Mathias Rex 9638347813 [PDF]

Zitiervorschau

Benedek Szabolcs

Mathias rex

Filum Kiadó, 2000 A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap és a Soros Alapítvány támogatta ISBN 963 8347 81 3 © Benedek Szabolcs, 2000

Tartalom ELŐSZÓ AZ ELSŐ NAPON MÁSODIK NAP A HARMADIK NAPON NEGYEDJÉRE ÖTÖDIK NAP A HATODIK NAPON HÉT EGY HÉT UTÁN A KILENCEDIK NAP AZ UTOLSÓ NAPON

ELŐSZÓ Nem kell különösebben nagy ítélőképesség ahhoz, hogy kijelentsük: szenzációs dokumentum jut most el az olvasóközönséghez. Immáron bizonyított, történelmi tény, hogy nagy királyunk, Hunyadi Mátyás (1458–1490) 1479 augusztusának végén – bízunk benne, hamarosan ennél pontosabb dátumot is meghatározhatunk – tíz napon át följegyzésekben foglalta össze életének addigi, általa legfontosabbnak ítélt eseményeit. A krónikákból (és most már saját elbeszéléséből is) tudjuk: a király, ha tehette, legszívesebben Visegrádon töltötte a nyarakat; egyedül itt volt képes arra, hogy a politikától és a kormányzás ügyeiről olykor néhány napra valamelyest megfeledkezve pihenjen, kikapcsolódjon, és az élet örömeivel foglalkozzon. Lenyűgözte a táj szépsége, a Duna-kanyar, a környező hegyek, az erdők, ahová vadászni járt, a fellegvárról látható panoráma. Visegrádon kicsit úgy érezte, ha rövid időre is, de kiszabadul a rá nehezedő felelősség alól, és olyan dolgokat is kipróbálhat, amelyek amúgy nem tartoznak egy uralkodó megszokott napi tevékenységei közé. Polihisztor természetű királyunk egyaránt vonzódott a tudományok és a művészetek iránt: szívesen vitázott órákon keresztül egy-egy tudományos probléma fölött a jóbarátként kezelt, kedves tudósaival, de ugyanolyan szívesen vetette magát körbe művészekkel (festőkkel, zenészekkel, táncosokkal) is. Gazdag tudása, felkészültsége, széles látóköre alkalmassá tette arra, hogy a legnehezebb kérdésekben is egyenrangú vitapartnere legyen a legnagyobb tudósoknak is – azt pedig, hogy emellett nem ok nélkül kacsintgatott a művészetek felé, bizonyítják a most közzétett följegyzések. Eltekintve I. Istvántól, aki a fiának, Imre hercegnek Intelmeiben adta át a tapasztalatait, Mátyás az első és egyetlen uralkodónk, aki

irodalmi tevékenységet folytatott. Följegyzéseit tíz napon át, hihetetlen lendülettel, jóformán megállás nélkül, éjt nappallá téve írta. Ahogy mindjárt a szöveg elején kiderül: kettős szándékkal. Egyfelől, hogy a krónikaírói – elsősorban Galeotto Marzio – által följegyzettekkel szemben, avagy éppen azokat megerősítendő, a saját szemszögéből is elmondja az eseményeket. Másfelől, mert az írás – ez reneszánsz uralkodóra valló vonás – intellektuális örömet okozott neki. Miközben följegyzésein dolgozott, Mátyás nem döntötte el, munkáját publikálásra, vagy pedig csak “belső használatra” szánja. Hogy később az utóbbi mellett döntött, azt sejteti, hogy a mű egészen mostanáig nyomtatott formában nem jelent meg sehol, ám az is bizonyos, megírása után a király még egyszer átnézte, jegyzetekkel látta el. Az is föltételezhető, hogy az elkészült anyagot valakivel letisztáztatta; biztos, hogy ezt nem ő végezte el, hiszen habitusa, illetve a kormányzati teendők (az ősz beköszönte, visszatérés Budára stb.) kizárják, hogy erre a munkára még egyszer legalább tíz napot áldozzon. Az eredeti kézirat utolsó ismerője, az amerikai Harold Smith úgy vélte, Mátyás akkori szeretőjének, a lengyel Jadwigának adta oda a teleírt íveket; Smith ugyanis a letisztázott, gót betűs írásban jellegzetes női kézjegyeket vélt fölfedezni. A magunk részéről mi ezt kizártnak tartjuk, márcsak azért is, mert a szöveg latinul íródott, így a másolónak is tudnia kellett latinul, és az efféle (valamint bármely egyéb) tudás megszerzésére a középkorban nem nagyon volt a nőknek lehetősége. Az is valószínűsíthető, hogy nem Galeotto Marzio másolt, az ő írásos anyagában ugyanis erre semmi utalást nem találunk, az pedig nehezen képzelhető el, hogy a derék talján ha más miatt nem, legalább afölötti büszkeségében, hogy a szeretett uralkodója a legbensőségesebb titkait osztja meg vele, valahol a krónikájában el ne szólta volna magát. Egyedül tehát csak azt tudjuk biztosan: Mátyás saját kezűleg írott anyagát valaki

letisztázta, és a király vagy ekkor, vagy még a tisztázás előtti átolvasáskor jegyzetekkel látta el, majd az eredeti példányt minden bizonnyal megsemmisítette.{ } A másolatot ezután – bekötve – a budai várban, a corvinák között helyezte el. Mátyás halála után a corvinák jó része elpusztult vagy elkallódott, a följegyzések ellenben csodával határos módon fönnmaradtak. 1541-ben, Buda elfoglalásakor a kecskebőr borításos, kapcsos kötet több más kinccsel együtt török kézbe került, Isztambulba szállították, a Topkapi Szerájban, a szultánok zsákmányolt kincsei között őrizték három évszázadon át. A törökök tisztában voltak azzal, milyen értékes dokumentum van a birtokukban, Bercsényi Miklós egy leveléből tudjuk, hogy létezését az egyik pasa elárulta a száműzött Rákóczinak, aki egy ízben írásban is kérte a szultánt, hogy “országa legnagyobb királyának”{ } följegyzéseit jutassa el neki, vagy legalább engedje meg, hogy belepillanthasson. Nem tudjuk, a fejedelemnek megadatott-e végül ez a lehetőség, erről sem az ő, sem Mikes Kelemen írásaiban nem találunk nyomokat. Tény azonban, hogy több emberöltővel később, 1851-ben, mikor Kossuth Lajos a törökországi emigrációból előbb angliai, majd amerikai körútjára indult, úticsomagjai között már ott van a fölbecsülhetetlen értékkel bíró anyag – búcsúajándékként maga a padisah adta át a kormányzónak. Kossuth 1852 júliusában, Brooklynban ismerkedett meg Harold Smith-szel: az amerikai ügyvéd műkedvelő történész volt, egyben a latin nyelv kiváló ismerője. Egyik éjszakába nyúló beszélgetésük után Kossuth whisky-től kapatos fejjel fölajánlotta Smith-nek, hogy megmutatja a legnagyobbnak tartott magyar király személyes följegyzéseit; a pub-ból a szállodába mentek, ahol Smith egy óvatlan pillanatban egész egyszerűen elemelte az értékes iratcsomót. Kossuth másnap Európába indult, és csak a hajón vette észre, hogy nincs meg a kecskebőr borításos kötet – azonnal Smith-

re gyanakodott, partraszállása után többször is üzent az amerikai kormányzatnak, hogy kerítsék elő a magyarok egyik nemzeti ereklyéjét birtokló csirkefogót. Amerikát azonban azokban az években más, számukra fontosabb problémák foglalkoztatták, mintsem hogy az arra illetékesek komolyabban lépjenek egy náluk vendégeskedett, meglopott emigráns ügyében, így aztán Harold Smith büntetlenül, nyugodt körülmények között tanulmányozhatta a kezébe került anyagot. Mivel a följegyzéseket ki akarta adni, elkészítette annak angol fordítását. Az alvilággal is kapcsolatot tartó ügyvédnek aztán 1885-ben hirtelen el kellett hagynia New York-ot, San Franciscóba indult, azt gondolta, a föllendülő “aranyvárosban” biztosan megtalálja a szerencséjét. A végzet azonban közbeszólt. A Wells, Fargo & Co. menetrend szerinti járatát 1885. május 18-án, Tombston és Lordsberg között a Geronimo vezetésével föllázadt, a rezervátumukat elhagyó apacsok megtámadták, az utasokat lemészárolták, a kocsit és annak teljes rakományát fölgyújtották. Az évszázados kézirat megsemmisült. Smith vagyonát nem sokkal ezután elárverezték, New York-i házát a Davindson-család vette meg, ők találták meg az ügyvéd hátrahagyott irataival együtt a Mátyás-szöveg egy meglehetősen kezdetleges, nyelvi és stilisztikai hibáktól hemzsegő, nagyon is pongyola angol fordítását. A család persze nem tudta, miről van szó, valami történelmi regénynek gondolták, melyet Smith írt, mindenesetre megtartották a Davindsonok régi családi dokumentumai között. 1950-ben anyai nagyanyám legidősebb bátyja, Szekeres Sándor az Újvilágba érkezett, hogy Alexander Carter néven új életet kezdjen. 1974-ben egy baráti összejövetelen (party-n) ismerkedett meg Roger Davindson-nal és annak feleségével, Betty-vel. A két házaspár hamarosan nagyon jó viszonyba került, összebarátkoztak, rendszeresen összejártak, és ilyenkor anyai nagybátyám bátyja egyre többet és többet mesélt a távoli Magyarországról, annak

melankólikus népéről, tragikus történelméről, mígnem Roger Davindson-nak egyszer csak az eszébe jutott, hogy családja régi emlékei között van egy furcsa kézirat, valami magyar tárgyú regény, amit aztán neki is ajándékozott Szekereséknek (azaz Carteréknek). Anyai nagyanyám bátyja elolvasta a szálkás betűkkel írott anyagot, ám ő sem tudta eldönteni, miről van szó, úgyhogy 1994-es látogatásakor magával hozta Magyarországra és ideadta nekem. Miután végigolvastam a szöveget, igyekeztem az egész ügynek alaposan utánajárni, és mostanra nyugodt szívvel mondhatom: megdönthetetlen bizonyítékaim vannak arra, hogy a Smithhagyatékban fönnmaradt kézirat annak a corvinának a hevenyészett angol fordítása, amelyet Mátyás valamelyik kortársa másolt királyunk eredeti, saját kezűleg írt följegyzéseiről. Kutatásom menetét és eredményeit (egyes Bercsényi- és Kossuthlevelek vizsgálata, a Topkapi Szeráj évszázadokra visszamenő leltározási dokumentumainak áttanulmányozása stb.) később egy rövid tanulmányban szándékozom a közvélemény elé tárni, egyelőre azonban sürgősebbnek és fontosabbnak láttam, hogy e fölbecsülhetetlen értékű kincset minél szélesebb körben megismerhessék. Az angolról magyar fordítás során persze több problémám is akadt: mint ahogy már szó volt róla, csupán az első, pongyola változat maradt fönn, amelyben gyakran érthetetlen, hibás nyelvtannal megírt mondatok szerepelnek, a kifejezések használata pontatlan, gyakori a félreértés lehetősége. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint eljárni, azonban még így sem tudom garantálni, hogy tökéletes munkát végeztem. Egyes részeknél volt olyan gyanúm, hogy azt ott Harold Smith nem szöveghűen fordította le, kiszínezte, sőt az egyes lábjegyzetek valódiságában is kételkedem, azonkívül azt is észrevettem, Smith (nem tudom, gondatlanságból, dilettantizmusból vagy valamilyen szándék szerint) időnként összekevert egyes egységeket, ezeket próbáltam a helyükre

visszarendezni, ám a szöveg gördülékenysége emiatt több helyen is érezhetően megtörik. Az eredeti latin változat sajnos nem maradt fönn, az angolban Smith fölváltva használ archaikus és modern kifejezéseket, mivel ezt nem tartom szerencsésnek, én a magam részéről minden kifejezést a mai magyar nyelvben lévő megfelelőjére ültettem át. Ahol szükségesnek éreztem, egy-két helyen én is lábjegyzetet írtam, a mű egészéhez azonban sem tartalmában, sem szerkezetében nem nyúltam hozzá. Azt is észrevettem továbbá, hogy a szöveg helyenként megdöccen, kiesik az addigi logikai menetből; mivel azonban nem tudtam eldönteni, ez vajon Smith pongyolasága miatt van, vagy pedig Mátyás eredetileg így írta meg (végtére is nem volt író, úgyhogy nagyon is valószínűsíthető az ide-oda csapongás, ráadásul ha teszem azt egy szolga kizökkentette a munkából, elképzelhető, hogy már egész más járt utána az eszébe, mint ahol addig tartott), ezért ezeket a részeket külön nem jelöltem. Nagy királyunk, Mátyás, évszázados szavai szólalnak most meg újra. Följegyzéseit – melyet, azt hiszem, nem lehet elérzékenyülés nélkül a kézbe venni – nagy szeretettel ajánlom mindenki figyelmébe. Újlipótváros, 2000. február 16-án Benedek Szabolcs

AZ ELSŐ NAPON Azért szeretem a nyárvégeket, mert bár a Nap még mindig ezer ágra süt, ilyenkor már nincs az a döglesztő meleg; éjszakára pedig úgy lehűl a levegő, hogy végre aludni is tudok. Ma éjjel is jót aludtam, tiszta fejjel feküdtem le – ebéd után nem ittam több bort –, vacsora közben a csillagászaimmal beszélgettem a világegyetem dolgairól, sötétedés után az eget néztük, bár láttunk pár hullócsillagot, megharagudtam rájuk: azt ígérték, az éjjel oltári nagy csillagpotyogás várható, ehelyett mindjárt a napszálltát követően leesett néhány fényes pötty, aztán kész, részükről a fáklyásmenet. Megint elvétették a számítást, költöm a sok pénzt a külföldi műszerekre, ezek meg nem képesek rendesen dolgozni. Magyarázkodtak, hogy nem lehet mindent előre pontosan megjósolni (nagy a hibaszázalék), erre odavágtam: ne jósolgassanak, az a cigányok dolga, őket azért fizetem, hogy a rájuk bízott feladatokat elvégezzék; faképnél hagytam őket, és följöttem a szobámba aludni. Még nőt se kívántam, levetettem magam az ágyra, az inasok lerángatták rólam a ruhát, kizavartam őket, becsuktam a szemem, s mikor kinyitottam, már világos reggel volt. Ha már itt tartunk, gyorsan leírom azt is: jobban szeretek a fellegvárban ébredni, mint idelent. Azt vettem észre, az ilyen dolgokban kicsit szentimentális vagyok. Susognak a lombok, csicseregnek a madarak, ilyesmi. Nna, nem mintha itt nem lenne meg ugyanez. A hegyoldalban itt is fák vannak, a palota melletti gyümölcsöst ellepik a seregélyek. De ott fönt valahogy mégis egészen más. Nem tudnám pontosan megmagyarázni, miért. Lehet, hogy mert amikor ott nézek ki az ablakon, határozottan érzem, tényleg uralkodom. Úgy értem, fönt vagyok a hegy tetején, fölöttem csupán a madarak keringenek, onnantól csak lefelé lehet nézni – szóval, ez olyan királyi érzés. Épp a folyókanyarra lehet rálátni, ha jobban kihajolok, alant a palota tornyai, balra meg a falu látszik, de nem szoktam nagyon kihajolgatni, inkább élvezem, hogy odafönt

olyan, mintha én lennék Zeusz az Olümposz tetején, aki éppen nem kíváncsi az emberekre (mint ahogy sokszor én sem vagyok az): bámulom a tájat, a hegyeket, a völgyben kanyarodó folyót… Most meg meglepő dolgokat írok. Merthogy egyáltalán nem az érzelgősségemről vagyok híres. Úgy értem, nem hiszem, hogy a környezetemben akárki is afféle szentimentális, poétalelkű fickónak tartana, ellenkezőleg, a folyosón szembejön velem egy udvaronc, és ahogy rápillantok, látom, a szempillája rebben, előre izgul, mit fogok neki mondani, és hogy a feladatot, amivel megbízom, majd meg tudja-e csinálni anélkül, hogy utána megint jól leteremteném. Komolyan mondom, én magam is meg szoktam lepődni a saját dolgaimon. Lekeverek egy taslit a kétbalkezes inasnak, mert elejtette a boroskancsót, szegény belezuhan a törött cserepek közé, mikor föltápászkodik, az arca csupa vér, de föltápászkodni is csak odáig mer, hogy térden állva remeg, s várja, mikor intek, hogy hordja el magát. (Persze, azután, hogy eltűntette szerencsétlenkedése nyomait.) Én meg, ahogy ott reszket a félelemtől, egyszeriben megsajnálom, kedvem lenne odavetni egy aranyat, öreg, össze ne csináld már magad, eriggy le inkább a faluba, és ha bánatod van, idd le magad. (Alapszabály ugyanis, hogy a palota szolgái nem részegedhetnek le; szép is lenne, ha este mindenki az asztal alá inna magát, az maradjon csak az urak privilégiuma, a szolgák dolga meg hogy a sok részeg disznót fölmossa, ágyba fektesse, reggel hideg borogatásokat tegyen a homlokára, közben meg tűrje, hogy lehányják és jó alaposan seggbe rugdossák.) Szóval, sajnálom az ipsét, meg is szólal bennem a humanista nevelés: szegény, hát véletlen volt, nézd meg, taknya-nyála egyben, a pofájáról meg ömlik a vér, most mondd meg, mire volt ez jó?… Olyankor szoktam elfordulni és inkább mással foglalkozni, mert azt is tudom, humanizmus ide, humanizmus oda, az ember – különösképp ha uralkodó – legyen következetes; ha erőt vesz rajtam az érzelgősség, ez a kis pöttöm a következő alkalomkor csak vigyorogni fog, hogy most mit pattogok, bolha van a nadrágodban, vagy mi a fene… Csodálkozom, mekkora pofont lezúztam neki, sutyorog bennem a

hang, nna de Mátyás, hol a francban van az emberséges cselekedet; két évtizednyi uralkodás alatt azonban az ember megtanul egyet s mást, legfőképpen azt, hogy engedni nem szabad. Ha eddigi életem során bármiben is engedtem volna, most talán kiskirály lennék az ország valamelyik szegletében (leginkább a Hunyadiak családi birtokán), közben meg a török szultán trónolna Budán, azok a nagyurak pedig, akik vacsora után a kardjukat csörtetve szokták az istentelen oszmán hordát gyalázni, mind sárga bugyogóban járnának, az apródok meg fegyver helyett imaszőnyeget vinnének utánuk a hónuk alatt. * Két dolog miatt érzem fontosnak följegyezni uralkodásom néhány főbb mozzanatát. Mindeddig nem vettem észre, hogy grafomán lennék, még egy birtokadományozó oklevelet sem szívesen pingálok alá (pedig valamelyik ügyes írnokgyerek egész jó szignót tervezett arra, hogy MATHIAS REX), ellenben most azt veszem észre, valóságos mámorba esek attól, hogy “gömbölyödnek tollam hegye alatt a betűk, telnek körülöttem az ívek” – istenem, milyen gyönyörűen fogalmazok! –, alig róttam föl néhány mondatot, s máris úgy találom, megértem azokat, akinek az írás a mestersége: krónikát írni például hallatlanul jó dolog lehet, ha nem lennék király, akkor király udvarába szegődnék, hogy a krónikása legyek, mivel azonban király vagyok, a magam krónikása leszek – majd följegyzek mindent, amit Galeotto és a többiek nem jegyezhetnek föl. Most megint egy érzelgős mondat következik (társaságban, az urak előtt letagadnám, hogy tőlem származik): az írás kihozza belőlem az igazságot, értsd: miközben írok, jobban vagyok saját magam, mint amikor a kőkemény uralkodó szerepét játszom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy teljességgel hazug és képmutató fickó vagyok, aki mások előtt trükközik meg bohóckodik, ahelyett, hogy az igazi énjét adná, hanem azt, hogy mindannyiunknak két arca van, az egyik,

amelyet másoknak megmutat, a másik pedig, amelyik – mondjuk így: – az igazi énje, mely például akkor nyilvánul meg, amikor az ember fekszik az ágyon, aznapra már végzett étellel-itallal, nővel, mindennel, és most, hogy nem látja senki, átgondolja a napját, mit csinált, jól csinálta-e, mit kellett volna másképp és így tovább. Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor, legalábbis önmagával szemben, mindenki őszinte, és miközben ezeket a sorokat írom, azt tapasztalom, ezúttal is őszinte vagyok, ami pedig kegyetlenül jó érzés – úgy találom hát, hogy az írás őszinteségre nevel, ez viszont elegendő indok arra, hogy tollat ragadjak. Egy kis időre lecövekeltem az ablak előtt, az önmegismerés mámorában óhatatlan vágyat éreztem arra, hogy letegyem a pennát és megnézzem, odakinn mi újság; semmi különös, a szokott nyugalom, ahogy egykori nevelőm, Vitéz János fogalmazott: “a természet harmóniája, mely testet és lelket egyaránt felüdít”. Komolyan mondom, csodálom, hogy nagybecsű elődeim nem figyeltek föl erre a vidékre. Persze, vadászni jártak ide nem is kevesen, arra azonban – akármilyen bölcs is volt némelyik – egyik sem gondolt, hogy innét is lehet az országot kormányozni. Nyáron legalábbis mindenképpen lehet. Sőt megtoldom: én a magam részéről nyáron csak innét tudom. Budán messze nem érzem ennyire, hogy király vagyok. A hegy, amelyre a nagytiszteletű Béla elődöm a rezidenciáját emelte, fölöttébb lapos, néha eszembe is jut, mi van, ha valami nagyobb támadás éri, teszem azt, a déli végvárakon átjut a török? Akadálytalanul nyomulhat a Duna mellett egészen Budáig, körbeveszi azt a lapos kis dombot, az ágyúkat nem is kell túlságosan magasra tolni, a környező hegyeket mintha azért teremtették volna, hogy onnét tudják lőni a magyar király udvarát… Megfontolandó, nem lenne-e érdemesebb áthelyezni ide az egész székhelyet, ne csak nyáron legyen itt élet, egész évben is. Valahogy csak meg lehet oldani a a fellegvárnak a fűtését. Vagy jó, abba is belemegyek, hogy télen csak a palotát használjuk, Beatrix amúgy is prüszköl a hidegre. Persze, én meg épp a fellegvár miatt maradnék télre is, pedig annak még az is hátránya, hogy leesik egy kis hó, s alig lehet megközelíteni.

Miközben az ablakon át kifelé merengtem, az is az eszembe jutott, föl kellene öltöznöm, mielőtt bejönnek a szolgák. Utálom, ha ők pakolják rám a ruhát. Ilyenkor reggel mindenkinek büdös a szája, tudom, nekem is; valószínűleg én vagyok a finnyás, mindenki más megtűri, mi több, észre sem veszi, ennek ellenére ki nem állom, ha rám öklendezik az áporodott, savanyú leheletüket. Amíg volt közöttünk értékelhető kapcsolat, Beatrixot sem szívesen látogattam meg ilyenkor. Úgy voltam vele, mint minden más nővel: egyen egy kis gyümölcsöt, igyon valamit, azt követően rendben van, már meg is csókolhatom. Zseniális tudósaim igazán fölfedezhetnének a szájüregnek valami jószagú kencét vagy olajat, hogy ne csupán a női bőr illatozzon, a lehelet is megmaradjon frissnek és üdének. A paraszti sorból származó cselédlányokat szívesebben csókolom szájon, mint udvartartásom akármelyik úrhölgyét, beleértve Beatrix olasz társalkodónőit is. Nekik nem csupán a mozgásukból és a könnyű énekükből, az ajkukról is árad az üdeség. A fellegvárral szemben ez a tagadhatatlan előnye megvan a palotának: a falu felől reggel idehallatszik a munkára induló lányok éneke. Néha arra is gondolok, nem ártana jobban megalapozni az álruhás király legendáját, mondjuk azzal, hogy olykor, miután mindenki elcsöndesedik, tényleg fölöltözöm és kilopódzom a faluba. Reggel meg lenne a ribillió, hová lett a király úr. Hát csak lement ide, a faluba, hogy ne csak olyan csókokban részesedjék, amelyeket igazából nem is ő, hanem az ország koronás uralkodója kap. Az álruhának ez lehetne a legnagyobb előnye. Megmutatja, mennyit érek akkor, amikor nem a trónuson ülök, a drágakövekkel kirakott prémes mentémben, kezemben az országló pálcával, hanem paraszti göncökben megtapasztalhatom, érdemes vagyok-e arra, hogy megropogtassam a parasztlányok derekát. Majd Galeottóval megbeszélem a dolgot. Szerencsére ő semmi ilyennek nincs ellenére, egyetértően bólint azokra az ötletekre is, melyek hallatán a nagyurak hátán többnyire csak fölborzolódik a szőr. Azt is mondják, a technikai nehézségeken túl azért is nem lenne

célszerű áthelyezni ide az udvartartást, mert a környezet nem alkalmas a külföldi követek fogadására. Ennek ellenére jártak már itt a szélrózsa minden irányából: aki például nyugatról jön, teszem azt, a németeknek vagy a cseheknek a követe, direkt jól jár, mert nem kell átvágnia a Pilisen meg a Budai-hegyeken ahhoz, hogy a fölséges színem elé járuljon. A bugyogós török persze lusta, de őmiatta én fölköltöznék még a lengyel határra is, csak kapaszkodjék át a Kárpátokon, ha találkozni akar velem. Azt viszont észrevettem, hogy nekik is tetszik Visegrád. Mondják a magukét, majd’ elcsöppenek attól, ami a szájukon kijön, de a szemük nem tud hazudni. Sóvár pillantásokkal mérik föl a környéket és a palotát. A fellegvárba még nem vittem föl egyiket se, nem is fogom, az a látvány maradjon csak az enyém. Pedig néha látszik rajtuk, talán még a feltételeikből meg a követeléseikből is engednének, csak egyszer hadd nézzenek már szét onnan a magasból is. Örüljenek, hogy ide, az alsó rezidenciára beengedem őket. Az apám mindig azt mondta, a turbánosokkal lóhátról kell beszélni. Az ember persze nem válogathat, főleg akkor nem, ha ilyen szomszédai vannak. Olykor azért elküldöm őket a jó édes anyjukba. Idejönnek, mézes-mázos hanggal hajladoznak, virágnyelven előadják, mit kíván éntőlem az ő szultán őfelségük. Olyat mondok olyankor, hogy köpni-nyelni nem tudnak. A magyar beszéd nem bírja a nyálasságot. S legalább Galeottónak is van mit följegyeznie. Kicsit elkalandoztam a fonaltól, úgyhogy most sebtiben le is írom, mi a másik oka annak, amiért érdemesnek tartom ezeket a följegyzéseket elkészíteni. A másik ok tulajdonképpen Galeotto (mármint Galeotto Marzio), no meg a hozzá hasonló tollforgatók, akik az udvaromban tanyáznak, és föladatuk, hogy a magyar király életéről krónikát készítsenek. Már csak azért is öltözködnöm kéne, mert a szolgák után Galeotto következik: behozza, amit tegnap leírt. Ügyes fiú, már egészen megtanulta, mi az, amit tőle elvárok. Megörökíti az utókor számára a nagy király (a bölcs király) elmés megjegyzéseit. Ilyenkor reggel mutatja meg, mit körmölt le tegnap. Van, amikor jóformán semmit.

Igaza van: azokon a napokon, amikor egész nap csak fekszem a hálókamrában, sem vadászni, sem könyvtárazni nincs kedvem, nem is lehet mit följegyezni. S olyan is van, mikor látom rajta, nagyon meg kellett erőszakolnia magát, hogy valami megörökítésre méltót találjon az aznapi cselekedeteim között. Nevetek rajta, és azt mondom, dobd el, Galeotto, abban, amit idekapartál, semmi különös nincsen, hiába, nem tudok én se minden nap megrendítően bölcset tenni vagy mondani. Néha meg éppen azt sajnálom, hogy pont nincs velem: mondjuk amikor az urakkal elmegyünk vadászni vagy hajózni a Dunán, s Galeotto otthon marad, mert egy kis szabadságot engedélyezek neki, esetleg a korábbi följegyzéseit akarja rendezgetni, s az is megesik, az urak kérik, most inkább legyünk kicsit magánemberek, amikor nem kell arra figyelnünk, hogy ott van a nyomunkban a kihegyezett lúdtollával a krónikás, aki előtt megint csak mindannyian színészkedésre kényszerülünk. Egyébként mihelyst ez szóba kerül, rögtön jön a panaszáradat, amire én azt szoktam mondani: urak, annak, hogy valaki országos méltóság, nem csupán előnyei, hátrányai is vannak, s azt hiszem, ha valaki egy ilyen magas funkciót betölt, tudnia kell ezzel bánnia abban az értelemben is, hogy megválogatja, mikor mit mond. Magamban persze egyetértek az aggályukkal – mégse jó, ha az embernek állandóan a nyomában vannak; annak ellenére, hogy reggelente ellenőrzöm Galeottót, bár szeretném hinni, hogy megbízhatom benne, mégis azt mondom, ki tudja, mit jegyez föl, amit azután nekem nem mutat meg, tudván, hogy azt úgyis kicenzúráznám, s inkább elteszi a ládája mélyére, hogy halálom után az utókor derülhessen vagy éppen botránkozhasson azokon a dolgokon, amelyekről pedig nem föltétlen kellene tudnia mindenkinek. S ha arra gondolok, hogy Galeotto becsületes ember s ilyet nem tenne semmiképp, akkor meg az a félelem gyötör, hogy dehát az is elég, ha csupán elmeséli a nem publikus eseményeket a többi tollforgatónak meg a honfitársainak, mert mi van, ha valaki csupán néhány mondatban följegyzi magának, és ezzel titkon máris krónikát vezet a magyarok királyának viselt dolgairól… Nem is akarok ebbe belegondolni, jobb az ilyet azzal az egyszerű

huszárvágással elkerülni, hogy bizonyos eseményekre nem visszük magunkkal sem Galeottót, sem olyan írástudó embert, akiről azt gondolhatjuk, hogy hajlamos az efféle cselekedetre. Ez az egész gondolatmenet is csak azért futott így végig az agyamon, mert ugyebár arról elmélkedtem, a legbölcsebb mondásokat és tetteket gyakorta pont akkor facsarom ki magamból, mikor nincs mellettem Galeotto, s mikor meg ott van, gyakorta nem teszek semmi olyat, melyet érdemes lenne az utókornak lejegyzetelni. De erről természetesen nem Galeotto tehet, hiszen őt azért fizetem, hogy krónikát írjon a magyarok királyáról, és ennek a feladatnak minden erejével igyekszik is eleget tenni, úgyhogy panaszom semmiképpen nem lehet reá. Azonban az is igaz, bármennyire is morgolódom vagy aggályoskodom amiatt, hogy hátha valami olyan dolog is tollvégre kerül, amelynek nem kellene, lám, mégis bennem van a késztetés, hogy betűkbe öntve lássak mindent, amit én magam fontosnak ítélek. Hát evégett is nekilátok most följegyezni uralkodásom néhány főbb mozzanatát. * Sok időm már nincsen, minden pillanatban itt lehetnek az öltöztető szolgák, az is lehet, hoznak egy dézsa forró vizet, pedig talán két hónapja sincs, hogy fürödtem. Nem vagyok ellenére, szeretek lubickolni, erről is a cselédlányok jutnak az eszembe, ők minden áldott nap mosdanak a patakban, komolyan mondom, egyszer már tényleg nem csak terjesztem magamról ezt az álruhás király mendemondát, hanem az igazságtartalmáról is teszek. Hamvas, zsenge virágszálat akarok, olyat, amelyet elsőként én szakítok le, Isten ments, hogy énelőttem valamelyik disznószarszagú kondás megmártsa abban a lányban a szerszámát… A vágyak most egyre nőnek bennem, de közben azt is érzem, tollam mozgása ezt valamelyest csillapítja; gyógyír az írás, ujjongok hangosan, de most már tényleg mindjárt félretolom a papírt és beparancsolom a szolgákat, leheljenek csak körbe szájuk bűzével, legföljebb nem figyelek oda, adjanak rám valami ruhát, Galeotto pedig ráér, inkább kimegyek a reggeli napra,

sétálok egyet, az is lehet, elmegyek addig a toronyig, ahol az egyik elődömet egy másik elődöm bezárva tartotta, mígnem valaki ki nem találta, hogy Szent István koporsóját addig nem lehet kinyitni, amíg Salamon, a magyarok törvényes királya a bitorló László (utóbb ő maga is Szent) rendeletére a börtönben rohad… Kegyetlen régen volt, ám a torony még áll, mostanában nem is jártam arra, fölöltöztetnek és odasétálok, mire visszaérek, Beatrix valószínűleg a reggelizőasztalnál ül, s miközben a gyümölcsöt meg a hideg vadsültet faljuk, ez a csodaszép reggel jár majd az eszemben, nem csupán az, milyen szép a napsütés, meg hogy hogy hűsít a reggeli szellő, hanem az is, hogy milyen a papír zizegése, hogy serceg a toll, milyen ez a különös gyönyör, amit ez a korábban még soha ki nem próbált tevékenység okoz, melyet ebben a pillanatban – egyelőre – félbeszakítok, kinyitom az ajtót és kiszólok, jöjjenek a szolgák, kezdődjék a nap…

MÁSODIK NAP Az átlagos uralkodó reggel fölkel (ha az előző este berúgott, a feje fáj), az ablakon kifelé bámészkodva várja, hogy bejöjjenek a szolgák (“Hiába, csak gyönyörű az én birodalmam!”), azok érkeznek, fölöltöztetik, kiültetik a klozetra, amennyiben szoros a napi program, trónolás közben már hallgatja is a titkár beszámolóját (“Király úr, a genovai követ két hete várja, hogy fogadd…”), ha megy a dolog, az átlagos uralkodó bólogat, ha nem megy, ordít: “Egyetlen tökkelütött talján se merészelje ma idetolni a képét”; azután reggeli, erdei gyümölcsök, főtt köles, hideg sültek, mártás nem túl nagy mennyiségben, ónkupában édes fehér bor – az adja meg a reggel zamatát –; ezt követően az átlagos uralkodó szigorú pofával a palota folyosóit rója (a szolgák szemöldökének egyetlen mozdulatáról tudják, mit akar), fakultatív programlehetőségek: követfogadás (ha úgy adódik), beszámolók meghallgatása az ország helyzetéről, döntéshozatal; esetleg társalgás az udvari méltóságokkal, művészekkel, tudósokkal (az átlagos uralkodó vérmérséklete, intelligenciája és érdeklődési köre szerint); majd ebéd, ahol már vendégek, és ami a lényeg: hölgyek is vannak, a fogások fölszolgálása alatt zenés és mutatványosműsor; ebéd után szieszta, talán kilovagolás, a nap zárásaként pedig a szokásos hepaj, tömérdek étellel, még több itallal, nótázással, tánccal, nem kevés szerelemmel… Ez így azért elég unalmasnak tűnik. Úgy értem, ha az ember nap mint nap csinálja, hamar beleun. A duhajkodás jó dolog, ez az egyik oldal, a másik viszont, hogy ha folyton ezt csinálod, Senecát vagy Marcus Aureliust sem kell olvasnod ahhoz, hogy egy idő után elkerülhetetlenül föl ne merüljön benned a kérdés: ennek meg igazából mi értelme van? Továbbá: meddig lehet – és érdemes – ezt így csinálni? Erről pedig én azt gondolom: az embernek úgy kell élnie, hogy cselekedeteinek értelme – és eredménye – legyen. (Ej, de nagyon kár,

hogy ezt Galeotto nem hallotta!) Tegnap magam is az átlagos uralkodó átlagos napját éltem (olyan apró eltérésekkel, hogy, mivel pillanatnyilag nyaralok, szó sem lehet követfogadásról meg effélékről), ettem, ittam, társalogtam, délután az urakkal a Dunához sétáltunk, közben mindenféle otromba tréfát vágtunk egymás fejéhez, vacsorára pedig annyit zabáltam, hogy kedvenc úrhölgyemet, a lengyel Jadwigát, aki egy évvel ezelőtt valami küldöttséggel az udvaromba érkezett, és nem utolsó sorban épp az én képességeim miatt itt ragadt, nem tudtam rendesen meghágni: mikor az ugrálást megkezdtem rajta, hirtelen légszomj kapott el, ziháltam, ám nem a kéjtől – melyet Jadwiga forró vaginája amúgy bőséggel nyújtani szokott –, hanem a tömérdek kajától, amit a beleimbe tömtem. Bár ezt a pózt nem szeretem, kénytelen voltam rászólni termetes barátnőmre (súlya a mázsát közelíti, jócskán túltesz a szépségideálon, no de az ölelése, mintha egyszerre több nő szorongatná a derekamat), forduljunk meg és inkább lovagoljon; örömmel engedelmeskedett, megmarkoltam széles seggét, azzal valami iszonyú sebességgel járni kezdte a polkát, pillanatok alatt csutakosak lettünk, szorgalmasan cuppogott a kis drága, aztán egyszer csak hopp, egy sikoly, rám borult (a csöcsei jól gyomorszájon vágtak), én meg belélőttem a teljes táramat. Elkap az izgalom, miközben ezeket a sorokat rovom. Odahajolok, és a még érzem magamon Jadwiga illatát. Mielőtt azonban bárki is azt hinné, a tegnapi nap legnagyobb eseménye Jadwiga volt, gyorsan leszögezem: ebben volt és lesz is épp elég részem, de hogyha még nem is így lenne, akkor is azt mondanám, a tegnapi nap legnagyobb eseményének följegyzéseim írásának megkezdését tartom. Ugyanis már ennek puszta ténye miatt kijelenthetem: számomra mégsem az átlagos uralkodó átlagos napja volt a tegnapi. (Arról most nem akarok szólni, hogy mellesleg átlagos uralkodónak semmiképpen nem tartom magam. Jó, nagyképűség, ilyenek, ám akkor is, remélem, mitöbb, hiszem: már eddigi ténykedésem is elég volt ahhoz, hogy évszázadok múlva is szerepelhessek a történelemkönyvek lapjain. Hát még ha megvalósulnak a terveim! De ez csupán egy rövid,

zárójeles megjegyzés volt, nem akarok erről bővebben értekezni.) Azután ma reggel, mikor a kezembe vettem a tegnap írottakat, az jutott az eszembe, ki fogja ezeket a papirosokat elolvasni. Meglehet, senki. Meglehet, leírom, amit fontosnak tartok, aztán az egészet elégetem. Avagy egy erős vasládában a föld mélyére rejtem, hogy az eljövendő idők történelembúvárai megtalálják, és az utókor csodálkozva vehesse tudomásul: nohát, ilyen volt ez a Mátyás király? (Jófej fickó, nagy kurafi, meg ilyenek.) Sőt, még az is meglehet, ha végeztem, odaadom a paksamétát Galeottónak, csiszolja a stílusát, javítsa ki a nyelvi meg a helyesírási hibákat, aztán fölállíttatom Hess András nyomdagépeit, legyen csak közkincs, szeretett alattvalóim, uralkodótok gondolata. Akinek van mit tanulnia, az okuljon belőle, aki pedig gúnyolódni vagy röhögni próbál rajta, annak fejét veszem. Így néz ki a jól működő irodalompolitika. * Tegnap reggel, öltöztetés után elsétáltam a Salamon-toronyig, testőreim tisztes távolból követtek, a szolgák mindenütt derékszögbe vágták magukat, én kegyesen bólogattam mindenki felé, jó kedvem volt, a Nap ragyogóan sütött, a folyó felől könnyű szél fújdogált, a falu felől odahallatszott a tehénkolomp és a leánykacaj. Igazi idill. Fölkapaszkodtam az egyik alsó bástyára, az őrök tisztelegtek, kihajoltam a várfokon és elnéztem balfelé: valamivel föntebb harmatos, barna lányok itatták a csordát, a szoknyájukat térdig fölhúzták, úgy gázoltak a vízbe; megint az álruhás móka jutott az eszembe, milyen szívesen lennék most afféle félnótás parasztlegény, aki addig locsolja a lányok fehér ingét, míg az annyira vizes nem lesz, hogy átüssön a mellük. Kifacsartam magam rendesen, az őrök tanakodni is kezdtek, ne jöjjenek-e oda megtartani, nehogy már az legyen belőle, hogy a fölséges úr a nők bámulása közben kipottyan a várfokon. (Csúnya vég lenne, annyi szent, nem csupán nekem, az

ország számára is.) A lányok nem láttak oda, vagy ha mégis, legföljebb azt gondolták, a Salamon-torony aljából stírelő fekete sziluett megint valamelyik strázsa a király udvarából – bezzeg ha tudták volna, hogy Magyarország koronás feje mereszti mellük és faruk domborulataira a szemeit!.. Dehát nem tudták, ilyenen kár is ábrándozni; egy darabig füleltem, hátha rázendítenek megint egy dalra, azonban csalatkoznom kellett: addig pacsáltak, amíg a csorda eleget nem ivott, utána kijöttek a vízből és az állatokkal együtt visszaindultak a faluba. Az alabárdosok újfent tisztelegtek, kegyesen rájuk mosolyogtam, levonultam a grádicson, és a testőrökkel a hátam mögött visszabaktattam a palotába. Reggelizni indultam, utána eszembe jutott Galeotto: a hálófülkém ajtaja előtt toporgott, hóna alatt az előző nap készült tekercs, biccentettem, és a papirossal a kezemben szó nélkül bementem a szobámba. Galeotto nem jött utánam, tudta, teljesen fölösleges, ha végeztem az olvasással, majd érte küldetek, illetve ha nincs az irományával kifogásom, megtartom, jelezvén, a piszkozatról immáron másik, végleges változatot készíthet, melyet beleilleszthet krónikája (jobban mondva: az én krónikám) lapjai közé. Addig meg nem kell ott toporognia, csak zavar az olvasásban. Kiszóltam, hozzák be az étket, hanyatt vetettem magam a vánkoson és nézni kezdtem a szöveget. Galeotto sűrű, tömött sorokkal, ékes latinsággal ír, bevezető gyanánt pedig olykor meglepően nagy kitérőket tesz. Most is egy frank históriával kezdett, amely Nagy Károly unokaöccséről, bizonyos Rolandról szólt, és csak az ő története végeztével fogott az én dicséretembe bele: Mátyás király gyermekkorában annyi odaadással hallgatta az effajta énekeket és a hősökről szóló megemlékezéseket, hogy elfeledkezett ételről-italról, és étlen-szomjan reggeltől estig hatalmas kardcsapásaikon, bősz küzdelmükön álmélkodva semmi másra sem gondolt. Közben a győztes dicsőségén fölgyulladva, kezét-lábát vívómozdulatokkal jártatta, mint aki abban a hitben van, hogy ő maga is ott van, és vitézkedik.

A szülei pedig bölcsen fölfigyeltek a zsenge gyermek ilyen érzéseire, és a gyermek Mátyás felől kezdtek nagy reményeket táplálni. A legnagyobb gonddal és szorgossággal nevelték az országlás elnyerésére minden tudományban, erkölcsben és királyhoz illő foglalatosságban. Mert noha ő volt a legfiatalabb testvér, az erény eme tüzecskéi miatt szép reményekkel megbizonyosodva, a gyermek Mátyás tanácsa szerint intézték minden dolgukat. János is, Sant’ Angelo tituláris bíborosa, a pápa spanyol jogi tanácsadója és követe, nagy tapasztalatú és bölcs férfi, fennhangon mondogatta, hogy a gyermek Mátyásban már akkor megsejtette a királyi elmeélt és erényeket. És nem csalatkozott véleményében, mert Mátyást egész Magyarország, mikor tizennégy éves volt és a csehek foglya, királlyá választotta, ámbár sok magyar főúr ősi családja és kora révén előbbrevaló lett volna.{ } Hízelgő, ám nem teljesen igaz. Szó sem volt királyságról. Legföljebb apámnak mondogatták néha, mikor gubernátorként irányította az országot: lökje már le azt a gyereket (V. Lászlót), és János király néven foglalja el a trónt. Apám azonban világéletében törvénytisztelő ember volt, az ilyenekre mindig annyit mondott: őt a rendek a kormányzóságra hatalmazták föl, amúgy meg a nemzetnek koronás uralkodója van és így tovább. Miután meghalt, a főurak egy csoportja (ahogy akkoriban nevezték őket: a Hunyadi-párt) valóban gondolt arra, hogy az egyik Hunyadi-fiút a Habsburg ellenében királlyá teszik. Ez a fiú azonban Laci lett volna, nem pedig én, a másodszülött, bármennyire is penge voltam egész kicsi koromtól fogva a fene nagy eszemmel… Mikor aztán a bátyám élete is olyan szerencsétlen véget ért, ráadásul V. László is váratlanul meghalt, létrejött az a bizonyos konszenzus (a szegedi egyezség, vagy mi a neve), hogy akkor legyek én a király, aztán majd meglátjuk. Az egyik legfőbb ellenvetés ez ellen – s ebben igaza van Galeottónak – a származásom volt.

Merthogy őseim nem is olyan régen még birkákat neveltek a Havasalföldön, aztán egyikük – az én nagyapám – átkelt a DélkeletiKárpátokon, és Zsigmond király szolgálatába szegődött. Mindmáig mondogatják itt az udvarban, gyakran a fülem hallatára is, hogy az oláh bojár, akit a nagyapámnak hiszek, voltaképpen az apám nevelőapja volt, mert az én nagyapám nem más, mint a magyar trónon mind ez idáig a leghosszabb ideig uralkodó és onnét a legmagasabbra jutó Luxemburgi Zsigmond. Bevallom, magam is szeretném azt hinni, hogy az ő unokája vagyok. Apám halála után Mihály bátyám és az anyám tudatosan rá is játszottak erre a szóbeszédre. Tartottak tőle, a család hirtelen fölemelkedését nem fogja tovább tolerálni az addig is irigykedő úri sokaság. Megkoronázásom óta – a kifejezés nem helyes, királlyá kentek, de mert a korona a német-római császárnál volt, tényleges koronázásom később következett be, szóval, a megfogalmazás úgy pontos: a trónra lépésem óta (minderről megint csak később!) – pedig “hivatalosan” is az elődöm lett Luxemburgi Zsigmond, akihez már csak abban is szeretnék hasonlítani, hogy legalább annyi időn át uralkodom én is Magyarország fölött. (Negyven év, az tényleg derék dolog!) Ténykedése abban is példamutató, hogy megszerezte a császári koronát. (El tudom képzelni, hogyan történhetett a szavazás. Zsigmond bevonult a három atyával német-római császárt választani. Jött a ceremóniamester, ellhangzott az első kérdés: hát lássuk akkor, kire szavaz a szász herceg úr? Mire a fogadott nagyapám: Luxemburgi Zsigmondra. Következő kérdés: kire szavaz a rajnai palotagróf úr? Megint csak a fogadott nagyapám: Luxemburgi Zsigmondra. Az atyák nyeltek egyet, a ceremóniamester rendületlenül folytatta: kire szavaz a brandenburgi őrgróf úr? A fogadott nagyapám: Luxemburgi Zsigmondra. Aztán jött a mindent eldöntő kérdés: és kire szavaz a cseh király úr? Mondanom se kell, megint dicső elődöm következett: Luxemburgi Zsigmondra. Innentől fogva formaság volt az egész, akárkit is mondott a kölni, a mainzi, a trieri érsek úr, a magyarok királya viselhette a császár koronát.) A budai udvart a

Római Birodalom székhelyévé tette – hát nem csodálatos lenne ugyanezt megcsinálni Visegráddal is? Ott lennék fönt, megközelíthetetlenül a fellegvárban, csupán nevezetes alkalmanként, kegyet gyakorolni jönnék le az alsó palotába. A követek meg a fényes úri rendek toporoghatnának odalent heteken át, hogy bejutást nyerjenek a fölséges császár színe elé. Lenne, aki új Canossát járna, télvíz idején fogadnám, fölengedném a fellegvár kaputornyáig, utána kiüzennék, várjon ott egy keveset. A cseh trón lehetne volna az első ugródeszka, ám hiába választottak királlyá a rendek, a huszita plebs előbb az exapósom, aztán meg Ulászló fején látta szívesebben a koronát. A koronás nyugati fejek csak gubbasztanak a palotáik mélyén, nem tudják fölfogni, hogy a török ellen csak egy ahhoz hasonló, integrált birodalom vehetné föl sikerrel a harcot. Az apám mindig azt mondta: ezek a pogányok még sok bajt hoznak ránk, magyarokra, de egész Európára is, s mivel önmagunkban kevesek vagyunk, velük szemben legföljebb részsikereket érhetünk el (mint ahogy ő tette Nándorfehérvárott meg másutt), tartós győzelemben ellenben csak akkor bizakodhatunk, ha az egész keresztyén világ összefog a fenevadak ellen. Egyébiránt az apámat alig ismertem. Gyakran volt távol, ha jött, jobbára akkor is csak látogatóba érkezett. Megöleltük a nehéz páncélingen át, magunkba szívtuk a lőporfüst és az izzadtság szagát (hiába cserélt ruhát, ez sose múlott el róla), aztán meg ült az étkezőasztal mellett hallgatagon, és fáradt arccal figyelte nevelőink jelentését az utóbbi időkben tett haladásunkról. Mert arra mindig nagy gondot fordított, hogy mind az a tudás, ami ezek között a pusztai viszonyok között beszerezhető, a birtokunkban legyen. Vitéz János például egyenest Itáliából hozta és tömte a fejünkbe a műveltséget: a bátyám és én tátott szájjal hallgattuk elbeszéléseit a világ tömérdek csodáiról. Időnként apánknak is mondtunk egyet s mást, ő erre nevetett (ezt csak mi tudtuk elérni nála), mondván, ilyenekhez nem ért, ő csupán katona (ahogy szerette emlegetni: Isten katonája), akinek az a kötelessége, hogy

megvédje a keresztyén világot a rátámadó pogány veszedelemtől. Mikor a nevelői beszámoló véget ért, enni kezdtünk, ami alatt apánk keveset és ritkán beszélt, s olyankor a máskor istentelenül hangos, nagybeszédű nagybátyánk is többnyire csak hallgatott. Ebéd után a vendégekkel, a hadvezérekkel meg a többi urakkal együtt a tanácsterembe vonultak (ahová mi, gyerekek is bemehettünk, hadd tanuljuk már egész korántól fogva az ország dolgait), és ott mintha kicserélték volna: apám egyszeriben megélénkült; bár tartózkodott attól, hogy túlságosan hosszú és nem világos beszédet tartson – tőle tanultam, minél egyszerűbb a mondanivalónk, annál többet mondunk – ,arcáról eltűnt a fáradtság minden nyoma, tekintete megélénkült, és heves gesztusokkal kísérte minden mondatát. Ha eszembe jut, ma is azon gondolkodom, vajon csak az ország dolgai lelkesítették föl igazán, vagy mielőttünk födte föl az igazi arcát, és a tanácskozásokon mutatott lendület csupán egy fáradt, meggyötört ember álarca volt?.. * Nándorfehérvárott mindannyian ott voltunk: apám, anyám, a bátyám meg én. (Talán egyszer megírom részletesen az ostromot is.) Úgy mentünk oda, tudtuk, körbe fog zárni bennünket a török. Apám habozott, melyik a jobb, ha vállvetve küzdünk – jobban mondva: ott vagyunk neki “biztos háttérország” gyanánt –, vagy inkább tudjon biztonságban bennünket, és ő majd nélkülünk néz szembe a turbános fenevaddal. Az is igaz volt, ha Nándorfehérvárnál nem sikerül őket megállítani, mindegy, hol vagyunk, sehol sem lennénk biztonságban. Anyám döntött: fölpakoltunk Kolozsvárról, azzal indultunk dél felé. Apám kiváló hadvezér volt, ám férjnek papucs. Nálunk anyánk viselte a nadrágot. Mármint közösen a nagybátyámmal, Szilágyi Mihállyal. Ha valami zűr volt, vagy eldönteni való ügy, leültek, jól meghánytorgatták a dolgot, aztán minden úgy lett, ahogy ők akarták.

Apánk csendesen mosolygott a bajusza alatt, de soha nem volt egyetlen szava sem anyánk akarata ellen. Nna persze erre nem is volt semmi oka. Anyánk mindig remekül döntött. Alig hogy családostul-pereputtyostul megérkeztünk Fehérvárra, már meg is jelentek a törökök előcsapatai. A várbeli vitézek mindjárt kirontottak és megküzdöttek velük, én a bátyámmal a falakról néztem az összecsapást; tizenhárom éves voltam, s akkor láttam először olyasmit, amit addig csak hallomásból ismertem. Most is a fülemben van a fegyvercsattogás, a lónyerítés, a vezényszavak, a hörgés. Mi voltunk fölényben, egy-kettőre lekaszaboltuk a pogányokat. Apám vértől csutakosan érkezett vissza, a páncélja elöl kicsit behorpadt, egyébként egy haja szála sem görbült meg. – Ez semmi nem volt – vette le sisakját. Könnyű páncélt viselt, nem azt a nagyot, amit Rigómezőnél meg másutt is szokott. – Csaléteknek a leggyöngébbeket küldik előre, hátha elbízzuk magunkat. Nem is voltak ezek igazi törökök, csak afféle tatár meg mindenféle szedett-vedett ázsiai horda. Másnap hajnalban már dörögtek az ágyúk. A bástyákról figyeltük, amint a fényességes padisah válogatott elitalakulatokból álló hada megérkezik és tábort ver alant. A töltéseken fölállított ágyúk fedezték a sátorállítást. A lövedékek kevés kárt okoztak, a külső várfalak körül potyogtak le, apám ki is adta az utasítást: ne viszonozzuk a tüzet, kár pocsékolni a lőszert. A külső kerületek lakói addigra már elhurcolkodtak vagy behúzódtak a várfalak mögé, az üresen maradt építmények között a török mindjárt gyújtogatni kezdett. Ha becsukott szemmel igyekszem Nándorfehérvárt fölidézni, elsőként ma is a lángoló tetőket, az égő épületeket látom magam előtt. Apám tekintete a szultán sátrát kereste, ám azt elrejtették a biztonságosabb dombok mögé. Az elkövetkező napok teljesen egybefolynak bennem. Apámat alig láttuk: éjjel-nappal a katonák között volt, Kapisztránnal járták a falakat, lelkesítettek, erőt adtak, bátorítottak. Amikor a török reggelente megindult, félni kezdtünk; amint az

apám föltűnt a védők között, azt éreztük, nincs miért félnünk, a miénk lesz a győzelem. Tudom, hogy az apám is félt. Az ágyúk dörgését egy hozzá hasonló érzékeny ember soha nem szokhatja meg. Megmutatta, miképpen palástoljuk el a félelmünket. Ne csupán palástoljuk: higgyük és hitessük el, hogy nincs bennünk félelem. Azt gondolom, ez a legnagyobb hadvezéri erények közé tartozik. Amint az ostrom véget ért, apám szekerekre parancsolt bennünket, és hazaküldött Kolozsvárra. Azt mondta, épp elég borzalomban volt eddig is részünk, ne várjuk meg a romok és a hullák eltakarítását, ő még pár hétig marad, utána indul ő is hazafelé. A vár körül addigra rettenetessé vált a bűz. A katonák a megszámlálhatatlan török hullát, végtagot meg egyéb maradványokat óriás halmokba pakolták, aztán sorra meggyújtották őket. Ami még utána megmaradt, a föld alá ásták. Apám személyesen irányította a munkát: iszonyatos sok volt a holttest, sietni akart, mielőtt járvány törne ki. Közben folyamatosan zúgtak a harangok, hirdették, győztünk. Csak arra a pár percre ugrott be a máglyák mellől, hogy elbúcsúzzon tőlük. Először anyánkat ölelte meg, azután a bátyámat és végül következtem én. – No Mátyás – mondta a mély, kissé rekedt hangján –, ugye hittél benne, hogy diadalmaskodunk? – Igen – feleltem megszeppenve, mert a fejem még mindig zúgott az ágyúmorajlástól meg az Allah! Allah! üvöltésektől. – Isten nem hagyott el bennünket, és nem hagy el ezután sem. Fölnéztem apámra (jóval magasabb volt, mint én), a homlokán hosszú, vágás alakú seb feketéllett. – Hát vigyázzatok magatokra. Hamarosan utánatok megyek. Nem tudta megakadályozni a járványt. A pestis nem csak őt állította meg, a lendületet is, melyet ő indított el. * Hirtelen haragú ember volt a bátyám, könnyen eljár a keze. Olykor

nekem is csak úgy, látszólag minden ok nélkül lekevert egy pofont. Beszélgettünk, vitatkoztunk, aztán egyszeriben szikrát szórt a tekintete, azzal durr, már csengett is a fülem. Gyanítom, Cillei Ulrik csalt a kockában. Mindketten szerettek játszani, azt találták ki, vitás ügyüket így intézik el. V. László, Cillei és más nagyurak bandériumaikkal körbevették a várat, követelték, vonuljon ki onnét a győztes (az ő megfogalmazásukban: bitorló) Hunyadi-sereg. A bátyám kinyitotta a kapukat, mondván, jöjjön föl egy küldöttség, beszéljék meg úriember módjára a dolgot. Szerintem ha kicsivel más stílusban adják elő, Laci átadta volna minden további nélkül Nándorfehérvárt, a hájfejű Cillei azonban nem csupán az apámnak, neki is a bögyében volt. Úgy gondolta, V. László előtt még csak-csak, azelőtt a nagytokájú, elkényelmesedett barom előtt viszont nem fog fejet hajtani. (Az anyám szerint teljesen mindegy, hogyan cselekedett. A kocka el volt vetve, a bátyámnak mindenképp buknia kellett. Legalább Cilleit lerendezte, köszönet érte, ha ez az eset nincs, vagyis ha Cillei van, valószínűleg én se ülhetek olyan simán a trónra.) Bezárkóztak az egyik szobába, s mivel mégse ronthattak csak úgy egymásra, miközben néhány teremmel arrébb az ország főméltóságai, köztük maga a király várja diskurzusuk végét, jobb híjján kockázni kezdtek. Cillei csalt, a bátyám utálta a hazug embereket, úgyhogy onnantól fogva már nem számított, mit hogy illik, kard ki kard, egymásnak estek. Ulrik úr megtermett, ám fölöttébb tohonya, lassú mozgású férfi volt – bár a vadászatokat és a hozzájuk kapcsolódó lakomákat igen kedvelte, a testgyakorláshoz meg a víváshoz nemigen értett –, a bátyám néhányszor keményebben odasuhintott, és az öreg hájfej szinte azonnal kiterült. Egy másik, közszájon forgó verzió szerint nem fegyverrel, hanem puszta kézzel mentek egymásnak; a dulakodás hangjára rontottak be a vár katonái, az ostrom idejéből ott maradt Hunyadi-harcosok, akik nem kérdeztek semmit, úgy gondolták, ha uruk és parancsolójuk szorongatott helyzetben van, nekik teketória nélkül a segítségére kell sietniök. A történtek szempontjából édes mindegy, hogy történt, az eredmény bármely esetben ugyanaz lett volna: bár a király

megbocsátott Lacinak, a kegyelem nem tartott sokáig, Garai, Újlaki meg a többi addig duruzsolt a fülébe, mígnem tényleg kezdte úgy érezni, a Hunyadi-fiak számára veszélyt jelentenek. V. László észbeli képességei ugyanis nem csak hogy egy idiótáéval nem értek föl, a tetejébe valami elképesztő módon paranoiás volt, elég volt neki azt mondani: “felséges úr, ne egyél az őzcombból, az előbb láttam, amint az étekhordó rátüsszentett”, onnantól fogva a király két napig nem evett, mert meg volt győződve arról, az étekhordó szántszándékkal halálos kórral fertőzte meg magát, hogy aztán összevissza köpdösse az ő ételeit is. Mihály bátyám Prágából hazafelé menet részletesen mesélte: miután a hóhér háromszor lesújtott a pallossal, a bátyám fölállt, és kijelentette, tudomása van arról, hogy a törvény (úgy értem, a szokásjog, vagy micsoda) betűi szerint aki a harmadik suhintás után is talpon marad, annak nem kell bűnhődnie, úgyhogy az urak engedelmével ő akkor most távozik. A bárók összenéztek, intettek, a hóhér negyedjére is lesújtott, s a bátyám kénytelen volt beletörődni sorsába: feje a nyakánál szépen, engedelmesen megvált a testétől. A király alatt ekkor már erősen égett a talaj, jobbnak látta Budáról előbb Bécsbe, majd Prágába menni, engem pedig hurcolt mindenüvé magával, Laci letartóztatása óta a foglya voltam, gondolom, nem tudta, mit csináljon velem, a lelkiismerete abajgatta, ha már az egyik Hunyadit elintézte, legalább a másikkal ne növelje förtelmes bűneit. Aztán őt is utolérte a végzet, az esküvőjére készült, szerintem az izgalomba halt bele: a szerszáma nem működött, soha nem is volt dolga nővel, iszonyúan rettegett, hogy a dolog kitudódik és ő országvilág előtt megszégyenül; mintsem hogy ez bekövetkezzék, inkább közvetlenül a tervezett násza előtt meghalt, én az egyik udvaroncától tudtam meg bátyám halálának hírét. Egyedül maradtam apám örökével, jószerivel teljesen egyedül. * Nem panaszkodhatom: Prágában annak ellenére jól ment a sorom,

hogy fogoly voltam; a városfalakon kívül soha nem mehettem és azokon belül is csak két tohonya alabárdos kíséretében járhattam az utcákat; a várban ellenben szabadon mozoghattam, kaptam bőséggel enni-inni, s szigorú erkölcsű apám udvartartása után meglepődve, ám kitörő örömmel tapasztaltam, a huszita gondolkodás az erények tekintetében is nagyobb szabadosságot jelent. Apám föltehetőleg éppen a származása körüli pletykák miatt tartotta fontosnak háznépe jó hírnevének megőrzését; Prágában ellenben a reggelihez nem csupán étel és ital, hanem szolgálólányok is jártak. Csinos, vékony, és ami magyar tájakon, különösképp a Délvidéken meg Erdélyben ritka, szőke lányok szolgáltak az udvarban, egy kevés incselkedés után jóformán alázattal tűrték, hogy a kezdetleges próbálkozások miatt előbb izgatottan, aztán annál nagyobb hévvel meghágjam őket. A napjaim ugyanakkor ezzel együtt meglehetős egyhangúsággal teltek: a reggeli játszadozás után a Szent György-templomba mentem, ahol három nyelven – csehül, latinul és németül – celebráltak misét, ezen a cseh főurak, a huszita vezérek is rendre megjelentek; leszámítva a királyt, mivel neki a palotában külön kápolnája volt, de szívesen járt le a városba is istentiszteletre. (A Tyn-templomot különösképp kedvelte, a két tornya közé egy kelyhet is elhelyeztetett, a kérkedő hülye, így aztán ország-világ előtt bizonyította az eretnekségét.) A mise után tohonya őreim kíséretében többnyire a városba indultam (ám nem egyszer mindössze a Moldva folyó fölött átívelő hídig jutottam, annak a korlátjára könyökölve gyönyörködtem a fölém tornyosuló Hradzsinban), vagy órákon keresztül ültem a sztrahovi kolostor könyvtárában, hogy ahogy apám is megkívánta, üres időmben (melyből rengeteg volt) a tudásomat gyarapítsam; esetleg egyszerűen a várudvarban mászkáltam, megfogdostam Sárkányölő Szent György szobrát{ }, és hagytam, hogy a honvágy eluralkodjék rajtam. Amúgy magára Pogyebrádra sem lehet különösebb panaszom, széles látókörű, okos és művelt fickónak ismertem meg, gyakran ebédelni hívott, olyankor a palota lovagtermében körbeültük az asztalt, és bár a király és a a huszita vezérek többnyire csehül

társalogtak, Pogyebrád nem feledkezett meg arról, hogy latinul vagy németül időnként hozzám is intézzen pár nyájas mondatot. Az idő előrehaladtával aztán egyre alaposabb tudásra tettem szert a cseh nyelv terén, úgyhogy hamar észrevettem, Pogyebrádnak fölöttébb kényelmetlen a szituáció: én az elődjének, V. Lászlónak (aki egyszerre ült a cseh és a magyar trónuson – jó nagy, széles valaga volt) “jóvoltából” kerültem Prágába, ő pedig mivel nem tudta eldönteni, hogyan tovább, hát jobb híjján csak várta a híreket Magyarországról, közben meg bizonyára előre kifundálta, ha a követek megérkeznek, az adott helyzetben hogyan fog viselkedni. Azon az ebéden először is azzal okozott meglepetést, hogy az udvari nemesek közül maga mellé, a közvetlen szomszédságába ültetett, és evés közben is folyton kitüntetett a figyelmével. Hiába próbáltam azonban faggatózni, talán történt valami, csak mosolygott és a fejét rázta, ne aggódjak, hamarosan úgyis mindent megtudok. Nem emlékszem, mit ettünk, föltételezem, a szokásos vadhús meg szárnyasok volt a menü, hozzá a mártások, a savanyított káposzta és a knédli (Pogyebrád udvara étkezési szokásaiban is ízig-vérig puritán volt), nem is figyeltem oda, mit eszünk, vendéglátóm viselkedése annyira fölizgatott. Az ebédet követően aztán végre karon ragadott, az egyik szomszédos terembe vonszolt, körbenézett, van-e a közelben valaki, majd azt mondta: – A nagybátyád van itt. – A nagybátyám? – kiáltottam föl meglepetten, és rögtön rohanni kezdtem volna kifelé. – Hol? Megfogta a köntösöm szélét. – Ne rohanj annyira. A vár másik végében ebédelnek. Várd meg, amíg befejezik. Orromat facsarta a szájából áradó bűz. Volt valami seb az ínyén, az állandóan gennyesedett, elviselhetetlenné téve leheletét. – Dehát miért nem tartottak velünk?! – Én kértem így. Fancsali képet vághattam, mert rögtön folytatta: – Fontos hírrel érkeztek Budáról. Egyből mondani akarták neked,

de megkértem őket, engedjék át nekem ezt a kiváltságot. Úgy beszéltük meg, ebéd után azonnal találkozhatsz velük. De előbb még meg kell hallgatnod engem is. Fölvontam a szemöldökömet és összefontam karom a mellkasomon. Pogyebrád fölnézett rám, olyan jó egy fejjel alacsonyabb volt nálam, köpcös, szakállas, büdös szájú fazon. – Egyből a közepébe vágok. A nagybátyád fényes kíséret társaságban ma reggel Prágába érkezett, azzal a szándékkal, hogy téged mint Magyarország törvényes uralkodóját hazavigyen. Néhány nappal ezelőtt ugyanis a magyar rendek királyukká választottak. – Nahát – meglehetős nyegleséggel csupán ennyit tudtam mondani. – Természetesen nem gördítek akadályt a távozásod elé – folytatta Pogyebrád –, hiszen ilyet nem is tehetek. Komoly diplomáciai nehézséget, sőt háborús konfliktust jelentene, ha én egy másik ország uralkodóját a palotámban fogva tartanék. Azonban azt is szeretném hangsúlyozni, Mátyás, hogy magamban soha nem tekintettelek a foglyomnak. Mindaddig egyszer sem hívott úgy, Mátyás . – Amit most mondani akarok neked – mondta tovább házigazdám, miután pár másodpercnyi várakozás után látta, nekem egyelőre nem áll szándékomban semmit se válaszolni –, azt nem föltételként szabom. Csupán kérni szeretnék tőled valamit. Tudom, hogy a te országod jóval nagyobb és éppen ezért jóval gazdagabb is, mint az enyém. Csehországot nagyon lemerítették az elmúlt évtizedek háborúskodásai. Mit kerteljek, szegények vagyunk. Ha csupán az ebédre gondolsz, magyar királyként bizonyára tapasztalni fogod, mennyivel bőségesebb eledel kerül majd a te asztalodra, mint amilyen az enyémre itten… Közbevágtam: – Bökd már ki, hogy mit akarsz!.. Pogyebrád nem hiába jött közrendi sorból, neki sem volt kenyere a cirkalmas udvari beszéd. – Fizesd meg az itt tartózkodásod költségeit, Mátyás. Nem tudtam visszafojtani a mosolygásomat. Azt hittem,

váltságdíjat mond, ám alulbecsültem észbeli képességeit. Természetesen megígérte, nem gördít akadályt a távozásom elé, hogy is kérhetne azért pénzt, hogy én a magyar urak kíséretében kilovagolhassak a Hradzsin kapuján? Nem a távozásomat fizetem ki, hanem a szállásom díját. Világos logika. – S hanyadosztályú szállóban laktam? – kérdeztem vigyorogva. Pogyebrád olyan képet vágott, mint aki savanyú almába harap. – Ne gúnyolódj, Mátyás. Egyfelől valóban szegények vagyunk, másfelől a magam tekintélyére is gondolnom kell. Tudatnom kell mindenkivel, Csehország királya nem olyan, akitől mindenféle ellenszolgáltatás nélkül bármit kérni lehet… – Tehetnél baráti gesztust is. – Baráti gesztust azzal teszek, hogy fölajánlom neked a lányom kezét. Azt hittem, rosszul hallok. Nem láttam ugyan a születési bizonyítványát, de úgy saccoltam, Pogyebrád Katalin nem lehet több nyolc évesnél. Pogyebrád megsejthette, mire gondolok, mert rögtön azt tette hozzá: – Úgy gondolom, három-négy év múlva meg is tarthatjuk az esküvőt. – Három-négy év múlva?! – Szerintem elegendő annyi. A mai lányok korábban érnek. Vállat vontam. Végtére is miért ne? A házasság még messze van, addig sok minden történhet, ha pedig a másik oldalról nézzük, a biztos kézfogó tudatában mostantól fogva nyugodtan élhetem a vőlegények vidám életét. Pogyebrád a vállvonást beleegyezésnek tekintette, mert az arca hirtelen kikerekedett és a vonásai is kisimultak. Megint csak Julius Caesar-t idézhetem: a kocka el volt vetve. – S ezzel a kézfogóval a mi barátságunkat is megpecsételhetjük – tette hozzá, és kezet nyújtott. Megszorítottam, s akkor éreztem először királynak magam. Elmondhatatlan érzés volt a magyar urakat viszontlátni. Bár Pogyebrád Györggyel a nagybátyám tárgyalt, a küldöttséget a

nevelőm, Vitéz János váradi püspök vezette. Alig tudtam betelni velük. Kiderült, egyikük sem járt még Prágában, úgyhogy rögtön azt találtam ki, körbevezetem őket a városban, kényszersétáim során úgyis bebarangoltam annak már minden zugát. Vitéz János fölvilágosított, ez nem lenne illdomos, végtére ők nem kirándulásra jöttek, hanem azért, hogy a törvényes magyar királyt hazavigyék. Közöltem vele, nem érdekel a protokoll, ha ő nem tart velünk, maradjon a Hradzsinban, mi a nemesurakkal fölkeressük a Kehelyhez címzett vendégfogadót, és magyaros hévvel megbeszéljük a legelső országos dolgokat. (Kedvem lett volna mindenkit a keblemre ölelni, még a közrendű vitézeket is.) Vitéz János viszont továbbra is azon a véleményen volt, jobb minél előbb elhagyni Prágát, mielőtt még Pogyebrád meggondolja magát. “Eddig egész olcsón megúsztuk – magyarázta. – Kár lenne ezt a nyerő pozíciót kockára tenni.” – Nincs ok aggodalomra – fölényeskedtem. – Én már megegyeztem az öreggel. – Megegyeztél? S ugyan miben? – A vejévé fogadott. Vitéz Jánosnak kikerekedett a szeme. Nem esett nehezére, amúgy is olyan bociszemű volt. Rémálmaimban ma is gyakran látom a tekintetét. – Micsoda? – Mondom – húztam ki magam büszkén, mintha az én ötletem lett volna –: megbeszéltük, hogy feleségül veszem a lányát. Összeráncolta a szemöldökét. – Az nagy baj. – Már miért lenne az? – Mert Garai nádort is csak úgy tudtuk a pártunkra állítani, hogy megígértem neki, hogy elveszed a lányát. – A Garai Annát?! – Azt. – Azt soha! – Miért nem? – Amennyire emlékszem rá, olyan, mint valami béka. Szerintem a

bőre is rücskös. Farkasszemet néztünk. – A házasság nem szerelem kérdése – mondta végül Vitéz János. – Persze hogy nem – vágtam vissza. – De ezt beleszámítva is azt mondom: Garai Annával soha! Azt dünnyögte az orra alatt, hogy ezt még meg kell beszélnünk Mihály bátyámmal meg a kísérethez tartozó többi úrral (így Kanizsai Lászlóval és Rozgonyi Sebestyénnel) is. A mulatozásból végül semmi nem lett. Szilágyi Mihály estig tárgyalt Pogyebráddal (hogy mi a fenén, azt ma se tudom), én pedig megsértődtem azon, hiába lettem király, mégse vontak be a megbeszélésekbe. Közöltem mindenkivel, menjen a fenébe, s durcán hangulatban, egy szőke kiscicával töltöttem el utolsó prágai éjszakám. Reggelre kelve persze elpárolgott minden haragom. Pogyebrád fia, Viktor kísért bennünket Strassnitz városáig. Miután őrzőimtől végleg megszabadultam, örömujjongások közepette indultunk Budára * Tekintetem most arra a paksamétára téved, amit Galeotto reggel itt hagyott. Idáig már nem szokott várni. Ha idáig nem küldtem vissza a korrektúrázásommal, az mindig azt jelenti, rendben van, kezdheti letisztázni a szöveget. Lenne rajta változtatnivalóm, mindegy, most már így marad.

A HARMADIK NAPON Ébren vagyok, ám fölkelni nem tudok, kegyetlenül fáj a fejem. Olykor néhány percre csillapodik, aztán teszek egy hirtelen mozdulatot, és mintha kést vájnának belé. Nem tudom eltalálni, melyik a legjobb póz. Ha fekszem, szédülök, ha fölülök, akkor is. Megpróbáltam járkálni, erre rám jött egy erős szívdobogás, alig tudtam a székben megkapaszkodni. Most a féloldalamon heverek a pamlagon, kezemben a lúdtoll, előttem az írópad. A lehető leghelytelenebb pozitúra (gerinc- és szemtengelyferdülés, miegyéb), iskolai mestereim ha látnának, mind kiütnék a kezemből az íróeszközt. Még így se talál megnyugvást a szervezetem. Az előbb előrenyújtottam a karom, hogy a tintába mártogassam a tollat, aztán azt egy darabig a kalamárisban kellett tartanom, olyan hányinger fogott el. Bosszantó állapot. Hányni úgyse tudnék, még ha a torkomat is kaparnám a toll végivel, akkor se, csak az inger gyötör szüntelen. Azon tűnődöm, kiüljek-e a klozetra, talán megnyugodna a gyomrom, azonban arra sincs erőm, hogy fölálljak; ha sikerülne, rögtön össze is esnék a szoba közepén és itt, helyben csinálnám össze magam. (Rémes, hogy ittas állapotban milyen rettenetesen bűzlik az ember széklete. Rohad a belekben a szesz, azért.) Az előbb megpróbáltam szellenteni, de amint éreztem, hogy a beleim megmozdulnak, inkább összeszorítottam a seggem két partját, erősen tartottam attól, hogy beszalad. Az ember a hétköznapi dolgokban is legyen király. Tegnap jószerivel egész nap írtam, még nem számoltam meg, hány ív papirost használtam el. Akárki dübörgött az ajtón, mindet elküldtem a fenébe: hagyjanak békén, ma megint szabadnapot tartok, kormányzati dolgokban ott a kancellária (Budán), tessék ahhoz fordulni, az ügyintézés nálam továbbra is szünetel. A király mostanában mással (saját magával) foglalkozik. Tegnap csupán annyi időt töltöttem a szobámon kívül, amíg ettem; az ebéd amúgy elég szerény volt, gyümölcs és frissensültek, a nádorral meg más

főméltóságokkal fogyasztottam el, nem sokat dumáltunk, mindenki az estére készült, már korábban megbeszéltük, ma éjjel kirúgunk a hámból, megünnepeljük a magyarok Istenét, meg hogy van új kenyér, ilyenek. Ebéd után ismét az írással foglalkoztam, azt hiszem, bőséggel megvan az eredménye. Többé-kevésbé emlékszem az este történéseire. Az az olasz lovag nagyon fancsali képet vágott, ahogy a feleségét ölelgetni kezdtem. Intettem neki, válasszon magának a magyar udvarhölgyek közül, de ő csak bennünket bámult, hogy matatok az asszony valagán meg a combjai között. Valószínűleg nem tudta eldönteni, mi illdomos: úgy tenni, mint aki nem veszi észre; avagy nézze el ezt nekem és ez esetben az egész udvar baleknak tartja majd; esetleg rohanjon rám karcsú kis itáliai tőrével, s a becsület eképpen mentve van, az életére azonban keresztet vethet. Végül én oldottam meg a helyzetet, az egyik szomszéd terembe vezettem a nőt, ott tettem magamévá, zihálásunkat elnyomta az urak behallatszó kurjongása. (Tüzes egy némber, uránál jó harminc vagy talán negyven esztendővel fiatalabb, nem tudom, miért búsult annyira a vén kecske, én legalább megadtam a nejének azt, amire ő már nem képes, holott arra a férfiakhoz hasonlóan minden asszony vágyik.) Mikor visszatértem, az urak fergeteges viváttal köszöntöttek, és olyan lelkesedéssel zendítettek rá egy győzelmi nótára, hogy a könnyeim potyogtak a nevetéstől. Az olasz lovag akkor meg azzal volt bajban, menjen-e vagy maradjon; nem akart sem megfutamodni, sem baleknak tűnni, s megint csak nekem kellett föloldanom problémáját aképpen, hogy a harsány éneklés közben ónkupámat elsőként vele koccintottam össze. Az események innentől fogva gyorsabban pörögtek: a vitéz külföldi urak egyre kerekebb arccal bámulták a mi mulatozásunkat; hiába tartózkodnak már hosszú idő óta udvaromban, mégse tudták megszokni a magyar virtust, arról peddig, hogy eltanulják, gondolom, nem akarnak hallani sem. Azt hiszem, ilyenkor, bennünket látva, valamennyiökben fölrémlenek a gyermeki évek, mikor a tudós nevelőik a takaros kis olasz otthonokban beléjük verték az ősi krónikák és följegyzések után: a magyarok állati ösztönökkel bíró fenevadak, akik nem

érdemlik meg azt a gyönyörű földet, ahol élnek, a kultúra úgy pereg le róluk, mint falról a borsó, s csupán az élvezetek féktelen hajszolása érdekli őket. Prágai vendégeskedésem idején a sztrahovi kolostor könyvtárában magam is olvastam ehhez hasonló elbeszéléseket, emlékszem, ez különösen azért is földühített, mert éppen abban az országban olvastam ilyeneket, ahol kelyheket szerelnek föl a templomok tornyaira, és a király nyíltan szembeszáll a pápa vallásával… De erre nem akarok kitérni, mert Prágáról az eszembe jut Pogyebrád, Pogyebrádról a cseh trón, a cseh trónról a választófejedelmi cím, a választófejedelmi címről pedig a császári korona, erre aztán dühöngeni kezdek, és ez most, ebben az állapotomban nem lenne szerencsés… Szóval, a más országokból érkezett lovagok szépen elszökdöstek az asztal mellől, ahol akkor már patakokban folyt a bor, s az én deli uraim azon versenyeztek, ki tudja a másikat hamarébb az asztal alá inni. Nevettem rajtuk, ilyenkor mindig jól mulatok – ahogy látom, amint az olasz és német vitézek piros arccal távoznak, arra gondolok, de kár, hogy nem voltak ott Kenyérmezőn, mikor Kinizsi állítólag törökkel a fogai közt járta a győzelmi táncot. Báthori mesélte, mit művelt a molnárlegény, én meg úgy röhögtem, hogy lecsúszott a palástom a földre. Ez a gyerek a főkapitányi rangban sem tagadja meg önmagát, most is ugyanolyan, mint amikor Nagyvázsonyban malomkőről kínálta nekem a vizet. Szeretem ezeket embereket, szeretek velük hajnalig együtt mulatni, lerészegedni, és a kobzosok nyekergése mellett összekapaszkodva táncot járni. Beatrix szerint ugyanolyan barbár vagyok, mint a nagyszakállú, torzonborz, kalandozó őseim, csak a nagyvilág előtt játszom meg a reneszánsz uralkodót, aki naphosszat a könyvtárában a tudósaival diskurál. Meghagyom ebben a hitében, a nők úgysem veszik észre az igazán fontos dolgokat, és amit észre is vesznek, azt többnyire rosszul értelmezik. Ha Beatrix barbárnak akar látni, ebbéli meggyőződésén én úgysem változtathatok, a legjobb, amit tehetek, hogy nem foglalkozom vele, úgy élem az életemet, ahogy jónak látom. Vallom, hogy igenis nagy szükség van a féktelen jókedvre, a duhajkodásra,

különben az ember a mindennapok monotóniájától megsavanyodik. Szeretek a tudósaim között is elidőzni, élvezettel hallgatom káprázatos meséiket a világ állapotáról, vitába is szívesen szállok velük, azt hiszem, neveltségem és műveltségem okán nyugodtan fölvehetem a versenyt bármelyikükkel; a különbség közöttünk az, hogy ők egész nap tépelődhetnek a kém- és távcsövek meg a szubjektum kérdései fölött, énrám viszont egy ország kormányrúdját bízták, melynek nyomása alól célszerű olykor kiengedni a gőzt. Ha Beatrix olasz lovagjainak nem tetszik a magyaros jókedv, vonuljanak a hálófülkéikbe és töltsék imádkozással az éjszakát. Azon viszont ne csodálkozzanak, ha az asszonyaik helyettük a mi karjainkban keresnek vigaszt. Azt hiszem, hajnal felé cipeltek az ágyamba a szolgák, teljesen magamnál voltam, csak éppen mozdulni nem tudtam, végtagjaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak, és folyamatosan, széles sugárban okádtam ki a vaddisznóhúst. Lerángatták rólam a ruhát, rám tettek egy másikat, én közben motyogtam, hagyjanak, aztán jót nevettem azon, ahogy a sürgő-forgó inasok szétrebbenek újabb meg újabb hányadéklöketem miatt, amely, ahogy lenni szokott, rendre a legsutábbikat találta el. Hogy utána mi történt, már nem emlékszem, csak arra, hogy az jutott még az eszembe, ilyen iszonyú pörgésben nem tudok elaludni; utána kinyitottam a szemem és világos volt, a madarak énekeltek a gyümölcsösfáimon. A szolgák bejöttek és megint megmosdattak, megkérdezték, mit kérek reggelire, káromkodtam, hogy tűnjenek a fenébe. Kisvártatva félve kopogtattak a tölgyfaajtón, tudtam, hogy Galeotto, ő szokott így kaparászni, hirtelenjében úgy megörültem neki, hogy egy időre megfeledkeztem a macskajajomról is. – Gyere be, Galeotto – szóltam ki állapotomhoz képest egész vidáman, és az erős napsütéstől hunyorogva néztem, ahogy a derék talján beszuszog a hóna alatt a szokásos ív papirossal, s azt kérdezi, fölolvassa-e, vagy itthagyja inkább. Elgondolkodtam, mert hirtelenjében magam se tudtam, melyik a jobb. – Hagyd itt, barátom – mondtam végül. – A bejöveteled annyira

fölvidított, hogy valamennyire most jobban érzem magam, azonban arra nincsen garancia, hogy a következő pillanatban nem foglak tetőtől tapig összeokádni. Te pedig igazán nem ezt érdemelnéd. – Nagyon rosszul vagy, király úr? – kérdezte udvariasan Galeotto. – Pocsékul – válaszoltam őszintén. – Mindig megjárom. Az este örömeit legalább egy napi böjtöléssel kell magamban kiegyenlítenem. A fejem széthasad, a beleim kavarognak, szédülök és hányinger gyötör. S ez így megy majd egész álló nap. – Ha gondolod, főzetek neked egy korhelylevest… Legyintettem. – Nekem az nem használ, Galeotto. Kiheverem, és remélem, hogy estére rendben leszek. Hanem hallod-e, még nem is mondtam, mennyire hálás vagyok neked azért, hogy te soha nem veted ezeket a dolgokat a szememre… – Már miért vetném? Az ilyesmi nem a feladatom. – Persze, hogy nem a feladatod. Ha viszont az lenne, és nem teljesítenéd, azon nyomban el is csapnálak. Milyen szerencse, hogy krónikaíró vagy, mégpedig nem is akármilyen!.. De én igazából arra gondolok, hogy nem csupán szavakban nem rovod föl az én kicsapongásaimat, hanem, ha jól sejtem, magadban sem csinálsz belőle különösebb ügyet. Galeotto végre elmosolyodott. – Miért csinálnék belőle ügyet, király úr? Az ember tegye azt, amihez kedve van, és amiben jól érzi magát. Föltéve, hogy ezzel nincs mások kárára. Addig, amíg a mulatozás, a szórakozás a mi örömünkre és nem mások ellenében történik, nincs benne semmi kivetnivaló. Sőt fölüdülést jelent testnek és léleknek egyaránt. – Örülök, hogy ezt te is így gondolod, Galeotto – megpróbáltam fölkönyökölni, ám hirtelen megint elkapott a rosszullét, erőtlenül hajtottam vissza a fejemet. – De azért szégyellem magam, hogy ilyen állapotban látsz. S sajnálom az utókort is, hogy másmilyennek képzeli majd a nagy királyt, mint amilyen valójában volt… – Az utókor nem ezekről fog megítélni, király úr – Galeotto tapintatos ember: miközben ezeket a szavakat mondta, rosszullétemet

látva szép lassan kezdett az ajtón kifelé hátrálni. – Csupán érdekes adalék lesz a múlt ismeretéhez, hogyan mulatoztak Visegrádon az urak. A történelemkönyvekben úgyis a tetteid lesznek följegyezve. Pár percre valószínűleg elszundítottam, mert nem vettem észre, ahogy Galeotto kiment. Mikor kinyitottam a szeme, már egyedül voltam a szobámban, és a pamlag melletti asztalra gondosan oda voltak készítve krónikaíróm ívei – elmosolyodtam, elvettem és olvasni kezdtem őket. Galeotto két történetet örökített meg, mindkettőt a vacsoráról (azaz még a mulatozás előttről), az első az “Elmés mondás”, a második a “Bölcs cselekedet” címet kapta. Előbbi azt beszélte el, hogy az urakkal, Magyar Balázzsal és a többiekkel azon vitáztunk, ki melyik ételt kedveli, illetve utálja a leginkább. A legélénkebb szópárbaj az utóbbi, azaz afölött alakult ki, mi a legrosszabb étel. Az okosabbak a nagy orvostudósokat, Hippokratészt és Avicennát hozták példának, hogy ők melyik étekről milyen véleményen voltak. A testnek, a gyomornak, a beleknek ez a jó, az viszont károsítja a májat, a lépet, a tüdőt… Én egy darabig nem szóltam bele, roppant mulatságosnak találtam a komoly képpel és szavakkal előadott vitát: nem megvetni vagy lenézni akarom annak fontosságát, csupán érdekesnek tartom, hogy az emberek olykor milyen egyszerű és hétköznapi dolgokról képesek vitatkozni; mellesleg én ezeket a vitákat ugyanolyan fontosnak gondolom, mint azokat, amelyek a lét alapvető szubsztanciái fölött hivatottak döntést hozni. Egyszóval, hallgattam és magamban jókat derültem, mikor hirtelen eszembe jutott egy régi mondás, melyet még otthon, az apám asztalánál hallottam egy öreg székely szolgálótól, aki gyakorta emlegette nekem azon bölcsességet, miszerint “nincs rosszabb a sajtnál”. Rögtön megálljt intettem az uraknak – azok, ahogy ilyenkor tenni szokták, mind elhallgattak, és a hirtelen beállt csöndben széles mosoly kíséretében elismételtem az öreg székely szavait: – Urak, én amondó vagyok, hogy nincs rosszabb a sajtnál. Mintegy varázsütésre azonnal megtelt zsibongással a terem, az asztalnál ülők méhkashoz váltak hasonlatossá, egymás szavába vágva

kiabálták akár azt, egyetértenek, akár azt, ők mit tartanak még a sajtnál is rosszabb ételnek: – A halat, mert iszonyúan büdös! – A mézet, mert ragad és mindent összeken! – Az uborkát, mert miközben eszem, olyan, mintha egy undorító, rücskös hímvesszőt szopogatnék! – A kajszit, mert olyan nyálkás meg latyakos! S így tovább. Jót kacagtam, utána megint intettem, és a nagy csöndben azt mondtam: – Urak, szerintem nem gondoltátok át, mit is mondtam. A “nincs rosszabb a sajtnál” azt jelenti, hogy ha nincsen semmink – azaz ha “nincsünk van” –, akkor az rosszabb annál, mintha csak sajtunk lenne. Mellesleg a sajtot én is utálom, különösen a büdösebbeket, de ha semmi más nem lenne, még mindig jobbnak találnám a helyzetemet, mintha egyáltalán nem tudnék mit enni. Nem akarom ecsetelni a döbbent – avagy inkább: töprengő – csendet, majd az azt követő üdvrivalgást, helyette szó szerint leírom, hogyan jegyezte föl mindezt a jó Galeotto. Mondanom sem kell, roppant tanulságos: “Márpedig – mondta a király – nyilvánvaló, hogy a közmondások mindig igazat mondanak. Ugyanis azt a szólásmondást nevezik közmondásnak, amely a tapasztalatot csattanós módon fejezi ki, és éppen ezért a filozófusok és a szónokok szemében bizonyító erejű. De talán nem helyesen fogtátok föl ennek a közmondásnak az értelmét! ‘Nincs rosszabb a sajtnál’ annyit jelent: ha ‘nincsünk van’, akkor rosszabbul megy a sorunk, mint amikor ‘sajtunk van’.” – Sokan elálmélkodtak ezen a szólásmondáson (hiszen a “van” és a “nincs” egymással ellentétetes fogalmak, mivel az egyik, vagyis a “van” birtoklást, a másik pedig, vagyis a “nincs” hiányt jelöl), és csakhamar szóba került Ovidiusnak ama verse:

Egykor a szellem aranynál drágább volt, de manapság Hogyha a kezed kincset fog, barbár a neved. Valamennyien belátták a vers alapján, hogy a magyar közmondást helyesen mondják imigyen.{ } Hogy valóban közmondás, fogalmam sem volt, honnét jött rá Galeotto, én ezt egy szóval nem mondtam az uraknak, és elárulom, tegnap este Ovidiusról sem sok szó esett. Galeottóban azonban épp ez a nagyszerű: olyan pompázatos képet fest udvaromról, hogy néha elszégyellem magam, mennyire távol állunk attól. Egy másik, még régebben olvasott írásában azt ecseteli, micsoda ételek kerülnek nálam a leghétköznapibb ebédek során is az asztalra, mekkora a választék és mekkora a mennyiség, jóformán semminek nem lehet ellenállni, az embernek szüntelenül arra van késztetése, hogy mindent végigkóstoljon. Itt említi meg azt is, csodálkozik azon, hogy én hiába eszem végig az ebédet, mégse csöpögtetem meg koszolom össze magam. Nálunk ugye nem szokás az evőeszköz, sőt a személyenkénti tálalás sem, egyedül Beatrix udvarhölgyei és nemesei finnyásak arra, hogy külön tányérból, késsel és villával egyenek, éppen ezért a közös étkezéseknél nem is tartanak mindig velünk, az idegen lovagok olykor külön asztalnál, olykor meg teljesen külön teremben ülnek, igyekezvén magukat minél jobban távol tartani a vad magyaroktól. Mi az urakkal nem lacafacázunk: a szolgák behordják a tálakat, odateszik mindet az asztal közepére, körbeüljük és mindenki ahhoz nyúl, amihez gusztusa támadt. Csupán kenyere van mindenkinek saját, ha már nagyon csöpög a keze meg a szája, abba beletörölheti; vidéken ilyen célra komondorokat tartanak, én azonban nem engedem, hogy az európai hírű palotám szalonjaiban mindenféle loncsos ebek mászkáljanak. Szóval, amit mondani akarok, az az, hogy teljesen érthető, hogy miközben az ember átnyúl a mártásban úszó tányérok fölött és kézzel kiveszi a jobb falatokat, összekoszolja magát. Nem tudom, Galeotto honnét veszi, de egy ilyen ebéd után én is úgy nézek ki, mint akire ráömlött a moslékos vödör. Amikor külföldi követekkel

vagy más vendégekkel eszem, igyekszem disztingválni magam, néha Beatrix evőeszközeivel is megpróbálkozom, ám a kedves uraim és kapitányaim körében nem óhajtok különcködni: az én dolmányomon és a pofámon is ugyanúgy csurog a sáfrányos lé, mint bárki másén. Galeotto másik tekercse azt a csukamájas dolgot beszélte el, nem szívesen gondolok rá, még inkább kifordul a gyomrom, de a történeti hűség kedvéért aztért elmondom, hogy valamikor gyerekkoromban az apám udvarában azon verekedett össze két idióta rác kapitány, melyikük egye meg az ebédre fölszolgált csukának a máját. Nem kerteltek túl sokat, egyből akkora perpatvart csaptak, mire akárki észbekapott volna körülöttük, már kapták elő a szablyáikat és csépelni kezdték egymást. De nem ám úgy, ahogy azt a nyugati udvarokban szokták, amikor a helyes kis olasz legények abban a testhez tapadó nadrágukban, nyájas vigyorral a képükön majdhogynem hajbókolnak egymás előtt, mielőtt összeakasztanák az undorítóan hegyes kis tőreiket; nem, rendesen, ahogy mifelénk (vagy még arrébb) szokás – elő a pengét, aztán ütöm, ahol érem! Senki a közelükbe nem mert menni, úgy járt a kezük, akár a cséphadaró. Egy szempillantás alatt tiszta dzsuva lett minden, leginkább pedig a nevezetes csukamáj, amely körül a perpatvar kezdődött; olyan állapotba került a ráfröccsent vértől meg Isten tudja, miféle váladéktól, hogy azt nemhogy ember, de még egy kutya is fanyalogva fogyasztotta volna el. Nagy nehezen szétkapták a két dühöngő rácot, az egyik halálos sebet kapott, hamarosan meghalt, de maradandó károsodás nélkül a másik sem úszta meg. A szolgák nekiláttak fölmosni a sok gennyet, amit az étkezőben csináltak; én álltam és néztem a vértől iszamos csukamájat (korábban nekem is az egyik kedvencem volt), néztem és elsírtam magam, és ahogy sírtam, mindjárt akkorát is okádtam, hogy mindenki rémülten odarohantak, azt hitték, helyből kifordul a belem. Nna, hát tegnap vacsorára is az egyik tálon mindenféle mártásos halak úszkáltak, és az én kedves uraimnak az a jó és dícséretes szokása van, hogy a legjobb falatokat meghagyják a szeretett királyuknak, mondván, azokra ő a legérdemesebb. Már a vége felé

jártunk a zabálásnak – illetőleg mindenki kezdte úgy érezni, hogy telve van és ennek szépen szóló böfögésekkel meg szellentésekkel adott hangot; persze, az asztalt nem üríttettük le, az éjszaka folyamán a bor mellé további eszméletlen adagokat tömtünk magunkba –, és a csuka mája még mindig ott barnálott a tálban, én igyekeztem többször is úgy fordítani, hogy ne lássam, azonban valamelyik jószándékú lovag furtonfurt újra meg újra az én pofám elé tolta, hadd lássam, ott van még az ételek legnemesebbje, gusztusosan, ízesen megcsinálva, s egyenesen csak énrám vár… Kezdett a dologból nagyon elegem lenni, úgyhogy egy időm elteltével fontosnak tartottam bejelenteni, egyék meg csak a csukamájat, én nem tartok rá igényt, mire lett persze nagy csodálkozás, az hogyan lehet, mikor annyira jó és annyira csodás, hogy abba bele lehet pusztulni satöbbi, satöbbi. Nna, ez utóbbit nem kellett volna mondani, mert hirtelen öklendezni kezdtem, a szolgák gyorsan elém tartották a hányóedényt, de csak egy jó zaftosat beleköptem, aztán elmeséltem gyerekkori élményemet erről a fejedelmi falatról. A mesémnek persze az lett a vége, hogy senki nem nyúlt hozzá, sebaj, legalább az étekhordók is egyszer megízlelhetik, mit szeretnek az urak. Mindenesetre nem mindig értem Galeottót: az általam fontosnak ítélt dolgokat néha elintézi három mondatban, és nekem kell rászólnom, hogy egészítse már még ki valamivel; tudom, hogy írói erény a tömör, lényegretörő fogalmazás, azonban nem egyszer az egész sava-borsa elveszik, maga az, amiért a történetet följegyezni érdemes. Máskor meg teljesen semmitmondó eseményekről rittyent egy többíves elbeszélést – szívem szerint ezt a csukamájas históriát én meg sem említeném, mert ugyan ki a fenét érdekel majd a jövő történettudósai közül, hogy Hunyadi Mátyás, a magyarok egykor volt nagy királya undorodott a csuka májától? Ha meg mégis megírjuk, akkor ne ilyen hosszúra, lehet ebből húzni, a bevezetés teljesen fölösleges, széteső, semmitmondó, a lényeg sokkal később következik, úgy kell az effajta elbeszéléseket kezdeni, hogy már egyből fölcsigázza az ember érdeklődését: “Különös szokása volt Mátyás királynak”. Nna, mi volt az a különös? Ha a fene fenét eszik,

akkor is elolvasom, iszonyúan furdallja az oldalamat kíváncsiság. Szóval, az, hogy Szabács várának viadalakor az ágyúk meg az ostromgépek förtelmes hangja mellett is olyan édesen aludt az egyik sátorban, mintha az anyja ölében lett volna, közben meg ha Budán vagy Visegrádon, teszem azt, valaki lábujjhegyen eloson a hálókamrája előtt, már vágja is ki az ajtót és küldi el az illetőt a jó édes anyjába… Hát ilyeneket kéne megírni, jó Galeottóm. Jellemábrázolás; rövid, tömör, lényegre törő mondatok. Az írást nem súlyra mérik, nem is rőfre, hány ív papírt fogyasztunk el, hanem minőségre. Ezt a csukamájas históriát vagy kivetetem a krónikából, vagy meghúzatom. Tömörebben, sokkal tömörebben. A sajtos írás maradhat, az úgy, Ovidiusostól, mindenestül rendben van. Elismerem, nehéz az írói mesterség. (Különösen másnaposan az.) Az év eleji szokásos vízkereszti ajándékozáskor rendesen meg is ajándékoztam Galeottót. (Naná, hogy erről is egy többíves elbeszélést írt.) Nem tudom, melyik király találta ki, de én is megőriztem azt a módit, hogy vízkeresztkor megajándékozom az udvar szolgáit, hadd érezzék, hogy egész évben nem hiába törték magukat. A dolognak ceremóniája van: mindenki szépen fölsorakozik, elém vonul és a felséges színem elé tartja mesterségének eszközeit. Én meg mindnek teszek oda egy kis aprópénzt – a szakácsnak a fazékba, a kertésznek a kalapjába, a takarítónak a felmosóvödörbe és így tovább. Galeotto ott állt mellettem és szorgalmasan jegyzetelt. Kegyetlenül elfáradtam, mert irtó sokan voltak, a végén azért föltűnt, hogy kedves krónikásom még nem kapott semmit. Kedélyesen a vállára csaptam, és megkérdeztem, mi lesz az ő szerszámaival. Galeotto elpirult, és azt mondta, neki csupán a koszos, tintás lúdtolla meg a kalamárisa van, azokkal csak nem vonul már ide, a palota népe elé. Erre odaintettem a fiát, Giovannit, és elküldtem a könyvtárba, hozza el az apja könyveit, amelyeket az emberi erényekről és tulajdonságokról írt. Mire a két vaskos korvinával visszajött, a bőrzacskóban maradt összes aranyat Galeottónak adtam. Õ ezt úgy írta le, azért tettem, mert minden más szakmánál többre

tartom azt, aki a szellemmel, a gondolkodással foglalkozik. Meglehet, ez is közrejátszik. Azonban az is igaz, szeretem ezt a hájas, tokás Galeottót, aki még kezet sem tud rendesen szorítani, annyira puhány. Szeretem a szerénységét: ha már én ilyen dölyfös, nagypofájú, önmagamtól eltelt fickó vagyok, legalább másokban megbecsülöm a belőlem hiányzó tulajdonságokat. Tisztelem a tudását is, mert tényleg sokat tud az öreg. Jól jártam vele, hogy udvaromba fogadtam… Most azonban, azt hiszem, mielőtt kiesik a kezemből, leteszem a tollat: a falhoz fordulok, és megint aludni fogok. – Majd holnap – egy jó kiadós alvás (és kijózanodás) után – folytatom.

NEGYEDJÉRE A tegnapi nap folyamán csupán a délelőtti órákban voltam ébren, a tekercseket írtam tele – most alig bírom elolvasni a macskakaparást –, vacsorára bekaptam pár falatot, addigra úgy-ahogy elmúlt a fejfájásom, s a számba tömött ételt sem akartam mindenáron kiokádni. Végigaludtam az egész éjszakát, a hólyagom sem költött föl, az őrtállók ezúttal nem láthatták a sötétből előkígyózó királyi bökdösőt. A szürke felhőket nézem, meglehet, esni fog. A palotában szerintem még csak én lehetek ébren (leszámítva a szolgákat meg a posztoló őröket); az este Szapolyai újra mulatni hívott, elhárítottam, mondván, elég volt az előző éjszaka, elmeséltem neki is, reggeltől estig feküdtem az ágyban, nem sokkal naplemente előtt jutottam el odáig, hogy a gyomromba kerüljön pár harapás őzgerinc. Viszont legalább kialudtam magam: most, mielőtt a nap elkezdődik, megint dolgozhatok. Nem vagyok író, nem születtem és nem is készültem annak, ellenben úgy gondolom, ha az ember írásra adja a fejét, ne mentegetőzzön olyanokkal, hogy ő csak följegyezni akarta, ami neki fontos, közben meg nem figyelt arra, a szöveg mennyire finom és lüktető; nem, annyit eddigi rövid írói ténykedésem során is megtanultam: az írás szent dolog, félvállról venni nem szabad, ha valaki nem tud – vagy ami még rosszabb: nem akar jól – írni, ne fogjon a kezébe tollat; no persze az én följegyzéseimben is bőviben találni kivetni valót. Följegyzések, ez a legjobb kifejezés, egyezzünk meg, erről van szó és ne tekintsük az eddigi és ezután teleírandó lapokat afféle komoly irodalmi műnek; a dilettantizmus kegyes palástja alá rejtve magam mondandómat az előző napi kitérő után trónra léptem eseményeivel folytatom. * Strassnitz városától magunk – úgy értem: mi, magyarok – haladtunk tovább. Esztergomnál szerencsésen átkeltünk a befagyott

Dunán (február volt, a dolog korántsem veszélytelen), onnét már elég rövid idő alatt érkeztünk meg Budára, ahol – nem hazudok – hatalmas, ujjongó tömeg fogadott. Meglepődtem, közben hízott a májam is: jó volt látni a tömérdek népet, többségük egyszerű közember vagy bocskoros nemes, akik egy hónappal korábban, miközben Mihály bátyám az ország báróival a várban tárgyalt, a jégen állva kiabálni kezdtek. Garai nádor egy nagy csomó embert csődített a királyválasztó országgyűlésre össze, míg a nagyurak egyeztettek a rondellák mögött, az alsóbb rendekből valók között elvegyült pár kipróbált, Hunyadi-hű harcos, akik adott jelre skandálni kezdték a nevemet. Nagybátyám ismerte a régi szabályt: elég egy-két embernek hangadónak lenni, a horda rögtön átveszi a szavukat; eleinte csupán néhány, Nándorfehérvárt is megjárt Hunyadi-vitéz kiáltozott – “Mátyást, Mátyást akarjuk!” –, szavuk elharapódzott a befagyott Dunán ácsorgó közrendűek között, azok meg kisvártatva – jóformán maguk sem tudták, miért – ugyanezt kezdték ordítani. Csak a rend és a pontosság végett teszem hozzá, no meg hogy senki ne vádolhasson elfogultsággal, szóval, akármennyire is szép és megkapó lehetett ez a jelenet, földindulást nem eredményezett, legföljebb megerősítette a várban eldöntötteket. Szilágyi Mihály, Garai László, Újlaki Miklós, Bánfi Pál és a többi bárók határozatot hoztak: szentesítik (ratifikálják) a szegedi megállapodást, azaz amennyiben én, Hunyadi Mátyás, illetőleg rajtam keresztül a Hunyadi-párt belemegy a föltételül szánt dolgokba, az ország királyává engem választanak… Utána meg majd meglátják, mi lesz. Hát meglátták, amit nem akartak. Vitéz Jánost még Prágában fölbosszantottam azzal, hogy undorító kisbékának tituláltam a Garai Annát. Nem mintha Pogyebrád Katalin annyival szebb lány lett volna, nyolcéves lévén ezt akkor még igen nehéz lett volna megállapítani, s később sem derült ki, alig tizenöt éves volt, mikor meghalt (Garai Anna viszont szép, kövér, anyányi kort megért). A magam részéről úgy voltam ezzel, szépen elfoglalom a nekem fölkínált királyi széket és tojok a szegedi meg a budai meg a

mit tudom én milyen megállapodásra. Másrészt Pogyebrád György felé is kötött az adott szavam: megígértem neki, elveszem a lányát, s igyekeztem is ehhez tartani magam. Jó, nézhetjük úgy a dolgot, hogy az öreg kelyhes megzsarolt, ám én nem így akartam nézni, főképp azért nem, mert ezzel az “ígéret szép szó” szöveggel még több alapot adtam ahhoz, hogy nagybátyámék akaratával szembeforduljak. Már gyermekkoromban sem szerettem a nagybátyámat. Az a típusú ember volt, akitől a gyerekek tartani szoktak. Határozott, erőszakos, tekintélyt parancsoló alkat, szemének egyetlen villanásával képes rendet teremteni. Mikor nagyritkán mégis elöntötte valami kedveskedési roham, magához szorított és mindenféle marhaságot dörmögött a torzonborz szakálla mögül, közben meg nyálas, cuppanós, bűzös csókokkal borította el a képemet. Olyankor még jobban ódzkodtam tőle, ellenkezni azonban a világ minden kincséért sem mertem vele, az anyám bátyja volt, többet volt velünk, mint az apám, akit a kormányzói ténykedések meg a török elleni küzdelem folyton az ország más részébe szólított. Szilágyi Mihály ilyenkor igyekezett az “apád helyett az apád vagyok” szerepében tetszelegni, rám pirított, ha rosszat tettem (nem egyszer egy keskeny olasz tőrrel el is fenekelt), máskor meg barackot nyomott a fejemre és aranyos Matyikámnak hívott, amitől meg ugyancsak a falnak tudtam volna menni. Anyám csendes mosollyal nézte a bátyja gyereknevelési kísérleteit, én amint tudtam, menekültem tőle; olyan nagy, bumfordi figura volt, mackós alkat, sűrű, nagy szakállal, a haja majdnem a háta közepéig ért, akár az apámból, belőle is izzadtságszag áradt, azonban az az undort keltő, csípős fajta, ha a térdére ültetett, hányinger kapott el minduntalan. Leokádni viszont soha nem mertem, tudtam, akkor olyan pofont kapok, hogy menetet vág a nyakamba a takony. Totálisan igaz az az elmélet, miszerint a gyermeki lélek egy életre elraktároz mindent, és az ember talán soha semmit el nem felejt. Miután Prágából hazahozott, hiába próbáltam Mihály bátyámban a támogatót és az atyai jóbarátot látni, miközben beszéltem vele, folyton az jutott az eszembe, hogy valami kis csintalanságért a keskeny olasz tőrrel a fenekemet üti, vagy a homlokomat puszilgatja

és közben az odvas fogai közül áradó szeszbűztől szédelgek. Mert ivott rendesen, nem úgy, mint mi itt az urakkal, mikor örülünk egymás társaságának, nem, ő rendszeresen lejárt a borospincébe, néha órákat töltött el ott, aztán nagy vihogások közepette följött, és azt gondolván, most milyen jópofa, idétlen farkasüvöltéssel kergetett körbe-körbe az udvarban, majd miután elkapott (mert bár elég lomhán mozgott, a hétmérföldes lábaival egy-kettőre utolért), a térdén kellett lovagolnom, és nem volt elég az izzadtság, még egy jó adag szesszel is összeköpdösött. Csoda-e, hogy ezek után egy életre megutáltam? Vagy jó, mondjuk inkább úgy: minden okom megvolt arra, hogy ne nagyon kedveljem. Anyám, szegény, trónra léptem után aggódva figyelte, amint egyre inkább a bátyja ellen fordulok. Szüntelenül azt hajtogatta, ne nézzek már annyira rosszmájúan rá, hiszen ő jót akar, ráadásul nagyon sokat tett azért, hogy király lehessen belőlem; nem, a gyerekkoromban belém rögzültektől nem tudtam tágítani, s ahogy egyre inkább igyekeztem jó szívvel viszonyulni Mihály bátyámhoz, úgy az ellenszenv bennem annál jobban eluralkodott. Időnként ma is vele álmodom: két évtized távlatából a haláláért már valamennyire felelősnek érzem magam. Későn szólalt meg bennem a lelkiismeret: úgy zavartam el az udvaromtól, hogy el se köszöntem tőle. Holott éreztem, nem tett ő ellenem olyasmit, amivel kiérdemelte volna, hogy kegyvesztett legyen. Nem tudtam elfelejteni a keskeny olasz tőrt meg a nyálas, büdös csókokat. Miután az anyám könyörgésére kiengedtem a börtönből (nem is tudom, miért, talán egy veszekedés után zárattam oda), a Délvidékre emigrált, és vitézül megvívott még jópár csatát a törökkel. Egy összecsapás során fogságba esett. Akkor sem árult el. Állítólag maga a szultán hóhéra vallatta a padisah fényes tekintete előtt, mégsem volt hajlandó megmondani Nándorfehérvár gyönge pontjait. A Jedikulában halt meg, jóval később, egy török követ elejtett szavaiból értesültem

a halálhíréről, azonnal félbeszakítottam a virágnyelven előadott, a szokottnál is unalmasabb ömlengést, és a szobámba zárkóztam. Megpróbáltam sírni – nem sikerült. Álltam az ablak előtt, figyeltem a lent kanyargó Dunát, igyekeztem elképzelni, milyen lehetett, amikor nem is sokkal azelőtt, valahol ugyanitt tárgyalt Garai nádorékkal, odalent meg a tömeg az ő emberei biztatására elkezdte skandálni a nevemet. Csak a tompaságot éreztem, semmi mást. Ma is csak a tompaságot érzem, amikor a nagybátyám az eszembe jut. Félek, mikor vele álmodom. Talán tényleg léteznek kísértetek. Néha éjjelente fölriadok és Szilágyi Mihályt látom olyan állapotában, ahogy az a követ pár szóban elmesélte nekem. A szultán hóhéra a szájába adta a tökeit. * Amint átléptük a határt és magunk mögött hagytuk a cseheket, Mihály bátyám, aki eddig összeszorított szájjal, megjátszott nyájassággal lovagolt mellettem, idejét érezte, hogy számon kérje tőlem Garai Anna-dolgot. – Mátyás – kezdte olyan hangsúllyal, ahogy hajdanában az athéni szónokok szólíthatták meg a népet –, Vitéz János említett nekem valamit, ami sem őt, sem pedig engem nem töltött el túlságosan nagy örömmel… (Mindig a kerülőutat szerette. Mikor hajdanában megjött a vadászatról és átadta nekünk, azaz a bátyámnak meg nekem az ajándékokat, sose azt mondta, “ezt lőttem nektek”, vagy hasonlót, félrehívott bennünket, és a fülünkbe súgta, amit már úgyis tudtunk: “Úrfik, voltam ma valahol”. Nekünk meg végig kellett játszanunk az egész rohadt ceremóniát: “Merre jártál, Mihály bátyánk?” “Sétáltam egyet az erdőben, s képzeljétek, láttam egy szarvast. Láttam egy fajdot. Láttam egy kócsagot. Láttam egy túzokot….” Satöbbi, satöbbi. Ma is kiráz ettől a hülye maszlagtól a

hideg. Ez alkalommal próbáltam minél kevésbé fölbosszantani magam.) – A Pogyebrád Katalinnal való házasságomra gondolsz? – kérdeztem derűsen. – Ne aggódj affelől egy percet sem. Ha minden jól megy, leghamarébb három-négy év múlva kerül rá csak sor. – Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű… Nem szóltam semmit, úgyhogy fölvonta a szemöldökét. Azt hitte, most szigorú pofát vág, még pár mondat, és összecsinálom magam. – Hogyan vehetnéd el te a cseh király lányát, amikor már van jegyesed? – Jegyesem? – kérdeztem vissza bambán. – Jegyesed. A Garai Anna. – Nekem az a lány nem tetszik. Mihály bátyám arca piros lett, mint aki forróba harapott. – Az istenit, kölyök… – ugyanazt mondta, mint évekkel korábban, épp csak a keskeny olasz tőrt nem vette elő. Izzadtságát ellenben messziről érezni lehetett. – Vigyázz! – emeltem föl figyelmeztetőleg a bal kezem mutatóujját. – Vigyázz, mit beszélsz, mert most már nem csupán az unokaöcséd, a királyod vagyok!.. Ha úgy hozza kedvem, felségsértés címén akármikor lenyakaztathatlak. Nyelt egyet, ám az arca továbbra is tűzpiros maradt. – Nem kell egy kis elszólásra így reagálni… – Nem kell így elszólnod magad. Szoktasd magad a gondolathoz, hogy Magyarország törvényes uralkodója vagyok… – Nem vagy. – Hogyne lennék? – Még nem vagy beiktatva. – Ne vitatkozz. A rendek már megválasztottak – türelmetlenül a levegőbe csaptam. – Készülj föl arra, hogy lesznek dolgok, melyeket korábban megtehettél, ezután viszont már nem engedheted meg magadnak. – Az édes bosszú az én sérült gyermeki lelkemért! Békülékenységem (és toleranciám) jeléül azért még hozzátettem: – Ez persze nem jelenti azt, hogy a kapcsolatunknak mindenképp meg kell

változnia. – Szemtelen vagy, Mátyás. S elfelejted, hogy nekem köszönheted a trónodat. Egy nyúlfarknyi ideig szótlanul lovagoltunk egymás mellett, aztán azt mondta Mihály bátyám: – Nehéz helyzetbe hozol bennünket azzal, hogy fölrúgod a Garaival kötött megállapodásunkat. – Benneteket? – játszottam az értetlent. – Pontosan kiket? – A Hunyadi-pártot. Elsőként téged magadat is, azután az anyádat, a nevelődet, engem, no meg persze akik még közénk tartoznak. Összeráncoltam a homlokomat. – Azt hiszem, az első feladatom lesz fölszámolni ezt a pártoskodást. Nagybátyám a fejét rázta. – Gyerekes beszéd. Mire mész hívek nélkül? Hiába a fejeden a korona, ha az ország bárói, akik kezében a legnagyobb hatalom van, nincsenek melletted. – Valamivel halkabban pedig, hogy azért még halljam, azt dünnyögte hozzá: – Amúgy meg a koronáról jobb nem is beszélni. Ki tudja, azzal még mi lesz. – Ne az ország báróinak a kezében legyen a legnagyobb hatalom – jelentettem ki dölyfösen. – A király irányítja az országot, és legyen az ő híve minden báró, földesúr meg köznemes. Nincs szükség pártoskodásra és az efféle klikkezésre… Amúgy mi van a koronával? – A Szent Koronáról van szó – Mihály bátyám hadarni kezdett, mint mindig, amikor ideges lett. – Amivel meg kellene koronáznunk téged. – Nem nektek – vágtam közbe. – Az esztergomi érseknek. – Az esztergomi érseknek – legyintett. – A helyzet az, hogy a korona nincs nálunk. – Nincs nálunk? – erről tényleg nem volt tudomásom. – Hát akkor hol van? – Bécsben. – Bécsben? Az hogy lehet? – Mikor Habsburg László elhagyta Budát, egyebek mellett a

koronát is Prágába vitette. Onnét pedig átkerült Bécsbe, úgyhogy most Frigyes, a német-római császár őrzi. Hápogni kezdtem. Már olyan frankón elképzeltem az egészet. Bevonulunk Budára, pár nap pihenő (közben a sok buli meg egyéb móka mellett az ország helyzetével is megismerkedem), aztán nyomás Székesfehérvárra, ahol hetedhét országra szóló ceremónia keretében bekennek a szent olajjal, és a fejembe nyomják elődeim koronáját. – A fene egye meg ezt az impotens balekot – mérgelődtem. – Megbüntetni meg már nem tudjuk, legföljebb azokat, akik nem akadályozták meg a lopást. A Szent Korona nem hagyhatja el a királyság területét. Szilágyinak valamelyest lassult a beszéde. – Az előbb éppen te mondtál valami olyasmit, hogy a törvényes királlyal senki ne szálljon szembe. Ha Habsburg László azt parancsolta, vigyék a koronát, akkor vinni kellett, nem volt kecmec… – Ugyan. Nem Habsburg László adta ki azt a parancsot, hanem valaki a bárók közül. Az urak megint jól kifőzték, hogy kell keresztbe tenni. De majd meglátja mindenki, ezután egészen más világ lesz. Mihály bátyám most először mosolyodott el. – Ne vigyorogj – ripakodtam rá. Tényleg dühös voltam. – Ide vezet a pártoskodás. Hunyadi-párt, Garai-párt, Újlaki-párt, miegyéb. Akkora a pluralizmus, hogy a királynak már beleszólása sincs az ország kormányzásába. Persze, a sakkban is ő a leggyengébb figura… – Viszont mindenki őt védelmezi – hadarta nagybátyám. – Mostantól nem így lesz – fortyogtam a dühtől. – A király lesz egyúttal a vezér is… A korona visszaszerzése pedig mindennél fontosabb. Egységbe kell szólítani miatta az ország erejét. – Ebben nem kételkedem – mondta Mihály bátyám –, ellenben az eredményessége felől már kétségeim vannak. Amennyire a gyeplőfogás megengedte, farkasszemet néztünk. Most erősebben éreztem izzadtságának bűzét. – Kétségeim vannak – ismételte Szilágyi. – Nem tudom, miképp és mennyire, de az biztos, hogy egynémely bárónak is van szerepe abban, hogy a korona a német-római császár kezében van. Vagy

legalább tesznek arról, hogy ne kerüljön csak úgy, egyszerűen vissza hozzánk. – Frigyes mit kíván cserébe? – Fogalmam sincs. Az igazság az, hogy eddig csupán puhatolózni próbáltunk, azt viszont kevés eredménnyel. – Mégpedig? – Mit mégpedig? – Hallani akarom azt a kevés eredményt. – Ejnye – alig értettem a nagybátyám hadarását. – De erőszakos vagy. – Nem vagyok erőszakos, csak tudni akarom, milyen eredményt értetek el a puhatolózással. – A puhatolózással… – ismételte Szilágyi. – Amit Frigyes irányába folytattatok – fejeztem be a mondatot. Csak handabanda volt, puhatolózás semmi. Szilágyi mindennek akkora feneket kerített, mintha az ő méretes seggét kellett volna megformázni. Rögtön tudtam, ennek a Frigyesdolognak nekem kell utánajárnom. Még egy darabig ütlegeltük egymást: én a fejéhez vágtam valamit, ő védett és visszaszúrt, jobban mondva, visszakarcolt, döfni nem mert, végtére is bármilyen pimaszul és pökhendien vágtam a szemére, valóban a magyar királlyal beszélt, s ilyen esetben, akár tetszik, akár nem, a szavaknak súlya van. Aztán lassacskán visszakanyarodtunk az alaptémánkhoz is: mi legyen a “lánykérdéssel”; másképpen, a két arajelölt közül melyik legyen a feleségem? – Pogyebrád a saját országában is bizonytalanul áll – Mihály bátyám egészen Budáig elkeseredetten védedelmezte a Garai Annával kötendő házasságomat, illetve annak a tervét. – A huszita kérdés nemhogy meggyengítette Csehországot, de a külföld szemében bizonyos szempontból persona non gratává is tette a cseh királyt. Azonfölül ne feledd: Pogyebrád nem több egy fölkapaszkodott kelyhes vezérnél, az apja vagy a nagyapja, ki tudja, nem is olyan rég még a földet túrta… – Ezzel ne példálózz – szóltam közbe. – Az én nagyapám sem volt

sokkal különbb. Ő meg kecskéket meg mit tudom én, miféle állatokat őrzött a Havasokban. Én sem születtem bíborban, ahogy a bizánci császárok annak idején. – A te helyzeted egészen más – érvelt Szilágyi. – Közép-Európa legerősebb országának vagy az uralkodója. Ha akarod, bármikor összeállíthatsz akkora sereget, amekkorával egész Csehországot meghódíthatod. A nagyurak ebben, effelől nincsenek kétségeim, szívvel-lélekkel melletted állnak. (Zárójelben jegyzem meg: az idő bebizonyította, ez is csak amolyan falszöveg. – H. M.) Pogyebrádnak viszont szüksége van a támogatásodra… Akárhogy is forgatjuk a dolgot, mindig az jön ki, mi teszünk szívességet neki azzal, hogy a lányát magyar királynévá koronázzuk. – S Garai nádornak nem teszünk szívességet?.. A Cilleiek is úgy kapaszkodtak föl, hogy a családjuk egyik nőtagját elvette Zsigmond király. Aztán látod, hová fajult. – Garai nádor megnyerése abból a szempontból fontos, hogy az ország egysége helyreálljon. Különben még az is meglehet, hogy darabokra hullunk szét. A fejemet ráztam. – Darabokra nem fogunk széthullani, mert az senkinek nem érdeke, ellenben idővel találnak a bárók majd olyan királyt, aki mindenre csak rámondja, hogy jól van, jól van, amúgy meg úgy fordul, ahogy a bárók akarják… Velem viszont befaragtatok, mert én nem ilyen vagyok. Nem hagyom, hogy ti döntsetek helyettem. – Azért ne vegyél mindenkit egy kalap alá. Én például, tudhatnád, nem vagyok ellened, sőt… – Te is épp úgy pártokról meg klikkekről beszélsz, miközben a Garaiékat meg a mit tudom én kiket gyalázol. – Elöntött a keserűség. – Hunyadi-párt! Mennyivel jobb, mint a Garaiék vagy Újlakiék? Annyiban, hogy mi vagyunk benne, így aztán a mi kutyánk kölykeit nem marjuk meg? Szilágyi egy darabig hallgatott. – A politika meg a hatalom dolga nem olyan egyszerű, ahogy azt te látod – mondta később. – Véresen komoly taktikai csaták,

diplomáciai érzék és jó adag szerencse kell hozzá. Nem elég olyanokról beszélni, hogy nemzet, az ország egysége, és így tovább. Trükközni kell, nagyokat trükközni. Olykor zsebkendőnyi területed marad, hogy az ellenfelet kicselezd. – A politika logika kérdése – szakítottam félbe. – Egyszerűen tudnod kell, hogy a te, illetve a vetélytársad egyes lépéseinek milyen következménye lehet. – Ebben igazad van, a probléma azonban ennél összetettebb. Kristálytisztán a logikát akkor lehet segítségül hívni, ha tudod, ha biztos lehetsz abban, hogy az ellenfeled tiszta lapokkal játszik, és ebben az esetben te is ugyanígy tehetsz. A politika azonban bűnöktől szennyezett, mocskos dolog, ahol mindenki csal, falaz és hazudik. Neked ilyen körülmények között kell taktikáznod, s itt a logika nem mindig segít. – Ha a politikát mocskosnak tartod, akkor te miért veszel részt benne? Mihály bátyám arcán megint szétterült a mosoly. Mintha hosszú időn keresztül ezt tartogatta volna vissza. – Látod, Mátyás, ebből látszik igazán, mennyire naiv és éretlen vagy. Ha másképp lenne, nem tennél föl ilyen kérdéseket. * Két évtized távlatából belátom, Szilágyinak igaza volt. A politika és a hatalom olyasmi, mint a szesz: a rabjává válsz, mert élvezetet okoz, közben megbéklyóz, az életednek annyira erősen a részévé válik, hogy a világot csak ezen a szemüvegen át vagy képes látni. A hatalom édes íze mérgez, viszont ha megízlelted, nem tudsz róla leszokni; fölfelé törsz, még többet akarsz, később meg csodálkozva nézel vissza: ennyi az egész, teljesen más, nem ezt vártad… Azt mondják, az ember sorsát odafönt, az égiek szövik; nekem azt szőtték, király legyek. Nevelőim arra tanítottak, a sors vonala mentén az ember szabad és maga dönti el, miképp sáfárkodik a rábízott szellemi és anyagi javakkal. Kétségeim vannak, jól sáfárkodtam-e.

Talán mert megöregedtem? Azt hiszem, az ember ifjúkorában a bohósága és a naivsága miatt több bűnt követ el, mint később. Ezeket egy idő elteltével megbánja, van viszont, ami egész életében nyomni fogja lelkét. Tudatos és tudattalan bűnökre egyaránt érvényesek: nem lehet azzal védekezni, hogy fiatalon még nem tudsz bizonyos dolgokat, ezért többet véthetsz; nem, épp azért, mert fiatal vagy, jobban kellene vigyáznod, mit teszel. A fiatalság kellemes állapot, azonban nem bűnöktől óvó védőköpeny; ha idősebb vagy, borzongva gondolsz arra, mi az, amit az úgynevezett ifjúi hévvel önmagad és mások ellen elkövettél. Olyan leszek, mint Marcus Aurelius – ülök a palotámban és mindenféléről bölcselkedem. Hadd várjanak a kormányzás feladatai. { } * Az esztergomi átkelés után Vitéz János is mellém lovagolt, mondván, megpróbál még egyszer jobb belátásra bírni. Nem hagytam magam. Hiába mondták, hogy a csehek így meg úgy, és az ország egysége szempontjából létkérdés, hogy a Garai-párt is támogassa trónra léptemet, fittyet hánytam minden ellenvetésükre. Nem csupán törtető és nagyravágyó voltam, hanem a fülemben csengett az apám tanítása is: a legfőbb ellenség sosem belül van, a legfőbb ellenség a török, akikkel szemben csakis erős, központosított államhatalom veheti föl a harcot. Nem hagyhattam, hogy királyságom léte holmi főúri kegy legyen; nem akartam csak a trónon ülni és hagyni, hogy közben az ország nagyurai kormányozzanak helyettem. Pogyebrád szövetsége ugyanakkor ugródeszkát is jelentett Európa felé; bár akkor még nem gondoltam császári címre (naivan hittem Európa egységében, abban, hogy egyszer úgyis mindenki jobb belátásra tér, és akkor együttes erővel fordulunk a török ellen), titokban azt reméltem, valamiképp a cseh trónt is megörökölhetem – teszem azt, Pogyebrád fia meghal egy vadkanvadászaton, esetleg sikeresen léphetek föl az ellentábor trónkövetelőjeként –; egyszóval, hiába

nyomtak erősen az urak, Pogyebrád szövetségét fontosabbnak tartottam, mint az ingatag Garai ideig-óráig történő megnyerését. – Azt hiszem, sok problémád lesz még, Mátyás – vetette a szememre Vitéz János, miközben a Pilist megkerülve (a nagy hóban lehetetlenség lett volna átvágni rajta), a Duna mentén igyekeztünk Buda felé. (Vitéz Jánosra a későbbiekben külön fejezetet szentelek, addig mást nem is nagyon mesélek róla, ő megér egy külön misét.) Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. – Mire célzol, mester? Vitéz János arca az enyémnek épp ellenkezője volt: gúny és gőgös mosoly helyett árnyak borították. – Dicséretesnek mondhatnánk a törekvéseidet, már amennyit az eddig megismertekből az ember gondolhat felőlük… Attól tartok azonban, az idő nem alkalmas az effajta uralkodási stílusra. – Hát akkor melyik idő lenne rá alkalmas? – kérdeztem szelíden. Egykori nevelőmmel szemben igyekeztem soha nem fölemelni a hangomat, mi több, az olyanokért, amelyekért másokat esetleg megvesszőztettem volna, őrá nem haragudtam meg, inkább magamba szálltam és elgondolkoztam. (Később persze ez is megváltozott, de nem akarok mindennek az elejébe menni.) – Olyan korban ülsz a királyi trónra – mondta Vitéz János –, amikor az országban kaotikus állapotok vannak. Egyes bárók pártokat alapítottak, s egymás kiszorításával a hatalom megszerzésére törnek, a többiek pedig, attól függően, kinek mi az érdeke, ide-oda csapódnak. – Éppen ezért kell most ide erős királyi kéz, aki megzabolázza a széthúzókat. Vitéz János hallgatott, úgyhogy sietve hozzátettem még: – Másfelől nem tudom, miért beszélsz te pártokról, mikor én csak kettőről tudok. Az egyik, amelyik ti vagytok, a másik, amelyik ellenem van, és a kettő most bizonyos feltételek megegyezett abban, hogy én legyek a király… – Az apád ellen súlyos vádak merültek föl – vágott a szavamba Vitéz János. – Kormányzósága idején hűtlenül kezelte a rá bízott

kincstári vagyont. – Ez csak rágalom… Már akkor beszélték ezt, amikor V. László engem meg a bátyámat lecsukatott. Ez volt az egyik indoka. – Bizonyíték valóban nincs rá. De arra se, hogy nem csinált ilyet. – Te komolyan azt hiszed, hogy lehet ennek valóságalapja? Vitéz János nem nézett rám. – Furcsa lény az ember, Mátyás – válaszolta. – Hátborzongató dolgokra képes. Majd idővel neked is módodban lesz ezt megtanulni. Főleg úgy, hogy a királyi trónon ülsz. Az az út Prágából Budára fölöttébb elkeserítette a Hunyadi-pártot. Kezdtek kételkedni abban, hogy a megfelelő pártfogoltat választottak maguknak. Valóban egy zászló alá tartoztak, csupán én nem illettem az általuk látni vágyott képbe. Megérkeztünk Budára, kerek perec kijelentettem: márpedig Pogyebrád Katalint veszem feleségül, azt is csak három év múlva, addig pedig hallani sem akarok esküvőről. Botrány kerekedett, főleg úgy, hogy a vár terén az urak gyűrűjébe ott várt rám Garai Anna is, szépen fölöltöztetve, majdhogynem már menyasszonyi ruhában. Jól megnéztem azért, úgy találtam, nem is olyan rossz; a királyi házasságot azonban nem az érzelmek vezénylik, vagy ha mégis, ahhoz jóadag szerencse szükséges, és a valóságban ritkaságszámba megy. (A Beatrix-sztori: megint egy külön fejezet!) Garai Anna – magas, szénfekete hajú nő, vastag combokkal, nagy kerek valaggal és kellemesen telt, izmos mellekkel, az arcán viszont lenne mit faragni – hamarosan hozzáment egy báróhoz, így kerülhette el, hogy a Garai-családdal együtt a mélybe zuhanjon. Néhány évvel később a Kárpátokban egy vadászaton ő is ott volt a kíséretemben, egy este, erősen részeg állapotban fölkerestem a szállásán, és az udvarhölgyei jelenlétében közösülni próbáltam vele, azonban nem feledte, hogy hiába hitegették, nem lett királyné belőle; mivel azonban a királynak nem illdomos ellentmondani, nagyon ravaszul intézte el: megparancsolta udvarhölgyeinek, hogy vele együtt vetkőzzenek le – azt hiszem, se azelőtt, se azóta nem láttam egyszerre ennyi pucér női testet, jó alaposan ahol értem, össze is fogdostam mindet; nagyon

gyorsan fölhevültem, Garai Anna kikapta lovaglónadrágomból az ágaskodó farkamat, s villámgyors mozdulatokkal a kezével engedett szabad utat vágyaim folyásának. Elég volt egy-két rántás, azzal zutty; én pedig egylövetű fajta vagyok, ha egyszer elsülök, azon az estén már nem tudok újabb merevedést produkálni. Szégyen, nem szégyen, nem sikerült Garai Annát megejtenem. Mikor ez az eset történt, már az udvaromban tartózkodott Pogyebrád Katalin, aki hiába esett addigra túl az első vércsöppeken, nőiessége még nem igazán bontakozott ki. Emlékszem, az első alkalommal csak majd félórányi küzdelem után tudtam a péniszemet belégyömöszölni, akkor pedig iszonyú üvöltözésbe fogott, ami a későbbi, meglehetősen ritka aktusaink alkalmával is mindannyisszor végigkísért. Igyekeztem gyorsan lerendezni a dolgot, már azért is, mivel őnála valóban kötelességnek éreztem a dolgot, merevedésem így soha nem volt tökéletes, ezért aztán minél gyorsabb mozdulatokkal döfködtem, hogy lövetemmel annál hamarébb megtölthessem szűk és többnyire száraz hüvelyét. Törékeny, vézna, apró termetű nő volt, mikor néhány évvel később gyerekszülésben meghalt – Isten látja a lelkem, úgyhogy kimondom: –, jobban fájt a magzat elvesztése; szegény nejem, szerintem valósággal szétszakadhatott az erőlködéstől, hogy az én termetemet öröklő robosztus csecsemőt kipréselje a gyerektestén. Visszakanyarodva hát az eredeti történethez, a bárók jócskán pofára estek: Garai a császár karjai közé menekült és néhány hasonszőrű barátjával a nyugati megyékből fújták rám a tüzet. Frigyest még magyar királynak is megválasztották, annak persze volt annyi esze, hogy csak színből fogadja el. Mikor megjelentünk nála a korona sorsáról tárgyalni – sose felejtem el, a legmegalázóbb utam volt, a magyar királyt csak úgy magához rendelte, mondván, ezt a kérdést személyesen kell megbeszélnünk; többek között ezért is fogom én majd egyszer Bécset elfoglalni–, nyájasan mosolygott, és arra kért, nézzem el az én báróimnak az ő kis botlásukat (úgy látszik, affelé így nevezik a felségárulást), hiszen tisztában van azzal, hogy Magyaroszágnak törvényes uralkodója van, és neki esze ágában sincs

pályázni a trónra. Vissza is adja a koronát nyomban, csak egy kis csekélységet kér cserébe. Az a csekélység egyrészt alaposan megvágta a kincstáramat. Másrészt, ott van az a nyomorult szerződés, hogy ha én fiúörökös nélkül halok meg, Frigyes utódai öröklik a magyar trónt, mondván, Albert és V. László személyében viselte már Habsburg a Szent Koronát. (Gyanítom, ezekkel a Habsburgokkal lesz még probléma elég.) Katalin gyerekeszülésben halt meg, Beatrix meddő: csoda hát, hogy János fiamat akarom az utódomnak? Nna és ha prostituálttól van? Nem jobb az annál, mintha ez a Miksa vagy annak a gyereke ülne a magyar trónon? Nem ragozom, ez a fejezet most itt véget ér. Ha holnap nem folytatom, az azt jelenti, reggel, ébredés után sutba dobtam a koronát, a Pilisbe mentem remetének. Agyő.{ }

ÖTÖDIK NAP Tegnap vacsora előtt páran kilovagoltunk, nem voltunk sokan: velem tartott Bánfi Miklós, Rozgonyi, Magyar Balázs, Szapolyai, Báthori, továbbá magunkkal vittük még Újlaki Lőrincet, és hogy valamelyest fogyjon, a puhány Galeottót. Báthori mostanában azt se tudja, hová legyen a nagy hálálkodásban, az országbírói tiszttel együtt kineveztem erdélyi vajdának is, folyton a kedvemben jár, a lovaglást is ő találta ki, mondván, élvezzük ki azt a pár napot, ami a nyárból még maradt, vacsora előtt meg különösen jót tesz a mozgás, megéhezünk, és jobban fogy az étel. Közöltem vele, én az egyik tudósomtól úgy tudom, éppen hogy evés után illdomos ugrabugrálni, akkor nem tapad az ember oldalára meg a hasára úszógumi, azonkívül az emésztést is megkönnyíti, ha a nagy zabálás után tagjainkat kicsit megmozgatjuk. Báthori ezen nevetni kezdett: – Király úr, az egy dolog, amit a tudósaid mondanak, tisztelem, becsülöm őket, én azonban bizonyos kérdésekben más véleményen vagyok. – Azt eddig is észrevettem – bólogattam. – Nem mintha baj lenne, én ellenben a magam részéről ezzel úgy vagyok, adok arra, amit az ilyen tudós koponyák mondanak. Végtére is azért tartom őket, hogy az igazságot megtudjam tőlük. Hogy segítsenek kiigazodni ebben az egyre bonyolultabb világban. – Többféle igazság létezik, király úr – felelte Báthori. – Az egyik a tudósok igazsága. Azt mondják, zabálás után tesz jót igazán a mozgás, mert úgy nem ülepszik le az emberben a sok kaja és nem rakódik tovább a háj. A másik az én igazságom: szeretnék most vacsora előtt egyet lovagolni, aztán jól degeszre tömni magam, hagyatt vetni magam valamelyik medvebőrön, és nagyokat böfögve élvezni a jóllakottságot. Most én kezdtem el nevetni, s hívtam a szolgákat, elő a lovaglóruhámmal; öltözködés közben még kitaláltam, vigyük

magunkkal Újlaki Lőrincet, az áruló Miklós fiát, két esztendeje megbocsátásom jeléül macsói bánnak neveztem ki, ám az udvari életbe mindeddig beilleszkedni mégse tudott. Hiába próbáltam hozzá nyájas és figyelmes lenni, mintha még mindig cipelné az apja bűneit, savanyú, fásult pofával ül az asztal mellett, a társalgásban nem nagyon vesz részt, és ivászatok alkalmával rögtön a külföldi lovagok után távozik. Gondoltam, talán földobja kicsit, ha a királlyal és annak kedves báróival kilovagol. Derűs késődélután volt, egy szál felhő nem úszott az égen, mégsem volt az a döglesztő, istenverte meleg. A szokotthoz képest ellenkező irányba indultunk el: nem a Salamon-torony, majd onnan a Duna-kanyar felé, hanem mihelyst kilovagoltunk a külső kapun, balra kanyarodtunk, arra, amerre a falu is van. Azelőtt nem nagyon mentünk erre, legföljebb nagy pereputtyal, síppal, dobbal, hegedűvel, mikor az egész udvar fölkerekedett, és kiruccant, mondjuk, Esztergomba. Szapolyai azt javasolta, kerüljük ki a falut, túlságosan megbámulnának, a nép azt se tudja, hová nyúljon, ha meglátna. “Téged, király, megismernének a pénzedről, meg hát, gondolom, amúgy is látták már másutt a fizimiskádat” – magyarázta. Biccentettem, rendben, azzal rátértünk a falu mellett vivő erdei útra. Nem akartam túlságosan bemenni a sűrűbe, csupán rövid sétalovaglást terveztünk, az erdő mégis csak erdő, hátha északról idemerészkedett egy fanatikus huszita banda vagy Giskra pár kiöregedett betyárja, látják, hogy a magyar király palotájából valami úri csapat közeledik (mert ugyan a ki fene más engedhetné meg magának ezt a passziót, kis ügetés vacsora előtt), ráadásul fegyverünk is alig van, ha nekünk rontanának, nem biztos, hogy mi kerülnénk ki győztesen. A sűrű azonban mégse volt olyan sűrű, inkább fás liget, a hegyre fölfutó erdő és a kevéssel alattunk húzódó falu között. Meglepően csöndben haladtunk, én azzal voltam elfoglalva, hogy az egész napos írás után kiszellőztessem a fejem, az urak pedig azt várták, majd én kezdeményezem a társalgást, s mivel nem kezdeményeztem, jobb híjján ők is hallgatásba burkolóztak.

Pár percnyi ügetés után egy embert vettünk észre az út mentén: addig szemben haladhatott, ám mikor meghallotta a paták tompa pufogását a talajon, félrehúzódott, úgy várta, hogy elhaladjunk mellette. Fura szerzet volt: talpig fekete ruhában, köpenyének alja a földet seperte, széles karimájú, Itáliában használatos kalapot viselt, az is fekete volt, akár az éjszaka, kezében kampósbot; a legmeglepőbbnek mégis a nagy, ugyancsak szénfekete szakálla mondható, egész a hasa közepéig lógott; és hozzá az a savanyú ábrázat, mindez együttesen arra kényszerített, hogy megállítsam a lovam és szóba elegyedjek ezzel a figurával: – Hát te mi a fenének hordasz nyármelegben ekkora fekete göncöt? – miközben föltettem a kérdést, az urak is fölsorakoztak mögöttem. A fickó szaporán pislogott: – Gyászolok, nagyuram. Elkomorodtam. Ha valamiképp szóba kerül a halál, vagy azt hallom, valakinek elhunyt egy ismerőse, mindig összeszorul a gyomrom, láthatatlan kéz kezdi markolászni a torkomat. Csatákban, ostrom idején jócskán szembenéztem a halállal, láttam, ahogy hullanak az emberek, mint a legyek, ellenben ez így, békesség idején egészen más dolog. Ha karddal a kezemben rárontok valakire, számíthatok rá, valamelyikünk meg fog halni, ám amikor lopakodva, számunkra értetlen módon s időben érkezik, borzongás fog el eme földöntúli hatalom elől.{ } – S kit gyászolsz, ha megkérdezhetem? – Megkérdezheted, nagyuram – a fickó megköszörülte a torkát, ám rekedtsége így sem múlt el. – A bátyáimat gyászolom. – A bátyáidat? – kérdeztem vissza. – Hány bátyád volt, ember? – Kettő, nagyuram. Mind a kettő mostanában hunyt el. A lovam idegesen toppantott, mehetnékje volt. Erősebben tartottam a kantárt. – Hát ez igazán tragikus. A gyászhuszár bólintott.

– A legjobb szót mondod rá, uram. Bár számomra még az is kevés, hogy tragikus – az utolsó szavaknál csuklani kezdett, gondolom, a visszatartott zokogástól. – Fogadd hát részvétemet, barátom… S miben haltak meg a fivéreid? Most először emelte rám a tekintetét. – Olyan betegségben, melyet az orvostudomány nem tud gyógyítani. – Fertőző? – hőköltem vissza. A fejét rázta. – Ne aggódj, nagyuram. Nem fertőző. Ám anélkül is épp eléggé kegyetlen és kínokkal teli kór. – Pár pillanatig rázta a hangtalan zokogás, aztán így folytatta: – Nem elég ez a szörnyű fájdalom, most aztán rám maradt az uradalom minden baja is, az egész gazdaság terheit a vállamon cipelhetem. – Uradalom? – kaptam föl a fejem. – Van valami birtokod? Észak felé mutatott. – A Duna másik oldalán, egy kis majorság, pár gazdasági épület, csűrök, állatok. Ott lakom. – S mit keresel Visegrádon? – Áteveztem, mert az emlékek kínoztak, magam akartam lenni… – egyszeriben záporozni kezdtek a könnyei. – Ó, nagyuram, akármerre nézek otthon, mindenütt a bátyáimat látom! Ott az ágyuk, a székük, a tányéruk, melyből ettek, kimegyek az istállóba, nézem, ahogy a cseléd az állatokat eteti, eszembe jut, mikor nem is olyan régen itt álltunk mind a hárman… – a sírástól nem tudta folytatni. Az urakra néztem, tanácstalan képpel bámultak vissza, Bánfi Miklós tekintete azt mondta: “Gyerünk tovább”. Hajlottam volna erre, ám a szakállas fickó megint megszólalt: – Fáj, nagyon fáj, hogy életükben annyit veszekedtem velük. – Veszekedtél? Hát mi a fenén veszekedtetek? – A birtokon, nagyuram. – Nocsak. Talán a gazdálkodási módszerekben nem tudtatok egyezségre jutni? Azon, hogy mit termesszetek?

A csizmája orrát vizsgálgatta. – Azon pöröltünk, hogy a birtok melyik része kié legyen. Nesze neked, jó testvérek! Van valami nyomorúságos kis majorságuk, és azon is hajba kapnak. A nyomorult barmok. – Hát az nem jutott az eszetekbe – kérdeztem –, hogy ha az amúgy sem túlságosan sokat háromfelé osztjátok, még kevesebb marad? Most megint rám nézett. A sűrű szőrzet és a bozontos szemöldök, no meg a széles karima alatt teljesen eltűnt az arca. – Megoldódott a kérdés, uram. Már nem kell a bíróságra mennünk. A testvéreim meghaltak, így rám szakadt minden. Enyém az egész uradalom. – Szóval még bíróságon is voltatok. – Egy párszor, uram. Sehogy nem bírtunk egyezségre jutni. Kerestem a tekintetét, ám minduntalan elfordította a fejét. – Azt mondd meg, ember – faggattam –, lassan vagy gyorsan ért a gyász? – Lassan – szaporán bólogatott –, hát persze, hogy nagyon lassan. Én is bólintottam. – Magam is így gondolom, fickó. Mert te azt szeretted volna, ha már rég meghalnak, hogy előbb birtokolhasd az egész uradalmat. – Uram, nagyuram! – kiabálni kezdett. – Hát hogy mondhatsz ilyet? Miből gondolod, hogy én ilyen vagyok?.. Undorodva mértem végig. – Nem gondolom. Látom. A szakálladra van írva. – A szakállamra?.. – Úgy bizony. Nem nő az csak úgy ripszropsz ekkorára. Hosszú idő kell ahhoz, hogy ilyen méretes legyen. – A fickó hallgatott, úgyhogy mondtam tovább: – Az kínoz, az dönt ilyen nagyszakállas gyászba, hogy a bátyád részét ilyen hosszú sokáig kellett nélkülöznöd. Már akkor gyászoltad ezt, mikor még vígan éltek. A gyászhuszár térdre rogyott, és hangos szavakkal jajveszékelni kezdett. Megsarkantyúztam a lovam, intettem, gyerünk. Visszafelé vettük az irányt.

Fölingerelt ez a szemét kis képmutató féreg. Utálom az alakoskodást. Most, hogy rágondolok, újra dühöngeni kezdek. Legszívesebben kimennék megint az erdőbe, megkeresném, és ízekre pofoznám azt az álszent barmot. Jobb, ha nem is gondolok rá. Erről a lovaglásról ellenben eszembe jutott egy korábbi történet. gyorsan leírom, hátha a dühöm is könnyebben elpárolog. * Följegyezték rólam, nem szeretem, ha egy nőnek szakálla van. Kérdem én: mi ebben a meglepő? Normális férfi nem kedveli a szakállas asszonyt – kivéve talán azokat, akiknek mindegy, női vagy férfitestbe illesztik-e a szerszámukat. Ha a szultán vagy valamelyik pasa kedveskedni próbál, az ajándékok között néha fiatal fiúkat is küld az udvaromba; ezeket én vagy köszönettel visszaküldöm (mondván, keleti szokás, a magyarok királya nem él vele), vagy mihelyst a követek távoznak, eleresztem őket a szélrózsa minden irányába. Tudom, az én udvartartásomban is vannak urak, akik szívesen ölelkeznének össze ezekkel a fiúkkal, és ha velük nem is tehetik, hát másokkal megcsinálják – volt idő, mikor undorodtam ettől, nevelőm, Vitéz János azonban mindig arra tanított, viseltessek türelemmel a többiek iránt, mivel sohase tudhatom, azok meg mit nehezményeznek bennem. Ugyanakkor fölvilágosított arról is, a nagy ókori tudósok és filozófusok, akiknek a műveit mindketten – illetve Janus Pannonius-t is beleértve mindhárman – olyan szívesen lapozgatunk, szinte valamennyien legalább annyira vonzódtak a férfi nemhez, mint a nőkhöz. Föltételezem azonban, hogy az ilyen hajlamú urak sem kedvelik a szakállas asszonyt: az afféle átmenet a kettő között, és az emberek az egyértelmű dolgokat részesítik előnyben – ha nő, legyen, faros, csöcsös, sima arcú, ha férfias, testét borítsák izmok, s ha jól áll neki, viseljen arcszőrzetet. (Az én arcom többnyire sima, rendszeresen nyír a borbély, volt idő, mikor a magyar királyok hagyománya szerint bajszot és szakállt növesztettem, máskor meg furtonfurt váltogattam a szőrtelen és a

szőrös formát; miután Beatrix a kíséretével egy darab Itáliát hozott az udvaromba, végérvényesen megmaradtam az előbbi mellett. Ügyes kezű borbélyaim vannak, évek óta nem vágott meg egyik sem, persze ha megvágnának, azonnal megbotoztatnám őket.) Az a szakállas asszonyos história egy vadászat alkalmával esett meg. Nem messze innét, a Pilis és a Budai-hegyek között jártuk az urakkal az erdőt; kitartóan üldöztünk egy dámvadat, még a délelőtt folyamán pillantottuk meg, azonban egész álló nap hiába hajkurásztuk, hol fölbukkant, hol meg eltűnt a szemünk elől. Mérgesek voltunk, állat még nem babrált ki így velünk, a nagy hajszában észre sem vettük, hogy ránk esteledett. Tanakodtunk, Buda vagy Visegrád felé vegyük az irányt, ám egyikünk sem volt biztos abban, hogy a sötét erdőn át melyikhez merre vezet az út; tapasztalt kísérőt meg nem hoztunk magunkkal, Galeotto is csak azért tartott velünk, mert reggel noszogattam, hogy túlságosan elpuhult, igazán ráférne a testmozgás. (Egész nap meg se nyikkant a jó öreg, csak ült mereven a lován és olykor nagyokat fújtatott, igyekezett lihegését visszafojtani, mivel többször is rászóltunk, vigyázzon, nehogy elriassza a vadat.) Szóval: álltunk a sötétben és kutattuk az irányt, aztán elindultunk, amerre úgy véltük, a csillagok állása alapján arra lehet észak; ha jól emlékszem, Guti Országh Mihály – akinek Garai árulása után a rendek és az országgyűlés megkérdezése nélkül a nádori széket adtam – mondta, hogy Visegrád közelebb van, mint Buda. Jódarabig némán haladtunk a vaksötétben (idegesek voltunk, egyikünk sem kívánta a szabadban tölteni az éjszakát), mikor egyszer csak fény derengett előttünk: egy erdészházhoz értünk, ahol az erdész meg a felesége épp készülődtek nyugovóra térni. Bezörgettünk és szállást kértünk éjszakára. Az udvaromban lévő urakkal az ilyen esetekre hallgatólagos megállapodást kötöttünk, gondolom, ez lehet az alapja az országot járó, álruhás királyról szóló történeteknek is. Álruhások ugyan nem vagyunk, viszont a kilétünket nem szoktuk fölfedni – azt különösen nem, hogy én ki vagyok –; egyszerű, eltévedt vadászként kértünk ezúttal is bebocsátást. Persze, a jóemberek

gyaníthatták, nem akárkikkel lehet dolguk, a Pilisben meg a Budaihegyekben csak a király emberei vadászhatnak, no meg vadászni amúgy sem akárkinek a privilégiuma; mivel azonban – azt hiszem – elég természetesen viselkedtünk, ők is próbálták megőrizni a fesztelenségüket. Termetes ember és termetes asszonyság: pontosan összeillő pár. Ahogy mondottam, már lefeküdni készülődtek, jöttünkre újra ruhát húztak, fölváltva sürögtek-forogtak körülöttünk. Az erdész bort hozott, poharakat és kancsókat tett le az asztalra, az asszonyság leszaladt a kamrába és egy nagy darab kenyérrel meg szalonnával jött vissza, közben meg erősen szabadkozott, mennyire röstelli, hogy csak ilyennel tud szolgálni, de ha gondoljuk, gyorsan főz nekünk egy kis lencsét, nem tart soká, és igazán ízletes étel. Megéheztünk az egész napos hajszában, összenéztünk az urakkal, s mert vágytunk a meleg kajára, biccentettünk, főzze meg azt a lencsét. A lencséről időközben eszembe jut egy másik történet is, egy mondvacsinált história, melyről ugyancsak nem tudom, ki kezdte el terjeszteni rólam, de miután a fülembe jutott, magam is elég szellemesnek találtam ahhoz, hogy nemhogy megakadályozzam, de a báróimnak és a külföldi követeknek anekdotaként elmesélve egyenesen hozzájáruljak a továbbadásához. Számtalan efféle történet kering szerte az országban, és bár többségük minden alapot nélkülöz, most már magam is egyre nagy kedvet érzek ahhoz, hogy egy napon hasonlókat cselekedjek ahhoz, amit a mondákban “megénekelt” hasonmásom tenni szokott. (Tudom, ezt már sokadjára mondom, az ember minél többet fogadkozik valamiben, annál közelebb jut annak megvalósításához.)A történet úgy szól, hogy egy napon én, az álruhás király ismét az országot jártam, és valahol az Alföldön pásztorok közé vetődtem. Mivel már esteledett és a gyaloglástól hullafáradt voltam, sóvárogva néztem a takaros kis kalyibákat, s szállást kértem a jóemberektől, akik persze voltak olyan rendesek, hogy adtak is, mi több, a vacsorájukból is megkínáltak. Lencsét főztek méretes kondérban, körbeültük – kellemes nyáreste volt, a csillagok kigyúlni készültek, bizonyára rohadtul melegem lehetett, mivel középen

ropogott a tűz, és a hőséget amúgy sem bírom –, mindenki kapott egy kanalat (kíváncsi vagyok, fa- vagy valamilyen fémkanál volt-e, ha jól sejtem, fakanállal utoljára Kolozsvárott, a szülői házban ettem), vágtunk egy-egy szelet kenyeret, azután rajta, lehetett enni. Persze, én megszoktam az udvaromban dívó szokást, miszerint mindenki igyekszik a legjobb falatokat a magáévá tenni, mindegy, hogy az éppen a tál melyik részén van; illetve ezen fölül nekem, a királynak külön privilégiumom is van az ínyencségekre: egyszóval, megragadtam a kanál nyelét, és amerre húst láttam, oda nyúltam vele. Volt ott egy öreg, nagybajuszú pásztor is – legalábbis én ilyennek képzelem el –, aki amint meglátta ezt a ténykedésemet, a saját evőeszközével iszonyatos erővel a kézfejemre koppintott. El is kaptam onnan, sziszegve dörzsölgettem a tetejét, pont valami inat vagy micsodát talált el, úgyhogy kegyetlenül fájt; az öreg pedig a fejét csóválta, és a nép egyszerű nyelvén (képzelem!) ilyesmit mondott: “Tanuld meg, fiam, hogy nem túrkálunk az ételben, hanem mindenki azt veszi ki, ami előtte van, mert az jutott neki, és nem más”. Én meg úgy megszívleltem a tanácsot, hogy az udvaromban is bevezettem: onnantól fogva ha valamelyik nemesúr túrkált az asztal közepére kitett tálban, jól odasuhintottam az ezüstkanállal, és nagyjából ugyanazt mondtam neki, mint az öreg pásztor nekem. Amikor először hallottam, meglehetősen bugyutának tartottam a történetet, különösen azt nehezményeztem, hogy modortalannak festenek le benne. Galeotto azonban fölvilágosított: nincs okom emiatt megsértődnöm, a népnek, úgymond, épp így a legjobb, elhiheti, hogy olykor ő is beleszólhat a király dolgába, és különben is, az egész história annyira kedves, annyira szeretetteli, hogy tényleg semmi okom nincsen panaszkodni rá. Ha valakiről mondákat meg mindenféle legendákat gyártanak, az azt jelenti, hogy az illető nagyon is elevenen él az emberek tudatában, gondolnak rá, foglalkoznak vele, meg ilyesmi. Mindez roppant megnyugtató, azonban még elképzeléseim se nagyon vannak azon a téren, ki szüli rólam ezeket a történeteket, honnét indulnak el, mi az alapjuk, és miért vagyok én ilyen népmesei figura. Több tudósommal beszéltem erről, és a

nagyszakállú koponyák mind azt mondták, a legendák születésére nincs magyarázat, van, aki már életében, van, aki csak halála után válik népi hőssé, mindenesetre ha valakiről ilyen történetek forognak közkézen, az inkább jelent jót, mint rosszat. Úgy tűnik, nagyképűség nélkül mondhatom, az alattvalóim a magasra emelt adók meg a háborúk ellenére is kedvelnek engem – azt hiszem, mindent egybevéve ez kevés uralkodónak adatik meg, s a kevesek közé mindig jó érzés tartozni. De csapongtam megint eleget, úgyhogy visszatérek inkább a mondabélinél hitelesebb lencsevacsorához. Ahogy az erdészlakban világosságot gyújtottak, a kanóc fényénél vettük észre, hogy az asszonyságnak már-már legénypihének illő arcszőrzete van. Állt a tűzhely mellett, megszeppent némasággal fölváltva kavargatta a föltett lencsét meg a rántást, s hiába nem vetett ránk véletlenül se egy pillantást, nekünk mégis módunkban állt alaposan megfigyelni az ajka fölött húzódó bajuszkát és az állán kurta szálakban növekvő szakállát. Összenéztünk az urakkal, volt talán, aki el is mosolyodott (a szája elé tapasztotta a tenyerét, hogy visszafojtsa a vihogását), de mert vendéglátóink olyan illedelmesen bántak velünk, inkább hallgattunk és nem kezdtünk el ízetlen tréfákat mondogatni. Az erdész ez idő alatt azt se tudta, hová kapjon, sürgöttforgott, hozta az újabb meg újabb kancsókat, a fene se tudja, honnét volt annyi bora, de mind különbözött egymástól; én nem vagyok jó borszakértő, Guti Országh Mihály azonban épp hogy egy cseppet a nyelvére tesz és már tudja is, melyik vidékről való; ahogy mondogatta a tájegységek neveit, az jutott az eszembe, talán nem lenne buta dolog, ha a bortermelést is államilag kiadott engedélyekhez kötném, és ha nem is monopóliummá tenném, a kincstárnak minden esetre bevétele lenne belőle. (Ilyenkor az a kóbor gondolat is az eszembe ötlik, az én megalomániás háborúim a leginkább az egyszerű embereket viselik meg; de ezt nyomban el is hessegetem, mondván, valamit valamiért, az ország biztonsága végett szükség van a katonáskodásra, a török elleni harc eszméletlen költségeket emészt föl, viszont ezek mind

megtérülnek akkor, ha majd minden határainkon nyugalom és béke honol.) A lencse elkészült, a szakállas asszony ugyanabban az edényben tette az asztal közepére, amelyben megfőtt; zörgő, töredezett tányérokat vett elő, meg kanalakat is – lehet, hogy fakanalak voltak, erre tényleg nem emlékszem, mivel erdészlakban voltunk, logikusnak kell lennie, hogy fakanalakat kaptunk –, aztán nekiláttunk enni. Jól sikerült az asszony főztje, dicsértük is eleget, az meg pironkodva hallgatta a tűzhely mellől, és közben zavarában arcának sörtéit dörzsölgette. Egyedül a hús hiányzott belőle, majdnem szóvá is tettem, hogy hiába élnek az erdő közepén, ha nincs a házban valami jó kis vadasfalat – meggondoltam magam, az jutott az eszembe, talán valahol egy hűvös gödörben rejtegetnek egy félbevágott őzet vagy egy pár foglyot, azonban az nekik olyan kincs, hogy hiába vagyunk még így, inkognitóban is az ő szemükben nagyurak, nem tálalják föl, mert a mostani esténél is nagyobb alkalmakra tartogatják. Mellesleg, házigazdánk egész idő alatt egy szóval sem kérdezte, kik vagyunk és honnét vetődtünk az ő portájára; vagy nem volt kíváncsi természetű, vagy nem tartotta illdomosnak faggatózni (talán már voltak keserű tapasztalatai), avagy meglehet, többször is megesett, hogy eltévedt vadászok kvártélyozták be magukat éjszakára. Királyi erdőkben voltunk, úgyhogy voltaképp otthon is érezhettem magam. Befaltuk a lencse nagy részét – még így is maradt bőséggel a fazékban –, simogattuk a hasunkat és jó nagyokat böfögtünk, nem sokkal utána pedig azon kezdtünk el tréfálkozni, ki tud nagyobbakat fingani: volt olyan pukkanás is, hogy rezgett az ablakokon a viasz. Az erdész fölajánlotta házának egész bensejét az éjszakázásra, mindenféle állatbőröket terített a földre, majd az asszonnyal együtt fölköltözött a padlásra. Én aludtam a hitvesi ágyon, jó magas nyoszolya volt, minden egyes mozdulatra félelmetesen nyikorgott; kajánul arra gondoltam, miközben ezek kamatyolnak, jópár mérföldes távolságon belül elriasztják az összes vadat. Frissen és kipihenten keltünk: a házat megtöltötte az éjjel kieregett

bélgáz nehézkes, csípős szaga, olyan csönd volt, hogy jócskán bent jártunk már a délelőttben, mire ébredezni kezdtünk. Az erdész meg a felesége reggel óta az ajtó előtt toporgott, de még arra sem volt bátorságuk, hogy az ablakon bekopogjanak, nemhogy megzörgessék az ajtót, netalán benyissanak. Pedig korán kellett volna kelnünk, hogy otthon, a palotában ne nyugtalankodjanak. – Most már maradjunk itt ebédre – mondtam nagy nyújtózkodás közepette –, biztosan útnak indultak a keresésünkre, maradjunk itt, majd megtalálnak. Az erdész mély meghajlással vette tudomásul döntésünket, és mivel némi jóindulattal már dél felé járt, intett az asszonynak, aki szó nélkül föltette a tűzhelyre a tegnapról maradt lencsét. Összenéztünk az urakkal: mi ugye nem vagyunk ahhoz szokva, hogy több alkalommal is ugyanazt együk, azonban nem szóltunk egy szót se, amikor a szakállas nő újra kitette a tányérokat meg a kanalakat, utána meg az asztal közepére a forró fazekat; teljes némaságban fogtunk neki az ebédnek. A lencsének pokoli íze volt, éhesek voltunk, de minden falattal meg kellett küzdenünk, hogy lemenjen a torkunkon, a forró nyári éjszakában megsavanyodott, tiszta latyak lett; nyeltük egy darabig, aztán nem bírtam tovább, muszáj volt valamit mondanom: – Urak – tettem le hangos koppanással a kanalat a tányér mellé (Koppanás! Ezek szerint valóban fa lehetett!) –, három dolog van, amit kegyetlenül utálok: az újramelegített ételt, a szakállas nőt meg a mindent átható fingszagot… Ez utóbbi ugyanis addigra – hiába volt nyitva ajtó s ablak – a rekkenő hőségben teljesen megülte a helyiséget, olyannyira, hogy ha időnként egy-egy nagyobb hulláma cirkulált fölénk, úgy csípett, majd könnybelábadt a szemünk. Az erdész és a felesége összerezzentek, a nő elfordult, hogy ne lássuk az arcát, az urak is letették a kanalat és rám néztek, néhányuknak kiült az arcára az eddig visszatartott vigyor. Abban a pillanatban, ahogy a házigazdáinkra pillantottam, már meg is bántam a dolgot. (Ez így szokott lenni: egy pillanat alatt

elborul az agyam, utána azon kell gondolkodnom, hogyan tegyem jóvá azt, amit elkövettem.) Az erdész olyasmit kezdett hebegni, hogy ne haragudjunk, de ők szegény emberek, nem tellik minden nap másra, ez nem vendégfogadó, erdészlak, ahol ők kettecskén éldegélnek, és ha erre vetődik valami vadász, akkor szíves-örömmel vendégül látják, persze csak a maguk módján… Intettem, hogy elég, azzal fölálltam az asztaltól, az urakra néztem, akik erre ugyancsak szedelőzködni kezdtek. – Visszamegyünk Budára – mondtam, miközben magamra kanyarítottam vadászzubbonyomat. – Visegrád közelebb van – emlegette föl esti álláspontját Guti Országh Mihály. – Akkor is Budára megyünk. – S mi lesz azokkal, akik a keresésünkre indultak? – vetette föl Szapolyai Imre. – Ha minden jól megy, útközben találkozunk velük. De ha nem, az se baj. Majd idővel észreveszik, hogy nem vesztünk el. Az erdész kiszaladt az ajtó elé, és fölváltva fogta lovaink kantárát, mikor éppen melyikre ült föl a gazdája. Népmesei fordulat lett volna, ha megnyargaltam volna a lovamat és miközben elrobogok, valami olyasmit kiáltottam volna, hogy “tudd meg, jóember, hogy az előző éjjel Mátyást, a magyarok királyát láttad vendégül”, ám nem vagyok fogékony az efféle teátrális jelenetek iránt, úgyhogy csak egy zacskó ezüstöt dobtam távozáskor az ajtó előtt álló erdész elé. (Az asszony úgy megilletődött megjegyzésem nyomán, hogy nem is mert többet mutatkozni.) Igaz, jó degeszre tömött erszény volt, telis tele friss veretű dénárral. Ha a fickó nem hülye, miután alaposan szemügyre vette az érmeket, biztosan föltűnt neki a hasonlóság az azokon látható arcmás és az én fizimiskám között. Hazavágtattunk Budára, persze hogy rövidebb út volt, mint gondoltuk volna. A későbbiekben úgy alakultak vadászataink, nem nagyon vetődtünk arrafelé, mikor legközelebb megint ott jártunk, zárva volt a faház. Lehet, hogy elköltöztek onnét, lehet, hogy csak valamilyen ok miatt

nem voltak otthon. Az erdésznek elvégre állandóan járni kell az erdőt. A szakállas asszony meg mondjuk elment rőzsét gyűjteni. Az esetet Galeotto is megírta. Roppant talányos módon összekombinálta egy másutt elejtett megjegyzésemet, miszerint nem hiszek azoknak, akikkel egyszer már összevesztem, utána meg kibékültünk – hiába ilyenkor a legnagyobb nyájasság, nem tudom elfelejteni, hogy korábban haragosak, sőt ellenfelek voltunk. Ezt Olmützból hazafelé mondtam neki, miután Ulászlóval megállapodtunk a cseh trónt illetően. Igyekeztünk elfelejteni, mekkora harcokat vívtunk, és akkor ott, Olmützben több napon keresztül tartott a mulatság. Ezt majd később úgyis részletesen megírom, a lényeg, hogy hiába borultunk össze mi, magyarok és csehek, Budára menet úgy éreztem, ez a barátság mégsem lesz az igazi. A hasonlat persze sántít, hiszen Ulászlóval azelőtt se voltunk barátok (nem kellett hát miért kibékülnünk, egyszerűen békét kötöttünk, a kettő nem ugyanaz), a mondást azonban ezzel együtt is érvényesnek tartom. Szóval, Galeotto kihagyta a fingszagot – túl alpárinak találta, egy államférfi nem mondhat ilyet –, és valahogy úgy írta le az erdei esetet: “Hármat nem szeretett Mátyás király: a fölmelegített ételt, a szakállas feleséget és a kiengesztelődött barátot”. Mikor elolvastam, nagyot nevettem, és szó nélkül visszaadtam neki; azt hiszem, így hagyta, úgyhogy ilyen formában fog bekerülni a történelemkönyvek lapjaiba.

A HATODIK NAPON Tegnap vacsoránál, a negyedik fogás után Jadwiga az ölembe ült, közös kupából ittuk a bort. (Csillogó-villogó, mindenféle kövekkel borított, a címeremmel ékesített serleg, anyagát nem tudnám megmondani, se nem ezüst, se nem arany, azokat külföldi vendég jelenlétében használom.) Sáfrányos vadkant faltunk, az egyik kedvencem, Jadwigát is összecsurgattam a sárga lével, ő a képemre kente, majd a nagy nyelvével lenyaldosta onnét. Kicsivel később félrevonultunk, rányitottunk Újlaki Lőrincre, Beatrix bajor társalkodónőjét hágta szorgalmasan (magam is volt szerencsém hozzá, csontos, izmos valagú hölgy, nem csupán a haja, a szőrzete is lángvörös), háttal voltak nekünk, a nő térdepelt, Újlaki hátulról döfködött, megfordult az ajtó nyikorgására, biccentettem neki, csak így tovább, azzal kerestünk egy másik szobát. Jadwiga megint az ölembe ült, fölhajtott szoknyával lovagolt egy darabig, miután végeztünk, mind a ketten nyugovóra tértünk. Persze, külön-külön, mert mióta a Beatrix-szal való szerelmünk csúfos véget ért, én nem alszom együtt nővel. Ma esik. Tegnap vacsora előtt kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Esztergom felől gyűlnek a felhők. Reggelre ideért. Esztergomról jut eszembe, pár ívvel odébb ígértem, ideje, hogy számot adjak a Vitéz Jánoshoz fűzött, nehezen emészthető és azóta többszörösen is újragondolt kapcsolatomról. Lelkiismeretem megköveteli, ne csupán leírjam és elbeszéljem kettőnk Janus-arcú viszonyát, hanem amennyire tőlem telik, értékeljem is. Nem mentegetni próbálom magam, mikor azt mondom, nem könnyű: a majd’ huszonöt év több meglepetést okozott nekem, mint bármi más; bár nem akarok haragos szívvel gondolni rá, Vitéz János mégis arra szolgál példával nekem, hogy nem bíztam abban sem, aki jószerivel fölnevelt. Megkérdezem a meteorológusaimat: azt hiszem, ma egész nap esni fog.

* Szerettem a váradi könyvtárat, a püspöki palota egyik oldalszárnyában nyílott, minden évben újabb meg újabb polcokat szereltek föl benne, hogy az egyre gyarapodó gyűjteményt legyen hol tartani. Apám is szeretett itt időzni, mikor megjött egy hadjáratról, azután, hogy a bátyám és az én fejlődésemnek utána járt, bement az olvasóba és mélyeket szippantott a kecskebőrkötéses könyvek illatából. Vitéz János az apró, csoszogó lépteivel utánasietett, s megkérdezte, melyikből olvasson föl. Apám intett, várjon egy kicsit, odasétált a polchoz, leemelt néhány remekbe szabott kötetet, simogatta a finomra cserzett borítójukat, beléjük lapozott, megbámulta a színes rajzokat és a számára varázslatos titkokat rejtő, szépen kicifrázott betűkkel formált szöveget, aztán találomra fölütött egyet, és odaadta Vitéz Jánosnak, aki dallamos, erőteljes hangján olvasni kezdett. Nem kell erőlködnöm, hogy fölidézzem a hangját. Ma is a fülembe cseng. Azt követően, hogy a bátyámat meg engem megtanított olvasni, mi olvastunk föl neki. “Szeretem a hangotokat hallani” – mondta, s miközben olvastunk, mintha aludna, becsukta a szemét, mikor megálltunk valahol, ránk nézett, és a szöveg előremondásával sürgette a folytatást. Alig múltam tízéves, és a kezembe adta Seneca munkáját az élet rövidségéről. Következett aztán a könyvgyűjteményében föllelhető összes antik gondolkodó: elsősorban Marcus Aurelius, a filozófuscsászár – merthogy vele érdemes a leginkább foglalkoznom. – Ki tudja, mit hoz a jövő – mondta, amikor panaszkodtam, hogy fárasztanak a kötelezőnek föladott olvasmányai. (Mindig úgy beszélt, mintha könyvből olvasná, és mintha nem csupán nekem, hanem valami nagy tömegnek mondaná. Nem sokat panaszkodtam, ritkán, és akkor is csupán néhány elejtett szóval; tartottam tőle, meg attól is, hogy beszámol apámnak, aki majd felelősségre von.) – Talán egyszer nagy hasznád veszed mindannak, amit én ma még nehéznek tűnő

leckének föladok. Talán egyszer te is kerülsz olyan helyzetbe, mint Marcus Aurelius: egyszerre kell uralkodó államférfiként és gondolkodó emberként helyt állanod. A kettőt néha nagyon nehéz összeegyeztetni. – Uralkodó? – csillant föl a szemem. – Azt mondod, uralkodó leszek? – Uralkodásra termettél, Mátyás – Vitéz János lejött a pulpitus mögül, és járkálni kezdett körülöttem. Hiába voltam egyedül, a tanulószobában úgy foglaltunk helyet, mintha igazi osztály lennénk. – Az eszed és a képességeid megvannak az uralkodáshoz. A sors azonban előttünk, halandók előtt kifürkészhetetlen, egyedül Isten tudja, mik a szándékai veled. – De mégis – erősködtem –, komolyan gondolod, hogy egyszer uralkodni fogok? – Nem gondolok semmit – csitított. – Mindannyian Isten kezében vagyunk, csak ő tudja, mit tartogat a számunkra a jövő. Ha a te küldetésed az, hogy uralkodó légy, akkor az be is fog teljesülni.{ } Izgalmamban megnyaltam a szájam szélét. – Nagyon szeretnék uralkodó lenni… – Ám azt se feledd, ami az evangéliumban megvan írva! – Vitéz János most visszament a pulpitus mögé. – Krisztus Urunk azt mondta: “ne csupán az én akaratom teljeseüljön, hanem a tiéd is!”. Ergo: ahhoz, hogy valóban uralkodó legyél, nem elég az isteni akarat. Neked magadnak is sokat kell tenned érte. – Mégpedig miket? – Elsősorban tanulnod kell, megismerned az embereket, a népeket, a világ dolgait és törvényszerűségeit, hogy méltó legyél arra a felelősségteljes posztra, amellyel az Úr, és rajta keresztül mi, földi halandók, megbízunk. Az uralkodás ugyanis nem csupán uralmat jelent. Egy nemzeten uralkodni nem egyenlő azzal, hogy parancsolsz és arra utasítod az embereket, hogy azt tegyék, amit te magad jónak látsz. Tudnod kell helyesen dönteni. Tudnod kell, mi a jó az embereknek, melyik döntés milyen sorsot hoz rájuk, mik lesznek a

következményei, és így tovább. A jó uralkodó, mint Marcus Aurelius, nem csupán uralja, tanítja és ápolja is a népét. Együtt érez az alattvalóival, átlátja a helyzetüket, gondjaikat, arra törekszik, hogy Isten országát ha nem is tudja megvalósítani ezen a földön, birodalma legalább egy kicsit közelítsen ahhoz. A mi Urunk törvényei, Isten szándékainak megvalósulásának kulcsa pedig ebben a világban az egyház és a király kezében van, mikor egy országot irányítunk, azt is számba kell vennünk, hogyan sáfárkodtunk a ránk bízott hatalommal. – Szerinted én képes vagyok ilyesmire? Vitéz János a messzi távolba nézett. – Bízom benne, hogy igen – mondta kis szünet után. – A mag ott van benned, Mátyás. Apád azzal bízott meg, hogy én abból a magból kinöveljem a csírát, én azonban csak öntözni és gyomlálni tudok, rajtad múlik, mikor és hogy egyáltalán lesz-e ebből igazi növény. Azt azonban továbbra se feledd – úgy emelte föl jobb kezének mutatóujját, mintha a váradi székesegyházban lenne –: mindannyian Isten kezében vagyunk… A terem még visszhangzott Vitéz János két sorral föntebb olvasható mondatától, mikor eldöntöttem a kérdést: nem hadvezér, uralkodó leszek. Uralkodásom filozófiájának alapjait Vitéz János rakta le. Ha meg vagytok elégedve a kormányzásommal, kicsinyég neki is hálásak lehettek, “lám, milyen jó királyt nevelt fölénk”… De csupán kicsinyég, mert a bennem lévő mag az enyém, belőlem fakadt, és – szorgos öntözés, trágyázás ide vagy oda – én növeltem belőle terebélyes, dúslombú fát. Örvendezzetek az Úrban, hogy beteljesedett. * Egy nap kihallgattam egy beszélgetésrészletet Vitéz János és az apám között: megszólalt a vacsorára hívó harang és elindultam az étkező felé; talán tizenegy-tizenkét éves lehettem, akkortájt az volt az egyik kedvenc szórakozásom (túl azon, hogy ha egyelőre csak

manuálisan is, ám kezdtem a hímvesszőm adta örömökkel megismerkedni), hogy nesztelenül, a csizmám nyikorgása nélkül járkáltam a várban, így aztán szem- és fültanúja lehettem olyan dolgoknak is, amelyet nem az én figyelmemnek szántak (fölhajtott szoknyájú cselédlányok, akiket a lépcsők alatt, hátulról cserkésztek be a porkolábok; dinnyényi mellek, ahogy – nagy ritkán – mosdottak az udvarhölgyek, satöbbi, nem sorolom tovább). A lépcsőfordulóban értem utol az apámat és Vitéz Jánost, néhány lépéssel mögöttük lemaradva hallgattam, ahogy nevelőm épp azt ecseteli, engem egész más fából faragtak, mint a bátyámat: míg ő örökölte apám hadvezéri, katonás jellemét, én hihetetlenül érzékeny és fogékony vagyok, jóformán első magyarázatra megértem a legbonyolultabbnak tűnő dolgokat is, ráadásul azonnal megjegyzek mindent, akármit mondanak. “Uralkodásra termett” – ismételte Vitéz János azt, amit már nekem is említett, apám bólogatott, és olyasfélét válaszolt, nem tudni, mi áll előttünk, azonkívül azt se szabad elfelejteni, hogy van egy bátyám is, ha egyszer valaki a családból trónra is kerül, ő, mármint az apám után, elsőként csakis az elsőszülött fiú jöhet számításba. Vitéz János erre azt mondta, Isten ments, nem az öröklésrend fölrúgásáról vagy efféléről beszél (ráadásul a trónon V. László személyében törvényes király ül), csupán arról van szó, ha van valaki, akkor ez a gyerek, mármint én, igazán uralkodói alkat vagyok. “Fontosabb dolgunk is van annál, hogy a korona kérdésén töprengjünk – zárta le a témát apám. – Te csak végezd azt, amivel megbíztalak, püspök úr, a többit majd meglátjuk, hogyan tovább.” Onnantól kezdve vehettem részt az apám vezette tanácskozásokon, és Vitéz Jánosnak hála, nem is olyan sok idő elteltével már nem kellett a tolmácsra se figyelnem ahhoz, hogy megértsem, a külföldi követek hogyan csűrik-csavarják. Bár kezdeti lelkesedésem, miután láttam, hogy az ország dolgai mégse olyan egyszerűek, mint ahogy azt a római császárok életrajzaiban följegyezték, gyorsan elpárolgott (néhány tanácskozás után úgy éreztem, semmi keresnivalóm nincs a nagyurak között), Vitéz János mégis arra biztatott: ahelyett, hogy magamba roskadva tépelődöm saját kicsiségemen (mivel még nagyon

fiatal vagyok, nincs is mit tépelődni), igyekezzek inkább minél erősebben odafigyelni, miről folyik a diskurzus, majd meglátom, ahogy telik az idő, úgy nyílik ki egyre jobban a csipám, és nem csak megérteni fogom az elhangzottakat, hanem bele is tudok szólni a tanácskozásba. Én a magam részéről még az apám halála után is azt gondoltam: nem kell sok idő ahhoz, hogy ha Hunyadi János már nem is, de a bátyám majd elfoglalja a családunkat megillető trónt, és VI. László néven uralkodni fog, én pedig, a hűséges öcs, az ország nádoraként fogok szívvel-lélekkel mellette állani. (A már emlegetett öröklésrend alapján legalábbis ez volt várható.) Meglehet, Vitéz János tanulmányozta a csillagok állását (ehhez is értett), s a sötét égről fürkészte ki a jövőm. Akárhogy is történt, jóslata bejött. Hazahoztak Prágából, fejemre tették Szent István koronáját, onnantól fogva még tíz esztendeig az egyik leghűségesebb szolgám s gyakran tanácsnokom maradt. * Titkos szövetségekről, méregkeverőkről, összeesküvőkről kaptam már épp elég figyelmeztetést: mindig akadtak jóakaróim, akik a fülembe sugdosták, ki az, akiben nem bízhatok, ki az, aki az életemre tör, ki az, aki csak számításból áll mellettem, de egyébként az adott (kedvező) jelre vár, hogy kiüsse a kezemből a jogart. Volt, aki azt is megmondta: ebédnél melyik ételből ne egyek, a saját szemével látta, amint a mérget belécsöpögtették. Beatrixtól tudom: Itáliában a fejedelmek és a bíborosok előkóstolókat alkalmaznak, azokon tesztelik le, megbízható-e az eléjük tett étel (veszélyes szakma, ám jól megfizetik) – későn ható mérgeknél az egész hercehurca csak merő formaság, valamivel talán több a semminél –, az én udvaromban nincs is ilyen személy, a sugdosóknak azt szoktam mondani, ha egy király igazságosan és bölcsen uralkodik, nincs mitől tartania, ellenkező esetben pedig meg is érdemli, hogy az életére törjenek. (Ezt persze nem teljesen úgy gondolom, de arra jó, hogy Bölcs mondás

címszó alatt Galeotto följegyezze.) Egy időben egy Miklós nevű püspök hosszú időn keresztül miden egyes találkozásunkkor névtelen, arctalan összeesküvőkről beszélt, akiknek intésére külföldről pénzelt, állig fölfegyverzett zsoldossereg vár a határon, no meg a testőrség egy részét is lefizették, hogy azok egy esetleges palotaforradalomban a fölkelők mellé álljanak. Neveket kértem tőle, neveket és pontos adatokat, de ő csak sejtelmesen mosolygott, hogy majd mindennek eljön az ideje, viszont szolgálataiért és információiért cserébe némi adományt óhajtott. Közöltem vele, egy rohadt fityinget nem érnek az információi, a határokon folyamatosan vannak összecsapások, német, cseh és török részen egyaránt (mindazonáltal állig fölfegyverzett zsoldoshadseregről nem hallottam), a testőrségemről pedig, mivel javarészt külföldiekből áll, magam is tudom, hogy megvesztegethető, az mellé áll, aki jól megfizeti, de amíg én tudom nekik a legjobb jövedelmet adni, addig ezzel semmi gond. A tetejébe le is járattam szegény fickót azzal, hogy az országgyűlésen fölvezényeltem a pódiumra, és fölszólítottam: itt, a rendek előtt nevezze meg, kik azok, akik az életemre törnek. Csak hebegni tudott. Ezekről a suttogásokról az is az eszembe jut, amit az egyik inasom mesélt, hogy amikor Kinizsi Pált Nagyvázsonyról először rendeltem föl Budára, a derék fiú alig lépett be a palotába, hajlongani kezdett jobbra-balra, mintha nem üres termeken, hanem valami fényes, úri csődületen vezették volna keresztül. Az inasnak leesett az álla, csodálkozva kérdezte, mi a fenének hajbókol itt, amikor senki nincsen, mire az én kedves Kinizsim közölte: mielőtt eljött otthonról, azt mondták neki, úgy vigyázzon, a budai várban a falaknak is füle van, hát úgy gondolta, érdemes mindjárt a megérkezése után elnyerni a jóindulatukat. Amikor Kinizsire gondolok, mindig nevetnem kell – ennek a papírnak megsúghatom: valamennyi hadvezérem és hívem közül őt szeretem a legjobban, ha meglátom, hiába van éppen talpig lovagi göncben meg a legnagyobb kövekkel ékesített palásttal a vállán – mióta kikerült a parasztkodásból, megszerette a cicomát, mindig

meglepem valamivel –, én továbbra is csak a molnárlegényt látom magam előtt, aki malomkőről kínálja a vadászatban kitikkadt királynak a vizet. De ezt már, azt hiszem, leírtam valahol. Jó fickó. Majd mesélek róla is egy történetet. * Lehet, hogy a kezdeményezés nem Vitéz Jánostól indult, lehet, hogy csak belesodródott, ám onnantól fogva mozgatórugója lett az addig még csak megbúvó csírának: az ország nagyurainak egy részét maga köré szervezte, és Jagelló Kázmér személyében az utódomat, helyesebben, az ellenlábasomat is megtalálta. Hetedik éve ültem a trónon, és addig nem volt egyetlen egy istenverte politikai vagy diplomáciai kérdés, amelyben nem kérdeztem meg Vitéz János véleményét. Bölcs és előrelátó gondolkodása kiegészítette – kiegyensúlyozta – az akkor még, elismerem, igen erőlteljes hebehurgyaságomat; no meg persze fordítva is működött: mikor túlságosan óvatos volt (mert az volt, inkább tizenötször megrágta a kérdést, mintsem hogy, még ha kéne is, egyből cselekedjen), én lendületből vittem előre az ügyet. Cím szerinti tisztséget nem viselt, fölöslegesnek tartottam országbírónak vagy ilyesminek kinevezni, a személyes tanácsadóm volt, minduntalan a székem mögött állt, a szó szoros értelmében is: ha külföldi követeket hallgattam meg, arcának vagy szemének egy rándulása jelezte, milyennek tartja a diplomatákhoz intézett válaszaimat. Olyankor úgy éreztem, még mindig vizsgázom, a kíméletes udvariassággal, ám köntörfalazás nélkül tett megállapításai voltak az osztályzatok. Közben megmaradt kedvenc elfoglaltsága mellett is, a vére úgy diktálta, tanítani kell, kinevelni a jövő nemzedékét, meg ilyenek. Újabb és újabb tanítványokat keresett, különösen – azt hiszem, ez is afféle humanista vonás – a szegényebb sorból szár mazókat vette szárnyai alá.{ } Eleinte minden új szerzeményéhez külön engedélyt kért, később ez elmaradt, nem bántam, úgy gondoltam, tartozom neki annyival, hogy nem szólok bele, kiket talál a figyelmére érdemesnek. Emlékszem,

volt egy fiatal fiú – talán Garázda vagy Váradi Péter, vagy egyik se a kettő közül? –, Vitéz János küldte a kancelláriámra azzal, hogy kérjen magának valami állást. Kedves, becsületes ifjúnak néztem, sima, lányos arcú, rövid hajú, nálamnál valamivel magasabb (Janus Pannonius is ismerte, mert egyből a színem elé bocsátotta); tisztelettudó, ám nem megalázkodó hangon kérdezte, tudnék-e neki valami munkát adni. Elmondta, mihez ért, végighallgattam, aztán a fejemet csóváltam, “sajnos, ilyen tudással vannak most bőven a kancellárián”, legnagyobb elképedésemre a srác meghajolt, és nagy lelkesen megköszönt valamit. – Mit köszöntél meg, fiam? – furcsállottam a dolgot, azt hittem, talán nem hallotta jól, amit mondtam, úgyhogy tagoltabban megismételtem: – Sajnos, nem tudok neked munkát adni, mert közepes írni-olvasni tudással dolgoznak elegen a kancellárián. – Felséged jóindulatát köszönöm – a fiú olyan tisztelettudóan beszélt, hogy egy pillanatra meginogtam: most valóban ilyen, vagy pedig gúnyolódik velem? – Azt, hogy meghallgatott, és nem rúgott ki páros lábbal mindjárt az első szavaim után. Az államat vakartam – cudar világban élünk, ha már ez is erény. Jobban utánanéztem, és megint bebizonyosodott, ha valamit nagyon akarunk, azt meg lehet oldani: találtam egy írnoki munkát a fiúnak, azt hiszem, most is itt van, igaz, azóta már jócskán fölcseperedhetett, de talán még mindig ugyanakkora szorgalommal iktatja az oklevelek kötelező másolati példányait. * A kancelláriát a ravasz róka, a pécsi püspök, Janus Pannonius vezette. Csezmiczei Jánosnak hívták, imádta a fellengzőséget, az udvarnál már Janus-ként ismertük meg, a nagybátyja, Vitéz János is így mutatta be nekem; szénfekete hajú, sima bőrű fickó, nemcsak hogy Itáliában tanult, de megjelenésre is úgy nézett ki, mint egy született olasz. Kellemetlen figura volt, igyekeztem minél ritkábban érintkezni vele, az első pillanattól fogva nem találtam szimpatikusnak, nagyon

tudott hízelegni, affektálva, mézesmázos hangon beszélt, és szüntelenül Itáliáról áradozott. Szerette hangoztatni, mennyire megveti a szülőhazáját, mert az nem elég művelt és mert lakosai nem ismerik Vergilius eposzait, neki ellenben majd szétment a feje a beléje szorult tudástól, azt hiszem, van egy verse is arról, hogy Magyarország mindeddig híjján volt a kultúrának, most azonban itt van ő, a dicső szellemű tollforgató, aki Itáliához teszi hasonlatossá ezt a vidéket. Igaz, voltak olyan pillanatai is, mikor egész értelmesen sőt érdekesen beszélt; Vitéz Jánosra tekintettel rábíztam a kancellária vezetését, el kell ismernem, bizonyos dolgokban roppant ügyesnek bizonyult: olyan leveleket rittyentett nekem, amelyek előtt fejet kellett hajtanom. (Régi duma, de igaz: a személyes benyomásoknál fontosabb a szakértelem.) Apám mellett én is kitanultam a diplomácia művészetét, ám tény, hogy Janus Pannonius ezen a téren jócskán túltett rajtam; azóta sokat ellestem tőle, és mióta elzavartam az udvaromból, már én is tudok olyan sallangos levelet tollba mondani, amilyenhez hasonlókat ő megfogalmazott. Annyira jól tudta forgatni a szavakat, hogy egy török követ is tanulhatott volna tőle, vele írattam meg az itáliai fejedelmekhez meg a pápához intézett üzeneteimet, csikarjon ki belőlük annyi pénzt, amekkorát nem szégyell, a török elleni hadjárathoz kell a tőke, a zsoldos ingyen nem harcol, még akkor se, ha tudja, saját érdeke is a küzdelem. Próbáltam az ellenérzéseimet is félreállítani, mondván, ahogy azt egyszer az egyik tudósomtól megtudtam, nemigen akadt még Magyarországon rímfaragó, vagy ha akadt is, annak semmi nyoma, úgyhogy a derék fiúban egyebek mellett a legelső költőnket is tisztelhetjük. (Pontosítok: a legelső ismert költőnket.) Fölolvasta nekem pár versét, némelyikkel meg is ajándékozott, cirkalmas, kalligrafikus, enyhén macskakaparást idéző írással írt, a papír szélét mindig kirojtozta, s a költemény alá vagy mellé odakanyarintotta: “Szeretett királyomnak, Janus”, vagy valami hasonlót. Különösebben egyik se ragadott magával, úgy szólalt meg, mint bármelyik általam ismert itáliai költő; egyszer megkérdeztem tőle, miért nem próbálkozik meg magyarul rímeket faragni, elhúzta a száját, és azt mondta, a kultúra nyelve a latin, és az is marad

mindörökké, ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket a bárdolatlan földtúró jobbágyok is használnak, Isten ellen való vétség verset írni. Azt kérdeztem erre, és mi van akkor, amikor a földmunka közben a parasztok mindenféle ötletes dalokat énekelnek, mire fölháborodott, hogy ne keverjem már össze a “köznép csacska énekét” a magasrendű költészettel… Szóval, ilyen fickó volt ez a Pannonius: tehetséges, ám öntelt, hízelgő fráter. A nagybátyját ellenben istenként imádta, egyszer egy egész ódát zengett hozzá, Jupiterhez meg Herkuleshez hasonlította benne, közben óva intette, nehogy túlpörögjön, és ideje korán “kihúnyjon belőle a most még lángoló szikra”; afféle biztatásnak szánhatta, mert a költemény akörül keletkezett, amikor Vitéz János alól egyszeriben elfogyott a talaj. Akkortájt történt ez, amikor az első feleségem, Pogyebrád Katalin gyermekszülésben meghalt. A magzat is holtan jött világra, ha jól tudom, fiú volt, erre soha nem kérdeztem rá, nem kívántam róla tudni, mikor megkaptam a halálhírt, az jutott az eszembe, egy korszak ismét véget ért az életemben. Katalin halála számomra elsősorban azt jelentette, most már nyíltan fölvehetem a harcot az apósommal, György cseh királlyal szemben. (Nem szeretek sokat beszélni erről a nőről. Nincs róla mit mondanom. Ami keveset mesélhetek, az annyi, hogy amint már említettem, párszor összefeküdtem vele, azonban ez sem neki, sem nekem nem okozott örömet. Szült egy gyereket, és vele együtt meghalt. Ennyi szerepet szánt neki a sors az én életemben. Ennyit és nem többet.) Ahogy pár nappal ezelőtt megírtam, Vitéz János eredendően rossz néven vette a Pogyebráddal való szerződésemet, ám miután a jegyesség létrejött, folyton azt duruzsolta a fülembe, vegyem komolyan az egyezséget, és ne áhítozzak a cseh trón után. Amíg a feleségem élt, türtőztettem is magam, néhány kósza határvillongáson kívül nem is történt különösebb összecsapás, azonban alig hogy eltemettük az asszonyt és a gyereket, én máris a cseh háborún törtem

a fejem. – Hidd el, hogy nincs más megoldás – igyekeztem őt meggyőzni a magam igazáról egy őszi délelőtt. Budán voltunk, a Zsigmond építtette lovagteremben, mind a ketten szerettük ezt a helyet, én azért, mert folyton a fogadott nagyapámat juttatta az eszembe, Vitéz János meg amiatt, hogy az ő pályája nagyjából ugyanitt kezdődött: mielőtt apámat megismerte volna, a luxemburgi udvarában írnokoskodott. – Megmondtam neked is épp elégszer, hogy német-római császár akarok lenni. Oda pedig elsőként Prágán keresztül vezet az út. – Nagy falat lesz – mondta Vitéz János. – Könnyen beletörhet a bicskád nyele. Miért ácsingózol te Prága után, gondolod, az apádnak bármikor is az eszébe jutott, hogy keresztyén király ellen fordítsa a kardját? Neki a török volt a legnagyobb ellenség, neked miért nem az? Fortyogtam a dühtől, nagy arcátlanság, ha valaki ilyen nyilvánvaló módon szándékosan mellébeszél, az öreg pontosan tudta, én is a muzulmánok ellen igyekszem az erőimet összpontosítani, ez azonban csak úgy működik, ha német-római császárként, az egyesített európai erőkkel a hátam mögött veszem föl a harcot. A püspök úr (akkor még csak az volt) azonban soha nem szerette, ha valaki nem úgy gondolkodik, ahogy ő. Diákkoromban is akkor pipult be a legjobban, mikor egy-egy szöveget nem az ő szájíze szerint magyaráztam. Csak az az etalon, amit ő csinál. A humanista jellem. – Nagyon kérlek, ebbe ne szólj bele – vágtam a szemébe. Nem sokkal előbb még a könyvtárszobájában voltunk, és baráti bazsalygások közepette Tacitus egyik elbeszéléséről váltottunk pár nyájas mondatot. – Tudom, hogy mit csinálok. Nem látok más alternatívát. – Az urak is helytelenítik a csehországi hadjáratot – mondta tovább rendületlenül Vitéz János. – Az ország teljesítőképessége nem bír el egy többfrontos háborút. – Majd szerzünk pénzt – csattogtattam a fogam. – Követeket küldünk a nagy európai udvarokba, támogassák a délvidéki küzdelmeinket, nekik is érdekük, hogy Magyarország határain

megálljon a török. A csehek elleni hadjáratot pedig majd az adókból megfinanszírozzuk. A fejét csóválta. Tisztára mint mikor még a nebulója voltam. – Szegény apád ha látná… A hataloméhségedet meg a nagyzási mániádat más kizsákmányolásából akarod kielégíteni. Odafönt biztosan nem büszke rád. Hataloméhség meg nagyzási mánia. Bagoly mondja verébnek satöbbi. – Az apám egész biztosan büszke rám – húztam ki magam. – Jobb politikai érzéke volt, mint neked. Tudná, hogy ez az egyetlen lehetőségünk van. – Kapkodsz, Mátyás – nem bírta megállni, hogy ne csóválná a fejét. – Nem veszed figyelembe, hogy a tetteidnek milyen következménye lehet. Mindig tehetséges voltál, azonban ritkán következetes. A lángolásod visz gyakran előre, és hiányzik belőled a megfontoltság. Félek, hogy ennek az ország látja a kárát… Dühösen toppantottam. – Ide figyelj, püspök úr! Tudod, hogy nagyon sok mindent megengedek neked. Meghallgatom és nem egyszer meg is fogadtam már a tanácsaidat. Hagytam, hogy olyan dolgokat duruzsolj a fülembe, amilyenekkel én nem értek föltétlenül egyet – igyekeztem nem fölemelni a hangomat. – Azt azonban nem tűröm, hogy sértegess. Az ilyen szöveg, amilyet az előbb is löktél nekem, könnyedén kimeríti a felségsértés fogalmát. Ha akarnám, leüttethetném a fejed. – Leüttethetnéd, ám mégsem teszed. Azt ugyanis soha nem felejtheted el, hogy én segítettelek a trónra. Nem tudtam megállni, hogy bármilyen is dühös vagyok, ne mosolyodjak el. – A sértett ember beszél belőled, püspök úr. Az önérzetedbe gázolok azzal, hogy már nem kérem ki minden döntésem előtt a véleményedet, hogy nem hívlak meg minden külföldi követ fogadására, és ha mégis ott vagy, a vendégeknek csupán Várad püspökét mutatlak be… Hiú ember vagy, atyám, az a véleményem. Sokat köszönhetek neked, ám a rólad kialakult jó benyomásaimat

nagyon lerontja az, amit mostanában irántad érzek. Szomorúan pislogott. – Meggyűlöltél, Mátyás? A fejemet ráztam. – Ugyan. Szó nincs erről. – Megvetsz akkor… – Nem, még csak nem is vetlek meg – egy pillanatra elgondolkoztam a helyes kifejezésen. – Azt hiszem, arról van szó, hogy nagyon nem tetszik a kicsinyességed. A humanistához, szerintem, a nagyvonalúság illik. Te pedig nem vagy elég nagyvonalú. Nem akarod elfogadni, hogy kinőttem a szárnyaid alól, és sértődöttségedben olyan dolgokat vágsz a fejemhez, amiért mások halállal lakolnának. Mivel nem válaszolt, mondtam tovább: – Igazad van. Csak azért nem küldelek a hóhér karjai közé, mert a nevelőm voltál. S tényleg volt szereped abban, hogy én most király vagyok. Ez azonban nem mindenhez elég. Most már nem. Meghajolt, és elindult kifelé. Még utánaszóltam: – S hogy melyikünknek volt igaza, idővel úgyis kiderül… Miután kiment, még sokáig mászkáltam föl-alá a lovagteremben. Ugyanott, ahol talán Vitéz János karriere elkezdődött, és ahol ebben a pillanatban lényegében most véget ért. A csehországi háború ügyét akkor anyagi eszközök híjján néhány évre kénytelen voltam a szőnyeg alá söpörni. Vitéz Jánossal ez volt a politikával kapcsolatos utolsó beszélgetésünk. Ezután csak hétköznapi vagy egyházi ügyekben értekeztünk. Esetleg megbeszéltük, mostanában melyikünk mit olvasott. * Meghalt Szécsi Dénes és Vitéz Jánost jelölhettem esztergomi érseknek, a pápa természetesen – egyetemi éveikről személyesen ismerték egymást – szinte azonnal megírta a kinevező okiratot, Janus Pannonius pedig fabrikálta is az újabb ujjongó verset. Épp ma reggel

hozattam föl a költeményeit a könyvesszobából, úgyhogy az ide vonatkozó passzust mindjárt ide is másolom: Szálljon szárnyakon a jó hír minden népeken által, Földről csillagokig jusson a nagy híradás: Esztergomnak Várad adóz, s a Dunának a Körös, Prímás lett, aki volt rangban előbb negyedik.{ } Nem sokkal ezután Janus Pannoniust a pápához küldtem, hogy az a törökök elleni újabb hadjáratot immáron készpénzzel is, és ne csupán lélekben támogassa. Kedvenc rímfaragóm nagy örömmel fogadta a megbízatást, hosszú idő után újra a szeretett Itáliájába mehetett, onnét viszont II. Pál üdvözlő szavakkal és keresztyéni szeretetéről biztosítva küldte haza. Mindmáig fogalmam sincs, hol rontotta el, hebegett-habogott, amikor az utazásról faggattam, holott nagyon bíztam a szócsavaró képességeiben, meg abban is, hogy a diákévei alatt kiépített kapcsolatai elegendőek lehetnek küldetése eredményességéhez. Különösen az bőszített föl, hogy tudomásomra jutott: nem sokkal azután, hogy alaposan megmostam a fejét a baklövése miatt, az udvar népének nagy büszkeséggel mutogatta az újjonnan beszerzett könyveit, és fennhéjazva mesélt arról, milyen csodálatos vidék az az Itália, ezúttal is annyi csodát látott ott, amennyit itt csupán több év alatt. Fordulj föl, hülye hízelgő buzeráns, gondoltam magamban, ugyanolyan talpnyaló vagy, mint bárki más, aki korábban repült a palotámból. A velencei követek látogatásakor döntöttem el, hogy a vitézjánososdinak véget vetek. Már napok óta az udvaromban tartózkodtak a dózse emberei, szokásom szerint egy darabig várakoztattam őket, a dózséval amúgy akkor még nem volt különösebb problémám, bár nem eveztünk egy hajóban, s Dalmácia meg Isztria ügyében elődeink ránk hagyományoztak pár megoldásra váró kérdést, a török elleni fellépés közös kényszere egymás mellé ültetett bennünket. A velenceiek

ezúttal némi anyagi támogatást, és ha tudok adni, mestereket kértek flottájuk megerősítésére; nyájas mosollyal meghallgattam őket, megköszöntem az ajándékaikat, majd közöltem velük, pillanatnyilag üres az államkincstár, no meg nekem is égetően szükségem van a pénzre, de azért – ígértem meg, mert a protokoll, a jó illem meg a miegyéb így kívánja – utánanézek, mit tehetek, ha mást nem, néhány hajóácsot meg nyersanyagnak szolgáló jó fenyőgerendát biztos tudok a dózse úrnak küldeni. A küldöttség vezetője, egy nagyhasú, brokátokkal kirakott, csupasz állú, tokás férfi a válaszomra szó nélkül meghajolt, jelezvén, ellenvetés nélkül tudomásul veszi. Csodálkoztam, mert ezek a velenceiek minden hájjal megkent, agyafúrt fickók, a retorikájuk hasonlít a törökökéhez, ők is ugyanolyan virágnyelven beszélnek, és ugyanúgy tudnak követelni is. – Az érsek úr már tájékoztatott bennünket a helyzetedről, felséges uram – felelte ez a kövér fickó a faggatózásomra. – Nem ért fölkészületlenül a válaszod. Nagyot néztem. – Az érsek úr? Miféle érsek úr?.. A fickó megint meghajolt. – Az esztergomi érsek úr, felség. – Hogyan? – magam se vettem észre, de jól fölkaphattam a hangom, mert a velenceiek akaratlanul is összerezzentek. – Ti jártatok már az esztergomi érseknél? – Tegnap audienciát kértünk tőle, felség, és ő rögtön fogadott is… – Dehát mi a fenének álltok előbb szóba vele, mint velem? Úgy hajlongott, azt hittem, mindjárt leugrom a trónról és a tarkójára csapok. – Az érsek úr híre mihozzánk is eljutott, király úr. Gondoltuk, amíg a színed elé nem bocsátasz bennünket, megpróbáljuk őt megnyerni az ügyünknek. Ugyanazt mondta, mint most felséged… Fölpattantam és olyat ordítottam, akár egy fölbőszült medve a Kárpátokban. A velenceiek sűrű hajlongások közepette kihátráltak, én pedig

hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy hívassam-e Vitéz Jánost vagy sem. Nem hívattam. Sem akkor, sem utána nem, soha többé, legalábbis politikai ügyekben nem, és az udvarmesternek is meghagytam, a vendégeket semmi pénzért ne engedje Vitéz János színe elé, ha valaki vele akarna találkozni, mondják meg neki, hogy az érsek úr ilyen kérdésekben nem kompetens. Mint ahogy onnantól fogva jóformában semmiben nem volt az. Kellemesen elcsevegtünk még jópárszor Marcus Aurelius-ról és Senecáról, olvasgattuk Dantét és Petrarcát, néha megvitattuk a csillagok állását is, azonban én országos ügyekre soha nem tértem ki, és amikor ő próbált ilyen jellegű beszélgetést kezdeményezni, elhárítottam, más irányba tereltem a témát. Néhány hónappal később elköltözött Budáról, rezidenciáját immáron véglegesen az érseki székhelyére, Esztergomba helyezte át, és csak különleges alkalmakkor jött – akkor is rövid időre – az udvaromba. Mármint ha éppen Budán voltam, mert bár Esztergom nincs messze Visegrádtól, és mindig tudta, mikor vagyok itt, soha nem dugta ide a képét, még ha úgy is hozták az érsekség ügyes-bajos dolgai, akkor is inkább követek útján üzent. Talán zavarta a pompa, az itteni emelkedett légkör, melyből száműzettett? Pedig fölösleges volt megsértődnie: érseki munkájában nemcsak hogy teljes szabad kezet adtam neki, a tetejébe még rábíztam a pozsonyi egyetem megszervezését és vezetését is. Megnyitása után mindjárt meglátogattam az akadémiát. Vitéz János a kapuban csillogó szemmekel fogadott, kézcsókra nyújtotta érseki gyűrűjét, magához ölelt, és mialatt az egész épületen végigvezetett, szüntelenül a kedves fiának nevezett – teljesen úgy tűnt, megbékélt a helyzetével. Bemutatta a neves külföldi tudósokat, akik direkt az ő meghívására érkeztek Pozsonyba; az egyik csillagászt, név szerint Regiomonantust, szegényt, alaposan megaláztam (ha ilyesmire lehetőség van, sose hagyom ki a ziccert): ebéd után vele és még néhány hozzá hasonló lángeszű atyafival

kisétáltunk a mezőre, ahol az egyik gyümölcsfához ki kötve egy szamár ordított kétségbeesetten, mire én megkérdeztem ezt a Regiomonantust, mit gondol, nem-e azért ordít ez az állat, mert esni fog. Ő hosszadalmasan az ég felé nézett, majd az ilyen lángelmékre jellemző szerény, ám ellentmondást nem tűrő stílusban, suttogva közölte, még jópár napig nem lesz itt eső, ez nem csupán a felhők állásából látható, tudományosan is lemérte nemrég. Baktattunk hát tovább a mezőn és filozófiáról meg efféle dolgokról társalogtunk, észre se vettük a dél felől jövő fekete felhőt, mire észbe kaptunk, már dörgött az ég. Mint az őrült, rohantunk visszafelé, ahogy elvágtáztunk mellette, a szamár továbbra is üvöltött, aztán a következő pillanatban mintha dézsából öntötték volna, ömlött az eső. Tönkrement a ruhám, az ékköveket meg az aranycsatot a szabó levágta, a dolmányt el lehetett dobni. Közöltem Regiomonantus-szal, úgy látszik, fordítva van: ez a szamár a csillagász, a csillagász meg a szamár; nem értette meg, latinul másképp hangzik, vagy lehet, hogy megértette, csak úgy tett, mint aki nem. * Volt még egy emlékezetes eset, ugyancsak Vitéz János köreihez kapcsolódóan, Esztergomban történt, s Galeotto is fültanúja volt, mikor az a hájas olasz pap, név szerint Giovanni Gatto igyekezett megcsillantani előttem semmihez nem mérhető észbeli képességeit. Úgy nézett ki, akár egy fölhizlalt disznó: nem csak a hasa volt akkora, amekkorához hasonlót én még életemben nem láttam (túltett a török követek úszógumiján is), akárhogy mozgatta a fejét, de különösen beszéd közben fölöttébb undorító módon rezgett a tokája, a pofája meg akár a hörcsögé, amelyik éppen telizabálta magát, és hogy ne vesszen kárba, a maradékot a szájüregében rejtegeti; a tetejébe olyan kefeszerű, sűrű, fekete haja volt, mint a disznó sörtéi, mikor először megláttam, komolyan azt hittem, mindjárt röfögni fog. Pedig nagy tudású ember hírében állt, az én jó Galeottóm hívta meg

Magyarországra, az egyetemről vagy honnét ismerték egymást, aztán Budán úgy összebarátkozott Vitéz Jánossal, hogy az kinevezése után magával vitte Esztergomba. – Vág az esze, mint a borotva – dícsérte egykori nevelőm, mikor egy vadászat alkalmával egész a Vértesig kalandoztunk, aztán az urakkal észak felé vettük az irányt, és úgy döntöttünk, Esztergomban fogunk éjszakázni. – S mivel tudja, hogy te, király úr, nagyon szereted a vitákat, mikor két nagyszerű elme összecsap, nagyon örülne, ha vacsorára velünk tartanál. – Nem nagyon szeretek papokkal együtt enni – jelentettem ki. – Az evészet meg a teológia nem való egymáshoz. – Vitázni azonban szeretsz, király úr, és… – Valamint azt is utálom, amikor a papok zabálni kezdenek. Közhely az egész. Boldogok a szegények, meg ilyesmi, aztán a papok között van a legtöbb kövér ember. Némelyik olyan hájas, nem mer a tűz mellé ülni, mert attól fél, hogy belefolyik. – Te ennyire gyűlölöd a papokat? – Nem a papokat gyűlölöm, érsek úr. A képmutatást és a hazudozást gyűlölöm. Márpedig az egyházatyák körében, gondolom, te is vagy olyan tapasztalt ember, hogy ezt elismered, elég gyakori a “bort iszik és vizet prédikál” eset. Ami nem föltétlenül bűn, sokkal inkább gyarlóság meg vétség. Szerintem. Vitéz János nem nagyon volt hozzászokva az effajta tiszteletlen beszédhez. Főleg úgy nem, hogy az az én számból hangozzék el. – Nagyon rossz véleménnyel vagy rólunk, Mátyás… A fejem ráztam. – Nem, nem erről van itt szó. Inkább azt gondolom, ez az egész afféle menekvés a dolgok elől. A papok állandó stresszben élnek, folyton rettegnek, hogy olyat művelnek, ami miatt nem üdvözölni fognak, hanem ellenkezőleg, a pokolra jutnak. Aki pedig mindentől borzad, ami csak a pokolban van (legalábbis a mi egyházunk és erkölcsiségünk tanítása szerint), az az igazán derék férfiú. A pokolban olyan állapotok uralkodnak, amilyenhez még csak hasonlót sem óhajtanak a papok ebben a földi létben megtapasztalni.

Halvány mosoly suhant át a nevelőm arcán. – Nagy teoretikus vagy, király úr… Nem hagytam magam félbeszakítani. – Mert ugye itt van az ínség. Mi van a pokolban? Mindenki nélkülöz, szenved, nem jut ahhoz, amit szeretni. A pokolban tehát ínséges állapotok vannak. A mi bölcs papjaink pedig mindent megtesznek azért, hogy ne szenvedjenek szükséget semmiben. Étel, ital, tömérdek kincs, egyéb földi jó. Úgy gyűjtik be ezeket, mint amikor a hörcsög elraktároz télire. A probléma az, hogy mindezt az egyszerű ember a maga eszével nem éri föl, és az egész így az ő szemében (avagy a mi szemünkben) visszaságot jelent. Mert ebből kívülről annyi látszik, hogy a papok nyakig benne vannak azokban a bűnökben, amelyekről a Szentírás is szól, és amelyek ellen ők maguk is prédikálnak a szószészeken… – Bűnök? – ismételte Vitéz János. – Bűnök – ismételtem. – Gondold csak végig, érsek úr. Például dölyfösek a papok? Elég rájuk nézned, úgy feszítenek, mint két krumpli egy zsákban… Aztán ott a harag. Némelyik püspök valósággal örömét leli abban, ha a szolgáit halálra ostorozhatja. Hozzám is eljut a szóbeszéd a vérengző, szadista egyházfiakról, akik addig csépelik az alájuk rendelteket, amíg azoknak utolsó csöpp vére is ki nem folyik. Pedig ugye Pál apostol is meghagyta a püspökökre vonatkozó szabályok között, hogy felejtsék el az agressziót. A kapzsiságról nem is beszélve. Uzsora, szimónia, jó nagy lapáttal a kincsekből, elvenni mindent, amit csak lehet!.. A te kincstárad is, érsek úr, gazdagabb az enyémnél! – Vitéz János ennél a pontnál heves tiltakozásba kezdett, ám megint csak nem hagytam magam félbeszakítani. – Ezzel meg összefügg a mohóság meg a torkosság, amelyeket ugyanúgy a legfőbb bűnök között emlegetnek a szent szövegek. Nagyon jól tudom, mekkora zabálások folynak a templomok mélyén. Hajnalig folyik a bor, a sör, az atyafiak két pofára tömik magukba a jó zaftos sültet. Végtére is erre való az a sok híres szakács, azok azért szegődnek templomi szolgálatba, mert ott jobban megfizetik őket, mint a nemesurak. Merthogy van miből… – Vitéz

János itt ismét megpróbált közbeszólni, ám újfent nem hagytam szóhoz jutni: – Arról meg már nem is akarok beszélni, érsek úr, mert még nyakig elpirulsz, hogy mit művelnek egyes egyházatyák a templomokban dolgozó cselédlányokkal. Állítom, némelyik fráternak nagyobb szexuális kultúrája van, mint nekem, vagy az udvaromból valamelyik bárónak… – Király úr, ez már rágalom! – Lehet, hogy rágalom. Te bizonyára annak érzed. Pedig még nem is mondtam el mindent. Tudnék még órákig beszélni a lustaságról, a tunyaságról, a nemtörődömségről meg az ilyenekről. Ezek is okoznak legalább akkora kárt az országnak, érsek úr, amekkora károkat szerinted az én csehországi háborúskodásom okoz. De mindegy, nem ide akarok kilyukadni. A lényeg, hogy amihez a papok legjobban értenek, az a színlelés, a tettetés, amikor a mézes-mázos szövegükkel meg a bűbájos pofázmányukkal jóságosnak mutatják magukat, közben meg úgy hálózzák be az embert, mint a pók. Persze – fűztem hozzá engedékenyebb hangon –, mint ahogy mindenünnen, itt is vannak kivételek. Tisztelet nekik. Vitéz János hosszadalmasan nézett rám, utána szólalt meg: – Most nagyon megleptél, Mátyás. Sose gondoltam volna, hogy tőled ilyet hallok. – Elhiszem – mondtam. – Ne haragudj, érsek úr, ha esetleg a te érzéseidet is megbántottam, de azt gondolom, amit most mondtam, az a színtiszta igazság. – Amely nem mentes bizonyos egyházellenes kirohanásoktól – fejezte be a mondatot Vitéz János. – Majdhogynem huszita szöveg. Kvittek vagyunk, Mátyás. Ahogy nemrégiben azt mondtad, leütethetnéd a fejemet, én most azt mondom, ezért a kis monológodért kiátkozhatnálak koronástul, udvarostul, mindenestül. Második András idején az akkori esztergomi érsek, bizonyos Róbert, már megcseledekett egy ehhez hasonlót. Én nem teszem meg. Egyrészt azért, mert nem akarom az ország helyzetét rontani, másrészt mert olyan vagy nekem, mintha a nevelt fiam volnál. Elmosolyodtam.

– Nem olyan tragikus a helyzet, kedves nevelőm. Nem kell úgy a szívedre venni… – De úgy veszem – mondta komoran Vitéz János. – S ezek után nem ragaszkodom a találkozásodhoz Giovanni Gattóval. – Nekem meg megjött rá a kedvem… – Én viszont nem akarom, hogy egy asztalnál üljetek. – Én azonban akarom – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Intézkedj, hogy ma este együtt vacsorázzunk. Négyesben ültünk le az érseki étkező kerek asztalához: Vitéz János, én, Galeotto, azonkívül egy Thuz János nevű idegenbe szakadt hazánkfia, aki valaha Zsigmond király udvarában apróskodott, majd annak halála után külföldre ment, és ma befolyásos üzletemberként Velencében él. Olyan igazi emigráns fazon, aki szántszándékkal töri a magyart, nem tudja megállni, hogy a beszédébe ne keverjen idegen szavakat, és folyton azon sóhajtozik, milyen szerencsétlen flótás, odavan az identitástudata, Magyarországon már nem, Itáliában pedig alig érzi magát otthon, a minap is mondta a dózsénak, hogy… satöbbi, satöbbi. Galeott és Giovanni amúgy föltűnő tartózkodással üdvözölték egymást, holott azt gondoltam, az egyetemi cimborák ha találkoznak, rögvest egymás nyakába ugranak; később Galeotto azt állította, ez elsősorban miatta alakult így, mostanára már nem nagyon kedveli ezt a fickót, kérdeztem tőle, miért, azt felelte, mert olyan hájfejű; no, hát ebben teljesen igaza van. A társalgás ettől függetlenül azzal indult, hogy a nagyeszű barátunk azt kezdte feszegetni, miért is nem tudta rávenni Galeottót arra, hogy az egyetem után ő is reverendát húzzon: – Kacsintgatott, kacsintgatott a fiú – vihogott magas hangon Giovanni –, de végül mégis úgy találta, jobban érdekli a papi szoknyánál az, hogy mi van a női szoknyák alatt!.. Valami irtózatos röhögésbe kezdett, olyan volt, mint amikor az ijedt lovak nyerítenek. A térdét csapkodta, rengett a tokája, akár a kocsonya. – A kettő nem kizáró ok – jegyeztem meg epésen. – Úgy

tapasztaltam, az egyházfiak is szívesen bepillantanak a női szoknya alá. Mi több, nem csak bepillantanak, hanem a kezükön kívül gyakran a vesszejüket vagy a nyelvüket is odateszik. Vitéz János szeme villámokat szórt, Giovanni azonban már a délután folyamán elég sok bort elszopogatott, úgyhogy nem vette rossz néven a megjegyzésemet. – Ki így, ki úgy – jelentette ki bölcsen. – Mindannyian gyarlók vagyunk, példának okáért engem is olykor megkísért az ördög. Éjszakánként elég sokszor hallom, amint a szomszéd szobában nyögnek a szobatársaim. Először azért, mert nem tudnak az ágaskodó vágyaikkal mit kezdeni, utána meg azért, mert a megtisztulás végett ostorral csapkodják magukat. – Olyan papok is vannak, akik egymás valagába eresztik a megtisztulásukat – mondtam. Giovanni legyintett. – Badarság. Ami nőbe való, azt nőbe kell tenni. Minden egyéb Isten ellen való vétek. A Szentírás is megírja, halállal lakol, aki férfival tesz olyat, amit nővel szokás. Én a magam részéről undorodom az ilyentől. – Örülök – hajtottam meg a fejem –, hogy ilyen gyorsan találtunk valamit, amiben egyetértünk. Pokoli meleg volt a szobában, Vitéz Jánosnak kiújult a reumája, így a kellemes tavaszi idő ellenére is jól befűttetett. Mindannyian izzadtunk, mint a lovak, Galeotto alig falt pár falatot az őzcombból, máris szuszogni kezdett. Thuz János és Vitéz János sem győzték törölgetni a szemükbe csurgó izzadtságot, egyedül Giovanni állta a meleget, sőt még jót is tett neki, elég volt pár kupa bor, és egyre hangosabban kezdett kiabálni, mégpedig mindjárt minden átmenet nélkül azt, milyen éles elme ő, akármit át tud látni, még azt is, amiről egyes teológusok évszázadok óta vitatkoznak, hiszen Isten megnyilvánulásai olyan tiszták előtte, akár az Adria kék tükre, elég egyszer belépillantani, és máris tudja, mi van a felszín alatt. – Nincs az a probléma, amelyre ne tudnék válaszolni – jelentette ki nagy hévvel. – Király úr, hallottam rólad, milyen nagy tudással és

bölcsességgel bírsz, azonban ne haragudj, ha azt mondom, nem a képességeidben kételkedem, csupán azt hiszem, biztosan van valami, ami nem világos előtted az olvasmányaiban. Ami pedig roppant természetes, hiszen az Úr szántszándékkal úgy nyilvánította ki magát, hogy üzenete ne legyen mindenki előtt nyilvánvaló. A próféták azonban azért vannak, hogy értsék és tolmácsolják az Úr üzenetét. Úgyhogy, ha van valami, amire tudni szeretnéd a választ… – Úgy érted – szakítottam félbe –, hogy te is próféta vagy? Szaporán pislogni kezdett. – Olyasféle. Szerénységem tiltja, hogy kimondottan prófétának nevezzem magam, inkább úgy fogalmaznék, megvilágosodott ember vagyok, aki érté az Úr szavát. – Tudod, Giovanni – néztem rá elgondolkozva –, elég sok mindent ismerek vallásunk alaptéziseiből. Van viszont egy dolog, amin évek óta töröm a fejem, mégse tudom rá a választ. Vitéz Jánossal is jópárszor beszélgettünk erről, azonban akármennyit is vitatkoztunk meg tépelődtünk miatta, nem sikerült elfogadható megoldást találnunk. – Vitéz János gyanakvóan nézett rám: ez utóbbi mondat természetesen szemenszedett hazugság volt. – Avass be nyugodtan, király úr – böfögte Giovanni –, nem hiszem, hogy ne tudnék rá valamit mondani. – Arról lenne szó – emeltem föl a hangom –, hogy Jézus Krisztus, akit ugyebár egyebek mellett az igazságos és bölcs cselekedetei miatt is tisztelünk, időnként nem egy dologban a legkevésbé sem igazságosan döntött. – No – horkantott föl Giovanni. Folytattam: – Egyes döntéseinél korántsem a méltányosságot tartotta szem előtt. Volt, hogy a garast érdemlőknek aranyat adott, az aranyt érdemlőknek pedig garast. Giovanni nagyot harapott az őzcombból. – Konkrétan mire gondolsz, király úr? – Konkrétan arra gondolok, hogy ugyan Pétert és Jánost szerette a legjobban az apostolok közül, mégse az érdemeik szerint tüntette ki

őket. Annak a Péternek, aki otthagyta, megtagadta, sőt esküdözött arra, hogy soha nem is ismerte, a pápaságot adta, azt a Jánost pedig, aki mindhalálig hűséges maradt, és soha semmi miatt el nem tántorodott tőle, mindenféle jutalom nélkül hagyta itt a földön. Mit gondolsz, Giovanni, mi lehet ennek az oka? – Nos – mondta Giovanni, és megvakarta a nyakát. – Mert ugye ha magamból indulok ki – mondtam tovább –, én ugyan nem vagyok Jézus Krisztushoz mérhető, ám a magam eszével úgy gondolkodom, ha van két szolgám, akik közül az egyik csata közben dezertál és elhagy, annak később a fejét vetetném, a másikat pedig, aki a legádázabb küzdelemben is mellettem marad, bőséggel megjutalmaznám. Mondd hát, szerinted miért van az, hogy Jézus urunk mégsem így cselekedett? – Nos – ismételte Giovanni, azzal nagy csámcsogások közepette szinte szóról szóra elmondta azt, amit az előbb tőlem hallott. Nem akarom megismételni magamat, úgyhogy csak a kérdésemre adott roppant egyszerű (ám föltételezem, annál bölcsebb) válaszát írom ide, miszerint: – Hogy miért tüntette ki Krisztus Urunk Pétert és miért hagyta jutalom nélkül Jánost, az túl van a teológia küszöbén. Ezt a megfoghatatlan, nehéz dolgot a mi urunk magának tartotta fenn, soha senki nem is merte tőle megkérdezni. Számtalan ilyet ismerünk még, és akik ezeket firtatni próbálják, azok mind tévelygésbe esnek. Arra kérlek hát, felség, ne hozd elő ezeket az isteni, kifürkészhetetlen kérdéseket, mert te is olyan utakra tévedsz, melyeket nem bölcs megtapasztalni… Csönd támadt, csupán Giovanni csámcsogása hallatszott, Vitéz János kíváncsian figyelt, Thuz János a kezében lévő boroskupára merengett, Galeotto pedig becsukott szemmel gubbasztott a székén. Jól ismerem ezt a tartását: bár olyan, mintha aludna, ilyenkor koncentrál a legjobban, hogy mindent szóról megjegyezzen és aztán pontosan le tudjon írni. – Szent Jeromos adta meg a választ – törtem meg a csendet –, a Jovinianus elleni könyvében. Krisztus urunk azért választott ki egyet a tizenkettő közül, hogy az egyházszakadásnak elejét vegye. S hogy

miért nem János lett ez a személy? Az egyik fő ok az életkora. Tudjuk, hogy mikor Jézus Krisztust megfeszítették, János még majdnem gyermek lehetett, hiszen egészen Traianus uralkodásáig élt. Péter apostol volt, János azonban emellett evangélista is, könyvet írt a mi urunk földi életről, amit Máté kivételével senki más nem tett meg a tizenkét tanítvány közül. Ezen kívül prófétának is nevezhető (igazi prófétának, nem úgy, mint te, Giovanni Gatto), Patmosz szigetén, ahová Domitianus császár száműzte, látomása volt az eljövendő titkait tartalmazó Apokalipszisról. Körbenéztem, de senki nem szólt egy szót sem. Giovanni a kezében lévő őzcombot nézte, mintha azon gondolkodna, harapjon-e belőle még vagy sem. – Szent Jeromos magyarázatán túl a magunk eszével is kitalálhatunk egy másik lehetséges választ – folytattam. – Nevezetesen azt, hogy Jézus Krisztus azért helyezte előrébb az egyház vezetésében a szökevény, hittagadó Pétert a szűz és szeplőtlen Jánosnál, hogy a bűnösöknek reményt nyújtson a bocsánatra. Mert a szökevény, bűnös Péter, aki átélte már a nő ölelésének örömét, kitapasztalta a gyönyör utáni kínzó vágyat és az ember gyarlóságait, a szenvedélyekbe bonyolódott bűnösöknek könnyebben megbocsát, mint az a János, aki a saját képére akarta volna átformálni az embereket, és a szenvedélyektől gyötörteket a legnagyobb szigorúsággal üldözte volna el. Nem az esendőséget nézte volna ugyanis a megítélésüknél, hanem a bűnüket, ilyenformán pedig éppen az egyházon belül csorbult volna Krisztus urunk akarata a megbocsátásról és a gyarlóságok elnézéséről. Azt gondolom, ez is olyan ok, amely az életkoron túl nagy súllyal esett latba a mi urunk döntésében. Mivel továbbra is néma csend fogadta a szavaimat, Giovanni pedig még mindig azon tépelődött, beleharapjon-e az őzcombba, kihúztam magam a széken és azt mondtam: – Urak, azt gondolom, jól laktunk valamennyien. A részemről asztalt bonthatunk.

* Mikor nem sokkal ezután a bárók egy csoportja a következő – sokadik – összeesküvést szőtte ellenem, Vitéz János és Janus Pannonius göngyölítették föl a szálakat. Előbb színleg a pártütők mellé álltak, majd az egészet szépen beköpték nekem. Nem tudtam nem meghálálni, a koronám valóban veszélyben forgott: Janus-t ezért főkincstartómmá neveztem ki, de mert tökéletesen nem mertem rábízni az állampénztárt (tudtam róla, hogy fényűzésre mennyire hajlamos), felügyelőnek melléje állítottam Ernszt Jánost, azt a zömök, mokány kis férfit, akinek, állítom, posztó- vagy valami hasonló kereskedéssel kellett volna foglalkoznia, kevés olyan embert ismerek, aki annyira ért a pénzhez, mint ő – dehát, tudjuk, a nemesség kötelez, ha valaki kutyabőrrel születik, azt nem teheti félre a rőfasztal miatt. A nagybátyját viszont csupán egy szép, kalligrafikusan rajzolt oklevéllel és némi kegytárgyadománnyal jutalmaztam meg, szó se róla, elég drága holmi volt, nem tudom, hány követet indítottam útnak szerteszét Európába, míg beszerezték a legjobb darabokat. Akkor adtam át neki, amikor birtokadományozási javaslatok ügyében Budán járt, szép szavakkal megköszönte ugyan, ám nem tudta leplezni a csalódottságát, hogy részemről ezzel le van tudva a hála. (Ki tudja: ha az a bárói összeesküvés nem tűnt volna olyan veszélyesnek, talán még ennyit se kap. Utálom az árulást, ha valaki belekeveredik valamibe, legyen benne annyi becsület, ha ki akar szállni, legalább úgy tegye, hogy ne károsítsa a többieket. Mivel azonban király vagyok, az emberi tényezőket olykor el kell felejtenem, a besúgásnak hála, koronám megmaradt, az árulókat megjutalmaztam, ahogy azt bölcs és előrelátó uralkodóhoz illik, de kész, ennyi, részemről felejtsük el az egész ügyet.) Janus Pannonius, úgy látszik, tényleg az itáliai napsütéshez szokott, nem nagyon bírta a magyar viszonyokat: a főkincstartói irodában tüdőbaja támadt, és hiába utazott le egyre gyakrabban Pécsre, nem tudott belőle kilábalni. Beszéd közben néha úgy rájött a köhögés, hogy kétrét görnyedt, a mellkasát fogta, az arca egészen

elpirult, és nem átallott előttem is egy-egy hegyeset köpni; nem szép a beteg embert bántani, de kénytelen vagyok beismerni, hogy ahogy egyre többet láttam a fickót ebben az állapotában, úgy kezdtem még jobban gyűlölni. Garmadával ontotta a verseket (külön másolatokat készített nekem), a tetejébe meg rákapott a fordításra: mindenféle ógörög szöveget vett elő, és azokból merített számomra példázatokat, miszerint én rossz tanácsadókra hallgatok, ha továbbra is ezen az úton haladok, türannosz leszek, akit örökre elátkoz majd az alattvalói emlékezete… Vitéz János már távol volt Budától és Visegrádtól egyaránt, úgyhogy idejét éreztem, hogy ezt a botcsinálta költőt is minél távolabb tartsam az udvaromtól: Szlavónia bánjává neveztem ki, legyen csak még többet odalent, Pécsett, meg még attól is délebbre, ne is lássam a képét, ne köpködje össze a palotámat a gennyével meg a kecskerímjeivel. Idegesített a pléhpofája is: bulik közben folyton elnéző mosollyal szemlélt bennünket, engem és a kapitányaimat, az volt az arcára írva, “óh, ha tudnátok, amit én tudok…”. Mint aki az egész világ keresztjét magán viseli. Mikor az urakkal az asztal alá ittuk magunkat, egyszeriben az emberi jóságról, az értelemről meg a szívről kezdett el papolni. Nem vetette meg azonban ő sem a jó borokat, ha berúgott, akadozó nyelvvel prédikátorokat megszégyenítő beszédekbe fogott, melynek mondataiba furtonfurt latin és görög idézeteket kevert. Aztán mialatt mi a részegek jótékony álmát aludtuk a kupák körül, mivel rossz természete miatt sose tudott rendesen aludni, sorba hágta az udvarhölgyeket. Azon az országgyűlésen borult ki a bili, amelyiken újabb pénzekről szavaztattam meg a rendeket. Volt is hőbörgés rendesen, a csehek ellen valahogy nem akaródzott senkinek se háborúzni; Vitéz János a szokásos stílusában jókora beszédet tartott, mi, magyarok, miért fordulunk egy másik keresztyén ország ellen, amikor a legnagyobb ellenségünk odalent délen feni ránk a fogát (hosszú idő óta ez volt az első és egyben utolsó politikai megnyilvánulása); amire én azzal vágtam vissza, hogy a csehek kereszt helyett kelyheket szerelnek a templomaikra, úgyhogy ellenük harcolni ugyanolyan szent

háborút jelent, mint a muzulmánokat megfutamítani. Kemény vita támadt, egykori nevelőm az ötévi száműzetés ellenére is még mindig jelentékeny erőt képviselt, a bárók egy része nyíltan vagy burkoltan, de melléje állt, követelték a csehországi hadjárat leállítását, valamint azt, hogy összpontosítsuk minden erőnket a délvidékre, egyben kérjük a nyugat segítségét a török elleni végső harchoz. “Kitörölhetitek a valagatokat vele” – jelentettem ki jóindulatúan, amikor elém nyomták a regensburgi birodalmi gyűléshez intézett memorandumot, melyben a hatalmas Német-Római Birodalom támogatását kérték a keresztes háborúhoz. S még örülhettek, hogy megúszták ennyivel: volt olyan elődöm, aki hasonló helyzetben ott, az országgyűlésen irtózatos nagy vérengzést rendezett. Talán nekem is azt kellett volna, csírájában elfojtani minden ellenvéleményt; aki ellenem szavazott, azt az adott jelre berontó porkolábok lekaszabolják. Véreskezű Mátyásként vonultam volna be a történelembe – az én jó köznemeseim gyilkolás és poroszlók nélkül amúgy is megszavazták minden indítványomat, azonban nem kellett volna egy napon arra a dühítő tényre ébrednem, hogy itt vannak a lengyelek. Orvtámadás volt a javából. Ha rágondolok, most is fortyogni kezd bennem a düh. Nyakig voltam a következő csehországi hadjáratban, nagy nehezen együtt volt a pénz, ha nem is annyi, amennyit szerettem volna, és ráadásul kényszerű kompromisszumok árán, mivel a befizetett adótöbblet fejében le kellett mondanom a főurak bandériumairól, ami azért nem olyan nagy probléma, mert a zsoldosok sokkal megbízhatóbbak, viszont többe kerülnek – szóval, kapitányaimmal már Szilézia határaihoz közel jártunk, mikor egy reggel a táborban azzal ébresztettek, hogy most jött egy hírnök lóhalálában a Szepességből, s azt mondja, ott fönt északon valami nemesi fölkelés vette a kezdetét, háttérben az esztergomi érsekkel és a pécsi püspökkel, akik behívták a lengyel király fiát, Kázmért, hogy jöjjön és vegye át a magyar trónt. Árulás, orvtámadás. Fő kiagyalója az én atyai nevelőm és az ő tenyérbe mászó képű,

rímfaragó unokaöccse, az első – “hivatalosan ismert” – magyarországi költő. Tudtam, ezt nem fogják megúszni szárazon. Telhetetlen, követelőző népség – még most is fölmegy bennem a pumpa, ha rájuk gondolok: hát nem volt elég a hála, a magas méltóság, mi a fene kellett volna több? Azt gondolták, ha idegen királyt hoznak az országba, azt majd kedvükre rángathatják úgy, ahogy nekik tetszik, szerencsétlen nem ismeri úgyse a valós viszonyokat – arról gondoskodnak, hogy ne ismerje meg a későbbiekben se –, bármit mondanak neki, mindent elhisz, és rájuk hagyja a kormányrudat. Alulról fölkapaszkodott, ostoba kis férgek. Tán a tüdőbeteg Janus akart az ország élére állni? Nyitra alatt fogtam körül a lengyeleket. Nem voltak túl sokan, az öreg király bölcsen egy csak kisebb sereget küldött a fiával, mondván, mutassátok meg annak a Mátyásnak, hogy azért velünk is számolni kell. Tudta, hogy a kaland – hiszen eleve nem lehetett több annál – eleve kudarcra van ítélve. “Hadd tanuljon egy kis politikát meg katonáskodást a gyerek.” Egyéb egyelőre úgyse tellett tőle. Reszketett, mint a nyárfalevél, amikor a sátramba hozták. Pedig nem is kötöztettem meg, szóltam két erősebb vitézemnek, lopózzanak be a várba, és szedjék elő azt a királyfit, hadd lássam szemtől szemben. Nem volt nagy ügy: fölkapaszkodtak a várfalakon, a lengyelek mindenütt aludtak, mint a bunda. Egyszer kell nekik betörni Magyarországra, akkor is úgy berúgnak, akár eladhattam volna mindet gályarabnak Velencébe. – Kedves fiam – mondtam atyailag a megszeppent Kázmérnak. Álmából verték föl a katonáim, a szeme tiszta csípa volt, a szája meg bűzlött, mint a malac segge –, nem tudom, hogyan akartál a magyar trónra ülni, de remélem, mostanára beláttad, kicsi vagy te még az ilyesmihez… Teszek egy ajánlatot: most, az éj leple alatt ülj föl egy lóra (kedvedre választhatsz egyet az enyémeim közül), menj haza, és mondd meg az apádnak, legközelebb vegye komolyabban a lázadó

magyar bárókat, és jöjjön maga, ne küldjön ide tejfölösszájú kölyköket, akikért csak úgy be lehet menni a várba, a biztonságosnak mondott falak és az őrizet mögé. Rángatózott a szája a dühtől, de azért (egyelőre) nagyon tisztelettudó volt. – Felséges úr – az orra végében lógott egy darab fika, miközben beszélt, azt figyeltem, akármelyik pillanatban a serkenő bajuszára csúszhatott –, nagy igazság van abban, amit mondasz, azonban arra kérlek, kerüld a becsmérlő szavakat. Annak ellenére, hogy pillanatnyilag te vagy nyerő pozícióban, semmi okod nincs arra, hogy engem mint ellenfeledet becsmérelj. Én is királyi származék vagyok, még jobban, mint te… Igyekeztem nem elveszíteni a hidegvéremet, bizonyos esetekben ez is sikerül. – Öcsém – folytattam atyai szelídséggel –, azt hiszem, nem vagy olyan helyzetben, hogy kioktass engem. Jobban tennéd, ha inkább annak örülnél, hogy egyáltalán szóba állok veled. Hiába vágsz föl a dinasztiádra, ebben a pillanatban momentán nem vagy több egy közönséges trónkövetelőnél, akikkel mi Magyarországon nem bánunk kesztyűs kézzel. Egy intésemre kerül, és hóhéraim még ma éjjel kerékbe törnek, a hulládat pedig hajnalban visszadobjuk a várfalak mögé, részeg katonáid hadd lássák, mennyire őrizték a várat és téged. Elsápadt, tekintetéből félelem látszott, hatalmas erőfeszítésébe került, hogy a hangja ne remegjék: – Ha ezt megteszed, abban a minutumban, hogy a hír elérkezik Krakkóba, apám százezres sereget küld ellened!.. Levettem a mentémet, és odaadtam az őrtálló porkolábnak, majd kényelmesen végignyúltam a tábori ágyon. Sátrakban tudok a legjobban aludni: ezúttal is, ha becsuktam volna a szemem, fél perc se kellett volna, hogy álomba merüljek. Bármennyire is idegesített azonban ez a taknyos, úgy döntöttem, a végsőkig megőrzöm királyi méltóságomat. – Sajnos, apád bosszúhadjárata rajtad már nem sokat segítene – közöltem vele. – Mellesleg, jöhetne akármennyi katonával, a

Kárpátok déli lejtőit nem érné el, kénytelen lenne onnét véres fejjel visszafordulni… De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy hajlandó vagyok neked és az apádnak megbocsátani ezt a kalandot, lévén, nem akarok nagyobb nemzetközi bonyodalmat. Bizonyára tudjátok, hát hogyne tudnátok, máskülönben nem is tudtak volna benneteket erre az akcióra rávenni, szóval, te is tudod, jelenleg egyszerre két fronton, a törökök és a csehek ellen kell az erőimet mozgósítanom; azt azonban magad is tapasztalhattad, annyira azért nem vagyok így se gyenge, hogy időközben ne tudjak leverni holmi kis lázadásokat. Elismerem: ha az apád nekem esik azzal a százezres sereggel (az adatot ugyan kétlem, ám legyen), kénytelen lennék védekezni, és ha közben a csehek meg a törökök ellentámadásba mennének át, bizony szorulna a kapca. Mindent összevéve, azt akarom ebből kihozni, hogy a megegyezés mindkettőnknek érdeke. Neked azért, mert az életed függ tőle, nekem azért, mert egyszerre három fronton csak komoly nehézségek árán viselhetnék háborút. Kázmér királyfi a szakállát – illetőleg annak helyét – vakargatta. – S mi történik, ha nem leszek hajlandó veled megegyezni? – Mondtam már: még az éjjel kerékbe töretlek, a hulládat meg a várfalon át visszadobjuk a tieidnek. – Ebben az esetben számíthatsz az apám bosszújára. Amennyiben fekvő helyzetben lehetséges, vállat vontam. – Ez már az én bajom, kedvesem. Téged ez vajmi kevésbé érint. – Ha kivégzel, magadnak okozol kárt. – Még neki állt följebb fenyegetőzni. – Azt hiszem, még mindig nem hiszel nekem – mondtam, igyekezetem szerint minél nagyobb szelídséggel. – A trónkövetelőkkel nem szoktunk lacafacázni. Jópáran pórul jártak már emiatt ebben az országban. – Dehát nem kalkulálsz! – csattant föl megint. – Ha kivégzel, apám támadni fog, összefoghat a csehekkel meg akár a törökkel is, és keresztet vethetsz a trónodra, amelyre oly nagyra vagy… – Ha így lebecsülöd, te miért áhítozol annyira utána? – kérdeztem, és az ágy melletti asztalról elvettem egy szem almát. – Másfelől –

folytattam két harapás között –, apádra vall, hogy még a pogányokkal is hajladó lenne szövetkezni a saját rövidlátó tervei miatt. Amikkel zsarolni próbálsz, egyelőre rébuszok. Azt mondod, kalkuláljak. Hát figyelj ide: ha az apád sereggel jön, egyáltalán nem biztos, hogy szövetkezni tud a többi ellenségemmel, ha pedig így történik, nagyjából ebben a vonalban, ahol téged is, könnyűszerrel megállítom. Nem ismeri a környéket, és hegyek között amúgy sem lehet százezer katonával hadakozni. Nagy véráldozatokat okozhatok neki, és a tetejében még az se biztos, hogy elvesztem a trónom. Az viszont egészen bizonyos: ha nem fogadod el a feltételeimet, reggelre összeroppant gerinccel találnak meg a másnapos katonáid. Kázmér összeszorított szájjal végiggondolta a szavaimat, aztán azt kérdezte: – Mik a feltételeid? Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjam el. – Nna lám – mondtam, és fölültem fektemből –, úgy látszik, mégis csak van egy kis eszed… Talán még jobb király is lehet belőled, mint az apád… Röviden szólva: most azonnal összepakolsz, és a katonáidat hátrahagyva távozol az országból. A határig egérutat kapsz. – A katonáimat hátrahagyva? – ettől a lehetőségtől egészen kivörösödött. – Mi az, hogy ők itt maradnak? Mit akarsz te velük?.. Fölfogadtam mindet zsoldosnak. Reggelre lefegyvereztem valamennyit – mint már mondottam, nem voltak sokan –, aztán Nyitra főterén egy kis beszédet tartottam nekik, mondván, a kis hercegük az éj leple alatt lemondott a magyar trónról, és se szó, se beszéd, távozott, fölháborodásukat pedig azzal csitítgattam, hogy kijelentettem: ne bánkódjanak, ha már úgyis Magyarországra kívánkoznak, én jó pénzért a zsoldosaimnak fogadom valamennyiüket. Elfogadták, mit tehettek mást, valamennyien afféle kalandor típusú fickók voltak, akiknek szégyen lett volna dolgavégezetlenül hazamenni. Nem sokkal utána az osztrák határ közelébe vezényeltem mindet, Frigyes bosszantása és erőinek lekötése volt a feladatuk,

nehogy a császárnak eszébe jusson beavatkozni a csehországi hadjáratomba. * A beszéd után – késedelemre nem volt idő – lóhalálában vágtattam Esztergomba: előbb értem az érseki palotához, mint a kudarc hírnöke. Egyetlen porkoláb sem merte az utamat állani, amint kardcsörtetve, páncélos vitézeimmel a hátam mögött berohantam, és egyenesen a nevelőm rezidenciájába mentem. Vitéz Jánosnak egyetlen pillantásba tellett, hogy fölismerje a helyzetet. Végigmért, és mielőtt egy szót is szóltam volna, térdre borult előttem. – Bocsáss meg, királyom! – zokogta roppant teátrálisan, mialatt a bokámat karolta át. (Ilyet azelőtt sose csinált.) – Tudod, hogy nagy bűnt követtél el ellenem… – Nem vette észre az arcomra kiült vigyort. – Pont te, akitől végképp nem vártam volna ezt. Kicsit hátrébb léptem: azt már mégse hagyom, hogy a térdeim közé fúrja a fejét. – Tudom, felség – zokogott rendületlenül –, tudom, mit tettem, és hidd el, ha ez lehet mentség a számomra, magam sem értem, miért… – Pedig mennyi mindent köszönhetsz nekem – mondtam tovább, miközben a katonáim és az egyéb híveim már jóformán teljesen megtöltötték a jelenet színhelyéül szolgáló könyvtárszobát. – Nélkülem soha nem lett volna belőled az, ami vagy. Vitéz János csak nyöszörögni és sírni tudott, beszélni nem. A nadrágom szárát teljesen eláztatták a könnyei. Kevés dologtól fog el annyira a hányinger, mint bármilyen emberi folyadéktól, úgyhogy a térdemmel arrébb löktem. A rúgás erejétől hanyatt vágódott a cirádás itáliai szőnyegen. Senki nem sietett oda, hogy fölsegítse. Hű tanácsadómra, Beckensloer Jánosra bíztam az őrzését; engem sürgetett az idő, vágjam el minél előbb az ügy minden szálát, hogy

utána visszatérhessek Sziléziába és folytathassam a hadjáratot. * Hányszor az eszembe véste egykori nevelőm a rómaiak intését! Én ekkor ugyanígy jártam el. Miután a szervezkedés fejét leütöttem, a többiek számára amnesztiát hirdettem, sőt volt, akit – hogy többé eszébe ne jusson ellenem fordulni – bőségesen megajándékoztam. A többszörösen pártütő Újlakit (annak a Lőrincnek az apját, akiről már meséltem) például Bosznia királyává neveztem ki – halála napjáig magasztalt és talán azután is örök hálával emlegette a nevem. Csehországban hadakoztam, amikor megtalált az esztergomi hírvivő: Vitéz János meghalt a börtönben. Beckensloer nem sokat teketóriázott vele (mindig is rühellték egymást), mihelyst otthagytam a palotát, láncra verette. Bilincsben szenvedett ki a szerencsétlen, szörnyű testi és lelki kínok között. Szilágyi Mihályt megsirattam, Vitéz Jánost soha. Bevégeztette küldetését: királyt nevelt belőlem, majd ellenem fordult. Közhely, de igaznak tartom – az jutott neki, amit megérdemelt. Tisztelem, becsülöm a nagyságát – mert elárult, megvetem. Ugyancsak Csehországban ért utol a posta: egy összetekert papírtekercs, a kincstartóság bélyegzőjével, belül Janus Pannonius sebtében odavetett néhány sora: Győzött ellenségén Messius, és kirabolni készült; látta viszont: nincstelen a nyomorult. Megdühödött, s kardjával rásújtott a fejére: “Nem vehetek mást el, hogyha csak ennyi a tiéd!”{ } Eltettem emlékbe a papírt és elfogatási parancsot adtam ki Pécs püspöke ellen. Eredetileg nem állt szándékomban bosszút állni rajta, úgy gondoltam, épp elég büntetés neki, hogy az udvaromba többé nem

teheti be a lábát, azonban a pofátlansága, meg az, hogy valami képzelt szellemi magasabbrendűségről még volt képe kioktatni, dühbe gurított. Úgy terveztem, idehurcoltatom Csehországba, és leüttetem a fejét. A parancsot azzal a hírrel hozták vissza, Janus Pannonius elébe ment sorsának: miután a pimaszságát elküldte, otthagyta Nagyváradot, menekülés közben, valahol vidéken érte a halál. A göthös tüdeje nem bírta a strapát. Rá jóval kevesebbet gondolok, mint Vitéz Jánosra. Néha az eszembe van, összegyűjtetem a verseit, hadd legyenek együtt, aztán ezt a fontosabb dolgok időről időre elfelejtetik velem. Vitéz János esetén annál többet morfondírozok: számot vetettem, s úgy érzem, úgy cselekedtem, ahogy tennem kellett. Ugyanakkor, bár a lelkiismeret-furdalás szemernyit sem gyötör, hazudnék, ha azt mondanám, nem fáj, hogy nincs velem. Leveszek egy könyvet a polcról és a hangját hallom: “Mátyás, ezt olvasd, ezt érdemes…” Abbahagyom: már megint érzelgős vagyok. Egész nap írtam, kopog a szeme, a kezem is fáj, leszállt az este, kigyúltak a csillagok. Aludnom kellene.

HÉT Annyit írtam tegnap, egész este zsibbadt a kezem, nézem, mintha bütyök nőne rajta. Nem tudom, a másoló barátok naponta mennyit dolgozhatnak, a tegnapi adaggal bizonyára túlteszek rajtuk is. Odakünn esett, a szobámban voltam, körmöltem napszálltáig, most sorjáznak körülöttem a teleírt tekercsek, csak tudjak majd rajtuk kiigazodni. Már nem esik, bár az ég még borús, azt tervezem, délelőtt írok, délután inkább mással foglalkozom. Fölébredtem, fölültem az ágyban, a zajra bejöttek a szolgák, rám adták a mai göncöt, nem volt kedvem az étkezőben reggelizni, ide parancsoltam egy tál gyümölcsöt meg egy kevés húst. Megérett az őszibarack, szeretem, csak csorog a leve, beléharaptam és tiszta trutyi lett a dolmányom elöl. Olyan mindegy, a kezemet is beletöröltem. Galeotto tegnap lebetegedett, szerintem a kilovaglásunk vette le a lábáról, nem is dolgozott, úgyhogy nem kell rá várnom. Befejeztem a reggelit, félrelöktem a tálakat, aztán nagy sóhajtások után visszakuporodtam a pulpitus mellé. Ha az ember nagy lendülettel dolgozik valami munkán, egy idő elteltével egyszeriben elege lesz az egészből, a kezdeti lelkesedést a kötelességérzet váltja föl, meg az önmarcangolás, hogy ha törik, ha szakad, ezt már megcsinálom. Arról nem is beszélve, az éjjel Vitéz Jánosról álmodtam. * Avicenna szerint a lélek ereje képes megváltoztatni bizonyos dolgokat, hatása révén gyakran sok minden másképp alakul, mint ahogy azt a testi meg az egyéb törvényszerűségek alapján várnánk. Például volt már nem is egyszer olyan, hogy orvosok által haldoklóknak kikiáltott betegek gyógyultak föl, pusztán azért, mert nagyon akarták, és elhitték azt, hogy képesek legyőzni a bennük

tomboló kórt. A mágiával foglalkozó tudósaim szerint ez egyáltalán nem meglepő, sőt a világ működésének egyik alappillérre: a fizikán és a biológián túl a szellem az, amely mozgatja a dolgokat. Az este Rozgonyi Sebestyénnel ilyesmikről beszélgettünk. Nem vágytam társaságra, az egyik kisteremben magam költöttem el a vacsorát. Az urak többször üzentek, mi a fene van már, egész nap nem látták a képemet, nem akarok még most se akarok közéjük ülni? Visszaüzentem: fáradt vagyok, rossz hatást tett rám az egész napi eső, a fejem is megfájdult, mulassanak nyugodtan nélkülem. Azt találtam ki, lefekvés előtt teszek egy rövid sétát, csupán a váron belül. Alig mentem ki az udvarra, Rozgonyi Sebestyénnel találkoztam. Szembejött a kertbe vezető kapun, meghajolt, és azt kérdezte, velem tarthat-e. Jobban szerettem volna egyedül lófrálni, Rozgonyi azonban régi fiú, ott harcolt az apám oldalán, nem nagyon van nála hűségesebb Hunyadi-párti, neki tényleg nem mondhatok nemet. Amúgy szimpatikus öregember, hajlott kora és lobogó ősz haja ellenére is úgy üli meg a lovat, mintha ráöntötték volna. Azt pedig különösen szeretem benne, hogy olyan vidám természetű – mond néhány mondatot, és az ember egyszeriben minden baját-bánatát elfelejti. Alig tettünk pár lépést, minden átmenet nélkül elkezdett beszélni egy Miroslav nevű lengyel herceg feleségéről, aki olyan bővérű, hogy többet van más férfi ágyában, mint a férjéében. “Képzeld, király úr – mesélte nagy átéléssel –, ez a nő annyira szeret a férfiak kedvében járni, hogy ott, Lengyelországban már tisztára utcalánynak számít.” Hiába zúgott az egésznapos írástól a fejem, ettől óhatatlanul jókedvem támadt. – A lengyel nők ügyesen ficánkolnak az ágyban – mondtam. – Az én Jadwigám is tud egypár olyan trükköt, amilyenhez hasonlót csak a törökök ajándéklányaitól láttam. – Azt nem tudom, hogy ez a nő milyen figurákat ismer – jelentette ki Rozgonyi. – Az azonban biztos, ezt lengyel követektől és más vendégektől többször is hallottam, hogy nagyon kedveli a hímvesszőt. Akár szájba, akár valamelyik lukába, de minden alkalommal nagyon

élvezi, ha meglövik. – Ettől még nem mondanám kurvának. Ilyen alapon jópár nőt annak lehetne tekinteni. – Nem is emiatt van ilyen veszett híre – magyarázta tovább Rozgonyi. – Hanem mert állítólag száznál több férfi is megfordult már az ágyában. Pontosabban mondva, benne – ezen vihogni kezdett. Az öreg lókötő. Az ő dorongja már nem ficánkol, ellenben annál inkább kedveli a jó zaftos történeteket. Egyszer valaki azt mondta nekem, az beszél állandóan a szexről, akinek valamilyen problémája van vele. Hát Rozgonyinak van. Neki az a problémája, hogy az ő puhányságával már nincsen szex. – Az ilyen nőket, azt hiszem, nimfomániásnak nevezik – jegyeztem meg, mintegy a kijelentésére adott válaszul. – Fehérmájúság – mondta erre. – Szerintem ez a helyes kifejezés. – S mit tudsz még erről az úrhölgyről? – Fölnéztem az égre, a felhők között már kigyúltak az első csillagok. – A lengyelek sokat mesélnek róla. Odaát nagyon szeretik. Persze, a férfiak mindig csípték azokat a nőket, akiket nem sokat kell ahhoz fűzni, hogy gerincre vághassuk. – Én a magam részéről nem szívesen lépek olyan kertbe, amit már száznál is többen összetapostak. (“Te bezzeg, Rozgonyikám – fűzte magamban hozzá –, nem tiltakoznál, ha ez nőstény ördög még egyszer működésbe hozná a Jocót!” – Elhessegettem ezt a rosszindulatú gondolatot. Mégis csak apám katonája volt az öreg. Meg amúgy is.) – Egyébként én ezt nem nagyon hiszem el – magyarázta Rozgonyi. – Ha ez a nő annyi férfival összefekszik, időről időre óhatatlanul teherbe esik. A férjének meg minden bizonyára föltűnne, hogy a gyerekei nem rá hasonlítanak. – Ez nem kizáró ok – mondtam. – Nem ismerem ezt a Miroslav herceget, de lehet, hogy valami vén mamlasz, aki észre sem veszi, hogy a gyerekek egész másmilyenek, mint ő. Azonkívül az asszonynak bizonyára nagy lelkiismeret-furdalása van a kurválkodásai miatt, és azt is megteheti, hogy közben a férjére gondol, ha másért nem, azért, mert attól retteg, hogy az mindjárt rájuk nyitja az ajtót. Így aztán a

testébe jutott ondótól olyan gyereket fogan, aki szakasztott a férje mása. Rozgonyi hitetlenkedve nézett rám: – Szerinted lehetséges az ilyen, felség? Bólintottam: – Lehetséges – azzal elmondtam neki, mit ír Avicenna a lélek erejéről. * Azt ígértem az előző fejezetben, elmesélek majd egy történetet az én kedves Kinizsimről is. Nem azt, hogy hogyan találkoztunk, arról, úgy hallottam, legenda is született, amit a nép mesél, szájról szájra terjed és így tovább. Egy másik sztorit mondok el, olyat, ami ugyancsak rávilágít az ő jellemére, s melyet (a saját ismeretei alapján) Galeotto is megírt. Az igazságot eddig csak mi ketten – mármint Kinizsi meg én – tudtuk. Most megosztom veletek is. Szóval, van az a történet rólam meg arról a Holubar nevű németről, Galeottón túl állítólag a budai kiskocsmákban, meg a túloldalon, Pesten is mesélik mind a mai napig. Majd ha egyszer tényleg fölveszem az álruhát, beülök a nép közé, és meghallgatom, pontosan mit mondanak, a lényeg, gondolom, megegyezik azzal, amit Galeotto leírt. Tudjátok, amikor bajvíváson csaptam össze ezzel a némettel. Eddig nem említettem: imádom a lovagi tornákat, ha rajtam múlna, minden héten rendeznék, akár többet is, csak hát az én vitézeim már mind megküzdöttek egymással, mint ahogy én is megküzdöttem mindegyikükkel. Hagyták magukat, hiába intettem valamennyit kötelező teljes erőbedobással küzdeni, ravaszak voltak, egy darabig mímelték a szikrázó összecsapást, aztán amint észrevették, hogy fáradni kezdek, engedték, hogy döfjek, s hangos jajkiáltással meg puffanással elvágódtak a porban. Olmützben voltak nagy összecsapások: Ulászló mellett ültem az

emelvényen, többször össze is néztünk, ne próbáljuk-e meg egymás ellen mi is – világraszóló esemény lett volna, Csehország két királya lovagi tornán méri össze az erejét –, de a tanácsadóink lebeszéltek, pedig nekem nagyon bizsergett minden tagom. Királynak nem illdomos mindig bajt vívni (főleg nem mindenkivel), én azonban, mint ebben a Holubar-esetben is, ez alól gyakran kivételt teszek.{ } Azt a pillanatot szeretem, amikor fölemelkedem a pulpitus mögött, látom, hogy a két lovag a sisakrostély mögül engem figyel, a közönség lélegzet-visszafojtva hallgat, a lovak idegesen dobognak, rángatják a fejüket a zabla szorításában; feszült csend, csak a hölgyek ruháinak zizegése hallatszik és egypár köhintés… Olyanok jutnak ilyenkor az eszembe, milyen szép a lovagi élet, milyen csodálatos a színes zászlóerdő, a fanfárok a szemközti színpadon, a kerítés mögött a sorukra váró, sodronyingben álldogáló lovagok, kijjebb a cifra várnép, a kíváncsi bámészkodók, akik ugyan az égadta világon semmit nem látnak, de valamilyen formában a nagy napnak ők is részesei akarnak lenni… Szinte érzem a küzdőfelek nehéz leheletét a rostély mögött, verejtékük csorgását a páncél alatt, ahogy az izmaik megfeszülnek a súlyos lándzsa tartásától; már méregetik, mi legyen az első ütés; harcias tekintetek, pattanásig feszült arc, köröttük megszűnik minden, csak a jelre várnak és az ellenfelen kívül nem észlelnek semmi mást… Ilyenkor mosoly van az arcomon – a fene essen a világba, minden francos nehézség ellenére azért szép dolog élni.{ } Már megint milyen költői vagyok. Magasban tartom a jobb kezem, körbenézek, látom, hogy mindenki engem néz, a férfiak arcán várakozás, a nőkén kimondhatatlan finomság, némelyik mosolyog, a szemével int, rajta, felség, engedd le a karod, hadd menjen a derbi; Beatrixra pillantok, az ő arcán is enyhül a dacosság, a vonásai ellágyulnak – mint a régi szép időkben, amikor forró vágyaink feszültségének föloldozása után csatakosan, kimerülten buktunk a nászágyon egymás karjaiba –, remélem, látják a küzdő felek, ahogy bátorítólag mindkettejükre hunyorgok: nem az

számít, ki a győztes és ki veszít, a küzdelem a fontos, a férfias erő, a szikrázó keménység, ahogy két bátor lovag sem Istent, sem embert nem ismerve harcol egy nő kegyéért… Leengedem a karom, a zabla meglazul, a paripák fölnyerítenek, a lovagok sarkantyúi véres sebeket ütnek oldalukon, mint a szélvész, vágtatni kezdenek, patájuk alatt dübörög a föld… A tribübön és az emelvényen állók egyaránt hangos kiabálásba fognak, a hölgyek sikoltoznak, a férfiak kurjongatnak (azt hiszik, a küzdők meghallják a biztatást), még Beatrix is talpon, a keszkenőjével lobogtat, az én izmaim megfeszülnek, a combom között érzem a lovat, vérem lüktetése átveszi a paták gyorsuló ritmusát, szinte nyújtom a karom, hogy én döfjek elébb… Csattanás, hörgés, kiáltás, újabb sikoly. Az első összecsapás. Azt szeretem, ha több is követi. A nézők csalódottak, amikor azt látják: az egyik lovag már az első ütéstől kidől. Lehet ugyan dicsérni a másikat, micsoda rettenetes ereje van, lám, mindjárt az elején mire képes; lehet mondogatni, hogy bizony ez gyorsan eldőlt, mégis, mindenkin úrrá lesz a csalódottság: a röviden elintézett összecsapásokat senki nem szereti, hiányzik belőlük a látvány, a harcot kísérő izgalom, a vitézek is meg szoktak egyezni, az első néhány ütközésnél nem küldik mindjárt egymást a földre, a tiszteletükre egybegyűlt publikumnak is adni kell valamit. Ez az igazi lovagi erény! Ha a lándzsaharc nem hoz eredményt, előbb karddal, utána buzogánnyal esnek egymásnak a fiúk, van úgy, hogy a ló kidől alóluk, és ők gyalogosan harcolnak tovább. Aztán mielőtt mindkettejüket teljesen elönti a vér, megállíttatom a harcot és győztest hirdetek: a gyepen a két összetört vitéz, mindkettő már alig vonszolja magát, és messze távol is mindenki engem néz; akinek a nevét mondom, azé a győzelem. Szóval már legyőztem bajvívásban minden vitézemet{ }, amikor ez a Holubar Németországból Budára érkezett.

Kóbor lovag volt, az ilyenek szép számmal bolyonganak Európa útjain, nemesi vér mind, csak éppen nem elsőszülött fiú, az öröklésből tehát jószerivel kizáratott; papnak vagy tudósnak azonban egyik sem akar menni (vagy éppen nincs elég eszük hozzá), így hát elszegődnek zsoldosnak valamelyik uralkodóhoz, a kalandvágyók pedig járják a világot: nem időznek sehol sem túl sokat, és igyekeznek mindenütt megfordulni, ahol csak valami különleges esemény készülődni látszik. A szerencsésebbje olykor egész szép karriert befut: a cseh Giskra, akivel a Felvidéken többször is meggyűlt a bajom, a rablóbandájával a vármegyéket sarcolta, utána egy időre a szolgálatomba állt, a végén mégis nekem kellett a hordáját szétkergetnem, akkorra már annyi kárt meg bosszúságot csinált, mint amekkorát a legvadabb, legprimitívebb török csorda se. Ez a Holubar német lovag volt, ahogy magáról híresztelte, bekalandozta már az egész kontinenst, több királyi udvarban megfordult és ott rendre minden tornát megnyert. Magyarországon azonban még sohase járt, a magyarokat is csak hírből ismerte, ám – ahogy ezt nagy arccal többször is kifejtette – hallott már rólunk épp eleget, tudja, hogy gyáva, anyámasszony katonája népség vagyunk, alig üljük meg a lovat, és ha igazi férfit látunk, nemhogy kiállni nem mer egyikünk se ellene, de inkább az anyánk szoknyája mögé bújunk, csak bántódásunk ne essék… Ilyen mocskos beszéde volt ennek a Holubarnak. Azért csodálom a fickót, hogy volt mersze épp a székhelyemen ilyeneket mondani. Korábban ennél enyhébb megjegyzésekért is már koncoltak föl nálunk embereket; ez a Holubar ellenben nem félt, megérkezett valahonnét Fehérvár felől – senki se tudta, hogy került Budára, talán rejtekutakon vagy olyan irányból jött, ahol kevesen járnak –, bevetette magát egyből a külvárosi ivókba, ott csörgette a kardját meg ócsárolta a magyarokat. Az egyik szakácsom hozta a hírt, a Jani, aki a konyhára szokott bevásárolni a piacon, ott beszéltek neki a német kalandorról, meg arról, hogy az miket össze nem hordott. Mihelyst letette a hallal meg zöldséggel teli cekkereket, rögtön rohant hozzám (mint máskor mindig, ha úgy tapasztalta, hogy a népek

furcsákat mondanak). – Holubar? – kutattam az emlékezetemben. – Soha nem hallottam még ezt a nevet. – Azt mondják, valami iszonyú nagy óriás, a karja meg olyan, hogy csak ketten tudják átfogni – susogta Jani, akit a leginkább azért tartottam, mert bámulatosan tudta az olasz fűszereket a magyar ízekkel keverni, egyébként ugyanolyan cserfesnyelvű pali volt, mint akármelyik parasztgyerek. – Együltében megiszik egy félhordónyi bort. – Miért, mekkora az a hordó? – nevettem, mert olyan arckifejezést vágott, mint a szultán Seherezádé ezeregy éjszakájának valamelyikén. – Nem mindegy, hány akós… – Azt nem tudom – csóválta a fejét Jani –, de az biztos, hogy nagyon csúnyákat beszél rólunk. – Azzal nem kell törődni. Olyan ember sok van, aki összehord rólunk hetet-havat. Nem csak emberek, egész népek foglalkoznak a mi meggyalázásunkkal. Ha tudnád, komám, miket összeírtak már a magyarokról egyes tudós fráterek!.. Hogy mi vért iszunk és nyersen tömjük a pofánkba a lóhúst… Amúgy meg azért sem kell azzal foglalkozni, hogy ki mit mond, mert az illető azt gyakran csak félelmében teszi. Ha sérteget, persze meg kell torolni, de akkor is szűrni kell a dolgokat. – Márpedig mond olyanokat, hogy az embernek már attól kiugrana a kard a hüvelyéből… Már akinek ugye van kardja. – Nahát, Janikám – csapkodtam meg a cingár vállait –, ha csak ezen múlik, szerzünk neked egy takaros kis kardot. Majd faragunk egyet fából. – Fából? – hüledezett. – Hát persze – bólogattam. – Tudod, komám, nem tudom már, melyik hadjáraton volt, hogy az egyik katonám úgy berúgott a faluban, ahová elkvártélyoztuk magunkat, mint a disznó. A zsoldja persze nem volt elég a nagy ivászat fedezésére, úgyhogy otthagyta a szép korcsmárosnénál a kardját, mondván, az is megér pár jól csengő tallért, azért is lehet egy-két demizsonnal kapni… Aztán reggel meg,

amikor kijózanodott, eszébe jutott, hogy a fegyver elvesztése főbenjáró bűn, lenyakazzák, ha nincs meg a kardja, úgyhogy nagy félelmében (tudod, komám, a félelem nagyon föl tudja pörgetni az embert), mivel ő is olyan hozzád hasonlatos ügyes kezű parasztgyerek volt, ripszropsz, faragott magának fából egy csinos kis pengét. Én persze tudtam a dologról, nem azért van a tábori csendőrök szeme, hogy a szappan csípje, ha álruhában vannak, sok mindent észrevesznek, szó se róla, jelentették nekem, hogy van a közvetlen testőrségemben egy fickó, aki az éjjel elitta a fegyverét. Ismertem a gyereket, az apja még apámnál harcolt, ő meg az én szolgálatomba állt, úgyhogy ahogy a reggeli szemlénél elrendelték a sorakozót (tudom, te nem voltál katona, szóval az úgy néz ki, hogy a poroszlók szépen fölállnak egyvonalba, a király meg így, összekulcsolt kézzel elvonul előttük és alaposan mindet végigméri), tehát elrendelték a sorakozót, vonultam az egyenesen feszítő testőrök előtt, aztán amikor a fickóhoz értem, ráordítottam, hogy most pedig azonnal, az én parancsomra a kardjával a tőle jobbra állónak csapja le a fejét. Halálra sápadt, nem csak ő, hanem a másik is, aki szerencsétlen hamarjában azon kezdett gondolkodni, hogy mit követett el; az én vitézemet azonban nem ejtették a feje lágyára, hangosan fohászkodni kezdett, hogy édes Uram, változtasd a kardomat fakarddá, hogy ne kelljen megölnöm az én ártatlan pajtásomat, meg ilyenek, azzal hopp, előkapta, és egy jó alaposat húzott a másik sisakjára, hogy az csak kongott, mint az éretlen tök. Én pedig jót röhögtem az egészen, és örültem neki, hogy ilyen fickók szolgálnak a kezem alatt. A történettől megint rámjött a nevetés, Jani csak bólogatott, én meg fuldokolva hozzátettem még: – Szóval, komám, faragtatok neked egy ilyen kardot, aztán ha nagyon sértő dolgokat szövegel az a Holubar, te is jól kupán vágod vele. – Nem csak az a probléma, felség, hogy sérteget – mondta Jani. – De ki is akar állni párviadalra valakivel. Azt mondja, első öklelésre kiüti a nyeregből akármelyik magyart. – Párviadal? – csillant föl a szemem. – Azt mondod, párviadalt

akar? – Hát persze. Ül a kocsmában, fogdossa a szolgálólányok csöcsét meg valagát, és közben arról beszél, hogy elbánik az összes nyámnyila magyarral, csak merjen kiállni vele egy is egy lovagi tornán. – Nohát – csettintettem boldogan –, elég régen rendeztem már lovagi tornát. A fenébe is, többször is jöhetne Budára ilyen kóbor lovag!.. Azonnal küldöttséget menesztettem, hozzák ide azt a Holubart. Nem volt nehéz megtalálni, egész a várig hallatszott a bömbölése, mikor elém vezették, támogatni kellett. Kivételesen nem várakoztattam meg, a párviadal lehetősége annyira feltüzelt, hogy egyből a színem elé rendeltem; végigmértem, s konstatáltam, már megint kisebb a füstje, mint a lángja, a fickó messze nem akkora óriás, látszott rajta, testét megedzette a vándorlás és a küzdelem, dehogy izmait csak ketten tudták volna átérni, az merő túlzásnak tűnt. A képe ráadásul olyan ragyás volt, akár egy sihederé, a szőke haja csomókban összeragadva a vállára hullt, a bajuszát nemrégiben csak félig borotválhatta meg, a jobboldal hosszabbra nőtt, mint a bal, a szájában meg pállott a pia – egyszóval összességében inkább keltette valami kóbor huszita benyomását (már csak a tarisznya hiányzott az oldaláról, benne a nemzeti nyelvű Biblia), mint komoly, lándzsaforgató bajvívóét. – Hát ide figyelj, Holubar – hőköltem hátra, ahogy köszönésképpen rám lehelt –, elég rossz híredet hallom mostanában, azt mondják, ülsz a budai fogadókban, vedeled a jó magyar bort, és közben gyalázod az én népemet. Úgy tűnik, a szesz ellenére is volt benne annyi ítélőképesség, hogy előttem úgy-ahogy tisztességes legyen. – Félreértesz valamit, királyom – mondta akadozó nyelvvel. – Én egy szóval sem ócsároltam a vitéz magyarokat. Sőt ismerem a jó hírüket, a dicső tetteiket, leginkább persze azokat, amelyeket épp a te ragyogó vezetésed alatt értek el akár Csehországban, akár pedig Szlavóniában a török ellen. Tudom, hogy a magyarok igen kiváló

nemzet, ráadásul olyan királyuk van, akinek egész Európa méltán rettegi a kardját. Hidd el, felséges úr, bármerre jártam a német hercegségekben, mindenütt azt hallottam, húzzuk meg csak magunkat, mert jön Mátyás, a magyarok rettenetes királya az ő hatalmas fekete seregével, és akkor… Hányingerem volt az ömlengésétől. – Elég volt a mellébeszélésből, Holubar. Azt mondták, te a magyarokat mindenféle gyáva, anyámasszony katonája népségnek nevezted. Az ilyenért méltó büntetést érdemelnél.. Mivel azonban (mint ahogy azt, gondolom, te már tudod) nagylelkű és igazságos király vagyok, hajlandó vagyok büntetésedet olyan formában módosítani, hogy te magad győzödhess meg arról, mennyire nem igaz az, amiket rólunk összehordtál. – Kihúztam magam, nagy levegőt vettem és pár másodperc hatásszünet után folytattam: – Szóval, ha ennyire nagy legény vagy a terített asztal mögött, mutasd meg, mit tudsz lóháton és páncélban! S hogy lásd, milyen bátor nép a magyar, én magam fogok kiállni ellened. Holubar olyan sápadt lett erre, mint talán még soha, a térdei reszketni kezdtek, ha az őrtállók nem tartják, menten összeesett volna. – Ne tedd ezt velem, felséges úr – rimánkodott a két kezét összetéve –, hogy gondolhatsz olyat, hogy én megmérkőzzek veled… – Talán az inadba szállt a bátorságod? – kérdeztem gúnyosan. – Nem, nem erről van szó, király úr – hebegett összevissza –, hanem félek attól, hogy megsebezlek, úgy értem, ha a bajvívás során valami bajod esne, rajtam veri el néped a port, márpedig, hidd el nekem, jó néhány vitéz lovagot legyőztem már bolyongásaim során, olyankat is, akik náladnál… – Nálamnál erősebbek voltak? – vágtam dühösen a szavába, és csak a jólneveltségem tartott attól vissza, hogy ne suhintsak pálcámmal a fejére. – Ezt akartad mondani? Zavarba jött. – Nem teljesen, felség, inkább azt, hogy féltem az életedet és a testi épségedet, egy ilyen hatalmas és bölcs király, mint te, legyen alattvalóinak hosszú időn át nemes uralkodója, Isten ments attól, hogy

valami baj érjen, kegyelmes úr… – Elég! – intettem az őrtállóknak, támogassák egyenesbe, a kihallgatás véget ért. – Most csütörtök van. Két napod maradt, hogy fölkészülj rendesen. Vasárnap délelőtt a Zsigmond téren megmérkőzünk, Holubar. Alattvalóim becsülete a tét. Ha legyőzöl, tényleg anyámasszonykatonája-nemzet vagyunk. A testőrök megragadták és tuszkolni kezdték kifelé, a küszöbnél jártak, amikor még egyszer utána szóltam: – Holubar – csak egy pillanatra álltak meg, amíg a mondatot végigmondtam –, eszedbe ne jusson hagyni magad. Ha nem látom, hogy teljes erőbedobással küzdesz, a nyakadat veszem. * A viadalnak gyorsan híre ment, az egész városon végigfutott: a király vasárnap délelőtt összecsap a hencegővel; nem nagyzolok, amikor azt mondom, a kutyavásár óta nem égett ekkora lázban Buda. Utólag gondolva, jól tettem, hogy a megjelentektől belépőt szedettem, a kis tételek is bevételt jelentenek a kincstárnak, háborús időkben minden fillérnek helye van (egyszer, szintén a csehországi hadjáratban, nem tudtam kifizetni a tisztjeim egy részének a zsoldot, nem volt nagy összeg, tízezer arany, de hiába kutattattam át minden iszákot, egy fityinggel sem akadt több a markomba; szóltam a kapitányoknak, üljünk le kockázni, a bátyámtól tanultam a játékot, ő is hasonló – ha nem nagyobb – szenvedéllyel űzte; egész éjszaka játszottunk, hajnalra elnyertem a zsoldosvezérektől tízezer aranyat, mondtam nekik, vegyük úgy, hogy ez volt az, amit nem tudtam kifizetni), a Zsigmond téren és a környező utcákban minden talpalatnyi helyet elleptek az emberek, a fák tetején meg a kerítéseken is ültek, az emeletes házak ablakaiban pedig annyian csüngtek, hogy félő volt, valaki kiesik. A bajvívásra két napon át edzettem. Holubar ez idő alatt mindvégig azt hajtogatta, ne féljenek a magyarok, ő egy karcolást se fog ejteni a királyukon, nagyon óvatos

lesz, ért az ilyenekhez, tudja, miképpen kell koronás főt úgy legyőzni, hogy annak egy haja szála se görbüljék; ha pedig mégis úgy adódik, inkább hagyja magát, hadd tudják meg azt is az itteniek, hogy mennyire lovagias: habár bajvívásban fölém kerekedhetne, inkább lemond a győzelemről, mintsem nekem bármi bajom essék. Visszaüzentem neki, ne felejtse el, mit mondtam a találkozásunkkor: ha látom rajta, hogy nem úgy küzd, ahogy arra képes lenne, még ott, a viadal helyszínén leüttetem a fejét. Ettől valamelyest meghunyászkodott, és a szombat estét már nem szájalással meg szoknya alatti kotorászással töltötte; a fogadóban, ahol megszállt, az udvarban néhány kardcsapással fölaprított egy farönköt, utána pedig egy vastagon szőtt, homokkal teli zsákot puszta ököllel teljesen szétvert. Mikor ennek hírét vettem, olyan elszánt lettem, úgy éreztem, akár az ördögöt is szétszedném másnap délelőtt. Szombat éjjel nyugodtan aludtam, nem kerestem ágyast se a török lányok közül, a pihenés volt a legfontosabb, a fittség, hogy a legjobb formában üljem meg a szorítóban a lovat. Másnap indulás előtt Beatrix arcát figyeltem, egy pillanatra rám villant a tekintete, cseppet sem tűnt feszültnek, tudtam, ha ma mégis odavesznék, nem bántaná különösebben, amellett, attól tartok, tényleg keresztül vinné az országgyűlésen, hogy ő, és ne a fiam örökölje a trónt. Mióta az orvosok végleg letettek arról, hogy meddőségét orvosolják, egyetlen egyszer se szerelmeskedtem vele, és ahogy az arcát fürkésztem, megint azt éreztem, egy porcikám se kívánja a vele való érintkezést. (Erről ugyancsak később, részletesen.) Fényes kísérettel érkeztem a Zsigmond térre, a tömeg megéljenzett, kalapok röpültek a levegőbe, lobogtak a hollós címeres zászlók; leszálltam a lóról, intettem az embereknek, a hátamra terítették a mentémet – a szívem hirtelen hevesen dobogni kezdett, mikor megláttam Holubart. Mintha nem is őt hozták volna három nappal azelőtt a színem elé. Jól megtermett, délceg alak, a napsugár a simára csiszolt páncélzatán hasra esett, termeténél jóval robosztusabbnak tűnt; a

tetejébe szürke lova is izmosabbnak, nagyobbnak látszott az én fekete harci ménemnél. Lándzsája mint a szálfa, Toldinak lehetett ilyen utoljára Lajos király idején. Elismerem, akkor elfogott a félsz. A köröttem állók észre is vették, amint elsápadok, valaki azt mondta, nyugodtan lefújhatom, senkinek nem lenne egy szava sem. A fejemet ráztam, ha visszalépnék, folt esne mindannyiunk becsületén. Megszólaltak a harsonák, jelezték, a bajvívók vonuljanak a sátraikba, és a következő jelzésig öltsék magukra a páncélzatot, Holubar már viselte, legföljebb a szíjakat kellett megerősíteni. Ahogy elkezdték rám föltenni a vasat, belépett egy ugyanolyan páncélt viselő alak, mint én, egyetlen intéssel elzavarta a szolgákat, s mielőtt a meglepetéstől magamhoz tértem volna, levette a tollas sisakot. Kinizsi volt, ellentmondást nem tűrő hangon közölte, ő vív meg a némettel. Az én kedves, szeretett Kinizsim. Olyan mély a hangja, néha csak a brummogást hallani, egyébként nem érted, mit mond. Igazi mackós alkat, jószándékkal tele, azonban ha fölhergelik (vagy ha törököt lát), kerülje mindenki széles ívben el, egyetlen ökölcsapással akár egy közepes termetű medvét is képes leteríteni (mint ahogy erre volt már példa a fogarasi havasok között). Göndör sörénye a háta közepéig ér – ezúttal fölkötötte, ne lógjon ki a sisak alól –, egy időben bajszot meg szakállt is viselt, aztán egyszer azt mondta, annyira szeret engem, hogy az én kedvemért levágja az arcszőrzetét is. Kérdeztem, mi az, hogy az én kedvemért, én nem kívánok tőle ilyet. Azt mondta, hogy olyanok legyünk mint két tojás. Vihogtam. Mintha nem lennék egy fejjel alacsonyabb nála. Szóval bejött és közölte, ő fog megvívni a nagypofájú Holubarral. Majd ő megmutatja neki. Azt mondta még, addig hergeltem Holubart, most olyan elszánt, egyetlen döféssel a földre terít.

Csupán a tisztesség kedvéért ellenkeztem vele, hogy ez nem való, meg amúgy is, fölismerik, különbözik a testméretünk. Mutatta, feszül rajta a páncél, de nem föltűnő, lovon amúgy sem látszik semmi sem. Megszólaltak újra a harsonák, megszeppenten ültem a székben, a szolgák nem jöttek vissza, Kinizsi biztos mondott nekik valamit. Dübörögtek a dobok, a közönség lélegzet-visszafojtva figyelt, Beatrix az emelvényen megadta a jelet. A sátor résén át figyeltem, ahogy egymásnak rontanak. Holubar jött, mint a villám, Kinizsi egyetlen, jól irányzott ütéssel ütötte ki a nyeregből. A lovag nagyot puffanva elterült a földön, a lova még tett néhány lépést, ott állt meg nem sokkal előttem. Abban a pillanatban fölhangzott: “Éljen a király”. Kinizsi megtáncoltatta a lovam, integetett, leszállt a sátor előtt, egy pillanatra benyúlt, és ugyanazzal a mozdulattal, amellyel ő belépett, engem kilökött a vetkőztetésemre érkező szolgák közé. A hónom alatt szorongattam a sisakom, integettem, a tömeg minden intésemre üvöltött, most segítették föl Holubart, bicegve elém lépett, és meghajolt előttem. Kezet nyújtottam neki. Jó dolog királynak lenni, jutott az eszembe, azt hiszem, Kinizsi is ugyanezt érezhette a sátorlap mögött. * Ha egyszer tényleg álruhás király leszek, ülök egy kiskocsmában és iszom a bort, de bármennyit is iszom majd, tudom, nem árulom el, voltaképp hogyan is volt az a Holubar-eset. Maradjon csak a mi titkunk, meg a tiéd, aki olvasod a följegyzéseimet.

EGY HÉT UTÁN Egy hét telt el azóta, hogy a följegyzéseimet írni kezdtem. Ez a nyolcadik nap. * Hűvös este, vacsora, a szokásos dolgok, a nap végén Jadwiga – hátulról hatoltam belé –, mi volt még érdekes? Van egy tudósom, francia földről származó filozófus, vagy micsoda (legalábbis ennek címezi magát), az első beszélgetésünkkor mondtam neki, eddig úgy tudtam, Róma óta nincsenek filozófusok, mire röhögni kezdett: “Nna és Augustinus, Szent Tamás meg ezek?”. Közöltem vele, én őket inkább teológusnak nevezném, mivel ugyanabból a filozófiai alapból (mármint a keresztyénségből) kiindulva magyarázzák a világot. Bólogatott, ebben van valami, azonban ha ma már ilyen szemszögből nézzük, ő filozófusnak vallhatja magát, nem foglalkozik a keresztyén dogmákkal, nem azért, mert nem hisz Istenben, hanem azért, mert más irányból akarja megközelíteni és definiálni a dolgokat. Azt gondolja, az ember létezésének alapja a kilátástalanság, a szüntelen küzdelem, melyet életénék megjavításáért, illetve avégett folytat, hogy fölfedje létezésének értelmét. “Márpedig – mondja Albert, ez a francia filosz –, az emberi létnek semmi értelme nincsen, hiszen a hétköznapok során szüntelen küzdelemre kényszerülünk, ami nem csupán a helyzetünket nehezíti meg, gyakran az egzisztenciánkat is veszélybe sodorja. Azonban ha eszünkbe jut Sziszüphosz, a mitológiai hős, akit az istenek arra ítéltek, hogy egy hegy tetejére fölgörgessen egy sziklát, mely a csúcsra érve visszagurul, és Sziszüphosz kezdheti előlről az egészet; szóval, az ő esetében elgondolkozhatunk azon, mi a fenének lát neki újból és újból a szikla fölgörgetésének, amikor tudja, hogy megint úgy is vissza fog gurulni? A válasz pedig ott rejlik, hogy Sziszüphosz létezésének van célja, s ez a cél a küzdés maga,

hogy újra és újra megküzd a sziklával és ezáltal az istenek ítéletével, mert ha nem így tenne, egész létezése teljességgel értelmetlen és hiábavaló volna. Ezért mondom azt, hogy az emberi létnek egyetlen célja lehet, mégpedig a küzdés.” Albert aztán még olyan dolgokról is szokott beszélni, hogy a hétköznapok egyhangúsága, az állandó ismétlődés, ami életünket monotonná teszi, meg hogy ez az egész olyan abszurd; egy totálisan abszurd világban élünk, abszurd emberek vagyunk, akik csak egyfajta módon tudnak menekülni létük üressége és sivársága alól, mégpedig úgy, ha küzdenek. S nem a küzdés hiábavalóságát kell néznünk, hanem éppen ellenkezőleg: küzdenünk kell, mert ha küzdünk, akkor már nem lesz maga a létezésünk hiábavaló. Erre tanít bennünket az istenek parancsával és ezzel tulajdonképpen a helyszet abszurditásával szembeszegülő Sziszüphosz. Albertnek a bal kezén hat ujja van. Akár az Árpádoknak, neki azonban nem a gyűrűs- és a kisujja között, hanem a nagyujjától kifelé nőtt egy kis csonk. Mikor beszélgetünk – abszurd ember, küzdelem ide vagy oda –, a köpenye alá rejti a bal kezét. A minap egy vacsora alkalmával szóba került Albert, az urak egyből elkezdtek fújjolni rá, hogy akinek ilyen csonkasága van, az lélekben sem lehet tökéletes. Nem tudtam igazságot tenni. Albert nagyon okos, nagyon vág az esze, a gondolatmenete azonban tényleg ijesztő. Hogy a mindennapoknak nincsen értelme, meg abszurditás, ilyenek. Tetszik a szövege, mert a többi, magát filozófusnak valló koponyáétól teljesen elüt. Nem akarok azonban abszurd ember lenni. Ugyanakkor ha arra gondolok, hogy majd minden este ugyanúgy zajlik (eszünk, iszunk, berúgunk, aztán meghágom Jadwigát vagy valaki mást), ez az ijesztő beszéd nagyon igaznak tűnik. S az egészben ez a félelmetes. * Van egy nő. Ma már nem szeret. Én se őt. Nagyon szerettem Beatrixot. Volt idő, amikor akkora hévvel, amekkorával csak nőt szeretni lehet. Úgy belé voltam zúgva,

miközben a trónteremben a tanácsadók egyhangú mormogását hallgattam, szüntelenül ő járt az eszemben. A haja. Az arca. A nézése. A beszéde. A válla. A mellei. A dereka. A csípője. A hasa. Pinájának szőrzete. A combjai. A lábfejek. Aztán ugyanez visszafelé, hátulról nézve. Ahogy annak idején kiszállt a hintóból, és a sokaság éljenzése közepette először láttam meg az igazi vonásait, nem csupán azt gondoltam, ez a nő sokkal szebb, mint az arcmása azon a kis medálon, melyet a követeim Nápolyból hoztak, hanem az is: ha úgy adódna, akár halálom napjáig szeretni tudnám. Mindaddig senki iránt nem éreztem ehhez hasonlót. Bár a napsütötte Itáliából jött, bőre fehér, mint a márvány; nem lehetett soha sudárnak vagy karcsúnak mondani, ám termete mégis arányos volt, teste úgy ívelt, ahogy asszonytestnek ívelnie kell (milyen nagyszerű érzés markolni ott, ahol más nőnél gyakorta semmit nem talál a férfikéz!); tiszta tekintete a magas homloka alatt élénken csillogott, ő is kíváncsian fürkészett engem, s amint elindultam feléje, arcára tündöklő mosoly ült – egyből beléje szédültem. Elkapott a vágy, hogy ott, a tömeg előtt odarohanjak hozzá, a karjaimba zárjam, és csókokkal borítsam el a kívánatos nyakát. Mosolygott; duzzadt, vérpiros ajka megnyílt, csengő olaszsággal, meglepően határozott hangon mondta: – Köszöntelek, felség! – Köszöntelek, Beatrix - mondtam én is, s meghajoltunk egymás előtt. A kezét nyújtotta, apró csókot leheltem az ujjai végére. Ahogy a kézfejét a kezemben tartottam, éreztem, az ő pulzusa is hevesen ver. Elöntött a boldogság: úgy látszik, én is megdobogtattam a szívét. Ott és akkor tudtam meg, mi az a szerelem. * Öleltem én már addig nőt eleget. Prágában kezdtem, Pogyebrád vendéglátása idején.

Szigorú erkölcsű apám udvarában csupán magamban álmodozhattam a nőkről, ám még csak ki se mutathattam az irántuk való érdeklődésemet. Felnőtt fejjel időnként eltűnődöm ezen: furcsállom, miért volt ez a puritánság, hiszen a harcokból és az országlás nehézségeiből fáradtan hazaérkező férfinak mi lehet üdítőbb, mint az asszonyi kacagás? Talán apám nem tulajdonított a szerelemnek túl nagy jelentőséget (különbözőek vagyunk, kinek-kinek más a vérmérséklete), talán tartott attól, hogy a származása körüli pletykák miatt szigorúbban veszik udvarának erkölcseit, talán egyszerűen annyira szerette anyámat, hogy más nőre nézni se tudott, mitöbb, azt gondolta, ha neki az anyámon kívül nem kell más, a többiek se foglalkozzanak velük. Szép számban éltek nők az udvarunkban, annak ellenére, hogy gyakorta úton voltunk, és az apám harcai és kormányzói teendői miatt hosszabb időt egy helyen sose töltöttünk el; azonban ezek a nők olyanok voltak, mint az Itáliában mostanában divatba jött antik szobrok: az ember gyönyörködhet bennük, ám jószerivel, mint a márvány, érinthetetlenek – hozzájuk érsz, és a hideg miatt elkapod a kezed. Vitéz Jánossal sem tudtam a nőkről beszélni, később volt tudomásom az ő kis ügyeiről (mint igazi humanista, vallotta a lélek és a test harmóniájának fontosságát), kamaszéveimben azonban soha asszonnyal még beszélgetni se láttam, és az olasz költők pajzán verseit is ugyanolyan nyugodt derűvel magyarázta, mint Vergilius taktusait. Mint minden suhanc, én is szolgálólányokat lestem meg, amint a pucér felsőtestükre a dézsából paskolják magukra a vizet, utána a szobámba szaladtam, és addig matattam az ágyékom körül, míg össze nem spricceltem az ágyam melletti falat. Egy idő után már teli volt folttal, ha a szolgálólányok bejöttek takarítani, vihogni kezdtek, én meg nagyon szégyelltem magam. Végül Prágában tudtam meg, milyen, amikor az ember valagán csapdosnak egy nő lábfejei: a szolgálólány, hiába kérdeztem, nem mondta meg a nevét, magamban Libusának kereszteltem el, mondván, ahogy a fejedelemasszony Prágát megalapította, úgy a férfit bennem

ez a lány építette föl. Az is lehet, maga Pogyebrád küldte hozzám, ne teljenek olyan keserűen a fogságom napjai; egy napon behozta a reggelit, és én nem tudtam megállni, hogy a széles hátsójára ne tapasszam a tenyerem. Fölkacagott, s nem sokkal azután, hogy ujjaim testének már majd minden szegletét bejártak, ajkát a szájamra tapasztotta, és nyelvét mohón megforgatta a szájpadlásomon. Kettőt fordultunk, aztán éreztem, ágaskodó vesszőm forró, eleven hús veszi körül, majd szinte azonnal elöntött a gyönyör. Onnantól fogva – amikor csak lehetett – minden reggel megropogtattuk az ágyat Üdítő kis macska volt, ámbár termete korántsem tökéletes: helyenként néhol túlságosan is nagy zsírpárnák feszültek rajta, s talán az arca sem volt annyira szép. Szőke haja állandóan a szemébe lógott, az orra a kelleténél több fokkal is nagyobbra nőtt, az élvezettől olykor a nyelve is kilógott – azt hiszem, akkortájt kezdtem háklis lenni a büdös leheletre: mikor már untam a cicámat, néha kifejezetten zavart, ha egy-egy sikolya vagy mélyebb sóhajtása közepette egész képemet teleöklendezte gyomrának orrfacsaró bűzével; ezeken a pillanatokon persze átsegített az altestembe szökellő boldogság érzete, később pedig az, hogy játszadozásaimhoz igyekeztem újabb és újabb nőket találni. Mert szolgálólány volt bőven Pogyebrád udvarában, s a többségük jóformán azonnal kapható. Szőke, fekete, barna, sőt szeplős vörös is; némelyik hagyta, hogy a szoknyáját föltárva hosszasan tanulmányozhassam borzas, mézízű ölét; volt, aki ha csak a mellét simogatni kezdtem, reszketett, mint a nyárfalevél, ám amint beléhatoltam, állatias hangokkal adta a folyosón posztoló őrök tudtára örömét. A Prágában töltött idő elég volt arra, hogy kitanuljam a gyönyör művészetét; férfiként érkeztem Budára, ahol uralkodásom első napjai egyebek mellett azzal is teltek, kitapasztaltam, nálunk kevésbé engedékenyebbek a szolgálólányok – igaz, a királyuk előtt egy idő elteltével mind széttárja a combját, azonban a kötelességből adott ölelés csak a pillanatnyi kéjre jó, és a férfinak sem nyújt akkora gyönyört. Ellenben azt is észre vettem, az udvarhölgyeknek viszont

egyenesen büszkeség, ha meghágja őket az uralkodó; az effélét se kedvelem túlságosan, ezek az asszonyoknak szeretnek kérkedni vele, egy idő után versenyt űznek abból, melyikük hányszor izzadt már velem, bár kegyetlenül élveznek és nem elhanyagolható örömet szereznek, a méhszájukat döfködve mégis inkább csődörnek érzem magam, mint a szeretőjüknek. (Szapora lihegéssel túl vagyunk a dolgon, többnyire még a pruszlikukat sem gombolják ki, hogy a mellüket fogdoshassam, én is csak előkapom az ing alól a szerszámot, aztán durr bele…) Elismerem, az ilyen érintkezések heveny és gyors élvezetet okoznak, azonban csak ennyi, semmi több, félórával utána szinte már nem is emlékszem rájuk. Ahogy már korábban említettem volt, a szultán meg a vezírei rendszeresen küldenek török és arab lányokat: mosolyuk szende, arcuk mint a harmat, azonban ha egyszer átszakítják gyermeki mivoltuk burkát, betüzesednek, akár a megvadult lovak; olyan formulákat és pózokat ismernek, amelyekre a mi asszonyaink legpajzánabb álmaikban sem mernek gondolni se. Apró, fokozatos lépésekben adagolják a gyönyört, velük valóban úgy érzi az ember, kéz a kézben együtt lépdelünk a mennyországba vezető grádicson: mélyen forgó tekintetük a férfiéval egyszerre válik csillogóvá, és képesek arra, hogy a legvégsőkig visszatartassák bennem a kéj feltörni akaró lángját; igen, ezekkel a nőkkel szívesen töltök egész éjszakákat is el, vágyom arra, hogy hosszan és fokozatokkal öleljük egymást, hagyom, hogy ők vezessenek, mert a háremekben még lánykorukban megtanították őket olyanokra, melyekről férfiembernek sejtése sincs. Mint ahogy a lantjátékban is vannak, akik épp hogy pengetni tudják a húrokat, és vannak, akik egészen elképesztő virtuózitással játszanak a hangszeren, olyanformán ezek a Sztambulból érkezett rabszolganők mind-mind művészei a szerelemnek. Egyszer egy pasa küldött nekem egy szerecsen asszonyt: a teste fekete volt, mint az éjszaka, levetkőzött előttem, a szeme fehéren villogott, vastag, sötét ajkát csókra nyújtotta; kikergettem a szobámból (valamit utána is dobtam), és úgy, ahogy volt,

megparancsoltam, zavarják el még Visegrád környékéről is, ne lássak soha többé ilyen sátáni fajzatot. Hallottam arról, hogy vannak országok, ahol fekete emberek élnek, az arab lányok bőre is sötétebb, mint a miénk, azonban ettől az ördögi szerecsenségtől teljesen megrémültem – utóbb sajnáltam, legalább egyszer nem próbáltam ki, milyen. * Edelpeck Borbálával Boroszlóban ismerkedtem meg. A várost dúltam a fekete sereggel, estére teljesen lemerültünk én meg a kapitányaim, pedig bírni szoktam a strapát, a harc inkább feltüzel, mint fárasztana. Egy nagyobb házban szálltunk meg, gazdái, valami ágrólszakadt grófok, napokkal előbb elmenekültek; apró alvókamrát szemeltem ki magamnak hálóhelyül, ruhástól nyúltam végig a szokatlanul puha ágyon – az ágyúk még dörögtek valahol –, s úgy éreztem, az egész napos feszültséget most leginkább egy jó, egészséges szex oldhatja föl. Az udvarhölgyek és az ajándékba kapott lányok messze voltak, szóltam a poroszlóknak, ha a föld alól is, kerítsenek nekem egy nőt, talán nem hagyta még el mindegyik az ostromlott helyet. A háborús idők a bordélyoknak kedveznek, olyankor megugrik a forgalom, jól számították a fiúk, hogy ott majd találnak valakit. Negyedóra telt el, és már nálam volt a nő, a házukat félig szétlőttük, de ők maradtak és bennünket vártak; mikor magunkra hagytak, akkor vettem csak jobban szemügyre, miféle szerzet is. Szép volt, nagyon is szép. Valami rendíthetetlen belső nyugalom, határtalan kedvesség tükröződött az arcán. Nem a prostituáltak kötelező mézesmázossága, annál sokkal több, majdhogynem földöntúli harmónia, de mindenfajta csöpögős elragadtatás helyett hadd nevezzem inkább úgy: belső szépség. Mosolygott, és a mosolyába biztatással teli szeretet vegyült, igen, azt hiszem (legalábbis a hiúságom ezt mondtja velem), már attól a pillanattól fogva, hogy belépett a kamrába, szeretett. Nem szerelem volt ez, bizalmon alapuló vonzalom, amely hamarosan, néhány szó

után kölcsönössé vált. A kurvákat röviden, szó nélkül szoktam elintézni, azonban ahogy Borbála a szobámban megjelent, hirtelen késztetést éreztem arra, hogy szóba elegyedjek vele. Leültettem magam mellé, és a hosszú, egyenes szálú, derékig érő fekete haját simogatva kérdezgetni kezdtem. Tiszta német kiejtéssel, választékosan beszélt: bécsi polgári családból származott, az apja Velencével és a Selyem-úton át Kínával kereskedett, valószínűleg őt is egy hasonló kalmárhoz vagy iparoshoz adták volna nőül, ám szerelembe esett egy művészlelkű ifjúval, aki verseket fabrikált (hirtelen az én Janusom jutott az eszembe, aztán elhessegettem a gondolatot), a poéta fölcsinálta, s nem találtak magzatelhajtási trükköt ismerő javasasszonyt. Miután megszült, a fiú elmenekült, őt magát és gyermekét a dühös (nagy)apára hagyta, az meg kitagadta a családból, unokáját lelencházba adta, s Borbálát elzavarta még a városból is. Hosszas vándorlás után került Boroszlóba, ahol a bordélyban munkába állt; mikor megkérdeztem, miért, a sötétben is láthatóan elpirult, és azt susogta: – Szeretem a szerelmet. Ránevettem, megöleltem, gyöngéden, beszédéhez hasonló visszafogottsággal szeretett. Utána feküdtünk a sötétben, néztem a keskeny derekát, apró melleit, és megkérdeztem, tudja-e, hogy én a magyarok királya vagyok. Összerezzent, aztán gyorsan azt mondta, mindjárt gondolta, hogy valami nagy úr lehetek, azt is tudta, én ostromlom a várost, azonban nem hitte, hogy a katonák éppen hozzám, úgy értem, a királyhoz viszik. De, tette hozzá, nem érez különösebb meglepetést vagy megilletődöttséget, szeretett ő már hatalmasságot, ha nem is egy akkora birodalomnak az urát, mint amilyet én a magaméhoz mondhatok, ám járt már nála herceg, bíboros, török vezér, huszita kapitány, sőt egyszer a velencei dózse fia is; mikor szolgáik fölkeresték a bordélyt, uruknak valamilyen okból mindig őt választották ki. – Ez azért van – mondtam –, mert mindenki érzi, hogy van benned

valami különleges. Még egyszer megöleltük egymást, és utána is, újra meg újra. Edelpeck Borbála velem maradt, a hadjárat után hazavittem Budára, a palotám egyik oldalszárnyában élt, és ha gyöngéd ölelésre vágytam, őt látogattam meg. Sose kért tőlem semmit, sem rangot, sem különösebb kincset, tudta, hogy hosszú ideje nőtlen vagyok, mégis, egy szóval se említette, hogy szolgálataiért különösebb viszonzásra, netán arra vágyna, hogy ahogy más uralkodóknál szokás, a hivatalos szeretőm legyen. Nem, semmit nem követelt, ha fölkerestem vagy hívattam, a kedves mosolyával szeretett, aztán rám hagyta, mit teszek. Szeretetre méltó, okos nő volt, tudta, hol a helye, hálás is vagyok neki. Meg persze azért is, mert megszülte a fiamat. Mikor szólt, hogy állapotos, azt mondtam, üljön a forróvizes dézsába, vagy vegye elő a kötőtűket, más asszonnyal is jártam már így, én pedig mióta Katalin a gyermekágyban meghalt, tartok a szüléstől, valami félelmetes, rejtélyes dolognak érzem, a terhesség vége felé többször gondolunk a veszélyeire, mint arra, hogy végtére is – ez megint egy humanista gondolat! – új ember születik. Azt felelte, szülni akar, meg akarja szülni a gyermekünket, bármilyen is légyen az. Rábíztam, más nő esetében biztos nem tűrtem volna, azonban azt gondoltam, Borbála megérdemli, hogy ő döntse el. Láthatóan már pusztán azzal is boldoggá tettem, hogy nem követeltem tőle, adja föl izzadásaink gyümölcsét, a várandóság alatt pedig, ha lehet, még inkább megszépült. Mikor rápillantottam, éreztem a belőle áradó harmóniát, és sajnáltam, hogy nem hercegnőnek vagy királykisasszonynak született. Vadászaton voltam a Pilisben, mikor hírnök érkezett. Lóhalálában csak ennyit mondott: – Fiú. “Fiú” – visszhangzott az agyamon, és egyszeriben kisebbnek éreztem a fenyegető veszélyt. Hát képes vagyok fiút nemzeni, meglesz az örökös, nem kell attól tartani, hogy a Habsburgokra száll a Szent Korona!

Csak törvényes feleség kell, királyné, és egyszeriben megoldódik a gond. – Mi legyen a neve, király úr? – zavarta meg a hírnök az elrévedésemet. – Borbála asszony még ma meg akarja tartani a keresztelőt, és egyúttal azt is kérdezteti, felséged jelen akar-e lenni… (A palotában mindenki így nevezte: Borbála asszony. Jóízlésű udvaroncok.) Az apám jutott az eszembe, amikor azt mondtam: “János”. Később arra gondoltam, hiába az elsőszülött fiam, mégis csak fattyú, és talán majd az igazi trónörököst kellene az apám után elnevezni, de akkor már késő volt, megtartották a keresztelőt. Nem vettem részt rajta, viszont hamarosan meglátogattam Borbálát, a szülés után még szelídebbek lettek a vonásai – a gyermek is szép volt, ma is az, hullámos, fekete haj, arcéle és az orra az enyém, a tekintetében az anyja jóindulata és kedvessége rejlik, szája dacos, az is igazi Hunyadi, vékony termetét viszont ugyancsak az anyjától örökölte. Szép gyermek, szép fiú, kedves, aranyos. Néhány éve leesett a lóról, azóta biceg, de attól még bármi lehet belőle. Király is akár. Ha Beatrix nem tud szülni nekem örököst (márpedig nem tud, nem csak fiút, gyereket, egyáltalán), két megoldás lehetséges. Az egyik, hogy a pápával fölbontatom a házasságot és termékeny királynét keresek. A másik, hogy a rendekkel elfogadtatom utódomnak Korvin Jánost. Előbbire (hiába próbálkoztam is vele) vajmi kevés remény van, már csupán azért is, mert a pápát erős jóindulattal sem lehet jóakarómnak nevezni; utóbbira talán valamivel több az esély, azonban az sem sima ügy. Márpedig nem halhatok meg anélkül, hogy tudjam: miután lehunytam a szemem, Rákos mezején az én örökösömet választják királlyá, és nem száll idegen kézre a trón. *

A Beatrix-szel való elhidegülésünk az utódlás miatt következett be. Mikor megérkezett Nápolyból és a hintóból kilibbent, az első benyomásom az volt: végre megleltem álmaim hercegnőjét, az asszonyt, aki méltó arra, hogy mellettem üljön az ország trónusán, tudásban, követni tud engem (persze annyira, ahogy az egy nőtől elvárható), szép is és eléggé okos ahhoz, hogy (egy bizonyos határon belül) a társam legyen. Öleltem és csókoltam már szebb nőt nála, azonban – Borbálát is beleértve – egyik sem dobogtatta meg úgy a szívemet, mint ahogy azt a házasságunk első éveiben Aragóniai Beatrix tette. Közhelyesen furcsa dolog a szerelem. Mikor ezeket sorokat írom, tudom, néhány szobával arrébb valószínűleg pont most öltöztetik; odamehetnék, elküldhetném a szolgálólányokat, és reggelizés előtt szerethetnénk egymást úgy, mint a házasságunk elején; az igazság azonban az, hogy sem vágyat, sem egyéb késztetést nem érzek arra, hogy Beatrix miatt itthagyjam a szobámat, a tollat, a papírt, az írópulpitust. Az étkezőben hamarosan úgyis találkozunk, talán végig se mérjük egymást, csupán köszönünk, én a bolondommal vagy Bakócz Tamással társalgom, ő is lefoglalja majd magát valakivel. Mondja hát meg valaki: hová lett a szenvedély, a tűz? Lehetséges az, hogy aki egyszer annyira fontos volt nekünk, egy idő után majdhogynem arra is kevés, hogy fölkeltse a figyelmünket? Komolyan mondom, szerettem Beatrixot. Szerettem a kerek arcát, a hosszú szempillái mögé rejtőző szemeit, a vastag ajkát, a tarkóját, amelyre olaszosan borult a hajfonat, a beszéd közben folyton hullámzó, telt melleit, enyhén kacsázó járását, ahogy a fenekét ringatta, a szoknyát, mely a lábaira borult. Szerettem a nevetését, a hangját, hogy tudott komolyan és illendően is beszélni, tudott érvelni és mert velem vitázni; mikor szóltam hozzá, teljes erejéből figyelt, igyekezett megérteni mindent, amit magyaráztam. Különben az is igaz: sajnálom, hogy terméketlen, sajnálom, hogy a szerelmünk emiatt kihúnyt.

Fényes esküvőt tartottunk, napokon át állt a bál, a szolgák tömött sorokban hordták a jobbnál jobb étkeket, patakokban bor, muzsikaszó, megállás nélkül tánc. Nem akarom részletezni, Galeotto úgyis megírta, örültem neki, hogy a bárók és a megjelentek nem csupán azért figyelik királynéjukat, mert így illendő, hanem mert valóban elbűvölő asszony. Jobban mondva, egy darabig még lány. Mikor egybekeltünk, pár napba beletellett, míg remegő testtel, ám annál nagyobb szerelemmel odaadta nekem magát. Nem sürgettem, mert tudtam, hogy úgyis megtörténik hamarosan. Az első éjszakákon csak feküdtünk egymás mellett, simogattam az arcát, a nyakát, a tarkóját, a hajába fúrtam a képemet, nedvesre nyaltam fülének belsejét. Kacagott, kuncogott, mint valami süldő lány, aztán ahogy csókjaim egyre erőteljesebbekké váltak, úgy kezdett el zihálni is. A második éjjel már engedte, hogy markoljam a mellét. Egyetlen szűzlánnyal sem voltam addig ilyen engedékeny. Pogyebrád Katalin csehül sikoltozott, nem érdekelt, szétfeszítettem a lábát, és akármennyire tiltakozott, belényomtam, amit a férjnek az asszonyába kell nyomni. Beatrix-hoz másképp viszonyultam. Azt gondoltam: Beatrix érték, kincs, melyet meg kell becsülni, és büszkének kell lennem arra, hogy az enyém. Ráadásul szerelmes is voltam. Mármint ha a szerelem ilyen. A harmadik éjjel meztelenül feküdtem mellé, miközben csókolóztunk, megmarkolta a merev péniszemet, utána megmutattam neki, hogyan simogassa, hogy nekem jó legyen. Összefröcsköltem a szoknyáját meleg ondóval, alaposan megvizsgálta, milyen. A negyedik éjjel beléhatoltam, másnap reggel a szolgák fölmutatták a véres lepedőt. Néhány nap, és föltámadt benne az olasz vér: szeretkezéseinket megtöltötte a szenvedély; jobb volt ez, mint akármelyik háremhölggyel, ott a kéj lángol csupán, emitt viszont az egekig ért a szerelem. Örültem neki, hogy ilyen modern nő, fittyet hány a

klerikális előírásoknak, a test csúfságáról és gusztustalanságáról szóló süket dumáknak; amit én addig a szex terén megtanultam, átadtam neki és ő lelkesen, hálás szívvel befogadta azt. Néhány szolgálólányt leszámítva jószerivel egyetlen asszonynál sem értem el, nála megtörtént: meztelenül szerelmeskedtünk; ahol lehetett, fogtuk és szorítottuk egymást, és napról napra, hétről hétre egyre boldogabban tapasztaltuk, mennyire összeillünk, mennyire egymásnak teremtett bennünket az ég. Néhány nappal az esküvő után a veszprémi püspök celebrálásával Magyarország királynéjává koronáztuk, ama ritka alkalmak egyike volt ez, mikor viseltem a Szent Koronát. Teljes uralkodói díszben, jogarral, karddal, a vállamon Szent István palástjával vezettem az oltár elé, letérdelt, a főurak fogták a ruháját, ne seperje teljesen a földet, én pedig a fráterek éneke kíséretében a fejére tettem a királynéi fejéket. Másnap Visegrádra mentünk, ő a hintóban ült, én mellette lovagoltam, ám néha leugrottam a ménről és beszálltam mellé, hogy csókokkal borítsam el arcát és nyakát, amelyet ő is legalább ugyanakkora hévvel viszonzott. – Angyalom – susogtam két csók között a fülébe –, olyat látsz majd hamarosan, amilyet még soha… – Ugyan, királyom, édes szerelmem – túrt a hajamba –, mi mást tudnál nekem még mutatni, mikor már megmutattad a földi mennyországot? Nem vagyok egy érzelgős típus, de ha egy nő ilyet mond, attól nagyon meghatódom. Az arcom vörös lett, mint a tűz, egy szót se szóltam szólni, csak öleltem a gyönyörű teremtést, és hihetetlen örömet éreztem, hogy az enyém. * Nem csak a szerelmet hozta el nekem, hanem egy darabot a szülőföldjéből is. Most csupa költői dolgot fogok mondani:

“Elég volt rápillantanom, és már láttam a tündöklően kék eget, a zöldelő mezőket; zenét hallottam, meg versek lüktető strófáit, láttam a szobrokat, melyek még a régi Róma idejéből maradtak ránk, a festőket, ahogy csodálatos színekkel népesítik be a templomok komor mennyezetét… Kíséretében finom lovagok érkeztek az udvaromba, akik nyájas mosollyal ölelték keblükre újjonnan “szerzett” magyar testvéreiket; Beatrix hozománya tele volt mesés kincsekkel, bútorokkal, szőnyegekkel, nálunk még soha nem használt konyhai eszközökkel, és ami talán a legfontosabb, könyvekkel, kódexekkel, hatalmas mennyiségben. Amint belepillantottam egy-egy ládába, újra meg újra rámjött a heves szívdobogás, beszívtam a papír és a kötés illatát, s alig vártam, hogy kicsomagolják és elhelyezzék őket a könyvtáramban, ahová ha tehetem, nap mint nap rohanni fogok, hogy gyönyörködhessem bennük.” Tartottam tőle, a kis feleségem az ő mesés Itáliájában olyan dolgokhoz szokott, hogy ami nekünk csoda, az neki már nem is tűnik annak, talán még Visegrádot sem látja olyan pompás helynek, mint én. Szerencsére csalatkoznom kellett: ahogy a hintaja megállt a palota előtt és a karjaimra támaszkodva lelépdelt a grádicson, örömteli kiáltásban tört ki. – Tetszik, gyönyörűm? – húztam ki büszkén magam. Körbeforgott, szemügyre vett mindent, és elismerően bólintott. – Igazi mesepalota. – Ugye? – kiáltottam örömmel, és az ölembe kaptam (ami nem is volt olyan egyszerű, hiszen, mondtam már, karcsúnak éppen nem mondható), fölszaladtam vele a lépcsőn és csak a küszöbön túl, már a palotában tettem újra le. – Ez nem volt valami királyi cselekedet, felség – vihorászott boldogan. – Ez férfiúi cselekedet volt, tündérem – válaszoltam. – S férfinak lenni legalább olyan boldogságot jelent, mint az uralkodás. Azon melegében megmutattam neki minden zegzugot. Elmeséltem,

elődeim is fölfedezték maguknak ezt a helyet, a panoráma csodálatos, az erdők vaddal, a Duna hallal van tele, az építmény is viszonylag könnyen védhető, ha mégis nagy a baj, fölhúzódunk a fellegvárba, ahová ostromló legyen a talpán, aki utánunk merészkedik. A palota korábban – mielőtt kezelésbe vettem volna – afféle vadászkastélyként működött, az éppen trónon lévő uralkodó innen lovagolta be a Pilist; bár álltak itt kőfalak régebben is, a régi vár egyik tornyában őrizték például az egyik magyar királyt… Beatrix meglepetten félbeszakított: ki volt, aki bezárta? – Az unokabátyja – mondtam. – A másik magyar király. – Nahát! – ezen nagyon csodálkozott. – Hogyan lehetséges az, hogy akit megkoronáztak és fölkentek királlyá, azt egyszer csak fogja az unokabátyja és bezárja egy toronyba?.. – Közben meg ezt az unokabátyot is királynak szentelik – tettem hozzá. – Tudod, szerelmem, Magyarországon már sok minden megesett. Mint ahogy például nem egyszer az is, hogy egy időben ketten is voltak, akik magyar királynak mondták magukat. – Ez nagyon meglepő – nézett rám elgondolkozva. Nevettem és magamhoz szorítottam. – Ne aggódj, kicsim. Ez már mind történelem. Ilyen többet nem fordul elő. Az én trónom sziklaszilárdan áll. – Nekem azt mondták, nagy király vagy. – Az is vagyok – jelentettem ki önteltség nélkül. – S az utódaim is azok lesznek. Az utódaink – javítottam ki. – Ha Isten is úgy akarja (márpedig miért ne akarná úgy?), az idők végezetéig a Hunyadiak fogják ezt az országot vezetni. A palota bensejében Beatrixnak is működésbe lépett a fantáziája. Finoman, hogy meg ne bántson, de mégis kopárnak nevezte a belső díszítést. Közölte: ide szökőkutak kellenek, meg vörösmárvány oszlopok, függőfolyosók, csúcsosra metszett ablakok. A hátsó kertben gyümölcsös, vetemény, zöldelő pázsit, néhány, ketrecbe zárt, egzotikus vadállat; a palota falai káprázatos színekre festve, ne legyen giccsesen hivalkodó, de mutassa az uralkodó nagyságát, akárcsak a berendezés: ha lehet, szőnyegek mindenfelé, faragott,

festett bútorok, a háznépben bohócok, csepűrágók, udvari zenészek. Igazi pihenőhely legyen: ha kedvem szottyan egy időre a politikáról meg az országlás terhéről megfeledkezni, nyugodtan jöhessek ide és néhány napot csak a szórakozásnak, a kikapcsolódásnak szentelhessek, majd a könyveket, amelyeket hozott, azokat is itt rakodjuk ki… – Szó se lehet róla – szóltam közbe. – A könyvtáram Budán van. – S jönnek a vendégek – csacsogta tovább rendíthetetlenül–, külföldi követek, hercegek, bíborosok, uralkodók. Mind-mind szerteviszik Európában a magyar király nagyságának hírét. Újabb és újabb csókokkal borítottuk el egymást. Kisétáltunk a falu és a palota között elterülő mezőre. A testőrök tisztes távolból követtek bennünket, ahogy a pihenőruhánkban leheveredtünk a földre, szemérmesen az eget kezdték nézni. – Óh, ti szerencsés füvek… – szavaltam az én gyöngyvirágomnak, és a kezébe nyomtam egy vadvirágot. – Petrarca – vágta rá azonnal. – Én is szeretem. Ezúttal rajtam volt a meglepetés sora. – Hogyan? Te ismered Petrarcát? – Már miért ne ismerném?.. Elég nagy költő volt. Fölültem. – Úgy értem, te ismered Petrarcát, ismered a költőket, ismersz verseket, dalokat satöbbi? – Dantét olvastam – válaszolta komoly arccal. – Nna jó, beleolvastam, az egészen nem tudtam átrágni magam. – Nahát. S még mihez értesz? Durcásan meglegyintette az arcomat. – Mondd, mégis, mit képzelsz? Hogy én valami ostoba liba vagyok? – Dehogyis! – nevettem föl vidáman. – Sőt nagyon is boldognak érzem magam… Újabb ölelés, újabb csók. Függöny.

* Udvartartásom Beatrix beköltözésével egycsapásra megváltozott. Addig is, ha külföldi vagy bármilyen vendég megfordult nálam, a lehető legnagyobb elragadtatással mesélhetett utána az itt szerzett élményeiről, a bőkezű vendéglátásról, a hangos, jókedvű lármázásról, a finom falatokról és a könnyű, mégis szédítő borokról. Beatrix jötte után azonban mindez szegényesnek, parlaginak tűnt. Beköltözésétől fogva udvarunkban egymást érték a koncertek, a zenés-táncos rendezvények, ahol a magyar urak és úrhölgyek az olasz lovagoktól és dámáktól tanulhatták meg a legújabb táncokat. Megváltozott az etikett: a darabosság, tohonyaság, bunkóság helyett a könnyed elegancia, a finomság, az udvariasság költözött a palotámba. Beatrix hívására egyre több olasz és német nemes, mesterember, tudós, művész érkezett, akik a hazájuktól távol is igényelték az otthon megszokottakat; ott, ahol korábban csak a kapitányok és a bárók horkolása meg böfögése hallatszott, könnyed nevetés, csilingelő beszélgetés, finom élcelődés töltötte meg a termeket. (Azt azonban nem hagytam, hogy a nyugati módi teljesen kiszorítsa a miénket: az étkezések alatt mindmáig fölváltva játszanak magyar és olasz zenét, a konyhában egymással versengve főznek és keverik az ízeket Mátyás és Beatrix szakácsai, az étkezőasztal mellett színes társaság ül, magyar kacagányok s prémek, a szivárvány minden színében pompázó itáliai viselet, német páncélruhák. A társalgás több nyelven folyik – Beatrix is eleinte igen lelkesen tanult magyarul –, adomák, tréfák, trágár versikék épp úgy elhangoznak, mint komoly tudományos fejtegetések, képletek levezetései, áhítattal előadott históriás dalok. Hogy az én kompániám ne maradjon le az idegenékétől, báróimat és kapitányaimat rábírtam arra, minél több időt töltsenek könyvek forgatásával. Egy ízben megtörtént, hogy néhány nagyrangú úr körülbelül másfél órát várakozott az előszobámban, előbb a vadászés a nőkkel kapcsolatos élményeik fölelevenítésével még úgy-ahogy agyonütötték az időt, aztán unatkozni kezdtek; az egyik püspök, név szerint Miklós, ekkor leült egy székre, palástja zsebéből előhúzott

egy könyvet és olvasásba fogott; én a hangos gúnyolódásra jöttem ki, nagyon letoltam nemes uraimékat: ahelyett, hogy kinevetnék a tudásra, az értékre szomjazót, inkább vegyenek példát róla, és trágárság meg bunkóskodás helyett látogassák a könyvtáramat, vannak ott mindenféle írnokok és deákok, akik szíves örömmel fölolvasnak nekik, csak pallérozódjék az ő elméjük is. A beszéd hatott, onnantól fogva egyre több közméltóságomat láttam a palota folyosóin fölolvasó szolgákkal járkálni, akik a hónuk alatt mind-mind vaskos könyveket cipelnek. Odáig vagyok az udvaromtól teljesen.) Házasságunk első évei csudás boldogságban teltek; egyet vártunk nagyon, a meglehetősen sűrű szeretkezéseinknek mikor lesz már meg végre a gyümölcse is. Megtettünk érte mindent, mindkettőnk vágyott az örökösre, Beatrix annál is inkább, hogy egyre nagyobb ellenszenvvel és féltékenységgel figyelte, miként cseperedik Korvin János. Edelpeck Borbála akkorra már nem volt az udvaromnál, még azelőtt távozott, hogy Beatrix Budára érkezett volna. Figyelmes és elég érzékeny volt ahhoz, hogy tudja, mikor kell elmennie; utolsó együttlétünk alkalmával szerelmet vallott (melyet én nem kis pironkodással fogadtam, mondom, a nők ki tudják belőlem váltani az érzelgősséget), és a fülembe súgta, talán már úton van a következő gyermekünk. – Őt is megtartom, azonban nem fogom rád sózni – mondta, mikor visszaigazította magán a ruhát. – Jánost itt hagyom neked, a másik velem él majd, általa fogok rád emlékezni. – Megható, amit mondasz – tényleg így éreztem. – De még nem tudom, hova mész. – Úgy hallottam, meghalt az apám, és a bátyám vezeti a kereskedőházat. Hazamegyek Bécsbe, elég volt a külföldből. – S ugyanazt folytatod, mint Boroszlóban? Az arcán egy pillanatra árnyék suhant át. – Nem hiszem – a hangján semmit sem lehetett észrevenni. – A gyerekünket nevelem majd, remélem, a családom is visszafogad. Mire a menyasszonyom Budára érkezett, már a nyoma sem volt annak, hogy Edelpeck Borbála valaha is ott élt.

Korvin János mellé nevelőket fogadtam – fattyú, nem fattyú, az én fiam, tanuljon meg mindent, amire engem Vitéz János megtanított: történelem, földrajz, irodalom, teológia, asztrológia, a hét szabad művészet. Első vitáink Beatrix-szal épp akörül kezdődtek, miért foglalkozom én annyit ezzel a sánta fattyúval, mi lehet belőle, legföljebb valami tartományi herceg vagy majd kaphat valamit a Hunyadi-birtokokból és ott tengetheti az életét. Lekevertem neki egy nagy pofont, aztán azt mondtam: – A saját érdekedben mondom, hogy többet ne nevezd így. Az én vérem folyik benne, nem hagyom, hogy elkallódjon. – A te véred, a te véred… S ki volt az anyja? Egy közönséges utcalány. Már az is szánalmas, hogy a kölykötöket magad mellé vetted. Durr, a következő pofon. – Mondtam, hogy az én fiam, azt nevelek belőle, amit jónak látok. Neked semmi közöd nincs hozzá, úgyhogy megtiltom, hogy beleszólj. Beatrix föltápászkodott a földről. – Ne haragudj, egyszerűen zavar – sírva fakadt. – Zavar a jelenléte. Féltékeny vagyok rá, mert nem a mi fiunk, hanem egy másik nő szülte neked… Átkaroltam, megcsókoltam az arcát. – Hát akkor nosza, szülj te is egyet nekem… Te vagy a királyné, a te fiad lesz az örökös, énutánam majd Magyarország trónján ő következik… * Próbálkoztunk, próbálkoztunk – hiába. A második évben esett át Beatrix az első vizsgálaton. Orvosok fürkészték, én is jelen voltam, figyeltem, ahogy mindenféle műszerekkel belétúrnak, megmossák az altestét, szivaccsal dörzsölik, főzeteket itatnak meg vele, más varázsszerekkel újra meg újra átmossák, és minduntalan fontoskodó arccal a képembe vágják:

– Próbálkozni kell, felséges úr… Az ilyenre mindig toporzékoltam. – Az istenért, hát persze, hogy próbálkozunk, gondoljátok, hogy érintetlenül hagyok egy ilyen gyönyörű asszonyt?!.. Volt, aki pirulákat és kenőcsöket adott, s szent esküvel fogadta, hogy Beatrix fél éven belül megfogan. Volt, aki a csillagok állásából számolta ki, melyik időszak a legalkalmasabb az együttlétre. Volt, aki mágikus szavakat duruzsolt a fülébe, tömjénfüstöt eregetett körülötte, míg meg nem elégeltem és ki nem hajíttattam a palotámból. Jött mindenki, jöttek mindenünnen: orvosok, papok, kuruzslók, bábák és javasasszonyok, az ország minden részéről, később külföldről, messzi országokból is. Mind és mind újabb és újabb módszert hozott, mind és mind biztos volt a maga sikerében. A mi türelmünk közben egyre fogyott. A kezelésektől Beatrixnak fájdalmai támadtak, ordított, mikor a szerszámomat belédöftem, csinálni kellett mégis, hogy eredmény legyen. Más alkalmakkor én konyultam le, annyira erőltetettnek éreztem a dolgot, csak a muszáj miatt, hogy meglegyen az utód, szerelem, vágy, mintha már nem is létezett volna… Fáradtunk, csüggedtünk, türelmetlenek lettünk. Voltak napok, mikor nem bírtunk egymásra nézni. Aztán eljött az az idő, mikor hosszú évek után először más női ölbe ürítettem vágyamat. Nemrégiben egy olaszokból és németekből álló tudóscsoport hozta meg az ítéletet. Napokon át vizsgálták Beatrixot, kívülről, belülről; hogy ne ellenkezzék, időről időre kábítószerekkel altatták el, teljesen elege volt, már gondolni se akart újabb vizsgálatokra. Munkájuk befejeztével a tudós doktorok egybehangzóan állították: nincs mese, Beatrix meddő, az a szerve, amelyben a gyermeknek meg kellene fogannia, satnya, soha nem lesz képes szülésre. Kővé vált bálványként hallgattam a szavaikat: mintha a halálos ítéletemet mondták volna ki. Az enyémet és az országét is. – Nincs mit tenni? – kérdeztem utoljára, majdhogynem könyörögve, s a doktorok sajnálkozva rázták a fejüket. – Ha nem lesz utódunk, más irányba kell lépnünk – jelentettem ki aznap este a magához térő Beatrixnak. – A német-római császárral

szerződésem van: ha örökös nélkül halok meg, a Habsburgokra száll a korona. Márpedig nem hagyom, hogy idegenek tegyék tönkre a művemet. – Mit akarsz tenni? – Bár a hangja erőtlen volt, Beatrix tekintete elszántan villogott. – Van nekem fiam – mondtam. – Korvin János. Kicsit sántít, de okos, jóravaló fiú. Megtaníttatom mindenre, amit egy uralkodónak tudnia kell. – Fattyú!.. Nem volt lelkierőm az újabb pofozkodáshoz. – A fiam – kicsit tanakodtam, utána tettem hozzá: – Az ő anyja, veled ellentétben, tudott utódot szülni nekem. Beatrix fehér arca vörös lett, mint a tűz. – Előbb leszek én uralkodó, mint a te fiad. Ha a király meghal, attól még a feleségére szállhat a trón… – Erre kíváncsi leszek – mondtam fagyosan. – Üzenek a pápának, válasszon bennünket el, ám erre jóformán semmi esélyt nem adok. Megteszek hát mindent, hogy a halálom után Jánost királlyá válasszák a rendek. Beatrix akár valami dühös kígyó. Még sose láttam ilyennek. – Én is mindent megteszek – sziszegte. – Minden követ megmozgatok azért, hogy én legyek a királynő… A király után a felesége is örökölheti a trónt. Farkasszemet néztünk, aztán kiléptem a szobából. Becsuktam magam mögött az ajtót, az életem egy részére tettem be a kaput. A Beatrixba vetett álmaim összeomoltak: más irányba kell indulni, sürget az idő. Most is sürget: reggelihez készülődöm. Beatrixot már biztos felöltöztették, az én szolgáim is türelmetlenül toporognak hálókamrám előtt. Ma azért megnézem a feleségem arcát – hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára tüzetesen szemügyre vettem.

A KILENCEDIK NAP Hatodik érzék, déja vu, ilyenek. Tegnapelőtt Kinizsiről írtam, tegnap Palkó Visegrádra érkezett. Ülünk az asztal körül, vacsora – az eszembe nem jutott volna Albert –, egyszeriben az ajtó körül nagy tülekedés, szolgák méltatlankodnak, aztán dőlnek szerteszéjjel, mi az urakkal vihogunk, tudjuk, az efféle jelenet után mi következik. Belép Kinizsi. Vizes a sörénye, már megint esik, ő meg amint leszállt a lóról, jött is rendületlenül. Meghajolt a falak felé, azzal uccu, be az étkezőbe. – Adjon Isten, király úr. Felém dől meg legelőbb, sisakját a kezében tartja, a karját úgy lengeti, ahogy a francia udvarban szokás. – Adj’ Isten, urak. Feléjük valamivel kisebb szögben hajol meg, egy pillanat múlva már egyenes a dereka, mint a rodoszi kolosszus, szétveti a lábát, csípőre nem tudja tenni a kezét, zavarja a páncéling. – Palikám – lelkendezem két harapás között –, ülj le oda az asztal sarkához. Parasztgyereknek az a hely dukál. – Ülnék, király úr – feleli –, csak nem tudom levenni ezt a vasmicsodát, e! – ütésétől úgy kong a páncéling, mint egy kisebbfajta harang. – Ha idejössz és lesegíted, már teljesíteni is tudom a parancsodat. A szolgák mint a villám, ugranak, én azonban megálljt intek, és az urak hangos röhögése közepette Kinizsihez cammogok. A bikanyakú a két karját fölemeli, hóna alól megcsap az izzadtság bűze, nehéz szétcincálni a nedves madzagokat, a körmöm majd beszakad, mire sikerül. Utána egy mozdulat, és a páncéling akár egy lábasfedő, elterül a padlón. A szolgák fölkapják, és viszik kifelé. Kinizsi sodronyingbe bújtatott hátára csapok. – Jól vagy már, komám? – Jól, király úr – azzal belehörpint Újlaki Lőrinc kupájába. – A

fene essen bele. Lóhalálában mentem Budára, azok meg azt mondják, nem vagy ott. – Jól mondták. – Leültem egy órára, mondom, eszem valamit, erre kiszúrják a szemem egy (érted, király úr, egyetlen egy!) libával meg egy disznólábbal. Azt hittem, dührohamot kapok. Ilyen szegényes ellátást. – Nincs otthon a gazda, cincognak az egerek – jelentem ki bölcsen. – No de ennyire, felség? Hát milyen rend van a te palotádban? Kinizsi a tál után nyúl, kivesz egy nagydarab őzhúst, kezéről a mártás végigcsöpög az asztalon. Az urak derülnek, én szabadkozom: – Komám, én nem tudom, hogy a távollétemben Budán milyen állapotok uralkodnak. Eddig azt hittem, úgy megy minden, mint a karikacsapás. Azt viszont, ha már így szóba került, megkérdezem, a te tanyádra, Nagyvázsonyba nyugodt szívvel betoppanhatunk-e bármikor, úgy értem, olyankor is, mikor éppen a török nőket hajkurászod a déli végeken? Nagy röhögés, Kinizsi komoly arccal bólogat. – Természetesen, király úr. Gyere, amikor csak akarsz. Nálam mindig rend van. Még akkor is, ha te jössz. Még nagyobb nyerítés, még egyszer barátságosan hátbavágom Kinizsit, aztán visszaülök a helyemre. Egy darabig csönd, csak Palkó csámcsogása hallatszik. Tömi magába az ételt, fuldokol. – S Kenyérmezőnél mi volt? – kérdezem. – Mi lenne? – kérdez vissza. – Csata. Csata volt. – Azt tudom – bólintok. – De azt is hallottam, eljártad az esőtáncot. – Eljártam – mondja. – Hiába, mert nem esett. Olyan jó idő volt, mint még arra ‘tán soha. – Nehezek voltak a törökök? – Azokat is asszony szülte… – Nem szakadtak ki a fogaid? Megáll az evésben, rám néz. – Már miért szakadtak volna ki?

– Hát amikor a szádba vetted őket. Az urak megint vihognak, Kinizsi hüledezik: – Micsoda? Mit vettem én a számba? – Azt mondják, két törököt. Kinizsi úgy vágja az asztalhoz a kezében lévő őzcombot, hogy a leve körös-körül mindent beterít. – Ezt melyik barom mondta? – tajtékzik. Báthorira nézek. – Mesélték. Kinizsi is odanéz. – Te voltál, István? Báthori pislog. – Mi voltam? – Te mesélted, hogy a számba vettem két törököt? – Azt mondták… Puff. Újlaki Lőrinc kupája iszonyú csörgéssel repül a falnak. Báthori épp hogy el tudta kapni a fejét. Ha egy ilyen ivóalkalmatosság képen vágja az embert, az eredmény maradandó lehet. – A táncra gondolt – csitítom Kinizsit. – A fogaid közé vetted két török grabancát, úgy jártad Kenyérmezőn. Palkó megint az őzcombhoz fordul. – Baromság. Iszonyú nagy baromság. Ilyen sértődékeny fajta. Hamar fönt a pumpa. Olmütz után két hétig alig állt velem szóba, mondván, annyira el voltam foglalva azzal az Ulászlóval, észre se vettem, hogy ő is ott van. Közöltem vele: 1. észrevettem, hogy ott van; 2. tényleg el voltam foglalva Ulászlóval; 3. nyalja meg a gerincem végét.

Az olmützi hepaj királydráma egy fölvonásban

Írta: HUNYADI MÁTYÁS (Ulászló mellettem ül, körben a magyar és a cseh urak meg a mindenféle rangos külföldi követ; Kázmért hívtuk, nem jött el, azt gondoltam, talán még mindig haragszik rám, amiért a fiával úgy elbántam; később kémeimtől megtudtam, igazából a baltikumi német lovagrenddel való jó kapcsolatom miatt neheztel. Azon az ebéden ültünk először egymás mellett, addig a követeink tárgyaltak, mi messziről méregettük egymást: íme, szemtől szemben az ellenfél, akivel annyi éven át tartott a küzdelem. Tanácsadóink megfogalmazták, ráütötték a két király billogát, elhelyeztük – írnokaink elhelyezték – rajta kézjegyünket /MATHIAS REX/, és lassan, a két udvarnép közötti tapogatózó ismerkedéssel vette kezdetét az ünnepély. Előbb távol ültünk egymástól, mindenki a maga kompániájával evett, a harmadik napon aztán a tanácsadóink javaslatára végül egy asztalnál foglaltunk helyet. Figyelem Ulászlót, milyen, amikor eszik, beszél, iszik, utasításokat vagy tanácsokat ad; hosszú hajú, durva arcú, nagyszakállas férfi, enyhén raccsol és időnként fura, váratlan mozdulatokat tesz; igyekszem beszédbe elegyedni vele, elmesélem, hogy majd’ százötven évvel ezelőtt az egyik elődöm, a jó Károly Róbert rendezett Visegrádban egy hasonló találkozót, a magyar, a cseh meg a lengyel király vettek rajta részt /mit tesz Isten, a lengyelt akkor is Kázmérnak hívták; a csehet Károlynak, Prágában a híd az ő nevét őrzi/, most meg tessék, mi rendeztünk ilyet, lám, hol a történelem fejlődése, bár az is lehet, egyáltalán, ostobaság még ilyenre gondolni is, fejlődésről mi, földi halandók nem dönthetünk, az a sors, az isteni kezek privilégiuma, csupán furcsa rácsodálkozással vehetjük tudomásul: néha megkapó hasonlósággal esnek meg a dolgok…) ULÁSZLÓ (félbeszakít): A hasonlóság azért sántít. A mostani Kázmér nem jött el, úgyhogy nem teljesen ismétlődik a történelem.

MÁTYÁS (fölvillanyozódom, örülök, hogy reagál): Nem is arról van szó, hogy betűről betűre ugyanaz történjék, mint ami százötven évvel ezelőtt. Csupán azt igyekeztem hangsúlyozni, országaink sorsa a múltban és a jelenben is annyira összefonódik, hogy úgy tűnik, törvényszerű így, alkalmanként leülni, és egy ilyen konferencián, találkozón, vagy nevezzük akárminek, megvitatni az együttműködés és az egymás mellett élés további lehetséges lépéseit. (Ulászló bólogat, rendben, érti. “Dobzse, dobzse” – mondja. A csehbe időnként lengyelt kever.) MÁTYÁS: Meg hát az is érdekes, hogy mind a cseh, mind a magyar rendek Jagelló-vért akartak a trónon látni ellenemben. Tudod, a kis Kázmérnak volt az a bizonyos kalandja /sok éve már/, mikor megszégyenülten, seregét hátrahagyva futott vissza az apjához, Krakkóba az üzenetemmel, hogy tejfölösszájú ő még ahhoz, hogy a magyar trónért eséllyel harcba szálljon. (Ulászló nem szól semmit, az arca rezzenéstelen maradt.) MÁTYÁS: Mindamellett a cseh rendek veled jól jártak, felség, azt a királyt kapták, amelyikre vágytak, és én se panaszkodhatom, többékevésbé elértem azt a célt, amely miatt Csehországot vívtam. ULÁSZLÓ: Dobzse… (Immáron egész bőbeszédű.) Bízom abban, hogy a megállapodás, mely köztünk létrejött, nem lesz hiábavaló, és tartós marad. MÁTYÁS: Rajtam nem múlik. Az adott szó, de még inkább az aláírásom az okmány alján, kötelez. Ha nem lesz rá okom, nem támadok többet Csehországra. Főleg azért nem, mert én magam is a királya vagyok. (Némi keserűséggel nézünk itt egymásra: mindketten elégedettek lehetünk, de csak egy bizonyos mértékben. Csehországnak immár törvényesen, szerződés értelmében is két királya lett, a hatalmat megosztottuk, Ulászló irányíthatja az ország ügyeit, ám a választófejedelmi cím és a koronához tartozó melléktartományok engem illetnek. Húszesztendős hadakozásom ért véget, teljesült az egyik álmom: ott vagyok azok között, akik választják a császárt /ha

magamra szavazok, már megvan az egyik voks/, azonkívül itt, Olmützben megjelent a bajor és a szász fejedelem, talán a későbbiekben a szövetségeseim lesznek abban, hogy további választófejedelmi címeket szerezzek.) ULÁSZLÓ: Remélem, ez a helyzet nem okoz majd problémákat. Úgy értem, a szerződésben megfeleltek szerint fogunk élni a királyi jogainkkal, és nem lesz olyan, hogy amiatt, hogy nem tudjuk, mi tartozik a mi jogkörünkbe, összekülönbözünk. MÁTYÁS: Azt hiszem, a szerződés minden lényeges pontra kitér. Ha meg mégsem, ott vannak a tanácsadóink, akik meg tudják mondani, melyik ügy melyikünkhöz került. Azonban hogy megelőzzünk minden ilyesfajta viszályt, már most ünnepélyesen kijelentem neked, nem óhajtok különösképpen beleszólni Csehország ügyeibe, a kormányzás dolgát jószerivel teljességgel rád bízom, nekem csupám a cím kellett, semmi több. Megkaptam, és most megelégszem azzal, amim van. ULÁSZLÓ (fintorog): Ez rám nézve sértő. Valami olyasmit jelent, te a cseh trónt, illetve magát Csehországot nem tartod többre egy ugródeszkánál, melyről továbblépve megvalósíthatod a terveidet… MÁTYÁS: Ezt sose tagadtam. Bár éltem Prágában, ismerem a cseh nyelvet, és többé-kevésbé ismerem magukat a cseheket is, mégse vagyok a birtokában annyi tudásnak, hogy nyugodt szívvel kormányozhassam ezt az országot. Márpedig uralkodni csak teljes felelőséggel és odaadással lehet. Engem a sors Magyarország trónjára rendelt, a küldetésem, hogy Európát megszabadítsam a török rémtől, ezt pedig nem érhetem el másképp, csak fölhasználva mindenféle ugródeszkákat… Hogy erre éppen a te országodat is fölhasználom, elhiszem és belátom, téged nem tölt el túl nagy örömmel, ellenben, azt hiszem, vannak olyan helyzetek, mikor a cél jóval fontosabb az arra vezető útnál, s most ez is olyan… Frigyesnek is megüzentem, nem kívánok a német-római császár ellen harcolni /legalábbis egyelőre nem/, számomra a török a legyőzendő ellenség, nem pedig egy keresztyén uralkodó. Azonban ha az alkalom úgy szüli, hát akkor… ULÁSZLÓ (hirtelen föllelkesül): Az ausztriai harcaidról még

sokáig fognak beszélni a világban szerteszét! (Úgy mondja, mintha nem is én, hanem ő érte volna el azokat a sikereket.) Ahogy megfutamítottad Frigyest… Egész Stájerországig menekült, ott merte csak fogadni a követeidet. Ilyen szégyen nagyon régen nem érte a német-római birodalom urát. MÁTYÁS: Ebben neked is részed van, felség. Kellett hozzá az is, hogy te ne vonulj föl a segítségére. Voltaképp a te hálátlanságod hozta meg az én győzelmemet. Hiába nevezett ő ki korábban téged választófejedelemnek, mégse siettél a megmentésére, amikor a seregem megindult az osztrák tartományok felé. Egy esetleges Jagelló-Habsburg szövetség megbéníthatta volna az erőimet, és akkor ma nem ülnék itt, békésen egymás mellett. ULÁSZLÓ (a kupáját forgatja, tekintete a messzibe réved): Igen, hűtlen voltam, becstelen, hiszen mikor a császár te ellenedben engem nevezett meg választófejedelemnek, én, mint a hűbéruramnak, fölesküdtem neki… MÁTYÁS (a szavába vágok): A politika nem ismer olyan fogalmat, hogy bűn. (A beszélgetéstől egészen fölhevülünk.) Becsaptad Frigyest, ő bizonyára számított rád. Azonban az érdekeid úgy kívánták, az adott helyzetben ne te legyél a mentőangyala, és ezért semmiféle szemrehányást nem kell magadnak tenned. Az önös érdekek erősebbek a mások érdekeinél; bizonyára nem akartad, hogy egy Habsburg épp általad erősödjön meg, illetve kerüljön olyan pozícióba, mely esetleg téged is jobban sért, ezért maradtál otthon, mikor megtudtad, hogy a seregeim megtámadták Ausztriát. A hűbéri esküt megsértetted, azonban a politikai helyzet, ne feledd, erősebb a hűbériségnél. ULÁSZLÓ: Mindig azt hallottam rólad, bámulatos diplomáciai képességeid vannak, most azonban saját magam is meggyőződhetek arról, ez mennyire igaz. Irígylem a népedet, Mátyás, hogy ilyen királya van! (Amennyire lehet, ültömben meghajolok.) Azonkívül Frigyes elég sokszor éreztette velem, hiába van koronám, úgy táncolok, ahogy ő fütyül. S bár a hűbéruram, mégse küldött egy katonát, sőt egy petákot se, amikor veled harcoltam. Tudom, a

hűbéreskü csak egy irányban kötelez, azonban cserébe a hűbérúr is bizonyos dolgokban a szavát adja, és ilyen téren Frigyes nem volt következetes. MÁTYÁS: Voltaképp fölmentve is érezheted magad. Ő kezdte, te folytattad, most kölcsönösen egyformán álltok. ULÁSZLÓ: Így van. A szövetségünk meglehetősen törékenynek bizonyult. Bevallom, nem bánom, hogy így alakult, annak ellenére, hogy most már a birodalom részéről is fenyegetve érzem magam. Ezért is lett volna jó, ha Kázmér is itt van: hármas szövetséget kötünk, s akkor mindannyian sokkal nagyobb biztonságban tudhatjuk magunkat. MÁTYÁS: A biztonság megvan, amiatt ne izgasd magad. Ha Frigyes bosszúból rád ront, az én kardommal találja szembe magát. Mondom: én is cseh király vagyok, nekem is érdekem az ország védelme. ULÁSZLÓ: Azzal, hogy téged nevezett ki választófejedelemnek, te lettél a hűbérese. Nem tartasz attól, hogy a magyarországi ügyekbe is beleszólása lesz? MÁTYÁS: Csak próbálja meg!.. Világosan kinyilvánítottam előtte, cseh ügyekben elismerem a beleszólást illető jogait, azonban a Magyar Királyság a birodalomtól teljességgel szuverén, épp ezért ha csak megkísérelni meri, hogy az ország ügyeibe beleszóljon, keményem megbüntetem. ULÁSZLÓ (a találkozó folyamán először elneveti magát): Dobzse, dobzse… Azt hiszem, akkor nem csupán Stájerországig, hanem sokkal beljebb, a Rajnáig szalad. MÁTYÁS: Az igazság az, hogy ez az ausztriai hadjárat korántsem volt annyira megerőltető. Lényegében föladta előttünk az egész területet. A zsoldosaim nem is találkoztak szervezett birodalmi csapatokkal, csak helyi, területvédő erőkkel, akik ideig-óráig tartották magukat, majd a túlerő láttán föladták a harcot. Némiképp csalódtam is Frigyesben, azt reméltem, valahol csatát vállal, s akkor tényleg összemérhetjük az erőnket. Egy olyan diadal, tudod, valóban Európa-szerte nagy visszahangot váltott volna ki… Úgy látszik, a

császárnak már attól a puszta ténytől tele lett a nadrágja, hogy sereggel vonulok ellene, és egészen Gmunden váráig futott, ott fogadta a követeimet. ULÁSZLÓ: Azt hallottam, te korántsem akartál tárgyalni, a pápa vett rá, hogy szüneteltessétek a harcot, és próbáljatok inkább az asztal mellett megegyezni. MÁTYÁS: Jól tudod. Nekem az eredeti tervem az volt, hogy kicsikarom Frigyestől a bécsújhelyi szerződés fölmondását. Az utóbbi időben erősen aggódom az örökösöm felől. ULÁSZLÓ (csodálkozik): Pedig láttam a feleségedet. Most is ott mulat az én nejem társaságában, és mondhatom, gyönyörű asszony. MÁTYÁS: Bár az utóbbi időben kicsit meghízott. Az az igazság, mióta nem érintkezünk, eléggé elengedte magát. Korábban sem volt nádszálkarcsú, azonban hogy nem foglalkozom vele, fölszedett egy kevés hájat, a valaga lassan akkora, mint egy üst, és az álla alatt is megvastagodott a toka. ULÁSZLÓ: Nem érintkeztek? Hát hogy lehet az? (Kihörpintem a kupámat, az asztalra teszem. A szolgák rögtön ugranak, hogy telit hozzanak az üres helyett.) MÁTYÁS (hosszas hallgatás után mondom): Beatrix meddő. Hiába próbáltam neki gyereket csinálni, nem sikerült. Mióta ez véglegesen kitudódott, nem is közösültem vele. ULÁSZLÓ (ez szemmel láthatólag újdonságként hat rá): Dobzse… A kémeim csak annyit jelentettek, hogy van egy sánta fiad, akivel az utóbbi időben egyre többet foglalkozol. Azt azonban tényleg nem tudtam, mi áll emögött… MÁTYÁS: Most már tudod. (Sóhajtok.) Mikor trónra léptem, Frigyessel megkötöttük azt a nyomorult szerződést, én persze fittyet hánytam rá, mondván, annyi időm van még, úgyis meglesz az örökös. Aztán az első feleségem, tudod, a Pogyebrád lánya, gyerekszülésben meghalt, ennek a másodiknak meg satnya a méhe… Nem is az én közvetlen utódomról van már szó, hanem a trónról. El akarom kerülni, hogy még egyszer Habsburg üljön a királyi székbe. Volt már szerencsénk kettőhöz is: az első zűrzavart és fölfordulást hagyott

maga után /egy időre még a korona is elveszett/, a második a bátyám fejét üttette le. ULÁSZLÓ: Nehéz ügy. S nem is tudom, mi a kiút belőle. A pápa csak házasságtörés miatt választ el. MÁTYÁS: Különösképp úgy, hogy nem is vagyok jóban vele. Próbálkoztam már, de visszaüzent, a házasság érvényes és az is marad addig, amíg valamelyikünk meg nem hal. Egy keresztyén szentségbe nem szólhat bele a politika. ULÁSZLÓ: S arra gondoltál, hogy elteszed láb alól? MÁTYÁS: Beatrixot? ULÁSZLÓ: Hát persze. MÁTYÁS (rövid habozást követően): Gondoltam. Azonban megtenni nem tudom. Engem humanistának neveltek, arra, hogy az élet fontos, és szeressem az embereket… Azonkívül, ki tudja, a lelkem mélyén még pislákol valami abból, amit korábban iránta éreztem. Emiatt bűntudatom is van: kiszerettem belőle azért, mert nem tudott nekem gyereket szülni, de akkor egyáltalán szerettem-e őt, tiszta szívből, igazán? ULÁSZLÓ: A szerelem különös dolog… Hasonlóképp ahhoz, hogy az előbb te is azt mondtad, ne vádoljam magam, én is azt mondom: a politika a szerelembe is beleszól. Neked fontos az utódlás, bíztál abban, hogy Beatrix-szal sikerül, azonban csalódnod kellett. Ne vádold magad amiatt, hogy az érzelmeid is más irányba fordultak. MÁTYÁS (rajtam az elismerés sora): Azt kell mondjam, már bánom, hogy annyit hadakoztunk egymás ellen, és hogy annyi vér folyt emiatt. Nemes ellenfél voltál, király, büszke vagyok, hogy békét kötöttünk. (Összecsapjuk ónkupánkat, a pár lépcsővel lejjebb ülő nagyuraink ezt láttán hangos vivátba fognak. Az éljenzés perceken át tart: mindenki fölpattan, kivont karddal, magasba dobált föveggel éltet bennünket. Ülünk a díszhelyen, többször összecsapjuk még kupánkat, visszamosolyogunk a lentiekre. Aztán e kis kitérő után folytatódik a lakoma.)

ULÁSZLÓ: Szóval ott tartottunk, hogy a pápa közvetített abban, ülj le tárgyalni Frigyessel. MÁTYÁS: Egy Veronai Gábor nevű ügyes diplomatámat küldtem el Gmundenbe. Itáliában tanult, ami a művészetek és a tudomány mellett ugyebár a diplomáciának is otthona. Elutazása előtt csupán néhány instrukcióval láttam el, bevallom, számítottam arra, hogy a császár nem rúgja föl a korábbi megállapodást, hiszen a magyar trónról bizonyára csak egy nyílt, mindent eldöntő összecsapás után mondott volna le… ULÁSZLÓ: Akkor miért nem folytattad a harcot? MÁTYÁS: Ami késik, nem múlik… A török elleni háború elég sok erőmet fölemészti, úgy gondoltam, apróbb lépésekkel könnyebben célhoz érek, mintha egyszerre nagyot akarnék ugrani. A szerződés továbbra is a bögyömben van, hovatovább immáron életem legnagyobb fájdalma lett, azonban egyelőre ez a mostani megállapodás is elégedettséggel tölt el. Frigyes jóvoltából a kincstár is gyarapodott, ez a Veronai Gábor olyan ügyesen facsart ki belőle százezer aranyat, ahogy azt magam se gondoltam volna… ULÁSZLÓ: Százezer arany? Mekkora sereget lehet abból fölszerelni? MÁTYÁS (nevetek): Rermélem, hatalmasat. Látod, ha túlságosan sokat nem is értem el, legalább jó úton haladok. Minél magasabbra jutok, annál kevesebb veszteség árán vívom ki azt, hogy az a húsz esztendővel ezelőtti megállapodás semmis legyen. Idő kérdése az egész – legalábbis ezt remélem. ULÁSZLÓ: Nekem se tetszene, ha Habsburg ülne Magyarország trónján. Így is épp elég nagy a német befolyási övezet, állítsuk meg őket ott, ahol lehet. MÁTYÁS: Korvin János trónöröklését is igyekszem a rendektől kicsikarni. Más megoldást egyelőre nem tudok. Ha elfogadják utódomnak, a szerződés is érvényét veszti. Belpolitikailag ez még könnyebben megy, mint a külföld felé. A külföld szemében Korvin János közönséges fattyú, és mint ilyen, nem ülhet keresztyén ország trónjára. Szóval, lesz még elég küzdelem.

ULÁSZLÓ: Én is azt gondolom, épp ideje volt békét kötnünk. Tudom, hogy nálam erősebb és hatalmasabb vagy; az én országom kicsi, ha nem lenne választófejedelemség, talán alig jelentene valamit a nemzetközi politikában. Azonban át tudom érezni a problémáidat, tudom, hogy mindennél fontosabb a török elleni harc, és persze a trón kérdése is lényeges. MÁTYÁS: Támogatsz hát, felség? ULÁSZLÓ: Csehország királya vagyok, és az országom jövője az első. Most talán valamivel könnyebb a helyzetem, hiszen azzal, hogy a tiéd a választófejedelmi cím, engem nem terhelnek a birodalmi ügyek, több erőm marad arra, hogy valóban az országgal foglalkozzam. Te mondtad: az önös érdek fontosabb a másokénál. Akkor és úgy támogatlak, ahogy az nekem, illetve az országomnak is érdekébe esik. (Kezet szorítunk, akkor már sokadjára, és odalentről újra fölhangzik a vivát.) Függöny

* Harmadik napja tartott Olmützben a találkozó. Volt minden, ami a népnek kell: véget nem érő ünnepi lakoma, a szegényeknek ingyenétel-osztás – a koldusok, meg a huszita háborúk rokkant és vak veteránjai is jóllaktak belőle –, táncosok, énekesek, cirkuszosok, szemfényvesztők, az én kedvemre lovagi torna (egy viadal kedvéért én is páncélt húztam és kiütöttem a nyeregből a nagybajuszú cseh vitézt), színházi előadás (persze a pórnépnek és az uraknak külön), éjjel-nappal szóló zene, közös éneklés, azonkívül költők versenye, udvari festők ingyenes portrékészítő szalonja, a palotaszolgák és udvarhölgyek színpompás fölvonulása, ezerfajta étel: vadak, halak, szárnyasok, zaftok, mártások, szószok, ropogósra sütött kenyér és különleges fűszerekkel ízesített knédli – biztos vagyok benne, erre még évek, évtizedek múltán is emlékezni fognak;

mondtam is Galeottónak, jól nyissa ki a szemeit és a füleit, jegyezzen föl mindent a tőle telhető legnagyobb alapossággal, azt akarom, a későbbi nemzedékek is tudják, hogyan állapodott meg, majd ünnepelt együtt a magyar és a cseh király... Ennek ellenére csupán annak a nagyszájú énekmondónak az esetét írta le, mondván, ha az én emlékemet akarjuk a legszilárdabb építménnyel megörökíteni, annak oszlopai közé egy ilyen történet való. Bölcs és nagyvonalú uralkodóhoz ugyanis nem illik a kérkedés, egy piperkőc várúrtól elfogadhatjuk, hogy lejegyezteti, milyen volt az, amikor egy vándorcirkusz a kastélyába látogatott, azonban a magyarok királyát ne egy többnapos ünnepély és lakoma tegye emlékezetessé, hanem mindazon megnyilvánulásai, melyek jellemének nagyságát és igazi értékeit mutatják. (Zárójeles megjegyzés: derék cimbora, bizonyára igazad van, elég krónikát olvastál, megtanultad belőlük, a régi királyokra mi milyen fényt vetett, az olmützi találkozó azonban, hiszem azt, uralkodásom történetének fényes napjai közé tartozik, ha te nem írtál róla többet, akkor majd följegyzi részletesebben valaki más!) Ulászlóék csomagoltak, mi is indulni készültünk, Beatrix már útra is kelt – rájött az asszonyi baja, és mostanában ettől a megszokottnál jóval nyűgösebb (talán máris klimaxolna, ahhoz azért még nagyon fiatal; talán a kielégítetlenség, bár erről még nem kaptam híreket, gondolom, biztosan talál valakit, aki a helyére teszi a vágyait), nem átallott ott, Ulászló előtt is, mikor a két királyi pár egy zárt helyiségben, csupán néhány belső tanácsadó társaságában közösen étkezett, valami apró hülyeség miatt lecseszni, persze, azon nyomban elzavartam a színem elől –, az utolsó nap volt, az urakkal és a kapitányokkal még egy záróebédet kívántunk a várudvarban tartani, sokan fölléptek, énekesek, költők és történetmondók, s akkor érkezett az a német fickó, akinek a mellét verdeste a kunkorodó, kecskésen hegyes szakáll, meghajolt, és közölte, megtörtént dolgokra épülő, igazságon alapuló históriás éneket szerzett Hunyadi Mátyásról, életének egyik legfőbb álma, hogy előadhassa nekem, engedjem meg hát, hogy fölfedje előttem a művészetét.

– Halljuk, ember – szóltam, és egy kendővel megtöröltem a szájam (Galeotto újabb elismerő pillantást vetett rám, az urak ezt dolmányuk ujjával szokták), jelezvén, az ének kedvéért még az evésről is hajlandó vagyok elfeledkezni. – Szeretem, ha valaki a szemembe vágja az igazságot, úgyhogy nosza, csapj a húrok közé, és ne kertelj sokat! A német földig hajolt és közben a nagy, tollas kalapját lengette – ott is hagyta a csizmaszára előtt –, megmarkolta a lant nyakát és a lelkendezéstől elcsukló hangon éneklésbe kezdett. Az első strófák után azon gondolkodtam, kidobassam-e és a fején veressem-e szét a hangszerét, aztán úgy döntöttem, jobb, ha végighallgatom. Egyfelől hátha mond valami olyasmit is, aminek a hasznát vehetem (avagy éppenséggel örömmel hallgatom), másfelől, jobban ül a dolog, ha énekének befejeztével tudja meg a véleményt. Bizonyára bőséges jutalomra és elismerésre számított, hiszen majd negyedóráig zengette a hangját – időnként megbicsaklott, ezt még borzasztóbb volt hallani –, azt a két akkordot fölváltva fogta a lanton le; mikor végre befejezte, megint csak földig hajolt, várta a tapsvihart. Ez elmaradt, ekkor fölemelte a nagy, tollas kalapját, markolászta és várakozóan nézett rám. A dolmányom zsebéből egy aranyat vettem elő, eléje vetettem, és miután csalódott arccal fölvette, rárivalltam: – Barátom, nézd meg alaposan azon a pénzdarabon az arcmást! Kit látsz rajta? Megkopogtatta az érmét, s azt mondta: – Téged, fölséges úr… – Akkor mondd meg nekem, hogy nézek én ki? Hebegni kezdett. – Hát… fölséged úgyszólván úgy néz ki… úgy néz ki, mint… – Rajta – sürgettem –, csak bátran, ahogy azt az előbb előadtad. – Fölséged úgy néz ki – vágta ki hirtelen magát –, ahogy az életben is. Bólintottam. – Igazad van. Látszik az érmén, hogy, úgymond, eléggé közepes

szépség vagyok. A hajam inkább vörös, mint barna, hullámos, sűrű és hosszan lecsüng, a vége meg csimbókokban áll. A szemeim állandóan vörösek, mint a beteg kutyáé, az arcom piros, mint az iszákosoké (ez bizonyára tényleg a sok bortól van), az orrom nagy, az eleje az égbe áll, a szájam repedezett, és lefelé hajlik, mint a sírós gyereké, a szemöldököm vastag bozont, hiába teszek ellene bármit, a leheletem bűzlik, mint a disznószarban meghempergett kutya. S ha most még jobban megnézel – fölemelkedtem az asztal mögül –, azt is láthatod, hogy nem vagyok egy adoniszi termet, nem vagyok túl magas, a lábaim görbék, a karom épp hogy elég izmos arra, hogy elbírjam a lándzsát, a hasam a sok zabálástól előre púposodik. Szóval, mindent összevéve nemhogy Vénuszhoz nem hasonítanám magam, ahogy azt te az énekedben tetted, hanem annak is örülnék, ha valaki azt mondaná, külsőm alapján megvan bennem minden, ami Mars istenben is megvolt. Sok mindent megénekeltél az én dícséretemre, nem mondom, jólesett, azonban jópár olyan dolog van, melyekről akárhogy is figyelem magam, nem veszem észre, hogy megvolnának… A fickó ekkor önkéntelenül térdre esett, mint aki bűnt követett el, és most kegyelemért esedez. – Kelj föl, barátom – ripakodtam rá –, nincs semmi okod arra, hogy a földön hemperegj, nem követtél el te semmi olyat, amely miatt haragudnom kéne rád. Amit énekeltél, azt nem rossz szándékkal mondtad, úgy veszem a versedet, mint ami erényre fog serkenteni, és ahogy tőlem telik, igyekszem beváltani szavaidat. De olyanokat, hogy nekem gigászi erőm, ganümédeszi és abszoloni szépségem lenne, többet ne merészelj mondani, mert most, hogy láttál élőben is, az onnantól fogva már hízelkedésnek számít, az pedig bűn, azért nem érdemelsz bocsánatot. Ami pedig a jutalmadat illeti – a fickó itt végre rám nézett, bár az arca tagadta, tekintetében mohó vágy csillogott –, ha mindaz teljesül, amit a szépségemről leírtál, megkapod, amit érdemelsz. Addig is tanulmányozd azon az érmén az arcmásomat, és legközelebbre igyekezz rám jobban illő, valósághű dalt komponálni nekem! Az urak kacagásban törtek ki, a német megszégyenülten

elkullogott, Galeotto megjegyezte, “ez bölcs mondás volt, király úr”, tudtam, így fog szerepelni a krónikájában is. Jött még aztán egy másik ficsúr, ugyancsak hegyes szakállal – úgy tűnik, művészéknél mostanában ez a divat –, az meg egy egész szakajtó borsót hajigált át egy kulcslyukon, úgy, hogy komolyan mondom, egy szem el nem gurult. Annak adtam egy zsák borsót, nehogy kifogyjon belőle, tudja máshol is fitogtatni nagyszerű művészetét. Szoknyája alá néztem három asszonynak is, kettő udvarhölgy volt Ulászló udvarában, pirulós, szégyellős fajták, a magasabbiknak, miközben pároztunk, szüntelen zizegtek az ékszerei meg a ruháján a csatok; az alacsonyabbik kerekre nyitotta a szemét, és egy szó, egy sóhaj nem hagyta el az ajkát, amíg nem végeztem, utána pedig ékes latinsággal megköszönte az aktust. Volt még egy kis szürke liba, szolgáló- vagy konyhalány, a csúnyaságával az én Libusámra emlékeztetett, az egyik vacsora után parancsoltam be a sátramba, hátulról, állva hatoltam belé, a végén a kezébe nyomtam néhány csengő tallért. Miután távozott, különös érzések rohantak meg, a múltban éreztem magam, tizenötévesen, mikor még Pogyebrád udvarában cselédektől kaptam a szerelmet, furcsa, hogy azóta eltelt két évtized. Vallom: az olmützi találkozó uralkodásom fényes pillanatai közé sorolódik majd: hivatalos cseh királyként tértem haza Budára, címemből kifolyólag megillet a többi választófejedelemmel megegyező rang – végre igazi, európai értelemben véve is nagy király vagyok, aki egy nagy lépéssel közelebb került az álmaihoz. Mára már megint jól kiírtam magam. Jöhet a zabálás, a bor, jöhet Jadwiga.

AZ UTOLSÓ NAPON Ez az utolsó nap, hogy a följegyzéseimmel foglalkozom. Nem azért, mert nem tudnék még mit írni – elég, ha a szoba sarkában fölhalmozott papírtekercsekre nézek, s máris megállapítom: ekkora terjedelembe képtelenség az egész életemet belesűríteni –, ellenben a helyzet az, hogy kezdem unni a dolgot. Jó munka, érdekes, azonban azt gondolom, az írás mesterségét meghagyom másnak, én pedig maradok a korona mellett. Suszter a kaptafánál, ahogy szokták mondani. Kipróbáltam, tudom (sejtem), milyen írni. Tisztelet Galeottónak meg a többieknek. A másik oka, hogy följegyzéseimnek véget vetek, az, hogy hamarosan itt az ősz, az idő, úgy látszik, már nem is akar addig megjavulni, pedig hát ugye vénasszonyok nyara,{ } még augusztus van, az udartartás ellenben már csomagol, mindenki készíti a kis motyóját, vége a vakációnak, irány Buda, a politikával, háborúval, kormányzással terhes hétköznapok. A változatosság kedvéért most este van, valamikor reggel feküdtem le aludni, Kinizsivel meg a többi úrral voltam, Palkó elmesélte, hogy volt valójában Kenyérmezőn, meg ilyenek, ittuk a bort, ettük a húst, a nőket ezúttal kiküldtük, hajnaltájban néztem be Jadwigához, aludt, ám amint fölébredt, rögtön hozzám nyúlt, mosolyogva elhárítottam, fáradt vagyok. S ami a fő: most éppen a fellegvárban ülök. Délután keltem, ebédeltem, sétáltam egyet a várudvaron, utána fogtam magam és fölügettem ide, csak én meg néhány közvetlen szolga, gondoltam, itt fejezem be a kéziratot. Ma korán lefekszem, előtte még bekapok valamit, holnap sokáig alszom, megnézem még egyszer a panorámát, és aztán tényleg indulás haza. *

Az Esthajnalcsillagot már bizonyára meg tudnám találni. Vitéz János annak idején pontosan elmagyarázta, melyik égitestet merre keressem, jól a fejembe véstem, mert a csillagok sorsunk hordozói, aki nem tudja a járásukat, az emberi élet menetét sem ismerheti. Számolgatni, méricskélni, ahogy a csillagászaim, én nem bírok, rájuk bízom, mikor mit hoznak ki az égitestek állásából, ellenben megfigyelni, nézelődni (csendesen szemlélődni) nagyon szeretek. Ha kiállok az ablakba és az égboltra sandítok, különös érzések fognak el: repülni szeretnék, szállni, föl, a csillagok közé – azt gondolom, mind engem hívogat, kaccsintanak, biztatnak: gyere, Mátyás, gyere közénk, errefelé minden más, itt majd jól érzed magad, semmi nem gyötör, háborúznod nem kell, a koronát sem kell viselned, nem kell azon tépelődnöd, mit szól az országgyűlés a sánta fiadhoz… Tudom, létezik ott egy másik világ, ahol egészen más törvények uralkodnak, mint idelent; ahol az angyalok élnek, ami Isten országának előcsarnoka, ahol lebegni és örülni lehet, és a vállaimat nem nyomja teher. Száguldani, igen, száguldani tudnék a csillagok között, kiegyenesednék, a magasba emelném a karom, lángcsóvaként repülnék az égbe, hogy egy szempillantás alatt közöttük legyek, azután onnét föntről kacagnék vissza erre a kietlen vidékre, az emberekre, amint nyüzsögnek, mint a hangyák, szenvednek, harcolnak, háborúznak, esznek, isznak, nagyokat kúrnak (kinek-kinek ami megadatik), és a végén eltemetik őket egy gödörbe, a gödör fölé követ emelnek, ráírják, ki nyugszik alatta, aztán meglátjuk, bárki is emlékszik-e rájuk száz esztendő múltán. Időről időre megrohannak az efféle gondolatok, ezért mondtam a följegyzéseim elején, hogy az írás kihozza a legbelsőbb valómat, olyan dolgokat, amelyeket mások (az urak, az udvarhölgyek, Beatrix meg a többiek) nem is sejtenének rólam. Azt hallottam, színház az egész világ, és mindig mindenhol mindenki szerepeket játszik.{ } Vitéz János annak idején azt mondta: az ember folyamatosan harcra kényszerül, legfőképpen azért, mert halandó, miközben

halhatatlanságra vágyik. Keveseknek adatik meg, hogy a nevük fönnmaradjon, de a kényszer, hogy a mulandóság ellen valamit tenni kell, annyira erős, hogy mindenki a földet kaparja, hogy bekerüljön a szerencsések közé. Mikor megkérdeztem, valóban a szerencsén múlik-e ez, nem pedig azon, kit mire jelölt a sorsa; azt felelte, mindannyian Isten kezében vagyunk, ám bizonyos kereteken belül ránk van bízva, önmagunkkal hogyan sáfárkodunk, innen nézve pedig elengedhetetlenül fontos, mások mennyi helyet hagynak számunkra, illetve hogy mi magunknak mennyit verekszünk ki. Másképp mondva, azt hiszem, például az én esetemben valahogy úgy áll ez a dolog, királynak rendelt a sors, Vitéz János már gyermekkoromban sok-sok apró jelből látta, egy napon az leszek, azonban hogy a koronámat meddig tudom megtartani, már tőlem és a környezetemtől függ. Mindenkinek létezik a saját életét illetően valamilyen döntésjoga, és attól függően, ki milyen rangot ért el az emberek között, úgy mozognak ennek a határai. (Ezt majd alkalomadtán Albert-rel is megbeszélem, mit szól hozzá az abszurd ember.) Az uralkodó jóval kedvezőbb döntési helyzetben van, mint a jobbágy, nagyobb erővel tud hatni a saját életére, dolgainak alakulására, mint az, aki egész nap csak a földet túrja. Szerencsés helyzetben van tehát, aki arra született, hogy viselje a koronát, ám onnantól fogva rajta áll vagy bukik: mit képes ebből az isteni adományból hasznosítani, mennyire képes a neki rendelt sorsot végigjátszani. * Ha kinyújtom a nyakam, látszódnak az első csillagok, ideje meggyújtanom az íróasztal végiben álló vaskos gyertyát. Idefönt a fellegvárban jóval puritánabb a berendezés, így van jól, ez az építmény nem a kényelmet, a védelmet szolgálja, bár vannak terveim, hogy bővítsem, és lényegében nyárra ténylegesen Visegrádra költözzek, ezek megvalósítása még nagyon messze van. (Mondhatni, vannak ennél fontosabb intéznivalók is, de erre most gondolni nem akarok.) Beatrix nem szereti, nem is tudom, mikor volt már fönt, nem

baj, maradjon odalenn, az az igazán neki való, úgy rendeztük be, az ő ízlése szerint, a szőnyegek, a bútorok, a freskók, a kút a díszudvaron; a palota romjai majd évszázadok múltán is hirdetik, lakott itt hajdanában a férjével egy olasz földről származó magyar királyné, aki új színt, pompás varázst hozott a szürke falak és a bumfordiság közé, nyomában a napsütötte Itália egy szelete költözött erre a tájra, s minden szépen is ment volna, ha… ha… Azt fogják mondani: élt itt egyszer egy magyar király a feleségével, szerették egymást, nem lehetett gyerekük, összebalhéztak, úgy tűnik, a sors mégse egymásnak rendelte őket, mert utódot nem tudtak létrehozni, ám az emberi törvények nem engedték, hogy elváljanak útjaik. (Mondják, az emberi törvények az égben születnek, a házasság szentség, csak Isten vagy annak szolgája bonthatja föl; Vitéz János arra tanított, mindig olyanná formáljuk Isten képét, ahogy az nekünk tetszik, egyszerre jobbá és rosszabbá, mint amilyen, de hogy az igazit legföljebb megközelíteni tudjuk, az egészen bizonyos.) Aggodalommal töltenek el ezek a gondolatok: a nyárvégi este az elmúlást sejteti, véget ér a meleg, a színpompás ragyogás, ősszel kiszínesedik az erdő, vadászatok alkalmával zörög a lábunk alatt az avarra hullott milliónyi falevél, az is szép, de valahogy mégis más, a tél jár a nyomában, a hideg, a fázós reszketés… Félek, és nem tudnám megfogalmazni, mitől. Az eget nézem, egyre több a csillag, hallom a hangjukat, hallom, ahogy hívnak, a nevemet susogják, pislákolnak, integetnek, Mátyás, hagyd ott a fellegvárat, a palotát, hagyd az országot, a koronát, hagyd a háborút, a politikát, a hódításokat, a várak ostromát, hagyd a vadászatokat, a lovagi tornát, hagyd a forró női ölet, a mártásos vadat, a könnyű borokat, hagyd, hagyj itt mindent, Mátyás, a mi világunk mennyivel csodálatosabb, mint a tiéd, miért, hát miért nem jössz végre közénk? Ha nem lettem volna király, lehettem volna tudós, azt hiszem, az idők folyamán összegyűjtöttem annyi tudást, ha pedig csakis arra koncentrálok, jóval többet is. Írhattam volna verseket, jobbakat, mint Janus Pannonius, vezethettem volna krónikát a magyarok dolgairól,

mint Thuróczy János, nyomtathattam volna könyveket Gutenberg módszerével, ahogy azt rövid ideig a budai Hess András tette; zenét nem szerezhettem volna, mert botfülem van, a piktorkodás pedig nem érdekel. Élhettem volna a vidéki bárók életét, lehettem volna bocskoros kisnemes, paraszt, vagy földnélküli jobbágy. Esetleg katona Hunyadi Mátyás seregében. Vagy pedig pap, szerzetes, mi több, remete, mint a lenti toronyban raboskodó elődöm, Salamon, magyar király, aki az országából való kiűzetése után Pola mellett, egy barlangban élt. Talán nem fölösleges ezeket végiggondolni, talán mégis az; király lettem, annak rendelt a sors, sáfárkodtam vele, jól, rosszul, így vagy úgy. Néha elképzelem, milyen lennék, ha nem a trónon ülnék, hogyan gondolkodnék bizonyos dolgok felől, aztán az is eszembe jut, milyen lenne, ha tényleg olyan lennék, mint a falvakban mesélt történetek igazságos Mátyása – nem hiábavaló végiggondolni, ennek megvalósulására van a legnagyobb esély, egy napon minden bizonnyal valóban álruhát öltök (Galeotto majd szerez), vándorbotot kerítek és fölkerekedek, lesz belőlem Mátyás kovács, megtréfálom a kolozsvári bírót, fát vágok a dölyfös uraság erdeiben, avagy éppenséggel magamhoz rendelem a cinkotai kántort és megtréfálom – persze, amíg hagyja. A legszebb az lenne az egészben, ha bejárnám az országot és valamelyik szegletében tényleg találkoznék az okos lánnyal, aki jön is, meg nem is, föl is lesz öltözve meg nem is, hoz is ajándékot, meg nem is, a tetejében meg tudja, mit gondolok éppen; a legfontosabb meg az, hogy szeret, igen, nagyon szeret, szereti a királyt, szereti Mátyást.. Jó néhány nap eltelt, mióta följegyzéseimbe fogtam, számbavettem eddigi ténykedésemet, megmértem magam, mint ahogy majd megmérnek azok is, akik ezt a pár ív papirost végigböngészik. (Ákombákom írásom van, a helyesírásom is pocsék, nem szoktam az ennyi körmölést, olykor a könyököm is tiszta tinta volt, talán a szolgák már hírül vitték, hajnalban, mikor még mindenki alszik, és esténként, mikor mindenki nyugovóra tért, valamit titokban firkálgat a király, hogy mit, nem tudja senki sem, de valamin egész biztosan

dolgozik.) Az ember talán a legtöbbet az emlékeiből tanul: ezt tapasztaltam, miközben följegyeztem mindazt, amit lényegesnek tartottam elmondani; ti, kik ezt a köteg papírt egyszer megtaláljátok, olvassátok figyelmesen, gondolkozzatok és mérlegeljetek, majd azután ítéljetek; közben ne feledjétek hírül adni, élt itt egykor egy király, maga is esendő, de örök hírnévre vágyott – döntsétek el, reátok mit hagyott… S most, ebben az emelkedett pillanatban följegyzéseimnek immáron véget is vetek. Isten veletek, Isten velem. MATHIAS REX

{ } Persze ennek ellenkezője sem teljesen kizárt, mint ahogy az se, hogy ez a saját kezűleg írott szöveg egyszer előkerül, a dolgok logikájából azonban nem ez következik. – B. Sz.

{}

Rákóczi véleménye; hogy ki volt Magyarország legnagyobb királya, viták tárgya, mivel

azonban minden minősítés meglehetősen relatív, a kérdés nehezen eldönthető. – B. Sz.

{ } Kardos Tibor fordítása. { } Magyar mesterek alkotása, I. Lajos magyar király ajándékozta Prágának. (Harold Smith megjegyzése)

{ } Kardos Tibor fordítása. { } Marcus Aureliust is,

Senecát is és másokat is Vitéz János adta a kezembe: könyvtárának büszkesége volt az antik írók munkáinak gyűjteménye; azt mond ta róluk, ezek a férfiak bár nem ismerték Istent, és a lelki dolgokat illetően mindvégig sötétben tapogatóztak, szellemük élesen világított, és mindmáig érvényes üzeneteket hagytak az utókorra. A korábban tiltott olvasmányokat Itália földjén kezdték el olvasni; Vitéz János meg az unokaöccse, Janus Pannonius jópár kötetet beszereztek, ma mindegyik Budán, az én könyvtáramban van. – H. M.

{ { { {

} Harold Smith kéziratában: Bye! – B. Sz. } Tetszik ez a mondat. Frappánsnak mondanám. – H. M. } Roppant érdekes. Vitéz János megelőzi Kálvint. A predesztinációról beszél. – B. Sz. } Tulajdonképpen én is közéjük tartozom, nagyapám fiatalkorában még a hegyi

pásztorokat felügyelte a havasokon. – H. M.

{ { { {

} Weöres Sándor fordítása. } Csorba Győző fordítása. } Megint egy ígéret: Olmützről majd még részletesen mesélni fogok. – H. M. } Beatrix olaszjai hozták be hozzánk igazából a lovagi tornát, azelőtt hasonló néven valami

bumfordi csihipuhi folyt. Ez azonban más, ennek megadjuk a módját, és hogy ne folyjék tét nélkül a küzdelem – korábban az én elismerésem volt a nyereség, elhiszem, férfiembernek ez édeskevés –, az utóbbi években valamelyik udvarhölgy kezéért megy a harc. A torna győztese a versengést követő vacsorától másnap reggelig udvarolhat és bókolhat a nőnek, rajta múlik, elég ügyes-e ahhoz, hogy erőszak nélkül a magáévá tegye. (Zárójelben jegyzem meg: az én elbűvölő lovagjaimnak ez mindig, kivétel nélkül sikerül. Az olaszoknak meg a németeknek már nehezebben adják meg magukat a hölgyek. Az én vitézeim amúgy leginkább az olasz lányoknak örülnek, Beatrix kíséretében van belőlük épp

elég, mind gyönyörű, de hiába élnek az udvarban velünk, halandó – úgy értem: nem királyi személy – számára megközelíthetetlenek. Ha valamelyik báró aztán mégis elejt egy ilyen vadat, az onnantól kezdve teljesen a bűvkörében él, nem tudja feledni a szenvedélyt, amelyhez hasonlót korábban hazai nőszemély karjaiban nemigen talált. De ez csak tényleg egy zárójeles kitérő volt.) – H. M.

{ } S meghágtam Beatrix összes udvarhölgyét is! – H. M. { } Harold Smith kéziratában: Indian summer – B. Sz. { } Gyanús, hogy Harold Smith betoldása! – B. Sz.