Kozmikus kapcsolatok 9635483740 [PDF]

Zitiervorschau

LÁSZLÓ ERVIN KOZMIKUS KAPCSOLATOK A harmadik évezred világképe

Ervin Laszlo: The Cosmic Connection (The Fifth Field). Copyright © Ervin Laszlo, 1996 Hungarian translation © Dr. Dienes Gedeon, 1996 Magyar Könyvklub, Budapest, 1996 Felelős kiadó Dr. Kratochwill Balázs igazgató Irodalmi vezető Ambrus Éva Felelős szerkesztő Greguss Ferenc Műszaki vezető Szilassy János A borítót tervezte Koronczi Endre Műszaki szerkesztő Pintér László Szedte a Pytheas Kft. Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft. Felelős vezető Vadász József igazgató Megjelent 15,57 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 548 374 0

Tartalom Előszó a magyar kiadáshoz Bevezetés Miről szól a könyv? ELSŐ RÉSZ / AHOGY MA LÁTJUK 1. A világegyetem fejlődése Több évezredes töprengés Az ősrobbanás kozmológiája Kozmikus elméletek 2. Az anyag természete Örök keresés Bonyodalmak korunk fizikájában 3. Az élet jelenségei Élet az élettelenből A fejlődés hajtóereje Színre lép az ember 4. A tudat megnyilvánulásai Gondolkodni tanul az ősember Pillantás az agyba MÁSODIK RÉSZ / A KÉP ELHOMÁLYOSUL 1. Nyitott kérdések a kozmológiában Hány ősrobbanás volt? Finoman hangolt állandók 2. A felhőszerű anyag Tartózkodási helye ismeretlen Részecskék üzennek egymásnak 3. Az élet rejtélye Ugrások a törzsfejlődésben Mutációk - nem véletlenül A láthatatlan forma nyomában 4. A tudat furcsaságai Egy (vagy több) élet emlékei Telepátia és egyéb rejtélyes jelenségek Távoli, de egyidejű kultúrák HARMADIK RÉSZ / ÚJ ÉRTELMEZÉS FELÉ 1. Tudományos összerakójáték Egységesítés a fizikában 2. Összefonódó tudományágak Bohm „belső rendje" Heisenberg kvantumuniverzuma Prigogine dinamikus rendszere 3. Egységesítő elméletek napjainkban A nagy egyesített elméletek eredményei és hiányosságai Ami az egységesítésből kimaradt NEGYEDIK RÉSZ / A FELTÁRULÓ LÁTVÁNY 1. Úton a „mindenség elmélete" felé Az alapfogalom Állandó paradoxonok rövid leltára A múlt közbeszól Kapcsolatok térben és időben Az „ötödik mező" 2. A pszi-mező felfedezése A kvantumvákuum bevezetése Nyomok a vákuumban ÖTÖDIK RÉSZ / EGYSÉGES VALÓSÁG 1. A fejlődés átfogó szemlélete Ősrobbanások sorozata 2

Jéghegyek az energiatengerben 2. A kozmikus tánc A tudat nyitott ablaka Ősi gyökerek UTÓSZÓ / GYÓGYÍTÁS AZ „ÖTÖDIK MEZŐ" RÉVÉN (Sági Mária) Mi a holisztikus medicina? Minták a pszi-mezőben Az agy „antennája" Változatok a gyógyításra Erich Körbler felfedezései Csakraterápia FÜGGELÉK / KELETI ÉS NYUGATI TÁVLATOK 1. Keleti értelmezés (Karan Singh) 2. Nyugati értelmezés (David Loye) Jegyzetek A szerzőről László Ervin műveinek válogatott bibliográfiája

Előszó a magyar kiadáshoz Különös örömömre szolgál, hogy a Kozmikus kapcsolatok magyar kiadását köszönthetem. A magyar olvasó ugyanolyan megvilágító erejűnek fogja érezni ember és világ egybesimuló képének üzenetét, mint a nyugat-európai vagy amerikai olvasók, de valószínűleg kevésbé találja majd meglepőnek. Magyarországon - akárcsak Közép- és Kelet-Európában sok helyütt - a tudomány és a szellem, az ember és a természet sohasem vált külön egymástól annyira, mint e kontinens nyugati részében és az angolszász világban. De a világkép sem volt itt annyira töredezett, mint amott. A magyar olvasók nem alakítottak ki a fejükben olyan rekeszeket, amelyekbe azután külön-külön berakosgathatták volna a „művészet", a „szellem", „az ember világa" és a „természet" fogalmait - megérzéseik és tapasztalataik egységesebb egészet alkotnak. A tudományokban most kibontakozó forradalom olyan új világképet nyújt, amelynek néhány részlete az ösztönös megérzés révén régóta jelen van a magyar irodalmi és művészeti kultúrában. Ez annak az embernek a megérzése, aki része a természetnek, ez pedig része a világmindenség szédítő mélységeinek. Ez az ember minden dolgot, nagyot és kicsit, élőt és élettelent, egy nagyobb egész részeként lát. Ezen az egészen belül az anyag legkisebb részecskéi és a belőlük felépült atomok és molekulák mind kölcsönhatásban vannak testünk sejtjeivel, szerveivel és természeti környezetünkkel, amelyet bolygónk bioszférája alkot. Részecskék és atomok, sejtek és élő szervezetek, emberi lények és különféle környezetek fejlődnek egymástól függően, és ezek mind részei a kozmikus kapcsolatoknak, amelyeket a tudomány frontvonalában dolgozó kutatók folyamatosan felderítenek. A világmindenség, az anyag, az élet és az értelem fogalma az új tudományokban egységes, átfogó, összefüggő rendszerként jelenik meg. Alapvető felismerések, amelyeket látszólag elfelejtettek az évszázadok folyamán, most ismét felbukkannak, természetes okaikat a kutatók újra felfedezik, és beillesztik a világegyetem új fogalmába. A korszerű tudomány és az ősi megérzés friss és átfogó egységbe forr. Az ösztönös megérzésen alapuló felismeréseknek a tudomány legújabb eredményei révén való igazolása különösen fontos Magyarország számára. Az a dilemma, hogy a nyugati mintájú ipari és városi haladás vagy az a fejlődés jobb-e, amely az élet több hagyományos és kulturális sajátosságát olvasztja magába, könnyen feloldható, ha rádöbbenünk, hogy nem feltétlenül az olyan tudomány ihleti a fejlődést, amely távol áll a kultúra hagyományos fogalmaitól és értékeitől, sőt talán még ellent is mond nekik. Egy olyan korban, amelyet a szervesen egymásba kapcsolódó technológiák, a gondolkodás holisztikus módozatai, valamint a különféle kulturális életmódok és hagyományok 3

jellemeznek, mindezek nem a gátjai, hanem csak szerves részei lehetnek a társadalmi, gazdasági és műszaki haladásnak. A szerző reméli, hogy az utazás, amelyet a kibontakozó világkép távolabbi horizontjai felé tesz meg majd a magyar olvasó ezeken az oldalakon, különösen érdekes: gyümölcsöző a személyes felismerésekben, valamint hasznos a valódi célok és az emberi értékek felé vezető úton. A 20. század késői és a 21. század korai éveinek gyorsan fejlődő, az egész Földet átfogó, információval telített világában mindannyiunknak szükségünk van tudományosan megalapozott szemléletre, értékekre és célokra. Amellett, hogy személyi igényeinket elégítik ki, talán egyéni jólétünk és közösségi fejlődésünk is tőlük függ majd.

Bevezetés 1597-ben, csaknem egy évszázaddal azelőtt, hogy Newton a Királyi Társaság elnöke lett, Francis Bacon angol filozófus azt írta, hogy a tudás hatalom. Állítása ma igazabb, mint valaha, de csak azzal a kikötéssel, ha ez a szóban forgó tudás a tudományból ered vagy rendelkezik valamiféle tudományos hitelességgel. A tudomány ugyanis a mai világban az egyik legnagyobb - vagy talán a legnagyobb - erő. Akár tetszik, akár nem, a tudomány valamiféle „világi vallássá" vált. Míg a középkorban az egyház és az állam kapcsolatát az úr és szolga viszonya jellemezte, a Newton felfedezései óta eltelt három évszázad során az úr szerepét a tudomány apostolai vették át. A tudomány művelt papságot nevelt ki magának azzal az előjoggal, hogy csak ők férhetnek hozzá az ezoterikus (titkos, rejtett) ismeretekhez. Ez a rend teszi törvényessé a politizálást és állít fel viselkedési normákat. A „szent iratok" itt az elméleti és kísérleti kutatók tanulmányai. A fizikusok tanai a mérnöki gondolkodást támasztják alá a természet- és a társadalomtudomány területén; a biológusok felfedezései az egészség és a jólét dolgaiban ülnek törvényt; a mikrogazdaság szakembereinek képletei az egyéni vállalkozások irányításának vezérfonalát adják; a makrogazdaság doktrínái pedig a nemzeti és a nemzetközi gazdasági folyamatoknak szabnak irányt. Korunk társadalmainak hosszú távú fejlődését és még váratlan forradalmait is inkább a tudományos újdonságok számos társadalmi és műszaki mellékterméke hajtja, mintsem a politikusok és üzletemberek alkotóereje és akarata. A mikroelektronika sikerei például megnyitották az információs országutat a föld körüli jeltovábbítás előtt, így szinte karnyújtásnyi közelségbe került mindenki számára, hogy elérjen mindenféle információt a pletykától a világválságig. Az információ- és vezérléselmélet felfedezéseinek sokféle műszaki alkalmazása számtalan embernek ad lehetőséget, hogy megrövidítse munkaidejét, és több szabadidőre tegyen szert - viszont sokakat kényszerít munkanélküliségre. A közlekedéstechnika újításai turisták és üzletemberek óriási tömegei számára teszik lehetővé, hogy kényelmesen és biztonságosan jussanak el órák alatt a hat földrész bármelyikére. A biotechnikai vívmányok lehetővé teszik az élelmiszer-ellátás növelését, az emberi élet meghosszabbítását, és új gyógymódokat kínálnak régi, kínzó betegségekre. Furcsa módon még a totális háborúk elmaradása is bizonyos mértékben a tudományon alapuló technikai haladásnak köszönhető: a modern fegyverek olyan hatékonnyá váltak, hogy magukat a lehetséges győzteseket is veszélyeztetik, és a háborús zsákmányt olyan romhalmazzá változtathatják, amely ráadásul esetleg mérgező vagy veszélyesen radioaktív. De a tudomány vívmányainak és jótéteményeinek jegyzéke mellé odatehetjük a veszélyek és pusztítások listáját is. Ha rövidlátó módon alkalmazzák a tudományt, akkor lerontják a környezet minőségét, kizsigerelik az értékes természeti forrásokat, és hamisan osztályozzák a társadalmakat egy olyan választóvonal mentén, hogy a tudomány bonyolultságával kik képesek megbirkózni, és kik nem tudnak - vagy nem is akarnak. Végül pedig, első megközelítésben a tudományos dogmák embertelen képet festenek a világról, amely rideg és elvont, mindent számokra és képletekre egyszerűsít érzelem és érték, szív és lélek nélkül. Akár csodáljuk a tudományt, akár rettegünk tőle, akár elfogadjuk következtetéseit és alkalmazásait, akár visszautasítjuk, annyit el kell ismernünk, hogy a tudomány jobban befolyásolja életünket, sokkal több oldalról hatol be gondolkodásunkba, mintsem közülünk legtöbben hinnék - és néhányan kívánnák. Nemcsak a tudomány számos műszaki vívmánya befolyásolja életünk minőségét, hanem 4

a természetről, az emberről és a világról alkotott tudományos véleményünk is. A tudomány teremtette fogalmak alakítják érzékelésünket, színezik érzelmeinket, és befolyásolják az egyéni értékekről és a társadalmi érdemekről alkotott véleményünket. A fogalmak behatolnak a gondolatok, érzelmek, értékek és szándékok kötegébe, közvetlen tapasztalásunk szövetébe, vagyis emberi tudatunk rendszerébe. A kérdés már nem az, vajon a tudomány befolyásolja-e életünket és tudatunkat, hanem csak annyi, hogy ezt jó vagy rossz irányban teszi-e, segít-e elérni céljainkat, megvalósítani álmainkat, vagy inkább megrázkódtatásokkal és meglepetésekkel teli embertelen feltételeket teremt a számunkra. A mai „tudományos világkép", amely sok ember gondolkodását uralja, nem valami boldogító. Ebben a világképben az emberi faj lényeges vonásai esetleges, véletlen események sorozatából erednek az élet földi történetében, míg az emberi egyedek egyéni vonásai a velünk született kiszámíthatatlan kombinációkból származnak. A túlélés folytonos küzdelme, amelyet minden egyén, minden vállalkozás és minden társadalom szüntelenül vív, egoista egyedekké alakított bennünket, elválasztván mindattól, ami testünk határain vagy személyes és szakmai érdeklődésünkön kívül esik. A legújabb tapasztalati tudományok sugallta világkép azonban gyökeresen eltér az előbbitől. A mutációk esetlegességein és a természetes kiválasztódáson túl az atomok és részecskék véletlen ütközései által uralt világban a tudomány frontvonalában tevékenykedő kutatók mélyebb logikát vélnek felfedezni. Nem arról van szó, hogy a szakemberek most egy transzcendens szellemre vagy tudatra hivatkoznak, mert ez irányítja azokat a folyamatokat, amelyek az emberi nem kialakulásához vezettek, hanem sokkal inkább azoknak a folyamatoknak a teljes dinamizmusát fedezik fel, amelyek az embert (és a világegyetemben észlelhető minden dolgot) létrehozták. A most kibontakozó képben minden, ami az univerzumban létrejött -Mozart és Einstein, Ön és én, a leghatalmasabb galaxis és a legparányibb rovar -, egy nyitott kimenetelű, de mégsem véletlenszerű önteremtés bámulatos folyamatának eredménye. Semmi olyan, ami valaha létrejött, nem létezik elkülönülve a többitől. Minden dolgok összefüggenek, minden egy átfogó, szerves egység része. Ebben a képben a valóság nemcsak apró részek egybefüggő csoportja, hanem olyan egész, amelyben minden rész állandóan érintkezik a többivel. Állandó, belső, igen finom kapcsolat van a dolgok között, amelyek együtt léteznek és együtt fejlődnek a mindenségben; kapcsolatok és üzenetek közössége ez, ami kölcsönhatások és közlések bámulatos hálózatává avatja a valóságot. Amikor majd mi és társadalmaink a technika, a pénzügyek, a termelés és fogyasztás, sőt a szabadidő és a kultúra egymásra ható és egymástól függő hálózatába lépünk, életbe vágóan fontos lesz, hogy tudatunkat ez az új kép hassa át, ne a régi. Az egyedi emberek, valamint az emberek és a természet közötti kozmikus kapcsolat elismerése igen hasznos, ráadásul rendkívül jelentős is. Ez a fajta szemlélet az, amely harmóniát és egyensúlyt tud teremteni a növekvő káosz és a sebezhető egymásrautaltság világában. A kozmikus kapcsolatok univerzumának képe megbízható lámpás lehet személyes fejlődésünk egyéni útján az emberiség közös jövője felé. Ebből a meggyőződésből íródott ez a könyv. A szerző reméli, hogy ugyanez a meggyőződés alakul majd ki másokban is e könyv elolvasása után. Montescudaio (Olaszország), 1996 tavaszán László Ervin Miről szól a könyv? A tudományok legújabb fejlődéséből kialakult világkép részleteit a szerző egy másik könyvében fejti ki, amelyet elsősorban a tudományos közönségnek írt (The Interconnected Universe - Conceptual Foundations for Transdisciplinary Unified Theory [Az összekapcsolt világegyetem Fogalmi alapok a tudományágak közötti egységesített elmélethez] London, New York és Singapore; World Scientific Ltd., 1995). Jelen könyv eltekint a szakmai fejtegetések szigorától csupán a tudományos eredmények és a legújabban felismert összefüggések alapvető kérdéseit tárgyalja, valamint azt, hogy mit jelent mindez az emberiség számára. Az Első rész a „megállapodott" világképpel foglalkozik, amely a természettudomány legfontosabb elméletein és fogalmain alapul, majd áttekinti mindazt, amiről a legtöbb tudós azt hiszi, hogy ennyit már biztosan tudunk a világegyetemről, az anyagról, az életről és a tudatról. Ez a kép teljesebb, mint valaha, és valóban fontos a maga nemében, de nem az utolsó szó: az elfogadott kép még nem végleges, mert vannak benne zavaros területek, sőt fekete lyukak is. 5

A Második rész az eddig elfogadott világkép tisztázatlan kérdéseire összpontosít a természet főbb területein, de nem azt hangsúlyozza, amit a tudomány tudni vél róluk, hanem ami továbbra is rejtélyes és ellentmondásos az elfogadott elméletek szempontjából. A Harmadik rész a tudományos kutatás élvonalának legújabb eredményeiről számol be. A tudomány szabad vállalkozás: amikor a kutatók rejtélyekre és ellentmondásokra bukkannak, akkor új utakon indulnak el, maguk mögött hagyva a megrögzött fogalmakat és elméleteket. Egy ilyen „forradalom" van ma is kibontakozóban. A fizikában sorra jelennek meg a „nagy egységesítés elmélete"-i, nagyvonalúan keresve a megtapasztalható világegyetem egységes megfogalmazását. Rengenek a biológia alapjai is, ahol a fejlődéstan holisztikus (az egységes egészre vonatkozó) fogalmai kihívást jelentenek a darwinizmus tisztességben megőszült tanai számára. És új távlatok nyílnak azon a tudományközi ösvényen, amely átvág a klasszikus mezőkön, és megpróbál eljutni annak megértéséhez, hogy az élet miként alakult ki az élettelenből és az értelem az életből. A befejező Negyedik rész még ennél is tovább megy. Felvázolja azt a képet, amelyhez eljut a tudomány a 21. század hajnalán. Az eljövendő tudományos forradalom előrejelzését a szerző a fizikai és az élettudományok terén nemrég megjelent művekre alapozza, valamint azokra az avantgárd elméletekre, amelyek meg akarják érteni, hogyan fejlődött ki az élet és az értelem a fizikai világegyetemben az ősrobbanás tüzes kezdete vagy talán még régebb óta. Áttekintésünk ezeknek a kutatásoknak megnyitó távlataihoz vezet: egy emlékekkel telített, egymásba kapcsolódó és önteremtő kozmosz képéig. A „virtuális" szellemi utazás, amely a szerzőt ebbe a sokrétűen összekapcsolódó világegyetembe vezette, izgalmas és feszültségekkel teli volt. Az olvasóra váró utazás is kétségtelenül izgalmas lesz, ha kellő bátorsággal néz szembe a felmerülő kérdésekkel, és végiggondolja a könyvben adott válaszokat. A szerző számára most már nem marad más hátra, mint hogy azt kívánja az olvasónak... kellemes utazást!

6

ELSŐ RÉSZ AHOGY MA LÁTJUK 1. fejezet A VILÁGEGYETEM FEJLŐDÉSE Kevés tudományos téma hozza lázba jobban az embereket, mint a világegyetem felépítésének és eredetének kérdése. Mi rejtőzik a földfelszínt borító fák, sziklák, folyók és tengerek világán túl? A csillagok egyformán távolinak tűnnek, akár sík vidékről, akár magas hegycsúcsról szemléljük őket. Vajon öröktől fogva ott ragyognak, vagy a természet alkotta őket? És ha ez az utóbbi feltevés igaz, vajon ugyanazok az erők hozták-e létre őket, mint amelyek a fákat, sziklákat és minket, embereket? Ezek a kérdések napjainkban újabbakkal gyarapodtak. Vajon a világegyetem valóban az úgynevezett ősrobbanás révén keletkezett? És ha igen, mi volt azelőtt? Virágozhat-e az élet vég nélkül a világűr irdatlan mélységeiben, vagy egyszer csak vége szakad? És mi a helyzet a csillagokkal, a bolygókkal és a számtalan galaxissal? Van-e élet valamelyikükön? És mi lesz mindannyiuk sorsa azzal a térrel és idővel egyetemben, amelyben léteznek? Ezek a legfontosabb kérdések, amelyekre a tudománytól remélünk értelmes választ. Már érlelődik a válasz ezekre a kérdésekre, ami korunk fizikai tudományának 'figyelemre méltó fejlődését jelzi. Noha a különböző kozmológiák (a világegyetem - a kozmosz - jellegére és fejlődésére vonatkozó elméletek), valamint a különböző kozmogóniák (a világegyetem eredetének elméletei) még versengenek egymással, a kutatók ma nagyjából egységes álláspontot foglalnak el a világegyetem eredetének és fejlődésének kérdésében. Nem mindig volt ez így. Bár a kozmológiák és kozmogóniák egyidősek az emberi szellem fejlődésével - hiszen amióta csak megjelent ezen a bolygón a Homo sapiens, mindig vonzotta érdeklődését és foglalkoztatta fantáziáját a hunyorgó csillagokkal teleszórt koromfekete égbolt rejtélye -, a korábbi elképzelések alapját tapasztalati tényeken túli következtetések, feltevések, sőt titkos (ezoterikus) tanok alkották. A világmindenség eredetére és fejlődésére vonatkozó elméletek csupán az utóbbi kétszáz évben váltak tudományossá. TÖBB ÉVEZREDES TÖPRENGÉS Részletes beszámolók maradtak fenn az ősi sumerok, babilóniaiak, egyiptomiak, valamint az indiaiak és kínaiak elméleteiről, hogy milyennek képzelték az ember és a világmindenség kapcsolatát. A dél-amerikai inkák, a maják, az aztékok és az afrikai törzsi kultúrák mind természetfeletti erőkre alapozott kozmológiákat alkottak a maguk számára. Ezek a teremtésmítoszok természetfeletti hatalommal felruházott isteni lényektől származtatták a létező világot. Szerintük ezek a lények olykor harcba keveredtek egymással, és egymás felett aratott győzelmeiket jelképezte számukra a megtapasztalható világ. Máskor az ellentétes erőknek alkotó jelleget tulajdonítottak, így a keletkező feszültségből - a jin és a jang párból - bontakozott ki szerintük az ismert világegyetem csodálatos változatossága. A legtöbb kozmológiában, különösen Keleten, a világot létrehozó folyamatot egymásra épülő szakaszok sorának tekintették. Amikor a klasszikus Görögország filozófusai a mitikus mesékkel szakítva áttértek a racionális gondolkodásra, bonyolultabb kozmológiák jelentek meg. Noha legalább annyi elmélet létezett, ahány gondolkodó, a részletekben sok közös vonás fedezhető fel. A világ keletkezését néhány lehetséges elemből (víz, föld, tűz, levegő) és alapelvből vagy ezek kombinációiból származtatták. A folyamatot úgy tekintették, hogy a tökéletlentől a tökéletes felé halad - ellentétben a korábbi „aranykor" mítoszaival, amelyekben a világfolyamat egy eleve tökéletes állapotból bontakozott ki elkerülhetetlenül. A görög filozófusok általában egyetértettek abban, hogy a világegyetemnek nincsenek természetes határai sem térben, sem időben, és saját, megváltoztathatatlan, ismétlődő ritmusú törvényei szabályozzák. Amikor feltételezték, hogy a szem és a fül által látott és hallott változatosság mélyén egységes és összefüggő valóság húzódik meg, akkor voltaképpen a keleti filozófusok ősi felismerésére jutottak: minden, ami e világon létezik, fokozatosan bontakozik ki egy őseredeti Forrásból. Ez a Forrás a maga őseredeti lényegében oszthatatlan, határtalan és időtlen. A keleti bölcsektől eltérően azonban a görögök ragaszkodtak ahhoz a feltevésükhöz, hogy miszticizmus 7

nélkül is megismerhető az őseredeti Forrás és az a folyamat, ahogyan lépésről lépésre mind bonyolultabb formában alakul ki az érzékelhető világ. A görög filozófia aranykorában a kozmikus folyamat elve derűlátást és ésszerűséget tükrözött. Az őskáoszból valamiféle határozott rendező elv alapján fejlődött ki a világegyetem. Platón számára ez az elv az értelem (nous) volt, míg Arisztotelész azt hangoztatta, hogy a rend mögött maga a természet áll. Bár ezek a nézetek sok évszázadon keresztül hatottak a gondolkodókra, a kereszténység térhódítása révén nyugaton fontos módosuláson mentek keresztül: az eredeti teremtő Forrást azonosították Istennel, a föld és az ég mindenható alkotójával. A csillagok elvesztették önállóságukat, csupán kellékekké váltak, amelyek az ember világa fölé boruló hatalmas fekete gömbre vannak függesztve, ez pedig mindennap egyszer fordul meg a Föld körül. A Föld kitüntetett helyet foglalt el a világegyetem középpontjában az ember mozdulatlan lakhelyeként, kit Isten a maga hasonlatosságára teremtett. A világegyetemre úgy tekintettek, hogy az változatlan és megváltoztathatatlan, amióta csak Isten teremtette, ám a térben mégis véges terjedelmű, s határát a keringő csillagok alkotják. Rajta túl a végtelen teret a végtelen isteni jelenlét tölti ki. A 16. században Tycho Brahe dán csillagász „összetörte" azokat a kristálygömböket, amelyeket a középkori gondolkodás helyezett a Nap, a Hold és a csillagok mögé mozgásuk magyarázataként. Az ő rendszerében a Nap kering a Föld körül, a bolygók pedig a Nap körül. Erre a finomított, de még mindig geocentrikus világképre súlyos (de szándékosan óvatos) csapást mért N. Kopernikusz, amikor 1543-ban bejelentette, hogy az asztronómusok számításait lényegesen egyszerűsíteni lehetne, ha feltételeznék, hogy nem a Föld, hanem a Nap áll az univerzum központjában. Ez könnyen elképzelhető, mondta a lengyel csillagász, hiszen a természet szereti az egyszerűséget. A heliocentrikus világegyetemben tehát a Föld 24 óránként fordul meg saját tengelye körül, így váltakoznak a nappalok és az éjszakák, valamint ezzel magyarázható az éjszakai égbolt látszólagos forgása is. A kopernikuszi forradalom jelentős következménye volt az is, hogy nem kellett többé egy Földet körülölelő kristálygömbre akasztani a csillagokat. Bárhova el lehetett őket helyezni tetszés szerinti távolságra, és abban a pontban mozdulatlanok maradhattak. Ez egyezett azzal a nézettel, amelyet 1440-ben, tehát egy évszázaddal korábban Nicholas Krebs német bíboros vallott. De docta ignorantia című művében azt fejtegette, hogy a világegyetem kiterjedése és alkotóelemeinek száma végtelen. A Föld semmivel sincs kitüntetettebb helyzetben, mint a csillagok, és a világegyetem középpontja bárhol és mindenhol lehet, Istenhez hasonlóan. A kopernikuszi elméletet később egy lelkes Domonkos-rendi szerzetes és látnoki erejű tudós, Giordano Bruno karolta fel. Eretnekségéért meg is kapta jutalmát: máglyán végezte. A kopernikuszi nézetek széles körű megismertetéséért sokat tett Thomas Digges angol matematikus, aki 1576-ban leírást adott a heliocentrikus világrendszerről abban a könyvben, amelyben Kopernikusz értekezésének főbb részeit adta közre saját fordításában. Maga Kopernikusz nem utasította el a Földtől bizonyos távolságban rögzített csillagok tanát (nem lehetnek végtelen távolságban, hiszen akkor, ahogy Arisztotelész rámutat, végtelen teret kívánna), Digges azonban elutasította ezt a nézetet. Határozottan kijelentette, hogy a világegyetem végtelen; a távoli csillagok maguk is önálló napok, és csak azért olyan haloványak, mert óriási távolság választja el őket a Földtől. A Naphoz hasonló csillagok, állította, az univerzumban bármely távolságban elhelyezkedhetnek, egészen a végtelenig. Amint a tudósok megbarátkoztak a végtelen világegyetem gondolatával, az a kérdés kezdte nyugtalanítani őket, vajon a csillagok ugyanolyan mennyiségben fordulnak-e elő a világegyetemben az általunk belátható távolságokon túl is, vagy ahogy a végtelen felé haladunk, lassan elfogynak. 1692-ben Newton úgy vélte, hogy a világegyetemnek sok egyedi tömegből kell állnia, s ezeket hatalmas távolságok választják el egymástól. Az anyag a gravitációs erő hatása következtében hajlamos az összesűrűsödésre, és ezek a gigantikus tömbök elszórtan helyezkednek el a világegyetem végtelen terében. Az már távcsöveink korlátozott felbontóképességének tudható be, hogy mindebből csupán véges számú csillagcsoportot látunk. Immanuel Kant dolgozta ki azt az elképzelést, hogy a végtelen világegyetem önálló, meghatározott „sziget-világegyetemekből" épül fel - ez a nézet vált uralkodóvá a 18. század közepétől kezdve. Ezt a felfogást erősítette meg William Herschel angol csillagász is, amikor a 19. század elején bámulatos részletességgel térképezte fel galaxisunkat (amelyet „nebulá"-nak [csillagködnek] nevezett), és közben új galaxisokat is felfedezett. Ezek, jelentette ki, ékes bizonyítékai, hogy a sajátunkon túl más szigetuniverzumok is léteznek. 8

A tudományos kozmológia következő nagy lépése Einstein nevéhez fűződik. 1917-ben ismertette világegyetem-modelljét, amely egy évvel korábban közzétett általános relativitáselméletén alapult. Einstein modellje elutasítja azt a feltevést, hogy „a tér végtelen óceánjában lebegő véges számú szigetek" a távolsággal arányosan ritkulnak, és végül eltűnnek. Rámutatott, hogy a népesebb csillaghalmazokból az energia sugárzás formájában állandóan szétszivárogna a kevésbé sűrűn benépesített térségekbe, majd elnyelődne a világűr végtelenjében. Végtelenül hosszú idő alatt véletlen ütközések során a csillagok kilökődhetnének a világűr peremére, így az általunk belátható világegyetem az égitestek szempontjából lassan elnéptelenedne, sőt teljesen kiürülne. Ilyen módon a világegyetem eleve pusztulásra volna ítélve az újjászületés legkisebb reménye nélkül. Einstein nem tudott megbékélni ezzel a gondolattal, ezért összekapcsolta az időt és a teret, majd megállapította, hogy ennek a téridő-kontinuumnak a geometriáját az euklideszitől eltérően az jellemzi, hogy tere görbült és négydimenziós - vagyis határtalan, de nem végtelen. A téridő visszagörbül önmagába, így ha egy űrhajós elég hosszú idő alatt eléggé hosszú távolságot tesz meg, végül azon veheti észre magát, hogy kiindulási pontjához ért vissza - holott számára olybá tűnt, hogy állandóan egy egyenes vonal mentén haladt. Einstein matematikai kozmológiája úgy kezeli az anyagot, mintha egyenletesen oszlana el a téridőben. Minden anyag - tömeg formájában - a gravitáció törvényének van alávetve, ebben a világegyetemben hajlamos rá, hogy egyetlen titáni tömbbe sűrűsödjék össze a középpontban. Miután a valóságban nem ez történik, Einstein bevezetett egy taszítóerőt (az úgynevezett kozmikus állandót), amely pontosan kiegyensúlyozza a gravitáció vonzerejét. Szerinte ez tartja mindörökre nyugalmi állapotban a világmindenséget. Einstein változatlan háromdimenziós világegyeteme a maga végtelen, négydimenziós téridején belül kellemes matematikai tulajdonságokkal rendelkezett: még egy határozott és kézenfekvő rádiusz is adódott belőle a világ számára (nagyjából 10 milliárd fényév - majdnem ugyanannyi, mint az 5 méteres tükörátmérőjű Palomar-hegyi teleszkóp látótávolsága). Einstein nyugalmi állapotú modelljét mégis el kellett vetni! Már 1917-ben Willem de Sitter holland csillagász másik megoldást talált Einstein relativitási egyenleteire. De Sitter megoldása azt jelezte, hogy amikor anyag kerül a téridő-kontinuumba, fokozatosan távolodni kezd a megfigyelőtől, és sebessége a távolsággal arányban növekszik. Ezzel párhuzamosan még furcsább dolog is bekövetkezik. Ahogy nő távolsága a megfigyelőhöz képest, az idő éppen fordítva viselkedik: lelassul, és a megfigyelés határán végül megáll. Nemsokára Arthur Eddington angol csillagász rájött, hogy Einstein világegyetemében az anyagnak bármely tágulása vagy zsugorodása folytonos mozgást idéz elő a kezdet irányában. Ennek következtében úgy látszott, hogy Einstein világegyeteme csupán átmeneti állapot (ha az anyag mozgása maga a tágulás) De Sitter világegyeteméhez képest. Ennek a labilis univerzumnak a lehetőségét Alekszandr Fridman orosz kutató mutatta ki matematikailag 1922-ben. Einstein statikus kozmikus állandója helyett olyan állandót vezetett be, amelynek értéke pozitív, negatív vagy éppen nulla lehet. Ezek az értékek azt jelzik, hogy a világmindenség tágul, összehúzódik vagy éppen nyugalmi állapotban van. Az ősrobbanás kozmológiája 1923-ban Edwin Hubble amerikai csillagász a Wilson-hegyi Obszervatóriumban meggyőző kísérletek sorával bizonyította a Doppler-hatás csillagászati változatát. A Doppler-jelenség lényege, hogy a közeledő és távolodó hullámforrások között rezgésszámkülönbség mutatkozik: a közeledő hullámok összenyomódnak, így megnő frekvenciájuk, a távolodók széthúzódnak, így frekvenciájuk is csökken. Így derült ki, hogy a galaxisok színképe távolodó fényforrásokra jellemző „vöröseltolódás"-t mutat, és minél nagyobb ez a távolság, annál nagyobb az eltolódás is. Úgy látszott, hogy ezzel határozottan igazolódott a táguló világegyetem elmélete. Továbbra is nyitott kérdés maradt azonban, hogy miként kezdődött ez a kozmikus tágulás. Noha a nyugalmi állapotú kozmológiák már a század közepe táján elfogadottá váltak, James Jeans amerikai matematikus és csillagász javaslata alapján a végtelen térbe szét-áramló anyagot és energiát a középponti térségekben folyamatosan keletkező anyaggal, illetve energiával helyettesítették, így az út most már szabaddá vált az ősrobbanás elmélete felé. Az ősrobbanás (a Big Bang) „forgatókönyvé"-nek jelenlegi változata az 1980-as évekből ered. Kiindulási feltételeit annak a körülbelül 300 millió megfigyelésnek a számítógépes elemzésével támasztották alá, amelyeket 1991 folyamán az Amerikai Űrkutatási Hivatal (a NASA) kozmikus 9

háttérsugárzást felderítő műholdjával (a COBE-val) végeztek. Ennek a mindenütt tapasztalható háttérsugárzásnak a részletes mérései azt mutatják, hogy a sugárzási mezőnek az ingadozásai sokkal nagyobb valószínűséggel eredhetnek az ősrobbanásból, mint az égitestek sugárzása által okozott torzulásokból, amire sokáig gyanakodtak. A variációk olyan időszakból erednek, amikor a világegyetem körülbelül 300 000 éves volt: hatalmas anyagfelhőkre utalnak, amelyek a galaxisok előfutárai lehettek. A szakemberek úgy sejtik, hogy ezek az eltérések azokból a parányi ingadozásokból születtek, amelyek a kozmikus tűzgolyó szétszóródásából keletkeztek alig egybilliomod másodperccel a robbanás után. Maga az ősrobbanás valószínűleg gyors egymásutánban két fázisváltozáson ment át. Az első annak a lüktető „vákuum"-nak a felfúvódó robbanása volt, amely nem más, mint a kozmikus anyaméh, a világegyetem születési helye. (Ez a fázis követi De Sitter egyenleteit, és a neve is De Sitter univerzum). A második fázisban a „dagadó" világegyetem egy nyugodtabban táguló, RobertsonWalker-féle univerzummá alakult át - ebben élünk ma is. Amikor a világmindenség kora 50 000 és 1 000 000 év között lehetett, újabb fázisváltozás következett be: az anyag elvált a sugárzástól. A tér áttetszővé vált, és az anyag részecskéi elfoglalták a táguló kozmikus tér minden részét. Ettől kezdve az általunk ismert világegyetem története a térben és időben fejlődő galaxisok és csillagok története. Mai vélemények szerint a kozmikus teret benépesítő anyag az ősrobbanás utáni első néhány ezredmásodpercben alakult ki. De a téridőben nem hirtelen és készen született, mint Vénusz a habokból. A nagyon korai világegyetemben uralkodó rendkívül magas hőmérsékleten csupán túlhevített plazma létezett: atomoknak még nyomuk sem volt, mert az erős hőmozgás megakadályozta, hogy az elektronok atommagokkal társuljanak. Ám amint a plazma hűlni kezdett, az elektronok keringési pályára álltak az atommagok körül, és az atomok gázhalmazállapotot öltöttek. Ez idő tájt sűrűsödtek össze a plazmában a galaxisok és a galaxisokban a csillagok. További lehűléssel a különféle atomok molekulákká álltak össze. Később még alacsonyabb hőmérsékleten még bonyolultabb molekulák formálódtak, így alakult át az anyag gázhalmazállapotból cseppfolyóssá, majd a napjainkban ismert szilárd kristályformává. Amint az anyag a tömegvonzás következtében tömörült, kialakultak a galaxisok, ezeken belül pedig a csillagok és csillagrendszerek. A csillagok szerencsésen elhelyezkedő bolygóin a molekuláris és kristályos szerkezetek tovább formálódhattak. Sejtszerű alakzatok - úgynevezett protobiontok épültek fel, és ha kedvezőek voltak a hőmérsékleti és kémiai feltételek, ennek révén szabaddá válhatott az út azoknak a még magasabb rendű alakzatoknak a kifejlődése felé, amelyeken az életjelenségek alapulnak. Az ősrobbanás kozmológiájának klasszikus változata ehhez a folyamathoz sorolja a világesemények sorát a megfelelő időkerettel együtt. Az első kialakuló részecskék a hadronok voltak (nehéz részecskék, mint például a protonok és neutronok): ezek az ősrobbanás utáni 10-24 és 10-3 másodperc közötti időszak alatt jöttek létre, vagyis az univerzum életében egy ezredmásodpercnél is rövidebb idő alatt. Ezek valószínűleg szabad, kötetlen anyagdarabkák voltak, de a korai világegyetem rendkívül sűrű közegében gyakran összeütközhettek, és kölcsönhatásba léphettek egymással. Ennek a korszaknak a hihetetlenül magas - 1015 (ezerbillió) Kelvin-fokra becsült hőmérséklete valószínűleg megakadályozta, hogy a részecskék atomokká tömörüljenek. A folyamatban tehát a hadronok valószínűleg önmagukat semmisítették meg: fotonokká sorvadva a tűzgömb erőteljes sugárzásához csatlakoztak. Az első ezredmásodperc után a tűzgömb hőmérséklete viszont már olyan mélyre süllyedt, hogy átlépte azt a küszöbértéket, amikor a hadronok keletkezése még lehetséges volt, így teret nyerhettek olyan részecskék is, mint az elektronok és neutrínók (a könnyebb részecskéket együttesen leptonoknak nevezik). Így a táguló világegyetem sűrűsége csökkent, anyagtartalma 1030-ról kb. 1010 gramm/cm3-re zuhant. De amikor a világmindenség életében elmúlt az első másodperc, a leptonok is megsemmisültek, vagyis fotonokká alakultak, ami tovább táplálta a tűzgömböt a nagy rezgésszámú sugárzás révén. Az első másodperc idején a fotonok többségben voltak az anyagi részecskékhez képest: a világegyetem energiáját főleg sugárzás alkotta. A létező anyagi részecskék nem tudtak bonyolultabb halmazokba tömörülni, mert az erős sugárzási mező minden további részecsketársulást megakadályozott. Az anyag csupán úgy lebegett az erős sugármezőben, mint a páracseppek a hajnali levegőben. Amikor a világegyetem kora elérte a 100 másodpercet, átlaghőmérséklete kb. százezer Kelvin-fokra süllyedt, sűrűsége pedig 1000 köbméterenként 1 grammra csökkent; ez az érték uralkodik nagyjából a ma megfigyelhető csillagok belsejében is. Ezzel lehetővé vált, hogy a hadronok és leptonok elektromágneses kölcsönhatás révén semleges atomokká váljanak. Miután a maradék tűzgömb 10

„kritikus hőmérséklete" még mindig elég magas volt ahhoz, hogy az úgynevezett proton-proton ciklus révén két hidrogénatomot összeolvasszon egy héliumatommá (feltételezés szerint minden 10 hidrogénatomra egy héliumatom jutott), a fiatal univerzum telítődött hidrogén- és héliumgázzal. Miután az anyag eléggé stabillá vált ahhoz, hogy elszakadjon a sugárzástól, beköszöntött a galaxisok kialakulásának hajnala. A galaxisok létrejöttének időszakáról ma is vitatkoznak a kutatók: több modell vetélkedik egymással. Valószínű azonban, hogy galaxisok akkor alakultak ki, amikor a világegyetem életkora körülbelül 106 és 109 (egymillió és egymilliárd) év között volt. Ebben az időszakban az átlaghőmérséklet mintegy 300 Kelvin-fokra esett vissza, a sűrűség pedig 10-20 g/cm3-re (százezer köbkilométerenként 1 grammra) csökkent. A hatalmas galaktikus hidrogén- és héliumfelhőkön belül a hidrogén- és héliumrészecskék egyenlőtlen eloszlása további gravitációs sűrűsödéshez vezetett, s ezáltal az anyaghalmazok ismét felhevülve elérték az atommagfúzió-hőmérsékletet - ezúttal az újonnan formálódó csillagok belsejében. Ez néhány nehéz elem (szén, oxigén, vas) kialakulását eredményezte. Amint a hidrogénből hélium lett, ennek az alapvető átalakulási folyamatnak a során állandó sugárzás áradt szét a vajúdó csillagoktól a környező tér felé. Ahol a csillagok körül bolygók keringtek, ott ezeknek a hűséges kísérőknek is jutott az energiaáramlásból. Amennyiben a bolygók olyan távol voltak, hogy a kialakuló hőmérsékleten a víz nem forrt fel és nem fagyott meg, az elemek még összetettebb és bonyolultabb együttesei jöttek létre. Itt-ott szupramolekuláris alakzatok keletkezhettek, és közülük néhány - mint például bolygónkon is -olyan bonyolultsági szintet érhetett el, amelyen beindulhattak az élettel társult önfenntartó anyagcserefolyamatok. A jelenleg elfogadott elmélet szerint a világegyetem mintegy 15 milliárd éves (bár az is lehet, hogy sokkal fiatalabb, csupán 8 vagy 7 milliárd éves), alig 10-30 g/cm3 átlagsűrűségű, és háttérsugárzása 2,7 °K hőmérsékletű. Napunk csupán szerény égitest a Tejútrendszerünkben látható 200 milliárd csillag és a világegyetemben lebegő kb. 1022 (tízezertrillió) csillag között. Galaxisunk annak a Helyi Csoportnak a tagja, amelyen túl körülbelül 100 milliárd további galaxis található, ráadásul ezek közül némelyik döbbenetesen hatalmas méretű (1. ábra).

11

Kozmikus elméletek Tudomásunk szerint így fest ma a világegyetem. De milyen lesz holnap... és a távoli jövőben? Erre a kérdésre többféleképpen válaszolhatunk. A világegyetem lehet nyitott (végtelenül tágul a kozmikus térben), lehet zárt (egy idő után ismét összehúzódik a végső összeomlásig), de lehet állandó is, mert finom egyensúlyban van a tágulás és az összehúzódás határán. Ami azonban az anyag és az élet végső sorsát illeti, ezek a változatok nem sok különbséget jelentenek. Mindenesetre a világegyetem fejlődése nem tarthat a végtelenségig: előbb-utóbb bekövetkezik a visszafejlődés. Ez a „visszafordulás" különféle helyeken, különböző időpontokban következik be, de amikor sor kerül rá, kétségtelenül megállíthatatlan lesz. Végső soron a világegyetem minden anyaga szétbomlik és eltűnik. A világmindenség makroszerkezetei - a csillagok, a csillagrendszerek, a galaxisok és a galaktikus halmazok - ugyancsak el fognak pusztulni. A kozmikus leépülés lényegében a következő módon játszódik majd le: A jelenlegi állapottól számítva kb. 1012 (egybillió) év múlva már nem keletkeznek újabb csillagok. A meglévők már átalakították hidrogénjüket héliummá, ami a rendkívül sűrű, de még világító fehértörpe-csillag állapot legfőbb üzemanyaga. Azután a hélium is elfogy, és a galaxisok vöröses színt öltenek. S ahogy csillagaik tovább hűlnek, a galaxisok végül teljesen eltűnnek a szemünk elől. Ahogyan a gravitációs sugárzás révén fogy az energia a galaxisokban, az önálló csillagok közelebb kerülnek egymáshoz, és megnövekszik összeütközésük esélye. Az így bekövetkező ütközések néhány csillagot a saját galaxisának középpontja felé lendítenek, másokat pedig kilöknek a galaxison túli térbe. Ennek következtében a galaxisok mérete csökkenni kezd, és a galaktikus halmazok is zsugorodásnak indulnak. Végül mind a galaxisok, mind a galaktikus halmazok egy-egy fekete lyukká omlanak össze. 1034 év döbbenetesen hosszú idő, de éppen elegendő ahhoz, hogy a világegyetem anyaga sugárzásra, pozitróniumokra (pozitronok és elektronok párjaira), valamint tömör atommagokra redukálódnak a fekete lyukakban. Aztán maguk a fekete lyukak is elpusztulnak a Stephen Hawking angol fizikus által „párolgásnak" nevezett folyamatban. Egy galaxis összeomlásából keletkezett fekete lyuk körülbelül 1099 év alatt párolog el; egy galaktikus szuperhalmaz tömegét magába sűrítő fekete lyuk pedig 10117 év alatt semmisül meg. Ezen az elképzelhetetlen időhorizonton túl a világegyetemben már csak pozitróniumok, neutrínók és gammasugárfotonok alakjában maradnak anyagrészecskék. Hogy az anyag pontosan mikor tűnik el az univerzumból, attól függ, hogy elbomlanak-e a protonok vagy sem. Ha igen, akkor a protonok és más barionok (nehéz ,,anyag"-részecskék) bomlástermékei 10117 év alatt párolognak el a szupergalaktikus fekete lyukakból. Ha azonban a protonok nem pusztulnak el, ez az időhorizont 10122 évig terjed. Akkor viszont még a „tartós" protonok is elpárolognak az utolsó megmaradt óriási fekete lyukakban. A világegyetem anyagának pusztulása az élet sorsát is megpecsételi. Valójában az életjelenségekhez szükséges bonyolult molekulaszerveződések sokkal előbb tűnnek el, mint az anyag. Egy zárt világegyetemben - ahol az anyag saját magába omlik össze - a háttérsugárzás fokozatosan, de könyörtelenül növekszik. A sugárzás hullámhossza a mikrohullámú tartománytól a rádióhullámokon keresztül a színképtartomány infravörös végéig növekszik. Amikor eléri a látható spektrumot, az egész világűrt vakító fény világítja be. Ekkor azután minden élethordozó bolygó valósággal elpárolog a többi égitesttel együtt. Egy végtelenül táguló, nyitott világegyetemben az élet inkább a hideg, mint a forróság miatt fog eltűnni. Ahogy a galaxisok szétáramlanak a világűrben, számtalan csillag fogja befejezni természetes életciklusát, mielőtt a tömegvonzás eléggé összeterelné őket ahhoz, hogy esélyük nyílna a véletlenszerű összeütközésekre. Ez persze nem javítja az élet hosszú távú kilátásait. Előbbutóbb minden tevékeny csillag elfogyasztja atom-tüzelőanyagát, tehát csökken energiatermelése is. A haldokló csillagok vagy felpuffadnak vörös óriásokká, elnyelve így belső bolygóikat, vagy kisebb fényerejű szinten rekednek meg, úton a fehér törpe vagy neutron csillag állapot felé. Ezeken az alacsonyabb energiaszinteken azonban már nem lesznek képesek fenntartani az életet, bármilyen formában alakult is ki bolygóikon. Jelenleg nem tudjuk eldönteni, hogy világegyetemünk nyitott, zárt vagy éppen egyensúlyi állapotban van. A kérdés akkor dől el, amikor a csillagászati megfigyelések lehetővé teszik, hogy 12

pontosabban megbecsüljük, mennyi anyag található a világűrben. Ha az anyag mennyisége túllépi a kritikus küszöböt - ami 5x10-27 kg/cm3 - amit olykor Omega-tényezőnek neveznek -, a tömegvonzás legyőzi a tágulás tehetetlenségi erejét, és a galaxisok menthetetlenül összezuhannak egyetlen pontba (amely nullánál nagyobb nagyságrendű lehet az anyag maximális sűrűségének kvantumkorlátai miatt). Ha viszont az anyag mennyisége a kritikus Omega-küszöb alatt vagy éppen azon van, akkor a táguló világegyetem galaxisai vagy tovább száguldanak a végtelenségig, vagy bekövetkezik a tágulás és összeomlás között valamilyen dinamikus egyensúlyi állapot. Ám mindkét esetben az általunk ismert univerzum megszűnik. A hőmérsékleti kiegyenlítődés következtében a világegyetem halott, kihűlt, üres hellyé válik. Meglehetősen komor kép! Talán csak az a vigasztaló, hogy mindez elképzelhetetlenül sokára következik be. Az ősrobbanás kozmológiája abban különbözik a legtöbb korábbi elképzeléstől, hogy eszerint a világegyetem életkora nem végtelen. Bármi történt is az ősrobbanás előtt, és bármi következik is a nagy „összeroppanás" (vagy az utolsó galaxishalmaz-méretű fekete lyukak elpárolgása) után, az már mind téren és időn túl történik. A további eseményeket nem ismerjük, és valójában nem is ismerhetjük meg. Még a kérdést sem érdemes feltenni, mert a kozmológusok szerint ez értelmetlen. Az ősrobbanás kozmológiája valószínűleg nem a végső elmélet. Lehet, hogy a kozmosz nem 15 milliárd évvel ezelőtt született, és az sem biztos, hogy 10117 vagy 10122 év múlva megszűnik. Létezhetett a világegyetem az ősrobbanás előtt is, és létezhet azután is, amikor már a tűzgömbben keletkezett utolsó anyagrészecskék is elpusztulnak. Egyre több bizonyíték szól amellett, hogy a világegyetemben léteznek részecskék, sőt egész galaxisok is, amelyek nem az ősrobbanás termékei, hanem - talán - százmilliárd évekkel korábbi „robbanás"-ból származnak. 2. fejezet AZ ANYAG TERMÉSZETE Mi az anyag? Első hallásra naivnak tűnik a kérdés. Hiszen testünk anyagból áll, és amikor öklünkkel az asztalra ütünk, minden kétséget kizáróan anyagba ütközünk. A józan ész azt súgja, hogy ami szinte kézzelfogható valóság, az anyag. A többi - kivéve a teret, amelyben az anyag színjátéka folyik - csupán illúzió. Az anyagnak az „anyaga" azonban nem olyan egyszerű dolog, mint ahogyan elképzeljük. A régi misztikusok és metafizikusok közül sokan úgy vélték, hogy az anyag voltaképpen az energia valamilyen formája; néhány ókori elképzelés szerint maga az összesűrűsödött tér. A mechanikus materialista tudomány korában az ilyen elképzelések puszta képzelgésnek vagy egyszerű babonának minősültek. A 20. században azonban a kutatók már nem helyezkednek ennyire elutasító álláspontra. Annak ellenére, hogy ma mélyen belátunk a világegyetem anyagának eredetébe és fejlődésébe, korunk fizikája nem alakított ki semmilyen merev álláspontot az anyagra vonatkozóan. A kérdés vizsgálatakor a kutatók valamiféle rejtéllyel találják szembe magukat, amely éppoly mély, ám sokkal meglepőbb, mint a kozmosz kezdetének és végső sorsának problémája. Végső soron a világmindenség roppant hatalmas és idős, sőt az is lehet, hogy végtelen és örökkévaló. Megismerése nem könnyű dolog. Az anyag azonban itt van a szemünk előtt: körülöttünk és bennünk. De akkor miért nem ismerjük az anyagot pontosabban, miért nem tudunk róla biztosabbat? A biztos tudás kérdéséről azóta vitatkoznak a filozófusok, amióta a görögök két és fél ezer évvel ezelőtt töprengeni kezdtek rajta. Eltekintve az érvek részletes ismertetésétől, elég lesz annyi, hogy minden filozófus és szinte minden szakember elismeri a tételt: semmit sem ismerhetünk meg teljes bizonyossággal, amit a világban észlelünk, még a saját testünket sem. Sohasem lehet teljesen kiküszöbölni azt a kétséget, hogy mi az, ami létezik, és egyáltalán létezik-e. Csupán a saját tudati folyamataink felől lehetünk biztosak, beleértve magát a kétkedést is. Ahogy Descartes mondta: Cogito ergo sum. Gondolkodom, tehát vagyok. Legalább az biztos, hogy gondolkodom. De hogy az az „én", amelyre ez az állítás vonatkozik, anyagi valóság volna, azt sem Descartes, se más filozófusok vagy tudósok nem jelenthetik ki teljes bizonyossággal. Pusztán az, hogy kezemmel az asztalra csaphatok, vagy arcomat megcsíphetem, és ezt érzem is - még nem jelenti szükségképpen, hogy anyagra találtam. Testem végeredményben lehetne valamilyen szubsztancia, például sűrített energia, amely ha találkozna egy másik energiasűrítménnyel például asztal formájában, nem tudna belehatolni. Kevésbé sűrű energiákban, például vízben el tudna merülni, bár nem minden ellenállás nélkül. Sőt, még ritkább energiák, mint a levegő, még kisebb ellenállást fejtenének ki. Mindez 13

persze akkor lenne igaz, ha az anyag valóban energia volna, de ezt semmiképpen sem szabad feltételezni további bizonyítékok nélkül. Az az állítás azonban alapjában véve ésszerű, hogy végső természeténél fogva az anyag nem „anyagi", hanem valami más. A világnak nem feltétlenül kell olyan apró, kemény és oszthatatlan építőkockákból állnia, mint a kis téglák vagy biliárdgolyók. Felépülhet a világ energiamezőkből is, vagy esetleg valami másból. A kérdés mélyebb elemzést kíván. A tudományok és a filozófia történetében - keleten nem kevésbé, mint nyugaton - ezt a kérdést sokszor és mélyen taglalták. Hogy az új fizikában megjelenő anyag fogalmát körülhatároljuk, végig kell tekintenünk a történelem során született érvek vonulatán, mert ezek vetik fel azokat a lehetőségeket, hogy mi, emberi megfigyelők, miként tudjuk megközelíteni és megérteni a fizikai valóság végső természetének kérdését. Örök keresés Az anyag megértésére való törekvés mindig együtt járt a valóság alapvető természetének megértése iránti igénnyel. A kutatás a nagy ókori civilizációkban kezdődött. Kr. e. a 6. században a jón természetfilozófusok lemondtak a mitológiai világnézetről, amely addig a mediterrán civilizációt uralta, és a világot úgy próbálták megérteni, hogy az voltaképpen parányi részecskék sokaságából, valamilyen szubsztanciából épül fel. Kozmológiai elméleteikben (amelyeket már az első fejezetben említettünk) a korai természetfilozófusok nem tettek határozott különbséget anyag és tudat, anyag és eszményi valóság között; úgy vélték, hogy az általuk látott sokféleség és rend az idők folyamán kevésbé sokféle és rendezetlenebb állapotból keletkezett. Szerintük a világegyetem a „káosz" állapotából (ami a rend hiányát jelenti) a „kozmosz" állapota felé halad (ami összefüggő rendet jelent). Az érzékeik által tapasztalt változatos világot úgy próbálták megérteni, hogy feltételezték: létezik valamilyen alapvető egység, az „Egy". Erről úgy gondolták, hogy minden homokszemben éppúgy megtalálható, mint az egész világegyetemben. A mikrokozmosz tehát tükrözi a makrokozmoszt; a makrokozmosz benne ragyog a mikrokozmoszban. A görögök ismerték a Sok fogalmát is, hiszen látták a világban a dolgok bámulatos változatosságát: növényeket, állatokat, embereket, de éppúgy a tengert és a felhőket. Ezt a sokféleséget úgy magyarázták, hogy valamilyen alapvető, eredeti „anyagból" vagy „szubsztanciából" származik. Az egység, állították, mindig benne van a sokféleségben. Thalész szerint az eredeti egységes szubsztancia a víz, ám tanítványa, Anaximandrosz szerint a tűz, a föld és a levegő ugyanolyan fontos szerepet játszik a világ felépítésében; az eredeti szubsztancia viszont meghatározhatatlan, mert korlátlan és mindenre kiterjed. Anaximenész ezzel szemben azt állította, hogy az ősi szubsztancia a víz és a föld keveréke, amelyből a nap melege révén véletlenszerű teremtéssel alakultak ki a növények, állatok és az emberek. A görögök racionális gondolkodása rendkívül magas fokra fejlesztette a Thalész által kezdeményezett természetfilozófiát. Hérakleitosz, aki a tüzet tartotta a legfontosabb szubsztanciának, az örök keletkezésre tette a hangsúlyt: arra az elvre, hogy „a változás a minden". Híres mondása szerint nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni; a világon nem lehet tudni egyetlen dologról sem, hogy igazából micsoda - hiszen állandóan változik. Empedoklesz mindent úgy tekintett, hogy levegőből, földből, tűzből és vízből áll, az összekötő szeretet és az elválasztó gyűlölet elve által meghatározott arányokban. Szerinte a föld belsejének tüzeiből alakultak ki az ősi formák, amelyekből később az ismert élő szervezetek fejlődtek ki. Közülük, ami tökéletlen volt, az eltűnt, ami tökéletes, az fennmaradt. Szókratésszel az ókori görög filozófusok természet iránti érdeklődése az emberi világ felé fordult: mindennek mértéke az ember. Kiváló tanítványa, Platón, a valóságot csupán „valószínű mesének" tartotta; az érzékelhető világ dolgait örök és változatlan Formák vagy Ideák képeinek vagy árnyainak tekintette. Arisztotelész ezt az elgondolást természeti törvényekkel helyettesítette, így filozófiájában gondos megfigyeléssel ötvöződik egy valóban enciklopédikus méretű tudás. Az arisztotelészi „létezők nagy láncolata" az élettelen tárgyaktól a növényeken és állatokon át egészen az emberig terjed. Ebben a természet fejlődését a lélek érése kíséri. Számos átalakulás során a szerveden szervessé válik, és a szerves lények birodalmában az érzékenység képességével megáldott állatok élőbbek a növényeknél, amelyek csupán táplálkozásra képesek. A természet fokozatosan, de kitartóan halad a tökéletlentől a tökéletesebb felé, miközben egyre bonyolultabbá és összetettebbé válik ebben a folyamatban. A haladás nem véletlen: Arisztotelész szerint semmi sem létezik ok nélkül. A természet fejlődését valami végső ok vezérli, ami nem más, mint a tökéletesség. 14

Leukipposz és Démokritosz dolgozta ki azt az anyagelméletet, amely a legmélyebb hatással volt a modern tudományokra. Szerintük minden dolog atomokból áll, ezek a valódi világ oszthatatlan és elpusztíthatatlan építőkövei. Az atomok és az atomokból álló dolgok alkotják a Létezés szféráját, de miután az atomok változásra (tehát mozgásra) képesek, léteznie kell Űrnek is: a nem-Létezés szférájának. A változások azért következhetnek be a világban, mert létezésük során az atomok különböző helyzeteket foglalnak el, és különféle formákat alakítanak ki az űrben. Démokritosz híveinek atomista elmélete éppen arra tapint rá, amit sokan a világ valódi természetének vélnek: az anyag oszthatatlan és elpusztíthatatlan elemeiből áll, amelyek kombinációja alkot minden létezőt. Ez az elmélet különféle változatokban majdnem kétezer évig tartotta magát, és csupán a kísérleti fizika tökéletesedésével vált elavulttá a 19. században. A tudomány kísérleti oldala a modern kor hajnalán erősödött fel, miután a reneszánsz kor és a reformáció lazított a keresztény dogmák szoros kötelékein. A kolostorok falain kívül független kutatások kezdődtek a pápa tiltakozása, valamint Giordano Bruno és Galilei üldöztetése ellenére. A tudományos kutatás akadozva, de konokul megindult. Az elméleteken és a kísérleti tudományok gyakorlati alkalmazásán alapuló civilizáció nagykorúvá vált. Miután a korai kísérletező tudósok eszközei aránylag kezdetlegesek voltak, az első elméletek olyan problémákon alapultak, amelyeket meg tudtak oldani az általuk használt módszerekkel és eszközökkel. Az egyetemes mozgástörvényeket például elhajított testek sebességének és pályájának megfigyeléséből, valamint lejtőn lefelé guruló golyók gyorsulásának méréséből következtették ki. Nem meglepő, hogy a születő modern tudomány világképe egy olyan óriási mechanizmussá vált, amely bonyolultsága ellenére egyszerű és alapvető törvényeknek engedelmeskedik. Ez a Galilei által először megfogalmazott nézet éles ellentétben állt az élők világával, amely az akkori felfogás szerint céllal és tudattal volt átitatva. Ennek eredményeként a természettudomány menthetetlenül elvált az emberrel és az emberi szellemmel foglalkozó tudományoktól. A modern kor hajnalán az ismeretek nyugati rendszerei kettéváltak természetfilozófiára (amely az idő tájt egészében véve tapasztalati tudomány volt) és erkölcsfilozófiára (amely magában foglalta a napjainkban humántudományoknak nevezett elméleteket). A természetfilozófia Newton nagyszerű szintézisében tetőzött. Newton saját nézetei ellenére amelyek a fizika matematikai leírását csupán első lépésnek tekintették egy misztikus és vallásos alapú tökéletes elmélet felé vezető úton - maga a newtoni fizika olyan átfogó gondolati és cselekvési mintává vált, amelyet csaknem három évszázadon át nem kérdőjeleztek meg. A szintézis ereje és tetszetőssége abból fakadt, hogy bebizonyosodott: egyszerű matematikai állítások pontos előrejelzésekhez vezethetnek számtalan megfigyelési területen. Newton klasszikus mechanikájának sikerei közé tartozott például a bolygók helyzetének vagy a lövedékek röppályájának, valamint a démokritoszi atomokat felváltó tömegpontok mozgásának pontos meghatározása. A mozgás klasszikus törvényei azt bizonyították, hogy az anyagi testek matematikailag leírható szabályok szerint mozognak. Kiderült, hogy szigorúan meghatározzák a mozgást az induló feltételek: például a gyorsulás és a lövedék indítási szöge. Ha a kezdeti feltételeket pontosan megadják, a mozgás előre meghatározható. A newtoni fizika világa óramű-pontosságú univerzum; szigorú, meghatározott és lényegileg megismerhető. A matematikus Laplace pontosan fogalmazta meg a vonatkozó ismeretkört, amikor azt mondta, hogy ha egy átfogó értelem ismerné a természet összes erőit, továbbá minden létezőjének pillanatnyi állapotát, akkor „egyetlen képletbe tudná foglalni az univerzum legnagyobb testeinek és legkönnyebb atomjainak mozgásait; számára semmi sem volna bizonytalan; a jövő s a múlt egyformán a szeme előtt lebegne". Bonyodalmak korunk fizikájában A 20. század hajnalán a klasszikus mechanika tiszta atomisztikus és determinisztikus képe kissé zavarossá vált. Akkor kezdődtek a bajok, amikor a 19. század elején John Dalton angol vegyész ismét felfedezte Démokritosz atomelméletét. Az angol tudós elmélete, amely szerint minden gáz apró és oszthatatlan egyedi egységekből, úgynevezett atomokból áll, forradalmasította a kémiát. Diadala azonban rövid életűnek bizonyult. Dalton elméletének közzététele után ötven évvel ugyanis a kísérletezők felfedezték, hogy az atomok nem oszthatatlanok, hanem még kisebb részecskékből állnak. És még ezek sem lehetnek a görögök által ismert végső „atomok", mert ha a térben véges terjedelműek, akkor még tovább oszthatóknak kell lenniük. És valóban, amikor már 15

hatalmas kísérleti berendezések álltak a kutatók rendelkezésére, kiderült, hogy nemcsak az atomok, hanem még az atommagok is széthasíthatók. A 19. századi atomnak és a 20. századi atommagnak a hasadásával több minden hullott részeire, nem csupán a fizikai anyag. A klasszikus természettudomány egész épülete megremegett. A korai 20. századi fizika kísérletei megdöntötték azt a nézetet, hogy a valóság egésze oszthatatlan atomokból áll, de a fizikusok még nem tudtak javasolni helyette semmiféle hasonló egységes és értelmes fogalmat; magának az anyagnak a fogalma vált kérdésessé. Az atomok és az atommagok hasadásából keletkező szubatomi részecskék ugyanis nem úgy viselkednek, mint a hagyományos szilárd testek: van bennük valami rejtélyes kapcsolat, valami határozatlansági tényező. Ráadásul ezek a parányok kettős természetűek: egyszer hullámként, máskor részecskeként viselkednek. Az 1920-as évekre a kutatók olyan új világgal kerültek szembe a kvantumfizika terén, amelyben a fizikai valóság furcsasága minden várakozást felülmúlt. Tér és idő ahelyett, hogy csupán szerény háttere lenne az anyagi atomok (vagy tömegpontok) érintkezésének, inkább bonyolult létezővé válik, mindkettő kölcsönhatásba lép a fotonokkal, elektronokkal, és valósággal behatol a fizikai jelenségek szövedékébe. A filozófusok és a filozofikusan gondolkodó tudósok számára úgy látszott, hogy maga a fizikai világegyetem anyagtalanná vált: Karl Popper szavaival élve az anyag inkább felhőszerű, mint sziklaszilárd. Az 1920-as években kibontakozó kvantumfizikai forradalom sokkal mélyrehatóbb változásokat idézett elő, mint ami a századfordulón a relativisztikus fizikával történt. Einstein szemlélete megtartotta a newtoni fizikára jellemző egyértelmű leírást és az alapvető meghatározottságot. A kvantumelmélet viszont elvetette az egyértelmű pályákat, és az anyagi valóság alapjaiba beépítette a valószínű meghatározatlanságot. Így az anyag tartománya mind rejtélyesebbé vált. A tőlünk független valóság mintha szertefoszlott volna a kvantumfizikusok csodálkozó szeme előtt. Látva a természet rejtélyeit, számos fizikus - Niels Bohr dán fizikussal az élen - úgy döntött, hogy nem töpreng tovább az általa megfigyelt független természetről - megfigyelései tárgyát pusztán „jelenségeknek" tekinti. Minden jelenség, ahogy Werner Heisenberg német fizikus észrevette, nem a természet „műve", hanem csupán a tudomány „szövete". „Az atomfizikusnak - mondta Heisenberg - meg kell elégednie azzal, hogy tudománya csak egyetlen szem az ember és a természet közötti vita végtelen láncolatában, csak egyszerűen a természetről »önmagában« nem is beszélhet". Függünk a nyelvtől, helyeselt Bohr, „a fizika arról szól, amit mondani tudunk a természetről". Sir Arthur Eddington szerint a fizika külső világa árnyékvilággá alakult. „Semmi sem valódi - írja -, még saját feleségünk sem." A kvantumfizika abba a hitbe ringatja a tudóst, hogy felesége csupán meglehetősen bonyolult differenciálegyenlet. (Eddington azonban hozzátette, hogy az ember elég tapintatos ahhoz, hogy ezt' a véleményét a családi életben nem nagyon hangoztatja.) Bár nem ajánlatos a laboratóriumi megfigyeléseken túli valóság természetéről gondolkodni, egyes kutatók tovább merészkedtek. Úgy gondolták, hogy az a világ, amelyre a tudomány nyelvezete és „szövegtartalma" vonatkozik, inkább mentális, mint materiális (inkább szellemi, mint anyagi). „Durván megfogalmazva a következtetést - mondta Eddington -, az a valami, amiből a világ áll, inkább szellemszerű, mint anyagszerű." Sir James Jeans így érvelt: „...a valószínű okoskodás különböző darabjainak együttes bizonyítékai egyre valószínűbbé teszik, hogy ez a valóság inkább tekinthető szelleminek, mint anyaginak... az univerzum valahogyan jobban hasonlít egy hatalmas gondolathoz, mint egy hatalmas géphez." Heisenberg sajnálkozva beszél „Démokritosz filozófiai tanításának" tévedéséről. Szerinte a világ inkább matematikai, mint anyagi szerkezet; nem érdemes azt kérdezni, hogy a matematikai fizika képletei - önmagukon túl -mire vonatkoznak. Ahogyan Platón az ókori görög természetfilozófusok materializmusát a formák és ideák elvont világában oldotta fel, a klasszikus mechanika határozott világa a matematikai fizika bonyolult képleteiben tűnt el. A kutatók nemcsak az alapvető létezőket nem tudták azonosítani, amelyek a nyilvánvaló jelenségek sokfélesége mögött rejlenek, de még azt sem tudták eldönteni, hogy ilyen létezők vannak-e egyáltalán a természetben. Nyilvánvaló, hogy sem a démokritoszi atom, sem a newtoni tömegpont nem a fizikai valóság végső alapja. Wigner Jenő magyar származású amerikai atomfizikus megfogalmazása szerint a modern kvantumfizikának meg kell elégednie azzal, hogy sokkal inkább „megfigyelésekkel" dolgozik, mintsem „megfigyelhetőkkel". A fizikusok le tudják írni, amit észlelnek, de észleléseiket nem tudják ilyen jól valódi dolgokra vonatkoztatni, amelyek a megfigyeléstől függetlenül léteznek. 16

Ez a helyzet nem volt szerencsés, és nem is fogadta el mindenki. Azok a kérdések, melyekkel a kvantumfizikusok a laboratóriumokban szembesültek, a modern tudomány történetének leghíresebb és legmélyebben szántó vitáját váltották ki a fizikai valóság természetéről. 1927-1933 között Albert Einstein és a kvantumfizika megalapozója, a dán fizikus, Niels Bohr találkozott, majd hosszan levelezett a zavaró megfigyelések értelmezéséről. Einstein nem tudta elfogadni azt a sajátos határozatlanságot, amely az elemi részecskék viselkedését jellemezte; egymás után talált ki ún. gondolati kísérleteket annak kimutatására, hogy a kvantumelmélet - az akkori megfogalmazásban logikailag következetlen. Bohr viszont elutasított minden olyan értelmezést, amely túlment a tényleges megfigyelések határán. A dán fizikus szerint a természet nemcsak annak szabott abszolút határt, ami mérhető és megfigyelhető, hanem annak is, amiről egyértelműen lehet beszélni. Einstein egyetértett a Heisenberg-féle határozatlansági elvvel - nevezetesen, hogy egy elemi részecske helyzete és lendülete (impulzusa) nem mérhető meg egyidejűleg -, de azt már nem fogadta el, hogy ez annyit jelentene, miszerint az elemi részecskéknek egyáltalán nincs határozott helyük és lendületük. Bohr épp az ellenkezőjét állította: szerinte nincs értelme beszélni egy adott pályájú részecskéről, ha hiányzik a megfigyelő vagy az eszköz ennek a „feljegyzésére". Ez viszont Einstein számára volt elfogadhatatlan. „Ha egy személy, mondjuk egy egér, nézi a világot, vajon megváltozik-e ettől a világ állapota?" - kérdezte Einstein John Wheeler amerikai fizikus relativitáselméleti szemináriumán Princetonban. „Ezt a gondolatot tűrhetetlennek találom" - írta korábban Max Bornnak. Ha a mai értelmezés helyesnek bizonyulna, folytatta, „akkor inkább lennék cipész vagy egy játékbarlang alkalmazottja, mint fizikus". Einsteinnel folytatott párbeszéde végén Bohr már csak a „kvantumjelenség" kifejezésre szorítkozott. Amint John Wheeler amerikai fizikus később rámutatott, ez a kifejezés rendkívül jelentős. Azt sugallja, hogy amikor egy részecskéről beszélünk, nem egy önálló, a megfigyelőtől független valóságról van szó. Semmi alapunk sincs arra, hogy azt állítsuk, milyenek a részecskék, vagy mit csinálnak a kibocsátás és a beérkezés két megfigyelt jele között. Ami közben történik, Wheeler szemléletes kifejezésével, csupán olyan, mint egy „nagy ködös sárkány". Tisztán látszik a farka, ahol a részecske kilépett, meg a szája, amellyel beleharap az érzékelőbe, de teste a kettő között csak ködbe vész. „A kvantumjelenség - mondta Wheeler - ebben a furcsa világban a legfurcsább jelenség." A legtöbb mai kvantumfizikus elfogadja azt az összes jelenség közt legfurcsábbat, hogy összes képletük - híres kutatók három nemzedékének büszkesége - elvégzi a rábízott feladatot. Ha a kutatás az alapvető képletek érvényességének megkérdőjelezését vonja maga után, a fizikusok rendszerint nem mernek a mélyebb valóság után kutatni. Mintegy húszévnyi kutatás és keresés után ma a kvantumelmélet voltaképpen azzal dicsekedhet, hogy egyszerre elképesztően sikeres és kétségbeejtően zavaros. Az atomméret alatti világ kutatásában fizikusok ezrei használták már szinte minden elképzelhető kísérletben, és feltűnően következetesnek bizonyult. Ugyanakkor nagy hiányokat mutat azoknak az ismereteknek a területén, amelyeket minden egészséges elme a megfigyelőtől független valóságként fogad el. Egyrészt például a kvantumelmélet nem tudja leírni a mindennapi tárgyak alapvető alkatrészeit e tárgyakban lévő elemekként. Józan ésszel elképzelhetetlen valószínűségi létezőkről beszél, amelyek egyazon időben vannak jelen egy adott helyen, és amelyek nem mások, mint hullámok vagy részecskék, attól függően, milyen kérdést teszünk fel nekik - és milyen a kölcsönös kapcsolatunk velük. Másrészt a kvantumelmélet nem ad magyarázatot egyik legalapvetőbb megérzésünkre: hogy az idő visszafordíthatatlan. A kvantumegyenletek keretében az idő visszafordíthatatlansága kísérteties rémálom, mégpedig Neumann János nézete szerint - mérési tevékenységünk következménye. Az atomméret alatti világban Erwin Schrödinger-nek a részecskék kvantumállapotára vonatkozó egyenletei nem tudják megkülönböztetni a múltat és a jövőt, ahogy erre Newton mozgásegyenletei sem képesek a makroszkopikus testek és folyamatok esetében. Az idő csak akkor lép be a kvantumelmélet matematikájába, amikor a részecskék lényegileg valószínű, de úgyszólván elképzelhetetlen állapota átmegy egy olyan határozott állapotba, amely már ismerős számunkra a valósággal fenntartott mindennapi kapcsolatai alapján - vagyis amikor a józan észnek ellentmondó, egymásra rakódó hullámjelleg „összeomlik", és egy józan ésszel meghatározható állapotba kerül. De ez az összeomlás - a józan ésszel ellentétes, egymás fölé rakódó (szuperponált) valószínűségek sorával együtt - nem a megfigyelésünktől független valóság arculata: ezt a valósággal való kölcsönhatásunknak kell tulajdonítanunk 17

- Neumann János szerint azért, mert mi mérjük a részecskét, Wigner Jenő szerint pedig azért, mert a részecskéről szerzett ismereteink kölcsönhatásba lépnek a részecskével. 3. fejezet AZ ÉLET JELENSÉGEI Az élet a legismertebb és egyben legrejtélyesebb természeti jelenség. Amíg gondolkodunk és lélegzünk, nem kételkedhetünk abban, hogy élünk, de ez persze nem válasz arra, milyen valójában az élet. Ha az anyag természete még homályos előttünk, és a világegyetem természetének megértésében is megoldatlan problémákkal küszködünk, mit várhatunk a tudománytól az élet megértésében? Végül is az élet akár egy olyan sajátos, bonyolult vegyi mechanizmus megnyilvánulása is lehet, amely atomok, molekulák és sejtek milliárdjainak együttműködéséből ered. De olyan valóság megnyilvánulása is lehet, amely teljesen eltér a fizikai világtól - olyan valóság, amely lényegében szellemi. A nyugati vallások halhatatlan lélekről beszélnek, amely csak időlegesen társul az élő testtel, sorsa pedig örök élet vagy szüntelen kárhozat. A keleti vallások szerint az élő testeket időről időre egy anyagtalan elem hatja át, szerintük ez a lélek, amelynek megszerzett érdemeit és érdemtelenségeit a „karma" viszi át életről életre. Sok ember számára, különösen nyugaton, a tudomány azt jelenti, hogy az ilyen fogalmakat eleve el kell vetni. A józan nyugati elme számára sokkal kényelmesebb az a nézet, hogy az élő szervezet voltaképpen bonyolult gépezet. Az élet új tudományai azonban már messze túljutottak ezen a felfogáson, bár a kutatók (néhány kivételtől eltekintve) nem ismerik el, hogy az egyébként élettelen testtel lélek vagy egy más „életelv" társuli egészen más fogalmaik vannak arról, amit mi élő szervezetnek tekintünk. Ezt a nézetet történeti távlatba helyezve érthetjük meg a legjobban kialakulásának folyamatában. Élet az élettelenből Ahhoz, hogy nyomon kövessük az élet fogalmának kialakulását, nem kell Ádám-Éváig visszamennünk, elég szemügyre vennünk a 19. század közepén uralkodó nézeteket. Itt találkozunk a klasszikus mechanikával, a kor uralkodó természettudományával, amely éppen nagy nehézségekkel kerül szembe. Mozgástörvényei térben és időben mozgó tömegpontokra vonatkoznak. A tér, amelyben a pontok mozognak, euklideszi tér (két- és háromdimenziós). Az idő, amelyben mozognak, visszafordítható. A newtoni fizikában ugyanis minden előreható reakció visszafelé is megtörténhet. Newton törvényei megmagyarázzák az inga mozgását, a tárgyak leesését, sőt a bolygók Nap körüli keringését is. Ezzel szemben nem magyarázzák meg az élet jelenségeit! Az élő rendszerek időben visszafordíthatatlan folyamatokat mutatnak (máskülönben örökkévalók volnának), és „mozgásaik" túlságosan bonyolultak ahhoz, hogy a fizikai rendszerek mérésére kialakított eszközökkel lehetne meghatározni őket. Egyébként az élet eredete is rejtély. Ha igaza van Darwinnak, vagyis az élőlények a fizikai világból fejlődtek ki, akkor ezt az élővilágot valaminek át kell hatnia, valami olyan különleges fizikai elvnek, amelyet Henri Bergson francia filozófus élan vital-nak (éltető lendületnek) nevez. A 19. század tudósainak zavara mutatja, hogy a newtoni fizika mechanisztikus világegyeteme mennyire ellentétben áll az élővilág darwini fejlődésével. A fizikai univerzumot eddig úgy ismerték, hogy időben visszafordítható mechanizmus, amelyet néhány egyetemes törvény vezérel, az élővilágról pedig úgy gondolták, hogy visszafordíthatatlan módon alakul. A tudománynak a valóságról alkotott fogalma ilyen módon kettészakadt. Létezett már azonban egy olyan tudományág, amely - a klasszikus mechanikával ellentétben inkább igazolta, mintsem tagadta volna az idő visszafordíthatatlanságát. Ez a klasszikus termodinamika volt, amelynek jogosan híres második törvénye szerint egy munkát végző zárt rendszerben a rendetlenség és a véletlenszerűség nem csökkenhet, csupán növekedhet. (A zárt rendszerek nem folytatnak anyag- és energiacserét környezetükkel, tehát bármekkora energiával kezdenek működni, annak egyszer el kell fogynia.) Ez a ragyogó tétel azonban nemigen hidalta át a newtoni fizika és a darwini biológia között tátongó szakadékot. Noha az idő nyila már kitartóan suhant a világegyetemben, mégis rossz irányban repült. A fizikusok azt látták, hogy az észlelt világ szétesőben van ahelyett, hogy egyre bonyolultabb formák felé haladna. Az élet viszont engedelmeskedett az egyirányú időnek, egyszerű sejtekkel kezdődött, majd a sejtek társultak, 18

egyszerű algák és szivacsok alakultak ki, aztán az élet mind magasabbra hágott a bonyolultság létrafokain, míg el nem jutott az állatvilágig és végül az emberig. Az élet fejlődésének során tehát az eleven szervezetek mind összetettebbé váltak, nemhogy egyszerűsödtek volna. És a termodinamika második törvénye nem magyarázta meg, miként történhetett ez - még ha képletei nem tiltották is a lehetőségét. Napjainkból visszatekintve azt találjuk, hogy a 19. század természettudományában két időirányzat (a termodinamikai és a biológiai) uralkodott - és egy elfogadott fizikai keret (a newtoni), de ez sem adott magyarázatot mindenre. A tudományos életnek a 20. század második feléig kellett várnia, hogy az ellentmondásra valamilyen elfogadható megoldást kapjon. Az 1950-es évek végére az egyensúly nélküli (vagyis a klasszikus szemléletnek ellentmondó) termodinamika megmutatta, hogy az élő szervezeteknek nem kell szükségképpen a leépülés felé haladniuk: ezek ugyanis nem zárt rendszerek. Az élő szervezetek lényegében nyitott rendszerek, és mivel folyamatosan feltöltik energiatartalékaikat, távol tudják magukat tartani a termodinamikus egyensúly semleges létezési módjától - ahogyan a gép is tovább működik, ha friss üzemanyaggal látják el. Ennek a felfogásnak a fényében az élet, jóllehet eleve nem csupán egy fizikai rendszer lenyűgöző változatossága, tulajdonképpen azoknak a folyamatoknak a logikus folytatása, amelyek a fizikai világegyetemben végbemennek. Az univerzum fejlődése során galaxisok, a galaxisokon belül csillagok, ezek mellett pedig néha bolygók keletkeztek. Néhány bolygó azután véletlenül olyan keringési pályára állt, ahol a központi napból érkező energiaáramlás lehetővé tette, hogy a bolygó felszínének kémiai „őslevesében" egyre bonyolultabb vegyületek alakuljanak ki. A helyi napból áramló folytonos sugárzás energiával töltötte fel az óceánok „őslevesét", és nyílt rendszereket teremtett, amelyek energiacserét folytatnak környezetükkel. Ezek a rendszerek még messzebb távolodtak a kémiai és hőegyensúly közömbös állapotától. Megfelelő bolygófelületen, például a Földön, az élet nem-egyensúlyi jelenségként fejlődött ki anélkül, hogy magyarázásához szükség lett volna olyan fizikán túli különleges hatásokra, mint az életerő vagy az anyagtalan lélek. Az ősrobbanás elfogadott elmélete szerint a világegyetem már legalább 10 milliárd éves volt, amikor bolygónkon (és talán másutt) is megjelent az élet. Úgy tűnik, hogy a Napot körülvevő protoplanetáris por- és gázköd mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtt kezdett megszilárdulni, és figyelemre méltó módon az élet fejlődése nem sokkal később indult meg a Földön. A vegyi fejlődés nyomai már 3,5 milliárd éves fosszíliákban megtalálhatók. Bizonyos kezdetleges biológiai szervezetek legalább 2,8 milliárd évvel ezelőtt léteztek, a modern enzimszerkezetű prokarioták (sejtmag nélküli sejtek) biokémiai tevékenységére pedig 2,3 milliárd éves fosszíliákban találtak bizonyítékot. Az élet kialakulásához szükséges vegyi összetevők már akkor jelen voltak a földi óceán „őslevesében", mielőtt a biológiai fejlődés megindult. A világegyetem születése során ugyanis összeállt már az a hat elem - a hidrogén, a hélium, a szén, a nitrogén, az oxigén és a neon -, amely ez ismert univerzum 98 százalékát teszi ki, és körülöttük nyüzsögtek azok a bonyolultabb molekulák is, amelyek döntő fontosságúak az első, szaporodásra képes sejtek szintéziséhez. Még aminosavak és nukleinsavak is termelődtek (és valószínűleg termelődnek ma is) a világmindenségben: ezeket meteoritokban találták meg a kutatók. Ezért igencsak valószínűnek látszik, hogy valamilyen formában az élet más bolygókon is kifejlődhetett; becslések szerint ilyen bolygókból 1022 (tízezertrillió) létezhet szétszórva a galaxisok milliárdjaiban. Bolygónkon a hőmérsékleti és vegyi feltételek rendkívül kedvezőnek bizonyultak az élet bonyolultabb molekuláris összetevőinek egybeszerveződéséhez. A Nap szüntelen energiasugárzásában monomerek (például cukrok), aminosavak (purin- és piramidinbázisok), valamint a belőlük felépülő lineáris polimerek, például fehérjék, nukleinsavak és más óriásmolekulák is létrejöhettek. Idővel az élet magasabb rendű formáit megelőző prokariotikus sejtek fejlődtek ki, és a bolygó kibontakozó bioszférájának fontos részeivé váltak. A mai elképzelések szerint az élet magasabb rendű formái akkor fejlődtek ki, amikor a prokariotikus sejtekből álló algák globális uralmát megingatta az eukarióták (a sejtmaggal rendelkező egysejtűek) megjelenése. Ezek ugyanis algákkal táplálkoztak, és ilyen módon megtörték az évmilliárdokon keresztül létező pangás korszakát. Az algák elvesztették egyeduralkodó szerepüket, rések keletkeztek az élettérben további fajok számára, ahová az eddig tengődő alfajok már be tudtak nyomulni. Gazdag változatosságban jelentek meg az újabb prokarioták, ezek pedig lehetővé tették „ragadozóként" működő szakosodott eukarióták kialakulását. A Földet napjainkban benépesítő szerves fajok - a vírusok és baktériumok kivételével - mind a korai eukariotikus sejtekből származnak. Fajok nagy csoportjai - az úgynevezett nemek - jelentek meg a 19

fejlődés egymást követő robbanásszerű korszakaiban. Mintegy 600 millió évvel ezelőtt a „kambriumi robbanás" hozta létre például a gerinctelen fajok legtöbbjét, alig néhány millió év alatt. Maga az ember is ebben a hatalmas lendületű törzsfejlődésben alakult ki, bár késői jövevénynek számított. A jórészt visszafordíthatatlan fejlődésben azok a fajok, amelyek igen sokféle környezeti feltétel között is képesek voltak a túlélésre (különböző éghajlati, domborzati viszonyok, valamint különféle ragadozó és zsákmányszerző csoportok között), hosszabb ideig fennmaradtak, mint azok, amelyek egy szűkebb környezeti „sávhoz" alkalmazkodtak. A specializálódott fajok óhatatlanul kihalnak számtalan olyan környezeti feltétel között, ahol a sokoldalúan alkalmazkodóképes fajok életben maradnak. Ennek eredményeképpen az életfa diagramja nem hasonlít többé a klasszikus darwini elmélet folyamatos V alakú elágazásaihoz. Az új kép inkább váratlan átkapcsolásokat mutat, amikor az uralkodó fajok hirtelen kihalnak, és egyszer csak a jelentéktelenebb fajok válnak uralkodóvá. A szakosodott fajok ugyanis rövid életűek (folyton kihalnak, hogy új mutánsoknak adják át helyüket), míg az általános képességekkel rendelkezők hosszú élettartamra számíthatnak. (Lásd később a 4. ábrát.) Az őstengerek sekély és meleg vizében megszületett szerves életet a Napból érkező szabad energia tartotta fenn. A növények napfényt használnak fotoszintézisükhöz, miközben vizet és szén-dioxidot alakítanak szénhidráttá; az állatok növényeket vagy más állatokat esznek, az ember pedig a táplálkozási lánc végén növényt és állatot eszik egyaránt. Ha a Nap felülete és a Föld felszíne (kb. 6000 °C, ill. 25 °C) közötti energiakülönbség valaha kiegyenlítődne, nemcsak az élet, hanem minden termodinamikai folyamat megszűnne hamarosan bolygónkon. A Föld légkörében tárolt hő néhány hónap alatt kimerülne, az óceánok melege pedig néhány hét alatt elillanna. Csupán férgek és kagylók maradnának életben rövid ideig az óceánok legmélyebb zugaiban. Amíg azonban a Nap energiája bolygónk felszínére áramlik - és ez még évmilliárdokig várható -, az élő rendszerek a szabad energiának egy részét szüntelenül biomasszává (élőanyag-tömeggé) fogják átalakítani. Az élő szervezetek nemcsak megtartják majd felépítésüket, hanem új s az eddigieknél még bonyolultabb és kifinomultabb szervezeteket is létrehoznak. A fejlődés hajtóereje Bolygónkon az élővilág törzsfejlődésének folyamataiban szinte elképzelhetetlen erő rejlik: az utóbbi három és fél milliárd év folyamán annyi élő sejt keletkezett, amelyek együttes tömege meghaladná az öt földrész súlyát. A szerves anyagnak ez a gigantikus tömege nemcsak folyton újratermelődött, hanem folyamatosan egyre bonyolultabbá is vált. A fejlődés ritmusa szakadatlanul gyorsult a Föld élete folyamán. William Day amerikai biológus megjegyzése szerint a fejlődési idő felét az a szakasz tette ki, amikor a sejtmag nélküli prokarioták uralmát a sejtmagos eukarióták váltották fel. Ennek az időnek ismét a felére volt szükség, amíg a fejlődés eljutott a halak szintjéig. A következő fejlődési szakaszok tovább rövidültek. És jóllehet az élővilág egyes részei előbb-utóbb bizonyos egyensúlyba kerültek környezetükkel, és nem fejlődtek tovább, a fejlődés hullámának általános lendülete nem tört meg, hanem fokozatosan tovább gyorsult. A fejlődés új lépéseit és szakaszait a főbb időközök szerint egyre rövidebb periódusokkal jellemezhetjük. (A fejlődési folyamatban a fontosabb szakaszokat a következő kifejezésekkel jelöljük: eónok, érák, rendszerek, periódusok, korszakok és korok, ahol az eónok jelölik a leghosszabb időközöket, a korok a legrövidebbeket.) A biológiai fejlődés elején az eseményeket egyetlen címszó alá soroljuk: azoikum („élet nélküli" éra). Ebben az időközben a föld kérge többször megolvadt és megszilárdult, míg végre a légkör olyan állandó kérget alakított ki, amelynek legnagyobb részét óceánok borították. Ezután az ún. archeozoikumban (őséleti érában) az élet legprimitívebb formái, baktériumok és algák jelentek meg. A széles körű eljegesedések, özönvizek és a szárazföldi tömegek nagyméretű mozgásai által jellemzett proterozoikum volt a tanúja az egyszerű gerinctelen állatok megjelenésének. A paleozoikumban (az őskorban) a halak és a hüllők, valamint az első erdők tűntek fel, majd a mezozoikumban (a földtörténeti középkorban) a dinoszauruszok térhódítása és pusztulása, valamint a madarak és a mai növények kialakulása ment végbe. A cenozoikum már a földtörténeti újkor, és az általa kiváltott evolúciós robbanás olyan változatos volt, hogy különböző „rendszerek"-re kellett felosztani. Ezek a következők: a paleogén, amely az emlősök és az állatok modern változatainak fejlődését foglalja magában; a neogén (további alosztályai a miocén és a pliocén), amelyben az élő formák tovább egyéniesültek (specializálódtak) 20

és széttagolódtak (divergálódtak); végül a negyedkor, amely a legújabb a nagy fejlődési szakaszok közül. Ez utóbbi a következő három korra oszlik: alsó, középső és felső pleisztocén. A törzsfejlődés folyamán szinte drámaian megrövidült az idő. Úgy látszik, mintha az evolúció gyorsuló pályát írna le. A hajtóerő akadálytalanul működik, és a lendület (a mozgásmennyiség) diktálja az ütemet - ahogy egy magasról lehulló kő viselkedik. Az archeozoikum 3,5-4,5 milliárd évtől kb. 2 milliárd éven át tartott; a proterozoikum 2-2,5 milliárd évvel ezelőtt kezdődött, és több mint félmilliárd évvel ezelőtt (550-600 millió éve) adta át helyét a paleozoikumnak. A mezozoikum kb. 200-250 millió évig tartott, és az első cenozoikus rendszer több mint 65-70 millió évvel ezelőtt kezdődött. Ekkor a törzsfejlődés újabb gyorsulási szakaszba lépett. A miocén kb. 25 millió évvel ezelőtt kezdődött, a negyedkor alsó pleisztocénja 1,6 millió évvel ezelőtt, a középső már 750 ezer éve, és a felső pleisztocén csupán 125 ezer évvel ezelőtt indult. A hominidák (az emberfélék) már a holocén korszakban (a jelenkorban) bukkantak fel, bár a mi származási vonalunk valószínűleg jóval korábban elkülönült más hominoid fajoktól. Színre lép az ember A hominoid fajok három családot alkotnak: az elsőbe tartoznak a hilobatidák, amelyeknek élő képviselője a gibbon, a másodikba a pongidák (vagy óriásmajmok), amelyeket jelenleg az orangután, a csimpánz és a gorilla képvisel, végül a harmadik család a hominidák. Ez utóbbi az ember családja (bár egyes elméletek szerint a csimpánz és a gorilla is ehhez a családhoz tartozik azzal a feltételezéssel, hogy a mi őseink fejlődése tőlük ágazott el). A Homo a másik két hominoid családtól akkor vált el, amikor a korai hominidák leszálltak a fáról. Hogy ezt miért tették, ma sem világos - talán éghajlati okai lehettek. Öt- vagy több millió évvel ezelőtt a kontinentális táblák nagyobb eltolódásai következtében valószínűleg jelentősen módosultak a légmozgások és ezáltal az időjárás is. Dél- és Közép-Afrikában a trópusi erdők visszahúzódtak, és a buja növényzet megritkult. A hominidák korai csoportjai talán azért ragaszkodtak egyre jobban a földhöz, mert gyümölcsöt és tápláló gyökereket kerestek. Az erdők mentén élő csapatok hosszabb utakra kényszerültek a fás területek között. Ilyen körülmények között határozottan nagyobb esély nyílt a túlélésre azoknak, akik két lábon tudtak járni. A kétlábú helyváltoztatás a csecsemők biztonságát is növelte. A fákon lakó főemlősök között a csecsemőhalandóság fő oka valószínűleg az volt, hogy az újszülöttek nem mindig tudtak anyjukba kapaszkodni, és így leestek. Azok a törzsek gyorsabban szaporodtak, amelyekben a nők elülső végtagjaikkal tartották csecsemőiket, mert a gyermekek több eséllyel maradtak életben. Miután ezek az anyák ügyetlenebbül mozogtak a magas fákon, idejük nagy részét inkább a földön töltötték. Aki csecsemőjét az egyik elülső végtagjával tartotta, míg a másikkal gyökereket, bogyókat keresett, akkor került előnyösebb helyzetbe a többi anyával szemben, ha hátsó végtagjain tudott járni. Bár a fenti tényezők kétségtelenül komoly szerepet játszottak abban, hogy a fán lakó majmokból kiegyenesedve járó fajok alakultak ki, az átalakulásban seregnyi más tényezőnek is szerepet kellett játszania. A kiegyenesedett tartás a földön hozzájárult a veszély gyorsabb észleléséhez, a lapos talp pedig több biztonságot nyújtott, amikor egy erősebb és fürgébb húsevő elől kellett menekülni. A hosszabb és egyenesebb lábszárcsont egy olyan nagy-ujjal, amely a testsúly jó részét hordozta, és minden lépésnél lendületet adott, nyilvánvalóan növelte a túlélés esélyeit. A mellső végtagok, amikor már nem kellett velük az ágakba kapaszkodni, más feladatokra váltak alkalmassá. A karok és az ujjcsontok kiegyenesedtek, a kéz hüvelykujja megnyúlt, és szembefordult a többi négy ujjal. Ezek a módosulások keményebb markolást biztosítottak, és különféle tárgyak egyre ügyesebb használatát tették lehetővé. Ugyanakkor az alsó és felső állkapocs méretei csökkentek: az élelemgyűjtéshez nem volt többé szükség rájuk. Az egész csontváz vékonyabbá vált, és még az agyat körülvevő csontmennyiség is csökkent. Így nagyobb koponya alakulhatott ki, ez pedig nagyobb agytömeg befogadására vált alkalmassá. Körülbelül 1,6 millió évvel ezelőtt egy megnövekedett agyú és egyenes tartású faj jelent meg, amelyet a kutatók Homo erectus-nak neveztek el. Képes volt baltát készíteni és tüzet használni. A rákövetkező 600 000 év folyamán ez a faj Afrikából Ázsiába és Európába is benyomult, majd elterjedt. A H. sapiens egyike volt a H. erectus leszármazottainak. A Homo sapiens mintegy 50-100 ezer évvel ezelőtti fosszíliákban ad hírt magáról. A másik ág a Sapiens Neanderthaliensis, vagyis a Neander-völgyi ember ugyanekkor jelent meg, de létéről nem hagyott nyomot az utóbbi 35 000 év folyamán. Ezek után a sapiens modern formája (Homo sapiens sapiens) vált bolygónkon a hominid származási vonal egyetlen képviselőjévé. 21

Túlzás volna azt állítani, hogy a tudomány megoldotta már az élet jellegének kérdését, de megállapításai mégis döntő haladást jelentenek a korábbi elképzelésekhez képest. Egy élő szervezet nem csupán fizikai rendszer, de nem is teljesen független a fizikai léttől. Az élet annak a hosszú fejlődésnek a terméke, amely a kozmikus tűzgömböt hadronokká és leptonokká, csillagokká és galaxisokká alakította, és amely a mi „itthoni" csillagrendszerünkben a Föld ősóceánjának vegyi „levesét" úgy változtatta meg, hogy önfenntartó nyílt termodinamikus rendszerek jelentek meg benne. Ezek az élő rendszerek a Napból szüntelenül érkező szabad energiából táplálkoztak, és a fejlődési ciklusok bonyolult láncolatán keresztül haladtak a legalacsonyabb rendű algáktól a legmagasabb rendű ragadozókig. Hárommilliárd évnyi gyorsuló fejlődés után az élet nagyjából ugyanolyan egységes és átfogó önszabályozó rendszerré bontakoztatta ki magát, mint amilyen folyamatok az egyes élő szervezetekben találhatók. James Lovelock angol biológus azt állítja, hogy Földünk bioszférájának és fizikai környezetének rendszere egyetlen élő szervezetet alkot, ezért találóbb a mitológiai istennő után Gaiának nevezni. Bárhogy legyen is, annyi bizonyos, hogy az élet rendkívül finom és kiegyensúlyozott hálója veszi körül a Földet. A Homo ebbe az összehangolt rendszerbe lépett be, és most benne is él, akár tudatára ébredt ennek, akár nem. 4. fejezet A TUDAT MEGNYILVÁNULÁSAI Csupán önvizsgálattal nem tudjuk felderíteni az agynak azt a szürkeállományát, amelyhez kapcsolódik, legalábbis a természettudományok mai feltételezése szerint. A filozófusokat és a bölcselkedésre hajlamos tudósokat azonban mindig megdöbbentette, hogy a megfoghatatlannak tűnő, lebegő tudat miért társul szövetekből, szervekből, csontokból álló testtel és szürkeállományt tartalmazó aggyal. A testnek ezek a részei ugyanis sejtekből, ezek az egységek viszont molekulákból és atomokból tevődnek össze; a test molekulái és atomjai pedig semmi jelét nem mutatják annak, hogy tudatosak lennének vagy valamilyen módon különböznének más molekuláktól és atomoktól. A tudatosság mégis valahogy „áthatja" azokat az atomokat és molekulákat, amelyek az élettani szürkeállományt képezik az agyban. Vajon arról van-e szó, hogy agyunkban az idegsejtek képesek tudatot létrehozni? Vagy talán a tudat és az agyműködés valami olyan teljesen eltérő dolognak - szellemnek vagy léleknek - a létezését jelzi, amely nem maga az agy, hanem csak társas viszonyban áll vele? A kutatók által gyakran hangoztatott egyik nézet szerint a tudat azonos az aggyal: a tudat jelensége valamilyen módon a magasan szervezett agysejtek millióinak bonyolult kölcsönhatásából ered. Ha ez így van, akkor felvetődik a kérdés: az agysejtek szürkeállománya miként lehet annyira szervezett, hogy tudatot hozzon létre? Ha pedig ilyen szerveződés lehetséges, ahhoz elvileg el kell ismernünk, hogy idegsejtek (neuronok) helyett elektronikus kapcsolókból felépített rendszerek ugyancsak képesek lennének tudatot teremteni. Akkor viszont azt is el kellene ismernünk, hogy az emberi agy bizonyos feladatait ellátó számítógépek szintén rendelkeznek a tudat valamilyen formájával. Hiszen végeredményben az elektronikus kapcsolórendszerek, amelyekből ezek a komputerek felépülnek, ugyancsak bináris módon működnek, tehát vagy be-, vagy kikapcsolt állapotban vannak, hasonlóan az agy neuronjaihoz, amelyek vagy „hallgatnak", vagy impulzust adnak („kisülnek"). Misztikusok, költők és egyes filozófusok ezzel ellentétes nézete szerint az emberi agynak van valamilyen sajátossága, amely egyedülálló módon képessé teszi arra, hogy tudatot hozzon létre. Ez az érvelés túllép a természettudomány határain, akárcsak az a még merészebb állítás, hogy a tudat nem korlátozható az agyra: inkább valami lelki vagy szellemi lényeg, amely különbözik agykérgünk szürkeállományától, noha szoros kapcsolatban áll vele. Bár az ilyen nézetekben ott rejtőzhet az igazság magva, a modern természettudományok erről semmit sem tudnak mondani. Megfigyeléseikkel és kísérleti módszereikkel csupán akkor tudnák igazolni egy önálló tudat szellem vagy lélek - létezését, ha ennek észrevehető hatásai lennének az agyra. Ezeknek a hatásoknak persze olyanoknak kellene lenniük, amilyeneket maga az agy nem válthat ki. A tudomány azonban nem lehet biztos afelől, hogy egy bizonyos agyi hatást olyasmi váltott ki, ami nem maga az agy. Ilyen bizonyosságot csak akkor lehetne szerezni, ha a kutatók mindent vagy csaknem mindent tudnának az emberi agy tevékenységeiről. Ám ez a tudás ma még nem létezik, és nem is valószínű, hogy belátható időn belül vagy bármikor is megszerezhető lesz. 22

Következésképpen az agyi folyamatok tudományos kutatása azon a feltételezésen alapul, hogy a tudat jelensége valamilyen módon kapcsolatban áll az agy idegműködésével (bár ez a feltevés nem használható a mélylélektannak azokban az ágaiban, ahol a megismerés elsődleges forrását a kutatónak vagy kísérleti alanyának önmegfigyelése szolgáltatja). Az agy viszont a test egyik szerve, így bármilyen tudat, amely vizsgálni kezdi, voltaképpen az agyra is hat. Vagyis az a probléma, hogy az agy megismerheti-e önmagát. Gondolkodni tanul az ősember A természet megismerése szempontjából a tudomány azokat az okokat kutathatja, hogy miért alakult ki tudatos értelem a Homóban. Hozott-e bizonyos túlélési előnyöket a tudat azokban a fajokban, amelyek szert tettek erre? Ha igen, akkor ennek természetes módon kellett végbemennie, ahogyan a halakon uszonyok fejlődtek ki a tengerben, és az állatokon dús szőrzet nőtt a hideg éghajlatú vidékeken. Valójában bebizonyítható, hogy egyes szellemi képességek (mint például az intelligencia) az élővilág hosszú törzsfejlődésének termékei. Míg egyes kutatók vitatják, hogy az értelem tudatot feltételez (értelmes információfeldolgozás szerintük tudat előtti vagy alatti szinten is végbemehet az agyban), világos, hogy az értelmes adatfeldolgozás néhány fajtája hasznosítja az alanyban meglévő tudatosságot - ilyen például a különféle viselkedési módok és stratégiák mérlegelése. Ezeknek a képességeknek a szempontjából lehetséges volt, hogy a természetes kiválasztódás új elemként részesítette előnyben a tudatot az idegrendszer működési körének bővítésében. Ismeretes, hogy maga az intelligencia - akár kíséri valamilyen embertípusú tudat, akár nem - jelen van a nem emberi fajokban is. Számos faj kifejlesztette az értelem bizonyos formáit, és kétségtelenül tovább is fejlesztette volna, ha szüksége vagy alkalma lett volna rá. A bálnák és a delfinek tagadhatatlanul értelmesek, de a vízben sokkal biztonságosabb és barátságosabb környezetben élnek, mint a szárazföldi fajok. A tengeri emlősöket tehát semmi sem késztette arra, hogy magasabb értelmi képességeket fejlesszenek ki, amilyenekre a szárazföldi élőlények tettek szert. Ez utóbbiaknak olyan értelemre van szükségük, amely képessé teszi őket közvetlen környezetük nehézségeinek legyőzésére - a földi színpadon a túlélés bonyolult műveleteket kíván. A víz megszerzése és megőrzése, a szabad energia folyamatos lekötése és az állandó testhőmérséklet fenntartása mind fontos feladat abban a viselkedési együttesben, amelynek az a célja, hogy biztosítsa a bonyolult életfenntartó biokémiai reakciók összhangját. Ezeknek a segítségével a tudatos értelem valószínűleg értékes segítségnek bizonyult a környezeti feltételekhez való alkalmazkodásban. Teljesen ésszerű annak feltételezése, hogy hominid őseinknek igen nagy szükségük volt a túlélési ötletekre. Amikor lejöttek a fáról, az életben maradás érdekében szükségük volt a test működésének magas szintű szabályozására, érzékeny tapintásra, kézügyességre és a közlési módok kialakítására. Ezeknek a képességeknek a fokozatos kifejlődése annak a bonyolult idegrendszernek volt köszönhető, amelyet egy nagy és részben tudatos agy uralt. Az ötletesebb információfeldolgozás és a testi ügyesség mintegy másfél millió évvel ezelőtt hozta meg első gyümölcseit, amikor a hominid csoportok meghódították a tüzet. Megtanulták, miként kell száraz avart és gallyakat szórni a természet gyújtotta tűzbe, hogy tovább táplálják az égést, és azt is észrevették, hogy egy égő botnak elég hűvös a másik vége ahhoz, hogy kézben tarthassák. Megtanulták, hogyan kell kövek összedörzsölésével tüzet csiholni, és arra is rájöttek, hogy egy lángoló bottal alkalmasabb helyre vihetők a természetes tüzek. A szétszórtan élő ősemberek csoportjainak a tűz feletti uralom határozott előnyt biztosított a fennmaradásért vívott harcban. A tűz félelmet kelt. A láng és a parázs elégeti a tollat, a szőrzetet és a bőrt. Miután az emlősöknek ösztönös védekezési reakciója a menekülés, akik a tüzet uralták, saját védelmükre tudták felhasználni ezt. A tűz fontos szerepet játszott a folyamatos táplálkozásban: a nyers hús gyorsan romlik, megsütve viszont ízletes és ehető marad. Az élelem megsütésével őseink megszabadultak a napi beszerzés gondjaitól; a vadászatok közötti ínséges időszakokat és a rossz időjárást közösen elraktározott élelmiszerrel lehetett átvészelni. A tűz megszerzésével a Homo számára megnyílt a hódítás felé vezető út. Elődeinknek nem kellett többé az erősebb fajoktól rettegve küzdeni a fennmaradásért: lakhelyeket tudtak teremteni, otthonukat meg tudták védeni, és elraktározhatták az alapvető élelmet. Egymástól távoli helyeken hosszú időn át tartottak fenn tüzeket. Jelek mutatnak arra, hogy az emberiség olyan különböző településeken rakott tüzet, mint a Pekinghez közeli Csu-kutien, a dél-franciaországi Arago vagy a 23

magyarországi Vértesszőlős. Kenyában Chesowanja mellett a régészek égetett agyagot találtak hominid csontok és pattintott kőeszközök mellett: a másfél millió éves agyag magasabb hőfok nyomait mutatja, mint amit erdőtűz okozhat. A csu-kutieni barlang olyan tűzről tanúskodik, amely mintegy 230 000 éven át égett kisebb-nagyobb megszakításokkal. A tűzrakó hely csak akkor szűnt meg, amikor a barlang beomlott. Körülbelül 8000-10 000 évvel ezelőtt a Közel-Keleten az ember különféle növények és állatok háziasításával erősítette meg uralmát közvetlen környezete felett. Ez lehetővé tette, hogy nem kellett mindig élelem után vándorolnia. Az ember különböző folyók völgyeiben telepedett le, így például a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, a Gangesz és a Sárga-folyó mentén. A folyók által lerakott iszap természetes trágyaként szolgált a gabonatermesztéshez, míg az időnkénti áradások természetes öntözést biztosítottak. A nomád hordák legeltető telepesekké váltak - ami ezután következett, az már maga a történelem. Az emberiség írott történelme a szervezett társadalmakban hasznosított fejlett értelmi képességeken alapul. A társadalmi együttműködés a szándékok közlése és a félreértések elkerülése végett kifinomult kommunikációs formákat igényel. A vadászat, az élelemgyűjtés, a közös védekezés és a gyermeknevelés mind olyan feladat, amely közös munkamegosztással könnyebben végezhető, mint magányosan. Az elemi nyelvi ismeretek birtokában őseink döntő fölényre tettek szert a többi fajjal folytatott versenyben. A jelképeken alapuló nyelv kifejlődésével a társadalmi viselkedés megszabadult a genetikus programozás merevségétől, és sokoldalúan alkalmazkodott a változó körülményekhez. Az együttműködés révén az emberek egyre több olyan feladatot tudtak megoldani, amely még nagyobb pontosságot és erőfeszítést követelt. A beszélt nyelv hatalmas haladást jelentett az egyszerű hangokkal való érintkezéssel szemben. A hangadás képessége közismert jelenség az élet különböző területein, de ez még nem jelent beszédet. A nem emberi fajok vészjelekkel kommunikálnak; párosodásra, zsákmányszerzésre, sőt nemegyszer játékra hívnak. A hangjelekkel szemben a jelképrendszeren alapuló beszéd a legprimitívebb törzsek számára is biztosította a fennmaradást például azzal, hogy megjelölte a zsákmányt vagy ennek elejtési helyét, valamint párosodásra vagy akár utódnevelésre szólított fel - bár ilyen jelzések hangok használata nélkül is kifejlődtek a méheknél és más fajoknál a másolható viselkedési minták révén. Az évezredek folyamán a kézügyesség és az eszközhasználat a hominidák agyában összekapcsolódott a nyelvi és társas érintkezési képességekkel. A majmok genetikai alapon működő jelbeszéde így az emberi nyelv sajátosságának tekinthető közös jelrendszerré alakult át. Valószínűleg nem is olyan régen ebből a fejlődésből érdekes „melléktermék" származott. A szimbólumokon alapuló nyelvvel az emberek nemcsak a többi embert, a tárgyakat és az eseményeket tudták környezetükben megjelölni, hanem saját magukat is. Ez teremtette meg az alapot az embertípusú tudat kifejlődéséhez: ez nem más, mint a tükröző jellegű tudat, amely ráeszmél mind az embert környező világra, mind pedig a világban létező emberre. Pillantás az agyba Amint láthattuk, a mai természettudományok számára értelmetlen az a kérdés, hogy „mi a tudat önmagában, a maga valóságában". Természeti és realista felfogásuk szerint a tudat az agyi működéshez kapcsolódik. Az agy tevékenysége azonban olyan elképesztő problémákat vet fel, amelyeket napjainkra is csak részben tudtunk megoldani. Az embert az állatoktól megkülönböztető idegtevékenységek a neocortexben összpontosulnak. Ezek a sejtcsoportok fajunkban a legkésőbb fejlődtek ki, és hihetetlenül bonyolultak. Itt van az észlelés, a válaszreakció, a szabályozás helye éppúgy, mint az információk elemzésének és tárolásának, a gondolkodásnak és a megismerésnek a központja. Eddig csak az egyszerűbb, alapvető működési módokat sikerült alaposan megértenünk: ilyenek az észlelés, a motorikus reakció és a szerves szabályozás elemei. Bizonyos tények azonban világossá váltak. Például az észlelés során az agy sokkal többet tesz, mintsem tétlenül befogadná a szemből, a fülből és más szervekből érkező jeleket. Inkább arról van szó, hogy a befutó adatokat összeolvasztja azokkal a jelzésekkel, amelyek már az agy különböző részeiben keringenek, és az eredmény alapján „állítja be" a test érzékszerveit. A látás során a retinát érő sugárzó energia még nem ad kész képet: az úgynevezett optikai minta valósággal „szétsugárzódik" az elektromágneses spektrumban - ugyanolyan széles sávban szóródva, akár a rádióhullámok. Valamilyen eszköznek vagy lencsének kell fókuszálnia és egyesítenie a szétszórt mintát összefüggő képpé. Ezt a feladatot a retina és az agy látóközpontja közösen végzi el.1 24

A fül is olyan szerv, amely finom jelzések árnyalati elemzésére alkalmas. A belső fül a hidrogénatom átmérőjénél kisebb mechanikus rezgéseket is fel tud erősíteni igen-nem válaszokká; még a hihetetlenül parányi, 10"11 méter (századnanométer) nagyságú kitéréseket is érzékeli. Úgy látszik, hogy a csigában az alaphártya nem olyan egyszerű eszköz, mint a mikrofon membránja, amely csak átveszi a hangrezgéseket. Olyan mechanizmusai is vannak, amelyek a kicsiny gerjesztő mintákat annyira élessé teszik, hogy meg lehessen különböztetni őket. A fül csupán erős hangok esetében működik egyszerű rezonáló-eszköz módjára; halk hangoknál szinte „rátapad" a bejövő jelzésre azáltal, hogy saját maga is rezgést kelt. Eszerint a halk hangok finom rezgéstartományainak érzékelése úgy megy végbe, hogy kölcsönhatás alakul ki a külvilágból a fülbe érkező és maga a fül által keltett jelzések között. Az emberi hallás tehát a külső és a belső rezgések együttes fáziselemein alapul. A külvilágból a szervezetbe érkező információk elemzése (vagyis az észlelés) csupán kis része az ember szellemi képességeinek. Az észlelés fontos része a megismerés, amely elemzéssel jár, továbbá a felismerés, amely megőrzi és előhívja mindazt, amit elemeztünk. Ez utóbbival foglalkozik az emlékezet. Ahhoz, hogy az észleléseket időben tároljuk, úgy látszik, a bejövő jelzésekre válaszul valamiféle nyomnak vagy emlékképnek kell keletkeznie az agyban. Ez módosítja az idegsejtkapcsolatokat az elemző hálózatokban, és valamiféle „visszajátszható" feljegyzést hoz létre. John Eccles angol agykutató szavai szerint „fel kell tételeznünk, hogy a hosszú lejáratú emlékek valamilyen módon bele vannak kódolva az agy neuronkapcsolataiba. Ebből arra következtethetünk, hogy az emlékezés szerkezeti alapja a végbunkók (szinapszisok) tartós módosulásában rejlik". Ám sikertelennek bizonyult az emléknyomok és más olyan állandó szinaptikus módosulások kutatása, amelyek révén tartósan raktározódnának az emlékek az agyban. A rendszeres vizsgálatok az 1940-es években kezdődtek Karl Lashley amerikai idegsebész állatkísérleteinek híres sorozatával. Lashley patkányok agyában próbált állandó emléknyomokat (engramokat) felfedezni olyan módon, hogy sajátos viselkedési szokásra tanította meg kísérleti állatait, majd agykérgük egyes részeit eltávolítva megnézte, hol tárolódnak a szokásokra vonatkozó utasítások. Mind nagyobb és nagyobb szeleteket távolított el az agyszövetből, de nem talált összefüggést az agyi terület és a szokások felidézése között: a kísérleti állatok emlékezete annál erősebben romlott, minél több szövet eltávolítására került sor, de sohasem szűnt meg teljesen. Úgy látszott, az emlékek az egész patkányagyat áthatják. Lashley tehát arra a következtetésre jutott, hogy tekintet nélkül az egyes idegsejtekre, a szervezet viselkedését valószínűleg az általános cselekvési mező ingerületei határozzák meg. Lashleynek a patkányok helyhez nem kötődő emlékezetére vonatkozó megállapításai óta kevés agykutató állítja, hogy az emlékek az agy jól elkülöníthető részeibe vannak kódolva emléknyomok formájában. Ezzel szemben más kutatók kifinomult hálózattípusú elméleteket dolgoztak ki. Ezek szerint az idegsejtek olyan különféle hálózatokat alkotnak, amelyek közül egyeseket a tapasztalatok módosíthatnak. Gerald Edelmann amerikai biológus az egyik legismertebb „ideghálózati" elméletet alkotta meg. Elképzelése szerint az agy megismerőtevékenysége olyan elkülönült idegsejtcsoportokon alapul, amelyek száztól akár egymillió sejtig is terjedhetnek. Az ilyen csoportok bármilyen jelzésre egységesen válaszolnak. Mindegyik csoport a jelzéstípusok sajátos halmazára válaszol. Ezek azok a halmazok, amelyek az agyi adatfeldolgozás során figyelmi reakciókat ébresztenek. Miután a jelzések meghatározott idegsejtcsoportokat választanak ki, a csoportok egymással versengve lépnek működésbe. Ezért nevezi elméletét Edelmann „neurodarwinizmusnak". Az alapvető neuroncsoportok képezik az agy „elsődleges készletét": ezek genetikailag kódoltak, tehát az élő szervezettel veleszületett adottságok. De azok a csoportok, amelyeket az elsődleges készletből egyszer már aktivizáltak, ugyanolyan vagy hasonló jelzések hatására sokkal nagyobb valószínűséggel lépnek működésbe újból. Ez oda vezet, hogy fokozatosan olyan idegsejtcsoportok alakulnak ki, amelyek erősen kapcsolódnak egymáshoz, létrehozva ezzel az agy „másodlagos készletét". Miután egyes neuroncsoportok nagyobb hajlandósággal válaszolnak bizonyos jelzéstípusokra, a köztük folyó verseny a szellemi fejlődés útját egyengeti. Így azután az észbeli fejlődés során a már létező neuroncsoportok kiválogatódnak a beérkező jelzések alapján, és magasabb szintű együttesekké ötvöződnek. A kiválasztás és a csoportalkotás mechanizmusa az agy megismerőképességének alapja, beleértve az ingerek megkülönböztetését, az ismert rendszerezés kialakítását és az önmegismerést. 25

Az ideghálózati elméletek magyarázattal szolgálnak arra, hogy létezik valamiféle emlékezet a fajok változatos sokaságában a rovaroktól a majmokig. Az elsődleges készlet nem más, mint az állati agy vagy idegrendszer genetikailag kódolt szerkezete, a másodlagos készlet pedig a tanulási képességet jelzi, mivel ezt módosíthatja a tapasztalat. A legtöbb fajnak szüksége van ilyen képességekre, mert a legegyszerűbb szervezetek kivételével a genetikailag rögzített viselkedési szokások merevségét olyan mechanizmusoknak kell fellazítaniuk, amelyek képessé teszik a szervezetet a tapasztalatok alapján való tanulásra. A „genetikai emlékezet" önmagában ritkán biztosítja a fennmaradást. A vírusok és a baktériumok szintje felett majdnem mindenféle élőlény képes arra, hogy tapasztalatok révén módosítsa genetikailag rögzített viselkedési szokásait. A madarak - például a cinkék - találomra gyűjtögetik a rovarokat, ha ezekből több faj is él környezetükben. Ha azonban az egyik rovarfaj számbeli túlsúlyba kerül, a madarak ezt fogyasztják nagyobb előszeretettel a többihez képest. Amikor az adott rovarok száma lecsökken, a madarak egy ideig még ezekre vadásznak, de aztán áttérnek egy másik faj fogyasztására, vagy visszatérnek a véletlenszerű táplálkozásra. Még a halak is „emlékeznek" arra a dobozra, amelyből etették őket, bár ez az emlékezet tíz másodpercig sem tart. A békák és teknősök emlékezete néhány percig terjedi a kutyák viszont több óráig vagy akár napokig is képesek emlékezni egy-egy élelemforrásra, sőt a babuinmajmoknál ez az idő akár hat hét is lehet. Saját agyunk még figyelemre méltóbb teljesítményekre is képes: az érzékszervi ingerületek elemzésére és tárolására. A jelképekben és fogalmakban való tudatos gondolkodás olyan hallatlanul kifinomult idegi információfeldolgozást feltételez, amely részben az agy által szolgáltatott adatokon alapul. Nemcsak érzések, sejtések és érzelmi árnyalatok kísérik az érzékszervi észlelést, hanem elvont gondolkodási folyamatok is. De a bonyolultabb értelmi működés idegélettani alapja lényegében továbbra is ismeretlen: az idegtudomány ma még csak a kezdete egy olyan hosszú útnak, amely az agyban lejátszódó folyamatok révén valamikor a tudat jobb megismeréséhez vezethet. A siker nem attól függ majd, hogy mekkora a fennmaradó rejtélyek óceánja, hanem attól, hogy a kutatók mennyire ügyesen tájékozódnak rajta.1

MÁSODIK RÉSZ A KÉP ELHOMÁLYOSUL 1. fejezet NYITOTT KÉRDÉSEK A KOZMOLÓGIÁBAN Amint láttuk, a mai tudomány nagyszerű építménye még nem teljesen befejezett. Persze kétséges, hogy az emberi értelem képes lesz-e valaha is teljesen megérteni a valóságot. Annyi biztos, hogy a figyelemre méltó eredmények ellenére a mai tudománynak még sokat kell fejlődnie. Sok helyütt zavaros a kép, és fogalmi fekete lyukak tátonganak a tudományos kutatás számos területén. Ez vonatkozik egyaránt a világegyetemre (kozmológia), az anyagra (fizika), az életre (biológia) és a tudatra (idegélettan és a megismerés tudományágai). Most áttekintünk néhány vitás kérdést, mielőtt a könyv harmadik részében megvizsgálnánk a legvalószínűbb fejleményeket, amelyek hozzájárulhatnak a kérdéseket körüllengő homály eloszlatásához.2 Kezdjük a kozmológiával. Hány ősrobbanás volt? Bár az ősrobbanás alapvető elméletét világszerte elismerés övezi, mégis baj van vele. Olyan megfigyelések sora áll a kutatók rendelkezésére, amelyeket ez az elmélet nem tud megfelelően megmagyarázni. Nemcsak ilyen egyebek közt az a nyugtalanító kérdés, hogy mi lehetett az ősrobbanás előtt - és mi lesz az általa beindított folyamat befejeződése után -, hanem vannak itt komoly szakmai rejtélyek is. Az ősrobbanás elmélete például nem tudja megmagyarázni a kozmikus háttérsugárzásban felfedezhető „ujjlenyomatokat" - az apró inhomogenitásokat —, amelyek állítólag a galaxisok kialakulásához vezettek. Nem magyarázza meg a világegyetem „hiányzó tömegét" sem (a csillagoknak a galaxisokon belül megfigyelt mozgásából ítélve sokkal több tömegvonzás van jelen az univerzumban, mint amennyit az ismert csillagokban lévő anyag megengedne), és tanácstalanul áll azzal a mechanizmussal szemben, amely által a nagyon korai világegyetem „felfúvódási" folyamata be-, majd aztán kikapcsolódhatott volna. 26

Végül, de nem utolsósorban rejtély veszi körül a galaxisok és a csillagok korának kérdését és magának az univerzumnak a korát is. Úgy látszik, hogy egyes galaxisok túl nagyok, és túl mélyen helyezkednek el a világűrben ahhoz, hogy az ősrobbanás utáni zűrzavarban keletkezhettek volna. Négy, lényegre törő tanulmány mutatta ki, hogy rendkívül nagy galaktikus szerkezetek léteznek több mint egymilliárd parsec távolságon túl, körülbelül 150 millió parsec szakaszonként ismétlődve (ahol egy parsec 3,26 fényévet jelent). Ezeknek mindegyike erősen hasonlít a Nagy Falként ismert legközelebbi szerkezethez, amely több mint 153,37 parsec (vagyis 500 millió fényévnyi) távolságig nyúlik az égen keresztül. Ezek a gigantikus szerkezetek azt sugallják, hogy a világegyetem életkora sokkal nagyobb, mint amennyit az ősrobbanás modellje lehetővé tesz - egyes asztrofizikusok becslése szerint több mint 63 milliárd év. Kínos ügy. Miként lehet, hogy egyes galaxisok a világegyetemben öregebbek, mint maga a világegyetem? Még ha a jelenleg megfigyelt galaxisok és csillagok sokkal fiatalabbak volnának is, mint amilyennek most látszanak, még akkor sem illenének bele az univerzum korába. Az elfogadott elmélet szerinti 15 milliárd éves kor így tehát vitathatóvá vált. A kormeghatározás az úgynevezett Hubble-állandó pontos értékétől függ: ez azt a sebességet adja meg, amellyel a földi megfigyelőtől távolodnak a vizsgált égitestek.3 Hogy a kozmoszban minden szerkezet egyetlen robbanási instabilitásból ered-e, végül is feltételezés marad, függetlenül attól, hogy ez a megingás 15 vagy 8 milliárd évvel ezelőtt következett-e be. Az alapkérdés nem az, hogy a robbanási instabilitás akkor jelentkezett-e, amikorra a modell feltételezi, hanem hogy ez az első és az egyetlen volt-e. Végeredményben az ősrobbanás lehetett akár egy sor korábbi (vagy akár későbbi) egyike is. A standard „forgatókönyv" hívei azt állítják, hogy ezek a kérdések számukra nem zavaróak. Rámutatnak, hogy a kérdőjelek többsége nem árt a modelljüknek. Bármi idézte is elő az ősrobbanást - egy hirtelen tágulási korszak vagy valami egyensúlyi bizonytalanság egy korábbi világegyetemben, ez számukra nem lényegbevágó. Szerintük a világegyetem korára és jövőjére vonatkozó kérdések válaszai (ismételt összeomlás, végtelen kiterjedés vagy borotvaélen táncoló egyensúly) olyan bizonytalan segédértékektől függnek, amelyekkel a kozmológusoknak együtt kell élniök. Az elfogadott modell, állítják, mégis seregnyi jelentős értelmezést és sikeres előrejelzést ad, lényegesen többet tévedéseinél.4 Egyes kozmológusok odáig mennek, hogy szerintük nem létezik más kozmológia, amely ennyire megmagyarázná a megfigyelések és a kísérletek összességét. Vannak azonban az ősrobbanás-kozmológiának olyan értelmes elméleti ellenlábasai, amelyek az utóbbi időben egyre tökéletesebbé váltak. Az ősrobbanás mai elméletének egyik közismert elgondolása az állandó állapot modellje. Ezt széles körben tárgyalták, egészen 1965-ig, aztán az ősrobbanás kozmológiája teljesen háttérbe szorította. Eredeti megfogalmazásában az állandó állapot modellje Einstein elméletének alapfilozófiáját tartja fenn, de figyelembe veszi az instabilitást is olyan módon, hogy az anyag folytonosan újrateremtődik a tágulásban elvesztett mennyiség pótlására. Így a világegyetem közepes sűrűsége állandó maradhat. A szüntelen anyagkeletkezés gondolata James Jeans egyik ötletére vezethető vissza. 1929-ben ezt írta: „Valahogy konok következetességgel bukkan fel mindig az a feltételezés, hogy egy csillagköd középpontja olyan »szinguláris pont«, ahol anyag ömlik univerzumunkba egy másik, teljesen idegen dimenzióból, így a mi világegyetemünk lakói számára ezek a pontok olybá tűnnek, mintha itt az anyag folyton újrateremtődne." Az 1960-as években A. C. Arp és Sir Fred Hoyle ezt a gondolatot az állandó állapot modern modelljévé fejlesztette azzal a változtatással, hogy a „teljesen idegen dimenzióból szakadatlanul a mi univerzumunkba ömlő anyag" gondolatát egy ezen belüli anyagteremtéssel helyettesítette. A QSSC (Quasi-Steady State Cosmology: a látszólagos állandó állapot kozmológiája) jelenlegi (1993. évi és későbbi) változataiban Hoyle, Burbidge és Narlikar úgy véli, hogy az anyagteremtés robbanások formájában megy végbe, a korábban létező anyagsűrűsödésekkel kapcsolatos erős gravitációs mezőkben, például a galaxisok magjában.5 A világegyetem általános tágulásán alapuló QSSC szerint valójában egy 40 milliárd éves lüktetési periódus jellemző az univerzumra. Ilyen időközökben összpontosul az anyagteremtés, s ez a ciklus abba az időbe nyúlik vissza, amikor a világegyetem méretének szüksége volt egy lüktetési minimumra. A nagyobb méretű anyagteremtés legújabb robbanása mintegy 14 milliárd évvel ezelőtt ment végbe, és ez lényegében megegyezik az ősrobbanás elfogadott modelljében becsült idővel. 27

Mint ahogy néhány más újabb elmélet is, a QSSC szintén többciklusú kozmológián alapul. A világegyetem úgy van alávetve a periodikus teremtő ciklusoknak, hogy a jelenlegi ciklusból származó anyag együtt létezik a korábbi ciklusokból fennmaradt anyaggal. Hogy egy galaxis a „miénk"-e, az megállapítható a vöröseltolódás értékéből: egy korábbi ciklusból fennmaradt galaxisok gyorsabban távolodnak egymáshoz viszonyítva, tehát nagyobb vöröseltolódást mutatnak, mint világegyetemünk saját ciklusának galaxisai.6 Egy másik sokciklusú kozmológiát alakított ki Prigogine, Geheniau, Gunzig és Nardone. A Hoyleféle kozmológiához hasonlóan ezek a kutatók azt vetik fel, hogy a téridő nagyléptékű geometriája nem más, mint a negatív energia tartálya, amelyből a gravitációs anyag pozitív energiát szerez. (A negatív energia az az energia, amely ahhoz szükséges, hogy egy testet a tömegvonzás irányával ellentétesen mozgassunk). Ebben a sokciklusú kozmológiában a gravitáció eddig nem sejtett szerepet játszik: nemcsak a galaxisokat kovácsolja össze, hanem ott rejlik az anyag szintézisének mélyén is.7 A Prigogine és társai által javasolt „nem-ősrobbanási önálló kozmológia" valamiféle örökmozgó gépezetet vázol fel az anyag teremtésének magyarázatára. Minél több részecske keletkezik, annál több negatív energia jön létre, ez pedig pozitív energiaként kerül át még több részecske szintézisébe. A kvantumvákuum (amelyről még bővebben szólunk a következő fejezetekben) gravitációs kölcsönhatás jelenlétében nem stabil, úgyhogy anyag és vákuum öngerjesztő visszacsatolási hurkot alkot. Az anyag által gerjesztett kritikus instabilitás oda vezet, hogy a vákuum táguló állapotba kerül, ami az anyagszintézis újabb korszakának kezdetét jelzi. Így aztán az ismert világegyetem nem egy korábban létezett megvizsgálhatatlan vákuumnak köszönheti létét, hanem új ciklusként jelent meg egy már létező világmindenségen belül. Finoman hangolt állandók A sokciklusú kozmológiák azt ígérik, hogy tudományosan érvényes választ kapunk az örök kérdésre: mi volt itt az ősrobbanás előtt, és mi lesz azután, hogy az általa szintetizált anyag végleg elpusztul? De egy ésszerű válasz, bármilyen óriási lépéssel viszi is előbbre a tudományt, még nem oldja meg a mai kozmológia egy másik nagy rejtélyét. Ez pedig az élet lehetősége a kozmoszban. Lehetséges az élet a világegyetemben, ezt mindig is tudtuk. Azt azonban nem, hogy élet csupán ebben (vagy ilyen típusú) univerzumban lehetséges. Pedig úgy tűnik, erről van szó. Igen korlátozottak azok a feltételek, amelyek között az élet kibontakozhat, az alapvető hatásértékek legcsekélyebb változata is lehetetlenné teszi az életet a világegyetem óriási térségeiben. Szerencsére a kozmosz hatásértékei (paraméterei) éppen illenek az élethez. A csillagfizikusok azt találták, hogy az életfolyamatok nemcsak a kozmosz fizikai folyamataihoz igazodtak (persze ennek így is kell lennie, hiszen az élet a fizikai háttérből bontakozott ki), hanem a kozmosz fizikai jellemzői is finoman rá vannak hangolva azokra a feltételekre, amelyek között az élet kifejlődhetett. A szóban forgó finomhangoláshoz tartozik a világegyetemben létező anyag mennyisége és eloszlása, valamint azoknak az egyetemes erőknek és állandóknak az értéke, amelyek ezek kölcsönhatásait szabályozzák. Úgy látszik, bármilyen finom cseppekben van is jelen az anyag a világűrben, ez a sűrűsödés pontosan megfelel az élet kifejlődése számára. Ha az univerzum csak egy kicsivel több anyagot tartalmazna, a csillagok nagyobb sűrűsége nagyobb valószínűséggel eredményezne csillagközi összeütközéseket, ami az életet hordozó bolygókat is letérítené biztonságos pályájukról. Ennek az elkalandozásnak a nyomán azután vagy megfagyna, vagy elgőzölögne az életnek az adott bolygókon kialakult minden formája. Ezenkívül ha az atommagok részecskéit összetartó erős kölcsönhatás csak egy leheletnyivel is gyengébb volna, nem létezhetnének deuteronok, így a mi Napunk és a hozzá hasonló csillagok sem világíthatnának. Ha viszont ez az erő csak egy kicsit is nagyobb volna, akkor a Nap és a többi működő csillag felduzzadna és talán szét is robbanna. Az életfeltételekhez hangolt fizikai világegyetemben számtalan egybeesés figyelhető meg - ha ugyan valóban erről van szó. Ezek bámulatos sorozatot alkotnak, amelyben az adott értékektől való legkisebb eltérés is az élet végét, pontosabban azoknak a feltételeknek a megsemmisülését jelentené, amelyek nélkül az élet sosem bontakozhatott volna ki. Ha az atommagokban a neutronok száma nem haladná meg a protonokét, akkor a Napnak és más csillagoknak az aktív élettartama mindössze néhány száz évre zsugorodna. Ha az elektronok negatív és a protonok pozitív villamos töltése nem volna pontosan egyenlő, az anyaga egyetlen - egyre bonyolultabb - alakzata sem maradna állandó, és a világegyetemben csupán sugárzások és gázok viszonylag egyforma keveréke 28

létezne. Ha az ősrobbanásban nem léptek volna fel a gigantikus szabályossághoz képest finom, de pontos értékű eltérések, akkor ma nem volnának galaxisok és csillagok - meg persze bolygók sem, amelyeken kíváncsi emberek keresnek megoldást ezekre a rejtélyekre.8 Hogyan van az, hogy az anyag tömege és a világűrben való eloszlása, valamint a négy egyetemes erő értékei éppen olyanok, amilyenek lehetővé tették az élet kifejlődését a kozmoszban? A világegyetem tágulási üteme és az egyetemes erők értéke valószínűleg már meg volt határozva, mielőtt az univerzum (vagy az univerzum jelen ciklusa) létrejött volna. Vagy lehet, hogy ezek tiszta véletlenségből igazodtak az általuk beindított folyamathoz, már akkor, mielőtt maga a folyamat elindult volna? A természet ilyen mérvű „találékonysága" kissé próbára teszi az ember hiszékenységét. Lehet, hogy ezt a szerencsét a nagy számok törvénye vezérelte? Vagy talán világegyetemünk csupán egy a milliárdnyi világegyetem között, azzal a figyelemre méltó jellegzetességgel megáldva, hogy óriási együttesekben a valószínűtlen változatok is valószínűvé válnak? És ha nem így van, akkor talán az állandók azért vannak ilyen finoman egymáshoz igazítva, hogy éppen az őket vizsgáló emberek kifejlődéséhez vezethessenek? Vagy talán minden természetes magyarázat kudarcot vall, és itt állunk egy kozmikus építőmester által céltudatosan megtervezett világ előtt? Mindezeket a feltevéseket már sokan megvizsgálták, de egyikre sincs kielégítő bizonyíték. Még ha a nagy számok törvényével tompítjuk is a véletlent, akkor sem kielégítő a válasz, mert ez mindent, amit tapasztaltunk - beleértve saját magunkat is -, voltaképpen egy kozmikus rulett játékszerévé tesz. A céltudatos tervezés ugyan magyarázatot ad erre a problémára, de bármilyen előre elképzelt cél-ok még nehezebben elfogadható a tudomány számára, mint a természet egyszerű találékonysága. Noha erről az antropikus „emberi elv"-ről - amely szerint a világegyetem azért ilyen, mert most mi, emberek szemléljük - széles körű viták folynak, aligha lehet értelmes magyarázat, kivéve néhány kvantumfizikus számára. Marad tehát a rejtély: Hogyan tudta megsejteni a világegyetem az ősrobbanás pillanatában megteremtett feltételek révén, hogy milyennek kell lennie tíz- vagy még több milliárd év múlva? Lehet, hogy az élet titka és az ősrobbanás rejtélye valahogy összefügg? Vagy ha jobban ismernénk azokat a feltételeket, amelyek között világegyetemünk megszületett, talán azt is megtudhatnánk, hogy a természeti állandók miért vannak oly kitűnően ráhangolva az élet fejlődésére? 2. fejezet A FELHŐSZERŰ ANYAG Korunk fizikusainak kísérleteiben és megfigyeléseiben az anyag leveti magáról a szilárd és semleges jelleg álarcát. Számos tekintetben az anyag inkább felhőszerűnek, mint sziklaszerűnek bizonyul. Most nézzük meg közelebbről azokat az állításokat, amelyek a habszerű anyagot sokkal rejtélyesebbnek mutatják az égen felettünk gomolygó felhőknél. Tartózkodási helye ismeretlen Laboratóriumi kísérletek mutatják, hogy az anyag legkisebb megfigyelhető összetevői nemcsak kettős (hullámrészecske) jellegűek, hanem a helyüket sem találják - oly módon kapcsolódnak egymáshoz, ami átlépi a tér és idő minden lehetséges korlátját. Ezt már századunk eleje óta tudjuk, amikor először került sor Young klasszikus kettősrés-kísérletére, amelyet ma bármely fizikahallgató megismételhet. Egy rendkívül gyenge fényforrás olyan szaggatott sugarat bocsát ki, amelyben minden egyes foton elkülönül (a kísérlet mai változatában lézereket használnak). Az egyenként kibocsátott fotonok áthaladnak egy árnyékoló ernyő keskeny résén. Ekkor az első mögé egy második ernyőt helyeznek, hogy felfogják a résen átjutó fotonokat. Ekkor ugyanaz történik, akárcsak egy kis lyukon átfolyatott vízsugárral: a fotonokból álló fénynyaláb legyezőszerűen szétterül, és fénytörési mintát alkot. Ez a minta a fény hullámjellegű arculatát mutatja, tehát önmagában nem tekinthető ellentmondásosnak. A paradoxon akkor lép fel, amikor az első ernyőn még egy rést nyitunk. Ekkor két fénytöréses minta vetül egymásra, holott mindegyik foton egyénileg indult útnak a fényforrásból, és mindig a két rés valamelyikén haladt át. A rések mögötti hullámok mégis jellegzetes interferencia mintát alkotnak (egymást erősítve és kioltva fáziskülönbségeik szerint). De hogyan juthat át egy-egy foton mindkét lyukon, amikor mindegyikük még egyedi energiarészecskeként indult el a fényforrásból? (2. ábra)

29

John Wheeler amerikai fizikus olyan kísérletet tervezett, amelyben a fotonok ugyancsak egyenként indulnak útnak a kibocsátó fényforrásból, és egy olyan detektoron át haladnak, amely kattanással jelzi, amikor egy foton beleütközik. A fotonok útjába féligáteresztő tükröt helyeznek; ez kettéosztja a sugarat oly módon, hogy nagy valószínűséggel két foton közül az egyik áthalad a tükrön, a másik visszaverődik, vagyis irányt változtat. Ennek a valószínűségnek a mérésére kattanó fotonszámlálókat helyeznek a féligáteresztő tükör mögé, egyet pedig hozzá képest derékszögben. Az várható, hogy átlagosan két foton közül az egyik az egyenes, a másik a derékszögű útvonalat választja. Hogy valóban ez történik, azt az eredmény mutatja: a két számlálón körülbelül egyforma számú kattanás (vagyis foton) jelentkezik. Ha egy második féligáteresztő tükröt helyezünk abba a pontba, ahol az első tükör által eltérített, illetve a rajta áthaladó fotonok útja egymást keresztezi, akkor azt várhatnánk, hogy a második tükör ismét egyenlő számban engedi át, illetve téríti el a fotonokat. Tehát azonos mennyiségű kattanásra számítunk mindkét számlálóban, hiszen az egyedileg kibocsátott fotonok így csupán úti céljukat cserélték fel a két detektor között. Ezzel szemben az történik, hogy csak az egyik kattog, a másik hallgat. Az összes foton tehát ugyanabba a célba fut be (3. ábra).

30

Úgy tűnik, hogy a kettősrés-kísérletben észlelt interferencia itt, a kettős osztott sugaras kísérletben megismétlődik. A második tükör egyik oldalán a fotonok erősítik, a másik oldalán kioltják egymást. Lehetséges, hogy egyedi részecskékként a fotonok úgy viselkednek egymással, mint a hullámok? Ahogyan egy laboratóriumban a pillanatokkal korábban kibocsátott fotonok interferálnak egymással (erősítik vagy kioltják egymást), a természetben hasonlóképpen viselkednek akkor is, ha jelentős időkülönbség van a kibocsátásuk között. Wheeler kísérletének „kozmológiai" változata ezt bizonyítja: a kísérletben a fotonokat nem egy mesterséges fényforrás bocsátja ki, hanem egy távoli csillag. Az egyik esetben egy a 0957+516A, B jelzésű kettős kvazár által kibocsátott fénynyaláb fotonjait tesztelték. Erről a távoli csillagszerű égitestről azt gondolják, hogy valójában egyetlen csillag, kettős képe azonban annak köszönhető, hogy fényét egy olyan közbülső galaxis téríti el, amely a Föld és a kvazár közötti távolság egynegyedén helyezkedik el bolygónkhoz viszonyítva (Einstein elmélete értelmében a galaxis meggörbíti a téridőt és így a benne haladó fénysugár útját is.) Ennek a „gravitációs lencsének" az eltérítő hatása elég nagy ahhoz, hogy összehozzon két sugárnyalábot, amely több milliárd évvel ezelőtt indult el. A közbülső galaxis által eltérített fotonok azonban hosszabb útvonalra kényszerültek, és így mintegy 50 000 évvel tovább voltak úton, mint 31

azok, amelyek közvetlenül érkeztek hozzánk. Bár a fotonok több milliárd évvel ezelőtt keletkeztek, és 50 000 évnyi időeltolódással érkeztek, mégis ugyanúgy találkoznak (interferálnak) egymással, mintha egy laboratóriumban csupán néhány pillanatnyi időkülönbséggel repültek volna ki a fényforrásból. A részecskék, noha bizonyos távolságra vannak egymástól, mégis úgy hatnak egymásra, mintha ehhez nem lenne szükség időre. Ez a helytől független (nem lokális) jellegű jelenség az ún. EPFkísérlet során derült ki, amelyet eredetileg Einstein javasolt két kollégájával, Podolskyval és Rosennel együtt. A kísérletben egy azonos kvantumállapotban lévő részecskepár szerepel, amelyek egymáshoz képest ellenkező irányban haladnak. Az egyiknek meg kell mérni a helyzetét, és mivel a részecskék azonos állapotúak, az eredményeket fel lehet használni a másik részecske megfelelő állapotának előrejelzésére. Ekkor a második részecske másik sajátosságát, az impulzusát mérik meg. Azt várnánk, hogy így a második részecskének mind az impulzusa, mind a helyzete ismertté válik. Ezt azonban a Heisenberg-féle határozatlansági elv kizárja. Einstein azt várta, hogy ez a kísérlet bizonyítja: a határozatlansági elv nem a természet lényegi vonása, csupán a mérés (a beavatkozás) következménye. Bár az EPR-kísérletet már 1935-ben javasolták, csak 1982-ben sikerült olyan laboratóriumi berendezést készíteni, amellyel elvégezhették. így Franciaországban Alain Aspect és munkatársai kimutatták, hogy a kísérlet alátámasztja Heisenberg elvét - de nem úgy, ahogy várták. Kiderült, hogy a térbeli távolság ellenére az egyik részecskén végzett mérés hatással volt a másikra. Pontosabban a második részecske határozatlansági kvantumállapota a megfigyelt részecskékre jellemző határozott állapottá válik, mihelyt az első részecskét megmérik. Ekkor ugyanis mindkét részecske hullámtermészete azonos időben „összeomlik". Akárcsak az osztott sugaras kísérletben, ahol két részecske, amennyiben azonos kvantumállapotból fakad, egymással összhangban viselkedik még akkor is, amikor térbelileg el vannak egymástól választva. Ez az összhang majdnem egy pillanat alatt jön létre: kifinomult mérések mutatják, hogy ez a fénysebességnél gyorsabban történik. A helyfüggetlenség (nemlokalitás) jelenségei a kutatókat újabb érdekes gondolati kísérletekre ösztönözték. Ezek közül „Schrödinger macskája" vált széles körben ismertté. Erwin Schrödinger osztrák fizikus azt ajánlotta, hogy vegyünk egy macskát, és helyezzük egy zárt tartályba. Ekkor állítsunk fel egy olyan készüléket, amely teljesen véletlenszerűen vagy mérges gázt fecskendez a tartályba, vagy nem. Eszerint, amikor kinyitjuk a tartályt, a macska vagy elpusztult, vagy él. A józan ész azt sugallja, hogy a macska vagy elpusztult, amikor a gáz beáradt a tartályba amennyiben ez történt -, vagy életben maradt a tartály kinyitásáig. Ezeket az eseteket azonban a kvantumelméletben kizártnak kell tekintenünk. Addig, amíg a tartály le van pecsételve, állapotának van egy valószínűségi értéke: a macskának egyszerre kell élőnek és döglöttnek lennie. Csupán a tartály kinyitásakor esik egybe a kettős valószínűség (ami a macska hullámtermészetét jelképezi). Hasonló gondolati kísérletet javasolt Louis de Broglie Nobel-díjas fizikus. Macska helyett elektron van egy zárt tartályban. A Párizsban található tartályt kettéosztjuk, és az egyik részt Tokióba, a másikat New Yorkba küldjük. A józan ész ebben az esetben azt diktálja, hogy ha a tartály egyik felét New Yorkban kinyitjuk, és benne találjuk az elektront, akkor ez valószínűleg benne volt már akkor is, amikor Párizsból útnak indították a tartályt. Ezt az állapotot azonban kizárja a határozatlansági elv, akárcsak Schrödinger macskájának esetében, hogy vagy él, vagy elpusztult. A tartály mindkét felének nullától különböző valószínűséggel kell tartalmaznia az elektront. Amikor az egyik tartályrészt kinyitják New Yorkban - függetlenül attól, hogy benne van-e az elektron, vagy sem -, az elektron létének valószínűségét meghatározó hullámcsomag abban a pillanatban Tokióban is meghatározza a tartály állapotát. A kísérletek alapváltozatában - és az őket megelőző gondolati kísérletekben is - azt feltételeztük, hogy a részecskék összhangban maradnak egymással, amennyiben valamikor „egyek" voltak vagyis addig, amíg azonos kvantumállapotból származnak. Kiderült azonban, hogy a részecskék akkor is befolyásolhatják egymás viselkedését, ha korábban sosem voltak kapcsolatban. Gerhard Hegerfeldt német fizikus 1995-ben vette ezt észre, amikor átnézte Enrico Fermi 1932. évi számításait két olyan atom kölcsönhatásáról, amelyek közül az egyik „gerjesztett" állapotban volt. Fermi azt akarta megtudni, hogy egy atom, amely gerjesztett állapotból alapállapotba megy át, milyen hatással lehet egy másik atomra. Ismeretes, hogy miután az atom a gerjesztett állapot többletenergiáját kisugározza, ez a sugárzás ennek megfelelő mértékben gerjeszt egy másik atomot (ami nem más, mint a lézer működési elve). Fermi persze feltételezte, hogy a hatás késést szenved, éppen annyi idővel, amennyi ahhoz kell, hogy a kisugárzott energia az egyik atomból eljusson a 32

másikba. Hegerfeldt vizsgálata azonban azt mutatta, hogy a második atom abban a pillanatban gerjesztődik, amint az első „megnyugszik". Amikor az első atomban egy elektron egy adott energiaszintre leugrik, az ennek megfelelő elektron a másik atomban ugyanannyival magasabb szintre ugrik. Úgy tűnik tehát, hogy a gerjesztett atomban lévő elektronhullám jellege átfedésben van a gerjesztésre váró atom elektronjának hullámjellegével. A két elektron ugyanúgy kapcsolatban van egymással, mint az eredetileg azonos állapotú, majd szétválasztott elektronok az EPRkísérletben. Lehetséges, hogy a fizikai világban számos jelzés túllép azon a relativisztikus sebességhatáron, amellyel terjedhet? Részecskék üzennek egymásnak A szupravezetőkben és szuperfolyadékokban is hasonló jelenségek mutatkoznak. Az együttműködés ezen formáinak furcsa vonása hasonlít azokhoz, amelyekről fentebb szóltunk: az energia semmilyen formája sem szerepel bennük. Amikor különböző tiszta fémeket és ötvözeteket néhány fokkal az abszolút nulla fokhoz közeli hőmérsékletre hűtenek, akkor villamos ellenállásuk eltűnik, az anyagok szupravezetőkké válnak: az elektromos áram ellenállás nélkül folyik bennük. Ezt a jelenséget 1911-ben Heike Kamer-linghOnnes holland fizikus fedezte fel, de részletesebben - a szuperfolyékonysággal együtt (amikor egy túlhűtött folyadék, például a hélium elveszti belső súrlódását) -csak a következő évtizedekben tárták fel az alacsony hőmérsékletek fizikájának kutatói. Kiderült, hogy mihelyt egy kritikus hőmérséklet alá hűtenek egy bizonyos fémet vagy ötvözetet, az elektronok teljesen rendezett módon folynak át rajtuk. Hasonló jelenség figyelhető meg a „szuperfolyadékokban" is: korábban véletlenszerűen ütköző molekuláik egyetlen kvantumtömbbé tömörülnek mindenféle belső súrlódás nélkül, így egy ilyen folyadék ellenállás nélkül áramlik át hajszálcsöveken és réseken. Mindkét esetben nagy tömörségű kvantumállapot jön létre. A villamos áramban az összes elektron mozgásának és egy folyadék molekuláit alkotó összes részecskének a Schrödinger-féle hullámfüggvénye teljesen azonos alakot ölt.9 Úgy tűnik tehát, hogy egy szupravezetőben az elektronok és egy szuperfolyadék molekuláit alkotó részecskék pontos és állandó összhangban vannak egymással. Holott nem működik közöttük olyan dinamikus erő - vagyis jelhordozó közeg -, amely összekapcsolná őket. A legújabb kutatások szerint a szupravezetők közötti közvetlen egymásra hatás által előidézett összhang sokkal szélesebb körű jelenség, mint ahogy korábban gondolták. Brian Josephson Nobel-díjas angol fizikus ilyen együttműködést fedezett fel szupravezetők között akkor is, amikor azok véges távolságban voltak egymástól. A különös „Josephson-hatás" átlagos hőmérsékleteken is előfordul. Emilio Del Giudice olasz biokémikus és munkatársai szerint hasonló hatás figyelhető meg szomszédos anyagi rendszerekben is, álljanak azok akár részecskékből, atomokból vagy molekulákból. Két közeli sejt úgy viselkedhet, mintha Josephson-kapcsolat létezne közöttük, és azonos sejtek sokasága is egész sor ilyen kapcsolatot teremthet a sejtek belső vibrációjának azonos fázisa révén. Miután az egyes sejtek közötti összetartozás egész sejtegyüttesek közötti összetartozást idézhet elő, ez a hatás fontos tényező lehet az élő szervezet teljes összhangjának biztosításában. De honnan „ismeri" az egyik részecske - vagy molekula, vagy sejt egy másiknak az állapotát? Részecskék közötti nem energetikai együttműködés az atomok elektronburkain belül is előfordul. A kérdéses hatást - amelyet Pauli-féle kizárási elvnek neveznek - Wolfgang Pauli fizikus írta le már 1925-ben. Itt olyan atomokról van szó, amelyek ugyanazon atommag körül keringenek (bonyolult molekulák esetében azonos atommagkészletről van szó). Ahhoz, hogy ezt a jelenséget megértsük, elevenítsük fel ismereteinket: az atommag összetétele határozza meg az energiaszinteket, amelyek különféle nagyságú burkok formájában helyezkednek el körülötte, de az atommag energiája nem határozza meg a burkok között az energiaszintek megoszlását. Ezt csupán az elektronok közötti együttműködés határozza meg, amely azon alapul, hogy az elektronok kölcsönösen korlátozzák egymást a Pauli-féle kizárási elv alapján. Ez a kizárási elv megmutatja, hogy egy atomon belül az elektronok mindig egy aszimmetrikus hullámjellegű állapotot vesznek fel.10 Az aszimmetriára való hajlam kielégítése érdekében az atommagot körülvevő elektronoknak ismerniük kell egymás kvantumállapotainak hullámjellegét. De hogy ez miként lehetséges, még nem világos. A kizárási elv pontos együttműködést követel az elektronok között anélkül, hogy megengedné valamilyen dinamikus erő cseréjét. Ugyanúgy, ahogy az EPR-kísérletben két részecske, az osztott sugaras kísérletben pedig két foton „tájékozódott" egymás kvantumállapotáról bármiféle energiacsere 33

nélkül, ugyanúgy kölcsönösen informálódnak egymás kvantumállapotairól az elektronok az atomokban, molekulákban és fémekben. Pauli elve megmagyarázza, noha dinamikája rejtélyes, hogy az anyagból miért épülnek fel egyre bonyolultabb szerkezetek a világegyetemben. Ez azért van így, mert az atommagok körüli elektronok kénytelenek egyedi kvantumállapotok elfoglalására, így inkább elkülönülő szerkezeteket, mintsem egyre nagyobb anyag-energia csomókat hoznak létre. Az elkülönülő szerkezetű atomok vegyértékük sajátos tulajdonságaitól függően kombinálódhatnak egymással. Ennek következtében az idők folyamán bonyolult anyag-energia rendszerek épülhetnek fel. Ahhoz, hogy az anyag mind magasabb szintű és összetettebb szerkezeteket építsen, további elektronoknak kell időnként belépniük a létező atommagok energiaburkába. Ez megköveteli, hogy az alkalomszerű reakciókban a küldő és a fogadó atommagok energiaszintjei össze legyenek hangolva. A világegyetemben ilyen óriási méretű össze-hangolódás rendkívül valószínűtlennek látszik. Mégis végbe kellett mennie, méghozzá feltűnő gyakorisággal, mert a kozmosz számos helyén az anyag aránylag bonyolult szerkezeteket épített ki; ilyenek a nehéz elemek és azok az összetett molekulák, amelyek néhány fajta (és feltehetően óriási mennyiségű) atomot foglalnak magukban. A magasabb rendű atomszerkezetekhez a világegyetemben a szén adja a kulcsot. Ahogy az 1. fejezetben szó volt róla, a korai univerzumban a hidrogénatomok elsőként jöttek létre. A további reakciók néhány hidrogénmagot a hélium összetettebb atommagjává egyesítettek. Ezzel szemben a hidrogén és a hélium egyaránt semleges hatású elem, így a táguló és lehűlő világegyetemben nem volt jelen az a mennyiségű energia, amely szükséges ezeknek nehezebb elemekké való kovácsolásához. Még bonyolultabb felépítésű elemek csak úgy alakulhattak ki, ha elég szén volt kéznél annak a reakciónak a serkentéséhez, amely a hidrogént és héliumot további, nehezebb magokká tömörítette volna. Valójában elég szén állt rendelkezésre, de hogy miért, ez csak a szén és a berillium, valamint a hélium és az oxigén energiaszintjei közötti megdöbbentő egybeesésnek köszönhető.11 Bármennyire kicsi a valószínűsége, hogy a szén, a hélium, a berillium és az oxigén energiaszintje éppen a szükséges mértékig van finoman összehangolva, mégis ez a valóság. A természet négy különböző elem energiaszintjeinek rejtélyes finomhangolását mutatja. Ennek a ténynek tudható be (az egyetemes állandók korábban említett finomhangolása mellett), hogy a világegyetemben sokkal érdekesebb dolgokkal és eseményekkel találkozunk, mintsem pusztán a hidrogén és a hélium véletlenszerűen örvénylő gázaival. Feltehetjük azonban a kérdést: Vajon egyszerű véletlen-e a négy, egyébként különböző elem frekvenciáinak összhangja? 3. fejezet AZ ÉLET REJTÉLYE Az élet mibenléte túl nagy kérdés ahhoz, hogy határozottan választ adhatna rá bármilyen elmélet, amely megfigyeléseken és kísérleteken alapul; mindig fény derülhet olyan tényekre, amelyek megkérdőjelezik a régi tanokat, és új, gyakran meghökkentő felismeréseket hoznak. És valóban, a legutóbbi évek során az élettudományok terén nem volt hiány szokatlanul új megállapításokban, s ennek következtében a hagyományos szemlélet is alapos változáson ment át. Az alapgondolat azonban nem kérdőjeleződött meg: a kutatók ma is fenntartják, hogy az élet a bioszférában az élettelen anyagból keletkezett megfelelő fizikai és kémiai feltételek, valamint a napenergia állandó sugárzása révén. De hogy az élet miként fejlődött ki, ma is éppoly nyugtalanító kérdés. Ugrások a törzsfejlődésben Darwin írta le először, hogy az élet miként keletkezett, vagyis hogyan fejlődtek ki új fajok a régiekből. Klasszikus elmélete szerint a természetes kiválasztódás hat a véletlen mutációkra. Az utóbbiak voltaképpen „sajtóhibák" a szülőnek az utódokban lemásolódó genetikai kódjában; ilyen hibák többé-kevésbé állandó ütemben fordulnak elő minden fajban. A véletlenszerű variációknak tulajdonított mutánsok legtöbbje valamilyen vonatkozásban hibásnak bizonyul, így a természet kiselejtezi őket. Olykor azonban a véletlen mutációk olyan genetikus kombinációt adnak, amely az utódot életképesebbé és termékenyebbé teszi szüleinél. Az ilyen egyed a következő nemzedékekre is átörökíti a mutáns géneket, és idővel ezeknek a nemzedékeknek a viszonylag nagyobb számú 34

utódai kiszorítják a korábban uralkodó fajt. A lehetséges genetikus variációkat csupán a mutánsoknak az életre és a szaporodásra vonatkozó viszonylagos rátermettsége szorítja korlátok közé. A klasszikus darwini elméletnek ez a magyarázata azonban nem egészen fedi a valóságot. Paleobiológusok, a fosszíliák kutatásában jártas szakemberek kétségbe vonják, hogy a természetes kiválasztódás olyan evolúciót idézne elő, amely fokozatos és folyamatos. Az őslénytani leletek azt sugallják, hogy egy feltehetőleg folyamatos láncolaton a fejlődés átugrott néhány szemet: hirtelen új fajok jelentek meg anélkül, hogy fokozatos átmenetek előzték volna meg őket. Valószínű, hogy a klasszikus darwinizmus „folyamatos törzsfejlődése" nem helytálló. Valószínű, hogy a folyamatosságot maga Darwin is inkább egy hagyományos előfeltételezés, mintsem tudományos bizonyítékok alapján állította. Linnét követte, amikor azt állította, hogy natura non facit saltum - a természet nem tesz ugrásokat. A természetben a hirtelen ugrások az emberi társadalom forradalmaihoz hasonlítanak, és a darwini idők uralkodó gondolatvilága a fokozatosan illeszkedő fejlődést dicsőítette, a gyökeres átalakulásoktól pedig irtózott. Az életrajzi kutatások azt mutatják, hogy Darwint erősen befolyásolta korának elfogadott gondolkodásmódja. A természet azonban figyelmen kívül hagyta a 19. századi angol úriemberek véleményét, mert továbbra is hirtelen ugrásokkal, gyökeres átalakulásokkal haladt. Csaknem százhúsz évvel A fajok eredete megjelenése után, 1972-ben Jay Gould és Niles Eldredge amerikai biológusok nagy hatású tanulmányt tettek közzé, amely a neodarwinista elméletbe bevezette az „ugrás" fogalmát. A Gould-Eldredge-féle „pontozott egyensúly" elméletében - ahol „egyensúlyon" a fajok és a környezet közötti dinamikus egyensúly értendő - a fejlődési folyamat inkább teljes fajokra, mintsem szaporodó és túlélő egyedekre vonatkozik. Evolúció szerintük akkor van, amikor hasonló alkalmazkodási hajlammal rendelkező fajok csoportján belül az uralkodó népesség túlsúlya meginog a maga közegében, és a törzsfejlődés peremén véletlenszerűen felbukkanó fajok vagy alfajok törnek előre. Ez az a pont, ahol a korszak véget ér, és bekövetkezik az evolúciós ugrás a korábban uralkodó, de kihalással küszködő fajoktól a diadalmasan feltörekvő fajok vagy alfajok felé. A folyamat aránylag hirtelen zajlik le: ezek a fordulópontok tarkítják azokat a hosszú időszakokat, amelyek folyamán a fajok lényegében változatlanok maradnak. Ez annyit jelent, hogy amíg egy faj létezik, aránylag változatlan marad, tehát többé-kevésbé érintetlenül örökíti át az újabb nemzedékekre genetikus információinak összességét. Csoportos életének végén nem változik át egy másik fajjá, hanem kihal, és helyet ad egy jobban alkalmazkodó fajnak. Ezt a meglepő tényt a fosszilis emlékek is alátámasztják. Arról tanúskodnak, hogy az élő fajok nem folyamatosan és egyenként fejlődtek, hanem évmilliók teltek el, mialatt a meglévő fajok nem változtak lényegesen. Új fajok viszont aránylag rövid időközönként - kb. 500-tól 50 000 évig terjedően - törtek be a színre. Az újabb törzsfejlődési elméletek elismerik, hogy egyaránt léteztek hosszú fennmaradási és részleteiben előre kiszámíthatatlan rövid, hirtelen átalakulási szakaszok. A klasszikus darwini alkalmazkodási mechanizmus csak az előbbi időszakban működik, amikor a fajok belesimulnak környezetükbe. Amikor azonban az alkalmazkodási folyamat megszakad - talán a környezeti változások miatt -, akkor az átalakulási folyamat lép a helyébe. Ekkor a faj és környezete által felépített rendszer kaotikus állapotba jut, és ennek legkisebb ingadozása is döntő választáshoz vezethet a lehetséges fejlődési irányok között, amelyek mentén tovább haladhat a fejlődés. Ez a klasszikusan meg nem határozott kaotikus folyamat „kettéágazó" (bifurkációs) folyamat néven ismert. (Az elnevezés azt jelzi, hogy a fejlődési út vagy pálya már nem folytatódik változatlanul, hanem kettéágazik az új módozatok felé.) A rendszert meghatározó erők és állandók új felállása jelenik meg, és így alapvetően más rendszer lát napvilágot. A határozatlansági elem a kettéágazási folyamatban csak az egyes fajokra vonatkozik, nem pedig az egész törzsfejlődésre. Annak ellenére, hogy egy adott faj kibontakozása (vagy elhalása) nem jósolható meg, létezik egy mindent átfogó előrelátás, amely bolygónkon az evolúció menetével van kapcsolatban. Amint az őslénytani leletek bizonyítják, az evolúció valamilyen meghatározott irányban halad. A törzsfejlődés folyamában számos faj alakul át egysejtű lényekből és egyszerű algákból nagyobb és bonyolultabb szervezetekké. Így a bioszférát most lépésről lépésre, de semmiképp sem simán és folyamatosan haladó fajok népesítik be a mikroszkopikus nagyságúaktól az aránylag egyszerű szerkezetűeken át a növekvő méretű és bonyolultságú csoportokig. Mutációk - nem véletlenül 35

A jelenlegi darwinizmus a véletlennek kétszeres beavatkozását viszi bele az evolúciós folyamatba. Először is azzal, hogy mutációkat hoz létre a genomban (amely az élő szervezet genetikai információinak összessége), másodszor pedig azzal, hogy a mutáns szervezeteket olyan környezetnek teszi ki, amelyben ezek fenn tudnak maradni. Egyes kutatók, mint például Richard Dawkins angol biológus, teljesen meg vannak elégedve a véletlennek eme kettős elemével. Dawkins szerint a génállomány próbahiba (vagyis fokozatos megközelítés) alapján fejlődik úgy, hogy az élő fajok evolúciója egy „vak órásmester" munkájához hasonlít. Ha van elég ideje a törzsfejlődésnek, akkor ezzel a próba-hiba módszerrel létre fogja hozni az összes élő formát, amely valaha is benépesítette a bioszférát. Más kutatók erről kevésbé vannak meggyőződve. A darwinizmus szókimondó kritikusa, Michael Denton azt a kérdést tette fel, hogy a véletlenszerű folyamatok vajon összeállíthattak volna-e olyan fejlődési sort, amelynek még az alapeleme is (mondjuk, egy fehérje vagy egy gén) sokkal összetettebb, mint amit az ember el tud képzelni. Lehet-e statisztikailag megmagyarázni a valóban nagyon bonyolult rendszerek véletlenszerű megjelenését? Ha például az emlősök sajátosan szerveződött agyára gondolunk, egy ilyen idegrendszerben az összeköttetések egy százaléka is több, mint a világ egész hírközlési hálózatában. Denton arra a következtetésre jutott, hogy a természetes kiválasztódást befolyásoló véletlen mutációk megmagyarázhatnak bizonyos variációkat az adott fajokon belül, de aligha indokolhatják a közöttük lévő fokozatos variációkat. Még egy kezdetleges szaporodó prokariota felépítéséhez is szükség van egy DNS kettős spirálra, amely kb. 100 000 nukleotidból áll, amelyek mindegyike 30-50 atomot tartalmaz pontos elrendezésben, valamint ott van a kettős rétegű védőhártya és azok a fehérjék, amelyek táplálkozásra teszik képessé a sejtet. Ehhez a szerkezeti felépítéshez egész sor olyan vegyi reakcióra van szükség, ahol minden egyes reakció tovább csökkenti a rendszer belső entrópiáját (rendezetlenségét). Fred Hoyle rámutatott, hogy ha ez a folyamat csupán véletlenszerű volna, akkor az általunk ismert végeredmény körülbelül olyan valószínűséggel következne be, mintha egy roncstelepen végigszáguldó orkán működőképes repülőgépet hozna létre. Néhány évvel később Konrad Lorenz hasonló következtetésre jutott. Bár formailag helyes az az állítás - jelentette ki -, hogy a véletlen mutáció és a természetes kiválasztódás szerepet játszik a törzsfejlődésben, ez önmagában nem tudja megmagyarázni a tényeket. A számos mutáció és a természetes kiválasztódás felelős lehet a variációkért az adott fajokon belül, de az a nagyjából 4 milliárd év, amely a biológiai fejlődés rendelkezésére állt bolygónkon, nem lehetett elég ahhoz, hogy véletlen folyamatok kifejlesszék egysejtű elődeikből a mai bonyolult és rendezett szervezeteket. A probléma nem új. A század közepén Hermann Weyl matematikus észrevette, hogy - miután az élet alapjául szolgáló minden molekula egymillió atomból áll - az atomkombinációk száma csillagászati nagyságrendű. Másrészt viszont a kombinációk száma, amelyek életképes géneket tudnak teremteni, aránylag korlátozott. Így tehát elhanyagolható annak a valószínűsége, hogy véletlen folyamatok által keletkezzenek ilyen kombinációk. Kézenfekvőbb az a megoldás - állítja Weyl -, hogy valamiféle válogatási folyamat ment végbe, amelynek során a természet különféle lehetőségeket próbált ki, és fokozatosan tapogatta ki az utat az egyszerű szerkezetektől a bonyolultakig. Weylnek az volt a véleménye, hogy „anyagtalan" tényezők - például képzetek, eszmék vagy felépítési tervek - játszhattak közre az élet kibontakozásában. Weyl elképzeléseit nem fogadta el a tudományos társadalom: a kutatók úgy vélik, hogy a természet saját maga alkotja meg „építési tervrajzait", nem pedig készen kapja őket. Ezzel szemben mégis felfedezhetők bizonyos elő-tervek nyomai. Jean Dorst francia biológus, bár vonakodott attól, hogy elfogadja a teleológiát (a természet fejlődésében uralkodó célszerűséget), mégis arra a következtetésre kényszerült, hogy végeredményben rejtőzik a természetben valamilyen terv, amely megfigyelhető a különböző fajok közötti egyensúlyban éppúgy, mint néhány különleges alkalmazkodási módban, például a növények és a rovarok között. Szerinte ezek messze túlmutatnak azokon a tényeken, amelyeket a darwini elmélet meg tud magyarázni. Etienne Wolff francia biológus „irányultságról" beszél a fejlődésben. Az emlősök családjának tíz vagy annál is több őse élt a másodkor hajnalán, közülük mégis egyből fejlődtek ki a mai emlősök. Számos olyan faj is létezett, amely megpróbált felemelkedni a levegőbe, ideértve a dinoszauruszokat, a pteroszauruszokat és a hüllőket, sőt az archeopteryxet is, de csak egyetlen változat bizonyult sikeresnek. Az állatok törzsfejlődésének fáján minden ágról elmondható, hogy valami olyat hoz létre, amely bonyolultabb és jobban alkalmazkodik a környezeti feltételekhez. 36

Nyilvánvaló - jelentette ki Wolff -, hogy egy véletlen folyamat nem fejlesztette volna ki a rendnek és az összefüggéseknek azt a hatalmas hálózatát, amely ma tapasztalható. Ha a fejlődés a véletlenek játéka szerint alakult volna, útja egészen másfelé vezet. Úgy látszik, a véletlen nem elegendő magyarázat az élő fajok közötti összefüggésekre. A madarak és a denevérek szárnyának felépítése például azonos jegyeket mutat a törzsfejlődésben tőlük teljesen távol álló fókák uszonyával vagy a kétéltűek, hüllők és gerincesek mellső végtagjaival. Alig a csontok mérete és alakja gazdag változatosságra utal, maguk a csontok egymáshoz és a test többi részéhez viszonyítva hasonló módon helyezkednek el. Egymástól teljesen eltérő fajokban is a szív és az idegrendszer hasonló elrendezést mutat: a belső vázas fajokban az idegrendszer a háti, a szív pedig a hasi oldalon, míg a külső vázas fajokban (például a rovarokban) éppen fordítva helyezkedik el. Nem kevésbé meglepő, hogy néhány igen sajátos anatómiai vonás olyan fajokban is közös, amelyek igen eltérő fejlődésen mentek keresztül. Számos egymástól független faj, noha genetikai és fehérjekészletének bonyolultsága óriási változatosságot mutat, alaktanilag mégis rendkívül hasonló. A biológusok úgy tartják, hogy különböző fajok majdnem azonos fenomokat (fenomenológiai közvetlenül megfigyelhető sajátosságokra épülő - szervezeteket) hozhatnak létre nagyon is különböző genomok alapján. Még ennél is megdöbbentőbb, amikor egy genom azonos elemei teljesen különböző fenomokban bukkannak fel. Rendkívül hasonló, sőt azonos géneket találtak olyan fajokban is, amelyek egymástól teljesen függetlenül fejlődtek ki. Ebből a szempontból a legérdekesebb eset a szem. Walter Gehring svájci biológus és munkatársai felfedezték, hogy az élők birodalmában mintegy 3040-féle szemnek közös az eredete. A legyek összetett szeme, valamint az egerek és emberek látóideghártyás fényérzékelő szerve azonos alapmintából származik, mert kifejlődésük ugyanabba a „vezérlő génbe" van kódolva. A szem genetikai mechanizmusa tehát teljesen eltérő fajok között is felcserélhető - egy egér „szemgénje" egy légy szemének növekedését válthatja ki. Ennek az információkódoló vezérlő génnek körülbelül 500 millió évvel ezelőtt kellett kialakulnia. Azóta negyven különböző törzsfejlődési ág, rovar- és állattípus fogadta el és alkalmazta. De hogyan szerezték meg ezek a különböző fajok a látószerv kiépítéséhez szükséges azonos információkat? Lehet, hogy ezek a különféle fajok egymástól - vagy a természetben rejlő valamilyen őstípusú alaktól vagy mintától - szerezték ezt az információt? A véletlen problémája a Földön kialakult élet kezdetéig nyúlik vissza. Bonyolult alkatok tűntek fel bolygónkon bámulatosan rövid időközökben. A legrégebbi kőzetek körülbelül 4 milliárd évesek, az élet legkorábbi és már igen bonyolult formái (a kék-, zöldalgák és a baktériumok) több mint 3,5 milliárd évvel ezelőtt jelentek meg. Miként tudott a bonyolultságnak ez a foka aránylag rövid, 500 millió év alatt kifejlődni? Erre a kérdésre nincs megnyugtató válasz. A véletlen önmagában magyarázza a tényeket: az „ősleves" molekuláinak véletlen összekeveredéséből lényegesen hosszabb idő alatt alakulhattak volna ki ezek a szervezetek. Értelmes magyarázatok után kutatva, az elméleti biológusok szabadjára engedték fantáziájukat. Már a 19. században Lord Kelvin angol fizikus azt állította, hogy az élet valószínűleg kész formában került a Földre valahonnan a világűrből. Nemrég Sir Francis Crick, a DNS kettős spiráljának egyik felfedezője, újra felvetette ezt a gondolatot. A véletlen „próbálgatás" útján haladó törzsfejlődés valószínűtlenségét az a tény is alátámasztja, hogy a környezet, amelyben a biológiai fajok fejlődtek, egyáltalán nem állandó. Ami valaha megfelelő élőhely volt, idővel esetleg kevésbé alkalmassá válhat, sőt egyes fajok fennmaradását is veszélyeztetheti. Ahhoz, hogy életben maradhassanak, a különféle környezetben élő fajoknak módosítaniuk kell alkalmazkodási tervüket. De hogy miként hajthatnak végre ilyen változásokat a darwini feltételek szerint, továbbra is rejtély. Ha egyszer egy faj véletlen és lépcsőzetes mutációkon megy keresztül, könnyen előfordulhat, hogy rosszul alkalmazkodik - és esetleg elhal -, mielőtt be tudná tölteni a számára kínálkozó törzsfejlődési lehetőséget (4. ábra).

37

Nem valószínű, hogy a genetikai készlet egyszerű véletlen módosulásai olyan DNS-változásokat idézhettek elő, amelyek biztosítják egy faj életképességét a megváltozott környezetben. Ez azért van így, mert nem elég a mutációk számára, hogy egy vagy több előnyös változást idézzenek elő egy szervezetben; több, teljesen új készletet kell létrehozniuk. A tollak kifejlődése például még nem vezet olyan hüllőhöz, amely repülni tud; szükség van a csontok és az izmok gyökeres változására, valamint a gyorsabb anyagcserére is a tartós repülés eléréséhez. Nem valószínű, hogy egy-egy újítás önmagában evolúciós előnyt eredményez. Éppen ellenkezőleg: valószínűleg a szervezet kevésbé illik bele a környezetébe, mint az az állandó forma, amellyel szakított. Akkor pedig a természetes kiválasztódás folyamata hamar kiselejtezi. Egy faj genetikai kódjának véletlenszerű fejlődése tehát rendszerint nem vezet életképes eredményre. 38

N. Schutzenberger francia biológus szerint szinte vakon kell hinnie a darwini elméletben annak, aki azt gondolja, hogy a puszta véletlen idézte elő a madarak fejlődési vonalán azokat a módosulásokat, amelyek kiváló repülő szerkezetekké fejlesztették őket, vagy hogy a dinoszauruszok kihalása után véletlen mutációk sora vezetett az emlősök szédítő fejlődéséhez. A törzsfejlődés fáján ugyanis az emlősök ága igencsak messze húzódik a dinoszauruszokétól, amely a halaktól a hüllőkig vezető fejlődési soron található. Giuseppe Sermonti olasz biológusnak is ez volt a véleménye: aligha hihető, hogy a véletlen apró mutációk és a természetes kiválasztódás tudott volna egy amőbából dinoszauruszt csinálni. Úgy tűnik, az élet nem egyenkénti javítások, hanem alkalmankénti, de átfogó és forradalmi újítások révén fejlődik. Ami a fejlődés sebességét és módját illeti, a klasszikus darwinizmus adós marad a magyarázattal. Az a felismerés dereng, hogy a természetes kiválasztódás által próbára tett véletlen mutációk valószínűleg nem hozhatták létre az őslénytani maradványok által jelzett bonyolult és igen magas szinten alkalmazkodott fajokat- legalábbis nem az ismert határokon belül. A mondás szerint Isten malmai lassan őrölnek - de az élet fejlődése szempontjából nem őrölhettek annyira lassan, amennyire a klasszikus darwinizmus megkövetelné. A biológusok ma már elismerik, hogy igazán jelentős evolúciós események (mint például az új fajok megjelenése) nem magyarázhatók meg kielégítően azzal a feltételezéssel, hogy az általános törzsfejlődés voltaképpen a véletlen és a természetes kiválasztódás által előidézett apró fejlődési módosulások összessége. Nemcsak új fajok nem alakulhattak ki előző fajok fokozatos módosulása révén, hanem maguk az őslénytani leletek is cáfolják a „fokozatosság" tanát. Döntő újdonságok nem parányi változások felhalmozódásából keletkeztek: túl nagyok voltak a variációs lehetőségek és a fajok között tapasztalható ugrások ahhoz, hogy ezeknek lehetne tulajdonítani a törzsfejlődés ismert menetét. De akkor hogyan sikerült a kedvezőtlen környezeti változások által fenyegetett fajoknak életben maradniuk? Miért nem haltak ki, hogy helyettük főként algák és baktériumok népesítsék be a bioszférát? A láthatatlan forma nyomában A modern genetika újabb kihívással találja magát szemben, amikor a morfogenezis (szerves formafejlődés) folyamataihoz ér. Az egysejtű szervezetek osztódással szaporodnak, kromoszómáik kettéhasított DNS-ének egyik szálát adva tovább az új sejteknek. A bonyolultabb felépítésű fajok azonban már szaporítósejtjeik révén teszik ugyanezt. Feltehetően e sejtek mindegyikében rejtőzik egy utasításkészlet, amely elegendő az egész szervezet felépítéséhez. De tényleg elegendő? Feltétlenül magyarázatra szorul az a tény, hogy a fajok a szaporodás során önmagukat hozzák létre újból - vagyis egy csirketojásból kiscsirke kel ki és nem fácán. A genetika készen áll a válasszal: egy adott faj ivarsejtjeiben benne rejlik az egész szervezet tervrajzát őrző genetikai kód. Ez a nézet azonban számos nehézséget takar. Először is: ahogy korábban szó volt róla, a genetikai kód gyakran hasonló a különféle fajok és sokszor eltérő az aránylag hasonló fajok között. A csimpánz kromoszómájában a DNS felépítése 98,4 százalékban egyezik az emberével, míg az alaktanilag számos vonásában egyező kétéltűek igencsak eltérő genetikai információkat hordoznak. Ezenkívül erős túlzásnak bizonyult a genetika alapvető feltételezése, hogy egy adott génnek határozott és egyedülálló hatása van a szervezetre. A gének önmagukban nem határozzák meg a működési hibákat és betegségeket, de még a növekedés és az öregedés folyamatait sem. Az összetett szerves folyamatok döntő része nem egyedül a genetikai kódoláson alapul: bár vannak gének, amelyek bonyolult folyamatok egész sorát vezérlik, a fejlődés rendszerint több gén, géntermék és környezeti (ún. epigenetikus) tényező kölcsönhatását feltételezi. Egy olyan betegségben, mint a rák vagy a szívelégtelenség, akár ezer gén is szerepet játszhat, és kölcsönhatásukat alapvetően befolyásolják a különféle környezeti hatások. A népességgenetikusok jól tudják, hogy egy betegség teljes körű genetikai variációinak megjelenéséhez valamiféle „ülepítő jellegű" környezetre van szükség. A szerves működés, úgy látszik, nem közvetlen - úgynevezett lineáris (egyenes vonalú) következménye a génekbe kódolt információknak. Az efféle működés inkább olyan bonyolult, nem egyenes vonalú folyamatot igényel, amelynek számos eleme a káosz dinamikájára emlékeztet. Ez a megállapítás különösen nyilvánvaló, ha az embriófejlődésben részt vevő hihetetlen bonyolultságú folyamatokat vizsgáljuk. Az emlősfajok esetében az embriófejlődéshez milliónyi dinamikus pályára van szükség az anyaméhben, beleértve ebbe a milliárdnyi osztódó sejt összehangolt kölcsönhatását. Ha kizárólag gének kódolnák ezt a folyamatot, akkor a genetikai programnak tökéletesen hiánytalannak és részletesnek kellene lennie. Ezenkívül eléggé rugalmasan 39

kellene működnie ahhoz, hogy biztosítsa számtalan dinamikus pálya elkülönülését és szerveződését egy viszonylag széles feltételrendszerben. Az embrióban mégis minden egyes sejtben azonos a genetikai kód. Nem valószínű, hogy ez az utasításkészlet egymagában tudná szabályozni és összehangolni a fejlődéssel járó kölcsönhatások teljes körét. Francois Jacob, a Nobel-díjas francia biológus elismerte, hogy roppant keveset tudunk az embrionális fejlődés szabályozási folyamatairól. Eltekintve az olyan bizonytalan fogalmaktól, mint a biológiai mezők és az epigenetikus táj (amikor az egyed fejlődését egy „völgyrendszerbe" lefutó golyó jelképezi), a kutatók valójában csak vonalas (egydimenziós) logikát alkalmaznak. Ha a molekuláris biológia képes volt a gyors fejlődésre, mondja Jacob, ez főként annak köszönhető, hogy a mikrobiológiában történetesen az építőkockák lineáris sora szabja meg az információkat. így aztán mindenről kiderült, hogy egydimenziós vonalként szemlélhető: a genetikus üzenet, az elsődleges szerkezetek közötti kapcsolatok, az öröklés logikája és így tovább. Egy embrió fejlődésében azonban a világ már elveszti egydimenziós jellegét. A gének bázissorrendje már olyan kétdimenziós sejtrétegek keletkezését határozza meg, amelyek pontosan úgy türemkednek és hajtogatódnak egymásra, hogy háromdimenziós szöveteket és szerveket hozzanak létre, amelyek kialakítják az élő szervezet sajátos morfológiai felépítését és élettani tulajdonságait. Hogy mindez miként történik, Jacob szerint még teljes rejtély. Az embrionális fejlődésben részt vevő szabályozó körök működési elvei ugyancsak ismeretlenek. Például amíg az emberi kéz molekuláris anatómiáját bizonyos mértékig ismerjük, szinte semmit sem tudunk arról, hogy az emberi szervezet miként utasítja magát arra, hogy ezt a kezet létrehozza. Úgy látszik, hogy a szervezet hallatlan pontossággal tudja építeni, sőt bizonyos mértékig újjáépíteni a károsodott részeket. Amikor például egy emberi kézen az első ujjperc fölött vágják le az ujjat, és a sebet nem zárják le sebészetileg bőrrel, az ujjhegy regenerálódhat. Meglepő módon az újranőtt ujjhegy a legapróbb részletekig tökéletes lesz: még az egyén ujjlenyomata (bőrlécrajzolata) is azonos lesz a régivel. A darwinista elmélet azt állítja, hogy a szerves önjavítás programjainak a faj történetére jellemző természetes kiválasztódással kellett kialakulniuk. Ha a véletlen mutációk olyan módosításokra leltek, amelyek emelték a szervezet károsodásjavító képességét, értékesnek bizonyultak a fennmaradás szempontjából; ezek a mutánsok azután nagyobb és a többiekhez képest változatosabb utódnemzedékeket hoztak létre - végül ezekből keletkezett az uralkodó népesség. Az elképzelés ésszerűnek tűnik, csak az a baja, hogy nem igazodik a valósághoz. Számos szervezetről derül ki, hogy jó néhány önjavító programjára nem tehetett szert természetes kiválasztással, mert a károsodás fajtája valószínűleg elő sem fordult a faj egész történetében. Az előzmények nélküli titokzatos programokra akkor derül fény, amikor finom laboratóriumi eszközökkel kezelnek egyszerű szervezeteket. Nyilvánvalóan ilyenekre nem kerülhetett sor a természetben. Például amikor a kísérletezők felvágnak egy közönséges tengeri szivacsot -különféle sajátos sejtekből álló, összehangolt működésű, valódi többsejtű szervezetet -, és egy finom szitán préselik át sejtjeit, hogy megszakítsanak közöttük minden kapcsolatot, a látszólag szétvált sejtek ismét egyetlen élő szervezetté állnak össze. A tengeri sün - bonyolultabb szervezet, emésztő- és érrendszerrel, valamint helyváltoztatáshoz használt csőszerű lábakkal és mészlemezkékből álló vázelemekkel - hasonló önjavításra képes. Amikor a vázkerethez szükséges kalciumot kivonják belőle, akkor részei szétesnek, így a tengeri sün különálló sejtek masszájává oldódik. Ám amikor helyreállítják a szükséges kalciumszintet, a sejtek újraszerveződnek, és a tengeri sün ismét helyreállítja önmagát. A béka hasonló mutatványra képes. Amikor ennek a kétéltűnek a megtermékenyített petesejtjeit centrifugába helyezik, akkor a gravitációs erő sokszorosával összekeverhetők a sejtszerkezet alkotóelemei. Ennek ellenére a petékből normális békák fejlődnek ki. Ha egy szitakötő petéjét kettévágják, és az egyik felét megsemmisítik, a másik félből mégis hibátlan szitakötő bontakozik ki. Minden gyerek tudja, hogy a szegény gilisztát több részre lehet vágni, mégsem pusztul el: minden egyes darabja teljes gilisztává nő. Ha egy gőte lábát levágják, a békától - közeli rokonától - eltérően új lábat növeszt. Még a szemlencséjét is újranöveszti: ha sebészetileg eltávolítják, a szivárványhártya szélén található szövetek új lencsévé alakulnak át. Mindezek után felvetődik a kérdés: Ha a tudományos kíváncsiságból laboratóriumban okozott művi sérülések önjavító programjai nem kerülhettek be az élő szervezetek fennmaradásának eszköztárába, akkor miként lehet, hogy ezek mégis mindig megtalálhatók bennük? A kérdésre az a felismerés adja meg a választ, hogy az önjavítás nem alapul szükségszerűen egyedül a genetikailag kódolt biokémiai folyamatokon. Végeredményben a giliszta levágott 40

farokrésze a levágott fejet is pótolja, a gőte levágott végtagját újjáépítő sejtdifferenciálódás pedig nem a seb melletti hiányzó rész, hanem a végtag ellenkező végének pótlásával kezdődik. Az önjavító folyamatok, úgy tűnik, inkább a teljes információhalmazon mennek végbe, amely a szervezet felépítésében vett részt, nem pedig arra a genetikai információs készletre támaszkodnak, amelyet a természetes kiválasztódás részesített előnyben, és a szakosodott sejtek biokémiája adott tovább. Ha viszont feltételezzük, hogy az önjavítás felhasználja a szervezet morfológiáját kódoló teljes információs készletet, akkor megint csak újabb rejtélybe botlunk: Hogyan szerzik be a szervezetek az alaktani információ teljes készletét?

4. fejezet A TUDAT FURCSASÁGAI A tudat jelenségeire vonatkozó problémák, amelyekkel a tudománynak és a tudósoknak szembe kell nézniük, még súlyosabbak, mint a más megfigyelési és kísérleti területeken jelentkező gondok. A szakemberek még olyan alapvető kérdésekre sem tudnak válaszolni, mint például miért kell bizonyos agyi tevékenységeinket tudatos tapasztalásnak kísérnie. Ennek ellenére a tudományt, mint láttuk, nem hozzák zavarba az értelem jelenségei. A tudomány abból a feltételezésből indul ki, hogy ha az agy és a tudat nem is szükségszerűen azonos, de legalább szorosan kapcsolódik egymáshoz. Ez annyit jelent, hogy az olyan filozófiai kérdések, mint „Miért van tudatunk?" vagy „Mi a tudat voltaképpen?" valahogy hidegen hagyják a kutatókat, mert ők sokkal szerényebb kérdésekkel foglalkoznak, például azzal, hogy „Miféle idegi tevékenységekkel és mechanizmusokkal kapcsolatos a tudat?". Erre az utóbbi kérdésre irányulnak most a legszélesebb körű kutatások; frontális támadás indult a tudat és az agy közötti viszony végleges felderítésére. Az agykutatók mikroelektródokkal, magmágnes-rezonanciás készülékekkel és pozitronkibocsátó tomográfokkal vizsgálják az agykéreg legmélyebb zugait. Ezek az eljárások számos olyan élettani mechanizmust feltárhatnak, amelyek kapcsolatosak az ember tudatának megnyilvánulásaival. A tudományos tudatkutatás jelenlegi új hulláma 1990-ben indult el, amikor Sir Francís Crick és munkatársa, Christoph Koch kijelentette, hogy ideje volna beható vizsgálatokat kezdeni a tudat jelenségének megértésére. A tudat vagy tudatosság szerintük azonos az éber állapottal, amelyben mindig szerepel a figyelemnek és a rövid távú emlékezésnek a kombinációja. A kutatóknak a vizuális figyelemre kell koncentrálniok, mert a látórendszert már alaposan feltérképezték mind az állatokban, mind pedig az emberben. Ha jobban ismernénk a vizuális megfigyelés alapját képező idegmechanizmusokat, akkor olyan bonyolultabb és finomabb tudati jelenségeket is meg lehetne fejteni, mint például az élővilágban egyedül az emberre jellemző éntudatot (vagyis azt, hogy tudomásunk van saját tudatunkról). Ezek az elképzelések óriási erőfeszítéseket és rengeteg vitát váltottak ki a tudatkutatásban. Néhány kutató megkérdőjelezte, hogy a Crick-féle „elektrofiziológiás" elmélet elég volna-e a tudatosság megmagyarázására. Az is lehet, hogy önmagában az agy tanulmányozása nem elegendő; talán az egész test részt vesz a tudatos szellemi tevékenység minden mozzanatában. Akkor pedig a tudat idegmodelljét a megismerés elméletével vagy akár társadalomelmélettel is ki kellene egészíteni. Roger Penrose angol és Henry Stapp amerikai fizikusok másik nyomon indultak el: a tudat megértésének kulcsát az agyi ideghálózat elektronjainak és más mikrorészecskéinek folyamataiban keresik. Bár az agy és a tudat jelenségeinek mikrofizikai megközelítését eleinte a kutatók elutasították, majd támadták, mostanában számos lelkes híve akad. Ebben a megközelítésben az a legígéretesebb, hogy a szabad akarat érzékelésére kínál magyarázatot. Penrose szerint az agy a kvantumvilág határozatlansági hatásait használja fel, hogy olyan folyamatokat teremtsen, amelyek keletkezésüktől fogva szabadok. Ez megmagyarázná azt a tapasztalatunkat, hogy dönteni tudunk saját akaratunk szerint. Az agykutatáshoz közeledő új fizika arra is kínál magyarázatot, hogy az agy különálló és olykor viszonylag távoli részei rendkívül pontosan és a jelek szerint azonnali szinkronizált kapcsolatba lépnek egymással. Az új megközelítés hívei azt mondják: a helyhez kötöttség hiánya - vagyis az, hogy egy részecske látszólag egy időben több helyen is tud lenni esetleg jellemző lehet az agy számos folyamatára. 41

Bár a tudat jelenlegi vizsgálata sokat ígér, ma a kutatók csupán a tudatunkkal kapcsolatos bonyolult idegfolyamatokról szereznek felszínes ismereteket. A nehézségek, mint említettük, hatalmasak. A koponyánkban rejlő agykéreg az előagy köpenyének felszínét borító 2-5 mm vastag szürkeállomány. Ennek fejlődéstanilag új része a neocortex, amely hat rétegből áll. Ebben tízmilliárd neuron mintegy ezerbillió idegkapcsolatot alkot. Noha az agykutatók most már kezdik érteni néhány alapvető értelmi képesség élettani hátterét, az agy magasabb szintű tevékenységei még mindig kifognak rajtuk. Ilyen a hosszú távú emlékezés is. Egy (vagy több) élet emlékei Az emberi lények, úgy látszik, ideiglenesen és hosszú ideig is képesek tárolni tapasztalataikat és benyomásaikat. A rövid távú vagy rövid idejű emlékezés aránylag könnyen érthető az agykéreg ideghálózatainak átalakulása révén, de az igazán hosszú idejű emlékezés meglehetősen rejtélyes, bár gyűlnek már az erre vonatkozó bizonyítékok. Az önelemző emlékezésen kívül ismerjük a halálközeli élményeket (NDE: near-death experiences) és a pszichoterapeuták elgondolkoztató megfigyeléseit is, akik regressziós hipnózis során betegeiket gyermekkorukba „küldik vissza", sőt olykor még tovább is. Ezeknek a bizonyítékoknak a sorát a kutatók még megkérdőjelezik, bár sokkal kevésbé, mint néhány évvel ezelőtt. Ezek a módszerek tüzetesebb vizsgálatot érdemelnek. Elisabeth Kubler-Ross amerikai orvos klasszikus tanulmányai óta a klinikai pszichológusok és szaktudósok rendszeresen vizsgálják a halálközeli élményeket. Úgy tűnik, azoknak az embereknek, akik közel jutnak a halálhoz, van valamilyen különös élményük, amely határozott emlékekkel kapcsolatos. Ifj. Raymond Moody híres amerikai kutató ma már arra a „teljesen nyilvánvaló" következtetésre jutott, hogy a klinikai halálból újraélesztett emberek jelentős részének tapasztalata esetről esetre egészen hasonló, függetlenül a beteg korától, nemétől, vallásától, műveltségétől, iskolázottsági, társadalmi és gazdasági hátterétől. Ez az élmény, amelyben az illető egész életének eseményei újra leperegnek, sokkal szélesebb körű, mint általában gondolják: ifj. George Gallup 1982. évi felmérése szerint egyedül az Egyesült Államokban mintegy 8 millió felnőttnek volt ilyen élménye. A felmérési mintában szereplő személyek 32 százaléka kijelentette, hogy a halálközeli élményben „életük áttekintésére" is sor került. David Lorimer brit NDE-kutató kétféle halálközeli „felidézést" különböztet meg: a panorámaszerű emlékezést és magát az élet áttekintését. Szerinte a panorámaszerű emlékezés olyan képek és emlékek felvonulásából áll, amelyeket az alany részéről igen csekély vagy semmilyen érzelem nem kísér. Az élet áttekintése azonban, bár hozzávetőleg hasonlít az előbbihez, érzelmi kísérettel és erkölcsi értékeléssel jár. Az értelmi folyamatok tisztasága mindkét emlékezési folyamatban figyelemre méltó. A felidézés különösen élénk a panorámaszerű emlékezésben, amikor az agyon átvillanó képek rendkívül gyorsak, pontosak és valószerűek. Az emlékek sorrendje különféle lehet: olykor a gyermekkorban kezdődik, és a jelen felé halad; máskor a jelenből fut visszafelé a gyermekkor irányába. Olykor az emlékek egymásra vetülnek, mintha holografikus képek volnának. Az alanyoknak az a benyomásuk, hogy minden felidéződik, amit életük során valaha is átéltek; úgy tűnik, egyetlen gondolat, egyetlen esemény sem veszett el örökre. A halálközeli élmény hasonlít a hipnózishoz, amely lehetőséget nyújt arra, hogy a beteg szinte teljes pontossággal idézze fel egy korábbi élményét. (Mindkét esetben tökéletes a felidézés, de a hipnózisban ki van téve az alany a hipnotizőr tudatos vagy tudattalan befolyásolásának -ami ronthatja a kísérleti bizonyíték hitelességét. NDE esetén ez nem fordulhat elő.) Egy élet felidézése megdöbbentő dolog. Neumann János úgy számolt, hogy élete során egy ember körülbelül 2,8 x 1020 (vagyis száztrillió) bit informácót gyűjthet össze. De hogyan tudhat egy átlagosan 1300 cm3-es agy ennyi információt tárolni? Úgy sejlik, agyunk még ennél is több információhoz férhet hozzá. Ennek bizonyítékai még sokkal vitatottabbak, de semmiképpen sem elhanyagolhatóak. A leghitelesebb beszámolókkal gyakorló lélekgyógyászok szolgálnak. Amikor regressziós hipnózissal „visszaviszik" a beteget a gyermekkorába, a gyógyító gyakran észreveszi, hogy alanya tovább halad az időben, és esetleg előző életekig jut. Egyes betegek több elmúlt életet is fel tudnak idézni, amelyek óriási időszakot ölelnek fel. Thorwald Dethlefsen, a híres, bár erősen vitatott müncheni gyógyító szerint a „reinkarnációk" sora akár több száz is lehet, és akár 12 000 évet is átfoghat. Stanislav Grof, az Egyesült Államokban élő ugyancsak híres kutató azt állítja, hogy regressziós hipnózissal egyes alanyok valamilyen állati lét emlékéig jutottak vissza. Különböző korú betegek gyakran számolnak 42

be olyan korábbi életekből származó élményükről, amely kapcsolatos a jelenkori problémáikkal és idegességükkel. Dethlefsen esettörténetei között szerepel például egy beteg, aki nem látott egyébként működőképes ép szemével, és a regressziós hipnózis során eljutott ahhoz az emlékhez, hogy a középkorban katona volt, és a szemét egy nyílvessző fúrta át. Morris Netherton amerikai úttörő kutató egyik betege, aki fekélyes bélhurutban szenvedett, újraélte egy nyolcéves kislány esetét, amint egy náci katona lelövi egy tömegsír szélén. Egy New York-i gyógyító, Roger Woolger betege, aki állandó nyak- és vállmerevségre panaszkodott, azt a képet idézte fel a regressziós hipnózis során, hogy holland festőként egykor felakasztotta magát. Az ilyen rejtett forrásokból felszínre törő képek és élmények gyakran gyógyító hatásúak; sok testi és lelki baj valószínűleg olyan megrázkódtatások következménye, amelyek mintha korábbi életekből erednének. Az ilyen események felidézése és újraélése olyan bűntudatot vagy aggodalmat oldhat fel, amelyet mintha korábbi létezésekből hoztunk volna magunkkal. Az előző életekre vonatkozó megállapításokat sokan megkérdőjelezik. Egyes kutatók azonban bizonyítékokat találtak, hogy amikor bizonyos esetekben az alanyok egy korábbi életből származó képet vagy eseményt idéztek fel, sok mindent tudtak az adott korszakról, személyekről vagy helyszínekről. De előfordultak olyan esetek is, amikor az alany ismeretei közé olyan elemek vegyültek, amelyeket valószínűleg semmilyen módon nem szerezhetett meg jelen létezése folyamán. Ezek között a meglepő adatok között szerepelnek homályos (de később igazolt) történeti és földrajzi részletek, valamint a „visszaküldött" alanyok számára ismeretlen emberek élettörténetei is, akik közül sokan távoli országokban és régmúlt időkben éltek. Sőt a legtöbb alany nemcsak emlékezik, de újraéli az emléket a regresszió állapotában, mialatt érzelmei és élettani reakciói messze meghaladják a véletlenszerűség vagy a színlelés ésszerű határát. Így például egy csecsemőkorba visszavitt személy szopási reflexeket mutatott, és még lábujjait is legyezőszerűen szétterpesztette, ami a csecsemők reflexe, amikor a talp oldalát hegyes tárggyal megérintik. Ian Stevenson, elismert amerikai pszichiáter nem kevesebb, mint kétezer gyermek korábbi életeiből származó élményeit gyűjtötte össze. Így arra a következtetésre jutott, hogy sokkal több gyermeknek lehetnek emlékei korábbi létezéseiről, mintsem gondolnánk. Ilyen alanyokkal mi rendszerint csak később találkozunk, amikorra emlékeik már elhomályosultak vagy teljesen eltűntek. Azok a gyermekek, akik korábbi életekről mesélnek, ezt két- és ötéves koruk között teszik. A visszaemlékezésekre átlagosan 38-39 hónapos korban kerül sor. Kétéves koruk előtt a gyermekeknek még nincs meg ehhez a megfelelő szókincsük és kifejezőkészségük, ötéves kortól kezdve pedig a korábbi életek emlékei visszahúzódnak, függetlenül attól, hogy a szülők bátorítják-e gyermeküket az emlékezésre, vagy megtiltják neki. E hároméves „időablak" folyamán a gyermekek előző életből hozott emlékei általában annak a személynek az életéhez kötődő legutolsó évnek, hónapnak vagy napnak az eseményei köré csoportosulnak, akivel a gyermek azonosítja magát. Olykor a korábbi élet emlékei valószerűbbnek tűnnek, mint a jelen élet élményei. Stevenson arról számol be, hogy egy török kisfiú legelső szavai ezek voltak: „Mit keresek én itt? A kikötőben voltam." Amikor többet tudott mondani, a gyermek leírta egy dokkmunkás életének részleteit, akit egy hajó rakodóterében alvás közben baleset ért, és meghalt. Az alanyok csaknem háromnegyede azt állítja, hogy emlékszik, miként halt meg a korábbi életben az illető, és erre sokkal gyakrabban emlékeznek erőszakos halál, mint természetes okok esetén. De hát honnan jönnek ezek az emlékek? Telepátia és egyéb rejtélyes jelenségek A tapasztalatoknak van még egy rejtélyes része, amely nemcsak fiatal gyermekekben és erre érzékeny emberekben fordul elő, hanem szinte bárkiben: ez a „személyközi" (transzperszonális) élmény vagy közlés. A konzervatív kutatók azt hangoztatják, hogy az emberi kommunikáció csupán gesztusokkal, arckifejezéssel és nyelvi eszközökkel - vagyis hagyományos módon - történhet. Vannak azonban bizonyítékok arra, hogy emberi üzenetközlés a hagyományostól eltérő módon is lehetséges. Amennyiben ezek a módok a szem, a fül és más érzékszervek érzékenységi tartományán túl is lehetővé teszik üzenetek küldését és fogadását, akkor ezek az ún. transzperszonális közlések közé tartoznak. Úgy látszik, hogy az ilyen közlések valamilyen formában az érzékszerveken kívüli érzékeléshez (ESP: extrasensory perception) kapcsolódnak. A telepátia - az érzékszerveken kívüli érzékelés leghétköznapibb formája - valószínűleg széles körben használatos a primitív kultúrákban. Számos törzsi társadalomban a sámánok voltak képesek 43

a telepatikus kapcsolatra, miközben különféle módszerekkel jutottak el az ehhez szükséges megváltozott tudati állapotig: például egyedülléttel, tudati figyelem-összpontosítással, böjtöléssel, valamint amikor varázsszövegeket kántáltak, táncoltak, doboltak és kábító hatású füveket égettek. De nemcsak a sámánoknak, hanem egész törzseknek volt telepatikus képességük. Még napjainkban is számos ausztrál bennszülött tud tájékozódni családja vagy barátai sorsáról, holott messze az érzékszervi érzékelés távolságán túl vannak tőle. A. P. Elkin antropológus így ír le egy szülőföldjétől távol lévő férfit; „...egy napon hirtelen bejelenti, hogy meghalt az apja, máskor meg azt, hogy felesége gyermeknek adott életet, vagy valami baj van azon a vidéken. Annyira biztos a dolgában, hogy mihelyt teheti, hazaindul." Eltekintve a jórészt kedélyes és megismételhetetlen eseményektől, laboratóriumban lefolytatott, ellenőrzött kísérletek is tudományos bizonyítékot szolgáltatnak az emberek közötti közvetlen kapcsolatokra és közlésekre. Az érzékszerveken kívüli érzékelés tudományos vizsgálatát J. B. Rhine híres amerikai kutató az 1930-as években a Duke Egyetemen kezdte el kártya- és kockakísérletekkel. Azóta az újabb kísérletek jóval kifinomultabbak, és ellenőrzésük is szigorúbbá vált; gyakran fizikusok csatlakoznak a pszichológusokhoz a próbák pontos megtervezése érdekében. Ara rejtett érzékelési kódoknak, gépi torzításoknak, az alanyok csalásainak, valamint a kísérletvezető tévedéseinek és hiányos szakértelmének figyelembevételével sem sikerült megmagyarázni egy sereg, statisztikailag egyértelmű eredményt. Az 1970-es években két amerikai fizikus, RusselTarg és Harold Puthoff a Stanford Kutatóintézetben végezte a legismertebb gondolat- és képátviteli kísérleteket. Arról akartak bizonyosságot szerezni, hogy végbemehet-e telepatikus adatátvitel különböző egyedek között, akik közül az egyik „küldőként", a másik „fogadóként" szerepel. A kutatók egy lezárt, átlátszatlan falú és elektromosan árnyékolt kamrában helyezték el a fogadót, míg a küldő egy másik szobában szabályos időközönként felvillanó fényt látott. Közben EEG-vel (elektroencefalográffal) rögzítették mindkét fél agyhullámainak jeleit. Ahogy várni lehetett, a küldőben ritmikus agyhullámok jelentkeztek az erős felvillanások nyomában. Rövid idő elteltével azonban a fogadóban is hasonló mintázatú agyhullámok mutatkoztak, jóllehet a küldőtől nem kapott semmiféle érzékszervi jelzést. Erre a távközlésre különösen meglepő példát szolgáltat Jacobo Grinberg-Zylverbaum munkája a Mexikói Nemzeti Egyetemen. Az elmúlt öt év folyamán végzett több mint 50 kísérletben GrinbergZylverbaum kettesével helyezte el alanyait egy hangszigetelt és elektromágneses hullámok számára áthatolhatatlan „Faraday-kalitkában". Arra kérte őket, hogy meditáljanak együtt húsz percig. Ezután az alanyokat különálló Faraday-kalitkákban helyezte el, s az egyik személy kapott ingereket, a másik nem. Az alany szabálytalan időközönként kapott ingereket úgy, hogy még a kísérletvezető sem tudta, mikor kerül sor az ingerlésre. A „fogadó" alany lehunyt szemmel, nyugodtan pihent, mert csak arra kérték, hogy érzékelje a társa jelenlétét, mit sem tudva annak ingerléséről. Általában száz ingerből álló sorozatot alkalmaztak. Fényvillanások, hangok, rövid, erőteljes, de fájdalmat nem okozó sokkhatások érték a „küldő" jobb kezének mutató- és gyűrűsujját. Ekkor mindkét alany EEG-jét összehasonlítva megvizsgálták, hogy a sokkhatások milyen „normális" feszültségeket váltottak ki a kísérleti egyedben, és milyen „áttételes" feszültségek jelentek meg a pihenő alany agyhullámaiban. Ilyen kísérleti helyzetekben az áttételes feszültségek az esetek közel 25 százalékában következetesen megjelentek. Rendkívül jellegzetes példát szolgáltatott egy fiatal szerelmespár. EEG-görbéik szinkronban maradtak az egész kísérlet során, ami tökéletes érzelmi összhangjukra utalt. Korlátozott mértékben meg lehetett ismételni az eredményeket. Amikor egy alany az átviteli feszültséget az egyik kísérletben megvalósította, ezt rendszerint a következő kísérletekben is megtette. Lehet, hogy az emberek egynegyede - és nem csupán a különleges érzékenységgel bírók képes arra, hogy bizonyos mértékig „olvasson" egy másik személy tudatában, akivel szellemi összhangban van? Az ESP-kapcsolatok persze hangsúlyosabban jelentkeznek egymáshoz érzelmileg közelebb álló személyek között. Az egypetéjű ikrek például megérzik a másik fájdalmát, és akkor is értesülnek a testvérüket ért megrázkódtatásokról, ha az akár a világ másik felén tartózkodik. Az „ikerfájdalom" mellett az anyák és a szerelmesek érzékenysége is figyelemre méltó: számtalan történet szól olyan anyákról, akik tudják, hogy fiuk vagy lányuk mikor forog komoly veszélyben, vagy mikor szenvedett éppen balesetet. Az utóbbi néhány évtized során Targ és Puthoff sokféle olyan transzperszonális üzenetközvetítést is megvizsgált, amelyet közös gyűjtőnévvel „tisztánlátásnak" neveznek. Ezekben a kísérletekben a 44

küldő és a fogadó olyan messze volt egymástól, hogy szó sem lehetett az érzékszervi közlés bármilyen formájáról. Egy véletlenszerűen kiválasztott helyen az egyik alany volt a „sugárzó", és a „felvevő" megpróbálta venni azokat a képeket, amelyeket a „sugárzó" küldött. Benyomásainak dokumentálására a felvevő mindig szóbeli leírást adott, sőt olykor vázlatokat is rajzolt. A kísérletek végén egy pártatlan bizottság úgy találta, hogy a felvevő leírásai és vázlatai átlagosan 66 százalékban egyeztek a „sugárzó" által látott helyszín jellegzetességeivel. Más laboratóriumok távollátási kísérletei csaknem egy kilométertől több ezer kilométer távolságig terjedtek. Függetlenül attól, hogy hol és ki végezte a vizsgálatokat, a siker általában 50 százalék körül mozog, amikor a véletlen egyezésre csak jóval kisebb volna az esély. A legsikeresebb tisztánlátók azok közül kerültek ki, akik nyugodt, figyelmes és elmélkedő állapotban voltak. Ezek arról számoltak be, hogy először valami lágy és suhanó formában kapták meg az előzetes benyomást, majd ez a forma fokozatosan egységes képpé alakult. A képet meglepőnek találták, mert tisztán kivehető volt és nyilván máshonnan származott. Képek úgy is átvihetők, hogy a fogadó alszik. Stanley Krippner amerikai pszichológus és társai több évtizeden át végeztek „álom-ESP-kísérleteket" a New York City-beli Maimonides Kórház álomlaboratóriumában. A kísérletek során egyszerű, de hatékony módszert alkalmaztak. Egy önkéntes vállalkozó, aki hajlandó volt a laboratóriumban tölteni az éjszakát, megérkezésekor találkozott az „adó"-val, majd a kísérletezőkkel, akik elmagyarázták a teendőket. Ekkor az önkéntes fejére elektródokat helyeztek az agyhullámok és a szemmozgás követése céljából, de több érzékszervi kapcsolat nem volt vele egészen másnap reggelig, miközben az illető aludni tért. Az egyik kutató ezután kockát dobott, amelynek pontszáma egy véletlenszám-táblával kombinálva egy sorszámot adott. Ekkor művészi képeslapokat tartalmazó zárt borítékok sorából kiválasztották azt, amelyiknek épp ez volt a sorszáma. A borítékot akkor nyitották fel, amikor az „adó" megérkezett a kórház valamelyik távoli részének magánszobájába. Az adó ezután azzal töltötte az éjszakát, hogy erősen összpontosította figyelmét a képre. A kísérletezők csak egyszer ébresztették fel házi telefonon az illető „vevő"-t, amikor a monitor a gyors szemmozgás (a REM) szakaszának végét jelezte alvása közben. Ekkor felkérték, hogy mondja el álmát, amelyet a felébredés előtt látott. A beszámolókat rögzítették a másnap reggeli beszélgetéssel együtt, amikor megkérték az alanyt, hogy gondoljon álmára. Így kettős „vakkísérlet" folyt, mert sem az alany, sem a kísérletezők nem tudták, milyen képre esett a választás előző este. Az önkéntesek első laboratóriumi éjszakájának adataiból 1964 és 1969 között összesen 62 éjszaka eredményeit elemezhették ki. Jelentős egyezés mutatkozott az adott éjszakára választott kép és a „vevő" azon éjszakai álmai között. Az egyezések száma lényegesen magasabb volt olyan éjszakákon, amikor alig vagy egyáltalán nem voltak elektromos viharok abban a térségben, és a napfolttevékenység is gyengének bizonyult, tehát amikor a Föld mágneses mezeje aránylag háborítatlan maradt. Egy másik érdekes kísérlet az alany agykérgében a bal és jobb félteke közötti összehangoltság mértékét vizsgálta. Rendes ébrenléti tudat esetén a két félteke - a beszédre irányuló, lineárisan gondolkodó, racionális „bal agyunk" és az alakérzékelő, érzelmi „jobb agyunk" - összerendezetlen, véletlenszerűen eltérő hullámgörbéket mutat az elektroenkefalográfon. Kiderült, hogy amikor az alany meditatív tudati állapotába lép, ezek a görbék szinkronizálódnak, mély meditációban pedig a két agyfélteke majdnem azonos hullámformákat ölt.12 Elmélyült tudati állapotban nemcsak egyazon alany jobb és bal agyféltekéje, hanem más alanyok agyféltekéi is azonos görbéket mutatnak. Bizonyos kísérletek során egyszerre 12 személyre terjedtek ki a megfigyelések. És mi történt? Bizonyos idő után az összes meditáló egyén agyhulláma bámulatos összhangba került egymással. Amikor sok ember együtt meditál, rendkívül erős szinkronizáltságú, ún. „Buddha-mező" keletkezik. Lehet, hogy különböző emberek agyhullámainak összhangjában a csoport méretének nincs felső határa? Nem lehet tehát megkerülni a következő kérdést: Lehetséges, hogy valaki megfelelő meditatív tudati állapotban, önkéntelenül és közvetlenül képes hatni egy másik személy agyára?... És lehetséges, hogy több, együtt meditáló ember valamilyen kölcsönös és közös tudati állapotba kerül? A személyes távkapcsolat másik fajtája az orvoslásban is előfordul: a távgyógyításban. A „pszichikus" (tisztánlátó) diagnoszták csak a beteg néhány személyi adatát kapják meg (név, születési dátum), és ennek alapján sokszor orvosi felkészültség nélkül is meglepően pontos kórismét állítanak fel az illetőről. 45

46

A távdiagnózis ma már eléggé mindennapos, amint erre Norman Shealy amerikai idegsebész meggyőző bizonyítékot közöl The Creation of Health (kb. Egészségalkotás) című könyvében. Missouri állambeli rendelőjéből Shealy egyszerűen megtelefonálta ott ülő egyik betegének nevét és születési dátumát Carolyn Myssnek, a távoli New Hampshire-ben élő tisztánlátó diagnosztának. A hölgy hamarosan megadta a kórismét. Dr. Shealy szerint az első száz eset közül a diagnózis 93 esetben bizonyult helyesnek. Lehetséges, hogy valaki nagy távolságból is „beleláthat" egy másik személybe, és meg tudja mondani, mi a baja? A személyi távkapcsolatok további változata, amikor testi hatások tevődnek át egyik emberről a másikra. Ezt „teleszomatikus" távtesti hatásnak nevezik. Ilyenkor olyan élettani változások következnek be, amelyeket valaki a tudati folyamataival idéz elő egy kiválasztott személyben. A köztük lévő távolságnak ebben az esetben is alig vagy egyáltalán nincs szerepe. A hagyományok szerint különleges adottságú természetgyógyászok váltottak ki teleszomatikus hatásokat olyan módon, hogy állításuk szerint „finom energiák" közvetítésével gyógyították meg betegeiket. (A teleszomatikus hatások negatív változatai „vudu" vagy fekete mágia néven ismeretesek, és gyakran szerepelnek a sámánok eszköztárában.) Miután az esetek többsége szájhagyományból ismert, ezért leginkább az antropológusok érdeklődését keltette fel, de az esetleírásokat az orvosi közvélemény elvetette. Nemrég azonban laboratóriumi kísérletekben is észrevettek teleszomatikus hatásokat, ahol a szigorú ellenőrzés és számos kísérleti alany nyújt lehetőséget az eredmények megbízható mennyiségi elemzésére. A texasi San Antonióban William Braud és Merilyn Schlitz a Mind Science Foundation keretében több száz próbát végzett, hogy az „adók" által küldött szellemi képek milyen hatást gyakorolnak a „vevők" élettani állapotára. Az utóbbiak távol voltak, és nem is tudtak arról, hogy képeket küldenek feléjük. Braud és Schlitz határozottan állítja, hogy sikerült bebizonyítaniuk, egy személy mentális képei „átnyúlnak" a téren keresztül, és változásokat idéznek elő egy távoli személy szervezetében - hasonlóakat azokhoz, amelyeket az ember saját tudati folyamatai váltanak ki saját testében. Teleszomatikus hatások egyszerre több emberen is jelentkezhetnek. Egy hagyományos hindu elképzelés szerint ha egy nagyobb embercsoport meditál közösen, akkor ez hatással van azokra is, akik nem meditálnak. 1974-ben Maharishi MaheshYogi ezt az elképzelést valósította meg. Úgy gondolta, hogy ha egy népességnek csupán egy százaléka meditálna rendszeresen, akkor ez érezhető lenne a többi 99 százalékon is. Garland Landrith, David Orme-Johnson és más szerzők tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a „Maharishi-hatás" statisztikailag kimutatható változást idéz elő. Úgy tűnik, hogy a véletlenszerűségnél sokkal szorosabb összefüggés jelentkezik egy közösségben a meditálok száma és a közösségben előforduló bűnözési arány, közlekedési balesetek, alkoholizmussal kapcsolatos halálesetek, sőt még a légszennyezettség szintje között is. Randolph Byrd amerikai kardiológus, a Kalifornia Egyetem volt professzora a Maharishi-hatás egyik változatát vizsgálta meg: hogyan hat a meditáció helyett az imádkozás. Számítógépes elemzéssel tíz hónapra terjedően azoknak a betegeknek a kórtörténetét dolgozta fel, akiket a San Franciscó-i General Hospital szívkoszorúérbántalmakkal foglalkozó részlegében kezeltek. Byrd egyúttal olyan átlagemberekből állította össze kísérleti csoportját, akikben csak az volt közös, hogy valamennyien katolikus miséken vagy protestáns gyülekezetekben imádkoztak rendszeresen. A kiválasztott személyeket megkérték, hogy imádkozzanak a 192 betegből álló kórházi csoport felgyógyulásáért. További 210 beteg alkotta az ellenőrző csoportot, értük senki sem imádkozott. A kísérlet során szigorú feltételeket alkalmaztak: a kiválasztásnál biztosították a véletlenszerűséget, valamint sem a betegek, sem az ápolónők, sem az orvosok nem tudhatták, melyik beteg melyik csoportba tartozik. A kísérlet résztvevőivel csak a betegek nevét, szívük állapotának néhány adatát közölték, és azt kérték, hogy naponta imádkozzanak értük. Ennél többet a vallásos csoport tagjai sem tudhattak. Mivel egy-egy részvevő több betegért is imádkozhatott, így a kiválasztott kórházi ápoltak mindegyikéért 5-7 személy mondott imákat. Az eredmény statisztikailag értékelhetőnek bizonyult. Mindazok, akikért imádkoztak, átlagosan 5-ször kevesebb antibiotikumot igényeltek, mint a kontrollcsoport tagjai (3 személy a 16-tal szemben), 3-szor kevésbé volt esélyük tüdőödémára (6nak a 18-cal szemben), senkinek sem volt szüksége mesterséges lélegeztetésre az ellenőrző csoport 12 esetével szemben, és végül kevesebb beteg halt meg az előbbi csoportban, mint az utóbbiban (bár itt az eredmény nem mutatkozott statisztikailag bizonyíthatónak). Nem számított, milyen közel vagy távol voltak az imádkozók a betegektől, az imádkozás módja sem volt lényeges. Úgy tűnik, csak az elmélyültség és az ismételt imádkozás számított, függetlenül attól, hogy az imádság kihez szólt és hol hangzott el. 47

Százával végeztek eddig ilyen jellegű kísérleteket, amelyek újabb izgalmas kérdést vetnek fel. Lehetséges, hogy több ember összpontosított csoportos tudata más emberek - s talán nagyon sok ember - testi állapotát befolyásolhatja? Távoli, de egyidejű kultúrák A személyek közötti önkéntelen távkapcsolat nem az egyetlen különös érintkezési forma: úgy látszik, hogy embercsoportok között is átvihetők információk spontán és közvetlen úton. A „szinkronicitás" egyedi esetei mellett - Carl Jung kifejezését használva az „egybeesés" fogalmára jól dokumentált eseményekről is tudunk, amelyeket nem lehet egyszerűen a véletlen számlájára írni. Ismerünk egymástól igen távoli kultúrákat, amelyek meglepően hasonló eszközöket fejlesztettek ki. Az acheuli szakóca például a kőkorszak igen elterjedt eszköze volt: jellegzetes mandula vagy csepp alakú tömbjét mindkét oldalán szimmetrikusan pattintották. Európában kovakőből készítették, a Közel-Keleten tűzkőből, Afrikában pedig kvarcitból, agyagpalából vagy diabázból (vulkáni magmás kőzetből). Alapvető formáját feladata határozta meg, de hogy szinte minden hagyományos kultúrában egyeznek a kidolgozás részletei, ez aligha magyarázható a közös szükséglet diktálta hasznos megoldások véletlenül egyező felfedezésével. Nem valószínű ugyanis, hogy a próbálkozások módszere ennyi hasonlatossághoz vezetett volna a részletekben ennyire sokféle távoli népcsoport körében. Úgy látszik, hogy számos szerszám képe a közvetlen kulturális érintkezés keretein túl szinte „átugrott" a téren. Feltűnően hasonló óriási piramisokat építettek Egyiptomban és a Kolumbusz előtti Amerikában egyaránt. A kézművesmesterségek - például a fazekasság - igencsak hasonló formákat hoztak létre minden kultúrában. A tűzgyújtás technikája is hasonló alapformájú szerszámokat eredményezett a világ legkülönbözőbb tájain. Bár minden kultúra hozzáadta a maga díszítéseit, az aztékok és az etruszkok, a zuluk és a malájok, a klasszikus indiaiak és az ókori kínaiak mind úgy alakították szerszámaikat és úgy emelték építményeiket, mintha azonos minta vagy őstípus szerint dolgoztak volna. Nemcsak fizikai eszközök bukkantak fel többé-kevésbé egy időben és egymástól függetlenül, hanem egész kulturális mozgalmak is. A klasszikus héber, görög, kínai és indiai kultúra nagy áttöréseire egymástól távol eső térségekben is gyakorlatilag egy időben került sor. Palesztinában a nagy héber próféták Kr. e. 750 és 500 között jelentek meg, Indiában a korai upanisádok (vallásifilozófiai értekezések) Kr. e. 660 és 550 között keletkeztek. Sziddhárta Buddha Kr. e. 563 és 487 között élt, Kínában Konfuciusz Kr. e. 551 és 479 között tanított, az ókori Görögországban Szókratész 469-től 399-ig élt, amikor a hellén filozófusok a platóni és arisztotelészi filozófiával megalapozták a nyugati civilizációt, a keleti filozófusok pedig a konfucianizmusban, taoizmusban és más tanokban rakták le a keleti civilizáció idealista alapjait. Míg a peloponnészoszi háborúk után Platón megalapította Akadémiáját, Arisztotelész a maga Líceumát, valamint vándorszofisták tucatjai prédikáltak és adtak tanácsot királyoknak, tirannusoknak és polgároknak, addig Kínában hasonlóan nyugtalan és ötletes elmék iskolákat alapítottak, tömegeket tanítottak, doktrínákat állítottak fel, és a Háborúzó Államok késői korszakában a fondorlatosan számító hercegek között manővereztek. Az egyidejű kulturális vívmányok nem korlátozódnak a klasszikus civilizációkra; a modern időkben is előfordulnak. Még a tudomány fegyelmezett világában is akadnak az ösztönös felismerésnek olyan esetei, amikor azonos időben különböző kutatók tettek felfedezést, holott nem ismerték egymás munkáját. A leghíresebb esetek közé tartozik például az integrálszámítás, amelyet Newton és Leibniz egyszerre, de egymástól függetlenül fedezett fel; vagy amikor az élővilág törzsfejlődésének alapvető mechanizmusát Darwin és Wallace egymástól függetlenül ismerte fel. De említhetnénk Graham Bell és Elisha Gray esetét is a telefonnal. Előfordulnak olyan példák is, amikor a megsejtés és a felfedezés egyazon kultúra különböző ágazatain „ugrott keresztül". Amikor Newton prizmával bontotta színeire a cambridge-i lakásának ablakán betűző napsugarat, Vermeer és egy másik flamand művész a színes ablak- és ajtóüvegeken keresztül behatoló fény természetét tanulmányozta. Amíg Maxwell matematikai alakba öntötte az elektromágnesség elméletét, amely szerint egyebek között a fény forgó elektromos és mágneses mezők hullámainak formájában terjed, addig Turner forgó örvényekként festette meg a fényt. Néhány éve egyes fizikusok többdimenziós tereket kutattak a szuperszimmetriával kapcsolatos elméletük kidolgozása során, ugyanakkor, tőlük nyilván teljesen függetlenül, avantgárd művészek vizuális szuperponálással kísérleteztek, és képeiken hét térdimenziót ábrázoltak egymáson. 48

Tér és idő, fény és vonzás, tömeg és energia - mindezt fizikusok és művészek kutatták olykor egy időben, olykor egymást megelőzve, de ritkán ismerve egymás munkáját. Leonars Shlain Művészet és fizika: párhuzamos látomások térben, időben és a fény c. könyvében számos példával mutatja be a művészeknek azt a képességét, hogy vagy tükrözik, vagy előre jelzik a fizikusok agyában zajló fogalmi áttöréseket anélkül, hogy valamit is tudnának a fizikáról vagy ismernék a kutatók érdeklődését. Lehet-e mindezeket a párhuzamokat elvetni egyszerűen azzal, hogy csupán véletlen egybeesések? HARMADIK RÉSZ UJ ÉRTELMEZÉS FELÉ 1. fejezet TUDOMÁNYOS ÖSSZERAKÓJÁTÉK A tudomány által festett kép elhomályosult. Bár napjaink természettudománya fejlettebb, mint valaha, messze nem oldotta meg az összes rejtélyt, és nem értette meg mindazt, ami környező világunkból megérthető. Éppen ellenkezőleg, a 20. század közepének világképe egyre halványabbá válik: nagy területek hiányoznak, mintha valaki egy összerakójátékból elcsent volna néhány darabot, a többi részt pedig tejüveggel fedte volna be. A fontos tudományok fő irányvonalában a kutatók mintha visszahúzódnának a technikai részletek biztonságába, megkerülve ezzel a valóban alapvető kérdéseket. Amint Carl Friedrich von Weizsacker tudományfilozófus írja. „Jellemző a tudományra, ahogy ma művelik, hogy a fizikában nem teszik fel az igazi kérdést, mi az anyag, sem a biológiában, hogy mi az élet, sem a pszichológiában, hogy mi a lélek..." Elérkezett az idő a kutatók számára, hogy felülvizsgálják feltevéseiket annak értelméről, amit megfigyeléseikkel és egyenleteikkel írnak le, valamint megnézzék, felderíthetők-e még hiányzó területek, és áthatolhatnak-e azon a fátylon, amely eltakarja előlük ezt az ismeretlen tájat. De mint mindig, amikor a kutatók ismétlődő eltérésekkel és ellentmondásokkal találkoznak, nehezen adják fel megalapozott elméleteiket. Már annyi kivétel és kiegészítés társul a fő elméletekhez, hogy ezek lassan elhomályosulnak, és végül senki sem tudja pontosan, mit jelentenek valójában. Szélsőséges esetben a belőlük levonható következtetések már sokkal bonyolultabbak, mint amit a józan ész és a türelem elvisel. Éppen ez történt, amikor a geocentrikus világ elméletét felváltotta a heliocentrikus elmélet. Hosszú időn át uralkodott az a nézet, amely szerint a Nap és a bolygók tökéletes körpályán keringenek a Föld körül olyan módon, hogy forgó kristálygömbökön függnek. De ez később csak úgy maradhatott összhangban a megfigyelésekkel, ha feltételezték, hogy a gömbökön belül újabb gömbök és a körökön belül újabb körök helyezkednek el. Végül aztán ezeknek az „epiciklusok"-nak a száma annyira megnőtt, kiszámításuk annyira bonyolulttá vált, hogy hitelét vesztette az alapelképzelés. Kopernikusz - aki erősen hitte, hogy a természet szereti az egyszerűséget - ekkor előállt a heliocentrikus elmélettel, és ezt az egyszerűbb, bár forradalmi elképzelést számos csillagász elfogadta. Einstein forradalmi gondolata a századforduló körül hasonló tényezőkből eredt: a fizikai jelenségek Newton klasszikus mechanikája szerinti értelmezése olyan bonyolulttá vált, hogy az Einstein egyenletei által bevezetett rendet és egyszerűséget - bár elképesztőnek tűnt - a fizikusok nagy megkönnyebbüléssel üdvözölték. Hasonló folyamat zajlik napjainkban számos tudományágban. Egyetlen elmélet sem ússza meg cáfolat nélkül: láttuk már, hogy a század folyamán még a kvantumfizikában és a kozmológiában is eltérésekbe ütköztek a kutatók. Ennek eredményeként a fizikusok új nemzedéke lázasan keres új megközelítéseket és új fogalmakat. Sokasodnak a szabálytalanságok a biológiában is, ami egyre nagyobb nyomással nehezedik nemcsak a klasszikus darwini elméletre, hanem ennek neodarwinista változataira is. A tudat birodalmát persze sohasem értette meg tökéletesen a tudomány, de időnként akadtak kutatók, akik úgy vélték, hogy az alapvető fogalmak tökéletes megértése felé haladnak. Ezek az illúziók mára már szertefoszlottak: olyan ellentmondások, felfedezések láttak napvilágot az emberi értelem és tapasztalat terén, amelyeket nem lehet többé figyelmen kívül hagyni pusztán azzal az indokolással, hogy ezek csak képzelgések, és nem tartoznak a tudomány vizsgálódási körébe. Napjainkra szétzilálódott az a magabiztosság, hogy már felfedeztük a természet világának alapvető vonásait; a 19. század végének önelégültsége korunkban szinte teljesen eltűnt. Mind több társaság és szövetség alakul a tudományos megfigyelésekben előforduló rendellenességek vizsgálatára, és 49

ezek a tudomány építményének széleiről lassan a középpont felé haladnak. A tudomány forradalmi változások küszöbén áll. A most kezdődő tudományos forradalom gyorsabban zajlik le, mint a kopernikuszi forradalom, és szélesebb lesz, mint amit Einstein indított el. Az jellemzi, hogy igen sokoldalú tényeket olvaszt össze egy erősen egységesített, egyszerű - még ha elvontnak is látszó - elméletben. A tudományban ugyanis nem úgy old meg valaki egy rejtélyt és válaszol egy kérdésre, hogy egyszerűen új feltételeket fércei össze egy már elfogadott fogalomhoz. Ehelyett a kritikus pontnál, ahol a szabálytalanságok már annyira felgyülemlenek, hogy a tudományos közösség nem tűrheti tovább őket, ugrás történik egy új, alapvető feltétel -egy új alapminta felé. Egy ilyen mintaeltolódás mélyebb (vagy mondhatjuk így: magasabb) szinten foglalja egységes elméleti keretbe az adott területen elért megállapításokat. Ahogyan a Newton és Kopernikusz által kidolgozott elméleti keret megnyitotta az utat az éggömb és a földgömb egységes szemlélete előtt, és ahogy a 20. század nem egyensúlyi termodinamikájának alapvető fogalmai utat törtek a fizikai és a fizikai-kémiai rendszereknek a biológiai, sőt a pszichológiai és a szociológiai rendszerekkel való egyesítése felé, ugyanígy a jelenkori forradalom az elméletalkotás új szintjére lép. Olyan értelmezést keres, amely egységesebb és teljesebb, mint amire a klasszikus tudományágak töredékes megközelítései és fogalmai épülnek. A tudomány története folyamán a jelentős haladás mindig együtt járt azzal, hogy a kutatók mélyebben és szélesebb körben nyertek betekintést a természet tapasztalati valóságába. Ez jellemző Galilei, Newton, Kopernikusz és Kepler felfedezéseire éppúgy, mint Einstein, Bohr, Jung, Guth, Hawking és Pribram elméleteire. Az előttünk álló forradalom folytatja a múltból eredő kezdeményezéseket: elmélyíti és kiszélesíti a tudományos kutatás alapjait. Az elmúlt évszázadok folyamán a tudományos kutatás következetesen mind mélyebbre hatolt. Először Démokritosz láthatatlan „atomját" fedezte fel újból Dalton és Lavoisier a légnemű anyag alapvető alkotórészeként. Amikor aztán Dalton atomjáról kiderült, hogy hasítható, az alapokat egészen Rutherford atomjáig mélyítették: eszerint az atom még parányibb atommagból és körülötte keringő elektronokból áll. A kutatók még mélyebbre hatoltak ebben a században a Planck-féle állandóval, majd a kvarkok, „húrok" és a több mint kétszáz elemi részecske felfedezésével: ezekre mind a nagy energiájú kísérletekben derült fény. És az a mező, amelybe ezek az egyre kisebb és elvontabb létezők be vannak ágyazva - az úgynevezett „nullaponti mező", amelyről később még szó lesz -, a klasszikus mechanika közömbös euklideszi teréből lassanként átváltozott egy örvénylő, rejtett energiával töltött kvantumvákummá. És innen hogyan tovább? Az új tudományos forradalom még korai szakaszában van; egy teljes és hibátlan elméleti keret ma még csak reményteli óhaj. Ismerünk azonban olyan jelzéseket, amelyek szerint ennek az óhajnak vannak reális kilátásai. Ezeket a jelzéseket vesszük most sorra. Egységesítés a fizikában Az előttünk álló szemléletváltozásnak az a legbiztosabb jele, hogy a különböző tudományágakban erőteljes kutatás folyik egy egységesebb elmélet irányában. Ez az elmélet sokféle jelzőt kapott már: rendszeres, holisztikus, integrált vagy egyszerűen általános. Sok kutató jobban szereti az egyesített jelzőt. Az új fizika legkevésbé vitatott területéhez tartoznak a „nagy egyesített elméletek" (GUT: grand unified theories). . Az egységesítésnek - bár nem a „nagy egyesítésnek" -közismert a célja a fizikai tudományok történetében. Minden nagyobb elmélet egységesítette a tudományos közvélemény által ismert tényeket. Ez történt a Galilei által felvázolt mechanikában és a Newton által egyetemessé formált Galilei-féle elmélet esetében; de ez történt Maxwell elektrodinamikájával és Boltzmann termodinamikájával is. Századunk elején Einstein indította el azt a döntő áttörést, amely a 19. századi fizika zavarossá vált világképét egységesítette. Ez volt a speciális relativitáselmélet érdeme, mert a klasszikus fizika által felvetett kérdéseket következetesen és elegánsan oldotta meg, de még inkább az általános relativitáselméleté, amelyben átfogóan és váratlanul találkozott a geometria és a mechanika. Tér és anyag a geometria, illetve mechanika segítségével új és szerves egységre lépett. A gravitáció korábbi mechanikus erőhatása a geometria egyik elemévé vált: ettől kezdve a tér görbületének tekintették. A tér geometriáját viszont az anyag eloszlásának tulajdonították. Bár továbbra is hasznos dolog volt a térre és az anyagra úgy gondolni, mint különálló valóságokra, a fizikusok lassan rájöttek, hogy ezek elválaszthatatlan, egységes egészet alkotnak. 50

Minthogy Einstein nem volt megelégedve a geometria és a mechanika egységesítésével, újabb lépésen töprengett, amellyel az anyag valamennyi ismert részecskéjét összekapcsolhatná a téridő összes ismert erőivel egy egységesített mezőelmélet időtlen mátrixán belül. A nagy tudós azonban a négy kölcsönhatás (egyetemes erő) közül csak kettőt vett számításba - a gravitációt és az elektromágnességet -, így tehát figyelmen kívül hagyta az elemi részecskék gyenge és erős kölcsönhatását. Hogy végül kudarcot vallott, inkább a természet egyetemes erőire vonatkozó téves feltételezésén, nem pedig a vállalkozás megvalósít-hatatlanságán múlott. Amikor a mai fizikusok nagy egyesített elméleteket állítanak fel, már figyelembe veszik mind a négy egyetemes erőt azoknak a részecskéknek a sokaságával együtt, amelyek létezésére csak századunk második felében derült fény. A nagy egységes elméletek fogalmi keretet kínálnak ahhoz, hogy a fizikusok egyesíthessék a legújabb kísérletek során megismert részecskéket azokkal az erőkkel, amelyek ezeknek a részecskéknek a kölcsönhatásait szabályozzák. Az egységesítés mind szükségesebbé válik, mert az elemi részecskék hihetetlenül „elszaporodtak", és kiderült, hogy már mindennek nevezhetők, csak „elemi"-nek nem. A RÉSZECSKÉK EGYSÉGESÍTÉSE - Az 1920-as években csupán három elemi részecske volt ismert: a foton, az elektron és a proton. Ekkor Ernest Rutherford angol fizikus vetette fel azt a gondolatot, hogy az atommagban jelen kell lennie egy további részecskének is - a neutronnak. Amikor ennek a részecskének a létezését kísérletileg igazolták, az elemi részecskék családja lassan gyarapodni kezdett. 1930-ban Wolfgang Pauli magyarázatot keresett a radioaktív atommagok bomlásával kapcsolatos kísérletek zavarba ejtő eredményeire, és elméletileg megjósolta a neutrínó létezését. Huszonöt évvel később a neutrínó valóban hírt adott magáról a kísérletekben. Ez idő tájt a kvantumelmélet már kielégítő magyarázatot adott az atomok külső héjára, de továbbra is rejtély maradt, hogy mi tartja össze az atommagot. HidekiYukawa japán származású fizikus ekkor felvetette, hogy itt egy újabb elemi részecskéről lehet szó. Mivel ennek a tömegét valahol a protoné és az elektroné között sejtette, ezért a feltételezett részecskét mezonnak nevezte el. Yukawa elmélete szerint az atommag állandósága annak köszönhető, hogy a protonok és a neutronok között szüntelenül cserélődnek a mezonok. Amikor a fizikusok kísérletet végeztek a mezon létének igazolására, nemcsak egyetlen részecskét, hanem egy egész részecskecsaládot találtak, amelybe müonok és pionok tartoznak. Ahogy mind hatalmasabb részecskegyorsítók épültek, és a kozmikus sugarakban is vizsgálták a részecskeütközéseket a légkör felett, számos további elemi részecskét fedeztek fel. Közülük egyeseket az elméleti fizikusok számításai alapján találtak meg, más részecskék viszont váratlanul bukkantak fel a kísérletekben. Az első elemi részecskék - az elektron, a proton, a neutron és a korai mezon - a várakozásnak megfelelően jelentek meg, és szépen beleillettek az atomszerkezetre vonatkozó akkori elméletekbe. De ahogy a kísérletek egyre magasabb energiaszintre emelkedtek, a megfigyelések már nem illettek bele az elméletbe. Az egyik ilyen sikertelen próbálkozás a csererészecskék élettartamára vonatkozott. Az elmélet azt jósolta, hogy az ilyen részecskék élettartama nem lehet több 10-23 másodpercnél, bár ebben az esetben egy fénysugárnak alig volna elegendő ideje arra, hogy egy elemi részecske átmérőjének megfelelő távolságot tegyen meg. De a kísérletek azt mutatták, hogy a részecskék 10-10 másodpercig léteznek, ami elég hosszú idő ahhoz, hogy a fény néhány centiméter utat tegyen meg. Mivel a részecskék tízbilliószor hosszabb ideig léteznek, mint amennyit feltételeztek róluk, és mindig párokban keletkeznek, „különös" részecskéknek nevezték el őket. Hogy rendet teremtsen az egyre bővülő „részecskeállatkert" rengeteg - különös és kevésbé különös - lakója között, Murray Gell-Mann amerikai fizikus elhatározta, hogy nyolcas csoportokban (Buddha megvilágosodásának nyolc útjára gondolva) osztályozza őket. Ez az elrendezés arra az elméletre épült, hogy a részecskék alapvetőbb létezőkből, kvarkokból állnak. Eredetileg a fizikusok úgy vélték, hogy háromféle kvark van: felső, alsó és - itt is! - különös. A proton például két felső (u) és egy alsó (d) kvarkból, a neutron két alsó (d) és egy felső (u) kvarkból áll, és az erőközvetítő részecskéknek még van egy különös (s) kvarkjuk is. Amikor azonban még több részecskére derült fény, a háromféle kvark már nem volt elegendő, így a kvarkcsalád hattagúra bővült. A család hatodik, utolsó tagját - a „tető" (t) kvarkot - nagy energiájú kísérletek során fedezték fel a chicagói Fermilabban 1995. március elején. Gell-Mann kvarkelmélete egy szívós problémát oldott meg a részecskék csoportosításában: a leptonok (kis tömegű részecskék, ilyen például az elektron) egységes szimmetriacsoportokat alkotnak, a hadronok (a nehéz részecskék, ilyen például a proton és a neutron) viszont nem. De ha 51

minden hadron három kvarkból épül fel, akkor kvark-kombinációk révén a hadroncsalád is beilleszthető a szimmetriacsoportokba. AZ ERŐK EGYSÉGESÍTÉSE - A részecskék sokaságának szimmetriacsoportokba való rendezése kiváló teljesítménynek számított, de a valódi egységesítés megkövetelte, hogy a részecskék által képviselt erőket is összekapcsolják. Ennek a törekvésnek az élén Einstein állt a maga egységesített mezőelméletével. Noha elmélete csak a gravitációs és az elektromágneses erőket vette figyelembe (és ezért eleve kudarcra volt ítélve), ihletül szolgált egy egész sor „nagy egységesítő elmélet" számára. A mostani hasonló elméletek és szuperelméletek a kvantum- és a relativitáselméletre támaszkodva számba veszik a négy egyetemes kölcsönhatást is: az elektromágnesség és a gravitáció mellett az erős és a gyenge nukleáris erőket. A fizikusok ugyanis feltételezik, hogy a fizikai világegyetem engedelmeskedik mind a relativitás, mind a kvantummechanika törvényeinek. A nagy egységesítés a négy egyetemes erőmező elemeinek tekinti az elemi részecskéket. A mező intenzitását, egy bizonyos ponton a mező erőssége határozza meg, ami megadja a statisztikai valószínűségét, hogy egy részecske ott tartózkodik-e vagy sem: bizonyos értelemben tehát a részecskéket úgy tekinthetjük, hogy a mező erősségének különféle változatai hozzák létre őket. A fotonok, az elektronok, az atommagok - és az egész részecskekavalkád -voltaképpen az egymásra ható mezők kvantumdinamikájának következményei. Ez az elképzelés alapvető hangsúlyeltolódást eredményezett a fizikában a részecskeegységektől az őket beágyazó dinamikus mátrixok - mezők - együtteséig. Steven Weinberg amerikai elméleti fizikus bátran kimondta, hogy a világegyetemet valójában a mezők töltik ki; a részecskéket csupán másodlagos fontosságú kísérőjelenségnek kell tekinteni. Az új mikrofizikában - amelyet kvantum-mezőelméletként ismerünk - a mezőelmélet alapjait már az 1920-as és 30-as években lerakta többek közt Jordan, Wigner, Dirac, Born, Pauli, Fermi és Heisenberg. Az elmélet érett formája, amelyet kvantum-elektrodinamika néven ismerünk, az 1940es években jelent meg. Megállapításait látványosan megerősítették a nagy energiájú kísérletek, amelyek századunk közepén indultak meg. Amint a fizikusok sikeresen magyaráztak meg összefüggéstelen folyamatokat a mező fogalmával, ezt újabb kvantum-mezőelméletek követték, jól jelezve a természet fizikai erőinek egységesítésében elért fokozatokat. Az első áttörést a gyenge kölcsönhatás (gyenge nukleáris erő) és az elektromágnesség egységesítése hozta. Előtte a gyenge erőhatás egészen másképp viselkedett, mint az elektromágnesség. Sidney Sheldon, Steven Weinberg és Abdus Salam azonban kimutatta, hogy ez a két erő egyetlen „elektrogyenge" erő különböző megnyilvánulásainak fogható fel. Ma úgy véljük, hogy a világegyetem korai pillanataiban nem volt különbség elektromágnesség és gyenge nukleáris erő között. Amikor azonban kezdett kibontakozni a világegyetem szerkezete, megtört ez a tökéletes szimmetria, és az egységes erő kettévált hosszú hatótávú elektromágneses és rövid hatótávú gyenge nukleáris erőre. További egységesítés az erős kölcsönhatás (a magerők) mélyebb megértésével érhető el. A kvarkok megjelenése előtt az volt a feltételezés, hogy a közbülső tömegű részecskék (a mezonok) szüntelen kicserélődése hozza létre a magerőket. De a hadronok kvarkelméletének elfogadásával fel kellett tételezni egy újabb, a kvarkok közötti hatóerő létezését is. Kiderült, hogy matematikailag hasonló módon lehet kezelni ezt az erőt, mint az elektromágneses erőt. Bár a kvarkok között működő erőt egységesíteni kellett az elektrongyenge erővel, végül formailag igen hasonló leírást kaptak. A kvantum-elektrodinamika (QED: Quantum Electro Dynamics) mintájára az egységesítést megvalósító elmélet a kvantum-kromodinamika (QCD: Quantum Chromo Dynamics) nevet kapta. Ezeknek az elméleteknek köszönhetően a világegyetemben létező alapvető mezők és erők számát sikerült kettőre csökkenteni: az egyik az integrált elektrogyenge és erős kölcsönhatás, a másik a gravitációs erő. A nagy egységesítés programjának első szakaszát - az erős kölcsönhatás és az elektrogyenge erők integrált elméletét a leptonokkal és hadronokkal együtt, amelyekből a világegyetem anyaga áll újabb szakasszal kellett kiegészíteni. Ekkor történt, hogy a nagy egységesítő elméletbe be kellett kapcsolni a gravitációs erőt, és ekkor kezdtek hozzá a fizikusok a „rendkívül nagy egységesítés "hez (6. ábra).

52

A rendkívül nagy egységesítés megköveteli a gravitációs mező kvantálását. Az erős kölcsönhatást már a gluonrészecskék révén „felaprították", az elektrogyenge erő közvetítését pedig W és Z jelű részecskékre bízták. A fizikusok abból a feltevésből indultak ki, hogy a gravitációs erő is voltaképpen parányi elemi részek - gravitonok - sorára bontható (kvantálható). A gravitációs mező kvantálása bonyolult problémákat vetett fel. Miután Einstein gravitációs elmélete a téridő geometriája, ennek az elméletnek a kvantálása a geometria apró egységekre való bontását jelenti. A fogalmi akadályon kívül más nehézségek is vannak. Először is nincs bizonyíték arra, hogy léteznek gravitonok a természetben, másrészt a gravitonok leírásához szükséges matematika végtelen értékekhez vezet. Ezért a gravitáció kvantumelmélete új megközelítést keres, amely gyökeresen eltér a kvantum-mezőelmélet korábbi megfogalmazásaitól. Úgynevezett méretszimmetriákat kell bevezetni szuperszimmetriák és szuperterek alkalmazásával. Így született a „szuperelméletek" új nemzedéke (amelyet az angol „SU-per SYmmetry" névből Susynak becéznek). Az első áttörés a szuperszimmetria matematikájának kifejlesztése volt. A szuperszimmetriát magában foglaló kvantum-mezőelméletből lett a „kvantumszupergravitáció": így egyesíthették a fizikusok a fermionokat és a bozonokat (két részecskecsaládot). Ez nagy teljesítmény volt, mert az ún. félperdületű fermionok a fő anyagrészecskéknek, míg az egyperdületű bozonok az egyetemes erőknek a részecskéi. (A fermionokat és a bozonokat perdületük - más néven „spinjük", azaz impulzusmomentumuk - különbözteti meg egymástól: a bozonoknak csak egész számú , míg a fermionoknak tört értékű perdületük lehet.) Korábban a fermionokat családokba lehetett csoportosítani, és ugyanígy a bozonokat is. De éles határvonal választotta el a fermionok belsőleg rokon családját a bozonoknak ugyancsak belsőleg rokon családjától. Most viszont, Susynak köszönhetően, a fermionokat és a bozonokat - anyagot és erőt - lehetett egymáshoz viszonyítani. A szupertéri magasabb dimenzióiban mindegyiket szimmetrikusan át lehetett „tükrözni" a másikba. Ahhoz, hogy fermionokat és bozonokat egyesíthessenek a szupertérben, egész sor új részecskét kellett bevezetni: minden egyes fermionnak és bozonnak kellett találni egy szuperszimmetrikus társat. Ugyanúgy, ahogy a fotonok szereztek maguknak fotino nevű tükörkép részecskéket, a kvarkok pedig s-kvarkokat, a gravitonokat a szuperszimmetrikus gravitinókkal kellett 53

összekapcsolni. Ez feloldotta azt a legfőbb akadályt, amely a gravitációnak a nagy egyesített erővel való integrálása előtt tornyosult. Az elméleti fizikusok most már bejelenthették, hogy megvan a szupernagy egyesített erő: a szupergravitáció! A rendkívül nagy (szuper) egységesített elméletek (GUT-ok) azonban nehézségekkel találták magukat szembe. Először is a kvantum-szupergravitáció megkövetelte, hogy a szuperszimmetrikus részecsketársaknak nagyobb tömegűeknek kell lenniük, mint azoknak a részecskéknek, amelyek a tükörképeik. Ez egy igazolhatatlan elemet vitt bele az elméletbe: kiderült ugyanis, hogy a szuperszimmetrikus részecskék energiaszintje túl magas ahhoz, hogy kísérleti részecskegyorsítókban létre lehetne hozni őket. Az új részecskék megfigyelhetetlenek maradnak, hacsak -amint azt néhány fizikus hiszi - nem fedezhetők fel elektronok és pozitronok vagy protonok és antiprotonok nagy energiájú ütközéseiben. A GUT-elméletek nemcsak seregnyi új és kísérletileg megfigyelhetetlen részecskét jeleztek, hanem egy másik meglepetéssel is szolgáltak: a legtöbb matematikai képletben csak akkor dolgozhattak velük az elméleti fizikusok, ha 11 dimenziót feltételeztek. Einstein forradalmi újítása - hogy a tér három dimenziójához negyedikként kapcsolta hozzá az időt - szinte elhalványul az új elméletek mellett, ahol a téridő négy dimenziójához hét újabb dimenziót adnak hozzá. A fizikusok munkához láttak, hogy bonyolult matematikával „összesűrítsék" a szupertér hét további dimenzióját, és ezáltal hozzáillesszék Susy négydimenziós relativitáselméletéhez. Feltételezték, hogy a többletdimenziók léteznek ugyan, de úgy vannak „felgöngyölítve", hogy hatásuk nem érvényesül még az elemi részecskék szintjén sem. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez az igyekezet kudarcra van ítélve. Nem találtak semmiféle módot arra, hogy a 11 dimenzióból lecsökkentsenek 7-et anélkül, hogy a maradék 4-et ne kellene tömöríteniük. Ez viszont az elmélet tapasztalati következményeit nulla dimenzióra szűkítené - ami igencsak kínos fejlemény egy olyan elmélet számára, amely a fizikai valóságot kívánja leírni. Egy ideig úgy látszott, hogy a GUT-vállalkozást fel kell adni. Ekkor azonban a fizikusok ifjabb nemzedéke állt elő egy másik, még merészebb gondolattal. Joel Scherk felvetette, hogy a részecskék egyáltalán nem „szemcsék", hanem talán olyan „húrok", amelyek a térben forognak és rezegnek. Arról volna szó, hogy a fizikai természet minden ismert jelensége ezeknek a rezgéseknek különféle kombinációiból épül fel, ahogyan egy vonósnégyes zenéje a hangszerek húrjainak különféle rezgéseiből áll össze. Már az 1960-as években felvetődött az a gondolat, hogy forgó és rezgő húrokat kellene feltételezni a természet alapvető megértéséhez. Ekkoriban Gabriel Veneziano javasolta, hogy amikor az elemi részecskék tömegük szerint rendeződnek, akkor voltaképpen hangokhoz vagy rezonanciákhoz hasonló mintázatot alkotnak. Más fizikusoknak később az a gondolatuk támadt, hogy részecske nagyságú parányi rezgő húrokból is lehet rezonanciákat előállítani. Scherk húrelmélete összeegyeztethetőnek bizonyult Gell-Mann kvarkelméletével. Az új elmélet megmagyarázta, hogy a kvarkok miért nem figyelhetők meg a természetben. Mert egy húrnak sosem lehet egyetlen vége! Amikor egy húrt kettévágnak, ismét két újabb véget kapnak. Ugyanez történik, amikor hadronokat „törnek fel" ütköztetési kísérletekben: nem önálló kvarkok, hanem friss kvarkpárok keletkeznek. 1976-ban Scherk, Ferdinando Gliozzi és David Olive kimutatta, hogy a szupergravitációt be lehet vezetni a húrelméletbe, ha ezt szuperhúrelméletté fejlesztik. Itt a részecskehúrok még több dimenziós szupertérben vibrálnak. Az elmélet igazi diadala az 1980-as évek közepén következett be, épp akkor, amikor a szuperszimmetria-elméletek csődöt mondtak a dimenziók tömörítésének kudarca miatt. John Schwartz és Michael Green kimutatta, hogy egy tízdimenziós szimmetriaelmélet tökéletesen összehangolható a négydimenziós téridővel, és itt fel sem merült a tömörítés gondja. Kiderült, hogy az új szuperhúrok kisebbek, mint az eredeti elmélet húrjai: nem hosszabbak a 10-35 méteres Planck-hossznál - sokkal kisebbek bármilyen ismert elemi részecskénél. 2. fejezet ÖSSZEFONÓDÓ TUDOMÁNYÁGAK A tudomány sikerei a jelenlegi világkép rejtélyeinek megoldásában és titkainak feltárásában nem azon múlnak, hogy a nagy egységesítés elméletei megállják-e a helyüket a fizikában. Ahogy az ember elvárja, a fizika nagy egységesítő elméletei csupán (vagy főként) a természet fizikai jellegére érvényesek. Ez azonban erős korlátozás: a fizika a természeti jelenségek igen jelentős részét öleli 54

fel, de semmi esetre sem mindegyiket. Nyilvánvaló, hogy anyag (vagy anyag-energia) nemcsak részecskékben, atomokban és molekulákban tömörül, hanem szerkezeti formákat ölt a sejtekben, élő szervezetekben és környezeti rendszerekben is - legalábbis bolygónkon. De ha - Stephen Hawking megjegyzésével élve - a fizika célja mindannak a teljes megértése, ami körülöttünk van, beleértve saját létezésünket is, akkor nem sikerült eddig a kémiát és a biológiát a megoldott problémák közé sorolni, és még távolabbinak tűnik az a lehetőség, hogy a fizika az emberi viselkedés magyarázatára alkalmas egyenleteket tudjon felállítani. Míg a fizikusok nagy egységesítő elméleti részecskék, atomok és molekulák tulajdonságait és kölcsönhatásait írják le, azt már nem mutatják meg, hogy a létező részecskék, atomok és molekulák miként idézik elő az élővilág jelenségeit -nem is említve az ember külön világát. Egy igazán egységesített tudomány magyarázatot adna a természeti világ összes arculatára, a fizikaira ugyanúgy, mint a biológiaira vagy az ideglélektanira. Számot adna a mind bonyolultabb és összetettebb, valamint az egyre eltérőbb jellegű rendszerek fokozatos kiépüléséről, függetlenül attól, hogy ezek a rendszerek a fizikai, a biológiai vagy az emberi tudományok világához tartoznake. Eleget lehet tenni ennek a kihívásnak? A tudomány vállalkozásának számára nincs igazi belső ok, amely ezt megakadályozhatná. Valószínű azonban, hogy a kihívás megválaszolása szükségessé tenné a kutatók által megfogalmazott jelenlegi GUT-elméletek alapvető feltételezéseinek felülvizsgálatát. Napjainkban a nagy egységesítő elméletek azon a feltételezésen alapulnak, hogy a világegyetemben mindent (vagy majdnem mindent) meg lehet magyarázni a négy egyetemes mező vagy erő kölcsönhatásának alapján; ez a négy főszereplő a gravitációs, az elektromágneses, az erős és a gyenge nukleáris erő. De mi van akkor, ha a dolog nem így áll? Vajon lehetnek-e további erők és mezők a természetben a fenti négyen kívül? Valójában lehetnek. Miért ne létezhetnének például szupergyenge erők, amelyeket nem mutatnak ki a fizikusok jelenlegi eszközei? Ezek az erők hatást gyakorolhatnak a kvantumvilág határozatlansági részvevőire és a makrotartomány bizonyos igen bonyolult és szuperérzékeny rendszereire. És hatásuk döntően különbözhet, amikor felépül az atomok és molekulák világegyeteme - az atomokból és molekulákból álló számtalan égitesttel együtt -, majd magasabb szintű szervezeti formák és tartományok alakulnak ki, amelyek olykor az atomok és molekulák fölé kerekedhetnek. Elképesztően nagyravágyó törekvés, hogy felfedezzük azokat a finom kölcsönhatásokat, amelyek az ismert világegyetemet olyan bonyolultsági szintig tudták építeni, ahol megjelent az élet, majd a tudat. Mégis akadnak úttörő tudósok, akik nekigyürkőznek ennek a feladatnak. Ha fogalmat alkotunk munkájukról, egyúttal bepillantást nyerünk abba az elméletalkotásba, amelynek révén valamikor majd sikerül megteremteni a fizikai és az élővilág igazán nagy egységesítő elméletét. Bohm „belső rendje" Talán David Bohm a legkiválóbb úttörője annak a különféle tudományterületeket felölelő elméletnek, amely a fizikában gyökerezik ugyan, de nem korlátozódik a fizikai világra. Gondolatait szélesebb körben fogadják el, mint bármely más kutatóét a modern időkben - Einstein kivételével. Tudományos körökben ugyanúgy beszélnek ezekről, mint a fiatalok összejövetelein, sőt elméletei népszerűek az alternatív kultúrákban és az Új Korszak hirdetői között is. Bohm elképzelése rendkívül egyszerű, bár alapvetően új. Szerinte a valóságnak két szintje (vagy dimenziója) van: az egyik a felületen mutatkozik meg a fizikai és biológiai jelenségekben, a másik egy mélyebb szint, amelyet csak közvetett módon ismerhetünk meg. A világegyetem alapos leírásának tartalmaznia kell az alsó réteget is: ezt „belső" (vagy befoglaló) szintnek nevezi. A belső rend lényeges vonása, hogy minden, ami térben és időben - a „külső" rendben - történik, ebbe a „belső" rendbe van beburkolva. Ilyen például az örvény. Aránylag állandó, ismétlődő formája van, mégsem létezik annak a folyadéknak a mozgásától függetlenül, amelyben megjelenik. Az örvény önálló tárgynak látszik, holott rendezettsége az áramló víz dinamikájából ered. A mélységi, belső rend és a felületi, külső rend közötti viszonyt Bohm a londoni Royal Institute-ban összeállított eszközzel illusztrálta: két koncentrikus üveghenger között szirupsűrűségű folyadék (glicerin) helyezkedett el. Amikor Bohm egy csepp oldhatatlan tintát juttatott a folyadékba, és a külső henger lassan forogni kezdett, a cseppecske fonálszerűen széthúzódott. Megfelelő forgatási sebességnél a csepp egyszerűen feloldódik, és úgy látszik, mintha eltűnt volna a glicerinben. Ha a folyadékba két cseppet helyeznek, akkor mindkettő önálló fonálszerű alakot ölt. Ha a fonalak 55

keresztezik egymást, akkor mindegyik cseppben összekeverednek a részecskék. Ha azonban a henger mozgását megfordítják, akkor mindegyik fonál ismét külön-külön cseppé alakul vissza. A tinta szénszemcséi tehát részei az egész rendszernek - a glicerinoldatnak -, amely szinte beburkolja őket. Bohm elméletének technikai részleteit nem ismerik szélesebb körben, pedig igen jelentősek: ezek a belső és külső rend kölcsönhatásairól szólnak. A külső rend megfigyelhető világában az anyagrészecskék mozgását folyamatosan vezérli a belső rend. Ezt a feladatot egy Q-val jelölt, kvantumpotenciálnak nevezett „vezérhullám" végzi. A G gravitációs állandóhoz hasonlóan a Q kvantumpotenciál is áthatja a téridőt. A Q azonban a téridőn túli belső rendből származik. Így nem maguk a részecskék rendelkeznek korpuszkuláris és hullámtulajdonságokkal: valójában igazi szemcsék, és csak azért figyelhetők meg rajtuk hullámtulajdonságok, mert a „vezérhullám" hatása mutatkozik meg szemcsés szerkezetükön. A kvantumpotenciál hatása alatt a megtapasztalható világ teljessége a belső rendből származik, és a szüntelenül megújuló állandó formák alkotják ezt a külső rendet. Miután belső, rejtett rendben a dolgok egyszerre vannak jelen, ezért nincsenek többé véletlen események a természetben; minden, ami a külső, felszíni rendben történik, az a belső, mélyen húzódó rend kifejeződése. Kvarkok és galaxisok, élő szervezetek és atomok egyszer s mindenkorra részei annak a rendnek, amely a megfigyelhető világ mögött rejtőzik. Heisenberg kvantumuniverzuma Nézzünk most egy másik elméletet, amely megpróbálja összefoglalni mindazt, amit életünk és értelmünk közvetlen tapasztalatai alapján tudunk a fizikai világegyetemről. Ez a Heisenberg-féle örökség, amelyet Henry Stapp berkeleyi kvantumfizikus újított fel és bővített ki. Maga Heisenberg is eléggé ellentmondásosan vélekedett a kvantumelmélet filozófiai következményeiről. Például ezt írta: „Végül is azt kell hinnünk, hogy a természet törvényei, amelyeket matematikai formába öntünk a kvantumelméletben, már nem magukról a részecskékről szólnak, hanem arról, amit az elemi részecskékről tudunk... Az emberi tudattól függetlenül létező részecskék valóságának felfogása így beleolvadt... egy kristálytiszta matematikába, amely már nem az elemi részecskék viselkedését, hanem inkább ezeknek a részecskéknek a viselkedéséről szerzett tudásunkat tükrözi." De Heisenberg mégis kitart amellett, hogy „ha le akarjuk írni, mi történik egy atomi esemény során, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a »történik« szó a megfigyelésnek a fizikai és nem pszichikai részére vonatkozik, és azt mondhatjuk, hogy a »lehetségesből« a »ténylegesbe« való átmenetre nyomban sor kerül, amint létrejön az egymásra hatás a tárgy és a mérőeszköz - ennélfogva a világ többi része - között. Ez nincs kapcsolatban azzal a tevékenységgel, ahogyan az eredmény a megfigyelő agyában rögződik." Nyilvánvaló, hogy ha a „lehetségesből" a „ténylegesbe" való átmenet (vagyis „a valószínűséghullámjelleg összeomlása") a mérőeszköz és a részecske közötti kölcsönhatás következménye, akkor a kvantumvilág a fizikai valóságnak felel meg. Ha azonban a hullámjelleg már akkor összeomlik, amikor az eredmény megjelenik a megfigyelő agyában, akkor a tapasztalatainkon túli kvantumvilág lényegében tudati valóság. Az előbbi változat a kvantummechanika úgynevezett „ontológiai" (lételméleti) értelmezését nyújtja, szemben az utóbbi változattal, a „mentális" (vagy idealista) értelmezéssel, amely a fizikusok ún. koppenhágai iskolájának gondolkodására jellemző. Stapp a lételméleti értelmezés mellett foglalt állást (bár adott neki egy idealista fricskát), és kiterjesztette a kvantumtartományon túl a makroszkopikus jelenségek területére is. így alakult ki a nagyléptékű, nem klasszikus hatásokkal kiegészített „heisenbergi kvantumuniverzum". Ez a kvantumvilág nem szorul rá Bohmnak a kvantumpotenciálon alapuló belső rendjére, bár megtartja belőle azt a gondolatot, hogy a kvantumelméletben előforduló valószínűségi megoszlás a természetben is létezik, még ha nem is a szemlélő agyában. A kvantumvalószínűségi megoszlás - a maga hirtelen változásaival együtt - tökéletesen megjeleníti a valóságot. Ebből ugyanis világosan látszik, hogy a fizikai világ fejlődése kétféle módon megy végbe: egyrészt fokozatosan, olyan határozott törvények révén, amelyek hasonlóak a klasszikus fizika törvényeihez; másrészt hirtelen és szabálytalan kvantumugrásokkal, amelyek rendszeresen bekövetkeznek. Az utóbbi eset a határozottsági törvények által keltett különböző makroszkopikus lehetőségek valamelyikének megvalósulása. A „felismerés" (a hullámjelleget kioltó kölcsönhatás) olyan körülmények között fordul elő, ahol a határozottsági törvények jól elkülönülő ágakra bontják a kvantumvalószínűségi eloszlást. Ez működésbe hozza az esemény egyik lehetséges lefolyását, míg a többit kizárja. A heisenbergi kvantumuniverzumban ez a jelenség nem korlátozódik a mikroszkopikus világra; lehet makroszkopikus történés is, amely a közvetlen megfigyelés szintjén ismerhető meg. 56

Stapp szerint a heisenbergi kvantumuniverzum átfogó és egységes kvantummechanikai magyarázatot ad nemcsak a biológiai, hanem a lelki jelenségekre is. Ebben a különös világegyetemben a fejlődő kvantumállapot, noha részben a klasszikus fizika törvényeihez hasonló matematikai törvények vezérlik, voltaképpen nem vonatkozik semmiféle lényegi tényezőre (szubsztanciára); csupán az adott történésekkel kapcsolatos lehetőségeket és valószínűségeket képviseli. Következésképpen számunkra a világegyetem többé már nem anyagszerű, hanem tudatszerű. A jelenségek anyagszerű vonásai bizonyos (nem klasszikus) matematikai tulajdonságokra korlátozódnak, és ezeket a tulajdonságokat ugyanúgy meg lehet érteni, mint egy fejlődő tudatszerű világ jellemzőit. Megfordítva a klasszikus fizika problémáját - ahol a tudat nem találja a helyét -, a heisenbergi kvantum-világegyetemben főleg az anyagnak nem jut hely. Henry Stapp arra a következtetésre jutott, hogy ha ezeket a nem klasszikus matematikai szabályosságokat egy lényegében tudatszerű világ jellemzőiként fogadjuk el, akkor „úgy tűnik, hogy a kvantumelméletben megtaláltuk egy olyan tudomány alapjait, amely matematikailag és logikailag egységes módon talán sikerrel birkózik meg rengeteg tudományos problémával az atomfizikától a biológián át a kozmológiáig, beleértve azokat a területeket is, amelyek hozzáférhetetlenül titokzatosak voltak a klasszikus fizika számára, mint például az emberi agyban lejátszódó folyamatok és a tudatos tapasztalat közötti kapcsolat". Prigogine dinamikus rendszere Henry Stappnek a heisenbergi kvantumuniverzumról alkotott idealisztikus felfogása arra késztet, hogy ne higgyünk egy „anyagszerű" világegyetemben. Léteznek azonban olyan elméletek is, amelyek nem követelik meg tőlünk ezt az áldozatot. Egy olyan egységesítő elmélet is lehető, amelyben a fizikai világ lényegileg anyagszerű marad. Egy ilyen elméletben mind a tudat, mind az élet a világegyetem folytonos fejlődéséből ered. Azok az elméletek, amelyek a fejlődést tekintik a tudományközi egységesítés kulcsának, arra a lépten-nyomon tapasztalható jelenségre hivatkoznak, hogy az idők folyamán a természet egyre bonyolultabb formákat épít fel. A fejlődés folyamatai sorozatosak és folytonosak, bár lehetnek ugrásszerűek és nemlineárisak is. Az elemi részecskék atomokká, az atomok molekulákká, a molekulák pedig kristályokká állnak össze. A molekulákból azután óriásmolekulák, majd ezekből még bonyolultabb, az élettel kapcsolatos sejtszerű szerkezetek épülnek fel, végül a sejtekből soksejtű szervezetek, ezekből pedig társadalmi és ökológiai rendszerek képződnek. Nem szükségszerű és valójában nem is ésszerű, hogy ez az összes szerveződési folyamat eleve különböző törvényeknek engedelmeskedjék. Ugyanazok az alaptörvények -mintegy a természet algoritmusaként - megteremthetik azt a kölcsönhatási dinamikát, amelynek alapján kibontakozik a természet bonyolultsága a részecskék szintjétől egészen az élő szervezetekig. Ezek lennének a fejlődés alapvető törvényei, amelyek a természet összes tartományában érvényesülnek, és ezeket a tudományosan átfogó elméleteket lehetne tekinteni a fejlődés általános elméleteinek. A legutóbbi néhány évtizedig olyan filozófusok alkották meg a fejlődés általános elméleteit, akik a tudományos ismereteik hiányát filozófiai ötletekkel pótolták. De a gondolkodás történetében fontos mérföldkövek maradnak, gyengéik ellenére is, például a következő könyvek: Henri Bergson: Teremtő fejlődés, Herbert Spencer: Alapelvek, Sámuel Alexander: Tér, idő és istenség, Teilhard de Chardin: Az emberi jelenség és Alfred North Whitehead: Folyamat és valóság. Nemrég azonban már olyan elképzelések és elméletek láttak napvilágot, amelyek a filozófiai gondolkodás birodalmából a tudományos kutatások szintjére emelték a fejlődés általános jelenségét. Az egységesítési elméletnek ezt a változatát Ilya Prigogine-nak a visszafordíthatatlan folyamatok termodinamikájáról szóló műve képviseli. Ilya Prigogine (ejtsd: prigozsin) orosz származású belga fizikokémikus az elsők között jött rá, hogy a fejlődési folyamatok tanulmányozásának egységesítő szerepe lehet. Kijelentette, hogy egy élő rendszer nem óramű, amelynek működése a részek közötti egyszerű ok-okozati viszonyokkal magyarázható; egy szervezetben minden szerv és folyamat az egésznek a függvénye. Hasonló megközelítési módra van szükség a társadalomtudományban is. A termodinamikailag nyitott rendszerek visszafordíthatatlan fejlődésének elmélete pedig nemcsak a fizikai kémiára, hanem a biológiai rendszerekre, sőt az emberi rendszerekre is alkalmazható. Ahhoz, hogy megértsük ennek az elméletnek a szépségét, emlékezzünk vissza, hogy a klasszikus termodinamika azzal foglalkozik: miként alakul egy zárt rendszerben a szabad energia hőveszteséggé, vagyis hogy alakul ki termodinamikai egyensúly a rend felbomlása következtében. 57

A 19. századi fizikában ezt a gondolatmenetet addig vitték, hogy megjósolták az egész világegyetem kihűlését (ez a hőhalálelmélet). De a 20. század első fele óta a kutatók új megközelítési módokat kerestek. Lars Onsager holland fizikus 1931. évi tanulmánya (Reciprok kapcsolatok a visszafordíthatatlan folyamatokban) olyan folyamatokra hívta fel a figyelmet, amelyek a termodinamikai egyensúlyból inkább kibillentik, mintsem az egyensúly felé tolják az egyes rendszereket. Ekkor, 1947-ben, Prigogine, doktori értekezésének témájaként, az egyensúlytól távol eső rendszerek viselkedését választotta, az 1960-as évek elején pedig Aharon Katchalsky izraeli fizikus és P. F. Curran a nem egyensúlyi termodinamika új tudományának matematikai alapjait dolgozta ki. Ezek a kutatók kimutatták, hogy ha zárt rendszerekben a fokozatos változásokat figyeljük, a klasszikus termodinamika nem kerül ellentétbe a valódi világ rendszereivel. A valós világot olyan nem egyensúlyi rendszerek népesítik be, amelyek nem lineárisan fejlődnek, és nyitottak a környezetükből áramló szabad energia irányában. Negatív entrópiát (szabad energiát, vagyis rendezettséget) fogadnak be környezetükből, és entrópiát (felhasznált energiát, vagyis rendezetlenséget) bocsátanak ki, illetve „szórnak szét". Az ilyen rendszerek alapvető fontosságúak az élet számára; amint Schrödinger a század közepén megjegyezte, „az élet negatív entrópiával táplálkozik". Miután a termodinamikai egyensúlytól távol eső nyílt rendszerek munkavégzés közben entrópiát bocsátanak ki, Prigogine disszipatív (kb.: hőleadó) rendszereknek (illetve szerkezeteknek) nevezte őket. Az ilyen rendszerek lehetnek állandó állapotban (amikor a környezetükből felvett negentrópia [negatív entrópia] pontosan kiegyenlíti a bennük termelt entrópiát), de növekedhetnek és bonyolultabbá is változhatnak (ha negentrópia-felvételük meghaladja a rendszerekben a visszafordíthatatlan folyamatok által termelt entrópia mennyiségét). A hőleadó (disszipatív) rendszerek működése csak akkor „jár le", ha az általuk felvett szabad energia nem fedezi a belső entrópiatermelést. A hőleadó (disszipatív) rendszerek dinamikája lehetővé teszi, hogy megértsük a természet egyre bonyolultabb fejlődését. A bonyolódási folyamat akkor indul meg, amikor a rendszerben vagy környezetében egy kritikus ingadozás megzavar egy távolról sem egyensúlyi állapotú rendszert. A bizonytalanná vált rendszer vagy kialakít magának egy új dinamikus egyensúlyt negentrópiafelvétele és saját entrópiatermelése között, vagy kaotikus állapotba kerül, ami a rendszer átalakulásához - vagy ha nem, akkor felbomlásához vezet. Ha a disszipatív rendszernek sikerül a dinamikus egyensúly újabb állapotát megtalálnia, akkor nagy a statisztikai valószínűsége, hogy ebben az állapotban fokozottabb lesz a szerkesztettség és a bonyolultság, mint a korábbi megzavart állapotban. Ez annyit jelent, hogy a disszipatív rendszerek népes csoportjában a véletlenszerű különféle ingadozások által kiváltott - bizonytalanságok még messzebb lökik a termodinamikai egyensúly semleges helyzetéből a rendszereket egy olyan nem állandó dinamikai egyensúly felé, ahol megjelenhet az élet - sőt talán az értelem is. A zavarok, a kritikus hullámzások véletlen összjátéka és a korábbi rendszerállapot megingását követő átalakulás -ezek azok a kulcselemek, amelyek meghatározzák Prigogine egyesített elméletének „kettéágazó" dinamikáját. Ez a dinamika uralja a rendszereket a megfigyelés minden tartományában: a fizikában, a kémiában, a biológiában, az ökológiában, de még a társadalomban is. 3. fejezet EGYSÉGESÍTŐ ELMÉLETEK NAPJAINKBAN A jelenkori egyesített elméletek bámulatra méltóan széles körben és mélységben próbálják megmagyarázni világunkat. De valójában mennyire tökéletesek ezek az elméletek? Megkíséreljük értékelni őket: először a fizikán alapuló nagy egyesített elméleteket, aztán az egységesített elméletek tudományközi változatait. A nagy egyesített elméletek eredményei és hiányosságai A nagy egyesített elméleteket (GUT-okat) illetően meg kell jegyeznünk, hogy a fizikusok valóban figyelemre méltó eredményeket értek el mind elméletük hatókörére, mind pedig megfogalmazásának matematikai pontosságára vonatkozóan. A világegyetem új arculata bontakozik ki; egy magas szinten egységesített kép. Ebben az univerzum részecskéi és erői egyetlen „szupererőből" fakadnak, és noha különálló dinamikus eseményekre tagolódnak, kölcsönhatásuk nem szűnik meg. A téridő dinamikus folyamatosság, amelybe a részecskék és erők szervesen illeszkednek bele. Minden részecske és minden erő hat az összes többire. Nincsenek elkülönült erők és dolgok a természetben, csupán egymásra ható történések sorozatai különféle jellegzetességekkel. 58

Egy kölcsönható és önszervező világegyetem képe valószínűleg még akkor is sértetlen marad, amikorra már az ehhez tartozó elméletek régen megkoptak. Nehéz elképzelni, hogy a fizika valaha is visszafelé fejlődjék a különálló anyagi dolgok és dinamikus erők univerzuma felé, amelyet összefüggéstelen események mozaikjai töltenek ki. De negatívumként kell említenünk, hogy jóllehet a nagy egyesítő elméletek, a GUT-ok szakmai értéke szinte tökéletes, terjedelmük és jelentésük nem egészen világos. Alkotóik túlságosan küszködtek, hogy megteremtsék azt a matematikát, mely az általuk észlelt jelenségeket egységesíti, így nem merészkedtek mélyebbre állításaik következményeinek elemzésekor. Ezzel szemben a filozófusok, koruk ismereteinek hagyományos értelmezői, jobbára nem kísérték figyelemmel ezeket a próbálkozásokat, vagyis -néhány kivételtől eltekintve - nem tartottak lépést a legújabb fejleményekkel. A mélyebb gondolkozás hiánya mutatkozik itt meg. Az első sikerek lázában néhány kutató úgy vélte, hogy nagy egységesítő elmélete úgyszólván mindent megmagyaráz. Ami azonban a nagy és rendkívül nagy egységesítő elméleteket illeti a fizikában, a „mindenség elmélete" címke nyilvánvalóan túlzás. Amint láttuk, a nagy egységesítő elméletek nem tudnak kielégítő magyarázattal szolgálni, hogy az anyag miért fejlődik egyre bonyolultabb szerkezetű formák felé. Azt is láttuk azonban, hogy legalább elvileg létezhet olyan elmélet, amely képes megfogalmazni a világegyetemben növekvő szerkezeti bonyolultságot vezérlő törvényeket. A kérdés az, hogy vajon meg lehet-e fogalmazni egy ilyen elméletet pusztán a fizika törvényeinek kiterjesztésével, vagy túl kell lépni ezeken valamilyen módon. Nyilvánvaló, hogy a természet bonyolultabb területei már nem a fizikai természet tartományai; a fizikában, ahogy ezt hagyományosan képzeljük, az elméletek nem foglalják ezeket magukban. A fizika jelenlegi elméletei azonban talán általánosíthatók lennének - vagy további tényezőkkel kellene kiegészíteni őket -, hogy a fizikán túli tartományokat is felöleljék. Ami az egységesítésből kimaradt A fizikai és a fizikán túli világot magában foglaló egységesített elméletek között David Bohm gondolatai vezető helyet foglalnak el. Láttuk, hogy Bohm a kvantumfizika fogalmait igyekezett egy további tényezővel kiegészíteni: a Q tényezővel. A Q olyan vezérhullám, amely a világegyetem legalapvetőbb dimenziójából ered, vagyis a „belső rend"-ből. Ebből jön létre azután a „külső rend". Első pillantásra úgy tetszik, ez megoldaná a tudományágak közötti egységesítés problémáját, de ezért súlyos árat kellene fizetni: el kell fogadnunk a belső rend „külön valóságát" (hogy Carlos Castaneda megfelelően misztikus kifejezésével éljünk). Eszerint a belső rend a valóság elsődleges dimenziója, de nincs róla közvetlen tudomásunk: minden megfigyelésünk a másodlagos valóságra vonatkozik, ami nem más, mint a külső rend. Ebben a rendben azonban a vezérhullám kezdeteire és működési jellemzőire nincs magyarázati tehát tetszőleges feltételezések maradnak. Bohmnak azért kell a belső rend, hogy megszabadítsa vezérhullámát a tetszőlegességtől. De elméletében a rend végső soron hit dolga. A Henry Stapp által nagyra becsült és feldolgozott heisenbergi kvantumuniverzum-elmélettel más bajok vannak. Amikor a kvantumfizika törvényeit kiterjesztjük a makroszkopikus jelenségekre, akkor olyan világot kapunk, ahol a meghatározottság és véletlenszerűség váltakozik. A meghatározó törvények valós változatokat alkotnak, és egy részecske a világ többi részével való kölcsönhatás révén kiválasztja az egyik lehetőséget, így a többi megsemmisül. Ez egyetemes folyamatot feltételez, amely nemcsak a részecskék viselkedésére ígér magyarázatot, hanem olyan bonyolult rendszerekére is, mint az élő szervezetek és a tudatos agyak. Ez az ígéret azonban nem valósul meg maradéktalanul. Az egyik gond az, hogy az elméletben nincsenek olyan törvények, amelyek megmagyaráznák, miként „választ" a kvantumtörténés a rendelkezésére álló lehetséges valóságok között. A választási folyamat voltaképpen a véletlenre van bízva. Ez egy csillapítatlan véletlen elemet vezet be, ami nem egyeztethető össze a tapasztalati világban végzett megfigyelésekkel. Van azonban még egy probléma: a makrotartományban, amelyre az elmélet állítólag vonatkozik, szüntelen „választási" folyamat zajlik, aminek eredményeként minden tárgy hullámjellegének folytonosan össze kellene omlania. Talán egyetérthetünk abban, hogy egy fényforrásból egy számláló felé haladó foton mentes minden kölcsönhatástól (és így egy valószínűségi kvantumállapotban van), mégsem világos, miként lehet egy szervezet vagy egy másik makroszintű 59

rendszer annyira elszigetelt a környezetétől, hogy ilyen „tiszta" állapotban maradjon. Amikor egy ilyen rendszer tisztátlan állapotban van - vagyis amikor kölcsönhatásban van környezetének valamely részével -, hullámjellegének össze kell omolnia. A heisenbergi kvantumuniverzumban ennek gyakorlatilag állandóan meg kellene történnie. Olyan anyagsűrűségű térségekben, mint a mi világunk is, a „döntési események" eléggé sűrűek lennének ahhoz, hogy megakadályozzák a dinamikai erőket azoknak a változatoknak a megteremtésében, amelyek között határozniuk kell. Lehetséges-e, hogy a fizikai elméletek szükségszerűen alkalmatlanok az élet és a tudat világának magyarázatára? Ha így van, talán az egységesített elmélet evolúciós változata kínál jobb megoldást. Prigogine felfedte, hogy a termodinamikai egyensúlytól távol álló rendszerek fejlődési dinamikája visszafordíthatatlan. A rendszerek ebben a „harmadik állapotban" (az egyensúlytól távol, nem pedig a közelében vagy pontos egyensúlyban) különös módon viselkednek: amikor az ingadozások megbontják egyensúlyukat, nem az egyensúlyosabb állapot felé mozdulnak, hanem esetleg átszerkesztik belső erőiket, így környezetük szabad energiáiból többet tudnak felvenni, feldolgozni és tárolni. Ennek következtében működésük nem áll le; inkább erőre kapnak, hogy növekvő dinamikájú létformákat és még bonyolultabb állapotokat érjenek el. Ha azonban közelebbről vesszük szemügyre ezt a termodinamikai elméletet, bármilyen ragyogónak látszik is, előtűnnek súlyos (bár talán nem kijavíthatatlan) hibái. A gond ott van, hogy - amikor egy, a termodinamikai egyensúlytól távoli rendszer fejlődési pályája kettéválik -az illető rendszer sorsa tisztán a véletlenen múlik. Prigogine ugyanúgy nem tudja megmagyarázni, hogy a kettéválást követően a rendszer miért „választ" egy új dinamikus létformát, mint ahogy Stapp sem tudja megindokolni, miért „választ" egy részecske meghatározott állapotot, amikor kölcsönhatásba kerül a világegyetem többi részével. Prigogine egyensúlytól távoli világmindenségében, akárcsak Heisenberg kvantumuniverzumában, a fejlődés a tiszta véletlen játékának van kitéve. Ez valóban elgondolkoztató. Ha sem a rendszer múltja, sem az univerzum jelenlegi állapota nem határozza meg az átalakulás kimenetelét, akkor az új dinamikus létforma kiválasztásának véletlenül kell történnie. Megjósolhatatlan lesz egy rendszeren belül, hogy a fejlődés miként bontakozik ki, több rendszeren belül pedig valószínűleg igen sokféle lesz a fejlődés pályája. Ha a hőveszteséget termelő (disszipatív) rendszereket véletlen dinamika hajtaná, akkor csupán az eltérések felé irányulnának. Ez azért van így, mert bármely két rendszer - még ha azonos állapotból és azonos feltételek között indul is - szükségszerűen ki lesz téve különféle külső behatásoknak és ingadozásoknak. Ezért feltétlenül egymástól különböző fejlődési pályára fognak térni. Ha azonban a fejlődő rendszereknek az volna a fő sajátosságuk, hogy idővel különbözővé válnak, akkor egymástól erősen eltérő rendszerek összehangolatlan tömegével volnánk körülvéve. Pedig mi következetes rendet észlelünk a kozmológia szerkezeteiben és állandóiban, valamint a fizika és kémia folyamataiban, hogy ne is beszéljünk a biológia és az ökológia által felfedezett, szinte a csodával határos módon koordinált rendszerekről. Ha a tudomány meg akar felelni a tényeknek, akkor - a széttartás (a divergencia) dinamikája mellett - le kell írnia az összetartás (a konvergencia) dinamikáját is. Milyen következtetéseket vonhatunk le a jelen helyzet értékeléséből az egységesített elméletekre vonatkozóan? A legfontosabb tanulság az, hogy tovább kell lépnünk. Esetleg a gravitációs, az elektromágneses, az erős és gyenge kölcsönhatás mellett újabb kölcsönhatás mezőit és erőit is fel kell ismernünk. Egy ötödik mező, a természet ölén működő szuperkönnyű mező finoman köthet össze részecskéket, atomokat, molekulákat, sejteket, szervezeteket és egész élő rendszereket. A természetben megjelenő és fejlődő számtalan rendszer, amelyik kapcsolatba kerül ezzel az erővel, arra kényszerülhet, hogy egymás között széttartóvá váljon, majd fokozatosan a magasabb szintű rendszereken és metarendszereken belül összetartson. Ez megmagyarázná a tapasztalatilag érzékelhető sokféleséget és rendet. Ez pedig elvezethet az egység és a következetesség feltárásáig az evolúció hatalmas lendületében, amely a mikroszkopikus kvantumoktól a makroszkopikus szervezetekig és helyenként a tudatig terjed. NEGYEDIK RÉSZ A FELTÁRULÓ LÁTVÁNY 1. fejezet ÚTON A „MINDENSÉG ELMÉLETE" FELÉ 60

E könyv Első része a tudomány által megalapozott világképet járta körül - egy fontos képet, amely azonban jórészt bonyolult képletek és elvont fogalmak mögött rejtőzik. Ez a körutazás annak áttekintésével kezdődött, hogy mit ért a tudomány és mit értenek a kutatók világmindenségen, anyagon, életen és értelmen (ami egészen más, mint amit a józan ész - sőt az általános közvélemény - annak tart). A Második részben kiderült, hogy a tudományban uralkodó kép nem végleges és határozott; akadnak benne homályos területek, sőt fekete lyukak is. A Harmadik részben egyfajta újítást - más szóval „forradalmat" - vizsgáltunk meg, amelyre akkor volna szükség, ha a tudomány olyan egységes és összefüggő képet kívánna alkotni a valóságról, amely valóban megfelel a kutatók észleléseinek és kísérleteinek. A tudomány által elfogadott képtől olyan gondok mentén haladtunk végig, amelyek elhomályosítják ezt a képet; majd eljutottunk a kevésbé homályos, átfogóbb és egységesebb képet ígérő mai kutatásokig. Most még tovább merészkedünk. A feltevések dzsungelébe indulunk felfedező expedícióra. Célunk egy olyan világkép elérése, amely valószínűleg akkor kerül elő az új kutatók szellemi műhelyéből, amikor a mostani tudományos forradalom mindenütt tért hódít. Az alapfogalom Egy valódi egységesített elmélet a fizikai természetről és az élővilágról alkotott képünket ötvözi az észről és a tudatról szerzett bensőségesebb ismereteinkkel. Ez óriási feladat, de mint említettük, nem lehetetlen megoldani. Mire lenne tehát szüksége egy új, felnőtt tudománynak, hogy megbirkózzék ezzel a feladattal? E kérdés megválaszolásához vizsgáljuk meg, hogy jelenlegi fejlődési szakaszában a tudomány hol ütközik rejtélyekbe és ellentmondásokba - hol törik meg világképének egysége. A világról alakuló ismereteink, amelyeket a tudománytól jelenleg is kaptunk, nem teljesen illeszkednek egymáshoz. Egyes kutatási területeken persze egységes a kép: „előhívása" éppen a tudomány alapvető feladata. A növénytan számos észlelése illeszkedik a Linné által kidolgozott osztályozási rendszerhez, s összhangban van a biokémia és a növénybiológia jelenlegi alapelveivel is. Kevésbé illeszkedik azonban ahhoz, amit a kutatók az ember élettanáról, és még kevésbé ahhoz, amit az atom belső szerkezetéről tudnak. A mai tudományos világképben a legnagyobb szakadék a fizikai és az élővilág, valamint ezek együttese (a „természet") és az emberi tudat világa között tátong. Egy valódi egyesített elmélet olyan átfogó lenne, hogy igényt tarthatna a „mindenség elmélete" (TOE: theory of everything) elnevezésre. Egy ilyen elmélet a világról szóló összes tudományos ismeretünk elemeit elrendezné és könnyebben érthetővé tenné. Így a világot jobban megismerhetnénk és többet megtudhatnánk róla. Ezért a „mindenség elmélete" meglepő módon ahelyett, hogy bonyolultabbá tenné a tudományos ismereteket, éppen az egyszerűsítés felé haladna. Ennek érdekében természetesen nem kellene feláldozni a részleteket és a pontosságot. Miközben például a pszichológusok ismerik nagyjából az emberi természetet, ez nem akadályozza meg őket abban, hogy mélyebb ismereteket szerezzenek egy bizonyos beteg pszichéjéről. Éppen ellenkezőleg: amikor a beteg egyedi személyi vonásait összehasonlítják az emberi személyiség közös vonásairól alkotott alapvető képpel, ezáltal mélyebben megérthetik az adott személy problémáit. Végül is ami egy emberben egyedülálló - akárcsak bármi a valós világban -, nem egy ilyen vagy olyan vonás (mert ha így volna, ettől teljesen megzavarodnánk); a sajátos jelleg mindig olyan ismerős vonások kombinációja, amelyek más dolgokban is előfordulnak. Ugyanez áll az élő szervezetekre és a kvarkokra, egyszóval az észlelhető és megismerhető világ minden tagjára. Egy jó tudományos elmélet megmutatja, hogy az egyedi vonások nem mások, mint önmagukban nem egyedi elemek sajátos kombinációi. Egy jó általános elmélet pedig még ezen is túlhalad: összefüggést mutat rengeteg (önmagában egyedi) dolog között. Egy TOE-elmélet még ennél is tovább megy, mert összefüggést teremt minden olyan jelenség között, amelyről már tudományos ismereteket szereztünk valamilyen formában. Hogyan alkotná meg a tudomány a „mindenség elméletét"? A legésszerűbb mód az, hogy megvizsgáljuk a töréseket, szakadékokat a mai tudományos világképben. Ha ez a kutatás kulcsot nyújt a rejtélyek megoldásához, és helyreállítja az összhangot, akkor a jelenlegi tudományos ismeretek különböző tételei beépíthetők egy következetes és magas szintű elméletbe - egy képzeletbeli katedrálisba, amelyben a különböző építőelemek tökéletes harmóniában illeszkednek össze.

61

A kérdés az, hogy az elméleti töréseknek van-e közös vonásuk és így közös megoldásuk. Ha nincs, akkor lehetetlen elérnie egy általános fogalomra épülő egységesítést. De ha van, akkor meg kell keresnünk a kulcsot a megoldáshoz. Állandó paradoxonok rövid leltára (A)

A FIZIKAI VILÁG ELLENTMONDÁSAI Az elemi részecskéknek azonos kvantumállapotban nincs lokalitásuk: azonnal összekapcsolódnak még akkor is, amikor óriási távolságok választják el őket egymástól. Az egyenként kibocsátott fotonok „csomagjai" úgy viselkednek egymással, mintha hullámok volnának; az elektronok a szupravezetőkben egy ütemben „menetelnek", és azonos hullámok módjára viselkednek; a különböző atomokban az elektronok azonnal és nem dinamikusan léphetnek összhangba még akkor is, ha előzőleg nem álltak kapcsolatban egymással, az atommagot burkoló energiahéjakon pedig mindig „ügyelnek" egymás állapotára. Négy különböző elem (a hélium, a berillium instabil izotópja, a szén és az oxigén) rezonanciafrekvenciája olyan pontosan van hangolva, hogy így elegendő szén keletkezhet a világegyetemben az élet fizikai alapjainak megteremtéséhez. Az egyetemes állandók pedig olyan finoman vannak összehangolva, hogy lehetővé teszik az élet megszületését a Földön és feltehetően más bolygókon is. (B) AZ ÉLŐVILÁG ELLENTMONDÁSAI Igen különböző fajok alakja, sőt genetikai információtartalma is meglepő egyezéseket mutat - még ha a véges időkeretben végbemenő fejlődésről azt gondoljuk is: a mutációknak, valamint a természetes kiválasztódásnak a belső véletlenei és összefüggéstelen folyamatai vezérlik. Az élő fajok képesek rendkívül bonyolult formák felépítésére és kijavítására, jóllehet minden sejtjük azonos mennyiségű genetikai utasítást tartalmaz; és ha a környezet átalakulása alapvető változásokat igényel a faj alkalmazkodási tervében, akkor ezeket a változásokat tömeges és erősen összehangolt - de semmiképpen sem véletlen - genetikai mutációk hozzák létre alkalmilag. (C) AZ EMBERI TUDAT ELLENTMONDÁSAI Az emlékezés, valamint az érzékeken kívüli információcsere meghaladja azokat a képességeket, amelyeket eddig hagyományosan az emberi agynak és idegrendszernek tulajdonítottak. Különleges körülmények között az emberek, úgy tűnik, képesek rá, hogy visszaemlékezzenek bármely vagy talán minden tapasztalatukra és talán mások tapasztalataira is; és alkalmilag hatással lehetnek téren és időn át egy másik ember lelki és testi állapotára. Úgy tűnik, egyedek, sőt egész kultúrák képesek láthatatlan kapcsolatba lépni egymással oly módon, hogy ötleteiket és alkotásaikat megosztják egymással a hagyományos és kölcsönös információcsere keretein túl is. Ezekkel a zavaró (de egyben nyugtalanító) paradoxonokkal kapcsolatban a felvetődő izgalmas kérdések a következők: • Hogyan tudta a világegyetem nulla idő alatt előre látni azokat a feltételeket, amelyek tízvagy még több milliárd évvel később jöttek létre? • Mi - vagy ki - felelős azért, hogy a négy különböző elem atommagjában egybeesnek az energiaszintek? • Hogyan tud a kettősrés-kísérletben minden foton átmenni mindkét résen hullámként, ha eredetileg részecskeként indult útnak? • Hogyan „ismerheti" egyik részecske a másik állapotát - tekintettel arra, hogy a szupravezetőkben a közös atommagok körül, de még különálló atomokban is állapotuk összhangban van egymással? • Miként lehet, hogy az előzetes környezeti feltételekre finoman hangolt fajok akkor is fennmaradnak, amikor környezetükben gyökeres változások mennek végbe -ahelyett, hogy kihalnának, és csupán algákkal meg baktériumokkal benépesített világot hagynának maguk után? • Hogyan tehetett szert a rovarok és más állatok csaknem negyven, törzsfejlődési szempontból egymástól lényegesen eltérő típusa ugyanarra a fő szabályozógénre szemük felépítésében? Vajon az információhoz valamilyen őstípusos forma vagy minta révén jutottak hozzá - vagy egymástól vették át? • Miért vannak az élő szervezetekben olyan programok, amelyek a laboratóriumi kísérletek során előidézett károsodásokat helyre tudják hozni, holott a fajok történelme során ezek a programok nem alakulhattak ki természetes kiválasztódással? • Honnan jönnek az egész életet felölelő és a látszólag előző életekből származó emlékek? Hogyan képes egy alig másfél kilós agy 2,8 x 1020 bit (vagy még több) információ tárolására? 62

• Miként lehet, hogy az emberek egynegyede - és nemcsak az érzékeny típusok - azzal a képességgel bír, hogy távérzékeléssel „leolvassa" annak a személynek a tudatát, akivel kapcsolatba lép? • Hogyan képes valaki spontánul és közvetlenül hatni egy másik személy agyára és tudatára sőt talán óriási távolságból „belenézni" a másikba, és megmondani, mi baja van az illetőnek? • Lehet-e, hogy együtt meditáló embereknek van valamilyen csoporttudatuk - és ez a közös tudat hatással van más emberek testi állapotára? • És lehet-e puszta véletlennek tekinteni, hogy különféle és egymástól igen távoli kultúrák, valamint különböző művészeti és tudományos ágak időnként megdöbbentő párhuzamokat és „szinkronitást" mutatnak fel? Mindezekre a kérdésekre létezik közös válasz, mert a velük kapcsolatos rejtélyeknek és ellentmondásoknak óriási a hajtóerejük. Mindez, amit itt a felsorolásban megkérdeztünk, lehetséges! Feltéve, hogy a világegyetemben előforduló dolgok és események között finom és folytonos kapcsolatok vannak. Ha léteznek ilyen „kozmikus kapcsolatok", akkor a mikrorészecskék tudomást szerezhetnek egymás állapotáról bizonyos koordináta-rendszereken belük az élő szervezetek genomja kapcsolatban állhat a környezet megfelelő vonásaival; az emberi agyak és a tudatok pedig téren és időn túl léphetnek közvetlen kapcsolatba egymással. Lehet, hogy fel kell ismernünk a természet különböző tartományaiban (a fizikában, a biológiában, valamint a pszichológiában) egy tér- és időösszekötő tényezőt? Ugyanis „összekapcsoltság" hiányában nem várhatunk el semmi érdekesebbet a fizikai világegyetemtől, mint hogy hidrogén és hélium keletkezik benne. Máskülönben az olyan bonyolult rendszerek, mint az élet, csak valami elképesztő szerencsének vagy egy mindenható Teremtő akaratának köszönhetik létüket. Ugyanígy a biológiai rendszerek fejlődését - keletkezésüket és megújulásukat - titokzatos „építési tervekkel" vagy más metafizikai tényezőkkel kellene magyaráznunk a megfigyeléseken és kísérleteken alapuló jóhiszemű tudományos fogalmak helyett. Ha pedig nem ismerjük fel az emberi agyak közötti önkéntelen kapcsolatok lehetőségét, akkor igen sok izgalmas emberi tapasztalatot kellene tagadnunk vagy elvetnünk, rájuk sütve azt a bélyeget, hogy mindez csupán babona vagy képzelgés. A múlt közbeszól Úgy látszik, kozmikus kapcsolat létezésére van szükség ahhoz, hogy a mai tudományos világ számtalan rejtélyére és ellentmondására értelmes megoldást találjunk. Tegyük fel, hogy a valós világ létre tud hozni ilyen kapcsolatokat. (Hogy ez így van-e vagy sem, mindjárt meglátjuk.) Mit jelentene ez az ismert fizikai, biológiai és emberi jelenségek számára? Úgy tudjuk legjobban megvilágítani ezt a kérdést, ha két izgalmas példát veszünk. Ezeket a világ nagy tudósai dolgozták ki, bár eredetileg más kérdések magyarázatára szánták őket. Az egyik példa Sir Fred Hoyle-tól, a kiváló angol csillagásztól származik. Tegyük fel - mondja Hoyle -, hogy egy vak ember próbálja rendbe hozni egy Rubik-kocka összekevert felületeit. Amint a tapasztalat mutatja, mind a hat oldal színeinek összerendezése eléggé hosszadalmas folyamat; még egy egészséges, okos ember is órákig keresheti a megoldást. Egy vak ember számára azért kell több idő, mert nem tudja, hogy egy adott forgatás közelebb viszi-e a megoldáshoz, vagy eltávolítja attól. Hoyle számításai szerint annak a valószínűsége, hogy elrendezi a kocka mind a hat oldalát, l:5xl018 nagyságrendű. Következésképp nem valószínű, hogy a vak ember életében ez sikerül: ha másodpercenként egy forgatással dolgozik, akkor öttrillió másodpercre van szüksége az összes lehetőség kipróbálásához. Ez az időtartam nemcsak egy emberöltőnél, hanem a világegyetem feltételezett életkoránál is hosszabb. Ám a helyzet gyökeresen megváltozik, ha súgnak a vak embernek. Ha minden forgatásnál azonnal kap egy igen vagy nem választ, akkor átlagosan 120 fordulattal elrendezheti a kockát. Ha másodpercenként egyet forgat, akkor átlag 2 percre lesz szüksége, nem pedig 128 milliárd évre, hogy a cél elérése érdekében az összes változatot kipróbálja. Hoyle példája mutatja azt a különbséget, amelyet egy kapcsolat - ebben az esetben az információ állandó visszacsatolása - eredményez egy célkereső folyamatban. Ebben a példában a játékos tökéletes tájékoztatást kap: a súgás mindig helyes. Ha azonban az információ kevésbé tökéletes (vagy a játékos számára kevésbé kényszerítő erejű), akkor előfordulnak véletlen tévedések, és a játékosnak több időre lesz szüksége a cél eléréséhez. De még egy esetleges és nem kényszerítő súgás is felgyorsítja az esetleges tapogatózás célkereső folyamatát. Hoyle példájában kezdettől fogva adott a cél: a Rubik-kocka oldalain a színeket kell egységesíteni. A természetben azonban nem biztos, hogy a célok készen állnak. A tudósok nem bíznak a „teleológiában" - abban a feltételezésben, hogy a természet olyan terv szerint dolgozik, amely már a 63

folyamat megindulásakor készen áll. Ehelyett számos kutató úgy véli, hogy maga a keresés folyamata teremti meg a célt. Hogyan lehetséges ez? A választ egy másik érdekes példa adja meg, amely John Wheelertől, a neves amerikai kvantumfizikustól származik. Wheeler példája a „Húsz kérdés" néven ismert (a barkochbához hasonló) amerikai társasjátékra vonatkozik. Ebben a játékosok által előre meghatározott tárgyat vagy személyt kell kitalálni. A cél legfeljebb húsz kérdéssel érhető el, miközben a válasz csak igen vagy nem lehet. Valaki kimegy a szobából, és a többiek eldöntik, milyen tárgyat vagy személyt adnak fel. A játék általános kérdésekkel kezdődik, pl.: „Zöldség?", aztán lényegre törőbb kérdések jönnek, pl.: „Nagyobb-e, mint egy elefánt?" Egy jól vezetett kérdéssor utolsó szakaszában egy konkrét kérdés tehető fel (ez a „rákérdezés"), például: „Az utcasarki lámpára gondoltatok?" A játék rendszerint célorientált, mert a játékosok előre meghatározzák a kitalálandó dolgot vagy személyt. A játék azonban - állítja Wheeler - másképp is játszható. A játékosok összebeszélnek, hogy nem adnak fel semmilyen tárgyat vagy személyt, de ezt nem árulják el a kérdezőnek; ez viszont olyan kérdéseket tesz fel, mintha tényleg volna valami kitalálandó dolog. A játék teljes zűrzavarba fulladna, ha a részvevők nem követnének egy egyszerű szabályt: bármilyen választ adnak is, annak az előzőleg adott válasszal összhangban kell lennie. Ha például a „Zöldség?" kérdésre a válasz igen volt, akkor az összes többi válasznak úgy kell megfogalmazódnia, mintha a feladvány növény volna. Amint a kérdések az általánostól az egyedi felé tartanak, a megengedett válaszok száma rohamosan csökken. Egy ügyes játékos eljuthat egy olyan kérdésig, amelyre az ellentmondást tiltó szabály következtében a játékosok csak igennel válaszolhatnak. Ekkor kiderül, hogy a játékos olyan célt ért el, amely kezdetben nem is létezett a megállapodás értelmében. A példa azt mutatja, hogy azok a „játékok", amelyek emlékeznek saját korábbi állapotaikra, és visszacsatolással hozzájutnak a megfelelő információkhoz, határozott célirányultságot mutatnak. Ezenkívül gyorsabban és hatékonyabban haladnak az önmaguk által keltett cél felé, mint egy olyan folyamat, amely véletlen próbákon és tévedéseken alapul. A természetben ezek a tényezők majdnem mágikus hatásúak lehetnek. Amikor a múltra vonatkozó információk a jelen folyamatokra hatnak, akkor ez a visszacsatolás korlátozza a valószínűségek véletlen játékát a bonyolultság fejlődésében, mert felgyorsítja és önmagához képest következetessé teszi a fejlődési folyamatot. A Prigogine által észlelt „széttartás" tulajdonsága kiegészül az „összetartás" tulajdonságával, így az egész természet egy célteremtő és önfejlesztő rendszerré válik. A folyamatban elért széttartó-összetartó állapotok, illetve rendezettségi szintek olyan időkeretekben jelennek meg, amelyek már nem haladják meg azt az időt, amennyi - jogos feltételezésünk szerint rendelkezésre áll a fizikai fejlődés számára a világmindenségben és a biológiai fejlődés számára a Földön. Azokra a folyamatokra vonatkozó elméletek, amelyek által a természet világa visszacsatolással hat a benne létező dolgok fejlődésére, megmagyarázhatná azt a módot, ahogyan a bonyolultság kibontakozott az ősrobbanástól (vagy még korábbról) napjainkig. Végső soron egy ilyen elmélet szinte mindent meg tudna magyarázni - mivel a világegyetemben minden az önteremtés kölcsönhatási folyamatának eredménye. Ez lehetne a „mindenség fejlődési elmélete" az E-TOE (evolutionary theory of everything). Kapcsolatok térben és időben Mint láttuk, a kozmikus kapcsolatok szinte csodákra lennének képesek a természetben: egy véletlenszerű tapogatódzó világot egy olyan önellentmondás nélküli és önfejlesztő világgá alakítanának, amelyet egyetlen, teljesen átfogó, de önellentmondás nélküli és ezért feltehetően szabatos elmélettel tudnánk megragadni. De lehetnek-e a világban ilyen kapcsolatok körülöttünk? Mielőtt megvizsgálnánk a fizikai bizonyítékokat, fel kellene derítenünk a kozmikus kapcsolatok puszta lehetőségét. Esetleg metafizikai vagy természetfeletti alapelvek kellenek ehhez? Kezdjük a térbeli kapcsolatok logikájával, és folytassuk az időbeli kapcsolatok lehetőségeivel! Ami a térbeli kapcsolatokat illeti, észrevehetjük, hogy ha egy dolog (vagy esemény) a tér valamely pontján kapcsolatban áll egy másik pontban lévő dologgal (vagy eseménnyel), akkor kell valaminek lennie, ami átviszi a hatást az előbbiről az utóbbira. A „távhatás" nem elfogadható fogalom: fel kell tételeznünk, hogy létezik egy folytonos közvetítő közeg, amely a két dolog (vagy esemény) között helyezkedik el, így össze is köti őket. Az ilyen folytonos közegeket a szakemberek „mező"-nek nevezik. 64

A mezők különös létezők: hatásuk általában megfigyelhető, de a mezők önmagukban nem észlelhetők. Ebben a vonatkozásban szuperfinom hálóhoz lehetne hasonlítani egy ilyen mezőt. Ha a háló szálai vékonyabbak, mintsem szabad szemmel láthatnánk őket, akkor magát a hálót sem vehetjük észre megfelelő eszköz nélkül. Láthatjuk azonban a csomókat, ahol néhány szál találkozik. Úgy látszik, mintha a csomók lebegnének a levegőben, noha a szálak kötik őket egymáshoz, így amikor egy csomó mozog, akkor a többi is vele mozdul. Ha tehát észrevesszük, hogy egyetlen csomó mozgása kapcsolatban áll a többi csomó mozgásával, akkor fel kell tételeznünk, hogy egy viszonylag kiterjedt háló köti össze őket. A jelenségeket összekötő mezőket hasonlíthatjuk egymáshoz kapcsolt rugókhoz is. Amint az egyik rugót megnyomjuk, a többi is meghajlik, összenyomódik vagy kitágul, és ennek megfelelően a felület összefüggően, bár nem egyenletesen mozog. Ez a dinamikus metafora vonatkozik a húrelmélet feltételezett részecskéinek viselkedésére is. Ebben az elképzelésben a részecskék valójában helyhez kötött rezgésminták - folytonos rezgési mezőkben. A rezgéseket erőterek kötik össze oly módon, hogy az egyik rezgés frekvenciájának változása megfelelő változásokat idéz elő a többiek rezgésében. És mi van az időbeli kapcsolatokkal? A mezők ebben a vonatkozásban is teljesíthetik egy összekötő közeg szerepét. A klasszikus fizikában a megfigyelt hatásokat a mozgás egyetemes törvényeire és egy szigorú ok-okozati láncolatra vezették vissza. Minden folyamat kezdő feltételeit olyan korábbi okok hatásában látták, amelyek maguk is korábbi okok okozatai. Ezek szerint egy szakadatlan okozati lánc húzódott visszafelé addig a feltételezett első pillanatig, amikor a világegyetem mozgásba lendült. Ennek a pillanatnak a kezdeti körülményeiről azt feltételezték, hogy ezek határozták meg mindazt, ami azóta történt. A kutatók azonban ma már nem fogadják el az időkapcsolatnak ezt a formáját. Századunk első évtizedeiben a klasszikus mechanika meghatározottságának nézetét elvetették, és az okozati láncok időkapcsolatait is elutasították. Egy valószínűségi világegyetemet - mint a miénk -nem „okozhatott" a múlt; legfeljebb különleges események hagyhatnak észlelhető nyomokat az egymást követő események szűk szakaszán. Hogy megértsük, miként képzeli el a mai tudomány a dolgok és események időbeli összekapcsolódását, másfajta analógiát kell alkalmaznunk. Ha egy esemény időbeli kapcsolatban van egy másikkal, akkor az utóbbinak valamilyen formában „emlékeznie" kell az előbbire. A kulcsfogalom itt az emlékezet. Első pillantásra úgy tűnik, mintha az emlékezet az emberi tudatra korlátozódna. De közelebbről nézve látható, hogy az emlékezet szélesebb fogalom, amely nemcsak az emberi, hanem a fizikai és a biológiai világra is vonatkozik. Míg az emberi emlékezet a tudattal van kapcsolatban, léteznek az emlékezetnek más formái is a fizikai és az élő természetben egyaránt. A legegyszerűbb élő szervezet is megőriz valamit a környezeti benyomásokból: van valamilyen emlékezete, bár nincsen az értelemig és tudatig terjedő idegrendszere. Még az exponált filmnek is van emlékezete, hiszen olyan különböző fényerősségű mintázatokra „emlékszik", amelyek a fényképezőgép lencséjén keresztül érték felületét. A számítógépnek is van emlékezete - valamilyen formájú logikája és intelligenciája -, de nem valószínű, hogy értelme és tudata is volna. A hologramhoz hasonló emlékezet látszik a legalkalmasabbnak arra, hogy a természetben az egyetemes jellegű időkapcsolatokat megmagyarázza. Vizsgáljunk meg egy hologramot! Alapjában véve nem más, mint fényképlemezen vagy filmen tárolt, két egymást keresztező fénysugár hullámmintázata (interferenciaképe). Az egyik sugár közvetlenül éri a filmet, míg a másik a megörökítendő tárgyról verődik vissza. A két sugár egymásra hat, és az interferenciamintázatok kódolva rögzítik annak a felületnek a jellemzőit, amelyről az egyik sugár visszaverődött. Ahogy az interferenciakép szétterül az egész filmen, a „fénykép" minden része információt kap a tárgyról. Ez azt jelenti, hogy a hologram szétosztva tárolja az információkat. Miután a hologram mindegyik része kap információt a lefényképezett tárgy minden részéről, a film bármely darabkájából helyreállítható a tárgy tökéletes háromdimenziós képe, bár minél kisebb az információ visszanyerésére használt darab, annál elmosódottabb lesz a kép. Ha a film két vagy több részét egy időben nézzük, a különböző helyen tartózkodó nézők azonos időben ugyanazt az információt kapják. A holografikus adattárolás nemcsak szétszórt, hanem rendkívül sűrű is: egy hologramlemez kis része is óriási mennyiségű interferenciaképet tárolhat. Bizonyos becslések szerint egy kockacukor nagyságú optikai memóriatárban, többszörösen egymásra másolt hologramok alakjában annyi 65

információt lehetne tárolni, mint amennyit az Egyesült Államok Kongresszusi Könyvtárának teljes könyvállománya őriz. A holografikus adattárolás sajátosságai azt valószínűsítik, hogy a kozmikus kapcsolatok a természetben hologramszerűek. Lehet, hogy a természetnek holografikus emlékezete van. A természet holografikus emlékezete nem létezhet üres térben, mert olyan összefüggő közegre kell támaszkodnia, amely hordozza a hologram interferáló hullámképeit. Ezért a természet emlékezete egy holografikus információőrző és -továbbító mezőt feltételez. Még ha közvetlenül nem is figyelhető meg, a folyamatos holomező (holografikus mező) a természetben mind térbeli, mind időbeli kapcsolatokat elő tud idézni. A térbéli kapcsolatok, mint láttuk, azt követelik, hogy az információ egyidejűleg álljon rendelkezésre különböző térbeli pontokon. Egy holografikus mezőben az információ szórt természete éppen megfelel ennek a követelménynek. Az időbeli kapcsolatok pedig döbbenetes mennyiségű információ tartós megőrzését igénylik, és egy holomező ezt a követelményt is kielégíti. Az „ötödik mező" Amennyiben egy tér- és időösszekötő holomező egyáltalán létezhet a valós világban, a kérdés az, hogy tényleg létezik-e. Nézzünk hát körül világunkban. A tudomány a természetben négy egyetemes mezőt ismer: a gravitációs, az elektromágneses, az erős és gyenge nukleáris mezőt. Az új fizika „nagy egyesítő elméletei" szerint a kölcsönhatásoknak ezek az egyedüli egyetemes mezői és erői. Mind a négy egyetlen „rendkívül nagy egyesített erőből" jött létre a világegyetem igen korai szakaszában. A ma észlelhető mezők önkéntelen szimmetriatöréssel váltak szét abban a gyorsan táguló és hűlő fázisban, amely a világegyetem születését követte. Lehet, hogy az egyik ilyen mezőnek vannak olyan tulajdonságai, amelyek egyetemes holomezővé avatják? Ez nem valószínű. Az erős és gyenge nukleáris mezők a kölcsönhatás helyi erői, amelyek nem tudnának óriási térbeli és időbeli távolságokon keresztül kapcsolatba hozni egymással különféle jelenségeket. A gravitáció és az elektromágnesség külön-külön is kozmikus kiterjedésű mező, de az ilyenfajta kapcsolatok (mint láttuk) az elfogadott elméletek szerint szabálytalanságokat idéznek elő. Ahhoz, hogy információk megőrzésére és továbbítására tegyük alkalmassá mindkettőt, a felismerhetetlenségig át kellene alakítanunk elméleteinket. Mint már jeleztük, több értelme van, ha tovább keresünk, és egy szuperkönnyű (de semmiképpen sem hatástalan és jelentéktelen) „ötödik mező" létezését feltételezzük a természetben. Noha egy ötödik mező nem - vagy még nem - tartozik a fizikusok által vitathatatlanul elismert mezők közé, számos kiváló fizikus töprengett azon, hogy esetleg mégis létezik. Harlow Shapley, a Harvard Egyetem híres csillagfizikusa már 1967-ben feltette a kérdést, hogy esetleg nem található-e „még egy ötödik létező" a világegyetemben a tér, az idő, az anyag és az energia mellett. Mi húzódik az olyan fogalmak mögött, mint „hajtóerő", „irányultság", „az élet első lehelete" vagy „kozmikus fejlődés"? Shapley a legutóbbi fogalom mellett tört lándzsát, mert ennek létezését tartotta a legvalószínűbbnek. Szerinte talán a kozmikus fejlődés az ötödik létező, amelynek segítségével meg tudnánk érteni egy dinamikus világegyetemet. Láthatjuk azonban, hogy egy dinamikus univerzum magyarázatához szerényebb fogalommal is eljuthatunk: a kozmikus kiterjedésű holomezővel. Ez a „szupergyenge" ötödik mező finom kölcsönhatásban áll a többi négy ismert mezővel. William Tiller amerikai fizikus ugyanerre a következtetésre jutott. „A hagyományos tudományban -írja - négy erőt tartanak felelősnek a világegyetemben megfigyelhető minden jelenségért: ez az erős nukleáris erő, a gyenge nukleáris erő, az elektromágneses erő és a gravitációs erő. Ezzel szemben egyre halmozódnak azok a kísérleti adatok, amelyek pusztán ezeknek az erőknek az alapján már megmagyarázhatatlanok." Az egyébként érthetetlen adatok magyarázatához szükséges erőt Tiller finomenergia-mezőnek nevezi. A finom energia erejének vagy mezőjének vizsgálatakor az ezoterikus (titkos) tanok múltbeli és jelenlegi fő irányvonalával találkozunk mind a múltban, mind a jelenben. Egyébként Laurence Beynam török kutató szánta rá magát a feltételezett ötödik mező ma már óriási irodalmának tanulmányozására, majd összegezte azokat a jellemzőket, amelyeket a kutatók ennek a mezőnek tulajdonítanak. Az ötödik mező, írja, megfigyelhető a hőben, a fényben, az elektromosságban, a mágnesességben és a vegyi reakciókban, mégis különbözik mindegyiktől: betölti az egész teret; behatol mindenbe és átitat mindent; a sűrű anyagok jobban és gyorsabban vezetik, a fémek visszaverik, az élő szerves szövetek elnyelik; negatív entrópiája szervező hatású; a változások 66

benne megelőzik a tárgyakban végbemenő változásokat; sűrűsége a távolsággal fordított arányban módosul - vagyis annál élénkebb hatású, minél messzebb vannak egymástól az általa összekötött tárgyak; és úgy kapcsolja össze a tárgyakat, ahogyan azok a múltban kötődtek egymáshoz. Az ötödik mező megjelent már különböző tudományágakban is, először és főként a biológiában. Ahhoz, hogy megértsük, miként jöttek létre az élő természet feltűnően rendezett formái, számos biológus azt a gondolatot vetette fel, hogy a biokémiai folyamatok és a genetikai programok mellett valami sajátosan biológiai jellegű mezőnek is működnie kell az élő szervezetben. A biomezővel kapcsolatos viták az 1920-as évekre nyúlnak vissza, amikor Alekszandr Gurvics szovjet kutató egy morfogenetikus (alakteremtő) mező gondolatával állt elő. Azt vette ugyanis észre, hogy az embriófejlődésben az egyedi sejtek szerepét nem a saját tulajdonságaik, nem is a szomszédos sejtekhez való viszonyuk, hanem egy olyan tényező határozza meg, amely magában foglalja a teljes önszervező rendszert. Feltételezte, hogy létezik egy - az egész rendszerre kiterjedő „erőtér", amelyet az egyedi sejtek részerőterei hoznak létre. Bár eleinte Gurvics azt állította, hogy ez az egész mező nem anyagi jellegű, később elismerte, hogy a fogalom a fizika nyelvére is lefordítható. A biomező korai gondolatát számos biológus kidolgozta, többek között N. K. Kolcsov Oroszországban, Bauer Ervin Magyarországon és Paul Weiss Ausztriában. Kísérleteik során számos megmagyarázhatatlan jelenségre lettek figyelmesek: egy szivacsállatka szétválasztott sejtjei önként újra egyesültek; a gőte egyik végtagja, sőt szemének szivárványhártyája is újranőtt; vagy néhány faj megtermékenyített petesejtje akkor is egész szervezetté fejlődött, amikor a sejt molekuláris szerkezetét teljesen szétrázták. Azt állították, hogy amikor kettévágnak egy örvényférget (Planáriát), akkor a két darab úgy pótolja önmagát, hogy teljes szervezetté alakulását a biológiai mező vezérli. Ahhoz hasonló történik élőben, mint amikor kettétörünk egy mágnest, és az új mágnesek önállóan kialakítják saját teljes mágneses mezejüket: a kettévágott féreg mezeje is két azonos biomezővé válik szét, így vezérli az egyik a fejrész és a másik a farokrész regenerálódását egy-egy teljes örvényféreggé. Az utóbbi ötven év folyamán mezőszerű jelenségeket fedeztek fel számos kutatási területen, így a kezdeti találgatások is jelentős változásokon mentek át; D'Arcy Thompson francia matematikus élő fajok alakfejlődéséről írt kiváló, úttörő jellegű könyvet, és elméletét a halak folytonos átalakulásával illusztrálta; Hermann Weyl német matematikus számos élő faj formáján a szimmetria önellentmondás-mentes átalakulását bizonyította be. Conrad Waddington angol biológus és René Thom francia matematikus szerkezeti állandóság szerint geometriai zónákra osztotta fel a biomezőt, így a geometriai formákat dinamikus folyamatokhoz kapcsolta az élő rendszerekben. Harold Saxton Burr, a Yale Egyetem biológusa úgy képzelte, hogy a biomező voltaképpen L-mező (Lifefield: életmező), amely irányítja és szervezi az élő szervezet fizikai szerkezetét. Burr munkatársa, Leonard Ravitz amerikai biológus bizonyítékot vélt felfedezni arra vonatkozóan, hogy az életmező közvetlenül a halál előtt tűnik el. Legújabban olyan biológusok, mint Brian Goodwin, azt állítják, hogy a biomezők a növények és állatok növekedési folyamataival kapcsolatosak. Goodwin szerint az élő természet formái akkor fejlődnek, amikor biológiai mezők hatnak létező szerves egységekre. A biomező a szerves forma és szerveződés alapvető egysége: a molekulák és a sejtek csupán „kompozíciós egységek". Goodwin azt feltételezi, hogy a szervezet és a környezet találkozási határán fejlődik ki az élet abban a szent táncban, amelyet a szervezetek és beburkoló biomezőik kölcsönhatása idéz elő. Goodwin nem mondta, hogy a biológiai mezők az élő szervezetektől függetlenül léteznek. V. M. Injusin szovjet biológus viszont bátran kijelentette, hogy a biológiai mezők fizikailag léteznek, akár kapcsolatban állnak egy szervezettel, akár nem. Injusin szerint az ilyen mezők alkotják az anyag ötödik állapotát, amely ionokból, szabad elektronokból és szabad protonokból áll. Míg az emberben a mező az agyhoz kapcsolódik, hatása eljuthat a testen túlra is, és telepátiás jelenségeket idézhet elő. Rupert Sheldrake - egy széles körben tárgyalt és vitatott biomező-elmélet alkotója - szintén úgy vélte, hogy a biomezők önálló valóságok: attól a szervezettől függetlenül is tudnak létezni, amelyre hatást gyakorolnak. Sheldrake szerint a morfogenetikus mezőket a korábban létezett azonos típusú szervezetek alakítják és erősítik folytonosan. Egy faj élő tagjai fajuk korábbi nemzedékeinek formáival olyan kapcsolatot tartanak, amely áthatol téren és időn. A kapcsolat alakrezonancia révén jön létre, ezért a jelenség az alak vagy mintázat hasonlóságát követeli meg. A rezonanciát az ismétlés erősíti: minél szaporább egy adott faj, annál több utódot hoz létre a jövőben; minél több viselkedési szokást tanul meg egy állat, annál gyorsabban tanulja el tőle a többi állat is - és így tovább. 67

Sheldrake szerint a morfogenetikus mezők nem hordoznak mérhető energiaformát. A biomezőkre vonatkozó bizonyítékok azonban másról árulkodnak. Az A. Sz. Popov Bioinformációs Intézet kutatói a volt Szovjetunióban arról számoltak be, hogy az ember bioenergia-mezőjének hullámhossza a 300 és 2000 nanométer közti hullámsávba esik. Azt is állítják, hogy a mező összefügg a természetgyógyászok által keltett hatásokkal, mert kölcsönhatásba lép betegeik biomezőjével. A kínai Lancsou Egyetem és a sanghaji Atommag Intézet kutatói szintén vizsgálták az emberi biomező energiajellegét, és úgy találták, hogy az alany szellemi erőinek függvényében változik. A Csi-kung mestereknek például sokkal erősebb a bioenergiájuk, mint az átlagembereknek. Hogyan áll tehát az ötödik mező kutatásának mai helyzete? A vizsgálatok rengeteg érdekes és figyelemre méltó felfedezést hoztak, bár mindeddig nem kerültek napvilágra a biomezővel kapcsolatban sem vitathatatlan bizonyítékok, sem cáfolhatatlan elméletek. Teljesen ésszerű azonban az a feltevés, hogy egy ilyen mező létezik. Több mint valószínű, hogy egy eddig nemigen értett mező húzódik meg a világ dolgai, eseményei mögött, és össze is köti őket, beleértve minket, embereket is. 2. fejezet A PSZI-MEZŐ FELFEDEZÉSE A „mindenség elmélete"-inek tudományos megfogalmazása a kölcsönös egyetemes kapcsolatokon nyugszik. Egy ilyen elmélet akkor alakítható ki, ha megtaláljuk a világegyetemben azt a mezőt, amely összeköti az atomokat és a galaxisokat, az egereket és az embereket, az agyat és a tudatot, valamint visszacsatolja az információkat mindegyikről az összes többire és fordítva. De van-e megbízható bizonyíték arra, hogy létezik ilyen kozmikus információs hálózat a világegyetemben? Nyilvánvalóan nem elég csak „feltételezni" a kívánt mezőt, mintha a szükségletekhez szabnánk. Ez egyszerű eljárás lenne, de nem volna tudományos. A tudománynak tisztelnie kell a 14. századi William of Occam által lefektetett híres törvényt, amely szerint nem kell a létezők számát a szükségesnél tovább szaporítani (ez az „Occam-borotva" elve: le kell nyesegetni a felesleget). A biológusok nem használhatják szabadon az „életerő" fogalmát annak magyarázatára, hogy a szervezetekben miért zajlanak az élettel kapcsolatos folyamatok; és a pszichológusok se jöjjenek elő semmiféle „szereteterővel" annak magyarázatára, hogy az emberek miként tudják szeretni egymást. Ugyanígy a mai fizikusok sem tételezhetnek fel egy ötödik mezőt csak azért, hogy kitöltsék tudományos ismereteink hézagait. Új létezőket (amelyek lehetnek erők vagy mezők) csak úgy szabad feltételezni, ha ezzel bizonyos dolgok vagy megfigyelések együttesére a legegyszerűbb, a leggazdaságosabb és a legésszerűbb magyarázatot tudjuk adni. Egy kozmikus összekötő mező esetében történetesen nincs szükség arra, hogy ötletszerűen feltételezzünk egy új létezőt. Ezt a mezőt olyasmihez kapcsolhatjuk, amelyről már tudjuk, hogy létezik a világegyetemben. A kvantumvákuum bevezetése Mi a kvantumvákuum? Bár a kifejezés rejtélyesnek tűnik, a fizikai világ egyik legfontosabb és legkevésbé ismert jelenségére vonatkozik. Feltétlenül megéri, hogy alaposabban szemügyre vegyük. A modern fizika szerint a kvantumvákuum egy rendszer legalacsonyabb energiaállapota, amelynek az egyenletei a hullámmechanikának és a speciális relativitásnak engedelmeskednek. Persze azért többről van szó, mint csupán egy rendszer állapotáról. Ez a vákuum hatalmas energiamező, amely se nem elektromágneses, se nem gravitációs, de nem is nukleáris jellegű. Ehelyett az ismert elektromágneses, gravitációs és nukleáris erők, illetve mezők forrása - valójában magának az anyagnak az eredeti forrása. A kvantumvákuum műszaki leírása folytonos energiatengerre utal, amelyben az anyag részecskéi sajátos kisebb szerkezeti egységek. Paul Dirac angol fizikus számításai szerint minden pozitív energiaállapotú részecskének van egy negatív energiájú megfelelője (ilyen „ellenpárokat" -például elektron-pozitron, proton-antiproton stb. - ma már minden ismert részecskéhez találtak kísérletileg). A kvantumvákuum a „Dirac-tenger": a negatív energia-állapotú részecskék tengere. Ezek nem érzékelhetők - a fizikusok „virtuális" (látszólagos, elképzelt) részecskéknek nevezik őket. De ettől 68

még nem lettek képzeletbeliek! Ha a vákuum negatív energiájú állapotait megfelelően nagy energiával gerjesztik, akkor ennek egy bizonyos része „átlökhető" a pozitív energia valódi (vagyis megfigyelhető) állapotába. Ez a párképződés ismert eljárása: a vákuumból kirepül egy pozitív energiájú (valós) részecske, míg egy negatív energiájú (virtuális) részecske a vákuumban marad. Így hát a Dirac-tenger mindenütt jelen van; a megfigyelhető világegyetem mintegy a felszínén úszik. Bár a legtöbb fizikus, vegyész, biológus és egyéb természetkutató nem ismeri eléggé ezt az alapvető energiamezőt, az érdeklődés egyre fokozódik iránta. Fontos felfedezésekre kerül sor. Ma már ismeretes, hogy a kvantumvákuum mezője adott életet a megfigyelhető világegyetemnek, amikor ennek egyik térsége (a Minkowski-féle vákuum) elvesztette stabilitását, így aztán anyagra és gravitációra szakadt szét. És ez volt az a hatalmas energiamező, amely - az univerzum következő és nyugodtabb Robertson-Walker-féle fázisában - „összerakta" azokat a részecskéket, amelyek ma benépesítik a téridőt. A fizikusok azt is tudják, hogy a kvantumvákuum energiamezője nemcsak az anyag forrása, hanem az egész világegyetem temetője is. Stephen Hawking angol elméleti fizikus híres feketelyuk-elméletében is szerepel, hogy egy fekete lyuk „eseményhorizontján" a vákuumban keletkezett részecskepárok egyike kilép a környező térbe, míg antirészecskéjét (vagyis ikerpárját) a fekete lyuk beszippantja, így az visszazuhan a vákuumba. A kvantumvákuum megdöbbentő sűrűségű energiát tartalmaz. Wheeler ezt a tömörséget köbcentiméterenként 1094 grammra becsüli, ami annyit jelent, hogy a vákuumban rejlő energia nemcsak az anyagban megkötött összes energia mennyiségével egyenlő, hanem David Bohm számításai szerint még ennél is kb. 1040-szer több.13 Ehhez viszonyítva az atommag energiasűrűsége szinte elenyésző, mivel köbcentiméterenként csak 1013 gramm. És mégis az atommag a legenergikusabb anyagtömeg a világegyetemben. A vákuum maga nem anyagi: energiái negatív állapotban vannak. Ez szerencsés dolog, mert ha nem így volna, akkor a világegyetem nyomban olyan kicsire zsugorodna, mint egy atom átmérője. (Ez Einstein híres tömeg-energia egyenérték-egyenletéből, az E = mc2-ből következik: egy adott energiamennyiség megfelelő tömegmennyiséget követel, ebből ered a gravitációs vonzás is.) Mivel az anyag „valódi" - vagy ahogy a fizikusok mondanák, „tömeg-energia" - világa elképesztően kisebb energiatartalmú a vákuumhoz képest, ezért érzékelhető világegyetemünk anyaga nem szilárd sűrítményként úszik a vákuumenergia-tenger felszínén, hanem inkább buborék alakjában lebeg benne. És valóban! Az általunk ismert anyagi világ - amelynek mi is részei vagyunk - energiában kifejezve nem a vákuum megszilárdulásának, hanem ritkulásának tekinthető. De akkor miként lehet, hogy a vákuum megdöbbentő energiatengere nem nyom agyon bennünket, és létezését nem is vesszük észre? Jánossy Lajos már évtizedekkel korábban kidolgozott egy elméletet, amely utat mutat a válasz felé. A híres „relativisztikus hatásokat" (mint az órák lelassulása vagy a tárgyak tömegének megnövekedése a fény sebességének közelében) ő a valós világ tárgyai és a kvantumvákuum közötti kölcsönhatásnak tulajdonította. Amikor csaknem a fénysebességre gyorsulnak a tárgyak anyagi részecskéi, akkor a vákuum energiarészecskéihez (a bozonokhoz) dörzsölődnek, így ez a súrlódás lelassítja haladásukat és megnöveli tömegüket. Ebben a felfogásban a vákuum nem elvont geometriai szerkezet, mint az Einstein-féle téridő, hanem egy valós fizikai mező, amely kölcsönhatásban áll a benne mozgó tárgyakkal. Számos fizikus - köztük Ignazio Licata Olaszországban és Manfred Requard Németországban olyan relativisztikus univerzum fogalmát kezdte tanulmányozni, amelyben a téridő nem elvont geometria, hanem valódi „hálós" mező. Jánossy elképzelését egy másik magyar elméleti fizikus, Gazdag László egy teljes értékű „poszt-relativitáselméletté" fejlesztette, amely megvilágíthatja, hogy a vákuumenergiák miért nem roppantanak össze bennünket - és hogy valójában miért nem érzékelhetők. Gazdag úgy tekinti a vákuumot, mint egyfajta szuperfolyadékot. Tudjuk, hogy amikor a héliumot az abszolút nulla fokhoz közeli hőmérsékletre hűtik, szuperfolyadék lesz belőle. A szuperhideg héliumban minden ellenállás és súrlódás megszűnik, így ez a folyadék keskeny réseken és hajszálcsöveken is lendületvesztés nélkül halad át. Ezzel szemben a tárgyak is úgy mozognak benne, hogy nem találkoznak ellenállással. (Minthogy az elektronok szintén ellenállás nélkül mozognak benne, a szuperfolyadékok egyben szupravezetők is.) Így egy bizonyos értelemben a szupravezető szuperfolyadék a benne mozgó tárgyak és elektronok számára nincs „ott" - jelenlétéről nem kapnak információt. 69

Képzeljük el tehát, hogy a kvantumvákuum a rajta áthaladó pozitív energiájú részecskék számára szuperfolyadékként viselkedik. Ekkor az ilyen részecskék és a belőlük épített tárgyak nem érzékelik jelenlétét: számukra a vákuum nem létezik. Miután testünk és agyunk a valós világ pozitív energiájú részecskéiből van felépítve, és e részecskék együttese úgy halad át a vákuumon, hogy az voltaképpen szuperfolyadék, érzékszerveink és legérzékenyebb mérőeszközeink sem jelzik az áthaladást. Igazán megbocsátható tehát, ha azt hisszük, hogy a minket és világunkat körülölelő energiatenger nem is létezik. A vákuum azonban nem állandóan és folyamatosan viselkedik súrlódásmentes szuperfolyadékként. Ahogy Pjotr Kapica szovjet fizikus, aki sok évet töltött a szuperfolyékony hélium tulajdonságainak vizsgálatával, észrevette: egy ilyen közegben csak azok a tárgyak haladnak súrlódásmentesen, amelyek szinte állandóan egyenletes mozgásban vannak. Ha egy tárgy erősen gyorsul, akkor a közegben olyan örvények keletkeznek, amelyek ellenállást tanúsítanak: a klasszikus kölcsönhatás jelei mutatkoznak. Például a szuperfolyékony hélium örvényeiben az erősen felgyorsult fa- vagy papírdarabkák úgy keringenek, akár egy hagyományos folyadékban. Ha ilyen hatás keletkezne a kvantumvákuumban, akkor ez befolyásolná a valós világ nem állandó vagy csaknem egyenletes sebességgel rajta áthaladó részecskéit: megjelennének a meghökkentő relativisztikus hatások és a valós világ részecskéinek megszokottabb tulajdonságai (tehetetlenségi erő, tömegvonzás, elektromágnesség). Einstein relativitáselméletének Gazdag-féle újraértelmezésében az ismert matematikai képletek a bozonok áramlását írják le a szuperfolyékony vákuumban.14 Ez az áramlás határozza meg a téridő geometriai szerkezetét és ezzel a fotonok és elektronok pályáját is. Amikor a fény és az anyag részecskéi egyformán mozognak, a téridő még klasszikusan euklideszi. Ám amikor felgyorsulnak (vagy lelassulnak), a vákuum kölcsönhatásba kerül mozgásukkal, és ekkor látszik görbültnek a téridő. A fizika élvonalában folyó kutatások alátámasztják ezeket a forradalmian merész feltételezéseket. A jelenlegi munkák Paul Davies és William Unruh fizikusoknak az 1970-es években kifejtett gondolatait folytatják. Davies és Unruh, akárcsak Jánossy és Gazdag, a vákuumban lévő állandó sebesség és gyorsuló mozgás közötti különbségre alapozta érvelését. Az állandó sebességű mozgás a vákuumot izotrópnak (minden irányban azonosnak) mutatja, míg a gyorsuló mozgás olyan hősugárzást idéz elő, amely feltárja az irányszimmetriát. A „Davies-Unruh-féle hatás" egymagában túl kicsi ahhoz, hogy mérhető legyen fizikai eszközökkel. Ez késztette a kutatókat annak vizsgálatára, vajon a vákuumon áthaladó gyorsuló mozgás előidéz-e járulékos hatásokat. Ez a sejtés roppant hasznosnak bizonyult. Kiderült, hogy a tehetetlenségi erő a vákuum kölcsönhatásaiból ered.15 1994-ben Bernhard Haisch, Alfonso Rueda és Harold Puthoff matematikailag is kimutatta, hogy a tehetetlenségi erő (az inercia) vákuumon alapuló Lorentz-erőnek tekinthető. Ez az erő a mozgó részecske alatti szinten keletkezik, és az anyagi tárgyak gyorsulása ellen hat. A vákuumon keresztül gyorsulva mozgó tárgyak mágneses mezőt keltenek, és ez eltéríti a tárgyat alkotó részecskéket. Minél nagyobb a tárgy, annál több részecskét tartalmaz, így annál erősebb az eltérítés - és a tehetetlenségi erő. Az inercia tehát az elektromágneses ellenállás egyik formája, amely a vákuum virtuális részecskékből álló (egyébként szuperfolyadékként viselkedő) gázának torzulásából ered gyorsuló mozgás esetén. Kiderült, hogy a tehetetlenségi erőn kívül maga a tömeg is a vákuum-kölcsönhatás egyik terméke. Ha Haisch-nak és munkatársainak igaza van, akkor a tömeg fogalma a fizikában sem nem alapvető, sem nem szükséges. Amikor a vákuum tömeg nélküli elektromos töltései (a szuperfolyékony vákuummezőt alkotó bozonok) kölcsönhatásba lépnek az elektromágneses mezővel a már említett energiaküszöbön túl, akkor a tömeg tényleg „megteremtődik". Ezért elég meglepő módon a tömeg esetleg sokkal inkább kozmikus energiából összesűrűsödött térszerkezet lehet, mintsem valami független létező a világegyetemben.16 Ha a tömeg a vákuumenergia terméke, akkor a tömegvonzás is az. Amint középiskolás korunkból tudjuk, a gravitáció mindig a tömeggel kapcsolatos, és a gravitációs tömegek közötti távolság négyzetével arányosan csökken. Ha viszont a tömeg a vákuummal való kölcsönhatásban keletkezik, akkor a tömeggel kapcsolatos erőnek is így kell létrejönnie. Ez azonban azt jelenti, hogy a rendszerint anyaggal társuló minden alapvető jellegzetesség a vákuum-kölcsönhatás eredménye: így az inercia, a tömeg és a gravitáció is. Nyomok a vákuumban 70

A kvantumvákuum persze nem üres tér. Jelentős eleme a világegyetemnek, ezért elvárható, hogy valamilyen módon az univerzum minden folyamatában részt vegyen. Valóban meglepő kölcsönhatásokban vesznek részt gyorsuló elemi részecskék; de vajon a kölcsönhatás finom formái is előfordulnak-e ismertebb létezőkkel kapcsolatban? Szovjet kutatók néhány csoportja szerint ez így is van. Anatolij Akimov, Gennagyij Sipov és Jevgenyij Bondarenko egy „torziós mezőről" számolt be, amely állítólag az elektromágneses és gravitációs mezőkön túl létezik. Ugyanúgy, ahogy egy villamos töltés mozgása mágneses teret kelt, és ahogy a tömeg jelenléte gravitációt hoz létre, a torziós mező forgást idéz elő a fizikai világban. Ez a forgás (vagy perdület) a fénysebességnél gyorsabb információtovábbításra képes, méghozzá csillapítás nélkül. Minden szubsztanciának, minden atomnak és részecskének megvan a maga torziós mezője, amely „polarizálja" a teret, és információt továbbít a benne lévő jelenségek között. A torziós mező állítólag a kvantumvákuum tartományában fordul elő. Áthatol az anyagon, mert rezgése elképesztően nagy. A hatás rendkívül finom; egészen kis távolságokon belül érvényesül, ahol a kvantumvalószínűség törvényei uralkodnak. Így a torziós mező hatása önmagában nem érzékelhető: csak a kvantumvalószínűség törvényeinek megszegésekor mutatkozik meg. Ezek a finom hatások azonban befolyásolhatják a biológiai rendszerek viselkedését, változásokat idézve elő - a változó frekvenciájú könnyű mágneses erőkhöz hasonlóan - a víz és más anyagok tulajdonságaiban. Bár nehéz őket megmérni, azt mondják, hogy a hatások félig állandóak.17 Egy másik orosz csoport kutatásai szerint a vákuum valóban olyan szuperfolyadéknak tekinthető, amelyben a mozgó tárgyak sajátos hatásokat idéznek elő. L. B. Boldireva és N. B. Szotyina elméletében egy részecske perdülétének változása örvényekhez vezet a vákuumban. Az örvények, akárcsak a szuperfolyékony héliumban, egy-egy örvény tengelye mentén állítólag perdületi, valamint elektromos polarizációt keltenek. Az eredmény az áramlás megtörése, amelyet az örvény központjában lévő szuperfolyadék hoz létre; ezután a szokásos tömeghatások jelennek meg. Ezek a vákuumban a tárgyak „nyomát" jelölik meg. Boldireva és Szotyina szerint - mivel bizonyos típusú mozgások hosszú ideig megmaradhatnak egy szuperfolyadékban - a tárgyaknak a vákuumban jelentkező nyoma még akkor is fennmaradhat, amikor a tárgyakat már eltávolították onnan. A tárgyak „vákuumnyomát" és még inkább ezeknek feltűnő maradandóságát kísérletileg igazolta egy másik orosz kutatócsoport Vlagyimir Poponyin vezetésével az Orosz Tudományos Akadémia Biokémiai Fizikai Intézetében. Poponyin, aki azóta megismételte a kísérletet az amerikai Heartmath Intézetben, hőszabályozott kamrába DNS-molekula-mintát helyezett, és lézersugárral világította meg. Azt találta, hogy a kamra körül sajátos szerkezetű elektromágneses mező alakult ki, többékevésbé a várakozásnak megfelelően. De észrevette, hogy ez a szerkezet még hosszú ideig fennmarad azután is, hogy eltávolították a DNS-t a lézerrel besugárzott kamrából. A DNS „nyoma" tehát akkor is jelen van a mezőben, amikor a DNS már nincs ott. Boldirevához és Szotyinához hasonlóan Poponyin és munkatársai is arra a következtetésre jutottak, hogy kísérletük során a fizikai vákuumból gerjesztették az új mezőszerkezetet. Ez a mező rendkívül érzékeny; számos, nulla értékhez közeli energia gerjesztheti. Ez a fantomhatás szerintük egy eddig észre nem vett „vákuumszerkezet"-et jelez. Van itt azonban még egy kérdés, amelyet meg kell gondolni. Ha a valós világi tárgyak tartós nyomot hagynak a vákuumban, vajon ezek a nyomok nem közvetítenek-e információkat két tárgy között? Erre már válaszolni tudunk még akkor is, ha ez csak egy valószínű magyarázat, amely további megfigyelésektől és kísérletektől függ. A válasz (ahogy az oroszok sejtették): igen - feltéve, hogy a tárgyak vákuumnyoma a kölcsönösen interferáló hullámfrontok alakjában jelenik meg. Ilyen interferencia akkor jöhet létre, amikor a vákuum nemcsak ismert elektromágneses hullámokat hordoz (amelyek egyszerűen áthaladnak egymáson), hanem olyan különös hullámokat is, amelyeket Nikola Tesla fedezett fel a századfordulón. Ezek a „skaláris hullámok" tartós interferenciaalakzatokat tudnak létrehozni. A skalárok által előidézett interferenciaminták nem hoznak létre olyan szerkezeteket, amilyenek a „valós" részecskék világában megfigyelhetők, mert a vákuum nem tartalmaz fermionokat, olyan anyagi részecskéket, amelyek bizonyos szempontból egymást kizárva hozzák létre az anyag különféle építményeit. A Tesla-hullámok által előidézett interferenciaalakzatok a vákuum bozontengerében inkább egy hologram jellegzetes tulajdonságaival rendelkeznek. 71

Úgy tekinthetjük-e a vákuumon alapuló „kozmikus hologramot", mint olyan közeget, amely kozmikus kapcsolatot hordoz? Vonzó feltételezés. A kozmikus hologram minden olyan tárgyról információt továbbít, amelynek mozgását bekódolva őrzi minden más tárgyhoz képest, amely a vákuum egy bizonyos térségében mozog. A vákuum ilyen módon összekötő holomezővé válik, és éppen ez a mező oldja fel a fizika, a biológia és a többi tudományág korábban megismert ellentmondásait.18 Ebben a felfogásban a holografikus szerkezetű vákuum az az információs mező, amely az anyagi részecskéket egymáshoz köti a világegyetemben. A részecskék által alkotott tárgyakat is összeköti, legyenek ezek atomok, molekulák, sejtek vagy akár élő szervezetek. A vákuum bozonmezőjét e könyv szerzője pszi-mezőnek nevezi. Itt a görög (pszi) betű azt a tényezőt jelzi, amely a kvantumtartományban Schrödinger pszi-függvényét kiegészíti. Egyúttal azt a kapcsolatot is jelenti, amely az élő szervezeteket egymással és környezetükkel köti össze a biológia tartományában. De az emberek agya és tudata közötti kapcsolatot is jelenti a pszichológia és a megismerő tudományágak terén - beleértve azokat a rejtélyes kapcsolatokat, amelyek „pszijelenség" néven ismeretesek.

ÖTÖDIK RÉSZ EGYSÉGES VALÓSÁG 1. fejezet A FEJLŐDÉS ÁTFOGÓ SZEMLÉLETE Ha a tudomány felismeri, hogy a múlt állandó visszacsatolással tájékoztatja a jelent, minden olyan dologra összefüggő magyarázatot tud nyújtani, amely előfordulhat térben és időben az atomoktól a galaxisokig, a baktériumoktól az egereken át az emberekig. Egyúttal megnyithatja az utat egy igazán egyesített elmélet - a fejlődés változatosságának átfogó szemlélete felé. Ez az átfogó evolúciós látvány izgalmas lesz. Bár az elmélet részletes állításai további elemzést és ellenőrzést kívánnak, már most is pillantást vethetünk néhány jellegzetességére. Most felvázoljuk sorban a kozmoszról, az anyagról, majd az életről és az értelemről alkotott képünket. Ősrobbanások sorozata Egy olyan világegyetemben, ahol a megfigyelhető jelenségek mögött energiatenger hullámzik, feloldhatók a tisztán geometriai téridő-univerzum zavaró ellentmondásai. Először is új megvilágításba kerül a kozmológia nagy kérdése: miért fordul a világmindenség olyan bámulatos előszeretettel az élet felé? Ahogy a II./l. fejezetben kifejtettük, a rejtély az univerzum alapvető állandóinak pontos hangolásában rejlik. A világegyetemnek az élet biofizikája és biokémiája felé fordulása szárnyakat ad a képzeletnek a tudósok között -nem sok teret hagy egy ésszerű magyarázatnak. Persze az ősrobbanás kozmológiájának szempontjából kideríthetetlen, hogy a világegyetem fizikai állandói a kozmosz születésekor miért így alakultak ki: az az „anyaméh", amelyből a világegyetem származik, a klasszikus tudományelméletek számára elérhetetlen marad. Nem ez a helyzet az újabb, többciklusú kozmológiák esetében. Ha a világegyetem nem az ősrobbanásban keletkezett, hanem csak újjászületett egy „robbanás" során, akkor megtudhatnánk valamit arról az állapotról is, amelyből világra jött. Lehet, hogy ez a kozmikus anyaméh már „tájékoztatást" kapott a korábbi világegyetemekről, amelyek megelőzték a miénket. Világegyetemünk örökölhetett néhány jellegzetes vonást a korábbi világegyetemektől. Ilyen öröklés kétségtelenül lehetséges, feltéve, hogy van egy fizikai közeg, amely továbbítja a jellegzetességeket az „anya-világegyetemtől" a mi „utód-világegyetemünkbe". Az itt vázolt megközelítés szerint létezik ilyen közeg: a pszi-mező. Ha ez a mező nem akkor alakult ki, amikor a mi világegyetemünk született, és ha ez a valaha létezett összes világegyetemek emlékezete, akkor képes volt korábbi univerzumok nyomait átadni a miénknek. Nem valószínű, hogy 72

világegyetemünk „tiszta lappal" kezdett: a vákuumenergia-tenger, amelyből ered, feltehetően korábbi világegyetemek kódolt nyomaival volt tele. Képzeljük el, hogyan működik a kozmikus emlékezet. A vákuum-holomezőnek a korábbi univerzumokkal való párhuzamos fejlődése oda vezet, hogy az életfolyamatok kölcsönösen összehangolódnak azokkal a fizikai előfeltételekkel, amelyek lehetővé teszik az életet. Az anyag, az élet és a mező fenséges tánca kozmikus méreteket ölt: az idő felfoghatatlan nagy korszakai, évmilliárdjai folyamán a tánc alakzatai mind látványosabbá válnak a növekvő harmónia során. Minden egymást követő világegyetemben az atomok és molekulák, a sejtek és élő szervezetek mindjobban idomulnak az alapvető állandókhoz, amelyek meghatározzák fejlődésük határértékeit. Az állandók aztán hozzáilleszkednek azokhoz az atomokhoz és élő szervezetekhez, amelyek minden egyes világegyetemben kifejlődnek. Ezeknek a robbanva születésekor az emlékekkel zsúfolt kvantumvákuum pontosan azokat a finom eltéréseket hozza létre a robbanás gigantikus térbeli egyformaságához képest, amelyek csillagokból álló galaxisokat és csillagok körül keringő bolygókat teremtenek. És pontosan annyi anyagot szintetizálnak - alkalmas kölcsönható erőkkel -, amelyek molekulákat, sejteket és a megfelelő bolygókon élő szervezetek egész bioszféráját állítják elő. Ez ragyogó feltevés! Elárulja számunkra, hogy a mintegy 15 (vagy talán csak 7-8) milliárd évvel ezelőtt „robbanással" született világegyetemünk miért oly kiválóan alkalmas az élet kifejlődésére. Ez azért van így, mert univerzumunk olyan korábbi univerzumok hosszú sorának része, amelyek egy folytonos „metauniverzum" maradandó méhében alakulnak ki. Ha ez is igaz, akkor megkérdezhetjük, hogy maga a metauniverzum mikor született - mennyivel korábban, mint a mi világegyetemünk. A tapasztalati tudomány nem tud meggyőző választ adni erre a kérdésre: ez a teológusokra és a misztikusokra vár. A tudomány azonban nem teljesen tájékozatlan ebben a vonatkozásban: ha nem is tudja pontosan megmondani, hogy mikor történt „az eredeti ősrobbanás", valamit azért mondani tud arról, hogy miként történt. Itt az orosz kozmológus, Andrej Linde elméletei jöhetnek számításba. Az eredeti ősrobbanás lehetett hálózatszerű: vagyis különböző térségekre tagolódhatott. Ebben az esetben hasonló lehetett egy szappanbuborékhoz, amelyben több kis buborék tapad egymáshoz. Amint egy ilyen buborék szétpukkan, a kisebbek szétválnak, és mindegyikük önálló buborékká válik. Lehet, hogy ez történt a kezdeti ősrobbanáskor. Az eredeti robbanás számos térsége egy-egy különálló világegyetemmé fúvódott fel. A térségek mérete és adottsága más és más lehetett - legtöbbjük olyan világegyetemnek adhatott életet, amelyben galaxisok, csillagok, bolygók és élőlények kifejlődésére nincs lehetőség. De a számtalan „halva született" világegyetem között egyik-másik magában hordozhatta az élet kialakulásának feltételeit. Esetleg a mi világegyetemünk volt közülük az egyik. Nyilván a „mi buborékunk" elég nagy és „szemcsés" volt ahhoz, hogy galaxisokat, csillagokat, számos naprendszert és legalább egy olyan bolygót alkosson, amely alkalmas az élet számára. Ez nem lehetett puszta véletlen. Nem tudtunk volna kifejlődni egyetlen más • világegyetemben sem. A legősibb felfúvódásnak ebből az elméletéből következő számítások szerint igen valószínű, hogy az eredeti robbanás egyik alkalmas térségének sorozatos buborékai nagy eséllyel foglalták magukban a fejlődés egymáshoz hasonló adottságait. Most bővítsük a képet egy további elemmel: ez az emlékekkel telt kvantumvákuum, amelyet pszimezőnek nevezünk. Ha az egymás után önállósuló „világegyetem-buborékokat" ez a mező kötötte össze, mindegyikük egy fokkal alkalmasabbá vált az életre az előzőnél. Az idők folyamán a mi univerzumunkat tehát a pszi-mező révén összekötött robbanások sorozata teremthette meg, amely az eredeti ősrobbanást követte. Ez megmagyarázza, hogy világegyetemünk miért van olyan kiválóan ráhangolva az élet feltételeire. Egy önteremtő és „emlékező" kozmosz látványa -amely folyamatos, de nem egyenletes lendülettel fejlődött az eredeti egységből a mai, bonyolultan összefüggő sokféleségig - nem más, mint amit az emberi tudat időtlen idők óta sejtett. India védikus és posztvédikus gondolkodói például úgy vélték, hogy a világmindenség egy gigantikus teremtőerő, egy sűrű és önmagába zárt káosz örvénylő folyamatából jött létre. Mielőtt a világ megszületett volna, ez a névtelen és áthatolhatatlan sűrűség mérhetetlen sötétségben terjedt szét. A szétválasztatlan szubsztancia a maga megszámlálhatatlan mennyiségű összetorlódó hullámtömegeivel elözönlött mindent, ami volt. Miközben a hullámtömegek összecsaptak, létrehozták a világmindenség magját - aranytojás formájában. A kozmosz aranytojása megszilárdította az őt létrehozó hullámtömegeket. A súrlódások és ütközések révén alakuló embrió-világegyetem szilárd anyagként lebegett az ősi áradatban. 73

Számos teremtésmítosz szerint az érzékelhető világegyetem tárgyai és lényei voltaképpen olyan létezők, amelyek az eredeti forrásból fakadó kozmosz alapenergiájából csapódtak le vagy váltak érzékelhető valósággá. A fizikai világ sokkal finomabb világokból eredő olyan energiarezgések tükörképe, amelyek viszont még finomabb energiamezők tükörképei. A létezés nem más, mint a tiszta energia ősi egységéből teremtett dolgok és lények rangsora. Az indiai upanisádokban a kozmosszal együtt keletkezett, energiával teli tér neve Akasa. Ez az a tömény szubsztancia, amely áthatja a többi négy szubsztanciát (a levegőt, a tüzet, a vizet és a földet). Ez a rendkívül finom szubsztancia (ősanyag) betölti az egész teret, és mindent megteremt, ami csak létezik benne. Kezdetben csak Akasa volt, és végül csak Akasa marad. Akasából lesz a Nap, a Föld, a Hold, a csillagok és az üstökösök, Akasa válik állattá és emberi testté és növénnyé; belőle lesz minden, ami létezik. Egy ciklus végén minden visszaolvad Akasá-ba, hogy a következő ciklusban ismét létrejöjjön belőle. A Prána pedig a végtelen és mindenható hatalom, amely Akasára hat. Swami Vivekananda beszámolója szerint a Prána mozgás, gravitáció és mágnesesség: jelen van az emberi cselekvésben, a testi idegfolyamatokban és még a gondolat erejében is. Végül minden erő ismét beleolvad Pránába, ahogyan minden dolog visszaalakul Akasává. És ami a legérdekesebb: ez utóbbi megőrzi mindannak a nyomát, ami a világegyetemben történt. Az ún. Akasa-krónika az ön-teremtő és emlékező univerzum maradandó memóriája. Íme Visnu egyetemes alakja modern köntösbe öltöztetve. A létező világ örök álma bontakozik itt ki újra és újra - mint egy lótuszvirág - az örvénylő, folyékony teremtő szubsztanciából, abból az alapvető energiatengerből, amely téren és időn át minden dolgok teremtője és táplálója. Ez megegyezik az univerzumról alkotott legkorszerűbb képpel, azzal a világmindenséggel, amely a szuperfolyékony kvantumvákuumból születik és fejlődik téren és időn át, hogy abba ismét visszahulljon - majd újra és újra megszülessen a kozmikus alkotás büszke lüktetésében. Ahogy ezek a gondolatok mutatják, a kép, amely az átfogó kozmológiai fejlődés értelmezése alapján tárul elénk, olyan régi, mint maga az emberi civilizáció, de nem kevésbé találó és izgalmas. Nem hivatkozik isteni beavatkozásra, hogy megmagyarázza a kozmoszban az életre való eleve meglévő hajlamot, és nem számol a szerencse szinte elképzelhetetlen mértékű szerepével. A világegyetemben az élet keletkezése folytonos kozmikus fejlődésnek tudható be, amely összefüggő evolúciós ciklusok hosszú során keresztül bontakozott ki. Jéghegyek az energiatengerben A köznapi nyugati felfogás mindig azt tartotta, hogy végső soron csak kétfajta dolog létezik a világon: anyag és tér. Az anyag betölti a teret, és mozog benne - ez az elsődleges valóság. A tér csak közömbös háttér. Ha nem volna benépesítve anyagi testekkel, akkor önmagának aligha volna valósága. Ez a józan elképzelés a görögökig nyúlik vissza. Ez volt Newton fizikájának is a megingathatatlan alapja. Ezt forgatta fel gyökeresen Einstein relativisztikus világegyeteme, ahol a téridő négydimenziós folytonos közeggé olvadt össze. Ugyanez történt Niels Bohr és Werner Heisenberg kvantumvilágában is. Talán ezt szintén újra kell gondolni. Az új tudomány egyetemes fejlődési képe a valóság természetéről alkotott alapvető feltevések további módosítását kívánja. Nem volna szabad többé az anyagot elsődlegesnek és a teret másodlagosnak tekinteni. Most már a térnek - vagy inkább a teret betöltő mezőnek - kell tulajdonítanunk elsődleges valóságot. Az anyagra - mint láttuk - legjobb úgy tekintenünk, hogy valójában a tér, pontosabban a teret betöltő egyetemes vákuumenergia-mező terméke. A látszólag szilárd tárgyak, amelyek benépesítik a világunkat, valamint a hús és a csontok, amelyekből testünk összetevődik, nem állnak oszthatatlan építőkövekből, amelyeket megfelelő módon „anyagnak" nevezhetnénk. Az anyagként ismert dolgok - és amit a fizikusok tehetetlenségi és gravitációs tulajdonságokkal rendelkező „tömeg"-ként ismernek - valójában finom kölcsönhatások eredői a teret átható mező mélyén. Az új szemlélet szerint nincs „abszolút anyag", csupán abszolút anyagteremtő energiamező. Az új szemlélet még nem befolyásolja az élvonalbeli kutatók többségének gondolkodásmódját. A szokásos értelmezések még nem képesek elszakadni a valóság természetének alapvetően klasszikus felfogásától. Például a II./2. fejezetben leírt kettősrés-kísérlet hagyományos értelmezése szerint úgy vélik, hogy a fotonokat a téren keresztül ernyők és tükrök alkotta műszaki eszközök felé vetítik. A kísérleti berendezésre úgy tekintenek, hogy ezt szilárd vagy félig szilárd testek alkotják, a 74

fotonokról pedig azt hiszik, hogy ezekbe ütköznek különféle érthető, de néha majdnem érthetetlen módokon. Elsődleges valóság marad a foton és a kísérleti berendezés; ami ezek alatt vagy között van, valamilyen módon csak másodlagos. Ez azonban nem igazolódik, ha a fotonokat és az elektronokat egyszerűen a téren át ernyőkre és tükrökre vetített anyagszerű létezőknek tartjuk. A bizonyítékok azt látszanak jelezni, hogy minden részecskét úgy kell tekintenünk, mint amely a kvantumvákuumból ered és abban létezik. A fotonok, elektronok, az ernyők és más laboratóriumi eszközök kvantált hullámok ebben az alapvető energiamezőben. Amikor a kutatók részecskéket mérnek, végeredményben hullámalakzatokat mérnek ebben a mezőben. Amikor kvantumkísérleteket végeznek, akkor állóhullámok együttese valójában maga a kutatócsoport -kísérletezik haladó hullámok másik együttesével (fotonokkal és elektronokkal).19 Ha a részecskék hullámok, akkor megkérdezhetjük, hogy ezek a hullámok hol vannak (jobban mondva minek a hullámai). A válasz most már nyilvánvaló. Az érzékelhető világot alkotó részecskék a vákuumban vannak - valójában ennek szerves részei. A kezdő egyetemi fizikushallgatókat alapos fejtörésre késztető absztrakció most már nagyjából kiküszöbölhető: a fényt és a gravitációt nem kell többé az üres térben haladó hullámoknak tekintenünk. A téridő nem csupán geometria - Einstein szerint -, hanem alapvető fizikai valóság. Energiával zsúfolt közeg, amelyet ha megzavarnak, „hullámozni" képes. Az asztalok és fák, sziklák és fecskék mind állóhullámok ebben a folytonos energiaközegben. Ez a szemlélet arról tanúskodik, hogy egy ősi sejtés -amely szerint a tér az anyag teremtő forrása közelebb állt az igazsághoz, mint a szokásos, de mára már elavuló nyugati felfogás. Az ókori India risijei (látnokai) szerint a tér nem olyan, mint amilyennek a hétköznapi tapasztalataink alapján képzeljük - alapvetően nem üresség, nem puszta tartály az egyedül valóságos anyagi dolgok kalandjai számára. A tér - ahogy a risik ötezer évvel ezelőtt mondták - kiváltságos valóság, finom szubsztancia, amely éppen olyan valós és érzékelhető, mint a négy elem, vagyis a levegő, a tűz, a víz és a föld. A maguk módján tehát megfogalmazták a kvantumvákuum gondolatának lényegét, azt az ősi energiatengert, amelyből minden keletkezett és amelybe minden dolgok újra visszazuhannak. Ennek a szemléletnek a világról alkotott ismereteinkre gyakorolt hatása néhány mai filozófus gondolkodásában is tükröződik. Gopi Krishna, a széles körben ismert Kundalini Mozgalom alapítója például azt írja, hogy a látható világ energiái az ősi energiában rejlő teremtőképességből származnak. A világmindenség olyan, mint egy úszó jéghegyekkel teli végtelen óceán. A kozmikus óceán betölti a teret és az időt - és minden dolgok alapja. Érzékszerveink számára az óceán felfoghatatlan, de a gigantikus jéghegyek, amelyek az alattuk hullámzó vízből alakultak ki, már érzékelhetők. Amikor érzékszerveinkkel vizsgáljuk a világot, akkor csupán a jéghegyeket látjuk. De amikor magunkba tekintve (szamadhiban) figyeljük a valóságot, akkor a jéghegyek eltűnnek, és a víz lesz látható mindenfelé. Az anyag régi-új fogalma - amelybe beletartozott Eddington nem éppen hízelgő megjegyzése, hogy felesége voltaképpen csak differenciálegyenletek bonyolult összessége felcserélhető lesz egy kevésbé elvont, de aligha hízelgőbb képpel. A kibontakozóban lévő átfogó evolúciós szemlélet azt mondja, hogy hitvesünk (mint ahogy mi magunk is, valamint minden élő és élettelen rendszer) igazában nem más, mint bonyolult állóhullám egy láthatatlan energiatengerben. 2. fejezet A KOZMIKUS TÁNC Az általunk tapasztalt anyagi dolgok és a világegyetemben hullámzó energiamező közötti finom viszony átformál mindent, amit az életről és az élővilágról tudunk. Ez az új szemlélet olyan hálónak tekinti a természetet, amely folyamatos, szerves önteremtő folyamattal hozza létre az általunk megfigyelhető dolgokat. Ez az elképzelés, akárcsak a kozmoszról alkotott képünk és az anyagról alkotott fogalmunk talál megdöbbentő előzményeket, amikor visszapillantunk az emberi tudás hosszú évezredeire. A lényeget olyan ősformájú jelképek tükrözik, mint a Nagy Anya, ahol a Föld a teremtő forrás, és a Világfa vagy az Élet fája, ahol a gyökerek és a levelek szerves kapcsolata szimbolizálja a forrás és kisugárzás közötti összefüggést. A prekolumbiánus kultúrák Nagy Utazásról beszélnek, amelynek során a természetben minden dolgok eljátsszák szerepüket és megvalósítják önmagukat. India, Kína és Görögország klasszikus hagyományai egybehangzóan állítják, hogy Egy Forrás van, a lét önfenntartó csomópontja, amelyből minden dolgok származnak. A hinduk ennek kisugárzását lilá-nak (játéknak) nevezték, a szanszkrit nyelvben az ősforrás pedig a mulaprakriti - ebből ered minden dolog, amely a káoszból fejlődéssel bontakozik ki. Lao-ce 75

határozott, de szándékosan homályos beszámolót adott erről az eredeti teremtő forrásról. „Volt valami bizonytalan, mielőtt ég és föld keletkezett. Íme, milyen nyugalmas! Milyen üres! Magányos és változatlan, de mindenütt hat fáradhatatlanul. Talán anyja minden dolgoknak az ég alatt. Nevét nem ismerem, de taónak nevezem." Az új elképzelés pontosítja az ősi ösztönös sejtéseket -megfigyelések és kísérleti bizonyítékok köntösébe öltözteti őket. Eszerint az élő szervezet nem véletlenek sorozatának eredménye. A szervezet genetikai információkészlete nem független a környezettől, és variációi nincsenek kitéve a véletlen szeszélyének. Finom, de közvetlen kapcsolat húzódik meg a genom és a szervezet, sőt a genom és a szervezet sokkal tágabb környezete között. Az új fajokat teremtő variációk nemhogy a gének véletlen kombinációi volnának, hanem kifejezetten „alkalmazkodók": rugalmas válaszok a szervezet genetikai alapszerkezete révén a környezetben tapasztalt változásokra. Hogy ilyen alkalmazkodó mutációk előfordulhatnak, erre már időről időre rámutattak merész gondolkodók és kutatók. Bár ez Lamarck kísértetét idézi fel (a francia természettudós azt állította, hogy örökölhetők azok a változások, amelyek egy élő szervezetben mennek végbe a környezet hatására), a kutatás élvonalában dolgozó tudósok gyakran felvetették azt a lehetőséget, hogy kapcsolat van a genom mutációi és a környezet között. Az alkalmazkodó mutációk elméletét, amely legutóbb az 1980-as években kavart nagy vitát, ismét felülvizsgálják a legújabb bizonyítékok fényénél. A sokasodó bizonyítékok arra utalnak, hogy a genom (az élő szervezet összes örökletes tulajdonságainak kódkészlete) nem is tanúsít olyan nagy ellenállást egy élet során bekövetkezett változásokkal szemben. A DNS szerkezete és működése majdnem ugyanolyan rugalmas, mint a szervezet többi része - a mikrobiológusok elismerik, hogy a genom „folyékony" (vagy képlékeny). Ellenőrzött kísérletek számos példával igazolják, hogy környezeti hatások nemcsak befolyásolják, hanem alkalmazkodó változásokra késztetik a genomokat. A lennövényben például műtrágyázás hatására célirányos változást lehetett felfedezni a genomban. Rovarirtó szernek kitett különféle bogarakban olyan sajátos, örökölhető gének sokszorozódását mutatták ki, amelyek hatástalanítják a mérgező vegyszereket, és növelik az ellenálló képességet a toxinokkal szemben. Hasonló módosulások mennek végbe különféle fajok genetikai készletében elektromágneses és kémiai hatások nyomán. Úgy látszik, hogy a genom „informálódik" a környezeti változásokról. Tehát a klasszikus darwinizmus egyik tartópillére - hogy az öröklődés tökéletesen érintetlen marad a szervezetet az élet folyamán érő megpróbáltatásoktól - már erősen inog, és hamarosan feledésbe merül. James Shapiro amerikai biológus szerint a genetikai folyamatokról sokkal körültekintőbben kellene gondolkodni. A neodarwinizmustól örökölt alapvetően mechanikus kémiai felfogás és a korai évek molekuláris biológiája helyett úgy kellene tekintenünk a genomokra, hogy azok inkább információfeldolgozó rendszerek.20 Az új gondolkodásmód néhány eleme már lassan felszínre kerül. Egy új irányzat például a fejlődési folyamat összevont fogalmát hirdeti. A szervezet és a környezet egyetlen összefüggő rendszer része, és ez a rendszer fejlődik az időben. A genom és a fenom (amely a külső megjelenésre vonatkozó tulajdonságok összessége), akárcsak az egyed és a népesség, ennek a rendszernek egy-egy szerves eleme, és egyik sincs elszigetelve a másiktól. A puszta véletlen ki van zárva, mert még a genom mutációira vonatkozó variációk is egy rendkívül szervezett „külső genetikai rendszerben" jelennek meg. Mind több biológus kezdi megérteni, hogy a fajok fennmaradása nem a genom elszigeteltségének tulajdonítható, és nem pusztán a véletlen mutációkra ható természetes kiválasztódás eredménye. Nem vitás, hogy a természetes kiválasztódás szerepet játszik a fejlődésben: a fennmaradásra és szaporodásra előnytelen variációk kihullanak az idő rostáján, így ez megerősíti a szervezet és a környezet között tapasztalható illeszkedést. Ma azonban a természetes kiválasztódást inkább negatív, mint alkotó tényezőnek tekintik: kigyomlálja az alkalmatlan mutánsokat, de nem biztosítja, hogy valóban alkalmas mutánsok teremtődjenek. A biológusok már látják, hogy a pozitív tényező a szervezet és a környezet szoros kapcsolódása egy olyan összefonódó rendszerben, amely folytonos önfejlődésen megy át. Ez a tényező csökkenti a véletlen szerepét a fejlődésben, mert a képlékeny genomot összekapcsolja azokkal a következetes mutációkkal, amelyeket a veszélyeztetett fajok hoznak létre nagyobb evolúciós ugrások érdekében. Az életről alkotott új szemlélet más megvilágításba helyezi saját testünket is. Nem vagyunk pusztán biokémiai gépek! Ez döntő eltérés az akadémikus pszichológia és orvostudomány által még mindig vallott klasszikus felfogáshoz képest, amely szerint a szervezet olyan reakciók révén működik, amelyek az élettani felépítéshez, ez pedig az emberi test biokémiájához kapcsolódik. A 76

hagyományos nézet szerint az egészség az élettani felépítés egységétől függ, ez az együttműködés pedig számos szerves és szervetlen vegyület kiegyensúlyozott reakcióján múlik. Valahányszor testünk nem működik tökéletesen, az okot valamilyen felborult kémiai egyensúlyból eredő szerkezeti hibában kell keresni. A „biokémiai orvostudomány" feltűnően sikeres volt a gyógyítás számos területén, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a kezelés sok esetben nem felel meg sem az egészséges, sem a beteg szervezet természetes állapotának. A részben ősi gyógyászati módszerek modern alkalmazásában elért sikerek komolyan megkérdőjelezik egy kizárólag biokémiai megközelítés helyességét. Arról van szó, hogy egy új tényezőt kell hozzáadni azokhoz a kölcsönhatásokhoz, amelyek a test működését, szerkezetét és biokémiáját szabályozzák. Ez az új tényező a bioenergetikai mező. Első látásra az ember bioenergetikai mezője (vagy biomezője) elektromos és mágneses természetűnek tűnik. Az idegélettan kutatói felfedezték, hogy az agy bizonyos területeit összekötő elektromos áramok ugyanazokat a hatásokat váltják ki, mint amikor ingerkeltő vegyületeket fecskendeznek az agyba. Más kutatók úgy találták, hogy megfelelően alkalmazott villamos árammal megújulásra késztethetők a sejtek, ilyen módon a törések gyorsabban gyógyulnak, és a testszövetek kipótolják önmagukat. Mágnesrezonanciás képalkotó vizsgálatok is bizonyítják a röntgensugaras és nagyfrekvenciás megfigyelések mellett, hogy az elektromágneses mezők nem elhanyagolható szerepet játszanak a test épségének megőrzésében. Ezekben a hullámtartományokban az egyensúlyhiány a test kémiájának olyan lehetséges zavarait jelzi, amelyek egészségkárosodáshoz vezethetnek. Az „energetikai orvostudomány" tehát napjainkban hasznos segítőtársként zárkózott fel a biokémiai orvostudomány mellé. De az elektromágneses biomező talán nem árul el mindent: feltételezhető, hogy testünket még finomabb energiák is befolyásolják. Ezeket ritkán vagy egyáltalán nem lehet közvetlenül észrevenni, ezért a kétkedő kutatók megkérdőjelezik létezésüket. Ám az alternatív orvoslással foglalkozó természetgyógyászok és orvosok rendszeresen használják ezeket, és tapasztalataik azt mutatják, hogy a „finom energiák" valóban befolyásolhatják a test bioenergetikai mezőjét és ezzel közvetetten - de olykor döntően - egészségi állapotát is. A természetes (vagy „alternatív") gyógyászat az utóbbi években nagy lépésekkel haladt előre. A fejlődést jelzi egyebek között, hogy a washingtoni Nemzeti Egészségügyi Intézet felállította az Alternatív Orvostudomány Irodáját; több szakfolyóirat alapítására került sor, valamint számos könyvet adnak ki, és konferenciákat rendeznek a kutatási kérdésekről és a klinikai gyakorlatról. A kutatókat számos kérdés érdekli: tudatunk milyen kölcsönhatásban van testünkkel az öngyógyítás szempontjából; hogyan befolyásolja egyik személy tudata a másik tudatát és testét közvetlen vagy közvetett jelátvitel során; és hogyan tevődik át az ilyen befolyásolás „nem lokálisan", téren és időn keresztül - vagyis milyen a teleszomatikus (távolból a testre gyakorolt) hatás, amely mind több és több tanulmányban és kísérletben merül fel. A jelenlegi vizsgálatok azt mutatják, hogy a testünkben zajló kölcsönhatások láncolatához és a hozzájuk kapcsolódó elektromágneses biomezőhöz még egy összetevőt (vagy tényezőt) kell hozzáadnunk: a finom energia mezőjét. A hagyományosan „éterinek", „mentálisnak", „spirituálisnak" nevezett energiák - vagyis az új szemlélet értelmében a szuperfinom energiák összekötik testünket a pszi-mezővel: a kvantumvákuum holomezejével. Az emberi testek, akárcsak minden élő szervezet, ebbe a mezőbe beleágyazva léteznek, és állandó kölcsönhatásban vannak vele. Testünk állandó tánca a pszi-mezőben megváltoztatja az életről és az élővilágról alkotott legalapvetőbb fogalmainkat. Ez nem a klasszikus darwinizmus vad élettere, ahol minden szerves létező harcol egymás ellen, mert minden faj, minden szervezet és minden gén előnyre akar szert tenni a másikkal szemben. Az élő szervezetek nem szerves anyagba bújtatott önző létezők, és a verseny sohasem gátlástalan. Az élet fejlődik, akárcsak a világegyetem, miközben a holomezővel karöltve járja szent táncát. Ez avatja az élőlényeket alkotóelemekké abban a finom kapcsolatokat alkotó óriási hálóban, amely maga is összekötő elem a világmindenséget átfogó kapcsolatokban. A Föld bioszférájában a finom viszonyok hálózata a sejt kromoszómáiban megbúvó DNS-szálaktól a globális ökológia egészéig terjed. Testünkben a genetikai kód nincs elszigetelve az életfenntartó környezettől; az egyik egyed nincs határozottan elválasztva a többiektől. A „finom energiák" továbbítanak jeleket szervezetünk dinamikus állapotáról testünk minden sejtjéhez, ugyanakkor tágabb körből is folyik az információáramlás környezetünk és a dinamikus folyamatok közötti kapcsolatokról a sejtekben lévő genetikai kódhoz. Agyunk és testünk ilyen módon állandó összeköttetésben áll azokkal a társadalmi és ökológiai rendszerekkel, amelyekben élünk. 77

A kialakuló új-régi szemlélet szerint minden élő szervezet kapcsolatban van egymással a holografikus információtároló és -továbbító mező révén, amely áthatja a világegyetemet. Minden élő dolog töretlen lendülettel szakad ki a természet öléből, és mihelyt megszületik, azonnal kapcsolatba lép a többiekkel, hogy aztán együtt járják kozmikus táncukat. A tudat nyitott ablaka A kozmikus táncban az élet az élettelenből, a tudat pedig az élet bonyolultabb formáiból születik. Ahogy a tudat megjelenik, nyomban belép az össztáncba - a világegyetem többi részével való kapcsolata egyrészt őt alakítja, másrészt ő maga is finoman visszahat a többi dologra. Ez is ősi elképzelés - új köntösben. A filozófusok évezredeken át töprengtek, hogy a tudat miképpen illeszkedik a természet rendjébe. Szakajtóra való elmélet született, de a használható változatokból jó, ha egy maroknyi van. Hogy megértsük, mi az új és mi a régi ebben a jelenlegi elképzelésben, vázoljuk fel a főbb lehetőségeket. 1. változat. A tudat az agy terméke, pontosabban azoknak a túlélési módszereknek a mellékterméke, amelyekkel az agy segíti a szervezetet. Minél bonyolultabbá válik egy szervezet, annál sokoldalúbb „számítógépre" van szüksége, hogy ennek irányításával megszerezze a túléléshez és a szaporodáshoz nélkülözhetetlen élelmet, búvóhelyet stb. és a megfelelő nemi társat. Ennek a fejlődésnek egy bizonyos pontján jelenik meg a tudat. A tudat tehát nem egy elsődleges adottság a valós világban, hanem másodlagos fontosságú „kísérőjelenség", és csak azoknak a lényeknek a számára tűnik valóságosnak, amelyek agya eléggé bonyolult ehhez. 2. változat. A tudat a végső valóság: az anyag csupán az emberi agy illúziója. A világegyetem fejlődésében a tudat volt az elsődleges. Ma is ilyen a valóság - és talán az egyetlen. Az anyagi világ csupán annak az emberi agynak a teremtménye, amely vizsgálja a körülötte létező - valójában szellemi jellegű - világot. 3. változat. A tudat és az anyag egyaránt alapvető, de teljesen különböző létező; az emberben az agy teremt kapcsolatot közöttük. A tudat megnyilvánulásai nem magyarázhatók azokkal a rendszerekkel, amelyekben ezek megjelennek, de még az ember döbbenetesen bonyolult agyával sem. Az ember esetében a tudat anyagi agyhoz kapcsolódik; az agy csupán a tudat székhelye, de nem azonos vele. 4. változat. Anyag és tudat egyetlen egészet alkot, amely nem szedhető szét sem képzeletben, sem a valóságban. A tudat és az anyag teljes szétválasztása (amit Descartes vezetett be a nyugati gondolkodásba) hamis megoldás: a végső elemzésben anyag és tudat szerves egészet alkot. így kell elfogadnunk és kezelnünk őket, függetlenül attól, hogy hol és milyen formában nyilvánulnak meg. 5. változat. Mind az anyag, mind a tudat valóságos, de nem alapvető létező. Együtt fejlődtek ki a valóság mélyebb rétegéből. Az anyag és a tudat gyökerei a valóság olyan szintjéig nyúlnak le, amely önmagában se nem szellemi, se nem anyagi jellegű. Ez az utolsó változat azt a holisztikus (a valóságot egységes egészként kezelő) látásmódot képviseli, amely most születik az új tudományban. Ez a fejlődéselmélet nem szűkíti le a valóságot pusztán semleges, élettelen anyagra, sem rejtélyes, anyagtalan tudatra. Eszerint mindkettő valódi, de egyik sem a valóság eredeti eleme. Anyag és tudat egyaránt kozmikus eredetű: mindkettőjük a kvantumvákuum méhéből született. Az új elképzelés arról tájékoztat, hogy amikor az ön-teremtés döbbenetes folyamata megindult, anyag és tudat együtt fejlődött egyre magasabb szintű és bonyolultabb formák felé. Még az elemi részecskéknek is volt (és van) valamilyen őstudatuk. Ez a tudat aztán mind összetettebb és határozottabb alakot öltött, amint anyagi „hordozó" rendszerei - az atomok, molekulák, sejtek és élő szervezetek - egyre összetettebbé és kifinomultabbá váltak. Mi, emberek, személyes tudatunkként érzékeljük azt a magasan fejlett tudatot, amely kifinomult agyunkkal együtt fejlődött. Bár bolygónkon ez a tapasztalat különleges, mégsem egyedülálló: minden más szervezetnek, még a molekuláknak, az atomoknak és az elemi részecskéknek is van valamilyen tudati tapasztalatuk, amelynek mértéke megfelel fejlődési szintjüknek. De hozzá kell adnunk ehhez az elképzeléshez még egy elemet, amely nem minden előzmény nélküli az eszmék történetében, de új a tudományokban. Ez a kapcsolódás eleme. A tudat (hogy a hagyományos szóhasználatnál maradjunk) az anyaghoz kapcsolódik. Jobban mondva: a világegyetemben fejlődő anyagi/szellemi rendszerek folyamatos és bensőséges összeköttetésben állnak a kozmikus méhvel, amely létrehozta őket. Ez a méh - a kvantumvákuum - nem egy 78

közömbös, megállapodott valóság, hanem tevékeny, „tápláló" anyatényező, amely a kozmikus tánc révén továbbra is kapcsolatban van mindazzal, amit világra hozott. Ősi gyökerek Tudatunk közös tánca a kozmikus kvantumvákuummal a környező többi tudathoz, valamint bolygónk bioszférájához és a rajta túl elterülő kozmoszhoz köt bennünket - „kitárja" értelmünket a társadalom, a természet és a világegyetem felé. Ezt a nyitottságot ismerték minden korban a misztikusok és az érzékenyek, a próféták és a metafizikusok. Tagadják azonban a modern kutatók és azok, akik a valóság megértésének egyedüli módját a modern tudományban látják. A nyitottság felismerése azonban ismét kezd tért hódítani az új kutatónemzedék körében. A születő (és ez ideig forradalmi) felismerés abban áll, hogy a koponyánkon túli világ néhány vonásáról agyunk talán nem úgy szerez információkat, hogy pusztán az elektromágneses hullámok látható és a hanghullámok hallható tartományára támaszkodik, hanem értesülései kiterjedhetnek a vákuumalapú energiamezőre is. Ez a mező pedig finoman összeköti tudatunkat a világegyetem valamennyi részével. Erről az ősi felismerésről megfeledkeztek a modern társadalmakban, valószínűleg azért, mert a mindennapi tapasztalat kevés bizonyítékot nyújt erre. Ám ez nem azért van így, mert szélesebb körű kapcsolataink nem valódiak és nem működnek, hanem mert ennek a kapcsolatnak a jelei általában nem hatolnak be szokásos, éber állapotú tudatunkba. Modern, józan észlelésünkből mindent kirekesztünk, ami nem felel meg modern, józan elvárásainknak. Nem ez a helyzet a hagyományos és nem nyugati mintájú társadalmakban. Ott az emberek gyakran kerülnek szembe az empátia (beleérzés) olyan figyelemre méltó eseteivel, amelyek mind embertársaikkal, mind a természettel kapcsolatosak. Keleten a tao követői azt állították, hogy az ember számára a legmagasabb jó annak követése, ami természetes; nyugaton pedig Amerika őslakói az egész természettel való azonosulásukat hangoztatták. Seattle névadó indián törzsfőnökének gyakran idézett szavai szerint: „Egyet tudunk. Minden dolog kapcsolatban van egymással, ahogy a vér egyesít egy családot. Minden dolog összefügg. Ami érinti a Földet, az a Föld gyermekeit is érinti." Az ilyen felfogás éles ellentétben áll a modern társadalmak tagjainak elszigeteltségi érzésével. Itt a közöttünk lévő különbségek túlzott hangsúlyt kapnak összekötő kapcsolataink és közösségi érzéseink rovására. Egyéni önkiteljesedésünk iránti igyekezetünk végül is ahhoz a tévhithez vezetett, hogy személyiségünk a test börtönébe zárva elkülönül a társadalom többi részétől és a természettől. Persze akadtak kivételes egyéniségek. Az olyan nagy költők, mint John Donne vagy William Blake, megénekelték a világegyetemmel való azonosságunkat, és az olyan úttörő tudósok, mint Gregory Bateson vagy Arne Naess, igyekeztek megérteni ennek részleteit is. Maga Einstein így írt: „Az ember időben és térben korlátozott része az egésznek, amelyet »univerzumnak« nevezünk. Gondolatait és érzéseit úgy tekinti, mint amelyek valahogy elválasztják minden mástól - ez tudatának egyfajta optikai csalódása. Ez az érzékcsalódás olyan börtön, amely korlátozza személyes döntéseinket és néhány hozzánk közel álló személy iránti szeretetünket." Ám a magány érzése, amely áthatja a modern társadalmakat, nem gyötri a nap huszonnégy óráján keresztül az embereket. A szokásos éber tudati állapotban elkülönülésünk börtönének foglyai vagyunk, és átéljük a dolgok egyedi önállóságát, ám amikor alszunk, meditálunk, vagy amikor tudatunk megváltozott állapotba kerül, a helyzet is megváltozik. Ez figyelemre méltó: az éber tudat szokásos állapotai - bár látszólag mindent felölelnek -agyműködésünknek csupán rendkívül kis részét veszik igénybe.21 A megváltozott tudatállapotok nemcsak valóságosak, de hozzáférhetőek is. William James több mint száz évvel ezelőtt papírra vetett híres megjegyzése szerint „normális éber tudatunk... csak a tudat egyik sajátos állapota, míg körülötte tőle csak homályos védőernyőkkel elválasztva, egészen másfajta tudat formái léteznek. Egy életet leélhetünk anélkül, hogy gyanítanánk létezésüket; de alkalmazzuk csak a kellő ingert, s egyetlen érintésre megjelennek a maguk teljességében." Az új tudományokban mind többen elfogadják a megváltozott tudatállapot (ASC: altered states of conscious-ness) kutatását a „tudatkutatás" új ágának jogos részeként. Charles Tart híres amerikai pszichológus például észrevette, hogy a megváltozott tudatállapotokban egymással való „finom" kapcsolataink sokkal nyilvánvalóbbá válnak. Ez olyan tudatállapotra is vonatkozik, amelyet 79

csaknem mindenki tapasztalt már: az álmodó alvás állapota. Carl Jung úgy vélte, hogy egyik-másik álmunk saját fajunk kollektív tudattalanját tükrözi: kijelentette, hogy az ilyen álmoknak valamilyen „numenális" (érzék feletti, felfoghatatlan) értéke van. Ma több pszichológus osztja ezt a véleményt. Montague Ullman álomkutató szerint - bár egyénenként élünk, fajunk és közösségünk nagyobb egészétől elkülönítve - álmaink helyreállítják a kapcsolatokat, illetve támogatják erőfeszítéseinket, hogy összhangban éljünk a természettel és a világegyetemmel. Eltérően a freudi elméletektől, amelyek álmainkban egymással harcban álló pszichés létezőkről beszélnek, az Ullman-féle álomelméletek úgy tekintenek az álomlátásra, hogy ez belső kapcsolatokat teremt köztünk és más dolgok között egy átfogó teljességen belül. Fred Alan Wolf fizikus is egyetért azzal a nézettel, hogy tudatunk mélyrétegei össze tudnak kötni bennünket egymással. Szerinte tévedésben vagyunk, amikor a tudatot az egyedi agyakban keressük. Szerinte elképzelhető, hogy az „én" tudatom nem csupán a testemen belül létezik, hanem azon kívül is, mint valami kiterjedt tudatmező. Ezt a merész, de érdekes következtetést határozottan alátámasztják Stanislav Grof cseh származású amerikai pszichiáter kísérletei is. „A tudat új térképe", ahogy ő nevezi, gondosan feljegyzett esettanulmányai tömegének tapasztalatain alapul. Megváltozott tudatállapotaikban betegei ülésről ülésre olyan információkat hoztak elő, amelyeket nem szerezhettek testi érzékeléssel - de más tudatállapotban sem igen. Grof arra a következtetésre jutott, hogy ilyen körülmények között tulajdonképpen azonosíthatjuk magunkat bármivel a világegyetemben. Vannak olyan tapasztalatok is, amikor a tudat a kettős egység állapotába kerül egy másik személyen belül, sőt az is előfordul, hogy valaki teljesen magába olvasztja egy másik egyén személyiségét. Vannak olyan élmények, hogy valaki ráhangolódik egy embercsoport tudatára, vagy annyira kiszélesíti saját tudatát, mintha az egész emberiséget felölelné. Arra is képesek vagyunk, hogy átlépjünk az emberi tapasztalás korlátain: így azonosulhatunk állatok, növények, sőt szervetlen tárgyak és folyamatok tudatával is. Grof szerint ugyancsak át lehet élni az egész bioszféra, bolygónk, sőt akár az egész világegyetem tudatosságát.22 A Grof által feljegyzett transzperszonális élmények, saját szavai szerint, világosan mutatják, hogy valamilyen, eddig még megmagyarázhatatlan módon mindegyikünkben van információ az egész világegyetemről vagy az egész létről, és tapasztalatilag hozzáférhetünk annak minden részéhez, és ez bizonyos értelemben nem más, mint az egész kozmikus hálózat... Bár pillanatnyilag nem tudják a kutatók megnyugtatóan megmagyarázni ezeket a tapasztalatokat, a helyzet valószínűleg megváltozik. Az egységesített elmélet felé haladva az új tudomány hamarosan abban a helyzetben lesz, hogy szilárd alapokat teremthet ezeknek a sokszor zavarba ejtő jelenségeknek. Ahogy már Jung megérezte, az új elgondolás szerint a tudat folyamatosan áthatja az egész emberiséget, sőt tulajdonképpen a teret és az időt is. Az agyunk/tudatunk és a világ többi része közötti jeltovábbítás állandó és mindkét irányban folyamatos. Gondolatainkat, benyomásainkat és érzéseinket mások felé küldjük, és mások gondolatait, benyomásait és érzéseit fogadjuk. Minden, ami tudatunkban történik, otthagyja hullámnyomait a pszi-mezőben, és mindenről tudomást szerezhetnek azok, akik „ráhangolódnak" ezekre a finom mintázatokra. Talán egy ilyen közös tudatmező erősödött fel időről időre az emberi kultúra és a szellem története folyamán. Indiától Kínán keresztül a klasszikus Görögországig utalásokat találunk a tudatátvitelnek erre a módjára legalább két és fél ezer évre visszamenően. Az ebbe vetett hit a kelet vallásainak és metafizikájának, valamint a nyugat misztikus és gnosztikus hagyományainak központi kérdése volt. A „kollektív tudatalatti" néhány változatának elképzelése a 19. század végére, a 20. század elejére megy vissza. Ez tükröződik olyan kiváló gondolkodók írásaiban, mint Henri Bergson, Frederic Myers, H. H. Price, Gardner Murphy - de William James és később Carl Jung nagyszerű tanulmányaiban is. A tudat csoportos kiterjedésére vonatkozó jelentős megállapítások között kétségtelenül a modern kísérleti pszichológia alapítójának, Gustav Fechnernek a kijelentése a legérdekesebb. Szerinte mélytudatunk egyesül a „világlélekkel". „Amikor egyikünk meghal - írta röviddel egy súlyos betegségből való felgyógyulásakor -, az olyan, mintha a világ lehunyná egyik szemét, mert abból az egyedi részből már nem kap több érzékelhető közlést. De azok az emlékek és fogalmi viszonyok, amelyek az illető személy érzéklései köré csoportosultak, megmaradnak a nagyobb Föld-életben olyan tisztán, ahogy valaha is léteztek, új viszonyokat teremtve, növekedve és fejlődve a további jövőben oly módon, ahogyan az emlékezetünkben egyszer már elraktározott tiszta gondolataink új viszonyokat alakítanak ki és tovább fejlődnek véges életünk folyamán." 80

A világlélek vagy világtudat gondolatát a híres (bár annak idején erősen támadott) francia jezsuita biológus, Pierre Teilhard de Chardin fejlesztette tovább a 20. században. Az ő elképzelése szerint az emberiség feltartóztathatatlanul fejlődik egy magasabb egység felé, amelyet a „nooszférának" nevezett planetáris tudat megjelenése jellemez. Teilhard észrevette a rokonságot az emberi agy és a társadalmi tudat között, annak az alapján, hogy az előbbi milliárdnyi egymáshoz kapcsolódó idegsejtből áll, az utóbbi pedig közösen gondolkodó milliónyi egyénből. Rámutatott, hogy egyfelől létezik a neuronokból álló agy, másfelől ott van a milliónyi emberi egyed gondolkodása révén működő „agyak agya". Bár vannak köztük különbségek - az egyedi agy esetében a gondolat nem gondolkodó idegrostok rendszeréből ered, az agyak agyának esetében pedig minden különálló egység önállóan elmélkedő központ -, annyira szembeszökően sok bennük a közös vonás, hogy ezeket nem lehet felületesnek ítélni vagy véletlennek tekinteni. A kollektív „agyak agya" -mondta Teilhard - éppoly valóságos, mint azok az egyedi agyak, amelyekből felépül.23 Az emberekkel és a természettel fennálló, újra felfedezett kapcsolataink szélesebb és mélyebb következményei gondolkodásra késztethetnek valamennyiünket. Először is a másokkal és a világegyetem többi részével összekötő finom kapcsolataink azzal vigasztalhatnak bennünket, hogy létezésünk nem múló valami, hanem része egy folyamatnak, amely átfogja egész életünk összes élményét, és beépíti őket saját kibontakozásának elemeiként. Másodszor pedig tudatunk és agyunk kozmikus táncának felismerése erősebb biztonságérzetet nyújthat, de egyben nagyobb felelősségérzetre is késztethet. Ez azért van így, mert ha a tánc valódi, akkor gondolataink és érzéseink nemcsak ránk tartoznak. Akár tudjuk, akár nem, gondolkodásunk és érzéseink hatnak embertársainkra, túl a nekik mondott szavainkon és a velük szemben tanúsított viselkedésünkön, annál az egyszerű oknál fogva, hogy együtt gondolkodunk és érzünk velük. Ez a befolyás lehet igen hatékony és igen valódi: amint azt a lélekgyógyászok nagyon jól ismerik, a tudatazonosulást átélt személy nemcsak emlékszik a másik személyre és annak élményeire, hanem ténylegesen azzá a személlyé válik, tapasztalja fizikai létezését, befogadja vizuális és más érzékszervi észleléseit, valamint átéli érzéseit. Még kevésbé teljes tudati azonosulás esetén is meglepő lehet a hatás azáltal, hogy a benyomás kitörölhetetlenül belevésődik a tudatba, és finoman befolyásolja az érzékelő személy gondolkodását és érzéseit további élete során. A tudomány mai fejlődésében egy ősi megérzés kap tapasztalati, sőt kísérleti megerősítést: egyedi tudatunk bizonyos értelemben halhatatlan. Korábbi életek emlékei így többé már nem rémképek: valódi információk egy megosztott tudatmezőből. Érzéseink, gondolataink és érzékeléseink folyamatosan rögzítődnek és megőrződnek egy kozmikus információtárban. Halhatatlanságunk abból fakad, hogy részei vagyunk e tárnak: részei az emlékező és önteremtő világmindenségnek. UTÓSZÓ GYÓGYÍTÁS AZ „ÖTÖDIK MEZŐ" RÉVÉN (írta Sági Mária)

Mi a holisztikus medicina? A Kozmikus kapcsolatok által felrajzolt új tudományos világkép nemcsak a természetről és az emberi lét fontos kérdéseiről alkotott elképzeléseinket változtatja meg, hanem az emberi lét napi gyakorlatának tudományos magyarázatában is segítségünkre siet. Testi és szellemi egészségünk megőrzésének, valamint a gyógyításnak azokat a meglepő módszereit is új megvilágításba helyezi, amelyek a klasszikus tudományos elméletekkel mindeddig nem voltak bizonyíthatóak. Az ezoterika (a titkos tanok) - vagy modern kifejezéssel a parapszichológia - témakörébe tartozó, több ezer éve bevált módszerekről van szó, amelyek ebben a könyvben is megjelennek. Ide tartozik a halálközeli élményben lepergő „életfilm", a telepátia, a megérzéseinkben megjelenő különös távkapcsolat éppúgy, mint az úgynevezett „tisztán látó" gyógyítók távdiagnózisa és távgyógyítása vagy a kevésbé természetfölöttinek tűnő bioenergetikai gyógymód, mint a kézrátevés vagy a különböző ingamódszerek. Szinte alig lehet számba venni az összes gyógymódot, nem is beszélve a több ezer éves kultúrák nagy gyógyító hagyományairól. Mivel magyarázhatók például az Ötztali Alpokban lelt férfi tetemén talált mértani formák? Egy osztrák turista ugyanis 1991 őszén az 81

osztrák-olasz határtól 60 méterre az olasz oldalon különös holttestre bukkant. Az örök jégtakaró alól egy bőrbarna múmia került elő, kőből készült kés, bronzfejsze, íj és nyilak társaságában, de ami a legfurcsább, a hátára egy egyenlő szárú kereszt és párhuzamos vonalak voltak festve. A kutatók vizsgálatai alapján a jéggé fagyott tetem kora kb. négyezer év, ami egyedülálló lehetőséget kínál a kor gyógyító, illetve mágikus jeleinek tanulmányozására. A Kozmikus kapcsolatokban ismertetett új tudományos eredmények mindezeket a természetfölöttinek vagy ezoterikusnak tetsző jelenségeket a fizikai valóság talajára helyezik, így lehetővé válik, hogy ezek az erőteljes hatású, évezredek óta ismert gyógymódok létjogosultságot nyerjenek az orvosi gyakorlatban. Ennek következtében talán a tudományos szakemberek és az orvosok is létező valóságnak fogadják majd el a mindmáig kétkedéssel szemlélt holisztikus gyógymódokat (holosz görögül egész, teljes). A holisztikus medicina sohasem a tünetet, a szimptómát kezeli, hanem a tünet okát kísérli meg orvosolni. A szervezet hibás működését, vagyis a megbetegedéseket tehát nem biokémiai vagy műtéti úton kezeli, ahogy azt a klasszikus nyugati orvoslás teszi, hanem olyan módon, hogy a szervezet biokémiai rendjét fenntartó rendszerekre hat. Feltételezi ugyanis, hogy az élő szervezet önfenntartó, öngyógyító egész, amely időnként jelentkező működési zavarait, betegségeit képes kijavítani, meggyógyítani. A holisztikus medicina tehát nem mesterségesen gyógyít, hanem segítséget nyújt, hogy a szervezet öngyógyító mechanizmusai beinduljanak. De nemcsak a fizikai testet tekinti egységes egésznek, hanem figyelembe veszi a személy érzelmeit, gondolkodásmódját, emberi kapcsolatait és szellemét is. A történelmi távlatok alapján megfigyelhető, hogy a holisztikus medicina mindig nagy, átfogó jelképekkel keres párhuzamot, így a fizikai test gyógyítását a lélek és a szellem gyógyításával kapcsolja össze. Ennek a szemléletnek az a következménye, hogy nemcsak a fizikai testben lejátszódó és többékevésbé ismert biokémiai folyamatokat kell figyelembe venni, hanem a rajtuk kívül esőket is. Az ősi kultúrák még természetes módon elfogadták az energetikai tényezők valódiságát, tehát gyógyító módszereikben felhasználták a fizikai testben és a körülötte zajló bioenergetikai folyamatokat is. Viszont az újkor embere már csak a tapasztalatokat és a „kézzelfogható" anyagi világot fogadta el valóságosnak, vagyis csak a „mérhetőt" tekintette létezőnek. A huszadik században aztán újból felébredt az energetikai tényezők iránti érdeklődés, és a bioenergia kutatásához Wilhelm Reich német származású amerikai pszichiáter vizsgálatai mutattak utat. A jelen könyvben azután láthattuk, hogy a tudomány fejlődése révén az új fizika eszközeivel már olyan jelenségeket, mezőket is leírhatunk és megfigyelhetünk, amelyek a newtoni fizika alapján még „mérhetetlenek" voltak. így például a sejtek elektromágneses és még finomabb, kvantummezőbeli kommunikációja olyan bioenergetikai tereket hoz létre, amelyek bizonyos tulajdonságai már mérhetők, sőt befolyásolhatók is. Ezzel lehetőség nyílik arra, hogy a mai orvostudományban is egyre nagyobb teret hódítson az energiamezőkön alapuló tudományos világkép, s ezáltal kölcsönösen közelebb kerüljön egymáshoz a holisztikus orvostudomány és a legújabb fizika. Minták a pszi-mezőben Mit jelent ez az orvostudomány számára? Hogyan képzelhetjük el az emberi szervezetet és különböző állapotait az új tudományos világkép alapján? Mint ahogy László Ervin részletesen kifejti e könyvben, az emberi test biokémiai folyamatait nemcsak az elektromágneses bio-mezőhöz kötött kölcsönhatások láncolata, hanem még egy különös tényező is vezérli: a kvantumvákuum holo-mezője. Ez a mező - vagyis a világegyetem alapenergiaállapota - energetikailag igen tevékeny. Hatalmas rejtett energiái olyan holografikus mezőt képeznek, amely nemlineáris kölcsönhatásba lép a kvantumokkal és a kvantumokból építkező bonyolult anyag-energia szerkezetekkel. Minden élő szervezet - tehát az ember is - ebbe a mezőbe van beágyazva, és állandó kölcsönhatásban van vele. Az élet ugyanúgy, akárcsak az egész világegyetem, ebből a mindenség alapját képező holomezőből kapja energiáját, vezérlését, s ezzel az alapvető holomezővel lejtett szent táncában fejlődik. Ezek a „finom energiák" küldenek információkat testünk minden sejtjéhez és a bennük lévő genetikai kódhoz élettani állapotunk dinamikus szerkezetéről és a környezetet alakító dinamikus folyamatokról egyaránt. A holomező köti össze agyunkat és testünket a társadalmi és ökológiai rendszerekkel is. Ez az „ötödik mező" (a kvantumvákuum holomezője), vagyis a pszi-mező olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek magyarázatot adnak jó néhány, a tudomány számára eddig rejtélyes 82

jelenségre, így a holisztikus gyógyítás különböző módozataira is. Különösen fontos számunkra, hogy a kvantumvákuum holomezője „emlékezettel" rendelkezik, amely az eddigi időn és téren túli, személyek közötti távkapcsolat jelenségeire és ezzel együtt az ilyen típusú gyógyításokra is magyarázatot nyújt. Hogy a világegyetem holomezője miként őriz és továbbít információkat, azt egy tengeren úszó hajó példájával szemléltethetjük. A kutatók úgy találták, hogy a víztömegek - tengerek, tavak - felülete igen gazdag információkban. A hullámképek adatokat nyújtanak a hajók haladásáról, a széljárás irányáról, a partvonalak hatásáról és különféle más olyan tényezőkről is, amelyek korábban megmozgatták a felületet. A hullámminták néha órákig, néha napokig megmaradnak, miután a hajók - vagy más szilárd tömegek - tovatűntek. A polinéziai bennszülöttek például úgy hajóznak, hogy követik a tengerrészükben fekvő szigetek által keltett vízi mintákat. (Ilyen mintákat szabad szemmel is láthatunk, amikor a felszín nyugodt, és elég távolról, mondjuk egy magas szikláról vagy repülőgépről figyeljük a tengert.) Igaz, hogy a minták végül is eltűnnek, amint a gravitáció, a szél és a partvonalak közötti kölcsönhatás eloszlatja a hullámokat, de amíg léteznek, tájékoztatnak mindarról, ami a tengernek abban a térségében történt. A hullámminták nemcsak közömbös adatokat nyújtanak a tenger egy részéről, hanem finoman befolyásolnak is mindent, ami itt történik. Egy hajó által keltett hullámok rendszerint csekély hatással vannak más hajók mozgására, egy nagy hajón az ember alig veszi észre azokat az ingadozásokat, amelyeket mellette egy kisebb hajó nyomdokvize idéz elő. De bárki tanúsíthatja, hogy sokkal drámaibb is lehet a helyzet, ha már utazott kis hajón, és egy nagy óceánjáró mögé került. Ez azt jelenti, hogy a találkozó hullámfrontok révén finom, de hatásos információátadásra kerül sor; ez a jelenség nagyon is hatékony, akár a tenger felületén a vízhullámokból, akár egy holografikus fotólemezen a fényhullámokból alakul ki. A hajók és a tenger kölcsönhatása jól érzékelteti, mi játszódik le a kvantumok és az „ötödik mező" között. A tenger, a levegő, valamint más rugalmas közegek „feljegyzik" a találkozó hullámok jellemzőit, amelyeket a bennük mozgó tárgyak hoznak létre. A világegyetem ötödik mezője ugyanígy tesz. Míg a tengernek és a levegőnek hatalmas, de mégiscsak behatárolt mintamegőrző képessége -tehát memóriája - van, a holografikus mező hasonló képessége viszont minden tekintetben végtelennek látszik, ráadásul minden információs veszteség nélkül képes hullámfrontokat érzékelni és megőrizni. Ennek az a titka, hogy az interferenciaminták képesek egymásra épülni. A mintáknak ez az egymás fölé rendeződése több dimenzióban elemezhető: egy bonyolult interferenciaminta többszörös dimenziókat képvisel. Ezért lehet teljes körű a hullám képe a mezőben. Míg a tenger és a levegő elveszti a hullámfrontok mintáit, a világegyetem „jegyzőkönyve" tartósan rögzíti. Mivel a víz- és a levegőmolekulák mozgása számtalan szétszóró erő hatásának van kitéve, ideértve a Föld tömegvonzását is, ezért a tenger felszíni szerkezete és az atmoszféra finom szerkezete előbb-utóbb elsimul, és időről időre átrajzolódik. Még egy holografikus fotólemezre felvett mintázat is eltűnik, amint az emulzió tönkremegy. A világegyetem holografikus mezője azonban nincs kitéve szétszóró erőknek. Ezért a természet „memóriája" állandó és teljes. Most vizsgáljuk meg, mi minden található a természet tartós memóriájában, és mit jelent ez az emlékezet az emberi szervezet egészsége, betegsége és gyógyítása szempontjából. Mi, hús-vér emberek egy olyan láthatatlan információs mezőbe vagyunk beágyazva, amellyel szervezetünk állandó kapcsolatban áll. Szervezetünk nemcsak biokémiai rendszer, hanem - mivel az anyag elektromágneses tulajdonságú részecskékből áll - egyúttal összetett elektromágneses mezőt is képez. Ezt a testünk körüli finomenergia-mezőt érzékelik a gyógyítók auraként, bioenergetikai mezőként. Ebben a mezőben a kóros elváltozások mindig előbb jelennek meg, mint ahogy a fizikai testben észlelhetők. A bioenergetikai mező egyensúlyát a tudatunk képes befolyásolni. Mondjuk, egy hirtelen dühroham azonnal érzékelhető a bioenergetikai mezőben (egy gyógyító úgy mondja, hogy „lyukas az aura"), de ez a testben még nem okoz tünetet. Az egyén biomezőmintája - mint minden más létezőé az anyagi világból - beleíródik a pszi-mezőbe. Mivel minden élőlény megismételhetetlen és egyedi, minden szervezetnek egy egyéni morfodinamikus minta felel meg a pszi-mezőben, ahogyan az egyszerűbb élettani mintát a DNS őrzi. A pszi-mezőben lévő információs halmaz minden, a szervezettel és így a tudattal is kapcsolatos információt tárol. Ezzel a mintával agyunkon és idegrendszerünkön keresztül - magától értetődően - szüntelen információcserében állunk. Ebben a morfodinamikus mezőben megtaláljuk egyrészt a fizikum összes jelenlegi adatát, de megtaláljuk az egyént a fogantatásától kezdve ért és azután átélt összes fizikai, érzelmi, tudati információt, sőt az öröklött betegségi hajlamokat is. 83

A pszi-mező azonban nemcsak az élő szervezetek saját információs halmazát tárolja, hanem azokat az adatokat is, amelyek az összes eddig létezett egyedtől származnak. Ez az óriási mennyiségű, egymáshoz hasonló információ egy általános mintában összegződik, illetve átlagolódik. Az ember esetében ez megfelel az emberi test működési normájának, ezért ezt a mintát az egyéni morfodinamikus mintával szemben faj specifikus mintának nevezzük. Ezzel a mintával az egyén ugyancsak szüntelen kapcsolatban áll. Mind az egészség, mind a betegség és gyógyulás jelenségeit a fizikumnak ezek a pszi-mezőbeli összeköttetései teszik magyarázhatóvá. Az egészség megőrzése az állandó információcsere útján történik: az egyén pszi-mezőbeli morfodinamikus mintája szüntelenül méri magát a pszi-mezőbeli fajspecifikus mintához, és ezáltal ahhoz igazodik. A két pszi-mezőbeli minta „együtt táncol" egymással, ahogy László Ervin fogalmaz. Az egyén addig táncol szabadon, amíg ki nem kerül abból a körből, amely még a fajspecifikus megfelelést biztosítja. Ha a tudat harmonikus, akkor a fizikum az önálló idegrendszer által maga is képes arra, hogy a fajspecifikus mintához igazodjék, és folyamatosan közvetítse a fajspecifikus minta információját a fizikum felé. A fizikum és pszimezőbeli egyéni morfodinamikus mintájának folyamatos visszacsatoláson alapuló kapcsolata azt eredményezi, hogy szervezetünk egészséges marad; a fajspecifikus mintától való apró eltéréseit folyamatosan képes korrigálni, így a fizikumot dinamikus egészségi állapotban tartja. Ha a tánc heve elsodorta az egyént, és táncával nem követi már a fajspecifikus mintát, betegség jelentkezik. A beteg szervezet pszi-mezőbeli morfodinamikus mintája eltér a pszi-mezőbeli fajspecifikus mintától, így a hibás morfodinamikus minta a betegség információjával táplálja a fizikum bioenergetikus mezőjét (a biomezőt), s ezzel fönntartja a betegséget. A tudatnak mind a betegség kialakulásában, mind a gyógyulásban rendkívüli szerep jut. A tudat ugyanis egyrészt védelmet nyújt a pszi-mezőbeli információözönnel szemben, másrészt viszont képes korlátozni, sőt elvágni a fizikum és a faj specifikus minta automatikus kapcsolatát. Ezáltal előidézheti és fenntarthatja a fizikum működési zavarát. Sőt többre is képes: megakadályozza a szimpatikus (a belső szerveket beidegző) idegrendszernek azt a törekvését, hogy gondoskodjék az öngyógyító folyamatok beindulásáról. Az élő szervezet működéséhez ugyanis hozzátartozik, hogy folyamatosan helyreállítsa a fajspecifikus mintához való egyéni hasonlóságát, vagyis visszabillentse saját egyensúlyát, ha ezt a tudat segíti és nem akadályozza. Az agy „antennája" Minden egyén agya állandó kapcsolatban van a pszi-mezőbeli információval, akár tudunk róla, akár nem, mivel ez a különleges rendszer hallatlanul érzékeny mindenféle beérkező jelre. Éber tudatállapotban azonban az agy nem képes a pszi-mezőbeli információk felhasználására. Megváltozott tudatállapotban viszont az agy cenzúrája megszűnik, mondhatnánk úgy is, hogy „antennáját" a pszi-mezőre tárja, és így képessé válik a pszi-mezőbeli információ kiolvasására. Ez hasonló ahhoz, mint amikor parabolaantennát csatlakoztatunk egy tévékészülékhez, hogy az „kiolvassa" egy műsorszóró műhold kisugárzott hullámait. Az antenna nélkül nincs erre mód, pedig a műholdról sugárzott hullámok az antenna felszerelése előtt is elérték készülékünket. Mindig a megfelelő antenna szükséges ahhoz, hogy a készülék a mezőben rejlő információt érzékelhető formára tudja lefordítani. Ilyen antenna leginkább a megváltozott tudatállapotban van „felszerelve". Ha az így kiolvasott információt nem nyomjuk el, eljutunk az egyéni, majd az öröklött élményekig, amelyek a pszi-mezőben vannak kódolva. A holisztikus diagnózis felállításához az agy „antennája" ad segítséget, a gyógyítónak ugyanúgy megvan a pszi-mezőbeli morfodinamikus mintája és a működő tudata, mint a betegnek. A különbség csak az, hogy a gyógyító tudata - bármilyen problémát kell is megoldania - kevésbé vagy egyáltalán nem korlátozza saját fizikuma és a pszi-mezőbeli fajtaspecifikus minta össztáncát, legalábbis abban a vonatkozásban nem, ami az érzékelésen kívüli érzékelését illeti. A gyógyítóknak mindig is megvolt a technikájuk ahhoz, hogy miként biztosítsák ezt az érzékelésen kívüli érzékeléshez szükséges tudatállapotot. Mai ismereteink szerint ebben a tudatállapotban az agyműködés során nagyobb szerepet kap a jobb agyfélteke és - a legújabb kutatások szerint - a frontolimbikus rendszer. Ennek az állapotnak a másik sajátossága, hogy a két agyfélteke szinkronizációja is jóval magasabb az átlagosnál, akár a 95-98%-os szinkronizációt is elérheti. Megváltozott tudatállapotban az agy képes a pszi-mezőben tárolt információk kiolvasására, mert azokkal a frekvenciákkal van összehangolva, amelyek ezt képviselik. 84

Az ún. „tisztán látó" gyógyító ilyen módon minden nehézség nélkül képes akár távdiagnózis felállítására is. „Antennáját" betegének pszi-mezőbeli morfodinamikus mintájára irányítja, és automatikusan hozzáméri a fajspecifikus mintához. A beteg pszi-mezőbeli mintáján a patologikus helyek más frekvenciát közvetítenek: a gyógyító úgy érzékeli, mintha lámpácskák gyulladnának ki, és vibrálásukkal magukra vonnák figyelmét. A tisztán látó így csak „elolvassa" a morfodinamikus minta jeleit, és máris pontosan tudja, mi a baj, sőt azt is, mi a baj oka, s hogyan lehet a szervezetet hozzásegíteni öngyógyító mechanizmusának beindításához. A nem tisztán látó gyógyító ugyanerre a célra segédeszközöket használ. Tudatában van saját érzékszerven kívüli érzékelési módjának, és adottságainak megfelelően választja meg segédeszközét. Érzékelhet a kezével, különböző radiesztéziai eszközök segítségével - inga, bioindikátor stb. A beteg vizsgálata közben kisebb egységekre állítja rá antennáját a pszi-mezőben, és lépésről lépésre dolgozik, miután nincs adva számára a teljes kép, de nagy gyakorlattal ugyanahhoz a diagnózishoz jut el, mint az ún. „tisztán látó" gyógyító. Ő is a beteg morfodinamikus mintáját méri össze a fajspecifikus mintával, csak számára segédeszköze mutatja meg a patológiás különbségeket. A mai holisztikus gyógyítás válfajai túlmennek a klasszikus orvostudományra jellemző biokémiai szemléleten. A régi, hagyományos tapasztalatok felhasználásával igyekeznek a test és a tudat harmóniáját - és ezzel együtt a fizikai testben lejátszódó biokémiai folyamatok egyensúlyát helyreállítani, illetve a beteget hozzásegíteni ahhoz, hogy önmaga állítsa helyre az elvesztett harmóniát. A gyógyulás folyamata ott a legbiztatóbb, ahol a legmélyebben fekvő okot tudjuk orvosolni. Tehát azt a zavart, amely a fizikai test panaszát okozza és fenntartja. A holisztikus medicina a betegség okát nem a fizikai testben lejátszódó biokémiai mechanizmusok megváltozásában keresi, hanem a biokémiai folyamatokat vezérlő bioenergetikai mezőben, s ennek összetételét, tulajdonságait, megjelenési formáit teszi vizsgálata tárgyává. A holisztikus orvostudomány szerint a testben végbemenő biokémiai folyamatok ugyanis nem önállóak, hanem az egész szervezetet jellemző összehangolt energetikai állapottól függnek. Ahol ez az energetikai állapot nem összefüggő és egységes, vagyis ahol az energetikai mező tulajdonságai eltérést mutatnak a normától, a kívánatostól, azon a ponton előbb-utóbb a biokémiai folyamatokban is zavar keletkezik, és betegség fejlődik ki. A gyógyítás célja mindig az, hogy a pszi-mezőbeli egyéni morfodinamikus mintának adjuk meg azt a segítséget, amellyel a fajspecifikus mintával való táncát képes helyreállítani. Ezt több módon is elérhetjük. Közvetlen gyógyítás esetén a gyógyító a beteg fizikumán keresztül dolgozik. A pszimezőbeli segítséget célozza meg, de a fizikumon keresztül. A fizikumnak ad olyan információkat (geometriai formák, homeopatikus szerek formájában), amelyeket a fizikum a finomenergiatartományban érzékel, és ilyen módon önműködően közvetít pszi-mezőbeli morfodinamikus mintája számára. Ha az információ megérkezett, a pszi-mezőbeli minta már önmaga is képes újból a fajspecifikus mintával való „össztáncra", ami a gyógyulási folyamatnak felel meg. Távgyógyítás esetében nyilvánvaló, hogy a gyógyító a beteg pszi-mezőbeli mintájának adja a segítséget. Olyan információt, vibrációt irányít a mezőbe, amelyet a morfodinamikus minta hibás zónái „megértenek", fel tudnak venni, s ezáltal képessé válnak arra, hogy önállóan igazodjanak a fajspecifikus mintához. Ilyen módon történik az, amit úgy hívunk, hogy a gyógyító segítséget nyújt az öngyógyító folyamatok beindulásához. Változatok a gyógyításra Nézzünk néhány példát a holisztikus gyógymódok változataira! A bioenergetikai mező feltérképezésén és egyensúlyának helyreállításán alapszik az indiai ajurvédikus és a hagyományos kínai orvoslás. A bioenergetikai mező változásainak megfigyelésére azonban számtalan más mód is adódik. Ezek a módszerek a bioenergetikai mezőnek azt a részét térképezik föl, amely a sejtek elektromágneses és még finomabb, kvantummezőbeli kommunikációjából adódik össze. Ha a bioenergetikai mezőben változást idézünk elő (például akupunktúrás kezeléssel, Bicom- vagy Radionik-készülékkel), a sejtek hírközlésében is változás áll be, ez kihat a panaszokra is, és legtöbb esetben a panaszok megszűnését eredményezi. Ezek a változások már a klasszikus biokémiai orvosi módszerekkel is mérhetők. Megfigyelhetjük azonban, hogy a bioenergetikai mező egyensúlya egymagában is különböző tényezőktől függ. Azt kell megvizsgálni, melyek azok a tényezők, amelyek a bioenergetikai mező összhangját és egységét gyengítik vagy sértik. Ezek a tényezők a mélyebb okai annak, ahogyan a 85

bioenergetikai mező egyensúlya megbomlik, és aminek következtében a biokémiai folyamatokban is zavar keletkezik, és megjelenik a betegség. Az angol Psionic Medical Society szintén ezen az alapon kezeli betegeit. Az 1960-as években alakult orvoscsoport gyökeresen új gyógymódot vezetett be a betegségek okainak vizsgálatára és megszüntetésére. Módszerének leírására a „pszi-funkció" meghatározást használta, mert úgy vélte, hogy a pszi-funkció felelős a pszi-mező egyensúlyának megbomlásáért, ami azután a bioenergetikai mező és a biokémiai rendszer zavarához, betegségéhez vezet. A mező vizsgálatára rendkívül finom ingázási módszert, a kezeléshez pedig homeopatikus (hasonszervi) szereket alkalmaznak. Itt tehát a diagnózis nem a szervezet biokémiai sajátosságaira, hanem olyan mezőre vonatkozik, amely a pszionikus orvosok szerint a páciens szervezetével van kapcsolatban. A pszi-mező (amelyet olykor „vitalitásmező"-nek is mondanak) szerintük a fogantatás pillanatában vagy az idő tájt lép be az egyénbe, és áthatja egészen a halálig. Az élet folyamán a test sejtjeit folyamatosan ellátja az összes szükséges információval, hogy ezek aztán a megfelelő helyeken szöveteket alkossanak: növekedése folyamán a szervezet olyan szerkezeti formákat vesz fel, amilyenek a pszi-mezőben vannak kódolva. Szerintük ez a mező nem zárt rendszer, hanem érzékeny az egyén környezetéből és a múltjából jövő hatásokra, így több nemzedékre visszamenően örökölt vonásokat is magában foglal. Ha ez valóban így van, akkor a több nemzedéken át öröklődő információk már értelmes magyarázatot adnak a betegségi hajlamok kialakulására, hiszen az ember nem „tiszta lappal", hanem az elődei által erősen befolyásolt és terhelt bioenergetikai mezővel születik. Ebben a mezőben az örökölt információk hajlamokat és gyengeségeket tartalmaznak, amelyekből betegségek alakulhatnak ki. A pszionikus orvosok az öröklött tényezők meghatározáshoz Samuel Hahnemann német orvos (1755-1843) elméletét alkalmazzák, amelyben „miazmák" és szerzett toxikus tényezők indokolják a különböző betegségekre való fogékonyságot. Mai nyelven úgy mondhatnánk, hogy az immunrendszer teljesítőképessége mindenkinél más és más, tehát fokozott érzelmi és fizikai terhelésre ki-ki egyénenként más-más típusú megbetegedéssel válaszol, és a betegség más-más szervrendszert érint. A pszionikus diagnózis tehát annak az öröklött mezőnek a tulajdonságát vizsgálja, amelyben a bioenergetikai folyamatok lejátszódnak, és így a bioenergetikai zavarok okát képezik. A pszionikus kezelés ennek megfelelően inkább a személynek a pszi-mezőben kódolt mintájára, mintsem közvetlenül a testére való ráhatással történik. A diagnózist nem közvetlenül a személyen végzik, hanem egy ún. „tanún", amely a személy szervezetéből származik (lehet hajtincs vagy vércsepp). A tanú, vagyis a minta bármikor és bármely távolságból elemezhető azáltal, hogy összeköttetést teremt a személy morfodinamikus mintájával. A minta közvetlen vizsgálata az ingázó módszerrel történik. Az elemzés megállapítja, hogy a személy mezőjét milyen miazmák és milyen szerzett toxikus tényezők terhelik, fenntartva a személyre jellemző betegségek hajlamait. A kezelés kb. 3-4 hónapig tart, és szakaszosan történik: homeopatikus szerek adásával egymás után megszüntetik előbb a miazmák, majd a szerzett toxikus tényezők zavaró hatását. A külföldi betegek részére postán küldik el a kiválasztott homeopatikus szert. A Psionic Medical Society tagjainak gyakorlati gyógyító tapasztalatához végül is László Ervin 1993 őszén angolul megjelent A teremtő világegyetem című könyvének elmélete adta meg a tudományos alapot. Ezenkívül létezik a holisztikus gyógymódoknak egy olyan csoportja is, amely nem közvetlenül a bioenergetikai mezőt vizsgálja, hanem azokat az okokat keresi, amelyek befolyásolják a bioenergetikai mező összhangját és egységét. Az ember esetében a bioenergetikai mező egységét tekintve a legmagasabb vezérlő erő a tudat. Az éber tudatállapotban és a megváltozott tudatállapotban szerzett információk és élmények együttesen határozzák meg a pszi-mezőbeli egyéni morfodinamikus minta hibátlan, „egészséges" állapotát. A benne tárolt lelki sérülések, élmények emlékei és az emlékek erőssége jelentősen befolyásolja a morfodinamikus minta „táncát" és ezen keresztül a bioenergetikai mezőt. Fenntartja hajlamaink és gyengeségeink rendszerét, hozzájárul immunrendszerünk sebezhető pontjainak kialakulásához. A legújabb módszerek elérnek a tudat legmélyebb pontjáig, ahol egyénileg tudják kezelni élményszinten - a megbetegedés okát. Felderítésére és kezelésére megfelelnek mindazok a módszerek, amelyek mind a tudatos, mind pedig a tudatalatti én hatásainak vizsgálatára szolgálnak. Az eddig használt módszerekhez azonban a megváltozott tudatállapotok valamelyikére van szükség. Az úgynevezett regressziós hipnózissal például a beteg valóságos időutazást tesz korábbi 86

életszakaszaiba, illetve korábbi életekbe, és ennek során egy megrázó esemény újra átélésével szabadul meg nyomasztó tudatalatti emlékeitől. Vannak azonban olyan módszerek is, amelyek a tudat közvetítése nélkül képesek hozzáférkőzni a tudat jelenségeihez. Ezeknek az a sajátosságuk, hogy mind a diagnózishoz, mind a terápiához szükséges információt közvetlenül az idegrendszer közvetíti. Az itt használt információ tehát nem jut el a tudat szintjére, vagyis nem tudatosul, mégis hatékony! Erich Körbler felfedezései A módszert Erich Körbler bécsi tudós többéves kísérletezés során dolgozta ki az 1980-as évek második felében. Kísérletei során felismerte az ősidők óta kultikus és gyógyítási célokra használt színek, hangok és mértani formák elektromágneses hatásmechanizmusát. Módszerét „új homeopátiának" nevezte el, és bebizonyította, hogy mértani formák alkalmazásával rendszeresen lehet befolyásolni a szervezet állapotát azáltal, hogy ezek a formák megváltoztatják a bioenergetikai mező tulajdonságait. Kutatásait többek között arra alapozta, hogy a szervezet, Prigogine terminológiájával, ún. nyílt disszipatív rendszer, amely a saját entrópiatermelését a környezetében szórja szét, és helyette a környezetéből „szabad energiát" (vagyis negatív entrópiát) vesz föl. Kísérletei során Erich Körbler kimutatta, hogy az élő szervezet mindig szétválasztja a környezetéből érkező, számára kedvező és kedvezőtlen hatásokat. Ezt a válogatást az idegrendszer önműködően végzi, és a Körbler által szerkesztett bioindikátor (kézben tartott egykarú inga) segítségével ki is jelzi. Az élő sejtek méretének megfelelő elektromágneses spektrumban (vagyis a nanométeres hullámhosszúságok tartományában) minden mértani forma antennaként működik. Ha a bőrre mértani alakot (párhuzamos vonalakat, sinusjelet vagy Y-t) rajzolunk, akkor ez a forma, mint valami antenna, elektromágneses energiát vesz fel, és azonnal továbbítja a szervezetbe. Ehhez a hatáshoz csak arra van szükség, hogy a mértani forma vezetőképessége eltérő legyen az emberi bőrtől. Ilyenkor például egy bőrre rajzolt vonal középpontjától kiindulva állóhullám keletkezik, a vonalvégek polarizálódnak, és körülöttük polarizált mezők jönnek létre. A vonal formája szerint ezeket a mezőket tetszés szerint lehet erősíteni vagy kioltani: ha ellentétes mezőket állítunk elő, pl. egyenlő szárú kereszttel, akkor a szervezetnek azon a pontján megszűnik az energiaáramlás. Körbler olyan vektorrendszert dolgozott ki, amelyben 9 különböző bioindikátor -jelzéssel állapítja meg a szervezetet érő információ tulajdonságát. Ennek megfelelően azután 9 különféle jellel tudja változtatni, illetve befolyásolni a szervezethez érkező információt. Az információ tehát megváltoztatható. Oly módon, hogy a mértani forma egy káros elektromágneses sugárzásból átengedi az energiát, de megváltoztatja az információt, vagyis hasznossá változtatja az élő szervezet számára. A vizsgálat úgy történik, hogy a bioindikátor segítségével bizonyos akupunktúrás pontok vizsgálata során előbb föltérképezzük az illető személy bioenergetikai mezőjének tulajdonságait. Az információt a vizsgálónak a bal mutatóujja, ill. bal tenyere veszi föl, a vizsgáló idegrendszere közvetíti, és a bioindikátor teszi láthatóvá. A vizsgáló minden esetben teszteli a vastagbél-, illetve vékonybélvezeték végpontjait, a vesevezeték 3-as és 27-es pontját, a lép-hasnyálmirigy vezeték 6-os pontját, a tüdővezeték l-es pontját, a jobb tenyéren pedig a napfonat reflexzónáját. A vizsgáló így pár perc alatt képet kap a bioenergetikai mező állapotáról. A bioindikátor mozgása arról is felvilágosítást nyújt, milyen mértani formákat kell alkalmazni, hogy a bioenergetikai mező állapota újra harmonikussá váljék. Ekkor a vizsgáló a megfelelő akupunktúraponton felrajzolja a bőrre a kiválasztott mértani formát, és ellenőrzi a bioenergetikai mező állapotát. A betegnek ezt naponta minden fürdés után újra fel kell rajzolnia mindaddig, ameddig a geometriai formák szükségtelenné nem válnak. A gyógyulási folyamat akut esetben igen gyors, pl. heveny torokgyulladás esetében 1-2 nap; krónikus, évtizedek óta fennálló panaszok esetében 2-4-6 hét is lehet. A módszernek ez a része a bioenergetikai mezőben szünteti meg a tünet okát. A módszer meglepő módon távgyógyításban is hatásos. ebben az esetben a vizsgáló a beteg fényképén végzi a vizsgálatot. A gyógyításra két mód adódik: 1. A beteg telefonon megkapja az információt, hogy mely mértani jelet mely testrészére kell felrajzolnia. 2. A vizsgáló a beteg fényképére helyezi a kiválasztott mértani formákat. A gyógyításnak ez a módja még erőteljesebb és gyorsabb hatású, mint amikor a testre magára rajzolunk. Ebben az esetben az információközvetítés a pszi-mezőn keresztül történik, és így kerül a bioenergetikai mezőbe. 87

Ha a betegség oka elsősorban a tudati, pszichikus tényezőkön múlik, akkor is segít a Körbler-féle módszer. Az osztrák kutató ugyanis felfedezte, hogy a bioindikátor a szervezet összes információjára érzékeny, tehát a tudat és a tudat alatti információra is. Az általa felfedezett pszichomeridiánnak (amely a fejen a hajforgótól a nyakszirtig húzódik), illetve a jobb agyféltekének a vizsgálata során tesztelhető a pszichikus információk hatása, majd mértani formák alkalmazásával befolyásolható. Ha például a beteg gyomorpanaszának hátterében egy munkahelyi konfliktus húzódik meg, akkor úgy járunk el, hogy a beteg a problémára gondol, és elegendő, ha csak egy jelölő szót, egy nevet vagy egy eseményt mond, miközben nézi a kiválasztott geometrikus formát hatására a bioenergetikai mező harmonizálódik. Csakraterápia A tudat által okozott megbetegedések pontos megkeresésére és gyógyítására szolgál a Sági Mária és Sági István által kidolgozott csakraterápia. A csakrák az ősi hindu bölcselet szerint egy összetett, láthatatlan energiarendszer állomásai, és arra szolgálnak, hogy ellássák energiával a szervezetet. Az ún. „tisztán látók" valóban látják is a káprázatos színekben kavargó energiaörvényeket, amelyeknek a rezgésszáma mindig magasabb a fizikai test rezgésszámánál. Mindegyik csakra különféle színösszetételű és mintázatú energiaörvényként jelenik meg. Sokan próbálkoztak már ábrázolásukkal. A számtalan gyönyörű kép közül mi a gyógyászati célra leginkább bevált Rev. Edward Warner-képeket használjuk, amelyek C. W. Leadbeater Csakrák c. könyvében jelentek meg először. A Körbler-féle új homeopátia gyakorlati alkalmazása során olyan módszert dolgoztunk ki, amely lehetővé teszi, hogy az idegrendszer önműködően kikeresse a pszi-mezőben azt a régi, megrázó eseményt (és időpontot), amely a jelenlegi betegséget okozza. Ez olyan módon lehetséges, hogy ha valaki egy csakraképet néz, akkor szervezetében a csakraképnek megfelelő örvénylő bioenergetikai központtal rezonáló frekvenciák hívódnak elő, és így az agy „antennája" olvasni tud a pszi-mezőben lévő egyedi morfodinamikus minta információhalmazában. A kritikus információk kiválasztása a bioindikátor segítségével, a gyógyítás pedig mértani formák használatával történik. A vizsgálat diagnosztika és terápia is egyben. A keresés és a kezelés lépései addig követik egymást, ameddig meg nem találjuk a legmélyebben rejtőző okot. A vizsgálat első lépéseként megkérjük a vizsgált személyt, hogy 15-20 másodpercig nézze az első csakraképet. Eközben a vizsgáló a jobb agyfélteke fölé tartott bal tenyerével érzékeli a reakciót, amelyet a bioindikátor megfelelő mozgása jelez. Az első után a második, majd a harmadik stb. csakrakép következik. Minden egyes csakrakép után lejegyezzük a bioindikátor mozgásának vektorjelét. Mintegy másfél-két perc alatt teljes képet kapunk a vizsgált személy energetikai állapotáról, ahogyan ezt a csakrák (mint energiaközpontok) mutatják. Ez a kép minőségileg másfajta, bonyolultabb tájékoztatást ad, mint amikor csupán a szervezet egyes részeinek energetikai állapotát vizsgáljuk a bioindikátorral. A csakrák működésének kiigazításában a közvetlenül érzékelhető felől haladunk a „finomabb energiák" irányában. Minden egyes lépés után ellenőrizzük, hogy mennyit változott a csakrafunkció. Először a gerincoszlop rendellenességeit kell a megfelelő terápiás módszerekkel helyrehozni, majd a bioenergetikai mezőt módosítjuk azáltal, hogy az akupunktúrás pontokat megfelelő mértani formákkal látjuk el. Ezután vizsgáljuk a szervezet táplálékhiányát, és kikeressük a gyógyuláshoz szükséges ásványi anyagokat, vitaminokat és nyomelemeket. Ha még mindig azt tapasztaljuk, hogy nem kielégítő a csakraműködés, akkor homeopatikus szereket adunk. Ha még ez sem elég, legutolsó lépésként jutunk el a csakraműködést gátló kritikus pszichikai információhoz az egyedi morfodinamikus mintában. Most már csak a megmaradt „hibás" csakrával dolgozunk. Megkérjük a vizsgált személyt, hogy miközben bal kezében tartja a szervezete erősítésére szolgáló eddig kiválasztott szereket, nézze a megfelelő csakraképet, eközben a bioindikátorral megvizsgáljuk a pszichomeridiánt, hogy melyik életszakaszban kell a baj okát keresnünk. Ha megtaláltuk a gyanús életszakaszt, a következőképpen pontosítunk. Megkérjük a vizsgált személyt, hogy miközben nézi a csakraképet, hangosan mondja a bioindikátor által jelzett életkort (például „két hónapos vagyok", „hároméves vagyok" vagy „tízéves vagyok" stb.). Amelyik életkorban a bioindikátor jelez, abban az életkorban olyan esemény játszódott le, amelyet a szervezet már nem tudott kellőképpen ellensúlyozni. Ennek következtében előbb energetikai zavart hozott létre a biomezőben, majd ez a hiba az idők folyamán megváltoztatta a 88

pszi-mezőben lévő egyedi morfodinamikus mintát. A „beteg" minta ezután a visszacsatolás révén ugyanezen a láncon visszafelé előidézte és most már fenn is tartja a test fizikai zavarát, vagyis a betegséget. Sok esetben a vizsgált személy nem emlékszik semmilyen zavaró eseményre, pedig a trauma abban az életkorban keletkezett, amelyikben a bioindikátor jelzi. A csakra-képpel (mint antennával) az agy képes megtalálni a keresett történést, függetlenül attól, hogy ez tudatosodott-e vagy sem. Ezután viszont a megfelelő Körbler-jellel megváltoztathatjuk az esemény információját. Ebben a folyamatban ki kell próbálnunk sorban, hogy melyik jel látja el ezt a feladatot. Ha kiválasztottuk a jelet, megkérjük a vizsgált személyt, hogy nézze felváltva a jelet és a csakraképet, közben pedig mondja hangosan a kiválasztott életkort. Néhány perces szemlélés után a bioindikátor mozgása jelzi, hogy a megfelelő jelet választottuk ki a megrázkódtatás információjának megváltoztatásához. Tapasztalatunk szerint a vizsgálatnak, illetve a gyógyításnak ez a legdrámaibb része. A vizsgált személy többnyire megváltozott tudatállapotba kerül, és ebben a folyamatban különös élmények rohanják meg képi formában és testi érzékelés alakjában egyaránt. Előfordul, hogy a vizsgált személy újra átéli a trauma sokkoló hatását, és ez a legkülönbözőbb érzelmi és testi reakciókban nyilvánulhat meg. (Ilyenkor komoly energetikai és pszichés segítségre van szükség a vizsgáló részéről.) Szerencsére ezek a folyamatok rövid idő alatt lejátszódnak, és pár perc után a vizsgált személy érzelmi és fizikai állapota harmonizálódik. A felszabadító élmény már a vizsgálat folyamán megindítja és tulajdonképpen elvégzi az információmódosítás folyamatát. A gyógyulás elősegítésének mechanizmusa mindig is ugyanez volt a történelem folyamán, csak tartalmai és eszközei változtak. A primitív népek varázslóinak gyógyító eljárásai, a régi nagy kultúrák beavatási szertartásai, a titkos tanok teljes tárháza éppúgy ezt szolgálta, mint napjainkban a pszionikus gyógyítók módszere, Hahnemann homeopátiája vagy Körbler új homeopátiája: végső soron a pszi-mezőbeli hibás egyedi morfodinamikus mintát változtatják meg, hogy helyreálljon a test és a tudat harmóniája. Egészségünk fenntartása vagy helyreállítása érdekében tehát bizalommal alkalmazhatjuk ezeket a fent ismertetett diagnosztikus és gyógyító módszereket, mert ezek nem természetfeletti jelenségek többé, hanem egy fizikailag megmagyarázható folyamat részei az új tudományos világkép alapján. FÜGGELÉK KELETI ÉS NYUGATI TÁVLATOK 1. Keleti értelmezés KARAN SINGH A Tudomány, Kultúra és Tudat Nemzetközi Központjának elnöke; Jammu és Újdelhi, India Az utóbbi idők talán legjelentősebb fejleménye - amely néhány fontos könyvtől eltekintve még mindig nem kapta meg a kellő figyelmet - az a fokozatos közeledés, amely a misztikus világszemlélet (az elsődleges, de nem kizárólag keleti világnézet) és a legkorszerűbb ismereteket képviselő kutatók körében terjedő valóságkép között megfigyelhető. László Ervin munkája, a valóságot feltérképező fontos sorozatának legújabb könyve, a Kozmikus kapcsolatok sokat tesz ennek a közeledésnek az érdekében. A Kozmikus kapcsolatok lélegzetelállító képet tár elénk bámulatos éleslátással és világossággal. Legfontosabb benne az a megállapítás, hogy a kozmikus sors valószínűleg nyitott; a sors és a végzet nincs előre megírva, a jövő nemcsak megtörténhet, hanem formálható is. Ez meglepően hasonlít Sri Aurobindónak, a modern idők legnagyobb hindu filozófusának feltevéséhez, amely szerint az Ember megjelenésével olyan teremtmény áll előttünk, aki tud és kénytelen együttműködni az evolúciós erővel, hogy felgyorsítsa folyamatait. A következő lépés az emberi fejlődésben nem a test külső változásaira, hanem a tudat belső állapotaira vonatkozik. A jóga hindu fogalma - az ember és a kozmikus tudat pszichofizikai módszerekkel való összekapcsolása - ehhez a teremtő átmenethez nyújt módszertant. Nyugaton C. G. Jung és Teilhard de Char-din munkái - hogy csak két kiemelkedő gondolkodót említsek - hasonló erőfeszítéseket tesznek a tudatfejlődés belső lehetőségeinek feltárására. Az emberi civilizáció világméretű elterjedése a szemünk láttára zajlik, így egy globális tudatosság kifejlesztése halaszthatatlan feladat, ha az emberiség nem akarja önmagát és a bolygónkon virágzó életet elpusztítani, mert képtelen rá, hogy felelősségteljesen kezelje technikai lehetőségeit. Ahhoz, 89

hogy a globális tudatosság kialakuljon, feltétlenül szükség van egy olyan világszemlélet kidolgozására, amelyben a tudományos és a misztikus világkép fokozatosan összeolvad. A Kozmikus kapcsolatok jelentős lépés ebben az irányban. Egy finom és alapvető energiamezőben pergő kozmikus tánc képe érdekes párhuzamokat és megfeleléseket mutat a hindu gondolattal. Amint László Ervin írja, nem hagyható figyelmen kívül az a lehetőség, hogy a világ sokkal több az energia vaktában folyó áramlásainál, valamint az anyag véletlenszerűen felbukkanó és letűnő alakzatainál. Az upanisádok világnézete, amely a legkorábbi és bizonyára a legátfogóbb megfogalmazása ennek a nézetnek, valóban éppen abból a fogalomból indul ki, hogy anyag és energia szüntelen átalakulásai mögött - akár a galaxisokban vagy az atomok mélyén - ott áll az örök és változatlan Brahman, a változatlan „mező", amelyben minden megnyilvánulás történik. Ez az az örökkévaló mozivászon, amelyre rávetül a megnyilvánulások szüntelenül változó képe az idő hatalmas ciklusainak végtelen sorában. Aztán itt van az Akasa fogalma, azé az elemé, amely mindent, ami a világegyetemben bárhol és bármikor történik, megörökít egy olyan folyamat révén, amely hasonló ahhoz, ami László Ervin pszi-mezőjében történik. A Svetásvatara-upanisádban Sivát úgy írják le, mint az „idő teremtőjét" és „az idő rombolóját", más szóval míg a megnyilvánulás csupán egy folytonos téridőben történik, a magasabb szintű valóság - lévén örök - megelőzi és túléli a világmindenség ismétlődő mozgásának megnyilvánulásait. Íme, ez Siva Nataradzsa, a kozmikus tánc ura, aki minden emberi alkotásnál jobban jelképezi a kozmológia új dimenzióit. Egyik kezével Siva a dobot fogja - az alkotó igét -, amelynek révén galaxisok milliói születnek minden másodpercben; a másikkal a tüzet tartja, amely ugyanezeknek a világoknak a pusztulását jelképezi. Ennek értelmében a világegyetem a „szamszara" - az állandó változás. Siva másik két keze - az egyik áldásra emelkedik, a másik pedig felemelt lábára mutat - azon az úton indít el, amely a személyes kapcsolat révén vezet a teremtés és rombolás kozmikus ciklusának isteni lényegéhez. Világegyetemünkről úgy véljük, hogy tizenöt- vagy csupán nyolcmilliárd évvel ezelőtt született. De hogyan feltételezhetjük, hogy ez az egyetlen világegyetem, amely létezik? A hindu kozmológia nem riad vissza attól a feltevéstől, hogy végtelen számú univerzum létezik, és ezek a mindent átható Brahmantól nyerték létüket. Függetlenül attól, hogy hány ősrobbanás volt, a Brahman fenntartja örök teljességét. Ahogy a védikus himnusz mondja: „Ez vég nélküli végtelen, az a végtelen, amely a végtelenből származik, ha a végtelent kivonjuk a végtelenből, az még végtelen marad." Ha ez így van, akkor a kultúrák közötti összehasonlító elemzés is végtelen; a hindu kozmológia és a modern tudományos elképzelések közötti párhuzamok felderítése máris sikerekkel kecsegtet. A világegyetemről formálódó tudományos kép az upanisád-modell mélyre ható vizsgálata révén könnyebben megvilágítható és kidolgozható. László Ervin ezt a módszert választja, amiért kiváló munkája nemcsak csodálatot érdemel, hanem alkotó válaszokra is késztet. A Kozmikus kapcsolatok előadásmódjában különlegesen meglepő az elegáns egyszerűség és - a laikus olvasók örömére - a matematikai képletek teljes hiánya. László Ervin az alkotó személyiségekkel és intézményekkel fenntartott sokrétű kapcsolatai révén bőséges tapasztalatot szerzett annak a szokatlan képességnek a kifejlesztéséhez, hogy tömören és érthetően írja le világegyetemünk természetére vonatkozó nézeteit. Így vált lehetővé a számára az is, hogy elszakadjon a dualista/materialista szemlélet merevségétől (amit én a karteziánus-newtoni-marxista modellnek nevezek), mélyebben tekintsen bele a tudomány új fogalmaiba, és megértse, hogy a fejlődés nagy ívű pályáin miért alakultak ki bonyolult, következetesen rendezett jelenségek a rendetlenség és következetlenség helyett. A milliárdnyi galaxis közül egy a mienk. A Tejútrendszer milliárdnyi csillaga közül egy a miénk. És e naprendszer milliárdnyi élőlényeinek egyike mindegyikünk. Ám az emberi lény olyan nagyszerű és titokzatos, hogy képes elindulni kimondhatatlan misztériumának megértése felé. Mi, akik múlt és jövő, a föld és ég, a fény és sötétség, a világ és túlvilág emberi és isteni tulajdonságokat hordozó gyermekei vagyunk, akik egyszerre tünékenyek és örökkévalók a múló időben és örökkévalóságban, hihetetlen módon kaptuk ajándékba azt a képességet, hogy megértsük helyzetünket, felülemelkedjünk földi korlátainkon, és végül átlépjünk a tér és idő lüktető mélységei fölött. Ez az a sosemvolt kaland, amely azokra vár, akik - a Kozmikus kapcsolatok révén elmerészkednek az új tudatosság feltérképezetlen térségeibe, ahová a mai tudományok élvonalában születő új eredmények vetnek fényt. 2. Nyugati értelmezés 90

DAVID LOYE A Közösségi Tanulmányok Központjának társigazgatója Carmel, Kalifornia, USA Századunkat egyebek között az jellemzi, hogy a modern idők tudományos „igazságainak" bálványai sorra porba hullnak. Az utóbbi évtizedben valósággal bombáztak bennünket a gyengén megalapozott „új bölcsességtől" eltérő elméletek, hogy „még újabb" bölcsességekkel halmozzanak el bennünket. A termodinamikában, valamint az élő és élettelen alapját képező kémia egész területén például Ilya Prigogine a káosz és a rend világát egy olyan új világnézetté fogalmazta át, amelyben a rend a káoszon belül van, abból fakad, és általa létezik. Az agykutatásban Karl Pribram kavart vihart azzal a feltételezésével, hogy az agy a holografikus elmélet misztikus matematikai képletei alapján dolgozik. A fizikában David Bohm a Niels Bohrnál már nyilvánvaló „misztikus" kényszert fokozta a végsőkig azzal, hogy egy időtlen belső rend látható pillanatnyi külső rendünkkel való hatalmas kölcsönhatását hirdette. Rupert Sheldrake a biológiát rendítette meg- és valójában a jeltovábbítás tudományát a legszélesebb értelemben - azzal, hogy a halmozódó és örök morfogenetikus mezők tömeges emléktárolása mellett érvelt. Amikor ezek az új nézetek először láttak napvilágot, a széles körben uralkodó tudományos hit őrzői mindig elriasztottak bennünket tőlük. De már kezdettől fogva volt valami ezekben az „eretnekségekben", amit ösztönösen kényesnek éreztek az olvasók ezrei, tudósok és laikusok egyaránt. A tudomány haladásával bármennyire elavulttá válhatnak is, az ember érez mögöttük valami új, nagy „igazságot", amely nemcsak ki akar bontakozni, hanem - éppen gondolkodásunk régóta esedékes átalakítására való képességénél fogva - konokul küzd már megszületéséért is. Ezeknek az új tudományos kutatóknak - és a modern tudomány minden területén működő sok más kutatónak - a gondolatai képezik az „igazságnak" azt az új tartományát, ahol László Ervin a fontos ismeretek kiváló összegzőjeként kamatoztatja közismert szakértelmét. Az új ismeretek egyik problémája az, hogy töredékesek, ezért csupán sejteni tudjuk a jelentőségteljes egészet. És éppen az egész érzékelésének hiánya miatt - amihez a részleteket viszonyíthatjuk - hajlandók vagyunk könnyedén figyelmen kívül hagyni a töredékekben rejlő szokatlan ismereteket. Egy másik gond szorosan ehhez kapcsolódik: az „új tudomány" legújabb megállapításai a részletek nyelvén fogalmazódnak meg, igen bonyolult és olykor riasztóan szerteágazó területek szaknyelvébe és fogalomkörébe ágyazva. Úgy teszünk, mintha megértenénk mindent, de ha őszinték akarunk lenni magunkhoz, és szeretnénk kibírni a reánk zúduló ismeretek „bombatámadását", akkor be kell vallanunk, hogy nehézségekkel küzdünk. László Ervinnek megvan az a ritka képessége, hogy egy új világnézet itt-ott felvillanó mozaikkockáit értelmes és érthető egésszé rakja össze, ezért a Kozmikus kapcsolatok nagyon sok olvasó számára lenyűgöző „értelmes utazás" lesz. A könyv erőteljes példája annak, hogyan lehet megfogalmazni merész, úttörő gondolatokat, amelyekre oly nagy szükség van a mi időnkben. A szerző fegyelmezettsége, széles körű érdeklődése és szellemi ereje mind a régi korok nagy filozófusainak képességeire emlékeztet, de ehhez társul még László Ervin éleslátása is, amellyel megragadja az egyes tudományágak legújabb eredményeinek lényegét. A Kozmikus kapcsolatok azonban jóval több, mint korábbi gondolatok régóta esedékes szintézise. Ahogy elvezet bennünket a tudomány új területeire, olvasmányunk valójában egy eredeti kutató naplójává válik a felfedezés folyamatában. Az olvasó szinte a gondolatok sűrűjében jár, és nem egy olyan tudományos író könnyed áttekintésén ámuldozik, aki néhány évvel előbbre jár koránál. A tudomány új képe bontakozik ki előttünk, amikor László Ervin ismerteti saját elképzelését a „mindenség elméleté"-ről, amely azon alapul, hogy összeházasította az új fizika (kozmikus felfúvódás, fekete lyukak, szuperhúrok stb.) „szuperelméleteit" valamennyi élet - köztük a miénk kifejlődésének új elméleteivel. Felvillan valami az új elmélet nagyszerűségéből, ha izgalmas beszámolóként olvasunk az eredetről, a fejlődésről és a természetről, amely elszakad a fizikai valóságtól, és felemelkedik az élet, az értelem és a tudat éteri szféráiba. Ez a fejlődő, mindent átfogó világegyetem rögzíti és visszatáplálja az összes információt, bármit is teszünk és gondolunk - így tehát nem pusztán az univerzumban élünk, hanem a részei vagyunk. Szabatos értelmünk számára a világegyetem különállónak tűnhet, de magánvalósága is csodálattal tölt el bennünket. Ez az alkotó kapcsolatoknak, valamint az információn és emlékezésen alapuló fejlődésnek az univerzuma. Ebben az új fejlődésben a tudomány használható eszközzé válik a világegyetem teljességének és minden benne létező teljességének helyreállításában, a létezőkön értve gondolatainkat, érzéseinket, álmainkat, félelmeinket, reményeinket és mindenekfelett elképzeléseinket és teremtőképességünket is. 91

László Ervin összegző- és felfedezőképességét mi sem bizonyítja jobban, mint ahogy ki tudja választani a kulcsot minden egyes tudományág megoldatlan rejtélyeinek zárjához. Lépésről lépésre, lenyűgöző leleményességgel mutatja meg számunkra, hogy egy kulcsfogalom - és a mögötte kibontakozó elmélet a mindenségről - inkább átfogó (holisztikus), mintsem töredékes választ ad a gondolkodásbeli „fekete lyukakra" a tudat és a világegyetem jobb megértése érdekében. Külön szeretném felhívni a figyelmet a László Ervin által felvázolt kozmológiai következtetésekre amelyek hosszú távon nagy reményekre jogosíthatják az emberiséget. A szerző nem egyetlen ősrobbanást feltételez, amely a felfúvódás szakasza után lassan összeomlik, hanem egymás utáni világegyetemek folyamatos megújhodásáról beszél, amelyeket egy „ötödik mező" memóriatára köt egymáshoz. Az egyik kérdés az, hogy az úgynevezett pszi-jelenségek (a telepátiától a korábbi életekkel történő gyógyításig), amelyeket a hivatalos tudomány eddig kiátkozott, hogyan illeszkednek a többi életjelenséghez. A másik kérdés az, hogy milyen jellegű az összekötő híd a keleti és nyugati gondolkodás, az ösztönös megérzés és a kísérleti tudomány között. Ez a könyv óriási segítség éppen az emberi fejlődés kritikus pillanatában. A születő „igazság" életbe vágó új részleteit nyújtja érthető nyelven. És annak a jelentőségteljes egésznek a még életbe vágóbb értelmét fejti ki, amelybe beleillenek ezek a részletek, miközben sóvárogva hiányoltuk a nagy egészet. Eszembe jut, hogy egy másik könyv - amelyre ez a könyv és egy úttörő tudományos tanulmány (Ervin Laszlo: The Interconnected Universe [Az összekapcsolt világegyetem]) támaszkodott - egykor a 18. század legjelentősebb műve volt. A tiszta ész kritikájában egy hasonlóan bámulatos tudású és minden iránt érdeklődő filozófus - Immanuel Kant - annyira meghaladta szintézisével korának tudományát és filozófiáját, hogy ezzel szinte az egész modern gondolkodás alapjait vetette meg. Érdekes lesz majd látni, hogy László Ervin munkáival a történelem megismétli-e önmagát. Jegyzetek 1. Hogy a szem miként gyűjti össze a szétszórt fénymintákat, és alkot összefüggő képet, egyszerű kísérlettel bemutatható. Vegyünk egy közönséges diavetítőt, és emeljük ki belőle az objektívlencsét. Ekkor a vetítőernyőn részletek nélküli, szórt fényfolt jelenik meg. Most tartsuk az objektívet a vetítő és az ernyő közé. A diapozitív teljes képe jelenik meg rögtön a lencse mögötti vetítőernyőn. Az objektív bárhol mozgatható a fényfolton belül, a kép mindig ott fog megjelenni, ahol éppen a lencse van. Emellett még annyi kép jelenhet meg, ahány lencsét alkalmazunk - amikor például egy szemüvegből kiemelt lencsepárt helyezünk a fény útjába, két kép jelenik meg, mindegyik az adott lencse mögött. 2. Ez az áttekintés valamivel több figyelmet kíván a szakmai részletek szempontjából, mint amennyire az előző fejezetekben volt szükség. Könnyebb leírni, amiről azt hisszük, hogy ismerjük, mint amit nem ismerünk, mert az utóbbi esetben azt is el kell mondanunk, miért hiányosak ismereteink. A szakmai részleteket a jegyzetekbe utaltuk, így még ezeknek a futólagos átolvasása is segíti majd az olvasót abban, hogy képet alkosson magának a problémákról - valami olyan képet, amelyet hasznosnak fog találni, amikor a következő részben megvizsgáljuk, hogyan oldhatók meg a problémák. 3. A Hubble-állandó, amelyet a csillagokról és más ismert fényességű égitestekről (például egy szupernovának nevezett csillagrobbanásról) hozzánk eljutó fény frekvenciájának „vöröseltolódási" értékével adnak meg, arról tájékoztat minket, hogy egy égitest milyen sebességgel távolodik tőlünk. Az 50-es érték körülbelül 15 milliárd évet jelent a világegyetem számára. Ha azonban az állandó értéke 80, akkor a világegyetem korára nem kapunk többet, mint 8 milliárd év. És ez éppen annyi, amennyit számos csillagász állít egyebek között a pasadenai Carnegie Csillagvizsgálóban és a hawaii Mount Kea Csillagvizsgálóban. 4. Ide tartozik a „vöröseltolódás" ténye is (bár értéke többé már nem pontos), a kozmikus háttérsugárzás (2,7 K°) és a hidrogén-hélium arány a világegyetemben (kb. 3:1). 5. A modell szerint az anyag mintegy 1016 naptömegű „apró ősrobbanások" által jön létre. Ez egy olyan negatív energiájú skaláris C-mező révén történik (C a teremtést jelöli), amelynek értékeit egy téridőfüggvény adja meg. Ütemét ezen teremtő mező idő-differenciálhányadosának négyzete adja átlagosan az univerzumra. Miután az apró ősrobbanások tartják fenn a világegyetem tágulását, maga a tágulási ütem nem állandó, hanem a teremtő központok számának és tömegének függvényében változik. 92

6. A kozmikus háttérsugárzás jó része az univerzum korábbi ciklusaiból származó sugárzás szóródásából adódik- a QSSC-nek ugyanis 20 kozmikus ciklusra van szüksége ahhoz, hogy megmagyarázza a mai mikrohullámú háttér észlelt tulajdonságait. Ez azonban azt jelenti, hogy az univerzumban a fotonok többsége nem 14-15, sem 7-8, hanem 800 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. 7. Az elmélet szerint van egy állandó és kiegyenlített kölcsönhatás a világegyetem nagy léptékű szerkezeteinek anyaga és a kvantumvákuum anyaga között - ez a nullponti energiamező, amely a világegyetemben minden energia és anyag alapja. Minden ciklusban anyagrészecskék termelődnek a vákuumban annak az energiának köszönhetően, amelyet a korábbi ciklus során felépült részecskék szolgáltattak. Az anyag szintézisében részt vevő pozitív energia állandóan és pontosan ellensúlyozza a negatív energiát, amelyet a téridő görbültsége gerjeszt a korábban létezett anyag gravitációs vonzása következtében. 8. A tények röviden a következők: - A nagyon korai univerzum tágulási üteme l:1040-nél is pontosabb volt minden irányban. Voltak benne azonban kisméretű eltérések a gigantikus egyformasághoz képest - ezért keletkezhettek galaxisok, csillagok és bolygók a tér és idő lenyűgözően nagy birodalmában. - A gravitációs erő pontosan akkora nagyságrendű, hogy csillagok alakuljanak ki, és elég hosszú ideig létezzenek annyi energia termeléséhez, amelynek révén már az élet is kifejlődhet az erre alkalmas bolygókon. - A neutrínó tömege ha nem is nulla, de elég kicsi volt ahhoz, hogy a hatalmas tömegvonzás ellenére nem sokkal az ősrobbanás után megakadályozza az univerzum összeroppanását. - Az erős nukleáris erő értéke pontosan akkora, hogy a hidrogén héliummá, majd szénné és az élethez nélkülözhetetlen összes többi elemmé alakulhat. - A gyenge nukleáris erőnek pontosan olyan az értéke, amely lehetővé teszi, hogy az atomok és elemi részecskék szétbomoljanak egy szupernova-robbanás során. Így a csillagok következő nemzedékében már rendelkezésre állnak, hogy az élethez nélkülözhetetlen bonyolultabb elemekké ötvöződjenek. - A gravitációhoz viszonyítva a gyenge nukleáris erőnek pontosan olyan az értéke, hogy inkább a hidrogént, mint a héliumot teszi a világmindenség uralkodó elemévé, így a csillagok hosszú ideig világíthatnak, és elegendő víz jöhet létre ahhoz, hogy az élet egy bolygón kibontakozzék. 9. Normális esetben, amikor villanyáram halad át fémen, sodrást idéz elő az elektrongázban - a fém rácsszerkezetének rezgő atomjaiból elektronok szóródnak szét. Ez hátráltatja a rácson átáramló elektronokat, súrlódást idéz elő, ami felmelegíti a fémet - ez magyarázza a villamos ellenállás jelenségét. Amikor azonban a fém az abszolút nulla fok közelébe van hűtve, az atomok rezgése csillapul, és a fém ellenállása csökken. Mivel még az abszolút nulla fok közelében rezgésben kell tartaniuk a rácsot a nullponti energiáknak, a villamos ellenállásnak fenn kellene maradnia még akkor is, ha a fémek vagy ötvözetek már csak néhány fokkal közelítik meg az abszolút nulla fokot. Ezzel szemben ezeken a hőmérsékleteken az ellenállás teljesen megszűnik: egy szupravezetőkből álló gyűrűben egyetlenegyszer indukált elektromos áram végtelen ideig fog keringeni. 10. Ez a szabály annyit jelent, hogy az atomon belül minden egyes elektron különböző keringési pályát foglal el. A Pauli-féle kizárási elv annak a kvantummechanikai megfogalmazásnak az eredménye, amikor úgy véljük, hogy a Schrödinger-féle egyenletnek csak azok a megoldásai lehetségesek fizikailag, amelyek antiszimmetrikusak az elektron koordinátáinak permutációjában. Hétköznapi nyelven ez azt jelenti, hogy amint további elektronokat adunk az atomhoz, újabb elektron nem helyezkedhet el olyan pályán, amely már foglalt: ki van zárva erről a pályáról. Csak olyan pályán keringhet, amelynek hullámfüggvénye ellenkező szimmetriájú. 11. A szén szintézise egy sor reakciót kíván, amely a hélium+héliummal kezdődik: ez egy berillium-atommagot hoz létre. Az így kapott berilliummag instabil izotóp: alig alakul meg, máris héliummá esik szét. Ahhoz, hogy inkább szenet hozzon létre, mintsem héliummá essen szét, a berilliumnak reakcióba kell lépnie a héliummal. Ez a reakció, bár nagyon valószínűtlen, mégis megtörténik. Ennek oka az, hogy ez egy „rezonanciareakció", ahol a berillium- és a hélium együttes energiája (7,370 MeV) csak éppen valamivel kevesebb, mint a szén energiája, vagyis a reakció eredménye (7,656 MeV). Nem biztos azonban, hogy a reakció során keletkezett szén fennmarad: egy további reakciónak szén+hélium - kell ezt oxigénné redukálnia. Az a helyzet azonban, hogy a szén+hélium reakciót a természet nem nagyon szereti: a reakcióból keletkezett oxigén energiaszintje (7,118 MeV) a reakciót okozó szén+hélium energiaszintje (7,1616 MeV) alatt van. Ennek eredményeképpen az 93

oxigén magja aránylag stabil, és mind szénből, mind oxigénből elég mennyiség alakul ki ahhoz, hogy további elemek épüljenek fel, majd olyan bonyolult molekulák, amilyeneken az élet alapul. 12. Ennek maga a szerző volt tanúja egy Olaszországban végzett kísérlet során. Személyi számítógépet kötöttek össze EEG-készülékkel, és egy erre a célra készített program elemezte az agy két féltekéjének szinkronizáltsági szintjét. Ezzel az „agy-holotesztelővel" végzett próbák kimutatták, hogy amikor két alany egy időben meditál, akkor azonos szinkronizációs hatás lép fel nemcsak egy személyen belül a jobb és bal félteke között, hanem a két egyed agya között is. Mélyen meditáló alanyokban közel azonos, négyszeres szinkronizáció állt elő (a bal és a jobb félteke szinkronizációja az alanyokon belül, de az alanyok között is), bár ők maguk nem látták, nem hallották és más módon sem érzékelték egymást. 13. A számítások Heisenberg határozatlansági elvén és Einstein tömeg-energia összefüggésén alapulnak. Ha egy részecske helyzetét egy részecske rádiuszának pontosságával határozzuk meg, akkor frekvenciája 1044 Hz lesz. Feltéve, hogy az energia a fénysebesség négyzetével aránylik a tömeghez, a fenti számot kapjuk az energia sűrűségére vonatkozóan. 14. A kérdéses részecskék valószínűleg inkább bozonok, mint fermionok; vagyis állapotuknak (pontosabban hullámfüggvényüknek) nem szabad a kölcsönhatás miatt megváltoznia. Ha állapotuk megváltozna, akkor nem kapnánk egyenletes áramlást, hanem egy olyasféle szerkezetű rendszert, amilyen a tér és idő „valós" világa. 15. A tehetetlenséget eredetileg úgy határozták meg, mint egy anyagi tárgy azon tulajdonságát, hogy külső erők hiányában vagy nyugalomban marad, vagy egyenletesen mozog - ez Newton második mozgástörvénye: F = ma (az erő egyenlő tömeg szorozva gyorsulással). Ezért a tehetetlenség (az inercia) az anyag alapvető mennyiségi tulajdonságának látszott. Mégis titokzatos volt: maga Newton sem tudta felmérni, hogyan kapcsolódik ez az anyagi tárgyakhoz. 16. Bár első látásra az új elmélet ellentmondani látszik Einstein híres E = mc2 egyenletének, valójában igaz marad: a tömeg még mindig egyenlő a fénysebesség négyzetére gyorsított energiával. 17. A szovjet kutatók a gyenge torziós mezők létezését kísérletileg is vizsgálták. A kísérlethez használt „torziós mezőgenerátor" 11 gigahertz frekvenciával és 3 • 105 volt sztatikus feszültséggel működött. Ezt a készüléket a Space Lab-ben (keringő űrlaboratóriumban) fogják alkalmazni. 18. Ennek az elméletnek a szakmai részletei megtalálhatók László Ervin: The Interconnected Universe (Az összekapcsolt világegyetem) című könyvében (World Scientific, Singapore and London, 1995). 19. A fizika nyelvén szólva a fotonok és elektronok nem mások, mint a vákuummező vektoriális hullámtorzulásai, a felfogóernyők és más szilárd testek pedig nem mások, mint a vákuummezőben lévő „álló vektorhullámok". Az előbbiek haladó hullámok, mint a tenger szélfújta felületén mozgó hullámok; az utóbbiak állóhullámok, mint amelyek egy medencében keletkeznek, ahol a víz állandó ütemben cserélődik (a be- és kifolyó vízmennyiség egyenlő). Minden anyagi tárgy állóhullám. A viszonylag álló hullámalakzatok azt a benyomást keltik, hogy szilárd testek. 20. Kiegészítő vizsgálatok kutatták Shapiro szerint, hogy miként jön létre a genetikus változás akár az öröklődési csíravonalban az elemek átrendeződése révén, akár a test szöveteiben a fejlődést vezérlő DNS újrarendeződése által. Az eredmények világosan mutatják, hogy sok (talán a legtöbb) DNS-változás nem véletlen kémiai hibák vagy másolási tévedések műve. 21. Egyszerű számítás mutatja az óriási különbséget a tudatos folyamatok és az agy teljes kapacitása között. A számítást legjobb „bitek"-kel elvégezni, ahol egy „bit" egy információegység (igen/nem válasz vagy egy vagy/vagy döntés). Rendszerint ezt úgy jellemzik, hogy 0 és 1 között lehet választani. Egy bit információ bekódolásához vagy továbbításához az agynak két feszültségi állapotra van szüksége: 0 és 1. Ahhoz, hogy két bitet kódoljon és továbbítson, négy feszültségi állapottal kell rendelkeznie (00, 01, 10 és 11), ahhoz, hogy három bitet kódoljon és továbbítson, nyolc feszültségi állapottal kell rendelkeznie (000, 001, 010, 100, 110, 101, 011 és 111). A legtöbb információ, amit az agy fel tud dolgozni bitekben, egyenlő a lehetséges állapotok számának 2-es alapú logaritmusával. Az érzékszervektől érkező adatok feldolgozásához kb. 10 milliárd bitre van szükség másodpercenként. Ez persze csillagászati mennyiségű agyi állapotot követel, amit 10 milliárd agysejtből álló hálózat tesz lehetővé milliószor milliárdnyi kapcsolódással. De a tudat szintjén az információfeldolgozás csak ritkán kíván többet másodpercenként 10 bitnél. A feldolgozás többi része a tudatalatti szinten folyik, ahol sor kerül az agyba befutó üzenetek nagy többségének kódolására és továbbítására éppúgy, mint fogadására és dekódolására. 94

22. A „kettős egység" átélését az jellemzi, hogy fellazulnak a testi én határai: úgy érezzük, hogy az egység állapotában összeolvadunk egy másik személlyel. Ebben az élményben - annak ellenére, hogy egymással való tudati összeolvadásról van szó -az érzékelő személy bizonyos fokig megőrzi önazonosságának tudatát. Egy hasonló, de mégis eltérő élményben az alany elveszti önazonosságát, és a másikkal való teljes azonosság érzése fogja el. A „másik" lehet élő személy, akit az illető gyermekkora óta ismer; vagy ősei közül való; vagy aki nyilvánvalóan egy korábbi életből származik. De lehet híres történelmi személyiség, mitológiai vagy őstípusos alak. Az ilyen azonosulásba beletartozik a testérzet, a fizikai érzékelés, az érzelmi reakciók, valamint a viselkedés, gondolkodási folyamatok, emlékek, arckifejezések, jellemző gesztusok, testtartások, mozdulatok, sőt még a hanghordozás is. A csoportazonosulás élménye a tudat további tágulását és a határok elmosódását vonja maga után. Ahelyett, hogy egyedi személyekkel azonosulna, az alany úgy érzi, hogy valamilyen faji, kulturális, nemzeti, ideológiai, politikai vagy szakmai jellegzetességgel bíró embercsoporttal azonosul. Szélső esetben előfordulhat az is, hogy az alany az egész emberiség tapasztalatával azonosul - örömével, haragjával, szenvedélyével, bánatával, dicsőségével és tragédiájával. 23. A kollektív agy gondolata sem új. H. G. Wells angol író 1938-ban Világagy címen érdekes tanulmányt tett közzé. Ebben az egész világot behálózó szellemi szerveződés kialakulásáról beszél, amely szerinte éppoly elkerülhetetlen, mint bármi, amire lehetőség nyílik az emberi ügyekben. Wells ezt pozitív folyamatnak tekintette: a világagyat alkotó tudás szintézise egyben az új világ szükségszerű kezdetét jelenti. Felhasználva napjaink információrobbanásáról közvetlenül szerzett ismereteit, Peter Russell futurista filozófus felvázolta az általa „globális agynak" nevezett képződmény fejlődését. Az emberiség szeme és füle ma már távközlési hálózataink szeme és füle, sőt ennek a most születő globális agynak talán megvan a maga globális tudata is. Az idegélettan kutatói azt gyanítják, hogy a tudatunkban megjelenő élmények és érzések bizonyos módon kapcsolódnak az agyunkban lévő sejtek közötti információáramlás bonyolult alakzataihoz - így hát ki merné állítani, hogy nem történhet meg ugyanez globális szinten? A távközlési világhálózatok milliárdnyi csomópontja között áramló információ ugyancsak bonyolult alakzatokat hoz létre, ami valamiféle átfogó tudatossághoz vezethet bolygónk felszínén. Russell úgy véli (ahogy Wells is hitte), hogy ez pozitív folyamat: a globális agy igencsak áhított támaszt és tájékoztatást nyújthat valamennyiünk személyes tudata számára. A szerzőről László Ervin 1932-ben született Budapesten. Kilencévesen zenei csodagyerekként a Vigadóban adta első zongoraestjét a Magyar Filharmonikusok közreműködésével. A Liszt Ferenc Zeneakadémia művészdiplomáját tizennégy évesen kapta meg. 1947 tavaszán Budapesten a Liszt Ferenc-zongoraverseny első díját, majd ugyanebben az évben Genfben a nemzetközi zenei verseny második díját nyerte el. 1948 tavaszán az Amerikai Egyesült Államokba költözött, ettől kezdve híres zongoraművészként járta a világot 1966-ig. Utazásai során sokféle kultúrával ismerkedett meg, így a művészet mellett felébredt érdeklődése a tudomány és a filozófia iránt is. Elbeszélése szerint kisgyermekkorában találkozott először a filozófiával, amikor filozófus nagybátyja egy séta közben Kantról mesélt neki. Koncertkörútjai nem kötötték le minden szabadidejét, közben a New York-i Columbia Egyetemnek és a Társadalomkutatások Új Iskolájának szemesztereit hallgatta. 1959 óta kezdett tanulmányokat írni. Három évvel később egy hágai koncert után egy szakértő elkérte tudományos írásait, majd a holland Martinus Nijhoff Kiadó felajánlotta, hogy könyv alakban megjelenteti őket. Első könyve, A társadalmi lényeg élénk érdeklődést keltett mind az európai, mind pedig az amerikai filozófusok körében. László Ervin tudományos pályafutása a hatvanas évek elején kezdődött. 1961-66 között koncertjei mellett a Friburgi Egyetem Kelet-európai Kutatási Intézetének tudományos munkatársaként dolgozott. 1966-ban a Yale Egyetem Filozófiai Karának meghívására visszatért Amerikába. 1967ben az Indiana Egyetemen a zene és esztétika vendégprofesszoraként és az Akron Egyetem filozófiai tanszékének rendes tanáraként tanított. 1969-ben New York Állam Egyetemének filozófiatanára volt. Ettől kezdve két folyóiratot is szerkesztett (The Journal of Value Inquiry, The Philosophy Forum), valamint Európa és Amerika legnagyobb egyetemein adott elő. Cikkei mellett számos könyvet írt és szerkesztett. Tudományos 95

munkájának elismeréseként 1970-ben megkapta a párizsi Sorbonne Egyetem bölcsészeti és humanisztikai doktori címét. Tudományos pályájának harmadik szakasza 1972-ben a Princeton Egyetemen kezdődött, itt a nemzetközi kapcsolatokban alkalmazható általános rendszerfilozófiáról adott elő, és szemináriumait az egyetem többi tanszékéről is rendszeresen látogatták. Ekkor vetődött fel benne az az igény, hogy a biológiai és fizikai fejlődés nézeteit egyesítse az emberi és társadalmi fejlődés elméletével. Munkássága eredményeként Aurelio Peccei felkérte, hogy a Római Klub számára készítsen egy tervezetet arról, mi legyen a kormányok, közösségek, üzletemberek feladata az 1970-es, 80-as években. Ennek az óriási munkának az elvégzéséhez 130 munkatársat kapott a világ minden tájáról. Egyetemi katedráját ezután felcserélte az ENSZ Továbbképzési és Kutatási Intézetének (United Nations Institute for Training and Research, UNITAR) igazgatói székével. Tanulmányai eredményeként 1977-ben jelent meg Célok az emberiség számára című könyve. 1979-ben újra az UNITAR számára dolgozott a nemzetközi társadalmi és gazdasági együttműködés programján. Kutatási eredményei az új nemzetközi gazdasági rend témaköréből 15 kötetben, a térségek és köztes térségek együttműködéséről pedig 6 kötetben jelentek meg. Tudományos pályájának negyedik szakasza 1984 nyarán kezdődött, amikor visszavonult olaszországi családi házába, hogy elméleti munkáinak szentelje ideje nagy részét. Kutatásait számos cikkben és könyvben tette közzé a természet és a társadalom fejlődésének egységes elméletéről. Az 1980-as évek óta világszerte a globális problémákról és saját általános fejlődéselméletéről tart előadásokat. László Ervin egyebek között tagja a Római Klubnak, a Nemzetközi Tudományos Akadémiának (International Academy of Science), valamint a Művészeti és Tudományos Világakadémiának (World Academy of Arts and Science). Jelenleg az Európai Evolúciós Ügyvezetés és Felsőfokú Tudományok Akadémiájának (The European Academy for Evolutionary Management and Advanced Studies) rektora, az Európai Kulturális Hatásokat Kutató Társulás (European Culture Impact Research Consortium) főtitkára, az UNESCO főigazgatójának tanácsadója és a Budapest Klub alapítója és elnöke. László Ervin műveinek válogatott bibliográfiája ESSENTIAL SOCIETY (Az alapvető társadalom) An Ontological Reconstruction The Hague: Martinus Nijhoff, 1963 INDIVIDUALISAI' COLLECTIVISM AND POUTICAL POWER (Individualizmus, kollektivizmus és politikai hatalom) A Relational Analysis of Ideological Conflict The Hague: Martinus Nijhoff, 1963 BEYOND SCEPTICISM AND REALISM (Szkepticizmuson és realizmuson túl) An Exploration of Husserlian and Whiteheadian Methods of Inquiry The Hague: Martinus Nijhoff, 1966 SYSTEM STRUCTURE AND EXPERIENCE (Rendszerelmélet és tapasztalat) Toward a Scientific Theory of Mind New York and London: Gordon & Breach, 1969 LA METAPHYSIQUE DE WHITEHEAD (Whitehead metafizikája) Recherche sur les prolongements anthropologiques La Haye: Martinus Nijhoff, 1970 INTRODUCTION TO SYSTEMS PHILOSOPHY (Bevezetés a rendszerfilozófiába) Toward a New Paradigm of Contemporary Thought New York and London: Gordon & Breach, Toronto: Fitzhenry & Whiteside, 1972, 1984 96

A STRATEGY FOR THE FUTURE (A jövő stratégiája) The Systems Approach to the World Order New York: George Braziller, 1974 GOALS FOR MANKIND (Célok az emberiség számára) Report to the Club of Romé on the New Horizons of Global Community New York: E. P. Dutton, 1977 Toronto & Vancouver: Clarké, Irwin, 1977 London: Hutchinson, 1977 THE INNER LIMITS OF MANKIND (Az emberiség belső korlátai) Heretical Reflections on Contemporary Values, Culture and Politics Oxford and New York: Pergamon Press, 1978 Revised edition: London: Oneworld Publications, 1989 SYSTEMS SCIENCE AND WORLD ORDER (Rendszerelmélet és világrend) Selected Stuedies Oxford and New York: Pergamon Press, 1983 ZENE - RENDSZERELMÉLET - VILÁGREND Válogatott tanulmányok Budapest: Gondolat, 1986 THE AGE OF BIFURCATION (A változó világ megértésének kulcsa) The Key to Understanding the Changing World New York and London: Gordon & Breach, 1991 THE CREATIVE COSMOS (Teremtő világegyetem) Towards a Unified Science of Matter, Life and Mind Edinburgh: Floris Books, 1993 A MULTICULTURAL PLANET (Bolygónk sokszínű kultúrája) Diversity and Dialogue in Our Common Future Report of an Independent Expert Group to UNESCO (edited) Oxford: Oneworld, 1993 VISION 2020 (Pillantás a jövőbe: a 2020. év) Restructuring Chaos for Global Order New York: Gordon & Breach, 1994 DÖNTÉS ELŐTT Budapest, KIT Kiadó, 1994 THE INTERCONNECTED UNIVERSE (Az összekapcsolt világegyetem) Conceptual Foundations of Transdisciplinary Unified Theory Singapore and London: World Scientific Ltd., 1995

97

THE SYSTEMS VIEW OF THE WORLD (A világ rendszerelméleti szempontból) A Holistic Worldview for Our Time Cresskill, N. J.: Hampton Press, 1996 EVOLUTION: FOUNDATIONS OF THE GENERAL THEORY (Fejlődés: az általános elmélet alapjai) Cresskill, N. J.: Hampton Press, 1996 THE INSIGHT EDGE (A belátás előnye) An Introduction to the Theory and Practice of Evolutionary Management (with Christopher Laszlo) Westport, CN: Quorum Press, 1966 Wiesbaden: Gabler Verlag, 1996 Lisboa: Instituto Piaget, 1996

98