Most már eszkimó vagy! 9632803833 [PDF]

Zitiervorschau

DUNCAN PRYDE

Most már eszkimó vagy!

GONDOLAT – BUDAPEST 1976

„VILÁGJÁRÓK” 107

A mű eredeti címe Duncan Pryde: Nunaga. Ten Years of Eskimo Life Mac Gibbon & Kee, London 1972 Fordította FÉLIX PÁL A fordítást az eredetivel egybevetette SZUHAY-HAVAS ERVIN

ISBN 963 280 383 3 © Duncan Pryde, 1971 © Hungarian translation Félix Pál, 1976

Északon a téli szél vár… Húsz perccel azután, hogy észak felé repülve elhagytuk a Strangersfolyó torkolatát meg a fehér emberek által Churchillnek nevezett sivár települést, gépünk elszállt az utolsó satnya fák fölött, s már a Barren Grounds, a Meddő Sík terült el alattunk. Szél szántotta tavak és kopár földek mozaikja suhant el alattunk, melynek a mintája annyira összemosódott, hogy nemigen tudtuk megkülönböztetni, vajon szigetecskével behintett hatalmas tó fölött repülünk-e, vagy számtalan tóval tarkázott óriási földterületet látunk magunk alatt. Ezen az őszi délutánon, noha sütött a nap, ködfátyol fedte a földeket. Az égbolt derült, kék volt, csak a szemhatárnál húzódott egy keskeny felhőcsík. Gépünket játékszerként dobálta a szél. Hűvös volt, de mivel a motorhő felmelegítette a pilótafülkét, nem volt túlságosan zord a hőmérséklet. Lerúgtam gumisarumat, és a lábaim körül áramló meleg levegőben boldogan mozgattam meggémberedett lábujjaimat. A pilóta felpillantott az ölében szétterített térképről és rám nézett. – Fázik? – Most már nem vészes – igyekeztem túlharsogni a gépzúgást. Vigyorgott. – Eltart egy ideig, amíg az öreg Anson fölmelegszik. Ezeket nem luxusutazásra tervezték… De ha azt hiszi, hogy most hideg van, mit szól majd akkor, ha beköszönt a tél!? Megreccsent a rádió, a pilóta előrenyúlt, egy gombbal babrált, azután beszélni kezdett a mikrofonba. A hajtómű egyenletes dübörgése elnyomta a hangját. Az alattunk suhanó tájat figyeltem. Itt húzódott a Meddő Sík – a sarkköri övezetnek az erdőhatártól északra eső zónája. A vidék még ezen a késő nyári napon is kopárnak és vigasztalanul sivárnak tűnt: foltos barna síkság az élet legcsekélyebb jele nélkül. Az üresség óriási panorámája tárult szemem elé; annyira rideg és elhagyatott világ, hogy már ez is valami sajátos szépséget kölcsönzött neki. Zord vidék, ahol télen a hóviharok szaggatják a földet, nyáron meg a moszkitók a könyörtelen urak.

1958-ban – legalábbis a fehér emberek tudomása szerint – jórészt úttalan volt az egész hatalmas terület. Bennszülött lakosságát nomád eszkimók alkották, akik még alig léptek ki a kőkorszak világából. Akadt néhány fehér, aki behatolt e vidék belsejébe: felfedezők, kereskedők, misszionáriusok, akik elhozták az Igét egy pogány népnek, vagy a Királyi Kanadai Lovas Rendőrség tagjai s néhány szétszórtan élő prémvadász. Az elmúlt esztendőkben ébredt rá a kanadai kormány a sarkvidék jelentőségére, s az úttörők nyomán eljött ide néhány kormányhivatalnok is. A rádió reccsenése elvonta figyelmemet a puszta vidékről. Most már kellemes meleg volt a gépben. Lazítottam biztonsági övemen, és lehúztam anorákom cipzárát. A pilóta ismét előredőlt, és kikapcsolta a rádiót. Hátralökte a fülhallgatót, ujjával végigszántott egyenes szálú szőke haján. – Ez volt a Baker-tó – közölte. – Azt mondják, zavartalanok a látási viszonyok, de a széllökések harmincötre fokozódnak. Az ellenszél kissé lassít bennünket, de azért négy óra tájban ott leszünk… Ha a Bay alkalmazottja, gondolom, az öreg Sandy Lunannél, a telepvezetőnél fog megszállni. Legalább száz éve vezeti a Baker-tavi kereskedelmi állomást. Jó fej az öreg… Persze, eltart egy ideig, amíg megszokja az ember. Állítólag hajszálpontosan vezeti az üzletet. Fészkelődtem az ülésen, magam elé meredtem, és azon tűnődtem, milyen is lehet az öreg Lunan, hogyan jövünk majd ki egymással. Már három éve kereskedtem a Hudson's Bay Company számára, s ezalatt sok telepvezetővel akadt dolgom, megszoktam a bogaraikat; a Társaság kialakult gyakorlata szerint ugyanis a fiatal prémkereskedőket sűrűn helyezték át egyik helyről a másikra. A tanulókereskedő nemigen töltött el hat-hét hónapnál hosszabb időt egy-egy kereskedelmi állomáson, máris küldték tovább. Jól átgondolt gyakorlat volt ez, hiszen így a tanuló a kereskedelmi tevékenység legkülönbözőbb területeiről szerezhetett ismereteket. Meglehet, az egyik telepvezetőnek nagy a tapasztalata a prémek osztályozásában és felvásárlásában, ami a Társaság legfőbb tevékenységi köre odafent Északon; a másiknak jó a kapcsolata a bennszülött lakossággal; akad olyan is, aki híres arról, milyen pontosan vezeti a könyvelést, így a prémkereskedelem valamennyi ágának megvannak a legkiválóbb szakértői. A Társaság elvárja, hogy minden telepvezető átadja ismereteit és szaktudását a

tanulónak, akinek önálló telepvezetőként már elegendő tapasztalattal kell rendelkeznie ahhoz, hogy távol a központtól megfelelően elláthassa feladatát. A Társaság azt is reálisan fölmérte, hogy ha két ember túlságosan sok időt tölt el együtt valami isten háta mögötti kereskedelmi állomáson, az gyakran torzsalkodáshoz vezet. A szél erősen dobálta a gépet, de én alig vettem észre, mert a vadonban eltöltött három éven járt az eszem. Három jó, gyümölcsöző tanulóév volt. Három év telt el azóta, hogy 1955-ben, még odahaza Skóciában, egy hirdetésre tévedt a szemem a Sunday Postban. „Távol északra keresünk prémkereskedőket… nőtlen, ambiciózus, önálló fiatalemberek jelentkezését várjuk… Kanada távoli északi vidékére… Vállalniuk kell a magányos életet… meg kell tanulniuk a helyi lakosság nyelvét… kitanulniuk a prémkereskedelmet… Fizetés: 135 dollár havonta.” Jól emlékszem még, hogyan siettem végig a glasgow-i Sauchiehall Streeten az első megbeszélésre. A tárgyalás előtt még életemben nem hallottam a Hudson's Bay Companyról; a prémkereskedőkről pedig csak a filmekből élt bennem valami halvány elképzelés: düledező rönkházakban, tanyáznak egy sánckarók övezte erőd közelében, amelyet szüntelenül kóbor indiánok ostromolnak. De akár a tények, akár a képzeletem sarkallt, mindez együttvéve elegendő vonzerőnek bizonyult egy tizennyolc éves fiú számára. Skócia különböző vidékein, árvaházakban nőttem fel, és már tizenöt éves koromban beálltam kereskedelmi tengerésznek. Három évvel később megsérült a bal szemem, és kénytelen voltam otthagyni ezt a pályát. Egy Singer varrógépgyárban dolgoztam, s már torkig voltam a munkámmal, amikor megpillantottam a Hudson's Bay hirdetését. A cégnél töltött első három évben prémkereskedéssel foglalkoztam Manitoba és Ontario északi vidékein a cree meg az ojibway indiánok között. De ezt az életet túlságosan elpuhultnak és civilizáltnak ítéltem. Ki is léptem a cégtől. Egy nyáron át a St. Joe-tónál, a Pickle-tó szomszédságában, kereskedelmi halászattal foglalkoztam, majd ismét munkát vállaltam a cégnél azzal a feltétellel, hogy áthelyeznek a sarkvidékre. Gondolataimat ismét a pilóta hangja szakította félbe.

– Az ott a Cukorsüveg-domb – mutatott egy éles körvonalú, lapos tetejű dombra, amely előttünk emelkedett. – Onnan már látszik a telep! Körülbelül öt perc múlva leszállunk. A mögöttünk messze elmaradó síkságot itt már dimbes-dombos vidék váltotta fel. Gépünk apró halmok és széles völgyekben megcsillanó kisebb-nagyobb tavak fölött húzott el. Ha néhány fát is láttam volna, akár a skót síkságot képzelem el magunk alatt. Meglepett a vidék változatossága. Mindazok a képek, amelyeket eddig a sarkvidékről láttam, többnyire prémbe burkolt alakokat és kutyafogatokat ábrázoltak a hó- és jégsíkság kellős közepén, a háttérben a látóhatár nyílegyenes vonalával. Most már világossá vált előttem, hogy a sarkvidékről táplált elképzeléseim semmivel sem megbízhatóbbak, mint amilyen képet a bozótlakó indiánokról, alkottam magamban. Amint elrepültünk a Cukorsüveg fölött, elkezdett szemerkélni az eső, s a pilótafülke ablakán lecsurgó víz pillanatokon belül elhomályosította a kilátást. Egyszeriben szürke színt öltött az ég; a széllökések játékszerként dobálták a meg-megremegő gépet. Most repültünk el a Baker-tó haragos hullámai fölött. Az egész tó örvénylett; ameddig csak az oldalsó ablakból elláttam kelet felé, mindenütt tömör bukóhullámok robogtak a felszínén, s nekivágódtak a széloldali partnak. Partközeiben a víz iszapbarna színt öltött, a nyílt vízen viszont haragos szürkésfekete volt, amit csak taraj sapkák és hosszú tajtéklobogók törtek meg. Az esőfüggönyön át számos, szinte tajtékba vesző sziget és zátony villant fel s tűnt el nyomtalanul mögöttünk. Ez a látvány lélegzetelállítóan komor és zord hangulatot keltett. Teljesen váratlanul ért, amikor a repülőgép alatt egyszerre csak feltűnt a telep. Háromszáz láb magasságban száguldottunk feléje, s meglepetésemben éppen csak egy pillantást vethettem valami hosszú és lapos épületre, amikor a gép bal felé dőlt. Nyújtogattam a nyakamat a pilóta mögött, és most már megláttam az egész telepet: a tó partján elszórt húsz-egynéhány házat és az esőtől csillogó sáros utat. A házak fölötti domboldalon sátorsort csapdosott a szél. A sátrak előtt kis embercsoportok integettek a fejük felett elhúzó gépnek. Eszkimók!

Rövidesen takaros épületcsoport fölött repültünk el, amelyet a Hudson's Bay Company jól ismert fehér-piros színeire festettek. Megkezdtük a leszállást. Két és fél órával később még mindig dühöngött a vihar, de most már nem törődtem vele. Túl voltunk a vacsorán. A konyhából beszűrődött a tányérok csörömpölése, s ez összekeveredett az eső dobolásával, a ház roppanásaival. Minél erősebben tombolt odakint a vihar, annál melegebbnek, meghittebbnek éreztem a nappalit. A nehéz karibupörkölttől elernyedten, jólesően nyújtózkodtam, hátamat nekifeszítettem a kárpitozott dívány hátának, s csak arra ügyeltem, hogy ne csapjak túl nagy lármát. Jobbomon, egy karosszékben csendesen szundikált Sandy Lunan; lábát fölrakta egy párnára. Gondolom, már hatvan felé járhatott, de jól tartotta magát. Álmában is jó erőben levő embernek látszott. Azt vártam, hogy egy szélcserzett bőrű férfit találok itt, akinek arca a szabadban eltöltött életet tükrözi – de ennek a férfinak az arcába nem véste be nyomát az idő. Nem volt barázdált, bőre olyan simán feszült, mint egy kisgyereké. A repülőgép mellett találkoztunk; anorákban, bőrsisakban várt; most azonban a Harrisben vásárolt tweedkabát, szürke flanellnadrág volt rajta, és inkább jómódú vidéki angol gazdálkodónak látszott, semmint veterán sarkvidéki kereskedőnek. A vidéki gazdálkodó látszatát még fokozta a lábánál heverő és álmában szuszogó vörös szőrű kutya. Figyelmesen nézegettem, miközben az óra elütötte a hetet. Sandy megmoccant, és kinyitotta a szemét. Fölült, dörzsölni kezdte az arcát. – Hát öregem… Jót tesz az embernek, ha bóbiskol egyet vacsora után. – Felütötte fejét, egy pillanatig a szélzúgásra fülelt. – Reméljük, jövő héten, amikor befut a hajó, nem ilyen időt kapunk. – Arra gondol, amikor a teherhajó hozza az árut? – Erről van szó – válaszolta. – Holnapután kell befutnia Chesterfield Inletbe, tehát valamikor a jövő héten kell ideérkeznie. Ezért jött össze annyi eszkimó a telepen. Mindig hajóérkezésre jönnek be, de amikor a hajó fölszedi a horgonyt, nem sokáig lebzselnek itt tovább. Adnak, vesznek, ellátják magukat egész őszre, azután nekivágnak a vadászterületüknek, fölállítják a csapdákat, s a legtöbbjüket nem is látjuk egészen karácsonyig. Fölállt, nyújtózott és odalépett a hősugárzóhoz.

– Akad közöttük, aki a fagy beállta után újra megjelenik a telepen, hogy eladja szarvasbőreit. Persze, csak ha sikeres volt az őszi vadászat. Ha a karibuk nem vándorolnak el, jó néhány bőrre számíthatunk az idén. Itt ugyanis a karibuk birodalmának kellős közepén vagyunk. Ezért is hívják az itt élő eszkimókat karibu eszkimóknak. A karibu! Az eszkimók egyébre sem gondolnak. Ez az egyetlen táplálékuk – a hús. Csakis húst esznek, semmi zöldséget, legföljebb egykét szárított hagymakonzervet visznek a boltból… A tavakban hemzseg a pisztráng meg a fehér húsú hal, de az eszkimók nem eszik, csak ha már az éhhalál fenyegeti őket, de ne gondold, hogy az ilyesmi ritkaság ezen a vidéken. Kételkedve néztem rá. – De hát miért, ha ilyen rengeteg errefelé a karibu meg a hal? Nem értenek a halászathoz? – Dehogyisnem! – válaszolta Sandy. – De mire kifogynak minden más kajából, addigra nyolc láb mélységben befagynak a tavak, és gépek nélkül szinte lehetetlen a hálót leengedni. Egyszer volt itt a telepen egy hidraulikus berendezésünk. Be is mutattuk az eszkimóknak, hogyan kell azzal a hálót kifeszíteni a jég alatt, de nem vették a fáradságot, hogy maguk is kipróbálják. Minek vesződjünk a halászattal, ha itt a karibu – ez a filozófiájuk. Vannak évek, amikor a karibu-vándorlás útja elkerüli a Baker-tavat. Ilyenkor az eszkimókra bizony keserves tél vár. A karibu akkor sem tűnik el, csak éppen lőtávolon kívül marad. Ha a csorda vándorlásának útja húsz mérföldön belül esik egy tábortól és az eszkimó nem indul vadászatra, akkor ugyanannyira megy vele, mintha a karibu egymillió mérföld távolságban vándorolna. Halászattal csak azok foglalkoznak komolyan, akik itt élnek a telepen. Naigo, a postásunk, egész nyáron és őszön hálóval dolgozik, s elég halat fog ahhoz, hogy szinte egész évben ebből táplálhassa a kutyáit. Ilyenformán karibuhúst takaríthat meg a családja számára, nem kell minden húst a kutyáival feletetnie. Egy rendes létszámú kutyacsapat kétnaponként megeszik egy karibut; s akkor még az eszkimók csodálkoznak azon, miért is fogynak ki a húsból. Sandy Lunan becsületes, szókimondó; ember volt, s ezt rokonszenvesnek találtam. De ami még fontosabb egy magamfajta újoncnak, minden tőle telhetőt megtett, hogy otthon érezzem magam. Vannak kereskedők, akik jól megvannak a beosztottaikkal, s a hétköznapok hangulata így kellemesen és barátian alakul. Másokkal

viszont, kiváltképpen az idősebbekkel, akik már megcsontosodtak, nehezebb kijönni. Megesik, hogy a két ember kapcsolata annyira megromlik, hogy az együttélés mindkettőjük számára csak nyomorúság. A hosszú hónapok során a legkisebb hiba, a legártatlanabb megjegyzés is elszabadíthatja az indulatokat. Sandy Lunannek is nyilván voltak megrögzött szokásai, de az a fajta melegszívű és nyílt ember volt, aki körül mindig kedélyes a légkör. Biztos voltam benne, hogy jól megleszünk, amíg együtt dolgozunk a Baker-tavi kereskedelmi állomáson. Amikor másnap reggel az eszkimók megjelentek, Sandy éppen a hivatalos postát bontotta a nappali szoba irodaként használt benyílójában. Jómagam pedig a díványon heverve olvastam. Először csak a tornácról beszűrődő mormolást hallottuk, azután kinyílt a bejárati ajtó, és az előszobából valami furcsa, vidám, idegen habogás hallatszott be Sandy hátralökte a székét és fölállt. Letette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, azután felém pillantott. Mosolyogva mondta: – Gondolom, itt az ideje, hogy kimenjünk és bemutassunk téged az embereknek. Ma nincsen cserebere. Biztos vagyok, csakis azért jöttek el, hogy találkozzanak veled. Valahányszor új ember érkezik, mindig ezt teszik. Végigmentünk az előszobán, és beléptünk az eszkimók szobájába. Zsúfolásig megtöltötték az emberek. A nők és gyermekek nyújtott lábbal ültek, hátukat a körülöttük álló emberek lábának vetették. Az egyik asszony a csecsemőjét szoptatta. A férfiak az asztal melletti lócán szorongtak; mások az asztalról lógatták a lábukat, a többiek a falnak dőltek. Mindenki beszélt, nevetgélt. A szobát nehéz verejtékszag ülte meg. Sandy egy pillanatig mosolyogva nézte őket, azután nyers, de jóindulatú hangján elordította magát. A hangzavar elült, mindenki felénk fordult. Sandy most újra mondott valamit; számomra férjesen érthetetlen torokhangon beszélt, majd hüvelykujjával felém bökött. Mindenki rám nézett és nevetett. Egy öregasszony nagy nehezen föltápászkodott, s ugyanazon a torokhangú nyelven válaszolt Sandynek. Én csak álltam és idiótán, értetlenül vigyorogtam. Amikor az öregasszony befejezte a mondókáját, az emberek már hangosan kacagták. Sandy szélesen vigyorgott. Átölelte vállamat, úgy magyarázott.

– Azt mondtam nekik, hogy ugyanabból az országból származunk, és az egyetlen különbség közöttünk az, hogy te jóval fiatalabb és talán valamivel barátságosabb természetű vagy, mint én. Majd hozzáfűzte: – Erre az öregasszony azt mondta, nem látszol túlságosan barátságtalannak, de nagyon vézna vagy; talán örökbe kellene fogadnia téged, hogy kissé meghizlaljon! Az eszkimók nevetgélve, vihogva tolongtak előre, hogy kezet rázzanak velem. Sandyt és engem majd összepréselt a sokadalom. Az eszkimó kézfogás egészen más, mint a fehér emberé; sokáig ügyetlenkedtem, amíg rájöttem a különbségre. Mindegyik eszkimó megfogta a kezem, majd egészen szemmagasságig emelte, mielőtt elengedte volna. Nem ismerik a férfierőt fitogtató erőteljes szorítást. Nem is rázogatják egymás kezét. A szertartás nem szorítkozott a felnőttekre: miután az anya vagy az apa kezet fogott velem, a gyerekek következtek. Kézfogás közben Sandy mindenkinek elmondta a nevét, de a szokatlan hangokat és szótagokat sehogy sem tudtam megjegyezni. Ügyefogyott kísérletem, hogy megismételjem a neveket, éppen ezért újabb derültséget váltott ki a gyülekezetből. S ekkor már tudtam, hogy jól tettem, amikor a cég sarkköri osztályára kértem áthelyezésemet. A hangzavar és az általános nevetés a közös teázás alatt is folytatódott. Akomalik, az a nő, aki előző este fölszolgálta vacsoránkat, Sandy kérésére behozta a teáskannákat és a tengerész-kétszersültes dobozokat. Később Sandyvel kimentünk a ház elé, és leültünk a parton egy fölfordított kenura. Néhány moszkitó kitartóan zümmögött a fejünk körül, ezért, hogy távol tarthassuk a legpimaszabbakat, magunkra húztuk anorákunk kámzsáját. Arcunkat melegen sütötte a nap, simogatta a könnyű szél. A parttól néhány száz yardra a hömpölygő tengerárban ringott a Társaság kenuja, két eszkimó a víztartályát töltötte fel. Sandy feléjük mutatott. – Nagyon segítőkész emberek. Évek óta itt vagyok, de egyetlen esetre sem emlékszem, hogy bárkitől megtagadták volna a segítséget. Ha valamelyik család kifogy az élelemből, s a másiknak még maradt valamije, a „jobb módú” család mindig a szegényebb segítségére siet. Létfenntartás kölcsönös segítséggel – erről van szó. Majdnem mindenüket megosztják, kivéve azt, amit csapdával fognak el. Tudomásom szerint ez az egyetlen kivétel. Ritkán fordul elő, hogy

egyedül egyenek, legföljebb ha kint vannak vadászni, távol a többiektől; naponta tucatszor is falatoznak, s mindenkit szívesen látnak. Ez problémákat is okoz, amikor segélyt osztunk. Amikor például az egyik család nehéz helyzetbe kerül, élelmiszerfejadagot kap. Erre az egész szomszédságot meghívják, s mielőtt észbe kapnának, már megint elfogyott mindenük az utolsó falatig. Inkább mindenkit megvendégelnek, csakhogy, ne tartsák őket zsugorinak. A bolt belseje hűvös, világítása gyenge volt. Sandy fölgyújtott még egy villanyt, én meg hátradobtam anorákom kámzsáját, hogy jobban szemügyre vegyem azt a helyet, ahol a Baker-tavi állomáson munkaidőm nagy részét fogom tölteni. A Hudson's Bay Company jellegzetes prémkereskedőboltja volt. Nagyon hasonlított azokra, amelyekben a bozótvidéken dolgoztam, s nem sokban különbözött bármely déli vegyeskereskedéstől. Maga a helyiség mindössze húsz négyzetlábnyi lehetett, de a három fala mellett sorakozó polcokon s a végén levő kiugróban jókora halmokban állt az áru. Két fal mentén nagy fapult húzódott, alig két-három lépésre a polcoktól. A mennyezetbe csavarozott kampókról lelógó lábasok és serpenyők zsúfolt jelleget kölcsönöztek az egyébként takaros boltnak. Nem láttam kályhát sehol, s ezt meg is jegyeztem Sandynek, közben meg azon elmélkedtem, hogy milyen is lesz mínusz ötven fokban kereskedni az eszkimókkal. – Ez ne aggasszon – mondta Sandy széles mosollyal. – Hamarosan megszokod. Egy kis edzés után igazi sarkköri embert faragunk belőled. Ide nézz! – Körbemutatott a polcokon. – Liszt, cukor, tea, lőszer, csapdák, mindegyik alapvető fontosságú áru. Eszkimó áruk, kereskedelmi cikkek. Nem azért küldtek minket ide, hogy fehéreket szolgáljunk ki. Ez kereskedelmi állomás, nem pedig szupermarket. Namármost mi értelme lenne fűteni a boltot, amikor az eszkimók csak évente kétszer-háromszor jönnek be kereskedni? Gondolj csak arra, mibe kerülne, ha egész éven át mindennap fűtenénk a helyiséget! – De mégis télen… – Nem olyan veszélyes. Egyszerre csak alig néhány órát leszel itt bent, akkor is szarvasprémen állhatsz, hogy melegen tartsd a lábadat. A kezeddel persze más a helyzet. Ujjatlan kesztyűben nem tudsz írni, ha pedig leveszed, fázik a kezed. De igazán csak akkor fagyoskodsz

idebent, ha leltározunk, vagy az eszkimók eljönnek a karácsonyi kereskedésre. Olyankor akár tíz napig is idebent kell lenned, amíg le nem kötötted az egész szőrmeárut. Az már keserves dolog! A legokosabb, ha körülbelül egy órán át dolgozol, amíg a kezed annyira megdermed, hogy írni sem tudsz. Ilyenkor hazamégy, megteázol, fölmelegedsz egy kicsit. Ennyi idő alatt a nyugtakönyv is fölenged. Tudod, a karbonpapír fenemód gyorsan megfagy a hidegben… A következő hónapokban Sandyről bebizonyosodott, hogy hajszálra az a „figura”, akiről előre megmondták, mit várhatok tőle. Hűséges ragaszkodása a kialakult szokásokhoz és a változatlansághoz, irtózása mindentől, ami szokatlan, sokszor elszórakoztatott. A telepen a vasárnap esték olyanok voltak, mintha egy unalomig vetített régi filmet nézne az ember. Akomalik pontban hat órakor tálalta föl a sültet. Vacsora után Sandy egy-kétszer megveregette a pocakját, ezzel is jelezve, mennyire jóllakott, milyen elégedett, majd fölkelt az asztaltól és letelepedett kedvenc karosszékébe. Nem telt bele öt perc, már hátravetett fejjel, nyitott szájjal horkolt. Tippy nevű kutyája mindig a gazdi széke mellé telepedett, s amint Sandy rázendített a horkolásra, Tippy is követte példáját. Sandy mindig pontosan öt perccel hét előtt ébredt, nyújtózkodott egy keveset, majd előhúzott a mellényzsebéből egy ócska zsebórát. Miután meggyőződött az időről, lenyúlt a halomban álló, felgyülemlett, olvasatlan újságokhoz. Úgy rakta egymásra őket, hogy mindig a legrégibb volt felül; nyilván pislákolt még benne a remény, hogy eljön a nap, amikor fölülről lefelé, elejétől a végéig ér, elolvassa az iszonyú halmot. Megigazgatta szemüvegét, azzal nekilátott, hogy az egész estét olvadással töltse. Csakhogy minden vasárnap, pontban hét órakor kopogtattak az ajtón. Sandy ilyenkor letette a szemüvegét, rövidlátóan rám hunyorgott és megkérdezte: – Miféle zaj volt ez, Duncan fiam? Kopogott valaki? Én pedig, mint egy színpadi végszóra, mindig ezt válaszoltam: – Igen, valaki kopogott az ajtón. Sandy erre egyik kezében a szemüveggel, a másikban egy újsággal a bejárati ajtóhoz ment, kinyitotta és kikémlelt. S kivétel nélkül mindig ott találta Jimmy James kanonokot, az anglikán hittérítőt.

– No nézd csak! Isten hozta, Mr. James, isten hozta! Hogy s mint? Mr. James pedig így válaszolt: – Jó estét kívánok, Mr. Lunan. Véletlenül erre jártam, és gondoltam, beugrom egy percre. – Remek, remek, kerüljön csak beljebb. Sandy Lunan és Jimmy James közel harminc esztendeje ismerték egymást. A telep valamennyi lakosa Sandynek becézte Mr. Lunant és Jimmynek Mr. Jamest, de a két öreg cimbora szigorúan Mr. Jamesnek és Mr. Lunannek szólította egymást – íme, két régi vágású gentleman. Vasárnap Sandy mindig a legjobb tweedkabátját vette fel. Ettől olyan sportember, olyan skót birtokosforma lett. Nyakkendőjét takarosan csomóra kötötte. Ezekre a vasárnapi látogatásokra Jimmy is kiöltözött: fekete lelkészöltöny, fehér körgallér. Hétközben ritkán akadt dolguk egymással, s tudomásom szerint Sandy soha még csak a templom közelében sem járt. Dühödten szidta a római katolikusokat, de nem sokra tartotta az anglikán egyházat sem. Ott ült a két férfi az áporodott szagú, ósdi nappali viktoriánus bútorai között, és a legkülönfélébb dolgokról beszélgettek. Megvitatták a változásokat, amelyek bekövetkezését előre látták. Sohasem hallottam, hogy vitatkoztak volna. Szerintem ennek az lehetett az oka, hogy James kanonok, aki akárcsak Sandy, agglegény volt, örült, hogy hébe-hóba átjöhetett egy potya vacsorára. Akomalik ugyanis kitűnő szakácsnő volt. Rendszerint öt perccel tíz előtt Mr. James idegesen fészkelődni kezdett. Hórihorgas, észak-angliai típus volt. Dörzsölgette a kezét, tördelte vékony csontos ujjait. Jól tudta, hogy Sandy szigorúan ragaszkodik a kandallópárkányon álló öreg óra ütéséhez. Tudta, hogy Sandy még akkor is lefekszik tíz órakor, ha odakint hóförgeteg tombol, vagy megvadult karibucsordák rohannak át a telepen, így azután egy perccel tíz előtt Jimmy felállt. Megesett, hogy Sandy éppen egy történet közepén tartott. Ilyenkor, félbeszakítva mondókáját, megpróbálta marasztalni Jimmyt: – Ugyan már Mr. James, ugyan már, üljön csak le, ne menjen még.. – Nem, Mr. Lunan, szó sem lehet róla – válaszolta Jimmy –, be kell mennem a templomba. Még meg kell írnom valamit. – Esetleg valami más kifogást hozott fel. – Haza kell mennem a missziós telepre. –

Azután rámeredt az öreg órára, várta az ütését, mert tudta, ha tíz órára nincs kint a házból, alighanem kidobják. Alig kezdtem, meg tanoncidőmet, a Baker-tónál, azonnal a mély vízbe dobtak. Rádióértesítést kaptunk a tőlünk kétszáz mérföldre keletre fekvő Chesterfield Inlet-i telepről: az ellátóhajó jóval a kitűzött időpont előtt fut be az állomásra az áruval. Éjjel-nappal dolgoztunk, hogy felkészüljünk a fogadására. Sandy az irodában töltötte a napokat. Íróasztala fölé görnyedve, orra hegyére csúszott szemüveggel dolgozott a pilóta által hozott számtalan fuvarlevélen és szállítási jegyzéken. A bolt mögötti raktárak egyike már dugig megtelt az év közben felvásárolt karibubőrökkel; válogattunk és kötegeltünk, hogy elszállíthassák őket a parti állomásokra. A Baker-tavi kereskedelmi állomás egyik legfőbb feladata az volt, hogy fölvásárolja a környék karibubőreit és elszállíttassa őket azokra a telepekre, ahol nagy szükség volt rájuk. A parti eszkimók ritkán férhettek hozzá azokhoz a hatalmas karibu-csordákhoz, amelyek a Baker-tó körzetén vonultak át, ezért a ruházat- és az ágyneműkészítéshez használt karibubőr ezeken a területeken hiánycikknek számított. Ha nem volt megfelelő karibubőr ruházatuk, a parti eszkimók nagy része nem volt hajlandó kimenni vadászni a kegyetlenül hideg téli hónapokban, s végül segélyen kellett tengődniük. Egyedül a karibuöltözék olyan meleg, amelyben éjjel-nappal a szabad ég alatt lehet tartózkodni. Legelőször méret szerint kellete, szétválogatnunk a sok száz nyúzott bőrt. Téli bőrnek nevezték a télen elejtett állat irháját, akkor a leghosszabb rajta a szőr; nyári bőrnek a meleg nyári napokon elejtett karibu papírvékony irháját nevezték, amely az alsóruha készítésére alkalmas. Legértékesebb az ősszel elejtett állatok irhája, ebből ruhát lehet készíteni; ősszel kezd nőni az állat szőrzete, de a bőr még nem túlságosan súlyos vagy vaskos, ezért kitűnő téli öltözék készül belőle. A kereskedelmi állomás mindenese Naigo volt. Ő látta el a kantint hallal és karibuhússal, télen ő gondozta a kutyákat, s általában mindenféle munkát elvégzett. Középkorú, csontos, beesett arcú eszkimó férfi volt: ha ránézett az ember, az a benyomása támadt, hogy éppen csak túlélte a Sandy által említett valamelyik iszonyú éhínséget. Gyakran mosolygott, ilyenkor kivillantak szuvas fogai. Mindig jókedvű volt, és miközben a bőrökkel dolgozott, csöndesen dúdolgatott

magában. Nem beszélt angolul, mégis könnyen megértettük egymást; kézzel-lábbal gesztikuláltunk, de mozgattuk-forgattuk szemünket, ajkunkat, mindent, a jobb megértés kedvéért. Naigóval ketten osztályoztuk az irhákat. Naigo tanított meg arra, hogy az eszkimók tuktunak nevezik a karibut. Felírtam a szót egy cigarettacsomagra, és eltettem, nehogy elfelejtsem. Ez volt a legfontosabb szó az eszkimó nyelvben! Amikor befejeztük a bőrök osztályozását, tízesével összecsomagoltuk, kötegeltük őket, a csomagokra ráragasztottuk annak a kereskedelmi állomásnak a címét, ahová szállítjuk őket, majd bálákba raktuk: készen álltak a hajóútra. Következő feladatunk az volt, hogy megtisztítsuk a telep előtt húzódó partsávot minden oda nem való tárgytól, mert a hajóról kihordott készletnek kellett minden talpalatnyi hely. Végre fölvirradt az a nap, amelyre ilyen nagy gonddal készültünk. – Duncan! Ébredj! Gyerünk, fiam! Itt a hajó! Álomittasan nyitottam ki a szemem. Sandy hajolt az ágyam fölé. Fölültem, igyekeztem magamhoz térni, miközben vacogtam a jéghideg szobában. Gyorsan felöltöztem, a mosdótálból jeges vizet locsoltam az arcomra; túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy mosdó vizet melegítsek. Amikor kisiettem a lakásból, Sandy éppen egy bögre teát hajtott fel a konyhában. Fölkaptam az anorákomat, kilöktem a bejárati ajtót – és gyökeret vert a lábam. Az egész világot elborította a hó! Nagy, lusta pelyhek szállingóztak az égből, nedvesen ültek még az arcomon, rátapadtak az ingemre. Mindent hó borított: a földet, Naigo házának a tetejét, a pajtát, ahol a halzsírt tartottuk. Megigézett a szépsége, de azért azt rögtön felfogtam, hogy akármilyen szép, pokolian megnehezíti a kirakodást. Ha a szállítmányt lerakják a partra, minden teljesen átázik. Elsiettem Naigóért, és átmentünk Sandyhez, aki megbízta őt, szedje össze az embereket, hogy Segítsenek a kirakodásnál. Sűrűn hullott a hó, de az ég már világosodni kezdett. Megpillantottam a teleptől vagy negyed mérföldre horgonyzó hajót. Világítottak a fényszórói, a fedélzeten nagy volt a nyüzsgés. Bizonyára éppen a rakodódarukat állították fel a fedélzeten. Nosztalgia fogott el. Három évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy egy sarkköri tó partján találom magám, és azt

lesem, hogy készül fel egy hajó a kirakodásra. Ki hitte volna, hogy prémkereskedő leszek! A hajó tatja mögül kis bárka bújt elő, és egyenesen a partnak tartott. Alaposan megrakták, erőlködve pöfögött. Kinyitottam a raktárak kapuit, és bekapcsoltam a teljes világítást. A legokosabb, gondoltam, ha a rakomány minél nagyobb részét, főképpen az élelmiszereket fedél alatt helyezzük el. A partra siettem, hogy fogadjam a beérkező bárkát. Sandy és az eszkimók csapata már ott sorakozott a parton. Csatlakoztam hozzájuk. Sandy tanított: – A bárka nyilván a lisztet hozza, ezt nyomban beszállítjuk. Te beállsz a raktárba, és ahogy az eszkimók behordják, leszámolod a zsákokat. Ha valamelyik kireped, vagy akad közöttük sérült, azt félreállítod, hogy a végén együtt ellenőrizhessük az élelmezési tiszttel, és bejelenthessük kártérítési igényünket. Semmit se nézzél el neki! Értetted? A kis bárka simán fölfutott a hóval borított homokpartra. Az eszkimók azonnal körülfogták, és már hordták is a liszteszsákokat. Mi is odaálltunk, hogy ellenőrizzük a munkát: megkezdődött a rendes évi rakodás. Két nap telt el megfeszített munkában. Első nap dél felé elállt a havazás, a felhőkön áttört a nap és ezüstös fényben fürösztötte a települést. A nap tükörképe ott remegett a sima vízfelszínen, és villódzó fényfoltokkal hintette be a hajót. Megenyhült az idő. Az eszkimó teherhordók lépései nyomán valóságos sártengerré vált a raktárakhoz vezető út. A készlet jelentős részét egyszerűen leraktuk a partra, aminek azután az lett az eredménye, hogy az egész térséget tarka összevisszaságban elborították a ládák meg a dobozok. A zűrzavar azonban csak látszólagos volt. Minden zsákolt árut, a lisztet, cukrot, zabpelyhet beszállítottunk a raktárakba, tekintet nélkül arra, meddig kell ezért vesztegelnie a bárkának. A hóborította parton csakis a dobozolt vagy olyan erős falú ládákba csomagolt árukat raktuk le, amelyek nem szívják magukba a nedvességet, és nem megy tönkre a tartalmuk. A kirakodás hamarosan népünnepély jelleget öltött. Amikor előbújt a nap, a település egész eszkimó lakossága megjelent a parton, hogy segítsen a rakodásnál; rövidesen csak úgy nyüzsgött a sokaság odalent. Nevetgéltek, fényes jókedvükben lökdösődtek, s vidám évődésük

nyomán a kirakodás nehéz testi munkája már-már inkább játéknak, semmint terhes kötelességnek látszott. Valahányszor egy bárka kikötött a parton, nyomban egész sereg eszkimó, köztük nők és gyermekek szállták meg: fiatalok és öregek, erősek és gyengék rohantak, hogy megragadjanak valamit, fölcipeljék a raktárakhoz, vagy ledobják a partra. Az izgalom akkor hágott a tetőfokra, amikor a férfiak, az asszonyok élénk biztatása közepette, versenyezni kezdtek egymással, ki tud nehezebb terhet a hátára venni. Ebben az ünnepi hangulatban senki sem gondolt már a hóval és a latyakkal. Mihelyt Sandy látta, hogy megbirkózom a kirakodással, rám bízta a felügyeletet. Bement a házba, és csak időnként jelent meg, hogy körülnézzen. A kirakodás első délelőttjén egy ízben nagy izgalommal rohant le a partra, bőrsisakjának leffentyűi csattogtak futás közben. – Duncan! – kiáltotta – Duncan, ide gyere, fiam! – Levegő után kapkodva meg-megtorpant, arca kivörösödött az erőlködéstől. – Megérkezett az italom! Az egész évi készlet! Tavaly megfeledkeztem róla, és az az átkozott kapitány elvitorlázott az egésszel. – Zihálva, aggodalmas arckifejezéssel újra megállt. – Ide hallgass, Duncan! Ott van a kapitány kabinjában! Menj ki a következő csónakkal, és hozd el! Ugye, megteszed? Egy láda rum meg egy láda whisky. Írd alá a fuvarlevelet, de előbb győződj meg róla, hogy minden rendben van-e. S az isten szerelmére – aggályoskodott –, óvatosan nyúlj hozzá, máskülönben vízzel ünnepeljük a szilvesztert! Már régen besötétedett, és még mindig folyt a kirakodás. Gázlámpák fényénél dolgoztunk, s a vibráló árnyak teljesen valószínűtlenné tették ezt a jelenetet. A parton felhalmozott ládahegyek a szüntelenül érkező bárkák újabb rakományaitól egyre nőttek. Másnap a nők meg a gyermekek újra megjelentek a parton, de az előző délután izgatott sürgés-forgása nem ismétlődött meg. Ahogy múltak az órák, a férfiak egyre inkább belefáradtak az egyhangú robotba. Végül a rakománnyal teli bárkák is elfogytak. Teaszünetet tartottunk, majd újult erővel fogtunk neki a munkának; most mi raktuk meg a hajóhoz visszatérő bárkákat bálázott prém- és karibubőr kötegekkel. Ezzel véget is ért a második munkanap. Az utolsó bárkával jó néhány eszkimó is kiment kíváncsiskodni a hajóra, de a legtöbben már túlságosan fáradtak voltunk ehhez. Leheveredtünk a parton tornyosuló ládákra, cigarettáztunk – megfáradt

férfiak, akiknek már arra sem maradt erejük, hogy részt vegyenek a hagyományos búcsúztatásban. Sandy is előjött a házból, és szemügyre vette a beérkezett árut. Elégedetten bólintott, majd leült mellém. – Hát ez meglenne egy újabb évre – mondta. – Most már csak be kell hordanunk a holmit, de ez ráér holnap is. Itt az ideje, hogy magunkba döntsünk egy kis rumot. Megérdemeljük a mai nap után. Alkonyatkor már ott ültünk a nappaliban, és forró rumot ittunk. Amikor Sandy felállt, hogy fölgyújtsa a villanyt, felbúgott a hajó ködkürtje. Odaléptünk az ablakhoz, néztük a vizet. A hajó már a nyílt tenger felé tartott. A hajózási évad véget ért.

Szeme-szája tele hóval… Az egyik legelső dolog, amire Sandy Lunan a Baker-tónál megtanított, az volt, hogy mindig legyen nálam hókés, még a telepen való jártomban-keltemben is. Ha Sandy kimozdult a házból, szarvasbőr ruhát húzott, ami minden fehér ember gyártotta ruhánál sokkal melegebb, és sohasem feledkezett meg a hókéséről. Még ha az ember nem is tudja, hogyan kell iglut, jégkunyhót építeni, a hókéssel legalább jégtömböket vághat szélfogónak. A sarkköri hófúvás voltaképpen nem is félelmetes, ha melegen öltözünk, és tudjuk, mit kell tennünk. Csak akkor válik veszélyessé, ha pánikba esünk – a pánik félig halált jelent. Talán túlzott aggályoskodásnak tűnhet, hogy hókéssel járjunk, ha csak a telepen jövünk-megyünk, ahol mindenfelé házak állnak, de a Baker-tónál olyan sűrű hófúvást is megértem, hogy csak akkor vettem észre a másik embert, amikor belebotlottam. A tél derekára a házakat már teljesen elrejtette szemünk elől a szél által felhordott hó. Sandyvel kötelet feszítettünk ki lakóházunk és a bolt épülete közé, nehogy a hóviharban eltévedjünk, pedig a két ház alig ötven láb távolságra volt egymástól.

Egyik este a meteorológiai állomáson dolgozó barátommal és két fiatal tanítónővel a DOT (Department of Transport – Szállítási Hivatal) épületében levő moziba mentünk. Kora este teljesen derült volt az idő, de mire véget ért a film, a vad viharban semmit sem lehetett látni. A DOT és az iskolaépület között, ahol a lányok szállása volt, végig villanyvezeték húzódott; úgy gondoltuk, ha a vezeték mentén haladunk, nem tévedhetünk el. De a heves széllökések közepette nemcsak a vezetéket, hanem az utat is elveszítettük – eltévedtünk a telep kellős közepén! Én nemigen aggódtam, mertetőtől talpig szarvasbőrbe voltam öltözve, a többiek azonban fehér embernek készült öltözékben, csuklyás szövetkabátban és városi félcipőben jöttek. Megrémültek. A szél a kemény hószemcséket jéglövedékként vágta az arcunkba, s úgy éreztük, mintha a szilánkok még a húst is leszaggatnák arccsontunkról. Az egyik tanítónő pánikba esett, és erőszakkal kellett visszatartanunk, nehogy fejvesztetten belerohanjon a sötétbe. Úgy tapogatództunk, akár a vakok. Csak a szél üvöltését és saját ziháló lélegzetünket hallottuk. A hófúvás ellen a kutyák beásták magukat, és szokatlanul csöndben voltak. Nem lehettünk távolabb száz lábnál a Hudson's Bay raktárától, de egyetlen épület körvonalát sem tudtuk kivenni. Mintha száz mérföldnyire, odakint a tundrán bolyongtunk volna. A tehetetlenség érzése iszonyú volt. Hóviharban a fehér ember egyre csak jár, hogy melegítse magát. Az eszkimó viszont kísérletet sem tesz, hogy szembeszegülj ön az elemekkel: nem akar kimerülni. Beássa magát egy hótorlaszba, és éppen magára a hóra bízza, hogy megvédje és elszigetelje őt a metsző széltől. Most én is ezt javasoltam, s a többiek elfogadták az ötletemet. Az egyik lányt én öleltem át, a másikat a barátom. Sikerült lecsillapítanunk őket, és kis idő múltán egészen jól éreztük magunkat. Azzal próbáltam megnyugtatni a társaimat, hogy ha minden kötél szakad, egyszerűen beáshatjuk magunkat valamelyik hótorlaszba, és ott várhatjuk meg, amíg elvonul fejünk felől a vész. Három-négy napnál tovább nem tarthat a vihar, de a telepen bizonyára már jóval előbb aggódni kezdenek értünk, és mentőcsapatot küldenek ki a keresésünkre. Az öreg Sandy maga is a felkutatásomra indul, ha tíz órára nem érnék haza. Csakhogy mi is olyanok voltunk, mint a legtöbb fehér ember: elfogyott a türelmünk, s egyszerűen nem volt lelkierőnk ahhoz, hogy

eszkimó módra, éppen azokat az elemeket használjuk fel a magunk céljára, amelyek ellen küzdöttünk. Úgy döntöttünk, hogy nekivágunk. Szerencsénk volt, mert belebotlottunk egy eszkimókunyhóba. A kunyhó lakói elmagyarázták, merre kell tartanunk, hogy elérjük az iskolát. S noha alig száz yardra voltunk onnan, még így is majdnem elvétettük az irányt. A tanítónők rémületét fokozta a Baker-tónál nem sokkal korábban történt tragédia. Néhány héttel előbb egy tizenkét éves eszkimó fiú elment karibura vadászni Ősz volt, még nem hullott elég hó, hogy jégkunyhót építhessen, de ahhoz már elég sűrűn esett, hogy a talaj menti szél hóvihart kavarjon fel. A környéken, alig öt mérföldnyire az állomástól, hatalmas karibucsorda tartózkodott. A fiú egyedül, csak a puskájával és a kutyájával indul el a telepről. Még sohasem lőtt karibut, és a zsákmánnyal kívánta bebizonyítani, hogy már igazi férfi. Dermesztően hideg nap volt. A fiú ráakadt a csordára, pontosan célzott, és elejtette élete első karibuját. Kutyája után kötötte a tetemet, és botorkálva megindult hazafelé. Időközben azonban erős szél támadt, és perceken belül hóförgeteg seperte a földet. Ez a néhány perc lett a veszte. A fiúnak, egyszerűen nem maradt elég ideje, hogy biztonságban hazaérjen. Egész nap tombolt a vihar, s a fiú nem érkezett haza. Aggódó édesanyja a rendőrséghez fordult segítségért. Nyomban mentőosztagot szerveztek a fiú felkutatására, de a hófúvás eltörölt minden nyomot. A mentők számára is öngyilkossággal lett volna egyenlő, ha odakint maradnak a viharban. Elmúlt még egy nap, elcsöndesedett a szél. Most már több mentőosztagot indítottak a fiú keresésére. Sikerült is nyomokra akadniuk ott, ahol a fiú meg a kutya vonszolta a karibut. Visszafelé követték a nyomokat, s megállapították, hogy a fiú nyílegyenesen a telep felé tartott. Úgy látszott, a szélirányt követte, hiszen nyilván teljesen vakon tapogatózott a viharban. Amikor azonban már-már elérte a telepet, valószínűleg változott kissé a szél iránya. Szegény gyerek elhaladt a település mellett, és valamivel túljutott a telep mögött alig néhány százyardnyira emelkedő domb gerincén. Itt találtak rá. Hátán feküdt, kezén nem volt kesztyű, a szél fölcsapta anorákját, teste mezítelen a metsző hidegben. Szeme-szája tele hóval. Kutyája ott feküdt mellette, vidáman tépkedte a karibu húsát.

Másnap, amikor a fiú osztályának tanítónője, aki nem tudta, mi történt, a létszámot ellenőrizte, megkérdezte, hol van a gyerek. Egyik osztálytársa fölállt. – Tegnap megfagyott. A tanítónő majdnem elájult. A Baker-tó körüli őstermészet éppen ilyen veszélyes lehet a tapasztalatlan újonc számára nyáron is. Egy nyáron két fiatalember, a halászati hatóságok számára kísérleteket végző tudósok érkeztek erre a vidékre. Egyikük sem járt még soha ilyen zord tájon, és nemigen értettek a kenukhoz sem – mégis nekivágtak a Baker-tónak, hogy fölevezzenek a Thelon folyón és különböző halfajtákat gyűjtsenek. Sandy is, magam is, nagyon aggódtunk értük. Szemmel láthatólag nem voltak tisztában azzal, milyen nehéz út előtt állnak. Kenujukat is annyira megrakták, hogy a csónak széléből alig néhány hüvelyknyi látszott csak a vízfelszín fölött. Azt mondtuk nekik, jobban tennék, ha kétszer fordulnának. De már elkéstek az indulással, és azon voltak, hogy minél előbb átszállítsák egész fölszerelésüket. Megmagyaráztuk nekik, hogy a Baker-tó az egész sarkvidék talán legszélesebb pontja, s Sandy, aki úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét, nyomatékosan fölhívta figyelmüket, milyen veszélyekkel jár, ha csónakkal akarnak átkelni a Thelon zuhatagain – hiába. Szerencsések voltak, mert sikerült komoly baj nélkül átjutniuk a tavon. Eléggé megijedtek attól, amit hallottak, s ezért gyalogszerrel kerülték meg a zúgókat. Miután vagy egy hónapig táboroztak a zúgók feletti folyószakasz mentén, befejezték vizsgálataikat és visszaindultak. Elhatározták, hogy most már a folyam sodrában haladva, csónakon kelnek át a zúgókon, hogy megtakarítsák a hosszú, fáradságos és nehéz szárazföldi szállítást. Nem hitték, hogy az átkelés a zúgókon olyan veszedelmes. A vad folyó első szakaszán sikerült túljutniuk, de a második szakaszon már nem keresték a főmedret sem, hagyták, hogy a kenu sodródjék az árral. Nem jutottak messzire: a kenu orra egyszerre víz alá bukott, fara oldalt vágódott, a csónak fölborult. Egyikük megragadta a kenut, és megkapaszkodott benne. Később elmondta nekünk, hogy jól látta küszködő társát a tajtékzó vízben, meg azt, hogy közvetlen közelében úszik el egy tízgallonos gáztartály. De hiába ordított torkaszakadtából, hogy kapaszkodjék meg benne, a jeges víz

okozta sokk nyilván megbénította a másikat, s képtelen volt a tartályig eljutni. Soha többé nem látta társát. Minden erejét megfeszítve igyekezett menteni legalább a saját életét, miközben a zúgók között csapódó kenuba kapaszkodott. Végül a zúgók alján belesodródott egy örvénybe; inge és kabátja cafatokban lógott róla, cipőjét, harisnyáját letépte az örvénylő víz és az éles sziklák. A víz a part közelébe sodorta; kimerülten, horzsolásokkal, sebekkel borítva éppen csak annyi ereje maradt, hogy egy homokpadra vonszolja magát, amikor a kenu vad iramban elszáguldott mellette, bele a következő zuhatagos szakaszba. Partra érve erőt gyűjtött, igyekezett tájékozódni, azután elindult segítségért az általa helyesnek vélt irányban. Elszántan menetelt a szárazföld belseje felé, míg végül ráakadt egy eszkimó vadászcsoport. A túlélő önmagát okolta a szerencsétlenségért, mert ő volt a kétszemélyes expedíció vezetője, de társa valójában a könyörtelen természet áldozatául esett. A sarkvidék ritkán kegyelmez kétszer.

Uqausiqqut – eszkimó nyelv haladóknak Észak-Manitobában eltöltött éveim során eléggé jól megtanultam a cree indiánok nyelvét – viszonylag könnyű feladat volt, mert a cree nyelv hangrendszere nagyon egyszerű, ráadásul kitűnő nyelvtankönyvem és szótáram is volt. S ha már a sarkvidékre vetett a sors, természetesen meg akartam tanulni eszkimóul is. Mindig azt vallottam, ha az ember nem tud beszélni az őslakossággal, képtelen megismerkedni kultúrájukkal. Sandy Lunan is biztatott, hogy ismerkedjem meg az eszkimó nyelvvel és szokásokkal. – Mi sem könnyebb, mint fehér emberként élni itt fenn északon – mondta. – De én azt szeretném, ha megismernéd az eszkimók gondolkodásmódját, hogy tudjad, miként vélekednek a világ dolgairól.

Maga Sandy beszélt eszkimóul, de valami sajátos, Lunan-féle zamattal! Érkezésemkor csodálatba ejtett páratlan nyelvtudása, legalábbis az, amit annak véltem. Gyakran hallottam beszélgetni Akomalikkal. De amikor már vagy egy évet töltöttem a Baker-tónál és fölszedtem a helyi nyelvjárás néhány morzsáját, rádöbbentem, hogy egyfelől létezik egy eszkimó nyelv, másfelől pedig egy másik, amit például éppen Sandy is beszélt. Bármennyire is kifacsarta azonban a szavakat, az eszkimók eléggé jól megértették őt, már régen megszokták nyelvüknek ezt az egyéni változatát. Eleinte sokat kínlódtam. Alig egy-két eszkimó akadt a Baker-tónál, aki félig-meddig folyékonyan beszélt angolul, s többnyire ők sem tartózkodtak az állomáson; csapdákat állították, vadásztak vagy halásztak. Találtam egy kis szótárt, vékony vörösfedeles könyvecskét, bizonyos Thibert atya, egy római katolikus misszionárius művét. A derék pap azonban sok helyen megfordult, s nem sokat törődött azzal, vajon egy-egy szót milyen nyelvjárásból tanult meg; válogatás nélkül vette fel őket szótárába. Sokféle eszkimó nyelvjárás létezik, s ezek nyelvtana és szókincse lényegesen különbözik egymástól. A keleti eszkimók és a nyugati eszkimók csak nagy üggyel-bajjal értik meg egymást. Még olyan közel fekvő települések között is, amilyen Coppermine és Paulatuk, meghökkentő nyelvjárásbeli eltérések lehetnek. Ha például azt akarjuk mondani: „Egy fehér ember érkezett tegnap”, Coppermine-ben ez így hangzik: „Qavlunaaq ikpaksaq tikittuq”. Paulatukban viszont azt kell mondanunk: „Tanaaluk unnungmi tikittuaq”. Amikor már vagy egy hónapja forgattam Thibert atya szótárát, rájöttem, hogy annyi benne a hiba, fonetikai rendszere pedig annyira következetlen, hogy egyetlen szó kimondásakor sem voltam bizonyos benne, vajon egyáltalán megértik-e, mit akarok. Csupán egyetlen megoldás kínálkozott: nekem kell megírnom a saját szótáramat. Fokozatosan dolgoztam ki szószedetemet. A szavakat cigarettáspapírokra, papírszeletkékre, dobozfedelekre írtam – arra, ami éppen kéznél volt. Mihelyt meghallottam valahol egy rövid szót, amelyet meg tudtam jegyezni, és amelynek jelentését egyértelműen megállapíthattam (rendszerint valamilyen konkrét tárgy nevét: bögre, liszt, cukor), leírtam és megtanultam.

Ha valahová el kellett utaznunk Naigóval, szüntelenül gyötörtem a szerencsétlent: „Mi ez? Hát ez?” Hihetetlenül türelmes volt, s mindig elismételte a szót, hogy leírhassam. Akkoriban még nem ismertem a fonetikai rendszert, ezért egyszerűen csak hallás után írtam le a szavakat. Ez, persze, hallatlanul bonyolult problémákat okozott. Ha egy héttel később ellenőriztem a szavakat, angol jelentésük mellett kiejthetetlen betűhalmazt találtam. Mivel semmit sem értettem a fonetikához, sorra leírtam azokat a hangokat, ahogyan első hallásra helyesnek tűnt. Ha később nem emlékeztem a helyes kiejtésre, jegyzeteim alapján képtelen voltam megállapítani a helyes hangzást. Első lépésként tehát az eszkimó hangokat kellett tanulmányoznom, majd kidolgozni egy átírási rendszert, amelyben minden egyes betű egy-egy hangnak felel meg. Csakis ilyen módon regisztrálhattam pontosan, módszeres helyesírással az eszkimó szavakat úgy, hogy hangzásuk ne „változzék” egyik napról a másikra. Természetesen a helyesírási rendszer kidolgozása közben számos nehézségbe ütköztem. Angol lévén az anyanyelvem, az eszkimó hangokat is az angol hangrendszernek megfelelően értelmeztem, így aztán sokszor előfordult, hogy túlságosan finom megkülönböztetéseket alkalmaztam a szavak leírásakor. Például az eszkimó nyelvben csupán három jelentős magánhangzó létezik: az a, az és az u, mivel azonban az angol ábécé öt magánhangzót különböztet meg, többnyire mind az ötöt felhasználtam az eszkimó szavak átírásakor. Máskor viszont nem vettem észre két különálló eszkimó hang különbözőségét, s mindkettőt egyazon betűvel jelöltem. Az eszkimó nyelv például kétfajta k hangot ismer. Az egyiket elől képezik, s nagyon hasonló a megfelelő angol hanghoz; a másikat viszont jóval hátrább, a szájüregben képezik, s nincs is pontos megfelelője az angolban. Csak akkor ismertem föl, milyen lényeges különbséget jelentenek ezek az alig észrevehető variációk, amikor fülem már hozzászokott az eszkimó beszédhez. Ezután a k betűvel jelöltem az elöl képzett hangot, q-val pedig a hátul képzettet. Jó néhány évbe tellett, amíg végül megértettem az eszkimó hangrendszert, és sikerült pontosan meghatároznom azoknak a szavaknak a kiejtését, amelyeket korábban, tévesen, egyforma hangzású szavaknak, homonimaknak véltem. Lassan, teljesen önállóan kezdtem kialakítani szótáramat, szétszabdalni az általam ismert szavakat, hogy megállapítsam, melyek a

szótövek s melyek a képzők. Ebből kiindulva sikerült kidolgoznom a nyelvtant, valamint a szótövek szemantikai módosulásait is. Szerencsére jó nyelvérzékem van; sok szót szinte röptében kaptam el, mégis megragadtak emlékezetemben. Nagy segítségemre volt egy Tagoona nevű eszkimó, aki James kanonoknál dolgozott; jól beszélt angolul, később pedig a sarkvidék első eszkimó származású anglikán lelkésze lett; de amikor nyelvtani kérdésbe botlottunk, tanácstalan volt. Kezdtem eljárogatni Choque atyához, a katolikus misszionáriushoz. Hetente egyszer ő is elővette a maga jegyzeteit (franciául írta őket), és ilyenkor egész este az eszkimó nyelvvel bíbelődtünk. Tehetséges pedagógus volt, hamarosan rávett, hogy alaposan tanulmányozzam a nyelvtant. A cree nyelv megtanulásakor szerzett: tapasztalataim alapján tudtam, hogy pusztán a szókincs nem elegendő. Ha azonban jól ismerjük a nyelvtani szabályokat, a teljes szókincs két százalékával is már jól elboldogul az ember. Ezért szívósan dolgoztam a nyelvtanon, a szavakat pedig Naigótól, Tagoonától és más eszkimóktól szedtem föl, amikor betértek a telepre kereskedni. Elvből az újonnan tanult szavakat használtam leggyakrabban, a régieket pedig ismételtem, hogy rögzítsem őket emlékezetemben. Mihelyt megtanultam egy eszkimó szót, útonútfélen használtam, amikor csak alkalom nyílott rá. Amikor a teásbögrét kértem, azt mondtam: „Add ide a tiiturvikot”, s nem azt: „Add ide a bögrét”. Ha sikerült felismernem egy új szóvégződést vagy ragot, hatalmas betűkkel papírra írtam, és fölragasztottam a szobámban, az ágyammal szemközt. Így azután az utolsó, amit elalvás előtt s az első, amit ébredés után megláttam, az volt, amit előző nap fölírtam. Néhány hét leforgása alatt már igen sokat beszéltem eszkimóul, de magát a nyelvet csak lassan, lépésről lépésre sajátítottam el. Azt hiszem, folyékonyan csak három-négy sarkvidéki év eltelte után beszéltem… Ha Farley Mowat azt állítja könyveiben, hogy a sarkvidékre érkezését követő néhány hónapon belül már elsajátította az eszkimó nyelv alapjait és meg tudta vitatni az eszkimókkal a sámánizmus és a vallás kérdéseit, egyszerűen nem tudok hinni neki. Azt viszont tudom, hogy amikor a Baker-tóhoz érkezett, egyáltalán nem beszélt eszkimóul. Egyetlenegyszer hallottam, hogy eszkimó szót ejtett ki, ezt mondta: tuktu (karibu). Egy nyelvet nem lehet tökéletesen elsajátítani (kivéve anyanyelvünk valamelyik közeli rokon nyelvét), ha csupán néhány

hónapig folytatunk nyelvészeti tanulmányokat, különösen ha még szótár vagy nyelvtan sem áll rendelkezésünkre. Az eszkimó nyelv az eszkimó kultúra lényeges elemeit világítja meg. Az eszkimó az életében fontos, nagy jelentőségű dolgok kifejezésére különböző változatokat használ. Mi azt mondjuk, „hó”, esetleg melléknevekkel módosítjuk ezt a főnevet, az eszkimónak viszont huszonöt-harminc kifejezése is van erre a fogalomra; valamennyi havat jelent, de mindegyik más-más halmazállapotú havat jelöl. Az örök hó birodalmában élő emberek számára létfontosságú, hogy pontosan a megfelelő kifejezéssel írják le adott alkalommal a havat. Amikor a Baker-tónál első ízben mentem eszkimókkal nyomkövetésre, számomra a hó csak hó volt. Ügyet sem vetettem arra vajon keményre fagyott havon járok-e, vagy finom porhó lep el. Van hó, amely kiválóan alkalmas jégkunyhó építésére, a másik viszont merőben alkalmatlan menedék készítéséhez. Ha valaki sarkvidéki útra indul, utazása valamelyik szakaszán esetleg az élete függhet attól, hogy megfelelő havat találjon; nem elegendő tehát, ha csak azt közlik vele, rengeteg hó van arrafelé. Tudnia kell, hogy sok igluksaq (jégkunyhó építésére alkalmas hó) található azon a vidéken. S ha valaki azt közli vele, hogy csak pukakra, (cukorszerű, szemcsés hóra) akadhat arrafelé, nyomban tisztában van vele, hogy ebből bizony nem emelhet magának menedéket. A masak a tavaszi olvadáskor található puha, nedves hó elnevezése. Ganik a hóhullás neve, aput a földet borító hó. A piqtuq olyan hó, amely a földfelszín felett végigseprő hófúvásban kavarog a levegőben, az aqilluqqaq viszont szilárdabb halmazállapotú, de még mindig nem eléggé szilárd ahhoz, hogy jégkunyhót lehessen építeni belőle; mauya a puha, mély hó neve. S még számos más kifejezés szolgál a különféle hófajták meghatározására. A zuzmók jelölésére is tíz vagy tizenegy szavuk van az eszkimóknak. Nagy jelentősége van az iszapnak is, hiszen az eszkimók ezzel kenik be szánjaik talpát. Bizonyos iszapfajta akár a síelők viasza – bizonyos fajta hóban a legelőnyösebb; az eszkimó nyelv tucatnyi kifejezéssel különbözteti meg a különféle minőségű iszapfajtákat! Ezzel szemben a sarkvidék sok száz fajta színes nyári virágának jelölésére az eszkimók elegendőnek találják az egyetlen nauttiaq szót. Legyen az hosszú szárú piros vagy parányi, sárga szirmú virág – az eszkimó

számára egyre megy, az mind nauttiaq. Az eszkimó nem tud mit kezdeni a virággal. Az eszkimók is ugyanazt teszik, amit más népek, ha kultúrájuk egy idegen kultúrával találkozik: rengeteg angol szót vesznek át, kiváltképpen az ő kultúrájuknak idegen fogalmak jelölésére, s még több olyan angol szót, amelyet saját nyelvükhöz igazítanak. Így a copper eszkimók nyelvjárásában a „queen” (királynő) szóból kuini lesz; a „miniszter”-ből minisitaq; a „necktie”-ből (nyakkendő) niktaq; a „marmalade”-ből (lekvár) maamaliit; a „telephone”-ból pedig talipuut. Az ilyen szavak adaptálásakor pontos sémákat alkalmaznak, s így bármelyik gyakran használt idegen szó átalakítható. Az egyes eszkimó nyelvjárásoknak napjainkban nincs egységes helyesírási szabálya. Az emberek, ha idegen szóval találkoznak, rendszerint úgy betűzik, ahogyan az saját nyelvük alapján hangzik. Az angol anyanyelvűek a „személy” szót inuknak írják át; a francia hittérítők pedig eredetileg inouknak írták. Hasonlóképpen, egyazon nyelven belül egy-egy eszkimó szónak, valamint az eszkimó szavak átírásának számos változatával találkozunk. A kabloona szóról azt tartják, „fehér ember”-t jelent eszkimó nyelven, s általában úgy magyarázzák, hogy a kabloona szó szerinti fordítása „nagy szemöldök”; mivel az eszkimóknak alig nő ki a szemöldökük, a fehér emberé viszont többnyire viszonylag nagy, bozontos. Ez még ésszerű magyarázat is lehetne. Az igazság azonban az, hogy az eszkimók a fehér embert a gavlunaaq szóval jelölik, s ezt angolosították kabloonára; a gavlunaaq szónak azonban az égvilágon semmi köze sincsen a nagy szemöldökhöz. Eredetileg Grönlandból származó jövevényszó, ezzel jelöltek minden délről érkező embert. Mivel pedig csak fehér emberek jöttek dél felől, a gavlunaaq hamarosan átvette a „fehér ember” jelentést. A kavarodást nyilván az okozta, hogy a sarkvidék nyugati területein létezik egy majdnem ugyanígy ejtett, hasonló szó, qavlunaq, amely a kiugró szemöldökcsontot jelöli. Sok más eszkimó szót elangolosítottak, elferdítettek, félreértettek az angolban. Kanada déli részein átment a köznyelvbe, és széles körben elterjedt a chimo szó, amelyet eszkimó köszönésnek tartanak. Tudomásom szerint ez a szó egyetlen eszkimó nyelvjárásban sem fordul elő, mi több, egyetlen kanadai eszkimó szó sem kezdődik a „cs”hanggal (angol kiejtés szerint a ch – cs).

A távoli észak feltárásában számos, különféle nemzetiségű kutató vett részt, látogatott el a sarkvidékre és dolgozott ott huzamosabb ideig. Mivel az eszkimók beszéde a kívülállók fülének annyira idegenül hangzik, s mindenki elsősorban a saját anyanyelvének megfelelően értelmezte az ott hallott szavakat és neveket, rengeteg szó teljesen eltorzult. Az eszkimó tulajdonneveket három különböző módon betűzik. Az első változat talán egy francia hittérítő átírásán alapul, a második egy skót kereskedőén, a harmadik pedig egy kanadai angol lovasrendőrén!? A kanadai szövetségi kormány által 1958-ban bevezetett helyesírási szabályzat nyilván igen hasznos lesz, ha majd általánosan elfogadják. Eddig azonban a nyelvjárási különbségek meggátolták a széles körű használatát az eszkimó lakosság körében. Maga az „eszkimó” szó is egy indián szó elferdítése; eredetileg a sarkvidéki embereket jelölte, jelentése: „nyershúsevő”. Az eszkimók azonban önmagukat egyszerűen innuitnak – „emberek”-nek nevezik.

Hogyan építsünk jégkunyhót? A kanadai sarkvidéken egyre ritkább az olyan tizenéves eszkimó, aki még tudja, hogyan kell iglut, jégkunyhót építeni. Többségük nyilván soha nem is fogja megtanulni ezt a művészetet. Az iglut annyi romantikával övezték mind a szépirodalomban, mind a távoli északról szóló úgynevezett dokumentumkönyvekben, hogy eltűnése felett sokan keseregnek – de csakis azok, akik maguk sohasem éltek benne. A jégkunyhó valóban meleg és otthonos lehet, persze sokkal jobb, mintha az embernek nincsen fedél a feje fölött. De a jégkunyhót össze sem lehet hasonlítani egy szabályszerű házzal, s-nem volt még eszkimó, aki, miután már egyszer lakott favázas épületben, valaha is visszatért volna a jégkunyhóba. Egyik tavasszal, másodmagammal vagy negyvenöt mérföldre a tengerparttól nyugatra, a Bathurst-öböl vidékén

táboroztam. Három vagy négy coppermine-i eszkimó család, útban Bathurstbe, elhaladt táborunk mellett, s mihelyt megpillantották jégkunyhónkat, természetesen beugrottak hozzánk. Késő tavasz volt, s ebben az időszakban a jégkunyhó, sok bosszúságot okozva lakóinak, rendszerint olvadni kezd. Ilyenkor szabályos időközökben valakinek, többnyire annak, aki legközelebb tartózkodik, meg kell ragadnia egy maroknyi havat, és rá kell tapasztania a mennyezet vagy – a fal felső részének arra a pontjára, amelyik csöpögni kezd. Ez átmenetileg megállítja a csöpögést; de egy idő múltán a friss hótapasz nedvességgel telítődik és cuppanva lepottyan. Gyorsan el kell ugrani, vagy bőrig ázik az ember. Az egyik coppermine-i asszony úgy érezte, barátok között van, s ezért megszólalhat. – Már olyan régen élek rendes házban, hogy egészen elfelejtettem, mennyire kényelmetlen jégkunyhóban lakni – mondta. Amikor melegszik az idő, és a jégkunyhó mindenütt olvadni kezd, a fekvőhely állandóan csuromvizes, a kunyhóban minden nyirkos és hideg. Ilyenkor okosabb, ha lebontjuk a kunyhó felső negyedét, s helyébe a szán vitorlavászon borítóját vagy karibubőröket teszünk. Az eszkimók tavasszal gyakran átépítik így jégkunyhóikat, s akkor lakhelyüket nallaqtaqnak nevezik. Ma már a legtöbb eszkimó a kormány által épített olcsó bérű, előregyártott házakban lakik, de akad néhány település, ahol jégkunyhókban élnek, s ha kimennek a csapdáikhoz, éjszakai szállás céljára még ma is jégkunyhót építenek a csapások mentén; Annak idején, amikor az eszkimóknak nem volt más lehetőségük, télidőben be kellett érniük az igluval; akkor tehát a jégkunyhó meg is felelt rendeltetésének. Előnye, hogy mindenütt könnyen felépíthető, ahol van megfelelő hófajta, és igen gazdaságos. Néhány órán belül bele is lehet költözni, amikor pedig nincsen többé szükség rá, anyagi veszteség nélkül sorsára hagyják. A Mackenzie-deltától keletre eső területen élő eszkimók építenek jégkunyhókat. A delta vidéken és attól nyugatra élő eszkimók sohasem laktak jégkunyhóban, mert elegendő fájuk volt rönkházak emelésére, ha pedig szűkében voltak a szálfának, hordalékfát használtak, vagy sátrat vertek és szigetelő hóréteggel rakták körül. Csak a Coronation-öböltől, vagy még ettől is keletebbre kezdődik a jégkunyhók igazi birodalma.

Vadászat közben egészen apró hajlékot építünk, amelyben egy vagy két ember húzhatja meg magát. Naigóval sohasem építettünk nyolc láb átmérőnél nagyobb jégkunyhót. Egy igazán nagy jégkunyhó, az ünnepségek vagy dobtáncok céljára használt qalgi, akár negyven láb hosszú és tizenöt láb magas is lehet: a mennyezet befejező hólapjainak elhelyezéséhez már benzineshordókra kell állni. Az ilyen hatalmas építmény elkészítéséhez a település valamennyi férfitagja összefog; a qalgi éppen olyan szilárd, mint egy kisebb jégkunyhó. Mihelyt belülről megkapta a „mázat” (a belső hő alulról jégréteggel vonja be a mennyezetet), bárki nyugodtan ráállhat a tetejére, nem szakad be a súlya alatt. Akkor ismertem meg közelebbről a jégkunyhót, amikor Sandy Lunan melletti inaséveim alatt Naigóval először utazgattam a Baker-tó vidékén. Az ügyes és magabiztos Naigót figyelve azt hittem, hogy jégkunyhót építeni nem is lehet olyan nehéz. Így azután, amikor a telepen akadt egy kis szabad időm, elhatároztam, hogy magam is megpróbálkozom vele. Egy eszkimótól szabályos, hosszú pengéjű hókést vásároltam; akár egy hentes kése. Ezzel fölfegyverkezve mentem el a telep házai mögé. Nem lett volna ínyemre, hogy közönség bámészkodjon körülöttem, amíg nem sajátítottam el az építkezés minden csínját-bínját. Hamarosan rájöttem, hogy nemcsak hókésre lesz szükségem, hiszen még azt sem tudtam, hogy a jégkunyhó építéséhez különleges halmazállapotú hóra van szükség! Sikerült ugyan három tömböt felraknom, de ekkor az egész építmény szétmállott. Amíg Sandy nem tette szóvá a dolgot, fogalmam sem volt róla, hogy kudarcomat éber szemek lestek. Egyik nap azonban Sandy megjegyezte: – Hallom, próbáltál jégkunyhót építeni. – Feltehetőleg a közelben szánon elhajtó eszkimók vettek észre, és távcsövön keresztül megfigyeltek. – Sikerült már egyet felépítened? Be kellett vallanom kudarcomat. Beláttam, hogy az eszkimók tanácsa nélkül nyilván nem is lehet elsajátítani az építés technikáját. Így azután egy délután Naigo is velem tartott. Azt hiszem, magában remekül mulatott, de túlságosan udvarias volt, semhogy nyíltan kinevessen. Legelőször is megtanított arra, hogyan ismerem fel a

jégkunyhó építéséhez megfelelő hófajtát. Eléggé tömörnek kell lennie, hogy tömböket vághassunk belőle, ugyanakkor eléggé puhának is, hogy a tömbök összeálljanak, amikor egymáshoz szorítjuk őket. Ha a hó túlságosan tömör, túlságosan omlós, túlságosan porlik vagy szemcsés, mint a só, akkor nem lehet belőle tömböket készíteni. Tömör hóból, persze, lehet tömböket vágni, de ehhez olyan fizikai erőfeszítésre van szükség, hogy kifárad az ember karja. Ráadásul az ilyen jégkunyhó olyan hideg, hogy nem lehet benne kibírni. Az olyan tapasztalt ember, mint Naigo, a csizma alatt ropogó hó hangjából meg tudja állapítani, alkalmas-e építőanyagnak; hozzáértő fül számára az efféle hó másként roppan. Miután megkerestük a megfelelő hófajtát, jöhetett a hószonda. Ez vékony sétapálcához hasonló bot, amellyel megdöfködjük a hótakarót, hogy megállapítsuk, vajon egy vagy több rétegből áll-e a hó. Naigo megtanított arra, hogy kerüljem a több réteges havat, mert az ilyen hóból vágott tömbök óhatatlanul eltörnek a rétegek közötti válaszvonal mentén. Figyeltem, ahogyan Naigo rövid, egyenes vágást metszett hókésével a föltornyosult hóba, azután a vágás egyik oldaláról eltávolította a havat. Ekképpen körülbelül két láb mélységű, sima, függőleges felületet nyert. Ezután a függőleges felülettől kiindulva két azonos mélységű, párhuzamos, nyolc láb hosszúságú vágás következett. Majd visszatért az eredeti mélyedéshez, s a lefejtett felület alján vízszintes irányú vágást végzett. Hókésével irányzóvonalat húzott a hófelületen, vagy nyolc hüvelykkel a két mély bevágás közötti rész mögött, azután több helyen beledöfött az irányzóvonalba. Az első hótömb tisztán levált a fejtési felületről. Ilyen módszerrel vágott ki vagy tizenöt tömböt; az utolsó kivételével valamennyit a hóra fektette, s így nyitott árkot kapott. Az utolsó tömböt néhány lépéssel maga mögött visszahelyezte ebbe az árokba. Most kezdődött csak valójában a jégkunyhó építése. Csakis szemmértékére hagyatkozva, az árokból kiemelt tömböket körülbelül hét láb hosszúságú átmérő mentén rakta körbe, majd minden egyes tömbön faragott és alakított hókésével, egymáshoz illesztette és egy utolsó ütéssel tömörítette őket. Amikor az első sorral végzett Naigo, még mindig belülről dolgozva, átlós irányú bemetszést végzett az első tömb aljától a harmadik tömb

tetejéig, eltávolítva a tömbökről a felső hócikkelyt. Így lejtős rámpát alakított ki, amely a második tömbsor alapjául szolgált; egyszersmind ez volt a szakadatlan spirálisban emelkedő építmény kulcsa. Ezen a ponton rontottam el művemet, amikor a magam erejéből próbáltam jégkunyhót építeni. Nem figyeltem meg a rámpa kialakítását, az építésnek ezt a döntő fontosságú elemét, amikor a telep körül kószálva próbáltam ellesni, hogyan építik az eszkimók téli szállásukat. Nem spirálist építettem a hótömbökből, hanem az egyik sort egyszerűen csak ráhelyeztem a másikra, s így az egész építménynek elkerülhetetlenül össze kellett dőlnie. A tömbök összeillesztése könnyen ment; furcsa módon, minél magasabbra emelkedtek a falak, annál könnyebben haladtunk az illesztéssel. A tömbök a középpont felé dőltek – egyre élesebb szögben –, és így erősebben támasztották alá egymást, mint az alsó sorokban. Ráadásul, amint a falak emelkedtek, Naigo egyre kisebb tömböket vágott, s ezek kezelése is könnyebb volt. Az utolsó tömböt – zárótömbnek nevezik – hossziránt betolta a résen át, elfordította vízszintes irányba, majd lesorjázta, hogy pontosan illeszkedjék a helyére. Alacsony, boltozatos nyílást vágott az árokban hagyott tömbbe és kimászott. Miközben ő a tömböket illesztette össze, én puha hóval eltömtem a hókockák közötti réseket. Készen állt a házunk. Takolik, egy eszkimó, akivel később sokat utaztam együtt Gjoa Haven és Spence Bay között, s aki sok mindenre megtanított – hogyan kell bánni a kutyákkal és hogyan kell élni a sarkvidéken –, valóságos művésze volt a jégkunyhó építésének. Körülbelül harmincöt perc alatt húzott fel egy „vadásztanyaként” szolgáló jégkunyhót. A keleti eszkimók technikája eltér attól, amelyet eddig tanultam, s Takolik a Baffin-szigeti Cape Dorsetről vándorolt ide. Sohasem hókéssel faragta ki a tömböket, hanem a fehér emberek közönséges fűrészével úgy fűrészelte ki a hótömböket, mintha csak habszivacsból lennének. Jégkunyhói mindig nagyok, tágasak voltak, kényelmes magasított fekhelyékkel, merőben mások, mint az eszkimók többsége által épített hitvány kis vadászkunyhók. Magasított, vagy húsz hüvelykkel a talaj fölé emelkedő fekhelyei rendszerint az alapterület felét foglalták el. A fekhely-emelvény a jégkunyhó lényeges része, hiszen a kunyhó lakója

számára ülőhelyet is biztosít, s nem a talajon kell hálnia, ahol megreked a hideg levegő. Amikor először aludtam jégkunyhóban, ösztönösen fejjel a fal felé akartam feküdni, de Naigo nevetve magyarázta meg, miért helyesebb éppen fordítva elhelyezkedni. Ennek roppant gyakorlatias az oka, és jellemzi az eszkimók gondolkodásmódját: a fejjel a szoba közepe felé elhelyezkedő embernek reggel nem kell kimásznia hálózsákjából a tűzgyújtáshoz. Egyszerűen kinyúl a hálózsákból, meggyújtja a petróleumtűzhelyt, bekotor egy kis havat a víz-forralóba, s mire a tea elkészül, a jégkunyhó is átmelegszik. Azt tapasztaltam, hogy az eszkimó asszonyok éppen olyan kényesen ügyelnek házukban a rendre, mint a fehér nők. Az eszkimó nő, akinek helye a jégkunyhó falánál van, ragyogó rendben tartja lábasait és edényeit, tűzhelyét, fókazsírt égető kőlámpását, valamennyi háztartási eszközét – és jaj annak a férfinak, aki meg meri zavarni ezt az elrendezést. Egyik utamon a Perry-folyótól keletnek haladtam a part mentén. Reggel tíz óra tájban egy eszkimó jégkunyhóhoz értem. A kunyhó hatvan mérföldre volt a kereskedelmi állomástól, a legközelebbi szomszéd sem lehetett húsz mérföldnél közelebb, mégis, amikor beléptem, az eszkimó asszony rettenetesen zavarba jött. Megpróbálta fölrázni férjét, majd sürögni-forogni kezdett, fölseperte a hópadlót. – Szégyen, hogy ilyen rendetlenséget találsz – mondta –, de nem vártam látogatót. Amikor beléptél, éppen akkor láttam neki a takarításnak. Elnézést kért, amiért a férje ilyen késő reggeli órában még ágyban hever, azután hosszasan magyarázkodott, hogy a férfi előző éjjel nagyon későn tért haza a vadászatról, ezért olyan nagy a rendetlenség. Nem tehettem róla, elnevettem magam.

Mindig csak északnak Talán az egyetlen, amivel Sandy Lunan elkésett, nyugdíjba vonulása volt. Amikor megérkeztem a Baker-tóhoz, már jó hatvanas volt, de ugyanúgy végigdolgozta a napot, mint bárki más. Kiérdemelte már a nyugdíjat, a Társaság ezt készséggel elismerte, és hajlandó is lett volna kényelmes megélhetést biztosítani öreg napjaira. Az igazság az, hogy Sandy már két ízben is nyugdíjaztatta magát, de elkeserítőnek és unalmasnak találta a visszavonult életet. Mindannyiszor visszajött a Baker-tóhoz. Egész életében prémmel kereskedett, s harminc éven át élt itt, a Baker-tónál. Vele is az történt, mint annyi más emberrel; amikor elérkezett az ideje, a szó szoros értelmében képtelen volt nyugdíjba menni; egyszerűen nem tudott mihez kezdeni. Végül azonban 1959 őszén Sandy elszánta magát, hogy egyszer s mindenkorra távozik. Komikus volt hallgatni, hogyan próbálta meggyőzni magát döntése helyességéről. Szüntelenül zsörtölődött, hogy a telepet már ellepik a fehér emberek (az ezer négyzetmérföldes körzetben összesen, ha húsz akadt), és hogy az egész vidék megváltozott. – Túlságosan civilizált itt már minden egy öreg prémkereskedőnek – panaszkodott. Utolsó nap, amikor megérkezett a gép, amellyel el kellett repülnie, az egész település ott tolongott a hevenyészett felszállóhelyen. Sandy alig szólt valakihez. Éppen csak elköszönt a hűséges Akomaliktól, aki annyi éven át viselte gondját. Harsány, rekedt hangján dacosan kiáltotta, hogy mindenki meghallja: – Hát eltöltöttem itt harminc évet az életemből, és örülök, hogy végre elmehetek! – Szünetet tartott, körülnézett. – Megtakarítottam egy kis pénzt, világkörüli útra indulok… Színét sem akarom látni többé a sarkvidéknek… – Köszörült egyet a torkán, kifújta az orrát; senkit sem tévesztett meg a jelenlevők közül. Mindenki jól látta, hogy az öregember sírással küszködik. Nem vitás, Sandynél jobb kereskedővel nem találkoztam a sarkvidéken. Alig két évvel nyugdíjba vonulása után meghalt; látszólag

mindvégig makkegészséges volt. Bizonyára élt volna még húsz évig is, ha tovább dolgozik. Sandy távozása után egy Bob Griffith nevű kereskedő vette át a Baker-tavi kereskedelmi állomás vezetését. Kitűnő szakember volt, és a Társaság jól tudta, hogy szeretnék elmenni, szívem vágya egy kisebb, még magányosabb telep. A Baker-tó, húsz fehér emberével, amint Sandy is megállapította, túlságosan civilizált hely volt egy prémkereskedő számára. öt hónappal azután, hogy Bob átvette a vezetést, áthelyeztek a Spence-öbölhöz. Tetszett a dolog. A Spenceöböl még északabbra volt, mint a Baker-tó. Egy lépéssel közelebb vitt az olyanféle elszigetelt sarkvidéki állomás felé, amely életem: célja volt, amellett jóval kisebb is, mint a Baker-tavi állomás. A Spence-öböl az úgynevezett nattilik eszkimók hazája. A Spence-öböl melletti telep mögött, a fehér emberek által Willerstednek nevezett tó terül el. Az itteniek ősi legendája szerint Willerstedben tanyáznak a ritka, parányi törpefókák, ezért is nevezték a tavat Nattiliknak, ami annyit jelent: „Ahol a fókák élnek”. Időnként valamelyik eszkimó elújságolta, hogy látott egy ilyen mondabeli fókát, de tudomásom szerint mindeddig fehér ember nem találkozott még eggyel sem. A nattilikok, stílszerűen, főként fókavadászatból élnek. Az évenként egyszer kikötő teherhajó érkezésekor érkeztem Spence-be, s mindjárt segítettem kirakodni az évi készleteket. A rakodás befejezése után hajóval átmentem a King William-szigeten levő Gjoa Havenbe, ez volt akkortájt a Spence-öböl melletti kereskedelmi állomás egyik kihelyezett részlege. Eredetileg úgy terveztem, hogy ellenőrzöm a könyvelést, azután, ha beáll a tenger, kutyaszánon térek vissza Spence-be. Gjoa Havent George Washington Porter vezette. Rendkívül kis ember volt. Maga is féleszkimó, felesége pedig százszázalékos bennszülött és természetesen Martha nevezetű. George már annyi mindennel foglalkozott, hogy az kitette volna féltucat ember teljes életét is. Volt cowboy az Egyesült Államokban, matróz egy ósdi vitorláson, amelyik a nyugati part és Ausztrália között közlekedett, munkás egy skandináv szardíniaüzemben, és szolgált az amerikai tengerészgyalogságnál is. Szinte tökéletes pontossággal, dátumszerűen sorolta fel negyven évre visszamenően élete fontosabb eseményeit. Mielőtt átvette volna a Gjoa Haven-i kereskedelmi állomás vezetését, a

Királyi Kanadai Lovas Rendőrség St. Roche nevű hajóján volt révkalauz, amikor ez a történelmi nevezetességű kanadai hajó első ízben haladt át keleti irányban az Északnyugati-átjárón. George kitűnő prémkereskedő volt, és folyékonyan beszélte a különleges nattilik nyelvjárást. Egyetlen dologgal gyűlt meg a baja: a könyveléssel. Hó végén a Társaság minden telepvezetőjének rejtjeles táviratban kellett jelentést küldenie a havi forgalomról: mennyi és milyen fajta irhát vett át, mennyit fizetett értük, hogyan alakult a teljes forgalom és így tovább. George-nak azonban nem fűlt a foga a papirosmunkához. Így azután rám, mint a Spence-öböl melletti állomás könyvelőjére hárult az a feladat is, hogy havonta egyszer átmenjek Gjoa Havenbe, és tisztába tegyem a könyvelést. Kedvemre való kis munka volt. Élveztem a két állomás közötti kutyaszánozást. Javarészt ezeken az utazásokon tanultam meg, hogyan kell bánni a kutyákkal és hogyan tud megélni az ember az ilyen utakon; felső fokú tanfolyamnak tekintettem ezt, a Naigótól kapott alapképzés utáni vizsgafeladatnak. Takolik jött értem a Spence-öbölből kutyaszánjával, s együtt tettük meg az utat visszafelé Gjoa Havenből Spence Bayig. Jó időben mindössze háromszor vagy négyszer kellett a két állomás között éjszakáznunk. Takoliknak pedig kitűnő kutyái voltak. Néha kis kerülőt is tettünk valamelyik előretolt lokátorállomásra, hogy átvegyük a postánkat. Akkoriban még nem volt menetrendszerű repülőjárat a Spence-öbölhöz. Ha nem vesszük át a leveleinket a lokátorállomáson, a jó ég tudja, hogy mikor jut el hozzánk a posta. A Spence-öbölben csak bérelt gépek szálltak le, évente egyszer vagy kétszer. A Spence-öbölnél töltött első télen alig egy hetet tartózkodtam havonta az állomáson. Néhány nap azzal telt, hogy Takolikkal átmentem Gjoa Havenbe, majd körülbelül egy hétig ott dolgoztam azután visszatértem Spence Baybe. S mivel nemigen fértem meg a spence-i kirendeltség vezetőjével, örömmel ragadtam meg minden alkalmat, hogy átránduljak Gjoa Havenbe vagy Takolikkal utazzam. Rendszerint Takolik fogta be kutyáit, kezdetben ő is hajtott, de később átengedte nekem a kutyaszán irányítását. Megesett, hogy huszonhárom kutyát is befogtunk legyező alakban a szán elé; egy ízben egyetlen nap alatt hetven mérföldet tettünk meg. Volt néhány hideg utunk azon a télen. Előfordult, hogy mínusz negyvenöt fokos hidegben

indultunk el Gjoa Havenből, s öt éjszakával később mínusz ötven fokos zord időben érkeztünk vissza a Spence-öbölhöz. Takolik tanított meg, hogyan kell a távoli északon tájékozódni: jellegzetes tájékozódási pontokat kell kiválasztani a szemhatáron az aznapi útra. Ő mutatta meg, hogyan kell a hófúvás sodrásvonala szerint tájékozódni éjszakai utazásokon vagy a sötét téli hónapokban, mert – magyarázta – az uralkodó széljárás mindig ugyanabba az irányba fújja a felhalmozott kemény havat. Aki sötétben jár a nyílt terepen, még ha nem is lát egyetlen tájékozódási pontot sem, meg tudja állapítani a hófúvás irányát. Ebből úgy határozhatja meg saját földrajzi helyzetét, hogy egyszerűen a lábával kitapogatja a hótorlaszokat. Takolik is, Naigo is páratlanul türelmes volt velem, a zöldfülű újonccal. Meglehet, hízelgett nekik érdeklődésem, hiszen ez merőben szokatlan volt egy fehér ember részéről, mégis, szánalmasan tudatlannak tekintettek. Sohasem nevettek ki, sohasem hoztak zavarba, még ha veszélyes tévedéseket követtem is el; lassan és gondosan tanítottak meg rá, hogyan kell úrrá lenni a sarkvidéken. Gjoa Havenben találkoztam első ízben Henry atyával, de Poncins sarkvidéki témájú híres Kabloona című könyvének hősével, valamint misszionáriustársával, Goussart atyával. Nem egy hosszú estén kortyolgattuk együtt a misebort, elbeszélgetve a régi szép időkről. Nem tudtam betelni történeteikkel. Henry atya ekkor már öregember volt, hosszú éveket töltött a sarkvidéken. Már akkor is itt élt, amikor a Hudson's Bay kereskedőin kívül még híre-hamva sem volt a fehéreknek. Tagbaszakadt ember volt, arca azonban akár egy szenté: jóságos szemek ragyogtak benne. Churchillből jött fel ide, egyedül utazott a Hudson-öböl keleti partvidékén egészen a Repulse-öbölig, azután átkelt rajta, és behatolt a Pelly-öbölbe, ahol éppen egy misszió alapításával foglalkozott, amikor összetalálkozott de Poncins-nel. Sok évet töltött a Pelly-öböl mentén, később átment Gjoa Havenbe, hogy ott is missziót alapítson. Ő meg Goussart atya csak az eszkimók sorsát tartották szem előtt; sorra látogatták a betegeket, és fáradhatatlanul munkálkodtak az emberek javán. Kiváló képviselői voltak annak a misszionárius típusnak, amely valóban csodákat művelt a sarkvidéken. Mi több, Henry atya egy volt azon kevés misszionáriusok vagy éppenséggel bármilyen hivatású fehér

emberek közül, aki elég tapintatos és ügyes volt: nem keresztezte a sámánok útját.

A Perry-sziget lakói Egy éve dolgoztam a Spence-öbölben, amikor a Társaság érdeklődött, nem lenne-e kedvem átmenni a Perry-folyóhoz. Egyszemélyes kirendeltség a tengerparton, a Spence-öböltől nyugatra; isten háta mögötti hely, de remek vadászterület. A Társaságnál tudták, mennyire kedvelem a magányt, s azt is tudták, hogy eléggé jól beszélek eszkimó nyelven ahhoz, hogy megbirkózzam egy olyan kereskedelmi kirendeltség vezetésével, ahol én leszek az egyetlen fehér ember. Végül pedig – s ezt egy percig sem titkolták – nehézségeik támadtak a Perryfolyó menti kirendeltségen, és azt remélték, talán rendbe tudom hozni a dolgot. A „nehézségek” nem rémítettek meg, és meg is tetszett a gondolat, hogy átköltözzem a Perry-folyóhoz; ezért elfogadtam az ajánlatot. Az áthelyezést egykettőre elintézték, mert a távozó vezető, egy bizonyos Neil Timberlake nevű fiatalember, a lehető leggyorsabban el akart kerülni onnan. Neil igazán rendes fiú volt, elég folyékonyan beszélt az eszkimók nyelvén, de mindjárt a kezdet kezdetén megromlott a viszonya a környék lakóival, és sehogyan sem tudott ebből kimászni. 1961 februárjában érkeztem repülőn a Perry-folyó menti állomásra; úgy egyeztünk meg, hogy egy hónapot együtt dolgozom Neillel, s csak azután jön érte a Társaság repülőgépe. Az első feladat, amellyel a Társaság megbízott, az volt, találjak új nevet a telepnek. Eredetileg közvetlenül a Perry-folyó. torkolatánál építették fel, így igazán természetes volt, hogy a folyó nevét vette fel. De a Perry iszapos folyó, ahol nagyon nehéz ivóvízhez jutni, ezért Neil az egész kirendeltséget átköltöztette egy kis szigetre, amelynek még angol neve sem volt. De a szállító-repülőgépek csak nagy üggyel-bajjal találták meg a telepet; a pilóták korábbi helyén, a folyó torkolatánál

keresték, a neve után ítélve ott kellett volna lennie, valójában azonban nyolc mérföldre nyugatra volt a folyó torkolatától. A szigetnek az eszkimók az Innaksarvik nevet adták, a Társaság azonban ezt túlságosan bonyolultnak találta, ezért azt javasoltam, hogy nevezzük el egyszerűen Perry-szigetnek. Így is történt. A Társaságnak eléggé fogas kérdést kellett megoldania a Perryszigeten. Már addig is hallottam egyet s mást a Perry-sziget lakóiról – nagyon rossz hírük volt. Hetvenöt vagy nyolcvan eszkimó szállította be a környékről vadászzsákmányát az állomásra. Nem elég, hogy fenegyerekek és nagy ivók hírében állottak, hírhedtté azonban gyilkos indulataik tették őket. A hírek szerint sokan öltek már közülük embert; és sokan a sarkvidék más területein keveredtek vérbosszúügyekbe, úgy menekültek a Perry-szigetre. Mihelyt a szigetre érkeztem, könnyen felismertem azokat, akik a Garry-tó környéki nyelvjárás szerint, másokat, akik nattilik dialektusban beszéltek, vagy Gjoa Haven meg a Spence-öböl körzetéből vándoroltak ide, illetve a sarkvidék nyugati részén elterjedt copper eszkimók közül jöttek. Később megtudtam, hogy az eszkimók különbséget tesznek gyilkosság és emberölés között. Az ő szemükben a gyilkosság az, ha provokáció vagy alapos ok nélkül ölnek meg valakit. Az emberölés fogalmán a vérbosszút értik. Minden valószínűség szerint tíz-tizenöt éve senkit sem öltek meg vérbosszú miatt, legalábbis a Kanadai Lovas Rendőrség nem tud ilyen esetekről. De azokban az időkben, amikor a rendőrség még nem jutott él a távoli északra, igen gyakoriak voltak az ilyen jellegű gyilkosságok. Nem találkoztam olyan eszkimóval, aki ne örült volna annak, hogy a rendőrség megjelent az északi területeken és véget vetett a vérbosszúnak. Amikor a harmincas évek elején a lovas rendőrök feltűntek ezen a vidéken, az eszkimók amaruqnak (farkasoknak) nevezték őket, mert szívósan üldöztek mindenkit, aki bármi módon gyilkosságba keveredett. Sok eszkimó, aki vérbosszút tervezett, a rendőrségtől való félelmében végül is nem ölt. A vérbosszú mindig feszültséget, félelmet okozott; a bosszúból újabb és újabb gyilkosságok sarjadtak, az értelmetlen öldöklésnek pedig így sehogy sem szakadt vége. Sok család az Északi-sark egyik végéből a másikba menekült, hogy elkerülje a vérbosszú következményeit. Egy-

egy vérbosszú során gyakran nyolc-kilenc személy is meghalt az eredeti gyilkosság következményeként. A jégkunyhókban folyó öldöklés egyik legfőbb oka a nők csekély száma volt. Régen, ha egy család már olyan szűkében volt az élelemnek, hogy nem tudott eltartani egy felesleges szájat (ami elég gyakran előfordult), megölték az újszülöttet. Rendszerint a leánygyermeket áldozták fel, pusztán azért, mert a lányok nem tudnak vadászni, tehát az értékük is kisebb az eszkimó társadalomban, mint a fiúgyermekeké. A fiúnak, mihelyt felnőtt, el kellett tartania idős szüleit, amíg a leánygyermek a házasság révén magával vitte kötelességeit új családjába. A gyermekgyilkosság legelterjedtebb módja az volt, hogy az újszülöttet tizenöt percre kitették a hóba, és hagyták, hogy megfagyjon. Az eszkimók ezt nem tartották gyilkosságnak, hiszen az újszülöttnek ekkor még nevet sem adtak. A leánygyermekek tömeges elpusztítása természetesen aránytalanságokat idézett elő a népességben. A férfinak ahhoz, hogy feleséghez jusson, gyakran el kellett lopnia valakinek az élettársát, vagy meg kellett ölnie a férjet, hogy magával vihesse a feleséget. A sarkvidéki férfinak pedig mindenképpen feleségre volt szüksége, nemcsak szexuális okok miatt, hanem – s ez még fontosabb volt –, hogy legyen, aki megvarrja ruházatát, megfoltozza kesztyűjét, rendben tartsa csizmáját, főzzön, és vezesse a háztartást, amíg ő vadászik. A sarkvidéken keserves, sőt egy vadász számára lényegében megoldhatatlan volt az élet nő nélkül. A feleségszerzés céljából elkövetett egyetlen gyilkosság viszont sok ember halálát okozhatta. Hallottam egy eszkimó vadászról, aki egy egész családot lemészárolt, kivéve az asszonyt, akit el akart rabolni. A rendőrség letartóztatta; fel is akasztották. Természetesen a lovas rendőrség megjelenésével nem szűntek meg a gyilkosságok. Nemigen akadt eszkimó, aki bejelentette volna, ha gyilkosságról tud, és gyakran előfordult, hogy a terület minden lakója tudott a gyilkosságról, míg a rendőrség még csak nem is hallott róla. Az eszkimók a gyilkosságot magánügynek tekintették. Az átlagos eszkimó akkor sem tartotta kötelességének, hogy beavatkozzék, ha legjobb barátját ölték meg. Bármennyire elszomorította is a barátja halála, a gyilkosságot a gyilkos és az áldozata magánügyének tekintette.

Az erőszak egy másik formája a kivégzés volt. Hallottam egy nagyon veszedelmes emberről, bizonyos Aqsuqról, aki a Bathurstöbölnél élt, ott, ahol később én is dolgoztam. Aqsuq kitűnő vadász volt, ráadásul zsarnoki természetű, aki már sok embert megölt, köztük Uqsinának, egy szelíd prémvadásznak az apját és fivérét is. Ha Aqsuq megkívánt egy nőt, magáévá tette, és ha a férj tiltakozott, végzett vele. Szembeszállt az egész településsel, s az emberek nem tehettek semmit. A legtöbb férfi annyira rettegett tőle, hogy Aqsuq sokáig büntetlenül garázdálkodhatott. Végül azonban összefogott az egész település, és úgy döntöttek, hogy Aqsuqot meg kell ölni. Uqsinát bízták meg a kivégzéssel. Eszkimócsoportokban gyakori volt az ilyen kollektív cselekvés. Ha akadt valaki, aki nagyon sok bajt okozott, összeültek, megtárgyalták az ügyét, és a kivégzéssel többnyire az elítélt legközelebbi férfirokonát bízták meg (ezzel sikerült elejét venni a vérbosszúnak). Az említett esetben úgy döntöttek, hogy mivel Aqsuq megölte Uqsina apját és fivérét, az ítélet végrehajtására logikus módon Uqsina a legalkalmasabb, noha vérségi kötelék állt fenn a két férfi között. Uqsina nem nagyon örült a választásnak, de egy vadászaton hamarosan alkalma nyílt, hogy megbízatását teljesítse. A többiek közölték vele, hogy elérkezett az ideje. Ha ezen a vadászaton nem végez Aqsuqkal, ők cselekszenek helyette. S mivel Uqsinát jelölték ki az ítélet végrehajtására, szégyent hoz a fejére, ha meghátrál. Uqsina tehát felkészült a gyilkosságra. Aqsuq a nyomok mentén visszafelé tartott, hogy befogjon egy elszabadult kutyát, s amikor visszatért, sátrában, puskával a kezében, várta Uqsina. Amikor Aqsuq leguggolt, hogy felhajtsa a sátor bejárati ponyváját, Uqsina nyakszirten lőtte. A kivégzést nem követte vérbosszú. Igaz, Aqsuq rokonsága bosszút akart állni Uqsinán, de szembe találta magát az egész közösséggel. Uqsina tehát szelíd természetű ember volt, s csak ez egyszer ölt, de azért ő is tudott volna mesélni egyet s mást az erőszakról. Felesége, Anangaiq, valaha egy másik férfi felesége volt, de megtetszett néki Uqsina. Egy nap elérkezettnek látta az időt, férje háta mögé került, és puskával fejbe lőtte. Ezután nyomban Uqsina asszonya lett. Fia, Iksik – egyik vadásztársam – jól tudta, hogy anyja agyonlőtte az apját, hogy egy másik férfival élhessen, de végül is Uqsina nevelte fel, ezért Iksik úgy vélte: az ügy nem tartozik rá.

– Az erőszakos természetű embert az eszkimók gyakran potenciális gyilkosnak tekintik, aki veszélyt hozhat a közösségre, még akkor is, ha még nem is ölt meg senkit. Az eszkimók valahogy úgy tekintenek az ilyen emberre, mint egy grizzly medvére: kiszámíthatatlan, és félnek tőle. Amikor az ilyen emberrel szembeni félelem és gyűlölet nagyon elhatalmasodik a csoporton, következik a kivégzés. A Perry-szigeten is, a Bathurst-öbölben is számos ilyen esetről hallottam. A kivégző minden esetben (noha gyakran az elítélt fia volt) megtette azt, amit a közösség parancsolt neki – igaz, egyszer egy fiú nagyon elszomorodott, amiért rábízták az ítélet végrehajtását. Nem akarta megölni az apját, de nem volt más választása. Felkereste hát; és elmagyarázta neki a helyzetet, majd megkérdezte: – Mit akarnál inkább? Agyonlőjelek vagy fojtsalak meg az ostorszíjjal? Az apa nyugodtan fogadta a közösség döntését. – Jobban szeretném, ha lelőnél – közölte a fiával –, de hátulról lőjél, hogy ne lássalak, amikor megteszed. A fiú fogta az apja puskáját, és teljesítette a parancsot. Az eszkimó társadalom erkölcsi normái szerint az ilyen gyilkosság, valamint az elmebetegek megölése törvényes kivégzés. Nemrégiben egy asszonyt boszorkánysággal vádoltak. Régóta tudta ugyan mindenki, hogy megszállta a gonosz szellem, de azután arra is rákapott, hogy ráleheljen minden útjába kerülő emberre, márpedig ez – úgy tartják – súlyos veszélyt jelent az egész közösségre. Az eszkimó hiedelem szerint ugyanis a „boszorkány” már pusztán azzal is megbabonázza az embereket, ha rájuk lehel. Így hát tudatlanságból és rettegésből, de saját társadalmi szemléletük alapján érthetően, a település lakossága úgy döntött, hogy a vénasszonynak meg kell halnia. Fia és egy másik férfi végezte ki. A két férfit Spence Bayben állították bíróság elé. Felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték őket. Nemcsak a csecsemőfelesleget tették el láb alól. Nem is olyan régen, ha egy férfi vagy egy nő túlságosan öreg és gyönge volt már ahhoz is, hogy a kutyák mögött szaladjon, tehát semmivel sem járult hozzá a család fenntartásához, gyakran elhatározták, meg kell halnia. Ilyenkor az öregek többnyire maguk kérték meg valamelyik közeli rokonukat, hogy végezzen velük – mintegy segítséget vetek igénybe az öngyilkossághoz. Amikor az öregek úgy érezték, ütött az utolsó órájuk,

rendszerint kedvenc fiukat kérték meg, legyen segítségükre. Az öreg férfiak inkább az agyonlövetést, az öregasszonyok viszont a megfojtást választották. A megfojtás eszköze laza fókabőr hurok volt: az áldozat nyakába dobták, és eltörték a csigolyáját. Arról is olvastam, hogy az öregektől elvárták, hogy tűnjenek el a viharban, vagy húzódjanak be valami elhagyott jégkunyhóba, de magam sohasem láttam ilyesmit. 1959-ig mindez az eszkimó élet megszokott, jelenségei közé tartozott! ekkor azonban a szövetségi kormány bevezette a kanadai eszkimók számára a családi pótlékot és a nyugdíjat. Azt hiszem, a déli politikusoknak akkoriban fogalmuk sem volt, milyen jót tettek a sarkvidék lakosságával, a váratlanul érkező leánycsecsemő egyszerűen nem tehertétel, hanem érték lett, s ezentúl életben hagyták. Az idős szülő sem jelentett többé elviselhetetlen terhet, hiszen anyagi előnyöket biztosított a családnak. Az erőszak az eszkimó életmód természetes velejárója volt, mert az eszkimók mindent a gyakorlati oldaláról ítéltek meg. Ezért nyomorították meg a karibut, hogy három lábon elhajtsák egy megfelelő helyre, ahol leölhetik; ezért tették ki az újszülött leánycsecsemőt a hóra, és hagyták megfagyni; ezért vont vállat az özvegy, mikor megtudta, hogy férje fejét letépte egy medve. Csak annyit szólt: Ayurnarmat (Nincs mit tenni). Nem állítom, hogy az eszkimók szemében az életnek nincs értéke, de talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy régi életmódjuk normái szerint az ölés sokkal természetesebbnek tűnt a számukra, mint a fehér embernek. Végtére is, a sarkvidéki emberek ölésből tartották fenn magukat. Az eszkimó egyik nap egy karibuval végzett, másnap egy fókával vagy medvével – s mindez csupán egyetlen könnyed ujjmozdulatába került, amivel meghúzta a ravaszt. Nagy különbség akkor, ha a puskacső – emberre mered? Mielőtt átvettem volna a Perry-szigeti állomás vezetését, egy hónapot töltöttem Neillel; ezalatt pontos képet nyertem arról, milyen is lesz itt az életem. Neil nem tudott bánni, az emberékkel. Hamarosan megértettem, mi vár rám. Az eszkimók, általában hetenként, részegen állítottak be az állomásra. Maguk készítették erős italukat, s ha nem volt hozzá elég gyantájuk, egy kanál metilalkoholt öntöttek egy csésze teába, vagy pedig főzetük fűszerezéséhez használták a veszedelmes folyadékot.

Akkoriban minden kereskedelmi állomás raktárában bőségesen tároltak metilalkoholt: petróleumfőzők begyújtásához használták gyújtósnak. Ha a nagy hidegben a petróleum nem gyulladt meg, egy kevés metillel bármikor be lehetett gyújtani. Az eszkimók tehát könnyűszerrel hozzájuthattak, s gyorsan megtanulták, hogy nemcsak kályhájuk, hanem önmaguk melegítésére is alkalmas a metilalkohol. Mindez roppant veszélyt rejtett; ha berúgtak, előfordult, hogy elfeledkeztek az óvatosságról, és hígítás nélkül itták. Ilyenkor, persze, kiégette a belüket, vagy megvakította őket. Sok eszkimó ilyen ostoba módon vakult meg, vagy szenvedett halálos mérgezést. Az eszkimók tehát alaposan lerészegedve jöttek át jégkunyhóikból a kereskedelmi állomásra, tízes, néha húszas csoportokban, és mondhatom, eléggé garázda módon viselkedtek. Megesett, hogy egyik percben még jóindulatúan zajongtak, majd minden átmenet nélkül dühöngeni kezdtek. Neil szemmel láthatóan tartott tőlük. Gyakran követeltek Neiltől italt. Az állomásokon nem tartottunk raktáron szeszes italt, de minden vezetőnek megvolt a maga személyes készlete, s az eszkimók ezt jól tudták. Neil sohasem adott nekik a magáéból. Az eszkimók mindenesetre eléggé ittasan érkeztek már. Néha magukkal hoztak egy üveggel vagy korsóval otthoni főzetükből, s Neil is ivott velük. Az adott körülmények között ez hiba volt. Az okos vezető nem zsarnokoskodik az eszkimók felett, de ügyel arra, hogy tiszteljék. Azzal különösképp nem értettem egyet, hogy Perrybe érkezésem idején jóformán valamennyi eszkimó, kettő kivételével minden család, az állomás területén tanyázott. Február megfelelő hónap a prémvadászatra, valamennyiüknek kint kellett volna lenniük a csapdáiknál, mint a Baker-tó és a Spence-öböl környékén élő vadászoknak vagy a többi település lakóinak is. Ők viszont ott tengteklengtek az állomáson, és segélyt húztak – valójában teljes egészében segélyen éltek. Az olyan kis állomáson, amilyen Perry, ezen az elszigetelt településen, ahol a kereskedelmi állomás vezetője az egyetlen fehér ember, feladatai közé tartozott az is, hogy a kormány képviselőjeként, kiutalja a segélyeket. Elgondolkodtam ezen, és hamarosan arra a meggyőződésre jutottam, hogy változtatni lehet és kell is ezen a rendszeren – elvből és érdekből is.

Egyvalami viszont kellemes meglepetést szerzett a Perry-sziget lakosságát illetően: láthatólag nagyon sok tizennyolc és huszonöt év közötti csinos nő akadt itt; a férfilakossághoz képest aránytalanul sok. A Neillel együtt töltött hónapot jól kihasználtam. Találkoztam a környék legtöbb eszkimójával. S amíg Neilre hárult a vezetés gondjabaja, jutott időm arra, hogy figyeljem, milyen nehézségek adódnak, és elgondolkodjam azon, milyen lépéseket tehetnék, hogyan valósíthatnám meg a szükséges rendszabályokat. Átnéztük a könyvelést és leltároztunk. Azon kívül, amit Neil elmondott az eszkimókról, sok további információt nyertem róluk a környék lakosságáról vezetett üzleti könyvekből; ez, mintegy a jellemük kézikönyve, igen sok hasznos ismeretet nyújtott számomra. Minden állomás vezet ilyen könyvet, amelyben feltüntetik, vajon a szóban forgó eszkimó jó prémvadász-e, az elmúlt tíz-egynéhány évben évente hány prémet szolgáltatott be, megbízhatóan törleszti-e adósságait, egyszóval: milyen ember. Gyakorlatilag ott állt a könyvben minden, ami segítségünkre lehetett nemcsak az állomás zavartalan vezetésében, hanem tájékoztatásul szolgált az újonnan érkező vezető számára is. Neillel sorra vettük a körzet valamennyi eszkimóját, s ő felsorolta a bajkeverőket is. Volt belőlük elég. Az egyik bajkeverő éppen az állomás mindenese, Angulaalik volt. Az idő tájt a mindenesre hárultak az állomás körüli apró-cseprő munkák, ő gondozta és látta el a kutyákat, s ha a kutyaszánnal bánni nem tudó vezető útra kelt, ő volt a hajtója; ő tisztította meg az elejtett állatok bőrét és kötegelte a prémeket; elvégzett bármilyen munkát, amire a vezetőnek szüksége lehetett, és segítette teendői ellátásában. Angulaaliknak tehát az volt a munkaköre, mint a Baker-tónál Naigónak. A kereskedelmi állomás mindenesének havonta száz dollárt fizettek, s ehhez járult még tizenöt hordó fűtőolaj, amelyet otthon használhatott fel: A Társaság az állomástól százyardnyira házat építtetett Angulaaliknak, így azután ő meg a családja élt csupán házban, a többi eszkimó jégkunyhóban lakott. Angulaalik látszólag nagy megbecsülésnek örvendett a közösségben, valójában azonban meglehetősen kényes volt a helyzete. Amikor még nem élt ott alkudó fehér vezető, ő intézte a kereskedelmi állomás ügyeit, melyet a Cambridge Bay állomás előretolt részlegeként igazgattak. Két évvel megérkezésem előtt, Angulaalik megölt egy Utuittuq nevű-férfit. A

Társaságnak ennyi is elég volt, kiváltképpen, mert Utuittuq halála óta a környék eszkimói rettegtek Angulaaliktól, már pedig ez ártott az üzletmenetnek. Nemigen tudtam elhinni, hogy Angulaalik gyilkos lehet. Megnyerő mosolyú, apró emberke volt olyan mosollyal, amilyen a fogpasztareklámokról villan ránk. Neil elmondta: kitűnő csapdaállító vadász, roppant erős akaratú ember, s akaratát könnyen rákényszeríti a többi eszkimóra is. Egyszóval olyan ember, aki megszokta, hogy a dolgokat saját szája íze szerint intézze. Alkatához képest erős, de alapjában véve szelíd embernek látszott. S mégis, arra figyelmeztettek, hogy Angulaalik meg a családja sok baj forrása Perryben. Később egy rendőrkáplár elmondta nekem, hogy a rendőrség öt gyilkosságról tud, amelyben Angulaaliknak is része volt, mások ennél is többre céloztak előttem. Néhány gyilkosságára magam is szereztem bizonyítékokat, de ezek közül több eléggé kétes értékű információ volt, mert régen történtek, és már senki sem állíthatta teljes bizonyossággal, ki mérte az áldozatra a halált okozó csapást. Azt azonban kétségtelenül megállapítottuk, hogy több alkalommal egyike volt annak a két férfinak, aki jelen volt, amikor emberhalál esett. Amikor az eszkimók el akarják tenni ellenségüket láb alól, ennek egyik formájához két ember együttműködésére van szükség. Jobbrólbalról közelítenek áldozatukhoz, megragadják karját, felemelik, majd az áldozat saját hókését döfik a hónaljába. Azt mondják, hogy ez igen hatásos és gyakorlatilag tévedhetetlen módszer. Utuittuq megölése azonban hanyag, szinte véletlen, mondjuk így: alkalmi eset volt; az ilyen halál gyakori a sarkvidéken. A gyilkosság részleteit később Utuittuq lánya, Niksaaktuq mesélte el nekem. A gyilkosság idején a Perry-folyó menti kereskedelmi állomás még a Társaság Cambridge-öbölbeli állomásának lerakata volt. A Társaság megbízásából Angulaalik intézte az ügyeket, ezért hát meglehetősen fontos embernek számított a törzsön belül. Egy Iqquk nevű fiatal, tizenhárom éves eszkimó rendszeresen dézsmálta a raktárt. Angulaalik rájött erre, és lehordta a fiút, de az tovább lopkodott. Angulaalik erre megfenyegette, hogy ha nem hagyja abba a lopást, komoly baja származhat belőle. Néhány nappal ezután az eszkimók dobtánc-ünnepséget rendeztek. Amint Angulaalik megérkezett az ünnepélyre, Iqquk apja, Utuittuq,

tagbaszakadt, erős férfi, jóval nagyobb Angulaaliknál, nekitámadt, amiért lehordta a fiát. Ekkor már mindenki jócskán ivott a házi készítésű pálinkából, amikor tehát Utuittuq felelősségre vonta Angulaalikot, látszott, hogy pillanatokon belül véres verekedés kezdődik. Általános meglepetésre azonban Angulaalik meghátrált, ami szerfölött szokatlan, sőt kényes helyzetet teremtett, hiszen végtére is ő volt a Perry-folyó menti állomás főnöke. Csendben távozott az ünnepségről, és visszament a házába. Utuittuq nyomon követte, de Angulaalik háza előtt megtorpant. Az eszkimók ugyanis azt tartják, hogy a saját házban megölt ember szelleme kísérti a gyilkost. Utuittuq kissé csodálkozva álldogált a hóban, amikor látta, hogy Angulaalik visszahúzódott a házába. Kis idő múltán azonban Angulaalik visszatért az ünnepélyre, és ekkor Utuittuq, akinek addigra még jobban fejébe szállt az ital és még magabiztosabb lett, ismét megpróbált belekötni. Angulaalik újra hazament. De táncolni akart és inni a házipálinkából, ezért újra meg újra visszatért a dobtáncba, azt remélve, hogy Utuittuq beleun a kötekedésbe. Amikor egy ízben ismét hazament, Angulaalik magához vett egy háromhüvelykes pengéjű kis zsebkést, és beledugta nadrágja elülső zsebébe. Mihelyt felbukkant az ünnepségen, Utuittuq megint a nyomába szegődött. Angulaalik ekkor előrántotta a kést, Utuittuq pedig dühösen vicsorított rá. Angulaalik felé kapott, aki feléje szúrt, de célt tévesztett. Utuittuq vastag bőrruhát viselt, így a kés éppen csak egy karcolást ejtett bal felső karján. Úgy látszott, Utuittuq legyűri Angulaalikot, ezért a kis ember újra döfött, ám most is hibázott. Utuittuq erős ember volt, birokra kelt, és már-már a földhöz vágta Angulaalikot; ekkor azonban Angulaaliknak sikerült közel férkőznie ellenfeléhez, és beledöfte kését Utuittuq gyomrába; úgy metszette fel, mint amikor a vadász kibelezi a karibut. Nem ejtett mély vágást a nemes szervekben, ehhez túlságosan rövid volt a pengéje, de fölmetszette az egész hasfalat. Niksaaktuq az eszkimókat jellemző szemléletességgel írta le, hogyan állt ott döbbenten az apja, s hogyan nézte az ujjai között előlövellő vért, amint kezét a hosszú sebre szorította. Utuittuqot szörnyű rémület fogta el, ordítva rohant ki a házból.

Senki sem mert a sebesülthöz hozzányúlni; a haldokló vére tabu. Ráadásul a legtöbben addigra már eléggé lerészegedtek, és féltek is egy esetleges gyilkosságtól, hogy újabb vérbosszú támad a dologból. Néhány eszkimó azt állította nekem, hogy a vágás nem volt veszélyes, nem is lett volna halálos, ha Utuittuqot nem fogja el a vakrémület és nem tántorog ki a házból. Azt állították, hogy tulajdonképpen saját magát ölte meg. Niksaaktuq visszatámogatta apját a házba, és igyekezett tőle telhetőleg ápolni. Utuittuq hajnalra meghalt. Angulaalik őszintén bánta a tettét. Tuqutani qiavagaa – mondogatták róla (Gyakran elsiratta azt, akit megölt). Utuittuq jó ember hírében állott, nem tekintették bajkeverőnek, de aznap este milyen a pálinkásbutykos fenekére nézett. A rendőrség letartóztatta Angulaalikot; ügyét John H. Sissons, az Északnyugati-területek ismert bírája tárgyalta – és felmentő ítéletet hozott. Niksaaktuq, aki bizonyára – és érthetően – elfogult volt, de más eszkimók szerint is, Angulaalikot azért mentették fel, mert ő volt a kereskedelmi állomás vezetője, sok nagy hatalmú barátja és pénze volt. (Az eszkimók gyakran azt állították, hogy a fehér ember büntetlenül megszegheti a törvényt az eszkimók országában.) Mások azt mondták, senki sem mert tanúskodni Angulaalik ellen, mert attól féltek, hogy vérbosszú robban ki. Attól tartottak, hogy ha valaki Angulaalik ellen vall, s tanúvallomása alapján halálos ítéletet mérnének a telepvezetőre, Angulaalik legközelebbi vérrokonának kötelessége bosszút állni érte. Néhány korábbi gyilkosság, amelynek Angulaalik a részese volt, vérbosszú következményeként történt, sőt apját is ilyen viszályban ölték meg. Neil szerint Angulaalikkal voltaképpen az volt a baj, hogy nem tudta elviselni lefokozását, telepvezetőből mindenesnek, és nagyon bántotta „arcának elvesztése”. Vezetőként őt tartották az egész peruiét „fejesének”, s most egyszeriben a fehér emberek fizetett cselédéinek sorába zuhant. Nagyon büszke ember volt, aki függetlenségét azzal bizonyította, hogy reggelente sohasem jelent meg pontosan a munkahelyén. Jóllehet megértettem, miért késik, úgy gondoltam, teljesen jogos és indokolt, hogy Angulaalik rendesen dolgozzék, ha fizetést vár. S nyomban dűlőre is akartam vinni a dolgot, hogy ne csak Angulaalik, hanem valamennyi eszkimó is lássa, „ki az úr a házban”.

Március elején szállt le nálunk a Társaság egyik bérelt repülőgépe, hogy másnap elvigye Neilt. A gép érkezésének délutánján négyszemközt beszéltem Angulaalikkal. Megmondtam neki, hogy mától fogva én vezetem az állomást, ezért elvárom, hogy másnap reggel kilenc órakor megjelenjék dolgozni. Reggel fél kilenc tájban szállt el Neillel a gép, és számos eszkimó gyűlt össze a búcsúztatására. Amikor a repülőgép eltűnt a láthatáron, nagy megkönnyebbülést éreztem: végre-valahára a magam és az állomás ura leszek. Ugyanakkor azonban tudnom kellett azt is, hogy Perry-sziget és a jó kétszáz mérföldnyire északnyugatra fekvő Cambridge-öböl között egyetlen fehér ember sem él. Egyedül maradtam egy sereg eszkimóval, méghozzá olyanokkal, akiket a sarkvidék leggarázdább csoportjának tartottak. A repülőgép távozása után a legtöbb eszkimó eljött az állomás boltjába, hogy lebonyolítsa ügyleteit, de Angulaalik határozott kívánságom ellenére sem jelent meg, s ekkor döbbentem rá arra, hogy a repülőgép búcsúztatására összesereglett csoportban sem láttam. Éppen kilenc óra volt, amikor ezzel az üzenettel küldtem egy eszkimót Angulaalik házába: – Mondd meg Angulaaliknak, hogy azonnal jöjjön az állomásra. Megkezdjük a munkát. Angulaalik azonban továbbra sem mutatkozott. Tizenegy óra tájban újabb küldöncöt menesztettem érte. Ennek már a következő üzenetet kellett átadnia: – Ha azonnal nem jössz le az állomásra, mától fogva nem vagy a Hudson's Bay Company alkalmazottja. Végül kegyesen megjelent Angulaalik; mosolygott, fogát villogtatta, mintha mi sem történt volna. Nyomban rátámadtam, mindenki előtt. Nem szerettem az ilyesmit, de jól tudtam, ebben a helyzetben az első pillanattól kezdve erélyesen kell fellépnem. Ezért aztán alaposan lehordtam; megmondtam neki, ha továbbra is a Társaság alkalmazottja kíván maradni, és meg akarja keresni a havi száz dollárját meg a fűtőolaját, akkor minden reggel pontban kilenckor meg kell jelennie az állomáson. Körülöttünk ott álltak az eszkimók; némán figyelték a jelenetet, de közben lapos pillantásokat vetettek egymásra – bizonyára azon tűnődtek, hogyan fogadja mindezt Angulaalik. Felesége is ott állt

mellette, ezért az egész dolog még kínosabb lehetett a számára. Amikor befejeztem a mondókámat, körülnéztem, mi lenne a legalantasabb munka, amellyel megbízhatnám. Utasítottam, menjen át a házba, és töltse fel fűtőolajjal a konyhakazánt. Angulaalik meg sem mukkant, de remegett az idegességtől: Láthatólag nem készült fel erre a jelenetre, s bizonyos vagyok benne, hogy egészen addig nem is hitte, hogy ilyen jól beszélek és értek eszkimóul. Felesége, Irvana, a háttérben maradt. Angulaalik bement az épületbe, megtöltötte a kazánt. Amikor elkészült, szóltam neki, várjon meg a szobámban. Gyorsan befejeztem a csereüzleteket a többi eszkimóval, majd átmentem a házamba. Négyszemközt, nyugodt, csöndes hangon nyomatékosan megismételtem: elvárom, hogy minden reggel kilenckor ott legyen az állomáson. Világosan elmagyaráztam neki, hogy ha elkésik, óránként másfél dollárt levonok a béréből. Szándékosan nem beszéltem vele emelt hangon, mert máris annyira zavarba hoztam, hogy vagy egy félévre elég lehetett neki. Angulaalik azonban elhatározta, hogy bebizonyítja függetlenségét: továbbra is gyakran elkésett. Azonban valahányszor ez megtörtént, azt mondtam neki: – Rendben van, ma két dollárt vontam le tőled, vagy három és felet, vagy éppenséggel négy dollárt – attól függően, mennyit késett. Meg akartam értetni vele, hogy noha az ő dolga, mit csinál, ha a Társaság alkalmazottja akar maradni, engedelmeskednie kell nekem, mert első a Társaság érdeke. A hónap végén Angulaalik vásárolni akart egyet-mást a feleségének és a családjának, de erre a hónapra összesen tizenöt dollárt kapott. Megmutattam neki az üzleti könyveket, a listát, amelyet késéseiről és kimaradásairól vezettem, s újra elmagyaráztam neki, hogy mindössze tizenöt dollárt keresett, és amíg nem dolgozik rendesen, nem is fizetek neki többet. Ez végre fölnyitotta a szemét. Annyira meghökkent, amikor a száz dollárja tizenötre zsugorodott, hogy megértette, miről van szó. Ettől kezdve pontban kilenckor megjelent a munkahelyén. S ekkor megmondtam neki, hogy ha nincsen munkáin a számára, hazamehet – de előbb mindig jelentkeznie kell nálam. Miközben egyéni kezelésben részesítettem Angulaalikot, mit sem változott az a bosszantó helyzet, hogy a telep egészséges vadász és

prémvadász lakossága kivétel nélkül segélyen élt. Közvetlenül érkezésem előtt kapták meg természetbeni segélyüket, egy időre el voltak látva mindennel, amire szükségük lehetett, így hát nem tehettem semmit, amivel munkára kényszeríthettem volna őket. Pedig szerettem volna, ha a vadászok kimennek a csapdáikhoz. Gyűlésre hívtam össze a település egész lakosságát az állomásra. Amint várható volt, mindössze két család tartózkodott odakint vadászaton, így szóltam hozzájuk: – Ide figyeljetek! Most kaptátok meg a fejadagot. Mindannyian jól el vagytok látva élelemmel. De vegyétek tudomásul, hogy ezen az állomáson megszűnt számotokra a segély. – Alaposan megmostam a fejüket: – Nem csináltok semmit, csak itt üldögéltek az állomáson. Pálinkát főztök, és bajt kevertek. Én nem vagyok sem misszionárius, sem rendőr. Ha inni akartok, csak rajta, igyatok, bánom is én. De ha berúgtok, ne gyertek az én állomásomra! Ne keltsetek itt zavart – eredjetek ki, dolgozzatok. Miután figyelmeztettem őket, megvontam tőlük a segélyt; természetesen panaszkodtak is miatta. Számos megjegyzés jutott a fülembe; különösen azok zúgolódtak, akiktől Neil óva intett, mint bajkeverőktől. Ez a társaság továbbra is átjárt az állomásra, és esze ágában sem volt kimenni vadászni. Főzték a pálinkájukat, berúgtak, és néhányan még a házamba vagy a boltba is betántorogtak. Ilyenkor udvariasan távozásra szólítottam fel őket, s ha nem hallgattak rám, kikísértem őket – de sohasem erőszakosan. Csupán gyengéden, de határozottan kitettem a szűrüket. – Menjetek haza – mondtam nekik –, és ha kijózanodtatok, gyertek vissza, látogassatok meg! Valóban örültem, ha benéztek hozzám, részegen viszont nem voltam kíváncsi rájuk. De ők csak főzték a pálinkájukat, amíg fogyni nem kezdett az élelmük, apadni nem kezdtek a készleteik. Ekkor sorra megjelentek, és kérték a segélyt. – Rendben van – válaszoltam. – Még hátra van néhány hét a vadászidényből. Szerezzetek prémeket, akkor hajlandó vagyok a csereüzletekre, és megkaphattok mindent, amit csak akartok. – Nincs mivel megtölteni a csapdákat, sem élelmünk, sem készleteink – válaszolták.

– Két hete szóltam nektek – emlékeztettem őket –, hogy eredjetek ki a csapdákhoz. Akkor még volt élelmetek, a segélyfejadagotok, de ti nem hallgattatok rám. Most megmutatom nektek, hogy állom a szavamat! Újra csak azt mondom tehát: menjetek, keressétek meg magatoknak a mindennapra valót! Nemigen fűlött hozzá a foguk, de nem volt mit tenniük. Akarva, nem akarva ki kellett menniük a csapdákhoz, s végül valamennyien elmentek vadászni, kivéve Angulaalikot, aki az állomáson maradt, hogy itt keresse meg a pénzét, noha az egész körzet egyik legjobb prémvadásza volt, s ezért a Társaság engedélyezte neki, hogy amikor csak kedve tartja, elmenjen vadászni. Most, hogy valamennyien odakint voltak a vadászterepen, végre kezdett beérkezni valamelyes prém – az első jelentősebb tétel, amely hosszú hónapok óta befutott a Perry-szigeti állomásra. Amikor véget ért a csapdás vadászat idénye, továbbra sem engedtem, hogy ott tengjeneklengjenek az állomás körül és visszatérjenek régebbi életmódjukhoz. Nem játszottam meg a zsarnokot, csupán barátilag javasoltam nekik: jobb lenne, ha továbbra is keményen dolgoznának. Most, hogy véget ért a fehér róka-idény, menjenek fókára. Már jó néhány hónapja átvettem a telep vezetését, de az eszkimók még mindig ittak, mint a gödény. Úgy döntöttem, a legegyszerűbb, ha egyszerűen beszüntetem a mazsola árusítását – ugyanis ebből főzték a pálinkát. Még mindig sokszor támadt zavar a településen: gyakori volt a veszekedés, sok embert, köztük nőket is összevertek, s nemegyszer egész családok jöttek át hozzám védelmemet kérni. Figyelmeztettem őket, ha folytatják a részegeskedést, és italuk készítéséhez metilalkoholt használnak, ennek az árusítását is beszüntetem. – Akkor aztán papírral gyújthattok be a petróleumfőzőbe, ha tudtok – mondtam nekik. De ettől sem ijedtek meg, ittak rendületlenül. Emlékszem egy jellemző esetre. Egyik este két család jött át hozzám. Már korábban meghívtam őket, mert elmondták, hogy nem szeretnének részt venni abban a nagy ivászatban, amelyet olyankor rendeznek, amikor Angulaalik és veje, Tupilliqqut meg a település többi garázdája pálinkát főz. Ilyenkor őket is meghívják, és félnek visszautasítani az invitálást. Ez volt tehát a helyzet, amikor egy este fölkeresett Paniuyaq és Ulikattak feleségestül. Üldögéltünk, tengerész-kétszersültet ettünk,

teáztunk és beszélgettünk – jellegzetes, csöndes társas összejövetel a sarkvidéken. Fél tíz lehetett, amikor kimentem a színbe, hogy kikapcsoljam a házi áramfejlesztőt. Tíz-tizenöt perc alatt végeztem. Visszatérve a házba, ott találtam Paniuyaqot, Ulikattakot, feleségeiket és számos gyermeküket – felsorakoztatva háttal a falnak, és nagy rémületben. Távollétemben három férfi érkezett még: Angulaalik, Tupilliqqut és egy Uqalitaaraaluk nevezetű, a telep legveszedelmesebb bajkeverői; mindhárman kissé részegek voltak. – Olyanok vagytok, mintha ittatok volna – mondtam. Tupilliqqut, negyvenöt éves, ereje teljében levő, alacsony, de izmos férfi, harciasan válaszolt: – Hát persze, hogy ittunk, miért, baj? – Egyáltalán nem baj – válaszoltam. – Ha otthon akarsz inni, csak rajta. De azt megmondom nektek, ha inni akartok, akkor innen tűnjetek el, de gyorsan, és csak akkor gyertek vissza, ha kijózanodtatok! – Nem félünk tőled – vágott vissza, dühösen Tupilliqqut. – Angulaalik sem fél tőled, és ő már sok embert megölt. – Angulaalik helyeslően bólogatott. Tudtam, hogy itt az igazi erőpróba, és ha most meghátrálok hármójuk elől, akár csomagolhatok is. Úgy járnék, mint Neil: az eszkimók a fejemre nőnének. Az igazat megvallva, nem féltem – a helyzet egyáltalán nem volt drámai. De tudtam, hogy igazam van, és azt is, hogy térdre tudom kényszeríteni mind a hármat. Egyenesen odaléptem Angulaalikhoz, kihívóan a szemébe néztem és megkérdeztem: – Meg akarsz ölni? Angulaalik egy pillanatra lehajtotta a fejét, várt egy kicsit, mielőtt megszólalt volna: – Nem, dehogyis, mitaanginnaqtunga (csak tréfálok); nem akarok én megölni senkit sem, mitaanginnaqtunga. – Hát akkor rendben is lennénk, – Azzal Tupilliqquthoz fordultam. – Hát te? – Ugyan már, én is csak tréfáltam – mondta. – Nem akarok én semmi zavart okozni. – Nos, akkor értjük egymást. Én meg nem keresem a bajt. De ha azt mondom nektek, hogy most elhagyjátok az állomást, akkor komolyan gondolom, amit mondok.

Ezzel Uqalitaaraalukhoz fordultam. Tőle is ugyanazt akartam kérdezni, de Tupilliqqut közbevágott: – Uqaak, ne feleselj a fehér emberrel. Nem akarunk semmi zavart a főnökkel! Ekkor azt mondtam nekik: – Rendben van, ti hárman most szépen elmentek, és majd akkor jöttök vissza, ha kijózanodtatok. – Angulaalikhoz fordultam. – Angulaalik, reggel kilencre várlak! Angulaalik megmakacsolta magát. – Hát, ami azt illeti… nekem nem is kell dolgoznom a Társaságnak: mehetek csapdával vadászni is! – Ha vadászni akarsz, máris indulhatsz – válaszoltam. – Ha nem dolgozol a Társaságnak, legalább nem kell fizetnünk neked. A helyedre meg könnyen szerezhetünk másvalakit. – S most kegyetlen döfés következett: – Fiatalabb ember is akadna. Angulaalik dühösen nézett a szemembe, és azt mondta: – Nem vagyok köteles a Társaságnak dolgozni! Amikor a McAlpine-tónál vadásztam csapdával, a szánom mindig tele volt prémmel. Rengeteg rókám volt; annyi, hogy lelógtak a szánom oldaláról! Később megtudtam, hogy valóban igazat mondott, remekül értett a csapdaállításhoz. – Akkor hát menj egyenesen az Adelaide-félszigetre, Angulaalik – válaszoltam. – Legalább nem okozol több zűrzavart nálunk. Úgyis több a baj veled, mint a haszon. Ez elevenébe vágott; dühösen válaszolt vissza: – Jó, így is jól van! Te vagy a főnök, azt mondhatsz, amit csak akarsz. Ma éjjel hazamegyek, fölégetem a házamat, azután elmegyek vadászni. Most már mind a hárman ott álltak az ajtóban, közvetlenül egy fiókos pult mellett. Kirántottam az egyik fiókot, kivettem egy doboz gyufát és odaadtam Angulaaliknak. – Nesze! – kiáltottam, mire gépiesen felém nyújtotta a kezét, én meg odanyomtam neki a gyufát. – Csak eredj! Égesd fel a házadat, menj vadászni!

Annyira meghökkent, amiért elfogadtam a kihívását, hogy elejtette a gyufát, és lehorgasztotta a fejét. Azután mosolyogva, de anélkül, hogy a szemembe nézett volna, azt mondta: – Ugyan, csak tréfáltam, tudod azt te is. Kicsit ittam, és a fejembe szállt. Dehogy akarom fölégetni a házamat! Útnak eresztettem őket, és ennyiben maradtunk. Paniuyaq, Ulikattak és feleségeik egész idő alatt feszülten figyeltek, s most valósággal diadalt éreztem, mert tudtam, hogy elmondják az esetet mindenkinek. A hír bejárja az egész telepet. Mindjárt másnap jó néhányan fölkerestek az állomáson. Kertelés nélkül belevágtak: – Hallottuk, összekoccantál tegnap este Angulaalikkal meg a barátaival – Semmi különös nem történt. Nem telt bele sok idő és megkérdezték: – Meglátogathatunk, ha legközelebb megint pálinkát főznek? – Persze – válaszoltam –, bármikor. Akkor nem kell berúgnotok, mint a többieknek. Én skót vagyok – magyaráztam nekik –, és magam is szeretek néhanapján inni egyet; nincsen abban semmi, ha valaki megiszik egy pohárral. De ha túlságosan sokat isztok, jön a verekedés, még asszonyaitokat is összeverik – nem élet ez. – S most elérkezve idáig, kihasználtam az alkalmat. – Ha mást se csináltok, csak isztok, senki sem megy ki a csapdákhoz. Csak lógtok, úgy éltek, mint a gyerekek, a kormányon meg a dolgos embereken élősködtök. – Tudtam, hogy kissé messzire megyek, de úgy éreztem, most beszélhetek a fejükkel. Úgy láttam, hogy a Perry-sziget, mint valami tengeri kikötő, szinte vonzotta magához a társadalom kitaszítottjait az egész sarkvidékről. Sok eszkimó gyilkosság után, áldozata rokonságának bosszúja elől menekülve érkezett ide. Amikor jobban megismertem az életüket, kiderült, hogy mindössze egyetlen férfi akadt közöttük, Paniuyaq, aki nem követett el egy gyilkosságot sem. Angulaalikról mindenki tudta, hogy sok emberrel végzett. Ezért tanácsosnak látói szőtt, hogy miután a többi, eszkimó jelenlétében megaláztam, óvatosan viselkedjem vele szemben. Jelenlétemben láthatóan idegessé vált, s néha úgy éreztem, ha hátat fordítok neki, fejbe vág vágy belém döfi a kést. Ha egy fehér ember egyedül él az eszkimók között, nem kockáztathat; ostoba az, aki

nem viselkedik elővigyázatosan olyanokkal, amilyenek a Perryszigetiek voltak. De nem akartam elmulasztani a lehetőséget, hogy újra munkába fogjam őket, ezért meg kellett próbálnom letörni a nagyszájú, hangoskodó garázdák szarvát, felpiszkálni a henyélőket, megvonni tőlük a pálinka alapanyagait és beszüntetni a segély folyósítását. Mindeddig sikerültek a fogásaim. Az eszkimók kimentek a csapdákhoz, és amikor visszatértek az állomásra, csak egy-két napot töltöttek itt vásárlással, azután visszamentek vadászni. Gyakran meglátogattak a házamban, és mintha csökkent volna az alkoholfogyasztás. Egyszeriben gyökeresen megváltozott a telep légköre, és. ez bizakodással töltött el. Ezenfelül persze meg kellett birkóznom mindazokkal a teendőkkel, amelyek kitöltik a sarkköri kereskedelmi állomások vezetőinek feladatkörét. Mihelyt elolvadt a hó, neki kellett látnunk a mázolásnak. A Társaság épületei az egész sarkvidéken egyformák: takaros, fehér falú, pirostetős házak. A téli viharok alaposan megtépázzák az épületeket; a hó itt szinte futóhomokhoz hasonló jeges szemcsékből áll, amelyek szinte lehorzsolják a festéket a falakról. Minden nyáron, még a júniusi légyidény beköszönte előtt, újra kellett mázolnunk valamennyi külső felületet. Újjá kellett építenünk a rakpartot is, pótolni és mázolni a lépcsőket, és így tovább. Ráadásul el akartam hordatni az állomás környékét borító sziklanagyságú köveket. Ekkorra Angulaalik is elvonult fóka vadászatra, így teljesen magamra maradtam. Több ízben kint jártam a vadászoknál a táborokban, mert nagyon silány munkát végeztek a fókaprémekkel. Nem kaparták le a bőrt tisztességesen, az irhán ott maradt a fekete belső felhám, tapintásuk is olajos volt. Nekem kellett megtanítanom a Perrysziget lakóit, hogyan kell gondosabban kikészíteni a fókabőrt, amint azt a Spence-öbölnél is teszik, ahol addig tisztítják az irhát, amíg az vajszínű, fehér bőrré nem válik. Ezért a minőségért a vadászok is több fizetséget kapnak. Amíg egyedül tartózkodtam a telepen, jól kihasználtam az időmet. Nappal akadt elég munka az állomás körül, éjszaka pedig az eszkimó nyelvről készített jegyzeteimet böngésztem, kiegészítettem és letisztáztam őket.

De nemcsak munkából állt az élet. Akárcsak a Spence-öbölben, amikor elolvadt a jég, és szabaddá váltak a vizek, kimentem az eszkimókkal kenuban fókára vadászni, és néha, derült napokon, egyedül is nekivágtam a tengernek. Kieveztem néhány mérföldre az állomástól, elüldögéltem a kenuban, s a tenger áramlataira bíztam magam – néha nyolc-tíz mérföldre is elsodort a gyönyörű, sima, kék víz –, fölöttem ragyogott a felhőtlen ég; huszonnégy órán át sütött a nap. A Perry-folyó környéke híres vadlibáiról. A kenuban hanyatt fekve figyeltem a madarakat – vadludak, hattyúk, vad-kacsák, búvármadarak húztak el fölöttem. Ez volt az észak-amerikai földrészen egyik legnagyobb fészkelő vidékük. Így múlt el a nyár, minden zavaró esemény nélkül.

Élethalálharc 1961 őszén egy Uakuak nevű férfi tért vissza a Perry-szigetre. Angulaalik mostohafia volt, de Angulaalik saját gyerekeként nevelte fel. A harmincöt év körüli, nagy erejű, harcias Uakuak egy év óta a lokátorállomás-láncolat építkezésén dolgozott. Hírből már ismertem: igazi eszkimó garázda, valamennyi bajkeverő közül talán a legveszedelmesebb a Perry-szigeten. Nem volt lusta, nem élt segélyen. Remek vadász és csapdaállító volt, bőségesen gondoskodott a családjáról, de ösztönös lázadó lévén, mindig föl akarta forgatni a rendet. Ha valahol kiakasztottak egy táblát: „Tilos a dohányzás!”, Uakuak hanyagul nekidőlt és rágyújtott. Mihelyt megtudtam, hogy visszatért Perryre és Angulaalikhoz költözött, elhatároztam, hogy szemmel tartom. Uakuak valóságos rumkészletet hozott magával az építkezésről, s a Perry-sziget lakossága ismét ivásnak adta a fejét. Sok élesztőt is hozott; itt már nem tartottunk raktáron, mert az eszkimók a mi fehér kenyerünk helyett kovásztalan zabkenyeret ettek. Neil Timberlake idején mindig akadt a raktáron élesztő, mert ő rendes kenyeret sütött (akárcsak jómagam az előző munkahelyeimen), sőt pálinkafőzés céljára is adott

élesztőt az eszkimóknak: Többek között ezt is nyomban leállítottam, amikor átvettem a vezetést. A helybéliek gyorsan végeztek a rummal, aztán nekiláttak, és most már Uakuak élesztőjével főzték a házi pálinkát. Természetesen Uakuak is hallott már felőlem a többi eszkimótól. Hét vagy nyolc hónapja tartózkodtam Perryn, őszre járt az idő, s várható volt, hogy hamarosan befagy a tenger. Egyik este hét óra körül, vacsora után mosogattam a házamban. Egyszer csak belépett Uakuak, a feleségével. A takaros asszonyka ekkoriban nyolcadik hónapos terhes lehetett, és rettegett Uakuaktól. Mindketten meglehetősen részegek voltak. Uakuak egy üveg házipálinkát szorongatott, azzal akart megkínálni. – Nem, köszönöm, nem kérek – hárítottam el a kínálást. – Keveset iszom. Nem is nagyon szeretem a házipálinkát, mert meg is vakulhat tőle az ember. Uakuak egy ideig békésen beszélgetett – ez volt a szokása –, de olykor teljesen váratlanul egyszerre csak harciassá vált. Most annyira nem rúgott még be, hogy elveszítse az önuralmát, de elég részeg volt ahhoz, hogy kimutassa a foga fehérét. – Hallom, hogy kilökdösöd az embereket a házadból, ha látogatóba jönnek – mondta. – Úgy hallom, ha megittak egy-két pohárkával, egyszerűen kilököd őket. – Nem lököm ki őket. Csak akkor, ha nem mennek, amikor meg kérem erre őket – válaszoltam. Kidüllesztette a mellét. – – Én pedig nem megyek! Azt hittem, sikerül a szokásos szöveggel lebeszélnem erről: – Ide figyelj, miért nem mégy haza? Ott megihatod a főzetedet, azután, majd ha kijózanodtál, eljöhetsz hozzám látogatóba. – Nem, én whiskyt akarok inni. Gyerekes vitába bonyolódtunk. – Tőlem ugyan nem látsz whiskyt – mondtam –, nincs is whiskym. – De csak van itthon valami italod? – Semmiféle italom sincsen. . – De tudom, hogy van. – Gyűlölködő pillantást vetett rám. – Az emberek nem szeretnek téged. Legkevésbé én – én egyáltalán nem szeretlek. Az előző vezető idején mindig bejöttem ide. Ő jó ember volt.

Mindig adott nekem whiskyt. Néha még útravalóul is adott egy üveggel, hogy a feleségemmel otthon legyen mit innunk. – Ez az ő dolga. A vezetők is különbözők. Az előző vezető talán adott neked ezt-azt, de én nem az előző vezető vagyok, és tőlem pedig nem kapsz whiskyt! Uakuak most már dühbe gurult. – Ne beszélj így velem! – kiáltotta. Én is fölfortyantam: – Vedd tudomásul, hogy az én házamban vagy. Mit szólnál, ha átmennék a te házadba és így beszélnék veled? Biztosan neked sem tetszene! – Ha hozzám jönne valaki, én bizony adnék neki whiskyt. – Ez a te dolgod. Én nem adok… És most már akár haza is mehetsz Uakuak nekigyürkőzött. – Ha azt akarod, hogy elmenjek, dobjál ki. Gyere ide, fogjál meg, és tegyél ki. Lökjél ki, ahogyan a többieket is kilökted. Türtőztettem magam. – Nem akarlak kidobni – mondtam. Azt hittem, csak kötekedő kedvében van, a részegek szokása szerint. Elfordultam, jelezve, hogy részemről lezártam a vitát, és odamentem a tűzhelyhez a törlőrongyokért. Neki akartam látni, hogy befejezzem a törölgetést, amit Uakuak és felesége megjelenése szakított félbe. De Uakuak elém ugrott, széttárta karját, és nem engedett tovább. – Asivarit? (Szabad?) – mondtam, ami udvarias kérés. Ugrásra készen összehúzta magát, és ingerülten rám kiáltott: – Nem engedlek át! Most már kezdtem megelégelni a dolgot, kicsit meg is dühödtem, és ingerülten kiáltottam rá: – Taillait! (Eredj az utamból!) – ebben már nyoma sem volt az udvariasságnak. Oldalt lépett, és amikor a törlőrongy után nyúlva átnyomakodtam mellette, gúnyosan olyasmit mondott, ami eszkimóul nagyjából ennek felel meg: „De nagy fiú vagy!” Megkerült, és újra odacövekelte magát elém. – Csak rajta, hadd lássam, kiteszel-e. Sok embert kidobtál a házadból. Meséltek rólad az emberek. Senki sem szeret itt téged! Provokált, de én még mindig türtőztettem magam.

– Azért küldtek ide, hogy dolgozzam – mondtam. – Mindenkivel jóba akarok lenni. Együtt vadászok, együtt állítok csapdákat az emberekkel. Meglátogatom őket az otthonukban. Ha valakinek beteg a felesége, elmegyek hozzá, segítek rajta, orvosságot adok neki. Ha valaki megsebesül, segítek bekötözni. Kelletlenül, morogva engedett. – Hát igen, akad, aki szeret. De nem mindenki. – Semmi értelme az ilyen vitának – mondtam. Gyere vissza a feleségeddel együtt, ha kijózanodtál. Akkor szívesen látlak vendégül. , Erre ismét fellángolt a harciassága, és rám kiáltott: – Gyere, mérjük össze az erőnket! Félsz tőlem? Na rajta, mérjük össze az erőnket! – Közvetlen közelről az arcomba kiáltotta: – Rajta, fogjál meg, így ni! – Megragadta saját ingét, és megismételte a kihívást: – Rajta, kapjál el, így ni, és tegyél ki! – Nem foglak meg – mondtam, de most már ideges voltam, mert attól tartottam, hogy komoly verekedésre kerül a sor. Keménykötésű ember volt, olyan magas, mint én, széles mellkasit és kemény izmú, akár egy medve. Tudtam, hogy roppant erős. Felesége egész idő alatt ki sem nyitotta a száját. Csak állt és figyelt. Arra gondoltam, hátha jobb belátásra tudná bírni a férjét, ezért most hozzá fordultam. – Mondd meg a férjednek, menjen haza, és ne zavarogjon itt. Ez hiba volt, tudnom kellett volna. Uakuak agyát elöntötte a vér. – Ne merj a feleségemhez szólni! – mondta, és már előre is ugrott, megragadott a csuklómnál és a torkomnál, és odavágott a falhoz. Most már én is vöröset láttam. Lendületből ütöttem, és telibe találtam Uakuak száját. Erre nyilván nem számított. Hiszen egész idő alatt hátráltam, vagy legalábbis úgy tűnhetett. Kezdettől fogva provokált, és húzódozásomat persze félelemnek vélte. De amikor nekilökött a falnak, úgy döntöttem, hogy befejezem a vitát. Megtántorodott és a hátára esett. Rávetettem magam, és amikor rajta térdeltem, még egy jó nagyot behúztam neki. Abban a pillanatban, amikor elkezdődött a verekedés, Uakuak felesége felpattant, és odakiáltotta nekem: – Ne verekedj vele, ne verekedj vele! Meg fog ölni! Ügyet sem vetettem rá, mert leszorítva tartottam Uakuakot. De remegett a gyomrom, mintha görcs húzná össze és ziháltam. Jól tudtam,

milyen veszedelmes emberrel akadtam össze, és köröskörül mennyi a veszedelmes ember. Idegtépő megpróbáltatás volt. Rádöbbentem, hogy nem maradt kiút a számomra; amint megragadott, tudtam, itt életrehalálra megy a játék. Ütésem fölrepesztette Uakuak száját. Hátrahanyatlott, mintha el sem akarná hinni, hogy ott fekszik, én meg rajta térdelek. Megnyalta fölrepedt ajkát, és csodálkozva megszólalt: – Úgy megütöttél, hogy vérzem. – Igen, de te kezdted – válaszoltam. Újra megnyalta az ajkát, majd furcsa módon csendes hangon közölte: – Hát akkor én most fölkelek és hazamegyek. – Rendben van. Ha te nem csinálsz bajt, én sem csinálok. Megkönnyebbültem, de azért éberen figyeltem, komolyan gondoljae, amit mond. Valahogy túlságosan egyszerűnek látszott a dolog. Semmiképpen sem akartam komoly verekedésbe keveredni. Merőben más dolog eszkimóval verekedni, mint fehér emberrel. Ha eszkimók tűznek össze egymással, az egyik óhatatlanul – száz eset közül kilencvenkilencben – mindjárt az elején meghátrál és kijelenti: – Nem verekszem veled. Félek tőled. – Az eszkimók ezt nem szégyellik bevallani. Úgy tartják, hogy ha az egyik fél nagyobb és erősebb a másiknál, akkor a meghátrálás nem szégyen; ezt diktálja a józan ész. A másik lényeges különbség az, hogy amikor dühösen azt mondjuk: – Megöllek! – ezt ritkán gondoljuk szó szerint. De amikor egy eszkimó verekedni kezd, valóban ölni akar, itt minden verekedés élethalálharc. Az eszkimók nem taszigálják egymást, birkóznak, de nem az a szándékuk, hogy megsebesítsék a másikat. Az eszkimó verekedés általában halállal végződik. Elengedtem Uakuakot, fölkeltem és kissé hátraléptem. Nyomban talpra szökkent, és már ütött is. Szerencsére vigyáztam rá, nehogy meglepjen, így támadása nem ért váratlanul; akárcsak egy filmben, reflexszerűen én is ütöttem, és pontosan abban a pillanatban, amikor rám vetette magát, oldalról alaposan eltaláltam az állát. Feje annyira hátrabicsaklott, hogy a nyakcsigolyája hallhatóan megroppant; eldőlt, mint akit letaglóztak. Támadásának lendülete és az én ütésem együttes ereje leterítette.

Szívem a torkomban dobogott: amikor meghallottam a csigolya roppanását, azt hittem, hogy megöltem. Kezem-lábam remegett, hányinger fogott el. Letérdeltem mellé, pofoztam, fülemet mellére szorítva figyeltem, dobog-e a szíve. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy a bíróság előtt állok, amiért megöltem egy eszkimót. Egy hosszú, végtelennek tűnő pillanat után, mélyet lélegzett. Annyira megkönnyebbültem, hogy legszívesebben megcsókoltam volna. Fekve maradt, s amikor magához tért, azt motyogta: – Sinnaktulirama. (Mintha álmodnék.) Magam is még kissé bizonytalanul álltam a lábamon. – Nem, nem álmodsz – válaszoltam. Felém fordította a fejét, úgy nézett rám, mintha színjózan lenne. Azután tökéletesen nyugodt, már-már közömbös hangon azt mondta: – Hazamegyek, fogom a puskámat, visszajövök ide és megöllek. Kifejezéstelen arca, s az, hogy a hangja nem volt fenyegető, még ijesztőbbé tette azt, amit mondott. Most már eléggé ideges voltam, de nem akartam meghátrálni. Én is halkra fogtam a hangomat, és úgy válaszoltam: – Rendben van. Fogd a puskádat; De ha újra lejössz ide, én öllek meg téged. – Majd meglátjuk – válaszolta. Azután a feleségéhez fordult. – Segíts fölkelnem. – Egy lépést tettem felé, hogy segítsek neki. – Eredj! Eredj tőlem! – ordította. – Nehogy hozzám érj! Hátraléptem, ő meg kezdett föltápászkodni. Talpra állt, s ekkor váratlanul páros lábbal rúgott: gyomorszájon talált, nekirepültem a tűzhelynek, ösztönösen hátratartottam két karomat, hogy fékezzem az esést. Egy szál ingben voltam, ujjait fölgyűrtem, a tűzhely pedig izzott, Rázuhantam, könyöktől csuklóig megégett mindkét karom. . Őrjöngve vetettem magam Uakuakra. A falhoz vágtam, és most már kíméletlenül, megállás nélkül ütöttem. Lélegzetvételnyi ideje sem maradt, hogy összeszedje magát. Iszonyú rémület fogott el, hogy végül is legyűrhet, vagy ha egy pillanatnyi szünetet tartok, fölkap egy konyhakést. A rettegés és a kétségbeesés megsokszorozta erőmet. Vértócsa gyűlt össze a padlón, a falra, de még a mennyezetre is jutott. Uakuak tulajdonképpen meg sem tudott ütni. Megpróbálta ugyan, de mint általában az eszkimók, nemigen tudott bánni az öklével. Az eszkimók leginkább birkóznak, kést vagy puskát használnak. Nálam

kétszerte erősebb lehetett, és ha sikerül legyűrnie, minden bizonnyal megfojt. Lehet, hogy félelmem megkétszerezte erőmet. Úgy éreztem, szó szerint az életemért küzdök. Jobb kézzel ütöttem, annyiszor és olyan erővel, hogy éreztem, gyengülni kezd a karom. Ütéseim alatt Uakuak most már kezdett megroggyanni, de még egyszer összeszedte magát, fölegyenesedett; amikor észrevettem megint behúztam neki egyet. Homlokon találtam, oldalra tántorodott, félig botorkált, félig csúszott, és esés közben belevágta a fejét a konyhaasztalba. Az asztal éle pontosan halántékon találta; újra eszméletlenül terült el. Ezúttal nem vártam meg, amíg magához tér. Kitártam az előtérbe vezető két ajtót; a belső konyhaajtót és a külső huzatfogó ajtót, megragadtam Uakuak lábát, és kivonszoltam az előtérbe. Azután karon fogtam a feleségét, és őt is kitessékeltem – most eszem ágában sem volt udvariaskodni. Uakuak házipálinkás butykosát is utánuk hajítottam. Arra számítottam, hogy Uakuak hamarosan ismét megjelenik, és tovább verekszik; a hideg levegőn máris éledni kezdett, Mindkét ajtót bevágtam, a belső ajtót be is reteszeltem. Hálószobámba rohantam, fölkaptam a vadászpuskámat és két töltényt. Már hallottam is Uakuakot az előtérből, öklével verte az ajtót. Visszarohantam a konyhába. Uakuak már beverte mindkét ajtó üvegablakát, benyúlt, hogy visszatolja a belső reteszt; kezét véresre vagdalták az üvegszilánkok. Két csőre töltöttem puskámat és rácsattantottam a závárt. Amikor Uakuak meghallotta a závár csattanását, megdermedt. – El a kezekkel az ajtótól, vagy nyomban megöllek! – kiáltottam. S azt hiszem, elég rémült voltam ahhoz, hogy meghúzzam a ravaszt. Uakuak csak egyetlen pillantást vetett rám, majd hanyatt-homlok elrohant. Az egész ügy, vagyis a vita meg a verekedés hét óra körül kezdődött. Akkor érkezett Uakuak meg a felesége; kilenc óra múlt tíz perccel, amikor kitettem a szűrüket. Megnéztem, hány óra van, és éreztem, hogy reszketek, mint a nyárfalevél. Odakint, persze, már sötét volt. Még láttam, amint Uakuak elhalad a házam előtt, azután elnyelte a sötétség. Nem mertem kimozdulni; csak figyeltem az ablak mögül. Azután láttam, hogy nyílik Angulaalik ajtaja, és Uakuak meg a felesége belép a házba.

Tudtam, hogy aznap este vendégség van Angulaaliknál. Amint becsukódott az ajtó, átrohantam a boltba. Sohasem lakatoltuk be, de most gyorsan elreteszeltem az ajtót, hátha az eszkimóknak eszükbe jut, hogy fegyvert szerezzenek. Megtöltöttem egy 30-30-as puskát, a 22 milliméteresemet és még egy tartalék fegyvert is. Bizonyos voltam felőle, hogy miután ronggyá vertem Angulaalik mostohafiát, akad majd néhány barátja, aki bosszút akar állni rajtam. Részegségükben és dühükben valószínűleg képesek lettek volna rá, hogy megöljenek. Futva megkerültem a házat; a nagy karosszéket a bejárati ajtó elé toltam, lehúztam a redőnyöket, elhúztam a függönyöket, eloltottam minden világítást. Fogtam egy fejszét meg a jégvágó tőrömet, és mindkettőt az ajtó melletti könyvespolcra tettem. Ennyi elég lesz kezdetnek. Bekapcsoltam a rádió adó-vevőt. Tisztában voltam azzal, hogy veszélyes helyzetbe kerültem, és tudni akartam, szükség esetén számíthatok-e segítségre. A Cambridge Bay-i DOT-ot hívtam, és kértem, hogy kapcsoljanak össze a rendőrséggel. Elmagyaráztam, hogy verekedésbe keveredtem Uakuakkal és leütöttem. Azt is megmondtam, hogy komoly sebesülés nem történt – legalábbis eddig. – Ha puskával jön vissza, lelövöm – közöltem. – Csak azért mondom, hogy ha valami történnék, tudják, hogyan kezdődött. – Akár a temetőben, akár a börtönben végzem, azt akartam, hogy legyen valaki, aki tudja, hogyan esett a dolog. A rendőrtiszt megpróbált csillapítani. – Ne szívd mellre, Duncan. Ismerjük ezt az Uakuakot. Tudjuk, hogy garázda alak, de bármi történjék, ne lőjél le senkit, amíg valóban nem fenyeget az a veszély, hogy megölnek. Csakis önvédelemből lőj! Készenlétben áll egy gépünk – folytatta –, és reggel, amikor megvirrad, ott leszünk nálad. Szóval semmi izgalom! A DOT egész éjjel figyelni fogja a hullámsávodat; ha bajba jutsz, hívd őket. A ház teljes sötétségbe borult, csak az adó-vevő piros lámpája égett, jelezve, hogy be van kapcsolva a készülék. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy felkészüljek, de még soha életemben nem éreztem magam ennyire magányosnak. Újra meg újra kilestem a függöny mögül, és Angulaalik háza felé kémleltem. A hold bújócskát játszott a felhőkkel, az árnyak rontották a látási viszonyokat. Biztos voltam, hogy az egész település támadásra készülődik; lelki szemeim előtt szörnyű

jelenetek peregtek, képzeletem vadul működött.: így telt el vagy egy óra. Csőre töltött, kibiztosított puskám ott hevert az ölemben. Egyszerre megdördült az ajtó. Megremegtem. Szívem vadul dobogott, fölugrottam. Senki sem mutatkozott, de biztosra vettem, hogy gyilkosaim körülvették a házat, és készülnek a leszámolásra. A csöndben tisztán hallottam a szívdobogásomat; azután távolodó léptek nesze, majd újra vészjósló csönd. Valaki próbára tett, gondoltam, megnézi, készen állok-e. Eltelt néhány óra, de újabb látogató nem jelentkezett, gyanús zörej sem hallatszott. Kezdtem elfáradni, bementem a hálószobába. Ágyam pontosan az ablakkal szemben, a falnál állt. Odakint, az ablak alatt a talaj a háztól lejtett. Az ágyban pompás célpontot nyújtottam volna. A telepi eszkimók valamennyien jártak már a házamban; mindenki tudta, hogy ágyam az ablakkal szemközt áll. Fölkaptam a párnákat meg néhány takarót, és a nappali egyik sarkába raktam le őket, olyan helyre, ahová nem lehetett belátni. Lefeküdtem erre a hevenyészett fekvőhelyre, puskámat két térdem közé szorítottam, és igyekeztem megnyugodni. Éjfél vagy egy óra lehetett. Zavart a rádió zúgása-búgása, ezért leállítottam, remélve, hogy marad elég időm, hogy kapcsolatot teremtsek Cambridge Bayjel, amikor esetleg rám törik az ajtót. Mielőtt végképp nyugalomra hajtottam volna a fejem, a szemétládából kiszedtem egy csomó üres konzervdobozt, és minden ajtó mögött gondosan egymásra tornyoztam néhányat. Ha elalszom, és közben valaki megpróbál behatolni a házba, a pléhdobozok pótolják a riasztóberendezést. Vagy egy órát szundikálhattam, amikor hangos csattanással nekivágódott valami a ház falának. Fölriadtam. Talpra ugrottam, és lövésre készen tartottam a puskámat. Úgy hangzott, mintha valaki a tenyerével ütné a házfalat; el sem tudtam képzelni, mi lehet a célja ezzel. A hang meg-megismétlődött, de mivel a csattanásokat semmi sem követte, újra lefeküdtem. Másnap azután bosszankodva állapítottam meg, hogy az, amitől majd kilelt a hideg, a szélben csapkodó elpattant ruhaszárító kötél volt. Hajnalban egy, a ház mögül hangzó, csattogó hangra ébredtem. Eléggé világos volt ahhoz, hogy az ablakon kilesve kivegyem Angulaalik és Uakuak alakját; feleségeikkel, gyermekeikkel és egy

nagy halom felszereléssel igyekeztek az öböl felé. Egészen karácsonyig a színüket sem láttam. Az első ember, aki reggel benézett az állomásra, Angulaalik veje, Tupilliqqut volt. Belépett, körülnézett, fölmérte a helyzetet, szemügyre vette a vérrel összefröcskölt falakat, a mennyezetet és a padlót, azután, mint aki mindent tud, rám vigyorgott. – Tuktutpit? (Karibut öltél?) – Verekedtem Uakuakkal. – Hallottunk róla. Ott voltunk Angulaalik hazában az éjjel, amikor Uakuak megérkezett. – Meglepetésemre Tupilliqqut hangjából elégedettség csengett. – Ott voltunk a házban, amikor bejött – mondta. – Az arca tele zúzódásokkal, mind a két szeme alatt fekete karikák, és csupa vér. – Kis szünet után hozzátette: – Az emberek örülnek. Meglepetten hallgattam, ő pedig így folytatta: – Az emberek örülnek, mert Uakuak szörnyű zsarnok volt. Egyszer elkapta a fiamat és megverte. Meglátogatott egy öregasszony is. – Quanaqquq (Hálát érzek irántad) – mondta. Mindabból, amit aznap hallottam, kiderült, hogy Uakuak régóta félelemben tartja az egész települést. Az emberek fellélegeztek, hogy végre akadt valaki, aki megtanította kesztyűbe dudálni. Amíg a Perry-szigeten tartózkodtam, Uakuak nem is tért vissza. Gondolom, azért, mert a verekedés miatt „elveszítette az arcát”. Angulaalik közvetlenül karácsony előtt családostul tért haza Perryre, és elmondta, hogy Uakuak Cambridge Bay-be ment. Amikor Angulaalik néhány nappal később, hosszú távolléte után végre megjelent az állomáson, elég idegesnek látszott. Megkérdeztem, hol járt. – Odalent vadásztam csapdával a Perry-folyó mentén. – Remélem, nem vársz fizetést, hiszen már nagyon régen nem dolgozol nálunk! – Ó, nem – válaszolta –, dehogyis várok fizetést. Sem ekkor, sem később nem esett szó közöttünk az Uakuakkal vívott csatáról. Alig néhány nappal a verekedés után a Társaság sarkköri osztályának igazgatója és maga a vezérigazgató is, ellenőrző körutat tett a vidéken. Már Gjoa Havenben értesültek a történtekről. Mivel a

sarkvidéken valamennyi kereskedelmi állomáson adó-vevő működik, mindenki tudta, mit éltem át azon az éjszakán. Másnap reggel felhívott az ügyeletes rendőrtiszt, érdeklődött, mi történt az éjjel, majd közölte, hogy szükség esetére készenlétben áll egy repülőgép. Megkönnyebbülten számoltam be neki, hogy lezárult az incidens, és én is egy darabban maradtam. A Társaság sarkköri osztályának igazgatója engem is meglátogatott. – Szeretne másik állomást? – kérdezte. – Tudom, ez nagyon nehéz hely. Neil Timberlake-nek meg az elődjének is meggyűlt itt a baja a telepiekkel. Ha el akarna menni… Megköszöntem, de elutasítottam az ajánlatát. Az első néhány hónap valóban nehéz volt. Keményen bántam a Perry-szigetiekkel, mármint a zavarkeltőkkel. De mihelyt rendet teremtettem, a következő négy évben egyetlen összetűzésem sem támadt. Őszintén megszerettem a szigetieket, s emlékezetemben is úgy őrzöm őket, mint a legderekabb embereket, akikkel a sarkvidéken dolgom akadt. S a Perry-sziget lakói voltak azok, akik megajándékoztak a bizalmukkal is. Ők fogadtak be eszkimónak. A Perry-szigeten állítottam össze első kutyafogatomat, itt tanultam meg a szánhajtás művészetét. Itt tanultam meg folyékonyan eszkimóul; itt vettem észre először, hogy magamban sem kell fordítanom, amikor eszkimó nyelven beszélek. Itt találkoztam a sámánizmussal meg a varázslással; elsajátítottam és elfogadtam néhány ősi eszkimó szokást; itt tanultam meg, hogyan kell hagyományos módon szigonnyal menni a fókára és vadászni a karibura. Uakuak távozása után a telep egész lakossága kiment a csapdákhoz, és már a tél vége felé több prémet szolgáltattak be, mint a nálunk háromszorta nagyobb állomások vadászai. Ettől kezdve jól ment a sorunk. Egyik legnagyobb sikerünk az volt, hogy amíg a szigeten tartózkodtam, többé egyetlen fillér segélyt sem kellett kiosztanunk. Véget vetettünk az iszákosságnak és a garázdaságnak is; mindenki kijárt dolgozni, és lassanként újra felvirágzott a sziget. Perryn sokat voltam egyedül. A magam gazdája voltam, s mint az eszkimók, én is komolyan foglalkoztam csapdaállítással. Már korábban is vadásztam csapdával, Naigo társaságában, a Baker-tónál, Takolikkal meg a Spence-öbölben – de ez most egészen más volt. Nemcsak segítettem a vadászoknak, ezek már a saját csapdáim voltak.

Kutyáimat Angulaaliktól vásároltam; idővel jó barátok lettünk. Kölcsönösen megbecsültük egymást. Kezdeti viszonyainkat tekintve talán furcsán hangzik, de Angulaalik volt az első ember a Perryszigeten, akit meghívtam egy italra.

Tikirluk Vendégek csak nagyon ritkán látogattak el a Perry-szigetre. A Társaság teherhajója rendes körülmények között minden nyáron kikötött egy-két napra a szigeten, de előfordult, hogy a keletre nyíló szorosokban a jég még nyáron sem olvadt el, s ilyenkor a hajó nem tudott eljutni hozzánk. Akkoriban még alig haladt át a sarkvidéken rendszeres légi járat, és csak a rendszertelen időközökben érkező bérelt repülőgép szállt le hébehóba Perryn. Nem ment ritkaságszámba, hogy akár nyolc-tíz hónapig nem érkezett vendég a szigetre. Természetesen, ha végre megjelent egy repülőgép, és leszállás előtt zümmögve körözött a kis telep fölött, üdvözlésére mindenki kirohant. Az eszkimókat minden érkezés lázba hozta, de bevallom, ugyanilyen izgalom fogott el engem is. Vendégeink sokkal részletesebben hozták el nekünk a külvilág várva-várt híreit, mint amennyit a nekünk szánt, szűkre szabott, rövidhullámú adásból megtudtunk. Noha örültem, hogy tökéletesíthetem eszkimó nyelvtudásomat, és hasznát is láttam ennek, mégis nagyon boldog voltam, amikor néhanapján angolul beszéltem. Ráadásul legtöbb vendégünk figyelmesen elhozta a hátralékos postánkat is, amely addig más sarkvidéki állomásokon halmozódott, amíg nem indult repülőgép Perryre. A távoli észak természeti viszonyait ismerő utazók nagy becsben tartott friss gyümölcsöt, egy-egy üveg rumot vagy jó skót whiskyt hoztak ajándékba. Csupán egyvalami okozott minduntalan csalódást. A bekukkantó látogatók között még véletlenül sem akadt nő. Egyszer egyik régi északi barátom, útban Coppermine-ből Cambridge Baybe, egy órára megszakította útját Perryn. Amikor pontosan az állomással szemben

kilépett a zajos kis Otter-gépből, üdvözlésképpen postazsákot nyújtott át: – Duncan, elhoztam a postádat. Legnagyobb meghökkenésemre a következő válasz csúszott ki a számon: – És nőt nem hoztál? Egyszer fordult elő, hogy az ég kegyes volt hozzám, és nő látogatót küldött, egy kedves, fiatal ápolónőt Cambridge Bayből. Ő volt az első fehér nő, akit közel egy év óta láttam. Nagyon figyelmes voltam hozzá, s ez nem is kerülte el az éber eszkimók figyelmét. Két-három nappal azután, hogy a lány visszarepült Cambridge Baybe – a nappalimban ültem, és levelet írtam –, vendégem érkezett: Ikpakuhak, a Perry-sziget legbarátságosabb eszkimója nézett be hozzám. Ikpakuhak teát főzött magának, nekem is készített egy csészével, kis ideig figyelte, ahogyan írok, majd megkérdezte: – Asszonynak írsz? Azt feleltem, hogy a nemrégen nálunk járt ápolónőnek írok. – A barátnőd? – kérdezte. – Nem, nem a barátnőm. – Miért nem veszed feleségül? – folytatta Ikpakuhak. Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy legényéletem foglalkoztatja az eszkimókat. Engem legalábbis nem zavart ez az állapot. – Tudod, szerintem nem kedvelne, nem élne itt szívesen. Túlságosan magányos ez a hely – válaszoltam. – Biztosan nem lenne ínyére. Még beszélgettünk néhány percig, azután Ikpakuhak hazament, és én teljesen meg is feledkeztem a dologról. De hamarosan megtudtam, hogy ő viszont egyáltalán nem felejtette el. Másnap kora reggel – öt vagy hat óra lehetett – arra ébredtem, hogy nyílik a külső ajtó. Nagy nehezen fölnyitottam a szememet; az ágyam előtt két eszkimó állt, Ikpakuhak és Tupilliqqut. Mindkettő teljes úti öltözetben, rénszarvas ruhában. Amint Ikpakuhak észrevette, hogy fölébredtem, nyomban a tárgyra tért. – Igaz-e, hogy tegnap a barátnődnek írtál? Ikpakuhakot úgy ismerték, mint aki minden dolognak szívósan a végére jár, s talán ezért nem is véltem tolakodásnak, hogy ismét felhozza a témát.

– Ha arra az ápolónőre gondolsz – feleltem –, ő tulajdonképpen nem a barátnőm. Ikpakuhak nem zavartatta magát. – Nem akarsz megnősülni? Ami azt illeti, nemigen akartam. Álomittasan dörzsölgettem a szememet, és próbáltam rájönni, mi lehet e hajnali udvariassági látogatás oka. Nem sokat gondolkodtam a válaszon. – Az igazat megvallva, persze nem bánnám, ha megnősülnék. Nehéz egyedül, a férfiember magányosan érzi magát nő nélkül. Ikpakuhakot roppant ügybuzgalom fogta el. Leült az ágyam szélére. – Tehát szeretnél megnősülni?! – kiáltotta. Vállat vontam. – Persze. Végtére is férfi vagyok. Ültében hátrafordult, diadalmas pillantást vetett társára, azután így szólt: – Nos, hát én már beszéltem is erről Tupilliqquttal. Gondoltuk, hogy feleségre vágyol. Tupiiq meg én arra gondoltunk… mit szólnál ahhoz, ha feleségül vehetned az unokahúgomat? – Az unokahúgodat? – dadogtam. – Melyik az? – Tikirluk. – Tikirluk? – Nem emlékeztem pontosan, melyik is az a lány. – Amirairniq húga – szólalt meg Tupilliqqut. – Az, aki a mostohaapjával, Uqalitaaraalukkal él. Végre világosság gyúlt az agyamban, melyik lányra gondolnak. Megdöbbentem. Tikirluk nagyon csinos kislány volt – de nem lehetett több tizenhárom évesnél. – Ó, én nem vehetem el Tikirlukot – tiltakoztam rémülten –, túlságosan fiatal! Tupilliqqut gyorsan helyreütötte a dolgot. – Dehogyis fiatal túlságosan – mondta. – Már kinőtt a szeméremszőrzete, és a melle is szépen fejlett. Igaza lehetett, valóban, a korához képest nagyon fejlett lány volt. Ezt már én is észrevettem. Egyszerre felrémlett előttem az ijesztő perspektíva, hogy ezek bizony meg is nősíthetnék. Gyorsan járt az agyam, hogyan mászhatnék ki tapintatosan a csávából, úgy, hogy ne sértsem meg őket. Végtére is ez komoly, őszinte ajánlat volt, szívük sugallatára hallgattak, és semmi feltételt nem fűztek hozzá.

Kis ideig gondolkodtam, azután sajnálkozva, de határozottan azt válaszoltam: – Tudjátok, a mi szokásaink, törvényeink szerint a férfi nem vehet el tizennyolc éven aluli lányt. – Annyi baj legyen – mondta erre Ikpakuhak. – Hamarosan tizennyolc éves lesz. Szinte bizonyos voltam abban, hogy még tizenhárom éves sem lehet. Mással próbálkoztam. – Értsd meg, nem vehetek el ilyen fiatal lányt; a rendőrség börtönbe zárna. – Fogalmam sem volt, vajon ez megfelel-e a valóságnak, de úgy gondoltam, hathatós érv lesz Ikpakuhak szemében. Gyorsan hozzáfűztem: – Persze szívesen elvenném Tikirlukot. Valóban nagyon kedves lány, és csinos is. Nagybátyjának fölragyogott a szeme, teljesen egyetértett velem. – Bizony az, amellett ügyes varrónő; nagyszerűen szab. – Az eszkimók ezt megdönthetetlen érvnek tekintették: az ő számukra a tökéletes öltés még a vonzó külsőnél is fontosabb. – Tényleg nagyon szorgos – folytatta –, szép dolgokat készíthetne neked! Folytattam a stratégiai visszavonulást. – Biztos vagyok benne, hogy megtenné, de nyugtalanít, hogy ha elvenném… és szívesen elvenném Tikirlukot, tudjátok… az, hogy túlságosan fiatal. Ha feleségül venném, biztosan kijönnének a rendőrök és letartóztatnának. Sejthettem volna, hogy Ikpakuhaknak erre is megvolt a válasza. – Légy csak nyugodt, itt senki se mondaná meg az igazat a rendőröknek. Minek ezt tudniuk? – Bizonyára úgy érezte, hogy erre már nem tudok mit felelni, mert magabiztosan tovább hadart. – Megmondom, mit tegyél: ha tetszik neked és kívánod, már ma ideköltözhet hozzád. Megyek is, szólok neki. – Fölállt az ágyamról, de én is talpra szöktem. – Csak használd nyugodtan, amíg idősebb nem lesz – folytatta Ikpakuhak – és ha már elég idős, a fehér emberek szokása szerint is elveheted. Valóban nagylelkű ajánlat volt, mégis megfogtam Ikpakuhak karját. – Szó sem lehet róla – hadartam –, eszedbe se jusson megtenni. Ne szólj még neki. Úgy értem, nem költözhet ide. Ha a rendőrség… Elakadt a szavam, Már szinte láttam, amint ez a két jószándékú eszkimó ide hozza azt az édes kislányt, és minden cókmókjával

egyetemben beköltöztetik a házamba. S amikor a Hudson's Bay Company területi igazgatója belép, gyönyörű kép tárul a szeme elé: egy tizenhárom éves lány az élettársam! Gyorsan újabb érvvel hozakodtam elő: – Nem, semmiképpen sem tehetem. Még ha a rendőrség nem is tudná meg, a főnököm minden évben kiszáll ide, ezt ti is tudjátok – ő biztosan rájönne a dologra, akkor aztán bajba jutnék. Ikpakuhak elgondolkodott. Azután vállat vont és megkérdezte: – Akarsz teázni? Határtalan megkönnyebbülés fogott el. – Nagyon szívesen – mondtam. Ott ültünk a konyhaasztal körül reggeli teánkkal, s Ikpakuhak meg Tupilliqqut elmondta, azért öltöztek szarvasbőr ruhába, hogy hajnali vadászatra induljanak, de nagyon aggódtak értem, asszony nélkül élő szerencsétlen magányos férfiért, ezért benéztek hozzám, hogy megtegyék az ajánlatukat. – Tudod, nagyon szeretnénk, ha itt maradnál közöttünk – hízelgett Ikpakuhak. Jólesett ezt hallanom. Nemegyszer fülembe jutott már, hogy a Perry-sziget lakói nem kedvelnek. Mosolyogtam hát, de kitartottam amellett, hogy nem vehetem feleségül Tikirlukot. A derék Ikpakuhak erre új ötlettel állt elő. Tupilliqquthoz fordult: – Hallod-e, Tupiiq, miért nem adod kölcsön neki Kuptanát? Kuptana Tupilliqqut felesége volt. Huszonegy éves lehetett, s egyike azoknak a nagyon csinos nőknek, akikre mindjárt felfigyeltem, amikor Perryre érkeztem. Hegyeztem hát a fülem! Amikor Ikpakuhak előadta az ötletét, az atullagliuk kifejezést használta, ami szó szerint azt jelenti: „megengedni, hogy ideiglenesen használja”. Tupiiq nagyon gyatra pókerjátékos lett volna. Arcára kiült a kétségbeesés, és nyilvánvaló volt, hogy ő távolról sem tartja olyan ragyogó ötletnek. Egészen bizonyos voltam, hogy Ikpakuhak ezt nem beszélte meg vele előre, amikor kitervelték látogatásukat. Tupilliqqut csávába került. Nyilván szeretett volna kibújni az ajánlat alól, de barátját sem akarta megbántani azzal, hogy kereken nemet mond. Segítségére siettem. – Ó, azt azért ne – mondtam. – Megoldom én a dolgot feleség nélkül. Jól megvagyok így is.

De Ikpakuhak nem tágított. – Nem úgy van az – mondta –, te igazi férfi vagy, nem élhetsz nő nélkül. A férfinak szüksége van valakire, aki megvarrja a ruháját, megfoltozza a csizmáját és főz rá. A férfinak azért is szüksége van nőre, hogy melegítse az ágyban. Végül, nagy sokára elejtettük a témát, és két aggódó barátom elindult vadászni. Reméltem, hogy ezzel be is fejeződött az ügy, noha szerfölött értékeltem őszinte érdeklődésüket és együttérzésüket, amely Ikpakuhakot ajánlataira késztette, valójában azonban eszem ágában sem volt megnősülni, s különösen nem akartam elvenni egy gyermekleányt. Este láttam, amint kutyaszánjaikon hazatérnek a településre, s nem múlt el öt perc, máris ott állt előttem a szarvasbőrbe öltözött Ikpakuhak, s ott folytatta, ahol hajnalban abbahagytuk. – Beszéltünk a többiekkel – közölte velem –, és megtudtuk, hogy egy fehér ember nyomban elvehet egy lányt, mihelyt beszüntetik a családi pótlék folyósítását a lány után. Az eszkimók pontosan tudták, hogy a kormány minden egyes családban nevelkedő gyermek után családi pótlékot fizet, s hogy ez megszűnik, amikor a gyermek betölti a tizenhatodik életévét. Tupilliqqut, aki nyilván nagyon szerette volna elkerülni, hogy ismét szóba kerüljön Kuptana ideiglenes kölcsönadása, szívvel-lélekkel támogatta barátját. – Tikirluk egyszerűen beköltözhet ide, amíg tizenhat éves nem lesz. Nincs már sok hátra addig; legfeljebb két-három év. – Úgysem tudjuk pontosan, hogy mikor született – fűzte hozzá Ikpakuhak. Láttam, megint sarokba szorítottak. Ikpakuhak sietve rátette az i-re a pontot: – Megkérdeztük Tikirlukot is, és ő nagyon boldog. Nagyon örül, hogy ideköltözhet hozzád. Hidd el, semmi kifogása sincs ellene. Mindketten várakozásteljesen néztek rám. Lelki szemeim előtt újra megjelentek a bonyodalmak. Magamban felsoroltam őket: a Társaság, a misszionáriusok, a rendőrség, mindenkit, akit csak el tudok képzelni, kivéve Tikirlukot és két barátomat. Most már nem volt helye a diplomáciának. Határozott pillantást vetettem Ikpakuhakra meg Tupilliqqutra és röviden csak ennyit mondtam: – Nem. Ez, hála az égnek, véget vetett a további alkudozásnak. Tikirluk azonban ettől kezdve roppant barátságos volt hozzám, és az igazat megvallva, én sem maradtam közömbös iránta. De mivel a házasság

komoly dolog, egy ideig nagyon vigyáztam, hogy elkerüljem a kínos helyzeteket.

Dobtánc A sarkvidéken talán a karácsony az egyetlen olyan időszak, amikor az ember fájón érzi, mennyire egyedül, mennyire elszigetelten él. Ül egymagában az állomáson, sok száz mérföldnyire a legközelebbi településtől, odakint süvölt, tombol a hóvihar, ő pedig csak babrál a rádióján. De csak karácsonyi énekeket és az ünnepi előkészületről szóló beszámolókat sikerül fognia. Ekkor elképzeli, hogy most mindenütt a világon összegyűlnek az emberek, hogy megosszák egymással örömüket. Ő pedig egymagában ül egy üveg rummal. Ezért lelkesedtek mindig is a sarkvidéki kereskedők, hogy az eszkimók számára nagy karácsonyi vendégséget tartsanak. Így a kereskedelmi állomásokon régóta az a szokás, hogy karácsonykor az eszkimók bejönnek a csapdáiktól, hogy részt vegyenek a téli kereskedelmi idény utáni nagy ünnepségen. Ez lakomával, nagy evéssel-ivással jár, játékokat, céllövő- és kutyafogat-versenyeket rendeznek, különféle eszkimó sportrendezvényeket tartanak, és természetesen nem maradhat el a dobtánc sem. Mielőtt a fehér emberek, sajátos szokásaikkal és eszméikkel, felbukkantak volna a sarkvidéken, az eszkimók sohasem ülték meg a karácsonyt vagy az újévet. De nagyjából ugyanez idő tájt ünnepelték a téli napfordulót, amikor első ízben pillantották meg az Aagyuukot. Az Aagyuuk két viszonylag jelentéktelen csillag az északi égbolton, a Sas csillagkép része: az egyik apró, meglehetősen halvány csillag, és közvetlenül alatta egy jóval nagyobb. Január eleje táján jelennek meg, reggelente, amikor derengeni kezd az ég. A távoli északon ilyenkor még nem kel föl a nap, de az eszkimók tudják, hogy amikor látni lehet az Aagyuukot, már csak hétszer vagy nyolcszor kell aludni, s újra fölbukkan a szemhatáron a napkorong. Fordulóponthoz érnek ilyenkor a

hosszú, sötét téli napok: az Aagyuuk azt ígéri: visszajön még a meleg, a ragyogó nyár – s ez már önmagában is jó ok arra, hogy a sarkvidéken megünnepeljék ezt az eseményt. A fehér emberek megjelenése után a misszionáriusok természetesen ragaszkodtak a karácsony megünnepléséhez; s mire én a sarkvidékre érkeztem, a karácsony ünnepét már teljesen elfogadták az eszkimók. A Perry-szigeten is azt tapasztaltam, hogy ez a hagyomány gyökeret vert. Megérkeztek az eszkimók, elhoztak minden prémet, amit el akartak adni, az asszonyok pedig végszámra vásárolták a szövetet, színes, tarka kartonhuzatokat varrtak anorákjaikra, a férfiaknak meg új karácsonyi öltözékeket készítettek. Az eszkimók qalgit, olyan hatalmas „jégházat” építettek, ahová a telep egész lakossága befért; táncoltak és boldogan élvezték ősi játékaikat. Én pedig mindenkit vendégül láttam. Volt, aki karibut hozott, és az asszonyok átvonultak Irvana házába, ahol hatalmas adagokban főzték a pörköltet; a raktárból kölcsönöztük a rézkádakat, amelyekben az eszkimó nők általában a nagymosást végzik. Ezekből hármat-négyet színültig megtöltöttünk rizzsel, karibuhússal meg patiqkal (a karibu lábszárcsontjának velőjével) a saját készletemből, s megfőztük az egészet; bőségesen jóllakott az egész telep apraja-nagyja. Liszttel és sóval is elláttam az asszonyokat, amiből nagy halom kovásztalan zabkenyeret készítettek. Az ünnepélyt és a játékok egy részét a qalgiban tartottuk meg, a versenyeket pedig a szabadban: nem négykézláb, hanem „háromkézláb” versenyt, kutyafogat-versenyeket külön a gyermekek, a nők és a férfiak számára. Az izgatott kutyák és az ujjongó, lelkendezve kiáltozó gyermekek kavargása felejthetetlen látvány volt. A nagy „jégház” belsejében keresztbe kifeszítettünk egy fókabőr szíjat, átvezettük az oldalfalakon, és a végeit szánokhoz kötöztük: így merevítettük az építményt. Odabent pedig a szíjat valóságos trapéznak használták: férfiak, nők, gyermekek egymással versengve mutatták be, mit tudnak, s akadt egy vállalkozó szellemű fiatalember, aki mint egy kötéltáncos, végig is egyensúlyozott a szíjon. Mindenki megpróbálkozott az ayagaqkal, ami látszólag nevetségesen könnyű játék, valójában azonban elkeserítően bonyolult feladat elé állítja a versenyzőt. Az ayagaq kis kézi játék: a szakállas fóka uszony csontjából készül. A csontocskán lyukat fúrnak, s egy láb hosszú szíjjal kis, ceruza nagyságú pálcához vagy csonthoz kötözik. A

pálcát tartó játékos feldobja az átfúrt csontot, majd igyekeznie kell a pálca végével elkapni. Nehezebb, mint ahogyan hangzik. Egy másik hagyományos eszkimó játék a nullugaut. A mennyezetről szíjat lógatnak le, s a talajba erősítik úgy; hogy a szíj megfeszüljön. Középen, vállmagasságban, átfúrt csontot illesztenek a szíjra. Négyen-öten szigony alakra kiképzett rövid botokkal állják körül, és a nyílás felé döfködnek. Az győz, akinek elsőként sikerült belevágnia szigonya hegyét a lyukba. A kötélhúzás és különféle erőpróbák tucatnyi változatában mérik össze erejüket. Egyéni, páros és csapatversenyeken: sorra került a kar-, kéz-, sőt az ujjhúzás is. Az eszkimók számos nemzedéke versengett már ezekben a játékokban, amikor odakint túlságosan sötét vagy viharos volt az idő, vadászni tehát nem lehetett, máskor meg elegendő élelem akadt mindenki számára, és ezért látszott fölöslegesnek a vadászat. Ha nem mentek vadászni, és bőségesen volt élelmük, játszottak. De a legkedveltebb ősi szórakozás, melynek minden gyermek, férfi és nő sok száz változatát ismeri, a zsinórhurok-játék. Különösen az idősebbek elképesztően ügyesek. A szokás azt parancsolta, hogy amíg süt a nap, ezt a játékot ne játsszák: ez a fél évig tartó sötétség szórakozása. Amikor beköszöntött az éj, eljött a dobtánc ideje. A tánc megkezdése előtt az eszkimók mindig ugratják egymást, hogy kellő időre mindenki jó hangulatban legyen. Elvállaltam a ceremóniamester tisztét, s amikor mindenki helyet foglalt a qalgiban, így szóltam hozzájuk. – Ma éjszaka, mielőtt megkezdődnék a tánc, versenyt rendezünk, hogy megállapítsuk, ki a település legerősebb férfija. Lépjen elő a három legerősebb férfi, de nem én választom ki őket; nem az én dolgom kijelölni, kik azok! Jól sejtettem, hogy bejelentésem nyomán hatalmas hangzavar támad. Valamennyi férfi hihetetlenül szerénnyé vált, kijelentvén: „Ó, dehogyis én! Én nem is vagyok olyan erős. Ez vagy amaz sokkal erősebb nálam” – ilyen az eszkimók szokásos udvariaskodó szerénysége. Csendet kértem. – Rendben van, akkor majd a nők választják ki a legerősebb férfiakat – ez természetesen még jobban fokozta az izgalmat. Mindenki

más-más nevet kiabált, végül nagy nehezen kijelölték a három legnagyobb és legerősebb vadászt. A három jelöltet kiállítottam a qalgi közepére; mindegyik tagbaszakadtnak látszott vastag bőrruhájában, amint ott állt, bambán vigyorogva, mert sejtelme sem volt róla, mit kell majd csinálnia. Előhoztam egy kartondobozt és fölmutattam. – Aki elsőnek végez ebben a versenyben, az a legerősebb. A tömeg feszült figyelme közepette kinyitottam a dobozt, és átnyújtottam a három versenyzőnek egy-egy tejjel színültig töltött cuclisüveget, gondosan előkészített cuclikkal. Az izmos, tagbaszakadt férfiak vadul nekiestek a cuclisüvegeknek, és ez a látvány orkánszerű nevetésre késztette a társaságot. – Nézzétek azt az embert, szívesen megszoptatnám én is! – kurjantotta Irvana. – Miféle férjed van? – nevetett egy másik. – Nézzétek csak – óriás csecsemő. Mit kezdhet az ilyennel egy asszony? Hogyan csinálhatna egy ilyen óriás csecsemő gyereket? Hamarosan tetőfokra hágott a hangulat, és kezdődhetett a tánc! A dobtáncnak nincsen meghatározott ideje. Az eszkimók bármikor, ha kedvük támad rá, összegyűlnek, ahogy mi mondanánk, elhatározzák, hogy „partyt” rendeznek. Hol egy qalgiban, hol a szabad ég alatt tartják, ha enyhe az idő, de az is előfordul, hogy a kereskedelmi állomás épületében rendezik. A dobtánc jelentősége nem a dob ütemes verésében, hanem az énekek szövegében rejlik. Aki dobtáncdalt énekel, mindig a saját szerzeményét, pisiqjét adja elő. Rendszerint életének valamely különleges eseményéről dalol: egy sikeres vadászatról, egy ínséges télről, vagy valamilyen jelentős élményéről. A férfi felesége is elénekelheti a dalt, de rajta kívül senki más, legfeljebb, ha a szerző erre külön engedélyt ad. Előfordul, hogy férfiak dalostársakká fogadják egymást, kicserélik énekeiket, vagy egymásról dalolnak. Így kerülik meg az eszkimók természetes szerénységét, ami nem engedi, hogy valaki a saját tetteivel kérkedjen. Az atuut pedig olyan dal, amelybe mindenki belekapcsolódhat, igazi közösségi ének. Mielőtt az énekes belekezdene dobtáncdalába, bejelenti, ki a szerző. A többiek körbeülnek, majd valaki, nő is lehet, föláll és táncolni kezd. Amikor az énekes belefog a dobolásba, a dobot – jókora nagy,

egyoldalas vagy három láb átmérőjű tamburaféle – kikészített felületével kifelé tartja. Az előadó a bőrt veri, a dobot a testéhez szorítja, s miközben a kifeszített bőrön az ütemet veri, fel-alá szökell egyik oldalról a másikra, néha körbefordul, hogy mindenki lássa. Amikor belekezd az énekbe, megfordítja a dobot, lengeti, s már nem a kifeszített bőrt, hanem a csontból készült keretet zörgeti. A nézők harsány kiáltásokkal biztatják az énekest: Nivliqtiriarit, nivliqtiriarit! (Kiálts örömmel, kiálts örömmel!) A dobosok egymást váltják, egyre melegebb lesz a qalgiban, mind többen szöknek talpra és táncolnak, gyakran nem is egyedül. Nem olyan dobtánc volt ez, amilyet manapság a kíváncsiskodók Cambridge Bayben vagy Inuvikban láthatnak. Mihelyt lendületbe jönnek a táncosok, és fölforrósodik a terem, férfiak is, asszonyok is, derékig levetkőznek. Mindenki izgatott, mindenkit magával ragad a zsivaj. Az igazi eszkimó dobtánc valóban izgató lehet. Ha egy férfi dobtánc közben szemét egy nőre szegezi, akkor őneki táncol; a ritmus is, a szavak is hozzá szólnak. Az asszonyt néha saját férje biztatja: – Kelj fel, eredj, táncolj vele! – Előfordul, hogy a feszültség és az izgalom olyan fokra hág, hogy a nő és dobosa egyszerűen elhagyják a házat. A dob tánc primitív dolog, a dob ritmusa döngve betölti a termet, s amikor a zene a tetőpontjára ér, és a szavak már nem is számítanak… Az énekek sokszor halottak emlékét idézik fel, halottakét, akiket a jelenlevők közül is sokan ismertek még, vagy olyan idők eseményeit idézik, amelyeket valamennyien együtt éltek át. A településeken mindig akad valaki, aki ismer minden szöveget, hajlandó előénekelni, és azután mind együtt ülnek, ringatóznak, énekelnek. Angulaalik remek előénekes volt. De a Perry-szigeten ünnepségeink, és táncaink sztárja mindig az öreg Arnayak, Alikammiq sátán felesége volt. Ez a remek asszony volt a törzs hagyományainak őrzője. Nemcsak arra emlékezett hiánytalanul, ami a csoport tagjaival megesett, de ő tartotta fejben mindazokat a fantasztikus történeteket és legendákat, amelyeket az eszkimók oly nagy becsben tartanak, és amelyek egyedül alkotják őseik történelmének krónikáját. Minden dobtánc fontos mozzanata volt, amikor megszakították a táncot, és Arnayak elmondott egy legendát vagy mesét.

Emlékszem egy dobtáncra, amelyik egészen hajnalig tartott. Volt ott egy fiatalasszony, aki felkeltette az érdeklődésemet, s ez a vonzalom viszonzásra is talált. Perryn is, a sarkvidék más telepein is nagyra tartják a fehér kereskedőt az eszkimók, és a lányok szemében igen nagy dolog, ha akár tartós, akár ideiglenes kapcsolatot sikerül kötniök vele. Az asszonyka férje távol volt; addig táncoltunk, amíg mindketten erősen fölhevültünk, majd tapintatosan távoztunk. Eljött velem az állomásra, és aznap éjjel szerelmeskedtünk. Tanultam valamit tőle az eszkimó asszonyokról: szemérmes férfi okosabban teszi, ha nem kezd viszonyt eszkimó nővel. Másnap reggel ugyanis a fiatalasszony visszatért a házába, és széltében-hosszában eldicsekedett vele, hogy az éjszakát a kereskedővel töltötte.

Legényélet a távoli északon A hiedelem szerint a férfiembernek csak el kell utaznia a sarkvidékre, s az első eszkimó, akibe belebotlik, boldogan átengedi neki egy éjjelre a feleségét. Valóban, egykor létezett az eszkimók között a feleségcsere rendszere – az elszigeteltebb településeken a mai napig is fennáll –, de sohasem a véletlenen alapult, bizonyos társadalmi finomságokra és korlátokra mindenkor figyelemmel kellett lenni. Talán leghelyesebb lenne ezt a rendszert házastárscserének nevezni, mert sok esetben nem a férj, hanem a feleség volt a kezdeményező. Ez a szokás az eszkimók elfogadott, sőt kedvelt közösségi magatartásformája volt, és az egész sarkvidéken elterjedt. Amikor a Perry-szigeten dolgoztam, minden felnőtt férfinak volt cserefelesége, s minden asszonynak csereférje. Senkinek még csak eszébe sem jutott a házasságtörés fogalma, és semmiféle „szégyent” nem éreztek. Sőt szégyenletesnek, vagy legalábbis furcsának tűnt a szemükben, ha egy férfinak vagy nőnek nem volt cserepartnere. A mai modern társadalomban, ha egy tizenéves lánynak nincsenek udvarlói, anyja azon töpreng, mi lehet a baj, és arra ösztökéli, legyen ő is olyan, mint a

többiek. Hasonlóképpen, az eszkimó társadalomban a család nyomást gyakorolt a fiatalokra, szerezzenek cseretársat. A fiatal menyasszony anyja, aki esetleg nem bízott túlságosan új veje vadásztudományában, meggyőzte lányát egy idősebb, tapasztaltabb vadásszal való szerelmi viszony előnyeiről. Ezek a kapcsolatok nem zárták ki az egyedülállókat. Ha valakinek meghalt a társa, vagy esetleg elhagyta, háromszöget is alkothatott egy házaspárral. Előfordult, hogy fiatal nőtlen férfiak, illetve lányok is ilyen kapcsolatra léptek. Ennek a rendszernek a terjedését és fennmaradását megalapozott biológiai okok, nem utolsósorban a létfenntartás ösztöne segítette elő. Húsz-harminc évvel ezelőtt az eszkimók éppen olyan vérszomjasak voltak, mint a skót McDonaldok vagy a Campbellek, az egymással versengő klánok tagjai. Ha Anaqqarniq megölte Simigiaqot, ennek legközelebbi vérrokona köteles volt bosszút állni Anaqqarniqon, és ez így ment tovább, egészen addig, amíg hírmondó sem maradt az egyik családból sem. Említettük már, hogy a rokoni kapcsolatok és a vérbosszú roppant nagy szerepet játszottak az eszkimók életében. Akinek nem volt rokonsága, hogy megbosszulja a rajta esett sérelmeket, védtelennek és sebezhetőnek számított. Ha idegen területen vadászott vagy kereskedett, veszélyes helyzetbe kerülhetett; magára maradt az idegenek között, akik szemet vethettek – és általában szemet is vetettek – bármire, ami az övé volt, a kutyafogatától a szigonyáig; és nem sokat teketóriáztak, eltegyék-e láb alól vagy sem, ha meg akarták szerezni, amit megkívántak. Azt az eszkimót, akinek nem voltak rokonai, nem volt, aki megbosszulja, azt büntetlenül megölhették. Az eszkimók ezt próbálták megakadályozni, s valamiféle életbiztosítási rendszerként, bevezették a házastárscserét. A távoli vidékeken utazó férfi mindig magával vitte a feleséget, s mihelyt idegen településre érkeztek, a látogató nyomban feleségcserében egyezett meg egy helybeli lakossal. Így máris létfontosságú rokoni kapcsolat jött létre közöttük. Felesége csereférjének egész családja a vadász rokona lett, s valamennyien kötelesek voltak bosszút állni, ha bármi sérelem érte őt. Ezután nem lehetett többé büntetlenül kifosztani vagy megtámadni. Az eszkimók azt vallották – s ezt a hiedelmet a körülményekhez idomították –, hogy egyetlen éjszaka sohasem eredményezhet terhességet. Ha egyazon csoporton vagy településen belül került sor

feleség- vagy házastárscserére, a választás gyakorlatilag korlátlan volt, kivéve egyetlen fontos tabut: a vérfertőzést. Így, ha egy férfi vagy nő rokoni körén kívül álló személyt választott, az érintett személyek számára megfelelő bármelyik viszony megengedett volt. Egy-egy törzsön vagy településen belül a házastárscsere néha kizárólag szexuális vonzalmon alapult. Ha egy férfi megkívánta a másik feleségét, házastársa pedig szemet vetett a másik férjére, és az érzelmek viszonzásra találtak, gyorsan létrejött a csere. A Perry-szigeten és még néhány más településen, amerre jártam, az eszkimók között a házastárscsere-kapcsolat általában körülbelül két évig tartott, bár az ilyen hosszú, házasságon kívüli hűség szokatlannak számított. Az eszkimók felfogását, szokásaikat jól példázza Iqaluut és felesége, Qungayuna, egy idősebb házaspár élete, amelyet Bathurst Inletben ismertem meg. Az egyik évben Cambridge Bayből misszionárius érkezett ide, hogy istentiszteleteket tartson, és nagyon kellemesen lepte meg, milyen sok eszkimó jelent meg az igehirdetésen. Magával hozta az anyakönyvet is, és kijelentette, remélhetőleg megkeresztelhet néhány idősebb eszkimót is, aki sohasem részesült még a szentségekben. A misszionárius szerette volna meglátogatni új híveit, és engem kért meg, tolmácsoljak neki. Iqaluut és Qungayuna háza volt egyik állomásunk. – Úgy láttam, szívesen hallgattátok az istentiszteletet – kezdte a misszionárius. Néhány udvarias mondatváltás után megkérdezte: – Szeretnétek-e, ha megkeresztelnélek benneteket, hogy bizonyosak lehessünk felőle: mindketten anglikánok vagytok. A misszionárius csodálkozására Iqaluut habozás nélkül elutasította az ajánlatot. – Ó, nem – mondta –, nem akarok megkeresztelkedni, és azt sem kívánom, hogy a feleségemet megkereszteljék. – De hát miért nem? Anglikánok vagytok. Eljöttetek az istentiszteletre. – Ha megkeresztelkednénk, többé nem cserélhetnénk élettársat – válaszolta Iqaluut. Feleségével együtt azt vallották: ha megkeresztelkednének, a misszionárius útmutatását kellene követniük, azt pedig minden eszkimó tudta, hogy a hittérítők ellenzik a feleségcserét.

Most vihogva, nevetgélve közbeszólt Qungayuna, és így erősítette meg férje döntését: – Így van. Szörnyen unalmassá válik az élet, ha állandóan csak egy férfi van az ember körül. Az ő szemükben szánalmas minden férfi, aki csak egy nőre tud vonzerőt gyakorolni, ugyanakkor pedig haszontalan minden nő, akinek nincsen több hódolója. Az én esetemben egy szép, kihívó fiatalasszony, Niksaaktuq, Nasarluliknak, a fiatal vadásznak a felesége, a perryi sámán menye volt az, aki cserét kezdeményezett. Jóformán még meg sem melegedtem a Perry-szigeten, amikor Niksaaktuq máris feltűnően szemezni kezdett velem. Ami azt illeti, nem ő volt az egyetlen nő a településen, aki kikezdett velem. Hízelgett a dolog, de jól tudtam, hogy nem skót arcom vagy pompás testalkatom miatt találtak vonzónak, hanem egyszerűen azért, mert egyetlen fehér emberként, aki ráadásul még a kereskedelmi állomás vezetője is, igen nagy tekintélynek örvendtem. Valami újat jelentettem: egy idegen, aki beszél eszkimóul, ráadásul örömmel veszi a lányok figyelmét is. De azért nem siettem el a dolgot. Nem voltam naiv, fogadalmat sem tettem, csakhogy a szigeten töltött kezdeti időben éjt nappallá téve kellett dolgoznom, hogy ismét talpra állítsam a kereskedelmi állomást. A helyi szokásokkal sem voltam tisztában, nem mertem kockára tenni amúgy is kényes helyzetemet. Niksaaktuq azonban vonzó nő volt, és hamarosan megbizonyosodtam róla, hogy komolyan szemet vetett rám. Egy ízben, amikor meglátogattam Nasarlulikot és anyját, Arnayakot, Niksaaktuq igen merészen kezdett tréfálkozni velem; mosolyai, ugratásai pontosan olyanok voltak, mint amilyeneket a világ bármely részén ösztönösen alkalmaznak a nők. Amikor Nasarlulik társaságában elhagytam a házat, odakint észrevettem, hogy odabent felejtettem a kesztyűmet, és visszamentem érte. Niksaaktuq átadta a kesztyűt; amikor összeért a kezünk, nem engedte el az enyémet, cinkos pillantással nézett a szemembe és mosolygott. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de most már biztosan tudtam, hogy érdeklődik irántam. Én sem maradtam közömbös. Sőt, nagyon is érdekelt Niksaaktuq. Már a szigetre érkezésem napján feltűnt nekem. Rendkívül csinos nő volt, pompás testű, karcsú, vibráló. Jóllehet csak húsz vagy huszonegy

esztendős lehetett, már nyolc-kilenc férfival volt kapcsolata csereházastársként. Amikor náluk voltam, láttam, hogy időnként egyik lábának nagyujjával megvakarta a másik lába fejét. Azt gondoltam, bizonyára viszketős lehet a lába, de később rájöttem, hogy ősi eszkimó szokás szerint így tudatta velem, szívesen venné szexuális kapcsolatunkat. Szíves-örömest belementem volna, csak hát nem tudtam, hogy is fogjak hozzá. Szerencsére Niksaaktuq, ellentétben velem, nem volt félénk vagy gátlásos. A következő néhány hónapban minden alkalmat megragadott, hogy találkozzunk, akár Nasarlulik jelenlétében is. Ahányszor férje hátat fordított nekünk, Niksaaktuq rám mosolygott, megpróbált mélyen a szemembe nézni, vagy pedig sokat sejtetően dörzsölgette fókabőr csizmáját. Ha férjével átjöttek a kereskedelmi állomásra üzletelni, sohasem mulasztotta el az alkalmat, hogy hozzám érjen. Nem ellenkeztem – az igazat megvallva, még igyekeztem is alkalmat nyújtani. Számomra csak az jelentett komoly problémát, hogy nagyon kedveltem Nasarlulikot. Remekül megvoltunk; együtt vadásztunk, tréfálkoztunk, sokat nevettünk, olyannyira, hogy az eszkimók már kipaqatiqiiknak (tréfálkozó társaknak) neveztek, ami annyit jelentett, hogy szoros barátság fűz össze bennünket. Egyik közös utunkról hazatérve meghívtam – Nasarlulikot és Niksaaktuqot, hogy mihelyt megláncolják a kutyákat és elraktározzák a hámot, jöjjenek át, teázzunk együtt. Hamarosan megérkeztek, én meg kimentem a konyhába, hogy elkészítsem a teát. Niksaaktuq követett, hátulról átkarolt és magához húzott. Nasarlulik odabent a nappaliban hanyatt vágta magát a díványon, csak egy ajtó választott el tőle, akár oda is láthatott a tűzhelyhez, ahol álltunk. Megfordultam, Niksaaktuq pedig két keze közé fogta az arcomat, lehúzta a fejem és orrát odadörzsölte az enyémhez. A Perry-szigetiek nem ismerték a csókolózást, de annyi bizonyos, hogy pompásan tudtak orrot dörzsölni, s ha ezt az ember kellő hozzáértéssel végzi, bizony nagyon izgalmas lehet. A heves fiatalasszony először csak oldalról szorította orrát az enyémhez. Ezt még csak gyöngédségnek tekintik; de amikor orrát egyre erősebben szorította az enyémhez, majd elkezdte dörgölni – ezt már nemcsak szenvedélynek tekintik, ez valóban az!

Az asszonyka nagy hévvel vezetett be az orrdörzsölés művészetébe, én meg azon voltam, hogy oldalt pillantva lássam, hol is van Nasarlulik. Ekkor Niksaaktuq az anorákjába nyúlt, elővett egy összehajtogatott papírszeletkét, és a kezembe nyomta. Hátraléptem, átmentem a szomszédos, parányi illemhelyre, hogy elolvassam, mi áll a papíron. Piyumaguvit uiga kanngunaittuq. (Ha akarsz valamit, a férjem nem fog akadékoskodni.) Ez voltaképpen a következőt jelentette: „Ha kívánsz engem, kérd a férjem beleegyezését, ő nem hoz kínos helyzetbe azzal, hogy nemet mondjon neked.” „ Mihelyt elolvastam, inamba szállt a bátorság. Még sohasem kértem engedélyt egy férfitól, hogy együtt háljak a feleségével. Attól tartottam, mindketten roppant kínos helyzetbe kerülünk. Nemcsak attól viszolyogtam, hogy bármit is tegyek a barátom háta mögött, hanem tudtam, hogy az ilyesmi veszélyessé is válhat. Ha Niksaaktuqhoz fűződő viszonyom kitudódik, Nasarlulik, „elveszítve arcát”, esetleg kénytelen lenne rám támadni. Egy férfi általában sohasem javasol cserekapcsolatot, ha lényegében nem bizonyos benne, hogy az asszony férje beleegyezik. Titkos viszonyt sem kockáztat anélkül, hogy fel ne készüljön a harcra. A mi esetünkben Niksaaktuq persze már jókor előkészítette a talajt Nasarlulikkal, de ezt nem vehettem bizonyosra. Húztam az időt, mintha mi sem történt volna. Bevittem a teát a nappaliba. Niksaaktuq és Nasarlulik is várakozásteljesen mosolygott rám, én pedig némán vigyorogtam vissza rájuk. Agyam lázasan dolgozott. Jól tudtam, hogy Niksaaktuq szenvedélyes, makacs nő hírében áll, s azon tűnődtem, hogy vajon egyedül főzte-e ki a tervet, vagy, ahogyan célzott is rá, férje tud készülő kapcsolatunkról, sőt egyet is ért vele. Niksaaktuq biztató üzenete ellenére nem akartam elsietni a dolgot. Attól féltem, ha Nasarlulik visszautasít, ez annyit jelent, hogy arra gyanakszik, csakis azért kötöttem vele barátságot, mert megkívántam a feleségét; márpedig nem így állt a helyzet. Így hát csak üldögéltünk némán, szürcsöltük a teánkat, s azon törtük a fejünket, mit is beszélhetnénk. Nasarlulik meg Niksaaktuq időnként várakozásteljes mosolyt küldött felém, és kétértelmű megjegyzéseket tettek. Tíz órakor elnézésüket kértem, és lebonyolítottam rendszeres éjszakai rádiózásomat. Ilyenkor utasításokat kaptam, meghallgattam a híreket, és leadtam saját közleményeimet. Nasarlulik kiment a fürdőszobába, Niksaaktuq meg bejött a

rádiósfülkébe, ahol a tárcsákat forgatva megpróbáltam behangolni Cambridge Bay állomásra. Éppen az egyik kapcsoló után nyúltam, amikor Niksaaktuq merészen a nyakam köré fonta a karját, és simogatni kezdett. Én is csak férfi vagyok, persze hogy viszonoztam a cirógatást, de ebben a pillanatban jelentkezett a Cambridge Bay-i állomás. Miközben Cambridge Bayjel tárgyaltam, Niksaaktuq egész idő alatt az arcomat simogatta, amíg Nasarlulik ki nem jött a fürdőből. Erre abbahagyta a simogatást, mindhárman visszamentünk a konyhába, és újra leültünk a kis asztal köré. Niksaaktuq újabb papírszeletkét nyomott markomba: „Mire vársz? Kérd már meg a férjemet!” Még mindig kínos zavarban voltam, összehajtottam a papírt és zsebre vágtam. Niksaaktuq nevetett, és így szólt: – Kanngusuktutit? (Félénk vagy?) – Dehogyis – mondtam, és megköszörültem a torkom. – Hát akkor, rajta! Tedd meg, amit kértem! Nem tudtam, mitévő legyek. Úgy látszott, Nasarlulik már csak egyszerű nézője a felesége és a barátja között folyó kisded játéknak, Niksaaktuq ekkor fölkapta ceruzáját, és újabb rövid üzenetet firkantott, majd egy fél órán belül vagy hat-hét további cédulát írt, és miközben udvariasan társalogtunk, sorra átnyújtotta őket nekem. Egyiket-másikat elolvastam, de akadt, amelyet csak összehajtogattam és zsebre vágtam. Most már kizárólag csak Nasarlulikkal foglalkoztam. Éppen egy újabb cédulát akartam olvasatlanul a zsebembe süllyeszteni, amikor Niksaaktuq megsokallta a dolgot. – Add ide! – rendelkezett. – Eredj, kérdezd meg a férjemet. Ne légy már olyan félénk. Rajta, csak kérdezd meg a férjemet. – Kikapta a cédulát a kezemből, és odaadta Nasarluliknak. Férje széthajtogatta a papírt, elolvasta, azután mosolyogva föltekintett. Biztos voltam felőle, hogy megkönnyebbült mosoly volt, hiszen ezzel véget ért a kis komédia. Nyilván régen tudta, mi játszódik le az orra előtt. Ők ketten mindezt megtárgyalták már. Kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést: – Megkívántad a feleségemet? Még mindig óvatoskodva válaszoltam: – Ó, a feleséged nagyon kívánatos. Melyik férfi ne kívánna meg egy olyan csinos asszonyt, mint amilyen ő?

Nasarlulik nem tágított. – Tetszik neked? – kérdezte. – Persze, hogy tetszik. Erre egyenesen a szemembe nézett, s miközben Niksaaktuq lelkesen csüngött a szaván, azt mondta: – Akarsz vele szeretkezni? Még mindig roppant óvatosan válogattam meg a szavaimat: – Hát tudod, nem az én feleségem. – Niksaaktuq kedvel téged – vigyorgott Nasarlulik –, és én kedvellek. Ha tehát meg akarod kapni a feleségemet (pontosan ezeket a szavakat használta), csak rajta. Kínos zavarom még nem hagyott alább, s csak hebegtem, habogtam: – Na, hát ez pompás… – Jól van – jelentette ki Nasarlulik –, hol akarod megkapni? – Hát az ágyamban – csúszott ki a számon. Amúgy sem mehettünk volna máshová. Niksaaktuq fölugrott. – Hát akkor menjünk! Gyerünk, gyerünk! Bementünk a hálószobába, Nasarlulik meg kint maradt a konyhában. A hálószoba egyenesen a konyhából nyílt, még ajtó sem volt a két szoba között. Tárva-nyitva állt minden. Odabent voltam Niksaaktuqkal, legkevésbé sem romantikus hangulatban, férje meg vagy két kartávolságnyira ült tőlünk a konyhában. Niksaaktuq azonban nem ismert ilyenféle gátlásokat, még siettetett is. – És mi lesz a férjeddel? Nem ment haza. – Ugyan már, jól elmarad odakint a konyhában – mondta Niksaaktuq. S megtörtént, aminek a természet szerint be kellett következnie. Kissé hangosak voltunk, mert Niksaaktuq cseppet sem fékezte magát. Leginkább egy megjegyzésére emlékezem: „Tetszem neked, pedig eszkimó vagyok.” Sohasem hallottam hasonlót eszkimótól. Fölkeltünk, felöltöztünk, visszamentünk a konyhába. Nem mondom, elég kínosan éreztem magam. Nasarlulik ott állt a konyha közepén; időközben elmosta az edényt, és éppen törölgetett. Mosolyogva fordult felém és megkérdezte: – Most már jobban érzed magad? – Sokkal jobban – mosolyogtam vissza.

– Örülök neki. – Azután magyarázatképpen hozzáfűzte: – Niksaaktuq szeret téged, és én is szeretlek. Niksaaktuq már régen mondogatja nekem, hogy osztozzunk rajta, mert olyan kedves fickó vagy, de én nem akartam említeni, mert nem tudtam, hogyan érzel iránta. Leültünk, ittunk még egy teát, azután hazamentek. Másnapra az egész település tudott az eseményről. Niksaaktuq büszke volt, hogy ő az első nő a telepen, aki „megkapott” engem. Úgy viselkedett, mint az a férfi, aki egy gyönyörű nővel töltötte az éjszakát, és olyan boldog, hogy azt akarja, mindenki tudjon róla. Jellegzetes eszkimó módon bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, részletesen elmondta az egész eseményt, ügyet sem vetett rá, vajon férfiaknak vagy nőknek, esetleg mindkét nembeli hallgatóságnak számol-e be, még a legjelentéktelenebb részletekről sem feledkezett meg. Délig a település valamennyi eszkimó lakosa mindent tudott már rólunk. Amirairniq, Tuiligaaryuk fiatal férje, aki szívesen lebzselt az állomáson, bejött hozzam és közölte: – Hallottam, az elmúlt éjszaka Niksaaktuqkal háltál. Mondtam, hogy így igaz. – Milyen volt? – kérdezte. – Jó nő? – Jó nő – feleltem. Amirairniq bólogatott. – Tudod-e, hogy Tupilliqqut cserefelesége? Amikor mondtam, hogy tudom, így folytatta: – Hát, ma reggel azt mondta Nasarluliknak, hogy többé nem akar Tupilliqqut cserefelesége lenni. Amirairniq ezután arról is beszámolt, hogy Niksaaktuq már reggel körbejárta a telepet, s mintegy mellékesen újra meg újra elmesélte mindenkinek, hogy a kereskedő megkívánta, ő meg véletlenül éppen ott volt a házában, szó szót követett és végbement a csere. Kis idő múltán beállított Niksaaktuq, Kuptanának, Tupilliqqut feleségének társaságában. Kuptana is nagyon csinos nő volt, és Niksaaktuq legfőbb vetélytársának számított az értem folyó versengésben. Semmi kifogásom nem volt a vetélkedésük ellen, sőt jólesett. Meglepett, hogy együtt látom őket, de hamarosan megértettem, miért hozta el Niksaaktuq a vetélytársát hozzám. Letelepedtek a nappaliban, megteáztak, majd Niksaaktuq megkérdezett:

– Kina nuliasut? (Ki a cserefeleséged?) (A modern felfogású fiatal eszkimók ezt már így fordítanák: „Ki a barátnőd?”) Ránéztem. – Nem tudom – mondtam. Niksaaktuq fölfortyant. – – Mi az, hogy nem tudod? Kivel szeretkeztél az elmúlt éjszaka? – Veled. Diadalmasan fordult Kuptanához, azután az örök asszony diadalmas mosolyával jelentette ki: – Hát akkor én vagyok a cserefeleséged. Tupilliqqut nem volt elragadtatva attól, amit tettem, mármint, hogy elszerettem a cserefeleségét, de nem volt mit tennie. Másnap eljött az állomásra, és beszélgetésünket azzal a megjegyzéssel kezdte, amelyét most unos-untalan hallottam: – Hallom, szeretkeztél Niksaaktuqkal. – Tudod, hogy ő az én cserefeleségem? – Elfordult, és kibámult az ablakon. – Igen, hallottam róla. De Nasarlulik beleegyezett – fűztem hozzá óvatosan. – Ó – mondta, azzal elhallgatott. Kis idő múltán újra megszólalt: – Tudod, igazán kedvelem. Én is hallgattam egy sort, majd azt mondtam: – Én is kedvelem. – Ahá, értem – válaszolta. Ez volt az utolsó kommentár, amit erről az ügyről Tupilliqquttól hallottam. Ettől kezdve ahányszor csak Nasarlulikkal útra keltünk, együtt ütöttük fel táborunkat, és megosztoztunk Niksaaktuqon. Nasarlulik prémvadász táborában rendszerint ott volt még rajta kívül vak anyja, Arnayak, két gyermeke, Niksaaktuq és jómagam. Mind együtt aludtunk a jégkunyhó magasított hálóhelyén. A szélen feküdt Arnayak, mellette én, azután Niksaaktuq, Nasarlulik, végül a két gyermek. Nemegyszer ilyen körülmények között szeretkeztünk. Talán furcsának tűnhet úgy szeretkezni egy nővel, hogy a férje arasznyira fekszik az ember jobb térde, anyósa arasznyira bal térde mellett – de hát ez is csak amolyan gátlás, leküzdhető. Mindenki udvariasan úgy tesz, mintha aludna, de közben valamennyien éberen fülelnek. Fogalmam sem volt, meddig tarthat ez a kapcsolat. Niksaaktuq láthatóan ösztönös férfi vadász volt. Partnerei közé számíthatta magát az apósát, a sámánt is. Az ilyen viszony általában tabu lett volna a rokonsági kötelék miatt, de a sámán felül áll minden tabun.

Niksaaktuq nem szívlelte ugyan Alikammiqot, de a sámán erős akaratú férfi volt, aki vaskézzel uralkodott családján, beleértve fiát és menyét is. Niksaaktuq rettegett tőle, Nasarlulik pedig nemigen tiltakozhatott. Így esett, hogy egyik éjszaka Alikammiq megkívánta Niksaaktuqot, és egyszerűen magáévá tette. Azt tudtam, hogy Nasarlulik elnyomottnak érzi magát, de csak az apa halála után ismertem meg az okát. Ekkor Niksaaktuq elmondta nekem, hogy nem akart szeretkezni apósával, de az ráerőszakolta magát. Alikammiq olyan lelki nyomást gyakorolt rá, hogy végül beadta a derekát. Egyre több időt töltöttünk együtt Nasarlulikkal: közösen vadásztunk, dolgoztunk. Ha két férfinak közös a felesége, mindegyiknek megvannak a maga kötelességei. Ha például egyikük megbetegszik, a másiknak kell gondoskodni róla is, családjáról is. A Perry-szigeten azt a két férfit, akinek közös felesége van, angutauqatigiiknak nevezik; kapcsolatuk olyan szoros, mint a testvéreké. Nincsen titkuk egymás előtt, megosztják problémáikat, minden bajukat. Valahányszor valami aggasztotta Nasarlulikot, eljött hozzám, és elmondta, mi bántja. Egy ízben bizalmasan közölte, mennyire örül, hogy beleegyezett Niksaaktuq feletti osztozkodásunkba; korábban az asszony túlságosan sok férfival kikezdett, de most lehiggadt. Jól tudta ugyanis, hogy a településen nem is egy nő van, aki Kuptanához hasonlóan, szívesen megkaparintott volna, és ha ő másokkal kacérkodik, esetleg magam is más nő után nézek. Niksaaktuqra mint cserefeleségemre is számos kötelesség hárult. Sokszor főzött rám, zabkenyeret sütött, és pörköltet készített, amíg az állomáson volt dolgom. Ő viselte, gondját ruháimnak, és ez nagyon fontos dolog a sarkvidéken. Az eszkimó asszonyok gyakran versengenek egymással a díszes csizmák, fókabőr cipők készítésében, s abban, ki varrja a legszebb anorákot a legjobb tűzéssel. Mindebben senki sem tett túl Niksaaktuqon. Gyönyörű dolgokat készített nekem: fókaprémmel bélelt kivarrott csizmát és tökéletes szabású karibubőr anorákot. Amikor első ízben varrt nekem valamit, az eszkimó nők szokása szerint egyszerűen fölmért a szemével, hogy megállapítsa méreteimet. Az eszkimó nőknek rendkívül jó szemük van az ilyesmihez, ritkán tévednek, Niksaaktuq mégis úgy döntött, hogy gondosabban kell méretet vennie rólam. Kijelentette, kissé féloldalas vagyok, ez nyilván

együtt jár fehér emberi mivoltommal, majd előszedett egy rövidke zsineget. Nem fért a fejembe, hogy akar ezzel pontos méretet venni, de ő csak körbetekerte a zsineget a fejemen, és a homlokomon összefogta a végeit. Fogalmam sem volt, mit lendít ez a dolgon, ha csak nem kalapot akar készíteni nekem. Ő azonban ostobának nevezett és kijelentette, hogy a férfi magassága mindig fej kerületének háromszorosa. Több méretet nem is vett rólam – s a végén minden úgy állt rajtam, mintha rám öntötték volna. Mint mindenütt a világon, az eszkimó házaspároknak is megvannak a maguk problémái. Egyik nap például Angulaalik reggel kilenc óra tájban megjelent az állomáson – szeme körül iszonyú fekete karikával. Féloldalt fordította a fejét, hogy ne lássam, de már előtte több eszkimó is járt nálam és elmondta, mi történt. Előző nap éjjel az ötvenes évei közepén vagy éppenséggel végén járó Angulaalik besurrant Nasarlulik házába, és szeretkezett a vak, agg Arnayakkal. A vénasszony valóságos szexbomba hírében állott. Irvanának azonban fülébe jutott a dolog, és beverte a férje szemét. Hamarosan Irvana is megjelent az állomáson. Nagyon vonzó asszony volt, jóval fiatalabb Angulaaliknál, és ráadásul nagyon értelmes is. Arnayaknak szerfölött megnőtt az önbizalma a történtek után, körbejárta az egész települést, és telekürtölte a világot az előző éjszaka nagy eseményével. Irvana elmondta, hogy szörnyen dühös Arnayakra is, de hát mit tehetne ellene? Az eszkimókat az idősebb nemzedék tiszteletére nevelik. Irvana részletesen elmondott mindent, s amikor befejezte, lenyúlt és megszorította a lábamat. – Nehogy eláruld a férjemnek, hogy elmondtam. Megígértem, hogy hallgatok, Irvana pedig hazament. Ki is ment a fejemből az egész ügy. Másnap kora reggel a szokásos szánkattogás, meg a kutyák izgatott csaholása: Angulaalik kutyafogata száguldott el az ablakom alatt. A zajtól félig fölébredtem. Néhány perc múlva hallottam, hogy nyílik házam bejárati ajtaja, majd léptek közeledtek. Éppen csak résnyire nyitottam a szememet, és Irvanát pillantottam meg az ágyam mellett. Amikor látta, hogy ébren vagyok, megkérdezte: – Gyakran megkívántál? Most már tágra nyílt szemmel válaszoltam: – Persze, hiszen kívánatos vagy.

Irvana habozott egy pillanatig. – Mindig azt mondtad, hogy csinosnak tartasz – szólalt meg azután. – Nos, hát eljöttem. Egy percet sem várt tovább. Bebújt hozzám az ágyba. Abban a pillanatban nagyon örültem, később azonban rossz előérzeteim támadtak, mert eszembe jutott a „szelíd” Angulaalik gyilkos múltja. Ekkor már jó néhány hónapja cseretársak voltunk Niksaaktuqkal, és sok mindent megtanultam, mit szabad és mit nem szabad a házastárscsere rendszerében. Jól tudtam, hogy mennyire kockázatos Irvanával hálni – Angulaalik háta mögött, hiszen nem volt olyan egyezségünk vagy megállapodásunk, mint Nasarlulikkal. Egyetlen dolog szólt csak mellettem: Irvana volt a kezdeményező. Az eszkimók nagyon megértőek és türelmesek az olyan apró emberi gyengeségek iránt, mint amilyen a félrelépés. Építettem is erre, de az adott pillanatban tisztában voltam azzal, hogy Angulaalik úgy vélheti, becsülete védelmében meg kell ölnie engem. Kínos helyzetbe kerültem. Irvana kiosont a házból, de alig néhány perc múlva ismét megjelent. Aggodalmasan kérdezte: – Mi lesz, ha az emberek meglátják, hogy innen jövök ki? Te is jobban tennéd, ha nem pletykálnál a dologról. Biztosítottam Irvanát, hogy eszem ágában sincs pletykálni – sem most, sem a jövőben. Röviddel ezután, karácsony tájban néhány eszkimó érkezett Cambridge Bayből. Hoztak magukkal valami kis élesztőt, házipálinkát főztek, és mulatságot rendeztek Angulaalik házában. Nem a korábbiakhoz hasonló részeg duhajkodás volt, csak vidám összejövetel. De másnap reggel Irvana egyik lánya, Tuiligaaryuk átugrott hozzám az állomásra, és vihogva, nevetgélve mondta: – Ó, ó, ó, szeretkeztél az anyámmal! – Hát ezt meg honnan tudod? – förmedtem rá döbbenten. – Onnan, hogy az elmúlt éjszaka Angulaalik meg Irvana berúgott, és az anyám elmondta Angulaaliknak, hogy szeretkeztetek. Nyakig benne voltam a pácban. Az igazat megvallva, szörnyen ideges lettem. Később átjött Irvana is, magyarázkodott.

– Meg kellett mondanom neki. Satqara isuirmatom volt. (Valami nyomta a mellcsontomat. Értsd: „Rossz volt a lelkiismeretem.”) Minduntalan kikémleltem, nem bukkan-e fel Angulaalik, de aznap nem jött el az állomásra. Másnap, a szokásos időben megjelent, de kerülte a pillantásomat. Végül mégiscsak megszólalt: – Kedveled a feleségemet? Tudtam, nincs értelme tagadni. – Igen – mondtam –, kedvelem. – Hát tudod, ő is kedvel téged – mondta –, és azt mondta nekem, hogy amíg oda voltam, átjött hozzád. Ezt sem tagadtam. – Csak annyit akartam mondani, hogy rendben van – zárta le a beszélgetést Angulaalik. Megkönnyebbültén sóhajtottam. Leültünk, együtt megteáztunk, közben a nőkről beszélgettünk. Angulaalik filozofáló hangulatban volt. – A nők, furcsa szerzet. Örökké bolondoznak – mondta. – Tudom, mikor Irvana először átjött hozzád, bosszút akart állni rajtam, mert lefeküdtem Arnayakkal. Meg is mondta nekem. Furdalt a kíváncsiság. – Mégis, milyen volt Arnayakkal? – Ohohó – forgatta a szemét –, pompás. Ezért is vadult meg Irvana. Mindenki tudja, Arnayak milyen remek az ágyban. – Kénytelen voltam viszont arra gondolni, hogy egy vak, legalább ötvenöt éves, púpos asszonyról beszél. Üldögéltünk, két nevetgélő, fecsegő cimbora. – Ha tetszik neked a feleségem – mondta Angulaalik –, ne zavartasd magad. Mert én kedvellek téged, és mindig jó voltál hozzánk. – Megrázta a fejét. – Öreg vagyok már. Közel huszonöt évvel volt idősebb a feleségénél. Így azután kellemesen telt az idő a Perry-szigeten. Niksaaktuq volt a cserefeleségem, de mások is kedvesek voltak hozzám. Az eszkimók a nemiséget nem fogják fel olyan romantikusan, mint mi. Az eszkimó nő nem lesz (ahogy nálunk mondanák) halálosan szerelmes. Az ő szemében a házasság gyakorlati kérdés, és megint más dolog a szex. Az idő múlásával szoros kapcsolat alakult ki Niksaaktuq és közöttem. Nagyon megszerettük egymást. Kapcsolatunk egyre inkább házasságra emlékeztetett. Nagy segítségemre volt a copper eszkimó

nyelvjárás elsajátításában és tökéletesítésében. Niksaaktuqnak kifinomult hallása volt a jelentésbeli és az olyan nagy jelentőségű kiejtésbeli árnyalatokat illetően. Úgy éreztem, most már valóban kezdek megtanulni eszkimó módon gondolkodni. Niksaaktuq igazi társ volt. Előfordult, hogy pénzügyi kimutatásomon dolgoztam, ő pedig hozott nekem egy bögre teát, azután kezét vállamra helyezve csöndben állt mögöttem. A szexualitás figyelés, érintés, az a vágy, hogy a másikat boldoggá tegyük – márpedig Niksaaktuqból áradt a szexualitás. Sohasem vehettem volna részt feleségcserében, ha gyakorlatilag nem fogadom el az eszkimó életmódot. Beszéltem a nyelvüket, és ez hallatlanul sokat jelentett. Jó néhány korai fölfedező, de különösen sok prémkereskedő egy időre eszkimó feleséget vagy szeretőt tartott, s manapság a sarkvidéken rengeteg fehér-félvér eszkimóval találkozunk. A helyzet azonban megváltozott. Kevés már az olyan elszigetelt település, ahol még a régi módon folyik az eszkimók élete. Özönlik a sok misszionárius, rendőr, közhivatalnok és más szakember a sarkvidékre, az eszkimók is egyre nagyobb számban áramlanak vidékről a nagyobb falvakba, városokba; szinte minden eszkimó gyermek állami iskolába jár – mindez együttesen azt eredményezi, hogy jószerivel már új kultúra kialakulásáról beszélhetünk a távoli északon. Tudtam, hogy a misszionáriusok nem jó szemmel néztek, amiért Niksaaktuq a cserefeleségem volt. De az, amit tettem, ahogyan éltem, megfelelt azoknak az eszkimó szokásoknak, annak a társadalomnak, amelyben éltem. Amikor Niksaaktuq teherbe esett, sem Nasarlulik, sem jómagam nem tudtam, melyikünk az apa. De Niksaaktuq csak mosolygott, és magabiztosan ezt hajtogatta: – Tudom, hogy a tied a gyerek. Olyan orra lesz, amilyen a tiéd. Majd meglátod. Az eszkimók szentül vallják, hogy minden gyermek az apjára hasonlít, így szerintük mindig pontosan meg lehet állapítani, ki a gyermek apja. Az eszkimó nyelv nem ismeri a „törvénytelen gyermek” kifejezést. A gyermek bármely kapcsolatból szülessen, az anyáé, így azután kevés jelentősége van annak, ki az apja. A gyermeket az anya és a férje neveli fel, s amikor a gyermek már elég idős, hogy fölfogja a dolog jelentőségét, megmondják neki, hogy ki a vér szerinti apja. Erről

mindenki tud, nincs mit szégyellni. A vér szerinti apa azonosítása teszi lehetővé a vérfertőzési tabuk betartását. Az eszkimók életében mindig igen jelentős tényező a rokoni kötelék. Ha a tundra közepén találkozik két idegen eszkimó, mindenekelőtt leülnek, teáznak és megpróbálják megállapítani, vajon nincsenek-e valamiképpen rokonságban egymással. Ha új család költözik a környékre, részletes kérdezősködés, vallatás kezdődik, amíg valamennyi érintett fél ki nem elégítette a kíváncsiságát, és pontosan még nem állapították a rokonsági kötelékeket. Az eszkimóknak tökéletesen igazuk volt, hogy a gyermek az apjára üt – legalábbis, ami Niksaaktuqot és csecsemőjét illette. Nem lehetett félreértés: én voltam az apa. A gyermek születése előtt Nasarlulik és Niksaaktuq Cambridge Baybe utazott látogatóba, és a gyermek is ott jött a világra. Mielőtt hazatértek volna a szigetre, a Társaság áthelyezett egy másik kereskedelmi állomásra, a Bathurst-öböl mellé, így azután jó időbe tellett, mire megláthattam a kislányomat. De Menez atya – egyike a legemberségesebb misszionáriusoknak, akivel összeakadtam – látta Cambridge Bayben a kisbabát, és teljes bizonyossággal közölte velem, hogy én vagyok az apa. – Ne is próbáld tagadni – újságolta nagy vidáman. – Mindenki tudja, hogy tied a bébi! Eszem ágában sem volt tagadni. Sőt, roppant büszke voltam. Lányomat Utuiituqnak neveztük el; így hívták Niksaaktuq apját, akit ugyancsak Angulaalik ölt meg. De Utuiituq nagyon gyönge kisbaba volt. Még egészen pici korában megkapta az influenzát, és majdnem belehalt. Ezért Niksaaktuq és Nasarlulik új nevet adott neki: így kívánja a szokás, ha valakit megérint a halál szele. Új neve Qummiq lett, ami szó szerint annyit jelent: „az, amit az ember a térde közé fog”. Az eszkimó neveknek azonban viszonylag csekély a jelentőségük. Egyetlen név sem vall hordozójának neméről. Miután gyermekünk megkapta új nevét, egészsége hamarosan helyreállt, és bájos lánnyá fejlődött. Niksaaktuq anyjának, Aaruattiaqnak és második férjének, Tupilaknak nem volt gyermeke. Eszkimó szokás szerint, ha egy házaspár gyermeket kíván, de valamely oknál fogva nem lehet saját gyermeke, gyakran unokát fogad örökbe. Niksaaktuq és Nasarlulik nem akarta odaadni nekik Qummiqot, de Aaruatiaq könyörgött: érezte, hogy öregszik, és gyermeket szeretett volna maga mellett. Egy eszkimó lány sohasem

szegülhet szembe anyja akaratával; egyszerűen az illem ellen vét, aki megtagadja egy idősebb nő kívánságát. Így végül is Qummiq odaköltözött nagyszüleihez. Ma Cambridge Bayben élt Niksaaktuq meg Nasarlulik később átköltözött Gjoa Havenbe. Ma is ott laknak. Nem Qummiq volt az első északi gyermekem, s nem is az utolsó. A fiatal eszkimó nők legalább annyira szenvedélyesek, mint a fiatal fehér nők. Ha valaki elszigetelten él egy olyan környezetben, ahol csak bennszülött nőket lát, és sohasem találkozik más nővel, hamarosan magáévá teszi a szépségről alkotott helyi normákat. Rövidesen csodálni fogja csinosságukat, s mindig talál lányt, aki szívesen hál vele. Az egyetlen probléma az, hogy kit válasszon. Nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttünk a Perry-szigeten. Az egész sarkvidékről érkeztek jövevények kis településünkre. Valamilyen módon, fókavadász társakként, vagy feleségcsere révén, mindnyájan rokoni vagy egyéb kapcsolatba kerültünk egymással. Egyetlen nagy családként éltünk; szerencsésnek tudtam magam, hogy engem is családtagnak tekintettek.

Születés, halál és házasság Irvana ismét gyermeket várt, és Angulaalik reménykedett, hogy megint fia születik. Irvana nyolc életben maradt gyermeke között csak egy szál fiú volt! Angulaalik attól félt, ha valami baj éri a fiát, nem lesz, akit megtaníthatna az ősi szokásokra. Még csak föl sem ötlött benne, hogy a lányait is taníthatná. Egyik nap lélekszakadva állított be egy eszkimó a kereskedelmi állomásra, segítséget kért. – Gyere gyorsan, Irvana rosszul van, és Angulaalik azt hiszi, hogy elveszti a kisbabát! Ilyen esetben rendszerint a sámánért küldenek, de ez idő tájt csak egy fiatal tanuló sámánunk volt a Perry-szigeten, ezért Angulaalik

engem hívatott. Tudta, hogy foglalkozom orvosi dolgokkal, és gyógyszerkészletem is van. Amint beléptem a házba, Irvana aggódó arccal kiáltotta felém: – Most repedt meg a burok, minden víz elfolyt, azt hiszem, meghalt a kisbaba, mert nem érzem már, hogy rúg! Angulaalik és Irvana rettenetesen vágyódott egy fiúra, s miután elhitették magukkal, hogy most már biztosan fiú következik, mindketten még a vártnál is rémültebbek voltak attól a gondolattól, hogy elveszthetik a kisbabát. Angulaalik attól félt, túlságosan öreg lesz már ahhoz, hogy megint fia születhessen, bár az öregedésnek még a nyomát sem mutatta. Irvana szinte évente szült, s már tizenegy gyermeket hozott a világra, igaz, nem Angulaalik volt valamennyinek az apja. A burok valóban megrepedt, a víz is elfolyt, de úgy látszott, hogy. az igazi vajúdás még nem kezdődött meg. Irvana megszállottan ismételgette, hogy a gyermek meghalt, nem érzi a rugdalózását. – Fölösleges aggódni, könnyen rendbe hozzuk a dolgot – csitítottam. – Van erre egy különleges orvosság. Visszasiettem az állomásra, és előkerestem a Társaság orvosi kézikönyvét. Hamarosan megállapítottam, hogy a hamis jósló fájások ellen nincs mit tennem, de Irvanát minden bizonnyal le tudom csillapítani. Fogtam két 222-est (az aszpirinhez hasonló enyhe nyugtató), egy mozsarat meg egy mozsártörőt, visszasiettem Angulaalik házába, és megkértem, készítsen tejporból egy kis tejet. Kiszámított szertartásossággal tettem bele a nyugtatókat a mozsárba, összetörtem, kis tejet öntöttem rájuk, és az egészet pépesre kevertem. Odavittem Irvanának, s amikor utánanyúlt, a hatás kedvéért még vártam egy pillanatig, mielőtt odaadtam volna neki. – Nagyon erős orvosság – intettem –, számítsál rá, hogy perceken belül hatni fog. Egyetlen nyeléssel, hősiesen legyűrte a pépet, s nem telt el egy perc, már felderült az arca. – Ó, igen – kiáltotta –, érzem, milyen erős, ahogy végigfolyik bennem. Éppen ünnepeltem magam a szuggesztió sikere miatt, amikor Irvana zihálni kezdett, és a hasához kapott.

– Rúgott a kisbaba! Angulaalik széles mosollyal szökkent talpra. – Biztos vagy benne? – kérdezte. – Igen – felelte Irvana –, most újra rúgott! – Ahányszor csak a kisbabáról beszélt, a nutaraksaqquk kifejezést használta (leendő kisbabánk); az eszkimók sohasem beszélnek „kisbabáról”, amíg a gyermek meg nem született. Angulaalik ekkor felém fordult, köszönetet mondott, azután hozzáfűzte: – Talán okosabban teszed, ha maradsz, amíg meg nem érkezik. A legtöbb asszony szülésénél Irvana segédkezett bábaként, de amikor most ő maga szült, Paniuyaq feleségét, Illiviuyaqot hívatta. Tulajdonképpen nem szívesen vette igénybe Illiviuyaq segítségét, mert az rendetlen, piszkos nő volt. De úgy adódott, hogy az asszonyok közül egyedül ő tartózkodott az állomáson, a többiek mind odavoltak családostul a vadásztáborokban. Illiviuyaq különben jóindulatú, anyáskodó teremtés volt. Mihelyt Irvana lecsillapodott visszamentem az állomásra. Másnap reggel üzentek értem: megkezdődött a vajúdás. Ismét átmentem hát Angulaalik házába, és Irvanát maga alá húzott térddel találtam, ágyán kuporogva. Szakadt róla a verejték, megkezdődtek a tolófájások, a szülés nyilvánvalóan megindult. Mi csak ültünk Angulaalikkal kettesben, s figyeltük Irvanát. Illiviuyaq is ott serénykedett a házban. Időnként odalépett Irvanához, megnyomkodta a hasát és megkérdezte: – Hogy érzed magad? Tizenegy szüléssel a háta mögött az egész esemény megszokott lehetett Irvanának. Már nem félt attól, hogy gyermeke halva születik. De a kisbaba csak nem akart kibújni. Sűrűsödtek a tolófájások, de a baba még sehol. – Nem akar kijönni, nagyon félénk a fiú – állapította meg Irvana. – Nem lehet más oka, mint hogy a leendő kisbaba kislány – vélte Angulaalik. – Ha fiú lenne, tudná, mennyire várjuk, és gyorsan előbújna. Ha lány, tudja, hogy nem akarjuk, ezért is nem bújik elő. A vajúdás nagyon elhúzódott, a fájdalmak egyre fokozódtak. Az eszkimók szerint, ha egy gyermek lassan születik meg, ez azt jelenti, hogy tudja: vagy a ház, vagy a bába piszkos. Irvana háza azonban ragyogóan tiszta volt, ezért Angulaalik átküldte a szomszéd szobába

Illiviuyaqot, s roppant udvariasan tudtára adta, hogy netán megmoshatná a kezét. Azt is megkérdezte, hogy nem menstruál-e. Illiviuyaq bizonygatta, hogy nem. Az eszkimók fölfogása szerint ugyanis a menstruáló nő nagy veszélybe sodorhatja a születendő gyermeket. Irvana visszahívott bennünket. – Éreztem, hogy megindult. Föltérdelt. Angulaalik rudat fektetett keresztbe az ágy végén, Irvana ebbe kapaszkodott, s amikor újra elfogta a fájdalom, keményen megmarkolta, majd újra föltérdelt. Új karibubőrt terítettek alá, hogy amikor a kisbaba megszületik, az első, amit meglásson, egy új, tiszta karibubőr legyen. Irvana fölhúzta a ruháját, és a melle körül betömködte a szélét. Illiviuyaq most már erőteljesen dögönyözte a hasát. Attól féltem, túlságosan erősen meg találja nyomni a babát és sérülést okoz, de Illiviuyaq tudta, mit csinál. Végre-valahára megjelent a kisbaba, normális helyzetben, fejjel előre. Az eszkimók szerint a farfekvés bajt jelent, s nagy szerencsétlenség, ha a kisbaba lábbal jön előre a világra. Így azután, amikor Irvana gyermeke természetes helyzetben kezdett kicsúszni, ezt nyomban jó jelnek tekintették. Irvana és Illiviuyaq összefűzték a karjukat, úgy kapták el a csecsemőt, hogy annak sem a feje, sem a teste nem ért a magasított hálóhelyhez. Ez tabu. A kisbaba még a vadonatúj karibubőrhöz sem érhet hozzá, amíg meg nem mosdatták. A köldökzsinór hurokban feszült az újszülött nyakára, s a kisbaba nyaka, arca sötétkék-vöröses színben játszott. Látszólag nem lélegzett. Irvana gyorsan felkapta, letekerte nyakáról a köldökzsinórt, azután átnyújtotta Illiviuyaqnak, aki egyik kezével tarkón ragadta, a másikkal pedig a lábát fogta meg, és erősen megrázta. Amikor a csecsemő erre sem kezdett sírni, Angulaalik is odalépett, és egy szülési dalra, az újszülöttekhez szóló különleges kis énekre zendített. Azt tartják, ezzel lehet rávenni az újszülöttet, hogy hangot adjon. A bába már szinte a lelket is kirázta a szerencsétlen csecsemőből, hogy hangot csiholjon ki belőle. Angulaalik fáradhatatlanul énekelt, egyszerre csak felsivított a kisbaba. Az első ordítás után mindenki kiáltozni kezdett: – Tamayya inuuliqtuq! (Itt van! Élni kezd!)

Illiviuyaq segítségével Irvana ekkor fogott egy karibuínt, és elkötötte a köldökzsinórt közel a kisbabához, és közel magához, majd egy különös gonddal megtisztított uluval (késsel) elvágta a zsinórt. A csecsemő mégiscsak kislány volt. S mivel nőnemű gyermek volt, Illiviuyaq egy siksik (ürge) irhájával gondosan letisztogatta tetőtől talpig. A siksik irháját mindig kislányok letisztogatására használják, hogy csinosak is legyenek. Ha az újszülött fiú lett volna, Illiviuyaq erre a célra pangniqot, vagyis a karibubika homlokbőrét használta volna. A biztonság kedvéért természetesen mindkettőt kéznél tartotta! Az eszkimó hiedelem szerint a pangniqkal megtisztogatott gyermekből kiváló vadász lesz, aki sok karibubikát ejt majd. Aki elsőként tisztítja le az újszülöttet ilyen módon, legyen az a bába vagy bárki más, uaqtinak nevezik (tisztogató személy vagy mosdató asszony). Ez az egész életen át tartó kapcsolat hasonló a mi keresztszülői funkciónkhoz, és minden eszkimó tudja, ki volt az uaqtija. Van még sok egyéb rítus is, amelyet korábban szigorúan betartottak, de ma már kihalófélben van. Angulaalik például ezzel a kislányával olyasmit tett, amit máskor csak fiúgyermek születésénél szokás. Fogta egy sárga hasú óriás alka csőrét (tuullik), s éppen csak odaérintve az újszülött szájához, körbeforgatta. A gyermek ettől jó énekessé válik, és különösen szép hangja lesz dobtáncdalok énekléséhez. Amikor az uaqti megmosdatta, megszárítgatta a csecsemőt, következett a névadás; az eszkimó csecsemőt mindaddig nem tekintik embernek, amíg el nem nevezték. Irvana és Angulaalik az Uqalitaaraq nevet adták kislányuknak. A névadás után megkapta első ruháját, és kis amuletteket meg szerencsét hozó tárgyakat, atataqokat erősítettek a ruhájára. Fiúgyermek születésekor általában két kis csontocskát metszettek ki egy farkas lábából, átfúrták, összefűzték őket, és rákötötték a ruhára. Ez biztosítja, hogy a felnövő gyermek szívós, kitűnő vadász lesz, és állhatatos, mint a prédára induló farkas. Néha hófajd tollát erősítették a ruhára, hogy a leendő vadász tökéletesen tudjon lapulni, egybeolvadni a talajjal, hogy rejtve maradjon a zsákmányul kiszemelt vad elől. A rókaszőrszál fürgeséget biztosít. Nagy becsben tartott talizmán a menyét, a hermelin szőre; az eszkimók ezt az állatot tartják a sarkvidék legvérszomjasabb gyilkosának. A szőréből készített atataq ügyes

vadásszá varázsolja a leendő férfit. A leánygyermek amulettjei azt szavatolják, hogy pompás varrónő vagy erős fiak szülőanyja lesz. Minthogy leány született, Angulaaliknak be kellett tartania bizonyos tabukat. Ha fiú születik, Irvanának kellett volna tiszteletben tartania a tabukat. Sajátos módon, a születési tabuk erősen emlékeztetnek a halotti tabukra. A tabu alatt álló személy semmiféle munkát sem végezhet, kiváltképpen olyan tevékenységtől kell tartózkodnia, mely csonttal vagy jéggel kapcsolatos. Angulaaliknak nem volt szabad csontot törnie, hogy velőt szerezzen, vagy jeget törnie, hogy a jégkunyhóba ablakot vágjon, vagy akárcsak havat olvasztania iváshoz, vagy tea készítéséhez. A születési tabut egészen addig kellett betartani, amíg a mikslaq (köldökzsinór) be nem gyógyul. Ha megszegik a tabut, az újszülött meghal: 1961 tavaszán Cambridge Bayből röntgenberendezést szállító repülőgép érkezett Perry-szigetre, és az egészségügyi személyzet a környék valamennyi eszkimóját megröntgenezte egyetlen család kivételével, amely odakint vadászott. A repülőgép szerencsétlenséget hozott, bár lehet, hogy a baj több tényező együttes következménye volt. A repülőgép utasai közül ugyanis valaki behurcolta az influenzát a szigetre. A röntgen-repülőgép érkezésének hírére a környék egész lakossága betódult a kereskedelmi állomásra, jégkunyhóikat az állomás körül építették fel. A Perry-sziget lakóinak egész télen semmi kapcsolatuk sem volt más emberekkel, így a vírusokkal szemben teljesen védtelenek maradtak. Hullottak is, mint a legyek. Kezdetben Alikammiqkal, a sámánnal kettesben látogattuk, ápoltuk a betegeket. Úgy látszott, nincs komolyabb ok az aggodalomra legtöbben csak náthásak lettek, szipogtak; hamarosan azonban válságosra fordult a helyzet, a betegek láza magasra szökött. Alikammiq körbejárta a jégkunyhókat, a qilayuq (fejemelés) sámánmódszert alkalmazta, hogy megállapítsa, mi vagy ki okozta a járványt. De azután ő is ágynak dőlt, és a több mint nyolcvan főnyi lakosságból már csak én voltam az egyetlen egészséges ember. Ilyen szükséghelyzetre megfelelő gyógyszerkészletet tároltam, s most Alikammiqhoz hasonlóan én is kezdtem sorra járni a

jégkunyhókat. Mindenkinek ugyanazt az injekciót és pirulát adtam be. Kis idő elteltével azonban azt tapasztaltam, hogy az emberek állapota egyre rosszabbodik, ezért elhatároztam, hogy Cambridge Bay-ből rádión kérek segítséget. Az egészségügyi állomás küldhetett volna egy repülőgépet valakivel, aki segít leküzdeni a járványt. De kiderült, hogy rádióm telepei kimerültek, és amikor kimentem, hogy újratöltésükhöz beindítsam az áramfejlesztőt, alig egy perc múlva zárlat következett be – valamelyik alkatrész belül meghibásodott. Általában, ha elromlott valami a kis áramfejlesztőben, szinte mindent meg tudtam javítani, de ezúttal képtelen voltam nyomára bukkanni a hibának. Áramfejlesztő nélkül viszont semmiképpen sem tudtam kapcsolatot létesíteni Cambridge Bayjel, így nem kaphattam tanácsot, mit is kezdjek a Perryszigeti járvánnyal. Sok betegnek ekkorra válságos lett az állapota; lázuk elérte a negyven-negyvenegy fokot. Irvanát jeges lepedőbe kellett tekernünk, hogy lenyomjuk a lázát. A látogatásaim közötti időben teljesen leszereltem az áramfejlesztőt és kétségbeesetten próbáltam újra üzembe helyezni, hogy segítséget hívhassak. Amikor ez nem sikerült, hatalmas kondérokkal levest meg karibupörköltet főztem, az üstöket egy kis szánra kötöztem, és mindenüvé magammal hurcoltam. Szó szerint én voltam az egyetlen talpon maradt ember a településen. Alig vonszoltam magam a kimerültségtől. Ráadásul a rengeteg kutyát is etetni kellett. Számomra éjfélkor ért véget a nap; ekkor adtam be az utolsó penicillin adagokat; egy-egy körút körülbelül egy óra hosszat tartott. Ezután néhány órát aludtam, de már hajnali négykor ismét megkezdtem körutamat és az injekciózást. Eleinte szulfadiazint adtam, de hamarosan elfogyott a készletem – senki sem számított ilyen mértékű járványra. Penicillinpirulák következtek, de ez a készletem is elfogyott. Végül injekció formájában, intravénásan adtam be a penicillint. Elsőnek egy kisfiú halt meg. A jégkunyhókban nem beszéltem erről a halálesetről; gyakran tapasztaltam, hogy az ilyen járványok idején az eszkimók, ha elcsüggednek, ellenállás nélkül megadják magukat sorsuknak. Számos beteg szíjat tekert a feje köré: ez is egyike azoknak a módszereknek, amelyekkel az eszkimók távol tartják maguktól a gonosz szellemeket, ha a sámán nincs a közelben. Maga Alikammiq, a sámán,

nemcsak influenzás volt, hanem erős hasfájásról is panaszkodott. Végül annyira romlott az állapota, hogy válaszolni sem tudott kérdéseimre. Az eszkimók között valahogyan híre ment, hogy a nagy hatalmú öreg sámán a halálán van. Erre Angulaalik meg a többiek, zömük valóban nagybeteg, valahogyan lábra álltak, és eljöttek Alikammiq házához. Eszkimó szokás, hogy ha valakinek a barátja vagy közeli ismerőse haldoklik, meglátogatja, mielőtt utolsót lélegezne. Egyetlen szóval sem tiltakoztam, nem mondtam nekik, hogy okosabban tennék, ha ágyban maradnának. Tudtam, úgysem használna. Alikammiq volt a járvány második áldozata. Angulaalik és Alikammiq hosszú éveken át nagyon jó barátok voltak, sőt egy ideig feleségeiket is megosztották. Amikor Angulaalik meglátta halott barátját, teljesen összetört. Fejét térde közé temette, azt hittem, elájult; ő maga is nagyon rossz állapotban volt. De aztán fölemelte a fejét és iszonyú jajongó siratókiáltásban tört ki. A szobában tartózkodók is jajgatni kezdtek, a kiáltás felerősödött. s ez a hang olyan szívfacsaróan, olyan kétségbeesetten hangzott, hogy én is átéreztem a veszteségüket. A rákövetkező héten még négyen haltak meg. összesen hat áldozatot követelt a járvány: öt felnőttet és egy gyermeket. A járvány tizenharmadik napján kutyaszánom egy eszkimó érkezett Cambridge Bayből. Fogalma sem volt róla, hogy milyen súlyos helyzetben vagyunk. Mihelyt megláttam, elirányítottam a településtől, nehogy ő is megkapja a betegséget. Pihent kutyáimat adtam kölcsön neki, és utasítottam, hogy amilyen gyorsan csak tud, térjen vissza Cambridge Baybe. Írtam egy levelet, amelyben vázoltam a katasztrófát, és kértem, adja át az egészségügyieknek. – Ha nem találsz ápolót, add át az első fehér embernek, aki utadba kerül egy lokátorállomáson, vagy bárhol másutt, és mondd meg nekik, ha nem kapunk segítséget, nagyon sokan meg fognak halni. Az eszkimó nyomban visszaindult, még az éjszakát sem töltötte a szigeten. Figyeltem, amint távolodott, és csak azért imádkoztam, hogy ne verje le lábáról útközben az influenza. Szerencsére többen már nem haltak meg, sőt néhány beteg állapota javulni kezdett. A tizenhetedik napon már túljutottunk a nehezén – amikor végre megérkezett a repülőgép. Küldöncünk hallatlanul rövid idő alatt tette meg a távot, a cambridge-iek pedig egyetlen percet sem

késlekedtek. Két ápolónőt küldtek és egy szerelőt, hogy javítsa meg az áramfejlesztőt, öt beteget repülőn Cambridge Baybe küldtünk, hogy az egészségügyi állomáson kezeljék őket. A két legsúlyosabb beteget továbbszállították az edmontoni kórházba. Alikammiq halotti szertartásait igen szigorúan betartották, mert nagyon nagy sámán volt. Mivel Alikammiq fiának, Nasarluliknak férjtársa voltam, engem is rokonnak tekintettek, és elvárták, hogy részt vegyek a szertartáson. Ha egy eszkimó meghal, teteme négy napon át a házban marad, a hálóhelyen. A jégkunyhó asszonyai, valamennyien, akik tagjai a háztartásnak, öt napon át betartják a halotti tabukat; valamennyi férfi rokon négy napon át követi a tabuk előírásait. Ez idő alatt sem férfi, sem nő nem varrhat vagy fűrészelhet semmiféle anyagot. Tilos a kalapálás is, csontot sem szabad törni. Ha karibuhúst vagy fókahúst esznek, nem szabad eltörni a csontot, hogy velőhöz jussanak. A nőknek egész idő alatt a magasított hálóhelyen kell tartózkodniuk. Nő lába nem érheti a jégkunyhó talaját A negyedik nap végén a halottat legtisztább ruhájába öltöztetik. Alikammiq tetemét szarvasbőrbe burkolták, és szíjakkal kötözték át, nehogy kicsússzon belőle. (A varrási tabu még azt sem engedi meg a nőknek, hogy bevarrják a holttestet a karibuszemfedélbe.) Nasarluliknak meg nekem kellett öltöztetnünk az öregembert. Alikammiq teste merevre fagyott már, mert halála óta nem fűtöttük a jégkunyhót. Fűtött szobában a holttest oszlásnak indult volna. Ekkor elérkezett az ideje, hogy „eltemessük” Alikammiqot. Testét ráhelyeztük egy szánra, fejjel abban az irányban, amerre útnak indultunk temetési helye felé. Csak négy kutyát fogtunk be. Az eszkimókat nem helyezik el a földben; senki sem tudna gödröt ásni a kőkeményre fagyott talajban. A halottakat olyan helyen terítik ki, amelyet haláluk előtt maguk választottak. Nasarlulik tudta, hol van Alikammiq kiszemelt temetkezési helye; elvezetett bennünket egy tengerre nyíló kis öböl hordalékpadjához. Nasarlulikkal kettesben fölemeltük az összeaszott kis testet, és a nap járásával megegyező irányban körbejártunk. Nagy kört írtunk le háromszor a hely körül, ahol Alikammiq testét kellett hagynunk. Azután fejjel nyugat felé lefektettük a földre. Fia kis lyukat vágott a test köré tekert bőrbe, közel a fejéhez, hogy a lélek eltávozhasson. Jó időt eltöltöttem az eszkimók között, de sohasem

hallottam, hogy valamiféle túlvilági életről beszéltek volna. A Perrysziget és a Bathurst-öböl környékén élő eszkimóknak csak igen homályos elképzeléseik voltak az ilyesmiről. De Nasarlulik elmagyarázta nekem, hogy apja lelke a test körül fog bolyongani, és ott is marad a környéken, amíg a településen egy újszülöttnek az ő nevét nem adják. Amíg erre nem kerül sor, Alikammiq szelleme nem talál nyugalmat, és sok bajt okoz a csoportnak; Távozáskor újabb kört írtunk le a holttest körül, majd hazatértünk. A tabu tiltotta, hogy visszapillantsunk. Egyszerűen otthagytuk a tetemet, minden jelzés nélkül, a puszta földön. A farkasok és a rókák majd eltakarítják Alikammiq földi maradványait, a kisebb állatok pedig, a lemmingek meg az egerek befejezik a csontok letisztogatását. Megesik, hogy alig néhány nappal egy ilyen „temetés” után már tisztára rágott bordákat, lábszárcsontokat és koponyákat találunk. Amint tabu volt visszapillantani a sírra, legalább egy napon át senkinek sem volt szabad megnéznie vagy meglátogatnia a holttestet. S ezt a helyet még akkor is Alikammiq iluvrának, vagyis Alikammiq nyugvóhelyének nevezik majd, amikor az állatok már régen széthordták földi maradványait. A copper eszkimók körében a szülési szokások is, a halotti szokások is erősebbek voltak a házassági szokásoknál, legalábbis ami a Perry-sziget környéki és a Bathurst-öböl mentén lakó eszkimókat illeti. Sőt, a copper eszkimók kedvelték az unokatestvérek közötti házasságokat is, pedig ezt a kapcsolatot jó néhány keletebbre élő csoport vérfertőzési tabunak tekintette. Sok házasságot már a gyermek születésekor megkötöttek. Ha két fivérnek egy-egy lánya meg fia volt, természetesnek tekintették, hogy amikor elérik a megfelelő kort, házasságra lépnek. Ez néha problémát is okozott: ha valamelyikük meghalt, a gyermekházasság életben maradt tagja nem juthatott társhoz, amíg egy másik családban nem született megfelelő gyermek, aki átvehette az elhunyt helyét. Ennek azután néha sok nehézséget okozó korkülönbség lett a következménye. De ha minden a legnagyobb rendben haladt a maga útján, a fiúnak – amikor a fiatal pár elérte a tizenhatodik vagy tizenhetedik életévét – egy évre jövendőbeli apósához kellett költöznie, neki kellett dolgoznia. Mindazt, amit elejtett vagy csapdával fogott ez idő alatt, jövendőbeli

apósáé lett. A fiatal pár ezt az évet valamiféle próbaházasságban töltötte együtt. Ha az év végén az após meggyőződött arról, hogy a fiatal vadász el tudja tartani a lányát, akkor a „vőlegény” hazavihette a lányt a saját családjához, de önálló háztartást is alapíthattak. Ha a próbaidőszakban nem fértek meg jól egymással, a válás roppant egyszerű volt. A fiatal férfi vagy nő csak annyit mondott: Avitara! (Szakítok veled!) – és ezzel már el is volt intézve az ügy. Voltaképpen nem is létezett házassági szertartás. A próbaházasság évében mindenki láthatta, jól fejlődnek-e a dolgok vagy sem. Ha igen, akkor a lányt már „az ő feleségeként”, a fiatal férfit „az ő férjeként” emlegették. Noha a fiatal párt néha már születéskor összeadták, az együttélést nem kezdték meg, amíg a lány nem kezdett menstruálni, és teste nem indult fejlődésnek. Megesett, hogy a próbaházasság ideje alatt született gyermek, de régebben ez cseppet sem izgatta az eszkimókat. Manapság a szokások gyorsan változnak, hiszen az eszkimó fiúkat és lányokat a modern kor szokásai szerint nevelik. Ma már gyakran találunk egy-egy településen tizennyolc, húszéves hajadonokat; néhány évvel korábban ez elképzelhetetlen volt. Az előző nemzedéknél jóval iskolázottabb és műveltebb modern eszkimó lányok már a fehérek szokásai szerint akarnak férjhez menni. Romantikát, szerelmet keresnek – olyasmit, amit a filmeken látnak, vagy a velük együtt élő fiúk és lányok életében megfigyelhetnek. A távoli északon sok minden szól amellett, hogy a régi eszkimó életmód talán jobb volt a jelenleginél. Megvolt az ideje annak, mikor kell egy fiúnak meg egy lánynak összeházasodnia; mindkettő természetesnek tekintette, hagy megtegye, amit meg kell tenni, büszkék voltak egymásra, és természetes módon vonzalmat, szeretetet vártak egymástól. Meglehet nem ismerték a „szerelmet” a modern ember fogalmai szerint, az esetek túlnyomó többségében mégis mélyen és őszintén ragaszkodtak egymáshoz. Azokban az időkben csak nagyon kevesen éreznék úgy, hogy azt kell mondaniuk: avitara.

A halhatatlanok Alikammiq, ez az ártalmatlan, szelíd külsejű emberke, az egyik legnagyobb eszkimó sámán volt azokban az időkben, amikor a sarkvidéken még nem szorították vissza az ősi varázslatok ismerőit. Sajátos módon nem az szerzett hírnevet neki népe körében, hogy vízen járt, az sem, hogy elrepült a holdra, sőt még az sem, hogy megjárta a holtak birodalmát. Az eszkimók egyként vallották: azért a legnagyobb ez a sámán, mert bármikor képes levágni a saját lábát, meglengeti a levegőben, had lássa mindenki, azután visszailleszti a helyére és távozik. A vízen járást nem is tartották nagyra. Aki közelről figyeli a természetet – márpedig az eszkimók éberen figyelik –, láthatja, hogy egyes rovarok is megteszik ezt; amiből logikusan következik, hogy megfelelő körülmények között az ember is képes erre. Ami pedig a szárny meg a motor nélküli repülést illeti – minden eszkimó fiú tudja, hogy a jó sámánok gyakran repülnek, sőt, a valóban tehetségesek a holdra is elrepülnek, amikor csak kedvük tartja, s még azon az éjszakán vissza is térnek. A sarkvidéki népek régóta vallják, hogy a sámánt voltaképp nem lehet megölni. Még ha látszólag meg is halt, és legjobb bőrruhájában kiterítették a tundrán, hogy a vadak takarítsák el földi maradványait, az igazi sámán valószínűleg harmadik vagy negyedik nap föltámad és visszatér, hogy rémületbe ejtse azokat, akik azt hitték, sikerült eltenniük láb alól. A Perry-sziget minden eszkimója – talán egy hitetlen asszony kivételével – hajlandó volt megesküdni, hogy saját szemével látta Alikammiq mutatványát: levágta saját lábát, majd visszaillesztette a helyére. Ha behatóbb kérdezősködés során bevallották, hogy tulajdonképpen nem is látták ezt a csodát, legalább egyvalakit mindenki megtudott nevezni, aki tanúja volt ennek az eseménynek. A Perry-sziget számos lakója meglehetős kárörömmel emlékezett vissza egy idegenre, valami zöldfülű rendőrre, aki Cambridge Bayből érkezett ide. Amikor hírét vette Alikammiq csodálatos képességének,

égre-földre esküdözött, hogy ilyen pogány cselekkel őt aztán nem lehet becsapni. A rendőr néhány helybéli kíséretében elment Alikammiq tanyájára, a Perry-folyó torkolatához; akkoriban több más vadásszal együtt itt tanyázott a sámán. A fiatal rendőr, aki nem ismerte sem a vidéket, sem a helyi szokásokat, egyetlen szót sem akart elhinni a sámán történeteiből. Közölte Alikammiqkal, hogy hallott az ön-csonkítási legendáról, és bizony tudja: szemfényvesztés az egész. Arcátlanul még azt az állítást is megkockáztatta, hogy Alikammiq nem is igazi sámán. Alikammiq, persze, nem tűrhette az ilyen beszédet. Ez nem csupán durva sértés volt, hanem ráadásul hét-nyolc eszkimó jelenlétében hangzott el. Nem maradt más hátra, a sámánnak bizonyítania kellett hírnevének jogosultságát; nem hagyhatta válasz nélkül a faragatlan rendőr kihívását. Kirántotta a jégkunyhó falából hókését, és ellenfeléhez fordult. – Itt van, fogd csak – nyújtotta a hókést a rendőrnek, azzal föltette a lábát a magasított hálóhelyre, a meghökkent ember orra elé. – Nos, ha nem hiszel nekem, rajta, vágd le itt a lábam! – S a térde fölé mutatott. Azok, akik látták a jelenetet, tanúsítják, hogy a fiatal rendőr iszonyú zavarba jött, Annyira meghökkentette a szokatlan ajánlat, hogy idegességében elejtette a hókést. Állítólag többé soha nem kételkedett Alikammiqban – vagy legalábbis mások előtt nem tett többé ilyen kijelentést. Az eszkimók gyakran idézték fel ezt az esetet annak bizonyítására, hogy Alikammiq valóban le tudta vágni és vissza tudta illeszteni a lábát. Nézetem szerint azonban a történet remek példája volt annak, milyen jó pszichológus volt a sámán. Alikammiq pompásan blöffölt és – pontosan tudta, hogy ép bőrrel ússza meg a dolgot. Ott állt a magányos fiatalember, sok száz mérföldnyire az otthonától, nem lehetett több huszonkét-huszonhárom évesnél, s csak most érkezett erre a vidékre. S ekkor egyszeriben rá kell döbbennie, hogy nagyon kemény emberek veszik körül, akiknek a többsége amúgy is dühös rá, amiért megsértette nagy tisztelettel övezett sámánjukat. Ha a késhez nyúl és belevág Alikammiq lábába, aligha úszta volna meg szárazon, aligha élvezi a dicsőségét. Nem ő lett volna az első királyi kanadai lovasrendőr, akit az eszkimók eltesznek láb alól.

Mindig újra ámulatba ejtett, milyen csodálatos képességekkel ruházták fel a sámánokat. Az eszkimók képzeletében a sámán tetszés szerint alakult át jegesmedvévé vagy madárrá; olyan picivé válhatott, hogy a kulcslyukon is bebújhatott, vagy éppenséggel láthatatlanná varázsolhatta magát; meggyógyította a betegeket, a holdra repült, megváltoztatta az időjárást, karibu- vagy fókacsordák nyomára bukkant, s értett a hasbeszélés, a hipnózis meg a bűvészkedés minden cselfogásához. Az eszkimók nemcsak hiszik, tudják is, hogy a sámán repülni képes. A Perry-szigettől nyugatra van egy kráter, amely – az eszkimók szerint – azt a helyet jelöli, ahol két nagy sámán röptében összeütközött, majd lezuhant. Amikor az Egyesült Államok első ízben juttatott rakétát a holdra, ezt óriási teljesítménynek tartottam és izgatottan számoltam be róla az eszkimóknak. Udvariasan meghallgattak, de láttam rajtuk, hogy inkább mulattatja őket a dolog, egyáltalában nem csodálkoztak. végül megszólalt egy férfi: – Igen, ez szép dolog. De a sámánok a világ kezdete óta repkednek már a holdra! Kissé együgyűnek néztek, amiért olyan izgalomba jöttem egy holdrakéta miatt. Nem minden sámán tud repülni. Csak a legnagyobbak, s ők is óvatosan, onnan emelkednek magasba, ahová más ember nem lát el, leginkább valami domb mögül. Ahhoz ugyanis, hogy a repülés sikeres legyen, egy tenyérnyi szűz hóról kell indulniuk, amelyen sem emberi, sem állati nyom nincsen. Egyetlen sámán sem képes repülni, ha fémtárgy érinti a testét – egy kés, sőt egy gomb is meghiúsíthatja a repülést. Noha a sámánok titokban emelkednek a magasba, mihelyt repülnek, látni lehet őket. Ha az eszkimók üstököst vagy hullócsillagot pillantottak meg, bizonyosan tudták, hogy Alikammiq szárnyal az égen. A holdrepülésnek mindig nyomós oka van. A leggyakrabban azzal indokolják, hogy meddő asszonyt kell hozzásegíteni a gyermekáldáshoz. Ha az asszony már néhány éve férjnél van és nem született gyermeke, éppúgy segítséget keres, akár a fehérek asszonyai. Az eszkimó nő ilyenkor a sámánhoz fordul. A sámán transzba esik, s miután megidézi segítő szellemeit, varázsrepülésre indul a holdra. Kiválaszt itt az asszony számára egy gyermeket, majd azzal siet vissza

hozzá. Szolgálatának szerény díja az, hogy egy éjszakát tölthet az asszonnyal az ágyban. Sokan azt mondhatják erre, hogy így a holdrepülésnek aligha lehet köze a gyermekáldáshoz, de az eszkimók mindenkinek elmagyarázzák, akit érdekel, hogy egyetlen közösülésből sohasem születik gyermek. Vannak, akik a „halhatatlanságot” tartják a sámán legjellemzőbb tulajdonságának. Előfordul, hogy egy sámánt látszólag „megölnek”, netán egy másik eszkimóval vív meg a szeretett nő kegyeiért. (Vágyaik tekintetében a sámánok éppoly halandók, mint bármely más férfi.) De azt mindenki tudja, hogy még ha a sámán „halálát” is leli az ilyen párviadalban, három-négy napon belül feltámad, és bosszút áll „gyilkosain”. A Perry-folyó eszkimói tudnak egy történetet arról, miként vívott meg Alikammiq egyszer két férfival, akik puskalövésekkel „halálra” sebezték. Rokonai fogták Alikammiq holttestét, és a haláltabuk által előírt várakozási időre kiterítették. S íme, a harmadik napon visszatért belé az élet, s családtagjaival együtt üldözőbe vette támadóit. Az egyiket megölték, a másik is csak hajszál híján menekült meg. Az eszkimók hite szerint közönséges ember nem is tud megölni egy sámánt. Erre csak egy másik, nálánál is hatalmasabb sámán képes. Ha pedig a sámán meghal, ez azt jelenti, hogy egy másik sámán elátkozta. Halálát sohasem tulajdonítják egyszerűen öregségnek vagy betegségnek. A sámán hosszú életének legfőbb magyarázata, hogy a mellkasa közepén lyuk tátong. Sőt, ez a lyuk a sámán akarata szerint „irányítható”; testének bármely pontján fölbukkanhat. Alikammiq ezt egy ízben gyakorlatilag is bebizonyította, amikor vitája támadt egy Savgut nevű férfival. Amikor a vita elmérgesedett, a két férfi elhatározta, hogy puskapárbajt vív. – Lőjél csak rám! – ingerelte ellenfelét Alikammiq. Savgut lőtt. Alig néhány lépésre állt Alikammiqtól, a mellére célzott, majd meghúzta a ravaszt. Semmi sem történt. A szemtanúk azt állítják, látták, amint Alikammiq mögött felporzik a hó, s az öreg sámán sértetlen maradt. Ő viszont hidegvérrel ellőtte Savgut fülének a hegyét. Savgut családostul elmenekült a vidékről, és soha többé nem mert visszatérni. A jelenlevők mind megesküsznek rá, hogy Savgut legföljebb három-négy láb távolságból keresztüllőtte Alikammiq

mellkasát. Nem téveszthetett célt. A golyó áthatolt Alikammiq testén és a hátán távozott: Alikammiq azonban gyorsan a megfelelő helyre varázsolta a mellkasán tátongó lyukat, így a lövedék úgy hatolt át rajta, hogy nem is érintette. Mi más lehetne erre a magyarázat? Egy másik esetet olyasvalaki mondott el nekem, aki azt állította, hogy ő maga vert át egy fókaszigonyt Alikammiq mellkasán, a sámánnak azonban semmi baja sem esett. Qingarullikkaaq, az öreg prémvadász, nem hitt teljes szívvel a sámán képességeiben. Ezért Alikammiq egy zsúfolt szobában fölszólította, tegyen vele próbát, döfjön bele késsel vagy bármilyen fegyverrel. Éppen egy szigony volt kéznél. Alikammiq újra meg újra megismételte kihívását, amíg aztán Qingarullikkaaq megragadta a fegyvert, és iszonyú erővel, egyetlen döféssel átütötte Alikammiq mellkasát. Tanúk bizonygatták nekem, hogy pontosan így történt, saját szemükkel látták, ahogyan a szigony kijön Alikammiq hátán. Alikammiq testéből meglehetősen nehéz volt eltávolítani a szigonyt. Qingarullikkaaq mesélte el nekem, hogy maga húzta ki a nyelet, miután levágták a szigony fejét. Olyan érzése volt, mint amikor egy fókából húzza ki a szigonyt. Alikammiq fölhajtotta anorákját. Ahol a szigony áthatolt rajta, egy lyuk tátongott az anorákon, mellkasán pedig, a bordák találkozásánál horzsolás látszott – de sehol egy seb, sehol egy csepp vér. Ez Qingarullikkaaqot is meggyőzte, soha többé nem kételkedett Alikammiq varázserejében. S nem telt bele sok idő, Alikammiq varázslatos módon megmentette Qingarullikkaaq életét, amikor a vadász súlyosan beteg lett. A sámánok néha arra használják hatalmukat, hogy pajzán tréfát űzzenek az emberekkel. Történt például, hogy Alikammiq meg egy másik sámán, bizonyos Aittauraaluk elhatározta, ellátogatnak a Cambridge Bay-i rendőrőrsre. Benéztek az őrszoba ablakán. Látták, hogy egy fiatal rendőr dolgozik az íróasztalánál; cipőjét lerúgta, hosszú szárú gatyája fölött zoknitartót hordott. A két sámán játékos hangulatban volt, ezért parányi alakot öltöttek, bebújtak a kulcslyukon, s egyszeriben csak ott termett mindkettő a rendőr előtt. Amikor az döbbenten fölnézett, a sámánok eltűntek a kéményen át, és harsány kacajban törtek ki a háztetőn. A rendőr kirohant a szabadba, de nem láthatta a két tréfamestert, mert azok ismét láthatatlanná varázsolták magukat. Mondják, a rendőr a mai napig sem érti, mi történt.

Sokszor hajtottak végre a sámánok megdöbbentő mutatványokat, pusztán azért, hogy bebizonyítsák hatalmukat. Utuggauq, a nagy sámán arról volt nevezetes, hogy előre megmondta, hol találnak a vadászok karibura; egyik kedvenc mutatványa az volt, hogy szőröstül-bőröstül lenyelte egy karibu fülét, majd a finom falatot a gyomorfalán át kihúzta. Először jól benedvesítette a fület, azután fejét hátrahajtva nagyokat nyelt, hogy mindenki láthassa: most csúszik le a torkán. Azután fölegyenesedett, veregetni kezdte a gyomrát, és megkért valakit, hajtsa föl óvatosan az anorákját. És íme, csodák-csodája, előbukkant a karibufül, még mindig nedvesen ott tapadt a bőrén, közvetlenül a köldöke mellett. Egyszer, amikor táncot rendeztek a qalgiban, Utuggauq és Aittauraaluk varázsmutatványt tartott. Együtt kiálltak a qalgi közepére, a kíváncsiak a falak mentén, a lépcsőzetesen elrendezett padokon szorongtak. A két sámán körülbelül hat láb távolságra állt fel egymással szemben. Hátrahajtott fejjel, váltakozva alakultak át jegesmedvékké. Előbb mindig az egyik növesztett két jól látható tépőfogat, amikor fölemelte a fejét, a fogak eltűntek, amikor pedig hátrahajtotta, ismét előbukkantak, de most már a másik sámán szájában. Ez a két nagy hatalmú sámán olyan szuggesztív erővel mutatta be a „varázslatot”, hogy mindenkit meggyőzött. Az eszkimók hite szerint minden sámán egyetlen szempillantás alatt fel tudja venni bármely állat alakját. Mi több, vannak egészen hétköznapi emberek, akik szintén képesek erre. Az ősi eszkimó legendák gyakran beszélnek ilyen eseményekről – egy férfi rozsomákká változik át, vagy egy nő beleszeret egy férfiba, és vadlúd alakjában férkőzik hozzá s a felesége lesz. Másokról azt tartják: farkassá tudnak változni. De bármilyen mutatványt is kell elvégeznie: vihart eltérítenie útjából vagy gyilkosságot megakadályoznia, a sámán igazi funkciója gyógyító jellegű tevékenység – szuggesztióval gyógyít. Sokszor beszélgettem eszkimókkal a sámánokról, és ők kivétel nélkül mindig a fehér emberek orvosaihoz, nem pedig hittérítőihez hasonlították őket. Amikor egy eszkimó azt hallja, hogy az orvos megoperált valakit, nyomban megjegyzi, hogy a sámán is „felnyitja” az embereket, így távolítja el a gonosz szellemet. Vagyis a sámán nem operálja meg a szó

tulajdonképpeni értelmében a beteg eszkimót, csupán eltávolítja belőle a betegség okozóját. Nem értettem, voltaképpen mit is jelent a sámán az eszkimók számára, amíg néhány évet nem töltöttem a sarkvidéken. Nem fogtam fel teljes egészében funkciójukat, nem értékeltem kellőképpen hatalmukat, amíg nem éltem a Perry-sziget eszkimói között. A sámán ideje nagy részében ugyanúgy csapdát állít és vadászik, mint bármely egyszerű eszkimó, mégis van valami, ami lényeges módon megkülönbözteti a többiektől. A sámán nem „varázsló”. Nem félnek tőle, hanem tiszteletben tartják. Nem vajákos ember. Legfőbb feladata a betegségek gyógyítása, és így kerül érintkezésbe a természetfölötti erőkkel. Angulaalik volt az első, aki részletesen mesélt nekem a sámánok gyógyító erejéről. Elmondott egy történetet Utuggauqról, a nagy sámánról. Egy asszonynak hosszú hónapokon át szaggatott a karja. Végül úgy döntött, hogy a sámán segítségét kéri. Utuggauq elhatározta: megpróbálja csillapítani a fájdalmát. Az egész település összesereglett, hogy tanúja legyen az eseménynek. Miután a sámán gondosan megvizsgálta az asszonyt, közölte vele, hogy „kiszívással” távolítja el a fájdalmát. Hátára fektette az asszonyt, azt mondta neki, tartsa a karját a feje fölé, majd utasította, szorítsa ökölbe a kezét. Amikor az asszony karja mereven feszült, erőteljesen dörzsölni kezdte, majd száját a fájó pontra szorítva nagy erővel szívni kezdte. Nem esett a szokásos révületbe. Angulaalik elmondta, hogy feszülten figyelt, részben szakmai érdeklődésből, hiszen valamikor maga is sámán volt, másrészt azért, mert Utuggauq szokatlanul viselkedett, mint „akiben nem lehet hinni”. A sámán tovább szívta a kart, láthatóan kiszívott valamit belőle. A markába köpött, majd kinyújtotta nyitott tenyerét, hadd lássa mindenki, mi van benne. Tenyerén egészen apró, valamint nagyobb kavicsszerű tárgyak hevertek. Belemártotta a kavicsokat a bálnazsírmécs olajába, majd kihajította őket a szabadba, ezzel is jelezve, hogy immár ártalmatlanok. Angulaalik addig sohasem látott még ilyenfajta sámánkodást, mégis sikeresnek találta. Az asszony tökéletesen meggyógyult, soha többé nem szaggatott a karja. Aznap éjjel Utuggauq az asszonnyal hált – valószínűleg ez volt a kezelés tiszteletdíja.

A Perry-szigeten töltött éveim során egyszer megbetegedett egy férfi, Qingarullikkaaq, mint kiderült, reumatikus lázban. Azt gondoltam, hogy súlyos influenzáról van szó, s nekifogtam, hogy a beteget, tőlem telhetőleg kezeljem. Azokban az időkben a Hudson's Bay elszigetelt, magányos állomásain dolgozó kereskedőknek az orvosi teendőkét is vállalniuk kellett, s lényegében az egész terület egészségügyi szolgálatát el kellett látniuk. Nem voltam bizonyos felőle, milyen betegség is támadta meg Qingarullikkaaqot, de azt láttam, hogy negyvenfokos lázával nagyon rossz bőrben van. Teletömtem antibiotikumokkal, szulfanilamidokkal meg penicillinnel, de semmiféle javulás sem mutatkozott. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Qingarullikkaaq felesége úgy döntött, férjének a sámán segítségére van szüksége. Engem is meghívott, legyek ott aznap éjszaka Alikammiq látogatásakor. Természetesen nagyon örültem, és izgatottan vártam, mi lesz: manapság ritkán lehetünk tanúi a sámán tevékenységének. A Perry-folyónál még élt néhány sámán, aki nyíltan űzte mesterségét. Aznap éjjel öten figyeltük Qingarullikkaaq jégkunyhójában a beteget és Alikammiqot. Az eszkimók hite szerint minden betegség és maga a halál is természetfölötti szellem műve, gonosz szellemé, akit Perry-szigeti dialektusban agiuqtuqnak neveztek. A halott nevét át kell ruházni, lehetőleg saját újszülött gyermekére, de legalábbis a környéken élő valamelyik rokon újszülöttjére. Ha éppen nem találni megfelelő újszülöttet, akkor a nevet egy újszülött kölyökkutya kapja. Ha erre nem kerül sor a halálesettől számított egy télen belül, akkor a név agiuqtuqká válik, betegséget és halált hoz emberre, kutyára egyaránt. A betegséget az áldozattal rokonságban állt személy agiuqtuqjának tulajdonítják; ez a rokon talán tudtán kívül megszegett egy tabut. – A sámán közvetítő szerepet tölt be a valóságos világ és a természetfölötti világ, vagyis a szellemek birodalma között. Az olyanféle esetekben, amilyen a Qingarullikkaaqé volt, a sámánnak elsőként is azt kell kiderítenie, mitől ered az a bizonyos gonosz szellem, az adott betegség okozója. Erre a célra szellemidézést rendez, önmaga által gerjesztett révületbe esik, segítségül hívja a jó szellemeit, kísérő szellemeit: segítsék megkeresni a betegségért felelős agiuqtuqot. Ezt tette Alikammiq is. Qingarullikkaaq ott feküdt hanyatt a jégkunyhó padozatán. Alikammiq lekuporodott a jégkunyhó talajára,

előre-hátra hajlongott, derékból dőlt előre, s közben segítő szellemeit szólongatta. A szellemek egy tekintetben pontosan olyanok, mint a halandók: szeretnek látogatóba menni, ezért a sámán sohasem, lehetett bizonyos afelől, éppen hol is járhatnak. Alikammiqnak sikerült lassan összegyűjtenie szellemeit. Mindegyik szellem, amely sorban megszállta, ijesztőbbnek, veszélyesebbnek látszott az előzőnél. A nézők körében egyre nőtt a feszültség. Amikor a sámán úgy vélte, összegyűlt valamennyi kísérő szelleme, hozzáfogott a qilayuqhoz (így nevezik a fej emelésének szertartását), hogy megállapítsa, melyik szellem idézi elő a betegséget. Fókabőr szíjat tekert Qingarullikkaaq feje köré. A beteg mellett állva erősen fogta a szíjat és számos kérdést tett fel, amelyre csak igen vagy nem lehetett a válasz. A beteg, önkívületi állapotban, csupán fejmozdítással válaszolt: ha a felelet „nem” volt, a szíj könnyedén megemelte a fejet, igenlő válasz esetén viszont alig mozdította meg. Alikammiq a sámánok igéit karattyolva, térdét behajlítva húzta a szíjat. Nehezen, szinte zihálva lélegzett. Döbbenten figyeltem, mennyire megváltozott, miközben révületben munkálkodott. A település mindennapi életében a kis sámán félénk, igen csöndes természetű ember volt. De amint kísérő szellemei megszállták, személyisége tökéletesen átalakult. Fennhangon unszolt minket, tegyük próbára (vagyis döfjünk a testébe kést), két ízben jegesmedve módjára viselkedett, azt sugallva, hogy az állat szelleme teljesen úrrá lett rajta. Csaknem egy órán át szakadatlanul kérdéseket intézett a beteghez. A fej rendre könnyedén mozdult – a válasz tehát nemleges volt. De amikor Alikammiq végül egy halott rokon nevét említette, Qingarullikkaaq feje elnehezedett, s Alikammiq éppen csak meg tudta mozdítani. Kiderült tehát, ki az agiuqtuq. A jégkunyhóban uralkodó feszültséget most hirtelen közbekiáltások oldották fel. Még én is emlékeztem rá, hogy az agiuqtuq nevét senkire, még egy kutyára sem ruházták át a településen. De ezzel a sikerrel még nem ért véget Alikammiq tevékenysége. Amint az máskor is megesik, Qingarullikkaaq állapota nem javult. Úgy látszott, hogy a sámánnak a rítus második szakaszát is alkalmaznia kell. Ha a szellem azonosságára fény derül, és a beteg állapotában mégsem következik be azonnali javulás, az eszkimók szerint lelke már elhagyta,

ellopta a szellem. A sámánnak meg kell vívnia a tolvajjal, hogy a lélek visszatérhessen otthonába. Alikammiq másnap ismét egybegyűjtötte kísérő szellemeit. Azután elővett egy hosszú fókabőr szíjat, és Qingarullikkaaq közönséges karibubőrből készült anorákja köré tekerte. Kivitte az anorákot a jégkunyhó elé, lerakta, majd a szíj végét kezében tartva visszatért a kunyhóba. Felkészült rá, hogy kötélhúzásba kezd az agiuqtuqkal az anorák birtokáért. Alikammiq előre állt, és fölkért két férfit, segítsenek neki a húzásban. Közölte velük, hogy együttesen megpróbálják visszahúzni az anorákot a jégkunyhóba; ha ez sikerül, visszanyerik a beteg lelkét, és biztosítják fölgyógyulását. Ha viszont a szíj elszakadna húzás közben, a beteg meghal. Úgy láttam, az utóbbi valószínűbb. Qingarullikkaaq állapota válságosra fordult, láza negyvenegy fokra szökött. Azt gyanítottam, hogy az agyafúrt vén sámán úgy őrzi meg tekintélyét, hogy a szíjat odakint valami szilárd tárgyhoz hurkolja, bemetszi, hogy amikor meghúzzák, elszakadjon: így készíti fel a családot arra, hogy hiábavaló volt minden erőfeszítése: bele kell nyugodniuk a beteg halálába. Odabent a jégkunyhóban Alikammiq és segítői derékig levetkőztek. Amikor a sámán jelt adott a húzásra, nekiveselkedtek. Irvana mellett ültem, alig három lépésre a jégkunyhó előterének ajtajától. Tisztán láttam odakint a hóban az anorákot, bent a jégkunyhóban a három férfit és a közöttük feszülő fókabőr szíjat. Bizonyosra vettem: most rájövök, miként csal a sámán. A férfiak szemmel láthatólag erőlködve húzták a szíjat. Láttam, amint erőlködésük nyomán karjukon kidagadnak az erek, az izmok, és apránként húzzák maguk felé a szíjat, alig egy-egy fogással haladva előre. A szíj megfeszült, úgy éreztem, bármelyik pillanatban elpattanhat. Hihetetlen módon azonban, az anorák lassan csúszott az ajtó felé. Éberen figyeltem, akár a sólyom, láttam, de nem hittem a szememnek. A közönséges karibuanorák legföljebb egy-másfél kilót nyom; a fókabőr szíj jóformán súlytalan. Eszkimó fejjel gondolkodva roppant egyszerű a magyarázat: az agiuqtuq elszántan húzta a szíj másik végét. Maguk a kötélhúzók egyáltalán nem csodálkoztak a szellem erején, s azt sem találták különösnek, hogy ellenfelük láthatatlan. Hiszen tudták,

hogy az agiuqtuq alaktalan, testtelen lény, mindenestől vérből áll és senki sem láthatja – kivéve a sámánt. Zihálva, levegő után kapkodva végre bevonszolták az anorákot a jégkunyhóba. A megkönnyebbülés hangos sóhaja szakadt fel az emberekből, miközben ismét leguggoltak. Az anorákot most a talajról visszatették a hálóhelyre, ahol Qingarullikkaaq feküdt. Egyetlen pillanatra sem vettem le a szemem az anorákról. Lassan odamentem, és mintegy véletlenül, megemeltem. Semmi szokatlant nem tapasztaltam! Üres anorák volt, pehelykönnyű, csak a szíjat tekerték rá – mégis, saját szememmel láttam, hogy a három férfi inaszakadtából milyen nehezen húzta befelé a jégkunyhóba. Aznap éjszaka nagy ünnepséget rendeztek; biztosra vették, hogy Qingarullikkaaq fölgyógyul, és most már én is éppúgy hittem ebben, mint az eszkimók. Másnap reggelre csökkent a láza. De a gyógyulás ütemével Alikammiq még mindig nem volt elégedett. Nem volt bizonyos benne, hogy Qingarullikkaaq lelkét valóban sikerült-e teljesen visszahódítania. Harmadszor is visszatértünk a jégkunyhóba, hogy tanúi legyünk, miként vív meg a sámán a gonosz szellemmel. Alikammiq apró faíjjal és nyílvesszővel fegyverkezett fel: alig négy hüvelyk hosszúságú, gyermekjátékhoz hasonló eszközökkel, valamint egy fából faragott tőrt is kéznél tartott. Ezekkel és egymagában akart szembeszállni a szellemmel; olyan iszonyú harcban, amelyet avatatlan szem nem is figyelhetett. Egymáshoz zsúfolva ültünk a jégkunyhóban, miközben Alikammiq kikúszott az alacsony előtérbe, hogy megvívjon Qingarullikkaaq lelkéért. Egyszerre nyögéseket, kiáltásokat hallottunk, a küzdelem kísérőhangjait. Majd rémült sikoltások hasítottak a csöndbe, végül pedig immár saját hangján sikoltva Alikammiq jelent meg a jégkunyhó ajtajában, véres kézzel, vérrel mocskolt ruhában. Az eszkimók nyomban tudták, hogy a vér most már a valamennyiük számára látható agiuqtuq vére. A küzdelemből a sámán került ki győztesen, a szellem pedig elpusztult. Qingarullikkaaq, akiről azt hittem, hogy az én orvosságaim hatalmas adagjai és a sámán minden erőfeszítése ellenére meg fog halni, néhány nap múlva talpra állt.

Kevés idegen, s tudomásom szerint egyetlen hittérítő sem volt még tanúja ilyen szellemidézésnek. A sámánok manapság általában illegálisan fejtik ki működésüket, de azért aktívak, rengeteg eszkimó és bizonyára számos fehér ember is hisz még bennük. Cambridge Bayben történt, hogy a rendőrség hiába nyomozott valami lopási ügyben, és egy sámán segítségét kérte. A sámán útmutatása nyomán végül sikerült elfogni a tolvajt és visszaszerezni a lopott holmit. Alikammiq kétségkívül kora egyik leghatalmasabb sámánja volt. Amikor találkoztunk, ötven év körül lehetett, az ő felesége volt a vak és púpos Arnayak. Az asszony valami ifjúkori baleset következtében veszítette el a szeme világát, és egyike volt azon kevés eszkimó nőknek, akit az ilyen baleset után életben hagytak. Sokat tanultam tőle a sámánizmusról meg arról is, miként választják ki a sámánokat. Általában fiatal fiúkat jelölnek ki sámán tanoncoknak, olyan gyermekeket, akik nem a megszokott módon viselkednek, talán az átlagosnál többet sírnak és nyöszörögnek, vagy sokat kószálnak egymagukban. Róluk szólva Arnayak a nakimayuq kifejezést használta – ezzel a szóval jelölik egyébként a veszett állatok viselkedését is. Ügyelt arra, hogy véletlenül se használjon olyan szót, amely őrültségre vagy elmebajra utalna. Az ilyen gyermekeket ugyanis szellemileg normálisnak tekintik, csupán külső, fizikai viselkedésükben térnek el a megszokottól. A tanuló kiképzése nem kezdődik el, amíg nem qauyimmakkami (nincsen tudatában önmagának). Az eszkimók szerint a gyermekkor egy bizonyos szakaszáig a gyermek ösztönösen, minden értelmi motiváció nélkül cselekszik. Öt-hatéves korára azonban ésszerűen kezd viselkedni, s ekkor már alkalmas arra, hogy megkezdjék sámánná képzését. A tanulónak elsőként a bonyolult sámánnyelvet kell elsajátítania, azután számos éneket és a sámánszövegek rengeteg kántált szavát is meg kell tanulnia. Nem egy kifejezés, fordulat olyan ősi eredetű, hogy még a legöregebb sámán sem ismeri pontos jelentését. Tizenhárom-tizennégy éves korára a tanuló sámán már eléggé érett ahhoz, hogy részt vegyen a szellemidézésen. Ekkor már értenie kell a hasbeszéléshez, meggyőző erővel kell átvinnie akaratát másokra, és ismernie kell a módját, hogy még a legéberebb emberek figyelmét is elterelje. Ha a sámán nem agyafúrt, sok trükkjén könnyű átlátni. A rítus jelentős része nyilvánvalóan csak hangulatkeltés célját szolgálja,

akárcsak a zene vagy a tömjénfüst a keresztény templomban. Végül, bármilyen ügyes legyen is a tanuló, teljes jogú sámánnak csak akkor ismerik el, amikor érett férfikorba lép. Meglepő módon a hittérítők meg a sámánok többnyire jól megférnek egymással, jóllehet a misszionáriusok minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megingassák az eszkimókat sámánisztikus hiedelmeikben. Valahányszor a derék Lou Menez atya ellátogatott a Perry-folyóhoz, alaposan kikérdezett a sámánizmusról, sőt jegyzeteimet is áttanulmányozta. Fölismerte, hogy ha meg akarja téríteni a lakosságot a maga hitére, többet kell tudnia jelenlegi vallásukról. Sikerült is néhány térítése, még Alikammiqot és Arnayakot is hívei közé számította. Kételkedem azonban, hogy az efféle megtérésnek bármiféle jelentősége lett volna. A Perry-folyónál élő eszkimók többsége névlegesen az anglikán egyházhoz tartozott. Valahányszor az anglikán hittérítő ellátogatott a telepre, mindenki részt vett az istentiszteleten, de állíthatom, hogy egytől egyig pogányok maradtak. A sámánizmusba és a szellemekbe vetett hitük rendkívül erős volt, sok nemzedék hagyománykincse táplálta. A kereszténység addig volt népszerű, amíg a misszionárius közöttük időzött; másnap azután továbbutazott, és vele utazott a vallása is. Azok az antropológusok és más szakemberek, akik csak rövid időt töltöttek a sarkvidéken, azt írják, hogy az eszkimók mindenben, az időjárásban, a sziklákban, az állatokban szellemet látnak. Amennyire meg tudom ítélni, ez nem felel meg a valóságnak. Az eszkimók csak az olyanféle természetes eseményekhez kapcsolódó tabukat tartják be, amilyen a születés vagy a halál; nem kívánják ugyanis magukra haragítani a szellemeket. Ha valaki akarva vagy akaratlanul megszegi a tabut – márpedig számtalan tabu létezik –, akkor nem jár eredménnyel a vadászat, vagy az időjárás hoz bajt az ember fiára. Ilyenkor fordulnak a sámánhoz, hogy természetfeletti erejének latba vetésével állapítsa meg, ki szegte meg a tabut, és adjon tanácsot az embereknek, mit kell tenniük a hiba helyrehozására. Ha pedig valaki tudatosan szegi meg a tabut, a sámán büntetést is róhat a vétkesre. A sámánok hatalmának azonban határai is vannak. Nem szabad beavatkozniuk az emberek magánügyeibe, mert végtére ők is csak egyszerű emberek. Vadászatból, csapdaállításból élnek, nem

sámánkodásból tartják fenn magukat, bár sikereikért elfogadhatnak szívességeket meg ajándékokat. A település törzsi hierarchiájában nem illeti meg őket különleges hely, kivéve azt, amit képességeiknél fogva kivívnak maguknak. A sámán köteles segíteni az embereken: nem szabad senkit sem megbabonáznia, és nem használhatja fel képességét egyéni hatalmának növelésére vagy harácsolásra. A sámán nem űz varázslatot, bár az eszkimók hite szerint bárki szert tehet varázserőre, aki erre vágyik. A Perry-folyónál és a Bathurst-öbölben élő eszkimók rengeteg történetet tudnak a sámánok természetfölötti erejéről. S noha az elbeszélt események régi históriák lehetnek, az emberek mind a mai napig hisznek bennük.

Paniuyaq új nevet kap A Perry-szigeten pusztító influenzajárvány idején néhány embert el kellett szállítani a távoli Edmontonba; köztük volt Paniuyaq is. Hónapokon át nyomta az ágyat, mielőtt hazaengedték volna. Amikor visszatért, látszólag teljesen felgyógyult, és társával, Iminngaaqkal együtt nyomban elindult vadásztáborába, amely huszonnégy mérföldre volt a kereskedelmi állomástól. Paniuyaqot családja is követte a táborba. Kivirult a nyár, majd őszbe fakult – de most egy cseppet sem bántuk, hogy magunk mögött tudtuk ezt a nyarat. Meggyűlt a bajunk a jéggel, alig tudtuk behozni az évi ellátmánnyal érkező teherhajót a kikötőbe. S azután kora ősszel, jóval előbb, mint ahogy a tenger be szokott állni, hatalmas úszó jégmező sodródott a Maud királynő-öböl déli partjához, beborítva az egész nyílt vizet. Amerre a szem ellátott, mindenütt óriási tömegű jég mozgott, amely elzárta, fojtogatta a kikötőt, a folyót és a keskeny öblöt. Egyedül tartózkodtam az állomáson, amikor váratlanul beállított Iminngaaq. Elmondta, hogy gyalog jött a táborból, s addig vándorolt a

szárazföld belseje felé, amíg gázlót talált, ahol sikerült átkelnie a Perryfolyón. Egyenesen az állomásra jött, hogy közölje velem: Paniuyaq ismét beteg, és nagyon rossz bőrben van. Úgy vélte, talán meg is hal. Azonnal rádiókapcsolatot teremtettem a cambridge-i egészségügyi állomással. Iminngaaq elmesélte, hogyan dagadtak meg Paniuyaq vállízületei és térdei. Sokat bajlódott a torkával is. Valamennyi tünetet közöltem az egészségügyi állomással. Arról is beszámoltunk Cambridge-nek, hogy a mozgó jégtorlasz miatt nem tudunk eljutni Paniuyaqhoz. Erre kiküldtek egy hidroplánt. A pilóta alacsonyan körözött Paniuyaq tábora fölött, de nem tudott mit tenni, mert nem volt elegendő nyílt víz a leszálláshoz. Semmiképpen sem tudta megközelíteni a tábort, ezért visszafordult, és útban hazafelé üzenetet dobott le nekem az állomásra, ismertetve a helyzetet. A cambridge-iek azt kérdezték ekkor, össze tudok-e állítani egy kutyafogatot, amellyel szárazföldön jutnék el a táborig, ott fölvenném Paniuyaqot és visszaszállítanám az állomásra. Az állomás melletti öbölben szabad vízfoltot észleltek, s úgy vélték, a gép le tudna ereszkedni azon a helyen. A jég okozta a problémát, mert még nem borította hótakaró a talajt, s a nehéz szánt száraz talajon vonszolni iszonyú munka. Nemigen hittem, hogy a kutyák bírják erővel. Erre Iminngaaqkal úgy döntöttünk, szemügyre vesszük a csatornát eltorlaszoló jeget. Ha akár csak egy kis esélyt is látunk, megpróbáljuk átvinni a szánt a jégen Paniuyaq táborába. Befogtuk a kutyáimat, és levittük a szánt a jégmező széléig. Fókabőr cipőt húztunk a kutyák lábára, hogy az éles jég ne sebezze föl a talpukat, és könnyebben tudjanak húzni a jégen. Úgy számítottunk, ha a kutyák beleesnének a vízbe, talán mégsem éri mindet baleset, az úszó jégtáblán fennmaradók majd kihúzzák társaikat. Nagy, huszonkét láb hosszú szánunk volt, tehát elég hosszú ahhoz, hogy remélhetőleg áthidalja a jégtáblák közötti repedéseket. Úgy döntöttünk, megkíséreljük az átkelést. Eleinte nagyon óvatosan hajtottunk; amint a kutyák ráugrottak egy kisebb jégtáblára, azonnal megbillent. Némelyik tábla alig volt hat vagy hét hüvelyk vastagságú, mások három-négy lábnyira híztak, de mindegyiket roppant ingatagnak éreztük; a legkisebb nyomásra meglódultak a vízen, s különféle irányban csusszantak tovább. De hamarosan rájöttünk, hogy a szánon ülve viszonylag biztonságban

vagyunk. Eléggé bizonytalan érzés volt így is, de a hosszú szán a vártnál könnyebbé tette dolgunkat. A szántalpak átnyúltak több kisebb jégtáblán is, s a kutyák mindig abban a pillanatban veselkedtek neki és húztak át bennünket a következő táblára, amikor már-már süllyedni kezdtünk. S amikor ez is merülni kezdett súlyunk alatt, addig elértük a következőt. Mindez rendben volt, amíg megállás nélkül haladtunk; úgy éreztük, mintha egy szakadatlanul süllyedő szőnyegen kúsznánk előre. Néha nagyobb jégtáblára értünk, akadt százötven láb hosszúságú is; ilyenkor kifújhattuk magunkat. Úgy döntöttünk, hogy amíg ilyen jól alakulnak a dolgok a csatornában, nincsen értelme kimennünk a szárazföldre, ahol már nekünk kellene segítenünk a kutyáknak vonszolni a szánt a kavicson, a homokon és a sziklákon. Maradtunk hát a jégen. Átéltünk riasztó pillanatokat, de rendületlenül szánkáztunk tovább. A Perry-folyó torkolatában ütköztünk az első komoly nehézségbe. A tengeröbölbe áramló édesvíz elolvasztotta a jeget, a víz feketén örvénylett, és nagyon veszedelmesnek látszott. Nem maradt más választásunk, meg kellett kerülnünk ezt a helyet, újból a nyílt tenger felé indultunk, ahol láthatóan szilárdabb volt a jég. De ez a jég is szüntelenül mozgott, a táblák egymást őrölték, összevissza csúszkáltak. Nem szilárd állójég volt ez, vagy tömör jégmező, hanem egyetlen nagy tömegű, állandóan mozgó jégtábla. Jócskán előrehaladtunk-, s néhány sziget is elmaradt mögöttünk. Alig hagytuk el a szigeteket, föltámadt a szél, maga előtt hajtotta a jeget, s a helyzet azzal fenyegetett, hogy az egész jégtömeget kisodorja a nyílt vízre. Akkor aztán ülhetünk a jégtáblákon kenu nélkül, tehetetlenül sodródva tizenhárom kutyával ki a tengerre. Gyorsan átmenekültünk a legnagyobb jégtáblára, amelyet a közelben láttunk, s egy ideig mozdulatlanul megültünk rajta, várva, mi történik. A szél határozottan kifelé, a parttal ellenkező irányban hajtotta a jeget. Valamiképpen mégis el kellett érnünk a partot, méghozzá idejében. De minél közelebb küzdöttük magunkat a parthoz, annál több nyílt vizet láttunk. Legalább száz yard széles nyílt csatorna választotta el a jeget a parttól. Úgy gondoltuk, keletebbre a jég talán még a partnak szorul, ezért erre tartottunk, szerencsére még mindig Paniuyaq táborához közeledve. Ekkor már egészen reggel óta a jéggel birkóztunk. Kilenc vagy tíz

óránkba tellett, amíg megtettük a húszmérföldes távot; üres szánnal. Csak némi orvosságot, nyugtatókat és egy ételesdobozt hoztunk magunkkal. Arra gondoltam, hogy ha sikerül hazavergődnünk Paniuyaqkal, legyen nálam elegendő orvosság, kezelhessem, bármi legyen is a baja. Legnagyobb megkönnyebbülésünkre, miközben egyik ingó jégtábláról a másikra haladva szüntelenül keletnek tartottunk, a szél megfordult, s kissé följebb olyan jégtáblákra akadtunk, amelyek nekiszorultak a partnak. Nem vesztegettük az időt, egyenesen a partnak tartottunk, s rövidesen megpillantottuk a tábort. Paniuyaq felesége, Illiviuyaq teát főzött nekünk, közben megvizsgáltam a férjét. Nagyon rossz bőrben volt, a tünetek reumás lázra utaltak. Noha ezt a betegséget egyáltalán nem ismertem, elhatároztam, hogy kezelésbe veszem. Orvosságot adtam neki, és figyeltük, változik-e az állapota. De két-három nap múltán sem javult, és úgy láttam, nem sokra megyek. Végtére is nem orvos, prémkereskedő voltam. Úgy döntöttem, meg kell kockáztatnunk, hogy visszaszállítsuk Paniuyaqot az állomásra, hogy onnan minél hamarább eljusson a Cambridge Bay-i egészségügyi állomásra. A szél még mindig a part irányába fújt, és hatalmas jégtorlaszokat emelt. Hálózsákba bújtattuk Paniuyaqot, jól bebugyoláltuk, a szánt karibubőrrel takartuk le, azzal nekivágtunk. Az első tíz mérföld jégtakaróját a szél meg a dagály olyan tömörré döngölte, hogy megúsztuk minden különösebb nehézség nélkül. A folyó torkolatánál azonban újra bajba jutottunk. A folyó sodra nagy hasadást vágott a jégbe, ezért ismét hét- vagy nyolcmérföldes kerülőt kellett tennünk a nyílt tenger felé. Visszatérőben, a folyó másik partján, megint veszélyes hasadékokra bukkantunk, mert a part előtti szigetecskék többé-kevésbé megakadályozták a jégtáblák parthoz torlódását. Volt egy pillanat, amikor azt hittük, ütött az utolsó óránk. A szán fara a víz alá bukott; jó hatlábnyira csúszott le a jégtábláról. Csak azért nem süllyedtünk egyenesen a tenger fenekére, mert a kutyáknak valamiképpen sikerült lábon maradniuk, és előrevonszolták a szánt. Paniuyaq a szán elején ült, kétségbeesetten kapaszkodott. Oda akartuk szíjazni a szánhoz, nehogy leessen, de azt kérte, ne tegyük, hátha belecsúszik a szán a vízbe. Hosszú köteleket erősítettünk hát a szán két

oldalára, ha netán ki kellene húznunk a vízből, de biztosra vettem, hogy egy jeges fürdő megölné. Nehézségeink még azzal sem szűntek meg, hogy sikerült hazavergődnünk az állomásra. Mielőtt Cambridge Bayből útnak indíthattak volna egy repülőgépet, vihar támadt, amely mélyen benyomta a partra a jégtáblákat, s a jég eltorlaszolta azt a kis szabad vizet is, ahol a gép leszállhatott volna. Iminngaaq meg bejelentette, hogy visszatér a táborba, mert gondoskodnia kell mindkét család asszonyairól és gyermekeiről; neki is vágott, gyalogszerrel. Egyedül maradtam a Perry-szigeten a beteggel. Szerencsére Cambridge Bay visszahívott: az egészségügyi állomás a rádión leadott tünetekből megállapította, hogy Paniuyaq valószínűleg reumás lázban szenved. Amikor meghallottam, hogy diagnózisom helyes volt, visszatért az önbizalmam. Az egészségügyiek utasítottak, adjak be Paniuyaqnak antibiotikumokat. Még tíz napig ápoltam, s naponta megtömtem gyógyszerrel. Végre-valahára javulni kezdett az állapota. Ekkorra Iminngaaq és a két család is visszatért az állomásra. A szánt otthagyták a táborban, fölmálházták a kutyákat, megrakták őket készletekkel, és gyalog tértek haza. Paniuyaq most már az én ágyamból visszaköltözött a sátrába. Nem volt szüksége több injekcióra meg pirulára. S miután sokkal jobban érezte magát, elhatározta, hogy orvosságot látni sem akar többé. Rövid ideig úgy látszott, hogy teljesen fölgyógyult, de szinte nyomban azután, hogy elhagyta az orvosságokat, ismét visszaesett; ez a roham minden korábbinál súlyosabb volt. Elölről kezdtük az injekció- és gyógyszerkúrát. Már több mint egy hete kezeltem, s ezúttal ragaszkodtam hozzá, hogy rendszeresen vegye be az orvosságot, sőt a biztonság kedvéért még fölgyógyulása után egy álló hétig is gyógyszerekkel tömtem. Egy héttel később éppen egy karibut nyúztam, amikor beállított Paniuyaq felesége, Illiviuyaq. Miközben végeztem a karibuval, elbeszélgettünk, utána együtt megteáztunk. Paniuyaq betegségére terelődött a szó. – Paniuyaq azt szeretné, ha nevet adnál neki – mondta Illiviuyaq. Nem értettem a dolgot. – Azt akarja, adjál neki új nevet, mert olyan beteg volt.

Az új név adományozása rendszerint a sámán tiszte, azé az emberé, aki meggyógyította a beteget. Mint a villám, csapott belém a gondolat, hogy Illiviuyaq nyilván sámánnak tekint, hiszen én gyógyítottam meg a férjét. Legalábbis az ő szemében én voltam az, akinek Paniuyaq az életét köszönhette. S mintha csak olvasott volna a gondolataimban, így beszélt: – Ha te nem ápolod, meghalt volna. Nagyon hálásak vagyunk neked. És ő azt szeretné, ha te adnál neki új nevet. Ritka megtiszteltetés, ha valakinek új nevet, adományozhat az ember. Paniuyaq meg Illiviuyaq voltak a legelsők, akik a Perry-szigetre érkezésem után barátságot kötöttek velem; mindig is közeli barátaim maradtak. – Rendben van – mondtam –, nevet adok neki, méghozzá olyan erős nevet, amely jó egészségben tartja… Legyen Nanuq, vagyis jegesmedve. Másnap megjelent az új Nanuq feleségestől, és köszönetet mondott a névért. Kijelentette, máris sokkal jobban érzi magát új nevével s hozzátette: – Ha valaha megkívánod a feleségemet – hiszen magányos ember vagy és tudjuk, időnként nőre van szükséged –, ő a tiéd. Tudom, hogy szereted a nőket! Úgy gondoltam, ez valóban nagyon kedves tőle, de a felesége nem volt különösebben csinos. Ezért megköszöntem ajánlatát, és azt mondtam: – Rendben van, ha úgy gondolom, majd szólok neked. De sohasem gondoltam úgy… Ettől kezdve Nanuq rokonnak kijáró szavakkal illetett: Attiaqsigának nevezett (ami nagyjából annyit jelent: „ő, aki nevet adott nekem”), én viszont Attiarának szólítottam („akinek nevet adtam”). Szinte sohasem szólított Taqaknak, mint a többiek. Mind a mai napig a Nanuq nevet viseli. Ma is Cambridge Bayben él, s tudomásom szerint új nevének felvétele óta egyetlen napot sem volt beteg.

„Most már eszkimó vagy!” Amikor általában március utolsó hetében a Perry-szigeten véget ért a fehérróka-vadászat időszaka, a csapdái közelében táborozó eszkimók sorra visszaszállingóztak a kereskedelmi állomásra. Alig egy-két napot töltöttek a rókabőrök beszolgáltatásával, kialkudták értük a legfontosabb árukat, amelyekre szükségük volt, meglátogatták egymást, elüldögéltek, megittak együtt egy bögre teát – s máris készen álltak arra, hogy elinduljanak a tenger jegére a tavaszi fókavadászatra. Ezúttal úgy határoztam, hogy velük tartok. Mindenki kivonult a vadászatra, tehát idehaza nem lesz sürgős tennivalóm (ezzel nyugtattam meg magam), de az igazat megvallva szerettem volna megtanulni, amúgy eszkimó módra, szigonnyal vadászni fókára. Angulaalik megígérte, megtanít rá, s úgy tűnt, ez a legjobb alkalom. Az egész település a készülődés lázában égett: a férfiak a hosszú, súlyos teherszánokat javították, rendbe hozták a kutyahámokat, és új szigonyfejeket reszeltek. Végre elérkezett a reggel, amikor a férfiak harsány rikoltásai, a gyermekek ugrándozása, a kutyák izgatott csaholása és az asszonyok szorgoskodása közepette készen állottunk az indulásra. Az egész település fölpakolt a szánokra, és elindult; olyan nyüzsgés volt, mint valami tébolyult kutyaszánversenyen. Az előző évben már elhajtottam jó néhány tavaszi fókavadász tábor mellett, odakint a nyílt jégen, sőt meg-megálltam, hogy elbeszélgessek a vadászokkal, de valójában fogalmam sem volt az ilyesféle vadászatról. Kenumban nyáron kint jártam a tengeren, a Spenceöbölben is, a Perry-szigeten is lőttem fókát a 22 milliméteres puskámmal, de jól tudtam, hogy ezúttal valami egészen más vadászat készül. Friss tavaszi reggel volt, a part felett vékony páracsík lebegett, de fölötte melegen sütött a nap, s ugyancsak erőlködött, hogy szétoszlassa a ködfátylat. A tizennyolc család szélesen szétszóródott a síkon: mindegyik saját kutyafogatával és társaságával utazott, megfelelő távolságot tartva az egyes szánok között, nehogy a kutyák összemarakodjanak. A menetet Angulaalik és Kuvluruq, egy másik tapasztalt vadász vezette.

Húsz mérföldre a parttól, az Uummannaq szigetecske csúcsánál, Angulaalik megállította fogatát. Pontosan tudta, persze, mit keres: egy aayuraq mellett állította meg a kutyáit (nyílt vízfolt a jégben). Az ilyen hasadásokat a torlódó jég nyomása idézi elő; a jég megnyílik, majd a rianás felületén ismét befagy. A nyomás következtében teljes összevisszaságban torlódnak fel a jégtáblák: pompás búvóhely a fókák számáraimért itt lélegzőnyílást is találnak. Ezek a természetes lékek számtalanszor újra befagynak, majd ismét szétnyílnak; általában az ilyen helyeken vékonyabb a jég, mint másutt a tenger jégpáncélján; néha alig három-négy láb vastagságú. A fókák többnyire az ilyen hasadások mentén gyülekeznek, ahol viszonylag könnyebben juthatnak el a létfontosságú lélegzőnyílásokhoz. Angulaalik néhány idősebb vadász társaságában szemügyre vette az aayuraqot, majd úgy döntött, hogy itt ver tábort. Kuvluruq pedig, így határoztak a vadászok, vigye magával a családok felét, keressen távolabb jó táborhelyet. Nyolc család, meg jómagam Angulaalikkal maradtunk. Pillanatokon belül olyan zűrzavar támadt a jégen tervezett új táborhelyen, hogy az még az indulásunk izgatott kavargásán is túltett. Minden család nyomban nekiesett, hogy jégtömböket vágjon, ki-ki építeni kezdte a maga jégkunyhóját. Az enyémet közvetlenül Angulaalik szomszédságában emeltem, és már csak a befejező simítások hiányoztak, amikor elképedve vettem észre, hogy ez az egyetlen „komplett” jégkunyhó. A többiek mind „csonka”, nallaqtaqnak nevezett kunyhót építettek. Ez hasonló ugyan a közönséges igluhoz, de a legfelső, zárótömböket nem helyezik be. Ehelyett, amikor a falak már fejmagasságúak, a nyitott tető fedeleként karibubőr szán takarót dobnak a jégkockák hegyébe. Jobban tettem volna, ha a többieket figyelem ahelyett, hogy imponálni akarok vele: milyen gyorsan fölhúzok egy jégkunyhót. Társaim mind tapasztalt emberek voltak; jól értettek hozzá, hogyan kell tavaszi tábort építeni, s tisztában voltak azzal, amiről én megfeledkeztem: a meleg idő beköszöntével megolvadnak a felső zárótömbök, s az olyan teljes ház, amilyet én építettem, egyszerűen beszakad. (Az enyémnek valóban ez is lett a sorsa.) Senki sem parancsolt a másiknak, hol építkezzék. Minden család ott építette fel a házát, ahol kedve tartotta, semmiféle szabályt vagy sablont

nem követtek, végül mégis nagyjából félkör alakú tábor alakult ki, a jégkunyhókat pedig mindenütt körülbelül tizenöt láb távolság választotta el egymástól. Valamennyi kunyhó az oldalával fordult az állandó északkeleti irányú szélnek; s mindegyiknek volt alacsony hó előtere vagy bejárata, meg egy hótömbökből készített szélfogója. A nagyobb gyermekek feladata volt, hogy kicövekeljék a szánokat, és a kunyhók mögött összeláncolják a kutyafogatokat, mert az előttünk álló hetekben alig várt munka az állatokra, kivéve a fókavadászatra külön kiképzett néhány kutyát. Az asszonyok pakolták le a szánokat: fogták kis kályháikat, főzőedényeiket, az ágytakaróként szolgáló irhákat, és az egészet behurcolták a kunyhókba. Mi, férfiak vadászfelszerelésünket állítottuk össze – mindenkinek megvolt a maga felszerelése. A szigonynyeleket közvetlenül a bejárat, a hó előtér mellett, a hóba döftük le, a tutiriaqot, a karibubőr táskákat pedig, amelyekben a különleges fókavadász eszközöket tartottuk, fölraktuk a hó előtér tetejére, és szíjjal odakötöztük a szigonynyelekhez, hogy a vihar ne tehessen kárt bennük. Miután mindent lerakodtunk, a kunyhók fala mellé húztuk a szánokat, hogy ne legyenek útban, majd nekiállítottuk a gyerekeket, halmozzanak fel a szánok körül havat, nehogy a meleg idő beköszöntével leolvadjon a szántalpakról az iszap meg a jég. Az asszonyok izgatottan sürögtek-forogtak a házak között, látogatóba mentek, pletykáztak, segítettek egymásnak és eldöntötték, estére ki főzi meg a karibut. A kutyák táplálékát a gyermekek készítették el, és ők is etették a csaholó falkát. Valamiképpen minden elrendeződött. Befejeződött a jégkunyhók építése, készen állt a vadászfelszerelés, és mindenki otthonosan, elégedetten nyújtózott ki új házában, miután megtömte a bendőjét is. Az új tábor nyugovóra tért. Másnap kora reggel a vadászok gyalogszerrel nekivágtak, hogy megkeressék a fókákat. Tízen voltunk a mi csoportunkban, engem és három kamaszt is számítva, akik véleményem szerint jobban értettek a vadászathoz, mint én. Nagy ívben szóródtunk szét a jégen, fókavadász kutyáink nekifeszültek, és erősen szaglásztak hosszú pórázaikon. Mindegyikünk szorongatta a szigonyát és vitte a teljes felszerelését tartalmazó tutiriaqot. Amint ott caplattunk a jégen, tűzni kezdett a nap. Tetőtől talpig karibubőr ruhába öltöztünk, s így menetelés közben elég melegünk volt. A hőmérséklet valójában még mindig fagypont alatt

volt, s ha nem viselünk karibubőr ruhát, hamarosan megdermedtünk volna. Tovább haladtunk befelé a tengeren az aayuraq mentén, kerestük a jégen a különösen egyenetlen helyeket, s hamarosan megtanultam, mi a kutyák feladata. Ahol a jég egyenetlenül föltorlódott, a szél magasan felpúpozta a havat; a fókatanyákat meg a lélegzőnyílásokat teljesen ellepték ezek a hófuvatok. Én egyetlen nyílást sem tudtam fölfedezni, s az olyan tapasztalt régi vadászokon kívül, mint amilyen Angulaalik volt, senki sem akadt csoportunkban, aki kutyák nélkül is boldogult volna. Amikor valamelyik kutya fókaszimatot kapott, kikötötték a hóba, ne legyen láb alatt, amíg a vadász előremegy és megvizsgálja a helyet. Hamarosan számos fókalyukra bukkantunk, de amikor Angulaalik különleges hószondájával átdöfködte a havat, kiderült, hogy a fókalyukat túlságosan vastag jégpáncél fedi. – Itt nincs fóka – magyarázta nekem. – Ha lenne, nem fedné jég a lyukat, vagy legalábbis csak nagyon vékony lenne rajta a jégkéreg. Az eszkimók úgy ismerik a fókát, ahogyan a fókák sem ismerhetik egymást. Jól tudják, hogy a fókának, amikor a jég alatt táplálkozik, mintegy ötpercenként föl kell buknia lélegezni, ezért számos lélegzőnyílást kell fúrnia a jégbe; ezeket a nyílásokat akkor kell kialakítania, amikor a jég hízni kezd, de még elég vékony ahhoz, hogy át lehessen törni. Az állat újra meg újra feltöri a nyílásokat, s az uszonyaival kapirgálja őket, amikor a környező jégpáncél vastagodni kezd. Az eszkimók tudják, hogy télen csakis akkor lehet elejteni az állatot, amikor feljön lélegezni valamelyik nyíláson, vagy ha akkor akadnak rá, amikor éppen a nyílások melletti, hó alatti vackában tartózkodik. Csakis a fóka életmódjának alapos, gyakorlati ismerete, valamint a téli vadászat évszázadok során kialakult technikája és fegyvereik révén tudtak az eszkimók egyáltalában fennmaradni a rideg sarkvidéken. Végre-valahára Angulaalik szabad lyukra bukkant. – Ohó, itt fóka járt – szólt oda nekem. – A lyuk fölött egyáltalán nincs jég. Megmutatta, hogyan kell meghatároznunk a hóval fedett lyuk középpontját, majd odanyújtott nekem egy különleges kis eszközt, a kaiptaqot (a fókajelzőt), amelyet a havon keresztül le kell bocsátani a fókalyukba. Ha a fóka ennél a lyuknál bukik fel ismét lélegezni, a jelző

megcsendül, „riasztja” a vadászt, egyben pedig útmutatóul is szolgál arra, hol kell ledöfni a szigonyt. Amikor Angulaalik mindezt elmagyarázta, elsimította és ismét ledöngölte a havat ott, ahol föltúrtuk, hogy a fóka változatlan fényviszonyokat találjon, amikor újra a felszínre jön. – Ravasz ám a fóka – intett Angulaalik. – Amikor újra feljön, és másfajta fényt tapasztal, mindjárt tudja, hogy odafent medve vagy ember lesi. Ülhetsz akkor naphosszat a fókalyuk mellett, a színét se látod többé! Kivágtunk egy hótömböt, amelyre leülhettem, a szigonyt pedig kis állványra helyeztük, amelyet két Y alakú botból készítettünk, hogy egy pillanat alatt fölkaphassam fegyveremet. Angulaalik ismét lelkemre kötötte, egy pillanatra se vegyem le a szememet a kaiptaq tetejére szerelt kis fekete pézsmatulokszarv gombról, s ne feledkezzem meg arról, ha eljön a perc, egyenesen mellette döfjek lefelé. Szigonyom akkor pontosan a lyuk közepén fúródik le, s célba talál. Miután kioktatott, eltűnt a jégtorlaszok között, hogy most már a maga zsákmánya után nézzen. Ültem, kezem ügyében a szigonnyal, lábamat az üres tutiriaqon melengettem és vártam. Nagyszerű türelemfejlesztő gyakorlat. Éberen és feszülten meredtem előre, hogy amint a kaiptaq gombja megrezzen, döfjek. Ezért még a mocorgás, vagy akár a vakarózás kísértésének is hősiesen ellenálltam. Tutiriaqom alatt már keményre döngöltem a havat, hogy semmiféle csikordulás se áruljon el a fókának, amikor fölállok vagy döfni készülök. A szigonynyélre borotvaéles acélfejet szereltünk föl, s nekem csak az volt a dolgom, hogy mihelyt a kaiptaq megrezdül, némán és gyorsan fölálljak, majd a szigonyt egyenesen beledöfjem a hóba. S noha nem láthatom majd a fókát, annyit én is tudtam, hogy ha valóban a fókalyuk kellős közepét jelző kaiptaq mellett sújtok le a szigonnyal, a vágóéi beléáll a fóka fejébe, de legrosszabb esetben is a vállába. Nevetségesen könnyűnek tűnt az egész. Angulaalik távozása után gyorsan betájoltam magam a napra meg a táborra, mert néhány mérföldre eltávolodtunk a tábortól, amelyet innen már nem is láttam. Ezen a reggelen egyikünk sem ült szánra, csak gyalogoltunk, vég nélkül gyalogoltunk a fókavadász kutyákkal. Egyáltalán nem voltam bizonyos benne, találkozom-e bármelyik

társammal, mielőtt visszatérnénk a táborba, és ha valóban egyedül kell megtennem az utat visszafelé, semmi kedvem sem volt eltévedni. Egész nap a lyuk mellett ültem, de a fókának színét sem láttam. Csak ültem, sültem a napon, és újra meg újra elismételtem magamban, amire aznap tanítottak: hogyan kell ledöfnöm a hószondát, hogy megállapítsam, vajon járt-e fóka valamelyik lélegzőnyílásnál, hogyan kell használnom a lélegzőnyílás-mérőt a hó miatt nem látható lyuk középpontjának meghatározására, végül hogyan kell bánnom a kaiptaqkal, hogy a fóka maga jelezze jelenlétét. Tudtam, a szigonykötél megtartja akár a legsúlyosabb megszigonyozott fókát is, mert a hallatlanul hatékony és elmés fegyver leváló feje belefúródik az állatba, s mivel ördögi ügyességgel hajlított fémből készült, belecsavarodik az áldozatba, és keresztben ül meg a testében; szorosan beékelődik, tehát nem csúszhat ki, mint valami közönséges dárda. Azt is tudtam, ha első döfésre nem öltem meg a fókát, a szíjat gyorsan a bal lábam köré kell tekernem, azután leszerelni a szigony súlyos nyelét, és ezzel beverni az állat koponyáját. Nem nagy dolog ez, ha a túlságosan izgatott vadász nem hibázza el az első döfést. Alkalma ugyanis csak egyetlenegy van! Amikor hazafelé ballagtunk az első estén, kicserélve tapasztalatainkat, kiderült, hogy mindössze egyetlen vadász ejtett aznap fókát. Csak én ítéltem ezt kudarcnak, a többiek teljesen természetesnek tartották. Fölvilágosítottak, hogy ne is számítsak túlságosan Sok fókára. Az átlagos heti zsákmány, ha tíz vadász reggeltől estig kint tartózkodik a jégen, sohasem haladja meg a kilenc fókát. Elgondolkodtam azon, milyen hihetetlenül nehéz körülmények között élhettek az eszkimók a régmúlt időkben, hiszen kilenc fóka éppen csak fedezte a magunk és kutyáink hússzükségletét erre az időre!'' Esténként, vacsora után, elüldögéltünk a meleg jégkunyhókban, beszélgettünk és dohányoztunk. Angulaalik meg az öreg Matummiaq szívesen mesélt arról, milyen keserves volt régebben az élet a tenger jegén, milyen nehezen szánták rá magukat, hogy napról napra kimenjenek fókára vadászni mínusz ötvenfokos hidegben. – Mindennap összefagytunk – sebes lett az arcunk, az orrunk, az állunk, és gyakran megfagyott a sarkunk is. Más dolog kimenni enyhe tavaszi időben, ahogyan mi, amikor a hőmérséklet alig süllyed fagypont alá, és egészen más dolog naponta

kimerészkedni a sarkvidék gyilkos hidegébe tél derekán. Régente azonban az eszkimóknak nem maradt más választásuk. Hanem akartak éhen halni, ha nem akarták, hogy családjaikkal, kutyáikkal együtt valóban éhen vesszenek, akkor a hosszú téli hónapok alatt is ki kellett menniük fókára vadászni. Amikor negyedik napon is üres kézzel érkeztem haza, visszatértem legelső fókalyukamhoz. Mások is hozzám közelebb lestek most már. Angulaalik az én nyílásom közelében talált egy lélegzőnyílást, alig négyszáz yardra tőlem, és Amirairniq sem lehetett fél mérföldnyinél távolabb bal kéz felől. Valamennyien csak ültünk, figyeltünk, akár a havas tájba ültetett kőszobrok. Elábrándoztam, gondolataim Skóciában jártak. Egyszerre megmozdult a jelző; rémülten szöktem talpra. Amikor a jelző fölugrott, mert a fóka fejjel beleütközött, odadöftem a szigonyommal. Teljes kudarc! Nemcsak a fókát hibáztam el, de még a lélegzőnyílást is, szigonyfejem egyenesen a lélegzőnyílás jégperemébe fúródott. Nevetséges figurának éreztem magam! A fóka ki is mászott a nyílásból a hó alatt, s valamilyen röffenésfélét hallatott, amikor a levegőt kifújta tüdejéből. Hallottam a mély fúj tatást, amint kiengedte a levegőt. Azután észrevette, hogy ott állok én is a szigonyommal, mert közvetlenül a feje közelében döfködtem a jeget. Csobbant a víz, a fóka alábukott, többé nem is jelentkezett. A vacsora utáni napi beszámolók során én is bevallottam kudarcomat. Nem nagyon volt éppen ínyemre, hogy nyilvánosan elismerjem ostobaságomat, és valóban, amint vártam is, az eszkimók jót derültek a káromon, de együttérzés kacagás volt ez, s végül magam sem álltam meg nevetés nélkül. – Ne bánkódj – nyugtatott meg Angulaalik. – Mind egyformák vagyunk. Amikor először mentem fókára, én is épp így jártam. Még a kezem is remegett, én is elhibáztam a fókát. – Rám vigyorgott és hozzátette: – Persze, nem kapirgáltam a jeget, de azért a fókát én is elhibáztam. Így azután másnap, amikor hangulatom helyrebillent, önbizalmam is helyreállt, ismét visszatértem ugyanahhoz a fókalyukhoz. Alig egy órája álltam lesen, még kora reggel volt, amikor a jelző újra forogni kezdett. Mire a fóka felmerült és föllökte a jelzőt, már én is talpon voltam. Teljes erőmből döftem le a szigonyomat pontosan a jelző mellett. Egészen a vállamban éreztem az erős ütést,

amikor a szigony belefúródott a fóka fejébe. Remegett a karom, de leírhatatlan öröm fogott el. Megvolt az első fókám, és tudtam, hogy pontosan az ősi szabályok szerint ejtettem el. A fóka, szigonyommal a fejében, harcolt, húzott, vonaglott a lélegzőnyílás hótakarója alatt. A kötelet bal lábam köré tekertem, ahogyan Angulaalik tanított, s megragadtam, hogy fölhúzzam az állatot, közben meg szakadatlanul kiáltoztam, hogy fölhívjam magamra Angulaalik figyelmét. Képtelen voltam rendesen fölhúzni a fókát, mert annyira rángatózott, hogy nem bírtam vele. Persze, azért fordult így, mert tapasztalatlan voltam és nagyon izgatott. Beleütöttem a szigonynyelet a hóba, és újra átordítottam Angulaaliknak. De még mielőtt odaért volna hozzám, ismét megragadtam a nyelet. A fóka most már gyorsan lankadt. Hallottam, amint a hó alatt röfög és köpködve kapkod levegő után; nemsokára ismét fel kell bukkannia, s akkor a kötéllel majd magam felé húzom. Végül sikerült a szigonynyéllel megadnom a kegyelemdöfést. – Quanarunaqtuq! (Jól van!) – kiáltotta izgatottan Angulaalik, látva a csatát. – Inuinnangnguqtutit, inuinnangnguqpiaqtutit! (Most már eszkimó vagy, igazi eszkimó!) Életem fontos mozzanata volt ez: első ízben szigonyoztam meg egy fókát. Az eszkimók életében ez fontos mérföldkő. Náluk, persze, sokkal fiatalabb korban történik meg – az eszkimó fiúk rendszerint tizennégy vagy tizenöt éves korukban ejtik el első fókájukat. De egyetlen eszkimó fiú sem lehetett izgatottabb, mint ez a húszas évei elején járó idecsöppent skót! Most már joggal nevezhettem a sarkvidéket nunagának: hazámnak. Angulaalik gratulált, majd kijelentette: – Most pedig várj, felnyitjuk a lélegzőnyílást. – Ugyanolyan izgatott volt, mint én. Fiának tekintett a vadászaton, s úgy ujjongott diadalomon, mintha vérbeli fia lettem volna. Eltakarítottuk a havat, és jól megtermett fókát pillantottunk meg. Lefaragtuk a lélegzőnyílás pereme körüli jeget, és kezdtük felhúzni zsákmányomat. Angulaalik azonban felkiáltott: – Várj, várj! Ne siess! Ez az első fókád, mindent annak rendje s módja szerint kell tennünk. Először is feküdj a hátadra! – Lökött egyet rajtam. – Feküdj a hátadra a hóba, oda a lyuk mellé és terpeszd szét a lábadat. Persze, nem tudod, ez mire jó, de meg kell tenned. Mindenki ezt teszi, amikor elejti az első fókát! Így hát hanyatt feküdtem, lábammal éppen hogy körülfogtam a

lélegzőnyílást – de az egész dologból egy kukkot sem értettem. Angulaalik fölhúzta a fókát, s azonmód, csuromvizesen, vértől csatakosan áthúzta rajtam, amint tehetetlenül hanyatt feküdtem a hóban. Végighúzta a tetemet az egész testemen, sőt az arcomon is. Most már fölállhatsz. Kötelességtudóan föltápászkodtam. – Most meg birkóznunk kell. Még mindig fogalmam sem volt, mire jó az egész. – Miért kell birkóznunk? – Ne kérdezz semmit, megsérted a fókát – horkant föl Angulaalik. – Te csak birkózzál, és hagyjál győzni engem. Fölálltunk egymással szemben a fóka teteme mellett, birkózni kezdtünk, és végül Angulaalik rádobott a fókára, miközben odakiáltott neki: – Nesze, most már örülhetsz! Mire föltápászkodtunk, rohanvást megérkezett a többi vadász is; mihelyt körbejárt a hír, mindenki ujjongott, kiabált. Ha valaki első fókáját ejti el, a többiek mind odasietnek, segítenek a vadásznak, hogy szabályszerűen ünnepelje meg a nagy eseményt. Úgy éreztem, mintha megnőttem volna. De Angulaalik karon fogott, kissé távolabb vezetett és megdorgált: – Ne mosolyogj annyit – mondta. – Szerénynek kell látszanod. Nem illik túlságosan büszkélkedni egy fóka elejtésével. Így azután, jó eszkimó szokás szerint, azt kezdtem magyarázni a többi vadásznak, milyen reménytelen eset vagyok. Csak szerencsés véletlennek köszönhetem a fókát, mondtam, meg azt, hogy ha jobb vadász lennék, bizonyára sokkal nagyobb fókát ejtettem volna el. nézzék csak, milyen hitvány kis fóka a zsákmányom. Angulaalik elégedettnek látszott. Az eszkimónak a kérkedést át kell engednie apjának vagy legközelebbi hozzátartozójának; ő maga nem dicsekedhet. Az egyik vadász visszarohant a leshelyéhez, ahol a szánját tartotta. Miközben fölkötöztük a fókát a szánra, remek hangulat kerekedett, valamennyien hangosan nevettünk, pompásan szórakoztunk. Mindent felraktunk a szánra, és megindultunk a táborhelyünk felé. Erre a napra mindenki befejezte a vadászatot, hogy valamennyien részt vehessenek az alkalomhoz illő ünnepségen. A táborba érve a fókát bevittük Angulaalik jégkunyhójába, ahol Irvana már büszkén várt bennünket. Legelőször letörölgette a fóka

fejéről a vért. Azután termoszt hozott, fölemelte a fóka fejét, szétfeszítette a száját, és édesvizet öntött bele. Ősi szokás szerint ezt így kell tenni, magyarázta; ha egy vadász elejti első fókáját, az állatot meg kell itatni édesvízzel, mert a fókák sós vízben élnek, az édesvíz íze tehát kivételes alkalmat jelez. Azután leszakított a tengeri hordalékból kifogott nyírkéregből egy karikányit, meggyújtotta, s ezzel pörkölte le a fóka bajszát, majd atqutot vett elő – ez egy ceruza alakú csontdarab, amivel a fókazsírlámpa lángját szabályozzák –, s mindkét kezével, több ízben is megdöfködte a fókát. Nem tudta megmagyarázni, miért teszi, csak annyit mondott: – Ezt mindig így csinálják. A vadász első fókáját rendszerint kint, a fókalyuk mellett darabolják fel, az eszkimók azonban tudták, hogy árva vagyok, az én fókámat tehát odabent a jégkunyhóban darabolta fel „legközelebbi hozzátartozóm”, vagyis Angulaalik felesége. Ez a feladat tehát Irvanára várt. Mihelyt befejezte a bőr lenyúzását, lehántását és eltávolította a zsírréteget, Angulaalik kijelentette: – Itt az ideje, hogy társakat keressünk neked. Megint fogalmam sem volt, mit ért ezen. Angulaalik megmagyarázta: – Amikor az ember első fókáját ejti el, a húst megosztja társaival. Kiderült, hogy a tetemnek sokfélé része van, összesen tizenhat vagy tizenhét, s mindegyiket a vadász más-más fókatársa kapja. Maga Angulaalik volt a szívtársam, az uummatiqatiga, ami azt jelentette, hogy amikor a szívet kivágták a fókámból, ajándékként át kellett nyújtanom Angulaaliknak. Tupilliqqut lett a tüdőtársam, ő tehát fókám tüdejét kapta meg. S így ment ez végig, a fóka valamennyi testrészén. Nekem, mint új vadásznak, szintén helyet szorítottak, noha valamennyi vadásznak már megvoltak a régi társas viszonyai. S ezentúl ahányszor csak elejtek majd egy fókát, a zsákmányt megosztom valamennyi társammal: Angulaalik kapja a szívet, Tupilliqqut a tüdőt, Amirairniq a bordákat, és így tovább. A fókát elejtő vadász alig néhány részt kap zsákmányából, szinte mindenki osztozik vele szerencséjében. S ha valamelyik vadász nem jár szerencsével, ha nem sikerül zsákmányt ejtenie, a vadászat során mégis szinte egy egész fókához jut, hiszen megkapja társai zsákmányából az előre meghatározott részeket.

De mindez csak akkor szokásos, ha valaki szigonnyal ejt el egy fókát. Ha nyáron fókát lőttünk, sohasem osztoztunk a zsákmányon, az elejtett karibukat pedig mindenki megtarthatta magának. Megtudtam még valamit ezekről a fókatársas viszonyokról: örökletesek. Mivel Angulaalikkal mindig megajándékoztuk egymást fókáink szívével, fiaink természetes módon szintén szívtársak lettek volna. Az eszkimók közötti számtalan valóságos és szerzett rokoni kapcsolat között tapasztalatom szerint ez volt az egyetlen örökletes tradíció. Egy csapásra tehát nemcsak barátokra tettem szert csoportomban, hanem tizenhét társra is, akik ezentúl mind szorosan érdekeltek vadászszerencsémben: tizenhét családdal alakult ki igazi eszkimó kapcsolatom. Most, hogy részese lettem a feleségcsere és a fókatárskapcsolatoknak, magam is eszkimóvá lettem, sőt, valójában nem is számítottam már fehér embernek. Első fókám után vagy három héten át nem sikerült zsákmányt ejtenem. Csoportunk rekordere öt fókát szigonyozott meg-mi több, egyetlen nap, egyetlen lélegzőnyílásnál ölte meg mind az ötöt! Dobtánccal ültük meg a nagy eseményt. Összesen vagy hat héten át tartózkodtunk a fókavadász táboriban: csak szigonnyal vadásztunk, és minden áldott nap kivonultunk a jégre. Ha szerencsével jártunk és több fókát is beszállítottunk, az előtér elé vagy a jégkunyhó fala mentén raktuk le a zsákmányt, s az asszonyok darabolták fel a tetemeket. A beleket a kutyák kapták; ebben az évszakban csak zsírral meg belsőségekkel etették őket, sohasem adtak nekik húst. Az asszonyok rendszerint megtartottak valamit a fókabélből, többnyire a hosszú vékonybelet. Megragadták az egyik végénél, és kezükkel végignyomkodták egészen a másik végéig: valami szürkés, bűzös folyadékot préseltek ki belőle. Miután tőlük telhetően mindent kinyomtak a bélből, hosszú háj csíkokat vágtak, s egyetlen három-négy. láb hosszúságú köteggé fonták a belet meg a háj csíkokat. Ezt összegöngyölve serpenyőbe dobták. Nagyon ízletes étel. Enyhe időben az asszonyok kivitték a szabadba, majd uluval (ennek a késnek legyező alakú pengéje van) feldarabolták a fókabőröket, egy különleges kaparóval pedig eltávolították a felhámot. Ezután kicövekelték a bőröket, hadd táguljanak és száradjanak a napon. Az

apró gyermekek közül megbíztak néhányat, tartsák szemmel a kutyákat, nehogy valamelyik láncáról elszabaduló állat megrágja a bőröket. A nagyobb fiúk, vagyis a tíz-tizenkét esztendősek, elkísérték apjukat a fókalyukakhoz, hogy megfigyelhessék és elsajátíthassák a Vadászat tudományát. A lányok a táborban maradtak, segítettek anyjuknak a főzésben és a fókák megnyúzásában. Mire hazaértünk a napi vadászatról, az asszonyok rendszerint már bent voltak a jégkunyhókban, égtek a lámpások, és főtt a vacsora. Minden házban volt fókazsírlámpa; ezek a néha háromnégy láb hosszúságú, jókora zsírkőmécsek nemcsak hangulatos fényt adtak, hanem kellemes, enyhe meleget is szolgáltattak; órákig tartott, amíg melegüknél sikerült fölforralni valamit. A lámpás üreges testébe egy emelvényről töltötték az olajat. Az olajat úgy nyerték, hogy az emelvényre apró fókazsír darabkákat helyeztek. Ezeket a zsírdarabkákat letördelték és egy pézsmatulok szarvából készített zsírdöngölővel sajtolták ki belőlük az olajat. A Perry-sziget eszkimói nyaranta a gyapotsás magvait gyűjtötték össze a zsírkőmécshez. A magokat a lámpás pereme köré rakták, ahol a magvak magukba szívták az olajat, ezáltal tehát gyúlékonnyá váltak. Az atqutot a magvak bökdösésére használták; szabályozta a lángot, és megakadályozta a túlzott füstölgést. A lámpás fölött fazék lógott, többnyire fókahúst tartottak benne. Gyakran azonban csak fókauszonyt tároltak az edényben. A fazék a jégkunyhó falába bevert botra hurkolt zsinegen függött, a lámpás fölött. Nem minden asszony főzött minden este; kijelöltek maguk közül egyet vagy kettőt, ők voltak aznap a sorosak. Amikor elkészült az étel, valamennyi vadászt behívták a kunyhóba, és mindenki együtt evett. Néha csak egyetlen asszonyt jelöltek ki-szakácsnőnek, de megesett, hogy kettőt-hármat is: ilyenkor az; egyik fókauszonyt főzött, a másik a fonott bél- és zsírételt készítette el. Ha mi, férfiak eleget ettünk már a fókauszonyból, felkerekedtünk, és átmentünk a másik házba megkóstolni a fonott belet. A főtt hús, vagyis a főtt fóka (vagy karibu) jóformán nyers hús volt. Amikor a húsdarabokat kivették a fazékból, még csöpögött belőlük a vér. A hő szinte nem is érte a húst. A húslé volt az igazi csemege. Az asszonyok tányért nyomtak a kezünkbe (a kereskedelmi állomásokról szerezték be a bádogtányérokat), s kimerték az adagokat. Amikor

kirakták a húst a tányérra, kis halom sót halmoztak mellé; a húst sóba mártogatva ettük. A vacsora tehát egy éppen csak fölmelegített szelet hús volt. Ha fókauszony került a fazékba, még a szőr is rajta volt. Mindnyájunknak megvolt a maga kése, többnyire közönséges kis zsebkés, de nem vágtuk fel a tányéron a húst, hanem az egész húsdarabot egyszerre vettük szánkba, fogunkkal megragadtuk és leharaptunk belőle egy falatot. A nallaqtaqot, a tavaszi jégkunyhót, csodálatosan otthonosnak éreztük, amikor mi, vadászok, beléptünk, kihámoztuk magunkát felsőruhánkból, és jól megtömtük a bendőnket, Odabent meleg és meghitt hangulat volt; előhúztuk dohányunkat, és cigarettát sodortunk, vagy pipára gyújtottunk. Az eszkimók általában a kereskedelmi állomásokon vásárolták pipáikat, de mindig akadt néhány idősebb férfi, akinek megvolt még a zsírkőfejes pipája, amit maga faragott; szárnak is csak fűzfaágat használtak. A hosszú estéken régi vadászkalandokról folyt a szó, de gyakran fölidéztük az aznapi vadászat eseményeit is. Megesett, hogy ha egy vadász egész nap kint fagyoskodott a jégen anélkül, hogy egyetlen fókát is ejtett volna, dalt szerzett, és este elénekelte azzal a szöveggel, ami a hosszú, hiábavaló várakozás során jutott az eszébe. Miközben a férfiak vacsora után pipázva, beszélgetve üldögéltek a jégkunyhóban, a tábor gyermekei a hálóhelyre terített karibu takarókon játszottak, sokszor meztelenül ugrándoztak, mert a zsírkőlámpástól meg a rengeteg ember testhőjétől egészen átmelegedett a jégkunyhó. A tavasz közeledtével egyre melegebben sütött, egyre magasabbra hágott az égen a nap. A vadászat kezdetén a fókák még a hó alatt rejtőztek. Most már kezdett olvadni a hó, és még a tenger jegén is meleg volt. A fókák is kimásztak a jégre. Ezeket már „sütkérező fókáknak” nevezték, s természetesen nem vadászták őket szigonnyal. Ilyenkor már kutyafogattal, üres szánnal cserkésztük be a jégmezőt, legföljebb egy kis élelemdobozt vittünk kétszersülttel meg egy termosz teát. Mihelyt megpillantottunk egy fókát, lelőttük és fölraktuk a szánra; a jégen sütkérező fóka elejtése nem nehéz feladat. De még nem is olyan régen a vadászoknak hallatlan türelemmel, kúszva kellett megközelíteniük az állatot, hogy közvetlen közelből íjjal-nyíllal ejthessék el zsákmányukat.

Néhány hétig még folytattuk a vadászatot, de azután az egyre melegedő időjárás lekergetett bennünket a jégről. A jégpáncél ugyanis olvadni kezdett, éjjel meg vékonyan ismét befagyott, így azután gyakran friss jégkéreggel bevont vízen kellett átcaplatnunk. a vízben való tocsogás azonban túlságosan lármás, a fókák meghallják a közeledő vadászt és elmenekülnek. Ezután már a nyári fókavadászat következett, ami egészen másféle módszerrel történik. Nyaranta kenuból vadásztunk. Amikor első ízben érkeztem a Perry-szigetre, egy jó minőségű nagy fókabőrért öt dollárt fizettünk. Egyik évben azután a Társaság valamennyi telepvezetője kapott egy rejtjeles táviratot, miszerint ezentúl huszonnyolc dollárt kell fizetni egy fókabőrért. Azt hiszem, nem akadt prémkereskedő a sarkvidék nyugati körzetében, aki az utasítás olvastán hinni mert volna a szemének: túlságosan nagyot ugrott az ár. Azonnal visszatáviratoztam, s kértem, igazolják vissza az új árat. Megkaptam a választ: huszonnyolc dollár. Jól emlékszem, Paniuyaq volt az első eszkimó, aki ezen a nyáron fókabőröket szállított be az állomásra; kettőt hozott, s úgy számított, tíz dollár üti a markát. Mindkettő elsőrendű irha volt, ezért mintegy mellékesen csak ennyit mondtam: – Jól van, ez összesen ötvenhat dollár. Szegény Paniuyaq azt hitte, tréfálok vele, s hosszan kellett magyaráznom, hogy komolyan beszélek, a Társaság valóban változtatott a felvásárlási áron. Az eszkimókat elkapta a hév! Paniuyaq elterjesztette a hírt, és hamarosan az egész település odakint nyüzsgött a kenukban. A kellemes, nyugodt időben reggeltől estig kint maradtak a vízen. Ha a tenger viharos volt, sohasem indultak fókavadászatra; ingó csónakból lőni lőszerpocsékolás. De ezen a nyáron, amint megnyugodott a víz, amerre a szem ellát, mindenütt kenuk lepték el a tengert. Voltak eszkimók, akik kenujuk fenekére helyezték tranzisztoros rádiójukat, és teljes erővel bömböltették. Meglepő módon ez vonzotta a fókákat. Mihelyt meghallották a zenebonát, megindultak a kenu felé, biztos célpontul szolgálva a vadászoknak. Ha nem akadt túl sok dolgom az állomáson, egyedül is kimerészkedtem kenummal a tengerre. Akárcsak az eszkimók,

vadászmódszeremet én is a fókák mérhetetlen kíváncsiságára alapoztam, bár tranzisztoros rádiót nem használtam csaliként. Az én módszerem ősibb volt: egyszerűen fogtam az evezőmet, és erőteljesen ütögetni kezdtem kenum oldalát. A hang jól terjed a víz alatt, és messziről is odacsalogatja a fókákat. Röviddel azután, hogy élesen megütöttem a kenu oldalát, általában két-háromszáz yardnyira fölbukkant egy fóka. Mihelyt megpillantottam, újra megkopogtattam a csónak oldalát, ezúttal már nem olyan hangosan, mint első alkalommal; a fóka alábukott, és minden alkalommal vagy száz yarddal közelebb bukott fel ismét. Most már puskámat készenlétben tartva kopogtattam ismét, de nagyon halkan, fejemet meg lehúztam a csónak pereméig. A fóka újra alábukott, s bár sohasem lehettem bizonyos afelől, a kenu melyik oldalán bukkan majd fel, azt tudtam, hogy nem lesz távolabb húsz vagy harminc yardnál. S már meg is jelent a víz felszínén, fejét fölszegezve lebegett, kereste a zajforrást. Mihelyt megláttam, céloztam és éleset füttyentettem. A füttyszóra a hang irányában fölkapta a fejét, és ekkor átlőttem a torkát. Mindig megpróbáltuk, hogy ne lőjük fejbe a fókákat. Bár a fejlövés feltétlenül halálos ebben az évszakban, közvetlenül a jégzajlás után azonban az állat nyomban el is süllyed a vízben. Azt hiszem, ennek két oka van. Ebben az időszakban a fókának nincsen elég zsírja, amely a víz felszínén tartaná; azután meg ilyenkor, nyár elején, a folyók édesvíz-többletüket a tengerbe ömlesztik, s a víz elveszti szokásos sótelítettségét; a test ettől is könnyebben merül alá. Ebben az évszakban sok elejtett fóka elkerülhetetlenül elvész a vadászok számára. Nagyon gyorsan kell lavírozni a kenuval, hogy időben érjünk a süllyedő fóka mellé és csáklyát vagy szigonyt vágjunk a testébe. Ilyenkor tíz elejtett fóka közül legalább öt, de néha nyolc is veszendőbe megy. A torkon lőtt fókák egy-két percig haldokolnak, és csak azután kezdenek süllyedni, de addigra egy jó kenuval már odaérhet a vadász és behúzhatja a csónakba az elejtett állatot. A prém minősége szempontjából a torok- vagy fejlövés a legelőnyösebb, mert egyik sem okoz kárt a bőrben, nem úgy, mint a testet ért találat, amely felére csökkenti az irha árát. Ezen a nyáron, amikor rekordárat fizettek a fókabőrért, mindenki fókára vadászott. Sohasem sikerült rájönnöm a nyitjára, vajon milyen

szeszély vagy divat idézte elő az árak hirtelen felszökését. Az eszkimók balszerencséjére azonban az áremelkedés nem bizonyult tartósnak. A rákövetkező évben óriási fölzúdulás támadt, mert fehér vadászok Új-Fundland partjai előtt rengeteg fókakölyköt vertek agyon bottal, sőt elevenen is megnyúzták őket. A sarkvidéken sohasem öltük meg a fókakölyköket. Különben is, mi más fókafajtára vadásztunk. A sarkvidéki gyűrűs vagy kúpos fóka valójában nem vándorállat, amíg az új-fundlandi partok előtt tanyázó grönlandi fóka költöző fajta, és nagy csapatokban vonul. Rajokban vagy tálkákban vándorol, sok ezer is összegyűlik egy helyen, de kúpos fókát még kettőt is ritkaság együtt látni. Ezen kívül mi vagy szigonnyal ejtettünk el fókákat hó alatti lélegzőnyílásaiknál, vagy a jégen, esetleg a nyílt tengeren lőttük le őket. Az új-fundlandi partok előtt összegyűlő grönlandi fókák azonban kimásznak a jégre, és ott szülik meg kölykeiket; a fókavadászok egyszerűen a partra kúsznak, és agyonverik az állatokat. Sohasem tudtam elhinni, hogy eleven állatok megnyúzására vetemedtek volna. A fóka koponyája nagyon vékony csontú, s egyetlen jól irányzott ökölcsapás is végezhet az állattal; még csak bunkó sem kell hozzá. Nem is értem, mire lenne jó elevenen megnyúzni a fókát. Az eleven, vonagló fókát nehezebb is megnyúzni, s valószínűleg tönkretennék közben a bőrét. Akkor már egyszerűbb a kés markolatának egyetlen ütésével megölni a fókakölyköt. Nem tudom, túlzottak voltak-e a hírek vagy sem, de a felzúdulás nyomán a sarkvidéki fókák felvásárlási ára egyik napról a másikra huszonnyolc dollárról két dollárra zuhant. A gyakorlatias eszkimók természetesen nyomban leálltak a fókavadászattal. Az ár nem érte meg a fáradságot. Noha a fókák megnyúzása viszonylag egyszerű munka – az eszkimó férfiak ezt női munkának tekintik –, időrabló művelet. Először fel kell vágni a tetemet, s óvatosan körül kell metszeni az uszonyokat. A zsírréteget meg az irhát együtt hántják le, azután az egész zsírt, esetleg az odatapadt húsdarabkákat gondosan levagdalják, az uszonynyílásokat pedig bevarrják. A bőrt ezután keretre vagy állványra feszítik száradni, végül pedig lekaparják a fekete belső bőrhámot, ami önmagában is négy-öt órányi munka. Az új felvásárlási ár hallatán az eszkimók egyszerűen vállat vontak, és idejük nagy részében más állatokra vadásztak. Az elejtett csekély számú fókával főként a kutyákat etették,

és nem pazarolták idejüket azzal, hogy beszállítsák a zsákmányt a kereskedelmi állomásra. Az eszkimók mindig fókabőrből készítették csizmájuk talpát, s ugyanebből az anyagból varrták különleges tavaszi csizmájukat is, amikor vízhatlan lábbelire volt szükségük. Jó erős szíjat is lehet készíteni a csíkokra vágott fókabőrből: végtelen spirális alakban vágják a bőrt, azután két szikla között kifeszítik. A déli piacokon keresettek a fókabőr kabátok, ujjasok, de a sarkvidéki eszkimók nemigen hordanak fókabőr anorákot vagy ruhát. A meleg karibubőr sokkal alkalmasabb öltözék. A fókabőrből készült anorák a karibuból készült viharkabáthoz képest csak ócska ponyvaruha lenne. Azonban mindenütt a világon kedvelik a szép fókabőr anorákot, három-négy bőrből már két-háromszáz dolláros anorák készül. Nyáron, amikor a fókabőr nemigen kerül többe, mint amennyi az állat elejtésére fordított lőszer ára, a jövedelem eléggé tekintélyes. Lassanként ismét megélénkült a fókavadászat, de ma már Kanadában senki sem vadászik a régi módon, szigonnyal. A Perrysziget lakói, meg talán egy-két vidék vadászai, például a Bathurstöbölbeliek, egészen néhány év előttig kitartottak az ősi vadászati módszer mellett. A sikeres vadászathoz azonban sok vadásznak kell együttműködnie, hiszen egy meghatározott terület valamennyi lélegzőnyílását szemmel kell tartani. Nem hiszem, hogy bárhol a világon ezzel a módszerrel vadásznának még. Ez is egyike a kiveszett szokásoknak.

Nanuq – a jegesmedve Egyik évben a Perry-szigetiek elkeserítően kevés fókát ejtettek el, amikor a rókaidény után kivonultak a tenger jegére. Tizenhárom tapasztalt vadász egész zsákmánya kétheti táborozás után összesen két fóka volt. A férfiak arról kezdtek beszélni, hogy jegesmedvére kellene menni. Tudták, a medvebőrért jó árat kapnak. Hamarosan döntöttek.

Négy eszkimó vadász meg én fölkészültünk az útra, a Victoria-sziget északi csücske felé, hogy kitapasztaljuk, ejthetünk-e ott jegesmedvét. Kértük Angulaalikot is, jöjjön velünk, de nem állt kötélnek. Nem ment el az esze, mondta, hogy keresztül-kasul rohangáljon az országban néhány kótyagos fiatalemberrel. Valóban, olyan lázban égtünk, mintha kamaszok lettünk volna. Először visszamentünk a kereskedelmi állomásra, hogy feltöltsük készleteinket; hosszú, oda-vissza csaknem ezer mérföldes útra készültünk, gondoskodnunk kellett elegendő kutyaeledelről meg tábori fölszerelésről. Magasra tornyozott szánokkal vágtunk neki az útnak, mindenki a saját kutyafogatát hajtotta; asszonyokat nem vittünk magunkkal. Valamennyien nagy kutyafalkát fogtunk be: akadt egy vadász, aki tizenhét kutyás fogatot hajtott. Nekem tizenhárom kutyám volt; hármat kölcsön kellett kérnem, hogy pótolj am néhány kutyámat. Északnak tartottunk a tenger jegén, átvágtunk a Maud királynő öblön, hogy kelet felől érjük el a Victoria-szigetet. Először az Ummannaq-szigeten szakítottuk meg utunkat, ahol egy kis lokátorállomás működött. Kapóra jött, hogy kutyáink is, magunk is megpihenjünk, de a legnagyobb vonzerőt a szórakozás jelentette: az állomáson egész raktárra való mozifilmet tároltak. Úgy számítottuk, ha semmi sem jön közbe, tíz nap alatt elérjük a jegesmedvék földjét, de arra is föl kellett készülnünk; hogy ezen a vidéken gyakori a rossz idő, s utunk elhúzódhat. Néhány napos szánozás után elértük a Victoria-sziget partját; északkeleti irányban követtük a partvonalat, egyenesen átvágva a tengeröblökön. Közülünk csak Tupilliqqut járt már ezen a tájon; a többiek még sohasem jutottak el ilyen messze északra a Victoria-szigeten. Szerencsénkre igen sok tájékozódási pont akadt, s amint egyre északabbra jutottunk, valamennyien jól eszünkbe véstük ezeket a jellegzetes pontokat, hogy amennyiben úgy döntünk: több csoportra oszlunk a vadászat során, külön-külön is hazataláljunk. Jó ütemben haladtunk, de azért nem hajszoltuk túlságosan a kutyákat. Gyakran meg kellett állnunk; ebben az évszakban (májuseleje volt) a puha tavaszi hó a kutyák karmai közé szorul, jéggé dermed, és fölsebzi a lábukat. Időnként tehát megpihentünk, hogy kikaparjuk a kutyák körmei közül a hódarabkákat, vagy időt engedjünk nekik, hogy maguk nyalják le lábukról a havat. Addig mi is ittunk egy forró teát.

A kedvezőtlen időjárás miatt nehezen leltünk megfelelő havat jégkunyhók építéséhez, s többször előfordult, hogy a tenger jegén, a szabadban kellett éj szakáznunk. Ilyenkor oldalra döntöttük a szánokat, négyesével támasztottuk őket egymáshoz, és így alakítottuk ki hevenyészett táborhelyünket. A szánok tetejére takarókat borítottunk, amelyek valamiféle nyeregtetőt alkottak, lelógtak a jeges talajig, a réseket pedig jól kitömtük hóval. Nem volt túlságosan kényelmes, de még mindig jobb, mint a szabad ég alatt aludni. Vagy egy héten át követtük a sziget partvonulatát, állandóan északnak tartva. Kilencedik napja voltunk úton, amikor először bukkantunk jegesmedve nyomára. Azt latolgattuk, vajon kövessük-e a nyomot, de Tupilliqqut kifejtette, ha tovább megyünk északnak, nemsokára valóban a jegesmedvék földjére érünk, s ezért puszta időfecsérlés itt próbálkozni. . Mentünk hát tovább, s amikor a Victoria-sziget csúcsát megkerülve nyugat felé fordultunk, valóban elértük a jegesmedvék birodalmát, pontosan úgy, ahogyan Tupilliqqut megígérte. Naponta hét vagy nyolc medve nyomát kereszteztük, amikor tehát jégkunyhó építésére alkalmas hóra is akadtunk, fölépítettük alaptáborunkat. Mihelyt tető alá hoztuk a tábort, kiadós vacsorát készítettünk nyers, fagyasztott karibuhúsból, majd haditanácsot tartottunk, hogyan vágjunk neki a vadászatnak. Úgy határoztunk, könnyű felszereléssel vadászunk, csak puskákat, ételdobozokat és fejenként két-két termoszpalackot viszünk magunkkal. Tupilliqqut bizonyosra vette, bármilyen irányban indulunk el, mindenütt medvére találhatunk, és még aznap visszatérhetünk a táborba. Mindenesetre jobb, ha a kutyák nem húznak súlyos szánokat, amikor megpillantjuk a medvét. Másnap reggel valamennyien együtt kerekedtünk fel. Jó húsz mérföldre távolodtunk a parttól, már nem is láttuk a partvonalat, de fönt az égen délibábként lebegett a föld tükörképe, így mindig tudtuk, milyen irányban kell majd hazatérnünk. Jóllehet, addig sohasem vettem részt igazi jegesmedve-vadászaton, már korábban is lőttem vagy segítettem elejteni medvét, ha véletlenül utunkba akadt egy. Első tapasztalatomat legelső utaim egyikén szereztem, amikor kutyaszánon utaztam Takolikkal Spence Bay és Gjoa Haven között, ami közismerten jó medveterület. Holdtalan éj borult fölénk, csak a havon megvillanó csillagok visszfénye világított.

Eseménytelenül telt az idő, amikor a kutyák egyszerre váratlanul elkanyarodtak: szagot fogtak. Először azt hittük, fókát éreznek, mert a tenger jegén egymást érték a fókalyukak, de a kutyák egyenesen egy nagy hóbucka felé vágtattak. Takolik fölordított: – Nanuq, nanuq! (Jegesmedve!) Mindketten leugrottunk a szánról, és megragadtuk puskánkat. Takolik előrement a buckához, elővette a hókését és óvatosan lépdelt előre, hogy földerítse a helyzetet. – Vigyázz – figyelmeztetett –, valószínűleg egy nőstény lesz, a kölykeivel. Ebben az évszakban (februárban jártunk) csak a nőstények vonulnak téli odúba. Nem alusznak szabályos téli álmot, csak vackukba húzódnak, december táján megszülik kölykeiket, és március-április körül bújnak elő, amikor olvadni kezd a hó. Takolik gondosan mérlegelte a helyzetet, én viszont alig bírtam magammal. Fölkapaszkodtam a buckára. Hallottuk a medve morgását odalent a mélyben, nyilván tudta, hogy ott járunk felette. – Lépj hátra – súgta Takolik. – Most megnyitom a vackot. Lehet, hogy a nőstény megpróbálja elkapni a lábunkat vagy beleharap valamelyikünkbe! Hókésével kivágott egy tömböt a buckából. Undorító bűz csapta meg az orrunkat: medveürülék meg vizeletszag, de olyan erős, hogy még Takolik is hátrahőkölt, meg kellett várnia, amíg a lyuk kissé kiszellőzik, csak ezután nézett le a szülővacokba, amelyet az eszkimók apittiqnak neveznek. – Úgy is van – mondta a lyukba kémlelve –, nőstény, két kölyke van. Vártunk egy ideig, amíg a bűzös levegő kitódul. A nőstény medve hátravetette a fejét, bömbölt, és mély gyomorhangon morgott ránk; morgása nem hangzott olyan rekedtesen, mint a grizzlyé, de épp annyira vészjósló volt. Amikor még magasabbra emelte a fejét, Takolik megcélozta, és egyetlen golyóval leterítette. Hólapátjainkkal ekkor kiástuk az egész vackot, és fölfedeztük a kölyköket. Vitatkoztunk, megtartsuk-e őket vagy sem, végül Takolik eldöntötte a vitát. – Nem, túlságosan sok baj lenne velük. Mindkettőt agyonlőttük.

A jegesmedvékkel történt első találkozásom távolról sem volt olyan félelmetes, mint ahogyan vártam. Főként attól tartottam, hogy súlyunk alatt beszakad a medveodú teteje, márpedig a nőstény morgása és egész magatartása nemigen hangzott hívogatásnak! Tudtam, hogy az a vadászat, amelybe most a Victoria-sziget északi partjánál belefogtunk, egészen másféle, sokkal izgalmasabb kaland lesz. Röviddel azután, hogy jó messzire eljutottunk a parttól, rábukkantunk az első friss medvenyomra. Szerfölött egyenetlen jégen haladtunk, a táblák föltorlódtak, torlasz keletkezett, tele hatalmas hasítékokkal és égnek meredő jégtömbökkel. Óvatosan hajtottunk, mert ha valóban medvék tartózkodnak a közelben, szinte kelepcébe csalhatnak bennünket. A hímektől nemigen tartottunk, ritkán támadnak, de a nőstények, különösen ha a kölykeik is velük vannak, néha szabályosan üldözőbe veszik az embert. Nasarlulik fogta a távcsövemet, fölkapaszkodott egy magas jégtorlaszra, és óvatosan körülkémlelt. Hamarosan megpillantott egy medvét, de nem az volt, amelyiknek a nyomát eddig követtük. Nasarlulikkal úgy döntöttünk, mi ez után a medve után indulunk; most, hogy már láttuk is, nem számítottunk különösebb bajra. A jegesmedvevadászatnál már csak a grizzly vadászat izgalmasabb, de paradox módon, a jegesmedve, sőt a szeszélyes, kiszámíthatatlan grizzly vadászása sem igazán veszélyes, hacsak nincs balszerencséje az embernek. A megfelelően kezelt puska a világ legfélelmetesebb élőlényévé teszi az embert. Minden állat, legyen bármennyire ravasz vagy erős, tehetetlen a puskával szemben. Persze, a kegyetlen sarkvidéki hidegben jóval gondosabban kell bánni a puskával, mint egyebütt. Lelkiismeretesen elő kell készíteni, mozgó alkatrészeiről le kell tisztogatni az olajat meg a zsírt, csak így lehet megakadályozni azt, hogy a fegyver befagyjon és megakadjon. A sarkvidékre érkező zöldfülűek néha elkövetik azt a hibát, hogy ledobják egyujjas kesztyűjüket, és puszta kézzel ragadják meg a fegyvert; ilyenkor legnagyobb rémületükre bőrük ráfagy a závárra. Az eszkimók azt a fogást alkalmazzák, hogy kezüket bedugják egy hópadba, és ott tartják, amíg annyira le nem hűl, hogy bőrük már nem fagyhat a puskához. A vadászat izgalma azonban néha még a legtapasztaltabb eszkimót is elragadja, megfeledkezik ujjai védelméről, s ezért rendszerint jókora bőrcafattal fizet.

Puskával vagy puska nélkül – izgalom akad mindig elég, mert a jegesmedve potenciálisan veszedelmes, vad, a kölykeit védelmező anyaállat pedig egyenesen gyilkos indulatú. Ismertem Gjoa Havenben olyan eszkimó vadászokat, akik kézi fejszével mentek a jegesmedvének. Régebben pedig, nem is sok évvel ezelőtt, az eszkimók szigonynyél végére vagy hordalékfa hegyére erősített késsel ejtették el a jegesmedvét; ezt a fegyvert panának nevezik. Persze, a pondhoz igazán nagy bátorság is kellett! A vadász egészen közel lopódzott a medvéhez, megvárta, amíg az fölágaskodott a hátsó lábára, azután közvetlenül az állat elé ugrott, és a pana nyelével a havat döfködve, támadásra ingerelte az állatot. A medve, önsúlyával, szinte fölnyársalta magát a panára. Az eszkimók tehát a medve saját testsúlyát és támadásának dühödt lendületét használták fel arra, hogy végezzenek a vaddal; meg sem kísérelték, hogy csekélyke emberi erejükkel vágják bele fegyverüket. Hamarosan elértük a távcsövön látott medve csapását. Tiszta nyomot hagyott, és a nyomok arra utaltak, hogy hímmel lesz dolgunk; az állat a fókák lélegzőnyílásait kereste a jégben. A jegesmedvék tápláléka ugyanis kizárólag csak a fóka, mégpedig annak is csakis a zsírja; a húsát csak akkor eszik, ha már jó ideje éheznek. Megállás nélkül mentünk előre, csak azt figyeltük, mikor bukkan elő a medve. Mihelyt elértük a csapását, kutyáink roppant izgalomba jöttek, s mivel szánunk szinte teljesen terheletlen volt, vad iramban vágtattak előre. Tizenhárom kutya tekintélyes sebességgel húz, ha szagot követ. Végre a távolban megpillantottuk a medvénket, s ahogyan vártuk is, éppen beledugta fejét egy fókalyukba. Spence-öbölbeli tapasztalataimból jól tudtam, hogy ez a medve leggyakoribb fókavadász testtartása. Ilyenkor hátsó része fölmered a levegőbe, fejével és mellső mancsaival pedig behatol a lélegzőnyílásba; saját testével akadályozza meg így, hogy a fényviszonyok megváltozzanak a lyukban. Amikor azután a fóka a felszínre jön levegőzni, nem veszi észre, hogy ott a medve. Mihelyt a fóka felbukkan, a medve máris lesújt, a mancsával beszakítja a fóka koponyáját, majd kivonszolja áldozatát. Iszonyú erő kell ahhoz, hogy a fókát áthúzza a lyuk keskeny palacknyakvégződésén, eközben a fóka teste ketté is hasad. Bele kilóg, csontjai szétzúzódnak – a medve készen, szinte tálalva kapja eledelét.

A kutyák ugatása, vonítása fölriasztotta a medvét a fókalyukból. Hátravágta a fejét, és inaszakadtából rohanni kezdett, nyomában a kutyákkal, amelyek vad iramban húzták szánunkat. Végül, amikor még három- vagy négyszáz yard választott el bennünket a medvétől, ismét egyenetlen jégre értünk; a szán horgonya belekapott a jégbe, és visszarántotta a kutyákat. Hiába akartak előrelendülni, izgatottan csaholva próbáltak kiszabadulni, hogy a medve után vessék magukat, amelynek nem lévén horgonya, egyetlen pillanatra sem lassította futását. Kifogtunk néhány kutyát, hadd kerítsék be a medvét; farkasfalka módjára vetették magukat a menekülő után. Mire utolérték a vadat, vagy nyolc-kilencszáz yardra járhattak előttünk, tehát már a hatékony lőtávolon kívül. Már támadtak is, egyre-másra rontottak rá a medvére, elölről-hátulról is bele-belemartak. A kutyák általában túlságosan mozgékony ellenfelek a medve számára, és arra is ügyelnek, hogy elkerüljék mancsának csapásait. Figyeltük a küzdelmet, és egyszerre csak azt láttam, hogy egyik kutyám túlságosan közel merészkedett a medvéhez; az egyetlen hatalmas csapással telibe találta a szerencsétlen állatot, és legalább húsz lábnyira fölvágta a levegőbe. A tagbaszakadt kutya kimúlt, mire a helyszínre értünk. Ha a kutyák „állják” a medvét, a vadállatnak máris vége. Kissé közelebb mentem, és egy fejlövéssel végeztem vele. Tíz-tizenegy láb magas, körülbelül hatéves, hatalmas medve volt. Korát a mancsai alapján határoztuk meg; a mancson ugyanis az évek száma szerint egymást váltogatják a sötét meg a világos csíkok. Egészen kilencéves korig meglehetős pontossággal meg lehet állapítani a medve életkorát. Idősebb állat esetében ez a módszer már nem megbízható, mert a mancsok kopottabbak. Megnyúztuk a medvénket, ami nem csekély munka, mert hüvelykről hüvelykre kell lefejteni róla az irhát. Órákon át vesződtünk a nyúzassál. Pompás minőségű, hibátlan bunda volt, ezért nagyon óvatosan dolgoztunk. A tetemet fölszabdaltuk kutyaeledelnek, de gondosan elástuk a májat, amely a szó szoros értelmében méreg a kutyáknak. Későre járt az idő, hazaindultunk, noha az évnek ebben a szakaszában a nap nem bukik a látóhatár alá.

Tupilliqqut meg a többiek valamivel utánunk érkeztek vissza. Óriási szerencsével jártak: hét medvét ejtettek. Most már bőségesen el voltunk látva kutyaeledellel, s úgy döntöttünk, még egy hetet ebben a táborban töltünk. . Táborozásunk egyetlen veszélyes kalandjára két-három nappal később került sor, amikor két nőstényt pillantottunk meg, mindegyiket kölykeivel; valamennyien egymás látótávolságán belül voltak. Amint megkezdtük üldözésüket, a medvék egymás felé fordultak, majd mindketten megindultak a szánok felé. Nasarlulik aznap a táborban hagyta kutyáit, mert az éles jég csúnyán összevagdalta a lábukat; ezúttal ő is az én szánomon jött. Megálltunk, hogy kifogjunk néhány kutyát és szabadon engedjük őket, hadd kerítsék be a közelebbi medvét. Amióta első medvénk elejtésekor elvesztettem egyik legjobb kutyámat, mindig a szánhoz legközelebb befogott, vagyis a kevésbé értékes kutyákat engedtük szabadon a felhajtáshoz. Ez az anyamedve kétségbeesetten próbálta megvédeni kölykeit. Őrjöngött dühében, sokkal veszedelmesebb az ilyen nőstény, mint a hím. A két kutya egy pillanatra megállította a medvét, de mielőtt akár Nasarlulik, akár én lövéshez juthattunk volna, a kutyák figyelmét elterelte az egyik bocs. Parányi, alig két-három láb hosszú volt, és a kutyák, tévesen, könnyű zsákmánynak vélték. A medvekölyök azonban megfordult és oldalba vágta legközelebbi támadóját. A meglepett kutya gyorsan visszahúzódott, majd társával összebújva vitézül megugatták a bátor kis bocsot. Most az egyik anyamedve lendült támadásba, mint valami fehér, bulldózer, futás közben szétütött a kutyák között, majd egyenesen szánunkra vetette magát. Villámgyorsán leugrottunk a szánról. Amikor az ezer font súlyú, fehérbundás, őrjöngő állat felénk tartott, fejjel a hóba vetettem magam, s csak arra volt gondom, hogy valami, legyen az bármi, közém meg a dühöngő medve közé kerüljön. De Nasarlulik, aki megfordult, hogy ellenkező irányba ugorjon le a szánról, lábával beleakadt a kutyahámba, és arccal lefelé, egyenesen a medve elé zuhant, Vadásztársam kétségbeesetten tápászkodott fel a kutyák és a medve forgószélszerű vad kavargása közepette. Sohasem felejtem el rémült arckifejezését. Szinte repült a szán felett, a medve félig-meddig már rajta volt, a kutyák pedig teljesen megvadultak. A medve összevissza csapkodott a mancsával, Nasarlulik mindannyiszor lebukott, hogy

elkerülje az ütéseket, s közben belebonyolódott a kutyákba meg a hámba. Szerencsére annyira egy kupacban és olyan közel voltak a medvéhez, hogy az nem juthatott pontosan ütéshez, máskülönben hamarosan leszakította volna a fejüket. Nasarlulik csodával határos módon megúszta néhány karcolással, s ezeket is csak később vettük észre. Sikerült maga alá húznia a lábát, oldalt ugrott és legnagyobb megdöbbenésemre – nevetni kezdett. Veszedelmes helyzet volt, jó néhány percig életveszélyben forgott. A jelenet azonban annyira zűrzavarosan alakult, ember, medve, kutyák és szán mind egyetlen kupacban pörgött, hogy akarva-akaratlan nevetnie kellett. Nevetőrohamai közben rám ordított: – Lődd le! Lődd le, Taqak! Nem tudok lőni! Nem tudok lőni! Amikor elesett, puskájának csöve egyenesen beleállt a hóba, és a puha hó teljesen eltömítette a fegyvert. Nem mert lőni, mert attól tartott, a hóval eltömött puska felrobban, és a szilánkjai megölik. Volt ugyan tartalék fegyvere, de az oda volt szíjazva a szánhoz, a nagy kavargásban nem tudott hozzáférni. Én sem jutottam lövéshez, mert a medve vadul ugrándozott, a kutyák szorosan a nyomában csaholtak, ráadásul Nasarlulik is túlságosan közel volt a kavarodáshoz. Vigyáznom kellett, nehogy valamelyik kutyámat, vagy éppenséggel vadásztársamat terítsem le. Nasarluliknak végül sikerült megkaparintania a szánról tartalék puskáját. Fürgén kibújt a szán mellől, sikerült távolabb kerülnie a zűrzavartól, s abban a pillanatban, amikor a medve utánavetette magát, megfordult és nagy hidegvérrel, pontosan szemen lőtte; az állat holtan rogyott össze. Jócskán akadt dolgunk, amíg rendbe tudtuk szedni magunkat. Néhány kutyám súlyosan megsebesült, fájdalmában keservesen vonított, a többiek próbáltak lábra állni, de minduntalan belegabalyodtak az istrángba. Az egész hám összegubancolódott, a szíjak elpattantak. Le kellett lőnünk a két bocsot is, mert a kutyák csak ezután csillapodtak le annyira, hogy végre rendet tudtunk teremteni ebben a tébolyult kavargásban. Hajszálon múlott, hogy kalandunk nem végződött tragédiával. A tévedések vígjátékába illő jelenetekben Nasarlulik, szerencsére, hallatlanul gyorsan mozgott. Rövid pihenőt tartottunk, hogy kifújjuk magunkat, puskáinkat aggyal lefelé a hóba állítottuk, majd nekifogtunk, hogy kibogozzuk kutyáinkat, és ismét rendbe szedjük a fogatot. Egyszerre Nasarlulik

megérintette a karomat, és rámutatott a másik nőstény medvére, amely alig néhány száz yardnyira ült tőlünk a két boccsal, és nyugodtan szemlélte a látványosságot. A nagy izgalomban teljesen megfeledkeztünk róla. Fogalmam sincsen, miért nem menekült el, meglehet, túlságosan érdekesnek találta a jelenetet, és a világért sem akart elmulasztani belőle semmit. Hasra vágtuk magunkat a hóban, azután könyökünket megtámasztottuk, hogy teljes biztonsággal célozhassuk meg a medvét. Két lövéssel sikerült leterítenünk. Ettől azután a kutyák végleg megvadultak. Ügyet sem vetve ránk nekilódultak, maguk után hurcolva a szánt. Nasarlulikkal ott ültünk a hóban, semmit sem tehettünk, hogy visszatartsuk őket. Szerencsénkre megálltak és huzakodni kezdtek a második medve teteme fölött, így aztán még sikerült utolérnünk őket, amikor csak a mancsukkal csapkodták és bele-belekaptak legfrissebb áldozatunkba. Eközben ennek a medvének a kölykei, amelyek jóval nagyobbak voltak az első kettőnél, vad iramban szaladgáltak ide-oda a jégen. Elhatároztuk, hogy ezeket is megszerezzük, de kiderült, hogy; ez távolról sem olyan egyszerű, mint ahogyan elképzeltük. A kis ördögök bemenekültek a jégtorlaszok közé, ott bujkáltak és ugrándoztak, miközben szánunk minduntalan megakadt. Magunknak is nevetnünk kellett saját esetlenségünkön meg azon, hogyan játszanak ki bennünket a bocsok a nehéz terepen. Remekül szórakoztunk, érdekes kis vadászat volt ez is, de ettől még nem szaporodott a zsákmányunk, noha úgy éreztük, már hosszú órák óta hajszoljuk föl és alá a két kis medvét. Nasarluliknak végül sikerült az egyiket egy szerencsés kapáslövéssel leterítenie, a másiknak meg nyoma veszett. Talán egy jégmélyedésbe bukott, mindenesetre nem láttuk többé, de még a kutyák sem tudták kiszimatolni. Aznapi zsákmányunk két nagy nőstény medve és három bocs volt, tehát igazán elégedettek lehettünk. Tíz-tizenegy napos medvevadászat után zsákmányunk, a bocsokat is beleszámítva, huszonhat medve volt; huszonhat medve öt vádászra – ez szép teljesítmény. Természetesen több húsra tettünk szert, mint amennyit föl tudtunk használni, vagy akárcsak kutyaeledelként el tudtunk volna szállítani. A felnőtt medvék többsége ötszáz kilót vagy még többet is nyomott, nekünk meg mindössze öt szánunk volt. Földaraboltuk a húst, a hátsó részeket, lábakat meg lapockákat, a bordákkal nem törődtünk. A szánokra annyit pakoltunk fel, amennyit

józan számítás szerint érdemes volt magunkkal vinni, a többit egyszerűen elvermeltük – több ezer font súlyú húst. Úgy gondoltuk, vadászatunk olyan sikerrel járt, hogy magunk is visszatérhetünk még, vagy a nagy zsákmány hírére más Perry-szigetiek is kedvet kapnak arra, hogy feljöjjenek ide, a távoli északra. Ha úgy döntenek, hogy ők is nekivágnak, elmagyarázzuk majd nekik, hol találják meg a rejtett élelemkészleteket, hadd használják fel a húst. A bőröket is haza kellett szállítanunk. Huszonhat medveirha tetemes súly, noha igen gondosan lekapartuk őket, hogy minél könnyebbek legyenek. Fagyasztással szárítottuk a bundákat, ami a bőrkikészítés egyik legegyszerűbb és legcélszerűbb módja. Hótömbökből keretszerű építményt emeltünk úgy, hogy alatta levegőtér maradjon. A jegesmedvebőröket szőrrel felfelé ráterítettük erre a hóállványra, a többit meg rábíztuk a hidegre, a napra és a szélre. A gondosan megtisztított és levakart irhák körülbelül egyhetes száradás után gyönyörű krémfehér színt öltöttek. Természetesen merevek voltak, hiszen kőkeményre fagytak, de a fagyasztásnak az az előnye, hogy a nedvességtartalom nagy részét elpárologtatja, ráadásul a nyersbőr kiváló minőségű marad. Útban hazafelé ismét pihenőt tartottunk a lokátorállomáson, és sok medvebőrt eladtunk az ott dolgozóknak; tőlük sokkal jobb árat kaptunk, mint amennyit bárhol másutt fizettek volna. Akadt itt olyan lokátoros, aki három-négy bőrt is vásárolt. Nyilván azt tervezték, hogy szolgálati idejük lejárta után leviszik a bőröket délre az Egyesült Államokba, és ott jó áron továbbadják őket. Édeskeveset törődtünk ezzel, amíg megadták az általunk kért borsos árat! Jól tudtuk, nem valamennyi bőr elsőrangú minőségű, és a kereskedelmi állomáson nyilván nem is fizettek volna értük elsőosztályú árat, de a lokátorhálózat embereinek minderről fogalmuk sem volt. Nem tudták megkülönböztetni a jó medvebőrt a rossztól, egyszerűen a méret alapján ítéltek – minél nagyobb a bőr, annál boldogabbak voltak; mintha alig tudták volna kivárni, hogy leszurkolják érte a pénzt. Ebben az időben a Hudson's Bay Company százhuszonöt dollárnál nem fizetett többet egy jegesmedve bőréért. A lokátorosok viszont boldogan fizettek háromszáz dollárt vagy ennél is többet egy közepes minőségű irháért. Ezeken a távoli, elszigetelt radarállomásokon sokat kerestek, és nem volt mire költeniök a pénzt.

Ágytakarók és szánok kipárnázására meg más hasonló célokra megtartottunk néhány medvebőrt. A grönlandi eszkimók nadrágot készítenek a jegesmedve bőréből, de a kanadai eszkimók túlságosan súlyosnak, vaskosnak tartják az ilyen nadrágot, jobban kedvelik a könnyebb és kényelmesebb karibubőr öltözéket. A hatalmas medvebőrök azonban pompás ágytakarók a hálóemelvényeken: egyet szőrrel lefelé alulra raknak, a másikat meg szőrrel felfelé ráterítik. Ráadásul egy életen át kitartanak, amíg a karibubőr egy-két év alatt elkopik. Néhány jókora medvebőrt tehát érdemes volt ágytakaróként megtartani, függetlenül attól, milyen árat kínáltak értük. Pompás hangulatban indultunk hazafelé. Közel egy hónapja indultunk el a Perry-szigetről, megtettünk vagy ezer mérföldet, és; nagy zsákmányt ejtettünk. Dicsfénytől övezve tértünk meg, és hosszan meséltünk vadászkalandjainkról. A Perry-sziget környékén nemigen jár jegesmedve, ezért a szigetlakók között alig akadt, akinek alkalma lett volna vadászni erre a nagyvadra. Az igazat megvallva, nekünk sem sikerült többé ilyen szerencsésen vadásznunk medvére. :

Utazás kutyaszánon Ha valaki „Mush!”-kiáltással próbálná biztatni kutyafogatát, a biztatás hallatán az igazi eszkimó hanyatt vetné magát a hóban, és hasát fogná nevettében. Az eszkimók szeretik a jó tréfát. A „Mush!” vezényszó jól hangzik a filmeken, de a sarkvidéken egyetlen kutya nem mozdítaná rá a füle botját sem. A kutyahajtás során használt szavak vagy hangok erősen különböznek a távoli észak egyes vidékein, sőt eszkimónként is változnak, mert mindenki maga neveli a kutyáit arra, milyen parancsszavakra hallgasson. Az indítást jelző parancs általában nem is annyira szó, mint a torok mélyéről előtörő rekedt, erőteljes kilégzés, akár egy túlságosan erős, durva torokköszörülés, már-már ugatásszerű hang. Erre a kutyafogat nekilódul, vagy legalábbis izgalomba jön.

Volt idő, amikor a sarkvidéken a kutyafogat nélküli ember olyan tehetetlen volt, mint a síkvidéki indián ló nélkül, vagy manapság a városi ember gépkocsi nélkül. Az eszkimó csak szánnal tudott lépést tartani a karibu vándorlásával; szán nélkül nem jutott fókahúshoz, de még csapdáit sem tudta végiglátogatni. Léte szinte teljes egészében attól függött, van-e jó kutyafogata. A motoros szán megjelenésével most gyökeresen megváltozik a helyzet. A munkakutya sorsa ezzel megpecsételődött. Az eszkimók boldogan térnek át a kutyafogatról a motoros „snowmobile”-ra. Motoros szánon a vadász egyetlen nap alatt végigjárhatja csapdáit, amíg ugyanez az út egy hetet is igénybe vett kutyaszánon. A motorhibák kiküszöbölésén a legtöbb vadász ma már párosával vagy csapatosan dolgozik. Az eszkimók egyre ritkábban tesznek meg olyan hosszú utat, szinte már vándorutat, amelyet a múltban kénytelenek voltak végigjárni; s ha messzi útra kell indulniuk, elég pénzük van ahhoz, hogy repülőjegyet váltsanak. Hosszabb utakon motoros járművet használnak, amely napi két-háromszáz mérföldet is megtesz, amíg-a kutyafogat maximális teljesítménye hatvan, de inkább csak harminc mérföld. S ma már az eszkimónak nem kell kétségbeesetten robotolnia, hogy elejtse a kutyák táplálásához szükséges vadat is. A motoroknak, a kutyáknak is vannak nyilvánvaló előnyei, hátrányai. Jómagam, régi „kutyás” lévén, aki sok ezer mérföldet tettem meg a sarkvidéken kutyafogaton, s bevallom, érzelmileg sem vagyok közömbös az ilyen utazás iránt, nem szívesen bíznám rá az életem egy gépre, amellyel megtörténhet, hogy éppen akkor nem indul be a mínusz ötven foknál hidegebb időben, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Egy eszkimó igen bölcsen jegyezte meg: – Ha minden kötél szakad, megpróbáltál már valaha karburátort enni? Az eszkimók évszázadokon át a kutyát használták a sarkvidéken vontatóállatként, a kutya volt társuk a vadászaton, a kutya segített fölkutatni a fókát és fölhajszolni a hatalmas fehér medvét. Mielőtt megjelent volna a fehér ember, az eszkimó vadásznak legföljebb három vagy négy kutyája lehetett. Ennyi elég volt ahhoz, hogy elvontasson egy kis szánt a szükséges vadászfölszereléssel, és egy ekkora kutyacsapat táplálása nem is okozott különösebb gondot. De amikor megjelentek az idegenek, és egyre több prémet követeltek, az eszkimók nomád

vadászokból majdhogynem helyben lakó prémvadászokká alakultak át. A csapdaállító eszkimónak már puskája is volt – ez nagyon megkönnyítette az élelemszerzést, de most már egyre nagyobb fogatokra volt szüksége csapdái, élelme és egyéb készletei, majd az elejtett állatok bőrének szállításához. Az utolsó fél évszázadban az eszkimó család tizenöt-húsz kutyát tartott, és valamennyit használta is a nagy szánok vontatására. Sarkvidéki éveim során a kutyafogat volt az egyetlen szállítási és közlekedési eszköz a hosszú téli hónapokban a távoli észak legtöbb vidékén, s az eszkimó prémvadász csak akkor remélhette, hogy kifizetődik neki a csapdaállítás, ha jó kutyafogata volt. A jó kutyafogat gyakran szó szerint is élet-halál kérdését jelentette. A sarkvidékre érkező minden újonc félelmetesnek, sőt ijesztően vadnak találja az átlagos kutyafogatot. S valóban, bölcsebben is teszi, ha nem közelít a csatos lánchoz, amelyhez a kutyákat hozzákapcsolják, ezeket a hatalmas kutyákat, melyek közül sok ötven kilónál is súlyosabb, széles mellkasú, erős vállú. Az eszkimók nem silányítják ölebbé munkakutyáikat. Rendszerint jól bánnak velük, és a körülményekhez képest gondjukat viselik, mert a józan ész is ezt követeli, márpedig az eszkimó rendkívül ésszerűen gondolkodó nép. Ismerik az állatok értékét, ellátják, de kemény kézzel fogják őket. Nemigen akad eszkimó, aki csupán kedvtelésből verne egy kutyát, de ha valamelyik fogatos kutya kilép a sorból, gazdája habozás nélkül odacsördít. Semmiféle egyénieskedést nem tűrnek, nem is tűrhetnek el. Hébe-hóba előfordul, hogy valamely oknál fogva egy-egy kutyával, vagy akár egy egész kutyafogattal rosszul bánnak. Az ilyen kutya vagy kutyacsapat idővel alattomossá válik, mert megtanulta, hogy rettegnie kell az embertől. Márpedig a megfélemlített kutya veszedelmes, akár meg is támadja azt, aki túlságosan közel merészkedik hozzá. Megesik, hogy a kutyafogatot nem táplálják megfelelően; ilyenkor a kutyák mindenre rávetik magukat, ami útjukba kerül, még a gazdájukra is. Vezérkutyám, Qaqquq, jó hatvan kilót nyomott, és bizony távol állt a tagbaszakadt hollywoodi eszkimókutya-ideáltól. Narancssárga foltos, fehér szőrű kutya volt, kiváló vezérállat, és valóságos gyilkos természetű. Ezen nem azt értem, hogy emberre támadott volna, de más kutyákkal szemben roppant erőszakosan és fenyegetően lépett fel. Imádott verekedni és a hét év alatt, amíg nálam szolgált, legalább

harminc-harmincöt kutyát ölt meg. Ugyanakkor értelmes, ragaszkodó és az emberekhez barátságos állat volt. Saját szememmel láttam, hogy kisgyerekek ráakaszkodtak Qaqquqra, huzigálták a farkát, lovagoltak és úgy mászkáltak rajta, mintha elkényeztetett házikutya lett volna. Embereket sohasem bántott, sőt odadörgölődzött hozzájuk, barátkozott velük, és nagyon szerette, ha simogatták. Mire a Perry-szigetre költöztem, már évek hosszú során hajtottam mások kutyafogatát, sok ezer mérföldet tettem meg kutyaszánon, megtanultam a fogat kezelésének ezer csínját-bínját, egyaránt értettem a sarkvidék keleti tájain kedvelt legyezővontatáshoz meg a nyugaton elterjedt tandem-módszerhez. De sohasem volt saját fogatom. Mihelyt megtelepedtem; azon kezdtem törni a fejem, hogyan állíthatnám össze saját kutyafogatomat. Abban az időben egy jó kiállású kutyakölyök nagyjából egy fehérrókaprémet ért, s az ilyen rókaprém darabjáért körülbelül húsz dollárt fizettek. Betanított felnőtt kutyáért természetesen többet kértek. Körülnéztem, kiszemeltem magamnak a kedvemre való kutyákat, és alkudozni kezdtem rájuk. Ha egy eszkimónak igazan jó kutyája volt, természetesen meg akarta tartani és szívósan alkudott; így azután jó néhány kutyám sokkal többe került egy fehér-rókaprémnél. Végül sikerült kutyafogatom létszámát kilencre föltornásznom, később tizenháromra, ez utóbbi volt errefelé a szabályos létszámú kutyafogat. Szerencsémre sikerült vásárolnom egy jó kölyköt, amelyből vezérkutyát neveltem. Qaqquq alig öthónapos kölyök volt, amikor megvásároltam, de már ekkor is ötven kilónál többet nyomott, és látszott rajta, hogy értelmes, erőszakos kutya lesz belőle. Senki sem tudhatja előre, melyik kölyök cseperedik majd jó vezérkutyává. A vásárlónak figyelnie kell, melyik kiszemelt állaton fedezi fel az általa kívánatosnak tartott tulajdonságok jeleit. Aki új kutyafogatot állít össze vagy kölyköket tor be, annak a Qaqquqhoz hasonló korú kutyákat először szabadon kell futtatnia egy tapasztalt fogat mellett – esetleg egy négy-ötnapos utazáson, így válnak gyors, kitartó kutyákká. Néhány ilyen utazás után már be lehet fogni az újoncot. Első alkalommal ideges és izgatott, sőt gyakorlatlan. Rosszkor húz, rosszkor torpan meg, de a legtöbb kutya gyorsan beilleszkedik a fogatba. A fogat tulajdonosa hamarosan fölméri, milyen munkakutya

válik a kölyökből. Amikor a kutyakölyköt először fogják be, nem kényszerítik semmire, többnyire csak szalad a fogattal, anélkül, hogy húzna; a hajtó azonban fokozatosan egyre több terhet ró az újoncra, könnyedén megérinti az ostorral vagy a hajtóbottal, ráordít, hogy megijessze és nekifeszüljön a hámnak. Az engedelmesség végül már vérévé válik, és mihelyt befogják a többi kutya mellé, automatikusan húzni kezd. Akadnak azonban természetüknél fogva lusta kutyák – akárcsak az emberek között is. Az ilyen kutya nem hosszú életű a sarkvidéken. Mihelyt a szán gazdája talál a helyébe egy jó húzóállatot, a lustát kirostálja és agyonlövi. A kutyafogat két kulcsállata a vezérkutya és az úgynevezett „főnök”: Néha, de ez a ritkábbik eset, a vezérkutyából lesz a „főnök” is. Ha a vezérkutya nem jó, az egész kutyafogat gyenge. Még a jó vontatókból álló fogat is lezüllik, ha rossz a vezérkutya. Ezért fáradoztam annyit Qaqquq képzésével. Eleinte szánkóhoz hasonló könnyű szánnal vittem ki Qaqquqot. Hámot raktam rá, istráng végére fogtam be, majd elkiáltottam a balra fordulj vezényszavát: „Haw! haw! haw!”, s mihelyt ez elhangzott, botot vagy hólabdát hajítottam szorosan Qaqquq jobb oldala mellé, hogy a közvetlenül mellette lecsapódó bot zaja vagy fenyegetése nyomán balra forduljon. A sarkvidék keleti tájain, ahol legyező alakban fogják be a szán elé a kutyákat, harminc láb hosszúságú fókabőr szíjat használtam volna; odapattintottam volna Qaqquq jobb oldala mellé, hogy balra térítsem. De a nyugaton használatos tandemfogat esetében, amelyben a kutyákat párosával fogják a szán elé, és a fogat élén egyedül halad a vezérkutya, nem sokat ér az ostor; legföljebb egy rövidebb ostorral nógatjuk a szánhoz legközelebb befogott kutyákat. A kutya betanítása mindössze abból áll: kondicionáljuk az állatot, hogy megtegye, amit kívánunk tőle. Ezt tettem én is Qaqquqkal. Megtanítjuk arra, hogy a „haw!” kiáltásra és az elhajított tárgy zajára balra forduljon. Rövid idő múltán az olyan értelmes kutya, amilyen Qaqquq volt, már a parancs elhangzására nyomban balra fordul, s fölösleges a botot elhajítanunk. Ugyanígy taníthatjuk meg arra is, hogy egyetlen vezényszóra jobbra forduljon. Ezután, ha a vezérkutya értelmes, gyorsan megtanulja a munkájához szükséges apró fogásokat. Így például parancsra balra fordul, s ha továbbra is hallja a „haw!” kiáltást, mindaddig bal felé tart, amíg teljes kört nem írt le; nagy

sugáron fordul, nem kerül szembe fogatával, ami azzal fenyegetne, hogy az istráng és a hám meglazul. Ha a vezérkutya túlságosan éles szögben fordul, a szorosan mögötte haladó pár megelőzi; ennek marakodás a vége. Az okos vezérkutya mindig úgy szalad, hogy a vontatókötél megfeszüljön. Ha a kiszemelt vezérkutya tanulékonynak bizonyul és elsajátítja, hogyan kell mindig feszülő istránggal futnia, nem sokat kell törődnünk azzal, vajon jó vontatókutya-e vagy sem. Amíg a vezérkutya futtatja a többieket és végrehajt minden parancsot, jó vezető. Nekem szerencsém volt Qaqquqkal: jó vezérnek és jó húzónak is bizonyult. Nekifeküdt a hámnak, nem sajnálta a fáradságot. Egyetlen komoly hibája volt: nem lehetett rávenni arra, hogy előzzön meg egy másik fogatot. Nagyon gyors fogatom volt, de Qaqquqkal bizony nem nyertem volna szánversenyt. Hajthatatlan maradt: nem előzött meg másokat. Szépen fölzárkózott a másik fogat mellé, és tartotta a tempót. S mivel Qaqquq gyilkos természetű volt, szeretett verekedni, őt tettem meg „főnöknek” is: tehát az ő feladata volt az is, hogy rendet tartson a fogatban. Minden fogatban erőszakon alapuló hierarchia alakul ki. A „főnök” az úr, amely minden más kutyát le tud gyűrni. Ő uralkodik a falkában. Fokozatosan kialakult a kutyafogatom, de egy kiváló fogat betanítása két-három évbe is beletelik. Volt egy jó tenyészszukám, és fogatom legtöbb kutyája ennek a szukának és Qaqquqnak az ivadéka volt. Rendszerint ez volt az egyetlen szuka a falkában, jobban szerettem a nagyobb testű, erősebb kanokat. Egyéves kora körül a kutya már jól húz, de a legjobb kutyák a kétháromévesek. Ekkor már teljesen kifejlettek, erősek és szívósak, eléggé tapasztaltak ahhoz, hogy ismerjék feladatukat, megszokták a fogatban való munkát, s nem annyira szelesek meg szukahajhászók, mint a fiatalabbak. A kanadai lovas rendőrök, akik az Észak legjobb fogatait tartották, mindig azt állították, idejük fele részében kutyáikat szolgálják ki. Ezen azt értették, hogy rengeteg időt töltöttek kutyaeledel felhajtásával. Azt hiszem, a rendőrök alábecsülték az erre fordított időt. Annak a fogattulajdonosnak, akinek tizenhárom munkakutyája van; jól kell tartania állatait, tökéletes erőnlétet kell biztosítania számukra, ha azt akarja, hogy el is végezzék a megkövetelt munkát. Azt is

megkockáztatnám, hogy a kutyafogat gazdájának ideje háromnegyedét azzal kell töltenie, hogy „üzemanyagot” szerezzen kutyáinak. Egész nyáron át halászik számukra, ősszel pedig, ha karibut lő, jól tudja, a kutyák fogják fölzabálni zsákmányának java részét. Tizenhárom kutya ellátása olyasféle feladat, mint tizenhárom emberé. Az átlagos eszkimókutya ugyanannyit eszik, mint egy ember, s természetesen etetni kell, akár dolgozik, akár nem. Négy-öt font karibuhúst, fókahúst vagy halat habzsol fel naponta, függetlenül attól, vajon súlyos szánt vontat-e, vagy a fenekén ül a táborban és csak vonít a holdra. Ha a fogattulajdonosnak jó falkája van, és mindennap együtt dolgozik kutyáival, nagyon megszeretheti őket. A kutyák pontosan olyanok, mint az emberek: mindegyiknek megvan a maga sajátossága, egyénisége. Egy idő után a fogattulajdonos megtanulja, melyik az a kutyapár, amelyik jól dolgozik együtt, ezeket azután egymás mellé fogja be. Másik két kutya meg nem állja egymást; az okos hajtó erre gyorsan rájön, és sohasem fogja be párba őket. Sokszor kell átrendezni a fogatot, amíg megtaláljuk a legjobb összetételt. Amikor kialakítottam a fogatomat, egyetlen szukámat mindig Qaqquqkal fedeztettem, s a hat-hét kölykös alomból kettő kivételével valamennyit elpusztítottam. Az így kiválasztott két kölyök sok tejhez jutott, meghízott, megerősödött. Mihelyt elérkezett az ideje, betörtem az új kölyköket, ezeket fogtam be a szánhoz legközelebb eső párba, és kiselejteztem valamelyik „lógóst”. A „lógóst” mindig agyonlőttem; a sarkvidéken egyszerűen túl költséges olyan kutyát tartani, amelyik nem dolgozik. A fogattulajdonosnak kemény kézzel kell irányítania kutyáit. Amikor a kutyák összemarakodnak és tizenhárom vagy még több kutya egyetlen gomolyagban tépi-marja egymást, a tulajdonosnak bele kell gázolnia a kavarodás kellős közepébe, és csupán bottal a kezében kell rendet teremtenie. Ha két kutya ugrik össze, a legjobb módszer bottal vagy hókéssel erősen orron vágni őket. Fájdalmas módszer, egy szempillantás alatt eleresztik egymást. Amikor új kutyát hozunk a fogatba, egyenként valamennyi kutyával párba kell fogni, hogy maga a kutya állapíthassa meg, hol a helye az erőn alapuló hatalmi hierarchiában. Először a leggyöngébb kutyával kell párba fogni, majd fokozatosan egyre erősebbekkel. Gyakran megtörténik, hogy a jövevény meg a régi kutya nem kap össze:

valamelyikük megérzi, hogy ellenfele erősebb nála, s amikor az erőszakosabb kutya támad, a másik, nem bízva saját erejében, a hátára fekszik, ami a megadás jele. Egy ízben vásároltam egy hatalmas kutyát, mert úgy számítottam, jó cserevezető lehet olyankor, amikor pihentetni akarom Qaqquqot. Jó árat, egy harminc dollár értékű, príma minőségű rókaprémet fizettem érte. Az új kutyának nagy volt az önbizalma. Merev lábbal körbejárták egymást Qaqquqkal, szőrük fölborzolódott, farkuk egyenesen meredezett, nyoma sem volt semmiféle barátkozásnak, egyik sem csóválta a farkát, egyik sem mutatta semmi jelét, hogy hajlandó lenne megadni magát. Gondoltam, hogy verekedésre kerül sor, de azt hittem, hogy a küzdelem rövid lesz. Az eszkimókutyák nyakát olyan vastag szőr borítja, hogy amikor egymásnak ugranak, sohasem jutnak jó fogáshoz; elkapják egymás mancsát vagy pofáját, s néhány pillanatnyi kínlódás után az, amelyik úgy érzi, alul marad, föladja a küzdelmet, és ezzel véget is ér a marakodás. Az új kutya egyszerre nekiugrott Qaqquqnak; Qaqquq megragadta a nyakánál fogva, és egy pillanat alatt fölszakította a torkát. A kutya néhány perc múlva kimúlt. Rettenetes dühbe gurultam, és jól elvertem Qaqquqot; de mit tehettem, ilyen volt a természete. Egy jó munkakutya élettartama a sarkvidéken öt vagy hat év. Hathétéves korában, amikor már túlságosan öreg a munkára, agyonlövik, még akkor is, ha éveken át jól szolgált és tulajdonosának nagyon a szívéhez nőtt. S mivel értelmetlen lenne elherdálni akár a bőrét, akár a húsát, miután agyonlőtték, lenyúzzák; fogattársai ugyanis nem ennének másként a húsából, nyilván megismernék a szagáról. A tetemet rendszerint megfagyasztják, ami ugyancsak csökkenti az ismerős szag erejét, utána földarabolják, és megetetik a többi kutyával. A bőrrel az anorák csuklyáját szegik be, vagy egyujjas kesztyűt készítenek belőle. Így aztán a tulajdonosnak is emléke marad kedvenc kutyájáról – kezén vagy arca körül hordja. Sokan azt hiszik, az eszkimókutyák részben farkasok. Ezt is a filmek rovására írhatjuk. Tudomásom szerint nincs bennük farkasvér. Sohasem hallottam, hogy normális körülmények között farkas eszkimókutyával párosodna. Hallottam viszont kutyatenyésztőkről, akik farkasokat kutyákkal párosítottak, tehát tudom, hogy genetikailag ez lehetséges, de a sarkvidéken hírét sem hallottam ilyesminek. Ismertem

egy eszkimót, aki két fiatal farkast fogott, és megpróbálta őket beállítani a fogatába. De mihelyt eljött a tüzelés ideje, a két farkas megvadult, agyon kellett lőnie őket. Ráadásul nem sok hasznát vette a farkasoknak a fogatban, távolról sem húztak olyan jól, mint a kutyák. Egy másik eszkimó elmondta, hogy a barátjával elfogott két kifejlett farkast, betörte őket a fogatába, de ez ugyancsak veszélyes megoldásnak bizonyult. Noha a farkasok megbarátkoztak a kutyákkal, kiszámíthatatlanok voltak, és sohasem illeszkedtek be a fogatba. A legtöbb ember úgy véli, mivel a farkasok nagyobbak (a sarkvidéken egy kifejlett példány súlya akár a száz kilót is elérheti), jobb munkakutyák válnak belőlük az igazi kutyáknál is – csakhogy a testméret nem minden. A farkasoknak ugyanis nagyon szűk a mellkasuk, és a válluk is keskeny a kutyákéhoz viszonyítva. Egyszerűen képtelenek jól húzni. A távoli északon igen elterjedt betegség a veszettség, jóformán járványszerű, az eszkimók valósággal rettegnek tőle. Láthatóan a rókák meg a farkasok között üti fel a fejét legtöbbször. A betegségtől félőrült állatok minden félelem nélkül betörnek a táborokba vagy településekre, megtámadják a kutyákat, de még az embereket is. Emlékszem olyan télre, amikor a Perry-szigeten egyedül a kereskedelmi állomás közvetlen közelében tizenhét veszett rókával végeztünk: agyonvertük vagy agyonrugdaltuk őket, de addigra már megtörtént a baj. Megfertőzték a kutyákat, és körülbelül kétszázötven főnyi teljes állományunkból nyolcvanhárom, vagyis majdnem a harmada elhullott. Ez fájdalmasan érintette az állomás üzletmenetét; azok, akik valamennyi kutyájukat elveszítették, nem állíthatták fel csapdáikat, ha csak nem társulhattak olyan szerencsésebb vadászokhoz, akiknek egészséges maradt a fogatuk. Meg kellett várniuk az új almokat, csak azután láthattak hozzá új fogatuk kialakításához. A Perry-szigetiek közül, szerencsére, senki sem kapott veszettséget. Azt hiszem, laza karibubőr öltözékük védte meg őket a harapástól. A róka vagy a kutya szája megtelt karibuszőrrel, így hozzá sem tudott férni kiszemelt áldozatához. Minél összeszokottabbá vált a kutyafogatom, annál messzebb merészkedtem egymagamban az állomástól. Eleinte csak néhány órás utakat kockáztattam meg, azután visszafordultam. Ilyen módon az ember gyorsan megjegyzi a jellegzetes tájékozódási pontokat, amelyek létfontosságúak a sarkvidéken. Ha egyedül utazunk, tanulmányoznunk

kell a tájat, meg kell ismerkednünk a jellegzetes tereptárgyakkal, méghozzá igen gyorsan, mert enélkül reménytelenül utat tévesztünk. A sarkvidék úttalan síkságain még az eszkimók is eltévednek. Persze, fölösleges megjegyezni valamely öblöcske minden kanyarulatát, minden egyes parányi szigetet vagy dombocskát. Az utasnak napi útja során csak a két-három legfontosabb tájékozódási pontot kell rögzítenie emlékezetében. Ez lehet egy nagyobb sziget, esetleg egy kibúvó vagy egy vörös színű szikla, általában bármely tereptárgy, amely eléggé nagy, tehát messziről is könnyen fölismerhető. Mihelyt az utazó megpillantja a már ismert tájékozódási pontot, tudja, csak egy bizonyos irányt kell követnie, és körülbelül négy-öt óra múlva eléri a legközelebbi tereptárgyat. Egy idő után számos ilyen tájékozódási pontot rögzít emlékezetében, és mindig tudja, hol tartózkodik. Mire nagyjából egy év alatt kialakítottam saját kutyafogatomat, sok száz mérföldes utat tettem meg a part mentén, és soha, egy percre sem éreztem magam bizonytalanul. Mennyire más volt még a helyzet, amikor első kutyaszános utamat tettem meg a Baker-tó mellett Naigóval! Eltökéltem, hogy amennyire csak egy vékonypénzű skót extengerésztől telik, szívvel-lélekkel eszkimó leszek. Így azután novemberben, a vadászati idény kezdetekor, amikor Naigo előkészületekét tett csapdái felállítására, fölhúztam vadonatúj karibu öltözékemet, és nekivágtunk az útnak. Naigo úgy tervezte, hogy az állomástól vagy hetven, mérföldnyire állítja föl csapdáit, ezért korán reggel, hat óra tájban indultunk el, hogy az első napon minél nagyobb utat tehessünk meg. Pontosan úgy öltöztem, mint Naigo – de ez volt az egyetlen hasonlóság közöttünk, ő úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét, én meg igazi zöldfülű voltam. Naigo tizennégy kutyás fogatot hajtott; az állatokat legyezőszerűen fogta be. Az ilyen fogatban minden kutyát külön istráng végére fognak be, s egy-egy istráng akár harminc láb hosszú is lehet a szántól számítva; valamennyi szíj a szán orrára szerelt szorítóbilincsben fut össze. Az istrángok különböző hosszúságúak. A Naigo által megrakott szán az ilyen munkához általában használt, szokásos alkotmány volt (komatiknak nevezik) s elég nagy ahhoz, hogy elférjen rajta a rengeteg felszerelés, csapda és két ember. A szántalpak súlyos keményfából készültek, amelyeket Naigo egyenként 48 dollárért vásárolt a boltban; a

körülbelül huszonkét láb hosszú jó keményfa négy hüvelyk vastag és egy láb magas volt. Három-négylábnyi távközben fókabőr szíjakkal keresztrudakat kötözött a szántalpakra, hogy biztosítsa közöttük a megfelelő távolságot; minden keresztrudat külön erősített fel; ez sokkal nagyobb rugalmasságot biztosított a szánnak, mintha a keresztrudakat csavarokkal meg szögekkel merevítette volna. Az egyenetlen jégen történő utazáshoz létfontosságú a maximális rugalmasság. A szán orra meredeken kunkorodott fölfelé. Ekkor ihar vastag hóréteg borította a talajt, és az idő is hidegre fordult. A kutyák befogásáról vagy a szán megrakásáról halvány fogalmam sem volt, ezért Naigónak kellett elvégeznie minden munkát. Nagyon izgultam, zsongott a fejem, és éberen figyeltem Naigo minden mozdulatát. Hálózsákokat is vittünk magunkkal, meg két nagy ételesládát. Az egyikbe üstöket, lábasokat és gyorsfőzőket raktunk. Természetesen puskánk is volt. azonkívül felraktuk a szánra a csapdákat, rengeteg karibuhúst, a kutyák számára pedig tetemes mennyiségű halat. Nem feledkeztünk meg a szántalpak kenésére szolgáló iszapról; tekercsbe göngyölt zabot is vittünk zabpehely készítéséhez (egyébként szükség esetén ez helyettesíthette az iszapot a szántalpakon), továbbá négy-öt doboz tengerész-kétszersültet, teát, cukrot és kevés disznózsírt. Sátrat nem vittünk, mert Naigo jégkunyhót akart építeni. A rakományt két és fél láb magasan tornyoztuk a keresztrudak fölé. Naigónak azt is meg kellett mutatnia nekem, hogyan kuporodjam föl a szánra. Az utas nem úgy ül fel, mint valami nyeregbe, hanem oldalsó ülésben helyezkedik el. Végre Naigo szólt, hogy üljek fel és jól kapaszkodjam meg, mert amint fölszedi a szánhorgonyt, a tizennégy kutya szédületes iramban nekirugaszkodik. Nagyon izgatottak voltak a kutyák, mert ezen a télen ez volt az első útjuk; egész nyáron láncon tartották őket, és már alig várták, hogy szabadjára engedve rohanhassanak. A szán horgonya kétágú, súlyos acélkampó, olyan, mint valami csáklya, egyik végén füleccsel, amelybe a szánhoz erősített kötelet fűzik. Az ikerhorgok belevágódnak a hóba, hogy visszatartsák a kutyákat, amíg a hajtó fel nem készül az indulásra. Naigo odaszólt nekem, álljak a horgonyra, mert miközben rárakta a hámot az izgatott kutyákra, azok előre-hátra ugráltak hámjukban. Időnként kénytelen, volt odacsördíteni fókabőr ostorával, hogy csillapodjanak. Naigo harminc

láb távolságról akár egy legyet is le tudott csapni az ostorával a vezérkutyája bal füléről, anélkül, hogy hozzáért volna a kutyához. Végre elkészültünk. Naigo kiadta az utasítást, én földobtam a horgonyt a szánra, és magam is fölugrottam. A kutyák vad vágtába kezdtek. Négy-öt mérföldet száguldottak a Baker-tó jegén, miközben bennünket föl-földobott a szán. Kétségbeesetten kapaszkodtunk a rakományba. Egy idő múltán csillapodott a kutyák izgalma, ügetésbe fogtak; ezt a gyors, egyenletes ütemet órákon, sőt napokon át tudták tartani. Sima jégen vagy. havon a kutyafogat negyven mérföldet is könnyedén megtesz. Ekkor már-teljesen átfagytunk a hideg őszi levegőn. Időnként leugrottunk a szánról, futottunk mellette, hogy fölmelegedjünk. A tapasztalt ember tudja, hogyan kell erős széllel szemben is úgy futni, hogy ne fagyjon meg az arca. Fejünket félre kell fordítanunk, hol az egyik, hol a másik oldalra, s mindig a szélnek kitett fél arcra kell ráhúznunk az anorák kámzsáját. Egy idő után úgy éreztem, hogy első, romantikusan elképzelt kutyaszánutazásom valójában meglehetősen unalmas és egyhangú. Naigóval sem beszélgethettem, mert még nem ismertem elegendő eszkimó szót ahhoz, hogy hosszabb társalgásba kezdjek. Naigo sok időt töltött azzal, hogy a szánnal megkerülje az élesen csipkézett jégtorlaszokat és jégtömböket, s ha egyik-másik kutya elpotyogtatott valamit, ügyesen úgy kormányozta a szánt, hogy az ürülék ne tapadjon a szántalphoz, ne fékezze haladásunkat. Már három-négy órája úton voltunk, metszően hideg szél fújt. A talajon fátyolszerűen söpört végig a hó, mintha csak füstölne a föld. A szél jó néhány lábra földobja a hordalékhavat. Hideg volt, de az ilyen talaj menti hófúvásban, amely nagyon gyakori a sarkvidéken, a szán villámgyorsan siklik. Ez a legkedvezőbb idő a szánutazásra, mert a fagyott havat a szél apró sörétszerű labdacsokká gyúrja, és ezeken a szán úgy száguld, mintha golyóscsapágyakon robogna. Naigo megálljt parancsolt a kutyáknak, mi pedig megteáztunk. A szél tovább erősödött, ezért a szánt szélirányban keresztbe állítottuk, sőt le is horgonyoztunk. A kutyák helyben ledőltek, összegömbölyödve védekeztek a szél ellen, orrukat mellső lábaik közé dugták. Átkozottul nehezen sikerült csak begyújtanunk hordozható petróleum tűzhelyünket, mert a szél újra meg újra eloltotta a lángot..

Végül is Naigo kivágott néhány hótömböt, és szélfogót épített belőlük: e mögé kuporodtunk le. Annyira átfáztam, hogy jóformán a kezemet sem tudtam kihúzni a kesztyűből, hogy megfoghassam a teásbögrét. Amikor végre sikerült leráncigálnom a kesztyűt, a jeges szélben még jobban elgémberedtek az ujjaim. Csak ültem a hó tömbön, és Naigónak kellett egyedül elvégeznie minden munkát. Ő gyújtotta be a gyorsforralót, készítette el a teát, és adott néhány szelet kétszersültet, hadd rágjak valamit. Felesleges tehernek éreztem magam, szerettem volna segíteni, de tudtam, minél jobban igyekszem, annál inkább az útjában leszek. Ezért csak üldögéltem, fagyoskodtam és nyomorúságosan éreztem magam. „Hát, ha ilyen a sarkvidéki kaland – gondoltam –, ebből nem kérek!” Fogalmam sem volt, merre tartunk. Az ég teljesen beborult, a nap állása után sem igazodhattunk. Naigo ismerte a tájékozódási pontokat, de én egyet sem vettem észre, csak ámuldoztam, hogyan képes olyan magabiztosan kormányozni. A tea valamennyire fölmelegített. Továbbindultunk, kis idő múltán elkanyarodtunk a tó partvonalától, s egy szurdok mentén a szárazföld belseje felé tartottunk. Egy ideig nagyon nehezen haladtunk, mert puha, mély hóba kerültünk, amelyben a kutyák csak alig vergődtek előre. Segítenünk kellett tolni-vonni a szánt, hogy kikerüljünk a szurdok aljáról és fölkapaszkodjunk egy dombra. A távoli északon senki sem használ hótalpat, mert a szél döngölte havon édeskevés hasznát látná. A déli bozótvidék puha havában már hasznos a hótalp, de magán a sarkvidéken fölösleges holmi, csak akadályozza az előrejutást. Most mégis hasznát vehettük volna, hogy hótalpon könnyebben kikecmeregjünk a bevágásból. Egészen csípőig süllyedtünk a puha hóba. Hasogattak a combjaim, azt hittem, kezem-lábam örökre megdermedt, afelől meg egészen bizonyos voltam, hogy az orrom lefagyott. Ekkorra már kb. húsz mérföldet tehettünk meg. Ha egyedül van, Naigo bizonyára folytatja útját, így azonban megesett rajtam a szíve, és megállt, hogy jégkunyhót építsen. Gyalogosan keresett megfelelő hófajtát, és mihelyt ráakadt, odakiáltott nekem, jöjjek utána a kutyákkal. Fölhúztam a hóhorgonyt. A kutyák hirtelen megugrottak, elvesztettem az egyensúlyomat, és a hóba zuhantam. Naigo jó száz yardra volt. A kutyák rohantak a szánnál, rajta minden készletünkkel, én meg hason feküdtem a hóban! Talpra

ugrottam, a szán után vetettem magam, és végül sikerült utolérném a kutyákat. Hozzáfogtunk a jégkunyhó építéséhez, jobban mondva Naigo épített, én pedig igyekeztem hasznosítani magam. Gyorsan elkészült, de még messze voltam attól, hogy élvezhessem a kunyhó melegét. Naigo nekilátott, kezdte lerakni a szánt, leráncigált róla minden felszerelést, majd kidobta a kutyák pányvázó láncát. Ezt a százhúsz láb hosszú láncot dobozban vitte magával. Fölfordította a szánt, a felfelé kunkorodó orrot, mint egy horgonyt, rögzítés céljából belenyomta a hóba, a hosszú láncot pedig a szánorron levő bilincsbe kapcsolta. Ekkor megindult a lánccal, és egészen addig lépkedett vele, amíg teljes hosszában ki nem feszítette. A hosszú pányvázó lánchoz három-négy láb hosszúságú kisebb láncok kapcsolódtak, végükön kis csappantyúkkal, ezeket kapcsolják a kutyák hámjába. Amikor Naigo kifeszítette a hosszú láncot, belevágott a hóba, és a lánchoz derékszögben kis árkot metszett. A lánc végén kis facölöp volt, karikával. Tudtam, hogy a fagyott talajba nem lehet beverni a cölöpöt (amely a kutyák kikötésére szolgált), ezért feszülten figyeltem, mihez fog most Naigo. Először laposan lefektette a cölöpöt a hóba vágott horgonyba, azután a cölöphöz derékszögben, végig a kipányvázó lánc mentén újabb árkot vágott. Amikor ezzel is elkészült, puha hóval beburkolta a láncot is, a horgonycölöpöt is, keményre döngölte a havat, és meg is taposta az egészet. Pillanatokon belül kőkeményre fagyott az egész rögzítő berendezés; ezt bizony semmiféle kutyacsapat sem tudta volna elmozdítani. Csak ezután kezdte kifogni a kutyákat. Nem ismertem az állatokat, azt sem tudtam, hogyan kell bánni velük, márpedig, amikor az ilyen megtermett kutyák izgatottan ugrálnak, mert tudják, hogy közeledik az etetés ideje, bizony elég dolga akad velük az embernek. Vagy félórába is beletellett, amíg sikerült valamennyi kutyát kikötnünk. Visszamentünk a jégkunyhóhoz, és becipeltük az összes karibubőrt. Sorra nyújtottam be őket a keskeny, alacsony bejárati nyíláson. Naigo pedig fogott egy hóverőt, amely egy körülbelül másfél láb hosszú simított fadarab, s ezzel verte ki a havat a bőrökből. Az első bőrt szőrrel lefelé terítette a havas talajra, a következőt szőrrel felfelé helyezte rá, így következtek sorra a bőrök; az utolsót szőrrel felfelé térítette. A havat nagyon gondosan és alaposan kell leverni a takarókról, mert

megolvad a bőrön, mihelyt a jégkunyhó fölmelegszik. A nyolc vagy kilenc ilyen ágyazásra használt karibubőr a jégkunyhó alapterületének körülbelül kétharmadát borította be. Apránként behordtuk az egész felszerelést, és mindenről gondosan levertük a laza havat. Gyertyákat gyújtottunk, és hamarosan olyan volt az egész, mint egy mese. Odabent világos, meleg fény, kint meg süvít a hideg szél. Félórába telt, amíg minden kutya számára földaraboltunk háromnégy font fagyasztott pisztrángot meg fehér húsú halat. Az volt még csak a nagy lakoma! Megragadták haladagjukat, mancsuk közé fogták és tépni kezdték, szinte lefaragták a kőkemény falatokat. Most döbbentem csak rá, milyen iszonyú erős lehet az állkapcsuk. Amikor minden dolgunkat elvégeztük, ismét behúzódtunk a jégkunyhóba, és Naigo az utolsó jégtömbbel elzárta a kivezető nyílást. Akárcsak az ágyazáshoz használt bőrökből, külső anorákjainkról, nadrágjainkról gondosan levertük a havat, mielőtt Naigo begyújtotta volna a gyorsforralót. A kunyhó meglepően hamar átmelegedett. Naigo földarabolt néhány hótömböt teavíznek, és perceken belül otthonos melegben nyújtózhattunk el. Kezdtem magam ismét emberi lénynek érezni. Lehúztam egyujjas kesztyűmet, Naigo megmutatta, hogyan kell kifordítani és a szárítóállványra akasztani. A szárító keresztben egymásra rakott fűzfavesszőkből összetákolt állvány, amelyre zsineghálót feszítenek. Amint kifordította a kesztyűket, hókésével levakarta a jégkérget (a csuklónál az izzadság gyorsan megfagy), majd amikor a kesztyűket felaggatta a szárítóra, az állványzat végeit bedugta a hófalba, közvetlenül a gyorsfőző felett. Lehúztuk csizmáinkat, és ugyanígy jártunk el velük: levakartuk a jég- és hókérget a bélésükről, és feltűztük őket a szárítóra. Csak alsóruhaként viselt nadrágunkat, anorákunkat és papucsunkat tartottuk magunkon. Kiderült, hogy vacsora előtt akad még tennivaló: egész halom hámot kellett még összetoldoznunk. Idegtépő munka volt, majdnem minden este el kellett végezni, mert a kutyák szinte mindennap szétrágták és szétszaggatták a hámot. De végre olyasmit csináltam, amihez értettem: tengerészmadzaggal és vitorlavarró tűvel dolgoztam. Ott ültünk hát a jégkunyhóban. Kellemesen fölmelegedtünk, de olyan fáradtak és éhesek voltunk, hogy legszívesebben ültő helyünkben elaludtunk volna. Naigo nem is főzött semmit, csak levágott nekem egy tenyérnyi karibuhúst – nyers, fagyott húsdarabot. Adott még néhány

kőkemény kétszersültet is, ez volt kétfogásos vacsoránk. Előbb a kétszersültet rágcsáltam, utána a nyershússal vívtam nagy csatát. Úgy éreztem, mintha magam is kutya lennék. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy a hús igenis ízletes, de lelkem mélyén viszolyogtam a nyers hústól. Éhesen aludtam el aznap éjjel. Amikor másnap reggel fölébredtünk hálózsákjainkban, mínusz harmincöt fok körül lehetett a hőmérséklet. Egész éjjel nem fűtöttük a jégkunyhót. Naigo anélkül, hogy fölkelt volna a jeges hidegben, kinyúlt a hálózsákból, és begyújtotta a gyorsfőzőt, sőt a teavizet is sikerült így, „ágyból” föltennie. A jégkunyhó gyorsan átmelegedett, s ekkor kikecmeregtünk hálózsákjainkból. Reggelire ismét tengerészkétszersültet ettünk, és rengeteg teát ittunk hozzá. Amikor kimentünk a kunyhóból, Naigo megmutatta, hogyan kell levakarni a szántalpakra fagyott jég- és iszapréteget, hogyan kell lesimítani a talpakat, majd jéggel újra bevonni őket, hogy a szán könnyen csússzon a havon meg a jégen. Aki északon kutyaszánnal közlekedik, annak nagy gondot kell fordítania az iszapra, ősszel minden eszkimó különleges állagú iszapkészletet halmoz fel; vagy tíz különböző fajta iszapot ismernek, mindegyiket más-más célra használják a szánon. Az iszapolás létfontosságú, mert a szánok fatalpait acélszalaggal pántolják, nehogy gyorsan elkopjanak. A kegyetlen hidegben az acél annyira odafagy a hóhoz meg a jéghez, hogy a kutyák el sem bírják mozdítani a szánt. Elég egy pillanatnyi megtorpanás, s a puszta acél máris odafagy. Az acélvasalás különösen tavasszal, hóolvadás idején fontos. Mihelyt hidegre fordul az idő, az eszkimók fölfordítják a szánt, az iszaphoz vizet adagolnak és teniszlabda nagyságú iszaplabdacsokat gyúrnak. Ezeket a labdacsokat odacsapják az acéltalphoz, majd alaposan rádöngölik. Majd újabb és újabb iszaplabdacsokat raknak fel, amíg az egész szántalpat bevonja az iszapréteg. Ezután föl-le simítják az iszapot, amíg négy-öt hüvelyk vastagságú bevonatot kapnak, sőt a szántalp élét is megtapasztják, hogy erősebben fogjon. Az iszap- és vízkeverék átdolgozása bizony elég dermesztő munka a fagypont alatti hőmérsékleten. A szántalp iszapborítását hagyják megfagyni, amíg szinte beton keménységű nem lesz. Ezután egy közönséges hántoló gyaluval tökéletesen simára gyalulják a fagyott iszapot, mintha csak fa lenne. Amikor már tökéletesen sima, egy medvebőrből készített

csutakot vízbe mártanak, és ezzel erősen végigkefélik az iszaptalpat. Ha ezt állandó, egyenletes mozdulatokkal végzik, a kicsurgó víz nyomban ráfagy az iszapra, és jégréteg keletkezik. Mindaddig folytatják ezt a műveletet, amíg a jég fél hüvelyknyire nem vastagodik. Ekkor útra készen áll a szán, melynek ennél gyorsabb „futóműve” nem is lehetne. Az egyetlen probléma az, hogyan lehet épségben megtartani a mesterséges iszap- és jégtalpat. Ha a szánt puszta talajon használják, nagyon gyorsan elkopik, de lekopik akkor is, ha szaggatott, darabos jégen át vezet az út. Természetesen a mesterséges rétegből kitöredezett darabokat mindig pótolni kell. Megesik, hogy a szántalpakat akár naponta kétszer-háromszor, sőt rossz útviszonyok esetén ennél többször is újra kell jegelni. Enyhe időben bőr- vagy irhaleffentyűket aggatnak a szán oldalára, hogy a szántalpak árnyékban legyenek, és az iszap ne puhuljon fel. Tavasszal laza hóval tapasztják a szán oldalát: fölhalmozzák a talpak mentén, a borítóréteget így nem éri közvetlenül a napsugár, tehát nem is olvad meg. A kutyafogat hajtója természetesen mindig magával visz egy doboz iszapot, hogy kifoltozhassa a szántalpat, mihelyt a borítórétegből kitöredezik egy darab. Az iszapot sok minden pótolhatja, furcsa módon talán a zabpehely a legalkalmasabb. De a zabpehely sem csodaszer. Egyik utam során nagyon sok iszapot használtam el; újra iszapolnom kellett volna, de elfogyott a „nyersanyagom”. Én is az eszkimók módszerét alkalmaztam tehát: főztem egy kevés zabpelyhet, s amikor jó sűrű lett, odacsapkodtam, iszap helyett, a szántalpra. Minden rendben lett volna, ha aznap éjjel nem szabadul el az egyik kutyám; másnap reggel fölfedeztem, hogy leette a zabkását a szántalpról. A második napunk semmivel sem volt jobb, mint az első: egész idő alatt kegyetlen talaj menti szél ellen kellett haladnunk, amely délutánra már valóságos hóviharrá erősödött. Egyszerűen nem láttuk többé, merre megyünk. Már vagy két órája nem láttam a vezérkutyánkat, s még Naigo sem tudott fölfedezni egyetlen tájékozódási pontot sem. Szinte kísérteties biztonsággal haladt előre egy befagyott csermely partján. Úgy látszott – valami módon érzi az irányt, de végül ő is megsokallotta a dolgot. Ebben a hófúvásban kissé tovább tartott a táborverés az előző napinál, de azért meghitt melegre építettük kunyhónkat, ami igen bölcs lépésnek bizonyult. Négy álló napig ki sem mozdulhattunk belőle.

Életemben nem unatkoztam ennyire. Csak hevertünk a hálózsákban, naponta mindössze egyszer-kétszer másztunk ki fészkünkből, hogy megnézzük a kutyákat. Amint kiléptünk a jégkunyhóból, a szél kíméletlenül nekünk rontott. Nem láttuk sem a szánt, sem a kutyákat, pedig kilenc-tíz lépésnél nem lehettek távolabb a kunyhótól. Naigo kiment, fölkapaszkodott a hóbuckákra, ott bóklászott. Időnként lehajolt, és belenyúlt valamibe, amit én csak hóbuckának néztem, megrángatta a láncot, mire megjelent az első kutya, keservesen, panaszosan vonítva, amiért kizavarták hó alatti meleg vackából. Naigo hagy nehezen végigjárta az egész láncot, mindegyik kutyát kirángatta, arra volt kíváncsi, nem fulladtak-e meg a sűrű hófúvás miatt rájuk rakódott hóban. Amikor a hó teljesen belepi a kutyákat, megesik néha, hogy az állat testhője következtében jéghártya borítja be a kutya által kiásott üreg belsejét, s ilyenkor az állat akár meg is fulladhat. Naponta egyszer, amikor magunk is ettünk, megetettük a kutyákat, egyébként hálózsákunkban lapultunk. Naigótól megtanultam, hogy itt északon a legfontosabb tulajdonság a türelem, és hogy a dolgokat olyannak kell elfogadni, amilyenek. Ha a sarkvidéken hófúvásba kerül az ember, az a legokosabb, ha beveszi magát egy jégkunyhóba vagy bármely védett helyre, és kivárja a vihar végét. – Egyszer minden véget ér – okított bölcsen Naigo. Amikor csillapodni kezdett a hóvihar, továbbindultunk arra a vidékre, ahol Naigo föl akarta állítani csapdáit. Fehér rókára vadászott, és vagy kétszáz csapdát hozott magával. Alig valamivel voltak nagyobbak azoknál, mint amelyekkel pézsmapatkányt fogott, körülbelül háromhüvelykes csappantyújuk volt; ezt a szerkezetet fél kézzel is ki lehet nyitni, ha az ember lenyomja a rugót. Az volt az érzésem, mintha Naigo a nagy semmi kellős közepébe rakná le csapdáit, valahol a végtelen, határtalan síkságon. Egyetlen rókanyomot sem láttam, Naigo mégis céltudatosan és pontosan állította föl csapdáit. Szinte ügyet sem vetett kérdezősködésemre. A csapdaállításhoz is hókését használta: körülbelül egy láb mélyen belevágott a tömör hóba, kerék kis bemetszést végzett, hogy takaros kis hóhengert emelhessen ki. Ezután a hóba vágott lyuk mélyén elhelyezte a csalétket, néhány csöpp olcsó parfümöt csepegtetett rá – erre a célra néha rothadt halat vagy

avas fókaolajat is használt –, végül leengedte a szagos csalétekre a csapdát, amelyet lánccal egy keresztfához erősített. Ugyanúgy járt el, mint amikor a kutyákat pányvázta ki a lánccal: két derékszögű bevágást ejtett a hóban, az egyikbe behelyezte a keresztfát, a másikba befektette a láncot, a szerkezetet pedig jól, megtaposta puha hóval. Minél jobban rángatta a szerkezetet a csapdába esett róka, annál inkább beszorult a kereszt-rúd a hó alatt. A biztonság kedvéért Naigo még rá is vizelt a szerkezetre, mihelyt bedöngölte a keresztrudat meg a láncot. Ettől azután kőkeményre fagyott minden. Most végre megértettem, miért kellett olyan mérhetetlenül sok bögre teát lehajtanunk. Amikor a csapdát fölállította és lehorgonyozta, Naigo fogta a korábban kiemelt hóhengert és késével olyan méretűre faragta, hogy az, vékonyan elfedve a csapdát, pontosan ráillett a lyuk nyitott szájára. Sok csapdát helyezetünk el a környéken; akadtak, amelyeket csak néhány száz yardra, másokat egy mérföldre is egymástól. Egyeseket mélyen a hó alá, másokat meg a sziklák közé rejtettük, ahol a szél tisztára söpörte a fagyott tundrát. Naigo minden csapdánál második hóhengert is vágott, s ezt jelzőként fölállította a csapda mellé. Megfigyeltem, ezt mindig úgy faragta ki, hogy feltűnően a csapda felé dőljön, pontosan három lépés távolságról. Így, amint megpillantotta a kis oszlopot, máris tudta, hol rejtőzik a csapda. Végre-valahára végeztünk mind a kétszáz csapdával, és hazaindultunk az állomásra. Naigo ismert arrafelé egy kis települést, ott éjszakáztunk. Számomra nagyon érdekes kaland volt, beleértve egy „topless” eszkimó lányt is. Útban hazafelé karibura bukkantunk, Naigo lőtt is kettőt. Első ízben láttam szabadon kószáló karibut, és lebilincselt a látvány. Éppen átkeltünk egy alacsony dombon, amikor váratlanul kis karibucsordát pillantottunk meg, s noha az állatok nyomban menekülni kezdtek Naigo, a tapasztalt régi vadász, hihetetlenül gyorsan kapta fel fegyverét és terítette le azt a kettőt. Az út hazafelé ugyanolyan vacogó kínszenvedésnek bizonyult, mint odafelé. Nyomorúságos volt első találkozásom az igazi sarkvidékkel, s eltűnődtem, vajon lesz-e valaha is vérbeli északi ember belőlem. De ezen az úton megtanultam azokat a fogásokat, amelyeket el kell sajátítania annak, aki eszkimóként akar élni: hogyan kell bánni a hókéssel, hogyan kell ideiglenes szállást építeni, hogyan kell bánni a

kutyákkal, tájékozódási pontokat keresni és sok száz mérföldet utazni egyedül, kutyafogattal. A sarkvidéki életmódot úgy tanultam meg, mint valami szakmát. Valaha tengerész voltam. Mikor elkezdtem, senki sem várta, hogy egyik napról a másikra tengerész váljék belőlem. Először inaskodnom kellett, hogy megismerjem a köteleket, a vitorlákat és a gépeket, mindent sorjában, lépésről lépésre. A szakma fokozatos elsajátítása azt jelentette, hogy nem egyszerre szakadt rám az a mérhetetlen ismeretanyag, amely a tapasztalt tengerésznek már a kisujjában van. Aki eléggé elszánt és türelmes, megtanulhatja, hogyan lehet megélni a sarkvidéken. Persze, itt is lépésről lépésre kell haladnia: olvasnia a hóból, követnie a nyomot, csapdát állítania a rókának. De sehol sem talál az eszkimóknál készségesebb és türelmesebb tanítókat… Két évvel később, amikor a Perry-szigeten végre összeállítottam saját kutyafogatomat, már jóval többet tudtam, mint amikor Naigo mellett inaskodtam. De még mindig rengeteg dolgot kellett elsajátítanom. Próbára tettem magam, egyre nagyobb utakra vállalkoztam. Néha a part mentén keletnek tartottam, s eljutottam majdnem Gjoa Havenig. Máskor meg nyugatnak indultam, a szárazföld belseje felé, föl a Perryfolyó mentén a McAlpine-tóig, amely körülbelül hetven mérföldnyire esik a parttól. Érdekelt ez a tó, mert az eszkimók azt állították, ott tanyázik Iqaluaqpak, a víziszörny, a kanadai sarkvidék „lochnessi szörnye”. Egyetlen eszkimó sem mert volna kenuban vagy kajakban evezgetni a tavon, mert szerintük Iqaluaqpak már sok nemkívánatos látogatót nyelt fel kajakostul, szőröstül-bőröstül. Ezekre a felderítő utakra némi karibuhúst, a kutyák számára halat, azonkívül tengerész-kétszersültet, teát, cukrot, ilyesmit vittem magammal, ha pedig hosszabb bolyongásra készültem, esetleg még egy ötven font súlyú liszteszsákot, némi sütőport, sót és disznózsírt is fölraktam a szánra, hogy kovásztalan zabkenyeret készíthessek. Gyakran vittem magammal egy szerfölött hasznos ételkeveréket, a házilag készített gyorspörköltet. Indulás előtt fölsorakoztattam vagy harminc konzervdobozt, feneküket vékonyan bezsíroztam, összecsaptam egy fasírtot vagy pörköltet abból, ami éppen kéznél volt: marhavagdaltból, babból, makaróniból, és abból, amit még találtam. Ezzel megtöltöttem a dobozokat, és hagytam, hogy a kotyvalék

keményre fagyjon. A gyorsfagyasztott, előre főzött tekercseket – hatalmas palacsintákra emlékeztettek – beleöntöttem egy üres liszteszsákba, azután nekiestem egy kalapáccsal, és addig püföltem, amíg durva szemcsés porrá nem vertem az egészét. Útközben, amikor eljött az esti étkezés ideje, nem kellett egyebet tennem, mint egy adag port beléöntenem egy lábas forró vízbe. Perceken belül készen volt a gyorspörkölt. Néha hal helyett gombóc alakú előregyártott kutyaeledelt vittem magammal, mert ez könnyű rakomány volt Egy huszonöt font súlyú zsák ebből a szárított kutyaeledel-bőr több napra is elegendőnek bizonyult, s mivel egy-egy kutya naponta négy-öt font halat is megeszik, egy útra több száz font halat kellett volna magammal vinnem, ha nem pótolom szárított gyári készítményekkel. Megesett, az is, hogy az év vége felé kifogytunk a karibuhúsból meg a halból, és szárított kutyaeledellel kellett megelégednünk; errefelé eléggé elterjedt a gyári készítésű kutyaeledel. Utazásaimra egy kétégős meg egy egyégős gyorsfőzőt is vittem magammal. Ezek a megbízható kis főzők léptek a hordozható petróleumfőzők helyébe, amelyek masszívak és célszerűek voltak ugyan, de hidegben nagyon nehezen lehetett begyújtani őket. Mihelyt tábort vertem, mindenekelőtt begyújtottam a kétégős tűzhelyet, és egy hóval megtömött tízgallonos csöbröt tettem fél rá. Fölolvasztottam a havat, azután mindig utánatöltöttem, amíg a csöbör kétharmadáig megtelt forró vízzel. Ekkor beleraktam a kutyaeledelt és fölmelegítettem. Miközben főtt a kutyák tápláléka, nekifogtam a jégkunyhó építésének. a munka a hó minőségétől függően fél órát, de akár három órát is tarthatott. Mire elkészültem az építéssel, rendszerint a kutyaeledel is megfőtt. az ételnek éppen langyosnak kell lennie, ez lényeges követelmény. Ha túlságosan forró, az nem felel meg a kutyáknak, ha pedig hideg marad, nyomban megdermed, amikor kiöntik a hóra. Az eszkimókról szóló filmekben mindig az Alaszkában meg a Mackenzie-deltában használatos nyugat-sarkvidéki kis kosárszánt mutatják. A szánon utazó férfi, a szán végére szerelt két fogantyúba kapaszkodik, és az egész utat állva teszi meg. A kanadai sarkvidéken azonban nem lehet hasznát venni az ilyen szánnak, mert túlságosan kicsi olyan rakományhoz, mint amilyent itt szállítanak; a szerencsétlen

hajtó pedig jégoszloppá fagyna, ha az egész utat a kézifogantyúkba kapaszkodva, állva kellene megtennie. Az eszkimó komatik (az eredeti qamutik szó elferdítése) rendszerint húsz-huszonkét láb hosszú és egy láb magas volt. A keresztrudakra ponyvát vagy vitorlavászon szántakarót terítettek, vagy ha ilyen nem volt kéznél, valamilyen nehéz bőrrel, karibu- vagy medvebőrrel helyettesítették. Erre kerültek a jégkunyhó ágytakarói, mintegy a rakomány alátéteként, hogy csillapítsák a hatalmas zökkenőket, amikor a szán hepehupás jégen vagy a keményre fagyott repedezett, sarkvidéki havon siklott előre. (A sarkvidéki hó egészen más, mint a puha déli hó; a sarkvidéken szakadatlanul jeges szél fúj, s ez szinte betonkeménységűre tömöríti a havat.) Az irhák után a szán orrába kerültek az ételesdobozok, a dobozokat követték a hálózsákok, a puskák és a többi felszerelési tárgy. Az egészet leborították a szántakaróval, és különleges csomózási módszerrel leszíjazták: újra meg újra oda-vissza átkötözték, és kétoldalt áthúzott szíjakkal rögzítették a terhet. A szánra négy-öt láb magas rakományt erősítettek fel, a hajtó és az utasok pedig, lábukat kétoldalt lelógatva, ezen ültek. Jobbára azonban a szán mellett futottak, hogy kicsit fölmelegedjenek. A kutyák könnyűszerrel elhúzták a súlyos rakományt, meg sem érezték, ha egy-két ember felült a szánra. Aki tizenháromkutyás fogatot hajtott, annak egészen erős „motorja” volt. Ha a hajtó is fölült, rendszerint a szán elején helyezkedett el, ahonnan könnyen leugorhatott, hogy gyalog kormányozva megkerülhesse a nagyobb halmokat, jégtömböket vagy az elkerülhetetlen kutyaürüléket. A kutyákat egyetlen pillanatra sem volt szabad szem elől téveszteni, kiváltképpen, ha a szán útja a karibuk vonulását keresztezte. Az állatok a pihenők idején ügyesen kibújtak nyakörvükből, elszabadultak a láncról. Ilyenkor egy ideig a tábor körül kószáltak, ételhulladék után kutattak, de gyakran nekivágtak a messzeségnek, és a karibukat hajszolták. Szinte minden elszabadult kutya éhen veszett. Egy ízben Qaqquqot is így veszítettem el; majdnem tíz napra eltűnt. Egyik barátom kutyafogatához csatlakozott. Az eszkimó felismerte vezérkutyámat, és visszahozta nekem, de Qaqquq addigra már vagy húsz kilót fogyott. A kutyákról gazdájuk gondoskodik, nem tudnak a farkashoz hasonlóan saját szakállukra vadászni. Nem elég gyorsak

ahhoz, hogy utolérjék a karibut, és nem ismerik azokat a fogásokat, amelyekkel a farkasok elejtik a zsákmányukat. A hajtó számára távolról sem unalmas a kutyaszánon való utazás. Szüntelenül beszél a kutyáihoz, éberen figyel, nehogy a kutyák lába beakadjon a hámba, gyakran ellenőrzi, lábujjaik közé nem szorult-e jég, állandóan figyeli, nem került-e a szán repedezett jégre, ugyanakkor nyitva kell tartania a szemét, nem bukkan-e fel egy karibu vagy fóka. Ha kint jár a tenger jegén, ügyelnie kéli, hogy a szigetek mellett hátszéllel haladjon el, s a kutyák megérezzék a szigeten tartózkodó karibu szagát; emellett emlékezetébe kell vésnie a tájékozódási pontokat is. Rengeteg dolga akad tehát. Nagy ritkán, ha minden tökéletesen egybevág, a kutyák simán, egyenletes ütemben húznak, karibu sincs a környéken, amely elvonhatná figyelmüket, a jég vagy a hó sima, és az út nyílegyenesen vezet, a hajtó hanyatt fekhet a szánon, és elábrándozhat az enyhe napsütésben. Az eszkimó ilyenkor szerzi a legszebb dobtáncdalokat és költeményeket.

Tuktu! Tuktu! Egy nyári hajnalon, amikor már néhány napja a Perry-folyó halásztelepülésén táboroztunk, egy fiatal eszkimó, Aivuuq, aki vagy egy mérföldnyire, folyásirányban lefelé vetette ki a hálóját, vad iramban evezett felénk kenujában, és közben szüntelenül kiáltozott: – Tukturaaluit, tukturaaluit! (Rengeteg karibu!) Köd szállt le, elborította a folyót és táborunkat, s a ködfátyolon át már előbb meghallottuk Aivuuq kiáltozását, mielőtt még az árral szemben haladó kenuját megpillantottuk volna. Valamennyien lerohantunk eléje a homokzátonyhoz. Még ekkor is izgatottan rikoltozott: – Tuktu! – Mihelyt partra húztuk a kenuját, elmondta, hogy a folyó mentén óriási karibucsordát látott.

Megragadtuk puskáinkat, beugrottunk a kenukba, és lelkendező ifjú vezetőnk nyomában lefelé igyekeztünk a folyón. Egész télen csak fókán meg halon éltünk, nagy szenzációt jelentett tehát a friss karibu hús! Amikor elértünk arra a helyre, ahol Aivuuq a csordát látta, egyetlen karibu sem mutatkozott, de olvastunk a nyomokból, és arra következtettünk, hogy a csorda valószínűleg a szárazföld belseje felé vonult. Partra húztuk a kenukat, és követtük a nyomokat. Négyen balra kerültünk, öten jobbra; abban a reményben, hogy a völgyben bekeríthetjük a legelésző állatokat. Vagy háromórányi cserkészés után fölkapaszkodtunk egy dombtetőre, és óvatosan megálltunk közvetlenül a gerinc alatt (a vadász sohasem mutat többet a testéből a szemhatáron, mint amennyi föltétlenül szükséges ahhoz, hogy alaposan széjjelnézhessen), és egyszerre megpillantottuk az alattunk húzódó keskeny völgyben az Aivuuq által fölfedezett csordát. Legalább ötezer karibu szorongott odalent. Öten lestük a völgyben nyugodtan legelésző, és közben lassan haladó karibukat. Fogalmunk sem volt, hol lehet csapatunk másik négy tagja, ezért önállóan kellett terveznünk. Először előreküldtük az egyik vadászt a völgy szurdokos végébe, az állatok természet alkotta vészkijáratához. Én egy másik kis völgyben ballagtam le, Angulaalik meg a dombtól balra fekvő közeli szurdokban helyezkedett el. Így foglalta el leshelyét minden vadász; bekerítettük a csordát a völgyben, elzártuk menekülési útjait, hogy a rémült állatok sehol ne tudjanak kitörni, amikor megkezdődik a lövöldözés. Távcsövön ellenőriztük egymás leshelyét, s éppen lőállásban voltunk, amikor lövések dörrentek a völgy túlsó végében. Csoportunk másik négy tagja volt az; a völgy távoli végén ereszkedtek le a dombról, s most eszményi pozícióból hajtották egyenesen felénk a karibukat. Mindnyájan elsütöttük puskáinkat. Az ilyen óriási csorda nem egyhamar esik pánikba. Ha csak tíz vagy húsz karibu legelészik együtt, a vadász látványára vagy a lövések hallatán valamennyi szélsebesen elmenekül, de amikor nagy csordában vannak együtt, legfeljebb megzavarodnak és körbe keringenek. Nem volt más dolgunk, mint hogy leshelyünkről elejtsük a kiválasztott zsákmányt. A legnagyobb, legkövérebb teheneket lőttük ki, mert tudtuk, hogy a nagy vándorlásokon a legtöbb nőstény vemhes. S amikor a vadász elejt

egy hasas tehenet, övé a magzat is, az pedig igazi csemege. A meg nem született borjú a leggyengébb, legzamatosabb húsú, olyan, mint a tejbárány, rendkívül ízletes. Persze, a rémült, körbekerengő, vágtató karibucsordából nehéz puskavégre kapni egy-egy állatot. Régente, amikor a puskagolyó még ritka kincsnek számított, a jó eszkimó vadász gondosan úgy célzott, hogy egyetlen lövéssel két állatot terítsen le, az egyik testen áthatoló golyó mindjárt egy másik állatot is eltaláljon. Egy időre leeresztettem a puskám, és megpróbáltam nyugodtan kiszemelni áldozataimat. Már kettőt is leterítettem szép, tiszta szívlövéssel, amikor odarohant hozzám Angulaalik, és már menet közben korholt: – Ne öld meg őket! Ne öld meg őket! – kiáltotta. Nasarlulik, aki a másik oldalon helyezkedett el, ugyancsak odajött hozzánk. Mindketten eszkimó módon lőttek: nem megölni, csak megnyomorítani akarták az állatokat. Angulaalik, látva zavaromat, megmagyarázta: – Sok a karibu, nem kell kapkodnod. Célozz csak a hátsó lábára. Tiltakoztam. Ezt már valóban kegyetlenségnek éreztem. De Nasarlulik fölvilágosított: – Próbáld csak használni a fejedet is! Minden megölt állatot le kell cipelnünk a folyóhoz. De ha szétzúzzuk a karibu egyik lábát három jó lábán le lehet hajtani a folyóhoz. Akkor nem tud olyan gyorsan futni, hogy elmenekülhessen. Amikor leértünk a folyóhoz, ott leölhetjük. Döbbenten meredtem két társamra. Ez valóban sohasem jutott még az eszembe. – Gondold csak meg! – mondogatta Nasarlulik. – Mit szeretnél jobban: cipelni vagy hajtani? Addigra már alig dördült egy-egy lövés. Nem lett volna értelme több állatot lelőni, mint amennyit el tudunk hordani. Kilencen, ötvenkilenc karibut ejtettünk el néhány perc alatt, mielőtt a megrémült csorda elmenekült volna a dombokon túlra. Sikeres vadászat volt. Néhány hétre való húst szereztünk, és végre bőrökhöz is jutottunk, amelyekre már nagyon nagy szükségünk volt. Leölhettünk volna sokkal több állatot, de akkor csak pazaroljuk a húst, nagy része veszendőbe ment volna. Sohasem tudtunk volna annyit megnyúzni; a nap hevétől pedig elrothad a többi. Sok karibu összecsuklott, lábán érte és megnyomorította a lövés. Egyikük, közvetlen közelemben, fölugrott, és megpróbált menekülni, de

nyomban újra összerogyott fájdalmában. Ösztönösen oda akartam lépni hozzá, hogy megadjam a szerencsétlen állatnak a kegyelemlövést. Nasarlulik azonban karomnál fogva visszatartott. – Ne pazarold a golyót – figyelmeztetett. – Megöljük őket, amint leértünk a folyóhoz. – Akkor Angulaalikkal együtt megrugdosta a szerencsétlen állatot, és hajtani kezdték a folyó irányába. Végül is be kellett látnom, hogy érvelésük logikus. Egy-egy állat körülbelül százötven fontot nyomott, márpedig ez jókora teher, még ha csak néhány mérföldön át kell is cipelni a tundrán. Az elejtett karibukat megnyúztuk, és a hátunkra szíjaztuk. A sebzett állatokat magunk előtt hajtva lassan haladtunk vissza kenuinkhoz. Az állatok elsántikáltak vagy száz yardot, azután összerogytak. Amikor utolértük őket, rugdalással vagy puskatussal nógattuk őket a továbbhaladásra; nagy nehezen föltápászkodtak, és megint sántikáltak egy keveset. Magunk is nehezen vánszorogtunk, hiszen hátunkon százötven font súlyú terhet cipeltünk, ezért a nyomorékká lőtt állatokat hajtó vadászok időnként szerepet cseréltek a teherhordókkal. Nagyon gondosan nyúztuk meg az elejtett állatokat, mert a Perry-sziget eszkimói sohasem jutottak annyi karibuhoz, amennyire szükségük lett volna. Ahány karibuirhát hazaszállítottunk, mind fel tudták használni. Ami pedig a húst illeti, minden karibunak levágtuk a hátsó részét és vállunkon átvetve cipeltük. Erre kerültek a bordák meg a lapockák, és az egész csomagot az irhával kötöttük át. A folyóhoz érve végeztünk a megnyomorított állatokkal; amennyit csak tudtunk, beraktunk a kenukba, majd ár ellenében föleveztünk a táborunkig. Amikor másodszor is lecsurogtunk a maradékért, asszonyok is csatlakoztak hozzánk, hogy segítsenek a nyúzásban és a karibuk földarabolásában. Mihelyt a húsrakománnyal visszaérkeztünk a táborba, az otthon maradt asszonyok elővették ulujaikat, vékony csíkokra vágták a húst, és kiterítették a sziklákra, póznákra tűzték vagy kifeszített kötelekre akasztották, hadd pácolja a nap. Ehhez az ősi eszkimó módszerhez fölösleges a só vagy bármi egyéb adalékanyag. A nap tökéletesen megpácolja a húst, még egy évnél tovább is eláll. A tábor gyermekeire hárult az a feladat, hogy szemmel tartsák a kutyákat és megakadályozzák, hogy rókák lopakodjanak be és lakmározzanak a húsból.

Alig győztük kivárni, hogy befejeződjék a munka és végre nagy ünnepi lakomát csaphassunk. Hatalmas adag kovásztalan zabkenyeret készítettünk, majd néhány karibufejet, szemestől, szőröstől egy üstbe dobtunk, és megfőztük levesnek. Vérlevest és karibupörköltet készítettünk, egy másik üstben pedig a lábszárcsontok főttek, ezeket később széttördeltük és megettük belőle a patiqot (velőt). Az állatok földarabolásakor ügyeltünk arra, hogy megőrizzük a gyomor tartalmát, a félig megemésztett moha-zuzmó keveréket, amelyet az eszkimók nirukkaqnak neveznek. A nirukkaqot a sziklákra teregették szét száradni, majd összeszedték, és a hússal együtt ettük meg. Aznap este tehát nem mindennapi csemegéhez jutottunk. Soha többé nem láttunk a Perry-sziget közelében ilyen hatalmas csordát. Általában csak tíz-tizenkét kariba mutatkozott együtt, s mire kettőt leterítettünk, a többi már árkon-bokron túl járt. Persze, a lakomával nem ért véget a vadászattal kapcsolatos tennivalónk. Az irhákat gondosan fel kellett dolgoznunk ruhának és még ezernyi más célra. Amint elnéztem a hallatlan szakértelemmel dolgozó asszonyokat, emlékezetemben megjelent első sarkvidéki telem a Baker-tónál, amikor először találkoztam valóban „szarvasbőrbe”, vagyis karibubőrbe öltözött eszkimókkal. Alig néhány napja ütöttem tanyát Sandy Lunan házában, amikor az egyik prém vadásztáborból megérkezett egy család. Éppen a raktárban tettem-vettem, amikor meghallottam a kutyák ugatását. A kutyaszán az állomás elé hajtott, és három eszkimó lépett a raktárba teljes téli öltözetben. Ebben a pillanatban éreztem meg igazán a sarkvidék leheletét. A három férfi igen zömöknek látszott karibubőr ruhájában: valóban alacsony növésűek voltak, de nagyon vaskosnak tűntek, s kettős anorákjukban alig fértek be az ajtón. (Később megtanultam, hogy a sarkvidék egyes körzeteiben jellegzetesen más és más az anorákok szabása.) A téli utazásra induló eszkimók belső anorákja is, külső anorákja is karibubőrből készült: a belsőt szőrrel befelé, a külsőt szőrrel kifelé hordták. A Baker-tó környékiek és a szárazföldi eszkimók többsége oldalt, egészen derékon felül fölhasítva viselte rojtozott anorákját. Vagy hat hüvelyk hosszú rojt lógott le a kötény elülső részén és a hátsó szárnyakon is; olyan volt ez a viselet, mint valami

oldalnyílásos hosszú ujjas. Az anorák elülső része körülbelül combközépig ért, hátul azonban lelógott majdnem egészen a térdhajlatig. Ezért, mikor leültek, valóságos szigetelőrétegen foglalhattak helyet. A Baker-tavi eszkimók anorákjairól hiányzott a nyugati sarkvidék őslakói máltai kedvelt jellegzetes farkasprém szegély. A Baker-tó környékén kelet-sarkvidéki jellegű nadrágot hordtak: hatalmas, szélesen lecsüngő ruhadarabokat, amelyek pontosan a térd fölött végződtek. A nadrág alatt lábvédőket viseltek, ezeket rendszerint a kereskedelmi állomáson beszerzett gyapjúflanellból varrták: bokától csavarodott felfelé, végig a combon, s minderre még puha bőrből vagy gyapjúból készült hosszú harisnyát is húztak. Az erősen kivágott, puha karibubőr papucsra két karibu kamik (csizma) került; a belső szőrrel befelé, a külső szőrrel kifelé. A talpon is meghagyták a szőrt, így több réteg karibubőr védte a lábfejet a hó meg a hideg ellen. A távoli északnak ezen a vidékén az anorák hátát mindig gondosan hímzett minták borították, a betétet a karibu fehér hasszőrméjéből készítették, ami pompásan mutatott a sötét alapbőrön. Az eszkimók készítette karibu anorákok és nadrágok könnyebbek és melegebbek a sarki hidegben, mint a fehérek által eddig kitalált ruhadarabok. A karibuszőr üreges, s ez meleggé és egyben könnyűvé teszi a bőrt. Egy teljes külső-belső karibuöltözék nem nehezebb négy-öt fontnál – feltéve, hogy megfelelő bőrökből szabták. Bármely más anyagból készített anorák, amely ugyanilyen melegen tart, jóval nehezebb lenne. Három látogatóm karibubőröket kínált eladásra. Akkoriban még csak tanultam az irhák osztályozását és minősítését. Karibut az év bármely szakában lehet ejteni, de az az első osztályú irha, amely egyedül alkalmas öltözékek készítésére, csakis a késő ősszel vagy kora télen elejtett állatok bőréből származik. Ekkorra már elhullottak a bögölyök, a bőr kiheverte a nyári lárvafertőzést, nincs rajta lyuk és heg. A szőr eléggé megnőtt ahhoz, hogy meleget adjon, de még nem olyan hosszú, mint később, amikor már túlságosan nehéz a jó minőségű ruházat számára. A nyári prémbőr papírvékonyságú, és legfeljebb alsónemű készítésére alkalmas. A kiváló minőségű ruhabőrökért, vagyis a kora téli irhákért ez idő tájt darabonként két dollárt fizettek a kereskedelmi állomások. A súlyosabb későbbi bőrökért, amelyekből

takarók, matracok vagy hálóhely-alátétek készültek, egy dollárt fizettünk. A szarvasbőr minden részének más-más a rendeltetése. A legerősebb a lábbőr, ebből készülnek az egyujjas kesztyűk meg a csizmák. A hát- meg oldalbőrökből készítik az anorákot, a nadrágot, belső csizmát, vagyis azokat a holmikat, amelyeknél nem döntő szempont a bőr keménysége. A hasprémet (pukiq) rojtok, valamint díszítésre szolgáló cifra betétek, néha gyermekruházat készítésére használják. A Baker-tónál, amint lehetett, beszereztem egy teljes karibubőr öltözéket, hogy elkísérhessem útjaikra az eszkimókat. A szárazföldi eszkimók számára a karibu valaha ugyanolyan létfontosságú volt, mint a préri indiánjai számára a bölény. A karibu húsa szolgáltatta a táplálékot; agancsából és csontjából szerszámokat faragtak, bőréből pedig a legkülönfélébb dolgokat készítették, az alsóruhától egészen a jégkunyhók hálóhelyeinek ágyneműjéig, a nyári sátrakig és az egész évben viselt ruházatig. Manapság a legtöbb eszkimó már a Hudson's Bay boltjaiban vásárolja a vitorlavászon- vagy nylonsátrakat. A karibubőr sátrak belsejében sötét volt, s ez távol tartotta a moszkitókat. Ha kinyitjuk egy ma gyártott, közönséges sátor bejáratát, tíz percen belül csak úgy hemzsegnek a moszkitók. Az eszkimók szorgalmasan vadászták a karibut. Ez nemcsak az étrendjüket tette változatossá. Amikor kevés karibu akadt puskavégre, az eszkimóknak vagy cserekereskedelmet kellett folytatniuk, hogy bőrhöz jussanak, vagy egyéb irhákkal kellett beérniük, de ezek kevésbé voltak alkalmasak a mindennapi használatra. Amikor az eszkimó kutyaszánnal utazott, automatikusan figyelt a szeme sarkából, nem bukkan-e fel valahol karibu. A tenger jegén utazó eszkimó számára olyan természetes volt, hogy hátszéllel haladjon el a szigetek mellett, mint az európai számára, hogy az út jobb oldalán haladjon kocsijával. Télen, akár gyenge nappali fényben is, távolról lehet észlelni a nagyobb csordát, jóval előbb, mint hogy szabad szemmel megpillantanánk vagy a kutyák szimatot fognának. A csorda fölött ugyanis mindig egész párafelhő lebeg. Az állatok forró lehelete és testhője összeáll a hideg levegőben, ködréteg képződik a csorda fölött, s ez messzi mérföldekről elárulja jelenlétét.

De ugyanaz a hideg levegő, amely elárulja az állatokat, védelmezi is őket. A sarkvidék hideg, rezzenéstelen levegője nagyon messzire vezeti a hangot. Télen a legalkalmasabb az idő a vadászatra, amikor talaj menti hófúvás tombol. A szél süvöltése elnyomja a vadász közeledtének neszét, és még a karibuk rendkívül éles hallása is csődöt mond ilyenkor. Ráadásul az állatok ösztönösen háttal fordulnak a talaj menti hófúvás irányának, ami igencsak megkönnyíti a hátulról lopakodó vadász dolgát. Mielőtt a modern ember puskája elterjedt volna a távoli északon, az eszkimók csupán durva lándzsáikkal, íjukkal, nyilukkal és a létfenntartásért vívott harcban kialakult fortélyaikkal ejthették el a karibukat. Télen azonban csődöt mondott az íj, mert húrja a hideg levegőn többnyire elpattant. A szárazföldi vagy karibu eszkimók ezért páratlanul elmés csapdát dolgoztak ki. Kiválasztottak egy olyan területet, amelyről tapasztalatból tudták, hogy a vándorló csordák valószínűleg útba ejtik. A kemény, réteges hóba vállszélességű vermeket ástak. A mélyen a hótorlaszokba vájt vermek egymás mellett sorakoztak a vadászterületül kiszemelt völgyben. A vadászok ugrálva, kiáltozva, bőröket lengetve hajtották a rémült csordát a völgyön át. Az állatok beleestek vagy egymást lökték a vermekbe; a keskeny résben a karibu megszorult, és tehetetlenül várta a vadászt, aki ezután dárdájával végzett vele. Az ilyen vermeket qalgitaqnak nevezték; megfelelő körülmények között nagyszerűen beváltak. Vermeket azonban csakis hóba lehetett ásni, mert nyáron az altalaj fagyott rétegébe nem tudtak eléggé mély üreget vájni. Ha éppen nem akadt elég vadász, hogy a csordát az előre elkészített vermek felé hajtsa, az eszkimók vénasszonyok vizeletét használták csalinak. A vizeletet a vermek köré öntötték, és ez a furcsa csali valósággal vonzotta az állatokat. Mielőtt a puska alapvetően megváltoztatta az eszkimók életformáját, a part menti eszkimók léte a fókáktól és a tengertől függött, és csak a késő tavaszi és nyári karibuvadászat idején jöttek le a tenger jegéről a partra. Április végén vagy májusban húzódtak le a vadászok azokba a völgyekbe, amelyeken át ősidők óta vonult a karibu, s amelyekben a számtalan eszkimó nemzedék ember formájú kőhalmokat (ún. intuksukokat) emelt a dombtetőkön, egymástól mintegy ötven-száz láb távolságra. Az insuksukok közé karibuagancsokat vagy póznákat állítottak, végükre karibubőrt kötöztek,

néha lazán összefűzött csontállványokat helyeztek el, illetve bármit, ami lebegett és csattogott a szélben, és így megzavarta, megrémítette a csordát. Mihelyt a csorda beérkezett a völgybe, az állatok megpillantották a dombgerincen húzódó kőhalmokat és a lebegő tárgyakat, s engedelmesen baktattak a völgy mélyén, mert nem mertek kitörni a dombokon keresztül. A völgy végén pedig ott lestek rájuk a vadászok. A völgytorkolatokban kőből, meg földből alacsony sáncokat, eszkimó szóval talukat építettek félkör alakban; az ilyen földhányás ritkán volt magasabb másfél-két lábnál. (A copper eszkimók nyelvjárásában a sarkvidéki Spence Bay települést, amely egy karibuvándorút mentén fékszik, taluryuatnak nevezik, ez többes számú szó és „nagy sáncok”-at jelent.) A vadászok a talu mögött lapultak íjaikkal és nyilaikkal. Megesett, hogy a csorda nem az előre elkészített völgyet választotta útvonalául; ilyenkor az asszonyok és a gyermekek megkerülték a völgyet, a csorda hátába kerültek és a helyes irányba terelték a megrémített állatokat. Amikor a csorda elhaladt a talu előtt, a vadászok előugrottak a sánc mögül, és kezdetleges fegyvereikkel annyi karibut ejtettek el, amennyit csak tudtak. Nagyon közel kellett merészkedniük a csordához, mert az eszkimó nyílvessző legfeljebb negyven vagy ötven yardra vitt: Volt egy másik nyári vadászati módszer is, nem sokkal könnyebb a fentinél. A vadászok nemcsak a vándorlás útirányát és a legmegfelelőbb völgyeket ismerték, hanem a gázlókat is, ahol a csordának át kellett úsznia egy-egy folyón vagy a tavak szűkületén. Ide gyűltek kajakokban a vadászok, és várták a csordát! Mihelyt a karibuk már mélyen bent úsztak a vízben, az inuk szakadtából evező vadászok kis bőrcsónakjaikból rájuk vetették magukat. A kajak előfedélzetén két hosszú vadászdárdát helyeztek el, amely élesre faragott karibuszarvban végződött. A rémülten úszó állatok mellé érve az eszkimó a kajakra szerelt különleges berendezésben rögzítetté evezőjét; ez egyensúlyban tartotta a csónakot, amikor a vadász a karibu felé döfött. A legkönnyebb hátulról ledöfni a karibut, közel a gerinchez: a dárdahegy ilyenformán a szívbe vagy a tüdőbe fúródik. Egy jó vadász az átlagos nagyságú csordából a gázlóknál nyolc vagy kilenc állatot is elejtett. A tetemeket vontatókötélre fogva húzták ki a partra, ahol már az asszonyok várták, hogy földarabolják a zsákmányt.

Mihelyt azonban a puska elterjedt, a sarkvidéken feledésbe merültek a régi módszerek. Az íjat meg a nyilat elhagyták az új lőfegyver kedvéért, amelynek használatát gyorsan elsajátították az eszkimók. Nyár közepén is gyakran fölbukkannak a csordák a hegygerinceken. Fölkapaszkodnak, azt remélve, hogy a hűvös szél megszabadítja őket néhány másodpercre a bögölyöktől, az orrlyukakba behatoló legyektől és a mindenütt jelenlevő moszkitóktól, amelyek milliós rajai minden évben néhány héten át, ember és állat számára egyaránt pokollá teszik az életet odalent, a mocsaras tundra vidéken. Néha látni kisebb csordákat, amint őrült iramban vágtatnak föl-alá. A moszkitófelhők a szó szoros értelmében megvadítják az illáitokat. Az amúgy is ijedős karibut már a hangos zümmögés gyakran idegessé teszi: ilyenkor közelednek a rettegett bögölyök. A bögölyök nagyjából ugyanakkor jelennek meg, mint a moszkitók, s amíg az embert nem támadják meg, százezerszámra csapnak le a szerencsétlen karibukra, átdöfik bőrüket, és petéiket az állatok hátába rakják le. A lárva növekszik, áthatol a bőrön, ezért az ebben az évszakban elejtett karibu bőre olyan, mint egy alaposan megérlelt svájci sajt. A húslegyek annyira megfertőzik a szabadon hagyott húst, hogy néha az egész téli készletet tönkreteszik. A bögölyök egyetlen haszna láthatóan az, hogy csemegét szolgáltatnak az eszkimóknak. A nyárutón vagy kora ősszel elejtett karibu bőre tele van bögölylárvákkal, amelyek addigra már jókora golyókká nőttek. Az eszkimók kifésülik az elfertőzött nyersbőröket és nagy élvezettel tömködik szájukba a bögöly lárváit. A fehérek bizonyára még a bögölycsemege gondolatától is megborzonganak, valójában a bögölylárva íze nagyon hasonló a híg dzseméhez; egyáltalán nem rossz. A legyek bizonyos tekintetben nagyobb csapást jelentenek még a bögölyöknél is. Ezek a legyek néhány napon át, hihetetlen tömegben keringenek, behatolnak az állatok orrlyukaiba, az orrjáratokon át a torkukba. Ott rakják le petéiket. Karibunyúzás közben gyakran tapasztaljuk, hogy az állat torka telis-tele van petékkel és lárvákkal. Eszkimó szóval ez lenne a tagiuq, ami a „tüsszenteni” szó töve. Bizonyára az állat torkában és orrlyukaiban hemzsegő lárvák okozzák a karibuk jellegzetes ziháló, tüsszögő hangját A fehér vadász, főként ha még újonc a sarkvidéken, megpróbálja elejteni a rovarok által megkínzott állatokat, amelyeket jól látni a magas dombgerincen.

Csakhogy a karibu kihasználja a magasság nyújtotta előnyt, s szinte mindig idejében fölfedezi a vadászt és elmenekül. A kocavadász ilyenkor föladja az üldözést, az eszkimó vadász viszont jól tudja, hogy az állatok ritkán jutnak messzire. Rendszerint megállapodnak a következő gerincen, mihelyt látótávolságon kívül érnek. Amikor már nem látják, hallják vagy szimatolják a hátszéllel feléjük lopakodó vadászt, biztonságban érzik magukat. A tapasztalt vadász nyomon követi őket, és mindig sikerül elejtenie karibuját a következő völgyben. Megesik, hogy amikor fölkapaszkodik a hegygerincre, odalent a völgyben megpillantja a fejét leszegezve tartó, ziháló karibut. Ilyenkor tudja, hogy ez az állat megadta magát sorsának. Kifulladva áll, legyűrte a hőség, a rovarok kínzásától szinte már érzéketlenné vált, fejét föl sem tudja emelni, nem lát, nem hall, nem törődik semmivel. A régmúlt idők vadásza is könnyen megközelíthette és nyilával leteríthette az ilyen állatot. Egy tavaszi napon Bathurst Inletben egy Palvik nevű vadásszal elhatároztuk, hogy kutyafogatommal bejárjuk a kis öblöt, hátha karibura akadunk. Ezen a vidéken rendszerint márciusban vándorolnak keresztül a csordák, s mivel az öböl körül már felbukkant néhány karibu, joggal számítottunk friss húsra, amelyre már nagy szükségünk lett volna. Fölkerekedtünk, és táborunkat a kereskedelmi állomástól körülbelül harminc mérföldre délre, az öböl nyugati partján ütöttük fel. Tömör jégkunyhót építettünk és néhány napon át erről a támaszpontról kiindulva cserkésztük be a környéket. Találtunk szórványos karibunyomokat, de csordára nem akadtunk. Egyik nap éppen a jégkunyhó előtt sütkéreztünk és pihentünk a meleg napon, amikor a kutyáink izgalomba jötték. Figyeltük őket, amint sorban egymás után fölülnek a hóban, hegyezik a fülüket; végül valamennyi talpon volt már, és éberen figyelt. Semmit sem hallottunk, fogalmunk sem volt, mi kelthette fel a figyelmüket. Táborunk keskeny kis öböl végén állt, közvetlenül a tengerpartnál; jégkunyhónk mögött egy dombocska zárta el a kilátást a szárazföld felé. Fölmásztunk a dombtetőre, hogy körülnézzünk, de még mindig nem láttunk semmit. Visszatértünk a táborba, azt hittük, kutyáinkat megzavarta valami ismeretlen dolog, de azért rajtuk tartottuk a szemünket. Továbbra sem tudtuk viselkedésük titkát megfejteni.

Vagy három órával később, amikor éppen lefekvéshez készülődtünk Palvikkal, dübörgésféle robajt hallottunk. A kutyák ismét talpra ugrottak, magasra tartott orral szimatoltak a levegőbe. A sarkvidéken mindig jelentősége van a kutyák szokatlan viselkedésének, ezért visszamásztunk a dombtetőre, s ezúttal a távolban megláttunk valamit, ami a felszínen lassan hömpölygő szürkésbarna áradathoz hasonlított. Nyomban fölismertük, hogy fantasztikus nagyságú karibucsorda közeledik. Ebből a távolságból még nem tudtuk megkülönböztetni az egyes állatokat. Ameddig a szem ellátott északra meg délre, mindenütt kelet felé hömpölygött az állatok áradata. Egyszerre meghallottuk a paták dobogását a fagyott tundrán, s már az összeütődő csülkök kattogó zörejét is kivettük. Pontosan felénk tartott a legnagyobb karibucsorda, amelyet valaha is láttam. Egy pillanatig haboztunk, vajon nem kellene-e befogni a kutyákat és elindulni valamerre, mielőtt a csorda letiporna bennünket. Meglehetősen izgatottak voltunk – mindegyikünk a maga módján. Amint közelebb értek az állatok, fölkiáltottam: – Micsoda látvány! – Niqiraaluit! (Mennyi ennivaló!) – válaszolta Palvik. Gyors tanácskozásunk eredményeképp jellegzetesen északi döntés született. Úgy határoztunk, hogy mivel a csorda még sok mérföldnyire van tőlünk, visszamegyünk a táborba, megteázunk, azután visszakapaszkodunk a dombra, és szemmel tartjuk őket. Fél órára tehát visszamentünk a jégkunyhónkba, ennyi idő elég is volt teázásra. Ekkorra már sokkal erősebben hallottuk a sok ezernyi pata csattogását és a csorda dübörgését. Újra fölkapaszkodtunk a dombra. Az óriási csorda sokkal közelebb ért, és még mindig nyílegyenesen felénk tartott. – Menjünk vissza. Vigyük át a kutyákat a domb meg a jégkunyhó közé. Láncoljuk meg őket erősen, mert megvadulnak, aztán nem bírunk velük – javasolta Palvik. Valamennyi kutya talpon volt, ugatott, csaholt, megpróbálta eltépni a láncát. Az egész kutyafalkát jó erősen újra megláncoltuk, és úgy fordítottuk, hogy a közeledő csorda és a jégkunyhónk közé kerüljön.: Még mindig nem tudtuk, voltaképpen mennyi karibu tart felénk. A mi látószögünkből csak az első húsz-harminc sort vehettük ki. Annyit azonban tudtunk, hogy rengeteg állat közeledik; hét-nyolcezerre becsültem őket. Miközben a dombtetőről figyeltük az állatokat, egyre

közeledték, és most már a távcsövön át felismertük, hogy ami puszta szemmel egyetlen hullámzó állattengernek látszott, valójában számtalan, egyenként ötven-hatvan karibuból álló kisebb csorda. Még mindig azon tépelődtünk, mitévők legyünk. A kavargó tömeg egyenesen felénk tartott, s amerre elhaladt, föltépte a tundrát. Nyugtalanított, vajon a hatalmas tömeg, puszta lendületénél fogva, nem gázol-e le bennünket. Úgy gondoltam, talán okosabb lenne menekülni, amíg módunk van rá. De Palvik szeme előtt csak a rengeteg hús lebegett. Ő maradni akart, és annyi karibut leteríteni, amennyire csak képes, hogy fedezze teljes téli szükségletét. Megragadtuk puskáinkat, és ott maradtunk, amíg a csorda előőrsei már a domb lejtőjén kapaszkodtak – egyenesen felénk. Ekkor már egyre inkább fölismertük, milyen mérhetetlen tömegű szarvas özönlik a tundrán: a vezérállatok mögött egészen a látóhatárig, ameddig szemünk ellátott, balra, jobbra, mindenütt karibuk hömpölyögtek, áradtak a havon, akár valami barna özönvíz. Mintha sok millió karibu dübörgött volna felénk. Amikor az első állatok fölkapaszkodtak a dombra, visszavonultunk a jégkunyhó irányába, gondosan ügyelve arra, hogy a kutyák meg a karibuk között maradjunk. A kutyák most már valósággal őrjöngtek. Még szerencse, hogy jó erősen megkötöttük őket. Amikor már nem tudtunk tovább visszavonulni, gondosan célozva lelőttünk két vezérállatot, utána pedig néhányat azok közül, amelyek a nyomukban haladtak. Minden pontosan úgy történt, ahogyan reméltük: a csorda kettévált, hogy megkerülje a lelőtt állatokat, és kétoldalt özönlött tovább; középen a kutyák, a jégkunyhó és mi ketten. Mindez napnál is világosabban bizonyította Palvik józan eszét és azt, hogy tapasztalata alapján pontosan ismerte a vidéket, valamint a karibuk várható viselkedését. Azzal, hogy a kutyákat a jégkunyhó és az előretörő csorda közé helyezte, s hogy csak a legeslegutolsó pillanatban tüzeltünk, bizonyára megmentettük a jégkunyhót is, teljes felszerelésünket is, amelyet különben a földbe tiport volna az eleven karibuáradat. Így most fölültünk a szánra, és néztük az állatokat, amelyek kétoldalt vagy tizenöt lépésre tőlünk haladtak tel. Bármerre pillantottunk, mindenütt csak karibut, egyre több karibut láttunk. Iszonyatos bűz áradt felénk. A kutyák hisztérikus vonítása belevegyült a paták dobogásába; a hangzavar fülsiketítő volt. Újra meg újra ellenőriztük a kutyák láncát,

nehogy valamelyikük elszabaduljon. A kutyák fele a jobboldalt haladó karibukra akarta vetni magát, másik fele a baloldalt rohanó csordának ugrott volna, s ez is segített abban, hogy a csorda továbbra se egyesüljön. Életem lenyűgöző, nagy élménye volt, amikor ezt az óriási tömegű állatot közvetlen közelről megfigyelhettem. Csak ültünk a dombon, és ámulva néztük a látványt. Reménytelen lett volna akárcsak próbálkoznom is a számlálással. A hátulról előretörő csordák nyomása néha olyan erős volt, hogy egyes állatok szinte kéztávolságra haladtak el mellettünk, s ha akarjuk, akár meg is érinthettük volna őket. Onnan, ahol álltunk, jégkunyhónk mellől pontosan leláthattunk az öbölbe; a karibuk most már a keskeny öböl minden pontján megkezdték az átkelést. Parányi szigetet alkottunk a hullámzó barna hátak, ágaskodó agancsok és dübörgő paták hatalmas áradatában. Egészen sötétedésig egyre újabb meg újabb csordák érkeztek. Mihelyt besötétedett, a karibuk hirtelen megtorpantak, és legelészni kezdtek. Egész éjjel éreztük az állatok átható bűzét, hallottuk patáik dobbanását, a legelésző csorda fúj tatását, röffentéseit. Nagy sokára, még mindig a lenyűgöző látvány hatása alatt, bementünk a jégkunyhóba, és lefeküdtünk aludni; mindent betöltött a körülöttünk hömpölygő állatok neszezése és szaga. Reggel, amikor fölébredtünk, láttuk, hogy a vándorlás folytatódik. Becslésem szerint a csorda körülbelül óránkénti kétmérföldes sebességgel haladt előre. Az állatok láthatólag egyáltalán nem siettek, egyszerűen csak – haladtak. Palvikkal elhatároztuk, hogy ezúttal kényelembe helyezzük magunkat. Két hótömböt vágtunk ki ülőkének, kiültünk a kunyhónk elé, és figyeltük az előttünk vonuló karibukat. Időnként kiszemeltünk egy különösen kövér, nyilvánvalóan hasas tehenet és lelőttük. . A vándorló állatok túlnyomó többsége nőstény volt. Az ilyen nagyarányú vándorlás rendszerint két hullámban zajlik le; az elsőt egy vagy két héttel később követi a második. Az első a nagy hullám: ebben vannak a tehenek meg az egyéves bikák. Az öreg bikák a második hullámban jönnek. A második napon mindössze négy vagy öt állatot lőttünk. Az elsőkként elejtett állatok közül néhányat eltaposott a csorda, húsuk tönkrement; ezért a szánról leoldottunk egy kötelet, lasszót formáltunk belőle, s valahányszor lelőttünk egy karibut, a lasszót rádobtuk

agancsára, és zsákmányunkat elvonszoltuk a vándorló állattömeg útjából. Nem sokat törődtünk az irhákkal, mert ebben az évszakban az állatok vedlenek, és bőrük nem sokat ér. A leghúsosabb részeket földaraboltuk, egy részét pedig hosszú csíkokra vágtuk, így tettük ki száradni. Elég hideg volt, nem kellett attól tartanunk, hogy a hús megromlik, és ezen a hőmérsékleten a bögölyök sem jelentkeznek. Hamarosan akadt azért problémánk: nem volt hol fölakasztanunk és kiteregetnünk a szárítani való húsdarabokat. A karibuk csak jöttek végeláthatatlanul, s annyira közel nyomakodtak hozzánk, hogy még a dombra sem mehettünk fel körülkémlelni, hol a csorda vége. Második nap déltájban a csorda ismét megállt legelészni. A sok ezernyi kaparászó pata a szó szoros értelmében apró krátereket vájt ki a dombokon, a gerinceken, a lejtőkön; az állatok a havon meg a sáron keresztül próbáltak hozzájutni a mohához. Palvikkal nem tudtuk, mihez kezdjünk. Semmi értelme sem lett volna több állatot elejteni, mert nem volt helyünk, ahol megszárítsuk a húst. Úgy döntöttünk, abbahagyjuk a vadászatot, amíg hozzánk nem ér a csorda utóvéde. Kilenc felejthetetlen napot vártunk; egész idő alatt mindenütt, amerre a szem ellátott, özönlött a tengernyi karibu. Hamarosan megszoktuk a bűzt is; vagy érzéketlenné váltunk iránta, vagy pedig magunk is átvettük az állatok szagát. Ha most újra visszagondolok, becslésem szerint legalább egymillió karibu vonult el előttünk! Ilyesmit láthattak a megdöbbent korai fölfedezők és prém-kereskedők, amikor ámulva beszéltek sok millió kariburól. Azt hiszem, ha a csorda nem áll meg naponta kétszer legelni, hanem megállás nélkül halad előre, a vándorlás akkor is eltartott volna három napig. Amikor kissé ritkulni kezdtek a sorok, ismét megkezdtük a vadászatot, és körülbelül fél nap alatt megszereztük egész évi húskészletünket; mindig a legszebb példányokat lőttük ki. Amikor az Állami Vadhivatal emberei nyáron eljöttek hozzánk, hogy összeírják a csordák állományát, elküldtük őket a dombokon túl, az öböltől vagy harminc mérföldre keletre fekvő hatalmas lapályra. Egyetlen csordában 93 ezer állatot találtak, és becslésük szerint legkevesebb negyedmillió karibu tartózkodott a környéken. A szakértők szerint körülbelül tíz százalékra tehető az a mennyiség, ami nyugodtan kilőhető, vagyis a Bathurst-öböl környékén a vadászok 25 ezer karibut

ejthettek el anélkül, hogy veszélyeztették volna a csordák fennmaradását. Ez idő tájt mindössze tizennyolc vagy tizenkilenc felnőtt vadász tartózkodott ezen a környéken, és rendes körülmények között évente legföljebb két- vagy háromezer karibut lőttek ki. Következésképp ezen a vidéken évente ugrásszerűen növekedtek a csordák, és a szaporulatnak csak a rendelkezésre álló legelők szabtak határt. Nem vitás, hogy az ilyen nagyságrendű csordákat gazdaságilag hasznosítani lehet anélkül, hogy bármiképpen veszélyeztetnénk a faj fennmaradását, sőt az állomány megfelelő szabályozásával és az elejtett állatok ésszerű raktározásával meg lehetne őrizni a legelőket, alkalmas védett területet biztosítva a csordák számára. A húst könnyűszerrel el lehetné szállítani a közeli Cambridge Baybe vagy más sarkvidéki településiekre, ott ésszerű áron el lehetne adni az eszkimóknak ahelyett, hogy a kereskedelmi állomásokon a nagy szállítási költségek miatt csillagászati áron kelljen megvásárolni a húst, ahogyan az manapság történik. A kanadai kormány egyszer megkísérelte, hogy a karibuval majdnem azonos rénszarvast próbálja meghonosítani a Mackenzie-delta vidékén. A kísérlet azonban teljes kudarcot vallott. Azt hiszem, az eszkimók nemigen lelkesedtek azért, hogy csordásokként dolgozzanak, pedig tapasztalt lappok tanították őket a pásztorélet fortélyaira. A Bathurst környéki csordákat így is ki lehetne aknázni anélkül, hogy értelmetlen kísérleteket folytassanak szelídítésükkel. Ha évente csak a túlszaporulatot lőnék ki, még exportra is rengeteg hús jutna. A karibuhús igen ízletes. Akár Edmontonig is elszállíthatnák a húst, s ott a nagy szállítási költségek ellenére is olcsón piacra lehetne dobni. Még ha fontonként ötven centet kérnének érte, akkor is olcsóbb lenne akár a legsilányabb marhahúsnál – nem is szólva a különleges csemegének számító bögölylárvák iránti keresletről!

Átköltözöm a Bathurst-öbölbe Amikor már több évet töltöttem a Perry-szigeten, 1965 júniusában a Hudson's Bay Company fölkért, költözzem át Bathurst Inletbe, vagy kétszáz mérföldre Perrytől nyugatra. A Perry-szigeti állomáshoz hasonlóan, ez is igen magányos telep volt. A százhúsz mérföldes keskeny öböl zárt végén fekvő régi Bathurst Inlet állomáson bizonyos problémák adódtak, és a Társaság új helyen kívánta ismét megnyitni a telepét, valahol északabbra, az öböl torkolata táján. Lényegében új kereskedelmi állomás kiépítéséről volt szó, s noha nagyon jól éreztem magam a Perry-szigeten, és nem is igen akaródzott elhagynom az ottaniakat, megtiszteltetésnek tekintettem, hogy a Társaság egy új állomás megalapítására kért föl. A megbízást elfogadtam. A Társaság ellenőrző repülőgépén érkeztem a régi Bathurst Inlet állomásra, ahol már várt John Stanners, a telepvezető, a már-már legendás hírű kereskedő, aki csaknem harminc esztendőt töltött északon, és most készült nyugdíjba vonulni. Stannersre jellemző módon, az állomást is, a könyvelést is kifogástalan állapotban találtam, S Lorna, kollégám felesége, a házukat is ragyogó tisztán tartotta, öröm volt átvenni Stannerstől a kirendeltséget. Mihelyt ellenőriztük a leltárt, feleségével együtt ugyanazzal a repülőgéppel távozott, amellyel én odaérkeztem. Felfogadtam két eszkimót, és elkezdtük a régi raktárépületek szétbontását; a faanyagot az új telepen kívántuk fölhasználni. Köröskörül az öböl mentén mindenütt voltak eszkimó táborok; az emberek már értesültek az új vezető érkezéséből, ezért sokan begyűltek az állomásra, hogy alaposan szemügyre vegyenek. Tudták, hogy beszélek eszkimóul – ez roppant fontos mozzanat volt a szemükben –, így azután nagyon barátságosan fogadtak. Három nap múlva elmentem, hogy megtekintsek egy helyet, amelyet az eszkimók Umingmaktuuqnak neveztek (az a hely, ahol sok a pézsmatulok). Csak sátrat, hálózsákot és némi ételkészletet vittem magammal. Kiderült, hogy a fehérek által Baychimónak nevezett

öbölben eléggé nagy, védett kikötő húzódik meg. Az öböl egyik oldalán alacsonyan fekvő síkság terült el, közepén egy körülbelül tizenöt láb széles folyócskával, amely elég mélynek látszott ahhoz, hogy kis dereglye is járhasson rajta. Föleveztem kenumban a patakon, és a síkságon vertem föl sátramat. Pontosan szemközt a kikötővel, alig egy puskalövésnyire tőlem, hat-hétszáz karibu figyelt kíváncsian, sőt akadt néhány állat, amely egészen a patak másik partjáig lemerészkedett, hogy onnan lesse, mire készülök. Nyolc vagy kilenc farkas is lapult a közelben, éberen figyelték a karibukat. Valamennyien szemmel tartottuk egymást. Jól tudtam, melyek egy új kereskedelmi állomás alapításának előfeltételei. Először, olyan helyet kell kiválasztani, amely az eszkimó vadász- és prémvadász táborok kellős közepén fekszik. Miközben kenummal fölfelé haladtam az öbölben, vagy nyolcvan mérföldre a régi állomástól tucatnyi ilyen tábort láttam, és Stanners is arról tájékoztatott, hogy az öböl körül húsz-egynéhány család él. Másodszor, megfelelő építkezési helyet kell keresni, ahol sima vagy alig lejt a talaj, s ahol az állomásról és a segédépületektől könnyűszerrel el lehet vezetni a vizet. A patak menti kis síkság éppen alkalmasnak tűnt erre a célra. Harmadszor, csakis az olyan telephely jöhet számításba, amelynek a közelében édesvíz található. Föleveztem a folyócskán, és megállapítottam, hogy két jókora tóból nyeri a vizét, vagy két mérföldre a szárazföld belsejében. Így ezt a kérdést is megoldottnak tekinthettem. A negyedik, elengedhetetlen feltétel a védett kikötő, ahol a teherhajó biztonságosan horgonyt vethet, valamint megfelelő mélységű csatorna vagy kedvező fekvésű, homokos partszakasz van, ahol beállhat a dereglye. Igal a hajó csak évente egyszer köt ki. nálunk, de amikor megérkezik, egész évre való gázolajat, benzint, lisztet és egyéb árukészletet kell kiraknia. Ha a hajó nem tud horgonyt vetni közvetlenül a kereskedelmi állomás előtt, nem lehet itt fölépíteni a telepet. Pontosan a kikötő végében domb emelkedett: fölkapaszkodtam rá, és onnan vettem szemügyre a vizet. A tenger sötétkék vize azt jelezte, hogy megfelelő mélységű kikötőhelyek vannak ott. Ezután azt kellett megállapítanom, mennyire öltötte fel hordalékkal a patak a kikötőt. Ha a hajóról leengedett dereglyék egyenesen fölhajózhatnak a folyócskán

egészen addig a helyig, amelyet a kereskedelmi állomás épületei számára kiszemeltem, ez alaposan leegyszerűsítené a problémát. Meglehetősen nagymérvű eliszaposodást állapítottam meg, de maga a patak elég sebes folyásúnak tűnt ahhoz, hogy megfelelő csatornát vájjon ki. Ősszel, amikor alacsony a vízállás, a sarkvidéki partok mentén szokásos egy-kétlábnyi dagály bizonyára segít majd rajtunk. Leereszkedtem a dombról, kenumba ülve megvizsgáltam a folyócska torkolatát, és mindjárt ki is jelöltem a csatornát, hogy az új állomás faanyagát szállító csónakok egyenesen arra a partszakaszra fussanak fel, ahol sátrat vertem. Meggyőződtem róla, hogy a kiszemelt helyen minden szükséges feltétel adott. Mivel meg kellett várnom az első farakományt szállító eszkimókat, néhány napot tétlenül tölthettem a késő nyári napsütésben. Pompásan éreztem magam. Figyeltem a karibukat meg a farkasokat, még távcsőre sem volt szükségem. A magányos ember láthatólag cseppet sem zavarta őket; megesett, hogy nem egészen száz lábnyira voltak tőlem, a patak túlsó partján. Mögöttem, a síkságon, ott, ahol emelkedni kezdenek a dombok, százával nyüzsögtek a kövér kis ürgék, hátsó lábaikon üldögéltek lyukaik előtt, és közeledtemre „csk-csk-csk-csk” hangot hallattak. Egy-kettőt lőttem is közülük, hogy változatossá tegyem étrendemet. Csirkéhez hasonló, kövér, ízletes a húsukHosszú idő óta most először fordult elő, hogy ráérősen megcsodálhattam a sarkvidéki nyár lenyűgöző szépségét. A Baychimo kikötő környékén a hőmérséklet nyolc-tíz fokkal melegebbnek tűnt a Cambridge-öböl vagy a Perry-sziget éghajlatánál, következésképpen növényzete sokkal dúsabb, állatvilága is gazdagabb volt. Persze, itt a távoli északon már nem nőnek fák, de a patak menti fűzbokrok között akadt hat-hét láb magas is, sűrűn benőtték a patak-partot, egészen a torkolatig. A folyótól a szárazföld belseje felé húzódó füves terület is sokkal dúsabb volt, mint bárhol másutt a sarkvidéken. Mindenütt méhek dongtak)! és amerre csak néztem hat vagy nyolc lepkefajtát figyelhettem meg: hatalmas sárgákat, kisebb fehéreket, élénk mintázatú feketéket, sőt, néhány jókora pillét is. Mi több, olyasmit is láttam,. hogy szinte nem akartam hinni a szememnek, mert sehol másutt a sarkvidéken nem találkoztam velük: szöcskék cirpeltek a sátram közelében. A fűben lépkedve hallottam összedörgölt hátsó lábuk érdes hangját; nem is akartam elhinni, amíg el nem fogtam néhányat.

Az egész talajt illatos fehér takaróként borította az alacsony növésű hangafű, sőt a kikötő mögött még a dombok lejtőjére is fölkúszott – úgy éreztem, mintha újra Skóciában lennék. Virágok, virágok minden elképzelhető színben; égő vörösek, ragyogó sárgák, vidám kis sarkvidéki pipacsok bólogattak az enyhe szélben, azután kék alpesi virág, elképesztő tömegben fehér gyapotsás és megszámlálhatatlan, kisujjamnál is parányibb virág. A nyári, virágzó sarkvidék látványa hallatlanul színes! Feljebb a dombokon meg odalent a folyócska mocsaras deltájában sokféle bogyó termett: mámorka, medveszőlő, öthatféle bogyó összekeveredve az ilyen távoli északon meglepő mézgás égerrel, törpe nyírrel, amely inkább kúszó cserje, semmint fa; alig egykét láb magasan hálózza be a sziklákat és a talajt, átmérője azonban akkora, mint valami nagy sátoré. Az égbolt mindig vibrálóan kék volt, a késő augusztusi napokon csak nagy ritkán úszott el egy-egy felhő, madarak röpködtek – no meg moszkitók, fekete legyek, szúnyogok, muslincák, trágyalegyek és a szörnyű kékdongók. Meglepődtem a sokféle madár láttán. Vörösbegyek ugráltak bátran a lábam körül, de akadt még sokféle más apró madár is: a szürke fejű, harsányan kiáltó rigó, a félénk piciny hófajd, kis sárszalonkák, de még mezei verebek is megtelepedtek a magasabbra nőtt fűzvesszőkön. Akadtak nagyobb madarak is: a sarkvidéki csér, a gatyás ölyv, a vadászsólyom meg a hallatlanul sebes szárnyalású vándorsólyom, sőt láttam egypár, az eszkimók által qupanuaqpaknak nevezett méltóságteljes aranysast is. Éjszakánként hallottam az ukpik, vagyis a nagy hóbagoly velőtrázó rikoltásait, de sohasem sikerült megpillantanom ezt a gyönyörű madarat. A vidék fekvése merőben különbözött attól, amilyennek addig én a sarki tájat elképzeltem, majd egy részét megismertem. A háromnégyszáz láb magasságba szökő meredek sziklákat, amelyek egyenesen az öbölből emelkedtek ki, keskeny csatornák választották el a szamárhát ívű szigetektől. Az általam végigkutatott szirtek fölött, valamint a táborhelyem mögötti felföldelőn hatalmas fennsík húzódott, amelyet rendkívül változatos színű tavacskák tarkítottak. A környék talaját ásványi anyagok itatták át, s ezáltal a tavak vize zöld, kék és sárgásbarna, sőt bíbor színben játszott. Úgy éreztem, hogy ez a táj sokkal inkább hasonlít a skandináv fjordok világához, semmint a kanadai sarkvidék tengerpartjához.

A levegő derűs, szikrázóan tiszta volt; cigarettám füstjén kívül semmi sem szennyezte, és minden úgy ragyogott, mintha éppen csak az imént teremtették volna, az én gyönyörűségemre. Eltelt néhány idilli nap, mire megérkezett az első eszkimó kenu a bontásból megmaradt faanyaggal. Ismét neki kellett látnom a munkának. Az első rakományból sátram előtt kis dokkot, építettünk, hogy a következő szállítmányokat a legcélszerűbb helyen rakhassuk ki. A kenukkal én is visszatértem a régi kereskedelmi állomás helyére, és újabb deszkaszállítmányt raktunk be. Mire megérkeztünk, már ott várt bennünket a Hudson's Bay bérelt repülőgépén érkezett három ács, hogy segítsen fölépíteni az új állomást. Velük tartott egy Ian Copland nevű fiatal fickó, akivel már Ottawában is találkoztam. Apja tizennyolc éven át dolgozott a sarkvidéken, és azt akarta, hogy a fia olyan kiképzésben részesüljön, amilyet csak az ilyen elszigetelt kis telepeken kaphat meg. A Társaság tanulóként alkalmazta, pedig alig múlt még tizenhat éves. Folytattuk a régi épületek bontását és apránkénti átszállítását Baychimóba. Az ácsok az új helyen megkezdték az alapozást. Először a főraktárt akartam fölépíteni. Rövidesen meg kellett érkeznie a hajónak a további faanyaggal és a hordozható áramfejlesztőnkkel, valamint az egész évi készlettel, tehát minél hamarább készen kellett állnia a raktárhelyiségeknek. Amíg a raktár falait fel nem húztuk, hozzá sem kezdtünk a főépület és a lakóház felépítéséhez. Úgy döntöttünk, hogy először a régi állomásra irányítjuk a teherhajót, ott felrakjuk a megmaradt készleteket, majd áthajózunk Baychimóba. Mire a hajó befutott a régi Kereskedelmi állomásra, már készen álltunk, és még egy hatvan láb magas zászlórudat is fölraktunk, amely eredetileg egy bálnavadász hajó árboca volt. A rudat az új állomáson is szerettük volna felállítani. A kereskedelmi állomások vezetői rendszerint januárban küldték el évi rendeléseiket, miután gondos leltárt készítettek a még raktáron levő árukról, és fölmérték, mennyi élelmiszerre és egyéb árura lesz szükségük a rákövetkező évben. A körültekintő és a sarkvidéki körülményeket alaposan ismerő kereskedő becsléséhez még hozzátett egyévi készletet az alapvető fontosságú árukból, és természetesen nem feledkezett meg személyes szükségleteiről sem. Minden évben késő nyáron, a jég levonulása után érkezett meg az ellátóhajó, de megesett,

hogy a jégpáncél egyáltalán nem olvadt el, s ilyenkor kiderült: bizony bölcs dolog volt az egyéves többlet megrendelése! Manapság egészen más a helyzet, hiszen majdnem mindent meg lehet rendelni rádión, a szállítás pedig légi úton történik. Régen a legrosszabb, ami a sarkvidéken élő emberrel megeshetett, az volt, ha időnek előtte elfogyott személyes szeszesitalkészlete. Ma már aligha létezik olyan település, ahol egy héten belül ne lehetne orvosolni ezt a „katasztrófát”! Baychimóba érve gyorsan kirakodtunk, és behordtuk a készletet az újonnan fölépített raktárakba; Nyakunkon volt az ősz, az idő napról napra csípősebbé vált. Az ácsok, akárcsak jómagam, sátrakban laktak, de most valamennyien átköltözünk a raktárépületekbe. Megkezdődött a versenyfutás az idővel, hogy a bolt meg a lakóépület még a fagy beállta előtt elkészüljön. Küszöbön állt a tél, és az ácsok, akik valamennyien déliek voltak, rettegtek attól, hogy a tenger beáll, mielőtt elkészülnének, s akkor hosszú hónapokra itt rekednek. Én pedig azért akartam, hogy a bolt elkészüljön, hogy elláthassam az eszkimókat, akik már sürgették a készleteket a téli prémvadászati idényre. A szárazföldi tavak ekkorra mind befagytak, a tengert is vékony jégkéreg borította már, de a sebes áramlású patak kis területen szabaddá tette-még a vizet, pontosan szemben a kereskedelmi állomással. Az ácsok legnagyobb rémületére vagy három héten át szélvihar tombolt, esett, havazott, s most már komolyan aggódni kezdtek, hogyan jutnak ki innen. Végül sikerült bekapcsolnunk az áramfejlesztőt, és elhatároztuk, hogy zászlórúdként fölállítjuk a hatvan láb magas árbocot is. A talaj már kőkeményre fagyott, ezért kapával, szekercével kis üreget kellett vágnunk a talapzat számára, ebbe némi petróleumot meg gázolajat öntöttünk, és meggyújtottuk az egészet. Ettől az altalaj állandóan fagyott rétege néhány lábnyira felengedett; majd tovább ástunk, és újabb tüzet raktunk. Ezt mindaddig folytattuk, amíg a szó szoros értelmében sikerült kiégetnünk egy négy láb mély üreget az árboc talapzatának; ezután ideiglenes csörlővel csigasort állítottunk fel, akkor a település egész lakossága, valamint a befogott kutyák nekifeszültek, és fölállítottuk az árbocot, amelyre fölhúztuk a Hudson's Bay Company lobogóját.

Ezen az éjszakán bekapcsoltam a rádiót; táviratban közöltem a Társasággal, hogy fölépült és működik az új baychimói kereskedelmi állomás. . Szegény ácsok már-már föladták a reményt, amikor váratlanul leszállt egy kis repülőgép az állomás előtti, gyorsan zsugorodó szabad vízterületre és elszállította őket. Rajtam és Ianon kívül ekkor nem maradt más fehér ember néhány száz mérföldes körzetben. Ian számára életre szóló élményt jelentett, hogy segíthetett az új állomás fölépítésében és beindításában. Másképpen ugyan, de számomra is kalandos vállalkozást jelentett. Eddig még sohasem volt tanulóm; nekifogtam, hogy mindazt megtanítsam a fiúnak, ami véleményem szerint lényeges volt, s ha valamikor majd maga is prémkereskedő lesz, hasznosíthat: hogyan bánjunk a kutyákkal, hogyan osztályozzuk a prémeket, bevezettem a könyvelés titkaiba, megismertettem vele a vidéket. Mihelyt megtanult valamit, ráruháztam a felelősséget, hadd szerezzen tapasztalatokat. Kiderült, hogy könnyen tanul, és jó segítőtársam lesz. Talán az egyetlen, amivel nem tudott megbirkózni, az őslakók beszéde volt. Egyszerűen nem volt füle az eszkimó nyelvhez. Amikor Iant arra tanítottam, miként kell kereskednie az eszkimókkal, ugyanazt a cserekereskedelmet folytattam, amelyet Sandy Lunantől tanultam a Baker-tónál, és amelyet magam is alkalmaztam Spence Bayben, Gjoa Havenben és a Perry-szigeten. A Társaság kezdettől fogva alumínium érméket, vagyis zsetonokat használt, hogy elkerüljük az eszkimók meglehetősen bonyolult számolási módszerét. Így például majdnem minden eszkimó pontosan számolt háromig: egy karibu, két karibu, három karibu, de ha ennél több állatról akart számot adni, többnyire csak „sok”-ként emlegette. Az eszkimó vadász így beszélt zsákmányáról: „sok karibut láttam, és elejtettem néhányat”. De ha megkérdeztem tőle, mennyi az a „néhány”, akkor a háromnál több állatra általában csak azt mondotta: „sok”. A négyszögletes zseton egy fehér rókát jelképezett. A körülbelül egy hüvelyk átmérőjű kerek zseton, közepén a HBC, a Hudson's Bay Company által rávert egyes számmal (az egy dollár jelölésére) volt az alapegység, számos kisebb zseton képviselte a kisebb összegeket. A zsetonok vizuális számolási módszert nyújtottak az eszkimók számára, ők pedig gyorsan megértették ezt a szisztémát.

Ha például egy vadász tíz fehérrókaprémet hozott be, minden egyes rókaprém után egy szögletes zsetont raktunk a pultra. Tegyük fel, hogy abban az évben húsz dollárt fizettünk egy-egy rókaprémért; minden szögletes zsetont húsz kerek zsetonnal helyettesítettünk. Ha az eszkimó vadász beszolgáltatott valamit, a vásárlása értékét jelképező zsetonokat eltávolítottuk a neve mellől, a visszajáró összeget pedig kisebb zsetonokkal jelöltük. A vékony alumínium zsetonokkal az volt a baj, hogy a csereberére fűtetlen helyiségben került sor, az érmék pedig túlságosan vékonyak voltak ahhoz, hogy az egyujjas kesztyűben fel lehessen venni őket a pultról. Ha viszont lehúztuk a kesztyűt, a zsetonok odafagytak az ujjainkhoz. Sandy annak idején nem tévedett: valóban lefagytak az ujjaink. Noha akkoriban csak kevés eszkimó tudott angolul olvasni vagy írni, minden ügyletről nyugtát írtunk, amelynek másolatát megkapta az eszkimó vadász. Ez rengeteg vesződséggel járt, ráadásul az eszkimók többnyire el is dobták ezeket a számlamásolatokat, viszont ha az eszkimó ellenőrizni akarta a kereskedőt, megmutathatta a nyugtákat egy misszionáriusnak vagy lovas rendőrnek, hogy megbizonyosodjék, minden szabályszerűen történt-e. Ian persze gyorsan megtanulta, ahogyan én is megtanultam Sandytől: a fagyos ujjak jó ürügyet szolgáltatnak arra, hogy bemenjünk az eszkimóknak fenntartott szobába, és vagy háromnegyed óránként megigyunk egy-egy bögre forró teát. Minden kereskedelmi állomáson, s a mienk sem volt kivétel itt a Bathurst Inletben, volt egy ún. társalgó. Ha az eszkimók a településen tartózkodtak, át-átjárogattak ebbe a fűtött szobába, amelyet néhány öreg dívánnyal, székekkel, asztalokkal rendeztünk be, többnyire még képeslapok is akadtak, esetleg egy sakktábla (az eszkimók kedvelték a sakkot, és jól is játszottak); néhány türelemjáték egészítette ki a berendezést. Itt tölthették az idejüket, mi pedig gondoskodtunk róla, hogy mindig jó meleg legyen odabenn. A bathursti kereskedelmi állomáson normális körülmények között kevés eszkimó tartózkodott. Többnyire kint jártak, vadásztak és csapdákat állítottak, csak akkor jöttek be az állomásra, ha kereskedni akartak. Ha megjelent egy eszkimó, sohasem erőltettük, hogy jöjjön el a boltba. Szörnyű illetlenségnek tekintették volna. Megtanítottam Iant arra, hogy üldögéljen az emberek között, s hagyja, hadd melegedjenek. Megértettem vele, hogy ezek az emberek nem egyszerűen csak vevők,

hanem igazi barátaink, akiket mi, kereskedők gyakran már hosszú évek óta ismerünk. Szerettek ott üldögélni. Beszélgettek, megtudakolták, ki járt az állomáson az utóbbi időben, kinek született gyermeke, ki házasodott, hogyan végződött ezen vagy azon a vidéken a prémvadászat, merrefelé láttak karibut és így tovább. Ha egy egész család érkezett kereskedni, ez valóban társadalmi eseményszámba ment. Egy-egy család többnyire három-négy napot töltött az állomáson, és idejének felét ebben a „társalgóban” töltötte. Az üzletet csak legeslegutoljára pendítették meg. A vadásztól csak akkor érdeklődtünk, milyen volt a zsákmány, ha már a feleségével együtt a bolt küszöbére lépett. Ilyenkor már helyénvaló, ha a kereskedő mintegy mellesleg megjegyzi: – Hát szereztél-e sok szarvasbőrt? – Vagy: – Sok róka akadt-e a csapdáidban? A vadász, hagyományos eszkimó módon, mindig lekicsinylően nyilatkozik önmagáról is, teljesítményéről is. – Hát, ami azt illeti, alig néhány bőrt szereztem, az is igen szegényes zsákmány. Szinte nem is érdemes megmutatni a kereskedőnek, – és akkor minden valószínűség szerint páratlanul szép irhákat húz elő. Az eszkimók roppant élvezték a kereskedést. Megtörtént, hogy bejött hozzánk egy férfi a feleségével, és hoztak tíz fehér rókát, kétszáz dollár értékben. Iannal ilyenkor kiraktuk a zsetonokat a pultra, és megkezdődött az alku. Tudtuk, hogy hosszú tárgyalásra számíthatunk a jeges szobában. Az eszkimók nézelődtek a helyiségben, mintha még sohasem jártak volna a raktárban, egyik polctól a másikhoz léptek. Mindez ellen semmi kifogásunk sem volt, de egyre jobban átfáztunk, pedig magunk is teljes eszkimóöltözékben voltunk. Az eszkimó vadász megkapta tíz szögletes zsetonját rókaprémjeiért, azután beváltotta mind a tízet húsz kerek dolláros zsetonra, s most már kétszáz érmét szorongatott kétszáz dollár értékben. Valamely oknál fogva ilyenkor a vadász majdnem mindig úgy döntött, hogy valami csekélység vásárlásával kezdi – egy. tucat tűvel vagy más hasonlóval. Levettük az egyik egydolláros zsetont, megkapta a tűit és a visszajáró zsetonokat. Mindig a férfi csereberélt; csakis ő beszélt, de mindketten, férj és feleség egészen a legkisebb tételig pontosan tisztában voltak azzal, mit akarnak vásárolni. Az asszony rendszerint csöndben oldalt

húzódott, de időnként suttogva tanácskozott férjével, az pedig felénk fordult és kijelentette; – Azt hiszem, még vagy két méter kartonra is szükségem van. – Vagy: – A feleségem éppen, most szólt, hogy pár méter zsineg is kellene. Megesett, hogy egész délelőtt és délután kereskedtünk, közben meg számoltuk, hányszor vonultunk át az eszkimóhelyiségbe egy kis teázásra. Pompás mulatság volt ez az eszkimók számára, kiváltképp, ha valami isten háta mögötti táborhelyről érkeztek az állomásra. S miután hosszú órákat töltöttek azzal, hogy apróságokat, tűt meg cérnát, ilyesmiket vásároljanak, villámgyorsan elvégezték a komoly beszerzéseket; vettek vagy száz font lisztet, dobozszámra töltényt, petróleumot a gyorsfőzőkhöz és egyéb lényeges dolgokat. A Baker-tónál mindig számolhattunk azzal, hogy sok száz fehér rókát szolgáltatnak be. Bathurst Inlet majdnem ugyanilyen jó területnek bizonyult. Nem osztályoztuk a prémeket, s nem a minőségnek megfelelően fizettünk, hanem mindent bevettünk, aztán jóért, rosszért egyaránt húsz dollárt fizettünk. Az értékek nagyjából kiegyenlítették egymást. Ha a bőrön szakadás tátongott, vagy ha a vadász az egész rókát behozta szőröstül-bőröstül, valamennyit lealkudtunk az árból. Amikor a Baker-tónál dolgozni kezdtem, néhányszor becsaptak, és most óva intettem ettől lant. A róka igazán nem testes állat, alig valamivel nagyobb a sarkvidéki nyúlnál, s amikor első ízben vásároltam egy tétel rókát, utóbb rájöttem, hogy nyulat is becsempésztek közéjük. Sandy jót mulatott ezen, az eszkimók pedig a markukba nevettek. Sandy megtanított rá, hogy sem az üzletmenetnek, sem a prémvadászoknak nem hasznos, ha az eszkimók ott tengenek-lengenek az állomás körül, annál az egyszerű oknál fogva, hogy csakis odakint a tundrán „dolgozhatnak”. Ian néhány napi bathursti tartózkodás után szörnyen élvezte, hogyan hajszoltam vissza az eszkimókat a csapdáikhoz, bár sohasem voltam annyira erőszakos, mint Sandy, aki jószívű, de nagyon keménykezű ember volt. Egyszerűen fölöslegesnek tartotta, hogy valaki négy-öt napnál tovább ott lődörögjön az állomás körül. Emlékszem egy eszkimóra, aki pontosan a Baker-tavi kereskedelmi állomással szemközt építette fel jégkunyhóját. Amikor már öt napja éldegélt a telepen, Sandy megdühödött, főleg azért, mert ha kinézett a bolt ajtaján, egyenesen rálátott a jövevényre, amint

békésen csücsül a kunyhójában. Sandy egyre mérgesebb lett, végül egyik reggel fölkapta hólapátját, kirohant és havat kezdett lapátolni a kunyhóra. Az eszkimó alsóruhában ugrott ki a jégkunyhóból; alaposan összeveszett Sandyvel. Néhány perc múltán azonban befogta kutyáit, és elvágtatott a csapdáihoz.

Az utolsó kutyáig Még a Bathurst-öbölnél dolgoztam, 1967 januárjában, amikor egyszerre ellenállhatatlan vágy támadt bennem, hogy ellátogassak Copperminebe. Egyszerűen nyughatatlan voltam. Két eszkimónak, akik elkísértek, Iksiknek meg Palviknak azonban ennél sokkal nyomósabb oka volt: feleséget kerestek. Iksik nős volt, de amikor tüdőbaj ellen kezelték az edmontoni kórházban, elrabolták a feleségét. Palvik, ez a zömök, jóképű, alig húszéves fiatalember viszont úgy vélte, hogy egy hangulatos coppermine-i szerelmi kaland éppen a kedvére lenne. Továbbra is tizenháromkutyás fogatom volt, csupa tagbaszakadt, keményen dolgozó állat. Palviknak tizenkét kutyája volt, Iksik a betegsége miatt nem tudta megtartani saját fogatát, de annyira már fölépült, hogy segíthessen Palviknak. Január 3-án, a sötét téli időszak kellős közepén indultunk útnak. A fénytelen éjszakában nem lehet tájékozódni, legföljebb a nagy ritkán felszakadozó felhőzeten átragyogó csillagok világították meg utunkat. Negyvenöt fokos metsző hidegben indultunk, ráadásul északnyugati szél fújt, pontosan a szemünkbe. Furcsa tél volt, s ez meghatározta úti kalandjainkat. Az elmúlt év őszén, röviddel a fagy beállta után, hallatlanul erős orkán tört ránk, s darabokra zúzta az öböl friss jégpáncélját. A vihart újabb fagyhullám követte. Általános meglepetésre egész télen át enyhe szél fújdogált, elmaradtak a szokásos hóviharok. Ennek következtében nagyon rossz körülmények között indultunk útnak. A tenger jégpáncélját szinte sehol sem borította hó, a hatalmas

táblákká töredezett, szeszélyes szögekben széthasadozott és torz alakzatokká összefagyott jég, amelyet az orkán azután ismét széthasított és szétdobált, hogy az egész tömkeleg végül megint összefagyjon, életem legnehezebb útját ígérte. Számításunk szerint Coppermine-ig hétszer kellett volna aludnunk. Tisztességes időben rövidebb idő alatt is meg lehet tenni ezt az utat, de tudtuk, hogy ebben az évszakban, a viharok miatt feltétlenül időráhagyással kell terveznünk. Coppermine kétszázhúsz mérföldre esik légvonalban Bathurst Inlettől, ami kutyaszánon körülbelül háromszázhúsz mérföldet jelent. Egyenesen nyugatnak tartottunk az öböltől, s arra számítottunk, hogy egy ideig a szokásos durva felületű part menti jéggel kell megküzdenünk. De az a kusza zűrzavar, amely a sápadt csillagfényben elénk tárult, sokkal inkább dermedt holdtájnak, valóságos fehér pokolnak tűnt. Az ilyen durva felületű jég gyilkolja a szantálfákat, léhán tolja az iszapolást és a jégborítást, emiatt a szán csak kínkeservesen halad előre, és a szokásosnál jóval nagyobb teher hárul a kutyákra. Az éles jégtörmelék fölmetszi a kutyák lábát, valósággal szétszabdalja lábszárukat. Ez a legkeményebb szánutazás. A helyzetet még súlyosbította, hogy a sötétben nem mertünk leugrani a szánokról a veszélyesen egyenetlen jégre. Ezen a szétszabdalt, hepehupás talajon könnyen megcsúszhat az ember, bokáját törheti vagy összezúzhatja a sípcsontját. Pedig rettenetesen nagy szükségünk lett volna rá, hogy lekászálódjunk a szánokról és futva fölmelegedjünk. Úgy határoztunk, hogy továbbra is a nyílt tenger felé tartunk, s egy ideig még távolodunk a parttól, mert az ilyen durva felületű jég rendszerint csak a part menti keskeny sávot borítja; ritkán szélesebb ez az övezet két-három mérföldnél. A metsző hidegben és a nyomasztó sötétségben megtett egész napos út végéri valamennyien úgy éreztük, egészen megdermedtünk: a szánon ülve hiába dugtuk be karunkat az anorák alá, hiába húztuk magunk alá a lábunkat, sehogyan sem sikerült fölmelegednünk. Már vagy húsz mérföldre jártunk a parttól, kezdtünk elcsüggedni, mért még híre-hamva sem volt a sima jégnek, ráadásul kutyáink is elfáradtak, lábukat véresre vagdalta a jég. Olyan jégen haladtunk, ahol a kutyák istrángja szinte lépésenként beleakadt a kiálló jégcsonkokba, szánkóink meg minduntalan megszorultak a haladásokban vagy elakadtak a jégtorlaszokban. Ez pedig azzal járt, hogy újra meg újra le kellett

kászálódnunk, kéziszekercével kiszabadítanunk a szánokat és a sötétben tapogatódzva kibogoznunk a kutyahámokat. Az egyetlen ésszerű dolog az lett volna, ha tábort verünk és megpihenünk, de mindennek tetejébe annyi havat sem találtunk, amennyiből jégkunyhót építhettünk volna. Úgy terveztük, hogy minden pihenőhelyen jégkunyhót építünk, ezért sátrat sem vittünk magunkkal. Nem maradt más hátra, vissza kellett fordulnunk a part felé, remélve, hogy majd csak találunk egy kis hordalék havát, amelyből valamiféle menedéket építhetünk. Az éj most már koromsötét volt, egyetlen csillag sem hunyorgott, egyre keservesebb körülmények között haladtunk a part felé. A vaksötétben nem tudtuk megkerülni a szánokkal a jégtömböket, így ezután egész úton rázkódtunk, zötykölődtünk, és tudtuk, hogy közben a szántalpakról lekopik az iszap. Egy egész éjszakánkba került, amíg visszaértünk a partra. Sikerült találnunk jégkunyhó építésére alkalmas hordalék havat. Annyira kimerültünk, összefagytunk, hogy nem is ettünk, még a gyorsfőzőt sem gyújtottuk be a teához, márpedig egy északi ember valóságos élőhalott már, ha erről lemond. Micsoda pazar érzés volt bebújni a hálózsákba! Másnap reggel fölkapaszkodtunk egy közeli domb tetejére, hogy amennyire a sötétben lehetséges, szemügyre vegyük, merre folytathatnánk utunkat. De még kitűnő távcsöveinken át sem fedeztünk föl mást, mint egyenetlen jégmezőt. A part mentén a talaj mindenütt kopár volt, kivéve néhány olyan helyet a bevágásban, amilyenben mi is ráakadtunk hordalék havunkra. Nem maradt más hátra, ismét neki kellett vágnunk a hasadozott, egyenetlen jégmezőnek. A tápasztalt Iksik azt magyarázta, a legokosabb, ha közvetlenül a parttal párhuzamosan haladunk, mert akkor több esélyünk van rá, hogy éjszakánként havát találjunk a jégkunyhó építéséhez. A jég továbbra is csalóka, kiszámíthatatlan volt, kutyáink csak nagy nehezen jutottak előre. Egyre megviseltebb állapotban, már három napja küzdöttük előre magunkat. Az időjárás egyetlen percre sem volt kegyes irántunk. Most már komoly nehézségeink támadtak a szártokkal is. Szó szerint kezdtek darabokra hullani, föl-alá táncoltak a jégtömbökön és táblákon, amelyek ripityára törték a szántalpak közé merevített keresztrudakat. Hosszú órákat töltöttünk javításukkal; megesett, hogy mindent le kellett raknunk a szánról, hogy újra

fölszíjazhassuk a keresztrudakat. Mindezt puszta kézzel, mínusz ötvenfokos hidegben. A tájékozódási pontok alapján megállapítottuk, hogy megközelítőleg sem tudjuk betartani az utazásra előirányzott időbeosztást. S ekkor váratlanul egy körülbelül tizenöt láb magas jégtorlasz állta utunkat. Nem kelhettünk át rajta, mert a hatalmas, egymásba torlódott tömböket tükörsima jég borította; olyan volt az egész, mint egy hatalmas sebhely. Ahol a két hatalmas jégágy összeforrott, az egészet beborította a tengervíz, amely azután ráfagyott a torlaszra. Nem kelhettünk át, de át sem hatolhattunk rajta. Egyetlen megoldás kínálkozott: hosszirányban követnünk kell a torlaszt, valahol majd csak akad egy nyílás a jégfalban. Balszerencsénkre, pontosan akkor, amikor fölfedeztünk egy átjárót, elveszítettem uralmamat a szán fölött, amely a jéggerinc másik oldalán lesiklott. Egy jégdomb magasan a levegőbe dobta, s a szán iszonyú csattanással vágódott le a jégre. A keresztrudak rögzítő bilincsei elpattantak, mindkét szántalp laposan szétterült, akár egy gyönge bokájú kisgyerek lábán a korcsolya. Rövid idővel ezelőtt szíjaztuk át és rögzítettük bilincsekkel ezt a szánt – mondhatom, pokoli munka volt. Ráadásul most még föltámadt a talaj menti szél, és egyenesen az arcunkba vágta a havat. Miután hosszan káromkodva elátkoztuk sorsunkat, nem tehettünk mást, mint hogy lepakoljuk a rakományt és ismét nekilássunk a szíjbilincsek rögzítéséhez. A szán végében helyeztünk el egy tízgallonos benzineshordót – gyorsfőzőink egész útra való üzemanyagát. Ez több volt, mint amennyire szükségünk lehetett, még ha bőven számítva napi fél gallont vettünk is alapul; de ilyen esetben jobb melegedni, mint keseregni. Visszamentem a szánhoz, hogy leemeljem a fémhordót, és automatikusan arra készültem, hogy nehéz súlyt kell megemelnem. Legnagyobb meglepetésemre olyan könnyen emeltem meg a hordót, mintha léggömb lett volna. Rosszat sejtve végigtapogattuk, és kiderült, hogy a szán vad ugrálása közben valamikor egy éles jégcsúcs átfúrta a szántakarót, beleállt a hordóba és átlyukasztotta azt is. Drága üzemanyagunk az utolsó cseppig kiömlött a tenger jegére. Ezzel valóban válságosra fordult a helyzet. Itt álltunk a világ végén, tíz fáradságos nappal Bathurstből történő elindulásunk után, iszonyú

jégmezők választottak el bennünket az öböltől, és ha jól számítottuk, ugyanannyi távolság választott el Coppermine-től is. A gazolin elvesztése „hideg lámpást” jelentett, sem teát, sem ételt nem főzhettünk, sőt a jégkunyhó fűtéséről is le kellett mondanunk. De nem is annyira saját magunk, inkább a kutyák miatt aggódtunk. Úgy döntöttünk, hogy könnyű súlya miatt csak szárított kutyaeledelt viszünk magunkkal az útra, csakhogy a kutyák nem voltak hajlandók száraz táplálékon élni, most pedig nem tudtunk főzni nekik. – Ayurnarmat. (Nincs mit tenni.) – vonta meg; a vállát Iksik: Azután azt javasolta, ami a legkézenfekvőbb volt: – Határozzatok: visszaforduljunk-e, vagy megpróbálunk eljutni Coppermine-be. Alaposan megvitattuk a kérdést, végül úgy határoztunk, hogy folytatjuk utunkat. Tudtuk, hogy keserves tíz nap vár ránk, ha visszafordulunk Bathurstbe. Ha viszont továbbindulunk Coppermine felé, okoskodtunk, a rossz jégnek egy nap után vége szakadhat, s szánjaink ismét könnyen siklanak. Okosabb tehát előretörni, semmint a szörnyű jégen át megtenni visszafelé azt a rémes utat. S mivel amúgy is meg kellett állnunk, hogy helyrepofozzuk a szánomat, elhatároztuk, hogy letáborozunk és pihenőt engedélyezünk a kutyáknak. A jégtorlasz mentén kunyhó építésére alkalmas havat is találtunk. A szán újraszíjazása még az első alkalomnál is keservesebb munkának bizonyult. Most már valamennyiünknek fagyott volt az ujja, ezért csak esetlenül tudtunk megfogni bármit is. Noha egymást váltva dolgoztunk, kezünk percek alatt megdermedt. Ujjaink hegye megfeketedett (ez a fagyás utolsó előtti szakasza, ezután már üszkösödés következik), arcunkat is megmarta a fagy. Utunk java részén ugyanis pontosan szemközt kaptuk a szelet, márpedig a hajtó nem teheti meg, hogy félrefordított fejjel kormányozzon. Iksik orrán és pofacsontján már súlyos fagyási sebek keletkeztek, az én orrom is lefagyott, Palviknak pedig fagyási seb mutatkozott az egyik arcán. Egymagában az, hogy táborhelyünkön nem ért bennünket a szél, lehetővé tette, hogy kissé fölmelegedjünk, mielőtt másnap újra nekivágunk. De mihelyt útra keltünk, annyira hidegre fordult az idő, hogy föl kellett hagynom a szán kormányzásával, és egyszerűen csak feküdtem a rakomány tetején. Eleinte szokás szerint ülve hajtottam, de a szél annyira átjárt, hogy miután amúgy sem tudtam irányítani a szánt, hátradőltem a szántakarókon és hagytam hadd dülöngéljen a szán a

kutyák mögött. A felsebzett lábú, üres hasú kutyák nagyon rossz bőrben voltak. Amint hanyatt fekve bámultam az eget, egyszerre megpillantottam egy száguldó csillagot az égbolton. Nem értettem a dolgot, de azután rájöttem, hogy csak mesterséges hold lehet; közvetlenül utána valóban föltűnt egy második is. Megállítottam a szánt, és távcsövemen át néztem a mesterséges holdakat. Szinte nevetséges volt a gondolat, hogy amíg egy-egy mesterséges bolygó egyszer megkerüli az egész földet, mi alig néhány mérföldet haladunk előre. Amikor aznap éjjel letáboroztunk, a jégkunyhó építése, a kutyák kipányvázása, a táborverés alaposan megizzasztott bennünket, de nem volt tűzhelyünk, amely fölött megszáríthattuk volna kesztyűnket, csizmánkat, ruháinkat, nem tudtunk fölmelegedni. Tudtuk, ha lehúzzuk a ruhánkat, verejtékünk nyomban megdermed, és soha többé semmit sem tudunk visszahúzni magunkra. Ráadásul azt is fölfedeztük, hogy a szivárgó gazolin átitatta húskészleteink javát. Már csak egy kis darab nyers, fagyott karibuhús, kevéske tengerészkétszersült és némi kovásztalan zabkenyér volt a táplálékunk. Hálózsákjainkra dőlve aludtunk, nehogy másnap reggel, mikor kimászunk belőlük, a verejtéktől, ruháinkhoz hasonlóan, azok is keményre fagyjanak. Aznap éjjel farkas üvöltött valahol. Sok mérföldnyi távolságról hallatszott a hang, de a rezzenetlen, jeges levegőben a visszhang fölfokozta erejét és a kutyák nyomban együtt vonítottak a farkassal. Hátborzongató volt a kutyák különböző időközökben felharsanó üvöltése; de amikor valamennyien vonítottak már, egyszerre, mintegy varázsütésre mind elhallgattak. Ettől az északi szimfóniától még a hajam szála is az égnek meredt. Másnap reggel kutyáinkkal együtt mi is boldogtalanul tápászkodtunk fel. A legyengült állatok fáztak, remegtek, mert nem kaptak enni. Ismét föltámadt a szél, és a kutyáknak sehogy sem akaródzott útnak indulni. Üres volt a hasuk, fogytán az erejük, de nem tehettünk mást, befogtuk őket és folytattuk utunkat. Ezen a napon már sok bajunk volt a kutyákkal. Ostorral kellett nógatni őket, különben nem mozdultak volna. Ilyen körülmények között a hajtó nem bánhat kesztyűs kézzel fogatával; ha a kutyák nem húznak, vége mindennek.

Mindkét fogatban akadtak már kutyák, amelyek időnként leroskadtak a fáradtságtól és kimerültségtől. Előrebotorkáltunk, lábra rántottuk, megcsapkodtuk és továbbhajszoltuk őket. Újabb húsz yard után, amikor mancsukat fölsértette egy élés jégdarab, ismét leroskadtak. Egyik kutyám, amelyet mindig az egyik legjobb szánhúzónak tekintettem, összecsuklott. A többi kutya még jókora távolságon magával vonszolta a hámban, fejét és testét újra meg újra összeverte a jég, mielőtt sikerült megállítanom a szánt és ismét talpra állítanom a kutyát. Újra fölültem a szánra, rúgásokkal kiszabadítottam a jéghez fagyott szántalpakat, és elordítottam az indulást jelző parancsot. A kutyák jóformán meg sem mozdultak; a szánhoz legközelebb álló kutyapár csak állt, amíg a többiek előre nem vonszolták őket. Az előbbi kutya hamarosan ismét a jégre roskadt. Megint talpra állítottam, jól ráhúztam és rászóltam, hogy most már elég a bolondozásból. De alig indultunk meg ismét, a szerencsétlen állat összeesett. Tudtam, hogy valóban nagyon rossz bőrben van, pedig még csak két napja nem evett. Leoldottam róla a hámot, és hagytam, hogy húzás nélkül fusson mellettünk. Megpróbált lépést tartani velünk, de nagyon lassan botorkált előre, időnként meg is állt, és hosszan bámult utánunk. Egyre jobban lemaradt. Nagyon szívemhez nőtt ez a kutya, ezért rákiáltottam. Tovább botorkált, bukdácsolt mögöttünk. Visszamentem érte, simogattam, beszéltem hozzá, odavittem a szánhoz, és magam mellé vettem, magamhoz szorítottam. De nem szokott a szánon való utazáshoz, megrémült, igyekezett lemászni. Képtelenség volt tartani is, kormányozni is egyszerre. Újra meg újra leesett a szánról és egyre csúnyábban összeverte magát. Egy ideig csak a kutyát fogtam, és hagytam, hadd dülöngéljen tetszése szerint a szán, Azt gondoltam, talán a pihenéstől magához tér. De továbbra is csak kapálódzott, egyre gyengébben, és újra meg újra leesett a szánról. Végül belefáradtam, hogy minduntalan lemásszak és ölben vigyem vissza. Magam is túlságosan fáztam, kimerült voltam és nyomorultnak éreztem magam, nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge szívű legyek. Ahelyett, hogy szokásom szerint kezemet a lábaim közé szorítva ültem volna a szánon, a kutyát kellett megtartanom, átölelve fogtam, s éreztem, hogy a kezem egyre inkább megdermed. Most már az arcomon is fájdalmas fagysebek ütöttek ki. Kínzott a hideg és az, amit most meg kellett tennem, de nem volt más kiút – hátrahagytam a kutyát. Azt reméltem,

hogy amikor aznap éjjel tábort verünk, talán majd csak utolér bennünket; ha nem, nincs mit tenni. Nem először történik meg, hogy elveszítek egy kutyát. Soha többé nem láttuk… Aznap éjjel megint hidegben táboroztunk. Amikor másnap reggel útnak indultunk, a kutyák markét teljes napja nem ettek. Amikor este megálltunk, egyszerűen leroskadtak a jégre. Normális körülmények között ilyenkor beássák magukat a hóba, hogy védekezzenek a hideg ellen; most szélfogókat kellett építenünk köréjük, hogy valamiképpen óvjuk őket a széltől. Vezérkutyám, Qaqquq és egy másik kutya továbbra is jó erőben voltak, a többi azonban fásultan, kimerülten hevert. Iksiknek és Palviknak is rengeteg bajuk volt a kutyáikkal. Tudtuk, az állatok egyszerűen képtelenek tovább menni a dermesztő hidegben, ha nem kapnak „üzemanyagot”. Ezen a napon nem veszítettünk el több kutyát, de tisztában voltunk azzal,'hogy ez csak idő kérdése. Keveset haladtunk előre, a kutyák ereje pedig szemmel láthatóan fogyott. Palvik és Iksik épp annyira aggódott, mint én. Aznap éjjel megpróbáltuk megetetni a szárított kutyaeledelt az állatokkal. Kifeszítettük a szájukat, és legyömöszöltük torkukon a porított ételt; de mihelyt elengedtük őket, kiköpték, kiköhögték az egészet. Egyszerűen nem voltak hajlandók a száraz port lenyelni. Még azt is megpróbáltuk, hogy rávizeljünk, így puhítsuk és melegítsük meg a táplálékot, de így sem nyelték le. Az önként vállalt koplalás is azt bizonyította, mennyire ijesztően legyengültek már. A következő nap valóságos lidércnyomás volt. Az idő tovább romlott, ha ez egyáltalán lehetséges volt még. Eléggé meredek sziklás tájon vitt az út, a partot szirtek szegélyezték és szaporodtak a meredek partú szigetek. Megkerültünk néhányat, azután úgy döntöttünk, fölmászunk az egyikre, hátha megpillantjuk odaföntről Coppermine-t; nagy szükségünk lett volna már erre a pszichológiai ösztönzésre. De sehol sem láttunk egyetlen kis fénypontot sem, amely települést jelzett volna. Szótlanul meredtünk egymásra. Nem maradt más hátra, mint folytatni utunkat a bizonytalanba. Aznap nyolc kutyánk pusztult el. Összeroskadtak a hámban, elterültek a jégen, és rövid idő elteltével kimúltak. Kifogtuk és simogattuk őket, beszéltünk hozzájuk, mindhiába. Sorra megfagytak, annyira legyöngültek az éhezéstől. Menet közben észrevettük, hogy többen ágyékukat és hátsó lábukat harapdálják, ahol már fagysebek

mutatkoztak. Ebben a vad hidegben a kutyák végtagja éppen úgy megfagyhat, mint az embereké. A fagyott helyeken berepedt a hús és nyers seb keletkezett. A kutyák megpróbálták harapdálni a fájdalmas sebeket, nyalogatni a kínzó fagymarást. Most már nagyon aggódtunk, noha bíztunk abban, hogy még akkor is eljutunk gyalog Coppermine-ig, ha valamennyi kutyánk elpusztul. Több napra elegendő élelmünk volt még, s abban bizonyosak voltunk, hogy már jóval túl vagyunk az út felén. De utunk továbbra is egyenetlen, hasadásos jégen vezetett. Az elhullott kutyákat lenyúztuk, megfagyasztottuk a tetemeket, ezáltal elveszítették ismerős szagukat, és apránként megetettük a megmaradt kutyákkal. Nem lepődtünk meg azon, hogy másnap reggel újra csak hallatlan nehézségek árán tudtuk indulásra bírni fogatainkat. A kutyák még mindig nagyon gyengék voltak, lábukat sebek borították. Egész éjszaka a dermesztően hideg jégkunyhóban vitatkoztunk helyzetünkről. A hidegben csak nagy nehezen tudtunk elaludni. Még mindig fújt a szél, s most már a talaj menti hófúvással is meg kellett birkóznunk. Ültünk a hidegben, és egyre csak az járt a fejünkben, hogy a kutyák nem bírják ki a következő napot, ha nem teszünk valamit. Egyszerre rápillantottam lyukas tízgallonos tartályunkra, amelyet még mindig magunkkal cipeltünk. Támadt egy ötletem. Fogtam az üres tartályt, amelyet Iksik meg akart őrizni (öt dollárt adtak érte a kereskedelmi állomáson), és élére állítottam. Azután kihúztam a hordódugaszt a jég ütötte rés mellett. Fejszével két szögletes lyukat vágtam a fémhordó oldalába: egy kisebbet hátul, egy nagyobbat meg elöl. Föltúrtam egész felszerelésünket, és találtam is egy szárított tejkonzervet. Kiürítettem a tartalmát, és kiütöttem a doboz alját. A megcsonkított konzervdobozt beékeltem a hordó oldalába vágott kisebbik nyílásba, majd a tartályt oldalára fordítottam. Laposfogóval visszahajtottam a lyuk szaggatott széleit, hogy beszorítsam a dobozt. További konzervdobozok és több termosz külső burkának felhasználásával hamarosan összetákoltunk egy kezdetleges kis tűzhelyet kályhacsővel. Beállítottuk a jégkunyhóba, a hótömbökből épített emelvényre, a kunyhó falát kilyukasztottuk, hogy kidughassuk a kéménycsövet, a nyílást pedig karibubőrrel fedtük le, nehogy megolvadjon a hófal, amikor befűtünk. Azután fogtuk a két erősen

megviselt szánt és a használható részek révén, a kettőből egyet fabrikáltunk. A fölösleges fadarabok tetemes halommá gyűltek össze, ezeket gyorsan fölvagdaltuk és befűtöttünk. Körülálltuk a kályhát, lehúztuk kesztyűnket, köhögtünk és fuldokoltunk a füsttől meg a koromtól, de élveztük az első meleget, amelyben napok óta részünk volt. Kezünk annyira megdermedt, hogy nyugodtan megfoghattuk a forró kályhát, és noha bőrünk valósággal sistergett, semmit sem éreztünk. Végre fölmelegedtünk. Eleinte pompás érzés volt, hamarosan azonban a poklok minden kínja tört ránk. Kezünk és arcunk, orrunk és állunk mind megfagyott és most hirtelen fölengedett. Arcunkon hatalmas fagydaganatok támadtak. Nekem az orrom egyik oldalán, az államon és mindkét arccsontomon virított egy-egy ilyen daganat. Egyre csak duzzadtak, később ki is fakadtak, és a nyers húsból kiütközött az arccsontom. Tudtuk, hogy a hirtelen meleg következtében szenvedni fogunk a fagyások miatt, de valójában nem volt más választásunk. Sok téves és félrevezető tanácsot olvashatunk arról, miként kell kezelni a fagymarást és leküzdeni a hideg által okozott problémákat; például elterjedt nézet, hogy havat kell dörgölni a megtámadott bőrfelületre. Azt hiszem, ennél károsabbat nem is tehetnének a sarkvidéken. A távoli északi sarkvidéken ugyanis a hó szinte teljes egészében kemény kis jégszemcsékből áll, érdes, mint a homok. Ha ezt a havat rádörgölnénk a fagyott testfelületre, úgy levinné a fagyott bőrt meg a húst, mint a dörzspapír. Az eszkimók azt tartják, hogy a fagyás elleni legjobb módszer, ha a megtámadott testrészt hideg vízbe mártjuk. De a mi helyzetünkben ezt nem tudtuk megoldani – túlságosan sok volt a „megtámadott testrészünk”. Sok szenvedést okozott oldalszakállunk. Az „igazi” sarkvidéki emberről alkotott népszerű elképzelés szerint északon mindenki bozontos szakállt visel. Az igazság az, hogy a hidegben a szakáll csak bajt okoz. Minden lélegzet cseppfolyóssá válik, belefagy a szakállba, és az embernek hamarosan meggyűlik a baja emiatt. Forró vizünk nem lévén, egy ideje már nem tudtunk borotválkozni, és a serkedő szakállunk körül lerakódó jég csak súlyosbította fagyott sebeinket.

Mégis boldogok voltunk, hogy sikerült befűtenünk. Mihelyt már mozogni tudtunk valamelyest, elővettük kondorunkat és fölolvasztottunk egy kis havat teához. Az egész jégkunyhó megtelt füsttel, mert a kályhánknak nem volt huzata. Végül elég nagy rést kellett nyitnunk szélirányban a kunyhó hátsó falán. Erre persze a pára lecsapódott, az egész kunyhót sűrű köd ülte meg, ki kellett menekülnünk a szabadba, amíg odabent kitisztult a levegő. Arcunkat belepte a korom; olyanok voltunk, mint a kéményseprők. De amikor visszamentünk a jégkunyhóba, kiderült, hogy tűzhelyünknek most már pompás a huzata, és olyan hőt áraszt, hogy hamarosan forrt a teavizünk. Három-négy gőzölgő teát hajtottunk le, és kétszersültet mártogattunk bele – soha életünkben nem élveztük még ennyire a vacsorát. Elővettük a serpenyőt is, beledobtunk egy kis zsírt meg karibuhátzsírt, ebbe került bele a kétszersült. Néhány percig sütöttük, földobtuk, azután megfordítottuk a kétszersült szeleteket. Olyan íze lett, mint a palacsintának, habkönnyű volt, szinte szétolvadt a szájban. Iksik ezt a receptet évekkel korábban tanulta, amikor a Hudson's Bay egyik tapasztalt igazgatójával bejárta az egész sarkköri partvidéket. Jóllaktunk, megmelegedtünk, most már a kutyák számára is főznünk kellett valamit. Mihelyt elkészültünk vele, kimentünk és megetettük őket; apránként adagoltuk nekik az ételt, amíg bele nem jöttek az evésbe. Látni kellett volna boldogságukat! Elhatároztuk, hogy egy napot ebben a táborban töltünk, hadd pihenjenek a kutyák: kissé föltápláljuk őket, kezeljük a lábukat, azután mi magunk is pihenünk egy kicsit. Egy nap alatt is sokat javult a kutyák állapota. A két kutyacsapatot a megmaradt egyetlen ép szán elé fogtuk, és Qaqquqot állítottuk vezérkutyának. Néhány napon át még nehéz terepen haladtunk előre, de most már kevesebb volt a problémánk; a kutyák ismét eléggé jó kondícióban voltak, és meg tudtak birkózni a durva jéggel, amellyel olyan sokat kínlódtunk egész úton. Végre valahára eljutottunk Coppermine-be, és a Hudson's Bay boltja előtt állítottuk meg a fogatunkat. Kijött egy eszkimó, és szinte sóbálvánnyá változott, amikor megpillantott bennünket: utunk a normális időnek pontosan a kétszeresét vette igénybe. Az eszkimó elmondta, hogy a rendőrség már mentőcsapatokat akart küldeni a felkutatásunkra. Azt gondolták, útközben súlyos baleset ért bennünket.

Beléptünk a kereskedelmi állomásra, és csak ekkor döbbentünk rá, milyen szörnyű látványt nyújtunk. Sebek borítottak, kormosak voltunk, egész arcunkat ellepték a felfakadt fagyhólyagok. Arcomat még a fagymarás és a hólyagok között is torzonborz szakáll borította. Nemrégiben Palvikkal egy remek, fűtött, ikermotoros Otter-gépen repültünk Bathurstből Coppermine-be. Palvik a gépen vezeték nélküli villanyborotvával simítgatta az arcát, miközben a legnagyobb kényelemben ültünk. Alámutatva a tengerpartra, ahol olyan keserves napokat töltöttünk annak idején, megkérdeztem: – Mondd csak, Palvik, megpróbálnád még egyszer a régi módon? Mosolyogva rázta a fejét, és megfenyegetett a borotvával. Egyébként sem Palvik, sem Iksik nem talált feleséget Coppermineben.

Uszony és toll Egy baychimói nyáron három család meg én úgy döntöttünk, együtt fölmegyünk a Honkytonk-folyóhoz, és ott ütjük fel nyári halásztáborunkat. Heten voltunk felnőttek, és velünk tartott talán húsznál is több, különböző korú gyermek. Vagy hatvan lépésre a parttól, a folyó torkolatánál vertük fel négy sátrunkat. Sátraink sík terepen álltak, mögötte dombok húzódtak a tundrákig. Úgy emlékezem vissza erre a nyárra, mint a lustálkodás és a bőség időszakára. A nap álló huszonnégy órán át melegen sütött. A levegő áttetszően tiszta volt, minden olyan, mintha most született volna a világ. A dombok déli lejtőit ellepték a sokszínű sarkvidéki virágok százezrei, tollas bóbitájuk a legkisebb fuvallatra is meglebbent. A másik irányban az óceánt sűrűn tarkázták a hegyes tarajú szigetek: barna fogak egy kék óriástorokban. A folyóparton a lapos, sík vidéket fokozatosan dombok váltották fel, a lejtőket virágszőnyeg és durva szálú fű borította. Mindig hihetetlen élményt jelentett számomra, amikor a sarkvidéki táj életre kelt, virágok szökkentek szárba a hosszú tavaszi napokon, és a fű egyik napról a

másikra, mintegy varázsütésre kiszínezte a kopár, sivár vidéket. A Honkytonk-folyó mentén a késő tavaszi táj bujasága olyan döbbenetes látványt nyújtott, hogy bele kellett csípnem a karomba, hogy meggyőzzem magam, nem álmodom-e, ez lenne valóban a sarkvidék? Táborunk mögött végtelen síkság húzódott, akár a préri, amikor még csak zöldell a vetés. Szinte mindennap láttunk karibut és farkasokat. A magas domboldalról letekintve, táborunkban szüntelen volt a sürgés-forgás. Nemrégiben tértünk haza a tenger téli jégmezejéről, és különösen az asszonyoknak volt rengeteg dolguk a lekaparásra váró fókabőrökkel. Már levetették téli karibubőr öltözéküket és: kartonruhában jártak, hosszú ujjú, esetlen, maxiruhához hasonló öltözékben, amely nem adott meleget, inkább a moszkitók ellen védte őket. Mások a kereskedelmi állomáson beszerzett olcsó nyomott pamutszövet ruhát viselték. J Egész nap lángoltak a tábortüzek, hordalék fával és a télen elhalt fűzhajtásokkal táplálták őket. Az iqalukpik (sarkvidéki vitéz szemling) piros húsa száradt a tűz mellett felállított állványokon. Noha még alig csak néhány hálót vetettünk ki, a gyönyörű sarkvidéki tavaszi pisztráng vonulása tulajdonképpen meg sem kezdődött, azért fogtunk már néhányat ezekből a pompás, ízletes halakból. Az asszonyok hosszirányban fölvágták és kibelezték őket, piros húsukat a tűz mellett, a perzselő napon pácolták. Egy homokos kis partszakaszon a férfiak a szárazföldre kivontatott kenukon dolgoztak: fölfordították a csónakokat) hogy könnyebben feszíthessék rájuk az új vitorlavászon borítást. Anorákjuk kámzsáját hátralökték, s olyan fókabőr cipőben jártak, mint az asszonyok. A folyóban fiúk eveztek, harsányan rikoltozva a parton hagyott társaikra, akik a kikötött kutyákat őrizték. A kutyák két-három láb mélyre is beásták magukat a partba, hűsöltek is, védekeztek is ezzel a szüntelenül támadó moszkitók ellen. Mindhárom család elhozta kutyafogatát, így legalább ötven kutya hentergett a táborban. Egészen az új hó lehullásáig, a tenger beálltáig semmit sem kellett dolgozniuk. A három asszony közül kettő már előrehaladott állapotban volt, ez szinte természetes ebben az évszakban; kacsázva jártak dolguk után a táborban. Időnként valamelyikük elkiáltotta magát: – Tiituritti! – ami azt jelentette: kész a tea vagy a leves. Az asszonyok nyáron a szabadban főztek, és a tűz körüli köveken egész nap hatalmas üstben főtt a

karibuborda. A parázsba rakott lapos kövön forróvizes üst fortyogott, hogy bármikor teázhassunk. S mivel még a nyár legelején tartottunk; egy harmadik üstöt színültig töltöttek vízzel meg fókavérrel – ez volt a vérleves. Mihelyt elhangzott a fülnek oly kedves Tiituritti!, a férfinép félbeszerbe hagyta a munkát, és a sátrak előtt lobogó tábortűzhöz sietett. Ezen a nyáron két család az enyémhez hasonló, boltban vásárolt fehér vitorlavászon sátorban lakott, és csak a harmadik család ragaszkodott hagyományos karibubőr sátrához. Az asszonyok tányérokat meg hatalmas zománcbögréket osztottak szét, mi pedig kis sókupacokat öntöttünk tányérunkra, és minden harapás előtt belemártottuk a húst. Amikor a férfiak jóllaktak, az asszonyok fogták saját tányérjaikat, most ők következtek. A gyerekek is odarohantak, hogy elkapjanak egy-egy bordát, azzal már futottak is tovább. A hét-nyolcéves kislányok hurcolták a csecsemőket a hátukon – az ő feladatuk kistestvéreik gondozása volt. A lányokat küldték el az asszonyok, hogy a part menti bokrokról mámorkát és medveszőlőt szedjenek, vagy cserkésszék be a fövenyt masu után kutatva; ez az édesgyökér igazi csemege tavaszidőben. Az asszonyok is, a lányok is sok időt fordítottak tüzelő gyűjtésére. Lefűrészeltek egy karibuagancsot, és ezzel az egyágas szerszámmal, mint valami horoggal, hatalmas köteg fűzfavesszőt meg hangafüvet hordtak össze. A törpenyírt, a fűzet és a hangafüvet kitépkedték; azután a napon megszárították, ezzel táplálták a tüzet. A tengerparton mindig akadt valamelyes hordalék fa, a lányok ezt is szorgalmasan összegyűjtötték. A fiúkat gyakran elküldték a tundrára, vadásszanak hófajdra meg sarkvidéki nyúlra. Ha a nap valóban perzselt, a hőmérséklet még a huszonöt fokot is meghaladta, bár általában a Jeges-tenger partján csak tizenöttizenhat fok körül lehetett. Nagy melegben a moszkitók is nyugton voltak; azután párássá vált a levegő, ez jelezte a közelgő nyári esőket; egyre erősbödött a szél, és tovasodorta, a moszkitókat, végül megnyíltak az ég csatornái, és amint csattogva-surrogva lehullottak az első hatalmas esőcseppek, mindenki hanyatt-homlok rohant a sátorba. Mihelyt összegyűltek odabent, valaki begyújtotta a gyorsfőzőt, körbejárt az elmaradhatatlan teáskanna; vidáman üldögéltünk, beszélgettünk és pletykáztunk – élveztük az életet.

Reggelente és esténként mi, férfiak, kimentünk a folyóhoz, hogy ellenőrizzük a hálókat; hazatérve a halakat partra dobtuk, megtisztításuk az asszonyok dolga volt. A halak kibelezése női munka. A belet tízgallonos fémhordóba dobták, és később ebből etették a kutyákat. Lustálkodásra teremtett évszak volt ez, az ember csak örült az éleit ének. Nagy néha akadt azért valami izgalom is. Valaki például meglátott néhány karibut, és a férfiak elhatározták, hogy űzőbe veszik őket; vagy a száraz patakágyból egy grizzly medve bukkant elő és végigballagott a folyóparton. Egy másik nyáron, amikor még a Perry-szigeten éltem, Angulaalik és még nyolc vagy kilenc család úgy határozott, hogy a Perry-folyó felső folyásánál üti fel nyári halásztáborát. Velük tartottam, Fölpakoltuk a szigonnyal elejtett fókák maradványait, és megindultunk fölfelé a folyón. Ebben az évszakban – június közepe táján – a Perry magas vízállású, iszapos, gyorsan áramlik. Két hét alatt levonul a tavaszi áradás, azután a víz ismét nyugodtan csordogál. Sok kis mellékvölgyön és vízmosáson keltünk át, míg elérkeztünk a zugokhoz, a Perry-folyó vízeséseinek lábához; itt ütöttük fel sátrainkat. Ezt a helyet választottuk nyári főhadiszállásunkként. Megfoltoztuk hálóinkat, s a zúgók alatt majdnem az egész folyó szélességében feszítettük ki őket. Ebben a korai időszakban nem reméltünk még nagy fogást. Nem volt más ennivalónk, mint a magunkkal hozott fóka, vagy, ha sikerült, a frissen elejtett karibu- és madárhús. Szerencsés esetben fogunk annyi halat is, gondoltuk, hogy megfelelően táplálhassuk a kutyákat, talán jut még napi egykét hal nekünk is. A hálók a parttól körülbelül százötven yardra nyúltak be a vízbe; egymástól három-négyszáz yard távolságra helyeztük el őket. Iqalukpikot, vagyis szemlinget, valamint fehér húsú- és lepényhalat fogtunk. Ezekben a kora nyári hónapokban számíthattunk rá, hogy madárhús is élénkíti majd étrendünket. Említettem már, hogy a Perry felső folyása, a szárazföld belsejében, a világ egyik leghatalmasabb fészkelő területe. Naponta húztak el fejünk felett a legkülönfélébb vadludak: sarki ludak, örvös ludak, hatalmas kanadai vadlibák, fehérbegyes ludak és Ross-ludak. A Perry vidéke a világ egyetlen Ross-lúd költőhelye; ez a legkisebb ismert lúdfajta, gyönyörű madár, akár egy parányi sarki

liba, csőre körül erősen varacskos, olyan, mintha szüntelenül vigyorogna. Persze ezerszám akadt itt másfajta madár is: homoklakó darvak, s a tavasz legkorábbi hírnökei a tengerparton: mindenféle vadkacsa, hattyú meg óriásalka. Az egész folyóvidéken hemzsegtek a madarak. Reggelente fölküldtünk egy fiút a közeli dombokra, hogy távcsövön kémleljen körül, nem lát-e karibut. Eközben mi a hálóinkat vizsgáltuk, utána pedig csak üldögéltünk és sütkéreztünk a napon. A kifogott halat hazahordtuk a táborba, a többi már az asszonyok gondja volt. Amikor az asszonyok nem halat beleztek, rőzsét gyűjtöttek, ürgét lőttek vagy főztek, akkor kovásztalan zabkenyeret készítettek vagy a fókabőrök kikészítésén munkálkodtak. Azután eljött a madárfogás ideje. Késő nyáron a ludak nem repülnek már. Kiköltötték fiókáikat, és tollukat hullajtották. Csapatosan cirkáltak a folyón, nyomukban a kislibákkal. Kövekből, ágakból, vitorlavászon darabokból és karibubőrből karámot építettünk a part mentén. Furcsa alakú karám volt: mint valami kulcslyuk. Az egyik tölcsér alakú nyílást, amely a vízbe vezetett, nyitva hagytuk, a másik a part mentén haladt. A két tölcsér fokozatosan szűkült, végül kör alakú rekeszben végződött. Néhányan, kenuban evezve, a folyón lefelé terelték a ludakat, amíg az állatok el nem érték a vízbe nyúló tölcsért. A madarak beúsztak, fel egészen a partig, pontosan a karámunk szájában elhelyezett rekeszbe – és máris fogságba kerültek. Egyenként kaptuk el őket, és kitekertük a nyakukat. Nem öltünk meg minden elfogott ludat, noha élénkítették az arktikus étlapot. Nem sokat bíbelődtünk megkopasztásukkal, egyszerűen lerántottuk a bőrt, és megfőztük a madarat. Hébe-hóba sikerült néhány hattyút is lőnünk. Hatalmas rajokban éltek errefelé, s ebben az évszakban zamatos volt a húsuk, mert tollúk alatt vastag, sárga zsírréteg feszült, maga a hús pedig egészen gyönge volt még. Megtörtént, hogy hálóba akadt és megfulladt egy jeges búvár; az eszkimók ezt is megfőzték és megették, de én túlságosan rágósnak és inasnak találtam a húsát. Szárnyával azonban pompásan lehet hessegetni a moszkitókat. Az idő néha annyira fölmelegedett, hogy közvetlenül a sátrunk mögött, egy kis tavacskában meg is fürödhettek a gyerekek. A víz alig néhány láb mély volt, elég sekély ahhoz, hogy a nap fölmelegítse.

Előfordult, hogy a férfiak annyira megkívánták a friss fürdőt, hogy levetkőztek és maguk is ott bolondoztak a gyerekekkel. A karibu eszkimók kivételével, akik jóformán nem ettek halat, az eszkimók örültek, amikor tavasszal friss halhoz jutottak. A Spenceöbölnél én is kijártam velük, amikor hasadozni kezdett a jég, és magam is pecáztam eszkimó horgászbottal. Néha hatalmas hat hüvelyk hosszú horgot szereltünk fel, amelyik olyan volt, mint valami kis csáklya; ezzel tőkehalat fogtunk. Föl-le huzigáltuk a botot, amelynek a végén két kis csontdarab libegett, hogy magára vonja a tőkehal figyelmét. Ha a hal odaúszott, hogy szemügyre vegye a libegő valamit, egyetlen mozdulattal belemélyesztettük hasába a horgot és kirántottuk a jégre. Tekintélyes súlyú tőkehalakat fogtunk ezzel a módszerrel. Az édesvízi tavakban másfajta horgot használtunk a pisztrángfogásra, sokkal kisebbét, de a nyélre itt is faragott csontocskát erősítettünk csalinak. Az októberi ívási időszakban elkísértem az eszkimókat a Bathurstöböl és a Perry-sziget környéki kis tavakhoz. Ezeket általában kis patakok vagy folyócskák kötik össze a tengerrel, s itt vannak a piros szemlingek ívóhelyei. Mihelyt a tavak befagytak és háromhüvelykes jégkéreg képződött rajtuk, amely már elbírta az embert, rámentünk a jégre, és a jégen át kémleltük, hol van egy ívóhely, ahol a nőstényhal kis kavicsokat és murvát túr össze, mintegy magasított ágyat készít, hogy ikráit lerakja. Az ilyen helyeken lyukat fúrtunk a jégbe, és lesben álltunk a háromágú szigonnyal. Megfigyeltük, ahogy a nőstényhal körbeúszkál az ágy körül. Ez vonzza a hím szemlinget, amely megtermékenyíti az ikrákat. A pirosas színezetű nőstény mindvégig ott marad az ívóhely közelében. Ebben az időszakban a hímet könnyű fölismerni, egész teste élénkvörös, akár egy ívó lazacé, alsó ajka pedig kiugrik, mint egy fordított csőr. Könnyű különbséget tenni a kettő között; mi sohasem szigonyoztuk meg a nőstényt. Csak a hímet ejtettük el, majd kirántottuk a jégre. Ilyenkor a nagy felbolydulás miatt a nőstény eliramodik, de néhány perc múltán visszatér, és nyomban egy másik hímet csalogat oda. A szorgalmas eszkimó könnyűszerrel kifog naponta tizenöt-húsz szemlinget, akad közöttük tízkilós is. Amíg nem bántja a nőstényt, a halász szinte megállás nélkül szigonyozhat. Ősszel néha saputitot építettünk a folyón; ez kulcslyuk alakú gát a folyó sekély vizében: a kulcslyuk nyitott vége folyásirányba néz, s így a

folyón felfelé tartó ívó halak beleúsznak. A víz sekélyebb részein az eszkimók egymásra hányt kövekből emelt gáttal néha az egész folyót elzárták, de többnyire nagy, kör alakú karámot építettek úgy, hogy köveket raktak egymásra, amíg a vízfelszín fölé nem emelkedett az építmény. A karám bejáratából kiindulva két kart vagy falat építettek, így terelték a halakat a csapdába, amelynek kerülete száz yard is lehetett. Mihelyt elegendő hal tartózkodott a karámban, néhány kővel gyorsan elzárták a bejáratot, és ekkor megkezdődött a vadászat a háromágú szigonnyal. Megesett, hogy derékig érő jeges vízben caplattunk, a megszigonyozott halakat kidobtuk a partra. Gyakran az asszonyok is segédkeztek; nemcsak a kutyák téli táplálékát gyűjtötték így össze, hanem sportnak, szórakozásnak is tekintették a halfogást. Később jót mulattam rajta, hogy a kutyáink táplálására fogott pompás szemlinget ínyencfalatként tálalják fel Kanada és az Egyesült Államok luxuséttermeiben. Mielőtt a fehér ember megismertette volna az eszkimókkal a hálót, azok leggyakrabban saputitot építettek, és úgy fogták a szemlinget; a települések közelében ma is láthatók e kőgátak maradványai. Amikor az eszkimók elegendő halat fogtak, megnyitották a folyással szemközti karámfalat: a többi hal folytathatta útját sodrással szemben, az ívóhelyekre. Nem úgy, mint nálunk, az eszkimók sohasem zárták el végleg a folyót, mindig gondjuk volt rá, hogy a halak továbbúszhassanak és ívhassanak. Az efféle halfogás valóban szórakozásszámba ment, máskor viszont keményen meg kellett dolgoznunk a dermesztő vízben, hiszen komoly feladat a kutyák egész téli eleségéről gondoskodni. A Spence-öbölben vagy harminc mérföldet eveztünk fel a Nattuik-folyón, és egy álló hónapot töltöttünk a halásztáborban. Öt vagy hat hálót feszítettünk ki, ezekben emeltük ki a halat. Kezdetben sokszor csak egy tucatot fogtunk naponta, de mihelyt megindultak a halak, akár nyolcvan hatalmas szemling is akadt a hálóban. Egész napunk azzal telt, hogy partra vonszoltuk zsákmányunkat, kibeleztük és földolgoztuk a zsákmányt kutyaeledelnek. Ahogyan az idő hűvösre fordult, keservessé vált a munkánk is: naponta kétszer, puszta kézzel kellett kiemelnünk a jeges vízből a hálókat, kioldanunk a hálószemekét a kopoltyúkból, s eközben kezünkön dermedt, nyers sebekké fagyott a hús. Később, amikor

megkezdődött a havazás, a halat csak partra kellett dobnunk, ott magától fagyott össze, ilyenkor már nem szenvedtünk annyit, bár a kezünk még ekkor is pokolian sajgott. A Spence-öbölnél két teljes kutyafogatot tartottunk, ezek szakadatlanul úton voltak Gjoa Havenbe meg vissza; ősszel körülbelül ötezer font súlyú halat kellett tárolnunk, ha egész télre elegendő kutyaeledelt akartunk fölhalmozni. A Bathurst-öbölnél meglepően változatos volt a halállomány. Most csak néhány fajtát említek: csillagos lepényhal, sarkvidéki lepényhal, természetesen a sarkvidéki vitéz szemling, kilencgerinces durbincs, tavi lazac, tőkehal, sáfrány, tőkehal, különféle pókhalak, köztük az úgynevezett rövidszarvú pókhal, fehérhúsú hal, farkashal és még sok egyéb. A Bathurst-öbölnél valamennyi halfajta közül a farkashal a legkülönösebb; a kanadai sarkvidéken sehol másutt nem fordul elő. Amikor első ízben hallottam erről a halról az eszkimóktól, azt hittem, ugratnak talán, vagy valami legendás halról beszélnek. Szerintük hatalmas növésű, négy-öt láb hosszú is lehet, erőteljes a feje, állkapcsa, ajka meg foga olyan, mint az emberé. De amikor kifogtam az elsőt, kiderült, hogy valóban létezik ez a hal. Később sokat fogtam belőle a Baychimo-öbölben is, ahol rengeteg a farkashal. Ha farkashal akadt a hálóba, az majdnem olyan baj volt, mintha fóka került volna bele: a szó szoros értelmében szétszaggatta a hálót. Nehéz volt végezni vele, hatalmas állkapcsa miatt nagyon óvatosan kellett közeledni hozzá, ez az állat mindenbe belemart. Emlékszem, egy ízben farkashalat hajítottam kenum aljába, ahol már jó néhány szemling és egyéb más hal ficánkolt. A farkashal egyetlen harapással kettéroppantott egy nagy szemlinget. Fogazata szerfölött erős, szögletes zápfogakhoz hasonló, akár az ember hátsó fogai. Akkor döbbentem rá erejére, amikor fölboncoltam egyet és láttam, hogy a gyomra telis-teli van megőrölt étikagylóhéjjal. A farkashalnak erős a bőre, a régi időkben az eszkimók egészben nyúzták le és tegezt készítettek belőle nyilaik számára. Érdekes, hogy a farkashal egyike a legízletesebb északi halfajtáknak. Tudományos neve: Anarrhicas denticulatus. Értesítettem a Nemzeti Múzeumot, hogy Baychimóban farkashalat találtam. Fogtam is a múzeum számára néhány példányt; ez az első hely, ahol a kanadai sarkvidéken farkashalat

észleltek. Főként ugyanis az észak-atlanti vizekben él, Új-Skóciától keletre és délre, égészen a francia partokig. Az eszkimók mindig éberen figyelték, mikor érkezik az angamagiaq, ez a körülbelül hat hüvelyk hosszúságú, szardíniához hasonló hal. Sohasem láttam ilyen állatot, amíg egyszer, valami kis öbölben egyedül eveztem a kenumban és váratlanul beleütköztem egy hatalmas rajba – hosszú mérföldeken át vonultak. Forrt és habzott a tenger a milliónyi haltól. Az eszkimók szerint évente csak egyszer ívnak, és amikor megérkeznek a kis öbölbe, legföljebb három napig tartózkodnak ott A dagállyal fölúsznak a partra, lerakják ikráikat, majd visszatérnek a nyílt tengerbe. Ha véletlenül a tenger felől fúj a szél, szinte ezernyi hal hever rendekben a parton, és az eszkimók ládákba, zsákokba lapátolják őket. Kitűnő az ízük, húsa kövér és nagyon gyönge. Mindig nyersen kaptuk be őket, mert szálkájuk is puha. Eljön majd az idő, amikor az eszkimók kereskedelmileg is kiaknázzák ezt a természeti erőforrást; tudomásom szerint az új-fundlandi partok-halászai jó üzletet csinálnak az ilyen halfajtákkal.

A „nagy fehér állatkert” Az eszkimó, mint a világ bármely primitív vadásza, ismerte szülőföldjének valamennyi állatát és madarát, ismert minden uszonyos, bundás, tollas élőlényt. A karibu magát az életet jelentette, a part mentiek számára pedig hasonló jelentősége volt a fókának. Az eszkimók ismerték minden nyom jelentését a hóban vagy a sárban, olvastak a hátrahagyott jelekből, amikor a rozsomák elhurcolt és elásott egy csapdát, fölfedezték, hol súrolta a hatalmas sarki bagoly szárnya a fehér tundrát, hogy egykettőre végezzen a rémülten menekülő, boldogtalan ürgével, és a víz csobbanásából is megállapították, vajon hal vagy fóka jár-e arra. Tudták, hogy a farkas gyomrában valószínűleg több a lemming-, mint a karibuhús, meg hogy

a kopár síkságok púpos vállú, hatalmas grizzlyjétől jobban kell tartaniuk, mint a jégtáblák elegáns jegesmedvéjétől. Az eszkimók számára ezek az ismeretek a lét vagy nemlét kérdését jelentették; mindezt én is szerettem volna megtanulni. Palvikkal egyszer közösen felállított csapdáinkat ellenőriztük a Kent-félsziget déli partján, Baychimótól északra meg keletre, amikor fölfedeztük, hogy rozsomák dézsmálja csapdáinkat. A rozsomák követte első csapdaellenőrző utunk szánnyomait; nem egy csapdánkat kiásta vagy kifeszítette az agyafúrt fosztogató, s szabadon hagyta őket. Akadtak csapdák, amelyekben megtaláltuk a róka maradványait, ami azt jelezte, hogy a rozsomák megfosztott bennünket zsákmányunktól. Gyakran úgy látszik, mintha a rozsomák nem éhségtől hajtva, csupán a tréfa kedvéért dézsmálná a csapdákat. Megesik, hogy egyszerűen kiszabadítja a rókát a csapdából, elhurcolja vagy harminc yardra, és ott elkotorja. Rendszerint azonban annyira megrágja, hogy a szőrme használhatatlanná válik. Így egyetlen rozsomák is tetemesen csökkentheti zsákmányunkat. De mi sem kíméltük a gonosz rablót! Visszamentünk táborunkba, és hoztunk egy ósdi, lefűrészelt csövű vadászpuskát, amelyet Palvik már korábban is használt rozsomákok ellen. Kis árkot ástunk a hóba, közel egy olyan csapdához, amelynél még nem járt a rozsomák, és úgy ástuk el a puskát, hogy a csőből vagy két hüvelyk állt csak ki. Az elsütő billentyűhöz zsineget kötöttünk, másik végét pedig nyers karibuhús darabkához erősítettük, amelyet annyira fölolvasztottunk, hogy a puskacső torkolata köré tekerhettük, ahol ismét keményre fagyott. Árpiikor hazafelé menet elértünk ehhez a csapdához, ott találtuk rozsomákunkat – a lövés elvitte a fejét. A rozsomákprémet nagyon kedvelik a sarkvidéken, anorákszegélyt készítenek belőle, mert az eszkimók szerint a verejték nem csapódik ki és nem fagy meg rajta, mint általában a többi prémen. Ez fontos szempont az arcot keretező prémpánt készítésekor. Valójában azonban a rozsomákprém nem sokban különbözik e tekintetben a farkasétól vagy bármely más állat prémjétől. Leélheti az ember akár egész életét a távoli északon, anélkül, hogy egyszer is látott volna rozsomákot. Roppant óvatos állat. Magam sem láttam négynél többet a sarkvidéken töltött éveim során. Egy ízben néhány eszkimóval karibut kerestünk, amikor váratlanul

megpillantottunk egy rozsomákot. Egyik társam utánaeredt. A rozsomák bevette magát egy vacokba, de az eszkimó nem tágított, mire az állat, mindannyiunk meglepetésére, ismét kiugrott, és a vadász lába között nekiiramodva elmenekült a tundrára. Kiástuk a vackot és egy alom rozsomákkölyköt találtunk. Ilyenkor a rozsomák, amely a menyétcsalád erőteljes állkapcsú és fogazatú. félelmet nem ismerő tagja, rendszerint szembefordul támadójával. Máskor viszont egy ravasz rozsomák a bolondját járatta velünk. Nasarlulik, egy Qurvik nevű másik vadász meg én lőttünk néhány karibut, de zsákmányunk nem fért bele kenunkba, amellyel vissza akartuk szállítani a kereskedelmi állomásra. Elhatároztuk, hogy a fölösleget elrejtjük. Lenyúztuk a karibukat, egymásra raktuk őket a talajon, és hatalmas kőrakást emeltünk föléjük. Amikor már semmi sem látszott a tetemekből, fogtunk egy teáscsöbröt, vizet merítettünk és leöntöttük vele a tárolóhelyet. A víz megfagyott, cementként megkötve a köveket. Biztosra vehettük, hogy farkas nem férhet a karibunkhoz, míg visszatérünk és elszállítjuk zsákmányunkat. Hústárolónk kőkeményre fagyott. Amikor végül visszamentünk, hogy elszállítsuk a húst, kiderült, hogy egy ravasz rozsomák megtalálta a módját és túljárt az eszünkön. Az összefagyott köveket nem tudta szétszedni, mire az agyafúrt dög ráfeküdt az egyik kőre, amíg testhője fel nem olvasztotta körülötte a jeget. Ezután kitépte a követ és hasonlóképpen járt el a következővel is, amíg elegendő követ nem távolított el, hogy hozzáférhessen a karibuhúshoz. Megesik, hogy farkasok is megdézsmálják a csapdákat, de nem annyira kitartóak, mint a rozsomákok. Követik a prémvadász kutyáinak szagát, egy-két csapdát kifosztanak, azután továbbállnak. Az eszkimók gyakran negyvenöt gallonos fűtőolajos hordót alakítottak át halálos farkascsapdává. Fejszével vagy kézifűrésszel csillag alakú lyukat vágtak a fedélbe, a hegyes lemezéleket befelé hajlították, hogy a nyílás valamivel kisebb legyen, mint a farkas feje. A hordót beásták a hóba, aljába húsdarabot vagy halat helyeztek. Ha arra járt a farkas és megérezte a hús szagát, áterőltette fejét a csillag alakú nyíláson, hogy hozzáférjen a csalétekhez. Valahogyan még be is fért a feje, de amikor vissza akarta húzni, beleakadt a csillag alakban visszahajlított lemezélekbe. Egy-egy farkasért körülbelül hetven dollárt

kapott egy eszkimó: negyvenöt dollár prémiumot és huszonöt dollárt a prémért. Az eszkimók igen sikeresen alkalmaztak egy félelmetes csapdát, amelyben egy kis fókacsontot vagy egy nagy halszálkát helyeztek el. Hegyesre reszelték a végét, visszahajlították a csontot, egy ín-darabbal gondosan, de nem túl szorosan összekötözték a két végét. Azután fogtak egy öklömnyi nyers húst, a csont köré tekerték, és hagyták összefagyni az egészet, Amikor a farkas rátalált, szokása Szerint egy darabban, rágás nélkül lenyelte az egészet. Gyomrában a hús fölengedett, kioldódtak a csont végéhez kötött inak, a csont kipattant, és átfúrta a farkas gyomrát. Gyakran előfordult, hogy az eszkimó nem akadt rá a farkas tetemére, így prémiumhoz sem jutott, de ez a cselvetés iszonyú halállal büntette a csapdákat dézsmáló farkast. Sokáig, indokolatlanul, a farkasokat okolták a sarkvidéki karibucsordák megfogyatkozásáért. Egy ideig a kormány úgynevezett ragadozókat ellenőrző őröket alkalmazott, akik sztrichninbe csomagolt csalétket helyeztek el a vándorló karibuk nyomában óhatatlanul megjelenő farkasok megmérgezésére. A méregprogram rendkívül hatásos volt, de szerencsére azóta már megszüntették. Bathurstnél az öböl keleti oldaláról kiindulva vadásztunk karibukra, amikor a tehenek a szárazföld belsejében borjaztak. Ilyenkor mindig sok farkassal találkoztunk – a csordák körül ólálkodtak. Ebben az évszakban elég meleg van, és nemegyszer megfigyeltük, hogy a farkasok ott heverésznek a napon a karibuk mellett, és nem bántják őket. A karibukat sem nagyon izgatta a farkasok jelenléte. A farkaspár a kölykezés előtti időben ugyanúgy üldögél együtt a napon, ugyanúgy játszadozik, mint a kutyák. Noha vérszomjas állat hírében állnak, amelyek válogatás nélkül támadnak állatra, emberre, annak alapján, amit saját szememmel láttam, nagyon gyöngéd, ragaszkodó állatoknak tartom őket. Legalábbis a hím és a nőstény rendkívül gyöngédén viselkedik egymással. Láttam néha, amikor egy farkas kis csapat karibu után vetette magát; a karibuk ilyenkor vad vágtába kezdenek, és ha nincsen közöttük lemaradó, beteg vagy serült állat, a farkas nyomban abba is hagyja az üldözést. Mintha csak tudná, hogy nem érdemes erőlködnie. Általában csak akkor szegődik komolyan a karibu nyomába, ha hátramarad egy nyomorék, vagy beteg állat, a támadónak tehát van esélye arra, hogy

zsákmányát elejtse. Nyáron a karibuk a farkasok elől a legközelebbi tóba vetik magukat, mert a farkasok sohasem követik őket a vízbe. Az egészséges karibu a farkast inkább kellemetlen szomszédnak tekinti, semmint veszélyes ellenségnek. A farkas csakis télen remélheti, hogy elejtheti az egészséges karibut, ilyenkor szívósságánál fogva előbb-utóbb beéri a lankadó szarvast. Gondolom, ez csak nagy ritkán fordul elő, mert valahány farkast elejtettünk télen, mind cingár, sovány és alultáplált volt. Nyáron meghíznak, kövérek és csillog a bundájuk, de amikor fölvágtuk a hasukat, tíz közül kilencben egy falatnyi karibuhúst sem találtunk. Gyomruk tele volt lemminggel, ezzel az egérhez hasonló sarkvidéki rágcsálóval meg ürgével. Néha hófajdtollakat is találtunk bennük. Mégis sok farkast lőttünk, nem mintha veszélyesnek tartottuk volna őket a karibura, hanem egyszerűen azért, mert kifizetődő volt. A farkas téli vackát azokban a hosszan elnyúló homok- és kavicspartokban építi, amelyeket a távoli északon a visszahúzódó jégkorszaki gleccserek hagytak hátra, vagy bármely egyéb homokos talajba, amelybe le tud ásni. A farkas nagy területen, szétszórtan él, minden pár jókora területet sajátít ki magának; nagyon ritka, hogy két farkascsalád egymás közelében tanyázzon. Hét farkasnál többet sohasem láttam egy falkában, pedig amikor a Baker-tónál éltem, azt mesélték, hogy hatvanfőnyi hatalmas falkát is láttak a közelben. Az ilyen nagyságú falka már csak azért sem jár együtt hosszabb ideig, mert képtelen lenne elég élelmet találni. A szokványos farkasfalka az apa- és az anyaállatból meg négy-öt kölyökből áll, az utóbbiak szüleikkel vadásznak egy éven át, amíg fel nem cseperednek. Egyik télen abban az élményben volt részem, hogy megfigyelhettem, hogyan működik karibuvadászat közben a farkasok „jelzőrendszere”. A Bathurst-öbölből indultam vadászni Iksikkel, és egy hegygerincről néztük végig a farkasok karibuvadászatát odalent a völgyben. Egy magányos farkas Kezdte meg az üldözést: tehenet vett űzőbe. Szerte a völgyben legelésztek karibuk, de a farkas ügyet sem vetett a többire, kiszemelt áldozata nyomában maradt. A karibu meg a farkas rohanvást közeledett felénk a völgyből. A karibu rövid távon, ha szorongatott helyzetbe kerül, óránként ötvenmérföldes sebességgel is tud futni márpedig ez a karibu nagyon szorongatott helyzetben volt. A farkas rövidebb ideig bírja ezt a sebességet, ezért egy idő után leáll;

ekkor egy bizonyára lesben fekvő társa ugrott a helyébe, és folytatta az üldözést. Láthatóan családi alapon vadásztak, mert sorban váltották egymást, amíg az utolsó végül rávetette magát a zsákmányra, vállánál ütve le a menekvőt. Iksik már lőni készült, de leintettem. Szerettem volna látni, meddig tart, amíg a farkas végez áldozatával. Figyeltük tehát a jelenetet: attól kezdve, hogy a farkasstaféta utolsó tagja leütötte a karibut, a karibu haláláig jó két óra telt el. Sajátos módon a többi farkas nem közelített, rábízták a magányos farkasra, végezzen áldozatával. A karibu a farkán ült, hátsó lábai természetellenes szögben terültek szét, s ahányszor a farkas rávetette magát, agancsával félrelökte támadóját. A farkas hátulról is próbálkozott, de a karibu körbe-körbe forgott a farán. Amikor már túlságosan belefáradt abba, hogy agancsával hárítsa el a támadót, kirúgott mellső patájával, mire a farkas hanyatt-homlok menekült. A karibu patája éles, akár meg is ölheti a farkast, ha telibe találja. A többi farkas csak akkor jelent meg, amikor a karibu már nem mozdult, s valamennyien együtt tépték szét a zsákmányt. Az általunk megfigyelt farkasnak szokatlanul hosszú időbe tellett, amíg végzett áldozatával. Általában a farkas hihetetlenül gyors, végső nekirugaszkodása és a tényleges ölés között alig három-négy perc telik el. Érdemes néhány szót ejteni magának az ölésnek a technikájáról, arról, hogyan üti le a farkas a karibut. Gyakran olvastam, hogy a farkas „megbénítja” a menekülő állatot: a hátsó láb hosszú inát szakítja át. Kétlem azonban, hogy ez lenne a farkasok karibuvadászatának legáltalánosabb módja'. Saját szememmel csak azt láttam, hogy a farkas a karibu mellső lába mellett rohan, s úgy dönti le a földre áldozatát, hogy vállára vagy nyakára mér ütést. Ebben az esetben szinte nyomban végez a karibuval; alig pár másodperccel később a farkas már zsákmányának lágy hasi részeit és beleit falja. A karibut valószínűleg sokk éri, amikor a farkas leüti. Most, hogy a farkasmérgezők tevékenységének véget vetették, évente átlagosan négyszáz farkast lőnek az Északnyugati-területeken, s mivel ez a terület körülbelül 1,3 millió négyzetmérföld kiterjedésű, valószínűtlen, hogy a farkasok a teljes kipusztulás küszöbére kerültek volna. Bármely északi vadász vagy prémvadász fölvilágosítást nyújthat arról, hogy a farkasok valójában nemigen apasztják a karibuállományt –

ugyanis ez szolgált a kíméletlen mérgezési kampány ürügyéül. Becslésem szerint egyetlen farkas egy év alatt legföljebb tucatnyi karibut öl meg. A puskás vadász, a szarvasban gazdag vidékeken, egyetlen nap alatt több karibut ejt el. Az illetékesek többsége ma már azt vallja, hogy a farkasok tulajdonképpen segítik a karibu ökológiáját, hiszen kirostálják a gyönge, beteg és nyomorék egyedeket. A Hudson's Bay Company észak-kanadai tevékenységének zömét a prémvadászat teszi ki, sajátos módon mégis alig akad néhány eszkimó, aki a csapdás prémvadászatot tekintené egyedül kívánatos, jövedelmező életmódjának. Régente az eszkimó természetesen nomád vadász volt, aki az év legnagyobb részét a tenger jegén töltötte, és szigonnyal vadászott fókára. Csakis és kizárólag élelemszerzés céljából állította fel csapdáit. De megjelent a civilizáció, és olyan árukat ajánlott, amelyekre az eszkimóknak szükségük volt – márpedig egyetlen átváltható „valutaként” a prém szolgált. De ki akar csapdás prémvadászatból élni? Kinek van kedve mínusz harminc-negyven fokos hidegben kimerészkedni a havas pusztaságba, hogy csapdáit ellenőrizze? Sok eszkimó ímmel-ámmal ugyan fölállít húsz-harminc csapdát, amelyet elegendő két-háromhetente végigjárni. Senki sem számít rá, hogy az efféle vadászattal sokra megy. A hó befújja a csapdákat, a szél elhordja az álcázásra szolgáló havat, rozsomákok, farkasok, rókák zabálják meg a csapdába esett állatokat – s a zsákmány nevetségesen csekély. Vannak eszkimók, akik legszívesebben úgy élnek, mint jó néhány naplopó fehér – segélyen. Sokkal kényelmesebb életmód ez, mint szüntelenül járni a csapdákat, ráadásul többnyire még kifizetődőbb is. Egyetlen fehér embert sem ismertem, aki visszautasítva a munkanélküli segélyt, csapdás prémvadászatra adta volna a fejét. Akad azonban néhány sarkvidéki körzet, legfőképpen a Banksszigeti Sachs Harbour, ahol az eszkimók egész éves prémvadászatra rendezkedtek be. Az itt élők számára a vadászat másodlagos tevékenység. Prémvadászok ők, akik büszkék is erre; csupán kiegészítő foglalkozásként vadásznak. Vásárolt élelmiszeren élnek, kutyáikat pedig boltban beszerzett kutyaeledelen tartják. Ezek az eszkimók a csapdás prémvadászat profijai. Fejenként nyolc-kilencszáz csapdát állítanak, s egy-egy ilyen csapdalánc akár kétszázötven mérföldre is kiterjed. Télen, amíg a prémidény tart,

szakadatlanul járják csapdáikat, szabályszerű foglalkozásként űzve a prémvadászatot. Mínusz negyvenöt-ötvenöt fokos hidegben is kimennek, mert nagyon jól keresnek vele. Az időjárás viszontagságait a foglalkozással járó kellemetlenségnek tekintik, s akad közöttük, aki évi tízezer dollárt is megkeres. Az eszkimók túlnyomó többsége számára mindig is a vadászat jelentette a természetes életformát. A karibu, fóka, medve vadászata valóban izgalmas és vonzó. A csapdaállítás viszont semmiféle romantikát sem nyújt, hiszen a csapdákat az év legzordabb időszakában, a tél leghidegebb, legsötétebb hónapjaiban kell végigjárni. Egyik ősszel a baychimói kereskedelmi állomáson, Palvikkal elejtettünk néhány karibut, és a raktárépület mellett tároltuk a tetemekét. Furnérlemezekre dobtuk az elejtett állatokat, és felhasználatlan faanyaggal borítottuk be őket. Úgy gondoltuk, semmiféle különleges óvintézkedésre sincs szükség; nem is számítottunk arra, hogy a kereskedelmi állomás közvetlen közelében tolvajokkal gyűlik meg a bajunk, neszen sem rozsomák, sem farkas nem merészkedik ennyire közeli. Néhány nap múlva éjjel, a raktár felöl valami kaparászó hangot hallottunk, s amikor közelebb léptünk, szemünk láttára vagy húsz fehér róka menekült hanyatt-homlok a szélrózsa minden irányába. Elhatároztuk, hogy csendben meghúzódunk és várunk; tudtuk, hogy a rókák visszatérnek Nem telt el egy negyedóra, és valóban meg is jelentek. Két család volt: négy felnőtt példány és talán tizenhat kölyök. A kölykök nem lehettek nagyobbak egy lábnál, aprócska szőrgombolyagok. Még az idény elején jártunk, szőrük nem fehéredett ki egészen, bundájuk kékesszürke színben játszott. Úgy döntöttünk, hogy elkapunk egyet. Fogtam a zseblámpámat, és amikor egy kis rókakölyök egészen közel ért hozzám, a szemébe világítottam, ami átmenetileg elvakította. Palvik gyorsan lehajolt, és megragadta a grabancát. Bevittük az állomásra, és a nappali szobában Palvik szabadon engedte. A kölyök, halálos rémületben, fel-alá rohangált, végül behúzódott a dívány alá. Amikor sikerült kikergetnünk onnan, az olajkályha mögé bújt. A kályha hátlapjában szellőzőnyílások voltak, és a rókakölyök egy ilyenen át beugrott a kályhába, ahol kellemes sötétet remélt. Ököllel vertük a kályhát, és a nyílásokon át addig piszkáltuk, döfködtük, amíg ismét elő nem bújt. Orra hegyétől a

farkáig fekete korom borította, körberohangált a szobában, mindenütt kormos nyomokat hagyva. Életemben nem láttam még szobát, amelyet ilyen rövid idő alatt ennyire összepiszkoltak volna. Most már azon voltunk, hogy a csöppséget valahogy kikergessük a házból. Végül kimenekült az előtérbe, Palvik kinyitotta az ajtót, én meg kifelé tologattam egy seprűvel. Megpróbált eliszkolni mellettem és visszajutni a szobába, de Palvik tökéletes technikával, ejtett labdaként visszaemelte az udvarra, a rókakölyök pedig csaholva elrohant. Amikor megvizsgáltuk raktárunkat, kiderült, hogy a két rókacsalád vackot épített a raktár faanyaga alá, és ijesztő ütemben fogyasztotta karibuhús-tartalékunkat. Időnként ellátogattam délre, a régi Bathurst állomásra, hogy megnézzem az ottani pézsmatulokcsordát. Évek ióta élt ezen a környéken egy körülbelül százfőnyi csorda, amely egy-két mérföldnyi távolságra is megközelítette a partot. Az eszkimók többnyire ügyet sem vetettek rájuk, mert a pézsmatulok húsa sokkal rágósabb a karibuénál; a felnőtt példányok egyetlen gyengébb része a szegy. Szerettem volna megfigyelni a csordát a párzási időszakban, ezért egymagam keltem útra kenumban. Tudtam, hogy a csorda nem járhat messzire. Télen a legkülönfélébb korú hímek és nőstények járnak együtt, de most augusztus volt, párzási időszak, és az öreg bikák tehénháremük közeléből bizonyara elűzték már a fiatalabbakat. Áteveztem a Daniel Moore-öbölbe, és néhány mérföldet a szárazföld belseje felé gyalogoltam. Nemsokára, egy kis völgyben rábukkantam a csordára. Puska is volt nálam, nem mintha arra számítottam volna, hogy szükségem lesz rá, de ezen a vad tájon így parancsolja az elővigyázatosság. A pézsmatulkok szétszéledtek a völgyben, s amint az várható volt, a naftái bikákat a völgy egyik végébe száműzték; önálló kis csoportot alkottak. Egész nap a hegygerincen hasaltam, és távcsövön keresztül figyeltem az állatokat, azután visszamentem kenumhoz, sátrat vertem, mert másnap szerettem volna folytatni a megfigyelést. Száztizenegy pézsmatulkot számoltam össze, közöttük tizennégy borjút. Másnap a szemem láttára hívta ki párviadalra az egyik öreg bikát egy fiatal vezér jelölt. A valóban öregnek tűnő hatalmas bika a réten legelésző tehenek és a nagyravágyó fiatal bika közé cövekelte magát. A

kihívó tagbaszakadt, s szemmel láthatóan nagyon fiatal állat volt. Frissen, fürgén rohangált föl s alá vagy kétszáz yardra a tehenektől, mereven hátranyújtott farokkal ügetett, láthatóan kérkedett erejével, s közben egyre jobban földühítette vetélytársát. De az öreg bika azért állta a sarat. Végül a kihívó megfordult, és vad iramban vágtatni kezdett ellenfele irányába, de ez csak csel volt, amellyel próbára akarta tenni az öreget. Megtorpant előtte, majd ismét elügetett, szőre hosszan lobogott utána a szélben, farkával jobbra-balra csapkodott. Bizonyára arra gondolt, mennyire csodálják most a tehenek odalent a réten. Következő alkalommal azonban már valóban támadott. Megfordult, patájával kapálva a földet. A bátor öreg vezérbika is fölkészült a harcra, kissé megroggyantotta mellső lábát, és lehajtotta félelmetes szarvat. Tudta, most jött el a nagy pillanat. Fiatal vetélytársa dübörögve közeledett, patája alatt szétfreccsent a fű, és a két állat iszonyú csattanással, homlokkal összecsapott. A csalfa nőstények fölkapták a fejüket, egy pillanatig talán érdekelte is őket a látvány, de azután továbblegelésztek. A fiatal bika rohanjanak lendülete hátsó lábaira döntötte az öreget, a kihívó fél viszont szó szerint visszapattant róla, és jó néhány lépést hátrarepült. Azután a vezérbika föltápászkodott, megrázta a fejét, fiatal vetélytársa viszont félig kábultan vagy öt-tíz percet kóválygott, és jó félmérföldnyire elballagott. De miután kipihente magát, másodszor is rohamozott. Pontosan megismételte az első támadást, fel-alá lépdelt, elszántan az öreg bika felé ügetett, azután hirtelen elkanyarodott, hogy megfélemlítse méltóságteljes ellenfelét, aki egykedvűen, mozdulatlanul állt. A fiatal bika akkor összeszedte bátorságát, támadásra indult, teljes erejéből nekirohant a vezérbikának, ismét hátradöntötte, de az öregebb koponya most is keményebbnek bizonyult. A fiatal bika hátraperdült, oldalára esett, azután lábra állt és eltántorgott. Többet már nem kísérletezett. Végül azonban valamelyik fiatal bika mindig legyőzi az öreg vezérállatot, és elűzi a csordától. Az addigi vezér kisimngaaqká (magányossá) válik. A legyőzött vén bika nekikeseredve kószál egymagában. Az eszkimók szerint a magányos bikát tisztelni kell. Nagyon óvatosak, ha találkoznak vele, mert rosszindulatú, kötekedő, márpedig egy pézsmatulok bika eléggé hatalmas termetű és erős ahhoz, hogy az emberre is veszélyes legyen.

Már egy hete figyeltem leshelyemről a csordát, anélkül, hogy egyetlen alkalommal is észrevettek volna; azon tűnődtem, mi történne, ha lemennék a völgybe és közelebb merészkednék az állatokhoz. Arra számítottam, hogy híres „védelmi állásukba” helyezkednek, vagyis kör alakban csoportosulnak; a borjak behúzódnak a kör közepére, a külső gyűrűben pedig a legerősebb bikák és tehenek leszegett szarvval várják a támadót. Szerettem volna ezt saját szememmel is látni, fogtam hát a puskámat, és nyugodt léptekkel megindultam lefelé a völgybe. Azt gondoltam, hogy a völgy alján elszórtan legelésző kis csoportok összegyűlnek, és nagy kört alkotnak – de semmi sem történt. Ehelyett a hatalmas vezérbika vágtában megindult felém. Mivel puska volt nálam, könnyűszerrel lelőhettem volna, de nem akartam, ezért sarkon fordultam, és fölrohantam a lejtőn. A bika szorosan a nyomomban maradt, s azt hiszem, utol is érhetett volna, de szemmel láthatóan megelégedett azzal, hogy elűzzön a csorda közeléből. Most már fönt maradtam a gerincen, és ormán figyeltem távcsövön az állatokat. Végül egy másik dombon és leereszkedtem a völgy túlsó bejáratánál, ahol újabb csordára bukkantam. Azt hittem, az öreg bika, amelyik megkergetett, csak éppen rossz kedvében volt, mert meggyűlt a baja a fiatal „trónkövetelőkkel”; így azután megindultam a völgyben e második csorda-felé, hátha ezek formálnak majd olyan védelmi gyűrűt, amilyenre kíváncsi voltam. Nem ez történt. A csorda hanyatt homlok elvágtatott, s miközben felfelé száguldottak a völgyben, a vezérbika nyílegyenesen nekem rontott, s akárcsak az első csorda vezére, ő is fölkergetett a domboldalra. Azután elégedetten ügetett föl s alá a csorda és közöttem, mintha csak azt mondaná: „Nincs semmi baj, amíg betartod a kellő távolságot.” A pézsmatulok-vadászat 1917 óta tilos mind az idegenek, mind az eszkimók számára. Igaz, az eszkimók-hébe-hóba lelőnek néhányat, de a csordák már annyira megnőttek, hogy túlnépesedés fenyeget, ezért a közeljövőben talán ismét engedélyezik vadászatukat. A pézsmatulok qiviuqja (hasi szőrzete) nagyon finom gyapjú (az eszkimók qiviuqnak nevezik valamennyi sarkvidéki állat alsó szőrzetét), különösen finom minőségű, pompás ruházati cikkek készülhetnének belőle, mert könnyebb és melegebb a kasmírnál is. Eljön talán még az idő, amikor ezeknek a sarkvidéki csordáknak a megszelídítése és e remek gyapjú felhasználása kifizetődővé válik.

Egyik nyáron egy múzeum fölkért, szerezzek be nekik a Bathurst-öböl környékének különböző vidékeiről származó ürgebőröket. Mintákat akartak az egész öböl területéről, méghozzá egy teljes nyáron át. Ezek a kis állatok nagy számban élnek a Bathurst-öböl környékén, ezért a megbízatást arra is felhasználtam, hogy néhány, általam még nem ismert vidékre is eljussak. A Hiukitak-folyó torkolatánál egy sziklához kötöttem a csónakomat, és csupán vadásztáskámmal és puskámmal, gyalogszerrel vágtam neki a szárazföld belsejének. Csak arra figyeltem, hogy begyűjtsem a kért ürgemintákat, és élveztem a tájat. Szép meleg nap volt, hamarosan sikerült is két-három ürgét lőnöm. Vidáman bandukoltam, eszkimó módon hátamra vetve a puskát, hogy mindkét karom szabad maradjon. Vagy három mérföldre lehettem már a parttól, amikor egy nagy bevágáshoz értem, amelynek végén három háznál is magasabb, hatalmas sziklatömb meredezett. Ábrándosan kanyarodtam be a nagy szikla mögé, és egyszer csak szemtől szembe álltam egy grizzly medvével. A váratlan találkozástól szinte elállt a lélegzetem. A Bathurst-öböl vidéke a hatalmas szürkemedve hazája. Most vagy hétlépésnyire állt előttem egy szép példány! Átvillant az agyamon, hogy az eszkimók szerint a grizzly tízszerte veszedelmesebb a jegesmedvénél. A grizzlyt éppannyira meglepte a találkozás, mint engem. Hátrahőkölve iszonyút hördült – márpedig, ha egy szürkemedve felhördül, a hang a gyomrából tör fel, ami hátborzongató –, nem is szeretném hallani többé az életben. Gyökeret vert a lábam. Legszívesebben elinaltam volna, de azután úgy döntöttem, a legokosabb, amit tehetek, az, ha meg sem moccanok. Tudtam, a medve néhány ugrással amúgy is utolérne, így hát csak álltam mozdulatlanul, s azon igyekeztem, hogy ne remegjek. Még a kezemet is pontosan úgy tartottam, mint amikor befordultam a sziklatömb mögé. A grizzly gyorsan magához tért meglepetéséből, föltápászkodott, s miközben mélyen ülő apró gombszemét rám szegezte, hatalmas fejét jobbra-balra ingatta. Azután kaparni kezdte a kavicsot, én meg feszülten figyeltem, és megpróbáltam kitalálni, vajon melyik mancsával akar lecsapni rám. A grizzlyk, akár a jegesmedvék, mindig csak az egyik mancsukkal ütnek. Ha az ember tudta, az állat melyik mancsát

használja, igen nagy előnyhöz jutott azokban az időkben, amikor az eszkimóknak még nem volt puskájuk és késsel vagy panával kellett megölniök a medvét. Ha tudjuk, merről várható a medve csapása, gyorsan átugorhatunk a túlsó oldalára, hogy a medvének meg kelljen fordulnia, mielőtt lecsaphatna. Az én medvém „jobbkezes” volt; ezt abból állapítottam meg, hogy a kavicsot is a jobb mancsával kaparta. Az igazat megvallva, nem is volt túlságosan nagy állat, nem lehetett magasabb kilenc lábnál, de a feje iszonyatos, és vállának jellegzetes púpja is hatalmasnak látszott ilyen közelről. Az eszkimóktól mindig azt hallottam, hogy a grizzly hírhedten szeszélyes, kiszámíthatatlan állat. Az egyetlen, amire bizonyosan számíthatunk; ha meglepik, rendszerint támad. Most itt álltam, és egyenesen egy meglepett szürkemedvével néztem szembe. Csak a kis 22-es puska volt velem, az is a hátamon lógott. De még ha sikerült is volna előkapnom és megtöltenem, egy 22-es golyó legföljebb megcsípte és feldühítette volna. Egyre csak az járt a fejemben: „Engem itt most megöl ez a medve, és soha senki sem tudja meg, mi történt.” A fenevad ismét felhördült, ingatta a fejét; szememmel szüntelenül követtem fejének mozgását. Újra meg újra felhördült, hátsó lábára állt egy pillanatra, akár egy cirkuszi medve, azután visszahuppant négy lábra, és szimatolva vagy tizenöt lépésre oldalt cammogott. Igyekezett eldönteni magában, milyen lény lehetek, és milyen veszélyt hozhatok rá. Nemigen fújt a szél, de azért figyeltem, vajon a szagomat a szellő a medve felé viszi-e vagy sem. Álltam a sarat, moccanni sem mertem. A medve ismét felém szimatolt, azután fölemelte a fejét és furcsa, csámcsogó hangot hallatott, hátsó fogait csattogtatta – mondhatom, csöppet sem volt megnyugtató. Azután elbandukolt messzebb, egy pár lépésnyire, majd sarkon fordult és eltávozott. Abban a pillanatban, amikor hátat fordított nekem, fölmásztam a sziklatömbre. Éppen fölértem a tetejére, amikor megpillantottam a medvémet: visszafordult és támadásra indult. Leugrottam a szikla másik oldalán és inaszakadtából futni kezdtem, rohantam a tundrán, mint egy őrült, szinte légvonalban igyekeztem a tengerpart felé. Futás közben leráncigáltam hátamról a puskámat, meg is töltöttem, de jól tudtam, legföljebb végső kétségbeesésemben használom majd.

Nagy testű barátom nem mászott át a sziklán, hanem megkerülte, azután észrevett, és utánam eredt. Hátra-hátrapillantva rohantam, hogy közben szemmel tarthassam üldözőmet, s így minduntalan megbotlottam a fűcsomókban. Nagy megkönnyebbülésemre, a kezdeti lendület után a medve könnyű ügetésbe csapott át. Amióta befordultam a szikla mögé, első ízben most éreztem, hogy talán megúszom a kalandot. Azt a három mérföldet a partig úgy tettem meg, hogy a medve körülbelül ötven yarddal lihegett mögöttem. Átszáguldottam egy kis dombon, a parton megláttam a kenumat, és utolsó erőmmel rohantam a köveken, hogy elérjem és vízre lökjem. Beleugrottam és hagytam, hadd vigye az áramlás az öböl nyílt vize felé. Úgy éreztem, a nagy erőfeszítéstől megszakad a szívem. Zihálva nyúltam el a csónak fenekén, próbáltam újra szabályosan lélegzeni. A kenuban nagyöbű fegyverem is volt, megtölthettem és lelőhettem volna a medvét, de nem volt hozzá erőm. A grizzly megállt a domb tetején, és hátsó lábaira ereszkedett. Amikor már annyira összeszedtem magam, hogy gondolkodni tudtam, megértettem, milyen szerencsém volt, hogy a medve nem volt sem éhes, sem dühös, különben bizonyára végez velem. Az eszkimók nem vadásznak szürkemedvére. Irhájukkal nincs mit kezdeni, túlságosan súlyos lenne ruházatnak, nyáron pedig szörnyen bozontos. A grizzlyk téli álmot alusznak, márpedig éppen a tél az az évszak, amikor megvastagszik, és valóban értékessé válik a sarkvidéki állatok bundája. Az eszkimók, ha tehetik, kerülik a grizzlyt, de az öböl mentén nagyon sok szürkemedve él. Ősszel, nagyjából az idő tájt, amikor lehull az első hó, ezek a hatalmas állatok téli álmukra vonulnak. Iksikkel egyszer ráakadtunk egy vacok bejáratára. Beportyáztuk a környéket, és megbizonyosodtunk felőle, hogy a nőstény, kölykeivel együtt távol van; miközben Iksik őrt állt, én bekúsztam, hogy megvizsgáljam a vackot. A bejárati alagút körülbelül három láb magas volt, és vagy tíz lábra benyúlt a partba! Itt tágas térséggé szélesedett, amelynek a teteje már egészen közel volt a földfelszínhez. A medvék rendszerint megvárják, amíg a talaj kissé megfagy, csak azután ássák meg vackukat, így nem omlik rájuk; utoljára pedig a vacok fedőrétegén át szellőzőnyílást ásnak a szabad levegőre.

A vacok alját, de a bevezető alagutat is a medve végig egy láb mélységben törpenyír gyökerekkel bélelte ki. A fő helyiségben majdnem két láb mély ágyat alakított ki, ugyancsak gyökerekből. Hátrafelé kúsztam vissza Iksikhez, azután biztos távolságból figyeltük a medve hazatérését. Az anyamedve újabb nyírfa rakománnyal érkezett, nagy köteget ölelt magához, és hátrálva húzta be a vacokba. Havazni kezdett, az öreg medve ismét megjelent, még egy ölnyi fát szedegetett össze, és behurcolta a bejárati alagútba, majd belülről hulladékkal és hóval eltorlaszolta a bejárati nyílást, mintegy elszigetelve a vackot egész télre. Az eszkimók szerint a grizzly a sarkvidék legveszedelmesebb ragadozója. Joggal tekintik annak, mert számtalan esetet tudok, amikor a szürkemedve emberekre támadt. Egy ízben például egy grizzly Baychimo közelében beoldalgott egy vadásztáborba, és a sátor előtt játszadozó kisgyermekre akarta rávetni magát. A gyermek anyja meglátta a medvét és fölsikoltott. Férje puskával a kezében előrohant, a grizzly meg a fia közé vetette magát, és elkeseredetten lőni kezdett a medvére. Az első lövés után a grizzly támadott, és jóllehet a vadász még további négy golyót lőtt a mellkasába, a feldühödött állat leütötte. A fájdalomtól őrjöngő medve szó szerint szétmarcangolta a férfit. Egyik karját majdnem tőből kirántotta, súlyos sebeket ejtett egész testén, és letépte a fejét. Csak ezután rogyott össze és múlt ki. Amikor az eszkimók később lenyúzták, megállapították, hogy két golyó roncsolta szét a szívét. A történetet elbeszélő eszkimók azt bizonygatták, hogy a vadásznak sohasem szabad szemből céloznia a medvére, hanem oldalt kell kerülnie, és közvetlenül a farcsigolyája felett, a gerincén kell eltalálnia; így megnyomorítva már nem képes iszonyú rohamára, és kockázat nélkül lehet végezni vele. A grizzlyk és valamennyi többi állat, madár, szüntelenül táplálták kíváncsiságomat sarkvidéki éveim során. Szerettem volna rájönni a nyitjára, hogyan képesek megélni ebben a sivár világban.

Képviselő leszek A sarkvidék nyugati részének első magánvállalkozói közül az egyik, a kedélyes, vörös szakállú Fred Ross jó barátom volt. Fred átvett Cambridge Bayben egy régi építőanyag-raktárt, átalakította valamiféle átmenő szállodává, ami egészen jó szállásnak bizonyult, ha az ember a saját hálózsákját is magával hozta. A Bathurst-öbölből érkeztem kutyaszánon, és Frednél szálltam meg. Aznap este mások is benéztek, a beszélgetés során végül a politikánál kötöttünk ki; őszintén szólva, meglehetősen untatott a téma. Fred elmondta, hogy az Északnyugati-területek Tanácsa a napokban terjesztette ki a választójogot a sarkvidéki körzetekre. Elmagyarázta, hogy a sarkvidéki területeket három választókerületre osztották fel: keleti, középső és nyugati sarkvidékre. Meglepő kérdést szegezett nekem: hajlandó lennék-e indulni a nyugati sarkvidéki választáson a Területi Tanács képviselői mandátumáért? Először csak nevettem. A politikust mindig cilinderes, elegáns úrnak képzeltem, aki éppen csak emberhez hasonló lény. A politika egyáltalán nem érdekelt, sem szövetségi, sem területi, sem egyéb szinten, és ezt meg is mondtam Frednek. De ő is, a többiek is, akik a szobában összegyűltek, közölték, hogy már alaposan megtárgyalták a dolgot – nekik éppen rám lenne szükségük. Ott üldögéltünk Fred szobájában vagy féltucatnyian, a rum kellemesen felhevített bennünket, és mielőtt észbe kaphattam volna, már bele is egyeztem jelölésembe. – Rendben van, vegyetek fel a lajstromba – mondtam. Kitöltöttem a jelölési íveket, aláírtam a listát, és visszaindultam kutyáimmal a Bathurst-öbölhöz. Be kell vallanom, az egésszel nem sokat törődtem. Soha, egyetlen percig sem korteskedtem. A választás napján egy pilótával meg egy másik ismerősömmel elmentünk, hogy keressünk egy jó halászhelyet: hidroplánunk megfeneklett a folyó egyik sekély szakaszán, pokoli munkánkba került, amíg kiszabadítottuk.

Amikor végre-valahára sikerült felszállnunk, és a pilóta rádiókapcsolatot teremtett Cambridge Bayjel, hallottuk, hogy megválasztottak képviselőnek. Még csak nem is szavaztam, ahogyan senki más sem szavazott Bathurst Inletben. Így választottak be 1966 őszén az Északnyugati-területek kormányzó testületébe. Fogalmam sem volt, tulajdonképpen mi is az az Északnyugatiterületek Tanácsa. Amikor novemberben megérkeztem Resolute-ba, hogy részt vegyek a Tanács első ülésszakán, még azt sem tudtam, hogy a Tanács évente kétszer ülésezik: egyszer Ottawában, ami akkoriban még az Északnyugati-területek szövetségi fővárosa volt, egyszer meg a terület valamelyik településén. Kiderült, hogy akkoriban a Tanácsnak hét választott és öt kinevezett tagja volt. Nem vitás, tanácsi tagságom alatt a Területek más körzeteinek számos problémájával is megismerkedtem, sőt foglalkozni kezdtem az egész sarkvidéket érintő kérdésekkel is. Különösen a vadászati törvények érdekeltek, hiszen tizennyolc esztendős korom óta éltem és vadásztam a távoli északon. Első hivatalos ténykedésemként több módosítást javasoltam a vadászati törvényekhez, főként a jegesmedve és a karibu vadászatát illetően. A Tanács első ülésszakán, mivel a parlamenti eljárásszabályzat tekintetében még teljesen zöldfülű újoncnak számítottam, abból indultam ki, amihez valóban értettem. Ismertem az eszkimó életmódot, márpedig választókerületemben a lakosság kilencvenöt százaléka eszkimó volt. Több településen dolgoztam már, s úgy véltem, tudom, mi válna javára területem lakosságának – hiszen elég régen éltem az eszkimók között, az ő életüket éltem, és nyelvüket is folyékonyan beszéltem. Tudtam, melyek azok a változások, amelyek nagy hatással lennének sorsukra. Megválasztásom után alig néhány hét telt el a resolute-i ülésszak megnyitásáig. Nem állt módomban körbejárni a településeket és behatóan tanulmányozni az emberek szükségleteit és kívánságait. Nem tudtam, vajon a Tanács tagjaként milyen kötelességeim lesznek, mit várnak tőlem. Úgy véltem, hogy a jelenleg érvényes vadászati törvények egyik nagy problémája, hogy olyan emberek szerkesztették, akik nem ismerték az Északnyugati-területek sarkvidéki körzeteit. A Tanács korábban megválasztott tagjai mind a távoli észak erdő vidékeiről származtak, s ezért egyáltalán nem, vagy csak nagyon felületesen

ismerték a fahatáron túli területek életét. Így azután el kellett fogadniuk a Kanadai Vadvédelmi Hivatal szakembereinek véleményét, amikor azok szaktanácsadókként megjelentek a Tanács előtt. A világért sem szeretném azt állítani, hogy a Tanács korábbi tagjai fejbólintójánosok lettek volna. Szó sincs róla. Erősen individualisták voltak, mint általában az északiak, minden törvényjavaslatot alaposan megvizsgáltak, mérlegelték hatását választókörzetük lakosságára, mielőtt elfogadták vagy módosították volna. De körülbelül annyit értettek ahhoz, milyen vadászati törvényekre van szüksége a sarkvidéknek, mint ha egy eszkimóra bíznák Ottawa vagy New York közlekedési szabályainak megszövegezését. A mostani volt az első Tanács, amelyben a sarkvidék is megfelelő képviselethez jutott. 1966-ban velem együtt választották meg Simonic Michaelt, aki kelet-sarkvidéki eszkimó volt, azután Bobby Williamsont a közép-sarkvidéki körzet képviselőjének Abe Okpikkal, a Tanácsba kinevezett eszkimóval együtt. Nézetünk szerint a sarkvidék első ízben jutott megfelelő képviselethez a Tanácsban. Már a legelső ülésszakon is sikerült lényeges módosításokat keresztülvinnünk, kiváltképp a vadászati törvényekben. Tudtuk, hogy a vadászati törvények rögzítése a legsürgősebb az Északnyugati-területek eszkimó és indián lakossága számára. Például még a Tanács ülésszaka előtt sarkvidéki szigeti természetvédelmi területet létesítettek, amely felölelte az Északnyugati-területek csaknem kétharmadát, s ezen a körzeten belül ezzel lényegében megszűnt volna a területek vadállományának hasznosítása. A lakosság érdekeinek szem előtt tartásával tehát úgy határoztunk (s nemcsak az eszkimó lakosság, hanem-a Területek egész lakosságának érdekeit szem előtt tartva), hogy fölszámoljuk ezt a szörnyű „vízfejet”. És meg is tettük. Elkeseredett harcot kellett folytatnunk a Kanadai Vadvédelmi Hivatallal a jegesmedvék kérdésében. Maguk is beismerték, hogy az évente elejtett jegesmedvék száma nem ad okot aggodalomra, de attól tartottak, hogy a vadászat évről évre nagyobb arányokat ölthet, s elérheti azt a pontot, amikor a jegesmedve-állomány már csökkenni kezd. Ezért azt javasolták, vezessünk be vadászati tilalmat az év egy bizonyos szakában, továbbá, hogy kétéves korig törvény védje a medvekölyköket és az anyaállatot. A Tanács tagjai egyetértettek ugyan a fajta védelmének politikájával, de véleményük nagymértékben eltért a

Kanadai Vadvédelmi Hivatal álláspontjától abban, melyek a legcélravezetőbb módszerek? Azt javasoltam, ne vezessünk be vadászati tilalmat a jégmentes nyári időszakban, hanem dolgozzunk ki kvótarendszert, amelynek alapján egész évben lőhető jegesmedve – feltéve, ha nem lépik túl a megállapított keretet. Továbbá azt indítványoztam, ne általános évi kvótát vezessünk be a Területek számára (ami esetleg arra vezetne, hogy egy-egy körzet vadászai valósággal megtizedelhetnék területükön a jegesmedve-állományt), hanem körzetenként állapítsuk meg, s ennek során abból induljunk ki, hogy az elmúlt öt esztendő alatt egy-egy körzetben évente átlagosan hány medvét ejtettek el. Regionális kvóták segítségével biztosíthatnánk fokozottabb védelmet a fajtának azokban a körzetekben, amelyekben csekély a jegesmedve-állomány, viszont sok a vadász. A regionális kvótarendszerrel párhuzamosan egyéni kvótákat vezettünk be, s ezáltal kiküszöböltük azt a veszélyt, hogy egy körzetben több vadász is egyénileg menjen medvére, zsákmányuk pedig együttesen meghaladja a keretszámot, anélkül, hogy erről tudomásuk lenne. A Kanadai Vadvédelmi Hivatal másik ajánlata körül is nagy vita támadt. Ellen javaslatként beterjesztettem, hogy nyilvánítsuk védettnek mind az anyaállatot, mind a kölyköket, függetlenül a bocsok korától, ha együtt élnek, de minden kölyökre és felnőtt nőstény állatra, amely egyedül jár, korlátozás nélkül lehessen vadászni. Úgy éreztem, gyakorlati szempontból ez értelmesebb, mint az önkényesen megállapított kétéves korhatár, amelyet a jegesmedve-kölykök védettségi korhatáraként javasoltak. Kifejtettem a Tanácsban, hogy az egyéves, tizenegy hónapos, huszonkilenc napos kölyök a Vadvédelmi Hivatal javaslata alapján védettséget élvezne, amíg a kétéves és egynapos kölyköt törvényesen le lehetne lőni. De vajon hogyan tesz különbséget közöttük a vadász? Amikor izgatott kutyafalkájával sarokba szorítja a medvét, az nyilván nem a legalkalmasabb pillanat, hogy ellenőrizze annak születési bizonyítványát. Arra is rámutattam, hogy amikor egy közel kétéves medve-kölyök sorsát tárgyaljuk, nem valami puha kis fehér szőrmókról beszélünk, hanem egy többnyire hat láb hosszú, kétszázötven-háromszázötven font súlyú állatról, amely egyetlen csapással le tudja tépni az ember fejét. Ha egy ilyen állat nem az anyjával jár, akkor bizonyos, hogy már teljesen önellátó. Akkor

viszont miért ne számítana szabad prédának? Elvetettük hát a Vadvédelmi Hivatal ajánlatát, helyette a magunkét szavaztattuk meg. A Hivatal harmadik ajánlása a sarkvidék egyik speciális körzetére, a Banks-szigetre vonatkozott, ahol egészen eddig nem voltak érvényben a jegesmedve vadászatával kapcsolatos szabályok és korlátozások. A Vadvédelmi Hivatal szakértői úgy vélték, a törvényeket valamennyi körzetre egyformán kell alkalmazni, s mi egyetértettünk velük. Az Északnyugati-területek Tanácsának jó néhány tagja, magam is, gyakran élesen bíráltuk a Kanadai Vadvédelmi Hivatalt, de őszintén meg kell mondanom, hogy bírálatunk nem a Hivatal munkatársaira, sokkal inkább az északi területeken folytatott vadvédelmi politikájukra vonatkozott. Legfőbb ellenvetésünk az volt, hogy a Hivatal, amely a szövetségi kormány szerve volt, a sarkvidéket szemmel láthatóan egyetlen nagy állatkertnek tekintette, ahol minden állat mindenkor védelmet élvez. Ezzel szemben a sarkvidékiek a kormány vadászati osztályát támogatták, amely azt az elvet képviselte, hogy megfelelő vadászati technika kialakításával a terület állatállományát ugyanúgy ki lehet aknázni és biztonságos határok között hasznosítani, mint bármely más erőforrást. Ezáltal a vadászok és a prémvadászok, akiknek semmiféle egyéb jövedelmi forrásuk nincsen, megfelelő keresethez jutnának. Megváltoztattuk a kaributörvényt is: az új rendeleteket a lehető leghitelesebb körzetenkénti állatösszeírásra alapoztuk. Első ízben engedélyezték egyes északi körzetekben a fehéreknek is, hogy élelemellátás céljára évente három karibut lőjenek. A korábbi rendeletek szerint az ember ott állhatott házának kapujában és ezernyi karibu vonulhatott tőle szinte kartávolságnyira, mégsem ejthetett el egyet sem belőlük. Úgy véltem, ez nevetséges, és a Tanács tagjai egyetértettek velem. A Tanács hosszadalmas vitát, sőt harcot folytatott a Kanadai Vadvédelmi Hivatallal erről az alapvető kettősségről, amíg odáig fajult a dolog, hogy a Hivatal már nem is vette a fáradságot, hogy javaslatokat terjesszen a Tanács elé, vagy tanácsokat próbáljon adni neki – hiszen többnyire ügyet sem vetettünk jóindulatú, de célszerűtlen ajánlásaikra. Ők legszívesebben elzárták volna az egész területet, hogy megtarthassák eredeti formájában – az állatok javára. Mi viszont azt vallottuk; az ember az első, mi az ember kedvéért kívántuk föltárni és fejleszteni ezt a vidéket. Voltaképpen olyan kompromisszumos

megoldásra törekedtünk, amellyel megvédhetők és fenntarthatók az eredeti természetes viszonyok, ugyanakkor e természetes erőforrások ésszerű kiaknázása a lehető legnagyobb előnyöket nyújtaná az embereknek is. Javasoltam azt is, hogy engedélyezzük a jegesmedve sportszerű vadászatát. Kifejtettem, hogy nézetem szerint a jegesmedve hasznosításának három módja van: az első, a kvótarendszer, ami biztosítaná, hogy a jegesmedve mint fajta védelmet élvezzen; másodszor, a sportvadászati program, amelynek keretében az eszkimó vadász, akinek egyéni kerete van egy medve lelövésére, azt átruházhatná bármely nagyvadra vadászó sportvadászra, megközelítőleg kétezer dollárért; harmadszor, sarkvidéki vadásztáborok létesülhetnének eszkimók vezetésével, az északi trófeák szerzésére érkező vadászok fogadására és támogatására. Úgy gondoltam, ilyen módon meg lehet nyitni a sarkvidéket a nagyvadvadászat számára, ami egyaránt előnyös lenne a trófeára áhítozó déli sportemberek és a szükséget szenvedő északi lakosság számára. Az eszkimók már tapasztalatból tudják, hogyan kell vadászni a nagy fehér medvékre, tehát vadásztáborok és útikalauz-szolgálatok létesítésével olyan szakértői tevékenységet folytathatnának, amelynek fejében – a kvótaengedély átruházásáért kapott összegen felül – bőséges jövedelemhez jutnának. Az Északnyugati-területek Tanácsa érvelésemet elfogadta, és nemrégiben engedélyezte a jegesmedvékre való sportvadászatot. A kvótarendszer bevezetésével kétszáz állattal, vagyis több mint egyharmadával csökkentettük az évente átlagosan elejtett medvék számát; százszázalékosan kívántuk biztosítani, hogy semmiféle vadászbuzgalom ne veszélyeztethesse a fajta fennmaradását. A nyilvánosság elé terjesztettük azt is, hogy a sportvadász-program keretében lőtt medvék ezt a keretet terhelik. Ezáltal a legostobább ember is felfoghatta, hogy egyetlen medvét sem ejthet el, amelyet az eszkimók egyébként le ne lőttek volna. Az egyetlen különbség az volt, hogy más ujj húzta meg a ravaszt, viszont minden eszkimó, aki eladta kvótaengedélyét, több mint tízszeresét kapta annak, amit akkor fizettek volna neki, ha maga megy ki a jégmezőkre és lövi le a medvét. Az utóbbi években az eszkimók átlagosan százötven-kétszáz dollárt kaptak egy jegesmedvebőrért, de többnyire a megállapított alsó határt fizették

ki nekik. Az új rendszerben az eszkimó maga döntötte el, kíván-e medvére vadászni, vagy eladja kvótáját egy sportvadásznak. Ha eladja, munkához és további pénzhez jut, mert ő látja el felszereléssel a vadászt, ő biztosítja a szakértő vezetést és a vadászathoz elengedhetetlen kutyafogatot, ő nyúzza meg a zsákmányt és készíti ki a szőrmét. Mindehhez járul még az is, hogy az eszkimótelepülésen készített kézműáruk újabb piachoz jutnak. Javasoltuk, hogy hasonló rendszert léptessünk életbe a pézsmatulok vadászatára is. 1917 óta teljes tilalom állt fenn a pézsmatulok elejtésére. Amikor nemrégiben a Vadvédelmi Hivatal és a vadászati osztály összeírta a pézsmatulok-állományt, kiderült, hogy a kanadai sarkvidéken számuk már megközelíti a tízezret. Egyes helyeken annyira elszaporodtak, hogy teljesen lelegelték a tundrát és százával pusztultak éhen. A területek vadászati osztálya ezt részletesen dokumentálta jelentésében. A valaha ritkaságszámba menő pézsmatulok túlzott védelme túlszaporodássá fajult, s ezt most hasznosítani lehetne. A Tanácsba történt beválasztásom egyik napról a másikra gyökeresen megváltoztatta életmódomat. Amikor már két tanácsi ülésszakon részt vettem, rádöbbentem, hogy választanom kell: vagy lemondok választott tagságomról, vagy ki kell lépnem a Hudson's Bay Company kötelékéből, mert az már világossá vált, hogy a képviselői munka tetemes időt vesz igénybe. Úgy véltem, nem lenne tisztességes sem a Társasággal, sem a Bathurst-öböl menti eszkimókkal szemben, ha olyan sok időt töltenék távol, hiszen ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy területemen nem működik kereskedelmi állomás. A Tanács évente kétszer ülésezett, egy ülésszak körülbelül egy hónapot vett igénybe. Ráadásul most már láttam, hogy végig kell látogatnom a nyugati sarkvidék valamennyi települését, márpedig csak az én választókerületem több ezer négyzetmérföldes területén tizenegy település volt. Ha éppen távol vagyok Bathursttől, és választókerületem valamelyik másik részében tartózkodom, valaki pedig megbetegszik, senki sem tudja kezelni, sőt komoly betegség vagy váratlan, súlyos helyzet esetén senki sem lenne, aki rádión segítséget kérhetne Cambridge Baytől. Vonakodva bár, de úgy döntöttem, hogy kilépek a Hudson's Bay Company kötelékéből. Tizenegy évig dolgoztam a Társaságnál. Mindig büszke voltam rá, hogy a Hudson's Bay telepvezetője vagyok, de más

okom is volt, amiért sajnáltam, hogy most meg kell válnom a cégtől. Bathurstben töltött utolsó évemben körülbelül évi hatezer dollárra rúgott a keresetem, s mint a Tanács tagja, további ötezer dollárt kaptam. A cégtől történt kilépésem után évi jövedelmem ötezer dollárra zsugorodott. Ebből kellett fedeznem választókörzetemben tett útjaimat, kiadásaimat Ottawában vagy Yellowknife-ban, vagy bárhol másutt, ahol üléseztünk – vagyis mindent, kivéve az ülésszak helyére utazás költségeit. A világ egyik legnagyobb választókerületének voltam a képviselője – több ezer négyzetmérföldé; igaz viszont, hogy ennek a területnek csak tizenegy települése és legföljebb háromezer lakosa volt. Az egyes településeket néha ezer mérföld választotta el egymástól; a nyugati Paulatuk például kétezer mérföldre esik a keleti Pelly Baytől. Költségeimet nem tudtam évi ötezer dollárból fedezni, így azután fogtam a kutyáimat, és kimentem a tundrára csapdázni az eszkimókkal. Úgy döntöttem, hogy a településeket télen kutyaszánon, nyáron meg kenuban járom végig. Amikor kereskedőként éltem az eszkimók között, biztonsági tartalékként mindig raktáramra támaszkodhattam. Ha nem sikerült fókát vagy karibut ejtenem, amire éppen szükségem volt, azt a kereskedelmi állomáson egyszerűen leemelhettem a raktárpolcról. Most viszont mindent, amire szükségem volt, nekem kellett a havas tundráról beszereznem. Ha a kereskedelmi állomásról kellett gázolaj, dohány vagy valamiféle luxuscikk, amelyet már természetesnek vettem, most fehérrókaprémmel kellett fizetnem érte. De hamarosan kiderült, hogy nagyon gyorsan és könnyen sikerül megszoknom új életformámat. Sőt, mihelyt alkalmazkodtam új körülményeimhez, valósággal felvillanyozott ez az életmód. Általában erősen túlozzák a sarkvidéki létfenntartás problémáit. Ha valaki tisztában van a sarki élet technikájával, ha tud vadászni, csapdát állítani, jégkunyhót építeni és kutyaszánt hajtani, ha ismeri az eszkimók által évszázadok óta használt egyszerű sarkvidéki szerszámokat és fegyvereket, voltaképpen nem esik nehezére a megélhetés. Persze, ha nincsen szerencséje, ha a vándorló karibuk elkerülik körzetét, könnyen megeshetik, hogy éhen hal. De saját tapasztalatom álapján állíthatom, hogy ha valaki valóban elszánja magát arra, hogy északon éljen, és

eleget tanul az eszkimóktól – márpedig ők rendkívül nagyvonalúak a segítségben –, meg tud élni a sarkvidéken. Egy Bathurst Inlet-i prémvadásszal társultam, akivel már azelőtt is csapdáztam, mielőtt a magam szakállára kellett megélnem. Az egyetlen lényeges különbség előző életemhez képest az volt, hogy kiköltöztem a kereskedelmi állomásról, s most már saját jégkunyhómban laktam, akár egy valódi eszkimó. Hallottam, hogy az egyik Sachs Harbour-i prémvadász több mint harmincezer dollárt keresett egyetlen évben csapdái zsákmányából, de nem tápláltam illúziót arról, hogy én is ennyi pénzhez juthatok. Általában egy szorgalmas, hivatásos prémvadász évi átlagos jövedelme megközelítette a nyolc-kilencezer dollárt, és reméltem, hogy ennyire én is vihetem. Rövid idő múltán azonban kitűnt, hogy a képviselői munka ebbe is beleszól. Az első évben például időm nagy részét azzal töltöttem, hogy választókerületem településeit jártam. Úgy gondoltam, ha nekem kell képviselnem ezeknek a településeknek a lakosságát, beszélnem kell az emberekkel, hogy megtudjam, mit is várnak képviselőjüktől. S mindennek tetejébe, éppen amikor megváltam a Társaságtól, kiírták a következő választást. Először ugyanis pótválasztáson indultam, és a mandátumom alig egy év után lejárt. Újra kellett jelöltetnem magam, de ezúttal már ellenjelöltem is akadt, egy Qavrana nevű Cambridge Bay-i eszkimó személyében. A Társaság azt ajánlotta, hogy ne mondjak le az állásomról, amíg nem ismerem a szavazás eredményét. Én azonban a dupla vagy semmit választottam. Képviselőségem első évében jó néhány kormányhivatalnoknak okoztam kellemetlenséget, akik most mind abban reménykedtek, hogy megbukom a választáson; ők állították ellenjelöltemként Qavranát. Egy ideig aggódtam: végtére is idegen voltam s egy eszkimóval szemben indultam az eszkimók hazájában – nehéz eset. Amikor körbejártam a településeket, ezt mondtam az embereknek: „Rajtatok áll a választás. Ha Qavranát akarjátok, ő a ti emberetek: Arra szavazzatok, akiről azt gondoljátok, hogy a legtöbbet: teszi, aki a legszívósabban dolgozik értetek. És ha úgy tartjátok, hogy Qavrana az, szavazzatok rá. Ha viszont úgy gondoljátok, én vagyok a ti emberetek, szavazzatok rám.” Ahova csak eljutottam, súlyt helyeztem arra, hogy megmagyarázzam az eszkimóknak: „Nem azért jöttem, hogy megmondjam nektek, mit tegyetek. Nem vagyok én nagyfőnök. A

szolgátok vagyok. Azért jöttem, hogy elmondjátok nekem, mit tegyek, s amikor összeülünk a kormány képviselőivel, megmagyarázhassam nekik a kívánságaitokat.” Aggodalmam teljesen alaptalannak bizonyult. Óriási többséggel új ra választottak.

Csak egy hajszálon múlott 1967 balszerencsés év volt a sarkvidék nyugati területein. A nagy szállítóhajók sem tudtak megbirkózni az úszó jégtáblákkal. Augusztus közepén vállaltam, hogy a kenumban leviszek a Bathurst-öbölbe egy Joe Fleming nevű-bányaszervezőt, aki terepkutatást kívánt végezni ezen a vidéken. Vázoltam Joe-nak az útitervet: a sarkvidéki part mentén evezünk föl a Mackenzie-deltáig, azután a Mackenzie folyón egészen Yellowknife-ig, hogy még idejében odaérjek a Területi Tanács következő ülésszakára. – Pokoli csónakázás lesz – jegyezte meg Joe, s kiderült, hogy a próféta szólt belőle. Azt mondotta, nagyon szívesen elkísérne utamra a kaland kedvéért, de el kell végeznie az öböl körüli bánya-feltáró kutatásokat. Szívesen magammal vittem volna egész utamra, de sietnem kellett, hogy minél előbb elhagyjam a Bathurst-öblöt. Valósággal versenyt kellett futnom az idővel, hogy még a tenger beállta előtt elérjem a deltát, mert a jégviszonyok egész nyáron kedvezőtlenek voltak. Kilenc napon át küszködtünk az egymásra torlódó jégtömbökkel, az esővel és az iszonyú időjárással Cambridge Bay és Bathurst Inlet között. Az út normális körülmények között alig három napot igényelt volna. Végül is Joe könnyű szívvel mondott le az általam javasolt 1300 mérföldes part menti kenutúráról, de amikor Joe kívánságára letáboroztunk, összeakadtam egy Erik van Veenen nevű fiatal hollanddal, aki szállásért és ellátásért karbantartotta a bányatelepek

elektromos hálózatát. Fizetség nélkül a mindenes szerepét töltötte be, s közben ismerkedett Kanada északi területeivel. Amint értesült tervezett utamról, kérlelni kezdett, vigyem magammal. Erik kedves fiú volt, de életében nem utazott még kenuval, sohasem járt a sarkvidéken, fogalma sem volt arról, hogyan kell sátrat verni – egyszóval, semmit sem tudott azokról a nehézségekről, amelyekkel egy ilyen út során meg kell küzdeni. Tőlem telhetőleg igyekeztem kiverni az ötletet a fejéből, de hasztalan. Egyszerűen nem hagyta magát lerázni, s én végül társammá fogadtam. Húsz láb hosszú teherszállító kenuban indultunk útnak, a Hudson's Bay szabványos kereskedelmi kenujában, amelynek szögletes a tatja. Húsz lóerős segédmotort szereltünk fel rá, az orrába meg-egy öt lóerős tartalékmotort arra az esetre, ha farmotorunk valamely oknál fogva meghibásodna. Ezeknek a tömör építésű csónakoknak öt láb hosszúságú keresztrúdjuk van, s az igen stabillá és megbízhatóvá teszi őket. Nem volt sok rakományunk, mert úgy terveztem, hogy részben vadászatból fedezzük élelmiszer-szükségletünket. Vagy egy tucat benzineshordót, hálózsákjainkat, egy sátrat, két kis gyorsforralót és élelmiszeres dobozokat, valamint nagyobb mennyiségű szárított karibuhúst raktunk be. Arra számítottam, hogy útközben vadkacsát lövök, esetleg valami nagyobb állatot is. Farmotorunk az utolsó percben meghibásodott, javítása elhúzódott, ezért csak szeptember 6-án indulhattunk, ami az általam tervezett hosszabb út számára már veszedelmesen késői dátumnak bizonyult. A szeptember ugyanis meghozza a sarkvidéki tengerparton a szélviharokat és a rossz időt. A baychimói kikötőtől nyugatra tettük vízre csónakunkat, és nyomban rossz időt kaptunk, mintegy ízelítőként abból, ami ránk várt. Alig két órája haladtunk a kis öböltől nyugat-északnyugati irányban, amikor sűrű ködbe kerültünk. Kötelet dobtam ki a tat mögé, ez megszokott tengerészfogás, ha ködbe kerül az ember: a kötél alapján megállapítható, vajon tartjuk-e az irányt. Úgy terveztük, hogy még sötétedés előtt elérjük a Kitaagunnaak-szigeteket, de a köd miatt csak lassan haladhattunk előre, és késő éjjel lett, mire a szigetekhez értünk. Föltámadt a szél is, kenunk szédítően imbolygott. A sötétség, a köd és a szél együttesen nagyon sok nehézséget okozott.

A Kitaagunnaak-szigetek partvidékét hosszú mérföldeken át magas szirtek szegélyezik. Nagyon lassan haladtunk a part mentén, parafadugóként hánykolódva a dagadó hullámokon, s egyszerre a ködből elénk meredtek a szirtek. Olyan közel jutottunk hozzájuk, hogy meghűlt bennünk a vér. A széltől felkorbácsolt hullámok a sziklákat ostromolták, s a tengerár kis híján magával ragadott bennünket. Tudtam, ha szívósan haladunk a szirtek mentén, előbb-utóbb elérjük a szigetek szélvédett öbleit. A szárazföld és a Stockport-sziget között keskeny átjáró nyílik. Éberen figyeltünk, sikerült felküzdenünk magunkát az oldalhullámverésre és ráállni a szél alatti oldalra. Így már biztonságosabban haladhattunk, és végül meg is találtuk a keresett keskeny átjárót; átsurrantunk rajta, majd partra húztuk csónakunkat, és tábort vertünk utunk első éjszakáján. Korán reggel erős szélben indultunk ismét nyugat felé. Megkerültük a Barrow-fokot, az Iglsuugyuk-sziget felé tartottunk, mely a kutyaszánok hajtóinak jól ismert tájékozódási pontja. Itt ütköztünk először jégbe. Hatalmas úszó jégtáblák sodródtak előttünk, de szerencsére a víz még meglehetősen szabad maradt és eléggé könnyen kormányozhattunk a táblák között, amíg el nem értük az Iglsuugyuksziget és a szárazföld közötti szorost. De a csatornát teljesen eltorlaszolta a jég. Ha nem tudunk átvergődni ezen a dugón, sok mérföldet kell megtennünk visszafelé, amíg megkerüljük a hosszú szigetet és átérünk a tenger felőli oldalára. De a szél olyan irányból fújt, hogy egy porcikánk sem kívánta ezt a hosszú utat; így azután keresztülverekedtük – magunkat a szoroson: a csónak orrát föltoltuk a jégre, és evezőinkkel nyomtuk magunkat előre. Szerencsénkre csak kisebb, legföljebb két-három láb vastagságú úszó jégtáblák akadtak az utunkba. Amint a táblákat sikerült kissé szétfeszítenünk, farmotorunk segítségével közéjük nyomultunk, az utunkba kerülő kisebb jégtömböket pedig egyszerűen félrelöktük. Rettenetesen lassan vergődtünk előre, és a szoros közepén meg is akadtunk a jég között. Ki kellett ugranunk a jégtáblákra, a kenut át kellett vonszolnunk a jégen, de mihelyt ezen túljutottunk, s mikor végre kimenekültünk a jégzárból, elindulhattunk Coppermine felé. Utunkon jó védelmül szolgált a számtalan kis sziget, de a szél meg a rossz idő vagy három napon át feltartóztatott bennünket. A szigetek láncolatán túl, amerre csak néztünk, jégtorlaszokat láttunk, s tudtuk,

amikor elhagyjuk Coppermine-t, még mindig keserves napok várnak ránk. Coppermine-től körülbelül hetven mérföldre északnyugatra nyílik, a Dolphin and Union-szoros. Ahhoz, hogy szeszélyes áramlásain túljussunk, az eddiginél jobb időre volt szükségünk. A jégtorlaszok négy napon át bezártak minket Coppermine-be, ahol az eszkimó lányok társaságában igen vidáman töltöttük az időnket. Nem szívesen bár, de úgy döntöttünk, útnak kell indulnunk, ha nem akarjuk az egész telet Coppermine-ben tölteni. Egy Coppermine-ben időző pilótát megkértünk, hogy felszállás után körözzön egy kicsit a környék fölött, és értesítse rádión a DOT hivatalt, lát-e szabad csatornát vagy rést a jégtorlaszok között. Azt üzente, hogy hosszú csatornát fedezett föl északkelet felé, és ha ki tudunk jutni erre a szabad vízre, nyolc-tíz mérföldet zavartalanul megtehetünk. Úgy döntöttünk, vállaljuk a kockázatot. Készleteink feltöltésére legközelebb csak Paulatukban, egy hétszáz mérföldre nyugatra fekvő kis településen kívántuk megszakítani utunkat, ezért Coppermine-ben alaposan meg kellett terhelnünk csónakunkat, s főként az eddiginél több tízgallonos benzineshordó foglalt – el sok helyet a rakodótérben. A hordók súlyosak is voltak, ezért induláskor csónakunk pereme alig hat hüvelykre emelkedett a vízfelszín fölé. Hamarosan kiderült, hogy a pilóta által jelzett hasadáshoz semmiképpen sem tudunk átvergődni a jégen. Így azután kelet felé kellett kitérnünk, abba az irányba, ahonnan jöttünk; arra számítottunk, hogy mivel keleti szél fúj, a szigetek nyugati csúcsánál akad talán szabad víz a jégtorlaszok között. Azt terveztük, hogy ezekből a hasadékokból valahogyan csak kiverekedjük magunkat a szabad csatornákba. Már nyolc órája nyomakodtunk előre a jégtáblák között, amikor ismét megrekedtünk. Arrafelé, amerre igyekeztünk, szabad szemmel is láttunk egy hasadást, de mire sikerült elérnünk, a jég már kezdett körülzárni bennünket. Tudtuk, ha ez a hasadás is bezárul körülöttünk, a súlyosan megrakott csónakra nehezedő nyomás végzetes lehet. Az ekkora jégtáblák még a nagy hajókat is gyufaszálként roppantják össze; a mi kis kenunknak annyi esélye volt, mint fókának a főzőüstben. Miközben aggodalmasan kémleltük a vizet, a hasadás alig százyardnyira szűkült. Ezért egy százötven-kétszáz láb hosszú jégtömb felé igyekeztünk – ez volt a közelben a legnagyobb úszó jégtábla – a

motort a legnagyobb sebességre kapcsoltuk, hogy csónakunkat egyenesen fölfuttathassuk a jégtáblára; de a kenu túlságosan súlyosnak bizonyult, így nagy sebességgel nekiütköztünk a jégnek. Kiugrottunk és megkezdtük a kirakodást. Éppenhogy sikerült mindent kiraknunk és fölrángatnunk a kenut a jégtáblára, amikor a hasadék bezárult körülöttünk. Ott ültünk tehát egy jégmező kellős közepén, akár a partra vetett halak. Pillanatnyilag ugyan biztonságban voltunk, de rettegtünk attól, hogy a körülöttünk bezáruló jégmező fölcsúszik arra a jégtáblára, amelyet menedékül választottunk, és valamennyi készletünkkel egyetemben szétzúz bennünket is. Beállt az éjszaka, de a jég mozgása nem szűnt meg. Sikerült betájolnunk magunkat egy szigetre; megállapítottuk, hogy lassan, de biztosan haladunk a jégmezővel. Az időjárás változatlan maradt, tehát bizonyosak lehettünk, hogy legalább egy-két napot a jégtáblákon kell töltenünk. Úgy döntöttünk, nem lenne biztonságos sátrat vernünk, mert táblánk alig néhány láb vastag volt, s az ilyen vékony „talajt” a jégmező nyomása bármikor szétrepesztheti, egyszerűen diribdarabra törheti. Felváltva őrködtünk; elsőként Erikre került a sor, amíg én föl-fölriadva aludtam a kenuban, azután én maradtam fenn, amíg ő aludt. A szél egész éjjel viharos erővel tombolt, s körülöttünk szüntelenül recsegettropogott a jég. Jégtáblánk hol az egyik, hol a másik irányba indult meg, néha pedig, hogy ne lankadjon éberségünk, meg-megbillent. Éreztük a roppant jégmező nyomását. Az ilyen hatvan-hetven mérföld hosszúságban elnyúló hatalmas mező sok millió tonna jégből áll. Három napon át szakadatlanul fújt a szél, hajtotta felénk a jeget, ostromolta jégtáblánkat. A jégtábla rabjai voltunk, s mondhatom, nem éltünk valami kényelmesen. Az evezőkből meg a csónak borítóponyvájából összeeszkábáltunk valamiféle menedéket, de még mindig nem mertük felállítani sátrunkat, nem mertünk szabályos tábort verni. A negyedik nap elcsendesült a szél; a szél elültével a jég fokozatosan szétnyílt. Az első adandó alkalommal beraktuk készleteinket a csónakba, és óvatosan kezdtünk átfurakodni a jégtorlaszokon. Teljes szélcsöndben és ragyogó napsütésben jutottunk át a torlaszokon, de a jégmező olyan mérhetetlenül nagy volt, hogy jó tíz óránkba került, amíg átvergődtünk rajta. Beértünk a Dolphin and Union-szorosba.

Ezt a vidéket már jól ismertem. Kutyaszánon sokszor jártam erre, de kenun most első ízben. Ellentétben a Bathurst-öböl magas, meredek partjaival, a Dolphin and Union-szoros partvidéke lapos, kopár, sivár mocsarak és nyomasztó látványt nyújtó lapályok szegélyezik. Ezen a vidéken nem találhatók szembeszökő tájékozódási pontok. Hamarosan saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy már a szoros veszélyes vizein hajózunk, mert amint elhagytuk a Krusenteen-fokot, egyre erősebb, csapkodóbb hullámverésbe kerültünk. A tenger északkelet felől ostromolt, a hullámok oldalt kaptak bennünket, balról jobbra görögtek, megtörtek a kenu hab vetőjén, úgy hogy szakadatlanul sűrű permetben haladtunk. Szorongásunk egyre nőtt, amikor felfedeztük, hogy sekély, zátonyos vízben járunk, s a sziklapadok mélyen benyúlnak a part felől a tengerbe. Órákon át szörnyű körülmények között, csigalassúsággal haladtunk. Jó néhányszor torkunkban dobogott a szívünk, amikor olyan sekély vízben araszoltunk előre, amelyben kenunk alatt alig néhány hüvelyknyire tisztán kivehettük az éles szirteket. Másutt meg feszülten kellett figyelnünk, amikor örvénylő, kavargó víz felett siklottunk; olyan volt, mint egy hatalmas vízesés lábánál a forgatag, noha a tenger itt koromfekete és láthatólag igen mély volt. A Beaufort-tenger teljes víztömege át örvénylik ezen a szoroson, az áramlás nagyon sebes, eléri a hét-nyolc csomót is. Amikor beértünk a szorosba, néhány hattyút pillantottunk meg, és már annyira ki voltunk éhezve friss húsra, hogy lőttünk egyet vacsorára. Amikor most az est közeledtével lecsillapult a szél, egyetlen vágyunk volt csak: partra jutni, tábort verni és megfőzni a madarat. A part mentén haladva rengeteg fókát láttunk, és éppen elhatároztuk, hogy elejtünk egyet, amikor lövéseket hallottunk. Hátrafordulva láttuk, hogy egy csónak közeledik far felől. Egy Ataataksaq nevű coppermine-i eszkimó ült benne, aki jó néhány mérfölddel messzebb táborozott, Elhaladtunk tábora mellett, anélkül, hogy észrevettük volna, de ő fölfedezett és követett bennünket. Elfogyott a teája meg a dohánya, valóságos elemi csapás egy eszkimó számára. Hálásan áradozott, amikor átengedtünk neki készleteinkből egy font teát, meg egy nagy doboz dohányt, de nem volt hajlandó ajándékként elfogadni, ragaszkodott hozzá, hogy cserébe egy köteg szárított halat adjon nekünk. Hálásak voltunk a csereüzletért, mert szárított karibuhús-készletünket a legvégső esetre tartogattuk.

Hosszasan elbeszélgettünk a közös ismerősökről, és megpróbált rávenni bennünket, hogy táborozzunk nála aznap éjjel, de mi szerettük volna kihasználni a szélcsendet és a nappali fényt, hogy minél messzebbre jussunk. Ataataksaqtól megtudtuk, hogy továbbhaladva találunk majd egy szigetet, ahol letáborozhatunk. Így azután a mély vízben teljes sebességre kapcsoltuk a motort, hogy még sötétedés előtt sátrat verhessünk. A nagy sebesség majdnem a vesztünket okozta. Vad iramban száguldottunk előre, amikor csónakunk egyszerre megbillent, meredeken oldalra dőlt, de azután, hallatlan szerencsénkre, ismét egyensúlyba került. Mindez olyan villámgyorsan zajlott le, hogy még megijedni sem maradt időnk. Egyetlen reagálásom a pillanatnyi döbbenet volt, amint a kenu megbillent; amikor megértettem, mi történt, émelygés fogott el. A csónak fara mögött ugyanis jégtábla bukkant ki a vízből. Vagy hét-nyolc láb hosszú, három-négy láb széles lehetett, és olyan mélységben úszott a vízfelszín alatt, hogy észre sem vettük. Kenunk nyílegyenesen belerohant, fölszaladt rá, majd a túlsó oldalán újra belehuppant a vízbe. Fantasztikus szerencsénk volt: ha szögben ütközünk a jégtáblának, csónakunk vagy fölborul, vagy az ütközés ereje leszakítja a fenekét, s a sarkvidéki tenger jeges vizében egy percen belül végünk lett volna. Erik, aki nem fogta fel, hogy hajszálon múlott az életünk, kissé csodálkozva meredt rám, amikor hosszan, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ekkor már késő délutánra járt, kezdett sötétedni, de az Ataataksaq által jelzett sziget még nagyon távolinak tűnt. A part felé fordítottuk csónakunkat. De bárhol igyekeztünk kikötni, a tenger annyira sekély volt, hogy kenunk már jó mérfölddel a part előtt megfeneklett volna. Végül nem maradt más választásunk, mint hogy lassan cirkáljunk a part előtt, és zseblámpánk fényénél keressünk táborhelyet. Még a legmegfelelőbbnek látszó helyről is kiderült, hogy mocsár, de sokat nem habozhattunk. Gázoltunk a szárazföld belseje felé a lápban, és közben azt számítgattuk, milyen magasra emelkedhet a dagály – hiszen itt még a kétlábnyi dagály is sok száz yardnyira elönt mindent. Amikor végre-valahára találtunk egy tócsát, amelynek vize nem volt túlságosan sós és teát főzhettünk belőle, sátrat vertünk. Talajszigetelésként a csónak vitorlavászon borítóponyváját raktuk le,

hogy félig-meddig szárazon maradjunk, erre egy másik vízhatlan ponyva, majd több karibubőr került, végül az egésznek a tetejére helyeztük hálózsákjainkat. Főztünk egy bögre teát, megettük a főtt hattyút, és már aludtunk is, mint a mormoták. Mire másnap fölébredtünk, hat hüvelyk magas vízben találtuk magunkat. Még egy napot kellett ott töltenünk, hogy magunk is, fölszerelésünk is megszáradjon. Rákövetkező nap ismét jég között kellett előreküzdenünk magunkat; mindenütt hatalmas jégtáblák úsztak, és csak gondos kormányzással kerülhettük el az újabb összeütközést. Lassan haladtunk, de végül megtaláltuk a szigetet, amelyről Ataataksaq beszélt. Sátrat vertünk. Ahol partra húztuk a csónakot, mindenfelé hatalmas bazaltlapok hevertek. Akadt közöttük ház nagyságú tömör tömb is, amely majdnem olyan négyszögletes is volt, mint egy ház. Az egyik ilyen bazalttömb felületét választottuk táborhelyül, ide pakoltuk le felszerelésünket. A bazaltlap felszíne vagy négy lábra emelkedett a tengerszint fölé, egyik oldala egyenesen a tengerre futott ki, így azután olyan könnyen kirakodhattunk, közlekedhettünk, akár egy rakodómólón. A kenut kiemeltük a vízből, és a sátrunk közvetlen közelében húzódó lejtős sziklapadon helyeztük biztonságba. Szükség volt erre az elővigyázatosságra, hiszen ha a szél megfordul, az egész jeget táborhelyünk köré hajtja, a parton hagyott csónakot pedig ripityára zúzza. Erős északnyugati szélre ébredtünk, a partot tömör jégzár övezte. A délelőtt folyamán több széles hasadék nyílott, de a szél olyan sebesen hajtotta maga előtt a jégtáblákat, hogy a rések hamarosan ismét bezárultak. Ha nem láttam volna, el sem hinném, milyen hihetetlen sebességgel haladhatnak a jégtáblák. Semmi értelme sem lett volna megkísérelni a tengerre szállást, csónakunk egyetlen pillanatig sem állta volna a súlyos jégtömeg nyomását. Így hát kényelembe helyeztük magunkat. Tökéletesen tiszta, hideg, teliholdas este volt. Tíz órára a holdnak táborunktól délre kellett föltűnnie. Kevés megkapóbb látvány van a világon, mint amikor telihold világítja meg a kis tábort egy csillogó jégtábláktól övezett parányi szigeten. Erik már régen lefeküdt, de én még mindig kint álltam a sátrunk előtt, és élveztem ezt a panorámát.

Másnap ismét lassan haladtunk, óvatosan kellett kerülgetnünk a zátonyokat, sziklapadokat, jégtömböket. A sík, tőzeges parton megint csak nagy nehezen találtunk alkalmas táborhelyet, mi több, csak nagyon nehezen sikerült partra vonszolnunk csónakunkat. Vagy harminc lábra a part előtt kellett kiemelnünk a rakományt, egész felszerelésünkkel a hátunkon caplattunk ki a jeges vízben a „szárazföldre”, amíg kenunk végül elég könnyűnek bizonyult, hogy kivontassuk a partra. Ismét mocsaras területen kellett tábort vernünk, mert olyan sötét volt már, hogy nem kockáztathattuk a további gyaloglást. Reggelre viharos erejű szél süvített, a part előtt hegymagasságú hullámok tornyosultak: Még a hátam is borsózott, ha arra gondoltam, milyen lehet ilyen időben odakint a tengeren egy kenuban, így azután kellemes sátrunkban töltöttük az egész délelőttöt. Bárcsak visszaadná nekem a sors azokat a napokat, amelyeket sarkvidéki éveim során a dühöngő szél miatt kellett táborhelyemen töltenem. Ez a mostani a leghosszabbak közé tartozott. Noha táborhelyünk a vártnál jobbnak bizonyult, eléggé nyomorúságos szállás volt. Hálózsákjaink és a legfelső karibubőrök szárazak maradtak, de minden, ami ez alatt volt, egyetlen nyirkos masszává állt össze. Elunva a tétlen üldögélést, elhatároztuk, hogy fölsétálunk a tőlünk kb. egy mérföldre nyugatra eső alacsony dombra, hátha a tetőről megpillantjuk Bernard Harbourt. Tudtuk, hogy már közel kell lennie a kikötőnek, mert táborunkból szabad szemmel is kivettünk egy meglehetősen magasan fekvő szigetet, márpedig számításaink szerint a Bernard Harbourral párhuzamosan is kellett lennie egy szigetnek. Fű borította parton jutottunk el a dombhoz, s amikor fölkapaszkodtunk rá, lábunk alatt ott terült el Bernard Harbour. Ha előző nap csupán egyetlen órával később sötétedik be, elérjük a védett kikötőt, és remek táborhelyen üthetjük fel sátrunkat, ahonnan mély vizű csatornák vezetnek ki a tengerbe. Egész napunkat kényelmes, meleg, száraz kalyibában tölthettük volna. De hát ilyen az élet a sarkvidéken; én már régen megszoktam, hogy olyannak vegyem a dolgokat, amilyenek. A dombtetőről megfigyelhettük, amint az erős szél hatalmas tömegű jeget szorít a tengerpartnak, ezért elhatároztuk, hogy még a jég bezárulása előtt megpróbálunk bejutni Bernard Harbourba. Azt reméltük, hogy a kikötőben eszkimótábort találunk, de csak egy elhagyott településre bukkantunk. A part mentén több kalyiba is állott,

de láthatólag évek óta lakatlanok voltak. A kikötőbe nyúló földnyelv legészakibb pontján magányos kunyhó lapult, arrafelé irányítottuk csónakunkat. A kis házikó egyetlen szobája körülbelül tízszer tizenkét lábnyi lehetett, ehhez csatlakozott hátul még egy kisebb helyiség, amelyet bizonyára tüzelőfészernek használtak. A szoba kényelmesnek látszott, három kis ágyat, néhány asztalt és egy olaj kályhát találtunk benne. A kalyiba utolsó lakója még a főzőedényeket, sőt az evőeszközt is gondosan kikészítette. Valóságos fényűzés! Az ajtó felett nagy „RCMP”1 feliratú tábla lógott. Emlékeztem, hogy 1913-tól 1918-ig Bernard Harbour volt a Kanadai Sarkvidéki Expedíció főhadiszállása; akkoriban még lüktető élet folyt ezen a kereskedelmi állomáson, amelyet később rendőrőrssé alakítottak át, s végül ideiglenes lokátorállomásként működött. Még mindig nagyon viharos volt az idő, ezért fölszerelésünket a parton egyetlen nagy kupacba raktuk, és csak hálózsákjainkat meg ételesdobozainkat vittük fel a kalyibába. Könnyűszerrel meggyőztük magunkat, hogy itt kell letáboroznunk! Már csak némi ivóvízre volt szükségünk, ezért beültünk a kenuba, hogy keressünk egy patakot. Útközben a keskeny csatorna túlsó oldalán fekvő szigeten néhány keresztet pillantottunk meg. Áteveztünk, hogy közelebbről szemügyre vegyük őket. Négy sírt találtunk. Három sír egymás mellett feküdt, az utolsó viszont húsz láb távolságra, nyers fakereszttel jelölve – mintha egy láda léceiből eszkábálták volna össze –, még felirat sem volt rajta. A másik három kereszt egy sorban állt, gondosan faragták őket, domborbetűs nevekkel és feliratokkal. Lemásoltam a keresztek feliratát, hiszen eljön az idő, amikor az eső, a szél meg a hófúvás már elmossa és olvashatatlanná teszi az írást. Akárcsak a negyedik kereszt, semmit sem árulnak el majd azokról az emberekről, akik itt éltek előttünk, ezen a tájon. A felirat nélküli negyedik sír talán egy eszkimóé, de az első három – a nevekről ítélve – más nemzetiségű emberek sírja lehetett. A feliratokat így betűztük ki: Samuel McIntyre Meghalt 1927. január 8-án. Élt 68 évet 1

Királyi Kanadai Lovas Rendőrség

Frederick William Bezona Meghalt 1927. szeptember 10-én. Élt 44 évet Frederick Talik Bezona Meghalt 1927. október 31-én. Élt 2 hónapot Amint ott álltam a kopár, szélfútta lejtőn, s lábam körül kavargott a hó, szinte leírhatatlan együttérzés fogott el ezek iránt az emberek iránt – átéltem sorsukat. Negyven évvel ezelőtt még ők is éltek, itt laktak Bernard Harbourban, és bizonyára alaposan ismerték a számunkra merőben ismeretlen vidéket. Elgondolkodtam, vajon kik is lehettek. Elsőnek közülük Samuel McIntyre halt meg: nyilván a Hudson's Bay Company telepvezetője volt, hiszen a Társaság 1916-ban kereskedelmi állomást tartott fenn, az első telepek egyikét a Mackenzie folyótól keletre húzódó partvidéken. Leélte életét, és feltehetőleg végelgyengülésben hunyta le szemét abban a környezetben, amelyet ismert és szeretett. A másik két sír tragédiáról tanúskodik: a férfi élete delén halt meg, alig két héttel fia születése után, röviddel a csecsemő halála előtt. Mély együttérzés fogott el az asszony iránt, aki oly sok évvel ezelőtt hét hét leforgása alatt elveszítette férjét is, fiát is, s eltűnődtem, vajon él-e még. Ha itt halt volna meg, bizonyára férje mellé temetik. Sírját megjelölték volna, semmiképpen sem lehetett övé a távolabbi magányos sír. Férje nemigen lehetett kereskedő: a Bezona név nem utalt skót származásra, talán prémvadász volt. Erre utalt, hogy fiának középső neve, Talik, ezen a vidéken igen gyakori eszkimó név. Felesége feltehetőleg eszkimó asszony volt, aki az apától örökölt név mellett kisfiának eszkimó nevet is adott. Aznap éjjel már valóságos kényelemben írtam naplómat, fölidézve a hely történetét, már amennyit ismertem belőle. Az első idegen, aki Bernard Harbour földjére lépett, Joseph Bernard, a Teddy Bear kereskedelmi hajó kapitánya volt. Először 1910 nyarán hajózott a Mackenzie-tői keletre, s az első telet a Kuugaryuaq (Nagy-folyó) torkolatában töltötte, körülbelül húsz mérföldre Coppermine-től keletre. Tavasszal visszafordult Alaszkába, de egy év múlva ismét visszatért

keletre, ekkor azonban elakadt a Dolphin and Union-szorosban; hajója befagyott, és kénytelen volt az 1912-13-as év telét ebben a kikötőben tölteni. Előző év tavaszán magam is találkoztam Ottawában Bernard kapitánnyal, amikor egyik barátnőm megkért, segítsek neki ellenőrizni azoknak az eszkimó helyneveknek a fordítását és helyesírását, amelyeket a kapitány a hajónaplójában feljegyzett. Barátnőm ennek a régi naplónak a kéziratán dolgozott, és hosszú órákat töltöttünk a kapitány korábbi útjairól származó feljegyzések böngészésével. A barátságos, törékeny idős emberről nem feltételeztem volna, hogy fél évszázaddal korábban éveket töltött a sarkvidéken kereskedéssel és prémvadászattal. Bernard kapitány alacsony, bicegő és teljesen süket öregúr volt, mégis roppant élveztem a társaságát. A kikötőt egyébként a Kanadai Sarkvidéki Expedíció déli csoportjának tagjai róla nevezték el. Noha Erikkel együtt pompásan éreztük magunkat a kalyiba nyújtotta kényelemben, mindössze egyetlen éjszakát töltöttünk a kikötőben, mert nagyon szorított bennünket az idő. Másnap reggel teljes szélcsendre ébredtünk; elhatároztuk, hogy megkíséreljük az átkelést a szoroson. A szorosról azt tartották, hogy még nyáron is nagyon nehezen hajózható; így nem is reménykedhettünk, hogy tartós jó időben lesz részünk. Közvetlenül a kikötő elől indultunk el a szárazföld és egy szigetlánc között, ahol sekély csatorna vezetett. Ismét olyan vízre értünk, hogy szüntelenül a zátonyra futás veszélye fenyegetett; amikor pedig elértünk a csatorna végére, hatalmas parti hullámverés fogadott bennünket. Csónakunkat labdaként dobálta az erős hullámzás, de úgy gondoltam, nincs ok az aggodalomra, mert ezek a súlyos nagy erejű, partról visszaverődő hullámok csak ott veszedelmesek, ahol a tenger nyomása fokozottan érvényesül; amellett sekély vízben a hullámok mindig rövidek, nagy erejűek és mélyen futók. Magabiztosan közöltem Erikkel, hogy véleményem szerint, nyomban túl leszünk a nehezén, mihelyt sikerül kievickélnünk a csatorna bejáratából. Úgy döntöttem tehát, hogy kimerészkedünk a mély vízre, ahol hosszan futó, de enyhébb hullámzásra számíthatunk. Átbukdácsoltunk a partról visszaverődő súlyos hullámgörgetegeken – akadt közöttük nyolc-tíz láb magas is. Egyre távolabb merészkedtünk

a nyílt tengerre, de minél messzebb értünk, annál dühödtebbeké váltak a hullámok. Most már időnként valóban viharos hullámzásba kerültünk, mert ezen a ponton találkozott a szoroson áthaladó sebes áramlás és az egyenesen fölötte elsüvítő erős szél. Voltaképpen két tengermozgás ellen kellett küzdenünk: a széljárást követő nagyobb hullámzás, és az ennél alig gyengébb áramlás okozta hullámzás ellen. Alig jutottunk túl egy hullámsoron, máris ott meredezett csónakunk előtt a következő. Ekkorra már aggódni kezdtem, és meg is jegyeztem Eriknek, hogy ez bizony nem az a hely, ahol egy húsz láb hosszú kenuban bolondozni lehetne; gyerünk csak vissza a partra. De hát ez nem olyan egyszerű, mert amikor a csónakot megfordítjuk, hogy a hullámokkal azonos irányba haladjon, nem lehet a farmotorral irányítani. Hajlamos arra, hogy a hullámokon lovagoljon, és pillanatokon belül elveszíthetjük felette uralmunkat: a kenu orral áll a hullámverésnek, felfut vagy fölborul. Bármi megtörténhetett. Megpróbáltunk kissé kikerülni a szélirányból és oldalszögből, szinte oldalazva megközelíteni a partot, de hamarosan sűrű jégbe kerültünk, hatalmas, tizenhárom-tizennégy láb magasra tornyosuló jégtorlaszok vettek körül bennünket, amelyek valami óriástorlasz maradványai lehettek. Kénytelenek voltunk ismét megfordulni és a nyílt tenger felé haladni. Feszülten figyeltem a tengert, amikor egyszerre Erik rémült kiáltása harsant: „Zátonyok!” S amikor letekintettünk, alig néhány hüvelykkel a csónak alatt megpillantottuk a sziklapadokat. Elfogott a rémület. Az ilyen sziklazátonyok másodpercek alatt szétszabdalhatják csónakunk fenekét. Elhatároztuk, hogy még inkább a nyílt tenger felé tartunk, hátha előbb-utóbb mély vízre akadunk. Közben egyre erősödött a szél, a hullámokon meg- jelentek a fehér tarajsapkák. Végül ismét a part felé próbáltunk manőverezni. Alig haladtunk valamennyit, a partvonal mentén fehér gyűrűt vettem észre. Szóltam Eriknek, nézné meg látcsöven, mi lehet az. Erik egy ideig gondosan kémlelt, azután kijelentette, hogy jég szorult meg a part előtt. – Úgy gondoltam, sok hasadék, lyuk lehet ebben a jégfalban, ezért nem lesz semmi baj. Kerülgettük a zátonyokat, és rést keresve a jégfalban egyre közelebb küzdöttük magunkat a parthoz, amelyet vagy tizenöt láb magas jégfal zárt el előlünk. Csak siklottunk a jégfal előtt, és egyetlen rést sem fedeztünk fel, amelyen át partra juthattunk volna.

Órák óta vergődtünk kint a hullámverésben, és helyzetünk egyre romlott. A szél mind újabb erőre kapott. Most marin is komolyan aggódtam, de Erik – és talán a magam – megnyugtatására egyre azt hajtogattam: – Ne félj, nincs semmi baj. Tisztában voltam azzal, hogy elvben a csónak megbirkózik a hullámokkal. Tapasztalatunk alapján még ennél erősebb hullámverésben is bízhattunk kis kenunkban. Ahányszor azonban túljutottunk egy dagadó hullámsoron, a kenu orra bel fúródott a vízbe, és a hullám a csónak egész hosszában nyomban visszagördült, végigsöpört rajtunk. Erik a csónak orrában kuporgott, de most visszahívtam a farba, hátha ettől a kenu orra kissé magasabbra emelkedik. Gumiponyvát feszítettünk ki magunk fölé, hogy védekezzünk a jeges permet ellen. A ponyva egyik végét a lábunk alá gyömöszöltük, másik sarkát fogunk közé szorítottuk. Mindkettőnkön, anorák volt, erre húztuk rá a vízhatlan tengerészkalapot. A hullámokon haragos fehér tarajok lovagoltak, s ahányszor egy hullám megtört a csónak fölött, valóságos szökőárként zúdult ránk a fehéren tajtékzó víz. Olyan volt, mintha szüntelenül vödörszám loccsantották volna arcunkba a jeges vizet. Minden alkalommal gyorsan újra kinyitottuk szemünket, kitöröltük belőle a vizet, hogy idejekorán szemügyre vegyük a legközelebbi hullámsort, és szembefordítsuk vele kenunkat. De máris arcon csapott bennünket a következő vödörnyi jéghideg víz. Erik végül megunta a dolgot, és teljesen behúzódott a ponyva alá. Kijelentette, érzése szerint az arca elég tiszta, nem szorul további mosdásra, amúgy sem élvezi már a hatalmas hullámok látványát. Nem tudom, milyen magasra tornyosulhattak a hullámok, de becslésem szerint elérték a tíz lábat. Ez még egy veteránnak is ijesztő a kenuban, hát még egy újoncnak. Egész idő alatt nekem kellett kezelnem a farmotort. Eriknek semmiféle tapasztalata sem volt a csónak irányításában, és ebben a hullámverésben nem is bízhattam rá. Megbújt a ponyva alatt, és merte a vizet, amíg győzte szusszal. Amikor már a karját sem tudta emelni, hogy a csónakpárkányon át kiöntse a vizet a merőből, átvettem tőle a munkát. Egyik kezemmel a farmotort fogva hajolgattam, és mertem a vizet, ugyanakkor próbáltam szemmel tartani a közelgő hullámfalakat.

Természetesen nem tudtam egyidejűleg fogamnál tartani a ponyvát és merni, el kellett engednem a ponyvát. A hullámok most már kedvükre játszadoztak velünk. Így telt el még egy óra, mindketten tökéletesen kimerültünk.. Még egyszer megpróbálkoztunk partra jutni, de újra csak a megszakítatlan, töretlen jégfalba ütköztünk. Most már elfogott a nyugtalanság. A hullámok egyre magasabbra nőttek, egyre erősebbekké, veszélyesebbekké váltak. Alig két óra volt hátra a sötétedésig. S mindennek tetejébe fogytán volt a benzinünk is. Életemben nem töltöttem fel menet közben egy kenu benzintartályát, hát még egy már-már tájfunszerű vihar kellős közepén! Ha normális körülmények között kell feltölteni a csónakmotort, erre az időre leállítják. De most, hogy a hullámok szüntelenül ostromoltak bennünket, nem állíthattam le a hajtóművet. Pillanatokon belül elveszítettük volna uralmunkat a csónak felett, és akkor a kenu megtelik vízzel. Ha pedig víz jut a benzinbe, a motor bedöglik, és ezzel vége a dalnak. Kertelés nélkül megmondtam Eriknek, hányadán vagyunk. Nem tehettem mást. De ő csak a vállát vonta: – És akkor mi van? Nem várhattunk tovább, meg kellett próbálkoznunk a feltöltéssel, mégpedig gyorsan, mélyet sóhajtva a lehető legszorosabbra húztuk a ponyvát. Egyik kezemmel a csónakot kormányoztam, a másikkal fejünk fölött tartottam a ponyvát, hogy védjem a benzint a ránk permetező víztől. Erik fogta a szűrőtölcsért meg a szűrőként használt filckalapokat, fölállt a bukdácsoló, ingó kis csónakban, és önteni kezdte a benzint az egyik tízgallonos hordóból. Szegény fiú ide-oda ingott, megpróbált letérdelni, nehogy átbillenjen a csónakperemen, miközben a hullámok szünet nélkül átcsapkodtak fölöttünk, és olyanokat löktek-taszítottak a csónakon, mint egy lórúgás. Szerencsére nem került sós víz a benzinbe, a motor szabályosan működött, és bátran pöfögött előre. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Roppant elégedettek voltunk önmagunkkal. Megkönnyebbülésünk azonban majdnem korainak bizonyult. Alig fejeztük be a benzintöltést és ültünk le, egy hatalmas hullám elkapott – pontosan a fejünk felett tört meg. Iszonyú víztömeg zúdult ránk. A csónak fara félig megtelt vízzel; Erik most már olyan sebesen mérte a vizet kifelé, mintha legalább négy karja lett volna.

– Bárcsak ne embernek, hanem squaw-kacsának születtem volna – tört ki belőle. (A squaw-kacsa vidáman bukdácsol föl-alá a sarkvidéki tenger vizében.) Mulattatott ez a megjegyzés, de valamely oknál fogva éppen ebben a pillanatban az jutott az eszembe, hogy az ember legföljebb hatvan másodpercig bírja ki az olyan, vízben, amilyennel mi most hadakozunk. Nem maga a fulladás, hanem a jeges víz okozta sokk idézi elő a halált. Imbolyogtunk a vízen, mint valami parafadugó. Egyszerre bejelentettem, hogy vizelnem kell. Erik ajánlkozott, hogy betársul. Jót nevettünk. Ott ülünk a nagy vizes mindenség kellős közepén, vadul labdáznak velünk a hullámok, életünk egy hajszálon múlik, félig megfagytunk, jórészt tehetetlenségre vagyunk kárhoztatva – és hiába keresünk egy helyet, ahová „kimehetnénk”. Nem volt könnyű feladat. Végül azt a megoldást választottuk, hogy letérdeltünk, a kenu fenekében gyűrűző vizet szaporítottuk, majd kimertük a tengerbe. Szürkülni kezdett, azután megindult a havazás – úgy látszott, ezen a napon minden jóból kijut nekünk – mindez tovább rontotta a látási viszonyokat. Távcsövön át ismét megkíséreltünk átjárót keresni a jégfalban. Mindhiába – egy talpalatnyi földet, egyetlen szigetet, egyetlen rést sem fedeztünk fel – Hát rendben van – jelentettem ki, és újra végighordoztam tekintetemet a parton. – Háromnegyed óra múlva besötétedik, s attól kezdve már kormányozni sem tudjuk a csónakot. Bejelentem a statáriumot. Erik dicséretére mondhatom (aki addig még sohasem ült kenuban, de most nyilván úgy érezte, abban fejezi be az életét), a félelemnek nyoma sem látszott rajta. Utunk során jó tengerész és kiváló matróz vált belőle. Nyugodtan ült, és várta, mit határozok. – Először is, szedd elő azokat a műanyag zsákokat, és gyömöszöld beléjük a fölszerelést – mondtam. – Jól bugyoláld be a puskákat, a kötegeket meg gondosan kössed az üres benzineshordókra. – Rengeteg zsákot, zsineget hoztunk, s tudtuk, hogy a hordók nem süllyednek el. Erik nekilátott a munkának. Az volt az elgondolásom, hogy nyílegyenesen közelítünk a jégfalhoz, és egész rakományunkat beledobáljuk a vízbe. Reméltük, hogy a zsákok nem süllyednek el, odaúsznak a jégfalhoz, ahol majd később kimenthetjük őket. Persze,

kockázatos művelet volt, de ha csak üldögélünk itt a tengeren, amíg be nem sötétedik, mindenképpen a vízben végezzük. Miközben Erik hozzákötözte felszerelésünket a hordókhoz, elmagyaráztam tervemet. A kenu orrában hevert egy fókacsáklya – körülbelül egy láb hosszú háromágú horog, minden ág végében egy-egy szigonyszerű horoggal, és; hozzáerősítve vagy százlábnyi kötél. Mihelyt megszabadultunk a holminktól, a következő lépés az lesz, hogy a lehető legközelebb férkőzünk a jégfalhoz, közvetlenül melléje farolunk, de óvatosan, azután a fókacsáklyát áthajítjuk a jégfal peremén, és megpróbálunk valami kapaszkodót találni odafent. Ha sikerül elkapnunk valami jó kapaszkodót a jégfalon, Erik megpróbál fölmászni a sima felületen. Amint fölért, segít fölhúzni engem is, a kenut meg farmotorostul a sorsára bízzuk. A csáklyával ezután elkaphatjuk a hordókat a hozzájuk kötözött cókmókkal, és az egészet fölhúzzuk magunk után. Akkor megvan mindenünk, ami szükséges a létfenntartáshoz; a tengeri utazásnak vége: gyalog masírozunk vissza a vagy száz mérföldre fekvő Coppermine-be. Erik mindent készenlétbe helyezett, és lassan közeledtünk a parthoz, amikor egyszerre árnyékot pillantottunk meg magunk előtt a jégen. Erik vette észre, s amikor én is alaposan szemügyre vettem, nagyot dobbant a szívem. – Azt hiszem, nyílás! – kiáltottam. S bármilyen hihetetlen is volt, rézsútos átjáró nyílott előttünk a jégfalban! Keményen dolgoztunk, hogy megközelítsük, nem törődtünk a hullámveréssel; boldogság fogott el bennünket, ahányszor sikerült átlendülnünk egy nagy hullámon. Újra meg újra megfordultunk és kissé közelebb vetődtünk az átjáróhoz, azután ismét visszafordítottuk csónakunk orrát, hogy szembeszálljunk a legközelebbi hullámgörgeteggel. De éppen abban a pillanatban, amikor már-már úgy tűnt, hogy besiklunk az átjáróba, zátony meredt elénk – csak úgy forrtkavargott fölötte a hullám. Nem maradt más hátra, farral a hullámnak fordultunk, hogy kihasználjuk a zátony fölött a partnak rohanó ár erejét. A csónak nekilendült, és teljes sebességgel megindultunk. Fölkapaszkodtunk egy hullám tetejére, lebegtünk a hátán, anélkül, hogy bármiképpen is befolyásolni tudtuk volna irányunkat. A kenu fölkúszott a hullámhegy gerincére, majd meredek szögben, a lefelé zúduló hullámpermetben

lecsúsztatott bennünket. Miközben szélsebesen közeledtünk a zátony felé, odakiáltottam Eriknek: – Ha nekimegyünk, ugorj ki! Kapaszkodj a kenu egyik oldalába, én a másikba! Betoljuk a csónakot, még ha szét is zúzódik! Vigye az ördög, csak partra vergődjünk valahogy! A kenu elszáguldott a zátony fölött – szabad szemmel is láttuk az egy-két hüvelykkel alattunk meredező szirteket. Lassan besiklottunk egy kavicsgát mögötti biztos öbölbe. A víz itt sima volt, mindenütt kásás jég úszkált, amelyet a jégfalról mosott le és sodort át a zátony fölött az ár. Az általunk fölfedezett átjárót csak azért nem tömítette el a jég, mert szélvédett szögben nyílott. Annyira átfáztunk és kimerültünk, hogy mire a kenu végre partot ért, alig tudtunk kikászálódni belőle. Amikor fölálltunk, ropogott a lábunk, a gerincünk, s tetőtől talpig csuromvizesek voltunk. Szinte egész nap hathüvelyknyi jeges vízben álltunk vagy ültünk, még a velő is megfagyott a csontjainkban. Soha életemben nem éreztem ekkora megkönnyebbülést; egész északi életem során most érintett meg legközelebbről a halál szele. Ázott madárijesztőkként tántorogtunk. a talajt négy-öt hüvelyk magas hó fedte, és egyre sűrűbben havazott. Leszállt az éj. Föl-alá rohangáltunk a parton, hogy kissé fölmelegedjünk. Roppant nevetséges látványt nyújthattunk, de borzasztó boldogok voltunk, hogy végre szilárd talajt érzünk a lábunk alatt, és önfeledten ölelgettük egymást. Égre-földre esküdöztem: soha életemben nem hagyom el a szárazföldet, még kenuba se ülök többet. Addig topogtunk, amíg végül is fölmelegedtünk, azután fölhúztuk a kenut, kiraktuk a felszerelést, és sátrat vertünk. Tökéletes táborhelyet találtunk közvetlenül egy kis édesvizű tó mellett, murvás partú parányi földdarabot; a kavicsgát mögött föltorlódott jégtömbök védték a széltől. Három-négy napot időztünk itt, abban a reményben, hogy majd csak alábbhagy a szél, azután ismét nekivágtunk nyugatnak. Szeptember 27én a tengerről fényt láttunk fölvillanni a távolban. Távcsövünkön át megállapítottuk, hogy egy lokátorállomás felé közeledünk. Fogalmunk sem volt arról, hogy ezen a vidéken működik ilyen állomás. Sötétedett már, gyönyörű este volt, a tenger tükörsimán terült el előttünk. A nap már lenyugodott, amikor váratlanul ködbe kerültünk, de mivel mindenáron el akartuk érni a lokátorállomást, lankadatlanul törtünk

előre, éppen csak lelassítottuk a motort, nehogy beleütközzünk valamibe. Hosszú sziklafal előtt sodródtunk, a ködben elvesztettük az állomás fényét is: A hunyorgó fények belesüllyedtek a sötétségbe, sűrű, nyúlós köd borított be bennünket. Még jobban lassítottunk, alig haladtunk valamit előre, veszedelmesen közel jártunk a szirtekhez, amelyeket jóformán nem is tudtunk kivenni a ködben, ráadásul megindult a hullámzás is. Azt mondtam Eriknek, hogy amint meglátunk egy szabad; partszakaszt, föltétlenül letáborozunk. Egyáltalán nem tudtuk, hol lehet a lokátorállomás, és már attól tartottam, hogy mérföldekre magunk mögött hagytuk. Már több mint egy órája haladtunk a sziklafal mentén, s hiába keresgéltünk, sehol sem akadtunk átjáróra; összefüggő szikla volt az egész part, sehol még csak nyoma sem mutatkozott kavicsos-homokos szakasznak. Mondtam Eriknek, kússzon előre a csónak orrába, jól tartsa nyitva a szemét, és ha észrevesz egy zátonyt vagy jégtáblát, azonnal kiáltson. Ekkorra már olyan sűrű lett a köd, hogy az alig tizenöt láb távolságban meredező szirtsor csupán meghatározhatatlan körvonalú falnak tűnt. Úgy tetszett, órákon át kúszunk előre a sziklafal mentén, amíg váratlanul meg nem hallottuk a megtörő hullámok zúgását; reméltem, hogy parthoz, nem pedig zátonyhoz vagy sziklapadhoz közeledünk. Előre nyújtottam Eriknek az egyik evezőt, hogy szükség esetén ellökhesse csónakunkat a zátonyról, a farmotort meg szinte teljesen leállítottam, hadd sodródjék a kenu. Semmit sem láttunk a sötétben, ezért lámpást gyújtottunk, amelyet Erik maga előtt lengetett a csónak orrában. A gyér fényben keskeny partsáv bukkant elő, vagy húsz láb széles lehetett, mögötte pedig ismét szikla tornyosult. Szerencsésen partot értünk. Első dolgunk az volt, hogy megállapítsuk, milyen magasra emelkedhet a dagály. A parton talált nyomokból úgy láttuk, hogy a dagály éppen tetőzik, ezért kirakodtunk, sátrat vertünk és maradt még éppen annyi helyünk, hogy a kenut is kivontassuk a partra. Megvacsoráztunk: teát ittunk és egy reggel lőtt fóka húsát ettük. A kenuban még jócskán akadt hús, a csónak fenekén meg ott tocsogott a fókavér, de túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy a koromsötét éjszakában még ezzel is bíbelődjem.

Másnap reggel fölfedező útra indultunk. Partszakaszunk körül-belül száz yard hosszú és húsz láb széles lehetett. Nyugati végén a meztelen sziklafal meredek lejtőbe ment át; úgy becsültük, ezen fel tudnánk kapaszkodni. A parton rengeteg farkasnyomot tálaltunk, de a kenuban a fókahús érintetlen volt. A nap hősiesen küzdött, hogy keresztültörjön a ködrétegen, de közvetlenül a vízi felszíne fölött változatlanul sűrű köd gomolygott. Az volt a véleményem, hogy egyelőre értelmetlen lenne megkísérelni a továbbjutást; mert végleg elkerülhetjük a lokátorállomást. Erik azonban nem fért a bőrébe, kijelentette, fölmászik a lejtőn; hátha odafentről, ahol ritkább a köd, megpillantja az állomást. Fogta a puskáját, arra az esetre, há farkassal találkoznék és elindult. Azt mondta, néhány óra múlva visszatér, bár én figyelmeztettem, jobban tenné, ha még délelőtt visszatérne a táborba, mert úgy gondoltam, a nap addigra teljesen fölszakítja a ködtakarót. Jobban szerettem volna, ha egyáltalán el sem indul, de Erik nem bírt magával. Hanyatt feküdtem a sátorban, vártam a visszatérésére; kis idő múltán valami zajra ébredtem. A kenu felől hallottam a motoszkálást, csónakunk majdnem a bejárati sátorlapnál hevert. Azt hittem, Erik érkezett vissza, odakiáltottam hát; – Erik, láttad az állomást? Néma csönd. Hát jól van, gondoltam, biztosan megsértődött, amiért összekaptunk kirándulása miatt. Újra kiáltottam: – Erik, hallod? Semmi válasz. – Erik, mi a csudát művelsz?! – kiáltottam most már dühösen, és kidugtam a fejem a sátorból, hogy megnézzem, mit csinál. S ekkor kiderült, hogy mindvégig egy jegesmedvét szólongattam; a hatalmas fenevad vagy hat lépésre tőlem, a kenuba dugta a fejét, nyelvével lefetyelte a fókavért. Most hátrafordult és rám nézett. Kővé meredtem. Csak a fejem meg a vállam lógott ki a sátorból; lassan hátranyúltam, puskámért tapogatóztam, tudtam, hogy ott kell lennie a közelben, és hogy töltve van. A medve figyelt engem lassan jobbra-balra ingatta a fejét, pontosan úgy, mint annak idején Bathurst mellett a grizzly. Röviden fölhördült, nem is fenyegetően, csak mintegy figyelmeztetésképpen. Egész testével felém fordult, s kíváncsian méregetett. Ő a talajt kaparászta, én meg a sátor belsejét, hogy

megtaláljam a puskámat. Végre rátapintottam, mindkét vállamat behúztam a sátornyílásból, hogy két kézre foghassam a puskát, Csőre töltöttem – a mélységes csöndben a závár csattanása fülhasogató dörrenésnek tetszett. Erre már a medve is felkapta a fejét, és hátsó lábára állt. Még mindig nem tudtam, mire készül, de már annyira közel volt, hogy ha felém indul, végem, Megcéloztam és lőttem; 250/3000-es puskámmal közvetlen közelről szíven találtam. A medve éleset sikított, akár egy asszony, és hanyatt-esett a kenunak. „Úristen – gondoltam –, ez még tönkreteszi a csónakot.” Azzal elindultam feléje, de váratlanul talpra ugrott, és nyílegyenesen a vízbe vetette magát. Eltűnt a hullámokban, de rövidesen ismét megjelent a feje. Ott vártam a parton, amikor meghallottam Erik kiáltását a szikla csúcsáról. A medve vagy tizenöt lábra tőlem, a vízben eszeveszetten csapkodott, nyilván haldoklott; egy kegyelemlövéssel véget vetettem kínlódásának. Erik zergeként szökellt le a szikláról. Ez volt az első valódi jegesmedve, amelyet valaha látott… Kötelet dobtunk a medvére, megpróbáltuk partra vontatni, de olyan hatalmas állat volt, hogy nem bírtunk vele. Nekem meg eszem ágában sem volt, hogy három láb magas vízben állva nyúzzak meg egy jegesmedvét. Erik beszámolt róla, hogy a szirt tetejéről látta a lokátorállomást, jó tíz mérföldre lehetett tőlünk. Partra raktuk felszerelésünket, és felkapaszkodtunk a dombra, az állomás felé. Két órába is beletellett, míg elértük. Senki sem vette észre közeledtünket. S egyszerre csak ott voltunk, szinte feketére égve a naptól, tetőtől talpig súlyos karibubőr anorákban, nadrágban és fókabőr csizmában. Úgy nézhettünk ki, mint a szellemek valami sarkvidéki legendából. Négyen dolgoztak ezen az alállomáson; amikor megláttak bennünket, szinte sóbálvánnyá dermedtek. De mihelyt magukhoz tértek, a tenyerükön hordoztak. Sátrat sem kellett vernünk, kényelmes szobában helyeztek el bennünket. Szüntelenül friss tejjel, fagylalttal, hatalmas marhasült szeletekkel tömtek, s egymásután három filmet is levetítettek nekünk. Bármilyen jól éreztük is magunkat, nem akartunk itt ragadni. Attól féltünk, befagy a tenger, mielőtt még elérnénk a deltát – most már minden nap

számított. Megmondtam Eriknek, nem engedhetjük meg magunknak, hogy beleszokjunk ebbe a kényelmes életbe. A radarosok lejöttek velünk a partra, segítettek a berakodásnál és a csónak vízre bocsátásánál. Elég sebesen, egyenletesen haladtunk. Október elseje lehetett, vagy ötven mérföldre jártunk Paulatuktól, amikor három hatalmas bálnával találkoztunk; ilyen nagyokat még életemben nem láttam, mindegyik lehetett vagy ötvenhatvan láb hosszú. Valamilyen oknál fogva az a gondolatunk támadt, hogy jó lenne elejteni egyet. Úgy képzeltük, ha a három közül legalább az egyiket sikerül kilőni, ezzel megoldanánk a település egész évi kutyaeledel-gondját. Talán a víz színén lebegne, és akkor bevontathatnánk Paulatukba. Akkor lennénk csak hősök! Körbecikáztunk csónakunkon (amely gyufaszálnak tűnt a bálnák mellett), és kiszemeltük az egyiket, majd közel siklottunk a fejéhez. Mindketten egy-egy egész tölténytárat eresztettünk a hatalmas állatba, de teljesen hatástalanul. Ugyanoda lőttem, ahová a sokkal kisebb belugák (fehér cetek) vadászatakor szoktam célozni, vagyis az orrnyilas közelébe, de ezek a hatalmas testű állatok meg sem moccantak. Órák hosszat eljátszogattunk az óriásbálnákkal, de óvakodtunk attól, hogy túlságosan közel merészkedjünk hozzájuk; mikor alámerültek, megcsapkodták a vizet a farkukkal, s ha egy ilyen csapás eltalál, bizonyára szétzúzza kenunkat. Versenyfutásunkat az idővel végül is a tél nyerte meg. Ilyenkor a part mentén már beáll a tenger, a korai hó meg fehérré varázsolja a tájat. Szinte nyílegyenesen haladtunk déli irányban, és már közel jártunk Paulatukhoz. Másnap reggel ismét meglehetősen erőre kapott a szél, de nem hagytuk magunkat az irányunktól eltéríteni, és hamarosan megpillantottuk a paulatuki misszió épületét. A sekély vízben elég nehéz volt a kikötés, de végül minden jóra fordult, szerencsésen partra szálltunk a településen. Az eszkimók már távolról észrevettek bennünket, amikor odakint az öbölben próbáltunk közelebb jutni a parthoz, s most már valamennyien ott szorongtak üdvözlésünkre. Mindenki tudni akarta, honnan jövünk, és amikor megmondtuk, hogy Cambridge Bayből indultunk, elismerően néztek ránk.

Az eszkimók szerint szerencsénk volt, hogy egyáltalán sikerült bejutnunk a kikötőbe; vagy tíz nappal ezelőtt az öböl teljesen befagyott, de azután a déli szél kisöpörte a jeget a tengerre. Ezt követően, háromnégy napja ismét befagyott az öböl, de egy újabb déli széllökés ismét fölszabadította. Kellemesen elidőztünk Paulatukban. A lelkész kedves, barátságos ember volt, meghívott teára. Néhány napra otthonosan berendezkedtünk. De amikor a déli szél állandósult, elhatároztuk, hogy átugrunk a Parry-fokhoz, ami kényelmes, egynapi útnak látszott. Le is táboroztunk a parton, az ott élő eszkimó családoknál, reggel pedig továbbindultunk. A Parry-fok majdnem középen választ szét egy több beszögellésből összetevődő hatalmas öblöt. Keleten a körülbelül hatvan mérföld széles Darnley-öböl, nyugaton pedig a nagyjából ugyanakkora Franklin-szoros húzódik. Vihar esetén a nyílt öböl túlságosan veszedelmes lett volna kis kenunk számára, ezért a part mentén haladtunk. Mire elhagytuk a Baillie-szigetet, ismét sok jégtáblával találkoztunk. A tenger jó részét is friss, papírvékony jéghártya borította, de a sziget körül a sebes áramlások és a szeszélyes mozgású hullámok hatására szabad vizet találtunk. Végighaladtunk a következő öböl partja mentén, majd a túlsó oldalon északnak fordulva elértük a Tuktoyaktuk-félszigetet, amely olyan lapos, hogy szinte sivatagnak tűnik. Megkerültük a kiugró földnyelvet és ismét nyugatnak fordultunk; noha mélyen bent jártunk a tengerben, a víz alig hathét láb mélységű volt. Zátonyok viszont nem zavarták utunkat; a tengerfenék itt mindenütt homokos, mert a Mackenzie-folyó fősodra, amely ide ömlik a hatalmas deltába, rengeteg iszapot meg homokot zúdít a tengerbe. Azt is megállapítottuk, amint a part felé próbáltunk közeledni, hogy a folyóból ideözönlő édesvíz felszíne teljesen befagyott. Ha a kenuban fölálltunk, szabad szemmel is kivehettük a Tuktoyaktuk települést, de tíz-tizenkét mérföldnél nem tudtunk közelebb kerülni hozzá. Megtehettük volna azt is, hogy az öböl túlsó partján szállunk partra, és begyalogolunk Tuktoyaktukba, de ebben az esetben teljes felszerelésünket és valamennyi készletünket el kellett volna rejtenünk. Ezért jobbnak láttuk, ha visszafordulunk Paulatukba. Augusztus 11-én indultunk el Cambridge Bayből, és október 25-én érkeztünk Paulatukba. Összesen 1400 mérföldet tettünk meg (ebbe

természetesen a Paulatukba történő visszatérést is hozzászámítom). A csónakexpedíció hetvenöt napot vett igénybe; több ízben meg kellett szakítanunk utunkat a heves szél vagy a vihar miatt, nem is szólva azokról az esetekről, amikor a jég gátolta továbbjutásunkat. Tíz napot töltöttem a kiindulási pontként szolgáló talajkutató táborban. Azt reméltem, még elérhetem a Mackenzie-folyó vízrendszerét, mielőtt befagy, s fölhajózhatom a folyón egészen Yellowknife-ig, a Területi Tanács megnyitó ülésére, de egyik fő célom Paulatuk, választókerületem legnyugatibb helysége volt, ahová addig még sohasem jutottam el. Így azután elégedett voltam. Három-négy hetet maradtunk Paulatukban, egészen a fagy beálltáig, akkor a vadászati osztály egyik repülőgépe, amely leszállt a településen, elvitt bennünket ingyen Yellowknife-ba – még éppen elértem a Tanács megnyitó ülését. Így végződött ez az utunk, ahol nagyon közelről legyintett meg a halál szele, szinte olyan közelről, hogy utána akár nevet is cserélhettünk volna Erikkel.

Észak szárnyai A sarkvidéken nincsenek utak, ezért szinte minden a repülőgépeken, meg a tundrai pilótákon múlik, akik, az északiak többségéhez hasonlóan, különc emberek, de minden bizonnyal a világ legmegbízhatóbb pilótái. Szüntelenül olyan tájak fölött repülnek, ahol télen még a tapasztalt ember is nehezen igazodik el a térkép alapján, a talaj pedig annyira kopár, a lakosság olyan gyér, hogy akár egyetlen tévedés vagy baleset is könnyen végzetessé válhat. Egy északi mondás szerint vannak öreg pilóták és vannak bátor pilóták, de öreg, bátor pilóták nincsenek. Még a legtapasztaltabb és legmegbízhatóbb pilótát is meglepheti, leszállásra kényszerítheti a váratlan hófúvás, vagy motorja is meghibásodhat. Északon rengeteg történet, már-már legenda kering pilótákról, akik lezuhantak, majd napokat, sőt heteket töltöttek el a

fagyos pusztaságban, végül valahogy elvergődtek egy településre – és azóta is repülnek. Hasonlóképpen sok történetet hallottam merész kutató- és mentőexpedíciókról. Sajnos azonban sok remek ember esett áldozatául a távoli észak viszontagságainak; Yellowknife-ban emlékművet állítottak a sarkvidék hőseinek. A sok közül itt csak egyet említek: Chuck McAvoyt, ezt a remek pilótát, aki akkoriban lelte halálát a Bathurst-öböl környékén, amikor én odakerültem. Senki sem tudja pontosan, mi történt vele. Chuck egy talajvizsgáló társaság alkalmazásában állott. Egyszer benzineshordókkal, dinamittal és gyutacsokkal rakták meg a gépét, ami a világnak ezen a táján nem szokatlan szállítmány. Néhány kutatót is vitt magával. A gép, utasaival együtt nyomtalanul eltűnt. Senki sem tudja; vajon lezuhant-e, a levegőben robbant fel, vagy egyáltalán mi történt vele. A sarkvidék egyik legnevesebb pilótája akkoriban Paul Hagedorn volt. Amikor én a Perry-szigeti kirendeltséget vezettem, ő a Cambridge Bayből felszálló gépeken repült. Paul többnyire egymotoros Ottert vezetett, amely roppant erőteljes gép. Egy ízben az ő gépén repültem, és elbóbiskoltam a hátsó ülésen. Egyszerre arra ébredtem, hogy Paul rázogatja a vállamat. – Hé te, ébredj – mondta. Lassan eszméltem fel, de ugyanakkor, amikor rájöttem, hogy Paul rázza a vállamat, arra is rádöbbentem, hogy rajtunk kívül senki sincsen a gépen. Egyszeriben nagyon is éber lettem. – Ide figyelj, én is fáradt vagyok – mondta Pául nyugodt hangon. – Szundítok egyet. A legjobb lesz, ha előre mégy és átveszed a kormányt. Fogalmam sem volt, vajon meddig tud a gép így pilóta nélkül repülni, előrerohantam, megragadtam a kormányt – Paul pedig elnyújtózott és aludt. Pontosan tudta, hogy jóllehet soha életemben nem szálltam még fel vagy le, sokszor vezettem repülőgépet odafent északon. Csak arra kellett ügyelnem, hogy tartsam az egyenes irányt, megfelelő magasságban, és egyenletes sebességgel repüljek. Jellemző volt Paulra, hogy ennyire nyugodt lélekkel rám bízta a kormányt. A csibész egy álló óra hosszat aludt. Egy másik alkalommal Spence Bay-be kellett vinnie egy ápolónőt, hogy az ellásson egy sebesült eszkimót; útját megszakította a Perry-

szigeten, beültetett maga mellé, hogy legyen társasága. Miközben az ápolónő a dolgát végezte Spence Bayben, Paul azt mondta nekem: – Ide hallgass! Hazafelé egy kicsit megvicceljük őnagyságát. Visszafelé már vagy negyvenöt perce elhagytuk Spence Bayt, és körülbelül ezer láb magasságban, alacsony felhőréteg fölött szálltunk. Paul maga mellé, a segédpilóta székébe ültette az ápolónőt. Én magam a pilótafülke mögötti kis kabinban tartózkodtam. A csinos fiatal nővér az ablakon át bámulta az alattunk húzódó sűrű felhőtakarót, az öreg Otter pedig egyenletesen dübörgött. Paul hátrafordult és rám kacsintott. Anélkül, hogy a nővérke észrevette volna, Paul hátranyúlt, és állított valamit a benzinadagolón. A következő pillanatban a motor köpködni kezdett. Az ápolónő körülnézett, arca merő csodálkozás, Paul pedig ismét előrenyúlt, babrálgatta tárcsáit és kapcsológombjait, majd megszólalt: – Ó, csak egy kis zavar, nem lényeges. Tudomásom szerint az egész sarkvidéken Paul volt az egyetlen pilóta, aki ejtőernyővel repült; azt állította, hogy biztonságosabbnak érzi, ha a keze ügyében mindig ott az ejtőernyő. Most is rajta ült; fölállt, kihúzta maga alól. Odaszólt a nővérnek, üljön az ejtőernyőre és szíjazza be magát. Az ápolónő persze megrettent, hiszen tudta, hogy ezen a vidéken általában nem használnak ejtőernyőt, de Paul fölvilágosította, hogy csak elővigyázatossági rendszabályról van szó, tulajdonképpen nem hiszi, hogy nagyobb baj lehetne. – Ha a legrosszabbra kerülne sor – vetette oda bátorítóan –, mélyrepülésben áthúzhatok még a felhőkön keresztül, és bőségesen lesz időm leszállásra alkalmas területet keresni. A kis nővér már-már megnyugodott, de ekkor Paul ismét megszólalt: – De van egy probléma. Ha a motor hirtelen leáll, a vastag felhőréteg miatt nem látjuk, merre tartunk. Akkor nem marad más hátra, mint hogy vaktában kényszerleszállást végezzünk és imádkozzunk, hogy minden rendben menjen. E vidító hír hallatára a kis nővérnek még a foga is vacogni kezdett a rémülettől. Paul megmutatta neki, hogyan szíjazza be magát az ejtőernyőbe, ráerősítette a vállszíjakat meg a többi hevedert. A szerencsétlen ápolónő egyre rémültebben tekingetett jobbra-balra. Ki

sem nyitotta a száját, csak időnként bólintott, hogy jelezze, megértette Paul utasításait. Paul úgy tett, mintha újabb meg újabb zavarok támadnának a motorban. – Súlyosabb a dolog, mint gondoltam. Úgy látom, most már tényleg baj lesz. Lehet, hogy ugornia kell. De ne izguljon! A repülőgép folytatta útját, Paul meg tovább bolondozott a műszereivel; a motor közben egyre jobban köhögött és kopogott. Paul az egyik percben erősen gázt adott és újra fölhúzta a gépet,: azután hirtelen teljesen leállította a motort – valóságos cirkuszt rendezett a kis nővér kedvéért. És ekkor váratlanul a motor végleg fölmondta a szolgálatot. Paul komor arccal fordult az ápolónőhöz: – Most már igazán baj lesz. Pryde-dal kettesben valahogy le tudjuk vinni a gépet és talán megússzuk a kényszerleszállást, de azt hiszem magának ki kell ugrania. Nagyobb biztonságban lesz az ejtőernyővel, készüljön. A szerencsétlen nővér minden szavát elhitte. Annyira elfogta a rémület, hogy villámgyorsan cselekedett. Mindkettőnk számára teljesen váratlanul megfordult, megragadta a másodpilóta oldalajtajának kilincsét, és nyomni kezdte kifelé, hogy ugorhasson. Maga Paul is annyira megijedt, hogy egyetlen ugrással átvetette magát az ülésen, és megragadta a nővér karját, Most az ő arca volt krétafehér. Ha csak néhány másodpercet késik, a lány már kint lett volna a gépből, útban a föld felé. Paul magyarázkodni kezdett, hogy csak tréfált, szándékosan ziháltatta, köhögtette a motort és szántszándékkal billegtette a gépet. Alig tudtuk meggyőzni az ápolónőt, hogy tréfa volt az egész; azt hitte, csupán meg akarjuk nyugtatni. Csak akkor hitt végre nekünk, amikor már vagy egy félórája simán repültünk. Egyáltalán nem találta humorosnak az ügyet, sőt megesküdött mindenre, ami szent, hogy többé nem repül két ilyen őrülttel. Egy napon megjelent a Perry-szigeti kereskedelmi állomáson néhány eszkimó, és behozott egy súlyosan sebesült asszonyt. Egyetlen pillantás elég volt, hogy lássam, az asszony meghal, ha nem sikerül azonnal. orvosi segítséget szereznünk; Az adóhoz ültem és S.O.S-jelzést adtam le Cambridge Baynek. Visszaszóltak, hogy Paul azonnal indul.

Magammal vittem az egyik eszkimót, hogy kijelöljük a leszállóhelyet. A Perry-szigeten természetesen nem volt kifutópálya, ezért sarkvidéki szokás szerint kiválasztottuk az állomással szembeni befagyott tengeren a legsimább jeget, kigurítottunk egy csomó benzineshordót és két sorban felállítottuk őket: készen volt a leszállópálya. Paul bármely pillanatban megérkezhetett. Azt azonban nem tudtuk, hogy közben Cambridge Bay-ben annyira rossz volt az idő, hogy Paul nem tudott fölszállni, és már aggódtunk, nem érte-e valami baj. Ráadásul estefelé az ég „kifehéredett” a Perrysziget fölött. „Kifehéredés” akkor következik be, ha az ég, felhők vagy havazás következtében, azonos színt ölt a talajjal, s így semmiféle kontraszt, árnyék nem látszik, ami után a pilóta igazodhatnék. Nemcsak kísérteties látvány, hanem roppant veszélyes is, a pilóta kénytelen kizárólag a műszereire hagyatkozni. Már-már lemondtam róla, hogy Paul megérkezik, Cambridge Bayjel sem sikerült kapcsolatot teremtenem a rossz, légköri viszonyok miatt, ezért fájdalomcsillapítóként kodeint adtam az asszonynak. Egyszerre csak közvetlenül az állomás fölött, egészen alacsonyan egy repülőgép húzott el. Nem lehetett más, csak Paul. Szárnyát billegtetve közeledett a talajhoz, de a kifehéredés megtévesztette, és csak akkor ért földet, amikor már elhagyta hevenyészett kifutónk háromnegyedét; a gép nyílegyenesen Angulaalik háza felé tartott. A repülőgép rettenetes erővel ütődött a jégnek, majd ugrálva rohant tovább. Bizonyosra vettem, hogy csak Angulaalik hálószobájában áll meg, de Paul az utolsó pillanatban hirtelen éles szögben elfordult, fölszáguldott egy lejtőn és a dombtetőhöz vezető félútón harmincöt fokos szögben megállt. Még ebben a helyzetben is nevetnem kellett. – Miféle leszállás volt ez? – kiáltottam, amint a gép felé rohantam. Paul holtsápadtan fordult felém, és iszonyúan lehordott. A kifehéredés közepette végzett leszállás egyáltalán nem tette vidámabbá. Olyan dühös volt, hogy két óra hosszat kellett kérlelnem, amíg elfogadott egy bögre teát. Másnap reggel a település majdnem minden kutyáját befogtuk, hogy visszavontassuk Paul gépét a kifutópályára. Hetvenöt kutyát fogtunk a gép elé. Mondhatom, remek látvány volt. Paul káromkodott, ordított a kutyákra meg az eszkimókra, hogy ne törjék össze a gépét.

Épségben elszállította a sebesült asszonyt Yellowknife-ba, ahol sürgős műtéttel sikerült is megmenteni az életét. Egyik ősszel, amikor a Perry-sziget körül már befagyott a tenger, de az öbölben még akadt egy tenyérnyi szabad víz, egy kislány elesett és beverte a fejét a sziklába. Azonnal elveszítette eszméletét, szeme bevérzett, arca fölpuffadt, orrán-fülén dőlt a vér. Koponyaalapi törésre gyanakodtam, de fogalmam sem volt, mit kell tenni ilyen esetben. Rádión repülőgépet kértem Cambridge Baytől. Úgy gondoltam, az állomással szembeni kicsiny szabad víztükrön hidroplán nem tud leszállni, ezért azt javasoltam, sítalpas gépet küldjenek. Szerencsétlenségünkre a rendelkezésre álló gépek többségén még úszótalpak voltak; sehonnan sem sikerült sítalpas gépet keríteni. Végül Duncan Mathieson, egy yellowknife-i pilóta vállalkozott rá, hogy úszótalpas gépen megkísérli a leszállást. Fölénk érkezve néhány kört írt le a nyílt víztükör felett. Minden baj nélkül sikerült leszállnia, de amikor már fölvittük a gépre a kislányt, megmondta nekem, hogy roppant kockázatos lesz a felszállás. Szélirányba fordította a gépet, orral a leghosszabb szabad vízcsík irányában, és bepörgette a motort. A motor fölgyorsult, a gép végigszáguldott a vízen, veszélyesen dülöngélt, a pilóta megpróbálta fölemelni és behúzni az úszótalpakat. Az utolsó pillanatban visszarántotta a botkormányt, és alig tíz lábbal a jég előtt sikerült fölemelkednie. Az úszótalpak hátsó éle nekivágódott a jégmező szélének. A gép enyhén megbillent, azután kínos-keservesen föltornászta magát – szó szerint mászott fölfelé a levegőben. Ez a felszállás már egymagában is a távoli észak legkiválóbb pilótái sorába emelte Duncan Mathiesont.

Gina 1967-ben Bathurst Inletből Yellowknife-ba repültem, az Északnyugatiterületek Tanácsának ülésére. Még félórája sem tartózkodtam a szállodában, amikor fölhívott egy régi barátom, Jim Whelly, aki a Kanada fennállásának százéves évfordulójára rendezett centenáriumi ünnepségeket készítette elő. – Itt van velem Georgina Blondin, szeretne veled megismerkedni. Nem lenne kedved átugrani? De még mennyire volt kedvem! Georgina Blondint ugyanis a távoli észak egyik legcsinosabb lányának tartották. Még nem találkoztam vele, de tudtam, hogy megnyerte a területi szépségversenyt; az Északnyugatiterületek Centenáriumi Indián Hercegnője címet viselte, sőt az országos szépségversenyen is helyezést ért el. Sok újság közölte a fényképét, én meg lelkesen bámultam ezeket a képeket. Most pedig személyesen is megismerkedem vele! Mihelyt bemutattak Miss Blondinnek, legelső dolgom az volt, hogy közöljem vele, Georgina túlságosan hosszú név, nehéz kiejteni, az én számomra tehát „Gina” lesz. Első benyomásom alapján úgy ítéltem, hogy roppant félénk. Elszántan próbáltam társalogni, de úgy látszott, sehogy sem jutunk előre. Jim elmondta, hogy Fort Simpsonból érkeztek repülőn, ugyanis ott horgonyzott a centenáriumi hajó. Ezen a dereglyén járták végig a Mackenzie menti településeket – ez is a centenáriumi ünnepségek egyik programja volt. – Csak ezt az egy éjszakát töltjük itt, azután vissza kell mennünk dolgozni – magyarázta. – Szükségünk volt már egy kis kikapcsolódásra. Gina szülei Yellowknife-ban éltek, apja aranybányában dolgozott, és a lány már jó ideje nem látta a szüleit. Jimmel úgy döntöttünk, mindketten elkísérjük a szüleihez, és megismerkedünk velük is. Látogatásunk több órára nyúlt, sokáig teáztunk és beszélgettünk, azután visszamentünk a szállodába. Másnap reggel Jim meg Gina ébresztett, de már csak búcsúztak, így esett első találkozásom Gúlával, és ezután hosszú ideig nem láttam.

Másfél év múlva ismét Yellowknife-ban jártam, a Tanács ülésszakán. Egy vendéglőben ültem, amikor egyszer csak belépett Gina. Elmondta, hogy Brit-Columbiában jár egyetemre, éppen csak hogy benézett Yellowknife-ba, mert családjával együtt Fort Franklinbe költözik. Apja már vagy tizenkét éve dolgozott aranybányában és belefáradt ebbe a munkába. Úgy döntött, visszaviszi családját a tundrára és újra prémvadászatból fog élni. Fort Franklin körülbelül négyszáz mérföldre esik Yellowknife-tól, lefelé a Mackenzie-folyó mellett. Tudtam, ha Gina most leköltözik oda, talán soha többé nem találkozunk. Egy-két nap múlva kellett indulniuk. – Nem mégy velük Fort Franklinbe – közöltem, vele. – Ki akadályoz meg ebben? – Én – válaszoltam, és így is történt. 1969 júniusában házasodtunk össze, közvetlenül a Tanács egyik ülésszaka előtt. A házasságot megelőző tennivalókban nagy segítségünkre volt Stu Hodgson, az Északnyugati-területek főbiztosa. Sok időt, energiát fordított számtalan problémánk megoldására, sőt apámat is ő helyettesítette a szertartáson. Az esküvő napján intézkedett, hogy tanúmmal együtt, aki persze nem volt más, mint Jim Whelly, „házi őrizetbe” vegyenek, mert csak így látta biztosítottnak, hogy mindketten józanon jelenjünk meg a templomban. Az esküvőre az Északnyugati-területek minden tájáról, sőt számos más tartományból is érkeztek barátaim. A templomból kilépve a sarkvidéki tengerpartról külön erre a célra ideszállított hat narval-agyar alatt vonultunk el, ami igazán sajátos északi jelleget kölcsönzött a szertartásnak.

Változások Napjaink eszkimói, fiatalok és öregek egyaránt, mindinkább magukévá teszik a fehér ember kultúráját. A könyvekben és filmekben szereplő nehéz prémruhába öltözött vidám kis vadász a sarkvidék legnagyobb

részén már csak a múlt jelképe. Nagyrészt szertefoszlott, és soha többé nem tér vissza az az életforma, amellyel még én is találkoztam, amikor alig egy évtizede az eszkimók országába érkeztem. Azok az emberek, akiket ismertem, és akiknek az életét megpróbáltam leírni, már megismerkedésünk idején is egy megszűnőben levő életmódot folytattak. A változások számtalan apróságban nyilvánulnak meg: Cambridge Bayben az eszkimó gyermekek zabpelyhet reggeliznek, izgatottan tárgyalják az előző este látott filmet, az eszkimó mozdonyvezető pedig, akivel a Nagy-Rabszolga-vasút mentén találkoztam, lefekvés előtt kirakta a szobából a macskát, és hat órára állította be az ébresztőórát. Az ébresztőórát beállító eszkimó látványa mindennél beszédesebben bizonyítja, milyen hatalmas fejlődés ment végbe egyetlen emberöltő alatt Kanada tizenkétezer eszkimó lakosának életében. A legfontosabb, amelyet az eszkimók kénytelenek voltak magukévá tenni, az idő fogalma, s ez tükrözi a legnagyobb változást az életformában. A régmúlt idők eszkimó vadásza akkor evett, amikor megéhezett, akkor aludt, amikor elálmosodott, egész élete fizikai szükségleteihez, nem pedig az idő mesterségesen megállapított fogalmához igazodott. Idejét nem az órák és a percek, hanem környezetének hosszabb időtartamú jelenségei, a napok és az évszakok, a homoki darvak érkezése, a karibuk vándorlása szerint osztotta be. A modern embert afféle csodabogárnak tekintette, aki az órájára nézve állapítja meg, mikor éhes, álmos mikor kell lefeküdnie. Hallatlanul furcsának tartotta, hogy az embernek reggel ébresztőórája csörgésére kell kipattannia az ágyból, akár pihentnek érzi magát, akár nem. Ma már ennek az öreg eszkimónak a gyermekei is az óra szerint élnek. Az iskolába hívó csengő előtt fölkelnek már, és megreggeliznek. Délben, amikor ismét megszólal a csengő, azt jelzi nekik, akárcsak más társaiknak, hogy éhesek: elérkezett az ebéd ideje. Este a késői rádióműsor emlékezteti őket arra, hogy eljött az alvás órája. S messze délen, a Hay-folyó partján, a vén prémvadász ifjú unokaöccse ellenőrzi és beállítja az ébresztőóráját, hogy reggel idejében érjen a vasúti műhelybe és teljes sebességgel induljon a legközelebbi ércszállító vonattal dél felé. Az öreg eszkimó is kénytelen beletörődni, hogy egész rokonsága pontosan úgy él, mint a fehér emberek, akiknek életmódja valaha megfejthetetlen rejtély volt a számára.

Az egész sarkvidéken a változás az egyetlen állandó jelenség. Persze, ma is vadásznak, csapdát is állítanak úgy, mint a barátaim az elmúlt évtizedben a Baker-tó, a Spence-öböl mentén, a Perry-szigeten és a kanadai sarkvidék számos más területén, de a Bathurst-öböl környéki eszkimók kivételével már kevés az olyan prémvadász, aki egyedül a tundrából élne. Mi több, kevesen élnek ma már állandóan jégkunyhóban – meglehet, a Bathurst-öböl menti ötven-egynéhány eszkimó az utolsó ilyen régimódi jégkunyhólakó. Barátaik, rokonaik a többi településen állami támogatással épült előregyártott házakban laknak, amelyekben két-három szoba, villanyvilágítás, olajkályha és házon belüli vécé található. Ezek az eszkimók vadásztáborokban, a tenger jegén vagy a szárazföld belsejében csillogó tavak mentén születtek – s egyiket sem orvos segítette a világra. De ezeknek az embereknek a gyermekei már harisnyanadrágban járnak, a lányok bodorítják a hajukat, az asszonyok pedig a Hudson's Bay Company helyi áruházaiban vásárolnak, amelyek éppolyan korszerűek, akár a hamiltoni vagy burnabyi szupermarketek. Miközben vizsgálgatják a mély hűtőpult árukínálatát, elpletykálgatnak és latolgatják, mit vigyenek haza a tévé előtt elfogyasztandó vacsorához a férfiaknak, akik ma már panaszkodnak, ha az ételt nem melegítik meg nekik tisztességesen. A gyerekek iskolába járnak, sőt akadnak már, akik délre készülnek, az egyetemre, mi több, azt tervezik, hogy az Északnyugati-területek egyeteme is megnyílik hamarosan. Hihetetlenül gyorsan megy végbe az átalakulás. Egyik napról a másikra megváltoznak az eszkimó értékek, a sámánizmus mindinkább kihal, a feleségcsere pedig már ismeretlen fogalom lenne, ha nem akadna egy-két elszigetelt, isten háta mögötti hely, ahol ez a szokás még tartja magát. Sok gyermek és fiatal eszkimó ma már szinte kizárólag csak angolul beszél. A Mackenzie-deltában nem egy olyan eszkimóval találkoztam magam is, aki egyetlen szót sem ért eszkimó nyelven. Inuvikban pedig előfordult, hogy amikor anyanyelvén szóltam fiatal eszkimókhoz, a szavamba vágtak: – Beszéljen angolul. Nem értem, mit mond. Pedig alig néhány emberöltővel ezelőtt az eszkimók még a kőkorszakban éltek, nomád vadászok voltak, akik kezdetleges íjjalnyíllal űzték a karibut, hallatlanul célszerű, de mégiscsak primitív

szigonnyal ejtették el a fókát, és a világ legmostohább, legzordabb környezetében harcoltak fennmaradásukért. Hosszú ideig csak annak köszönhették puszta létüket, hogy rendkívül rugalmasan alkalmazkodtak az új feltételekhez, eszközökhöz és eljárásokhoz. S az eszkimók ma ismét alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez. A nagy változások ma már idős szemtanúi szerint, alig egy évtizeddel a fehér ember megjelenése után az eszkimók feladták évszázados, hagyományos életmódjukat, és gyorsan hozzáidomultak a jobb fegyverek és új szerszámok által teljesen megváltoztatott életformához. De ha puskához meg töltényhez akart jutni, az eszkimónak azzal a valutával kellett fizetnie a kereskedőnek, amely azt egyedül érdekelte: prémmel. Az eszkimó tehát fölcserélte a vadászéletet a csapdaállító prémvadász életével; a különbség jóval nagyobb, mint amilyennek a felületes szemlélő vélné. A prémvadászathoz az eszkimónak egyre több kutyára volt szüksége, hogy csapdáit, prémjeit, családját kiszállítsa a vadász táborba. A korábbi három kutya helyébe tizenhármas fogat lépett. A kutyák táplálásához több élelemre volt szükség, vagyis több prémet kellett szállítani, és a spirális így véget nem érően csavarodott fölfelé. Mégis, alig harminc esztendő leforgása alatt a nagy kutyafogatok elérték fénykorukat, majd hanyatlásnak indultak, helyüket át kellett adniuk a légcsavarhajtású szánnak, amely napjainkban már majdnem olyan mindennapos és gyakori látvány északon, mint délen a gépkocsi. Azok a déliek (meg a sarkvidéken élő fehér emberek), akik siratják a régi északi szokásokat és életmódot, egy fontos tényezőről feledkeznek meg: az eszkimók is emberi lények! Akár az ottawai vagy calgaryi Joe meg Mary, ők sem akarnak törpe jégkunyhóban élni, nem akarják életük felét dideregve, félig megfagyva és éhezve tölteni. Ha mód nyílik arra, hogy egy településen éljenek a keresetükből, amelyhez alkalmi munkákból, faragásból jutnak, s mellette még néhány csapdát is kihelyeznek – lehetőleg nem túlságosan távol a településtől –, vagy akár ha segélyen élhetnek, a legtöbb eszkimó megragadja, sőt keresi ezt az alkalmat. Többségük feltétlenül szívesebben él. településen, ahol a közösségi élet számtalan érdekességet kínál, ahol naponta találkozhatnak barátaikkal és rokonaikkal, ahol mozik, tánchelyiségek és áruval megrakott áruházak találhatók. Az eszkimók ugyanis nagyon

szeretik a vidámságot, a bolondozást és a pezsgő társadalmi életet. Éppen annyira társas lények, mint bárhol bárki más. Nincs olyan eszkimó, aki szeretne visszatérni ahhoz az életmódhoz, amikor a tundrából kellett megélnie, elszigetelve szomszédaitól és rokonaitól, nyomorúságos jégkunyhóban vagy hordalék fából, ládák, léceiből és hóból összeeszkábált viskóban tengetve életét, ahonnan évente alig kétszer vagy háromszor jutott csak el egy-egy településre. Beszélgetés közben az eszkimók egykettőre rátérnek arra, hogy nemigen találkoztak még olyan fehér emberrel, aki megkívánná ezt az életet. Rövid ideig éltem a sarkvidéki eszkimók életét, de ezalatt olyan mérvű változások mentek végbe, amelyeket csak az eszkimók gyors ütemű urbanizálásaként jellemezhetünk. A Bathurst-öböl környékiek az utolsók, akik hagyományos eszkimó módon, törzsi keretek között élnek, a természetből tartják fenn magukat, télen jégkunyhóban, nyáron sátorban laknak. A Bathurst Inlet-i település mindössze a kereskedelmi állomás mellett, az öregek számára emelt négy favázas épületből áll. A családok szétszórtan laknak az öböl mentén. Mind a mai napig a karibuhús a fő táplálékuk; télen továbbra is a fehér róka a legfőbb megélhetési forrás. De már itt is közeledik a radikális átalakulás ideje. 1970-ben a Hudson's Bay Company kénytelen volt bezárni a körzet lakosságának szükségleteiről gondoskodó kereskedelmi állomást. Nemcsak azért, mert az állomás már hosszú évek óta nem hozott hasznot, hanem azért is, mert nem találtak embert, aki hajlandó lett volna hosszabb ideig teljesen magányosan, a világtól elzártan élni. Régebben a prémkereskedők az elszigeteltséget a foglalkozással járó kockázatnak tekintették; napjaink áruházvezetői már nem fogadják el ezt a szemléletet. Így azután a kereskedelmi állomást bezárták. Nemrégiben, az Északnyugati-területek Tanácsa elé terjesztett indítványom alapján a területi kormányzat ismét megnyitotta, de most már a Cambridge Bay-i eszkimó szövetkezet üzemelteti. Havonta egyszer repülőgép érkezik Cambridge Bayből Bathurstbe, ilyenkor kinyit a bolt, de az állandó telepvezető hiánya sajnos szinte óhatatlanul azt eredményezi, hogy az eszkimók előbb-utóbb elhagyják majd ősi vadászterületüket, és behúzódnak Cambridge Baybe, ahol segélyen fognak élni. Napjainkban is sok lelkes ember él a sarkvidéken, aki hozzám hasonlóan úgy véli, hogy az eszkimó kultúra ősi értékeit semmiképpen

sem szabad feláldozni. Nem látjuk ugyan még a kivezető utat, de nem akarjuk, hogy később a mi nemzedékünket vádolják majd az eszkimók megsemmisítésével, amint korábbi nemzedékeket joggal ért a vád, hogy elkorcsosították az indiánokat. Kormányhivatalnokok, misszionáriusok, tanítók és gazdasági vezetők egyaránt követelik, teremtsenek megfelelő munkaalkalmakat az eszkimóknak, nyújtsanak nekik lehetőséget, hogy maguk irányítsák sorsukat az északi területeken. Mi is és az eszkimók is tiszta szívből, és remélem, joggal hisszük, hogy az oktatás megfelelő eszköz e követelés valóra váltására. Amikor a fehér ember megjelent és megtelepedett a sarkvidéken, még az idősebb és hagyományokhoz leginkább ragaszkodó eszkimók is fölismerték, hogy gyermekeiknek olyan oktatásban kell részesülniük, mint a többi gyermekeknek, ha helyt akarnak állni ebben a változó világban. 1955 előtt az eszkimók gyermekei mindössze néhány kis missziós iskolába járhattak, ahol megtanultak írni-olvasni meg néhány angol szót. A lényeg a mindenkori missziót fenntartó keresztény hitfelekezet tanainak oktatása volt. 1955-ben a kanadai kormány, elkésve bár, de keresett megoldást az eszkimók oktatására. A kormányprogramot néhány központilag telepített iskolára és kollégiumra építettek; az egész távoli észak településeiről ide szállították a gyermekeket, itt éltek az év tíz hónapjában, teljesen elszigetelve saját kultúrájuktól. Bathurst Inlet megfelelő mikrokozmosz annak lemérésére, mi ment végbe az eszkimó társadalomban. A hat és tizenhat év közötti iskolaköteles gyermekeket eddig is, most is repülőgépen szállítják a majdnem ezer mérföldre fekvő Fort Simpson-i bennlakásos iskolába, mert a program Bathursthöz közelebb nem tervezett kollégiumos iskolát. Az öregek, akik nem értették pontosan, hogy miről is van szó, de azt akarták, hogy gyermekeik a lehető legjobb iskolázásban részesüljenek, lenyelték könnyeiket, magukba fojtották keserűségüket, és biztatták gyermekeiket, menjenek csak; de gyermekeik elvesztése az ő szemükben egyenlő volt a halállal. A gyermekek évente tíz hónapot voltak távol otthonról, s ezalatt csodálatos, de ugyanakkor ijesztő dolgok történtek velük. Meleg, kényelmes házakban laktak, rengeteg helyük, sőt még saját szekrényük, bútoruk is volt. Megszokták, hogy naponta háromszor, rendszeresen étkezzenek, s hamarosan már jobban ízlett nekik a „fehér ember étele”,

mint az otthoni eleség. Megszokták a tisztalepedős, puha ágyat is. Megtanulták becsülni az új életformát. A nyári szünetre hazarepültek, és két hónapot szüleikkel töltöttek. Amikor visszatértek Bathurst Inletbe, nem eszkimóul, hanem angolul beszéltek. S most már alig valami, vagy éppenséggel semmi sem tetszett nekik szüleik életmódjában. Az öregek, akik közül sokan nem is értettek angolul, elveszítették a talajt a lábuk alól. Nem találták a kapcsolatot saját gyermekeikkel, idegenekké váltak számukra. Most már súlyos problémaként merült fel a generációs ellentét, amit ebben az esetben sokkal nehezebb megoldani, mint a kor okozta normális szülő-gyermek problémákat, mert a nyelvi korlátok elmélyítették az ellentéteket. A két nemzedék merőben eltérő életet élt, és az új életforma minden tekintetben ellentétes volt a régivel. A gyermekeknek fogalmuk sem volt a vadászat meg a csapdaállítás fogásairól, de ezen még könnyen lehetett volna segíteni. Az igazi probléma abban mutatkozott, hogy nem is akarták megtanulni szüleik életmódját. A kormány jóindulatú, hivatásos oktatási szakemberei diadalt ülhettek, de még csak föl sem tudták mérni, az általuk kidolgozott rendszer milyen súlyos károkat okozott azzal, hogy teljesen elszakította az eszkimó ifjúságot kulturális múltjától. Mi, a Tanács tagjai elismertük, hogy közigazgatási szempontból gazdaságos és hatékony mindössze néhány oktatási központ létesítése, de egyáltalán nem volt szerencsés megoldás az olyan iskolarendszer, amelyet láthatóan nem annyira a tanulók és szüleik, hanem irányítóik és tanáraik kedvéért hoztak létre. Mi naponta tanúi lehettünk e politika ijesztő következményeinek, és harcoltunk megváltoztatásáért. A Tanács egyik ottawai ülésszakán fölálltam, és megnyitó beszédemben bejelentettem: amennyiben nem változtatnak azon a politikán, hogy a gyermekeket évente tíz hónapra elveszik szüleiktől, a nyugati sarkvidéken személyesen járom végig választókörzetem valamennyi települését, beszélek minden egyes szülővel, és azt tanácsolom nekik, tartsák otthon gyermekeiket. – Ha a kormány harcot akar ebben a kérdésben, állunk elébe – kiáltottam. A szövetségi kormány még a hét vége előtt bejelentette, hogy változtat az oktatási politikán, és minden sarkvidéki településen, ahol az

iskolaköteles gyermekek száma meghaladja a huszonötöt, iskolát épít. Sok település így jutott első iskolájához annak a küzdelemnek eredményeként, amelynek irányításában magam is részt vehettem; ezzel véget is ért az a rendszer, amelynek keretében kisgyermekeket tíz hónapon át elszakítottak hazai környezetüktől. Az eszkimó gyermekek most már saját településeiken járhatnak iskolába, s ezzel elkerülhették a kulturális sokkhatást – részeseivé válhattak a modern ember világának anélkül, hogy elveszítették volna a sajátjukat. Paradox módon éppen az eszkimó gyermekek formális iskolai oktatása felelős közvetlenül azért, hogy napjainkban a sarkvidéken, a helyi lakosság körében igen nagy arányú a munkanélküliség. A fehérek oktatási rendszerének bevezetése előtt az eszkimó gyermekek a szüleik részéről kevésbé formális, de igen szigorú oktatásban részesültek: el kellett sajátítaniuk a vadászat és a csapdaállítás fogásait, hogy a létfenntartáshoz hozzájárulva, teljes jogú tagokként foglalhassák el helyüket családjukban, közösségükben. Most, hogy a fiatalok az ősi módszerek java részét nem ismerik már, s ehelyett új szokásokat sajátítottak el, légüres térben élnek a két életforma között. Az iskola befejezése után többségük nem hajlandó visszatérni az isten háta mögötti településekre, ugyanakkor azonban nem találnak állandó munkát a fehér emberek alkalmazásában. A fiatal középiskolát végzetteknek nem egészen tíz százaléka jut állandó jellegű munkához. Ebben rejlik az iskolarendszer tragédiája és csődje, s ez napjainkban a sarkvidék legsúlyosabb problémája. A magam részéről csöppet sem csodálkozom, hogy az évek múlásával ezek a fiatalok roppant kritikus szemmel kezdik nézni új társadalmukat. Nem meglepő, hogy zokon veszik, amiért északon minden jó állást a fehérek tartanak fenn maguknak. Ezek rendszerint délről jöttek, de gyakran északiak is, néha meg éppenséggel azok, akikkel együtt jártak iskolába. Ők lesznek a helyi áruházak igazgatói, a helyi rádióállomások vezetői, ők kerülnek a városok legjobb közigazgatási pozícióiba. Ha a területi, valamint a szövetségi kormány igen alaposan előkészített intézkedésekkel nem biztosít értelmes munkaalkalmakat az eszkimóknak, méghozzá olyan munkaalkalmakat, amelyek egyenrangúak a sarkvidéki fehérek számára elérhető pozíciókkal, akkor az eszkimókat ugyanaz a sors éri majd, mint Kanada számos vidékén az indiánokat: legyőzöttnek érzik magukat, sértődöttek,

komorak lesznek, végül pedig, szinte teljes bizonyossággal, lázadókká válnak. S vajon ki állíthatná, hogy nem teljes joggal? Persze nagyon sok eszkimó fölismerte, hogy odalent délen több a munkaalkalom. Vannak, akik le is költöztek, s úgy élnek, mint az ottani emberek. Az eszkimók túlnyomó többsége azonban a sarkvidéken akar élni. Végtére is ez a hazájuk. Jelentős változások mennek végbe a végtelen északi tundrákon is, amelyek nagymértékben éreztetik majd hatásukat az északi emberek életében. Sok százmillió dollárt költenek az óriási méretekben folyó olaj-, földgáz- és ásványkincs-feltárásra: az olajfúró tornyok már hétszáz mérföldre megközelítették magát az Északi-sarkot is. A hihetetlenül gazdag természeti kincsekből alig jut valami a helyi lakosságnak, kiváltképp az eszkimóknak. Veterán sarkvidékiek, eszkimók és idegenek egyaránt, attól tartanak, hogy a küszöbön álló fejlődés kizárólag a természeti kincsek kiaknázására szorítkozik, és azok, akik jog szerint a területek és kincsek birtokosai, semmi hasznot sem látnak belőle. A sarkvidéki eszkimók sohasem mondtak le területük és természeti erőforrásaik birtokjogáról, de a szövetségi kormány elutasította ezeket az igényeket, és e jogoknak az elismerését. Az eszkimók azonban okulnak, és politikai szervezeteket alakítanak jogaik védelmére. Az északi területek jövőbeni vezetése azon múlhat, mennyiben képesek ezek a csoportok kiharcolni a jogaikat az ország legfelsőbb jogi hatóságai előtt, amelyek remélhetőleg függetlenek lesznek a kormány politikai és végrehajtó gépezetétől. Ha a jövőben az északi területek föltárását és a sarkvidék fejlesztését földolgozó iparágak, gyáripar és elosztási hálózat kiépítése kísérné, akkor a bennszülöttek és az igazi északiak munkaalkalomhoz jutnának, amelyhez teljes joguk van saját hazájukban. Manapság már nincsenek igazi prémkereskedelmi állomások a sarkvidéken. Igaz, a Hudson's Bay Company mind a mai napig vásárol prémeket az eszkimóktól, de ez csupán jelentéktelen tétele a Társaság északi részlege összforgalmának. Soha többé nem lesz olyan munka, amilyen Skóciából egyenesen idecsalt engem, az álmodozó fiatalembert, akinek egyébként üres feje romantikus elképzelésektől zsongott. Nem lesz többé igazi prémkereskedő, ahogyan nem lesz többé igazi régimódi eszkimó sem.

Mindezt nem vehetem zokon. Én megtaláltam az álmot, amelyet kerestem. Megtaláltam a romantikát, amiért sok ezer mérföldre eljöttem hazámból, átéltem egy korszakot, és akárcsak barátaim, az eszkimók, most már a jövőbe kell tekintenem – új idők, új lehetőségek, új felelősség vár ránk a kanadai sarkvidéken.

A könyvben szereplő angol mértékegységek magyar megfelelői 1 font 1 gallon 1 láb 1 négyzetláb 1 mérföld 1 yard

= = = = = =

45,36 dkg 4,546 liter 30,48 cm 929,01 cm2 1,609 km 91,44 cm

A Fahrenheit fokokat C°-ra átszámítva adjuk meg.

Tartalom Északon a téli szél vár Szeme-szája tele hóval Uqausiqqut – eszkimó nyelv haladóknak Hogyan építsünk jégkunyhót? Mindig csak északnak A Perry-sziget lakói Élethalálharc Tikirluk Dobtánc Legényélet a távoli északon Születés, halál és házasság A halhatatlanok Paniuyaq új nevet kap „Most már eszkimó vagy!” Nanuq – a jegesmedve Utazás kutyaszánon Tuktu! Tuktu! Átköltözöm a Bathurst-öbölbe Az utolsó kutyáig Uszony és toll A „nagy fehér állatkert” Képviselő leszek Csak egy hajszálon múlott Észak szárnyai Gina Változások

A könyvben szereplő illusztrációkat a mű eredeti kiadásából vettük át, valamint Papp Béla felvételeiből válogattuk Kiadja a Gondolat a TIT kiadója Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Gyimesi Katalin Műszaki vezető: Kálmán Emil Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné Megjelent 36 000 példányban 19 (A 5) ív – f 16 oldal fekete melléklet terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült 76.0665 Athenaeum Nyomda, Budapest Rotációs offsetnyomás A szöveg monophoto eljárással készült Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató

Neniruaq megáll útközben, hogy langyos vízzel átjegelje szántalpait

Nem könnyű az evezés a jégtáblák között

Veszedelmes és csodálatos jéghegyek

Egyetlen éjszakára szolgáló jégkunyhó, iglusuugyuk építése. Most helyezik be a harmadik hótömb sort; mindegyik tömb enyhén befelé hajlik és szorosan illeszkedik az előtte lévőhöz. Az egyes tömbök közötti hézagokat a külső falon hóval tömik be.

Perry-szigeti vadász hótömbön ülve türelmesen várja egy fókalélegzőnyílás fölött az állat felbukkanását. A szigony a lyuk két oldalán fölállított állványon nyugszik, a vadász a szigonyzsinórt fogja, amely majd kioldja fegyverét

Anangaip és férje, Uqsina, Bathurst Inlet-i házaspár

Eszkimó kisfiú Bathurst Inletben; alaposan bebugyolálták a téli hideg ellen. Szarvasbőr anorákot és nadrágot visel, Csizmája a karibu puha hasszőrméjéből készült

Iksik a zsákmányával, egyik Bathurst-öböl menti vadász-expedíciónkon. A karibut a csorda északi irányú vándorlása közben ejtette el, húsával kutyáit eteti az úton, hazafelé

Nem találtunk megfelelő havat, amelyből jégkunyhót építhettünk volna, ezért, noha már sötétedni kezd, tovább kell haladnunk. Elől Iksik keres jó havat, amelyet ropogásáról ismer fel ►

A nyári virágzó sarkvidék látványa hallatlanul színes

◄ А Coronation-öböl nyári füve és moszatai között eszkimó kőház romjaira bukkanok

Tavasz a jég birodalmában

Karibuk a Bathurst-öbölnél

Pézsmatulok bika őrködik nyája fölött a Bathurst-öbölnél ►

Közel nyolcszáz fontot nyomó hatalmas szakállas fóka

Táborverés a Coronation-öböl egyik kis szigetén. A felszerelést és az ételes dobozokat természetes mólóra rakjuk ki

Teaszünet útközben. A kutyák kimerültek a Bathurst-öböl menti puha hóban megtett egynapi út után