Köztes-Európa, 1763-1993 (Historical Atlas of Central Europe, 1763-1993) [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

KÖZTES-EURÓPA ÁLLAMALKOTÓ NEMZETEI

A gyűjtemény a Köztes-Európára települt birodalmak ellen kibontakozó nemzetállami törekvéseket vizsgálja az utóbbi negyed évezredben. A történetírás (Nyugat-)Európa és Oroszország történetét bőven tárgyalja. "Határsávjukat" elhanyagolja. A heterogén régió behatárolása sem könnyű. Más kísérletekhez (Közép-Európa, Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa, Közép-Kelet-Európa) hasonlóan politikai indíttatású definiálása értékválasztást rejt: a független kisállami régiót mint Európa és Oroszország ütközőzónájának ideáját. Köztes-Európa (Europe-Between, Zwischen-Europa) mint a modernkori történelem mozgó "határsávja" alatt a Finnországtól Görögországig, Csehországtól Moldáviáig terjedő kisnemzeti régiót értjük, melyet etnikai sokszínűség, kevertség és töredezettség jellemez, továbbá rövid időszakoktól eltekintve az, hogy kisnemzeti államegyüttesét külső birodalmi központokból (Bécs, Berlin, Pétervár, Isztambul) irányítják, valamint a permanens protestálás e birodalmi irányítás ellen: a nemzetállami törekvés mint már már e kisnemzetek mozgásformája. Birodalmaink (Oroszország, Poroszország, Ausztria) a régió utolsó önálló államának (Lengyelország) megsemmisítésével stabilizálják érdekközösségüket. Ettől kezdve a történések fontos összetevője a nemzetállami törekvések (nacionalizmusok) küzdelme a nemzetekfölötti birodalmakkal. Az első világháború a birodalmiságtól a nemzetállamiság irányába rendezi át a régiót. A rövid függetlenség után a német, majd a szovjetorosz birodalom telepszik rá. Nemzetállamai az orosz birodalom 1989-es összeomlásával nyerik vissza függetlenségüket. A kötet bemutatja Köztes-Európa 15 államalkotó nemzetét (A), majd a birodalmak "felállását" 1763 - 1815 között (B). Az 1815 1878 (C) és 1878 - 1914 (D) közötti nemzeti mozgalmak ábrázolása után az I. világháborúval (E) és az eredményeként konszolidálódó nemzetállamokkal (F) foglalkozik. Részletezi a modern birodalmak korát 1926 - 1945 (G) és 1945 - 1989 (H) között, majd bemutatja Köztes-Európa második nemzeti forradalmát (I). Végül a területi változásokra koncentrálva áttekintést ad a régió nemzetállamainak útjáról (J). A gyűjtemény az etnikai viszonyok és politikai határok közötti összefüggések kimutatására, valamint a világtörténelem szokásos ábrázolása során a látószögből kieső, a régió és önismerete szempontjából fontos kérdések bemutatására törekszik (az Ålandszigetektől Krétáig, a lausitzi szorboktól Kárpátaljáig). Nem törekszik szisztematikus történetírásra, a szövegek valóban csak a térképek magyarázatai. Terveink szerint a gyűjteményt három szöveges kötet egészíti ki a térképek alapjául szolgáló statisztikákkal, földrajzinév-szótárral és kronológiával. Szeged, 1994. jún. 30 Pándi Lajos

ADAMS, A. E. - MATLEY, I. M. - MCCAGG, W. O.: An Atlas of Russian and East European History. London, Heinemann, 1966.

Atlas zur Geschichte Ostsiedlung. Bielefeld - Berlin - Hannover, Velhogen und Klasing, 1958.

Administrativno-Territorial'noe Ustrojstvo Zakarpatskoj Oblasti Ukrainskoj SSR. Kijev, Kartografija, 1989.

Atlas zur Geschichte. Bd. I - II. Berlin (-Ost), Velhagen und Klasing, 1958.

ANDREES, R. von: Allgemeiner Handatlas. Bielefeld - Leipzig, Verl. von Velhagen - Klasing, 1887.

BARRACLOUGH, G. (ed.).: The Times Atlas of World. London, Times Books Ltd., 1978.

ANTONESCU, I. (dreptulire lor): Romanii - Origena, trecutul, sacrificile. Editura Moldova, é. n.

BARRACLOUGH, G. - Stone, N.: The Times Atlas: Világtörténelem. Budapest, Akadémiai, 1992.

Atlas de Finlande 1910. Helsinki, Société de Géographie de Finlande, é. n.

BAZEWICZ, J. M.: Atlas historyczny Polski. Warszawa, 1923.

Atlas der Republik Österreich. 6. Lieferung (3. Teil). Wien, Österreichischen Akad. der Wissenschaften, 1977.

BERGHAUS, H.: Stieler's Hand-Atlas. Gotha, Justus Perthes, 1873. BERTIC, I.: Geografski Atlas Jugoslavije. Zagreb, SNL, 1988.

Atlas Histori e Shqipërisë. Tiranë, 1972. BOYD, A.: An Atlas of World Affairs. London, Methuen, 1983. Atlas i Historise se Kohes se Mesme. Tiranë, 1963. Atlas Istorii SSSR 10-11. klassi. Moszkva, Glav. Upr. Geodezii i Kartografii pri Sovete Ministrov SSSR, 1989.

BRAUN, F. - ZIEGFELD, A. H.: Geopolitischer Geschichtsatlas. Dresden, Verl. von L. Ehlermann, 1934. Carte Géographique de la Dobroudja. Berne, Lips, é. n.

Atlas Istorii SSSR 8. klass. Moszkva, Glav. Upr. Geodezii i Kartografii pri Sovete Ministrov SSSR, 1992.

CATCHPOLE, B.: A Map History of the Modern World, 1890 to the Present Day. London, Heinemann, 1969.

Atlas of the Second World War. New York, Putman's Sons, 1973. CHALIAND, G.: Atlas des Européens. Paris, Fayard, 1989. Atlas SSR Priesvitka na Identifikáciu Obci Okresov. Bratislava, Slovenská Akadémia Slovensky Urad Geodézie a Kartografie, 1980.

CHALIAND, G.: Atlas stratégique, géopolitique des rapports de forces dans le monde. Paris, Fayard, 1983.

CHEW, A. F.: An Atlas of Russian History. New Haven - London, Yale Univ. Press, 1967.

HUBER, R.: Empire Ottoman. Division Administrative. H. n., F. Loeffler, 1899.

CRKVENCIC, I. (ed. by): Geopolitical and Demographical Issues of Croatia. Zagreb, Department of Geography University of Zagreb, 1991.

Jevropejskoj Casti SSSR. Moszkva, Kartoizdatelstvo NKVD, 1927.

CZAPLINSKI, W. (etc. ed.): The Historical Atlas of Poland. Warszawa, PPWK, 1981. CZAPLINSKI, W. - LADOGÓRSKI, T. (red.): Atlas Historyczny Polski. Warszawa, Panstwowe Przedsiebiorstvo Wydawnictw Kartograficznych, 1977. DAMI, A.: Les frontieres européennes de 1900 á 1975. T 1 - 2. Genéve, Médicine et Hygiéne, 1976. DARBY, H. C. - FULLARD, H. (ed.): The New Cambridge Modern History. Vol. XIV. Atlas. C.U.P., 1970. Densité de la Population des États Européens d'aprés leurs Provinces, Districts ou autres Grandes Divisions. Recensement Voisins de 1910. La Haye, Imprimerie Société Anonyme "Drukkerij Trio", é. n. Deutsches Reich. Verbreitung der hauptsächlichsten fremden Muttersprachen am 1. Dez. 1900. Berlin, Kaiserl. Stat. Amt. 1901.

JUHÁSZ V. (szerk.): A régi és az új Európa atlasza. Budapest, Dante, É. n. [1939?]. Karta Okregu Wolnego Miasta Krakowa. Kraków, D. E. Friedlein, 1855. Karte der Balkan-Halbinsel und Angrenzenden Gebiete nach den Friedenschlüssen von Bukarest und Konstantinopel. H. n., é. n. Karte der Balkan-Halbinsel und der Angrenzenden Gebiete. Wien - Leipzig, A. Hartleben's Verlag, é. n. KEEGAN, J.: Zones of Conflict; An Atlas of Future Wars. London, Cape, 1986. KEINANEN, J.: Suomen kartasko. Helsinki, 1976. KEYNÄS, M. V. (réd. par): Carte ethnographique et statistique de la population de la Carélie de l'Est et de péninsule de Kuolla. H. n., 1921. KIDROM, M.: The War Atlas. London, Heinemann, 1983.

DEWDNEY, J. C.: USSR in Maps. London, Hodder and Stoughton, 1982.

KINDER, H. - HILGEMANN, W.: SH atlasz: Világtörténelem. Budapest - Berlin, Springer - Verlag, 1992.

DOLLINGER, H.: Atlas zur Kulturgeschichte. München, Südwest Verlag, 1979.

KINDER, H. - HILGEMANN, W.: Pipers Weltgeschichte in Karten, Daten, Bilden. München, R. Piper and Co. Verl., 1970.

DROYSENS, G.: Historisches Handatlas. Bielefeld und Leipzig, 1886.

Kisatlasz. Budapest, Magyar Állami Térképészeti Intézet, 1934.

DUDAR T. (főszerk.): Történelmi világatlasz. Budapest, Kartográfiai, 1991.

KOGUTOVICZ K. - LITTKE A.: Világatlasz. Budapest, Magyar Földrajzi Intézet RT, é. n. KOGUTOVICZ K.: Balkán háború térképe. Budapest, MFI, 1912.

Ethnographische Karte von Mazedonien. H. n., é. n. Ethnographische Übersichtskarte von Osteuropa. Wien, Kartogr. Anstalt G. Freytag und Berndt GmbH, é. n. [c. 1900.]

KRALLERT, W.: Atlas zur Geschichte der deutschen Ostsiedlung. Bielefeld, Velhagen-Klasing, 1964.

Euro-Atlas. Germany, Mairs Geographischer Verlag, 1993.

KRAUS, T. - MEYNEN, E.: Atlas östlieches Mitteleuropa. Bielefeld, 1959.

European Territory of the USSR. Edinburgh, Geographical Institute, é. n.

KREBS, N.: Atlas des deutschen Lebensraumes in Mitteleuropa. Leipzig, 1937 - 1942.

FOX, E. W. (ed.): Atlas of European History. Oxford U.P., 1957.

KUSNER, P. I.: Russkie. Istoriko-etnograficeskij atlas. Moszkva, 1967.

Föderative [das] Gross-Österreich auf Grund der NationalitätenAbgrenzung. Berlin, Lithogr. und Druck und D. Reimer, é. n. FREEMAN, M.: Atlas of Nazi Germany. London - Sydney, Croom Helm, 1987.

LANGHANS, P. (entw.): Das litauische Sprachgebiet in Ostpreussen. Gotha, Justhus Perthes, 1921. MAGOCSI, P. R.: Historical Atlas of East Central Europe. Toronto, Univ. of Toronto Press, 1993.

FULLAND, H.: Soviet Union in Maps. London, 1961. Geograficeskij Atlas 9. klass. Moszkva, 1989. GILBERT, M.: Atlas of the Holocaust. London, Joseph, 1982. GILBERT, M.: Russian History Atlas. London, Weidenfeld and Nicolson, 1972. HÄUFBEN, V.: The Ethnographic Map of the Czech Lands 1880 - 1970. Praha, Akademia, 1973. HAWES, G. K.: Atlas of Man and Religion. Oxford, The Religious Education Press, 1970. HILGEMANN, W.: Atlas zur deutschen Zeitgeschichte 1918 1968. München, Piper, 1968. HORRABIN, J. F.: An Atlas of Current Affairs. London, Victor Gollanz Ltd., 1939.

MAGOCSI, P. R.: Ukraine: A Historical Atlas. Toronto, Univ. of Toronto, 1985. MC EVEDY, C. - JONES, R.: Atlas of World Population History. Penguin, 1978. Meyers Grosses Weltatlas. Wien - Zürich, Bibiliographisches Institut, 1974. MOORE, R. I. (gen. ed.): The Hamlyn Historical Atlas. London, Hamlyn, 1981. NATKIEL, R. - SUMMERVILLE, D. - WESTWOOD, J.: Atlas of 20th century history. London, Hamlyn Bison, 1982. NATKIEL, R.: Atlas of the 20th Century. New York, Facts on File, 1982. NOUR, A. (incomita): Harta etnografica [Bessarabiei]. H. n., É. n. [1918].

Officina Képes Világatlasz. Budapest, Officina Nova, 1992.

Russland und Skandinavien. Gotha, Justus Perthes, 1877.

OLAY F.: Térképek a nemzetiségi terjeszkedés szolgálatában. M.N.SZ., 1932.

Rzeczpospolita Polska Atlas Statystyczny. Warszawa, 1930.

PAPP-VÁRY Á. (szerk. biz. elnök): Földrajzi világatlasz. Budapest, Kartográfiai, 1992. Penguin [the] Atlas of Recent History. Physische Übersichtskarte der Ukraina und der Angrenzende Länder. Wien, Kartogr. Anstalt G. Freytag und Berndt GmbH, é. n.

SALLNOV, J.: An Electoral Atlas of Europe, 1968 - 1981. London, Butterworth Scientific, 1982. Skolszki Isztorijszki Atlasz. Beograd, Zavod za Ucbenike i Nasztavna Szredsztva, 1982. SKUJENIEKS, M.: Latvijas statistikas atlass. Riga, Valsts Statistiska Parvalde, 1938. SOTERIADIS, G. (comp.): Hellenism in the Near East. H. n., é. n.

POGONOWSKI, I. C.: Poland, A Historical Atlas. New York, Hippocrene Books, 1987.

SPRACHENKARTE DER DEUTSCHEN OSTMARKEN. Berlin, Wilhelm Greve, 1910.

Polen und Litauen. Freytag - Berndts Handkarten, 1918. Polski Atlas Kongresowy. Lwow - Warszawa, 1921.

Sprachenkarte der Deutschen Ostmarken. Übersicht der ortsanwesenden Bevölkerung nach dem Stände am 1. Dez. 1910. Berlin, Verlag von K. Curtius, é. n.

Polskie Ziemie Zachodnie. Poznan, Inst. Zachodni, 1959. PUTZGER, F. W.: Historischer Weltatlas. Berlin, Cornelsen Verlag, 1991.

Staaten [die] der Balkan-Halbinsel. Kiepert's neuer Handatlas Nr. 25. Berlin, D. Reimer, é. n. Suomen Kartasko. Helsinki, 1899.

RADISICS E. (szerk.): A Dunatáj. I - III. köt. Budapest, Gergely R. RT, 1946.

Suomen Lahti. Helsinki, Merikarttalaitos, é. n. [1940?].

RADÓ A.: Atlas für Politik und Wirtschaft. Wien - Berlin, Verl. für Literatur und Politik, 1929.

URBÁN A. (öáll.): Újkori egyetemes történet 1789 - 1918. Térképvázlat-gyűjtemény. Budapest, Tankönyvkiadó, 1972.

RADÓ A.: Atlas für Politik. Gotha, Hermann Haack, 1980.

VAST, H.: Atlas historique. Paris, Delagrave, 1878.

RADÓ A.: The Atlas of To-Day and To-Morrow. London, V. Gollancz, 1938.

Verteilung [die] der Umgangsprachen in den Reichsrate Vertretenen Königreichen und Ländern nach den Ergebnissen der Volkszählung vom 31. Dez. 1910. H. n., é. n.

RADÓ S. (szerk. biz. elnök): Képes politikai és gazdasági világatlasz. Budapest, Kartográfiai, 1974.

Wahlatlas Europa. Braunschweig, Holler und Zwick, 1988.

RADÓ S. (szerk. biz. elnök): Kis világatlasz. Budapest, Kartográfiai Vállalat, 1970.

WILKINSON, H. R.: Maps and Politics. A Review of the Etnographic Cartography of Macedonia. Liverpool, Univ. Press, 1951.

RADÓ S. (szerk. biz. elnök): Világatlasz. Budapest, Kartográfiai, 1959.

WILSON, A. (ed.): The Observer Atlas of World Affairs. London, G. Philips, 1971.

Romania si Tarile Vecine Harta Etapelor. Iasi, Editura Moldova, é. n.

WIRSING, G. (ed.): Der Krieg 1939 - 41. München, Knorr and Hirth, 1943.

ROMER, E.: Atlas des problemes territoriaux de la Pologne. Léopol, 1921.

WITTHAUER, K.: Politische Gliederung der Erde. Gotha, VEB H. Haack, 1984.

ROMER, E.: Bevölkerungs-Dichte (Geograficzno-statystyczny atlas Polski, 7.). Wien, Freytag - Berndt (Warszawa - Kraków, Gehethner - Wolff), 1916.

WOLSKI, J. (red.): Atlas Historyczny Swiata. Warszawa, PPWK, 1986.

RÓNAI A. (constr.): Atlas of Central Europe. I.P.S., Budapest, 1945. Rozwój Terytorialny Panstwa Polskiego w Latach 1918 - 1922. Warszawa, Wyd. Geologiczne, 1966. Russia in Europe. London, G. Philip and Son Ltd., é. n.

World Political Geography. New York, T. Y. Crowell Comp., 1948. ZECEVIC, M. - LEKIC, B.: Drzavne granice i unutrasnja teritorijalna podela Jugoslavije. Beograd, Gradevinska knjiga, 1991. Zsebatlasz ill. Földrajzi Zsebkönyv (1916 - 1944). Budapest, Magyar Földrajzi Intézet.

A.1. Köztes-Európa államalkotó nemzetei A régió sajátossága és modernkori történelmének buktatója a sok kis nemzet nagyfokú kevertsége (adott etnikumnál tipikus nyelvi és vallási megfelelés megbomlása), s az etnikai és politikai határok ezzel összefüggő megnemfelelése. Színezik a képet a szomszédos nagy nemzetek (német, orosz, török, olasz) kisebbségei, a zsidók és a cigányok. A térkép az 1910. körüli népszámlálások alapján jelzi a 15 mai államalkotó nemzet, így bizonyos fokig a régió határait (a belorusz, esetleg az ukrán nemzet, illetve a rutének kívülhelyezése vitatható). E nemzetek ma 19 nemzetállamot alkotnak: közös az államnemzete Romániának és Moldáviának (utóbbiét sokszor moldovánként különböztetik meg), Szerbiának és Montenegrónak (bár a crnagorácok szerb mivolta megkérdőjelezhető). Nincs saját államnemzete Bosznia - Hercegovinának (vitatott a bosnyák / muszlimán nemzet státusa) és Macedóniának (a macedón nemzet státusa ugyancsak vitatható). Egyrészüknek (litván, horvát, szerb, bolgár, román, albán, görög, finn) középkorig nyúló államisága van, néhány korábban birodalomhordozó volt (cseh, lengyel, magyar), mások (észt, lett, szlovák, szlovén) századunkban jutnak államisághoz. Mindenkori nemzettudatuk közös vonása a birodalomellenesség, a nemzetállam idealizálása (kisnemzeti nacionalizmus), az állandó fenyegetettség (sőt nemzethalál) víziója, a "Nyugat" (európai értékrend) védőjének képe (ezért "Európa adósunk"), a hídszerep "nyugat" és "Kelet" között. A szlávok (lengyel, cseh, szlovák, bolgár, szlovén, horvát, szerb) etnokulturális közössége megjelenik nemzettudatukban is (pánszlávizmus).

1.a. A modern európai államok magterülete A kontinens 27 magterületéből (a modern nemzetállam kikristályosodási pontjából) 11 található Köztes-Európában. Sajátos feszültség fakad Románia kettős magterületéből, valamint Szerbia eredeti (nem kizárólag szerb) magterülete és mai súlypontja közötti eltérésből. Nehezen kimutatható Észtország, Lettország, Szlovákia, Szlovénia, Bosznia - Hercegovina, Montenegró és Moldávia önálló magterülete.

1.b. Vallási határok Európában a XX. sz. elején 1 római katolikus 2 protestáns 3 görögkeleti 4 mohamedán 5 nagy vallási határok A régió eltérő kultúrát hordozó világvallások (nyugati keresztény, keleti keresztény, mohamedán) határvidéke. Ezek sokhelyütt (elsősorban a Balkánon) keresztezik a nyelvi - etnikai polarizációt (2, 94a, 149. térkép).

A.2. A keleti kereszténység határa Köztes-Európában, 1897 / 1910 A görögkeleti / ortodox / pravoszláv vallás nyolc és fél évszázados határa (a térképen nem jelzett) északon az orosz Olonyeci kormányzóság 97,8 - 98,8 %-os járásai és a finn Oulu (0,3 %), Kuopio (2,8 %), Viipuri (8,8 %) között húzódik. Határozott a baltikumi határ egyfelől a Szentpétervári kormányzóság Jamburgi (66,7 %), Gdovi (89,0 %) és a Pszkovi (93,5 %) kormányzóság Pszkovi járása (92,2 %), másfelől az észtföldi Wesenberg (8,1 %), a lívföldi Jurijev (11,7 %) és Werro (11,9 %) között is. Az ortodox Vityebszki kormányzóságon (55,4 %) belül a Szebezstől (90,3 %) és Drisszától (62,4 %) nyugatra fekvő — később Lettországhoz tartozó — Lucini (19,6 %), Rezsicai (3,4 %) és Dünaburgi (9,6 %) járások kisebbségiek. A Vilnai kormányzóság (26,1 %) két keleti ortodox járása (Diszna 52,7 %, Vilejka 58,4 %) élesen elhatárolódik a kurföldi Iluxte (7,8 %), a kovnói Novoalekszandrovszk (2,1 %) és a vilnai Swenciany (9,6 %) járásoktól. A Minszki kormányzóságot (72,8 %) északnyugaton érintve a határ — kikerülve a vilnai Osmianyt (30,6 %) és Lydát (25,2 %) — nyugat felé fordul, s a nyugati Sokolka (18,2 %) és Bialystok (20,00 %) kivételével átfogja az ortodox Grodnói kormányzóságot (57,5 %). A grodnói Bielsk (19,3 %-os többség) után lép át a határ Orosz-Lengyelországba, ahol a Siedlcei kormányzóság (22,1 %) keleti Janów (50,4 %), Biala (54,0 %) és Wlodawa (57,1 %), valamint a Lublini kormányzóság (21,8 %) ugyancsak keleti Chelm (39,7 %), Hrubiesów (55,9 %) és Tomaszów (45,0 %) járásai ortodox többségűek. Lényegében ebből a hat járásból alakul 1912-ben a Chelmi kormányzóság (35b. térkép). Az éles vallási határ ezután Galícia, majd Magyarország erdélyi határán fut (Bukovina és Ó-Románia homogén ortodox vallású). A 9 dél-erdélyi, illetve délmagyarországi ortodox megyéből 6 (Krassó - Szörény 72,3 %, Fogaras 65,0 %, Hunyad 63,9 %, Arad 62,1 %, Szeben 56,5 %, Temes 52,7 %) abszolút, Alsó-Fehér (40,5 %) és Torontál (46,7 %) relatív többségű. A 46,2 %-os ortodox többségű Szerémség után a vallási határ Bosznia - Hercegovina szlavóniai, majd horvátországi határán fut (94a. térkép).

2.a. Görögkatolikusok Köztes-Európában, 1910 A pápai fennhatóság alatti görög rítusú katolikus vallás az Osztrák - Magyar Monarchiához (5.450,5 ezer = 10,6 %), ezen belül a kelet-galíciai (3.379,2 ezer) ruténekhez (77. térkép) és kelet-magyarországi (2.007,9 ezer) románokhoz kötődik. Határa KeletGalíciában a Santól keletre Cieszanów, Jaworów, Moscisca, Sambor, Stary Sambor és Lesko kerületeket nyugatról kerülve húzódik. Kelet-Magyarország 11 görögkatolikus megyéje közül hét (Máramaros, Ugocsa, Szolnok - Doboka, Szilágy, Beszterce Naszód, Ung, Kolozs) abszolút, míg Bereg (49,6 %), Szatmár (44,8 %), Torda - Aranyos (41,7 %), Kis-Küküllő (35,6 %) relatív többségű.

A.3. Köztes-Európa történelmi tájai Köztes-Európában 30 - 100 történelmi tájat különíthetünk el, attól függően, hogy mit tekintünk annak és milyen aprólékosan tekintjük azokat át (nagy-, közép-, kistájak). Többnyire természetföldrajzi elemekkel határoltak: folyóközök (pl. Besszarábia, Szlavónia, Muraköz), medencék (pl. Csehország, Macedónia), hegység és folyó / tenger határolta területek (pl. Havasalföld, Moldva, Trákia), hegyhátak (pl. Podólia, Felvidék, Szudétavidék) stb. Többségük ilyenként létezett már korábban (pl. Pomeránia, Bosznia, Kurföld), kisebb részük a XVIII - XX. században jön létre (pl. Burgenland, Memel-vidék, Kárpátalja). A hosszú létezés kialakítja politikai határukat és viszonylagos "politikai rendszerüket": önálló államisággal (pl. Moldva, Montenegró, Bosznia) ill. autonómiával (pl. Kelet-Rumélia, Galícia, Szandzsák) rendelkeznek, vagy alacsonyabb szintű közigazgatási egységek (pl. Észtföld, Morvaország, Podólia). Sokszor nagyobb politikai egységek (országok, birodalmak) határvidékei, vagy a történelmi változás során azzá válnak. Ezért etnokulturálisan kevertek, közvetítő jellegűek, hovatartozásuk vitatott. Védelmi reflexként állandó az igény sajátos arculatuk megőrzésére. A tárgyalt kor jellegzetessége e tájak felosztása (Karéliától Szlovéniáig, Sziléziától Besszarábiáig), ami megtöri szerves fejlődésüket. Ugyanakkor időről - időre lerúgják magukról a megosztó határokat, nagyfokú életképességről téve tanúságot. E tájak a viszonylagos állandóságot testesítik meg Köztes-Európa politikai határainak változásai közepette.

3.a. A természetföldrajzi Köztes-Európa A történeti Köztes-Európában a kontinens négy nagy természetföldrajzi tája találkozik — azaz határvidék. Északon a befelé tagolt, kifelé zárt Fennoskandia keleti fele (Finnország) tartozik a régióhoz. Kelet felől csatlakozik hozzá a Gdanski-öböltől a Podóliai-hátságig húzott vonallal bezáróan (az Uraltól) elterülő, belső szerkezetében legtagolatlanabb, nyugatra nyitott Kelet-európai síkvidék (Észtország, Lettország, Litvánia, Belorusszia, Nyugat-Ukrajna, Moldávia). Nyugatról húzódik be az ugyancsak elég tagolatlan, keletre nyitott Német-lengyel síkvidék (Lengyelország). Jelentős részére kiterjed a kontinens legtagoltabb tája, a dél-európai félszigeteket és a szervesen hozzájuk tartozó közép-európai hegységeket átfogó fiatal gyűrthegységek övezete (Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Bosznia - Hercegovina, "KisJugoszlávia", Macedónia, Románia, Bulgária, Albánia, Görögország). A régió tehát természetföldrajzi szempontból heterogén: cseppfolyós határai között változatos vidékeket találunk, különbségei nagyobbak, mint a hasonlóságok. Köztes-Európa nem természetföldrajzi, hanem történelmi kategória.

A.4. Népsűrűség Európában, 1900 A 40,2 fő / km²-es európai átlagon belül a nagyvárosi agglomerációktól eltekintve legsűrűbben lakott Anglia, a kontinensen a németalföldi, német és olasz területek, legritkábban Skandinávia, Ibéria, a Balkán és Oroszország. Régiónkban ritkán (7 fő / km²) és egyenetlenül (Nyland 25, Uleaborg 2) lakott Finnország. A szomszédos Olonyeci kormányzóság népsűrűsége 2 fő / km². Viszonylag ritkán lakott a Baltikum (Észtföld 20, Lívföld 28, Kurföld 25), a Pszkovi (25) és a Minszki kormányzóság (23), átlaghoz közeli a Pétervári (39), Kovnói (38), Vilnói (37) és Grodnói (41), továbbá Volhínia és Besszarábia (42 - 42). A "Kongresszusi Lengyelország" népsűrűsége 74 fő / km². Sűrűn lakott a Piotrkówi (115) és a Varsói (110), ritkán a Suwalki (46) kormányzóság. Németországban (104 fő) alacsony az arány Pomerániában és Kelet-Poroszországban (54 - 54), Nyugat-Poroszországban (61) és Posenben (65), magas Sziléziában (116), kiemelkedő Szászországban (280). A Monarchia 70 és az Osztrák Császárság 87 fő / km²-én belül Alsó-Ausztriában 156, Sziléziában 132, Csehországban 121, Morvaországban 110 fő, a Tengermelléken 95, Dalmáciában 46, Galíciában 93, Bukovinában 70. A Magyar Királyságban (59 fő / km²) a kiemelkedő Duna - Tisza köze (91) mellett Erdély 43, Horvát-Szlavónia 57, Bosznia - Hercegovina 31 fő. Az 1913. előtti Szerbia (52 fő / km²) legsűrűbben lakott területe Smederevo (96), Nis és Kragujevac (70 - 70), ritkán Toplica (32), Cacak (33) és Krajina (34). Ó-Romániában (52 fő / km²) sűrűn lakott a fővárossal Ilfov (94), Prahova (65) és Iasi (61), ritkán Román-Dobrudzsa (17) és Jalomita (28). Bulgárián (39 fő / km²) belül Kelet-Ruméliában 34 (Burgasz 23, Szliveny 29, Varna 31), Ó-Bulgáriában 42 (Sevlijevo 56, Tirnovo 50, Razgrad és Ruszcsuk 49 - 49). Görögországban (38 fő / km²) ritkán lakott Tesszália (Lárisza 28, Trikkala 30, Arta 31) és Közép-Görögország (31). A Peloponészosz népsűrűsége 41 fő. Legmagasabb az arány a Jón-szigeteken (108; Korfun 114). Montenegró népsűrűsége 25 fő / km². A Konstantinápoly nélküli európai Törökországban (36) Kelet-Trákia (Drinápollyal) 27, Szaloniki vilajet 32, Monasztir 30, Koszovó 31, Szkutari 27, Janina 30.

4.a. Népsűrűség Európában, 1991 Az (Oroszország nélkül) 95,0 fő / km²-es átlagon belül sűrűn lakott Nagy-Britannia (236), Hollandia (359), Belgium (327) és Németország (222 — NSZK 246, NDK 153). Régiónkban Finnország után legritkábban lakott a Baltikum (Észtország 35, Lettország 42, Litvánia 57) és Belorusszia (49); átlagon fölüli Lengyelország (122), Csehszlovákia (122 — Csehország 131, Szlovákia 108), Magyarország (111), Albánia (115) és Moldávia (129), "Kis-Jugoszlávia" (102), Románia (98) és Szlovénia (96); átlag körüli Bosznia - Hercegovina (87), Bulgária (81), Görögország (78), Horvátország (83), Macedónia (81). Ukrajna népsűrűsége 86 fő / km².

A.5. A finn nemzet Köztes-Európában, 1897 / 1910 A finn nemzet nagysága (itt és a későbbiekben sem számolva a távolabbra szakadt elemekkel) 1897 / 1910-ben 2.840,9 ezer fő, akiknek 90,5 %-a él Finnországban. A Finn Nagyhercegségben élő 2.571,1 ezer finn a lakosság 88,0 %-át teszi ki. Természetföldrajzi okok miatt a népsűrűség igen alacsony, ezen belül igen eltérő: az átlagosan 9,4 fő / km²-en belül legsűrűbben lakott a déli Uudenmaa kormányzóság a fővárossal (33,4), legritkábban az északi Oulu a Lappfölddel (2,1). Az ország nyolc kormányzósága közül etnikailag homogén, azaz 90 % fölötti finn többségű a középső Kuopio (99,7 %), Mikkeli / St. Michael (99,6 %), Hämee / Tavasthus (98,7 %), az északi Oulu / Uleåborg (98,9 %), valamint a tradicionális finn jelleget az 1721-es orosz annexió következtében is bizonyos fokig inkább őrző délkeleti Viipuri / Viborg (97,0 %). Elsősorban a nagyszámú svéd miatt (154. térkép) alacsonyabb a finnek aránya a svéd fennhatóság (1284 - 1809) idején a kulturális központot jelentő, 1812ig a fővárost (Ábo / Turku) is adó délnyugati Turun - Porin / Ábo - Björneborgban (86,6 %) és a nyugati Vaasa / Nikolaistadban (74,6 %), legkisebb pedig az új fővárost (Helsingfors / Helsinki) is magában foglaló déli Uudenmaa / Nylandban (58,5 %). Külön kategóriát jelent a homogén svéd lakosságú Ahvenanmaa / Åland-szigetcsoport. A korabeli határokon túl 269,8 ezer tág értelemben vett finn él, elsősorban Oroszországban (238,8 ezer), ezen belül KeletKaréliában 132,2 ezer karéliai (ortodox vallású finn), akik a Kola-félsziget (42 %) és a Petrozavodszki terület (43 %) kivételével a rendkívül gyéren lakott vidék lakosságának 68 - 81 %-os többségét alkotják. Emellett 20,9 ezer karéliai található a Tveri és Novgorodi kormányzóságban (az Onyegán túlra a XVII. sz. első felében vándorolnak finnek), 66,7 ezer izsór Ingriában, 18 ezer vepsze a Ladoga- és az Onyega-tavak közötti Tóközben. Mintegy 30 ezer finn él Svédországban a Tornio határfolyó jobbpartján, valamint kb. ezer a norvégiai Finmark tartományban.

5.a. A finn nemzet Köztes-Európában, 1960 A finn nemzet a XX. században is dinamikusan gyarapszik, nagysága 1960-ig 4.410,3 ezerre nő. A valamelyest megváltozott területű nemzetállamban (1960) él 93,2 %-uk, 4.108,3 ezer fő (1989-ről ld. 237. térkép). Ez az ország lakosságának 92,4 %-a. A határokon kívül élő 302,0 ezer finn közül a Szovjetunióban (1970) összesen 240,5 ezer található: 84,8 ezer tavasztehus, 146,1 ezer karéliai (az autonóm Karéliai köztársaságban 84,2 ezer, a Kalinyini területen 38,1 ezer, a Murmanszkin 3,6 ezer, a Leningrádin 4,6 ezer), 8,3 ezer vepsze és 0,8 ezer izsór. Emellett Svédországban található mintegy 40 ezer, Norvégiában 3 ezer, Észtországban 18,5 ezer finn.

A.6. Az észt nemzet Köztes-Európában, 1897 Az észt nemzet nagysága az 1897-es népszámlálás szerint 993,8 ezer fő, az európai Oroszország lakosságának 0,9 %-a. A szórványokban élőket is beszámítva az észtek 87,3 %-a (867,8 ezer fő) a négy észtföldi és Lívföld öt északi kerületében található. E kilenc kerületben a lakosság 90,6 %-át teszik ki. Mellettük összességében 38,4 ezer német, 33,4 ezer (nagy-, kis- és fehér-)orosz, 5,8 ezer svéd, 5,5 ezer lett és 3,3 ezer zsidó él a területen. Az észtek 10,5 %-a él városban (Észtföld 13,9 %, ÉszakLívföld 9,2 %). Ennek a 100,8 ezer városi észtnek nagyrésze Revalban (41,2 ezer, a város lakosságának 61,9 %-a) és Tartuban (29,0 ezer = 68,6 %) található. Észtföldön 366,0 ezer észt él, a kormányzóság lakosságának 88,7 %-a. Lényegében Észtföld mind a négy körzete homogén észt etnikumú (Wesenberg 108,5 ezer = a lakosság 90,3 %-a, Weissenstein 51,0 ezer = 96,8 %, Reval 130,8 ezer = 82,9 %, Hapsal 75,6 ezer = 92,2 %). Mellettük 21 ezer orosz, 16 ezer német, 5,8 ezer svéd (négyötödük az északnyugati Hapsal körzetében, a svéd uralom maradványaként) és ezer zsidó él a területen. Észtek legnagyobb számban — az észtföldiekkel egy tömbben — Lívföldön élnek (518,6 ezer), összességében a lakosság 39,9 %-át adva. Az öt északi kerület azonban Észtföldhöz hasonlóan homogén: az 501,8 ezer észt a lakosság 92,0 %-át teszi ki (Werro 90,1 ezer = 92,7 %, Jurjev 165,1 ezer = 86,8 %, Fellinn 96,9 ezer = 97,1 %, Pernau 92,3 ezer = 92,5 %, Ösel szigete 57,5 ezer = 95,5 %). Mellettük 17,5 - 17,5 ezer orosz és német, 5 ezer lett és kétezer zsidó él a területen (88. térkép). Zömmel a nemzettömbbel összefüggő határmenti kisebbség az észt nemzet 12,7 %-a: Dél-Lívföldön él 16,8 ezer (2,2 %), Pszkov kormányzóság nyugati határszélén 25,5 ezer (2,3 %), a Szentpétervári kormányzóságban — négyötödük a határmenti Ingriában, egyötödük magában a fővárosban — 64 ezer (3,0 %), Orosz-Lengyelországban 4,4 ezer.

6.a. Az észt nemzet Köztes-Európában, 1989 Az észt nemzet nagysága 1989-ben 1.035,8 ezer fő (a két világháború és a repressziók miatt kevesebb mint 50 ezerrel nő egy évszázad alatt), amelynek 93,0 %-a él Észtországban, 72,5 ezer pedig lényegében Oroszországban. Észtországban az 1989-es népszámlálás (305. térkép) szerint 963,3 ezer észt él. Arányuk az ország lakosságában 61,5 %-ra csökken. A legnagyobb problémát a lakosság 30,3 %-át kitevő nagyorosz etnikum jelenti (474,8 ezer), elsősorban magában Tallinnban, valamint az északkeleti Narva és Kohtla - Järve körzetében. A három orosz kisebbség összlétszáma 550,8 ezer fő, azaz 35,2 % — szemben az 1897-es 4,4 %-kal (309a. térkép). Az oroszok nagy aránya a függetlenség 1991-es elnyerése után lesz politikai probléma (304. térkép).

A.7. A lett nemzet Köztes-Európában, 1897 Az 1897-es népszámlálás szerint a lett nemzet nagysága 1.427,0 ezer fő, az európai Oroszország lakosságának 1,3 %-a. Három törzsterületén (Dél-Lívföld, Kurföld, Északnyugat-Vityebszk) található 93,4 %-uk (1.328,3 ezer), a lakosság 68,8 %-át adva (ld. még 22, 27, 88. térkép). Dél-Lívföld négy kerületében 558,8 ezer lett él, a lakosság 74,1 %-a: Wolmarban 105,2 ezer (93,3 %), Walkban 106,0 ezer (87,9 %), Wendenben 117,2 ezer (94,3 %), Rigában 230,4 ezer (58,2 %). A lettek mellett 81,2 ezer német (10,8 %), 52,1 ezer tágan vett orosz, azaz nagyorosz / orosz, kisorosz / ukrán és fehérorosz / belorusz (6,9 %), 21,2 ezer zsidó (2,8 %), 16,8 ezer észt (2,2 %) és 14,4 ezer lengyel (1,9 %) él a területen. Riga lakóinak relatív többsége (45,0 % = 127,0 ezer) lett, mellettük 67,3 ezer német (23,8 %), 45,5 ezer orosz (16,1 %), 16,9 ezer zsidó (6 %), 13,4 ezer lengyel (4,8 %) és 3,7 ezer észt (1,3 %) él a városban. A tíz kurföldi kerületben 506,0 ezer lett él (75,1 %), túlnyomó többségben Windau (48,1 ezer = 90,4 %), Talsen (45,5 ezer = 89,0 %), Iluxt (54,3 ezer = 88,8 %), Bauska (44,2 ezer = 87,4 %), Hasenpoth (57,4 ezer = 86,6 %), Doblen (41,1 ezer = 85,2 %), Friedrichstadt (53,8 ezer = 83,0 %), Tuckum (77,8 ezer = 76,8 %) kerületben. Goldingenben (64,9 ezer) arányuk 58,2 % (német 15,3 %), Grobinban (19,0 ezer) 28,5 %-kal kisebbségben vannak (a 32,5 %-kal többséget adó tágan vett oroszok mellett 17,1 %nyi lengyel él itt). Kurföldön 51,0 ezer német (7,6 %), 38,3 ezer tágan vett orosz (5,7 %), 37,7 ezer zsidó (5,6 %), 19,7 ezer lengyel (2,9 %) és 16,5 ezer litván (2,5 %) él. A Vityebszki kormányzóság három északnyugati kerületében 263,5 ezer lett él (52,5 %): Ludsenben 85,9 ezer (67,0 %), Rosittenben 70,9 ezer (52,0 %), Dünaburgban 106,7 ezer (45,0 %-os relatív többség). A lettek arányuknál kisebb mértékben részesednek Riga mellett más városok lakosságában is (Daugavpils 30,0 %, Rézekne 7,7 %, Jelgava 45,7 %, Césis 65,5 %, Liepaja 38,6 %, Ventspils 57,9 %, Valmiera 76,0 %, Bauska 46,0 %). A törzsterületen kívül Észak-Lívföldön 5 ezer, a Kovnói kormányzóságban 35,2 ezer (2,3 %), a Szentpéterváriban 11,1 ezer (0,5 %) a lettek száma, emellett egyenként mintegy 6 - 7 ezer él Mogiljov és Novgorod, illetve egyenként 3 - 4 ezer Szmolenszk és Ufa kormányzóságokban, 5 ezer pedig a "Kongresszusi Lengyelországban".

7.a. A lett nemzet Köztes-Európában, 1992 Átmeneti növekedés (1930 = 1.569,7 ezer) után 1992-ben (306. térkép) a nemzet nagysága 1.464,0 ezer fő (a világháborúk és a repressziók miatt egy évszázad alatt mindössze 37 ezerrel gyarapszik). Lettországban él 95,3 %-uk (1.395,0 ezer), a lakosság 52,5 %-a. Politikai problémát a tágan vett oroszok 41,7 %-os (1897-ben 17,0 %) aránya jelent (309a. térkép). A határokon kívül Oroszországban 67 ezer, Észtországban és Litvániában kb. 1 - 1 ezer lett él.

A.8. A litván nemzet Köztes-Európában, 1897 Az 1897-es népszámlálás szerint (a 447,6 ezres zsmud etnikummal együtt) 1.765,0 ezres litván nemzet összefüggő törzsterülete a Kovnói és a Vilnói kormányzóság, a Lengyel Királyság Suwalki kormányzósága, valamint Kelet-Poroszország határmenti sávja (Kis-Litvánia, illetve a későbbi Memel-vidék). Összességében nagy koncentráltságban a nemzet 97,4 %-a (1.718,9 ezer fő) él itt, a lakosság 44,9 %-át adva (ld. még 22, 27, 88. térkép). Kovnó kormányzóság lakosságának 65,9 %-a (1.019,8 ezer) litván és zsmud (utóbbiak 444,9 ezres túlnyomó többsége itt található). Legmagasabb arányban egyfelől a három zsmud többségű nyugati járásban élnek (Telsi 81,2 % = 148,9 ezer, Rosszieni 76,2 % = 179,5 ezer, Savli 70,7 % = 168,3 ezer), másfelől Vilkomirszk (72,3 % = 165,6 ezer) és Ponyevezs (70,7 % = 159,6 ezer) járásokban. Viszonylagos többséget tesznek ki Novoalekszandrovszk (49,8 % = 103,7 ezer) és Kovnó (41,4 % = 94,2 ezer) járásban. Kovnó város 70,9 ezer lakosának 6,6 %-a litván (viszonylagos többségét a zsidók adják 35,3 %-kal). Vilnó kormányzóság lakosságának 17,6 %-a (279,7 ezer) litván. A hét járás közül kettőben (Vilejk, Diszn) nincsenek jelen. Többségben egyedül Trakai / Trokiban — Trakai Vilnius előtt 1322-ig Litvánia fővárosa — vannak 58,1 %-kal (118,1 ezer), Szvencjaniban a belorusz többség mellett jelentős kisebbséget alkotnak 33,8 %-kal, míg Lid (8,7 %) és Oszmjanszk (3,7 %) járásban belorusz többség mellett kis arányban vannak jelen. Vilnó járás lakosságának 21,0 %-a litván, de magában a városban csak 2,0 %-os arányban (3,1 ezer) élnek (politikai vetülete 157, 160. térkép). Itt a viszonylagos többséget a beloruszok adják 25,9 %-kal, mellettük a zsidók aránya 21,3 %, a lengyeleké 20,1 %, a nagyoroszoké 10,6 % (159a. térkép). A lengyelországi Suwalki kormányzóság lakosságának 52,3 %-a (304,5 ezer) litván, akik elsősorban az északi járásokban (Wladislawów, Maryampol, Wilkowyszki, Kalwarya, Sejny) élnek (ld. még 206. térkép). Kelet-Poroszországban összesen 114,9 ezer litván él (mintegy fele a Memel-vidéken), a tartomány lakosságának 5,9 %-a (203a. térkép). A törzsterületen kívül él 46,1 ezer litván és zsmud: Kurföldön 16,5 ezer, Lívföldön 6,6 ezer, Grodnóban 3,4 ezer és Szentpétervárott 8,0 ezer.

8.a. A litván nemzet Köztes-Európában, 1989 Napjainkra (1989) a világháborúk és a repressziók ellenére nagyfokú életképességről tanúságot tevő 2.987,2 ezerre gyarapodó litván nemzetből Litvánián belül él 97,9 % (2.924,3 ezer), a lakosság 79,6 %-át adva (308. térkép). A határokon kívüli 62,9 ezer litvánból Lettországban él 34,1 ezer (306. térkép), Ukrajnában 10,7 ezer, Lengyelországban 10,0 ezer, Belorussziában 8,1 ezer.

A.9. A lengyel nemzet Köztes-Európában, 1897 / 1910 A három birodalom területén elhelyezkedő lengyel nemzet nagysága 16.657,8 ezer fő, az 1772-es lengyel területek lakosságának 55,0 %-a (a párizsi Lengyel Nemzeti Bizottság itt közölt térképe néhány nem lényegi ponton a lengyelek javára eltér a 1910. körüli hivatalos népszámlálásoktól). Oroszországban a három orosz nemzet után 7,4 %-os arányával (7.865,4 ezer) a lengyel a legnagyobb etnikum (a nemzet 47,2 %-a). A Visztulai Kormányzóságokban él a lengyelek 40,6 %-a (6.755,5 ezer), a lakosság 71,9 %-át adva. A 10 kormányzóságból csak Suwalkiban vannak 23,0 %-os kisebbségben a litvánokkal szemben (ld. még 206. térkép). Az Orosz-Lengyelországon kívül élő 1.109,9 ezer lengyelből Grodnóban 161,6 ezer (10,1 %), Kovnóban 139,6 ezer (9,0 %), Vilnóban 130,1 ezer (8,2 %), Volhíniában 184,2 ezer (6,2 %), Minszkben 64,6 ezer (3,0 %) található. Németországban (döntően Porosz-Lengyelországban) él a lengyel nemzet 19,5 %-a (3.824,3 ezer), a lakosság 5,9 %-át adva (84. térkép). Posen tartományban számuk 1.278,9 ezer (60,9 %), ezen belül Posen kerületben 67,4 %, Brombergben 49,8 %. NyugatPoroszországban számuk 583,1 ezer (27,9 %), ezen belül Marienwerderben 34,2 %, Danzigban 27,2 %. Utóbbin belül Pomerélia — a későbbi "lengyel korridor" — kerületeiben élő 107,2 ezer kasub a lakosság többségét teszi ki (politikai vetülete 125c. térkép). Kelet-Poroszországban 453,1 ezer lengyel (köztük 143,9 ezer mazur) él (21,1 %), ezen belül a Gumbinneni kerület lakosságának 17,7 %-át, a Mazúriát is magában foglaló Allensteini kerület 45,7 %-át teszik ki (politikai vetülete 125b. térkép). Felső-Szilézia (Szilézia tartomány Oppelni kerülete) lakosságának 53,0 %-a (1.169,3 ezer) lengyel (politikai vetülete 125a. térkép). Az Osztrák - Magyar Monarchiában él a lengyel nemzet 29,8 %-a (4.968,0 ezer), a lakosság 9,8 %-át adva (76. térkép). Túlnyomó részük (4.672,5 ezer) Galícia nyugati felén található, a tartomány lakosságának 58,2 %-át adva (77. térkép).

9.a. Lengyelek a határokon kívül, 1970 Az 1970-es népszámlálások szerint a lengyel nemzet nagysága 32.819,3 ezer fő, amelynek 95,8 %-a (31.439,0 ezer) Lengyelországban található. A második világháborút követő határeltolás és a nagyarányú migráció következtében a helyreállított Lengyelország homogén lengyel etnikumú (242. térkép). A határokon kívül a Szovjetunió területén 1.380,3 ezer lengyel él: Belorussziában 382,6 ezer, mindenekelőtt a nyugati Grodnói kerületben, a lakosság 24,7 %-át adva (317. térkép). Ukrajnában ugyancsak elsősorban a nyugati körzetekben él összesen 295,1 ezer lengyel, mindenekelőtt a volhíniai Zsitomir körzetében 5,6 %-kal (285b. térkép). Litvániában a lengyelek száma 240,2 ezer, többségük a délkeleti vilniusi sávban található (308. térkép).

A.10. A cseh nemzet Köztes-Európában, 1910 Az 1910. körüli népszámlálások szerint a cseh nemzet nagysága 6.616,4 ezer fő. Túlnyomó többségük (98,2 %) az Osztrák Magyar Monarchiában él. A Monarchián belül élő 6.499,3 ezer cseh lényegében Ciszlajtániában, ezen belül nagy koncentráltságban a három "cseh országban" (Csehország, Morvaország, Osztrák Szilézia) található (76. térkép). A szűkebben vett Csehországban 4.241,5 ezer cseh él (a lakosság 63,2 %-a), Morvaországban 1.868,9 ezer (71,7 %), Sziléziában pedig 180,3 ezer (24,3 %). Összességében a három tartományban található a cseh nemzet 95,1 %-a (6.290,7 ezer), a lakosság 62,5 %-át adva. A csehek a medencék középső részein helyezkednek el, körülöttük igen jelentős (3.492,1 ezer = 34,9 %) német etnikummal, ami politikai problémává az Osztrák - Magyar Monarchia felosztásával válik (129a, 198. térkép). Viszonylag jelentős számú, 122,3 ezer cseh él Alsó-Ausztriában. Ezen belül Bécsben 98,4 ezer, ami majd Nagy-Csehország ill. a nyugat-magyarországi szláv korridor egyik érve lesz (163a, 168. térkép). Az Osztrák - Magyar Monarchián kívül Németországban, döntően a határmenti Glatz és Hultschin - Ratibor körzetében él 70,3 ezer cseh (ez ugyancsak a maximális cseh követelések érve lesz). Az Oroszországban élő 40,3 ezer cseh (és szlovák) túlnyomórészt (27,7 ezer) Volhíniában és Orosz-Lengyelország Piotrkówi kormányzóságában (5,0 ezer) található.

10.a. Csehek Szlavóniában, 1910 A XVIII. századi nagy migráció során (43a. térkép) viszonylag jelentős számban települnek csehek is Magyarország déli vidékeire. Szlavónia területén 1910-ben 63,8 ezer cseh él, elsősorban Pozsega megye négy nyugati járásában (mindenekelőtt a Daruváriban), valamint kis számban Belovár - Kőrös megye négy keleti járásában (az 1981-es jugoszláv népszámlálás szerint még 11,3 ezren vannak).

10.b. A cseh nemzet Köztes-Európában, 1991 Az 1991-es népszámlálás szerint (247. térkép) a cseh nemzet nagysága 9.792,7 ezer fő, amelynek 99,4 %-a (9.733,9 ezer) Csehországban él (a többi lényegében Szlovákiában), s — miután a szudétanémetek problémáját a II. világháborút követő kényszerkitelepítéssel megoldották (245. térkép) — ez az ország lakosságának 94,6 %-a, azaz Csehország homogén nemzetállammá vált. Észak-Morvaországot leszámítva mindegyik nagy csehországi kerület homogén cseh etnikumú. Potenciális probléma az esetlegesen nemzeti öntudatra ébredő morva (esetleg még a sziléziai) etnikum különállása (201a, 247c. térkép), valamint a szudétanémetek helyére betelepült szlovák és cigány kisebbség (32a. térkép).

A.11. A szlovák nemzet Köztes-Európában, 1910 Az 1910-es népszámlálás szerint 1.987,3 ezer fős szlovák nemzet 99,0 %-a (1.968,0 ezer) a Magyar Királyságban él (ahol a lakosság 9,4 %-át teszi ki). Morvaországban és Sziléziában 9,0 ezer, Csehországban 6,7 ezer, Ausztriában 3,6 ezer szlovák található. A magyarországi szlovákok túlnyomó része elég nagy koncentrációban Észak-Magyarországon (Szlovenszko) él (164. térkép). Ugyanakkor a XVIII. századi nagy migráció (43a. térkép) következtében a szlovák nemzet részei (Erdély kivételével) szinte egész Magyarországon szétszóródtak: a 72 megyéből 37-ben találhatók meg legalább ezres nagyságrendben, a 439 járásából 68-ban alkotják a lakosság abszolút vagy relatív többségét, míg 297-ben szórványszerűen találhatók meg. A Felvidék 10 szlovák többségű megyéjéből 9-ben abszolút többségben vannak (Trencsén 91,7 %, Liptó 89,9 %, Zólyom 84,8 %, Árva 75,0 %, Nyitra 71,0 %, Turóc 69,0 %, Sáros 58,3 %, Szepes 56,2 %, Bars 54,8 %), Pozsonyban 49,5 %-os viszonylagos többségben (a városban arányuk 14,9 %). Jelentős (33 - 50 % közötti) kisebbségként találhatók meg az ugyancsak felvidéki Gömör - Kishontban 38,4 %-kal és Hontban 36,8 %-kal (Selmec- és Bélabánya 54,9 %). Viszonylag jelentős (10 - 33 %) kisebbséget alkotnak 6 megyében: az északi Zemplénben 27,1 %-kal, Ungban 22,4 %-kal, Nógrádban 22,3 %-kal és Abauj - Tornában 18,7 %-kal (Kassa 14,8 %), a déli Békésben 22,4 %kal (66,8 ezer) és Csanádban 11,8 %-kal (17,1 ezer). Végül 14 megyében találhatók meg 1 - 10 % között: északon Bereg 8,8 % (66,8 ezer), Esztergom 8,3 % (7,5 ezer), Komárom 4,1 % (7,3 ezer), keleten Szilágy 1,6 % (3,7 ezer), Bihar 1,4 % (8,2 ezer) és Borsod 1,4 % (3,4 ezer), délen Bács - Bodrog 4,5 % (28,5 ezer), Torontál 2,7 % (15,9 ezer) és Arad 1,5 % (5,2 ezer), továbbá Pest - Pilis - Solt - Kiskun 2,6 % (26,7 ezer), Fejér 2,0 % (4,3 ezer). A fővárosban 20,4 ezer szlovák él (2,3 %), Horvátországon (21,6 ezer) belül a Szerémségben 13,7 ezer (3,5 %), Verőcében 3,6 ezer (1,5 %), Pozsegában 3,4 ezer (1,3 %).

11.a. A szlovák nemzet Köztes-Európában, 1991 Az 1991-es népszámlálás szerint a dinamikusan növekvő szlovák nemzet nagysága 4.779,6 ezer fő. Ennek 87,8 %-a (4.317,0 ezer) él Szlovákiában, mindhárom nagy körzetben (Nyugat-, Közép-, Kelet-Szlovákia) a lakosság túlnyomó többségét adva (247b. térkép). Csehszlovákia fennállása mellett elsősorban a II. világháborút követő népmozgások következtében 359,4 ezerre nő számuk Csehországban (a szudétanémetek helyét a csehek mellett elsősorban ők foglalják el). Szerbiában 73,2 ezer szlovák él (ebből 69,5 ezer a Vajdaságban), 19,5 ezer Romániában (főleg Arad és Bihar megyékben) és mindössze 10,5 ezer Magyarországon — amihez hozzájárult a II. világháborút követő népességcsere is.

A.12. A magyar nemzet Köztes-Európában, 1910 A 10.061,5 ezres magyar nemzet (eltekintve az Osztrák Császárságban élő 11 ezer, ebből Bukovinában 6 ezer magyartól, továbbá a kb. 100 ezer moldvai csángótól) a Magyar Királyságban él, a lakosság 48,1 %-os többségét — Horvátország nélkül 54,5 %-át — adva (75. térkép). A török hódoltságot követő migrációval (43a. térkép) a magyarok rovására végbemenő etnikai arányváltozást az asszimilációs politika 1910-ig mérsékelten javítja. A magyarok a Kárpát-medence középső részein és a délkeleti határszélen (Székelyföld) vannak többségben. Horvát-Szlavónia (105,9 ezer = 4,0 %) mellett kisebbségben vannak a nyugati határszélen (a későbbi Burgenlandban), a Felvidéken (Szlovenszko), Kárpátalján (Podkarpatszka Rusz), az Alföldet a Székelyföldtől elválasztó területeken, a Bánátban és Dél-Bácskában. A Magyar Királyság (Budapesttel és Fiuméval) 73 megyéjéből a 9 homogén magyar — a székelyföldi Udvarhelytől (95,4 %) eltekintve — a Kárpát-medence közepén található: a Dunántúlon Győr (98,9 %) és Somogy (91,2 %), a Tiszántúlon Hajdú (99,7 %), Jász - Nagykun - Szolnok (99,6 %), Csongrád (99,4 %), Heves (99,2 %), Szabolcs (99,0 %) és Borsod (97,6 %). Csíktől és Háromszéktől eltekintve itt van a meghatározó (66 - 90 %-os) magyar többségű 14 további megye is: Komárom, Pest - Pilis - Solt Kiskun, Veszprém, Budapest (85,9 %), Fejér, Esztergom, Abauj - Torna, Nógrád, Csanád, Zala, Békés, Tolna. Abszolút többségű (50 - 66 %) 9 megye: Szatmár, Gömör - Kishont, Maros - Torda, Hont, Vas, Zemplén, Bihar, Baranya, Sopron. Négy megye (Bereg 47,8 %, Ugocsa 46,5 %, Bács - Bodrog 42,3 %, Brassó 35,0 %) viszonylagos magyar többségű. A 37 kisebbségi megyéből ötben — Pozsony, Szilágy, Moson, Bars, Ung — van meghatározó súlyú (33 - 50 %) kisebbségi magyar etnikum, 18-ban arányuk 10 - 33 % közötti (Kis-Küküllő, Kolozs, Torda - Aranyos, Arad, Nyitra, Torontál, Szolnok Doboka, Alsó-Fehér, Hunyad, Máramaros, Verőce, Fiume, Nagy-Küküllő, Zólyom, Temes, Szepes, Sáros, Turóc). A magyarok aránya 10 % alatti 14 megyében: Beszterce - Naszód 8,4 % (10,7 ezer), Krassó - Szörény 7,2 % (33,8 ezer), Szerém 6,9 % (27,5 ezer), Fogaras 6,8 % (6,5 ezer), Pozsega 6,2 % (16,5 ezer), Szeben 5,7 % (10,2 ezer), Liptó 5,0 % (4,4 ezer), Trencsén 4,3 % (13,2 ezer), Árva 2,5 % (2,0 ezer), Belovár - Körös 1,3 % (14,2 ezer), Zágráb 0,4 % (2,0 ezer), Modrus - Fiume 0,3 % (0,9 ezer), Varasd 0,2 % (0,6 ezer), Lika - Korbava 0,0 % (22 fő).

12.a. A magyar nemzet Köztes-Európában, 1980 A 13.239,1 ezres magyar nemzet 78,4 %-a (10.374,8 ezer) él Magyarországon, a lakosság 98,8 %-át adva (249. térkép). A nemzet 21,6 %-át kitevő 2.864,3 ezer főnyi határon túli kisebbség a környező országokban a határ mentén, illetve Erdélyben található: Romániában 1.670,6 ezer, Csehszlovákiában 586,9 ezer, Jugoszláviában 426,7 ezer, a Szovjetunióban 166,5 ezer, Ausztriában 13,6 ezer (250. térkép).

A.13. A szlovén nemzet Köztes-Európában, 1910 A szlovén etnikum fokozatosan szorul vissza eredeti településterületéről (176. térkép), s a XX. sz. elején 1.384,6 ezer fős szlovén nemzet koncentráltan helyezkedik el Kraina osztrák tartományban és közvetlen környékén (beleértve Udine olasz tartomány keleti részét és a Magyar Királyság határos területeit). A szlovének 90,5 %-a (1.252,9 ezer) az Osztrák - Magyar Monarchia — ezen belül lényegében (1.159,7 ezer) az Osztrák Császárság — területén található, a lakosság 2,5 %-át adva (76. térkép). Krainában él a szlovén nemzet 35,5 %-a (491,0 ezer), a tartomány lakosságának 94,4 %-át téve ki. Mindenütt a lakosság 90 % fölötti hányadát alkotja (Gottschee / Kocevje kivételével, ahol a 13,6 ezres német kisebbség a lakosság 33,7 %-át teszi ki). A szlovének 29,6 %-a Stájerországban él, ahol a lakosság 29,4-át teszik ki, lényegében a tartomány déli részein: Cilli körzetében a lakosság 96,9 %-a szlovén (112,6 ezer), a Marburgiban 80,4 %-a (75,2 ezer), a Ranniban 97,7 %-a (48,3 ezer), a Pettauiban 96 %-a (76,9 ezer), a Windischgrätziben 83,2 %-a (35,9 ezer). Karintiában 82,2 ezer szlovén él (a lakosság 21,2 %-a). Itt is elsősorban a déli részeken találhatók meg (politikai vetülete 129b. térkép): Völkermarkt lakosságának 77,3 %-át (39,5 ezer) teszik ki, a Klagenfurti körzet 24,2 %-át (17,0 ezer), a Villachi 23,9 %-át (17,7 ezer). Görz - Gradisca területén él 154,5 ezer szlovén (61,9 %), döntően a Görzi (70 ezer = 95,6 %), a Tolmeini (37,9 ezer = 99,5 %) és a Sesanai körzetben (29,4 ezer = 97,8 %). Az Isztriában élő 55,4 ezer szlovén nagyrésze a Capodistriai (31,9 ezer = 36,3 %) és a Voloscai körzetben található (17,4 ezer = 33,9 %). A Triesztben élő 56,9 ezer szlovén a lakosság 29,8 %-át teszi ki. A Magyar Királyság területén élő 93,2 ezer szlovén / vend nagyrésze (75,1 ezer) Magyarországon: Vas (Muraszombati és Szentgotthárdi járás) és Zala megye (Alsólendvai járás) nyugati részén található. Fiuméban él 2,3 ezer szlovén (a lakosság 4,7 %a), Horvátország nyugati részén (Zágráb, valamint a Samobori, a Károlyvárosi és a Jastrebarskói körzetben) összesen 15,8 ezer. Olaszország Udine tartományának keleti részén, az osztrák határ mentén él 38,2 ezer szlovén (175. térkép).

13.a. A szlovén nemzet Köztes-Európában, 1981 Az 1981. körül 1.821,9 ezer fős szlovén nemzet továbbra is koncentráltan, lényegében Szlovénia területén helyezkedik el: itt található a szlovének 93,1 %-a (1.712,4 ezer), Szlovénia lakosságának — lényegében mindenütt homogén etnikumként — 90,5 %-át adva (253. térkép). Horvátországban 25,1 ezer szlovén él, Jugoszlávia egyéb területein 15,9 ezer, Ausztriában 31,7 ezer, Magyarország nyugati határszélén 1,9 ezer, Olaszország keleti határszélén 52,1 ezer.

A.14. A horvát nemzet Köztes-Európában, 1910 A XX. sz. elején 2.988,6 ezer fős horvát nemzet 55,3 %-a (1.638,4 ezer) él Horvát-Szlavóniában, a lakosság 62,5 %-át adva. A lakosság homogén többségét csak Varazdin megyében alkotja (98,3 %), viszonylag jelentős szerb kisebbség mellett van többségben Zágráb (75,1 %) és Belovar - Krizevci (76,3 %), valamint Modrus - Rijeka (65,7 %) megyékben. Alig teszi ki a többséget Pozsegában (53,8 %) és Viroviticában (51,8 %), erős kisebbséget alkot a szerb többség mellett Lika - Krbava (49,0 %) és Szerém (26,2 %) megyékben. Dalmáciában a horvátok a lakosság 79,6 %-át teszik ki (505,6 ezer). Az Isztriában élő 168,0 ezer horvát 43,4 %-kal a félsziget lakosságának relatív többségét adja. Triesztben számuk elhanyagolható. Bosznia - Hercegovinában 442,4 ezer horvát él, a lakosság 22,9 %-a. Mostar kerület 41,9 %-os (112,0 ezer), Travnik kerület 38,6 %-os (109,9 ezer) viszonylagos többségét teszik ki. Magyarországon 234,3 ezer horvát él, közülük 165,8 ezer található a későbbi tervezett nyugat-magyarországi korridor tágan vett területén (168. térkép), illetve Burgenlandban (170. térkép): Baranyában 9,5 ezer, Somogyban 9,8 ezer, Zalában 91,9 ezer (a Csáktornyai és Perlaki járásban homogén etnikumként), Vasban 16,2 ezer, Sopronban 30,2 ezer és Mosonban 8,1 ezer. Az ország egyéb területei közül Szabadka körzetében 33,2 ezer horvát él, Fiuméban 12,9 ezer (26,0 %).

14.a. A horvát nemzet Köztes-Európában, 1981 A horvát nemzet nagysága 1981. körül 4.461,1 ezer fő. Horvátországban él 77,4 %-uk (3.454,7 ezer), a lakosság 75,1 %-át adva (253. térkép). Horvátország 10 kerülete közül homogén horvát a Varazdini (95,2 %) és a Zágrábi (92,5 %). A horvátok aránya meghaladja a kétharmadot a Spliti (78,1 %), Belovári (72,2 %), Rijekai (71,9 %) és az Osijeki kerületben (66,8 %). A Karlováci kerületben arányuk 61,2 %, a Sisakiban relatív többséget alkotnak (48,4 %), a Gospiciben pedig a szerbekkel szemben 44,0 %-kal kisebbségben vannak. Bosznia - Hercegovinában 758,1 ezer horvát él (a lakosság 18,4 %-a), Mostarban relatív többséget alkotva (33,5 %). Jugoszlávia egyéb területei közül elenyésző a horvátok száma Montenegróban (6,9 ezer) és Macedóniában (3,3 ezer). Szlovéniában 55,6 ezren élnek (2,9 %) szétszóródva. A 140,7 ezer szerbiai horvát többsége (109 ezer) a Vajdaságban található, ahol a lakosság 5,4 %-át teszik ki (256. térkép). Számuk legnagyobb Subotica (32,6 ezer = 21,1 %), Sombor (15,2 ezer = 15,4 %) és Novi Sad körzetében (12,7 ezer = 4,9 %). Magyarországon (1990) 13,6 ezer horvát él (0,1 %), Ausztriában (1981) 26,1 ezer, közülük 18,8 ezer (7,0 %) Burgenland tartományban.

A.15. A szerb nemzet Köztes-Európában, 1897 / 1910 A törökkori migrációk (172a. térkép) után a XX. század elején (a crnagorácokkal) 5.186,8 ezer fős szerb nemzet 53,6 %-a (2.778,7 ezer) a prekumanovói (Balkán-háborúk előtti) Szerbiában él, a lakosság 95,4 %-át adva. A 16 kerületből (1900) 12-ben (Podrina, Valjevo, Smederevo, Morava, Kragujevac, Rudnik, Uzice, Cacak, Krusevac, Nis, Pirot, Vranje) 90 % fölötti homogén etnikumot alkot. Három kerületben (Belgrád, Pozarevac, Timok) aránya 66 - 90 % közötti, Krajinában a lakosság relatív többségét teszi ki — a Belgrádit (5,3 ezer német, 4,6 ezer cigány, 3,7 ezer zsidó, 1,3 ezer magyar, 0,6 ezer román) leszámítva mindenütt elsősorban a román kisebbség miatt (17. térkép). A szerb nemzet 39,6 %-a (2.051,8 ezer) az Osztrák - Magyar Monarchiában található, a lakosság 4,0 %-át adva (76. térkép). Bosznia - Hercegovinában 840,3 ezer szerb él (a lakosság 43,5 %-a), a hat kerületből többségként Banja Lukában 58,5 %-kal (232,3 ezer), Tuzlában 43,1 %-kal (183,2 ezer) és Bihacban 54,8 %-kal (125,5 ezer). Dalmáciában 105 ezer szerb található (17,2 %), elsősorban Knin - Benkovac - Sebenico körzetében. Horvát-Szlavóniában 645,4 ezer szerb él (24,2 %), többségként a Szerémségben 44,8 %-kal (176,8 ezer). A magyarországi szerbek (461,1 ezer = 2,5 %) a Bácskában, a Bánátban és Baranyában találhatók (181, 184, 256. térkép). A Török Birodalmon belüli Macedóniában, főként a Skopje központú Koszovói vilajetben élhet mintegy 150 ezer szerb. A 201,0 ezer montenegrói crnagorác mellett Romániában 4,0 ezer, Bulgáriában 1,3 ezer szerb él.

15.a. A szerb nemzet Köztes-Európában, 1981 Az 1981. körüli népszámlálások (253, 254. térkép) szerint — a crnagorácokkal — 8.761,3 ezer fős szerb nemzet 68,0 %-a (6.329,8 ezer) Szerbiában található: a szűk Szerbia lakosságának túlnyomó többségét alkotja, a Vajdaságban (256. térkép) 56,6 %-ot (1.150,7 ezer), Koszovóban (257. térkép) 14,9 %-ot (236,7 ezer). Bosznia - Hercegovinában 1.334,8 ezer szerb él (32,4 %), legnagyobb tömbben a Szarajevói (132,6 ezer = 29,6 %), Banja - lukai (93,4 ezer = 50,9 %), Bijeljinai (56 ezer = 60,4 %) és Prijedori körzetben (45,3 ezer = 41,6 %-os többség). Az 541,3 ezer horvátországi szerb a lakosság 11,8 %-át teszi ki, legnagyobb számban az Eszéki (132,3 ezer = 15,3 %), a Spliti (104 ezer = 11,8 %) — ezen belül a Knini (34,5 ezer = 78,9 %) — a Sisaki (69,4 ezer = 34,8 %) körzetben és Zágráb városában (39,9 ezer = 5,2 %). Montenegróban él 419,9 ezer szerb / crnagorác (71,9 %), Macedóniában 48,6 ezer (2,5 %) — közel fele Skopjéban (21,5 ezer = 4,2 %) — Szlovéniában 45,4 ezer (2,4 %). A korabeli Jugoszlávián kívül Romániában található 38,3 ezer szerb ("szerbhorvát"), túlnyomórészt Temes (19,9 ezer = 2,9 %) és Krassó - Szörény megyékben (14,5 ezer = 3,7 %). Magyarországon (1990) 2,9 ezer szerb él szétszórva.

A.16. Az albán nemzet az európai Törökországban, 1880 Az 1460-as években a Török Birodalomba került albánok (a bosnyákokhoz hasonlóan) nagyrészt áttérnek a hódítók hitére, uralkodó csoportjai közé kerülnek, s legtovább (1912-ig) maradnak a birodalom keretében. A 0,6 - 1,5 millió közötti becslések közül Gopcevic számításaira alapozva (1880) a 1.016,0 ezer fős albán nemzet 62,3 %-a (632,7 ezer) a településterületen, illetve a későbbi Albánia — Scutari vilajet, Monastiri vilajet Dibrai, Elbasani és Koricai szandzsákja (a keleti Kastóriai kaza kivételével), Janinai vilajet Berati és Ergheri szandzsákja — területén él, a lakosság 83,8 %-át adva. Homogén albán a Scutari vilajet — kivéve a Shkodrai-tó északi partját — és a Janinai vilajet északi része (Berat). Albán többségű Ergheri, majd az albán etnikum Epiruszban fokozatosan szórvánnyá válik Prevezáig. A Monastiri vilajet Elbasani szandzsákja ugyancsak homogén, s túlnyomó többségben vannak a Dibrai körzetben és a Koricai szandzsákban is (az említett Kastóriai kaza kivételével). A nemzet jelentős csoportjai a településterület egyéb részein élnek: a Koszovói vilajetben 95,5 ezer (a lakosság 16,2 %-a), a Monastiriben 100,3 ezer (15,1 %). Montenegróban (31,5 ezer) a belső területeken 7,7 ezer (Podgorica 4,4 ezer), a tengerparti Antivar - Dulcigno körzetében 23,8 ezer albán él. A görög területeken (elsősorban Dél-Epiruszban) 51 ezer albán található, az Edirnei vilajetben 6 ezer. Az olaszországi tartományokban (Cosenza, Campobasso, Catanzaro, Foggia, Avellino, Potenza, Palermo) 83,5 ezer — kereskedő, vagy zömmel katolikusként még a XV. században a török elől menekült — albán él (44,4 ezer Cosenzában). Az 1910. körül 1.159,1 ezres albán nemzetből a későbbi Albánia területén él 683,3 ezer (a nemzet 59,0 %-a), Koszovóban 113,6 ezer, Monastirban 184,3 ezer, Montenegróban 16,8 ezer, Görögországban 51 ezer, Olaszországban 100 ezer (1901-es adat szerint 288,4 ezer), Edirnében 10 ezer.

16.a. Az albán nemzet Köztes-Európában, 1980 A 4.658,0 ezer (1980) albán 59,4 %-a (2.766,4 ezer) él Albániában, a lakosság 97,0 %-át adva (267. térkép). A határokon kívüli legnagyobb albán kisebbség a koszovói 1.227,4 ezer fővel (a lakosság 77,5 %-a). A macedóniai albánok (377,7 ezer = 19,8 %) nagyrészt Tetovo (113,4 ezer = 69,8 %), Skopje (86,8 ezer = 17,1 %), Gostivar (63,2 ezer = 62,5 %) és Kumanovo (39,7 ezer = 31,4 %) körzetében élnek. A szűk Szerbiában élő 72,5 ezer albán Dél-Morava körzetében (Bujanovac, Presevo) lakik. Montenegróban 37,7 ezer albán található (6,5 %), nagyrészt Ulcinj / Dulcigno (15,7 ezer = 72,6 %), Titograd / Podgorica (12,1 ezer (9,2 %), Bar / Antivar (4,1 ezer = 12,6 %), Plav (4 ezer = 20,6 %) körzetében. A görögországi Dél-Epiruszban 40 ezer (az 1951-es görög népszámlálás szerint az egész országban 7,8 ezer), Olaszországban 100 ezer, Törökországban 20 ezer albán él.

A.17. A román nemzet Köztes-Európában, 1897 / 1900 / 1910 A XX. sz. elején (a macedóniai és bulgáriai vlachokkal) 10.093,3 ezres román nemzet Romániában (Moldva, Havasalföld, ÉszakDobrudzsa), az Osztrák - Magyar Monarchiában (Erdély, Kelet-Magyarország, Bánát, Bukovina) és Oroszországban (Besszarábia, Herszon) él összefüggő etnikai területen. Romániában él a románok 54,4 %-a (5.489,3 ezer = a lakosság 92,2 %-a): Moldvában 1.606,5 ezer (86,9 %), Munténiában 2.479 ezer (93,6 %), Olténiában 1.149,1 ezer (97,3 %), Észak-Dobrudzsában 245,7 ezer (91,8 %). Az Osztrák - Magyar Monarchiában él (78, 184, 186, 223a. térkép) a románok 32,4 %-a (3.224,1 ezer), nagyrészt Magyarországon (2.948,2 ezer = a lakosság 16,1 %-a). A 25 kelet-magyarországi megyében a lakosság 53,9 %-át teszik ki (2.827,8 ezer), körbezárva az erdélyi székely - magyar etnikai szigetet. A Bánát 52,2 %-ban (516,5 ezer) román. Az Osztrák Császárságban 275,1 ezer román él (Bukovinában 273,2 ezer = 34,4 %). Az európai Oroszországban 1.108,4 ezer román / moldován él, a nemzet 11,1 %-a, döntően (920,9 ezer) Besszarábiában, a lakosság 47,6 %-os többségét adva (187. térkép). Herszon kormányzóságban 147,2 ezer román él. A Balkán-háborúk előtti Szerbia lakosságának 4,9 %-a (122,4 ezer) román. A határ mentén él Krajinában 45,6 ezer (a lakosság 46,3 %-a), Pozsarevácban 41,5 ezer (18,0 %), Timokban 24,8 ezer (18,3 %), Moravában 8,8 ezer (5,1 %). A 71,7 ezer bulgáriai román (a lakosság 1,9 %-a) döntően Dél-Dobrudzsában (71,2 ezer).

17.a. Románok a Dnyeszteren túl, 1926 Az összefüggő román etnikum áthúzódik a Dnyeszteren túlra, ahol az 1924-ben létrehozott ukrajnai autonóm Moldáviai köztársaság (1926) 34,3 %-ban (196,3 ezer) román / moldován (140c. térkép).

17.b. A román nemzet Köztes-Európában, 1977 / 1980 Az 1980. körüli népszámlálások szerint 22.045,2 ezres román nemzet 87,1 %-a él Romániában és 10,5 %-a Moldáviában (262. térkép). Moldva, Havasalföld és Dobrudzsa homogén román. Az erdélyi Hargita (14 %) és Kovászna (23,4 %) megyékben vannak kisebbségben. Románián kívül a legnagyobb román / moldován kisebbség a Szovjetunióban (1970) él (2.769,5 ezer), ezen belül Moldáviában 2.303,9 ezer (a lakosság 64,6 %-a), Ukrajnában 378,0 ezer, elsősorban az észak-bukovinai Csernovci (163,3 ezer = 19,2 %) és az Odesszai kerületben (136 ezer = 5,6 %). Kárpátalján a lakosság 2,2 %-a (23,4 ezer) román. Szerbiában él 53,7 ezer román, közülük a Vajdaságban 47,3 ezer (2,3 %), elsősorban Alibunar (10,5 ezer = 35,6 %), Vrsac (9,0 ezer = 4,7 %), Pancsevo (5,9 ezer = 4,7 %) körzetében. A magyarországi románok (10,5 ezer) döntően Békésben élnek (5 ezer = 1,2 %).

A.18. Bolgárok az európai Törökországban, 1912 A XX. század elején 3.676,7 ezer fős bolgár nemzet 77,9 %-a (2.869,7 ezer) a korabeli Bulgáriában él: Ó-Bulgáriában 1.961,1 ezer, a volt Kelet-Ruméliában 908,6 ezer. A határokon kívül a legnagyobb bolgár kisebbség a Balkán-háborúk előtti európai Törökország területén található a Szaloniki, Monasztiri, Koszovói és Drinápolyi vilajetekben. A térképre vitt hivatalos török statisztika szerint a bolgárok a lakosság 16,1 %-át teszik ki (599,3 ezer): a Szkopje központú Koszovóban 53,8 %-ot, Monasztirban 30,8 %-ot, Szalonikiben 16,9 %-ot, Drinápolyban 5,9 %-ot (politikai vetületét ld. 67, 68, 97. térkép). Az európai Oroszországban az 1897-ben 171,4 ezer bolgár található, közülük 103,2 ezer Besszarábiában. Számuk viszonylag jelentős Tauriában (41,3 ezer) és Herszonban (25,7 ezer). Magyarországon 23,2 ezer bolgár él Nagybesenyő központtal a Bánátban. Romániában a hivatalos statisztika szerint 8,0 ezer bolgár él a századfordulón.

18.a. A bolgár nemzet Köztes-Európában, 1910 A macedón (97. térkép) és a pomák (103. térkép) probléma körüli statisztikai bizonytalanságok miatt csak térképen jelezzük a bolgár nemzet megközelítő elhelyezkedését. Az 1900-as népszámlálás szerint az egyesült Bolgár Fejedelemség (2.864,7 ezer = a lakosság 77,9 %-a) 12 kerületéből homogén vagy azt megközelítő bolgár Küstendil / Constanta (98,7 %), Szófia (97,7 %), Tirnovo (91,8 %), Vratsa (90,4 %), Sztara Zagora (89,3 %) és Pleven (89,2 %). Elsősorban a jelentős török kisebbség miatt alacsonyabb a bolgárok aránya Plovdivban (82,2 %), Vidinben (75,0 %) és Burgaszban (71,4 %), emiatt van épphogy abszolút többség Ruszcsuk / Ruszéban (50,4 %), viszonylagos többség Várnában (47,3 %), Sumenyben pedig a bolgárok 43,4 %-os kisebbségben vannak (a bulgáriai törökökről ld. 69a. térkép).

18.b. A bolgár nemzet Köztes-Európában, 1956 / 1980 Napjainkra a bolgár nemzet nagysága (a 187,8 ezer bulgáriai és a 82 ezer görögországi macedónnal) 7.188,8 ezer fő. Ennek 93,1 %-a (6.694,3 ezer) él Bulgáriában, ahol a lakosság 88,0 %-át teszi ki. Mellette a legnagyobb kisebbség 8,6 %-kal (656 ezer) a török (264. térkép). A határokon kívül a Szovjetunióban él 351,2 ezer bolgár, nagyobbrészt (234,4 ezer) Ukrajnában, elsősorban az Odesszai (166,5 ezer = 6,9 %) és a Zaporozsjei kerületben (38,1 ezer = 2,1 %), valamint Moldáviában (73,8 ezer = 2,1 %). A macedónokkal együtt 98,8 ezer bolgár él Görögországban, 35,3 ezer Jugoszláviában, döntően a neuilly-i béke értelmében Bulgáriától elcsatolt szerbiai részeken (Bosilgrad 9,4 ezer = 66,4 %, Dimitrovgrad 10 ezer = 65,8 %). Romániában 9,3 ezer, Macedóniában 2 ezer a bolgárok száma.

A.19. Görögök az európai Törökországban, 1912 A Balkán-háborúk küszöbén az európai török területen 1.195,5 ezer görög él, a görög nemzet 20,8 %-a (az európai Törökország lakosságának 24,5 %-a): a Janinai vilajetben 285,7 ezer (55,7 %), Macedóniában 253,4 ezer (11 %), az Edirnei vilajetben 366,4 ezer (35,7 %), a Konstantinápolyi vilajet európai részén (Csataldzsa és Isztambul) 290,0 ezer (31,7 %). Az 1830-ra kikristályosodó független görög állam — nagyrészt sikeres — törekvése az enózisz, az összes göröglakta terület egyesítése Görögország keretei között (48c, 71, 104, 105, 142. térkép).

19.a. A görög nemzet Köztes-Európában, 1910 A század elején a görög nemzet nagysága 5.738,2 ezer fő, amely szétszórva — bár helyenként magas koncentráltságban — él a Balkánon, a Fekete-tenger vidékén, a Török Birodalom kisázsiai és közel-keleti területein (20. térkép). Az 1910. körüli népszámlálások szerint a görögök 44,5 %-a (2.553,6 ezer) él a Balkán-háborúk előtti anyaországban, a lakosság 97,0 %-át adva. Az európai Törökországban él 1.195,5 ezer, Kisázsiában 1.087,7 ezer görög (az Aydini vilajetben 622,8 ezer, a lakosság 37,5 %a). Ezen belül a Szmirnai szandzsákban 449,0 ezer (59,6 %), a szandzsákon belül Szmirna / Izmir városában 243,9 ezer (58,9 %). A Bruszai vilajetben él 278,4 ezer görög (17,7 %), túlnyomórészt a Balikesri szandzsákban (151,0 ezer = 36,9 %), ahol az Aivati, Artaki és Kemeri kaza görög többségű. Az Isztambuli vilajet ázsiai parton lévő Szkutari szandzsákjában él 74,5 ezer (28,8 %), az Izmidi kormányzóságban 73,1 ezer (30,2 %), a Dardanellák kormányzóságában 38,8 ezer (21,9 %), a Török Birodalom egyéb ázsiai részein 732,3 ezer görög. Az európai országok közül Oroszországban 81,3 ezer görög él: 48,7 ezer a Jekatyerinoszlavi, 18,0 ezer a Tauriai, 8,3 ezer a Herszoni kormányzóságban (ezen belül Odesszában 5,1 ezer). Besszarábiában 2,7 ezer, Bulgáriában 67,7 ezer (1,8 %) görög található. Romániában él 20,1 ezer görög, közülük 9,9 ezer Munténiában, míg arányuk a legnagyobb (1,6 %) Dobrudzsában (4,2 ezer).

19.b. Muzulmán kisebbség Tesszáliában, 1881 Az 1877 - 78-as orosz - török háborút lezáró berlini kongresszus Görögországnak ítéli Tesszáliát, melyet hosszas határrendezés után 1881-re meg is szerez (71. térkép). A határviták egyik oka a jelentős tesszáliai török kisebbség, elsősorban Tirnavosz (30,0 %), Larisza (24,7 %) és Farszala Domokosz (23,8 %), valamint Almyros (11,8 %) körzetében. Elhanyagolható a muzulmán kisebbség Karditsában (4,9 %), Ayiában (4,7 %), Vóloszban és Trikkalában (2,4 - 2,4 %), Kalambakában pedig lényegében nincs muzulmán lakos.

A.20. Görögök a Török Birodalomban, 1895 és 1914 Az Oszmán Birodalom életében elsősorban a tercier szektor működtetőiként, főhivatalnokokként és vezető egyháziakként szerepet játszó görögök szerte a birodalomban nagy számban megtalálhatók: számuk 1895-ben 2.569,9 ezer fő (a lakosság 13,5 %-a), ami nagyjából egyenlő a korabeli Görögországban élő görögök számával. A törökországi görögök száma és aránya legnagyobb az európai részeken: az Isztambuli vilajettel együtt 1.384,2 ezer fő. Három vilajet van a birodalomban, ahol a görögök többséget alkotnak: a kis Csataldzsai Konstantinápoly bejáratánál (59,9 % = 36,5 ezer), a Janinai (55,7 % = 287,8 ezer) és a Monastiri a relatív többséget jelentő 38,3 %-kal (272,2 ezer fő). Kis-Ázsiában (az Isztambuli vilajet nélkül) 419,1 ezer görög található, Krétán 253,1 ezer (88,3 %). Az egyéb ázsiai részek közül arányuk 10,0 % fölötti Izmid (12,1), Biga (12,3) és Trabzon (15,5) vilajetekben. A Balkán-háborúk után (1914) a birodalomban maradt görögök száma 1.729,8 ezer (a lakosság 9,3 %-a). Ebből a maradék európai területen található (Isztambullal) 456,5 ezer. Kis-Ázsiában 540,2 ezer görög él (ld. még 104a. térkép). A többi ázsiai rész közül számuk és arányuk viszonylag jelentős a Fekete-tenger déli partvidékén, elsősorban Trabzon (161,6 ezer = 14,4 %) és Canik (98,7 ezer = 25,1 %) vilajetekben. A belső vidékek közül számottevő görög él a Nigdei (58,3 ezer = 20,0 %) és a Sivasi (75,3 ezer = 6,4 %) vilajetben. A Közel-Keleten a Beyruti vilajetben él 87,2 ezer görög (10,6 %), a Szíriaiban 61 ezer (6,6 %). A nagyszámú kisázsiai - anatóliai görög motiválja Görögország kísérletét az itteni göröglakta területek megszerzésére, ami a sévres-i békével csaknem sikerrel jár. A vesztes görög - török háborút lezáró lausanne-i béke (142. térkép), s mindenekelőtt az abban előírt kötelező lakosságcsere (143. térkép) végrehajtása kihúzza a görög Nagy Eszme alól az etnikai talajt.

20.a. A görög nemzet Köztes-Európában, 1951 / 1980 A görög nemzet mai nagysága 9.281,8 ezer. Ennek 95,8 %-a él az anyaországban (8.809,8 ezer), ahol a lakosság 93,0 %-át teszi ki. Görögországon kívül a legnagyobb görög etnikum a volt Szovjetunió területén él (336,9 ezer), ezen belül Ukrajnában (106,9 ezer) — zömmel a Donyeci körzetben (93,9 ezer = 1,9 %) — valamint Grúziában (89,2 ezer). Albániában (Észak-Epirusz) él kb. 40 ezer görög (egy igen tág határok között mozgó 1992-es görög becslés szerint 60 - 400 ezer), Bulgáriában 7,4 ezer (Burgasz környékén 2,5 ezer), Romániában 5,1 ezer (Braila és Bukarest körzetében 1 - 1 ezer), Jugoszláviában elszórva 1,6 ezer. A mai Törökországban élő görögök száma 48,0 ezer (0,3 %).

A.21. Németek Köztes-Európában, 1897 / 1910 Az 1910-es (ill. 1897-es) népszámlálások szerint Németországtól keletre (Oroszországban és a Német-Ausztria nélküli Osztrák Magyar Monarchiában) összesen 7.581,7 ezer német él. Az Osztrák - Magyar Monarchiában (Német-Ausztriát leszámítva) élő németek száma 5.862,2 ezer, a kelet-európai német kisebbség 77,3 %-a. A legnagyobb német etnikum a szűken vett Csehországban (2.467,7 ezer fő = a lakosság 36,5 %-a), Morvaországban (719,4 ezer = 27,4 %) és Sziléziában (325,5 ezer = 43,9 %) található (245. térkép). Viszonylag jelentős számú német él Bukovinában (168,9 ezer fő = 21,2 %). Elhanyagolható a németek száma Galíciában (90,1 ezer = 1,1 %), Krainában (27,9 ezer = 5,4 %), Isztriában (13,3 ezer = 3,4 %), Görz / Gradiscában (4,5 ezer = 1,8 %), Triesztben (4,5 ezer = 1,8 %) és Dalmáciában (3,1 ezer = 0,5 %). A Magyar Királyságban 1910-ben 2.037,4 ezer német él (9,8 %), ezen belül Magyarországon 1.903,4 ezer (10,4 %), Horvátországban 134,1 ezer (5,1 %). Legjelentősebb területeik a későbbi Burgenland (278,3 ezer = 34,2 %-a), Tolna - Baranya vidéke 186,2 ezer (30,0 %). A felvidéki német szigetek közül jelentős a szepesi (38,4 ezer = 22,2 %) és a Túróc - Bars megyei (28,4 ezer = 12,1 %). A Délvidéken Bánátban (184. térkép) 426,2 ezer német él (21,3 %), elsősorban Torontál (165,8 ezer = 26,9 %) és Temes megyében (165,9 ezer = 33,1 %). A Bácskában a németek száma 190,7 ezer (23,5 %), Erdélyben 234,1 ezer fő (8,7 %). Az Orosz Birodalomban él (1897) a kelet-európai németek 22,7 %-a (1.719,5 ezer). Ezen belül Orosz-Lengyelországban (23. térkép) számuk 407,3 ezer (5,5 %), Volhíniában a Luck - Zsitomir körzetben 171,3 ezer (5,7 %), Herszonban 123,5 ezer (4,5 %), Jekatyerinoszlavban 81,0 ezer (3,8 %), a Volga-vidéken (24. térkép) Szamarában 224,3 ezer (8,2 %) és Szaratovban 166,3 ezer (6,9 %), a Fekete-tenger vidékén Tauriában 78,3 ezer (5,4 %), Besszarábiában 60,2 ezer (3,1 %), a Baltikumban 201,5 ezer (22. térkép).

21.a. Németek Romániában, 1977 Az I. világháborút követő határmódosulások következtében a román állam elsősorban Erdély területén valamint Kelet-Bánátban örököl jelentős német kisebbséget. Ezeket a két világháborút követő népességmozgás, majd az NSZK "családegyesítési programja" (1978 - ) megritkítja (az erdélyi németek / szászok száma 1990-ig negyedére, mintegy 100 ezer főre csökken), de számuk még ma is viszonylag jelentős. Az 1977-es népszámlálás szerint Romániában összesen 359,1 ezer német él (arányuk az 1930-as 4,1-ről 1,6 %-ra csökken). Számuk legnagyobb Temes (93,9 ezer = 13,5 %) és Szeben (92,1 ezer = 19,1 %) megyékben, jelentős Aradban (38,4 ezer = 7,5 %) és Brassóban (35,9 ezer = 6,2 %), számottevő Krassó - Szörényben (20,0 ezer = 5,2 %), Marosban (17,4 ezer = 2,9 %) és Fehérben (11,1 ezer = 2,7 %).

A.22. Németek a Baltikumban, 1897 A balti németek néhány jól körülhatárolható régióban helyezkednek el: a hat kormányzóság (Észtföld, Lívföld, Kurföld, Kovno, Vilna, Grodno) 201,5 ezer főnyi német etnikumának 74,0 %-a (149,6 ezer fő) Lívföldön és Kurföldön található — aránylag éles vonalat jelent tehát a Zsidó Letelepedési Körzet kovnói északi határa (25. térkép). Minimális a németek aránya Vilnó kormányzóságban (0,2 % = 3,9 ezer), Grodnóban (0,6 % = 10,3 ezer) és Kovnóban (0,7 % = 21,8 ezer) — utóbbiak 47,8 %-a Rosszieni járásban él. Kis koncentrált német etnikum található Észtföld kormányzóságban (16,0 ezer = 3,9 %). A kormányzósági németek 72,0 %-a a Revali járásban, ezen belül 10,4 ezer fő, azaz 64,7 % Revalban (és a hozzá kapcsolódó Baltijszkij Portban) él. Lívföld kormányzóság (98,6 ezer = 7,6 %) Rigai járásában él a kormányzósági németek 73,0 %-a (72,1 ezer fő). Ezen belül Riga városában található a legnagyobb, 67,3 ezer fős baltikumi német csoport (a lívföldi németek 68,3 %-a, a hat kormányzóság német etnikumának harmada), a város lakosságának a lett relatív többség után legjelentősebb etnikuma (23,8 %). Kurföld kormányzóságban (7,6 % = 51,0 ezer) helyezkednek el legegyenletesebben a németek (főként a kormányzóság nyugati felén): néhány városban arányuk meghaladja vagy eléri az egyharmadot (Doblen 36,8 %, Bauska 36,5 %, Windau 35,7 %, Hasenpoth 33,2 %). Ezekben a városokban csak a lett (illetve kur) etnikum nagyobb (azonban ezek jóval kisebb aránya városlakó). Több városban arányuk 24 - 28 % között mozog (Tuckum 27,7 %, Mitau 27,2 %). A legnagyobb német tömb (15,4 ezer fő, a kormányzósági németek 30,0 %-a) Goldingenben található, ahol a lakosság 23,8 %-át teszik ki. A balti németek — ellentétben a Volga-vidékiekkel (24. térkép) — kimondottan városlakók: Észtföldön 73,0 %-uk (a kormányzóság lakosságának 18,7 %-a él városban), Lívföldön 84,0 %-uk (a kormányzósági átlag 29,3 %), Kurföldön 73,7 %-uk él városban (az átlag 23,1 %). Észtföldön a városi lakosság 15,2 %-a német (Reval 15,9 %-a), Lívföldön 21,8 %-a (Riga 23,8 %-a), Kurföldön 24,2 %-a (Mitau 27,2 %-a). A balti német etnikum — a Német Birodalom keleti expanziójának hivatkozási alapja — gazdasági erejét, politikai befolyását és a kormányzóságok magasfokú kultúráját (89. térkép) már a lovagrendi állam megalapozza (45. térkép). Később jelentős kiváltságokkal rendelkeznek az Orosz Birodalmon belül, a nagybirtokosok jórésze közülük kerül ki (ugyanakkor a jobbágyságot Észtföldön már 1816-ban, Lívföldön 1819-ben felszámolják), s a cári udvar politikai döntéseire is befolyással vannak. Gazdasági és politikai hatalmukat a függetlenné váló balti államok törik meg az I. világháború után (de kulturális autonómiával rendelkeznek). A világháborúk és a kapcsolódó repressziók felszámolják a balti német etnikumot: Észtországban 3,5 ezer (0,2 %), Lettországban 2,9 ezer (0,1 %), Litvániában elhanyagolható számú német maradt.

A.23. Németek a Visztulai Kormányzóságokban, 1897 Az Orosz Birodalom német etnikumának közel negyede (23,7 %) él Orosz-Lengyelországban (ld. még 9. térkép). Az 1897-es első oroszországi népszámlálás szerint a Visztulai Kormányzóságok (azaz a Lengyel Királyság) 9.401,0 ezer lakosából 407,3 ezer német, ami a lakosság 4,3 %-a. A Suwalki kormányzóságnak az I. világháború után Litvániának juttatott és a térképen ezért üresen hagyott északi fele nélkül számuk 379,3 ezer (160, 206. térkép). Kormányzósági bontásban a legtöbb német Piotrkówban él, ahol számuk 148,8 ezer, arányuk a lakosságban 10,6 %. Elsősorban a Lódzi (22,5 %), Brzezini (14,3 %) és Laski járásban (12,3 %) tömörülnek. Nagyságát tekintve második helyen a Varsói kormányzóság áll 77,2 ezer némettel, ami a lakosság 4,0 %-át teszi ki. Jelentősebb arányban a Gostyni (13,4 %) és a Niesawai járásban (10,2 %) találhatók meg. Magában Varsóban a németek száma 11,3 ezer (1,7 %). Jelentős német kisebbség található a Kaliszi kormányzóságban (61,5 ezer = 7,3 %), ezen belül a nyugati Slupca (13,7 %) és Konin járásban (10,3 %). Ugyancsak viszonylag jelentős számú német él a Plocki kormányzóságban (35,9 ezer = 6,5 %), ezen belül arányuk jelentősebb Lipno (18,9 %) és Rypin járásban (10,9 %). Összességében az ország északnyugati vidékén élnek jelentősebb számban németek. A déli Kielcei kormányzóságban (2,4 ezer), az északkeleti Lomzában (4,7 ezer) a németek aránya egy százalék alatt marad, Radomban (8,8 ezer) és Siedlcében (11,6 ezer) pedig alig haladja meg az egy százalékot. Kivétel az összességében nem túl nagy német etnikumú (26,0 ezer = 2,2 %) Lublini kormányzóság Chelmi járása, ahol a 17,5 ezres német kisebbség a lakosság 12,7 %-át teszi ki, ami a tíz kerületből álló kormányzóság német etnikumának több mint kétharmada (a lengyel közegben sajátos Chelmi kormányzóságról ld. 35b. térkép). A teljes Suvalki kormányzóság lakosságának 5,2 %-a (30,5 ezer) német. A lengyelországi németek 90,1 %-a lutheránus, 7,1 %-a pedig római katolikus. Német számítások szerint az orosz-lengyelországi német kisebbség száma a XX. század elején rendkívül gyorsan nő, s az I. világháború küszöbére eléri a 720,0 ezer főt, ami a lakosság 5,5 %-a (az Orosz Birodalom egész német etnikuma pedig az 1897es 1.719,5 ezerről 2.416,3 ezerre nő a világháború küszöbéig). Az 1921-es lengyel népszámlálás azután már csak 168,1 ezer németet mutat ki ugyanezen a területen, a II. világháborút követő kényszermigráció és a verifikálás pedig lényegében felszámolja a "Kongresszusi Lengyelország" német etnikumát.

A.24. A Volgai Német Köztársaság, 1918 - 1941 Szaratovban alakul meg 1918. áprilisában a Volga-vidéki Német Ügyek Minisztériuma, majd okt. 19-én Marxstadt központtal a Volga-vidéki Német Munkakommuna, 1924. jan. 6-tól mint Oroszország autonóm köztársasága (a febr. 20-i rendelettel: "Volgai Német Autonóm Szovjet Szövetségi Köztársaság"). A köztársaság (26,8 ezer km²) új fővárosa a 30 ezres Engels / Pokrovszk / Kosakenstadt (11,0 % német), lakossága 1926-ban 571,8 ezer: 66,4 %-uk (379,6 ezer) német, 20,4 %-uk orosz, 12,0 %-uk ukrán (1939-ben a 605,5 ezer lakos 78,4 %-a = 474,5 ezer fő német, a szovjetunióbeli németek harmada). Mindössze 8,7 %-uk városi (az átlag 12,8 %), 90 %-ukat a gabonatermesztés és a malomipar foglalkoztatja. Az 1941. aug. 28-i rendelet "kollektív bűnösség" miatt Kazahsztánba, Kirgiziába, Tadzsikisztánba, Novoszibirszkbe száműzi a volgai németeket (a köztársaságot 1945. szept. 25-én számolják fel). Az 1955. dec. 13-i rendelet visszaadja állampolgári jogaikat, 1964. aug. 29-én rehabilitálják őket. Visszatelepülésüket nem engedélyezik. A németek száma jelenleg (1970) a Szaratovi területen 4,8 ezer (0,2 %).

24.a. Németek Oroszországban 1 Orosz Birodalom határa, 1914 2 balti németek 3 német mezőgazdasági telepek 4 német munkásbevándorlás fő körzetei 5 városok jelentős német etnikummal 6 Volgai Német Köztársaság 7 német kollektív gazdaságok II. Katalin kedvezményeket (vallásszabadság, földöröklés, mentesség az adó és a katonai szolgálat alól) biztosító 1762. júl. 22-i rendeletére jelennek meg németek a Volga-vidéken. A telepítésre Szaratovban 1766 - 1782 (majd 1798 - 1876) között külön minisztériumot (Külföldieket Gondozó Hivatal) állítanak fel. 1897-ben az európai Oroszországban a Lengyel Királyság és Finnország nélkül 1.312,2 ezer (1,4 %) német él: az ukrajnai kormányzóságokban 415,4 ezer (Volhínia 171,3 ezer = 5,7 %, Jekatyerinoszlav 81,0 ezer = 3,8 %, Herszon 123,5 ezer = 4,5 %, Doni katonai körzet 34,9 ezer = 1,4 %), Szaratovban 166,5 ezer (6,9 %), Szamarában 224,3 ezer (8,2 %), Tauriában 78,3 ezer (5,4 %), a balti kormányzóságokban (22. térkép) 187,4 ezer (4,8 %), Besszarábiában (185. és 315a. térkép) 60,2 ezer (3,1 %), a Szentpéterváriban 63,5 ezer (3,0 %), a Visztulai Kormányzóságokban (23. térkép) 407,3 ezer (4,3 %). Számuk 1926-ig 1.044,4 ezerre csökken, majd 1.423,5 (1939), illetve 1.553,0 (1941) ezerre nő. A "teuton kommunizmus" jegyében alakulnak kollektív gazdaságaik (Rote Fahne, Thälmann stb.). A repressziók, majd a kivándorlás után számuk ma (1989) 2.040,0 ezer (Kazahsztán 960 ezer, Oroszország 842 ezer, Kirgizia 101 ezer).

A.25. Zsidók Köztes-Európában, 1897 / 1910 A századfordulón a 8.690 ezer európai zsidó háromötöde (5.190 ezer) él az Orosz Birodalomban, közel negyede (2.069 ezer) az Osztrák - Magyar Monarchiában, 15 %-a Nyugat-Európában. Oroszországban II. Katalin 1791. dec. 23-i rendelete hozza létre (az 1835-ös véglegesíti) a Lengyelország felosztásából juttatott nyugat-oroszországi területek 24 kormányzóságának — a tíz Visztulai (Suwalki, Lomza, Plock, Varsó, Siedlce, Lublin, Radom, Kielce, Piotrków, Kalisz), a hét fehérorosz (Kovno, Vilna, Grodno, Minszk, Vityebszk, Mogiljov, Volhínia), hat nyugat-ukrajnai (Csernyigov, Poltava, Kijev, Jekatyerinoszlav, Taurida, Herszon) és a Besszarábiai — területén a Zsidó Elkülönített Körzetet. Statutuma (1804) szerint zsidók csak ezen belül élhetnek. Az 1897-es népszámlálás idején mintegy 4,8 millió zsidó él itt, az 5.063,2 ezres oroszországi zsidóság 94,0 %-a (az európai közel háromötöde). Arányuk legnagyobb a Varsói (18,1 %), Grodnói (17,3 %), Siedlcei, Piotrkówi és Minszki (15,8 - 15,8 %), valamint a Lomzai (15,7 %) kormányzóságokban. Koncentrációja legmagasabb a Grodnói kormányzóság Bialystoki (28,8 %), Breszti (21,0 %) és Grodnói (20,1 %), a Varsói kormányzóság Varsói (28,2 %), a Piotrkówi kormányzóság Lódzi (25,1 %), a Herszoni kormányzóság Odesszai (24,6 %), a Kijevi kormányzóság Berdicsevi (23,3 %), a Minszki kormányzóság Minszki (22,9 %), a Vityebszki kormányzóság Vityebszki (22,8 %) és Dvinszki (20,2 %), a Siedlcei kormányzóság Bielski (22,7 %), a Vilnói kormányzóság Vilnai (21,9 %), a Mogiljovi kormányzóság Mogiljovi (21,6 %) és a Lublini kormányzóság Lublini (20,0 %) járásában. Az Elkülönített Körzetet az oroszországi zsidóság emancipálásával (és a század elejétől felerősödő pogromokkal) párhuzamosan az ideiglenes kormány számolja fel 1917-ben (miközben a terület jelentős részét elcsatolják). Az Osztrák - Magyar Monarchiában az izraeliták aránya legmagasabb Bukovinában (12,9 %), Galíciában (10,9 %), az örökös tartományok közül Alsó-Ausztriában (5,7 %). Magyarország lakosságának 5,0 %-a (911,2 ezer) izraelita, arányuk legmagasabb a kelet-magyarországi megyékben (Máramaros 18,4 %, Bereg 14,2 %, Ugocsa 12,9 %, Ung 10,9 %), valamint a fővárosban (23,1 %). A Román Királyságon belül arányuk Moldvában 10,6 %, Munténiában 2,3 %. A Török Birodalom európai részén (1896) 118,1 ezer (2,3 %) zsidó él, ezen belül Szalonikiben 43,4 ezer (4,2 %), Isztambulban 45,3 ezer (5,0 %).

25.a. Zsidók Európában, 1983 A világháborúk, pogromok, népirtás (219. térkép) és a tömeges emigráció után a kontinens zsidósága (beleszámítva egész Szovjetuniót és Törökországot) 1983-as önbecslés szerint 3,6 millióra csökken. Legnagyobb számban a Szovjetunióban (2,2 millió), Franciaországban (700 ezer) és Angliában (385 ezer) élnek, arányuk 1 % alatt marad.

A.26. Zsidók a lengyel területeken, 1897 / 1910 A Zsidó Elkülönített Körzet (25. térkép) nagyrészt az 1772-es Lengyelország orosz kézre jutott területén alakul: az összes oroszlengyel területet átfogja, s 19 kormányzóságán (10 Visztulamenti, 9 a keleti határterületeken) kívül csak 6 kormányzóság (Csernyigov, Poltava, Jekatyerinoszlav, Taurida, Herszon, Besszarábia) nem tartozik az 1772-es Lengyelországhoz (ld. még 25. térkép). Az 1772-es lengyel területek (9. térkép) 1910. (1897) körül 40.867,0 ezer fős lakosságának 11,7 %-a (4.773,0 ezer) zsidó: az orosz-lengyel területek 29.032,0 ezer (Lengyel Királyság 9.402,0 ezer, keleti határterületek 19.630,0 ezer) lakosának 13,4 %-a (13,5 ill. 13,3 %), azaz 3.875,9 ezer fő (1.267,2 ezer, illetve 2.608,7 ezer), az osztrák-lengyel Galícia 7.980,0 ezer lakosának 10,7 %-a (855,6 ezer), Német(Porosz)-Lengyelország 3.855,0 ezer lakosának 1,1 %-a (41,4 ezer). A Visztulai Kormányzóságok zsidó kisebbségének 13,5 %-os átlagán belül a legnagyobb az arány Varsó (16,4 %), Lomza (15,8 %), Siedlce (15,6 %) és Piotrków (15,2 %) kormányzóságokban. Abszolút értelemben legtöbb a zsidó Varsó (317,2 ezer), Piotrków (213,6 ezer) és Lublin (155,4 ezer) kormányzóságban. A járásokat tekintve a Varsóiban haladja meg a zsidók aránya a 27,5 %-ot, a Lubliniban és a Wladyslawówiban (Suwalki) a 22,5 %-ot. A keleti határterületek zsidó kisebbségének 13,3 %-os átlagán belül a legmagasabb az arány Vilno (17,6 %), Grodno (17,4 %) és Minszk (16,0 %) kormányzóságokban. Abszolút értelemben legtöbb a zsidó Kijev (430,5 ezer), Volhínia (394,8 ezer), Podólia (369,3 ezer) és Minszk (343,5 ezer) kormányzóságokban. A járásokat tekintve a Bialystokiban haladja meg a zsidóság aránya a 27,5 %-ot, a Rosieniben (Kovno), a Vilnóiban, a Mogiljoviban és a Berdicseviben (Kijev) a 22,5 %-ot. Galícia zsidó (izraelita) kisebbségének 10,7 %-os átlagán belül Lemberg és Tarnów körzetében haladja meg arányuk a 17,5 %-ot. Német-Lengyelországban elenyésző számban és arányban találhatók zsidók, legmagasabb arányban Posen tartományban 1,3 %kal (24,8 ezer fő). Összességében a lengyel területek 441 járásából 13-ban haladja meg a zsidók aránya a 20,0 %-ot. A zsidó kisebbség növekedésének dinamikáját vizsgálva azt látjuk, hogy 1870 - 1910 között száma és aránya elenyésző marad a német-lengyel területeken. Erősen nő elsősorban a későbbi Litvánia területein (Samogitia, Vilna, Észak-Suwalki), továbbá Varsó, Bialystok, Czesztochowa - Lipno (Piotrków, Plock), Biala - Wlodawa (Siedlce), Kalisz, Równe (Zsitomir), Skwira (Kijev), Hajsyn Human (Podólia, Kijev), valamint Skole - Turka (Kelet-Galícia) körzetében. Erősen csökken arányuk Krakkó, Lemberg és Minszk környékén, és ugyancsak csökken néhány nagyvárosban (Krakkó, Lódz).

A.27. Zsidók a Baltikumban, 1897 A Baltikum és Litvánia öt kormányzóságában 1897-ben összesen 477,1 ezer zsidó él, a lakosság 8,6 %-át adva (ld. még 6, 7, 8. térkép). Városban él 39,0 %-uk (a lakossági átlag 17,1 %), s a városi lakosság valamivel kevesebb mint egyötödét teszik ki. Területi eloszlásukat az öt kormányzóság között lényegében a Zsidó Elkülönített Körzet határa szabja meg: azon kívül (Észtföld, Lívföld, Kurföld) mindössze 13,0 %-uk él. Észtföldön 1,3 ezer zsidó él (0,3 %), igen koncentráltan: 83,5 %-uk (1,1 ezer) Revalban, bár ez a város lakosságának csak 1,6 %a. Városlakó az összes kormányzóságbeli zsidó 92,5 %-a (a városi lakosság 1,5 %-a). Lívföldön ugyancsak koncentráltan található 23,7 ezer (1,8 %) zsidó: Rigában él 71,3 %-uk (16,9 ezer), a város lakosságának 6,0 %-a. A lívföldi zsidóság 85,8 %-a városlakó (a városi lakosság 5,3 %-a). Az Elkülönített Körzet határa mentén húzódó Kurföldön 37,7 ezer zsidó él (a lakosság 5,6 %-a). Elhelyezkedésük viszonylag egyenletes. Városban él a kurföldi zsidóság 58,9 %-a (a városi lakosság 14,2 %-a). A lakosság többségét adják Friedrichstadt / Jaunjelgava városában. Mitauban mindössze 0,8 ezer zsidó él (a város lakosságának 11,1 %-a, a zsidók 2,1 %-a). Az Elkülönített Körzetben lévő Kovno kormányzóságban a zsidók aránya 13,8 % (212,0 ezer fő). A kormányzóság egész területén megtalálhatók. Kovno városában a zsidók 11,8 %-a (25,1 ezer) él, a város lakosságának 35,3 %-os relatív többsége. Városlakó a kormányzóság zsidó kisebbségének 29,1 %-a (a városi lakosság 43,1 %-os relatív többsége). A városi lakosság abszolút vagy relatív többségét adja a zsidóság Kovno mellett az összes körzetközpontban (Vilkomirszk, Novoalekszandrovszk, Ponyevezs, Rosszieni, Telsi, Savli). A szintén az Elkülönített Körzethez tartozó Vilnói kormányzóságban 202,4 ezer zsidó él (12,8 %), közel kétötödük a Vilnói járásban. Vilnában él 61,8 ezer zsidó, a kormányzósági zsidóság 30,6 %-a. Ez a város lakosságának 40,2 %-os relatív többsége (az etnikailag rendkívül színes 153,7 ezres város lakosságának 31,0 %-a lengyel, 20,4 %-a nagy- és kisorosz, 4,2 %-a belorusz; a litvánok száma mindössze 3,1 ezer fő, azaz 2,0 %). A kormányzóság zsidó kisebbségének 39,9 %-a él városban (a városi lakosság 42,5 %-os relatív többsége). A II. világháború után a repressziók és a kivándorlás következtében a baltikumi Észtország, Lettország és Litvánia területén a zsidók száma az 1897-es 8,6 %-ról 1,0 %-ra csökken. A három köztársaságban (1970) élő 65,5 ezer zsidó közül Észtországban 5,3 ezer (0,4 %), Lettországban 36,7 ezer (1,6 %) — 83 %-uk (30,6 ezer fő) Rigában (a város lakosságának 4,2 %-a, az egész régió zsidó etnikumának 47 %-a) — Litvániában 23,6 ezer (0,8 %) zsidó él, 70 %-uk (16,5 ezer fő) Vilniusban (a város lakosságának 4,4 %-a).

A.28. Zsidó lakosság Köztes-Európa városaiban, 1897 / 1910 A nyolc európai nagyvárosból, ahol 100 ezernél több zsidó él, London és Párizs mellett hat a régióban található: Budapesten a 203,4 ezer (23,1 %) izraelita mellett 59,8 % római katolikus, 9,9 % református, 4,9 % evangélikus; Varsóban a 185,1 ezer (27,1 %) zsidó mellett 61,6 % lengyel, 7,3 % orosz, 1,7 % német; Bécsben a 175,3 ezer (8,6 %) izraelita mellett 86,8 % római katolikus, 3,8 % evangélikus; Berlinben 132,0 ezer (4,4 %); Odesszában a 124,5 ezer (30,8 %) zsidó mellett 58,8 % tágan vett orosz, 4,0 % lengyel, 2,5 % német; Lódzban a 108,0 ezer (25,1 %) izraelita mellett 53,8 % római katolikus, 19,5 % protestáns, 1,6 % pravoszláv. Hat nagyvárosban (Kijev, Vilna, Berdicsev, Szaloniki, Kisinyov, Lemberg) számuk meghaladja az 50 ezret, 32-ben a 20 ezret (Szentpétervár, Vityebszk, Minszk, Riga, Kovnó, Bobrujszk, Pinszk, Grodnó, Mogiljov, Breslau, Gomel, Bialystok, Radom, Czestochowa, Prága, Lublin, Krakkó, Stanislawów, Zsitomir, Iasi, Vinnyica, Czernowitz, Nyikolajev, Kremencsug, Poltava, Harkov, Jekatyerinoszlav, Szimferopol, Breszt, Posen, Bukarest, Szmirna), körülbelül 50-ben a 10 ezret. A szefárd zsidók övezetét alkotó Balkánon (az askenázi - szefárd határvonal nagyjából Bulgária, Szerbia és Hercegovina északi határánál húzódik) Szaloniki 60, Bukarest és Isztambul 40 - 40 ezres zsidósága jelentős. Mintegy 40 városban a zsidók abszolút többséget alkotnak: a Kovnói kormányzóságban Telse, Savli, Keidani, Ponyevezs, Grodnóban Grodno (50,0 %), Szlonim (78,0 %), Breszt - Litovszk (65,8 %), Bialystok (63,4 %), Vityebszkben Polock (61,0 %), Dvinszk (50,0 %), Vityebszk (52,4 %), Minszkben Novogrudok, Minszk (52,3 %), Szluck, Bobrujszk (60,0 %), Mozir, Pinszk (77,3 %), Mogiljovban Mogiljov (50,0 %), Gomel (56,4 %), Volhíniában Rovno (56,0 %), Luck, Kijevben Bela Cerkov (52,9 %), Berdicsev (78,0 %), Umany (59,0 %), Podóliában Bar, M.-Podolszk (55,3 %), Balta (57,0 %), Hotyn, Besszarábiában Balti, Bricsany, OroszLengyelországban Lomza (53,8 %), Chelm, Zamosc, Galíciában Rava Ruszka, Brodi (72,1 %), Szanok, Kolomea (50,0 %), Bucsacs, Moldvában Iasi (57,7 %), Botosani, Stefanesti, Bukovinában Suceava, a Balkánon Szaloniki (57,1 %).

28.a. Zsidók aránya Köztes-Európa városi lakosságában, 1897 / 1910 A városi zsidók aránya az Elkülönített Körzetben, Galíciában, Bukovinában és Moldvában számottevő; elhanyagolható, viszonylagos, illetve néhány körzetre összpontosul a német tartományokban és a balkáni államokban. Az Elkülönített Körzetben a városi lakosság abszolút többségét adják Grodno (58,3 %), Minszk (59,4 %), Vityebszk (52,7 %), Mogiljov (52,6 %), Volhínia (50,0 %) kormányzóságokban, relatív többségét Kovnóban (43,4 %), Vilnóban (44,1 %), Podóliában (43,8 %). Kijev kormányzóságban 31,6 %-os arányuk alig marad a 33,0 %-kal relatív többséget adó oroszok mögött.

A.29. Birobidzsan A Nemzetiségi Ügyek Népbiztossága mellett 1918. febr. 3-án (jan. 21.) alakul meg a Zsidó Ügyek Népbiztossága. A zsidó autonómia és alkotmányozó gyűlés tervére (Kalinyin-deklaráció, 1918) Ukrajnában pogromok robbannak ki 1919. végén. A Krím-félszigetet elvetve a kormány 1928-ban az Amur kis kelet-szibériai balparti mellékfolyói (Bira, Bidzsan) mentén hozza létre a Zsidó Nemzeti Körzetet (a 35,8 ezer km²-nyi ritkán lakott terület 34 ezer lakosából ezer zsidó), s az 1933. szept. 27-i határozat a zsidókat kérésük ellenére ide telepíti (a Zsidó Antifasiszta Bizottság 1944. febr. 15-én újra kéri Sztálintól egy krími zsidó szocialista köztársaság létrehozását). Az 1934. máj. 7-i rendelet a körzetet Birobidzsani Zsidó Autonóm Terület rangjára emeli. A fejlett zsidó kultúrájú és közoktatású terület fénykora az 1941-es év. Ekkor a 114 ezer lakos 26 %-a (30 ezer) zsidó (a többi orosz). A nácizmus elől menekülő kelet-európai zsidók 1939-ben már nem telepedhetnek itt le, fejlesztését a zsidó - arab ellentét éleződésével visszafogják, s 1948-ra eldől a zsidó nemzeti állam helyének kérdése. Hruscsov terve a "háromszázezres birobidzsáni zsidó közösségről" az 1956-os második izraeli - arab háború szovjet antiszemita hullámával kudarcot vall. Végleg lekerül napirendről az alternatív szovjet "zsidó nemzeti otthon" terve. A fennmaradó autonóm terület 172,4 ezer lakosából (1970) 11,5 ezer (6,6 %) zsidó (a Szovjetunió zsidóságának alig fél százaléka).

29.a. A zsidó Palesztina 1 angol és francia mandátumterület határa, 1920 2 Palesztina, 1920 3 zsidó birtokok, c. 1930 4 tervezett zsidó állam (ENSZ, 1947) 5 tervezett arab állam (ENSZ, 1947) 6 semleges zóna (ENSZ, 1947) 7 arabok által elfoglalt területek az első háborúban Izraelt Balfour brit külügyminiszter Lord Rotschildhoz intézett 1917. nov. 2-i levele (egy palesztinai "zsidó nemzeti otthon" megteremtéséről) legitimálja. A 23,3 ezer km²-nyi Palesztina (1920-tól brit mandátum) ekkor 57 ezres (8,0 %) zsidó etnikuma 1944-ig 554,0 ezerre (31,4 %) nő. A világháború után az ENSZ a terület felosztásáról határoz (zsidó és arab állam, Jeruzsálem nemzetközi ellenőrzése). Izrael állam deklarálása (1948. máj. 15.) és az arab - izraeli háború után az 1949-es fegyverszüneti vonalak államhatárokká merevülnek: Izrael megszerzi északon Názáret környékét, középen Jaffa körzetét, délen a Negevsivatagot; Ciszjordánia nagyobb része az arab transzjordán állam része lesz, a gázai övezetet Egyiptom szállja meg, Jeruzsálemet felosztják.

A.30. Zsidók Ukrajnában és Belorussziában, 1970 Az Orosz Birodalomban 1897-ben élő 5.063,2 ezer (4,0 %) fős zsidó nemzet (25. térkép) nagysága az 1926-os népszámlálás szerint a (csökkent területű) Szovjetunióban 2.597,4 ezer (1,8 %), majd átmeneti növekedés (1939 = 3.020,0 ezer) után az 1945től újra megnövekedett területű Szovjetunióban folyamatosan csökken: 1959-ben 2.267,8 ezer (1,8 %), 1970-ben 2.150,7 ezer (0,9 %), 1979-ben 1.811,0 ezer fő (0,7 %). A zsidó kivándorlás 1986-os liberalizálása és az 1991-es szovjet - izraeli diplomáciai kapcsolatfelvétel a folyamatot felgyorsítja. A zsidók 37,6 %-a (807,9 ezer fő) Oroszországban szétszórva él (1970): legnagyobb számban Moszkvában (251,5 ezer = 3,6 %) és Leningrádban (162,6 ezer = 4,1 %). Egyéb tagköztársaságokban él 12,0 %-uk, elsősorban Üzbegisztánban (102,9 ezer; Taskentben 55,8 ezer), Moldáviában (98,1 ezer; Kisinyovban 49,9 ezer), Lettországban (36,7 ezer; Rigában 30,6 ezer) és Litvániában (23,6 ezer; Vilniusban 16,5 ezer). Az egykori Zsidó Elkülönített Körzet nagyrészét átfogó Ukrajna (ld. még 284b. térkép) és Belorusszia (ld. még 316. térkép) területén él (1970) a szovjetunióbeli zsidóság 43,0 %-a: Ukrajnában 36,0 % (777,1 ezer), Belorussziában 6,9 % (148,0 ezer). Az ukrán kormányzóságokban 1897-ben 1.738,0 ezer zsidó él (8,8 %), 1926-ban (a csökkent területű) Ukrajnában 1.574,4 ezer (5,4 %), 1970-ben (megnövekedett területen) 777,1 ezer (1,6 %). Számuk legnagyobb Kijev városában (152,0 ezer = 9,3 %), valamint a Dél-Besszarábiát is magában foglaló Odesszai (117,2 ezer = 4,9 %), továbbá a Harkovi (76,5 ezer = 2,7 %), Dnyepropetrovszki (69,3 ezer = 2,1 %), Vinnyicai (42,3 ezer = 2 %), Donyecki (40,0 ezer = 0,8 %), az észak-bukovinai Csernovci (37,5 ezer = 4,4 %), a Zsitomiri (35,7 ezer = 2,2 %), Lvovi (27,7 ezer = 1,1 %) és Krími (25,6 ezer = 1,4 %) kerületekben. KárpátUkrajnában számuk 10,9 ezer (1,0 %). Az ukrajnai zsidóság 98,3 %-a (764,2 ezer) él városban (a városi lakosság 2,1 %-a). A városi lakosság zsidó hányada legmagasabb a Csernovci (12,7 %), Kijevi (7,2 %), Zsitomiri (6,2 %), Harkovi (3,9 %) és Hmelnyickiji (3,6 %) kerületben. A városokat tekintve a zsidóság aránya legnagyobb Mogiljov - Podolszkban (22,4 %), Tulcsinban (20,8 %) és Vinnyicában (16,0 %). A belorusz kormányzóságokban 1897-ben 999,8 ezer (14,4 %) zsidó él, 1925-ben (csökkent területen) 457,3 ezer fő (10,9 %), 1970-ben (megnövekedett területen) 148,0 ezer (1,6 %). Legnagyobb a zsidók száma Minszkben (47,1 ezer = 5,1 %), valamint a Gomeli (42,3 ezer = 2,8 %) és Mogiljovi kerületekben (25,8 ezer = 2,1 %). A belorussziai zsidóságnak ugyancsak 98,3 %-a (145,5 ezer) él városban, ami a városi lakosság 3,7 %-a. A városi lakosság zsidó hányada legmagasabb a Gomeli (6,8 %), Mogiljovi (4,9 %) és Minszki (4,0 %) kerületben.

A.31. Cigányok Köztes-Európában, 1930 A cigányok a két világháború közötti népszámlálási statisztikákban rendkívül hiányosan, illetve "mértéktartóan" szerepelnek, mivel perifériára szorult, részben nomád életmódjuk miatt nehezen elérhetők, mert többségük rendszerint felveszi a befogadó állam nyelvét, illetve többségi vallását, mert csak az országok egyrészében tekintik nemzetiségnek, és minden bizonnyal hozzájárulnak statisztikaszépítési megfontolások is. Ezért itt különösen eltérnek egymástól a hivatalos népszámlálási és a tudományosan becsült adatok. Az alábbi adatokat a hivatalos statisztikák és becslések összevetésével alakítottuk ki. A két világháború között az 1.047,4 ezer európai cigány 85,0 %-a Köztes-Európa (térképen ábrázolt) középső és déli részén található: Szlovákiában, Romániában, Bulgáriában, Jugoszláviában, Magyarországon, valamint a Szovjetunió déli vidékein. Mindenütt rendkívül szétszórva, vidéken élnek, koncentrációjuk alacsony, nagyságrendjüket tekintve a lakosság 1 - 2 %-át teszi ki. Romániában 1920-ban 133,0 ezer, 1930-ban 262,5 ezer (1,5 %) cigány él, a II. világháború küszöbén becslések számukat kb. 300,0 ezerre teszik. A Szovjetunióban 150,0 ezer a cigányok száma (az 1926-os népszámlálás szerint 61,2 ezer, becslések szerint a II. világháború küszöbén 200,0 ezer). Bulgáriában 120,0 ezer cigány él (az 1934-es népszámlálás szerint 80,5 ezer, a lakosság 1,3 %-a). Jugoszláviában az 1931-es népszámlálás szerint 70,4 ezer a cigányok száma (1939-ben 88,5 ezerre becsülik őket, ebből 60,0 ezer található Szerbiában, 28,5 ezer az autonóm Horvát bánságban). Emellett kisebb számban megtalálhatók a többi országban is. Csehszlovákiában az 1921-es népszámlálás szerint 8,4 ezer cigány található (ebből 8,0 ezer Szlovákiában), 1930-ban 32,9 ezer, becslések szerint viszont egyedül Szlovákiában 100,0 ezer cigány él, 1939-ben pedig számukat 113,0 ezerre teszik (Szlovákia 100,0 ezer, Csehország 13,0 ezer). Magyarországon az 1920-as népszámlálás szerint a cigányok száma 7,0 ezer, az 1939-es becslések szerint viszont 100,0 ezer. A lengyel népszámlálási statisztika nem mutatja ki őket, becslések számukat 50,0 ezerre teszik — több elemzés szerint viszont Európa két legnagyobb cigány etnikuma már ekkor Lengyelországban és Spanyolországban található. Albániában az 1926-os etnikai becslés szerint számuk 11,5 ezer, Görögországban az 1928-as népszámlálás szerint 5,0 ezer. Lettországban 5,0 ezer, Litvániában és Észtországban 1 - 1 ezer cigány található. Európa többi országai közül Spanyolországban az 1925-ös adatok szerint a cigányok száma 54,0 ezer, Franciaországban 40,0 ezer (de ez esetben a különösen tág határok között mozgó becslések 2,0 ezerről indulnak), Olaszországban 25,0 ezer. Számuk Németországban 26,6 ezer, Ausztriában 11,2 ezer. Egyéb kisebb országokban összesen 1,3 ezer cigány található.

A.32. Cigányok Európában, 1980 A térképre vitt mérsékelt becslés (3.918,0 ezer) szerint a cigányok száma Európában fél évszázad alatt (31. térkép) megnégyszereződik. Ugyancsak mérvadó becslés alapján az 5.961,0 ezer cigány háromötöde, 3.555,5 ezer él a köztes-európai országokban (ideértve Ukrajnát, Belorussziát és Moldáviát, de Oroszországot és Törökországot nem). Egyező becslések szerint Európa legnagyobb (650 - 850 ezres) cigány etnikuma Jugoszláviában él (Szerbiában 530 ezer, Macedóniában 200 ezer). Hivatalosan (1981) a 134,1 ezer cigányból Szerbiában él 76,8 ezer (0,8 %), ezen belül Dél-Moravában 21,0 ezer (4,1 %; Bujanovacban 8,8 %), a Vajdaságban 20,0 ezer (1,0 %). A 43,2 ezer (2,2 %) macedóniai cigányból 24,1 ezer (4,8 %) Skopjéban él. Az 540 - 760 ezerre becsült (más: 2 millió) romániai cigányság hivatalos száma 1977 - 1992 között 227,4-ről (1,1 %) 409,7 ezerre (1,8 %) nő. Magyarországi becsült számuk 400 - 600 ezer, hivatalosan (1990) 142,7 ezer, a lakosság 1,4 %-a (249. térkép). Bulgáriában a 363 - 800 ezres becsléssel szemben hivatalosan (1956) élő 187,9 ezer (2,5 %) cigány többsége a Vracai, Plovdivi és Sztara Zagorai kerületben található (a lakosság 3 - 4 %-a). Csehszlovákiában a becslések 300 - 800 ezer között mozognak, a népszámlálás (1991) adata 114,1 ezer (0,7 %): Csehországban 33,5 ezer (0,3 %), Szlovákiában 80,6 ezer (1,5 %). A KeletSzlovákiában élő 57,8 ezer cigány 3,8 %-os arányát többen a legmagasabbnak tekintik Európában (ezen belül S. Nová Ves 7,9 % = 11,6 ezer, Kassa kerület 5,1 %, Poprad 5,0 %). Görögországban 45 - 140 ezerre teszik számukat (1951-es népszámlálás: 4,1 ezer), Albániában 50 - 80 ezer él, Lengyelországban 50 - 70 ezer (a népszámlálás nem mutatja ki őket; 1960-ban 12, német becslés szerint 30 ezer), Észtországban egy, Litvániában öt, Finnországban 8, Lettországban 15, az NSZK-ban 84, az NDK-ban 2,5 ezer. A Szovjetunióban 414 - 500 ezerre becsülik őket (Oroszország 300, Ukrajna 90, Belorusszia és Moldávia 20 - 20 ezer), a népszámlálás (1970) 175,3 ezret mutat ki (30,1 ezer Ukrajnában, 9,0 ezer Moldáviában). Törökországban becslések szerint 545 ezer cigány él, Spanyolországban 500 - 745 ezer (a lakosság közel 2 %-a), Franciaországban 190 - 260 ezer, Olaszországban 80 - 120 ezer, Portugáliában 40 - 105 ezer.

32.a. Cigányok Csehországban, 1970 A kitelepített németek (245. térkép) helyére Szlovákia mellett Magyarországról, Lengyelországból és Romániából betelepülnek cigányok is. Hivatalosan 1947-ben 16,8 ezer (1930 = 227 fő), 1961-ben 56,5 ezer, 1991-ben 33,5 ezer cigány él az országban. Számuk egyetlen körzetben sem haladja meg lényegesen az ezer főt, arányuk a 0,7 - 1,1 %-ot. A térképen ábrázolt becslés (1970) szerint a nyugat-csehországi Sokolovban és az észak-csehországi Teplicében arányuk 20,0 % fölötti. Abszolút számuk Ostravában a legnagyobb több mint 5,0 ezer fővel (hivatalosan 1,6 ezer = 0,5 %).

B.33. Európa politikai térképe, 1763 A hétéves háború után Európa öt kontinentális politikai aktivitásra képes nagyhatalma Franciaország, Ausztria, Oroszország, Poroszország és Anglia. Németország, Itália, Németalföld, a Baltikum, Lengyelország, Törökország területei a dinasztikus hatalmi érdekpolitika zónái.

33.a. Európai uralkodóházak a XVIII. sz. végén 1 Hohenzollern 2 Habsburg 3 Romanov 4 Francia Bourbon 5 Spanyol Bourbon 6 Hannoveri 7 Oszmán Európában az uralkodás formája az örökletes királyság, sőt nagyobbik felén a monarchia abszolút. A dinasztikus külpolitika a hatalom növelését területek és alattvalók megszerzésében látja. Az alkalmi és rövid életű szövetségek az európai egyensúlyt szolgálják.

33.b. A hétéves háború Európában, 1756 - 1763 1 országhatárok 2 osztrák csapatok 3 orosz csapatok 4 svéd csapatok 5 francia csapatok 6 orosz tengeri blokád 7 a Poroszország által megtartott Szilézia 8 fő csatahelyek Az Ausztria (valamint Franciaország, Oroszország, a Német Birodalom nagyrésze) és Poroszország (valamint Anglia) közötti háborút lezáró hubertusburgi béke a status quo-t helyreállítva porosz kézen hagyja az Ausztriától megszerzett (1742) Sziléziát. Poroszország Európa ötödik hatalma lesz, Oroszország befolyása az európai ügyekre megnő, a hatalmi súlypont keletre tolódik.

33.c. Orosz terv Lengyelország "eltolására", 1745 - 1756 A. P. Besztuzsev-Rumin (Erzsébet cárnő első minisztereként 1744 - 58 között a külügyek irányítója) a porosz keleti expanzió megállítását célzó orosz - osztrák - angol szövetség keretében tervezi Lengyelország felhasználását ütközőállamként: az Oroszországnak átengedett tágan értelmezett Podóliáért cserébe Lengyelország megkapja Kelet-Poroszországot. A II. Frigyes finanszírozását célzó 1756-os porosz - angol szerződés számításait keresztülhúzza, a hét éves háború alatt távozni kényszerül a külügyek éléről.

B.34. Lengyelország felosztása, 1772 - 1795 Egy orosz - osztrák háború megelőzését célozza (az 1768 - 74-es orosz - török háború során) az ország 1772-es megcsonkítása. Az 1793-as (Ausztria nélküli) annexió ürügye a "rend helyreállítása". A korábbi szerzeményeket veszélyeztető Kosciuszko-felkelést leverve az országot felosztják (1795).

34.a. Lengyelország megcsonkítása, 1772 1 Oroszországhoz 2 Poroszországhoz 3 Ausztriához A 733,5 ezer km²-ből (12,2 millió fő) Poroszországé 36,3 ezer km² (580 ezer fő). A "korridor" annexiója Kelet-Poroszország és Pomeránia kapcsolatát, a visztulai kereskedelem (Thorn - Gdansk) ellenőrzését biztosítja. Ausztria Galíciát (81,9 ezer k km², 2.650 ezer fő) kapja, Oroszország 93 ezer km²-t (1,3 millió fő).

34.b. Lengyelország megcsonkítása, 1793 1 Oroszországhoz 2 Poroszországhoz Poroszország 57,1 ezer km²-t kap 1 millió, Oroszország 250,2 ezer km²-t 3 millió lakossal. A lengyel állam elveszíti visztulai kereskedelmi kijáratát.

34.c. Lengyelország felosztása, 1795 1 Oroszországhoz 2 Poroszországhoz 3 Ausztriához Poroszországé 48 ezer km² 1 millió, Ausztriáé 47 ezer km² 1,5 millió, Oroszországé 120 ezer km² 1,2 millió fővel.

34.d. A Varsói Nagyhercegség, 1807 - 1815 1 Varsói Nagyhercegség, 1807 2 csatolt területek, 1809 3 Oroszországhoz, 1807 4 Oroszországhoz, 1809 - 1815 5 Lengyel Királyság, 1815 6 Galícia 7 Danzig, 1807 - 1815 8 Krakkó, 1815 A tilsiti béke (1807) hozza létre (102,7 ezer km², 2,6 millió fő) a porosz szerzeményekből (kivéve a Bialystoki körzetet). Perszonálunió révén (szász király) a Rajnai Szövetség tagja. Danzig szabad város lesz, francia helyőrséggel. Brandenburgot és Pomerániát Kelet-Poroszországgal 30 km-es korridor köti össze. A schönbrunni béke (1809) az országot osztrák NyugatGalíciával (155,4 ezer km², 4.334 ezer) megnöveli, a Tarnopoli körzet Oroszországé lesz.

B.35. Lengyel elektorok a zemsztvo-választásokon, 1910 A térkép a lengyel nemzetiségűek arányát mutatja az 1910. jan. 20-i helyi (zemsztvo-)választások paraszti választói között (vö. 9. térkép). Eszerint a legkiterjedtebb erős lengyel nemzetiségű (befolyású) tömbhöz tartozik az északnyugati Telsitől eltekintve a Kovnói kormányzóság (főleg a délnyugati Rosszieni és a keleti Novoalekszandrovszki járás), egészében a Vilnai kormányzóság és hozzá kapcsolódva a Vityebszki kormányzóság délnyugati, a Mogiljovi északi járásai, a Minszki északnyugati fele (Minszkkel) és a Grodnói járás. A másik — kisebb és kevésbé homogén — lengyel terület Podólia (nyugati fele a kormányzósági székhellyel, valamint az Oligopoli járás) és kisebb kapcsolódó részek Volhíniából, illetve a Kijevi kormányzóságból. A harmadik kis lengyel terület a nyugat-volhíniai Vladimir - Volini járás. A legkiterjedtebb gyenge lengyel befolyású terület (a székhely említett járásától eltekintve) a Grodnói kormányzóság, azaz a tágan vett — stratégiai helyzete miatt korszakunkban rendszerint vitatott (34, 316. térkép) — Bialystoki terület. Emellett a Kovnói kormányzóság Telsi járásában, a Vityebszki keleti járásaiban, valamint a Kijevi kormányzóság Kijevi és Csigirini - Cserkaszi körzeteiben van gyenge lengyel befolyás.

35.a. A római katolikus egyház Kelet-Lengyelországban, 1913 A nyugati és keleti kereszténység fő ütközőfelülete az egykori Lengyelországnak a Kongresszusi Lengyelországtól keletre fekvő kisebbségi lengyel határterületének kilenc kormányzósága (Kovno, Vityebszk, Vilna, Grodno, Minszk, Mogiljov, Volhínia, Podólia, Kijev). Kurföldön (76,0 %) és összességében a litván területeken is dominál a római katolikus egyház (Kovno 76,6 %, Vilno 58,8 %, 27,7 % pravoszláv mellett). Az átmeneti Grodnói kormányzóság 57,5 %-ban pravoszláv (24,0 % római katolikus, azonban a Visztula melletti Breszt körzetében dominál az ortodoxia). Jelentős a római katolikus kisebbség Vityebszkben (24,0 %), 9 - 10 % körüli Minszkben, Volhíniában, Podóliában és Kijevben.

35.b. Római katolikusok a Chelmi kormányzóságban, 1905 A Visztulai Kormányzóságok legnagyobb pravoszláv kisebbsége a Lublini (21,8 %; római katolikus 62,4 %) és Siedlcei (22,1 %; római katolikus 60,5 %) kormányzóságban él (2. térkép). Rájuk hivatkozva hozzák létre keleti járásaikból 1912-ben és csatolják Oroszországhoz a Chelmi kormányzóságot, bár az átszervezést a világháború miatt nem sikerül végrehajtani (ld. még 48a. térkép). A stratégiai helyzetű terület hovatartozását az I. világháború után Lengyelország és Ukrajna vitatja (160. térkép).

B.36. A Velencei Köztársaság, 1202 - 1797 A kereskedőállam a XV. század második felére lesz a Földközi-tenger legnagyobb tengeri hatalma (miután 1379-ben Chioggiánál megsemmisíti a rivális Genova flottáját). Az Oszmán Birodalom első támadó háborúja (1463 - 79) kapcsán érik először komoly veszteségek görög és albán területeken. Az újabb háborúk (1497 - 1500, 1537 - 1540) során levantei gyarmatbirodalma lényegében török kézre kerül. Hatalmi reneszánszát a török visszaszorításakor éli, a karlócai békében (1699) is neki ítélt hódításait csak a pozsareváci béke (1718) veszi el. Felszámolására a napóleoni háborúk keretében (1797) kerül sor. Bukása küszöbén területe 53,0 ezer km², lakossága közel 3 millió.

36.a. A szárazföldi Velence, 1797 A városnak a Verona elleni győztes háború után stabilizálódó szárazföldi területe kisebb veszteségekkel (Ravenna) 1797-ig megmarad. Semlegességét az 1796 - 97-es itáliai hadjárat során sem a franciák, sem az osztrákok nem respektálják. Vagyonát Napóleon a hajóhaddal együtt elviszi, arisztokratikus alkotmányát felszámolja. A köztársaságot az 1797. okt.17-i campoformiói béke törli el. Szárazföldi birtokainak nyugati felét (Brescia, Bergamo) a Ciszalpin Köztársasághoz csatolják, nagyobbik keleti felét Isztriával és Dalmáciával Ausztria, a Jón-szigeteket Franciaország kapja.

36.b. A Raguzai Köztársaság, 1333 - 1808 A kereskedőváros az 1358-as zárai békével autonómiáját megtartva Velencétől magyar, majd török uralom alá kerül. Bizánci és dunai szárazföldi közvetítő kereskedelme is jelentős, kolóniákat alapít Boszniában és Szerbiában (Fojnica, Zvojnik, Valjevo, Belgrád, Srebrenica, Rudnik, Pristina, Prizren stb.). Fénykorát a XVI. sz. első felében éri el: flottája résztvesz V. Károly hadjárataiban, önálló illír hajóegysége a Nagy Armadával szenved vereséget 1588-ban. Az 1526-os pestisjárványt, majd az 1667es földrengést megsínylő, 1718-tól független köztársaság (1,3 ezer km²) a napóleoni háborúk idején egyetlen semleges államaként a Mediterráneum kereskedelmének nagyrészét uralja. Az 1787 - 91-es orosz - török háborúban orosz hajóhad jelenik meg partjainál (Ausztria közbelépése menti meg), majd az 1797-es campoformiói békével a Habsburgok megszerzik a körötte fekvő Dalmáciát. Az 1805-ös napóleoni hadjárat francia megszállása (1806. április) elleni montenegrói támadást a partjainál megjelenő orosz flotta támogatja (107. térkép). Annak távozása után (Tilsit, 1807) a franciák felszámolják maradék önállóságát, s 1808-ban az Olasz Királysághoz, majd 1809-ben tartományként Illíriához csatolják (39b. térkép). A hatodik koalíció győzelmei során 1813-ban hagyják el a francia csapatok, 1814-ben Ausztria annektálja, amit a Bécsi Kongresszus jóváhagy.

B.37. A napóleoni háborúk, 1796 - 1815 Két évtized alatt alig van Európának békés éve. A jórészt régiónkban zajló háborúk felborítják az európai egyensúlyt, átszabják a határokat, nemzeti ellenállást, egyszersmind reformkészséget váltanak ki, felforgatják a kontinens tradicionális politikai - uralmi viszonyait.

37.a. Az oroszországi hadjárat, 1812 1 francia seregek induló állásai 2 orosz seregek induló állásai 3 Varsói Nagyhercegség határa 4 francia seregek támadási irányai 5 orosz csapatmozgás 6 Napóleon menekülése 7 orosz támadási irányok 8 orosz partizántevékenység területe Napóleon 610 ezres szövetséges serege Kelet-Poroszországból és a Nagyhercegségből indulva 1812. június 24-én lépi át a Nyemant, s Kutuzov hátrálása közepette a borogyinói csata után szeptember 14-én bevonul a feladott Moszkvába. Békeajánlatát visszautasítják, s az utánpótlási nehézségek, Moszkva égése és a beálló tél október 19-én visszavonulásra készteti. A katasztrofális berezinai átkelés után december 10-én lépi át az ötezres sereg a Nyemant.

37.b. Oroszország északi hadjárata, 1808 - 1809 A svédellenes háború a kontinentális blokád betartatásáért indul 1808. februárjában (47. térkép). Alig egy hónap alatt meghódítják Finnországot: Buxhoevden főparancsnok március 28-án annektálja, amit Sándor cár júniusi kiáltványa megerősít, az 1809. szept. 17-i hamina / fredrikshamni béke szentesít (Svédország Norvégiát kapja cserébe). Az Oroszországgal perszonálunióba kerülő nagyhercegség megőrzi államiságát. A Bécsi kongresszusra sorsa befejezett tény.

37.c. Orosz - török háborúk, 1768 - 1812 1 orosz csapatok, 1768 - 1774, 1787 - 1791 2 orosz csapatok, 1806 - 1812 3 orosz megszállás, 1806 - 1812 4 orosz hódítás, 1812 A Török Birodalmat az 1768 - 74-es háborút lezáró kücsük - kajnardzsi béke megrendíti (41, 53. térkép). Oroszország a Krím annexiója (1783) után kiépíti fekete-tengeri flottabázisát. Az 1787 - 91-es háborút lezáró 1792. januári iasi békében megszerzi a Dnyeszter - Bug közét, az 1806 - 1812-est követő bukaresti békében Besszarábiát. A dunai fejedelemségek, Besszarábia és Dobrudzsa a háborúk hadszínterei, illetve megszállt zálogterületek.

B.38. A Német - Római Birodalom felbomlása 38.a. A Rajnai Szövetség, 1806 Napóleon a luneville-i békében (1801) kikényszeríti a rastatti kongresszuson (1797 - 99) még kudarcot valló kísérletét a birodalom átalakítására. Célja a németek kárpótlása a Rajna balpartján elvesztett fejedelemségekért, a birodalom felbomlasztása, Ausztria ellensúlyaként közepes államok létrehozása, a fejedelmek megnyerése területi adományokkal. A Birodalmi Gyűlés által életrehívott bizottság 1803-as döntése az egyházi javakat szekularizálja (Mainzot kivéve minden egyházi birtokot felosztanak): 112 birodalmi jogállású alakulat tűnik el 3 millió lakossal, miközben Baden több mint hétszeresére, Poroszország közel ötszörösére, Württemberg négyszeresére, Bajorország másfélszeresére nő. A bizottság 1804-ben 350 lovagi birtokot von fennhatósága alá. A fejedelmek Napóleon jóváhagyásával a birodalmi jogot megsértve emelkednek rangban. Bomlasztólag hat Bajorország és Württemberg királysággá (1805), Baden, Hessen - Darmstadt és Berg hercegséggé alakulása (1806). Végül Ausztria veresége (1805) után 1806. júl. 12-én 16 dél- és nyugat-németországi fejedelem (Bajorország, Württemberg, Baden, Berg, Hessen - Darmstadt stb.) a birodalmi alkotmányt nyíltan felrúgva megköti a Rajnai Szövetséget (a francia császár protektorátusával). Tagállamai augusztus 1-én kilépnek a Német - Római Birodalomból, melyet többé Napóleon sem ismer el (II. Ferenc osztrák császár ezért augusztus 6-án lemond német császári címéről). Ezzel véget ér a Német - Római Birodalom nyolc és fél évszázados története.

38.b. A Rajnai Szövetség, 1812 A Szövetség ellen Poroszország és Szászország 1806. szeptemberében Oroszországgal lép koalícióra: porosz ultimátum követeli felbontását és a francia csapatok távozását a Rajna balpartjáról (a porosz határokról). Válaszul Napóleon a negyedik koalíciós háborúban (1806 - 07) tönkreveri Poroszországot, amely az 1807-es tilsiti rendezéssel elveszíti az Elbától nyugatra fekvő birtokait (jórészt e területeken jön létre a Rajnai Szövetség tagjaként a Vesztfáliai Királyság). Csak Brandenburgot, Pomerániát, a régi Poroszországot (Danzig nélkül) és Sziléziát tarthatja meg. A szintén porosz területekből alakult Varsói Nagyhercegséget a szász perszonálunió köti a Szövetséghez, amelynek a már 1806. decemberében békére kényszerülő Szászország mellett Mecklenburg is tagja lesz. A schönbrunni békében (1809) Ausztria kényszerül területeket átadni Bajorországnak és a Varsói Nagyhercegségnek, így a Rajnai Szövetség Poroszországot és Ausztriát kívül tartva egyesíti a német területeket (Oldenburg és a Hanza-városok kivételével, amelyeket azonban 1810-ben Franciaországhoz csatolnak). A lipcsei csata után a Szövetség feloszlik.

B.39. A napóleoni "új rend" Európában, 1812 Franciaország az 1812-es oroszországi hadjárat (37a. térkép) küszöbén áll hatalma csúcsán. Császárrá koronázása (1804), illetve 1805-ös győzelmei után Napóleon lényegi változtatásokat eszközöl Európa térképén (ld. még 38. térkép). Az annexiók, konföderációk és csatlósállamok rendszerének kiépítésével 1812-re minden nehézség ellenére (ibériai háborúk, rések a kontinentális zárlaton, éleződő ellentétei a cárral) Európa ura. Nemcsak a végletekig megnövelt területű Francia Császárság és Itáliai Királyság, nemcsak a családi dinasztiák Spanyolország és Nápoly trónján, de a vazallus Varsói Nagyhercegség, a Rajnai Szövetség és a szövetséges Dánia is befolyása alatt áll, sőt a Murat tábornok vezetése alatt álló szövetséges Svédországról sem derül még ki ennek ellenkezője. Ausztriát és Poroszországot leverte, a nápolyi Bourbonokat Szicíliába, a Savoyai dinasztiát Korzikába szorította. A nagy felosztásból csak az Oszmán Birodalom marad ki, ellenségként pedig csak Anglia és Oroszország jöhet számításba. Napóleon európai "új rendje" az orosz hadjáratot követő lipcsei csatában (1813) elszenvedett döntő vereséggel összeomlik.

39.a. A Danzigi Köztársaság, 1807 - 1814 1 Danzigi Köztársaság, 1807 - 1814 2 Danzig, 1454 - 1793 3 Danzig Szabad Város, 1920 - 1939 Az 1807-es tilsiti béke a porosz Danzigot (némileg megnövelt területen) szabad városnak nyilvánítja, területén azonban továbbra is francia csapatok állomásoznak (ld. még 34d. térkép). A bécsi rendezéssel (1815) a városállam Poroszországhoz kerül.

39.b. Az Illír Tartományok, 1809 - 1814 Az 1805-ös pozsonyi békében Ausztria lemond Dalmáciáról és Isztriáról: francia uralom alá kerülnek, s 1806-tól az Itáliai Királysághoz tartozó külön területekként kormányozzák őket. 1808-ban ehhez csatolják Cattarót és a Raguzai Köztársaságot (36b. térkép). Az 1809-es schönbrunni békében Ausztria által elvesztett Karintiát, Krainát, Triesztet és Horvátországnak a Szávától délre eső részét Isztriával, Dalmáciával, Raguzával és Cattaróval egyesítve hozzák létre Napóleon protektorátusa alatt a Franciaország részeként kezelt Laibach központú Illír Tartományokat. Végleges nagyságát (53,0 ezer km²) 1811-ben nyeri el (40, 107. térkép). A döntő francia vereségek után Francia Illíria területét a bécsi rendezés jóváhagyásával Ausztria annektálja, 1815 - 1849 között Dalmáciai Királyságként kormányozza, majd öt tartományra (Karintia, Kraina, Görz, Trieszt, Isztria) osztva integrálja a birodalomba.

B.40. A napóleoni intézmények és Köztes-Európa A születés, hagyomány és kiváltság helyett a vagyont és érdemet honoráló napóleoni intézmények elterjednek többé - kevésbé egész Nyugat-Európában és Köztes-Európa néhány területén (de számos Európán kívüli országban is). Hatásuk a helyi viszonyok különbségein túl attól függ, hogy meddig és milyen ellenőrzést gyakorol Napóleon az ország fölött. Meghonosításukat leginkább Németalföldön, a Rajna-vidéken és Északkelet-Itáliában kíséri siker, ahol a régi rend összeomlik, és a francia forradalmi hadseregek előkészítik a talajt a francia eszmék számára. Köztes-Európa területén a Franciaországhoz csatolt Illíria (39b. térkép) nem dalmát részén vezetik be a napóleoni intézményeket változatlan, illetve Dalmácia területén, továbbá a Varsói Nagyhercegségben (34d. térkép) módosított formában. Az illír területeken kezdetben Napóleon csak az Ausztriától elvett (Pozsony, 1805) velencei birtokokat (Dalmácia, Isztria egyrésze és néhány sziget) tartja kézben, melyeket 1806-tól az Itáliai Királysághoz tartozó külön területekként helytartók kormányoznak. A Cattaro és a Raguzai Köztársaság 1808-as csatolásával létrehozott tartomány külön kormányt kap a milánói alkirály fennhatósága alatt, közigazgatása élén a zárai kormányzóval. A francia polgári törvénykönyvből csak a családra és az örökösödésre vonatkozó cikkelyeket vezetik be, végrehajtják a szekularizációt, de maradnak a régi adók. A schönbrunni békében (1809) Ausztriától elvett Krainát, Karintiát, Triesztet és Horvátországnak a Szávától délre eső részét csatolva a területet Napóleon protektorátusa alá rendelve felruházzák a római birodalomtól kölcsönvett Illír Tartományok elnevezéssel. Végleges formáját és nagyságát az addig Napóleon közvetlen igazgatása alatt álló horvát határőrvidék csatolásával 1811-ben nyeri el. A felügyelők vezette hat tartomány (Karintia, Karniola, Polgári Horvátország, Katonai Horvátország, Isztria, Dalmácia) élén a laibachi főkormányzó áll, tanácstagjait Napóleon nevezi ki, 1812. jan. 1-én érvénybe lép a Code Civil és minden francia törvény, 1810 - 13 között a házadó kivételével bevezetik a francia adókat, 1810. novemberétől az újoncozást, 1811. áprilisától megszűnik a hűbéri rendszer (ezért a nemesség emigrál). Gyorsabb és könyörtelenebb a lengyel területek asszimilálása. Napóleon már 1807. júl. 22-én Drezdában alkotmányt ad a Nagyhercegségnek. Bevezetik a Code Civilt (1808), a központi hatalmat, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást francia mintára szervezik át (bár a képviselőházban a szavazatok 60 %-a nemesek kezében van). Napóleon bukása után a Polgári Törvénykönyv érvénye alatt Köztes-Európában a Lengyel Királyság és Krakkó városállama marad. Később a helyi viszonyokra alkalmazzák az egyesült Romániában (1865). A lényegileg az egyháztól független, a kereszténységhez nem kötődő napóleoni reformok később követendő például szolgálnak az egyiptomi Mohammed Ali (53a. térkép), de II. Mahmud török szultán számára is.

B.41. A Török Birodalom területi veszteségei, 1683 - 1812 Az Oszmán Birodalom legnagyobb kiterjedését visszaszorulása küszöbén éri el Kréta (1669) és Podólia (1672) megszerzésével. Expanzióját a bécsi vereség (1683) állítja meg. A lengyel trónöröklés körül 1763-mal induló és Lengyelország 1772-es megcsonkításával (34. térkép) záruló orosz - osztrák konfliktusból kinövő 1768 - 74-es orosz - török háborúban a török flotta megsemmisítő vereséget szenved Csezménél (1770). Orosz kézre kerülnek az Égei-szigetek, az orosz csapatok bevonulnak Észak-Besszarábiába (Hotyn), a Portával szakítva magukat orosz fennhatóság alá helyező román fejedelemségekbe, 1771-ben megszállják a Krímet (37c. térkép). A háborút lezáró 1774. júl. 21-i kücsük - kajnardzsi békével Oroszország kivonul a megszállt területekről (Moldva, Havasalföld, Besszarábia, Égei-szigetek, Grúzia), megtartva a Bug - Dnyeper közé eső területet és néhány városerődöt (Azov). Az orosz protektorátus alatt "függetlenné" váló Krími kánság a szultánt ezután csak az iszlám vallási vezetőjeként ismeri el (Oroszország 1783-ban annektálja). Ennek fejében az orosz fél feladja a román fejedelemségek függetlenségének követelését: ügyeik képviselője lesz a Portánál, a Török Birodalom pravoszláv alattvalóinak pedig protektora (Franciaországnak az 1740-es kapituláció a birodalom római katolikus alattvalói fölött biztosít hasonlót). Oroszország Fekete-tengeri kereskedelmi flottát állíthat fel szabad átjárással a Szorosokon, és kereskedelmi privilégiumokat kap (a francia és angol kapitulációkhoz hasonlóan). Ausztria 1775-ben annektálja Bukovinát. A Török Birodalom nagyhatalmi helyzetét végzetesen megrendítő kücsük - kajnardzsi békében gyökerezik az ún. "keleti kérdés" (53. térkép). Oroszország nagy erőfeszítéssel építi ki fekete-tengeri hadiflottáját és katonai arzenálját. Mozgatója Nagy Katalin "görög terve": a Bizánci Birodalom helyreállítása orosz hűbéresként (valamint Kis-Ázsia és Közép-Kelet megszerzése Indiáig). Eszerint Ausztria Boszniát, Hercegovinát és Dalmáciát, Velence Moreát, Ciprust és Krétát, Franciaország Egyiptomot és Szíriát kapná. A Porta 1787-ben indított preventív háborúját (amelynek során II. József és II. Katalin meg is egyezik a Balkán-félsziget felosztásáról) lezáró 1792. januári iasi békében elveszíti Jediszánt. Viszonylagos török sikert hoz a franciaellenes brit szövetségben vívott 1799 1801-es háború Napóleon egyiptomi hadjárata során, ez azonban majd Mohammed Ali egyiptomi uralmához vezet (53a. térkép). Miután a Porta 1806-ban elűzi Moldva és Havasalföld oroszbarát fejedelmeit (Alexander Moruzi ill. Constantin Ypsilanti), a cár a kücsük - kajnardzsi béke megszegésének indokával megszállja a fejedelemségeket. A török vereséget hozó újabb orosz - török háborút lezáró 1812-es bukaresti békével a Porta elveszíti Besszarábiát, Szerbia pedig korlátozott autonómiát kap (51. térkép). A Török Birodalom európai területe Besszarábia elvesztése után 568,6 ezer km² (1815-ben 13,5 millió lakossal).

B.42. Az Osztrák Birodalom, 1763 - 1815 A törökök visszaszorításával nagyhatalommá váló Habsburg Birodalom az osztrák örökösödési háború (1740 - 48) során az 1742es boroszlói békében lemondani kényszerül Sziléziáról Poroszország javára, amit a hétéves háborút lezáró hubertusburgi béke (1763) megerősít (33b. térkép). Lengyelország 1772-es megcsonkításakor (34. térkép) megszerzi és Galíciaként koronatartománnyá szervezi a régi Halicsi fejedelemséget ukrajnai és kis-lengyelországi határvidékével, a Moldvával Kücsük Kajnardzs (41. térkép) eredményeként kötött 1775-ös egyezménnyel pedig Bukovinát (a távoli Németalföldet sikertelenül próbálja Bajorországért elcserélni). Ezután az osztrák külpolitikát a francia forradalom és a napóleoni háborúk (37. térkép) befolyásolják (miközben Lengyelország 1795-ös felosztásakor megszerzi Nyugat-Galíciát Krakkóval). A koalíciós háborúk fő terhét viselő nagyhatalom a campoformiói békében (1797) elveszíti Osztrák Németalföldet (Belgium) és Osztrák Lombardiát (Milano), s elismerni kényszerül a Ciszalpin Köztársaságot. Napóleon császárrá koronázása (1804) után I. Ferenc is felveszi az örökletes császári címet (hivatalossá téve a jó ideje használt Ausztria elnevezést a birodalom egészére), amikor pedig Napóleon a Rajnai Szövetséget létrehozva felszámolja a Német - Római Birodalmat (1806), lemond az értelmét vesztett német császári címről (38. térkép). Az 1805. decemberi pozsonyi békében elveszti Velencét, Isztriát és Dalmáciát, Trient környékét, Tirolt és Vorarlberget (az utóbbit Bajorországhoz csatolják). Cserébe Salzburgot kapja. A schönbrunni békében (1809) a Rajnai Szövetség javára lemond Salzburgról és az Inn passaui torkolatvidékéről, elveszti az 1805-ben megmaradt Triesztet, továbbá Fiumét, Krainát és Horvátország egyrészét. Francia Illíria megalakítása elvágja tengeri kijáratától (39b. térkép). Az 1807-ben létrehozott Varsói Nagyhercegség (34d. térkép) javára lemondani kényszerül Nyugat-Galíciáról, Oroszország javára Tarnopolról. A nagyhatalmiságukban megalázott Habsburgok kénytelenek Mária Lujzát feleségül adni a dinasztiaalapító Napóleonhoz. A következő években Franciaország alárendelt szövetségeseként illeszkedik a napóleoni európai rendbe, csapatai résztvesznek az oroszországi hadjáratban is (37a. térkép). A bécsi rendezés (48. térkép) Poroszországhoz hasonlóan Ausztriánál is az 1795-ös állapotok helyreállítására törekszik: Osztrák Németalföld és Nyugat-Galícia kivételével visszakapja a napóleoni háborúk során elvesztett területeit. Észak-Itáliában egy sor Habsburg szekundogenitura jön létre (Toscana, Parma, Modena, Massa és Carrara, Lucca). A Varsói Nagyhercegség felszámolásakor Krakkó kérdésében az oroszokhoz hasonlóan hajthatatlan, így szabad városként orosz - porosz - osztrák fennhatóság alatt önállóvá válik (48b. térkép). Az 1815-ös rendezéssel a Bajorország és a Balkán között elterülő birodalom területe 669,1 ezer km², 30.240,1 ezer lakossal.

B.43. Az Osztrák Birodalom határőrvidéke A török visszaszorítása (Pozsarevác, 1718) után a XVIII. sz. elejére - közepére szilárdulnak meg a déli határok védelmére a lakosság állandó katonai szolgálatán alapuló, a polgári területektől többnyire elkülönülő, a katonai és polgári - nemzetségi szerveződést ötvöző, etnikai alapú (horvát, német, szerb, román, székely) határőrvidékek. Elvileg a magyar korona alá tartoznak, de legfőbb katonai szervük a bécsi Udvari Haditanács. 1850-ben (miközben az erdélyit 1851-ben felszámolják) külön koronaországnak nyilvánítják őket (57. térkép). A déli határőrvidék (1850) 858,9 ezer lakosának 99,5 %-a nem magyar (50,1 % horvát, 32,4 % szerb, 11,9 % román, 4,0 % német). Polgári átszervezésükről 1869-ben döntenek. A bánsági 1872-ben kerül polgári igazgatás alá, a titeli zászlóaljat Bács - Bodrog megyéhez csatolják, a horvát - szlavóniai ezredek átszervezése 1878-ban történik meg (1881-ben csatolják végleg Horvátországhoz).

43.a. Betelepítés a XVIII. századi Magyarországon A török kiűzése után a ritkán lakott területek korábbi lakosai visszatérnek, illetve északnyugatról magyar és szlovák jobbágyok vándorolnak be. A helyenként 60 - 80 %-os népességcsökkenés pótlására az udvar és a nagybirtokosok külföldről is hívnak telepeseket. A telepítés az 1720-as évekkel indul, s a század végéig valóságos új népvándorlás zajlik a Kárpát-medencében. Fő célterülete a Temesi Bánság, ahová legnagyobb számban németek érkeznek (184. térkép). Román és szerb családokat főként katonai céllal telepítenek (Bácska, Bánát). Szerbek a török elől már korábban is menekülnek Magyarországra (172a. térkép). Északkeletről rutének, ukránok, örmények érkeznek, a dunai fejedelemségekből románok. A migráció és a természetes növekedés eredményeként Magyarország lakossága (Horvát - Szlavónia nélkül) az 1720-as 2.583 ezerről 1787-ig 8.003 ezerre nő, etnikai összetétele radikálisan átalakul: míg 1720-ban 45 %-a (1.161 ezer) magyar és 55 %-a (1.421 ezer) más etnikumú, 1787-ben 29 % (2.322 ezer), illetve 71 % (5.681 ezer) az arány. Az 1720-as arány a XX. század elejére áll vissza (12, 21. térkép).

43.b. Németek Magyarországon, 1800 körül A németek első betelepítési hulláma — a Szepességbe (165a. térkép) és Erdélybe (ahol II. András 1224-ben "etnikai" autonómiát biztosít számukra) — a XII. sz. közepén II. Géza nevéhez fűződik. A legnagyobb méretű másodikra a török kiűzése után kerül sor, elsősorban a Bánátba, aminek következtében 1850-re az 1.356,7 ezer német a lakosság 10,3 %-át teszi ki (az 1850 - 1880 közötti harmadik nagy betelepítés után 1910-re a 2.037,4 ezer német a lakosság 9,4 %-át adja).

B.44. Poroszország felemelkedése, 1763 - 1815 A lengyel függésből 1657-ben önállósuló Kelet-Poroszország fölött a közben (1648) Hátsó-Pomeránia megszerzésével Brandenburg - Poroszországnak tengeri kijáratot szerző I. (Hohenzollern) Frigyes Vilmos választófejedelem fennhatóságát a svédek is elismerik. A III. Frigyessel (1701) királysággá váló ország nagyhatalmiságát I. Frigyes Vilmos modern hadsereg kialakításával, II. (Nagy) Frigyes háborúival alapozza meg. Az osztrák örökösödési háborúban (1742) megszerzi (a hétéves háborúban megtartja) Sziléziát, Lengyelországból (1772) a keletporosz és pomerániai területeket összekapcsolva NyugatPoroszországot (34a. térkép). A bajor örökösödési háborúban (1778 - 79) megakadályozza, hogy Osztrák-Németalföldért cserébe Bajorország Habsburg-kézre kerüljön. Miután jórészt dinasztikus szolidaritásból a reichenbachi konferencián (1790) elsimítja ellentéteit Ausztriával, 1791. augusztusában a közös pillnitzi nyilatkozatban szembefordul Franciaországgal (még ez évben átmenetileg birtokába jut Ansbach és Bayreuth). A porosz csapatok Valmynál vereséget szenvednek (1792), emellett a lengyelországi események is csökkentik nyugati aktivitását: II. Katalin hozzákezd újabb lengyel területek annektálásához (1793). Poroszországnak Dél-Poroszország és Danzig jut (34b. térkép). Az annexiók nyomán kirobbanó Kosciuszko-felkelésre II. Frigyes Vilmos a kevés sikerrel kecsegtető francia háborút otthagyva minden figyelmét az őt közvetlenül érintő lengyel eseményekre koncentrálja (az 1795-ös baseli porosz - francia különbéke elismeri a francia igényeket a Rajna balpartjára). Lengyelország végleges felosztásakor (34c. térkép) Új-Kelet-Poroszországot szerzi meg (Varsóval), valamint a kis Új-Sziléziát. Ekkor éri el történelme során legnagyobb kiterjedését (306,0 ezer km²). Hódításaira ügyelve hosszú ideig kerüli a koalíciós háborúkat, amiért Napóleon 1806-ban az angol királyi ház alá tartozó Hannovert engedi át neki. A Rajnai Szövetség életrehívása (38. térkép) azonban jelzi, hogy hosszabb távon a porosz érdekekre sincs tekintettel Franciaország. Így a negyedik koalícióban ismét hadba lép, amiért a tilsiti békében (1807) súlyos árat fizet: lemond minden Elbától nyugatra eső birtokáról és a Varsói Nagyhercegség javára az 1793-ban és 1795-ben szerzett lengyel területekről (a sokk új lendületet ad a már korábban elkezdődött reformoknak). Az 1812-es oroszországi hadjáratban (37a. térkép) 20 ezer porosz katona vesz részt, akik Napóleon veresége után átállnak. A 1813-as orosz - porosz kaliszi egyezmény kimondja a korábbi porosz határok visszaállításának szükségességét, a Bécsi Kongresszus (48. térkép) azonban másként vonja meg az új porosz határokat: az Oroszországhoz kerülő dél- és új-kelet-porosz területekért, azaz a "Kongresszusi Lengyelországért" (48a. térkép) cserébe megkapja a Rajna-vidék és Vesztfália nagyrészét, Svéd-Pomerániát (47a. térkép), valamint a felosztott Szász Királyság északi felét (területe 278,9 ezer km², lakossága 10.349,0 ezer fő).

B.45. A baltikumi Német Lovagrend hanyatlása A Visztula - Nyeman ill. a Balti-tenger és a Narew között élő pogány poroszok ellen Mazóviai Konrád herceg hívja be a — Magyarországról éppen kiűzött — Német (Teuton) Lovagrendet. A hercegtől kapott nyugat-porosz Kulmerland területén 1226-ban telepszik meg a Visztula alsó folyásánál. Miközben beolvasztja a livóniai Kardtestvérek rendjét (1237) és Riga érseki székhelyet teszi meg a Német - Római Császársághoz tartozó lovagrendi állam fővárosává, 1230 - 83 között meghódítja a poroszlakta vidékeket (csak Alekszandr Nyevszkij novgorodi fejedelem állítja meg a Csúd-tónál 1242-ben). Az őslakosságot kiirtják, elűzik, illetve megtérítik (maradékuk a XVII. századra beolvad az odatelepített német parasztságba). A porosz területeken (amelyekhez 1309-ben megszerzik Lengyelországtól Pomeréliát) államot alapítanak, s kereszteshadjáratok keretében innen hódítanak tovább a germán - német Drang nach Osten szellemében a balti törzsek (zsamaitok, zsmudzsok, kurok, lívek, lettek, észt finnek, litvánok, stb.) területén, ütközve a lengyel és litván állammal, illetve az orosz fejedelemségekkel. A szerzetesi fegyelemre, a lovagi hadviselés fortélyainak ismeretére és a jól kiépített várrendszerre épülő erős állam városi lakossága német, a falusi a meghódított szlávokból, illetve poroszokból áll. Fővárosuk 1309-es elfoglalásától Malbork / Marienburg (Velencéből helyezik át a nagymesteri székhelyet). Az önálló városok — Riga, Danzig és Thorn — mellett az állam területén jelentős püspökségek (Reval, Dorpat stb.) vannak. A lovagrendi állam 1398 - 1411 között Szamogitiát (megközelítőleg a XX. századi Litvánia) is meghódítva Pomeréliától a Narváig egyetlen államban kapcsolja össze az egész balti területet: Nyugat- és Kelet-Poroszországot, Kurföldet, Lívföldet és Észtföldet (utóbbit 1347-ben 19 ezer tallérért engedik át a dánok). Átmenetileg (1398 - 1407) megszerzi Gotland szigetét is. Az 1386-ban unióra lépett lengyel és litván állam Jagelló Ulászló vezette csapatai az oroszok (és többek között a cseh Zsiska) részvételével 1410-ben Grünwaldnál (Tannenberg) legyőzik őket (nagymesterük is elesik), s bár az 1411-es thorn / toruni béke — még ha a kirótt 100 ezer aranyat Zsigmond kényszerül is kifizetni helyettük (165a. térkép) — mérsékelt, a vereség megtöri expanziójukat. A szláv csapatok 1457-ben Malborkot is elfoglalják, s az 1466-os újabb thorni békében Lengyelország megkapja Warmia / Ermlandot és Nyugat-Poroszországot (Kulmerland, Pomerélia). A lovagrend 1525-ben formálisan is Lengyelország hűbérese lesz, Hohenzollern Albert nagymester felveszi a lutheránus vallást, a rendet szekularizálva megalapítja a Porosz Hercegséget, amely 1618-ban a Brandenburgi őrgrófsággal egyesülve Porosz Fejedelemség, 1701-től királyság lesz (44. térkép). Danzig a második thorni békében különleges jogokat kap. A lovagrendi állam részeit 1560 - 83 között Dánia, Lengyelország (és Litvánia), Svédország és Oroszország szerzi meg.

B.46. Az Orosz Birodalom európai hódításai, 1762 - 1815 II. Katalin (1762 - 1796) három európai irányban terjeszti ki birodalma határait. A Baltikumban a svéd hegemónia megtörése után (47. térkép) Svédország II. Frigyessel tervezett felosztását már csak Franciaország akadályozza meg, Közép-Európában Lengyelország felosztása (1772 - 95) révén a Nyeman és a Bug lesz az orosz határ (34. térkép), a Balkánon — a Szorosok megszerzését célzó "görög terv" keretében — a kücsük - kajnardzsi békével (1774) megroppantja a Török Birodalmat (37c. és 41. térkép). A birodalomgyarapítást utódai folytatják. A tilsiti békében (1807) I. Sándor (1801 - 1825) már egész Európán osztozkodik Napóleonnal, ütközőállamként tartva meg Poroszországot (44. térkép), illetve ilyenként létrehozva a Varsói Nagyhercegséget (34d. térkép). A Tilsittel érdekszférájába kerülő Finnországot 1809-ben (37b. térkép), a Balkánon Besszarábiát 1812-re annektálja, s a román fejedelemségek protektora lesz. A Bécsi Kongresszus az orosz hódításokat — az Ausztriának visszajuttatott Tarnopoli körzet kivételével — jóváhagyja, sőt megszerzi Oroszország a Varsói Nagyhercegség nagyrészét is Lengyel Királyság ("Kongresszusi Lengyelország") néven (48a. térkép). Hódításaival egyfelől Sziléziáig jut, másfelől stabilizálja a külkereskedelme szempontjából létfontosságú balti és feketetengeri kikötőket, illetve útvonalakat. Az Európában 5.393,0 ezer km² területű, (Finnországgal és Lengyelországgal) 43.696,0 ezer lakosú birodalom 1815-ben a kontinens legerősebb nagyhatalma, a Szent Szövetség rendjének biztosítéka (48. térkép).

46.a. Oroszország a Mediterráneumban Az 1768 - 74-es orosz - török háború során az orosz balti flotta a Gibraltári-szoroson behajózva első ízben jelenik meg a Földközitengeren, s az Égei-tengerig hatolva kétfrontos harcra kényszeríti a Portát. Csezménél szétverve a török flottát (1770) ellenőrzése alá vonja az Égei-szigeteket, de Isztambulig nem jut el. Szárazföldi haderői eközben a Duna-deltánál járnak, így első ízben merül fel a Török Birodalom teljes összeomlásának lehetősége (az elfoglalt szigetekről a kücsük - kajnardzsi békében mond le). Immár a fekete-tengeri flottabázisokra (Azov, Krím) támaszkodva az 1798 - 1800-ban szövetséges török - orosz hajóhad nemcsak az Adriai-tengeren jelenik meg (Ancona magasságáig), de Szicíliát és Nápolyt érintve eljut Genova vidékére is. Az egyesült flotta által 1798. őszén elfoglalt Jón-szigeteket az 1800-as konstantinápolyi egyezmény függetlennek, I. Sándor és Napóleon 1801-es békeszerződése semlegesnek nyilvánítja (48c. térkép). A negyedik koalíciós háború során az orosz flotta 1806-ban megszállja a Cattarói-öböl környékét, segítve Montenegró harcát (107. térkép). A tilsiti békével az öböl és a Jón-szigetek francia kézre kerülnek.

B.47. Az orosz - svéd vetélkedés lezárulása, 1700 - 1809 A dán - norvég - svéd kalmari unió felbomlása (1523) után a század végére nagyhatalommá váló Svédország visszaszorulását és az orosz expanzió sikereit az 1700-zal induló északi háború két évtizede eredményezi. A svéd hadsereg 1700-ban Narvánál ugyan győz az ötszörös túlerőben lévő oroszok fölött, azonban az 1709-es poltavai csata a perevolocsnai kapitulációval és a svédek teljes vereségével végződik. Az 1719 - 1721-es békekötésekkel Svédország Hannover javára elveszíti Brémát és Verdent, Brandenburg - Poroszország javára Elő-Pomeránia értékesebb részét, Frederiksborgban Dániával kényszerül békére, Nystadban pedig Oroszország megkapja tőle Lívföldet, Észtföldet, Ingriát, Karéliát, Öselt, Dagöt és az Åland-szigeteket. Az 1741 - 43-as orosz - svéd háború végére — az oroszok megszerzik Délkelet-Finnországot (209a. térkép) — már vitathatatlan a baltikumi orosz hegemónia. Az 1770-es évek elején Svédország alig kerüli el, hogy II. Katalin és II. Frigyes prédájává váljon. Az 1789-ben kezdődő újabb orosz - svéd háborúnak a francia forradalom kitörése vet véget. A francia háborúk során 1808. februárjában a tilsiti békében megígért területek megszerzése érdekében az orosz csapatok benyomulnak Finnországba. Az 1809-es frederikshamni béke szentesíti hódításaikat: Torneáig megkapják a finn területeket. Az 1810-ben XIV. Károly János néven svéd trónra lépő Bernadotte marsall a hatodik koalícióban való aktív részvétele miatt 1815 után nem legitim uralkodóként is trónján maradhat, sőt az 1814-es kieli békében megkapja a Napóleon mellett végig kitartó Dániától elvett Norvégiát, miközben végleg elveszíti a maradék pomerániai területeket (37b. térkép).

47.a. Svéd Pomeránia, 1721 - 1815 II. Gusztáv Adolf svéd király a protestáns ügy védelmében, a nagyhatalmi helyzet biztosítására és a balti-tengeri svéd birtokok kikerekítése céljából 1630-ban partraszáll Usedomon. A többek között Pomerániát felosztó 1648-as vesztfáliai békében Svédország megkapja Nyugat-(Elő-)Pomerániát a nagyfontosságú stettini kikötővel, a mecklenburgi Wismart, Bréma és Verden püspökségeket. A Svéd-Pomeránia megtartásáért 1658-ban, 1676 - 79-ben és 1713 - 15-ben Brandenburg mellett Dániával és Lengyelországgal vívott háborúk után az 1720-as stockholmi békében Elő-Pomerániát a Peene folyóig, valamint Usedom és Wollin szigetét (azaz Svéd-Pomeránia értékesebb keleti részét Stettinnel és az Odera-torkolattal) 2 millió tallér kárpótlás fejében Poroszország kapja meg. Ettől kezdve a 4,0 ezer km² területű svéd tartomány központja Stralsund. A maradék Svéd-Pomerániát végül az 1815-ös rendezés értelmében az addigra nagyhatalommá fejlődött porosz állam vezetése alatt egyesítik Pomeránia többi részével. Svédország kárpótlásként 5 millió tallért kap.

B.48. Európa politikai térképe, 1815 Az 1814. szept. 18-án Európa forradalom előtti alapokon történő újjárendezésére összeülő Bécsi Kongresszus célja a győztesek hatalmi törekvéseinek összehangolása és kivitelezése. Az 1815. jún. 8-án aláírt záróokmány helyreállítja az öt nagyhatalom egyensúlyát. Franciaország megmarad 1792-es birtokaiban (a november 20-i második párizsi béke 1790-es határai mögé szorítja vissza), s kis ütközőállamok koszorúja izolálja. A Német Római Birodalom, illetve a Rajnai Szövetség helyén létrehozzák a Német Szövetséget. A Varsói Nagyhercegséget felosztják. Itáliában az egyetlen független állam a Szárd Királyság lesz, északon a Habsburgok, délen a Bourbonok kerülnek újra hatalomra. Szeptember 26-án a pravoszláv Oroszország, a katolikus Ausztria és a protestáns Poroszország aláírja a Szent Szövetség alapokmányát. November 20-án Anglia, Ausztria, Oroszország és Poroszország négyhatalmi szövetséget köt.

48.a. A Lengyel Királyság, 1815 - 1914 1 Lengyel Királyság, 1815 2 kormányzósági határok, 1866-ig 3 Chelmi kormányzóság, 1912 4 kormányzósági határok, 1866-tól A Bécsi Kongresszuson a Varsói Nagyhercegséget (34d. térkép) felosztják. Nyugati részét (Poznani vajdaság és a Bydgoszczi vajdaság egyrésze) Poroszország kapja (Danzig Nyugat-Poroszországhoz kerül). A maradék 128,5 ezer km² terület 3.520,0 ezer (1820) — 75,0 % lengyel, 10,0 % zsidó, 7,5 % német, 5,0 % litván — lakossal alkotmányosságát megtartva Lengyel Királyság néven Oroszországhoz kerül (formailag perszonálunió révén).

48.b. A Krakkói Köztársaság, 1815 - 1846 Az 1815. máj. 3-i kompromisszum értelmében a megszálló Oroszország, Poroszország és Ausztria protektorátusaként 1,2 ezer km² területen 110 ezer lakossal (1818) létrehozzák Krakkó Szabad Várost. Az 1830 - 31-es lengyel felkelés után autonómiáját megnyirbálják, az 1846. febr. 22-i krakkói felkelés leverése után november 16-án Ausztria annektálja.

48.c. A Jón Köztársaság, 1815 - 1864 Az 1815. nov. 20-i szerződéssel a szigetcsoport — amely 1797-ig Velencéhez, 1797 - 1799 között Hét Sziget Köztársaság néven Franciaországhoz tartozik, aztán köztársaságként orosz, majd 1807-től francia protektorátus, 1809-ben pedig Nagy-Britannia okkupálja — brit protektorátusként köztársaság marad. Területe 2,4 ezer km², lakossága (1815) 200 ezer fő. Görögország 1864ben annektálja.

C.49. A Szent Szövetség Európája, 1815 - 1830 Az 1815-ben létrehozott európai rend fenntartásában meghatározó négyesszövetség (így a Szent Szövetség) 1818. szeptemberében Aix-la-Chapelle / Aachenben összeülő első kongresszusa dönt a második párizsi béke értelmében a francia határerődökben állomásozó csapataik kivonásáról, s Franciaország szövetségi tagságáról. A forradalmak új hulláma a dél-európai félszigetekről indul, Ibériában és Itáliában alkotmányos mozgalmak, a Balkánon nemzeti felkelések formájában. Az itáliai fejlemények miatt a sziléziai Troppau / Opavába 1820. októberére egybehívott (elnapolása után 1821. januárjában a szlovéniai Laibach / Ljubljanában folytatódó) újabb kongresszus Anglia és Franciaország távollétében felhatalmazza Ausztriát a Nápoly elleni intervencióra. Az 1821. márciusában meginduló osztrák haderő komolyabb ellenállás nélkül leveri a nápolyi, majd a piemonti alkotmányos mozgalmat. Az 1822. októberi (immár teljes) veronai kongresszus — Anglia tiltakozása mellett — beleegyezik a spanyolországi francia intervencióba, és az 1823. áprilisában meginduló francia haderő visszahelyezi trónjára VII. Ferdinándot. A Szent Szövetség nagy próbája a Török Birodalom balkáni népeinek (szerbek, románok, görögök) felkelése (50, 51. térkép). A kisnemzeti mozgalmak megítélésében 1822 - 24 között hasadás következik be egyfelől a liberális Anglia és Franciaország, másfelől a konzervatív Oroszország, Ausztria és Poroszország között (Anglia már 1823-ban hadviselő félként ismeri el a görögöket). I. Miklós 1825. végi trónra lépésével válik lehetővé az angol - orosz együttműködés a görög ügy támogatása érdekében (pétervári jegyzőkönyv, 1826. április). Erre támaszkodik a görög függetlenséget követelő 1827. júliusi angol - orosz - francia londoni szerződés. A szövetségesek navarinói tengeri győzelme (1827. október), majd az 1828. májusában meginduló újabb orosz - török háborút lezáró drinápolyi béke (1829. szeptember) után a — Szerbia immár mint fejedelemség további önállósodásával, Algéria Franciaország javára történő elvesztésével gyengülő — Porta elismeri a görög függetlenséget (52. térkép). Görögország függetlenségének elfogadása ellentétben áll a Szent Szövetség antinacionalizmusával és forradalomellenességével, így felbomlásának első fontos állomása.

49.a. Az 1830-as forradalmak Európában A Szent Szövetségnek X. Károly 1830. júl. 30-i trónfosztásával nyíltan hadat üzenő francia forradalom (valamint a sikeres belga függetlenségi harc) már az 1815-ös restauráció egész rendszerét veszélyezteti. A francia forradalom hatására felkelés tör ki a Lengyel Királyságban (54. térkép), alkotmányos és reformmozgalmakra kerül sor a Német Szövetség területén. Az itáliai felkeléseket osztrák csapatok verik le.

C.50. Törökellenes nemzeti mozgalmak a Balkánon, 1804 - 1833 Az európai török területek nemzeti mozgalmai az 1804-es szerb felkeléssel (51. térkép) veszik kezdetüket, majd a görögöktől indul újabb balkáni megmozdulás (52. térkép). A szultán erejét ekkor leköti az 1820. tavaszától a helyi tartományurak hatalmának felszámolására indított büntetőhadjárat (52a. térkép). Az összeesküvők a szerb, román és bolgár felkelések mellett elsősorban Oroszország támogatásában bíznak. Adam Czartoryski orosz külügyminiszter-helyettes Köztes-Európa nemzeti alapú átszervezését célzó 1806-os terve szerint Lengyelország függetlenséget kap, a Porta alól önállósuló Szerbia, Hercegovina, Montenegró, Dalmácia és Görögország pedig föderációt alkot cári védnökség alatt. Az Olténiából 1820. januárjában induló felkelés vérbefojtása után a fejedelemségeket másfél évre ugyan török csapatok szállják meg, de a fanarióta korszak végetér. Az 1826-os akkermani orosz - török szerződés fejedelemválasztást és orosz protektorátust körvonalaz, a Duna balparti erődjeit román kézbe adja vissza (1829-ben szentesítik). Havasalföld leverése után az 1821. márciusi dél-görögországi felkeléssel veszi kezdetét az évtizedes görög függetlenségi harc. Európa filhellén közvéleménye ellenére a Szent Szövetség laibachi (1821. január - május) és veronai (1822. október - december) kongresszusa még elítéli "a forradalmat". Miután a szimpatizáns Anglia mellett Oroszország 1824-ben előáll a göröglakta területek három autonóm tartományra osztásának tervével, a két nagyhatalom az 1826. ápr. 4-i szentpétervári jegyzőkönyvben elismeri Görögország autonómiáját. Szövetségükhöz a Porta ellen — immár a görög függetlenség értelmében vett — egységes fellépést körvonalazó 1827. júl. 16-i londoni szerződésben Franciaország is csatlakozik. Az egyesült angol - francia - orosz hajóhad 1827. okt. 20-án Navarinónál szétveri az egyiptomi - török flottát, majd 1828. ápr. 26-án megindul az újabb orosz - török háború, a Peloponészoszon pedig francia expedíciós hadsereg száll partra. Szeptemberben elesik Várna, az orosz csapatok 1829. augusztusára Drinápoly és Konstantinápoly előtt vannak, a görög csapatok felszabadítják KözépGörögországot. Polignac francia miniszterelnök már Törökország felosztását javasolja (Oroszország Moldvát, Havasalföldet és Örményországot kapná). A Porta végül kénytelen elfogadni a londoni egyezményt, s ennek értelmében írják alá 1829. szept. 14-én porosz közvetítéssel az orosz - török békét, amely megerősíti Havasalföld, Moldva és Szerbia autonómiáját, és orosz kézre adja a Duna-deltát. Az 1830. febr. 3-i londoni egyezményben a nagyhatalmak megerősítik Görögország függetlenségét (örökletes királyságként), amit 1832-ben a Porta is elismer. A Mohammed Ali (53a. térkép) 1832-es támadása miatt támogatásért Oroszországhoz forduló szultán az unkiar - iszkelesszi szerződéssel (1833) megnyitja az orosz flotta számára a Szorosokat, "orosz tóvá" változtatva a Fekete-tengert (117. térkép). Szamosz szigete 1832-ben autonómiát kap.

C.51. A szerb felkelés, 1804 - 1817 A Belgrádi pasalik / Smederevói (Szendrői) szandzsák (23,7 ezer km², 368 ezer fő) 1718 - 1739 között osztrák kézen van (Olténiával és Bosznia északi szegélyével). Az 1787 - 92-es orosz - osztrák - török háború (osztrák megszállással) után 1793-ban kiváltságokat kap (szerb közigazgatás, szpáhi birtokok felszámolása, szerb szabadcsapatok legalizálása). Az 1797-es janicsárfelkelés során Paszvandoglu Oszmán vidini pasa seregét visszaverik, de Napóleon egyiptomi hadjárata (1798) leköti a szultánt. A janicsárok mészárlása után III. Szelim központosítása (1801) letöri az autonómiát. Djordje Petrovic (Karadjordje) a janicsárhatalom és a vallási elnyomás (173. térkép) ellen induló 1804. febr. 14-i felkelése egész Sumadijára kiterjed: márciusra a 12 nahijéből 9 felszabadul, a janicsárok a városokba menekülnek, a felkelők Belgrád alatt előterjesztik autonómiaigényüket. Hafiz nisi pasa Morava völgyében támadó seregét visszaverve az 1805. novemberében elfoglalt Smederevóba (első szerb főváros, amit 1806. decemberi elfoglalása után Belgrád vált fel) összehívják a nemzetgyűlést (szkupstina). Harcukat Oroszország anyagilag támogatja, 1806-tal orosz - török háború indul, 1807. júniusában orosz - szerb szövetséget kötnek (de a török oldalon álló Napóleont nem sikerül megnyerni). Hasszán pasa októberi büntetőhadjáratát az izmaili orosz győzelem állítja meg (a török haderőt az aldunai frontra irányítják). Karadjordje 1809. májusában már Boszniában és Hercegovinában harcol, miközben a török csapatok Szófiából és Pristinából indulnak Nis ellen. Az orosz - török háborút lezáró bukaresti béke (1812) előírja az önkormányzat helyreállítását, de II. Mahmud rendcsinálása ellen folytatódik a harc. A Nis, Vidin, Bosznia irányú török támadás nyomán 1813. októberben elesik Belgrád, decemberre összeomlik a felkelés, vezetői Ausztriába menekülnek a janicsár és albán seregek bosszúja elől. A megtorlások miatt 1815. áprilisában Takovóból induló második felkelést a Sumadijai szandzsák élén álló Milos Obrenovic vezeti. Rudnik, Cacak, Pozarevac, Kraljevo elfoglalása után orosz nyomásra az október 2-i szóbeli megállapodás (majd az 1817. novemberi belgrádi egyezmény) a török fennhatóság fejében elismeri Szerbia széles autonómiáját, Milos Obrenovic főkenézi (régensi) méltóságát utódlási joggal. A felkelés vajdáival Obrenovic leszámol (a hazatérő Karadjordje megölésével indul a Karadjordevic és Obrenovic dinasztia évszázados harca). Az akkermani orosz - török szerződéssel (1826) Szerbia hűbéres fejedelemség lesz, amit a drinápolyi béke (1829), majd a szultán (1830) megerősít. A Porta lekötöttségét kihasználva 1833-ban annektálja az első felkelés során elfoglalt, de akkor nem csatolt hat nahijét (területe 37,8 ezer km²-re nő). A szultán ezt orosz nyomásra elismeri.

51.a. A szerb etnikum déli határa a XIX. sz. közepén A térkép Davidovitch szerint ábrázolja a szerb etnikum déli határát (ld. még 172a. térkép).

C.52. A független Görögország, 1830 A görög felkelést előkészítő Bajtársi Közösség (Filiké Hetéria) 1814-ben alakul a mintegy ötezres odesszai görög kolónia körében, Alexandrosz Ypszilantisz orosz őrnagy vezetésével, akinek a havasalföldi fejedelem fiaként jó kapcsolatai vannak a román fejedelemségek fanarióta elitjével. Miközben a görögök peloponészoszi terve kitudódik, a román Tudor Vladimirescu vezetésével — kihasználva a török hadsereg lekötöttségét (Janina, Perzsia) — 1820. jan. 18-án Olténiából indul felkelés, s márciusban elfoglalják Bukarestet. Ezalatt Ypszilantisz Jasiból betör Moldvába (itt szintén felkelés robban ki), majd Havasalföldre, s áprilisra ő is Bukarestben van. I. Sándor azonban nem hajlandó támogatni a Hetériát, a konstantinápolyi patriárka kiátkozza Ypszilantiszt, Milos Obrenovic sem áll ki mellettük. A két felkelő sereg konfliktusa során a törökökkel tárgyaló Vladimirescut megölik. A felkelést Dragasannál vérbefojtják. Demetriosz Ypszilantisz (Alexandrosz testvére, a Hetéria új vezetője) 1821. márc. 25-én a moreai Hagia Lavrából indít felkelést, s az 1822. jan. 13-án a Hetéria helyébe lépő epidauroszi nemzetgyűlés kikiáltja a független köztársaságot. A szultán Mohammed Ali egyiptomi kormányzóhoz fordul segítségért, s Ibrahim tábornok flottája 1825. februárjában Modonnál 18 ezres sereget tesz partra, amely júliusra megtisztítja Moreát. A török seregek győznek Misszolonginál (1826), majd Reshid vezetésével visszafoglalják Athént. A Triziniában összeülő új görög nemzetgyűlés (1827. március) az immár monarchia élére hét évre régensként a négy évszázaddal korábbi görög / bizánci határok helyreállítását célul tűző Joannisz Kapodisztriasz orosz exkülügyminisztert választja. Az orosz török háborút (1828 - 29) lezáró 1829. szept. 14-i drinápolyi béke elismeri, a nagyhatalmak 1830. febr. 3-i londoni egyezménye megerősíti a 47,0 ezer km² területű és 753 ezer lakosú Görög Királyság függetlenségét (amely Akarnániát és Aitóliát a nagyhatalmak 60 millió frankos kölcsönével 1831-ben "visszavásárolja"). Élére 1833-ban I. (Wittelsbach) Ottó bajor herceg kerül.

52.a. A janinai pasa birodalma, 1811 körül A reformer III. Szelimmel a janicsárok mellett "völgyfejedelmek" szállnak szembe. A Janinai szandzsákot 1788-tól kormányzó Tepedeleni Ali pasa (1803-tól egész Rumélia kormányzója) a göröglakta területek elszakításának céljával Epirusz mellett 1811-ig fennhatósága alá vonja Macedóniát, Euboiát, Boiotiát, Akarnániát (kb. 1 millió lakossal), saját hadserege és flottája van, diplomáciai kapcsolatot tart fenn az európai hatalmakkal. Fiai Moreában (Veli pasa), illetve Tesszáliában és a Lepantói-öböl környékén (Muktar pasa) uralkodnak. A Portától való függetlenségét 1819-ben deklaráló Alit 1820-ban II. Mahmud felmenti, mire 1821. februárjában átáll a görög felkelőkhöz. Az 1822. elejére sikerrel végződő büntetőhadjárat során életét veszti.

C.53. A keleti kérdés a XIX. században A keleti kérdés mint a gyengülő Török Birodalom — elsősorban európai — területeinek sorsa egy esetleges felbomlás esetén az 1768 - 1774-es orosz - török háborút lezáró kücsük - kajnardzsi békével (41. térkép) kap európai dimenziót. A II. Mahmud (1808 1839) reformkísérleteit (hadseregreform, janicsárhatalom 1826-os felszámolása) megtörő 1828 - 1829-es orosz - török háborúban meggyengült oszmán fennhatóság felszámolását (Mohammed Ali, 1831 - 1833) már európai intervenció (Oroszország) akadályozza meg. Az orosz befolyás (Unkiar - Iszkelesz, 1833) ellen azután közösen lépnek fel a rivális hatalmak (1839 - 1841). Ettől kezdve a Porta asszisztál a létét érintő nagyhatalmi döntésekhez. A XIX. sz. utolsó harmadától Olaszország és Németország kapcsolódik be a keleti kérdésbe, a XX. sz. elején pedig — főleg a macedón kérdés kapcsán (97. térkép) — a balkáni kisállamok.

53.a. Mohammed Ali birodalma, 1830 körül A francia sereg kivonulása után a szultán 1805-ben Mehmet (Mohammed) Ali albán tisztet bízza meg Egyiptom pacifikálásával, aki 1806-tól alkirályként (az 1952-es forradalomig fennálló) dinasztiát alapítva saját hatalmát alapozza meg: visszaveri a brit támadást (1807), megtöri a mamelukok hatalmát (1811), francia segítséggel korszerűsíti országát, alexandriai központtal modern hadiflottát teremt. Hódító hadjáratait (1812: Medina, 1813: Mekka, 1818: Darja, 1822: Núbia stb.) kiváló hadvezére, Ibrahim fia viszi sikerre. A görögök ellen Mahmud már hozzá fordul segítségért, aminek fejében Krétát szerzi meg (50, 52. térkép). A meggyengült Porta ellen 1831-ben indított hadjárat során Ibrahim elfoglalja Libanont és Szíriát, s Konyánál megverve a szultán utolsó hadseregét 1832. decemberében a főváros alá érkezik. Az orosz flotta 1833. februári demonstrációja és az orosz csapatok boszporuszi partraszállása azonban meghátrálásra készteti. Mahmud birodalmának területi integritását és a fegyveres segítséget Unkiar - Iszkeleszben a cár garantálja, Mohammed Ali pedig az 1833-as kutahyai szerződésben Szíria és Libanon megtartása fejében elismeri a szultán fennhatóságát. Birodalma a közel-keleti hódítások mellett kiterjed egész Egyiptomra, Szudán és az Arábiai-félsziget nagyrészére. Az 1838-as brit - török kereskedelmi szerződés bojkottja miatt 1839-ben a szultán üzen hadat, de a francia támogatást élvező Ibrahim Nizipnél győz (a török flotta is átáll). A szultán halálával felmerül a Mohammed Ali vezette erős török birodalom veszélye, ezért a nagyhatalmak közbelépnek: a londoni egyezmény (1840) uralmát a Porta fennhatóságának formális elismerése mellett Egyiptomra korlátozza (visszaadni kényszerül Krétát is). Cserében a nagyhatalmak kollektíven garantálják a Török Birodalom integritását (az 1841-es egyezmény elzárja a Szorosokat Oroszország elől).

C.54. Nemzeti mozgalmak a lengyel területeken, 1830 - 1848 A lengyel nemzeti ellenállás központja a liberális berendezkedésű Lengyel Királyság és a Krakkói Köztársaság (48a, 48b. térkép). Az első felkelésre az 1830-as európai forradalmi hullám keretében kerül sor (49a. térkép). Az I. Miklós mozgósítására válaszul 1830. nov. 29-én kirobbanó varsói felkelés nyomán Konsztantin nagyherceg helytartó a távozó orosz sereggel elmenekül. A szejm 1831. jan. 25-én detronizálja I. Miklóst, deklarálja a Litvániával "örökre egyesített" Lengyelország függetlenségét az 1772-es határok között. A felkelőknek a reguláris lengyel hadsereggel együtt 57 ezres hadereje ellen 1831. febr. 9-én indul meg a 114 ezer fős orosz hadsereg. A Varsó ellen vonuló orosz csapatokat a folyó jobbpartján Grochownál sikerül megállítani (1831. febr. 25.), a felkelők azonban Ostrolenkánál döntő vereséget szenvednek (május 26.). Ivan Paszkievics orosz főparancsnok a szeptember 6 - 7-i varsói győzelem után bevonul a fővárosba. A felkelők a határokat átlépve 1831. október elejéig a poroszoknak és az osztrákoknak adják meg magukat. A megtorlást Paszkievics helytartó irányítja: 250 főurat végeznek ki, tömegével koboznak el világi és egyházi birtokokat (a pravoszláv vallás erőszakos terjesztése mellett), 45 ezer kisnemesi családot hurcolnak az Ural vidékére, oroszokat telepítve helyükbe. A lengyel intézmények meginduló felszámolását és az erőszakos oroszosítást megindokló Organikus Statutum szerint a lengyel és az orosz egy nemzetet alkot. Az alkotmányt felfüggesztik, a szejmet feloszlatják, átszervezik a közigazgatást (a vajdaságokat megszüntetve orosz mintára kormányzóságokat hoznak létre), a lengyel hadsereget feloszlatják. A három nagyhatalom a münchengrätzi szerződés (1833) titkos záradékában megegyezik a lengyelek elleni közös eljárásban. A későbbiekben a lengyel területek megmozdulásai közül számottevő a sziléziai parasztfelkelés 1844-ben (Breslau környékén), valamint ugyanebben az évben a sziléziai takácsok felkelése Glatz körzetében (Pieszyce, Bielawa, Rychbach, Swidnica). A Nyugat-Galíciában 1846. febr. 19-én kezdődő éhséglázadás jellegű parasztfelkelést az osztrák hadsereg fojtja el, miközben a galíciai parasztokat sikeresen a február 20 - 21-én kirobbanó krakkói felkelés ellen fordítja. A radikális társadalmi programot elfogadó Krakkó az osztrákokkal szembeni csatavesztés (február 26.) után március 4-én kapitulál. Ausztria annektálja a Krakkói Köztársaságot. Az 1848-as európai forradalmak során (55. térkép) Nagy-Lengyelországban, Poznan központtal robban ki felkelés (március 20.). A mintegy 10 ezres felkelő sereg néhány győzelem (Miloslaw, Sokolów) után azonban vereséget szenved a porosz csapatoktól, és május 9-én kapitulál. Az áprilisi krakkói és a novemberi lembergi megmozdulásokat osztrák csapatok törik le.

C.55. Az 1848 - 1849-es európai forradalmak Az 1848-as év Európát (Angliát és Oroszországot kivéve) magával ragadó forradalmai január 12-én indulnak a szicíliai Palermóban és terjednek át Bourbon-Itáliára. A Lajos Fülöp királyságát megdöntő február 22 - 24-i párizsi után a Német Szövetségben szinte egyszerre robban ki forradalom Bécsben (március 11 - 13.) és Berlinben (március 18 - 19.). A bécsi udvar nehezen lesz úrrá az eseményeken. Hosszabb ideig párhuzamosan működik az osztrák nemzetgyűlés és az Olmützbe menekült császári udvar, 1849. márciusában egyidejűleg születik meg a nemzetgyűlés parlamentáris rendszert bevezető és a birodalom nemzeteinek autonómiát biztosító alkotmánya, valamint (a nemzetgyűlést feloszlató) Ferenc József császár oktrojált alkotmánya. Berlinben IV. Frigyes Vilmos király március 21-én proklamálja a német egységet, és összehívja a porosz alkotmányozó nemzetgyűlést (amelyet azután december 5-én feloszlat, és kibocsátja 1850. jan. 31-én törvényesített oktrojált alkotmányát). Az egységes német nemzetállam megteremtése (61. térkép) körüli vita (köztársaság vagy monarchia, az utóbbin belül Hohenzollern vagy Habsburg vezetés) közepette 1848. máj. 18-ától ülésezik a Német Szövetség képviseletében a frankfurti alkotmányozó nemzetgyűlés. Meghívják a Szövetség részének tekintett Cseh- és Morvaország küldötteit is, akik ezt Ausztria tiltakozásával elutasítják. A felerősödő pánszlávizmus június 2-án az első szláv kongresszus összehívásához vezet Prágában (ahol a június 12 - 17-i felkelést osztrák csapatok verik le). A frankfurti gyűlés 1849. márc. 27-én 267 szavazattal 263 ellenében fogadja el a Németországot örökös császárságnak deklaráló alkotmányt. A német kérdésben a nemzeti egységet Ausztria nélkül porosz vezetéssel megvalósítani kívánó kisnémet irányzat győz. Kisebbségben marad a németlakta területek föderációját Habsburg-Ausztria vezetésével kívánó nagynémet álláspont (és a nagynémet köztársaságiak programja is, amely az Osztrák Birodalom széthullása után Német-Ausztria csatlakozását és a német területek demokratikus köztársaságban való egyesítését óhajtja). A parlament 1849. márc. 28-án Frigyes Vilmos porosz királyt választja császárnak, mire Ausztria április 5-én visszahívja képviselőit. A porosz király április 28-án visszautasítja a forradalomtól kapott koronát és feloszlatja a parlamentet. A bécsi forradalom hatására megmozdulnak Ausztria nem német területei is. A március 14-i római forradalmat egész HabsburgItália Piemont támogatta megmozdulásai követik. Osztrákellenes nemzeti szabadságharc az egyes államok eltérő érdekei és a piemonti vezetés republikánusoktól való félelme miatt nem bontakozik ki. A nápolyi, francia, osztrák és spanyol haderő 1849. augusztusára leveri a megmozdulásokat. A szeptembertől fegyveres harcba torkolló március 15-i pesti forradalmat orosz segítséggel számolják fel 1849. augusztusára (56. térkép). A román fejedelemségek megmozdulásait orosz és török csapatok verik le.

C.56. A magyar szabadságharc leverése, 1849 A császár által 1848. márc. 23-án kinevezett Josip Jellasic horvát bán szeptember 11-i támadásával kezdődő magyar szabadságharc során az ország nemzetiségei fegyveresen is fellépnek az igényeik iránt érzéketlen magyar kormány ellen (amely csak az utolsó pillanatban próbál velük egyezkedni). A horvátok mellett a szerbek májusi karlócai gyűlésükön kikiáltják az autonóm Szerb Vajdaságot, s a Szerbiából érkező önkéntesek támogatta délvidéki szerb határőrkatonaság már június 12-én fegyveres harcba kezd. Ferenc József császár december 15-én ígéretet tesz az autonómia megadására (57a. térkép). A románok elutasítják Erdély egyesítését Magyarországgal, s osztrák felhívásra október 17-én népfelkelést indítanak. Andrei Saguna erdélyi görögkeleti püspök 1849. februári emlékiratában önálló román tartomány létrehozását javasolja a románlakta területek egyesítésével. Az 1849. tavaszi magyar sikerek hatására — és miután az országgyűlés április 14-én Debrecenben detronizálja a Habsburgokat (ezt egyetlen állam sem ismeri el) — Ausztria május 1-én Oroszországhoz fordul. A segítséget deklaráló május 9-i cári kiáltvány után I. Miklós és Ferenc József május 21-én Varsóban egyezteti a katonai akciót. A 204 ezres hadsereg Ivan Paszkievics tábornok vezette főereje a Lengyel Királyságból Galícián át június 15 - 18-án lépi át a határt, a balszárny Moldvából és Havasalföldről tör be Erdélybe (a 166 ezer fős osztrák hadsereggel ekkor 173 ezres magyar haderő áll szemben). A magyar seregek az osztrákoktól elszenvedett vereség (Temesvár, augusztus 9.) után augusztus 13-án Világosnál az oroszok előtt kapitulálnak (a kormány augusztus 7-én még felajánlja a magyar koronát a Romanovoknak).

56.a. Kossuth konföderációs terve, 1862 1 föderáció határa 2 tagországok határa 3 fővárosok 4 esetleg önálló országként 5 esetleg csatlakozó országok 6 esetleg Romániához csatolva A magyar emigráció — miután nem sikerül kihasználnia Ausztria megingását az 1850 - 60-as évek fordulóján — a Habsburgokkal való kiegyezés alternatívájaként körvonalazza a dunai államszövetség tervét. Kossuth Lajos és Klapka György 1862. máj. 1-i elképzelésének feltétele a Habsburg és a Török Birodalom felbomlása. Helyén népszavazás vagy népképviseleti szervek döntése révén 30 milliós államszövetség alakul "a régi történelmi államokból": Magyarországból (a végső soron esetleg függetlenné váló) Erdéllyel, Romániából (esetleg együtt Bukovinával), Horvátországból (bár vitatott Fiume tengeri kikötője) és Szerbiából (amelyhez esetleg további délszláv területek is tartozhatnának).

C.57. Magyarország katonai kormányzása, 1849 - 1860 A magyar forradalom leverését (56. térkép) követő megtorlás során mintegy 100 főt kivégeznek (köztük azokat a tábornokokat, akikért I. Miklós személyesen emel szót, így ez az első lépés az osztrák - orosz viszony elhidegüléséhez). Ezret ítélnek hosszabb börtönbüntetésre vagy kényszermunkára és 40 - 50 ezer főt küldenek kényszersorozással a császári hadseregbe. A levert Magyarország igazgatását részint a szabadságharc, de elsősorban Ausztriának a nagynémet egység megvalósítására irányuló törekvése motiválja, aminek feltétele a monarchia korszerű centralizált és germanizált "német állammá" változtatása (61. térkép). A politikai reakció közepette a birodalom korszerűsítése során Magyarország is polgári állammá válik: végrehajtják a jobbágyfelszabadítást, megvalósítják a polgári jogegyenlőséget, kiépül a polgári közigazgatás és jogrend. A történelmi Magyarországot feldarabolják, hogy részeit egyenként elnémetesítve könnyebben integrálhassák a birodalomba. Magyarországtól elválasztják és koronaországként közvetlenül Bécs alá rendelik Horvát - Szlavóniát (a Muraközzel és Fiuméval), Erdélyt, a megmaradt déli katonai határőrvidéket és az 1849. novemberében létrehozott Szerb Vajdaságot. A maradék Magyarországot öt katonai kerületre (Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Pest - Buda) osztják, nagyjából ennek feleltetve meg a kiépülő polgári közigazgatást. A megyei önkormányzatot eltörlik. A katonai kormányzás felszámolására (Ausztria katonai veresége és pénzügyi válsága, továbbá a magyar "passzív rezisztencia" miatt) az abszolutizmust oldó 1860. okt. 20-i diplomával (oktrojált alkotmánnyal) és az 1861. febr. 26-i módosító pátenssel kerül sor.

57.a. A Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, 1849 - 1860 1 Szerb Vajdaság, 1848 2 Szerb Vajdaság és Temesi Bánság, 1849 - 1860 A délvidéki szerbek már II. József halála után az 1790-es szerb egyházi zsinaton vajdasági önkormányzatot követelnek. A koronatartományként közvetlenül Bécs alá rendelt Szerb Vajdaság és Temesi Bánság az 1848. dec. 15-i ígéretnek megfelelően az 1849. nov. 18-i császári pátenssel jön létre (56. térkép). Központja Temesvár, katonai kormányzója gr. Johann Coronini-Cromberg altábornagy. A Bács, Torontál, Temes, Krassó megyéket és Szerém megye két járását átfogó tartomány — amely az 1848-as Vajdasággal ellentétben nem terjed ki a határőrvidékre, tehát nem határos közvetlenül Szerbiával — 1.426,2 ezer lakosának 26,9 %-a, azaz 334,1 ezer fő szerb (27,9 % román, 24,5 % német, 15,6 % magyar). A Vajdaságot az abszolutista rendszer felszámolása során 1860. dec. 27-én szüntetik meg, területét Magyarországhoz csatolva (ld. még 184, 256. térkép).

C.58. A krími háború, 1853 - 1856 A Szorosok elzárása (1841) után 1844-ben és 1852-ben hiába javasolva Angliának a Török Birodalom felosztását, Oroszország 1853. májusában protektorátusának elismerését követeli a szultán 12 millió pravoszláv alattvalója fölött. Július 2-án "zálogként" megszállja a fejedelemségeket (belügyeikbe az 1849. május 1-i balta - limani török - orosz egyezmény szerint hét évig beleszólhat). A Porta október 4-én hadat üzen, november 30-án Szinopénál szétverik a török flottát, a Dunán átkelő oroszok Szilisztrát ostromolják. A szultánnal szövetségre lépő Anglia és Franciaország 1854. márc. 27-én hadat üzen a cárnak. A semleges Ausztria ultimátumára (és a szövetségesek fekete-tengeri flottademonstrációjára) az orosz csapatokat július elején kivonják a fejedelemségekből (Moldvát osztrák, Havasalföldet osztrák - török erők szállják meg). A szövetségesek augusztusban (Bécs) követelik a fejedelemségek nemzetközi felügyeletét, a keresztények kollektív védelmét, a dunai hajózás közös ellenőrzését, az 1841-es egyezmény revízióját (a Fekete-tenger demilitarizálását). Az elutasítás után a Szorosokat, Konstantinápolyt és a földközi-tengeri brit hegemóniát veszélyeztető katonai bázis felszámolására Várna körzetéből 60 ezres expedíciós haderőt vetnek be a Krímen Szevasztopol ellen. Az I. Miklóst 1855. márciusában követő II. Sándor Szevasztopol szept. 8-i eleste után elfogadja a bécsi négy pontot. A félmillió halottat (Oroszország 300, Franciaország 100, Anglia 60 ezer) követelő háború 1856. elején véget ér. Anglia, Ausztria, Franciaország, Oroszország, a 15 ezer katonával 1855. jan. 26-án hadbalépő Szárd Királyság, Svédország és Törökország párizsi konferenciája végén a március 30-i párizsi békével a szövetségesek kiürítik a Krímet, Oroszország Moldva javára elveszíti Délnyugat-Besszarábiát, a Porta javára az 1829-ben annektált Duna-deltát (a torkolatot a brailai nemzetközi Dunabizottság ellenőrzése mellett hajózhatóvá teszik), a Fekete-tenger partvidékét demilitarizálja, a Szorosokra megismétli az 1841-es szerződést (hadihajók áthaladásának tilalma). Oroszország kötelezi magát, hogy nem erősíti meg katonailag az Åland-szigeteket. A nagyhatalmak garantálják Törökország területi integritását, a birodalom keresztényeit "európai védelem" alá helyezik, a román fejedelemségek jövőjének kialakítására bizottságot alakítanak (59. térkép). A párizsi békével Oroszország európai hegemón szerepét Franciaország veszi át.

58.a. Az Åland-háború Az oroszok megosztásának és a svédek (1855. novemberére sikeres) bevonásának céljával északon is frontot nyitva az angol francia hajóraj behajózik a Fehér-tengerre (a Szolovecki-szigeteket és Arhangelszket bombázva), a Balti-tengeren blokád alá veszi az Åland-szigeteket (majd bombázza Turku, Hangö, Sveaborg, Reval, Kronstadt erődítményeit). Szárazföldi hadműveletekbe a szövetségesek nem bocsátkoznak.

C.59. A román fejedelemségek egyesülése, 1858 - 1862 A fejedelemségek a kücsük - kajnardzsi békétől (41. térkép) az orosz protektorátus segítségével lazítják függőségüket a Portától: a bukaresti béke (1812) megerősíti autonómiájukat, 1821-ben véget ér a fanarióta fejedelmek (1711-től tartó) kora, az akkermani egyezmény (1826) után a drinápolyi béke (1829) új rend bevezetéséről határoz. Havasalföld (1831. július) és Moldva (1832. január) Szervezeti Statutuma az alkotmányos rend egységesítésével már az uniót készíti elő. A krími háborúban (58. térkép) 1853ban orosz, 1854-től három évre osztrák - török megszállás alá kerülnek. A Moldvát tengeri kijárathoz juttató 1856-os párizsi béke az orosz protektorátust felszámolva a fejedelemségeket a hét európai hatalom (Oroszország, Poroszország, Ausztria, Franciaország, Anglia, Törökország és Piemont, illetve jogutódjaként Olaszország) kollektív védelme alá helyezi, megerősíti autonómiájukat, szervezeti szabályzataikat eltörölve (az uniót elvetve) ad hoc-bizottságot küld ki berendezkedésük kialakítására. A párizsi szerződést végrehajtó 1857. márc. 8-i nagyköveti konferencián rögzített cenzusos, rendi jellegű választójog szerint létrejött nemzetgyűlések (1857. október) az unió mellett nyilatkoznak. Anglia, Ausztria és Törökország ellenállása miatt az 1858. aug. 19-i újabb párizsi konferencia kompromisszumával létrejön a Porta fennhatósága alatt álló "Moldva és Havasalföld Egyesült Fejedelemség", külön hatalmi intézményekkel, de az országgyűlésekből kiküldött közös bizottságokkal, törvényekkel, bírósággal és hadsereggel. Az 1859. jan. 5-én Iasiban Moldva fejedelmének választott liberális Alexandru Ion Cuza bojár hadseregparancsnokot az áthidaló formulát megkerülve január 24-én Bukarestben Havasalföld fejedelmének választják. Ezzel a fejedelemségek de facto egyesülnek. A nagyhatalmak a Porta tiltakozása ellenére 1861-re elismerik Cuza életre szóló uralkodását mindkét fejedelemségben. A reálunió lépéseként 1862. elején egyesül a két országgyűlés és közös kormány alakul. Ezzel 115,8 ezer km² területen 3.300,7 ezer lakossal (1850) létrejön Románia. Az 1864. júniusi alkotmányt szentesítő referendumon a 737,5 ezer jogosult (7,1 % tartózkodás mellett) 92,7 %-a szavaz "igennel", lényegében az unióra. Reformjai után Cuzát megbuktatják (1866. április). Hohenzollern Sigmaringen Károly porosz herceget a Porta hűségeskü fejében dinasztiaalapítási joggal Románia királyaként ismeri el (I. Károly). Belga mintájú liberális alkotmány lép életbe.

59.a. Moldva a XV. században Stefan cel Mare (III. István) alatt (1457 - 1504) önállóságát a Török Birodalommal, Magyarországgal és Lengyelországgal szemben őrző Moldvai Fejedelemség fennhatósága kiterjed a későbbi Moldva és — az Aranyhordától megszerzett, de a Portának már 1456-ban átengedett déli Budzsák kivételével — Besszarábia mellett Bukovinára is.

C.60. Lengyel nemzeti mozgalom és felkelés, 1863 - 1864 A Lengyel Királyság területén 1861-ben az itt elmaradó oroszországi földreform miatt parasztmozgalom bontakozik ki, a nagyobb városokban nemzeti jellegű tüntetések zajlanak. Az elégedetlenkedők 1862-es tömeges besorozása a közvetlen oka az otthon és emigrációban régóta szerveződő felkelés 1863. jan. 22-i kirobbanásának, amely átterjed Litvániára, valamint Belorusszia és Ukrajna nyugati részére. A lengyelek mellett Franciaország és Anglia áll ki. III. Napóleon 1863. márciusában javasolja Ausztriának a Lengyel Királyságból és Galíciából álló független lengyel állam helyreállítását osztrák főherceg vezetése alatt, továbbá Velence átengedését a formálódó Olaszországnak. Ausztria megkapná a francia segítséggel egyesült román fejedelemségeket, Poroszország annektálhatná Hannovert, Belgiumot felosztanák Franciaország és Hollandia között, a Rajna bal partján pedig — a területi rendezés kulcsaként — független ütközőállamot alakítanának ki Franciaország és Poroszország között. Ausztria a tervet elutasítja, mire Franciaország és Anglia 1863. áprilisában — egyedülálló diplomáciai lépésként — a cártól autonómiát követel a lengyeleknek. Az orosz visszautasítás után III. Napóleon európai kongresszus összehívását javasolja az 1815-ös határok általános revíziójának céljával. A javaslatot az érintettek általános elutasítása fogadja. Határozottan Oroszország mellé áll viszont a bismarcki Poroszország: 1863. februárjában Pétervárott orosz - porosz katonai megállapodást kötnek (Alvensleben-konvenció), aminek értelmében Oroszország jogot kap arra, hogy a lengyel felkelők ellen porosz területen is katonai akciókat hajtson végre. A 25 - 30 ezer felkelővel szemben (1831 óta a "Kongresszusi Lengyelországnak" nincs saját hadserege) 100 ezres orosz haderő létszámát 490 ezer főre emelik, és a szétszórt, elszigetelt fegyveres megmozdulásokat — porosz és osztrák csapatok beavatkozása mellett — decemberre letörik (az utóvédharcok 1864. áprilisáig folynak). Hiába nyúl a felkelés vezetése az utolsó pillanatban az agrárreformhoz, népfelkelés nem indul meg. A Miljutyin gróf irányította megtorlás során a felkelés öt vezetőjét kivégzik, 1.500 lengyel birtokot elkoboznak, 38 ezer főt Szibériába deportálnak. A Lengyel Királyság 1831 után (54. térkép) megmaradt autonómiáját és nemzeti intézményeit felszámolják, közigazgatását átszervezik (1866). A lengyel katolikus egyházat a szentpétervári papi kollégium alá rendelik, az egyházai javakat szekularizálják. A lengyel nyelvet is betiltva erőteljes oroszosítás kezdődik. "Lengyelország" helyett ettől kezdve hivatalosan a "Visztulai Kormányzóságok" elnevezést használják. Az elsősorban a lengyel nemesség megbüntetésének céljával 1864. márc. 2-án életbeléptetett agrárreform során a lengyel parasztok megváltás nélkül a földdel együtt szabadulnak fel.

C.61. A német egység dilemmája, 1815 - 1866 Az 1815-ös rendezés (48. térkép) a Német Szövetséget Habsburg-hegemónia alatt teremti meg. Az 1848 - 49-es forradalmak során elvetél a német egység megvalósítása forradalmi úton (55. térkép): 1849. ápr. 5-én Ausztria visszahívja képviselőit a frankfurti gyűlésből, IV. Frigyes Vilmos nem meri elfogadni a forradalomtól a koronát, és a visszautasítással egyidejűleg a nemzetgyűlést feloszlatja. Utolsó dinasztikus kísérletként 1849, májusában létrejön az uniót a porosz király elnöklete alatt megvalósítani kívánó porosz, szász és hannoveri király szövetsége, amelyhez a német államok nagyrésze csatlakozik. Ausztria viszont egy centralizált, politikai egységét és különállását őrző Ausztriát kíván egészében beléptetni a Habsburg-vezetésű Szövetségbe (57. térkép). A döntőbírónak felkért I. Miklós a terveket (elsősorban a poroszt) elveti: az 1850 nov. 29-i olmützi porosz - osztrák szerződés a Szövetséget osztrák vezetés alatt restaurálja. Az 1856-os párizsi békével (58. térkép) Oroszország mint a dinasztikus rendezés fő támasza kiszorul Európából. Európa nagyszabású átrendezésének ügyét Franciaország veszi kézbe: támogatja a román (59. térkép) és az olasz egységtörekvéseket (61. térkép), a független Lengyelország tervét (60. térkép). Anglia és Oroszország a francia hegemóniatörekvések ellensúlyaként elfogadja a porosz vezetésű Németország perspektíváját. Az 1864-es német - dán háborúban a területgyarapítással jelentős sikert elkönyvelő Poroszország végképp kezdeményezőként lép fel a német egység kérdésében. Az 1864. okt. 30-i bécsi békében a Dániától elvett Schleswig, Holstein (valamint Lauenburg) osztrák - porosz kondominium lesz. A közös kormányzásból fakadó ellentétek feloldására a gasteini szerződésben (1865. augusztus) Ausztria a távoli Holsteint, Poroszország a szomszédos Schleswiget kapja (Lauenburggal). A német kérdés porosz megoldása érdekében Bismarck és III. Napóleon 1865. októberében Biarritzban megállapodik Franciaország semlegességéről egy várható porosz - osztrák háború esetére, majd 1866. ápr. 8-án porosz - olasz szövetség születik az Ausztria elleni közös fellépésről. A német (porosz - osztrák) háború porosz hadüzenettel indul 1866. jún. 14-én. A Habsburgok által mozgósított Német Szövetség Poroszország kilépésével összeomlik. A háborúba szövetségi szerződése értelmében porosz oldalon bekapcsolódik Olaszország. Az osztrák csapatok az olasz fronton ugyan győznek, a poroszoktól azonban július 3-án Königgrätz mellett megsemmisítő vereséget szenvednek. A prágai porosz (augusztus 23.) és a bécsi olasz békében (október 3.) Ausztria Velencétől eltekintve területet ugyan nem veszít, viszont "önként" ki kell vonulnia a Német Szövetségből — bár csatlakozása Németországhoz (anschluss) sokáig nem kerül le végleg napirendről (129a, 197. térkép). Az 1867-ben létrehozott Északnémet Szövetség gyakorlatilag a német nemzetállam létrejöttét jelenti (63. térkép).

C.62. Az olasz egység megvalósulása, 1859 - 1870 Az 1848 - 49-es kudarc (55. térkép) után Camillo Cavour piemonti miniszterelnök az abszolutista állam liberális átalakítását és Itália külső segítséggel történő felszabadítását tekinti céljának. A krími háborúban (58. térkép) való részvétel után az 1858. júl. 20-i plombieres-i találkozón III. Napóleon Nizza és Savoya fejében fegyveres segítséget ígér Lombardia és Velence megszerzéséhez, s a megnagyobbodott Piemontból, egy Közép-Itáliai Királyságból, a Pápai Államból és a Nápolyi Királyságból álló pápai vezetésű konföderáció létrehozásához. Oroszország a román fejedelemségek osztrákellenes élű egyesítése (59. térkép) után az 1859. márciusi francia - orosz egyezményben semlegességet ígér. Az 1859. ápr. 19-i osztrák hadüzenettel induló háborúban Ausztria június 4-én Magenta, 24-én Solferino mellett vereséget szenved. III. Napóleon megrettenve a közép-itáliai felkelésektől, tartva a porosz beavatkozástól a Rajna mentén és a harcok véres elhúzódásától az észak-itáliai várnégyszögbe húzódó osztrákok ellen Lombardia átengedése fejében fegyverszünetet köt az osztrákokkal. A november 10-i zürichi békében Piemont tehát Velencét nem kapja meg. A háború gyors befejezése ellenére Toszkána, Modena, Párma és a Pápai Államhoz tartozó Romagna népfelkelés eredményeként még 1859-ben csatlakozik a Szárd Királysághoz. A sikertelen Bourbon-ellenes palermói felkelés (1860. ápr. 4.) ellenére a május 11-én önkénteseivel partraszálló Giuseppe Garibaldi Palermo mellett győzelmet aratva július végére felszabadítja a szigetet, majd átkelve a szárazföldre a Volturno mellett győz a nápolyi haderő fölött. Közben a pápai sereg fölött Castelfidardónál győzelmet arató szárd hadsereg odaérkezve megakadályozza a felkelők Róma elleni támadását. A népszavazásokon Emilia 426 ezer "igennel" (756 "nem" ellenében), Marche 134 ezer "igennel" (1,2 ezer "nem"), Umbria 97 ezer "igennel" (380 "nem") foglal állást a Szárd Királysághoz való csatlakozás mellett (hasonlóan dönt 1860. nov. 20 - 21-én a Nápolyi Királyság és Szicília). Az 1861. januárjában Turin / Torinóban összeülő parlament március 17-én kikiáltja az Olasz Királyságot, élén II. Viktor Emánuel szárd királlyal. Franciaország elismeri az olasz államot, amelynek területéből már csak az osztrák kézen lévő Velence és a francia felügyelet alatt álló Róma hiányzik. Velencéről Ausztria az osztrák - porosz háborút (61. térkép) lezáró október 3-i bécsi békében mond le (cserében Olaszország lemond igényéről Dél-Tirolra és Isztriára). A tartományi népszavazáson a lakosság 647 ezer "igennel" (69 "nem" ellenében) foglal állást az unió mellett. Rómát a porosz - francia háború (63. térkép) során a francia csapatok 1870. szeptemberében elhagyják. A csatlakozást jóváhagyó népszavazáson a lakosság 130 ezer "igennel" voksol 1,5 ezer "nem" ellenében, s október 2-án Firenze helyett Róma lesz az egységes Olasz Királyság fővárosa. A cserében felajánlott Vatikán Államot a pápa nem fogadja el (viszonyuk majd csak 1929-ben rendeződik).

C.63. Az egységes Németország létrejötte, 1866 - 1871 Az 1866-os háborúval (61. térkép) Poroszország annektálja Holsteint, valamint az országot földrajzilag egyesítve a nyugati és keleti porosz területek között fekvő osztrák oldalon harcbaszállt államokat (Hannover, Hessen - Kassel, Nassau). A Majnától északra fekvő államokból (az általános választójogot bevezetve) 1867. ápr. 16-án porosz vezetéssel megalakul az Északnémet Szövetség. A Délnémet Szövetség államaival (Baden, Württemberg, Bajorország) kötött titkos védelmi szerződéseivel de facto megvalósul a német egység. Az 1866-os rendezésből kisemmizett, izolált és provokált Franciaország 1870. júl. 19-én hadat üzen az Északnémet Szövetségnek, s Sedan mellett szeptember 1-én vereséget szenved. A győztes Poroszország vezetésével 1871. jan. 18-án Versailles-ban kikiáltják a Német Császárságot. A Versailles-ban aláírt (február 26.) és Frankfurtban véglegesített (május 10.) békében Franciaország átengedi Elzászt és Lotaringiát, továbbá öt milliárd frank hadisarcot fizet.

63.a. Német vámszövetségek, 1818 - 1834 1 Német Szövetség 2 államhatár 3 Porosz Vámszövetség, 1818 - 1828 4 Középnémet Vámszövetség, 1828 5 Bajorország - Württemberg Vámszövetség, 1828 A Rajnai Tartomány és Vesztfália csatolása (1815) után a porosz tartományok között 1818-ban megszüntetik a vámhatárokat, az ország határainál egységes vámtarifát vezetnek be. Hessen - Darmstadt és Poroszország között 1828 elején létrejön a Porosz Vámszövetség (amelyhez 1831-ben Hessen - Kassel is csatlakozik, így megszűnik a két porosz terület közötti vámhatár). Bajorország és Württemberg illetve a kívül maradók külön vámszövetségeket kötnek.

63.b. Német vámszövetségek, 1834 - 1888 1 Zollverein, 1834 2 csatlakozók, 1836 - 1842 3 csatlakozók, 1854 4 Új Zollverein (1867) keretében csatlakozó 5 csatlakozó, 1872 6 csatlakozó, 1888 7 Északnémet Szövetség, 1867 A közép- és délnémet államokkal történt megegyezés révén Poroszország 1833. márc. 23-án létrehozza a Német Kereskedelmi és Vámszövetséget (Zollverein), amely a kívül maradókat fokozatosan magába olvasztja. Az Északnémet Szövetség keretében (1867) létrejön az Új Német Vámszövetség (Új Zollverein), amely 1888-ra a Szövetség összes jogalanyát magába olvasztva megvalósítja az ország gazdasági egységét.

C.64. Az európai Törökország 1878 előtt A II. Mahmud (1808 - 1839) és I. Abdul Medzsid (1839 - 1861) által bevezetett tanzimat-reformok (1839: gülhanei hattiserif, 1856: hattihumájun) nem állítják meg a központi hatalom gyengülését, Abdul Aszesz alatt (1861 - 1876) pedig a gazdaságilag kiszolgáltatott birodalom 1875-re pénzügyi csődbe jut (ami 1881-től az államadósságok nemzetközi kezelését eredményezi). Az 1876. végi oktrojált (és gyorsan visszavont) alkotmány már nem hoz megoldást. Az önállósodás útjára lép Egyiptom, megindul a balkáni népek függetlenségi harca, a Görögország függetlenségét biztosító 1829es drinápolyi béke és az 1833-as egyezmények kiszolgáltatják a birodalmat Oroszországnak. A Mohammed Ali győzelmét megakadályozó 1840 - 41-es londoni szerződések, majd az újabb orosz - török háborút lezáró 1856-os párizsi béke az európai nagyhatalmak érdekeltségétől teszik függővé sorsát (bár utolsó érdemi területi nyereségét itt könyvelheti el): a nagyhatalmak döntenek a román fejedelemségek jövőjéről (Párizs, 1858), ők vonják meg és garantálják Montenegró határait (1858). A Porta elismerni kényszerül az egyesült Románia de facto függetlenségét, Szerbiából 1867-re utolsó csapatait is ki kell vonnia, az 1870es fermánnal létrehozott Bolgár exarchátus felgyorsítja Bulgária függetlenedési folyamatát. A Ruméliában (Európában) Görögország, Románia és Szerbia nélkül is még mindig 365,7 ezer km² területű és (1850) 10,5 millió lakosú birodalomban a központi hatalom erősítését célzó reformok során a tartományi szabályozásról szóló 1858-as törvény a kormányzók hatáskörét az irányításuk alá eső területen teljessé teszi (adó- és pénzügyek, hadsereg stb.), s tartományuk egyszemélyi vezetőjeként felelnek a Portának. Az 1860-as újabb intézkedésekkel a jelentősebb szandzsákok élére a beglerbégek helyett reformer pasákat állítanak kiemelt jövedelemmel (mutaszarrif). Végül a francia mintára 1864-től bevezetett átszervezés a birodalom fennállásának végéig érvényes módon szabályozza a közigazgatást (az ekkor már különleges státust élvező Romániát és Szerbiát a reform nem érinti). A mintatartomány — a bolgárok lecsillapítására — a Nisi, Vidini, Szófiai, Tulcsai, Várnai, Ruszcsuki és Tirnovói szandzsákokra osztott Dunai vilajet lesz (felölelve a korábbi Szilisztrai, Vidini és Nisi elajeteket). 1865-ben már négy új rendszerű vilajet működik: a Dunai mellett a Boszniai (a Majdani, Banjalukai, Szvorniki, Mostari és Novipazari szandzsákokkal), valamint Ázsiában az Aleppói és az Erzerumi. Ehhez csatlakozik 1867-ben az európai részeken a Szkutari, a Skopjét is magában foglaló Prizreni (Koszovói) és a Szaloniki vilajet. Mellettük a hasonló szintű igazgatási egységek a Ruméliai (Monastir), Janinai és Trikkalai pasalik, valamint az Edirnei vilajet. Az Arab-félsziget és az autonóm tartományok kivételével 1876ra az egész birodalom átáll az új rendszerre. Ekkorra azonban az 1874 - 75-tel induló nemzeti mozgalmak (65. térkép) megrendítik a Porta európai uralmát.

C.65. Törökellenes nemzeti mozgalmak a Balkánon, 1875 - 1886 Az 1876. máj. 2-i bolgár felkelés vérbefojtása miatt és az 1875. júliusában kezdődött hercegovinai felkelés megsegítésére Szerbia (június 30.) és Montenegró (július 2.) hadat üzen Törökországnak. A súlyos szerb vereség (augusztus 4.) utáni orosz ultimátumra (október 31.) az új szultán, Abdul Hamid 1877. márc. 1-én Szerbiával a status quo alapján békét köt. A nagyhatalmak követeléseit megerősítő londoni jegyzőkönyv (március 31.) török elutasítására a cár 1877. ápr. 24-én hadat üzen. A bolgár felkelők támogatta orosz - román hadsereg (Románia május 21-én egyszerre deklarálja függetlenségét és a hadüzenetet) a Dunán átkelve Tirnovón keresztül elfoglalja a Sipka-szorost (július 19.), augusztus 20-án ostrom alá veszi (és váratlanul kemény harcok után december 10-én beveszi) Plevent. Ezzel szabaddá válik az út Drinápolyon át Konstantinápoly felé. A Konstantinápolyt az 1878. jan. 31-i fegyverszünet ellenére megközelítő orosz seregeket a márvány-tengeri brit - francia - osztrák flottademonstráció állítja meg. A háborúban 200 ezer orosz katona veszti életét. Az európai Törökországot egy oroszbarát Nagy-Bulgária javára felosztó 1878. márc. 3-i san-stefanói béke (66. térkép) ellen fellépő nagyhatalmak berlini kongresszusa július 13-án Bulgáriát három részre osztva autonóm Bolgár Fejedelemségként visszaszorítja a korábbi Dunai vilajet mögé. Törökország visszakapja Macedóniát és Kelet-Rumélia autonóm tartományként a Balkántól délre eső bolgár területet (70. térkép). Jóváhagyják az Észak-Dobrudzsa megszerzésével tengeri kijáratát továbbra is biztosító Románia, az ó-szerbiai hódítások nagyrészét megtartó Szerbia, valamint a megszerzett adriai kijárat (107. térkép) megtartása mellett Hercegovina és a Novipazari szandzsák rovására területekkel gyarapodó Montenegró függetlenségét. Oroszország visszakapja Dél-Besszarábiát, Görögország megkapja Tesszáliát (71. térkép), a Monarchia jogot kap Bosznia - Hercegovina okkupálására (72a. térkép), Ciprus brit megszállás alá kerül.

65.a. A konstantinápolyi Bulgária, 1876 1 kettős bolgár autonóm terület, 1876 2 bolgár exarchátus, 1870 ill. 1876 Az orosz kezdeményezésre összeülő konstantinápolyi követi konferencia (1876. dec. 11. - 1877. jan. 8.) a Dunai vilajetet (69. térkép) az etnikai határok (és a bolgár exarchátus) szellemében megnövelve, ugyanakkor az Iszker - Meszta folyók szélességében megfelezve két autonóm területet hoz létre: a tirnovói Kelet- és a szófiai Nyugat-Bulgáriát. A Montenegróval békekötést, Boszniának és Hercegovinának autonómiát is előíró megoldást a Porta a december 23-án életbelépő alkotmányra (64. térkép) hivatkozva aznap, a londoni jegyzőkönyv ráépülő követeléseit 1877. ápr. 12-én elutasítja.

C.66. A san-stefanói béke, 1878 A tűzszünetig (1878. jan. 31.) az orosz csapatok nyugaton Kusztendilig, keleten a Fekete-tenger partjáig (Midia, Burgasz, Várna, Balcsik), délen a Pomákföldig, a Trák- (Dedeagacs), illetve a Márvány-tenger partjáig (Rodosto, San Stefano) jutnak (ott nézve farkasszemet a brit flottával). A demarkációs vonal délen Kusztendil és G. Dzsumaja alatt keletnek fordul, a Pomákföldön fut az Arda alsó folyásáig, ott délnek tart és Dedeagacsot magába zárva éri el a Trák-tengert. Bejáratánál metszi a Gallipoli-félsziget, átfogja a Márvány-tenger északi partját és Csataldzsánál éri el a Fekete-tengert. Cserkaszkij herceg kormányzó szerint az okkupált Bulgária északi határa a Dunán húzódik (beleértve Vidint), nyugaton nagyjából a Központi Bolgár Forradalmi Bizottság 1876-os ruszei programját (67. térkép) követi Prizrennel, Dél-Macedóniában az etnikai határt. Magába foglalva Szalonikit, Chalkidiké északi felét és a Trák-tenger partját a Maricán, illetve az Ergenén futva Midia és Ormanli között éri el a Fekete-tengert. Az 1878. márc. 3. / febr. 19-i san-stefanói békében (a térkép a szerződés hivatalos melléklete alapján készült) egész Macedónia bolgár kézre juttatásával és Montenegró gyarapodásával a Szandzsákban Törökországot szinte elvágják Bosznia Hercegovinától. A két évre orosz megszállás alá kerülő Nagy-Bulgária csaknem a KBFB körvonalazta határokkal jön létre (leszámítva Drinápolyt, Szalonikit, a Bisztrica balpartját, Pristina - Nis körzetét és a Románia tengeri kijáratának szánt ÉszakDobrudzsát). Az új balkáni középhatalom Macedónia mellett megkapja a Balkán és a Duna közét, Dobrudzsát a Csernavoda Kusztendzsa (ill. Mangalia - Raszova) vonalig, Kelet-Ruméliát (az Ergene középső folyásáig Kelet-Trákiába nyúló lüleburgaszi négyszöggel), a Meszta és a Sztruma völgyével kijáratot az Égei-tengerre és egy keskeny szakaszon a Szaloniki-öbölbe. A megnövekedett Szerbia (megszerzi Ó-Szerbia nagyrészét a Mitrovicától és Pristinától északra fekvő területekkel), Románia (Észak-Dobrudzsa révén Dél-Besszarábia Oroszország javára történő elvesztése ellenére megtartja fekete-tengeri kijáratát) és Montenegró (keleten Podgoricával és Shkodrával albán, nyugaton hercegovinai területekkel gyarapodva, délen Antivar - Dulcigno körzetében kijutva az Adriai-tengerre, északon a Szandzsák déli felét megszerezve Prijepoljéig) függetlenséget kap, Bosznia Hercegovina autonómiát. Görögország semmit. Oroszország Dél-Besszarábiát szerzi vissza (a Kaukázusban Karszot és Batumit), megkapja a Szorosok használatának jogát és 300 millió rubelt. Az érdekelt nagyhatalmak fellépnek az egyoldalú orosz béke ellen: a Monarchia május 6-án nemzetközi konferencia összehívását javasolja. A Bismarck közvetítette előzetes egyezmények után 1878. jún. 13. - júl. 13. között hét ország részvételével ülésező berlini kongresszus Bulgária újrafelosztása mellett Bosznia - Hercegovina sorsáról is dönt (65. térkép).

C.67. Nagy-Bulgária határai Az 1877 - 1878-as orosz - török háborúban formálódik (és bukik el) az a bolgár állam, amely — a középkori bolgár államok (323a. térkép) mellett — máig a nagybolgár nacionalizmus fő hivatkozási alapja (96, 189, 225. térkép). A bolgár etnikum korabeli határáról — amennyire a macedón kérdésben (97. térkép) egyetértésről szó lehet — többé - kevésbé megegyeznek a nyugat-európai és szláv (orosz) munkák: északon eléri a Dunát; nyugaton magába foglalja Nis, Vranje és Üsküb körzetét, megkerüli az Ohridi- és Preszpa-tavakat, majd kelet felé fordulva eléri a Szaloniki-öblöt. Szalonikitól északra metszi a Chalkidiké-félszigetet, a Pomákföld alatt kelet felé haladva a drinápolyi török betüremkedést megkerülve éri el a Fekete-tengert. A partvonal mentén fölfelé haladva Burgasz fölött — kihagyva Várna - Sumeny - Szilisztra kevert török etnikumú területét — fordul a Dunának és éri el azt Ruszcsuktól keletre (18a. térkép). Hasonlóképpen körvonalazza "Bulgária" határát az 1867-es moszkvai szláv kongresszus (M. Mirkovics), azzal a különbséggel, hogy a délkeleti határ Drinápoly fölül indulva Isztambul közvetlen közelébe kanyarodik, kimarad Midia - Burgasz tengerpartja, Vidin az északi Duna-határnál, nyugaton pedig az Ohridi- és a Preszpa-tó között húzódik a határ. A Bolgár exarchátus 1870-es alapító fermánja szerint — amely a Dunai vilajetet automatikusan az exarchátus hatókörébe vonva beleérti abba egész Dobrudzsát — főleg Dél-Macedóniában és Nyugat-Trákiában nem éri el az etnikai a határt, még az 1876-ig alapított püspökségeket beszámítva sem (68. térkép). Az 1876 - 77. fordulóján az orosz - török háború megelőzését célzó konstantinápolyi értekezleten tervezett két bolgár autonóm terület nagy vonalakban az exarchátus eredeti vonalát követi (65a. térkép). Az 1870-ben Bukarestben alapított és az 1876-os bolgár felkelést (65. térkép) vezető Központi Bolgár Forradalmi Bizottság maximális ruszei programja (1876) a torkolattól a Duna vonalát követi a Timokig, ott a folyó mentén fordul délnek, s Nis magasságától az Ibarig (azaz Pristinával együtt) magában foglalja a Bolgár-Morava medencéjét, a Drinhez futva annak mentén halad tovább (beletartozik Debar), majd délnyugatnak fordul és eléri a Devolit, azon halad felfelé, Korcától nyugatra kerülve megy lefelé a Bisztricához és követi azt (beletartozik Grevena) a Szaloniki-öbölhöz. Polygirosz fölött metszi a Chalkidiké-félszigetet és a Trák-tenger egész partvidékét Bulgáriához csatolja Enoszig a Marica torkolatánál. A Maricán megy felfelé, ráfordul az Ergenére, s azt követve Csorlu fölül indulva éri el a Fekete-tenger partját Ormanli magasságában a Terkosi-tó fölött. Az ilyen előzmények után körvonalazott 164 ezer km² területű és 5 millió lakosú san-stefanói Nagy-Bulgáriát (66. térkép) vétózzák meg Berlinben a nagyhatalmak. Az országot három részre osztják, és ebből kettőt (Kelet-Rumélia, Macedónia) visszaadnak Törökországnak (65. térkép).

C.68. A Bolgár exarchátus, 1870 - 1912 A tirnovói patriarchátus (1235 - 1394) és az ohridi metropolia (870 - 1767) felszámolása után a független bolgár görögkeleti egyház a Török Birodalom keresztényeinek vallásszabadságát rögzítő 1856. febr. 18-i hatt-i-humajunra alapozva az 1870. márc. 11. / febr. 27-i fermánnal Szent Bolgár Exarchátus néven jön létre (a konstantinápolyi patriárka 1872-ben szakadárnak minősíti és 1945-ig nem ismeri el). Az etnikai területeket lefedő bolgár egyház (a térkép a püspökségek, illetve a püspökségek nélküli vicariátusok alá tartozó macedóniai és trákiai területeket ábrázolja) Ó-Bulgária, Kelet-Rumélia, Dobrudzsa, Szerb-Macedónia és Szerb-Moravia mellett püspökségek nélküli vicariátusokként kiterjed azokra a területekre is (Nyugat-Trákia, Kelet-Trákia nagyrésze, Égei-Macedónia), ahol a nemzeti versengést elindító fermán szerint a lakosság kétharmada az exarchátus híve (Skopje és Ohrid körzetét 1874-ben csatolják hozzá). A Balkán-háborúk után hat püspökség a szerb nemzeti egyházhoz kerül, Ohrid és Skopje metropolitája Bulgáriába menekül.

68.a. Az exarchátus etnikai viszonyai, 1905 Az 1885-os unió után Bulgária határain kívül az exarchátusi Macedónia görögkeleti lakosságának 62,1 %-a (823,5 ezer), Trákia 50,2 %-a (233,5 ezer), összesen 1.057,1 ezer fő (58,3 %) tartozik az exarchátus joghatósága alá. Az exarchátus és a patriarchátus hívei jelentős részben átfedik a korabeli Bulgária határán kívüli bolgár, illetve görög etnikumot. Macedónia 1.165,8 ezer keresztény bolgár lakosából 70,1 %, Trákiában 292,8 ezerből 79,8 %, a két területen összesen 72,0 % (1.051,0 ezer) tartozik az exarchátus alá. Összesen 13,1 ezer bolgár a nyugati kereszténység híve: Macedóniában 5,2 ezer (2,8 ezer katolikus, 2,4 ezer protestáns), Trákiában 7,9 ezer (5,5 ezer katolikus, 2,4 ezer protestáns). Az ábrázolt 27 püspökség, illetve vicariátus (Viza, Sozopolis, Karaferia, Kampania és Kassandra nemhivatalos körzeteivel) 1.813,2 ezer keresztény lakosából bolgár 1.458,9 ezer (80,5 %), görög 265,3 ezer (14,6 %), vlach 57,0 ezer (3,1 %), albán 19,8 ezer (1,1 %), cigány 9,0 ezer (0,5 %), gagauz 3,0 ezer (0,2 %). A Bisztrica balparti részét (Karaferia) és Chalkidikét (Kassandra) leszámítva az exarchátusi Macedónia 15 kerületének 1.320,8 ezer keresztény lakosából bolgár 1.161,1 ezer (87,9 %), görög 85,9 ezer (6,5 %), vlach 56,1 ezer (4,2 %), cigány 8,6 ezer (0,6 %), albán 6,0 ezer (0,5 %), gagauz 3,0 ezer (0,2 %). Homogén bolgár Üsküb, Nevrokop, Veles, Strumica, Debra, Kukus, Melnik és Vodena körzete, azt megközelíti Ohrid és Florina (97. térkép). Vizát és Sozopolt leszámítva az exarchátusi Trákia 7 kerületének 441,7 ezer keresztény lakosából bolgár 283,7 ezer (64,2 %), görög 142,9 ezer (32,4 %), albán 13,8 ezer (3,1 %). Homogén bolgár az Enosi kerület.

C.69. A Dunai vilajet városi lakossága, 1866 Észak-Bulgária (a Dunai vilajet Dobrudzsa nélkül) 2.007,9 ezer lakosának (1880) 67,0 %-a bolgár és 33,0 % kisebbség, akik közül legjelentősebb a török 26,1 %-kal (523,1 ezer). Mellettük 49,2 ezer (2,5 %) román, 14 ezer (0,7 %) zsidó, 11 ezer (0,6 %) görög, 6 ezer (0,3 %) tatár, 3,2 ezer (0,2 %) gagauz, 3 ezer (0,2 %) pomák, 2,5 ezer (0,1 %) örmény él a vilajetben. A városi lakosság (1866) nagyjából 45 - 45 %-ban muzulmán és bolgár (10 % nagyjából egyenlő arányban zsidó, cigány és egyéb). Tiszta bolgár etnikumú város (Gabrovo, Dobruvcsi és Novo Szelo kivételével) lényegében nincs. Abszolút bolgár többségű a fontosabb városok közül Szamokov, Tetovo, Vraca, Szisztovo, Szelvi és Tirnovo. Viszonylagos bolgár többségű Plevna (nagy muzulmán etnikum mellett), Tuturkan, Szilisztra és Várna (jelentős muzulmán kisebbséggel). Kevert a lakosság Vidinben (jelentős muzulmán lakosság és zsidó kisebbség), Szófiában (bolgárok, muzulmánok és zsidók), Kusztendilben (muzulmánok és bolgárok). Kisebbségben vannak a bolgárok — többnyire a muzulmánok (illetve pomákok) javára — Ihtiman, Lovecs, Nikopol, Razgrad, E. Dzsumaja, Sumeny, Balcsik, Raszovo, Medzsidzse, Babadag, Tulcsa városokban.

69.a. Törökök a Bolgár Fejedelemségben, 1900 Az 1900-as népszámlálás szerint az egyesült Bulgária lakossága 3.744,3 ezer, amelynek 76,6 %-a bolgár. A 23,4 % kisebbség közül legjelentősebb a török 14,2 %-kal (531,3 ezer), emellett többek között 89,6 ezer (2,4 %) cigány, 71,7 ezer (1,9 %) román, 67,7 ezer (1,8 %) görög, 20,6 ezer (0,6 %) pomák és 18,9 ezer (0,5 %) tatár él az országban. A törökök — akiknek száma 1887-ben tetőzik 600,7 ezerrel (19,0 %) — aránya Ó-Bulgáriában 16,9 % (437,9 ezer), Kelet-Rumélia három tartományában 8,6 % (93,3 ezer). A lakosság abszolút többségét adják 52,3 %-kal (130,9 ezer) Sumen tartományban (43,4 % bolgárral szemben), domináns kisebbséget alkotnak 44,2 %-kal (153,7 ezer) az 50,4 % bolgárral szemben Ruszcsuk, 38,8 %kal (107,8 ezer) a 47,3 %-kal viszonylagos többséget adó bolgárokkal szemben Varna tartományban, emellett számottevő kisebbségben vannak Burgaszban (12,1 %). Arányuk elhanyagolható Szófia (0,2 %), Kusztendil (0,3 %) és Vraca (0,8 %) tartományokban. Az 1910-es népszámlálásra Bulgária 4.337,5 ezer lakosának 81,2 %-a bolgár és 18,8 %-a kisebbség (a 400,0 ezerre becsült pomák nélkül a bolgár arány 72,1 %). Az összes többi kisebbség aránya csökken. A 11,6 % (504,6 ezer) török jelzi, hogy a kisebbségi probléma lényegében török probléma (190, 264. térkép). Az 1,8 % cigány és 0,9 % spanyol zsidó mellett az 1,2 % (50,8 ezer) görög Fekete-tenger menti hagyományos körzeteiben él (Sosopol és Mesemvira városa, Anchiatos, Burgas, Várna, Vasiliko és Achtopol kerülete).

C.70. Kelet-Rumélia, 1878 - 1886 A Philippopol / Plovdiv központú Kelet-Ruméliát (Dél-Bulgária) a berlini kongresszus hozza létre 1878. júl. 13-án, elszakítva a SanStefanóban (66. térkép) kialakított Nagy-Bulgáriától, és a török csapatok visszatérésének tilalmával autonóm tartományként visszaadva a Török Birodalomnak. A felosztás ellen már 1878 - 79-ben bolgár felkelésre kerül sor a Struma völgyében, Kreszna és Razlog környékén. A 32,2 ezer km² területű tartomány 942,7 ezer lakosának (1884) 72,2 %-a (680,4 ezer) bolgár, 16,3 %-a (154 ezer) török, 5,6 %-a (52,9 ezer) görög, 2,8 %-a (26,7 ezer) cigány, 1,7 %-a (16,2 ezer) pomák, 0,7 %-a (7 ezer) zsidó. A hessen - darmstadti Battenberg Sándor fejedelem (1879 - 1886) vezette, nyugat-európai mércével is modern politikai berendezkedésű (belga típusú tirnovói alkotmány, 1879), orosz érdekszférába tartozó és oroszbarát Bulgária uniós lépéseinek összehangolását segíti, hogy mindkét területen a liberális párt kerül hatalomra (Kelet-Ruméliában 1883-ban, Bulgáriában 1884ben). A bolgár kezdeményezésre 1885. szeptember elején Philippopolban kirobbanó kelet-ruméliai felkelés ideiglenes kormánya szeptember 6-án deklarálja az egyesülést, Battenberg Sándor pedig 8-án az egyesült Bulgária fejedelmének nyilvánítja magát. Bolgár seregek vonulnak be a tartományba, és Bulgária annektálja Kelet-Ruméliát. A kompenzációra vágyó és a vetélytárs növekedése miatt elégedetlen balkáni államok közül Szerbia — elsősorban Vidin megszerzésének céljával — november 14-én megtámadja Bulgáriát. Gyors veresége (Slivnica, november 17 - 19.) után csak a november 28-i osztrák ultimátum menti meg. Az 1886-os bukaresti béke a status quo-t állítja helyre. Az 1885 nov. 5-én összeülő konstantinápolyi nagyköveti konferencián a három császár szövetsége elítéli a "felforgató" Bulgáriát, a status quo helyreállítását követelve. A határozatnak (amelyet Anglia nem fogad el) azonban nem tudnak érvényt szerezni, s végül angol közvetítéssel a szultán Kelet-Rumélia kormányzójává nevezve ki Battenberg Sándort perszonálunió formájában elismeri a befejezett tényt. A kompromisszum jegyében 1886-ban módosítják Kelet-Rumélia déli határait: Törökország megkapja a Vaca felső folyásának völgyét (Balaban, Poten), valamint Pomákföld északi részét a Harmanlijska-folyó magasságáig (Kukes, Catakli). Oroszország megszakítja diplomáciai kapcsolatait Bulgáriával, az annexióval nemzeti legitimációra szert tevő fejedelmet 1886. aug. 21-én oroszbarát bolgár tisztek államcsínye megbuktatja. A bolgár nemzetgyűlés azonban — a balkáni nemzetállamok önálló fellépésének első jeleként — a cár jelöltjét a megszállás kilátásba helyezése ellenére visszautasítva 1887. júliusában Ferdinánd szász - coburg herceget emeli trónra (1887 - 1918). Oroszország a bolgár fejedelmet csak 1896-ban ismeri el, amikor a trónörökös pravoszláv hitre tér (és 1895-ben meggyilkolják az oroszellenes párt élén álló Sztambolov miniszterelnököt).

C.71. Görög - török határrendezés Tesszáliában, 1878 - 1881 Az 1877 - 78-as orosz - török háborúban (65. térkép) semleges Görögország 1878. februárjában bevonul Tesszáliába, azonban a fegyverszünettel lélegzetvételnyi időhöz jutó Porta fenyegetésére a csapatait kivonja. A san-stefanói béke (66. térkép) nem juttat területet Görögországnak, az azt revideáló berlini kongresszus (1878. júl. 13.) viszont — elsősorban Anglia támogatására — neki ítéli Tesszáliát. A határ kijelölése azonban 1881-ig elhúzódik, nem utolsósorban a területen — jelentősebb számban a Tirnavoszi, valamint Láriszai és Farszalai kerületben — élő török (muzulmán) kisebbség miatt (19b. térkép). Az 1879-es francia javaslat (Waddington) Görögországnak szánja Dél-Epirusz jelentős részét csaknem Janina magasságáig, a stratégiai helyzetű Metszovói-hágót a Pindoszban, valamint a Piniusz jelentős balparti részeit. A görög - török határvita miatt 1880. júniusára összehívott berlini nagyhatalmi konferencia a waddingtoni határt Görögország javára nyugaton a Kalamaszig, illetve a Vjosáig kiterjeszti (Janinát is Görögországnak ítélve), északkeleten pedig a Bisztricát / Aliakmonaszt is érintve Elaszóna egész — jelentékeny török kisebbségű — kerületét átadja Görögországnak. A török fél javaslata ezzel szemben nyugaton az Arta-folyót követi, megtartja a Metszovói-hágót, északon a Piniusz felső folyásán fut (Trikkala török marad), s Lárisza körzetét megtartva kanyarodik a Szaloniki-öbölhöz. A tárgyalások 1881. februárjában Konstantinápolyban folytatódnak. A török fél engedékenyebb javaslata szerint a hágót közösen birtokolják, Láriszát pedig Görögország kapja (az északi határ a tirnavoszi kiszögellés kivételével végig a Piniuszt követi). Végül az 1881. májusában megszülető (július 25-én aláírt) végső rendezés szerint a nyugati határ az Artát követi, felső folyásánál kanyarodik a török kézen maradó Metszovói-hágó alá, északon viszont a Waddington-javaslatnak, illetve a berlini döntésnek megfelelően Görögországnak juttatja a Piniusz felső folyásának balpartját (Kalambaka - Trikkala körzete), sőt a folyó alsó szakaszán is jelentős balparti részt Tirnavosszal. A végeredményben 13,3 ezer km²-nyi területű és 270,9 ezer lakosú Tesszália annektálásával Görögország közvetlenül határos lesz Macedóniával, amelynek problémája a görög Nagy Eszme aktuális részévé válik (97. térkép). A görög vereséget hozó 1897-es görög - török háborút lezáró konstantinápolyi békében a tesszáliai határt Törökország javára igazítják ki (Anglia ugyan azt javasolja, hogy az autonóm tartományként a Porta kezén maradó Krétát kompenzálva egész Epiruszt kapja meg Görögország): északon — apró módosítások mellett — megkapja a Piniusz alsó folyásának balpartját (Tirnavosz nélkül és a folyótorkolattal).

C.72. Európa a berlini kongresszus után, 1878 Európa (48. térkép) nyugati felén 1871-re lezárul a nemzetállami átalakulás folyamata, a Turinban, illetve Versailles-ban létrejött olasz és német állam megszilárdítása kerül napirendre. A lengyel nemzeti mozgalmat 1863-ban fél évszázadra letörik, a Németországból kimaradó Ausztria államalkotó nemzet rangjára emeli a magyarokat (74. térkép), a Balkánon az 1878-as berlini kongresszussal körvonalazódnak a sorsukat saját kezükbe vevő nemzetállamok.

72.a. Bosznia - Hercegovina okkupációja, 1878 1 országhatár 2 osztrák - magyar haderőcsoportosítási körlet 3 osztrák - magyar haderő fő támadási irányai 4 felkelők által ellenőrzött területek A Boszniai vilajet (327. térkép) okkupációjával Ausztria nagyhatalmi helyzetének megerősítése mellett védhetőbbé próbálja tenni Dalmáciát (1914-ig ez a legnagyobb katonai hadművelete). A szláv túlsúlynál jobban tart attól, hogy a határmenti kis államalakulatok erős délszláv állammá egyesülnek ("Piemont-komplexus"), és a Novipazari szandzsák szerb - montenegrói felosztásával Szerbia közvetve kijut az Adriára. Az osztrák - magyar igényt Bosznia megszállására (és utakat ellenőrző helyőrségek állomásoztatására a Szandzsákban) a berlini kongresszus 1878. júl. 13-án jóváhagyja. A döntés miatt július 27-én a szarajevói ideiglenes kormány vezette 90 ezres bosnyák felkelés ellen július 29-én 270 ezres haderő támad, megszállja Mostart és beveszi Szarajevót (a térkép a hadjárat befejező fázisát ábrázolja). Az október 20-ig tartó pacifikálás (3,3 ezer osztrák - magyar katona hal meg csatában, 100 ezer maláriában és hastífuszban) után 80 ezres megszálló sereg marad a tartományban, az 1879. ápr. 21-i osztrák - török egyezmény értelmében támaszpontokat foglalva a Lim mentén is a Szandzsákban.

72.b. Európai vámszövetségek a XIX. században 1 német vámunió, 1834 2 német adóunió (vámunióval egyesül 1854-ben) 3 dán vámunió, 1853 4 egységes francia vámrendszer, 1790 5 egységes svájci vámrendszer, 1848 - 1870 6 Olaszország gazdasági egyesítése, 1860 - 1870 7 osztrák - magyar vámhatár eltörlése, 1850 8 orosz - lengyel vámhatár eltörlése, 1851 9 román vámunió, 1847 10 norvég - svéd vámunió, 1874 - 1890 A gazdasági konszolidációt fékező vámhatárokat a nemzeti egyesülés során számolják fel (63a, 63b. térkép).

C.73. A megszállt Bosznia - Hercegovina A megszállt tartományt speciális bécsi bizottság igazgatja, majd 1880-ban a közös pénzügyminisztérium alá rendelik, a helyi közigazgatás élén álló kormányzóval. Az új közigazgatási beosztás — amely szerint az öt kerületből (Szarajevo, Bihac, Banja Luka, Dolnja - Tuzla, Travnik) álló Bosznia mellett külön közigazgatási egység a Mostari kerület (Hercegovina) — és határok nagyjából követik az 1878 előttieket (bár az 1878-as szerb és montenegrói foglalások, valamint a Novipazári szandzsák speciális helyzete miatt a keleti határ a korábbi vilajethatárhoz képest módosul). A tartomány státusa az 1908. okt. 5-i annektálás (96. térkép) után lesz újra vitatott Ausztria és Magyarország között, végül azonban marad kondominium. Az 1910. febr. 7-i oktrojált alkotmány szerint a 92 fős szabor 20 tagja virilista, 72 képviselőjét kuriális és cenzusos választójog szerint választják. A vallási alapon felosztott 72 mandátumból 31-et (43 %) kapnak a pravoszlávok / szerbek, 24-et (33 %) a muzulmánok / bosnyákok, 17-ot (22 %) a római katolikusok / horvátok, egyet pedig a zsidók a városi kúriában. Az 1910. júniusi első választáson a horvát pártok a nagyhorvát trializmus, a muzulmánok a széles autonómia, a szerbek a nagyszerb állam programjával indulnak.

73.a. Bosznia - Hercegovina vallási viszonyai, 1885 Az 1885-ös népszámlálás szerint az 51,0 ezer km² területű tartomány 1.336,1 ezer lakosának 42,8 %-a (571,3 ezer) pravoszláv, azaz némi leegyszerűsítéssel szerb; 36,9 %-a (492,7 ezer) mohamedán, vagyis bosnyák; 19,9 %-a (265,8 ezer) római katolikus, azaz horvát; 0,4 %-a (5,8 ezer) izraelita. A bosnyákok aránya a hosszú török uralom alatt az 1468-as 0,9 %-ról 1710 - 24-ig 66,0 %-ra emelkedik (majd 1910-ig 31,9 %-ra csökken). A hat kerületből három — a Banjalukai 59,8 %-os pravoszláv (22,6 %-os mohamedán és 17,3 %-os római katolikus kisebbség mellett), a Szarajevói 51,2 %-os mohamedán (34,5 % pravoszláv, 14,0 % római katolikus), a Bihaci 50,8 %-os szerb (45,0 % mohamedán, 4,1 % római katolikus) — abszolút többségű. Három kerületben csak viszonylagos többségű felekezetek vannak: a Tuzlaiban 45,0 %-os mohamedán (42,3 % szerb, 12,3 % római katolikus), a Mostariban 38,2 %-os római katolikus (33,8 % pravoszláv, 27,8 % mohamedán), a Travnikiban 35,1 %-os római katolikus (33,8 % pravoszláv, 30,7 % mohamedán). A tartomány 49 járásból 23 pravoszláv, 14 mohamedán és 12 katolikus többségű. Egyetlen homogén vallású járás sincs. A 26,3 ezer lakosú Szarajevo lakosságának 60,1 %-a mohamedán, 16,9 %-a pravoszláv, 12,7 %-a római katolikus és 10,0 %-a izraelita (a zsidó lakosság 45,1 %-a). Mostar járás lakosságának (44,7 ezer) 56,5 %-a római katolikus, 27,2 %-a mohamedán és 16,1 %-a pravoszláv (ld. még 180, 254, 290. térkép).

D.74. Az Osztrák - Magyar Monarchia, 1867 - 1918 A Ferenc József osztrák császár által magyar királyként 1867. júl. 28-án szentesített kiegyezés szerint az alkotmányos monarchia az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság dualista állama (közös uralkodó, hadügy, külügy és pénzügy). Horvátország 1868ban a Magyar Királyságon belül autonómiát kap, a kisebbségek pedig korszerű nemzetiségi törvényt. Számottevő gyarapodását Bosznia - Hercegovina megszerzése jelenti 1878-ban, illetve 1908-ban (72a. térkép). Átmenetileg (1878 - 1908) megszállja a Novipazári szandzsákot. Kisebb területet szerez 1878-ban Dél-Dalmáciában (107. térkép), valamint 1918-ban az erdélyi Kárpátokban (120. térkép). A Bosznia - Hercegovinával 675,9 ezer km²-es és 51.355,3 ezer lakosú (1910) birodalomból az Osztrák Császárság (Alsó- és Felső-Ausztria, Salzburg, Stájerország, Karintia, Tirol, Vorarlberg, Csehország, Morvaország, Szilézia, Galícia, Bukovina, Dalmácia, Kraina, Isztria, Görz - Gradisca, Trieszt) 300,0 ezer km² 28.570,8 ezer fővel, a Magyar Királyság (Magyarország, Horvát - Szlavónia) 324,9 ezer km² 20.886,5 ezer fővel. A Monarchia kondominiuma (1908-tól) az 51,0 ezer km²-es és (1910-ben) 1.898,0 ezer lakosú Bosznia - Hercegovina.

74.a. Fiume 1 a Fiumei kerület határa 2 Fiume városa 3 vasútvonal Fiumét Mária Terézia 1779. ápr. 23-án csatolja különleges jogállású vámmentes szabadkikötőként környékével ("magyar tengerpart") Magyarországhoz (21 km²). A Magyarország és Horvátország között vitatott Fiumei kerület 49,8 ezer lakosának 1910ben 48,6 %-a olasz, 26,0 %-a horvát, 13,0 %-a (6,5 ezer) magyar, 5,8 %-a szlovén (a későbbiekről ld. 174, 212, 252a. térkép).

74.b. Erdély történelmi határai 1 földrajzi Erdély 2 kapcsolt részek a XVII. században (Partium) 3 1920-ban Romániához csatolt Erdélyen kívüli terület 4 Erdély keleti és déli történelmi határa (Kárpátok) 5 az 1920-ban Romániához csatolt terület határa Erdély 1699-től (1765-től nagyfejedelemségként) a Habsburg Birodalom autonóm területe (1836-ban Magyarországhoz csatolják az ún. Partiumot). A kiegyezés után (1868) egyesül Magyarországgal. Az 54,9 (Partiummal 60,7) ezer (az 1876-os átszervezés után 57,8 ezer) km² területű Erdély 2.658,2 ezer lakosa (1910) 55,1 %-ban román (78, 186. térkép). Ma Erdélyhez sorolják a Kárpátokon belüli 107,0 ezer km²-nyi Romániát (történelmi Erdély, Máramaros, Körösvidék, Kelet-Bánát).

D.75. Az Osztrák - Magyar Monarchia államalkotó nemzetei, 1910 Az Osztrák - Magyar Monarchia a kontinens egyetlen nagyhatalma, amelynek uralkodó nemzete csak a népesség viszonylagos többségét alkotja, ráadásul a szomszéd nagyhatalom Németország részéről centrifugális hatásnak van kitéve (politikai vetületét ld. 127, 129a. térkép). A Habsburg Monarchia dualista átalakításakor (74. térkép) a német nemzet a birodalom lakosságának 25,1 %-át teszi ki (1851), ez 1910-ig lényegében változatlan marad (24,2 %). A Monarchia lakosságának 15,5 %-át kitevő magyar nemzettel (1850) az államalkotó nemzetek aránya 40,6 %-ra emelkedik, és ez az arány 1910-ig (a magyar nemzet arányának 20,6 %-ra változásával) 44,8 %-ra módosul (ld. még 76. térkép). Az Osztrák Császárság területén a német nemzet aránya 1851-ben 36,1 %, 1910-ben 35,6 % (az 1910-ben mintegy 11 ezer magyar itt elhanyagolható). A 16 tartományból 1851-ben és 1910-ben egyaránt hét német többségű (Német-Ausztria): a németek 95 % fölötti homogén többséget alkotnak Alsó- és Felső-Ausztriában, Salzburgban és Vorarlbergben. Abszolút többségben vannak Stájerországban 70,0 %-kal és Tirolban 56,4 %-kal (politikai vetülete 130a. térkép). Ezek az arányok a Monarchia fennállása alatt nem változnak érdemben (1910-re Stájerországban 78,6 %-ra nő). Viszonylagos többséget alkotnak Sziléziában 1851-ben 47,8 %-kal, illetve 1910-ben 43,9 %-kal (politikai vetülete 129a. térkép). A többi kilenc tartomány közül erős kisebbséget alkotnak Csehországban (1851 = 38,6 %) és Morvaországban (27,7 %), és itt arányuk nem is változik érdemben. Induláskor 6,7 %-os arányuk 1910-ig 21,2 %-ra nő Bukovinában (ld. még 223. térkép). Hat tartományban — Trieszt (politikai vetülete 174a. térkép), Kraina, Isztria, Görz Gradisca, Galícia (77. térkép), Dalmácia — arányuk 10 % alatt volt és marad. A Magyar Királyság területén a magyar nemzet aránya az 1850-es 36,5 %-ról 1910-ig 48,1 %-ra emelkedik (ld. még 12. térkép). A királyság területén jelentős nagyságú (2.037,4 ezer = 9,8 %) német kisebbség él (43b. térkép). Magyarország területén 1850ben a magyar nemzet a 36,5 %-os átlagon belül csak az öt katonai kerületre osztott szűkebb Magyarországon alkot többséget 50,9 %-kal. Viszonylag jelentős kisebbséget alkot Erdélyben (a Partiummal) 28,2 %-kal és a Szerb Vajdaságban 15,6 %-kal. Horvátországban és a Katonai Határőrvidéken aránya 1 % alatti. 1910-re a 48,1 %-os relatív többségen belül a megszüntetett Erdéllyel és Szerb Vajdasággal együtt értelmezett Magyarországon aránya 54,5 % (az így értelmezett területen 1850-ben 41,6 % volt), a megszüntetett Katonai Határőrvidékkel együttvéve Horvát - Szlavóniában 4,2 %-ra nő. Az 1908-ban csatolt Bosznia - Hercegovinában (73. térkép) mindkét államalkotó nemzet elhanyagolható (a németek 23 ezer fős nagyságának aránya 1,2 %).

D.76. Az Osztrák - Magyar Monarchia etnikai viszonyai, 1910 A Bosznia - Hercegovinával együtt 50.748,4 ezer polgári lakosú (1910) Osztrák - Magyar Monarchia etnikailag rendkívül kevert: területén összesen 11 nemzet él, s a két államalkotó nemzet a népességnek csak 43,5 %-át teszi ki (75. térkép). A lakosság 23,7 %-a (12.010,7 ezer) német, 19,8 % (10.061,5 ezer) magyar, 12,7 % (6.436,0 ezer) cseh, 9,8 % (4.968,0 ezer) lengyel, 7,9 % (3.991,4 ezer) rutén (kárpátukrán), 6,4 % (3.224,1 ezer) román, 5,8 % (2.949,1 ezer) horvát, 4,0 % (2.051,8 ezer) szerb, 3,9 % (1.968,0 ezer) szlovák, 2,5 % (1.252,9 ezer) szlovén, 1,5 % (768,4 ezer) olasz. Emellett az összlakosság 1,2 %-át kitevő (612,1 ezer) bosnyák él Bosznia - Hercegovinában. A lakosság 46,6 %-a szláv, ami nagyobb a két uralkodó nemzet 43,5 %-os összarányánál. A szlávok az Osztrák Császárság lakosságának 60,7 %-át, a Magyar Királyság 25,8 %-át, Bosznia - Hercegovina 66,8 %-át teszik ki (bosnyákok nélkül). A két uralkodó nemzet közül a németnek centrifugális erőt jelentő nagyhatalmi "anyanemzete" van (61, 129a. térkép). A magyar nemzet teljes egészében a Monarchián belül helyezkedik el, ebből a szempontból a birodalom fő összetartó ereje. A nem uralkodó nemzetek közül négy (cseh, horvát, szlovák, szlovén) lényegében csak a Monarchiában található, így elvben annak összetartó erői. A fő centrifugális erőt az az öt nemzet jelenti, amelyeknek a Monarchián kívül saját anyanemzetük (lengyel, ukrán) vagy már nemzetállamuk is van (olasz, román, szerb). A Monarchia jelentős területein a nagyfokú kevertség miatt az etnikai többségnek megfelelően nem húzhatók politikai határok. Van a birodalomnak (különösen a Magyar Királyságnak) számos etnikailag igen kevert területe, ahol vagy nincs domináns etnikum, vagy két etnikum maximálisan kiegyenlíti egymást, vagy mindkét adottság jelen van. Ráadásul e területek többségén számottevő kovászetnikum (német, zsidó) is él. Az Osztrák Császárság területén ilyen a sziléziai Troppau körzete ahol németek és csehek egyenlítik ki egymást (politikai vetülete 129a. térkép). Hasonló kiegyenlítettség figyelhető meg az egyébként is igen vegyes Galícia sanoki körzetében a lengyelek és rutének között (77. térkép). Bukovina keleti körzetében teljesen keverten élnek ukránok, románok, németek, jelentős zsidó kisebbség mellett (223. térkép). Az Isztria melletti Cherso és Lussin szigetén olaszok és horvátok élnek kiegyenlített arányban. A Magyar Királyság területén ilyen kevert területek találhatók Erdélyben és a Partium egyes vidékein (78, 186. térkép), a Bánátban (184. térkép), Bácskában és Baranyában (256. térkép), a Szerémségben és Szlavóniában, valamint a tengerparttal érintkező megyékben. Az etnikailag - vallásilag legkevertebb terület az 1908-ban annektált Bosznia - Hercegovina (74a. térkép).

D.77. Galícia etnikai viszonyai, 1910 A 78,5 ezer km² területű Galícia (1910) 8.024,5 ezer lakosának 58,2 %-a (4.670,2 ezer) lengyel, 40,0 %-a (3.208,0 ezer) rutén (kárpátukrán). A 90,1 ezer német legnagyobb tömbje (14,3 ezer) a nyugati határszélen Biala körzetében található (a terület 1818 1866 között a Német Szövetséghez tartozik). A népszámlálásokban a zsidók lengyeleknek, illetve ukránoknak vannak feltüntetve. A tartományban 871,9 ezer izraelita él, a lakosság 10,9 %-a (római katolikus 46,5 %, görögkatolikus 42,1 %). Galícia egy római katolikus lengyel (a Krakkó központú Nyugat-Galícia) és egy görögkatolikus rutén félre (a Lemberg központú Kelet-Galícia) oszlik (politikai vetülete 160. térkép). Az etnikai határ a San folyót követi felfelé Sanokig, afölött fordul nyugatnak és halad Dukla magasságában a Poprád forrásvidékéig. A kerületeket tekintve a határ Jaroslau, Przemysl, Dobromil és Sanok keleti határán húzódik. A tartomány további etnikai jellegzetessége: Nyugat-Galícia tiszta lengyel, míg a rutén Kelet-Galíciában jelentős lengyel szórványok és szigetek találhatók (lényegében a Dnyesztertől északra); a 13 húszezer lakosnál nagyobb város 66,1 - 96,0 %-ban lengyel, még a kelet-galíciaiak (Drohobycz, Kolomea, Sambor, Stanislau, Stryj, Tarnów, Tarnopol) is (Krakkó 151,9 ezer lakosának 87,7 %-a, Lemberg 206,1 ezer lakosának 83,7 %-a lengyel); az izraeliták 76,2 %-a Kelet-Galíciában él.

77.a. Galícia felosztása a XX. században 1 Galícia határa, 1914 2 lengyel - ukrán határ, 1945 3 határkiigazítás, 1951 4 első Molotov - Ribbentrop-paktum vonala, 1939 5 Curzon-vonalak, 1919 Az első világháború után a lengyel etnikumot kelet felől határoló Curzon-vonalat Galíciában alternatív módon húzzák meg (160. térkép): egy Lemberg központú független galíciai állam létrejötte esetén a Lemberget nyugatról kerülő határ (A) némi lengyel kedvezménnyel az etnikai határ közelében húzódik, Galícia Lengyelország és Szovjet-Oroszország közötti felosztása esetén (B) nyugati lengyel fele (Lemberggel) jelentős rutén kisebbséget is magában foglal. Lengyelország végül egész Galíciát annektálja. Leginkább közelít az etnikai határhoz az 1939. aug. 23-i szovjet - német érdekszféra-felosztás vonala (a szeptember 28-i határszerződés ezt alig módosítja), amely Sokoltól Rawa Ruskán át a Wislok torkolatánál éri el a Sant, s azon halad Szlovákia határáig (204a, 205. térkép). A lényegében a Curzon A vonalat követő II. világháború utáni szovjet - lengyel határon 1951-ben módosítanak valamelyest (240a. térkép).

D.78. Erdély etnikai viszonyai, 1910 Az 57,8 ezer km² területű Erdély (74b. térkép) a XVIII. században veszíti el súlyát a történelmi Magyarország népességében és etnikai összetételében (43a. térkép). Az 1850-re (a Partiummal) 58,0 %-ban román, 28,2 %-ban magyar és 10,6 %-ban szász (evangélikus német) tartomány etnikai összetétele a XX. sz. elejére valamelyest a magyarok javára módosul. Az 1910-es népszámlálás szerint 2.658,2 ezer lakos 55,1 %-a (1.464,2 ezer) román, 34,2 %-a (909,0 ezer) magyar és 8,7 %-a (231,4 ezer) német / szász (ld. még 186. térkép). A vallásilag is igen vegyes lakosság (ld. még 2, 80. térkép) 29,6 %-a görögkeleti, 28,0 %-a görögkatolikus, 14,9 %-a református, 14,0 %-a római katolikus, 8,6 %-a evangélikus, 2,5 %-a unitárius és 2,4 %-a (53,1 ezer) izraelita. A lakosság etnikailag igen keverten helyezkedik el (az egyetlen homogén etnikumú megye a 95,4 %-ban magyar Udvarhely). A kisebbségi magyar etnikum koncentráltan elsősorban Erdély délkeleti részén (Székelyföld) található, amelyet az alföldi magyar nemzettörzstől széles román etnikumú területek választanak el (politikai vetülete 186, 261. térkép). A német etnikum szétszóródva, de néhány vidéken (Nagy-Küküllő, Brassó, Szeben) nagyfokú koncentráltságban található meg (ld. még 43b. térkép). A 15 megyéből tízben van román többség. Ezek közül nyolcban (Fogaras 88,7 %, Hunyad 79,9 %, Alsó-Fehér 77,4 %, Szolnok Doboka 75,2 %, Torda - Aranyos 72,1 %, Beszterce - Naszód 68,5 %, Szeben 64,3 %, Kolozs 56,2 %) a román etnikum abszolút túlsúlyban van, míg a lakosság relatív többségét adja Kis-Küküllőben 47,9 %-kal és Nagy-Küküllőben 40,8 %-kal (utóbbiban a németek aránya 40,6 %). A magyar etnikum öt megyében alkotja a lakosság többségét. Ezen belül négy megyében abszolút többségben van (Udvarhely 95,4 %, Csík 86,4 %, Háromszék 83,4 % és Maros - Torda 61,2 %), Brassó megyében 35,0 %-kal relatív többséget alkot (itt a románok aránya 34,7 %). A német etnikum sehol nincs többségben, de öt megyében a lakosság számottevő kisebbségét teszi ki: Nagy-Küküllőben 40,6 %kal (40,8 %-os román többség), s az itt élő 62,2 ezer fő egyúttal a legnagyobb német tömb; Brassóban 29,2 %-kal (35,0 % magyar, 34,7 % román), Szebenben 28,5 %-kal, Beszterce - Naszódban 20,0 %-kal és Kis-Küküllőben 17,5 %-kal. A 15 megyeközpontból 12 magyar többségű: Csíkszereda 97,0 %-kal, Sepsiszentgyörgy és Székelyudvarhely 96,5 - 96,5 %-kal, Marosvásárhely 89,3 %-kal (román 6,7 %), Kolozsvár 83,4 %-kal (román 12,4 %), Nagyenyed 75,0 %-kal, Dicsőszentmárton 72,7 %-kal, Torda 71,7 %-kal, Dés 69,8 %-kal, Déva 67,3 %-kal és Fogaras 51,0 %-kal (33,0 % román), Brassóban pedig 43,4 %-os relatív magyar többség van (28,7 % román, 26,4 % német). Három megyeszékhelyen van német többség: Nagyszebenben 50,3 %-kal (26,3 % román, 21,7 % magyar), Segesvárott 47,3 %kal (26,2 % román, 23,2 % magyar) és Besztercén 44,1 %-kal (33,8 % román, 21,3 % magyar).

D.79. Analfabéták Magyarországon, 1910 A Magyar Királyság 6 éven fölüli lakosságának (1910) 33,3 %-a analfabéta (Magyarország 31,3 %, Horvátország 47,4 %). Az analfabéták aránya lényeges eltéréseket mutat etnikumok szerint (a férfiakat tekintve analfabéta a németek 14,0 %-a, a magyarok 17,2 %-a, a szlovákok 24,4 %-a, a szerbek 52,4 %-a, a horvátok 55,8 %-a, a románok 58,6 %-a, a rutének 67,5 %-a). Az analfabéták aránya nyugatról kelet felé haladva nő. Legjobb az arány a Duna jobbpartján (Dunántúl) 18,2 %-kal. Ezen belül országosan a legjobb arány Moson (11,1 %) és Sopron (11,8 %) megyében van, rosszabb viszont Baranyában (22,4 %) és Zalában (24,9 %). A Duna - Tisza közének 20,0 %-os átlagát a városok — elsősorban a főváros — javítják fel (a megyék közül Pest - Pilis - Solt - Kiskunban 20,2 %, Jász - Nagykun - Szolnokban 24,2 %, Bács - Bodrogban 26,3 %, Hevesben 27,0 % és Csongrádban 28,3 %). A Duna balpartjának (a mai Nyugat-Szlovákia) 24,0 %-os arányán belül a két pólus egyfelől Esztergom (16,1 %), Hont (18,6 %) és Pozsony (19,2 %), másfelől Árva (32,1 %) és Trencsén (37,9 %). A Tisza jobbpartjának (a mai KeletSzlovákia) 32,8 %-os átlagán belül kiemelkedik Gömör - Kishont (19,3 %) és Borsod (23,2 %), átlag alatti Zemplén (38,4 %), Sáros (41,4 %), Bereg (42,8 %) és Ung (47,0 %). A Tisza - Maros szögében (Bánát) a 39,8 %-os átlagon belül kiemelkedik Csanád (25,5 %), átlag alatti Krassó - Szörény (49,3 %) és Arad (53,0 %). A Tisza balpartjának (Tiszántúl) 43,1 %-os átlagán belül kiemelkedik Békés (18,2 %) és Hajdu (20,6 %), átlagnál rosszabb Ugocsa (52,2 %), Szilágy (58,5 %) és Magyarország legrosszabb arányával Máramaros (73,2 %). A Királyhágóntúl (Erdély) 49,5 %-os arányán belül kiemelkedik Brassó (17,2 %), átlagon fölüli Szeben (29,8 %), Udvarhely (30,9 %), Háromszék (33,1 %), Nagy-Küküllő (39,8 %), Csík (41,1 %) és Fogaras (41,8 %), átlagnál rosszabb AlsóFehér (59,2 %), Torda - Aranyos (62,9 %), Hunyad (66,1 %), Kolozs (64,4 %) és az egyik legrosszabb országos aránnyal Szolnok - Doboka (71,4 %). Horvát - Szlavónia 47,4 %-os átlagán belül legjobb az arány Szerémben (33,4 %), majd Pozsegában (40,3 %), Belovár - Körösben (40,6 %) és Verőcében (42,2 %), átlag alatti Varasdban (52,3 %), Modrus - Fiuméban (56,8 %), Zágrábban (60,2 %) és a Magyar Királyság legrosszabb átlagával Lika - Korbavában (74,9 %). A fővárosban az arány 7,5 %. A 30 területi jogú város közül kiemelkedik Sopron (5,0 %), Pozsony (9,5 %), Székesfehérvár (9,8 %), Győr és Komárom (10,1 - 10,1 %); 10 - 20 % közti Miskolc (13,7 %), Pécs (15,1 %), Nagyvárad (15,2 %), Kassa (15,7 %), Debrecen (15,9 %), Zágráb (16,1 %), Zimony (16,5 %), Hódmezővásárhely (17,7 %), Eszék (18,3 %), Selmecbánya (18,6 %), Szatmárnémeti (19,0 %) és Temesvár (19,1 %); 20 - 30 % közötti Varasd (20,6 %), Szeged és Marosvásárhely (20,7 - 20,7 %), Arad (21,4 %), Kolozsvár (21,6 %), Újvidék (21,8 %), Versec (23,2 %), Baja (23,3 %), Pancsova (25,7 %) és Kecskemét (27,3 %); 30 - 40 % közötti Fiume (31,3 %), Zombor (35,3 %) és Szabadka (38,9 %).

D.80. Az Osztrák - Magyar Monarchia vallási viszonyai, 1910 A Monarchia 51.355,3 ezer (1910) lakosának 65,9 %-a (33.854,2 ezer) római katolikus, 10,6 %-a (5.450,5 ezer) görögkatolikus, 9,0 %-a (4.634,0 ezer) protestáns (református 5,1 % = 2.621,3 ezer, evangélikus 3,8 % = 1.938,3 ezer, unitárius 0,1 % = 74,3 ezer), 8,7 %-a görögkeleti (4.480,0 ezer), 4,4 %-a (2.258,0 ezer) izraelita és 1,2 %-a (612,1 ezer) muzulmán. Láthatóan élesen elkülönül az Osztrák Császárság a maga meggyőző római katolikus többségével egészen a Sanig (Magyarország hasonló nyugati részével), illetve a Magyar Királyság és Bosznia - Hercegovina a maguk vegyes vallási viszonyaival (ld. még 2, 149. térkép). Római katolikus az Osztrák Császárság 28.570,8 ezer lakosából 78,9 % (görögkatolikus 12,0 %, izraelita 4,6 %, görögkeleti 2,3 %, evangélikus 2,1 %), a Magyar Királyság 20.886,5 ezer lakosából 52,1 % (görögkeleti 14,3 %, református 12,6 %, görögkatolikus 9,7 %, evangélikus 6,4 %, izraelita 4,5 %), Bosznia - Hercegovina 1.898,0 ezer lakosából 22,9 % (görögkeleti 43,5 %, muzulmán 32,3 %). Homogén római katolikus Kraina (99,7 %), Görz (99,5 %), Isztria és Tirol (99,1 - 99,1 %), Salzburg és Vorarlberg (98,5 98,5 %), a Bécs nélküli Alsó-Ausztria (98,1 %), Stájerország (98,0 %), Felső-Ausztria (97,3 %), Csehország (95,7 %), Morvaország (95,4 %), Trieszt (94,9 %) és Karintia (93,7 %). Túlnyomóan római katolikus Bécs 86,8 %-kal (izraelita 8,6 % = 175,3 ezer), Szilézia 84,4 %-kal (evangélikus 13,6 %) és Dalmácia 83,3 %-kal (görögkeleti 16,3 %), a Magyar Királyságon belül pedig Horvátország 71,6 %-kal (görögkeleti 24,9 %). Budapest 59,8 %-a római katolikus (izraelita 23,1 % = 203,4 ezer). A római katolikusok a lakosság viszonylagos többségét teszik ki Magyarországon 49,3 %-kal (református 14,3 %, görögkeleti 12,8 %, görögkatolikus 11,0 %, evangélikus 7,1 %, izraelita 5,0 %), Galíciában 46,5 %-kal (görögkatolikus 42,1 %, izraelita 10,9 %). A római katolikus vallás kisebbségben van Bosznia - Hercegovina mellett Bukovinában (12,4 %). A görögkatolikusok 98,8 %-a Galíciában (62,0 %) és Magyarországon (36,8 %) él (2a. térkép) él; a görögkeletiek 52,1 %-a Magyarországon, 18,4 %-a Bosznia - Hercegovinában (a lakosság relatív többségét adva), 14,6 %-a Horvátországban, 12,2 %-a Bukovinában (a lakosság 68,5 %-át adva), 2,4 %-a Dalmáciában; a reformátusok 99,3 %-a Magyarországon; az izraeliták 79,9 %a Magyarországon (41,3 % = 911,2 ezer) és Galíciában (38,6 % = 871,8 ezer), 7,8 %-uk (175,3 ezer) Bécsben, 4,6 %-uk (102,9 ezer) Bukovinában, 3,8 %-uk (85,8 ezer) Csehországban; az evangélikusok 67,4 %-a Magyarországon; a muzulmánok egésze Bosznia - Hercegovinában. A Magyar Királyságban a római katolikusok 52,1 %-os arányán belül homogén egyvallású nemzet a szerb (99,4 % görögkeleti), a horvát (98,8 % római katolikus) és a rutén (98,1 % görögkeleti). Római katolikus a szlovákok 71,5 %-a (23,6 % evangélikus), a németek 67,3 %-a (21,1 % evangélikus, 10,0 % izraelita), a magyarok 58,9 %-a (25,6 % református, 7,0 % izraelita).

D.81. Országgyűlési választás az Osztrák Császárságban,1911 Az Osztrák Császárságban 1907-ben vezetik be az általános férfi választójogot (Galíciában megszorítással). Az 1911. jún. 13-i (utolsó) választáson az 5.765,1 ezer jogosult 80,2 %-a vesz részt. Érvénytelen 87,7 ezer szavazat (1,9 %). Az eredmény pártpolitikai, illetve nemzeti tengely mentén értékelhető. Országosan a Német Keresztényszocialista Párt győz 13,2 %-kal (76 hely az 516-ból). Második a Német Szociáldemokrata Párt 11,7 %-kal (44), harmadik az autonomista Cseh Szociáldemokrata Párt 7,7 %-kal (26), negyedik az ifjúrutén Ukrán Párt 7,1 %-kal (23), ötödik a liberális Cseh Agrárpárt 5,6 %-kal (37), hatodik a Lengyel Néppárt 4,0 %-kal (24). A Birodalmi Gyűlésbe 113 keresztényszocialista - konzervatív, 82 szociáldemokrata, 65 néppárti, 59 - 59 agrárpárti, illetve liberális - demokrata képviselő kerül. A német pártok (232 hely) Német-Ausztria tartományaiban győznek: hatban a Német Keresztényszocialista Párt, Karintiában a Német Néppárt, Sziléziában a Német Szociáldemokrata Párt. A cseh és német választókerületekre bontott Morvaország német kerületeiben a Német Szociáldemokrata Párt győz. Sziléziában a német pártok 9 mandátumhoz jutnak a 15-ből, Bukovinában 3hoz a 14-ből. A cseh pártok (108 mandátum) közül Csehországban 22,6 %-kal (14) a Cseh Szociáldemokrata Párt győz. Legtöbb mandátumot (29) a 16,2 %-kal második Cseh Agrárpárt szerzi, majd a Német Radikális Párt (16), a Német Agrárpárt (15), az Ifjúcsehek Pártja (14) és a Cseh Nemzeti Szocialista Párt (12). Morvaországban összességében a Cseh Katolikus Nemzeti Párt győz 26,0 %-kal (7), a cseh kerületekben 36,5 %-kal. Morvaországban a legtöbb mandátumot az összességében 18,5 %-kal második CSSZDP szerzi (11). A 6,7 %-os Német Haladó Párt 6 mandátumhoz jut. A lengyel pártok (83 mandátum: néppárt 24, konzervatív 17, liberális demokrata 13, nemzeti demokrata 10) Galíciában 80 mandátumhoz jutnak a 106-ból, bár az Ukrán Párt győz a Lengyel Néppárt előtt. Sziléziában a Lengyel Szociáldemokrata Párt második a Német SZDP mögött (a lengyel pártok összesen 3 mandátumhoz jutnak a 15-ből). A rutén pártok 31 mandátumhoz jutnak (ebből az Ukrán Párté 23). Galíciában az Ukrán Párt győz (bár az ukrán pártok összesen csak 26 mandátumot szereznek a 106-ból), Bukovinában hajszállal második a legerősebb román párt mögött (a rutén pártok 5 helyhez jutnak 5 román, 3 német és 1 zsidó mandátum mellett). A szlovén pártok 24 helyet szereznek (Krainában a Szlovén Néppárt győz). Az olasz pártok 19 mandátumot szereznek (konzervatív 10, liberális 6). Triesztben az Olasz Liberális Párt győz, Görz - Gradiscában az Olasz Néppárt. A horvát pártok 11 mandátumhoz jutnak (Dalmáciában a Horvát Párt győz). A román pártok 5 mandátumot szereznek (Bukovinában a Román Nemzeti Agrárpárt győz). A szerb pártok 2 mandátumhoz jutnak Dalmáciában. Egy mandátumot szerez Bukovinában a Zsidó Nemzeti (Cionista) Párt (bár 31,8 ezer szavazatából 23,2 ezret Galíciában kap).

D.82. Országgyűlési választás Magyarországon, 1910 A világháború előtti utolsó választás az 1874-ben módosított 1848-as cenzusos (a lakosság 6,4 %-át átfogó) választójogi törvény szerint zajlik. A Magyar Királyság képviselőházának 453 mandátumából 413-at választ Magyarország (ezen belül 73-at Erdély és egyet Fiume). Az 1910. jún. 1 - 10-i választáson az 1.162,2 ezer jogosult 69,3 %-a vesz részt. A győzelmet a korábban kormányzó liberális Szabadelvű párt módosulásaként az ellenzéki koalíció kormányzásának éveiben (1906 - ) újjáalakult kormányzó Nemzeti Munkapárt szerzi meg a szavazatok 46,6 %-ával, amely 255 mandátumot jelent. A párt egyértelmű bázisának tekinthető a Délvidéken Bács - Bodrog, Torontál, Temes és Krassó - Szörény, a Felvidéken Trencsén, Zólyom, Nógrád, Borsod, Szepes és Sáros, Kelet-Magyarországon Bihar, Máramaros, Beszterce - Naszód, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő, Alsó-Fehér és Szeben megye. Hozzá képest az összes többi párt elhanyagolható eredményt ér el. A szavazatok alapján második a Függetlenségi Justh Párt 15,8 %-kal (41 mandátum), amely Hajdu, Csongrád, Békés, Csanád, Tolna, Zala, valamint Csík és Háromszék több választókerületében győz. Harmadik a Függetlenségi Kossuth Párt a szavazatok 14,6 %-ával (54 mandátum). Győzelmeit a Duna - Tisza közén, a nyugati széleken (Baranya, Somogy, Vas), valamint Maros Torda megyében aratja. Negyedik a nyugat-magyarországi (Sopron, Vas, Zala, Somogy, illetve Nyitra, Árva, Szepes) bázisú Katolikus Néppárt 6,2 %-kal (13). Ötödik a 67-es Pártonkívüliek Pártja 5,3 %-kal (21), amely Kolozs, Zemplén, Abauj, Szepes, Gömör és Kishont megyékben szerepel jól. Hatodik az elsősorban Szilágy, Szatmár, Heves megye néhány körzetében jól szereplő 48-as Pártonkívüliek Pártja 3,1 %-kal (13 mandátum). Az előző évben alakult Országos 48-as Függetlenségi Gazdapárt csak 1,5 %-ot (11,8 ezer) ér ugyan el, de ezt koncentráltan Dél-Somogyban, így 3 mandátumhoz jut. A kis Keresztényszociális Párt 0,5 %nyi mosoni szavazatával egy mandátumhoz jut. A fővárosban szerzi két mandátumát a 0,3 %-ot elérő Polgári Demokrata Párt. Békés megyéből 2 szocialista képviselő is bejut az országgyűlésbe. A román (26,3 ezer), szlovák (9,7 ezer), szerb (4,0 ezer) és német (2,4 ezer) nemzetiségi jelöltekre összesen a szavazatok 5,3 %a (42,3 ezer) jut, amivel 8 képviselőt küldhetnek az országgyűlésbe, Pozsony, Árva, Arad, Hunyad, Szolnok - Doboka és Fogaras választókerületeiből.

82.a. Választás Budapesten, 1910 Az összességében munkapárti győzelmen belül a főváros pesti kerületeinek túlnyomó részén (IV., V., VII., VIII., IX., X.) és a budai II. kerületben a Nemzeti Munkapárt győz, Buda nagyrészén (I. kerület) pedig a Függetlenségi Kossuth Párt. Az országosan 2,8 ezer szavazatot (0,3 %) szerző Polgári Radikális Párt egyedül itt, a III. és VI. kerületben arat győzelmet (2 mandátum).

D.83. Országgyűlési választás Horvát - Szlavóniában, 1911 Az 1868 óta a Magyar Királyság részeként autonóm Horvát - Szlavóniában az 1906. májusi választás óta minimális többséggel kormányzó trialista (127a. térkép) Horvát - Szerb Koalíció 1907. nyári bukása után de facto alkotmányosságon kívüli kormányzás van. A koalíció 1908. februári abszolút választási győzelme után a bán felosztatja a gyűlést. A magyar kormány és a koalíció 1910. januári megegyezésével az egykor kormányzó Nemzeti Haladó Pártot újjáélesztő Nikola Tomasic bán alatt pár hónapra helyreáll az alkotmányos rend. A jogosultak arányát a lakosság 2,0 %-áról 10,5 %-ára szélesítő februári új választójogi törvény vidéken fenntartja a cenzusos közvetett választás rendszerét. A 88 választókerület egy - egy képviselőt küld a 90 fős száborba. Az 1911. decemberi választáson a 190,1 ezer jogosult 61,5 %-a vesz részt. A választás három körzetben (Károlyváros, Vrbovsko, Korenica) érvénytelen. A győzelmet a Horvát - Szerb Koalíció szerzi meg 34,6 %-kal (Egyesült Horvát Autonomista Párt 23,3 %, Szerb Nemzeti Autonomista Párt 9,2 %), s ezzel 24 képviselőt küldhet a száborba. A koalíció szavazóbázisát Dél-Szlavónia (Nova Gradiska, Vilicselo, Pozega, Garcin, Brod, Cerna), Északnyugat-Horvátország (Srivan Zabno, Krizevci, Novi Marot, Biskupec, Ivanec, Pregrada, Klanjec, Samobor, Jaska, Pisarovina) és Horvát-Dalmácia középső vidéke (Zengg, Karlobag, Gospic, Perusic, Otocac, Slunj) adja. Második a keresztényszocialista Horvát Jogpárt 19,7 %-kal (27 mandátum). A párt Horvátország középső részein (Kostajnica, Petrinja, Sziszek, Glina, Vrginmost, Vojnic), a vele összefüggő észak-dalmáciai körzetekben (Ogulin, Plaski, Brlog, Selce, Delnice, Bakar), a horvát tengerpart déli részén (Udbina, Srb, Gracac), valamint néhány szlavóniai (D. Miholjac, Valpovo, Eszék, Dalia, Pakrac) és szerémségi kerületben (Mitrovica) győz. A kormánypártként újraformálódó báni Nemzeti Haladó Párt a centrumpárti "eszéki csoporttal" együtt 17,2 %-ot (21) ér el. Győzelmeit elsősorban a Szerémségben (St. Pazova, Simanovci, Hrotkovci, Zimony, Ruma, Martinci, Morovic, Sid, Vinkovci, Vukovar, Nustar) és Szlavóniában (Vuka, Djakovar, Nasice, Verőce, Daruvár, Novska) aratja. A három zágrábi körzet közül kettőben győz (a harmadikban a Jogpárt). A 12,6 %-ot (8) elérő Parasztpárt a szerémségi Bosnjacitól eltekintve Közép-Horvátországban (Ludbreg, Novigrad, Bjelovar, Hercegovac, Cazma, Dugoselo, Velika Gorica) győz. A Szerb Radikális Párt a szavazatok 2,8 %-ával 3 szerémségi mandátumot szerez (Ilok, Irig, Karloca). A nagyvárosok közül Zágrábon és Zimonyon kívül Brod a koalícióé, Varasd a Jogpárté, Eszéken a kormánypárti centrumcsoport és a Jogpárt osztozik. A kormányerők harmadszor is katasztrofális (hivatalosan közzé sem tett) választási veresége után az alkotmányt 1912. márc. 31én felfüggesztve kormányozzák az országot (majd az 1913. decemberi választáson abszolút többséget elérő Horvát - Szerb Koalíciót ismét nem engedik kormányt alakítani).

D.84. A Német Császárság keleti területeinek etnikai viszonyai, 1910 A 64.926,0 ezer lakosú Német Birodalom 92,0 %-a német. A 8,0 % kisebbségből 5,9 % a keleti porosz területeken élő lengyel (9. térkép). A 0,2 % szorbot / vendet kivéve anyanemzetükkel szomszédos határmenti koncentrált kisebbségekből elzászi 0,4 %, dán 0,3 %, litván és cseh - morva 0,2 - 0,2 %. Posen tartomány (38,7 % német) Brombergi területén arányuk 50,0 % (legkisebb a Witkowói és Strelnói kerületben 16,7 ill. 19,9 %-kal) — de Bromberg városának 82,3 %-a német — a Poseniben (Nagy-Lengyelország történelmi tája) 32,2 % (legkisebb Kosten, Schroda, Adelnau és Gostyn kerületben 10,9, 12,7, 13,0 és 13,6 %-kal). Posen a birodalom legkisebb arányú (42,1 %) német etnikumú nagyvárosa. Nyugat-Poroszország (65,1 %) Danzigi területén arányuk 72,2 % (legkisebb Pr. Stargrad és Karthaus kasub kerületeiben 26,4 illetve 27,8 %-kal) — Danzig városában 97,0 % (politikai vetülete 125c. térkép) — a Marienwerderin 59,6 % (arányuk legkisebb az Orosz-Lengyelországgal határos Löbaui kerületben 21,1 %-kal). Felső-Szilézia (Szilézia tartomány Oppelni területe) 42,0 %-a német (Oppeln városában 82,0 %). Legkisebb arányban Ratibor (11,9 %), Pless (13,6 %), Lublinitz (17,5 %) és Rosenburg O.-S. (17,8 %) kerületben találhatók (politikai vetülete 125a. térkép). A határmenti Ratibori kerületben (Hultschin) 47,2 ezer (39,7 %), a Leobschütziben 6,3 ezer (7,6 %) cseh - morva él, a Felső-Szilézia, Szászország és Brandenburg határolta Lausitzban 114,9 ezer (12,8 %) szorb (85. térkép). Kelet-Poroszország (71,2 %) Mazuriát magában foglaló Allensteini területén arányuk 52,3 % (legalacsonyabb Ortelsburg, Johannisburg és Neidenburg kerületben 30,8, 33,4 ill. 37,4 %-kal). Allenstein városának 90,7 %-a német (politikai vetülete 125b. térkép). Északkelet-Poroszország (Kis-Litvánia) hét kerületének (Memel, Heydekrug, Tilsit, Ragnit, Labiau, Niederung, Pillkallen) 448,1 ezer lakosából 25,6 % litván. Nagyrészük a Memelen túl (a későbbi Memel-vidéken) él, ahol a lakosság 49,0 %-át teszik ki (203. térkép).

84.b. Németország vallási viszonyai, 1910 1 evangélikus 2 római katolikus 3 kevert 4 egyéb 5 országhatár A Német Birodalom lakosságának 62,8 %-a evangélikus, főként a birodalom északi és keleti, illetve porosz területein (kivéve a római katolikus lengyel többségű részeket Felső-Sziléziában, Posenben és Nyugat-Poroszországban, valamint Ermland / Warmia területét). A lakosság 35,8 %-a római katolikus, főként az Ausztriával határos déli (Bajorország) és a Franciaországgal határos nyugati területeken. Az izraeliták száma (1890) 567,9 ezer (0,2 %).

D.85. Lausitz és a szorbok a XI - XX. században A szorbok a legnyugatibb szlávokként az i. sz. V. században kerülnek a délnyugatról az Elba, északról a Spree (Spreewald), keletről a Luzsicei / Lausitzi-Neisse, azon túl a Bóbr, délen a Lausitzi-hegység határolta területre. A Szorb (Lausitzi) határőrgrófság 806-tól a Frank Birodalom része (1018 - 31 között Lengyelország birtokolja). Az 1368-ban a Luxemburg-ház alá kerülő Lausitz Cottbus környéki részét a dinasztia kihalásával 1445-re a brandenburgi Hohenzollern-ház szerzi meg (és megtartja Poroszország is), nagyobb része Alsó- és Felső-Lausitz őrgrófságba szervezve az osztrák Habsburgok kezére jut. A XVI. sz. elején 166 ezres szorb etnikum északon a Spree - Frankfurt - Krosnó magasságig terjed, keleten a Bóbr, dél felé a Lausitzi-Neisse határolja, délen a Spree forrásvidéke Bautzen alatt, délnyugaton a Fekete-Elster (kisebb részben az Elba), északnyugaton túllépi a Dahmet. Az 1648-as vesztfáliai szerződésekkel a két őrgrófságot végleg megszerzi Szászország, 1806 12-ben a Rajnai Szövetség része. Az 1815-ös újrafelosztással az északi rész Cottbussal Poroszországnak, a kisebb déli Bautzennel Szászországnak jut (ez lesz a XIX. századi szorb nemzeti reneszánsz központja). Szűkülő lakóterületük (1789) északon a Schwieloch-tóig, keleten a Neisséig, nyugaton (a senftenbergi kitüremkedéssel) a Dahme - Kamenz vonalig terjed. Az 1845-ös népszámláláskor Porosz-Lausitzban 90,7 ezer, Szász-Lausitzban 42,5 ezer szorb él. Számuk 1884-ben tetőzik 166,1 ezerrel, lakóterületük ekkor nyeri el ismert formáját Cottbus - Bautzen között. Lausitz / Luzsice 11 kerületében (Porosz-Lausitzban az alsó-sziléziai Liegnitzi területen Rothenburg és Hoyerswerda, a brandenburgi Frankfurti területen Kottbus, Kalau, Spremberg, Lübben és Luckau; Szász-Lausitzban, azaz a Bautzeni területen Kamenz, Bautzen, Löbau és Zittau kerület) 1910-ben összesen 114,9 ezer szorb él, a lakosság 12,8 %-a. Porosz-Lausitz 16,4 %-a (74,2 ezer) szorb. Alsó-Lausitz Kottbusi kerületének többségét adják 57,7 %-kal (30,2 ezer), de Kottbus városában csak 1,3 ezer szorb él (2,7 %). Jelentős kisebbséget alkotnak 37,3 %-kal (16 ezer) Hoyerswerda, számottevőt Rothenburg (17,2 % = 12,3 ezer) és Kalau (11,5 % = 10,8 ezer) kerületben. A Szász-Lausitzban élő 40,7 ezer (9,2 %) szorb száma és aránya legnagyobb Bautzen kerületben (27,3 ezer = 26,3 %), de Bautzen városában csak 3,7 ezren élnek (11,3 %). Kamenz kerületben arányuk 8,9 % (6,7 ezer). A szorbok 1925-ben 71 ezres (Porosz-Lausitz 42,8 ezer, Szász-Lausitz 28,2 ezer) száma 1938-ig 111,3 ezerre nő. A náci népirtást megsínylik (1946 = 32,1 ezer). A szovjet zónában 1947-ben kulturális autonómiát kapnak (az NDK 1952-ben Cottbushoz csatolja Hoyerswerdát, Brandenburg területét növelve Szászország rovására). Számuk tovább apad (1956 = 80,3 ezer, 1987 = 67,0 ezer), az 1980-as évek közepén már csak egy Bautzen - Kamenz közötti kis területen vannak többségben. A szláv szorb vidék a XX. században a nagylengyel és nagycseh igények hivatkozási alapja (163a, 315a. térkép).

D.86. Országgyűlési választás a Német Császárságban, 1912 Az 1912. jan. 12-i (utolsó) választáson a 14.441,8 ezer jogosult (a lakosság 22,2 %-a) 84,5 %-a vesz részt. Az érvénytelen szavazatok száma 53,1 ezer (0,4 %). Legjobb eredményével (34,8 %) győz a Szociáldemokrata Párt, 110 helyhez jutva a 397 fős Birodalmi Gyűlésben (a 39 birodalmi egységből 27-ben első). Második a Bajorországban, Vesztfáliában, Rajna tartományban, Pfalzban és Badenben győztes Centrum Párt 16,7 %-kal (93 mandátum). Harmadik 13,7 %-kal (45) a Nemzeti Liberális Párt. Negyedik a Lippében győztes liberális Haladó Néppárt 12,5 %-kal (42). Ötödik a Kelet-Poroszországban és Pomerániában első Konzervatív Párt 9,3 %-kal (42). Hatodik a Lengyel Párt 3,6 %-kal és 18 mandátummal (Posenben és Nyugat-Poroszországban győz). A 3,0 %-kal (14) hetedik Német Birodalmi Párt Medlenburg - Strelitzben, a Német Agrárszövetség (0,5 %) Waldeckben győz.

86.a. Választás Németország keleti területein, 1912 Kelet-Poroszországban a Konzervatív Párt 36,2 %-kal győz. Második a Szabadelvű Népi Egyesülés (a Haladó Néppárt szövetségének tagja) 17,4 %-kal, harmadik a Nemzeti Liberális Párt (16,3 %), negyedik az SZDP (14,8 %), ötödik a Centrum Párt (8,1 %). Warmiában centrumpárti győzelem születik, a Memel-vidék litván többségű felében (Heydekrug - Memel) — bár 6,2 ezer (1,8 %) szavazatot szerezve indul litván párt is — nemzeti liberális, a főváros, továbbá Heinrichswerde / Niederung és Insterburg Gumbinnen körzetében néppárti. Az SZDP egyetlen győzelmét Königsbergben szerzi. A Lengyel Párt 3,0 %-ot (10,5 ezer) ér el. Pomerániában a Konzervatív Párt 46,0 %-kal győz. A második SZDP (24,2 %) első Stettin körzetében és magában a városban. Nyugat-Poroszországban a Lengyel Párt győz 34,2 %-kal (99,4 ezer). Második a Danzig környékén, továbbá Elbing, Marienburg, Marienwerder, Löbau és Bromberg körzetében első Birodalmi Párt (18,8 %), harmadik a Kulm, Graudenz, Thorn és Strasburg kerületben győztes Nemzeti Liberális Párt (15,1 %), negyedik a Konzervatív Párt 10,0 %-kal, ötödik az SZDP 9,7 %-kal. Magában Danzigban a Haladó Néppárt győz (tartományi eredménye 4,5 %). Posenben a Bromberg (Birodalmi Párt) kivételével mindenütt első Lengyel Párt győz 55,8 %-kal (191,5 ezer). Második a Konzervatív Párt (19,8 %), harmadik a Birodalmi Párt (8,5 %). Az SZDP 3,8 %-kal hatodik. Sziléziában a Breslau városában és néhány kerületben első SZDP győz 27,8 %-kal. Második a Felső-Szilézia jelentős területein (Lublinitz, Gleiwitz, Ratibor, Leobschütz, Neisse, Glatz stb. kerület) győztes Centrum Párt (18,2 %), harmadik a többek között Breslau környékén győztes Konzervatív Párt (15,2 %), negyedik a Szabadelvű Népi Egyesülés (11,7 %), ötödik az Oppeln körzetében és számos kerületben győztes Lengyel Párt (11,1 % = 94,0 ezer), hatodik a Nemzeti Liberális Párt (8,6 %), hetedik a Birodalmi Párt (6,2 %).

D.87. Oroszok az európai Oroszországban, 1897 A 21.613,0 ezer km² területű Orosz Birodalom 125.668,2 ezer lakosából 66,8 % (83.933,6 ezer) tágan vett orosz: 44,3 % nagyorosz (csak velük számolva a Habsburg Monarchia mellett Oroszországnak sincs abszolút többségű uralkodó nemzete), 17,8 % kisorosz (ukrán), 4,7 % fehérorosz (belorusz). A Visztulai Kormányzóságokkal (Orosz-Lengyelország) és Finnországgal (de a Kaukázus nélkül) 5.390,0 ezer km² területű európai Oroszország 106.226,8 ezer lakosának 71,0 %-a (75.433,9 ezer) tágan vett orosz (29,0 % kisebbség): nagyorosz 46,0 % (48.831,0 ezer), ukrán 19,5 % (20.750,2 ezer), belorusz 5,5 % (5.852,7 ezer). A lengyel és finn területek nélküli európai Oroszország 50 kormányzóságából 43 tágan vett orosz többségű (22-ben arányuk 90 % fölötti). A hét kisebbségi kormányzóság közül arányuk a Baltikumban (309a. térkép) szórványjellegű (Észtföld 5,1 %, Lívföld 5,4 %, Kurföld 5,7 %, Kovno 7,3 %), a 47,6 %-os román többségű Besszarábiában (187. térkép) 27,8 %. Kazany és Ufa tatár többségű. A 10 visztulai lengyel kormányzóság (9. térkép) 9.455,9 ezer lakosának 6,7 %-a orosz, csak a Lublini (21,1 %) és a Siedlcei kormányzóságban (16,5 %) alkotva számottevő kisebbséget (politikai vetülete 35b. térkép). A Finn Nagyhercegség (5. térkép) nyolc kormányzóságának 2.555,5 ezer lakosából mindössze 0,2 % orosz. Az európai Oroszország 30.805,8 ezer fős (29,0 %) kisebbségéből 7,4 % (7.865,5 ezer) lengyel, 4,7 % (4.982,2 ezer) zsidó, 2,8 % (2.985 ezer) finn, 1,6 % (1.719,5 ezer) német, 1,6 % (1.650,1 ezer) litván, 1,3 % (1.427 ezer) lett, 0,9 % (993,8 ezer) észt.

87.a. Pravoszláv vallás az európai Oroszországban, 1897 Az Orosz Birodalom lakosságának 69,9 %-a pravoszláv, 10,8 %-a muzulmán, 8,9 %-a római katolikus, 4,9 %-a protestáns, 4,1 %a izraelita, 1,0 %-a egyéb keresztény. Az európai Oroszország (a Visztulai Kormányzóságok és Finnország nélkül) lakosságának 83,7 %-a pravoszláv, 4,6 %-a római katolikus, 4,0 %-a izraelita, 3,8 %-a muzulmán, 3,5 %-a protestáns, 1 %-a egyéb keresztény. A nagy vallási határok (2. térkép) Besszarábia kivételével egybeesnek az etnikai határokkal (a román többségű Besszarábia lakosságának 84,4 %-a pravoszláv). A nyugat-oroszországi kormányzóságok közül nem éri el a 90 %-ot a pravoszlávok aránya a Szentpéterváriban (83,1 %), Vityebszkiben (61,0 %), Mogiljoviban (84,5 %), Minszkiben (73,5 %), Grodnóiban (57,5 %), Volhíniaiban (70,8 %), Kijeviben (84,8 %), Podóliaiban (78,8 %) és Herszoniban (81,5 %). A baltikumi kormányzóságok közül Észtföldön a lakosság 89,9 %-a protestáns (9,2 %-uk pravoszláv), Lívföldön 79,9 %-a (15,6 %-uk pravoszláv), Kurföldön 76,4 %-a (5,0 % pravoszláv). Finnország lakosságának 98,0 %-a protestáns, a Visztulai Kormányzóságok 74,3 %-a római katolikus (7,2 %-uk pravoszláv).

D.88. A Baltikum etnikai viszonyai, 1897 A keletről a nagyoroszok, délkeletről a beloruszok, délről a lengyelek határolta Baltikum — a Balti Tartomány három kormányzósága (Észtföld, Lívföld, Kurföld) és a Kovnói kormányzóság — Köztes-Európa etnikailag egyik legszínesebb régiója. A három kis balti nemzet (6, 7, 8. térkép) — a 989,1 ezer főnyi észt, az 1.422 ezres lett és az 1.765 ezres litván — az etnikai határokat tekintve világosan elkülönül egymástól, illetve a szomszédos nagy nemzetektől. Mindhárom koncentráltan helyezkedik el: az észtek 87,7 %-a Észtföldön és Észak-Lívföldön, a lettek 93,4 %-a Dél-Lívföldön, Kurföldön és Északnyugat-Vityebszkben, a szétszórtabb litvánok 75,9 %-a a Kovnói, Vilnói és Suwalki kormányzóságban él. E három parasztias - alávetett nemzet lakóterülete tele van tűzdelve három gazdasági - politikai és kulturális szempontból domináns városias etnikum: a német, a zsidó és részben az orosz kisebbségek szigeteivel. A legnagyobb kisebbség a négy kormányzóságban a zsidó (27. térkép) 7,0 %-kal (274,2 ezer). Zömük (212,0 ezer) az Elkülönített Körzethez (25. térkép) tartozó Kovnói kormányzóságban található. A meglehetősen arányosan elhelyezkedő (nagy-, kis- és fehér-)oroszok aránya 6,1 % (241,2 ezer). Közel fele a Kovnói kormányzóságban él, egyébként a hivatalnokok és a hadsereg tisztikarának jelentős részét adva városi körzetekben találhatók — amit a térkép már nem mutat ki (309a. térkép). Az ugyancsak arányosan elhelyezkedő 4,8 % (187,4 ezer) német harmada Dél-Lívföldön, elsősorban Rigában él. Főként Kurföldön jelentős részük vidéki körzetekben található, urbanizáltságuk kisebb az Oroszországban szokásosnál (22. térkép). A két világháború és a repressziók következtében a három balti nemzet csak lassan gyarapszik. Az észtek száma (1979) 1.020 ezer, Észtországban él 93 %-uk, ahol a lakosság 61,5 %-át teszik ki (305. térkép). A lettek száma (1970) 1.429,8 ezer, Lettországban él 93,9 %-uk, a lakosság 52,5 %-a (306. térkép). A litvánok száma (1989) 3.124,3 ezer, Litvániában él 93,6 %-uk, a lakosság 79,6 %-a (308. térkép). A nemzetek kis abszolút nagysága és lassú növekedése mellett láthatóan elsősorban Észtországban és Lettországban jelent nagy problémát a tágan vett oroszok aránya (282, 309. térkép): a három köztársaság lakosságának 35,1 %-a orosz (2.067,2 ezer): Észtországban 35,2 % (550,8 ezer), Lettországban 41,7 % (1.108,8 ezer), Litvániában 11,1 % (407,6 ezer). A Baltikum etnikai sokszínűsége mára jelentősen megfakult (6, 7, 8, 22, 27, 305, 306, 308. térkép). Az oroszok mellett a három köztársaságban összesen 33,2 ezer zsidó (fele Lettországban, ezen belül Rigában) és 6,5 ezer német (Litvániában gyakorlatilag senki sem) maradt.

D.89. Analfabéták a Baltikumban, 1897 Az analfabéták arányán jól mérhető a balti kormányzóságok magas, az európait megközelítő és a köztes-európait messze meghaladó fejlettségi szintje. Az analfabéták aránya az Osztrák Császárságban 18,7 %, a Magyar Királyságban 33,3 % (79. térkép), Görögországban 61,0 %, Romániában 78,0 %, Szerbiában 79,0 %. Az 1897-es népszámlálás szerint az analfabéták aránya az európai Oroszországban — Finnországot (19,0 %) és a Visztulai Kormányzóságokat (70,0 %) leszámítva — 77,1 %. A hat ábrázolt kormányzóságban viszont arányuk 53,2 %, ezen belül a Balti Tartomány három fejlett (Észtföld, Lívföld, Kurföld) kormányzóságában 23,8 %, a másik háromban (Kovno, Vilno, Vityebszk) 68,3 %. Észtföldön az analfabéták aránya 20,1 % (a szomszédos Pétervári kormányzóság oroszországi viszonylatban igen jó aránya is csak 44,9 %). Ezen belül legjobb az arány Revalban (19,3 %), de az egyenletesen magas fejlettséget jelzi, hogy Weissensteinben 19,6 %, Wesenbergben 19,9 %, s Haapsaluban is mindössze 21,8 %. Lívföldön az analfabéták aránya 22,3 %. Ezen belül legjobb az arány Fellinben (17,3 %) és Wendenben (18,7 %), jó átlagosnak minősíthető Wolmarban (19,7 %), Ösel szigetén (20,1 %), Pernauban (20,3 %), Walkban (20,6 %), Jurjevben (22,0 %) és Werroban (22,6 %), magasan legrosszabb pedig Rigában 26,8 %-kal. Kurföldön a 29,1 %-os átlag fölötti az arány Talsen (22,3 %), Bauska (22,6 %), Windau (23,2 %), Tuckum (24,3 %), Doblen (25,3 %) és Goldingen (25,9 %), átlag körüli Friedrichstadt (28,7 %), Grobin (28,9 %) és Hasenpoth (29,2 %) járásokban, messze legrosszabb pedig az ebből a szempontból a balti jellegtől elütő Iluxtban 58,2 %-kal. A kiváltságos balti kormányzóságokon kívül eső Kovnói kormányzóságban az analfabéták 58,1 %-os szintje már átmenetet jelent az oroszországi átlaghoz. Ezen belül a legjobb az arány Panyevezs (50,8 %), majd Telsi (55,8 %), átlag körüli Rossieni (59,3 %), Savli (59,6 %), Vilkomirszk (59,9 %), Novoalekszandrovszk (60,1 %) és Kovno (60,3 %) járásban. A Vilnói kormányzóság 71,2 %-os átlaga már nagyjából megfelel az oroszországinak. Ezen belül Vilna még 61,5 %-os, de Szvencjani már 68,6 %-os, Lid 69,9 %-os, Oszmjanszk 70,9 %-os, a legelmaradottabb pedig Trobi (76,2 %), Diszn (77,5 %) és Vilejk (80,1 %) járása. A Vityebszki kormányzóságon (76,0 %) belül a nyugati Dvinszkben még 59,7 %, Lucinban 60,4 %, Rizsicában 64,2 %, s a Vityebszkben is még 72,0 %, de azután Driszában 79,2 %, Velizsben 83,8 %, Polockban 83,7 %, Lepelben 85,1 %, Nevelben 85,9 %, Szebezsben 87,9 %, Gorodokban 88,8 % az analfabéták aránya. Az ettől keletre fekvő kormányzóságokban már tipikusnak tekinthető oroszországi viszonyok uralkodnak (Minszk 82,2 %, Mogiljov 83,1 %), még ha nyugati járásaik esetenként átmenetet képeznek is a fejlett balti régió felé.

D.90. Az 1905-ös forradalom az európai Oroszországban A társadalmi feszültségeket a Japántól elszenvedett katonai vereség élezi robbanásig. A Mandzsúria egyrészének orosz megszállása miatt 1904. februárjában induló háborúban 1905. jan. 2-án (1904. dec. 20.) elesik a 159 napja körülzárt Port Arthur erődje, a japán csapatok szárazföldi vereséget mérnek az orosz hadseregre Mukden / Senjangnál 1905. febr. 19. - márc. 10. (február 6 - 25.) között, majd a Koreai-szoros Csuzima szigeténél 1905. máj. 27 - 28-án (14 - 15-én) megsemmisítik az odairányított balti flottát. A forradalom az 1905. jan. 22-i (9-i) 140 ezres pétervári munkástüntetés ezer halottal és ötezer sebesülttel járó lövetése nyomán robban ki. A sztrájkok, tüntetések, flottalázadások (köztük a "Patyomkin herceg" cirkáló júniusi odesszai lázadása), parasztmozgalmak év végén a moszkvai (és más nagyvárosi) felkelésbe torkollnak. A parasztmozgalmak 1906. július augusztusában tetőznek, elsősorban a húsz volgai kormányzóságra kiterjedő éhínség miatt. A megmozdulások 1907-ig tartanak. II. Miklós a politikai szabadságjogokat és törvényhozó joggal felruházott választott országgyűlés (duma) életrehívását deklaráló 1905. okt. 30-i (17-i) cári manifesztummal megalapozott jelentős reformokra kényszerül.

90.a. Szibériai száműzetési helyek a cárizmus alatt Köztörvényes elítélteket 1648-tól, politikai foglyokat 1729-től száműznek Szibériába. A sokáig "lábon" érkező foglyok szállításánál a századfordulótól megnő a száműzöttek munkájával épülő transzszibériai vasút jelentősége (1900-ra Csitáig, a világháború küszöbére Sztretyenszkig készül el). A nagy folyók (Ob, Jenyiszej, Lena) mellett a száműzetési helyek jórésze is a vasútvonal mentén van. A legtöbb politikai foglyot az 1825-ös dekabrista lázadás kapcsán, az 1830 - 31-es és 1863-as lengyel felkelés során, valamint az 1880-as évektől (az erősödő politikai ellenzékek felszámolása idején) küldik Szibériába. A híres száműzöttek közül Ragyiscsev (1792) Ilimszkbe, Dosztojevszkij (1849) Omszkba, Bakunyin (1854) Tomszkba, Csernyisevszkij (1862) Vilujszkba kerül, az ismertebb bolsevik vezetők közül Sztálin Turuhanszkba, Kurejkába, Krasznojarszkba, Novaja Udába, Lenin Susenszkojéba, Trockij Uszt Kutba. Az 1891-es összeírás szerint 195 ezer száműzött közül 100 ezer lengyel lázadó, 40 ezer orosz köztörvényes, 50 ezer politikai és 5 ezer önkéntes (száműzöttek családtagjai, illetve a büntetés letelte után letelepülők). Az 1900. jún. 23-i (10-i) cári rendelet megtiltja a szibériai (és kaukázusontúli) száműzetést. Az elítéltek börtönbe vagy Szahalin szigetére kerülnek. Fontos száműzetési hely marad a Szlovecki-szigetek a Fehér-tengeren.

D.91. Az 1905-ös forradalom a lengyel területeken Az 1905-ös forradalom a lengyel területeken több mint négy évtized (1863) óta az első jelentős lengyel megmozdulás (54, 60. térkép). A kiindulópontot az orosz forradalom hatására kirobbanó jan. 22-i általános sztrájk jelenti, amelyet több hasonló követ az év folyamán (május, október, november). A falvakban 1905 - 1907 során parasztmozgalmakra és agrárproletár-sztrájkokra kerül sor: 1905-ben 750, 1906-ban 660 nagyobb agrársztrájk zajlik, elsősorban a Lublini, Siedleci és Varsói kormányzóságokban. A városokban munkássztrájkok, demonstrációk zajlanak: a több mint négyezer 1905-ös sztrájkban a munkások 93 %-a, az 1906-os 2.800 sztrájkban 77 %-a vesz részt. A városi megmozdulások csúcsa a jún. 22 - 24-i lódzi munkásfelkelés, 35 év után az első fegyveres munkásmegmozdulás Európában. Az oroszországi viszonylatban erősen iparosodott Orosz-Lengyelország az 1905 - 07-es forradalom legerősebb központjává válik: a megmozdulások nagyságrendjét jelzi, hogy a cári Oroszországban zajló sztrájkok 29 %-ára (1905), illetve 47 %-ára (1906) Orosz-Lengyelországban kerül sor. A Visztulai Kormányzóságok mellett megmozdulások zajlanak az osztrák-lengyel területen is. Kelet-Galíciában az 1902-es agrárproletár-megmozdulás után 1906-ban kerül sor agrármegmozdulásokra. A galíciai városokban (Lemberg és Krakkó mellett elsősorban a nyugat-galíciai Chrzanów, Auschwitz, Biala, Tarnów városokban) nagyszabású demonstrációk zajlanak. A németlengyel területeken lényegében városi megmozdulásokra kerül sor: Sziléziában (elsősorban Breslauban és a felső-sziléziai iparvidéken Kattowitz központtal) és Posen tartományban (Posen, Gnesen). Az 1905 - 07-es megmozdulások a lengyel területeken az oroszországszerte jellemző társadalmi mellett nemzeti követelésekkel is fellépnek (lengyel nyelv bevezetése az oktatásban, lengyel milícia felállítása, helyi nemzeti bizottságok alakítása, stb.). A megmozdulások során és az Állami Duma működése alatt (92a. térkép) erősödnek meg a világháború után restaurált ország politikai életét meghatározó lengyel pártok (162a. térkép). A Nemzeti Ligából (Svájc, 1893) a Lengyel Királyságban 1897-ben, Porosz-Lengyelországban 1904-ben, Galíciában 1905-ben alakul a nemzeti függetlenséget hangsúlyozó, Roman Dmowski nevével fémjelzett Nemzeti Demokrata Párt / ND. Az 1895-ben alakuló Néppárt (1903-tól Lengyel Néppárt / PSL) a parasztság érdekeit képviseli. Az 1892-ben Párizsban alapított, a nemzeti függetlenséget is hangsúlyozó, Józef Pilsudski nevével fémjelzett Lengyel Szocialista Párt / PPS a forradalom éveiben szakad ketté. Az 1893-ban alapított, a nemzeti kérdést ignoráló, Rosa Luxemburg nevével fémjelzett Lengyel Szociáldemokrata Párt 1900-tól Litvánia képviseletét is vállalva felveszi a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokráciája / SDKPiL nevet. Az Össz-Zsidó Munkásszövetség (Bund) 1897-ben alakul meg.

D.92. Választás az oroszországi Állami Dumába, 1912 II. Miklós 1905. okt. 30-án / 17-én adja ki az alkotmányos monarchia létrehozását célzó manifesztumot. A dec. 24-i / 11-i nem általános, nem egyenlő, nem közvetlen és nem titkos választójogot 1907. júniusában szűkítik. Orosz-Lengyelország a választás hatálya alá tartozik, a Finn Nagyhercegség saját országgyűlésébe választ (93. térkép). Az 50 politikai párt politikai, illetve nemzeti alapon polarizálódik. Az 1905 - 1917 közti négy Állami Duma (1906, 1907, 1907, 1912) közül csak a harmadik tölti ki öt éves ciklusát. Az 1912. szeptember - októberi választással létrejött IV. Állami Duma mandátuma 1917. okt. 19-ig / 6-ig tart, de a cár 1917. márc. 12-én / febr. 27-én feloszlatja (131. térkép). A 442 képviselőből 65 jobboldali, 120 orosz nacionalista és mérsékelt jobboldali, 98 oktobrista (a konzervatív és mérsékelten liberális nagytőkét és nagybirtokot képviselő Október 17-e Szövetség / "oktobristák"), 48 progresszista (Békés Megújulás Pártja, Demokratikus Reformok Pártja), 59 kadet (a liberális közép- és kispolgárságot képviselő Alkotmányos Demokrata / "kadet" Párt), 21 helyi nacionalista (lengyel, ukrán, litván, lett, tatár, kozák stb.), 10 trudovik (földosztást és általános választójogot követelő parasztküldött), 14 szociáldemokrata (köztük 6 bolsevik), 7 pártonkívüli. A képviselők 34 %-a baloldali (ezen belül 29 %-uk szélsőbaloldali), 30 %-a centrista és 35 %-a jobboldali. A Duma összetétele megközelítően jelzi az egyes kerületek (kormányzóságok) politikai súlyát és orientációját: a nyugati nemzetiségi területekkel (Baltikum, Lengyelország, Besszarábia) határos fehérorosz - ukrán körzetek (Pszkov, Vityebszk, Minszk, Grodno, Volhínia, Podólia, Kijev, részben Herszon) jobboldali és orosz nacionalista beállítottságát; a liberális dominanciát Szentpétervár, Moszkva városában és néhány ipari körzetben; a kiváltságos helyzetű Baltikum inkább progresszív, mint autonomista orientációját; a Vilnói kormányzóságban domináns helyi nacionalizmust; Besszarábia képviselőcsoportjának megoszlását egy helyi nacionalista és egy mérsékelt jobboldali frakcióra.

92.a. Választás a Visztulai Kormányzóságokban, 1912 Az 1907-es törvény a képviselők számát 14-ben állapítja meg a 442-ből (korábban 37 volt az 524-ből): 1 - 1-et kapnak a kormányzóságok, Varsó és Lódz városa, az oroszok, valamint Lublin és Siedlce kormányzóságok pravoszlávjai. Az 1912-es választás eredményeként a két fenntartott helyet (Varsó és a Lublini kormányzóság egyik mandátumát) kapják az oroszok, illetve pravoszlávok, a többi 12-őt (a zsidó lódzi progresszista mandátumtól eltekintve) helyi nacionalista erők szerzik meg: a Plocki és Varsói kormányzóságban a kadetszimpatizáns Nemzeti Demokrata Párt, a Lomzai, Kaliszi, Piotrkówi, Siedlcei, Radomi, Kielcei, Lublini kormányzóságban a népi szocialista Kolo, Varsóban a Lengyel Szocialista Párt, Suwalkiban a Litván Nemzeti Demokrata Párt.

D.93. Országgyűlési választás Finnországban, 1911 A finn politikai színkép az 1863 - 64-es tartományi gyűlésre körvonalazódik. Jellemzője a stabilitás, a paraszti demokrácia, egyfajta "skandinávizmus", a svédbarát ("svekomán") és oroszbarát polarizáció (utóbbiból jön létre a "fennomán" nemzeti irányzat), a szociáldemokrata hegemónia. A cárizmus a századvégi retorziók (1899: alkotmány felszámolása, 1900: rendi gyűlés jogkörének redukálása, orosz nyelv bevezetése) után az orosz - japán háború és a belső elégedetlenség közepette kényszerül engedményekre. Az 1904 - 1906-os utolsó rendi gyűlés törvényei alapján 1907. márc. 15 - 16-án tartják az első általános választást, amelyen az 1.272,9 ezer jogosult 71,0 %-a vesz részt. Az 1908. jún. 2-i rendelet a Riksdag jogkörét az oroszországi Állami Duma mindössze négy és az Államtanács két finn képviselőjére ruházza. A gyűlést a reakció éveiben (1908 - 1916) rendszeresen újjáválasztják, lényegében változatlan összetételben. Az 1911-es választáson az 1.350,1 ezer jogosult 59,8 %-a vesz részt. Az érvénytelen szavazatok száma mindössze 4,7 ezer (0,6 %). A győzelmet 40,0 %-kal az 1899-ben alakult Szociáldemokrata Párt szerzi meg, s 86 képviselőt küldhet a 200 fős Riksdagba. A 16 választókerületből 10-ben győz, hétben abszolút többséggel. A népesebb és fejlettebb középső és déli területeken sikeres, ám döntően vidéki szavazatokkal. Legjobb eredményeit Dél-Hämee (59,4 %), Észak-Hämee (58,2 %), Észak-Turun / Porin (57,1 %) és Kelet-Kuopio (53,8 %) kerületekben éri el. A nem szociáldemokrata választókerületek központjai közül első helyre kerül Ouluban (46,7 %) és Kemiben (47,4 %). Második a szavazatok 21,7 %-ával (43 mandátum) a finn egyenjogúságot célul tűző, induláskor jórészt oroszbarát, kezdetben döntően a papi és paraszti rend támogatta Finn Párt. Választókerületben nem győz, de első helyre kerül Hämee városában (40,5 %), a kelet-kuopioi Joensuuban (35,6 %) és a lappföldi Kittiläban (41,9 %). Harmadik 14,9 %-kal (28) a Finn Párt progresszív radikálisai vezette, 1890-ben alakított Ifjú Finn Párt. Csak Lappföldön győz ugyan (44,6 %), de első helyre kerül több kerületi központban (Viipuri 50,2 %, Mikkeli 47,1 %, Sortavala 46,8 %, Kuopio 43,3 %, Jiväskilä 41,6 %). Negyedik 13,3 %-kal (26) a kezdetben döntően a nemesi és polgári rend (valamint a svédországi finn emigráció) támogatta, később kispolgári - paraszti orientációjú Svéd Párt (1906-tól: Svéd Néppárt). Bázisa Uudenmaa és Vaasa svéd kisebbsége. Győz 42,3 %-kal Uudenmaa kormányzóságban (ezen belül 42,6 %-kal a Viapori / Seaborggal összekapcsolt fővárosban), 43,4 %-kal Észak-Vaasa (Jakobstad / Pietarsaari 58,6 %) és 44,7 %-kal Dél-Vaasa kerületben (Vaasa / Nikolainkaupunki 58,3 %), valamint az Åland-szigeteken. Szociáldemokrata kerületi győzelem közepette lesz első Turkuban (29,4 %). A 7,8 %-kal (16) ötödik Agrárszövetség bázisa a gyéren lakott paraszti vidék: Dél-Ouluban 36,4 %-kal, Észak-Ouluban 33,5 %-kal lesz első, bár mindkét kerületközpontban (Oulu, Kemi) szociáldemokrata győzelem születik.

D.94. A Balkán nyelvi viszonyai, 1910 A térkép a Drávától és a (Vajdaságtól eltekintve) Dunától délre eső Balkán néprajzi kevertségét, az etnikai és nyelvi határok megnemfelelését közelíti meg a beszélt nyelv oldaláról. A félsziget különböző nyelvcsaládokba tartozó nyelveit a beszélt nyelv alapján is aránylag egyértelműen meg lehet feleltetni egy egy etnikumnak. Ide tartoznak részint a görög, a török és az albán (északi geg és déli toszk nyelvjárásával), részint a fentebb körvonalazott Balkánon kívüli etnikumok nyúlványszerű (bácskai magyar, északkelet-szerbiai román) vagy szigetjellegű kisebbségei (vajdasági és kocevjei német, a Pindosz és az Aliakmón felső folyása közötti vlach / román, sumenyi, illetve macedóniai török). Az igazi problémát a délszláv nyelvek etnikai megfeleltetése okozza. A beszélt délszláv nyelvi alaptípusokat (a szlovének és a zágrábi horvátok használta "kaj", a lényegében Isztriára és a dalmát tengerpartra korlátozódó "ca", a szerbhorvát "sto", a macedón, valamint a bolgár) és ezek dialektusait láthatóan részint természetföldrajzi elemek határolják, másfelől a történelmi tájaknak, illetve a hosszú időre rögzült politikai határoknak felelnek meg. Viszonylag markánsan elkülöníthető az írásképét tekintve cirill bolgár beszélt nyelv a maga három alapvető nyelvjárásával (a nyugati az Iszker völgyében Szófiával, az északkeleti a tirnovói Bulgáriában és a délkeleti Kelet-Ruméliában). Árnyalja a térkép a beszélt nyelv alapján többé - kevésbé (eltérően a horvát latin és a szerb cirill írásképétől) homogén tömböt alkotó — és számos nyelvi térképen így is ábrázolt — szerbhorvát nyelvet: világosan elkülöníthető egy átmeneti dialektus a Timok és a Keleti-Morava mentén (ezt a "sop" nyelvet több térkép a hatodik beszélt délszláv nyelvi alaptípusnak tekinti), a sumadijai vajdasági nyelvjárás (döntően a Morava medencéjében), a Bosznától az Ibarig húzódó kelet-boszniai / kelet-hercegovinai / montenegrói dialektus, a nyugat-boszniai - szlavóniai nyelvjárás, a dalmát dialektus (a szárazföldi, illetve a Spalatótól Raguzáig húzódó szigeti alaptípusával), valamint az Una és a szlovén nyelvhatár között található átmeneti dialektusok. Az itt lényegében Szerb-Macedóniára korlátozott macedón beszélt nyelv más térképeken átfogja egész Nagy-Macedóniát, kiterjedve egyfelől a bolgár Pirini Macedóniára, másfelől a görög Égei Macedóniára a Meszta / Nesztoszig, illetve a Bisztrica / Aliakmónig.

94.a. A Balkán vallási viszonyai, 1910 A félsziget vallási térképén jól megkülönböztethető a bolgár - szerb - görög ortodox, a török - albán - bosnyák muzulmán (eltekintve a római katolikus albánoktól és idesorolva a pomákokat), valamint a horvát - szlovén római katolikus többségi terület (2, 95a, 149. térkép).

D.95. Az európai Törökország a Balkán-háborúk előtt A modernizálást (64. térkép) II. Abdul Hamid (1876 - 1909) alatt félbeszakítja az 1877 - 78-as orosz - török háború. A felosztástól való félelem és az 1876-os alkotmány visszaállítását célozza az 1889-ben induló ifjútörök mozgalom. Az Enver pasa vezette szaloniki hadseregfelkelésre támaszkodó 1908. júl. 23-i ifjútörök hatalomátvétel nyomán az 1908. októberi veszteségek (Bulgária deklarálja függetlenségét, a Monarchia annektálja Bosznia - Hercegovinát, Görögország pedig Krétát) fokozta belső elégedetlenségre támaszkodva a szultán 1909. márciusában ismét magához ragadja a hatalmat, mire az ifjútörökökhöz húzó macedóniai haderők 1909. áprilisában beveszik Konstantinápolyt, 24-én lemondatják Abdul Hamidot. A trónra az alkotmányt életbeléptető V. Mohammed (1909 - 1918) kerül. A hatalom az ifjútörökök nacionalista szárnyának kezébe kerül. A 178,3 ezer km² területű és (1900) 6.446,0 ezer lakosú európai Törökország belső közigazgatási határai a politikai változások és területi megrázkódtatások közepette többször módosulnak: az 1878-tól csak a Pristinai, Pejai, Prizreni és Skopjei szandzsák fölött diszponáló Koszovói vilajet 1908-ban visszanyeri fennhatóságát a Novipazári szandzsák fölött is; a Monastiri vilajet 1895 előtt átadja a Serfidjei szandzsák keleti részét (a szandzsákközponttal) a Szaloniki vilajetnek; az Edirnei vilajetből leválasztják a Konstantinápoly bejáratát őrző, a fővárosi és az Edirnei közé ékelődő apró Csataldzsai vilajetet. Autonóm terület Kréta és Szamosz, az egyiptomi kedive dominiuma Thasos szigete.

95.a. Az európai Törökország vallási viszonyai, 1896 Konstantinápoly elfoglalásával (1453) a patriárka a birodalom összes görögkeleti hívének feje lesz, és az önálló egyházakat (tirnovói és ipeki bolgár patriarchátus, ohridi érsekség, havasalföldi és moldvai metropolia) 1767-tel bezáróan felszámolják. A nemzeti ébredéssel a XIX. században kikristályosodó autokefál nemzeti egyházak közül a konstantinápolyi patriárka 1879-ben ismeri el a szerbet, 1885-ben a román, s csak 1945-ben a bolgárt (ld. még 68, 173. térkép). Az 1895 - 96-os összeírás szerint a nyolc európai vilajet közül (beleértve a konstantinápolyit is) öt mohamedán többségű: arányuk a Shkodrai vilajetben 90,3 % (görögkeleti 6,6 %), a Konstantinápolyiban 57,6 % (görögkeleti 17,9 %), a Koszovóiban 57,3 % (görögkeleti — a bolgárokat itt és másutt sem számítva — 4,8 %), az Edirneiben 54,7 % (görögkeleti 29,3 %), a Szalonikiben pedig viszonylagos többséget alkotnak 43,5 %-kal (görögkeleti 28,4 %). Görögkeleti többségű 59,9 %-kal (muzulmán 26,8 %) a Csataldzsai és 55,7 %-kal (muzulmán 42,9 %) a Janinai, relatív görögkeleti többségű 38,3 %-kal (muzulmán 35,6 %) a Monasztiri vilajet.

D.96. Törökellenes nemzeti mozgalmak a Balkánon, 1908 - 1913 A birodalom válságát kihasználva a Monarchia 1908. okt. 5-én annektálja az 1878-ban 30 évre okkupált Bosznia - Hercegovinát (képviselőit az ifjútörökök be kívánják hívni a konstantinápolyi parlamentbe), Görögország 7-én Krétát, 6-án I. Ferdinánd Tirnovóban "minden bolgárok cárjának" kiáltja ki magát. A boszniai annexiós válság 1909. márciusára szerb - orosz diplomáciai vereséggel végződik (Németország közvetítő pozícióját feladva Ausztria mellé áll). Az 1878-as albán Prizreni Liga vezette ellenállás 1910 után 1912. áprilisától újabb felkelésbe torkollik, és a Valonában összeülő nemzetgyűlés 1912. nov. 28-án proklamálja Albánia függetlenségét. Az 1911-ben induló olasz - török háborúban Törökország 1912. októberre elveszíti Tripoliszt és Kirenaikát. Olaszország megszállja a Dodekanészoszt is (105. térkép). Kétoldalú szerződésekkel 1912. őszére létrejön a Balkán Szövetség. Az 1912. márc. 13-i szerb - bolgár szerződés titkos záradéka felosztja Macedóniát, a Struma forrásvidékét az Ohridi-tó menti Strugával összekötő vonal és a Sar-hegység közé eső vitatott terület hovatartozását a cár későbbi döntőbíráskodására bízva (97. térkép). A török hadüzenet (okt. 18.) után a bolgár - szerb montenegrói - görög támadás eredményeként év végére az európai török fennhatóság az ostromlott Drinápoly, Scutari és Janina erődeire korlátozódik. A Porta kezdeményezte fegyverszünet után december 13-ától a londoni nagyköveti konferencia dolgozza ki a békeszerződést. Az 1913. máj. 30-i londoni béke a Török Birodalom európai határát az Enosz - Midia vonalban húzza meg (102a. térkép). Ütközőállamként létrejön Albánia (98. térkép). A szerb - görög titkos szerződésben (1913. máj. 10.) felosztják Macedóniát, de a szintén elégedetlen Bulgária a londoni szerződés aláírásakor támadást indít ellenük. A második Balkán-háborúba a szövetségesek oldalán belép Montenegró, Románia és Törökország. Bulgária gyors vereséget szenved. A békeszerződést Bulgária Szerbiával, Görögországgal, Montenegróval és Görögországgal 1913. aug. 10-én Bukarestben, Törökországgal szeptember 29-én Konstantinápolyban írja alá. A bukaresti békében Törökország visszakapja Kelet-Trákiát. Bulgária — elveszítve a Romániához kerülő Dél-Dobrudzsát — Nyugat-Trákiából egy széles tengeri korridort tarthat meg, a többi Görögországé. Macedóniából csak az északkeleti rész (Pirini Macedónia) marad Bulgáriáé, a többin Szerbia és Görögország osztozik (utóbbi megkapja Dél-Epiruszt is Janinával). A bukaresti béke megerősíti Albánia függetlenségét.

96.a. A balkáni államok területi aspirációi Az 1878 óta kristályosodó kisállami aspirációk elsősorban Macedónia területén ütköznek egymással, illetve nagyhatalmi igényekkel. A macedón nemzeti önállósodás századfordulótól felerősödő folyamata 1903-ban két felkeléshez (97a. térkép), majd 1912-ben a Portától kikényszerített rövidéletű autonómiához vezet (53, 327a. térkép).

D.97. Macedónia felosztása, 1913 Macedónia (66,7 ezer km²) statisztikáinak nagyságrendi eltérései jórészt a bolgár dialektust beszélő macedoszlávok megítéléséből fakadnak (94. térkép). Török összeírás (1904) szerint a Szaloniki, valamint a Macedónián túlnyúló Monastiri és Koszovói (95. térkép) vilajet 3.173,1 ezer lakosából 54,2 % török, 20,5 % görög, 15,6 % bolgár, 5,3 % szerb, 1,5 % izraelita, 0,9 % kucovlach. A felosztott Macedónia statisztikáit összegezve (Bajdarov) a 2.301,8 ezer lakosból 47,6 % bolgár, 23,5 % török, 11,0 % görög, 8,0 % albán, 3,4 % vlach / román, 1,9 % cigány, 4,6 % zsidó és egyéb. A macedón nemzetállam létrehozását célul tűző Belső Macedón Forradalmi Szervezet / VMRO (1893) riválisa a probolgár Legfelső Macedón Bizottság / VMK (Szófia, 1895), a progörög Macedón Bizottság (Athén, 1905) és egy proszerb szervezet (az exarchátusi mozgalom is bolgár nemzeti és autonomista macedón szárnyra szakad). A független Macedónia alternatívája szerepel az 1912-es szerb - bolgár egyezményben (96. térkép), de a Balkán-háborúkban felosztják: Görögország kapja 51,2 %-át (34,2 ezer km², 1.015,8 ezer fő), Szerbia 38,6 %-át (25,8 ezer km², 1.072,4 ezer fő), Bulgária 10,2 %-át (6,8 ezer km², 213,5 ezer fő), Albánia 0,5 ezer km²-t.

97.a. Az Illés-napi felkelés, 1903 1 a felkelés területe 2 ostromlott helységek Az Ohridi- és Prespa-tótól keletre élő macedoszláv és kucovlach lakosság részvételével kirobbanó Ilindeni-felkelés (augusztus 2.) Gostivarban három hétre "bolgár - román köztársaságot" deklarál. A kelet-trákiai (Lozengrad) Preobrazsenszki-felkelés (augusztus 19.) "Sztrandzsanszki kommünje" 26 napig áll fenn. A felkelések kíméletlen — görög és szerb részről segített — török elnyomása (hivatalosan 1.049 bolgár áldozat) miatt Oroszország és a Monarchia a status quo mellett kiállva keresztülviszi (Mürzsteg, szeptember 29.), hogy Macedónia külön főkormányzóság legyen, nemzetközi (francia, osztrák, olasz, brit, orosz) rendfenntartó csendőrséggel.

97.b. Középkori határok Macedóniában 1 első bolgár birodalom határa, c. 900 2 szerb birodalom keleti és déli határa, 1335 3 bizánci birodalom északi határa, XIV. sz. 4 Albánia határa Szkander bég alatt Történeti érvként a macedónok az ókori Macedóniára hivatkoznak, a bolgárok az első és második bolgár birodalomra (323a. térkép), a szerbek Stefan Dusan birodalmának 1335-ös határaira (99a. térkép), a görögök a kései bizánci birodalomra (117a. térkép), az albánok Szkander bég országára a XV. sz. közepén (330a. térkép).

D.98. Az albán ütközőállam létrehozása, 1912 - 1914 Az 1878-as berlini kongresszus albán szempontból igazságtalan döntései nyomán felerősödő önállósodási igény a Prizreni Ligában intézményesülve a birodalmon belüli autonómiát tűzi célul. Az 1910-es felkelés letörése után a közigazgatási autonómiát elsősorban a török parlament ifjútörök liberálisokban bízó albán képviselőcsoportja szorgalmazza 1911. decemberétől. A nacionalista ifjútörök vezetés erre feloszlatja a nemzetgyűlést, az albánok pedig 1912. április - májusában immár a függetlenségért indítanak újabb felkelést. A felkelők az 1912. nov. 28-i vallonai nemzetgyűlésen kikiáltják Albánia függetlenségét, amit a nagyhatalmak (Monarchia, Franciaország, Anglia, Németország, Olaszország, Oroszország) londoni konferenciája már december 20-án elismer, a pontos határmegvonást későbbre utalva. A Szerbia adriai expanzióját megállítani kívánó Monarchia 1912. dec. 20-i (később Olaszország által támogatott) aránylag nagylelkű javaslatával szemben Oroszország ugyanekkor születő ellenjavaslata, méginkább a Balkán Szövetség 1913. januári javaslata igen szűkkeblű: utóbbi északon alig terjed ki Mirditára (Shkodra a határon kívül marad), keleten nem éri el a Fekete-Drint, illetve a tavakat, délen — a Vallonai-öbölig — kívülmarad Epirusz. Leginkább megközelíti az etnikai határt az albán ideiglenes kormány 1913 eleji igénye, átfogva északon a Moraca egész balpartját, a Lim forrásvidékét (Gusinje), Metohiját (Ipek), az Ibar balpartját (Koszovó), keleten a Vardar jobbpartját Skopjéval, Velessel és Prizrennel, a tavak vidékét és Monastirt, délen Epirusz nagyrészét (Csamuria). A londoni konferencia 1913. márc. 26-án hozza meg jóval az etnikai határon belül maradó kompromisszumos döntését, a végleges rendezésre fél év haladékot adva. Kívül marad a határon többek között délen Janina, keleten Ohrid, Struga, Dibra, Prizren, Djakovica, északon Ipek, Gusinje és a Zéta völgye. Az albán határokat az 1913. dec. 17-i firenzei jegyzőkönyv véglegesíti, korrekcióként Albániának adva a Prizren alatti négyszöget. Az Epirusz felosztása miatt elégedetlen Görögország a döntésre válaszul elfoglalja Dél-Albánia 7,3 ezer km²-nyi területét Vallonáig (Szaszénosz szigetével), a területen ideiglenes kormányt alakít, és csak a nagyhatalmak 1914. febr. 13-i ultimátumára üríti ki atrocitások közepette március 1-én. A kényszeregyezséget a nagyhatalmi konferencia 1914. máj. 17-én ismeri el, ez tehát a 28,5 ezer km² területű Durazzo / Durrës fővárosú független albán hercegség megalakulásának záródátuma. A londoni konferencia által 1913. júl. 29-én elismert Albánia alkotmányát (1914. aug. 10.) egy Nemzetközi Ellenőrző Bizottság dolgozza ki. A trónra (az ifjútörökök támogatta muzulmán herceggel szemben) a nagyhatalmak Wilhelm von Wied német kapitányt ültetik 1914. márciusában. A kívülről is támogatott parasztfelkelések és lázadások következtében a herceg uralma hamarosan Durazzo és Valona környékére korlátozódik.

D.99. Szerbia területi gyarapodása, 1804 - 1913 A XX. századi szerb állam magja a Belgrádi pasalik (51. térkép). A Karadjordjevic- (1804 - 1813) és az Obrenovic-felkelés (1815 1817) eredményeként a szultán 1817. novemberében elismeri Milos Obrenovicot Szerbia fejedelmének. A Porta lekötöttségét kihasználva Mohammed Ali 1832 - 33-as törökellenes hadjáratában (53a. térkép) Szerbia hat nahijét csatol területéhez: Krajina (Negotin), Crna Reka (Zajecar), Gornji Timok (Gurgusovac), továbbá Aleksinac - Krusevac, Stari Vlach és Loznica egy - egy része. Ezzel területe 37,9 ezer km²-re nő, 956,9 ezer lakossal. A krími háború (58. térkép) után Szerbia már a függetlenség határát súroló autonómiával rendelkezik, 1867-ben végleg kivonják a török csapatokat, megszüntetik az oszmán katonai igazgatást, s a mohamedán lakosság nagyrésze elhagyja. Az 1876-os háborús kudarc után az 1877 - 78-as orosz - török háborút lezáró berlini kongresszus (65. térkép) eredményeként Szerbia elnyeri függetlenségét és területét 48,3 ezer km²-re növelve négy új körzetet szerez meg a Török Birodalomtól (Vranje, Pirot, Nis, Toplica). Lakossága 1900-ban 2.494,4 ezer fő. Végül a Balkán háborúk (96. térkép) eredményeként a Novipazári szandzsák északi felét és Macedónia jelentős részét (a 12 új körzet: Bitola, Bregalnica, Kosovo, Kumanovo, Ohrid, Prijepolje, Prizren, Raska, Skopje, Tetovo, Tikves, Zvecan) megszerezve területe 78,0 ezer km²-re nő.

99.a. A középkori Szerbia A szerb nagyság történeti hivatkozási alapja (elsősorban az 1860-nal kormányszintre emelkedő Omladina-mozgalom során) a két középkori szerb állam. Stefan Nemanja bukásakor (1196) a Humot és Raskát magában foglaló Szerbia határa északon Macva / Macsó, keleten a Morava, délen Prizren - Scutari vonala, nyugaton a tengerpart, illetve a Neretva völgye. Legnagyobb kiterjedését a középkori szerb állam a Balkán legnagyobb országaként Stefan Dusan halálakor (1355) éri el. Északi határa a Duna és a Száva, nyugaton a Drinától Raguzáig húzódik, hozzá tartozik (Raguza, Durazzo és a Korfuval szemközti parti sáv kivételével) az Adriai-tengerpart a Pátrai- és a Korinthoszi-öbölig. A livádiai görög területet Meszolongitól a Vóloszi-öbölig húzódó határa metszi ketté. Keleten hozzá tartozik a Szaloniki-öböl nyugati partja, valamint — Szalonikit és a Kaszándrafélszigetet leszámítva — Chalkidiké, a Trák-tengerpart Thasos magasságáig (néhány kisebb tengerparti várost leszámítva). Onnan a Mesta, majd a Struma völgyében fut a határ északnyugat felé, s a Keleti-Morava és a Nisava, illetve a Timok között északnak tartva éri el a Dunát. Dusan cár halála után a törököktől elszenvedett 1371-es Marica menti, majd az 1389-es koszovopoljei vereség megpecsételi a szerbek (és a balkáni népek) sorsát (amit csak betetőz a magyarok 1396-os nikápolyi veresége).

D.100. Románia területi gyarapodása, 1775 - 1913 A török fennhatóság alatt álló román fejedelemségek (59a. térkép) sorsát meghatározza az orosz - török háborúk sora, illetve a Török Birodalom balkáni visszaszorulása. A kücsük - kajnardzsi béke (1774) már Oroszország túlsúlyát rögzíti, a fejedelemségeket a cár képviseli a Portánál (41. térkép). Ugyanakkor Moldva (59a. térkép) Ausztria javára elveszíti Bukovinát (1775), Oroszország javára Besszarábia kezén lévő nagyobb részét (1812). A háborúkban — melyek során a fejedelemségek rendszeresen orosz megszállás alá kerülnek — egyre több román katona vesz részt orosz oldalon (az 1806 - 12-esben egész havasalföldi pandúralakulatok). A fanarióta korszak feszültségei az 1821-es felkelésben robbannak (50. térkép). Ezeket ugyan leverik, de az 1826-os akkermani orosz - török szerződés szerint a fejedelmeket már tanács (diván) választja a bojárok közül cári jóváhagyással. Az 1829-es drinápolyi békében Havasalföld visszakapja a Duna balparti erődjeit a hídfőállásokkal (miközben Oroszország megszerzi a folyó torkolatvidékét). A szultán hatalmát ettől kezdve az évi adó és a fejedelmek megerősítése jelzi. Az 1848-as havasalföldi megmozdulást (a cár felszólítására) török intervenció töri le. Az 1849-es balta - limáni orosz - török megállapodás visszavonja a fejedelemválasztás jogát. A krími háborúban (58. térkép) ismét hadműveleti területekké váló fejedelemségeket orosz (1853), illetve osztrák - török csapatok szállják meg (1854), az 1856-os párizsi béke pedig a nagyhatalmak kollektív védnöksége alá helyezve őket megszünteti orosz protektorátusukat (a megszerzett két dél-besszarábiai körzet révén Moldva tengeri kijárathoz jut). Az erősödő uniós törekvéseknek (már 1839-ben kísérlet történik Moldva, Havasalföld és Szerbia konföderációjára) az 1858-as párizsi konvenció felemás módon szabad utat enged, s 1858 - 1862 között a két fejedelemség egyesül (59. térkép). A 115,8 ezer km²-nyi Románia (3.300,7 ezer lakos) teljes függetlenségét az 1877 - 1878-as orosz - török háborút lezáró berlini kongresszus szentesíti (65. térkép). Ugyanekkor Oroszország visszaszerzi Dél-Besszarábiát, Romániához kerül viszont Észak-Dobrudzsa, amivel fennmarad, sőt szélesedik tengeri kijárata. A második Balkán-háborút (96. térkép) kihasználva megszerzi a dél-dobrudzsai négyszöget. A konszolidáció nemcsak külső okok miatt megy nehezen: 1888-ban, majd 1907-ben nagy parasztfelkelések robbannak ki (utóbbit 150 ezres hadsereg veri le, 11 ezer áldozattal).

100.a. A dobrudzsai határ 1 San Stefano, 1878 2 Berlin, 1878 (majd 1940, 1947) 3 London, 1913. május (és Neuilly, 1919) 4 Bukarest, 1918. május Dobrudzsa felosztására először az 1877 - 1878-as orosz - török háborúval kerül sor (bővebben ld. 101. térkép).

D.101. Dobrudzsa felosztása, 1878 - 1947 A Török Birodalom Dunai vilajetjéhez tartozó 23,3 ezer km² területű és a század elején 439,2 ezer lakosú Dobrudzsa lakossága igen vegyes. A lényegében Észak-Dobrudzsát fedő Tulcsai szandzsák (Tulcsai, Babadagi, Harsovói, Macsini, Constantai és Medjidiéi kaza) török összeírás szerint (1877) 165 ezer lakosának relatív többségét 31,2 %-kal (51,4 ezer) a bolgárok és a statisztikában velük egy kategóriába vont oroszok alkotják, a tatárok aránya 26,2 % (43,3 ezer). Mellettük élnek a területen románok (17,3 % = 28,5 ezer), törökök (13,9 % = 22,9 ezer), németek (2,8 % = 4,7 ezer), görögök (2,0 % = 3,3 ezer), zsidók (1,8 % = 2,9 ezer). A bolgárok abszolút többséget alkotnak a Tulcsai kazában, viszonylagost a Babadagiban; tatár abszolút többségű a Harsovoi, Constantai és Medjidiéi kaza, a Macsini kaza pedig teljesen kevert. Az 1900-as román összeírás szerint — a Tulcsai szandzsáknál egy kis déli szegéllyel nagyobb — Román Dobrudzsa 267,8 ezer fős lakosságának 91,8 %-a román, a legnagyobb kisebbség a török 2,2 %-kal (6 ezer) és a görög 1,6 %-kal (4,2 ezer). Ezen belül az északi Tulcsa megyében a románok aránya 92,9 % (a legnagyobb kisebbség a görög 2,4 %-kal), a déli Constanta megyében 90,7 % (a legnagyobb kisebbség a török 2,9 %-kal). A statisztikák viszonylagosságára utal, hogy az 1905-ös északi és az 1910-es déli összeírás összesen 163,0 ezer (37,1 %) bolgárt talál Dobrudzsában: északon 30,6 ezret (19,5 %), délen 132,4 ezret (46,9 %). A nagyhatalmak a XIX. sz. elejétől törekednek a Duna torkolatának biztosítására a szabad hajózás (kereskedelem) számára. Az 1829-es drinápolyi béke ugyan Oroszországnak juttatja a deltavidéket (ez a legmélyebb orosz területszerzés a térségben), azonban az 1856-os párizsi béke a deltát visszaadja a Portának (sőt a delta és az orosz határ közé ütközőterületet építenek be a Moldvának juttatott Dél-Besszarábiával, amit aztán Oroszország 1878-ban szerez vissza), a dunai hajózás szabályozását Nemzetközi Duna Bizottság kezébe adva. Az orosz hódítás útját véglegesen elzárja Románia létrejötte. Dobrudzsa felosztására a san-stefanói békében (66. térkép) kerül sor: az itt meghúzott határ Traianus ókori limesét követi a Csernavoda - Constanta vasútvonal (illetve a későbbi csatorna) mentén. Ezt a berlini kongresszus (65. térkép) Románia javára a Szilisztra - Mangalia vonalra módosítja. Ez lesz a második világháborúban visszaszerzett bolgár terület határa, amit az 1947-es párizsi béke jóváhagy (225, 263. térkép). A második Balkán-háború eredményeként (96. térkép) Románia megszerzi a déli négyszöget a Tutrakan - Balcic vonalig. Ezt erősítik meg az 1919-es neuilly-i békében (189. térkép), miközben a Romániával 1918. májusában kötött bukaresti különbékében (119a. térkép) Bulgária határát ismét egészen a Csernavoda - Constanta vonalig tolják fel.

D.102. Bulgária területi gyarapodása, 1876 - 1913 A bolgár nemzet önállósodása az 1870-es exarchátussal veszi kezdetét (68. térkép). Egyúttal ezzel kezdődik a Nagy-Bulgária létrehozására irányuló törekvés is, mindenekelőtt a tágan felfogott Macedónia és Trákia annektálását célozva. A még Dobrudzsa egészét magában foglaló Dunai vilajet 1864-es kialakításával (64, 69. térkép) lényegében — ekkor még jelentős kelet-moravai területekkel — körvonalazódik a későbbi Észak- vagy Ó-Bulgária (64. és 69. térkép). A formálódó bolgár állam területének újabb körvonalazását jelenti az 1876 - 77-es konstantinápolyi értekezlet terve a kétrészes autonóm bolgár területről (65a. térkép). A San Stefanóban orosz támogatással létrehozott 164 ezer km²-nyi Nagy-Bulgáriát (67. térkép) a nagyhatalmak Berlinben felosztják. Marad Észak-Bulgária, függetlenséggel felérő autonómiájával. A Bolgár Fejedelemség területe ekkor (1881) 62,7 ezer km², lakossága 2.007,9 ezer fő. A 33,6 ezer km²-es Kelet-Rumélia (70. térkép) lakossága 815,3 ezer fő. A fejedelemség 1885-ben — a nagyhatalmak ellenében, s lépése miatt győztes háborúba bonyolódva Szerbiával — annektálja Kelet-Ruméliát. Az utóbbi területét 1886-ban két ponton Törökország javára módosítják. Az egyesült Bulgária területe 95,7 ezer km², lakossága (1910) 4.337,5 ezer fő. A Balkán-háborúk (96. térkép) felemás eredményeként (miközben területe Nagy-Bulgária megteremtésének második kísérlete során elsősorban Macedónia és Nyugat-Trákia irányában átmenetileg radikálisan megnő, ugyanakkor Szilisztrát már az első háborúban átengedi az akkor még semleges Romániának) északkeleten Románia javára elveszíti a dél-dobrudzsai négyszöget (101. térkép). Délen várakozásai ellenére csak Pirini Macedóniával és annak strumicai nyúlványával (97, 265. térkép) gyarapszik. Nyugat-Trákiában viszont kijárathoz jut az Égei-tenger felé is, délkeleti határánál pedig kis tengerparti háromszöget kap a Veleka völgyével (Malko Tirnovo városával és Ahtopol kikötőjével).

102.a. Az Enos - Midia határvonal, 1913 Az első Balkán-háború eredményeként (96. térkép) Törökország lényegében kiszorul a Balkánról: a főváros csataldzsai védővonala mellett csak a Szorosok közvetlen környékét tarthatja meg. A határt a Marica balparti torkolatánál fekvő Enos és a Fekete-tenger partján lévő Midia közötti vonalban állapítják meg. Így Törökország elveszíti csaknem az egész Edirnei vilajetet (magával Drinápollyal). A Dardanellák bejáratánál csak Imbrosz és Tenedosz szigetét tarthatja meg. A második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke értelmében a győztes Törökország visszakapja az Edirnei vilajet túlnyomó részét Drinápollyal együtt. Ezt a határt azután a két világháború után is elismerik.

D.103. Pomákok a Pomákföldön, 1946 A pomákok a török hódoltság idején négy nagy hullámban (1516 táján, 1666 - 1669 között, 1689 küszöbén, valamint a XVIII. sz. elején) erőszakkal mohamedán hitre térített bolgárok. Szórványaiktól eltekintve elsősorban a Rodope hegységben, emellett NagyMacedónia területén, valamint kisebb részben Észak-Bulgáriában (Lovecs, Pleven, Vracsa) élnek. Számukat illetően a statisztikák igen ellentmondásosak. Összlétszámukat bolgár források 1866-ban 20,6 ezerre, 1878 táján félmillióra teszik, utóbbi szerint azonban közülük mintegy 100 - 300 ezren Nagy-Macedóniában élnek. A hivatalos bolgár statisztika viszont 1880-ban a két bolgár országban (Bolgár Fejedelemség, Kelet-Rumélia) összesen alig 3,0 ezer pomákot mutat ki. Hasonlóképpen az 1900-es népességstatisztika mindössze 19,1 ezer pomákot talál az egyesült Bulgáriában. Ugyanakkor becslések szerint a századfordulón létszámuk Bulgáriában eléri a 400 ezret, ami az ország lakosságnak több mint 9,0 %-a. Az 1934-es bolgár népszámlálás szerint (190. térkép) az országban 19,7 ezer pomák él. Az ugyancsak igen különböző mai becslések szerint számuk Bulgáriában 150 ezer (1,7 %) körül mozog. Görögországban az 1951-es népszámlálás szerint (269. térkép) 18,7 ezer pomák él, túlnyomó részük Nyugat-Trákiában (17,9 ezer) ahol a lakosság nem elhanyagolható kisebbségét (5,3 %) teszik ki. Ezen belül legnagyobb tömbjük a Pomákföldhöz számítható Xanthi körzetében található (16,8 ezer = 18,7 %). A tulajdonképpeni Pomákföld mint a XIX - XX. században Bulgária és Törökország, majd Görögország között — bolgár részről a trákiai korridor ugródeszkájaként — vitatott terület (102, 189, 225, 263. térkép) a Rodope-hegység vidéke: a mai Bulgáriában az Arda felső folyásának medencéje (egészen a Meszta felső folyásáig), a mai Görögországban a Keleti-Rodope déli lejtői a Kizildali felső folyásától a Mesztáig, délen Komotini - Xanti magasságával bezáróan. E terület bolgár részén a pomák nemzeti öntudatosodás híveinek az 1946-os hivatalos népszámlálásra támaszkodó számításai szerint 279,7 ezer pomák él, ami a lakosság 43,2 %-a. Eszerint az itt viszonylagos többségben lévő török etnikum aránya 44,9 %, míg a bolgár kisebbségé 13,9 %. Emellett a II. világháborúban annektált Nyugat-Trákiában az 1941-es bolgár népszámlálás szerint a 301,4 ezer lakos 32,0 %-a (96,4 ezer) pomák (48,7 %-a bolgár, 19,4 % görög). E becslés szerint pomákok legnagyobb számban Dari Dere / Zlatograd (70 ezer = 93 %), Nevrokop (35 ezer = 64 %), Dövlen (30 ezer = 75 %), Egri Dere / Ardino (18 ezer = 33 %), Kosukavak - Krumovgrad (13 ezer = 31 %), Csorbadzsilar (12 ezer = 46 %) és Csakalköj (12 ezer = 50 %) városokban találhatók. A lakosság többségét adják bolgár Pomákföld 41 helysége közül a nagyobbakat tekintve a már említett Csakalköj, Dari Dere, Nevrokop, Dövlen mellett Emirler, Uzun Dere / Nedelino, Ak Pinar / Bel Iznor, Pasmakli / Szmolen, Palasz, Madan, Szmilen, Arda / Vabra, Usztovo, Ablamitsza, Trigrad városokban.

D.104. Görögország területi gyarapodása, 1821 - 1913 A drinápolyi békében (1829) majd az 1830. febr. 3-i londoni jegyzőkönyvben elismert Görög Királyság (49,2 ezer km², 752,1 ezer lakos) helyzetét átmenetinek, az alig ötezres Athént — szemben a világháború előtti Szmirna 243,9 ezres (58,9 %), Konstantinápoly 235,2 ezres (28,0 %) görög lakosságával — ideiglenes fővárosnak tekinti. A göröglakta területek "visszaszerzésének" (enózisz) Joannisz Kolettisz miniszterelnök 1844. januárjában meghirdette Nagy Eszméje (Megali Idea) 1922-ig a görög külpolitika vezérfonala. A krími háború során csak Pireusz angol - francia megszállása tudja semlegességre kényszeríteni (támogatja az 1854-es görög lázadásokat Tesszáliában, Epiruszban, Macedóniában). Első sikerként a Jón-szigetek csatolását kimondó 1863. nov. 14-i londoni szerződést Görögország 1864. márc. 24-én írja alá. Az 1878-as berlini kongresszussal megszerzi a sikertelenül megszállt Tesszáliát (71. térkép). Ezzel területe 63,6 ezer km²-re, lakossága 2.005,0 ezerre nő. A bolgár unió kapcsán Epirusz annektálásától csak nagyhatalmi blokád téríti el. Kréta annektálása az első Balkán-háborút lezáró londoni szerződéssel valósul meg. Az 1913-as bukaresti békében Görögország megkapja Dél-Macedóniát Szalonikivel, Dél-Epiruszt Janinával, a Chalkidikét, NyugatTrákiát Kavallával és az Égei-szigeteket — az 1912-ben olasz kézre került Dodekanészosz, valamint a vitatott, de török kézen maradó Imbrosz és Tenedosz kivételével. Területe 121,8 ezer km², lakossága 1913-ban 4.819,8 ezer.

104.a. Görögök Kisázsiában, 1916 A XX. sz. elején Kis-Ázsiában élő több mint egymillió görögöt (19. és 20. térkép) a görög - török háború utáni népességcsere során jelentős részben Égei Macedóniába telepítik (143. térkép).

104.b. Kréta Az átmeneti (1824 - 40) egyiptomi uralomtól eltekintve 1715 óta török fennhatóság alatt álló 8,3 ezer km² területű, 1881-ben 279,2 ezer (73,4 %-ban görög) lakosú sziget Görögország függetlensége óta szorgalmazza az enóziszt. Az 1866-os sikertelen felkelés után 1868-ban korlátozott, az 1896-os második felkelés nyomására teljes autonómiát kap (1898-ban elhagyják a török csapatok). A láriszai vereségével végződő 1897-es görög - török háború eredményeként veszít el Görögország Tesszáliában néhány stratégiai pontot 0,4 ezer km² nagyságban (71. térkép). Sikertelen az 1905-ös felkelés is. Miután a krétai nemzetgyűlés 1908. nov. 12-én deklarálja az enóziszt, az első Balkán-háború kirobbanásakor Görögország a hadüzenettel (1912. okt. 18.) egyidejűleg behívja a krétai képviselőket a görög parlamentbe. Az 1913. máj. 30-i londoni egyezmény szentesíti a sziget csatolását.

D.105. A Dodekanészosz, 1912 - 1947 A Déli-Szporádok Kis-Ázsia délnyugati partjainál fekvő legtávolabbi szigetcsoportja, a 2,7 ezer km² területű és (1910) 149,5 ezer, zömmel görög lakosú Dodekanészosz ("tizenkét sziget") megszállását a líbiai háborúban Olaszország 1912. ápr. 28-án kezdi és május végéig fejezi be (Kasztelorizo / Mejiszti az 1923-as lausanne-i békével kerül kezére). A Görögországnak történő átadásra vonatkozó ígéretnek megfelelően (amit Olaszország az 1912-es lausanne-i békekötéskor megismétel) a szigetek képviselői 1912. jún. 17-én Patmoszon az önállóság vagy enózisz alternatívájával kikiáltják az "Égei Államot". Az olasz elképzelés (felajánlása a Portának a líbiai békéért) a Balkán-háborúkkal (96. térkép) módosul: az igényét a szigetcsoportra bejelentő Görögországgal szemben a londoni értekezleten az Epirusz és a Dodekanészosz kérdését immár összekapcsoló olasz fél nagyhatalmi támogatást kap. Az 1913-as bukaresti béke nem érinti a Dodekanészoszt, így függő kérdésként olasz kézen marad. Az 1915-ös londoni titkos egyezmény (116. térkép) elismeri a szigetek fölötti olasz ellenőrzést. A világháború végén Olaszország Ródosz kivételével Görögországnak ígéri a szigeteket, ha Anglia átengedi neki Ciprust (Venizelosz - Titoni-egyezmény, 1919. júl. 29.). A sévres-i békében — ismét összekapcsolva a ciprusi kérdéssel — vállalja a Porta által átengedett szigetek továbbadását Görögországnak, de a görög - török háború során 1922. okt. 8-án ígéretét semmisnek nyilvánítva annektálja a szigetcsoportot. Az 1923. júl. 24-i lausanne-i béke a szigeteket Olaszországnak ítéli. Görögország 1928. szept. 23-án lemond róluk. Végül az 1947. febr. 10-i olasz béke értelmében kerülnek Görögországhoz.

105.a. Az olasz - török háború, 1911 - 1912 1 Török Birodalom határa, 1911 2 egyéb országhatárok 3 olasz támadási irányok, 1911 - 1912 4 olasz hódítás, 1912 Az 1911. szept. 29-i hadüzenet után az olaszok blokád alá veszik, bombázzák, majd október 5-én megszállják Tripoliszt, október 4-én elfoglalják Tobruk, 11-én Derna, Homs és Bengazi kikötőjét. Harmincezres hadseregének nehézségei miatt Olaszország többfrontos harcra próbálja kényszeríteni a Portát: 1912. ápr. 18 - 19-én demonstratív támadást indít a Dardanellák ellen, majd megkezdi a Dodekanészosz elfoglalását. A Szorosok veszélyeztetésével a konfliktus nemzetközi dimenziót kap. A Porta tárgyalási készségét felerősíti a meginduló Balkán-háború, s az 1912. okt. 18-i lausanne-i békében lemond Tripolitániáról és Kirenaikáról (Libia néven formailag önállóvá, valójában Olaszország gyarmatává válnak). A felek ígéretet tesznek az elfoglalt területek (határidő nélküli) kiürítésére.

D.106. Montenegró területi gyarapodása, 1798 - 1913 A 4,6 ezer km²-es és 70 ezer lakosú (1770) Montenegró / Crna Gora fölött formálisan a Porta katuni / cetinjei kormányzója gyakorolja a világi, a görögkeleti püspök az egyházi hatalmat. A három tucat helyi törzs feje (vladika) pravoszláv egyházfőként őrzi hatalmát a törökökkel szemben. Az 1792 - 96-os sikeres török háború után a Cetinjében (1798) a törzseket I. (Petrovic Njegos) Péter alatt egyesítve alaptörvényt fogadnak el. A Porta 1799-ben elismeri önállóságát, amihez hozzájárul az orosz flotta felvonulása is (Montenegrót 1711 óta tekinti érdekszférájának Oroszország). Újabb törzsi - családi harcok után II. (Njegos) Péter (1830 - 1851) alatt orosz segítséggel épül ki az államigazgatás. A Porta lekötöttségét (orosz - török háború, Mohammed Ali) kihasználva 1830-ra végleg annektálja Brdát, elzárva a törökök elől a Hercegovinát Albániával összekötő Niksic - Spuz - Podgorica - Scutari utat. Keleti (Podgorica) és nyugati (Grahovo) annexiós hadjáratai kudarcot vallanak, s 1843-ban elveszíti a Shkodrai-tó (akkor még) két szigetét (Vranjina, Lessendra) is. A hivatalát 1852-ben fejedelemséggé szekularizáló Danilo (1851 - 1860) a krími háborúban osztrák nyomásra semleges marad. Az orosz befolyás gyengülését kihasználó Porta támadása (1858) után orosz és francia nyomásra 1859. okt. 14én függetlenségét de facto elismerve első ízben rögzítik (némileg kiterjesztett) határait. I. Nikola (1860 - 1918) alatt a Porta 1862. tavaszán újra megkísérli Niksic és Spuz irányából elvágni Brdát és Zetát. Győzelme ellenére nagyhatalmi nyomásra maradnak az 1859-es határok (scutari konvenció, 1862. aug. 31.). A podgoricai konfliktust (1874. október) követő 1975-ös hercegovinai határmenti felkelés hatására a fejedelem az 1876. jún. 12-i velencei montenegrói - szerb szerződésnek megfelelően hadat üzen a Portának (július 2.), s a szerbekkel ellentétben győzelmeket arat (Danilovgrad, Medun). A san-stefanói békében megszerzi a Novipazári szandzsák nagyrészét, jelentős hercegovinai területeket, a Shkodrai-tó partvidékét és a tengerpartot (a formális török függésben maradó ország területe 13,7 ezer km²-re nő). A berlini kongresszussal elnyeri teljes függetlenségét, megtartja tengerpartját (107. térkép), de 4,1 ezer km²-nyi területet elcsatolnak tőle. Az így is jelentősen megnövekedett fejedelemség (9,5 ezer km², 1898-ban 191,5 ezer lakos) az 1905. októberi alkotmánnyal parlamentáris monarchiává, majd királysággá válik (1910. aug. 28.). Az első Balkán-háborúban a Balkán Szövetség tagjaként eléri legnagyobb kiterjedését (14,4 ezer km², 370 ezer lakos): megszerzi az 1912. okt. 6-i szerb - montenegrói szerződésben felosztott Szandzsák déli felét, a Lim forrásvidékét (Plav, Gusinje) és Metohiját (Pec, Djakovica), a Shkodrai-tó északi partján Podum és Tuzi környékét, a délin a tó és a tengerpart közti maradék területet a Bojánáig. A fegyverszünet ellenére 1913. márc. 22-én elfoglalt Scutarit osztrák - olasz nyomásra átadni kényszerül a formálódó Albániának.

D.107. Velencei Albánia A Scutari szandzsákba illesztett (1499) Montenegró még rendelkezik egy a cetinjei Zetát a tengerparttal összekötő folyosóval a Cattarói-öböl (Bocche di Cattaro) és Lastua között. Miután a tengerparti Zetát Velence 1717-ben elhódítja (élére "Albánia igazgatására" a cattarói kormányzót állítva), Montenegró fő törekvése a tengeri kijárat visszaszerzése. A velencei tengerpart a városállam bukásával 1797-ben Habsburg-kézre kerül. Ugyanekkor az elszigetelt Montenegró törökellenes harcának támogatására a cár a keresztények megsegítésének jelszavával flottát küld a Cattarói-öbölbe. Segítségükkel a (scutari pasát Krusinál legyőző) Montenegró megszállja Buduát is, de a campoformiói békével átengedni kényszerül Ausztriának. Az Öböl státusa az osztrák vereséget szentesítő 1805-ös pozsonyi békével válik újra kérdésessé, amikor a tengerpart francia kézre kerül. I. Njegos Péter Oroszországhoz fordul segítségért, s az 1806. februárjában megjelenő orosz flotta a montenegrói csapatokkal elfoglalja az Öbölt, Raguza májusi francia okkupálása után pedig ostrom alá veszik a várost. Az 1807-es tilsiti orosz francia megbékélés után az orosz hajóraj távoztával Montenegró kivonni kényszerül csapatait. Az 1808. januárjában francia kézre kerülő Raguzát az 1809-es schönbrunni béke után az Öböllel együtt Illíriába illesztik. A tengerpartért folyó háborúskodás végén Montenegró 1813. októberében brit tengeri segítséggel (Anglia az 1811. márciusi lissai tengeri győzelem után már uralja az Adriát) elfoglalja Cattarót és Buduát, ostrom alá veszi Castelnuovót. Az osztrák csapatok támadásával azonban 1814. jún. 12-én Cattaró Habsburg-kézre kerül, s az 1815-ös rendezés ezt szentesíti: az Öböl környékét Dalmácia tartományba illesztik. A montenegrói expanzió egyik fő iránya továbbra is a tengerpart marad, de a nagyhatalom Ausztria (először az 1830-as expanziós kísérlet során) útját állja. A határok 1859-es rögzítésekor szó sincs tengeri kijáratról. Az 1862-es scutari konvenció ugyan Bar kikötőjén át kereskedelmi lehetőséget biztosít számára, azonban az adriai és ezen keresztül a mediterrán orosz befolyás erősödésétől tartó Anglia és Franciaország megvétózza Castellastua / Novasela / Petrovac kikötőjének megszerzésére irányuló tervét. Végül az 1876 - 78-as háborúban jut ki Montenegró a tengerpartra (ha nem is ott, ahol hosszú ideig törekedett rá). A san-stefanói békében neki ítélt tengerpartot (Antivar / Bar, Dulcigno / Ulcinj) lényegében megtartja a berlini kongresszussal is, bár a Bojánától vissza kell vonulnia, a tengerparti sávon pedig osztoznia kell a Monarchiával, amely Dalmácia déli részét megnyújtva megkapja Spizza / Spic / Sutomore körzetét. Az 1909-es osztrák - montenegrói szerződés kereskedelmi jogokat biztosít számára a Cattaróiöbölben. A Balkán-háborúk eredményeként a Shkodrai-tó és a tengerpart közötti területét a Bojanáig terjeszti ki (Krute / Krusi).

D.108. A Török Birodalom kiszorulása a Balkánról, 1821 - 1913 A XIX. sz. legfontosabb fejleménye a régióban a Török Birodalom kiszorulása a Balkánról. Montenegró már 1799-től önállóságot élvez (106. térkép), 1817-ben autonómiát kap Szerbia (51. térkép). A felbomlás induló lépéseként a balkáni nemzeti mozgalom első hulláma (50. térkép) során 1830-ra függetlenné válik Görögország (52. térkép), elvész a Duna-delta (1829), autonómiát kapnak a román fejedelemségek (1829) és Szamosz szigete (1832). Dél-Besszarábiát és a folyódeltát ugyan 1856-ban visszanyeri (58. térkép), előbbi azonban az 1859-től egységes és ténylegesen független Románia része (59. térkép), utóbbit 1878-ban végleg elveszíti. A balkáni nemzeti mozgalmak második hulláma (1875 - 1878) során (65. térkép) formálisan is függetlenné válik Románia (ÉszakDobrudzsával), a déli határainál jelentős területekkel gyarapodó Szerbia, a határait szintén kiterjesztő Montenegró, Bulgária pedig függetlenséggel felérő autonómiát kap. A függetlenné váló balkáni államok önállóságukat a királyság bevezetésével is megerősítik (1881: Románia, 1882: Szerbia, 1908: Bulgária, 1910: Montenegró). Az Osztrák - Magyar Monarchia ugyancsak 1878-ban okkupálja Bosznia - Hercegovinát és megszállja a Novipazári szandzsákot (72a. térkép). Tesszáliát 1881-re veszíti el Görögország javára (71. térkép). Az autonómmá váló Kelet-Ruméliát (70. térkép) 1885ben Bulgária annektálja. Később (1897) autonómiát kényszerül adni Krétának, amelyet de facto 1908-ban, de jure 1913-ban veszít el. Végül a harmadik balkáni függetlenségi hullám (96. térkép) során Bulgária, Kréta és Bosznia - Hercegovina végleges elvesztésén túl 1912-ben Olaszország szerzi meg a Dodekanészoszt (105. térkép), 1913-ra önálló állammá válik Albánia (98. térkép), elveszíti egész Macedóniát (97. térkép), Chalkidikét és az Égei-szigetek maradék részét, valamint Nyugat-Trákiát. Török kézen mindössze az Edirnei vilajet marad Drinápollyal, a birodalom hajdani (1361 - 1453) fővárosával, az apró Csataldzsai vilajet, valamint az Isztambuli vilajet európai része. Az európai török terület az 1812-es 568,9 ezerről (41. térkép) 27,0 ezer km²-re csökken.

108.a. Törökök a Balkánon, 1930 Az európai Törökország határain kívül jelentős török etnikum marad (Nyugat-Trákia és a felosztott Macedónia mellett) Bulgária déli és északkeleti körzetében (103, 190. térkép), Dobrudzsában (101, 185. térkép), valamint a Duna-delta és Budzsák (187. térkép) körzetében. A török fennhatóság alatt maradó európai részen (1914 - 15) az Edirnei vilajet 57,1 %-os, Konstantinápoly 72,1 %-os muzulmán többségű. Az I. világháború után stabilizálódott Törökország 24,0 ezer km²-es európai részén a 1.044,3 ezer lakos (1927) 78,0 %-a muzulmán.

D.109. Európa politikai térképe, 1914 A világháború küszöbén Európa öt nagyhatalma közül Oroszország, Németország és Anglia emelkedik ki. Franciaországon és a Monarchián kívül más ország nem éri el a nagyhatalmiság küszöbét (bár Olaszország törekszik rá). A még mindig kiterjedt (5.937,3 ezer km², 44.220,6 ezer fő) Oszmán Birodalom csak tárgya a nagyhatalmi manővereknek.

109.a. Politikai rendszerek Európában, 1914 1 abszolút monarchia 2 alkotmányos monarchia 3 parlamentáris monarchia 4 köztársaság A század közepén a kontinens nyugati felén alkotmányos berendezkedésű államok, keleti felén abszolút monarchiák vannak (alkotmányos előőrsök az Itáliai-félszigeten Piemont, a Balkánon Görögország). A háború küszöbére az alkotmányosság határa a cári birodalomig tolódik (1905-től Oroszország is elmozdul az alkotmányosság felé). A vízválasztó már a monarchián belüli parlamentarizmus, bár Franciaországgal és Portugáliával gyarapodva nem elhanyagolható országcsoportot alkotnak a köztársaságok. Az Orosz Birodalom és Európa nyugati fele között alkotmányos monarchiák vannak: Németország, a Monarchia, a függetlenné vált balkáni államok (Görögország, Románia, Bulgária, Szerbia, Montenegró, Albánia) és az Oszmán Birodalom.

109.b. Szövetségi rendszerek a világháború küszöbén 1 három császár szövetsége, 1873 2 hármasszövetség, 1882 3 antant, 1907 Az 1871 - 1914 közötti időszak domináns hatalma, Németország és a Monarchia 1879-es (1918-ig fennálló) kettősszövetsége 1882-ben német - osztrák - olasz hármasszövetséggé bővül, amelyhez Románia is csatlakozik (a szövetség olasz oldalról 1915-ig, román részről 1916-ig áll fenn). Az Orosz Birodalom elszigetelődésének kivédését célzó orosz - francia szerződéssel (1894), a korlátlan világhatalmi ambíciók útjára lépő Németországgal szemben kötött francia - angol entente cordiale-lal (1904), majd a nagy rivális Anglia és Oroszország kompromisszumával (1907) a német expanzió ellen egy táborba kerül Anglia, Franciaország és Oroszország. Bosznia annektálása bizonyítja a német - osztrák szövetség stabilitását: az addig fékező szerepet játszó Németország szabad kezet ad a Monarchiának. A Balkán-háborúk egyértelművé teszik, hogy a délszláv nemzeti egység gátja a Monarchia. Első ízben sorakozik fel a polarizálódott kisnemzeti igények mögött a két kikristályosodott nagyhatalmi tömörülés: a központi hatalmak blokkja és az antant.

D.110. Köztes-Európa vasúthálózata, 1850 - 1914 A kontinens vasútvonalainak hossza 1850-ben 23,5 ezer km (a világ vonalainak 60,9 %-a), 1870-ben 104,9 ezer (50,0 %), 1913ban 346,7 ezer km (31,5 %). Európában 1910-ben 100 km²-re 3,4 km, 10 ezer lakosra 7,6 km vasútvonal esik. Németország vasútjainak hossza 1850-ben 6,0 ezer, 1870-ben 19,6 ezer, 1913-ban 63,7 ezer km (1910-ben 100 km²-re 11,3 km, 10 ezer lakosra 9,3 km jut). A fővonalak 1850-ig kiépülnek, 1870-ig Kelet-Poroszország bekapcsolására kerül sor (1853-ra készül el a vonal Danzigon át Königsbergig). A Monarchia vonalainak hossza 1850-ben 1,6 ezer, 1870-ben 9,6 ezer, 1913-ban 46,2 ezer km (1910-ben Bosznia Hercegovinával együtt 6,6 ill. 8,7 km). Az osztrák - német és cseh tartományokon kívüli gerincvonalak 1870-ig kiépülnek: Krakkótól Lembergig (1858), majd Czernowitzon át Iasi felé, illetve a Lemberg - Odessza (1875), a Budapest - Kassa (1870), Budapest Szeged - Temesvár (1858), Budapest - Fiume (1861) vasút. Az 1870 - 1913 közötti időszakban kiépül a Kárpát-medence körvasútja, a Maros-vasút Aradtól Brassóig, a Horvátországot Szarajevón át a dalmát tengerparttal összekötő vonal. Az európai Oroszország vonalainak hossza 1850-ben 0,6 ezer km (csak a Varsó - Szilézia vasút kész), 1870-ben 11,4 ezer, 1913ban 58,4 ezer km (0,9 ill. 2,5 km). Az 1850 - 1870 közötti periódusban épül meg a Varsó - Grodno - Vilna - Pétervár fővonal (1862), a Moszkva - Pétervár - Viborg, a Moszkvát a Fekete-tengerrel összekötő és a Moszkva - Kijev vasút (1869). A Balkánon 1870 után épül ki a Belgrád - Szaloniki, Belgrád - Szófia - Drinápoly - Isztambul - Aleppo, illetve Szmirna vasút. Romániában 1870-ben 0,2 ezer, 1913-ban 3,8 ezer km a vonalak hossza (2,7 ill. 5,3 km). Elsőként a fővárost Constantával (1860), Várnával (1869) és Iasival (1875) összekötő vonalak épülnek ki. Szerbia vasútjainak hossza 1913-ban 1,0 ezer km (1,8 ill. 3,3 km), Bulgáriában 1870-ben 0,3 ezer, 1913-ban 1,9 ezer km (1,8 ill. 4,2 km), Görögországban 1913-ban 1,6 ezer km (2,4 ill. 6,0 km). A vasútvonalak a világháborúban könnyítik a központi hatalmak átcsoportosításait a frontok között; a transzszibériai (1915) és a murmanszki (1917 november) vasút a polgárháború és intervenció során kap jelentőséget (137. térkép), az olasz állófronton is fontosak a vasutak (118. térkép); Teschen (129. térkép), Sátoraljaújhely (163. térkép), Valka (155, 156. térkép) esetében várost és vasútállomást osztanak meg országok között; Trianon a Kárpát-medence körvasútját veszi el Magyarországtól (169. térkép); az albániai szerb tervekben nagy szerep jut az adriai vasúti összeköttetésnek (191b. térkép); a Marica menti határkorrekcióban (1915) is szerepe van a vasútnak (189a. térkép); a Thaya menti csehszlovák - osztrák határrendezés (Znaim, Gmünd) ekörül forog; Csehszlovákia és Lengyelország vetélkedik a skalitei csomópontért (165. térkép); Kárpátalja Csehszlovákia vasúti összeköttetését is biztosítja Romániával (163, 183. térkép); stb.

E.111. A Nagy Háború, 1914 - 1918 A Ferenc Ferdinánd Habsburg-trónörökös elleni szarajevói merényletre (1914. jún. 28.) válaszul a Monarchia a július 23-i ultimátum után július 28-án hadat üzen Szerbiának, a szövetségesi láncreakció során Németország augusztus 1-én Oroszországnak, 3-án Franciaországnak, s 2-i ultimátumának (engedje Franciaország ellen átvonulni csapatait) visszautasítására 3-án megtámadja a semleges Belgiumot (mire Anglia 4-én hadat üzen Németországnak). Az antant már az 1914. szept. 5-i londoni szerződésben elveti a különbékét. Svájc, a skandináv államok (Svédország, Norvégia, Dánia), Hollandia, az ibériai államok (Spanyolország, Portugália) mellett bejelenti semlegességét Olaszország és Románia (a központi hatalmak szövetségesei), továbbá Bulgária, Görögország és Törökország (a semleges Albánia gyorsan hadszíntérré válik, Montenegró már augusztusban hadbalép a Monarchia ellen). Törökország (orosz hadüzenetet kiprovokálva 1914. okt. 29-én) és Bulgária (1915. okt. 14.) a központi hatalmak, Olaszország (1915. máj. 23.), Románia (1916. aug. 27.) és Görögország (1917. jún. 29.) az antant oldalán lép hadba. A német tengeralattjáróháborúra válaszul az USA 1917. ápr. 6-án hadat üzen Németországnak, miközben Oroszország összeomlik és 1918. márc. 3-án különbékét köt.

111.a. A háború fő hadszínterei 1 fő hadszínterek 2 fő frontvonalak A háború Köztes-Európában a központi hatalmak helyzete miatt jórészt az Orosz Birodalom európai határvidékén és az Oszmán Birodalom volt európai területein folyik (115. térkép), óriási pusztítást végezve emberekben és anyagiakban (112. térkép).

111.b. A központi hatalmak összeomlása 1918 őszén 1 országhatárok, 1914 2 központi hatalmak ellenőrzése alatt, 1918. június 3 lázadások a központi hatalmak haderőiben 4 azonnali békét követelő forradalmi megmozdulások 5 antant-győzelemben érdekelt nemzeti mozgalmak A blokád okozta nyersanyaghiány, az embertartalékok kimerülése, az értelmetlen vérengzés és háborús nélkülözés miatt a központi hatalmak országaiban azonnali békét követelő pacifista és forradalmi mozgalmak, a függetlenséget a központi hatalmak vereségétől váró nemzeti megmozdulások, katonai felkelések zajlanak. Az antant 1918-as nyugati és balkáni offenzívájának kibontakozásával ilyen körülmények között a katonai ellenállás lehetetlenné válik: 1918. nov. 3-án Paduában a Monarchia, november 11-én Compiégne-ben Németország írja alá a fegyverszünetet.

E.112. Az európai államok embervesztesége az I. világháborúban A hadban álló katonai szövetségek a négy és fél éves küzdelem során félelmetes nagyságú polgári lakost mozgósítanak: Oroszország 15,1 milliót, Németország 13,3 milliót, a Monarchia 8,3 milliót, Franciaország 7,9 milliót, Anglia 5,7 milliót, Olaszország 5,6 milliót. Még az olyan kis országok mozgósított lakossága is eléri az egymilliót, mint Románia vagy Szerbia. Halottakban a kontinens összesen 8.144 ezer főt veszít. A halottak számát tekintve a legnagyobb veszteség Németországot (1.850 ezer) és Oroszországot (1.700 ezer) éri. Utánuk következik Franciaország (1.390 ezer), a Monarchia (1.200 ezer) és Anglia (997 ezer). A lakossághoz viszonyított arányokat tekintve a legmagasabb Románia 340 ezres embervesztesége (4,7 %), s csak jóval utána következnek a többi hadviselők: Franciaország 3,5 %-kal, Németország és Anglia 2,8 %-kal stb. Viszonylag kicsi az induláskor semleges Portugália (7,5 ezer) és Görögország (5,5 ezer) embervesztesége.

112.a. Halottak és rokkantak az I. világháborúban Rokkantakban a kontinens vesztesége 19.440 ezer fő (az összes veszteség mintegy 70 %-a). Számszerűleg legnagyobb veszteség Oroszországot (4.950 ezer) és Németországot (4,250 ezer) éri, de megközelíti őket a Monarchia is 3.620 ezer fős veszteségével. Utánuk külön kategóriaként Franciaország (2.500 ezer) és Anglia (2.300 ezer) következik. Együttvéve halottakban és rokkantakban a kontinens vesztesége 27.584 ezer fő, a korabeli Európa lakosságának közel 6,0 %-a. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a háború rengeteg embert tett földönfutóvá. számuk egyedül Köztes-Európában eléri a 6.150 ezer főt (144. térkép). A legnagyobb veszteség Oroszországot (6.650 ezer) és Németországot (6.100 ezer) éri. Külön kategóriát jelent a Monarchia (4.820 ezer), őt követi Franciaország (3.890 ezer) és Anglia (3.300 ezer). A lakossághoz viszonyított arányokat tekintve a legnagyobb veszteség itt is Romániát éri (11,8 %), majd Franciaország (9,9 %), Németország (9,4 %) és Anglia (9,1 %) következik. A természetes gyarapodást és a migrációt is beszámítva 1910 és 1920 között az országok többségében (Versailles utáni változatlan területen számolva) nő, vagy rosszabb esetben stagnál (Belgium, Csehszlovákia) a lakosság. Kivételt képez elsősorban Franciaország (735 ezres csökkenés) és Lettország (656 ezres csökkenés), mellettük Jugoszlávia (317 ezres csökkenés) és Ausztria (112 ezres csökkenés). Németország lakossága viszont — különböző okok miatt — 1910 - 1920 között 4,7 millióval, Angliáé 1,8 millióval nő. Az Európán kívüli hadviselők közül az USA halottainak száma 116 ezer, a sebesülteké közel 206 ezer. Japán esetében a megfelelő számok 400, illetve 1.200 fő.

E.113. Hadicélok az I. világháborúban Német részről az elképzeléseket Bethmann-Hollweg kancellár 1914. szept. 9-i belső memoranduma, publikált formában elsősorban Friedrich Naumann "Közép-Európa" (Mittel-Europa) c. 1915. októberben megjelenő könyve tartalmazza. A menetközben jelentősen módosuló elképzelés gerincét Németország, a szövetséges Monarchia és a legyőzött Franciaország vámuniója adja. Beletartozik nyugaton az annektált Belgium (továbbá Hollandia, Dánia és Luxemburg), keleten OroszLengyelország, kapcsolódhatnak a skandináv államok, illetve Olaszország. Szóba kerül a nyugati orosz területek (Baltikum, Belorusszia, Ukrajna), valamint a Balkán és Törökország részvétele. A német kontinentális hegemónián csak Anglia és Oroszország marad kívül. A már 1895-ben rögzített etnikai perspektíva szerint a Nagynémet Szövetség (Németország, Ausztria, Svájc, Németalföld) 1895ben 86,3 milliós (77,8 % német) népessége 1950-ig 137 millióra (89,1 % német) nő, a vele vámszövetségre lépő országcsoport (balti országok, Lengyelország, Rutén királyság, Románia, Nagyszerbia) 44,8 milliós lakossága (5,8 % német) 63 millióra (6,5 % német), a Nagynémet Vámszövetség lakossága összességében 131,1 millióról (53,2 % német) 200 millióra (63,1 % német). A Mitteleuropa-tervért nem lelkesedő Monarchia erősödő német nyomásra 1916. őszén (miután német csapatok mentik meg az összeomlástól) beleegyezik a vámszövetségbe. A katonai igazgatás alá helyezett Belgium különbékére kényszerítése és megnyerése a vámszövetséghez nem sikerül. A közvetlen annexiós célok közé tartozik a központi hatalmak részéről nyugaton Belgium és francia területek, keleten Lettország (valamint Özel és Dagö szigete), Litvánia, Orosz-Lengyelország, a Balkánon Dobrudzsa, Macedónia, Észak-Epirusz és ÉszakAlbánia. Az antant annexiós céljai között szerepel nyugaton a Rajna-vidék, a dán határnál Schleswig - Holstein, az északolaszországi Trentino, keleten Posen, Cseh-Szilézia, Galícia, a Balkánon Besszarábia, Bukovina, Erdély, a Bánát, a Szorosok környéke Konstantinápollyal, Kis-Ázsia, Vallona körzete, Bosznia, Dalmácia és Isztria megszerzése — részben önmaguk, részben a létrehozandó új államok (Lengyelország, délszláv állam) számára.

113.a. A pángermán terv, 1917 Az antant — miután elutasítja II. Vilmos konkrétumok nélküli 1916. dec. 12-i békejavaslatát — Wilson amerikai elnök felhívására 1917. jan. 10-én közzéteszi békefeltételeit. Erre születik Luddendorf pángermán válasza: Németország nyugaton annektálja a nagyhatalmak által korábban kollektíven garantált Belgiumot (továbbá Luxemburgot és bizonyos holland területeket), keleten a balti orosz kormányzóságokat a Finn-öbölig (Grodno, Vilno, Kovno, Kurföld, Lívföld, Észtföld).

E.114. A Szerbia elleni hadjárat, 1915 Az 1915. okt. 7-én induló hadjáratban a központi hatalmak túlerőben lévő seregei két hónap alatt megszállják Szerbiát. A szerbek 260 ezer főt veszítenek, de 150 ezer katona kitör a bekerítésből, Albánián át kijut az Adriai-tengerhez, s Brindisi és Szardínia mellett elsősorban Korfu szigetére szállítják. A szerb kormány is ide érkezik 1916. febr. 9-én. A szaloniki hídfőbe áthelyezett szerb haderő a Balkán-hadjárat 1918. őszi befejező szakaszában kap szerepet. A Monarchia 1916 elején elfoglalja Montenegrót (jan. 16-án kapitulál) és Albánia (191. térkép) nagyrészét Durazzóval. DélAlbániát Vallonával az olaszok tartják megszállva, Görögországban az angol - francia expedíciós csapatok tartják állásaikat, a bolgár hadsereg macedóniai és moravai területeket száll meg. A frontok 1918. őszéig megmerevednek, Szerbiában és Montenegróban partizánharc indul.

114.a. A Szerbia elleni 1914-es támadások 1 országhatár 2 osztrák - magyar kiinduló állások, 1914. augusztus 3 osztrák - magyar támadási irányok, 1914. augusztus 4 az augusztusi támadás legmélyebb vonala 5 osztrák - magyar kiinduló állások, 1914. november 6 osztrák - magyar támadási irányok, 1914. november 7 a november - decemberi támadás legmélyebb vonala A szerbiai háborút az orosz front megnyitása előtt be kívánják fejezni. A már augusztus 12-én meginduló első, a szeptember 16-i második és a november 5-i támadás kudarcot vall. A harmadik támadás során a szerb hadsereg vesztesége (130 ezer) ugyan kisebb az osztrák - magyarnál (225 ezer), de még egy ilyen győzelem elszenvedésére képtelenné válik.

114.b. A Gallipoli-hadművelet, 1915 1 a Dardanellákat védő török erődök 2 aknazár 3 sikertelen flottatámadás, 1915. március 4 az antant partraszállása 5 arcvonalak a visszavonulás küszöbén 6 visszavonulás Szalonikibe, 1915. október - december Törökország hadbalépésével a Szorosok lezárulnak Oroszország előtt, amely 1915. januárjában segítséget kér. A Gallipolihadműveletben angol - francia részről a szövetséges flotta és a tengeralattjáró-állomány zöme mellett 16 hadosztályba szervezve összesen félmilliós haderő vesz részt. A flottatámadás kudarca (a szövetséges tengeralattjáró-állomány 55 %-a elveszik) után április 25-én indul a szárazföldi hadművelet és állóháború bontakozik ki. A kudarc után 1916. januárjáig Szalonikibe evakuálják a csapatokat. A hadműveletben mindkét fél 250 - 250 ezer katonát veszít.

E.115. Hadműveletek a keleti fronton, 1914 - 1916 115.a. Harcok Kelet-Poroszországban, 1914 A vártnál hamarabb felálló két orosz sereg augusztus 17-én támad a kelet-poroszországi német hadsereg ellen. A gumbinneni csata (augusztus 20.) után a rossz orosz koordináció miatt a német haderőt átcsoportosíthatják a Visztula felől támadó másik hadsereg ellen, augusztus 28-án Tannenbergnél megsemmisítik, majd visszafordulva megállítják a Königsberg és a Mazuri-tavak között lassan előremozgó első orosz hadsereget.

115.b. Harcok Galíciában, 1914 Az oroszok lassú felvonulására számító Monarchia augusztus 23-án a balszárnyon támad Lublin és Chelm irányában. A jobbszárnyon azonban Kelet-Galícia irányában orosz támadás indul. A szeptemberi általános támadás kikényszeríti az osztrák magyar hadsereg visszavonulását. Galícia keleti és középső része, Bukovina nagyrésze, a Kárpátok hágói orosz kézre jutnak (szeptember 25-én az Uzsoki-szoroson át betörnek Magyarországra), Przemyslt körülzárják. A Monarchia 300 ezer katonát veszít (1914-es vesztesége már 800 ezer fő).

115.c. A gorlicei áttörés, 1915 Miután a január - áprilisi galíciai harcokban (március 22-én elesik Przemysl) a Monarchia és Oroszország egyaránt 800 - 800 ezer embert veszít, a központi hatalmak május 2-án Gorlicénél induló tavaszi támadása során június 3-án visszafoglalják Przemyslt, majd Lemberget és Lublint, augusztus 5-én Varsót, 26-án Breszt - Litovszkot, délen csaknem egész Kelet-Galíciát. Ez a Monarchia első győzelme és a központi hatalmak legnagyobb katonai sikere a háború alatt. Az orosz haderő vesztesége a háború kezdete óta eléri a 3,5 milliót.

115.d. A Bruszilov-offenzíva, 1916 Az antant 1916. tavaszi offenzívájában Bruszilov tábornok délnyugati frontjának nem szánnak szerepet, de a támadás itt indul és ide kerül a súlypont. A jún. 4-én Bruszilov óriási vérveszteséget bekalkuláló taktikájával (tüzérségi előkészítés után azonnal gyalogsági támadás négy hullámban, a tüzérségi támogatás fenntartásával) induló támadás mindkét szárnyon (Luck, Bukovina) áttöri a frontot, a július végi újabb támadást azonban német segítséggel augusztus közepéig megállítják. Háború alatti legnagyobb sikereként az orosz hadsereg 400 km széles arcvonalon 60 - 120 km mélységű áttörést ér el. A központi hatalmak vesztesége 685 ezer fő (Monarchia 600 ezer, Németország 85 ezer), az orosz veszteség 800 ezer. Sem a Monarchia, sem Oroszország nem képes többé hasonló hadműveletre, az offenzíva, illetve megállítása a két birodalom utolsó katonai erőfeszítése.

E.116. Titkos szerződések az I. világháború alatt A szövetségesek 1915. márc. 12-én a cárnak ígérik a Szorosokat Konstantinápollyal, majd az április 26-i londoni szerződésben az antant Olaszországnak ígéri Dél-Tirolt, Trieszt körzetét, Goriziát, Isztriát szigeteivel, Észak-Dalmáciát Zarával, Vallona körzetét Sazanival, Közép-Albániát protektorátusként (északi része Montenegróé, déli Görögországé), a Dodekanészoszt, továbbá részesedést Törökországból. A központi hatalmak (a Monarchia miatt) csak Tirol déli és Isztria nyugati felét ajánlják fel szövetségesüknek. A központi hatalmak (1915. szept. 6.) Bulgáriának ígérik Dél-Dobrudzsát, Szerb- és Görög-Macedóniát (Szaloniki nélkül). Az antant (Szerbia miatt) csak Szerb-Macedónia Vardartól keletre eső részét és Kelet-Trákiát ajánlja fel az Enos - Midia vonalig (Drinápollyal). Az antant (1916. aug. 18.) Romániának ígéri Erdélyt, Bukovinát, a Bánátot a Tisza - Duna, a Máramaros - Körös vidéket a Debrecen - Szeged vonalig. A központi hatalmak ellenajánlata Besszarábia (más: semmi). A térképrevitt előzmény után az antant Szerbiának ígéri (1915. aug. 18.) Bosznia - Hercegovinát, Horvátországot Fiuméval, részben Dalmáciát, Szlovénia nagyrészét, Szlavóniát, Bácskát és a (majd 1916-ban) Romániának is felajánlott Bánátot.

116.a. Tervek Lengyelország restaurálására, 1914 - 1917 központi hatalmak: 1 határok, 1914 2 lengyel határ, 1772 3 Mitteleuropa-terv, 1914 4 német annexió, 1914 5 német katonai kormányzás 6 Lengyel Királyság, 1916 7 német - osztrák érdekhatár 8 breszti béke, 1918 9 autonómia, 1918 antant: 1 határok, 1914 2 lengyel határ, 1772 3 autonómia 4 orosz annexiók Mitteleuropa-terv része Orosz-Lengyelország (Suwalki katonai kormányzása és a határterületek annektálása mellett), melynek függetlenségét a központi hatalmak 1916. nov. 5-én deklarálják, majd varsói német és lublini osztrák - magyar katonai körzetre osztják. Bresztben a Monarchia autonómiát ígér Kelet-Galíciának. Oroszország az 1914. júniusi (1917. február - márciusában megújított) orosz - francia szerződés óta a lengyel területek egyesítését tervezi, a cár 1915. ápr. 3-án autonóm Lengyel Királyság helyreállítását és porosz-, illetve osztrák-lengyel területek csatolását (egyesítésük nélkül). Már 1914-ben szó van kelet-porosz és sziléziai területek annektálásáról. Az 1915-ös londoni szerződések az összes lengyel területet átengedik Oroszországnak. Az orosz ideiglenes kormány 1917. márciusában deklarálja a lengyel területek egységét és függetlenségét, "szabad katonai szövetségben Oroszországgal" (160. térkép).

E.117. A Tengerszorosok, 1774 - 1936 Az 1868 - 74-es orosz - török háborút lezáró kücsük - kajnardzsi béke (1774. júl. 21.) nyitja meg a Szorosokat az orosz kereskedelmi hajók előtt (41. térkép). A XIX. sz. elejére az északi partvidék orosz meghódításával a Fekete-tenger megszűnik "török tónak" lenni. Ezután Oroszország az áthaladás biztosítására törekszik a Szorosokon, míg riválisai megpróbálják bezárni a Fekete-tengerre a félelmetes ütemben növekvő orosz hadiflottát. A Török Birodalom feletti orosz befolyást erősítő 1829-es drinápolyi béke után a Mohammed Ali elleni védelem indokával 1833. márciusában orosz flotta hajózik be a Boszporuszba, Unkiar Iszkelesznél szárazföldi csapatokat tesznek partra. A július 8-i unkiar iszkeleszi orosz - török szerződés a Török Birodalmat Oroszország védnöksége alá helyezve a Szorosokat az orosz hadihajók kivételével minden állam elől elzárja. A kiváltságos állapotot a riválisok (szintén a Mohammed Ali elleni támogatás során) az 1841. júl. 13-i — Párizsban (1856) és Berlinben (1878) megerősített — londoni konvencióval szüntetik meg, amely minden hadihajó elől elzárja a Szorosokat. Oroszország nagy vereségeként az 1856-os párizsi béke (56. térkép) előírja a Fekete-tenger demilitarizálását (beleértve a partmenti erődítmények lerombolását). Oroszország ezt 1870. őszén — a porosz - francia háborút kihasználva — felmondja, amit a nagyhatalmak az 1871. márc. 13-i londoni szerződésben jóváhagynak. Az első Balkán-háború során a Konstantinápolyhoz közeledő bolgár csapatok láttán felrémlik a veszély (ami ellen Oroszország is fellép), hogy a bolgár megszállás után nemzetközi ellenőrzés alá kerülő Szorosokat a nagyhatalmak hajói szabadon használhatják. Az első világháborúban az 1914. őszi török hadbalépés elvágja Oroszország összeköttetését szövetségesei felé. A Gallipoli-akció (114b. térkép) kudarca után a háború végén nemzetközi ellenőrzés alá kerülnek a Szorosok, majd a sévres-i (1920), illetve a lausanne-i béke (1923) értelmében a demilitarizált Szorosok (a partmenti török erődöket lerombolják) minden állam mindenféle hajói előtt nyitva állnak mind békében, mind háborúban (142. térkép). Törökország a svájci Montreaux-ban kötött nemzetközi egyezmény (1936. júl. 20.) értelmében a Szorosokat remilitarizálja. Ettől fogva kereskedelmi hajók bármikor áthaladhatnak rajta, a fekete-tengeri országok hadihajói szintén, más hadihajók békeidőben is csak szigorú korlátok között.

117.a. A középkori Bizánc Az orosz cárok szeme előtt lebegő (46. térkép) új Bizánci Birodalom középkori előképe II. Baszileiosz (976 - 1025) birodalma, amikor az alakuló orosz ortodox egyház központja Konstantinápolyban van. A birodalmat a normann, besenyő és főként szeldzsuk támadások I. Alexiosz (1081 - 1118) alatt megroppantják.

E.118. Az olasz front, 1915 - 1918 Miután az 1915-ös londoni egyezmény (116. térkép) területi igényeit teljesíti, május 23-án Olaszország hadat üzen a Monarchiának, immár dél felől is érvényesítve a központi hatalmak blokádját (a Németország elleni olasz hadüzenetre Románia hadbalépésével kerül sor, ekkor jelennek meg német csapatok az olasz fronton). A hadüzenettel az Adriai-tengeren kialakuló antantfölény a Monarchia flottáját bezárja (bár érdemi tengeri ütközetre nem kerül sor). A május végén induló olasz támadás célja az Isonzón átkelve a Görz és a tengerpart közötti sávban (elsősorban a Doberdofennsíkon) előretörve részint Trieszt és az Isztriai-félsziget, részint a Dráva elérése. Kezdetét veszi az isonzói csaták véres sorozata. Az első négy kisebb határontúli területi nyereséget eredményez (a párhuzamosan megindított kiegészítő támadások a Dolomitokban és Dél-Tirolban ugyancsak), de nem sikerül kierőszakolni az áttörést. A frontok hosszú időre megmerevednek. A Monarchia 1916 elejére szerbiai hadjáratát befejezve függetleníti magát a német tervezéstől és Olaszország ellen fordul. Célja Dél-Tirolból Pádua felé kitörve az olasz síkságra onnan hátbatámadni az isonzói olasz erőket. A máj. 15-i támadást az orosz fronton induló Bruszilov-offenzíva félbeszakítja (115d. térkép). Olaszország a hatodik isonzói csatában fontos állásokat szerez meg a Doberdo-fennsíkon és elfoglalja Görz városát, de az újabb isonzói csatákban a Monarchia immár német egységekkel megerősített csapatai helytállnak. Az antant 1917. tavaszi általános offenzívája keretében zajló tizedik isonzói csatában elért kisebb területi nyereséget visszaveszik a Monarchia csapatai. A központi hatalmak 1917. okt. 24-én az Isonzó felső szakaszánál, Flitsch és Tolmein között Caporettó irányában indított legnagyobb támadásának célja az olaszok visszaszorítása a Tagliamentóig. A frontot Caporettónál gyorsan áttörik, s az olasz hadsereg csak a Piavénál tud november 10-én új állást foglalni. A megjelenő angol - francia csapatok segítik a piavei front megszilárdulását. Az offenzívát a központi hatalmak december 2-án leállítják, az olasz győzelmet azonban tartalékok hiányában nem sikerül kiaknázni. A meghódított területen egy német és egy osztrák - magyar igazgatású (később osztrák - magyar kézben egyesített) katonai körzetet szerveznek. A Monarchia 1918. jún. 15-én Dél-Tirolban induló utolsó támadása két nap alatt összeomlik, s hasonló eredményre jut piavei átkelési kísérlete is. A kifulladt birodalom védelemre rendezkedik be a Piave mögött. A végső olasz hadművelet 1918. okt. 24-én kezdődik a Piavénál. A folyón létesített hídfőkből indított 29-i olasz - angol támadás a Monarchia frontját összeroppantja. A Paduában november 3-án aláírt fegyverszünet értelmében olasz csapatok szállják meg Dél-Tirolt, Görz - Gradiscát, Triesztet és az Isztriai-félszigetet Fiuméval.

E.119. A német "új rend" Kelet-Európában, 1918 Az 1918. tavaszi ukrán, orosz, finn és román békével megszűnik a keleti front (136. térkép). Az érdekszféra-felosztást már 1917. máj. 18-án körvonalazó kreuznachi német - osztrák / magyar megállapodás értelmében Lengyelország és a Baltikum Litvániával Németországé, a Balkán a Monarchiáé, Besszarábia közös. Közvetlen német befolyás alá kerül az annektálásra szánt Kurföld és Litvánia (később elismerik a független litván állam létrejöttét), valamint Lengyelország, amelynek önállóságát már 1916 nov. 5-én deklarálják (116a. térkép). Észtföld és Lívföld gazdasági és közigazgatási függésbe kerül Németországtól, amellyel teljesen össze kívánják kapcsolni Ukrajnát (miközben a német telepesek lakta Krímen Tatár Köztársaság felállítását tervezik). A Besszarábiával megnövelt Románia, valamint Finnország szoros gazdasági - politikai szövetségben áll Németországgal. Tervezik egy szövetséges Kaukázusontúli Köztársaság létrehozását. Az elsősorban a német gazdaság nyersanyagbázisul szolgáló Doni Kozák Tartomány ugyancsak német befolyás alatt állna. A német "új rend" és a további tervek az 1918. júniusi nyugati német offenzíva kudarcával elévülnek.

119.a. A bukaresti béke, 1918 1 Románia régi határa 2 Románia új határa 3 Ausztria - Magyarországhoz 4 Bulgáriához 5 német - osztrák / magyar - bolgár kondominium 6 kondominium déli határa 7 román annexió A bukaresti béke a keleti front felszámolásának utolsó állomása. A fegyverszünet megkötésére Románia veresége (120a. térkép) után 1917. dec. 9-én kerül sor. A március 5-én aláírt előzetes béke (Buftea) jórészt katonai - stratégiai határmódosítást foganatosít a Kárpátok körívén a Monarchia, Dobrudzsában Bulgária javára. A Duna menti Cochirlenitől a Constanta alatti tengerpartig futó dél-dobrudzsai határtól északra eső Dobrudzsa (a Duna-deltával) közös német - osztrák / magyar - bolgár kondominium lesz. Romániát hadereje leszerelésére kötelezik (kivéve Besszarábiában, amelynek 1918. januári román megszállását elismerik). A központi hatalmak hadseregeinek szabad átvonulást biztosítanak Szovjet-Oroszország felé. A végleges békét május 7-én Bukarestben írják alá, a Kárpátokban az előzetes békéhez képest kisebb területi elcsatolásokkal (120. térkép). Az 1918. nov. 9-i német forradalom és fegyverszüneti kérelem hírére 10-én Románia a békét érvénytelenítve benyomul Erdélybe és Bukovinába. Az antant ennek ellenére az 1916-os titkos ígéreteket a különbéke megkötése miatt (egy ideig, illetve részben) érvénytelennek tekinti.

E.120. Az Osztrák - Magyar Monarchia területszerzése, 1918 A Románia és a központi hatalmak között 1918. márc. 5-én a Bukarest melletti Bufteában aláírt előzetes békében (119a. térkép) a Monarchia a Kárpátok ívén elsősorban katonapolitikai (a hágók védelme; Czernowitz biztosítása), valamint gazdasági megfontolások alapján 15,9 ezer km²-nyi területhez jut (a Dunánál megkapja az egész Mehedinti megyét Turnu Severinnel, így közös magyar - bolgár határ jön létre). A határon belülre kerül a moldvai csángó falvak csaknem fele mintegy 30 - 35 ezer lakossal. A végleges béke (Bukarest, május 7.) az átadandó területet — lényegében Magyarország rovására — közel harmadára csökkenti. Az 5,6 ezer km²-nyi területből (86,8 ezer ortodox vallású román lakossal) Magyarországnak jut 3,8 ezer km² 22,9 ezer lakossal (42 faluban). A csángó falvak visszakerülnek Romániához. Ausztriához kerül 1,9 ezer km² terület 63,9 ezer lakossal (107 faluban). Magyarország és Bukovina határa a csatolt részeken nincs megállapítva. Emellett Magyarország a Duna szerb - román határszakaszán három dunai szigetet (Simianu, Ostrovu, Mare Ostrovu) 30 évre kereskedelmi megfontolásból bérbevesz (évi ezer lejért).

120.a. Hadmozdulatok Románia ellen, 1916 Az 1916. június elején induló Bruszilov-offenzíva (115d. térkép) során kedvező helyzet alakul ki a központi hatalmakkal 1883 óta szövetségben álló Románia hadbalépésére az antant oldalán (az angol - francia részről már korábban szorgalmazott román hadbalépést katonapolitikai megfontolásból sokáig megvétózza Oroszország). Oroszország engedményei után 1916. aug. 17-én Bukarestben kötik meg a román igényeket kielégítő titkos egyezményt (116. térkép), majd Románia augusztus 27-én hadat üzen a Monarchiának. A 600 ezres román haderő nagyrésze (420 ezer) az osztrák - magyar határ egész vonalán benyomul Erdélybe, mialatt a maradék a bolgár határon védekezik. A Monarchiának ez a harmadik frontja, azonnal átirányítható tartalékokkal nem rendelkezik, így szeptember közepéig Erdélyben egyes helyeken 60 - 80 km mélységben hatolnak be a román csapatok. Az antant meginduló szaloniki támadása megakadályozza német haderő átcsoportosítását Románia ellen. A német - osztrák / magyar - bolgár - török haderő Bukarest felé irányuló szeptemberi déli támadásának hatására Románia kénytelen leállítani az erdélyi hadjáratot. A többirányú támadás nyomására aztán december 6-án elesik Bukarest, év végéig az ország túlnyomó részét megszállják a központi hatalmak csapatai. Az udvar, a kormány és a lakosság jelentős része Moldvába menekül, az ideiglenes főváros Iasi lesz. Az antant csak a Szeret - Duna vonalon tudja 1917. augusztusában stabilizálni a frontot, jelentős részben orosz csapatok bevetésével. A megszállt román területek német katonai igazgatás alá kerülnek. Románia mintegy 250 ezer katonát veszít halottakban, sebesültekben és foglyokban.

E.121. Az antant-közvélemény Európa átrendezéséről, 1914 - 1916 Az etnikai elvet is figyelembevevő propagandatérképek alapelve a központi hatalmak, ezen belül Németország meggyengítése (feldarabolása), a Monarchia felosztásával nemzetállamok (Nagy-Szerbia, Nagy-Románia, Nagy-Csehország), illetve németellenes szláv túlsúly kialakítása a régióban. A szövetséges Oroszország miatt Lengyelország restaurálása ellentmondásos, s kiesik látókörükből a Baltikum.

121.a. Szerb elképzelés, 1914 A közzétevő R. Kissling neve alatt ismert térkép szerint a felosztott Monarchiából délen Nagy-Szerbia, északon Nagy-Csehország alakul (annektálva Bécset és Porosz-Sziléziát az Oderáig). A viszonylag jelentős területeit megtartó Magyarországot a szerb Bánátig húzódó orosz korridor választja el Nagy-Romániától. Német-Ausztria kis ütközőállammá válik. A feldarabolt Németország az Oderáig elveszti keleti területeit. A lengyel állam Oroszország keretében marad.

121.b. Orosz elképzelés, 1914

A "Novoje Zveno" lapban megjelenő térkép a felosztott Monarchiából elsősorban Nagy-Szerbia legmerészebb igényeit elégíti ki, amelyet Nagy-Csehországgal szláv korridorállam köt össze (Ausztria eltűnik). Az Oroszország javára nyugat felé eltolt Lengyelország köztársaságként alakul független állammá. Az Olaszországgal határos Németországot (1867-et idézve) Délnémet és Északnémet Szövetségre osztja.

121.c. Angol elképzelés, 1916 R. Seton-Watson etnikai elvhez leginkább közelítő térképe Oroszországból is lecsíp darabokat (kompenzációként megkapja a Szorosokat Isztambullal). A feldarabolt Monarchiából létrejön Nagy-Szerbia, Nagy-Románia és Nagy-Csehország. Az egyedül ezen a térképen egyben maradó Németország területének túlnyomó részét megtartja (így tengeri kijárat nélküli független lengyel állam alakul), sőt megkapja Német-Ausztriát is.

121.d. Francia elképzelés, 1914 Németországgal legkíméletlenebbül a párizsi "Illustration" bánik el: öt kis államra szabdalja. Oroszországot (az orosz-lengyel területeket integráns részének tekintve) az Oderáig tolja ki Stettinnel bezáróan. A feldarabolt Monarchiából létrejön Nagy-Szerbia, Nagy-Románia (de csak kis Csehország). Viszonylag jelentős marad a nyugati tartományaitól Svájc és Olaszország javára megfosztott Ausztria, illetve Magyarország. A Szorosokkal semleges zónát alkotó Konstantinápolyig Bulgáriához kerül KeletTrákia.

E.122. Az I. világháború várt területi következményei, 1915 Mindkét propagandatérkép "antant-forrás" megjelöléssel jelenik meg Magyarországon 1916-ban (Zsebatlasz 1916. Budapest, MFI, 1915).

122.a. Az antant győzelme esetén A nyugaton (a tágan vett Rajna-vidékkel valamint Luxemburggal) Franciaország és (egy Hamburg központú széles északnémet területtel) Anglia, keleten Oroszország javára megcsonkított Németország helyén négy önálló állam alakul: Bajorország, Vesztfália, Szászország, valamint az Orosz Birodalommal az Oderánál határos Poroszország. Oroszország az 1772-es lengyel állam összes területét integrálja, így Porosz-Lengyelországot és Galíciát is. A feldarabolt Monarchia nagyobb részét alkotja a területeit a szűken vett Erdély kivételével megtartó Magyarország (egyedül Horvátországot veszti el). A nyugati tartományait (Vorarlberg, Tirol, Kraina, Osztrák Tengermellék az Isztriai-félszigettel) az így Bajorországgal határossá tett Olaszország javára elvesztő Ausztria Morvaországban kap kárpótlást (Csehország a Csehmedencére korlátozódik). Nagy-Szerbia a délszláv területek mellett integrálja Észak-Albániát is (a maradék Albániát Olaszország annektálja). A balkáni határok az említetteken túl változatlanok maradnak. Finnország és a Baltikum orosz státusának megváltozásáról nincs szó. A nagyhatalmak közül Köztes-Európa átrendezésének nagy nyertese Oroszország (független lengyel állam helyreállítására nem kerül sor).

122.b. A központi hatalmak győzelme esetén Mindkét győztes nagyhatalom jelentős mértékben megnövekszik, kelet felé Oroszország, nyugaton Franciaország kárára, a Balkánon a nagyszerb tervek rovására. Németország nyugaton Hollandia, Belgium és Luxemburg mellett megszerzi Észak-Franciaországnak a svájci határtól Párizs fölött a St. Malói-öbölig húzott vonaltól északra eső részét is. Keleten annektálja a Kongresszusi Lengyelország északi és nyugati határterületeit a Suwalki kormányzósággal, a Bialystoki körzetet, Nyugat-Belorussziát, Litvániát, Kurföldet és Rigát. A Baltikum lett és észt területei orosz kézen maradnak, Finnország státusváltozásáról nem esik szó. Az Osztrák - Magyar Monarchia Olaszországtól visszaszerzi az 1866-ban elvesztett Velencét. Keleti határainál kezére kerül OroszLengyelország nagyobb része Varsóval, valamint fehérorosz területek is Litvánia alatt. A Balkánon annektálja egész Szerbiát, Montenegrót és Albániát. A román, bolgár és görög határok változatlanok maradnak. A Maghreb-vidéken Algéria német, Tunézia pedig osztrák - magyar gyarmat lesz.

E.123. A wilsoni rendezési terv, 1918 Woodrow Wilson a semleges Amerikai Egyesült Államok államfőjeként 1916. máj. 27-én ajánlja fel közvetítését és a jövendő béke garantálását a hadban álló feleknek. A központi hatalmak december 12-én tesznek ajánlatot előzetes feltételek nélküli béketárgyalásra (ez az első hivatalos tárgyalási javaslat a háború kezdete óta). Ezt az antant 30-án elutasítja, majd 1917. jan. 12-én közli konkrét békefeltételeit: 1. Belgium, Szerbia és Montenegró kiürítése és kártalanítása; 2. a francia, orosz és román területek kiürítése és jóvátétel háborús káraikért; 3. a nemzeti elv érvényesítése a rendezés során; 4. Elzász - Lotaringia visszaadása Franciaországnak; 5. Lengyelország függetlensége; 6. Törökország európai hatalmának felszámolása; 7. az Osztrák - Magyar Monarchia olasz, szláv, román és csehszlovák népeinek felszabadítása az idegen uralom alól. Ezután Wilson jan. 22-i szenátusi üzenetében a tengerek és a világkereskedelem szabadságát hangsúlyozva a status quo-hoz közel álló kompromisszumos békecélokat ("béke győzelem nélkül") körvonalaz: népszövetség létrehozása, a népek egyenlő fejlődésének biztosítása a Monarchiában és a Török Birodalomban, Lengyelország függetlensége. A keleti front megszűnését jelentő breszti fegyverszünet és a tengerek szabadságát veszélyeztető korlátlan búvárhajóharc német meghirdetése miatt az Egyesült Államok 1917. ápr. 6-án hadat üzen a Monarchiának, majd Wilson elnök 1918. jan. 8-i kongresszusi üzenetében 14 pontban összegzi az USA hadicéljait / békefeltételeit. A wilsoni pontok részint az államközi kapcsolatok általános liberális normáit rögzítik: a tengerhajózás szabadsága és a világkereskedelem egyenlősége, a gyarmattartók korlátozása, nyílt béketárgyalások, illetve diplomácia, fegyverzetkorlátozás, nemzetek szövetségének létrehozása a békerendezés garantálására. Másfelől Wilson a nemzetek önrendelkezésével összefüggő területi kérdésekkel foglalkozik: a központi hatalmaknak ki kell üríteniük az összes megszállt területet; a független Oroszországnak magának kell döntenie belső rendjéről; Franciaország visszakapja Elzász - Lotaringiát; Belgium visszanyeri függetlenségét; etnikai határokat kap Olaszország, Románia, Montenegró és Szerbia (utóbbi tengeri kijárattal); biztosítani kell a Monarchia népeinek önálló fejlődését; az Oszmán Birodalom török etnikai területe független állam lesz, nemzetiségeinek viszont biztosítani kell az önálló fejlődést; a Szorosokon biztosítani kell a szabad hajózást; az etnikai határoknak megfelelő független Lengyelországot kell létrehozni tengeri kijárattal. Az Egyesült Államokat nem kötik a titkos egyezmények és nincsenek annexiós szándékai, így a békefeltételek nem vesznek tudomást az Olaszországnak és Romániának tett ígéretekről. Az amerikai békefeltételek a politikai és hadihelyzet változásával 1918. őszére módosulnak, így az összeomló központi hatalmak már hiába kérnek azok alapján fegyverszünetet.

E.124. Népszavazási és döntőbíráskodási területek az I. világháború után A tervezett népszavazást többhelyütt (Eupen - Malmedy, Árva - Szepes) feladják, a békeszerződés ellenére elfogadnak utólagos referendumot (Sopron), félhivatalos népszavazást menetközben letiltanak (Ausztria), rendeznek nemhivatalos el nem ismert népszavazást (lengyel korridor, Memel-vidék), hoznak döntést a népszavazást követelő lakosság ellenében (Hultschin). A hat elismert népszövetségi referendumból négy érinti Németországot (a Saar-vidékit 15 évvel elhalasztják), kettő Német-Ausztriát. Miután Dánia lemond Schleswig megszerzéséről a Clemenceau javasolta történelmi határok között (az Eiderig és a nemzetközi övezetnek tervezett Kieli-csatornáig), a déli körzetben nincs népszavazás. A másik kettőből a 4,0 ezer km²-es 191,0 ezer lakosú északi (Apenrade) 1920. febr. 10-én 74,9 %-kal Dánia, a déli (Flensburg) március 14-én 80,2 %-kal Németország mellett dönt. Délkelet-Poroszországban (1920. júl. 11.) a két szavazási körzet összességében 96,7 %-kal Németország mellett dönt Lengyelországgal szemben (125b. térkép). A "kasub korridor" viszont hiába dönt félhivatalos népszavazáson (1919) 52,0 %-ban Németország mellett (125c. térkép). Felső-Szilézia (1921. márc. 20.) összességében 59,4 %-kal Németország mellett dönt Lengyelország rovására, s a határt a részeredmények alapján utólag jelölik ki (125a. térkép). Dél-Karintia 1919-es nemhivatalos előzetes népszavazásán Ausztria mellett dönt a délszlávok megszállta déli (33,0 ezer kontra 0,6 ezer) és az osztrák fennhatóságú északi zóna is (81,5 ezer kontra 0,8 ezer). A hivatalos referendumon a déli zóna (1920. okt. 10.) 59,0 %-kal dönt Ausztria mellett (129b. térkép), az északi szavazás nélkül Ausztriáé marad. Burgenlandot a trianoni béke Ausztriának ítéli, az elfogadott utólagos soproni népszavazás (1921. dec. 14.) azonban 65,1 %-kal Magyarország mellett dönt (169b. térkép). Ausztriában az anschluss kérdésében (129a. térkép) a békekötések előtt rendezett félhivatalos referendumon a mindig is sajátos helyzetű Vorarlberg (melyet már az 1805-ös pozsonyi béke Bajorországhoz csatol) 1919. máj. 10-én 70,8 %-kal Svájc mellett voksol. Miután a békerendezést veszélyeztető utólagos népszavazásokon Tirol (1921. ápr. 24.) 98,8 %-kal, Salzburg (1921. máj. 29.) 99,2 %-kal Németország mellett dönt, a referendumokat az antant leállítja. Memel város 1919 áprilisában 78,0 %-kal Litvániával szemben Németország mellett dönt, az mégis lemondani kényszerül róla a Népszövetség javára (125. és 157. térkép). A vitás kérdéseket több esetben nagyhatalmi döntéssel rendezik. Ilyen 1920-ban Teschen (129c. térkép), illetve Árva - Szepes (165. térkép) megosztása Lengyelország és Csehszlovákia között, vagy az 1923-as salgótarjáni döntés Csehszlovákia és Magyarország között (163c. térkép), stb.

E.125. A versailles-i német békeszerződés, 1919 Németországtól elcsatolnak 70,6 ezer km²-t (6.475,7 ezer fő, 53,8 % német): Elzász - Lotharingia francia, Posen és NyugatPoroszország Pomeránia egyrészével lengyel, Eupen - Malmédy belga, Hultschin csehszlovák lesz. Danzig a Népszövetség irányítása, a Memel- és a Saar-vidék ellenőrzése alá kerül. Népszavazással elveszti Felső-Szilézia egyrészét és ÉszakSchleswiget. Ausztria csatolását megtiltják, a víziutakat internacionalizálják. A Rajna 50 km-es jobbparti sávját demilitarizálják, a balpartot jóvátétel zálogaként három zónára osztva megszállják. Az új német állam (1925: 63.178,6 ezer) 97,1 %-a német, 1,3 %-a (802,9 ezer) lengyel.

125.a. A felső-sziléziai népszavazás, 1921 1 országhatár, 1914 2 tartományhatár, 1914 3 országhatár, 1921 4 népszavazás határa, 1921 5 szénbányák határa 6 népszavazás területe 7 Lengyelországhoz 8 vasút A legjelentősebb — 18,3 ezer km²-en 2.073,7 ezer (60,0 % lengyel) lakost érintő — 1921. márc. 21-i népszavazáson (97,2 %-os részvétel) 59,6 % Németország, 40,4 % Lengyelország mellett dönt. Utólagos határmegvonással (október 19.) Lengyelországé 3,2 ezer km² (980,3 ezer fő, 29,2 % német), Németországé 15,1 ezer km² (1.093,4 ezer, 49,0 % lengyel).

125.b. A kelet-poroszországi népszavazás, 1920 1 országhatár, 1920 2 szavazási körzethatár 3 Kelet- és Nyugat-Poroszország 4 Ermland \ Warmia határa 5 lengyel többség 6 népszavazás területe 7 Danzig Szabad Város Kelet-Poroszország mazuriai területének (17,0 ezer km², 741,2 ezer lakos, 30,7 % lengyel) két zónája 1920. júl. 11-én 87,6 %-os részvétel mellett 96,7 %-kal szavaz Németország mellett (Allenstein 97,9 %, Marienwerder 92,4 %).

125.c. Danzig és a "lengyel korridor", 1920 1 országhatár, 1920 2 Danzig Szabad Város 3 német folyosó 4 lengyel többségű terület 5 vasút Pomerélia (990,1 ezer, 55,8 % lengyel) lengyel tengeri kijárat lesz, Danzig (1,9 ezer km², 366,7 ezer fő, 95,0 % német) népszövetségi szabad város (megbízott főkormányzó vétójoga) lengyel külképviselettel (1920. nov. 9.). Lengyelország 1924-től a várostól északra kiépíti Gdynia kikötőjét. Pomeránia és Kelet-Poroszország összeköttetését német - lengyel, illetve danzigi lengyel szerződés rögzíti (1921. márc. 21.).

E.126. Alkotmányozó nemzetgyűlési választás Németországban, 1919 A háborús összeomlás nyomán kikiáltott köztársaság alkotmányozó nemzetgyűlési választására 1919. jan. 19-én kerül sor. Németország egész háború előtti területén lebonyolítják ugyan, de már szó sem lehet lengyel (illetve általában kisebbségi) pártok indulásáról. A választáson a 37.362,1 ezer jogosult (a lakosság 63,1 %-a) 81,7 %-a vesz részt. Az érvénytelen szavazatok száma 124,5 ezer (0,4 %). Győz 37,9 %-kal és a 421-ből 163 parlamenti hellyel a Szociáldemokrata Párt (a keleti hadseregnek fenntartott két mandátummal együtt 165 a 423-ból). Csak Posenben (a Német Nemzeti Néppártnak), Lipcse körzetében és a déli Szász tartományban (a Független SZDP-nek), Badenben és Rajna tartományban (a Centrum Pártnak), valamint Dél- és Kelet-Bajorországban (az országos eredményben a Centrum Pártnál feltüntetett Bajor Néppártnak) kénytelen átengedni az elsőséget. Második a Centrum Párt 19,0 %-kal (91 mandátum). Harmadik a Haladó Néppárt utódaként a Német Demokrata Párt 18,6 %-kal (75), negyedik a konzervatív pártok utódaként a Német Nemzeti Néppárt 10,3 %-kal (44), ötödik az újonnan létrejött Független SZDP 7,6 %-kal (22), hatodik a Nemzeti Liberális Párt utódaként a Német Néppárt 4,4 %-kal (19).

126.a. Parlamenti választás Németországban, 1920 Az 1920. jún. 6-i parlamenti választást három körzetben a népszavazások miatt elhalasztják: Kelet-Poroszországban és Schleswig - Holsteinben 1921. febr. 20-án, Felső-Sziléziában 1922. nov. 19-én rendezik meg (az első teljes választás a következő, 1924. máj. 4-i lesz). A választáson a 35.949,8 ezer jogosult 79,2 %-a vesz részt. Az érvénytelen szavazatok száma 267,3 ezer (0,9 %). A győzelmet a szavazatok 21,6 %-ával szerzi meg a Szociáldemokrata Párt, s ezzel 102 helyhez jut a 459 fős parlamentben. A párt részint Alsó-Sziléziában és a hozzá kapcsolódó szászországi körzetekben, részint Közép-Németországban (Mecklenburg Schwerin, Hannover, az északi Szász tartomány, Nassau, Hessen - Nassau) tudja megőrizni első helyét. Második a Független SZDP 17,9 %-kal (84 mandátum), amely 1919-es győztes helyei mellé megszerzi Nyugat-Brandenburgot Berlinnel, Szász-Weimart és Szász-Gotha - Coburgot. Harmadik a Német Nemzeti Néppárt 15,1 %-kal (71). Győz Pomerániában, Kelet-Brandenburgban és Württembergben. Negyedik a Német Néppárt 13,9 %-kal (65), amely Pfalzban, Oldenburgban és Nyugat-Hannoverben kerül első helyre. A 13,6 %-kal (64) ötödik Centrum Párt győz Vesztfáliában és Badenben. Hatodik a Német Demokrata Párt 8,3 %-kal (39), amely egyetlen körzetben sem kerül első helyre. Hetedik az egész Bajorországban győztes Bajor Néppárt 4,4 %-kal (21).

E.127. Föderációs tervek az Osztrák - Magyar Monarchia átalakítására 127.a. A nagyhorvát trializmus, 1894 - 1912 A horvát Jogpárt 1894-es programjában a Délszláv Állam (Horvátország, Szlavónia, Szerémség, Dalmácia, Fiume, Muravidék, Bosznia, Hercegovina, Isztria Trieszttel, Kraina, Görz - Gradisca) a Monarchián belül egyenrangú félként kapcsolódik Ausztria Magyarországhoz. A szerbekkel való megbékélés irányába módosító "új kurzus" (1903) a fiumei rezolúcióval (1905. okt. 3.) a horvátországi ellenzék hivatalos programjává válik, amihez zadari gyűlésükön (1905. okt. 17.) a szerbek is csatlakoznak. A horvát - szerb koalíció az 1906-os választással kormányra kerül. Újabb választási győzelme (1908) után a horvát parlamentet feloszlatják (83. térkép). Bosznia - Hercegovina 1908-as annexiójával hivatalosan is előtérbe kerül a trialista megoldás egy délszláv állam formájában. A nagyosztrák irányzatra (Ferenc Ferdinánd), illetve a keresztényszocialistákra számító nagyhorvát irányzatok 1912-es memorandumukban kérik a horvát országok képviseleti gyűlésének összehívását Zágrábba.

127.b. A Wilson-bizottság terve, 1918 Az 1918. máj. 25-i terv a birodalmat a közigazgatási határok között a történeti egységek fenntartásával kívánja átalakítani, érvényesítve a nemzeti jelleget: a 118,8 ezer km² területű és 8.494,4 ezer lakosú Ausztria 75,0 %-ban német; Magyarország mint a legnagyobb állam (225,1 ezer km², 16.086,2 ezer fő) 62,0 %-a magyar; Jugoszlávia (106,4 ezer km², 5.215,5 ezer fő) 94,0 %-a szerb - horvát; Csehország (79,3 ezer km², 10.059,3 ezer fő) 62,0 %-a cseh; a lényegében tiszta szláv Lengyelország - Ruténia (88,9 ezer km², 8.775,4 ezer fő) 53,0 %-a lengyel, 40,0 %-a rutén; Erdély mint a legkisebb állam (57,8 ezer km², 2.678,4 ezer lakos) 55,0 %-a román, 34,0 % magyar kisebbséggel.

127.c. Aurel Popovici föderalista terve, 1906 Az Ausztriában élő román Aurel C. Popovici könyvében ("Die Vereinigte Staaten von Gross-Österreich", 1906) összegzi álláspontját a Monarchia etnikai alapú demokratikus föderatív átalakulásáról. Eszerint a birodalom 15 etnikai alapú politikai egysége Német-Ausztria, Német-Csehország és Német-Morvaország, Csehország, Szlovákia, Nyugat-Galícia (lengyel), KeletGalícia (rutén), Magyarország, Horvátország, Erdély (román), Székely Terület, Vojvodina (szerb), Kraina (szlovén), Trentino (olasz) és Trieszt (olasz). A német kisebbségek 12 autonóm területet alkotnak (elsősorban Magyarországon). Popovici Ferenc Ferdinánd 1907 elejére kikristályosodó Belvedere-körének tagja lesz. Tervét a trónörökös nem fogadja el.

E.128. Magyarország kantonizálásának terve, 1918

Nemzetiségi kantonok:

Nagyvárosok:

1 Nyugati tótok

14 Nagy-Pozsony

2 Keleti tótok

15 Nagy-Kassa

3 Rutének

16 Nagy-Budapest

4 Erdélyi románok

17 Nagy-Debrecen

5 Bihari románok

18 Nagy-Szeged

6 Magyar románok

19 Nagy-Kolozsvár

7 Nagyszebeni románok 8 Erdélyi szászok

Magyar kantonok:

9 Bánáti svábok 10 Nyugati svábok

20 Székelyek

11 Palócok

21 Hajdúk

12 Bunyevácok

22 Jászok

13 Szerbek

23 Kunok 24 Besenyők 25 Balaton-kanton 26 Rába-kanton 27 Dráva-kanton

A Monarchia föderációs tervei (127. térkép) legkevésbé Nagy-Magyarországgal tudnak mit kezdeni, s a magyar vezetés is a végsőkig ragaszkodik a területi integritáshoz. Az 1918. októberi katonai összeomlást követő forradalom során a (tavasszal a Dunai Egyesült Államok tervezetét vázoló) Jászi Oszkár vezette "Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési joga előkészítésével megbízott minisztérium" szűk autonómiák felajánlásáig jut a történelmi Magyarország keretein belül. A többnyire közjogi előzményeket nélkülöző közigazgatási reformtervezetek összeegyeztethetetlenek a történeti Magyarország reális etnikai - regionális tagoltságával. A Strobl Miksa nevéhez fűződő legradikálisabb korabeli tervezet "Az új Magyarország mint keleti Svájc (27 teljes önkormányzatú kantonnal)" címmel az "Új-Magyarország" 1918. karácsonyi számában jelenik meg. A 8 magyar, 13 nemzetiségi és 6 nagyvárosi ("szocialista") kerületet körvonalazó terv a nemzetiségi elv mellett gazdasági - kulturális szempontok alapján próbálja a magyar igényeknek leginkább megfelelő "keleti Svájcot" kialakítani (a Garam menti bányavárosokat különleges kulturális övezetként a Palóc kantonhoz csatolja). A minisztérium tervezetei — a szlovák - magyar egyezkedés alapjául szolgáló "Tót Impérium" (164. térkép), a Magyar - Szlovák Népköztársaság, a 14 (7 magyar és 7 nemzetiségi, illetve vegyes) kantonból álló "Keleti Svájc" — a nemzetiségi autonómiajavaslatokban realizálódnak: a rutén Ruszka Krajna (1918. dec. 23.), a németek önrendelkezési jogának elismerése (1919. jan. 29.), a szlovák Szlovenszka Krajna (március 12.), a délszláv Vend Vidék. Később ugyancsak hiába deklarálja ideiglenes alkotmányában (1919. ápr. 2.) a tanácskormány, hogy Magyarország "föderalisztikus köztársaság", hiába ismeri el a nemzetiségi nyelvek egyenjogúságát (április 7.), hiába hozza létre a végleges alkotmány (június 28.) a Német, illetve Ruszin Nemzeti Kerületet.

E.129. Az Osztrák - Magyar Monarchia felosztása, 1918 - 1920 A nemzeti tanácsok a Monarchiát 1918 végére felosztják. A békéket már Ausztriával (Saint Germain, 1919. szept. 10.) és Magyarországgal kötik (169. térkép). Az Osztrák Császárságból 79,6 ezer km² (8.137,4 ezer fő) lengyel, 78,6 ezer km² (10.026,5 ezer) csehszlovák, 28,4 ezer km² (1.626,7 ezer) délszláv, 23,2 ezer km² (1.589,5 ezer) olasz, 10,4 ezer km² (795,2 ezer) román kézre kerül. A "maradék" Ausztria (83,8 ezer km², 6.584,5 ezer) 97,4 %-ban német.

129.a. Német-Ausztria, 1918 - 1919 1 országhatár, 1914 2 Német-Ausztria, 1918 3 Németország tervezett határa 4 Német-Ausztria Köztársaság 5 Szudéta tartomány 6 osztrák - cseh - lengyel kondominium

Az osztrák nemzetgyűlés november 12-én kikiáltja a Németországhoz csatlakozó — "Német Nyugat-Magyarországot" (5,8 ezer km², 500 ezer fő) is követelő — Német-Ausztriát (91,7 ezer km², 6.404,2 ezer fő). Az anschlusst német - osztrák titkos szerződés (1919. márc. 2.) erősíti meg. November 30-án Német-Csehország néven csatlakozik a Szudétavidék (26,6 ezer km², 3.491,6 ezer fő). Tescheni Szilézia osztrák - cseh - lengyel kondominium. Az anschluss megtiltását a versailles-i és saint-germain-i békében Ausztria akceptálja, Németország nem hajlandó törölni a weimari alkotmányból.

129.b. A karintiai népszavazás, 1920 1 Karintia határa, 1914 2 népszavazás határa 3 A zóna 4 B zóna 5 országhatár, 1921 Az igényelt területen (3,4 ezer km², 124,8 ezer lakos, 42,9 % szlovén) Saint-Germain kétzónás népszavazást ír elő. A szerb megszállású déli A zóna (2,8 ezer km², 71,8 ezer fő, 68,2 % szlovén) 1920. okt. 10-én 59,0 %-kal Ausztria mellett dönt (95,8 %-os részvétel). Az osztrák kézen maradt klagenfurti B zóna (0,6 ezer km², 53,0 ezer fő, 92,5 % német) három hét múlva esedékes népszavazása így értelmét veszti.

129.c. A tescheni kérdés, 1918 - 1920 1 országhatár, 1914 2 belső közigazgatási határ, 1914 3 az 1918. nov. 5-i szerződés határa 4 országhatár, 1920 Tescheni Sziléziában (54,8 % lengyel) a spa-i konferencia (1920. júl. 11.) a népszavazást elveti. A Nagykövetek Tanácsa (július 28.) a cseh okkupációt elismerve revideálja az 1918. nov. 5-i etnikai határt: egy keleti lengyel (145,0 ezer fő) és egy nyugati cseh részre (281,7 ezer fő) osztja.

E.130. Parlamenti választás Ausztriában, 1919 A békekötést megelőző 1919. febr. 16-i első parlamenti választás nem terjed ki a vitatott Karintiára és Burgenlandra, a délszláv kézen lévő Alsó-Stájerország egyrészére, valamint (kivéve a Lienzi kerületet) Dél-Tirolra. A választáson a 3.554,2 ezer jogosult 83,7 %-os részvétele mellett az anschlusst szintén támogató Szociáldemokrata Párt győz 40,8 %-kal (72 mandátum a 170-ből). Első Bécsben (54,3 %), az alsó-ausztriai Wienerneustadti körzetben (58,9 %), FelsőStájerországban (54,6 %), Linzben (56,2 %) és Innsbruckban (35,5 %). A 35,9 %-kal (69) második Keresztényszocialista Párt a falusias körzetekben győz (Vorarlbergben 63,8 %-kal). Harmadik a pángermán Német Nemzeti Párt 18,4 %-kal (26). Egy - egy mandátumot szerez a cseh párt (Bécsben 8,5 %) és a zsidó párt (Bécsben 2,0 %). A regionális pártok közül a Tiroli Néppárt a szavazatok 66,0 %-ával győz (Észak-Tirol 63,4 %, Lienz 86,1 %), Innsbruckban hajszállal második (33,3 %) az SZDP mögött. A Német Szabadság és Rendpárt Felső-Ausztriában (20,1 %), a Stájer Parasztpárt Stájerországban (12,7 %) harmadik.

130.a. A tiroli kérdés, 1918 - 1919 1 tartományhatár 2 osztrák - olasz határ, 1919 3 osztrák igény 4 német etnikum 5 olasz etnikum 6 ladin etnikum 7 XIX. századi olasz immigráció A 26,7 ezer km² területű Tirol (1910) 916,4 ezer lakosának 57,3 %-a (525,2 ezer) német, 42,1 %-a (385,8 ezer) olasz és ladin (38,5 ezer). Míg a Brennertől északra fekvő Észak-Tirol (Innsbruck) 98,8 %-ban német, Dél-Tirol / Trentino / Felső-Adige (Bozen, Trento) lakosságának 62,1 %-a (383,4 ezer) olasz és ladin, 37,2 %-a (229,3 ezer) német. Az 1915. ápr. 26-i londoni titkos szerződés (116. térkép) Olaszországnak ítéli egész Dél-Tirolt a Brennerig. Az osztrák kormány háború utáni javaslata szerint Ausztriáé marad a (82,3 %-ban német) bozeni Német Dél-Tirol, Olaszországhoz kerül a (96,0 %-ban olasz) trienti Olasz Dél-Tirol. A tiroliak 1919. máj. 3-án megpróbálva kész tények elé állítani a békekonferenciát kikiáltják a Bécstől "független" rövidéletű Tirol Szabad Államot. Az osztrák kormány újabb javaslata szerint a demilitarizált Tirol és Vorarlberg — ahol ezt a május 10-i referendum megerősíti (124. térkép) — a "svájci semlegesség fennhatósága alá" kerülne. A békekonferencia (három apró módosítástól eltekintve) nem enged: a saint-germain-i békével Olaszországhoz kerül Német DélTirol is. Olaszországot kötelezik a Venezia Tridentina néven olasz tartománnyá szervezett Dél-Tirolban (7,4 ezer km²) élő német kisebbség (1981: 279,5 ezer = 64,9 %) jogainak biztosítására, amit az 1946-os, 1972-es, majd 1988-as autonómiarendelkezések teljesítenek ki.

E.131. Az 1917-es forradalom az európai Oroszországban Az általános sztrájkba torkolló 1917. márc. 8-i (febr. 23-i) fővárosi nőnapi tüntetés letörésére a frontokról (Riga) és a vidékről (Rezsica, Mogiljov) felvezényelt csapatokat Lugánál és Carszkoje Szelonál lefegyverzik, a pétervári helyőrség átáll. A forradalmi erők március 13-án (febr. 28-án) átveszik a hatalmat. A hadsereg mogiljovi főhadiszállásáról a fővárosba igyekvő II. Miklóst Pszkovban lemondatják. A Duma oktobrista és kadet képviselőiből liberális reformokat meghirdető ideiglenes polgári kormány alakul, a helyi katona-, munkás- és paraszttanácsok központosuló szerveiből pedig egy eszer - mensevik - bolsevik hatalmi ellenközpont. A szövetségesek ösztönzésére július 1. / június 18-án a galíciai Tarnopol és Brodi között Lemberg irányában indított Kerenszkijoffenzíva két hét alatt összeomlik. A már a forradalom küszöbén Riga mögül a Duna-deltáig húzódó frontvonalon kívül marad Kurföld, Kovno, Vilno, Grodno, Orosz-Lengyelország, Minszk, Volhínia és Podólia nyugati része. Az offenzíva kudarcával Oroszország elveszti az utolsó megszállt területeket (Bukovina) és Rigát. Lengyelország elszakadásának márciusi elismerése után a kormány június végén elismerni kényszerül Ukrajnát. Júliusban Finnország és Észtország deklarálja önállóságát. A belső válság felszámolására a monarchista Kornyilov tábornok hadseregfőparancsnok 1917. szept. 7. / aug. 25-én a kormányt lemondásra szólítva fel Mogiljovból a főváros ellen indul. Kísérletét a Minszkből, Orsából, Vityebszkből és Gomelből induló forradalmi különítmények fojtják el. Az átállt alakulatokra és pártmilíciájára támaszkodva a bolsevik párt 1917. nov. 6 - 7. / okt. 24 - 25-én fegyveres hatalomátvételt hajt végre, november 15. / november 2-án ellenőrzése alá vonja Moszkvát, fegyverrel Pszkov, Szmolenszk, Voronyezs, Szaratov és Kazany, békésen Észtföld, Minszk, Vityebszk, Tver, Jaroszlavl, Kosztroma, Nyizsnyij Novgorod, Ufa, Szamara, Vlagyimir, Rjazany kormányzóságokat. Az "annexió és hadisarc nélküli békét" deklaráló bolsevik kormányt (136. térkép) sem a rivális politikai erők, sem a hadban álló felek nem ismerik el.

131.a. Az 1917-es orosz forradalom és Európa Részben a háború súlya alatt és ellenében, részben az orosz forradalom hatására (majd a bolsevik kormányzat támogatásával) nemzeti, polgári demokratikus és szovjet forradalmakra kerül sor jónéhány európai országban, amiket 1917 - 23 között tömegsztrájkok és -tüntetések kísérnek. A frissen alakuló kommunista pártok összefogására és a tanácsrendszer azonnali világméretű elterjesztésének céljával Moszkvában 1919. márc. 2 - 6. között megalakul a III. (Kommunista) Internacionálé. A tanácsrendszereket 1919, illetve 1923. őszére felszámolják, és csak Szovjet-Oroszország keretei között marad fenn (Belorusszia, Ukrajna).

E.132. Alkotmányozó gyűlési választás az európai Oroszországban, 1917 Az első — és 1993-ig (283. térkép) egyetlen — többpárti választásra az 1917. aug. 2-i általános választójog alapján a bolsevik hatalomátvétel (131. térkép) után november 25 - 27-én (12 - 14-én) kerül sor, a háborús körülmények miatt nehezen összegezhető eredménnyel. A 80 választókerület — az európai Oroszország 51 kormányzósága, továbbá Szentpétervár és Moszkva mellett az északi, nyugati, délnyugati, román és kaukázusi front, a balti és fekete-tengeri flotta — mintegy 90 millió jogosultjából 44.218,6 ezer (49,1 %) szavaz. Országos összesítésben az eszer párt győz 37,4 %-kal, második a bolsevik párt 23,8 %-kal. Harmadik helyre kerülnek az ukrán politikai csoportok 10,8 %-kal, negyedikre a török - tatár politikai erők 5,4 %-kal, ötödik a kadet párt 4,7 %-kal, hatodik helyet érnek el az egyéb helyi nacionalista erők 4,2 %-kal (mohamedánok 2,5 %), hetedik a mensevik párt 3,2 %-kal, nyolcadik helyre különféle érdekcsoportok kerülnek 3,2 %-kal, kilencedikre az egyéb szocialista erők (elsősorban a baloldali eszerek) 1,4 %-kal, tizedikre a vallási erők 1,0 %-kal. Az orosz (szocialista és nemszocialista) pártok 73,9 %-ot érnek el, a különféle helyi nacionalista pártok 17,9 %-ot, míg 8,2 % nem besorolható, illetve (elsősorban az ukrán baloldali - szocialista politikai erők egyrésze) a megfelelő orosz pártokkal közös listán indul. A helyi nacionalista pártok között az ukránok (a közös listákat nem számítva) 11,9 %-ot érnek el, a mohamedánok 2,3 %-ot, az egyéb helyi nacionalista erők pedig 4,0 %-ot (az utóbbin belül a zsidók 498,2 ezer szavazattal 1,2 %-ot, a németek és az észtek 0,4 - 0,4 %-ot, a lengyelek 0,3 %-ot). Az európai Oroszország túlnyomórészt az eszerek győznek, abszolút többséggel Olonyec, Vologda, Pszkov, Rjazany, Orel, Kurszk, Voronyezs, Tambov, Penza, Nyizsnyij Novgorod, Szimbirszk, Szamara, Szaratov, Asztrahany, Perm, Taurida (a Krímmel), Sztavropol kerületben, valamint a délnyugati és a román fronton. A bolsevikok Szentpétervárott és Moszkvában, a nyugati körzetekben és a hozzájuk rendelt katonai választókerületekben, valamint az urali iparvidéken erősek (133. térkép). A mensevikek a Kaukázusban győznek, míg a kazányi - ufai és a doni körzetben, valamint Ukrajna nem tengerparti vidékén a helyi nacionalista erők (kozákok, ukránok). Az 1918. jan. 18-án (5-én) összeülő gyűlés 707 tagjából eszer 380 (ukrán eszer 81), bolsevik 168, baloldali eszer 39, mensevik 18, kadet 17, népi szocialista 4, különféle helyi nacionalista 77 (muzulmán - baskir - kirgiz 28, örmény 10, zsidó - lengyel - lett - észt 9, nacionalista eszer 19, ukrán szociáldemokrata 2, kozák 9). A bolsevik hatalmat elvető gyűlést egyetlen 12 órás ülése után másnap, január 19-én / 6-án rendeletileg feloszlatják, s a 23-án / 10-én összeülő első összoroszországi szovjetkongresszus szentesíti a bolsevik hatalmat. Az alkotmányozó gyűlés képviselői a polgárháború alatt többször kísérletet tesznek újabb ülés összehívására, míg végül a bolsevikok kivégzik őket.

E.133. Bolsevik szavazatarány az alkotmányozó gyűlési választáson, 1917 A bolsevik párt a választáson (132. térkép) elért 23,8 %-kal (10.536,8 ezer szavazat) és a 707 helyből 168-cal az ország második legnagyobb pártja. Ez más országok későbbi választásaival összevetve igen jó kommunista eredmény (134, 270, 310. térkép). A párt jól szerepel a központi iparvidéken (44,0 %), a nyugati (43,3 %) és északi kormányzóságokban (39,6 %), a katonai körzetekben (38,3 %), gyengén Ukrajnában (9,9 %) és a volgai feketeföldeken (16,5 %). Csak az európai Oroszországban győz, a 18 körzet közül tízben (Lívföld, Minszk, Tver, Moszkvai kormányzóság, Vlagyimir, Szmolenszk, Vityebszk, északi front, nyugati front, balti flotta) abszolút többséggel. Nyolc relatív többségű győzelme közül Pétervár, Moszkva, a Pétervári, Tulai, Kalugai, Terek - dagesztáni és Észtföldi kormányzóság mellett legnehezebben Orenburgban győz (24,1 % a speciális érdekcsoportok 21,3 és az eszerek 16,3 %-ával szemben. Épphogy második a párt az eszerek mögött 41,9 %-kal Novgorod (eszer 45,4 %), 38,4 %-kal Jaroslavl (eszer 43,1 %), 40,8 %-kal Kosztroma (eszer 45,0 %) kormányzóságban, valamint 36,9 %-kal a kaukázusi fronton (eszer 38,9 %). Elsöprő eszer győzelem mellett jócskán lemaradva második a központi feketeföldi körzetekben (Orel, Kurszk, Voronyezs, Tambov, Penza) és a Volgavidéken (Nyizsnyij Novgorod, Szimbirszk, Kazany, Szamara, Szaratov, Asztrahany). Győz a fehéroroszországi Minszkben 63,1 %-kal (eszer 19,8 %), Szmolenszkben 54,9 %-kal (eszer 38,0 %) és Vityebszkben 51,2 %-kal (eszer 26,8 %), míg Mogiljovban második (22,2 %) a 39,6 %-kal győztes eszerek mögött. Ukrajnában a különféle ukrán pártok elsöprő győzelme mellett Kijev kormányzóságban 4,0 %-ot, Volhíniában 4,4 %-ot, Podóliában 3,3 %-ot, Herszonban 13,2 %-ot ér el. Besszarábiában 33,6 %-os eszer győzelem mellett 10,1 %-ot, Tauridában (a Krímmel) 52,2 %-os eszer győzelem mellett 5,5 %-ot kap. Pétervárott 44,5 %-kal győz (kadet 26,2 %, eszer 16,2 %), Moszkvában 47,9 % (kadet 34,5 %, eszer 8,1 %). A hadseregkörzetek közül 66,9 %-kal győz a nyugati, 56,1 %-kal az északi fronton, 57,7 %-kal a balti flottánál (eszer 27,0 %). Az eszerek mögött második a kaukázusi front mellett a délnyugatin (29,0 %) és a fekete-tengeri flottánál (20,5 %), az eszerek és az ukránok mögött harmadik a romániai fronton (15,4 %). Észtföldön (az egyetlen teljes egészében orosz kézen lévő baltikumi kormányzóságban) a 299,8 ezer szavazatból 40,0 %-kal győz a különféle szétaprózott helyi nacionalista erők előtt (második helyre az észt demokraták kerülnek 22,7 %-kal, harmadik az észt trudovik párt 21,6 %-kal, negyedik az észt eszer párt 5,9 %-kal, ötödik az észt agrárszövetség 5,7 %-kal, hatodik az észt szociáldemokrata párt 3,1 %-kal, hetedik az eszer párt 1,1 %-kal). Lívföld részleges választásán legnagyobb győzelmét aratja 71,9 %-kal (egyéb nacionalista pártok 23,0 %, mensevikek 5,2 %).

E.134. Kommunista választási eredmények Köztes-Európában az I. világháború után A rendszerint szociáldemokrata pártok szakadásából alakuló kommunista pártokat a III. Kommunista Internacionálé fogja össze, élvezik a bolsevik párt, illetve Szovjet-Oroszország támogatását. Céljuk a tanácsköztársaságok világföderációja, azonnali világforradalom révén. Szavazataikat rendszerint a szociáldemokrata pártoktól hódítják el. A Szovjetunióban a bolsevik párt rendszeresen "győz", a két világháború közötti utolsó "választáson" 1937. dec. 12-én 98,6 %-kal. Németország első választásán (126. térkép) a Független Szociáldemokrata Párt 7,6 %-ot szerez, az 1920-as választáson először induló Német Kommunista Párt 2,1 %-ot, s a weimari köztársaság stabil pártjaként az utolsó választáson (1933. márc. 5.) is 12,3 %-ot. Finnországban (1922) Szocialista Munkáspárt néven 10,4 %-kal és 27 mandátummal ötödik (1930-ban betiltják). Az észt kommunista párt bojkottálja az 1919-es első választást (a Független Szocialista Párt 5,8 %-kal 7 mandátumot szerez), az 1920-as választáson 5,3 %-ot, 1923-ban 9,5 %-ot ér el. Az 1924. decemberi sikertelen puccs után betiltják, majd Dolgozók Pártja fedőnéven 1926-ban (155b. térkép) 5,8 %-ot ér el. Az 1920-as első választás idején be van tiltva a kommunista párt Lettországban (fedőpártja, a Munkás - Paraszt Blokk 1928-ban 6,0 %-ot, 1931-ben 7,0 %-ot ér el). Litvániában az 1920-as első választás idején (159b. térkép) ugyancsak be van tiltva (fedőpártja 1922-ben 5,0 %-kal 5 mandátumot kap). A lengyel kommunista párt 1919-ben bojkottálja a választást, majd 1922-ben Városi és Falusi Proletárok Szövetsége néven 1,4 %ot és 2 mandátumot ér el. Az 1928-as választáson (162a. térkép) a legerősebb kommunista párt Munkás és Paraszt Szövetség néven 1,9 %-ot és 8 mandátumot szerez (a kommunista pártok összességükben 8,2 %-ot és 15 mandátumot). Az első választáson (1920) még nincs kommunista párt Csehszlovákiában (166b. térkép), de azután a polgári demokrácia stabil pártja lesz: 1925-ben 13,1 %-kal és 41 mandátummal második. Kezdettől be van tiltva a párt a kommunista diktatúra utáni Magyarországon (az 1920-as első választást bojkottálja a szociáldemokrata párt is). Ausztriában a kommunista párt 1919-ben 0,5 %-ot ér el és végig jelentéktelen párt marad. A román kommunista párt az 1919-es választást bojkottálja, majd 1922-ben (185a. térkép) Ó-Romániában 0,8 %-ot ér el. A Bolgár KP 1919-ben 18,8 %-kal (47 mandátum), 1920-ban 20,2 %-kal (50), 1923. áprilisban 18,9 %-kal (16) második (190b. térkép). Az 1923. őszi puccs és a novemberi választási kudarc (0,8 %) után 1924-ben betiltják. Jugoszláviában (1920) 12,4 %-ot (50), 1921-es betiltása után fedőpártja Független Munkáspárt néven 1923-ban 1,1 %-ot ér el (182. térkép). A rövid alkotmányos időszakban (1919 - 1926) sincs kommunista párt Albániában (193a. térkép). Görögországban a kommunista Egységfront 1926-ban 4,4 %-kal és 10 mandátummal hatodik (194b. térkép).

E.135. Országgyűlési választás Finnországban, 1917 A fokozódó belpolitikai nehézségek közepette 1916-ban a cár rákényszerül a finn országgyűlés összehívására. A nagyarányú, bár az 1913-as csúcsnál (48,9 %) alacsonyabb, 44,5 %-os tartózkodás mellett lebonyolított választáson a szociáldemokraták legjobb eredményükkel (47,3 %, 103 mandátum) győznek. A Riksdag már az oroszországi forradalom kirobbanása után, 1917. ápr. 4-én ül össze. Az orosz ideiglenes kormány március 20-án helyreállítja az 1772-es svéd alaptörvény szerinti alkotmányosságot, az országgyűlés azonban már szélesebb autonómiát követel (július 18-i ún. "hatalmi törvény"), mire feloszlatják. Az 1917. okt. 1 - 2-i új választáson az 1.441,1 ezer jogosultnak az 1907-es első általános választás 70,6 %-os csúcsát megközelítő 69,2 %-a vesz részt. Az érvénytelen szavazatok száma 4,9 ezer (0,3 %). A győzelmet — most is főleg a fejlettebb területek vidékies körzetei révén — a szavazatok 44,8 %-ával ismét a Szociáldemokrata Párt szerzi meg, amivel 92 képviselőt küldhet a Riksdagba. Az SZDP a 16 választókerületből — 1911-hez hasonlóan (93. térkép) — 10-ben győz, azonban egyfelől az Agrárszövetség javára elveszíti Kelet-Viipurit, másfelől a Svéd Néppárttal szemben megszerzi Uudenmaát a fővárossal (47,0 % a Svéd Néppárt 32,5 %ával szemben). Legjobb eredményeit Észak-Hämee (61,9 %), Dél-Hämee (61,0 %), Észak-Turun / Porin (57,5 %) és NyugatKuopio (57,3 %) kerületeiben éri el. Az éppen a szociáldemokratákkal szemben Nemzeti Koalíciós Párt néven újraegyesült finn nemzeti pártok (Finn Párt, Ifjúfinn Párt, Néppárt) kerülnek a második helyre 30,1 %-kal, összesen 61 mandátummal (ifjúfinnek 32, ófinnek 24, néppártiak 5). Bár egyedül Lappföldön győznek (58,7 %-kal), de másutt rendszerint stabilan jó eredményekkel lesznek másodikok. Az Agrárszövetség 12,1 %-kal (26) harmadik. Megtartja a korábbi Dél-Oulut (37,7 %) és Észak-Oulut (39,8 %), emellett elhódítja a Szociáldemokrata Párttól a forrongó Oroszországgal határos Kelet-Viipurit (40,8 %), ahol még a finn pártok (30,7 %) is megelőzik a szociáldemokratákat (27,8 %). Negyedik az 1910-es 13,5 %-ot jelentő csúcs után lassan visszaszoruló svéd párt 10,9 %-kal (21). Elveszíti Uudenmaa tartományt a fővárossal, de megőrzi első helyét másik két hagyományos kerületében (Dél-Vaasa 41,4 %, Észak-Vaasa 40,1 %). A 92 szociáldemokrata, 32 ifjúfinn, 26 agrárszövetségi, 24 ófinn, 21 svéd néppárti és 5 néppárti képviselőből álló 200 fős Riksdag november 1-én ül össze. Az új parlament a pétervári bolsevik hatalomátvételt követő önrendelkezési deklaráció (november 15.) és a december 5-i breszti orosz fegyverszünet után azonnal, 1917. dec. 6-án kikiáltja az ország függetlenségét (152. térkép).

E.136. A breszt - litovszki béke, 1918 A fegyverszünetet az 1917. nov. 8-án hatalomra kerülő és másnap nyilvánosságra hozott békeelveikben a háború előtti területi állapotokat képviselő bolsevikok kérésére december 5-én kötik meg a központi hatalmak (németek) breszti főhadiszállásán, majd itt kezdődnek meg a béketárgyalások 22-én. Közben a január 12-én elismert Ukrán Radával is megindulnak a tárgyalások. A német küldöttség január 18-án az orosz féltől a Rigai-öböltől Ukrajna határáig húzott "Hoffmann-vonaltól" nyugatra eső 150 ezer km²-nyi terület (Kongresszusi Lengyelország, Litvánia, Kurföld, Lívföld egyrésze Rigával, Özel és Dagö) átadását követeli. Ettől délre az Ukrajnával folyó tárgyalások miatt nem nyilatkozik. Mivel Finnország 1917. decemberében deklarált függetlenségét Oroszország is elismeri (152. térkép), a különtárgyalások eredményeként 1918. márc. 7-én Berlinben aláírják a német - finn békét. Miután a német fél Ukrajnával február 9-én megköti az ország nyugati határát a Pruznan - Tarnograd vonalban megállapító (és a Monarchia részéről Kelet-Galíciának autonómiát ígérő) békét, ultimátumban követeli a "Hoffmann-vonal" elfogadását, mire a szovjet fél febr. 10-én felmondja a fegyverszünetet. A február 18-tól meginduló német támadás a szorult helyzetbe került Rada kérésére Ukrajnára is kiterjed. Az újabb fegyverszüneti kérelem után a február 23-i feltételeket másnap Szovjet-Oroszország elfogadja. Az 1918. márc. 3-án Breszt - Litovszkban aláírt békében Szovjet-Oroszország 780 ezer km²-nyi területet veszít 56 millió lakossal. Németország annektálja Kurföldet Rigával, Litvániát Vilnával, Grodnót, Bialystokot, Nyugat-Belorussziát Minszkkel, OroszLengyelországot az Ukrajnának átengedett Chelmi kormányzóság kivételével (35b. térkép). Önálló balti állam létrehozásának szándékával (erre az augusztus 27-i kiegészítő szerződéssel kerül sor) hozzá kerül Észtföld és Lívföld. Litvánia február 16-án kikiáltott függetlenségét március 23-án elismeri, így a német határ nyugatabbra, az 1914-es Kongresszusi Lengyelország határára tolódik. A már 1918. januárjában megszállt Besszarábiát Romániának engedi át (183. térkép). Az Åland-szigeteket demilitarizálják. Kikerülnek orosz ellenőrzés alól a Szorosok Konstantinápollyal (ahol már az 1915. márc. 31-i szerződés értelmében német befolyás érvényesül). A fekete-tengeri orosz flotta békeszerződésben nem szereplő átadását június 18-i novorosszijszki elsüllyesztésével akadályozzák meg. Az orosz fél hatmilliárd márka hadisarcot fizet. Az orosz, ukrán, finn és román (119a. térkép) békékkel a keleti front megszűnik. A központi hatalmak (néhány ponton túl is lépve) megszállják a nekik juttatott területeket, miközben Arhangelszk - Murmanszk irányából megindul az antant intervenciója (137. térkép). Miután az 1918. nov. 11-i német fegyverszünet érvényteleníti, 13-án a szovjet fél is felmondja a breszti békét.

E.137. Polgárháború és intervenció az európai Oroszországban, 1918 - 1920 A breszti béke (136. térkép) után az antant kísérlete a keleti front fenntartására intervencióba torkollik. Március 9-től Murmanszkban és Arhangelszkben, április 5-től Vlagyivosztokban szállnak partra csapatok. A fellázadó cseh légiók 1918. május végétől ellenőrzik a transzszibériai vasutat (a lengyel légiókkal ütközve). A brit - francia flotta 1918. novemberében lezárja a Fekete-tengert, ellenőrzés alá vonja a szovjet kikötőket. December 18-ától Odesszában francia és görög, Szevasztopolban és másutt angol csapatok szállnak partra. Az antant tengeri blokádja teljessé válik. A heterogén antibolsevista erők ("fehérek") antanttámogatással ellenkormányokat alakítanak. A bolsevikok a monarchista restauráció megelőzésére lemészárolják II. Miklós ex-cárt és családját (Jekatyerinburg, 1918. júl. 16.). Szeptember 2-án (véres vörös terrorral) hadiállapot léptetnek életbe. A központi hatalmak veresége után az intervenció a meghagyott német alakulatokkal együtt folytatódik. A gyors győzelem elmaradása után az 1919. jan. 18-án összeülő párizsi békekonferencia 22-én a Márvány-tengeren lévő Herceg-szigetekre (117. térkép) hívja az orosz politikai erőket. A tárgyalások meghiúsulása után február 25-én a formálódó határállamok (138. térkép) bevonásával a "fehérekre" támaszkodó intervenció kiszélesítéséről dönt (1919. tavaszán kivonva az antantcsapatokat). Az európai területeken 1920. novemberéig tartó polgárháború (valamint éhínség és spanyolnáthajárvány) miatt Oroszország 10.180,0 ezer főt veszít.

137.a. A Szentpétervár elleni támadás, 1919 1 országhatár 2 vasút 3 antibolsevista offenzíva 4 elfoglalt terület Az antantcsapatok 1918 - 19 fordulójától Murmanszkból a vasútvonal mentén az Onyega-tóig nyomulnak előre (Kelet-Karéliában a finn hadsereg támad), Arhangelszkből az Északi-Dvina mentén a vologdai vasútvonalat igyekeznek elfoglalni (Pétervár bekerítésének céljával). A szovjet csapatokat a breszti békével kivonják a Baltikumból (a fővárost a veszélyeztetett Pétervárról 1918. márc. 16-án ideiglenesen Moszkvába helyezik át). Jugyenyics tábornok Észtországból induló Pétervár elleni első támadását 1919. júniusában megállítják. A szeptemberi második támadás október 21-ig Pétervár alá ér (ezt ábrázolja a térkép). Az utánpótlást biztosító Pétervár - Toszno - Moszkva vasútvonal elvágása azonban nem sikerül, Bermondt tábornok Litvániából induló csapatait Lettország nem engedi át, Miller tábornok északi támadása az arhangelszki antanterők kivonásával támaszát veszti. Az októberi szovjet ellentámadás 1920. januárjára a pétervári frontot teljesen felszámolja.

E.138. A határállamok szövetségének lengyel terve, 1919 - 1920 Józef Pilsudski 1919 eleji terve szerint az Oroszország és Németország közti kisállamokat a nemzeti önrendelkezés alapján Lengyelország körül tömörítő, Franciaország támogatta föderáció az antibolsevista hadjáratban kristályosodik ki. A 16 ország és autonóm terület föderációja a lengyel - orosz háború (139. térkép) végeztével 1920. őszére elvetél, a lengyel győzelem mellett más államok (Ukrajna, Litvánia, Finnország, Kuban-vidék) fenntartásai, az utódállamok területi vitái (Vilna, Krím) miatt, s mert a szovjet hadsereg elfoglalja Ukrajnát, a Krímet, a Don-vidéket, Kubánt, a Kaukázusontúlt. A lengyel kézre került területek (Vilna, KeletGalícia, Nyugat-Belorusszia) egyike sem kap autonómiát.

138.a. Ukrajna, 1917 - 1921 1 független Ukrajna, 1917. november 2 Ukrajna gyarapodása, 1918 3 Nyugat-Ukrán Köztársaság, 1918. november 4 ukrán etnikum határa 5 Ukrán SZSZK, 1921 Az 1917. márc. 17-én alakuló ukrán Központi Rada (nemzeti tanács) jún. 23-án deklarálja az önrendelkezést (a hónap végén az orosz kormány elismeri), november 20-án az Ukrán Népköztársaságot. A bolsevik kormány december 17-én elismeri az ukrán szuverenitást. A harkovi összukrán szovjetkongresszus (december 24 - 25.) a Radát törvénytelennek nyilvánítva kikiáltja SzovjetUkrajnát (a kijevi dumaválasztáson a bolsevikok mindössze 5,9 %-ot kapnak), a vörös hadsereg 1918. jan. 8-án támadást indít a jobbparti Ukrajnában. A Rada január 24-én kikiáltja a független Ukrajnát. Elismerését a központi hatalmak a februári különbékében (136. térkép) megerősítik. A breszti békével Ukrajnába bevonuló németek a Radát április 28-án feloszlatják (a kelet-ukrán területek függetlenségét a doni kozákok deklarálják). A központi hatalmak összeomlása után megalakul Ukrajna munkás - paraszt kormánya (Moszkva, 1918. nov. 20.), illetve Szemen Petljura Ukrán Direktóriuma (Belaja Cerkov, december 14.). A vörös hadsereg 1919. jan. 3-án elfoglalja Harkovot, február 6-án Kijevet. A Direktórium antantsegítséget kér, szövetségre lép a (lengyel kézre kerülő) Nyugat-Ukrán Köztársasággal, majd Petljura 1920. ápr. 23-án — területi engedmények és a föderáció elfogadása fejében — Pilsudskival. A lengyel - szovjet háború lezárultával november 20-án a Direktórium feloszlik. A rigai békével az 1934-ig Harkov központú SzovjetUkrajna nyugaton Lengyelország javára elveszti a breszti körzetet, Podóliát és Kelet-Galíciát. Kárpátalja Csehszlovákiához, Bukovina Romániához kerül. Gomel körzetét 1926-ban Belorussziához csatolják. Keleti határa a Don mentén húzódik, a déli a fekete-tengeri partvidék a román Besszarábiától az Azovi-tenger északi partjának nagyrészéig, de a Krímet elcsatolják.

E.139. A lengyel - szovjetorosz háború, 1920 Köztes-Európa határainak alakulása szempontjából döntő jelentőségű az 1920-as lengyel - szovjet háború (a "harmadik antanthadjárat" Szovjet-Oroszország ellen) — amelynek előcsatározásai 1919-től folynak. A két fél elképzelése — Pilsudski föderációs terve a polgári Lengyelország vezetésével (138. térkép), illetve a bolsevik terv a tanácsköztársaságok föderációjára Oroszország vezetésével — homlokegyenest szemben áll egymással. A lengyel keleti terveket az antant nem támogatja: az 1919. dec. 8-i brit javaslat (Curzon-vonal) a lényegében etnikailag is megalapozott 1914-es határt javasolja helyreállítani, a Lengyelországhoz kerülő Bialystoki kerület kivételével (160. térkép). A vörös hadsereg nyugati támadásának 1920. márc. 20-án egyeztetett terve szerint a Tuhacsevszkij vezette fő támadás a Pripjatytól északra indul, először Minszk elfoglalására. A Pilsudski irányította lengyel hadsereg április 25-én indított megelőző támadása során május 6-án elfoglalják Kijevet. A felvonult vörös hadsereg júniusban induló ellentámadása során május 12-én visszafoglalják Kijevet, július 11-én elfoglalják Minszket. A lengyel kormány július 22-i békekérését az éppen aláírt versailles-i rendezés felborulásától tartó antant támogatja (G. Curzon brit külügyminiszter július 11-én az 1919. decemberi határ alapján tesz javaslatot a fegyverszüneti vonalra). SzovjetOroszország közben július 12-én (Vilna átengedése fejében) békét köt Litvániával. A lengyel békekérés és az antantközvetítés ellenére tovább támadó szovjet csapatok aug. 1-én elfoglalják Bresztet, majd Bialystokot (ahol Feliks Dzerdzynski vezetésével lengyel ellenkormányt alakítanak), s a hónap közepéig a Visztula mentén eljutnak csaknem az 1914-es orosz / lengyel - német határig. Reális közelségbe kerül a lengyel állam megsemmisülése, illetve SzovjetLengyelország létrejötte csaknem a teljes lengyel területen. A fordulópontot az 1920. aug. 14 - 22-i varsói csata hozza meg, amelynek során 19-én a lengyel hadsereg (az utánpótlási vonalaiktól elszakadt vörös csapatok koordinációjának hiánya miatt) döntő győzelmet arat. Újabb lengyel támadás után október 12-én Rigában fegyverszünetet és előzetes békét kötnek, amit az 1921. márc. 18-i a rigai béke véglegesít. A rigai béke értelmében a lengyel - orosz határ a Polock - Minszk - Kamenyec - Podolszk vonaltól nyugatra húzódik (Galíciában az 1914-es zbrucsi osztrák / magyar - orosz határt megtartva), összességében mintegy 200 km-rel keletre a Curzon-vonaltól, azaz az etnikai határtól. A háború során felmerül Magyarország részvétele lengyel oldalon, azonban a magyar csapatokat Csehszlovákia nem hajlandó területén átengedni (revansként München után Lengyelország nem engedi majd át területén a Csehszlovákiának segíteni képes szovjet csapatokat).

E.140. Az európai Szovjetunió, 1922 Az európai Oroszország 806,8 ezer km²-t veszít (Orosz-Lengyelország, Finnország, Észtföld, Lívföld, Kurföld, Kovno, Grodno, Besszarábia, Vilno, Volhínia, részben Vityebszk, Minszk, Pszkov, Szentpétervár, Arhangelszk), melyen öt független állam alakul (Lengyelország, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia). Besszarábiát Románia annektálja. A hat jogalanyból álló Szovjetuniót 1922. dec. 31-án kiáltják ki.

140.a. A Karéliai szovjetköztársaság, 1923 1 Szovjetunió határa 2 Karéliai Munkakommuna, 1920 3 Karéliai Autonóm Szovjetköztársaság, 1923 A Karéliai Munkakommunából (1920. jún. 8.) az 1920 - 22-es "karéliai felszabadító háború" (152a. térkép) kudarca után 1923. júl. 25-én alakul az oroszországi Karéliai Autonóm Szovjetköztársaság (143,3 ezer km²). A betelepítéssel (141a. térkép) 1926 - 32 között 268,3-ről 339,5 ezerre növekvő lakosságában a finnek aránya 41,7-ről 37,7 %-ra csökken (5. térkép).

140.b. Belorusszia, 1919 - 1926 1 új országhatárok 2 Belorusszia, 1921 3 Belorusz Szovjetköztársaság, 1926 A breszti béke után a Rada 1918. márc. 27-én a németek által okkupált területen kikiáltja Belorusz Nyugati Köztársaságot (keleten munkakommuna alakul). A német összeomlás után restaurálják a szovjethatalmat, de 1919. nyár végére a lengyelek elfoglalják egész Belorussziát. A rigai békével lengyel kézen marad a Breszti, Baranovicsi, Grodnói, Pinszki és Molodecsnajai kerület. Szovjet-Belorusszia területe (1926) 126,8 ezer km², lakossága 4.983,9 ezer (316. térkép).

140.c. A Moldáviai szovjetköztársaság, 1924 1 új országhatár 2 Oroszország határa, 1914 3 demarkációs vonal, 1920 - 1934 4 Moldáviai Autonóm Szovjetköztársaság, 1924 A kisinyovi Néptanács 1918. jan. 24-én kikiáltja a Moldáviai Köztársaságot. A román okkupáció (1918. ápr. 9.) és annexió (dec. 20.) után az antant 1919. márc. 5-én Romániának ítéli. Az annexiót elutasító szovjet kormány 1924. okt. 12-én a Dnyeszteren túl (Balta) létrehozza a 8,3 ezer km²-es (572,2 ezer fő) ukrajnai Moldáviai autonóm szovjetköztársaságot (183. térkép).

E.141. Munkatáborok az európai Szovjetunióban Az 1919. ápr. 15-i rendelettel a kormányzósági központokban minimum 300 fős lágert alakítanak. A fehér-tengeri Szoloveckiszigeteken és a Pecsora völgyében létrehozott első táborközpontok 1923. júl. 1-én kezdik meg működésüket. A szolovkai táborban 50 ezer fogoly dolgozik, a kemiben 30 ezer (1930). A térkép a munkatáborok és táborkörzetek 1947-es állapotát mutatja. A táborokban végzett gazdasági munkák közül kiemelkedik a fehér-tengeri Sztálin-csatorna, a Kotlasz - Vorkuta közötti vasútvonal és a Volga - Don csatorna.

141.a. Munkatáborok Karéliában 1 országhatár 2 munkatábor 3 Fehér-tengeri csatorna A munkatáborok jelentős része Kelet-Karéliában létesül, elsősorban a murmanszki vasútvonal mentén. A Fehér- és a Balti-tengert összekötő 227 km-es Sztálin-csatornát (Belomorkanal) 280 ezer fogoly 20 hónap alatt építi 1931 - 33-ban.

141.b. A GULag 1 országhatár 2 munkatáborkörzetek közigazgatási határa 3 fontosabb munkatáborok 4 "teljesen elszigetelt munkatáborok" körzete 5 "különleges munkatáborkörzet" Az 1934. júl. 10-i rendelet a lágerrendszer intézményesítésének döntő lépéseként a különféle irányítás (belügy, igazságügy, politikai rendőrség) alatt álló táborrendszereket a belügyminisztérium (NKVD) alá rendeli, a Lágerek Főigazgatóságának (GULag) irányítása alatt. A közigazgatási körzetekre osztott rendszer legszigorúbban őrzött területe a korábban is közvetlenül a politikai rendőrség alatt álló aranykitermelő körzet a Kolima medencéjében Kolimszkaja és Magadan között. Az 53 nagy lágerközpontban, 425 javító - nevelő munkatelepen, a fiatalkorúak 50 táborában és a börtönökben 1940 elején 1.850,3 ezer fogoly van. Az 1943-ban a sarkköri vidékeken és Kazahsztánban visszaállított kényszermunkatáborokban 60 ezren dolgoznak (1947). A fogolylétszám 1950. januárjában tetőzik (2.561,4 ezer). A második világháború első három évében vasútépítésen 448 ezer, ipari építkezésen 310 ezer, erdőgazdaságban 320 ezer, bányászatban és fémfeldolgozásban 171 ezer, repülőtér- és útépítéseken 268 ezer, védelmi munkákban 200 ezer, azaz összesen mintegy kétmillió fogoly dolgozik. Az 1941. júliusi és novemberi rendeletekkel 1944. júniusáig összesen 975 ezer foglyot irányítanak a vörös hadseregbe. A GULagot 1956. őszén átszervezik, megszüntetve hírhedtté vált nevét is.

E.142. A Török Birodalom felbomlása, 1918 - 1923 Az antant a Török Birodalmat titkos szerződésekben (London: 1915. ápr. 26., Sykes - Picot: 1916. máj. 16., St. Jean de Maurienne: 1917. ápr. 17.) felosztja. Miután 1918. okt. 4-i javaslatára (fegyverszünet a wilsoni pontok alapján) válasz sem érkezik, Törökország az október 30-i mudroszi fegyverszünettel kapitulál. Az 1920. aug. 20-i (nem ratfikált) sévres-i békében a 37. szélességi foktól délre eső arab területek népszövetségi ellenőrzés alá (majd mandátumként angol és francia kézre) kerülnek. Görögország kapja Isztambul körzetének kivételével az egész európai Törökországot, valamint az 1917-es titkos szerződésben Olaszországnak ígért, de 1920. febr. 11-én Adaliáért elcserélt kisázsiai Szmirna körzetét. A Szorosok nemzetközi ellenőrzés alá kerülnek (miután a san-remói konferencia 1920. ápr. 25-én elveti egy amerikai mandátum tervét). Musztafa Kemal sikeres hadjárata a sévres-i béke revíziójára kényszeríti az antantot. Az 1923. júl. 24-i lausanne-i béke az arab területek leválását jóváhagyva biztosítja a török kormány szuverenitását Anatólia, a korábbi európai török területek, valamint — nemzetközi bizottság által korlátozva (117. térkép) — a Szorosok fölött. Törökország elveszti a háború előtti terület 61 %-át, a lakosság 31 %-át. A béke török - görög lakosságcserét ír elő (143. térkép).

142.a. A görög - török háború, 1920 - 1922 1 országhatárok, 1914 2 Bulgáriához, 1915 3 bolgár - görög határ, Neuilly, 1919 4 országhatár, Sévres, 1920 5 brit megszállás, Sévres, 1920 6 görög támadás fő iránya 7 olasz támadás 8 görög előrenyomulás határa, 1920. május 9 görög előrenyomulás határa, 1920. július 10 görög előrenyomulás határa, 1921. augusztus 11 antant előrenyomulás határa 12 görög - török front, 1922. augusztus 13 török ellentámadás 14 fő csatahelyek 15 görög csapatok evakuálása 16 brit csapatok elleni török támadás 17 országhatár, Lausanne, 1923 18 semleges zónák és szigetek, Lausanne, 1923 Az 1920. áprilisában Ankarában összeülő Nagy Nemzetgyűlés elutasítja a sévres-i békét. Görögország "a rend helyreállítására" betör Anatóliába. A törökök 1921. aug. 27-én a Sakarya-folyónál állítják meg az offenzívát. A török áttörés (Dumlupinar, 1922. augusztus) után a görögök Csezménél és a leszboszi Mitilininél evakuálnak. A harcokat a mudanyai fegyverszünet (1922. okt. 11.) zárja le.

E.143. Görögök Macedóniában, 1912 és 1926 Kis-Ázsiából és Kelet-Trákiából már 1914-ben 86,4 ezer görög menekül Macedóniába. A törökök 1915-ben "biztonsági okokból" 483,2 ezer görögöt deportálnak Kelet-Trákiából és a Márvány-tenger partjáról Törökország belsejébe (1918-ban 200 ezer tér vissza). A görög - török háborúban 640 ezer görög veszti életét. A kisázsiai háborút (142. térkép) lezáró 1923-as lausanne-i békében (vallási alapon) egyfelől 387,0 ezer törököt költöztetnek Görög-Macedóniából és Nyugat-Trákiából Anatóliába, másfelől 1.221,8 ezer görögöt Görögországba (a rendelkezés elvben nem vonatkozik a nyugat-trákiai muzulmánokra és a konstantinápolyi görögökre). A görögök 51,3 %-a (627,0 ezer) Kis-Ázsiából, 21,0 %-a (256,6 ezer) Kelet-Trákiából, 14,9 %-a (182,2 ezer) a Pontus vidékéről, 4,0 %-a (49,0 ezer) Bulgáriából, 3,9 %-a (47,1 ezer) a Kaukázus vidékéről, 3,1 %-a (38,4 ezer) Konstantinápolyból érkezik. Az immigráns görögök 52,2 %-át (638,3 ezer) GörögMacedóniában, 25,1 %-át (306,2 ezer) Közép-Görögországban és Euboiában, 8,8 %-át (107,6 ezer) Nyugat-Trákiában, 4,6 %-át (56,6 ezer) az Égei-szigeteken, 2,8 - 2,8 %-át (34,7 ill. 33,9 ezer) Tesszáliában és Krétán, 2,3 %-át (28,4 ezer) a Peloponészoszon telepítik le. A lakosságcsere módosítja Görögország etnikai összetételét (194a. térkép). Míg a Balkán-háborúk után a 4.820 ezer lakos 86,6 %-a (4.176 ezer), 1928-ban a 6.205 ezer lakos 93,8 %-a (5.822 ezer) görög. A törökök száma 370 ezerről (7,7 %) 103 ezerre (1,7 %), a bolgároké 104 ezerről (2,2 %) 82 ezerre (1,3 %) csökken. A be- és kitelepítés alapjában módosítja Görög-Macedónia etnikai összetételét. Míg 1912-ben 1.205 ezer lakosának 42,6 %-os (513 ezer) viszonylagos többsége, 1926-ra az 1.511 ezer lakos 88,8 %-a (1.341 ezer) görög. A törökök száma 475 ezerről (39,4 %) 77 ezerre (5,1 %) csökken, a 119 ezres (9,9 %) bolgár etnikum eltűnik. Míg 1912-ben a 25 kerületből a görögök 13-ban adják a lakosság abszolút többségét (s csak Thaszosz szigete homogén görög), 1926-ban mind a 25-ben abszolút többségben vannak (18-ban 90 % fölötti aránnyal). Szalonikiben a görögök aránya 29-ről 80 %-ra, Kailariában 20-ról 93 %-ra, Sidhirokastronban 19-ről 84 %-ra, Dramában 15-ről 97 %-ra, Kavallában 29-ről 100 %-ra nő. Alapvetően módosul a Neuilly-ben megszerzett Nyugat-Trákia etnikai összetétele is (ahol a háború előtt 87 ezer, azaz 36,7 % görög él). Már az 1919. nov. 27-i önkéntes görög - bolgár lakosságcserével legalább 52 ezer bolgárt költöztetnek Bulgáriába, onnan pedig 25 ezer görögöt helyükbe, a lausanne-i népességcserével pedig 107,6 ezer görögöt telepítenek le. Így 1928-ban a 189 ezer görög a lakosság 62,1 %-át adja. Törökországban az 1927-es népszámlálás szerint 119,8 ezer (0,9 %) görög él, közülük 85,4 ezer (8,2 %) az európai, 34,4 ezer (0,3 %) az ázsiai részen.

E.144. Népmozgások az I. világháború nyomán Az I. világháborút követő migráció döntően a nagy birodalmak helyzetében bekövetkezett változásokhoz kapcsolódik: az Orosz Birodalom 1917 - 1922 közötti változásaihoz, az Osztrák - Magyar Monarchia felosztásához, Németország határainak megváltozásához, a Török Birodalom széthullásához (benne a görög - török háborúhoz és vele összefüggésben az örmény népirtáshoz). A migráció összességében 6.150 ezer, zömmel Köztes-Európában élő lakost érint. A cári Oroszországból mintegy 2,3 millió fő emigrál: a bolsevik forradalommal és a polgárháborúval összefüggésben kb. 650 ezer (elsősorban nagyorosz); összesen közel 1,3 millió lengyel költözik át Ukrajnából és Oroszországból Lengyelországba, s mellettük áttelepül Belorussziából mintegy 100 ezer fehérorosz is; a függetlenné vált balti államokba összesen mintegy 200 ezer, a balti etnikumokhoz tartozó személy költözik át. A Monarchia széthullása nyomán összesen kb. 400 ezer magyar költözik át az utódállamokból Csonka-Magyarországra (Romániából 200, Csehszlovákiából 120, a délszláv államból 80 ezren). Németország keleti határainak megváltozása kapcsán Sziléziából mintegy 300 ezer lengyel költözik át Lengyelországba. Az új német határok mögé költözik ugyanakkor összesen kb. 620 ezer német: mintegy 480 ezer Lengyelországból (Posenből 350, KeletFelső-Sziléziából 90 ezer, Pomeréliából 40 ezer), 120 ezer Elzász - Lotaringiából, 20 ezer az elvesztett gyarmatokról. Az új német határoktól keletre marad mintegy 8,6 millió német. Döntően a görög - török háború kapcsán 560 ezer török költözik Törökország új határai mögé (350 ezer Görögországból, 110 ezer Bulgáriából, 80 ezer Romániából, 20 ezer Szerb-Macedóniából). Ugyanakkor 1.410 ezer görög költözik át Görögországba (143. térkép): 1.300 ezer Kis-Ázsiából és Anatóliából, 60 ezer Oroszországból és 50 ezer Bulgáriából. A kapcsolódó balkáni migrációk során kb. 200 ezer bolgár költözik Bulgáriába (120 ezer Görögországból, 50 ezer Román-Dobrudzsából, 30 ezer SzerbMacedóniából). Az örmény népirtás elől összesen mintegy 350 ezer örmény menekül Európába.

144.a. Az orosz exodus Az 1917 - 23-as évek között összesen egy milliónál többen emigrálnak Oroszországból. Az 1930-as hivatalos állapot szerint a fehéremigráció európai központjai Franciaország (380 ezer) és Németország (100 ezer). A határállamokban összesen 314 ezer emigráns él (Lengyelország 100, Románia 70, Jugoszlávia 30, Bulgária 25, Csehszlovákia 20 ezer), a háború előtt a birodalomhoz tartozó balti területeken (Finnországgal) 68 ezer. Az Európán kívüli orosz fehéremigráció központja az Egyesült Államok és Kína (100 - 100 ezer).

E.145. Európa politikai térképe az I. világháború után A világháború 1914-hez képest (109. térkép) alapjaiban forgatja fel Európa határait, államrendszereit, társadalmi és kulturális életét, értékrendjét. A változások centrumában álló Köztes-Európában az orosz - porosz / német - osztrák birodalom sokszor megújított "szentszövetségén" alapuló nagyhatalmi egyensúlyt a három birodalom bukásával létrejött regionális vákuumhelyzet eredményeként a nemzetállamok ütközőrégióján alapuló egyensúly váltja fel. A vákuumban hat új állam alakul (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehszlovákia), alapjában megváltozik Magyarország és Ausztria, döntően Szerbia és Románia. Albánia, Bulgária és Görögország lényegileg változatlan marad. Köztes-Európa pillérállamai Lengyelország, Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia. A győztesek döntően rájuk támaszkodnak a régióban, elsősorban a békerendszer kárvallottjaiként revízióra törekvő Magyarországgal és Bulgáriával szemben.

145.a. Európai politikai rendszerek az 1920-as években 1 parlamentáris köztársaság 2 parlamentáris monarchia 3 korlátozott parlamentáris köztársaság 4 korlátozott parlamentáris monarchia 5 tekintélyelvű köztársaság 6 tekintélyelvű monarchia 7 szovjetköztársaság A politikai rendszereket tekintve is lényeges eltolódás megy végbe 1914-hez viszonyítva (109a. térkép): egyfelől (formailag) a köztársaságok száma megnő, másfelől (tartalmilag) túlsúlyra jutnak a parlamentáris rendszerek. Láthatóan jól kivehető különbség van Nyugat-Európa (és a hozzá ekkorra ebből a szempontból is felzárkózó Észak-Európa) parlamentáris régiója, valamint Dél- és Kelet-Európa tekintélyelvűbb régiói között.

145.b. A világforradalom-koncepció bukása és az "egészségügyi övezet" 1 Szovjet-Oroszország 2 tanácshatalom, 1919 3 Balti Antant, 1922 4 Kisantant, 1921 Az azonnali kommunista világforradalom szellemében politizáló átmenetileg hatalomra kerülő kommunista pártok (Magyarország, Bajorország, Szlovákia) alól az 1923 táján bekövetkező konszolidáció kihúzza a talajt. A győztesek szövetségi rendszerekkel szigetelik el Köztes-Európában a proletárforradalmat megélt és / vagy a békerendszer revíziójára törekvő országokat. Ez egyszersmind az ütközőállamok zónájának megerősítésére szolgál a Szovjetunióval szemben.

E.146. A Nemzetek Szövetsége, 1919 - 1932 A "szocialista világforradalom" bolsevik koncepciójára válaszul hirdeti meg W. Wilson amerikai elnök 1918. jan. 8-i 14 pontjában (123. térkép) a "demokratikus világforradalmat". Ennek értelmében egy állam hegemóniája többé már nem a hatalmak egyensúlyával (az európai államoknak a vesztfáliai békétől az első világháborúig tartó rendezőelve alapján) kerülhető el, hanem egy népszövetség (államközösség) megalapításával, amely minden jövendő háborút nemzetközi jogi szempontból jogtalanságnak minősít (az államközi viszályok megoldásának eszköztárából a háború kirekesztését célzó 1928-as Briand - Kellog-paktumhoz 1929 végéig 60 ország csatlakozik). A versailles-i konferencia plenáris ülése 1919. ápr. 28-án fogadja el a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) alapszabályát, amit június 28-án az alapító államok (egyben a békeszerződés aláírói) szentesítenek. Az alapszabály a versailles-i szerződések része lesz (ez a szisztéma az egyhangúszavazás elve miatt békés úton nemigen tesz lehetővé változtatást). A szervezet 1920. januárjában kezdi meg működését Genfben. A Népszövetség szervezeti felépítésének alapintézménye az egy - egy szavazattal rendelkező tagállamok képviselőiből álló Közgyűlés, valamint a 4 - 6 állandó tagból (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, 1926-tól Németország, illetve 1934-től Szovjetunió) álló Népszövetségi Tanács. Működésüket főtitkár irányítása alatt álló genfi székhelyű Állandó Főtitkárság segíti. A Népszövetséghez csatlakozik a Hágai Állandó Nemzetközi Bíróság (választott bírósági ítélethozatal vitás ügyekben) és a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (munkaügyi törvényhozás). A Népszövetség — túl a népszavazások (124. térkép) megszervezésén, Danzig (125c. térkép) és a Saar-vidék igazgatásán, a kisebbségvédelmen és a mandátumrendszer irányításán — kisebb vagy nagyobb sikerrel közvetít egyes vitákban: az Ålandszigetek demilitarizálásában (152b. térkép), a Memel-probléma megoldásában (203. térkép), Vilnius kérdésében (157. térkép), a korfui (1923) és a moszuli (1924) konfliktusokban, a kisebbek közül a bánáti szerb - román (174b. térkép), a salgótarjáni csehszlovák - magyar (163c. térkép) és a pomákföldi bolgár - görög viszályban (1925), de a többszöri albániai határvitákban is. A Népszövetség összesen 63 tagállamából (a számottevő hatalmak közül egyedül az USA nem lép be, viszont Németország és a Szovjetunió elkerülik egymást) 1939-ig 14 (köztük Németország, Olaszország és Japán) kilép, a Szovjetuniót pedig a Finnország elleni agresszió (208. térkép) miatt 1939. dec. 14-én kizárják. A Népszövetség a harmincas években látványos csődöt mond. A II. világháború alatt érdemben már nem működik. Végül — már az ENSZ megalakulása (274. térkép) után — Közgyűlése 1946. ápr. 18-án formálisan is feloszlatja.

E.147. Az európai határok tartóssága, XVI - XX. sz. Az I. világháborút követő versailles-i rendezés az újkor legjelentősebb tartós határmódosulásait váltja ki (109, 145. térkép). Az N. J. G. Pounds által közölt (eredetileg S. C. Gilfillantól származó) térkép a két világháború közötti állapotukban mutatja be az európai határok tartósságát (vagyis azt, hogy egy - egy határszakasz a legutóbbi közel fél évezred történelme során milyen hosszú időn keresztül funkcionált egy vagy több ízben államhatárként). Eszerint Európa legtartósabb határa Hollandiáé és Svájcé, a spanyol - francia határ Andorrától nyugatra, valamint a kontinens legrégibb (1147) nemzetállami határaként Portugáliáé. Köztes-Európában — apró módosulásaitól eltekintve — legtartósabb az 1772-es Lengyelország nyugati és déli határa (34, 315. térkép), illetve ezzel összefüggésben Nagy-Magyarország határa (320. térkép) a Kárpátokban Sziléziától Orsováig, KeletPoroszország határának nagyrésze (44, 63, 125. térkép), Észak-Itáliában a Habsburg Monarchia és Velence határai (42, 62, 129. térkép), valamint Montenegró és a hozzá kapcsolódó Velencei Albánia határa (107, 328. térkép). Hozzá kell tenni, hogy e hosszú ideig stabil határok Versailles eredményeként — eltekintve a lengyel - szlovák, illetve egy osztrák határszakasztól — eltűnnek (160, 174. térkép). Ugyancsak viszonylag tartós határ volt az I. világháború utáni rendezéssel szintén eltűnő szakasz az 1772-es lengyel állam északi részén, valamint Dalmáciában. A két világháború között fennálló határok közül viszonylag huzamos ideig állt már fenn Finnország határa a Karéliai félszigeten (311. térkép), Lívföld határa (most megosztva Észtország és Lettország között), a Kongresszusi Lengyelország (48a. térkép) nyugati, valamint ezzel összefüggésben Galícia (77. térkép) északi és keleti határa, Csehországnak (318. térkép) már a Habsburg Monarchia keretében is létezett északi és nyugati határa, illetve ennek folytatásaként Ausztria északnyugati határa, Besszarábia budzsáki határszakasza (59a, 221a. térkép), a dunai román - bolgár határ, valamint Bulgária (323. térkép) nyugati (szerbiai) és déli (görögországi, illetve törökországi) határa (41, 331. térkép) — természetesen az e térképen nem jelzett kisebb módosulásoktól eltekintve. Köztes-Európa többi határa tartós előzmények nélküli, illetve a Balkán-háborúk eredményeként 1913-ra épphogy meghúzott határokon (96. térkép) halad túl az idő. Ilyen a litván határ (314. térkép), a lengyel keleti határok túlnyomó része (315. térkép), Csehország és Ausztria, illetve Ausztria és Nagy-Szerbia határai (326. térkép), az új Magyarország 169. térkép) és Nagy-Románia (183. térkép), illetve Nagy-Szerbia (174. térkép) ezzel összefüggő határai, az albán határok (192. térkép), a Macedóniát Görögország, Szerbia és Bulgária között felosztó (97. térkép) határok. A II. világháborút követő rendezés (273. térkép) a jelzett határokat alapjaiban már nem módosítja.

E.148. Államnemzetek aránya az európai nemzetállamokban, 1930 Európa nyugati felén Belgium (43,9 % vallon), Svájc (70,4 % német) speciális esetétől és Spanyolországtól (76,9 %) eltekintve az államnemzetek a nemzetállamok lakosságának 90 % fölötti vagy azt megközelítő arányát teszik ki. Németország aránya 98,0 %, Danzigé 94,8 %, Ausztriáé 96,3 %, Olaszországé 97,0 %. Az európai Szovjetunió 55,0 %-a nagyorosz, az európai Törökország 79,4 %-a török. Köztes-Európa versailles-i pillérállamai közül Nagy-Szerbia 47,7 %-a szerb (74,4 % "szerbhorvát"), Csehszlovákia 49,8 %-a cseh (65,5 % "csehszlovák"), Lengyelország 68,9 %-a lengyel, Nagy-Románia 71,9 %-a román. A viszonylag jelentős kisebbségű Lettország 75,5 %-a lett, Litvánia 80,1 %-a litván. Homogén nemzetállamnak tekinthető Albánia (93,8 %), Görögország (92,8 %), Magyarország (92,1 %), megközelíti ezt Finnország (89,4 %), Észtország (87,7 %), Bulgária (86,8 %).

148.a. Államalkotó nemzetek határon kívüli aránya Köztes-Európában, 1930 Az államalkotó nemzetek közül az albán 37,5 %-a él a határokon kívül (555 ezer: Jugoszlávia 442, Olaszország 94, Görögország 19 ezer), a magyar 27,6 %-a (2.723 ezer: Románia 1.464, Csehszlovákia 762, Jugoszlávia 472 ezer). A többi államnemzet határokon kívüli kisebbségeinek aránya: észt 10,1 % (110 ezer: európai Oroszország 101, Lettország 8 ezer), lett 9,9 %, bolgár / macedón 9,2 % (461 ezer: Románia 351, Görögország 99, európai Törökország 11 ezer), lengyel 7,4 % (1.513 ezer: Németország 902, európai Oroszország 327, Csehszlovákia 110 ezer), litván 5,5 % (102 ezer: Lengyelország 69, Lettország 26, Németország 7 ezer), román 4,8 % (587 ezer: európai Oroszország 250, Jugoszlávia 229, Bulgária 69, Magyarország 24, Csehszlovákia 15 ezer), finn 4,6 % (156 ezer), görög 4,2 % (250 ezer: európai Oroszország 104, európai Törökország 85, Albánia 50, Bulgária 11 ezer), szerb 3,4 % (195 ezer), cseh 2,5 % (177 ezer: Ausztria 94, Németország 47, Lengyelország 31, Románia 5 ezer). A szlovének 27,8 %-a él a határokon kívül (394 ezer: Olaszország 351, Ausztria 43 ezer), a beloruszok 24,4 %-a (1.100 ezer: Lengyelország 1.060 ezer), az ukránok 14,9 %-a (4.400 ezer: Lengyelország 3.899 ezer). A horvátok 9,5 %-a él Jugoszlávián kívül (259 ezer: Olaszország 177, Ausztria 45, Magyarország 37 ezer), a szlovákok 7,8 %-a Csehszlovákián kívül (174 ezer: Magyarország 142, Románia 27, Ausztria 5 ezer). A németek 11,2 %-a él Németország (és Ausztria) határain kívül (8.996 ezer: Csehszlovákia 3.218, Franciaország 1.382, Lengyelország 1.059 ezer, európai Oroszország 967, Románia 714, Magyarország 551, Olaszország 279 ezer), az oroszok 1,6 %a (1.076 ezer: Csehszlovákia 477, Lettország 202, Románia 174, Észtország 91, Lengyelország 56, Litvánia 51, Bulgária 20, Finnország 5 ezer).

E.149. Többségi vallások Európa országaiban, 1930 Európa három nagy vallási tömbje a római katolikus, a protestáns és az ortodox (ld. még 1b, 2. térkép). Köztes-Európában a protestáns balti államokon belül Finnország 96,4 %-ban (1,8 % ortodox), Észtország 78,2 %-ban (19,0 % ortodox), Lettország 55,7 %-ban (23,7 % római katolikus, 8,9 % ortodox) luteránus. A római katolikus Közép-Európában Litvánia 80,5 %-ban római katolikus (8,8 % luteránus, 7,3 % izraelita és 2,5 % ortodox). Lengyelországban a 64,8 % római katolikus többségben van a nyugati területen 90,4 %-kal (Sziléziai vajdaság 92,3 %, Pomorze 89,7 %, Poznan 89,0 %), a központin 79,4 %-kal (Varsó 86,5 %, Kielce 88,3 %, Lódz 77,6 %, Lublin 76,9 %), a galíciai vajdaságokban 50,8 %-kal (Krakkó 89,0 %). A 11,8 % ortodox többséget alkot a keleti területen 57,6 %-kal (Polézia 77,4 %, Volhínia 69,8 %, Nowogródek 51,3 %). A 10,5 % görögkatolikus a Stanislawówi (72,9 %) és a Tarnopoli (54,5 %) vajdaságban van többségben (jelentős kisebbség Lwówban 41,8 %-kal). Az izraeliták aránya 9,8 %, a protestánsoké 2,5 %. Csehszlovákia 81,2 %-ban (8,4 % protestáns, 5,9 % a cseh nemzeti egyház híve, 4,4 % görögkatolikus), Magyarország 63,9 %ban római katolikus (21,0 % kálvinista, 6,2 % luteránus, 5,9 % izraelita és 2,2 % görögkatolikus). A harmadik vallási csoportban Jugoszlávia 46,6 %-ban ortodox: arányuk Szerbiában 81,3 % (Észak-Szerbia 98,4 %, Dél-Szerbia 50,4 %), Montenegróban 84,3 %, Bosznia - Hercegovinában 43,9 %, Dalmáciában 17,0 %, Horvátországban 24,1 %, Szlovéniában 0,6 %, Bánát - Bácska - Baranyában 34,4 %. A római katolikusok (39,4 %) többséget alkotnak Dalmáciában (82,8 %), Horvátországban (72,7 %), Szlovéniában (96,6 %) és Bánát - Bácska - Baranyában (52,2 %). A 11,1 % muzulmán Szerbiában a lakosság 17,5 %-át (Dél-Szerbia 47,8 %-át), Bosznia - Hercegovinában 31,1 %-át adja. A protestánsok aránya 1,8 %. Románia 72,6 %-ban ortodox (Olténia 99,0 %, Munténia 94,8 %, Dobrudzsa 72,3 %, Moldova 88,2 %, Besszarábia 87,6 %, Bukovina 71,9 %, Erdély 27,6 %, Bánát 56,1 %, Máramaros - Körösvidék 36,8 %). A 7,9 % görögkatolikus többséget alkot Erdélyben (31,1 %), számottevő kisebbséget Máramaros - Körösvidéken (25,2 %). Római katolikus 6,8 %, izraelita 4,2 %, kálvinista 3,9 %, muzulmán 1,0 % (Dobrudzsa 22,1 %). Bulgária 84,4 %-ban (13,5 % muzulmán), Görögország 96,1 % ortodox (2,0 % muzulmán). Az egyetlen muzulmán ország Albánia 74,8 %-kal (17,1 % római katolikus, 8,1 % ortodox).

149.a. Többségi vallások Köztes-Európa országaiban, 1990 A vallási összetétel érdemben nem változik. Észtországban és Lettországban az orosz kisebbség miatt a luteránus többség csökken, Jugoszlávia széthullásával (a magát 1958-ban "a világ első ateista államának" deklaráló Albánia mellett) második muzulmán többségű országként megjelenik Bosznia - Hercegovina.

E.150. A Versailles teremtette kisebbségek Köztes-Európában A térkép Köztes-Európa frekventált középső részén, elsősorban az Osztrák - Magyar Monarchia helyén jelzi a kisebbségeket. Európa 13,4 %-nyi (61.968 ezer) kisebbségéből 34,7 % (21.475 ezer) él az Oroszország nélküli Kelet- és Délkelet-Európában (Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Jugoszlávia, Románia, Bulgária, Albánia, Görögország, európai Törökország), 27,2 % Nyugat-Európában (Portugália, Spanyolország, Franciaország, Anglia, Írország, Hollandia, Belgium, Luxemburg), 19,1 %-a (11.860 ezer) az európai Oroszországban, 18,6 %-a (11.515 ezer) Közép-Európában (Svájc, Ausztria, Németország és Danzig, Olaszország, Csehszlovákia, Magyarország), 0,5 %-a Észak-Európában (Dánia, Svédország, Norvégia). Az európai átlagon (13,4 %) belül Kelet- és Délkelet Európa 27,8 %-a, Nyugat-Európa 12,8 %-a, az európai Oroszország 11,0 %a, Közép-Európa 8,2 %-a, Észak-Európa 2,4 %-a él kisebbségi sorban. A 62 milliós kisebbség 58,7 %-a (36.402 ezer) nemzetközileg ilyenként elismert (kérdéses a szlovákok, horvátok, szlovének stb. kisebbségi jellege). Három elismert kisebbségnek — zsidó (5.261 ezer), katalán (4.939 ezer), baszk (700 ezer) — nincs nemzetállama. Versailles-ban a győztes államok — Lengyelország (1919. jún. 28.), Csehszlovákia és a Szerb - Horvát - Szlovén Királyság (1919. szept. 10.), Románia (1919. dec. 9.), Görögország (1920. aug. 19.) — kisebbségvédelmi szerződéseket kötnek. A vesztesek a békeszerződésekben vállalnak hasonló kötelezettségeket. A nagyhatalmak mentesülnek alóla (Németország is). A Népszövetség garanciája alá kerül az elismert kisebbségek 71,2 %-a (az összes 41,8 %-a = 25.908 ezer). A választásokon rendszerint indulnak kisebbségi pártok: Lengyelországban zsidó, német, ukrán, belorusz, orosz (1922-ben az Országos Kisebbségi Blokk 20,7 %-ot ér el, 1928-ban a kisebbségek 25,0 %-ot kapnak); Csehszlovákiában a Német SZDP 1919ben 13,3 %-kal, 1920-ban 11,1 %-kal harmadik, a magyar és német pártok 4 - 5 %-ot kapnak, parlamenti helyhez jutnak lengyelek és rutének. Az utolsó választáson (1935. máj. 19.) a Szudétanémet Párt 15,2 %-ot, a kisebbségek összesen 26,0 %-ot érnek el; Romániában (1922) németek, magyarok, zsidók, ukránok indulnak; Jugoszláviában a horvát és szlovén pártok mellett törökök, muzulmánok és bosnyákok kapnak szerepet. Jelentős eredményt érnek el a kisebbségi pártok az 1917-es oroszországi alkotmányozó gyűlési választáson. Finnországban (1919) a Svéd párt negyedik (12,1 %, 22 mandátum). Észtországban a Német - Svéd Szövetség 3 - 4 %-ot, az Orosz Nemzeti Szövetség 1 - 4 %-ot ér el. Lettországban a kisebbségek (elsősorban a Balti Németek Pártja) összesen 15 - 19 %ot kapnak, Litvániában (1920) a zsidó - lengyel - német koalíció 12,4 %-ot. Ausztriában (1919) cseh és zsidó párt indul. Bulgáriában a macedón párt az utolsó választáson (1931) 11 mandátumhoz jut, Magyarországon a német párt az utolsó választáson (1939) két mandátumot szerez.

E.151. Etnikailag homogén és kevert területek Köztes-Európában az I. világháború után Európán belül az I. világháborút követő rendezéssel (145. térkép) Köztes-Európában, azon belül a széthullott Osztrák - Magyar Monarchia (76. térkép) helyén marad, illetve jön létre a legszámosabb kisebbség. A térkép egyfelől — fehér folttal — azokat az etnikai szempontból homogén területeket jelzi, ahol egyetlen etnikum aránya meghaladja a lakosság 90 %-át (ami természetesen jelenthet homogén kisebbségi tömböt is). Ilyennek tekinthető a lengyel Nyugat-Galícia nagyrésze (77. térkép); Csehszlovákiában (166, 245. térkép) a Cseh-medence (egyfelől és elsősorban mint tiszta cseh, másfelől a Szudétavidék néhány területén mint tiszta német terület) és a Morva-medence nagyobbik része Északnyugat-Szlovákiával; Német-Ausztria (129a. térkép) egészében, Magyarország (171. térkép) túlnyomó része (eltekintve a fővárosig nyúló Dunántúli-középhegység és a tágan vett Baranya német kisebbségi területeitől, valamint az etnikailag még mindig vegyes Viharsaroktól). Ilyen Romániában (185. térkép) a román fejedelemségek egykori területe (Ó-Románia) és Besszarábia középső (román), valamint Erdély néhány kisebb román- és magyarlakta területe (186, 187. térkép); Jugoszláviában a régi Szerbia (a hajdani Belgrádi pasalik területe és Nis körzete), Montenegró, Szlovénia, valamint Közép-Dalmácia (179, 180. térkép); Ó-Bulgária középső és nyugati, valamint az egykori Kelet-Rumélia jelentős része (190. térkép); Albánia egészében (193. térkép). Néhány körzetben "csak" két etnikum teszi ki a lakosság minimum 10 %-át, amelyek — jelentős kisebbségi problémává válva — lehetnek akár nagyjából egyenlő súlyúak is, mint a magyarok és a románok a tágan vett Erdély számos vidékén, a csehek és a németek a Szudétavidék és a Cseh-medence határán, a szlovákok és a magyarok Dél-Szlovákia jelentős területein, magyarok és németek Baranyában, horvátok és szerbek Horvátország nagyrészén, bolgárok és törökök Északkelet-Bulgáriában, románok / moldovánok és oroszok a Dnyeszteren túl stb. A másik pólust azok a kevert, következésképpen politikai szempontból is frekventált területek jelentik, ahol legalább három, egyenként a lakosság 10 % fölötti arányát kitevő etnikum él együtt. Ilyen Volhíniában a lengyel, ukrán és zsidó; Kelet-Bánátban (184. térkép) a román, német és szerb; Bosznia - Hercegovinában (179, 180. térkép) a bosnyák, szerb és horvát; stb. Szemmel láthatóan az etnikailag legkevertebb területek — azaz ahol négy (rutén - román - magyar - zsidó, ukrán - román - bolgár - török), sőt esetenként öt etnikum (szerb - román - német - magyar - horvát) van 10 - 10 % fölött — közé tartozik mindenekelőtt a Vajdaság (256. térkép), emellett Dél-Dobrudzsa (101. térkép), Dél-Besszarábia (187. térkép) és Kárpátalja (246. térkép).

F.152. A finn nemzetállam az I. világháború után Az októberben megválasztott nemzetgyűlés (135. térkép) a bolsevik önrendelkezési deklaráció (november 15.) és a breszti fegyverszünet (december 5.) nyomán 1917. dec. 6-án kikiáltja Finnország függetlenségét, amit Szovjet-Oroszország, Németország, Svédország és Franciaország azonnal elismer. Az orosz csapatok védőernyője alatt 1918. jan. 28-án Helsinkiben tanácskormány jut hatalomra, amellyel Szovjet-Oroszország március 1-én együttműködési és barátsági szerződést köt. A tanácshatalmat a márciusi breszti és finn - német béke (136. térkép) után a Mannerheim vezette polgári haderő a partraszálló német csapatokkal együtt április végére megdönti (az oroszok harc nélkül visszavonulnak). A finnek Károly Frigyes hesseni herceget hívják meg a trónra, hadseregük pedig német irányítással Murmanszk ellen készül, ahol márciusban antantcsapatok szálltak partra a keleti front újramegnyitására (137. térkép). Anglia és az USA csak a novemberi német összeomlást követő csapatkivonás után, 1919. májusában ismeri el az immár köztársasági finn kormányt. A kelet-karéliai háború miatt a finn - szovjetorosz békét csak 1920. okt. 14-én kötik meg az észtországi Dorpatban. A nagyhercegség határai mellett Finnország megkapja a jégmentes kikötőt jelentő Petsamoi korridort.

152.a. A fennokaréliai kérdés 1 finn - szovjetorosz határ, 1920 2 Karéliai ASZSZK, 1923 3 Szabad Kelet-Karélia, 1919 4 a Karéliai Központi Kormány tervezte határ 5 összefüggő finn nyelvterület Az antantcsapatokra támaszkodva 1919. febr. 17-én Kemiben kikiáltott Szabad Kelet-Karélia határa az Onyega-folyóig húzódik, s átfogja a Kola-félszigetet is (kormánya később az Onyega-tavon túli területre feladja igényét). Az 1919. áprilisától Kelet-Karéliában harcoló finn szabadcsapatokat az oroszok visszaszorítják (csak Repola és Porajärvi körzetét tartják a dorpati békéig), s 1923-ra a területen autonóm Karéliai szovjetköztársaság alakul (140a. térkép).

152.b. Az Ahvenanmaa / Åland-szigetek 1 a szigetek és a szárazföldi Finnország határa 2 belső közigazgatási határok A stratégiai helyzetű szigetcsoport 96,7 %-ban svéd lakossága a finn függetlenség kikiáltása után petícióban (1918 eleje) foglal állást Svédország mellett (amely márciusig megszállja a szigeteket). A Népszövetség 1921. jún. 24-i döntése értelmében a szigetek demilitarizálva Finnország birtokában maradnak, széleskörű autonómiával.

F.153. A finn nemzet Finnországban, 1930 Az 1930-as népszámlálás szerint a 3.380,7 ezer lakos 89,4 %-a finn (ld. még 5. térkép). Arányuk legalacsonyabb továbbra is Uudenmaa (64,8 %) és Vaasa (77,4 %) tartományban. Külön kategória a 96,7 %-ban svéd Åland / Ahvenanmaa-szigetek.

153.a. Kisebbségek Finnországban, 1930 1 svéd 2 lapp 3 karéliai Finnország 10,6 %-nyi kisebbségéből 10,1 % svéd (154. térkép) és 0,2 % (8,2 ezer) orosz. Emellett 3,7 ezer német és 2,1 ezer lapp (154a. térkép) él az országban. Karéliaiak (ortodox finnek) az orosz határ mentén Dél-Karéliában (Viipuri, Sortavala, Suojärvi), illetve a Sallai körzetben élnek. Oroszok néhány nagyobb várostól eltekintve szigetszerűen találhatók az egykori Viborgi kormányzóságban (Ó-Finnország). Itt él a 67,1 ezer pravoszláv 76,6 %-a, itt van a 14 ortodox parókiából hat (ld. főtérkép).

153.b. Parlamenti választás Finnországban, 1919 1 Finn Szociáldemokrata Párt 2 Agrárszövetség 3 Nemzeti Haladó Párt 4 Svéd Néppárt 5 abszolút többség A független ország 1919. márc. 1-i első parlamenti választásán az 1.438,7 ezer jogosult 67,1 %-a vesz részt. Az érvénytelen szavazatok száma 4,8 ezer (0,5 %). Első a Szociáldemokrata Párt 38,0 %-kal és 80 mandátummal (bár megint centrumkoalíció áll össze ellene). Uudenmaát elveszti, de győz hagyományos körzeteiben (Észak-Hämee 55,5 %, Mikkeli 50,8 %, Dél-Hämee 50,3 % stb.) és ellenfelei megosztottsága révén Nyugat-Viipuriban (32,0 %). Korábbi körzeteit (Észak- és Dél-Oulu, Kelet-Viipuri) megtartva második az Agrárszövetség (18,7 %, 42 mandátum). Jól szerepel Kelet-Kuopio (34,6 %), Kelet-Vaasa (30,7 %), Észak-Vaasa (27,4 %) és Nyugat-Viipuri (24,3 %) kerületben is. Az ófinnek és a néppártiak mellett már csak az újfinnek egyrészét tömörítő Nemzeti Koalíciós Párt 15,7 %-kal (28) harmadik. Választókerületben nem győz, legjobb második helyezését Észak-Turun / Porinban (29,0 %) éri el. Lappföldön 65,9 %-kal a legnagyobb arányú győzelmet aratva negyedik az egykori ifjúfinn liberális Nemzeti Haladó Párt 13,8 %-kal (26). A 12,1 %kal (22) ötödik Svéd Néppárt Dél-Vaasában (42,0 %) és Észak-Vaasában (40,0 %) győz, visszahódítja a szociáldemokratáktól Uudenmaát (38,6 ill. 37,6 %), s jó eredménnyel (22,6 %) második Dél-Turun / Porinban.

F.154. Svédek Finnországban, 1930 Az 1930-as népszámlálás szerint a tradicionálisan svéd kultúrára épülő országban 342,9 ezer svéd él, a lakosság 10,1 %-a. Közülük közel kétszer annyian (35,4 %) városlakók, mint a 18,6 %-os országos átlag. A svédek elsősorban a sűrűn lakott területű parti sávokon települtek meg, a Finn-öböl északi partvidékén Helsinki / Helsingfors körül (Uudenmaa / Nyland) és a Botteni-öböl keleti partján (Turku / Åbo, Pohjanmaa / Osterbotten), valamint az Åland / Ahvenanmaa-szigeteken: 164,0 ezer (34,2 %) svéd él Uudenmaa, 108,5 ezer (22,5 %) Vaasa és 39,4 ezer (8,0 %) Turun - Porin tartományban, 19,1 ezer (96,7 %) pedig az Ahvenanmaa-szigeteken. A déli svéd etnikai terület Kotkától nyugatra indulva a Finn-öböl partjától 20 - 30 kilométeres mélységben fut Borgå / Porvoon, Helsingfors / Helsinkin, Ekenäs / Tammisaarin, Hangö / Hankon át csaknem Ábo / Turkuig. A Turkut közvetlenül környező szigetek kivételével az Åland-szigetcsoport felé leágazó szigeteket svédek lakják. A nyugati svéd etnikai terület Kristinestad / Kristiina alól indulva ugyancsak 20 - 30 kilométeres mélységben Kaskö / Kaskinenen, Nikolaistad / Nikolainkaupunkin, illetve Wasa / Vaasán, Nikarleby / Uusikaarlepyyn, Jakobstad / Pietersaarin át húzódik Gamlakarleby / Kokkolán túlig. Jelentősebb svéd városok Lovisa, Borgå, Sveaborg, Ekenös, Hangö, Mariehamn (az Åland-szigetek fővárosa), Kristinestad, Kaskö, Nikolaistad, Wasa, Nykarleby, Jakobstad és Gamlakarleby. A svéd örökséget ma az Åland-szigetek különlegesen széles autonómiája (152b. térkép), a finnországi földrajzi nevek kettős elnevezése és a gépkocsik kettős felségjele mellett többek között a kisebbségi területeken honos kettős államnyelv jelzi: az ország 512 kommunájából 41-ben a svéd, 44-ben a svéd is hivatalos nyelv (Vaasa 20 ill. 13, Uudenmaa 2 ill. 23, Turun - Porin 3 ill. 7, Kymen 1 kétnyelvű, emellett értelemszerűen a svéd a hivatalos nyelv az Åland-szigetek 16 kommunájában).

154.a. Lappok Finnországban, 1930 Skandinávia őslakóinak csak kis hányada él Finnországban (mintegy 40 ezres többségük Norvégiában, kb. 15 ezren pedig Svédországban). Az 1930-as népszámlálás szerint az országban összesen 2.113 főnyi lapp él (a lakosság 6 ezreléke), lényegében Oulu tartományban (5,5 %). Már megtelepült lappok élnek elsősorban az Inari-tó környékén, a Tanaälf norvég határfolyó jobbpartján, valamint a Kemi felső folyásánál, illetve a Muoni (a Tornio balparti svéd határfolyója) és a Kemi közében. Nomád lappok mindenekelőtt a Muoni felső folyásánál találhatók. Jelentősebb lapp helységek északkeleten Inari / Enare és Utsjoki, északnyugaton Kipisjärvi, Enontekiö, Muoni és Kittilä.

F.155. Az észt nemzetállam az I. világháború után Az orosz ideiglenes kormány április 12. / március 30-án Észtföldet és Észak-Lívföldet egyesítve autonómiát ad Észtországnak, amit az 1917. nov. 9. / okt. 27-én kikiáltott észt szovjethatalom eltöröl. Az 1918. jan. 21 - 22-i alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat a félbeszakítják. A németek 1918. febr. 24-i partraszállásakor kikiáltják a polgári demokratikus köztársaságot. A német csapatkivonást követő szovjet támadás nyomán november 29-én Narvában észt kommün alakul. Az országot 1919. februárra felszabadítják, júliusra megbukik a tanácshatalom. Jugyenyics 1919. őszi támogatása után az 1920. febr. 2-i tartu / dorpati észt - szovjetorosz béke elismeri a függetlenséget. Észtföld és Észak-Lívföld mellett Észtországhoz (47,5 ezer km², 1.107,1 ezer fő) kerül a Narva jobbpartja a várossal (0,5 ezer km²) és Petseri körzete a Pszkovi-tó délnyugati partján (1,9 ezer km²).

155.a. Az észt nemzet Észtországban, 1922 1 homogén (90 % fölött) 2 abszolút többség 3 relatív többség (nincs) 4 kisebbség 5 10 % alatt (nincs) Az 1.107,1 ezer lakos (1922) 87,7 %-a észt. A 12,3 % kisebbség közül legnagyobb az orosz 8,2 %-kal (91,1 ezer). A Petseri kerület (64,0 % orosz, 32,0 % észt) mellett arányuk Viruban (Narvával) 14,5 %. A 18,3 ezer (1,7 %) német mellett svédek (7,9 ezer = 0,7 %), zsidók (4,6 ezer = 0,4 %) és lettek (Valga 6,0 %, Petseri 4,0 %) élnek az országban.

155.b. Parlamenti választás Észtországban, 1926 1 Agrárpárt 2 Német - Svéd Szövetség 3 Orosz Nemzeti Szövetség 4 Munkapárt 5 Szociáldemokrata Párt 6 Dolgozók Pártja A választáson a 721,7 ezer jogosult 69,3 %-a vesz részt. Érvénytelen a szavazatok 0,6 %-a. Külön körzetet alkot a hadsereg (az SZDP győz 22,4 %-kal). Győz a 18 körzetközpont közül 12-ben első Szociáldemokrata Párt 24,0 %-kal (25 mandátum a 100-ból). Legjobb eredményeit Törva (42,0 %), Valga (41,9 %), Tapa (40,4 %), Tartu (35,3 %) és Pöltsama (35,3 %) városokban éri el. Tallinnban 19,2 %-kal győz. Vidéken első Valgában (42,2 %), Saare szigetén (37,0 %), Tartuban (34,1 %) és Petseriben (28,0 %). Második az Agrárpárt 23,1 %-kal (24). A 11 vidéki körzet közül 7-ben győz. Legjobb eredményét Jarrában (39,5 %), Vöruban (38,9 %) és Läänéban (38,8 %) éri el. A Paldiski városától (7,6 %) eltekintve vidéki Telepespárt 13,7 %-kal (14) harmadik. Legjobb eredményt Viru (25,9 %), Harju (25,4 %) és Jarva (24,6 %) körzetében ér el.

F.156. A lett nemzetállam az I. világháború után Az orosz kormány 1917. márc. 17-én autonómiát ad az egyesült Lettországnak. Kurland (1915. május) után Rigába (1917. augusztus), majd Lívföldre (1918. február) vonulnak be a németek, felszámolva a Valmierában kikiáltott (1917. december) tanácshatalmat. A német tartománygyűlések (Jelgava: 1918. márc. 8., Riga: április 12.) deklarálják a csatlakozást Németországhoz. A német összeomlás után 1918. nov. 18-án kikiáltják a köztársaságot. A december 17-i kommunista ellenkormányt 22-én Szovjet-Oroszország elismeri, s 1919. jan. 4-én elfoglalja Rigát. Véres háborúban 1919. májusára felszabadul Riga, 1920. januárjára az egész ország. Az 1920. aug. 11-én Szovjet-Oroszországgal kötött béke elismeri az ország (65,8 ezer km²) függetlenségét. A breszti békével szemben megkapja a Vityebszki kormányzóságból Latgalét, a Pszkoviból Abrene / Jaunjelgavát (1,6 ezer km²). Valka Észtországé, vasútállomása Lettországé lesz (1920. júl. 3.)

156.a. A lett nemzet Lettországban, 1935 1 homogén (90 % fölött) 2 abszolút többség 3 relatív többség 4 kisebbség 5 szórvány (10 % alatt) Az 1.950,5 ezer lakosból (1935) 75,5 % lett, 24,5 % kisebbség. Homogén vagy azt megközelítő Dél-Lívföld, Kurzeme, nagyrészt Zemgale. Arányuk legkisebb Latgaléban (Daugavpils 63,3 %, Rezekne 62,4 %, Ludza 62,2 %, Abrene 54,9 %). Riga (385,1 ezer) 60,2 %-a lett (német 11,7 %, zsidó 11,2 %, orosz 9,1 %, lengyel 4,4 %, litván 1,8 %, észt 0,6 %). A háromnegyedrészt a vityebszki területen élő nagy- és fehéroroszok (233,4 ezer = 12,0 %) mellett 93,5 ezer zsidó (4,8 %) — közel fele (42,3 ezer) Rigában, közel 29 ezer az egykori Zsidó Elkülönített Körzethez tartozó Latgaléban (Daugavpils város 55,6 %-a zsidó) — 62,1 ezer német (3,2 %), 48,9 ezer (Latgaléban 29,7 ezer) lengyel (2,5 %), 25,9 ezer litván és 7,7 ezer észt él az országban.

156.b. Parlamenti választás Lettországban, 1925 1 Lett Szociáldemokrata Munkáspárt 2 Lett Parasztszövetség 3 Lettországi Lengyelek Katolikus Lengyel Szövetsége 4 Latgaléi Katolikusok és Keresztény Parasztok Pártja Az 1925. októberi választáson (74,0 %-os részvétel) a Szociáldemokrata Munkáspárt győz 31,0 %-kal. A 20 kerületből 14-ben első (Valmiera 44,4 %, Liepaja 40,9 %, Riga 39,2 %). Második a Cesisben (36,5 %), Valkában (36,0 %), Madonában (33,0 %) és Bauskában (30,6 %) győztes Parasztszövetség 16,0 %-kal. A Lettországi Lengyelek Katolikus Lengyel Szövetsége (2,0 %) Ilukstéban győz 25,9 %-kal. Rigában a Balti Németek Pártja 15,8 %-kal második a szociáldemokraták mögött.

F.157. A litván nemzetállam az I. világháború után A litván kormányzóságok 1915. őszén német megszállás alá kerülnek. A Litván Tanács (Taryba) 1917. dec. 24-én (11-én) kikiáltja az önálló Litvániát egy német - litván - kurföldi perszonálunió keretében, majd 1918. febr. 16-án a teljes szuverenitást. A németek 1918. decemberi kivonulása után bevonul a szovjet vörös hadsereg. Már 1918. novemberben kikiáltják a Litván Tanácsköztársaságot, majd 1919. febr. 27-én a Litván és Belorusz Szovjet Szocialista Köztársaságot. Hosszas háborúskodás végén a tanácshatalmat az egyesült litván - lengyel - német csapatok 1919 - 1920 fordulójára verik le. A lengyel hadjáratban résztvevő Litvánia júl. 12-én békét köt Szovjet-Oroszországgal, amely elismeri Litvánia függetlenségét, a lényegében az etnikai határoknak megfelelő határt és Litvánia jogát Vilniusra. Az okt. 7-i suwalki szerződésben a Litvániát elismerő Lengyelország is lemond Vilniusról, azonban Zeligowski lengyel tábornok 60 ezres serege okt. 9-én megszállva az antant által is Litvániának ígért Vilniust és környékét kikiáltja a "független" Közép-Litván Köztársaságot (160b. térkép). A vilnai ellentét miatt füstbemegy a Népszövetség terve egy Litvániának tengeri kijáratot biztosító lengyel - litván államszövetségre. Az 1919. jún. 28-i versailles-i békében szabad várossá nyilvánított Memel-vidékre (203. térkép) 1923 jan. 10-én litván csapatok vonulnak be, s a Népszövetség (1924. máj. 8.) Litvánia (52,8 ezer km²) autonóm részének ismeri el. Az 1921. márc. 21-i litván - lett szerződéssel Litvánia megkapja Polangen kikötőjét, elsősorban a Suséja folyónál lévő oknisti kiszögellés fejében (Oknist / Aknysta városával). Lengyel megszállás alatt marad a Suwalki kormányzóság déli és középső része, a Grodnói kormányzóság északi része Grodnóval, a Vilnói kormányzóság keleti szegélye és középső része Vilnával.

157.a. Litvánia területi változása, 1772 - 1922 1 Litván Nagyhercegség, 1772 2 lengyel - litván államszövetség, 1772 3 vajdaságok, 1772 4 Litvánia, 1922 5 egyéb országhatár, 1922 6 elvesztett terület 7 nyert terület A lengyel - litván reálunió (1569 - 1795) keretében fennálló Litván Nagyhercegség területén (289 ezer km²) a Kovnó-területi Ideiglenes Politikai Bizottság számításai szerint 1920-ban élő 9.800 ezer lakosból 49 % fehérorosz, 18 % lengyel, 15 % litván, 12 % zsidó, 6 %-a egyéb. A Kovnói Bizottság a régi Litván Nagyhercegség három nagy területe (litván, lengyel, belorusz) közül litvánnak tekinti (nagyjából az 1920. őszi Zeligowski-megoldásnak megfelelően) a Kovnói-Litvániát, azaz a Memeltől, illetve a tengerparttól az 1920. júliusi lengyel - litván demarkációs vonalig terjedő területet (47 ezer km²). Az itt élő 2 millió lakos 68,5 %-a litván, 14 %-a zsidó (4,5 % egyéb).

F.158. Német összeírás Litvániában, 1916 A térképen az 1915. őszén elfoglalt litván területeken végrehajtott 1916-os német összeírás látható: a Kelet-Poroszországtól, illetve délen Lengyelországtól keletre eső Litvániában, valamint az ettől délre fekvő Bialystoki körzetben. Összességében a lengyel - litván etnikai határ (lengyel oldalról) a Suwalki - Augustów - Grodno - Wasiliszki - Radun - Wilno - Szyrwinty - Malaty vonalon húzódik. Etnikai szempontból lényegében nem vitatott a litván Kovnói kormányzóság, valamint a Grodnói kormányzóság délkeleti (belorusz) része. A Kovnói kormányzóságban egyedül az összefüggő lengyel etnikummal a Nevezis medencéjéig húzódó etnikai határ jelent problémát (Poniewicz, Kiejdany és Kowno járásokban megritkul a litvánok és megnő a lengyelek aránya). A Grodnói kormányzóságban a fehérorosz etnikum a Wasiliszki - Grodno - Sokólka vonaltól délkeletre, valamint Bialystok körzetében a lengyel határ melletti Bialystok és Bielsk járásoktól keletre dominál. Az egyik vitatott terület Vilna és környéke (ld. még 159a. térkép). A lengyel térkép kimutatja a Grodnóval és Wasiliszkivel (valamint Olita déli felével) induló lengyel sáv kontinuitását a Radun - Wilno - Szyrwinty - Podbrodzie - Malaty vonalon (s amit a térkép már nem jelez: onnan tovább Lengyel-Lívföld felé). Sőt, a legtisztább lengyel etnikum éppen Vilna járásában található. Ez a világháborút követő lengyel - litván konfliktus etnikai alapja (157, 160b. térkép). A másik vitatott terület a Suwalki kormányzóság, amelynek északi (Wilkowyszki) és keleti (Marjampol, Sejny) része litván, délnyugati része (Suwalki, Augustów) pedig lengyel (206. térkép). A XX. sz. határmegvonási kísérletei ezt figyelembe veszik (160, 204a. térkép). A statisztikák bizonytalanságát jelzi (emellett bizonyos mértékig a háborús migrációra is utalhat) az 1897-es orosz, 1916-os német és 1921-es lengyel népszámlálás összevetése. A cári népszámlálás szerint az etnikailag vegyes Vilnói járásban Vilnával együtt a fehéroroszok 26,3 %-kal adják a lakosság többségét (21,6 % zsidó, 21,3 % litván, 20,4 % lengyel). A német összeírás szerint viszont a lengyelek aránya 70,7 %, a zsidóké 23,9 %, míg a litvánoké 3,5 %, a fehéroroszoké pedig 2,8 %. A lengyel népszámlálás igazolja a lengyel többséget (80,0 %) és a litván etnikum alacsony arányát (5,0 %), de a többinél eltér az 1916-ostól (zsidó 4,0 %, fehérorosz 10,0 %). A Grodnói járás esetében is, ahol a cári népszámlálás 65,8 %-os fehérorosz, a német és a lengyel népszámlálás 54,6 illetve 54,0 %-os lengyel többséget mutat ki. Ugyancsak a bizonytalanságot jelzi, hogy a Kovnói Bizottság (157a. térkép) pl. a vilnai régió északi részében Malaty, Podbrodzie és Szyrwinty járásokban 87 %-os, a német összeírás 74 %-os lengyel többséget mutat ki. Hasonlóképpen a vilnai régió déli Lida, Radun és Wasiliszki járásaiban a Kovnói Bizottság számítása szerint a lengyelek aránya 67 %, a német összeírás szerint — lényeges járásonkénti eltérések mellett — 63 %.

F.159. A litván nemzet Litvániában, 1923 Az 1923-as (Memel-vidék: 1925) népszámláláskor Litvánia 2.170,6 ezer lakosából 80,1 % litván, 19,9 % kisebbség. Az ország nagyrészén litván abszolút többség van — legkisebb aránnyal Panevézys (53,3 %), Kaunas (59,0 %), Siauliai (70,4 %) városban — Klaipéda kerületben (47,0 %; német 20,8 %) és Ukmergés városában (49,4 %) relatív többség. Kisebbségi a Memel-vidék Klaipeda városa (10,1 %; német 57,8 %), Pagégai (22,3 %; német 47,1 %) és Siluté (30,3 %; német 38,3 %) kerülete. A 7,1 % (154,3 ezer) zsidó a városokban jelentős (Ukmergés 36,7 %, Panevézys 35,7 %, Kaunas 27,1 %, Siauliai 25,0 %). A 88,6 ezer (4,1 %) német a Memel-vidék (59,3 ezer) 43,5 %-át adja (25,2 % litván, 27,6 % "memelföldi"). A 65,6 ezer (3,0 %) lengyelből Kaunas kerületben 10,1 ezer (10,2 %), a városban 4,2 ezer (4,5 %), Trakai kerületben 9,7 ezer (12,4 %) él. Az 50,8 ezer (2,3 %) nagyorosz aránya Ezerenaiban 15,4 % (6,6 ezer). A lettek száma 15 ezer (0,7 %), a fehéroroszoké 4,3 ezer (0,2 %).

159.a. A Vilno - Suwalki terület etnikai viszonyai 1 lengyel többség (75 % - ) 2 litván többség (75 % - ) 3 belorusz többség (75 % - ) 4 kevert etnikum A lengyelek és a litvánok között vitatott etnikailag vegyes terület végül Lengyelországhoz kerül (160b. térkép).

159.b. Alkotmányozó nemzetgyűlési választás Litvániában, 1920 1 Szociáldemokrata Párt 2 Munkapárt 3 Kereszténydemokrata Párt 4 Parasztszövetség 5 lengyel párt 6 zsidó párt 7 abszolút többség Az 1920. ápr. 14 - 15-i választáson a Kereszténydemokrata Párt a 682,3 ezer szavazat 35,2 %-ával 49 mandátumot szerez a 112ből (88 helyet fenntartanak a "Közép-Litván Köztársaságnak"). A húsz kerületből 13-ban győz (abszolút többség: Seinai 70,4 %, Mariampolé 65,9 %, Utenos 61,1 %). Szövetségesei közül a 17,1 %-kal (20) második Parasztszövetség győz Tauragé (41,9 %), Telsiai (40,7 %) és Ezerenai / Zarasai (35,9 %), a 10,2 %-kal (10) negyedik Munkapárt Panevézys (39,0 %) és Vilkaviskis (23,9 %) kerületben. A 12,8 %-kal (14) harmadik Szociáldemokrata Párt Siauliai (31,6 %) és Birsai (31,0 %) kerületben győz. Ötödik a Népi Szocialista Párt 4,9 %-kal (9). A fővárosban (Kaunas) a Lengyel Választási Központi Bizottság Pártja győz 26,9 %-kal a Zsidó Nemzeti Szövetség Pártja (20,3 %) és az SZDP (19,6 %) előtt. Az összesen 12,4 %-ot (6 zsidó, 3 lengyel, 1 német mandátum) elérő kisebbségek közül az említett zsidó párt a fővárosi második hely mellett győz Panavézysben 30,9 %-kal (SZDP 22,2 %).

F.160. Lengyelország helyreállítása az I. világháború után A központi hatalmak 1916. nov. 5-én Habsburg-uralkodó alatt restaurálják Lengyelországot. Az orosz kormány 1917. márc. 30-án elismeri az egyesített Lengyelország önállóságát. A wilsoni rendezés (1918. január) független lengyel állam létrehozását javasolja tengeri kijárattal. Az 1918. aug. 29-i bolsevik dekrétum elismeri a lengyelek jogát a függetlenségre. A nov. 11-i fegyverszünet a német hódítások sorsát függőben hagyja. November 7-én megalakul a lublini kormány, 22-én a Lengyel Köztársaság Pilsudski államfőségével. A nyugati határokat Versailles-ban rögzítik, a keletieket a határháborúk befolyásolják. G. Curzon 1919. dec. 8-án a Kongresszusi Lengyelország határát javasolja keleti határnak (a Bialystoki kerülettel), Lenin 1920. jan. 28-án a Polock - Bar fegyverszüneti vonalat (megnemtámadási szerződéssel), majd a lengyel - szovjet háború alatt 1920. júl. 20-án a Curzon-vonalat. A lengyel győzelem a rigai határokat (388,4 ezer km²), illetve Kelet-Galícia lengyel annexióját és Vilna annexiójának elismerését eredményezi (1923).

160.a. Lengyelország területi változása, 1772 - 1922 1 Lengyelország, 1772 2 Lengyelország, 1922 3 lengyel igény, 1919 4 Litvániának szánt terület 5 Litvánia új határa 6 újonnan nyert terület 7 elvesztett terület A R. Dmowski vezette Nemzeti Bizottság 1919. márc. 3-án igénye: Mazuria — de Königsberg német marad (később Mazurföld kivételével az egész, vagy csak Ermland független köztársaság) — Nyugat-Poroszország, Danzig, Kelet-Pomeránia (Stettin nélkül), Poznania, Felső-Szilézia, Belorusszia nagyrésze, Volhínia, Kelet-Galícia, Kurföld. Északkelet-Poroszország Litvánia része (lengyel - litván föderációban).

160.b. A lengyel - litván határ, 1918 - 1923 1 államhatárok, 1922 2 Memel-vidék határa 3 litván - szovjet béke, 1920 4 Curzon-vonal, 1919 5 megszállási zónák határa 6 Suwalki-egyezmény, 1920 7 Zeligowski-vonal, 1920 8 Hymans-terv külső határa ill. a két kanton határa 9 népszavazás területe A Curzon-vonallal Lengyelországon kívül hagyott Vilnát a lengyelek elfoglalják (1919. április). Hymans népszövetségi elnök 1920. ápr. 20-án a litván terület kantonizálását javasolja (litván Kovnói, vegyes etnikumú Vilnói kanton). Az 1920. júl. 12-i moszkvai béke és az október 7-i lengyel - litván Suwalki-egyezmény Vilnát Litvániának juttatja. Október 9-én elfoglalják L. Zeligowski csapatai, s Lengyelország 1922. márc. 24-én annektálja. A Népszövetség 1921. márc. 11-én visszalép a népszavazástól, s 1923. márc. 15-én elismeri az annexiót.

F.161. Analfabéták Lengyelországban, 1931 A restaurált lengyel állam alapproblémája a hosszú különélés által is felerősített hatalmas regionális különbségek kiegyenlítése. Lényegében minden gazdasági - kulturális mutató szerint a fejlettség nyugatról keletre csökken: fejletteknek tekinthetők a nyugati vajdaságok (Pomorze, Poznan, Slask), közepes fejlettségűeknek a közép-lengyelországiak (Bialystok, Warszawa, Lódz, Lublin, Kielce, Kraków, Lwów), fejletleneknek pedig a keletiek (Wilno, Nowogródek, Polesie, Wolyn, Tarnopol, Stanislawów). Ezt tükrözi az analfabéták aránya is a 10 évnél idősebb lakosságban. Az 1921-es első népszámlálás szerint az analfabéták aránya legmagasabb a keleti részeken: Poléziában és Volhíniában 60 - 70 %, Nowogródekben és Wilno keleti részén 50 - 60 %, Stanislawówban 40 - 50 % közötti. Az ország középső részein az arány csökken: Bialystok, Lublin, Varsó (magában a fővárosban 10 - 20 %-os), Lódz, Tarnopol és Nyugat-Wilno vajdaságokban 30 - 40 %, Lwówban 20 - 30 %, Krakkóban 10 - 20 % közötti az írástudatlanok aránya. A három nyugati vajdaságban (Pomorze, Poznan, Slask) az arány 10 % alatt marad. Az 1931-es népszámlálás idején Lengyelország 10 év fölötti lakosságának 27,6 %-a analfabéta (ezen belül a férfiak 20,1 %-a, a nők 34,4 %-a). Legmagasabb, 55 % fölötti az analfabéták aránya a keleti Polézia déli és Volhínia északnyugati részén (azaz a Pripjaty jobbpartján), a Lwówi vajdaságnak a Stanislawówival határos déli részén a San felső folyásánál, valamint a Stanislawówi vajdaság déli csücskében a Prut és a határok által bezárt részen Kosówtól délre. Polézia és Volhínia fennmaradó részén és a Stanislawówi vajdaság középső részén az arány 40 - 55 %-os. A Wilnoi vajdaság keleti részén, Nowogródekben, a Tarnopoli vajdaság keleti középső részén, egy a Bialystoki vajdaság keleti részétől Lwówig húzódó sávban, továbbá Tomaszów - Kielce körzetében 30 - 40 % közötti. Átlagos 20 - 30 % közötti az analfabéták aránya a Lwówi, Tarnopoli és Stanislawówi vajdaságok fejlettebb részein, a középső Bialystoki, Warszawai (a főváros körzetének 5 - 20 %-os arányától eltekintve), Lódzi, Kielcei és Lublini vajdaságban — utóbbi esetben eltekintve az egykori orosz Chelmi kormányzóság egészen Rawa Ruskáig húzódó 30 - 40 %-os sávjától. Az ország fejlettebb vidékei az 5 - 20 % közötti Krakkói vajdaság (eltekintve Nowy Sacz 20 - 30 % közötti körzetétől), egy Torún Kalisz sáv a Pomorzei - Varsói, Poznan - Varsói és Poznan - Lódzi vajdaságok határvidékén, egy Lublintól a Bugig húzódó sáv és Bialystok közvetlen körzete. Végül Lengyelország legfejlettebb nyugati területein (Pomorze, Poznan, Slask) az analfabéták aránya 5 % alatt van. Az 1937 - 38-as tanévben elemi vagy középfokú iskolába jár a 7 - 17 éves népesség 63,0 %-a (ezen belül a 7 - 10 évesek 94,0 %a, a 11 - 13 évesek 84,0 %-a, a 14 - 17 évesek 13,5 %-a).

F.162. A lengyel nemzet Lengyelországban, 1931 Lengyelország 31.915,8 ezer lakosából 68,9 % lengyel, 30,9 % kisebbség. A nyugati terület homogén lengyel. Keleten Wilno (59,7 %) és Nowogródek vajdaságban (52,4 %) abszolút, Tarnopolban (49,3 %) relatív többségben vannak, Stanislawówban (22,4 %), Volhíniában (16,6 %) és Poléziában (14,5 %) kisebbségben. A tágan vett oroszok aránya 17,5 % (5.570,2 ezer): 10,1 % (3.222,0 ezer) ukrán, 3,8 % (1.219,6 ezer) rutén, 3,1 % (989,9 ezer) belorusz, 0,4 % (138,7 ezer) nagyorosz. A 13,9 % ukrán és rutén Kelet-Galíciában (Stanislawów 68,0 %, Tarnopol 45,5 %, Lwów 34,1 %) és Volhíniában (68,4 %), a 3,1 % fehérorosz a keleti határnál (Nowogródek 413,5 ezer = 39,1 %, Wilno 289,7 ezer = 22,7 %, Bialystok 205,6 ezer = 12,5 %, Polézia 75,3 ezer = 6,6 %) él. A 8,6 % (2.732,6 ezer) zsidó aránya a három nyugati vajdaságban 0,3 %, az öt középsőben a fővárossal 12,5 %, a négy keletiben 9,1 %, Galíciában 4,9 %. Arányuk legnagyobb a fővárosban (28,5 % = 333,4 ezer), a Lódzi (13,6 % = 359,4 ezer), Bialystoki (11,9 % = 194,9 ezer), Lublini (10,5 % = 259,5 ezer), Kielcei (10,4 % = 304,9 ezer), Poléziai (10,0 % = 113,0 ezer) vajdaságban. A 741,0 ezer (2,3 %) német a nyugati Pomorze (105,4 ezer = 9,8 %), Poznan (193,1 ezer = 9,2 %), Szilézia (90,5 ezer = 7,0 %), valamint Varsó (73,6 ezer = 2,9 %) vajdaságban él, továbbá Lódzban (155,3 ezer = 5,9 %).

162.a. Parlamenti választás Lengyelországban, 1928 1 Kormánytámogató Pártonkívüliek Blokkja (BBWR) 2 Lengyel Szocialista Párt (PPS) 3 "Felszabadítás" Lengyel Néppárt (PSL"W") 4 Országos Katolikus Lista (LKN) 5 "Piast" Néppárt és Kereszténydemokrácia Katolikus Lengyel Blokkja (PBK PSL"P" - CD) 6 Országos Kisebbségi Blokk (BMN) 7 Kis-Lengyelországi Zsidó Nemzeti Szövetség (ZNZM) 8 abszolút többség (nincs) Az 1928. márc. 4-i választáson (14.979,9 ezer jogosult, 78,5 % szavazó, érvénytelen 3,0 % = 349,9 ezer) győz a Kormánytámogató Pártonkívüliek Blokkja (BBWR) 21,0 %-kal (130 mandátum a 444-ből). A 16 vajdaságból 9-ben első (Varsóban 35,9 %-kal). A 13,0 %-kal (63) második Szocialista párt győz a Lódzi vajdaságban és székhelyén, valamint a Kielcei vajdaságban. A kisebbségek 25,0 %-ot (2.852,5 ezer) kapnak (86): a 12,6 %-kal harmadik Országos Kisebbségi Blokk győz a Tarnopoli vajdaságban (33,6 %), Sziléziában (31,1 %) és Katowicében (41,5 %), a Kis-Lengyelországi Zsidó Nemzeti Szövetség (2,1 %) Lwów (29,3 %), Tarnopol (41,4 %) és Stanislawów városában (32,4 %). Negyedik 8,1 %-kal (37) az Országos Katolikus Lista, ötödik 7,3 %-kal (66) a Felszabadítás parasztpárt, hatodik 6,7 %-kal a Piast parasztpárt (21) és a Kereszténydemokrata Párt (19) közös listája.

F.163. Csehszlovákia létrehozása az I. világháború után A függetlenséget 1918. okt. 18-án Washingtonban, majd október 28-án Prágában deklarálják. Az 1918. máj. 30-i pittsburghi cseh szlovák egyezmény rögzíti Szlovákia, az október 26-i philadelphiai cseh - rutén szerződés Podkarpatszka Rusz autonómiáját (egyik sem valósul meg). A Monarchiából kiszakadó (129. térkép) Csehszlovák Köztársaság (140,4 ezer km²) határait a versailles-i német, a saint-germain-i osztrák és a trianoni magyar béke rögzíti. Az osztrák határ — a Thaya menti apró gmündi és feldsbergi változástól eltekintve — egyezik a tartomány monarchiabeli határával. A német / lengyel határon megkapja a 0,3 ezer km²-nyi (48,0 ezer fő) Hultschint, Tescheni Szilézia nyugati felét (129c. térkép), Lengyelországnak jut Árva és Szepes megye egy - egy szöglete (165. térkép). Magyarország felé az etnikai határon futó Hodzsa - Bartha megállapodás után az 1918. dec. 24-i antantjegyzék rögzíti Szlovákia előzetes határait.

163.a. Maximális cseh területi igények, 1918 1 Csehszlovák Köztársaság határa 2 egyéb tervezett államhatár 3 nem teljesült igények H. Kuffner "Államunk és a világbéke" c. 1918-as művének (részben) térképre vitt célja a német, osztrák - német és magyar területek szétdarabolása, stratégiai - hatalmi megfontolások mellett a középkori Csehországgal (318a. térkép) érvelve. A békekonferencián a cseh kormány határkérdést érintő tíz — a jelzett igényekre kitérő — memoranduma tartalmazza többek között (az érvelés szerint egynegyedében cseh lakosságára hivatkozva) Bécset, továbbá Glatzot, Lausitznak különleges státust, egész Felső-Sziléziát a Glatzi-Neisséig (onnan keletre Lengyelországnak szánva).

163.b. Szlovenszko tervezett határai, 1914 A háború előtti cseh lexikon térképe lényegében etnikai alapon vonja meg "Magyar-Szlovenszko" határait (11, 164. térkép).

163.c. A salgótarjáni döntés, 1923 A trianoni béke Magyarországnak juttatja Salgótarján városát, a környék bazaltbányáinak egyrészét, valamint az északra és keletre található szénbányákat. A pontos határkijelölésnél a delimitációs bizottság véleménye megoszlik. A Nagykövetek Tanácsa 1923. ápr. 23-én Magyarországnak adja a szénbányákat, a három bazaltbánya egyikét, Somoskőt és Somoskőújfalut. Csehszlovákiának jut a két másik bazaltbánya, Somoskőújfalu vasútállomása nemzetközi és határforgalmi pályaudvar lesz.

F.164. Az etnikai Szlovenszko, 1918 Az alakuló csehszlovák állam és Magyarország között rövid ideig (1918. nov. 28. - dec. 6.) tárgyalás folyik Szlovákia déli határáról. Ennek során Milan Hodza, a csehszlovák kormány megbízottja a térképen jelzett "Tót Impériumnak" kulturális és közigazgatási autonómiát, valamint kormányzati kondominiumot kilátásba helyező Jászi Oszkárral tárgyal (128. térkép). A szlovák - magyar tárgyalások 15 vármegyét érintenek — köztük a 10 szlovák többségűt (Trencsén, Liptó, Zólyom, Árva, Nyitra, Turóc, Sáros, Szepes, Bars, Pozsony) — amelyek 1.995,0 ezer lakosának 76,5 %-a szlovák, 11,9 %-a magyar, 6,8 %-a német és 2,3 %-a rutén. A 15-ből öt szlovák többségű megye — Árva (75,0 % szlovák), Liptó (89,9 %), Trencsén (91,7 %), Turóc (69,0 %) és Zólyom (84,8 %) — teljes egészében szlovák fennhatóság alá kerül. Lényegében szlovák kézre kerül három megye: Érsekújvár és egy járás kivételével Nyitra (71,0 % szlovák, 21,9 % magyar), egy járás kivételével Sáros (58,3 % szlovák, 22,0 % rutén, 10,4 % magyar), Gölnicbánya és járása kivételével Szepes (56,2 % szlovák, 22,2 % magyar, 10,8 % német). Részben kerül szlovák kézre hét megye: Pozsonyból (49,5 % szlovák, 42,3 % magyar) 3 járás — de maga Pozsony városa (41,9 % német, 40,5 % magyar, 14,9 % szlovák) magyar kézen marad — Barsból (54,8 % szlovák, 34,7 % magyar) három járás (valamint Újbánya és Körmöcbánya városok), Hontból (57,0 % magyar, 36,8 % szlovák) két járás (valamint Korpona, Selmecbánya és Bélabánya), Nógrádból (75,6 % magyar, 22,3 % szlovák) a két északi járás, Gömör - Kishontból (58,5 % magyar, 38,4 % szlovák) 4 járás (valamint Nagyrőce és Jolsva), Zemplénből (56,5 % magyar, 27,1 % szlovák) a 4 északi járás, Ungból (38,1 % rutén, 33,2 % magyar, 22,4 % szlovák) a Szobránci járás kerül Szlovákiához. Teljesen magyar kézen marad Abauj - Torna (78,0 % magyar, 18,7 % szlovák) Kassával (75,4 % magyar, 14,8 % szlovák). Összesen 67 járás és egy sor város (Nagyszombat, Nyitra, Trencsén, Zsolna, Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Zólyom, Poprád, Lőcse, Igló, Bártfa, Eperjes, Késmárk, Pöstyén, stb.) tartozik Szlovenszkóhoz. A tárgyalás során Pozsony és Kassa hovatartozása mellett problémát jelentenek a nyelvhatár alatti szlovák szigetek (Hont, Nógrád, Borsod, Abauj - Torna, Zemplén megyében). A prágai kormány ellenállása miatt a megegyezés végeredményben kudarcba fullad. A december 6-án a demarkációs vonalról aláírt Hodza - Bartha megállapodás — amely Pozsony fölül indulva nagyjából az etnikai határt követve Kassa fölött halad az Ungig, s ott északra fordulva éri el a magyar határt — hamar érvényét veszti, amikor december 23-án megérkezik a "Szlovákország történelmi határait" kijelölő antant-jegyzék. A trianoni békével végül 48,4 ezer km² (9 megye egészében és 8 részben) kerül Csehszlovákiához 2.883,7 ezer lakossal, amelynek 28,2 %-a magyar (11. térkép).

F.165. Árva és Szepes problémája az I. világháború után A Jablonkai-hágótól délre fekvő lengyellakta Csacai járás (Trencsén megye) a zsolna - tescheni vasút, illetve krakkói elágazása (Skalite), valamint a hágó miatt fontos. A lengyel követelés az etnikai határnak megfelelően az egész kiszögellést érinti. A csehszlovák fél itt nem enged. Árva megye lengyellakta határmenti részén (Trsztenai és Námesztói járás) a lengyel igény az etnikai határt követi. A csehszlovák fél az Árva partját kivéve az egész megyét döntőbíráskodásra ajánlja (így a tervezett népszavazás körzetébe jelentős szlovák etnikum kerülne). A Szepességben a szlovák etnikumtól északra lengyelekkel keveredve jelentős számú német él (32,1 ezer az 1,2 ezer km²-nyi Késmárk központú nyelvi szigeten). Az 1412 - 1772 közötti fennhatósággal is indokolt lengyel követelés a déli Poprádot és a Tarca forrását kivéve az egész német nyelvterületet érinti: a Szepesófalui, Ólublói, Késmárki és Szepesszombati járás nagyrészét Gnézda, Ólubló, Podolin, Késmárk városokkal. A csehszlovákok az északnyugati háromszöget ajánlják fel döntésre (Lesnica, Szepesófalu, Javorina). A Nagyköveti Konferencia — miután tescheni döntése (129c. térkép) következtében a Csacai járás csehszlovák kézen marad — 1920. júl. 28-án a területeket megosztja. Lengyelország Árva megyében a 389 km²-es északkeleti jablonkai háromszöget kapja (16 ezer lakos) a vasútvonal érintése nélkül, Szepesből egy 195 km²-es északnyugati háromszöget (8,7 ezer lakos). A csehszlovák részről korábban népszavazásra felajánlott javorinai sáv lengyel követelését 1923. dec. 6-án elutasítják.

165.a. A Szepesség elzálogosítása, 1412 - 1772 1 országhatár 2 megyehatár 3 zálogterületek II. András 1220 táján telepít sziléziai németeket a Hernád völgyébe (Vizsoly). Ebből fejlődik ki a szepesi szászok városi önkormányzata a Poprád, Hernád, Dunajec és Gölnic mentén. Zsigmond — részint a Velencével 1411-ben Dalmácia miatt kirobbant háború fedezésére, részint mert az 1411-es toruni békében (45. térkép) megszabott 100 ezer arany kárpótlást a lovagrend helyett mint legfőbb hűbérura ő fizeti ki — 1412. nov. 8-án Lubló, Podolin és Gnézda városokat, a szepességi váruradalmat és 13 szepességi várost elzálogosít II. Ulászlónak. A lengyel fennhatóság alatt a lakosság őrzi autonómiáját. A XVIII. századra a magyar etnikum lényegében eltűnik. Mária Terézia 1769 - 70-ben megszállja a szepesi, podhalei és szandezi területet, majd 1772-ben visszavásárolja a lengyelektől a Galícia elvesztésével megközelíthetetlen zálogterületet. Önálló törvényhatóságú szepesi kerületként illeszkedik a közigazgatásba, s 1876-tól lesz vármegye Lőcse központtal.

F.166. A "csehszlovák nemzet" Csehszlovákiában, 1921 A 13.374,4 ezer lakos (1921) 65,5 %-a (a 23 kerületből 20) "csehszlovák". Kisebbségben vannak a szudétanémet K. Varyban (2,9 %) és C. Lipában (10,5 %), a rutén Kárpátalján (3,3 %). A csehek aránya 50,8 % (Csehország 65,6 %, Morvaország 78,3 %, Szilézia 47,6 %), a szlovákoké (14,7 % = 1.968,0 ezer) Szlovákiában 65,6 %. A 3.123,6 ezer (23,4 %) német a Szudétavidék (Csehország, Morvaország, Szilézia) 30,3 %-át (2.397,2 ezer), a 745,4 ezer (5,6 %) magyar Szlovákia 21,5 %-át (636,0 ezer), Kárpátalja 17,0 %-át (102,1 ezer), a 461,8 ezer (3,5 %) rutén Kárpátalja 62,3 %-át, a 75,9 ezer (0,6 %) lengyel Tésin 25,4 %-át (69,4 ezer), a 14,0 ezer (0,1 %) román Kárpátalja 2,2 %-át adja. A 180,9 ezer (1,4 %) zsidóból Kárpátalján 80,1 (13,3 %), Kosicében 31,1 (5,2 %), Bratislavában 15,9 ezer (2,2 %) él.

166.a. Kisebbségi területek Csehszlovákiában, 1921 1 csehszlovák többség 2 rutén többség 3 német többség 4 magyar többség 5 lengyel többség A határok mentén egy tömbben élnek kisebbségek: németek Csehországban, Morvaországban és Sziléziában, magyarok Szlovákiában, rutének Kárpátalján, lengyelek Tésinben.

166.b. Parlamenti választás Csehszlovákiában, 1920 1 Csehszlovák Szociáldemokrata Munkáspárt 2 Német Választási Szövetség (Német Nemzeti Párt + Német Nemzetiszocialista Munkáspárt) 3 Cseh (Katolikus) Néppárt 4 Német Szociáldemokrata Munkáspárt 5 Német Keresztényszociális Néppárt 6 Magyar és Német Szociáldemokrata Párt 7 Cseh Nemzeti Demokrata Párt (Agrárellenzékkel) 8 nincs választás 9 abszolút többség 10 országrészek közigazgatási határai Az 1920. ápr. 18-i (képviselőházi) választáson — nem választ a megszállt Kárpátalja, a vitatott Tésin, Orava és Spis — a 6.918,0 ezer jogosult 89,9 %-a szavaz (érvénytelen 20,8 ezer = 0,3 %). Győz a Csehszlovák SZDMP 25,7 %-kal (300-ból 74 mandátum). A 21 kerületből 16-ban első (Csehország 22,3 %, Morvaország és Szilézia 22,0 %, Szlovákia 38,1 %). Második a katolikus Cseh Néppárt (11,3 %, 33), harmadik a Német SZDMP (11,1 %, 31). A Magyar és Német SZDP (1,8 % = 4) N. Zámky kerületben győz (35,7 %). A cseh(szlovák) pártok összesen 68,6 %-ot kapnak (199), a németek 25,6 %-ot (72), a magyarok (és magyar - németek) 4,5 %-ot (10). A képviselőházba 169 cseh és 45 szlovák, 74 német, 2 magyar, 1 - 1 lengyel és rutén képviselő kerül.

F.167. A Magyar Tanácsköztársaság háborúja, 1919 Az 1918. nov. 13-i belgrádi demarkációs vonalat a november 23-án Erdélybe nyomuló román csapatok a hónap végére elérik, túllépik a Berthelot - Apáthy megállapodás (december 31.) hadseregeket elválasztó semleges övezetét, s az 1919. jan. 20-ára elért Máramarossziget - Zámoly vonalat az áprilisi újabb támadásig tartják. A román és szerb hadsereg elválasztására a Bánátban a Maros és a Duna között széles demilitarizált övezetet hoznak létre (1919. jan. 10.). Északon a Hodzsa - Bartha vonal (1918. dec. 6.) után a december 23-i antantjegyzék már a trianoni határt körvonalazza (Kárpátalja kérdését függőben hagyva). Az antant 1919. márc. 20-án (Vyx-jegyzék) a Szatmárnémeti - Nagykároly - Nagyszalonta - Arad új demarkációs vonalat rögzíti, széles demilitarizált övezettel a Vásárosnamény - Debrecen - Gyoma - Hódmezővásárhely - Szeged vonalig. A magyar kormány elutasítja, s másnap a védelmi háború jegyében kikiáltják a tanácshatalmat. Az utódállamok (kivéve a délszláv államot, mivel igényeit a tanácskormány által elismert belgrádi egyezmény kielégíti) támadását a románok kezdik április 16-án, 30-ára a Tiszáig jutva. A csehszlovák támadás 27-én indul. Itt a május - júniusi ellentámadás átmeneti sikert ér el. Végül a magyar hadsereg a többoldalú támadás alatt és az antant nyomására összeroppan. A tanácskormány augusztus 1-én megbukik, a román hadsereg 4-én bevonul Budapestre (a fővárost novemberre, a Tiszántúlt 1920. február - márciusra üríti ki).

167.a. Magyar - szovjetorosz katonai koordináció, 1919 1 országhatár, 1918 2 magyar és szovjet vörös hadsereg helyzete, 1919. március 3 vörös hadseregek helyzete, 1919. június 4 szovjet hadműveleti terv, 1919. április 5 Gyenyikin támadása 6 lengyel fehér csapatok 7 csehszlovák csapatok 8 délszláv és francia csapatok 9 román csapatok 10 felbomlott antantcsapatok távozása, 1919. április A "közép-európai fronttal" májusig létesítendő kapcsolatot célzó egyeztetett hadműveleti terv szerint Antonov - Ovszejenko ukrán vörös hadserege az északkeleti szorosokon Kárpátalja és a Tisza felé támad, Moldvából pedig Brassó irányába tör be a román hadsereg hátába, mellékszárnya Besszarábiában kijut a Fekete-tengerhez, Dél-Dobrudzsában kapcsolatot teremtve a bolgárokkal. A kapcsolatteremtés feltételei májusra megromlanak: a magyar hadsereg visszavonul a Tisza vonaláig, a galíciai lengyel fehércsapatok Lemberg felé tartanak, a júniusra a Dnyeszterig nyomuló ukrán vörös hadsereget hátbatámadja Gyenyikin, miközben Grigorjev III. ukrán hadserege fellázad.

F.168. A nyugat-magyarországi szláv korridor terve, 1919 A háborús tervekben (121. térkép) és kisállami igényekben felmerül az északi és déli szláv államot összekötő korridor terve, de 1917-ig él a Romániát és Magyarországot elválasztó orosz - szerb korridor terve is (121a. térkép). A háború végén a közös határ keleten cseh - román kárpátukrajnai, nyugaton cseh - szerb burgenlandi folyosóként jön számításba. A keleti terv Kárpátukrajna Csehszlovákiának ítélésével (163. térkép) oldódik meg (1919. jún. 18.). A nyugati korridor indoka a közép-európai konföderáció terve, Ausztria és Magyarország újraegyesülésének megakadályozása (restaurált Habsburg-dinasztia alatt) közös határuk felszámolásával, csehszlovák igény adriai kijáratra. Etnikai alapja az itt élő 155 ezer délszláv (123,3 ezer horvát) illetve 122,3 ezer alsó-ausztriai cseh (Bécs: 98,4 ezer). A cseh memorandumtérkép korridorja Moson, Sopron, Vas és Zala megyében 170 km hosszan, 60 - 75 km szélességben választja el Ausztriát és Magyarországot. Északon a dél felé tolt csehszlovák határhoz a Morava torkolatánál (Dévény), illetve Hédervár magasságában kapcsolódik, így csehszlovák terület nemcsak az egész Szigetköz (Győrig), de jelentős rész a Lajtán innen is (Magyaróvárral). Nyugati határa a Lajtát és a Lepincset követi, a köztük lévő osztrák beszögellést kiegyenesítve a jugoszláv kézre kerülő Szentgotthárd fölött éri el a délszláv határt. A keleti határ Hédervár magasságában indulva a Lajtától a Hanság után a Rábcát (Kapuvárt is érintve) és a Kis-Rábát követi a Rábáig, dél felé Vasvár fölött hagyja el a folyót, a Zalakönyöknél csatlakozik a Zalához, azt a Kis-Balatonnál hagyja el, s Kanizsától keletre csatlakozik a délszláv határhoz. Így a déli határ Kanizsával bezáróan a Drávától északra tolódik, szláv kézre kerül az észak - déli vasút (Sopron, Szombathely, Zalaegerszeg, Kanizsa, Szentgotthárd csomópontokkal), s terv szerint végleg kiépül a szentgotthárdi szárny a varasdi kelet nyugati fővonalhoz. A korridor fölötti fennhatóság vitatott, felmerül szlovén ütközőállam terve is Bécs fővárossal (121b. térkép). Az utódállamok ellentétei (Kárpátalja, Bánát) és az olasz vétó miatt a béketárgyaláson a terv nem kerül elő. Az immár feketetengeri kijárat terve a szlovák dunai határ kérdésével összefüggésben merül fel. A trianoni béke végül a Pozsony - Fiume összeköttetés érdekében a Sopron - Szombathely - Murakeresztúr és Hegyeshalom - Csorna - Zalaszentiván - Murakeresztúr vonal használatát biztosítja Csehszlovákiának.

168.a. A szláv korridor és Magyarország A korridor terve összekapcsolódik Magyarország egyéb területeinek megszerzésével: északon az Ipoly balpartja Csehszlovákiához, délen Baranya Péccsel Nagy-Szerbiához kerül, a Duna - Tisza közén pedig a Sió torkolatától indulna keletre a szerb - magyar határ.

F.169. A magyar nemzetállam az I. világháború után A szomszédok követeléseit összegző 1920. jún. 4-i trianoni béke a Horvát - Szlavóniával 325,4 ezer km² területű és 20.886,5 ezer lakosú (10.050,6 ezer magyar) Magyarországot négyfelé vágva 232,4 ezer km²-t (71,4 %) csatol el 13.271,4 ezer (63,5 %) lakossal (25,0 % = 3.319,6 ezer magyar, a nemzet 33,0 %-a). Területéből Románia kap 31,7 %-ot, Jugoszlávia 19,4 %-ot, Csehszlovákia 18,9 %-ot, részesedik belőle Ausztria (Burgenland), Lengyelország (Árva - Szepes) és Olaszország (Fiume). A maradék ország területe 93,0 ezer km² (28,6 %) 7.615,1 ezer (88,4 % magyar) lakossal (36,5 %).

169.a. Burgenland problémája, 1918 - 1921 1 Magyarország határa, 1914 2 Magyarország határa, 1920 3 nem teljesült osztrák igény 4 népszavazás, 1921 5 "Lajtabánság", 1921 A 4,4 ezer km²-es, 294,8 ezer (háromnegyedében német) lakosú (170. térkép) nyugat-magyarországi sávot ("NémetMagyarország") a Német-Ausztriát kikiáltó ideiglenes osztrák nemzetgyűlés 1918. novemberében magának követeli (129a. térkép). A békeszerződés első változata a területet magyar kézen hagyja, a saint-germain-i osztrák és a trianoni magyar béke viszont Ausztriának ítéli, 1921. okt. 4-i átadással. A terület keleti részét 1921. augusztusában 30 ezer főnyi magyar szabadcsapat foglalja el és kikiáltja a Burgenlandot nagyjából észak - déli irányban felező vonaltól keletre a "Lajtabánságot". A kérdést Magyarország Baranya kiürítésével kapcsolja össze, miközben Szerbia fegyveres beavatkozását a szláv korridor (168. térkép) megteremtésére az antant akadályozza meg. A trianoni békét revideáló 1921. okt. 13-i osztrák - magyar velencei jegyzőkönyv értelmében a területet Magyarország kiüríti (a 4,0 ezer km²nyi Burgenland 292,6 ezer lakossal Ausztria kilencedik tartománya lesz), a soproni körzetben pedig népszavazást rendeznek.

169.b. A soproni népszavazás, 1921 1 új országhatár 2 népszavazás körzete 3 Magyarország mellett 4 Ausztria mellett A velencei jegyzőkönyv értelmében a Sopron városában és a környékén lévő nyolc faluban 1921. dec. 14-én rendezett népszavazáson a 26,9 ezer jogosult 87,7 %-os részvétellel és 0,5 ezer érvénytelen szavazattal 65,1 %-kal Magyarország mellett dönt. Sopronban a l9,0 ezer jogosult 89,2 %-os részvételével 72,7 % Magyarország, a nyolc faluban a 7,9 ezer jogosult 83,9 %-os részvételével 54,6 % Ausztria mellett szavaz (Magyarországra a magyar Nagycenk mellett Fertőbóz és Kópháza). A referendumkiírás értelmében a 257 km²-es soproni kiszögellés egésze magyar kézen marad.

F.170. Burgenland kisebbségei, 1951 A nyugati határszél (Burgenland, a "Várak földje") a honfoglalás után besenyők és gyepüőrök letelepedési helye, a XI. század közepétől végig a középkorban osztrák - magyar konfliktusok színhelye. A törökellenes háborúk során nemzetközi védővonalként kap megkülönböztetett jelentőséget. A német többségű területen a kiegyezés után kezd lassan növekedni a magyar etnikum: míg 1880-ban a 265,8 ezer lakos 4,2 %-a (26,2 ezer) magyar, arányuk 1910-ig a 291,8 ezer lakos 9,0 %-ával (26,2 ezer) tetőzik (kétnyelvűekkel 81,0 ezer = 27,8 %). Az 1920-as adatok szerint ez 24,9 ezerre (illetve 8,4 %-ra) csökken. Sopron magyar lakossága 1880 - 1920 között 22,0-ról 50,4 %-ra (34,1 ezer lakosból 22,0 ezer) nő. A horvátok a déli jennersdorfi kerülettől eltekintve végig jelen vannak a határsávban: 1910-ben számuk 43,6 ezer (14,9 %), 1920-ban 44,8 ezer (15,2 %). Az első osztrák népszámlálás (1923) óta a második világháború után megtartott (térképrevitt) 1951-es népszámláláson át az 1981es népszámlálásig a két kisebbség száma és aránya folyamatosan csökken. A döntően falusias jellegű horvátok száma 1923-ban 42,0 ezer (14,7 %), 1951-ben 30,6 ezer (11,1 %), 1981-ben 18,8 ezer (7,0 %). Jennersdorf kivételével a másik hat kerületben kisebb - nagyobb számban megtalálhatók, legnagyobb tömböt Eisenstadt / Kismarton és Oberpullendorf / Felsőpulya kerületben alkotnak. Itt is gyorsan csökken azonban számuk: Eisenstadtban az 1923-as 12,5 ezerről 1951-ig 10,4 ezerre, 1981-ig 5,5 ezerre; Oberpullendorfban az 1923-as 11,4 ezerről 1951-ig 8,6 ezerre, 1981-ig 5,4 ezerre. A horvátok azonban még 1981-ben is 12 faluban a lakosság abszolút többségét teszik ki (Eisenstadtban Klingenbach 69,4 %, Oslip 67,1 %, Trausdorf / Wulka 62,2 % és Wulkaprodersdorf 51,6 %, Güssingben Guttenbach 85,6 %, Neuberg / Burgenland 67,5 % és Stinatz 60,6 %, Oberpullendorfban Nikitsch 95,7 %, Grosswarasdorf 93,9 % és Frankenau - Unterpullendorf 90,2 %, Oberwartban Schachendorf 90,2 % és Weiden / Rechnitz 78,3 %). A magyarok száma 1923-ban 15,3 ezer (5,3 %), 1951-ben 5,3 ezer (1,9 %), 1981-ben 4,1 ezer (1,5 %). Már 1923-ban sincsenek jelen Eisenstadt, Güssing, Jennersdorf és Mattersburg kerületben, s 1981-ig Neusiedl / Seeből is kihalnak. 1981-ben már mindössze Oberpullendorf / Felsőpulya és Oberwart / Felsőőr kerületben élnek kisebb számban (5,4 ill. 2,4 ezer). Egyetlen magyar többségű helység az oberwarti Alsóőr / Unterwart (69,7 %).

170.a. A burgenlandi zálogterület, 1447 - 1647 A Magyar Királyság 1447-ben négy területet zálogosít el a Habsburgoknak. A legnagyobb a Lajta / Sár - Répce között található a Fertő-tótól nyugatra, Kismarton, Fraknó és Kabold várakkal, a másik három a Léka és a Pinka között (Borostyán), a Répce (Locsmán) és a Léka mentén. A harmincéves háború során (1647) kerülnek vissza magyar fennhatóság alá.

F.171. A magyar nemzet Magyarországon, 1920 Magyarország 1920-ban 7.980,1 ezer lakosának 89,6 %-a magyar, 10,4 %-a kisebbség. A megyék nagyobb része 90 % fölötti arányban magyar. Soprontól (170. térkép) eltekintve érdemi kivétel Baranya (55 %) és Bács - Bodrog (62,0 %), a viszonylag jelentős kisebbségű Tolna (71,0 %), a Tisza - Maros szögi Csanád - Arad - Torontál és Békés megye (80,0 - 80,0 %), valamint Észak-Dunántúlon Győr - Moson - Pozsony (82,0 %) és Komárom - Esztergom megyében (83,0 %). Az 551,2 ezer (6,9 %) német jórésze a városokban (90,4 ezer, ebből Budapesten 60,4 ezer), illetve mintegy 390 német többségű községben található négy nagyobb tömbben: a Burgenlanddal határos nyugati határszélen 51,6 ezer, a Zala megye északi szélétől a Balaton-felvidéken át a Dunakanyarig húzódó sávban 125,1 ezer, a Tisza - Maros szögi csonka vármegyékben 8,8 ezer, s elsősorban Baranya - Tolna megyékben (Schwäbische Türkei) 210,1 ezer. A szlávok összlétszáma 245,1 ezer. Közéjük tartozik 141,8 ezer szlovák (Békésben 52,4 ezer, Pest megyében 27,7 ezer, Arad Csanádban 12,5 ezer), 36,9 ezer horvát (a burgenlandi határszélen) és 35,6 ezer szerb. A 23,8 ezer román zöme Békésben és Biharban (13,5 ezer), valamint a Tisza - Maros szögében (6,0 ezer) található. A zsidóság (izraeliták) száma 473,3 ezer (5,9 %), s zömük a fővárosban él.

171.a. Parlamenti választás Magyarországon, 1926 1 Egységes Párt 2 Keresztény Nemzeti Gazdasági és Szociális Párt 3 Függetlenségi és 48-as Kossuth Párt 4 abszolút többség Az első általános választójog alapján rendezett választáson (1920. jan. 25 - 26, a megszállt Tiszántúlon június) ugyan a Kisgazdapárt győz a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja előtt (az MSZDP bojkottálja a választást), azonban a két párt 1922. februári egyesülésével olyan erős keresztény konzervatív kormányzó erő (Egységes Párt) jön létre, amely a parlamentarizmus korlátozott fenntartása mellett (választójog szűkítése, vidéken nyílt szavazás) a két világháború közötti választásokon biztosan tartja abszolút többségét. Az 1926. dec. 8 - 10-i választáson a 2.229,8 ezer jogosult 76,8 %-a vesz részt. A jobboldali Egységes Párt győz 60,1 %-kal (170 képviselő a 245-ből). Második a mérsékelt konzervatív Keresztény Nemzeti Gazdasági és Szociális Párt 15,0 %-kal (35 mandátum), harmadik az MSZDP 7,2 %-kal (14). A baloldali koalíció (Demokrata Párt) 5,3 %-kal 9 helyet kap. A nyugati határszélen Sopron megyében 73,7 %-kal, Vasban 64,4 %-kal győz a KNGSZP, amely Budapesten (28,7 %; a második MSZDP 27,4 %-ot ér el), Győrött (38,8 %) és Székesfehérvárott (76,8 %) kerül első helyre. A baloldali Hódmezővásárhelyen a Függetlenségi és 48-as Párt győz 40,5 %-kal, a szélsőjobboldali Miskolcon a Fajvédő Párt 49,9 %-kal.

F.172. A londoni Jugoszláv Bizottság a délszláv állam határairól, 1917 A Monarchia föderatív délszláv államának megteremtését célzó előzmények (127a. térkép) után a délszláv (horvát, szlovén) háborús emigránsok Ante Trumbic vezetésével hozzák létre a londoni Jugoszláv Bizottságot (1915). Nikola Pasic szerb miniszterelnök és Trumbic 1917. júl. 20-i korfui deklarációja szerint a (térképrevitt) délszláv állam a Karadordjevic-dinasztia vezetése alatt jön létre. A tervezet több ponton szemben áll a szerb kormány 1914. okt. 8-án (szept. 21.) deklarált követelésével, illetve a Szerbiának tett 1915. aug. 18-i antant-ígéretekkel (116. térkép). Ezek mellett az 1915-ös londoni szerződés Olaszországnak ígéri a Tarvisio Gorizia - Postojna - Volosca vonaltól nyugatra eső Isztriát és Görz - Gradiscát, az észak-dalmát szigeteket, sőt a Krka vidékén a magyar határtól Bosznia határáig nyúló jelentős szárazföldi területet is, Zárán kívül Knin és Sibenik városokkal. Igényt tart Olaszország nemcsak Pelagosa, de Lastovo szigetére is (a Raguzától délre fekvő dalmáciai részt Cattaróval semleges területnek szánják). Olaszország a durazzói Közép-Albániától délre igényt tart Valonára, Saseno szigetére, valamint az albán külkapcsolatok irányítására. Londonban Horvátországnak ígérik nemcsak a horvát ( - magyar) tengerpartot, de délen a Planka-foktól a Drinig tartó partvidéket is St. Giovanni di Meduával bezáróan (azaz montenegrói területet). Montenegró — amely ekkor még nem kíván csatlakozni egy délszláv államhoz — megkapja a Drintől északra fekvő területet Shkodrával. Az 1916-os titkos egyezmény Romániának ígéri a Bánátot a Tisza - Duna vonallal bezáróan. Északon a határ részint osztrák (Klagenfurt, Rába - Mura-vidék), részint magyar érdekeket (Baranya - Bácska - Bánát) sért.

172.a. Szerb migráció, 1371 - 1600 Szerbia vereségei (1371: Marica, 1389: Rigómező) után a szerbek a török elől több hullámban menekülnek lakóhelyükről (Koszovó, Metohija, Észak-Macedónia) észak - északnyugat felé. Az első nagy migrációs hullám (1371 - 1459) során a két Morava összefolyásához (Nis, Krusevac stb.) vonulnak fel, de eljutnak a Dunáig is (Smederevo). A második hullám részint a Szerémség és Magyarország (1459 - 1526), részint az Adria felé (1427 1482) irányul. Közben a bosnyákok is megindulnak nyugat és észak felé (1463 - 1526). Ekkor már a Bánátba, Bácskába, sőt Maroson túli területekre is menekülnek szerbek. A harmadik — szerb és horvát — hullám (1526 - 1600) a magyar állam bukásával veszi kezdetét, és részint Dalmácia felé (Knin, Zara), részint a Bosznián túli horvát területek felé (Zágráb) irányul. Mintegy 200 ezer szerb menekül 1691-ben Magyarországra (a Bácskába) Csernojevic Arzén ipeki patriárka vezetésével. A török kiűzése után a délszláv népek visszaáramlása véglegesíti a kibogozhatatlan etnikai kevertséget.

F.173. Az Ipeki patriarchátus, 1346 - 1766 A skopjei püspökséget Dusan cár 1346. ápr. 9-én emeli patriarchátusi rangra. Ettől kezdve lesz Konstantinápolynak alárendelt önálló szerb (autokefál) ortodox egyház (Skopje, Bela Crkva, Novi Pazar, Cetinje, Kotor, Niksic, Sarajevo, Zvornik stb. püspökségekkel). Székhelye a menekülés során lesz Ipek / Pec. Szerepe a török fennhatóság alá kerülő Konstantinápolyi (Carigrádi) patriarchátus 1454-es átszervezésével nő meg. Különleges jelentőségre tesz szert az Ipeki patriarchátus mint a "szerb földek" és a szétszórt szerbség (172a. térkép) összetartója a török hódoltság idején. Az 1557-es szultáni hattiseriffel széles illetékességi körébe tartozik Szerbia, Szlavónia, Macedónia és Bulgária egyrésze, a Bánát és Bácska, a Szerémség, Lika és Krbava, Bosznia, Hercegovina és Dalmácia, s többek között Buda, Arad és Temesvár is (ekkor hozzák létre Tetovo, Vranje, Orahovica, Versec, Temesvár, Arad, Szeged és Buda püspökségeit). A XVII. sz. elején már 40 püspökség tartozik alája (ekkor alapítják Nis, Kostajnica, M. Marca stb. püspökséget), amelyek összességükben átfogják a török hódoltság területén a nyugati és a keleti kereszténység határvidékét (horvát területen átnyúlik a nem hódoltsági Varasd - Zágráb - Karlovac körzetére, a Váradtól keletre fekvő hódoltsági területet viszont nem érinti). A térkép 1669 körül ábrázolja a patriarchátus területét. A török elleni hadjárat során a Habsburg-csapatok 1688-ban elfoglalják Belgrádot, a következő évben Nist, Skopjét, Prizrent, Stipet. A Habsburgok oldalán álló ortodox szerb egyház hívei a török mészárlások elől menekülni kényszerülnek, s Arsenije (III.) Crnojevic peci patriárka vezetésével 30 ezer család (mintegy 200 ezer fő) vonul északra Habsburg fennhatóság alá. Itt I. Lipót 1690-ben szabad vallásgyakorlást engedélyez számukra. Vallási központjuk Sremski Karlovci / Karlóca lesz. Amikor a Porta irányítása alatt álló konstantinápolyi patriárka — az önálló görögkeleti egyházak felszámolása keretében — III. Musztafa utasítására 1766. szept. 11-én az Ipeki patriarchátust feloszlatja, S. Karlovci jelentősége méginkább megnő (míg az Ohridi érsekség 1767-es feloszlatásával a bolgár egyház az exarchátus 1870-es létrejöttéig görög befolyás alá kerül). Ugyanakkor a Belgrádi pasalik szerbjei sérelemként élik meg egyházuk felszámolását. Az autonóm majd független Szerbia létrejöttével (1817, illetve 1878) az ortodox szerb államegyházat a belgrádi metropolita irányításával öt püspökségbe (Belgrád, Schitza / Cacak, Nis, Sabac, Timok / Zajecar) szervezik (a Balkán-háborúk során megszerzett déli Új-Szerbiában 1914-ben újabb öt püspökséget alakítanak ki). A magyarországi szerbek (újvidéki és verseci püspökség) továbbra is a karlováci patriarcha, a horvát - szlavóniaiak a platschki és pakraci püspökség alá tartoznak. Bosznia Hercegovinában 1905-ben önállósul a szerb egyház Szarajevo központtal (mostari, banja - lukai, tuzlai püspökségek).

F.174. A nagyszerb állam létrehozása az I. világháború után Az 1917-es korfui deklaráció (172. térkép) után a Monarchia elnyomott népeinek 1918. áprilisi római konferenciájának szerb horvát - szlovén egyezménye szerint Szerb - Horvát - Szlovén Királysággá (SHS) egyesülnek a Karadjordevic-dinasztia alatt. Francia támogatással 1918. nov. 19-én Genfben N. Pasic (Szerbia), A. Korosec (Horvátország, Szlovénia, Dalmácia, Isztria) és A. Trumbic (horvát - szlovén emigráció) megerősíti az egyesülést. Montenegró a november 13-i podgoricai gyűlésen csatlakozik az így 247,0 ezer km²-es SHS-hez.

174.a. Az Osztrák Tengermellék problémája, 1918 - 1920 1 országhatár, 1914 2 országhatár, 1920 3 londoni egyezmény, 1915 4 Szlovénia határa 5 német etnikum 6 olasz etnikum 7 szlovén etnikum 8 szerbhorvát etnikum Az 1920. nov. 20-i szerb - olasz rapallói szerződés Zarát kivéve az SHS-nek juttatja egész Dalmáciát (Cherso és a két Lussinsziget nélkül). Cserében többek között Adelsberg / Postojna annektálásával a londoni szerződés (116. térkép) határait a Tardieuféle ütközőállam keleti határáig tolják ki. Fiume szabad város lesz (177. térkép).

174.a.1. A fiumei határ, 1924 Fiume 1923. szeptemberi olasz annexióját az 1924. jan. 27-i római szerződés szentesíti (pontozva az 1915-ös, vékony az 1920as, vastag az 1924-es szerződés vonala). A várost Olaszországgal tengerparti korridor köti össze. Délszláv kézen marad Susak a deltával és a kikötővel (a Fiume - Susak határt az 1925-ös nettunói szerződés rögzíti). Jugoszlávia az adriai paktumot csak 1928. júliusában ratifikálja.

174.b. Jugoszláv - román határkiigazítás a Bánátban, 1922 1 régi határ 2 új határ 3 Szerbiához 4 Romániához Románia a zsombolya / jimboliai vasúti csomópontért és a régi Magyarország legnyugatibb románlakta településért (Óbéb / Bebe Veche) elsősorban Nákófalva / Nakovót adja. A korrekciót Magyarország nélkül oldják meg: a három országhatár csatlakozási pontját helyén hagyva 3 km hosszú és 50 cm széles "korridort" iktatnak be Óbéb és Kübekháza között, így választva el egymástól Magyarországot és Romániát.

174.c. Nem teljesült jugoszláv igények az I. világháború után Gj. V. Kosztics szerb alezredes 1922-es térképe a határrendezések után fennmaradó szerb igényeket rögzíti.

F.175. Szlovének aránya Olaszországban, 1910 és 1981 A szlovén nemzet (13. térkép) visszaszorulása etnikai értelemben határmenti körzeteiből évszázados folyamat (176. térkép) eredménye, amit a XX. sz. határváltozásai felgyorsítanak. A mai olasz - jugoszláv határ nyugati oldalán 1910-ben 128,7 ezer, 1981-ben — a népesség gyarapodását tekintve általában is elmaradott területen — 52,1 ezer szlovén él (ld. még 172a. térkép). A 36 hagyományosan szlovén etnikai körzetből 18-ban alkotják a lakosság abszolút többségét, ebből 17-ben arányuk 90 % fölötti). A nagy területi - politikai változások után 1981-ben még mindig abszolút többségben vannak 16 körzetben (jórészt ugyanazokban), ebből 14-ben 90 % fölötti az arányuk. A 36 körzet közül mindössze négyben (Doberdo, Ronchi, Monfalcone, Monrupino) nő valamelyest abszolút számuk, ötben pedig — az általános csökkenés mellett — arányuk. Északon a Monarchián belül Karintiához tartozó tarvisiói körzet etnikai határa 1910-ben lényegében követi az államhatárt. A II. világháború óta az itt élő csekély számú szlovén kisebbséget az olasz - jugoszláv határ választja el anyanemzetétől, ami nem segíti fennmaradását: a szlovének Pontebba, Malborghetto - Valbruna és Tarvisio körzet gyér lakosságának 1910-ben 19,5 %-át (1,7 ezer), 1981-ben 11,8 %-át (1,2 ezer) teszik ki. A középső Resia - Cividade del Friuli körzetében a szlovén etnikum az I. világháború előtt átnyúlik Olaszországba, fokozatosan fogyva csaknem Udinéig. Itt található 1910-ben az egész térképen tárgyalt terület 128,7 ezres szlovén etnikumából az olasz területen (azaz Udine tartományban) élő szlovének 29,7 %-a (38,2 ezer). A határon túli 18 körzet (ebből tíz 100 %-os szlovén etnikumú) lakosságának 57,4 %-át teszik ki. Ugyanezen a területen 1981-ben már csak 14,1 ezer szlovén él (10 körzetben továbbra is homogén etnikumként), akik a 18 körzet egész lakosságának 43,6 %-át teszik ki. A legsűrűbben lakott és viszonylag dinamikusan fejlődő déli Görz - Monfalcone - Trieszt körzetben a szlovén etnikai határ soha nem érte el a Monarchia határát, a terület nyugati fele (Palmanova - Grado) hagyományosan olasz többségű. Csak a tradicionális szlovén keleti etnikai körzetet tekintve itt 1910-ben 88,9 ezer szlovén él (a 15-ből 7 körzetben 90 % fölötti arányban), a lakosság 32,8 %-a. Görz lakosságának 42,3 %-a, azaz 14,9 ezer fő szlovén, Triesztben az 56,8 ezer fős szlovén etnikum a lakosság 29,8 %-át teszi ki. Ugyanezen a területen 1981-ben a szlovének száma 52,1 ezer, a lakosság 13,9 %-a. Goricia lakosságának 13,7 %-a, azaz 6 ezer fő szlovén, Triesztben a már csak 15,6 ezer szlovén a lakosságnak mindössze 6,3 %-át teszi ki. Az olaszországi szlovén kisebbség helyzetét az 1954. okt. 5-i londoni memorandum és az 1975. okt. 1-i osimói megállapodás rögzíti (252a. térkép).

F.176. Nagy-Karantánia a XI. sz. elején A szlovén nacionalizmus etnikai és politikai hivatkozási alapja a középkori Karantánia. A szlovének az első e területre érkező délszláv népként az i. sz. VI. sz. végétől telepszenek meg a Száva felső medencéjében és a mai Dél-Karintiában, beolvasztva az itt élő illíreket és trákokat. A X. sz. körül mintegy 70 ezer km²-es szlovén nyelvterület déli délkeleti határa nagyjából megfelel a XX. századi szlovén - horvát etnikai határnak, nyugati határa a longobárd limestől a Dráva felső völgyén át a Traun jobbpartján húzódik a Dunáig, északi határa a Duna Linztől Bécsig, keleti pedig a Bécs - Szombathely vonal, majd a Zala völgye és a Balaton vidéke a Muráig. A szlovének Samo fejedelem alatt (623 - 658) szerveződnek Karantánia (Carniola, Kraina) őrgrófsággá, amely 748-ban a Keleti Frank Birodalom vazallusa, illetve a Német - Római Birodalom része lesz, a későbbiekben mindenekelőtt a magyarok elleni védőbástyaként. A bajor függésben lévő Karantánia 976-ban hercegségként önállósul, megszerzi a Krainai (Hengistburg), Szávai (Cilli), Drávamenti (Marburg), Isztriai őrgrófságokat, sőt átmenetileg a Veronai őrgrófságot is az Adige völgyével bezáróan. Ez a Nagy-Karantánia csaknem az egész korabeli szlovén nyelvterületet átfogja. A XI. századi nagyság után a szlovén etnikai területen is megtelepülő magyarok mellett elsősorban északi szomszédja, a Habsburgok által megszervezett Keleti őrgrófság (Ostmark / Ausztria) hódítja el területeit, s Karantánia a XIV. sz. végétől végleg Habsburg uralom alá kerül. A XV. századra a szlovén etnikai Karantánia mintegy 24 ezer km²-nyi területre szűkül: 10 ezer km² kerül magyar, 36 ezer pedig német uralom alá. Utóbbi területen a XIV. sz. közepétől indul meg az erőteljes német kolonizáció (Gottschee / Kocevje) és germanizáció. A századok során visszaszoruló szlovén nyelvterület 1850 körül északon még mindig a Krka / Gurkáig (Karnburg / Krnszki Grad / Klagenfurt), illetve nyugaton az egykori longobárd limesig (Cividale / Cedad) terjed. Az 1920-as karintiai népszavazásnál (129b. térkép) a jugoszlávok az 1850-es etnikai határt próbálják — sikertelenül — politikai határként érvényesíteni. A laibachi Szlovén Nemzeti Tanács 1918. okt. 17-i kiáltványában egész Karintiát követeli Klagenfurt / Celoveccel, a nagykarantán "szláv történelmi múltra", a földrajzi egységre és igazságos háborús kárpótlásra hivatkozva. A délszláv csapatok 1918. végi támadása és az 1919. jan. 14-i fegyverszünetet követő sikertelen grazi tárgyalások után májusban átmenetileg Klagenfurt / Celovecet is elfoglalják. Az osztrák békeszerződés értelmében a székhelyet kiürítve az Arnoldstein Ferlach - Völkermarkt - Bleiburg vonalra vonulnak vissza. A jugoszláv megszállás alatt maradt déli A zóna népszavazásának (Rosegg és Bleiburg Jugoszlávia, Ferlach és Völkermarkt Ausztria mellett szavaz) összesített eredménye alapján a terület osztrák kézen marad. Karintiában 1981-ben 14,7 ezer szlovén él (2,7 %).

F.177. A fiumei ütközőállam terve, 1919 - 1920 Wilson amerikai elnök 1919. áprilisában — nem ismerve el az antant Olaszországnak tett 1915-ös londoni ígéreteit (116. térkép) — a Monte Maggiorén (Ucka) át húzódó új határvonalat javasol Isztriában, a félsziget háromnegyedét adva olasz kézbe. Az olaszok közben Dalmácia átengedését fontolgatják (Zára nélkül) a londoni egyezményben nem szereplő Fiuméért cserébe. Tardieu 1919. máj. 28-i kompromisszuma szerint a londoni egyezmény vonala és a Wilson-vonal közé eső területen — hozzávéve Adelsberg / Postumia körzetét és a Monte Nevoso déli részét Fiuméval (külvárosa, Susak nélkül) — ütközőállamot hoznak létre. Határát először 1919. júliusában a claire-fontaine-i találkozón, majd 1920-ban pontosítják (miután d'Annunzio elfoglalja Fiumét). Az ütközőállam terve ugyan elévül, de keleti határa nagyjából a végleges olasz - jugoszláv határ lesz.

177.a. A "carnarói olasz régensállam", 1919 - 1920 1 londoni egyezmény vonala, 1915 2 régensállam határa, 1919 - 1920 A 21 km²-nyi, 1910-ben 49,8 ezer (62 % olasz, 20 % horvát) lakosú, 1797 - 1849, majd 1867 - 1918 között Magyarországhoz tartozó Fiumei kerületet (74a. térkép) az 1915-ös londoni egyezmény a délszláv államnak ítéli (az olasz határ Castua és Volosca között éri el a Fiumei-öblöt). A fiumei Olasz Nemzeti Tanács azonban 1918. okt. 30-án deklarálja a csatlakozást Olaszországhoz. Wilson 1919. ápr. 23-án olasz tiltakozás ellenére szabadkikötői státust javasol a városnak. Gabriele d'Annunzio olasz költő szabadcsapataival 1919. szept. 12-én elfoglalja a várost, s az olasz "danzigi megoldás" javaslatát (népszövetségi irányítás alatt álló önálló állam, olasz patronátussal) elvetve 1920. szept. 8-án a négy Fiume környéki megyére (Fiume városa, Susak Veglia szigetével, Volosca és környéke, San Pietro del Carso) "önálló államot" kiált ki, amelyhez keleten hozzátartozik Susak, nyugati határa pedig az 1915-ös szerződés vonalára támaszkodik. A "carnairói olasz régensállam" korporatív alkotmánya a fasizmus előzménye. Az 1920. novemberi rapallói szerződésben (174a. térkép) szabad várossá nyilvánított Fiume (megnövelve az egykori osztrák tengerpart 6 km²-es délkeleti csücskével) a "danzigi megoldás" szerint Olaszország határain kívül marad. Jugoszlávia csak Susakot kapja. A szerződést az unió jegyében elutasító d'Annunzio-vezetést olasz csapatok támadása töri meg (1920. dec. 25-i "véres karácsony"). Olaszország 1920. dec. 31-én már új városvezetéssel egyezik meg a rapallói egyezmény, azaz Fiume szabad város státusának elfogadása szellemében (későbbieket ld. 174a1. térkép)

F.178. A jugoszláv bánságok (1929) és a Horvát Bánság A szerb - horvát ellentétek — Radic horvát vezető 1928-as meggyilkolását követő — kiéleződése miatt I. Sándor 1929. jan. 6-án az 1921-es alkotmányt felfüggesztve királyi diktatúrát vezet be: felszámolják a parlamentarizmust, a pártokat feloszlatják, megvonják a nemzetiségi jogokat (a nemzetneveket eltörölve rendeletileg deklarálják a "jugoszláv nemzet" létét). Az SHS-t október 3-án központosított Jugoszláv Királysággá alakítják át. A történelmi régiókat felszámolva 1931-ig az országot racionális gazdasági és kereskedelmi szempontok alapján kilenc — francia mintára folyónevekkel illetett — adminisztratív körzetre (bánság) osztják. A 15,8 ezer km² területű és 1.144,3 ezer lakosú Drávai bánságot Szlovénia alkotja (központja Ljubljana). A 40,5 ezer km² területű és 2.704,4 ezer lakosú Szávai bánság (Zágráb) — a Szerémséget leszámítva — egybeesik a régi Horvát - Szlavóniával; a 31,2 ezer km² területű és 2.387,3 ezer lakosú Dunai bánságot (Novi Sad) a Vajdaság, a Szerémség és Északközép-Szerbia alkotja (Belgrád a bánságoktól független közigazgatási egység 378 km²-en, 288,9 ezer fővel); a 19,7 ezer km²-es és 901,7 ezer lakosú Tengermelléki (Primorje) bánságot (Split) Nyugat-Hercegovina Mostarral és Dalmácia teszi ki; a 18,9 ezer km²-es, 1.037,4 ezer lakosú Vrbaszi bánság (Banja Luka) nagyjából azonos Nyugat- és Észak-Boszniával; a 27,8 ezer km²-es és 1.534,7 ezer lakosú Drinai bánság (Szarajevo) Kelet-Boszniából és a Balkán-háborúk előtti Szerbia nyugati részéből áll; a 25,5 ezer km²-es, 1.435,6 ezer lakosú Moravai bánságot (Nis) a Balkán-háborúk előtti Kelet-Szerbia alkotja (egy déli vucitin - podujevói nyúlvánnyal); a 36,7 ezer km²-nyi és 1.574,2 ezer lakosú Vardari bánság (Szkopje) a Balkán-háborúk előtti Szerbia déli részéből és SzerbMacedóniából áll; a 31,0 ezer km²-es és 925,5 ezer lakosú Zetai bánságot (Cetinje) Montenegró, Dalmácia déli része és a Novipazári szandzsák alkotja. A kilenc bánságból hatban szerb, kettőben (Száva, Tengermellék) horvát, egyben (Dráva) szlovén többség van. Bosnyák többségű bánság nincs. A horvát politikai vezetők élesen fellépnek a megoldás ellen (illetve jelentős részük emigrál). A belső - külső körülmények (köztük a Macek-féle horvát autonómia-törekvések) a II. világháború küszöbére (1939. aug. 20.) rákényszerítik Péter királyt az autonóm Horvát Bánság létrehozására. Gerincét a Szávai és a Tengermelléki bánság alkotja, északkeleten megtoldják a Szerémség nyugati részével (Ilok, Sid), Bosznia északkeleti csücskével (Gradacac, Brcko), középen a kelet-boszniai Travnik és Fojnica kerületekkel, délkeleten a dubrovniki dalmát tengerparttal a Kotori-öbölig. Az alkotmányozó jogkörrel felruházott parlamenttel rendelkező bánság alig két évig áll fenn. Jugoszlávia 1941-es felosztása után megalakul a független horvát állam (211. térkép).

F.179. A "szerbhorvát nemzet" a Szerb - Horvát - Szlovén Királyságban, 1921 Az 1921-es népszámlálás szerint a 12.017,3 ezer lakos 74,4 %-a "szerbhorvát". A 25,6 % kisebbségből 8,5 % (1.024,8 ezer) szlovén, 4,3 % (513,5 ezer) német, 3,9 % (472,4 ezer) magyar, 3,7 % (441,7 ezer) albán, 1,9 % (229,4 ezer) román. Felekezetileg 46,6 % pravoszláv (1931: 47,7 % szerb), 39,4 % római katolikus (1931: 23,3 % horvát), 11,1 % muzulmán, 1,8 % protestáns, 0,5 % (64,2 ezer) izraelita, 0,3 % ortodox. Szerbia lakosságának 81,2 %-a szerbhorvát, 10,2 %-a (422,5 ezer) albán, 3,7 %-a (151,8 ezer) román. Észak-Szerbia 93,2 %-a szerbhorvát. Az 5,4 % (142,8 ezer) román az ország északkeleti sarkában (Krajina 20,3 %, Timok 21,1 %, Pozsarevac 20,3 %) él. A Szandzsákkal, Koszovóval és Metohijával megtoldott Dél-Szerbia (Szerb-Macedónia) 59,7 %-a (879,8 ezer) szerbhorvát (1931ben 3,4 % = 478,6 ezer macedón és 1,0 % = 132,9 ezer török él az országban). A szerbhorvátok mellett 28,4 % (418,9 ezer) albán él az Albániával határos Koszovóban, Metohijában és Nyugat-Macedóniában (Metohija 80,0 % = 70,9 ezer, Koszovó 63,9 % = 109,3 ezer, Zvecan 60,5 % = 42,6 ezer, Prizren 59,6 % = 57,7 ezer, Tetovo 41,5 % = 48,7 ezer, Szkopje 21,4 % = 31,2 ezer, Kumanovo 17,5 % = 25,8 ezer, Ohrid 16,3 % = 11,6 ezer, Bitolj 10,9 % = 19,6 ezer). Emellett megtalálhatók az albán határ montenegrói oldalán (Bar 39,3 % = 11,2 ezer, Podgorica 9,5 % = 4,7 ezer). Felekezetileg Dél-Szerbia 50,4 %-a (743,9 ezer) pravoszláv, 47,8 %-a (705,6 ezer) muzulmán. Montenegró 91,4 %-a szerbhorvát, 8,4 %-a (16,8 ezer) albán. Dalmácia 98,6 %-a szerbhorvát (olasz 4,6 ezer). Szlovénia (1,0 % szerbhorvát) 93,3 %-a szlovén, 3,8 %-a (39,6 ezer) német, elsősorban az osztrák határ menti Mariborban (10,1 ezer = 7,9 %) és Mozirjéban (5,0 ezer = 35,5 %), valamint Kocevje nyelvi szigetén (9,8 ezer = 9,8 %). A magyarok aránya Muraszombat kerületben 15,6 % (14,4 ezer). Bosznia - Hercegovina 96,6 %-a szerbhorvát, 0,9 %-a (16,5 ezer) német. Vallási arányok szerint 43,9 % (829,2 ezer) pravoszláv, 31,1 % (588,2 ezer) muzulmán, 23,5 % (443,9 ezer) római katolikus. Horvát - Szlavónia 89,3 %-a szerbhorvát (vallási megoszlást tekintve 24,1 %-a pravoszláv és 72,7 %-a római katolikus). A 4,5 % (122,8 ezer) német legnagyobb számban a Szerémségben (64,4 ezer = 15,8 %), Eszéken (38,0 ezer =13,7 %) és Pozsegában (10,6 ezer = 4,1 %), a 3,0 % (70,6 ezer) magyar elsősorban Eszéken (27,1 ezer = 9,8 %) és a Szerémségben (19,8 ezer = 4,9 %) él. A szlovéniai határszélen található 21,8 ezer (0,8 %) szlovén. Bánát - Bácska - Baranya 37,2 %-a szerbhorvát, 27,7 %-a (382,1 ezer) magyar, 23,8 %-a (328,2 ezer) német, 5,4 %-a (74,1 ezer) román, 4,9 %-a (67,9 ezer) egyéb szláv. A Bánátban 23,7 % (138,3 ezer) német, 17,5 % (101,8 ezer) magyar, 12,4 ezer (72,4 ezer) román él, Bácska - Baranyában a 35,1 % (280,3 ezer) viszonylagos többség magyar, 23,8 % (189,8 ezer) német (34,1 % szerbhorvát).

F.180. A Szerb - Horvát - Szlovén Királyság etnikai viszonyai, 1921 A "szerbhorvát nemzettel" történő számolás (179. térkép) kimutatja a szlovéneket, valamint a nem szláv kisebbségeket (albánok, németek, románok). Nem mutatja viszont ki külön a minden közös vonás ellenére egymástól sok vonatkozásban lényegesen eltérő szerb és horvát nemzetet. Következésképpen Dalmácia, Horvátország, Bosznia - Hercegovina és a Novipazári szandzsák etnikai összetételének pontosabb kimutatására a vallási statisztikához kell folyamodni, durva megközelítésként elfogadva, hogy a pravoszlávok e területeken lényegében szerbek, a római katolikusok horvátok, a muzulmánok bosnyákok. A statisztikában nem jelzett bolgárok, továbbá a szerbhorvátoknak minősített crnagorácok, bosnyákok és macedónok kimutatására e statisztika alapján nincs mód. Így számolva Dalmácia (ld. még 80. térkép) 621,4 ezer (98,6 %-ban szerbhorvát) lakosának 82,8 %-a római katolikus, 17,0 %-a pravoszláv. Utóbbiak a 14 járásból többséget alkotnak Benkovacban, Kninben és Kotorban. Horvátország (ld. még 80. térkép) 2.739,6 ezer (89,3 %-ban szerbhorvát) lakosának 72,7 %-a római katolikus, 24,1 %-a pravoszláv. A nyolc megye közül pravoszláv többségű Srijem (46,8 %, 42,8 % római katolikussal szemben) és Lika - Krbava (52,6 %, 47,3 % római katolikussal szemben). Hat megye római katolikus többségű: Varazdin 99,0 %-kal, Bjelovar - Krizevci 85,3 %-kal (pravoszláv 13,4 %), Osijek 77,6 %-kal (pravoszláv 18,1 %), Zágráb megye a fővárossal együtt 76,9 %-kal (pravoszláv 20,5 %), Pozega 70,1 %-kal (pravoszláv 26,0 %) és Modrus - Rijeka 66,9 %-kal (pravoszláv 32,9 %). Bosznia - Hercegovina (73a. térkép) 1.889,9 ezer (96,6 %-ban szerbhorvát) lakosának 43,9 %-a pravoszláv, 31,1 %-a muzulmán és 23,5 %-a római katolikus. A hat nagy kerület közül három pravoszláv: a 92,2 %-ban szerbhorvát Banja Luka 57,4 %-kal (római katolikus 22,4 %, muzulmán 17,1 %), a 99,5 %-ban szerbhorvát Bihac 57,0 %-kal (muzulmán 37,2 %, római katolikus 5,6 %) és a 98,0 %-ban szerbhorvát Tuzla 43,3 %-kal (muzulmán 41,2 %, római katolikus 14,5 %). A 99,1 %-ban szerbhorvát Mostar 42,9 %-a római katolikus (pravoszláv 33,7 %, muzulmán 23,1 %), a 94,6 %-ban szerbhorvát Szarajevo 44,7 %-a muzulmán (pravoszláv 34,0 %, római katolikus 18,2 %). A Dél-Szerbia részét alkotó Novipazári szandzsák (258. térkép) 191,6 ezer (98,7 %-ban szerbhorvát) lakosának 51,6 %-a pravoszláv és 48,1 %-a muzulmán. Öt kerülete közül három pravoszláv többségű: a 99,9 %-ban szerbhorvát Pljevlja 65,6 %-kal (muzulmán 33,9 %), a 99,2 %-ban szerbhorvát Berane 62,8 %-kal (muzulmán 36,9 %) és a 99,1 %-ban szerbhorvát Prijepolje 58,7 %-kal (muzulmán 41,3 %). A két muzulmán többségű kerület közül a 97,5 %-ban szerbhorvát Raskában a muzulmánok aránya 59,2 % (pravoszláv 40,4 %), a 100,0 %-ban szerbhorvát Bijelo Poljéban 53,2 % (pravoszláv 46,7 %).

F.181. A Baranyai háromszög A Baranyai háromszög (Drávaszög) 1,1 ezer km² területén a török kiűzésekor (1696) 24 falu van 468 háztartással. A lakosok 54,3 %-a magyar, 24,7 %-a horvát, 24,0 %-a szerb. A XVIII. századi migráció után (1839) a 35,2 ezer lakos többségét (30,6 %) a horvátok adják, a magyarok aránya 29,5 %-ra, a szerbeké 15,0 %-ra csökken, s megjelenik 24,0 % német. A magyarok aránya 1910-ig (50,8 ezer) 40,0 %-ra, a németeké 26,7 %-ra nő, a horvátoké 19,6 %-ra, a szerbeké 12,2 %-ra csökken. Az 1918. nov. 13-i belgrádi konvencióval szerb megszállás alá kerül a Baja - Pécs vonaltól a Dráváig terjedő terület Péccsel (83,6 % magyar), továbbá Baranya (52,2 %), valamint Tolna (70,9 %) és Somogy (92,1 %) megye egyrészével (magyar közigazgatás mellett). Az újvidéki szerb gyűlés november 25-én kimondja a megszállt megyék csatolását Szerbiához. A békekonferencia 1919. máj. 12-én elfogadja a jugoszláv Mura - Dráva határt. A szerb fél Temesvár és Klagenfurt kompenzációjaként a Vendvidék (Szentgotthárddal) és a Szegedi háromszög mellett igényt tart a Baranyai háromszögre. Utóbbit elismerve augusztus 25-ével a Dályok - Baranyavár - Torjánc vonallal elcsatolják a területet (az igényelt Baja nélkül). A Fővezérség október 28-án utasítást ad Baranya megszállására, Pécs viszont 1920. febr. 26-án a fehérterror miatt a szerb megszállás meghosszabbítását kéri, majd a munkapártit felváltó szocialista vezetés december 12-ére autonómia-tervet dolgoz ki (míg nemzetközi szerződés nem dönt a terület ügyében). A szerb annexió elkerülése érdekében kerül sor 1921. aug. 14-én a csírájában elvetélt "Baranyai Szerb - Magyar Köztársaság" kikiáltására, antant-védelem és SZHSZ-protektorátus alatt. A magyar kormány a baranyai problémát Burgenland (169a. térkép) kérdésével összekapcsolva addig nem kívánja átadni a nyugat-magyarországi területet Ausztriának, míg a szerbek ki nem vonulnak Baranyából. A magyar csapatok 1921. aug. 22-én vonulnak be Pécsre, de a Baranyai háromszög Szerbiához, ezen belül a formálódó Vajdasághoz kerül (256. térkép). A 83 km-nyi Dráva - Duna határt 1922. ápr. 3-án véglegesítik. A Baranyai háromszög (1921) 49,2 ezer lakosából 33,8 % magyar, 32,6 % német, 18,8 % horvát, 12,9 % szerb (1931: 21,3 %). A magyar uralom (1941 - 44) után a terület visszakerül Jugoszláviához, ezen belül Horvátországhoz a Szerémségért cserébe (252. térkép). Az 1961-es népszámlálásig (56,0 ezer) a németek aránya 2,5 %-ára esik, a magyaroké 27,3 %-ra csökken, míg a szerbeké 24,4 %-ra nő. Az 1981-es népszámláláskor a horvátok aránya 35,8 %-ra, a magyaroké 18,6 %-ra, a németeké 0,8 %-ra csökken, a szerbeké stagnál (24,1 %). Az 53,4 ezer lakos 16,6 %-a "jugoszlávnak" vallja magát. Az 1991-es népszámláláskor az 54,1 ezer lakos 25,5 %-a szerb. A horvátországi háború eredményeként a terület — együtt Vukovár kerületével, Osijek és Vinkovci kerület keleti felével — etnikai tisztogatással párosuló szerb uralom, majd 1992-ben ENSZ-ellenőrzés alá kerül (288. térkép).

F.182. Parlamenti választás a Szerb - Horvát - Szlovén Királyságban, 1923 Az 1920. nov. 28-i alkotmányozó nemzetgyűlési választással (szerb Demokrata Párt: 19,9 %, 94; szerb Radikális Párt: 17,7 %, 89; Horvát Parasztpárt: 14,3 %, 50; kommunista párt: 12,4 %, 58) életrehívott 419 fős nemzetgyűlés 1921. jún. 28-án deklarálja a Szerb - Horvát - Szlovén Királyság Vitus-napi ("Vidovdani") alkotmányát. Eszerint (1929-ig) a délszláv állam alkotmányos, parlamentáris, örökletes monarchia 312 fős skupstinájába a képviselők általános, egyenlő, közvetlen és titkos választással kerülnek. Az 1923. márc. 18-i első parlamenti választáson a 2.971,4 ezer jogosult 73,3 %-a vesz részt. A győzelmet N. Pasic nacionalista szerb Nemzeti Radikális Pártja szerzi meg a szavazatok 25,8 %-ával (108 mandátum), második S. Radic Horvát Köztársasági (Paraszt-)Pártja 21,8 %-kal (70), harmadik a szerb Jugoszláv Demokratikus Párt 18,4 %-kal (51), negyedik a szerb - szlovén Földmunkásszövetség 7,0 %-kal (10), ötödik A. Korosec Szlovén Nép- és Horvát Katolikus (Nép-) Pártja 5,8 %-kal (21), hatodik a bosnyák Jugoszláv Muzulmán Szervezet (Spaho) 5,2 %-kal (18), hetedik a macedóniai és szandzsáki török CEMIJET 3,3 %-kal (14). A pártok regionális - etnikai orientáltságúak. A szerb Radikális Párt az 56 körzetből 27-ben (főleg Szerbia, Vojvodina, a boszniai Banja Luka és Sibenik) győz. A 11 körzetben első horvát Parasztpárt győz — a gospici körzetet leszámítva — Horvát Szlavóniában (a Szerémséggel), Hercegovinában, a boszniai Travnikban és a dalmáciai Split körzetében. A szerb Demokratikus Párt 9 győzelmét a szerbiai Prokupljéban és Smederevoban, a macedóniai Bitolában, Ohridban és Kumanovóban, Montenegróban, a szandzsáki Prijepoljéban, Gospic körzetében, valamint Ljubljana városában szerzi. A szlovén - horvát Néppárt győz mind Maribor, mind Ljubljana körzetében (a főváros kivételével). A bosnyák Spaho a boszniai Bihac, Sarajevo és Tuzla körzetében kerül első helyre. A török CEMIJET győz Novi Pazarban, Prizrenben és Skopjéban. A kisebbségi pártok közül a Német Párt összesen csak a szavazatok 2,0 %-át (43,4 ezer) kapja, de Zombor körzetében 13,9 ezer szavazattal győz. A Román Párt (0,3 % = 7,1 ezer) szavazatait és egy mandátumát Pancevo - Bela Crkva körzetében szerzi meg. A szlovén - horvát Néppárttal szövetségben lévő Bunyevác - Sokác Párt (0,6 % = 12,8 ezer) szavazatait és 3 mandátumát Szabadka és Zombor körzetében szerzi. A Montenegrói Föderatív Párt saját hazájában 0,4 %-ot (7,9 ezer) szavazatot, ezzel 2 mandátumot szerez. A Szociáldemokrata Párt 2,2 %-ot, ezzel 2 mandátumot szerez (1920: 2,9 %, 10). A legtöbb szavazatot Maribor - Celje körzetében kapja. A Kommunista Párt 1921-es betiltása után fedőpártjaként induló Független Munkáspárt 1,1 %-ot kap. A későbbi választásokon is a szerb Radikális Párt győz (1925: 43,4 %, 1927 31,9 %), a Horvát Parasztpárt 1925-ben második (22,3 %), 1927-ben harmadik (15,8 %).

F.183. Nagy-Románia létrehozása az I. világháború után A dákoromán kontinuitással, a természetes határok elvével, etnikai és gazdasági érveléssel alátámasztott román területi igények a világháború eredményeként túlnyomórészt kielégülnek. Az ország az antant 1916. augusztusi titkos ígéretei (116. térkép) nyomán lép be a háborúba, gyors vereséget szenved a központi hatalmaktól, amit azonban csekély területvesztéssel átvészel (119a. és 120. térkép). Az 1918. májusi különbéke miatt (bár a német összeomlás láttán a háború utolsó napjaiban ismét hadat üzen a központi hatalmaknak) a bukaresti titkos egyezményt nemcsak Wilson, de az antant sem ismeri el. Rövid ideig az is kétséges, hogy helyet foglalhat-e a győztesek asztalánál. A Monarchia összeomlása után 1918. nov. 5-én az USA is áldását adja a román területek egyesülésére. Besszarábiát már 1918. január elején megszállják a román csapatok, s annexióját az antant elismeri. Szovjetoroszország viszont egészen 1934-ig demarkációs vonalnak tekinti a dnyeszteri határt, a folyón túl pedig ellenköztársaságot hoz létre Balta központtal (140c. térkép). Automatikusan megszerzi Románia Bukovinát (de Kárpátalját átengedni kényszerül Csehszlovákiának). Erdély megszállása után 1919. áprilisában hadjáratot indít a magyar tanácskormány ellen: a Tiszáig nyomul előre, majd együtt a csehszlovák hadsereggel összeroppantja a magyar tanácshatalmat, s augusztus elejére átmenetileg megszállja Magyarország keleti felét a fővárossal (167. térkép). A Bánátot az 1916-os titkos ígéretek ellenére megosztani kényszerül Jugoszláviával (184. térkép). Észak-Dobrudzsa a központi hatalmak kondominiumából visszakerül hozzá, s Bulgáriától visszaszerzi Dél-Dobrudzsát is. Románia határai a trianoni békével véglegesülnek. Az 1914-ben 139,1 ezer km² területű, 7.625,4 ezer lakosú Román Királyság (100. térkép) összesen 156,8 ezer km² területet szerez 8.364,9 ezer lakossal: Szovjet-Oroszországtól Besszarábiát (44,4 ezer km², 2.344,8 ezer fő), Ausztriától Bukovinát (10,4 ezer km², 811,7 ezer), Magyarországtól Erdélyt Máramarossal és a Körösvidékkel (83,9 ezer km², 4.298,0 ezer), továbbá Kelet-Bánátot (18,0 ezer km², 910,4 ezer). Mindezek eredményeként az új Románia területe 295,9 ezer km² lesz, 16.250,7 ezer lakossal. Az országot 1920-ban hét nagy közigazgatási egységbe szervezik: a korábbi történelmi tájakra alapozott három kormányzóság — a Craiovai (Olténia, hozzákapcsolva az Olton túli Slatina megyét), a Bukaresti (Munténia a hozzácsatolt Focsani és Galati megyékkel, valamint Dobrudzsa) és a Iasi (Moldva, leszámítva az említett két déli, északon pedig a Bukovinának átadott Falticeni és Dorohoi megyét) — mellé létrehozzák a Chisinaui (Besszarábia), a Cernauti (az említett módon megnövelt Bukovina), a Kolozsvári (Erdély Máramarossal) és a Timisoarai (Kelet-Bánát és a Körösvidék) kormányzóságokat.

F.184. A Bánát felosztása, 1919 - 1920 A Maros - Tisza - Duna - Kárpátok közötti 28,5 ezer km² területű, Temesvári vilajetbe szervezett (1552 - 1717) Temesvidéket — a határőrvidék német (Pancsova), szerb (Fehértemplom) és román (Karánsebes) kerületét (43. térkép) leszámítva — Mercy tábornok kormányzó terve ("Haupt Einrichtungs Werk", 1718) alapján Temesi Bánság néven szervezik újjá. A régi tulajdonosok jogigényét elutasítva háborús költségek címén kincstári tulajdonba kerül közvetlen bécsi irányítással, 1778-ban Magyarországhoz csatolják, 1849 - 60 között a Szerb Vajdaság és Temesi Bánság (57a. térkép) részeként bécsi igazgatás alá helyezik, s 1860-tól kerül ismét Magyarországhoz (1873-ban a felszámolt határőrvidék is). Az induláskor (1724) kizárólag katolikus németek (svábok) letelepedését engedélyező, 1763-ban megújított betelepítéssel (43a. térkép) a hódoltság alatt kipusztult lakosság 1720 - 1787 között 30-ról 565,1 ezerre nő. Szerbek a tiszai határőrvidék felszámolásával (1751) északról költöznek be, 1873-tól a magyar telepítési program szinte kizárólagos körzete lesz. Az 1910-es népszámláláskor az 1.582,1 ezer lakosból 37,2 % román, 24,3 % (384,7 ezer) német, 17,9 % szerb, 15,1 % (239,3 ezer) magyar. Krassó - Szörény megye 72,1 %-a román (12,0 % német, 7,2 % magyar, 3,1 % szerb), Temes 40,1 %-a román (30,1 % német, 14,4 % szerb, 11,9 % magyar), Torontál 32,1 %-a szerb (26,6 % német, 21,0 % magyar, 14,5 % román). Temesvár (72,6 ezer) 43,6 %-a német (39,4 % magyar, 10,4 % román, 4,8 % szerb). A 20,6 ezer (1,3 %) zsidó / izraelita közel fele Temesvárott (9,3 % = 6,7 ezer) él. A versailles-i rendezés (169. térkép) a — titkos szerződéseken túl Belgrád határvárosjellegének megszüntetése, illetve DélDobrudzsa várható visszaadása miatt — mindkét részről igényelt Bánátot 1919-ben felosztja Románia és Szerbia között (Magyarországnál marad a lényegében Torontál megyéből leszakított 258 km²-nyi, 16,6 ezer lakosú, 69,6 %-ban magyar Tisza Maros szöge). A Körösvidék átmeneti csatolása, majd az 1922-es területcsere (174b. térkép) után 18,4 ezer km²-es északkeleti Román Bánát (1930) 910,4 ezer lakosából 56,1 % román, 24,5 % német, 10,7 % magyar. A 9,8 ezer km²-es, 1941 - 44 között német igazgatás alá kerülő (211. térkép) délnyugati Szerb Bánát (1921) 582,5 ezer lakosából 41,5 % szerb, 23,7 % német, 17,5 % magyar, 12,4 % román. A II. világháború után — a Duna és a Temes torkolatvidéke közti sávot Belgrádhoz csatolva — 8,9 ezer km²-es Szerb Bánátot a Vajdaságba (255. térkép), a 17,2 ezer km²-es Román Bánátot — a Perjamos - Zam sávot Arad, az Almás-hegység és a Kazánszoros közti sávot Mehedinti megyéhez csatolva — Caras - Severin és Timis megyébe szervezik. A Román Bánát 1.082,5 ezer lakosából (1977) 75,4 % román, 10,5 % német, 7,4 % magyar. A Szerb Bánát 672,7 ezer lakosából (1981) 63,1 % szerb, 13,2 % magyar, 5,9 % román. Összességében az 1945-ben újra felosztott egykori Bánát (26,1 ezer km²) 1.755,1 ezer lakosából 48,8 % román, 24,2 % szerb, 9,7 % (169,6 ezer) magyar, 6,5 % (114,0 ezer) német.

F.185. A román nemzet Romániában, 1930 Az 1930-as népszámlálás szerint Románia 18.057,1 ezer lakosából 71,9 % román. A 28,1 %-nyi kisebbségből magyar 7,9 % (1.425,5 ezer), német 4,1 % (745,4 ezer), zsidó 4,0 % (728,1 ezer), rutén 3,2 % (582,1 ezer), orosz 2,3 % (409,2 ezer), bolgár 2,0 % (366,4 ezer), cigány 1,5 % (262,5 ezer), török 0,9 % (154,8 ezer), gagauz 0,6 % (105,8 ezer). Túlnyomórészt román Ó-Románia, jelentős nemzetiségű terület Erdély, Besszarábia, Bukovina és Dobrudzsa. A 71 megyéből 62 román többségű: 24-ben arányuk 90 % fölötti, relatív többségű az erdélyi Tarnava - Mare, Brasov és Mures (186. térkép), a besszarábiai Ismail (187. térkép) és a bánáti Timis - Torontal (184. térkép). A 9 kisebbségi megye közül ukrán / rutén a bukovinai Cernauti és Storojinet (223a. térkép), illetve a besszarábiai Hotin, bolgár a dobrudzsai Caliacra és Durostor, illetve a délbesszarábiai Cetatea - Alba, magyar az erdélyi Odorhei, Ciuc és Trei - Scaune.

185.a. Parlamenti választás Romániában, 1922 1 Nemzeti Liberális Párt 2 Román Nemzeti Párt 3 Néppárt 4 Nemzeti Parasztpárt 5 Besszarábiai Parasztpárt 6 Parasztpárt 7 Demokratikus Egységpárt Az általános választójog meghirdetése (Iasi, 1917) ellenére az első választásokat (1919, 1922) különböző választójog alapján rendezik (zilált körülmények között). Az 1866-ost felváltó 1923. márc. 29-i alkotmány szerinti első konszolidált választásra 1926ban kerül sor. Az 1922. márc. 1 - 11-i képviselőházi választáson a 2.872,0 ezer jogosult 74,1 %-a vesz részt. A Kárpátokon kívül a részvétel 83,2 %, belül 52,9 % (Erdély 121 választókerületéből 34-ben nem is tartanak választást). Első I. Bratianu Nemzeti Liberális Pártja 46,4 %-kal (369 képviselőből 227, 161 szenátorból 112). A 70 kerületből 48-ban győz, ÓRomániában 63,7 %-ot, Erdélyben 43,8 %-ot, Besszarábiában 18,1 %-ot ér el. A 13,8 %-kal második Parasztpárt (44 képviselő, 10 szenátor) Besszarábiában 28,3 %-ot, Ó-Romániában 17,1 %-ot ér el. A 7,3 %-kal (27, 11) harmadik Román Nemzeti Párt csak Erdélyben indul, ahol 36,9 %-kal második a liberálisok mögött. Negyedik a Néppárt 6,5 %-kal (12, 3). Az 5,9 %-kal (22, 14) ötödik Besszarábiai Parasztpárt Besszarábiában 35,2 %-kal győz, Ó-Romániában 32,1 %-kal második a Nemzeti Liberális Párt mögött. A helyi Demokratikus Egységpárt (16, 8) Bukovinában 80,9 %-ot szerez. A Német Párt Erdélyben 4,5 %-ot (17,9 ezer) ér el (9 képviselő, 3 szenátor), a zsidó pártok Besszarábiában 3,0 %-ot (63,3 ezer = 1 képviselő). A Magyar Párt a Kárpátokon belül elért 2,0 %-kal (9,2 ezer szavazat) 1 képviselői helyhez jut.

F.186. Románok Erdélyben, 1910, 1930 és 1977 Az 57,8 ezer km² területű, etnikailag igen kevert Erdély (74b. térkép) 1910-ben 2.658,2 ezer lakosából 55,1 %, azaz 1.460,3 ezer román (17. térkép). A legjelentősebb kisebbség 34,2 %-kal (909,1 ezer) a magyar és 8,7 %-kal (231,3 ezer) az evangélikus német / szász (78. térkép). A 15 megyéből kilenc román többségű. Közülük nyolcban román abszolút többség van: Fogaras (88,7 %), Hunyad (79,9 %), AlsóFehér (77,4 %), Szolnok - Doboka (75,2 %), Torda - Aranyos (72,1 %), Beszterce - Naszód (68,5 %), Kolozs (68,1 %), Szeben (64,3 %). Kis-Küküllő megye lakosságának 47,9 %-os viszonylagos többsége román. A hat kisebbségi román megye közül NagyKüküllőben a románok 40,6 %-kal épphogycsak kisebbségben vannak a 41,8 %-os németekkel, Brassó megyében 34,7 %-kal a 35,0 %-os magyarokkal szemben. Jelentős román kisebbség van 36,2 %-kal az 57,4 %-os magyar többségű Maros - Torda megyében. A Székelyföld három megyéje közül a románok aránya Udvarhelyben 2,3 % (95,4 % magyar), Csíkban 12,4 % (86,4 %), Háromszékben 15,5 % (83,4 % magyar). Az I. világháború után Romániához (183. térkép) csatolt Erdély (a román statisztikában hozzászámolt Salaj nélkül) 1930-ban 2.784,7 ezres lakosságának 57,7 %-a, azaz 1.852,7 ezer román (185. térkép). A magyarok aránya 28,8 %-ra, abszolút száma 827,0 ezer főre csökken. A német kisebbség arányában és abszolút számát tekintve is lényegében változatlan marad (237,4 ezer = 8,3 %). A 15 megyéből 12 román többségű. Közülük kilencben van abszolút román többség: Hunedoara / Hunyad (82,0 %), Alba / AlsóFehér (81,5 %), Fagaras / Fogaras (78,3 %), Somes / Szamos (77,5 %), Turda / Torda - Aranyos (74,4 %), Nasaud / Beszterce Naszód (71,5 %), Sibiu / Szeben (62,0 %), Cluj / Kolozs (60,9 %), Tarnava - Mica / Kis-Küküllő (53,9 %). Viszonylagos román többségű Tarnava - Mare / Nagy-Küküllő 44,8 %-kal (39,7 % német), Mures / Maros - Torda 45,8 %-kal (42,6 % magyar) és Brasov 49,9 %-kal (26,6 % magyar, 19,8 % német). A három kisebbségi (székely) megye közül Odorhei / Udvarhely megyében a románok aránya 4,9 % (91,6 % magyar), Ciuc / Csíkban 14,4 % (82,7 % magyar), Trei - Scaune / Háromszékben 16,0 % (80,4 % magyar). Az etnikai kérdések rendezési kísérletei (221, 222, 261. térkép) után Erdély 1977-ben 4.121,4 ezer lakosának 69,8 %-a, azaz 2.876,3 ezer román. A legjelentősebb magyar kisebbség aránya 25,1 %-ra csökken (abszolút száma 1.033,1 ezerre emelkedik). A német kisebbség aránya a világháborús és az azt követő repressziók, majd a kivándorlás után a korábbinak alig felére esik (4,0 %), abszolút számuk (165,0 ezer) is jelentősen csökken. A közigazgatásilag átszabott terület kilenc megyéjéből hét abszolút román többségű. Homogén román megye Hunedoara (92,0 %), Bistrita - Nasaud (91,6 %) és Alba (90,3 %). Mellettük Brasovban 80,8 %, Clujban 75,4 %, Sibiuban 75,2 %, Muresben 51,2 % (43,7 % magyar) a románok aránya. Kisebbségi román megye Covasna / Kovászna 20,6 %-kal (79,1 % magyar) és Harghita / Hargita 14,1 %-kal (84,5 % magyar).

F.187. Románok Besszarábiában, 1850, 1897, 1918 és 1930 Az 1812-es bukaresti békével (37c. térkép) Moldvától és a Török Birodalomtól egyesítve Oroszországhoz kerülő Besszarábia 482,6 ezer lakosának (1817) 86,0 %-a moldován / román. A 14,0 % kisebbségből 6,5 % rutén / ukrán, 4,2 % (19,1 ezer) zsidó, emellett lipovánok (ókeresztény orosz), görögök, örmények, bolgárok, gagauzok vagy "turkobolgárok" (pravoszláv vallású török), lengyelek / litvánok élnek a területen. Legszínesebb a korábban nem moldvai kézen lévő (59a. térkép) déli Budzsák. Az oroszok / ukránok mellett a bolgárokat, németeket és zsidókat — a kormányzóság a Zsidó Elkülönített Körzethez (25. térkép) tartozik — preferáló telepítési politika eredményeként (és minden bizonnyal az összeírás eltérései miatt) az 1850-es egyházi összeírás idejére a románok / moldovánok aránya a 841,5 ezer lakos 51,4 %-ára csökken. Az ukránok aránya 21,3 %, a zsidóké 7,3 % (61,0 ezer), a bolgároké és gagauzoké 5 - 5 %, az oroszoké 4,3 %. A román törzsterület Közép-Besszarábia (Orhei, Chisinau, Balti, Soroca, s részben Bender). Az északi Hotyn 58,1 %-ban ukrán (román 25,9 %, zsidó 14,1 %). A kevert Budzsákban Cahul - Ismail kerület 59,2 %-ban bolgár (román 15,0 %), Akerman 27,9 %-ban ukrán (27,5 % moldován, 14,0 % orosz). Nagy valószínűséggel a 26,3 % "egyéb" rejti a németeket is. Az 1897-es első oroszországi népszámlálás szerint az 1.935,4 ezer lakos (azaz eszerint a kormányzóság lakossága 1,1 millióval nőtt!) 47,6 %-a román / moldován. Mellettük 19,6 % ukrán, 11,8 % (228,2 ezer) zsidó, 8,0 % orosz, 5,4 % bolgár, 3,1 % (60,2 ezer) német és 2,9 % gagauz él a kormányzóságban. A törzsterületen (Orhei, Balti, Soroca, Chisinau, Bender) a románok abszolút többségben maradnak, relatív többséget alkotnak Cahul - Ismailban 44,5 %-kal — ebbe valószínűleg belejátszik az 1856 - 78-as moldvai fennhatóság — és Akermanban (40,5 %). Egyetlen nem román többségű kerület Hotyn (52,2 % ukrán). Az 1918-as okkupáció után született ideologikus "uniós" térkép szerint a mintegy 3 millió lakos 70,3 %-a román. Minden kerületben többségbe kerülnek (viszonylagos többséget alkotnak Hotynban 48,5 %-kal, Akermanban 47,0 %-kal). Az 1930-as román népszámlálás szerint a 2.493,4 ezer lakos 56,2 %-a román, 12,3 %-a orosz, 11,0 %-a ukrán, 7,2 %-a (204,9 ezer) zsidó, 5,7 %-a bolgár, 3,4 %-a gagauz, 2,8 %-a (80,2 ezer) német. A kilenc kerület (Ismailt és Cahult különválasztják) közül hat (Orhei, Chisinau / Lapusna, Soroca, Iasi / Balti, Bender / Tighina, Cahul) abszolút, Ismail 31,9 %-kal viszonylagos román többségű. Hotyinban ukrán / rutén viszonylagos többség van 41,6 %-kal (román 35,0 %). A legkevertebb terület Akerman / Cetatea - Alba, ahol a 20,9 %-kal többséget alkotó bolgárok mellett 20,5 % ukrán, 18,5 % román, 17,3 % orosz és 16,3 % német él. A Dnyeszter balpartján létrehozott Moldvai szovjetköztársaság 572,3 ezer lakosának 42,2 %-a ukrán (arányuk 1939-ig 51,0 %-ra emelkedik), 34,3 %-a moldován (a továbbiakról ld. 188. térkép).

F.188. Kisebbségek Moldáviában, 1989 A Szovjetunió az 1939. augusztusi szovjet - német szerződés (204a. térkép) szellemében 1940. jún. 26-án ultimátumban követeli Romániától Besszarábia (és Bukovina) átadását, amit az Dél-Bukovina kivételével teljesít (221, 223. térkép). A június 28-i annexió után három részre osztott Besszarábia jelentős kisebbségi területei (Budzsák, Hotyn) átkerülnek Ukrajna Odesszai, illetve Csernovci kerületéhez. Az Odesszai kerület lakosságából (1970) 24,2 % (166,5 ezer) jórészt budzsáki bolgár, 6,9 % (136,0 ezer) baltai és budzsáki román, 1,0 % (24,4 ezer) budzsáki gagauz. A Csernovci kerület 19,2 %-a (163,3 ezer) román. A 4,4 % (37,4 ezer) zsidó jelentős része is Hotyn elcsatolásával kerül ide. Az elcsatolások mellett a II. világháború és a kényszermigráció (a német etnikumot teljesen, a zsidót részben felszámolják, a gagauzok jórészét Kazahsztánba telepítik) eredményeként a Moldáviai Köztársaság etnikailag homogénebbé válik: míg 1930-ban (187. térkép) Besszarábia lakosságának 56,2 %-a, 1989-ben a Moldáviai Köztársaság 4.335,4 ezer lakosának 64,5 %-a román. Mellettük 13,8 % ukrán, 13,0 % orosz, 3,5 % gagauz, 2,0 % bolgár, 1,5 % (65,8 ezer) zsidó és 0,2 % (7,0 ezer) német él a köztársaságban. A 356,4 ezer lakosú (1970) Chisinau 37,2 %-os román többségű (orosz 30,7 %, ukrán 14,2 %, zsidó 14,0 %). A térkép a városközpontok etnikai többségét és a vidék homogén kisebbségi területeit ábrázolja (a pontozott terület román többség mellett lehet nem homogén, azaz 90 % alatti nem román többségű is!). A 42 város (38 kerületi központ, 4 önálló város) közül 28 — köztük a főváros — román, 5 (Edinet, Balti, Tiraspol, Bender, Slobozia) orosz, 4 (az északi Briceni, Ocnita és Riscani, valamint a Dnyeszterentúli Ribnita) ukrán / rutén, 3 (Comrat, Ceadir - Lunga, Vulcanesti) gagauz, Taraclia bolgár többségű. Basarabeascában nagyjából egyenlő arányban van jelen mind az öt jelentős moldáviai etnikum (román, orosz, ukrán, bolgár, gagauz). A városi lakosság 46,6 %-os arányán belül legvárosiasabb az orosz (86,1 %), majd az ukrán (63,1 %), átlaghoz közeli a bolgár (45,5 %) és a gagauz (41,2 %), legkevésbé városias a román (33,5 %). Az országnak két jelentős vidéki kisebbségi körzete van: az orosz - ukrán Dnyeszterentúl és a gagauz - bolgár Dél-Moldávia. A Dnyeszter balpartján élő 546,4 ezer lakosból 39,9 % román, 28,3 %-a ukrán, 25,4 % orosz (emellett szláv többségű a jobbparti Tighina / Bender is), 1,9 % bolgár, 0,5 % gagauz. Itt jön létre a szakadár "Dnyesztermenti Köztársaság" (322b. térkép). Dél-Moldávia öt kerületének (Basarabeasca, Ciadir - Lunga, Comrat, Taraclia, Vulcanesti) 287,9 ezer lakosából 47,2 % gagauz, 25,9 % román, 14,5 % bolgár, 5,9 % orosz, 5,1 % ukrán. Itt alakul meg a szakadár "Gagauz Köztársaság".

F.189. A bolgár nemzetállam az I. világháború után Bulgária világháborús célja bolgár Nagy-Macedónia megteremtése: Görög-Macedónia annektálása legalább a Strumáig és SzerbMacedónia megszerzése a Vardarig. Emellett Ó-Szerbiában a Déli(Bolgár)-Morava és a Nisava vidékének csatolása, a második Balkán-háborúban elvesztett Dél-Dobrudzsa visszaszerzése Romániától (majd azon túl Észak-Dobrudzsa a Duna-deltával), a Török Birodalomtól egész Kelet-Trákia megszerzése Drinápollyal (az első Balkán-háborús Enos - Midia vonal). Miután az 1915. szept. 6-i titkos szerződés (116. térkép) biztosítja számára egész Görög-Macedóniát (Szaloniki nélkül) és Szerb Macedóniát (Skopjéval), valamint Dél-Dobrudzsát, az ugyanekkor kötött szerződés pedig rendezi határproblémáját a Török Birodalommal, Bulgária a központi hatalmak oldalán belép a háborúba. Átmenetileg az összes igényelt területet megszerzi. A bolgár hadsereg 1918. őszi összeomlása után az 1919. nov. 27-i Neuilly-sur-Seine-i békével hódításait elveszíti. Neuilly-ben (elutasított) javaslatot tesz a független Macedónia létrehozására "történelmi határai között", az önálló Macedónia angol - olasz japán tervét pedig Franciaország vétózza meg. A háborús hódításokon túl kisebb, de jelentős korábbi területeket is veszít. Görögország megkapja a Meszta - Marica közti Égeikorridort (Nyugat-Trákia), bár Dedeagac / Alexandrupolisz kikötőjét a békeszerződés értelmében használhatja Bulgária (ezt a görög fél elszabotálja). Az 1915-ben szerzett terület északi részét a Marica balpartján Musztafa Pasa / Szvilengrad városától Drinápoly határáig (valamint a Marica balparti sávját) Törökországnak, nagyobb déli részét Karagaccsal és Dimotikával Görögországnak kénytelen átengedni. Nagy-Szerbia megkapja a Sztrumicai kiszögellést Macedóniában és három tiszta bolgár etnikumú határmenti területet (a Timok vasúti összeköttetés miatt fontos jobbparti sávját Jasenovaccal, Caribrod, illetve Boszilgrad körzetét). Az összesen 11,5 ezer km²-nyi veszteség (480 ezer lakossal) után az ország területe 102,7 ezer km² lesz.

189.a. Az 1915-ös bolgár - török határegyezmény 1 bolgár - török határ, 1913. szeptember 2 új határ, 1915. szeptember 3 Bulgáriához Bulgária hadbalépésének küszöbén a leendő szövetségesek rendezik határkérdésüket. Az 1915. szept. 6-i szófiai szerződésben Bulgária visszakapja a Maricán inneni területeket, északon egy Marica - Tundzsa közötti sávot, délen a Marica balparti sávját Enos városával, hogy Karagacon (Drinápoly jobbparti külvárosa) és a dimotikai vasúti csomóponton át biztosítva legyen Szófia és Dedeagac kikötőjének közvetlen vasúti összeköttetése. A neully-i béke a határszerződést érvényteleníti.

F.190. A bolgár nemzet Bulgáriában, 1934 Az 1934-es népszámlálás szerint Bulgária 6.077,9 ezer lakosából 86,8 % bolgár. A 13,2 % kisebbség közül a 10,2 % (618,3 ezer) török mellett elsősorban cigányok (1,3 % = 80,5 ezer) és zsidók (0,5 % = 28,0 ezer) élnek területén. A hét tartomány közül Vraca, Pleven, Plovdiv és Szófia homogén bolgár, Burgasz 87,4 %-ban. A legnagyobb török kisebbség (309,6 ezer = 46,2 %) Sumen tartományban él, három körzetben (Ispérih, Omortag, Kubrat) abszolút, Sumenben relatív többségként, ötben (Targoviste, Novi Pazar, Razgrad, Preslav, Provadia) jelentős kisebbségként. Stara Zagora tartomány 26,4 %-a (165,9 ezer) török, többségként Momcilgrad / Mastanli, Krumovgrad, Kirdzali és Ardino körzetben. A Pomákföldön (103. térkép) él emellett 134,1 ezer pomák.

190.a. Parlamenti választás Bulgáriában, 1923. április 1 Bolgár Népi Földműves Szövetség 2 Alkotmányos Blokk 3 abszolút többség Az alkotmányos monarchia (Tirnovo, 1879) első világháború utáni választásain (1919, 1920) az Alekszander Sztambolijszki vezette Bolgár Népi Földműves Szövetség (BNFSZ) győz (és megalakul a Balkán első parasztpárti kormánya). A háborús vereség és Sztambolijszki Nagy-Délszlávia létrehozását célzó szerbbarát terve fokozta labilitás közepette rendezett harmadik parlamenti választáson (1923. ápr. 22.) az 1.247,7 ezer jogosult 86,5 %-a szavaz. Győz a BNFSZ 52,7 %-kal (212 mandátum a 245-ből). A 16 kerületből 15-ben első. Második a Bolgár Kommunista Párt (BKP) 18,9 %-kal (16). Harmadik a Demokrata Párt, a Radikális Demokrata Párt és a Népi Haladó Párt Alkotmányos Blokkja 15,5 %-kal (14). Győz 31,7 %-kal a fővárosban, 34,7 %-kal Varnában (BNFSZ 33,9 %), 36,3 %-kal Petric kerületben (BNFSZ 28,5 %). Ez utóbbi vidéket (Pirini Macedónia) a Nagy-Macedóniáért harcoló szerbellenes Belső Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO) ellenőrzi, amely alól a tartomány pacifikálását és a bolgár - szerb megbékélést célzó 1923. márciusi nisi szerződés húzza ki a talajt. A június 9-i katonai hatalomátvétel és a szeptemberi sikertelen kommunista felkelés után a BNFSZ háttérbeszorul a Demokratikus Egyetértés polgári koalíció mögött.

190.b. A kommunista párt szavazataránya, 1923. április A BKP második Szófia (23,5 %), Rusze (26,7 %) és Plovdiv (24,9 %), harmadik Varna (31,5 %) városában. Jól szerepel Vidin (28,0 %), Burgasz és Pleven (24,8 - 24,8 %), Vraca (23,8 %), a macedón Petric (23,7 %) és Stara Zagora (23,1 %) tartományban, rosszul a muzulmán kisebbségi körzetekben (Pomákföld, Sumen, Ruse). A szeptemberi felkelést követő novemberi választáson 0,8 %-ot ér el, majd 1924-ben betiltják.

F.191. Albánia megszállása az I. világháború alatt Az I. világháború kitörése után a fél éve uralkodó (98. térkép) Wied herceg szeptember 3-án elmenekül (Esat Toptani alakít ideiglenes kormányt Durazzóban). Az olaszok még 1914-ben elfoglalják az Otrantói-szorost ellenőrző Vlorë / Vallonát, a görögök Észak-Epiruszt, a szerbek Közép-Albániát, Montenegro visszafoglalja az 1913-ban elvesztett Shkodrát. Az 1915-ös londoni titkos szerződésben Olaszország kapja Vallonát és mögöttes területeit a Vojuszáig (elfogadva Albánia felosztását). Csak az ország középső része marad (olasz befolyás alatt) független. A Drintől északra fekvő terület egészen a tengerig szerb, Észak-Epirusz görög tulajdonba kerül. Amennyiben Macedóniát vissza kell adni Bulgáriának, az Ohridi-tótól nyugatra közös szerb - görög határt szándékoznak kialakítani. A szerb hadsereg 1915-ben (114. térkép) kivonul Észak-Albániából (nyomában az osztrák - magyar sereggel). Az antant görögországi partraszállása után a szaloniki front francia csapatai által elfoglalt területen 1916. dec. 16-án kikiáltják a Korcai Albán Autonóm Köztársaságot (keletről a bolgár hódítás közelít). A megszállási zónák 1918. őszéig stabilizálódnak (a térkép az 1917. januári helyzetet mutatja). A háború végén Olaszország Vallonából indulva Albánia nagyrészét elfoglalja.

191.a. Görög területi igények Albániában A görögök által a háború végén megszállt Észak-Epiruszban (192. térkép) — a demarkációs vonal és az 1914-es albán - görög határ közti területen — kikiáltják Észak-Epirusz Köztársaságot (5,1 ezer km²-nyi területén a 199,4 ezer lakos 58,1 %-a görög, 41,9 %-a albán). Olaszország a háború előtti határt javasolja helyreállítani, a francia - brit terv az albán etnikum déli határát javasolja határnak. Az amerikai javaslat Korica - Ersekë vidékét albán kézen hagyja, Gjirokastrát a görögöknek adja. Végül a déli határ a háború előttit követi (apró módosításokkal Albánia javára). A görögök 1923-ra kiürítik a területet.

191.b. Szerb területi igények Albániában Az adriai korridor megteremtését célzó szerb törekvés (192. térkép) során világossá válnak a vasútépítés nehézségei ÉszakAlbánia és Montenegro hegyei között (Scutarihoz). Szerbia új utakat keres Közép-Albániában (Shëngjin mellett Durazzo kikötője felé), aminek feltétele a Fekete-Drin medencéjének ellenőrzése. J. Cvijic 1912-es térképe ezt rögzíti (ennek megfelelően szállják meg Közép-Albániát és terveznek egyrészén tartós megszállást a Balkán-háborúk idején). A szerb csapatok 1914-ben, majd a háború végén újra elfoglalják Közép- és Észak-Albániát, de 1921-re kiüríteni kényszerülnek az egész Drin-völgyet.

F.192. Az albán nemzetállam az I. világháború után A békekonferencia az albán emigráns kormány — az 1913-as etnikai határigényt (98. térkép) ismétlő — követelését elvetve felajánlja Olaszországnak mandátumként Albániát. Az 1919. júl. 29-i olasz - görög titkos szerződés kompenzációként Görögországnak juttatja Észak-Epiruszt. Az egyezményeket Wilson 1920. februárjában (a Drin-völgyi szerb igényekkel együtt) elutasítja. A lushnjai kongresszus 1920. januárjában "etnikai határai között" deklarálja a független Albániát, Toptani 1920. nyári vlorëi felkelése kiűzi az olaszokat. Az augusztus 2-i tiranai albán - olasz szerződés elismeri Albániát 1913-as határai között (Szaszénosz / Sazan olasz tengerészeti bázis marad). Az 1921. júl. 17-én Prizrenben szerb támogatással "albán Piemontként" proklamált Mirditai Köztársaság (Oroshi) betörő csapatait november végére kiűzik. A görögök 1923-ban elhagyják Észak-Epiruszt. A Nagykövetek Konferenciája 1921. nov. 9-én újra elutasítja a görög igényt Korcëra, 1922. dec. 6-án Gjirokastrára. Szerbia megkapja a prizreni négyszöget és területcserével Szent Naum szerb vallási szimbólumnak számító kolostorát az Ohridi-tó partján (közben Görögország a Preszpa-tónál "korrigálja" albániai határát). A döntéseket Albánia 1925-ben ratifikálja.

192.a. Osztrák összeírás Albániában, 1918 1 albán 90 % fölött 2 albán 50 - 90 % 3 nincs adat A 20,1 ezer km²-es megszállt terület (az ország 73 %-a) 524,2 ezer lakosából 96,8 % albán, 1,2 % (6,0 ezer) cigány, 0,4 % (2,3 ezer) szerb. A Shkumbitól északra fekvő Észak-Albánia 379,1 ezer lakosából 95,9 % albán (Gora a 6,8 ezer "egyéb" miatt 54,4 %os albán többségű). A városok közül Shkodra (23,1 ezer) 93,0 %-a, Tirana (10,3 ezer) 91,1 %-a, Durrës (4,2 ezer) 82,2 %-a albán.

192.b. Albánia vallási viszonyai, 1918 1 mohamedán 2 római katolikus 3 görögkeleti Az osztrák összeírás szerint a lakosság 74,8 %-a mohamedán, 17,1 %-a (89,5 ezer) római katolikus, 8,1 %-a (42,6 ezer) görögkeleti. Észak-Albánia (379,1 ezer) 73,8 %-a mohamedán, 23,6 %-a római katolikus (itt él az összes katolikus), 2,6 %-a görögkeleti. Dél-Albánia (145,1 ezer) 77,4 %-a mohamedán, 22,6 %-a görögkeleti (itt él a pravoszlávok túlnyomó része). A városok közül Shkodra 66,1 %-a (30,7 % római katolikus), Tirana 92,4 %-a, Durrës 58,9 %-a (36,9 % görögkeleti), a dél-albániai Berat 56,9 %-a (43,1 % görögkeleti) mohamedán.

F.193. Az albán nemzet Albániában az I. világháború után A térképen a háború utáni Albánia a francia hadügyminisztérium 1915-ös etnikai - vallási térképe fölött látható. Kisebbségként (fehér) törökök élnek az Ohridi-tó északi partján (Struga), görögök a Butrinti-tótól keletre Sarandë magasságában, szerbek az északi (Pec), macedoszlávok a keleti határ (Debar - Preszpa) külső oldalán és Korcë körzetében, kutzovlachok Korcë mellett. A mohamedán szerb, bolgár, görög, vlach és cigány kisebbséget elismerő hivatalos becslés (1930) a 27,5 ezer km²-es országban 1.003,1 ezer főt talál. Monfosca (1920) szerint a 6,2 % kisebbségből 30 ezer (3,8 %) illír - román, 15 ezer görög, Tesniére (1918) és Meillet (1926) szerint 11,5 ezer (1,4 %) cigány és 4,6 ezer szerb, K. Lohrnál 50 ezer görög (5,0 %), 10 - 10 ezer aromun és cigány, 7,8 ezer macedoszláv.

193.a. Parlamenti választás Albániában, 1923 1 Haladó Párt / Zogu 2 Haladó Párt / Vërlaci 3 Néppárt / Evangjelis 4 Haladó Párt / Vrioni 5 Demokrata Párt / Gurakuqi 6 Nacionalista Párt / Rustemi 7 Liberális Demokrata Párt / Noli 8 egyéb demokrata Az 1920. febr. 9-i lushnjei alkotmány képviseleti demokráciát rögzít. Az 1921. ápr. 21-i választás után a parlament frakciójaként kristályosodik ki a liberális Nemzeti Néppárt (Fan Noli püspök, Ahmet Zogu) és a konzervatív egyházi - nagybirtokos körök Haladó Pártja (Shefqet Vërlaci), majd a pánalbán Haza Nagyföderáció (Avni Rustemi). Átalakulásukból formálódnak regionalizálási kantonizálási elképzelések és vallási ellentétek közepette a karizmatikus törzsi vezetők mögött felsorakozó politikai pártok. A kormányt alakító Zogu ellen kristályosodik ki Noli Demokrata Pártja. A Zogu-kormány haladó párti konzervatívjainak győzelmét és (a főváros posztjára aspiráló Shkodër kivételével) a liberális demokrata ellenzék vereségét hozó 1923. nov. 26-i és december 27-i közvetett választáson a kormányerők 64 mandátumot szereznek a 95-ből (Zogu pártja Durrës és Dibër 22, Evangjelis Néppártja Korcë 11, Vërlaci csoportja Elbasan 10, Vrioni csoportja Berat 14, Petro Harita csoportja Gjirokastër 7), az ellenzék 32-t (Gurakuqi demokrata csoportja Shkodër 12, Noli liberális demokratái Korcë 4, Këlcyra demokratái Gjirokastër 8, egyéb demokrata erők Vlorë 3, Rustemi nacionalista - demokrata csoportja Kosovë 5). A parlamentben 40 Zogu-párti, 35 Noli-párti és 20 független képviselő foglal helyet. A Rustemi 1924. áprilisi meggyilkolását követő felkelés a pravoszláv kisebbséget képviselő reformer Nolit juttatja hatalomra. Az 1924. decemberében szerb (és emigráns fehérorosz) csapatokkal Szerbiából visszatérő Zogu a mohamedán többségre támaszkodva 1925. januárban elnöki diktatúrát vezet be, majd 1928. szept. 1-én I. Zogu néven Albánia uralkodója lesz.

F.194. A görög nemzetállam az I. világháború után Az antant oldalán 1917. jún. 27-én hadbalépő Görögország a neuilly-i békében (1919. nov. 27.) megszerzi a bolgár Égei-korridort, a Pomákföld délnyugati csücskét, visszakapja a bolgár megszállás alá került Florina körzetét. A sévres-i békével (1920. aug. 20.) megkapja Kelet-Trákiát a Szorosok semleges zónájáig, a Dardanellák bejáratát ellenőrző Tenedoszt és Imbroszt, a kisázsiai Aidini vilajetet Szmirnával. Aspirál az albán Észak-Epiruszra és a bolgár Pomákföldre is. A kisázsiai vereséggel (142. térkép) a 129,3 ezer km²-nyi hódítást elveszti (sőt Olaszország az 1923 aug. 31-én megszállt Korfut csak kártérítés fejében üríti ki). Az 1923. júl. 14-i lausanne-i békével a világháborút Nyugat-Trákia megszerzésével zárva területe 130,2 ezer km² lesz (a Dodekanészosz olasz kézen marad). A vereség mellett a kötelező népességcsere (143. térkép) miatt a Nagy Eszme elveszti aktualitását.

194.a. A görög nemzet Görögországban, 1928 Az 1928-as népszámlálás szerint a 6.204,7 ezer lakos 92,8 %-a görög. A 7,2 %-nyi (445,2 ezer) kisebbség közül 3,1 % (191,3 ezer) — 54,2 %-ban görögkeleti — török, 1,3 % (82,0 ezer) macedón, 1,0 % (63,2 ezer) spanyol, 0,5 % örmény, 0,3 - 0,3 % (19,7 ezer) kutzovlach, albán (19,7 ezer) és bolgár (16,8 ezer). Felekezetileg a lakosság 96,1 %-a ortodox, 2,0 %-a (126,0 ezer) muzulmán. A 10 tartomány közül nyolc homogén görög. Epiruszban 17,0 ezer albán (4,1 %) él. A Bulgáriától megszerzett 60,4 %os görög többségű Nyugat-Trákiában (Evrosz, Rhodope) 93,8 ezer (30,9 %) török, 16,7 ezer (5,5 %) bolgár, 3,2 ezer (1,1 %) albán él. Görög-Macedónia lakosságából 82,5 % görög, 5,7 % (80,8 ezer) macedoszláv, 5,1 % török, 4,1 % (59,1 ezer) spanyol zsidó.

194.b. Parlamenti választás Görögországban, 1926

1 Liberális Párt 2 Néppárt 3 tartományhatár 4 kerülethatár 5 különleges körzet A köztársaság 1926. nov. 7-i első parlamenti választásán az 1.567,4 ezer jogosult 61,3 %-a szavaz érvényesen. Győz a kilenc tartomány közül nyolcban első venizelista Liberális Párt 36,4 %-kal (121 mandátum a 286-ból). Második a Peloponészosz nagyrészét magában foglaló Nauplionban győztes (31,2 %) Néppárt 20,3 %-kal (60), harmadik Metaxas Szabadelvű Pártja 15,8 %-kal (52), negyedik az LP-hez közel álló Republikánus Szövetség 6,5 %-kal (17), ötödik az Agrárius Párt 5,0 %-kal (8). A 4,4 %kal (10) hatodik kommunista Egységfront Nyugat-Trákiában 13,2 %-kal harmadik (Evrosz 16,0 %, Rodope 13,5 %). Lárisza kerületben 14,9 %-ot, Szaloniki kerületben 10,9 %-ot ér el.

G.195. Területi problémák Európában a II. világháború küszöbén F. D. Roosevelt amerikai elnök 1942-től működő tanácsadó bizottságának térképe már az 1936 - 41 közötti események, benne a II. világháború első szakaszának ismeretében készült. A térkép az európai országok közötti etnikai fogantatású területi problémák katalógusa. Készítői kinyilvánított szándékuk szerint a világháború előtti 1939-es európai határokat veszik alapul (bár ezek láthatóan inkább az 1937-es határok, amennyiben szerepel rajta a független Ausztria, Csehszlovákia pedig még megcsonkítva sincs). Az eredeti térkép — mintegy zsinórmértékül — még feltünteti az elhíresült Curzon-vonalat. A két érintett nagyhatalom közül a Szovjetunió nyugati határvidékén a térkép jelzi a finn - szovjet háborút lezáró 1940-es moszkvai béke következtében a Szovjetunióhoz csatolt finn területeket (1, 2), amelyek problémája ezzel természetesen nem jutott nyugvópontra. Hasonló konklúzióval ugyancsak jelzi az Észtország, Lettország, Litvánia és Besszarábia 1940-es szovjet annexióját (3, 11), továbbá Bukovina felosztását (10). Lengyel - szovjetorosz vita tárgya a jelentős belorusz - ukrán lakosságú Bialystoki körzet, Polézia és Volhínia ((8). A Német Birodalom határvidékén az amerikai bizottság térképe vitatottnak tekinti Kelet-Poroszországot egészében (6), valamint a hozzá kapcsolódó Memel-vidéket (5) és Danzigot (7). Jelzi Felső-Szilézia (30) és a Szudétavidék (28) problémáját, továbbá az osztrák - német határkérdéseket (26), miközben vitatott a csehszlovák - osztrák határ néhány pontja is (25). A birodalmi aspirációjú Olaszország határterületein vitatott Dél-Tirol (24), Zara (22), valamint Isztria és Dalmácia (23). A fent említett nagyhatalmi igényeken túl a régióban elsősorban Versailles bázisállamainak jelentős területei vitatottak, döntően a világháborúban vesztes kisállamok részéről: Suwalkit Litvánia és Lengyelország vitatja (4), Teschent Lengyelország és Csehszlovákia (29), a szlovák / kárpátaljai - magyar határt Csehszlovákia és Magyarország (27), a Vajdaságot és a Muravidéket Jugoszlávia és Magyarország (21), Bulgária vitatja Romániától Dél-Dobrudzsát (13), Jugoszláviától a timoki, caribrodi és boszilgradi területet (14), Görögországtól Nyugat-Trákiát (15). Albánia vitatja Jugoszláviától Koszovót és Nyugat-Macedóniát (20), Görögország Albániától Észak-Epiruszt (16), Olaszországtól a Dodekanészoszt (17). A versailles-i rendezés után továbbra is megoldatlan Erdély (12), Macedónia (19) és Kárpátalja (9) problémája. A német - francia határkérdéstől, továbbá Eupen - Malmedy, a Fríz-szigetek és Pantelleria szigetének problémájától eltekintve minden súlyos etnikailag színezett területi probléma Köztes-Európában található. Ráadásul ezek jelentős része többszörös probléma (finn - szovjet határ, Baltikum, bolgár - jugoszláv határ stb.). A problémakatalógus első pillantásra is Versailles kemény kritikája.

G.196. Köztes-Európa és a szövetségi rendszerek az 1930-as években A németellenes francia szövetségi rendszert alapjaiban megrendítő lengyel - német megnemtámadási szerződés (1934. jan. 26.) után egyértelművé teszi a köztes-európai kisállamok kiszolgáltatottságát az 1925-ös locarnói egyezmény német felmondása és a rajna-vidéki demilitarizált övezet megszállása (1936. márc. 7.). A locarnói egyezményeket garantáló Anglia és Olaszország mozdulatlansága ugyanis jelzi, hogy a francia keleti szerződések adott esetben keveset érnek. A kisállami függetlenség védelmét célozza a nagyhatalmi expanzió elleni francia dominanciájú "egészségügyi övezet" (145. térkép) erősítése. Románia, Jugoszlávia és Csehszlovákia megújítja a Kisantantot (1933. febr. 16.), Románia, Jugoszlávia, Görögország és Törökország létrehozza a Balkáni Antantot (1934. febr. 9.), Finnország, Észtország, Lettország és Lengyelország felújítja az 1922-ben elvetélt Balti Antantot (1934. szept. 19.). A Franciaország szövetségi rendszeréhez a lengyel - francia és román - francia szerződéssel kapcsolódó kisállami szövetségi rendszerek dilemmája a német és szovjet revíziós igények egyidejű kivédése. A német befolyás erősödése arra készteti őket, hogy Németország oldalán keressék problémáik megoldását. A nemzetközi szerződések 1939. nyarán (Belgium mellett) garantálják Lengyelország, Románia, Görögország és Törökország határait. Németország 1939 első felében a lengyel - német megnemtámadási szerződés és a brit - német flottaegyezmény felmondásával, a német - olasz "acélpaktummal", a német - dán, német - lett, német - észt és főként a német - szovjet megnemtámadási szerződéssel megteremti a Lengyelország elleni támadás diplomáciai feltételeit.

196.a. Európa politikai rendszerei az 1930-as években 1 parlamentáris köztársaság 2 parlamentáris monarchia 3 korlátozott parlamentáris monarchia 4 tekintélyelvű köztársaság 5 tekintélyelvű monarchia 6 diktatórikus köztársaság 7 diktatórikus monarchia Míg az 1920-as éveket a demokrácia győzelme jellemzi a kontinensen (145a. térkép), az 1930-as évekre megfordul a trend. Köztes-Európában csak Finnország és Csehszlovákia marad demokratikus berendezkedésű.

196.b. Parlamenti választás Németország keleti felében, 1930. szeptember Az 1930. szept. 14-i választáson a náci párt (NSDAP) 18,3 %-kal (1928: 2,6 %) második az SPD mögött (107 képviselő az 577ből). A hagyományosan centrumpárti Felső-Sziléziát (9,5 %) leszámítva az országos átlagnál több szavazatot kap a keleti tartományokban (Kelet-Poroszország 22,5 %, Liegnitz 20,9 %, Odera menti Frankfurt 22,7 %, Pomeránia 24,3 %).

G.197. A békés német expanzió, 1935 - 1939 A 468,6 ezer km² területű és 68,5 millió lakosú Németország a versailles-i korlátozások lerázásával párhuzamosan kezd hozzá a németlakta területek egyesítéséhez. A Saar-vidék visszaszerzése még Versailles szellemében megy végbe (népszavazás, 1935. január). Az első lépés a békerendszer megkérdőjelezésében területi téren a Rajna-vidék remilitarizálása 1936. márciusában. Az anschluss mellett a "Német-Ausztria" elnevezést is tiltó saint-germain-i béke (129a. térkép) erőszakos revíziójaként Németország 1938. márc. 13-án annektálja Ausztriát. Az annexiót szentesítő 1938. ápr. 10-i népszavazáson a birodalom 45.073,3 választópolgára 99,5 %-os részvétel mellett (érvénytelen 69,6 ezer szavazat = 0,2 %) 99,0 % az "igen" és 1,0 % (440,4 ezer) a "nem" aránya. Ausztriában a szavazás eredménye még inkább elsöprő: a 4.474,4 ezer jogosult 99,7 %-os részvétele mellett (érvénytelen 5,8 ezer szavazat = 0,2 %) 99,7 % az "igen" és 0,3 % (11,8 ezer) a "nem" aránya. A szudétanémet probléma (127c, 163. térkép) erőszakos megoldása során Németország az 1938. szept. 29-i müncheni szerződés (198. térkép) eredményeként szerzi meg a Szudétavidéket, még azt is kikényszerítve, hogy Csehszlovákián keresztül területenkívüliséget élvező közvetlen autóút épüljön Bécstől Breslauig. A maradék Csehszlovákia felosztása során kerül hozzá 1939. márc. 16-án a Cseh - Morva Protektorátus. Ezzel párhuzamosan 1939. márc. 22-én szerzi vissza Németország az 1919-ben Kelet-Poroszországtól elcsatolt Memel-vidéket (203. térkép). Így az 1935. március - 1939. március között eltelt négy év alatt Németország 166,6 ezer km² területet szerez 18.056,0 ezer lakossal. A lengyel háború megkezdésének küszöbén a birodalom területe 635,2 ezer km², lakossága 86.530,0 ezer fő. Franciaország és Anglia folyamatos hátrálása közepette Németország tehát "békésen megnyeri" az első világháborút, amennyiben végrehajtja a területi revíziót (eltekintve a pillanatnyilag lengyel kézen maradó keleti területektől), anélkül, hogy újra kellett volna kezdenie. Hitler 1939-ban azonban már újra akarja kezdeni. Az annexiókkal párhuzamosan kiteljesedik Németország — weimari időszakban meginduló — belső közigazgatási átszervezése (217a. térkép). Kisállamainak nagyrésze 1933-ig eltűnik, illetve szavazatszámuk csökken, így az akkor szociáldemokrata kormányzású Poroszország súlya nagyobb (26 szavazat a 65-ből) lesz a Reichsratban, mint volt az 1914 előtti császárság idején (17 a 61-ből). A náci korszakban folytatódó átszervezés kiteljesítéseként az 1939-ben 38 körzetre (gau) osztják a megnövekedett birodalmat. A gauk határai nem régi államhatárok vagy porosz tartományhatárok (Szászországot és Vesztfáliát például kettévágják, Hannovert három, a Rajnai Tartományt négy részre stb.). A rendezéssel végleg eltűnnek a történelmi német kisállamok (ld. még 202, 217a. térkép).

G.198. Csehszlovákia felosztása, 1938 - 1939 A Henlein irredenta csehszlovákiai német pártját támogató Németország az anschluss után a szudétanémetek önrendelkezését követeli. A népszavazást Csehszlovákia a biztos vereség tudatában és precedenstől tartva nem vállalja (a felajánlott kantonizálás viszont a szudétanémeteknek kevés). Végül Németország a Szudétavidék átengedése mellett a lengyel és magyar igények kielégítését is követeli. Németország, Olaszország, Anglia és Franciaország olasz közvetítéssel (Csehszlovákia nélkül) hozott 1938. szept. 29-i müncheni döntése a német félnek ítéli a Szudétavidéket. A kapcsolódó november 2-i bécsi német - olasz döntéssel Magyarország kapja Szlovákia déli sávját és Kárpátalja délnyugati magyarlakta területét, Lengyelország (határkorrekciók mellett) a már megszállt Olsaterületet Tescheni Sziléziából. A maradék Csehszlovákia keretében Szlovákia (október 6.) és Kárpát-Ukrajna (október 8.) autonómiát kap. Ekkor merül fel az ország "Nyugat(i)-Szlávia" elnevezésének gondolata. A kötelezőnek nyilvánított katonai szolgálatot megtagadó Szlovákiát 1939. márc. 9-én cseh csapatok szállják meg, mire március 14-én kikiáltja a függetlenséget, amit azonnal elismer Németország és (a márc. 14-i berlini német - cseh szerződés értelmében Cseh - Morva Protektorátus néven a Német Birodalom védnöksége és megszállása alá kerülő) Csehország. Az 1939. novemberére befejeződő határkorrekciók után (melyek során visszaszerzi Skalitét, de visszautasítja Hitler Zakopane annektálására vonatkozó ajánlatát) 38,7 ezer km² területű és 2,7 millió lakosú Szlovákiát Európa összes országa elismeri (a Szovjetunió is). Egy szlovák - német szerződés a német hadsereg rendelkezésére bocsátja Szlovákia mintegy 5 %-nyi nyugati részét (de facto német protektorátus). Magyarország március 15-én annektálja a maradék Kárpátalját. Csehország 1939. márciusi elfoglalásával Németország megszegi a müncheni szerződést, ezért Anglia és Franciaország felmondja, majd (Anglia 1942. aug. 5-én, De Gaulle emigráns kormánya szeptember 29-én) semmisnek nyilvánítja.

198.a. Nagy-Felső-Szilézia, 1941 1 Nagy-Felső-Szilézia, 1941 2 német - szlovák határ, 1939-től 3 új határ Felső-Szilézia és a Főkormányzóság ill. a Protektorátus között 4 új határ Felső-Szilézia és Wartheland, Alsó-Szilézia ill. a Szudétavidék között 5 Felső-Szilézia részeinek határa Németország 1941-ben Német Felső-Szilézia, Lengyel Felső-Szilézia, Hultschin, Csehszlovák Tescheni Szilézia, Lengyel Tescheni Szilézia, a galíciai Biala és az egykori Kongresszusi Lengyelország délnyugati Sosnowieci körzetéből Kattowitz fővárossal létrehozza Nagy-Felső-Sziléziát. A II. világháború után a győztesek újra felosztják (199. térkép).

G.199. Szilézia újrafelosztása, 1938 - 1945 Szilézia (és ezen belül elsősorban Felső-Szilézia) évszázadok óta Európa egyik legfontosabb gazdasági körzete, mindenekelőtt a szénmedencére épülő iparvidék miatt. Lengyelországtól 1335-ben kerül a cseh korona fennhatósága alá, s Csehországgal együtt 1526-ban, illetve 1620-ban a Habsburgok birtokába. Nagyobbik részét (keleti szegélye Lengyelországhoz tartozik) az osztrák örökösödési háború során 1742ben II. Frigyes porosz király elfoglalja (osztrák kézen az egymással kapcsolatban nem álló Troppaui és Tescheni Szilézia marad). A Habsburgok a hétéves háborúban hiába próbálják visszaszerezni (33b. térkép). Lengyelország 1795-ös felosztása során a Porosz Királysághoz kerül Új-Szilézia Sosnowiec városával (34. térkép). A napóleoni háborúkkal bekövetkező határmódosulások Szilézia státusát közvetlenül nem érintik. Az 1815-ös bécsi rendezés (48. térkép) eredményeként a felosztott Felső-Sziléziában találkozik a Köztes-Európát uraló osztrák, porosz és — a "Kongresszusi Lengyelország" révén — orosz birodalom határa. Szilézia az évszázadok során germanizálódik. A XX. sz. elején Osztrák-Szilézia troppaui része lényegében német, tescheni része vegyes cseh - lengyel (76. térkép), Német-Szilézia vegyesen német és lengyel lakosú (84. térkép). Az I. világháború után Troppaui Szilézia az Osztrák Császárságtól Csehszlovákiához kerül, amely emellett Német-Sziléziából is megkapja a Hultschini területet. Tescheni Sziléziát megosztják Csehszlovákia és Lengyelország között (129c. térkép), bár az utóbbi nehezen mond le a lengyellakta "Olsán túli területről". Német Felső-Sziléziában népszavazást tartanak (125c. térkép), s az ennek eredményét felhasználva meghúzott határ a keleti kisebb részt Lengyelországnak adja (a két világháború között a megszerzett területen mindkét állam megpróbálja a maga javára módosítani az etnikai viszonyokat). Az 1938-as müncheni döntéssel (198. térkép) Troppaui Szilézia a Szudétavidék részeként Németországhoz kerül. A bécsi döntés értelmében Lengyelország 1938. őszén megszállja, majd annektálja az Olsa-területet, együtt a Jablonkai-hágót ellenőrző szlovákiai skalitei sávval. Csehszlovákia 1939. márciusi teljes felosztásával a Német Birodalom határa immár Szlovákiánál húzódik. Lengyelország 1939-es felosztásával (205. térkép) a századokon keresztül különböző kézen lévő sziléziai területek mindegyikét megszerzi, s 1941-ben létrehozza "Nagy-Felső-Sziléziát" (198a. térkép), kikerekítve területét Galícia (Biala) és a volt "Kongresszusi Lengyelország" (Sosnowiec) felé (ugyanakkor Szlovákiának visszaadja Skalitét). A II. világháborút követő 1945-ös rendezés — a glatzi csehszlovák igény (233a. térkép) ellenére — Hultschinig megtartja a Monarchia régi határait (a Görlitzi-Neissétől immár mint csehszlovák - lengyel határt), Hultschin pedig ismét Csehszlovák kézre kerül, amely visszakapja az Olsa-területet is (240, 244. térkép).

G.200. Csehszlovákia 1939 elején Németország a Szudétavidék elfoglalása során 1938. novemberében néhány kompenzáció nélküli annexiót hajt végre (Krems, Domazlice külvárosai, Gewitsch ipari központja, gablonzi sáv Reichenbergtől délkeletre). Párhuzamosan apróbb szlovák - magyar területcserékre is sor kerül (Szlovákiához kerül Tardoskedd és Szántó, Magyarországhoz Kassa környéke). A Reichenberg központú Szudétavidék (29,1 ezer km², 3.408,0 ezer lakos) határát az etnikai választóvonal mentén jelölik ki, lényegében az 1918-as osztrák követelés vonalát követve (129a. térkép). Németországhoz kerül többek között Pozsony 1919-ben Magyarországtól elcsatolt külvárosa (Pozsonyújfalu / Engerau / Petrzalka), Nikolsburg / Mikulov, Asch / As, Znaim / Znaimo, Eger / Chleb, Marienbad / Marianske Lazné, Karlsbad / Karlovy Vary, Teplitz / Teplice, Leitmeritz / Litomerice, Reichenberg / Liberec, Gablonz / Jablonec, Tratenau / Trutenov, Mährisch Trubau, Troppau / Opava és a hultschini terület. A cseh etnikum legnyugatibb pontján Domazlice / Taus csehszlovák kézen marad, azonban a helység nyugati szélén már német területen halad a Karlsbadot Regensburggal összekötő országút. Ezzel fejeződik be tulajdonképpen az Osztrák - Magyar Monarchia feldarabolása, abban az értelemben, hogy most tűnnek el végleg a régi állam külső határai (kivétel a svájci határ, a Karni-Alpok rövid szakasza és a Lengyelországot a Szovjetuniótól elválasztó Zbrucz folyó). Lengyelország megkapja a már megszállt Olsa-területet Oderberg / Bohuminnal (a kaschau / kassai vasútvonal fejállomása), a tescheni pályaudvart, a Jablunkovói hágótól délre szlovák területen található skalitei vasúti csomópontot (a Galícia és Szilézia közötti vasúti összeköttetés másodlagos biztosítására), Oravában egy kiegészítő területet, valamint a Spisben lévő, 1920 - 1924ben már követelt javorinai körzetet (165. térkép). Tescheni Szilézia kis darabja (Friedek és Mistek) megmarad Csehszlovákiának. Az 1938. nov. 2-i bécsi döntéssel Magyarország megkapja Szlovákia 10,6 ezer km²-nyi déli sávját (Komárom / Komarno / Komorn, Érsekújvár / Nové Zámky / Neuhäusel, Léva / Levice, Losonc / Lucenec, Rimaszombat / Rimavska Sobota, Jolsva / Jelsava, Rozsnyó / Roznava / Rosenau, Kassa / Kosice / Kaschau) 867,0 ezer, valamint Kárpátalja 1,5 ezer km²-nyi délnyugati magyarlakta területét Ungvár / Uzshorod, Munkács / Mukacevo, Beregszász / Berehovo) 173,0 ezer lakossal. A magyar igény ellenére szlovák kézen marad Pozsony / Bratislava / Presburg, Nyitra / Nitra, illetve Nagyszőllös / Sevlus, valamint két német népességű terület (a Csallóköz csücske és a kisméretű mecenzefi / metzenseifeni körzet). Az új határ pontosan a magyarok és szlovákok, illetve rutének között élesen kirajzolódó etnikai választóvonalat követi. Kivételt képez a szeszélyesen kanyargó nyugati vonal (a magyar Nyitra Szlovákiáé marad, míg a szlovák Érsekújvárt visszaadják Magyarországnak), a román határ melletti legkeletibb részeken pedig a Nagyszőllős és Técső közötti keskeny magyarlakta területet Csehszlovákia tartja meg.

G.201. A megcsonkított Csehország, 1939 A versailles-i rendezéssel létrehozott Csehszlovákia (163. térkép) területe 140,4 ezer km², lakossága 1930-ban 14.726,2 ezer fő. Ezen belül a cseh "történelmi országok" (Csehország, Morvaország, Szilézia), azaz a tágan vett Csehország területe 78,9 ezer km², amelyen 10.579,7 ezer lakos él. Közülük 70,6 % cseh, 28,1 % német és 0,7 % (72,0 ezer, ebből 70,0 ezer az Olsa-területen) lengyel (166. térkép). Az 1938-as döntésekkel (198. térkép) Csehszlovákia 41,2 ezer km²-t (29,3 %) veszít 4.448,0 ezer (30,2 %) lakossal. Ezen belül Csehországtól elkerül a Szudétavidék 29,1 ezer km²-rel és 3.408,0 ezer (79,3 %-ban német) lakossal (a szudétanémetekről ld. 245. térkép). Lengyelországhoz kerül a 0,8 ezer km² területű és 171,6 ezer lakosú (70 ezer lengyel, 10 ezer német, a többi cseh és szlovák) Olsa-terület. A maradék csehszlovák állam területe 1939. elején (200. térkép) 99,2 ezer km², lakossága 10.278,2 ezer fő. Ezen belül az autonóm Szlovákia területe 38,4 ezer km², lakossága 2.463,9 ezer fő (az 1939. márciusában függetlenné váló szlovák állam területe 38,2 ezer km², lakossága akkor 2.691,0 ezer). Az autonóm Kárpát-Ukrajna területe 11,1 ezer km², lakossága 552,4 ezer. Csehország (1939. márciusától Cseh - Morva Protektorátus) területe 49,0 ezer km², lakossága 7,0 millió, amelynek 96,3 %-a cseh. Az ország területén maradt 3,7 % (261,5 ezer) német nagyrészt Jihlava / Iglau, Brno / Brünn és Olomouc / Olmütz nyelvi szigeteinek területén él.

201.a. Morvaország etnikumai és dialektusai, 1926 A 26,8 ezer km² területű Morvaország lakossága 1921-ben (a 46,4 ezer idegent nem számítva) 2.616,4 ezer fő. A lakosság 78,3 %-a (2.048,4 ezer) "csehszlovák". Hivatalos becslés szerint ennek 0,3 %-a (7,2 ezer) szlovák és 78,5 %-a (2.041,2 ezer) cseh. Travnicek 1926-es nyelvjárási térképe szerint a morvaországi "csehszlovák" lakosság négy nagyobb dialektust beszél: az ország középső részén a hanákot (a tulajdonképpeni morvát), egy széles nyugati sávban a csehhez, a Morva-medence területén a szlovákhoz közelebb álló nyelvjárást, míg a Troppaui Szilézia és a Tescheni Szilézia között, a Becva felső folyása fölött a lachot mint polonizált cseh dialektust (a morva etnikumról ld. 247c. térkép). Az 547,6 ezer (20,9 %) német három nagyobb, a szomszédos területekről átnyúló tömbben helyezkedik el: a Morava felső folyásától északra (amely a Troppaui Sziléziából nyúlik át), a Morava és a Svitava között (a csehországi Szudétavidékről átnyúlva) és a Thaya völgyében (amely a Cseh-erdő vidékéről, illetve Ausztriából nyúlik át). Ezek mellett három jelentősebb német nyelvi sziget van Morvaországban: a brünni (56,9 ezer német), az iglaui (26,3 ezer) és az olmützi (17,6 ezer).

G.202. Ostmark, 1938 - 1945 Az egykori Osztrák - Magyar Monarchia 1938-tól Németországhoz csatolt osztrák területei a birodalom növekedésével párhuzamosan szerveződnek meg. A 83,8 ezer km²-es és 6.650,0 ezer lakosú Ausztria 1938. márc. 13-i "újraegyesítése" (197. térkép) és az ezt szentesítő április 10-i népszavazás után az ország hivatalosan május 1-től lesz Ostmark néven a Német Birodalom része. Csehszlovákia megcsonkítása (198. térkép) során a csehországi Szudétavidéket hivatalosan 1938. nov. 20-án csatolják Németországhoz. Csehszlovákia végleges felosztása során 1939. márc. 16-án a birodalom autonóm területeként létrehozzák a Cseh - Morva Protektorátust. Hivatalosan ettől kezdve használják az addigi Német Birodalom helyett a Nagynémet Birodalom elnevezést. A megszerzett osztrák és cseh területeket 1939. ápr. 15-én a birodalom tartományokra (gau) osztásának keretében átszervezik (197, 217. térkép). Ostmarkot, azaz Ausztriát nagyjából az Osztrák Császárság 1914-es állapotának megfelelően tartományokra osztják. Bécs mint a birodalom "második fővárosa" önálló tartományi rangú státuszt kap. Ugyanakkor a Szudétavidéket felosztják Poroszország, Bajorország, Felső- és Alsó-Ausztria között: Felső-Ausztriához kerül a Cseh-erdő keleti része, Alsó-Ausztriához pedig Német-Délmorvaország. Az így megnövelt egykori Ausztriát nevezik Alpesi és Keleti tartományoknak (Alpen- und Ostgaus). A Balkán-hadjárat (210. térkép) során 1941. ápr. 14-én szerzi meg Németország és Olaszország Jugoszlávia nyugati szlovénlakta részét. A területet egy a Szávától délre húzódó vonallal megfelezik: Olaszország kapja a déli mintegy 11,0 ezer km²-nyi részt (elsősorban Dél-Krainát) 800 ezer lakossal, Németország az északi mintegy 11,3 ezer km²-nyi területet (Alsó- vagy DélStájerország és Észak-Kraina), ugyancsak mintegy 800 ezer lakossal. A Németországnak jutott területet nem szervezik önálló tartománnyá, hanem keleti részéből — az eredeti Alsó-Stájerország elnevezést felújítva — visszaállítják az Osztrák - Magyar Monarchia Stájerország tartományát, a nyugati részt pedig Dél-Karintia néven Karintia tartományhoz csatolják. Olaszország beleegyezésével Németország az új olasz Ljubljana tartományból (elsősorban Gottschee / Kocevje vidékéről) "hazatelepít" mintegy 15 ezer németet (az Alsó-Stájerországba telepített kocevjei németek nagyrésze 1944-ben a partizánharcok áldozatául esik). A függetlenné váló Horvátországgal kötött 1942. okt. 6-i egyezmény értelmében 19 ezer bosznia - hercegovinai németet telepítenek át a birodalom területére. Az ostmarki területek nagysága és közigazgatási beosztása majd Olaszország 1943. szeptemberi kapitulációjával változik újra jelentősen (212. térkép).

G.203. A Memel-vidék Az 1422-es litván - lovagrendi békével a 10 ezer km²-nyi Memel / Pregel-körzet (Porosz- vagy Kis-Litvánia) marad a lovagrend kezén 600 ezer litván lakossal. A német telepítés és a járványok után 1910-ben számuk a hét kerületben (84. térkép) 114,7 ezer (25,6 %). A 112 km hosszú, 16 - 32 km széles, 2,6 ezer km²-es Memel-vidék (Memelland) Kelet-Poroszországnak a Memel / Nemunas / Nyeman jobbpartjára átnyúló része. Lakossága 1919. áprilisában Litvániával szemben 78,0 %-ban Németország mellett szavaz, de a versailles-i béke Németországtól elcsatolva ideiglenesen népszövetségi (francia) ellenőrzés alá helyezi. Az 1921. május első hetében tartott helyi népszavazás 56 ezer jogosultja 97,2 %-ban Memel Szabad Város létrehozása mellett dönt. Az 1921. júliusában a győztesek elé terjesztett memorandum ebben a szellemben foglal állást. Litvánia számára a sáv létkérdés Memel / Klaipeda kikötője miatt a jégmentes Kur-öböl bejáratánál, amit nem helyettesít a Lettországtól kapott rés (Polangen) a tengerhez (157. térkép). Németország számára Danzig elvesztésével értékelődik fel a terület. Egy "felkelés" támogatására 1923. jan. 10-én litván csapatok vonulnak be, a franciák ellenállás nélkül feladják a sávot. A Népszövetség 1924. máj. 5-én a Memel-sávot Litvánia autonóm részének ismeri el. A helyi szejm választásain a többség a német pártokra szavaz (1925: 93,8 %, 1926: 85,3 %, 1927: 86,7 %, 1930: 79,7 %). A litvánbarát pártok az 1926. decemberi puccs után a kormányzói hatalomra támaszkodva irányítják a Memel-vidéket. A náci párt befolyása 1928-tól érezhető, 1933-ban két hasonló jellegű párt alakul, amelyek 1935-re a szejm német frakcióját uralják. Az 1938as választáson a náci dominanciájú német pártok 87,0 %-kal győznek. Németország 1939. márc. 20-i ultimátumára Litvánia a március 22-i berlini litván - német szerződésben átadja a Memel-vidéket (Lengyelország az igénybejelentés hírére március 11-én ultimátummal — "diplomáciai kapcsolatfelvétel vagy háború" — kényszeríti ki Litvániától a Zeligowski-hadjárat óta megszűnt diplomáciai kapcsolat felvételét), s 23-án újraegyesítik a birodalommal (Litvánia Memel kikötőjében szabadkikötői zónát kap). A sávot 1944-ben a szovjet hadsereg szállja meg, s a Szovjetunión belüli Litvánia része lesz.

203.a. A Memel-vidék etnikai viszonyai, 1910 A Memel-vidék 141,2 ezer lakosából (1910) 50,6 % német, 49,2 % litván (Kelet-Poroszországban 1925-re 2,9 ezer litván marad). Memel kerület 41,7 %-a (a 21,5 ezres Memel város 90,3 %-a, a járás 34,0 %-a), Heydekrug 42,0 %-a, a folyó két partján elterülő Tilsit 65,4 %-a (a jobbparti Pogegen 49,0 %-a), Ragnit 78,0 %-a német. Felekezetileg (1910) 94,4 % evangélikus, 3,8 % római katolikus, 1,0 %-a (1,4 ezer) izraelita. Litván népszámlálás (1925) szerint a 141,6 ezer lakosból 43,5 % német, 27,6 % litván, 25,2 % "memelvidéki".

G.204. A II. világháború, 1939 - 1941 Európát négy nagyobb hadjárat rendezi át 1939 - 41 között: 1. Németország és a Szovjetunió felosztja Lengyelországot (1939. szeptember). 2. A finn - szovjet háborúval (1939. vége) Skandináviáért induló harcot Németország Dánia és Norvégia okkupálásával folytatja (1940. április). 3. Németország legyőzi Franciaországot (1940. június), a szövetségese lekötöttségét kihasználó Szovjetunió ugyanekkor annektálja Észtországot, Lettországot, Litvániát, a román Besszarábiát és Észak-Bukovinát. 4. A már a Szovjetunió ellen készülő Németország elfoglalja a Balkánt (1941. április).

204.a. Köztes-Európa német - orosz felosztása, 1939 1 szovjet - német határ, 1939. szept. 28. 2 Curzon-vonal, 1919 3 országhatárok, 1937 4 szovjet - német egyezmény vonala, 1939. aug. 23. 5 elcserélt terület, szept. 28. Az 1939. aug. 23-i német - szovjet megnemtámadási szerződés titkos záradékának érdekszféra-felosztása az 1919-es (etnikai) Curzon-vonalon alapul. A Lengyelországot felosztó szeptember 28-i szerződésben a Szovjetunió Litvániáért (a Memel-sáv, a Suwalki-háromszög és a "litván sáv" nélkül) cserébe átadja a Lublini vajdaságot és a Varsói déli felét.

204.b. Európa 1941. jún. 22. 1 Nagy-Németország 2 német igazgatás vagy közvetett befolyás 3 semleges országok Európa 1939 - 41-es átrendezésével hat ország (Csehszlovákia, Lengyelország, Jugoszlávia, Észtország, Lettország, Litvánia) eltűnik, kettő (Szlovákia, Horvátország) alakul, területet veszít Szerbia, Románia, Görögország, Szlovákia és Finnország (Magyarország, Bulgária, Montenegro, Albánia, Horvátország, Olaszország, Németország és a Szovjetunió javára). Németországtól független hatalom egyedül a Szovjetunió és a kontinensről kiszorított Anglia.

204.c. Oroszország területi változása Európában, 1914 - 1940 1 Oroszország határa, 1914 2 Szovjetunió, 1922 3 Szovjetunió, 1941 4 visszaszerzett terület 5 Oroszországé, 1914 6 újonnan szerzett terület 7 szovjet támaszpont A Szovjetunió Versailles 1939 - 41-es revíziójával 452,7 ezer km² területet szerez 22,2 millió lakossal. A határokon kívül marad az egykori Finn Nagyhercegség és a Kongresszusi Lengyelország nagyrésze, megszerzi viszont az 1914-ben nem birtokolt KeletGalíciát és Észak-Bukovinát.

G.205. Lengyelország felosztása, 1939 A szeptember 1-én induló német támadás (Litvánia a vilnai körzet felajánlása ellenére semleges marad) két átkaroló hadművelete 17-ére eldönti a hadjáratot (Varsó 27-én esik el): a kormány Romániába menekül, a csapatokat a kutnói, modlini, varsói katlanban bekerítik. Szeptember 17-én indul a szovjet támadás is. A német veszteség 48,0 ezer, a szovjet 2,6 ezer, a lengyel 200 ezer fő, 587 ezer lengyel esik német, 200 ezer szovjet fogságba. Utóbbi 14,5 (más: 21,9) ezres tisztikarát 1940. ápr. 3. - máj. 13. között Katyn mellett kivégzik. A győztesek szeptember 28-án Varsóban barátsági és határmegállapító szerződést kötnek. Hitler október 6-án békét ígér egy maradék lengyel állam fejében (augusztus 23-án ez függőben marad), de a Szovjetunió ellenez egy német protektorátust, Anglia elvet egy újabb Münchent.

205.a. A danzigi ultimátum, 1939 1 országhatárok, 1938 2 javasolt új határ 3 Kelet-Poroszországhoz 4 javasolt népszavazás 5 Bütow - Danzig területen kívüli út 6 Poznania - Gdynia területen kívüli út Danzigban 1935-ben náci párt alakít kormányt, Hitler 1938. okt. 24-én deklarálja célként csatolását, 1939. márc. 21-én követeli a várost és a korridor területenkívüliségét. Lengyelország elutasítja (Anglia és Franciaország márc. 31-én garantálja határait). Ribbentrop augusztusi tervében Danzig Németországhoz kerül, Gdynia Lengyelországnál marad, a korridorban népszavazást tartanak. Lengyelország melletti döntésnél Bütow és Danzig között német, Németország mellettinél Gdynia és Poznania között lengyel területenkívüli út létesül. Szept. 1-én Danzig csatlakozik Németországhoz.

205.b. A lengyel területek sorsa, 1939 - 1944 1 Lengyelország, 1938 2 német - szovjet határ, 1939 - 41 3 Lengyelország részei, 1941 4 Németországhoz 5 Főkormányzóság 6 Ostland Reichskomissariathoz 7 Ukrajna Reichskomissariathoz Szovjet kézre kerül 201 ezer km². Október 10-én 6,5 ezer km²-t kap Litvánia a Vilnai területből. A november 1-i népszavazással Ukrajna Lvóv központtal Nyugat-Ukrajnát (88,0 ezer km²), a 2-ival Belorusszia Vilnius (majd Bialystok) központtal NyugatBelorussziát (101,5 ezer km²) kapja. Német kézre kerül 187,6 ezer km². Október 26-án a birodalomhoz csatolnak 92,0 ezer km²-t, 95,6 ezer km²-en létrejön a (Lengyel) Főkormányzóság Krakkó fővárossal. Az 1941-es támadással elfoglalt Bialystok körzetét a birodalomhoz, Kelet-Galíciát a Főkormányzósághoz, a belorusz területet Ostland, az ukránt Ukrajna Reichskomissariathoz csatolják.

G.206. A "litván sáv" problémája, 1939 - 1941 A Nyeman-könyök és Kelet-Poroszország határolta terület a lublini unióig Litvániához tartozik, 1795-től Új-Kelet-Poroszország, 1807-től a Varsói Nagyhercegség, 1815-től Orosz-Lengyelország része. A 12,3 ezer km²-nyi, 52,3 %-os arányával egyetlen litván többségű Suwalki kormányzóság (1897) 582,8 ezer lakosából 5,2 % (30,5 ezer) német: a későbbi "litván sáv" gerincét adó Wylkowyszki járás 16,1 %-a (12,4 ezer), Wladislawów 10,5 %-a (7,2 ezer), Suwalki 7,9 %-a (7,3 ezer), Marijampole 5,4 %-a (6,2 ezer) protestáns (német). Az 1923-as litván népszámlálás szerint Wylkowyszki 12,5 %-a (10,0 ezer), Sakiai 4,2 %-a (2,9 ezer), Marijampole 3,4 %-a (3,4 ezer) német. Az 1919. júl. 18-i demarkációs vonal (a későbbi Curzon-vonal Grodno fölötti leágazása a német határig) lényegében az etnikai vonalat követi, az 1920. júl. 12-i litván - szovjet béke határa Grodno alatt húzódik (157. térkép). Lengyelország 1920-ban a kettő közötti területet megszállja. A demarkációs vonal 1939-ig határként funkcionál. Az 1939. aug. 23-i német - szovjet szerződés titkos záradékában az egész egykori Suwalki kormányzóság — Litvánia részeként, illetve délnyugati lengyel része (a két Curzon-vonal bezárta Suwalki-háromszög) Kelet-Poroszországhoz csatolva — német érdekszféra. Szeptember 28-ával Litvánia másfél lengyel vajdaság fejében szovjet érdekszféra lesz (204a. térkép), a Litvániához tartozó német kisebbségű (Wylkowyszki) Marijampoléi területet a Sesupé felső folyásáig azonban a litvánok megkérdezése nélkül Németország kapja. Ez a "litván sáv" nem várt gondot okoz a Szovjetuniónak, amikor a megszerzett területek litván részét Vilniusszal vissza kívánja adni Litvániának. Molotov 1939. okt. 3-i javaslata szerint ráveszik Litvániát, hogy a vilniusi terület visszaadásáért cserében mondjon le a "litván sávról" Németország javára. A német fél ezt elutasítja, a kérdés függőben, a sáv litván kézen marad. Litvánia annektálásakor a Szovjetunió 1940. júl. 13-án ismét kezdeményezi a probléma rendezését. Augusztus 14-én két év alatt fizetendő 3,86 millió aranydollárt ajánl a "litván sáv" litván (azaz immár szovjet) kézen hagyásáért. Miután augusztus 20-án a Litvániát megszálló szovjet hadsereg bevonul erre a (német) területre is, Németország 13 millió aranydollárt kér. Végül az 1941. jan. 10-i Molotov - Schulenburg titkos jegyzőkönyv szerint a Szovjetunió 7,5 millió aranydollárt fizet (egynyolcadát színesfémben) három hónap alatt (a Barbarossa-terv 1940. dec. 18-án életbelép). A szovjet fél maradéktalanul eleget tesz fizetési kötelezettségének. A marijampoléi "litván sáv" 1941 - 1944 között Ostland Reichskomissariathoz tartozik (a Suwalki háromszög továbbra is KeletPoroszország része). A II. világháború után (lényegében a Curzon-vonalon futó 1938-as határt ismételve) a "litván sáv" Litvániához, a Suwalki háromszög Lengyelországhoz kerül (240. térkép).

G.207. A Sikorski - Benes konföderációs terv, 1942 A londoni lengyel emigráns kormány miniszterelnöke, W. Sikorski tábornok javasolja a csehszlovák emigráns kormány miniszterelnökének, E. Benesnek egy köztes-európai államszövetség létrehozását a háború után (előzményét ld. 127. térkép). Benes szerint a konföderáció tengelye a csehszlovák - lengyel szövetség. A második lépcső államszövetségének közép-európai szárnyát a Magyarországgal és Ausztriával kiegészített csehszlovák - lengyel tengely (1942. jan. 19-én együttműködési szándéknyilatkozatuk születik), a balkánit a Romániával és Bulgáriával kiegészített jugoszláv - görög tengely alkotja (1942. jan. 15én együttműködési szándéknyilatkozatuk születik). Az 1942. jan. 23-i lengyel - csehszlovák előzetes konföderációs megállapodás során Kazimierz Sosnkowski lengyel tábornok irányításával konföderációs bizottságot hoznak létre. A 14 pontból álló londoni szerződés értelmében az Atlanti Charta elveire alapozva jön létre a Németország és a Szovjetunió közötti kisnemzeti régió laza és elsősorban gazdasági jellegű államszövetsége, egyesített főparancsnoksággal, közös külügyekkel, vámunióval és közös piaccal. Ebbe beletartozik mindegyik állam, azaz Benes elképzelésén túl északon Finnország (amely nem kapja vissza az 1940-es moszkvai békében elvesztett területeit), Észtország, Lettország, Litvánia, délen Albánia is (Ausztria viszont nem tagja). Lengyelország megtartja az 1921-es rigai béke keleti határait, nyugaton Németország rovására az Oderáig terjeszkedik. Csehszlovákia megtartja Kárpátalját, Románia Besszarábiát, Bulgária a Romániától 1940-ben elcsatolt dél-dobrudzsai négyszöget, Jugoszlávia megkapja Isztriát. Sikorski 1942. szept. 24-én javasolja a konföderáció parlamentáris procedúrájának megindítását. A Szovjetunió 1942. januárjában (1941. júniusi határainak elismerése fejében) kész elfogadni a tervet, 1943-tól azonban már ellenzi egy nyugatbarát államszövetség létrejöttét határainál. A lengyel - szovjet viszonyt 1942-től megrontja a lengyel tisztikar 1940-es katyni lemészárlása, a lengyel emigráns kormánnyal a Szovjetunió 1943. ápr. 25-én megszakítja a diplomáciai kapcsolatot. Július 16-án a szovjet fél vétót emel a konföderációs terv ellen a csehszlovák emigráns kormánynál, amellyel aztán december 12-én a konföderációs tervet végképp kizáró barátsági szerződést köt.

207.a. Benes kompenzációs javaslata, 1942 A müncheni egyezmény semmissé nyilvánításának elhúzódása láttán Benes tervbe veszi a németek kitelepítését a Szudéták egyrészéről, a fennmaradó német többségű területen csehszlovák autonóm tartomány létrehozásával: 1942. ápr. 8-án javasolja az angol kormánynak, hogy a szudétanémetek kitelepítése fejében néhány tisztán németlakta határkiszögellést engedjenek át Németországnak

G.208. A finn - szovjetorosz háború, 1939 - 1940 A Szovjetunió Repoláért és Porajärviért (5,5 ezer km²) cserébe követeli Hankot tengerészeti bázisnak, a Finn-öböl szigeteit és a Karéliai-földszoros egyrészét Björkö / Koivistóval, de Viipuri nélkül (2,8 ezer km²). A tárgyalások kudarca után a diplomáciai kapcsolatokat november 29-én megszakítva 30-án megtámadja a semleges Finnországot (emiatt december 14-én kizárják a Népszövetségből). A határ menti Terijokiban alakuló ellenkormánnyal (O. Kuusinen) határszerződést köt. Február 16-án áttöri a Mannerheim-vonalat a Földszoroson és elfoglalja Viipurit (209. térkép). Az 1940. márc. 12-i moszkvai békében annektálja Délkelet-Karéliát (a Ladoga szovjet beltó lesz), a szigeteket, a Botteni-vasút miatt fontos sallai körzetet, a petsamoi félszigeteket (összesen 35,1 ezer km²). Hankot 30 évre bérbe veszi.

208.a. A Petsamoi korridor 1 országhatár, 1939 2 országhatár, 1940 3 autóút 4 szovjet - norvég tranzitkörzet 5 part menti halászat finn - szovjet határa 6 szovjet annexió A moszkvai békében a Szovjetunió annektálja a Halász- és Közbülső-félsziget nyugati felét. A korridorban szovjet - norvég tranzitkörzet létesül.

208.b. A Kuusinen-szerződés, 1939 1 országhatár, 1939 2 szerződés határa 3 Szovjetunióhoz 4 Finnországhoz A Szovjetunió az 1939. dec. 2-i (nem ratifikált) kölcsönös segítségnyújtási és határszerződésben az első javaslat (okt. 12.) szerint Viipuri nélkül megveszi a Földszoros 4,0 ezer km²-nyi déli felét (átengedve 70,0 ezer km²-t Kelet-Karéliából), kibéreli Hankot (30 évre), megszerzi az öböl szigeteit.

208.c. A Karél - finn szovjetköztársaság, 1940 - 1956 1 országhatár, 1940 2 Karél - Finn SZSZK és Oroszország határa, 1940 3 Karéliai ASZSZK és Finnország határa, 1939 4 Karél - Finn SZSZK-hoz, ill. Oroszországhoz Az annektált területeket (a Földszoros és Viipuri nélkül csatolva a Szovjetunió 1940. márc. 31-én Karél - Finn SZSZK (172,4 ezer km²) néven 16. szövetségi állam rangjára emeli az autonóm Kelet-Karéliát (elcsatolva Kandalaksa körzetét). 1956. júl. 16-án visszaminősítik oroszországi autonóm köztársasággá.

G.209. A Karéliai földszoros A földszorosra a Szovjetunió Leningrád védelme mellett történelmi alapon (1721 - 1811 között birtokolja) tart igényt (etnikai érvhez kevés az 1920-ban az egész Viborgi kormányzóság 0,6 %-át adó 3,3 ezer orosz). A Kuusinen-kormánnyal kötött 1939. dec. 2-i — a harcok miatt elévülő — szerződés 120 millió finn márkáért átadja a földszoros 4,0 ezer km²-es nagyobbik felét (Viipuri nélkül). Az orosz haderők a hosszan ellenálló Mannerheim-vonalat az 1940. febr. 1-i koncentrált támadással a déli Summánál február 16-án áttörik, 25-én elfoglalják a partmenti Koivistót, március 4-én a befagyott öblön átkelve elvágják Helsinkitől és bekerítik Viipurit. A márc. 12-i moszkvai békében a földszoros Viipurival szovjet kézre kerül. A területet Rintala magasságában kettévágva a déli részt Viipurival Oroszországhoz (Leningrádi terület), az északit a március 31-én a Karéliai autonóm SZSZK-ból megalakuló Karél Finn SZSZK-hoz csatolják. A Szovjetunió 1962-ben használati jogot biztosít Finnországnak a Saimaa-tavat a Viborgi-öböllel összekötő Saimaa / Saimenskicsatornán.

209.a. A Viborgi kormányzóság 1 határ, 1721 2 határ, 1743 3 határ, 1812 4 határ, 1940 (1947) 5 Finn Nagyhercegséghez, 1811 A Karéliai földszoros (Ladoga-Karélia) századokon át a svéd - orosz vetélkedés színtere. Az 1595-ös täyssinai / tjavzinski béke Botteni-öböltől (Oulu alól) induló és a földszoros Rintala - Sairala - Lipola vonalán (s onnan az 1812-es határon az öbölparti Kuokkoláig) futó határa felosztja. Az 1617-es sztolbovói békében az egész svéd kézre kerül, az átelleni Ingriával együtt (a határ Schlüsselburgtól keletre indul a Ladogától és a Narvánál éri el az öblöt). Az 1721-es nystadi / uusikaupunki békében visszaszerzett és Viborgi kormányzóságba ("Régi Finnország") szervezett területet a turkui / turuni békével (1743) kiterjesztik Savonlinna körzetére, illetve délen a Kymi folyóig. A svéd - orosz vetélkedést lezáró 1809. szept. 17-i haminai / fredkrikshamni békével Oroszországhoz kerülő Finn Nagyhercegség az 1811. dec. 23-i rendelettel az 1617-es határokig visszakapja az elvesztett területet. A földtulajdonjog problémáinak megoldására 1815-ben, majd az 1911. aug. 17-i rendelettel (végrehajtását a világháború akadályozza meg) tervezik a terület egyrészének csatolását a Pétervári kormányzósághoz. A független Finnországgal kötött 1920. okt. 14-i tartui békében Szovjet-Oroszország az 1617-es sztolbovói határokat ismeri el. Az 1940-es moszkvai béke a kormányzóság nagyrészét (Viborggal) Oroszországhoz csatolja, amit az 1944. szept. 19-i moszkvai fegyverszünet és az 1947. febr. 10-i párizsi béke megerősít.

G.210. A Balkán-hadjárat, 1941 Magyarország, Románia, majd magát a semleges Törökország felé szerződéssel biztosító Bulgária után 1941. márc. 25-én Jugoszlávia is belép a háromhatalmi szövetségbe. A március 27-i belgrádi katonatiszti felkelés azonban a szerződést felmondva április 5-én barátsági szerződést köt a Szovjetunióval. A szövetségesei közreműködését területi ígéretekkel — Olaszországnak Dalmácia, Magyarországnak a Bánát, Bulgáriának Macedónia — is biztosító Németország (a görögországi olasz vereségtől motivált) támadása német, olasz, magyar és bolgár csapatok részvételével április 6-án indul a birodalomból, az isztriai olasz területekről, Magyarországról, Romániából és Bulgáriából. A fő német erők április 10-én elfoglalják Zágrábot, 12-én Belgrádot, 15-én Szarajevót. Már április 7-én elesik a keletről is támadott Skopje, 9-én Nis. A Skopjénál egyesült támadók Monasztiren át érik el a görög határt. A jugoszláv hadsereg április 17-én kapitulál. Mintegy 350 ezer katona esik fogságba. A Görögország elleni támadás keleten Szaloniki, középen Florina, nyugaton olasz részről az Észak-Epiruszban állást foglalt görög csapatok ellen indul meg. A kelet-macedóniai görög Metaxasz-vonal, majd a brit csapatok által az Olimposztól északra elfoglalt Aliakmón-vonal áttörése után az Epiruszba szorított görög hadsereg Janina április 20-i elestével megadja magát. Görögország április 24-én kapitulál. Az athéni támadást a brit erők a Thermopülai - Delphi vonalon hiába próbálják feltartóztatni: április 27-én elesik a főváros is. Összesen 200 ezer görög katona esik fogságba. Az április végén Krétára evakuált 60 ezres brit haderőt a németek a sziget május végi elfoglalásával űzik tovább. Angliát egy év alatt harmadszor verik ki a kontinensről.

210.a. Albánia olasz megszállása, 1939 Zogu albán elnök (1925), majd király (1928) 1926. nov. 27-én "protektori", 1927. nov. 27-én szövetségi szerződést köt Olaszországgal, amely 1939. ápr. 7-én lerohanja szövetségesét. A négy ponton (Shengjin, Durrës, Szaszena - Vlora, S. Quaranta) partraszálló olasz csapatok április 11-én kijutnak a görög határra (Anglia április 13-án garantálja Görögország határait). A megszállt országot Olaszország április 12-én annektálja (formailag perszonálunió jön létre). Olaszország 1940. okt. 28-án Dél-Albániából mintegy 200 ezer katonával Görögország ellen indul, de már november 8-án kénytelen visszavonulni, s a görög csapatok Észak-Epiruszt is elfoglalják (miközben Anglia november 11 - 12-én megsemmisíti a Tarantói-öbölben állomásozó földközi-tengeri olasz flottát). A megtámadott Görögország az 1939. ápr. 13-i garanciaszerződés értelmében segítségért fordul Angliához, amely 1941. februárjától Észak-Afrikából átdobott csapatokkal a balkáni front megnyitása mellett dönt.

G.211. Jugoszlávia felosztása, 1941 A győztesek a 247,5 ezer km² területű és 15.750,0 ezer lakosú Jugoszláviát felosztják. A lényegében a Balkán-háborúk előtti 1912-es határok mögé visszaszoruló (prekumanovói) Szerbia német közigazgatás alá kerül. Területe 55,1 ezer km² lesz 3.850,0 ezer lakossal. A győztesek elismerik az 1941. ápr. 10-én kikiáltott független Horvát Királyságot. Uralkodója a Savoyai-házból származó spoletói herceg lesz II. Tomiszlav néven, a tényleges hatalom Ante Pavelic "poglavnik" kezében van. Határait az 1941. máj. 13-i horvát német, a 18-i horvát - olasz, a június 7-i horvát - szerb és az október 27-i horvát - montenegrói szerződés rögzíti. Területe 102,7 ezer km², lakossága 6.534,9 ezer (az 1943. szeptemberi olasz kapituláció után megkapja a delnicei körzetet Susakkal, a most olasz kézre kerülő szigeteket, Közép-Dalmáciát Zadarral és Splittel, valamint a Cattaroi-öblöt). Jugoszlávia többi részét felosztják Olaszország, Németország, Magyarország, Bulgária, Albánia és Montenegró között. Olaszország 1941. máj. 3-án megkapja Dél-Szlovéniát csaknem a Száváig, a horvát delnicei körzetet Susakkal, Veglia / Krk és Rab szigetét, Észak-Dalmáciát az 1915-ös londoni szerződés vonalán túl is, Splittel és a környező szigetekkel, továbbá Lissa, Curzola és Meleda szigetével, valamint a Cattaroi-öblöt (11,2 ezer km², 750 ezer lakos). Németország annektálja a régi Stájerország déli részét (Dravograd / Unterdrauburg, Maribor / Marburg, Celje / Cilli városokkal), a régi Karniola északi részét Asslinggal / Jesenicével, továbbá Krainát a Blejac-hegységig (11,3 ezer km² 800 ezer lakossal). Az 1941. júl. 3-án rögzített új olasz - német határral a felosztott Szlovénia megszűnik létezni. Az Olaszországgal ideiglenes perszonálunióba (lényegében protektorátusa alá) kerülő Montenegró 12,0 ezer km²-rel és 450 ezer lakossal gyarapszik. Az addig 27,5 ezer km² területű és 1.075 ezer lakosú Olasz-Albániához 8,0 ezer km² kerül 350 ezer lakossal. Kelet-Moráviát és Vardari-Macedónia nagyrészét 1941. júl. 4-én annektálva Bulgária 28,0 ezer km²-t kap 950 ezer lakossal (emellett Görögországtól megszerzi Görög-Macedónia és Nyugat-Trákia összesen 17,8 ezer km²-nyi területét 800 ezer lakossal). Magyarország 10,7 ezer km²-rel és 950 ezer lakossal gyarapszik (Bácska, Baranyai háromszög, Muravidék).

211.a. Szerb többségű területek a horvát államban, 1941 A Horvát Királyság 6.534,9 ezer lakosának 50,5 %-a horvát, 28,3 %-a szerb, 9,9 %-a muzulmán, 2,4 %-a német és 1,1 %-a (70,0 ezer) magyar. A német térkép az abszolút többségű szerb területeket mutatja. Ezeken túl 15 kerületben 40 - 50 %, 10-ben 30 - 40 % közötti a szerbek aránya.

G.212. Az Adriai Tengermellék a II. világháborúban Ez a térkép — jóllehet a Német Birodalom területének újabb növekedését jelzi — már a hadiszerencse 1942. őszén történő megfordulásának következményeit mutatja be, és előrevetíti Németország végső összeomlását (214. térkép). Németország és Olaszország már az 1941-es Balkán-hadjárat után felosztja a jugoszláv Szlovéniát, s eszerint a déli részt Olaszország kapja (211. térkép). Megtorlásként az 1943. szept. 8-i olasz kapitulációra 9-én Hitler visszaadja Pavelic Horvátországának a teljes dalmát tengerpartot. Ugyanekkor — Mussolini Salói Köztársaságának későbbi tiltakozása ellenére — szeptember 8-án (az Innsbruckból irányított) Alpenvorland Katonai Övezet néven "katonailag" Németországhoz csatolja a teljes Tirolt, együtt Felső-Adigével és Trentinoval. A fentiek mellett hozzácsatolják a régi Bellunói tartományt is (amely 1915 óta Olaszország része, és a fasiszta kormányzat 1922ben hozzákapcsolja d'Ampezzo és Livinallongo / Buchenstein / Fodom völgyeit is). Az annexiót decemberben erősítik meg (ld. még 202. térkép). Németország 1943. okt. 10-én (a Klagenfurtból, majd Laibachból, végül Triesztből irányított) Adriai Tengermellék Katonai Övezet néven annektálja az olasz Gorizia, Trieszt, Pula, valamint Fiume és Ljubljana tartományokat. Ezek a német szemszögből nézve ideiglenes jellegű változások (a jugoszláviai Bánátban vagy a trákiai Marica-övezetben lezajlottakhoz hasonló "katonai" annexiók) eredményeként Németország tulajdonképpen restaurálja — Bellunóval kiegészítve — a Német Szövetség 1815-ös határait (48. térkép). Egy Londonban kiadott térkép szerint 1944. júl. 1-én az Adriai Tengermellék kiterjed Udine tartományra is, így közvetlen kapcsolatba kerül — a friauliak és Olaszország elkülönítésének vágyával — Alpenvorlanddal. Az 1939. jún. 23-i Hitler - Mussolini egyezmény értelmében a dél-tiroliak és a kanaltali németek szabadon választhatnak a helybenmaradás vagy a birodalom területére (gyakorlatilag Ausztriába) kárpótlás mellett történő áttelepülés között. A népszavazás alkalmával a tiroliak 84 %-a az utóbbi mellett dönt, Kanaltalban pedig mind a 6,5 ezer német, valamint 1,7 ezer szlovén "a birodalomra szavaz" és áttelepül Németországba. A világháború megindulásakor a még nem hadviselő Olaszország késlelteti a kivándorlást (mivel ez Németországban újabb fiatalok mozgósítására adna lehetőséget), ennek ellenére mintegy 70 ezren lépik át a Brenner-hágót. Az egyezmény nem érvényes a szorosabban vett Trentino német szigeteire, ám végül az ottani lakosság is kivándorol — ezúttal kártérítés nélkül — a Cseh - Morva Protektorátusba. Miután 1943-ban Németország megszerzi és kiegészíti a területet, a kivándorlást végleg leállítják (a németek hazatelepítéséről ld. 217b. térkép).

G.213. Nagyszerb területi célok, 1941 Az 1941-es csetnik propagandatérkép részint az I. világháborús igényeket ismétli (172, 174c. térkép), részint és főként — a szerb horvát ellentét tükröződéseként — a belső etnopolitikai viszonyok átszabásában új elemeket is tartalmaz. Hagyományos szerb, pontosabban délszláv igénynek minősíthető Isztria és az Isonzón túli szlovén területek megszerzése. Ez esetben a térkép egészében Szlovéniának szánja Isztriát, dacára a félsziget keleti részén található horvát lakosságnak. Megkapja Szlovénia a carneirói adriai kijáratot a horvát Fiuméval. Ugyancsak Szlovénia kapja Karintia korábban is vitatott déli részét Klagenfurttal, valamint egy - egy határmenti sávot Stájerországból és Magyarországtól. Utóbbi esetében a Dráva balpartján csaknem Barcsig és nagyjából Nagykanizsa magasságában húzódik az igény határa. Szerbia hagyományos követelése Magyarországtól Baranya és Bácska, a Pécs - Baja - Szeged vonallal (és e városokkal) bezáróan. Romániának meghagyja ugyan a Bánát románok által is lakott északi szeletét, azonban Temesvár, Resica és Orsova Szerbiához kerül. A szerb - bolgár határt kiegyenesítve Szerbiához kerül a vidini Duna-kanyar a várossal és lényegében a Timok egész jobbparti részével, valamint a bolgár kiszögellés a Nisava forrásvidékétől, az Osogovska-hegység bolgár kézen maradt keleti felével (Kustendil). Az egyedüli szomszéd Görögország, akivel szemben a csetnikeknek nincs területi igényük. Ugyancsak hagyományosnak minősíthető szerb igény Észak-Albánia megszerzése nemcsak a Drinig, hanem a folyó egész medencéje, továbbá a közép-albán tengerpart Durrëssel bezáróan. Olaszországtól elveszi a térkép egész Dalmáciát a szigetekkel (beleértve Lastovót is). A belső átrendezés meghatározó mozgatója a szerb - horvát ellentét. A Monarchia korabeli Horvát - Szlavóniára leszűkített Horvátország csak az egykori Magyar Királyság tengerpartjának középső részét kapja meg, az északi rész szlovén, a déli szerb lesz. A Kvarneróban Szerbiához kerül az Olaszországtól elvett Cres és mindkét Losinj-sziget, valamint Zadartól Durrësig az egész dalmát tengerpart — a spliti körzet (jelentős hátországgal Knintől Mostarig) Szerbián belüli autonóm tartományként. Horvátországot és Szlavóniát a térkép az egykori határőrvidékhez hasonlóan (43. térkép) kettévágja: a szerb Boszniát egy a Pakrac körzeti szerbeklakta területen áthaladó korridor köti össze Baranyával. Végül Szerbiához csatolják a nagyvonalúan értelmezett Szerémséget Eszékkel és Vinkovcival bezáróan. Horvátországot a térkép minden szárazföldi külső országhatártól elvágva teljesen kiszolgáltatja Szerbiának. A térkép az 1991-es szerb - horvát háború során változatlan formában újra előkerül. A szerb katonai lépések jelentős részben illeszkednek az itt kitűzött belső területi célokhoz (288. térkép).

G.214. A II. világháború, 1941 - 1945 Németország szövetségeseivel 1941. jún. 22-én megtámadja a Szovjetuniót (Japán december 7-én az Egyesült Államokat). A szövetségi rendszerek átrendeződnek: az Egyesült Nemzetek 1942. jan. 1-i nyilatkozatával létrejön a Szovjetunió, USA és Anglia koalíciója (a tengelyhatalmak 1941. dec. 11-én döntenek az együttes hadviselésről). A támadás északon Leningrád, középen Moszkva, délen Sztálingrád és a Kaukázus irányában bontakozik ki: szeptemberben bekerítik Leningrádot és elfoglalják Kijevet. A szovjet hadsereg azonban a novemberre Moszkva alá érő támadást a hónap végén megállítja. Az 1942. júniusi újabb offenzíva augusztusra eléri Sztálingrádot, a Kaukázus előterét és a Fekete-tenger partvidékét a Groznij - Novorosszijszk vonallal bezáróan. A világháború fordulatát hozó sztálingrádi csatában 1942. jan. 31-én a tengelyhatalmak 350 ezres hadereje kapitulál. Az 1943. júl. 5 - 15-i kurszki győzelem után augusztustól Ukrajna és Belorusszia területén folynak a hadműveletek: augusztus 23-án felszabadul Harkov, november 6-án Kijev (1944. januárjára felmentik az 1941 óta bekerített Leningrádot). Közben a szövetségesek július 9-étől partraszállnak Szicíliában, majd Dél-Olaszországban, július 25-én eltávolítják Mussolinit. Az új olasz kormány szeptember 3-án fegyverszünetet köt. Az 1944. jún. 6-i észak-franciaországi partraszállással megnyílik a második front. Augusztus 25-én felszabadul Párizs, szeptemberre a francia ellenállás erőivel a vichy-i Franciaország. A szovjet hadsereg északon a finn határhoz ér, illetve a Baltikum ellen támad, középen Belorussziában harcol (július 3-án felszabadítja Minszket, 17-én átlépi a lengyel határt, 1945. jan. 11-én elfoglalja Varsót), illetve eléri Szlovákia határát, délen kezére kerül Csernovci és eléri a Szeret folyót. A háború utáni rendezésről szóló jaltai nyilatkozat 1945. febr. 11-i aláírásakor a szovjet hadsereg Kelet-Poroszországban, az Oderánál, illetve Nyugat-Szlovákiában, valamint — Budapest február 13-i elfoglalása után — Nyugat-Magyarországon jár (Belgrád 1944. okt. 2-án szabadul fel). A nyugati szövetségesek Belgium felszabadítása után a Rajnát átlépve szintén a német határokon belül harcolnak.

214.a. A német összeomlás, 1945 1 országhatárok, 1937 2 frontvonal, 1945. febr. 15. 3 szövetségesek fő támadási irányai 4 német kézen lévő területek, 1945. máj. 8. A keletről, nyugatról és délről támadó hadseregek 1945. ápr. 25-én Torgaunál (illetve az ausztriai Erlaufnál) találkoznak. Április 18án elfoglalják Bécset, május 2-ára Berlint (miközben Hitler öngyilkos lesz). Németország május 8-án kapitulál.

G.215. Szovjet - német határ és frontvonal, 1939 - 1945 A Szovjetunió az 1939 - 40-ben szerzett 452,7 ezer km² területet 22.198,0 ezer lakossal (204c. térkép) 1941-ben elveszíti, sőt Ukrajna és Belorusszia mellett Oroszország jelentős részeit is (összesen 1,5 millió km² területet). A tervezett Arhangelszk Kazany - Kujbisev - Szaratov - Sztálingrád - Asztrahany vonalat azonban a németek nem érik el. Az 1944 - 45-ös ellentámadás során a Szovjetunió az 1923-ra elvesztett 806,8 ezer km² területből (23.684,3 ezer lakossal) visszaszerez 499,9 ezer km²-t 24,0 millió lakossal. Nem szerzi vissza Finnországot, a Kongresszusi Lengyelországot és a Bialystoki területet, újonnan szerzi meg Kelet-Galíciát, Kárpát-Ukrajnát és Észak-Bukovinát.

215.a. Leningrád ostroma, 1941 - 1944 1 országhatár, 1941 2 német és finn támadási irányok 3 vasútvonalak, 1941. augusztus 4 frontvonal, 1941. szept. 8. 5 leningrádi front a Finn-öbölben és a Ladoga-tavon 6 ostromgyűrű, 1941. szeptember - 1943. január 7 német tömegmészárlások 8 német okkupáció, 1941. nov. 9. - dec. 10. 9 1941. nov. 9. - dec. 10. között épült autóút 10 autóút a jégen, 1941 / 42 és 1942 / 43 tele 11 olajvezeték és elektromos kábel 12 újonnan épült vasutak, 1941 - 1942 13 németektől visszafoglalt terület, 1943 - 1944 A Sztálin-vonal ellen 1941. júl. 4-én indított német támadás szeptemberre Leningrád előterébe ér. A finnek Viborgot elfoglalva Koivistonál a Finn-öbölhöz, a murmanszki vasútvonalat elvágva a Tóközben Petrozavodszkig, illetve a Szvirig jutnak. A frontális támadás kudarca után körülzárt Leningrád körkörös blokádját a Ladoga-tónál az 1943. januárjában nyugatról és keletről egyszerre induló szovjet támadás töri meg. Az 1944. jan. 14-én induló szovjet offenzíva áttöri a német vonalakat, január 27-én felszabadul a város (a 28 hónapos blokád alatt lakói közül 200 ezren halnak meg bombázás és ágyúzás, 633 ezren éhínség miatt).

215.b. Ukrajna Reichskomissariat, 1941 - 1944 1 Reichskomissariat, 1942 2 főkerületek határai 3 egyéb országhatárok 4 Ukrajna fővárosa 5 főkerületek központjai Az 1941. nov. 17-i rendelet alakítja meg Ukrajna Birodalmi Főbiztosságot Rowno fővárossal. Hat főkerülete Volhínia (Rowno fővárossal), Zsitomir, Kijev, Nyikolajev, Dnyepropetrovszk és a Krím (Melitopol).

G.216. Német területi célok, 1941 A Szovjetunió elleni támadás 1941. jún. 7-én rögzített — az I. világháborús terveknél (113. térkép) nagyszabásúbb — célja a Baltikum, Galícia, Krím és a Volga-vidék annektálása; annak biztosítása, hogy az Uraltól nyugatra többé ne állhasson fenn Németországot veszélyeztető hatalom; a megszállt területek erőforrásainak a háború szolgálatába állítása. A térkép a részben megvalósult, részben tervezett német hódítást és berendezkedést ábrázolja 1941 vége táján. A Nagygermán Birodalmat (a finn Kelet-Karéliát és a román Besszarábiát kivéve) kiterjesztik a Moszkvai, Keleti, Ukrajnai (élelmiszer- és nyersanyagbázis) és Kaukázusi Birodalmi Főbiztosságra osztott európai Oroszországra. Nincs szó sem orosz, sem más államiságról. Az annektált területek egyrészét (Cseh - Morva Protektorátus, Főkormányzóság) részleges kitelepítés mellett asszimilálják, másutt (Ostland, Fehéroroszország / Fehér-Ruténia, Ukrajna, Gotenland / Krím) a lakosság kitelepítése után nagyarányú telepesprogramot terveznek. A Protektorátus 3,7 millió, a Főkormányzóság 10 millió, Fehéroroszország 3,7 millió, Ukrajna 21 millió lakosát szándékozzák az Uralon túlra telepíteni.

216.a. A Szovjetunió felosztásának német terve, 1941 1 Németország, 1941 2 annektálva, illetve közvetlen német ellenőrzés alatt 3 szoros német ellenőrzés alatt álló független államok 4 orosz nemzeti terület 5 a keleti területek német közigazgatási központja A. Rosenberg náci vezető az orosz hadjárat küszöbén (1941. április) körvonalazza a Szovjetunió felosztásának tervét. Eszerint a Balti- és a Fekete-tengertől elzárt Moszkovia orosz nemzetállamát egy sor Leningrádból igazgatott formálisan független országgal (német protektorátussal) veszik körül: Nagy-Finnország, Baltikum (ahová Anglia legyőzése után az "északi faj" képviselőiként angolokat, hollandokat, skandinávokat telepítenek), Nagy-Belorusszia, a "fekete-tengeri szövetséget" alkotó Nagy-Ukrajna és Nagy-Kaukázia, Turkesztán, Ural, Szibéria. A keleti német határok mentén annektált vagy közvetlenül Berlinből igazgatott sávot alakítanak ki a megcsonkított Lengyelországból, Besszarábiából, a Krímből és Batumi körzetéből.

216.b. Renner "szép új világa", 1942 G. T. Renner 1942-ben teszi közzé Európa kilenc nagy államalakulatból álló térképét. Megfontolásának alapja az "életképtelen" kis államok felszámolása és "életképes" nagy egységek létrehozása, a béke és stabilitás feltételeként a területek és erőforrások nagyjából egyenlő elosztása, továbbá az etnikai elv figyelembevétele a nacionalizmus uralkodó eszmeáramlatának megfelelően.

G.217. A német "új rend" Európában, 1942 Az 1942. nyarán hatalma csúcsára érő Németország gyakorlatilag egész Európát uralja Skandináviától a Földközi-tengerig és az Atlanti-óceántól az oroszországi Leningrád - Kalinyingrád / Tver - Moszkva - Rjazany - Voronyezs - Sztálingrád - Groznij vonalig — eltekintve a semleges Ibériai-félszigettől (bár ott is félszövetségese Franco Spanyolországa), Törökországtól, Svédországtól és Svájctól. Nagy-Németország mellett közvetlen német igazgatás alatt állnak a birodalmi főbiztosságok (Ostland, Ukrajna, majd 1942. ápr. 24től Norvégia), továbbá Belgium és Hollandia. Katonai megszállás alatt vannak keleten a meghódított orosz területek, a Balkánon Görögország, Szerbia és Horvátország, nyugaton Franciaország. A "német élettér" többi állama Németország szövetségese. Az 1936. nov. 25-i német - japán "antikomintern paktumhoz" csatlakozik 1937. nov. 6-án Olaszország, 1939. febr. 24-én Magyarország (és Mandzsukuo), március 27-én Spanyolország, 1941. nov. 25-én Bulgária, Horvátország, Dánia, Finnország, Románia, Szlovákia (és a Nankingi Kína). Az 1940. szept. 27-én megkötött német - olasz - japán hármasszövetséghez (a "tengelyhatalmakhoz") november 20-án csatlakozik Magyarország, 23-án Románia, 24-én Szlovákia, 1941. márc. 1-én Bulgária és jún. 15-én Horvátország. Jugoszlávia 1941. márciusi csatlakoztatása kudarcot vall (210. térkép).

217.a. Nagy-Németország közigazgatási beosztása, 1942 A területgyarapodással párhuzamosan 1939-től tovább módosul Nagy-Németország közigazgatási berendezkedése (előzményekről ld. 197, 199, 202. térkép), s végül 1942. táján megfeleltetik a náci párt körzeteinek (gau).

217.b. A német kisebbségek hazatelepítése, 1939 - 41 A háború első éveiben a tradicionális és újonnan létesített kelet-európai telepeskörzetekből (Baltikum, Nyugat-Belorusszia, Nyugat-Ukrajna, Kelet-Galícia, Bukovina, Besszarábia, Dobrudzsa, Dél-Tirol, Szlovénia) összesen mintegy 600 ezer határokon túli "népi németet" (volksdeutsch) telepítenek be a Németországhoz frissen csatolt területekre (Pomerélia, Ciechanow körzete, Szudétavidék, Posen, Wartavidék, Felső-Szilézia, Alsó-Stájerország, Karintia, Tirol, Elzász - Lotaringia). Legnagyobb arányú az áttelepítés a Baltikumból (mintegy 170 ezer), Galíciából (egyes források szerint Kelet-Galíciából 135, Nyugat-Galíciából 30 ezer), Bukovinából (a 98 ezer bokuvinai "népi németen" belül Észak-Bukovinából 42, Dél-Bukovinából 56 ezer), Dél-Tirolból (72 ezer), valamint a dél-besszarábiai Budzsákból (93 ezer) — miután az 1940. szept. 5-i német - szovjet egyezmény értelmében Besszarábiából már 115 ezer "népi németet" áttelepítettek Németországba.

G.218. Külföldi munkaerő Németországban, 1941 A hatalomra került náci párt négyéves tervek keretében készíti fel az országot a háborúra (1936. októberében jön létre H. Göring vezetésével a Négyéves Terv Hivatala). Egyik alapvető szociális célként az 1932-ben a munkaképes lakosság egyharmadát kitevő munkanélküliséget (elsősorban az infrastruktúra kiépítését célzó közmunkákkal) 1938-ra felszámolják. A hadigazdaságra történő 1939-es átállás során már munkaerőhiány lép fel. A hadigazdaság 1939. májusában 39,1 milliós munkaerőállománya a mozgósítások következtében (a német hadsereg létszáma az 1939-es 1,5 millióról 1942-ig a veszteségekkel együtt 10 millióra nő) 1941. májusáig 33,1 millióra csökken. Ugyanekkor a hadiiparban foglalkoztatottak száma 2,4-ről 5,3 millióra nő, tehát a háborút elsősorban a polgári gazdaság sínyli meg. A hiányt egyre kevésbé lehet kielégíteni a legfiatalabb és idősebb korosztályok munkába állításával, félmillió kisüzem bezárásával, az "élettér" német szükségletre termelésével (nők bevonásával a náci állam nem próbálkozik, 14 milliós munkaerőállományuk változatlan marad). A pótlólagos munkaerőigény kielégítésére és a mozgósítás miatt kiesettek pótlására az országban már a Szovjetunió elleni támadás küszöbén jelentős külföldi munkaerő dolgozik. Az idegen munkaerő toborzásának legelterjedtebb formája 1941-ig a lengyel és nyugati hadifoglyok, valamint a Lengyelországból félig toborzott, félig kényszeríttet "civil munkások" alkalmazása. A térképen ábrázolt 1941. ápr. 25-i állapot szerint Németország munkaerőállományának közel 10 %-át (3 millió) már külföldi munkaerő teszi ki. Arányuk a munkaerőállományban legnagyobb (13 % fölötti) Pomerániában és Alsó-Szászországban, legkisebb (4 % alatti) Szászországban és Délnyugat-Németországban. Az orosz hadjárattal az addigi eszközök már kevésnek bizonyulnak. Az 1942. tavaszi újabb centralizáció (a hadigazdaság alárendelése a hadügyminisztériumnak), majd 1943. elején a civil szférát teljesen a hadigazdaság szolgálatába állító "totális háború" meghirdetése során dominánssá válik az erőszakos munkaerőszerzés a korábbi gazdasági kényszerrel szemben. Az 1942. március - júliusa közötti négy hónapban 1,5 millió új munkaerőt visznek a Birodalomba, s 1943. tavaszán már 3,6 millió külföldi "civil munkás" dolgozik Németországban: 1,6 millió a hadianyaggyártásban, 200 - 200 ezer a bányászatban és az építőiparban, 1 millió a mezőgazdaságban, 600 ezer a közlekedésben, illetve a tercier szektor egyéb területein. Emellett a 4 millió hadifogoly közül is 1,5 milliót a haditermelés foglalkoztat. A háborús erőfeszítések során 1944. őszére a német munkaerőállomány 27,5 millióra csökken, miközben a külföldi munkaerő száma 7,5 millióra emelkedik (az 1944. januárjára deportált kb. 1 millió francia férfit az év folyamán lényegében munkásként szállítják Németországba).

G.219. Kísérlet a zsidóság megsemmisítésére a II. világháborúban Míg 1900-ban (25. térkép) a zsidóság 82,0 %-a, 1939-ben a világ 16.724 ezres zsidóságának 56,7 %-a, azaz 9.480 ezer fő él Európában (a lakosság 1,8 %-a). Ezen belül Köztes-Európa (a Szovjetunióval) 8.859 ezres zsidó etnikumából (a világ zsidóságának 53,0 %-a) Lengyelországban él 3.250 ezer, Ukrajnában 1.712 ezer, Romániában 850 ezer, Oroszországban 616 ezer, Németországban 500 ezer, Belorussziában 497 ezer, Magyarországon 445 ezer, Csehszlovákiában 357 ezer, Ausztriában 191 ezer, Litvániában 155 ezer, Lettországban 95 ezer, Görögországban 73 ezer, Jugoszláviában 68 ezer, az európai Törökországban 50 ezer. Olyan zsidó többségű vagy jelentős zsidó kisebbséggel rendelkező városok vannak a területen, mint Cernauti (43,6 ezer = 47,4 %), Minszk (53,7 ezer = 40,9 %), Lvov (76,9 ezer = 35,0 %), Lódz (155,9 ezer = 34,5 %), Varsó (309,2 ezer = 33,0 %), Kovno (25,0 ezer = 27,1 %), Krakkó (45,2 ezer = 24,6 %), Budapest (217,5 ezer = 23,5 %) stb. A náci Németország az 1935. szept. 15-i nürnbergi faji törvényekkel bezáróan megfosztja a zsidóságot polgárjogaitól, az 1938. nov. 9 - 10-i "kristályéjszakával" megkezdődnek a rendszeres pogromok, 1941-től a deportálások. A zsidóságot elsősorban a Főkormányzóság területére ("Lublinland") összpontosítják. A zsidók Európából történő eltávolításáról, illetve megsemmisítéséről (az Endlösungról, a zsidókérdés "végleges megoldásáról") az 1941. júl. 31-i rendelet határoz, s az ennek jegyében tanácskozó 1942. jan. 20-i "Wannsee-i konferencia" mintegy 11 millió zsidó eltávolítását (keletre telepítését, illetve megsemmisítését) tűzi célul. Az első megsemmisítő táborok 1942. tavaszától üzemelnek, s a következő években Európa egész német fennhatóság alatt álló területéről rendszeressé válnak a deportálások a leghírhedtebb megsemmisítő táborokba (Treblinka, Sobibor, Majdanek, Belzec, Auschwitz, Chelmno / Kulmhof). Becslések szerint 1945-ig az európai zsidóság felét, kb. 5,3 millió főt ölnek meg. A zsidók önálló ellenállása szinte kizárólag a lengyel területekre jellemző, s ezek közül is kiemelkedik a varsói gettólázadás 1943. április - májusában.

219.a. Zsidó halottak, 1939 - 1945 Döntően a náci, illetve a nácik által inspirált népirtás során (a két világháború közötti határokon belül) Lengyelországban 3 millió zsidót ölnek meg, az európai Szovjetunió területén 1 milliót (Oroszország 500 ezer, Ukrajna 350, Fehéroroszország 150 ezer). A kontinensen 1948-ban 3.780 ezer (0,6 %) zsidó él, a világ zsidóságának 33,2 %-a. A Köztes-Európában maradt 2.924 ezer zsidó a világ zsidóságának 25,7 %-a (egész Szovjetunió 2,0 millió, Románia 380 ezer, Magyarország 174 ezer, egész Németország 153 ezer, Lengyelország 80 ezer).

G.220. Cigányellenes intézkedések a II. világháború alatt A II. világháború küszöbén Európában (az ez esetben különösen eltérő) becslések szerint 1.062,5 ezer cigány él (31. térkép). Túlnyomó részük továbbra is Köztes-Európa középső és balkáni országaiban található, elsősorban Romániában (300 ezer), a Szovjetunióban (200 ezer), Jugoszláviában (88,5 ezer), Csehszlovákiában (113 ezer), Magyarországon (100 ezer) és Bulgáriában (100 ezer). Számuk a II. világháború küszöbére feltehetően Lengyelországban is eléri a 100 ezret. Az 1930-as évek végétől Köztes-Európa több országában kísérletet tesznek a cigánykérdés felvetésére (nem utolsósorban azért, hogy eltereljék a figyelmet a zsidóproblémáról). Ez azonban a cigányság társadalomban elfoglalt perifériális helyzete, életmódja és karaktere miatt kevés sikerrel jár. A náci vezetésű Európában megpróbálkoznak a cigányság (mint az egyik ugyancsak alsóbbrendűnek minősített népcsoport) elkülönítésével, illetve megsemmisítésével is. Jónéhány zsidógettóban (elsősorban a Főkormányzóság területén) külön negyedeket alakítanak ki cigányok számára. Számos országban a zsidógettókhoz hasonló külön cigánygettókat hoznak létre. Ilyen az ukrajnai Nyikolajev, a besszarábiai Tiraszpol, Litvániában Viljani, Ludza és Rezekne, Szlovákiában Dubnica, Magyarországon Mezőkövesd, a Horvát Királyságban Jasenovac és Szarajevo, Szerbiában Zemun és Banlica stb. A nyugat-európai országok közül elsősorban Franciaország területén létesülnek cigánygettók (Rennes, Montsurs, S. Fargeau, Poitiers, Montreuil stb.), valamint a Földközi-tenger algériai partvidékén (Oran, Mostaganem, Maison Carrée). A cigány népirtást elsősorban a treblinkai, kulmhofi, belapodlaskai, sobibori, belzeci és auschwitzi megsemmisítő táborokban végzik. Az Európában 1935 - 1945 között (illetve a világháború évei alatt) megsemmisített cigányok számáról a becslések nagyságrendekkel különböznek: a minimális szám 40 ezer, a maximális 250 ezer körül mozog.

220.a. Cigány halottak, 1939 - 1945 Az 1939 - 45 közötti időszakban a kontinensen — a térképrevitt többé - kevésbé mérvadó becslés szerint — összesen 225 ezer cigányt semmisítenek meg: Romániában 36 ezret, Lengyelországban 35 ezret, a Szovjetunióban 30 ezret, Magyarországon és Horvátországban 28 - 28 ezret, Franciaországban 15 ezret, Csehszlovákiában 12,5 ezret, Szerbiában 12 ezret. Az 1980 körüli becslések szerint a cigányok száma a két világháború közöttihez képest megnégyszereződik (ehhez hozzájárulhatnak a pontosabb statisztikák is). Eszerint a kontinens 5.961,0 ezres cigány etnikumának háromötöde, 3.555,5 ezer él a köztes-európai országokban, ideértve Ukrajnát, Belorussziát és Moldáviát, de Oroszországot és Törökországot nem (32. térkép).

G.221. Románia megcsonkítása, 1940 - 1941 Románia az 1940-es döntések és "megegyezések" során területéből (295,0 ezer km²) 100,5 ezer km²-t veszít 6.765,1 ezer lakossal, így az 194,5 ezer km²-re csökken (1941. április) 13.538,1 ezer lakossal. A szovjet ultimátumnak engedelmeskedve 1940. jún. 28-án átadja Besszarábiát (44,4 ezer km², 3.150,8 ezer lakos), Észak-Bukovinát (5,0 ezer km², 566,4 ezer) és a moldvai Herta kerületet (240 km², 30,9 ezer), összesen 49,7 ezer km²-t 3.748,1 ezer lakossal, akiknek 47,7 %-a (főleg rutén / ukrán és orosz) kisebbség. Az augusztus 30-i második bécsi döntéssel Magyarország javára elveszíti Észak-Erdélyt Észak-Körös és Máramaros vidékével, összesen 43,1 ezer km²-t 2.640,0 ezer lakossal, akiknek 50,8 %-a (főleg magyar) kisebbség. Az 1940. szept. 7-i craiovai román - bolgár egyezménnyel elveszíti a 7,7 ezer km²-es Dél-Dobrudzsát 377,0 ezer lakossal, akiknek 81,0 %-a (főleg török / tatár és bolgár) kisebbség. Az országban a románok aránya a korábbi 71,9 %-ról 83,7 %-ra emelkedik. A 16,3 % kisebbségből 4,8 % német (1939-ben 4,1 %), 4,3 % magyar (7,9 %), 2,6 % zsidó (4,0 %). A szovjet hadjárat során Románia 1941. augusztus - szeptemberben visszaszerzi Besszarábiát és Észak-Bukovinát (az egyesített tartományhoz csatolva Besszarábia északi részét és a moldvai Dorohoi megyét létrehozza Nagy-Bukovinát). Területe 244,2 km²re, lakossága 16.843,5 ezer főre nő. Közigazgatása alá kerül a Dnyeszter és a Déli-Bug közötti Dnyeszterentúl (Transznisztria) Odesszával.

221.a. A Moldáviai Szovjetköztársaság, 1940 1 Besszarábia 1940-ig 2 Moldáviai ASZSZK, 1923 - 1940 3 Moldáviai SZSZSZK, 1940 4 Ukrajnához A visszaszerzett Besszarábiát a Szovjetunió azonnal felosztja. Hotyn Észak-Bukovinával és a déli Budzsák Ukrajnához kerül. A maradékból a két világháború közötti autonóm Moldáviai Köztársaság (140c. térkép) partmenti sávjával (a másikat Balta exfővárossal ugyancsak Ukrajnához csatolja) 1940. aug. 2-án létrehozza a Moldáviai szovjetköztársaságot.

221.b. Moldávia és a tengeri kijárat 1 Moldávia határa, 1940 2 Besszarábiai kormányzóság (1914), illetve Románia határa (1919) A besszarábiai szovjet rendezés során a terület déli részét (Budzsák) az Odesszai területhez csatolják, összeköttetését a Denyeszteri-öbölnél biztosítva. Így az újonnan alakított Moldáviai Köztársaság nem jut tengeri kijárathoz.

G.222. A kantonizált Erdély terve, 1940 A Romániával szembeni 1940. június végi szovjetorosz annexió nyomán kerül előtérbe Magyarország részéről Erdély kérdésének revíziója. A rendezőnek tekintett etnikai elv szerint azonban a probléma nem megoldható (78, 186. térkép). Az 1920-ban Romániához csatolt 103,1 ezer km² területen (történeti Erdély, Máramaros, Körösvidék, Bánát) élő (1910) 5.257,5 ezer lakosból 53,8 % román, 31,6 % magyar, 10,7 % német (a történeti Erdély 15 megyéjének 2.678,4 ezer lakosából 55,0 % román, 34,3 % magyar, 8,7 % német). Egyetlen homogén megye Udvarhely, az is nemzetiségi (95,4 % magyar), etnikailag leghomogénabb a 16,7 ezer km² területű Székelyföld (Udvarhely, Háromszék és Csík, valamint Maros - Torda megye délkeleti és Brassó keleti része), ahol a 664,5 ezer lakosból 78,9 % magyar, 18,0 % román, 1,9 % német (261. térkép). A románok dél - délnyugaton (Biharvidék, Maros, Szeben, Fogaras, Krassó - Szörény, Hunyad) és északkeleten (Szamosmente, Máramaros - Beszterce), a magyarok a román - magyar határ mentén és a Székelyföldön élnek (a németek Nagy-Küküllő és Temes megyében, valamint Nagyszeben, Brassó, Beszterce városok körzetében). Ráadásul a városok túlnyomó része magyar többségű. Többféle megoldás felmerül: a megvalósult megosztás (a Székelyföld és Magyarország összekötése egy "magyar etnikai korridorral") mellett egy autonóm Erdély (Románia vagy Magyarország keretében), a Romániánál maradó Erdélyen belül székelyföldi autonómia, önálló Erdély állam nemzetiségi kantonokkal, népességcserével kombinált területi megoldás. A térkép az önálló Erdély állam magyar részről kidolgozott két tervét ábrázolja. Eszerint Romániánál marad a Bánát, automatikusan Magyarországhoz kerül a tágan vett Arad megye (Marosmente). A maradék 79,2 ezer km² területű és 3.973,0 ezer lakosú független államon belül (I.) hat nemzetiségi kantont hoznak létre: két magyart (Székelyföld, Nagyvárad - Zilah Szatmárnémeti körzete a román - magyar határ mentén), két románt (északkeleten Beszterce - Máramaros, délnyugaton Belényes - Gyulafehérvár - Déva körzete), egy magyar - románt (Kolozsvár) és egy német - magyar - románt (Nagyszeben - Segesvár Brassó). A nyolc kantonos alternatívában (II.) a lényeget tekintve egyfelől az északkeleti románból leválasztanak egy román - rutén kantont (Máramarossziget), másfelől a délnyugati román északi (Belényes) és a határmenti magyar déli részéből (Nagyvárad) kreálnak egy román - magyar kantont is. Az 1940. aug. 16 - 24. közötti turnu - severini kétoldalú tárgyalásokon a román fél a népességcserével kombinált területmegosztás, a magyar a Maros-vonal ("földrajzi osztóvonal") menti megosztás mellett érvel. A kölcsönös elutasítás után — miközben Magyarország fegyveres nyomásra, Románia a határmenti "Carol-vonal" megerősítésére koncentrál — az augusztus 30-i bécsi német - olasz döntőbíráskodás megosztja a területet: Dél-Erdélyt román kézen hagyja, Észak-Erdélyt Magyarországnak adja (224. térkép).

G.223. Bukovina felosztása, 1940 Ausztria az 1768 - 74-es orosz - török háború során az 1775. máj. 7-i konstantinápolyi konvencióval kapja meg a török vazallus Moldvától (59a. térkép) Bukovinát. Önálló kerületként Galíciához csatolják (1786), majd 1849-től az Osztrák Császárság koronatartománya. A saint-germain-i békével (1919) kerül Romániához (négy Lengyelországnak ítélt község kivételével), s 1920ban csatolják hozzá Falticeni és Dorohoi megyét (183. térkép). A Szovjetunió 1940. jún. 26-án ultimátumban követeli Romániától Bukovina (10,4 ezer km²) átadását is, s miután német tiltakozásra megelégszik a terület északi részével (északon 30,2 ezer, délen 45,3 ezer német él), 28-án annektálja az 5,5 ezer km²-nyi Észak-Bukovinát (Cernauti, Storojinet, valamint Radauti egyrésze) 512,1 ezer, 90,6 %-ban rutén lakossal (a Campulungból, Suceavából és Radauti másik feléből álló Dél-Bukovina 338,1 ezer lakosából 64,3 % román), továbbá a moldvai Dorohoi megye nyugati 240 km²-nyi háromszögét (Herta) 30,1 ezer román lakossal. Észak-Bukovinát és Hertát a Besszarábia felosztásakor (221a. térkép) nem Moldáviához kerülő Hotyn ukránok / rutének lakta kétharmadnyi északi területével (az összesen 2,4 ezer km²-nyi Sucureni, Hotyni és Novoselitai járások) egyesítve Csernovci kerület néven Ukrajnához csatolják (8,1 ezer km²). A szovjet hadjáratban Románia visszaszerzi (és 1920-hoz hasonlóan ismét létrehozza Nagy-Bukovinát), de a háború végére változatlanul újra szovjet kézre kerül.

223.a. Bukovina etnikai viszonyai, 1910, 1930 és 1970 Az etnikai sokszínűsége miatt "Kis-Európának" nevezett, a fővárossal együtt 12 kerületből álló Bukovina / Buchenland 794,9 ezer lakosából (1910) 38,4 % rutén, 34,4 % román, 12,0 % (német-) zsidó, 9,2 % német, 4,5 % lengyel, 1,3 % (10,4 ezer) magyar, de találhatók itt örmények, szlovákok, cigányok, lipovánok is. Czernowitz 48,4 %-os többsége német, maga a kerület 55,3 %-ban rutén. A négy északi - északnyugati kerület (Kotzman, Waschkutz, Wiznitz, Zastawna) rutén, a hat déli és keleti (Suczawa, Storozynetz, Gurahumora, Kimpolung, Radautz, Sereth) román többségű. Az 1930-as román népszámlálás szerint Bukovina 853,9 ezer lakosából 44,5 % román, 27,7 % rutén / ukrán, 10,8 % (92,5 ezer) zsidó, 8,9 % (75,5 ezer) német, 3,6 % lengyel, 1,6 % hucul (rutén), 1,4 % (11,9 ezer) magyar. Az öt megyéből a három déli román többségű (Suceava 79,5 %, Campulung 61,3 %, Radauti 55,4 %), a két rutén többségű északiban a románok kisebbségben vannak (Storojinet 33,9 %, Cernauti 25,7 %). A Bukovinától keletre fekvő két moldvai megye közül a déli Dorohoi 92,1 %-a, Hotyn 35,0 %-a román. A második világháború után (1970) az ukrán Csernovci kerület 844,9 ezer lakosából 19,6 % román, a román Suceava megye 1,3 %-a rutén. Suceavában 1,7 ezer német, Csernovciban 37,2 ezer zsidó él (döntően a fővárosban).

G.224. Magyarország területi gyarapodása, 1938 - 1941 Magyarország 1938 - 41 között négy alkalommal összesen 79,1 ezer km²-rel és 4.576,4 ezer lakossal gyarapszik, amivel 1937ben 93,1 ezer km²-es területe 172,2 ezer km²-re nő. Az 1938. nov. 2-i első bécsi döntéssel megkapja Szlovákia déli sávját és Kárpát-Ukrajna délnyugati részét (11,9 ezer km², 869,3 ezer fő, köztük 86,5 % magyar). Csehszlovákia végleges felosztásakor 1939. márc. 14 / 18-án szerzi meg Kárpát-Ukrajna másik felét és egy kis darabot Szlovákiából (12,2 ezer km², 496,0 ezer, köztük 12,7 % magyar). Az 1940. aug. 30-i második bécsi döntéssel jut hozzá Észak-Erdélyhez és a Máramaros - Körös vidékhez (43,6 ezer km², 2.185,5 ezer, köztük 51,4 % magyar, 42,1 % román). Jugoszlávia felosztásakor 1941. ápr. 11 / 16-án szerzi meg Bácskát, a Baranyai háromszöget és a Murántúlt (11,4 ezer km², 1.025,5 ezer, köztük 36,6 % magyar, 19,0 % német, 16,1 % szerb). A megnövekedett Magyarország 14.683,3 ezer lakosából 77,5 % magyar. A 22,5 % (1937: 7,2 %) kisebbségből román 7,5 %, német 4,9 %, rutén 3,8 %, szlovák 1,8 %, szerb 1,6 %, zsidó és horvát 0,9 - 0,9 %.

224.a. A délnémet ütközőállam terve, 1941 1 országhatár, 1914 2 országhatár, 1941 3 ütközőállam határa 4 német etnikum A Balkán-hadjárat (210. térkép) küszöbén Németország a szerb Nyugat-Bánátot először Magyarországnak ígéri, majd Romániának szánja a hadbalépés fejében. Mivel Románia átengedi ugyan a csapatokat, de semleges marad, más megoldást keres. Hitler autonóm német - román tartomány létrehozását javasolja "[Savoyai] Jenő herceg állama" néven. Göring térképrevitt (1941. elejéről származó) elképzelése a német kisebbségre támaszkodó délnémet ütközőállam létrehozásáról Magyarország revolverezése is a hadjáratban való részvétel érdekében, ugyanis akkor hoznák létre, ha részvétel nélkül csak átengedi a németeket. A három országból (Románia, Jugoszlávia, Magyarország) kihasított államhoz tartozik a román és a jugoszláv Bánát, a Magyarországtól a mohácsi körzettel megtoldott szerb Bácska, a Baranyai háromszög, Baranya Péccsel (azaz Schwäbische Türkei jórésze) és a Tisza - Maros szöge — vagyis lényegében az 1914-es Krassó - Szörény, Temes, Torontál, Bács - Bodrog és Baranya megyék. A 44,1 ezer km² területű állam (1910) 2.747,0 ezer lakosából 29,1 % magyar, 25,0 % német, 21,4 % román, 16,1 % szerb. A magyar hadsereg bevonulása a Bácskába megakadályozza a Göring-állam létrehozását. A szerb Bánát elvileg Szerbia részeként német megszállás és közigazgatás alá kerül (211. térkép).

G.225. Bulgária területi gyarapodása, 1940 - 1941 Bulgária a második világháború alatt — San Stefano (66. térkép), a Balkán-háborúk (96, 102. térkép) és az I. világháború (189. térkép) után — negyedszerre tesz kísérletet Nagy-Bulgária (67. térkép) megteremtésére. Ennek során 1940 - 41-ben két alkalommal összesen 53,5 ezer km²-rel és 2.070,0 ezer lakossal gyarapszik. Így az 1939-ben 103,1 ezer km²-es és 6.078 ezer lakosú ország területe 1941-ben 156,7 ezer km², amelyen 8.482 ezer lakos él. A Szovjetunió 1940-es Romániával szembeni annexiója (221. térkép) és a második bécsi döntés (224. térkép) árnyékában a szeptember 7-i craiovai bolgár - román egyezmény értelmében megkapja a dél-dobrudzsai Quadrilatére 7,7 ezer km²-nyi területét mintegy 320 ezer lakossal (Tuturkan, Balcik városokkal). A Balkán-hadjárat (210. térkép) eredményeként, illetve a hadjáratban való részvétel jutalmaként 1941. júl. 4-én annektálja (211. térkép) az 1919-ben elcsatolt timoki sávot, Kelet-Moráviát az 1878-as berlini kongresszuson Szerbiának juttatott Pirot és Vranja városokkal (és beleértve természetesen a szintén 1919-ben Szerbiához csatolt Caribrodot és Boszilgradot). Ugyancsak ekkor annektálja a szerb Vardari Macedónia legnagyobb részét: Egri / Kriva - Palanka, Kumanovo, Skopje, Kacanik, Istip, Veles, Prilep, Bitolja, Krusevo és Resen helységekkel. Értelemszerűen visszakapja Pirini Macedónia strumicai kiszögellését is (265. térkép). Az Ohridi-tó partjának egy rövid szakaszát megszerezve a bolgár uralom eléri az Adriai-medencét. Bulgária kezére jut Ohrid is, az egykori nyugat-bolgár birodalom (323a. térkép) fővárosa és a hajdani autokefál bolgár ortodox egyház vallási központja, aminek megtartása fejében az Albániát kelet felé növelni szándékozó Mussolini kész lett volna átengedni az erősen elszerbesedett Nist és Leskovácot. Ezeket viszont Bulgária utasítja vissza. Így a felosztott Jugoszláviából összesen 28,0 ezer km²-nyi területtel és 950 ezer lakossal részesedő Bulgária egy nyugati sáv és a görög kézen maradó délnyugati részek kivételével lényegében Macedónia egész bolgárlakta területét visszaszerzi. Ugyanekkor csatolja el a Balkán-háborúban kapituláló Görögországtól Görög-Macedónia Struma / Strymontól keletre eső területét (Seres, Drama, Kavalla városokkal), Nyugat-Trákiát (Xanthi, Dedeagac / Alexandropulosz, Gumurdzsina / Komotini, Dimotika / Dydmotichon városokkal), Thaszosz és Szamothraké szigetét, valamint a kis lerin / florinai háromszöget a Kis-Preszpa és a Vegoritida-tó között. Ezek az összesen 17,8 ezer km² nagyságú és 800 ezer lakosú területek már kivétel nélkül görög etnikumúak vagy nagymértékben hellenizálódtak. A II. világháború végeztével a vesztes Bulgária összes háborús hódítását elveszíti, a dél-dobrudzsai négyszög kivételével.

G.226. Albánia területi gyarapodása, 1941 A Balkán-hadjárat (210. térkép) után Jugoszlávia felosztása (211. térkép) során az olasz - német határrendezés eredményeként — az Olaszországgal az 1939. áprilisi megszállás (210a. térkép) óta formailag perszonálunióban lévő — Albánia északnyugaton az Olaszországgal ekkor ugyancsak perszonálunióba kerülő (és másutt területi kárpótlásban részesülő) Montenegrótól megkapja a Shkodrai-tó és a tengerpart közötti albánlakta sávot (Ulcin) és a tótól északra egy ugyancsak jelentős albán etnikumú vékony sávot Podgoricától keletre. Legnagyobb területi nyereségre északkeleten tesz szert: Szerbiából megkapja egész Koszovót (Pristinával) és Metohiját (Ipekkel), alatta Nyugat-Macedónia széles sávját Prizrentől Tetovón, Gostivaron és Kicevon át az Ohridi-tóig. Maga Ohrid városa a Vardari Macedónia megszerzésével szomszéddá váló Bulgáriáé lesz (225. térkép). Végül megkapja a Nagy-Preszpa körzetét is (Resen, Ljubojno), déli határainál pedig Görögországból az albánok által is lakott epiruszi Dél-Csamuriát Parga kikötőjével. A 27,5 ezer km² területű és 1938-ban 1.063,9 ezer lakosú Albánia összesen 8,0 ezer km²-rel és 350 ezer lakossal gyarapszik. A protektor Olaszország 1943. szeptemberi kapitulációja után az egész országot német csapatok szállják meg, a világháború végével pedig hódításait elveszíti.

226.a. Az új albán területek etnikai összetétele Az 1921-es jugoszláv népszámlálás (179, 180. térkép) térképre vitt adatai szerint északkeleten jelentős albán többségi etnikum a határokon kívül marad, ugyanakkor Debartól keletre, illetve a Nagy-Preszpa körzetében hozzájut albánok által alig lakott területekhez is.

226.b. Nagyalbán területi igények, 1939 1 országhatár, 1939 2 országhatár, 1941 3 nagyalbán igény A brit külügyminisztérium 1942-ben készült térképe (amely Albániához sorolja a koszovói Mitrovicát is) szerint a nagyalbán igények nagyvonalúan követik az albánlakta területek határát, jónéhány stratégiai fontosságú ponton túllépve azokon. Az albán igények elsősorban a bolgár törekvésekkel, illetve az 1941-ben létrejött albán - bolgár határral ütköznek. A brit külügyminisztérium sem tudja e követeléseket akceptálni, sőt az 1941-es határokat sem. Egy kis jobbparti sávot hajlandó átadni a Buna torkolatánál, valamint a Fekete-Drin mentén (visszaadva az I. világháború után elcsatolt prizreni négyszöget).

G.227. Népességmozgás Európában, 1939 - 1944 A II. világháború alatt (s méginkább a háborút követő rendezés során) korábban soha nem látott nagyságrendű népességmozgás zajlik a kontinensen, részint ugyan a korábbiakhoz hasonlóan spontán jelleggel, mindenekelőtt azonban nemzetközi szerződésekben előírt állami szervezésben. Az 1939. szeptemberi német - szovjetorosz barátsági és határegyezmény (204a. térkép) lehetővé teszi a kölcsönös népességcserét. Ezt azután különféle további egyezmények konkretizálják. A gyarapodó Németország a szövetségeseivel kötött számos szerződésben biztosítja a "népi németek" (volksdeutsch) hazatelepülését. Az 1939 - 41 közötti német migrációt ez a térkép nem ábrázolja (ld. 217b. térkép). Lengyelország 1939. szeptemberi német megtámadásakor (205. térkép) a lakosság jelentős része (becslések szerint összesen mintegy 9 millió lengyel, zsidó és orosz) keletre, azaz szovjet területekre menekül. Analóg migráció zajlik Franciaország 1940. júniusi német megtámadásakor, illetve legyőzésével: a lakosság számottevő része a megszállt Észak-Franciaországból DélFranciaországba, Algériába és Angliába menekül. A Szovjetunió Kelet-Lengyelország 1939. szeptemberi megszállása és a Baltikum 1940-es annektálása után összesen mintegy 1,7 millió lengyel, észt, lett és litván állampolgárt deportál Szibériába. A Szovjetunió elleni 1941-es német támadás után a szovjet területen (mindenekelőtt a Krímben és a Volga-vidéken) élő németeket szintén az Uralon túlra telepítik, hasonlóképpen a többi "kollaboráns etnikumokat" (krími tatárok stb.). A szovjet területek 1941 - 1943 közötti német megszállása alatt összesen mintegy 1,9 millió orosz, ukrán, belorusz, litván, lett és észt menekül a kommunizmus alól felszabadulva nyugatra. Az 1944 - 45-ös kelet-európai szovjet hadjárat során a felszabadított / megszállt területekről összesen kb. félmillió németet, lengyelt, magyart, bolgárt, románt deportálnak Szibériába. Ugyanekkor összesen mintegy 7 millió német menekül a vörös hadsereg elől hátráló német csapatok védőszárnya alatt Németországba. Mindemellett a kisebb területcserék — Észak-Erdély, Dél-Dobrudzsa, Nyugat-Trákia és Görög-Macedónia keleti része, Albánia, Horvátország stb. — miatt főként a Balkánon és határos részein zajlik tömeges helyi migráció. A Balti-tenger és a Fekete-tenger között az 1939 - 1946-os időszakban hozzávetőleg 20 millió ember kényszerül elhagyni lakóhelyét. A migráció azután — immár elsősorban a háborút lezáró szerződések által kikényszerítve és következésképpen államilag szervezve — 1945-től tovább folytatódik (231. térkép).

G.228. Antifasiszta ellenállás Európában, 1941 - 1945 A háború 1939 - 1941 közötti első időszakában — amikor a németek gyors győzelmére lehet számítani és az általuk megszállt területek nagysága korlátozott — a lengyel, majd a francia és jugoszláv ellenállásnak van viszonylagos jelentősége. A Szovjetunió 1941. júniusi hadbalépésével, illetve jelentős európai területeinek német megszállásával (és 1941. decembere után az elhúzódó háború perspektívájával) kibontakozó tömegméretű partizánmozgalom erősödését segíti az 1942. végi sztálingrádi katonai fordulat. A megszállt országokban 1943-ra válik általánossá a fegyveres ellenállás. A legjelentősebb partizánmozgalom a Szovjetunió nyugati területein bontakozik ki. Az 1944-re mintegy 1.933 ezer fegyverest számláló partizánhadseregek nagy területeket szabadítanak fel (229a. térkép). Az 1944-re fél - félmillió harcost számláló jugoszláv (229d. térkép) és francia, a 140 ezer fős görög (272. térkép), valamint a 70 ezres albán ellenállási mozgalom is nagyobb területeket szabadít fel. A partizánhadsereg katonapolitikai jelentőségét tekintve (bár a helyi viszonyok miatt területeket nem tudnak felszabadítani) kiemelkedő az 1944-re 350 ezres lengyel (229b. térkép) és 462 ezres olasz ellenállás szerepe. Az ellenállás sajátos típusa az egyetlen népfelkelésre összpontosító akció (ha vannak is fegyveres előzményeik). Szlovákiában 1944. nyarán 80 - 100 ezres felkelésre kerül sor, amit a német csapatok októberre felszámolnak. Az 1944. szept. 9-i felkelésbe torkolló bulgáriai ellenállásnak a fordulat pillanatában 250 ezres fegyveres ereje van. Az egyetlen németellenes fordulatra összpontosító akciók tiszta formája Románia 1944. aug. 23-i átállása (229c. térkép), valamint az 1945. május eleji prágai felkelés. Az ellenállási mozgalmaknak általában (a Szovjetuniót kivéve) kialakul a többnyire az adott ország londoni emigráns kormánya által irányított polgári és a kommunista párt által irányított moszkvai szárnya. A két, időnként és helyenként egymás ellen is fegyveres harcot vívó szárny néhol tragédiába torkolló viszonya a körülmények függvényében országonként változó: jó a kapcsolat a polgári és kommunista ellenállás között Csehszlovákiában, Jugoszláviában az erősebb kommunista ellenállás a maga javára dönti el a rivalizálást, Lengyelországban az erősebb polgári ellenállás a külső körülmények miatt már a háború alatt veszít a kommunista erőkkel szemben, Görögországban az ugyancsak domináns kommunista partizánhadsereg elhúzódó polgárháborúban szenved vereséget. A szovjet megszállás alá kerülő országokban a világháború alatt, majd utána szovjetellenes fegyveres ellenállásra is sor kerül: Észtországban és Lettországban 1945 - 50 között 15 - 15 ezer, Litvániában 1944 - 52 között 30 ezer partizán, Lengyelországban 1944 - 47 között a Honi Hadsereg, Ukrajnában az Ukrán Felkelő Hadsereg / UPA harcol, s a Fogarasi-havasokban (Románia) is van ellenálló csoport.

G.229. Felszabadító harcok Köztes-Európában, 1941 - 1945 229.a. Szovjet partizánharc Leningrád körzetében, 1941 - 1942 A decemberre körülzárt (215a. térkép) Leningrád körzetében, Kelet- és Nyugat-Belorussziában, Szmolenszk vidékén, a brjanszki erdőben működő (összesen 120 ezer főnyi) helyi partizánerőket 1942. májusától a moszkvai Partizánmozgalom Központi Törzse irányítja. Az 1943. végére 350 ezer fehérorosz partizán Belorusszia felét ellenőrzi, az ukrajnai partizánok száma közel 200 ezer. A szovjet területek felszabadítása után 1944-ben az 1.933 ezres partizánhaderőt besorolják a Köztes-Európában támadó reguláris egységekbe.

229.b. Partizánharc Lengyelországban, 1941 - 1944 A londoni kormány 1944-re 390 ezres Honi Hadserege elsősorban a Főkormányzóságban harcol. Kelet-Lengyelországban (Wilno, Nowogródek, Polézia, Volhínia) átfedi egymást a lengyel és belorusz partizántevékenység. A lengyel - szovjet kapcsolatok 1943. ápr. 26-i megszakítása után az 1944-re 50 - 60 ezres kommunista partizánhaderő a szovjet hadsereg támogatásával Chelmben kormányt alakít (1944. júl. 21.). A németek leverik az 1944. aug. 1. - okt. 2-i varsói felkelést, a londoni kormány kísérletét az erőviszonyok megfordítására (200 ezer halott). A Szovjetunió 1945. jan. 5-én elismeri a kommunista kormányt, felszabadítja a lerombolt Varsót. A Honi Hadsereg 1947-ig harcol a szovjet megszállás ellen.

229.c. Románia átállása, 1944 A Chisinau - Iasi irányú szovjet támadás megindulása (augusztus 20.) után a Mihály király vezette augusztus 23-i államcsíny eltávolítja Antonescut. A másnapi német támadást a Németországnak és Magyarországnak hadat üzenő ellenállás megtöri, a szovjet hadsereg augusztus 31-én harc nélkül bevonul Bukarestbe. Az átállás végképp eldönti Köztes-Európa sorsát: Németország azonnal kivonni kényszerül csapatait a Balkánról. Románia 12 hadosztállyal vesz részt a Magyarország és Németország elleni háborúban.

229.d. Jugoszlávia felszabadítása, 1944 - 1945 A szétvert hadsereg egységeiből D. Mihajlovic ezredes szervezte (csetnik) ellenállás 1943-ra meggyengül. A kommunista párt J. B. Tito vezette fegyveres harca során 1942. novemberében Bihacon Jugoszláv Nemzeti Felszabadítás Antifasiszta Tanácsa (AVNOJ) néven partizánparlament, egy év múlva kommunista kormány alakul. Az 1943. március végétől brit, 1944. elejétől szovjet támogatásban is részesülő, 1944. nyarán közel 400 ezres partizánhadsereg Macedónia, Szerbia, Dalmácia, Montenegró, Hercegovina nagyrészét felszabadítja. Az 1944. szeptemberétől a belgrádi hadműveletekben résztvevő szovjet csapatokat a háború végeztével kivonják Szerbiából.

G.230. Az európai országok embervesztesége a II. világháborúban A világháború során Európa (a Szovjetunióval) lakosságának 7,5 %-a: 38.930 ezer ember hal meg. Legnagyobb veszteség abszolút értelemben az európai Szovjetuniót éri 20.600 ezer fővel (a lakosság 15,1 %-a), a lakossághoz viszonyított legnagyobb veszteség Lengyelországot 16,4 %-kal (5.600 ezer fő), de magas Jugoszláviáé (11,2 % = 1.700 ezer) és az I. világháború után újra kivérző balti országoké is (Észtország 12,7 % = 144 ezer, Litvánia 12,0 % = 302 ezer, Lettország 10,7 % = 209 ezer). Abszolút értelemben kiemelkedő Németország 7.050 ezres (9,5 %) vesztesége. Franciaországé 600 ezer fő (1,4 %). KöztesEurópában különösen sújtja még a háború Csehszlovákiát (468 ezer = 3,1 %), Romániát (460 ezer = 2,4 %) és Magyarországot (420 ezer = 4,7 %).

230.a. Katonai emberveszteség a II. világháborúban A kontinens 18.798 ezres katonai veszteségéből (az összes emberveszteség 48,3 %-a) abszolút értelemben (13.600 ezer) és viszonylagosan (10,0 %) kiemelkedik az európai Szovjetunió. Utána Németország szenvedi el a legnagyobb veszteséget 3.250 ezer fővel (4,4 %). Köztes-Európa országai közül arányában és nagyságában kiemelkedő Jugoszlávia (2,0 % = 300 ezer), Magyarország (1,6 % = 300 ezer) és Románia (1,0 % = 200 ezer) katonai vesztesége, de arányaiban magas Finnországé is (2,3 % = 86 ezer).

230.b. Német hadifoglyok az európai országokban, 1945 A 11.094 ezer (ebből 4 millió a kapitulációs) német hadifogolyból nyugati fogságba esik 7.745 ezer, keletibe 3.349 ezer. A hadifogságban meghal 1.211 ezer (10,9 %): nyugaton 28,2 ezer (Franciaországban 21,9 ezer), azaz 0,4 %, keleten 1.182,9 ezer (a Szovjetunióban 1.094,3 ezer), azaz 35,3 %. A térkép az 1945-ös hadifogolycserék után kialakult helyzetet ábrázolja. Nyugaton Hollandia, Belgium, Luxemburg nem ejt foglyot, Franciaország csak 245 ezret. Az Egyesült Államok 3.800 ezer német hadifoglyából átad Franciaországnak 667, Belgiumnak 31, Luxemburgnak 5 ezret (az USA-ban 3.097 ezer marad). Anglia 3.700 ezer foglyából átad Belgiumnak 33, Franciaországnak 25, Belgiumnak 7 ezret. A keleti fronton Jugoszláviától (194 ezer) eltekintve csak a Szovjetunió ejt 3.155 ezer hadifoglyot. Ebből átad Lengyelországnak 70, Csehszlovákiának 25 ezret. A győztesek közül nem ejt és nem vesz át hadifoglyot Norvégia, Dánia, Görögország, Albánia. A semleges országok közül Svédország 3 ezer, Spanyolország 1,4 ezer német katonát internál. A moszkvai külügyminiszteri konferencia 1947. ápr. 23-i döntése szerint 1948 végéig az összes hadifoglyot szabadon kell engedni. A Szovjetunióból és Lengyelországból 1950-ig térnek haza (a Szovjetunióból 28,5 ezer 1951 - 1956 között).

G.231. Népmozgások Európában a II. világháború nyomán, 1945 - 1952 Becslések szerint a világháború 18,8 millió katonai és 20,1 millió polgári áldozata (230. térkép) mellett mintegy 20 millióra tehető a migrációra kényszerültek száma (más: 31.135 ezer). Az 1939 - 44-es népmozgás (251. térkép) után 1945-től a kényszermigráció döntő eleme a németek nyugatra telepítése / menekülése, helyükbe lengyelek, illetve csehek és szlovákok, az ő helyükbe pedig oroszok költöztetése. A győztesek 1945. július - augusztusi potsdami konferenciája határoz a német nép kollektív bűnösségéről és kitelepítéséről, az elcsatolt keleti német területek mellett Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról. Lengyelországból, illetve az Odera - Neisse vonaltól keletre eső újlengyel területekről a szovjet hadsereg elől 2,7 millió német menekül el, kitelepítenek összesen 2,3 milliót (a SZEB eredetileg 3,5 milliót tervez), 53 ezer orosz és ukrán áttelepül a Szovjetunióba. Ellentételezésként 2,0 millió lengyel települ át a Szovjetunióból döntően az újlengyel területekre, 190 ezer lengyel pedig Európa más országaiból haza (241. térkép). A Szovjetunió az újonnan szerzett vagy visszaszerzett területekre (Baltikum, Lengyelországtól elcsatolt keleti területek, Kárpátalja, Észak-Bukovina és Besszarábia) mintegy 2,5 millió oroszt telepít be. Csehországból (illetve Csehszlovákiából) elmenekül 370 ezer német a német csapatok visszavonulásával, kitelepítenek 3,0 milliót döntően a Szudétavidékről (245. térkép) Németország különböző megszállási zónáiba (a SZEB eredetileg 2,5 milliót tervez), emellett önként áttelepül a nyugati zónákba 60 ezer, a szovjet zónába 43 ezer. A németek helyébe Csehországba a szlovák területekről áttelepítenek mintegy 1,9 millió főt. Az 1945. áprilisi kassai kormányprogram következményeinek hatására elmenekül közel 40 ezer magyar, emellett áttelepítenek Magyarországra Szlovákiából 68 ezret a lakosságcsere keretében. A Szovjetunióba települ 4,5 ezer orosz és ukrán. Hazatelepül közel 230 ezer cseh és szlovák Európa különböző országaiból, ebből 73 ezer a magyar - csehszlovák lakosságcsere keretében. Magyarországról elmenekül 20 ezer német a csapatokkal, kitelepítenek 186 ezret (a SZEB 500 ezerről határoz). A lakosságcserén túl hazatelepül 6 ezer magyar Csehszlovákiából, összesen 210 ezer Európa más államaiból, döntően Romániából és Jugoszláviából. Jugoszláviából elmenekül 148 ezer német (a németek száma ugyanakkor 500-ról 50 ezerre csökken), Romániából ugyancsak 148 ezer (a németek száma 745 ezerről 344 ezerre csökken). Bulgáriából 157 ezer törököt telepítenek ki az ázsiai Törökországba. Európából és Észak-Afrikából összesen 1,3 millió zsidó érkezik Palesztinába. Hivatalosan 1939 - 1948 között — Izrael állam 1948. máj. 14-i megalakulásáig — 111,2 ezren települnek át Európából, majd 1948 - 1955 között 342,9 ezren (29a. térkép).

G.232. Tervek a német kérdés megoldására, 1941 - 1946 232.a. J. Sztálin, 1941 A szovjet hadicélokat — 1941. jún. 22-i határok, romániai támaszpontok (Észak-Erdély visszaadásáért), Németország felosztása — ad acta teszi a hadihelyzet. A Szovjetunió 1941. szept. 24-én aláírja az Atlanti Chartát, 1942. jan. 1-én az Egyesült Nemzetek nyilatkozatát. A koalíció 1942 - 43-as sikereit a hadicélok összehangolása nélkül éri el: az angolszászok a Szovjetunió hadicéljait nem kívánják, igényét a második frontra nem tudják akceptálni. A Szövetségesek az 1943. jan. 19 - 30-i moszkvai külügyminiszteri értekezleten állapodnak meg a feltétel nélküli német kapitulációról, Olaszország demokratizálásáról, Ausztria helyreállításáról.

232.b. F. Roosevelt, 1943 A hadicélok összehangolására a három államfő 1943. nov. 28. - dec. 1-i teheráni találkozóján kerül sor. Itt terjeszti elő Roosevelt Németország felosztásának tervét.

232.c. W. Churchill, 1943 A teheráni konferencián Churchill is előterjeszti javaslatát Németországról. Megállapodnak, hogy Lengyelország nyugati határa az Odera - (Lausitzi) Neisse, a Szovjetunióé a Curzon-vonal. Mivel ez kedvezőtlenebb az 1939. szeptemberinél, kárpótlásul megkapja Északkelet-Poroszországot Königsberggel. Döntenek Németország felosztásáról és a franciaországi második front megnyitásáról 1944. májusában. Az angolszász hatalmak kiállnak Finnország függetlensége mellett. A balti nemzetek önrendelkezését nem tudják elérni.

232.d. F. Roosevelt, 1945 A Szövetségesek 1945. febr. 4 - 11-i Jaltai tárgyalásán körvonalazza Roosevelt Németország jövőjével kapcsolatos elképzelését. Lényegében elfogadja Churchill 1943-as teheráni tervét, de Észak-Németországból kihasít egy Köln központú nyugati német államot is. Részletezés nélkül megismétlik Németország felosztásának teheráni elvét. Elfogadják, hogy a kapituláció után a három szövetséges veszi át a hatalmat, Franciaországnak is juttatva megszállási zónát.

232.e. H. Morgenthau, 1946 A győztesek 1945. júl. 17. - aug. 2-i potsdami konferenciáján szovjet igényre megegyeznek, hogy Németországot nem osztják fel. Döntésük értelmében az Odera - Neisse-határtól keletre eső területek a békeszerződésig maradnak lengyel közigazgatás alatt. A békeszerződés előkészítése során 1946. elején születik Morgenthau amerikai államtitkár terve Németország felosztásáról (és agrárországgá változtatásáról).

G.233. Megszállási övezetek a II. világháború végén A Szövetségesek Franciaországot bevonva az 1945. jún. 5-i zónaszerződés szerint megszállják Nagy-Németországot, átvéve a hatalomgyakorlást zónáikban. A szovjet csapatok kiürítik a zónahatáron túl elfoglalt ausztriai, az angolszászok a németországi és csehországi területeket. Németország területének 31,6 %-át (Hessen, Bajorország, Baden - Württemberg tartomány, Bréma és Bremerhaven városa) Majna - Frankfurt központtal az Egyesült Államok szállja meg (a lakosság 25,3 %-a = 16,5 millió), 30,0 %-át (Mecklenburg, Türingia, Szászország, Szász - Anhalt, Brandenburg tartomány) Berlinnel a Szovjetunió (29,8 % = 19,4 millió), 27,6 %-át (Schleswig - Holstein, Alsó-Szászország, Észak-Rajna - Vesztfália) Hamburggal Anglia (35,3 % = 23,0 millió), 10,8 %-át (Pfalz, Dél-Württemberg, Saar-vidék) Mainzzal Franciaország (9,6 % = 7,0 millió). Ausztriából (rendszerint a németekkel összefüggő zónákként) a Szovjetunió Alsó-Ausztriát, Burgenlandot és Felső-Ausztria Dunától északra fekvő Mühlviertel körzetét, Anglia Stájerországot és Karintiát (Tirol Lienzi körzetével), az Egyesült Államok Felső-Ausztria nagyrészét és Salzburgot, Franciaország Tirolt és Vorarlberget szállja meg. Berlint és Bécset külön négy - négy megszállási zónára osztják (utóbbiban össz-szövetségi zónát is kialakítva). A megszállást szentesítő potsdami megállapodás után a békeszerződést 1947-ben csak Németország szövetségeseivel kötik meg. A megszállás 1990-ig tart (280, 285. térkép).

233.a. Területi igények Németországgal szemben, 1945 1 országhatárok, 1937 2 Németország nem vitatott határai, 1945 3 Odera - Neisse határ, 1945 4 igények iránya A legyőzött Németországgal szemben Dánia (bár a németek elfoglalták), természetesen Ausztria, továbbá Svájc nem támaszt területi igényt. Így 1945-ben az északi dán, valamint a déli határ a Saar-vidéktől a cseh Eger / Chebig adott. Csehszlovákia követeli Ratibort, a glatzi / kladskoi kiszögellést (már de facto lengyel területek), majd a szovjet zónából az Érchegység gerincét az északi lejtőkkel, továbbá "visszaköveteli" a szorb Lausitz / Luzáciát (eszerint a Neisse lengyel - cseh határ lenne). Követeléseit a határrögzítésnél nem veszik ugyan figyelembe, de az ENSZ-től 1946. jan. 7-én még önálló államiságot igénylő Szorb Nemzeti Tanács 1947. jan. 20-i memorandumában csatlakozni kíván Csehszlovákiához (az 1948. februári prágai kommunista hatalomátvétel után a szorbok még abban az évben a német fennhatóság mellett foglalnak állást). Franciaország az Odera - Neisse határ elismerése fejében igényt támaszt a Rajna- és a Saar-vidékre (majd a Ruhr-vidékre is). Luxemburg, Belgium és Hollandia is követel kisebb határmenti területeket. Függőben marad az Odera - Neisse határ.

G.234. Kommunista választási eredmények a megszállt Nagy-Németországban, 1945 - 1947 Nagy-Németország tartományi (Ausztriában országos) választásaira Ausztriát leválasztják Németországról és utóbbi elveszti keleti területeit. A választásokon az 1945. jún. 10-i rendelet szerint csak demokratikus pártok indulhatnak: Németországban a Kereszténydemokrata Szövetség (CDU; Bajorországban Keresztényszociális Szövetség / CSU), a Szabaddemokrata Párt (FDP; illetve Demokratikus Néppárt / DVP, valamint Liberális Demokrata Párt / LDP), a Szociáldemokrata Párt (SPD) és a Kommunista Párt (KPD), Ausztriában az Osztrák Néppárt (ÖVP), a Szocialista Párt (SPÖ) és a Kommunista Párt (KPÖ). Németország szovjet zónájában 1945. jún. 14-én a demokratikus pártok (SPD, KPD, CDU, LDP) népfrontjellegű blokkot alakítanak, az SPD és a KPD az 1946. ápr. 19 - 22-i kongresszuson Német Szocialista Egységpárt (SED) néven egyesül, döntően befolyásolva a választásokat. A választásokon (Saar-vidék nélkül) a 43.289 ezer jogosult 78,7 %-a vesz részt: Ausztriában 93,3 %, Nagy-Berlinben 92,3 %, Németország szovjet zónájában 90,7 %, nyugati zónáiban 77,5 %. Ausztriában (1945. nov. 25.) első a Néppárt 49,8 %-kal a szocialisták (44,7 %) előtt, a kommunisták 5,5 %-ot kapnak. Németország szovjet zónájában (1946. okt. 20.) a Szocialista Egységpárt 47,5 %-kal győz a liberális demokraták (24,6 %) és a CDU (24,3 %) előtt. A nyugatnémet zónákban (1946. október - 1947. október) 36,8 %-kal első a Szociáldemokrata Párt a 35,5 %os CDU / CSU előtt. A kommunisták 9,6 %-ot, a szabaddemokraták (FDP / DVP) 9,5 %-ot kapnak. Nagy-Berlinben (1946. okt. 20.) a Szociáldemokrata Párt 48,7 %-kal győz a CDU (22,2 %) és az Egységpárt / SED (19,8 %) előtt (liberális demokraták 9,3 %). A kommunista Egységpárt / SED győz a keletnémet szovjet zóna öt tartományában (43,9 - 49,5 %), Nagy-Berlinben harmadik. A KPD a nyugatnémet zónákból legjobban Észak-Rajna - Vesztfáliában (14,0 %), leggyengébben Schleswig - Holsteinben (4,7 %) szerepel. Az osztrák kommunisták legjobb eredményüket Karintiában (8,1 %) és Bécsben (7,9 %), a leggyengébbet Tirolban (2,2 %), Vorarlbergben (2,5 %) és Felső-Ausztriában (2,6 %) érik el. Az SPD / SPÖ és a KPD / KPÖ együttes szavazata Ausztriában és a nyugatnémet zónákban eléri a SED szovjet zónabeli eredményét: Ausztriában 28,8 - 65,0 % (legalacsonyabb Tirolban, legmagasabb Bécsben), a nyugatnémet zónákban 27,9 - 53,5 % (legalacsonyabb Hohenzollern - Württembergben, legmagasabb Hamburgban és Hessenben) között mozog. Nagy-Berlinben az SPD és a SED 68,5 %-ot kap. A németországi szovjet zóna 1949. máj. 15 - 16-i választásán csak a januárban bolsevizált SED vezette demokratikus blokk (később Nemzeti Front) indul, s "igennel" vagy "nemmel" lehet szavazni. Magas részvétel (95,2 %) és érvénytelen szavazat (863,0 ezer = 6,6 %) mellett 33,9 % a "nem" aránya (4.080,3 ezer). Az NDK 1950. okt. 19-i első választásán (98,5 %-os részvétel, 0,1 % érvénytelen szavazat) a Nemzeti Front 99,7 %-kal győz (ellenszavazat 35,5 ezer = 0,3 %).

G.235. A németek kitelepítése Köztes-Európából, 1945 - 1952 A potsdami döntés után az 1945. nov. 20-i irányelvek alapján 1946. elejétől meginduló kitelepítéssel Csehszlovákiából szinte teljesen eltűnik a hárommilliós német etnikum (245. térkép). Lengyelországban a kitelepítés (241. térkép) mellett az országban maradó németek a lengyel állampolgárságért "verifikálási eljáráson" esnek át (1947 végéig 2.171 ezer), s csak 1989-ben ismerik el újra német kisebbség létét. Az 1939-ben Németország 1945-ös határain kívül élő 16.997,5 ezer németből a háborús veszteség (3.208,4 ezer), a menekülés / áttelepülés (12.079,8 ezer) után Köztes-Európában (a Szovjetunióval) 3.799,0 ezer marad (1988). A hazamenekülők jelentősen felduzzasztják a német tartományok lakosságát. A szovjet megszállási zónán (NDK) belül 1945 1962 között Szász - Anhaltba 880 ezer (a lakosság 21,3 %-a), Mecklenburgba 871 ezer (41,7 %), Szászországba 679 ezer (12,2 %), Türingiába 552 ezer (19,0 %), Brandenburgba 530 ezer (20,8 %), a nyugati zónákon (NSZK) belül Bajorországba 1.932 ezer (21,0 %), Felső-Szászországba 1.848 ezer (27,2 %), Észak-Rajna - Vesztfáliába 1.323 ezer (10,0 %), Schleswig - Holsteinbe 856 ezer (33,0 %), Hessenbe 715 ezer (16,5 %), Baden - Württembergbe 650 ezer (16,6 %) keleti német kerül.

235.a. Német menekültek és áttelepülők Köztes-Európából az NSZK-ba, 1945 - 1968 1 repatriáltak, 1950 - 1968 2 áttelepülők, 1945 - 1949 3 áttelepülők, 1950 - 1961 4 menekülők, 1961 - 1968 5 Berlini Falon át menekülők, 1961 - 1968 A keletnémet zónából a nyugatiakba (NSZK) 1945 - 1949 között 438,8 ezer, 1950 - 1968 között 4.001,6 ezer német települ / menekül át (utóbbiból 559,1 ezer a repatriálási egyezményekkel Lengyelországból, valamint Csehszlovákiából, Magyarországról, Jugoszláviából, Romániából). Az NDK-ban fokozatosan szigorítják az áttelepülést: visszavonják a "német személyi igazolványt" (1951. jan. 25.), lezárják a zónahatárt (1952. máj. 29.), a "köztársasági disszidenseket" sújtva módosítják az útlevéltörvényt (1957. dec. 11.), megvonják a visszatérés lehetőségét (1958. aug. 20.). Ennek ellenére 1950 - 1961 (augusztus 13.) között 2.731,2 ezer keletnémet települ / menekül át. A berlini fal 1961. aug. 13-i felhúzása és a belnémet határ hermetikus lezárása után 1961 (aug. 14.) - 1968 között 124,8 ezer keletnémet képes átmenekülni a határon, 27,5 ezer a berlini falon. Az 1970-es évek elején kötött keleti szerződések nyomán erősödik a legális áttelepülés (Lengyelországból 1970 - 1979 között 203 ezer, 1980 - 1989 között 633 ezer német települ át). Az áttörést 1989 hozza: míg 1988-ban 39,8 ezer keletnémet települ át, 1989ben (miközben november 10 / 11-étől átjárhatóvá válik a berlini fal) 343,9 ezer. Az NDK "kiürülését" a két német állam egyesülése akadályozza meg (280. térkép).

H.236. A finn nemzetállam a II. világháború után Finnország 1944. szept. 4-én még Németországgal köt szövetségi szerződést, 19-én viszont már megkötik a finn - szovjet fegyverszünetet (amit az 1947. febr. 10-i párizsi béke szentesít). Ennek értelmében a szovjet fél Hanko helyett Porkkalát kapja meg hadibázisként 50 évre, a demilitarizált Åland-szigetek finn kézen maradnak (bár felmerül átengedésük a Szovjetuniónak a bázisok és határkorrekciók fejében), szovjet kézre kerül a Petsamoi korridor a nikkelbányákkal és a Jäniskoski-vízierőművel. Az (1939-hez viszonyítva) összesen 45,6 ezer km² (félmillió lakossal) elcsatolása után az ország területe 338,1 ezer km² lesz. Az 1948. ápr. 6-i finn - szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés szovjetbarát semlegességet rögzít ("finnlandizálás").

236.a. Finn területi célok a II. világháborúban 1 országhatár, 1939 2 finn és német csapatok legmélyebb előrenyomulása 3 országhatár, 1947 4 finn - német hadvezetési elhatárolás, 1941 Az 1940-ben német függésbe kerülő Finnország a német hadrendbe történő betagozódás nélkül kapcsolódik be a Szovjetunió elleni 1941-es támadásba: Sorokka / Belomorszk magasságától északra német, attól délre finn hadvezetés érvényesül. A Szovjetunió felosztásának német terve (216. térkép) keretében egész Karéliát Finnországnak ígérik. Sztálingrád után a finn kormány a háborúból való kilépés mellett dönt, az USA közvetítette szovjet feltételeket (1940-es határok) azonban az 1939-es határok alapján állva 1943. áprilisában elutasítja. A finn területszerzés sorsa a leningrádi front (215a. térkép) függvénye. A szovjet hadsereg 1944. jún. 9-én indít támadást a Földszoroson (elfoglalva Viborgot) és a Szvir mentén (elfoglalva Petrozavodszkot), s eljut a finn - szovjet határig. A petsamoi nikkelbányákat megtartani próbáló németek ellentámadása során összecsapásokra kerül sor az őket a fegyverszünet értelmében lefegyverezni szándékozó finn csapatokkal. A beavatkozó szovjetek Petsamot elfoglalva október 7-én elérik a norvég határt.

236.b. Hanko és Porkkala Az 1941-es Szovjetunió elleni német támadás keretében a finn csapatok visszafoglalják Hankot. A fegyverszüneti tárgyalások során a Szovjetunió Hanko helyett a Petsamoi korridort igényli, támaszpontként pedig a Helsinkihez közelebbi Porkkala félszigetét. Az 1945. okt. 26-i szerződésben 50 évre bérbevett Porkkalát az 1948-as barátsági és kölcsönös segítségnyújtási szerződés 1955. szept. 20-i meghosszabbításakor adja vissza Finnországnak.

H.237. A finn nemzet Finnországban, 1989 Az 1989-es népszámlálás szerint az ország etnikai homogenitása tovább nő: a 4.974,4 ezer lakos 93,6 %-a finn. A 12 tartomány közül csak Vaasa (77,2 %) és Uudenmaa (87,7 %) nem homogén finn etnikumú. A 6,4 %-nyi kisebbség közül 6,0 % (296,8 ezer) svéd (154. térkép) aránya az 1880-as 14,3 %-ról (294,9 ezer) már 1940-ig 9,6 %ra csökken (bár száma 354,0 ezer fővel ekkor tetőzik). Az Åland-szigetek (22,9 ezer = 94,6 %) mellett zöme Uudenmaában (139,9 ezer = 11,3 %) és Vaasában (100,6 ezer = 22,6 %) él. Az oroszok száma 3,1 ezer (arányuk 1910-ben tetőzik 0,3 %-kal, illetve 1930-ban 8,2 ezer fővel). A lappok száma 1,7 ezer (1950: 2,3 ezer = 0,6 %).

237.a. Parlamenti választás Finnországban, 1991 1 Finn Centrumpárt 2 Nemzeti Koalíciós Párt 3 Finn Szociáldemokrata Párt 4 egyéb A háború után a hagyományos politikai erők - Szociáldemokrata Párt, Nemzeti Koalíciós Párt, Agrárszövetség (1965-től Finn Centrumpárt), Haladó Párt (1951-től Finn Néppárt, 1966-tól Liberális Néppárt), Svéd Néppárt - riválisa lesz az 1944-ben alakuló kommunista töltetű Finn Népi Demokratikus Szövetség (1945-ben 23,5 %-kal második). A kommunizmus bukása és a "finnlandizáltság" megszűnése utáni 1991-es választáson a 4.060,8 ezer jogosult 69,0 %-a vesz részt. A (svédpárti Ålandtól eltekintve) szoros választáson a szociáldemokrata párt elveszíti elsőségét. A 24,8 %-kal (1987: 17,6 %) és 55 mandátummal győztes Centrumpárt Lappföldtől Oulun át Közép-Finnországig minden tartományban első. A 22,1 %-kal (48) második szociáldemokrata párt győz Turun - Porin, Hämee és a délkeleti Kymen tartományban (Viipuri maradéka). A 19,3 %kal (40) harmadik Nemzeti Koalíciós Párt Uudenmaa tartományban és a fővárosban első. A Baloldali Szövetség az FNDSZ nyolcvanas évekbeli hanyatlását (1987: 9,4 %) megállítva 10,1 %-ot (19) ér el. A Svéd Néppárt 5,5 %-a (11) a folyamatos visszaszorulás (1972: 5,4 %) megállását jelzi.

237.b. A Baloldali Szövetség választási eredménye, 1991 1