Nem vagyok Miriam 9789632937182 [PDF]

Zitiervorschau

Nem vagyok Miriam Axelsson Majgull Athenaeum (2018) Címke: 2. világháború, Cigányság, Holokauszt, zsidóság 2. világháborúttt Cigányságttt Holokausztttt zsidóságttt

Majgull Axelsson, az egyik legnagyobb hatású svéd írónő megrázó regénye az identitásról, a kirekesztettségről és sötét titkokról mesél. A történet a háborús Európában és a mai Svédországban játszódik. Miriam cigány lány, aki zsidó névvel, zsidó identitással kerül a koncentrációs táborból Svédországba, egész életében eltitkolja valódi származását, hiszen fél, hogy elüldöznék az országból. Minden éjjel kísérti a múlt, nem tud szabadulni az emlékeitől. Ám a nyolcvanötödik születésnapján végre fény derül a gyötrő titokra, amelyet egy életen át őrzött. Majd hetven év múltán Miriam a láger kapujában áll… Képek villannak föl előtte: a rabok szürke arca, a kenyérlopás, botozás a börtönblokkban, snájdig SS-tisztek, akasztások, Mengele mosolya és a krematórium örökké füstölgő kéménye. Béke van. Miriam mégsem boldog. Végre eljött a szabadság pillanata. Szabad vagyok… És ezt hogyan éljem túl?

Majgull Axelsson Nem vagyok Miriam

Mentem, mentem Hej, cigányok, honnan-merről jöttök, mely országból, milyen szerencsével. Volt nekem is rég egy nagy családom, legyilkolták fekete légiók. Menjünk együtt világ cigányai. Žarko Jovanović 1971-től hivatalos cigány himnusz

1. Senki földje Még mindig éjszaka van, mégis süt a nap. Nässjö hangtalanul pihen a világoskék ég alatt. A városi park nyírfái közt nem susog a szél, nem zúgnak motorok a Rådhus utcán, vonat sem suhan a pályaudvaron. Olyan csönd van, hogy egy magányos galamb, ahogy billegve végigsiet a Stora Torgon, hirtelen megáll és belefülel ebbe a különös csöndbe. Mozdulatlanul áll, fejét kissé félrehajtva, figyelmesen vár, de aztán kicsit arrébb meglát egy fél zsemlét, s mindent feledve szaporán teszi egyik piros lábacskáját a másik elé, odafut, kimondhatatlanul boldogan, hogy ott vár rá a lakoma. Nem mintha nagyon éhes volna. Manapság senki sem nagyon éhes Nässjőben, még a madarak és a patkányok sem, van itt elég ennivaló mindenkinek. Pedig Miriam még éhezésről álmodik. Több mint hatvan éve, hogy megbújt itt, ebben a városban, és azóta egyetlen óráig sem éhezett, s mégis minden éjjel a gyerekkori éhezésről álmodik. Ennek semmi köze ahhoz az élethez, amit felnőttként élt, vagy ahhoz, aki ő ma, mégsem tud megszabadulni ezektől az álmoktól, amelyek belopóznak a gondolataiba, és átveszik a hatalmat, visszaviszik hatvannyolc vagy még több évvel korábbra, kényszerítik, hogy összehúzza magát, és meneküljön, hogy lesüsse a szemét, és meggörbítse a hátát, lopjon egy falat kenyeret attól, aki már enni sem tud, megpróbáljon megetetni egy kistestvért, aki nyelni sem tud, szorosan ott álljon Else mellett a sorakozón, és hangtalanul mormolja az ábécét, pillanatok múltán pedig Else természetellenesen nagy szemébe bámuljon, azokba a szemekbe… Újra és újra megtörténik mindez. Éjszakáról éjszakára. S ha ráadásul Kaisernak, a szomszéd német juhászának még ugatni is támad kedve, amikor kora reggel kiengedik a kertbe, Miriam úgy riad föl, hogy az egész bensője görcsbe rándul az ijedségtől. De Kaiser ma éjjel nem ugat, még ott alszik pocakos gazdája ágyában, így Miriam most megengedheti magának, hogy lassan ébredjen, elidőzzön kicsit az álom és az ébredés közötti senki

földjén. Ezt a senki földjét szereti legjobban, ezt a nagyon is valóságos teret, ami ugyan csak az ő fantáziájában létezik: egy tér, ahol ő maga irányíthatja az álmait, szelíddé és barátságossá teheti őket; olyan tér, ahol azok a halottak mind élnek, ahol ő nyugodtan lehet akárki és akárhol, lebeghet terek és idők, emlékek, álmok és valóság között. De nem teszi. Ma nem. Ellenkezőleg: megáll, körülnéz, észleli, hogy ez a senki földje ma reggel egészen kerek, és minden szekrénykéje nyitva áll. Tegnap nyolcvannégy volt, de mára nyolcvanöt lett, ezt meg sem kell számolnia, úgyis tudja. Azonkívül minden szekrényajtó tíkfából van, világos fogantyúval. Kétségtelenül hasonlítanak azokra a szekrényrészekre a konyhában, a legelső teljesen saját konyhájában, amit mélyebben, bensőségesebben szeretett, mint amennyire Olofot valaha is szerette, ami nem kevés. De erre most nem gondol. Hanem a szekrénykék előtt áll, és vizsgálgatja őket, megpróbálja kiszámolni, melyek az elsők és melyek az utolsók, de nagyon vigyáz, hogy ne tárja ki túlságosan őket. És lám, az egyik ajtócska mögött csíkos pamutdarabot pillant meg, s ez már elég, kinyújtja a kezét és becsapja az ajtót, aztán végighúzza a kezét előre tizenöt ajtón és visszafelé ötön, és apró, rövid, precíz csattanással becsapja őket, bang-bang-bang! Körülnéz, leengedi a vállát, elmosolyodik, hosszú fehér hajfonatát a vállára fekteti és az orrához dörzsöli, mintha kedves kis háziállat lenne. Na jó. Akkor hát itt az ideje, hogy megünnepelje a születésnapot, teljesen egyedül, mielőtt a család többi tagja felébred és megzavarja az emlékeit. Benézeget emlékei számos szekrénykéjébe, majdnem fél órát tölt ezzel. Elébe szalad a kis Thomas, ő szorosan magához öleli és forog, forog vele körbe, pöttyös szoknyája röpül a levegőben, és a kisfiú gyereknevetésétől ő is nevetni kezd. Aztán ott van Hanna esküvőjén, a menyasszonyi csokor reszket a kezében, amikor Hanna szívet tépő zokogásban tör ki, abban a pillanatban, amikor Egon ráhúzza az ujjára a gyűrűt. Olyan boldog vagyok, szipogja Hanna, és kesztyűs jobb kezével elég illetlenül megtörli az orrát. Bocsánat! Csak annyira boldog vagyok! Mindenki mosolyog. Mosolyog Egon, mosolyog Olof, a polgármester is mosolyog, a jegyző és Miriam is mosolyog, de Thomas hirtelen sírdogálni kezd a

gyerekkocsiban, mire ő lehajol, és a világoskék pamuttakarót betűrögeti körülötte. A következő szekrényajtó mögött viszont már ő maga van, menyasszonyként, és látja, hogy nagyon szép, amint fehér ruhájában az oltár felé lépked. Nagyon fiatal, nagyon sötét és nagyon szép, de Olof kicsit ijedtnek látszik, ahogy ott megy mellette. Talán az első házasságára gondol, az igazi menyegzőjére, arra, amit bent a városban, a nagy templomban tartottak, de az a házasság alig tartott egy évig, addig a napig tartott, míg fiatal felesége megszülte Thomast, és utána nem lélegzett, és nem hagyta, hogy a szíve tovább dobogjon, és semmilyen módon nem hagyta visszacsalogatni magát az életbe. De lehet, hogy Olof azért nyugtalan és ijedt, mert Miriam, anélkül, hogy erről egyetlen szót szólt volna neki, már egy nappal azután, hogy megkérte a kezét, elment a lelkészi hivatalba, és kijelentette, hogy megtagadná atyái hitét és csatlakozna a hivatalos svéd egyházhoz, ha esetleg lehetne. Már hogyne lehetett volna. Klintberg tiszteletes dadogott a gyönyörűségtől, és már a következő vasárnapra beírta a keresztelőt. Olof tudja, hogy Miriam kételkedik Isten létezésében, és egyébként ezt a kételyt ő maga is osztja, ennek ellenére szorong a döntése miatt. Lehetséges, hogy csak az esküvő miatt tért át? Mert szeretne végigmenni, fehér ruhában, fátyollal és mirtuszkoszorúval a Szent Valborg-kápolna oltáráig? Utána szeretne ott állni a kápolna lépcsőjén, kedvenc nyúlszőr pelerinjében, miközben a család és a barátok rizst szórnak rájuk? És ha így van – akkor milyen ember Miriam? Olyan, aki szeret téged, suttogja a választ Miriam több mint hatvan évvel később. Olyan, aki már mindent elveszített, saját magát is beleértve, és aki tudta, hogy nem élné túl, ha téged is elveszítene; olyan, aki kész volt hazudni és hamisan esküdni azért, hogy te soha ne hagyd el őt, és aki nagy ártatlanságában azt hitte, hogy egy egyházi esküvő többet jelent számodra, fontosabb, és biztosabbá, tartósabbá teszi a házasságot, mint a polgári. Te nem mehetsz el! Ezért kell templomban esküdnünk. Isten ellenére. A biztonság kedvéért. A biztonság volt akkor a legfontosabb szó, ezt már megértette. Az a sok biztonságban élő svéd még több biztonságot akart, még

nagyobb biztonságot, egészen emberfölötti biztonságot. Üldözték őket a múlt kísértetei, és folyton a fülükbe ordították, ami volt. Az utolsó nagy éhínség, még csak negyven éve! A munkanélküliség nyomorúsága és megaláztatása két évtizeddel ezelőtt! A háború, amely csupán egy évtizede még az országhatárainkig ért, a háború, amelyben a túloldalon agyonlőttek és eltiportak, halálra éheztettek és elgázosítottak, megkínoztak és kényszermunkával sírba vittek embereket. Semmi sem tudta enyhíteni irtózatos ordításukat, de ebben az országban már senki nem bírta hallani őket, senki nem akart emlékezni arra, hogy az árulásnak is voltak pillanatai, valójában elég sok pillanata is, nem, legfeljebb a későn jött hősiesség pillanatára akartak gondolni, igazából elég sok hősi pillanatra, de legszívesebben arra akartak gondolni, hogy immáron mindenki, a munkásokat is beleértve, a vasárnapi ebédre ehetett egy szelet sült húst, hétköznap pedig mindenki húsgombócot és faluni kolbászt fogyaszthatott sült hering helyett, és hogy mindenki, minden ember három hét fizetett szabadságra volt jogosult nyaranta, a különösen szorgos munkások még autót is vehettek maguknak. Saját autót! Egy kicsike népautót, ami ott állt a saját kicsi házuk előtt. Tehát már nem csak úton vagyunk a jövő felé. A jövő már itt van. Így volt ez Miriam számára is, ezt látja is, amikor benéz abba az esküvő utáni fülkébe. Ott megy, tálcával a kezében, ki a kertbe, és körös-körül tombol a nyár. A barackszínű rózsák kinyíltak az ágyásban, a rózsaszín bazsarózsák kipattantak, és az újonnan ültetett félénk orgona is felrepesztette a bimbóit és kitakarta fehér csillagocskáit. A tálcán a maga készítette rebarbaraszörp tavalyról, az éppen megsült tigriscsíkos süteménye és a dagadó fahéjas fánkja, ami immár a büszkeségének számít. Olof rámosolyog, és azt mondja, szívesen inna egy pohár rebarbaraszörpöt a kávé előtt, mert Miriam rebarbaraszörpje tényleg a legfinomabb a világon. Thomas pedig szorosan Miriamhoz simul, és egyetért. A legfinomabb szörp az egész világon. Thomas a következő fülkében már nagyobb és szögletesebb, de azért még mindig az ő fiacskája. Sosem beszél vele csúnyán, nem vág arcokat a háta mögött, de ő azért vigyáz, hogy ne tolakodjon hozzá túl közel. Csak ritkán puszilja meg az arcán, és csak akkor

fogja meg a kezét, ha megnézi, hogy jó-e még rá a kesztyű, és amikor már kinőtte, megkérdi tőle, milyen színű fonalat válasszon, hogy újat köthessen neki. Szürkét? Rendben. Akkor köt neki egy pár szürke kesztyűt. De a következő kis fülkében önmagát látja, amint ott ül szép nappalijukban, abban a szép villában, amelyet Olof örökölt, azok között a szép bútorok között, amelyeket Olof vásárolt, mert Olof jól keres, Olof fogorvos, és egyetlen nässjői fogorvos nem keres olyan jól, mint ő, s Miriam most ott ül a finom Carl Malmsten kanapén, és köt, amikor hirtelen minden eltűnik. Kockás ruhája csíkos rabruhává változik, a harisnyája leolvad, a cipője eltűnik a semmibe, a parkett a lába alatt nyers cementté változik, és semmi más nem marad, mint a szürke téli homály az ablak előtt, meg a hulló hó, s egy rövid időre ismét Ravensbrückben van: Else kimeredt szemmel, üresen bámul maga elé, amikor elkapja a láz, és Miriam sikolt, sikolt és hallja magát sikoltani, és a szája elé kapja a kezét, kényszeríti magát, hogy elhallgasson. Utána hosszan ül mozdulatlanul, lehunyja a szemét, visszafojtja a sikoltást, lassan kinyitja a szemét, és körülnéz. Minden olyan, mint szokott lenni. A hatvanas években vagyunk, csendes februári félhomály, ő ott ül a szép nappaliban, a térdén egy félig megkötött kesztyű, amit a mostohafia nemsokára megkap. De nem, nem akar arra a délutánra emlékezni. Semmi efféle délutánra nem akar emlékezni, ezért gyorsan elhalad a többi szekrény előtt, oda, az utolsó elé, gyorsan kinyitja, bekukucskál, és rámosolyog a jól ismert képre. Ő fekszik ott a kellemes kis hálószobájában, már egy új évszázad, sőt új évezred van. A falak világoskékek, az ágynemű sötétkék-fehér kockás, az ablakon könnyű fehér függöny. A falnál ott áll az ajándék, amit egyszer egy igazi hölgy ajándékozott neki: Hanna szekretere, fényes mahagóniból. A nyitott balkonajtónál áll Olof füles fotelje, az, amelyiket három évvel a halála után megjavíttatott. Ennek már tizenkét éve, de ez nem látszik, az anyag még mindig erős és sötétkék, a hétköznapok délutáni napsütése nem tudta kifakítani. A karfán ott fekszik Miriam új köntöse, szintén sápadt világoskék. A kék ugyanis a kedvenc színe. A kék minden árnyalatát szereti, a

jeges kéktől az indigóig, az azúrkéktől a galambkékig, a türkiztől az égszínkékig, a búzavirágkéktől a kobaltig… A kék józan, mondta egyszer, nagyon régen Hanna. Ha kéket választasz, akkor nem tudsz tévedni. A fiatal Miriam pedig komolyan bólintott, és jól megjegyezte magának. A kék józan. Utána bement a szobájába, és kikereste a szót a svéd akadémiai szótárból, hogy tudja, mit jelent. Mértékletes. Egyszerű. Ízléses. Bólintott, és elmosolyodott. Hát persze hogy józan akart lenni. Ma már ritkán gondol erre a szóra, mert már teljesen magától értetődő lett. Hiszen már ő is egy hölgy. Igazi hölgy. Hölgy, aki nagyon sokszor vesz fel kéket. Igaz, csíkosat soha. Ám ez a hölgy most azt álmodja, hogy fölkel az ágyból, pedig valójában továbbra is fekszik. Megnézi magát a falnál álló tükörben, kicsit kiegyenesíti a gerincét, és ad magának egy első születésnapi ajándékot: kicsit fiatalabbnak és szebbnek álmodja magát, mielőtt belebújik a köntösébe, és a derekán szorosra húzza az övet. A hajfonata a nyakkivágásba esik, de szapora mozdulattal elhúzza, és a vállára teszi, aztán megsimogatja és kedvtelve állapítja meg, hogy, legalábbis a képzeletében, még mindig vastag és telt, mint egy jól táplált kígyó. Majd ráteszi a rendkívül szépen manikűrözött kezét a feje búbjára, és megnyomja. És lám, megtörténik a csoda, az, ami minden évben megtörténik a születésnapján. A koponyája megnyílik, ő be tud nyúlni a saját fejébe, és kiemeli az agyát, ott tartja a tölcsér formájú kezében, s közben megrázza a fejét, hogy a koponyája bezáródjon. Egy pillanatig még megáll, és az agyát nézi, kicsit rámosolyog, és arra gondol, hogy ami most ott van a kezében, azt az egész világegyetem páratlan csodájának szokták nevezni, talán egyenesen a legpáratlanabbnak, ami csak létezik e világon. Az emberi agy. Kicsi, szürke és rózsaszín tömeg, ami mindent meg tud tanulni, amit csak meg lehet, tud emlékezni és felejteni, hazudni és igazat mondani, álmodni és fantáziálni. Egy kis alaktalan anyag, ami tudja, hogy él, és ugyanúgy azt is tudja, hogy meg fog halni, még ha folyton kiutakat és búvóhelyeket keres is az elkerülhetetlen elől. És most itt van az agya. Van egy emberi agya. Itt van a kezében, és tudja, hogy az egész világegyetemet tartja ott. Nem rossz, suttogja magában. Egyáltalán nem rossz.

Halkan kisuhan a nappaliból, de nem néz körül, csak a szeme sarkából észleli, hogy minden pontosan úgy van, ahogyan lennie kell. A Carl Malmsten kanapé sötétkék anyaga sejlik balra, Olof nagymamájának portréja a szokott barátságos módon mosolyog jobboldalt, de Miriam a pillantását a markában rejtőző szürke anyagra összpontosítja, sietve kisurran a hallba, aztán tovább a csukott ajtón át, le a lépcsőn, kisiet a kapun anélkül, hogy kinyitná, aztán megáll a külső lépcsőn, ott áll, és hagy magának egy pillanatot a látvány élvezetére. A ragyogó kert. A fehér orgona, ami még mindig virágzik. A kis út, amit tegnap végiggereblyézett. A tóhoz vezető út kis darabja odakint. A fű a túloldalon. Az Ingsberg-tó. A túloldalon Nässjö körvonalai. A városi park. A tanácsháza. És ott, a távolban a templomtorony, amely figyelmeztetően mutat az ég felé. Hirtelen beúszik egy másik város és egy másik templomtorony képe, és elhomályosítja, amit látnia kellene, de nem hagyja, nem engedi, hogy betolakodjon és átvegye a hatalmat. Visszakényszeríti magát oda, ami valóban az ő helye volt több mint hat évtizeden át, mert nem Ravensbrückben van és nem a Fürstenberg-templom tornyát látja. Ő Nässjőben van. Az pedig Nässjö templomtornya, ami ott messze olyan gőgösen és parancsolóan mutat az ég felé. Attól a szagtól pedig, az égő bőr és hús bűzétől, ami hirtelen betölti az egész világot, olyan gyorsan meg fog szabadulni, ahogy csak lehet… A következő pillanatban ott áll lent, a parton. Egy barna pöttyös kacsamama recsegő hanggal fejezi ki bosszankodását, és sietve kizavarja totyogós kiskacsáit a nádasból, ahol aludtak. Ez meg mi? Miért hiszi ez a hosszú lábú lény, hogy itt szaladgálhat a tónál az állatok napszakában? Megvetően felszegi a fejét, és kiúszik a tóra, mögötte a hét kicsinye mint hét aranypelyhes gömböcske, aztán megáll, visszanéz, keresi Miriam tekintetét. – Ne haragudj – mondja Miriam. – De ennek meg kell lennie… És megteszi. Az Ingsberg-tó barna vizét tisztává és jeges kékké teszi, gondoskodik róla, hogy eltűnjön a vízi aljnövényzet, és puszta homok legyen a helyén, és minden egyes szúnyog eltűnjön a levegőből és minden egyes mikróba a vízből. Utána térdre ereszkedik, a keze még mindig az agya köré görbül, és egyáltalán

nem reszket. Tökéletesen tartja az egyensúlyát, az artrózisos térde picit sem fáj, egy ifjú balett-táncosnő hajlékonyságával ereszkedik a földre, aztán előrehajol, és belemeríti az agyát a kristálytiszta vízbe, hagyja, hogy az behatoljon minden nyílásába, kitöltse minden üregét, bejárja minden zugát, kimossa minden sejtjét; megszabadítsa az agyát minden visszataszító régi szagtól, minden kellemetlen emléktől, végül minden rossz gondolattól, utána kifacsarja, mint egy szivacsot, és megint a fejére teszi a kezét. Megnyomja a koponyáját, hogy kinyíljon. Gondosan visszateszi az agyát a helyére, és visszapattintja a koponyát, hogy a zár csattanjon. Utána körülnéz, és mély levegőt vesz. Most már jószagú a világ. Zelnice-és orgonaillatú, rózsa-és gyöngyvirágillatú. És gyönyörű. A kertjében a nyírfa levelei csillognak a napfényben, mögötte a ház – az ő háza! – mélyebb, melegebb piros színt kap, és a négy fehér oszlop a lépcsőnél árnyalatnyit vastagabbnak látszik, s végre így jók az arányok. Még a nyálát is frissebbnek érzi, olyan, mint a tiszta forrásvíz. Csalogány énekel valahol a közelben; a vidám dallamtól mindenki, aki nyitott ablaknál alszik, édes álmokat álmodik. Sóvárgó álmokat. Vágyálmokat. A szél felnevet Miriam mögött, körbefonja, hűvös selymével simogatja, majd fölkapja, egy pillanatra kirepíti a tó fölé, de azután nagyon óvatosan visszaviszi a föld felé, vissza a háza felső emeletére, és finoman leteszi a balkonra a hálószobája elé. Miriam mosolyog, és integet a kacsamamának a tavon. Látod, visszakapod a világodat! A víz újra barna, a szúnyogok zúgnak a fejed fölött, és a jó vízinövények nőnek tovább. Én pedig megszabadultam az emlékeimtől! De ebben a pillanatban fölugat Kaiser. Kaiser ostoba kutya. Gyengeelméjű. Nem tud gondolkodni, és nem is akar, csak mászkál föl-alá az udvarban, és úgy tesz, mintha ő tartana rendet. Ugat, üvölt. Figyelni, verebek, mert jövök! Morog, vakkant. Jaj nektek, rohadt mókusok, vége a jó időknek! Zsémbel, lármázik. Pusztulj, átok feketerigó, mielőtt én harapom le a fejedet! Majd vígan mormog magában. Na, azért! Most megkaptátok. Itt én vagyok az úr! Legalábbis amíg nem jön a gazdám. Kaiser gazdája nem sokkal eszesebb a kutyájánál, de hasonlóképpen szeret parancsolgatni. Mihelyt kinyitja a verandaajtót,

Kaiser azonnal engedelmes és hízelgő lesz, a füleit hátracsapja, farkát behúzza, egész testével alázatosan meglapul. – Fogd be, Kaiser – bömböli a gazdája, miközben felhúzza szőrös hasán a trikót, és vakarózik. – Hallod, fogd be a pofád… Kaiser persze semmit nem ért, csak annyit tud, hogy a gazdája rangban fölötte áll, ezért továbbra is megadást mutat. Bocsánat, hogy élek, mondja a testbeszéde. Elnézést, hogy létezem. Tehetek esetleg valamit, hogy nagyságod tetszését elnyerjem? Valaki, akit megijeszthetek, hogy a világ ne tudja meg, mennyire félsz, te, páratlan uralkodóm? Valaki, akit alaposan megugathatok? Esetleg a lábába haraphatok? Olyan nagyon szívesen beleharapnék az ellenséged lábába… – Na, csak pofa be! – ismétli a gazdája, bevágja a verandaajtót, és eltűnik. Kaiser engedelmesen a földre lapul, kis ideig így marad, egészen addig, amíg egy kis csíz oda nem ül a bokorra az orra elé. A francba! Már megint egy madár! Itt, a gazda kertjében! Agyoncsapom a nyavalyást! És újra ugatni kezd. Az ugatás most valóban fölébreszti Miriamot. Fölül az ágyban, egyik kezét a szája elé kapja, mintha csendre akarná kényszeríteni magát, a másikat meg a szívére teszi, mintha le akarná csendesíteni a szívverését. Nem ment vissza az időben! Ez történelem! Most nem Németországban van. Most nem a koncentrációs tábor börtönblokkjának cellájában ül. De mégis. Eltűnt az idő. Hallja, ahogyan az Aufseherin, egy női őr csattogó léptekkel megy a folyosón egy német juhásszal, Ravensbrück hihetetlenül engedelmes őrkutyáinak egyikével, amelyik nyilvánvalóan pontosan tudja, mit várnak el tőle ezen a folyosón. A rabok szaga kiszüremkedik, annak ellenére, hogy a vasajtók szorosan zárnak a cementezett ajtókeretben, a riadalom molekulái a levegőben beszállingóznak az orrába és boldogító győzelemérzéssel töltik el a kutyát; ám egy-egy ilyen molekulának valahogy mégis más a formája – az eltérés nagyon csekély, de mégis eltérés, ami éppen elég nagy ahhoz, hogy kicsit feldühítse. Undor! Az ajtók némelyike mögött ellenségek ülnek, akik

undorodnak tőle, és ami még rosszabb, a gazdájától. Ez rettenetes! Meg fogja ölni őket! Csakhogy nem ölheti. A börtönblokkban lassan kell meghalni, ezt mondták a gazdájának, ezért tartja őt rövid pórázon, még ha barátságosan mosolyog is az eb tompa morgásán. Az élet óvatosan elszivárog ezekből a nőkből, akiket most pénteken megostoroznak, fekete vér-és gennycseppekben fog kicsepegni kék csíkos hátukból. Ezek a nők már négy napja nem kaptak enni, s az éhség összerántja sorvadt testüket a fájdalomtól, hogy még azok is, akik puszta dacból felállnak és állva maradnak, ha csak rövid ideig is, de érezzék, hogyan roggyan meg a lábuk és nyílik meg alattuk a halál sötét szakadéka. És azokra, akik már hetek óta ülnek a sötét cellában, hirtelen félelmetes éber álmok törnek, most kirángatják őket a homokos tengerpartokkal, pálmafákkal és hullámzó vizekkel teli hallucinációkból, amelyek életben tartották őket, bele abba a kis kutyatenyésztőbe, ahol a nácik vérebei várnak. Hatalmas fekete német juhászok gyűlnek eléjük, nagy, fekete, fajtiszta német juhászok morognak tompán, vicsorítanak és felborzolják a szőrüket… De az Aufseherin hirtelen megáll egy ajtó előtt, a kutya pórázát az ajtó mellé köti, és előveszi a kulcsait. Kinyitja a zárat, és kitárja az ajtót két világ között. Lát, és hagyja, hogy lássák. Tudja, hogy szép, ahogyan ott áll. Szőke haja frissen berakva, kerek arcát vékony réteg világos púder fedi, sapkája hetykén félrecsapva ül a feje búbján. Az Aufseherin csizmáját tükörfényesre kefélte egy Jehova tanúihoz tartozó asszony, olyan fényesen csillog, mint a földi paradicsom ennek a tanúnak az álmában, nadrágszoknyája élesre vasalva, fehér blúzának gallérja tökéletesen simul rá az egyenruha hajtókájára. Háta mögött ostort tart. Nem üt vele, nem lóbálja, még csak fel sem emeli, csak ott tartja a háta mögött, de alig tudja megállni, hogy ne mosolyogjon arra a gondolatra, hogy a rab mégiscsak megsejti, hogy ott van. A rab nem szép. Magas és betegesen sovány, de annyira összegörnyed, hogy mégsem egy fejjel magasabb, mint az Aufseherin. Szerencséjére. Enyhén előrehajolva áll, mint egy öregasszony, pedig nem lehet több tizenöt-tizenhat évesnél, és

természetellenesen nagy, kiéhezett szeme körül fekete karikák látszanak. A szája félig nyitva, mintha motyogni akarna valamit, mint valami bolond. A szeme ide-oda jár az Aufseherin és a kutya között. – Raus! – üvölt az Aufseherin. – Kifelé! Tizenöt másodpercig tart, amíg engedelmeskedik, tizenöt másodperc tétovázás, miközben a lány pillantása még háromszor vándorol oda-vissza a kutya és a szőke nő között. És ez elég. Az Aufseherin felemeli az ostort. – Nem hallod, mit mondtam, te mocskos állat? Süket vagy? Raus! Raus! Raus! És a lány, a fiatal lány, aki épp ma lett nyolcvanöt éves, elfojtja a sikoltását, és kisuhan a folyosóra. S ebben a pillanatban újra Nässjőben van, hallja a folyosón az ajtaja előtt lopakodó lépteket, Thomas benti cipőjét és Katarina papucsát véli hallani, sietve kitörli szeme sarkából a könnyeket, kisimítja a takarót, háta mögött kicsit feljebb húzza a párnát, hogy egyenesen üljön az ágy támlájának támaszkodva, felemeli a kezét, és végigsimítja fehér haját. Kezét szépen keresztbe teszi a kockás ágyneműn, hogy teljes legyen a nyugodtan várakozó idős asszony képe. És mosolyog. Mindent elnyomott. Itt ül, készen. Ők pedig jönnek. Énekelve. „Egy egyszerű tulipán az ünnepnapra…” – Boldog születésnapot! – mondja Thomas, amikor elénekelték a dalt, és egy kis csomag fölött rámosolyog. Újabb kísérletet tett, hogy elrejtse a kopaszságát, most rövidre nyíratta a haját. De ez sem segít. – Drága anyósom – mondja Katarina, aki szorosan Thomas mögött áll, félrehajtja a fejét, és ugyanolyan tudatosan, mint Miriam, megpróbálja eljátszani a derűs és elégedett nő szerepét. Tálcát tart a kezében. Rajta kávéscsészék és szendvics, meg egy gyertya, reszkető lánggal. – Boldogat, nagymama – mondja Camilla, leül az ágy szélére, és elengedi Sixtent, a kisfiát. Sixten kétéves és fekete-sárga csíkos játszónadrágjában most olyan, mint egy méhecske. Nagyon aranyos méhecske. Előrekúszik Miriamig, a nyaka köré fonja a karját, és nedves puszit nyom a szájára. A nyálának olyan íze van, mint amiről az előbb álmodott. Mint a tiszta forrásvízé. Miriam mosolyog.

– Ó, ó… –Átöleli. – Jaj, hát, igazán… Aztán minden szokás szerint zajlik. Nevetnek, beszélgetnek, székeket húzogatnak. Thomas lerakja a csomagocskáját az ágy végébe, és két széket hoz a nappaliból, egyet magának, egyet Katarinának. Katarina leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre, és elfújja a gyertyát. – A biztonság kedvéért. – Megereszt egy halvány kis mosolyt. Miriam beleegyezően bólint, de pillantásával nem ereszti el Katarinát. Miért kell mindig megmutatnia, mennyire fél? Tizenöt éve élnek ugyanabban a házban Katarinával, osztoznak a kerten, de még mindig nem érti, Katarina miért olyan zaklatott örökké, miért beszél folyton arról, hogy mennyire fél a tűzvészektől és a balesetektől, miért mondja, hogy az emelt és haragos hang megijeszti, miért állítja, hogy a piszok és a rendetlenség is ijesztő számára. Hiszen nyugalomban, biztonságban élt, egy nyugodt, biztonságos országban, egészséges gyerek anyja és nagyanyja lett, sosem ütötték a fejét ököllel, és nem szántotta fel a hátát bőrostor. Mégis folyton nyugtalankodik, mindentől fél, behúzott nyakkal jár, és a karját mindig szorosan a testéhez szorítja. Mintha azt hinné, hogy az ő egész világa egy szappanbuborékban van, ami annyira törékeny, hogy a legkisebb rossz mozdulat megrepesztheti a falát, és mindent megsemmisíthet. – Nyolcvanöt év – mondja Thomas, és gyengéden megveregeti Miriam kezét. – És még mindig teljesen egészséges vagy. Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. Miriam mosollyal válaszol. – De igazából sosem lettél tizennyolcnál több. – De, belül, igen… Camilla oldalra hajtja a fejét és elmosolyodik: – Szerintem ennél kicsit idősebb vagy. Legalább húsz. – Miért? – Felnőttagyad van, nem? Csak nem hagytad abba a növekedést, mielőtt a homloklebenyeid kifejlődtek? Miriam nevetve ráncolja a homlokát, és úgy tesz, mint aki elgondolkodik.

– Hát, fogalmam sincs. Lehet. Thomas Camilla vállára teszi a kezét. Hallgass, mondja a mozdulat. Most nem kell semmi kellemetlenség. Aztán krákog egyet. – Szólt az orvostanhallgató. De itt az ideje, hogy megnézd az ajándékodat. Az ágy végén fekvő csomagért nyúl. Fehér csomag, bodorított aranyszalaggal átkötve. Díszkötés. Súlyosabbnak tűnik, mint gondolná az ember, Thomas két kézzel nyúl utána, és odaadja Miriamnak. – Boldog születésnapot! Ez mindannyiunktól van. Miriam is utánanyúl a csomagnak. Mégsem olyan szörnyen nehéz. – Ó, köszönöm. Nagyon köszönöm. Nehéz kicsomagolni, az aranyszalag erősen meg van húzva, kettős csomóra kötve; elbabrál vele, húzogatja egy ideig, míg végre sikerül kibontani. Mikor végre sikerül, Sixten boldogan ráveti magát a szalagra, és rögtön a szájába tömködi, de Camilla azonnal kinyújtja a kezét, és elveszi tőle. Ne, ezt ne! Hallod, ne! Miriam közben türelmetlenül felszakítja a papírt a kis dobozon, és kinyitja. Rózsaszín selyempapírra esik a pillantása, gyorsan felemeli és kitakarja az ajándékot. Egy vastag ezüst karkötő. Nagyon széles ezüst karkötő, filigránozva, bonyolultan sodort szálakkal, a sok díszítés ellenére tiszta forma; nagyon szép. Papa, mondja egy hang a fejében, de ő szokás szerint nem hallgat a vágyaira, könnyedén megrázza a fejét, hogy eltemesse őket. – Ó, milyen szép. Köszönöm! – mondja. – Camilla találta – mondja Thomas. – Szerinte ez pont olyan, mintha egyenesen neked készítették volna. És nézd meg, mi van a zár hátulján! Miriam megfordítja a karkötőt, és megnézi a vésést. Miriamnak, 85. születésnapjára – ez áll rajta. Meg a dátum. Miriam. – Cigány munka – közli Thomas. – Vagyis roma – mondja Camilla. Valami megrezzen Miriamban, és egyszerre nevek lebegnek felé a levegőben. Anusa nevet és megcsillogtatja sötét szemét, ahogy átszalad az udvaron. Else kiéhezett mosolyát látja, ahogy teljes

nevével bemutatkozik, mintha Miriam olyasvalaki volna, akinek be kell mutatkozni. Else Nielsen. Aztán egy női felügyelő felemeli az ostorát, és elordítja magát. Engem Binznek hívnak! Ezt tanuljátok meg egyszer s mindenkorra, mert nem fogom elismételni! A kisöccse rámereszti a szemét, egy utolsó csodálkozással a pillantásában. Miért nézel ilyen rémülten, Malika? Én vagyok, Didi, a kisöcséd! Könnyek szöknek a szemébe, pislognia kell néhányszor, hogy leplezze őket, és a szavak gyorsan száguldanak a fejében, azok, amiket nem mondhat ki, amiket egyetlenegyszer sem mondott ki, amióta Svédországba jött. Én nem vagyok Miriam. Szipog egyet, nyel egyet, felemeli a fejét, és Thomasra néz, akinek ő a mamája, minden tekintetben, egyet kivéve, s aki, noha az egész világon ő áll hozzá a legközelebb, mégis idegen. Miriam hazudott neki. Hagyta, hogy hazugságban nőjön föl, és egész felnőtt életét ennek a hazugságnak a védelmében élje le. S akkor kimondja őket. Hagyja, hogy a szavak elhagyják az ajkát. – De furcsa – mondja Camilla, mihelyt leértek a szülők lakásába, egy emelettel lejjebb. Thomas felvonja a szemöldökét, megfordul és ránéz. – Mi furcsa? – Amit mondott, hogy ő nem Miriam. Persze hogy furcsa. – Á, csak viccelt. – Mi olyan vicces ebben? – Ő viccesnek találta. – Lehet, hogy a demencia kezdete? Thomas fúj egyet. – Na, most már hagyd abba! Miriam csöppet sem demens. – Aha. Te meg biztos vagy benne. Katarina hirtelen ott terem a konyhaajtóban és félrehajtja a fejét. – Na, akkor ezt most hagyjuk. Kér még valaki reggelit? Camilla leteszi Sixtent a szőnyegre, aztán csípőre tett kézzel az anyjára néz. – Te mit gondolsz? – Miről? – Nem hallottad, mit mondott nagymama? Katarina bizonytalanul másfelé néz.

– Sixten, kérsz egy kis kását? – Persze hogy kér, de az a kérdés, hogy hallottad-e, amit a nagymama mondott. Camilla hangjában némi megvetés érződik. Katarina arcán tétova mosoly. – Nem tudom. Talán. Nem, egyébként nem. Nem hallottam. Camilla az anyjára bámul, aztán lemondóan vállat von. – Főzhetek egy kis kását. – Hagyd, majd én megcsinálom – mondja Camilla. Hallja a csörömpölést, ahogy türelmetlenül előrángat egy edényt a szekrényből és lecsapja a konyhai munkalapra; becsukja a szemét, és emlékezteti magát. Kedvesnek lenni. Megfogadta, hogy az egész látogatás alatt kedves lesz, nem fog veszekedni apával, és nem ijeszti meg az állítólag szorongós mamát. Nem fog panaszkodni, hogy fáradt, fáradtabb, legfáradtabb, hogy már csak százhúsz korona van a tárcájában és még egy egész hónap van, amíg megkapja a nyári munkáért járó pénzt, és egy hangot sem szól arról, hogy a félév végén elhalasztott egy vizsgát. Kedves lesz, együttműködő, boldog és elégedett, mert ha még mutatja is, hogy mennyire stresszes, túlhajtott és nyugtalan valójában, akkor még stresszesebb, túlhajtottabb és nyugtalanabb lesz. Úgy tesz, mintha puszta rendességből hagyná, hogy az anyja órákig játsszon a kertben Sixtennel, ő pedig színtiszta érdeklődésből bújná azalatt a tankönyveit. Barátságosan fog apjára mosolyogni, amikor az megkérdi, hogy vannak Maxszal, és újra megjegyzi, hogy valójában sosem találkozott a fiatalemberrel, aki az unokája apja. Max jön hétfőn, mondja majd Camilla, és a lehető legbarátságosabban mosolyog hozzá, mert akkor kezdődik Max szabadsága Sixtennel. És akkor neki, Camillának lesz szabadsága, de ezt aztán tényleg nem mondja meg az apjának. Ez titok, bár tulajdonképpen egyáltalán nem titok, mégis hallatlanul fontosnak tűnik, hogy titokban maradjon. Egy egész hét szabadság, amikor megadja magának azt a gondoskodást, amit senkitől sem kap meg. Rendszeresen eszik, rendesen alszik, naponta több órát tanul, és mindennap kétszer vagy háromszor fut az Ingsberg-tó körül. És akkor minden jó lesz. Már ma is tesz egy kört a tó körül, csak sokkal lassabban. Elmegy sétálni

öreg nagyanyjával. Ahogyan régen. Szent Iván-éj van, nagymama születésnapja, és minden rendben lesz. – Sixten, aranyom, gyere, kapsz kását! – kiált boldogan csengő hangon. Katarina másodpercek múlva ott áll az ajtóban, karján Sixtennel. – Megetethetem? Sixten igazából egyedül is tud már enni. Két és fél éves. Camillában fölszikrázik az ingerültség, de elnyomja, mielőtt meglátszana rajta. Hát persze. Mama etesse meg nyugodtan Sixtent. – Hogyne – mondja, és barátságosan mosolyog hozzá. – Már ha Sixten megengedi… Katarina megpuszilja Sixtent. – Ó, persze hogy megengeded, ugye, aranyom? Persze hogy szeretnéd, hogy nagymama megetessen! Sixten meg, a kis áruló, nagyanyja nyaka köré fonja a karját, és boldog nevetése végiggurul az asszony arcán. Thomas a dolgozószobájában áll és hallja Sixten nevetését. Még mindig nem bírja felfogni. Egyszerűen nem érti, hogy ő, Thomas Adolfsson egy kisfiú nagyapja. Hiszen ő maga is csak egy kisfiú. Csak hát mégsem az, ezt tudja, felnőtt ember, még annál is több, mert hamarosan, csak pár év múlva, bezárja a fogorvosi rendelőt, és eldobja a kulcsot. Nyugdíjba megy. Mégis minden reggel arra ébred, hogy Miriam biztosan elfelejtette felébreszteni, és esetleg elkésik az iskolából. Kicsit nevetséges. Sőt, egyenesen nagyon nevetséges. Miriam sosem felejtette el felébreszteni. Katarina fuvolázó hangja kihallatszik a konyhából. Boldognak hangzik, vagy legalábbis jókedvűnek, ami figyelemre méltó előrelépés. Amikor Thomas hallótávolságban van, Katarina sosem hangzik jókedvűnek. Olyankor csak sóhajtozik és hebeg, tévelyegve néz, meggörnyed, mintha Thomas valami átkozott feleségbántalmazó lenne. Ő, aki soha nem emelt kezet rá. Mintha nem igyekezett és próbálkozott volna, folyton, állandóan, az évek során, és soha nem kapott vissza semmit. Katarina sosem igyekezett. Épp ellenkezőleg. Ő kiválóan tud minden jókedvet elrontani, minden nevetést agyoncsapni, és szavak nélkül

rágalmazni őt és Miriamot is. Pillantása az ablakhoz siklik. Ott van a biológiai mamájának portréja, abban az ezüstkeretben, amelyet Katarina a negyvenedik születésnapjára ajándékozott neki. Egy idegen nő, világosszőke hajjal, sápadt mosollyal, távolba vesző tekintettel. Tökéletesen idegen, de ugyanakkor Katarina szövetségese. A következő tavasszal, színtiszta tiltakozásként, vett egy saját, pontosan ugyanolyan ezüstkeretet, és beletette Miriam portréját. Nagyon fiatal, menyasszonyi ruhás Miriam van rajta, egyenesen belenéz a kamerába, miközben egy kisfiút szorít a csípőjéhez. Védelmezi. Egy óvón átölelt kisfiú, egyenesre vágott hajjal, ingben és nyakkendőben. Egy négyéves Thomas Adolfsson, aki végre, végre, végre megkapta, amit a legjobban szeretett volna. Egy mamát. Egy igazi mamát, aki szerette, és megígérte, hogy soha az életben nem hagyja el. És megtartotta az ígéretét. Soha nem hagyta el. Ő elhagyhatta, aztán visszajöhetett, el-és feltűnhetett újra, de Miriam sosem ment el tőle. De nemsokára el kell mennie. Hiszen ma valóban nyolcvanöt éves lett, és a természetnek megvannak a törvényei. Camilla siet ki az előtérbe, és Thomas már bánja, hogy az előbb olyan barátságtalan volt vele. Nincs abban semmi rossz, hogy nyugtalankodik, mert a nagyanyja esetleg az időskori agylágyulás felé halad, de az az igazság, hogy őt is annyira nyugtalanította, amit Miriam mondott, hogy kénytelen volt rászólni Camillára. Nem vagyok Miriam. Miért mondta ezt? Hiszen Miriamnak hívják, mindig is Miriamnak hívták. Ostobaság. Thomas felsóhajt, és végigsimítja az íróasztalát, de nem ül le. Miért is ülne? Hetente csak egyszer szokott ehhez az íróasztalhoz leülni – hogy a számlákat kifizesse, és ha úgy gondolja, hogy van ideje, egy kis időt kutatással töltsön. Aminek ugyan az égvilágon semmi köze a foglalkozásához; a családjáról és annak múltjáról szól, s ez a menedéke, amikor a csend már majd szétveti a házat. De ma nincs csend. Sixten elérte, hogy Katarina valósággal csicsereg a konyhában, és egy szobával beljebb, Camilla hálószobájából tompa puffanásokat hall, ami azt jelenti, hogy Camilla elővette a könyveit. Talán hozzálát a tanuláshoz…

Valójában nagyon büszke a lányára. Még ha ezt soha nem is mondta neki. Katarina Sixten arcához szorítja az arcát, és elkacagja magát. Hogy lehet valakinek ennyire maszatos a szája? És hogy lehet ilyen rettenetesen éhes? Nyújtózkodik a kanál után, és nagyra nyitja a száját, de nem éri el, ezért mérgesen nyafog kicsit, de Katarina nem hagyja, hogy rögtön megkapja, amit szeretne – először megmeríti a kanalat a tányérban, telemeri kásával és jó sok almapéppel, s csak aztán engedi megkóstolni. Amikor az íz végre a nyelvéhez ér, a kisfiú megvadul a boldogságtól. Édes! Édes és finom, s ez olyan végtelenül boldoggá teszi, hogy muszáj hadonásznia kicsit a karjával. – Ilyen finom? – kérdi Katarina, és gyorsan megtörli a száját egy kis törlőpapírral. – Tényleg ennyire fincsi? Sixten nem válaszol, csak újra kinyújtózik a kanál után, és megkapja, amit akar. Almapépet. Édes-savanykás almapépet. A szegény kisfiú édességből teljesen alultáplált. Camilla nem hajlandó olyasmit adni neki, aminek édes íze van, talán egy-egy narancsot vagy banánt kivéve. Szerinte a cukor ártalmas, ezért megtiltja, hogy megkóstolja Katarina házi almapépjét, savanykás rebarbaralekvárját és pompás áfonyadzsemjét. Szörpről és fánkról persze szó sem lehet. Sixtennek nem szabad meghíznia. Egyébként bármi megtörténhetne, de kövér nem lehet. Katarina elfintorodik, és gyors pillantást vet az ajtó felé. Nyugalom van. Nem áll az ajtóban Camilla, hogy magából kikelve rátámadjon az anyjára, büntetésként a két kanál almapépért, amit Sixten zabpehelykásájára tett. Thomas sem áll ott. Nem mintha ő szólna bármit is az almapép ellen, hiszen észre sem venné. Semmit nem vesz észre abból, ami itthon történik, önmagán kívül senkit-semmit nem lát és nem hall, teljesen lefoglalja a rendelése, a saját emésztése és az, amit nevetséges módon a „kutatásának” nevez. Az egyetlen ember, akivel törődik, Miriam. A saját lányát legtöbbször gorombán letolja, a feleségét pedig, aki több mint harminc éve a felesége, mintha nem is látná. Ő csak úgy legyen, szolgálja ki a rendeléseken, gondoskodjon napi három finom étkezésről, mossa ki a ruháit, takarítsa a házát, és egyébként meg fogja be a száját. Mert

úgyse tud semmi érdekeset mondani. Még gondolkozni sem tud. Mást nem is tud, csak Thomas létének perifériáin fölsejleni, és az igénye szerint a segítségére lenni. Katarina nagyot sóhajt, és még egy kanál almapépet töm Sixten szájába. Csak nehogy észrevegyék! Senkinek nem szabad megsejteni, mennyire haragos valójában, milyen halálosan belefáradt a férjébe, mennyire unja a lányát, és mennyire viszolyog az egy emelettel feljebb lévő úgynevezett anyósától. Senkinek sem szabad megtudnia, mennyire vágyik rá, hogy mind eltűnjenek, az egész bagázs. Mert nincs választása. Ő a férje asszisztense, a férje házában lakik, egyetlen rokona és saját pénze sincs, vagyis a halála napjáig személyzet lesz ebben a házban… Sixten az egyetlen vigasza. Ez a kis tündéri Sixten, aki most éppen jó nagyot böffent, és a karját nyújtja felé. Hallja magát, ahogy nevet, amikor kiemeli őt a gyerekszékből. – Ajjaj, de jó maszatos lettél – mondja. Odamegy a mosogatóhoz, vizet tesz fel melegedni, belenyúl, hogy elég meleg-e, és gondosan lemossa a kisfiú arcát a szája körül. Aztán leoldozza a nyakából az előkét, és leteszi a gyereket a földre. – Kimenjünk a kertbe játszani? – Igeeen! – kiált Sixten, és már rohan is a teraszajtó felé. Nem szabad, mondja magának Miriam. Ott áll a tükör előtt, kint a hallban, és maga köré fonja karját. Ezt nem szabad mondani. Soha többet! A haja még nedves a zuhany után, és ez nem áll jól neki. Az az igazság, hogy ettől inkább úgy néz ki, mint egy boszorkány, igazi ronda, ráncos arcú, vén boszorkány. A fehér haj furcsa módon szürke árnyalatot kap, amikor vizes, ettől pedig az arca még öregebb, mint rendesen, a ráncok mélyebbek, az arc körvonalai még elmosódottabbak. Ez csúnya. És az a nagy orr, ami ebből az egész csúnyaságból kiemelkedik, no, ez végképp nem segít a dolgon. Egy percig se. Miriam most madárijesztőnek is megfelelne. Kis sóhajjal hátat fordít a tükörképének, aztán hirtelen arra gondol, hogy be kell mennie a hálószobába, előbb beágyazni, aztán elővenni a hajszárítót, de mégis megáll a nappali közepén, a köntöse zsebébe süllyeszti a kezét, és távolba vesző pillantással lerogy a

díványra. Vigyáznia kell! Ez már így van. Senkinek sem szabad megtudnia az igazságot, még magának sem szabad bevallania. Ugyanúgy kell tovább élnie, ahogyan az élete nagyobb részében élt, nem szabad hagynia, hogy az, ami több mint egy emberöltővel ezelőtt történt, elpusztítsa a még előtte álló éveket, hónapokat vagy napokat. Azt sem szabad hagynia, hogy továbbra is ezen morfondírozzon. Valamikor már vége kell hogy legyen. Hiszen olyan rövid ideig tartott. És olyan régen volt. Két év a gyermekotthonban, és két és fél év a koncentrációs táborban. Aztán Svédország, egy új név és egy új élet. Egy élet, amit hatvannyolc éve él. Ezek az évek töltsék ki a gondolatait, Hanna és Olof emléke, és az a gyerek, aki mindennek ellenére lett neki, a gyerek, aki felnőtt, és megajándékozta őt egy unokával, sőt egy dédunokával. Thomas, Camilla és Sixten. Erre kellene gondolnia egy ilyen napon, amiről azt állítja, hogy a nyolcvanötödik születésnapja. Nem mintha tudná, hogy hogyan is áll ezzel valójában. Hiszen ha sikerült elhitetnie az egész világgal, hogy 1928. június 21-én született, akkor nem egészen helytelen azt gondolni, hogy valóban ebben az évben született, vagy esetleg egy évvel előtte vagy utána. És akkor legjobb, ha maga is elhiszi. Mert ha nem, ha elkezd arról fecsegni, hogy valójában hogyan is van ez az egész, az egyenes út az öregek otthonába, igen gyorsan, és ezt aztán tényleg nem szeretné. Tehát – tilos arra gondolni, hogy hogyan is hívják valójában, meg mikor is született. Miriamnak hívják. És ma nyolcvanöt éves. Szent Iván napján. Nagyot sóhajt, és megpróbál elmerülni a szoba nyugalmában, ugyanolyan csendes és fegyelmezett lenni, mint ezek a színek itt bent, erősen igyekszik legyőzni a belső képeket és helyt adni a külsőknek. Olof nagymamájának portréja ugyanolyan barátságosan mosolyog le rá, mint mindig, s még ha nem is találkoztak sohasem, Miriam tudja, hogy ez a mosoly valójában neki is szól, annak a Miriam Adolfssonnak, aki egyszer zsidónak adta ki magát, de fogalma sem volt róla, miben is áll a zsidó hit, s aki utána protestáns hitre tért, utóbb pedig agnosztikus lett. Olof nagymamája is fogorvosfeleség és agnosztikus volt, ő is hamar megözvegyült, ő is felköltözött a felső emeleti kis lakásba, amikor Olof az első

feleségével beköltözött a földszintre. Egy fél évre rá holtan vitték ki a nagymamát. Egy világos tavaszi éjszakán, álmában halt meg, és Olof mindig azt bizonygatta, hogy halálában is melegen mosolygott. Miriam ezt nehezen tudta elhinni, mert a rengeteg hulla közül, akit látott, egy se mosolygott melegen, de most, hatvan évvel később, sejteni kezdi, hogy Olofnak valószínűleg igaza lehetett. Egy boldog ember a halálában is lehet boldog. Egy mosolygó ember holtan is mosolyoghat tovább. Na. Akkor hát most messzire űzte a veszélyes gondolatokat; feláll, átmegy a hálószobába. Sarkig kitárja a balkonajtót, kék szobájába beengedi az édes nyarat, és nagyon élvezi, miközben gondosan beágyaz. Kimegy a hallba, a takarítószekrényből kiveszi a portörlőt, végighúzza az éjjeliszekrényen, aztán a kisasztalon Olof karosszéke mellett, aztán tovább, a márvány ablakpárkányon és – pillanatnyi habozás után – a szegélyléceken, majd kimegy a balkonra, kirázza a törlőt, miközben nyugtalan pillantást vet Kaiser kertje felé. De nem, a kutya most nem mutatkozik, nem áll ott, hogy sóvárogva kiszimatolja Miriam félelmét, úgyhogy Miriam nyugodtan bemehet és folytathatja a portörlést. Előbb az íróasztalon és a kis számítógépen, aztán a nappali ablakpárkányain. Aztán persze jön az asztal és a kis márványfigura, amit Olof az első külföldi útjukon, Olaszországban vásárolt neki. A portörlővel végigsimít a három fodros dán lámpaernyőn; ezek már több mint harmincévesek, de alig sárgultak meg. Kimegy a konyhába, de ott csak megáll középen, leeresztett kézzel. Itt nincs tennivaló. Katarina levitte a reggeli edényeket az alsó lakásba, tegnap este pedig ő maga rakott rendet a konyhában. Az utolsó orgonák ott állnak az asztalon egy kis vázában, a hímzett, keményített kis fehér abroszon. Ez az övé. A tűzhely fogantyúján tiszta vászon kéztörlő, még teljesen használatlan. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Miriam megfogadta, hogy sosem lesz belőle lerobbant, rossz szagú öregasszony, aki hagyja, hogy az életét lassan belepje a por – s ezt a fogadalmát meg is tartotta. Ő hölgy, egy idősebb hölgy, aki körül minden rendben van. Ezért most kimegy, megszárítja a haját; fehérre, szárazra, szépre fújja, s előveszi a világoskék nyári ruháját. Ami ugyan tizenhárom éves, de sebaj, mert tiszta, klasszikus modell, akár tegnap is varrhatták volna.

A nyakába az új kendőjét köti, a fehér-világoskék mintásat, a fülére pedig fölteszi az aranyklipszeket, amit ötvenéves korában kapott Oloftól, végül pedig természetesen csuklójára húzza az új karkötőjét. A születésnapi ajándékot. A cigány munkát. Hangok a kovácsműhelyből. Fém ütődik fémhez. Marógép. Egy nevetés. Rokonok hangjai, a férfiaké tompa, a nőké élénk. A gyerekek szikrázó nevetése végiggyöngyözik az udvaron. Ilyen volt a világ. Ilyen volt mindig is. Ilyennek kellene mindig lennie. Csakhogy a világ nagyon gyorsan meg tud változni. Ezt hamarosan meg kell tanulnia. Az egyik percben még ő a felelősségteljes nagy nővér, aki egyik kezében a papa kávéscsészéjével, a másikban a kisöccse kezét fogva végigmegy a macskaköves udvaron, a következő percben pedig sikoltozó kisgyerek, akit a másik irányban hurcolnak. S ami furcsa: a sikoltás közepén van egy lyuk, nagyon hűvös lyuk, amitől ő egyszerre majdnem felnőtt lesz, és már tud látni és gondolkodni. Látja, hogy más gyerek is ellenáll, hogy Raul beleharap egy nő kesztyűjébe, és válaszként pofont kap, hogy Anusa rugdalózik, mert szabadulni próbál, de csekély eredménnyel, és hogy Didi egy egyenruhás nő ölében ül, és kétségbeesetten nyújtogatja a karját e felé a Miriam felé, akit akkor még Malikának hívnak. Tudja, hogy össze kell szednie magát és abbahagynia a sikoltozást, de nem tudja abbahagyni, mert ugyanakkor megérti, hogy már soha semmi nem lesz ugyanolyan, mint volt, és eljött és elmúlt annak az életnek az utolsó másodperce, amit eddig élt. Meg azt is tudja, hogy a nagyapja tévedett, de ezt már sosem fogja tudni beismerni, neki se, a papának se, Didinek se, még magának se. A nagypapa azt hitte, hogy az egész családot majd meg fogja védeni az, hogy ő egyszer német katona volt, meg az is, hogy ő letelepedett, és két háza is volt, igaz, elég rozogák, de azért mégiscsak két ház. Egy lakóház meg egy öreg mosókonyha. Hogy az udvara körül volt még négy vagy öt szekér, vagy lakókocsi, vagy nevezzük akárhogy, annak nem kellene számítania. Azok csak rokonok, akik látogatóba jöttek, és senkit nem zavarnak, mert az egész birtok több mint egy kilométerre van a községtől.

Miriam nem emlékszik, hogy hívták azt a községet. Nem emlékszik az apja keresztnevére sem. Arra sem emlékszik, milyen volt igazából, bár az arcát ezen az utolsó napon soha nem tudja elfelejteni. A harag és szégyen, a megdöbbenés és kétségbeesés közt vergődő arckifejezést. Miriam azt hiszi, arra is emlékszik, hogy a jobb kezében tartotta a kis kalapácsát, amit a munkájában mindig használt, ugyanakkor tudja, hogy ez nem lehet. A Kripo biztosan nem hagyta, hogy szerszám legyen a kezében, belökték egy sarokba abban a mosókonyhában, ami a műhelye volt, és a földre söpörték minden ezüstjét és rezét, és az összes szerszámát. Miriam világosan emlékszik erre, ugyanolyan világosan, mint annak a nőnek a frufrujára, aki végigvonszolta őt az udvaron. Homokszínű frufru, félig lenőtt dauer. A nő nem mosolygott. Ellenkezőleg, elég gondterheltnek látszott, ahogy megpróbálta végigcipelni Miriamot a macskaköveken, az autókig és az apácákig. Nem volt könnyű. Miriam nem volt hajlandó emelni a lábát, kapálózott, amennyire csak bírt. És ordított, ugyanúgy, ahogy a többiek is mind. Éktelen sikoltozás volt. Anyák sikítása, gyerekek sikítása és apák tehetetlen üvöltése. Lehet, hogy még a rendőrök is sikítottak. Vagy inkább üvöltöttek. Az nagyon lehet. Kérdés, hogy a német rendőrök a negyvenes évek elején egyáltalán ki tudták-e úgy nyitni a szájukat, hogy ne üvöltsenek, amikor éppen egy cigánytelepen találták magukat, a falun kívül. Rengeteg gyerek között. Tizennégy, vagy tizennyolc, vagy huszonkét szaros kölyök, akik nemsokára tolvajokká és csalókká, gyilkosokká, gyerekrablókká, stricikké és hamisítókká nőnek. Feltéve persze, ha nem kerülnek jobb körülmények közé, mint amit a szülők nyújthatnak nekik. Miriam apja készített neki egy pár fülbevalót. Két kis ezüstgömböcskét finom filigránmunkával, ami három hónapos kora óta a fülében himbálózott. Az apácák fejcsóválva nézegették ezt a rafinált hiúságot, amikor megérkeztek a kolostor gyermekotthonába, de benne hagyták a fülében. Sokáig ott is maradt. Amíg Auschwitzba nem került. Mischlingen, mondták az apácák rá meg Didire, amikor beíratták a gyermekotthonba. Miriam ekkor még nem volt Miriam, egyelőre még mindig egy cigány kislány volt, akit Malikának hívtak, és aki

majdnem olyan tiszta németséggel beszélt, mint cigányul, de mégsem értette, hogy ez mit jelent. Több mint egy hónap telt el, mire Agathe nővér végre elmagyarázta. Agathe novícia volt, és sokkal kedvesebb, mint a többiek, legalábbis sokkal kedvesebbnek látszott. Talán azért, mert az ő kendője fehér volt, nem fekete, mint a többieké. – Keverékek – mondta, és félrehajtotta a fejét. – Az apád cigány volt, de az anyád nem. Ezért vagytok Mischlingek. – Az anyám meghalt – mondta Miriam, aki ekkor még mindig Malika volt. – Hát, igen. De ez nem segít a dolgon. Miriamnak el kellett ismernie, hogy ennek ellenére időnként egészen kellemes volt a gyermekotthonban lenni. Hogy nem kellett folyton főzni meg kávét készíteni, hogy megmenekült az állandó mosástól, különböző vizekben és kádakban, nap mint nap, hanem ehelyett iskolapadban ült napi több órán keresztül, és lassan megnyílt előtte a betűk világa. Ma is érzi, hogyan dobbant meg a szíve, amikor legelőször megértette, hogy tényleg el tudja olvasni azt a szót, amit az apáca felírt a táblára. JÉZUS. Felkiáltott a boldogságtól, mire rögtön kapott is egy pofont, de az mindegy volt. Tudott olvasni. Megpróbálta Didit is megtanítani, de nem nagyon ment. Didi az első hónapokban csak sírt és jajgatott. Haza akar menni a papához! Miért nem mehet haza a papához? Papa-papa-papa! Még amikor az apácák kirándulásra vitték őket, akkor sem hagyta abba a nyafogást és nyöszörgést, úgyhogy végül Malika is olyan dühös lett, hogy ő is megpofozta. De az sem segített. Annál hangosabban bömbölt, Malika pedig ott állt egy üvöltő öcsikével, miközben a többi gyerek leszaladt a tengerhez. Persze nem fürödtek, azt megtiltották az apácák, de levették a cipőjüket, és ott pancsoltak a vízben, aztán leültek a homokba, és elkezdtek túrni, ásni. Malikának csak akkor sikerült rávennie Didit, hogy hagyja abba a bömbölést, és jöjjön oda a többiekhez, amikor az apácák elővették az elemózsiászsákokat. Az ennivalót szerette. Ez volt a veszte. Hogy annyira szeretett enni. Miriam leállítja a hajszárítót, odamegy a hálószobai tükörhöz és megnézi magát. Aha, így már jobb. A haja most fehér, hullámos, és

amikor kefélni kezdi, szinte fénylik. Gyorsan felcsavarja, benyúl egy hajcsatért a köntöse zsebébe, és úgy tűzi meg a haját, ahogy szerinte Hannának tetszene. Számára továbbra is Hanna az iránytű az ízlésbeli kérdésekben, pedig már több mint harminc éve meghalt. – Nem! – mondta Hanna, amikor a húszéves Miriam homlokán egy hatos formájú hajtinccsel jelent meg. – Jaj, ne! Ezt végképp ne! Miriam máig emlékszik, mennyire elcsodálkozott. Azt hitte, Hannának tetszeni fog, hogy így kicsinosította magát, hogy az egész fekete hajzuhatag, ami végre újra kinőtt, hullámzó szőnyegként simult a hátára, és akkor még cukros vízzel, nagyon gondosan megformálta a kis hatost a homlokán. Néma üdvözlet volt ez az anyjának, akiről mindenki azt állította, hogy nem igazi cigány volt, pedig az egyetlen fényképen, ami otthon megvolt róla, úgy nézett ki, mint egy cigány viseletbe öltözött szép cigány asszony. Hullámzó hosszú szoknya. Blúz sok kis tükörrel. Súlyos fülbevaló, ami lehúzta a fülcimpáját, és túlságosan kitágította benne a lyukat. Egy jókora arany nyaklánc, a nyaka körül sok érmével. És a haja, a simán hátrafésült haj, egy kis hatos formájú tinccsel a homlokán. – Nem, nem – mondta újra Hanna. – Ez közönséges. Ez így olyan, mintha cigány volnál. – Ó – mondta Miriam. Hanna elmosolyodott, és megsimogatta az arcát. – Ne aggódj! Megmutatom, hogy kell csinálni. Hanna szalonjában álltak, ahol olyan sötét és hűvös volt, hogy az ember azt hihette volna, szeptemberi alkonyat van, pedig nem az volt. Június volt, és délelőtt. Délelőtt, és az a nap, ami Hanna szerint az egész év legvilágosabb és legszebb napja. Ezt ugyan nem lehetett észrevenni. Lógott az eső lába, s amikor Miriam csak egy órával korábban kivitte a szemetet, olyan hűvös volt, hogy be kellett szaladnia a melegbe. – Gyere csak – intett Hanna, és a konyha felé sietett. Miriam habozott, és nem mozdult. – De van még időd? – Kész vagyok mindennel – mondta Hanna. – A bőrönd bepakolva, a cipő kikefélve, a ruhák kivasalva. Majd felveszem, öt perccel mielőtt megérkezik. És addig még van háromnegyed óránk.

Kint a konyhában világosabb volt. Szürke nappali világosság. Hanna elsietett a konyhaasztal mellett, közben kihúzott egy széket, aztán becsúsztatta kezét a borvörös köntöse zsebébe, fésűt húzott elő, egy pillanatig ránézett, aztán megnedvesítette a csap alatt. Alátartotta a kezét, míg odaért Miriamhoz, nehogy lecsöpögjön a földre. Saját haja lágy, barna hullámokban hullott a vállára. A szürke tincs, amelyiket Miriam előző nap meglátott, már eltűnt. A gesztenyevíz megint jó szolgálatot tett. Csak erről nem volt szabad beszélni, ezt már megértette. Amikor Hanna otthonába került, még nem tudta. A harmadik napon habozás nélkül kivette ezt az üvegcsét abból a fürdőszobai szekrényből, amelyet Hanna furcsa módon orvosságosszekrénynek hívott (pedig ott az egyetlen orvosság a lapos kis aszpirinesdoboz volt), beleszagolt a tartalmába, és felismerte az illatot. Az emlékek megmoccantak a fejében. Rosita nevetése. Anusa mosolya. Didi, aki kidugta a nyelvét. Sokáig állt ott, és visszaszagolta magát a múltba, aztán rácsavarta a tetőt, és bement Hanna hálószobájába. Egyszerűen kinyitotta az ajtót, és gondolkodás nélkül bement az üvegcsével. – Ez olyan víz, amit gesztenyéből csináltak – mondta. – Ugye? Ez az, nem? Hanna egy pillanat alatt más emberré lett. Szó szerint teljesen más emberré változott, mint aki korábban volt. Éppen a fűzőjét kapcsolta be, horgokkal és kapcsokkal bíbelődött, amikor Miriam benyitott, de most hirtelen magára kapta a köntösét, ugyanazt a borvörös köntöst, ami ma is rajta volt, ezen a két évvel későbbi Szent Iván-estén. Először nem szólt semmit, csak erősen meghúzta az övet a derekán, és nagyon gondosan masnit kötött rá, aztán kihúzta magát, és Miriamra meredt. Nem azzal a kis mosollyal, amivel szokott, hanem szó szerint rámeredt. Jéghideg kék szemekkel. Keskeny, összeszorított szájjal. A szemöldöke közt kis ránc jelent meg, s ettől úgy nézett ki, mint valaki más. Valakire emlékeztetett. Miriam gyorsan hátralépett, de ez nem segített. Hanna persze nem lépett utána, csak állt mozdulatlanul, és hagyta, hogy a csend és a jéghideg pillantás beszéljen. Miriam térde megroggyant. Hátrált még néhány lépést, míg végül beleütközött a

falba és megértette, hogy messzebbre nem jut. Melléhez szorította az üvegcsét, és lehunyta a szemét. – Nézz rám! – mondta Hanna. Miriam mély lélegzetet vett, mielőtt engedelmeskedett. Kinyitotta a szemét, és egy másodpercre Hannáéba nézett, de aztán újra elkapta, és a tapéta egyik szürke virágjára függesztette a pillantását, Hanna mögött. – Tudom, hogy nehéz sorsod volt – mondta Hanna, és a rideg hanghordozás mögött érezhető volt a szokásos hangja, de csak egy pillanatra. – De ez most mindegy. Ez nem ok arra, hogy akárhogyan viselkedj. Felemelte a jobb mutatóujját, hogy hangsúlyt adjon a szavainak. – Mondtam, hogy ne tekintsd magad háztartási alkalmazottnak. Nem vagy háztartási alkalmazott. Jó családból való lány vagy, akinek nehéz sors jutott. Most itt leszel nálam néhány évig, és megtanulod mindazt, amit a mamád valószínűleg nem taníthatott meg neked. Viselkedést. Jólneveltséget. Általános műveltséget. Hanna előrelépett, amitől Miriamnak elakadt a lélegzete, de Hanna megállt. Ott állt felemelt mutatóujjal. – És az első, amit meg kell tanulnod, ifjú hölgy, hogy az ember soha, de úgy értem valóban soha nem lép be egy szobába anélkül, hogy kopogna és megvárná a választ. Az enyémbe meg különösen nem. Majd ha mondom, hogy jöhetsz, akkor jössz be, különben nem. Megértetted? A hálószobám az én hálószobám. Ez az én saját szobám, ahol biztos akarok lenni abban, hogy itt mindig magamban lehetek. Ugyanígy a te hálószobád is a sajátod. Soha nem fogok úgy bemenni oda, hogy ne kopognék, és ne várnám meg, amíg mondod, hogy bejöhetek. Érted? Miriam bólintott, és nyelt egyet. – Másrészt meg nem szeretném, ha az orvosságosszekrénykémben kutatnál. Soha ne tedd! Ha lázmérőre vagy aszpirinre van szükséged, szólj, és odaadom, ami kell, de a szekrényt nem nyitod ki, ahogyan az íróasztalom fiókjait vagy a ruhásszekrényemet se. Azok az enyéim. Ha nem vagyok itthon, amikor befejezted a ruháim vasalását, tedd az ágyamra, vagy akaszd a gardrób ajtajára, és kész. Érted?

Miriam megint bólintott. Hanna egy pillanatig még merőn nézte, aztán ellazult, és megjelent arcán a szokásos kis mosoly. – Jó. Akkor ideadhatod az üvegcsét. Miriamnak több hónapba tellett, míg kiderítette, mire használja Hanna a gesztenyevizet. Több hétbe került az is, míg újra ki merte nyitni az orvosságosszekrénykét, és még tovább, amíg megint be mert menni Hanna hálószobájába, amikor Hanna nem volt otthon. De lassacskán mégis megtette. Egyik délelőtt bement, és Hanna vasalt fehérneműit egy kupacban az ágyra tette, a fehér blúzát pedig ráakasztotta a gardróbszekrényre, aztán hosszan állt ott, és várta, hogy belé csapjon a villám. De nem csapott. Óvatosan előrelépett egyet és körülnézett. Szóval ez volt Hanna oly nagyon privát hálószobája. Különös. Mi volt ebben annyira privát? A tapétán szürke virágok. Az ágyon zöldes árnyalatú, sápadt virágos ágyterítő, a toalettasztalon három tükör. A tükrök előtt kis üvegcse állt, rajta hálós gumigömböcskével, és hagyta magát megsokszorozni. Egy igazi üvegcse és három tükörkép-üvegcse. Miriam négy apró lépést tett, kinyújtotta a kezét az üvegcséért, és nagyon óvatosan megnyomta a gumigömböcskét. A világ hirtelen megtelt Hanna illatával, ugyanazzal, mint ami a fürdőszobában a fehér szappannak volt, és ugyanazzal, amit érezni vélt, amikor kinyitotta az orvosságosszekrénykét. Szóval parfüm. Hanna virágillattól súlyos parfümje. Miriamot azonnal lerohanta a fejfájás, gyorsan visszarakta az üvegcsét, vigyázva, hogy a kis gömb ugyanúgy álljon, mint előtte, és az ablakhoz sietett. Kinyitotta. Beengedte a friss téli levegőt, de aztán visszament a toalettasztalkához, és folytatta a kutatást. Az asztalka másik oldalán hajkefe feküdt, benne piszkos, szürkésfehér hajszálak. A kefébe fésű volt belenyomva; nagyon óvatosan kiszedte, és a fény felé tartva alaposan megszemlélte. Különböző árnyalatú barna szín látszott rajta. A fésű egyik foga kitört. Fönt pedig sötétbarna porcsík látszott. Gesztenyevíz lehetett a porban? Miriam az orrához emelte, de nem érzett semmilyen illatot, úgyhogy megint belenyomta a fésűt a kefébe, aztán sietve becsukta az ablakot, gyorsan körülnézett, hogy megbizonyosodjon, minden pontosan ugyanúgy van, mint négy perce, amikor bement a szobába. És kész.

Ezután elkezdte megfigyelni Hanna haját. Megnézte a fejét, amikor lehajolt, hogy kávét töltsön a reggelinél, és észrevette, hogy időnként szürke csíkok vannak a hajában, máskor meg olyan egyenletesen barna az egész, mint a pralinék, amikkel Hanna megkínálta. Szóval Hanna erre használta a gesztenyevizet. Hajszínezésre. Hogy elrejtse a tényt, hogy az ötvenhez közeledik, és hamarosan teljesen megőszül. A szégyen, gondolta ilyenkor Miriam. Hanna szégyelli, hogy az, aki. A gondolat kárörömöt, ugyanakkor együttérzést ébresztett benne. Kárörömöt érzett, hogy Hannában mégsem minden tökéletes, hiszen minden reggel merev fűzőbe kellett kényszerítenie magát, hogy elrejtse a zsírpárnáit, ráncok voltak a szeme körül, és elkezdett tokája is nőni. De szánta is, mert sejtette, milyen nehéz lehet ezzel a szégyennel élni, és mert Hanna ráadásul annyira egyedül volt, mert az egyetlen lény, aki szerette, a palotapincsije volt. Nippon. Miriam biztos volt benne, hogy Hanna vágyott egyszer férjre és gyerekre, de mégsem lett családja. Ehelyett németés angoltanár lett a leányiskolában, a Vöröskereszt jönköpingi szervezetének vezetőségi tagja, és ellátta magát egy örökös mosollyal. A mosoly nem bátor, hanem barátságos volt, még ha kicsit leereszkedő is, olyan, ami biztosította a világot, hogy ez a hölgy mindent tud és mindenre képes, és határozottan ellenállt annak, hogy sajnálják. Ha valakit sajnálni kellett, akkor azt majd Hanna megteszi. Következésképpen egy jó családból származó árva zsidó lányt szerzett magának, és elhatározta, hogy igazi jó nevelésben fogja részesíteni. És egy igazi jó nevelésbe magától értetődően beletartozik, hogy az ember nem beszél olyasmiről, amitől mások szégyellik magukat, különösen, ha azok a mások fölötte állnak a társadalmi ranglétrán, ami szintén magától értetődő volt, de amit szintén nem volt szabad néven nevezni. – Tudod, néha arra gondolok, nem kellene-e a hajadat fiúsra vágni – mondta Hanna, miközben végighúzta a fésűt Miriam dús haján. – Fiúsra? – Igen, tudod… egyenesre, szögletesre. – De hát az én hajam önmagától göndör…

– Hanna könnyedén felsóhajtott. – Azt úgy mondják, hogy magától göndör. No igen, igazad van. És a fiús talán most épp nem is annyira modern. Valami mást kell találnunk. De a cigányos fürt mindenesetre eltűnt. Miriam végigsimított a nedves hajfürtön. Szép egyenesen feküdt baloldalt, érezte. – Köszönöm. Hanna megpaskolta az arcát. Két gyors, suhintó mozdulat. – Igazán nincs mit, kicsikém. Miriam hatvanöt évvel később felidézi a mozdulatot. Gyors mozdulattal megpaskolja az arcát, és most megmosolyogja a saját zavarát, és azt, hogy Hanna, mindennel együtt, végül is nagyon jó barátja lett. Ráadásul egy jó ízlésű jó barát. A hatvanas évek közepén Miriam egyenesre húzatta és fiúsra vágatta a haját. A hatás azonnali volt. Hirtelen fiatalnak, divatosnak és intellektuálisnak látszott, s ennek következtében mindjárt nagyobb tisztelettel bántak vele, amikor elment a Grens divatházba új nyári ruhát venni magának. Az egyenes hajat és fiús vágást hosszú éveken át megtartotta. Csak amikor Olof megkapta a diagnózisát, attól kezdve az egész nem érdekelte, s mire néhány évvel később meghalt, addigra Miriam haja megőszült és jócskán megnőtt. Most már nem annyira göndör, inkább enyhén hullámos. Ami persze a kor miatt van. Mert hát valóban megöregedett. Rendesen. Ami pedig igazságtalan. Egy pillanatra rámosolyog a tükörképére, amikor visszaemlékszik, milyen volt tíz évvel ezelőtt, hogyan zsörtölődött és panaszkodott magában, amiért őt is elérte az öregedés, őt, aki mindig annyira fiatal volt, s most egy olyan testben járkál, ami cserben hagyta. Ahogyan Olofot is cserben hagyta a teste, meg Hannát is. Őszintén felháborodott azon, hogy a karizmai elgyengültek, bosszankodott, hogy éjjelente fölébredt, mert a porckopás kínozta az ízületeit, és mérgelődött, mert Thomasnak valóban ki kellett őt segítenie az autóból, amikor egy téli vasárnapon elmentek Lövhultbe ebédelni. Ez nem igazság! Egész életében cipelte annak a terhét, hogy idegen, hogy kívülálló, olyasvalaki, aki tulajdonképpen nem tartozik senkihez, s most ráadásul még öregasszonynak is kell lennie, aki nemsokára rollátorral fog

araszolni! Hát nem, soha. Neki joga van rá, hogy soha ne öregedjen meg. Az élet tartozik neki ezzel! De az élet nem törődött ezzel. Miriam egyre öregebb lett. Bár azért még nem rollátorozik. És nagyon ügyel arra, hogy egyenesen tartsa a hátát. Úgyhogy kihúzza magát, odamegy a ruhásszekrényhez, kiveszi a világoskék nyári ruhát, és maga elé tartja. Egyértelműen jóváhagyva. Hosszú ujjú, de mégis hűvös. Persze hogy hosszú ujjú. Mert továbbra sem szeretné, hogy bárki lássa és kommentálja a kék heget a karján. – Zavarok? Camilla fölnéz, és egy töredékmásodpercbe telik, míg visszaemlékszik, hogy ki ő és ki ez az idős nő. Azután elmosolyodik, beteszi a könyvjelzőt a könyvbe, és becsukja. – Dehogy. Elmegyünk sétálni? – Nagyon is. Miriam ma szokatlanul elegáns. A haja gondosan föltűzve, a ruhája frissen vasalva, a cipője vakítóan fehér. A karján kicsi kézitáskája. A világos nyári táska, amit minden évben május közepén elővesz, és szeptemberben eltesz egy kis bársonyzsákocskába. Ez a táska megvan, amióta Camilla csak emlékszik, és az a különös, hogy most is szinte újnak néz ki, csak a nyarak során kicsit besötétedett. Időtlen modell. Olyan biztonságos és örök. Mint a tulajdonosa. Miriam a homlokát ráncolja. – Mi van? Camilla mosolyogva megvonja a vállát. – Semmi. Csak szerintem olyan csinos vagy ma. Én is ilyen csinos szeretnék lenni, amikor nyolcvanöt leszek. Miriam arcára mosoly ül ki. – Te még sokkal csinosabb leszel! – Hát, nem hiszem – mondja Camilla, és feláll. – Várj egy picit, megmondom a mamának, hogy elmegyünk. Kisiet a konyhába, és kinyitja a teraszajtót. Katarina egy kicsit távolabb ül a füvön, és szerelmesen nézi Sixtent, aki az eperágyások közt tipeg. Camilla egy másodpercig tiltakozni akar. Ez tényleg nem jó, hogy Sixten ott mászkál, és mosatlan epret eszik –

Rovarirtók! Csontvelőgyulladás! Bélféreg! –, de tudja, hogy Katarina morcos lesz, ha megint kifogásol valamit, és jobb, ha Szent Ivánkor ügyelünk a családi békére, így aztán nem mond semmit, csak integet, és egy mozdulattal jelzi, hogy kimegy sétálni. Katarina szórakozottan bólint, hogy megértette, Sixten pedig szerencsére nem látja a mamáját. Ha látná, ő is sétálni szeretne, és ha Sixten jönne, Katarina is csatlakozna, akkor pedig Camilla nem beszélgethetne rendesen a nagymamájával. Pedig most beszélgetni akar. Valahányszor Nässjőbe jön, úgy intézi, hogy legalább egyszer rendesen beszélgessen a nagymamájával. Nem mintha Miriam valaha is feltárta volna neki a szívét, vagy ő maga rábízta volna Miriamra saját legféltettebb titkait, ellenkezőleg, mindketten ügyesen megtartottak egy bizonyos távolságot, de kétségtelen, hogy mindketten érzik a másik támogatását. Ők mindig össze fognak tartani. Örökkön örökké. – Akkor megyünk? – kérdezi Miriamot, amikor kijön az előszobába. Miriam tétovázó pillantást vet rá, és Camilla megérti. Gyors pillantást vet a tükörbe, és végigsimít a haján. Talán meg kellene fésülködnie. Miriam bólint, mintha olvasna a gondolataiban. – Egy pillanat. – Camilla besurran a fürdőszobába, szaporán végighúzza a fésűt a haján, a rúzst a száján. Megigazítja a fehér felsőjét. Na. Most már elég civilizáltan fest, hogy Nässjőben sétálhasson, nem? Miriam már a lépcsőnél vár, mire Camilla leér – ott áll egyenesen és hunyorogva, láthatólag élvezi a nyári meleget. – Pompás nap – mondja Camilla. – Igen, valóban gyönyörű ez a nap – helyesel Miriam. Ebben a pillanatban ugatni kezd Kaiser. Lehet, hogy ott leselkedett a félig nyitott teraszajtó mögött. Hacsak nem a gazdája pillantotta meg Miriamot és Camillát az ablakon keresztül, és gúnyosan vigyorogva sürgősen kiengedte Kaisert, hogy megijessze őket. Nehogy már ez a nő azt higgye, hogy ő valaki, ez a vén zsidó boszorkány az akcentusával. Vagy az unokája, aki mindig föl-alá szaladgál, és kihívóan rázza kis kerek fenekét.

– Jaj! – Miriam megáll, hirtelen Camilla karja után kap. Olyan erősen kapaszkodik belé, hogy érzi, ahogy Miriam körmei belevájnak az alkarja vékony bőrébe, de azért vigyáz, hogy ne vágjon grimaszt. – Ez az átkozott kutya! – sóhajt Miriam, és mosolyogni próbál. – Ne is törődj vele! – Nem tudok… – Dehogynem tudsz. Na gyere, menjünk! Jobbra fordul és elindul, de a kezét azért védelmezőn Miriaméra teszi, ami a karján pihen. Nagymama fogása kicsit meglazult, de azonnal újra megfeszül, amikor Kaiser nekiugrik a kerítésnek, és iszonyatosan hörög, magánkívül amiatt, hogy a szomszédok szabadon járhatnak az utcán, és ráadásul nem hajlandók rá se nézni, szemtelenül tudomást se vesznek róla és gazdájáról, aki most kijött a teraszra, és szétvetett lábbal áll a teraszon. A gazda összefont karral áll, és némán nézi a két nőt, ahogy befordulnak a kis sétaútra a tó mellett. Látszatra olyan, mintha nem is látnák, csak szorosan egymás mellett, maguk elé meredve haladnak. Kaiser még tesz egy utolsó kísérletet, hogy elkapja őket, végigrohan a kerítés mellett, és hol hisztérikusan csahol, hol fenyegetően morog, de hiába. A nők nem fordulnak felé, mintha nem is hallanák. Így aztán ő se jön tovább, már csak a hátukat látja, ahogyan lassan eltűnnek. Egy csalódott vakkantással hirtelen leroskad a fenekére. – Phű… Camilla érzi, ahogy Miriam szorítása lazul a karján. Gyorsan végigsimít nagyanyja hátán. – Hogy nem bírja rendre szoktatni azt a kutyát! Miriam kiegyenesedik, és gyors pillantást vet Camillára. – Nem akarja. Szerintem élvezi, hogy ez így megy. – Észrevette, hogy megijedsz. – Igen. Egy ideig hallgatnak, aztán Camilla megköszörüli a torkát. – De amikor kicsi voltam, sose féltél a kutyáktól. Miriam elmosolyodik egy kicsit. – Nem félek a kutyáktól. Csak a farkaskutyáktól. Camilla bólint. – A tábor óta?

Rossz kérdés. Miriam csak ritkán beszélt a koncentrációs táborban töltött idejéről, és akkor is csak nagyon kelletlenül. Most is csak bólint, elfordítja a fejét, és a tóra néz. – Gyönyörű nap van – ismétli meg újra. – Ugye? Egy igazi kellemes Szent Iván-nap. Camilla bólint, s egy ideig megint csend van. A kérdés ott lebeg a levegőben, de nem meri föltenni. Miért mondtad, hogy nem vagy Miriam? Megmagyarázhatatlan félelem nyilallt végig a testén, de nem hagyja, hogy legyűrje. Múljon csak el szépen. Tűnjön el. Irtsuk ki. A talpuk alatt megnyugtatóan ropog a kavics; Camilla körülnéz. A nyírfák legvékonyabb ágait kicsit megtáncoltatja a szél. A sétautat szegélyező füvet nyírni kellene, de akkor a százszorszépeket is lenyírnák, a nagy csoportokban nyíló apró virágocskákat, amik nagyon igyekeznek, hogy ma különösen szeretni valóan fessenek. Sikerül is. Egy különös mintázatú, krém-és narancsszínű pillangó csintalanul repked fölöttük, mámorában egyik virágról a másikra száll, de nem hagy időt magának, hogy bármelyiken megmaradjon. Miriam arcán felvillan a nagymama-mosoly. – Akkor mesélj! Hogy vagy ott Stockholmban? Hát, köszöni. Egész jól. Kétszobás lakás Solnában, és egy jó óvoda Sixtennek. Heti három gyerektelen este, mert Max és ő lassan hozzászoktatják, hogy rendszeresen költözzön egyiktől a másikhoz, és vissza. Az első gyerektelen este eltelik a takarítással és a mosással. A másik kettőn tanulnia kellene, de sajnos… Ám mindebből nem mond semmit. Ehelyett hallja, ahogy szinte kifulladva egy vallomással kezdi: – Elszúrtam az utolsó vizsgámat. Miriam rápillant, de nem válaszol. – Nem tudom, mi van. Valahogy nem tudok már koncentrálni – mondja Camilla. Csakhogy ez sem igaz. Dehogynem tud koncentrálni. Azokon az estéken, amikor Sixten otthon van, minden további nélkül tud tanulni, de amikor Maxnál van, akkor minden szétfolyik a fejében, és képtelen nyugodtan ülni. Ilyenkor csak egyik szobából a másikba mászkál és tesz-vesz. Könyveket vesz elő, de képtelen rávenni magát, hogy kinyissa őket. Inkább ruhákat próbálgat. Vagy a tévét

bámulja. Vagy ott áll a tükör előtt, és azon lamentál, merjen-e e-mailt küldeni annak a főorvosnak, aki tavaly pár hónapig a szeretője volt. Nem. De. Nem. Mamlasz, mint egy tizenéves. Mintha ahhoz, hogy egyáltalán felnőtt emberként tudjon viselkedni, az kellene, hogy a fia ott aludjon a másik szobában. Mintha Sixten lenne az, akitől ő felnőtt embernek számít, mintha Sixten volna a közönség ahhoz a színjátékhoz, amivé az egész élete lett. Olyan színjáték, amit mégsem tud soha teljesen eljátszani. Egy jó anya olyan nő, akinek nincsenek saját szükségletei, de Camilla nem tudja, hogyan tagadja meg saját szükségleteit. Mármint ha az ember közben orvosnak tanul, és még csinosnak, okosnak és divatosnak is kell lennie. – De ugye, megpróbálhatod még egyszer? – kérdezi Miriam. Camilla felsóhajt. Igen. – És te mindig olyan jól tanultál. Szóval csak még egy kicsit többet kell tanulni, ennyi az egész. Camilla újra sóhajt. Igen. Természetesen. Nyilván, persze. És témát vált. Tavaly ősszel egy este metróval ment haza a Solna Központig. Butaság volt, ezt már akkor belátta, amikor az utolsó pillanatban benyomakodott a kocsiba a T-Centralon, és majdnem beszorult az ajtóba, amikor az becsukódott mögötte. Magához szorította az Ahléns szatyrot, és kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon egy rúdban, de rögtön látta, hogy egyik sincs elérhető távolságban. A kocsi tele volt. Tömve, mondhatni. És ott találta magát, a nyakukban zöld-fehér kendőt viselő fiatal fickók egyik bandájában, az arcukon is zöld-fehér festés, és gúnyos röhögéssel emelték magasba a sörösdobozaikat, ezt üvöltve: KGB! KGB! KGB! – Huligánok – mondja egy grimasz kíséretében. – Egy kocsiba kerültem egy halom hammarbyivel, akik az egyik utolsó meccsre tartottak Rasundába. – Ajjaj – sóhajt Miriam. Camilla utólag elcsodálkozott, amikor arra gondolt, milyen ösztönösen viselkedett. Hogyan szorította még erősebben magához a gyerekruhával teli szatyrot, lehajtotta a fejét, lesütötte a szemét, és nagyon vigyázott, hogy véletlenül se nézzen egyik fiatalemberre se. Valaki a fenekéhez nyomta a kemény péniszét, de ezt nem meséli el

Miriamnak, csak azt, hogyan jött létre az a csoportmozgás, amelyik egyre beljebb nyomta, taszította őt a csoport közepe felé, és hogy mennyire megbénult. Olyan volt, mintha ezek a hammarbyiek egy idegen törzs volnának, ő pedig a foglyuk, akinek egyetlen célja volt. Túlélni. Saját erejéből nem mert megmozdulni, csak hagyta magát egyre beljebb és beljebb sodorni; érezte, hogy a szerelvény többször is megáll, de ő a legcsekélyebb próbálkozást se kockáztatta, hogy az ajtó és a peron felé igyekezzen, föl se emelte a tekintetét, csak állt ott és hagyta, hogy ez a rikácsoló, üvöltöző, ordítozó banda taszigálja és lökdösse – Halj meg, AIK! Halj meg, AIK! Halj meg, AIK! –, és tudta, hogy ha csak levegőt vesz, őt is megölik. – És egyszer csak ott voltunk Solna Centrumban, és akkor az egész csürhe az ajtók felé lódult. A rendőrök kint álltak a peronon, majdnem úgy néztek ki, mint a katonák, nagy pajzsokkal és golyóálló mellényekkel, és látszott, hogy ők is félnek, még ha szétvetett lábbal álltak is és a gumibotjukkal verték a pajzsukat, ők is mint a vademberek, és ezek a fickók élvezték ezt, az is látszott. Végtelenül élvezték a hatalmukat, és akkor arra gondoltam… Camilla elhallgatott, hirtelen egyáltalán nem akarta elmondani, hogy mire gondolt. Annyira csúnya volt. Mert arra gondolt, hogy ezek a fickók egyenként mennyire tehetetlenek voltak, milyen kevéssé tudták a saját életüket irányítani, ez volt az egyetlen alkalom az életükben, amikor erősnek és sérthetetlennek érezhették magukat, és ezt az emléket kincsként fogják őrizni magukban, de egyébként mennyire szánalmasan gyávák, együgyűek és primitívek valójában. Néhány másodpercig azt érezte, hogy vissza akarja fizetni ezt, nem úgy, hogy rúg és üt, hanem orvosként szeretne velük találkozni, és leereszkedően megállapítani, hogy rühösek, betegesen hullik a hajuk, undorító furunkulusaik vannak, és gyógyíthatatlanul impotensek, szifiliszük van, és gonorrheájuk, sőt még HIV-pozitívak is – megfellebbezhetetlen, halálos ítéleteket szeretett volna kimondani rájuk… De akkor megláttam egy öreg bácsit, aki a falhoz lapulva, halálra rémülve állt, szegénynek botja volt, és ezek a zöld-fehérre festett őrültek majdnem elsodorták. Odamentem hozzá, átkaroltam, behúztam egy kis átjáróba, és ott gubbasztottunk vagy húsz percig,

míg végre újra csend lett. Még több szerelvény érkezett hammarbyiekkel – hát, hogy azok hogyan viselkedtek! Az egyik banda rávetette magát egy fickóra, és a fejét többször a peronba verték, mielőtt a rendőrség szétválasztotta volna őket. Az egyik tökfej meggyújtott valami rakétafélét, és a sínek közé hajította. A metróban! Hát, ha az elkezd égni, akkor esélyünk se lett volna… Miriam elfintorítja az arcát. Camilla öntudatosan kihúzza a derekát. – Hát igen, az ember nem tudja, vajon mire gondolhatnak ezek az őrültek. De amikor kicsit megnyugodott a helyzet, elvittem a bácsit a liftig, és felmentünk az alvilágból, aztán nagy kerülőt tettem hazáig, mert egyébként olyan utcán mentem volna, ahol ezeknek kellett elhaladni, és aznap este már semmiképpen nem akartam megint találkozni velük. Tiszta csatatér volt az egész! Miriam a fejét csóválta. – És akkor azóta nem is metrózol? Camilla felnevet. Megállnak egy padnál. – Dehogynem. Csak előbb megnézem, van-e meccs. Ha van, akkor óvatos vagyok. – Az okos dolog. Az ember mindig legyen óvatos, ha fiatalok bandába verődnek. – Igen? Miriam bólint. – Mindig. Mindig óvakodj a bandába verődött fiataloktól. Leülünk egy kicsit? Elhelyezkednek a padon, és végigtekintenek az Ingsberg-tavon. A park tobzódik a zöldben körülöttük, az ég a fejük felett világoskék kupola, de a tó vize nem veszi át a színt, továbbra is barnán csillog. A nyár néma ujjongással tölti el Camillát, hirtelen hatalmasabb, mint a világ ura, erősebb, mint egy ökör, erényesebb, mint maga a jóisten, így hirtelen arra is kész, hogy emlékeztesse a nagymamát arra, amire az nem akarta, hogy emlékeztessék. – Ezt a táborban tanultad meg? Miriam megremeg egy kicsit, de nem hagyja, hogy ez a hangján érződjék. – Nem. – A hangja nyugodt, mint mindig. – Jönköpingben, három évvel a háború után.

2. A halál után, az élet előtt A madár elmenekül. Mi nem. Kiválasztottak vagyunk. Ezért vagyunk itt. Ti, kik nem vagytok kiválasztottak – mégis szabadok vagytok, Segítsetek cipelni a szabadság súlyát. Stig Dagerman – És ez Miriam – mondta Hanna, kicsit félrehajtva a fejét. – A kis menekült, akiről beszéltem. Egon átvette a kalapját a bal kezébe, előrenyújtotta a jobbat, elmosolyodott, és könnyedén meghajolt. – Jó napot, Miriam! Miriam megfogta a kezét, és pont annyira hajolt meg, ahogyan Hanna a pukedlit tanította neki. Hanna elégedetten bólintott a háttérben. – Aranyos, helyes kislány. Ügyes a sütés-főzésben. És hamarosan végez a leányiskola felével. Mint magántanuló, persze. Miriam kicsit elmosolyodott. Vajon erre válaszolnia kell? Szerényen tiltakoznia kell, hogy egyáltalán nem olyan ügyes, sem a főzésben, sem a sütésben? Vagy hogy a matematikatudása aztán végképp nem érdemel dicséretet? Vagy meg kellene köszönnie a bókot? Nem. Láthatólag nem, mert Hanna most föltette a szalmakalapját, egy pillanatra megvizsgálta magát a tükörben, miközben újra elmondta kis figyelmeztető szónoklatát. Miriam ne felejtse el Nippont legalább naponta háromszor megsétáltatni! Jól zárja be az ajtót! Egyébként pedig csinálja meg a leckéjét, mert Hanna ki fogja kérdezni I. Gusztávból, vagyis Gustav Vasából és a reformációból, amikor hazajön. És mindjárt elfogy a tej, úgyhogy először is fusson le, és vegyen egy litert. Utána meg ne felejtse a tejeskannát hideg vízbe rakni, hogy ne csak holnapig tartson a tej. – De különben azt csinálsz, amit csak akarsz! – mosolygott Hanna, és végigsimított a népviseletes ruháján. Kék mintás fehér ruha volt, vadonatúj. Miriam hozta el tegnap a varrónőtől, és ott állt, amikor Hanna felpróbálta. Hanna kétség és gyönyörűség között vergődött. Kövérnek látszik? Nem. Á, nem. Vagy

mégis? Nem. És ebben a ruhában tényleg egy picit sem volt kövér. Csinos, mértéktartó és valóban elegáns ruha! És Hanna ma tényleg nagyon elegáns volt. Fehér cipőt viselt, és igazi amerikai nejlonharisnyát. Sötétbarna haja szépen megfésülve. Sötétkék szalmakalapján fehér szalag. Kezén új fehér kesztyű, és hozzáillőn szintén fehér kézitáska. Egon is kékben és fehérben volt. Terjedelmes porhüvelye sötétkék gabardinöltönybe volt csomagolva, az inge fehér és roppant jól vasalt. Valószínűleg az a morcos Asta, a házvezetőnője vasalta, akivel Miriam ugyan sosem találkozott, de annál gyakrabban hallott róla az elmúlt hónapokban. Asta ugyanis bizonyos dolgokat megengedett magának, mesélte Hanna. Néha szinte arcátlan volt, különösen Hannával szemben. Talán fejébe vette, hogy egy igen különös tekintetben számíthat Egon érdeklődésére, és talán ezért prüszkölt olyan hallhatóan, mihelyt feltűnt Hanna vagy valamelyik másik hölgy a vöröskeresztes vezetőségből. Holott magától értetődik, hogy egy olyan férfi, mint Egon – három éve özvegy és egy gyár birtokosa – semmiképp sem veheti el a saját házvezetőnőjét. Nem mintha Hanna gőgös lenne, és biztosan Egon sem volt az, de hát attól azért nem lehet eltekinteni, hogy igenis van különbség művelt és műveletlen emberek között. Vannak emberek, akiket Astának egyszerűen el kell fogadnia. Ahogyan a Vöröskereszt vezetőségében a többi hölgynek is el kell fogadnia, hogy Egon éppen őt hívta meg Szent Ivánt ünnepelni a testvérénél, a Vadstena melletti családi birtokon. Mert igen, meghívta! Tényleg meghívta, mondta Hanna másnap a reggelinél, győzelemittasan, de ugyanakkor kissé csüggedten is. Utána pedig együtt mennek majd tovább kocsival Mariefredbe, ahol a Vöröskereszt országos találkozója van. Öt teljes napig fognak együtt utazni! Esküvőről, házasságról nem beszélt, de Miriam sejtette, hogy erről ábrándozott egész délelőtt, amikor újra és újra felemelte pillantását a könyvből, amit olvasott. Ez szokatlan volt. Hanna sosem szokott csak úgy üldögélni és belebámulni a semmibe. De most igen. Miriam kicsit csalódott, amikor ajtót nyitott Egonnak. Elegáns urat várt, mert Hanna így írta le őt. Igazán elegánsnak. De az az igazság, hogy Egon külsőre nem volt különösebben megnyerő. Még kövérebb

volt, mint Hanna, ritkás hajú, orrának és arcának megpattant erezete pedig úgy nézett ki, mint megannyi folyami delta. Meg volt egy rendes tokája is. Miriamnak meg kellett erőltetnie magát, hogy úgy nézzen ki, mint aki le van nyűgözve, és úgy tűnt, sikerült is, mert Hanna elégedettnek látszott. – Akkor jó mulatást, kicsikém – mondta, és megveregette Miriam arcát. – Találkozunk vasárnap este… Egon odabólintott Miriam felé, feltette a kalapját, aztán hátat fordított, és kinyitotta az ajtót. Hanna a válla fölött hátrapillantott Miriamra, a jobb szemével rákacsintott, mintha valami közös titkuk volna, és kisuhant az ajtón. Végre egyedül volt. És még további öt napig egyedül lesz. Miriam kicsit még ott maradt a hallban, és hallgatta, hogyan koppan Hanna cipője a lépcső márványán, hogyan csicsereg valamit a lehető legmagasabb hangján, és Egon hogyan válaszol tompa basszusán. Hogy mit mondanak, azt nem hallotta. De most már nyilván lent vannak a földszinten, a külső ajtó kinyílt, és pár másodperc múlva becsukódott. Elmentek. Nincsenek többé. Miriam hunyorgott, mintha most ébredt volna, és körülnézett a sötét hallban. A kis perzsaszőnyeg elcsúszott, megigazította a lábával, aztán könnyű sóhajjal elengedte magát. Egy kicsit megroskadt a válla. Letörölte arcáról a barátságos és várakozó kifejezést, amit mindig viselt, ha Hanna a közelben volt. Megint sóhajtott, és nagyon lassan bement a nappaliba, úgy nézett körül, mintha most volna ott először, mintha nem törölgette volna le ott már több mint két éve minden reggel a bútorokat és az összes porcelánfigurát. Ott voltak az alacsony könyvespolcok, a barnástarka kanapé. A virágos, bolyhos huzatú, mély fotel, ami kimondatlanul és teljesen természetes módon Hanna saját fotelje volt, s Miriam, szintén egész magától értetődően, nem is álmodhatott arról, hogy valaha beleül. Rögtön mellette a rádiókészülék a kis asztalkáján. Hirtelen kísértésbe esett, hogy bekapcsolja és addig tekergesse a gombokat, amíg talál egy számára ismerős nyelvet, olyat, ami minden ellenállás nélkül belopózik a fülébe, és cseppet sem kell magát megerőltetnie, hogy megértse. Például németet. Vagy cigányt.

– Ha! Összerezzent erre a gúnyos kiáltásra, és beletelt egy tizedmásodpercbe, míg rájött, hogy a saját hangja volt. És miért is ne? Persze az nevetséges, hogy valaki cigányul beszéljen a rádióban. Bűnözők nyelvének hívták ezt svédül, ezt egyszer hallotta, amikor kávét szolgált fel Hanna néhány kollégájának. Egyikőjüknél volt egy kis lexikon, s ennek kapcsán támadt némi vita a hölgyek között. Ez tényleg a bűnözők saját nyelve? Vagy cigány nyelv volt, ahogy néhány tudós állítja? És akkor ahhoz hogyan viszonyuljunk, hogy ebből néhány szó a tiszta svéd nyelvbe is átment? Miriam megborzongott kicsit, amikor ezt hallotta, de nem szólt semmit. Persze hogy nem. Mert még ha nem is valami közönséges háztartási alkalmazott volt, azért tudta, hol a helye. Nem szándékozott felfedni, ki ő, és honnan jött, mert ez egy hideg ország, és ha hazudni kell azért, hogy egy meleg takaró alatt aludhasson, akkor ő a halála napjáig hajlandó hazudni. És persze hogy nem fog cigány szót hallani a rádióban, akármennyit tekergeti is a gombokat. Hiszen Svédországban nem voltak cigányok, és ha lennének is, biztos, hogy nem beszélhetnének a rádióban – ez a jog csak azokat illette meg, akiknek volt annyi eszük, hogy rendes családba szülessenek. A gádzsikat. A tanult embereket. Azokat, akik mindent tudtak, és mindenre képesek voltak, valamint sosem hazudtak. Azokat, akik mindig mosolyogva járkáltak, és biztosították egymást afelől, hogy a lehető legjobb világban élnek. Miriam viszont ma nem szándékozott mosolyogni. Ezt szó nélkül is tudta. Ezen a Szent Iván-estén saját maga akart lenni. Ez volt az a nap, amikor végre meg kellene engednie magának, hogy beismerje, milyen nehéz dolog folyton idegennek, kívülállónak, nem odatartozónak lenni. És ez az a nap, amikor az emlékeit is meg kellene vizsgálnia. Legalábbis egy részüket. Amik majdnem kibírhatatlanok voltak. Papa nevetése. Anusa ragyogó szeme. És a kicsi Didi. A keze az ő kezében. A kis teste az övé mellett a közös matracukon. A fekete szeme. Az arca, ami a szeme láttára folyt és foszlott szét… Noma! Nem! Ezt nem lehet kibírni! – Ó, Didi! – kiáltott egy fojtott hang. A saját hangja. – Ma ov mulo, av palpate! Ne légy halott! Gyere vissza!

Felfakadt benne a fájdalom, olyan erősen, hogy meg kellett kapaszkodnia a fotel támlájában, hogy állva tudjon maradni, s aztán teljesen körülzárta, mint egy héj. Be volt zárva. Rab volt, pont úgy, mint azelőtt. A bőre levált a húsáról és ott lebegett, fél milliméterre a testétől, az émelygés egyre fokozódott benne, a fejfájás súlyosan nehezedett a homlokára. De tudta, hogy mindebből semmi sem látszik kívül, mert belül továbbra is ott volt az, ami egyszer csaknem felnőtté tette, pedig még gyerek volt: a jéghideg észlelés, a nagy, fekete, fagyos valami, ami már Auschwitzban ott tátongott, és ami a hűvösségével segített túlélni Ravensbrücköt és a Dániába vivő kísértetvonatot. Még öntudatlanul is meg tudta őrizni az álarcot. Most tudta, hogy itt, Hanna nappalijában vigyázzban áll, mint az Appellkor, és az arca ugyanolyan semleges, mint mindig az első nap óta, amikor megérkezett a kolostorba. De sikerült mindent túlélnie. Túlélő volt. Tudomása szerint ő volt az egyetlen cigány, aki Auschwitzot és Ravensbrücköt is túlélte, úgyhogy túl fogja élni Hannát, és Jönköpinget és a Vöröskeresztet is! Autó dudált odakint, s ez visszakényszerítette a valóságba. De hát mit csinál? Az isten szerelmére, miért áll Hanna nappalijában vigyázzban, és fantáziál arról, hogy túl fogja élni Hannát, és Jönköpinget és a Vöröskeresztet? Hiszen Hanna volt, aki már Anebyben kimentette őt a magány sivárságából, aki elhozta Jönköpingbe, és adott neki egy piros vattapaplant, saját szobát és valamit, amiből egyszer talán lesz egy élet! Nem volt joga hozzá, hogy féljen Hannától, nem volt joga hozzá, hogy bárkitől féljen azok közül, akik ebben a békés városban az utcán jártak, és csendben mentek a dolguk után. Mitől is lehetett volna félni? Jönköpinget soha senki nem bombázta, senki nem kényszerítette a zsidókat és a cigányokat, hogy végigvonuljanak az utcákon, a vonatokhoz, amik a pokolba vitték őket, itt soha senki nem látott SS-katonát, ahogy egy gyerekre emeli a fegyverét. Az emberek kedvesek voltak Jönköpingben. Kedvesek Smålandban. Az emberek kedvesek Svédországban. Úgyhogy mély levegőt vett, kihúzta magát, végigsimított a homlokán, hogy ellenőrizze, hogy az a szerencsétlen kis hatos formájú tincs, amit reggel fésült magának, valóban eltűnte, aztán

elhatározta, hogy ki fogja bírni az émelygést és a fejfájást, ahogyan kibírta a két és fél évet a táborban. Ha így volt, ahogyan gondolta és érezte, akkor nem engedhette meg magának az egyedüllétet. Mert abba tönkremegy. Hanna persze elment az Egonjával, de Miriam nem hagyhatta, hogy teljesen eltűnjön. Hordozni fogja magában Hannát, ahogyan Elsét is magában hordozta, immár lassan négy éve. Éppen ezért ma, mindennek ellenére, mosolyogni fog, pontosan úgy, mintha Hanna itt volna, és a mosolyok közt barátságos és várakozó arcot vág. Kihúzza magát, a háta egyenes lesz, megebédel tizenkettőkor és megvacsorázik fél hatkor, pontosan úgy, mint máskor, és gondoskodik róla, hogy Nippon megkapja a három sétáját. De legelőször is lemegy tejért. Nem mintha szeretné a tejet, sőt, ellenkezőleg, hanem mert Hanna ezt akarta. Mert Hanna azt mondta, nagyon fontos, hogy naponta legalább három pohár tejet megigyon, mert a tej építi a csontrendszerét és meg fogja erősíteni őt. Hirtelen Nippon körmeinek apró zaja hallatszik, ahogy jön a padlón, s pár másodperccel később a kutya ott áll az ajtónyílásban, és félrebillent fejjel nézi őt. Különös kis állat. Tulajdonképpen csúnyának kellene lennie, az előreugró állkapcsával és nagy, kidülledt szemeivel, de nem volt csúnya. Igazán édes volt. – Nahát, szervusz, kis Nippon – mondta Hanna szavaival és Hanna hangján. – Szervusz, te kis cukorfalat! Nippon kegyesen megcsóválta a farkát, de csak néhányszor, aztán megfordult, és visszament a konyhába, ahol egy sóhajtással lerogyott a kosarába. Hiányzott neki Hanna, de Miriam ezen nem tudott segíteni. Ő most elmegy tejért. Úgyhogy most felteszi a kalapját, mert egy igazi hölgy sosem megy a tejboltba kalap, kesztyű és kis retikül nélkül. Úgyhogy elővette a kis fehér szalmakalapot, amit Hanna vett neki előző nyáron, a tükör elé állt, és végignézett magán, tetőtől talpig és vissza. A varrónő megigazította Hanna régi csíkos ingruháját, hogy jó legyen rá, még ha egy icipicit rövid is, hiszen ő magasabb volt Hannánál, de Hanna azt mondta, nem baj. Hiszen ő olyan fiatal, és a fiatal leányok nyugodtan hordhatnak rövidebb szoknyát, mint a felnőtt hölgyek. Ugyanez állt a kesztyűkre

is. A fiatal lányok hordhattak fehér pamutkesztyűt, csak a Hanna korabeli hölgyeknek kellett igazi bőrből készült fehér kesztyűt húzni. És az is mindegy, hogy Hanna régi kézitáskája kicsit nyűtt volt és foltos. Ez csak azt mutatta, hogy rendes családban él, ahol semminek sem szabad tönkremenni, s mivel ő maga kente be átlátszó cipőkrémmel, így igazán nagyon szép lett. Vagy legalábbis igazán elfogadható. Vagyis így ő is igazán elfogadható lett. Csinos és rendes. Egy leendő hölgy. Dúdolni kezdett egy vidám dalocskát, amit Hanna tanított neki előző héten – A smålandi lányok, hejjehajjhejjehajj, erre járnak, sétálgatnak… –, és meglepetésére érezte, hogy ez tényleg segít, hogy ez a dalocska messze a valóság fölé emelte, úgyhogy elhatározta, hogy egész idő alatt ezt fogja énekelni. Ez jó módszer arra, hogy ne kelljen gondolkoznia. Ne kelljen emlékeznie. – Szervusz, kutyus! – kiabált ki a konyhába, miközben a kezét bedugta a táskába, hogy ott van-e a kulcs, ahol lennie kell. – Mindjárt visszajön a kisgazdi! Szinte futva ment le a lépcsőn, kinyitotta a kaput, és hirtelen úgy elvakult a nappali fénytől, hogy visszahőkölt. A súlyos felhőtakaró eloszlott. Sütött a nap, de Hanna sötét nappalijában ezt nem észlelte. A levegőben csak egy kis hűvösség maradt. Most már tényleg nyár volt. Mosolygott magában. Micsoda szerencse! Hanna most még jobban élvezheti az utazását. Kilépett a járdára, hallotta, ahogy a kapu kis nyikorgással becsukódik mögötte, felrakta a barátságos és várakozó arcot, és elindult a sarok felé. A Szent Zsófia-templom körül élénkzöld volt a fű, a templom homlokzata pedig élénk téglapiros. A retikült a bal karjára vette, és az oldalához szorította; mindent megtett, hogy Hannát ott tartsa benne. Menni fog ez. Ha nem is ez volt a világok legjobbika, legalábbis Jönköping volt az összes város között a legjobb. Ebben a pillanatban darabokra tört a nyugalom. A Klostergatán üvöltő motorral közeledett egy teherautó. A platón három fiatalember állt, és igyekeztek, hogy megtartsák az egyensúlyukat. Kockás ingben voltak, és valamit kiabáltak. Miriam megtorpant. Arca hirtelen bezárult, ezt érezte, s pár pillanatig egyenesen, mozdulatlanul állt.

Azután sarkon fordult, és igyekezett vissza, a kapu felé. Hiszen elfelejtette elhozni a tejeskannát. Fönt, a nappaliban kilesett az ablakon, de nem látott semmit. A Klostergata üres volt, egyetlen magányos ember őgyelgett a járdán. A tejesboltig nem lehetett ellátni. Bement az ebédlőbe, egészen a balkonajtóig, de nem nyitotta ki. A teherautó egy kapu előtt állt, a dohányboltnál, a tejbolton túl, de a platón most nem volt senki. Sehol nem látszottak a fiatalemberek. Gyors pillantást vetett a nagy állóórára. Húsz perc múlva dél. Most már sietnie kellett. Ha nem megy most azonnal, akkor bezár a tejbolt, és nem kap tejet. Hanna nagyon gondos volt a tejjel. Minden svéd ivott tejet. Azonkívül sosem voltak ijedtek. Nem is tudták, mi az az ijedtség. Kiment a konyhába, és elővette a zománcos tejeskannát. Nippon követte a pillantásával, de ő ezúttal nem szólt hozzá, csak fogta a kannát, és ment. Kint a lépcsőn észrevette, hogy magához szorítja az edényt. Na, ez nem jó. Ha valaki magához szorít valamit, az azt jelenti, hogy fél, és ő tudta, hogy nem szabad, hogy látsszon rajta a félelem. Úgyhogy megállt, nagy levegőt vett, a kannát a jobb kezében lóbálta, kihúzta magát, a bal karját enyhén behajlította, hogy a kézitáskája jól látsszon. A házban csend volt, ezt észrevette, amikor elindult; semmi mást nem hallott, csak a saját lépéseit. Tempós lépések. Céltudatosak. Nem lopakodóak, de nem is túlságosan zajosak. Így hangzik, amikor egy jól nevelt leány lépked a márványlépcsőn. Egy jó családból való menekült. Magántanuló egy leányiskolában, németből és természettudományokból kiváló jegyekkel. A legjobb úton afelé, hogy irodalomtörténetből és – bizony! – svédből is ilyen jó jegyeket kapjon. Miriam akkor látta meg a kislányt, amikor éppen a legfelső lépcsőfokra lépett, és azonnal megállt. A kislány bent állt a kapualjban, a külső ajtónál. Egy tizedmásodpercre biztos volt benne, hogy Anusát látja, hogy Anusa tulajdonképpen legyőzte a halált, és iderepült az időn át, visszajött az unokatestvéréhez, nővéréhez, legjobb barátnőjéhez. Ekkor a kislány szortyogott egyet, és a ruhaujjával megtörölte az orrát, ami teljesen idegen mozdulat volt, egyáltalán nem Anusa mozdulata, és Miriam visszakényszerítette magát a valóságba.

– Szervusz – mondta, és újra megindult a lépcsőn. A kislány nem válaszolt, elfordította a tekintetét, és kicsit oldalra lépett. Félt. Nyilvánvalóan meg volt rémülve. Fájdalom hasított Miriam gyomrába, az emlékek felgyülemlettek benne, s egy pillanatra elfelejtette, hogy ő egy jó családból való, jól nevelt zsidó lány. – Rom szan? – suttogta a kislánynak – Romengi szan? Cigány vagy? Egy másodperccel később már agyon tudta volna ütni magát. Hát észnél van? Teljesen megőrült? Ott áll Jönköping közepén, és cigányul beszél egy idegen kislánnyal? Aki kinyithatja a kaput, és kikiabálhatja az ő titkát az egész városnak, azt a titkot, ami kiűzheti a városból, vissza a lebombázott Németországba, vissza az üldözöttek, gyűlöltek, megvetettek életébe? Kihúzta magát, elszántan elfordította a tekintetét, nem nézett a kislányra, aki ugyanolyan elszántan kerülte, hogy ránézzen; megtette az utolsó lépést lefelé a lépcsőn, és kinyújtotta a kezét a külső ajtó kilincséért, amikor hirtelen kinyílt mögötte egy másik ajtó. A kertbe vezető. Miriam megállt, és a válla fölött hátrapillantott. Berglund állt ott, a béres, és homlokát ráncolva nézett a kislányra. – Annika! Hát hova az ördögbe lettél? Miriam kinyitotta a súlyos kaput, de hirtelen eszébe jutott, hogy ő egy jó családból való, jól nevelt lány, és félig visszafordult. Kicsit mosolygott is. – Jó napot, Berglund úr. Boldog Szent Ivánt! Így kell beszélni. Hallotta, hogy Hanna többször is Berglund úrnak szólította a házmestert, pedig ha nem volt a közelben, akkor csak Berglundot mondott. Tegnap pedig mindenkinek boldog Szent Ivánt kívánt. Berglund egy pillanatra megállt, és gyors pillantást vetett rá. Lehet, hogy hallotta őt cigányul beszélni? És megértette, amit mondott? Á, nem, nyilván nem, a pillantása nem volt diadalittas, az arcán nem volt káröröm. Egyszerűen csak fáradtnak tűnt. Mindig fáradtnak tűnt. – Na, ja… Majd meglátjuk, mennyire lesz boldog – dörmögte. A kislány egy pillanatra még Miriamra nézett, gyorsan odament a férfihoz, átcsusszant a karja alatt, aztán a nyitott ajtón át eltűnt a kertben.

Kint az utcán Miriam körülnézett. A nap felhőbe bújt. A teherautó még mindig ott állt a dohánybolt előtt, de a fiatalembereknek nyoma sem volt. Hallani sem lehetett őket. Miriam mély levegőt vett, és elindult, de nem tudta rászánni magát, hogy átmenjen a túloldali járdára, csak amikor már majdnem a tejbolthoz ért. Akkor megállt, alaposan körülnézett, és lelépett az utcára. Sietett. Nem megbotlani. Nem sikoltani. Nem térdre esni és lapulni. Csakhogy mindenképp be kell érnie a boltba, mielőtt délben bezár. – Jó napot! – mondta, és pukedlizett, mihelyt belépett a fehérre meszelt boltocska hűvösébe. De meg is bánta rögtön. Hiszen ha valaki odabent éppen beszélt valamiről… Akkor ő most azt félbeszakította, és semmi, de semmi nem volt olyan udvariatlan, mint valakit félbeszakítani. Ezt Hanna tanította neki. De szerencséje volt, mert a boltban senki nem volt a dús keblű, fehér köpenyes nénin kívül, aki épp csak motyogott valamit válaszként. Miriam megint pukedlizett. – Kérek szépen egy liter tejet – mondta, és előrenyújtotta a tejeskannát. A néni egy kis sóhajjal átvette. – Hát, nem tudom, sikerül-e – mondta, és kicsit meghimbálta a nagy alumíniumtartályt. – Ma nagy volt a forgalom. – Ó! – mondta Miriam. Az asszony kicsit elmosolyodott. – Jaj, de azért a kisasszonynak nem kell olyan ijedtnek lenni. A kisasszony megkapja, amim még van, aztán hogy az van-e egy liter, vagy se… Meglátjuk. Eltette a litermérőt, aztán megfogta a nagy tartályt, felemelte, és a maradékot elkezdte beleönteni Miriam tejeskannájába, amikor hirtelen ordítás hallatszott az utcáról. – Nem hallod, mit mondok?! – kiabálta a hang. – Mi? Süket vagy, te szemét? Miriam megdermedt. Az eladó kicsit kiegyenesítette a tartályt, nem folyt tovább a tej, aztán egy pillanatra összeráncolta a homlokát, mielőtt újra elkezdte a tejeskannába csorgatni a tejet. A kanna majdnem tele lett. Tehát mégis volt egy liter teje. Legalább egy liter. Valaki kiáltott egyet kint az utcán, s ugyanabban a pillanatban nagy puffanás hallatszott, mintha valaki nekizuhant volna a falnak.

– Aha – mondta a tejesnéni szárazon, és letette a tejestartályt. – Már megint a Bengtsson meg a bandája… A vándornépekre vadásznak. Miriam nyelt egyet. – Vándornépek? – Igen – mondta a néni magától értetődően, és megtörölte a kezét a fehér kötényében. A pillantását a kirakatüvegen túlra szegezte, de nyilvánvalóan nem látott semmit, úgyhogy ráerősítette a fedőt Miriam tejeskannájára, odatolta elé a pulton, aztán az ajtóhoz ment, szorosan elé állt, és kinézett. – Mi az, hogy vándornép? A tejesnéni hátrapillantott, azután enyhén megvonta a vállát. – A kisasszony nem tudja? – Nem, még elég új vagyok itt… A tejesnéni kuncogott. – Meg Svédországban, ahogy elnézem. Menekűt, mi? Németből? Miriam érezte, hogy elvörösödik. Ez most mit jelent? Őt utánozza a néni? Vagy a beszédmódján csúfolódik? A földre nézett, és némán állt, hirtelen teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Mit csinál az ember Svédországban, ha valaki gúnyolódik rajta? Nem tudta. Hanna erről semmit nem mondott. Talán Hannán soha nem gúnyolódtak. – Ajjaj! – mondta a néni. Valaki elrohant a bolt előtt, egy fiatalember, és a következő másodpercben egy másik utána. – Na, ez a „berglundare” jól belelendült! És az egyik Bengtsson meg utána. Hát, ezeknek nincs ki a négy kerekük. Berglundare? Valamelyiket Berglundnak hívják? A házmestert? És ha igen, akkor hogy tudott ennyi idő alatt idejutni és összekapni a Bengtssonnal meg az embereivel? Miriam már kérdésre nyitotta a száját, de aztán eszébe jutott a néni gúnyos hangja, és nem szólt semmit. A néni megint kuncogott, megfordult, és kis mosoly volt az arcán, amikor a lányra nézett. Valami megcsillant a szemében, ahogy a csípőjére tette a kezét. – Talán most ne menjen ki rögtön az utcára. Ezek a fiúk most egy kicsit túlhevültek. És az ember sosem tudhatja, mit kezdenek el

gondolni, amikor olyan sötét hajút meg sötét bőrűt látnak, mint a kis kisasszony. Még majd azt gondolják, hogy maga is vándornép. Egy régi mondat hirtelen kiszabadult a helyéről és a felszínre tört. Miriam szinte látta, hogyan. Else hangja tompa volt, de nagyon is érthető. Ne hagyd, hogy sejtse, hogy félsz! Soha egyetlen embernek se hagyd, hogy sejtse, mennyire félsz! Egy érzéketlen medúza. Így nézett ki az a mondat. Pontosan úgy, ahogyan az a medúza, amelyiket a biológiakönyvében látott. – Mindenesetre szeretnék fizetni – mondta, és minden szót olyan gondosan ejtett ki, mint amikor Hanna kikérdezte svédből. A kezét pedig a kézitáskájára tette. A pamutkesztyűje ragyogó fehér volt, a táska meg épp csak kicsit volt meghorzsolva. A mozdulat közben látta, hogy a fiatalember, akit a tejesnéni Bengtsson egyik emberének hívott, lihegve jött vissza. A vándornépnek tehát sikerült elmenekülnie. Elfordította a fejét, és pillantása a tejesnéni pillantásával találkozott. Nem ijedt meg. Nem tért ki. – Persze, persze – bólogatott a néni, és visszacsoszogott a pult mögé. – Akkor nem lesz más? Kávétejszín, vagy ilyesmi? Miriam továbbra is nagyon egyenesen állt, és hirtelen rájött, hogy egy fejjel magasabb a néninél; ennek megörült. – Nem, köszönöm. – És egy kis habtejszín az eperhez? Miféle eperhez? Pislogott egyet, de úrrá lett magán, mielőtt a zavara láthatóbbá vált volna, egyenesen az asszony szemébe nézett és megpróbált olyan barátságosan és nyíltan nézni, amennyire csak tudott. – Nem, köszönöm. Nem kérek habtejszínt. Kint fölbúgott egy motor. Valaki elindította a teherautó motorját, és hagyta búgni. De Miriam nem siette el a fizetést. Lehúzta jobb kezéről a kesztyűt. Kinyitotta a táskáját. Elővette a pénztárcát. Kinyitotta. Igyekezett lehetőleg pontos összeget kikeresni. Átnyújtotta a pénzt. Megvárta a visszajárót. Betette a pénztárcájába. Becsukta a pénztárcát. Berakta a táskájába. A táskát bezárta. Felhúzta a kesztyűjét. Közben egész idő alatt feszülten hallgatózott, és, igen, végre megtörtént – odakint elhajtott a teherautó.

– Aha – mondta a tejesnéni. – Akkor hadd kívánjak boldog Szent Ivánt. Miriam mosolyogva fogta meg a tejeskannát. – Köszönöm, hasonlóképpen! Mert Hanna így tanította neki. Nippon óvatosan megbökte Miriam lábát. Miriam összerázkódott. – Persze – mondta aztán a legtisztább svéd nyelven. – Természetesen mindjárt kimehetsz. Összecsapta a könyvet, amit olvasott, és felemelte. Nehéz. A tartalom súlya, futott át rajta, aztán fölállt, átment a nappaliba, és visszatette a könyvet a polcra. Végigsimított az egyforma gerincű könyvek egész során, figyelt rá, hogy egy se álljon ki és árulja el, hogy valaki hozzájuk nyúlt. Északi Almanach. Harminckét részes kézikönyv. Hallatlanul lenyűgöző. Egy pillantást vetett kintre az ablakon át, hogy vajon esik-e. Nem esett, de megint befelhősödött. – Na gyere, Nippon! – kiáltotta, s abban a pillanatban meglátta, hogy a kutya ott áll mögötte. Vajon leskelődött? Miriam kis fintort vágott. Ha igen, akkor azért nem lesz könnyű árulkodnia. Mármint persze hacsak nem tud gondolatátvitellel kommunikálni Hannával. Vagy ha Hanna valami varázslatos módon meg tudja fejteni a farkcsóválás jelentését. Hát, elég sok farkcsóválásba kerül majd elmagyarázni, hogy Miriam se tejet nem ivott, se nem ebédelt ezen a Szent Iván-napon, hanem ehelyett levett három részt az Északi Almanach kötetei közül, és majdnem háromnegyed órán át bújta őket. Először azt, amelyik a T betűs címszavakat tartalmazta. Utána a C betűset, végül pedig azt, amelyikben a Zs betűsek voltak. Az volt a különös, hogy egyáltalán nem háborodott fel. Érdeklődéssel olvasott, de nem ütközött meg. Teljesen nyugodt volt. Ráerősítette a pórázt Nippon nyakörvére, és kinyitotta a kaput; az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy a kalapról és a kesztyűről megfeledkezett, de csak egy pillanatra állt meg. Igazából fütyülhetett a kalapra és a kesztyűre. A lányok Hanna iskolájában is sokszor jártak kalap nélkül, és szinte senki nem hordott fehér kesztyűt hétköznap. Úgyhogy ő is megtehette, amit azok. Nem kell neki Hannára meg a többi nénire hasonlítani, amikor egyedül van otthon,

nyugodtan lehet az a kislány, aki valójában volt. Pontosabban: aki sosem lehetett. Valójában egész érdekes volna megnézni, hogy ki is ez a lány. Egy cigány lány? Vagy egy zsidó lány? Malika vagy Miriam? Nippon vidáman szökdécselt le a lépcsőn, de egy hangos prüszkölésre megállt, visszafordult, és kérdőn nézett a lányra. – Csak én voltam, Nippon – mondta a lány. – Én. Malika. Én. Miriam. És én tüsszentettem. Itt vagyok én, és jogom van tüsszenteni! De már meg is bánta. Három éve megesküdött, hogy soha többet egyetlen szót sem mond cigányul, és soha nem fogja magát ezen a néven nevezni, s erre ma már másodszor szegte meg a fogadalmát. Vajon hallotta valaki? Berglund vagy a kislánya nem bújt meg valahol a lépcsőházban, hogy kihallgassa, amit mond? Vagy valaki más? Megállt a kapu előtt, és hallgatózott. Nem. A házban halálos csönd uralkodott. Úgy tűnt, senki nincs otthon a szomszédoknál. A béres is hazamehetett. És ha valaki mégis meghallotta, még mindig letagadhatja, amit mondott; állhat szálegyenesen bármilyen bíróság előtt, és biztosíthat mindenkit, hogy ez félreértés, hogy ez a tanú teljesen félreértett mindent, álmodott, vagy fantáziált, vagy hallucinált. Ő soha nem ejtette ki ezt a szót, hogy Malika. Hiszen Miriamnak hívják. Ott van minden papírjában. Tessék. Csak el kell olvasni. A hontalanútlevélben. A népesség-nyilvántartásban. A Vöröskereszt összes iratában. Még a ravensbrücki levéltárban is, már amennyi megmaradt belőle, miután az oroszok elfoglalták. De csak tessék! Csak vizsgálják ki! És próbáljanak egyetlen kicsi bizonyítékot találni. Nippon kifutott az utcára, és azonnal lepisilte a házfalat. Szegényke már hosszú órák óta nem volt kinn. Miriam lehajolt és megsimogatta az állat selymes-sima hátát. Az meg azonnal reagált: megnyalta a lány keze fejét. Nippon egy drágaság. Hannának ebben igaza volt. – Na, akkor hova menjünk? – kérdezte Miriam a legbarátságosabb hangján. A válasz egyértelmű volt. Nippon a Szent Zsófia-templom előtti zöld pázsitra akart menni. Hanna valójában elmondta, hogy talán

mégsem a legalkalmasabb éppen ott sétáltatni a kutyát, mert Jönköping mégiscsak Jönköping, de Miriam pillanatnyilag fütyült rá, hogy mit gondol Hanna. Mi több, fütyült mindenre, amit bárki is gondolhat. Sőt, most akár el is verne szinte bárkit. Egy teljesen ismeretlen embert is felpofozna. Bárkibe belerúgna. Egy pillanatig látta magát, ahogy valakihez odarohan, például ahhoz a férfihoz, aki karonfogva sétál azzal a fölfuvalkodott feleségével az utca túloldalán, az arcába vág egy akkorát, hogy elesik, s aztán addig rúgná az arcát, amíg vérezni nem kezd az orra… Úristen! Mi jött rá? Pislogott, és gyorsan körülnézett. Az utca jóformán teljesen üres volt. Senki sem követte a pillantásával, senkinek sem szorult ökölbe a keze. Senki nem emelt rá ostort. Senki sem tette görbe mosollyal a pisztolytáskára a kezét. A látótávolságban senki, csak az az öreg, aki az előbb menekült meg az orrvérzéstől, meg a felesége, és még egy öreg nénike, aki a templom túloldalán csoszogott előre. Vagyis senki sem látta, hogyan tört ki rajta hirtelen a düh, vagyis senkit sem vakított el annak fehér fénye, csak őt, tehát csak annyi kell, hogy szép csendben álljon egy pillanatig, amíg visszanyeri a látását és csitul a szívverése. Else tanította meg minden érzés nevére. De norvégul… Úgyhogy tudta, mit jelent megbántottnak, kimerültnek és levertnek lenni, szomorúságot érezni és gyűlölni, éhesnek lenni és fájdalmat érezni, igen, sőt még azt is tudta, mi az, hogy elégedettnek lenni, csak majdnem elfelejtette, hogy milyen az. Az a gyerekkor érzése volt. Olyasmi, amit nem érzett, amióta Didi nyafogása majdnem megőrjítette, papa folytonos kifogásai és követelései hihetetlenül idegesítették, Anusa, az a rémes boszorkány pedig állandóan meghúzta a haját. Végül jól odacsapott neki. Egy rendes nyakleves, és Anusa csak ült és bömbölt az udvar kövén. Úgy kell neki! Legalább megtanulta, hogy jobb, ha nem dühíti fel Malikát. Miriam megállt, pedig Nippon rángatta a pórázát, mert mindenáron egy különösen illatos fűcsomóhoz akart közelebb jutni. Düh? Valóban düh volt, amit érzett? Haragos lett? Nagyon haragos? Több mint nyolc éve most először? Igen! Az emlékek, mint a fekete varjak, repültek felé a rét fölött, és igenlően károgtak. Igen! Igen! Igen!

Haragos volt. Őrjöngött! Tombolt! És oka volt rá, hogy tomboljon! Iszonyatosan dühös volt Németországra és a németekre, azokra az átkozott Kripo-rendőrökre, akik elszakították az otthonától, apjára, aki nem tudta megmenteni sem őt, sem Didit, azokra az ördögi apácákra az örökös jézusozásaikkal meg az örökös pofozkodásukkal, meg arra a vénemberre, akit beszorítottak mellé az Auschwitzba vivő vonaton és aki nem akart adni neki meg Didinek a kenyeréből, mert azt hallotta, hogy ők cigányok, és ő nem szerette a cigányokat; azokra a csíkos kísértetekre, akik kényszerítették, hogy Didivel a karjában leugorjon a vonatról, pedig az nagyon magas volt, azokra a fekete ruhás, a sapkájukon halálfejet viselő szörnyekre, akik betuszkolták a cigánytáborba, arra a ronda román boszorkányra, aki ott el akarta csórni Didi levesét, azokra az ostoba zsidókra, akik ott meneteltek végig a szögesdrót túloldalán, és nem fogták fel, hogy mindjárt elgázosítják őket, Mengele doktorra, aki rendszeresen végigjárta cigánytábort, és karamellt osztogatott a kísérleti nyulacskáinak, mielőtt rátámadt a mérgeivel meg szikéjével, azokra az átkozott cseh kommunista banyákra, akik koszos cigánynak csúfolták a Ravensbrückbe vivő vonaton, azokra a visszataszító női őrökre, azokra az aszociálisokra, a „muzulmánokra”, a végleg kimerült rabokra, akik ott imbolyogtak, és nem szóltak egyetlen szót sem, de mégis azt állították, hogy jobb meghalni, hogy semmi sem rosszabb annál, mint tovább élni; Elsére, aki hagyta, hogy meghaljon, és nem csapott hatalmasat az angyalszárnyaival, nem küldött tűzcsóvát a hóhéraira, Lykkére, aki felvonszolta őt a kísértetvonatra, a vöröskeresztes nyanyákra, akik kihúzták a boldog öntudatlanságból és megtömték kásával, kásával és megint kásával, meg Hannára, az átkozott boszorkányra, aki megmentette az életét, elvitte Jönköpingbe, és arra kényszerítette, hogy egész életében hazugságban éljen, hogy egyáltalán élhessen! Igen, persze hogy kényszerítette! Hiszen mivé lett volna, ha nem hazudott volna? Hogyan élhetett volna tovább? Csak úgy, mint Ravensbrückben, mint Auschwitzban, azzal a különbséggel, hogy egyik helyről a másikra, városról városra, faluról falura kergették volna. Úgy pedig nem tudott volna élni. De hogyan fogja hazugságban kibírni egy hosszú életen át?

Nippon megint megrántotta a pórázát, s Miriam egy pillanatra úgy érezte, összeesik, de aztán kihúzta magát, és ment a kutya után, ki a fűre. Csak próbálják meg megakadályozni! Akkor aztán Malikává változik, de benne elegendő Miriammal ahhoz, hogy megmutassa, hányféle svéd káromkodást szívott magába, de sosem merte kiejteni őket a száján. Mert a cigányok különös nyelvtehetséggel vannak megáldva. Végül, de nem a legkevésbé az Északi Almanachra haragudott, különösen azokra a nyomorult fickókra, akik egy bizonyos szócikket írtak a C betűhöz. „Jellemüket tekintve a cigányokat mindenütt hanyag semmittevőknek, hazugoknak és bosszúállóknak tartják; hol megalázkodók, hol szégyentelenül követelőzők, s ezek a tulajdonságok természetes következményei a vándorló életmódjuknak, részben pedig még inkább annak a sorsnak, hogy mindenütt undor és megvetés tárgyai.” Ezek a mocskok, akik azt állítják, hogy a cigányok nem akarnak házban lakni, és csak arra vágynak, hogy az utakon kóboroljanak! Azt állítják, hogy a cigányok nem tudnak elpirulni! Amit, ugye, úgy kell érteni, hogy nem tudják szégyellni magukat… Akik azt állítják, hogy a cigány gyerekeket elküldik lopni! Viszont, teszik hozzá a mocskok, az tényleg nem igaz, hogy a cigányok ellopják mások gyerekeit. Na, köszönöm! Iszonyú hálásan köszönöm! Ő talán nem házban lakott, amíg még cigány volt? De. Nem tanult meg szégyenkezni, amikor gyerek volt? De. Nem tudott elpirulni? De. Elzavarták-e valaha lopni? Nem. Egyáltalán, lopott ő valaha valamit? Nem. Illetve de. Auschwitzban kiszedett egy kenyérdarabkát egy eszméletlen kislány markából, hogy megetesse Didit, de hiába. Abban az állapotban már nem tudott enni. Akkor ő maga megette a kenyeret. Három falat fekete kenyeret, benne fűrészporral. Ennyit lopott egész életében. Lusta ő, bosszúszomjas és hazudozó?

Lustának nem lusta. Bosszúszomjas is alig. Habár… Belül a jéghideg lyuk beszürcsölte magába a dühét, de helyette hirtelen ki akart buggyanni a sírás. Ettől megrettent. Nem szabad sírnia! Semmiképp! Nem lehet szomorú, sosem szabad gondterheltnek látszania, nem szabad összeomolnia és hagyni, hogy az emlékek felülkerekedjenek rajta. Ezt mondta Hanna, vagyis… nem, ezt nem mondta ki pontosan így, de ez volt, amit szavak nélkül elvárt tőle. Attól semmi nem lesz jobb, ha Miriam a múlton rágódik. Sőt, ellenkezőleg. Hanna azt akarta, hogy felejtse el, ami volt, és koncentráljon a jövőre. Ő majd gondoskodik róla, hogy Miriam mindent visszakapjon, amit a háború évei alatt elveszített, nyerje vissza az egészségét, tanulja meg a háztartást, és kapjon egy tisztességes alapműveltséget. Akkor rendesen fel lesz készülve az életre. Ebben a felkészültségben pedig az volt a legerősebb fegyver, ha jó keménynek látszik, egyenesen tartja magát, és egy barátságos és várakozó arckifejezést ragaszt az arcára. Érzelmi viharokat nem engedhet meg magának. Úgyhogy lehajolt, felemelte Nippont, magához szorította, és belefúrta az arcát a bundájába. A kutya először kapálózott az ölelésben, nem akarta, hogy becézgessék, de azután megnyugodott, és finoman megnyalta a lány nyakát. Miriam először megborzongott az érdes nyelv érintésétől, s a borzongás egy kis nevetést csalt elő belőle. Na jó. Akkor elmúlt a veszély. Letette Nippont a fűre, és a lehető legtökéletesebb svédségével beszélt hozzá. – Na gyere, öreg! Most egy jó nagyot sétálunk… Most hát Miriam volt. Csakis Miriam. Teljesen Miriam. Nippon halálosan fáradt volt, mire hazaértek. Mihelyt beléptek a kapun, egyszerűen lefeküdt a márványpadlóra, és nem volt hajlandó fölállni. A tekintetében végtelen szemrehányás. Hogy képzeli Miriam, hogy akkor ő most még két emeletet fölmenjen Hanna lakásáig? Hiszen végigvonszolta őt az egész városon, a Szent Zsófiatemplomtól a Kastélytemetőig, aztán tovább a Västra Storgatán végig, az Östra Storgatán keresztül a Hovrättstorgig, és vissza a Södra Storgatán és a Slottbron át. Pedig ő csak egy pekingi pincsi. Ráadásul egy fölöttébb kicsi lábakkal ellátott, nagyon kicsike pekingi pincsi. Úgyhogy most esze ágában sincs megmozdulni. Soha többet.

Ő most már itt fog hasalni a padló hűvös márványán a halála napjáig, hacsak persze Miriam föl nem veszi a meleg karjába és el nem viszi Hanna ajtajáig. Ebben az esetben esetleg hajlandó volna bevonszolni magát és lefeküdni a pihe-puha párnájára, abban a végtelenül kényelmes kis kosarában. Pislogott egyet. Elképzelhető, hogy Miriam megtenné neki ezt a kis szívességet? Talán? Miriam elnevette magát, és felemelte a kutyát. Sosem gondolta volna, hogy megérti, amit egy kutya gondol. Azok a kutyák, amelyekkel életében találkozott… Na nem, álljunk meg! Erre nem szabad gondolnia. Csak arra, ami itt és most történik. Nipponra, aki addig fészkelődött, amíg a hátára feküdt a karjában. Arra, hogy milyen édes, amikor ásít. Arra, hogy azonnal vizet kell adnia neki, mihelyt belépnek a lakásba. Még mindig teljes csend volt a házban. Lehet, hogy tényleg ő volt az egyetlen, aki otthon volt. Rádió sem hallatszott. Nem kopogtak a cipősarkak a padlókon. Nem hallatszott emberi hang sem. Csak csend. A város is egészen kihalt volt. A boltok mind zárva voltak, a cukrászdák is mind csukva-zárva, az összes mozi bereteszelve a nyárra. A hosszú sétája alatt talán ha hat emberrel találkozott. Látott egy potrohos, öltönyös urat a botjával. Egy fiatalasszonyt gyerekkocsival. A Storgatán két lány ment karonfogva, a Hovrättstorgon pedig két fiatalember ült egy padon. Kockás inget viseltek, mint azok a figurák, akiket korábban látott a dohánybolt előtt, de nem volt biztos benne, hogy közülük valók voltak. Másrészt meg persze óvakodott alaposabban megnézni őket, a tér szélén sietett tovább. A teherautónak nyoma sem volt. A fiatalemberek követték a pillantásukkal, azt érezte, ám nem kiáltottak utána. De azért a továbbiakban ügyelni fog rá, hogy az utcán mindig legyen rajta kalap és kesztyű. Így lehet a legjobban elhitetni velük, hogy ő jó családból való leány. Menekült, persze, de jó családból való. A jó családból való lányok után pedig senki nem kiabál. És senki nem kergeti őket. Mármint a koncentrációs táboron kívül. A konyhában letette Nippont a földre, és vizet öntött a tálkájába. A kutya nagy nyelvcsapásokkal szürcsölte magába a vizet, körös-körül jócskán szertefröcskölve, de Miriam már készen állt egy felmosóronggyal, mihelyt Nippon befejezte a lefetyelést. Hanna nem

szerette, ha foltok maradnak a linóleumon. Nem mintha az bárhogyan is ártott volna a padlónak, csak olyan rendetlenül nézett ki. Hanna pedig nem szerette, ha bármi rendetlennek látszott. Nippon eltotyogott a kosaráig, és összegömbölyödött benne. Miriam fásultan álldogált a konyha közepén. Most akkor mit csináljon? Tegnap felporszívózta az egész lakást. Ma reggel minden egyes bútort és minden csecsebecsét letörölgetett. Kivitte a szemetet. Kimosta Hanna fehérneműjét, meg a sajátját, úgy, ahogy kellett, de külön edényben és külön vízben. Az titok volt, hogy külön edényt és külön vizet használt, olyan titok, amelyik sok mindent megmagyarázott volna, ha valaki meg tudja fejteni, de erre szinte semmi esély sem volt. Miriam sose mosott, amikor Hanna otthon volt. És ebben az országban úgy tűnik, senkinek nem volt fogalma róla, hogyan éltek és gondolkoztak a cigányok. Csak annyit tudtak, hogy itt nem akarnak cigányokat. Egyenesen törvényt hoztak arról, hogy a cigányok nem jöhetnek be az országba. Ez minden cigányra vonatkozott, azokra is, akik csak egy hajszál híján menekültek meg a gázkamráktól. Nem. Nem kezdjük újra! Nem rágódunk a múlton. Együnk egy vajas kenyeret, igyunk egy pohár tejet. Tanulunk. Úgy viselkedünk, mint egy igazi svéd. Szóval egy vajas kenyér. Csak ennyi. Az éjszaka közepén kiáltásra ébredt. Először nem merte mutatni, hogy ébren van, ellenkezőleg, igyekezett meg se mozdulni, úgy maradt oldalán fekve, két kezével a térdei között, s a szemét csak résnyire nyitotta ki. Nagyon óvatosan körülkémlelt. Szürkés fény. Sárga rózsabimbós tapéta. Piros vattapaplan. Fellélegzett. Nem egy auschwitzi vagy ravensbrücki barakkban volt tehát, hanem egy jönköpingi lányszobában, amelyet Hanna rózsabimbós tapétával tapétáztatott ki, csak hogy Miriam örüljön. Hála, gondolta. Tényleg hálás vagyok. Ezt sosem szabad elfelejteni. Még csak hajnali kettő volt, de a nap már fölkelt. Talán még épp csak hogy lement. Vannak olyan részei ennek az országnak, ahol egyáltalán nem megy le a nap nyáron. Az éjféli nap. Erről tanult

földrajzból. Másrészt viszont ugyanott télen sosem kel föl. Olyankor egész nap éjszaka van, hónapokig. Borzalmas. Pislogott egyet, fölült, kicsit megdörzsölte a szemét, de aztán már nem nyomhatta el a kérdést tovább. Kinek a kiáltása ébresztette föl? – Ne tedd magad – mondta hangosan. – Tudod te jól, ki kiáltott. Az álom visszavitte Ravensbrückbe. Pontosabban az Auschwitzból Ravensbrückbe vivő pokolvonatra. Nem mintha pontosan emlékezett volna, hogy mit álmodott, és nem mintha valójában akart volna emlékezni rá, hanem mert az álom hangulata nem akart elmúlni. A rettegés. A súly. Jaj. Nem akart arra a napra emlékezni. Hiszen most minden rendben van, végre minden annyira rendben van, amennyire csak lehet, és a múlt már régen elmúlt. Három év és két hónap telt el, amióta a kísértetvonat elvitte Németországból és a háborúból. Majdnem három éve van Jönköpingben. Hanna két éve tapétázta újra a szobáját. Egy évvel ezelőtt kapott egy új ruhát, és meghívták egy esküvőre Nässjőbe, mintha egy teljesen normális ottani lány lenne, és magától értetődően az Adolfsson család tagja. És még csak egy napja van, hogy Hanna elutazott, és őt egyedül hagyta otthon. Tehát minden úgy volt, ahogyan mindig is szerette volna. Olyan régóta vágyott rá, hogy egyedül lehessen. Elképzelte, milyen nyugalmas lesz majd, hogy teljesen békén hagyják. Néhány napot kívánt magának, amikor megint ő maga lehet, miután olyan rég volt már, amikor igazán ő maga volt. És akkor most ehelyett ez lett. A kiszolgáltatottság. A rettegés. Rémálmok. Kibotorkált a konyhába, poharat vett elő, öntött magának egy kis vizet. Miközben ivott, észrevette, hogy Nippon kosara üres, és rögtön úgy megijedt, hogy elfulladt, de miután köhögött egyet, visszaemlékezett, hogy a kutya betotyogott a szobájába, miután ő lefeküdt. Letette a poharat, és visszasietett a lányszobába, térdre ereszkedett, és bekukkantott az ágy alá. És valóban: látni vélte a kutya körvonalait, egészen bent, a falnál. Aludt. A megkönnyebbülés majdnem olyan súlyos volt, mint az ijedtség néhány perccel korábban, olyan súlyos, hogy nem is tudott fölállni, hanem lerogyott a földre, és úgy maradt összegörnyedve, karjával átfogva a térdét.

Ez így nem jó. Nem bír emberek között lenni, de egyedül lenni sem tud. Valami nincs vele rendben. Meg fog őrülni? Mint az az asszony ott az auschwitzi peronon… A cigánytáborból jöttek utoljára a nők a pályaudvari sorakozóra. A többiek már ott álltak, néhány oszlopnyi zsidó, lengyel és cseh nő. Kevesen lehettek harmincnál idősebbek, néhány nagyon fiatal is volt köztük. Soványak voltak, kiállt a csontjuk, az arcuk szürke, és minden néma szempárt az éhség fekete karikái árnyékoltak be. Sokan még mindig ziháltak a kimerültségtől az Auschwitz túlsó végéből, a Birkenau nevezetű táborból való hosszú menetelés után, ezek a nők mégis egészségesebbeknek és erősebbeknek látszottak, mint a rabok zöme. Tehát lehet, hogy a németek ezúttal igazat mondtak. Talán tényleg egy munkatáborba küldik őket, nyugatra. Talán néhányan még túl is élik… A cigányoszlop nagyon szép rendben menetelt. Már Birkenauban felvették a ritmust, bal láb, jobb láb, bal láb, s mintha mind a hetvenkilenc nő egyszerre eggyé vált volna, egyetlen szó nélkül haladtak előre, mind elmerülve a menetelés egyhangú lüktetésében. Talán valaki halkan sírt, másvalaki talán a hátát vakarta, attól a pokoli viszketegségtől akart megszabadulni, ami mindegyiküket kínozta, de ezzel már csak a legegészségesebbek próbálkoztak; egy harmadik talán megpróbálta behúzni a kezét a fogolyruhába, pedig az tilos volt, de egyikük sem esett ki a ritmusból. Masíroztak, mert az SS azt parancsolta, hogy masírozzanak. Egyenesen előrebámultak, mert az volt az előírás, hogy masírozás közben ezt csinálják. Elhaladtak a birkenaui peron előtt, és csak sejtették, hogy megint érkezett egy transzport, akik éppen felsorakoznak a válogatásra, de nem néztek rájuk, és egyikük sem volt képes részvétet érezni. Kifogytak a részvétből. Csak meneteltek. – Halt! Ha az az SS-tiszt nem ordítja a parancsát, ők csak mentek volna tovább, egyenesen, leszorítva a lengyel, cseh és fiatal zsidó nőket, és csak masíroztak volna tovább, a peron végéig és még tovább, árkon-bokron keresztül, földeken és mezőkön át, városokon és falvakon keresztül, földön és vízen, ugyanabban a ritmusban, ugyanolyan ötös sorokban, egyenes háttal és az oldalukhoz szorított

karokkal, de mivel a tiszt most ordított egyet, megálltak, tettek még három lépést helyben járva, aztán állva maradtak, még mindig egyenesen előrebámulva. Miriam emlékszik, mennyire elcsodálkozott ezen a fegyelmen, majd néhány másodperc múlva elcsodálkozott a saját csodálkozásán. Nem gondolta volna, hogy képes még arra, hogy meglepődjön. Nem gondolta volna, hogy még egyáltalán érezni tud valamit. Előtte szálegyenesen és mozdulatlanul álltak a lengyelek és a csehek, s néhány másodpercre halálos csönd lett. Egyetlen pisszenés sem hallatszott a peronon álló nőktől, teljes csönd az SS-eknél, tökéletes csönd kicsit arrébb, a táborban, de ez csak pár másodpercig tartott, mert utána hirtelen felhangzott az öt beguruló tehervagon csikorgása és csattogása, majd a mozdony fújtatása, ahogy betolatja őket a helyükre. Egy pillanatig még maguk elé meredve álltak, azután borzongás futott végig az egész csoporton, s egy hajszálnyira megingott a fegyelem. Már senki nem állt kiegyenesedve, négyszáz nő háta meggörnyedt, négyszáz nő fordította az arcát a vonat felé, négyszázan meredtek rá saját emlékeikre és nyögtek fel halkan. Hiszen olyan kicsik voltak azok a tehervagonok! Kisebbek, mint azok, amikkel őket hozták ide. Vajon hányan élték túl ezt az utat? Vajon hányan fulladtak meg? Hányat tapostak agyon a kocsik durva deszkapadlóján? Engem nem, gondolta Miriam, és rögtön meg is lepődött a saját gondolatán. Őt miért nem? Hiszen Didi már meghalt. Már hat napja. Akkor ő minek éljen? Egyszer csak befutott valahonnan egy vonat, s néhány másodpercig úgy tűnt, mintha az egyik nő énekelni kezdett volna, aztán a hang megtört, és egy artikulálatlan vonítás lett belőle. Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö! Mozgolódás támadt az első oszlopok között, de nem lehetett látni, hogy kiből tört ki az üvöltés, ki volt az, aki nem volt hajlandó abbahagyni az üvöltést, s egy pillanat alatt végigfutott a kétely az összes oszlopon. Üvöltsenek ők is? Egyesüljenek az ellenállás óriási közös üvöltésében? De nem, ó, nem, az SS-őrség már felemelte a fegyvereit, egy kutya ugatni kezdett, majd bekapcsolódott még három, vége a tétovázásnak, minden hát kiegyenesedett, minden pillantás vakon előreszegeződött. Valaki

nagyon messziről rálőtt a menetoszlopra, szokatlanul távoli lövés volt, de az üvöltés nem maradt abba, csak egyre élesebb lett, s arrébb egy nő véresen leesett a peronról. Térdre rogyott, abban a kis résben, ami a vonat és a peron között húzódott, de azonnal megpróbált fölállni, kapaszkodott a peron szélébe, és továbbra is üvöltött, Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö! A szája egyetlen fekete nyílás volt, a csíkos rabruhája egyre vörösebb lett a vállán, annyira vörös, hogy egyes helyeken egész feketének látszott, de ő csak üvöltött, Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö! Aaaaooooöööö! – Na, de lőj már, az istenit neki! – hallatszott az SS-parancs valahonnan, és három katona nyomban töltött. Három hosszú lövés csattant. Az üvöltés elhallgatott. Talán e miatt az őrült zsidó nő miatt alakult ki olyan káosz, amikor be kellett szállniuk a vagonokba. Amikor a tolóajtók kinyíltak, a takaros menetoszlopok alig tíz másodperc alatt felbomlottak, kutyák ugráltak és csaholtak, az SS-ek ordítottak, a nőket lökdösték, taszigálták, azok egymás elgyengült testébe nyomták a térdüketkönyöküket, visszahuzigálták azokat, akik előretolakodtak, megkarmolták, akik már az ajtónyílásban lógtak, nyögtek, átkozódtak és kiabáltak. Miriamnak szerencséje volt. A cigányoszlopban balról a második sor második helyén állt, és pont a negyedik vagon nyílásával került szembe. És ő jó volt a tolakodásban, egészen egyedülállóan tudott előrenyomakodni a tömegben, amely hirtelen rávetette magát a vagonokra, és elég erős is volt ahhoz, hogy harmadikként kerüljön fel, és elég ravasz is, hogy gyorsan körülnézzen, és a bal sarkot válassza, a vizeshordó mellett, és ahol volt egy kis gerenda, amire föl lehet állni, ha kibírhatatlan lenne a zsúfoltság. Kezéből tölcsért formálva ivott néhány korty vizet, miközben a többi nő tolongott befelé, aztán befészkelődött a sarokba, és őket szemlélte. Leginkább lengyelek és csehek voltak. Piros háromszög volt rajtuk, nagy P-vel vagy T-vel. A többi zsidó volt a sárga csillagjával. Csak egytucatnyi nő viselt olyan barna háromszöget, mint ő. A többi cigány nyilván a mögöttük lévő vagonba nyomakodott be. Nem mintha hiányoznának neki. A legkevésbé sem érdekelték. Neki már

nem volt népe, barátja, családja. Egyedül volt. Egy szál egyedül, magában. Hat napja, hogy Didi meghalt, és ez alatt a hat nap alatt Miriam teljesen szétfoszlott, szinte semmivé változott. Csak két alkalommal szólalt meg, akkor, amikor kiválasztották a Ravensbrückbe vivő transzportra. Akkor megadta a számát, és igennel felelt egy kérdésre, ez volt minden. Egyébként csak hallgatott. Ha ez a transzport nem merül fel, talán már „muzulmánná” változott volna, azon lények egyikévé, akik olyan sokáig éheztek, hogy már nem voltak igazán élők, bár még lélegeztek. Talán már most is „muzulmán”. Igazából nem tudta. A többi nő nem volt „muzulmán”. Kiabáltak, rikácsoltak, nyomakodtak, lökdösődtek, de Miriam nem értette, mit mondanak. Se lengyelül, se csehül, se jiddisül nem tudott, és német vagy cigány beszédet nem hallott. De ez mindegy volt. Ami nem volt mindegy, az a tömeg. Máris olyan sokan voltak a vagonban, hogy senki nem tudott leülni, vagy pláne lefeküdni a földre, de az SS-ek még mindig ordítoztak odalent, és ráerősítettek a gumibotjukkal, hogy még többen nyomakodjanak be. Miriam fölállt a gerendára, és a sarokhoz tapadt. Három cseh lány állt közvetlenül előtte, a hasához és a combjához szorultak. Ami nem volt baj, ellenkezőleg, mert a fejükkel és a vállukkal megtartották. Na jó. Most legalább húsz centivel magasabb volt mindenkinél, és levegőt is jobban kapott. A jobb zsebében pedig volt egy kis darab kenyér, amit félretett. Ha az út nem tart három napig, akkor túléli. Talán nem lesz a legjobb állapotban, de mindenesetre túléli. Egy SS-legény ordított az ajtónál, és benyomta az utolsó asszonyt. A nő orra vérzett, de belekapaszkodott egy másik nő ruhájába, és nekiszorult. Talán ő is azt hitte, hogy tényleg munkatáborba mennek. Valahol fájt neki, ez látszott az arcán, de ugyanakkor el volt szánva rá, hogy túléli az egészet, és ez is látszott rajta. Az SS-legény még egyszer megtaszította, káromkodott egyet, aztán kinyúlt a tolóajtóért és behúzta. A fény eltűnt a vagonban. Három kis nyílás volt fönt, mindkét oldalon, azon jött be némi szürke hajnali fény. Egyébként sötét volt. A vonat meglódult, az asszonyok egymásnak dőltek, aztán a vagon lassan gurulni kezdett.

Július volt, de ha szerencséjük van, talán folytatódik az utóbbi napok felhős időjárása, és akkor a forróság nem lesz gond. Talán még záporok is lesznek. Miriam lehunyta a szemét, és küldött egy imádságot az apácák Jézusához. Eső, kedves eső! Csak ennyit kérek. Igazán rossz időt. Csukva tartotta a szemét, és elhatározta, hogy nem létezik, míg meg nem érkeznek. Semmi mást nem fog csinálni, csak áll itt a sarokban, hallgat és lélegzik. A többi nő is lassan elhallgatott. Szorosan egymásnak nyomva álltak, vagy háttal, vagy arccal, és kicsit ingadoztak a vonat mozgásához igazodva, de senki nem kockáztatta, hogy elessen. Ahhoz túl nagy volt a zsúfoltság. Néhányan fölfelé fordították az arcukat, és beszívtak kicsit a hűvös, savanykás levegőből, amely a légzőnyílásokon keresztül beáramlott, mások messze előreszegezték a tekintetüket, többen behunyták a szemüket, és nyilvánvalóan aludni próbáltak. Olyan volt, mintha tulajdonképpen egyikük sem volna ott, mintha mind felhagytak volna a létezéssel, mintha mindannyian átmentek volna egy másik világba, mintha ez a vagon, ez a vonat, ez az utazás csak egy mélységesen undorító lázálom lenne. Talán a bűz volt az, ami megtörte ezt a békét. A kakiszag. Miriam rögtön megérezte, és meg is hallotta a placcsanást, amikor valaki nem bírt tovább ellenállni az éhség okozta hasmenésnek. A többiek is hallották. A tömegben mozgás indult, valaki kiáltott, valaki meglökött valakit, egy harmadik könyörögve nyögött fel, a negyedik átható hangon kiabált vissza valamit, és pillanatok múlva kitört a verekedés a tömegben, már amennyire egyáltalán verekedni lehetett ilyen zsúfoltságban. A nők tépték, karmolták egymást, leszakították egymás fehér fejkendőit, és egymás hajának estek, vicsorogtak és morogtak, mint a vadállatok, gyűlölködve ordítoztak és harapták egymást. Egy félig kopasz nő belemart egy másik arcába, egy nagyon magas és nagyon sovány asszony pedig egy másik fölé hajolt, és beleharapott a nyakába. A bűz azonnal még sokkal elviselhetetlenebb lett, mert a megharapottak és a harapók is hasmenésesek voltak, mint azok is, akik ijedten tapadtak a falakhoz. Az egyik cigány lány visítani kezdett, és furcsa módon az Istent hívta. Devla, Devla, Devla!

– Halt! – ordította hirtelen valaki, és hirtelen mindenki elhallgatott, aztán persze rájöttek, hogy nem férfi kiáltott és nem valami német, úgyhogy újrakezdték a karmolást és harapást. De a nő nem adta föl, kiabált tovább: Halt! Halt! Halt! Ugyanolyan sovány volt, mint a többi, és nem is volt nagyon magas, de olyan hangja volt, amire mindenki odafigyelt. Reszelős volt és rekedt, de nagyon átható. Miriam látta, hogy körülötte a nők abbahagyták a verekedést, néhányan végigsimították a fejüket és megigazították a kendőjüket, s a hirtelen kijózanodásuk lassan átterjedt az egész vagonra. Az az asszony, aki az előbb beleharapott a másik nyakába, felnézett, egy pillanatra zavarba jött, és végighúzta a kezét a száján, mintha az emlékét is ki akarná törölni annak, amit tett, a megharapott nő pedig a nyakára tette a kezét, és csodálkozva nézett széjjel, de senkire sem támadt rá a körülötte állók közül. A rekedt nő elkezdett valamilyen nyelven beszélni, valószínűleg csehül, és sokáig beszélt. Nyilvánvalóan leszidta a többieket. Néhányan, akik értették, amit mond, láthatóan elkezdték szégyellni magukat, a többiek meg lenyelték a dühüket. Senki nem mondott ellent. Úgy látszott, hogy az összes cseh asszony hajlandó engedelmeskedni neki. A zsidók kicsit ijedtnek látszottak, a cigányok pedig egy csoportba tömörülve húzódtak össze a jobb oldali sarokban. Valaki átölelte annak a lánynak a vállát, aki az előbb az Istent hívta, de most csendben állt, a nővérének vagy barátnőjének támaszkodva. Amikor a rekedt nő végre abbahagyta a beszédet, körülnézett, a pillantása egy pillanatra megállt Malikán, aztán továbbsiklott a szégyenkező csehekre. Teljes csend lett. Senki nem mozdult, és nem nézett a nőre, aki befejezésként valamit még mormogott, de Malika nem hallotta, mit. Inkább lehunyta a szemét. A lába fájni kezdett, de tudta, hogy ha leszáll a gerendáról, attól nem lesz jobb. És a szag is rosszabb lesz, ha lelép a padlóra. Nem létezni. Nem lenni. Ez volt az egyetlen kiút. Nekitámasztani a fejét a falnak. Hallgatni a vonat kattogását a síneken. Szigorúan beszélni magához. Katt. Szemet behunyni. Katt. Kezdődik egy kis fejfájás. Katt. Abba nem kell belehalni. Katt. Ábrándozni! Katt. De miről? Katt. Ételtől roskadozó asztalról. Katt. A karácsonyi vacsorára az apácáknál. Katt. A nyalókáról, amit egyszer a pap vett. Katt. Igen,

amin megosztoztak Didivel. Katt. Nem, Didire nem szabad gondolni. Katt. Abba bele lehet halni. Katt. Ezen a világon kívül nincs másik. Katt. A föld megsemmisült. Katt. Ezért erről nem is lehet ábrándozni. Katt. Valaki vaspántot szorított a homlokomra. Katt. Na, és? Katt. Hiszen már meghaltál. Katt. Akkor hogy érzem mégis, ahogy megszorítják a pántot? Katt. Ahogy belevág a homlokomba? Katt. Ahogy széttöri a homlokomat? Katt. Ahogy az apró csontdarabok beleszúrnak a szemembe? Katt. Ne törődj vele. Katt. De hogyan ne törődjek vele, amikor kifolyik az agyam? Katt. És végigcsorog az arcomon. Katt. Ez csak képzelődés, semmi más. Katt. Gondolj arra, hogy ez azért egyfajta pihenés. Katt. Senki nem kényszerít rá, hogy nagy zsákokban cipelj földet. Katt. De olyan rosszul vagyok! Katt. Mégis mit gondoltál? Katt. Hogy jól leszel? Katt. És annyira kábult vagyok. Katt. Mindjárt hányok. Katt. Ugyan, mit hánynál ki? Katt. Semmit. Katt. Pontosan. Katt. Egyél egy kicsi kenyeret. Katt. Egy kicsi darabkát. Katt. De ha meglátják? Katt. Senki nem fogja meglátni. Katt. Érzem a kenyeret. Katt. Ott, az ujjam hegyénél. Katt. Igen! A kenyeret! Katt. Csak egy kicsit. Katt. Akkor most letörök egy picit a zsebemben. Katt. Így. Óvatosan! Katt. Most ott van a hüvelykés mutatóujjam között. Katt. Jó. Katt. Vidd a szádhoz. Katt. Nyald meg kicsit a durva külsejét. Katt. Egyél! Katt. Néhány nappal később Miriam már tizennégyszer elolvasta és kívülről tudta a Gustav Vasáról szóló fejezetet a történelemkönyvben. Eltolta magától a könyvet, és az első sortól az utolsóig hangosan felmondta a szöveget. Biztonság kedvéért megtanulta azt a három sort is, ami a királyi arckép alatt volt, azután néhány percig mozdulatlanul ült, és kibámult az ablakon. Esni kezdett, de azért ő ki fogja vinni Nippont a napi második sétájára. Azután majd eszik valamit. Hanna azt mondta, napjában legalább háromszor enni kell valamit. Különben az ember alultáplált lesz. És mivel ő már éveken keresztül volt alultáplált, ez nem tenne jót neki. Miriam könnyed sóhajjal felállt. Nippon ásított, és nyújtózkodott egyet. Talán nem volt igazán szerencsés, hogy éjjel felvette az ágyába Nippont, mert Hanna nem szerette, ha állatok vannak az ágyban, de másrészt a kutya puha bundája és finom melege megvigasztalta, és megvédte őt a rossz álmoktól. Mélyebben és

jobban aludt, és még tovább is, mint valaha azelőtt, és kis mosollyal az arcán ébredt föl. Először nem értette, honnan támadt benne ez a kellemes érzés, ez a laza, meleg elégedettség, azután rájött, hogy egyszerűen kialudta magát. Rendesen kialudta magát. Egy pillanatra azt szerette volna, ha átnyúlhat az időn, és megsúghatja a lágerbeli önmagának, hogy ez a nap el fog érkezni. Egy nap, amikor nem fázik, nincs rosszul, nem fáj a feje, nem ébred halálos fáradtan, egy nap, amikor sárga rózsás tapétával díszített szobában ébred majd, puha pincsivel a karjában, egy nap, amikor tudja, hogy van kenyér meg lekvár, meg sajt, meg tojás itt a konyhában, és az égvilágon senki nem fogja megakadályozni, hogy egyen. Azután abbahagyta ezt. Nem akart a táborbeli énjére gondolni. Kint a konyhában bekapcsolta a rádiót, még mielőtt föltette volna a kávét. Vidám induló áradt a rádióból – és csak ekkor nézett az órára. Tizenegy volt. Ilyen sokáig még sosem aludt. Nem baj. Mindegy. Hiszen teljesen egyedül van, és azt csinál, amit csak akar. Hosszan reggelizik. Utána megmosakszik. Szép lassan felöltözik. Kinyitja az ablakot a szobájában, és a konyhában is, hogy kiszellőztessen, mialatt sétálni viszi a kutyát. Még ha kereszthuzat lesz is. A város még mindig csendes volt, amikor néhány órával később elindult kutyát sétáltatni. Odakint megállt a kapu előtt, s egy kicsit mozdulatlanul hallgatta a csendet. Különös, hogy ilyen nyugalom uralkodott, pedig a Szent Iván-éjnek vége. Valahol messze autó moraja hallatszott, de a zaj hamar elült, és semmi sem maradt utána. Néhány másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy a világ többi része valóban elsüllyedt, nincs többé egyetlen ember, s rajta és Nipponon kívül nem maradt egyetlen élőlény sem, de azután vállat vont, és félretolta a gondolatot. Butaság. Nyilván megvan még a többi ember meg a többi kutya. Jó néhány közülük ráadásul a közelben. Tehát az a legbiztosabb, ha nem hagyja Nippont a templom előtti fűre kakilni. Jobb, ha tesznek egy kört, bár kicsit még szemerkél az eső. Amikor hazaért, hallotta, hogy a telefon abban a pillanatban kezdett csengeni, ahogy bedugta a kulcsot a zárba. Háromszor csengett, mielőtt beért a nappaliba, és fel tudta venni.

– Hívás Mariefredből – mondta egy ismeretlen hang. – Tessék, beszéljenek. – Ó! De szerencse! Már azt hittem, történt valami – mondta Hanna. Miriam nagyot pislogott. – Hogyhogy történt valami? – Igen. Amikor nem vetted föl a telefont. – Épp most értem haza Nipponnal. Kimentünk sétálni. Hanna felsóhajtott. – Jaj, de jó! Azt hittem, valami baj ért a zavargásokban. – Hogyhogy? Nem értem. – A zavargásokban. Verekedés volt. – Milyen verekedés? – Asta az előbb hívta fel Egont, és azt mondta, hogy zavargások voltak Jönköpingben. Nagy utcai lárma, rengeteg emberrel. Tegnap este. Miriam grimaszolt egyet. – Itt nem volt semmi lárma. Ellenkezőleg. A város teljesen kihaltnak tűnik. Most voltam kint, és egyetlen embert se láttam… Illetve de. Egyet. – Hm… – Hanna kis szünetet tartott a hatás kedvéért. – Biztos vagy benne? – Teljesen. – És tegnap este? – Ugyanígy. Csak akkor rövidebb sétán voltunk. Délután hosszabban. De akkor is ugyanez volt. Nagyon nyugodt volt minden. Hanna hallgatott egy ideig. – Furcsa – mondta azután. – Asta éppen az előbb hívta Egont, és azt mondta, hogy nagy zűr volt lent keleten… Miriam hirtelen bűntudatot érzett. Mintha hazudna. Felrémlett benne az a teherautó a napokban… Igen. Talán hazudott. Legjobb, ha megmondja az igazat. – De hát én nem láttam semmit. Esküszöm. Volt néhány fickó, aki Szent Ivánkor majdnem verekedésbe keveredett a tejbolt előtt, de aztán nem lett belőle semmi. Eltűntek. És ez délelőtt volt. Hanna mosolygott. Hallatszott a hangján.

– Elhiszem, kicsim. Ne aggódj. Biztos csak arról van szó, hogy Asta azt szeretné, hogy Egon minél hamarabb hazamenjen. Ezeknek a… öööö… dámáknak időnként meglódul a fantáziájuk. Nem kell velük törődni. – Nem, valószínűleg nem. – És hogy megy a Gustav Vasa? Meg a reformáció? Miriam érezte, hogy elpirul. Nem tanult meg mindent. – A Gustav Vasával kész vagyok, a reformációval még nem. Tanultam, de nem eleget… Hanna kuncogott. – Akkor fogj hozzá… – És Hannáéknak jó volt? Hanna még szélesebben mosolygott. – Igen, nagyon. Fantasztikus volt. Egonék nyaralója nagyon szép, és az egész családja nagyon kedves. Csodálatos volt! Minden pillanat. Most pedig Mariefredben vagyunk, a Vöröskereszt házában, és ez is szép. Lehet, hogy nem is megyünk még haza holnap, ahogy terveztük, mert Egon azt szeretné, hogy várjunk hétfőig, és tegyünk egy kis kiruccanást Stockholmba is. Ebben az esetben talán keddig maradunk. Húha! Hanna talán tényleg megfogta Egont. – Aha – mondta Miriam a lehető legsemlegesebb hangon. – Remélem, továbbra is minden jó lesz. – Ó, biztosan – mondta Hanna. – De hogy állsz pénzzel? Megkérjem az öcsémet, hogy menjen arra egy tízessel? Marianne meg ő bemennek délután Jönköpingbe. Pénz? Neki nem kell pénz. Ennivaló se. A sajt meg a vaj meg a kenyér, ami ott van a spájzban, bőven kitart. – Nem, köszönöm, nincs rá szükség. – Ej-ej, dehogynem. Olof majd arra megy délután. Miriam bólintott, mintha Hanna ott lenne, és látná, milyen alázatos. – Ha jön, hát jó. – Úgyhogy legyél otthon négy körül, kicsikém. És vigyázz magadra! Miriam csak állt, és bámult maga elé. Hogyan is hangzott ez az új szó? Zavargások. Bement a szobájába, és fellapozta az Akadémiai

Szótárt. Utcai rendzavarás. – Zavargás – mondta ki hangosan, ízlelgetve a szót. – Zavargások voltak Jönköpingben. Utcai rendzavarás. Csakhogy ebből nem hiszek egy szót se, gondolta aztán, és becsapta a könyvet. A reformáció, ha lehet, még unalmasabb volt, mint a Gustav Vasa, úgyhogy amikor hatodszor elolvasta, feladta. Minek sietni, eltart még néhány napig, amíg Hanna hazajön. Addig még ezt a fejezetet is meg tudja kívülről tanulni. Nyújtózott egyet, és ránézett Nipponra, ahogy ott feküdt a konyhaasztal melletti kosarában. – Éhes vagy? Könnyű farkcsóválás volt a válasz. Ez nyilván igent jelent, feltételezte Miriam. Nippon mindig éhes volt. Reggel, este, éjjel, nappal. Az ablakon kívül már oszlottak a felhők, és itt-ott látszottak az erős kék égfoszlányok. Az órára pillantott. Háromnegyed négy. Nemsokára jön Olof, és talán Marianne is. Most akkor ad enni Nipponnak, azután körbejár a lakásban, és ellenőrzi, hogy minden rendben van-e, minden egyes tárgy a helyén van-e, és nem hullott-e egyetlen porszem a tiszta felületekre, amióta reggel port törölt. De legelőször is a helyükre teszi a történelemkönyveket a lányszobában. Hanna nem szerette, ha a konyhában ülve olvasott, pedig ott sokkal világosabb volt, mint a lányszobában, és ki tudja, hátha az öccse és a sógornője is ugyanígy gondolja. Miriam mosolygott magában. Szerette ezt a szót. „Ugyanígy.” Oloffal eddig csak háromszor találkozott. Először az esküvőjén, tavaly. Akkor olyan mélyen meghajolt előttük, amikor gratulált neki és ifjú menyasszonyának, hogy barátságosan megmosolyogták. Azért ennyire nem vagyunk öregek! Másodszorra pedig karácsonykor, amikor ő meg Marianne Hannánál ebédeltek. Akkor csak egy kis pukedlit csinált, amikor beengedte őket, aztán gyorsan kisietett a konyhába a karácsonyi ételhez. Az igen bántotta, hogy nem ehetett a sonkából, mert Hanna nagyon ügyelt rá, hogy semmi olyat ne csináljon, ami ellenkezik azzal, amit Miriam a vallásának nevez. Harmadszorra pedig Olof teljesen váratlanul jelent meg egy vasárnap délután, és nagyon komolynak látszott. Hannával azután órákig ültek a nappaliban, és fojtott hangon beszélgettek.

Csengettek. Miriam kihúzta magát, gyorsan a tükörbe pillantott, és végignézett az öltözékén, majd ajtót nyitott. Csinos volt, szó se róla. Szépen megfésült haj, tiszta, buggyos ujjú fehér blúz és egy csinos, virágos szoknya. Egy pillanatra megállt. Igen. Majdnem modern lánynak nézett ki. Mintha tényleg egy igazi leányiskolai tanuló lenne. Olof levette a kalapját, mihelyt belépett az előszobába, és kezet nyújtott. Marianne nem jött vele. – Jó napot, Miriam! Miriam még idejében visszatartott egy pukedlit, és helyette felnőtt módon mosolygott. – Jó napot! Olof a nővére tetszetősebb kiadása volt. Hanna alacsony volt, ő magas, karcsú ott, ahol Hanna – hogy is mondják – telt, és sötétszőke, míg Hanna mesterséges gesztenyebarna. De a rokonság egyértelműen látszott. Talán azért is, mert Olof olyan természetesen és magabiztosan mozgott, mintha ez sokkal inkább az ő otthona lenne, mint Miriamé. De nem látszott jókedvűnek. Inkább ellenkezőleg. Komoly volt, és kicsit fáradt. – Volna remény egy csésze kávéra? Miriam bólintott. – Persze. Üljön csak le a nappaliban, és mindjárt… Hogy is volt azokkal a zsemlékkel? Maradt még belőlük, vagy túl szorgalmasan kényeztette velük Nippont? És az ég szerelmére, miért nem gondolt rá, hogy Olof biztosan enne is? Hiszen süthetett volna valamit. Mondjuk, egy tigristortát, azt annyira dicsérte, amikor legutóbb itt volt. – Á. Majd leülök a konyhában – mondta, és végigsimított az arcán. – Ott sokkal világosabb is van. És ha elmajszolhatok egy vajas kenyeret, nagyon hálás lennék. Amikor kiment a konyhába, Nippon álmosan kikecmergett a kosarából, nyújtózott egyet, odament Olofhoz, gyorsan megszagolgatta, majd jóváhagyta jelenlétét néhány gyors farkcsóválással. – Szevasz, te kis dög – mondta Olof. – Nem vagy valami kitűnő házőrző, igaz-e?

Miriam elnevette magát, de rögtön abba is hagyta. Nem szabad hangosan nevetni. Hanna mondta. Az igazi hölgyek se nem nevetnek, se nem beszélnek hangosan. Kivéve az osztályteremben, esetleg, tette hozzá kis sóhajjal. Ott az ember néha kénytelen fölemelni a hangját. Sajnos. – Mi ilyen mulatságos? Olof kis mosollyal nézett rá. Miriam arca forró lett. – Ó… csak az a kis szó… A d… De nem, nem tudta rávenni magát, hogy kimondja. Olof még szélesebben elmosolyodott. – A dög? Miriam bólintott, és igyekezett nem visszamosolyogni. Olof egy sóhajjal lerogyott a konyhaasztal mellé. – Ó, úristen! Hanna jól megfegyelmez téged, ugye? Miriam vágott egy szelet kenyeret, és eltűnt az éléskamrában, hogy vajat hozzon. „Téged?” Szóval letegezte? És ez most azt is jelenti, hogy neki vissza kellene tegeznie? Gyorsan elgondolkozott a dolgon, de nem jutott dűlőre. – Nagyon kedves velem – mondta ehelyett. Olof sóhajtott egyet Miriam háta mögött. – Hát igen, Elhiszem. Nagyon kedves ember – mondta. Miriam megfordult, és pillantásuk találkozott. – Igen – mondta a lány. – Hanna jó. Most Olof nevetett föl. – Jó? Hát igen, lehet… Csend lett, miközben Miriam megpróbált levágni egy szeletet a sajtból. Nem volt egyszerű. Olof mozdulatlanul ült az asztalnál és nézte. Na. Végre sikerült. Miriam rátette a szendvicset egy tányérra, csészét meg csészealjat vett elő a szekrényből, és egy csöppnyi tétovázás után egyet Hanna legszebb szalvétái közül, finom, cakkos szélű rózsaszínű papírból. Japán szalvéta volt. – Te nem iszol? – kérdezte Olof, amikor töltötte neki a kávét. Megint tegezte. De Miriam még mindig nem tudta, mit csináljon. Hanna elmagyarázta neki, hogy ez a tegeződés-magázódás a svédben kicsit zavaros, és beletelt néhány hétbe, míg Miriam megtanulta, hogy Hannát nem szabad tegeznie, és kénytelen volt

ezzel bajlódni, hogy mindig „Hannát” mondjon neki. S miközben sietett magának is elővenni csészét meg csészealjat, elhatározta, hogy inkább óvatos lesz. A te-vel és a magával egyaránt megharagíthatta volna Olofot, ugyanakkor Adolfsson úrnak szólítani mégiscsak túl formális lenne. De Olofot sem mondhatott, hiszen a férfi sosem mondta neki, hogy hívhatja a keresztnevén. Te jó isten! Most mit csináljon? De azért egy csésze kávét megiszik ő is, miután Olof láthatólag ezt szerette volna, de kenyeret nem fog enni, azzal várhat, amíg már Olof elment. Leült a bordás szék legszélére, és kicsit rámosolygott a férfira. Az mohón ette a kenyerét. Nyilván nagyon éhes volt. – Még egy szendvicset? Hohó, ez ügyes megfogalmazás volt. Ebben nincs se tegezés, se magázás. Jó megoldás. Olof ránézett, és bólintott. A hátrafésült hajából egy tincs a homlokába hullott. Jól állt neki. Ettől kicsit kevésbé tökéletesnek látszott. – Köszönöm, igen. Nem ebédeltem… majdnem egész nap a kórházban voltam. – Kórházban? Beteg vagy? Miriam majdnem a szájára csapott. Te jó isten, mit csinált! Letegezte Olofot! Most akkor mindjárt jön a büntetés, Olof mindjárt megdühödik, föláll, és mindjárt… – Nem – mondta, és hirtelen nagyon fáradtnak hangzott. – Nem én, a feleségem. Marianne. A botlására nem reagált. Miriam sietve fölállt, leszelt még egy kenyeret, szaporán megkente jó sok vajjal, és ezúttal minden nehézség nélkül vágott egy szép, egyenes szelet sajtot is. – Mi van vele? Maga is hallotta, milyen vékony hangon szólalt meg. – Semmi különös. Azt mondják, terhességi toxikózisa van. Miriam uralkodott magán. – Az mi? Olof kicsit meggörnyedt a konyhaasztal mellett. – Terhességi mérgezés. – Megmérgezték? Olof kicsit megrázta a fejét.

– Nem. Igazából nem. Ez egy olyan betegség, amit a terhesség utolsó szakaszában lehet megkapni. De Marianne még csak a hetedik hónap végén van. Terhesség? Hetedik hónap? Mit akar mondani valójában? Szeretett volna fölmenni, és megnézni ezeket az Akadémiai Szótárban vagy az Északi Almanachban, de persze ezt nem teheti, amíg Olof itt van, az nagyon udvariatlan lenne. – Ó – mondta hát, és rátette a tányérjára a szelet kenyeret. – Nagyon beteg? Olof nem válaszolt, csak körbepillantott a konyhában. Ezek szerint nagyon beteg a felesége. A hallgatását nem lehetett máshogy értelmezni. Miriam kortyolt egyet a kávéjából, azután ölébe ejtette a kezét, és lesütötte a szemét. – Még be kell jelentkeznem a szállodába ma éjjelre – mondta Olof. – Hogy holnap ott lehessek nála kora reggel. Miriam gondolatai csapongtak. Most mit mondjon? – Nässjőben nincs kórház? – mondta végül. Olof kiegyenesedett, és újra önmaga lett. A hajtincset is visszasimította a helyére. – De, van. De nem olyan jó meg nagy, mint a jönköpingi. Újra csend lett közöttük. Mennyi ideig ültek csendben? Miriam nem tudta. Csak azt tudta, hogy a csend egyre csak duzzadt és nőtt, végül már irdatlanul nagy lett. Vajon a férfi hallgatása azt jelentette, hogy haragudott rá, amiért letegezte? Csak ült dühösen, és azon gondolkodott, hogy mit csináljon. Megüsse? Lelökje a konyhakőre, és levegye a nadrágszíját? Jól elverje? Miriam felemelte és a mellére szorította az összekulcsolt kezét, de nem mert a férfira nézni. – Ja, tényleg – mondta hirtelen Olof. – Hanna azt mondta, adjak neked egy tízest. Miriam fellélegzett. Szóval akkor mégse volt rá dühös. Legalábbis nem úgy hangzott. – Igazából nem szükséges – mondta, aztán halkan megköszörülte a torkát, amikor belátta, hogy a hangja legfeljebb suttogás volt. Olof elmosolyodott, és elővette a tárcáját.

– Hanna is mondta, hogy valószínűleg ezt fogod mondani. De nagyon lelkemre kötötte, hogy ne törődjem ezzel. Azt mondta, hogy sosem kérsz semmit magadnak, és ez aggasztja őt. És hogy nyilván nem eszel rendesen. Leginkább csak vajas kenyereket, nyilván. Ezért arra kért, mondjam meg neked, hogy vegyél ma egy borjúszeletet, süsd meg, és edd meg. És legyen hozzá krumpli és zöldség is. Megértetted? Miriam némán bólintott. Olof egy ideig mozdulatlanul ült, egy tízkoronással a hüvelyk-és mutatóujja között, aztán halkan felsóhajtott. – Borjúszelet, az jól hangzik. Miriam rámosolygott, egyszerre elpárolgott a félénksége és a félelme. – Vehetek kettőt. Mármint ha… öö… ennél velem. Olof felnevetett. – Szívesen! Letette a pénzt a kockás terítőre, ami egy pillanatig ott maradt, mielőtt Miriam kinyújtotta volna a kezét érte. De rögtön utána gondolatban majd felpofozta magát. Ó, te marha! A tetoválás! Miért nem gondoltál rá? De már késő volt. Olof már meglátta. – Úristen! – mondta Olof, kinyújtotta felé a kezét, megragadta a csuklóját, és a mutatóujjával végigsimított a tetováláson. Csak három szám maradt belőle: 389. A többiből egy mély árok maradt, rajta megfeszült a vékony bőr. Itt-ott kék foltok. Nem lehetett kivenni, mi lehetett ott régen. Miriam beharapta a szája szélét. Biztosan nem lehetett kivenni. Majdnem biztos. – Szegény gyerek – mondta Olof. – Szörnyű, amin keresztülmentél… Miriam lehunyta a szemét, és egy pillanatra azt kívánta, hogy… Nem. Újra kinyitotta. Nem lehet ezt kívánni. Miriam abban a pillanatban nyitotta ki a szemét, amikor a kenyérdarabot a szájába dugta. A rekedt hangú cseh nő pillantása találkozott az övével. A nő ellenségesen nézett. – Dieb! – ordította a rekedt cseh nő. – Tolvaj! Ez a koszos cigány ellopta a kenyeremet!

Hitvány németséggel beszélt. És a logikája is hitvány volt. Ugyan hogy lophatta volna el Malika az ő kenyerét? Több méter távolságra álltak egymástól, és a köztük lévő helyet más női testek foglalták el. Mozdulni sem lehetett, senki nem csúszhatott át azon a falon, amit a többi rab képezett, hogy aztán észrevétlenül egy zsebbe csúsztassa a kezét, majd ugyanolyan észrevétlenül visszaosonjon abba a sarokba, ahol állt, és föllépjen arra a gerendára. Nevetséges. Őrült gondolat. Tiszta téboly. De ez nem segített. A cseh asszonyok mind őrá szegezték a pillantásukat. A zsidó nők is. Egy röpke pillanatig teljes csend volt, majd a rekedt cseh nő megint kiabálni kezdett: – Guck mal! Nézzétek! A koszos cigánynak kenyér van a szájában! Az én kenyerem! Malika megpróbált nyelni. Nem ment. A félelem elszorította a torkát, a kenyér meg száraz volt. Egy kétnapos kenyérdarab, amit félretett, bár nem útravalóra gondolt, mielőtt felsorakoztatták volna őket. Mintha valami ott belül, valami mély és hangtalan, átvette volna a hatalmat, és a zsebébe dugta volna ezt a kenyérdarabot, mintha ez a valami súgta volna neki, hogy elégedjen meg aznap a lágerlevessel, ami olyan szürke volt, mint az állott mosogatólé, és három félig rothadt káposztadarab úszkált benne. Margarint nem kaptak aznap. Már egy jó ideje nem kaptak margarint a cigánytáborban. A kenyérben pedig mindennap egyre több volt a fűrészpor. Nem volt jó. De mégis kenyér volt. – Az én kenyerem! – kiabálta a rekedt nő. – Add ide! Az az én kenyerem! Mozgolódás támadt a vagonban. Hirtelen mindenki felé fordította a fejét, hirtelen mindenki őrá bámult. Malika becsukta a szemét, és megint megpróbált semmivé válni, de hiába igyekezett elmerülni a vonat nyugodt zakatolásában. Nem ment. Kiabálás, sziszegés, közelről és távolról, mint egy másik világban, s a cigány lány újra az istenéhez kiáltott. Devla! Devla! Devla! Miért nem tudta abbahagyni? Miért nem tudták mind befejezni? Miért állnak itt és kiabálnak gyűlölködve? – Schweig! – ordította valaki. – Hallgassatok már! Fogjátok már be, undorító boszorkányok!

Eltartott egy pillanatig, mire megértette, hogy ki ordított. Ő maga. Kinyitotta a szemét és körülnézett. – Disznók – sziszegte németül. – Ocsmány undorító disznók! Ez az én kenyerem. Az enyém! Az a szótlan valami ott benne átvette a hatalmat, és talált magának szavakat. Sok szót. Egyetlen boldog zagyvalékban ömlöttek belőle a szavak. Hol németül, hol cigányul, hol édesek voltak, mint a méz, hol meg fojtogatóan büdösek és hányásízűek. Tolvaj csajok! Undorító rohadt dögök! Mocskos patkányok! Förtelmes állatok! Ronda hiénák! Szörnyetegek! Egyszer csak ott állt, önmagán kívül, a hűvös lyukban, és nézte magát. Átváltozott. Pontosan úgy nézett ki, mint a többiek. A haja kicsúszott a kendője alól és a szemébe lógott. Az arca szürke volt és beesett. Folyt a taknya. Hiába húzta végig a karját az orra alatt, csak szétkente vele a fakó slájmot az arcán. És a fogai! Úgy kiálltak a fogai, mintha nem férnének el a szájában. Borzalmas volt az arca, nem volt normális, a legkevésbé sem. Már nem fiatal lány volt, hanem egy vén boszorkány. Egy igazi undorító, ellenszenves, alattomos vén cigány asszony, egy visszataszító nép visszataszító torzszüleménye, egy büdös tolvaj cigány, aki… De nem jutott tovább. Az előtte álló cseh asszonyok támadásba lendültek, szaggatták a ruháját, karmolták a karját, lökdösték, rángatták, ütötték. Elveszítette az egyensúlyát, egyszer csak felemelkedett, a lába a semmibe lógott, s valaki ököllel hirtelen az arcába ütött. Villámok gyúltak a szeme előtt, a világegyetem megszűnt létezni, ő pedig zuhant, zuhant, zuhant a puha fekete sötétségbe. A hangok egyszerre ujjongtak és sírtak benne. Arra ébredt, hogy valaki ráült a fenekére. Legalábbis így érezte, és eltartott egy kis ideig, amíg a világ megpördült, és beállt a helyes irányba. Senki nem ült rá a fenekére. Hanem erősen nekinyomták a vagon falának. Az asszonyok lerángatták a gerendáról, úgyhogy a padlón állt volna, ha elért volna a lába odáig, de nem ért el. Még a nagylábujja sem. És olyan szorosan függött ott a vagon deszkafalának szorítva, hogy az orra oldalra lapult, a szája a csiszolatlan deszkákat csókolta, a bal szempillájával pedig seperte

őket, ha pislogott. A keze is úgy szorult a falhoz, mintha támaszkodna, pedig nem is támaszkodott. Az ujjai minden alkalommal érezték, ahogy a vagon döccen a síneken, apró rezgésekként érezte őket végig az ujjai hegyétől a kezén, a karján át az agyáig. Valami folyt az arcán. Talán verejték. Vagy vér. Az egész teste fájt, lüktetett és hasogatott mindenütt, alig tudott levegőt venni, de igazából mindegy volt. Hirtelen minden mindegy volt, mert már tulajdonképpen eljutott a végére, már most akár meg is halhatott. Ezelőtt sosem tudatosította, hogy mennyire szeretne meghalni, egyszer s mindenkorra belezuhanni a fekete mélységbe… Ugyan miért harcolt annyira az életéért? Miért dugta a zsebébe azt a kenyérdarabkát, miért képzelte, hogy az napokig életben fogja tartani? Miért nem rohant azonnal az árammal telített szögesdrót kerítésnek, amikor Didi meghalt? Igen, miért nem fogta kézen Didit, és rohant neki a szögesdrót kerítésnek már az első nap, amikor Auschwitzba érkeztek? Ja, hát erre a kérdésre tudta a választ… Az ujjai miatt. Hogy a feketére égett ujjai ne maradjanak ott a szögesdróton, amikor leszedik a testét a kerítésről. Az ujjait nem volt hajlandó elhagyni. Amikor ő és a többi gyermekotthoni gyerek bevonult az első nap a cigánytáborba, az ukrán őrök éppen egy nőt próbáltak letépni a szögesdrótról, aki halálba égette magát a szögesdrót kerítésen. Ráncigálták a lábát, érthetetlen dolgokat kiabáltak egymásnak, nevettek, és csak akkor hagyták abba a kiabálást és nevetést, amikor egy SS rájuk ordított, akkor meg olyan erősen rántották le a testét, hogy néhány feketére égett ujj ott maradt a kerítésen. Ledobták a földre, először hasra, aztán az SS parancsára a hátára fordították. Nem hajoltak le, csak a csizmájuk orrával gördítették, aztán csípőre tett kézzel várták a további parancsot. Egy cigány férfi állt ott, és a halottat bámulta, a válla megroggyant, a karjai csak lógtak mellette, és üres tekintettel meredt a hullára. Furcsán nagy kezei voltak, erre emlékezett, de hogy ezután mi történt, azt nem látta, mert továbbhajtották, a gyerekbarakkokba, a cigánytábor legvégébe. De néhány nap múlva megértette. A hulla ott maradt kint a barakkok előtt hajnalig, amikor a halottkocsi, ahogy Didi hívta a hullaszállítót, körbejárt, és fölszedte a legújabb áldozatokat. Onnan

egyenesen a krematóriumhoz hajtott, és utána már semmi sem maradt a halott nőből, csak az ujjai. Heteken át ott lógtak a kerítésen. Ahogyan más halottak ujjai is. Malika visszataszítónak találta, de az ukránok úgy gondolták, vicces dolog ott hagyni őket. Hacsak nem egyszerűen lusták voltak leszedni. Ő mindenesetre megtartja az ujjait, amíg be nem lökik a krematóriumba. Ő egy egész hulla lesz. Az ő arca nem fog elolvadni, ahogy Didi arca egyszerűen szétfolyt, és az ő fogait nem fogják kihúzni, miután meghalt, mert nincs bennük arany. Legfeljebb megnyúzzák. Mert hallott olyasmit, hogy néhány nőt, miután kikerültek a gázkamrából, megnyúztak, de ő igazából nem hitte el. Miért nyúznák meg őket? De a cigánytáborban annyiféle szóbeszéd járta. Butaságok, amiket buta emberek terjesztettek, analfabéták, akik azt se tudták, honnan fúj a szél. Idióták, akik csak bámultak befelé a haláltáborba, és látták, hogyan sétálnak be a zsidók a gázkamrába, minden ellenállás nélkül, és megvetették őket ezért; idióták, akik nem fogták föl, hogy a zsidók nem önszántukból mentek a halálba, hanem éppen azért, mert halálra voltak rémülve, becsapták őket, és túlságosan jól neveltek voltak. Elhitték, hogy lezuhanyozhatnak, mert az SS-ek ezt mondták nekik, ezt ő maga is hallotta, amikor a cigánytábor előtt ásta az árkokat. Ó, az árkok… Most már soha többet nem kell árkot ásnia. Hála istennek. Most már csak ott kell lógnia a vagon falán, teljesen mozdulatlanul, és hagyhatja, hogy megfojtsák. A vagonban most teljes csend volt. Katt. Senki nem beszélt. Katt. Még csak nem is sírt senki. Katt. De hűvösebb lett. Katt. Talán éjjel van. Katt. Hacsak nem kezdett el esni. Katt. Ez az egyetlen dolog, ami hiányozni fog neki, ha meghal. Katt. Az eső. Katt. Az édes, megnyugtató eső, ami az egész emberiségre hullik. Katt. A rosszakra ugyanúgy, mint a jókra. Katt. A szegényekre ugyanúgy, mint a gazdagokra. Katt. A cigányokra és a gádzsókra egyaránt. Katt. Az ég egyetlen adománya, amit valóban nagyra becsült. Katt. A halálon kívül, persze. Katt. Azt tényleg szeretni fogja. Katt. Még ha nehéz is. Katt. Olyan, mintha egy félig zárt ajtón kellene benyomakodnia. Katt. De az ajtón túl fény van… Didi ott állt az ajtón túl, és várt; tiszta, nyugodt arccal mosolygott Malikára. Abban a pillanatban, amikor Malika a küszöbre tette a

lábát, Didi kinyújtotta felé a kezét, megpróbálta megfogni a lányét, de nem sikerült. Mert ebben a pillanatban a vonat megrázkódott, lefékezett, s az asszonytömeg egyszerre hátraesett, s Malika végre levegőhöz jutott. Önkéntelenül mélyet lélegzett, a lába lecsúszott a földre, s mintha a mögötte álló nő is lesüllyedt volna. Utána nagy csörömpölés hallatszott, majd egy férfihang a jól ismert parancsot ordította: – Raus! Raus! Raus! A nyitott vagonajtóra bámult. Szürke fény. Árnyak lökdösődtek, lekuporodtak és kiugrottak. Kint német szavak, mint mindig. Nyers, parancsoló hangok, melyekbe egy sivító női hang keveredett. A rabok a nyílás felé furakodtak, de már nem lökdösték egymást, elnémultak, válluk közé húzták a nyakukat, mintha védekeznének. Néhányan fekve maradtak a vagon padlóján. Hárman. Nem, öten. Nyolcan. Tízen. Tizenhárman. Malika tett egy óvatos lépést. Igen, tényleg tudott menni. A bal lába fájt, de tudott menni. Sebtében végignézett magán. A kezén és lábán alvadt vér. Az öltözéke szakadt. A gombok eltűntek. Az egyik ruhaujja teljesen letépve, a másik félig. Akár agyon is lőhetik, amiért a csíkos rabruhája tönkrement. Nem akarta, hogy agyonlőjék. Ő egy egész hulla akart lenni. Anélkül, hogy gondolkozott volna, letépte magáról a rabruhát, az egyik földön fekvő lány fölé hajolt, kigombolta az ingét, és gyorsan magára húzta, a saját szétszakadt ruhadarabját a halottra dobta, odasántikált az asszonyok csoportjához a vagonajtóban, begombolta az összes gombot, megigazította a kendőjét, aztán becsukta a szemét, amikor leugrott a vagonból. Éles fájdalom nyilallott a bal lábába és csípőjébe, ahogy a földnek ütődött, de nem volt szabad, hogy lássák. Ellenkezőleg, igyekezett úgy menni, hogy a sántítása ne tűnjön fel, könnyben úszó szemmel haladt előre a bizonytalan, hepehupás földön a többi asszonnyal, nem túl lassan és nem túl szaporán. S ekkor gyors pillantást vetett a karjára. Sárga háromszög. Zsidó nő. Aha. Akkor tehát ő most zsidó, oda kell állnia a többi zsidó közé. Ha odaérnek a táborhoz, majdcsak kitalál valamit… Aztán a karján lévő számra pillantott. A halott rab számára. Középen ez állt: 389. Pontosan az, ami neki is – és egy pillanatra, egyetlen pillanatra valóban hitt Istenben.

Ekkor eleredt az eső. Hosszan álltak felsorakozva, várták a parancsot. Olyan sokáig álltak, hogy volt ideje hozzászokni a fájdalomhoz a lábában, és kezdett körülnézni. Egy siló. Egy vasútállomás hátulja. Szürke ég, és áldott nyári eső. Valószínűleg hajnal felé járt. Hideg volt, de annyi baj legyen, a szomjúság rosszabb volt, mint a hűvös. Gyorsan végignyalta a szája szélét. Hát persze! Víz! Tiszta, mennyei víz! Előtte a sorban egy asszony hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy a szájába hulljanak az esőcseppek. Ő is azonnal ugyanezt tette. Jéghideg cseppek érték a nyelvét, nem lett sokkal jobb, de azért egy kicsit. Sokáig állt így, aztán becsukta a száját, szaporán végigsimított a kezével az arcán, és még néhány cseppet sepert a szájához. Továbbra sem tudta, hova került, hova fognak menetelni, még azt se, hogy kicsoda ő, valahogy mégis, hosszú idő után először valami újat érzett. Nem csak reménytelenséget, bár reményt se. Nem. Az túl sok lett volna. Inkább kíváncsiságot. Igen. Ennek az egésznek a közepette egyfajta csodálkozást. De hamar elmúlt. Minden olyan lett, amilyen lenni szokott. Az SSek üvöltöttek, de ő nem látta őket, mivel a háta mögött üvöltöttek, és arról szó sem lehetett, hogy megforduljon. Egy nő nevetett. Nevetett? Igen. Nevetett egy nő. Férfihang keveredett a nevetésbe. Nyilván valami mulatságosat mondhatott, mert erre a női hang még inkább nevetett. Jó harsányan. Aztán meglátta őket. Egy szálegyenes SS-tiszt, hátratett kézzel sétált el jobb oldalon, mellette egy nő, szintén SS-egyenruhában. Szőke volt, és telt keblű. Fején félrecsapott kis matrózsapka. Nagy, barna német juhászt vezetett rövid pórázon. Fénylett a kutya szeme. Kis idő után látta, hogy az előtte álló nő leengedte a vállát. Továbbra is vigyázzban állt, de nem feszes vigyázzban. Malika követte a mozdulatot, magáévá tette, és még azt is megengedte magának, hogy a testsúlyát áthelyezze a jobb lábára. A bal lábában egy pillanatig még égett a fájdalom, amikor kisebb lett a súly. Malika mély levegőt vett. – Te cigány vagy, ugye? – kérdezte valaki a bal oldalán, de Malika nem mert odafordulni, hogy lássa, ki az. Ő is fojtott hangon válaszolt. – Igen.

– Akkor miért velünk állsz? – A ruha. Elszakadt a ruhám. Nem akartam, hogy… Valaki arrébb egy parancsot ordított. Az egyik SS-nő elkezdte számolni a rabokat. Várt egy pillanatot, mielőtt folytatta: – Az egyik lány közületek meghalt. Elvettem a ruháját. Bocsáss meg. A Malika melletti lány hümmögött egy kicsit, aztán elhallgatott. Az SS-nő lassan közeledett. Nem ugyanaz volt, aki az SS-tiszttel nevetett. Egy másik. Ez korbácsot tartott a háta mögött. Malika kihúzta magát, újra felvette a szabályos vigyázzállást. Alig kapott levegőt. Fáj, fáj, fáj! Remélte, hogy nem tört el a bal lába. De nem, nem lehet, hogy törött. Hiszen azért rá tudott állni. Az SS-nő továbbment, de Malika mozdulatlanul állt, bár az előtte álló nő megint leengedte a vállát. – Nem hiszem, hogy könnyebb lesz… A lány Malika mellett megint fojtott hangon beszélt. Malika várt egy kicsit, aztán megkérdezte: – Hogy érted? – Hát a németekkel. Minket jobban gyűlölnek, mint titeket. Malika óvatosan oldalra siklatta a tekintetét, és egy nagyon fiatal arcot vélt megpillantani. Vagy inkább olyat, ami fiatal volna, ha nem volna annyira beesett. – De a pol… Apró horkantás szakította félbe. – A politikaiak? Ne, nekem elhiheted. Azok is gyűlölnek. Csak Sztálint imádják. Politikaiak? Összeráncolta a szemöldökét. Miféle politikaiak? Ő a polákokról beszélt. Meg Sztálin? Ki az a Sztálin? De persze nem merte megkérdezni. Egy harmadik fekete ruhás SS-nő ment el előttük, Malika minden kifejezést letörölt az arcáról, és egyenesen előremeredt. De azt azért látta, hogy a nő minden zsidó nőt alaposan megnézett. Az arca kerek volt és frissen mosottnak látszott, a szeme fakó szürkéskék, a nedves, egérszürke haja erősen bodorított. Malika elfojtott egy mosolyt, mielőtt az a szemében és a száján is meglátszott volna. Te jó isten! Tényleg mosolyogni akart? Igen, így volt. Majdnem nevetett is. A kifejezés

miatt. Egérszürke. Ezt a szót nem hallotta, meg nem is gondolt rá, amióta elkerült a kolostorból. Anusa mondta ezt arra a mosónőre, aki az apácákhoz járt. Hogy annak egérszürke haja van. Csak hát nem volt könnyű mosolyogni, ha eszébe jutott, hogy mi lett Anusával… – Téged Miriam Goldbergnek hívnak. Malika picit elfordította a fejét, és gyorsan a beesett arcúra pillantott. – Mi? – Láttam a számot a ruhádon. Miriamé volt. Ismertem. – Miriam Goldberg? – Igen. Ha túl akarod élni a következő átszállítást. Akkor Miriam Goldbergnek hívnak. Egy ideig hallgattak. – Köszönöm – mondta Malika végül. – Szívesen – mondta a beesett arcú. – Próbálj életben maradni. A hangja megremegett. Majdnem úgy hangzott, mintha mindjárt sírna. Még mindig hajnal volt, amikor elkezdhettek menetelni. Az emberek még nem ébredtek föl, a házak még mindig szundikáltak, behúzott sötétítőfüggönyeikkel. Nem mintha nagyon szükség lett volna elsötétítésre, a város nem úgy tűnt, mintha bombázták volna, egyetlen romot sem látott. Teljesen szokványos kis város volt, reggel, olyasmi, mint ahol az apácák kolostora volt. Szűk utcácskák, barna makadámburkolattal. Kicsi házak. Végtelenül takaros kicsi kertecskék. Az egyetlen, ami háborúra emlékeztetett, a nagy ágyások voltak, ahol mezőnek kellett volna lennie. Krumpli-, répa-és salátaágyások. Meg hatalmas paradicsomok. És máris emlékezett a paradicsom ízére, abból az időből, amikor még kislány volt, és Malikának hívták, emlékezett az érzésre, ahogy belemélyesztette a fogát egy nagy, piros paradicsomba, és kiszívta belőle a magokat meg a nedves húst. Beleremegett, és összefutott a nyál a szájában. Miriam még semmit nem evett, de árnyéka, Malika nem tudta elfelejteni az ételek ízét. Villámgyorsan végigsimította jobb kezével a száját, és szerencséje volt, mert az őrök nem látták, aztán pislogott egyet, és mély levegőt vett. Ez igaz? Tényleg egy almafa van ott? Tele majdnem érett, sárga almákkal? Egy almafa, amelynek ágai

kinyúltak az utcára? Igen, tényleg. Az oszlopban menetelő nők közül az egyik hozzáért az ágakhoz, egy pillanatra összehúzta magát, de az nem segített. Egy alma a fejének ütközött, leesett az utcakőre. És ott is maradt. A menetelő asszonyok kicsit kitértek mellette, de senki nem mert lehajolni, hogy fölvegye, így aztán ott maradt, sárgán, fényesen, csaknem átlátszóan. Miriamot elfogta a remegés, nem tudta levenni a szemét az almáról, ami egyre közelebb és közelebb jött, és már ott feküdt előtte. Ott feküdt, csak úgy. Egy alma. Egy majdnem érett alma. Szinte érezte az illatát. Édes és savanykás és… Hirtelen biciklis tűnt fel az út végén. Egy ősz hajú ember, munkaruhában. Valami munkás lehetett. Elég öreg. A bal oldalon haladt, szorosan a kerítés mellett, nyilvánvalóan távol akarta tartani magát a menetelő nőktől, vigyázott, nehogy túl közel jöjjön hozzájuk, a tetveikhez, a fertőzésükhöz és általános alsóbbrendűségükhöz, de nem sikerült egészen. Fékeznie kellett, nehogy beléjük ütközzön, az első kereke elfordult, s le kellett szállnia. Ennek nem örült. – Mocskos zsidók! – kiabálta, és a barna földre köpött. – Átkozott mocskos zsidók! Egy kutya ugatni kezdett, biztosan az a német juhász, amelyiket Miriam látott azokban az utolsó percekben, amikor még Malika volt, és azonnal legalább tíz kutya válaszolt neki, olyan volt, mintha minden házban, minden egyes kertben volna egy német juhász, és egyszerre az egész utca, az egész város, az egész világ fulladozott az ugatásban. A rabok fölhúzták a vállukat, és összegörnyedtek, amennyire csak mertek, egy SS ordított, néhány SS-nő is bekapcsolódott, s egy pillanat alatt teljes lett a káosz – és Miriam éppen ebben a pillanatban ért el az almához, gyorsan lehajolt, felkapta, áttette a jobb kezéből a balba, és rázárta az ujjait. Az utca hullámzott előtte, emelkedett-süllyedt, emelkedett-süllyedt, a bal lába csak úgy égetett. De volt egy alma a kezében. Igen, a világ tele volt ugató német juhászokkal, gumibotos SS-ekkel, de itt ment ő, és egy almát tartott a kezében. Egy sárga, majdnem érett almát. Talán még repülni is tudna. Talán egyszerűen kitörhetne a sorból, beleharapna az almába, aztán nekirugaszkodna, tenne néhány lépést, és fölemelkedne a levegőbe…

– Megőrültél – mondta a beesett arcú lány mellette. Miriam elmosolyodott. – Megkóstolhatod majd – mondta, és ismét átvette a menet ritmusát. – Amikor megérkezünk, megkóstolhatod ezt az almát. Néhány kilométer után megritkultak a házak, s az utcából országút lett. Mindkét oldalon erdő. Az eső elállt, a felhők szétoszlottak, előbukkant a nap. Csönd volt a menetben, az SS-ek nem ordítottak, a női őrök sem kiabáltak éles hangon. Még a német juhász is csendben maradt, kilógó nyelvvel lépkedett éppen Miriam előtt. Miriam feje fájt az éhségtől, bal lába pedig tüzelt a fájdalomtól. A kezét óvatosan odaszorította. Azt, amelyikben az alma volt. Ha majd megérkeznek, elbújik, és belemélyeszti a fogát. A mellette lévő lány megkóstolhatja, de csak egy falatot kap. Utána megeszi az egész almát. Ő egyedül. A magházat is. Félig lehunyta a szemét, és maga előtt látta a lédús, fehér gyümölcshúst, a kis barna magokat… Egyszer csak szél támadt, és egy új illatot hozott. Egy igazi illatot, nem a lágerbűzt, de egy pillanat alatt elszállt. Óvatosan körülnézett. Nem valami víz csillogott a jobb oldalon? De. A fenyők mögött szürkén csillogott valami. Egy tó. Távolabb pedig zömök kéményt látott, amit túlságosan is ismert. Egy krematórium. Néhány másodperccel később megnyílt az erdő, és Miriam néhány újonnan épült, szépen vakolt házat pillantott meg, távolabb pedig egy impozáns fehér házat. Szinte kastély. Közvetlenül mögötte pedig magas falak, fönt szögesdróttal szegélyezve. Valaki kinyitotta a rácsos kapuszárnyakat, és az oszlop, anélkül hogy lassított volna, bemasírozott az új rabokkal a ravensbrücki koncentrációs táborba. Muszáj volt megnyugtatnia magát. Csak nem sétálgathatott a jönköpingi utcákon úgy, hogy belemosolyog a levegőbe, mint egy félkegyelmű. Nem illik. De hát olyan jó kedve volt. Pihekönnyűnek érezte magát, ahogy ott ment, Nipponnal a pórázon. Olyan kellemes volt a múltkor Oloffal beszélgetni vacsora közben, hogy még mindig ez járt a fejében. Olof a szüleiről és apai nagyszüleiről mesélt, a majorról, ahonnan származtak, meg hogy a nagypapa már iskolába mehetett, és így lassacskán ő lett a főkönyvelő, aztán igazgató a nässjői

székgyárban, aztán az ő papája meg fogorvos lett, ahogyan most ő is az, meg hogy milyen volt, amikor Hannával kicsik voltak. Hanna volt a pótmamája, óvó nénije és tanító nénije, mert tíz év volt köztük, és Hanna bámulatos lelkesedéssel látta el ezt a feladatot. Törölte az orrát, ha meg volt fázva, odafigyelt, hogy télen ne menjen ki kesztyű és sál nélkül, és megtanította olvasni, amikor még négyéves sem volt. Elképesztően gondos volt. Ő, Olof, igencsak rendetlen gyerek volt – igen, ezt el kellett ismernie! –, de Hannának hála, aki rendszeresen fülön fogta, mindig jó bizonyítványokat kapott, és bekerülhetett a középiskolába. Valójában csak egyetlen tárgyból volt mindig teljesen használhatatlan: énekből. De ebből olyan rossz volt, hogy végül eltanácsolták az óráról. Az énektanár egyszerűen nem volt hajlandó beengedni őt meg két másik fiút, úgyhogy miközben a többiek skáláztak meg hallgatták a bevezetést a klasszikus zenébe, ők kint lebzselhettek kedvük szerint. – És az egyik nap – mesélte Olof, és gyorsan megtörölte a száját a szalvétával –, az egyik nap végigmentünk folyosónkon, és összeszedtük az összes egyensapkát. Volt jó néhány, mert azon a folyosón négy osztályterem volt. Aztán a két másik gyerek az ajtó mögé bújt, én meg bekopogtam a zeneterembe. A tanár nyitott ajtót, én meg szépen meghajoltam, és odanyújtottam egy sapkát. Azt mondtam, hogy a folyosón találtam, a földön. A tanár átvette, megfordult, és felmutatta az osztálynak, hogy tudja-e valaki, kié ez a sapka. És akkor a másik két srác előugrott, és bedobálta az összes sapkát az ajtón… Teljes zűrzavar lett. Óriási zűrzavar! Miriam csak bámult, és nevetett. Nem tudta, hogy a svédek is tudnak – hogy is mondják? – rosszalkodni, ellenkezőleg, abból indult ki, hogy mindenki ugyanolyan nyugodt, szűkszavú és fegyelmezett, mint Hanna és a barátnői. Olof azonban nem tűnt nyugodtnak, szűkszavúnak vagy fegyelmezettnek, sőt hangosan beszélt, heves étvággyal evett, még meg is paskolta a gyomrát, miután elfogyasztotta a borjúszeletet, aztán egy cigarillóra gyújtott, élvezettel sóhajtott egy nagyot, és azt mondta, hogy az egyetlen, ami még jólesne neki, az egy kis konyak. Hogy van-e esetleg egy kis konyak a házban. Miriam fölállt, hogy megnézze a spájzban, bár fogalma sem volt róla, hogy néz ki a konyakosüveg, csak szerette

volna érezni, milyen az, ha ennyi nevetés után megmozdul. Vajon másképp érzi magát? Igen. Másképp. Megkönnyebbültnek. Levegősnek. Mintha kiszellőztette volna az egész bensejét. És mégis puha és meleg érzés volt az egész testében. Egész újfajta érzés volt… Olof is felállt, és utána ment. Olyan közel álltak egymáshoz a spájz előtt, hogy Miriam érezte a férfi illatát. Nagyon kellemes volt. Friss. És egy kicsit fűszeres. Persze nem találtak konyakot Hanna spájzában. És amikor Olof futólag megemlítette a feleségét, csend támadt köztük. Hanna rózsás arccal érkezett meg másnap este, szemében új fény csillogott. Miriam észrevette, hogy igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna, noha teljesen világos volt, hogy valami egészen páratlan dolog történt, de olyasmi, amiről nyilván nem lehetett beszélni. Hanna ehelyett kicsit oldalra billentette a fejét, megpaskolta Miriam arcát, és szórakozottan megkérdezte, kétszer egymás után, hogy van, de a válaszra nem figyelt. A leckét is elfelejtette kikérdezni. Nem mintha Miriam ezt nagyon bánta volna, ellenkezőleg. Egyszerűen jó volt, hogy Hanna ez egyszer magába mélyedt. Nyugalom volt. Ma reggel Olof telefonált, és azt mondta, holnap benéz, miután meglátogatta a feleségét a kórházban. Igen, a feleség még mindig kórházban van, és nemigen javul, mondta Hanna a telefonbeszélgetés után, de Olof csak kétszer tud bemenni hozzá egy héten, hiszen rendelnie kell otthon, Nässjőben. Ami másrészt annyit jelentett, hogy Hannának meg kellett hívnia vacsorára a kórház után, különben aligha eszik valami meleget egész héten. És talán ez jó alkalom volna arra, hogy egyúttal Egont is meghívja… Mondjuk, köszönetképpen. Igen, így lesz. Miriam készíthet marhasültet, bár hétköznap van. Meg nézzen utána, hogy az ezüst evőeszköz szép fényes legyen, a fehér lenabrosz pedig, amit Hanna szőtt fiatalkorában, tiszta és vasalt. Hanna körbepillantott, majd sietve bement a szobájába. Talán rögtön ki akarja választani a holnapi ruháját. Az asztal már meg volt terítve az ebédlőben, pedig még előttük volt egy egész nap addig a vacsoráig. Hanna és Miriam együtt

terítették föl a frissen vasalt lenabroszt, aztán Hanna maga tette ki a legszebb poharakat és a kéken csillogó tányérokat a dán porcelánkészletből. Utána még mindegyik terítékre ráterített egy-egy kis tiszta törlőruhát, hogy védje őket a portól. Miriam csak ekkor vette észre, hogy Hanna négy személyre terített. Ezek szerint ő is ott ülhet az asztalnál! A boldogságba most szinte beleszédült kicsit. Talán ezért volt, hogy nem tudta letörölni az arcáról a mosolyt. Mert a mosolya már holnap találkozhat Olof mosolyával. Nippon jókedvűnek látszott, ahogy ott ment előtte néhány lépéssel. Talán a jó idő derítette jókedvre. Sötétkék volt az ég, mézszínű a fény; lágy este volt, arról suttogott, hogy a nyárnak persze majd vége lesz, de egyelőre még folytatódik. Talán ezért történt, hogy egyszerre annyira tele volt érzésekkel, amiket még meg sem tudott nevezni. Mert mit érzett Nippon iránt, ahogy a kutya ott tipegett előtte, könnyed farkcsóválással, mi volt ez a hirtelen érzés, hogy legszívesebben lehajolna, karjába venné, és a puha bundájához érintené az arcát? És mi volt az a kis kuncogás, ami akkor támadt benne, ha Hannára és arra a páratlan dologra gondolt, ami vele történhetett? Nem gúny volt, azt biztosan tudta, nem volt ebben semmi gonoszság. Öröm volt, de nem csak öröm. Valami mélyebb és nagyobb. És mi volt az, amit Olof felesége iránt érzett, aki súlyos betegen feküdt a jönköpingi kórházban? Aggodalom? Ez az a szó? És mi is volt az a szó, ami a feleséggel volt kapcsolatos? Terhesség? Másállapot, ez állt az Akadémiai Szótárban. Meg graviditas. Ez valami csecsemőkkel kapcsolatos dolog, ennyit kapiskált belőle, de hogy működik az egész? Hogy jön létre egy terhesség? Erről sehol nem volt szó, sem az Északi Almanachban, sem a svéd akadémiai szótárban. Tulajdonképpen mi az, hogy gravid? És Else meg a többi rab miért hallgatott el, amikor azokról a gyerekekről volt szó, akik nyilván ott születtek Ravensbrückben, de sose látták őket? De nem, most nem akart Ravensbrückre gondolni. Még Elsére sem akart emlékezni. A múlt hirtelen nagyon távolinak tűnt, és ködbe veszett. Most az egyszer, gondolta és fogalmazta meg, gondolatban és szóban egyaránt, ráadásul svédül, hogy most az egyszer csak itt és most akart lenni.

És ekkor, éppen ebben a pillanatban hallott meg valamit. Egy hatalmas ordítás. Egy tompa üvöltés, mintha száz torokból jönne. Azonnal megállt. Hirtelen meglátta, hogy ott van a Hovrättstorgnál, és valami nagyon másképp volt. Emberek. Szokatlanul sok ember. És mindenki egy irányba tartott, néhányan csapatban, szaporán lépkedtek, mások kicsit tétovázva, megint mások biciklivel száguldottak. Mi történt? Nippon is észlelte, hogy valami másképp van, megállt, mozdulatlanná merevedett, óvatosan hegyezte a fülét, amikor egy újabb üvöltés hömpölygött feléjük. Aztán vakkantott egyet, és megrángatta a pórázt. Tovább akart menni, oda, ahol a dolgok történnek, de Miriam először nem volt hajlandó megmoccanni, csak állt mozdulatlanul, míg valaki hátba nem lökte, odavetett egy gyors bocsánatkérést, és továbbsietett. Nippon ezt az egyetlen lépést előre úgy értelmezte, hogy azt csinálhat, amit akar. Miriam néhány határozatlan lépéssel követte. Az emberek nyilvánvalóan a nem messze lévő Östra Torg felé igyekeztek. Miriam sosem ment arra az esti sétáin, de hallotta, ahogyan Hanna és a vöröskeresztes nénik beszéltek róla. Nyomornegyed, mondta Hanna, és írt egy haragos levelet a Szegényügyi Hivatalnak. Megírta, hogy egy ilyen városnak, mint Jönköping, nem szabad eltűrnie, hogy emberek ilyen szörnyű körülmények között éljenek, mint az Östra Torg körüli szegénynegyedben. Igen, meglátogatta Berglundöt, a gondnokot és családját, és siralmas viszonyokat talált. Udvari klozet és zsúfoltság. Huzat és hideg. Poloskák és tüdőbaj. Hanna még akkor is felháborodva morgott a nyomor miatt, amikor a vöröskeresztes nénik már elmentek, de Miriam csak csendesen mosolygott, és nem szólt egy szót sem. Ez rögtön azután történt, hogy Miriam Jönköpingbe került, és továbbra is félt, hogy Hanna kidobja, ha túl sokat beszél, így aztán inkább csak bólintott, hogy jelezze Hannának, egyetért vele. Bár valójában nemigen tudta, hogy miről is van szó. De mivel már nagyon megszerette a piros vattapaplanját és a lányszobáját, a tudatlanságát inkább megtartotta magának. Furcsa módon úgy érezte, mintha ez az egész valamikor nagyon régen történt volna, de most, hogy a Hovrättstorgtól az Östra Torg

viskói felé tartott, belátta, hogy valójában nem is volt olyan régen. Csak néhány éve. És közelebb volt a mához, mint az az idő, ami továbbra is annyira élő volt a fejében – azok az évek Auschwitzban és Ravensbrückben. Különös, nagyon különös… Egyáltalán, az idő nagyon különös jelenség… Később legalább olyan különösnek tartotta, hogy akkor éppen tényleg valami másra gondolt, s így az a rikoltozás és kiabálás, amit akkor hallott és mégsem hallott, nem tudott elhatolni a tudatáig, és jelezni a veszélyt. Még csak nem is félt annyira, mint pár nappal korábban, amikor az a teherautó végigszáguldott a Klostergatán. Nem, igazából leginkább kíváncsiság volt benne. Nem sokat gondolkodott, elkezdett ő is a többiekkel együtt a felé az utca felé sietni, amelyik az Östra Torghoz vezetett, és majdnem el is gázolta egy siheder, aki biciklivel rohant el mellette, és ezt kiabálta: – A Fortunagatán verekszenek! – Ne hazudj már megint! – kiáltotta egy fiatalember, de azért ő is futott utána. Mögöttük szaladt egy egész banda nevető és kurjongató tizenéves. Hol? Hol? Hol? Miriam nem törődött velük, a nevetés valahogy olyan veszélytelenné tette őket, csak ment tovább, még mindig olyan furcsán nyugodtan az egyre növekvő izgalom közepette. Nem gondolkodott előre. Nem tudott gondolkodni. Csak hagyta, hogy a cipősarka kopogjon az utcakövön, és bal kezével a kalapját tartotta a fején. És akkor odaért. Egyszer csak ott állt az utca végén, és belátta a teret. Szemlélte azt a sok száz embert, aki ott állt, és artikulálatlanul bömbölt: HÖÖÖRRRG! HÖÖÖRRRG! Nippon talán megijedt, mert egy gyors lépést tett hátrafelé, Miriam felé fordult, egy pillanatra ránézett, aztán odatipegett a lábához. Szorosan mellé állt. Miriam is hátralépett, aztán még egy lépést tett, egy ház falához lapult, és igyekezett láthatatlanná válni. Most csak semmi meggondolatlan mozdulat. Nem szabad hátat fordítani és elszaladni, mert akkor esetleg valaki ott a sok száz fiatalember közül meglátja, és utána ered. Igen, szinte csak fiatalemberek voltak a téren, csak egy-két nőt meg néhány öreget tudott kivenni. Nem mintha bárki is éppen őt nézte volna. Az egész tömeg bal felé

fordult, és egy házra nézett. Halálos csönd volt, majd durva kiáltás szelte át a levegőt. – Ki a vándornéppel! Ki a vándornéppel! A vándornépek! Eszébe jutott a néni a tejboltból. Bengtsson és bandája! Berglund meg a kis Annika! Miriam torka elszorult, lassan oldalfelé csúszott, még mindig háttal a falnak. Zavargás, mondta Hanna. De Miriam nem hitt neki. Meg volt győződve róla, hogy a jönköpingiek mind kedvesek, a smålandiak mind kedvesek, és a svédek mind kedvesek. Ez nagy butaság volt. Ostobaság. Micsoda féleszű volt. A jönköpingiek nyilvánvalóan semmivel sem kedvesebbek, mint a müncheniek. A smålandiak semmivel sem kedvesebbek, mint a bajorok. A svédek nem kedvesebbek, mint a németek. Ezt neki meg kellett volna értenie. Állandóan résen kellett volna lennie. Ezért állt most itt, a hátát a falnak szorítva, és megpróbált úgy tenni, mintha nem is létezne. – A tömeg skandálni kezdett – Ki a vándornéppel! Ki a vándornéppel! –, és az egész valahogy egyszerre hangzott gyűlölködőnek és boldognak. Talán ez a kiáltás összekovácsolta ott azokat az embereket, talán így már nem egyenként léteztek, talán élvezték az érzést, hogy egyetlen nagy teremtménynek tűntek, még ha csak kis időre is, egy óriásnak, egy kolosszusnak, ami már csak a méreténél fogva is minden hatalmat birtokol. S ez a teremtmény tudta, hogy ki a jó és ki a rossz, és kész volt a végsőkig elmenni a rossz elleni harcban. Hatalmasat csörrent az egész, mint amikor üveget zúznak össze, és az óriás boldogan vett nagy levegőt. HÖÖÖRRRG! UTÁNUK! A házból éles sikoltás hallatszott, s ettől az a nagy teremtmény még boldogabbnak látszott, az embertömeg még közelebb nyomult a házhoz, dörömböltek a falakon, felszakították a kaput, és egyszerre, mint egy adott jelre, utcakövek repültek és betörték az ablakokat. HÖÖÖRRRG! Miriam sietve lehajolt, felemelte Nippont, szorosan a melléhez szorította, maga sem tudta, hogy magát védte-e vagy a kutyát. Még egyet lépett oldalra. Már csak néhány méter, és akkor már elég távol lesz ahhoz, hogy megfordulhasson, és gyorsan visszamehessen a Hovrättstorgra. Csak az volt a kérdés, merre menjen azután. Melyik

volt a legbiztonságosabb utca? A széles Storgata? De ott esetleg túl sok ember van. Vagy inkább a szűk Smedjegata? Az általában üres. A távolból sziréna hangzott. Talán a rendőrség már úton van. Nem mintha az emberek az Östra Torgon törődtek volna ezzel; az a nagy teremtmény már mintha feloszlott volna, de most még dühödtebben ordítoztak az emberek, csak most mindenki külön, és egyre közelebb nyomultak a házhoz. Hirtelen egy nagy fekete taxi gördült be a Hovrättstorg felől, és lassan továbbhajtott, mögötte egy másik. Miriam térde megroggyant, amikor elhajtottak mellette, és az utca megingott kicsit. De azért ott maradt, és látta, ahogyan az autók megálltak az Östra Torg bejáratánál, és kiszállt belőlük egy ember, aztán kettő, aztán még több. Mind kockás ingben. Valaki a téren meglátta őket és felkiáltott. A három férfi egy pillanatra megállt, az egyik kissé megingott, mintha részeg volna, a másik pedig elővett valamit a zsebéből. Egy gumibotot. Egy ideig a tenyeréhez csapkodta, mielőtt tett néhány lépést a tér felé, és fogadta a tömeg üdvrivalgását. Megjött Bengtsson. Most aztán megkapják a vándornépek! Miriam megértette, hogy itt a pillanat. Megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, rohanni kezdett a Hovrättstorg és a civilizáció felé. Addig futott, amíg el nem ért a Smedjegatáig, de ott megállt, kilihegte magát, Nippont letette a földre, és egy lámpaoszlopnak támaszkodott. Hallgatta a szívdobogását. Végigsimított a homlokán, letörölte az izzadságot. Levette a kalapját, megrázta a haját, aztán reszkető kézzel simította ki arcából a tincseket. Megpróbálta rendbe hozni a frizuráját. Megtörölte a szeme alját. Sírt? Igen. Talán. Egy pillanatra a vándornépre gondolt ott az Östra Torgon, arra, hogy mi várja Berglundot és a kis Annikát ma este, és a részvéttől összeszorult a gyomra, de azután elhessegette a gondolatot. Az ember csak azzal foglalkozzon, amivel tud valamit csinálni, mondta egyszer Else. És ez tényleg jó tanács volt. Különösen egy ilyen estén, mint ez. Nippon leült és vakarózni kezdett, de Miriam nem hagyta, hogy visszatartsa. Hátat fordított neki és elindult, húzta a kutyát a pórázzal, és érezte, mennyire kelletlenül követi. A kalapját és a

táskáját egy kezében tartotta, hosszú és nagyon öntudatos lépésekkel haladt, még hallott egy üvöltést az Östra Torg felől, és elátkozta saját óvatlanságát, hogy lement a városba. Hogyhogy nem értette meg? Hogyhogy nem fogta fel? De hát ostoba volt, együgyű, féleszű! Annyira lassú felfogású és naiv! Közben befelhősödött, és a mézes fényt szürkéskék szín váltotta fel, mintha esteledne. A Smedjegatán azonnal felgyulladtak az utcalámpák. Nem mintha sokat változtatott volna, de Miriamot mégis arra késztette, hogy felnézzen. És ekkor látta meg őket. Öt fiatal férfit. Öt fiatal férfi jött az utca teljes szélességében, betöltötték a szűk utcácskát. Öt fiatal férfi, csillogó szemmel, pedig egyik sem mosolygott. Hárman közülük kockás inget viseltek. Miriam lesütötte a szemét, és a jobb oldali házsor felé húzódott, miközben teljesen jelentéktelen részletre lett figyelmes, mégpedig hogy egy pékség kirakata előtt haladt el, de nem állt meg, és nem lassította le a lépteit. Bárcsak feltette volna a kalapját! Bárcsak ne lett volna olyan ostoba, hogy nem hagyott magának időt arra, hogy feltegye a kalapját! Feltehetné talán most? Nem. Elég nevetségesen nézne ki, ha menet közben tenné föl. Megállni viszont nem lehet. Nem lehet, bármi is történjék. A fiatalemberek már itt voltak, egész közel. Nippon ott poroszkált a lábánál. Behúzta a farkát, vagyis ő is megértette, hogy most veszély van. Miriam kicsit megrántotta a pórázt, hogy jöjjön közelebb a falhoz, ő maga pedig egészen közel húzódott ahhoz, amikor elment az öt férfi mellett, továbbra is lesütött szemmel. Istenem! Kérlek, add, hogy ne törődjenek velem! Istenem! Hadd menjek el mellettük nyugodtan! Istenem! Hadd siethessek haza! De Isten nem volt otthon. Ezt tudhatta volna. Isten szinte sosem volt otthon, amikor ő segítségért könyörgött. Az öt fiatalember elengedte ugyan maga mellett, de aztán nyilván megálltak. Az egyikük kuncogott. A másik felemelte a hangját, és a lány után kiáltott: – Hé, te! Kicsike! Hova sietsz annyira? Miriam gyorsan hátrapillantott a válla fölött. Mind az öten visszafordultak. Mind az öten most egyszerre utána jöttek. Mind az

öten mosolyogtak. Vadászok. Vadászok voltak. Vidám vadászok, akik most vadat szimatoltak. – Szép a hajad… Jó sötét meg minden. – Mért nem felelsz, ha hozzád beszélnek? Mi? – Hát hogy neveltek téged? Höhö… – Nemhogy te is egy jöttment vagy, mi? – Vagy cigány? Az vagy? Cigány vagy? Miriam futni kezdett. A fiatalemberek incselkedve kiáltoztak a háta mögött. Ravensbrück más volt, mint Auschwitz. Itt voltak fák. Majdnem egy egész fasor újonnan ültetett, zsenge törzs a hosszú barakksorok előtt. És minden barakk előtt ott álltak felsorakoztatva a rabok, százával. Toprongyosak voltak, még toprongyosabbak, mint Auschwitzban. Beletelt egy percbe, míg megértette, miért. A tartásuk miatt. Nem annyira vigyázzban álltak, mint inkább gubbasztottak leverten, erőtlenül, még ha végtelen, egyenes sorokban is. Meg a ruhájuk. Másféle rabruhát viseltek. Sötét télikabátok és virágos nyári ruhák keveredtek vidáman, minden elképzelhető nagyságú és színű fejkendők, letaposott, fűző nélküli cipők, holland típusú kopott facipők, elrongyolódott blúzok és elnyűtt kabátkák. És a fák közötti murvás úton egy nő sétált, hatalmas, fekete-fehér kutyával. Nem német juhász volt. Láthatóan inkább valami előkelőbb fajta. Fehér, nagy fekete foltokkal és ugyanolyan rossz tartással, mint a rabok. Lógott a feje, a szájából hosszú, rózsaszín nyelv himbálózott. A nő, aki a pórázt tartotta, sötétlila ballonkabátot viselt, hátán nagy fehér kereszttel, a derekán szorosan meghúzott zsinórral. Alatta láthatólag nem volt semmi, de a fején fehér egyensál, a karján pedig karszalag, számmal és egy fekete háromszöggel. Szóval ő is rab. És bűnöző. A lábán fekete, több számmal nagyobb bőr papucscipő. A sarka lekopott. Felemelt fejjel, rövid pórázon vezette a kutyát, mint egy igazi dáma. Úrinőt játszott. – Halt! – ordította valaki, és az oszlop azonnal megállt, még tett helyben három lépést, ahogyan Auschwitzban tanulták. Először egyenesen előrenéztek, pontosan úgy, mint Auschwitzban, de aztán ellazultak, és óvatosan körülnéztek. Miféle hely ez? A rabok szerencsétlenül néztek ki. Jött egy ötsoros csoport, öten egy sorban,

tehát huszonöten, de még ők is teljesen különböző ruhákban. Az egyik cseresznyepiros koktélruhában, egy másik félhosszú, kék tweedszoknyában és egy valaha bizonyára fehér blúzban, egy harmadik meg a szokásos, csíkos rabzubbonyt viselte a virágos pamutszoknyája fölött. És így tovább. Majdnem mind facipőt viselt. Nagy, repedt, kopott talpú facipőket. Néhányan viszont mezítláb voltak. Legelöl egy elegáns SS-nő haladt, fekete egyenruhában, nadrágszoknya, sapka és ragyogó csizma. Énekelt, és feltartotta a jobb kezét, mint egy karmester, hogy a rabok is vele énekeljenek. És mit énekelt? Az Anglia-dalt. „Reich mir deine Hand, denn wir fahren gegen England…” Az újonnan érkezettek csak bámultak bután, míg a kis csoport elhaladt. Több mint egy óráig kellett a tábortéren állniuk, de most már felkelt a nap, és kezdett melegíteni. Csak egy lány ájult el, végigvágódott a murván, meg néhányan ingadoztak, de nem estek el. A Miriam előtti sorban álló magas nő átölelte egy fiatal lány derekát, és óvatosan megtámasztotta a vállával. Talán elaludt a lány. Majdnem úgy nézett ki. Vagy éppen anya és lánya voltak. Az is lehet. A gondolat belemart Miriamba. Egy mama. Egy anya. Ő nem is emlékezett a mamájára, pedig már elég nagy volt, amikor Didi megszületett… nem. Nem szabad gondolkozni. Állj egyenesen. Bámulj a messzeségbe. Szorítsd az almát. Egy Aufseherin előttük állt és figyelt, két másik az oszlop két oldalán sétált, és bizalmatlanul meredt mindegyikükre, de nem szóltak semmit. A női őrök közül kettő feltűnően csúnya volt, az elöl álló alacsony, sovány, betegesen szürke arcú, az oszlop bal oldalán sétáló pedig magas, megtermett, a szája gonosz. Furcsán eltorzult ajka miatt úgy nézett ki, mintha folyton gúnyosan mosolyogna, pedig nyilvánvalóan egyáltalán nem mosolygott. Az viszont, aki a jobb oldalon ment, nagyon sajátos módon volt szép. Tökéletes alak, ritkás szeplők, sűrű, sötét haj és nagy szürke szemek. Évekkel később, amikor egy regényben azt a szót olvasta, hogy kifejező, ezek a szemek jutottak eszébe. Az SS-nő kifejező szemei. A koncentrációs tábor őrének kifejező szemei. Ettől alapvetően bizalmatlan lett mindenki iránt, aki ilyen kifejező alkatú volt.

A rabok figyelmesen követték az SS-nőket, még mindig bizonytalanok voltak, vajon mit várhatnak a női őröktől, de amikor az oszlop két oldalán sétálók elég messze voltak, megpróbáltak beszélni egymással. A beesett arcú lány Miriamtól balra egyetlen szót sziszegett. – A tetoválások. És intett a szemével. – Mi? – A tetoválások! Háromszög van a számaid alatt? – Nem. De egy Z előttük. És néhány szám ugyanaz. – Vigyázz! A szebbik őr eljutott az oszlop legutolsó soráig, körülszimatolt és visszaindult, még mindig azzal a különös pillantással méregetve a rabokat. Miriam egyenesen előremeredt, amikor a nő mellé ért. A beesett arcú lánynak persze igaza volt. Ha a számok nem stimmelnek, az veszélyes lehet. Az őrök észrevehetik, hogy elcserélte a ruháját és személyazonosságát, és ki tudja, mivel járhat ez. Vannak itt is gázkamrák? Vagy az embereket felakasztották az út szélén, mint Birkenauban? De hogy a jóistenben lehet megszabadulni a tetoválásoktól? Felrémlett Didi emléke. Ahogyan sikoltozott, amikor beleégették a számát. Égetnek, Malika! Segíts! Égetnek! De egy akkora rúgást kapott az ukrántól, aki tetoválta, olyan durva rúgást, hogy elájult, és elhallgatott. Amikor magához tért, már nem volt ugyanaz. Rémült volt. Igen. Didi a tetoválás után lett először igazán rémült… – Vakard – mondta a beesett arcú lány. Miriam lenézett a karjára. A tetoválást takarta a ruhaujj. – De hát nem lehet. – De. Ha jó mélyen kaparod. Csinálj egy igazi sebet. – De hát… – Mondd, hogy rühes vagy. A beesett arcú megingott, Miriam kinyújtotta felé a bal kezét, azt, amelyikben az alma volt, valójában nem is támasztotta, csak a csípőjéhez szorította. – Tarts ki… A lány újra megingott.

– Igyekszem. – Gondolj az almára. A beesett arcú lány behunyta szemét, és néma mozdulatot tett a szájával. Miriam látta, hogyan fantáziál az almáról, elképzeli, ahogyan a szájához emeli és belemélyeszti a fogait. Egy pillanatig így is maradna, hagyná, hogy az alma leve kicsorogjon, rá a nyelvére. Friss lesz, mint egy tavaszi reggel. Olyan lesz az íze. Utána gyors mozdulattal hátrahajtaná a fejét, s a gyümölcs húsa szétolvadna… – Tied lesz az első harapás – suttogta Miriam. – Te leszel az első, aki belemélyeszti a fogát az almába. A lány halkan felmordult. Miriam gyors pillantást vetett rá. A lány szája jobb sarkából néhány nyálcsepp csordult, nagyon kicsi, de azért látható. Lehunyt szemmel, a képzeletében evett Miriam almájából, ez nyilvánvaló volt. Csak úgy falta, habzsolta. Harapott, szürcsölt, rágott, s egy pillanatig sem gondolt rá, hogy az alma valójában másé, és Miriam, csakis ő, vállalta érte a kockázatot… Miriam óvatosan átvette az almát a másik kezébe. Nem akart verekedést, de el volt szánva rá, hogy az élete árán is megvédi az almát. Nem fogja elengedni, nincs az a kincs. Semmiért. A beesett arcú lány kap belőle egy falatot, de nem többet. Olyan erősen szorította az almát, hogy a körmei belemélyedtek. Jézusom! Almalécseppek voltak a körme alatt. Amikor a szép őr legközelebb elhalad mellettük, megint megcseréli az almát a kezében, és kiszívja a levet a körme alól. Talán még az alma húsából is ki tud szedni egy kicsit. De ebből nem lett semmi. Mert e pillanatban feltűnt egy férfi tiszt, és megkezdődött a rabszámlálás. Az SS-ek rendszeresen végeztek rabszámlálást Ravensbrückben. A tábori adminisztráció az összeomlás határán volt, a nyilvántartások nem stimmeltek, a kartotékok mindent elborítottak, és rosszul kezelték őket, túl sok rab volt, és mindennap még több érkezett, pedig az SS-ek mindent megtettek, hogy megszabaduljanak tőlük, továbbküldték őket a lőszer-és fegyvergyárakba és a folyamatosan bombázott építkezésekre. Az utóbbi évben romlott az ellátás, az emberek éheztek, egyre többen

megbetegedtek, így a raboknak minden reggel, még a rabszámlálás előtt ki kellett cipelniük a halottakat a barakkokból, és a földre tenni a reggeli sorakozó elé. Élők vagy holtak, de mindet meg kellett számolni. Először a blokkfőnökök számoltak, reggel négy óra felé, aztán a női SS-őrök, végül pedig, fél nyolc felé, az SS-tisztek, miután kellemesen megreggeliztek a személyzeti étkezdében. Megszámolták a rabokat, és megint minden számnak stimmelnie kellett, csak utána szállították a halottakat a krematóriumba, majd kiosztották a rabok kenyerét és pótkávéját. Végül pedig rájuk parancsoltak, hogy induljanak szaporán munkába. Schnell! Schnell! Schnell! Most tehát első ízben megkezdődött a reggeli számlálás. A férfi tisztek előbb a női őrökkel számoltatták össze a rabokat, azután összevetették a számokat az auschwitzi adatokkal, észlelték, hogy nem egyeznek, hosszas megbeszélést tartottak azzal a tiszttel, aki ott volt a vasútállomáson, hogy hányan haltak meg a transzport alatt, felelősségre vonták, hogy azokat a hullákat miért nem hozták be a táborba, aztán újraszámoltattak a női őrökkel, látták, hogy a számok most se voltak rendben, kicsit ordítoztak a legmagasabb rangú Aufseherinnel, ráparancsoltak, hogy gondoskodjon az újraszámlálásról, és ezúttal szíveskedjen jól számolni, aztán a fényesre kefélt csizmájukkal a kavicsot rugdosták, kaptak egy számot, ami megint nem volt jó, mire a legalacsonyabb rangú SS irdatlan dühbe gurult, miközben két felettese nyújtózott egyet és hátratett kézzel, jegesen bámult maga elé, hogy jelezze, ők még sokkal dühösebbek. Most aztán elég legyen! Ordnung muss sein! A rend pedig úgy jött létre, hogy ők maguk kezdték megszámolni a rabokat. Először. Másodszor. Végül még egyszer. Azután ordítva kiosztottak egy újabb parancsot, hátat fordítottak, és elmasíroztak. Miriam egész idő alatt mozdulatlanul állt, mereven maga elé nézett, és hagyta, hogy a gondolatai szabadon vándoroljanak. Ravensbrück talán nem is olyan rossz; Auschwitz-Birkenauhoz képest mindenesetre. A krematórium kéményéből nem csaptak ki lángok, csak egy kis füst szállt föl belőle. Ez jó jel. Talán itt nincsenek gázkamrák. És láthatólag voltak rabok, akiket akkor is életben hagytak, ha betegek vagy súlyosan sérültek voltak. Azokban a

csoportokban, akik arra mentek, látott mankókra támaszkodó nőket is. Nyilván lengyelek… – Felvétel! Tetűirtás! Indulj! A kifejező szemű őr kiabálta ezt, s az oszlop újra elindult. Egy szürke padlójú és szürke cementfalú teremben kellett levetkőzniük. Miriam bajlódott a rabruha gombjaival, de az almát nem engedte el. Kicsi alma volt, a bal kezében teljesen elfért, mégis félt, hogy valaki észreveszi, de a teremben nagy volt a zsúfoltság, és nem látott senkit, aki figyelte volna őket, úgyhogy talán nem veszik észre. Gyors pillantást vetett a tetoválásra a karján, de nem tett semmit, hogy elrejtse. Nem lett volna értelme, így, hogy meztelen. Lehetett Miriam vagy Malika, nem volt különbség. Körülnézett a beesett arcú lány után, de nem látta sehol. Csak egy fal volt előtte hasonlóan beesett testekből, hajlott hátakból, ahol árnyak játszottak a csigolyák és bordák között, kiálló, éles csípőcsontok meredtek, és sovány, ráncos zacskók ott, ahol azelőtt mellek és kerek ülepek voltak. Az újak közül néhányat lenyomtak egy-egy zsámolyra, és öreg rabok, igazi Ravensbrück-veteránok átvizsgálták a hajukat. Illetve minden szőrzetüket, a fejükön, a hónaljukban és a lábuk között. Lássuk csak! Ha tetűnek a legcsekélyebb nyomát is látták, mindent le kellett borotválni! Nincs kifogás! Tífusz! Sose hallottak a flekktífuszról? Egyetlen tetű, és meghalsz! Ezt mindenkinek tudnia kellene. És aki nem tudja, az isten bizony, megtapasztalja majd! A borotválkozás után pedig egyenesen a zuhanyba! Kifogás? Nincs. Na, azért. Miriam ott gubbasztott a meztelen zsidó nők között, és megpróbálta kiagyalni, hogyan tartsa meg az almát a tetűvizsgálat alatt. Belátta, hogy nem fog menni, de képtelen volt kinyitni a bal markát, és a földre ejteni az almát. Talán haraphatna belőle egyetlen falatot, vagy egyenesen kettőt is, ha kicsit megroggyantja a térdét, és elbújik a többi lány háta mögött. Azután majd elengedi az almát. Vagy valaki más kezébe teszi. Igen. Ezt fogja csinálni. Ez volt az egyetlen megoldás. Kicsit mélyebbre ereszkedett. Kicsit erősebben fogta az almát. Felemelte a bal karját. Gyorsan körülnézett. Egy vele egykorú lány

pillantásával találkozott. Nem a beesett arcú volt. Egy másik. Le van szarva. A szájához emelte az almát. Beszívta az illatát. Gyorsan végigszántott nyelvével a viaszos héjon. Aztán beleharapott. Érezte a nyelvén a fehér gyümölcshúst. Érezte, hogy egy kis darab beszorult a fogai közé. Érezte a finom, édes ízt. A következő pillanatban a földre zuhant. Az alma kigurult a kezéből, és eltűnt. – Ó, Miriam! Drága gyerekem! Mi történt veled? Olof állt ott, amikor ajtót nyitott. Az arcán viszolygás látszott. Miriam lesütötte a szemét, kicsit meghajtotta a térdét, de nem felelt. Hanna tűnt fel a háta mögött, és felsóhajtott. – Elesett a szegény. Valószínűleg ez történt… Lehalkította a hangját, mintha Miriamnak nem lett volna szabad hallania, pedig ott állt közvetlenül mellette. – Nem beszél. Nem tudom, mi van vele. Tegnap este óta egyetlen hangot nem szólt. Miriam felnézett, és megszemlélte magát az előszobatükörben. Feldagadt száj. A szeme körül sötétkék folt. Az orrán meg az arcán horzsolt sebek. Megint lesütötte a szemét, de aztán be is csukta. Nem akarta látni a végigkarmolt karját, meg a térdén a nagy kötést. Ám a szemhéja mögött öt fiatalember várta… újra kinyitotta hát a szemét. – Elvittem délelőtt az orvoshoz, de már késő volt. Nem tudták összevarrni, úgyhogy a térdén lesz egy nagy sebhely. Egy jó nagy darab bőr lógott rajta, rémesen nézett ki… nem tudom, mibe keveredett. Hannát a sírás környékezte. Meg még valami volt a hangjában, amit nehéz volt meghatározni. Talán bosszankodás. Egész nap arról beszélt, hogy Miriamnak sosincs szerencséje. Hacsak nem bűntudat volt. De miért kellene bűntudatot éreznie? Nem ő volt, aki végigkergette az utcákon, aki megrugdosta, amikor elesett. Nem ő volt, aki… Nem. Nem szabad emlékezni. Felejts, felejts, felejts! És maradj életben. Olof a polcra tette a kalapját, és felé fordult. Miriam képtelen volt fölnézni, csak a nadrágszárát látta. Szürke flanel. Gyorsan elnyomta

a hirtelen vágyat, hogy kinyújtsa a kezét, és megérintse az anyagot. Olyan puhának látszott. – Na de drága gyerekem… – mondta Olof megint. Felemelte a jobb kezét, és pár pillanatig úgy tűnt, mintha Miriam felé akarna nyúlni, de aztán megint leeresztette. Felsóhajtott. – Majd jobb lesz, meglátod… Begyógyul. Miriam még mindig a földre szegezte a szemét, és igyekezett elpislogni a könnyeit. Próbált arra koncentrálni, hogy mondjon valamit, mégpedig svédül, nem cigányul vagy németül. Najsz. Danke. Hogy mondják ezt svédül? Valami órás dolog, tikk-takk… nem emlékezett. Az volt a furcsa, hogy megértette, amit mások mondtak, amikor svédül beszéltek, de ő maga nem bírt kimondani egyetlen szót sem. Nem tudott már utánozni. Egyszerűen nem bírt. És nem is akart. Csak feküdni akart az ágyában, fejére húzott takaróval. De ezt nem lehetett. Muszáj volt dolgoznia, főznie, tanulnia és rendesen viselkednie. Nem szabad sírnia. Nem szabad sikoltania. Nem szabad semmire és senkire emlékeznie. Különben pillanatok alatt kihajítják. Felejts, felejts, felejts! És maradj életben. – Mi volt ma Marianne-nal? Hanna hangja most mindjárt más volt. Merész. Bátorító. Olof végighúzta a kezét az arcán, és igyekezett megtalálni ugyanezt a hangvételt. – Ja, hát köszönöm. Kicsit jobban volt. Felismert. Hanna mosolygott, oldalra hajtotta a fejét, és tovább csicsergett. – Ó, remek! Akkor nemsokára lábra áll, meglátod… Olof félrehúzta a száját. – Hát, nem tudom… Reméljük. Hanna megragadta Olof karját, és elszántan mosolygott, mintha mindennél fontosabb volna, hogy Olof egyetértsen az optimizmusával. – Így van! Reméljük, tényleg. Megint csengettek. Miriam olyan gyorsan kiszökött ajtót nyitni, hogy majdnem fellökte Hannát. Ennek nem szabad még egyszer előfordulnia. Neki gyorsnak kell lenni, de nem túl gyorsnak. Megcsapta az öt veszélyes fiatalember emléke, de azonnal

elnyomta. Felejts, felejts, felejts! És maradj életben. És persze nem fiatalemberek álltak az ajtóban. Egon volt az, csak úgy fújtatott, ahogy felvonszolta súlyos testét a lépcsőn. A kezében virágcsokor, három piros szegfű és néhány zöld ág, a bal kezében pedig az összegyűrt csomagolópapír. Elcsodálkozott, amikor meglátta Miriam arcát, kacsintott egyet, de félrefordította a fejét. Hanna nevetett, de ez kicsit művi nevetés lett. – Jaj, dehogy, drága! Kerülj csak beljebb. Miriam hátralépett, hogy beengedje Egont, nekitámaszkodott a falnak, és igyekezett legyőzni a hirtelen feltámadt fáradtsághullámát. Nem szabad elesni. Állj föl. Senkinek ne nézz a szemébe. Felejts, felejts, felejts! És maradj életben. Szerencsére most senki nem nézett rá. Hanna és Olof jól nevelten mosolyogtak. Hanna elpirult, amikor Egon átnyújtotta a virágcsokrot. – Virág? Ó, köszönöm! Pislogott, mintha könnyezne, aztán beledugta az orrát az egyik szegfűbe, hogy élvezze az illatát. Egon is a földre szegezte a tekintetét, a karjai sután lógtak kétoldalt. Miriam erőt vett magán, kinyújtotta a kezét Egon összegyűrt csomagolópapírjáért. Egon futva ránézett, és odaadta a papírt, de megint nem merte a szemét Miriam arcára emelni. – Ő az öcsém – mondta Hanna. – És Olof, ez itt Egon Bergsater, akiről már annyit meséltem… Olof a kezét nyújtotta, és melegen elmosolyodott. – Örvendek. Egon udvariasan fejet hajtott, és kalapja alól egy meglehetősen kopasz fej bukkant elő. Állj meg a lábadon. Szolgáld föl a vajat, a sajtot és a heringet. Igyekezz, hogy ne látszódjék, mennyire éhes vagy. Állj föl, szedd össze az előételes tányérkákat, menj ki a konyhába, szűrd le a mártást, ellenőrizd, hogy a krumplik megfőttek, ne dugj el egy forró krumplit a ruhád zsebébe, ne, azt biztosan ne tedd, bármennyire is szeretnéd, de menj, és tegyél egyet a takaród alá a lányszobában. Utána menj az ebédlőbe egy tál krumplival és zöldségekkel, próbálj mosolyogni, majd amikor végeztek, fuss megint a konyhába a marhasültért és a mártásért, szolgáld föl, majd harmadszorra is

szaladj ki az ősszel eltett kökénydzsemért, igyekezz úgy kinézni, mint máskor, aztán ülj te is az asztalhoz, és reménykedj, kérd, és könyörögj magadban, hogy senki ne szóljon, ne nézzen az arcodra, és ne kezdje el találgatni, hogy mi történt tegnap. Sikerült. Isten most otthon volt. – Segítsek? Olof állt az ajtóban. Néhány vékony marhaszelet még ott volt a tálon, amit kihozott. Miriam odament hozzá, és elvette a tálat, közben elszántan rázta meg a fejét. Nem. Nem kell segítség. Elvesz három szeletet, és azt is gondosan elrejti a krumplival együtt a párnája alá… Most már feltámadt benne az éhség. Elvette a krumplit és a három szelet marhasültet. Ma éjjel jóllakik. Legalábbis egy kis időre. Olof azonban mintha nem akarná egyedül hagyni a marhasültes edénnyel, ott maradt, nekitámaszkodott az ajtófélfának, míg Miriam kihozta a spájzból a desszertet. Tejszínhab. Piros áfonya. Tejben áztatott micsoda cukros sütemény. Nem állta meg, hogy meg ne nyalja a szája szélét. Olof elmosolyodott. – Milyen? Jól néz ki? Miriam érezte, hogy elpirul, és a pirulásban valami feloldódott. Mosolygott, és lesütötte a szemét. – Igen, ez a kedvencem. Beszélt tehát, svédül. Olof pedig rámosolygott, de nem mondott semmit. Egyszerre minden úgy volt, ahogyan lennie kellett. – Akkor vegyél belőle jócskán! Miriam elnevette magát. A felső ajka húzódott. Mindent elfelejtett, és életben maradt! – Azért ne túl sokat. Csak amennyi elég. Olof arcáról nem tűnt el a mosoly. Melegen ragyogott a lányra, aki ki akarta nyújtani a kezét a mosoly felé, de persze nem tette. Lerakta a desszertet, és elővette a desszertestányérokat, átfurakodott Olof mellett és visszament az ebédlőbe. Először Egon elé tett tányért, aztán Hanna következett, majd Olof helyére tett egyet, a negyediket a saját helyére, aztán elrakta a só-és borstartót, ahogy illik. Hanna követte a pillantásával.

– Jobban vagy, Miriam? – Igen, köszönöm. Sokkal jobban – válaszolt egy mosoly kíséretében. – És most már beszélsz is, nagyon jó. Hanna elmosolyodott, és Egonra nézett. A férfi viszonozta a mosolyt, majd lesütötte a szemét. – Szörnyű – mondta Hanna, amikor átmentek a szalonba, hogy ott fogyasszák el a vacsora utáni kávét. – Tíz évvel a Kristályéjszaka után a jönköpingiek a vándornépeket üldözik. Rettenetes. Olof nem szólt semmit. Megint komoly volt, csendben ült, és a távolba nézett, Egon viszont hátradőlt abban, ami eddig az estéig kizárólag Hanna karosszéke volt. Fölemelte a kávéscsészéjét, ivott egy kortyot, és beleegyezően bólintott. Most magabiztosabbnak látszott. A tekintete nem vándorolt szerteszét, mint korábban, hanem igen határozottan Hannára szegeződött. – Igen, ez botrányos. Erre nincs más szó. – És azt láttad, hogy mit írtak a Smålandi Népújságban? Egon elmosolyodott. – Nem. Azt az újságot nem szoktam olvasni. Hanna ivott egy kortyot a kávéjából, letette a csészét, az újságoskosár fölé hajolt, és kivett belőle egy újságot. – Én sem, de mivel sokat hallottam erről a… Látod? Látod, mit írnak? Egon megtapogatta zakója fölső zsebét, és összeráncolta a szemöldökét. – Nem, sajnos. És úgy látom, nem hoztam el a szemüvegemet. – Fölolvasom. Mindjárt meghallod! Miriam távolabb húzódott a kanapén, hogy megmeneküljön ettől. Ezt a nótát már ismerte jól, Hanna már egyszer felolvasta, miközben ő krumplit hámozott, és kissé rosszul lett az egésztől. És lehet, hogy most is rosszul lesz. Hanna megköszörülte a torkát, felemelte az újságot, és reszkető hangon olvasta: Szívük bátor, izmaik vasból vannak, A cigányok rémei ők. A keleti városrész védelmezői,

Kiknek vezére egy sofőr. Ők az asszonyok oltalmazói, karjuk erős, A bírságot rögvest megfizetik, Vikingvér csörgedezik bennük. Bátor, fürge és fifikás legények ők. Ököllel verik a cigányokat, Habozás és alku nélkül. Egyenruhát nem viselnek, De a cigányricsajt elnémítják. Hanna letette az újságot, és Egonra nézett. Egon lemondóan csóválta a fejét. – Botrányos – mondta megint. – Hogy nem szégyellik magukat… Hanna tajtékzott: – Szocialisták! Ebből is látszik, hogy milyenek. Tulajdonképpen. – Csak most már kezdenek kicsit idegesek lenni – mondta Egon. – Tegnap jó sokáig eltartott az egész. A csőcselék állítólag behatolt a cigányok házába, és többeket bántalmaztak. – Igen, tudom. A házmesterünk elmondta. Ő arrafelé lakik, és ő is… Na, mindegy, de valaki állítólag kiugrott az ablakon. Egy másik lakásban meg tűz ütött ki. Isten tudja, mi történhetett volna, ha nem megy ki a rendőrség… Egon felsóhajtott. – Hamarabb kellett volna kimenniük. Fel nem fogom, miért nem avatkoztak közbe hamarabb. Valószínűleg úgy volt, ahogy Asta mondta, ez az egész már napok óta tartott… Egy este arra járt, és látta, ahogy a csőcselék a keleti városrészben gyülekezik. És aztán estéről estére egyre többen lesznek. Hanna kicsit elhúzta a száját, nem szerette, ha Astára emlékeztetik, meg annak se örült, hogy Astának ezúttal igaza volt. – Hát igen, állítólag most már vége az egésznek. A rendőrök biztosan gondoskodnak róla, hogy ezek után rend legyen az Östra Torg körül. Még kórházba is kellett szállítani embereket. Volt, akiket meg elvitt a rendőrség, csak azért, hogy megvédje őket.

Miriam lehunyta a szemét. Lelki szeme előtt újra megjelent az öt fiatalember. Nevettek. Amikor megint kinyitotta a szemét, Hanna őt nézte, és ugyanolyan volt, mint mindig. Nipponnak kicsit sétálnia kell, kedves Miriam. Meg tudnád tenni, hogy kiviszed? Miriamnak elállt a lélegzete. Ez egy parancs, ezt tudta. A svédek a parancsaikat mindig kérdésformában közlik. Megtennéd? Hajlandó volnál? Volna kedved? És nem lehetett nemet mondani. Legalábbis ha menekült az ember. S ha az embernek sötét a haja, akkor meg pláne nem. Még akkor sem, ha az embert leütötték előző este, és nagyon fél az utcára menni. Lehajtotta a fejét. – Természetesen – mondta szinte suttogva. Olof először Miriamra nézett, aztán az órájára. – Megyek veled. A vonat csak háromnegyed óra múlva indul. Hanna összeráncolta a homlokát. – De hát csak nem kerül háromnegyed órába, amíg kiérsz? Olof felállt és megigazította a nyakkendőjét. – Tudom, de szeretek jó időben kint lenni. Olof látta és megértette a helyzetet. – Ne félj! – mondta, és megtartotta az ajtót Miriam és Nippon előtt. – Ott maradok veled, amíg Nippon intézi a dolgát. Miriam köszönetet motyogott, és körülnézett. Az utca üres volt. Tompa esti fény, és nagy csend. A szegénynegyedben már nem volt kiabálás. Nem harsogott öt fiatalember. És nem sikoltott lány. – De a vonat… Olof zsebre dugta a kezét. Vékony kabátja ugyanolyan puhának tűnt, mint a nadrágja, a kabát ujja pedig elegáns vonalban borult a csuklójára. – Bőven van időm. Egy pillanatra csend lett. Miriamnak még mindig zúgott a feje, a nap kusza gondolatai most hirtelen feltörtek és összezavarodtak. Hogy esik az ember teherbe? És végül is mi az, hogy vándornép? Öt férfi kacag… Nem. Hirtelen megállt, és a fülére szorította a kezét. Csak meg ne őrüljön. Azt nem engedheti meg magának. Olof nagyon óvatosan megérintette a karját. – Beteg vagy? Hogy érzed magad?

Miriam leeresztette a karját, pislogott, és kicsit megköszörülte a torkát. – Nem, dehogy. Csak kicsit elszédültem. Jó. Ez megfelelő válasz volt. De Olofot nem elégítette ki. – Mi történt tegnap valójában? Elmondhatja neki? Tud-e már beszélni arról, hogy az öt fiatalember utána eredt, ő meg elbotlott Nippon pórázában, és elesett, Nippon ugatott; hogy az öt fiatalember közül az egyik az arcába rúgott, a másik a hasába, a harmadik pedig a hajánál fogva húzta, olyan erősen, hogy azt hitte, ott fullad meg, és mind az öt mocskos vándornépnek meg roma kurvának hívta, de egy pillanat alatt eltűntek, amikor meghallották messziről a rendőrszirénát. De olyan hirtelen tűntek el, hogy utána nem is volt biztos benne, hogy ott voltak. Nem. Ezt nem mondhatja el. Ez felkeltheti Olof gyanúját. És a férfi elkezdene azon gondolkozni, hogy vajon igaz-e az egész. Esetleg majd még ő is azt hiszi róla, hogy Miriam csak egy mocskos vándornép vagy egy roma kurva, és egyáltalán nem az a jó családból való zsidó menekült, akinek kiadta magát. Tehát inkább nem mesél erről. Inkább mosolyognia kell egy kicsit. Az kell. Mégis úgy érezte, hogy csak egy grimaszt vágott. – Ügyetlen voltam. Megbotlottam, elestem. Ez is jó válasz volt. Majdnem olyan jó, mint az előbbi. Jó érzés volt. Megnyugtató. És láthatólag meggyőzte Olofot. De a kihallgatás folytatódott. – És a doktor, akinél reggel voltál, megnézte a szemedet? Miriam bólintott. Olof a szemöldökét ráncolta. – Most azért jobb volna kicsit nyugodtabban élni. Lehet, hogy kaptál egy kis agyrázkódást. Egy micsodát? Miriam gyors pillantást vetett rá. Olof sötétszürke szeme olyan volt, mint a téli alkony. Nippon ráncigálta a pórázt. A templom körüli fűre akart menni. Leléptek az utcára, követték a kutyát, és akaratlanul egy ütemre lépkedtek az utcakövön. – És ha továbbra is szédülsz, azt meg kell mondanod Hannának. Ez fontos. – Megígérem – mondta Miriam. A fejében teljes nyugalom uralkodott. Semmi tévút, semmi zűrzavar. Nem voltak furcsa

gondolatok. Emlékek sem. Úgyhogy megállt, és megvárta, amíg Nippon pisil egyet a lámpaoszlopnál. Azután ő maga váltott témát. – Meg tudnál nekem magyarázni valamit? Olof odafordult hozzá, és nagyon nyugodtan kivett egy doboz cigarettát a zsebéből. Egy cigarettát a szájába vett, s közben kutatott a zsebében, hátha talál öngyújtót. – Persze. Miről van szó? Miriam megvárta, amíg a férfi meggyújtja a cigarettáját és beleszippant. Aztán mély lélegzetet vett, és megkérdezte: – El tudnád magyarázni, hogy igazából mi is az a vándornép? Olof elnevette magát, és visszadugta a kabátzsebébe az öngyújtóját.

3. Ahol fű és búza nő Milyen idők ezek, melyik évben vagyunk, Ki vagyok én, és mi a nevem? Erik Lindorm És akkor eljön. A fáradtság. A kimerültség. A kétségbeesés. Ugyanúgy önti el most is, mint mindig: titkok és emlékek hulláma hozza, elborítja a lányt, elkapja úgy, hogy néhány pillanat alatt érzi, hogyan törik el a csontváz, porlad szét a gerinc, hogyan válnak porrá a nyakcsigolyák. Ha felállt, akkor el is kellett esnie, és arra sem volt ereje, hogy elfordítsa a fejét vagy önvédelemből kinyújtsa a kezét, egész egyszerűen arcára esett, de most nem áll fel, a nässjői városi parkban ül egy padon, s csak annyit lehet látni, hogy hirtelen elbóbiskol, az álla leesik, és a háta meggörbül. De úgy tűnik, ez nem jelent semmit. Egy fáradt nénike, semmi más. Egy idős hölgy, aki már nem bírja a tó körüli sétát. A parkban teljes csönd van. Magasan áll a nap a felhőtlen égen. Az Ingsberg-tó vize mozdulatlanul ragyog, a tóparti nádasban nem suttog szél, a bokrokban nem csivitelnek a madarak. A város is csendes, csak egy autó berreg valahol a messzeségben, a motor másképp szól, amikor sebességet vált, de aztán elmélyül és végül eltűnik a hang. Nyugalom, mondja magának Miriam. Csak nyugodtan. Tartsd magad. Igen, ma túl sokat mondtál. Kétszer is. Először azt mondtad, hogy nem Miriamnak hívnak, ez pedig igaz és nem igaz, de ezt el lehet felejteni, mert senki nem fűzött hozzá megjegyzést, egyetlen szót sem mondtak. A szemükben persze láthattad a zavart, de az el is tűnt, szinte azonnal. Nem értették, így azt választották, hogy elfelejtik. És a közelmúltban megint megfeledkeztél magadról, amikor elkezdtél a jönköpingi öt fiatalemberről beszélni, de ez sem számít. Ma már biztosan nem élnek, vagy ha igen, már nem veszélyesek. Öregemberek. Te erősebb vagy, mint ők. Ők nem ölhetnek meg téged, de te könnyen megölhetnéd őket csak azzal, hogy beszélsz. Mind az ötöt. De hát ezt nem akarod. Nem akarsz

mást, csak összeszedni magad. Nem akarsz mást, csak továbbra is hallgatni és mosolyogni. Hallgatni és mosolyogni, ahogyan hatvannyolc éven át hallgattál és mosolyogtál. A hangtalan dorgáló szavak segítenek. Érzi, ahogy kiegyenesedik a háta, megemelkedik az álla, és a csigolyái helyükre kerülnek. Visszatalált önmagához. Kimerülve ugyan, de nem annyira, hogy ezt más is lássa. Ezért mosolyog Camillára, igazi, őszinte mosollyal, ami azért bizonyos értelemben mégiscsak kamuflázs, egy terítő, ami alatt elrejti a gondolatokat és az emlékeket. De Camilla persze kíváncsi, és nem hagyja békén: – Mi történt ott Jönköpingben? – Á… – mondja Miriam könnyed hangon. – Tulajdonképpen az egész nem volt olyan veszélyes. Csak megkergetett néhány fiatalember… Egyik este, amikor Hanna kutyáját sétáltattam. – Jaj! Bántottak? Miriam pillantása végigsiklik az Ingsberg-tavon, és tovább a távolba. – Nem. Tulajdonképpen nem. Elestem, és akkor nyilván megijedtek… Egy ütés a gyomrába. Egy rúgás a hátába, egy másik az arcába. Valaki elkapta a haját, ahogy ott feküdt a földön, és előre-hátra rángatta a fejét. A torka összeszorult, úgy érezte, megint Ravensbrückben, megint Auschwitzban van, az az érzés, hogy mindjárt nem kap már levegőt, hogy… De nem, ezt nem fogja elmesélni. De Camillát felzaklatja az, amit hall. – Jézusom, de szörnyű… De miért támadtak pont rád? Miriam előveszi a szokásos, felnőtt, megnyugtató mosolyát, és könnyedén megveregeti Camilla kezét. – Ez a vándornép-zavargások idején volt. Biztos azt hitték, hogy én is az vagyok. Még most is hallja a kiabálást. Te nyavalyás cigány kurva, nyavalyás cigány kurva! – Zavargások? Camilla értetlenül néz rá.

– Igen. – Miriam a kezével végigsimít az arcán, mintha hajtincset simítana ki onnan. Ami fölösleges, mert a haja pont olyan, amilyennek lennie kell. – Arról hallottál, gondolom. Arról, hogy a jó jönköpingiek vándornépekre vadásztak ezerkilencszáznegyvennyolc nyarán. – Úristen! Soha. Egy hangot se hallottam erről. – Hát igen, így volt. Vagy ezer ember gyűlt össze az Östra Torgon, és látni akarták, hogyan verik meg a vándornépeket. Camilla rázta a fejét. – Te jó ég! Az emberek nem normálisak. Tattare? Ha négert nem találnak, akit üldözhetnek, akkor kitalálnak maguknak másokat. Miriam megint elmosolyodott. Igen, így van. A svédeknek sikerült kitalálniuk a saját négereiket, rögtön a háború után. De most már egyetlen szót sem akar mondani erről, lehunyja a szemét, és a nap felé fordítja az arcát. – Ma tényleg csodálatos idő van. – Igen, csodálatos – helyesel Camilla. Camilla is a nap felé fordítja az arcát, és hagyja, hogy a nap sárga, narancs és piros teret rajzoljon a szemhéja mögé. Megpróbál nem gondolni sem az előnyökre, sem a kockázatokra. Az előny, hogy a nap D-vitamint termel a sejtjeinek. A kockázat pedig, hogy a napsugarak képesek a sejteket túl gyors osztódásra ingerelni. Nem kell neki folyton jó-meg rossz pontokat gyűjteni minden pillanatban. Ezt tudja. Ezt elhatározta. Meg egyébként is, emberek évezredeken át éltek úgy, hogy fogalmuk sem volt a D-vitamin előnyeiről az immunrendszerben, és soha nem is védték magukat és a gyerekeiket vastagon felkent krémekkel. – És nézd meg, mi lett velük! Mind meghaltak! – gúnyolódott vele Max annak idején. Camilla elmosolyodik, kinyitja a szemét, és nézi a nagymamáját. Miriam egyenes tartással ül a pad legszélén, a táskáját a térdén tartja. Ő is kinyitotta szemét, és a távolba réved, de amikor észreveszi, hogy Camilla őt nézi, hunyorít egy kicsit, mintha teljesen ébren volna, és összeráncolja a szemöldökét. – Min nevetsz? – Á, csak eszembe jutott valami.

– Mi? – Valami, amit Max mondott egyszer. – A vőlegényed? Camilla grimaszt vág. Vőlegény! – Nem, te jó ég! Max nem a vőlegényem… – Hanem mi? – Sixten apukája. Csak ennyi. Miriam a tó felé fordul, kitekint a csillogó víz fölött, és megvonja a vállát. – Nem hiszem, hogy ezt valaha meg fogom érteni. – Mit? – Hogy nem akartok összeköltözni. Miközben van egy közös gyereketek. – De hát megpróbáltuk. Egyszer. De csak idegesítettük egymást. Nyafogtunk, zsörtölődtünk, panaszkodtunk. Úgyhogy kialudt a szikra. – Milyen szikra? Miriam most őszintén értetlenül néz. Mint amikor tényleg nem ért valamit. Camilla vállat von. – Hát a szerelem. A beleszeretés. Miriam egy csöppet felvonja a szemöldökét, és érthetően jelzi, hogy ez aztán igen buta válasz volt, de végül is neki semmi köze hozzá. – A beleszeretés? Ja, hogy az. Aha. Csendben ülnek, és nézelődnek. Kis patak csörgedezik mellettük, a patak fölött pedig kis híd ível át, a kis hídon pedig egy jó nagy fűzfa emelkedik. Lent a víz mellett sűrű nád nő. A nád egyszer csak megmozdul. Egy kacsamama totyog ki hét sárgásbarna kiskacsájával, és néhány lépést tesz a zöld füvön, mielőtt meglátja a két nőt. Megáll, kis ideig álldogál, és rosszalló pillantást vet Camillára és Miriamra. Camilla elmosolyodik. – Nézd csak – mondja. – Ez a kacsa úgy néz ránk, mintha dühös lenne. Miriam kis mosollyal válaszol, és feláll. – Megyünk? – kérdezi, de meg se várva a választ, néhány lépésre eltávolodik a kacsáktól. Camilla azonnal felugrik, bizalmas mozdulattal belekarol Miriamba, és beszélni kezd. Annyira szeretne

normális beszélgetést folytatni Miriammal; vissza akarja csempészni azokat az időket, amikor Miriam mindig odafigyelt rá és érdeklődve hallgatta, és ő volt az, aki mindig megértette és meg tudta vigasztalni Camillát. – De hát milyen volt, amikor még élt a nagypapa? Ti száz évig voltatok házasok. Sosem haragudtatok egymásra? Miriam megpaskolja Camilla kezét. Most meg ő neveti el magát, még ha kicsit szárazon is. – Nem. Mindenesetre az első negyven évben nem. Arra emlékszem, hogy a kilencvenes években egyszer kicsit megharagudtam. De igazából azért, mert mindig egy kicsit nyugtalankodtam. Camilla megállt. – Most tréfálsz, ugye? – Nem. De tényleg nem. – Egyetlenegyszer sem haragudtál meg rá negyven év alatt? – Nem. Ez az igazság. Camillának erőlködnie kellett, hogy ne hallatsszon a hangjában a szemrehányás. Camilla apai nagyanyja hazudik. Életében először biztos benne, hogy nagyanyja hazudik neki. – De hát csak bosszankodtál valamikor! – mondja végül. – Vagy néha egy kicsit morcos voltál legalább. Miriam hallja Camilla hangjában a szemrehányás könnyed felhangját, és most kényszeríti magát, hogy komolyan utánagondoljon. Persze. Természetesen. Emlékszik a pincében bújtatott fiú esetére. Akkor majdnem kiabált Oloffal, de ez kellemetlen emlék, kicsit félelmetes is, és minden tőle telhetőt megtett, hogy elnyomja. Nem mintha bármikor is hajlandó lenne Camillával a pincébe bújtatott fiúról és az anyjáról mesélni. Nagy levegőt vesz, és erősen igyekszik a többi napra gondolni. Arra a soksok ezer hétköznapra, amit Olof feleségeként eltöltött. Dédelgetettként és dédelgetőként. Persze olykor bosszankodott, különösen amikor úgy érezte, hogy a saját életében mellékszereplőként kezelik. Magától értetődik, hogy Olof volt a főszereplő, és mint ilyennek, megvoltak a szokásai és az előjogai. Hallatlanul bőbeszédű volt, de mást meghallgatni nehezére esett.

Aztán a hálószobában halmozódó szennyes zoknik és alsók. Meg a konyhaasztalon minden reggel ott hagyott teáscsésze, morzsa. És, igaz, emlékszik a megalázottság érzésére, amikor Olof rátette a kezét a számlakivonatra. Mintha több évtizednyi házasság után neki nem volna joga tudni, hogy mennyi félretett pénzük van, mintha ő továbbra is csak Olof háztartási alkalmazottja vagy egy szállóvendég volna. Halkan felsóhajtott. – Hát igen, talán… És néha ő is bosszankodhatott miattam, de… De nekem sokkal több volt a vesztenivalóm, gondolta Miriam. Úgyhogy a pincébe bújtatott fiú ügyének kivételével mindig vigyáztam, hogy ne kerüljön sor veszekedésre. Aki veszekszik, az kockáztatja a lelepleződést, és ezt végképp nem szerettem volna. Ezért mosolyogtam, ezért hallgattam, ezért hazudtam. De vajon mi történt volna, ha elmondom az igazságot? Ha egy szép napon odamegyek Olofhoz, és elmesélem, mi történt. Hogy cigány vagyok. Hogy azokhoz tartozom, akik ott Adelában, a vízparton tábort ütöttek. Annyit jelentene ez, hogy nem lenne jogom házban lakni, villanytűzhelyen főzni és azzal a fantasztikus mosógéppel mosni, amit Olof vett nekem? Vajon Olof kidobott volna? Vagy csak hátralép, undorral pillantva rám, és ettől kezdve nyíltan cselédként kezelt volna, ami egyébként már eleve voltam? És ha kidob, vajon visszamehettem volna cigánynak? De egyáltalán cigány voltam? Vagy cigány vagyok most? Vagy semmi vagyok: se cigány, se zsidó, se német, se svéd? Ez új gondolat volt, ez eddig sosem jutott eszébe, és most kicsit nyugtalanítja. Érzi, ahogy megmerevedik a teste, és gyorsan mély levegőt vesz, hogy ellazuljon. Nem szabad, hogy Camilla bármit is észrevegyen. Senkinek soha semmit nem szabad észrevennie. – De mi? – kérdezte Camilla. Miriam arcán enyhe mosoly. – Sosem mentünk el odáig, hogy veszekedni kezdjünk. Mint tudod, a szelíd válasz csillapítja a haragot. Camilla nem hagyta annyiban. – Bibliai idézet… Csak ezzel tudsz jönni? Miriam arcán szélesebbre derült a mosoly. – Persze. Tudta ő, miről beszél, a vén Salamon.

Camilla felszegte a fejét. – Aha! Hát ha nem haragszol, én abban az emberben soha nem bíztam. Most érnek a város hőseinek emelt emlékműhöz, úgyhogy egyelőre megfeledkeznek Salamonról és állítólagos bölcsességéről. Odamennek, ahogy minden sétájukon tették. Hangtalanul olvassák a feliratot. „Ezt az emlékművet 1938-ban emeltük, Nässjö község bátor ellenállásának emlékére az 1612-es gyászos évben…” – Négyszázegy éves – mondja Miriam fejcsóválva. – Négyszázegy békés év telt el azóta ebben a községben… – Ugyan! Négyszázegy évvel ezelőtt semmiféle község nem volt itt, csak néhány sovány paraszt meg kiéhezett zsellér… Miriam bólint. Igen, az igaz. Ez a kő azonban sokat jelent számára. Ez az ő titkos emlékműve az első időkről, amikor Nässjőbe érkezett; arra emlékeztette, hogy bármi is történt, van a világon egy hely, ahol biztonság és vigasz van, még ha bizonyos feltételek mellett is. Most is emlékszik, mennyire el volt ragadtatva, amikor először meglátta, egy babakocsis reggeli sétája alkalmával, hatvanöt évvel ezelőtt, szinte megmozdult a lába alatt a föld, s ő szipogva utánaszámolt, hogy akkor háromszázharminchat éve van béke Nässjőben. Akkor elhatározta, hogy Nässjö a legjobb rejtekhely az egész világon, ahonnan soha nem fog elmenni, egy hely, ahol örök időkre meg fog kapaszkodni, kerül, amibe kerül. És bizony került is valamibe, bár ennek sosem volt túl magas az ára. A hallgatás, a hazugság és a szolgálat olykor gyötrelmes volt, de ez elviselhető gyötrelem, összehasonlíthatatlanul elviselhetőbb, mint bizonyos más igazságok. Másrészről, ez a kő Camilla serdülőkorára is emlékezteti. Camilla akkor azt akarta, hogy robbantsák föl, mert ez akkora ostobaság, az egyszerűség kedvéért verjék szét, törjék össze kavicsokra, mert valami sötétebbet és szörnyűbbet sejtett mögötte, mást, mint ezt a községi ájtatosságot. De ez már rég volt, már a múlté. Most már nem érdekli Camillát. Most félrehajtja a fejét, és a nagyanyjára néz. – És te miért haragudtál meg a papára akkor, a kilencvenes években? – Mert már négy órája eltűnt, és nem tudtam, hol van.

– Húha. Valaki másnál volt? Miriam elhúzza a száját. Az ifjúság mindig olyan egyszerűen gondolkodik. – Nem. Eltévedt. – Mi, eltévedt? Az erdőben? – Nem, itt, Nässjőben. Egyszerűen nem talált haza. – Jaj. Ez volt az ő… – Igen, ez volt az Alzheimerének az első jele. Utána bűntudatom volt amiatt, hogy olyan mérges lettem. Camilla ezen csöndben elgondolkodott, aztán egy nagyot sóhajtott. – Tehát azt állítod, hogy azóta sosem haragudtál meg rá? Miriam mosolyogva paskolta meg Camilla kezét. – Igen, így értem. – De ez hogy lehet? Hogy lehet negyven évig együtt élni úgy, hogy egyetlenegyszer sem haragszotok meg egymásra? Miriam még szélesebben mosolyog. – Mert úgy éreztem, a paradicsomba kerültem. És hittem, hogy Olof vitt engem oda. Camilla tétova arcot vágott. – Úgy érted, Nässjö volt a paradicsom? Miriam most már elnevette magát. – Igen. Nässjö, meg a ház, meg ez a család. Ez volt a paradicsom. Sőt még most is az. Camilla őszinte együttérzéssel néz Miriamra. – Jézusom! Te szegény. Azt a reggelt sosem fogja elfelejteni. A legelső reggelt Nässjőben. Nagyon hamar felébredt. Az óra nemsokára hatot üt, de a vekker még nem szólt, és Thomas sem ébredt föl és nem kezdett sírni, hanem teljes csendben aludt a kosarában, hosszú szempillája beárnyékolta az arcát. Egyfajta meglepetés ült az arcán, mintha valami egészen elképesztő dolgot álmodna. Talán valami nagyon speciális színről. Néhány napja Miriam piros mosdókesztyűvel dörzsölte végig, és amikor Thomas meglátta, leesett az álla. Szó szerint nyitva maradt a szája. Piros! Hogy lehet, hogy létezik ilyen figyelemre méltó dolog, mint a piros szín? Milyen különös világba

csöppent? Miriam elnevette magát, és vagy fél percig ott tartotta Thomas előtt a mosdókesztyűt, hadd szívja alaposan magába a piros színt, majd felemelte és lemosta a gyerek apró fenekét. De csak mosolygott, és szaladt a vekkerhez, hogy lenyomja, mielőtt megszólal. Jobb, ha lassan, szelíden ébred, és félálomban fekszik a pelenkázón, amíg Miriam kicseréli a pelenkáját. Azután beledugta a gyereket a világoskék pamutrugdalózóba, felemelte, és kisietett a konyhába. Thomas Miriam vállára hajtott fejjel kicsit nyögdécselni kezdett, Miriam gyorsan megsimogatta a hátát, mielőtt kinyitotta a jégszekrényt. Ott volt a tejesüveg az anyatejjel, amit Hanna előző este betett. Miriam kinyújtotta a kezét, megragadta az üveget, és elgondolkozott magában, vajon ez a jégszekrény tényleg olyan jól működik-e, ahogy Hanna állította. Vajon friss marad-e a tej, nemcsak egy éjszakán, de a következő napon keresztül is? Igen. A tejesüveg tényleg nagyon hideg volt. Odasietett a tűzhelyhez és begyújtotta, még mielőtt elővett egy lábost és vizet engedett bele. Meleg vizet. Vizet, ami csodálatosképpen már akkor meleg, amikor kijön a csapból. Teleeresztette az edényt, és feltette a tűzre. Hallotta, ahogyan sistergett az edény alja, amikor a rajta maradt vízcseppek és a tűz találkoztak. Tejet öntött a cumisüvegbe, és betette melegedni az edénybe. Aztán visszarakta az anyatejes üveget a jégszekrénybe. Kezébe fogta Thomas fejét, könnyű csókot nyomott az arcára, aztán körülnézett. Fantasztikus konyha. Nagy. Tele mindenféle finom megoldásokkal. A jégszekrény csodálatos volt, ahogy ott terpeszkedett és mutogatta gömbölyű formáit. A szürke szekrénykék kicsit meg voltak karcolva, de sok volt belőlük. Miriam huszonkét szekrényt számolt össze. Ebben a konyhában huszonkét szekrény van! A munkalapon világoskék doboz állt, valami olyasmiből, amit műanyagnak hívnak. Miriam odament és felemelte – nagyon könnyű volt. Megpróbálta lecsavarni a fedelét, de nem tudta, mert Thomast tartotta. Meghallotta, hogy a víz forrni kezdett a tűzhelyen. Jaj! A tejnek nem volt szabad túl forrónak lenni. Gyorsan visszatette az asztalra a dobozt, és a tűzhelyhez ment. Először a cumisüveget vizsgálta meg.

Meleg. Aztán nagy nehezen néhány csepp anyatejet csöppentett arra a kezére, amellyel Thomast tartotta. Pont jó. Úgyhogy Thomas reggelizhetett. Nem gyújtott lámpát a nagyszobában, csak leült a nagy kék fotelbe, és megigazította Thomast az ölében. A kisfiú majdnem teljesen becsukott szemmel evett, csak egy kis rést hagyott magának. Elég nagyot ahhoz, hogy mutassa, ébren van, de elég kicsit ahhoz, hogy mutassa, élvezi a dolgot. Miriam elmosolyodott, és kicsit szorosabbra igazította rajta a takarót, aztán hátradőlt, és kinézett az ablakon. Októberi hajnal. Szürke köd. Kilátás a szürkéskék Ingsberg-tóra. Apró sárga fények a városi park csupasz fái mögött. Utcalámpák. Ebben a városban nem voltak romok. Majdnem minden ház új építésű. Nincsenek lebombázva. Olyan békés, biztonságos és tehetős városka, ahol az utcalámpákat akár egész éjjel is égve hagyhatták. Egy olyan modern városka, ahol néhány konyhában már jégszekrény is van, és meleg víz folyik a csapból. Itt ült ő, bárki legyen is, Miriam vagy a félig már elfeledett Malika, egy nagy villában, egy meleg szobában, és egy csecsemőt tartott a karjában. Egy csecsemőt, akit máris szeretett. – Otthon – mondta félhangosan magának. – Végre hazaértem. Már az elejétől Miriam gondoskodott Thomasról. Hanna vele ment a kórházba elhozni a babát, tíz nappal Marianne halála után. Hazavitték Thomast Hannához. Olof nem mutatkozott, egyetlenegyszer sem került elő, amióta ez történt, de Hanna mindennap beszélt vele telefonon. Ő rendelte meg a temetést, kapcsolatba lépett a gyermekvédő központtal meg az Anyatej egyesülettel, de a gyerekről Miriam gondoskodott. Ő ügyelt rá, hogy Thomas négyóránként megkapja egy ismeretlen asszony tejét, ő tanulta meg gyorsan, hogyan kell hatrétegnyi cellulózvattából jó vastag és megbízható pelenkát hajtogatni, ő mosta le a kis testet minden reggel langyos vízbe mártott mosdókesztyűvel, ő mosta és vasalta a kis ingeket, keményítette a különálló kis gallérokat, és ő volt az, aki sétálgatott vele a szobában azokon az éjszakákon, amikor Thomas sírt és nem tudott aludni. És amikor Hanna reggelenként elment dolgozni, Miriam maradt otthon a gyerekkel.

Ilyenkor sokáig ült a nappaliban, a díványon, és hagyta, hogy aludjon az ölében. Nem törölt port. Nem is tanult. Csak ült ott, és cigány altatódalokat énekelt a kicsinek. Didire emlékezett. Anusára emlékezett. Még saját édesanyjára is emlékezett, bár csak egy-egy futó pillanatig. De már nem sírt. Szótlanul gyászolta a múltat, és ugyanilyen némán örült annak, ami még jön. Thomas fel fog nőni. Senki nem fogja kergetni, senki nem fogja éheztetni. Senki nem fogja elgázosítani, senki nem fogja elégetni a kis testét sok ezer más testtel együtt. Ő élni fog, játszani és mindent megtanulni, amit az ilyen kisfiúknak meg kell tanulniuk. Egyik nap hallotta, ahogy Anusa, nagyon messze, egy régi cigány bölcsődalt énekel, és hallotta, ahogy Didi is bekapcsolódik fényes gyerekhangján: Chutem kuna tala e pruna, E chavore tev da kuna… Nem sokáig tudott ellenállni a hangjuknak – hamarosan ő is énekelt: Szilvafára akasztom bölcsődet, Hogy elringassalak, kisfiam. Esik az eső, megfürdet, És a hulló levelek betakarnak. A szél álomba ringat, A kecske megszoptat. Aludj csak, kisfiam, aludj, Hallgass anyádra, és ne sírj. Furcsállta, hogy mégis ébred benne egy kis keserűség, most, ahogy itt ül Hanna nappalijában. Miért? Miért ül itt, miért énekel egy idegen ember kisfiának, miért nem a saját öccsének énekel? Megijedt ettől a gondolattól, és azonnal elrejtette, még maga elől is. Nem szabad haragudnia, nem szabad bosszankodnia és gyötrődnie, arra kényszerült – szó szerint kényszerült –, hogy soha senkinek ne mutassa ki gyötrelmeit. Neki nem volt szabad másokat idegesíteni.

Neki nem szabad zavarni. Kiválóan kellett gondoskodnia a kisgyerekről, akit rábíztak. Mindig barátságosan kell mosolyognia, kellemes hangon beszélnie, kedvesnek és szófogadónak kell mutatkoznia, hogy senkinek se jusson eszébe kidobni őt az utcára. És ez ment is, elég jól. Most, hat héttel később, az élete kiteljesedett. Elutazhatott Nässjőbe, kapott egy ágyat Thomasnál a gyerekszobában. Hanna megígérte neki, hogy mostantól Thomas dadájának és Olof háztartási alkalmazottjának tekintik, bár erről még nem beszélt Oloffal. Hanna biztosra vette, hogy meg fog birkózni a feladattal, de a biztonság kedvéért felírta egy papírra a saját és Egon telefonszámát, és megmutatta neki, hogyan kell telefonálni. Ezenkívül még egy ötvenkoronást is dugott Miriam retiküljébe. Ötven korona! Melegség töltötte el egész testét. Azzal, akinek egy ötvenkoronás van a táskájában, már semmi rossz nem történhet! Most kinyílt egy ajtó, kint az előszobában felgyulladt a kis falilámpa, és az ajtónyílásban néhány másodperc múlva ott állt Hanna, szép új, sötétkék köntösben. A fején hajháló volt, hogy rendben tartsa a tincseit, de igazság szerint nem állt különösen jól neki. Na de mit számít ez? Egon a jó nagy autójával hazahozta őket, Hannát, Miriamot és Thomast a jönköpingi kórházból, de inkább nem jött be, csak bevitte a lépcsőig a mózeskosarat és a babakocsit, aztán sietve távozott. Ez nyugtalanította Hannát, Miriam látta ezt, de persze nem szólt semmit. Hanna sosem akart olyasmiről beszélni, ami nyugtalanította. Most bedugta a kezét a köntöse zsebébe, és oldalra hajtotta a fejét. Mögötte kis kaparászás a padlón. Az álmos Nippon jött a gazdája után. Hanna elfojtott egy ásítást. – Jó reggelt, Miriam! Minden rendben? Miriam mosolyogva válaszolt: – Jó reggelt! Minden rendben van. És Hanna hogy van? Jól aludt? Hanna bólintott, és elnyomott egy újabb kis ásítást. – Igen, igen, persze. Csak nem vagyok hozzászokva a korán keléshez. – Akkor feküdjön még vissza. Szólni fogok, amikor kész a reggeli. Hanna megrázta a fejét, és bement a hálószobába, vékony papucsaival végigcsoszogott a halszálkás parketten a díványig és lerogyott rá. Egy kicsit előrehajolt, és Thomast nézte.

– Jól van Thomas? – kérdezte kicsit kétkedve. Miriam bólintott. – Teljesen. Éhes, mint mindig, de nagyon élvezi az életet… Hanna felsóhajtott. – Szegény kicsikém. Szerencsés, hogy itt vagy neki te. Miriam nem felelt, csak lenézett a karjában fekvő kisbabára. Egy ideig csend volt, aztán Hanna nagy levegőt vett. – Nekem ma haza kell mennem. Megérted, ugye? Miriam bólintott. Thomas kiszívta a cumisüvegből a maradékot. – Elég, ha elkészíted az ebédet és a vacsorát – mondta Hanna. – Takarítani, vagy ilyesmit nem kell. Miriam a vállára fektette Thomast, és gyengéden megveregette a hátát. – Nyilván. Hiszen vasárnap van. Hanna láthatóan megkönnyebbült. – Igen. Olof nem különösebben vallásos, de tudod… Vasárnap van. Meg hát a gyász. Így aztán ő sose… Thomas böfögött. Miriam óvatosan visszavette az ölébe a gyereket, pillantásuk találkozott, aztán kicsit szorosabban magához ölelte. Nagyon kellemes érzés volt az ilyen szoros együttlét. – Tudom. Nem fogom zavarni, megígérem. Hanna bólintott, de továbbra is gondterheltnek látszott. – Olof nem olyan, mint máskor. Soha nem láttam még ilyennek. Persze a gyász… És olyan lehangoló, hogy nem törődik a kicsivel… De majd ennek is eljön az ideje, csak lassacskán. Miriamba belehasított a félelem. És ha nem jön el? Ha nem rendeződik ez az egész? Akkor mi lesz vele meg Thomasszal? – Vigyázni fogok. – Maga is elcsodálkozott, hogy a hangja milyen határozott. – Nagyon óvatos leszek. És Miriam valóban nagyon óvatos volt. Könnyű ebédet készített ezen az első napon, megsütött egy kis kolbászt, rántottát csinált, a tányért tálcára tette, és rakott mellé egy üveg sört meg poharat. Egy textilszalvétát háromszögre hajtott, arra fektette a kést-villát. Minden olyan újnak látszott. A tálca piros-fehér volt, zöld leveles mintával. A fehér tányér széle zöld, a közepén kis virág. Az evőeszköz modern. Teljesen rozsdamentes, semmiféle mintázat nem mutatkozott rajta.

Talán Marianne választotta. Miriam feltételezte. Ezek az evőeszközök valahogy úgy néztek ki, mint maga Marianne. Marianne magas volt, szőke és nagyon karcsú. Lehet, hogy igazi szépség volt. Miriam így gondolta. Egy magas, szőke és nagyon szép nő, akinek sikerült egy gyönyörű lakást varázsolni, mielőtt megszülte a gyerekét, és meghalt. – Meghalt – mondta Hanna nagyon semleges hangon, amikor letette a telefont az után a szörnyű beszélgetés után. – Marianne meghalt. Terhességi toxikózis. Beletelt néhány nap, amíg Hanna elmondta az egészet Miriamnak. Hogy hogy van ez a petével meg az ondóval. Hogy mi a terhesség, és hogy néha valami rosszul sikerül. Fojtott hangon beszélt, néha egyenesen suttogott, és a nyaka egészen vörös lett, de Miriam végül megértette, hogyan történik az egész, bár az nem volt teljesen világos, hogy Olof hogyan tette be a spermáját Marianne-ba. Persze megkérdezni nem merte. Majdnem egész idő alatt a földre szegezte a tekintetét, míg Hanna beszélt, csak néhányszor lesimította a ruháját a térdén. Besöpörte a tudást, de nem mondott semmit, csak bólintott néha, annak jeleként, hogy megértette, amit Hanna mondott. Hanna megveregette Miriam fejét, azután bement a szobájába, és ki se jött ebédig. – Olof beleegyezett – mondta Hanna másnap este, amikor befejezte a szokásos telefonbeszélgetését Nässjővel. Miriam keze megállt a törölgetés közben. De mibe? Nem merte megkérdezni. – Abba, hogy Thomas hazamenjen őhozzá – folytatta Hanna, és összekulcsolta a kezét, ahogy ott állt az ebédlő ajtajában. – És te is mehetsz vele, mint dada és háztartási alkalmazott. Olofhoz? Olofhoz fog költözni? Ezután nem Hannánál lakik majd? – Ne nézz ilyen ijedten – mosolygott Hanna. – És persze folytathatod az iskolát is. Én meglátogatlak majd, sokszor… De Miriam nem ijedt meg, inkább csak csodálkozott. És volt néhány hete, hogy hozzászokjon a gondolathoz. Egyre csak gondolkodott, miközben Thomast ellátta, ezen töprengett takarítás és főzés közben, ezen tépelődött, miközben hosszú sétákra ment Thomasszal, ami Hanna szerint nagyon fontos volt Thomas és

Nippon számára. A friss levegő! Semmi nem volt fontosabb, mint a friss levegő! Talán ekkoriban történt először, hogy Miriam a jövőre gondolt. Legalábbis később így emlékezett. Úgy érezte, telitalálata lett a lottón. Mi lehetett volna jobb annál, mint hogy odaköltözik Olofhoz, és ő lehet az, aki Olof gyerekét gondozza… De meddig? Hát… Ezt nem tudta, csak annyit tudott, hogy legalább egy évig. Addig ugyanis Olof nem nősülhetett újra. A gyászév alatt, ahogy Hanna mondta. Egy egész évig gyászruhában kell járnia a háza és a rendelője között, és a leghosszabb kirándulás, amelyre vállalkozhat, a temetőbe visz. A sírkövet egyébként már megrendelték. Azon nemcsak Marianne neve, születési és halálozási dátuma szerepel, hanem Olof neve és születési éve is. Ha majd meghal, akkor már csak rá kell vésni a halálozás évszámát. Miriam ott állt a konyhában, kiegyenesedett, és végigsimított a haján. Megigazította a kötényét, vett egy nagy levegőt és megragadta a tálcát. Kihúzta magát, apró léptekkel vágott át az előszobán és azon az átjárón, ami abba az új épületbe vezetett, ahol Olof és Marianne hálószobája volt. Megállt a csukott ajtó előtt, letette a tálcát az ajtó melletti kisasztalra, és bekopogott. Fülelt. Azután még egyszer kopogott. – Ebéd – mondta fojtott hangon. – Hozom az ebédet… Végre mocorgást hallott bentről. – Egy pillanat – mondta Olof, s a hangja egészen normális volt. De azért mégsem hasonlított magára. Megöregedett. Sokkal öregebb ember volt, mint Marianne halála előtt. Szinte félholt. Csak egy gyűrött pizsama volt rajta, amire köntöst húzott, amikor kinyitotta az ajtót. De Miriam látta, hogy olyan lemondóan görbítette a vállát, mint a „muzulmánok”. Az arca szürke. Szó szerint. A szeme alatt fekete karikák, az orra szögletétől pedig egy új ránc vezetett a szájához. Nem volt rajta papucs, mezítláb állt a hideg parkettán, így Miriam azt is látta, hogy a nagylábujján szőke szőrök nőnek, de gyorsan elkapta a tekintetét. A férfira nézett. Olof szeme most is olyan szürke volt, mint a téli hajnal. – Itt az ebéd – mondta Miriam, és odanyújtotta a tálcát.

Olof a tálcára meredt, egy pillanatig tétovázott, aztán elvette a tálcát. – Köszönöm – mondta, és a lábával becsapta az ajtót. Miriam ott állt egy ideig, hallgatta a szíve dobogását, majd végigsimította kötényét, megfordult, és visszament a konyhába. Hiszen mosogatnia kell. Az első hónapokban olyan volt, mintha Miriam egyedül lakott volna a vörös házban. Olof persze megkapta a reggelijét, ebédjét és vacsoráját, de az étkezések között nem mutatkozott. Minden reggel korán elment a rendelőjébe, hazasietett ebédelni, aztán elrohant dolgozni, későn jött haza, egyedül evett az ebédlőben, és vacsora után azonnal eltűnt a hálószobában. Ritkán mondott többet, mint jó napot és köszönöm, Thomasra rá sem nézett. Ha Hanna telefonon érdeklődött a hogyléte felől, egyszavas válaszokat adott. Hanna néha délután is telefonált, hogy Miriamtól kapjon beszámolót. Evett Olof rendesen? Eljár a rendeléseire? Vesz-e kalapot és sálat, ha kimegy? Miriam bólogatott, és megerősített mindent. Igen, Olof eszik, és amennyire meg tudja ítélni, a rendeléseit megtartja. És csak ritkán megy el kalap és sál nélkül. Mialatt Olof az ebédlőben evett, Miriam kiment az előszobába, a sálat Olof télikabátjának vállára tette, és gondoskodott róla, hogy a kalapja és a szőrmekucsmája elöl legyen a polcon. De nem, nem áll ott mellette és nem ellenőrzi, hogy felveszi-e őket. Nem akar tolakodni. Észrevette, hogy Olof nem szereti az ilyesmit. Hanna felsóhajtott. Hát, igen, nem lehet sokat tenni. Miriam olyan jól gondoskodik róla, amennyire csak tud. És Thomas? Vele mi van? Ó, Thomas, vele nagyrészt minden rendben. Néha taknyos, de semmi komoly, Miriam tudja kezelni a helyzetet. Mindennap elviszi sétálni, és péntekenként különösen hosszan sétálnak, mert ilyenkor jön Karlssonné, a takarítónő. Ő nagyon régóta takarít náluk, már a szülők idejében is, és jóval azelőtt, hogy Olof és Marianne beköltözött a házba, tehát semmi ok rá, hogy felmondjanak neki csak azért, mert Miriam odajött, vélekedett Hanna. Miriamnak éppen elég dolga van a főzéssel, mosással és a gyermekgondozással. Olofnak semmi kifogása nem volt ez ellen, ő egyszerűen letette a konyhaasztalra a huszonöt koronát, mint azelőtt is, utána eltűnt.

Minden negyedik pénteken pedig még százhúsz koronát is rakott mellé, az volt Miriam bére. Élete első bére. Ettől egészen elállt a lélegzete. – Ez túl sok – mondta Miriam aznap délután Hannának. – Ugyan, ostobaság! Ez pont megfelelő. Karlssonné éppen akkor jött ki a fürdőszobából, amikor Miriam letette a telefont. Kicsit sóhajtott, kihúzta magát, és végigsimította az arcát, mintha verejtékcsöppeket kellene letörülnie onnan. – Huh! Akkor megvan. Az egész ház. Miriam barátságosan mosolygott, mert nem tudta, mit kellene válaszolnia. Nem mintha a mosoly segített volna. Karlssonné ott maradt, ahol volt, és visszamosolygott rá. Nyilván várt valamire. – Adolfssonné mindig megkínált kávéval – jegyezte meg végül. – A takarítás után. Az öreg Adolfssonné meg az új Adolfssonné is. Miriam némán bólintott. Karlssonné felsóhajtott. – Ez nagyon szomorú. Hogy csak úgy meghal egy fiatal teremtés. Annyira szomorú. Miriam megint bólintott. Karlssonné ráncolta a homlokát, és látszott, hogy kicsit bosszankodik. – Egy bögre kávét lehetne kapni esetleg? Így kezdődött valami, ami szinte barátságnak nevezhető. Karlssonné mindent tudott Nässjőről, és nagyon szívesen megosztotta, amit tudott. Ő magát betelepültnek tartotta, pedig már elmúlt tíz éve, hogy a városba jött. Még a háború előtt, mondta, s ettől Miriam fejében elkezdtek körözni a régi képek. A fekete ruhás férfiak. Didi elfogyó arca. Else szeme, másodpercekkel azelőtt, hogy… De itt megállt, kihúzta magát, és még egy barátságos mosolyt küldött Karlssonnénak. Egy asszony, akinek az, hogy „háború”, leginkább olyasmit jelentett, mint fejadag vagy húsjegy, és elég ködös elképzelései voltak arról, hogy mi történik valójában Svédország határain kívül. Viszont arról, hogy a határokon belül mi van, nagyon is tájékozva volt. Például, hogy milyen különbségek vannak az ország különféle részeiből származó emberek között. Mert ő, mondta egy korty kávé után, Skånéból származik, és csak két okból bírta ki ilyen sokáig Nässjőben, és annak igencsak furcsa lakói között. Először is Karlsson miatt. Nem mintha Karlssonné volna

annyira beképzelt, hogy az ő Karlssonját egészen kivételes, egyedülálló Karlssonnak tartaná, de az tény, hogy ez az ő Karlssonja tényleg egy nagyon kellemes, tehetséges és szellemes férfiember. Mi több, az egyetlen vidám ember, akivel az életében találkozott. Az egyetlen kifogás, amit esetleg megkockáztathat vele szemben, hogy egy hajszálnyira túlságosan takarékos, másrészt viszont ez olyan tulajdonság, amely a legtöbb smålandiról elmondható, haha. És talán még szerencsének is tekinthető, hogy ilyen volt, mert ha ő, Karlssonné rendelkezne a pénzük felhasználásáról, valószínűleg nem tudták volna megvenni azt a házat, amiben most laknak. Mert Karlsson még pluszmunkát is vállalt: életbiztosításokat árult, és úgy látszik, elég jól. Két egymás utáni évben elnyerte a legjobb smålandi életbiztosítási ügynök díjat. Kétszer! De azért nem akarta felmondani a váltóőri állását a vasútnál. A fizetése ugyan nem túl magas, Isten a tanúja, de egy fix állásnak egyedülálló előnyei vannak: ingyenes utazás az egész családnak! És ez a másik ok, amiért kibírta Nässjőben. Mert a szabadjegynek köszönhető, hogy nyaranta hosszú utazásokat tehettek, Karlsson, ő meg a két lányuk. Tavaly nyáron egészen Kirunáig felmentek. Karlssonné pedig annyiszor mehet ingyen Malmőbe, ahányszor csak akar. És ő elég gyakran akart. – Mert nem sokáig bírom ezekkel a ferdefejűekkel – mondta bizalmas hangon, és egy kekszet mártott a kávéjába. Miriamnak elállt a lélegzete. Hiszen Hanna hányszor elmondta, hogy a legnagyobb mértékben illetlen a kekszet belemártani a kávéba. Ez nagyon neveletlen. Igen, ezt mondta. Igaz, azt is mondta, hogy nem illik mások asztali szokásairól beszélni. Úgyhogy Miriam pislogott egyet, és csak annyit mondott: – Ferdefejűek? Hanna elnevette magát. – A szabadegyházasok, akiket Skånében ferdefejűeknek hívnak. Karlsson rokonsága tele van ferdefejűvel. Miriam összeráncolta a szemöldökét, és óvatosan kortyolt a kávéjából. Semmit nem értett az egészből, nem tudta, mit mondjon. Karlssonné még szélesebben mosolygott, és gyorsan megveregette Miriam kezét.

– Csak azért, mert a fejüket mindig oldalra hajtják. Úgy néznek ki, mintha valamit ki akarnának önteni a fülükből. Ezért hívjuk őket ferdefejűeknek. Miriam elnevette magát, és ez elég volt ahhoz, hogy Karlssonné folytassa. Hogy nem akart hinni a szemének, amikor először jött Nässjőbe. Minden sarkon egy templom! Hat darab, szűk egy kilométeren belül! A Városi templom meg a Missziós Egyesület temploma, a Bétel és a Pünkösdi-templom, az Üdvhadsereg temploma meg a Tabernákulum. És azok a ferde fejű emberek, akik minden áldott vasárnap délelőtt elmentek ezekbe a templomokba, sápadt asszonynép, akik alig tudtak hangosan beszélni, hanem mindig csak suttogtak, meg azok az álszent vénemberek, a fordított V alakú szemöldökükkel… Olyan szelídek, szent életűek, ájtatosak! De azt azért nem tartják méltóságukon alulinak, hogy megpróbálják megmondani, ki hogyan éljen. Azt nem. Csak panaszosan sóhajtanak azért, hogy Karlsson lányai elmehetnek a délelőtti moziműsorra. Mert az bűn. Azon is sopánkodnak, amikor felnőtt nők levágatják a hajukat. Mert az is bűn. Majdhogynem elájultak, amikor egy nem ferde fejű skånei asszony mezítláb járkált a saját udvarának a füvén. Biztos az is bűn, bár Karlssonnénak a maga részéről fogalma sincs, hol áll ilyesmi a Biblia szövegében, miszerint ezt nem szabad. Sőt, Karlsson se tudta, pedig ő igazán ismeri a Bibliát. Pedig ő a ferdefejűek között nőtt fel, és még prédikátor is lehett volna belőle, ha nem találkozott volna egy szokatlanul okos skånei fehérnéppel, úgy harminc évvel ezelőtt. Úgyhogy szerencséje volt, mondta Karlssonné, kiitta a kávéját, és nagy kacagásban tört ki. Ebben a pillanatban kivilágosodott a konyhában. Miriam hamarosan megtanulja, hogy a nap nem sokkal azelőtt süt be a konyhába, mielőtt lemegy, de eddig ez még sosem tűnt föl neki. Talán az éjjel lehullott hó miatt, amitől egész Nässjö fehéren csillogott. Így aztán sütött az ő éppen kitakarított konyhájában, ahol itt ül vele szemben Karlssonné, fején még mindig kendővel, arcán széles mosollyal. Miriam egyszerre nagyon könnyűnek érezte magát. Karlssonné kicsit oldalra hajtotta a fejét, láthatólag egy pillanatig sem gondolt arra, hogy így akkor ő is egy picikét ferdefejűnek néz ki.

– És hogy van a kis lurkó? Fejlődik, ahogy kell? – Hogy érti? – Hát a kis lurkó, a kiskoma, szóval a kisfiú? – Ja! Ja, igen. Egy hónap alatt majdnem öt centit nőtt. – Lám-lám! Az nem rossz! Azt már szinte hallani is lehet! Be lehet rá nézni? Óvatosan kisettenkedtek az előszobába, ahol Thomas még mindig a gyerekkocsiban aludt. Miriam csak a sálat és a kesztyűt vette le róla, és lehajtotta a takarót, hogy ne legyen túl melege. Borzasztóan édes volt, ahogy ott feküdt, félig nyitott szájjal, rózsás arccal, álomba merülve. – Jesszusom! Ilyen édes kisbabát nem láttam, amióta az enyémek kicsik voltak! Miriam szipogott egyet, és minden éberségről megfeledkezett. – Bizony, nagyon szép. Csodálatos. – Egészen páratlan! – mondta Karlssonné. – És van remény egy kis utánpótlásra? Amikor Olof aznap este hazajött a rendelésből, még mindig világos volt a konyhában. A nap ugyan már órákkal korábban lement, és kint sötét volt, de a házban majdnem minden lámpa égett. És hogy még szokatlanabb legyen a dolog, Miriam már akkor kijött a konyhából, míg Olof a kabátját vetette le – egyszer csak ott állt egy virágos kötényben, karján Thomasszal, és mosolygott. Valójában ez volt a legelső eset, hogy ott állt előtte Thomasszal, mert egyébként mindig gondosan lefektette a kicsit, mire Olof hazajött. De most ott ült Miriam karján, kicsit ingatag fejjel, és nagy szürke szemével apját nézte. – Jó napot! – mondta Miriam. – Bocsánat, nem vagyok még egészen kész a főzéssel. Tudnál egy kicsit vigyázni Thomasra, míg befejezem? Nem is várt a válaszra, bement a férfi előtt a nappaliba, és odaállt a nagy kék karosszék elé, és csak állt ott, mintha ezzel el is volna intézve minden. Olofra nézett, aki még habozott az előszobában, aztán tett egy apró mozdulatot a karján tartott gyerekkel. Olofnak nem maradt választása, muszáj volt bemennie és leülnie a nappaliban. Amikor jól elhelyezkedett, Miriam előrehajolt, és a

karjába tette Thomast, aztán egy szó nélkül már ment is ki a szobából. Vigyázott, hogy ne legyen teljes csend a konyhában. Először egy lábossal zörgött egy kicsit, felverte az előbb már felvert mártást, aztán néhányszor teljesen fölöslegesen oda-vissza ment a tűzhely és a konyhaasztal között, besietett az ebédlőbe, s közben gyors pillantást vetett a nappaliba a szárnyas ajtón keresztül. A mennyezetlámpa sárga, barátságos fényt árasztott. A dohányzóasztalon bimbózó jácint állt, ezt ma vette. Rózsaszín virágai lesznek. Olof mozdulatlanul ült a fotelben, és a fiát nézte. Kicsit meglepettnek látszott, behunyta, majd újra kinyitotta a szemét, mintha azt akarná látni, hogy vajon valóságos-e mindez, és ez a kis fiúcska tényleg létezik-e. Létezett. Aztán beleszagolt a levegőbe, mintha kis kakiszagot próbálna kiszimatolni. Miriam elmosolyodott, és visszasietett a konyhába. Thomasnak nem volt kakiszaga. Épp az előbb tette tisztába. Másféle illata volt: szappan és púder. Ami édes és jó. Friss, mint az élet. – Így – mondta végül, miközben az ebédlőasztalra tette a mártásosedényt. – Kész az étel. Nagyon köszönöm a segítséget. Olof hirtelen zavarba jött. – Át kellene venned. Nem tudok úgy felállni, hogy itt van a karomban. Miriam elfojtott egy kis mosolyt, odament a kék fotelhez, átvette Thomast, és magához szorította. – Hát nem édes? – mondta, és megsimogatta a pihés fejecskét. Olof megtámaszkodott a karfán, és felállt a fotelből. – De igen, hogyne. Aztán hátat fordított, és bement az ebédlőbe. Miriam majd később csodálkozni fog, hogy nem reagált Olof hangjára, arra a szürke és közömbös csengésre, de most nem vette észre. Ott maradt a nappaliban, miközben Olof leült az ebédlőasztal mellé. Kezébe vette Thomas fejét, és elmosolyodott. Micsoda öröm. Annyira örült, hogy most sikerült Olofot rávenni arra, hogy elismerje Thomas létezését. Csak amikor az éjszaka közepén felébredt, ismerte be magának, hogy az egész nem pont úgy történt, ahogy elképzelte. Olof elég

szárazon kívánt jó éjszakát, és a hálószobája ajtaját is jól hallhatóan csapta be. Miriam pedig rosszat álmodott. Igen, most emlékezett rá. Amióta Nässjőbe jött, először álmodott rosszat. Felült az ágyban, és a gyomrához szorította a párnát. Igen, most emlékszik. Else elbotlott a láger utcáján, egy fekete lyuk volt ott, ahol a jobb szemének kellett volna lennie, ott térdelt, imbolygott, és úgy üvöltött, mint egy állat… Nem. Ilyen álmokat nem engedhet meg magának! Ezt az álmot sem, és semmilyen emléket arról, hogy mi történt, Auschwitzot, Ravensbrücköt, de az egész Németországot meg a jönköpingi Östra Torgot se. Hiszen megtalálta a búvóhelyét, a világ legjobb rejtekhelyét egy cigány lány számára, és most olyan ügyesen kell hazudnia, hogy magát is be tudja csapni. Malika már nem létezik. Németországot kiirtottuk, félresöpörtük, megsemmisítettük. A jönköpingiek pedig kedvesek. A nässjőiek még kedvesebbek. Olof pedig mindenkinél kedvesebb. Az a szürkeség a hangjában nem közömbösséget jelentett. Hanem gyászt. Súlyos csapást mért rá a sors. Nagyon súlyosat. Miriam felkelt, fölvette a köntösét, és kiosont a konyhába. Engedett magának egy pohár vizet. Becsukta a szemét, és ivott. Elsorolta, mennyi áldásban van része. Melegben volt. Jóllakott. Annyit ihatott, amennyit csak akart. Van egy csecsemő, akiről gondoskodhat. Van pénz a tárcájában. Még a cipőjében is eldugott pénzt. Messze, nagyon messze volt a világ összes fenyegetésétől. A rendőrök itt kék egyenruhát viseltek, és soha nem razziáztak az emberek otthonában. Soha, egyetlenegyszer sem. A fogorvosok fontos emberek voltak. Hatalmuk volt. S amikor a sírás fojtogatta a torkát, gyorsan ivott még egy kis vizet. Úgy. Már meg is szűnt. Valaki kurjongatott előttük. Négy biciklis fiú. Mögöttük pedig egy nő nevetett, kisgyermeket tolt a kocsijában. A fiúk haja sötét, a bőrük olívaszín volt. A nő fekete ruhát és kék fátyolt viselt. Miriam és Camilla nézi őket, ahogy kifordulnak a városi parkból a Köpmansgata felé, aztán be a Brinellgatára. Csendben mennek egymás mellett, eleinte nem szólnak, azután Camilla megköszörüli a torkát. – Szerinted ők is úgy gondolják, hogy Nässjö maga a paradicsom?

Miriam bizalmasan belekarol Camillába. – Igen. Szerintem igen. – Még ha nem is egy nagy házban laknak az Ingsberg-tónál? Miriam felnevet. – A rynnerudi bérházak jó búvóhelyek is lehetnek. Camilla fölvonja a szemöldökét. – Jó búvóhelyek? Gondolod, hogy el kell rejtőzniük? Miriam az ajkába harapott. Mit kezdjen magával? Hát lehetetlen elhallgatni azt, amit hatvannyolc éven át elhallgatott? Most akkor így az egyik titok a másik után a felszínre jön? – Ezek menekültek – mondja könnyed hangon. – És azt hiszem, úgy érzik, hogy el kell rejtőzniük. Camilla nem felel azonnal. – Te is így érezted? – kérdezi végül. Miriam elmosolyodik. Most rövid pórázra fogja magát. – Nem tudom. Talán. Nem emlékszem pontosan. Camilla gyorsan megveregeti Miriam kezét, és kicsit lehalkítja a hangját. – Többet kellett volna mesélned. Nem kritizálni akarlak, hanem nagyon fontos, hogy ezt valaki megmondja neked. Mi mindannyian így gondoljuk. Apu, anyu és én. Többet kellett volna mesélned. A saját érdekedben. Meg azokéban, akik utánad jönnek. Például Sixten kedvéért. Miriam kihúzza magát. Védekezésre készül. – Kedvesem, tudom, hogy a te generációd úgy gondolja, hogy nagyon hasznos, ha mindenről beszélünk. De a mi életünk nem ilyen volt. Nekünk meg kellett tanulni felejteni. Akkoriban mindenki ezt mondta. Felejts, és menj tovább! Ne üldögélj a múlton rágódva! Elhallgat, és kicsit meggörnyed, de rögtön újra kihúzza magát. – És egyébként senkit sem érdekelt annyira az, amiről mi mesélhettünk volna. Az emberek egyszerűen nem akarták hallani. Különösen Olof nem, gondolja, de még épp meg tudta akadályozni, hogy kimonja, amit gondol. De nem állta meg, hogy magában el ne ismételje. Különösen Olof nem. Ő nem kedvelte a múltat. Amikor már hajlandó volt elfogadni, hogy Marianne meghalt, elkezdett menekülni, s olykor még Miriamnál is gyorsabban elfutott

az emlékektől. Tovább akart lépni, előre, felfelé, kifelé. Folyton meg akarta újítani a házat és új bútorokat vásárolni, képezni magát, új technikákat alkalmazni a rendelésein, szabadsága alatt pedig elutazni, jó messzire, még messzebbre, a legtávolabbi helyekre. Először az ötvenes évek végén, Olaszországba. Azután a hatvanas évek elején meg Mallorcára és a Kanári-szigetekre. Utána jött Tunézia, Egyiptom, Törökország, India, Thaiföld, Mexikó és a világ többi része. Mindenhová el szeretett volna utazni, Németországot és Lengyelországot kivéve. Ezek az országok egyszerűen nem szerepeltek az ő világtérképén. Ezek az országok unalmasak, szomorúak és visszataszítóak voltak. Olyanok, amik a feleségét a háborús élményeire emlékeztették volna. És azokra az élményekre szerinte nem szabad őt emlékeztetni, mert attól csak komor lesz és rosszkedvű. Elég volt, ha a rádióban valaki kiejtette azt a szót, hogy Auschwitz, ő rögtön fölpattant, és kikapcsolta a készüléket, majd miközben egy összehajtott újsággal csapkodta a combját, Miriam elé állt, és színpadiasan megpróbálta a figyelmét másra terelni. Miriam ilyenkor ki nem állhatta Olofot. Különben soha. Csak ilyenkor. – De engem érdekel – mondja Camilla. – Én tényleg szeretném tudni, hogy min mentél keresztül. És azt is, hogyan sikerült túlélned mindezt. Miriam nem tudott uralkodni magán. Muszáj volt szipognia, bár ez a szipogás inkább zokogásnak hallatszott. De azért sikerült rátalálnia a szokott hangjára, arra a nyugodt és barátságos hangra. – Drágám, ez már olyan rég volt… Azt se tudom, hogy jól emlékszem-e. Elfordította a fejét, és kinézett a tóra, hogy Camilla ne lássa, hogy hazudik. Magában pedig azt gondolta: Szedd össze magad! Nem Olof hibája volt, hogy soha nem meséltél, nincs jogod őt hibáztatni. Te döntöttél így. Te egyedül. És egyedül te döntheted el, hogy akarsz-e erről beszélni vagy sem. – Mondd el, amire emlékszel – mondja Camilla. – Legalább azt tedd meg. Miriam most visszafordítja a fejét, és Camillára néz. Már nem mosolyog, hanem mélyen az unokája szemébe néz.

– Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Olyan nehéz az emlékezés. Camilla bólint. Hirtelen felnőtt lett – majdnem ugyanannyi, mint öreg nagyanyja. – Tudom. De csak így lehet könnyíteni rajta. Miriam újra másfelé néz. Nem akarja. Valóban nem akarja. Megint leülnek egy padra. Sokáig ülnek némán egymás mellett. – Volt egy másik nő is itt a városban, aki szintén ott volt Ravensbrückben – mondja végül Miriam. – Valamikor a hatvanas években eltűnt. Nem volt normális. – Nem csodálom – mondja Camilla. Miriam csodálkozva pislogott. Mi van? Ezen hogyhogy nem kell csodálkozni? – De hát az az ember teljesen elmebeteg volt. Abszolút bolond. Hibbant. És egy napon eljött hozzánk… Egy közönséges munkanapon, amikor Olof dolgozott. Az borzasztó volt. Szörnyű. Miriam nagyon igyekszik, hogy a hangja kicsit tisztább legyen, ahogy ennek az emléknek bizonyos részleteiről beszél, de nem sikerül. A hangja nem engedelmeskedik. Mintha emlékezne arra, hogyan hangzott az az asszony, és hogyan hangzott akkor ő maga. Visszataszító volt, nem akar emlékezni rá, nem akarja elmesélni, de már nem tud meghátrálni. Most hirtelen már nem is az Ingsbergtónál ül egy padon, hanem a nemrég felújított konyhájában áll, ahol már nemcsak huszonkét kis rekesz van, hanem huszonnégy, igazi tíkfából, és nemcsak egy testes jégszekrény, hanem egy beépített fridzsider, a legnagyobb modell, és egy ugyanakkora fagyasztó is. Ő pedig apró konyhai létrára áll, és lehajol a régi, negyvenes évekbeli tányérokért, hogy egy polccal feljebb rakja őket, a zöld szélű, középen virágdíszítésű tányérokat, amelyeket továbbra is Marianne tányérjainak tekint, és valami megmagyarázhatatlan ok miatt nagyon fél, hogy el ne törje őket. Ekkor valami dörömbölést hall. Miriam annyira megijed, hogy majdnem elveszíti az egyensúlyát, de csak meginog, nem esik le, és belekapaszkodik a nyitott szekrényajtóba, hogy megtartsa magát. Amikor visszanyeri az egyensúlyát, meglátja, hogy valaki áll a teraszon. Egy asszony. Kócos hajú asszony. Vad pillantású asszony. Miriam tudja, ki az, és óvatosan, egy kis sóhajjal

lelép a konyhalétráról, a kezét megtörli a kötényében, azután végigsimítja a haját, mintha ellenőrizné, hogy rendben van-e a frizurája. Rendben van. Ekkor újra hallja a dörömbölést. Az asszony mindkét tenyerével csapkodja a teraszajtó üvegét. Üt. Megismétli a mozdulatot, üt, még erősebben. Miriam nagy levegőt vesz. Tennie kell valamit, de nem tudja pontosan, mit. – Nyisd ki – sziszegi az asszony. – Engedj be! Miriam képtelen dönteni, de a teste megteszi helyette. A lábai elindulnak. Konyakszínű trottőrpapucs van rajtuk, épp tegnap hozta el őket a cipésztől, s miközben a terasz felé indul, arra gondol, hogy a cipész elég hanyag munkát végzett, mert hallja, ahogy egy kis fémszeg koppan a padlón; de egy pillanat múlva már arra gondol, talán jobb is így, mert úgy hangzik, mintha fémsarka volna, és ez talán elrettenti azt a lényt ott az ajtó előtt, de közben tudja, hogy ez nevetséges gondolat. Tehet vagy mondhat bármit, semmi nem fogja kimozdítani azt az őrült embert. Semmi az égvilágon. Kinyújtja a kezét, a kilincset forgatja. A fejét kicsit oldalra hajtja. A szája olyasformán feszül meg, amiből egy mosoly lehetett volna. – Jó napot, Krystyna – mondja fojtott hangon. – Hogy vagy? Ostoba kérdés. Bárki láthatja, hogy Krystyna nincs jól. Nincs megfésülködve, a kabátja nincs begombolva, van egy széles futás a harisnyáján, a hosszú seb fölött. De úgy látszik, Krystyna nem hall semmit, egyenesen besántikál Miriam konyhájába, és zihál. – Fúúú… Miriam felvonja a szemöldökét. – Mi van? Krystyna előrehajol, tágra nyitja a szemét, suttog: – Pszt! Ne beszélj olyan hangosan! Miriam félelme elpárolog. Most már inkább csak bosszankodik. Keresztbe teszi a karját, és megemeli a hangját. – És miért ne beszélhetnék hangosan? Krystyna hátrapillant, ki az őszi kertbe. A nap éppen lemenőben, pedig még csak délután van, a galambkék égen néhány barackszín felhő vonul át. – Mert láttam őket! Itt vannak! – Kicsodák?

– A Gestapo! Az SS! Itt vannak! Miriam megpróbálja lenyelni hirtelen feltámadó haragját, de nem sikerül. Megremeg a hangja. – Aha, persze. Szóval újra Nässjőben van a Gestapo meg az SS. Hát hogyne. Krystyna üres szemekkel néz rá. – Drága Miriam! Ne kezdd már te is. Esküszöm! Láttam őket. – Hát persze. Egyenruhában, nyilván. Krystyna szeme még jobban kitágul. – Ott ültek egy fekete autóban… Láttam őket! Miriam nem válaszol, de érzi, hogy az arca és tartása válaszol. Ezt Krystyna is látja, pislog egyet, hátralép egy lépést, és kinyújtja a jobb kezét. Egy bevásárlószatyor van nála, tele konzervekkel. Virsli. Marhapörkölt. Zöldségleves. És még sok minden más. – Van ennivalóm. Elbújhatunk a padlásodon. A férjed odatolhat egy polcot a padlásajtó elé. – Hagyd abba! Miriam majdnem megijed a saját ordításától. De mégis ordít tovább. – Hagyd abba! Hallod? Most abbahagyod! Krystina sírva fakad, szánalmasan, nyafogva sír, mint egy gyerek, de nem rendíti meg Miriamot. Miriam most aztán igazán feldühödik. Őrjöng. – Már megint loptál, te barom! Értem én! Megint loptál. Krystyna hirtelen abbahagyja a sírást, és ijedten hátralép, de nem válaszol. Miriam követi. Ökölbe szorítja a kezét, és megrázza Krystyna arca előtt. A hangja csak úgy szikrázik, mintha apró, maró szikrák röpködnének a szájából. – Téged kirúgnak, ha ez még egyszer előfordul, nem emlékszel? Elfelejtetted, mit mondott a néni, akinek dolgozol? Mi? Azt mondta, hogy ki fog rúgni, ha még egyszer lopsz! Azt mondta, hogy belefáradt abba, hogy folyton a boltba járkáljon, és bocsánatot kérjen miattad. És ezt komolyan gondolja, azt tudom. Ismerem őt is meg a férjét is, és tudom, hogy komolyan gondolja! Hirtelen megváltozik Krystyna arca. Mintha valaki megnyomott volna egy kapcsolót. Miriam szinte látja maga előtt ezt a kapcsolót,

egy nagy, fekete bakelitkapcsolót. Krytsyna haragkapcsolóját. Iszonyatos dühének kapcsolóját. Krystyna vicsorog. Fölhúzza a felső ajkát, kilátszanak a szürke fogai, és Miriam egy pillanatra azt hiszi, mindjárt megharapja. Védekezőn emeli maga elé a karját, és hátralép. Krystyna utána. – Nem óhajtok meghalni! Miriam némán csóválja a fejét, és még egy lépést hátrál. Krystyna elengedi a szatyrot, a konzervek nagy robajjal érnek földet, kettő végiggurul a konyha új linóleumán, de nem is néz utánuk, csak összegörnyed, a hátát begörbíti, felemeli a kezét, és megy utána. Hirtelen úgy néz ki, mint egy állat. Egy vad, sziszegő ragadozó, hosszú karmokkal. Életveszélyes. Miriam még egyet lép hátrafelé, s egyszerre a mosogatónak ütközik. Krystyna felemeli a hangját: – NEM SZÁNDÉKSZOM MEGHALNI MOST SEM! FOGD FEL! NEM AKAROK MEGHALNI! A kiabálás közben elcsuklik a hangja, és Miriam látja, hogy Krystyna egyáltalán nem ragadozó állat, csak egy vele egyidős, sánta, alacsony nő, nyomorult és csúnya teremtés, lerágott körmökkel, a szeme alatt zacskókkal, egy kisírt szemű kis figura, akit Miriam könnyedén ellökhetne a teraszajtó felé, vagy ugyanolyan könnyen fenékbe rúghatna és kidobhatná, vagy fellökhetné azon a kemény kövön odakint, s rögtön látja magát, ahogy mindezt megcsinálja, és élvezi a gondolatot. Gondold el, kitörhetne belőled mindaz az erőszak, amit magadba fojtasz, gondold el, most te lehetsz az, aki üt, gondold el, hogy beleverheted ennek a szörnyetegnek az orrát és a száját a göcsörtös gránitba, hogy felszakad az ajka és az orra vérezni kezd… De Krystyna nem adja meg magát könnyen. Mit sem törődik Miriam képzelgéseivel, mintha nem is látná, Miriam szemében hogyan villámlik az agresszivitás, csak megy utána sziszegve. Miriam nagyot nyel, és kicsit félrehúzódik. Ez sem segít. – Te átkozott boszorkány, te rohadt szemét zsidó – suttogja Krystyna. – Te nyomorult mocsok, te ócska kurva, te… Krystyna már túlment minden emberi határon. És most egyre közelebb jön. A szeme összeszűkült, most már csak két vékony fekete vonal a fakó, petyhüdt zacskók fölött. Miriam gyorsan

körülnéz, megpróbál menekülőutat találni, de most egyszerre mintha megbénult volna, úgy érzi, minden hiábavaló volt, az összes erőfeszítése, a tanulmányai, a leányiskolai vizsgái, a gondos házvezetés, a vég nélküli takarítás, minden emberi tevékenység nyomának pedáns eltüntetése, minden próbálkozása, hogy Olof jókedvét fenntartsa, az, hogy jól főzzön, hogy megtanulja a helyes asztali viselkedést, hogy szerény, takaros és józan legyen, hogy jó anyja legyen Thomasnak, és az összes mosolygás és barátságos szó, ez mind, mind, mind hiába volt. Mert most meg fog halni. És úgy fog meghalni, ahogy már Ravensbrück óta gondolta, hogy meghal: hogy egy másik rab fogja agyonütni. Halálra rugdossa. Agyonveri. Azért, mert ő az, aki. Nem egy közönséges mocskos zsidó. Annál rosszabb. Roma. Cigány. És hazug. A gondolatát hatalmas csörömpölés szakítja félbe. Másodpercekbe telik, míg Miriam megérti, honnan jött a hang. A tányérok. Marianne tányérjai a negyvenes évekből. Krystyna végigsöpört karjával a munkalapon, és a földre sodort tizenkét csontfehér tányért, azt a zöld szélűt, a virággal a közepén. Darabokra törtek. Legalábbis a legtöbb. Ott fekszenek Miriam konyakszínű házicipője előtt, darabokban. Széttörve. Maga sem érti, miért, gyorsan rálép az egyik porcelándarabra, az egész testsúlyát ráhelyezi, és még apróbb darabokra töri a széttört tányért. Krystyna követi a szemével, s egy pillanatig csak csodálkozik, azután lehajol, és felvesz egy cserepet, háromszögletű, éles cserépdarabot, az egyik legnagyobbat. A cserép hirtelen fegyverré válik a kezében, igazi életveszélyes fegyverré, amelyet most felemel, és Miriam jobb szemére irányít. Miriamban föltör egy sikoltás, amit nem bír kiereszteni, de teljesen megtölti belül, azt a fekete lyukat is, ami szó szerint megrázza a zsigereit, de egyben megadja neki a szükséges erőt is. Hirtelen erős lesz. Hirtelen megfeszül, és rugalmassá válik minden egyes izma, hirtelen egészen kitisztul a feje, hirtelen pontosan tudja, mit fog tenni. Megragadja Krystyna csuklóját, a földre löki a lányt, ami könnyű, mert Krystyna nem erős, és meglepi őt a hirtelen mozdulat. Miriam hallja, ahogy puffan a földön, de nem hagyja abba, nem ereszti el, hanem gyorsan Krystyna fölé hajol, térdével leszorítja a lány karját, kényszeríti, hogy engedje ki a jobb

kezéből a porcelándarabot, szortyog egyet, amikor hallja a háromszögletű porcelándarabot a földre esni, közben érzi, hogy a bal lábáról leesik a cipő, de ez most mindegy, nem fontos. Sikerült életben maradnia. Él. És megvan mind a két szeme. – Mama – mondja Thomas mutáló hangján. – Mama!? Miriam nem hallotta, hogy jön, hogy kinyitja a kaput, leveszi a szép, modern gumicsizmáját, amit traktorguminak hív, azt se hallotta, ahogy az előszobában a földre huppantja az iskolatáskáját, de megjött, igen, és most ott áll az ajtóban, és zavartnak látszik. Nem. Inkább fél. Thomas ott áll, ijedten, és Miriam keresi magában a hangját, a nyugodt felnőtthangját, még mosolyogni is próbál, de a tartásán nem változtat, még mindig Krystyna karján térdel, és szorosan a földhöz szorítja a kezét. – Hívd a rendőrséget. Mondd, hogy jöjjenek gyorsan, mondd, hogy itt van egy őrült! – Miért a rendőrséget? Miért nem a mentőket hívtátok? Camilla őszintén kérdő arcot vág. Miriam fölvonja a szemöldökét. – Nem, akkoriban az ember a rendőrséget hívta, ha pszichés betegről volt szó. Egy ideig hallgatnak. – És jöttek? – kérdi azután Camilla. Miriam bólint. Persze hogy jöttek. – Igen, szinte azonnal. Akkoriban csak néhány százméternyire volt tőlünk a rendőrség. Betették egy autóba, és elvitték Ryhovba. Vagyis a jönköpingi elmekórházba. – Atyaisten! És segítettek rajta? Meggyógyult? Miriam elmosolyodik magában; de ez gonosz mosoly, egy bosszúmosoly, vigyázz, hogy ne látsszon. Hogy Krystyna meggyógyult-e attól, hogy a bolondokházába zárták? Hát, nem valószínű. A hatvanas évek elején minden bolondot krónikus őrültnek tartottak. Legalábbis Nässjőben. – Nem tudom – mondja, immár a szokott hangján. – Nem jött vissza a városba. Nem tudom, mi volt utána. Csakhogy ez nem volt mindig igaz. Fél évvel később Oloffal vacsorára voltak hivatalosak Björkékhez, Krystyna korábbi munkaadójához. Björkné is fogorvos volt, ha nem is annyira sikeres,

mint Olof. Karonfogta Miriamot, félrevonta, és fojtott hangon elmesélte, hogy meglátogatta Krystynát Ryhovban. Nem volt sok értelme. Krystyna csak ült egy széken, hol szálegyenesen, hol összegörnyedve, és nyilvánvalóan se nem látta, se nem hallotta régi munkaadóját. Kataton, mondta az ápolószemélyzet. Semmi kapcsolata a külvilággal. Ha ételt vittek neki, akkor kinyitotta a száját. Ami furcsa volt, mert a kataton páciensek általában nem isznak, nem esznek. – A tábor – mondta akkor Miriam. Björkné komoly arccal bólintott, de azután nagyon gyorsan ki kellett mennie a konyhába, hogy megnézze, az új alkalmazott vajon mindent úgy csinál-e, ahogy kell. Az Ingsberg-tónál egy ideig csend lett. Camilla mintha kicsit meggörnyedt volna, a háta most kicsit görbébb. A mutató-és hüvelykujja között a farmerjét tépegeti, de aztán eszébe jut, hogy ez egy halálmozgás, vagyis olyan, amire a tapasztalt öregotthoni vezetők azt mondják, hogy a páciens hamarosan meghal. Úgyhogy abbahagyja a tépegetést, végigsimítja a combját, és Miriamhoz fordul. – De az hogy lehet, hogy ő elmebeteg lett, te meg nem? Mi volt a különbség köztetek? Olof, gondolta Miriam. Olof, Thomas és Hanna. Hogy majdnem hozzájuk tartozhattam. Velük lehettem. De ezt nem mondja hangosan, csak sóhajt kicsit, és a pad támlájának dől. – Nem tudom – mondja halkan. – Talán a kísérlet… Camilla hangja megremeg. – Kísérlet? – Igen. Az orvosi kísérletek Ravensbrückben. Krystyna nyuszi volt… – Nyuszi? Miriam megpróbál uralkodni magán. Hallja, hogy Camilla megijedt, fél attól, amit Miriam mesélni fog, és igazából nem akarja tudni, de Krystyna emléke felkeltette Miriam gonoszságát. Mert tud gonosz lenni, az elkényeztetett ku… De NEM! Ezt nem szabad gondolnia. Hiszen kedveli Camillát. Sőt. Szereti. Büszke rá. És örül, hogy elkerülhette…

– Kísérleti nyúl, így mondják svédül. De németül azt mondják, Kaninchen, nyuszi. Így hívták azokat, akiket kiválasztottak a kísérletezésre… Majdnem mind lengyel volt. És a legtöbben politikaiak. – Politikaiak? – Igen. Kommunisták. Szociáldemokraták, liberálisok. Különféle színű hazafiak. Halálraítéltek. Rajtuk végezték a kísérleteket… Mi megúsztuk. Nekünk halálra kellett dolgoznunk magunkat. – De miféle kísérleteket végeztek? Miriam arcán ironikus mosoly. Ez újfajta mosoly, olyan, ahogyan már régóta nem mosolygott, és érzi, hogy ez csúnyává, mássá, idegenné teszi, de mégsem tudja megállni, hogy ne mosolyogjon így. – Ó, hát azok hallatlanul fontos orvosi kísérletek voltak. Kiválasztottak egy csoport lengyel nőt, teljesen egészségeseket, akiknek jó erős lábizmaik voltak. Utána sebet vágtak az egyik lábukon, nagyon hosszú és mély sebet, és megfertőzték. Igazából nem tudom, mivel. Valamilyen baktériummal. Aztán úgy-ahogy összevarrták, és bezárták a nőket. Tulajdonképpen adtak nekik enni mindennap. De csak egy kis kenyeret meg a tábori levest, meg azt a céklafőzetet, amit kávénak hívtak. Sosem kötötték át a sebeket, sosem mosdatták a nőket, sosem cserélték a lepedőjüket. Hagyták, hogy a légylárvák elszaporodjanak. Egyáltalán nem ápolták őket. Illetve néhányuknak amputálták a lábát. Akik túlélték a vérmérgezést, azok kijöhettek újra a táborba. Még mankót is kaptak. De nem sok ilyen volt… Camilla a szájához kapja a kezét. – Nem! – mondja könyörögve, és lassan ingatja a fejét. – Nem… Miriam is rázza a fejét, hogy tagadja Camilla tagadását. – De. Így volt. És Krystyna volt az egyik. Egy pillanatra elhallgat, és Camilla szemébe néz. Ezúttal komolyan, rosszindulat nélkül, de nagyon határozottan. – Másféle kísérleteket is végeztek… Sterilizálásokat meg ilyesmit, de azokról nem sokat tudok. Sosem találkoztam olyanokkal, akiket kitettek ennek, már mind meghaltak, mire a Vöröskereszt megjött. De Auschwitzban találkoztam doktor Mengelével. Személyesen. A karamelldoktorral. Ő az öcsémet is…

Úristen, mit mond? Itt ül, és miket beszél? Miriam szeme előtt megfordul a városi park, egy pillanatig forog tovább, s közben érzi, hogyan tör föl benne a rosszullét, mint a hőmérőben a higany a lázas testtől. Lehunyja a szemét. Hánynia kell. Nem szabad hánynia. – Nagymama! – hallja messziről Camillát. – Nagymama! Halló! Jól vagy? Hirtelen Didi jön a levegőben. Repül. Lebeg. Még mindig kisfiú. Nevet, és az arca olyan, mint rég volt. Amikor felébred, a padon fekszik, lába a karfán. Nem valami kényelmes, a pad deszkái belevágnak a hátába, a karfa vasa éles a bokájának. Camilla hajol fölé, a szemében pánik, és szó szerint tördeli a kezét. – Nagymama – ismételgeti. – Nagymama. Kicsi nagymamám! Miriam leveszi a lábát a karfáról, és felül. Pislog a fehér nappali fényben. Megigazítja a ruháját, a világoskék ruhát, amit évekkel ezelőtt vett Stockholmban. Talán egy évvel azután, hogy megözvegyült. Nem emlékszik pontosan. De arra emlékszik, hogy a ruha egy Barbro Sörman kreáció, és arra is emlékszik, milyen boldog lett tőle, majd kirepült a butikból. – Nem – mondja Camilla. – Feküdj vissza. Feküdj még egy kicsit. Ez sose jutna eszébe Miriamnak. Soha az életben. – Nem – mondja Miriam, és végigsimítja a haját. A frizurája, úgy tűnik, rendben van. – Semmi baj. Egy kicsit elszédültem. Camilla rázza a fejét: – Összeestél és elájultál! Miriam a térdére teszi a kezét, ellenőrzi, hogy a ruhája szép simae. Nem kellene összegyűrni. Nem mintha valaha is gyűrött ruhában sétált volna a nässjői parkban, de ma sem szeretne. Biztosan nem. Camilla leül mellé, és a keze után nyúl. – Drága nagymama! Rendesen elájultál. Hirtelen leesett a vérnyomásod. Előre tudnál hajolni egy kicsit, hogy felmenjen megint, légy szíves… Ez nem kérdés, ez egy parancs, és Miriam megszokta, hogy engedelmeskedjen a parancsoknak, de úgy, hogy ne látsszon parancsnak és engedelmeskedésnek, hogy a parancsolónak ne

legyen bűntudata. Előrehajol, és érzi, ahogy Camilla a hátára teszi a kezét, hogy megtartsa ebben a furcsa pozitúrában. – Így. Ülj így egy kicsit. Jó. Akkor ezt csinálja. Előrehajtott fejjel ül, és a kavicsokat nézi a lába alatt. Szürkék, néhol egy-egy fáradt rózsaszínnel. Piros gránit. Annyira nem meglepő. Végül azért kiegyenesedik, és Camillához fordul. – Na. Most már minden rendben. Camilla összeráncolja a szemöldökét, és úgy néz ki, mintha ellent akarna mondani, de végül lemond róla. Jó, rendben. De azért hozzáfűzi: – Innod kell valamit. Elszaladok a Princess cukrászdába, és hozok egy kis vizet… Maradj itt, légy szíves. Ne mozdulj innen. Ígérd meg. Miriam bólint. Megígéri. Camilla érzi a saját szívdobogását, amikor benyit a cukrászda üvegajtaján. Ez idegesség. Nem a kondival van baj. A Princess cukrászda csak százötven méterre van, ezalatt nem fáradhatott el a futástól, még csak ki se fulladt, de ez a zakatolás betölti a fejét. Úristen! Egy fél percig azt hitte, megölte a nagyanyját. Harminc másodpercig, vagyis egy örökkévalóságig meg volt győződve róla, hogy a kérdéseivel agyonütötte saját nagymamáját. Miért nem tudott hallgatni? Miért kellett neki abban az undorító múltban vájkálni… A pult mögött álló nő mosolyogva fordul felé. Piros szemüvege van, és Camilla egy pillanatig csak erre tud gondolni. A piros szemüvegkeretre. Aztán belátja, hogy ez nevetséges, levegőt vesz, és felkészül, hogy kérjen egy palack ásványvizet. De nem ez történik. – A nagymamám elájult – hallja a saját hangját. – A nagymamám elájult ott lent a parkban. Rátámaszkodik az üveges vitrinre, ahol a sütemények és zsemlék vannak kitéve, és átfut a fején, hogy ez a cukrászda ugyanolyan, mint régen, már akkor így nézett ki, amikor ő gyerek volt, sőt valószínűleg régebb óta, és a sütemények és zsemlék is ugyanolyanok. Aztán sikerül megemberelnie magát, kiegyenesedik. Összeszedi magát. – Ó, jaj! – mondja a nő a pult mögött. – És hogy van?

– Jól. Illetve, mindenesetre jobban. Vinnem kell neki egy ásványvizet. – Persze. De nem akarsz kávét is adni neki? Meg valami édeset, hogy fölmenjen a cukra? Camilla bólint. Ez okos dolog volna, még ha nem is feltétlenül szükséges. A nő a pult mögött elmosolyodik, kicsit oldalra hajtja a fejét, és egyszerre nagyon anyásan néz ki. – Úgy látom, neked sem ártana egy kis kávé. Megyek, összekészítek egy csomagot mindkettőtöknek… – Így – mondja kis idő múlva Camilla, és leteszi a papírpoharakat és a zsemlészacskót a padra, ahol Miriam ül, aztán előveszi az ásványvizes üveget, amit a hóna alatt hozott. – Víz, kávé, zsemle. Miriam Camillára néz. Most már újra önmaga – nyugodt, összeszedett, és olyan takaros, amilyen egy nyolcvanöt éves csak lehet. Legfeljebb egy kicsit sápadt. – Köszönöm. – Úgy mosolyog Camillára, ahogyan mindig is tette. Csendben ül, míg Camilla vizet tölt a papírpohárba, aztán ugyanolyan csendben megissza. Camillának uralkodnia kell magán, hogy ne nyújtsa ki a kezét, ne érintse, ne tapogassa meg, ne próbálja megérteni, hogy Miriam egyáltalán ott van. Még mindig ott bujkál benne a nyugtalanság, és észreveszi, hogy a keze reszket kicsit, amikor kiveszi a poharakat a zacskóból. – Tessék – mondja, miközben odanyújtja az egyiket Miriamnak. – Igyál egy kis kávét is. És egyél egy zsemlét. A vércukrod miatt. Miriam felvonja a szemöldökét. – Lám-lám. Azt hittem, szerinted a cukor meg a búzaliszt a pokol találmányai. Camilla kicsit vállat von, és elfordítja a pillantását. – Igen. Tulajdonképpen. De esete válogatja… Miriam bólint. – Nagyon helyes. És ez most kétségkívül egy eset. Ebben teljesen igazad van. Miriamnak ég a szeme. Különös. Olyan érzése van, mintha hangosan és sokáig sírt volna, mintha tényleg kisírta volna magát, pedig egyetlen könnyet sem ejtett. Egész teste meleg és bágyadt. Egy szétolvadt, agyonsírt test. Nem is emlékezett, mikor érezte

magát így utoljára. Hiszen nem szokott sírni. Nem sírt, amióta Olofot eltemették, és akkor se sírt hangosan, még egyedül sem, csak annyit engedett meg magának, hogy nagyon csendesen, szótlanul hagyta, hogy a könnyei végigperegjenek az arcán a temetés alatt. Nagy sírásra nemigen emlékszik. Soha nem sírt Ravensbrückben, sem Auschwitzban, sem a kolostorban az apácáknál. Ott nem lehetett sírni, ha az ember életben akart maradni. Azt talán el lehet mondani, hogy abban a rabszállítóban sírt, ahová a Kripo-nő betuszkolta, de azért ez sem egészen igaz. Ott leginkább sikoltozott. Üvöltött a kétségbeeséstől, amiért Didit egy másik autóba dugták. Hiszen Didi az ő fiúcskája volt. Miriam nemcsak a nővére, hanem az anyukája is volt. A mamája. Egy kislány, aki egy még kisebb fiúnak volt a mamája. Aki a mamája volt, amióta az igazi anyjuk meghalt. Ami most volt. Valamikor azután, hogy Didi megtanult járni… – Én mindig csak pótmama voltam – mondja nyugodtan, és belekortyol a kávéjába. – Igazi sosem. Csak pót. Elhallgat egy pillanatra, és vár a saját reakciójára. Vajon jön-e egy pánik-sikoltás a bensejéből? Egy meggondolatlan üvöltés, ami arra kényszeríti, hogy csendben maradjon? Ott lebeg-e Didi az Ingsbergtó fölött? Arra imbolyog-e Else, arcán az éhezés fekete árkaival? Nem. Mindez nem történik meg. S a következő pillanatban Miriam leereszti a vállát, csak hogy lássa, milyen ez az érzés. Hogy nem tanúsít ellenállást. Nem hazudik. Hogy ne legyen minden pillanatban védekezésre kész. Nagyon kellemes. Szinte gyönyörű. Miriam hátradől. Abbahagyja ezt a megnyugtató mosolygást. A hátát megpihenteti a pad támláján. Lustán pislog a nap felé. Még egy nagyot kortyol a kávéspoharából. Igen. Ez gyönyörű. – Hogy érted? Hogyhogy pót? Szinte kifullad. Szegény lány. Fél. Nem kellene, hogy féljen. Nem mintha Miriam tehetne valamit ezért. – Igen. Pót. – De hát senki nem találkozott papa biológiai anyjával, hogy is hívták, Marianne-nal. Mindig is te voltál az anyja… úgy igazán. – Nem, az igazi mamája Marianne volt. Én csak a pótmama voltam. Pótfeleség és pótmama. És Didinek is a pótmamája voltam.

A föld nem nyílik meg a lába alatt. A nap nem zuhan a mélybe, a meleg nyári nap sem fordul zord téli viharba. Nem tornyosulnak hamuszürke fellegek a szemhatáron. Az Ingsberg-tó továbbra is csendesen csillog. Ragyog a nap. És a föld a lába alatt teljesen mozdulatlan. Pedig kimondta Didi nevét. Hatvankilenc évvel a halála után végre hangosan kimondta a nevét. Didi! Didi! Didi! Nem felejtettelek el! Camilla kérdése úgy hangzik, mintha összehúzná magát, mint aki fél az ütéstől. – És ki volt Didi? Miriam lehunyja a szemét, és az arcát a nap felé fordítja. Kicsit mosolyog, mindennek ellenére, és hallja, hogyan remeg a hangja. – Didi az öcsém volt. Az anyukánk meghalt, amikor Didi még csak pár éves volt. Úgyhogy én lettem a pótmamája. – Ó! Camilla hangja kicsit éles. Beleharap a zsemléjébe, és egy nagyot kortyol a kávéjából. Miriam ráteszi a kezét az övére, és a szemébe néz. – Ne félj! Camilla frenetikusan rág, aztán a nyelvével megnyalja a száját, ami Hannát biztosan felháborította volna. – Nem félek – mondja aztán. – Miért gondolod, hogy félek? – Mert nem akarod tudni. Közben persze hogy akarod tudni. Ez ijeszt meg. Én értem ezt. Én egy egész életen át féltem. Camilla elhúzza a kezét, és újra kortyol a kávéjából. – Féltél? Hogy lehet félni, amikor az ember a paradicsomban lakik? Mi? Maga is hallja a válasza csípős élét, s ettől tényleg megijed, de úgy látszik, Miriam nem törődik vele. Elneveti magát. Már nem mosolyog, hanem valóban nevet, s a jobb karját egész váratlanul a pad támlájára teszi. Ez teljesen új mozdulat, egészen más, mint amit Camilla valaha is látott tőle. Mintha felszabadult volna. Camilla hunyorít. Hogyhogy szabad? De hiszen nyilvánvaló, hogy a nagymamája szabad. És mindig is szabad volt. Mármint legalábbis azóta, hogy kijöhetett a koncentrációs táborból.

– Belül meg kívül, erről van szó – mondja Miriam. – Kívülről nézve sosem féltem. Egyetlen napig se, amióta Nässjőbe kerültem. Belülről viszont… Camilla megint beleharap a zsemléjébe. Nem kellene, de ez megnyugtatja. Mert aki rág, annak nem kell válaszolnia. Aki rág, az teljesen a rágással foglalkozik. És ha reggel egy pluszkört is fut a tó körül, talán… – Belül mindig féltem. Mindennap. Minden pillanatban. Miriam hangja elnehezedett. Már nem nevet. Nem is mosolyog. De hirtelen kicsit megrántja a vállát. – Ez tényleg elég fárasztó volt. Camilla kuncog egyet. Tehát fárasztó. S ekkor fellángol benne a pánik. Egy szakadék nyílik meg benne, és belátja, érzi, megérti, felfogja, hogy ez igaz, ez tényleg így volt, valóban megtörtént. A nácizmus. Auschwitz. Ravensbrück. A nagymamája még doktor Mengelével is találkozott, azzal, aki Camilla számára mindig valami mesebeli figura volt, valami tetszhalott egy rémmeséből, fekete egyenruhás szörnyeteg, aki peckesen járkált föl-alá Auschwitzban, és másokat a halálba parancsolt. Pedig létezett. Camilla saját nagymamája is látta őt, és hallotta a hangját. És Camilla itt ül, és kuncog! Érzi, ahogy kipirul az arca, aztán kényszeríti magát, hogy a nagymamájára nézzen, kényszeríti magát, hogy lássa a saját szégyenét. De nincs ott szégyen. Miriam visszanéz rá, rásugározza a megnyugtató kis mosolyát, és Camilla ellazul. Miriam nem vette rossz néven. Úgyhogy Camilla nyel egyet, és bólint. – Értem. Borzasztó fárasztó úgy élni, hogy az ember mindig fél. Miriam visszabólint. – Igen. Szerintem tudod te ezt. – Tudom. Én is ezt csinálom. A magam módján. Valahol messze egy kutya ugat. Talán Kaiser. Egyikük sem reagál, csak ülnek szótlanul egymás mellett, és elmerülnek az emlékeikben. Lassan kiisszák a kávéjukat. Camilla végül odanyújtja a papírzacskót. Miriam belenéz az üres kávéspoharába, aztán beleteszi zacskóba. Szó nélkül felállnak, hogy folytassák a sétát. Camilla a karját nyújtja, Miriam belekarol. Jobb a biztonság. És jobb lassan menni.

– Elbírod, ha fölteszek még egy kérdést? Miriam nem válaszol azonnal. – Igen – mondja végül. – Szerintem igen. – Miért hívtad Mengelét karamelldoktornak? Miriam megáll. Behunyja a szemét, de azonnal ki is nyitja. – Mert mindig karamell volt a zsebében. Papírba csomagolt piros karamell. Camilla a szemöldökét ráncolja. – De miért? – A gyerekeknek adta a cigánytáborban. Más gyerekeknek nem. A cigány gyerekeket szerette. A holtakat és az élőket egyaránt. Nem néznek egymásra. Csak állnak ott, teljesen mozdulatlanul, és mereven néznek előre. Hirtelen úgy érzik, mintha egy fa dalra fakadna mögöttük. Egy berkenye, egy jókora nagy fa, vigasztaló basszus hangon. A madarak a fa lombjában elnémulnak a csodálkozástól. Camilla hangja pedig suttogásig halkul. – Ezt honnan tudod? Miriam hangja tiszta, mint az üveg. – Mert ott voltam. Én az auschwitzi cigánytáborban voltam.

4. Táborélet Mindig azt kérdem magamtól: miért olyan szegények az emberek? Talán, mert nincsenek rabszolgák? Margarete Himmler Kolbász. Egy egész nagy darab kolbász. Egy darab margarin. Egy kis tálban valami lekvárféle. És egy kenyér, egy jókora darab fekete kenyér. Miriam nyelt egyet. Alig mert pislogni. Csak állt ott mozdulatlanul, és bámulta a kolbászt, nem is vette észre, hogy a barakkban elcsendesült a lárma. A nő az asztalnál felemelte a kést, s a csődületen halk sóhaj futott végig; egy lány Miriamtól jobbra kicsit megkopogtatta a vállát, és megpróbált előretolakodni, de Miriam nem engedte. Kicsit jobbra dőlt, és elállta az utat, azután látta, hogy ez a mozdulat adott neki vagy öt centi előnyt. Áttette a testsúlyát a másik lábára. A lábában égett a fájdalom, de most nem törődött ezzel. Észrevétlenül előrenyomakodott még további két centimétert. A lány a bal oldalán nem reagált, ő is szüntelenül csak a kolbászt nézte. Elöl ott állt a nő, aki vágni fog, felemelt kezében a kés. – Hányan vagyunk? Egy sápadt lány ott elöl odahajolt hozzá, és suttogott valamit a fülébe. – Tizenhatan – mondta a késes nő. – Akkor felvágom a kenyeret tizenhat felé. Azután a kolbászt. Senki… Elhallgatott és körülnézett, mindenkibe egyenként belefúrta a tekintetét. A barakk másik végében valaki felüvöltött; éles sikoltás volt, gyorsan elhallgatott. A késes nő körülnézett és összevonta a szemöldökét. – Senki – mondta még egyszer –, senki nem mozdul, amíg teljesen föl nem vágom. Senki nem szalad előre, és nem tolakszik. Azok kapják az első darabokat, akik tegnap jöttek ki a karanténból. Megértettük? Miriam alatt megingott a föld. Ő tegnap jött ki a karanténból. És már csaknem egy éve nem is látott kolbászt. Gondolkodás nélkül

kitette a könyökét, és előrefurakodott, nyomakodott, és elért az első sorig. – Én… – mondta, amikor odaért. A késes nő komolyan nézett rá, felemelte a kést, és azzal adott hangsúlyt a szavainak. – Süket vagy? Azt mondtam, senki nem mozdul! Miriam lesütötte a szemét. – Auschwitz – mondta fojtott hangon. A nő leeresztette a kést. – Tudom. De ettől még nincs jogod előrefurakodni. Mellette a sápadt lány félig behunyta a szemét és Miriamra nézett; a pillantásában megvetés bujkált. Miriam a gyomrához szorította pléhtálkáját, és elhallgatott. Megint a kolbászra meresztette a szemét. A késes nő megfogta a kenyeret, kimért rajta tizenöt részt, vékony jeleket vágott rá, lehetőleg egyenlő távolságban. Azután elkezdett vágni. A csoportban újra suttogás támadt, de azonnal elenyészett, amikor a nő felpillantott. Ettől kezdve tiszteletteljes csönd uralkodott. A kenyérvágás sokáig tartott. Nehéz lehetett, mert a nő mindkét kezét rátette a késre és egész testsúlyával ránehezedett, hogy szeletelni tudjon. Apró morzsák peregtek le az asztalról, de senki nem mozdult, hogy elkapja őket; a csoport mozdulatlanul állt, és figyelte a nőt. Elég magas volt, az arca sárgásszürke és ráncos, mintha nagyon öreg volna, de a tartása nem volt öregasszonyos. A háta egyenes, a kendője olyan fehér, mintha frissen mosták volna. A keze kifogástalanul tiszta. Miriam lenézett a saját kezére. Már megint szürke volt, pedig tegnap bekényszerítették a zuhanyba. A körme gyászkeretes. Mintha ez számítana egyáltalán. Így. Akkor most föl volt vágva a kenyér. Tizenhat darab volt az asztalon. A nő most a margarin után nyúlt, és tizenhat, nagyjából egyforma darabot rakott a kenyérszeletekre. Utána fogta a lekvárral teli tálkát, és abból is rakott mindenhová. Ekkor – de csak ekkor – nyúlt a kolbász után, felemelte, mintha meg akarná becsülni, mennyit nyom, aztán arrébb tolt néhány kenyérszeletet, és a késsel kijelölte a piros héjon, hogy hol kell vágnia. Miriam nem eresztette el a pillantásával. A vége lesz a legnagyobb, efelől semmi kétség.

Tehát úgy kell intézni, hogy ő kapja a végét. Gyorsan. Bármelyik pillanatban. Az asszonyok és lányok továbbra is csendben voltak mögötte, senki nem szólt egy szót sem, de pontosan érezte a türelmetlenségüket. Nyelték a semmit. Kezük ökölbe szorult, aztán kiengedett. Toporogtak a lábak. A hátizmok megfeszültek. Egy kar önkéntelenül kinyúlt két lány között, de rögtön vissza is húzódott. Miriam még erősebben nyomta gyomrához a pléhtálkát. A nő letette a kést, minden kenyérre gondosan rátett egy kolbászkarikát, majd mindkét tenyerét megtörölte a szoknyájában, mintha meg kellene szárítani, azután Miriamhoz fordult: – Tessék. Itt a vasárnapi ebéded. Isten hozott Ravensbrückben. Miriam kinyújtotta a kezét. Megragadta a kenyérszeletet, látta és érezte, hogy tényleg megkapta a kolbász végét, ó, igen, tényleg megtörtént, ő kapta a legnagyobb kolbászdarabot. A kenyerét a tálkára tette, aztán az egészet a gyomrához szorította, kicsit megingott, amikor a többiek előrenyomultak az asztal felé, de nem ejtette el, csak állt ott a tömegben, és hagyta, hogy tolakodjanak. A barakkok elég szorosan álltak egymás mellett, de nem olyan szorosan, hogy Miriam ne tudott volna leülni az ajtó mellé és megszemlélni a zsákmányát. Egy pillanatig mintha a súlyát méregetné a kezében, aztán előrehajolt, és megvizsgálta. Nem látott benne fűrészport. Ha volt is benne egyáltalán, nem látszott. Ez a kenyér sötét volt, és tartalmas. Az a kérdés, megtartsa-e későbbre. Mert ha, mondjuk, este nem kapnak levest, akkor jól fog jönni. Egyébként a leves is jobb volt itt, mint Auschwitzban. Tegnap még néhány répaszeletet és pár darab krumplit is talált benne. És nem is voltak rothadtak. – Elfelejtkeztél a kávédról… Miriam gyorsan magához szorította a kenyeret, és felnézett. A késes nő állt ott, magas és sovány volt, mint egy seprűnyél. Két pléhbögrét tartott, az egyiket odanyújtotta Miriamnak. – Fogd. – Egy kis karmozdulatot tett. – Nem mintha annyira kávé volna, most már leginkább csak céklafőzet, de az ember itt semmit se utasítson vissza.

Miriam szótlanul bólintott, és a bögre után nyúlt. A nő a barakk falának vetette a hátát, aztán nagyon óvatosan leguggolt. Saját bögréjét a földre tette, a kenyerét a térdére, aztán mosolyogva kezet nyújtott. Miriam csak bámult arra kézre, mintha nem értené, hogy mit kell tennie. – Üdvözlet – mondta barátságosan a nő. A karszalagján piros háromszög és egy N betű volt. Politikai tehát, bármit is jelentsen az. Miriam gyorsan átvette a kenyeret és a kolbászt a jobb kezéből a balba, aztán megtörölte a kezét a szoknyájában, és kinyújtotta. – Jó napot. – Egy suttogás volt mindössze. Mit akar ez a furcsa ember? – Neked is jó napot. Én Else Nielsen vagyok, téged hogy hívnak? Egy pillanatra megállt az idő. A karján még mindig viszketett a seb, amit maga kapart magán, amikor megpróbálta elvakarni a Z betűt. Akkor most igazat mondjon vagy hazudjon? – Miriam Goldberg. Tehát hazudik. Hogy miért, maga sem tudta. – Németországból? Miriam némán bólintott. – Hány éves vagy? Hogy hány éves? Fogalma sincs. Azt sem tudta, melyik év van. Zavartan másfelé nézett. – Tizenöt. Azt hiszem. Most Else bólintott némán. – Most egyél – mondta aztán. – Szükséged van rá. Miriam levegőt vett. – Kapunk este levest? – Nem. Csak egy darab kenyeret meg egy kis margarint. És ezt, amit kávénak hívnak. – Biztos? Else bólintott, és beleharapott a kenyerébe. – Igen, egész biztos. Egyél nyugodtan. Szótlanul ettek. Miriam először tétovázott, nem tudta eldönteni, hogy előbb egye meg a kolbászt és utána a kenyeret, vagy a kolbász legyen az utolsó, és a kenyér jöjjön előbb, vagy egye az egészet egyszerre, mint egy szendvicset, de aztán Elsére pillantott,

és látta, hogyan csinálja. Először megette a kenyeret, a margarint és a lekvárt, s a tányérján hagyta a kolbászt. Jó, akkor ő is úgy csinálja. A hüvelykujjával szétkente a margarint a kenyéren, aztán megpróbálta ugyanígy a lekvárral. Nem valami jól sikerült. Majdnem minden ráragadt az ujjára, úgyhogy a szájába kellett vennie a hüvelykujját, hogy leszopogassa róla az édességet. Aztán beleharapott a kenyérbe. Jó volt. Jó kenyér? Furcsa. – Ez a vasárnapi kenyér – mondta Else. Miriam némán bólintott. Else nagyot kortyolt a kávéjából, aztán Miriam karjára tette a kezét. – Csak óvatosan, ne egyél ilyen gyorsan. Miriam nyelt egyet, és ő is kortyolt a kávéból. Céklaízű? Fogalma sem volt. Nem emlékezett, milyen íze van a céklának. Ez itt egyszerűen csak keserű. – Ha túl gyorsan eszel, rosszul leszel – mondta Else. – És az nem jó, sok erőt szív ki az emberből. De nehéz volt fékeznie magát. Miriam egész testében remegett. Letette a kenyeret, és a kolbászért nyúlt. A kolbászdarabkáért. Megnyalta a héját. Majd leharapott egy nagyon kis darabot, és a nyelvén tartotta. Sós. Lehunyta a szemét. Élvezte. – Mennyi ideig voltál Auschwitzban? Else lehalkította a hangját. Miriam kinyitotta a szemét. Elkezdett rágni. Nem akart válaszolni, amíg be nem fejezte a rágást. Nyelt. Jó. – Egy évet. Azt hiszem. Vagy másfelet… – Tél volt, amikor odavittek? Miriam bólintott, és újra a kenyérbe harapott. Nem akart addig válaszolni, amíg étel van a szájában. Else is sokáig hallgatott. – És milyen volt? – kérdezte aztán. – Tulajdonképpen milyen volt Auschwitzban? Miriam elfordította a fejét, és abbahagyta a rágást. Egyenesen Else szemébe nézett, de nem válaszolt. Tulajdonképpen milyen volt Auschwitzban? Micsoda kérdés. Hogyan lehetne erre válaszolni? Képek villantak föl Miriam szeme előtt. Sár. Agyag. Egyetlen fűszál, egyetlen fa sincs. Végtelen hosszú barakksor. Aszott testek. Kiálló fogak. Beesett szemek. Kutyaugatás. Mengele. Ukrán őrök. Akasztások. Hajnali sorakozó. Noma.

És persze halottak. Halott emberek, százával. Ezrével. Százezrével. Hullahalmok. És a krematórium örökké füstölgő kéménye. Else levegő után kapott, és a szájához emelte a kezét. Mozdulatlanul ült, és a szürkésbarna deszkákat bámulta az előttük lévő barakk falában. Párszor erősen pislogott, majd végül magába roskadt. Lenézett a kezében lévő kenyérre, megint nagy lélegzetet vett, de most egészen másképp. Összeszedte magát. A szabad kezével végigsimított az arcán, és kinyitotta a száját. Harapott megint a kenyeréből. Megrágta. – Aha – mondta aztán, mintha Miriam válaszolt volna. – Vagy úgy. Miriam továbbra sem szólt semmit. – A férjem – mondta Else, és nagyot kortyolt a bögréjéből. – Azt hiszem, ő is Auschwitzba került. Miriam szótlanul bólintott. Aztán elfordította a pillantását, és harapott egy nagyot a kolbászból. Kicsit dohos íze volt. A csaknem begyógyult seb a bal karján viszketni kezdett. A nap belopakodott a barakkok közé. Melegített. Vakított. Else felállt, és behunyta a szemét, így állt egy ideig, a hátát a falnál pihentetve. Miriam ott maradt a földön ülve, végigrágta a maradék kolbászt, és igyekezett elnyomni az émelygését. Nem volt joga émelyegni a kolbásztól, akármilyen íze volt és akármit tartalmazott. De alig bírta legyőzni a gondolatot, hogy… Nem. Ilyenre nem szabad gondolnia. Nagyot kortyolt a bögréből. Aztán végigjártatta a nyelvét a szájpadlásán, végigsimította a vékony zsírréteget, amit a kolbász hagyott maga után. Else hangja hirtelen egész másképp csengett. Gyors volt és nagyon határozott. – Tudsz olvasni? – Mi? – Hallottad. Tudsz? Miriam nyelt egyet. – Igen. Tudok. – Jól? – Már régen nem olvastam… de igen, tudok olvasni. – Hol tanultál meg?

– Egy kolostorban… Else felvonta a szemöldökét. – Miriam Goldberg? Egy kolostorban? Németországban? Ne próbálj… Miriam a jobb kezét a bal karjára tette, a sebhely fölé, de nem válaszolt. Csak a lába alatti szürkésbarna földre bámult. Semmi nem nőtt ott. Egyetlen fűszál sem. – A német kolostorok nem fogadtak be zsidókat. Legalábbis nagyon sokáig nem tették. Szóval, hol tanultál olvasni? Miriam még mindig nem válaszolt. Else nem láthatta a sebet, mert Miriam hosszú ujjú inget viselt, de Else gyanakodva bökdöste a kopott facipőjével. – Mondd már el az igazat, az isten szerelmére! Nem kockáztatsz semmit… De Miriam nem tudott válaszolni, mert ebben a pillanatban éles füttyszó hallatszott a lágerutca felől. Azután még egy. És most már mindenhonnan hallatszottak a füttyszavak. Else rávetette magát Miriamra, lábra állította, azután még beljebb lökdöste a barakkok közé. – Gyorsan – sziszegte. – Gyorsan! A barakk mögé. És maradj csendben, légy egészen csendben! Else a barakkfalhoz lapult, Miriamot átfogta a karjával, és a barakk szürkésbarna falához szorította. Nem szólt semmit, de kerekre tágult szemei beszéltek. A száját összeszorította és beharapta. Ott futott előttük az árammal telített szögesdrót kerítés, kattogott egy kicsit és zümmögte örökös énekét. Zzzzing! Miriam még sosem volt ilyen közel a kerítéshez, még Auschwitzban sem. Most úgy tűnt, hogy érzi az elektromosságot, pedig egy fél méternél is távolabb volt; érzi, ahogy végigvág az arcán, beleég a szemébe, belebújik az orrlyukaiba, a fülébe. Hirtelen eszébe jutott egy szó a kolostorból; a csiga, meg egy kép, ami a fül keresztmetszetét mutatta, meg Agatha nővér, aki a pálcájával erre a csigára mutat. Érezte, ahogy az elektromosság keresi az útját végig az egész testében, bizsergeti a karját, amitől feláll a szőre, és hirtelen eszébe jutottak a fekete ujjak is Auschwitzban; gyorsan a háta mögé tette a kezét. Behunyta a

szemét, összeszorította a száját, ahogy Else, harapdálta az ajkát, és olyan szorosan simult a falhoz, ahogy csak bírt. A lágerutcán német juhászok ugattak. Férfiak ordítoztak. Éles női hangok csatlakoztak hozzájuk. Az SS-ek és a kápóik. Néhány rab sikoltozott, s ebben a kakofóniában Miriam cigány szót is hallott, több cigány szót, de pillanatok múltán elszállt a szó, és Miriam már nem is emlékezett rájuk. Kinyitotta a szemét és körülnézett, de nem mozdult. A szögesdróton túl valami olyasmi nyújtózott, ami akár mező is lehetett volna, ha nem lett volna annyira elvizenyősödve. A mezőn túl szürke fal. Aha, tényleg. Majdnem úgy festett, mint egy igazi mező, csak néhány pocsolyával és itt-ott egy-két folt puszta földdel, de egyébként nagy, szürke törzsű fákkal és zöld fűcsomókkal. Meg virágokkal. Apró sárga virágokkal. Arrébb egy sárga lepke röpködött, kis citromlepke – most hirtelen felszállt az egyik virágról és gondtalanul közelített a szögesdrót kerítéshez. Miriam visszatartotta a lélegzetét. El fog pusztulni? Nem lehet. Nem akarta, hogy meghaljon az a kis lepke. Néhány másodpercig reménytelennek látszott a helyzet, a lepke közelített a szögesdróthoz, már nem sok választotta el tőle, de aztán meggondolta magát, és elszállt a zöld mező fölött, s egy távoli virágra telepedett, egy ideig ott ült mozdulatlanul, majd felemelkedett és eltűnt a fal mögött. Ő megúszta. És a lágerutca felől hallatszó hangok azt jelezték, hogy Else és Miriam is megúszta. Ezúttal. – Csapat, indulj! – harsant a parancs. S a kavicsos úton csikorogtak a léptek. Csaknem egy óráig maradtak a barakk mögött. Else leeresztette a karját, már nem szorította Miriamot a barakk falához, de egyébként nem mozdult. Miriamnak káprázott a szeme. Hunyorított, megpróbálta kiélesíteni a képet, hogy a nagy fa lombjának egyik levelét jobban lássa, de nem ment. A zöld levél előbb piros lett, majd sárga, utána meg megint zöld. Miriam karja viszketett. Ez talán jó jel, talán végre kezd begyógyulni a seb. A karanténban napokat töltött azzal, hogy elkaparja a karjáról a Z betűt, órákon át ült összegörnyedve, és

mutatóujjának körmével egyre csak vakarta a karját. Végül elkezdett vérezni. Az jó volt. Pont ezt akarta. És amikor bevitték tegnap a jéghideg zuhany alá, látta, hogy egy egész valóságos sebet vakart a bal karjára. Csak három szám maradt: 389. A saját száma. És Miriamé. – Na – mondta Else, és visszakényszerítette a valóságba. – Akkor menjünk. A saroknál befordultak, lassan rátértek a barakkok közötti kis útra, Else merőn nézte a lágerutcát, és óvatosan lopakodott a barakkjuk felé. Miriam rájött, hogy egész idő alatt Else ruhájába kapszkodik, olyan erősen szorította az öklében a csíkos anyagot, hogy teljesen összegyűrődött, de mégsem tudta elereszteni, hogy egyedül osonjon be a barakkba. Elsének nem szabad eltűnnie. Else maradjon meg. Már el is értek a lágerutcához. Else megállt, félig visszafordult, és a mutatóujját a szájára tette. Miriam bólintott, de nem eresztette el. Csak állt ott mozdulatlanul, és Elsére hagyta a felderítést. Kint az utcán csend volt. Nagy csend. Nem hallatszott kutyaugatás, sem kápóüvöltés, és az Aufseherinek sem csattogtatták fényes csizmájukat. – Rajta! Be a barakkba. Gyorsan! – mondta Else. Megfordulni. Hagyni, hogy Else menjen elöl. Négy hosszú lépést tenni. Feltépni az ajtót. És már bent is voltak a kis előtérben. Biztonságban. Legalábbis valamelyes biztonságban. – Most már elereszthetsz – mondta halkan Else. Miriam pislogott egyet, de nem értette. Else kicsit felemelte a hangját. – Ereszd el a ruhámat! Ebben a pillanatban közvetlenül előttük kinyílt egy ajtó. Egy nő dugta ki a fejét. Egy különös nő. Beletelt néhány másodpercbe, míg Miriam megértette, hogy mi volt rajta olyan szokatlan. Rab volt, nyilvánvalóan. De kerek volt az arca, még egy kis tokája is volt. És ki volt rúzsozva. Igen. Keskeny szája erős cseresznyepiros rúzzsal volt kifestve. Elég bolondul nézett ki. Ez annyira meglepő volt, hogy Miriam valóban elengedte Else ruháját, és leejtette a kezét. – Miféle átkozott lárma ez? Else vigyázzba állt, és lesütötte a szemét.

– Bocsánat. Tévedés volt. Bocsánat. Az asszony a szemöldökét ráncolta. – Nem megmondtam, hogy vasárnap délután csend legyen? Mi? Nem mondtam? Else nem nézett föl. – De. Bocsánat. – És most pont vasárnap van. Meg délután. Ügyelj a pofádra, a pokolba is! – Igenis. Bocsánat. A nő Miriamhoz fordult. – Te meg mit bámulsz? Miriam azonnal lesütötte a szemét. A hangjából csak egy suttogásra futotta. – Semmit. Bocsánat. – Most jött – mondta Else. – Leszarom. Akkor is fogja be a száját – mondta a nő. Azzal becsapta az ajtót, és eltűnt. Nagyon csendesen lopóztak be a barakk egyetlen hálóhelyiségébe, megálltak az ajtó előtt, és körbenéztek. Valami történt. Ez nyilvánvaló. Reggel még minden teljesen tele volt, rabok feküdtek, ültek vagy álltak minden egyes négyzetcentiméteren. Minden emeletes priccsen hárman. Két hosszú sorban. A nagyon soványak még a priccsek lécei alatt is feküdtek, pedig ott alig volt hely a föld és a priccs deszkái között. Miriam is köztük volt. Aludt, mindennek ellenére. Az utazás, a küzdelem az almáért, a kényszerhajvágás, a tetűirtás, a jéghideg zuhany, a karanténban töltött napok, amikor csak egy kis levest és némi kenyeret kaptak enni, teljesen kimerítették. Mégis szinte úgy érezte, hogy a mennyországba került. Igazi padlón feküdt. Sima cementpadlón, nem döngölt földön, mint az auschwitzi cigánybarakkban. Amin most feküdt, az száraz volt és meleg. Száraz, meleg és pihentető. De most megváltozott a hely. Félig üres. Szinte kihalt. Persze elég sok priccsen még látszottak rabok, de a legtöbb üres volt. Miriam Elsére nézett. Ökölbe szorított kezét a szája előtt tartva körülnézett, a pillantása egyik priccsről a másikra vándorolt. Egy idő után sóhajtott egyet, leeresztette a kezét, aztán tett néhány ingatag lépést

előre, majd kihúzta magát, és határozottan elindult. Végigment a hálóhelyiségen, egészen a legutolsó priccsekig. Megragadta a második priccs szélét, fellépett az elsőre, és föllendült a harmadikra. Térden állva körbetapogatózott egy kicsit, aztán előrehajolt, és suttogva mondta: – Szalmát. Adj egy kis szalmát. Miriam azonnal engedelmeskedett, a legalsó, üres priccsről szedett szalmát, és fölnyújtotta. Else némán bólintott odafönt, átvette és szétterítette a szalmát a priccsen, de egy maroknyit ledobott. – Száraz szalmát – suttogta. – Ne nedveset, ne rohadtat! Miriam bólintott, és körülnézett. A háta mögött lévő priccs száraznak tűnt, belenyúlt a szalmába. Érezte, hogy valami rámászik a kezére, gyorsan kihúzta, lesöpörte róla a pókot a földre. Rá is lépett. Else elnevette magát a fönti priccsen. – Jó – suttogta. – De most akkor esni fog holnap. Miriam semmit sem értett, csak kicsit megrázta a fejét, fogott egy csomó szalmát, jó maroknyit fölnyújtott Elsének, aki egyre szélesebben mosolygott, átvette, és szétterítette a priccs alján. Miriam megint összeszedett egy maroknyit, és Elséhez fordult, de Else most megrázta a fejét. – Ne! Tedd vissza. Most már elég… Gyere! Miriam nyelt egyet. Ez teljesen nyilvánvalóan meghívás volt. Barátságos meghívás. Azelőtt még sosem kapott barátságos meghívást, és kicsit meglepődött azon a kellemes borzongáson, ami végigfutott rajta. De nem habozott. Az egyik lábát az alsó priccsre tette, megragadta a másodikat, és föllendült a harmadikra. Így. Most már ott volt Elsénél. – Ez egy őrültekháza. Ne felejtsd el. Else már nem suttogott, csak nagyon fojtott hangon beszélt. Aztán még bólintott is, mintha meg kellene erősítenie, amit az előbb mondott. – Ha ezt tudja az ember, akkor könnyebb életben maradni. Az élelem talán itt jobb, mint Auschwitzban, de az emberek elkeserítően verekszenek. Mindenki. A rabok, a kápók és az őrök. És persze az SS-ek. Mindenki verekszik. A fejével az előtér felé intett.

– A blokkfőnök teljesen őrült. Irma Lunz. Légy vele óvatos. Engedelmeskedj neki, de sose nézz a szemébe. Többeket halálra rugdosott, mert úgy gondolta, hogy szemtelenül néztek rá. De sose engedd, hogy megsejtse, hogy félsz. Soha senkinek ne engedd, hogy megtudja, mennyire félsz! Miriam ott térdelt a szalmán, és nyelt egyet. Aztán előrehajolt, és azt suttogta: – Tényleg rúzs volt a száján? Igazi? Else könnyedén vállat vont. – Igen. Vasárnap mindig kirúzsozza magát. Na persze sorakozókor nem, mert ha meglátják az SS-boszorkányok, őrjöngeni kezdenek, és attól persze fél. De különben igen. Itt bent, nálunk. Néha még selyem hálóingben is parádézik. Csipkésben. Miriam elámult. Selyem hálóing egy koncentrációs táborban? – Azt meg honnan szedte? Else megint vállat vont. – Valószínűleg a Kanadából. Volt ott egyszer egy barátja. Miriam nagy szemeket meresztett. – Itt is van egy Kanada? – Persze. Az minden táborban van. Valahol csak kell tartaniuk azt a rengeteg cuccot, amit az emberek magukkal hoznak. Miriam lehunyta a szemét. Hagyta, hogy álmodozzon. – Hogy lehet a Kanadán munkát kapni? Else arcán kis mosoly jelent meg. – Ezt felejtsd el… Egyébként úgy mondják, hogy Kanadában. Ami valójában egy messzi ország neve. Egy gazdag országé. Ezért hívják ezt itt Kanadának. A sok gazdagság miatt. És ott nem lehet munkát kapni. Már ha az ember csak közönséges rab, és nincsenek kapcsolatai. Még egy ilyen napon sem. Miriam csak bámult. Ez egy kicsit sok volt. Hogy a Kanada egy ország? Auschwitzban a Kanada egy barakk volt, még ha magas fáktól elrejtve is, de a híre mindenütt elterjedt a lágerban. A Kanada zsúfolásig volt tömve dolgokkal. Ruhákkal. Cipőkkel. Bundákkal. Ékszerekkel. Matracokkal. Takarókkal. Még valamennyi ennivaló is volt ott. Minden, amire egy embernek szüksége lehet. Akik ott dolgoztak, néha tudtak valamit lopni. Például megettek valamit. Vagy

a saját cipőjüket egy újabb párra cserélték. Miriam felsóhajtott. A Kanada egy álom volt. De hogy érti azt Else, hogy egy ilyen napon? Miért, mi van ezen a napon? Else ránézett, és kicsit megcsóválta a fejét. – Nem tudod, mi történt az előbb ott kint? Amikor elrejtőztünk? Miriam vállat vont. – Összeszedték azokat, akiket elgázosítanak… Else szeme kitágult, egy ideig csöndben volt, azután lassan megrázta a fejét. – Nem – mondta végül. – Nem gázosítják el őket. Elviszik őket valamilyen gyárba dolgozni. Valószínűleg valami lőszergyárba. És a lőszergyárakat mindig bombázzák. Ezért kell itt maradni. Ravensbrücköt senki nem bombázza. És a németek hamarosan elveszítik a háborút, egy vagy két év múlva. Akkor szabadok leszünk. Szabadok? Mit csinál az ember, amikor szabad? Mi az, hogy szabadnak lenni? Miriam megborzongott a gondolatra. Hirtelen hunyorogni kezdett. – Álmos vagyok. – Maga köré fonta a karját. – Nem alhatnánk kicsit? Else végigsimított a szalmán, mintha megágyazna. – Dehogynem. Te aludj. Rád fér. Még sosem volt ilyen könnyű elaludnia, és sosem aludt még ilyen mélyen. Egy szempillantás alatt belezuhant a semmibe. Felhagyott a létezéssel. Pihent, és jól volt lakva. Erőt gyűjtött. Még álmodott is. Sötét volt, amikor felébredt, és beletelt néhány másodpercbe, míg fel tudta idézni, hogy ki ő és hol van. Friss szalma illatát érezte, s ettől feltámadtak az emlékei. Tényleg egész jó illata volt. Valaki ráterített egy plédet, szürke, rongyos, de mégis igazi plédet. Ez melegen tartotta. Melegben volt, és majdnem kialudta magát. Igen, így volt. Else térdelt mellette, a vállára tette a kezét, és kicsit megrázta. – Hé, ébredj, álomszuszék! Reggel van! Mindjárt sorakozó! Miriam néhány másodpercre még visszasüllyedt az álmába, de aztán kényszerítette magát, hogy felüljön. Megdörzsölte a szemét.

– Na. – Else az egyik lábát kilógatta a priccs szélén. – Akkor most hajrá. És ne felejts el beágyazni. Beágyazni? Megőrült? Kit érdekel az ágyazás egy koncentrációs táborban? Else leugrott a cementpadlóra, összefonta a karját, és bátorítón nézett rá. Miriam majdnem felhorkant. – Hogyhogy beágyazni? Else összevonta a szemöldökét. – Hát, hajtsd össze a plédet, és simítsd le a szalmát. És gyere le. Igyekezz! Miriam tétovázott egy pillanatig, aztán Elsére nézett, és megtette, amit mondott. A plédet takarosan négyszögbe hajtotta, és a priccs végébe tette. Kicsit fellazította a szalmát, aztán a jobb lábát áttette a priccs szélén, és lecsúszott a földre; arca megrándult, amikor a bal lába is földet ért. – Gyorsan, gyorsan! Most megmosakszunk – mondta Else. Miriam sóhajtott. – Ilyenkor? Else Miriam hátára tette a kezét, és maga előtt tolta. – Igen, ilyenkor mosakszunk. És fogat mosunk. Nézz körül, hogy látsz-e valahol egy elhagyott törülközőt… Vagy egy fogkefét. Akkor szerencséd van. Törülközőt nem volt nehéz találni. Az üres priccseken hevertek. Miriam felvett egyet, és maga elé tartotta. A karjára tette, pontosan úgy, ahogyan Else csinálta, de a következő pillanatban visszaborzadt. A felső priccsről kibukkant egy szürke, beesett arc, kiálló fogakkal és szúrós szemmel. Egy asszony. Nem lány, az biztos. – Az az enyém – sziszegte. – Ne törődj vele. – Else tolta maga előtt Miriamot. – Megbolondult. Azt hiszi, minden az övé. Úgyhogy hagyd a fenébe. – Az én törülközőőőőm – sistergett mögöttük az asszony. – Az enyém, enyém, enyém! – Ostobaság – mondta Else, és ment tovább. A mosdóteknőknél nagy volt a tumultus, pedig a hálóhelyiség félig kiürült. Az asszonyok hallgatagon tolakodtak a csapok előtt, és apró habkődarabokkal dörzsölték magukat. Valaki bólintott Elsének, egy

másik ellenséges pillantást vetett Miriamra, de mind félrehúzódtak, hogy helyet adjanak kettőjüknek. Csak egyiküknek volt fogkeféje, egy piros nyelű fogkefe. A tulajdonosa üres tekintettel meredt a távolba, miközben a fogát mosta. A víz jéghideg, a habkő kemény volt. Belemart Miriam kezébe, miközben dörzsölte magát. Nem volt könnyű megszabadulni az ujjára tapadt vékony szürke rétegtől, nagyon igyekezett, és erősen súrolta. De az arcát nem volt hajlandó habkővel dörzsölni, csak leöblítette, kézzel mosta végig a nyakát, fülét, arcát; egyszerre nagyon fontosnak érezte, hogy igazán tiszta legyen, annyira, hogy még Else is elégedett legyen. Else bedugta a mutatóujját a szájába, megdörzsölte vele a fogait, aztán köpött egyet. Miriam kicsit habozott, de aztán ő is utána csinálta. Egyre csak figyelte Elsét. Else kicsomózta a kendőjét, a karjára tette, aztán a csíkos rabruha zsebében kotorászott. Alatta virágos szoknyát viselt, ami olyan rövid volt, hogy kilátszott a bütykös, csontos térde. Nagy, durva cipőt viselt. Férficipőt. Vagy fiúcipőt. Annyira el volt nyűve, hogy a lábujjainál több árnyalattal világosabbnak látszott. Cipőfűző nem volt benne. A zsebéből fésűt húzott elő, és gondosan végighúzta a haján, kifésülte, lesimította, aztán némán odanyújtotta Miriamnak, és a nyakába kötötte a kendőjét. Miriam a fésűre bámult, elvette, aztán visszanyújtotta Elsének. – Nekem nem kell… Else felvonta a szemöldökét, de nem vette el a fésűt. – Leborotváltak. – Miriam levette a kendőjét. Az éjszakai hideg végigsöpört a koponyáján. Else összeráncolta a homlokát. – Már kinőtt egy kicsit – mondta. – Nem – mondta Miriam. – De – válaszolta Else. Elvette a fésűt, és végighúzta Miriam sörtéin. Úgy fésülte, ahogy egy anya fésüli a leányát. Még mindig sötét volt, amikor kimentek a sorakozóra. Fent egy kis lámpa sápadt sárga fényt sugárzott, és a táborutca mentén további sápadt sárga lámpák fénylettek. A szemközti barakk előtt sok rab állt. Talán vagy ötszáz. Talán minden barakk előtt álltak ötszázan,

Miriamét kivéve. És hány barakk lehet? Húsz? Negyven? Hatvan? Miriam hunyorgott. Nem volt kedve számolni. Most sorakozó volt, és Miriam megtanulta Auschwitzban, hogy a sorakozó alatt ne érezzen és ne gondolkozzon. Olyankor csak állt az ember. Else úgy intézte, hogy a negyedik sorba kerüljenek. Jó lett volna, ha tényleg lennének ötszázan vagy többen az ő csoportjukban, de a soraik foghíjasok voltak. Miriam óvatosan hátralépett, de Else figyelmeztetően rázta a fejét. Ne mozduljon. Nyilvánvalóan. Tehát most csak ott kell állni, teljesen mozdulatlanul, és érezni, ahogy az éjszakai hűvösséget lassan felváltja a hideg. Igen, hideg volt, de azért ez inkább nyári hideg, éjszakai hideg. Vagyis nincs ok panaszra. Miriam nagyon óvatosan fölemelte a fejét, és az égre nézett. A sötéten túl szürke volt. Vagyis felhős. Még talán esni is fog ma. – Achtung! Miriam összerezzent. Az ordítás hátulról jött, és beletelt pár másodpercbe, mire Miriam meglátta, hogy ki ordított. A barakkfőnök. Az az Irma. Kirontott a barakkból, és nem volt jókedvében. Ma nem volt kirúzsozva, de virágos nyári ruha volt rajta. A hasán megfeszültek a gombok. Igazából kicsit kövér volt. Miriam csodálkozott. Egy rab a koncentrációs táborban, aki kövér. Különös. – Simone! – ordította a barakkfőnök. – Hol van Simone? Senki nem válaszolt. Hatvannyolc rab bámult mereven maga elé, és úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. A barakkfőnök odaállt eléjük, és felemelte a hangját. – Süketek vagytok, bunkók? Hol a fenében van Simone? Alig érezhető mozgás támadt a csoportban. Kétség. A barakkfőnök szétvetett lábbal állt előttük, kezében hosszú pálca. Elég durva darab. Fájhat. A pálcával egy lányra mutatott az első sorban, és megbökte a vállát. A lány óvatos volt, csak a földet nézte, és valami választ motyogott. Irma Lunz fölemelte a pálcát. – Mit motyogsz itt? Nyisd ki a szájad, te idióta! A lány behúzta a vállát, de tényleg megpróbált érthetőbben beszélni. Élesebb lett a hangja, mégis nehéz volt megérteni, hogy mit mond. Nem úgy beszélt németül, ahogy kellett volna. – Simone áthelyezve. Tegnap.

– Te átkozott idióta! A barakkfőnök pálcája egyenesen a lány fülére csapott. A lány megingott, de nem esett el, csak gyorsan felemelte a bal kezét, és végigsimított a fülén, aztán azonnal újra vigyázzba merevedett. De ez a kis mozdulat is elég volt. Irma Lunz odalépett, előretolta a képét, és belesziszegett a lány arcába: – Mit merészelsz? Fészkelődsz, mocskos zsidó? Állj vigyázzba! Mit képzelsz, hogy megúszhatod? Mi? És ütni kezdte. Végre eljött a hajnal. Először lassan halványulni kezdett és szürke lett az éjszaka, azután rózsaszín ragyogás jelent meg a felhőkön, és lassacskán narancsszínbe váltott. Egy-két másodpercre kis hasadék nyílt a felhők között, és felfénylett egy napsugár, aztán újra összezárultak a felhők, és elkezdődött a nap. A sorakozótéren egy véres test feküdt. Néha még rángott egyet. Összefolyt az idő. Miriam fél percig nem volt jelen, egy fél percig Auschwitzban volt, Didi halála másnapján; a lány még kábult volt a sokktól, azután becsukta a szemét, és rájött, hogy már hetekkel később vagyunk, ez itt Ravensbrück, és egy Irma Lunz nevű nő fölalá járkál a rabok előtt, magában motyogva és káromkodva. A bőre nagyon fehér volt, csak a lábán voltak vérfoltok, amelyek világospirosból lassan rozsdabarnára színeződtek. Virágos ruhájában mégis szinte elegánsnak látszott, a hátára festett nagy fehér kereszt ellenére. Zokni is volt rajta. Fekete zokni, ami egy megfelelő nagyságú, fűzős barna cipőből látszott ki. És volt benne fűző. Olyan kiváltságos volt, hogy még cipőfűzője is lehetett. Ő fekete háromszöget viselt. Talán árja volt. Egy árja bűnöző. Talán tolvaj. Vagy prostituált. Valaki nyögött. A hang a véres testből jött; a szájából rózsaszín buborékok szivárogtak. Nem. Igazából nem. Ez itt egyáltalán nem történt meg. Malika tulajdonképpen egy almafa alatt állt, ami csak úgy roskadozott a zamatos, piros almáktól, és ő valójában nem is Malika, tulajdonképpen Miriam volt, az almafa pedig az ő saját almafája, egy örökség volt, ami… Irma Lunz megint ordított egyet, felemelte a pálcáját, és hatalmasat csapott a véres testre. Reccsenés hallatszott, utána meg

mintha valaki hányt volna, de mindegy volt, mert Miriam nem volt ott, Miriam hátán két szárny nőtt, kis kék madárrá változott, amelyik föl tudott röppenni és meg is tette, s amikor a tábor fölé emelkedett, látta, hogy csodálatosan szép nap lesz, és a messzeségben egy másik kis madár szállt felé – Didi volt az. Ő is madárrá változott! Milyen szerencse! Most akkor együtt repülhetnek… Elrepülnek majd jó messze. Egy erdőbe, valahová. – Átkozott mocskos zsidó! Rohadt szemét disznó! Irma Lunz a bepiszkolódott cipőjére nézett. A véres testből még mindig jött egy gyenge hang, úgyhogy újra felemelte a pálcáját. Miriam előtt megjelent egy másik emlék. Az auschwitzi cigánytáborban voltak fiatalemberek is, és egyikük egyszer rátámadt egy kápóra. Rosszul járt. Nagyon lassan kellett meghalnia. De Miriam nem akart erre gondolni, inkább arra gondolt, hogy ő most egy kis kék madár. Most leszállt egy ágra, és Didi odaszállt mellé. Kicsit félrehajtotta a fejét és… – Te mocskos kurva! Átkozott némber! Irma Lunz még durvábban rugdosta az alélt testet. A szemközti barakknál állók furcsának tűntek. Mások voltak, bár Miriam nem tudta volna megmondani, miben mások. Igaz, mindegyiken lila háromszög volt, bármit jelentsen is az, de még valami. Olyan frissen mosakodottnak néztek ki. Olyan végtelenül takarosak voltak, a nyomorúság közepette. Összes gombjuk begombolva, nyakig. A szoknyájuk szegélye nem lógott. A fejkendőjük pontosan úgy állt, ahogyan a szabályzat szerint állnia kellett. A tartásuk azonban ugyanolyan volt, mint a többi rabé. Görnyedt. Fáradt. Kimerült, lemondó. Miriam lopva balra pillantott, Elsére. Else álla kicsit leesett, a lány szenderegni látszott. Talán aludt. Miriam tudta, hogy vannak, akik állva tudnak aludni, de ő ezt sajnos sosem tudta megtanulni. Milyen kár! Annyira szívesen aludta volna át ezeket a végtelen ideig tartó sorakozókat. Most meg kellett elégedni annyival, hogy meredten bámul előre, és vigyáz, hogy a legkisebb mozdulatot se tegye. – Te rohadt szajha! Irma Lunz hangja megbicsaklott, s ettől láthatóan még dühösebb lett. Marokra fogta pálcáját, és lecsapott vele egyenesen a lány

fejére, aki ott feküdt előtte a földön. Aminek semmi értelme nem volt. Abban a testben már nem volt élet. Egyszerre kutyaugatás hallatszott. Jöttek az Aufseherinek. Kettesével közeledtek a táborutcán, mind vasalt szoknyanadrágban, csillogó bőrcsizmában, hetykén félrecsapott sapkában. Náluk nem pálca volt. Hanem igazi gumibot. Irma Lunz még egyszer jól belerúgott a halott lányba, aztán mintaszerű vigyázzba vágta magát. Még nyárnak kellett volna lennie, mégis inkább őszi hangulat volt. Talán az eső miatt. Esett reggel, amikor felsorakoztak, és esett este, amikor kiengedték őket a gyárból, ahol varrtak. Valószínűleg napközben is esett, de Miriam ebből semmit sem észlelt. Hátul ült a teremben, ahol dolgoztak, a gépe fölé hajolt, az ablakok csak világosszürke fénycsóvák voltak a szeme sarkában. Nem merte fölemelni a fejét, hogy odanézzen. Mert akkor valószínűleg kapott volna egy pofont. Nem akart több pofont. Nem akarta, hogy bárki észrevegye őt, se őr, se rab. Úgyhogy csak varrt. Egyenes vonalakban. Fekete anyagon, fekete cérnával, egyforma széleket. Sok ezerszer. Egy fiatal orosz nő ült mellette. Néha énekelt munka közben, és volt, amikor mások is óvatosan bekapcsolódtak. Miriam nem. Ő csak dolgozott. Egyenes vonalakat varrt. Fekete anyag, fekete cérna, egyforma szélek. Időnként valaki elhaladt a varrógépek közti folyosón, lehet, hogy egy SS, vagy egy Aufseherin, vagy éppen Else, de mindegy volt. Miriam nem nézett föl, nem követte őket a pillantásával, sehova sem nézett, se jobbra, se balra. Csak varrt, egyenes vonalakat, fekete anyagon, fekete cérnával, egyforma széleket. Else azt mondta, ez a gyár volt a legjobb munkahely az egész táborban. Ő intézte el, hogy Miriam ott kezdhessen. A varrónők ülhettek, nem kellett tizenegy órán át talpon lenniük, mint azoknak, akik az erdőben dolgoztak. Ez jó volt, így az ember spórol az erejével. Azonkívül a gyár magában Ravensbrückben volt, így minimális volt a kockázat, hogy bombázzák. A Siemensnek volt egy gyára közvetlenül a szögesdrót és a falak mellett, ami egy kicsit kockázatosabb volt. Az volt a probléma, hogy a varráshoz adottság

kellett. Volt, aki egész egyszerűen erre született, más meg nem. Else sajnos ez utóbbi kategóriába tartozott. Egyszerűen nem tudott egy varrógépet kezelni. Az anyag mindig elcsúszott, a varrás összeráncolódott. A tű kiesett. A szál elszakadt. Az alsó szál összegubancolódott. Csak azért kaphatott egy másik munkát az Oberscharführertől a gyárban, mert négy nyelven beszélt. Ő adta ki a cérnát meg a gombokat a varrónőknek, de tolmácsként is működött, ezért viszonylag szabadon mozgott az egész teremben, az oroszokkal oroszul, a franciákkal franciául, a norvégokkal norvégul és mindenki mással németül beszélt. Miriam sosem látott varrógépet, mielőtt a gyárba lépett volna, és már akkor kapott két pofont, amikor a cérna befűzését tanulta, de egy óra sem telt bele, és megértette. Benne nyilvánvalóan megvolt az az adottság, ami Elséből hiányzott. Nála nem esett ki a tű. A cérna nem szakadt el. Az alsó szál ugyanolyan szép egyenletesen haladt, mint a felső. Nem kellett mást csinálni, mint két anyagot egymásra tenni, a jobb térdet a kis kapcsolóhoz nyomni és varrni. Egyszer. Kétszer. Több százszor. – Nyugodj meg egy kicsit – mondta Else már a második este, amikor visszamentek a barakkba. – Ne légy túl szorgalmas, ártasz a többieknek… Nem tud mindenki a te tempódban dolgozni. De Miriam nem tudott megnyugodni. Mindig ugyanabban az ütemben dolgozott, teljesen belemerült a munkájába, ez töltötte ki az egész életét. Amikor dolgozott, nem volt éhes. Nem gyászolt. Nem volt fáradt. Még csak nem is félt. Egyszerűen nem létezett. Csak az a két fekete anyag létezett, amelyet egy egyenes varrással kellett összevarrni. Egyszer. Kétszer. Sok ezerszer. – Ne hidd, hogy több ennivalót kapsz csak azért, mert ilyen keményen dolgozol – mondta Else kicsit epésen másnap. – Azoknak az időknek vége. Irene, aki mögötted ül, egészen kétségbe van esve. Nem tudja tartani azt a tempót, amit te, és csak idő kérdése, hogy az ő kupaca sokkal kisebb legyen, mint a tiéd. Szóval lassíts egy kicsit, az isten szerelmére! Miriam némán bólintott, és másnap Irene kupacára dobott néhány darabot a saját kész munkáiból. Nem mintha ez sokat változtatott volna – az ő kupaca így is sokkal nagyobb volt, de Irene szipogott,

és hálás szemmel nézett rá. Ez kellemetlen volt. Miriamnak nem volt szüksége senki hálájára. Egyáltalán semmi kapcsolatra nem vágyott a többi varrónővel. Csak a létezést szerette volna megúszni. És ennek a munka volt a legkevésbé fájdalmas módja. – Jól van – mondta Else aznap este. – Segítenünk kell egymáson. Össze kell tartanunk. És nem baj, ha néha kicsit hibás a varrásod. SS-egyenruhákat varrsz, és ha kirepednek a varrásnál, az csak jó. Miriam csodálkozva hunyorgott. Egyenruhákat varr az SS-nek? Ezt eddig nem tudta, a textildarabokat csak textildaraboknak látta. Kis undort érzett a torkában. Másnap reggel első alkalommal esett ki a tűje, úgyhogy kénytelen volt fölegyenesedni. Körülnézett. A levegőben por keringett. Nagy por. Egy távoli sarokban felsejlett Else sovány alakja. Felemelte a kezét, csettintett az ujjával. Else meglátta, és odaszaladt hozzá. – Kiesett a tű – mondta Miriam. – Aha, tényleg. Akkor kapsz egy újat. Miriam felnyögött: – De nem tudom, hogy kell kicserélni. Else mosolygott. – Semmi baj. Segítek. Miriam a gép mellé állt, Else pedig leült a helyére. A mögötte ülő lányt nézte. Az ő kupaca tényleg elég szánalmas volt. Az orosz lány, aki néha énekelt, gyors pillantást vetett Miriamra, és halványan elmosolyodott. Miért mosolyog? Az ő kupaca nagyobb volt, de még mindig nem olyan nagy, mint Miriamé, tehát igazán nem volt oka mosolyogni. Kicsit arrébb egy lány ült, akit az auschwitzi cigánytáborból ismert; felnézett, meglátta Miriam sárga háromszögét, és összeráncolta a homlokát. Megdöbbent. Miriam félig elfordult. Azt sem tudta, hogy hívták ezt a lányt, miért is törődne a pillantásaival. Egy kicsit arrébb, az ajtónyílásban egy német állt. Talán maga az Oberscharführer. Miriam legalábbis így gondolta. Kékesszürke egyeningben volt, a nyakkendőjét kicsit meglazította, dohányzott, és szemével a varrónők hosszú sorát pásztázta. Pillantása találkozott Miriaméval, de csak egy pillanatra. Miriam azonnal lesütötte a szemét.

– Hé! – kiáltotta valaki. Egy férfihang. Valószínűleg azé a németé. Miriam mozdulatlanul állt, és repedt facipőjét bámulta. Else félig felegyenesedett a székről. – Igen? Miriam gyorsan felnézett. A német néhány lépést tett a teremben, és intett a jobb kezével. – Ki varrta ezt az óriási kupacot? Nem te, mi? Miriam megint lesütötte a szemét, az ajkába harapott, és inkább sejtette, mint látta, hogy Else most teljesen fölállt. Nem állt vigyázzba, csak úgy állt, mint mindig Miriam gépe mellett. Mintha akárkivel beszélgetne. Sőt még el is mosolyodott egy kicsit, és ironikusan fölvonta a szemöldökét. – Hát nem. Nem én. A német hangja közelebb jött. – Hanem ki? Eltelt néhány másodperc, mire Else válaszolt. – Miriam, ez itt… A német most olyan közel állt, hogy Miriam érezte a teste melegét. Nagyot szívott a cigarettájából, aztán a füstöt egyenesen Else arcába fújta. – A mindenit… Else nem válaszolt, csak kicsit visszahúzta a fejét, hogy elkerülje a füstöt. – Add ide – mondta a német, és Miriam kupaca felé intett. Else odanyúlt, de a német megállította, és Miriamra mutatott. – Te! Add ide! Miriam elvett egy darabot, odaadta a németnek, az átvette, megnézte a felső szálat meg az alsó szálat, megrángatta az anyagot, hogy lássa, tart-e a varrás, aztán a puha gyapjúanyagot ráterítette szétnyitott jobb kezére. Vizsgálgatta távolabbról, azután közelről. – Dolgoztál varrónőként korábban? Miriam némán rázta a fejét. Else megbökte oldalról. Ja, tehát válaszolnia kell. De csak egy suttogásra tellett. – Nem. A német még egyszer beleszívott a cigarettájába.

– Tudod, hogy kell bevarrni egy ujjat? Miriam lesütötte a szemét, és újra a facipőjére nézett. – Nem. – Akkor majd megtanulod – mondta a német. – Ez majdnem olyan, mint egy ember – mondta Else, amikor aznap este felmásztak a priccsre. – Vagy… hát, igen. Mindenesetre nem ver. Miriam szótlanul bólintott, ahogy ott térdelt a priccsen. Fáradt volt, sokkal fáradtabb, mint a többi estén. Hogy áttették az ujjbevarráshoz, az nem könnyítette meg az életét. Ellenkezőleg. Most egészen elöl, az ablaknál ült, a nappali fény órákon át vakította. Meg aztán ujjat bevarrni nehéz volt. Az oldal meg az ujj varrásának pontosan egymásra kell kerülnie, az ujj felső részén lévő kis bevágásnak pedig pontosan a vállvarrásra. Ha valamelyik varrónő túl széles vagy túl keskeny ráhagyást csinált, akkor nem sikerült. Akkor az ő varrásában milliméteres ráncok keletkeztek, úgy pedig nem fogadják el az ujjat. Délután három ujjat kellett felfejtenie. Ez nem volt jó. Ez megzavarta azt a kellemes félálmot, amitől szeretett a varrodába járni. Amikor ült és bontotta a hibás darabot, akkor érezte, hogy éhes, amikor ott ült a nappali fényben, muszáj volt látnia és felismernie, hogy mi történik körülötte, és amikor meglátta és felismerte, hogy mi történik, nem tudta megúszni, hogy Didire és Anusára gondoljon. Egy Aufseherin nekinyomta az egyik varrónőt a falnak, és… Jaj, ne! Az a hang. Arra nem akar emlékezni. Nagyot sóhajtott és körülnézett. A barakk megint zsúfolásig tele volt. Több száz nő tolakodott a barakk földjén, zavarodott újoncok Lengyelországból, Magyarországról és Csehszlovákiából keveredtek megviselt veterán táborlakókkal, akiket elküldtek a régi táborukból és ideszállították őket, vagy éppen gyalog meneteltek idáig. Ki tudja, talán igaz, hogy az oroszok már közelednek, már kicsit bent vannak Lengyelországban. Néhányan éles hangon kiabáltak valamiről, ami Varsóban történt, újra és újra Varsót emlegették, de mivel lengyelül kiáltoztak, csak a lengyelek értették őket, így puszta kiáltozás maradt, ami belefulladt mások kiáltozásába. Az előbb Irma Lunz ott állt az ajtóban és üvöltött, de még ő sem tudta túlkiabálni ezt a

rengeteg nőt, úgyhogy végül feladta, és visszament a kis szobájába. Hatalmas zajjal csapta be maga után az ajtót, vagyis jobbnak látszott, ha az esti sorakozón hátulra kerül az ember. Else túrta a szalmát Miriam előtt, ide-oda rakosgatta a szalmát, láthatólag, hogy jelezze, itt nincs hely még egy embernek a priccsen, azután kimászott a szélére, úgy intézte, hogy helyet cseréljenek, és elhelyezkedett háttal a priccsek közötti járatnak, aztán előrehajolt, és halkan Miriam fülébe mondta: – Találkoztam egy másik norvéggal. A gyárirodán… Miriam bólintott, de nem felelt. Else visszahúzta a fejét, és ránézett, aztán elégedetten mosolygott. – Ő nem Nacht und Nebel. Miriam hunyorgott. És? Ez most miért lényeges, hogy az embert éjjel és ködben fogták el? Else azt mondta, ez annyit jelent, hogy nem írhat és nem is kaphat levelet, hogy a rokonai és barátai nem tudhatják, hol van, vagy egyáltalán él-e még. És akkor mi van? A koncentrációs táborok hány rabjának van ugyan még egyáltalán rokona? A legtöbben, mint Miriam, teljesen egyedül voltak a világon. Ugyan ki küldene nekik levelet? Azok a rokonok, akik Auschwitzba kerültek? Vagy a barátok, akik Treblinkában, Majdanekben, Dachauban végezték, meg a többi táborban. A világ tele volt táborokkal, ennyit már megértett, és mindazok, akik nem árja németek voltak, nem menekülhettek. Ilyen egyszerű volt. – Csomagot kapott – suttogta Else. – A Vöröskereszttől. Miriam a homlokát ráncolta. Csomagot? Miféle csomagot? – Ennivalót – súgta Else, és egy pillantást vetett a háta mögé. Fülsiketítő hangzavar uralkodott, és ez láthatólag megnyugtatta. – Kaptam cukrot, kétszersültet meg sajtot. Megragadta Miriam sovány csuklóját, és maga felé húzta a kezét. Az összeszorított kéz ösztönösen kinyílt. Else három kockacukrot tett bele. Kettétört egy kenyeret, ami inkább valami barna kekszfélének látszott, s az egyiket a cukrokra tette. Aztán még egy kis darab sajtot is nyomott a kemény kenyérre. – Egyél – mondta. – Majd vasárnap megint kapunk. Miriam bedugta a sajtot a szájába. Ebben a pillanatban egy fej jelent meg a priccs szélén.

– Hányan vagytok? Else megfordult, és egy pillanatig ellenségesnek látszott, de aztán csaknem azonnal megváltozott az arckifejezése. A szájához kapta a kezét. – Lykke! – Az bizony – mondta az idegen nő németül. – Idejöhetek? És választ sem várva felhúzta magát a priccsre. Nehezen lélegzett. Nyilván norvég volt, mert nem lehetett megérteni, amit Elsével beszéltek. Csak úgy ömlött belőlük az az ismeretlen nyelv, és minden megszólalásuk végén furcsán felvitték egy kicsit a hangot. Az egész úgy hangzott, mint egy vidám kis duett, pedig mindketten nagyon komolynak látszottak. Else megsimogatta Lykke arcát, és úgy tűnt, némi rábeszélésébe került, hogy Lykke megforduljon, és felhúzza a csíkos rabruhát a hátán. Nagyon sovány volt. A gerince nyomorúságos, göcsörtös faágnak látszott, a megfeszült bőr csíkos volt – az egész hátán kék és fekete csíkok futottak végig. Else megint a szájához kapta a kezét, de Lykke gyorsan megint lehúzta a rabruhát, valami elhárítót mondott, és nekitámaszkodott a falnak a priccs végében. Egy pillanatra lehunyta a szemét, de aztán megint kinyitotta. Miriamra nézett, azután Elsére pillantott. Mondott valamit, ami kérdésnek hangzott. Else elmosolyodott, Miriam vállára tette a kezét, és németre váltott. – Ez itt Lykke, egy régi barát Norvégiából. Egy ideig kórházban volt… – Meg a büntetőblokkban – mondta Lykke. – Vízen és kenyéren. Van valami ehetőtök? Miriam lesütötte a szemét, és még erősebben markolta a kenyeret. Inkább csak sejtette, mint látta, hogy Else az újonnan jött felé nyújtja a kezét. Odaadta neki a sajtot? A finom, zsíros, jó sajtot? Igen. Miriam becsukta a szemét. Neki is kellene adnia valamit? Igen. Neki is. – Tessék. – Átnyújtott egy darab cukrot. Lykke gyors bólintással átvette. Ebben a pillanatban valaki olyan dermesztően magas hangon üvöltött föl, hogy hirtelen mindenki más elhallgatott a barakkban.

Mocskos kurvák! Az az enyém! Ocsmány mocskos kurvák! Miriam áthajolt a priccs oldalán, és lenézett a földre. Egy fiatal lány állt ott terpeszben, és egy hagymát szorított a melléhez. Nem látszott, hogy milyen színű háromszöget visel. Vérzett az orra, vékony vörös erecske folyt az orra alatt. Három görnyedt asszony állt előtte, fenyegetően. Fekete háromszöget viseltek, a kezük ökölbe szorítva. – Add ide! – követelte az első. – Te rohadt patkány! – kiáltotta a második. – Te mocskos tolvaj! – üvöltötte a harmadik. Egyszerre vetették rá magukat, a lány megint sikoltott, de most senki nem reagált. Mindenki folytatta a maga dolgát, igyekezett valaki másnak a priccsére furakodni, rothadt szalmát dobni a földre, vagy félrelökni egy-két „muzulmánt”, a végleg kimerült rabokat. A lánynak semmi esélye nem volt. A három nő közül ketten föllökték és lefogták, a harmadik fölé térdelt, és erőszakkal szétnyitotta az ujjait, egyiket a másik után. Megragadta a hagymát, győzedelmesen felmutatta, aztán a saját melléhez nyomta. Felállt, és az ajtó felé furakodott, miközben a két másik még mindig tartotta a kapálózó lányt. Egy barna háromszög tűnt elő. Szóval cigány volt. Most abbahagyta a sikítozást, csak kapálózott, rugdosott, és megpróbált kiszabadulni. – Most aztán fogd be a pofád! – mondta az egyik nő, és eleresztette. A lány gyorsan talpra ugrott, megpördült, és egy hatalmas turhát köpött a nő arcába. Az meg villámgyorsan behúzott neki egyet a gyomrába. A lány felsikoltott, és kétrét görnyedt fájdalmában. – Átkozott kurva! – sziszegte a nő, és a kijárat felé furakodott. Miriam Else felé fordult, és tágra nyílt szemmel meredt rá. De Else épp egy cukrot rakott a szájába, és vállat vont. – Ja… Cigányok. Tudjuk, milyenek… Ezen ez estén szokatlanul sokáig tartott a sorakozó. Három órán keresztül álltak vigyázzban a rabok, és egész idő alatt esett. Irma Lunz borzalmas kedvében volt, dühös volt az új rabokra, átkozta a régieket, számolt és számolt, újra és újra, odasózott az első sorban állókra, ha nem stimmeltek a számok, aztán ráparancsolt két, piros

háromszöget viselő nőre, hogy számolják újra a rabokat. Látszott, hogy mindketten reszkettek a veréstől. Lopva egymásra néztek, aztán ugyanazt a számot mondták be, amit Irma Lunz utoljára mondott. Az egyik rögtön utána ösztönösen hátra akart lépni, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és bátran a helyén maradt. Irma Lunz morgott valamit, és visszarendelte őket a helyükre. Még fel se emelte rájuk a pálcáját. Cigányok. Tudjuk, milyenek… Ömlött az eső. Jéghideg eső, az a fajta, ami fáj, amikor a bőrhöz ér. Végigcsorgott az arcokon, nagy cseppek lógtak az orrok hegyén, a víz összegyűlt a szempillákon, de túl veszélyes lett volna letörölni. Miriam pislogott néhányat, hogy lecsöpögjenek a csöppek, de hamar újak gyűltek a helyükre. Hagyta. Elhomályosították a látását, ami inkább kellemes volt – a barakkok előtti lámpákat dicsfénnyé szórták, a lágerutca másik oldalán álló rabokat elmosódott foltokká változtatták, ami szinte már szép volt, Irma Lunzot pedig sápadt, arctalan kísértetté tették. A nyár végérvényesen elmúlt. Hamarosan tél lesz. Miriam beleborzongott a gondolatba. Eszébe jutott az előző tél, amikor még Malikának hívták, és az az este, amikor kidobták a cigánytábor 22-es barakkjából. Maga Mengele. Nem szólt semmit, csak rámutatott Malikára, így aztán kidobták. – Na menj – mondta a néni, aki kivitte. – Menj, és keresd meg a pereputtyodat. Ez az ember még csak nem is cigány volt, csak egy piros háromszöget viselő lengyel, valami ápolónőféle, aki láthatólag azt hitte, hogy a cigányok mind egyetlen nagy családként élnek, együtt az összes cigány, mintha minden öregember Malika saját nagyapja és minden öregasszony a nagyanyja lett volna. De hát nem így volt. A legtöbben Németországból és Ausztriából valók voltak, de másmás nemzetségekből, más szokásokkal, és még a nyelvük sem volt ugyanaz. Jöttek Csehországból, Romániából és Lengyelországból is. Malika egyetlen rokont sem talált a táborban, egyetlen unokatestvért, nagynénit vagy távoli másod-unokatestvért. Már a harmadik naptól teljesen magába zárkózott; ez volt a nap, amikor néhány SS halálra rugdosta Anusát, erre pedig nem akart emlékezni, még arra sem, hogy Anusa valaha is létezett, és hogy

olyan buta vagy olyan bátor volt, hogy nem volt hajlandó levetkőzni, amikor ráparancsoltak. Malika csak Didire akart gondolni, arra, ahogyan nevetett, amikor este karamellt kapott Mengelétől, de ettől meg eszébe jutott, mennyire megijedt, amikor Mengele először osztott karamellt a cigány gyerekeknek. Méreg, gondolta akkor. Meg akarja mérgezni a gyerekeket! És nem csak ő gondolta így. Egy férfi – egy apa vagy egy testvér – felüvöltött, és rávetette magát egy kisfiúra, megpróbálta kiköpetni vele a karamellt, de akkor egy SS Mengele kíséretéből ráugrott, a jobb karjával átkarolta a férfi nyakát, megroppantotta, és néhány pillanat múlva az az apa vagy testvér a földre esett. Holtan. Egy kis roppanás, és a férfi meghalt. Cigányok. Tudjuk, milyenek… Hideg volt. Igen. Ravensbrückben is iszonyatosan hideg volt, az esőtől még inkább. Egy kis esőcsepp bejutott a kendője csomója alá, és érezte, hogyan fut végig a hátán. Megborzongott, megingott, azután ökölbe szorította a kezét, és belemélyesztette a körmét a tenyerébe. – Meleg – mondta mellette Else fojtott hangon. – Valójában meleg. És rajtad vastag zokni van, és igazi cipő… Miriam lenézett a facipőjére. A felső részén nagy repedés. De nem baj. Legalább nem mezítláb volt. Most nem olyan rossz, mint amikor kidobták a 22-es barakkból. Akkor havas eső esett, és neki egyáltalán nem volt cipője. – És kesztyűd is van – folytatta Else ugyanolyan halkan. – Igazi kesztyűd van, ami védi a csuklódat… Miriam látta maga előtt a kesztyűt. Igazi, szürke, ujjas, hosszú szárú kesztyű. Amilyet a németek hordanak télen. Azon az egy évvel korábbi estén a ruhája ujjában próbálta fölmelegíteni a kezét, amikor átszaladt a legközelebbi barakkhoz. Nem mintha ott beengedték volna. A barakkfőnök csak káromkodott, és kilökte, úgyhogy tovább kellett szaladnia… S amikor végül sikerült befurakodnia egy barakkba, a legzsúfoltabba került. Még a földre sem tudott lefeküdni; egész éjjel az ajtó mellett guggolt, és a rabruha ujjába rejtette a kezét. Nem aludt, de másnap reggel sikerült beljebb férkőznie, és talált magának egy helyet az egyik priccs alatt. Jól tudott furakodni. Ez előnyös tulajdonsága volt. Használható.

Cigányok. Tudjuk, milyenek… Else hangjában nevetés; most már csaknem rendes hangon folytatta: – Emlékszel arra a pulóverre, amit neked kötöttem? Arra a jó meleg pulóverre, a legvastagabb gyapjúfonálból? Arra a feketefehérre, piros hópelyhekkel? Miriam pislogott. Miről beszél? Else kötött neki pulóvert? Mikor? Hogyan? Piros hópelyhekkel? Nem tudta elképzelni, milyen lehetett. De az apácáknál tényleg volt egy saját pulóvere, egy szürke. Emlékezett, hogyan bújt bele: először eltűnt benne a feje, azután kicsit fészkelődnie kellett és az arcát átbújtatnia a nyakkivágáson. Emlékezett, hogy a gyapjúfonál kicsit szúrt, de arra is, hogy mihelyt fölvette a pulóvert, szinte azonnal jó meleget érzett– a bőre és a szürke fonál között megállt a levegő, és melegített. Inkább csak sejtette, mint látta, hogy Else mosolyog mellette. Suttogott: – És amikor kakaót főztem neked, úgy, mint régen. Jó nagy bögre gőzölgő, forró kakaót… Miriam emlékezett a kakaóra, amit az apácáknál kapott. Jó volt. Meleg. De hogyhogy mint régen? Mikor régen? Férfihang, ordítás. Az SS érkezett az esti szállítmányhoz. Férfi tisztek, a változatosság kedvéért. Kicsit be voltak csípve. Nem nagyon, de ahhoz eléggé, hogy látszódjon. Meg ahhoz is, hogy nevessenek a több ezer kiéhezett nőn, akik ott álltak a barakkjaik előtt. Beesett szemű, bőrig ázott, halálra rémült nőkön. Az SS-ek lassan sétáltak végig a lágerutcán. Ritmusra lépkedtek, pedig nem meneteltek. Egyenes háttal, hátratett kézzel. Csevegtek, néha mosolyogtak. Néha kicsit meglepve rázták a fejüket, mintha ez lenne az első estéjük a lágerban. Hát hogy néznek ki ezek az asszonynépek! Te jó ég! Rémes! Tényleg kicsit vicces volt. Pompás. Egyenesen mulatságos. Else volt a legjobb ember Ravensbrückben. A legkedvesebb. A legokosabb. A legerősebb. De hát ezt mondta. Egy vállrándítással. Cigányok. Tudjuk, milyenek… Miriam ettől megijedt. Ettől nem tudott elaludni, ott feküdt álmatlanul, amikor végre visszaengedték őket a barakkba.

Félrehúzódott a priccs hátsó végébe, még hozzáérni is félt Elséhez, mintha a bőre vagy a gerince elárulhatná. Nem mintha nagyon félre lehetett volna húzódni. Most már négyen voltak, úgyhogy szűk volt a hely. Mert egy újabb norvég is előkerült. Marie-nak hívták. Soványabb volt, mint Lykke és Miriam, és nem tudott saját erőből felkapaszkodni a priccsre. Else húzta a karjánál fogva, Lykke pedig alulról nyomta föl. Miriam nekiadta az utolsó darab cukrát. Nem saját jószántából, hanem mert Else ráparancsolt, egyetlen szó nélkül, de úgy nézett rá, hogy muszáj volt odanyújtania a kezét. Marie borzalmasan reszketett, amikor átvette a darab cukrot; reszketett, a szeme bizonytalanul vándorolt ide-oda. Nem köszönte meg, de az nem számított. Miriamnak nem kellett a köszönet. Se Marie-tól, se Lykkétől, de még Elsétől sem. Cigányok. Tudjuk, milyenek… Else megmentette Miriam életét. Adott neki ennivalót. Jó munkát szerzett neki. Elérte, hogy újra megszólaljon. Azonkívül kimondta azt a szót, amit Miriam sosem mert kimondani, de most megmaradt és ott mocorgott benne. Szabad. Szabadság. De Else volt az is, aki ezt a bizonyos megjegyzést tette a cigányokra. Ettől Miriam megijedt. Sokkal jobban, mint szokott. Ettől úgy érezte, a föld bármikor megnyílhat alatta, elbotolhat, eleshet, s elnyelheti egy néma, fekete lyuk. És senki, az égvilágon senki nem fog neki segíteni, nem menti meg, egy kicsit sem védelmezi. Mert ő valójában… Roma. Cigány. De hát ez mindig így volt. Soha senki nem akart egy cigánynak segíteni, hacsak nem más cigányok. Az meg attól függött, hogy milyen nemzetséghez vagy családhoz tartozott az illető. Ha az ember egy magányos cigány volt, aki az összes többi cigánynak hátat fordított, és valaki másnak adta ki magát, akkor teljesen egyedül maradt. Ezért volt életbe vágó, hogy az ember a családjához ragaszkodjon. Mindig. Ezt mondta a papa. Meg a nagyapa. De hát mit segített ez? Amikor jött a Kripo, és elvitte tőlük a gyerekeket, semmit sem tudtak tenni. Egyáltalán semmit. Csak álltak, ordítottak, sikítoztak, hasztalan. A gyerekek meg persze még kevesebbet tehettek. Cigányok. Tudjuk, milyenek…

Szégyellte magát? Ezért feküdt most erősen a deszkafalhoz lapulva, ezért akart legalább fél centiméter távolságot Else és maga között? Igen, talán így volt, bár nem értette pontosan, miért. Mert hazudott? Mert sebbel a karján járkált a táborban, meg egy sárga háromszöggel és a karszalagján hamis számmal? De volt-e egyáltalán oka rá, hogy emiatt szégyenkezzen? Hiszen ez teljesen önhibáján kívül történt, egyik véletlen rakódott a másikra, nem ő számította ki, nem ő tervezte. És egyébként ez semmi előnyt nem jelentett számára az SS-eknél vagy az Aufseherinek között, sőt, ellenkezőleg. Annak a girhes lánynak ott a megérkezésnél teljesen igaza volt. A nácik jobban gyűlölték a zsidókat, mint a cigányokat. Másrészről a rabok meg jobban megvetették a cigányokat, mint a zsidókat. Tény, hogy a zsidókat csak a kurvák meg a tolvajok vetették meg. A cigányokat megvetni, azt, úgy látszik, mindenkinek szabad volt. Cigányok. Tudjuk, milyenek… A cigányokat mindig gyűlölték és megvetették, úgyhogy vigyázni kellett, hogy az ember ne kezdje magát megvetni. Ezt a nagypapa is mondta. És egy gádzsiban vagy gádzsóban soha nem lehetett bízni, soha. Malika akkor a saját mamájára gondolt, de nem mert szólni semmit. És a nagypapa csak beszélt tovább, mert ugyanakkor, mondta, azt is tudni kell, hogy a gádzsók is féltek a cigányoktól. Mind azt hitték, hogy a cigányok vadak és veszélyesek. Talán úgy is volt. Akkor jutott ez eszébe, amikor Auschwitzban néhány hét elteltével kiderült, hogy csak a cigányok kaptak családi tábort. Az összes többi rabot, akit kiválasztottak, hogy a Birodalom szolgálatában halálra dolgozza magát, külön férfi-és női táborokba rakták. A romákat nem. Az ő táborukban minden volt, férfi, nő, gyerek. Malika eleinte nem értette, miért, de azután lassan megvilágosodott előtte a dolog. A félelem. Az SS-ek, azok a láthatóan erős, snájdig férfiak valójában kicsit féltek a cigányoktól és a feltételezett vadságuktól. Úgy vélték, hogy a cigányok ellenállást fognak tanúsítani, ha a férjeket elválasztják a feleségüktől, a szülőket a gyerekeiktől, és az SS-ek nem akartak ellenállást. Úgyhogy egész családokat betereltek a cigánytáborba, és a legidősebbekre hagyták, hogy hogyan fognak aludni. Nem mintha ez sokat segített volna. Mégis ellenálltak.

Cigányok. Tudjuk, milyenek… Igen, így lett. A cigányok ellenálltak. És legyőzték az SS-t. Ők voltak az egyetlenek, akik valaha legyőzték az SS-t Auschwitzban. Az emlék hatására Miriam összehúzta magát, amennyire csak tudta. Ha ő továbbra is Miriam, akkor sosem tudna arról az estéről mesélni. Másrészről senki nem hallgatna egy feltámadt Malikára. Az emberek azt hinnék, az egész csak hazugság, az idióta cigányképzelgés legújabb találmánya. De hát nem az volt. Ez igaz volt. Halálosan igaz. A romák ellenálltak. És legyőzték az SS-t. A cigánytábor közvetlenül a gázkamrák mellett volt. A tábor szögesdrót kerítésénél állva jól kivehető volt, hogyan vonultak be azok, akiknek a válogatásnál nem volt szerencséjük, azután két SStiszt érkezett terepjárón, kiszálltak, ráerősítettek egy nagy tartályt a gázkamra tetejére, s még fél óra sem telt el, a krematórium kéményéből füst gomolygott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi történt. Azt sem volt nehéz kitalálni, mi fog történni a sok legyengült, beteges rabbal, az élő csontvázakkal, akiket a napi szelektálásnál kiválasztottak. Mindenki tudta. A cigánytáborban mindenki tudta. Úgyhogy amikor az SS egy este hat teherautóval érkezett a cigánytábor szögesdrótos kapujához, mindenki megértette, hogy mi fog történni. A platókon géppisztolyos SS-katonák ültek, jó sok géppisztolyos katona. Legalább hatvan. Felemelték a fegyverüket. Egy tiszt a kapuhoz ment, de épp csak kinyitotta, amikor egy férfihang nagyot kiáltott. Először németül, aztán cigányul. – Gyilkosok! Gyilkosok! Benga! A cigánytáborból hatalmas kiáltás tört fel, ezernyi hang egyszerre kiáltott. Benga! Benga! Benga! A német tiszt megállt, egy pillanatig tétovázott, azután megdöbbenve látta, ahogy a lágerutca pillanatok alatt kiürült – a cigányok, férfiak, nők, gyerekek a barakkok felé rohantak, és becsapták maguk mögött az ajtót. Malikának szerencséje volt. A Noma-kísérlet második fázisa éppen befejeződött, és Didinek első ízben volt annyi ereje, hogy nővérével kimenjen a tavaszi estébe. Az arca majdnem begyógyult, csak a bal arcán maradt egy nagy fekete lyuk, amelyen keresztül kilátszott a rózsaszín ínye és fehér gyerekfogai. A testvérek elég

messze álltak a kaputól, látták, ahogy kiürül a lágerutca, látták, ahogy az SS-ek kinyitották a kaput, és lövésre kész fegyverrel betódultak. Malika néhány másodpercig mozdulatlanul állt, azután megragadta Didit, és a legközelebbi barakk felé futott. Az ajtó azonnal kinyílt, és egy asszony szó nélkül beengedte őket, egy pillantással felmérte a helyzetet, és nagy dörrenéssel becsapta az ajtót utánuk. Szürke fény volt a barakkban, mintha a halál nézett volna be a kis ablakokon keresztül, és mindent szürkére festett volna. A sok száz arc is szürke volt, a fehér fejkendők is szürkék, a csíkos rabruhák szürke-fekete csíkosak. És zengett az egész barakk. A cigányok megtalálták a ritmust – mindannyian egy ütemre skandálták németül azt az egy szót. Mörderer! Mörderer! Mörderer! Néhány férfi az ablaknál állt és az üveget verte, az asszonyok és a gyerekek felmásztak a priccsekre és a deszkafalat ütötték öklükkel. Mörderer! Mörderer! Mörderer! Meddig tartott az egész? Malika nem emlékezett. Talán pár percig. Talán egész éjszaka. Vagy egy egész nap. Csak arra emlékezett, hogy szinte azonnal bekapcsolódott a közös kiáltásba, ugyanazt a szót kiabálta a többiekkel együtt, miközben megpróbálta Didit egyre beljebb vinni a barakkba. Didi semmit sem kiabált. A szája elnyílt, csodálkozva bámult maga köré. Talán sosem volt még egy rendes felnőttbarakkban, talán csak azon csodálkozott, hogyan fér el ennyi ember ilyen kis helyen. A 22-esben több hely volt, Didinek csak egy fiúval kellett megosztania a priccsét, amióta Malikát kidobták. A 22esben némelyik priccsen még pléd is volt. Itt nem voltak plédek. Itt még szalma sem volt a priccseken, itt az embereknek a gyalulatlan deszkán kellett feküdniük. Nem mintha most bárki erre gondolt volna. Most egyetlen dologra gondoltak: életben maradni. A kiáltás lassan elcsendesedett. Már nem doboltak a falon. Közeledtek a németek. Néhány férfi szétszedett priccsekből csinált magának fegyvert. Valahonnan előkerült egy rozsdás feszítővas; aki előhúzta a rejtekhelyéről, az egyik priccs alól, fogatlan vigyorral mutatta föl. A férfiak kitéptek egy deszkát, két deszkát, hármat, mindegyikből rozsdás szögek álltak ki, aztán szétvetett lábbal álltak az ajtó elé, aztán jött még egy férfi, még egy deszka, és mögöttük

egyszer csak villant valami: egy kés. Egy kés! Az egyik cigány férfinak sikerült becsempésznie egy kést! Egyszerre mindenkiben megerősödött az elszántság. Mind egyetértettek: senki nem fog önszántából a halálba menni. Mindannyian az utolsó lélegzetükig harcolni fognak. Deszkákkal, kövekkel, késsel és egy rozsdás feszítővassal. Az asszonyok pedig harapnak és karmolnak, asszonymódra. Bármi is történjék, senki nem fog saját jószántából gázkamrába menni. Mindenki ellenáll. Ekkor már halálos csönd volt a táborban. Halálos csönd a barakkban. A férfiak előrenyomultak az ajtó felé, a fiatalabb nők az ablakokhoz lopakodtak és kinéztek, az egyik nagyot sóhajtott. Jönnek! És jöttek a gépfegyveres SS-ek. Egy öregasszony Malika és Didi mellett összeesett, ott rángatózott a földön, azután mégis fölállt, és úgy látszott, összeszedte magát. De másodpercek múlva, forgó szemmel, megint összerogyott. Egy fiatal nő odafurakodott hozzá, rávette a többieket, hogy amennyire lehet, húzódjanak összébb egy kicsit, aztán ledobta az öregasszonyt az egyik priccsre. Az asszony pislogott, zihálva vett levegőt, megpróbált felülni, de azonnal visszarogyott. A mellkasa még néhányszor felemelkedett, aztán elcsendesedett, és teljesen mozdulatlanul feküdt. Meghalt. A fiatal nő megragadta a kezét, és a melléhez szorította, de nem nézett rá. Az ajtó felé nézett. Valaki megpróbálta belökni, de nem ment. Tizenkét sovány férfi nyomta belülről. Tizenkét sovány, szótlan férfi, deszkákkal, kövekkel, egy késsel és egy rozsdás feszítővassal felfegyverkezve. – Los! – ordította valaki odakint. – Los! Los! De hiába. Az ajtó csukva maradt. Senki nem mozdult a barakkban. Az SS-tiszt hangja nem volt annyira magabiztos, amikor megismételte a parancsot. – Raus! Raus! Raus! Dörömbölt az ajtón, de semmi sem történt. Akkor valamit ordított egy másik SS-nek, aki valami érthetetlent válaszolt, azután két vagy három, vagy talán négy SS-katona esett neki egyszerre az ajtónak. Az reccsent egyet, és egy kis nyílás támadt rajta, kis fénycsík szökött be a barakkba, de el is tűnt azonnal. Az ajtó még mindig zárva. Most már nem tizenkét férfi dőlt neki, hanem húsz. Vagy

harminc. Húsz vagy harminc szótlan, kiéhezett férfi, aki nem hagyta, hogy kinyíljon az ajtó. A német még egyszer kiáltott az ajtó előtt. – Los! Los! Los! Most harsány volt a hangja, de messze nem olyan magabiztos és meggyőző, mint akár pár perccel korábban. A késes férfi felemelte a fegyverét, mint aki kész lecsapni vele, egy másik férfi némán bólintott felé, s a késes férfi arcán egy mosoly árnyéka futott végig. Igen! Megteszem! De mielőtt bármit megtehetett volna, messziről kiáltás hallatszott. Több német hang is bekapcsolódott. Aztán fekete csizmák döngése a puszta földön. Egy lány merészen kinézett az ablakon, hogy lássa, mi történik, majd odafordult az ajtónál álló férfiakhoz, grimaszolt egyet, és tett egy mozdulatot. A németek, úgy látszik, távolodtak a barakktól, de még mindig a cigánytáborban voltak. A férfiak ott maradtak az ajtónál, de a válluk megrogyott. A késes leeresztette a fegyverét. Néhány lány felmászott egy priccsre, és összeölelkezve, hangtalanul sírni kezdtek. Egy asszony nekidőlt csontvázszerű férjének. A férfi szeme alatt fekete árnyékok, az arca beesett, gyors pillantást vetett az asszonyra, megragadta a csuklóját, aztán elengedte. Egy tizenéves fiú valamit sutyorgott görnyedt hátú apja fülébe, és kapott egy fojtott hangú választ, de különben csend volt. Mindenki várt. Várt, várt és várt. Malika megsimogatta Didi haját, Didi még közelebb húzódott hozzá. Megnőtt? Igen. Talán. Malika úgy látta, kicsit magasabb lett, már majdnem a lány harmadik bordájáig ért. A Noma-kísérlet során kapott ennivaló jót tett neki. Az arca nem olvadt tovább. A lyuk az arcán is mintha kisebb lenne. A szeme már majdnem visszakapta a csillogását. Nemsokára megint ugyanolyan lesz, mint régen, hamarosan megint tud majd szaladgálni és ugrándozni, nevetni és sírni, beszélni és énekelni, nemsokára visszatér a csoda: az egészséges kis Didi. És talán még lehet, hogy megint együtt lakhatnak, ugyanabban a barakkban, talán egy reggel felébrednek, és látják, hogy eltűntek az SS-ek, minden kápó halott, az ukrán őrök annyira részegek, hogy az ujjukat sem tudják fölemelni, amikor Malika és kisöccse kikapcsolják az áramot a kerítésben, és

elmennek. Egyszerűen csak útnak indulnak. Maguk mögött hagyják Auschwitzot. És talán találkoznak majd apával és nagyapával, akik egyszer csak feltűnnek egy szép nagy kocsiban, amit csillogó szőrű ló húz, és talán… Sípszó hallatszott. Valaki odakint megfújt egy sípot. Valószínűleg egy SS-parancsnok. A bátor kislány az ablaknál laposra nyomta az orrát az üvegen, hogy lássa, mi történik, de aztán vállat vont. Nyilván túl sötét lett, semmit nem látott. Valaki nagyot sóhajtott Malika mögött, de ez volt minden. Egyébként csönd volt. Senki nem mozdult. Folytatódott a várakozás. Didi egy idő után letérdelt, Malika fölé hajolt, megsimogatta az egészséges arcát, és még szorosabban ölelte magához. Didi felnézett rá, mélyen a szemébe. Itt, a benti sötétben szinte feketének látszott a szeme. Később gyakran úgy emlékezett erre az órára, mint az utolsóra, pedig messze nem az utolsó volt. Didi még csaknem egy hónapig élt ezután, de a Noma-kísérlet utolsó fázisában már sosem nézett a nővére szemébe. De mégis. Megmenekült a zuhanytól. Az mindig vigasztaló volt, hogy azt megúszta, nem úgy, mint a többi Noma-gyerek, és hogy Malika az utolsó pillanatig vele lehetett és elhitethette magával, hogy Didi érezte, ahogy megszorítja a kezét, mielőtt a kisfiú abbahagyta a lélegzést. Igen. Ez vigasz volt. – Elmentek! – kiáltotta valaki fojtott hangon a barakk előtt. Beletelt egy pillanatba, míg mindenki megértette, hogy ezt cigányul mondták, és kis mozgolódás támadt a tömegben. Vajon tényleg egy cigány kiáltott? Vagy valaki, aki megtanult cigányul, és egyszerűen csak ki akarta csalni őket? Ezt senki sem tudta, úgyhogy senki nem is válaszolt; az ajtónál álló férfiak még erősebben nyomták az ajtót. – De, ez igaz! Igaz! Ugyanebben a pillanatban valaki bekopogott az ablakon. Mindenki odanézett. Egy cigány állt ott. Egyértelműen cigány volt. Mégis további tíz-tizenöt percig csend volt. Senki nem mozdult, senki nem szólt. Csak annyit lehetett hallani, hogy valaki nyöszörög a sötétben, mert nagyon fáj valamije. Aztán valaki egyszerre dörömbölni kezdett a deszkán, és fojtott hangon felkiáltott: – Akana xalan len! A fene belé!

Az ajtót kinyitották, friss éjszakai levegő tódult be. Kint a lágerutcán néhány félig összegörnyedt fiatalember állt. Kitárták a karjukat, és olyan hangosan kiáltottak, ahogy csak mertek: – Elmentek! Legyőztük őket! Legyőztük őket! Néhányan kimerészkedtek, és óvatosan körülnéztek. Igaz ez? Tényleg elmentek az SS-ek? Igen. Úgy tűnt. És lassacskán mindenki kibotorkált a barakkból, öregek és fiatalok, a betegek és a majdnem egészségesek, az élőhalottak és azok, akik annyira újak voltak, hogy volt még rajtuk némi hús. Körülnéztek. Döbbenten suttogtak egymásnak. Tényleg ez történt? Tényleg megadásra kényszerítették az SS-t? Tényleg. Igaz volt. De ott fenn az őrtoronyban, a cigánytábor mellett egy SS-katona cigarettára gyújtott, és hátat fordított. Átkozott cigány banda! Tényleg azt képzelik, hogy megmenekülhetnek… Malika gyors pillantást vetett rá, aztán lehajolt, és fölemelte Didit. Már aludt a vállán, amikor bevitte a 22-es barakkba. A következő napokra nem akart emlékezni. Igen. Emlékezhetett arra az őrült diadalra a fiatalemberek szemében a másnapi sorakozón, a fiatal nők harsány arroganciájára, az öregebbek nehezen visszaszerzett méltóságára. De arra nem, ami a 22-es barakkban történt. Arra nem, ami a Noma-kísérlet harmadik szakaszában történt. Meg arra sem, amikor az SS-ek néhány nap múlva kiválogatták a fiatalokat és csaknem egészségeseket, hogy továbbszállítsák őket munkatáborokba, nyugat felé. Az elviselhetetlen volt. Még rágondolni is szörnyű. Jobb volt másra gondolni. Cigányok. Tudjuk, milyenek… Miriam megvakarta a karján lévő sebet, amit olyan jól el tudott rejteni, és elfintorodott a sötétben. Ő pontosan tudta, milyenek a cigányok. Hamarosan újra hétköznapok jöttek Ravensbrückben. Éhes hétköznapok. Fáradt hétköznapok. A verések hétköznapjai. Sorakozó. Céklafőzet. Száraz kenyér. Menetelés a varrodába. Kibírni a fáradtságot. Meghúzni magát. Varrni, varrni, varrni. Menetelés a gyárból. Leves. Száraz kenyér. Priccs. Sorakozó. Alvás.

Ébresztő! Sorakozó. Céklafőzet. Száraz kenyér. Menetelés a varrodába. Varrni, varrni, varrni. Tizenegy órán át. Menetelés a gyárból. Leves. Száraz kenyér. Priccs. Sorakozó. Alvás. Napról napra. Ősz lett, és hamarosan olyan hideg, hogy Miriam látta a saját leheletét: mint egy vékony kis felhő jött ki a szájából, amikor este kilépett a varroda udvarára. Halálosan fáradt volt. Két lépéssel Else mögött ment, de a kezét sem volt képes fölemelni, hogy belekapaszkodjon a blúzába, csak csoszogott utána. Nem hitte volna, hogy ennyire fáradt lehet az ember. Hiszen a munka könnyű volt, s amikor már jól megtanulta az ujjbevarrást, tényleg nagyon könnyen ment. Egész nap ülhetett. Nem terelték ki árokásásra. Senki nem ütötte, hogy egy nehéz hengert húzzon valami újonnan épített úton. Senki nem kényszerítette, hogy nehéz vödröket cipeljen. Mégis ki volt merülve. Kimerült a hosszú ideig tartó éhezéstől. Megtörte a saját kétségbeesése. Leverte a saját reménytelensége. Még képzelődni sem tudott. Didi már nem volt kis kék madár. Csak halott volt. Egy nap Else megállt a barakk előtt. – Mi van veled? – kérdezte a legszelídebb hangján, és Miriam vállára tette a kezét. Miriam nem válaszolt, csak kicsit megvonta a vállát. Talán belőle is „muzulmán” lesz, mindennek ellenére. Legalábbis így érezte. Ha valaki ellopja a kenyerét ma este, nem lesz ereje a tolvajt hajszolni, még kiabálni sem tudna, csak ülne és éhezne némán. De Else karon fogta, magával húzta, és meggyőzően beszélt. – Jó dolgod van. Van tehetséged a varráshoz. Ma egyetlen pofont se kaptál. Egyetlenegyet se! Az Oberscharführer kedvel téged, és ezt az őrök is észrevették, úgyhogy békén hagynak… Végigsimított Miriam arcán. – Na gyere. Lykke biztosan talált valamit számunkra. És ne felejtsd el, hogy ma én osztom a levest. Még mindig nagyon szűken voltak a túlzsúfolt barakkban, úgyhogy Elsének tülekednie, furakodnia kellett, hogy egyáltalán bejussanak, aztán meg tovább kellett nyomakodniuk, hogy a priccsükhöz érjenek. Lykke félig ült ott fenn, kezét üdvözlésre emelte. Még mindig olyan

gyenge volt, hogy Elsének és Miriamnak kellett támogatnia, hogy eljusson a sorakozóig. Már négy teljes napja betegszabadságon volt. A napok egy részét azzal töltötte, hogy végigmászott a felső priccseken az egész barakkban, és kutatott a szalmában valami ehető után. Nem sokat talált, de amit igen, az nagyon értékes volt. Egyik nap egy hagymát, ami csak félig volt elrothadva. Máskor egy krumplit, meg egy csaknem fogatlan fésűt. Ma pedig, mint kiderült, egy öreg kenyérdarabot, persze kőkeményet, de azért jókora darab volt. Hátat fordított a többi priccsnek, amikor Else és Miriam felmásztak, és nagyon óvatosan elővette a szalmából. Ez persze lopott áru volt, de Else elmagyarázta, hogy nem számít lopott árunak. Ami a szalmában volt, az nyilván olyanoké, akiket már elvittek máshova, egy másik gyárba, különben nem maradt volna ott. És egyébként csak a „muzulmánok” rejtegettek ennivalót, azok pedig már úgyis menthetetlenek. Meg hát úgyis elfelejtették, amit eldugtak, még azt is, hogy egyáltalán eldugtak valamit. – Na nézd csak – mondta Else, és elégedetten mosolygott. Kezébe vette és méregette a kenyérdarabot. – Majd mártsd bele a levesedbe, Miriam, hogy el tudjuk osztani. Miriam némán bólintott. – Válaszolj! – szólt Else, és összeráncolta a homlokát. – Nem szabad feladnod. Ez jusson eszedbe. Ki kell tartanod. De hát minek tartson ki? Nemsokára úgyis odavész a föld. Leszakad az ég, mint egy nagy szürke ponyva. A föld elnyeli majd őt is, Elsét és a többieket, az egész világot. A sötétség megsemmisíti az éhségét, mindent, ami hiányzik és mindent, ami fáj. És aztán? Semmi. Egy nagy, üres semmi. Erre vágyott. Else előrehajolt, megragadta a karját, és óvatosan megrázta. – Felelj! Miriam nyelt egyet, és tett egy erőfeszítést. – Igen… – Ennél jobbat is tudsz. Mit fogsz tehát csinálni? – Belemártom a kenyeret a levesbe. Hogy szétoszthassuk. – Jó! Else gondoskodott róla, hogy Miriam sok levest kapjon aznap. Nem mintha nagyon számított volna, de Miriam, mihelyt befejezte az

evést, lefeküdt, összehúzta magát a fal mellett. Lykke és Marie a háta mögött ült, és halkan beszélgetett. Else nem volt ott, mert önként jelentkezett, hogy segít visszavinni a leveseskondért a konyhába. A másik kettő talán erről beszélgetett. Miriam nem tudta, hiszen norvégul beszéltek, de még ha értette volna, az se számítana. Nem törődött velük. Senkivel nem törődött. Csak arra az édes, kellemes valamire vágyott. Ezért nem is reagált, amikor Lykke megbökte a hátát. – Te! Miriam a szemét se nyitotta ki. Miért is nyitná? Mit kellene látnia? Szürke némbereket? Szürke levest? Barna, kőkemény kenyeret? Eleget látott. Nem maradt semmi a világon, amit látni érdemes. Nincsenek virágok, madarak, levelek a fákon, nincsenek pillangók, almák és körték, nincs cseresznye meg érett, sárga ringló, ami friss volt és édes, nincs krumpli és paradicsom, se tej és vaj, nincs hús és hal, nincs palacsinta és szamócalekvár, nincs Anusa és nincs Didi, nincs otthon és család, nincs apa és nincs anya… – Figyelj – mondta Marie, és megragadta a vállát. – Figyelj ide! Miriam morgott egyet, és elhúzta a vállát. Marie elengedte, de tovább beszélt. – Szerintünk nem értetted meg… – Nagyon fontos vagy Else számára – mondta Lykke. – Valakire emlékezteted – mondta Marie. Miriam kinyitotta a szemét, de még mindig nem szólt. – Van egy lánya, érted? Te korodbeli. Otthon, Norvégiában… – Åsénak hívják. – És Else aggódik érte… szinte soha nem beszél róla, de aggódik érte. – Nagyon aggódik. Miriam még jobban összehúzta magát, de figyelt, nem tudott nem figyelni. Lykke hangja megremegett: – De amióta itt vagy, sokkal nyugodtabb. És erősebb. Úgyhogy, légy szíves… Marie szipogott egyet. – Úgyhogy ne add fel! Else nem éli túl, ha feladod.

Miriam párat pislogott, megmozdult, összekulcsolt kezét a homlokára szorította. Még mindig tele volt reménytelenséggel, de hirtelen rájött, hogy valójában nyitott szemmel fekszik, és a fal szürkésbarna fájára bámul. – A férjét Auschwitzba vitték, mert zsidó volt – mondta Lykke. – Úgyhogy ő valószínűleg már nincs életben. De Åsét sikerült pár nappal a deportálás előtt valahova elküldeni. Else sosem mondta, hogy hova küldték, de szerintünk a nagyanyjához és a nagybátyjához… Marie közbevágott. – Van egy kertjük Molde mellett. És ők sosem politizáltak. Miriam a homlokát ráncolta. Deportálás? Molde? Politizálás? Miről beszélnek ezek? Hirtelen érezte, hogy a teste megfordult, a háta a szalmán fekszik a priccs alján, a karjával megtámaszkodik, felül, gyorsan végigsimít a szemén, majd Lykkére és Marie-ra néz. – Nem értem – mondta. Lykke arcán halvány mosoly. – Nem baj. Majd elmagyarázzuk. Else mosolygott, amikor visszajött a konyhából és befurakodott a barakkba, és még akkor is mosolygott, amikor felmászott a priccsre. – Nézzétek! – mondta, és gyors pillantást vetett hátra, hogy nem látják-e őket, aztán a zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy almát. Igaz, jó sok barna folt volt rajta, de azért alma volt. Lykke és Marie levegő után kapott, Miriam nyelt egyet; gondolatban újra látta a napot, amikor bemasírozott a táborba, egy almával a kezében. Tehát vannak még almák a világon. Itt a bizonyíték. Felemelte a kezét, de rögtön le is eresztette. Hiszen ez Else almája volt. – Körbeadjuk – mondta Else. – Miriam kezdheti… Miriam újra nyelt egyet. Gyors számítást végzett, a pillanat töredéke alatt felmérte az érveket mellette és ellene. Else almája volt, tehát tulajdonképpen Elsének kellene kezdenie, de másrészről, ha Else a fejébe vette, hogy ő, Miriam, Åsét képviseli, akkor az a legbarátságosabb és leghelyesebb, ha elfogadja az ajánlatot. De ez az első harapás az almába valamilyen homályos és elkerülhetetlen módon azt is jelentette, hogy neki mindent el kell felejtenie és meg kell bocsátania, el kell felejtenie, hogy ki ő, illetve ki volt régen, és

hogy sosem gondolhat Malikaként magára, hogy teljesen Miriammá kell válnia, és meg kell bocsátania Elsének azt a korlátolt és megvető megjegyzést a cigányokról. Megéri ezt az árat? Hogy elfelejtse önmagát, és beleharaphasson az almába? Igen. Kinyújtotta a kezét a piros alma után. Mind a két kezével utánanyúlt, egy pillanatra az orrához emelte, és beszívta az illatát. Aztán megfordította, és látta, hogy a harapásának legalább a fele egy barna folt lesz. Kinyitotta a száját, fogával végigszántott a viaszos héjon, és harapott. Lehunyta a szemét. Egy édes almadarab elérte a nyelvét. Savanykás íz töltötte be a száját, a fejét, az egész testét. Elkezdett rágni, de igyekezett nem nyelni. Nem ment. Lenyelte. Az élet gyümölcsét. Miriam evett az élet gyümölcséből. – Ó – mondta Else vaskos hangon. – Most hát mosolyogsz, Miriam. És milyen csodálatos, amikor mosolyogni látlak… Ezen az estén kezdődött komolyan Else tanítása. Néhány estével korábban megpróbálta Miriamot rávenni, hogy darálja az ábécét a sorakozó alatt, de nem kapott választ. Miriam csak állt ott, görnyedt vigyázzban, és bámult maga elé, nyilvánvalóan se nem látott, se nem hallott semmit. Most azonban megköszörülte a torkát, és elkezdte vékony hangon darálni az ábécét. Tökéletes – súgta mellette Else. – Nagyon jó. Akkor most folytatjuk a szorzótáblával. Tudod az egészet? Miriam némán bólintott. Az apácák elég alaposak voltak szorzótábla-ügyben. – Na, akkor hadd halljam – kérte Else. – Egyszer egy az egy, kétszer egy az kettő, háromszor egy az három… Eltartott jó ideig, míg eljutottak tízig, de ment. Hiba nélkül tudta. Else mosolygott mellette. – Kifogástalan! Először Auschwitz, aztán Ravensbrück, és mégis emlékszel. Tehetséges vagy, Miriam, ezt ne felejtsd el. Nagyon tehetséges! Miriam lehunyta a szemét, és nyelt egyet. Tehetséges? Talán. De csak amikor Miriam volt, nem amikor… Nem. Nem szabad így

gondolkoznia. Hiszen ő Miriam. Egy tehetséges, jó családból való zsidó lány. Kénytelen volt erről önmagát is meggyőzni. – És ez nem fog itt örökké tartani – súgta Else. – Van jövőd, van jövőnk mindkettőnknek. Szabadság lesz. Amikor véget ér a háború… Miriam némán rázta a fejét, nem akart ezekre a szavakra gondolni. Szabadság. Jövő. Else óvatosan kinyújtotta a kezét, és jobbjával megfogta Miriam balját. – Amikor vége a háborúnak, velem jössz Norvégiába, ott lakhatsz velem a nővérem farmján, minden reggel jó zsíros tejet ihatsz, vajas kenyeret ehetsz vastag sajtszeletekkel, és amikor meghíztál, elkezdhetsz iskolába járni és… Miriam visszahúzta a kezét. Nem rólam beszélsz, gondolta. De nem mondta. Hamarosan alig lehetett levegőt kapni a barakkban. Mindenütt emberek voltak, fiatal nők zsúfolódtak össze öregasszonyokkal, finom hölgyek tenyeres-talpas nőszemélyekkel, ájtatos nénik káromkodó kurvákkal, aranyos kislányok ronda boszorkányokkal. Egy priccsen most már nem négyen, hanem öten feküdtek, de így sem volt elég priccs. A földön, a priccsek alatt is feküdtek, mások hosszú sorokban a barakk közepén lévő jéghideg kályha mellett, vagy a hideg mosdó földjén ültek és aludtak. Mindennap százával küldték őket munkára más gyárakba és más táborokba, de naponta százával jöttek újak Magyarországról és Varsóból. Magyarország maga a pokol, mesélték az újonnan jöttek. Varsó pedig egyszerűen nem létezett, a németek a szó szoros értelmében minden házat szétlőttek a felkelés után, már csak üszkös romok maradtak a városból. Az oroszokra pedig nem lehet számítani, a seregük a felkelés idején végig ott állt a városon kívül, tétlenül szemlélték a pusztítást, és nem tettek semmit, hogy segítsenek a lengyel hadseregnek. Akik látták, megvetően kiköptek, pfúj, de pár pillanat múlva döbbenten tapasztalták, hogy Ravensbrückben ezt nem szabad mondani. A régi tábori veteránok, a hívő kommunisták rögtön rájuk támadtak. Tartsd a szád, te pokolfajzat! Az oroszok a megmentőink! Csak várd ki a végét!

Az újonnan érkezettek közül sokan nem értették, hova kerültek. Meleg kabátokban érkeztek, volt, aki bundában, jó harisnyákban, és szorították a gondosan csomagolt útitáskájukat, aztán értetlenül pislogtak, amikor mindent elvettek tőlük. Az egyik lengyel nő még a kiskutyáját is magával hozta, a másik kalitkát tartott, benne egy ijedten csipogó kanárival. A kutya kapott egy jól irányzott rúgást, a kalitkát egyszerűen félredobták. A lengyel nők felháborodtak. Mi az ördög történik itt? Hiszen ők önként jöttek! Elhitték a németek ígéreteit, hogy ha eljönnek velük nyugat felé, akkor kapnak enni, kapnak munkát, lakást. És akkor most ez… Haza akarnak menni! Most, azonnal! Az SS válaszolt nekik, és a tiltakozás nyomban abbamaradt. A tábori adminisztráció dolga hirtelen megnőtt, a női őrök megszámolták a rabokat, aztán újraszámolták őket, összevertek néhányat hosszú gumibotjaikkal, vagy halálra rugdostak; valakit büntetésből, mert meg akart lógni, arra kényszerítettek, hogy egyegy súlyos hengert húzzon a lágerutcán, amíg össze nem rogyott. De a számok valahogy sosem stimmeltek. Állandóan razziáztak a tábori utcákon, hogy elegendő munkaerőt szedjenek össze a Siemens & Halske, az IG Farben és más nagyvállalatok részére, és gondoskodtak róla, hogy a fürstenbergi kisvállalkozások meg a város környéki parasztok annyi munkáskezet kapjanak, amennyit akarnak, de mégsem tudtak eleget elküldeni. Ravensbrück túlzsúfolt volt és az is maradt. A barakkfőnököket beküldték a barakkba, hogy kihozza az öregeket meg a betegeket; minden nénit, akinek nem sikerült szénnel feketére festenie az ősz haját, kirugdostak az utcákra, meg azokat is, akik már annyira ki voltak éhezve, hogy nem emlékeztek, kik ők és honnan jöttek. Akik tudtak, meneteltek, a többieket feltuszkolták teherautókra, és elvitték egy kicsit arrébb, Uckermarkba, amit ironikus módon ifjúsági tábornak hívtak, s ami a táborlakók hírei szerint Auschwitz volt, kicsiben, bár gázkamra nélkül. Néha lövéseket lehetett hallani abból az irányból. Olyankor az újonnan érkezettek közül valaki rémülten a szájára tette a kezét, hogy elfojtsa a sikoltását, de a legtöbben, azok, akik már hetek, hónapok vagy netán évek óta Ravensbrückben voltak, egyáltalán

nem reagáltak. Továbbra is a nagy céljukkal voltak elfoglalva: hogy életben maradjanak. A tábor végül olyan zsúfolt lett, hogy nem lehetett bemenni a barakkok ajtaján, lépni se lehetett a földön – se be, se ki. Kinyitották az ablakokat, a rabok megpróbáltak a legközelebbi ablakoknál bemászni, aztán a többiekbe kapaszkodva és rajtuk átmászva eljutni a priccsükig. Fent a priccsen aztán meg kellett próbálni megegyezni a többiekkel, amennyire lehetett. Ez működött is valamennyire, már ha értették egymás nyelvét, mert ha nem, verekedés lehetett a vége. A feszültség napról napra nőtt, és egyre fontosabb volt, hogy mindenki összetartson az övéivel. De Miriam nem az övéivel volt. Ő a norvégokkal volt. – Figyelj rám – mondta Else. – Mitt navn er Miriam. Mondjad! Esti sorakozó volt. Miriam a lágerutcát bámulta. Hideg volt. Nagyon hideg. Miriam érezte, ahogy a lábujjai elzsibbadnak a fapapucsban. – Mitt navn er Miriam – mondta. – Nem hallom. Beszélj hangosabban! – mondta Else. Miriam megköszörülte a torkát: – Mitt navn er Miriam. – Jó. Mit gondolsz, mit jelent? Miriam felsóhajtott. Else néha túlságosan is gondos volt. – Hát azt, hogy Miriamnak hívnak… Gondolom. – Pontosan. Ez egy presentasjon, egy bemutatkozás. Miriam bólintott. Körülötte ezernyi más beszélgetés folyt, némelyik sokkal érdekesebb, mint amire Else kényszerítette, de szót fogadott, és hagyta, hogy Else irányítson. Else kikötötte, hogy minden este három új norvég mondatot kell megtanulnia. A többi norvég felvonta a szemöldökét, de nem mondtak ellent. Elsének soha senki nem mondott ellent. Ő volt a norvég csoport központja, s ezekben a kaotikus hetekben majdnem minden újonnan érkezett norvégot maga köré gyűjtött. Már nemcsak egy priccsen voltak norvégok, hanem öt priccs volt tele norvégokkal. Néhányan közülük nem voltak Nacht und Nebel, úgyhogy időnként felmerült egy-egy csomag, vagy a norvég rokonoktól, vagy a francia Vöröskereszttől. Az egyik éppen

megérkezett. Miriam mellett állt a lángvörös arcú kis Bente, és próbált nem mosolyogni. – Sjokolade – suttogta. – Csokoládé volt a csomagban! Else mindjárt megragadta az alkalmat: – Na, Miriam, értetted, mit mondott? Miriam némán bólintott. Hiszen a sjokolade majdnem pontosan úgy hangzott, mint a német Schokolade. – Akkor mondjad. – Csokoládé volt a csomagban. – Nagyon jó. Szereted a csokoládét? Miriam vállat vont. – Nem tudom. Olyan régen volt… Kicsit megmozgatta a lábujjait, hogy visszatérjen beléjük az élet, s közben felrémlett benne egy régi emlék, csokoládéról és Didiről, de hamar elnyomta. Néhány méterrel arrébb Irma Lunz kiabált, olyan éles hangon, hogy majdnem szétpukkadt, és a rabok azonnal elhallgattak. Minden norvég azt csinálta, amit Else mondott, kihúzta magát és vigyázzba állt, de nagyon ügyelt rá, hogy ne nézzen a barakkfőnökre. – Na, most fogjátok be, nyomorult boszorkányok! – ordította Irma Lunz. – Hallottátok? Pofa be! A sorakozó után a norvégok összegyűltek a saját barakkrészükben, és nézték, ahogyan Bente kibontja a csomagot; félig feküdtek vagy térdeltek a priccsükön, és újra és újra elakadt a lélegzetük. Szappan! Igazi szappan, az átkozott habkő helyett. Most majd mindannyian meg tudnak rendesen mosakodni! Két virslikonzerv. Istenem, igazi virsli! És friss répa, egy egész csomóval. Egy doboz cigaretta, az összes közül a legértékesebb valuta. Meg egy csokitorta, nagy torta, tejcsokival! És egy kötény, egy új, virágos kötény. Fodros! Bente olyan arcot vágott, mint aki tudja, hogy kiváltságos, és ettől egyszerre büszke volt és aggódott is. Gyorsan megtörölte a száját, nyelt néhányat, és felnézett. A tekintete bizonytalanul körbejárt. – Ma este szétoszthatjuk a csokoládét – mondta. – De a többit félretenném vasárnapig.

Egy pillanatra csend lett, aztán Else könnyedén megköszörülte a torkát. – A répát is? Bente némán bólintott. – Hadd fogjam meg. – Else, kinyújtotta a kezét. Bente egy pillanatig habozott, azután odanyújtotta a répacsomót. Else megtapogatta az egyik répát. Aztán a másikat. Meg a harmadikat. Bente egy pillanatra lehunyta a szemét, és engedelmesen nézett Else szemébe. – Szóval gondolod, hogy ma este meg kellene ennünk a répát? – Igen. Csokoládéból úgysincs elég. Mindenki válasszon: egy darab répa vagy egy darab csokoládé? – Na de… – Neked persze mindkettő jut, csoki is meg répa is. Bente lehajtotta a fejét, és feladta. – Jó – mondta nagyon halkan. – Persze, igazad van. Így csináljuk. – Rendben – mondta Else. – A köténnyel meg ne törődj. Túl szép, csak feldühítené a női őröket a varrodában. Bente nem válaszolt, elkezdte kis darabokra törni a csokoládét. Else Miriamhoz fordult. – Értetted, amit mondtunk? – Nagyrészt igen. – Jó. Nagyon ügyes vagy. Mit szeretnél, répát vagy csokoládét? – Sjokolade – mosolygott Miriam. Az arcán megfeszült a bőr. Rég nem mosolygott ilyen szélesen. Bente nem tudott ellenállni a csábításnak. Másnap reggel fölvette az új kötényt, arra a világosszürke pamutruhára, amit hónapok óta hordott. Tényleg nagyon szép kötény volt. Vadonatúj, még szinte kicsit merev. Kék alapon vörös rózsák vagy bazsarózsák, sárga boglárkákkal és fehér margarétákkal. A mellrészén kétoldalt fodrokkal. És még egy kis zseb is volt rajta. Valaki meglepetve kapott levegő után. Óóóh… suttogta, amikor Bente egyszer csak ott állt teljes eleganciájában, de azután teljes csend lett a norvégok között. Mit fog mondani Else? De Else semmit nem mondott, kicsit megcsóválta a fejét, s a kezét Miriam hátára

téve maga előtt tolta a lányt a tömegben. Sietniük kellett, sorakozó volt. Else mindig nagyon gondosan helyezte el őket a sorban. Középre kell állni, se túl előre, se túl hátra, akkor tűnik fel az ember legkevésbé, magyarázta Miriamnak. Tulajdonképpen szabad volt beszélni, de csak fojtott hangon, és csak amikor a többiek is beszéltek, és nem volt szabad ránézni arra, akivel beszélt az ember. Egyenesen előre kellett nézni, egész idő alatt. Vakarózni tilos volt, mindegy, mennyire csíptek a tetvek, vagy milyen mélyen ásták be magukat a rühatkák a bőrbe. Mélyeket kellett lélegezni, és meg kellett próbálni másra figyelni. Például az időjárásra. Vagy a napfelkeltére. Vagy a magas égre. Mert Ravensbrück fölött egészen sajátos ég volt. Észrevette-e Miriam? Az ég itt magasabb volt, mint bárhol máshol, talán Norvégiát kivéve. Napfelkeltekor különösen élénk színekben pompázott. És amikor felkelt a nap, még intenzívebben világoskék volt. Elsének és Miriamnak azonban ma nem sikerült a legjobb helyre kerülni, majdnem az utolsó sorban jutott nekik hely. Bente és még néhány norvég ráadásul még hátrébb állt. Else kézen fogta Miriamot, és megpróbált egy sorral, azután még egy sorral előrébb furakodni. – Átkozott barom – mondta valaki mögöttük. Valaki más is sziszegett valamit, egyikük sem értette, mit, de Else és Miriam nem válaszoltak, csak furakodtak előre, a pillantásukat messzire szegezve. Irma Lunz még nem tűnt fel, s ők ketten hamarosan egyenes háttal, vigyázzban álltak valahol, ami már majdnem középnek számított, több sorral Bente és veszélyes köténye előtt. Közvetlen mellettük egy szegény kísérleti nyúl közönyösen lógott a mankóin. Valamit mormogott, de nem lehetett pontosan érteni, mit. Nem mintha Else és Miriam odafigyelt volna; őket nagyon is lefoglalta a saját gondjuk. – Bente meg fogja bánni – mondta Else. Miriam Else keze után nyúlt, és könnyedén megszorította. – Valószínűleg. – Tartsd magad távol tőle. Miriam bólintott, és norvégul válaszolt: – Jeg vil.

Inkább sejtette, mint látta, hogy Else mosolyog: – Ügyes lány. Egy kicsit arrébb valaki ordított. A németek már közeledtek, és Irma Lunz hajszoltan rontott ki a barakkból. Már se cipőfűzője, se harisnyája nem volt, de mindkét kezével szorongatta vastag pálcáját. Bentét aznap este Miriam és Lykke támogatta kétoldalt, amikor hazafelé mentek a varrodából. Már nem vérzett, de az arca feldagadt, a lábán kék csíkok futottak. De a legrosszabbul a háta nézett ki; amikor Else óvatosan rátette a kezét, felnyüszített a fájdalomtól. Most már nem jajgatott, de nem volt teljesen tudatánál; időnként igyekezett egy-két lépést tenni; mezítláb, mert a facipője elveszett. Valaki biztos ellopta, miközben ő ájultan feküdt a varroda padlóján. Elsének igaza lett. A kötény túlságosan szép volt. Három Aufseherin úgy gondolta, hogy ahhoz mindenképp túl szép, hogy egy elfajzott norvég viselje. Így most sokkal jobban nézett ki, ahogy ott lógott és himbálózott Bente nyakában. Fodor már nem volt rajta, meg zseb sem. Sőt megkötője sem volt már. A kis csoport megállt, amikor beért a lágerutcába. Ez meg mi? Még többen jöttek? Igen, úgy látszik. Az utca tele volt nőkkel, sikoltozó, hisztériázó nőkkel, akik metsző hangon kiáltoztak, lengyelül, magyarul és más, érthetetlen nyelveken. Azonkívül több árja, szőke Aufseherin rohangált, mint amennyit valaha láttak az újonnan jöttek közt. Rendesen fel voltak szerelkezve: pálca és gumibot is volt náluk. – Most vigyázzatok – mondta Else, aki előttük állt. – Látjátok a géppuskákat? Miriam szótlanul bólintott. Látta. Húszméterenként álltak az SSkatonák végig az utcán. Géppuskát tartottak. Volt, aki mozdulatlanul állt, mások idegesen pásztáztak a tekintetükkel, balról jobbra, jobbról balra. Idegesnek tűntek. Kellemetlenül idegesnek. – Várjatok – mondta Else. – Menjetek kicsit balra. Előre és balra. Bente megint összeesett, s most súlyosan, ernyedten lógott Miriam és Lykke között. Miriam térde megroggyant, de hamar újra erőre kapott, és továbbvonszolta. Lykke az ajkába harapott, és egyenesen előrebámult. Else egyenes háttal haladt előttük, nem

nézett se jobbra, se balra. Néhány méterrel a barakkok előtt elkanyarodott, és egyenesen haladt tovább. Már csak egy méterre volt az egyik SS-katonától, de nem nézett rá, csak haladt tovább. A katona utána nézett, de nem mozdult. Miriam és Lykke lehajtott fejjel, kicsit meggörnyedve, visszafojtott lélegzettel mentek el mellette. – Miatyánk, ki vagy a mennyekben… – motyogta Miriam, és lehunyta a szemét, de azonnal ki is nyitotta újra. Megbolondult? Hiszen ő zsidó, nem mondogathat keresztény imákat, ezt mindenki tudja. De Isten ezúttal otthon volt, és úgy látszott, senki nem hallotta, hogy hozzá beszél. A lágerutcán teljes hangzavar uralkodott az összezsúfolt sok ezer nő rémült kiáltozásaitól. Úgy tűnt, nem a szokásos módon fogadták őket. Talán egyszerűen túl sokan voltak. Egyiken sem volt karszalag, és sokan még saját rendes ruhájukban voltak, jó harisnyában és igazi cipőben. És senki nem foglalkozott azzal, hogy megtanítsa őket a rendes tábori viselkedésre. Amikor pálcával ütötték őket, nyüszítettek, ha meg gumibottal verték, ordítottak, mint a vadállatok. Na, majd megtanulják. Bente felemelte a fejét, és megpróbált néhány lépést tenni. Else céltudatosan haladt előttük. Hamarosan elérik a barakkjukat. Utána már csak be kell jutni az ajtón, már ahogy lehetséges. Arra nem volt esély, hogy az ablakon keresztül jussanak be, amíg Bente ilyen állapotban van… – Halt! Else azonnal megállt, Miriam és Lykke egy lépéssel többet tett a kelleténél. Egy szőke Aufseherin szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel állt előttük. Bente felé intett a fejével. – Engedjétek el! Miriam és Lykke gyorsan egymásra pillantottak, azután nagyon óvatosan leeresztették, és hasra fektették Bentét a földön. – Ma este pluszszolgálat. Építkezés! Te meg te! Ki a mezőre! Else kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán gyorsan újra becsukta. Bólintott, megfordult, és hangtalanul mutatta Miriamnak és Lykkének: Gyertek. Gyors pillantást vetettek Bentére, aki láthatóan még magánál volt; szétterpesztett ujjaival a földet

karmolta. Talán félt, vagy nagy fájdalmai voltak. A többiek megfordultak, és elindultak. Lassan besötétedett, de nem volt annyira sötét, hogy ne látták volna, hogy megnyitották a szögesdrótot a vizenyős rét felé. Odakinn a magas fák csupasz ágai kirajzolódtak a szürke esti égen. Ezen az estén nem volt olyan magas az ég, a felhők lenyomták. Két gépfegyveres SS-katona állt a kerítés nyílásának két oldalán, szétszórt fogolycsoportok meneteltek lassan a mezőn keresztül egy pont felé, ahol az SS-ek éppen egy hordozható fényszórót igyekeztek fölszerelni. – In mit Ihnen! – ordította az egyik katona. – Gyerünk! Persze Else ment elöl, Miriam és Lykke, akik megpróbáltak olyan észrevétlenek maradni, amennyire csak lehetett, kézen fogva utána. Füvön lépkedtek, évek óta először füvön, még ha hervadt, sárga és kicsit kemény volt is, mert az ősz már beköszöntött és a fagy is leselkedett. Ám a föld puha és nedves volt alattuk, mindig cuppant egyet, amikor fölemelték a lábukat. Talán nem is mező volt ez. Talán mocsár volt, ami csak mezőnek látszott. – Ti, ott! – kiáltott egy SS-tiszt kicsit arrébb, és Elsére mutatott. – Gyertek ide. Else kiegyenesedett, és a tiszt felé sietett. Cupp, hallatszott, valahányszor felemelte a lábát. Cupp, cupp, cupp. Az egyik facipő mindig le akart esni Miriam lábáról, de az utolsó pillanatban sikerült megtartania. Itt biztosan nem szeretne mezítláb menni. Az SS-tiszt Elsére szegezte a tekintetét. – Beszéltek németül? Else kiegyenesítette a hátát, és kifogástalan vigyázzba állt. – Igenis. – Igenis kicsoda? – Igenis, Herr Obersturmführer! A tiszt grimaszolt egyet. – Tanuld meg a rangfokozatokat, te mocskos állat. Untersturmführer. Honnan jöttök? – A nyolcas barakkból, Herr Untersturmführer. – Idióta. Melyik országból? – Norvégiából, Herr Untersturmführer.

Az SS-tiszt vágott egy grimaszt, és kutatni kezdett a felső zsebében, kivett egy cigarettát, és a szájába tette. – Na ja, persze. Mind a hárman? Else egy pillanatig gondolkodott, aztán hazudott egyet: – Igenis, Herr Untersturmführer. Az SS-tiszt meggyújtotta a cigarettáját. Az öngyújtó megcsillant. Lehet, hogy ezüstből volt. – Na jó, akkor ti legalább tudtok dolgozni. Itt felállítunk egy sátrat. Else csodálkozva pislogott, de vigyázott, hogy ne látsszon. – Igenis, Herr Untersturmführer. – Te meg az a kettő felállítjátok a sátorrudakat. Tízméterenként egyet. – Igenis, Herr Untersturmführer. A tiszt mélyet szívott a cigarettájából, és vállat vont. – Na, akkor rajta! De Else nem mozdult, gyorsan mély levegőt vett, és megkérdezte: – Hogyan mérjük ki, Herr Untersturmführer? A tiszt csak mosolygott, megvonta a vállát, és megint mélyet szívott a cigarettájából. – Tudja a fene. Olyat kérdezz, aki tudja. Jó időbe került, míg találtak valakit, aki tudta: egy szokatlanul magas lengyel, aki rémesen beszélt oroszul, de láthatólag rendes utasításokat kapott. Katonai sátrat kellett fölállítani, olyat, amilyet a gyakorlatozásnál és a fronton is használnak. Ebben most abból a sok ezerből kell majd elhelyezni rabokat, akik az utolsó napokban jöttek, és még az SS se tudta betuszkolni őket a barakkokba. A magas lengyel pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Ráadásul csodával határos módon mérőszalag is volt nála, igaz, csak egy méter hosszú, de mégis egy mérőszalag. Else és a magas lengyel elkezdte azonnal kimérni, hol álljanak a sátorkarók. Miriam és Lykke pedig jó ideig kószáltak, mire találtak egy halom sátorkarót. Ez megvolt, de akkor most oda kellett vonszolni őket Elséhez és a lengyelhez. Fújni kezdett a szél, és egyszerre nagyon hideg lett. Miriam maga köré fonta karját, míg visszaszaladt a sátorkarókhoz. Szerencsére volt rajta egy blúz a rabruha alatt, igaz, az nem sokat melegített. De a rabruha hosszú

ujjú volt. Lykkén csak egy rövid ujjú nyári ruha volt, már vacogott a foga. – Mozogj egyfolytában – mondta Miriam, és Lykke némán bólintott. Néhány sátorkarót szorosan magához ölelt, és szaladt vissza Elséhez. A lába körül tocsogott a víz. A karók voltak a könnyű feladat. A sátorponyva a nehéz. Tizenhárom sovány, kiéhezett nő állt sorba, és próbálta megemelni, de nem ment. A súlyos, összegöngyölt ponyva kicsúszott a kezükből, leesett a földre, és elsodort néhány sátorkarót. Az SS-katonák ott álldogáltak körülöttük, és gúnyosan nevetgéltek. – Um Gottes Himmel! Micsoda kontárok! – Szedjétek már össze magatokat, a francba! Schädlingen! – Lusta banda! Egy kis erőfeszítésre sem képesek! – Gondolod, hogy ezek a hitvány állatok tényleg meg tudják csinálni? Ugyan! Az asszonyok úgy tettek, mintha semmit nem hallanának. Minden arc ugyanolyan volt, mint máskor: néma és zárt. Senki nem pillantott az SS-ekre. Miriam és Lykke újra felállította a kidőlt sátorkarókat, aztán visszaszaladtak, megragadták a sátorlapot, és felkészültek az újabb próbálkozásra. – Egy, kettő, három! – vezényelt Else. A tizenhárom nő újra nekilátott, teljes erejüket megfeszítve igyekeztek kifeszíteni a sátorlapot, de csak a feléig jutottak. Amikor mellmagasságba értek, az egyik lány megcsúszott és elesett, a körülötte állók meginogtak, és pillanatokon belül a súlyos ponyva megint a földre esett. Az egyik SS-katona elveszítette a türelmét. – Mi az isten van már! – ordította. Eldobta a csikkjét, rátaposott, majd nagyon céltudatosan Else felé indult. Else azonnal vigyázzállásba merevedett, de ez már nem segített – a katona puskatussal nagyot vágott a szájára. – Na, most már ügyelj rá, hogy felrakják azt a szaros sátorlapot – mondta kedélyesen. Másnap reggel hidegebb volt, mint valaha. Miriam szokás szerint arra ébredt, hogy Else rázza a vállát, de egyáltalán nem akart

felébredni, alig aludt egy órát. Nem akart még egy sorakozót, nem akart egész nap a varrodában ülni, és néhány száz ujjat bevarrni néhány száz egyenruhába. Egyszerűen nem akart. – Bente meghalt – mondta Else a háta mögött. Miriam megfordult, és ülő helyzetbe kászálódott. Pislogva próbálta elűzni a látványt, amit nem akart látni. Bente tényleg meghalt. Kiterült, eltorzult teste ott feküdt a szemközti priccsen. Senki nem zárta le a szemét. Az ajka szétnyílt, kilátszottak fehér fogai. Nyitott kezén begörbültek az ujjai, mintha meg akarna fogni valamit vagy megkarmolni valakit. – Bente! Lykke szipogott, és összetette a kezét, mintha imádkozna. A puszta mozdulat őrült dühöt keltett Miriamban, amin maga is meglepődött, hiszen régóta nem érzett mást, mint éhséget és undort. Ökölbe szorította a kezét, mintha most azonnal verekedni akarna, de aztán uralkodott magán. Nem szabad mutatnia, hogy mit érez, még azt se, hogy egyáltalán érez valamit, mert aztán ő is úgy jár, mint Bente. Egyedül Else tudja, hogyan kell ilyenkor viselkedni, úgyhogy felé fordította a fejét, és ránézett. Katasztrófa. Else volt ezen a reggelen a második katasztrófa. Az ajka megdagadt. A felső ajka felrepedt, és sebek borították. A vér végigfolyt az állán, és amikor mondani akart valamit, látszott, hogy az egyik metszőfoga lóg. Tanácstalanul nézett, aztán két ujjával benyúlt, és megragadta a fogat. Óvatosan kiszakította. Miriam akaratlanul kinyújtotta a kezét, Else belerakta a fogat, aztán mindketten nézték, ahogy ott feküdt Miriam tenyerén. Else metszőfoga. Véresen. Valamit tenni kellett. – Várj itt – mondta Miriam, és meglepően fürgén a priccs szélére mászott, lehuppant a földre, és kiszaladt a mosdóba, amilyen gyorsan csak lehetett a sok fekvő, ülő, álló test között. Elfelejtett törülközőt magával vinni, de ez most mindegy volt – futás közben elkezdte kigombolni a csíkos rabingét, levette a blúzát, miközben belökte az ajtót, visszabújt az ingébe, a gombolással nem törődött, odarohant az egyik vízcsaphoz, és a jéghideg víz alá tartotta a blúzt.

Szerencse, hogy a víz jéghideg volt. Ez talán kicsit segít a feldagadt szájon. – Na – mondta, amikor visszaért a priccshez –, ne mozogj, ülj nyugodtan, amíg lemosom a vért. – Mintha az segítene – mondta Else egy kis sóhajjal, fakó hangon. Ezen a reggelen Miriam volt az, aki maga előtt tolta Elsét a sorakozóhoz, ő furakodott át Elsével együtt az ajtón, ő kapta a gúnyos megjegyzéseket és káromkodásokat a többiektől, akik között utat vágott a könyökével, és ő volt az, aki egy pillanatra megállt kint a lágerutcán, és megpróbálta kiokoskodni, hova álljanak. Hál’ istennek még sötét volt, s ha egy kicsit balra állnak, a homályosabb oldalra, talán senki nem veszi észre Else feldagadt száját. Else engedelmeskedett, de szokatlanul lassú volt, úgy nézett ki, mint aki víz alatt járkál. Láthatólag igyekezett vigyázzba állni, de mintha túl nehéz lenne a feje, folyton előrebukott, a háta pedig úgy meggörbült, ahogy Miriam még sosem látta. Megint Else hátára tette a kezét, félszegen megpróbálta kiegyenesíteni a hátát, de hiába. De talán mindegy is, mert a lágerutca annyira tele volt mérges veteránokkal és hisztérikus újoncokkal, hogy elég kicsi volt az esély, hogy egy német észrevegye Else sérülését, és azonnal halálra ítélje őt, így csak megfogta és megszorította Else kezét. Valamit mondani is akart, de semmi nem jutott eszébe. Gyors pillantást vetett jobbra, és látta, ahogy Lykke és Marie kivonszolják Bente holttestét a barakkból. Lykke Bente bal karját fogta, Marie a jobbat. Egyikük sem sírt, de az arcuk fájdalmasan eltorzult, és Miriam nem tudta, hogy a bánattól-e vagy mert nehéz volt a holttest. Aztán eltűntek a tömegben. Miriam tudta, hova tartanak. A hullahegyhez. Amit ő minden reggel gondosan elkerült a pillantásával. Ma sem akart odanézni. Else nagy levegőt vett mellette; mély és reszketős lélegzetvétel volt, szinte zokogás. Miriam még szorosabban fogta a kezét. Muszáj valamit mondania, ez most életbe vágó… de mit? – Framtid – mondta aztán, a tőle telhető legjobb norvég kiejtéssel. Else meglepetve pillantott rá, aztán elengedte Miriam kezét, és felemelte a sajátját. Kérdő tekintettel nézte a tenyerét, és pislogott néhányat.

– Havazik – mondta aztán. Miriam bólintott. Az előbb még nem érezte a hideget, de most megborzongott. Csakhogy az égből nem hó esett. Rosszabb. Havas eső volt, jéghideg, nedves, súlyos eső, amitől a hideg bekúszott a bőr és az izmok alá, a csontvelőig. És megérkeztek az Aufseherinek. Ezen a reggelen köpeny volt rajtuk, meleg, fekete gyapjúköpeny, ami megvédte őket a hidegtől. És megkezdődött a rabszámlálás. Bent a varrodában kicsit melegebb volt. Miriam megtornáztatta fagyott ujjait, aztán újra összekulcsolta a kezét, hogy a zsibbadás megszűnjön, s közben hátrapillantott, hogy lássa Elsét. És lám, már ott állt a fonalas asztalnál és valamin ügyködött. Talán kicsit rendbe akarta hozni magát; beszívta a dagadt felső ajkát, és kidüllesztette az alsót. Így inkább úgy festett, mintha csak egy grimaszt vágna, nem mint egy sebesült. Ha szerencséje van, az Aufseherinek nem veszik észre, és Elsének eddig mindig szerencséje volt. Igaz, Bentének is. Legalábbis tegnapig. Lykke a Miriam melletti sorban ült, a másik irányba fordulva, s éppen a szálat fűzte be a varrógépbe. Hunyorogva igyekezett átfűzni a szálat a tűn, de nem sikerült, akkor megnyálazta, és újra próbálkozott. Így már ment. A válla ellazult. Miriam erősen nézte, de Lykke nem nézett föl. Láthatólag nem értette, hogy muszáj lenne szemkontaktusban maradniuk, hogy ez létfontosságú, mert Else nem éli túl ezt a napot, ha Lykke és Miriam nem néznek egymásra. Lykke úgy ült, hogy láthatta Elsét anélkül, hogy elfordította volna a fejét, tehát egy pillantással figyelmeztetheti Miriamot a veszélyre, vagyis ha egy Aufseherin közeledik. Mert akkor Miriam közbeléphet. Hogy hogyan, azt még nem tudta, csak azt, hogy tesz valamit. De Lykke nem nézett Miriamra, csak fogott egy elejét meg egy hátát, gondosan egymásra helyezte őket, leeresztette a talpat, és elkezdte varrni az aznapi első vállat. A fenébe! Miriam is fogta az első kabátujjat meg egy félkész kabátot, egymásra tette a két varrást, és leeresztette a tűt, de még utoljára Lykkére nézett, mielőtt varrni kezdett. Amikor megint felnézett, végre találkozott a pillantásuk. Miriam bólintott, Lykke gyorsan visszabólintott.

A megegyezés tehát megszületett. Lykke figyeli Elsét. Ha történne valami, Miriam közbelép. Egy fél óra alatt kialakult a ritmus. Lykke két vállvarrással elkészült, míg Miriam bevarrt egy kabátujjat, utána mindketten felnéztek, és váltottak egy pillantást. Egyelőre nincs veszély. Lykke kicsit felhúzta a vállát, mikor Else elindult az ő sorában, de aztán ellazult. Az Aufseherinek éppen a kályha körül gyülekeztek, talán fáztak, mert néhányan a tűz felé nyújtották a kezüket. Odakint a havas eső nedves hóvá változott, és mintha a szél is feltámadt volna. A kályha körül valaki valami vicceset mondhatott, mert az Aufseherinek hangosan felkacagtak. Aki mondta, annyira élvezte, hogy örömében a combját csapkodta a gumibotjával. Miriam összegörnyedt a fejfájástól, de a keze gépiesen nyúlt egy újabb darab kabátujjért és egy félkész kabátért, egymáshoz illesztette a varrásokat, és varrni kezdett. Félig lehunyta a szemét, de amikor legközelebb felnézett, látta, hogy Lykke nyugtalannak látszik. Az Aufseherinek csoportja kezdett szétoszlani, hármasával járták a sorokat, és vizsgálták a rabok munkáját. – Ez meg mi? Jézusom! Az egyik megállt Lykke előtt, és egy első meg egy hátsó részt vizsgált. Fordítva volt összevarrva, Miriam még néhány méter távolságból is látta, hogy Lykke rosszul varrt össze két részt. A karnyílás ott volt, ahol a gallérnak kellett volna lennie. Ez pedig Miriam hibája volt, mert ő kényszerítette Lykkét, hogy Elsére ügyeljen! – Szabotázs! – kiáltotta az Aufseherin, letépte Lykke kendőjét, erősen belemarkolt a hajába, és úgy rázta a lányt. – Ez a mocskos szörnyeteg szabotázsra vetemedik! A két másik felemelte a gumibotját, a teremben egy pillanat alatt halálos csönd lett. Minden gép leállt, de mikor a rabok látták, hogy nem őket fenyegeti a veszély, újra varrni kezdtek. Miriam is. Bal mutatóujját a tű alá helyezte, és a térdével megnyomta az indítógombot. A tű áthatolt a körmén, egészen a csontig. Csak ezután kezdett üvölteni. A büntetőblokkban nagy csend volt másnap reggel. Senki nem kiabált, nem énekelt, nem sírt. Csend volt.

Nem csoda. Péntek volt. Talán minden rab olyan némán és várakozóan ült a cellájában, mint Miriam és Sylvianne. Összekuporodva a földön, hátukat a szürke cementfalnak vetve, karjukat a térdük köré fonva. Sylvianne a fejét is a térdére hajtotta, mintha az egész világot ki akarná zárni. Nem volt rajta kendő, így Miriam láthatta, hogy kopaszodik; a fehér bőr már átviláglott a gyér hajcsomókon. Sylvianne nagyon sovány volt. Olyan sovány, amilyet Miriam még sosem látott. Még Auschwitzból sem emlékezett senkire, aki ennyire csontvázszerű volt, és még élt. Sylvianne-nak nagy fekete szeme volt, az arca ráncos és beesett, a fogai mintha ki akarnának törni a szájából, a karjáról lógott a ráncos bőr. Tulajdonképpen neki is „muzulmánnak” kellene lennie, aki se nem élő, se nem halott, de nem az volt. Ő még tudott beszélni, még ha nagyon rekedten és különös kiejtéssel is. Élt. – Állj fel – kérte egy idő után. – Nem fekhetsz a földön. Nemsokára jön Binz. Ellenőrzés. Valahonnan messziről beúszott egy másik hang is. Egy emlék. Nem szabad feladnod, mondta Else. Ezt ne felejtsd. Neked ki kell tartanod. Miriam döntött. Összeszedte minden erejét. Felhúzta a térdét, felnyomta a fenekét. Kicsit csodálkozott is, hogy igazából nem is fájt annyira. Végül a könyökére támaszkodott, és feltérdelt. – Jó – mondta a rekedt hang. – Na, most állj föl. De Miriam erre még nem volt képes. Ülve maradt, és körülnézett a homályos cellában. Csak néhány deciméterre volt a faltól. Talán odáig eljuthat. Arrébb tette a bal lábát. Aztán a jobbat. Elmászott a falig, és lerogyott. A sovány nőt, a cellatársát szemlélte. – Sylvianne – mondta az, aztán nekitámaszkodott a szemközti falnak. Miriam egy pillanat múlva megértette. Ez egy presentasjon volt. És Else megtanította neki, hogyan kell rá válaszolni. – Miriam – mondta pici főhajtással, ahogy illik. Sylvianne elmosolyodott, kilátszott az összes foga. – Zsidó. Miriam némán bólintott. – És még gyerek. Szegény ördög…

Mintha Miriam sajnálatra méltóbb volna, mint ő. A cella teljesen szürke volt. Szürke cementpadló, szürke mennyezet, szürke falak, egy szürke fémvécé és egy hasonlóan szürke mosdó ugyanabból az anyagból. Két elszürkült deszkaágy felhajtva a falnál. Világítás nem volt, csak a rácson szűrődött be némi fény a folyosóról. Odakint egy szürke nő haladt el a folyosón, a hátát begörbítette, a keze összekulcsolva a köténye alatt. Minden rács előtt mormogott valamit, aztán sietett tovább. Miriam utána nézett. – Mit mondott? Sylvianne enyhén vállat vont. – Csak azt, hogy nemsokára jön Binz. Ez a dolga, hogy körbejárjon, és ezt közölje. Miriam a homlokát ráncolta. Furcsa munka… – Bibliamagyarázó. Jehova tanúja, tudod, olyan lila háromszöges. Kicsit bolondok valahol – közölte Sylvianne. Lassan ingadozó léptekkel a mosdóhoz ment, elcsavarta a csapot. Tiszta, hideg víz spriccelt a kezére. – Isten hozta a Hilton Szállóban, kisasszony – mondta aztán. – Mármint a ravensbrücki változatban. Ez a víz életmentő lehet holnap, ha jól gazdálkodunk vele. Sylvianne öt hetet töltött sötétzárkában, aztán kiengedték egy hétre, de két nap múlva megint visszahozták. – Innen van az elegáns alakom – mondta, és egy mosolynak szánt valamiben kivillantotta a fogait. Az arca teljesen ráncos lett. – A sötétzárkában csak minden negyedik nap kapunk enni. Bár egy kis kenyeret mindennap adnak. És kávét. Gondosan megtöltött egy poharat hideg vízzel, megtámaszkodott a mosdóállványban és mohón inni kezdett, aztán megfordult, és még egyszer Miriamra nézett. – Idejönnél segíteni? Miriam a falnak támaszkodott és felállt, majd egy pillanatig állva maradt és tapogatózott. Ne, ettől csak fáj a mutatóujja. Meg egy kicsit a bal lába. Meg a háta, ahol az egyik kápó belerúgott. De egyébként jól volt. Nem kellett végig a falhoz támaszkodnia, ki tudott

nyújtózni, és csaknem egyenes háttal oda tudott lépni Sylviannehoz. – Adj egy kis papírt. Mindig rosszul leszek, ha lehajolok… Miriam követte a pillantását. Egy egész halom összetépett újság hevert a vécé mellett, lehajolt, és felvette az egyik újságot. Odanyújtotta Sylvianne-nak, de az a fejét rázta. – Ne, csak egy lapot. A vécépapírt is porciózzák… Miriam bólintott, letépett egy oldalt, és rápillantott: szőke lányok meneteltek egy országúton. Mindegyiken fehér blúz és nyakkendő. Mindegyiknek kerek arca volt. Mind mosolygott. Aki legelöl ment, horogkeresztes zászlót vitt… – Bund Deutsche Mädel – mondta egy fintorral Sylvianne. – Az külön öröm, hogy mi a seggünket törölhetjük a vigyorgó arcukkal… De aztán elkapta az újságlapot, és súrolni kezdte vele a mosdótálat. Először a kutyát hallották. Három mély ugatás és egy tompa morgás. Egy becsapódó ajtó. Egy sötét női hang ordítása. Egy sikoly. Az isten szerelmére, Binz, az isten szerelmére! Sylvianne szorosan a rács elé állt. – Gyere ide – mondta, és mindkét kezével végigsimított kócos haján. – Ide. Vigyázzba állunk, amikor jön, különben bedühödik. Valahol becsapódott egy másik ajtó. Miriam megigazította a kendőjét, és tett néhány lépést Sylvianne felé. A szeme előtt elsötétült a világ, egy pillanatra megállt, hadd múljon el, hagyta, hogy a padló süllyedjen és emelkedjen, mielőtt újra elindult. Elért Sylvianne-ig, ott állt mellette. Még azt is megengedte magának, hogy megfogja Sylvianne szoknyáját. – Mit csinálsz? – kérdezte Sylvianne. – Kapaszkodom beléd – felelte Miriam. Ekkor ért a rács elé Binz. Miriam elengedte Sylvianne szoknyáját, de először nem bírta levenni a szemét a német juhászról. A kutyának sárga szeme volt. Binz maga viszont teljesen színtelen. Vagy talán mégsem… vagy csak nagyon fakó színei voltak. Agyonmosottnak látszott, mint aki túl sokáig ázott a vízben, és hagyta elfolyni a színeit. A haja homokszín. A bőre világosszürke. Az

ajka úgyszintén. A szeme pedig olyan világoskék volt, hogy az írisze alig látszott. De a hangja nem volt fakó. Betöltötte az egész cellát, még mielőtt kinyitotta volna. – A nevem Binz! Ezt jegyezzétek meg egyszer s mindenkorra, mert nem óhajtom elismételni! Miriam tökéletes vigyázzban állt, előreszegezett tekintettel. A látómezeje szélén ott sejtette a német juhászt, Binz nyilván odakötötte az ajtó elé. A kutya tompán morgott. A szeme sarkából látta, ahogy Binz belép, és korbácsa végével Sylvianne álla alá nyúl, és felemeli. – Aha. Na, és milyen itt? Sylvianne nem válaszolt azonnal. Binz még feljebb nyomta az állát. – Mi? Azt kérdeztem, milyen itt? Sylvianne hangja egészen máshogy hangzott most, mint mikor egyedül voltak a cellában. Még rekedtebben. Szinte sziszegett. – Jó, köszönöm. Binz nem ütött. Sem a korbácsot, sem a kutyát nem használta, hogy sakkban tartsa őket. Miriam hátán mégis végigfutott a hideg veríték, amikor Binz kiment a cellából. A szó még ott keringett a levegőben. Szabotőr! Huszonöt botütés! Felrémlett Lykke barázdált hátának emléke, ám ezt gyorsan elnyomta, de amikor nem ment, akkor azzal vigasztalta magát, hogy azután több napra betegszabadságot kapott. Mert hát úgy volt, nem? Hogy Lykke napokig ott maradhatott a barakkban, ugye? De talán mégsem, már nem emlékszik pontosan… Verés. Ez volt a büntetés, amiért a varrásnál átszúrta az ujját. Volt, aki nem élte túl a huszonöt ütést… Nem. Erre nem szabad gondolnia. Egyáltalán semmire sem szabad gondolnia. A fej legyen teljesen tompa és üres. Sylvianne lerogyott a vécéülőkére, karjával a mosdóra támaszkodott, a fejét meg a karjára támasztotta. Vékony blúzán keresztül jól látszott göcsörtös gerince és vékony bordái. A blúz régen sárga lehetett. Sylvianne-t nem fogják megverni, ő Sonderbehandlungot kap helyette. Miriam nem tudta, mi az. De

Sylvianne nyilván örül, hogy vele avatják föl a tábor egyik új berendezését, mondta Binz gonosz mosollyal. Hát nem jó? Ugye? Minden bizonnyal különleges megtiszteltetés, hogy ő az első, akit nem kell Auschwitzba vinni, hogy ezt a kezelést megkapja. Csak sajnos még beletelik egy jó hét, amíg használatba lehet venni ezt az új alkalmatosságot, de Binz biztosra veszi, hogy Sylvianne örömest vár… – Sylvianne – suttogta Miriam. – Milyen az? A sovány test megborzongott, de Sylvianne nem válaszolt. Azóta nem szólt egyetlen szót sem. Igaz, felállt, amikor eljött a lefekvés ideje, elvonszolta magát a bal oldali faágyig, lerogyott rá, de nem húzta magára a vékony takarót, ami példásan összehajtva feküdt a végében. Miriam várt néhány percet, mielőtt ő is lehuppant az ágyára, de rögtön utána fel is kelt, odament Sylvianne–hoz, kivette a takarót a lába alól, és óvatosan betakarta vele. Sylvianne nem reagált, csak feküdt tovább a hasán, arccal a falnak. Miriam szerette volna megsimogatni az arcát. De nem merte. Most pedig már reggel volt. Péntek reggel. A verés reggele. Felkeltek, amikor a szürke bibliamagyarázó körbejárt a céklafőzettel és egy kis kenyérrel. Szabályszerűen összehajtották a takarójukat, felhajtották az ágyukat, leguggoltak a saját cellafaluk mellé, és összekuporodtak. Sylvianne nem nyúlt a kávéjához, egyetlen falat kenyeret sem evett, Miriam nem mosakodott, és a fogát sem mosta meg az ujjával, ahogy Else tanította. De Else sosem volt a verőszobában. Miriam nem tudta, hogyan kell ott viselkedni. De nemsokára megtudja. Mármint ha túléli az egészet. Nagyot kortyolt a céklafőzetből, aztán összekulcsolta a kezét, és elkezdte magában mondani a Miatyánkot. A kulcs megcsörrent a zárban. Ezen a reggelen nem Binz jött, hanem egy fiatal, teljesen ismeretlen Aufseherin, akit Miriam sosem látott azelőtt. Egy kampóhoz kötötte a kutyát a folyosón, gyorsan megsimogatta a fejét, mielőtt kinyitotta a rácsot, amely két világot választott el. Ebben a pillanatban megváltozott az idő; ami ekkor történt, újra meg újra meg fog történni, minden éjjel, az örökkévalóságig.

Az Aufseherin benézett a cellába, és megmutatta magát. Szép volt. Szőke hajában friss dauer, az arcán nagyon vékony púderréteg, feje búbján hetykén félrecsapva a sapka. Fekete csizmáját egy asszony kefélte ki, aki a Jehova tanúihoz tartozott, s most úgy csillogott, mint ennek az asszonynak az álma a földi paradicsomról, melynek nevében teljesen önként ott maradt a táborban. Pedig szabadon engedték volna, mihelyt aláírja a papírt, amelyben megtagadja a hitét. Erre nem volt hajlandó, mint ahogy a többi tanú sem, s így esett, hogy az Aufseherin nadrágszoknyája mindig frissen volt vasalva, fehér blúzának gallérja pedig tökéletesen rásimult az egyenruha blézerének hajtókájára. Az Aufseherin korbácsot tartott a háta mögött. Nem ütött vele, nem lóbálta, még csak föl sem emelte, de nem állta meg, hogy ne mosolyodjon el a gondolatra, hogy a rab valójában sejti, hogy ott van. A rab nem volt szép. Magas volt és sovány, de olyan rossz tartása volt, hogy mégsem volt magasabb, mint az Aufseherin. Enyhén előregörnyedve állt, mint egy öregasszony, pedig tizenöttizenhat évesnél aligha lehetett idősebb, és természetellenesen nagy, éhes szemei körül fekete karikák látszottak. A szája félig nyitva, mintha mindjárt nyálazni kezdene. A szeme pedig ide-oda járt az Aufseherin és a kutya között. – Raus! – üvöltötte az Aufseherin. – Gyerünk, kifelé! Tizenöt másodperc telt el, míg a rab engedelmeskedett, tizenöt tétovázó másodperc, tizenöt másodperc, míg a lány pillantása még háromszor járta meg az utat a kutya és az Aufseherin között. És ennyi elég volt. Az Aufseherin fölemelte a korbácsot. – Nem hallottad, mit mondtam, te disznó? Süket vagy? Raus! Raus! Raus! És a lány ingatag léptekkel kiment a folyosóra, jobbra fordult, és a verőszoba felé indult.

5. Városi park a paradicsomban Megfordulunk és emlékezünk – a halottakra és magunkra. A túlélők kézen fogják a holtakat, S mi visszatérünk az életbe, Ami egykor a miénk volt, és ma is az. Cordelia Edvardson Lábuk alatt csikorog a murva. Csend van közöttük, hallgat a csend, pedig nagyon is beszédesnek kellene lennie. Miriam Camillába karol, ott van a keze a karja alatt, mint egy barométer, készen arra, hogy érezze és mérje Camilla lelkiállapotának minden változását. Eddig semmi rendkívüli. Mindössze annyi történt, hogy Camilla karizmai egy pillanatra megfeszültek, de azután újra visszatértek a nyugodt, laza állapotba. Meglepettnek, zavartnak, ijedtnek kellene lennie, mégsem mond semmit és még a testét sem engedi beszélni. Egy fantáziakép támad: Camilla föllöki Miriamot, miközben valamit sziszeg a büdös cigányokról és a pokolbéli mocskos vénasszonyokról, azután ráveti magát, rátérdel a hátára, belenyomja az arcát a földbe, erősen, nagyon erősen dörzsöli az arcát az éles murvához. Először az orra bőre hasad föl, és a vér… Á! Képzelődés. Kitaláció. Egyébként nevetséges is. Ráadásul sértő Camillára nézve, mintha ennek a lánynak álmában is eszébe jutna, hogy úgy viselkedjen, mint egy kápó vagy egy barakkfőnök, vagy egy fajtiszta, kivételezett rab. Miért tenne ilyet? Camillát soha senki nem verte meg, ő sem vert meg senkit, az erőszak egyáltalán nem volt része az ő valóságának. A távolságtartásnak egészen más és nagyon svéd formáival él. Adott alkalommal egy hajszálnyit megemelné a felső ajkát, a szája két sarkát kicsit legörbítené és megvetően nézne. Ha nagyon fel volna zaklatva, talán félrehúzódna egy kicsit, de sosem kényszerítené arra Miriamot, hogy engedje el a karját, talán csak szó nélkül növelné kicsit a távolságot kettőjük között, mialatt hazafelé mennek, azután leültetné Miriamot egy székbe kint a kertben, és sietne be a házba, hogy elmondja apjának,

micsoda hazugságban tartották egész életében. És akkor Thomas kijönne, haragtól és megvetéstől sápadt arccal, és ökölbe szorítaná a kezét… Á, ostobaság! Soha nem történne ilyesmi. De Camillának most mondania kellene valamit, az nem lehet, hogy egyszerűen csak tovább hallgat. Miriam gyorsan Camilla arcélére néz. Az arca elárulja a lányt. Felső fogaival harapdálja a szája szélét. Három gyors pislogás, előremeredő, semmit nem látó szemek, majd megint három pislogás. És akkor egy nagy lélegzetvétel, ami jelzi, hogy végre mondani fog valamit. – Cigánytábor? – kérdezi kissé ingatag hangon. – Miért voltál te a cigánytáborban? Miriamra lassan leereszkedik hetven év hallgatása, és megfosztja minden szótól. Csak néz lefelé, és kicsit megemeli a vállát. Camilla odafordul hozzá, és ránéz: – Te cigány vagy? Roma? Az vagy? Miriamnak nagy levegőt kellett vennie, hogy válaszolni tudjon. – Nem vagyok. Voltam. Camilla megtorpan, és nagy szemeket mereszt a nagyanyjára. – Hogy érted? Sírás tolul Miriam torkába, egyszerre ki akar törni, de ez lehetetlen, tilos, abszolút nem szabad, nem sírhat, nem szabad sírnia, nem illik. De az egyenes háta meggörbül, és amikor a kezére néz, ahogy ott pihen Camilla karján, látja, hogy reszket. Az egész lénye reszket. Camilla is látja. – Jézusom – mondja Camilla, és a szabad kezét Miriam kezére teszi. – Jaj… Nyugodj meg! Éppen elértek ahhoz a ligethez, amit bemutatókertnek hívnak. Egy illatos szeder éppen kinyílt, és rózsaszín virágocskáival Camilla háta mögött pompázik. Miriam merőn nézi az egyik virágot, és megpróbálja magába szívni, magáévá tenni a színt. Mélyet szippant, minden gondolatot elnyom magában, és kiegyenesedik. Így. Most már magára talált. Ő Miriam. – Bemegyünk? – kérdi. Camilla csodálkozva pislog. – Be? – Igen. A bemutatókertbe.

Camilla megint pislog egyet. – Hogy? Igen. Jó. Mehetünk… És újra csend lesz köztük. A kis kert árnyékos és hűvös. Magas bokrok szűrik meg a napfényt, ez pihenteti a szemüket. Miriam megint mély lélegzetet vesz és ellazul, vár egy kicsit, hogy visszajöjjenek a szavak. Szemét egy virágzó jázminra szegezi, ki is nyújtja a kezét, és ujjával végigsimítja a szirmokat. Camilla követi szemével a mozdulatot, aztán hirtelen megköszörüli a torkát, és Miriamhoz fordul. Nézzünk szembe a dologgal. – Ezt meg kell magyaráznod. Mi a csodáért kellett egész életedben úgy tenni, mintha zsidó volnál? Miért nem tudtad megmondani, ahogy volt? Hogy cigány vagy? Miriam lehunyja a szemét, de azonnal ki is nyitja. Körülnéz. Egyedül vannak a bokrok között, senki nem látszik a környéken, nem hall lépéseket vagy hangokat, igen, biztos benne, az esze azt mondja, hogy teljesen egyedül vannak a bemutatókertben, de az érzése mégis arra kényszeríti, hogy lehalkítsa a hangját. – Nem mondhattam el. Mert akkor nem maradhattam volna Svédországban. Majdnem olyan, mintha suttogna. Camilla mégis hátralép egyet, és fölhúzza kicsit a felső ajkát. Megvetés. Pontosan. Most úgy néz ki, mint aki megveti Miriamot. – Hogy érted? Hát nem a fehér buszokkal jöttél? Akik a fehér buszokkal jöttek, mind itt maradhattak, ha akartak, nem? Miriam megrázza a fejét. – A cigányok nem. Amennyire tudom, összesen két cigány lány jött a fehér buszokkal. Mármint rajtam kívül. És azt hiszem, nem maradhattak Svédországban… Most Camilla rázza a fejét. – De hát, Jézusom… Miriam elengedi a karját, és szembefordul vele. Érzi, hogy az arca kivörösödik. – Ezerkilencszázötvennégyig a cigányoknak hivatalosan tilos volt ide bevándorolni. A cigányok egész egyszerűen nem jöhettek Svédországba. Tilos volt!

Karba teszi a kezét, és egyenesen Camilla szemébe néz. Unokája most egyszerre az összes svéd, egytől egyig, és Miriam irtózik tőle, ahogy az összes többitől irtózik, ezektől az átkozott felfújt, önigazoló… – Ki voltunk tiltva! – mondja. – Fogd fel! Persze néhány cigánynak talán sikerült felszöknie a fehér buszokra, talán lezuhanyozhattak Malmőben, és néhány hónapig ott lehettek a karanténban, és kaphattak kását, kását és megint kását, amíg újra lábra tudtak állni, de azután szó sem lehetett arról, hogy ott maradhatnak az otthonban. Hát persze hogy nem! Hiszen felborították volna ezt a gondosan kiharcolt, takaros életet, és hát ezt a svédek nem bírták volna ki, persze hogy nem! Camilla megint tett egy kis lépést hátrafelé, és hirtelen megijedt. Vajon mit képzel? Hogy Miriam fejbe vágja a retiküljével? Beleharap a hüvelykujjába? Vagy jól belecsíp? Igen, ez aztán igazi trauma volna ennek az ifjú hölgynek! Hallatlan! Lehet, hogy aztán évekig kellene terapeutához járnia, hogy túljusson ezen a szörnyű élményen. – Bocsáss meg! – mondja Camilla, és Miriam annyira meglepődik, hogy beleszédül. A valóság teljes fordulatot vesz, s most hirtelen a másik oldalon találja magát. Bocsáss meg? Miért kér bocsánatot Camilla? A bűn nem genetikus, nem öröklődik apáról fiúra, anyáról lányra, honfitársról honfitársra. Mindenki a saját tetteiért felel. Vagy azért, mert nem tesz semmit. Ő meg a saját hazugságáért. Egy egész, hazugságban töltött életért. Camilla még sosem látta sírni a nagyanyját, s ettől megrémül. Mintha Miriam teljesen elvesztette volna az önuralmát, mintha elolvadna a csontváza, mintha az egész lénye elfolyna, megsemmisülne. Pedig Miriam nagyon csendben sír, legörbült szájából csak néhány halk nyöszörgés és elfojtott zokogás tör elő, de az arca úgy néz ki, mint aki sikolt. – Jól van, jól van… – mondja Camilla, és óvatosan végigsimít Miriam könnyein, megpróbálja felszárítani őket. – Úgy, úgy… Miriam szipog egyet. – Údzs, údzs…

Utánoz. Ez olyan furcsán és fenyegetően hangzik. Camilla megpróbál belekarolni Miriamba, hogy minden olyan legyen, mint szokott, de Miriam kihúzza a karját és magához szorítja a retiküljét. – Údzs, údzs… Sylvianne is ezt mondta mindig. Údzs, údzs… Camilla nyel egyet, és óvatosan megsimogatja Miriam karját. Nyugalom, mondja magának. Csak szép nyugodtan. – És ki volt az a Sylvianne? Miriam szortyog egyet. – Egy barát. Illetve nem, igazából nem barát. Csak egy másik rab. Azt hiszem, francia volt. Egyszerre abbahagyja a sírást, gyorsan letörli a könnyeit a keze fejével, aztán kinyitja a retiküljét, előhalász egy csomag papír zsebkendőt, bajlódik egy kicsit a csomagolással, mielőtt ki tudja nyitni. Kivesz egy zsebkendőt, és jó hangosan kifújja az orrát. Azután Camillára néz, de mintha nem látná – a pillantása távoli. – Segített, amikor megkorbácsoltak. Údzs, údzs, údzs, mindig ezt mondta. Hideg vizet öntött a sebeimre. Egy pillanatra elhallgat, és a homlokát ráncolja. – Azt hiszem, éhen halt – teszi hozzá, immár a megszokott hangján. – Igen. Így volt. Camilla nyel egyet. – Éhen halt? – Igen. Két napig nekem adta a levesét és a kenyerét, miután megkorbácsoltak. A kávét is. Nem ivott semmit. – Miért? Miriam hirtelen visszakerül a mába. A hangja már nem reszket. – Nem akart az első lenni, akit Ravensbrückben elgázosítanak. Kiválasztották Sonderbehandlungra. De a gázkamra akkor még nem volt egészen kész… Megáll, és Camillára néz. – Meddig tart, amíg valaki éhen hal? Camilla nagyot lélegzik, de kényszeríti magát, hogy nagyanyja szemébe nézzen. – Attól függ. Szomjan halni könnyebb. Az három nap. Miriam komolyan bólint.

– Jó. Akkor szerintem sikerült neki. Amikor én szabadultam, már nem volt a tudatánál. Miriamnak kényszerítenie kell magát, hogy az egyik lábát a másik elé tegye, és egyenesen menjen a kijárat felé. Nem akar itt támolyogni az árnyékban, ki akar menni a napra, de a bemutatókert most olyan, mint egy labirintus. „Megy az, de nem olyan jól.” Ez volt Olof kedvenc idézete, amit sokszor elsütött, ha egy papnőt vagy politikusnőt hallott. – Baromság – mondja Miriam hangosan. – Ócska, gőgös baromság. – Mi? Camilla szorosan mögötte lépked, és megpróbálja Miriam karját tartani, de mintha a bemutatókertben hirtelen összeszűkülnének az ösvények, nem férnek el egymás mellett. És Camilla nagyon nyugtalan, hallatszik a hangján. – Mit mondtál? Miriam először nem válaszol, csak olyan gyorsan lépked, amennyire csak bír, valahogy úgy érzi, mintha körös-körül a bokrok meg akarnák fojtani. Na, végre – meglátja arrébb a napot, kiszabadítja a karját Camilláéból, és három gyors lépéssel már kint is van. – Mit is mondtál? Miriam arcán kis mosoly. – Azt mondtam, hogy baromság. Camilla zavartan néz. – Mármint mi? Miriam mosolyog. – Á, mindegy. Csak eszembe jutott, ami nagyapád olyan szívesen mondogatott mindig: Ha egy nő mond beszédet, az olyan, mint amikor egy pudli két lábra áll. Megy az, de nem olyan jól. Camilla felháborodva bámul. – Ez a legrosszabb, amit valaha hallottam! Miriam rámosolyog. – Minősített baromság, nem? – Abszolút – bólint Camilla. Így hát visszaállt közöttük a régi bizalom.

Most már megint egy ütemre lépnek, szorosan egymás mellett. Egymásba kapaszkodnak. Támogatják egymást. Kicsit arrébb egy gyerek valamit odakiált egy másiknak, az visszakiált valamit, de ahhoz túl messze van a játszótér, hogy értsék, mit mondanak. De nem baj. Elég, ha hallják a kristálytiszta hangokat – ez valahogy vigasztaló számukra. – Áruló vagyok – mondja hirtelen Miriam. – Elárultam azt, aki voltam. Csak valójában nem értem, miért… Camilla nem válaszol, csak ráteszi a kezét Miriaméra. De Miriam mintha észre sem venné, folytatja: – Mondhatnám azt, hogy csak azért tettem, mert nagyon szerettem volna élni. De ez nem igaz. Tulajdonképpen nem akartam élni. Didi akkor halt meg, Anusa pedig már sokkal korábban. De én egész holttest szerettem volna lenni, nem akartam, hogy lelőjenek, vagy halálra verjenek és rugdossanak… Nem tudom pontosan, miért, de így volt. Egész szerettem volna lenni, holttestként is. – Úristen! Camilla hangja remeg, de Miriam nem hagyja magát megállítani. – Néhány cseh kommunista eltépte a ruhámat, amikor Ravensbrück felé tartottunk, és tudtam, hogy ezért rettenetes verést kaphatok, amikor megérkezünk, ezért egyszerűen fölvettem egy… fölvettem Miriam Goldberg ruháját. Ő már meghalt, úgyhogy… Itt egyszerre elakadt, mert olyan sok mindent akart még elmondani. – Így aztán a zsidók közé álltam, amikor megérkeztünk, és Miriam Goldberg lettem. Ami jó is volt meg rossz is, mondhatnám, mert a németek undorítóak voltak mindenkivel, akinek sárga háromszöge volt, undorítóak és visszataszítóak, de a rabok, az összes kápó és minden rangos személyiség, a vécépucolóktól kezdve, a cigányokat utálták legjobban, vagyis leginkább a többi fogollyal gyűlt meg a bajunk. Úgyhogy Miriam maradtam. Nem ismertem a többi cigányt Ravensbrückben, egyetlenegyet se, hiszen már Auschwitzban egyedül voltam, ott csak Didire vigyáztam, mindent megpróbáltam, hogy életben maradjon. Amikor Didit elvitték a Noma-kísérletekre, annyira magányos lettem, annyira, de annyira magányos, hiszen

Anusa már meghalt, majdnem azonnal, amikor… De aztán jött Else meg Lykke meg a többi norvég… – Várj – mondja Camilla. – Ne olyan gyorsan, nem tudom követni… Miriam azonnal elhallgat, és odafordul a lányhoz. Révetegnek látszik. – Tudom, de olyan sok minden van… Olyan sokat gondoltam rá. Camilla zavarodottan csóválja a fejét. – Kire? Ki az, akire sokat gondoltál? – Miriamra. Arra, akinek az életét éltem. – Úristen! – mondja még egyszer Camilla. – Azt hiszem, megint le kellene ülnünk egy kicsit. Így aztán harmadszorra is leülnek a park egyik padjára, és kibámulnak az Ingsberg-tóra. A tó közepén hirtelen beindul a szökőkút, jókora vízcsóvát küld a levegőbe. Mindketten ezt nézik, de igazából nem figyelnek rá. Csendben ülnek egy ideig, azután Camilla becsukja a szemét, és mély levegőt vesz. – Akkor most kezdjük elölről. Tulajdonképpen hogy hívtak? Mármint mielőtt Miriam lettél. Miriam beharapja az ajkát, és eltart egy ideig, mire megszólal. – Malika. Malikának hívtak. Camilla nem néz rá, de megismétli a nevet. – Malika? Miriam kicsit összegörnyed. – Igen. Indiai név, császárnőt jelent. – Szép név… – Igen, de már nem az enyém, már régen nem. Camilla némán bólint. A nagyanyja már nem Miriam, de nem is Malika. Nem, ez ostobaság. Persze hogy Miriamnak hívják, Miriam lett. – És hol születtél? Miriam kis vállrándítással felel. – Németországban. Valahol egy faluban. Talán Bajorországban, nem emlékszem, hogy hívták… de ott laktunk. A nagyapám vett egy házat. Volt saját házunk, nem vándoroltunk.

Miriam vékony, bocsánatkérő hangon beszél. Nem néz Camillára. Hüvelyk-és mutatóujjával óvatosan letép egy kilógó cérnavéget a ruhájáról, aztán a tenyerével végigsimít az anyagon. – Több családdal laktunk együtt, mert nagyapának több gyereke is volt, és minden fiú ott lakott a feleségével meg a gyerekeivel. Jó sokan voltunk. Anusa az unokatestvérem volt. Igen. Vagy legalábbis úgy emlékszem. Didi pedig az öcsém. De egy nap jött a rendőrség, és… – Miért, mit csináltatok? – Nem csináltunk semmit, sosem értettük, miért tették ezt velünk. Egyszer csak jöttek, és minden gyereket elvittek magukkal. Egy zárdába küldtek minket. Jobban mondva egy gyermekotthonba, amit a kolostor üzemeltetett. – De miért? Miriam szája eltorzul a megvetéstől. A hangja most biztosabb. – Hát, igen, akkor nem értettük, hogy miről van szó, de azután olvastam egy-két dolgot erről, és kezdem érteni… Voltak nácik, akik azt gondolták, hogy a cigányok tulajdonképpen árják, mert valamikor régen Indiából vándoroltunk ide. De aztán Himmler előállt azzal, hogy ez nem igaz, mi ugyanolyan alsóbbrendű emberek vagyunk, mint a zsidók meg a szintik… – Szintik? Miriam vállat von. – A szintik egyfajta német vándornép, talán így lehet mondani. Na de akárhogyan is, abban a gyermekotthonban csak cigány gyerekek voltak. Úgyhogy mi ott toporogtunk, és fogalmunk sem volt róla, hogy mi forog kockán, hogy vajon kineveznek valamiféle tiszteletbeli árjának, vagy egyszerűen csak söpredék vagyunk, akiket ki kell irtani. A gyermekotthon mindenesetre hihetetlenül jól el volt látva. Auschwitzhoz képest maga volt a mennyország. Naponta háromszor kaptunk enni. Jó iskolába jártunk. Rend volt. Sok verést kaptunk, de ezt megszoktuk… Ehhez minden gyerek hozzá volt szokva akkoriban. Ráncolja a homlokát. – Ha tudhattuk volna, hogy mi történt a felnőttekkel, akkor minden tényleg nagyon jó lett volna. De nem tudhattuk meg. Ellenkezőleg.

Aki sokat nyafogott emiatt, csak még több verést kapott… Didit kékre-zöldre verték pont emiatt. De nem tanult belőle. Csökönyös volt, mint a szamár, és csak még inkább folytatta… Camilla Miriam kezére teszi a kezét. – De valójában mi történt a felnőttekkel? Egy ideig csend áll be, Miriam nem szól, csak nézi Camilla kezét a sajátján, azután kihúzza magát, és elfordítja az arcát. – Nem tudom. Valószínűleg ők is a táborokba kerültek, és elgázosították őket. Vagy éhen haltak. Nem tudom. Tulajdonképpen senki nem tud sokat arról, hogy a megsemmisítések idején mi történt a cigányokkal. Újra csak hallgatnak. Sokáig hallgatnak. Mindössze annyi történik, hogy Camilla megszorongatja Miriam kezét, azután hosszan bámulnak kifelé, a tó vizére. Csak akkor térnek magukhoz, amikor egy varjú elkárogja magát a fejük fölött. – És hát igen, Didi… – mondja fojtott hangon Miriam. – Most már tudom, hogy vele mi történt. Azelőtt csak egy érthetetlen szót tudtam: Noma. Camilla is nagyon halkan beszél. – Akkor nem tudtad, hogy mit jelent? Miriam a másik kezét ráteszi Camilláéra, vigasztalni próbál, még mielőtt mondana valamit. – Nem. Csak azt láttam, hogy az arca lassan eltűnt, ahogyan rengeteg más gyereknek is, de nem értettem, milyen betegség lehet az. De most már tudom. Ez volt az első, aminek utánanéztem, amikor meglett az internet. Camilla nem mer ránézni. – És mi az? Miriam lehunyt szemmel válaszol. – A szájüreg baktériumai megeszik a testet. Egyfajta üszkösödés, ami csak az éhező gyerekeknél fordul elő. Ez volt Mengele egyik kísérlete. Miriam elhúzza mindkét kezét, és ökölbe szorítja őket. Nem. Ez nem fordulhat elő még egyszer. Évtizedeken keresztül sikerült elkerülnie, hogy emlékezzen arra, ami Didivel történt. Évtizedeken át megtiltotta a gondolatainak, hogy akár csak közelítsenek is a 22-es

barakkhoz. Évtizedekig sikerült elnyomnia a gyűlöletét. Minden másra, ami Auschwitz-Birkenauban történt, szabad volt emlékeznie, csak erre nem. Arra, ahogy a kisöccse a szeme előtt rothadt szét és halt meg. Didi halála volt sok-sok évig Miriam titkos bánata. De különös, hogy ez az emlék úgy igazán csak akkor kezdte gyötörni, miután összeházasodott Oloffal, de akkor aztán annál nagyobb erővel rágta őt. Amikor épp tétlen volt, mihelyt nem kellett főzni vagy zoknit stoppolni, vagy szobát takarítani, egyet vagy ötöt, azonnal fölmerült, mégpedig furcsán: szinte azonnal átalakult emlékből egy mágikus mechanizmussá, ami megállította az időt és minden nyelvet, kiemelte a mából, a múltból és a jövőből. Valahol ott volt Didi, és örökké csak rothadt, és meghalt. Napról napra, hónapról hónapra, évről évre, örökké. De nem hagyhatta, hogy ezt bárki észrevegye. Svédországban tilos volt megőrülni, különben minden sivár, magányos, jéghideg lesz körülötte, ennyit már megértett. Meg aztán a fájdalom túlságosan nagy volt ahhoz, hogy megosztható legyen, nemcsak őt magát törte volna össze, hanem másokat is, akik nem voltak fölkészülve erre, és nem értették, hogy mi mindenre képesek ők maguk és mások is. Így aztán amikor felmerült ez az emlék, teljesen mozdulatlanná merevítette az arcát, majd hirtelen fölugrott, és kiszaladt a mosdóba. Lemosta az arcát és a kezét jéghideg vízzel, majd a falhoz lapult, hogy védelemre leljen. Csak több évtized múltán tanulta meg, hogyan bánjon Didi halálával. Nem szabad hagyni, hogy az felülkerekedjen rajta. Kényszerítenie kell magát, hogy valami másra gondoljon. Nem azért, hogy cserben hagyja Didit, hanem hogy úgy őrizze meg, amilyen a tábor előtt, Mengele előtt, a Noma előtt volt. Ezért valami világosra, fényesre, simára kellett gondolnia. Megtanulta, hogyan pörgesse végig az éveket, és hogyan álljon meg a legjobb pillanatoknál. Például annál a reggelnél Anebyben, amikor felébredt, és évek óta először se nem félt, se nem volt éhes. Vagy annál a napnál, amikor Thomas az első lépéseit tette, és boldogan zuhant Miriam karjába. Vagy Olof megállíthatatlan nevetésére, amikor korcsolyázni próbálta megtanítani.

Mély levegőt vesz, és lopva Camillára pillant, aki még mindig üresen bámul a tóra. Kutat az emlékezetében – igen, megvan. Most arra a türkizkék selyemruhájára kell gondolnia, amit az Egon hatvanadik születésnapjára tartott partira varratott, arra a csodálatos ruhára, amelyik egészen átváltoztatta őt, ami széppé, szebbé, legszebbé tette… Arra a ruhára, amelyben Olof elkezdte észrevenni őt, és beleszeretett. Igen, ehhez a ruhához menekülhet. Az újdonsült feleség, Hanna mondta neki, hogy mit tegyen: menjen el a bankba, és vegyen ki legalább kétszáz koronát. – Ennyivel gazdálkodhatsz – mondta Hanna. – Ez sok pénz, de az ember ne csak gyűjtsön, hanem időnként költsön is. Azután beteszed Thomast a kocsijába, gyere be vonattal Jönköpingbe. Először elmegyünk ketten anyagot venni, aztán a varrónőhöz. Miriam úgy érezte, bűnös dolog két százas bankót a pénztárcájába tenni, de úgy tett, ahogy mondták neki. Egy kis öröm már akkor feltámadt benne, amikor a vonat megállt Forserumban, s mire Jönköpingbe értek, már nem tudta abbahagyni a mosolygást. Meg is volt a haszna. Elegáns, lódenkabátos úr segített neki levenni a gyerekkocsit a vonatból, s a peronon ott állt Hanna, karjában Nipponnal. Egy boldog Hanna, aki szeretett és akit viszontszerettek, aki ugyanolyan szélesen mosolygott, mint Miriam, és máris elkezdett a születésnapi előkészületekről beszélni. Kibérelik a tükörtermet a Nagyszállóban, bizony, a legszebb és legdrágább helyiséget egész Jönköpingben, sőt a legszebb termet egész Smålandban. És ő fogja fizetni az egész partit a saját pénzéből, igen, mert Egon megérdemli. Hiszen, mint mondta, az ember ne csak spóroljon, hanem időnként költsön. – De előbb cukrászdába megyünk, és mindenki kap egy süteményt – mondta Hanna. A textilboltban minden kék árnyalatú selyemanyagot előhozatott, sötétlila dupiont, világoskék sifont, halványkék kreppet, jégkék brokátot, végül pedig egy csillogó sötét türkiz düsesszt. Miriam rátette a kezét az anyagra, s lám, egészen megváltozott. A bőre teljesen sima lett, a körmei csillogtak, mint a kagylóhéj. – Ezt – mondta. – Ezt akarom.

Hanna habozott egy kicsit, aztán átvetette az anyagot Miriam vállán, hátralépett egyet, és hunyorított. – Jó. Tényleg. Igazad van. Jól áll neked ez a szín. Ő magának a sötétlila dupion selymet választotta, azután együtt átvágtak a Hovrättstorgon és a varrónő műhelyébe mentek, a Smedjegata egyik kertes házába. A varrónő boldogan mosolygott, amikor kinyitotta a csomagokat. Ez minőség! És létezhet-e nagyobb öröm, mint igazi minőséggel dolgozni! Miriam ruhája gyönyörű lett. Hosszú, bő szoknya, ami hullámzott, amikor Miriam megmozdult. Testhez álló felső rész, ami pontosan követte fiatal alakját. A hátán egy sor apró, behúzott gomb. Mély kivágás, amitől a teljesen közönséges nyaka egyenesen hattyúnyaknak látszott. De a sebhely… – mondta a varrónőnek, amikor először próbálta föl a ruhát. – Tulajdonképpen nem hordhatok ujjatlan ruhát, mert akkor látszik a sebhelyem. – Milyen sebhely? – kérdezte a varrónő. Miriam fölemelte a bal karját. A sebhely még most is ott volt: egy kis kék árok és három szám. 389. A varrónő rövidlátóan fölé hajolt, közben megigazította a szemüvegét. – Á, azt senki nem fogja észrevenni – mondta aztán. – Csak tegyél rá egy kis sebtapaszt… Mintha valami semmiségről volna szó. Mintha az a sebhely és a három tetovált szám nem jelentene semmit. És talán igaza volt. Mert Olof meglepődött, amikor meglátta Miriamot a türkiz ruhában. Mert már nem csak egy szegény rab volt a koncentrációs táborból, és nem csak az ő kis gyereklánya és háztartási alkalmazottja. Megváltozott. Valaki más lett. Egy jó családból származó ifjú hölgy. Egy lány, aki magántanulóként épp leérettségizett. Egy igazi Miriam. Tényleg. Olof a mellette lévő szobában lakott a Nagyszállóban, s most ott állt az ajtaja előtt, frakkban, készen. Közömbösnek látszott, amikor Miriam ajtót nyitott, de aztán elkerekedett a szeme. – Uramatyám! – kiáltott fel igazi smålandi módon, és hátralépett a szálloda folyosóján. – Uram, teremtőm!

Miriam mosolygott. Felismerte a bókot, még ha el sem hangzott. Kezét óvatosan végighúzta dús kontyán. Minden rendben volt. Olof zavartan kapta el a tekintetét. – Ne haragudj, csak annyira meglepődtem. Csak azt akartam mondani, hogy igazi szépség vagy… Tényleg. Miriam kicsit félrehajtotta hattyúnyakát. – Köszönöm. Lemegyünk a tükörterembe? Kicsit viszketett a sebtapasz alatt a bal karja. De elhatározta, hogy nem vesz róla tudomást, karját Oloféba fűzte és magas sarkain óvatos, apró léptekkel indult le a nagy lépcsőn. Olof kihúzta magát, amikor beléptek a tükörterembe. Miriam mosolygott. Látta, hogy Olofnak igaza volt. A tükrökben felvillanó képe igazolta ezt. Valóban szépség volt. Camilla sokáig ült csendben, de most megszólal. – Ez borzalmas. Üszkösödés. Ez igazán visszataszító. Miriam enyhe bosszankodást érez. Na ne, ezt ne! Ne kényszeríts vissza! Feláll, és gyorsan végigsimít a ruháján, megpróbálja elsimítani az üléstől keletkezett gyűrődéseket. – Bocsáss meg, de nem bírok erről beszélni. De Camilla mintha nem hallaná. – Egyszer ott voltam egy operáción, amit bélüszkösödés miatt csináltak. Ez volt a legborzalmasabb, amit valaha láttam. Meg szagoltam. Az egyik altatónővér elájult, és nekem kellett gondoskodnom róla, kivonszolnom a műtőből, még szerencse, különben még én is… Miriam fölé hajol, és megragadja a csuklóját. Erősen. – Hallottad, mit mondtam? Nem akarok erről beszélni. Vagy még inkább: nem tudok erről beszélni. Mert akkor meghalok. És nem akarok ma meghalni. Érted? Camilla meglepetve bámul a csuklójára meg Miriam kezére, aztán felemeli a tekintetét, de nem mer Miriam szemébe nézni. – Bocsáss meg. Nem úgy értettem… Csak azt akartam… De Miriam nem engedi el, egyre szorosabban fogja Camilla karját. – Nem lehet mindenről beszélni! Ezt meg kell értened. Főleg ha az ember nyolcvanöt éves, rossz fajtához tartozik és az egész huszadik századot végigélte! Nem lehet mindenről beszélni.

Camilla megpróbál a nagymamája szemébe nézni, de csaknem azonnal ki is tér előle, és csak némán bólint. Lanyha kísérletet tesz, hogy kiszabadítsa csuklóját Miriam fogásából, de hiába. És Miriam nem lazítja a fogását, hanem a szavaival egy ütemben rázza Camilla kezét. – Érted? Ez valóban megtörtént. Ez igazi volt. Ez egy másik világ volt, és én nem akarok ahhoz a világhoz visszatérni. Tényleg nem akarok! De már késő. Az valóban egy másik világ volt. Malika döbbenten pislogott, amikor végre kiengedték őket a tehervagonokból. A nap ezüst korong volt a szürke novemberi felhők mögött, pontosan úgy, mint amikor elhagyták a gyermekotthont, de ez volt az egyetlen, ami arra emlékeztetett, hogy milyen volt a földön. Minden más olyan volt, amilyet még sosem látott. Itt szinte egyáltalán nem volt fa, nem volt fű, nem volt virág, csak végtelen peronok és sínpárok, murva és agyag. De, egyébként – más is volt. Kicsit arrébb barakkok is voltak. Végtelennek tűnő szögesdrót kerítések mögött. Az emberek is mások voltak. Háromféle ember volt, mindhárom hímnemű. Szürke kísértetek csíkos ruhában, akik föl-alá szaladgáltak útitáskákkal és nagy batyukkal. Dühös arcú, erős fickók, gumibottal. És néhány egyenes hátú, elegáns figura; fekete egyenruhában voltak, sapkájukon halálfejjel és fekete farokkal. Illetve nem, azok nem farkak, hanem korbácsok voltak, amiket a hátuk mögött tartottak. Fonott bőrkorbácsok. Didi megint sírt. Hangosan bömbölt. Anusa fölé hajolt és megrázta, megpróbálta rávenni, hogy hagyja abba, de nem jutott semmire. Didi vizet akart. Didi ennivalót akart. Didi éhes volt és szomjas, pisilnie kellett, és a hosszú utazás teljesen kimerítette. Malika tudta, mi a kötelessége, leguggolt Didi mellé, és megfogta az állát. – Most befogod a szádat. – Egyenesen a szemébe nézett. – Érted? Ez egy veszélyes hely, szóval itt nem szabad sírni… Didi tovább zokogott, kinyitotta a száját és éppen megint üvöltésben tört volna ki, amikor egy mindenki másénál élesebb sikoltást hallottak. Malika megfordult. Egy másik transzportból egy

férfi fejére lesújtott a gumibot, most ott feküdt a peron kavicsán, és a karjával próbálta védeni a fejét. Egy kövér asszony, feltehetőleg a felesége, karjait az égnek emelve üvöltött. A gumibot a száját találta el. A vér az ukrán őrre fröccsent, három nagy vérfolt lett a barna ingén, amitől még inkább dühbe gurult. Újra odavágott a gumibottal. Az asszonyból gurgulázó hang tört elő, és térdre esett. Malika Didire nézett. A kisfiú pillantása a vérző asszony és az őr között vándorolt, becsukta a száját, gyors mozdulattal megtörülte az arcát, a kezét Malikáéba tette, és szorosan odabújt hozzá. – Így, ni – mondta halkan Malika, és szorongatta a kezét. – Csak legyél csöndben, majd rendbe jön minden. Felegyenesedett, pillantása találkozott Anusáéval. Anusa szemében zavarodottság, kétségbeesés és puszta iszonyat. Ő talán valóban elhitte, amit az apácák mondtak. Hogy egy másik gyermekotthonba viszik őket. És hogy finom ennivalót kapnak, amikor megérkeznek. Meg hogy az új helyen senki nem fogja bombázni őket. Isten és Jézus megoltalmazza őket minden rossztól. Na, köszönjük. Isten és Jézus valami mással lehetett elfoglalva. Ezt Malika már akkor megértette, amikor Agatha nővér elsírta magát az állomáson, a transzport alatt pedig csak megerősödött a gyanúja. Segítséget sehonnan nem várhattak. Most csak magukban bízhattak. Ötször ötös, egyenes sorok. Csend. A cigány gyerekek indulhattak el legelőször. A többi újonnan érkezett ott maradt a peronon, és utánuk nézett. Látták, ahogy a gyerekek elmentek az SS-orvosok előtt, akik nem állították meg és nem válogatták ki őket, azután befordultak balra, átmentek a síneken, majd jobbra fordultak, rá az agyagos útra, elmentek néhány csíkos kísértet előtt, akik árkokat ástak, és nem voltak hajlandók rájuk nézni. – Halt! Nem értette mindenki, hogy mit jelent, amikor legelöl az SS-katona elordította magát, valaki hátba lökte Malikát, aki megfordult, és fenyegető fintort vágott. Állj már meg, te barom! – Balra át!

Csak Malika és néhány nagy fiú engedelmeskedett azonnal, Didi és Anusa csak pár másodperc múlva, más gyerekek pedig láthatólag egyáltalán nem fogták fel, mit akarnak tőlük. Egy kislány az előttük lévő sorban egyszerűen az orrát piszkálta, szembeszállt a paranccsal, és kiszabadította magát, amikor Malika a vállánál fogva vissza akarta fordítani. Előttük egy kapu, árammal telített szögesdróttal. Az acélrácsok között hosszú utcára látni, kétoldalt végtelen számú barakkal. Néhány cigány férfi állt az egyik előtt, egy asszony pedig megpróbált feléleszteni egy tüzet. Nem nagyon ment, így egy idő után összekuporodott, összekulcsolta a kezét a nyakán, és a szoknyájára bámult. Feladta. Két vörös arcú férfi kinyitotta a kaput. Világosbarna ingben voltak, gumibot volt náluk. Bent pedig két hasonló öltözetű férfi éppen azon igyekezett, hogy letépjen valamit a kerítésről. Nem, nem valamit. Valakit. Egy cigány nőt. Az SS-katonák megállították a menetelő gyerekeket, és az asszonyra mutattak. – Ebben a kerítésben áram van. Aki hozzáér, meghal. Csak hogy tudjátok. Az ukrán őrök végül letépték a holttestet. Az asszony két ujja ott maradt a kerítésen. Egy nagyon nagy kezű ember némán állt és nézte. Didi sikítani kezdett. Malika betapasztotta a száját a kezével. – Nem – mondta Anusa. Malika nem szólt semmit. Becsukott szemmel állt, hogy ne lássa azokat, akik látták a megaláztatását. Ott állt meztelenül a vadidegen, egyenruhás férfiak előtt, néhány meztelen cigány gyerek mellett. Lehet, hogy ők is szégyellték magukat, ezt nem tudta, nem nézett rájuk, már akkor behunyta a szemét, amikor levette a szoknyáját. Didi ott állt mellette, és szorította a kezét, Malika érezte meztelen felsőtestét a csípője mellett. A kisfiú reszketett. – Vetkőzz le! – ordított valaki cigányul. – Nem – mondta Anusa. Ez nem hasonlított rá. Általában megtette, amire utasították. Különösen amikor félt. És az utóbbi években, azóta, amióta a Kripo elvitte őket, nagyon félt. Halálra rémült. Már akkor elszürkült a szája a rémülettől, amikor az apácák gyermekotthonában beíratták, és

képtelen volt mosolyogni vagy beszélni. Ezért biztosan kapott volna egy jókora pofont, ha Malika nem lépett volna közbe, és nem simította volna el a dolgot. Mert ő hamar felfogta, mi történik; kisimította a haját az arcából és a füle mögé igazította, azután az apácák szemébe nézett, és kis főhajtás kíséretében válaszolt a kérdéseikre. Igen, Didi az öccse. Igen, Anusa az unokatestvére. És igen, Anusa beteg volt a múlt héten, azért ilyen szürke és szótlan… Anusa nem Mischling volt. A szülei mindketten cigányok voltak. Igazi cigányok. Most talán ezért nem volt hajlandó levetkőzni. Mert a szülei mindent megtanítottak neki a cigány illemről. Az igazi cigány, legyen az nő vagy férfi, lány vagy fiú, sosem mutatkozott meztelenül senki előtt. És most mégis itt állnak, valami zuhanyozóban, és semmi sincs rajtuk. Anusát kivéve, mert ő nem hajlandó levetkőzni. Egy csapás. Egy elfojtott kiáltás. Ez Anusa hangja volt. Talán az a gazember cigány kápó ütötte Anusát. Malika összeszorította a szemét, de nem tudta megakadályozni, hogy Anusa képe feltűnjön a belső látómezején. Látta a hosszú fekete haját, ami mindig belógott az arcába, s attól kicsit még vadabbnak nézett ki. A fehér, kicsit egyenetlen fogait, amik a tejfogak után nőttek. A lerágott körmeit, vékony karját, csupasz nyári lábfejét. Hirtelen eszébe jutott, milyen mulatságos volt ott ülni mellette, és beszélgetés közben kitúrni a piszkot a lábujjaik közül… – Vetkőzz le! – Nem. Anusa hangjában már hallatszott a sírás, mégsem volt hajlandó engedelmeskedni. És Malika nem tehetett érte semmit. A legjobb barátja. Az unokatestvére. Nem, a húga. Még egy csattanás. És egy zuhanás hangja. Két hang, ami hirtelen érthetetlen nyelven ordít. – Nem! – sikoltott újra Anusa. – Nemnemnem! Egy lövés. A hang visszapattant a falakról, szinte megsüketítette őket, és felkeltette bennük a haragot. Sikítozni kezdtek, az összes meztelen gyerek hangosan sikoltozott. Malika kinyitotta a szemét, leguggolt Didihez, és átölelte. Látta, hogy néhány gyerek megpróbál elszaladni. Egy világosbarna inges őr puskatussal odasózott az egyiknek. Ebben a pillanatban valaki megindította a zuhanyt,

záporozott rájuk a jéghideg víz. A víz elkeveredett a földön fekvő Anusa vérével. Meghalt. De teljesen felöltözve. Ez tényleg egy másik világ volt. Azután a tetoválás. Didi kétségbeesett kiáltozása, Égetnek, Malika, égetnek!, az ökölcsapás, ami elhallgattatta, a leves, ami mosogatólének nézett ki, a szürke kenyér, a nyers deszkákból ácsolt priccsek, amiken aludniuk kellett, saját gyanakvó pillantása, amikor meglátta a számok mellett a Z betűt a karján. Didi sírása. Didi hangtalan zokogása. Didi, aki nem volt hajlandó elengedni a kezét. Kint a lágerutcán négy akasztott ember. Kettőjüknek kilógott a nyelve. Malika és Didi kint guggoltak a barakkjuk előtt, amikor először láttak Noma-gyereket. Egy sovány kisfiú volt, se nadrágja, se cipője, csak egy túlságosan nagy fekete kabát volt rajta. A barakk falához támaszkodva kúszott előre. Az egyik arca teljesen ép volt, a másikon hatalmas, fekete szélű seb, olyan mély, hogy kilátszottak a fogai és az ínye. Malika befogta Didi szemét. Didi hagyta, és még közelebb húzódott hozzá. És akkor megvakult. Legalábbis az egyik szemére. Csak Didit látta. Csak Didire gondolt. Csak Didiért élt. Olyan sok mindent kellett Didinek megtanulnia. Hogy ne lásson, például. Meg ne beszéljen. Hogy soha ne fakadjon sírva. Didi megvolt. Malika pedig azért volt, mert Didi megvolt. A világ többi része egyetlen szürke semmivé vált. Ment is volna ez, ha nem doktor Mengelén múlik. Mengele majdnem minden második nap bement a gyerekbarakkba a cigánytáborban, megszemlélte az újonnan érkezetteket, elégedetten dudorászott, ha ikreket talált, vagy olyan gyereket, akinek az egyik szeme barna, a másik kék volt. Az ilyen gyerekek csaknem azonnal eltűntek. Néha karamellt is osztogatott. Piros karamellt. Didi egészen megvadult a gyönyörűségtől, már rögtön az első alkalommal, azonnal elengedte Malika kezét, és a többi kisgyerekkel együtt ott tolongott Mengele doktor körül. A doktor mosolygott. Néha kinyújtotta a kezét, és megsimogatta egy-egy gyermek fejét. Nagyon hosszú, fehér ujjai voltak.

Egy alkalommal Mengele merőn nézte Malikát, majd az egyik segédjéhez fordult, és mondott valamit. Másnap Malikát kivitték gödröt ásni. Szürke napok. Árokásás. Kísértetté válás. Az újonnan érkezettek egyre csak özönlöttek, egyik szállítmány a másik után. Zsidó származású emberek egész Európából, lengyelek, görögök, hollandok, németek, belgák, franciák, norvégok… Néhányan rémült pillantásokat vetettek az árkot ásó kísértetekre, ahogy ott álltak félméteres agyagban és jéghideg vízben, de senki nem nézett vissza rájuk. A zsidók továbbmentek, és soha többé nem tértek vissza. Didi minden este ott állt a cigánytábor kapujánál, amikor az árokásó brigád bevonult. Néha plédbe burkolózott, a két csücskét az álla alatt összefogva. Néhány hét leforgása alatt megváltozott az arca. A szeme alatt fekete karikák jelentek meg. Az álla éles és hegyes lett. Az orra mintha megnőtt volna. Vagy az arca többi része zsugorodott. Követte az ásóbrigádot egészen az Appellplatzig, ahol felsorakoztak, és ott guggolt mellettük az egész sorakozó alatt. Egyik nap kitört rajta az éhség-hasmenés, amikor leült. Egy másik gyerek valami fenyegetőt kiáltott rá. Malika egész teste megfeszült; felkészült rá, hogy odarohanjon, kerül, amibe kerül, és megvédje Didit a verekedéstől, mert nyilván az következik, de nem történt semmi. Didi csak ült, és hagyta magából folyni az egészet. Az álla leesett, a pillantása eltompult. Ez volt az első alkalom, hogy az esti levesnél eltorzult az arca. Fáj, mondta Malikának. A szájában. A térde mintha megnőtt volna. A szeme is. Meg furcsa módon a hasa. Bár az inkább feldagadt. Malika minden este kényszerítette, hogy egye meg a levesét, még ha csípte is a száját. A lány a saját levesébe mártogatta a szürke kenyeret, és apró darabonként adogatta Didi szájába. Didi lehunyt szemmel, nyöszörögve ette, de azért újra meg újra kinyitotta a száját. Néha kicsit még beszélt is. – A doktor ma megnézett – mondta egy nap, és Malika hasához nyomta a fejét. Malika hirtelen kiegyenesedett ültében:

– Mengele? Megnézett? És miért? Didi kicsit csöndben maradt, aztán nagyot sóhajtott: – Belenézett a számba… Malika eltolta magától, és megpróbált a szemébe nézni. Nem lehetett. Még mindig le volt hunyva a szeme. – Miért nézett a szádba? Didi megint egészen közel húzódott hozzá. – Nem tudom. Csak úgy. Malika hangja megremegett: – Kaptál karamellt? – Nem – mondta Didi. – Ma nem volt karamell… Egyik nap Didi nem állt ott a kapunál, amikor az ásóbrigád bevonult, és a sorakozónál sem látszott sehol. Malika két órán keresztül állt a februári fagyos időben, és leste, hol lehet, miközben az SS-tisztek kiválogatták azokat, akiket még aznap este fölakasztanak. Miért kell őket felakasztani? Buta kérdés. Ezzel a kérdéssel Malika egyáltalán nem foglalkozott. A németek embereket akasztanak. Ez egyszerűen így volt, és kész. Ő más miatt aggódott. Didi miatt. Vajon hova lehetett? Nem volt a szokásos gyerekbarakkban. És nem volt azon a furcsa játszótéren sem, amit éppen most építettek. A körhinta üresen, mozdulatlanul állt a sötétben, rajta vékony réteg feketével pöttyözött hó. A közvetlenül mellettük lévő felnőttbarakkba nem engedték be, de néhány másikba igen. Végigfurakodhatott a priccsek között, és óvatosan szólongathatta az öccsét. Didi! Didi! Hol vagy, Didi? Válasz nem jött, mert Didi nem volt ott. A levese már kihűlt, mire megtalálta. Egyedül feküdt a 22-es barakk egyik priccsén, hátat fordítva az egész világnak. Nem aludt, csak feküdt nyitott szemmel, és a deszkafalat bámulta. Malika majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől, amikor meglátta; megsimogatta a hátát és felmászott mellé a priccsre. – Itt a levesem – suttogta Malika. – Meghagytam a felét neked… Didi azelőtt rögtön megfordult volna, és a bögrére vetette volna magát, de most nem. Csak egy fintort vágott, és nyögött egyet. Malika megsimogatta a haját. – Na, kicsim! Enned kell. Itt a levesem, edd meg.

Didi tovább nyöszörgött. Malika letette a bögrét, megfogta Didi vállát, és megpróbálta megfordítani. Nem ment. Didi nem akart megfordulni, nem akart ránézni, egyáltalán semmit sem akart. – Mi van? Didi végre válaszolt: – Fáj. Behunyta a szemét, és szinte nyomban elaludt. Néhány nap múlva a seb kezdett meglátszani kívül is, az arcán. Először egész kicsi volt, piros, friss színű, de Malikát jobban megijesztette, mint bármi más. Tenni akart valamit, de nem tudta, mit. Lemossa? És mivel? Az a víz, ami kint a lágerutcán jött a csapból, barna volt és büdös. Olvasszon meg havat? De a birkenaui hó tele volt a krematórium kéményéből szálló fekete pöttyel… Meg lehetne szűrni a vizet valahogy? Az ápolónő a 22-es barakkban leintette, amikor végre meg merte kérdezni. Nem, igazából teljesen fölösleges volt lemosni azoknak a sebeit, akik részt vettek a Nomában. Teljesen értelmetlen. Meg aztán a doktor is azt mondta, hogy nem is szabad semmit csinálni azokkal a gyerekekkel, akik megkapták a betegséget, mert ez kísérlet, és néhány hét múlva beindítja a kísérlet második fázisát. Akkor a túlélő gyerekeket olyan kezelésben részesíti, amitől akár meg is gyógyulhatnak. Úgyhogy ez egy orvosi kutatás. Nagyon fontos kutatás. Úgyhogy Malika csak nyugodjon meg. Megértette? De Malika nem tudott megnyugodni, a nyugtalanság beköltözött a testébe. Minden este körbejárt a 22-es barakkban, valami után vadászott, nem tudta, mi lenne az, de valami, ami segíthet Didin. Egyik este látta, hogy az alattuk lévő priccsen egy kislány fekszik. Egy kislány, aki már öntudatlan volt. De még öntudatlanul is egy darab kenyeret szorongatott. Malika várt egy kicsit, és lopva körülnézett. Nem volt kápó a közelben. Az ápolónő látszott ugyan a barakk hátsó részében, de hátat fordított. Mengele és a segédei valahol máshol voltak. Malika óvatosan lefejtette a kislány ujjait a kenyérről, betette a rabruhája zsebébe, várt néhány pillanatot mozdulatlanul, aztán felmászott Didi priccsére. – Kenyér – súgta a fülébe. – Nézd! Szereztem még kenyeret!

Didi szemhéja megrezzent, de nem tudta kinyitni a szemét. Csak undorodva fintorgott egyet, amikor Malika megpróbált a szájába nyomni egy falatot. Már régen túl volt az éhségen; olyan mélyre süllyedt az éhezésbe, hogy már csak alvásra és öntudatlanságra vágyott. Malika majdnem egy óráig ült mellette a priccsen, térdén a kenyérrel. Aztán maga megette. Három falat fekete, fűrészporos kenyeret. Nehezen nyelte le. A következő emlék úgy jött, mint egy pofon. Hirtelen tényleg ott van Auschwitz-Birkenauban, a 22-es barakkban, és felmászik Didi priccsére, még ha tilos is. Már nem rémül meg semmitől. Nem fél a barakkbeli lengyel ápolónőtől, nem izgatják a kápók, akik tesznek egy-egy kört a priccsek között, és hosszú botjaikkal ütik az anyákat meg lánytestvéreket, de még Mengele doktortól sem retteg. Csak jöjjön ide! Kikaparja a doktor szemét, mielőtt az meg tudná ölni… Mert a doktor megtette még egyszer. Hagyta, hogy a Noma még egyszer lesújtson Didire. Néhány hét, majdnem egy hónap alatt Didi és a többi gyerek elkezdett meggyógyulni. Reggelire tejet kaptak és margarinos kenyeret, uzsonnára gyümölcsöt és heti három vékony szelet sonkát. Ez elég volt. Didi jobb arcán a fekete szélű seb már néhány nap után kezdett begyógyulni. Újra csillogott a szeme. Egy nap már képes volt felülni a priccsen, másnap teljesen egyedül lemászott a priccsről, harmadnap pedig elébe szaladt Malikának, amikor este megjött. Egy másik este még azt is látta, ahogyan a cigányok legyőzték az SS-t. De most… Mengele doktor hagyta, hogy a Noma-gyerekek majdnem teljesen meggyógyuljanak – azután belekezdett a kísérlet harmadik fázisába. Eltűnt a tej. A margarin, a gyümölcs és a sonka szintén. Csak a fűrészporos kenyér meg a napi fél liter, mosogatólé-szerű leves maradt. Meg néha egy karamell. Mindössze egy hét telt bele, Didi megint a priccsén feküdt, és képtelen volt felkelni, aztán négy nap múlva megint rothadni kezdett az arca. Először újra megjelent a seb a jobb arcán, majd a bal arca is elkezdett fogyni. Malika tegnap már mind a két oldalon látta a

zápfogait, most pedig lehunyja a szemét, és megpróbál felkészülni arra, hogy ma mit fog látni. Az orra. A seb ráterjedt Didi kis orrára, a porc fehéren világít a seb fekete széle és a vörös hús mellett… Malika ráteszi a kezét Didi mellére – igen, még lélegzik. Még ha nem is túl gyorsan. – Didi – suttogja. – Itt vagyok melletted. Didi nyöszörög egy kicsit, nagyon halkan, félig kinyitja a szemét, aztán becsukja, és nem lélegzik többé. Camilla megdörzsöli a csuklóját, és megpróbál magához térni. Nem olyan egyszerű. Itt áll előtte öreg nagyanyja, a jól ismert idegen, az elegáns, idős svéd hölgynek öltözött cigány, ő pedig itt ül a park padján és megpróbál nem rá nézni. Miért van az, hogy ő érez furcsa lelkifurdalást, pedig ez a másik ember hazudott? Van valami elfogadható indok arra, hogy Miriam azt hihesse, joga van úgy viselkedni, ahogy az előbb viselkedett? Hogy ilyen erősen megszorítsa Camilla csuklóját? Mi? Majd elönti a szégyen. Úristen! Mi van vele? Hogy lehet, hogy ő, Camilla Adolfsson, fiatal anya, rendes lány, szorgalmas medika, karcsú, egészséges, és általában becsületes, most gerendát talált a saját szemében, ráadásul az idegengyűlölet gerendáját. Hiszen Camilla maga taszította Miriamot a sötét múlt felé, ő vette rá, hogy leleplezze a hazugságát és emlékezzen erre a visszataszító… Miriam pedig védekezésképpen nem tett mást, mint hogy erősen megragadta Camilla csuklóját. Igen. Valóban. Nagyon erősen. Annyira, hogy még most is fáj. Miriam meginog kicsit álltában. Megint össze fog esni? Camilla feláll és átöleli. – No, ülj le. Nem akartam… Miriam hirtelen nagyon soványnak tűnik, ahogy ott áll. Mintha a teste csak egy törékeny héj volna a semmi körül, mintha bármikor összetörhetne és porrá zúzódhatna. Camillát egyszer csak elönti az együttérzés. Szegény kicsi nagymama! Majdnem hetven éven át rejtegette az emlékeit és a titkait, senkivel nem tudta megosztani őket! Milyen borzalmasan nehéz lehetett! Milyen magányos! Miriam Camilla vállára hajtja a fejét, motyog valamit, aztán kiegyenesedik,

és megint leül a padra. Kinyitja a retiküljét, kiveszi a papír zsebkendőt, megint jó hangosan kifújja az orrát, azután megtörüli a szeme alját a zsebkendővel. – Hogy vagy? – kérdi Camilla halkan. Miriam felsóhajt, és láthatólag igyekszik a szokásos hangján válaszolni. – Semmi vész… – Rosszul vagy? Miriam fintort vág, amit talán mosolynak szánt. – Nem, nem. Nem fogok megint elájulni. – Biztos? Miriam megveregeti Camilla kezét. – Egészen biztos. Ebben a pillanatban megszólal Camilla mobilja. Előveszi a készüléket, ránéz a kijelzőre, aztán kinyomja a beszélgetést. Odaül szorosan Miriam mellé, és megragadja a kezét. Azután csöndben maradnak. Ragyog a nyár körülöttük, a nyírfa levelei csillognak a napfényben. Egy kicsit arrébb, egy virágágyásban a sárga rózsák a fény felé fordítják félig nyílt bimbóikat, majd hagyják lassan kinyílni őket. Egy boldog méhecske táncol fölöttük. A sétaúton feltűnik egy gyerekkocsit toló nő, a lába alatt csikorog a murva, s ő elmosolyodik, anélkül hogy Miriamra és Camillára nézne, ahogy ott ülnek a padon. A gyereket nézi a kocsiban, szerelmes, szinte mámoros pillantással. – Sosem lett saját gyerekem – mondja hirtelen Miriam, és pillantásával követi a fiatalasszonyt. Camilla bizonytalan mozdulatot tesz, egyik lábát átveti a másikon, nem biztos benne, hogy mer válaszolni. – Akartál volna? – kérdezi végül. Camilla csodálkozva néz rá. – Nem. Nem akartam. Didi után nem. Olof pedig egyáltalán nem akart. – Miért nem? Miriam könnyedén vállat von. – Félt, hogy megtörténik még egyszer ugyanaz. Ami Marianne-nal. Marianne halála majdnem megölte. Több évig tartott, amíg újra

magára talált. Kézitáskáját a térdére teszi, és pajzsként tartja maga előtt. – És persze ott volt nekünk Thomas. Nekem nagyon fontos volt, hogy Thomasnak jó legyen. Semmi ne zavarja. És az első évei alatt Olof nem volt olyan… A táskát kicsit közelebb húzza magához, de a mondat közepén elhallgat. Camilla bólint, és megpróbálja befejezni: – Nem érdekelte annyira? Miriam némán bólint. Igen, így is lehet mondani. Nem érdekelte annyira. Thomast könnyű volt szeretni. A kis gömbölyű karját, a pirospozsgás arcát. A tiszta, kék tekintetét. Amikor Thomas egész kicsi volt, megesett, hogy Miriamnak annyi ideje volt, hogy ledőlhetett az ágyára délután, karjában Thomasszal. Ott feküdtek ketten, mélyen egymás szemébe néztek, és szavak nélkül meséltek egymásnak a gyászukról. A születés kínjáról, ahogy elvakít a felfoghatatlan fény, ahogy összehúzza magát, hogy ne fázzon a hideg levegőn, ahogy egyszer csak hiányzik az a fényes hang, amit örökkön örökké hallott, de hirtelen elhallgatott, ahogy megszűnt a biztonságos, vigasztaló szívdobogás, ami mindig követte, s ehelyett most megtölti a fülét egy éles sikoltozás, talán pont a sajátja, a csörömpölés és ordítozás, és idegen nők éles hangja. A fájdalom, hogy a halál az élet része, elkerülhetetlen és elháríthatatlan, hogy az emberek megbízhatatlanok és veszélyesek, hogy minden emberben ott a kockázat, hogy egyszerre váljon tettessé és áldozattá, de senki nem érti, hogy alapvetően, mindenképpen fontos, hogy a tettest kordában tartsa, az áldozatot pedig ne hagyja térdre esni. A homlokukat összeérintve, egymás leheletét belélegezve lassan mindketten vigasztaló álomba merültek. Ott voltak egymásnak. Minden más nemcsak összeomolhat, hanem lassacskán össze is omlik és megsemmisül, de ők ott vannak egymásnak. Van egy anya, aki igazából nem az ő anyja. Van egy gyerek, aki valójában nem az ő gyereke. Miriam kinyitja a táskáját, kivesz még egy zsebkendőt, és gyorsan megtörli az orrát. Amikor becsukja a táskát, megint megszólal Camilla mobilja.

– Nem veszed föl? Úgy látszik, valakinek tényleg nagyon sürgős. Camilla gyors pillantást vet rá, aztán kicsit megemeli a fenekét, és kiveszi a mobilt a farmer hátsó zsebéből, egy pillanatig tétovázik, még egy csengetésig vár, aztán megnyom egy billentyűt, és a füléhez teszi a telefont. – Igen – mondja, s a hangja hirtelen egészen más. Szinte áthatolhatatlan. – Itt Camilla. Feláll, hátat fordít, tesz néhány lépést, de nem olyan messze, hogy Miriam ne hallhassa, amit mond. – Nem – mondja, lekuporodik, felhúzza a vállát, a lapockái úgy állnak ki a hátából, mint két kis szárny. – Nem, dehogy, nincs semmi baj. Elhallgat, és egy ideig a másikat hallgatja. Aki nyilván elég sok mindent mond. – Nyolcvanöt éves, mint talán tudod. Úgyhogy egy kis időbe kerül, amíg körbejárjuk a tavat. Megint egy kis csend, aztán Camilla az órájára pillant. – Addig még van két óra és… Itt félbeszakítják, de nem hagyja magát sokáig elhallgattatni. – Jó, jó. De most ez van. Majd jövünk, amikor jövünk… Megint elhallgat, aztán sóhajt egyet és megfordul, most hirtelen arccal Miriammal szemben áll, de tulajdonképpen nem őt nézi, aztán bosszankodva gyorsan vállat von. – Hát az lehet – mondja végül. – De nem kell sietni… odaérünk. Biztosan Katarinával beszél. Aki, mint rendesen, most is nyugtalan. – Nem – mondja Camilla. – Ide nem lehet autóval jönni. Persze hogy nem. A parkban vagyunk. Csak most leültünk egy kicsit. Egy pillanatnyi szünet. Azután összeráncolja a homlokát, és odapörköl egyet: – Mondom, hogy nem. Hallottad? Jövünk, amikor jövünk. Szia! Camilla fintort vág, és leül Miriam mellé. – Anyuka – mondja szárazon. – Jó, hogy nem a rádióban kerestet. Miriam kicsit elmosolyodik, de óvakodik a túl gyors választól. Katarina mindig tiltott terület volt közte és Camilla között, amit csak

nagyon óvatosan közelítettek meg, és aztán sürgősen elhagytak. De végül csak kellett mondania valamit. – Aha. Szóval túl sokáig voltunk távol? – Igen. Mert már csak két óra van ebédig, és szerinte addig nem tudjuk megmosni az újkrumplit. Vagy megtisztítani az epret. – Az epret már tegnap megtisztítottam. – De talán nem elég jól. Talán újra kell tisztítani. Hogy rendesen meg legyen tisztítva. Miriam nem állja meg mosoly nélkül. – Nem lepne meg… Camilla megismétli az előbbi fintort. – Engem se… És ezzel felállnak, és elindulnak. – Szóval, én igazán nem akarok rosszat mondani róla… – mondja Camilla kis idő után. – Nem, persze, tudom – mondja Miriam. – Sosem mondtál rosszat róla. – Ó, dehogynem. Mondtam én. Csak sosem neked… De mivel most te elmondtad nekem a titkaidat, talán én is elmondhatok neked néhányat az enyéimből… Miriam szótlanul bólint. – Az a baj, hogy már túljutottam azon az életkoron, amikor az embernek szabad rosszat mondani a szüleiről. Tudom. Az emberek ebben a korban már kicsit elnézően szoktak a papára meg a mamára nézni. Bólintanak, mosolyognak, hagyják őket olyannak, amilyenek és… Egyszerre megáll, és Miriam felé fordul. Hirtelen sokkal fiatalabbnak tűnik. Sokkal fiatalabbnak és kicsit szomorúnak. – Az a baj, hogy igazából nem szeretem. Ez rémes, de így van. Nem szeretem a saját mamámat. Szeretném… Zavartan néz körül, keresi a szót. – Igen, szóval tényleg szeretném szeretni. Csak úgy normálisan… És néha sikerül is, de csak amikor otthon vagyok, ő meg itt, Nassjőben. Olyankor majdnem szeretem. Akkor eszembe jut, hogy milyen jól főz. Például töltött káposztát. Vagy ha az énekhangjára gondolok, mert az tényleg nagyon szép…

Miriam bólint, de azért igyekszik másfelé nézni. Igaz. Katarina olyan jól énekel, hogy szólista lett a templomi kórusban, de ettől még nem könnyebb szeretni. Persze álmában sem gondol arra, hogy ezt megmondja Camillának. Nincs joga bármit is mondani, még vigasztalásként sem, mindössze annyit tehet, hogy felemeli a kezét, és nagyon gyengéden megsimogatja Camilla arcát. Camilla azonnal megragadja a kezét, ott áll és kapaszkodik a kezébe, és üres tekintettel néz nagyanyjára. – Megrémít – mondja kifulladva. – Ez rémes, de így van. Az anyám megrémít. – Ó… – mondja Miriam, és a gondolatai egy pillanatra visszaszállnak Ravensbrückbe és Sylvianne-hoz, de gyakorlottan el is nyomja őket azonnal. – Ó, ó! De Camilla nem hagyja megnyugtatni magát. – Annyira hamis! Ez az, ami megijeszt. Hogy soha nem beszél őszintén, bármit mond vagy csinál, annak van valami rejtett jelentése. Annyira féltem Sixtent… Ezt mondja. Folyton. Aggódik, hogy Sixten allergiás lesz, hogy túl sovány, hogy túl sokszor elesett, amikor járni tanult, hogy túl sokáig van az oviban… Mindenen aggódik. De valójában azt akarja mondani, hogy én nem vagyok elég jó. Hogy rossz anya vagyok… Miriam dörmög egyet. Ami annyit jelent, hogy egyetért, de nagyon óvatosan ért egyet. – És a legrosszabb, hogy nem tudok neki ellentmondani. Mert akkor egyenesen ellenszenves lesz. Egyszer bedühödtem és… Akkor, amikor azt állította, hogy annyira fél, hogy Sixten allergiás lesz. Én meg azt mondtam, hogy ennek az égvilágon semmi jele nincs, a legcsekélyebb jele sem, de erre olyan dühös lett, hogy három napig nem szólt hozzám. Három teljes napig! És azalatt még ránézni sem volt hajlandó Sixtenre. Az a szegény gyerek meg egészen összezavarodott. Mert aztán a negyedik napon megint ő lett az aranyoskám meg a nagymama puszimanója… Miriam megszorítja Camilla karját, de továbbra sem mond semmit. De Camillát már nem lehet megállítani, a hangja már reszket az izgatottságtól.

– Szóval néha teljesen megrémülök, tényleg buta módon. Tudom, hogy nem bántana, nem tud megverni vagy ilyesmi, nem fog mérget vagy üvegszilánkot keverni az ételembe, mégis egészen lebénulok, ha vitatkozom vele… Miriam újra megszorítja Camilla karját. – Mint most például? Camilla némán bólint. – Tehát félsz, hogy mit fog most csinálni, amiért olyan undok voltál a telefonban az előbb? – Igen. Szóval tudom persze, hogy… Miriam félbeszakítja. – Gondolod, hogy valami rosszat tesz Sixtennel? – Nem, azt azért nem hiszem. Tulajdonképpen nem. Leginkább meg akarja nyerni magának. Ezért titokban édességet ad neki. Szerintem majd egy igazi nagy búcsújelenetet fog rendezni, amikor elutazik… Amikor Max idejön a jövő héten. Azt akarja, hogy Sixten sírjon, és a nagymama után zokogjon, ne utánam. Hogy mindenki megértse, milyen szörnyű mamája van. Főleg Max. Miriam felsóhajt. – Igen. Bizony lehet, hogy így lesz. Camilla hirtelen megáll. – Ó, istenem. Istenem, de jó! – Micsoda? – kérdi Miriam a homlokát ráncolva. – Hogy egyetértesz. Hogy te is látod, milyen. – Ó, drágám! Egy házban laktam vele, amióta Olof meghalt. Persze hogy tudom, hogy milyen. Camilla odafordul hozzá, és összevonja a szemöldökét. – De soha nem mondtál semmit. Miért nem? Miriam csak megvonja a vállát. – Mire lett volna jó? Csak elmérgesítette volna a helyzetet. Pedig már így is elég rossz. Katarina nem szeret engem. Úgyhogy csak mosolygok és barátságos vagyok, de nincs sok kapcsolatom vele. Ez így pont elég. Megborzong, és hozzáteszi: – Ne mondj neki semmit! Arról, hogy ki vagyok. Egy szót se!

Camilla elsápad egy kicsit. Miriam látja, ahogy hirtelen elképzeli anyja reakcióját. – Nem, dehogy. Persze hogy nem. Ígérem. – Csak amikor már meghaltam – mondja Miriam. – Akkor elmondhatod Thomasnak… Ha gondolod, hogy kibírja. Camilla bólint. – Majd gondolkodom rajta. Egy pillanatra elhallgat, aztán Miriamhoz fordul. – Nem akarom, hogy meghalj. Miriam arcán gyors mosoly fut át. – Nem, én se szeretném. De hát mit tegyünk. Camilla hirtelen meggyorsítja a lépteit; Miriam igyekszik lépést tartani, amennyire tud, de egy idő után zihálva megáll. – Drágám, nem mehetnénk kicsit lassabban? Camilla lelassít. – Jaj, ne haragudj! Nem figyeltem oda. Akarod, hogy leüljünk? Miriam megrázza a fejét. – Nem, semmi baj. Csak már nem bírok ilyen gyorsan menni. – Jó, persze. Kicsit lassítunk. Nyugodtabban mennek tovább, közelítenek a játszótérhez. Egy vörös hajú kislány ül a hintán, és elgondolkozva nézi a fiúkat, akik a csúszdára másznak. Nem hintázik, egyik lába a földön, és figyelmesen nézi őket. Felnőtt nincs a közelben, és Miriam hirtelen arra gondol, milyen jó is ennek a kislánynak, hogy most kipihenheti azt az állandó, roppant figyelmet, ami manapság a gyerekekre irányul. – Te emlékszel a mamádra? Miriam Camillához fordul, fölmerül benne egy emlék, de el is száll, mielőtt meg tudná ragadni. Úgyhogy a fejét rázza. – Nem. Tulajdonképpen nem. Meghalt, amikor még egész kicsi voltam. – Ó, de szomorú! Miriam kicsit megvonja a vállát. – Igen, de nem emlékszem semmire. A papára jobban emlékszem, de a mamára… Nem. De volt róla egy fénykép, arra emlékszem. Olyan szép volt, mint a tűz. Nagyon szép.

– Szép, mint a tűz? – Igen. Ezt a papa mondta egyszer, és ezt sosem felejtettem el. A mamád olyan szép volt, mint a tűz. – De a fotó nincs meg? Miriam gyors pillantást vet rá. Hát mit gondol mégis? – Nincs. Hogy is lenne. Először a gyermekotthon, aztán Auschwitz, meg… Nem, nincs. De emlékszem a fotóra. Cigány ruhában volt. Nagyon elegánsan nézett ki. Camilla elmosolyodik. – Akkor a mamádra ütöttél. Miriam nem válaszol, csak hosszan kinéz a távolba. Tesznek néhány lépést szótlanul, aztán Miriam hirtelen megáll, és halkan ennyit mond: – De lassacskán kaptam egy másik mamát. Camilla fölhúzza a szemöldökét. – A papa nővérére gondolsz, hogy is hívták? – Hanna? Nem. Ő nekem is inkább a nagynéném volt. Kedves, barátságos, de sosem volt olyan közeli. Nem. Elsére gondolok. – Az ki volt? – Egy másik rab Ravensbrückben. Egy norvég. Ő mentette meg az életemet. Camilla ráteszi a kezét Miriaméra, amivel a karjába kapaszkodik. – És ő lett a mamád? – Igen. Ő ezt sosem mondta, de úgy érződött. – Tudta, hogy cigány vagy? Miriam megint ránéz Camillára. De hát mit gondol ez tulajdonképpen? Persze másrészről lehet, hogy tényleg annyira naiv, amennyire kinéz. Kicsit megköszörüli a torkát. – Nem. Azt hitte, az vagyok, akinek kiadtam magam. Miriam. Miriam arcán kis ferde mosoly, de gyorsan eltünteti. Mert Else Miriam mamája volt, csakis Miriamé. A cigány Malika elpusztulhatott volna, és Else meg se rezzen belé. Camilla is halkan válaszol: – Ő is Svédországba jött a fehér buszokkal? Miriam az utat bámulja, a kavicsokat rugdossa. – Nem – mondja aztán. – Ő nem jött. Meghalt, néhány héttel azelőtt, hogy jöttek a buszok.

6. A kísértetvonat Cigányok városa! Ki ne emlékezne rád? Te kínnal itatott, pézsmaillatú, Fahéjas tornyú város. Federico García Lorca Hajnal volt vagy szürkület? Éjszaka vagy nappal? Miriam bal kezével a falnak támaszkodott, és megpróbálta kiegyenesíteni a hátát. Nem igazán sikerült, túlságosan fájt. De mindenesetre kijött a büntetőblokkból. Egy Aufseherin az előbb kilökte az ajtón, amit aztán jól bevágott mögötte. Most tehát szabad volt. Keserűen elmosolyodott a saját gondolatán. Szabad. Na persze. Annyira szabad, amennyire a ravensbrücki koncentrációs táborban szabadnak lehet lenni. De valami most más volt. Egészen más. Talán a hó miatt. Nagy fehér csomókban esett, és megváltoztatta az egész tábort. A sáros utca teljesen fehér lett. A hó megült a barakkok tetején, mint egy oltalmazó felhő. A fekete fákat álombeli szobrokká változtatta. De nem, nem a hó miatt volt minden más. A fény miatt. Illetve a fény hiánya miatt. Az ég szürkén, alacsonyan függött a tábor fölött. A fényszórók nem pásztázták a falakat és a szögesdrót kerítést. A barakkok előtt nem égtek a sárga lámpák. Miriam körbenézett. Még a büntetőblokk mögötti parancsnokság épületében sem égett a lámpa. Mindenütt sötét volt. És sehol egy ember. Egyetlen lábnyom sem volt a havon. Még keréknyom se. Lehet, hogy megvalósult egy régi auschwitzi ábrándképe? Lehet, hogy az SS egyszerűen megsemmisült? Talán a foglyok szárnyra kaptak és elrepültek. Else talán már otthon van, Norvégiában, és jó kenyeret eszik, kövér sajttal és finom sós vajjal, amiről olyan sokat beszélt. Talán el is felejtette Miriamot. Vagy azt hitte, hogy Miriam is elszállt, valahova egy apukához meg anyukához… Nem. Persze nem így volt. Az emberek nem növesztenek szárnyat csak azért, mert kínozzák őket. Ha így lenne, a büntetőblokk már

évek óta üres lenne. És erről szó sincs, ezt tudta. A nők egész nap kiabáltak, sikoltoztak, sírtak éjjel-nappal, úgyhogy valaki csak volt ott, még ha ő nem is látott mást, mint Sylvianne-t és az őröket. A büntetőbarakkban is sötét volt? Igen, ott is. Bár eddig nem is gondolt erre. Még a folyosókon sem égtek a lámpák. Az őr is, aki érte jött, zseblámpával világított. Távolról zajt hallott, ami mindent megmagyarázott. Bombázók. Amerikai vagy angol bombázók. Talán elment az áram. Hacsak nem a németek akarták az egész Ravensbrücköt elsötétíteni. Talán ez történhetett. Akkor nem kell vele törődni. Miriam visszahúzta a bal kezét, majd mindkettőt a zsebébe mélyesztette, óvatosan kezébe vette Sylvianne kenyerét, amit a zsebébe rejtett. Ez ajándék volt. Else kapja ezt a kenyeret, mihelyt Miriam elér a 8-as barakkba. Csakhogy előbb oda kellett jutnia. Rögtön érezte, hogy milyen hideg van. Nagyon hideg. A lágy hó behatolt a facipőjébe, a meztelen bokájában megfagyott a vér, a lábujjai elzsibbadtak. Le van szarva. A legfontosabb az volt, hogy el ne essen, mert akkor nem tud fölkelni, és nem volt kedve egy hófúvásban megfagyni kint a lágerutcán. Legalábbis nem most. Hiszen már közeleg a vég. Else, mielőtt megsebesült, elmondta, hogy az oroszok már jócskán behatoltak Lengyelországba, azt meg régóta tudta, hogy a másik oldalról jönnek az angolok és az amerikaiak, Franciaország már szabad, úgyhogy csak idő kérdése… Most tehát az a lényeg, hogy életben maradjon. Miriam életben akart maradni. És Else segíteni fog ebben. Rájött, hogy a legjobban úgy lehet haladni, ha nem emeli föl a lábát, csak csoszogva megy előre a hóban, és a két oldalra kinyújtott kezével őrzi meg az egyensúlyát. Így jól ment. Hirtelen megállt és hátrafordult, látta a nyomot, amit a hóban hagyott maga után, és kicsit meglepődött. Nyomot hagyott. Pedig valahogy annyira jelentéktelennek képzelte magát, hogy a friss porhóban sem hagy nyomot. Bizsergést érzett a gyomrában. Ezek szerint vagyok, gondolta. Miriamnak hívnak, és létezem… Maga köré fonta a karját, és tovább vonszolta magát előre. Nem. Nem Miriamnak hívnak. Az a lény, akit Miriam Goldbergnek hívtak, már régen halott volt. Sajnos.

Az egész táborban teljes csend honolt. Tehát akkor este van, vagy éjszaka. A rabok alszanak a barakkokban. A csend nagyon kellemes volt, szinte pihentető. Mikor volt valaha csönd körülötte? Évek óta nem. Ja, igen, néhány órára a büntetőblokkban, ott igen, de az kellemetlen csend volt, majdnem veszélyes, olyan csend, ami arról tanúskodott, hogy Sylvianne már a halálán van. Ez itt most másmilyen. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak ez a csend örökké tartana, de aztán meggondolta magát. Nem. Az örök csend a halállal egyenlő. És a halált nem kívánta magának. A legkevésbé sem. Élni akart. Pislogott kicsit, hogy elkergessen néhány hópelyhet a szempillájáról. Aztán jobbra nézett. Igen. Ott volt a 8-as barakk. Olyan sűrű volt a bűz, mint egy fal; megállt, kezében a facipőjével, és érezte, hogyan tölti meg a szag az egész testét. Vizelet, köpés, vér és hasmenés édeskés párája, ráadásul az a nagyon speciális, savanykás szag, amit a németek zsidó bűznek mondtak. Azelőtt soha nem gondolt arra, milyen szörnyű ez a szag, de attól a néhány naptól, amit a tisztára súrolt büntetőblokkban töltött, igazi kényes szaglása lett. Csóválta a fejét maga miatt, óvatosan átlépett egy öreg, ősz hajú asszonyon, aki nyitott szemmel feküdt az ajtó előtt, valami bocsánatfélét dünnyögött egy vele egykorú szőke lánynak, aki közvetlenül mögötte feküdt. Emberek. Rengeteg ember mindenütt. Hátukat a falnak vetve ültek a kis előtérben, ahonnan Irma Lunz szobája nyílt, bent a barakkban a földön és a hideg kályhán is feküdtek, dideregve ültek a hideg mosdóhelyiségben, vagy félig kilátszottak a priccsek alól. Nem lehetett nem rájuk lépni, de Miriam tovább haladt a barakk vége, a teljes sötét felé. Mert ott voltak a norvégok. Else. Rálépett valakinek a karjára, az felkiáltott, de Miriam most nem kért bocsánatot, nem törődött vele, most csak sietett, mások karjain és lábain átgázolva, és nem is hallotta a káromkodásokat és átkozódásokat. Na. Most már közel lehetett. – Else – kiáltotta halkan. – Else! Hol vagy? De nem Else válaszolt, hanem Lykke. Else magas lázzal feküdt. Nem lehetett megállapítani, hogy alszike vagy öntudatlan. Lykke nagyon komolynak látszott.

– Nem tudjuk, mit tegyünk – suttogta. – Hogy most a betegrészlegbe vigyük, vagy… Miriam visszahőkölt. Nem, a betegrészlegbe semmiképp, ki tudja, mit csinálnak ott vele. – Nem, oda nem vihetjük. Lykke Else fölé hajolt. Úgy tűnt, nem hallja őket, az arcát pedig alig lehetett látni a sötétben. – Van valahol egy cseh ápolónő… – De hol? Lykke fölhúzta a vállát. – Valahol lent az ipartelepen, úgy hallottam. De nem tudom. És most úgyse tudunk odajutni. – Miért nem? – Nincs áram. Észre sem vetted? Már napok óta nincs villany. Azóta nem is dolgoztunk… Gyorsan végigsimított a fején, és bólintott Miriam felé. Csend lett, mindketten elmerültek a varrodában egy héttel ezelőtt történtek emlékében. Az Aufseherinek talán tényleg kitépték Lykke haját. Talán egészen kopasz volt a kendő alatt. Miriam nem merte megkérdezni, azon gondolkodott, mit is mondjon. – Veled mi történt? – kérdezte végül. – Hát… – Lykke elfordította a tekintetét. Láthatólag ő sem akart beszélni arról, hogy mi lett a hajával. – Persze megvertek. De a körülményekhez képest megvagyok… És te? – Huszonöt botütés. Lykke arca eltorzult. – Jaj, a francba! De túlélted. – Igen, Sylvianne segített. Hideg vizet öntött a sebeimre, amikor visszamentem a cellába. Az jót tett. – Sylvianne? Miriam vállat vont. – Egy másik fogoly ott bent. – Őt nem korbácsolták meg? – Nem. Őt kiszemelték Sonderbehandlungra. Ő lesz az első, aki Sonderbehandlungot kap Ravensbrückben. Már amit az jelent. Lykke a szája elé kapta mindkét kezét.

– Jézusmária! Biztos vagy benne? Miriam a homlokát ráncolta. – Igen, magam hallottam… – De nem tudod, mit jelent? Hát nem voltál Auschwitzban? Miriam némán bólintott. Ez kellemetlen volt. Miért nem tudta, hogy mit jelent a Sonderbehandlung? Mikor nyilvánvalóan olyasmi, amit tudnia kellene. Lykke hirtelen karon ragadta: – Azt jelenti, hogy elgázosítják. Hogy el akarják gázosítani! Itt! Rosszullét hulláma öntötte el Miriamot. Hát persze! Ezt értenie kellett volna. De ezt nem akarta elismerni. Kiszabadította magát Lykke szorításából, és megrázta a fejét. – Nem igaz! Itt nincsenek gázkamrák… Lykke megragadta a csuklóját. – Valamit építettek már egy ideje ott a krematórium mellett. Azt te is láttad! Biztos az lesz a gázkamra. A szemetek gázkamrát építenek, miközben elvesztették a háborút! A rohadt életbe, nem normálisak! – Engedj el – mondta Miriam. Lykke rápillantott, de nem engedte el. – Most az a lényeg, hogy senki ne tudja meg, hogy Else beteg – suttogta. – Érted? Senkinek nem szabad tudnia. Senkinek! Miriam mérgesen húzta el a kezét. – Persze hogy tudom. Én biztos nem mondok semmit. Felfogtad? Utólag bánta már. Nem kellett volna olyan gorombának lennie, semmi oka nem volt, hogy csak azért haragudjon Lykkére, mert az megértette, hogy ő nem értett valamit. Miriam behúzódott a belső fal mellé, és megpróbált azzal vigasztalódni, hogy ez volt a legrosszabb hely, a legeslegrosszabb, és Lykkéé volt a legjobb, az, amelyik a priccsek közötti járatra nézett. Csak hárman voltak a priccsen, így ha Miriam az oldalán feküdt, Lykke és Else háton tudott feküdni. A fal jéghideg volt, de Else lázas teste melegen tartotta a hátát. Talán néha még meg is fordulhat, először a hátán, aztán elöl megmelegedhet Else lázánál. Igen, így menni fog. Gyorsan megfordult, és jéghideg kezét Else arcára tette. Else felsóhajtott. Ez jó jel volt. Igen, annak kell lennie. – Azt hiszem, csak alszik – suttogta.

Lykke csak dörmögött, nem válaszolt. Miriam elővette a kenyeret a zsebéből, és Else sovány testén átnyúlva óvatosan Lykke mellkasára tette. Lykke egy ideig mozdulatlanul feküdt, azután mindkét kezével megfogta. – Kenyér? – Igen. Sylvianne kenyere. – Elvetted a kenyerét? – Nekem adta. Az összes ennivalóját nekem adta. Már pár napja abbahagyta az evést és ivást… – Miért? Miriam nem válaszolt. A Sonderbehandlung szó ott lebegett köztük a csendben, de egyikőjük sem akarta kimondani. Lykke egy ideig mozdulatlanul feküdt, azután belemélyesztette a fogát a kenyérbe. Miriam közelebb húzódott Else meleg testéhez. – A büntetőblokkban központi fűtés van. A radiátor mindennap fél óráig meleg volt! – Tudom. Én is voltam ott – felelte tele szájjal Lykke. Amikor Miriam felébredt, nem tudott rendet tenni az időben. Éjszaka volt vagy nappal? Vasárnap vagy hétköznap? Nem tudta, minden teljesen összezavarodott. Az ajtóban egyszerre ott termett Irma Lunz, és ordított valamit, de az volt a furcsa, hogy nem lehetett igazán hallani, hogy mit mond, és nem nagyon törődtek vele, mert mindenki egy földön zajló verekedést figyelt. Tömzsi asszonyság ült egy formátlan, sovány testen, és egyre csak pofozta, aztán felhúzta a fülénél fogva, és jól beleverte a fejét a falba, miközben rikácsolt valamit a tolvajokról meg hogy mit kellene velük csinálni. Fájt a seb a hátán. Nagyon fájt. Miriam megpróbált megfordulni, hogy a hátát a hideg falnak vesse, de ettől még jobban fájt, úgyhogy le kellett hunynia a szemét a mozdulat közben. Amikor újra kinyitotta, látta, hogy Else felébredt. Nyitott szemmel feküdt, és a mennyezetre bámult. Miriam most átkozta magát, amiért Lykkének adta azt a darab kenyeret. Hiszen az Elséé volt! Azért tette félre, hogy Elsének adja. – Szervusz, Else – mondta fojtott hangon. Else elfordította a fejét, és Miriamot nézte szürkéskék szemével. Pislogott néhányszor, mielőtt válaszolt.

– Szervusz. Mindössze ennyit mondott. Ezt az egyetlen szót. Mintha Miriam csak egy akárki volna, semmi különös, egy jelentéktelen ember. Ez elkeserítette, szinte kétségbe ejtette. Azt akarta, hogy Else átölelje, hogy megnézze a sebeket a hátán, hogy rávegye, beszéljen arról a förtelmes büntetőblokkról, arról a szobáról, ahol megkorbácsolták, meg arról, hogy rászíjazták egy fabakra, meg a fájdalomról és a vérről, aztán Sylvianne-ról, aki halálra éheztette magát, az őrökről és a rabokról, a kiáltásokról és sikolyokról, és a kutyákról – de mindössze annyi történt, hogy Else merőn a szemébe nézett, azután elfordította a tekintetét. Miriam óvatosan megérintette az arcát. Úgy akarta felkelteni az érdeklődését, hogy ő maga érdeklődik. – Hogy vagy? Elsének csak egy félmosolyra és egy kis sóhajra tellett, de válaszolni nem tudott. A felső ajkáról elmúlt a duzzanat, de megmaradt egy fekete var. Elég széles. Miriam a homlokára tette a kezét. Még mindig nagyon meleg volt, de talán kevésbé, mint tegnap. – Minden rendbe jön. – Megpróbálta, hogy úgy hangozzék, ahogyan Else beszélt ereje teljében. De Else még egyszer felé fordította a fejét, és ránézett Miriamra. Hidegen. Szinte fenyegetően. – Nem. Semmi nem jön rendbe. Mégis egyre jobban lett, ahogy telt a nap. Ott maradhatott a priccsen a sorakozó alatt, nem vonszolták ki és nem büntették meg. Szerencsére, mert rosszabbra fordult az idő. Nagy szél volt, a hó pedig nem puha és halk volt, hanem szúrós, nagy pelyhekben esett, hogy még az igencsak melegen felöltözött Irma Lunz és az Aufseherinek is zsémbeltek. Egy lány az ételosztó csoportból meghalt az előző éjszaka, és Lykke jelentkezett a helyére. Elcsente a halott pokrócát, bár a három nő, akivel a priccsen osztozott, kiabált és tiltakozott, de ő maga köré csavarta, és elfutott. Amikor visszajött, hozott néhány kenyérdarabot a blúzában, sőt – úristen! – egy darab kolbászt is elcsent a konyhából, amikor senki nem látta. Else már félig fel tudott ülni, megitta a langyos, úgynevezett kávéját, több kenyérdarabot is megevett, margarinnal meg anélkül is,

és aztán komolyan kérte, hogy a kolbászt osszák három részre. Hogy mindenkinek jusson. Egy Lykkének, egy Miriamnak és egy Elsének. Aztán az új pokrócot ráterítette mindhármukra, és kicsit elmosolyodott. – Szóval ma vasárnap van? – nézett Lykkére. Lykke megrázta a fejét. – Nem, csütörtök. És áramkimaradás. – De jó! – sóhajtott Else. – Akkor talán aludhatunk. Másnapra minden a szokott mederben folyt. A szögesdrót kerítés nagyon halk, de mégis jól hallható zümmögése újra ott szállt a levegőben. A reggeli sorakozót sárga lámpafényben tartották. Utána pedig menetelés a varrodába. Miriam habozva állt az ajtó előtt, hirtelen nem tudta, hogy merjen-e a régi helyére menni, de Else kicsit meglökte a hátát, úgyhogy nekiindult. Miriam lopva visszanézett rá. Else nagyon sápadt volt, a szeme körül fekete karikák, de most futólag elmosolyodott, így látszott a fekete lyuk, ami a kivert szemfoga helyén tátongott. Miriam bólintott, letelepedett a varrógépe mellé, elvett egy fekete szövetdarabot egy szintén fekete kabátujjhoz, összeillesztette őket, és varrni kezdett. Újra hétköznap volt. Néhány óra múlva káprázni kezdett a szeme, de akkor azonnal kiegyenesítette a hátát, és körülnézett. Minden olyan volt, mint szokott. Lykke a szemközti sorban görnyedt a gépe fölé, a Miriam előtt ülő nő ugyanazt a szürke kardigánt viselte, mint előző héten, a kályhánál pedig néhány Aufseherin állt és beszélgetett. Egy piros háromszöges kápó sétált lassan a sorok között, és a tekintete egy pillanatra találkozott Miriam pillantásával; felemelte a gumibotját, aztán visszaejtette a kezébe, Miriam pedig sietve kézbe vett egy fekete anyagot a mellette lévő kupacról, aztán egy ruhaujjat… Ebben a pillanatban megszólalt a légiriadó. Hamarosan megtanulta szeretni a légiriadókat, ahogy a varroda minden alkalmazottja is szerette, de most, az első alkalommal, megdöbbenve ülve maradt. Minden varrónő hirtelen eltűnt, és beletelt vagy fél percbe, amíg megértette, hova lettek. A varrógépek melletti asztalok alá bújtak. Miriam maga is szaporán bebújt, aztán

térden állva körülnézett. A szürke kardigános nő már ott feküdt a hátán, kezeit a feje alá kulcsolva, és mosolygott. Lykke mindössze fél méterre volt tőle, a hasán feküdt. Lehet, hogy ő is mosolygott, ezt nem lehetett látni. – Feküdj le te is – suttogta valaki mellette. – A légiriadónak vége, úgyhogy most pihenhetünk. Így kezdődött az ellentmondások ideje. A szabadságé és a szabadság hiányáé. Egyre gyakrabban volt áramkimaradás, néhány hét múlva már romlott a helyzet. A varrodai munka leállt, a bőrfeldolgozás félbeszakadt, és az a hír járta, hogy a Siemensben is lelassult a gyártás. Akik az erdőkben dolgoztak, azokat se vitték már ki mindennap a havas latyakba, a táborba vezető új út kikövezése is leállt, az utat ellepte a sár, a palánták a melegházban elhervadtak, elpusztultak. Csaknem negyvenezer nő szorongott a lágerban, de a legtöbben egyáltalán nem dolgoztak. Néhány kivételezett rab továbbra is mehetett a tábori konyhára vagy az irodákba dolgozni, akiket pedig a Jehova tanúi közül kiengedtek, azok engedelmesen átmentek az SS-ek lakásaiba, és a napjaikat takarítással, főzéssel, mosással és vasalással töltötték, de a többiek tetszésük szerint kezdtek kóborolni a táborban, meglátogatták egymást a barakkjaikban, vagy kint álltak a kapuknál, és adtak-vettek mindent, amit csak lehetett: ételt, ruhát, cipőt, varrótűt és fésűt, mindent, amit találtak vagy loptak. Azonnal létrejöttek az osztálykülönbségek. A felső osztályba azok tartoztak, akik csomagot kaptak, csokoládéval, konzervekkel, azok pedig, akiknek sem családjuk, sem barátaik nem voltak, akik bármit küldhettek volna, a szeméthalmokban kotorásztak. A betegek sorban álltak a cseh ápolónő barakkjánál, egyesek még a betegrészlegekbe is elmerészkedtek, remélve, hogy találnak egy orvost, aki maga is rab volt és aki talán, esetleg, jó esetben jobban viselkedett, mint a német tábori orvosok. Akik valamennyire egészségesek voltak, sejtették, hogy közeleg a felszabadulás, és elkezdtek lopva ábrándozni a hazatérésről. Némelyek hozzáfogtak, hogy a régi felmosórongyokból szatyrokat és hátizsákokat varrjanak, mások megpróbáltak pokrócokat vagy kabátokat lopni a teli raktárakból meg a halottaktól, pedig az nagyon

veszélyes volt. Megint mások bibliacsoportokat szerveztek egy kiéhezett holland öregasszony köré, aki azt állította, hogy az egész Bibliát kívülről tudja, és ezért pontosan meg tudja mondani, kik a bűnösök és kik az igazak, míg mások politikai vitakörökbe tömörültek néhány kommunista körül, akik szintén pontosan tudták, hogy Marx és Lenin mit is akartak mondani valójában, következésképp úgy tartották, hogy aki másképp gondolkozik, mint ők, azok nyomorult trockistáknak tekintendők, és azonnal ki kell irtani őket. Csakhogy másrészről ott voltak a németek, akik szerint másokat kell sokkal előbb kiirtani, és továbbra is ők döntöttek életről és halálról. Ebben nagy segítségükre volt, hogy az ennivaló egyre silányabb lett, az adagok meg egyre kisebbek. Az éhínség mindenképpen kihatott az általános egészségi állapotra a táborban. Már nem csináltak tetűirtást, nem pucolták a latrinákat, így a betegségek utcáról utcára, barakkról barakkra, rabról rabra terjedtek. Rüh. Tüdőbaj. Dizentéria. Flekktífusz. Mindeme nyomorúság közepette történt, hogy az SS-nők énekelve masíroztak végig a táboron, és boldogan mosolyogva énekelték: Tartsd az utcát szabadon

A barnaingeseknek Tartsd az utcát szabadon

A rohamosztagosoknak Most milliók néznek reménykedve

A horogkeresztre Itt a szabadság Itt a kenyér napja. – Átkozott barmok – fintorgott rájuk Else, miközben megigazította a kendőjét, jól lehúzta a homlokára, hátul a nyakán pedig aládugta a haját. Aztán a könyökével oldalba bökte Miriamot, ahogy ott álldogáltak és megpróbálták kiélvezni az első tavaszi napsütést. – Tudtad, hogy a 11-es barakkban van egy olló? Miriam megcsóválta a fejét. Nem, nem tudott róla. – Igen – mondta Else, és rábólintott. – Azt mondják, ott van egy olló. Ha kölcsönkérem, levágod a hajam? Miriam bólintott: – Rendben. De vajon mennyibe kerül? Else vállat vont, majd elintézik; most viszont kicsit oldalra húzódott, és fejével jobb felé intett: – Gyere erre… Nagyon óvatosan letértek a lágerutcáról a barakkok közti szűk térre. Else leguggolt és levette a sálját, aztán homlokát ráncolva fordult Miriamhoz. – Milyen? Miriam nyelt egyet. Nem nézett ki jól. Egyáltalán nem. Else szőke hajában szürke csíkok jelentek meg, sőt néhány tincs ezüstösen csillogott. Hátrapillantott, hogy látta-e valaki. – Levágom a hajad – mondta gyorsan. – Megígérem. De most inkább kösd föl a kendőt, légy szíves. Mert most hirtelen nagyon veszélyes lett az ősz haj. Egy reggel verekedés tört ki a barakkban a kályha előtt, amikor két öregebb nő megpróbált hamut csenni és azzal befesteni a haját. Szó szerint az életükért verekedtek. Az egyiknek végül sikerült a másikat félrelökni; megnyalta az ujjait, és bedugta a kályhába, azután kihúzta, és a fekete ujjaival megpróbálta rákenni a kormot a hajára. Nem sikerült valami jól; amikor kész volt, néhány szürke tincs még mindig kikandikált a kendője alól. Irma Lunz vihogott rajta a sorakozónál, és megmutatta őt az egyik Aufseherinnek. Kivezényelték a sorból, és balra állították. Hamarosan pedig társat is kapott: azt az asszonyt

állították mellé, akivel összeverekedett. Meg még egy lányt, aki eggyel többet köhögött a kelleténél, aztán azt a középkorú nőt, akinek az arca nem tetszett Irma Lunznak, és még néhány nagyon sovány és beesett szemű zsidó nőt. Ők Mittweidába mennek, magyarázta Irma Lunz egy ferde mosoly kíséretében. Egy olyan táborba, ahol öregek és betegek vannak, és ahol nagyon jól fognak bánni velük. Lesz étel, és lesz pihenés. Igazi betegellátás. Remek lesz, hát nem? – Uckermark – nyögött fel az ősz hajú nő. Borzongás futott végig a sorban állókon. Hogy merte! Hát nem tudta, hogy Irma Lunz életveszélyes, ha valaki jelzi, hogy hazudott? És hogy az Uckermark kiejtése egyenlő annak beismerésével, hogy tudjuk, a Mittweidába menő szállítmányok soha nem mennek Mittweidába, csak néhány kilométerre innen, ahol az öregeket és betegeket bezárják egy régi ifjúsági táborba, és ott sokkal rosszabbak a körülmények, mint Ravensbrückben. Irma Lunz a vártnak megfelelően reagált: megperdült, lecsapott az ősz hajú asszonyra a pálcájával, aztán fenyegetően hajolt fölé, ahogy a szerencsétlen ott kúszott a sáros hólében. Az Aufseherin vigyorogva állt mellette. – Ja, szóval szeretnél Ravensbrückben maradni? – kérdezte kedélyesen. – Azt persze lehet. Hát hogyne. Itt maradhattok mind. A legteljesebb mértékben. Gyertek utánam. S ezzel elindult a kiválasztottjaival a krematórium felé. Most már itt is magas lángok csaptak ki a krematórium kéményéből, éppen úgy, mint Auschwitzban. Mindennap. Miriam nem mert odanézni, nem mert arról beszélni, amit tudott, még gondolni sem mert a gázkamrákra. Lykke sem mondott soha semmit, csak fenyegetően meredt Miriamra, mintha attól félne, hogy Miriam megmondja az igazat. Most már állandó munkája volt az ételosztóknál, és erre a kiváltságára úgy vigyázott, mint egy ragadozó. Nehéz munka volt, de megérte. Majdnem minden nap sikerült valami kis ennivalót lopni. Egy krumplit vagy egy répát, néhány darab kenyeret, vagy egy plusz teáskanál margarint. És arra is ügyelt, hogy Else és Miriam mindig a leveseshordó aljáról kapjanak, mert ott volt a legtöbb zöldség. Nem sok, de a legtöbb.

Miriam leginkább a barakkban maradt, ott feküdt csendben Else mellett a priccsen, és megpróbálta megőrizni a meleget. Amikor Else lázas volt, akkor egész jól ment, és sajnos elég sokszor volt láza. Állapota egyre romlott, a lábai olyan vékonyak voltak, mint két bot, a térde és a könyöke nagy és görcsös, a ráncok az arcán árkokká mélyültek. Azt a bizonyos ollót sosem sikerült megszerezni, így Else szürke haja egyre nőtt és egyre kevésbé lehetett a kendő alá gyűrni. És egyre veszélyesebb volt kimenni a lágerutcára, mert megszaporodtak a razziák, olykor megjelent egy-egy SSkatonabanda, találomra körbefogtak rabokat, s ha az ember közéjük került, elveszett, főleg ha sárga háromszöget viselt. Akkor a lehető leggyorsabban elszállították Mittweidába, mármint amit annak hívtak. Indulás! A krematórium felé. Else egyre szótlanabb lett, ahogy a láz pusztította sovány testét; órákon keresztül csak feküdt némán és a mennyezetet bámulta, aztán megfordult, és Miriamra pillantott. Néha még elmosolyodott, és majdnem olyannak tűnt, mint azelőtt. – Nemsokára vége van – mondta egy nap. – Nemsokára az egésznek vége… Miriam megpróbált visszamosolyogni rá. – Igen. Nemsokára vége. És akkor hazamehetsz. – Meg te is. Miriam nem tudott elnyomni egy kis fintort: – Nem hiszem, hogy van még otthon, ahova hazamehetek… Else lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. – Igen, lehet, hogy nincs. Mozdulatlanul, lehunyt szemmel feküdt sokáig, aztán hirtelen megszólalt. – Sose mondtad el… Megint elhallgatott. Miriam az ajkába harapott, nem válaszolt. Sejtette, mit akar megtudni Else, de ebben nem akart a segítségére lenni. Else nyelt néhányat, mielőtt folytatta: – Sosem mondtad el, hogyan történt. Hogy lehetett, hogy zsidóként egy keresztény gyermekotthonba kerültél… Miriamban kavarogtak a gondolatok. Mit feleljen? Hogyan védje meg a hazugságait? És hogyan fog életben maradni, ha Else

cserben hagyja őt? Megköszörülte a torkát: – Igen… De nem folytathatta, mert a hangját elnyomta egy kiáltás: – Gyertek, nézzétek! Gyertek, gyorsan, gyorsan! Egy másik hang is bekapcsolódott: – Béke van, lányok! Béke van! Biztosan béke van! Egy harmadik is, olyan éles hangon, hogy majd szétpattant: – Biztos meghalt Hitler! Muszáj! Biztos meghalt! De Hitler még nem halt meg, és még nem volt béke, Miriam és Else ezt mindjárt látták, amikor egymást támogatva kiléptek a lágerutcára. Teljes volt a káosz. Az SS-katonák ordítozva próbálták visszaterelni a rabokat a barakkokba, az Aufseherinek sípoltak, korbácsukkal és gumibotjaikkal ütötték-verték, akit értek, és persze Irma Lunz is vadul csapkodott maga körül a pálcájával. Mégis, valami csodás dolog volt készülőben, ez jól látszott. Valami egészen csodálatos. A lágerutcán néhány fehér busz hajtott végig, nagy vörös kereszttel az oldalán, lassan és méltóságteljesen. Egy raktárépület előtt álltak meg, egyenruhás sofőrök ugrottak le róluk, és rögtön elkezdtek csomagokat lepakolni. Vöröskeresztes csomagokat. Ezrével. Diadalmas kiáltás tört ki a rabokból, olyan hihetetlenül fényes kiáltás, hogy szinte megcsillant, amikor az égig ért. Talán mindannyian kapnak egy csomagot! Talán a Vöröskereszt átveszi az egész tábort! De persze nem így lett. Amikor a fehér buszok kiürültek és lassan kihátráltak a táborból, az SS-katonák felsorakoztak a csomagok őrzésére, és néhány óra múlva elült az öröm. Csak kérdések maradtak. Kapnak a rabok egyáltalán a csomagokból, vagy az SS mindegyiket lefoglalja? A vállak összeroskadtak, volt, aki megvetően köpött egyet a lágerutcára, valaki más meg keserű grimaszt vágott, és visszakullogott a barakkba. Hát persze hogy lefoglalja az SS a csomagokat. De nem úgy lett. Miriam másnap csaknem két órát állt, míg rá került a sor, hogy odamenjen az asztalhoz, ahol a rabok sebtében felállított csomagbizottsága ült. Idegesen pislogott, és többször is meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt sikerült kimondania a nevét: – Miriam Goldberg.

Egy nő, fején turbánformára kötött kendővel, futva ránézett, lapozott egy nyilvántartásban, és egy kis keresztet tett a neve mellé. – A cigarettákat tedd oda, arra a halomra – mondta. – De a többit megtarthatod. A föld megingott Miriam lába alatt: megpróbálja? Hát persze. Mernie kell. Else kedvéért. – Elvinném Else Nielsen csomagját is. Beteg. Nem tud járni. A turbános nő felvonta a szemöldökét: – Else Nielsen? Milyen nemzetiségű? – Norvég. A nő lapozott a könyvben, a mutatóujjával kereste Else nevét, megtalálta, és ott tartotta a mutatóujját, míg felnézett Miriamra. – Aha. Nacht und Nebel… Igen. Jól fog jönni neki, ami jár. De az ő cigarettáit is tedd oda, arra a kupacra. Az az SS-eké. Miriam maga is meglepődött, hogy meghajolt: – Köszönöm! A nő kicsit elmosolyodott, aztán áthajolt a könyvön: – Mi baja van? Baja? Hogy érti? – Nincs semmi baja. A nő felnézett: – Orvos vagyok. Azt hittem, azt mondtad, hogy beteg. Miriam érezte, hogy egyszerre forró lesz az arca. Elvörösödött. – Ó! – mondta. – Magas láza van. Meg kiütései. Nehezen lélegzik. A nő elfintorodott: – Szóval flekktífusz. Óvakodj a tetűitől. És légy óvatos az ennivalóval, ami a csomagban van. Veszélyes lehet, ha túl gyorsan esztek. Miriam nem válaszolt, csak bólintott, és átvette a csomagjait. Kicsit arrébb ment, és mindkettőt kinyitotta. Elképedve bámult a bennük lévő kincsekre. Keksz. Csokoládé. Egy kis sajt. Konzervek. Egy narancs. Meg cigaretták, amiket ki kell tenni az SS-ek számára. Szívesen kitette. Ünnep volt Ravensbrückben. Mindenütt asszonyok álltak a kinyitott csomagokkal, és faltak; ették a szardíniát a

konzervdobozból, egyik kezükkel csokoládét, másikkal kekszet tömtek magukba, az egész sajtot egyszerre dugták a szájukba. Akik még a sajátjukért álltak sorba, irigykedve kiabáltak. Adj nekem is! Osszuk el! Ha én is megkapom az enyémet, visszaadom neked! Miriam igyekezett félrehúzódni a nagy zsúfoltságból, mert mindkét hóna alatt egy-egy csomagot vitt; mindenkire szigorúan nézett, és felső ajkát felhúzva vicsorított. Ha valaki megpróbálna a csomagjaihoz nyúlni, annak vérét ontja. Csak azt akarta, hogy ezt megértsék. Azzal kegyetlenül elbánik! A 6-os barakk előtt egy nő térdelt és hányt. A hányás egészen barna volt, apró fehér foltokkal. Csokoládé és sajt. Túl gyorsan befalta. Miriam elsietett mellette, az utolsó métereket már futva tette meg, míg végre odaért a 8-as barakkhoz. Befordult a kis keresztutcába, ott megállt, és kilihegte magát. Most már csak Irma Lunz mellett kellett úgy elmenni, hogy ne vegye észre. A többi barakklakóval elbánik, de Irma Lunz most túl sok lenne neki. – Istenem – suttogta álltában. – Kérlek, légy most velünk! Segíts, hogy Else megkapja a csomagját… Az egyik csomagot óvatosan áttette a jobb kezéből a bal karjára, rá a másikra, aztán kinyújtotta a kezét, és benyitott. Az ajtó megnyikordult, Miriam egy pillanatra megállt, besurrant a kis előtérbe, aztán tovább a barakkba. Az ajtó becsukódott mögötte, fellélegezhetett. Az Isten szerencsére otthon volt, mert Irma Lunz nem. A barakk padlója csaknem üres volt, csak néhány emberen kellett átlépnie, három betegen, míg elért Elséhez. Miriam mosolygott. Most ennivalót hoz Elsének. Igazi ennivalót. Jó ennivalót. Most megmenti a megmentőjét. Másnap, még hajnal előtt, Else fölült; a hirtelen mozdulat felébresztette Lykkét és Miriamot. Mindketten megfordultak, és megfogták Else kezét. Else nem nézett rájuk, csak háromszor nagyot lélegzett, aztán hátrahanyatlott a szalmára. Csodálkozó fintor fagyott az arcára, a szája kicsit tátva maradt, és üveges tekintettel bámult a mennyezetre. – Nem – suttogta Lykke. – Nem, nem, nem… Else nem válaszolt, még egyszer utoljára levegőt vett, aztán becsukta a szemét.

Az öntudatlanság majdnem kellemes volt. Sötét, néma és pihentető, teljesen időn kívüli. Miriam egyszer egy zöldellő völgy fölött repült, Else közvetlenül mögötte, de amikor le akartak szállni, a völgy szétfoszlott és fekete semmivé vált. Nem volt baj. A sötétség is jó volt. Máskor a szájpadlása megtelt csokoládéval, csípős íze volt, az édessége émelyítette; mindent megpróbált, hogy elűzze, a nyelvével végigsimított az első fogain, de nem segített. A harmadik alkalommal a hideg céklafőzet keserű ízére ébredt, és undorral fintorgott. – Kelj fel – mondta Anusa, és belecsípett a karjába. De persze nem Anusa volt. Hanem Lykke. Felkelni? Köszönöm, nem. Miriam nem akart felkelni. Inkább alászállna. A puha semmibe. – Elmegyünk – mondta Lykke. – Ez az utolsó esélyünk. Kelj fel! Megragadta Miriam haját, és olyan erősen húzta, hogy a feje is felemelkedett. – A francba! – mondta Lykke. – Elmegyünk, Miriam! A többiek már elutaztak. Ez az utolsó esélyünk! Miriam pislogott és körülnézett. Megint itt volt Ravensbrückben. Körös-körül asszonyok feküdtek a priccseken a 8-as barakkban, legalábbis néhányan, de Else nem. Ő már nem volt. Nem élt. Akkor meg miért keljen fel? De Lykke még erősebben húzta a haját; Miriam hirtelen megérezte, hogy mennyire fáj, és nem akart fájdalmat, bőven elég volt az eddigi fájdalom. Mert most észlelte, hogy mennyire fáj a teste, minden izma, a szíve, a veséje, az idegei. – Jaj! – mondta, és elcsodálkozott a saját hangján. – Engedj el! De Lykke nem engedte el, csak még tovább húzta. – Nem, csak ha felülsz. Miriam felhúzódzkodott, és hátával a falnak dőlt. – Na, most ülök. Engedj. Lykke elengedte. Miriam csak most látta, hogy nem is mellette ül a priccsen, hanem ott kapaszkodik a szélébe. Talán az alsó priccsre állt. Igen, valószínűleg. És egy kabát volt rajta, vastag zöld kabát, ami majdnem hibátlannak látszott. – Van kabátod? – kérdezte csodálkozva. Lykke bosszankodó fintort vágott.

– Igen, van. És számodra is van egy kabátom. Itt van lent a földön. Gyere, sietnünk kell. – De hát fáj… – Szard le! Gyere már! Gyere! Lykke úgy festett, mintha mindjárt kitörne belőle a sírás, és Miriamot hirtelen elfogta a bűntudat. – Jövök, persze hogy jövök… Mikor leért a földre, megingott kicsit, meg kellett kapaszkodnia a priccsben, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Lykke ott állt előtte, kezében egy kabát. Kék kabát sárga csillaggal és kis perzsaprém gallérral. Ez Miriam kabátja? Az igazi Miriam Goldbergé? Akkor neki nem kell. Köszöni, nem. Mindennek van határa. Miriam nevét elfogadja, élheti az életét is, de a kabátja nem kell… Csak hát olyan jó melegnek látszik. Igen, jó melegnek. És Miriam már olyan rég volt melegben, az igazi meg a hamis Miriam is. – Hol van a cipőd? Lykke még mindig dühös volt. De miért? Azért, mert valaki egy fehér keresztet rajzolt a kabátja hátára? Miriam ezt akkor látta meg, amikor Lykke lehajolt, és a földön kezdett tapogatózni. Mintha Miriam a földön hagyta volna a facipőjét. Nem bolondult meg. – Ellopták – mondta mégis, csak hogy már ne kelljen hallgatnia a zsörtölődést. Nem mintha tudta volna, hogy tényleg ellopták-e. – Na, majd elboldogulsz valahogy. Gombold be a kabátodat, és menjünk. Lykke a dereka köré fonta a karját, és az ajtó felé vezette. A föld megingott alatta, s egy nő éles, metsző hangon kiáltott utánuk: – Én is! Én is! Én is! De nem. Ő nem mehetett velük. Most sietni kellett, és Miriam igyekezett lépést tartani. Marie is előkerült valahonnan, most Lykkével együtt tartották Miriamot, és tolták előre a lágerutcán. Egyfolytában valami vonatról beszéltek, meg a Vöröskeresztről, meg hogy Miriamnak meg kell állnia a lábán, amikor megérkeznek, és nem szabad elárulnia, hogy flekktífusza van. Azonkívül volt egy papír Lykkénél, amit Miriamnak zsebre kell dugni, amikor a sorakozóra kerül a sor. Igen, ez lesz az utolsó sorakozó a táborban, de a Vöröskereszt is ott lesz, tehát ez más,

mint a szokásos sorakozók. Az a lényeg, hogy egészségesnek látsszon az ember. Miriam csak pislogott, és igyekezett megérteni a helyzetet, de nem volt könnyű – még mindig éberség és öntudatlanság között hányódott, de azért ment tovább, s még a fekete semmiben is érezte, ahogy a pucér lábai lépkednek. Fontos volt, hogy lépkedjenek. A barátai azt akarják, hogy lépkedjen. Mert hát voltak barátai. A világon a legjobb barátja ugyan halott volt, de mégis voltak barátai. Több is. A sorakozó most tényleg nem hasonlított a szokásos sorakozóra. Az Aufseherinek megpróbálták őket ötször ötös csoportokba állítani, de mivel ott volt a Vöröskereszt, nem tudták a korbácsaikat meg a gumibotjaikat olyan hatékonyan használni, mint máskor. Egyébként most nem is néztek ki olyan jól, mint általában, már nem voltak olyan jól fésültek és csinosak. A frufrujuk belelógott a szemükbe, a szoknyájuk gyűrött volt, az egyenkabátjuk gombolatlan. A kicsit arrébb álló SS-katonák is kezdtek megváltozni: volt, akinek az inge volt nyitva a nyakán, másokon az egyenruha nem volt begombolva, és olyan is volt, aki a halálfejes sapkáját egész hátratolta a tarkójára. Úgy néztek ki, mint akik átmulatták az éjszakát. Pedig nem úgy volt. Most szabadon bocsátás volt, az utolsó szabadon bocsátás Ravensbrückben. A sok ezer fogoly, nagy rajokban, a papírjaikat lobogtatva ott tülekedett a vöröskeresztesek előtt, aztán rohantak ki a nyitott kapukon. Három teherautó állt és várt ott, de szinte senki nem mászott fel rájuk. A legtöbben igyekeztek tovább, olyan gyorsan, ahogy csak bírtak, a Fürstenbergbe, a vasútállomás felé vezető útra. – Min venn har ingen sko – mondta Lykke norvégul egy vöröskeresztes egyenruhás fiatalembernek. – Nähä – válaszolt a fiatalember egy olyan nyelven, ami másképp hangzott, de mégis majdnem ugyanúgy. – Akkor felülhettek a platóra. Miriam szinte hallotta, ahogyan Lykke megremegett: – Mind a hárman? A férfi rámosolygott: – Persze. Mind a hárman. Rokon népek előnyben, tudod.

És elnevette magát. Egy teljesen mindennapi kis nevetés volt. Gonoszság nélkül. Szürke, felhős nap volt, szitált az eső, aztán elállt, majd megint rákezdett, és megint elállt. Miriam az ég felé fordította lázas arcát, lehunyta a szemét, és megpróbált uralkodni a hidegrázáson. Nem sikerült, de menniük kellett tovább. A lába jéghideg volt, megpróbálta maga alá húzni, de nem igazán ment. Marie látta, hogy mit akar, és csendben ráterítette a saját kabátja sarkát Miriam lábára. A kocsi lassan döcögött, a ravensbrücki nők hatalmas tengere lassan szétnyílt előttük. Az SS-tisztek villái hátat fordítottak nekik, ahogy elhaladtak mellettük, a kis fürstenbergi házak lehunyták a szemüket: minden ablak zárva volt. Messziről tompa zúgás hallatszott. Közeledtek az oroszok. – Nesze. – Lykke egy narancsot nyomott Miriam kezébe. Egy töpörödött, száraz narancsot. – Ez Elséé volt. Biztosan azt akarta volna, hogy a tiéd legyen… Miriam tágra nyitotta a szemét. Else narancsa. Üdvözlet Elsétől. A vonat végtelen hosszú volt: ötven tehervagonból állt. Néhány szürke egyenruhás, fehér vöröskeresztes karszalagot viselő férfi és nő próbált rendet tartani. Nem nagyon sikerült, teljes volt a kétségbeesés, a táborból érkező nők lökdösődtek, marakodtak, káromkodtak. Volt, aki csípésekkel akart közelebb jutni a vonathoz, mások karmoltak és haraptak, de a legtöbben céltudatosan furakodtak előre, a csomagok felé, amelyek minden vagon elé ki voltak rakva. Ennivaló. Ennivalót akartak. Most rögtön. – Nyolcvanan minden kocsiba – kiabálta egy férfi éneklő akcentussal. – Csak nyolcvanan! És óvatosan az evéssel, még nem bírtok el sokat… Senki nem hallgatott rá. Egy szürke sapkás nő megragadta Miriam karját, és gyorsan a homlokára tette a kezét. – Lázas – mondta. Lykke odafurakodott hozzá: – Csak átmeneti! Csak mert annyira izgatott! A nő kicsit gúnyosan mosolygott: – Na ja, ezt mondod te. Mióta van láza? – Csak ma lett. Esküszöm.

– Kiütése van? – Nem, nem, dehogyis! – Megnézhetem a karját? Miriam mozdulatlanul állt, nem értette, miről van szó. A nő megragadta a karját, felhúzta a kabátujjat, és csúnya grimaszt vágott. – Flekktífusz! Lykke majdnem elsírta magát, és norvégra váltott: – Engedd meg, hogy velünk jöjjön! Légy szíves! Úgy látszott, a nő érti, mit mond, elengedte Miriam karját, aggodalmasan megtörülte a kezét a szoknyájában, mintha azonnal szabadulni akarna a fertőzéstől. – Várjatok itt! Ne mozduljatok… – mondta. Lykke átölelte Miriamot, megpróbálta megtartani, ide-oda dülöngéltek a tömegben. – Drága… Ne halj meg! Te drága, légy szíves, ne halj meg… Miriam megpróbált ránézni, de nem volt egyszerű. Lykke arca szétfolyt, megint összeállt, aztán megint szétfolyt. A távolban Anusa egy cigány dalt énekelt, Didi pedig bekapcsolódott magas fiúszopránjával. Annyira vágyott utánuk! Annyira szeretett volna cigányul beszélni, szerette volna gyerekkora dalait énekelni velük együtt, Malika akart lenni, és egy rövid pillanatra valóban ott volt velük, látta Anusa bosszantó mosolyát és Didi fekete szemét, egy pillanatra teljesen, egészen ő maga volt megint, azután Lykke megint megrázta, olyan erősen, hogy a feje ide-oda ingott, és akkor megint Miriam lett. A hamis Miriam. – Muszáj életben maradnod! Else kedvéért… Miriam valami választ dünnyögött, de maga sem tudta pontosan, hogy mit. A világ olyan furcsa hely, soha nem fog tudni eligazodni benne, soha, és most már nem is akart megmaradni benne. Lykke csak hadd éljen, meg Marie is, ők talán értik, hogy mi ez az egész, de Miriam részéről vége. Valaki kifeszítette a száját, és valamit a nyelvére tett, aztán egy palack nyílását dugta be; Miriam égnek fordította a szeme fehérjét, miközben a hideg víz végigfolyt az állán, aztán a szájpadlásán, félrenyelt, köhögött, és nyelt.

– Egyet reggel, egyet este – mondta egy fojtott női hang. – Most pedig menjetek! Aztán minden elsötétedett. Miriam arra ébredt, hogy nagyon nagy a csend. Nem zúgtak az ágyúk a távolban, nem ordítottak az Aufseherinek, Irma Lunz se kiabált, senki nem verekedett, nem nyögött és nem sírt, senki sem jajgatott éles hangon, még csak nem is beszélgetett vagy suttogott. Egyszerűen csak csend volt. Mégis tudta, hogy nincs egyedül. Valaki, aki szorosan mellette feküdt, meleg volt és nagyon nyugodtan lélegzett. A szalma, amin feküdt, friss illatot árasztott, azt a kicsit fülledt, gazdag napillatot, amire a gyerekkori nyarakról emlékezett, és még… Igen! Te jó ég! Még egy takaró is volt rajta, olyan vastag takaró, hogy szinte nehéznek érződött. Megcsípte a takaró sarkát a vállánál, megszorította az ujjaival. Igen, tényleg jó vastag volt. Jó tömör. A takaró alatt pedig meleg volt, pont jó meleg. A lábánál is. Lehet, hogy a mennyországban van. Vagy úton afelé. Igen, valószínűleg. Boldogan belemosolygott a sötétbe, és újra elaludt. Egyszer csak arra ébredt, hogy valaki azt a nevet mondja. Miriam. Miriam. Miriam. – Na! – mondta Lykke. – Ideje, hogy bevedd az orvosságodat. Szürke takaróba csavarva ült Miriam mellett. A takarója talán éppolyan vastag és meleg volt, mint a Miriamé. Szinte úgy nézett ki. – Föl tudsz ülni? Miriam bólintott, és tett egy kísérletet, de a teste nem akart szót fogadni. Visszazuhant a szalmára, fájdalmasan fintorgott egyet. Nem. Nem tudott. Nem bírt fölülni. – Nyisd ki a szád – mondta Lykke, és Miriam kinyitotta. Lykke egy kis fehér tablettát tett Miriam nyelvére, aztán odanyújtott egy üveget, és a szájába öntött pár csepp vizet. – Ne haragudj, de nem akarok hozzád nyúlni. A fertőzés miatt. Miriam behunyta a szemét, és nyelt. Mindegy. Persze hogy nem akarta Lykkét megfertőzni. Ellenkezőleg. – Én… – kezdte, de csak ennyi sikerült. Ám Lykkének ez is elég volt. – Istenem, tud beszélni! Hall engem, és tud beszélni!

Lykke mögött hirtelen megjelent Marie arca. Ő is takaróba volt burkolózva. Mosolygott. – Szervusz, Miriam! Jobban vagy? Jobban van? Nem nagyon. De azért megpróbált válaszképpen bólintani és mosolyogni. Lykke odahajolt hozzá. – Majdnem két napig magadon kívül voltál. Két napig! A vonat szinte egész idő alatt állt, és már azt hittük, hogy vagy az SS, vagy az oroszok jönnek, de aztán megindult megint, és most úton vagyunk… Vonat? Most vonaton vannak? Tényleg; Miriam most hallotta meg a jól ismert kattogást. Kicsit elfordította a fejét, és körülnézett. Szürke nappali fény szűrődött be a tetőrácson keresztül. Körülötte pedig rengeteg nő álldogált, ült vagy feküdt. Mindannyian új takarókba burkolózva. Néhányan ettek, némán ültek, és a messzeségbe bámultak, miközben rágtak. – Kérsz egy kis csokoládét? Marie odanyújtott egy darabot, aztán elengedte, úgyhogy az Miriam mellére esett. Miriam megfogta, de nem tette a szájába. Csokoládé? Nem. Tényleg nem vágyott csokoládéra, már az evés gondolata is émelyítette, de szívesen tartogatta a kezében. Addig fogja a kezében, amíg megérkeznek a következő táborba. – Azzal talán kicsit óvatosnak kell lenni – mondta Lykke Marie-hoz hátrafordulva. – Emlékezz csak, te hogy hánytál… – Igen, de most már rendben vagyok. – Marie boldogan mosolygott. – Megettem két csokidarabot meg három gerezd narancsot, és nem hánytam egy picit se. Miriam lehunyta a szemét, és összeszedte az erejét. – Hova… – mondta. Lykke összegömbölyödött, magára húzta a takaróját, és úgy rendezte el, mint egy kis sátrat, ami az egész testét betakarta. – A dán határ felé megyünk – mondta. – Nemsokára ott leszünk. Marie a szájába vett egy kis csokoládét. – És aztán továbbutazunk, Svédországba. Lykke sebtében megtörölte a szeme alját. – Igen. És azután hazamehetünk.

Ravensbrück egyszerre nagyon távolivá vált. Miriam nyitott szemmel feküdt, és megpróbált emlékezni, megpróbálta magát látni, amint teljesen egyedül megy a lágerutcán, késő éjjel, amikor kiengedték a büntetőbarakkból. Látni a barakkokat. A havat. A szögesdrótot. – Ne – mondta papa, egy nagyon távoli helyről jövő hangon. – Ne. Ne emlékezz! Felejts, és menj tovább. Honnan jött most vajon? Évek óta nem hallotta a hangját. De most beszélt hozzá, és Miriam engedelmesen bólintott, majd ismét alámerült a sötétségbe. Diadalmas kiáltásra ébredt. A tehervagon ajtaját eltolták és kinyitották, a nap bemerészkedett, és rásütött néhány asszony poros bakancsára, akik ott álltak előtte. – Nogle syge? Egy sötét férfihang a sok világos női hang között. Majd Lykke hangja. Most nem németül beszélt, hanem norvégul. – Igen, van egy. Flekktífuszos. A férfi, úgy látszik, megértette, de egy másik nyelven válaszolt: – Akkor őt visszük előbb. Kaphatok egy hordágyat? A hordágy jó puha volt, majdnem olyan puha, mint a gyermekotthonbeli ágyak. A férfiak, akik kiemelték a teherkocsiból, malacrózsaszín gumikesztyűt és fehér kabátot viseltek. Lykke az ajtónyílásban állt, és Miriam takaróját fél méterrel eltartotta magától: – A takaróját ne vigye magával? A hordágy lábánál lévő férfi ránézett, és elfintorodott: – Nem, nem! Azt fertőtleníteni kell. – És az orvosságot? Kaptam orvosságot a számára Németországban. Ezért él. – Majd mi gondoskodunk róla. Most rögtön az orvoshoz visszük. Akkor ez most Dánia. És Dániában nagyon kék az ég. A világoskék mélységen könnyű fehér fátyolfelhők úsztak át. Mélység? Ebben az országban mély az égbolt. Igen, így volt. A fákon pedig gyenge, friss levelek csillogtak a napsütésben. Az emberek mosolyogtak. Az a sok száz ember, aki ott állt a fehér kötelek mögött a padborgi vasútállomáson, mind mosolygott. A dánok kiáltoztak, integettek és csomagokat dobáltak be a zsidóknak, cigányoknak és

lengyeleknek. Akkor most tényleg béke van. Akkor tehát vége a háborúnak. Kása. Langyos kása. Először nehéz volt érezni az ízét; mintha egy kis felhőt nyelt volna le az ember, egy könnyű kis valamit, ami semmivé változott, mihelyt a szájba került, de Miriam hamar érezte, hogy nem így van. A kis felhő melegített, amint leért a gyomorba. A kis felhő egészen új módon laktatott. Egyszer csak, ahogy ott feküdt az ágyban, a teste közepét súlyosnak érezte. A jóllakottságtól és melegtől súlyosnak. Ő is szívesen mosolygott volna. Mosolygott volna, ha Didi nem halt volna meg. Meg Anusa. Meg Else. Meg persze ha bírt volna mosolyogni. Másnap elkezdett körülnézni. Fehér vaságyon feküdt. Fehér volt az ágynemű, szürke a takaró. Puha matrac. A feje alatt párna volt, párnahuzattal. Az is fehérnek látszott, ahogy a szeme sarkából látta. A keze tisztára mosva és súrolva. Valaki levágta a körmét. Kifeszítette és nézte az ujjait, elnyomott egy hirtelen vágyat, hogy köszöntse őket – Szervusz, hüvelyk, szervusz, középsőujj –, ehelyett egyik kezét a másikra tette, a jobbat és a balt kicsit vigasztalóan összeszorította, és becsukta a szemét. – És ezzel mi van? Egy férfi állt az ágyánál, fehér köpenyben. Miriam értetlenül pislogott rá. Mit mondott? – Jeg er Miriam – mondta, és gyorsan nyelt egyet. Ez egy presentasjon volt, de lehet, hogy látszott, hogy hazudik, lehet, hogy ez a férfi is dühbe gurul, mint… Nem. Nem szabad emlékezni. Papa azt mondta, nem szabad emlékezni. A fehér köpenyes férfi kihúzta magát, és csodálkozó arcot vágott: – Nocsak… Te norvég vagy? – Nem. De a táborban kicsit megtanultam norvégul. – Ravensbrückben? Miriam némán bólintott. A fehérköpenyes előrehajolt, és megveregette a takarót: – Jó. Ez még hasznos lehet. Úton vagy a gyógyulás felé. Miriam pillantása zavartan vándorolt ide-oda, aztán még egyszer bólintott. Fogalma sem volt, mit mondott a fehérköpenyes.

– Néhány nap múlva felkelhetsz. A lázad elmúlt. Miriam bizonytalanul elmosolyodott. A férfi még egyszer megveregette a takaróját: – Szerencséd volt. A hajad meg hamar kinő újra. Miriam megint bólintott, és lehunyta a szemét. A világ mégiscsak olyan volt, mint azelőtt. Teljesen érthetetlen. Az ápolónő fehér sapkát viselt, meg egy kis aranyszélű kitűzőt, rajta vörös kereszttel. – So. Ich glaube dass mein Deutsch nicht so gut ist – mondta tört németséggel. Miriam gyanakodva nézett rá. Nyilván nem német volt, de akkor miért beszélt németül? Náci talán? Nem – a nácik sose mosolyogtak a tábori rabokra, ez a nő viszont mosolygott. – Na, akkor most megpróbálunk fölkelni. Miriam csak feküdt mozdulatlanul, és magára figyelt. Fájt valamije? Nem. A fájdalmak elmúltak. De fáradt volt, nagyon fáradt. – Nézd csak! – A nővér szürke ruhadarabot mutatott. – Pongyola. És itt vár rád egy pár szép papucs. Miriam felült; egyszerre csak ott ült egyenes háttal az ágyban, és körülnézett. Magas ablakok. Szürke ég. Az ablakokat eső kopogtatja. Odakint fák, világoszöld levelekkel. Az egyik falnál fekete tábla. Olyan, amilyen a kolostor tantermében volt. Ez itt egy iskola? És felelni fognak? – Na gyere, kicsim – mondta az ápolónő. – Van más betegem is, nem csak a kisasszony. A nővérke most svédül beszélt, és Miriam majdnem megértette. Félrehajtotta a takarót, és a lábait nézte. Milyen soványak! A térdei meg milyen nagyok. Gyors pillantást vetett a nővérre; az volt a furcsa, hogy ez a nő, úgy látszik, megértette, kicsit megrázta a fejét, és vigasztaló arcot vágott. – Ne aggódj! A kisasszonynak hamarosan lesz hús a lábán. Nem kell más a kisasszonynak, csak ennivaló és pihenés. Az pedig lesz. Miriam nagyot nézett. Nem, ez a nő nem náci. Úgyhogy megfordult, átvetette a lábait az ágy szélén, ott himbálóztak egy pár piros filcpapucs fölött. Ennek annyira megörült, hogy hirtelen nem

tudott ellenállni – piros filcpapucs! Lecsusszant az ágyról, és belebújt a papucsba. Ott állt, ingadozva, és a papucsokat nézte. – Hoppá – mondta a nővér. – El ne ess! Átölelte Miriamot és megtartotta, amíg ráadta a köntöst, a derekán megkötötte a csomót, és megigazította a gallért. – Na, nézd csak. Olyan szép a kisasszony, mint a hajnal! Most elmegyünk a mosdókagylóig. – Fin som hva? – kérdezte Miriam. – Úrjézus! – kiáltott fel a nővér, és karjával támogatta Miriamot. – A kisasszony már beszél svédül? Miriam felemelte a jobb lábát és tett egy lépést. Jól ment. Nem szédült, és semmije nem fájt. – Nem svédül – mondta, és belemosolygott a semmibe. – Ez norvég. De mit is mondott? Szép, mint a… Micsoda? – Mint a hajnal. – Az mi? – Ó, hát… – a nővér egyszerre tétovázni látszott. – Ez csak egy olyan szólás. Odaértek a mosdókagylóhoz. Kis tükör volt fölötte. Miriam pislogott, és felkészült, hogy évek óta először lássa saját arcát. Ez most tényleg ő lenne? Ez a csontváz? Nem volt haja. A feje teljesen kopasz volt, tarra borotválva, csak úgy fénylett. És a fogai? Miért volt olyan sok foga? És ilyen beesett arca? És miért volt a szeme helyén csak két sötét lyuk? Dörmögött valamit, és rémülten látta, hogy a kísértet a tükörben ugyanazt csinálja. Megfordult, és átölelte nővért, a vállába rejtette az arcát, és sírás környékezte. De eszébe jutott az a nap, amire olyan pontosan emlékezett, amikor a világ kifordult a helyéből, és gúnyosan nézett magára. Hogy lehet ennyire buta? Tényleg azt képzelte, hogy ez a kikeményített emberke itt majd beletörődik abba, hogy Miriam összemaszatolja a könnyével-taknyával? Tényleg azt hitte, hogy a nővér nem fogja majd föllökni, és valami új és sokkal rosszabb Irma Lunzcá változni? Furcsa, de nem ez történt. A nővér némán, vigasztaló mozdulattal simogatta a hátát. Egy ideig mozdulatlanul álltak, mindketten a gondolataikba mélyedve. Végül Miriam kiegyenesedett, pislogott

néhányat, és kicsit megköszörülte a torkát: – Hvorfor? Miért tették ezt? A nővér az ajkába harapott, aztán megrázta a fejét: – Nem tudom. Én se értem. A következő vonatút olyan volt, mint egy álom. Barna és bézs csíkos, puha ülésen ült. Ha végigsimította az anyagot, a bársonyos felület kicsit meghajlott, egyik oldalán elsötétült, a másikon kivilágosodott, sötétedett-világosodott. Szemben egy lengyel zsidó csoport ült, Helena és Apolonia, Zofia és Wiktoria, meg még ki tudja, hogy hívták őket. Szüntelenül beszéltek, de lengyelül, vagy jiddisül, vagy hogy, mindenesetre nem értett belőle semmit. Másrészről viszont barátságosak voltak, egymáshoz és Miriamhoz is. Igaz, ez a Stefania – ja, persze, így hívták! – hátrahőkölt, amikor Miriam kijelentette, hogy ő csak németül és norvégul tud, és őt soha senki nem tanította jiddisre. De akkor Helena közbelépett, mondván, hogy ez nem is olyan furcsa. Ő hamis személyazonossággal dolgozott Németországban, amíg le nem tartóztatták, tehát tudta, hogy az a kevés zsidó, aki még szabad volt a negyvenes évek elején, nagyon is vigyázott, nehogy jiddisül beszéljen. Miriam pedig olyan fiatal volt, tehát lehet, hogy nem is volt alkalma rá, hogy megtanulja a jiddist. A lengyel zsidó nők között, akik ott voltak a kupéban, szintén voltak flekktífuszosok, de Miriam nem tudta, kik. Talán Apolonia, az a szigorú tekintetű, sötét hajú lány. Vagy Wiktoria, aki most olyan fásultnak tűnt. Nem tudta. De most mindketten, Apolonia és Wiktoria is csukott szemmel ültek, mintha aludnának vagy nagyon kimerültek volnának. Viszont egyiküknek sem borotválták le a fejét, Miriam volt az egyetlen, aki kendőt viselt a kopasz fején. Bár ez mindegy; a haja ki fog nőni, mielőtt elkezdődik a jövő. Béke. Jövő. A gondolatai Elséhez kalandoztak, de megtorpantak, és elkanyarodtak, mielőtt odaérkeztek volna. Papa rendelkezése. Csak a most számít. A „most” pedig egy végtelenül kényelmes vonat volt, ami egy szögesdrót és romok nélküli mennyország felé döcögött. Csak a táj változott, ezt világosan látta. Az ablakon túl már nemcsak szántóföldek és legelők sorjáztak, hanem erdő is volt. Fenyőerdő, ami néha olyan sötét, hogy egészen kékes, de pár pillanat múltán már napos ligetecskére, fehér fatörzsekre és zsenge levelekre látni.

A tehenek is mások voltak. Miriam csodálkozva nézte őket. Hova lettek a fekete-fehér tehenek? Itt miért barna minden tehén? Na mindegy. Tőle aztán a tehenek olyan színűek lehetnek, amilyenek akarnak. Csak ne tűnjenek el. Járkáljanak csak békességesen a legelőiken, és kérőddzenek tovább az idők végezetéig. Ez tehát Svédország. Egy kis ország kívül a világon, egy olyan ország, ahová sosem jutott el a háború, sőt ahová talán sohasem fog tudni eljutni. Itt minden gyereknek jó ruhája van, minden nő arca pirospozsgás, minden férfinak kék pillantása és félénk, de különleges mosolya van. Pirosra festett faházak, fehér templomok és kicsi városok mellett haladtak el. A majorságok között nagy távolságok voltak, nagy, üres, elhagyatott területek, de itt az emberek talán nem féltek annyira az elhagyatottságtól, mint délebbre. Legalábbis úgy tűnt. Az előbb látott az erdőben egy kisfiút, aki teljesen egyedül volt, úgy tűnt, egy picit se fél a farkasoktól vagy a medvéktől, vagy a gonosz manóktól. Egy tisztáson tűnt föl, amikor a vonat elment mellette, és integetésre emelte a kezét. Először Miriam is felemelte a kezét, de aztán megint leengedte, és nem integetett. Nem tudta igazából, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálnia, és a vöröskeresztes nővérkék vajon mit tennének, ha az ember egyszerre csak úgy kapná magát, és elkezdene integetni az embereknek. Az ő kupéjukban is ült egy vöröskeresztes nővér. Margitnak hívták, és elég kövér volt. Fekete táskát tartott a térdén, és félénken mosolygott, ha valaki rápillantott, de nem mondott semmit. Lehet, hogy nem tudott se németül, se lengyelül, se jiddisül. Valószínűleg így lehetett, mert a pillantása kérdőn röpködött egyikükről a másikukra. Talán a felfoghatatlant próbálta megérteni: hogy ezek a csont és bőr szerencsétlenek vajon hogyhogy egyáltalán élnek még. Mert igen, ez rejtély volt, de talán mégsem akkora rejtély, mint akár csak pár héttel korábban. A kásától mindenki megváltozott. Már csaknem visszatért a csillogás a szemekbe. Már a leggyengébbek is fel tudtak ülni, legalábbis egy kis időre. Már talán igazi ételt is meg tudnának enni, már ha ilyet valaha is felszolgálnának itt, sőt még meg is tudnák tartani a gyomrukban. Persze még mindig nagyon

soványak és meggyötörtek voltak, de a testük tisztára súrolva, a hajuk fénylett, miután nemcsak tetűirtó samponnal mosták meg, hanem rendes, illatos samponnal is, a ruhájuk pedig, bár használt és kicsit lötyög rajtuk, frissen mosott és nem volt szakadt. Mindegyikükön rendes harisnya és cipő volt. Majdnem úgy néztek ki, mint az emberek. Az ablakon kívül pedig sütött a nap. Megérkezett a tavasz, a melegítő, barátságos tavasz. A vonat lassított, a kocsi összerázkódott, de senki nem reagált – már addig is annyiszor megálltak, hogy senki nem számított rá, hogy éppen ez az a hely, ahol leszállnak. Margit egyszerre felállt, és félénk mosolyával megszólalt: – Megérkeztünk, lányok. Anebyben vagyunk. Csak Miriam értette, amit mondott, de kellett kis idő, míg megértette, hogy most németre kell fordítania. – Azt hiszem, azt mondta, hogy megérkeztünk… Helena a homlokát ráncolta, és mondott valamit lengyelül, Zofia egyetértően hümmögött, a többiek bólintottak. – Mit mondtál? – kérdezte Miriam. Helena gyanakodva méregette Margitot, majd lehalkította a hangját: – Azt, hogy nem kellene arról beszélni, hogy zsidók vagyunk. Mert a lengyelek… Szóval tudod. – Nem. Nem tudom – csóválta a fejét Miriam. Helena előrehajolt, tölcsért formált a kezéből, hogy más ne hallja, amit mond: – Mert sok lengyel antiszemita… és nem tudom, hogy a svédek milyenek. Miriam nem felelt, de elnyomott egy sóhajt. Ennek soha nem lesz vége? – Úgyhogy össze kell tartanunk – mondta Helena. – Hogy segítsünk egymásnak. Házak. Nem csak pirosak. Az erdő mintha behatolna a közösségbe. Arrébb templomtorony. Egy kavicsos út. Egy peron. Az állomáson rengeteg ember a napsütésben. Feltűnően sok ember. Egy éles hang, csikorgás, és a vonat megáll.

Megérkeztek. Abba a valamibe, amit Anebynek hívtak. Margit kinyitotta a kupé ajtaját, és egy mozdulattal jelezte, hogy menjenek ki. A folyosón már ott tolongtak a túlélők, orrukat és tenyerüket az ablaknak nyomták, és láthatólag nem értették, hogy rossz irányba néznek. Az állomás ugyanis bal oldalon volt, ott, ahol Miriam ült. Tele volt emberekkel, fiatalokkal és öregekkel, asszonyokkal és férfiakkal, vöröskeresztes egyenruhásokkal és… Úristen! Stefania ugyanabban a pillanatban látta meg őket, mint Miriam; rémült pillantást váltottak, és felsikítottak. SS! Svéd SS-katonák álltak odakint! Tehát becsapták őket! Akkor most megint beviszik őket egy átkozott koncentrációs táborba! De a francba! Soha! Soha! Soha! A rikácsolás pillanatok alatt tovaterjedt, asszonyról asszonyra, kupéról kupéra, vagonról vagonra. Végül mind kiabáltak, minden egyes nő. Ravensbrückre és Auschwitzra emlékeztek. Évekkel később Miriam nem állta meg mosolygás nélkül, amikor visszaemlékezett, hogyan érkeztek meg Anebybe, és hogyan rémült meg a sok ájtatos smålandi a volt rabok rémült üvöltésétől. A segédszolgálatos nők frissen vasalt egyenruhájukban egy félénk lépést tettek hátrafelé, és egészen elfelejtettek vigyázzba állni; a boldog iskolás fiúk, akiknek egy hónappal meghosszabbodott a nyári vakációjuk, mert az osztálytermükbe menekülteket szállásoltak el, sietve visszahúzódtak; a derék háziasszonyok ijedten nyújtották ki a kezüket a kisebb gyerekekért, és magukhoz szorították őket; de még a munkások is, akiket erre az alkalomra kiengedtek a gyárakból, hogy láthassák a menekültek érkezését, hirtelen meglepettnek és ijedtnek látszottak. Mi van ezekkel? Miért sikítoznak ezek az asszonyok? Miért nem akarnak leszállni a vonatról? Végül az egyik vöröskeresztes nővér leszállt, de alig engedte el a fogódzót, már be is csapódott mögötte a vagonajtó. A menekültek egy árva lelket sem voltak hajlandók felengedni a vonatra. Semmiképp! A nővér egy pillanatig mozdulatlanul állt a peronon, aztán néhány gyors lépéssel a polgárőrség parancsnokánál termett, és mondott neki valamit. – Mi? – mondta az, nagyot nézve. – De hát miért?

A nővér kihúzta magát. – Az SS. Nem fog menni. – De hát ezek nem SS-ek – mondta a parancsnok elképedve. – Ezek közönséges munkások. És ismerjük mindet. Ez itt a Nilsson fia, meg Bengt Lundberg, meg… – Mindegy – legyintett a vöröskeresztes nővér. – Vigye el őket innen, különben sose szedjük le a menekülteket a vonatról. A parancsnok megvakarta a fejét, a sapkája egy pillanatra félrecsúszott, aztán összeszedte magát, és odament néhány világosbarna overallos munkáshoz, rámutatott a két betűre, ami, nem valami szépen, de rá volt nyomva az overalljukra, elöl kicsiben, hátul nagyban. – Bocsánat, fiúk, de el kell mennetek. A menekültek nem mernek leszállni, amíg itt vagytok… Azt hiszik, hogy SS-katonák vagytok. – Micsoda? Mi, SS-ek? – Igen, sajnos. Elnézést. – Á, nem tesz semmit – mondta Bengt Lundberg. – Később is láthatjuk őket. Munkatársaival együtt megfordult, és visszaballagtak a munkahelyükre, vagyis a Svensk Stålullbe. Vagyis az SS-be. A világ lassan csendesedett el. A lányok fecsegése csaknem azonnal abbamaradt, mihelyt ágyba bújtak, bár úgy tűnt, csak kevesen aludtak. A többiek ébren feküdtek, és némán meredtek a sötétbe. Talán igyekeztek hozzászokni a béke gondolatához, meg ahhoz, ami várta őket. Hogyan találja meg az ember a gyerekét a szétbombázott Európában? Hogyan keressék meg a szülőket? Honnan tudhatják meg, hogy melyik testvérük halt meg, és melyik barátjuk maradt életben? Béke, gondolta Miriam. És fremtid. Csak ez maradt neki, ez a két szó. Se férje, se gyereke, se szülei, se testvére. Még egy barátja se. De mit jelentett ez a két szó tulajdonképpen? Pontosan mit? Mi az, hogy békében élni? Milyen az, ha van fremtid? Nagyon óvatosan fölhúzta a jobb karját, és a feje fölé tette, de nagyon vigyázott, hogy ne forgolódjon, ne forduljon meg. Azt akarta, hogy az ágy ugyanolyan feszes maradjon egész éjjel, olyan jóleső

érzés volt a sima, fehér lepedő és a kifeszített takaró nyomása. Jól megtartották a helyén, és kellemes volt olyan embernek lenni, akinek van helye. És nem állta meg, hogy még egyszer rá ne nézzen a hálóinge ujjára, a fehér alapon rózsaszín virágos hálóingre, amit kapott, amikor eljött a lefekvés ideje. Hímzett szegélye is volt, a mandzsettánál meg a mellrészénél. Szép volt. Nagyon szép. Egyenesen gyönyörű. Talán meg is tarthatja majd. A fremtidben. A hálóterem nagy volt, pedig a ház kívülről kicsinek tűnt, bár volt négy nagy oszlop a bejáratnál. Majdnem úgy nézett ki, mint egy templom, de Miriam azonnal tudta, hogy nem templom. Sehol sem volt kereszt, nem voltak szentképek se, viszont volt egy hatalmas hangszer, talán egyfajta zongora, a hálóterem legvégében. Egy fehér lepedővel volt letakarva, feltehetőleg annak jelzésére, hogy a rabok – illetve a menekültek! – ne nyúljanak hozzá. Csakhogy mégis hozzányúltak, legalábbis az egyikük. Jozefa, az egyik lengyel zsidó lány, odaszaladt a zongorához, mihelyt a vöröskeresztes személyzet becsukta maga mögött az ajtót, felhajtotta a lepedőt, kinyitotta a zongorát, és nagyon óvatosan leütött egy billentyűt. A kicsike hang remegve szállt végig a hálótermen, Jozefa pedig hátrahajtotta a fejét, és hangosan nevetett. Helena azonnal odarohant, és megszidta, mire Jozefa engedelmesen lecsukta a zongora fedelét, megigazította a lepedőt, de továbbra is mosolygott. Az a zongora nyilvánvalóan nagyon boldoggá tette. De most teljes csend borult a világra. Senki nem zongorázott, vonat nem pöfögött, autók és motorbiciklik moraja sem hallatszott, a ház előtt senki nem ordított, sikított vagy beszélt, nem voltak csicsergő madarak, és a magas ablakok üvegét sem verte az eső. Csend volt. Bent pedig csaknem ötven lány és asszony feküdt az újonnan készített emeletes ágyakon, fehér lepedőn és igazi párnán. Álomszép hálóingekben. Tisztán, megmosakodva és a Jod-Kaliklora, az igazi svéd fogkrém ízével a szájukban. Jóllakottan, elégedetten; a gyomruk jól tűrte a furcsa vacsorát, amelyet kínáltak nekik. Igen, az első vacsora elég furcsa volt, ezt Miriamnak el kellett ismernie. Semmi zöldség. Hámozatlan krumpli. Apró húsgombócok.

Ízetlen, barna szósz. A szósz közepén egy nagy kanálnyi vörös lekvár. Kinek jut eszébe ilyen ostobaság – húsgombóchoz lekvár? De persze evett, hiszen ez ennivaló volt, igazi étel. Mindent megevett, evett, rágott és mosolygott a vöröskeresztesekre, még ha látta is, hogy nem csak ő tartja ezt egy sajátságos kombinációnak. De nem csent el néhány pluszkrumplit és nem rejtette a matraca alá, ahogyan néhányan tették. Nem azért, mert az étel furcsa volt. Hanem mert egyszerűen nem tehette meg. Megértette, hogy muszáj mindig becsületesnek, jól neveltnek és rendesnek lennie, különben még magára vonja a figyelmet, és lelepleződik, ezt pedig semmiképp nem akarta. Legalábbis egyelőre nem. Fogalma sem volt, hogyan tekintettek a svédek a cigányokra, de nagyon csodálkozna, ha kiderülne, hogy különösen tisztelik őket. A cigányokat senki nem tisztelte különösebben. Miriam egy felső ágyat kapott, ami az egyik magas ablak mellett volt, így kilátott a világos éjszakába. Az ég szürke volt, de alatta néhány felhő világoskéken csillogott. Mintha az ég kifordította volna magát, mintha biztosítani akarná arról, hogy most már minden másképp van, hogy soha nem lesz úgy, ahogy néhány hete még volt, nyugodtan lehunyhatja a szemét, és elaludhat. De nem aludt el. Ugyanabban a pozícióban maradt, és körbekémlelt. Egy égben csak nem lehet bízni. – Nye! – kiáltotta valaki. Ez lengyelül azt jelentette, hogy nem. – Nye! Nein, nein, nein! Miriam olyan hirtelen ült fel, hogy a takaró fogása meglazult rajta; merev háttal ült, egyik öklét a szájához szorította. Milyen ostoba volt! Micsoda tökkelütött idióta! Nincs Svédország, nincs Aneby, a szellős hálóterem csak egy őrült álom volt, most újra Ravensbrückben van… De nem, a hálóterem igaz volt. A lepedő is. Meg az a zörgős takaró, ami, úgy látszik, papírral van tömve. Letette a kezét, és a csuklóit nézte. Igen, még a hálóing is megvan. Rózsaszín virágok fehér alapon. És a mandzsetták hímzett széle. Áthajolt az ágy szélén, lenézett a földre. Az alsó ágynál többen álltak, valaki megveregette a takarót, egy másik átölelte, és vigasztalóan ringatta azt a nőt, aki az előbb kiabált. So, so, so, suttogta valaki fojtott hangon, és Miriam gondolatai azonnal

Slyvianne-hoz szálltak, Sylvianne-tól Lykkéhez, Lykkétől Marie-hoz. Belé hasított a bűntudat. Miért nem gondolt rájuk, amióta Svédországban van? Miért engedte meg magának, hogy csak feküdjön itt félholtan egy ágyban, és ne is gondoljon a barátaira? Hiszen ők mentették meg az életét, de amióta Dániában valaki egy hordágyon levette őt a vonatról, nyomát sem látta se Lykkének, se Marie-nak. Hova lehettek? Vajon már Norvégiában vannak? És tudtak-e találkozni Else lányával? És el tudták-e mesélni neki, hogy mi történt? – Csak egy lázálom – mondta valaki, és hirtelen megveregette a papírtakaróját. Miriam gyorsan odafordult; Zofia állt ott lent. Idősebb volt a többieknél, az arca ráncos, a haja ritkás. Elég szánalmasan beszélt németül. – Ó – mondta Miriam. – Szerintünk lázas lehet. – Ó – mondta Miriam megint. – Meglátjuk, hogy lesz holnap. – Igen. – Miriam ledőlt a párnájára. – Meglátjuk. – Jó éjt! – Jó éjt! Hamarosan megszokta az éjszakai kiáltásokat. Nem csak az alatta lévő ágyon fekvő Krystyna álmodott rosszat – ez mindenkit elért. Miriamot Irma Lunz üldözte éjszakáról éjszakára; minden éjjel bele kellett néznie az asszony groteszk arcába, aki éjről éjre Elsére emelte a botját… Nem. Erre nem volt szabad gondolni. Ébren legalábbis nem. A karanténban hosszúak voltak a napok, ugyanakkor mégsem elég hosszúak. Az első hetekben nem volt szabad elhagyniuk a Koncerttermet (igen, az anebyi koncertteremben szállásolták el őket, ezt Miriam végre megértette, még ha nem is tudta igazán, mi az a koncert), s ezalatt bőven volt idejük pihenni, nap nap után csak feküdtek, vagy felültek az ágyukban, ameddig csak jólesett, vagy a kedvük tartotta, pihentették az izmaikat, és hagyták szabadon csapongani a gondolataikat. De ahogy teltek a napok, és az órák egyre hosszabbnak tűntek, a nők egyre ingerlékenyebbek és türelmetlenebbek lettek. Nem lehetett kikerülni a többieket, ahogy a

múlttól sem lehetett megszabadulni. Mindenki a maga módján reagált. Helena csaknem mindig dühöngött, forrt benne a gyűlölet, hosszú, dühödt monológokban szidta az átkozott németeket és a mocskos nácikat, meg a svéd vöröskeresztes néniket meg a polgárőröket, amiért nem engedték, hogy kimenjen és egyetlen kicsi levelet a postára adjon; barátnője, Apolonia fenn hordta az orrát, karba tette a kezét, és senki mással nem volt hajlandó beszélni, csak Helenával; Zofia viszont folyton összetört és sírva fakadt, egyre csak zokogott és sóhajtozott egy nős ember után, akit állítólag Stanislavnak hívtak, és valószínűleg meghalt; Eugenia pedig csak járkált körbe-körbe, és fenyegetően mormogott, hogy mi mindent csinál majd azzal, aki megpróbálja ellopni az ételt, amit a matraca alá dugott. Majd meglátják! Meg bizony! A svéd vöröskeresztesek igyekeztek megnyugtatni őket, derűs arcot vágtak, vidám üzeneteket hoztak a többi karanténban lévő menekültektől, jókedvűen mesélték, hogy akiket az iskolában szállásoltak el, jól vannak, de akik a missziós házban laknak, azok között sajnos néhányan megfáztak, és nevetgélve fűzték hozzá, hogy az Üdvhadsereg házában a lányok előadást szerveznek lengyel dalokkal és néptáncokkal. Kértek hozzá tűt, cérnát meg krepp-papírt, haha! Ezek szerint viseleteket is fognak varrni az előadáshoz! És nagyon sok szeretettel üdvözlik a Koncertházban lévőket! Néhány ágyban töltött nap után Miriam új szokást vett föl: a karanténon belül követte a vösökeresztes nővéreket, segített megteríteni meg leszedni, jelentkezett mosogatásra, ott állt annak a háta mögött, aki a kenyeret szelte a reggelihez, és ugyanolyan szorosan állt azok mögött is, akik a vacsorát főzték, csak hogy megtanulja, hogyan csinálják ezt Svédországban. Elismerően veregették meg az arcát. Ez egy tündér, ez a fiatal lány. Olyan segítőkész, engedelmes és rendes! És olyan szorgalmasan tanulja a svédet! Mindössze néhány hét alatt úgy megtanult beszélni, hogy tényleg meg tudták érteni, még ha egyelőre csak korlátozott szókinccsel rendelkezett és mulatságos kiejtése volt is. Amit azonban nem tudtak: hogy ennél sokkal többet megtanult tőlük. Például hogy az orruk egy kis fintora azt jelentette, hogy a nővérek

kellemetlennek találják Zofia sírógörcseit, egy gyors pillantás pedig azt, hogy Helena dühkitörései nyugtalanítják őket, a felhúzott szemöldök pedig azt jelzi, hogy Apolonia gőgös viselkedése nagyon bosszantja őket. De nem szóltak semmit. A nővérek közül soha senki nem válaszolt kitöréssel egy kitörésre, csak vágtak egy arcot, és hátat fordítottak. Miriam gyakorolta ezeket az arcokat. Az étkezések közötti hosszú órák alatt gyakran állt a vécé tükre előtt, és gyakorolt. Az orrot nem szabad túlságosan ráncolni, a kis fintor csak fusson át az orrnyergen, annyi elég. A szemöldököt sem szabad túlságosan magasra fölhúzni. Mértéket kell tartani mindenben. Kivéve a pillantásokat – azok akármilyen szigorúak vagy mérgezőek lehettek. Kezdett kinőni a haja. Ami csak árnyék volt akkor, amikor Anebybe érkezett, most már rövid üstökké nőtt. Puha érintése volt, amikor a kezét végighúzta rajta, ettől elmosolyodott, amitől pedig úgy nézett ki a tükörben, mint egy rossz kölyök – ettől aztán még szélesebben mosolygott. Ám másodpercekkel később előjött az emlék – Didi! –, és Miriam betámolygott az egyik vécéfülkébe, hogy sírjon. Didi! Didi! Didi! Amikor a többi rabbal – nem rabbal, menekülttel! – volt együtt, soha nem sírt; ha a sírás szorongatta a torkát, egyszerűen máshová nézett, vagy sürgősen eltűnt a mosdóban. Másrészről igaz, hogy nevetni sem nevetett. Leginkább azért, mert többnyire nem értette, hogy a többiek min nevetnek. De nem is nagyon akarta megérteni. Hiszen lengyelül beszéltek, és ő nem akart Lengyelországba menni. Ő itt akarja élni az életét. Svédországban. Ez a gondolat őt magát is meglepte. Igen? Szóval Svédországban akar maradni? Ez meglepetés volt, de nagyon örült neki. Igen. Hát persze. Miriam Goldberg Svédországban marad. Örökre. Malika pedig sohasem létezett. A karanténbeli élet így szinte mindennappos rutinná vált. Akik valamennyire egészségesek voltak, elég gyorsan hozzászoktak, hogy minden este jóllaknak és minden reggel kipihenve ébrednek, egyedül mennek vécére, és olykor meglepődnek, hogy nem rémületben telik minden percük. Néha még ahhoz is kedvük támadt,

hogy arra az életre emlékezzenek, amit jóval a háború és a tábor előtt éltek. Egy ilyen pillanatban Jozefa alázatosan hajlongva odament az egyik idősebb vöröskeresztes nővérhez, és elárulta neki – németül –, hogy annak idején a varsói zeneakadémiára járt. Lehetséges volna, esetleg, talán, hogy eljátsszon egy darabot a hálóteremben, azon a nagy zongorán? Csak egy rövid kis darabot! Nagyon fog vigyázni a hangszerre! A vöröskeresztes zavartan pillogott, és először úgy tűnt, hogy nem érti, de amikor Miriam közbelépett, és tört svédségével megpróbálta elmagyarázni a dolgot, mosolyogva bólintott. Ja, hogy a zongora! A nagy zongora! Persze. Tulajdonképpen miért is ne. Legalábbis egyszer. Természetesen, ha ebből nem csinálnak szokást. Bementek az üres hálóterembe mind a hárman, a nővér leereszkedett az egyik bevetett ágyra, Miriam visszahajtotta a fehér lepedőt, Jozefa pedig áhítatosan felnyitotta a zongora fedelét, egymásnak szorította az ujjbegyeit, hogy megreccsentek az ízületei, és leült a zongoraszékre. Elkezdett játszani. Először halkan, szinte álomszerűen, aztán egyre izgatottabban, s a zene végül hangos crescendóval fejeződött be. Miriam elfordult, és visszahúzódott az ablakhoz – senkinek sem szabad látni a könnyeit, még Jozefának sem. Még akkor is ott állt, homlokát az ablaküveghez nyomva, amikor hallotta, hogy a többi menekült bejön a teraszról, ők is némán, halkan lépkedve, csodálkozó susogással. Amikor a zene elhalt, teljes csönd lett, mintha levegőt venni sem mernének. – Chopin – mondta valaki csendesen, és rögtön megismételte. – Chopin! Susogás futott végig a hálótermen, szavak nélkül, mégis érthetően. Igen! Játssz valamit Chopintől! Miriam megfordult, látta, ahogy Jozefa gyorsan megtörli a szemét, kicsit elmosolyodik, és a billentyűk fölé hajol. Majd fölemeli a fejét, behunyja a szemét, és a billentyűkre csap. Chopin. Utána mindannyian kimentek a ház mögötti teraszra, ott ültek csöndesen, ott tömörültek a napon egy ideig, amíg aztán megint minden olyan lett, mint máskor. Helena elkezdte németül átkozni a németeket, hogy a svédek is megértsék, mennyire dühös rájuk,

Apolonia is bekapcsolódott megvető fújtatásával, Zofia kifújta az orrát, és felidézte, amit egyszer Stanislav mondott Chopinről, aztán mindenki megnyugodott, és a nap felé fordította az arcát. Ez nyilván hasznos volt, mert akik még mindig betegek voltak, azokat a vöröskeresztesek kivitték a napsütésre, zörgő takaróikba csavarva. Néhány beteg állapota aggasztó volt. Még mindig nem maradt meg bennük az étel, mintha a teljes bensőjük összeomlott volna, és már nem lehetne rendet rakni és kitakarítani a romok közt. A vöröskeresztesek aggodalmasan csóválták a fejüket. Mihez kezdjenek? Mások meg nem bírták abbahagyni az evést. Eugenia, aki reggelire benyomott egy jókora tányér kását és négy szelet vajas kenyeret, újra panaszkodni kezdett, hogy éhes. Nincs valami ennivaló? Nem kaphatna valamit enni? Mikor végre eljött az ebédidő, mindig legelsőnek állt a sorba, és reszkető kézzel nyújtotta a tányérját. Mindig kért még egy krumplit, és majdnem elsírta magát, ha nem kapott. Mindössze néhány hét alatt kerekre hízott, még kis tokát is növesztett, de mintha sose múlna az éhsége. Mindenki hozzászokott a siránkozásához, már nem is törődtek vele. A terasz nagy parkra nézett, s ez mindenkiben vágyat ébresztett, mert olyan közel volt és mégis olyan végtelenül messze. A menekültek szerettek volna kiszaladni a parkba, hemperegni a friss zöld fűben, leszedni néhányat az ezernyi kis fehér virágból, ami épp kinyílt, hátukat egy fatörzsnek vetve nézni a kis patakot, ami a vöröskeresztes nővérek szerint ott folydogált – de persze szó sem lehetett róla. A polgárőrök gondoskodtak erről, azok az idősebb férfiak, akik fegyverrel a kézben álltak a karanténen kívül. A menekültek még mindig foglyok voltak, még ha nem is ugyanazért, mint korábban, és a helyzetből ítélve úgy tűnt, hogy még jó ideig foglyok is maradnak. A hatóságok meghosszabbították az elzárást, a két hétből négy hét lett. Ám az anebyiek azért nem vették olyan komolyan ezt az elzárást. Estéről estére arra jöttek, egész családok, férj, feleség és gyerekkocsi, fiatal lányok kart karba öltve, egyedülálló fiatal munkások zsebre dugott kézzel, nevetgélő kislányok és vagány fiúk, öregasszonyok, nyakukban kendővel, ugyanolyan öreg férfiak,

bottal, jól öltözött urak és elegáns dámák – mindenkinél kis ajándékcsomagok, amiket átdobtak a kerítésen, miközben mindenféle barátságos dolgot kiabáltak különös, éneklő nyelvükön. A menekültek kinyitották a csomagokat, és elámultak. Cukros kétszersült. Szendvicsek. Fehér kenyér. Egy este pedig – Eugenia nagy szerencséjére – egy zacskó vajas péksütemény. Helenának és Apoloniának birkóznia kellett vele, hogy megossza a kincset a többiekkel. Bernhard Pettersson egyike volt a Koncertháznál esténként előforduló magányos férfiúk egyikének, de úgy tűnt, ő más céllal jött, mint a többiek. Talán azért, mert kicsit idősebb volt, de lehet, hogy a közismerten istenfélő természete okán. Míg a fiatal férfiak némelyike félszegen nevetgélve csókokat dobott a teraszon üldögélő menekülteknek, Bernhard Pettersson csak együttérzően csóválta a fejét. Azok a szegény kislányok! Azok a szegény éhes kislányok! Szeretett volna tenni valamit értük. Valóban adni nekik valamit. Miriam sosem tudta meg, hogyan is volt azzal a meghívással, csak annyit tudott, hogy Helena – ezúttal kevésbé haragosan – suttogva közölte, hogy meg vannak hívva. Ő, Miriam meg Apolonia, meg még néhányan, de tíznél nem többen. Szombat délután négykor Bernhard Pettersson szívesen látja őket. – De hát nem mehetünk ki – mondta Miriam nyugtalanul. – Ugyan – legyintett Helena. – Ne törődj vele. Hétfőn úgyis vége a karanténnak, és egy nap ide vagy oda nem számít. Jössz? Miriam riadtan nyelt egyet. Merjen menni? – Azt hiszem, tortára hívott meg minket – mondta Helena. Egy szédítő emlék merült fel hirtelen. Egy születésnap az apácakolostorban, talán egyenesen az apátnő születésnapja… Akkor a gyermekotthon lakói tortát kaptak, egy nagy, lyukacsos süteményt tejszínhabbal és szamócával, meg csokikarikákkal. Miriamnak majdnem elcsurrant a nyála a vágytól. Hogy akart-e tortát? Hát persze. Nemcsak enni, hanem egyenesen beleugrani, belesüppedni egy tortába, aztán kienni magát belőle, megtölteni a torkát, a száját, a gyomrát rengeteg piskótával, lekvárral és tejszínhabbal…

Igen! Az életét is odaadta volna azért, hogy egyszer tortát ehessen. – Jövök… – Elfulladt a hangja. – Persze hogy jövök. A szombat délutáni kávé mindig kicsit különleges volt a karanténban; ilyenkor nem cukros teasüteményt kaptak a kávéhoz, mint a hétköznapokon, hanem friss fehér brióst fahéjjal és kristálycukorral. A két vöröskeresztes nővér meg a polgárőrök nagyon kedvelték ezeket a briósokat, úgyhogy amikor a menekültek megkapták a kávéjukat meg a briósukat, ők visszavonultak a konyhába, magukra zárták az ajtót és őrizetlenül hagyták a karantént. Ezt pihenőnek hívták, és ilyenkor csak életbe vágóan fontos ügyben lehetett őket zavarni. Ezen a szombaton tízen ültek a székük legszélén, amikor felszolgálták a kávét, s amikor a konyhaajtó becsukódott, Helena felállt, és a bejárati ajtó felé intett a fejével. Kilenc másik menekült mozdult egyszerre, és titokzatos mosollyal, csendben kiosontak. Bernhard Pettersson háza kívül vörös, belül barna volt. Nagyon barna. Az előszoba linóleuma barna, a nappali díványa barna, a dohányzóasztal fényes sötétbarna fából volt, csillogó világosbarna intarziával, a mennyezetlámpának öt barna fémkarja és öt világosbarna üvegbúrája volt, a foteleket kétféle világosbarna virág díszítette. A dívány mögött faliszőnyeg függött, amin mintha néhány világosbarna ember jönne-menne a sötétebb barna tájban. Olyan volt, mint Miriam régi imakönyve a kolostorban. A borzos fákat pálmáknak hívták, erre világosan emlékezett, bár pálmát még sosem látott. Mármint a valóságban. Miriam leghátul állt a csoportban, és gyorsan végigsimította a szoknyáját. A magas, sovány Apolonia kifulladva zihált mellette; nagyon rossz állapotban volt, majdnem elesett, míg végül megtalálták Bernhard Pettersson házát. Apolonia egyszerűen nem bírta a futólépést. Most igyekezett összeszedni magát, mély levegőt vett, aztán felvette a szokásos, enyhén megvető arckifejezését. Miriam kicsit arrébb húzódott, és körülnézett. Szóval ilyen egy otthon, egy svéd otthon. Talán nem különbözött annyira egy lengyel otthontól, mert a többi lány elragadtatottan tapsikolt és fecsegett; úgy tűnt, nemcsak tetszett nekik Bernhard

Pettersson lakása, hanem egyenesen imádták. Maga Bernhard Pettersson el volt bűvölve, hogy a lányok ennyire odavoltak; egy nagy ebédlőasztal mellett állt – az is barna volt, bár ragyogó fehér abrosszal volt megterítve, amin kék virágos kávéscsészék álltak –, szépen vasalt, fehér ingben és kék csíkos nyakkendőben. Mögötte testes nő várakozott félrehajtott fejjel, talán a felesége vagy a házvezetőnője, vagy talán egyszerűen egy kedves néni a gyülekezetéből. Szürkéskék ruhát viselt, a hasára kulcsolta a kezét, és visszafogottan mosolygott. – Igen, legyenek szívesek bejönni – invitálta őket olyan vékony hangon, hogy alig hallatszott. – Igen, igen – bólintott Bernhard Pettersson. – Kérem, jöjjenek be, mind. Helena megfordult, és Miriamra nézett; Miriamnak beletelt pár másodpercébe, amíg megértette, hogy Helena fordítást szeretne. – Ó, Herr Pettersson azt szeretné, hogy menjünk be. Apolonia jéghideg pillantást vetett rá, és kivételesen kinyitotta a száját. – Hogyhogy menjünk be? Miért, mit akar? Miriam kihúzta magát, és ironikusan felhúzta a szemöldökét, pontosan úgy, ahogy a nővérektől látta: – Azt hiszem, kávéval akar megkínálni. Mit gondolsz? Aztán nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. Lám csak. Már kezd kicsit svéd lenni. Bernhard Pettersson szakadatlanul beszélt, amikor már leültek. Anebyről és Aneby történetéről. A háborúról, a jegyrendszerről. Hogy milyen szerencse, hogy a rokonainak van egy gazdasága, úgyhogy el tudják látni tojással, vajjal meg tejszínnel. És hogy mennyire megrázta őket, amikor az újságban a koncentrációs táborokról olvastak. És hogy nem tudták felfogni, hogy egy ilyen kultúrnép, mint a német, hogyan volt képes ilyen borzalmakra. Meg hogy… Miriam pislogott a kimerültségtől. Most tapasztalta először, milyen nehéz fordítani, és hogy valójában milyen keveset ért a svédből. – Vent. – Nagyot sóhajtott. – Jeg… Pihenek egy kicsit.

– Ó, te jó ég! – mondta Bernhard Pettersson nénije. – Ez a szegény kislány már egészen elfáradt. Le kell feküdnie egy kicsit. – Jaj, persze – helyeselt Bernhard Pettersson. – Természetesen. Mi meg majdcsak megértjük egymást. Ezzel a néni felállt, átölelte Miriamot, és nagyon óvatosan kivezette a konyhába, leültette a konyhai kanapéra, aztán visszaszaladt a nappaliba, és egy díszpárnával tért vissza (az is barna, de sötétsárga keresztszemes hímzéssel), Miriam pedig lefeküdt. A néni gyors mosollyal fogta a kávéskannát, és visszament a nappaliba. – Påtår? Kér még valaki kávét? Miriam lehunyta a szemét, és magában megismételte a szót. Påtår. Na, ez vajon mit jelent? A konyha nem volt olyan sötétbarna, mint a nappali. Itt a világoskék uralkodott. A fél falat valamilyen faburkolat borította, volt egy mosogató csappal és egy fehér villanytűzhely, amilyen a Koncertházban is. A tűzhelyen apró fekete betűkkel egy szó. Miriam óvatosan felemelte a fejét, hogy elolvassa. An-kars-rum. Ankarsrum. Ez vajon tűzhelyet jelent? De vajon miért kellene egy tűzhelyre ráírni, hogy tűzhely, az emberek nem értik, ha nincs ráírva? Furcsa. A konyhai kanapé fölött falvédő, vékony papírból. Boldog, szőke parasztot ábrázolt, aki szénát szállított, miközben egy végtelenül boldog, szőke kislány integetett neki, egy aranyszőke fiatal nő, kék ruhában, karján kosárral, jókedvűen mosolyogva. A szénarakás tetején világosszőke kisfiú ült. Ő is mosolygott. Talán még a ló is mosolygott, kicsit úgy nézett ki. Mindannyian teljesen boldognak látszottak, nem gyötörték őket sötét emlékek és mély gyászok, egyikük sem úgy nézett ki, mint aki akár egy napig vagy egy óráig is átélt volna fájdalmat és kétségbeesést; Miriamban egy pillanatra mély harag támadt. Kinyújtotta a kezét, hogy letépje és darabokra szaggassa a falvédőt, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Úristen! Hát megbolondult? Letépné Bernhard Pettersson falvédőjét? Mégis mit gondol, mi lenne ebből? Kidobnák. Elkergetnék. Örökre kitaszítanák és megvetnék. És ő nem akar kitaszított és megvetett lenni. Svéd akar lenni. Olyan házban akar lakni, ahol van folyó víz meg villanytűzhely, úgyhogy kénytelen

uralkodni az ösztönein. Sosem szabad engedni nekik! Soha, semmiképp. Bent a nappaliban valaki hangosan nevetett, talán éppen maga Bernhard Pettersson, és a többiek csatlakoztak. Úgy tűnt, jól elvannak nélküle, tehát nyugodtan fekve maradhat és nézelődhet még egy kicsit. A délutáni nap besütött az ablakon. Könnyű fehér függönyöket látott. És arrébb, az ajtónál ült valaki, és sárga szemekkel leste őt… – Úristen! Felpattant, a kezét a szájához kapta, majd rájött, hogy egy macska ül ott. Kis fekete macska, fehér tappancsokkal és fehér folttal a mellén. Hány éve nem látott már macskát? Nem tudta. De sok. És most eszébe jutott, hogy a papa egyszer nagyon régen adott neki és Didinek egy kismacskát, kis szürke csíkos állatkát… Chobolanának nevezték el, ami kis házisárkányt jelentett. Vajon mi történhetett vele? A nácik jobban szerették a macskákat, mint a cigányokat, és életben hagyták? Talán. El tudja képzelni… – Gyere, moca – suttogta, és későn jött rá, hogy ez cigányul van. Pillanatra megállt, mozdulatlanul ült, és hallgatózott. Hallotta valaki? Nem, nem úgy tűnt; a nappaliból kihallatszott az akadozó beszélgetés svédül, németül, lengyelül és jiddisül, így aztán kinyújtotta a kezét a macska felé. Az először nagyon megvetően nézett rá, de azután felállt és odaballagott hozzá, megszagolgatta Miriam kezét, és nem bánta, hogy a lány az álla alatt megvakargatja. Talán még örült is neki, igen, úgy tűnt, mert most becsukott szemmel odadörgölőzött Miriam lábához. Miriam lehajolt érte, és felemelte, az arcát a puha bundába nyomta, és meglepetve tapasztalta, milyen élvezettel tölti el maga a mozdulat. Olyan puha volt a macskabunda. Olyan rózsaszín volt a macskaorr, olyan fehér a macskatappancs. Megremegett, s a remegés olyan kéjes volt, hogy úgy érezte, soha nem akarja elengedni a kismacskát, itt akar maradni egész életében a konyhában, és magához akarja szorítani ezt a kis állatot, érezni, milyen puha, meleg és szeretetteljes, és azt akarta, hogy… – Lám csak! – mondta Bernhard Pettersson nénije, aki hirtelen ott termett az ajtóban. – Barátok lettetek Ritával? – Igen. Ő a barátom – mondta mosolyogva Miriam.

– Ez jól hangzik. De most már el kell engedned, mert mindjárt tortát eszünk. Miriam mosolygott. Egy macska és egy torta. Ez tényleg mennyei nap. A tortán tejszínes bevonat volt, a közepén világospiros marcipánrózsával. A fehér bevonatra valaki zöld zselével rajzolt valamit, de nem tudták kivenni, mi lehetett az. Az asztalnál teljes csend lett, amikor a néni az asztal közepére tette a tortatálcát; mindenki némán bámulta a tortát, amíg Eugenia nyöszörögni nem kezdett. Bernhard Pettersson és a néni csodálkozva nézett rá, de a menekültek úgy tettek, mintha nem hallanák. – Nos hát – mondta a néni, és egy kis tortakést nyújtott Apolonia felé. – Most legyetek szívesek, és vegyetek magatoknak a tortából. Apolónia arcáról csak most tűnt el a gőgös kifejezés, csak elképedés látszott rajta. Meleg, széles, boldog mosoly ömlött el az arcán, s ettől majdnem eltűntek róla a fekete árnyékok. – Nogyon kiszönöm… – mondta, törve a svédet. A tortakést rátette a tejszínhabra, és óvatosan belemélyesztette, áhítatosan kivágott egy nagy szeletet, és átemelte a tányérjára. Ott állt a szelet, és feltárult a belseje. A piskóta. A sárga krém. A piros málnalekvár. Apolonia egy pillanatra felnézett, pillantása találkozott Helenáéval, mégis, mintha nem látna semmit, kételkedve megrázta a fejét. Gyorsan megnyalta a száját, majd végre belemélyesztette a kiskanalát a tortába. Szinte megrészegülten mentek vissza a Koncertházba. Mind a tízen karon fogták egymást, kacarásztak, dudorásztak és beszélgettek, egymás mellett az utca teljes szélességében. Nem mintha baj lett volna, hiszen így szombat estefelé nem jártak autók Anebyben, az a néhány autó, ami volt, valahol állt, miközben a tulajdonosaik nyugodtan üldögéltek, spóroltak a szigorúan megszabott kis benzinadagjukkal és nem zavarták a városka szombati nyugalmát. Úgy tűnt, senki nem jár arrafelé, Aneby csendben elvolt magában, csak a templomharang szólt, a hétvége előhangjaként. A nap bebújt a felhők mögé, szemerkélt az eső, de a menekültek nem törődtek vele. Esik az eső, vagy süt a nap, élni

csodás dolog, hosszú évek óta először érezték, hogy valóban csodálatos életben lenni! Apolonia mondott valamit lengyelül, és még egyszer felragyogott a mosolya. Krystyna, aki Miriam mellett sántikált, boldog kis tánclépést tett. Tak! Az lengyelül igent jelent, ennyit már tudott Miriam. Eugenia is egyetértett, ez egyszer úgy tűnt, nem ételről beszél, s amit mondott, azzal nyilván Wiktoria is kacagva egyetértett. Helena azonban hirtelen megállt, s ezzel az egész csoportot megállásra késztette. Először lengyelül beszélt, aztán németül, hogy Miriam is megértse: – Nem. Ma este nem a parkban voltunk, és nem is egy másik karanténban. Most visszamegyünk a Koncertházba. Hétfőn szabadok leszünk. Az már csak egy nap, aztán pedig mehetünk, ahova akarunk. Apolonia ránézett és elfintorodott, aztán lassacskán megváltozott az arckifejezése, és újra megjelent rajta a szokásos megvető kifejezés. Hétfőn szabadok leszünk. Már csak egyetlen nap. Helena ezt mondta, és ez a mondat csaknem egész éjszaka nem hagyta nyugodni Miriamot. Szabad. Szabadság. Mit jelent ez tulajdonképpen? Oda mehetett, ahová akart, de nem tudta, hova akar menni. És a svédek hogyan reagálnak majd, ha elkezd kószálni az utcáikon? Vajon mind olyan kedvesek, mint Bernhard Pettersson meg a néni? Vagy itt is vannak rossz emberek, korbáccsal, bottal, fegyverrel? Akik majd ránéznek, és felismerik benne a cigányt, vagy a zsidót, vagy egy Mischlinget? És akkor mit csinálnak vele? Vannak-e egyáltalán cigányok Svédországban? Vagy zsidók? És ha vannak, kedvesek? Mélyet sóhajtott, és olyan hevesen fordult meg az ágyában, hogy csak úgy zörgött a papírtakaró. Hát eljött végre a szabadság reggele. A hétfő reggel. Miriam Kali Sáráról álmodott, a gyerekkori védőszentjéről, s az álom még ott volt a szemhéja mögött, amikor felébredt, de csak egy pillanatra, mert aztán úgy pukkant szét, mint egy szappanbuborék és csak töredékei maradtak az emlékezetében. Ennek ellenére összekulcsolta a kezét a takaró alatt, hátat fordított a hálóteremnek,

és hosszú évek óta először imádkozott hozzá. Kedves Fekete Sára, nem tudom, mit tettem én vagy tett a népem, hogy megharagítsa Istent, és hogy Didinek, Anusának, Elsének miért kellett meghalnia, de, kérlek szépen, imádkozz értem meg értük… Á… ennek nincs értelme. Fekete Sára még csak nem is igazi szent, csak egy figura, akit a cigányok találtak ki maguknak. Ezt mondták az apácák. Isten meg aztán pláne fütyül Miriamra és a népére, ezt már számtalanszor bebizonyította. A cigányok meg a zsidók csak gondoskodjanak magukról, ez így volt, amióta csak él, és valószínűleg így lesz ezután is. Úgyhogy az volt a legbiztosabb, ha a túlélésre koncentrálnak. Most pedig a szabadságot kell túlélni. Ez menni fog, feltéve, ha továbbra is olyan engedelmes és éber lesz, olyan csendes és hazug, amilyen azóta volt, amióta Svédországba érkezett; ha soha egyetlen svédnek vagy németnek, vagy akármilyen gádzsónak sem engedi meg, hogy lássa vagy megértse, hogy kicsoda is ő valójában, vagy mit is gondol. Az sokat segített, hogy majdnem egészséges volt – így már sokkal többet bírt. A flekktífusz teljesen elmúlt, tényleg túlélte ezt a borzalmas gyilkost, most már csak az van hátra, hogy egy kicsit meghízzon, és egy kis húst szedjen föl a lábára. A jobb kezével megtapogatta a combját. Igen. Már majdnem úgy érződött, hogy a combja kicsit szélesebb, mint a térdkalácsa. Vagy legalábbis ugyanolyan széles. Megfordult az ágyban, felült, és végignézett a hálótermen. Mindenki aludt. Annak ellenére, hogy a nap besütött, néhány lánynak egyenesen az arcába. Talán még nincs is reggel, lehet, hogy még mindig éjszaka van, bár a nap még fönt van. Vajon hozzászokik-e valaha ezekhez a világos éjszakákhoz? Igen. Hozzá fog szokni. Mert itt marad, Svédországban. Mindent, bármit meg fog tenni azért, hogy itt maradhasson. Kívül az igazi világon. Nagyon óvatosan félrehúzta takarót, kinyújtotta a lábát az ágy szélén, kicsit megfeszült, hogy hangtalanul leugorhasson. Nem akarta, hogy bárki felébredjen, ezt az első szabad reggelt szeretné magában megélni. De azért nem sikerült teljesen hangtalanul leugrani, a talpa halk puffanással ért földet, s emiatt pár másodpercig mozdulatlanul állt. Krystyna nyöszörgött egy kicsit az alsó ágyon, de nem ébredt föl és nem nyitotta ki a szemét. Miriam

föllélegezhetett, és elkezdhetett kifelé, az előszoba és a mosdó felé lopakodni a hideg padlón. A tükörképe már nem egy kísérteté, még csak nem is olyan, mint egy kisfiúé. Már végképp lány volt, aki a tükörből visszanézett rá, még ha furcsa frizurájú lány is. A haja még mindig elég rövid volt, de csapzottan tapadt a fejére. Talán neki is meg kellene mosnia igazi samponnal, ahogy a többi lány tette. A vöröskeresztes nővérek kitettek egy új tubus sampont a mosdókagyló fölötti üvegpolcra. Igen. Akkor legyen. Hogyan is csinálták a többiek? Először vizet kell ereszteni a kagylóba, vizet, ami már isteni meleg volt, ahogy a csapból jött. Aztán belemártani a fejét. Kinyomni egy kis gyöngyházszínű sampont a kezébe, beledörzsölni a vizes hajba, amíg habzani nem kezd. Hú! Rákuncogott a tükörképére – a feje olyan volt, mint egy fekete-fehér hagyma! De olyan hagyma, ami csodásan illatozott… Aztán leereszteni a vizet a kagylóból, és új vizet ereszteni bele. Öblíteni, leereszteni. És újra öblíteni. Mire elkészült, a hálóinge vizes lett a hátán meg a vállán. Micsoda butaság, erre gondolnia kellett volna. Egy pillanatig tanácstalanul megállt. Tényleg le merné venni a hálóingét? Képes lenne itt teljesen meztelenül állni? Persze. A többiek is megtették néha, ennyit már észrevett. Néha vizes hajjal és a hátukon vízcseppekkel jöttek ki a mosdóból, csak törülközőbe csavarva. Félmeztelenül. És a legkevésbé sem látszottak zavartnak – igaz, nem cigányok voltak… De hát Miriam sem az volt. Miriam Goldberg zsidó volt. És a zsidóknak láthatóan szabad volt meztelennek lenni, ha egyedül voltak, és félmeztelennek, ha más is jelen volt. Miriam ellenőrizte, hogy a mosdóajtó tényleg be van-e zárva, mielőtt levette volna a nedves hálóingét, és ráterítette a fűtőtestre, aztán újra megtöltötte vízzel a kagylót, gondosan megmosta az arcát és kezét. A törülköző egyik sarkát benedvesítette, és mosdókesztyűt csinált belőle, amivel végigdörzsölte a karját. Nem állta meg, hogy közben magára ne pillantson, bár nem volt igazán helyes a saját meztelen testét nézegetni. Hát, igen. A kulcscsont nagyon kiáll. A csípő még nagyon szögletes. A térde pedig még mindig szélesebb, mint a combja. A fél tetoválás ott volt, ahol volt, a kék sebhely

mellett. Óvatosan végighúzta rajta a mutatóujját, és egy futó másodpercre azt kívánta, bárcsak tudna olyan kiválóan káromkodni, mint Helena. A pokol átkozott mocskos nácijai! De hát nem tudott. És nem is tudja megtanulni. Egy könnyű sóhajjal maga köré tekerte a törülközőt, a vállára vetette a nedves hálóinget, lábujjhegyen beszaladt a hálóterembe, amilyen gyorsan csak tudott, végigsietett az emeletes ágyak közti hosszú járaton, míg végre elért addig a székig, amelyen a ruhája lógott. Letette a hálóinget, és kinyúlt a ruhájáért, gyorsan magára húzta a fején keresztül, s közben érezte az enyhe izzadságszagot; egy pillanatra még egy ruhát kívánt magának, hogy addig kimoshassa ezt, amíg a másikat viseli, de aztán elnyomta ezt a vágyat – nem akarta kihívni se Istent, se a szenteket maga ellen, vagy azokat a vöröskeresztes nővéreket, akik olvastak a gondolataiban. Jó volt ez így, ahogy volt. Ezer köszönet azért, hogy most így éltek, s nem úgy, ahogyan még másfél hónapja. Kihúzta a törülközőt a ruhája alól, és gyorsan körülnézett, mielőtt felvette a bugyiját. Senki sem volt ébren. Senki sem látta. Hál’ istennek. A terasz aljánál még mindig állt egy polgárőr. Mosolygott, amikor Miriam kijött, és az órájára mutatott. – Mennyi? – kérdezte Miriam. A férfi egy utolsó slukkot szívott a csikkjéből, mielőtt eldobta. – Aha, lám-lám. Már beszélsz is svédül. Nem rossz. Fél öt van… Hogyhogy ilyen korán felkeltél? Miriam kicsit kihúzta magát, és óvatosan hátralépett, arra az esetre, ha az őr közelebb jönne. – Hát, nem tudtam aludni. – Aha. Hát igen, ez érthető. Nagy nap ez a mai. Most már kimehettek a városba. Miriam némán bólintott. A polgárőr megint elmosolyodott, de nem jött közelebb, ott maradt, ahol kezdettől fogva állt. – Mihez fogtok kezdeni? Miriam összezavarodott. – Kezdeni? A polgárőr elnevette magát:

– Igen, kezdeni. Csinálni. Mit fogtok ma csinálni? – Ja! Jeg, illetve én nem tudom… Talán csak kimegyünk a városba. Gondolom. – Csak mert hallottam, hogy néhányan már voltatok kint. Hogy páran kiszöktek szombat délután… Miriam érezte, hogy elpirul. – Ó – mondta elfulladva, és kicsit összehúzta magát a várható ütés elől. Miért is ment ki a teraszra? Miért nem tudott az ágyában maradni? Akkor most valaki más kapná a büntetést, amit neki kellett volna kapnia. – Azt mondják, Bernhard Petterssonnál voltatok – mondta az őr. Még mindig mosolygott. Miriam bűntudatosan bólintott. – Torta – motyogta. – Kedves volt. A polgárőr felnevetett. Talán mégsem fog megverni. Igen, egész barátságosnak tűnt. – Igen. Bernhard Pettersson nagyon kedves. De ettől sokan féltékenyek lettek. Miriam a homlokát ráncolta: – Mik? – Féltékenyek. Miriam megrázta a fejét. Nem értette ezt a szót. Az őr vállat vont: – Mármint hogy biztos más is szívesen meghívna titeket tortázni. És sajnálják, hogy nem nekik jutott eszükbe. Fiatalabbak. Fiatalemberek. – Ó – mondta megint Miriam. – De ha akarsz egy jó tanácsot – mondta az őr, és furcsa arcot vágott –, ha egy igazi jó tanácsot szeretnél, azt mondom, légy óvatos a fiatalemberekkel. Miriam zavartan bólintott, és egy kicsit meg is hajolt: – Vigyázni fogok. Köszönöm. A reggeli kaotikusan zajlott. A nők tolakodtak a kávéskannák és a kenyereskosarak körül, s a hangjuk egy éjszaka alatt mintha élesebbé vált volna. Valahogy mindenkinek minden nagyon sürgős lett. Helena kávéscsészéje mellett öt vastag boríték feküdt, ő pedig megpróbálta megtudni a vöröskeresztes nővérektől, hogyan juthat el

a postahivatalig; Krystyna hirtelen vad pillantással ismételgette, hogy ő is oda szeretne menni, és Helena egyáltalán ne menjen nélküle a postára, és várja meg, amíg megírja a leveleit. Igen, így van, muszáj várnia! Helena majdnem félrenyelte a kávét, áttért lengyelre, és megeresztett egy nyilvánvalóan nagyon hosszú és kacskaringós káromkodást, mire a mellette ülő Apolonián inkább kellemes meglepetés, semmint megvetés látszott, bár összerezzent, amikor Helena rácsapott a reggelizőasztalra. Bang! Nem. Helena láthatóan nem szándékozott addig várni, amíg Krystyna megírja az összes levelét, tényleg nem. Krystyna sírva fakadt, de ez sem segített – Helena egy fél szendvics után felállt az asztaltól, fogta a borítékjait, mire Eugenia rávetette magát a szendvics másik felére, és úgy egészben a szájába tömte, akkor aztán Zofia újra zokogni kezdett, és megint mondott valamit Stanislavról. – Huh – mondta Ebba, a legfiatalabb vöröskeresztes nővér, amikor Miriam kivitt néhány kávéscsészét a konyhába. – Ma aztán tényleg vadak vagytok! – Igen – mondta Miriam. – De talán érthető. – Persze. Nyilván. Nagy nap ez számotokra. Te mit fogsz csinálni? Miriam letette a kávéscsészéket, és igyekezett a tőle telhető legjobb svédséggel válaszolni: – Először is elrendezem itt az edényeket. Aztán meglátjuk. Ebba oldalra hajtotta a fejét: – De te ma ne törődj az edényekkel… Majd én elintézem. Miriam lesütötte a szemét, és kicsit meghajolt: – De én szeretném. Kérlek. Hadd csináljam! Hirtelen nagyon nagy csend lett a Koncertházban. Egyszerre nagyon üres lett a hálóterem. Miriam mozdulatlanul állt a teraszra vezető ajtónál, és körülnézett. Mit csináljon? A konyhában már elmosogatott és a padlót is föltörölte. Lehet, hogy itt bent is feltörölhetné a padlót? Miért is ne? Meg kint az előszobában. Meg a mosdóban is. Igen. Ezt fogja csinálni. Benyitott a konyhába, fogta a seprűt meg a lapátot, hálásan észlelte, hogy egyelőre senki nincs ott a vöröskeresztesektől, és megint bement a hálóterembe. Lehajolt, és elkezdett gondosan

seperni. Kis mozdulatokkal, könnyedén. De azért nem túl könnyedén, hogy az összes por, murva és apró szemét a lapátra kerüljön. Egy idő után kinyújtotta a nyakát és körülnézett. Még sok volt hátra. Hál’ istennek. Még majdnem egy óra kell, amíg felsúrolja az egész hálótermet. Egy egész óra, amíg nem kell kimennie. Félek, gondolta, de aztán gyorsan felseperte a szót. Ugyan. Nem félt különösebben. És magányos sem volt annyira. Végül az egész hálóterem ki volt takarítva. A kagyló kint a mosdóban tisztára súrolva. A csapok letörölve. Meg is fésülködött. A ruháján végig minden gomb begombolva. Zoknik felhúzva, cipők lekefélve. Most már egyszerűen nem volt mit csinálnia. Csak azt, amit a többi menekült már megtett. Most az egyik lábát a másik elé kell tenni. Sétálni. Kimenni. Szíve megremegett, amikor kinyitotta a kaput, s egy pillanatra úgy érezte, hogy a térde összecsuklik alatta. Else, gondolta. Else mit csinálna vajon egy ilyen napon? A válasz egyértelmű volt. Persze hogy kimenne. Éber lenne és óvatos, de egészen biztosan kiment volna. Úgy kell tennem, mint Else. Tehát kimegyek. Egyedül. Az ajtó kis kattanással becsukódott mögötte. Miriam óvatos lépést tett előre, mielőtt rálépett az utcára vezető két lépcsőre. Egy pillanatra mozdulatlanul állt, mielőtt körül mert nézni. Az ég mélykék volt a feje fölött. Egyetlen felhő sem látszott. A fák vadul zöldelltek. A kertben, az utca másik oldalán kék, sárga és piros virágok nyíltak. A pirosakat megismerte. Rózsák. Nagy lélegzetet vett. Szóval tényleg igaz. Szabad volt, itt állt egy néptelen utcán és virágzó rózsákat látott. Nem kell félnie. Ebben biztos volt. Majdnem egészen biztos. Jozefa egy fának támaszkodva, lehunyt szemmel ült a parkban. Miriam tétovázva közeledett; lehet, hogy Jozefa egyedül akart maradni. Volt valami Jozefában, amitől Miriam kisebbrendűnek érezte magát, jobban, mint általában. Talán csak azért, mert Jozefa Chopin-darabokat tudott játszani a nagy zongorán – de azért ez nem volt ilyen egyszerű, ezt tudta. Talán Jozefa egyenes tartása tette? Vagy az a magától értetődő, hűvös udvariasság, ha nem is barátságosság, ahogyan a többi menekülttel viselkedett? Vagy a

mézszőke, hihetetlenül jól fésült haja, gondozott körmei, lágy, fehér keze? Persze ő is félt, talán félt annyira, mint Miriam, de mégis volt a tartásában valami, ami Miriamban nem volt. Méltóság, talán. Vagy büszkeség. Jozefa nem vette észre, hogy jön, ezért Miriam kénytelen volt halkan köhinteni, ahogy közeledett. Jozefa összerezzent, és épp föl akart ugrani, mielőtt meglátta, hogy Miriam jön. Igen, nyilván ő is félt. – Ó! – Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. – Te vagy az. – Igen – mondta Miriam, és kicsit odébb megállt. – Ülj le. – Jozefa megveregette maga mellett a füvet. Tökéletesen beszélt németül, úgy hangzott, mintha ott született volna. – Nem akarsz inkább egyedül lenni? Jozefa arcán kis mosoly: – Egész délelőtt egyedül voltam. Te mit csináltál? Miriam lesimította hátul a szoknyáját, mielőtt leült volna egy szomszédos fa mellé: – Takarítottam. Jozefa csodálkozó fintort vágott: – Takarítottál? Miért? Miriam kicsit megvonta a vállát, nem tudta, mit mondjon. Jozefa sóhajtott egyet: – Nem tudom, hogyan kell takarítani. A mamám nem akarta, hogy takarítsak. Úgy gondolta, nekem csak az iskolára kellene koncentrálni. Meg persze a zongorázásra. A hangja kicsit kásás lett, ettől aztán a mondat közepén elhallgatott, aztán egy nagy sóhajjal folytatta: – Annyira vágytam erre a parkra. Azt hittem, hogy… Jozefa elhallgatott, kicsit pislogott, aztán elfordította az arcát. Miriam dünnyögött valamit, megint csend lett, aztán Jozefa szipogott egyet. – Neked megmaradt valakid? Miriam nem mert ránézni, csak szótlanul megrázta a fejét. Jozefa nagyon halkan beszélt. – Nekem se. A szüleim, a nagyapám és a húgom… Először a gettó, azután Majdanek. Miriam rásandított:

– Majdanek? Egy tábor? Jozefa bólintott, de nem válaszolt. Miriam elfordította a tekintetét. Valahol a háttérben halk csobogás hallatszott. Talán ez volt az a kis patak, amiről a vöröskeresztes nővérek beszéltek. A fekete patak. Vajon tényleg fekete volt? – Most hogy lesz? – szólalt meg hirtelen Miriam, és maga is elcsodálkozott a saját kérdésén. – Mi lesz velünk? Jozefa megint sóhajtott egyet: – Nem tudom… – Gondolod, hogy Svédországban maradsz? Jozefa megvonta a vállát. – Nem tudom. A nyelv elég nehéznek tűnik… – Nem annyira nehéz. Jozefa megint megvonta a vállát: – Talán nem. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Lengyelországba nem akarok visszamenni. Nem. Soha többet. De hova menjen az ember? Amerikába? Gondolod, hogy eljuthatunk Amerikába? – Én nem akarok Amerikába menni. Itt akarok maradni. Jozefa kicsit megrázta a fejét: – De meddig vagyunk itt biztonságban? Nem lehet tudni. Miriam az ajkába harapott: – Azt sehol sem lehet tudni. Nem – mondta Jozefa, és feltápászkodott. – Talán nem lehet tudni. Te is a kísértetvonattal jöttél? Miriam meglepetve pislogott: – Kísértetvonattal? – Igen, azzal amelyikkel az utolsókat hozták el Ravensbrückből. – Nem tudom. Vonattal jöttem, de majdnem az egész utazás alatt öntudatlan voltam. De az nem kísértetvonat volt. És még maradtak emberek Ravensbrückben… Szóval nem mi voltunk az utolsók. Jozefa megcsóválta a fejét, és kicsit elmosolyodott, mintha Miriam érthetetlenül buta volna: – Az utolsók, akik Svédországba jöttek, úgy értem. Persze hogy maradtak még Ravensbrückben. Ezrével. Tízezrével. Egy csomó orosz meg cigány, meg ilyen tetűk…

Miriam alatt ingadozni kezdett a föld, és örült, hogy ül. Muszáj valamit mondania, most mindenképp mondania kell valamit, hogy Jozefa ne lássa, mennyire fel van dúlva. Kicsit megköszörülte a torkát: – Miért hívtad kísértetvonatnak? Jozefa mosolygott: – Akkor te tényleg nem voltál magadnál! Az a vonat rossz helyre ment, nem emlékszel? Holtvágányra hajtott, és ott maradt. Egyszerűen eltűnt. Néhány nappal később megint előkerült. Ezért hívta a Vöröskereszt kísértetvonatnak. Lemegyünk megnézni a patakot? Miriam letette a tenyerét a földre, megtámaszkodott, és próbálta megtartani magát. – Nem. Nem hiszem. Azt hiszem, én még egy kicsit üldögélek itt. Ha korábban visszahúzódó volt, a Jozefával való beszélgetés után kifejezetten tartózkodó lett. Maradt magának. Vigyázott, hogy ne nézze túlságosan kíváncsian a többi menekültet, sosem kérte, hogy fordítsák le, amit lengyelül vagy jiddisül mondtak, ehelyett egyre többször kereste a vöröskeresztesek társaságát, buzgón segített a konyhában és gyakorolta a svédet. – Te nem Lengyelországból jöttél, ugye? – kérdezte Ebba nővér egy nap, amikor Miriam éppen mosogatott. Miriam háta egy pillanatra megmerevedett, de aztán nyugalmat kényszerített magára. – Nem. Németországban születtem. – Furcsa, hogy idekerültél… A sok lengyel közé. Miriamnak sikerült enyhén vállat vonni. – Aha. Talán. Ebba nővér fogott egy törlőruhát, és törölgetni kezdte a poharakat. – Tudod-e, hogy van köztük zsidó? Miriam teljesen elhallgatott. Vajon sikerült-e Helena terve? Lehetséges, hogy a vöröskeresztesek nem tudták, hogy a Koncertház menekültjeinek legalább a fele zsidó? – Zsidó? – mondta feszülten, és egy pillanatig habozott, mielőtt folytatta. – Igen, van néhány zsidó. – Aha. És kik azok? Miriam egy pillanatra lehunyta a szemét. Megtegye? Igen.

– Én például. Én is zsidó vagyok. Akkor most kiengedte a hazugságát, már sosem veheti vissza, a szó ott vibrált fölötte a levegőben. De Ebba nem reagált, csak rakta be a poharakat a mosogató fölötti szekrénybe. – Aha. És még kik? – Azt inkább kérdezd meg magad… – Persze, hogyne. Nyilván. Ne haragudj. Nektek nyilván rossz élményeitek vannak. És ehhez nekünk tulajdonképpen semmi közünk. Miriam elcsodálkozott. A vöröskeresztes nővéreknek semmi közük ehhez? Különös gondolat. Ebba elmosolyodott a háta mögött: – Csak arra gondoltam, hogy kicsit kár, hogy annyira külön vagy. Hogy sosem mész a többiekkel… Miriam kihúzta magát: – Ó, nem baj! Nekem jó így. Nagyon jó. Meg kell tanulni svédül. – Tudom – mondta Ebba. – És nagyon ügyes vagy. De meg kell tanulnod kijárni is. Emberek között lenni. Szóval szombaton majd velem jössz. – Igen – mondta Miriam, és kicsit meghajolt. – Köszönöm szépen. Úgyhogy ez meg volt beszélve. Így kezdődött egy óvatos barátság. Szombat reggel Ebba eljött a Koncertházba, és bejelentette, hogy ma valaki más fog elmosogatni reggeli után, mert ma ő és Miriam elmennek valahova. Ezzel a dolog el volt intézve. Ezután fogta Miriamot, és tolta maga előtt, a hálótermen keresztül, ki az utcára. Ott egy pillanatra megállt, hátralépett, végigmérte Miriamot tetőtől talpig, gyors mozdulattal leporolta a vállát, és elmosolyodott. – Kár hogy nincs kalapod – mondta. – Akkor úgy néznél ki, mint egy igazi dáma. Miriam végigsimított a hasán. Nemrég, vagyis ma reggel kapott egy új ruhát, és nem tudta biztosan, mit gondoljon róla. Csinos volt? Vagy csak furcsa? Fehér alapon különféle szürke és kék árnyalatú minták voltak rajta, amik semmit nem ábrázoltak, se virágot, se pöttyöket, se csillagokat, csak furcsa kis színfoltok voltak. De jól állt. – Ez a ruha teljesen új – mondta szélesen mosolyogva Ebba. – Kaptunk negyven új ruhát a Carlsundtől a múlt héten, és ezt

félretettem neked. Azért ilyen modern. Én is találtam egyet, amibe egészen beleszerettem, de… Hát, igen, én tudok venni is magamnak. Majd valamikor. Amikor tehetem. Miriam bólogatott, csak a felét értette annak, amit Ebba mondott, de sejtette, hogy az valami kedves dolog. – A te ruhád is szép. És a kalapod. Ebba kicsit megveregette a kalapját az ujjával: – Ezt idén vettem, újonnan. Tényleg csinosnak találod? – Ó, nagyon! – mondta Miriam, és nem hazudott. Ebba kalapja tényleg nagyon elegáns volt. Fehér szalmakalap, kék szalaggal. Ilyet Miriam is szeretne. Meg egy ugyanilyen virágos ruhát, derekán kék övvel. Hogy a göndör szőke hajról és a nagy szürke szemekről ne is beszéljünk. Az sok mindent megváltoztatna. – Ez lesz a program – közölte Ebba. – Először elmegyünk a boltba. Aztán találkozunk Lars-Everttel, és beülünk a cukrászdába. Végül pedig elbiciklizünk Stalpetbe. Miriam nyelt egyet. Egy szót sem értett az egészből. Először a térhez értek. Miriam egy pillanatra megállt, amikor a tér megnyílt előttük, így Ebbának is meg kellett állnia. Szótlanul álltak, és körülnéztek. Úgy tűnt, mintha Ebba megértette volna, hogy ez valami új és hallatlan dolog Miriam számára. Boltok. Legalább négy bolt volt a téren. Az egyik tejet meg sajtot árult, a másik láthatólag fűszereket, aztán volt, ahol húst és kolbászt lehetett kapni, egy másikban meg ruhákat. Mindegyiknek nagy kirakata volt, a csillogó ablakok ragyogtak a napsütésben. A húsbolt kirakatán víz folyt, hatalmas mennyiségű víz, mintha valami kifogyhatatlan forrásból jönne. – Ez honnan jön? – kérdezte Miriam. Ebba a homlokát ráncolta: – Micsoda? – A víz. Ott az ablakon. Honnan jön? Ebba vállat vont: – Fogalmam sincs. Van valami berendezésük. – De miért akarják, hogy víz folyjon az üvegen? – Gondolom azért, hogy hideg legyen odabent. De ne törődj vele. Most megyünk ruhákat nézni.

Miriam nagyot nézett, és nem tudta visszatartani a kérdést, kibukott belőle: – Miért? – Mert ruhákat nézni mulatságos. Miriam némán bólintott. Nem merte elmondani, hogy soha életében nem volt még boltban. – Te hány éves is vagy? – mondta helyette. Ebba pislogott egyet, láthatólag utána kellett számolnia: – Huszonegy. Mármint nemsokára. És te? Miriam adott magának egy láthatatlan pofont. Tudnia kellett volna, hogy az ő kérdése után nyilván ez a kérdés következik. – Tizenhét. Júniusban leszek tizenhét – tette hozzá a hihetőség kedvéért. – Nahát – mosolygott Ebba –, akkor nemsokára születésnapot ünnepelünk. Na, gyere, bemegyünk, és nézegetjük a ruhákat. Miriam megszédült: – De hát nekem nincs pénzem! Ebba felnevetett: – Á, ki az ördögnek kell pénz ahhoz, hogy bemenjen egy boltba? Csak bemegyünk, és nézelődünk. Ezzel benyitott, előrelépett, és megtartotta az ajtót Miriamnak. A cukrászda valójában pékség volt. De olyan pékség, ahol egy kis helyiségben asztalok és székek voltak, le lehetett ülni. Mindenki oda ült, ahova akart; Ebba megállt az ajtóban, de csak egy pillanatra, aztán határozott léptekkel odavonult az egyik asztalhoz a nagy kirakat mellett, kihúzott egy széket, és leült. Miriam utána sietett, és ő is így tett. A többi asztalnál is voltak, de úgy tűnt, senki sem törődik a másikkal. Az egyik asztalnál nénikék beszélgettek, mögöttük egy idősebb úr újságot olvasott. A lányok melletti asztalnál három fiatalember ült, követték a szemükkel Miriamot és Ebbát, aztán az asztaluk fölött összehajoltak, és valamit sugdostak, majd felnevettek. Miriam aggodalmasan karba tette a kezét, és óvatosan megfogta a könyökét. – Ó, ne törődj velük! – mondta Ebba, és odapillantott a fiatalemberekre. – Lars-Evert hamarosan megjön. – Lars-Evert?

– A vőlegényem. Miriam számára a szó érthetetlen volt, ezért aggodalmas arckifejezéssel kérdezte: – Vőlegény? Ebba felnevetett: – Akivel el vagyok jegyezve. És akihez majd hozzámegyek. – Ja! A férjed? – Még nem, de majd az lesz. Ó, nézd, már jön is! És tényleg jött. Egy szürke kabátos fiatalember, hanyagul megkötött nyakkendővel, pirospozsgás arccal és napsugaras mosollyal. Nagy volt, hatalmas. De csak izomból, csontból és bőrből volt, a legkevésbé sem volt kövér. Hatalmas öklét most az Ebba melletti csinos székre tette, kihúzta a széket, s közben odahajolt Ebbához, és egy gyors puszit nyomott az arcára. A szomszédos asztalnál a három fiatalember felhorkant, de amikor Lars-Evert rájuk nézett, gyorsan elfordították a tekintetüket. – Valami baj van? – kérdezte. A három fiatalember a mennyezetet nézegette, de Lars-Evert nem eresztette őket, egy ideig mozdulatlanul ült, azután megvonta széles vállát, és hozzátette: – Nincs. Na, én is úgy gondoltam. Ebba mosolygott és összehúzta magát, megpróbált még kisebbnek látszani, mint amilyen volt. Kis fehér kezét Lars-Evert nagy vörös kezére tette, és jóval fényesebb hangon, mint azelőtt, megszólalt: – Lars-Evert, ez itt Miriam. Az a lány, akiről meséltem. Lars-Evert Miriam felé fordította világoskék szemét. Miriam fészkelődött a székén, hirtelen nem tudta, mit csináljon. Ez nyilvánvalóan egy presentasjon volt. Álljon fel, és hajoljon meg? Vagy csak üljön tovább, és nézzen olyan együgyűen, mint eddig? – Szervusz, Miriam – mondta Lars-Evert. – Knut nemsokára jön. Miriam bólintott, és mosolygott tovább. A világ továbbra is érthetetlen volt. Knut Lars-Evert kisebb verziójának tűnt. Ugyanaz a szürke kabát és lazán megkötött nyakkendő, ugyanaz a színtelen, szigorúan hátrafésült haj és pirospozsgás arc, de a fogai valósággal szikráztak, amikor mosolygott. Udvariasan meghajolt, és a kezébe fogta Miriam kezét. Örvendek, örvendek, örvendek.

– Hallottuk, hogy ti, a Koncertházban lakó lányok szeretitek a tortát – mondta, és letelepedett a Miriam melletti székre. – Úgyhogy talán meghívhatunk egy tortaszeletre, ugye? Lars-Evert ráncolta a homlokát: – Van annyi jegyed, hogy nekünk is jusson? Knut egy pillanatra gondterheltnek látszott, de aztán döntött. – Persze. Mindenképpen. Egy középkorú nő, egyfajta egyenruhában – fehér kabátkában, fekete szoknyában – odajött az asztalukhoz. Knut mondott valamit a kávéról. Lars-Evert pedig hozzátett valamit a tortaszeletekről. Négy darab. Ebba áthajolt az asztalon, és halkan magyarázta: – Ez a pincérnő volt. Miriam elismételte: – Pincérnő. Knut ránézett, és rávillantotta a mosolyát. – Igen. Pin-cér-nő. Miriam lesütötte a szemét. Merjen valamit mondani? Igen, merjen. – Valamennyire már tudtam norvégul. – Maga is csodálkozott, mennyire magabiztos volt a hangja. Mintha megszokott dolog volna számára, hogy ismeretlen fiatalemberekkel beszélget. – Norvégul? – kérdezte Lars-Evert, és fölvonta a szemöldökét. – Igen. Ravensbrückben megtanultam kicsit norvégul. – Ravensbrückben? – kérdezte Knut, és még egy mosolyt villantott. – Az a város Németországban van? Miriam odafordult hozzá, és a kék szemébe nézett. – Igen. De az nem város. Az egy… egy koncentrációs tábor. Volt. Ebba elfintorodott, és hadonászott a kezével: – Jaj, ne… Pfuj! Beszéljünk valami kellemesebbről. Lars-Evert és Knut biciklivel jöttek, és amikor megitták a kávéjukat és megették a tortaszeleteket, már alig várták, hogy kijöhessenek a biciklijükhöz. – Mi a csomagtartón fogunk ülni. – Ebba a kezét a bicikli hátuljára tette. – Megmutatom… Felugrott a biciklire, keresztbe ült a csomagtartón, és átölelte LarsEvertet, majd az arcát szerelmesen a hátához nyomta. Miriam tétovázva kérdezte: – De hát… nem férünk fel mind a ketten.

Ebba elnevette magát: – Persze hogy nem. Te nem itt ülsz, hanem Knut biciklijén. Miriam megfordult. És valóban, Knut ott állt mosolyogva a biciklijével, készen arra, hogy fölüljön. Miriam egy kicsit hátralépett. Most akkor neki is át kell ölelnie Knutot? Az arcát meg a hátának vetni? Egy teljesen ismeretlen férfi hátának? – De figyelj csak! – mondta Ebba. – Vigyázz, hogy a szoknyád ne nagyon csapkodjon, mert beszorulhat a küllők közé, és az veszélyes. És a lábadat jól ki kell tenned. Így, ni. Na, ugorj fel. – De… – Miriam nagyot nyelt. Lars-Evert összeráncolta a homlokát: – Ne kényeskedj. Ugorj fel! Ez parancs volt. Miriam pedig azt tette, amit mindig: engedelmeskedett a parancsnak. És különben nem is volt olyan rossz, mint gondolta. Sőt. Egész kellemes volt Knut mögött ülni a csomagtartón, nézni, ahogy tovafutnak alatta a barna kavicsok, érezni a nyári szelet a karján és Knut hátát az arcán. Meleg volt a háta. A hasizmai pedig mozogtak, ahogy hajtott, ezt érezni lehetett. És jó illata volt. Kicsit csípős, mint a szappan. Lars-Evert mondott valamit, ahogy ott biciklizett előttük, Ebba nevetett, kinyújtott lábai ingadoztak, s ettől még jobban nevetett. Miriam is kinyújtotta a lábát, látta a cipőjét, aztán felemelte a tekintetét. Ragyogott a nyár. Az árok szélén halványlila virágok. A fákon csillogó zöld levelek. És mindennek a közepén egy félig elvirágzott öreg almafa, amelynek fehér virágai olyan gyönyörűen havazták be a földet alatta. A gondolatai elkalandoztak, ahhoz az almához, amit felvett a földről, amikor a rabok Fürstenberg felé meneteltek – de megpróbálta azonnal elnyomni az emléket. Hiszen Ebba semmit nem akart hallani Ravensbrückről, ez nyilvánvalóan olyan kellemetlen beszédtéma volt, hogy még a hangja is metszőbb lett tőle. Lehet, hogy egyetlen svéd sem szeretne a koncentrációs táborról beszélni. Úgy látszott. Anebyben egyetlen vöröskeresztes nővér sem hozta szóba a tábort, soha senki nem tett föl egyetlen kérdést sem a gázkamrákról és a kényszermunkáról, a halálról és a halottakról. Ja, de, egyébként igen. Bernhard Pettersson mondott

valamit a táborokról meg a németekről, hogy egy ilyen kultúrnépről sosem gondolta volna az ember… De a menekültek közül senki nem mesélt semmit. Senki nem beszélt arról, hogy Krystyna miért biceg, hogy Jozefa miért volt egyedül a világon, és hogy Miriamnak volt egy barátja, egy unokatestvére és egy kisöccse. Talán sejtették, hogy a svédek nem akarnak tudni semmiről, egyszerűen nem tudták volna elviselni, hogy a szörnyűségekről tudomást szerezzenek, ebben az országban egyenesen meg volt tiltva az emlékezés. Úgyhogy lehet, hogy az volt a legbiztosabb, ha a menekültek soha többet nem gondolnak Ravensbrückre meg Auschwitzra. Ha megpróbálnak felejteni. Elnyomják, eltemetik, amire mégis emlékeznek. Megtagadják a jogukat a saját történetükhöz… – Kérem, kisasszony – mondta Knut, és egy kis farolással megállította a biciklit. – Megérkeztünk. Itt láthatod a Stalpetet, Aneby büszkeségét. Stalpet. Spaltet auf. Hasít. Elválaszt. Szétvág. Miriam térde összecsuklott, ki kellett nyújtania a kezét, hogy megfogóddzon Knut biciklijében. Hogy érti ezt Knut? Most fogják szétvágni? Itt? – Te jó ég! – kiáltotta Ebba valahol messze. – Figyelj már! Hiszen elájul! Erős kezek ragadták meg, mielőtt minden elfeketült. Egy ideig még csukva tartotta a szemét, miután magához tért. Hallgatózott. A háttérben Ebba aggodalmas hangon dünnyögött valamit, Lars-Evert dörmögött, Knut ijedten mormogott. De a hangjuk mögött valami más is hallatszott. Egy halkan zúgó, morajló, suttogó hang, víz hangja. Kinyitotta a szemét. Az ég még mindig mélykék volt. Egyetlen felhőcsík lebegett ott fönt. Fűillat volt, de közvetlenül mellette néhány durva zöld ág látszott, vastag levelekkel és egészen pici rózsaszín virágokkal. Mint megannyi apró harang. – Ó, felébredt, hál’ istennek… Ebba fölé hajolt. A kalapja kicsit ferdén állt rajta, ő pedig teljesen kétségbeesettnek tűnt. Vajon miért volt kétségbeesve? – Hogy vagy, Miriam? Jobban? Miriam némán bólintott. Igen, jobban van. Hiszen jóllakott. Cipő van a lábán. És senki nem verte meg. Egyelőre.

– Megpróbálsz felülni? Ebba bedugta a kezét a háta alá, és segített neki, de csak egy pillanatig, mert Miriam aztán kihúzta magát, felült, és körbenézett. Lars-Evert nadrágszára. Knuté mögötte. És Ebba, aki ott guggolt mellette, még mindig kétségbeesve, de azért egy hajszállal kevésbé, mint az előbb. – Drága szívem – mondta, aztán rögtön megismételte. – Drága szívem! Ez a kirándulás láthatóan kicsit sok volt számodra. Miriam megkísérelt egy vigasztaló mosolyt, de nem igazán ment, csak kis rándulás lett belőle a szája sarkában. Ebba lehuppant mellé, és megfogta a kezét. – Butaság volt a részemről, csak azt hittem… Azt gondoltam, hogy erősebb vagy ennél. Olyan erősnek látszol. Miriam ránézett. Erős? Ő erősnek látszik? – Erős vagyok – mondta. – Igen, erős. Knut is leült mellé, olyan közel, hogy a szürke kabátja hozzáért a karjához. Miriam nem akarta, hogy ilyen közel üljön hozzá, de nem tudta, hogyan mondja meg. Lars-Evert ott állt előtte, megfogta a nadrágja élét, és kicsit felhúzta, amitől akaratlanul is kilátszott a fehér, szőrös bokája. – De most legalább beszélsz. – Lerogyott Ebba mellé, felhúzta a térdét és rátette a karját. – De azért nem hiszem, hogy nagyon erős volnál. Miriam nem válaszolt. Némán bámult abba az irányba, amit LarsEvert az előbb eltakart. Most látta. Megértette, mi hangzott az előbb úgy, mint a vízcsobogás. Mert víz volt, kicsivel odébb, magas sziklákról zuhant alá a víz egy tározóba, messze alattuk. Vagy tóba. Vagy egy kis folyócskába. – Mi az? – Odamutatott. – Ott, az. Knut elnevette magát: – Hiszen mondtam. A Stalpet. A vízesés. Lars-Evert kuncogott: – Na hiszen! Éppen Aneby legszebb látványa, a Stalpet előtt ájultál el. Ebba hangja megint fényesebben, lágyabban és nőiesebben hangzott:

– Ez az a hely, ahol eljegyeztük egymást Lars-Everttel. Egy évvel ezelőtt. Lars-Evert szabadságon volt, és idejöttünk együtt. És akkor hirtelen elővette a gyűrűket. Nézd. Itt van. Igazi aranygyűrű… Kinyújtotta a kezét, és megmutatta. Vékony aranygyűrű volt a bal gyűrűsujján. Lars-Evert kicsit bugyután elmosolyodott, és ő is kinyújtotta a kezét. Ugyanolyan gyűrűje volt. – Azt hiszem, egész életemben nem voltam még olyan boldog – mondta Ebba, és a gyűrűre nézett. – Olyan végtelenül boldoggá tett, hogy megvette ezeket a gyűrűket. Pedig a világban háború folyt, de ő hitt a jövőben. És hitt bennünk. És ennek ma pontosan egy éve, és már béke van, és ma este majd… Miriam szeme előtt megint megbillent a világ. Ma egy éve? Mit csinált ő ma egy éve? Didi már valószínűleg nem élt. Őt meg talán éppen egy tehervagon falához nyomták, útban Auschwitzból Ravensbrück felé. Talán éppen ellopta egy másik fogoly ruháját és nevét. Talán az Appellplatzon állt hajnali négykor, és megpróbált úgy tenni, mintha nem létezne. Talán pofont kapott egy Aufseherintől. Talán éppen igyekezett elfordítani a pillantását, hogy ne lássa a hullahegyeket, és talán… Nem. Nem szabad emlékeznie. De emlékezett. Ezért előrehajolt, és belehányt a vörösáfonya-bokorba.

7. A pincébe bújtatott fiú Egyszer szemhunyásnyit sem aludtam, amikor belesett a hold az ablakon. Valaki bámul befelé az ablakon! Reszketve megkérdeztem: – Ki az? – Fekete cigány asszony, nyisd ki az ajtót, kérlek. Belépett egy szép zsidó asszony. Reszketett a hidegtől, és enni kért… Te szegény, drága, nyomorult zsidó asszony. Mindenemet odaadtam neki. Egy kendőt, egy marék sót és egy cipót. Papusza (Bronisława Wajs) – Ka-gonk – mondja fenyegetően a kanadai lúd. – Ka-gonk, kagonk. – Jó, jó – válaszol Camilla kicsit bosszankodva. – Értjük. De nekünk is szabad a parkban sétálni. – Ka-gonk! – Igen, szabad! Miriam elmosolyodik: – Jó sokan vannak… És ebben nagyon igaza van. Nem messze előttük majdnem ötven rendkívül izgatott szürke és fekete lúd lökdösődik. Ez esetleg összefügghet azzal, hogy egy kicsit arrébb, a füvön egy Miriam korabeli asszony áll, és kenyérdarabokat dobál nekik. – Na, ez aztán tényleg fölösleges – mondja Camilla halkan. – Szó sincs arról, hogy a kanadai ludak éheznének. Vagy hogy nincsenek elegen. Miriam suttogásig halkítja a hangját: – Psszt! Ne olyan hangosan. Meghallja. Camilla elfintorodik. Szerinte nem hallja meg. De Miriam kiegyenesedik, és derűsen felkiált: – Szervusz, Maud! Hát veled mi van, minden rendben? Az asszony felnéz, meglátja Miriamot, először elég savanyúan néz, aztán sápadt mosoly ömlik el az arcán.

– Szervusz, szervusz. Hát, igen, nagyjából. És veled? – Igen, igen, rendben. Camilla nem állja meg, muszáj közbeszólnia: – A nagymamának ma van a születésnapja. A nyolcvanötödik! Az asszony, akit ezek szerint Maudnak hívnak, leereszti a kenyereszacskóját: – Aha, nocsak! Gratulálok. Én meg nyolcvanhét lettem egy hónapja. – Az se rossz – mondja Miriam, és kicsit erőltetetten mosolyog. – Akkor utólag gratulálok. – Na, ja, nemigen van mihez – mondja Maud, és egy lépést tesz előre, de aztán hirtelen mintha rájönne, hogy ötven felizgatott kanadai lúd állja az útját. – Jó lenne, ha már vége lenne valamikor… Miriam egy pillantást vet Camillára, és meggyorsítja a lépteit, hirtelen úgy tűnik, nagyon sietős neki. – Ó – mondja a legbarátságosabb hangján. – Mindenesetre ma gyönyörű Szent Iván-esténk van. Minden jót! Maud megint fölemeli a kenyereszacskót, és turkál benne: – Ugyan… Ennél már nem lesz jobb… Teljesen egyedül él az ember. Teljesen egyedül. Miriam integetésre emeli a kezét, de nem lassít le. Hirtelen valami nagyon sürgős lett, és csak akkor áll meg, amikor már jócskán eltávolodnak. A mellére teszi a kezét. – Phú, egészen kifulladtam. Izzadni kezd, Camilla látja a homlokán az apró verejtékcseppeket. – Leülünk megint egy kicsit – mondja, és nagymamáját a legközelebbi padhoz húzza. Most már nem sok van hátra a sétájukból. A szülői ház már odalátszik. Miriam hátrapillant: – Csak nehogy utánunk jöjjön… Camilla követi a pillantását: – Nem, semmi vész. Éppen elmegy. Miriam kifújja magát. – Akkor jó. Ez az ember elég fárasztó. Most, ugye, olyan szörnyen magányos, miközben van négy felnőtt gyereke, meg ki tudja, hány unokája. Mindig annyira kell sajnálni őt. Meg aztán olyan

rettenetesen kíváncsi. Vigyázni kell, nehogy az ember egy szóval többet mondjon a kelleténél, de ne is kevesebbet. Camilla fintorog: – Tényleg? És miért? Ha kicsit is többet mond az ember, azt pillanatok alatt tudja az egész város. Ha meg kevesebbet, akkor olyan hihetetlenül megsértődik, hogy bármit összehazudik. Elképesztően pletykás. Camilla Maud után pillant, de már eltűnt. – Honnan ismered? – Ó… – sóhajt Miriam. – Nässjőben szinte mindenkit ismer az ember a saját korosztályából, különösen most, hogy már ilyen öregek lettünk. De őt jobban ismerem, mint a többieket. Néhány évig fogorvosnő volt Olofnál. Pont amikor ideköltöztem. Camilla elmosolyodik: – Aha. Netán riválisod volt? Miriam őszintén elcsodálkozik: – Jézusom, dehogy! Akkor ő már férjnél volt. De néhány évig még nem szülte a gyerekeket, úgyhogy Olof mindenesetre hagyta dolgozni. – Mindenesetre? Miriam felvonja a szemöldökét: – Igen, mindenesetre. Camilla nagy levegőt vesz: – Úgy érted, hogy tulajdonképpen ki kellett volna rúgni, amikor férjhez ment? Miriam kicsit bosszankodva cöcög. – Nem, persze hogy nem így értem. Egyébként akkor is tilos volt kirúgni valakit azért, mert férjhez ment. De a nőktől mégis elvárták, hogy mondjanak föl, amikor bekötik a fejüket. Majdhogynem erkölcstelennek tekintették, ha egy férjezett nő elfoglalt egy munkahelyet, hiszen őket már eltartja a férjük, tehát át kellett adniuk a helyüket olyannak, akinek tényleg szüksége volt rá. – Te jó ég! Kicsit hallgatnak, Camilla a kavicsokat rugdossa a balettcipőjével, aztán felsóhajt, és elhatározza, hogy uralkodik magán. Hiszen nem Miriam tehet róla, hogy az ötvenes évek olyanok voltak, amilyenek,

hogy a nőket arra ítélték, hogy háztartási rabszolgák legyenek, akik aztán kisírt szemmel tipródtak a konyhában, és megsavanyodtak, megkeseredtek. – Tulajdonképpen milyen volt? – kérdezi hirtelen. Miriam Camilla felé fordul: – Kicsoda? – Hát a nagypapa. Tehát mielőtt megbetegedett volna. Alig emlékszem rá abból az időből. – Ó… Mókás volt. Camilla kis grimaszt vág. – És nem volt elkényeztetve egyáltalán? Miriam Camillára pillant, és felnevet: – Dehogynem. Hiszen férfi volt. De szinte sosem volt lenéző. Sosem volt nyíltan lenéző a nőkkel szemben. Ezt szerettem. Meg játszani is tudott. – Játszani? Miriam még szélesebben mosolyog: – Igen. Sokat játszottunk, amikor fiatalok voltunk. Elég ostobácska játékok voltak. Utánoztunk embereket. Szójátékokat játszottunk. Olof félig felült, magához húzta Miriamot, és a térdére ültette, a vizeskannával együtt. – Mi? Ellentmondasz uradnak és parancsolódnak? Miriam Olof arcához dugta az arcát, és érezte a jól ismert borzongást a gerincén. Borosta. Akkoriban Olof mindig kicsit borostás volt – titkos gyönyörűség! Miriam puszit nyomott az arcára: – Kérsz valamit vacsorára? Olof még szorosabban ölelte. – Persze hogy kérek vacsorát. – Akkor engedj el. – Azt sajnos nem lehet. El vagyok varázsolva. A karjaim le vannak zárva. Most addig ülünk itt, amíg meg nem halunk. Miriam a homlokára is adott puszit. – Ó, az rossz. És nem tehetünk semmit, hogy megtörjük a varázslatot? Olof nagyot sóhajtott, és egyik kezét Miriam szoknyája alá csúsztatta:

– Éppenséggel lehet, de ahhoz az kell, hogy úgy csókoljalak és simogassalak, ahogy egyáltalán nem illik egy tisztességes fogorvosi házban, egy közönséges novemberi szombat délután… Ajkával végigsimogatta Miriam nyakát. Miriam lehunyta a szemét, és beszívta Olof illatát. Olyan illata volt, mint a zöld szappannak a fürdőszobában. Meg egy csepp „Surf” is volt az ingén. – Ma este – suttogta Olof. – Este majd… Ajtó csapódott, és az előszobából léptek hallatszottak. Thomas osont odakint a gyapjúzoknijában. Olof elengedte Miriamot, aki gyorsan fölállt, visszabújt magas sarkú cipőjébe, ami majdnem leesett a jobb lábáról, és végigsimította a kötényét. Ránézett a sötét ablakban tükröződő képére. Semmi rendellenes nem látszott rajta, pont úgy nézett ki, ahogy akarta. Mint egy reklám a magazinban. A frizurája rendben. Csinos ruha, derékban szűk, a szoknyarész bő. Egy hímzett kötényke, inkább dísznek való. És a gyöngysor a nyakában, a legszebb tavalyi karácsonyi ajándék, gyönyörűen a helyén, az a gyöngysor, amitől mindig megremegett, valahányszor meglátta magát a tükörben. Hogyan lett belőle, a cigány Miriamból vagy Malikából, a koncentrációs tábor rabjából, egy hazugból immár egy mosolygós, gyöngysoros asszony? Ez hogy történt? – Szervusz! – mondta a hétéves Thomas, aki egyszerre csak ott állt a nappali küszöbén. Az arca olyan piros, mint a téli alma, a haja odatapadt a homlokához. Meglátszott a sapka nyoma. – Mikor lesz vacsora? – Szervusz, kicsim – mondta Miriam. – Nemsokára. Csak még meghámozom a krumplit. Akarsz segíteni? Olof nem szólt semmit, elfordította a tekintetét, de a szája két szélén megjelent valami, ami akár mosoly is lehetett, aztán felvette az újságját, és olvasni kezdett. – A nagypapa tudott erről? – kérdezi Camilla. – Mármint hogy te cigány vagy. Miriam megrázta a fejét. Nem. Dehogyis. – De nem volt nehéz így élni, és folyton szerepet játszani? Miriam összeráncolja a homlokát. – Nem szerepet játszottam. Amikor Oloffal voltam, akkor Miriam voltam. Teljesen. Olyankor ez igaz volt. Csak akkor lettem Malika,

amikor ő dolgozott, vagy a Rotaryba ment, vagy valahova… Egy pillanatra elhallgatott, és a szeme a távolba fúródott. – Bár valójában nem lettem megint Malika… Csak emlékeztem rá. Emlékeztem az ő emlékeire, ha érted, mire gondolok. Olof pedig rettegett minden emléktől, úgyhogy soha nem került sor arra, hogy elmondjam neki. Camilla arcán furcsálló kifejezés jelenik meg: – Minden emléktől rettegett? A jó emlékektől is? – Igen. Sajnos. Persze ez Marianne halála miatt volt. Az egyetlen, amit elviselt, a Hannával közös emlékek voltak, furcsa módon. Vele sokat beszélgettek a gyerekkorukról, a sok csínytevésről kicsi korából, de azokat valahogy meg kellett szűrni Hannán keresztül, hogy kibírja. És ha Thomas ott volt, akkor szó sem lehetett róla, hogy bármire is emlékezzen… – Szegény papa. Az egész múltját kitörölte? Miriam elmosolyodik: – Ó, azért nem… Hiszen ott voltam neki én meg Hanna, és persze mi azért meséltünk. Még ha hallgatási fogadalom mellett is. Thomasnak nem volt szabad tudnia arról, amit a gyerek Olof csinált. Semmi sem kérdőjelezhette meg a hibátlan apa képét. Camilla majdnem elsírja magát: – De hát ez borzasztó! Soha nem ismerhette meg igazán a saját apját? Miriam vállat von: – Hát, ez akkoriban így ment. Nem csak nálunk. Minden apa valahol ott lebegett fölöttünk, egyfajta döntéshozói magasságban. És mi még egy elég modern család voltunk, mindennek ellenére. Thomasnak szabad volt tegezni minket, és ez bizony nem így volt a többi nässjői fogorvosi családban, ezt tudom. Néha együtt korcsolyáztunk, mind a hárman. Vagy felvettük a sílécet, és kimentünk Lövhultbe. – De hát mégis… Miriam bocsánatkérőn mosolyog, de nem felel. Gondolkodik. Vajon igazságtalan volt Olofhoz? Vajon ezért támad most ez a kis bűntudat benne? Nem. Ez csak a szokásos régi bűntudat, ami egész felnőttéletén végigkísérte, az, amelyik mindjárt feltámadt benne, ha

bármilyen kritikus gondolata ébredt Oloffal kapcsolatban. Hiszen Olof jó ember volt, sőt, több mint jó ember – Miriam számára ő volt minden jónak az eredője, az ő megmentője és jótevője, támasza és biztonsága, védelmezője és őrzője, vigasztalója és fenntartója –, de nem volt jó apa. Ezt el kell ismernie. Olyan volt, mintha nem tudná megbocsátani Thomasnak, hogy hagyta, hogy megszülessen, mintha tényleg komolyan azt gondolná, hogy az újszülött Thomas a felelős Marianne haláláért, és megérdemli, hogy ezért megbüntessék. Ezt valószínűleg nem gondolta végig, talán azt sem értette, hogy mennyire szívtelen, de azért kegyetlen volt, amit a fiával csinált. Az a parancsoló hang, amit mindig használt. Ülj egyenesen! Hallgass! Menj a szobádba! Órákig képes volt arra, hogy tudomást se vegyen Thomasról, hosszú ideig tudott úgy ülni mellette a nappaliban, hogy nem szólt hozzá vagy egyáltalán rá se nézett. Soha nem nézett igazán Thomasra, akkor sem, amikor ragyogó bizonyítványokat hozott, vagy kis győztes kupákkal tért haza a focibajnokságokról – Olof csak fölhúzta kicsit a szája szélét, ami furcsa volt és egyben mesterséges. Nem csoda, hogy Thomas félős lett és bizonytalan, hogy a hangjába valami hamis és alamuszi keveredett, ha Olof a közelben volt. Pedig mindent megtett, hogy Olof szeresse. Példamutatóan szerepelt az iskolában. Ügyes focista lett. Ragyogó eredménnyel érettségizett. Azonnal beiratkozott a fogorvosi főiskolára, és a legcsekélyebb nehézség nélkül abszolválta a képzést. Olof azonban még ekkor sem bocsátott meg neki. Még akkor sem tudta a fiának megbocsátani a létezését, amikor az Alzheimer nagy lyukakat fúrt az agyába. Amikor Thomas haldokló apja fölé hajolt, Olof csak ennyit mondott: Pfuj! Miriam mélyet sóhajt. Camilla megérinti Miriam kezét, és kicsit hallgatnak. – Papa testvérére, Hannára egyáltalán nem emlékszem – mondja végül. – Nem csoda, hiszen te még kisbaba voltál, amikor meghalt. – Tudom, persze. Mégis úgy érzem, hogy ismerem valamennyire. Miriam felnevet: – Ez nem olyan furcsa. Rajtam keresztül ismered. Okos és szívélyes ember volt, és majdnem mindent ő tanított meg nekem.

Hogy hogyan lehet jó életet élni, például. Camilla kis fintort vág: – A fenébe! Ezt nekem is meg kellene tanulnom. Miriam mosolyog, de kicsit megcsóválja a fejét: – Ne káromkodj. Hanna ezt mondaná. Az ő jelenlétében nem volt szabad káromkodni. És még sok ilyesmit mondott, de nem ez volt a legfontosabb. A mértéktartás volt a legfontosabb. Meg az önbecsülés, persze. Aztán a gondoskodás, udvariasság és barátságosság. Nem mintha ezeket valaha így megnevezte volna, de én ezt vettem ki abból, ahogyan megfigyeltem őt. Ezt tanította meg nekem. Meg hogy fontos, hogy szeressünk, és természetesen, hogy minket is szeressenek. Camilla alig hallhatóan felsóhajt: – Ugye, elég későn ment férjhez? – Igen. Épp mielőtt betöltötte az ötvenet. – És jó házasság lett? – Nagyon jó. Egész egyedülállóan jó, mondhatni. Ő és Egon adtak maguknak néhány igazán boldog évet. Camilla az ajkát harapdálja: – És ő sem tudhatta meg… Miriam hozzá fordul, és ránéz: – Nem. Te vagy az egyetlen, aki valaha megtudta, hogy cigány vagyok. Csak te tudod. – Mit csinált volna Hanna, ha elmondod neki? Miriam nem veszi le róla a szemét: – Sorsomra hagyott volna, persze. Feladott volna. Miriam gyomrában újra feltámad a régi, ismerős hála-kötelesség. Tényleg így volt ez? Vajon Hanna képes lett volna eltekinteni attól, hogy Miriam mégsem, ahogy ő mondta, jó családból való? Vajon elviselte volna-e, ha tudja, hogy egy cigány lány van az otthonában? Nem. Nem viselte volna el. Mert Hanna, minden jó tulajdonsága ellenére, a saját kora gyermeke volt. Vagyis ugyanolyan, mint a többiek. És az a kor nem engedte volna meg, hogy megbocsásson Miriamnak, amiért egy bajor cigánytelepen született. Camilla csóválja a fejét: – Ez az okos és kedves ember…

– Igen. De hát így van. Feladott volna engem. – Jó napot, Miriam! – Mosolygott a gömbölyded hölgy. – Foglalj helyet. A hölgy egy kis asztalnál ült a Koncertház halljában, töltőtollal a kezében. Előtte nagy regiszterkönyv, kinyitva. Barna haja gondosan lágy hullámokba fésülve, jobb kezének gyűrűsujján négyszögletes, átlátszó világoskék kő csillogott, ápolt körmei fényes oválisokká polírozva. Vékony, világoskék népviselet volt rajta, fehér hajtással és fehér hímzéssel. Harisnya is volt rajta, a legvékonyabb harisnya, amit Miriam valaha látott, de mégis igazi harisnya. Pedig nagy nyári meleg volt. Miriam óvatosan a szék legszélére ült, lesimította a szoknyáját, és egyenesen az ismeretlen nő szemébe nézett. Kint a konyhában megtanulta, hogy a svédek azt szeretik, ha a szemükbe néznek: ez nemhogy szemtelenség volt, hanem udvariasság. Nem volt könnyű a táborélet után, de így kell lennie. – Adolfsson kisasszony vagyok – mondta a hölgy németül. – A Vöröskereszttől jövök. Miriam némán bólintott, de nem kapta el a szemét. A nő folytatta: – Azt a feladatot kaptuk, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt számára összeírjuk az anebyi menekülteket. Azért, hogy a rokonok esetleg megtalálják egymást. Miriam kihúzta magát, és svédül felelt. – Értem. A hölgy fölvonta a szemöldökét: – Szóval nem kell németül beszélnem? – Nem. – Miriam tehát megtanult svédül, mindössze pár hónap alatt? – Még nem tudom az összes szót. Adolfsson kisasszony elmosolyodott: – Persze, megértem. Mondjon még valamit, hadd halljam, hogyan hangzik, amikor Miriam beszél. – Adolfsson… kisasszony, mit szeretne, hogy mondjak? – Mi a véleménye Anebyről? – Aneby nagyon kellemes falu. Az emberek itt kedvesek és segítőkészek. Néha meghívnak egy tortaszeletre.

Adolfsson kisasszony csodálkozó arcot vágott, de aztán megint mosolygott. – Ez fantasztikus. Miriamnak biztos jó füle van a nyelvekhez. – Köszönöm. – De Aneby igazából nem falu, hanem kisvárosi közösség. – Egy kisvá… bocsánat. Nem hallottam jól. Adolfsson kisasszony elnevette magát: – Kisvárosi közösség. Még a svédek közül is sokan nem tudják kimondani ezt a szót. – Ó! – mondta Miriam, becsukta a szemét, és gondosan elismételte: – Egy kisvárosi közösség. Tudta pontosan, mit kell mondania a hátteréről. Senkinek nem szabad megtudnia, hogy ő kicsoda-micsoda tulajdonképpen, mert nem lehetett tudni, ki hogyan reagálna. Nem akarta, hogy szégyenkeznie kelljen, nem akart úgy állni ott, hogy mindenki őt nézi és neki el kell ismernie, hogy hazudott, ő egy cigány, aki nemcsak hogy szégyentelenül egy halott zsidó lány ruháját húzta magára, hanem a nevét és az életét is. És nem akarta megismételni azt a balfogást, mint Elsével, tehát egy szót sem fog mondani a gyermekotthonról meg a kolostoriskoláról. – Nos, tehát… – Adolfsson kisasszony lecsavarta a töltőtoll kupakját. – Hol született, Miriam? – Berlinben. Jaj, ne! Miért mondta, hogy Berlin? Nem ezt akarta. Hiszen soha nem volt Berlinben, nem tudott semmit a városról. Kicsit megköszörülte a torkát: – De elköltöztünk, amikor még nagyon kicsi voltam. Amikor meghalt a mamám. – Ó! – mondta Adolfsson kisasszony. – És hová költöztetek? Miriam nagy levegőt vett: – Münchenbe. Igaz, Münchenben sem járt soha, de a papája egyszer elment oda a fivéreivel, és még aznap este hazajöttek, tehát nem lehetett olyan messze. Ez valahogy biztonságosabbnak látszott. – És hogy hívják az apukádat? Az apja nevét már régebben eldöntötte; olyat választott, ami német, zsidó és cigány egyszerre. Igyekezett szilárd hangon

válaszolni: – Josef. Josefnek hívták. Adolfsson kisasszony fölnézett a könyvből: – Hívták? Miriam bólintott, és lesütötte a szemét: – Igen. Meghalt. A deportálás alatt halt meg. Szinte látta maga előtt. Az elképzelt apa valahogy összemosódott az igazi apjával, s Miriam látni vélte, ahogy megfulladt egy túlzsúfolt marhavagonban. Ez volt az első eset, hogy megengedett magának egy elképzelést az apjáról. Ez persze meg is történhetett, igen, de ő nem akarta, hogy apja egy gázkamrában végezze. Könnyek gyűltek a szemébe, de fölnézett, és elpislogta a könnyeit. – És hova deportálták? Miriam kis vállrándítással válaszolt: – Lengyelországba. Egy gettóba. – És nem tudod, hol volt ez a gettó? Némán rázta a fejét. Nem. – Testvéreid? Miriamot betöltötte a sikoly, de nem engedte, hogy kitörjön. Didi! Didi! Didi! Megint megrázta a fejét, a kezét pedig úgy szorította össze, hogy a körmei bevésődtek a tenyerébe, mialatt megtagadta az öccsét. A föld kezdett ingadozni alatta, de nem akart megint hányni, nem akart elájulni. Ennek nem szabad megtörténnie. – Unokatestvérek? Nagybácsik, nagynénik? Anyai vagy apai nagyszülők? – Nem emlékszem… nem. Nem hiszem. Adolfsson kisasszony megérintette a kezét, és megnyugtatóan mosolygott. – És azután? – Először Auschwitz, aztán Ravensbrück. Nem tudott visszatartani egy szörnyű, undorodó grimaszt. Adolfsson kisasszony mindkét kezével átfogta Miriam kezét, és komolynak látszott. – Talán most be is fejezzük. Ne legyen túl sok egyszerre. És Miriam hogyan tervezi a jövőjét? Miriam fölnézett, egyenesen a hölgy szemébe:

– Olyan szívesen maradnék Svédországban… Három nappal később felszálltak a jönköpingi vonatra. Hanna mosolygott, amikor Ebba átölelte Miriamot a peronon, de aztán siettetni kezdte. Na, jó, most már elég az ölelésből. Mindjárt indul a vonat. A kupé még szebb volt, mint amiben Miriam Anebybe érkezett. A sötétpiros plüssülések még szélesebbek voltak, az asztal az ablak mellett még nagyobb, és kint a folyosó falán ivóvizes palack csörömpölt. Másodosztályon utaznak, mondta Hanna, mert kicsit fáradt volt az anebyi napok után. Volt első osztály is, de az szükségtelenül drága volt, meg volt harmadosztály is, de ott általában túl sokan utaznak. Ráadásul mindenféle emberek. A kupéjukban több vöröskeresztes hölgy is utazott, és úgy tűnt, Hanna mindegyiket ismeri. Gondosan bemutatta Miriamot mindenkinek, és alaposan megfigyelte, amikor egyiknek a másik után nyújtotta a kezét, és kicsit meghajolt. Hanna bólintott. Jó. Utána az egyik távolabbi sarokban mutatott egy helyet. Miriam üljön oda. Ő maga az ablak mellé ült, kinyitotta a kézitáskáját, kivett belőle egy zsebkendőt, és kifújta az orrát, mielőtt megszólalt. – Igen… Hát, mit lehet mondani? A három másik egyszerre sóhajtott föl. Igen, mit is lehetne tulajdonképpen mondani? – Ez biztos igaz – mondta egyikük. Hogy is hívták? Gunhild. – Persze hogy igaz – mondta egy másik. Sötét hangja volt, és vöröskeresztes egyenruhát viselt. Hogy is hívták? Karin. Úgy van. Karin nővérként mutatkozott be. – Csak először azt hittem, hogy az egészet kitalálták – mondta egy harmadik, akit Annának hívtak, és teljesen színtelen volt. Színtelen arc, színtelen haj, színtelen szemek, még a hangja is színtelen volt. – De néhány nap után… Igen. Persze hogy igaz, amit meséltek. Még ha nehéz is felfogni. Gunhild Miriam felé pillantott, és lehalkította a hangját: – Szerintetek hány emberrel csinálták ezt? Hanna rázta a fejét, és szintén halkabbra fogta a hangját: – Több ezerrel. Talán százezrekkel.

Miriam lehunyta a szemét, nem akarta ezt hallani, de ha már hallania kell, mindenesetre nyugton marad. Nem kezd kiabálni. Nem hány. Nem ájul el. Megpróbált olyan mélyen és nyugodtan lélegezni, ahogy csak bírt. Egy ideig csend lett a kupéban, csak az ütközők szabályos koppanása hallatszott. Végül valaki suttogva kérdezett valamit, talán Gunhild. Alszik a kislány? Hanna is halkan válaszolt. Igen, úgy látszik. – Gáz? – mondta Karin ugyanolyan mély hangon. – Hogy juthat ilyesmi az eszébe valakinek? Elgázosítani embereket? – Ez őrültség! Ezt valószínűleg Gunhild mondta. – De hogy tudták rávenni az embereket, hogy bemenjenek a gázkamrába? – mondta félig suttogva Anna. – Hogyhogy nem álltak ellen? – Becsapták őket – mondta Hanna. – Akkor érkeztek a vonattal. A németek azt mondták nekik, hogy zuhanyozni mennek. – De azért persze voltak, akik ellenálltak… Ez Karin nővér hangja volt. A többiek elhallgattak, és várták a folytatást. Karin nővér még jobban lehalkította a hangját: – Találkoztam egy nővel, aki ápolónő volt a cigánytáborban… Mintha villám csapott volna Miriamba, de óvakodott attól, hogy kinyissa a szemét. Ápolónő a cigánytáborban? Ő volt a 22-es barakk ápolónője? És itt volt Anebyben? Melyik szálláson? – Azt mondta, hogy a cigányok ellenállást tanúsítottak, annyira, hogy a németeknek többször is ki kellett üríteni a tábort – mesélte Karin nővér. – Hogy először kiválogatták azokat, akik fiatalok és erősek voltak, és németországi munkatáborokba küldték őket… Miriam gondolatai csapongtak. Rólam beszélnek, gondolta. Ez a nő tudja, ki vagyok, ezért beszél rólam! Ugyan, dehogy, hát honnan is tudná? Karin nővér hangja kicsit élesebb lett: – Többször is megcsinálták. Azután bementek a táborba egy este, tavaly augusztus elején… – Hogyhogy bementek? Nem voltak már ott a németek? Ez biztosan Gunhild. Szíveskedjen már elhallgatni, hogy Miriam megtudja, mi történt a népével! Úgy tűnt, Karin nővér is osztotta Miriam türelmetlenségét, de láthatólag elfelejtette, hogy Miriam is ott

van, mert most hangosan, jó hangosan beszélt: – Igen, néhányan. De akkor teherautókkal jöttek, és rengeteg… SS-katonával. Fegyveresen. Sok fegyverük volt. És kényszerítették a cigányokat, hogy jöjjenek ki a barakkjukból… Azt mondta, hogy lehettek úgy háromezren. Felhajtották őket a teherautókra. De úgy látszik, ez nem volt könnyű, mert kiabáltak, sikoltoztak, verekedtek, és megpróbáltak megszökni, úgyhogy néhányat még ott a táborban lelőttek… És állítólag még fél éjszakán át kutattak a barakkokban, hogy megtalálják azokat, akik elbújtak. Akik aztán még hangosabban kiáltoztak, amikor az SS-ek kiráncigálták őket, az egész tábor hallotta. Maga volt a pokol! Már bocsássatok meg a szóért. De nincs rá más szó. Pokoli lehetett! Miriam kinyitotta a szemét. A nap besütött az ablakon, és megállt Karin nővér arcán, de Karin nem pislogott, nem is hunyta le a szemét, csak ült és belebámult a felfoghatatlan múltba. – Így másnap reggelre nem maradt egyetlen cigány sem? – kérdezte Gunhild. – Nem. – Karin nővér megrázta a fejét. – Egyetlenegy se. Mindet megölték. Háromezer embert. Egyetlen éjszaka alatt. – Cigányéjszaka – mondja Miriam. – Tessék? – kérdezi Camilla. Miriam kihúzza magát, és felállni készül a padról: – Ó, csak eszembe jutott a cigányéjszaka. Camilla feláll, és a nagymamájához fordul: – Hogyhogy cigányéjszaka? Miriam visszarogy a padra. Most az árnyékban ül. A nap az Ingsberg-tó másik partját világítja meg. – Az az éjszaka, amikor az SS kiürítette a cigánytábort Auschwitzban, és amikor elgázosították a… Camilla újra leroskad mellé, és mélyet sóhajt: – Nem tudom, hogy bírok-e még többet hallani… Miriam pillantása egyszerre megkeményedik: – Te akartad tudni. Te vettél rá, hogy meséljek. Úgyhogy most légy szíves próbáld meg kibírni. De mégis elhallgat, és magába merül. Hiszen ő nem szemtanú, ő is csak más tanúk vallomásait ismeri, amiket a könyvtár egyik

sarkába bújva olvasott, meg amit titokban megkeresett az interneten. Nincs sok tanúvallomás, de ami van, az meglehetősen egybehangzó. A cigányok tudták, mi vár rájuk, úgyhogy nem volt érdemes elhitetni velük, hogy zuhanyozni mennek, így aztán nem mentek nyugodtan és nemesen a halálba. Sokszor látta maga előtt az egészet, minden év augusztusában, titokban, magában, megünnepelte a cigányéjszakát: ébren feküdt, és megpróbálta elképzelni, ahogyan harcoltak, látta, hogyan izzott a megmaradottakban a pár hónappal korábbi fél győzelem a cigánytáborban, hogyan rugdostak és verekedtek a kiéhezett öregemberek, ököllel és félig elkorhadt deszkákkal, a feleségeik hogyan szaggatták-tépték az ukrán őröket, hogyan harapták őket, ahányat csak elértek, a sikoltozó nagymamák hogyan próbálták kikaparni az SS-katonák szemét, miközben az unokáik hisztérikusan ordítottak, hogyan üvöltött mindenki őrült rémületében, amikor legyőzték őket, hogyan jajveszékeltek páni félelmükben, amikor végül fölkényszerítették őket a teherautókra, ami a gázkamrákhoz vitte őket. És a legkülönösebb, hogy önmagát is ott látta közöttük, pedig ő nem volt ott. De mégis ott van, amikor a cigányéjszakára gondol, egy tizenéves csontváz-leány, és mégis egy dühöngő fúria, a harag istennője, aki magára Mengele doktorra csap le, és kiharap a füléből egy darabot, megragadja és megszorítja a torkát, megöli újra és újra… Didiért. És a többi éhen pusztult gyerekért. Gyorsan megtörli a szemét, kifújja az orrát. – Talán igazad van – mondja aztán. – Talán egyikünk se bír többet. De egyet tudnod kell, valamit, amit én tudok, de majdnem senki nem tud Nässjőben, és a többi svéd se tudja, és Hanna sem tudta, vagy nem értette… Camilla a térdén összekulcsolt kezét nézi. Nagyon halkan megszólal: – Mit? Miriam gyors pillantást vet rá, azután újra a tó felé néz: – Hogy néha valóban jobb, ha az ember nem olyan nagyon jól nevelt. Akkor jobban tud ellenállni. – Megyünk? – kérdezi Camilla egy idő után. Miriam már megnyugodott, de nem válaszol, csak bólint és feláll.

– Fáradt vagy? Miriam megint csak némán bólint. Camilla hangjába hirtelen nyugtalanság vegyül: – Már csak pár száz méter… De újra leülhetünk, ha kell. – Nem. – Miriam a karját megint Camilláéba fonja. – Bírom. Semmi vész… – Biztos? – Persze. Teljesen biztos. Camilla futva rápillant. Ráncolja a szemöldökét, és aggodalmasan néz. Miriam elmosolyodik: – Ne aggódj! Nem szándékszom ma meghalni. Eszembe nem jutna. Camilla ironikus fintort vág: – Nagyon neveletlen dolog lenne? A saját születésnapodon meghalni? Vagy ráadásul Szent Ivánkor? Miriam elneveti magát: – Pontosan. Végre megértetted! Ott áll a ház, teljes pompájában. Miriam megáll, és a távolból szemléli. Nagy vörös faház, négy fehér oszloppal. A legszebb ház a világon, vagy legalábbis ez lehetne a legszebb ház a világon, ha a bejárat előtti négy oszlop egy hajszálnyival vastagabb lenne, hogy az arányok stimmeljenek. De ma mégis meg tud bocsátani az építőmesternek, aki oda építette őket, majdnem száz évvel ezelőtt. Egyébként nagyon jó munkát végzett. Fantasztikus épületet alkotott. Egy biztonságos otthont, egyedülálló búvóhelyet, olyan házat, ami három nemzedéken át védett és megtartott egy családot. És ez most az ő háza. Ő a tulajdonos. Egy olyan háza van, ahová nem ér el a gonoszság. A csalódás bejöhet. A gyász is. Még a rossz gondolatok és a rosszindulatú tettek is. De a gonoszság nem. Az nem jöhet be, soha nem léphet be a kertkapun, nem mehet végig a kerti úton, nem mehet föl a lépcsőn, nem nyithatja ki az ajtót. Miriam még jobban belekapaszkodik Camilla karjába: – Ugye, hogy szép? A házunk… Camilla most úgy néz, mint aki még sosem látta a házat, mintha nem ott nevelkedett volna, mintha nem ez a ház lett volna az otthona, a kert nem a játszótere, éveken át.

– De – mondja, elég közömbös hangon. – Igen, szép. És ebben a pillanatban Kaiser ugatni kezd. Kaiser tényleg ostoba kutya. Teljesen buta. Ott futkos a gazdája kerítése mellett, és hisztérikusan ugat a két nőre. Talán elfelejtette, hogy már jól megugatta őket, amikor mentek, most meg teljesen meg van hökkenve, hogy a másik irányból jönnek vissza. De hát nem lehet túl sokat kívánni az ő igen korlátozott gondolkodási képességétől. Egyszerűen azért ugat, mert valami mozog a gazdája kertjének közelében. Miriam haragos pillantást vet a kutyára, mialatt Camilla kinyitja a kaput. – Jaj, hagyd már abba, te vén csont! – mondja szigorúan. – Ülj le, és fogd be! És megtörténik a csoda. Kaiser elhallgat és leroskad, csak ül kilógó nyelvvel, és bámulja őket a kerítésen át. Camilla elképedve néz Miriamra, aki elragadtatott képet vág, és hirtelen a legbarátságosabb hangján beszél: – Na, lám csak! Milyen rendes kutyus. Milyen rendes, rendes kutyus. És még egy csoda történik. Kaiser csóválja a farkát. Miriam kinyitja a teraszajtót a hálószobájában, és ruhástul ledől az ágyára, egyfajta ünnepélyes vigyázzban. Nem akarja összegyűrni a ruháját, de nincs elég ereje ahhoz se, hogy levegye. A tó körüli séta igazából sokkal jobban kifárasztotta, mint várta volna. Talán azért, mert nyolcvanöt éves, talán most már tényleg el kellene fogadnia, hogy megöregedett. Jócskán megöregedett. Hacsak nem az fárasztotta ki ennyire, hogy végre elmondta az igazságot. Hogy most először beszélt egy másik embernek a hazugságairól. Hogy elismerte, hogy cigány. Dühöng magában. Elismerte? Vajon ezt a szót akarta használni, hogy elismeri? Igen, elismeri, hogy hazug, hogy hazudott egész életében, de ebben nincs benne, hogy elismeri cigány mivoltát. Az elismerni szóban van egy mögöttes szégyenérzés, és ilyet most nem érez. Ezenkívül kénytelen azt is belátni, hogy már nem is cigány. Az volt, több mint egy élettel ezelőtt, de már nem az. Most semmi: se nem cigány, se nem zsidó, se nem német, se nem svéd. Még csak nem is smålandi. Csak Miriam. Vagy Malika. Vagy egyik sem.

Egyébként ma már aligha merne megközelíteni egy cigányt, sosem merne mondani valamit a félig elfelejtett anyanyelvén, sosem merné azt állítani, hogy közös sorsban osztozik velük, nem merne valamilyen összetartozásért folyamodni. Nem mintha ez valami új dolog volna. Emlékszik arra a kis rémült borzongásra, amikor megtudta, hogy Svédországban is vannak cigányok, és elég rossz soruk van, majdnem rosszabb, mint neki volt gyerekkorában. Thomas akkor csak hatéves volt, és emlékszik, milyen kellemes érzés volt a puha kis kezét fogni, amikor a strand felé mentek az Adela-földnyelven. Akkor még nem tudott biciklizni, úgyhogy gyalog kellett lemenniük a vízpartra. Nem mintha ez baj lett volna. Gyönyörű nyári nap volt, világoskék ég, ragyogó napsütés, a levegő rezgett a melegtől, de néha-néha langyos szél suhant át, felkapta Miriam szoknyáját, és megborzolta Thomas haját. Tökéletes nap a fürdéshez. Miről beszélgettek a séta alatt? Nem emlékszik. Biztos valami komoly dologról, mert Thomas komoly gyerek volt, aki leginkább komoly dolgokról szeretett beszélgetni. Például hogy miért kék az ég. Vagy hogy vajon egy bizonyos nyírfa milyen öreg lehet. Meg az hogy lehet, hogy egy fa minden évben hozzáad magához belül egy gyűrűt. Hogyan tudja egy fa, hogy mikor telt le egy év? És hogyan lehet biztosan tudni, hogy egy nagy kő mióta fekszik ott, ahol fekszik? Hiszen soha senki nem tudta felemelni, tehát… – Szóval mit gondolsz? – kérdezte Miriam, ahogyan közeledtek a vízhez. – Menjünk a strandra, vagy inkább a fürdőbe? A kérdés persze inkább egyfajta udvarias gesztus volt. Thomas mindig a strandot választotta, de most kijelentette, hogy igazából el tudja képzelni, hogy a fürdőbe menjenek. – Mert már majdnem tudok úszni – mondta, szürke szemével Miriam barna szemébe nézve. Miriam komolyan bólintott. Igaz, tényleg. Thomas valóban már majdnem tudott úszni. Bár még sose úszott messzire, csak néhány métert, de azért persze hogy mehetnek a hideg fürdőbe. Biztosan ott is van egy rész, ahol sekély a víz. Egy gyerekmedence. Úgyhogy befordultak egy gyalogútra, és indultak a sárga ház felé, ami már

előtűnt a bokrok és fák mögül. Ott állt, félig a vízben. Érdekes lesz majd látni, hogy néz ki belülről. – Nézd, mama! – Thomas hirtelen megállt. – Látod? Miriam követte Thomas pillantását. Egy tisztásra láttak az erdőben. Néhány lakókocsi és sátor állt a tisztáson. Egy sötét hajú férfi, atlétában, éppen átvágott a tisztáson. Zsebre dugott kézzel csak a földet bámulta. Talán nem akarta látni a fiúkat, akik egy csoportban álldogáltak a lakóhelyen kívül, és őket szemlélték. Miriam tudatában hirtelen, zavarosan megjelent néhány cigány szó. Rom szan? Romengi szan? Cigány vagy? Igen. Hát persze hogy cigány. Ezt tényleg fölösleges kérdeznie. – Ezek cigányok – mondta lelkesen Thomas. – Tényleg! Lasse azt mondta, hogy itt vannak cigányok. Gyere, menjünk, nézzük meg őket. – Nem – mondta Miriam, de nem tudta levenni a szemét a táborról. Szegénynek tűnt. Az egyik lakókocsin még ajtó sem volt, csak egy takaró lengedezett az ajtónyílás előtt, és némelyik sátor kicsi és szakadozott volt. Az egyikből éppen kijött egy fiatal nő. Nem hagyományos cigányruha volt rajta, hanem fehér blúz és egyenes szoknya. Kopott, de csinos. Lehajolt, és felemelte a sátorajtó sarkát egy kisfiú előtt. A kisfiú a bámészkodó suhancokra nézett, aztán megfordult, és visszasietett a sátorba, hogy elrejtőzzön a pillantások elől. – De, de! Menjünk oda, és nézzük meg őket! – kérte Thomas. – Nem – rázta a fejét Miriam. – De miért? Miért nem szabad… Miriam szemhéja mögött fellángolt a harag, és most először megdühödött Thomasra: – Nem – sziszegte. – Nem hallod, mit mondtam? Mit gondolsz, milyen az, ha ezek a fiúk ott állnak, és bebámulnak a lakásodba? Mi? Milyen volna, ha ezek mind téged bámulnának? Otthon, amikor eszel, amikor pisilni mész… Thomas alsó ajka megremegett: – De én… Miriam még erősebben fogta a kezét:

– Na jó, most már elég! Ide hallgass! Megyünk fürdeni. A strandra. Ezúttal igazságtalan volt Thomasszal. Thomas túl kicsi volt ahhoz, hogy megértse. Miriam elszégyellte magát, és megpróbálta elsimítani a dolgot: vett Thomasnak egy nyalókát. Epreset. Thomas ferdén nézett rá, amikor megkapta; talán megértette, hogy meg akarja vásárolni a megbocsátását, de nem szólt semmit, csak mohón a nyalóka után kapott, és kezdte lehámozni róla a csillogó csomagolást. Miriam egész délután bűntudatot érzett a cigányok miatt, és Thomas miatt is. Ezért nem tudta megállni, hogy szóba ne hozza a dolgot, amikor Oloffal kint ültek a teraszon a ködös, kék nyári estében. – Tudod, hogy ott lent az Adela-földnyelven cigányok vannak? Meg volt elégedve a hangjával – egyáltalán nem reszketett. Olof mégis kicsit meglepetve nézett rá: – Kik vannak? – Romák. Cigányok. Egy táborban, ott lent Adelánál. Olof belekortyolt a pénteki italába – konyak és limonádé –, aztán letette a poharat. – Ja, a cigányok. Igen, mindig ilyentájt jönnek… – Honnan? – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Olof. – Azt hiszem, Jönköpingből. – Ott laknak? – Á, fenét… Nem laknak azok sehol – mondta mosolyogva Olof, és hátradőlt a kerti székben. – Folyton úton vannak. Hiszen cigányok. Miriam felemelte saját limonádéspoharát, kinézett a kertre és kibökte a kérdést, ami egész délután nem hagyta nyugodni: – Na de télen… Akkor hol laknak? Itt, Svédországban nagyon hidegek a telek. Olof még szélesebben mosolygott: – Ó, azt kibírják. Megszokták. Nem is akarnak másképp élni, vándorvér folyik az ereikben… szóval nincs szükségük semmire. Miriam néhány másodpercre lehunyta a szemét. Itt az idő, hogy témát váltsanak. Miriam csaló. Sajnos. Akkor is csaló volt, és most is az. Ezért szégyenkezik. Elárulta azokat, akik már régen halottak. Elárulta a

népét és a nyelvét, nagyapját és apját, a nagynénjeit és nagybátyjait, meg az unokatestvéreit, azokat, akiknek a nevére és az arcára már nem is emlékszik. Egyrészt. Másrészt azonban ott vannak azok, akiket sosem árult el. Anusa. És Didi. Évek óta először összekulcsolja a kezét, a mellére teszi, és némán imádkozik a Fekete Sárához, Anusáért és Didiért. Nem mintha most elhinné, hogy Isten létezik, és ezúttal esetleg otthon is van, vagy hogy egyáltalán elképzelhető, hogy netán meghallgatja a cigányok el sem ismert védőszentjét, hanem mert üzenni akar az unokatestvérének meg a kisöccsének. Még mindig hiányoztok, mindennap hiányoztok nekem… Vajon milyen lehetett volna az élete, ha a Kripo nem állít be aznap a nagyapja házába? Ha sosem építettek volna koncentrációs táborokat? Nem, ezt el se lehetne képzelni. De ha Mengele doktorra lesújtott volna egy jól megérdemelt agyvérzés, már azelőtt, hogy főorvos lett volna Auschwitzban? Igen, ezt el tudja képzelni, még ha ez csak egy olcsó ábránd is. Neki szívesen kívánt volna egy nagyon rendes agyvérzést, olyat, ami az egész agyára kiterjed. és minden képességétől megfosztja. Amitől nem tud egyenesen állni, nem képes fenyegetően ráncolni a szemöldökét, elveszíti fensőbbséges arckifejezését és azt a beteges örömöt is elveszi tőle, hogy halálra éheztetett gyerekeken kísérletezhessen, másoknak meg méreginjekciókat adjon, hogy aztán a tudomány szent nevében kinyomhassa a szemüket… Ezt kívánja neki, de hiába. Mert Mengele doktor túlélte a háborút, sikerült kimenekülnie a romos Németországból, el egészen LatinAmerikáig, és állítólag ott élt még évtizedekig, bezárkózva a hazugságai mögé, pont úgy, mint Miriam. A Moszad, az izraeli titkosszolgálat sokáig kereste, de nem talált rá. Kár. Nagyon nagy kár. Emberek milliói szívesen látták volna, hogy ott lóg Eichmann mellett. Miriam erősen összeszorítja a szemét. Csönd legyen, mondja magának. Hagyjuk a bosszúfantáziálást. Annak megvolt a maga ideje, és most csak arra volna jó, hogy fölszökjön a vérnyomása. Arra meg nincs szükség. A vérnyomása a háziorvos szerint most nagyon jó, tehát az ő érdeke, hogy így is maradjon. Most

mindenképp le kell nyugodni. Pihenni. Talán még egy kicsit el is szenderedhet, mielőtt eljön a Szent Iván-éji vacsora ideje. Mélyet lélegzik. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Most a szokásosnál gyorsabban leér az álom és az ébrenlét közötti köztes térbe. Most ott van. Ugyanolyan kerek, mint tegnap reggel, ugyanolyan fehérek a falak, de ajtóból most kevesebb van, és azok nagyobbak, de továbbra is tíkfából vannak, és még mindig ugyanolyan a fogantyújuk, mint a konyhaszekrényének, a legelső saját konyhájában, abban, ami nem Hannáé, nem Marianne-é, hanem csakis az övé. De az ajtók csukva vannak, és egy pillanatig habozik. Vajon mi van mögöttük? Valakik azok közül, akiket újra életre hívott az emlékeiben? Irma Lunz? Az Aufseherin a sárga szemű német juhászával? Vagy maga Mengele doktor? Hát jó. Csak jöjjenek. Miriam már öregasszony, de azért még képes néhány múltbéli kísértetet megölni. Nem kell mást tennie, mint kinyitni a szemét, és körülnézni békességes hálószobájában. De most nem ezt teszi. Ehelyett három lépést tesz előre, és kinyitja az első ajtót, tágra nyitja – s aztán megrökönyödve hátralép. Ott van Hanna, szorosan befűzve, menyasszonyi ruhában, olyanban, ami szerinte is az egyetlen tisztességes ruha annak, aki közel az ötvenhez megy férjhez. Világoskék ruha, kicsi fehér, csillogó gyöngyökkel kihímzett, csiga formájú kalap és egy nagy gyöngyvirágcsokor. Mosolyog. Ez lett az örökkévalósága, élete legszebb pillanata. Miriam szótlanul visszamosolyog rá, azután nagyon óvatosan becsukja az ajtót, és a következőhöz fordul. Kinyitja, és újra elmosolyodik. Igen, ez ő, hát persze hogy ő, Anusa. Tízéves, és eddig még semmi rossz nem történt vele. Csípőjére teszi a kezét, némán nevet, aztán elkezd körben forogni. Fekete haja csak úgy száll, a szoknyája hullámzik, meztelen talpával boldogan toppant a földön, és nem akarja abbahagyni, így akar forogni az örökkévalóságig, csak azért, hogy megmutassa, tovább tud forogni, mint ő. Miriam gyorsan becsukja az ajtót, hogy Anusa véletlenül ki ne essen a szekrényből, amikor elszédül. Most a harmadik ajtóhoz rohan, és már sejti, kit fog mögötte találni – és valóban, ott ül Olof a kék fotelben, és a Smålands Dagblad egyik régebbi számát lapozgatja. Lassan fölemeli a tekintetét, és Miriam szemébe néz,

nem mond semmit, de Miriam nagyon is jól hallja, amit mond: Vágyom utánad! Gyere hamar! Miriam rámosolyog, nem válaszol, csak csendben rázza a fejét, miközben becsukja ezt az ajtót is. Ez kicsit azért túl nagy kívánság, Olofnak még egy ideig türelmesnek kell lennie. Meg aztán itt van még a negyedik ajtó, sietnie kell, alig tudja türtőztetni magát. A keze kicsit ügyetlenkedik a kilinccsel, sírás kaparja a torkát, de most kinyílik az ajtó, és ott áll Else. Még mindig csontsovány, és olyan magas, mint egy babkaró, de különben egészségesnek, jóllakottnak tűnik, a ruhája ép, meleg kiskabátot, igazi harisnyát és rendes cipőt visel, és most fölemeli a kezét, és lassan lehúzza a fejéről a fehér kendőt. Szürke haja elomlik a vállán, illetve nem, most már nem szürke, hanem fehér lett, akárcsak Miriamé, fénylőn, sziporkázóan fehér, és Else tudja, hogy ez szép. Rámosolyog Miriamra nyílt és boldog mosollyal, látszik, hogy a két kivert fog ott van a helyén. Mennyország, gondolja Else, szavak nélkül. A te mennyországod meg az enyém. Szóval mégis van mennyország. Miriam szótlanul bólint, ott áll Else előtt, és hirtelen nem tudja, mihez kezdjen ezzel a sok emlékkel, egyszerre meghatott és kétségbeesett, boldog és boldogtalan. Mit tehet? Semmit. Még csak nem is próbálja megakadályozni, hogy becsukódjon az ajtó, mert már tudja és elfogadja, hogy ez az élet velejárója. Mindent el kell veszítenünk, azokat az embereket is, akik a legtöbbet jelentik számunkra. Ezért már nem is igyekszik elnyomni a sírását, hanem hagyja, hogy folyjanak a könnyei, miközben kinyújtja a kezét az ötödik ajtó felé. Ott benn Didi várja, és… – Mama – mondja Thomas. – Sírsz? Miriam felnyitja a szemét, és a tekintete találkozik Thomas pillantásával. – Didi? – mondja zavarodottan. – Mit mondasz? – kérdi Thomas. Miriam egy pillanatra újra lehunyja a szemét, és átkozza a saját fecsegését. Felül az ágyban, a hátát a falnak veti, és megpróbál magához térni. Most nem megy olyan gyorsan, mint máskor. – Mit mondasz? – kérdi Thomas újra. Miriam a legbarátságosabb mosolyával néz rá, és igyekszik nyugodt hangon válaszolni.

– Mondtam valamit? Á, biztos csak álmodtam. Thomas nem hisz a mosolynak. Gondterheltnek látszik. – Sírsz? Szomorú vagy? Miriam szótlanul rázza a fejét, és megpróbál megint mosolyogni. Thomas kinyújtja felé a kezét. – Kész az ebéd, de ha te… Miriam a tenyerével végigsimít az arcán. Most akkor vége. Didi várja őt, ő még ott marad a köztes létben. Az idő semmit sem jelent számára, nem úgy, mint Thomasnak, aki most Miriam ágya szélén ül, és nyugtalannak látszik. Mert számára az idő a legfontosabb. Miriam újra rámosolyog, és vigasztalja: – Semmi vész. Nem vagyok szomorú. Ez már csak ilyen, amikor az ember megöregszik, a könnyek néha egyszerűen elkezdenek csorogni. – Biztos? Egészen biztos? Miriam megveregeti Thomas arcát: – Persze, egészen biztos. De jó volt kicsit szenderegni. Hosszú volt a séta. Thomas bólint, és feláll. – Túl hosszú is, ha engem kérdezel. – Jó, jó. De Camilla jól gondoskodott rólam. Négyszer is leültünk, és kipihentük magunkat. Meg ittunk egy kávét is ott kint a parkban. – Akkor jó. Miriam megtámaszkodik az ágyon, leteszi a lábát a földre, és feláll: – Camilla még egy süteményt is evett. Thomas mosolyog, kis iróniával: – Az nem rossz. És nem pusztult bele a hirtelen túlsúlyba? Miriam mosolyogva végighúzza a kezét a haján. Úgy áll, ahogy kell. – Nem, hál’ istennek. Túlélte. – Akkor reméljük, az ebédet is túléli… Lemegyünk? Régimódian odanyújtja a karját Miriamnak. – Igen. Menjünk le. Miriam reméli, hogy békés Szent Iván-éji ebédjük lesz, de persze kétségei is vannak.

Hering. Snidling. Tejföl. Egy répa, gőzölgő, frissen főtt újkrumplival, petrezselyemmel enyhén megszórva. Vaj. Sajt. Otthon sütött kenyér, meg kemény rozskenyér. Sör. Víz. Katarina ideges pillantást vet az asztalra. Minden a helyén van? Úgy, ahogyan Őméltósága Kedves Férje óhajtja? Camilla a teraszajtóban áll, Katarina ferde pillantást vet rá. – Hol van Sixten? – Délutánit alszik – mondja Camilla, és egy csomagot nyújt át az anyjának. – Tessék, egy kis Szent Iván-éji ajándék. Katarina a csomagra néz, de mintha nem akarná átvenni, épp ellenkezőleg, kissé visszahőköl. – Ajándék? De hát nem is én vagyok a születésnapos… – Nem csak neked szól. Az egész családnak. Mindjárt gondoltam. Katarina fejében a szokásos pályákon futnak a gondolatok. Persze hogy nem neki szól. Ugyan már, miért is adna egy lány az anyjának ajándékot? Akkor is alig kap valamit, amikor az ő születésnapja van, legfeljebb csak valami olcsó vacakot, amit Camilla valamilyen áruházban gyorsan felkapott. Hogy Camilla napokat és heteket képes tölteni azzal, hogy megtalálja a tökéletes és nagyon drága ajándékot az úgynevezett nagymamájának, az persze más. Nyilván. De azért végül odalép, és megfogja a csomagot. – Mi ez? – kérdezi homlokráncolva. Camilla nevet: – Nyisd ki, meglátod… Katarina elbabrál kicsit a lila szalagokkal, de aztán egyszerűen lehúzza őket, és kinyitja a csomagot, amiből egy kis asztali májusfa kerül elő. – Köszönöm. – A hangja színtelen. – Szép… Camilla megvonja kicsit a vállát: – Nahát. Ez volt a legszebb májusfa, amit egy százasért kapni lehetett. Miriam és Thomas épp akkor lépnek ki a teraszra, amikor Katarina az asztalra teszi a kis májusfát. – Ó! Ez tényleg fantasztikusan néz ki – mondja Miriam.

Katarina kis grimaszt vág. Fantasztikusan? Azért nem kell eltúlozni a dolgot, mert csak nevetséges lesz. Eleinte csendben esznek, mindenki magába zárkózva. Az evőeszköz karcolja a tányérokat, de senki nem tudja, mit mondjon. Végül Camilla megköszörüli a torkát, és a legcsengőbb hangján szólal meg, ami majdnem olyan, mintha könyörögne: – Biztos, hogy nem kérsz heringet, nagymama? A heringben nagyon hasznos zsírok vannak. Miriam megrázza a fejét, és a tányérjára néz. Krumpli, tejföl, snidling. Ez az ő örök Szent Iván-éji ebédje. – Nem, köszönöm. Tudod, hogy nem eszem heringet. Katarina most az egyszer ivott egy kis pálinkát az ebédhez, és ez meg is látszik rajta. Most alig észrevehető kis megvetéssel szólal meg. – Ez valami zsidó szokás? A zsidók nem esznek heringet? Thomas háta megmerevedik, hűvös pillantást vet Katarinára, de már lekéste a választ, mert Miriam, örök mosolyával, megelőzi: – Nem arról van szó. Csak azért nem eszem, mert nem szeretem a hering ízét. Ez minden. Thomas kimért hangon közbeszól. – Így van. Ennek semmi köze a zsidósághoz. Miriam bizonytalan mosollyal fordul felé, aztán sürgősen a tányérjára néz megint. Aha, most kezd olyan lenni, amilyen szokott, amikor ez a család leül egy étkezéshez. És különben is – mondja Thomas, a visszafojtott bosszankodástól remegő hangon – a mama már ezer éve kitért… Úgyhogy már nem zsidó. Mint te is jól tudod. Katarina kuncog, és félig dudorászva hozzáteszi: – Zsidrák, zsidrák, leesik a nadrág! Thomasnak leesik az álla. Tátott szájjal bámul a feleségére: – Mi az ördögöt énekelsz te? – Ugyan – mondja Katarina az ártatlanul megvádolt félmosolyával. – Egy gyerekkori emlék. A mamám mindig ezt énekelte, amikor a papám nadrágtartója kikapcsolódott. Hiszen a mamám skånei volt. Thomas becsukja a száját. Most nagyon kimérten hangzik: – Ez elég antiszemitának hangzik, nem?

Halálos csend lett az asztalnál. Miriam nem mer fölnézni, de hallja, ahogy valaki nagy lélegzetet vesz. Bizonyára Katarina. Igen, nyilván ő, mert most megszólal, majdnem síró hangon: – Azt akarod mondani, hogy a mamám antiszemita volt? Az én mamám? Thomas nem válaszol. Miriam óvatosan fölemeli a fejét, és Camillára néz, aki pont szemben ül vele. Kicsit sápadtnak látszik. Camilla képviseli a civil lakosságot a szülők örökös belháborújában, és Miriamnak most meg kell menteni őt. Thomas felé nyújtja hát a kezét, és óvatosan megérinti. – Na – mondja a legnyugodtabb hangján. – Ez a versike nem olyan vészes. Nem veszem rossz néven. Camilla, ideadod a sajtot? Camilla hirtelen magához tér, úgy pislog, mintha most ébredt volna föl. A sajtért nyúl, és kis mosollyal átnyújtja az asztalon. – Gondolom, rosszabbakat is hallottál Auschwitzban meg Ravensbrückben – mondja, és kicsit félrehajtja a fejét. Miriam egy tizedmásodperc alatt megérti, mit akar Camilla. Bosszút akar állni a szülein, meg akar fizetni a hallgatás és az irritált perlekedés számtalan napjáért, ami a gyerekkorát kitöltötte, és Miriamot akarja fegyveréül használni. Csakhogy a bosszúállás nem megoldás. A bosszúgondolatoknak megvan az előnyük, de bosszút állni a való életben nem jó. Attól csak minden rosszabbá válik. Thomas bosszankodva fészkelődik Miriam mellett. – Pszt… – Bocsáss meg… mit mondtál? – kérdi Camilla hozzá fordulva. Thomas felemeli a söröspoharát, és nagyot kortyol belőle: – Semmit. Katarina szeme összeszűkül, abban reménykedik, hogy szövetségest talál a lányában: – Dehogynem. Lepisszegted. Camilla az apjára mosolyog: – Azt akarod, hogy hallgassak? Thomas megadóan sóhajt: – Dehogyis. Csak szerintem nem kellene… Thomas láthatóan annyira kínlódik, hogy Miriamba belehasít az együttérzés, de ugyanakkor annyira hasonlít most Olofra, hogy nem állja meg, hogy ne érezzen egy kis kárörömöt.

– Mit nem kellene? Ne törődjünk azzal, hogy Auschwitz meg Ravensbrück koncentrációs táborok voltak? És hogy ennek volt némi hatása családunk bizonyos tagjaira? Mi? Ezt mondod? Katarina valósággal beleremeg a kéjbe, hogy most ő is kínozhatja Thomast: – Igen, ezt mondod? Mi? De ez fölösleges volt, mert Camilla rápillant, és azonnal megszakítja a diplomáciai kapcsolatot: – Ez a versike igenis antiszemita. Ezt még neked is meg kellene értened. Miriam nagy lélegzetet vesz, és leteszi az evőeszközeit: – Na most már elég – mondja határozott hangon. – Hallgassatok ide, ti, hárman! Most már elég. És az asztal körül újra csend lesz. Súlyos csend ez. Szokatlan. Tulajdonképpen mindannyian megszokták a hosszú csendeket a ritka alkalmakkor, amikor ez a család együtt étkezik, de az szokatlan, hogy a csend Miriam miatt legyen. Mindig ő volt az, aki igyekezett veszélytelen beszédtémákat találni, közvetített és mindent elsimított, először Olof és Thomas, azután Thomas és Katarina között, végül meg Camilla és a szülei között. De most nem. Most kiegyenesedve ül, sorban egymás után rájuk néz, és egyszer csak ők azok, akik lesütik a szemüket. Először Camilla, aki sajnálkozó arcot vág, azután Thomas, aki a pálinkáspoharát egyetlen mozdulattal fenékig üríti, de senkinek az egészségére, végül pedig Katarina, aki tüntetően nyúl a heringes tálért, és egyik darabot a másik után halmozza a tányérjára. – Ezt most már be kellene fejezni – mondja végül Miriam. – Igen – bólint egyetértően Camilla. – Ez visszataszító. Miért nem váltok el végre? Katarina megáll a mozdulata közepén: egy hering épp úton van a tányérja felé. Thomas hirtelen teljesen tanácstalan. Elképedve bámulnak egymás szemébe. Mit mond a lányuk? Elválni? Mi ketten? Ezt hogy…? – Én nem pont erre gondoltam – mondja Miriam. – Csináljátok, ahogy akarjátok, váljatok el vagy mérgezzétek tovább egymás életét, ebbe nem szólok bele. Csak azt akartam mondani, hogy valamikor

meg kell tudnunk nevezni ezeket a helyeket. Auschwitz. Meg Ravensbrück. – Na de… – mondja Thomas. De Miriam fölemeli a jobb kezét, és félbeszakítja: – Tudom, hogy az én hibám. Hogy én kerülgettem a dolgot, mint macska a forró kását, és nem beszéltem róla. És igen, hibáztathatnám Olofot, meg Hanna nénit, meg általában a korszellemet, mivel akkoriban azt tartották, hogy nem kell a múltban kutakodni. De ez nem teljesen jogos. Ebben nekem is van felelősségem. Bátornak kellett volna lennem. El kellett volna mesélnem. Thomashoz fordul: – A papád mindig azt hitte, hogy nyomban belepusztulok, ha valaki kiejti előttem azt a szót, hogy koncentrációs tábor, pedig nem így van. Nem pusztulok bele. Legalábbis nem jobban, mint bármi másba. Viszont tényleg azt gondolom, hogy te kicsit sérült lettél attól, hogy olyan otthonban nevelkedtél, ahol sok minden kimondatlan maradt… Thomas felvonja a szemöldökét: – Szerinted én sérült vagyok? Camilla kuncog: – Igen, papa. De olyan aranyosan sérült. Miriam megsimogatja Thomas arcát: Ne haragudj. Bután fogalmaztam. Nem akartalak bántani. Soha nem mondanék semmi olyat, amivel megbántalak, mert te vagy a legjobb dolog, ami történt velem az életben. Tényleg. A legeslegjobb. Annyira hálás vagyok, hogy én lehettem a mamád. De talán ma szabadabb ember lennél, ha én meg Olof többet meséltünk volna neked a múltról. Ha nem is mindenről. Thomas némán bólint. Miriam pillantása Thomasról Katarinára siklik, aki befejezte az evést, s most állát kezére támasztva ül; azután Camillára. Camilla tudja, hogy ez a pillantás parancs: bizonyos titkok maradjanak titkok, amíg élek. Remélem, érted. Camilla kis bólintással válaszol. Megértette. Megőrzi a titkot. Miriam sóhajt egy kicsit, majd hirtelen kigombolja a mandzsettáját, kicsit felhúzza a ruhaujjat, úgy, hogy ne csak a cigány karkötő

látsszon, hanem a kék seb is; megmutatja, de nem fűz hozzá kommentárt. Csak megrázza kicsit a fejét: – Tehát voltam Auschwitzban, és voltam Ravensbrückben, és olyan dolgokat éltem meg, amilyeneket remélem, soha senkinek nem kell többet megélnie. Erről most nem akarok beszélni, mert egy részét ma már elmeséltem Camillának, és ez nagyon kifárasztott, jobban, mint gondoltam volna. Csak annyit akarok, hogy végre nevén tudjuk nevezni azokat a helyeket, anélkül, hogy bármelyikünk is beleőrülne. Auschwitz. Meg Ravensbrück. Ahol voltam. Thomas hirtelen rámosolyog; a mosolya teljesen nyílt és fenntartás nélküli. Megragadja a pálinkáspoharát: – Akkor egészségedre! A kimondottakra! Miriam visszamosolyog, leereszti a ruhaujját, begombolja a mandzsettát, megigazítja a karkötőt, és a pálinkáspoharára néz. Üres. Elfelejtette, hogy megrázta a fejét, amikor Thomas körbekínált mindenkit itallal. – Adj nekem is egy cseppet – mondja. – De csak egy teáskanálnyit! Thomas lecsavarja az üveg kupakját, és tölt; Miriam felemeli a poharát, és körbenéz: – Egészségetekre! És köszönöm ezt a különlegesen szép születésnapot! Meg ezt a fantasztikusan szép ajándékot! Csendben isznak, azután sorban lerakják a poharukat. Először Miriam, azután Camilla, végül Thomas. Csak Katarina nem teszi le a sajátját; két kezébe fogja, és meglötyögteti kicsit, mintha látni akarná, hogyan fut körbe az ital a pohárban. – Hát – mondja végül –, én csak azon gondolkoztam a koncentrációs táborokkal kapcsolatban, hogy vajon kaptál-e valaha kárpótlást. Miriam érzi, ahogy forrósodik az arca. De nem a pálinka melegíti, hanem a kérdés. – Miféle kárpótlást? – kérdezi Camilla. – Pénzt. A lágerek foglyai már a negyvenes évek óta kaptak pénzt Németországtól. Miriam megrázza a fejét. – Nem. – A hangja idegenül cseng. – Felajánlották, de…

Katarina ez egyszer a szemébe néz, szája sarkában kis mosoly látszik. – De mi? Miriam lehajtja a fejét, és kicsit túl erősen szúr bele a krumpliba. – Nem kértem. Olof így akarta. Gyáva, mint mindig. De senki nem veszi észre. Thomas vigasztalón dörmög mellette: – Szerintem így volt jó. Az csak ebül szerzett pénz lett volna. Miriam mély lélegzetet vesz néhányszor, miközben Camilla és Katarina leszedik az asztalt. A szégyen még ott ég az arcán. Ilyen könnyen tehát nem ússza meg, hiszen amit mondott, az igaz is meg nem is. Igen, a háború után neki is felajánlották a kárpótlást, és, igen, Olof nagyon felháborodott, és követelte, hogy Miriam utasítsa vissza a pénzt. És Miriam persze azt tette, amit Olof kívánt. Tehát most elbújhat Olof mögé, de az az igazság, hogy nem azért tette, mert engedelmes feleség volt. Még csak azért sem, hogy nehogy lelepleződjön a hazugsága. Hanem a népe iránti fonák lojalitásból. Mert a cigányoknak senki nem ajánlott kártérítést. Mert a német hatóságok azt mondták a háború után, hogy a cigányokat nem faji okokból irtották ki, hanem mert bűnözők voltak. Mindenki, egytől egyig. Még a tizennégy éves kislányok is, mint Anusa, és a kisfiúk, mint Didi. És a becsületes ezüstművesek is, mint Malika apja. Malika az ő kedvükért tépte szét a németek levelét. – Akkor most jön a desszert. – Camilla az asztal közepére teszi a nagy eprestálat. Thomas szeme kicsit fényesebb lett, talán éppen becsípni készül. Mert azt szokta, karácsonykor és Szent Ivánkor. Nem mintha számítana – tulajdonképp nem történik más, mint hogy a szokásosnál kicsit boldogabb, és végtelenül beszédes lesz. – Mmmm… – mondja kéjsóváran, és előrehajol. – Szedjek neked, mama? Miriam kiegyenesedik, arcán az örökös kis mosoly játszik: – Nem, köszönöm, majd én szedek. – Itt a tejszín – mondja Katarina, és a tálacskát kicsit zajosan teszi le. – Van fagylalt is. Kér valaki fagylaltot?

Mindhárman rázzák a fejüket. Katarina mérges pillantást vett Camillára, egyszerre eltűnik arcáról a ráragadt szorongás – most már nyíltan veszekedésre vágyik: – Sixten biztosan szeretne fagylaltot, amikor felébred. És kap is. Camilla gyorsan a szemébe néz, de aztán elfordítja a tekintetét, és vállat von: – Rendben. Katarina továbbra is mereven nézi: – Az egyszer, az sehányszor. Camilla mintha összeszedte volna a bátorságát, de mégse mer igazán anyja szemébe nézni: – Ez azért nem így van. Egyszer, az egyszer. De mondtam, rendben. Katarina nagy zajjal kihúzza a székét, és leül. Újra csend lesz az asztalnál. Rövid csend, de annál súlyosabb. Thomas töri meg, amikor felfalta az összes tejszínhabos epret a tányérjáról, és most mohón nyúl a tálért, hogy még vegyen belőle. – Szóval a fiatal szülők manapság kicsit hisztérikusnak tűnhetnek, de mint fogorvos elmondhatom, hogy van annak előnye, hogy korlátozni próbálják a gyerekük cukorfogyasztását… – Aha – mondja Katarina jegesen. De úgy látszik, Thomas nem hallotta. Ahogy ez már lenni szokott, gyakran szenved szelektív süketségben. Camilla hangját szinte mindig hallja, meg Miriamét is, Katarina viszont mintha sokszor olyan hullámhosszon beszélne, ami számára nem elérhető. – A hetvenes években, amikor lediplomáztam, a legrosszabbon már túl voltunk… de azelőtt! Úristen! Katarina azonban nem adja meg magát, láthatólag nem tűri, hogy ignorálják: – A hetvenes években az emberek talán megtanultak fogat mosni. De Thomas még mindig nem hallja Katarinát: – Apa rengeteget kínlódott a gyerekekkel. Gyakran megesett, hogy egyetlen év alatt tizenöt-tizenhat foguk is kilyukadt. A rekord harminckettő volt! Harminckét lyuk egy év alatt! Egy tizenkét éves srácnak! Igaz, ez az ötvenes években volt, és egy elég furcsa

családban, ahol mindannyian egyetlen fogkefén osztoztak, de azért mégis. Botrány. Erre nincs más szó. Botrány. – Az ötvenes években még nem voltak fluoros fogkrémek – mondja Katarina. Nyilvánvaló, hogy Thomas hallotta, amit mond, de mindössze könnyedén megrázkódik, és szinte látni, ahogy Katarina szavai leperegnek róla. Hátradől a székében, a hasa kicsit kidülled, ingének gomblyukai megfeszülnek. – És ahogy a papa fúrt! Csak fúrt és fúrt egyre, mihelyt a legkisebb foltocskát meglátta egy fogon, hatalmas lyukat fúrt. Mondván, a biztonság kedvéért. Extension for prevention. Most meg nekem kell kezelnem azokat a fogakat, amiket agyonfúrt. A tömések csak úgy hullanak ki az öregekből, a fogmaradékok meg eltörnek. Nem, a francba, ilyen szempontból egyáltalán nem volt jobb régebben. De Katarina nem adja meg magát – mindenképp kényszeríteni akarja Thomast, hogy elismerje a jelenlétét: – Senki nem mondta, hogy korábban jobb volt. Na, jó, most már meghallja. Arcán valami félig mosoly, félig grimasz jelenik meg. – Minél régebben, annál jobb volt. Hiszen tudod. – Nem, egyáltalán nem tudom. Semmi sem volt jobb régebben. Abszolút semmi. – Hát, ami a fogakat illeti, egyetértek. De egyébként… Katarina fúj egyet; szinte érezni, milyen büdösnek érzi Thomas válaszát: – Phű… Csak kérdezd meg bármelyik nőt. Nekünk tényleg jobb. És nemcsak nekünk, hanem másoknak is. A mozgáskorlátozottaknak. A homoszexuálisoknak. Legfeljebb a fehér bőrű heteroszexuális férfiaknak rosszabb kicsit, mert a világ többi része nem fekszik a lábuk előtt és nem isteníti őket. Ma már olyasmi is fenyegeti őket, hogy az egyszerű asszonynép is ellent mer mondani nekik. Ami persze kimondhatatlan szenvedés a számukra. Thomas kiegyenesedik a székében, az arca hirtelen sötétvörösre vált. – Én nem emlékszem, hogy te valaha is a lábaimnál feküdtél vagy istenítettél volna engem. Épp ellenkezőleg. Semmi másra nem

emlékszem, mint hogy az elmúlt huszonöt évben csak savanyú és morcos voltál. Savanyú! Savanyú! Savanyú! És hogy totálisan lehetetlen volt megtudni, hogy mi vagy ki a nyavalya tudott így megsérteni téged… Á! Le van szarva. Ezzel feláll, s a mozdulattal meglöki az asztalt, hogy megcsörrennek a poharak. Miriam és Camilla rezignált pillantást váltanak. Talán valamelyiküknek közbe kellett volna lépnie, ahogy már annyiszor közbeléptek korábban: Miriam mondhatott volna valami általános és jelentéktelen dolgot, gondoskodhatott volna róla, hogy váltsanak témát, vagy Camilla mondhatott volna valami szemtelen dolgot, nyafogva, mint egy kamasz, hogy meghökkentse a szüleit, és magára vonja a figyelmüket és haragjukat. Miriam kicsit meg is lepődik, hogy nem tették, hogy ő is meg Camilla is csak ültek és bámulták Katarinát és Thomast, miközben a veszekedés heve fokozódott. – Nekem ehhez már nincs kedvem – mondja lustán, és Camilla felé bólint. Camilla pedig, úgy látszik, megértette: – Nekem se. Leszarom őket. – Jól teszed. Thomas, aki épp megfordult, és a ház felé indult, hogy olyan drámai kivonulást produkáljon, amilyet csak bír, most egyszerre megáll és visszafordul. Katarina szipog, és a száját szóra nyitja, de aztán újra becsukja. Miriam egyikükről sem vesz tudomást. Megszólal, nagyon szárazon: – Azt hiszem, most már értem. Camilla fölhúzza a szemöldökét: – Micsodát? – Amit Maxról mondtál. Hogy addig-addig veszekedtetek meg nyafogtatok, amíg kialudt a szikra. Camilla gyors pillantást vet Katarina felé. Nem akarja, hogy az anyja hallja, ezért kicsit védekezően mondja: – Jó, hát azért az nem volt olyan rémes… Miriam Thomasra pillant: – Nem, persze, értem. De azt is értem, hogy az ember bizony allergiás lehet minden veszekedésre meg nyafogásra, ha ebben a családban nevelkedett…

Thomas tesz egy lépést vissza, az asztal felé. Katarina előrehajol és könyörögve nyújtja ki a kezét, senki felé: – De… – mondja. Miriam egy pillanatra ránéz, azután elfordítja a fejét, és Thomasra néz. Thomas ezt parancsnak értelmezi, visszaólálkodik az asztalhoz, és lerogy a székére. – Értsd meg… – mondja. – Nem – mondja Miriam. – Egyáltalán nem kell megértenem. Ellenkezőleg. Ettől a kötelességtől megszabadultam. Én voltam a pokolban, tudom, milyen a pokolban élni, úgyhogy már egyáltalán nem kedvelem azokat, akik megcsinálják a saját kis amatőr poklukat, aztán úgy tesznek, mint aki nem tud megszabadulni onnan. Ez csak nevetséges. Csináljátok, amit Camilla mond. Váljatok már el! Katarina arca hirtelen teljesen szétesik, a szája legörbül, a szemébe igazi könnyek szöknek: – De én nem akarok – szipogja. – Én nem akarok egyedül maradni… Miriam rápillant, és majdnem együttérzőn csak ennyit mond: – Nem, persze. És most nem vagy egyedül? Thomas egyszerre úgy viselkedik, mint egy buzgó kiskamasz. Hóna alá veszi a székpárnákat, aztán sietve előhozza a kényelmes nádfotelt, fölállítja az almafa alatt, az árnyékban, beleteszi a párnákat, és bátorítóan megveregeti őket: – Így – mondja. – Most kikapcsolódhatsz. Te jó ég, bosszankodik magában Miriam. Kinek kellene kikapcsolódnia? A kikapcsolódáshoz először be kellene kapcsolódni. De nem szól semmit, csak lerogy a nádfotelbe, arcán az örökös mosollyal. – Akarod a lábtartót is? – kérdezi Thomas, de nem várja meg a választ. – Hozom! Miriam néz utána, ahogy sietve átvág a gyepen. Ilyen távolságból látja, hogy Thomas öregebb lett. Nemsokára ő is öreg lesz. Tíz év múlva talán. Vagy tizenöt. Szegény gyerek! A szegény kisfiú hamarosan nyugdíjas lesz! A szegény kisfiú, arcán határozott mosollyal, a fészerből nemcsak a lábtartót hozza ki, hanem egy kis összehajtható kerti széket is. Szóval akkor most itt marad Miriammal. Igen, igen. Hát, akkor ebbe

most bele kell törődnie, pedig ezúttal szívesebben maradna egyedül. Gondolkodnia kellene. Szeretne csendben elüldögélni az almafa alatt, és megpróbálni rendet teremteni mindabban, ami ma történt. Az elmondás napján. Az igazság napján. De úgy látszik, nem teheti. – Na, itt van – mondja Thomas, Miriam lába elé helyezi a nád lábtartót, és olyan mozdulatot tesz, mintha meg akarná fogni Miriam bokáját, hogy fölsegítse a lábtartóra, de szerencsére találkozik a pillantásuk, és az utolsó pillanatban lemond erről. Miriam maga teszi föl a lábát, miközben Thomas kinyitja a kis kerti széket, és leül. Csend van, aztán Thomas megköszörüli a torkát. – Megnézhetem a karkötődet? Csak egy pillanatra láttam reggel, mert Camilla már becsomagolva hozta. Miriam nem válaszol, csak lehúzza a karkötőt, és odanyújtja neki. Thomas két kézzel nyúl utána, mintha attól félne, hogy tönkremegy; óvatosan forgatja, azután arcára kiül egy igazi, valóságos mosoly, ami nem nélkülözi az iróniát: – Apropó, családi veszekedés meg ilyesmi… Emlékszel a pincébe bújtatott fiúra? Miriam megborzong. A pincébe bújtatott fiú. Egész álló nap, az igazság e napján, mindeddig sikerült elnyomni az emlékét, a gondolatai nagy, gondos kört írtak le a pincébe bújtatott fiú és az anyukája köré. Nem akar rájuk emlékezni – mert túlságosan emlékezteti arra, hogy ki ő és mivé vált. Ám Thomas nem hagyja annyiban. A leghidegebb tél volt, amit Miriam valaha átélt. Olyan jeges hideg, hogy Miriam azonnal reszketni kezdett, mihelyt kis rés keletkezett új nyestbundája és meleg gyapjúkesztyűje között. Olyan hideg, hogy majd megfagytak a lábujjai, pedig a csizmájában még meleg betét is volt. Olyan hideg, hogy az ujjai egészen megdermedtek a melegen bélelt kesztyűben. Thomas is fázott. Ezért kellett az iskola után bemenniük a városba. Új kabát kell neki, mondta Miriam Olofnak reggel. Majdnem mínusz harminc volt napközben, Thomas tavalyi kabátja már kicsi volt és vékony, alig lehetett begombolni, ha meleg pulóvert is vett alá. Olof felnézett, letette a Smålands Dagbladot, és előhúzta a tárcáját, kivett belőle pár száz koronát, és az asztalra tette. Elég lesz? Miriam bólintott. Talán még egy pár új csizma is kitelik belőle.

Olof még egy bankjegyet tett az asztalra. Egy ötvenest. Ennek biztosan elégnek kell lennie. – Nagyon köszönöm – mondta Miriam, és az utolsó pillanatban visszatartott egy kis meghajlást. Ehelyett odahajolt Olofhoz, és puszit nyomott az arcára. – Kérsz még kávét? Thomas nem válaszolt, csak bólintott, és elmosolyodott. Ez így volt rendjén. Olof nem szeretett reggel beszélgetni, különösen nem, ha Thomas is a közelben volt. És ezen a reggelen végképp ott volt, ott ült a konyhaasztal másik oldalán, és igyekezett rendet tenni kamasz végtagjaiban. Ami nem is volt olyan egyszerű. Egész évben szabálytalanul növekedett. Először a karjai és a lábai nőttek meg aránytalanul, utána a törzse kezdett groteszk módon megnyúlni, majd megint a karjai és a lábai nőttek meg. Magas lesz. Nagyon magas. – Kis kakaót? – kérdezte Miriam, és futólag megsimogatta Thomas fejét. Thomas bólintott, mint az apja, de nem felelt. Minden olyan volt, mint mindig. Reggelenként csak Miriam beszélt a vörös házban. Thomas feltűnt a Frisk-féle bolt előtt, ahol a család férfi tagjai mindig vásároltak. Miriam a Storgatán várta, s közben olyan diszkréten topogott, amennyire csak bírt, hogy a lábujjaiban megmaradjon az élet. Igazi hölgyek nem toporognak feltűnően, ezt is Hanna tanította neki, még Jönköpingben. Az igazi hölgyek ugyanis nem mutatják, hogy fáznak. De Miriam fázott. És úgy látszott, aznap mindenki fázik Nässjőben. Az embereken fülvédős téli sapka, vastag kesztyű, síbakancs, gyapjúzokni, a testükön többrétegnyi gyapjú ruhadarab, mégis fáztak. Különösen Thomas, aki most hirtelen előbukkant egy hóbucka mögül az utca túloldalán, s szaporán átvágott az úgy-ahogy megtisztított úttesten. De úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja, lelkes volt és beszédes. – Egy olyan botocskás kabátot szeretnék – mondta kifulladva, mikor még oda se ért. A lehelete kis felhőként szállt a szájából. Miriam abbahagyta topogást, és kérdőn nézett rá: – Botocskásat? – Igen – mondta Thomas, és megfújta kesztyűs kezét. – Tudod, olyan kapucnisat, amit kis botocskákkal kell összegombolni.

– Ja úgy, düftint! – Igen. – Thomas boldogan mosolygott. – Így hívják, igen, düftin. Bementek a boltba. A vörös hajú eladó, talán éppen a Frisk testvérpár egyike, könnyedén meghajolt és üdvözölte őket, Miriamot Adolfssonné asszonynak, Thomast ifjabb Adolfsson úrnak szólította, majd szaporán odavezette őket a düftinkabátokhoz. Nézzék csak! Eredeti angol darabok. Thomas egy sötétkéket választott, és sokáig gondolkodott, hogy merjen-e hozzá egy piros sálat venni, de végül úgy döntött, hogy ez tényleg túl merész lenne. Jó lesz az a régi kék sál is. De a kabátot rögtön föl akarta venni. Betehetnék a régi kabátját egy zacskóba? Hát hogyne. Az eladó gyorsan levette a kabátról a biztosítótűvel odatűzött árcédulát. Thomas a kabát zsebébe mélyesztette a kezét, és elégedetten szemlélte magát a tükörben. Miriam rámosolygott, miközben fizetett. – Meg egy cipzáras bakancsot is kérek – mondta Thomas, amikor kifelé mentek. – Kérlek, mami… Úgyhogy elmentek az Oscariába, és vettek egy nagyon modern, bundabéléses bakancsot is. – Ez príma – örvendezett Thomas, s ahogy közeledtek a parkhoz, kicsit előreszaladt. – Egyáltalán nem csúszik, pedig jeges az út. Miriam utánasietett, és sajnálta, hogy nem hozták magukkal a szánkót. Akkor gyorsabban hazaértek volna. Már esteledni kezdett, és hidegebb volt, mint valaha. A délutáni égbolt szürkéskéken terpeszkedett fölöttük, és az első csillagok is kigyúltak. – Kell még egy pár meleg zokni is, mert ez a cipő szerintem nem elég meleg – mondta. – Nem fázom – mondta lelkesen Thomas. – Tényleg nem. Egy picit se fázom. Miriam behúzta a vállát: – De én igen. És tudod mit szokott mondani apád: az anya fázik, tehát felöltözteti a fiát. Bemegyünk hozzá hazafelé, és megmutatjuk az új kabátodat. Thomas megállt és bizonytalanul nézett rá. – Muszáj? Miriam elfordította a tekintetét.

– Igen, muszáj. Mert én annyira fázom északon! Muszáj kicsit megmelegednem, mielőtt megkerüljük a tavat! – Kár, hogy nem hoztad el a szánkót. – Igen, el kellett volna hoznom. Olof rendelője akkoriban egy régi polgárházban volt, a városi park szomszédságában. Valaha az anyai nagyszülei laktak benne, de ez rég volt. Olof átépíttette a házat, amikor elérkezettnek látta az időt, hogy saját praxist nyisson. Az emeleten bérlő lakott, Zandén könyvvizsgáló cége. Nem ég a villany odafönt, konstatálta Miriam. Tehát még mindig nem megy jól az üzlet. Zandént néhány hónappal korábban rákkal műtötték, és senki sem tudta, vajon visszajön-e. De Olof rendelőjében égtek a lámpák, aranyfénnyel festették az osztott ablakokat a hóra; odabent egy árny mozgott. Miriam fölfutott a kőlépcsőkön, és kinyitotta az ajtót. Megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor belépett a meleg előszobába. A szokásos illat terjengett – könnyű, fémes fogorvosillat, a falak friss faillatával keveredve. Megnyomta a piros villanykapcsolót, s a lámpa néhányszor felvillant, mielőtt kigyulladt és megvilágította a szürke falakat. Miriam lehúzta a kesztyűjét, és az ujjait nézte. Jócskán pirosak voltak. Talán főznie kellene egy teát Olof kiskonyhájában, csak azért az élvezetért, hogy megmelegítse az ujjait a meleg bögrén. Igen, ezt fogja tenni. Thomasnak is jót tesz majd egy csésze tea, és talán Olof is elszökhet a munkájából egy pillanatra… Kinyitotta az ajtót és belépett a várószobába, de meg is állt. Meglepetve pislogott egyet. Három beteg ült odabent. Egy közönséges nő és két cigány. A közönséges nő egy hetilapot lapozott; felnézett és egy félmosollyal üdvözölte Miriamot és Thomast, utána futólag a cigányokra nézett. Az egyik egy fiatal nő volt, vékony nyári kabátkában és hosszú szoknyában, a másik egy nagyon barna bőrű, tizenéves fiúcska, aki hozzá támaszkodott, és láthatóan súlyos fogfájástól szenvedett. A szemét félig lehunyta, halkan nyöszörgött; jobb arca erősen meg volt dagadva. Látszott, hogy a közönséges nő nem volt éppen boldog, hogy ott vannak, s most még egy kicsit arrébb is húzódott, hogy minél távolabb legyen tőlük.

– Jó napot! – mondta Miriam, mert egyszerűen nem tudta, mi mást mondhatna. A közönséges nő bólintott, és megint mosolygott, azután ismét a hetilapba mélyedt. A cigány fiatalasszony pillantása bizonytalanul járt körbe. Ajkába harapott, azután Miriamra nézett, és megszólalt: – Segítsen, nagyon kérem, segítsen… Kiderült, hogy Stockholmba tartanak, rokonokhoz, akik talán megengedik, hogy ő és a fia egy valamelyest meleg lakókocsiban lakjanak, egy Vällingby melletti táborban. Egész ősszel sátorban laktak Kalmar mellett, de most már hideg van ehhez, ezért fogta az összes pénzét, és mindkettőjüknek vett egy vonatjegyet. Fardinak, a fiúnak már korábban is fájt a foga, és egy kicsit meg is volt dagadva, de azt hitték, hogy el fog múlni, reménykedtek, de most… Amikor leszálltak Nässjőben, hogy átszálljanak egy másik vonatra, Fardi összeesett. A nő ott állt a peronon, újra és újra megpróbálta fölemelni a fiút. Hiába, Fardi egyszerűen kicsúszott a karjából, túl nehéz volt és teljesen ernyedt, de senki nem akart neki segíteni, az emberek elsiettek mellettük, a csatlakozásukhoz, az életükhöz és az otthonukba. Hiszen ezek cigányok, és ki akarna egy cigánynak segíteni? A fiatalasszony végül kis hóval dörzsölte meg a fiú arcát, aki ettől magához tért, még föl is állt reszkető lábaira. A nő betámogatta a vasúti váróba, és a pénztárnál segítséget kért. Kapott is, már hogyne. Persze. Valaki hívta a rendőrséget, s kis idő múlva megjelent két egyenruhás rendőr, odaálltak elé terpesztett lábakkal, és megkérdezték, mit is akar valójában. De kiderült, hogy a rendőrök végül is kedvesek voltak. Látták, hogy Fardi arca fel van dagadva, és rosszul van, úgyhogy betették őket a rendőrautóba, és idehozták a fogorvosi rendelőbe, csak az volt a baj, hogy közben a nő elvesztette az útitáskáját, így aztán nem maradt semmijük, csak a ruhájuk, ami rajtuk volt, meg a vonatjegyük Stockholmig, meg egy ötkoronás, amit a fiatalasszony a cipőjébe rejtett. – Nem – mondta Olof. – Nincsenek bejelentve. Várjanak. Az asszisztens bólintott a háta mögött. Gerdnek hívták, nemrég vették föl, Miriam csak egyszer találkozott vele, de nem szerette. Most sem szerette meg. Alamuszi nő volt. Nem lehet másképp mondani. Szörnyen alamuszi.

– De nagyon rosszul van! – Ne törődj vele! – mondta Olof. – Majd ellátom, ha végeztem Bergqvist asszonnyal. Előbb nem. Miriamban fehér tűz lángolt föl. Malika tüze… szinte látta. – Csak azért, mert cigány. Ha egy másik kisfiú volna, előre vennéd. – Ostobaság – mondta Olof, és az asszisztenshez fordult. – Legyen szíves megkérni Bergquistnét, fáradjon be. Miriam szeme összeszűkült: – Hogy nem szégyelled magad! Olof összefonta a karját, és szinte derűsen mondta: – Miket mondasz… Hiszen mondtam, hogy ellátom. Még ha kétlem is, hogy ki tudnák fizetni… – Kifizetni? Csak erre gondolsz? A fizetésre? – Nyilván. Hiszen nekem kell kifizetnem a feleségem nyestbundáját. Meg a fiam szép új düftinkabátját. Azt nem fizeti más. Miriamnak torkán akadt a szó: – Hogy te… Most felhívom Hannát! Erre számíthatsz! Most megyek, és felhívom Hannát! Olof derült arckifejezése kicsit megremegett: – Hívjad. Te kis pletykafészek. Aztán felnevetett, megfordult, és üdvözölte Bergquistnét. Miriam reszkető kézzel emelte föl a kagylót, és kért egy hívást Jönköpingbe. Thomas az ajtóban állt Olof irodájában, és a falnak támaszkodott. Nem, nem támaszkodott, hanem a falhoz lapult, és mindent megtett, hogy uralkodjon az arcán. Nem nagyon sikerült, látszott rajta a félelem. Malika, illetve nem, Miriam leült Olof irodai székébe, és szabad kezével gyorsan kigombolta a bundáját. Végre meghallotta Hanna hangját: – Mi újság, kedvesem? Miriamnak nagy lélegzetet kellett vennie, mielőtt el tudta magyarázni. Hanna megértően hümmögött a vonal másik végén. Persze, megérti, hogy Miriam fel volt háborodva, nyilván, de ha csak egy páciens van a kis cigány fiú előtt, akkor azért nem a világ, ha fél órát várnia kell. Olof biztosan megtesz minden tőle telhetőt. – De mi lesz velük utána? – mondta Miriam. – A mamán csak egy kis nyári kabátka van, a fiún meg egy vékony anorák. Az is elég

viseltes. Rettenetesen hideg van, megfagynak, ha ma is sátorban kell aludniuk. Szerinted be lehet őket szállásolni a szállodába? Hanna kuncogott: – Hát, azt nem hiszem. Nem azért, mert cigányok. És ki fizetné azt ki, egyébként? – De a fiú olyan rosszul van! Tényleg betegnek néz ki… Hanna elkomolyodott: – Értem, hogy nyugtalankodsz. Tényleg. És ez a becsületedre válik… Miriamnak elállt a lélegzete. Hogy az ő nyugtalansága a becsületére válik? Hanna megőrült? – A nyugtalanságomnak semmi köze az egészhez – mondta határozottan. – Arról van szó, hogy egy fiú halálra fog fagyni… Szinte látta, ahogy Hanna megvonja a vállát. – Akkor helyezd el őket a pincében. Ott meleg van. Malika tüze lassan kihűlt, most már teljesen Miriam volt újra. – A pincében? Itt? Olof rendelője alatt? – Igen. – Évek óta nem voltam lent. – Nem, de ott biztosan rend van. Olofnak ott van egy gondnoka, aki néha odamegy, ellenőrzi a kazánt meg mindent. Ott van víz is, a régi fürdőszobában. Meg vécé. Úgyhogy az jó lesz. – De gondolod, hogy Olof… Hanna megint kuncog egyet: – Mondd meg neki. Egyszer végre, kivételesen. A fiú alig tudott járni, amikor a kezelésnek vége lett, a térdei rogyadoztak alatta, amikor kiszállt a fogorvosi székből. Anyja az utolsó pillanatban kapott utána. Miriam haragos pillantást vetett Olofra – Na, mit mondtam? Most látod, nem? –, az anya meg egy elfojtott nyögést hallatott, valamit a szó és a sírás között. Miriam odament, és átölelte: – Így, ni. Ülj le vele kint a váróban egy kicsit. Mindjárt jövök. Az anya súgott valamit cigányul a fiú fülébe, és óvatosan kezdte kivezetni. Miriam némán állt, amíg átléptek a küszöbön, azután becsukta az ajtót mögöttük, nagy lélegzetet vett, és úgy döntött,

egyenesen rátér a dologra: – Hanna azt mondta, ma éjjel itt aludhatnának a pincében. Olof felvonta a szemöldökét: – A pincében? Itt? – Igen. Odakint mínusz harminc van. Ha most sátorban vagy lakókocsiban aludnának, halálra fagynának. És a szállodában nyilván nem kapnának helyet. – De hát mindenünket ellopják. Hiszen cigányok. Gerd beleegyezően bólintott a háttérben, Miriam bensejében pedig újra felforrt Malika haragja, de Miriam nem engedte, hogy kitörjön. Hangja nyugodt, de nagyon határozott volt. – Ha akarod, bezárhatod a pince lakás felőli ajtaját, így csak a kinti lépcsőt használhatják. – De hát nincsenek ágyak… – Azt hagyd rám. Egyébként azt hiszem, nincsenek nagyon elkényeztetve. Olof egy kis sóhajjal feladta: – Jó, jó. A kiskölyökre úgyis rá kell néznem még holnap. Jókora nagy tályog volt, és ilyenkor van esély a szepszisre… – Mire? – Vérmérgezésre. De azért az ritka. – Akkor aludjanak a pincében. Nem kérdés. Még mielőtt Miriam kiment volna a várószobába, Thomast hazaküldték, hogy hozzon egy kis ennivalót meg ágyneműt. Az asszony ugyanott ült, ahol az előbb, a fiú azonban feküdt. Az arca világosszürke. – Vérzik – mondta az asszony fakó hangon. – Igen, de ez normális. A fogorvos kihúzott egy fogat. – De nagyon vérzik… – Hamarosan kap egy újabb kezelést. De előbb mondd meg, hogy hívnak. Én Miriam vagyok. A fiatalasszony nem eresztette el a fiút a szemével, óvatosan rátette a kezét az arcára, és nagyon halkan azt mondta: – Ő Fardi. Én meg Anusa vagyok. Anusa. Miriam gyomra egész este remegett a névtől, miközben a fekvőhelyeket rendezte a pincében. Nyilvánvaló, hogy ez a nő nem

véletlenül Anusa. Egy elveszett nép hírvivője, a halottak küldönce, egy mementó mindarról, amit Miriam megnyert, és arról, amit elveszített. De nem, persze mégsem így volt. Kényszerítette magát, hogy emlékezzen: ez az Anusa, a Másik Anusa egy egyszerű cigány asszony, aki bajba jutott. – Minden rendbe jön – mondta Miriam, miközben megpróbált felfújni egy gumimatracot. A Másik Miriam szemében dac villant. – Igen, azt hiszed? Én nem hiszem. Egyet biztosan tudok: hogy soha nem jön rendbe semmi. Már ha az ember cigány. Miriam aznap éjjel nem tudott aludni; ébren bámult bele a sötétbe, két kézzel kapaszkodott a takaróba, mintha attól félne, hogy valaki letépi róla. Olof kicsit horkolt mellette; egész este azon mulatott, hogy Miriam először jött ki a sodrából tizennégy év óta, amióta csak Olof otthonában él, és ez tetszett neki. Miriam nem volt ennyire elragadtatva. Félt. Malika dühe megijesztette, mert repedéseket ütött a falán, és ezeken a repedéseken keresztül ott sejtette Didi szétolvadó arcát, az Igazi Anusa hangját (Nem, mondta újra és újra, Nem!), apja vad tekintetét, amikor a Kripo leseperte a szerszámait a földre, és a fekete, égett ujjakat ott az auschwitzi tábor szögesdrót kerítésén. Hiszen ő ugyanannyira cigány, mint a Másik Anusa, és ha lelepleződik, ugyanolyan nyomorult lesz az élete, mint a Másik Anusának és a fiának. A takarót, ami alatt fekszik, letépik róla. A szép hálóing eltűnik. Elveszik tőle a nyestbundát és a bundabélésű csizmát. A szép gyöngysor odalesz. Olof mosolya ki fog hunyni, a keze sosem fog többé mohón Miriam után nyúlni, Hanna egy lépéssel hátralép, és undorral szorítja össze a száját, Thomast pedig, az ő fiacskáját, aki állandóságot, értelmet és tartalmat adott Miriam életének, elveszik tőle örökre. A rendőrök szétvetett lábbal odaállnak elé, és ordítva kérdezik, hogy mégis mit művel itt, azután kikergetik, újra az utcára kerül, mert ebben az országban, a világ leggazdagabb, legbékésebb és leghumánusabb országában cigányok nem telepedhetnek le. Ezt nem élné túl. Auschwitzot és Ravensbrücköt túlélte, de ha az igazságra fény derül, azt nem élné túl. Óvatosan félrehajtotta a takaróját, és felült; meztelen lábával megkereste a papucsát, utána

bebújt a köntösébe, és kiment a nappaliba. Leült a kék fotelbe, és kinézett a nässjői sötétségbe. Így. Most akkor ki kell gondolnia egy stratégiát. Amikor eljött a reggel, Miriam arca már csupa mosoly volt. Gondoskodott róla, hogy Olof kenyere aranybarnára piruljon, Thomas kakaójára kiskanálnyi tejszínhabot tett, aztán máris készen állt az előszobában Olof kabátjával, megkötötte a sálját, adott egy puszit az arcára, és könnyed hangon megkérdezte, jó lesz-e töltött káposzta vacsorára. Tudta persze, hogy jó lesz; a töltött káposzta Olof szerint a legjobb dolog a világon. Thomas is kapott egy puszit az arcára, de az új kabátját egyedül kellett fölvennie, meg a sálját is ő kötötte meg. Ez neki nagyon is megfelelt, boldogan elmosolyodott, becsapta maga mögött az ajtót, integetett, és nekiindult. Miriam tízig számolt, aztán lesietett a pincébe, odaszaladt a „mókusszekrényhez”, a tartalékhoz a pince végében, amit Olof olyan gyakran megmosolygott. Miriam egy igazi mókus, szokta volt mondani, mert mindent begyűjtött, olyasmit is, amit egész biztosan soha senki nem igényelt. És igen, ott volt az összes ruha, amit Thomas kinőtt. A meleg télikabátok, kockás ingek gondosan kimosva és kivasalva, a meleg flanelnadrágok, az otthon kötött pulóverek és vastag zoknik, a kesztyűk és a sapkák. Fardinak két váltásra lesz szüksége. Legalább kettőre. Miriam szaporán előszedte a megfelelő méretű ruhadarabokat, összehajtogatta és egy kupacba rakta őket. Utána leguggolt, és kutatni kezdett Thomas régi csizmái között. Na nézd csak, és ott voltak, leghátul! Kiválasztott egy 37-eset és egy 38-asat, mert úgy látta, a fiúnak korához képest jó nagy lába volt… Egyébként nem gond. Bármikor kicserélheti, ha nem jó Fardira, itt aztán mindenféle méretben volt cipő, egészen 42-esig, amit Thomas tizenhárom éves korában kinőtt. Most akkor a Másik Anusának kellett ruhát találni, meleg, de csinos ruhákat. Nagyon fontos volt, hogy csinosan nézzen ki, csakhogy sokkal alacsonyabb volt Miriamnál, ami bonyolította kicsit a dolgot. Szoknya és blúz kell. Meg talán egy rövid kabátka vagy pulóver. És nézd csak, ott lógott a régi skót kockás kilt, amit nem hozott fel az ősszel. Vajon föl lehet hajtani? Nem, egyszerűbb lenne inkább leereszteni, de magával viszi, hogy lássa, mit kell vele csinálni. Meg a sötétkék kötött

kiskabátot, ami kicsit viseltes volt a könyökénél. No meg, tényleg, a fehér hímzett blúzt, amit tíz évvel ezelőtt vett. És persze egy kabátot. A világoskék, bársonygalléros télikabátot. Az jó meleg. Persze nem olyan meleg, mint Miriam bundája, de mindenesetre sokkal melegebb, mint a Másik Anusa vékony nyári kabátkája. A karórájára pillantott. Fél tíz se volt. Még elér a fiúhoz és a mamájához, mielőtt a bankok kinyitnak. – De miért? – kérdezte a Másik Anusa, amikor Miriam kipakolta a ruhákat a táskából. Miriam kiegyenesedett, és magától értetődő természetességgel mondta: – Miért? Hát hogy meg ne fagyjatok. – Nem csak… – mondta a Másik Anusa. – Te akarsz valamit. Mit? – Nem – rázta a fejét Miriam. – Csak azt akarom, hogy ne fagyjatok meg. Hogy van ma a pince… Fardi? A Másik Anusa odapillantott a fiára. Ott feküdt egy gumimatracon, álláig felhúzott takaróval. – Már nem vérzik. – Lelohadt az arca? – Kicsit. – De a férjem még nem nézte meg? A Másik Anusa megrázta a fejét, de nem vette le a szemét Miriamról. – Nem. Fel akartam menni hozzá, de nem lehetett. Az ajtó be volt zárva. Miriam zavartan nézett máshová. – Az mindig zárva van. – Tegnap nem volt zárva. Amikor ide lejöttünk. Akkor nyitva volt. Miriam ránézett, és kicsit elmosolyodott. Tudta, hogy elég jól hazudik, és még jobban akart tudni. Mert életben akart maradni. Nem akarta, hogy kidobják az utcára. – Én zártam be tegnap. A Másik Anusa rázta a fejét, de nem vitatkozott. Az arca elkomolyodott. – Mi nem lopunk. Se Fardi, se én. Nem vagyunk tolvajok. Miriam rápillantott, és ő is elkomolyodott: – Tudom. Nem vagytok tolvajok. A Másik Anusa szeme összeszűkült:

– Szóval nem fogod azt állítani, hogy loptuk ezeket a ruhákat? Ugye, nem jelentesz föl a rendőrségen? – Nem. Nem ez a szándékom. Mi az ördögért tenném? – sóhajtott Miriam. A Másik Anusa félig elfordult, és motyogott valamit cigányul, elég hangosan ahhoz, hogy Miriam is hallja. Mert a gádzsók így csinálják! – Bocsánat – Miriam maga is észrevette, hogy a hangja szokatlanul csengett –, mit mondtál? – Semmit. Egyáltalán semmit – mondta a Másik Anusa. Fardi még mindig kicsit bizonytalan volt, amikor Miriam másnap visszajött, de az arca már nem volt földagadva. Olof megnézte, és azt mondta, úgy tűnik, jól gyógyul. – Adott nekünk fogkeféket – mondta a Másik Anusa, amikor Miriam eljött a felhajtott kabáttal. – És az én szájamba is belenézett. Szerintem azt hitte, hogy soha az életben nem mostunk fogat. Miriam mosolyogva vállat vont: – Tudod, milyenek a fogorvosok… – Nem, nem tudom. Mi van a fogorvosokkal? – Sosem hiszik el, hogy bárki is eleget mossa a fogát. – Még rólad se hiszi el? Erre már könnyebb volt hazudni: – Nem bizony. Azt akarja, hogy minden étkezés után mossak fogat, de én csak reggel meg este szoktam. A Másik Anusa bólintott, és felvette a kabátot: – Milyen? – Szép. Jól áll neked. Hoztam egy kézitáskát is. Ha akarod. Elővette a fekete táskát. Kicsit régimódi, de azért bárkinek megfelelne. A Másik Anusa gyanakodva méregette. – Minek? Miriam felsóhajtott: – Mert jó, ha van az embernek kézitáskája. A negyedik napra bekövetkezett az átváltozás. A fiú mosolyogva állt Miriam előtt, igazi télikabátban, fülvédős sapkában, és kicsit túl nagy bakancsban meg rendes meleg zokniban. – Köszönd meg a néninek – mondta a Másik Anusa, és megbökte a fiút. Az sapkáját levéve meghajolt, de nem szólt semmit. A Másik

Anusa felsóhajtott: – Ne haragudj. Miriam a homlokát ráncolta: – Miért kellene haragudnom? A Másik Anusa megint sóhajtott egyet. Egészen csinos volt, ahogyan ott állt a nyitott szürkéskék kabátban és Miriam félig kitaposott régi téli cipőjében. – Hát, hogy nem köszöni meg. Meg kellene köszönnie. Meg nekem is… A fal egy pillanatra leomlott és kiömlött az igazság: – Volt egy barátom, akit Anusának hívtak. Régen. A Másik Anusa kezdte begombolni a kabátot, de most megállt, és Miriamra nézett: – Cigány volt? Miriam nem válaszolt, nem mert válaszolni, csak megrázta a fejét. A Másik Anusa erősen ránézett, és súgva kérdezte: – És te? Rom szan? Romengi szan? A világ egy pillanat alatt megingott, Miriam belső falain kitágultak a repedések, s egy pillanatra elöntötte a vágy – el akarta hagyni ezt az álmot, amiben élt, vissza akart térni saját nyelvéhez és saját életéhez, az igazsághoz és valósághoz, de tudta, hogy lehetetlen, túl súlyos következményekkel járt volna, nem történhetett meg, nem volt szabad megtörténnie, úgyhogy bedugta a kezét a bunda zsebébe, és újra megrázta a fejét. Beletelt egy kis időbe, mire visszanyerte a hangját: – Ne haragudj – mondta szelíden. – Nem értettem, mit mondtál. – Nagyon nagyvonalú voltál azzal a fiúval meg a mamájával – mondja Thomas. Még mindig a karkötőt forgatja, mutatóujjával végigsimít a díszítésén. – Szinte túlzottan nagyvonalú. – Ugyan… – Miriam becsukja a szemét, és hátradől a fonott karosszékben. Egy madár csicsereg előtte az almafa lombjai között. – Túlzottan nagyvonalú? Ez nézőpont kérdése. – Nem. Pénzt is adtál nekik, igaz? Nem csak ruhákat meg egy utazótáskát. Miriam kinyitja a szemét, és ferde pillantást vet Thomasra. De Thomas arca árnyékban van.

– Nagyon hideg tél volt. És Anusának csak öt koronája volt. Hát persze hogy adtam nekik egy kis aprót. – Aprót? Négyszáz koronát adtál… az sok pénz volt akkoriban. Miriam felül a karosszékben, és Thomasra bámul: – Honnan tudod? Thomas kis görbe mosollyal válaszol: – Megnéztem a tárcádat, persze. Láttam a banki bizonylatot, de pénz nem volt mellette… Úgyhogy ebből levontam a következtetést. Mivel nem vettél semmit, és azt sem említetted, hogy megloptak volna. Miriam leveszi a lábát a lábtartóról, Thomas felé fordul, és úgy néz rá, mint aki először látja. – Mit mondasz? Fogtad magad, és megnézted a tárcámat? Thomas komolyan bólint: – Igen, megnéztem. Meg a táskádat is. Meg az íróasztalfiókjaidat is. És kutattam a ruháid közt. Végignéztem a zsebeidet. Mert tényleg kíváncsi voltam. Nem értettem, miért reagáltál olyan hevesen a pincefiú meg a mamája esetére. Tudni akartam, ki vagy. Tulajdonképpen. Miriam lassan csóválja a fejét: – De hát tudtad, ki vagyok! Én voltam a mamád. Thomas megismétli a mozdulatot, és rázza a fejét: – Nem. Nem csak a mamám voltál. Sok titkot hordozó ember voltál. Túl sok titkot. Látszott az arcodon. Még most is látszik. Miriam sebtében végigsimít az arcán, aztán rájön, hogy mit csinált, és leejti a kezét. – Még mindig belenézel a tárcámba? – mondja kis mosollyal, és igyekszik ironikusnak hangzani, de Thomas nem mosolyog vissza. Nagyon is komolynak látszik. – Nem. Az érettségi óta sose néztem meg a tárcádat. De mindig gondolkodtam, hogy vajon… Csend támad köztük, nagy csend, mintha az egész város visszatartaná a lélegzetét. Nem csicsereg madár, nem berreg autó, még Kaiser sem ugat a háttérben. Thomas még egyszer a karkötőre néz, aztán felemeli Miriam jobb kezét, és ráhúzza a karkötőt. Miriam keze a kezében marad.

– Ki az a Didi? – kérdezi végül. Miriam szíve hirtelen erőset dobban, s a hangja már csak egy suttogás. – Te vagy Didi… Thomas a fejét rázza: – Nem. Én nem vagyok Didi. Ki volt ő? Miriam igyekszik megtalálni a hangját: – Honnan tudod… Hol hallottad a nevét? – Te magad mondtad, sokszor. Ha felébreszt valaki, majdnem mindig az ő nevét mondod. Ma is. Miriam már képtelen védekezni. Mélyen Thomas szemébe néz: – Didi az öcsém volt. Auschwitzban halt meg. Thomas átfogja Miriam kezét, de nem szól. – És amikor őt elveszítettem, téged kaptalak meg. Thomas némán bólint, és másik kezét is Miriaméra teszi. Most körbe van fogva. – Olyan kicsi volt… Elhallgat, és lehajtja a fejét, lenéz a világoskék ruhájára, azután újra felnéz. Pislog. Igen, most elkezd Didiről beszélni, kimondja a nevét, de nincs könny a szemében. Már majdnem hetven év telt el, amióta Didi meghalt. Talán itt az ideje, hogy abbahagyja a sírást miatta, ha a sorsa fölötti gyász múlhatatlan is. Thomas ránéz, Miriam keze még mindig ott van a kezei között. – Köszönöm. Most már csak egy kérdésem van. Miriam ránéz. Thomas az ő fia. Szereti. – Jó. Mit szeretnél tudni? Thomas pillantása lesiklik róla, egy pillanatra megáll a Miriam háta mögötti rózsaágyáson. – Ma reggel azt mondtad, hogy te nem vagy Miriam. Ez igaz? Miriam rámosolyog, és kicsit megrázza a fejét: – Nem. Nem pontosan. Úgy mondhatnám, hogy valóban Miriamnak hívnak… Miriamnak is.

Utószó Ennek a regénynek a szereplőit (három kivétellel) a fantázia szülte, de mégis valós eseményekre épít. Így az auschwitzi cigánytábor lakóinak 1944. május 16-i lázadása a Voices of Memory 7: Roma in Auschwitz című kiadványon alapszik. Innen származnak az adatok az 1944. augusztus 2-áról 3-ára virradó, úgynevezett cigányéjszakáról, amikor majdnem háromezer cigányt gázosítottak és égettek el. Ugyanez az írás tartalmaz fontos információt a Nomáról és azokról a kísérletekről, amelyeket Josef Mengele végzett cigány gyerekeken. Az alatt a két és fél év alatt, amíg ezt a könyvet írtam, Hans Caldaras volt a legfontosabb forrásom. Az ő megértő türelme, nagyvonalú támogatása és a rengeteg kérdésemre adott kedves válasza nélkül nem tudtam és nem is mertem volna ezzel a témával foglalkozni. Hálás köszönettel tartozom neki. Ugyanez vonatkozik Irene Herz-Weitzbergre is, akit Brüsszelben kerestem föl, ahol hosszú évek óta lakik. Ő egyike volt azoknak a menekülteknek, akik az anebyi karanténban tartózkodtak annak idején. Páratlan bátorsága és kitartása bámulatra méltó, mint ahogyan az is, hogy csaknem hetven évvel azután, hogy elhagyta Svédországot, még mindig kitűnően beszél svédül. Ő mesélt Bernhard Pettersson tortadélutánjáról is, bár elég szabadon értelmeztem mindazt, ami aznap történt. Bernhard Pettersson tehát egyike a valós szereplőknek. Sajnos ugyanez vonatkozik Josef Mengelére és Binzre, a ravensbrücki őrre. Ám az sem véletlen, hogy Miriam mostohafiát Thomas Adolfssonnak hívják. Őt szándékosan neveztem el így, a húgom elhalt fia után. Ám a valós és a fiktív Thomas semmi másban, csupán a nevében azonos.

Tartalom 1. Senki földje 2. A halál után, az élet előtt 3. Ahol fű és búza nő 4. Táborélet 5. Városi park a paradicsomban 6. A kísértetvonat 7. A pincébe bújtatott fiú Utószó