Kobe Bryant 9786158148917 [PDF]

Zitiervorschau

Kobe Bryant Roland Lazenby G-ADAM Stúdió (nov 2020) Címke: Életrajz, kosárlabda, Sport Életrajzttt kosárlabdattt Sportttt “Ikon volt. Világsztár. Családapa. Kobe Bryant, minden idők egyik legnagyszerűbb kosárlabdázójának tragikus halála az egész sporttársadalmat megrázta. Roland Lazenby egyedülálló Kobeéletrajzából megismerhetjük a Fekete Mambaként becézett kosaras bonyolult és izgalmas személyiségének titkait, aki már kisfiúként is tudta, hogy jobb lesz, mint Michael Jordan. Egy biztos, a 2015-16-os szezonban – amelynek végén visszavonult – megelőzte Jordant az NBA all-time pontlistáján. Kobe Bryantre különcsége és a megalkuvást nem ismerő természete miatt az amerikai profi kosárlabdázás legnagyobb rejtélyeként tekintettek, aki a sporttörténelem egyik legcéltudatosabb játékosának, a tanulás és felkészülés mesterének számított. Pályafutását azonban szinte végig konfliktusok kísérték: összeveszett csapattársával, Shaquille O’Neallel, edzőjével, Phil Jacksonnal, akinek az összes NBA-bajnoki címét köszönhette, a törvénnyel, a feleségével, Vanessával (akivel Snoop Dogg egyik videoklipjének forgatásán találkozott), rengeteg barátjával, ellenfelével és csapattársával. A KOBE BRYANT – A Fekete Mamba élete című lebilincselő kötet minden részletre kiterjedő, pontos választ ad arra az izgalmas kérdésre, hogy ki is volt valójában Kobe Bryant.” A kiadó a könyv árának 1%-át Kobe Bryant családjának, vagy egy általuk választott alapítványnak ajánlja fel.

ROLAND LAZENBY

KOBE BRYANT A Fekete Mamba élete

E könyvet minden fekete és fehér, és persze a köztük levő minden csodálatos árnyalatú embernek ajánlom. Ella Mae Austinnak, Roger Davisnek, Doc Fosternek és Estella Hamptonnak, mindazoknak, akik millió apróságon keresztül tanítanak meg minket nagy dolgokra, és fantasztikus feleségemnek, aki hosszú évek óta elvisel, gyermekeimnek, Jennának, Henrynek és Morgannek, valamint unokáimnak, Liamnek és Aidennek. Jeanie Lazenby Masten emlékére.

ELŐSZÓ Kezdetben egy mókázást imádó kölyöknek tűnt. Nem volt az, persze. Kobe Bean Bryantnek kőkeményen meg kellett dolgoznia azért, hogy megmutassa: semmi sem állhat az útjába. Még az a vészterhes újoncszezon sem. Ott voltam aznap este a Charlotte Coliseumban, 1996 decemberében, amikor élete első mezőnykosarát szerezte az NBAben, egy hárompontosat. A mérkőzést követően bezúdult az öltözőbe, ahol vidáman nekem ugrott egy kézfogással, egy öleléssel és egy ujjkulcsolással megfejelve. Miközben fogalma sem volt, ki vagyok. Egy fickó a sok közül, jegyzetfüzettel és magnóval. Ő azonban akkor és ott keblére akarta ölelni a világot. Kicsit később, még ugyanabban az idényben együtt ültünk egy üres öltözőben Clevelandben, miközben arra várt, hogy elkezdődjék a zsákolóbajnokság az NBA jubileumi, 50. All Star Hétvégéjének keretében. Együtt ütöttük el az időt, mielőtt színre lépett volna. Leginkább arról a szerepéről diskuráltunk, hogy ő számított az NBA-t elözönlő új tehetségek arcának. Többségük rendkívül fiatal volt, igazából a liga történetében még sosem érkeztek ennyire zölden, ilyen létszámban újoncok. Beszélt a nehézségekről, az elvárásokról, a veszélyekről, a számtalan kísértésről, amely a hatalmas és bűnös Los Angelesben leselkedik egy olyan játékosra, aki nemrég múlt tizennyolc esztendős. Beszélt arról, hogy 1991-ben, 13 évesen milyen mélyen érintette Magic Johnson bejelentése, amikor nyilvánosságra hozta: HIVfertőzött. Aztán arról, miként kívánja elkerülni, nehogy ugyanazon kísértések rabjává váljék, amelyek Johnsont elvitték addig, hogy évente háromszáznál is több emberrel bújjon ágyba. „Nálam ez egyszerű lesz”, közölte velem, „minthogy rengeteg mindent szeretnék elérni az életben.” És valóban. Percekkel később felállt, otthagyta a mi kis békés, gondolatgazdag beszélgetésünket az öltözőben, kiment, és erőtől duzzadó, parádés produkcióval megnyerte a zsákolóversenyt, amely maximális lángra tekerte a már addig is lobogva égő ambícióit.

A következő évben beszavazták az All Star-meccs kezdőjébe, annak ellenére, hogy még a Lakersben sem volt fix alapember. Ezután jött a katasztrofális 1999-es idény, amikor a Lakers-tulaj, Jerry Buss szétrobbantotta a csodálatos tehetségeket felvonultató csapatot, amely úgy tűnt, céltalanul kóborol a senki földjén. Harmadik szezonjában, a káosz kellős közepén Bryant egy szörnyen elveszett, magányos, frusztrált húszéves képét mutatta. „Akkor is én akarok lenni az, aki”, mondta akkoriban, bizonygatva, nem mondott le a céljáról, hogy az NBA legjobbjává váljék. „Még nem tudom, miként jutok el odáig. Csak meg kell találnom az utat.” Aztán megtalálta. Dacára annak, hogy akkor és ott e cél elérése teljesen valószínűtlennek tetszett. Amint a karrierje vége felé közeledett 2016-ban, Bryant immáron olyan számokra és rekordokra tekinthetett vissza húsz idény távlatában, hogy joggal deklarálhatta: megilleti őt „egy hely annál az asztalnál”, ahol a sportág legnagyobbjai ülnek. 2015-ben megelőzte példaképét, Michael Jordant az örökranglistán, és a történelem harmadik legeredményesebbjének számított Karem Abdul-Jabbar és Karl Malone mögött. Ennél sokkal lényegesebb, hogy Bryant öt NBAdiadalhoz segítette a Lakerst, 18-szor választották be az All Starcsapatba, valamint kétszeres olimpiai bajnoknak vallhatta magát. Jóllehet azon a bizonyos estén, Clevelandben azt mondta, nem tudja, miként jut el a csúcsra, végül annál a válasznál horgonyzott le, amely mindvégig ott volt a fejében. Egyszerűen darált. Makacs volt, kérlelhetetlen és hajlíthatatlan, tanult, fejlődött, s megfelelt sorban az összes létező kihívásra, melyet a kosárlabda támasztott vele szemben – estéről estére, mérkőzésről mérkőzésre, míg végül megtalálta, miként dominálhat, köszönhetően a veleszületett képességének, nevezetesen, hogy képes bárkinél többet dolgozni. Karrierjének kulcsmomentumai – példátlan, hogy valaki húsz évig ugyanabban a csapatban játsszon – ugyanakkor ékes bizonyítékai annak, a zárkózott és kompromisszumot nem ismerő, briliáns és önbizalomtól feszülő Bryant az amerikai profi kosárlabda egyik legnagyobb talánya. Alighanem a sportág történetének legeltökéltebb versengője, aki a bennfentesek körében az évek során szép csendben vívta ki magának az elismerést, mint a tanulás és az

intenzív felkészülés nagymestere, aki olyan szinten volt megszállottja a részleteknek, hogy azzal újból és újból képes volt lenyűgözni közvetlen környezetét. Cserébe az élete egy olyan gépezetre hasonlított, amely folyamatosan ontja a konfliktusokat – ezek amúgy szinte kivétel nélkül e dominanciára törekvés melléktermékei voltak. Meccsről meccsre, napról napra, két hosszú évtizeden át, sérülésektől és felfordulásoktól kísérve, egy sor fontos emberi kapcsolat szétszaggatását is vállalva gyakorlatilag nem ismert olyan árat, amelyet ne lett volna kész megfizetni e nagyságért cserébe. Mindez oda vezetett, hogy időről időre rendszeresen megkapta: ő „az NBA legmegosztóbb játékosa”, akit egy hatalmas tábor imád és egy legalább akkora gyűlöl a profi kosárlabda rajongói között. Apja, a korábbi NBA-játékos, Joe „Jellybean” Bryant (becenevét leginkább Zseléscukornak lehet fordítani – a szerk.) már a lehető leghamarabb nekiállt annak, hogy fiába mindenen túltengő önbizalmat plántáljon. Nos, ha valami, ez egyértelműen megmaradt Kobe elsőszámú ismertetőjegyének. E kikezdhetetlen, rendíthetetlen hit volt az a tulajdonság, amely Bryantet minden kétséget kizáróan kiemelte kortársai közül – jegyezte meg George Mumford pszichológus, aki rengeteget dolgozott Jordannel és Bryanttel is. „Ez őt egy teljesen külön kategóriába sorolja.” Ez az önbizalom sohasem ingott meg, mert Bryant egyszerűen nem hagyott esélyt a kérdőjeleknek, magyarázta Mumford. „Sosem engedte meg magának, hogy bármilyen ellenvélemény egyáltalán foglalkoztassa.” Ez volt az, ami végigvezette Bryantet az úton: tinédzserként a korai küszködésein az NBA-ben, a társakkal és edzőivel vívott csatákon, a 2003-as nemierőszak-vádakon, a szüleivel való konfliktusokon és a tőlük való elszakadáson, utóbb pedig a súlyos sérülésekből való visszatérés pokoli nehézségein. Ez volt a kulcsa annak a meccsnek, amelyen 81 pontot dobott, a megannyi mérkőzésnyerő kosarának, az MVP-elismeréseket hozó parádéinak, no meg hogy gyakorlatilag egyáltalán nem volt tudatában annak, milyen elképesztő mennyiségű dobást képes vállalni egy adott estén. Mumford úgy véli, leginkább ez áll amögött, Bryant miképpen volt

képes pályafutása során már-már rendszeressé váló módon olyan fájdalmakkal végigjátszani meccseket, amelyekkel mindenki más sérültet jelent. Meg persze ez az önbizalom játszott főszerepet Bryant karrierjének ama mindenki által ismert fejezetében is, amikor sikerült összerúgnia a port klubtársával, Shaquille O’Neallel, holott elsősorban nekik köszönhetően nyert a Lakers zsinórban három aranygyűrűt 2000 és 2002 között. Különféle módon, a centeróriással folytatott viharos kapcsolata adott egy speciális ívet a versengésben fogant nagy utazásának, megerősítve Bryant konfliktusgeneráló hajlamát, amely az élete csaknem összes fázisában nyomott hagyott. Még ezen a könyvön is (melynek eredeti címe „Showboat” – magyarul nehezen lefordítható amerikanizmus, eredetileg a folyók mentén településről településre haladó színházhajókat nevezték így, a mai szlengben valami olyasmit jelent, amit a magyarban a primadonnáskodás, feltűnősködés, villongás szavak adnak vissza, csipetnyi pejoratív töltettel, de nem teljesen negatív jelentéssel – a szerk.). O’Neal nevezte Showboatnak Bryantet, aki újoncként mindent megtett azért, hogy látványos ízelítőt adjon zsákolótudásából, illetve bizonyítsa, simán képes betörni a palánk alá. Bryant ki nem állhatta ezt a becenevet. Úgy gondolta, ez megbélyegzi őt, mint akiben nincs egészséges versenyszellem. Ráadásul épp annak a vádnak az újjáéledését láthatta benne, amellyel – ha csak fű alatt, suttogva – apját illették folyamatosan a profi kosarasok körében. Ugyanakkor ez a becenév egyben jelképezi a játéknak azt a bámulatos szeretetét, amely olyannyira közös volt benne és az apjában, hiszen ők a kosárlabdát feltűnő, közönségszórakoztató módon imádták játszani. „Apám valóban játszotta a kosárlabdát, és ez nekem is véremmé vált egészen kisgyerekkorom óta”, magyarázta Bryant. „Imádtam kosarazni. Egy sor más sportot is kipróbáltam, de egyben sem leltem meg azt az örömöt, amit a kosárlabda tudott nyújtani nekem.” Gyerekként órákon át nézte, amint az apja az olasz bajnokságban villogott – merthogy ott kötött ki végül, miután az amerikai profi karrierje bántóan korán tönkrement.

„Nagyon örültem, amikor láttam, miként reagálnak a többiek a cseleire, mennyire bírták a karizmatikus figuráját a parketten”, mesélte egyszer Bryant. „Valahogy mindig arra vágytam, hogy átéljem ugyanezt az érzést. És hát, elég menő volt, ahogy játszott. Ő Jellybean Bryant.” Sam Rines, Kobe első AAU-s edzője nagyon hamar felfedezte a fiúban ezt az elképesztő szenvedélyt, midőn az még hamvas tinédzser volt. „Imádta és habzsolta a kosárlabdát”, mondta Rines. „Kobe mindig is a figyelem középpontjában érezte jól magát. Ő maga akart lenni a centerpálya, ennek jegyében öltözött, közlekedett, beszélt. Másodévesként már ő volt a showman, mégpedig egy hihetetlenül jó showman, már ami a szórakoztatást illeti.” Showboat másik énje az a becenév volt – Fekete Mamba –, amit Bryant kreált önmagának, mintegy válaszként a köz elítélő reakcióira, melyek a szexuális bántalmazás vádjai kapcsán születtek. Bryant egy Quentin Tarantino-filmből ragadta ki a gyilkos kígyót, mint az ő hasonló, könyörtelen versengésre építő természetének megtestesítőjét. Pályafutása kései szakaszában ugyanakkor készséggel elismerte, a fejlődési folyamatban a versengés természetének igenis része az is, hogy olykor gazfickóként viselkedik az ember. Egész testében rázkódott a nevetéstől, amikor az HBO „Real Sports” (Igazi sportok) sorozatának készítői szembesítették egykori csapattársa, Steve Nash kijelentésével, miszerint Bryant „egy kib…ott nagy seggfej”. A leírás teljes mértékben áll, ismerte be. Annak ellenére, hogy elfogadta, nehéz eset, a maximalista versenyzőtípus alfája és omegája, végül is puhított valamelyest a hozzáállásán a mind drámaibbá váltó 2015–16-os szezonban, amelyben a Lakers a sorozatos vereségek mocsarába süppedt, miközben ő maga afféle búcsúturnéba kezdett az idegenbeli meccseken, sorban köszönve el a különféle arénáktól. Ha más nem is, Bryant legutolsó NBA-mérkőzése 2016 áprilisában mindent visszaadott a játék iránti imádatából a „showboat” elemekkel együtt, amint önmagát a végkimerülésig hajtva egymás után süllyesztette el a kosarakat, és tett pontot pályafutása végére egy 60

pontos összecsapással, amelyen a Lakers bámulatos hajrával, nagy hátrányból fordítva győzte le a Utah Jazzt. A felszínen ez a meccs nem volt több egy tét nélküli találkozónál, amellyel mindkét csapat maga mögött hagyhatta a csalódást keltő alapszakaszt, hiszen egyikük sem jutott be a rájátszásba. Ám a pillanat varázsa az egészet átváltoztatta egy lenyűgöző ünneppé, melynek során újfent kiderült, a Los Angeles-i szurkolók fanatikusan rajonganak Bryantért és azért a képességéért, hogy egy adott napon villantson valami mágikusat. Éveken át ő volt a város vezéralakja bármiben, amit a kosárlabdához lehetett kötni. De most, amikor azok a csodálatos képességei gyakorlatilag már totálisan megkoptak, egyszer csak előlép, és képes az utolsó fejezetet megtölteni a létező leglátványosabb színpadi show-val, eljátszani minden idők legzseniálisabb szórakoztató mesterének szerepét még egyszer, utoljára – mindezt abban a városban, ahol a színházi alakításokat mindennél többre becsülik. Következzék tehát a Showboat, Kobe Bryant, a Fekete Mamba élete. Megkísérlem felidézni az ő magával ragadó történetét, amely számos vonatkozásában afféle tanmese is egyben, és megannyi szemtanúval való beszélgetésből áll össze. Mindössze 38 éves volt, amikor ez az életrajz megjelent 2016-ban, Bryant pedig készen állt arra, hogy egy újabb remek fejezet kezdődjék karrierjében. Több médiacéget épített fel abban a reményben, hogy a kosárlabdázást követően az írás és a producerkedés felé fordulhasson. Bármerre is viszi a sors az előttünk álló években, legalábbis jogos várakozás, hogy ugyanolyan ambíciózus marad, félelem nélkül megy neki a döntő pillanatoknak, és agresszíven halad bármelyik általa választott úton. Ha így lesz, remélem, mindegyiknek úgy vág neki, ahogy annak a bizonyos estének Charlotte-ban. Egy hatalmas kézfogással és öleléssel, és a jövőt pásztázó tiszta, egyenes tekintettel. Roland Lazenby 2016 augusztusában{1}

BEVEZETÉS

MAGÁNY Philadelphia 2001. június 15. Diadalának kézzelfogható bizonyítéka úszik a ragadós, édes és drága pezsgőben. A 2001-es NBA-szezon bajnoki trófeájának csillogó, túlméretezett, fallikus jellegű aranygömbje lazán pihen a karjaiban. Kobe Bryant úgy vágyott rá, mint senki más. Az efféle tárgyak számítanak a legnagyobb kincsnek azon könyörtelenül rögeszmés versenyzők és alfahímek körében, akik az amerikai profi ligákban küzdenek. A frissen gyártott Los Angeles Lakers-sapka a fejébe húzva, a csapatlogó felett a BAJNOK felirat virít. Annak ellenére, hogy június van és egy izzadtságtól, párától gőzölgő öltözőben ül, mégis egy színes és különleges bőrdzsekit visel, rajta a franchise összes korábbi bajnoki címét hirdető felirat, ezzel is bizonyítva: ott a helye a csapat korábbi nagyjai között – mindössze 22 évesen. Minden oka megvan rá, hogy magasra emelt fejjel rágózzon, nevessen és ünnepeljen e pompás pillanatban, amely ráadásul a szülővárosában, Philadelphiában érte őt. Bryant példátlan, 15-1-es rohamhoz segítette a Lakerst a rájátszásban, miközben társaival megvédték bajnoki címüket, a döntőben a nagy rivális Allen Iverson vezette Philadelphia 76ers legyőzésével szerezve meg az újabb bajnoki gyűrűt. Mentora, a Lakers korábbi kiválósága, megannyi kosárlabdarajongó bálványa, Jerry West mindössze egyetlen bajnokságot nyert gyötrelmekkel és fájdalmakkal teli 14 esztendős pályafutása során. Most a fiatal Kobe Bryant már kettőnél jár. Szédítő sebességgel közelít az álmaihoz, az óriási sikerek úgy érkeznek, akár az autópályán száguldva a közlekedési táblák. Olyan családban nevelkedett, pallérozódott és kényeztették el, amely elmélyült kapcsolatban élt a kosárlabdával. Egy olyan családban, ahol óriási elvárásokat tápláltak az ő nagyszerűségével és egyre feljebb ívelő karrierjével kapcsolatban. Anyja, Pam Cox Bryant a születése óta így tekintett rá, pontosan úgy, ahogy évekkel korábban a szintén kosárlabdázó bátyjára is.

Amint a família egyik közeli barátja megjegyezte, Kobe Bryant fiatalkora az Alkonyzóna sorozat egy részére emlékeztette őt, amelyben egy család annyira imádott egy gyereket, hogy minden nap születésnapja lehetett. „Mindig az a benyomásod támadt, mintha szülinapja lenne, és minden felnőtt így is viselkedett körülötte”, fejtegette a barát. „Ma van a szülinapod! Szülinapod van!”, mondogatták neki. Nem, nem voltak rá rossz hatással a szülei, ellenkezőleg. Arra ösztönözték, hogy már nagyon fiatalon is tegyen meg mindent az álmai eléréséért. Amikor 1996-ban egyre nagyobb figyelmet kapott, Bryant értelmes fiatalemberként tűnt fel a nyilvánosság előtt, akinél alapvetés az udvariasság és a tisztaság, ugyanakkor a magabiztossága annyira átütő volt, hogy aki csak találkozott vele, elbizonytalanodott a maga józan ítélőképességében is. Az önbizalma ilyen mértékű fejlődésében hatalmas szerepet játszott az apja, Joe „Jellybean” Bryant, aki lassan, de folyamatosan hizlalta fia magabiztosságát. Az atya korábban saját bőrén tapasztalta meg a hetvenes években, milyen az, amikor darabjaira hullik egy NBA-pályafutás. Kobe Bryant tinédzser korától fogva azt a megdöbbentően merész várakozást támasztotta magával szemben, hogy ő lesz minden idők legnagyszerűbb kosárlabdázója. A jövőbeni nagyságáról szóló kinyilatkoztatásait hitetlenkedő fejrázások és felvont szemöldökök fogadták, elvégre az efféle álmok nevetségesek, lehetetlen őket valóra váltani. „Kobe egy őrült” – mindig erre a következtetésre jutottak az őt körülvevő emberek, többnyire egy nevetés kíséretében. Most mégis itt száguld, a gazdagság és a hírnév útján, ahogyan a dédnagymamája egyszer megjövendölte az egyik családtagnak. Barátok, rokonok és középiskolai bajnoki címet nyerő csapattársak vehetnék őt körbe egy Az élet csodaszép-stílusú tablón. Kicsivel korábban csapattársai pezsgőlocsolással indították a mulatságot, miközben a DMX himnuszszerű szövegét skandálták: „Y’all gon’ make me lose my mind,/Up in here, up in here,/Y’all gon’make me go all out,/Up in here, Up in here.” (Körülbelül: Mind

eléritek, hogy megőrüljek, itt fent, itt fent, mind eléritek, hogy mindent beleadjak, itt fent, itt fent.) Ezek a szavak Bryant életét is körülírták. Ahelyett, hogy csatlakozott volna a féktelen ünnepléshez, inkább csendben félrehúzódott. S most az egyik öltözői vécéfülkében ül, mellette egy króm kapaszkodó, a csempe pedig olyan színű, mint a köd a Schuylkill folyó fölött egy philadelphiai reggelen. Az arcát a kezeibe temeti, a tekintete a padlót pásztázza, kiüresedve. Teljesen elfeledetten és egyedül, az érzelmi kitörései által rabul ejtve és letaglózva, amelyek az előző hónapokban elragadták. Gyerekként, amikor az apja olasz másodosztályú csapatának buszával utazott az idegenbeli meccsekre, megígérte egy öregembernek és a fater egyik csapattársának, hogy sokkal jobb lesz mindannyiuknál. Bryant egész létezése ezen egyedülálló, szinte embertelen törekvés jegyében zajlott: hogy ő legyen a legnagyobb. Generációjából több millió iskolás fiú dédelgetett hasonló álmokat, hogy utoléri Michael Jordant, ám a milliók közül egyes-egyedül Kobe Bryantben dolgozott a kellő vasakarat és elszántság. Már tinédzserként egyedi bánásmódban részesült az Adidas képviselőinek köszönhetően, akik idővel közölték vele, belőle akarják gyúrni a második Michael Jordant. Ez az a szerep, amely tökéletesen passzolt az egyéni céljaihoz, és néhány hónapon belül már hozta is a maga részét a beszédstílustól kezdve a hasonló levegővételig, sőt a csillogó és fényes koponyát is, noha alig múlt 17 esztendős ekkor. Az átalakulás döbbenetes volt – emlékezett vissza Sonny Vaccaro, az Adidas egyik képviselője, akit „királygyárosként” ismertek a kosaras iparban. E diadalittas pillanatban Bryant arca mutatja, nincs olyan, amit ne tenne meg, nincs áldozat, amit ne hozna meg, hogy ő legyen a legdominánsabb játékos, vagy ahogy ő mondta: „Az az ember”. A küldetése beteljesítése érdekében most éppen feláldozta a saját családját a siker oltárán. Azt a családot, amely sokak szemében a siker és az egységesség mintapéldája, most mégis hazugságokat terjesztenek róluk, a rendíthetetlen elhivatottság áldozatainak állítván be őket.

„Olyan volt, mint az oroszok a Romanovokkal. Mindenkitől megszabadult”, emlékezett vissza Vaccaro. Hamarosan megszabadul az ügynökétől, a cipőszponzorától, végül pedig az edzőjétől, Phil Jacksontól, illetve csapattársától, Shaquille O’Nealtől. Egyelőre az anyját, apját, két nővérét távolította el az életéből nagy hirtelenséggel és műtéti precizitással, teljesen elvágva őket bárminemű találkozás lehetőségétől. A családtagok számos történetet meséltek letiltott hitelkártyákról, elvontatott járművekről, elvesztett állásokról, nem fogadott hívásokról, egy családi ház kiürítéséről, kapcsolatok megszakításáról. „Tragikus, ami mi történt”, mondta Gary Charles, egy AAU-s edző és családi barát New Yorkból, és más ismerősök is ugyanezt ismételgették. „Elképesztő volt őket együtt látni”, idézte fel Charles a tinédzser Kobe és az apja, Joe kapcsolatát. „Nem lehetett nem észrevenni azt a szeretetet és tiszteletet, amivel Kobe viseltet az apja iránt. Ahogy az egyik AAU-s meccse véget ért, Kobe keresztülrohant a pályán az apjához, megölelte őt, és megkérdezte: ’Láttad, hogy mit csináltam?’ Erre Joe ezt válaszolta: ’Igen, láttam.’ Akárhányszor töltöttük együtt az időt, sosem éreztem őt tiszteletlennek az apjával szemben.” A karrierje során elért sikerek, az elhivatottság és az irdatlan mennyiségű pénz együttesen mégis akkora éket vert közéjük, hogy teljes döbbenet lett úrrá mindenkin, aki csak egy kicsit is ismerte őket régebbről. Miután a győzelem éjszakán a Philadelphia csarnokában találkozott anyai nagybátyjával, Chubby Coxszal és annak feleségével – ők voltak a család legközelebbi képviselői ezen az estén a Spectrumban –, Bryant teljesen összeomlott. „Joe Bryant mesélt nekem arról az estéről. Miután a bácsikája és nénikéje odament hozzá, Kobe megölelte őket, aztán csak sírt és sírt”, emlékezett Gary Charles. A halk zokogás és a fájdalom az arcán a bajnoki cím megszerzésének éjszakáján tökéletesen mutatta, mennyire mélyen érintette őt a családja elvesztése, az elidegenedés. Az eltökélt és önfejű ifjú sztár mégis elengedhetetlenül szükségesnek tartotta, hogy a szerettei nélkül lépjen tovább.

„Nagyon nehéz nagyszerűnek lenni”, mondta Mo Howard, a Bryant família egyik régi barátja. „Szomorú, nagyon szomorú”, jegyezte meg Anthony Gilbert, egy másik barát Philadelphiából, aki közelről követte Bryant életét, pályafutását. „Olyan, mint F. Scott Fitzgerald. Mutass nekem egy hőst, én mutatok neked egy tragédiát.”

ELSŐ RÉSZ

LEGYEN Ő ZSELÉ, MERT A LEKVÁR NEM REMEG „Mindig is az volt a benyomásom, hogy senki sem vette őt komolyan – egyszerűen úgy gondolták, ő Joe Bryant, a mókás fiú.” (Paul Westhead)

1. FEJEZET

BEFUCCSOLVA Philadelphia, 1976. május 5. A fehér sportkocsi lassan gurult, szinte némán, előbukkanva az éjféli köd párájából, és egyenesen az autójukban ülő rendőrök felé tartott. Amazok ugyanolyan sebességgel cammogtak, vészhelyzetnek nyoma sem volt, csupán a rádiójuk recsegett néha, pont olyan gyakran, ahogy egy átlagos szerda estén szokott Philadelphiában. Amint a sportautó elhaladt mellettük, egy nagydarab fekete férfit láttak, amint a kormány fölé görnyed. 1976 kora májusában járunk, a zöldellő Fairmount Parkban, a férfi a volánnál Joe Bryant, a Philadelphia 76ers huszonegy esztendős újonca. Ő volt a mókázásra örökkön kapható Jellybean, aki a helyi kosaras közösségben afféle hősnek számított. Sokan úgy vélték, egy fiatalkori barát, Mo Howard ragasztotta rá ezt a becenevet. Csakhogy ez nem igaz, állította évekkel később Howard, aki szerint a Jellybean, úgymond, ráragadt ama teljesen egyedi, higanyszerű mozgás miatt, amivel Joe játszotta a kosárlabdát. „Szerintem a déli phillys srácok nevezték Zselének”, idézte vissza az emlékeket Howard. „Azért hívták így, mert dőltek körülötte az emberek a pályán a követhetetlen cselei miatt – érted, mire gondolok. Szóval azt mondogatták, legyen ő Zselé, mert a lekvár nem remeg. Hát, nem is, igaz? Szerintem ez tökéletesen visszaadja azt, ahogy Joey játszott.” Emellett Bryant imádta a színes cukorkákat. „Ezek nagyon mentek nála, a zselés cukorkák”, mesélte Howard nevetve. „Húsvétkor gyakorlatilag térdig jártál náluk a zselés cukorkákban. És Joe rendre meg is ette az összeset.” Mások szerint az egész onnan jött, hogy egy meccs után a szurkolók ezekkel a zselés cukorkákkal lepték meg a pálya mellett. Akárhonnan is ered, a becenév egyértelműen tükrözte Bryant stílusát. Jellybean halál laza volt, arcán egy letörölhetetlen vigyorral

(aprócska fogsorréssel körítve). Tipikusan az az ábrázat, ami szinte mindenkinek azonnal bejött. „Mindig is ilyen volt”, emlékszik vissza Mo Howard. „Állandóan mosolygott, állandóan nevetgélt és viccelődött. Nagyjából ez vonzott Joe társaságába.” Az sem ártott, hogy a mosolyhoz hatalmas szív társult. Évekkel később egy nyolcadikos osztálytársa felidézte, Joe miként sietett egy apró zsidó fiúcska segítségére az iskolában, amikor azt folyamatosan vegzálták a többiek. „Joe a permanens boldogság és szerencse jegyében élte az életét”, magyarázta Howard. „A legnagyobb sztori mindig az volt, amikor elmentünk bulizni, és jött a tánc. Látnod kellett volna ezt a srácot a maga két méter tíz centijével táncolni. Hát, a legtutibb attrakció volt a parketten! Úgy nyomta, mint egy félisten, ráadásul tényleg elképesztően jól nézett ki. Soha, de soha nem éreztem úgy, hogy B akárcsak egy pillanatra is aggódott volna bármi miatt.” Visszafelé nézve talán ez a laza, kissé nemtörődöm természete ad magyarázatot arra, miért is hívta ki maga ellen a sorsot azon a langyos, az épp virágba boruló cseresznyefák illatától mámoros éjszakán 1976 májusában. Bryant védelmében el kell mondani – és a Jóisten a megmondhatója, éppenséggel nagyon is rászorult volna a védelemre mindazért, amit azon az éjszakán elkövetett –, hogy egy meglehetősen rázós, érzelmekkel teli nap végéhez közeledett. Az egész egy testi-lelki jóbarát, Gilbert Saunders édesanyjának temetésével kezdődött. Ő afféle pótmamája volt Bryantnek; minthogy Joe annak idején rengeteg időt töltött Saunderséknél, szinte a második otthonának számított a házuk. Imádott az asztal körül lebzselni, amikor az anya a csodálatos, hatalmas adag étkeket eléjük pakolta. Miután a saját családja meglehetős nélkülözésben élt, Saunders anyuka volt az, aki rendre észrevette, mikor volt Joe-nak új cipőre, netán kabátra szüksége, és ezeket szép csendben meg is vette neki. A temetés után is a Saunders-házba ment, ahol aztán előhúzta a klubtól kapott fizetési csekkjét, hogy megmutassa, milyen jól megy neki.

„Azt a jó életbe!”, szakadt ki Saunders apukából, miközben a meglepetéstől elkerekedtek a szemei. Bryant újoncként évi egymilliós fizuval nyitott – akkoriban ez egészen hihetetlen összegnek számított –, így aztán gyakorlatilag fürdött a pénzben, avagy néhány hónap alatt többet keresett, mint amennyiről valaha is álmodott. Gilbert – a fiú akkoriban John Chaney keze alatt pallérozódott a Cheyney State egyetemi csapatában – egyértelművé tette, Bryant egyfajta gesztusként mutatta meg a csekket, „hogy egy kicsit felvidítsa a családomat. Mi befogadtuk, ő közénk tartozott. A tornacsukák, a kabátok – az anyukám ezekkel igyekezett neki segíteni. Ő pedig azt kívánta megmutatni apámnak, hogy látod, eljutottam eddig, most ezt csinálom.” Úgyhogy ezen érzelmektől fűtött események sora valamelyest segít megérteni, miért kísértette meg aztán a sorsot Jellybean a közeli Fairmount Parkban azon az éjszakán. Mondjuk úgy, bátor kísérlet volt kiégett féklámpával, jogosítvány nélkül, pusztán egy rég lejárt tanulóvezetői engedéllyel a zsebében. Csupán előző ősszel kezdett komolyabban vezetni tanulni, amikor vett egyszerre két zsírúj Datsun 280Z-t, egyet a feleségének, Pamnek, egyet pedig magának, rögvest azután, hogy aláírta első szerződését a 76-osokkal. „Azok a Z-k szépen odavertek”, mondta utóbb Gilbert Saunders. „Végül is ennél a kocsinál kötött ki Joe és a felesége. Ez kellett az asszonynak, így ezeket vették meg. Egyet lőtt magának, egyet a feleségének.” Bryant egyébként épp itt, Philadelphia délkeleti részén nőtt fel, amiről ő rendszerint csak „gettóként” beszélt az embereknek. Az a fajta zajos környék, ahol csikorgó villamosok, hangos magasvasutak, dübörgő buszok adták az aláfestést a helyi bandák minden második sarkon zajló harcaihoz. Ő innen jutott el a Z-ig, amely gyakorlatilag egy földön hasító rakétával volt egyenértékű. Százhetven lóerő hajtotta az alig 1300 kilós, turbómotoros kétülésest, amely elvarázsolt bárkit a kormánya mögött – vagy éppenséggel a rémületbe kergetett, különösen Jellybeant, aki finoman szólva sem számított tapasztalt sofőrnek.

Mindazonáltal imádta a verdát, és előszeretettel vitte vissza egy kicsit megmutogatni a régi délkelet-philadephiai szomszédságnak, mondja egy barátja, Vontez Simpson. „Mindenkinek elbüszkélkedett vele. Mindenkinél villogni akart, hogy igen, megcsinálta, mert ez egy iszonyú menő kocsinak számított akkoriban.” De Bryantnek nem csupán a kocsija tudott tépni – azon az estén talán ő is be volt tépve kissé, legalábbis a megállítását követően ezt sugallta a mellette lévő két ampullányi kokain, továbbá az összetéveszthetetlen kiskanál. Hogy az egész még komplikáltabb legyen, Joe akkoriban épp Linda Salterrel kavart, egy korábbi iskolai csapattársa nővérével, akit még a John Bartram gimiből ismert – holott volt egy csodálatos, ifjú felesége, 1 hónapos kislánya, valamint egy pazar új háza az egyik elegáns elővárosban. Tény, a házasságuk legelső pillanatától kezdve felesége, Pam tartotta a kezében a gyeplőt. Pam a gyönyörűség élő szobra volt, egy csipetnyi komolysággal arcvonásaiban. Régi barátok idővel észrevették, valahányszor döntési helyzet adódott, Bryant azon nyomban a feleségére pillantott, lopva, de szinte ösztönösen. Azon pedig még a családtagok is csak nevettek, hogy Jelly már a gondolatától is bepánikolt annak, esetleg eltérő véleményük lehet bármiről. Most viszont szépen belecsöppent ebbe a helyzetbe: miközben Pam élete legszebb napjait élte, őt épp elkapták, nem épp tiszta kezekkel. Ha ez egy korabeli film egy jelenete lenne, akkor akár Johnnie Taylor akkori slágere, a Disco Lady szólhatna aláfestésként, amely ’76 tavaszán sokáig vezette a slágerlistákat – és pont olyan tuti kis szám volt, amelyekért Joe is rajongott. Rázd meg felül, rázd meg alul, Nyomjad csak, nyomjad, disco lady. Csakhogy bármilyen zene is ment a Z-ben, és bármilyen elvarázsoltnak is érezte magát az ábrándos Bryant, az egész idill abban az elátkozott pillanatban darabokra tört, amint a jól ismert kékpiros villogók feltűntek a horizonton.

Érthető módon szinte azonnal realizálta, miféle veszélyek leselkednek rá. Például – és elsősorban –, hogy ő egy fekete férfi egy menő sportkocsi volánjánál egy parkban késő este, egy olyan városban, amely szenved a bandaháborúktól, az erőszaktól, továbbá mindent áthatnak a visszataszító rasszista incidensek. Hónapokkal korábban a Philadelphia Tribune címlapon hozta, amikor aláírta a szerződését a Sixershez – mellette meg pont egy olyan cikk jelent meg, amely a rendőrség által az elmúlt hónapokban lelőtt afroamerikaiak növekvő számáról értekezett. Az előző három esztendőben a philadelphiai rendőrök konkrétan 73 emberrel végeztek és további 193-at sebesítettek meg. Akkoriban rutineljárásnak számítottak a „figyelmeztető” lövések – amelyeket célozva adtak le azokra, akik esetleg menekülőre fogták a dolgot. Ugyanakkor csak az utolsó tizenkét hónapban öt rendőrt lőttek agyon. Egyiküket egy épülő ház tetejéről egy 15 éves fiú szedte le, akinek aztán sikerült a komplett várost kiakasztania azzal, hogy tanúvallomásában közölte: „Csak meg akartam ölni egy zsernyákot.” Bryantnek nem igazán volt szüksége újságcikkekre ahhoz, hogy tisztában legyen a körülményekkel – egyetlen philadelphiai feketének sem. Valószínűleg az egész tényleg nem indult többnek egy rutinellenőrzésnél, ahogy a rendőrök később a jelentésükben írták, csupán a kiégett féklámpa miatt állították meg a kocsit. Ám aztán egy rosszul elsült pillanat mindent új megvilágításba helyezett. És a vadabb dolgok még csak ezután következtek. Azt, hogy valami nem stimmel, a zsaruk szinte abban a minutumban észlelték, amikor a 210 centis Jellybean kiszállt az autóból. Igyekezett megőrizni a hidegvérét, amint az egyik rendőr az arcába világított. Azonnal megadta a nevét, és a kábszerre gondolva gyorsan úgy döntött, inkább bevallja a jogsival kapcsolatos malőrt, és a közegek jóindulatára bízza magát, hogy jó eséllyel elkerülje a kocsi átkutatását. Átnyújtotta a papírjait, de a rendőröket összezavarta Bryant előadása a jogosítványáról. A kibontakozó párbeszéd egy adott ponton meglehetősen erős és mindent elborító pánikreakciót indított el Joe Bryantben. Elképzelhető – mint azt mások sugallták később –,

ekkor esett le neki hirtelen, hogy a felesége tudomást szerezhet a félrelépésről. Meglehet, a rendőröktől való félelem is közrejátszott, igaz, Bryant ekkor már átnyújtotta az igazolványait és a nevét is bemondta. Ami ezután következett, az megdöbbentette a rendőröket – hamarosan pedig egész Philadelphiát, no és persze a hetvenes évek szigetként működő NBA-s kultúrköreit. Bryant hirtelen sarkon fordult, visszaült a kocsijába – a rendőrök azt hitték, a normál jogosítványát akarja előkeresni a kesztyűtartóból. Ehhez képest Bryant begyújtotta a Z motorjait, beletaposott a gázba, és csikorgó kerekekkel tovaszáguldott, egy jó adag kaviccsal, porral és hitetlenkedéssel borítva be a rendőröket és autójuk fényszóróit. A két zsarunak kellett némi idő, míg magukhoz tértek az elképedésből, hogy Joe Bryant teljes fordulatszámmal faképnél hagyta őket. Mindenesetre gyorsan az ülésekbe vágták magukat, és üldözőbe vették a gyanúsítottat, miközben persze rádión fellármázták a környék összes járőrkocsiját. Mondjuk, az másodperceken belül világossá vált számukra, hogy túl veszélyes volna a Z-vel versenyezni. Joe Bryantnél lement a vörös köd, őrült sebességgel száguldott az úton, jóval 150 km/óra fölött zúdult át a városon, legalábbis a rendőrök becslése szerint – mintha egy bizarr jármű hasítana át az éjszakán. Semmi pillanat alatt maga mögött hagyta a parkot, és gyakorlatilag vakon rodeózott Philadelphia utcáin. Szó szerint, mivel lámpa nélkül süvített. Beletelt tizenkét percbe, mire egy következő rendőri egység meglátta Bryantet. Raymond Dunn később azt írta a jelentésében, hogy a Cedar Avenue-n tartott nyugati irányba, amikor a középső visszapillantó tükrében meglátott egy kivilágítatlan sportkocsit, amint nagy sebességgel közelít az ő terepjárója felé. Közben pedig vehemensen dudál, hogy a rendőrkocsi kotródjon már el az útjából… Elképesztő pillanat volt… Jellybean Bryant épp a pokol kapuja felé közeledett, és még tülkölt is, hogy nyissák ki neki. Kisvártatva Bryant kikerülte a járőrautót, Dunne őrmester pedig legott üldözőbe vette, ám hamarosan ugyanazzal a problémával

szembesült, mint korábban kollégái: a Z sebességével. Dunne utóbb azt írta, egy szakaszon olyan gyorsan száguldottak, hogy félő volt, elveszíti az uralmát a járműve fölött. Percekkel később Bryant egy zsúfolt kereszteződéshez érkezett a Baltimore Avenue-n, ahol egy kocsi épp keresztben állt. Megpróbálta nagy sebességgel kikerülni, ám egyébként sem túl bőséges vezetői képességeinek tárháza itt ürült ki végképp. Először a Z telibe vert egy stoptáblát, aztán keresztülsöpört a Farragut Streeten, amit először egy Parkolni tilos! tábla bánt, majd egy pingponglabdához hasonlóan pattogott el a következő sarokig. Az ütőket a parkoló kocsik jelképezték, melyekből hármat tört össze, mielőtt a járdaszegély megkönyörült rajta, és megdobta annyira, hogy egy újabb keresztbevágódás helyett a közeli házfalba csapódjon. A maga mögött hagyott romhalmaz mennyiségét és minőségét tekintve egy kisebb tornádónak is beillett a produkció, melynek végén Bryant és barátnője kissé kábán ült a lezúzott automobilban. Alighanem ekkor futott át rajta, hogy a csúcssebességre járatott menekülési kísérlet közben meg sem próbált megszabadulni a kokaintól. Amit aztán a rendőrök meg is találtak, miután immár magától értetődő módon kutatták át a Z-t. Bryantnek azért még sikerült fokoznia a fokozhatatlant, és így jutott egy újabb borzalmas elhatározásra: feltépte az ajtót, és belerohant az éjszakába. „Egyszerűen kiugrott a kocsiból, otthagyta a csajt a másik ülésen”, mondta Bryant egyik régi barátja. „Joe bepánikolt, és lelépett. Holott felesleges volt futnia. Ha ebben a közösségben voltál rendőr, és láttál egy ilyen magas fekete srácot elrohanni, pontosan tudtad, kiről van szó. Mindenki ismerte Joe-t. Szóval semmi értelme nem volt annak, hogy leléceljen.” És ekkor, midőn e rémes eseménysor elérte a csúcspontot, egy sor kolosszálisan rossz döntés meghozatala után a szörnyen sötét éjben is megpislant a szerencse halovány fénye, túl minden őrületen. A rendőrök ugyanis kivételesen nem alkalmazták a jól ismert „figyelmeztető lövést” a színről lefalcoló Joe esetében. Joe egyébként nem csupán kosárlabdában volt remek, de kifejezetten jó atlétának számított a gimiben – ennek ellenére az

egyik rendőr, Robert Lombardi valahogy befogta a nagy rohanásban. Amikor utolérte, Bryant megfordult, harcra készen. „Megragadtam”, idézte vissza az eseményeket Lombardi, „ő felemelte az öklét, mire én megütöttem, majd letepertem, és megbilincseltem.” Bryant fejsérülését hat öltéssel kellett összevarni. Évtizedekkel később Gene Shue, aki Bryant edzője volt akkoriban a Phillynél, elmondta, hogy a rendőrök aztán bent nagyon csúnyán összeverték Joe-t, komoly megalázás jelleggel, melynek emléke később még hosszan kísértette őt, sok egyéb más mellett. Azon az estén azonban egyelőre csak a bilincs számított, a cella, meg a szörnyű szorongás, hogy hamarosan a felesége szemébe kell néznie. Gyakorlatilag fél óra leforgása alatt Joe Bryant csodálatosan felfelé ívelő ifjú élete egy pöcegödör mélyére zuhant. Jóllehet sokan voltak Philadelphiában, akik ennél jóval kevesebbért is egy zsákban végezték a hullaházban. Joe Bryant számára a következő hónapokban és években vált egyre világosabbá, milyen iszonyú kárt okozott magának és pályafutásának ezzel az ámokfutással. Mindenesetre a rácsok mögött töltött éjszaka folyamán először nyilallt bele egyfajta felismerés. Évekkel korábban a nagymamája azt jósolta, hogy a családjukban valaki egy szép napon fantasztikusan gazdaggá és híressé válik. 1976 májusában, azon a bizonyos estén Joe Bryant először szembesült azzal, hogy nem feltétlenül ő váltja valóra e próféciát.

2. FEJEZET

APASÁG Akadt azért egy kvázi csilivili verda Joe Bryant ifjú évei alatt, amely olyan helyekre is elvitte őt, ahová az ő közösségükből csupán néhány fiú juthatott el. Ez pedig a kosárlabda volt. Mindazonáltal Jellybean egy teljesen más játékot játszott, egyedi stílusban, amelynek eredetét valahol Nyugat-Philadelphiában, a nagymamája lakhelye környékén kell keresni, nem messze a 42. utca és a Leidy Avenue kereszteződése melletti betonpályán. A nagymami minden nap kiengedte őt játszani, leszámítva a vasárnapot. Akkor reggel hatkor kiverte az ágyából az ifjú Joe-t, hogy

felkerekedjenek, és az Úr napját a New Betlehem-i baptista templomban töltsék. „Egész nap ott voltunk”, magyarázta egyszer Joe. Az énekek, könyörgések, dicsőítések képezték az erkölcsi taníttatásának alapjait. A hét többi napján az aszfalton a kosárlabda alapjait rakta le. A serdülőkorhoz közeledve aztán a családdal DélnyugatPhiladelphiába költöztek, egy rozoga, huzatos sorházba a Willows Avenue-n, nem messze a Kingsessing sportparktól, amely Joe fejlődésének új helyszínévé vált. A Willows egy kisebb út, sok ilyen van a város délnyugati részén – de legalább fák szegélyezték, és Jellybean faterja, Big Joe előszeretettel ülhetett ki a tornácra, hogy vidáman integessen a világnak. És az esetek többségében a világ visszamosolygott rá. Egy másik érában Big Joe talán a védelem masszív falembere lett volna az Eagles-nél (a város amerikaifutball-csapatában – a szerk.). Egykilencvenes magasságához masszív izomzat társult, meglehetősen széles felsőtesttel. Tűvé tehetted egész Philadelphiát széltében és hosszában, garantáltan nem találtál olyan embert, aki ne komálta volna Big Joe-t azért a bájosan mogorva attitűdjéért, a maga csendes és baráti gesztusaiért, no, és azért, ahogy a fiát imádta. A közösségben rendkívüli tisztelet övezte, miután mindenki nagyszerű teljesítménynek tartotta, hogy igen nehéz anyagi körülmények között is becsülettel felnevelt három gyermeket. Még évtizedek múlva sem akadt olyan a környékén, aki ne emlékezett volna Big Joe-ra, vagy Pop Bryantre, ahogy a szomszédság gyerkőcei hívták. A Philadelphia Tribune-ban pedig – ahol éveken át igen sokszor szólaltatták meg a sportoldalakon – idővel már csak úgy írtak róla nagy szeretettel, mint a „Derűs úriember a Willows Avenueról”. Big Joe számára az élvezet netovábbját az jelentette, amikor a fiát nézhette kosárlabdázás közben. Ez volt számára az igazi életelixír. Hatalmas, péklapát tenyerek és meglehetősen széles arc, amelyen igen könnyen terpeszkedett szét egy még szélesebb mosoly. Ennek

ellenére igyekezett fegyelemre szoktatni a fiát amolyan Ótestamentumból vett formában, hogy ha egy mód van rá, azért ne kelljen elővenni a nádpálcát. Egyszer azt mesélte egy helyi sportújságírónak, Julius Thompsonnak, hogy amikor fia esti kiruccanásaira készült, gyakran figyelmeztette, nehogy úgy érjen haza, hogy az ajtón vele együtt „már a nappali fény jöjjön be a házunkba”. Magyarán nem maradhatott ki hosszabban, legalábbis melegen ajánlott volt napfelkelte előtt a saját ágyába térnie. A fiú egyszer tesztelte komolyabban azt, érdemes-e betartani a szabályt – no, akkor Big Joe-tól rögvest kapott két akkorát, hogy húsz perc is beletelt, mire nagyjából feltápászkodott a padlóról, és ismét tudott magáról. Viszont azonnal fogta az üzenetet, emlékezett vissza Thompson. Big Joe a maga hegyomlás méretével összetéveszthetetlen jelenség volt, továbbá igencsak határozott abban a tekintetben, hogy ügyel fia minden lépésére. „Bárhová is ment Joe, Pop Bryant ott állt mellette”, idézte vissza a daliás időket a család egy közeli barátja, Vontez Simpson. „Gyakorlatilag nem létezett olyan állomás, ahová ne kísérte volna el”, Philadelphia egyik legrégebbi kosárszakírója, Dick Weiss szerint. „És persze elképesztően büszke volt a gyerekre.” „Big Joe Bryant egészen fantasztikus fickó, aki az egész világot a keblére tudta ölelni”, mondta róla Paul Westhead, aki aztán Jellybean edzője lett a La Salle Egyetemen. „A városban szinte mindenki ismerte Joe apját. Ő folyamatosan azt nézte, hogyan tehet jó dolgokat a fiával és a családjával. Ez alatt tényleg jó dolgokat kell érteni, mindazt, ami valakit még jobb emberré tesz.” Bár Big Joe-t a súlya és az elhatalmasodó cukorbetegsége egyre komolyabban próbára tette, azért még mankókkal is eljárt sétálni. Meg persze Jellybean meccseire, az jelentette számára a fényt az egyre sötétebbé váló éjszakában – később pedig az unoka, Kobe pattogtatása. És hogy mennyire imádta az övéit? Nos, legyen elég annyi, hogy amikor a diabétesz teljesen rátelepedett az életére, akkor egyszerűen magára erősítette az oxigénpalackot, és úgy csoszogott el Kobe mérkőzéseire.

El Georgiából

Jellybean apja megannyi igencsak fájdalmas sztorit mesélhetett volna, ám úgy volt vele, felesleges a múlton rágódni. Georgia azon vidékéről jött el, amelyet csak „Fekete Övnek” (Black Belt) hívtak, és a 41-es számú autópálya mentén szelte keresztbe jóformán az egész államot – mintegy jelképévé válva az afroamerikaiak délről induló, 20. századi migrációjának. Philadelphia közkedvelt célállomásnak számított. A város délnyugati része farmokból, vidéki házakból és botanikus kertekből nőtt ki a 19. században, s vonzotta mágnesként előbb az európai bevándorlókat, majd az afroamerikaiakat, minthogy idővel igazi ipartelepüléssé vált, ahol szappangyárak, vasútikocsi-összeszerelő üzemek, olajfinomítók és -tárolók létesültek egymás után, illetve 1927-től már egy reptér is üzemelt. A századfordulón a Testvéri Szeretet Városának is nevezett környéket túlnyomó többségben az Európából érkezettek lakták, ám ez a ’20-as évektől döntően megváltozott, miután két évtized alatt feketék milliói érkeztek északra. Százával jöttek minden egyes nap vonatokkal, amelyek a dél különböző városaiban álltak meg s gyűjtötték be az afroamerikaiakat – vagy ahogy akkoriban nevezték őket, a niggereket –, mesélte Julius Thompson, aki egyike volt az első színes bőrű sportújságíróknak a keleti parton, miután 1970-ben felvették az akkor még létező Philadelphia Bulletin című laphoz. A harmincas években a farmgazdaságok összeomlottak, így a feketék felpakolták családjaikat, és megindultak észak felé, hogy megtöltsék az ottani nagyvárosokat, állást keressenek maguknak – és új életet kezdjenek. A hatalmas elvándorlást a nagy gazdasági válság generálta elkeseredettség váltotta ki, miután a mezőgazdasági termékek árai bezuhantak, maguk alá temetve az amúgy is rozoga lábakon álló, délen alkalmazott haszonbérleti szerződések rendszerét. Megannyi afroamerikai számára akkortájt ez jelentette a megélhetés egyetlen formáját – használatra kaptak földet, a termények egy részének átadása fejében –, miután faji alapon az oktatás teljes mértékben el volt zárva előlük. A migrációra csak ráerősítettek a fehér bandák feketék ellen irányuló lincselései. Egyik visszataszító incidens követte a másikat,

melyeket a déli újságok még dokumentáltak is, olykor a legapróbb részletekbe menve. Észak vonzereje pedig csak nőtt a negyvenes években, amikor a philadelphiai hajógyárak és más helyek a háborús termelés okán új állások sokaságát kínálták. A lehetőségek pedig csak gyarapodtak a nagy világégést követően, miután a normál gazdaság is magához tért, és újfent teljes fordulatszámon kezdett pörögni. Big Joe Bryant is a georgiai földeken dolgozott az apja oldalán – az első Joe Bryant a három egymást követő generációban –, heti 60 órát, szinte éhbérért. A népszámlálási adatok alapján annyit tudni, hogy Big Joe nagyapja még rabszolgaságba született az 1840-es években, és fiához hasonlóan az egész életét a déli földek kegyetlen és könyörtelen világában töltötte. Mint oly sokan, Big Joe Bryant is afféle menekültnek számított, amikor fiatalemberként megérkezett Philadelphiába. Ettől függetlenül életének maga mögött hagyott szakasza felvértezte bizonyos értékekkel, így a rugalmassággal és igen erős lélekkel. Az apaságot a Bryant-klánban mindig is igen nagyra értékelték. Big Joe pedig már az első években beköltözött a városba, és családot alapított. Feleségével három gyermeket nevelt, mindegyiket imádta, de természetesen a legidősebbet, aki a keresztnevét is megörökölte – nos, őt különösen. „Mondok én neked valamit: B. úr szemében Joe egyszerűen nem tudott rosszat csinálni”, emlékszik vissza a család egyik barátja, Mo Howard. Jellybean kosárkalandja serdülőként kezdődött, amikor a Willows Avenue egyik villanypóznájára egy gyűrűt erősítettek, amely alatt aztán órákon át gyakorolt. Idővel a Cobbs Creek Parkwayen át vezetett az útja a közeli parkba, ahol az ottani pályákon már komolyabb kihívások várták. Emellett más palánkokra is dobálhatott Philly délnyugati részén, így a 48. utca és a Woodland Avenue környékén, vagy a Kingsessing Avenue melletti sportparkban. Jellybean szörnyen vékony srác volt, viszont a magassága miatt a pályákat uraló idősebb fickók beengedték maguk közé, amiért ő örök hálával gondolt rájuk. Vékonydongájúként ugyanis kintről indulva kellett megtanulnia a játékot. Az aszfalton eltöltött órák, az, hogy

idősebbekkel szemben kellett helytállnia, meghatározták identitását: egyre inkább játékosként tekintett önmagára. Jó néhány évvel később fia, Kobe ugyanezt az utat járta végig. Olyan ajándéka ez a sorsnak, amelyből mindketten részesedtek: korán felismerték, milyen út vár rájuk, és megszállottan szerették a játékot. „Imádta a kosárlabdát. Egyszerűen csak játszani akart, hogy járja át az érzés”, mondja Jellybeanről Julius Thompson, bár ugyanezt Koberól is megállapíthatta volna. Jellybean egyik korai példaképe és hőse Earl „The Pearl” Monroe volt (Gyöngyszem Monroe), aki a John Bartram gimiben játszott a hatvanas évek elején. Monroe leheletfinoman bánt a labdával, mágikus megmozdulásaival pedig a végső győzelemig kormányozta az iskolát a Philly Public League-ben 1963-ban, amikor a kis, kilencesztendős Joe Bryant kikerekedett szemekkel bámulta őket a pálya széléről. Most viszont a Public League-ben szereplő csapatok annyira brutálisak voltak, olyan fizikális kosárlabdát játszottak, hogy a többi pennsylvaniai középiskola az állami bajnokság környékére sem engedte őket. „Na ja, ha részt vehettek volna, akkor kizárólag a Public League csapatai nyertek volna minden évben”, idézi fel Vontez Simpson az akkoriban közmegegyezés tárgyát képező megállapítást. Dick Weiss amondó, „egészen hihetetlen, mennyi remek játékos szerepelt akkoriban a Public League-ben.” „Soha nem láttam még annyit tehetséget felbukkanni egyetlen városban”, teszi hozzá Julius Thompson, aki a Bulletinnek rendszeresen tudósított a Public League meccseiről. „Egyszerűen csak jöttek, pattantak ki, mint a rügyek, a hatvanas évektől a hetvenesek végéig.” Earl Monroe például hamarosan már a Winston-Salem State csapatában találta magát, majd a régi Baltimore Bulletsnél, míg végül a New York Knicks szerződtette. Az ifjú Joe Bryant és az őt követő generációk számára olyan volt ő, akár a mennybolton végighasító meteor. És persze a 76-osok akkori együttesének sztárjai is, mint Wali Jones, Chet Walker, Hal Greer, Luke Jackson és mind közül a legnagyobb, Wilt Chamberlain (Wilt the Stilt – Gólyaláb Wilt), akik az 1966–67-es szezonban megnyerték az NBA-t. Joe ekkor volt 12

éves, és hamarosan új héroszt talált magának, Kenny Durrettet, a La Salle csillagát. Joe különösen azt imádta, ahogy példaképe villogott, ezért maga is órákat töltött a különféle cselek csiszolásával, így a láb közötti és hát mögötti labdavezetéssel, az ide nézek, oda dobom megoldásokkal, szóval minden olyan meccs közbeni nyalánksággal, amelyek megkísérlésére a legtöbb magas játékos még csak gondolni sem mert abban az érában. Nem telt el sok idő addig, amikor mind több ember ismerte fel, hogy gyakorlatilag nincs olyan dolog, amit JB – ahogy a Shaw Junior gimiben vagy később a Bartramban hívták – ne tudna megcsinálni a kosárlabdával. Már ekkor volt a játékában valami természetes érzék. Ott állt a zsenialitás határán, belépésre készen, hiszen olyan showelemeket tudott, amelyeket csupán néhány kiválasztott, az igazi játékmesterek, mint Earl the Pearl, Bob Cousy, a Harleem Globetrotters tagjai, no, meg Pistol Pete Maravich. JB bárhol is kezdett pattogtatni, az emberek leesett állal bámulták. Égimeszelő srácoktól senki sem várta, hogy így bánjanak a labdával.

Csak a baj Mire kilencedik osztályba lépett, Jelly már elhagyta a két métert, és a futás is elég jól ment neki, miután elképesztően hosszúakat tudott szökellni. Ekkoriban bárhová kellett mennie, egyszerűen nekiiramodott a városnak, és kisvártatva meg is érkezett, így aztán idővel Philly összes atlétaedzője rá vadászott, a kosaras megfigyelőkkel párhuzamosan. Ránézésre egyébként Philadelphia kosárlabda-történetében a hatvanas-hetvenes évek egy tündéri, nosztalgikus fejezetet képviselnek – leszámítva egy igen súlyos tényezőt. A város ugyanis egy meglehetősen sötét veremben vergődött, ahol bandák sokasága gondoskodott arról, hogy a dühvel kövezett utcákon felcseperedő fiúk élete ne lehessen galibáktól mentes. A Philadelphia Daily News egy későbbi riportjából kiderül, hogy azokban az esztendőkben 106 különböző geng tartotta rettegésben a települést, mindegyik egy adott területen tevékenykedett, tagjai pedig házilag barkácsolt pisztolyokkal fegyverezték fel magukat.

Fiatal életek sora oltatott ki a bandák közötti összecsapások során, ráadásul a háborúskodások rendszerint bekúsztak a városi iskolák folyosóira is. Hogy a philadelphiai ifjú srácokat milyen mértékben nyelte el az utcai erőszak? Nos, akadt olyan periódus (és nem rövid), amikor már az iskolába sem jutott el az – vagy élte meg a nap végét, ha egyáltalán beülhetett az osztályterembe –, aki nem csatlakozott valamelyik bandához. Aki beállt, az erő oldalára került – mindenki más pokoli módon ráfizetett. „Szülővárosomban, Philadelphiában a kegyetlen utcai bandák gyakorlatilag az utolsó centiméterig leuralták a fekete közösséget. Veszélyt jelentett annak idején fekete tinédzserként élni a vad külvárosok alattomossággal fertőzött utcáin”, írta Reginald S. Lewis, aki maga is bandatag volt korábban. Csak 1969-ben, amikor Joe Bryant elsősként elkezdett tanulni a Bartramban, negyvenöten haltak meg bizonyíthatóan a bandaháborúk áldozataiként. A feszültséget a város minden egyes középiskolájában tapintani lehetett. A gengek korán kezdték a toborzást, már az általános iskolákban rászálltak a fiúkra. Jellybean Bryant azonban egyike volt az igazán szerencséseknek. „Ha nem sportoltál, hamar bajba jutottál”, mondja Julius Thompson. „Akiknek viszont sikerült bekerülni egy komolyabb csapatba, azok attól fogva nagyon komoly támogatást kaptak otthonról.” „Ahogy most látom innen visszanézve”, állapítja meg Gilbert Saunders, „az egész arról szólt, hogy van-e egy irány előtted. Mint oly sok kölyöknek, Joe-nak sem volt. Azaz a közmondásban szereplő ’falu’ lehetett az, amelyik felnevelte Joe Bryantet.” Az ő esetében a kosárlabda volt az a bizonyos falu, vagy legalábbis az az erő, ami végighajtotta az úton. Az apa, Big Joe féltő szemei, a Saunders-szülők kedvessége és az iskolai edzők mellett azért akadt még valaki, aki legalább akkora hatást gyakorolt Bryant életére, mégpedig a legendás philadelphiai Sonny Hill, valamint az általa üzemeltetett kosárbajnokságok. Hill az, aki ott állt minden útelágazásnál, aki kijavította az összes ballépést, a tragédiákat pedig lehetőségekké változtatta.

Nagyon-nagyon sok philadelphiai kosaras életében töltötte be ugyanazt a szerepet. Ahogy Gilbert Saunders mondja: „Sonny Hill tulajdonképpen megmentette az életemet, és még sokan másokét is.” Azokban az időkben Philadelphiában virágzott a kosárlabdaélet, egy szekérderéknyi bajnokság zajlott városszerte. Julius Thompson szerint „bármerre is néztél, a kölykök megállás nélkül kosaraztak napkeltétől napnyugtáig”. Ennek ellenére az elitbajnokságok megmaradtak elővárosi attrakciónak, egészen Hill érkezéséig. „Egy szakszervezetet irányított”, magyarázza Thompson. „Én csak úgy mondom, hogy ő volt a kosárlabda erős embere Philadelphiában. Sonnynak elsőrangú politikusi vénája van, képes mindenkit csatasorba állítani.” Egy alacsony, szívós kis védőjátékos volt a jó öreg Keleti Ligában azokban az időkben, amikor az NBA még csupán tíz csapattal üzemelt, soraikban meglehetősen kevés fekete kosarassal. Sonny aztán közismert sportriporter lett, továbbá szakszervezeti főmufti és közösségépítő. Hill maga is a város utcáiról érkezett úgymond, azaz pontosan tudta, milyen kihívások várták a fiatal játékosokat a nagybetűs életben és a sportban egyaránt. A hatvanas évek elején Hill megalakította a Baker Ligát, ami lényegében egy nyári bajnokság volt a profiknak. A kezdeményezést akkor kapták fel, amikor híre ment, hogy a New York Knicks tengerentúli tanulmányai miatt hosszabb időszakot kihagyó klasszisa, Bill Bradley itt, a nyári bajnokságban hozta fel magát újra az NBA-ben elvárt szintre. „Még a Great Hope baptista templom csapatában játszott Sonny, amikor beindította ezt a bajnokságot”, idézi fel Dick Weiss, a híres kosárszakíró. „Emlékszem, amikor kimentünk megnézni, miként játszik Earl Monroe Bill Bradley ellen, miután utóbbi épp visszatért a külföldi tanulmányútjáról. Bradley arra használta a Baker Ligát, hogy ismét készen álljon a Knicksnél az NBA-re, és úgy látta, ebben a bajnokságban szimulálható az a szint, ami ehhez kell. Úgyhogy a Princetonból lejött Philadelphiába, hogy a Bakerben nyomjon végig egy nyarat.”

Weiss még azt belengette, hogy a Bakerben vívott meccsek gyakran sokkal magasabb színvonalat képviseltek, mint az NBA alapszakasz-mérkőzései. Nem kellett hozzá sok idő, és Hill versenysorozata mások figyelmét is felkeltette, így hamarosan a Baker-meccseken pattogtatott Wilt Chamberlaintől Walt Frazierig egy sor kiválóság, igazi parádévá alakítva a nyári szezont – mielőtt az NBA felfedezte volna a lehetőséget, és össze nem rakta a maga hivatalos nyári bajnokságait. A siker aztán egy újabb program elindítására sarkallta Hillt 1968ban, épp akkor, amikor Joe Bryant befejezte az általános iskolát. A Sonny Hill Liga jól strukturált keretet garantált a régió legjobb középiskolás kosárlabdázóinak – és idővel Hill legfőbb eszköze lett a fiatalok jó irányba terelésében. Az amatőrbajnokság meccseit ugyanis rendszeresen a Baker előmérkőzéseiként rendezték meg. „Már ezeken zsúfolásig megteltek a lelátók”, meséli Dick Weiss. „Ezek az események idővel a fekete közösség nagy összejöveteleivé váltak.” „Akár egy hatalmas piknik”, teszi hozzá Mo Howard, aki maga is játszott a Hill Ligában, aztán nagyszerű védőjátékossá cseperedett Lefty Driesell keze alatt a Maryland Egyetemen. „A legrégebbi emlékem a kosárlabdáról az, hogy megyünk a Baker Ligameccsekre. Lelépcsőztünk a templom alagsorába, ahol volt egy gyönyörű kis sportcsarnok, és ott néztük Bill Bradley-t, Cazzie Russellt, Wali Jonest és Hal Greert. Csak ámultunk és bámultunk, hogy ezek a zsenik idejönnek, beszállnak egy nyári bajnokságba, és beleadnak apait-anyait.” Mire Howard középiskolás lett, a Hill Liga is beindult, így hamarosan a pályán találta magát, közvetlenül azelőtt, hogy a profik Baker Liga-meccsein feldobták a labdát. „Ha már a fiatalok inspirálásáról beszélünk…”, emlékszik vissza Howard. „Volt ugye, a Baker Liga-meccs, iksz néző előtt, ami a mindenkori maximális kapacitást jelentette – és neked ennyi ember előtt kellett játszanod az előmeccseken. Na most minden egyes csapat a legjobb középiskolás spílereket vonultatta fel. Ez csapatonként tíz-tizenöt srác, akik Philadelphia összes létező földrajzi

régiójából érkeztek, egy csomó gimnáziumból összeválogatva, szóval a lehető legjobbak jöttek oda a középiskolákból.” Mivel a gimisek rendre a profik előtt léptek fel, csupán idő kérdése volt, hogy különféle laza kapcsolatfélék alakuljanak ki, mondja Howard. „Wali Jonesnak semmibe sem került, hogy egyszer csak megragadjon, és közölje, ’figyu, srác, még sokat kell dolgoznod a bal kezeden’, vagy hogy Earl Monroe azt mondja, ’gyakorold többet a tempódobásokat.’ Úgy képzeld el, hogy bármikor odamehettünk ezekhez a nagyságokhoz. És egyre gyakrabban fordult elő – meg nem mondom, miért alakult így –, hogy ők jöttek oda hozzánk. Hihetetlen.” A Hill Liga elindulásáig egy sor bajnokság zajlott a kor legjobb középiskolás játékosainak részvételével, talán a Narberth Liga volt mind közül a legrangosabb, amelyet Philadelphia elővárosaiban rendeztek, nyitott pályákon. A Hill Liga azzal emelkedett ki közülük, hogy itt a meccseket termekben vívták, a városban. „Idővel a Sonny Hill Liga lett az elit versenysorozat”, emlékszik vissza Julius Thompson. A Hill Liga és a Baker Liga kiapadhatatlan büszkeségforrássá vált Philadelphia kosárlabdaéletében egy baljós időszakban, különösen azokban az esztendőkben, amikor Frank Rizzo volt a város rendőrfőnöke, utóbb polgármestere. Ahogy Weiss magyarázza: „A hatvanas években természetesen forrongott a düh mindenkiben. Kitört egy felkelés a Martin Luther King (meggyilkolása) utáni napokban. Szóval elég veszélyesnek számított csak úgy az utcán kószálni Rizzo regnálása alatt. Iszonyú feszültség izzott fehérek és feketék között. A kosárlabda volt az egyetlen sportág, amelyik összehozott mindenkit.” Hill többek között azzal a céllal hívta életre a Sonny Hill Ligát, hogy a maga módján hadat üzenjen az utcákat uraló bandáknak. Miután annyi, de annyi geng lépett fel a saját területének őreként, a fiatal fiúknak már az őrült nehézséget jelentett, ha tömegközlekedéssel akartak eljutni a város egyik kerületéből a másikba. Ha megpróbálták, nagyon könnyen bajba kerülhettek. Ugyanakkor, ha egy kosaras a Sonny Hill Liga jól ismert tornazsákjával a hátán közlekedett, a bandatagok mindenütt szabad

utat adtak neki, azaz a játékosok gond nélkül eljuthattak a meccsekre, bárhol is rendezték ezeket a városban. Hill pedig igen taktikusan töltötte fel az edzői stábokat, illetve a ligát működtető vezérkart a rendőrség próbaidős bűnözőkkel foglalkozó tisztviselőivel, valamint a közbiztonságért felelős városi vezetőkkel, azaz a bandák igen hamar rájöttek, baromira nem éri meg zaklatni a Hill Liga játékosait. Ugyanakkor a Sonny Hill Liga maga is kőkemény fegyelmet követelt a résztvevő fiúktól. „Tilos volt a játékvezetőkkel pörölni, egyáltalán, bárminemű káromkodás vagy dühkitörés”, idézi fel az emlékeket Gilbert Saunders, aki maga is játszott a bajnokságban. „Egyáltalán nem érdekelt senkit, mennyire vagy tehetséges. Rendszeresen figyelték az iskolai jegyeidet és a magatartásodat.” „Úgy bizony, Sonny volt a fegyelem nagyura”, mondja egyetértően Dick Weiss. „Ha az ő ligájában játszottál, akkor azt csak rendesen betűrt trikóban tehetted, és soha, de soha nem szólhattál vissza a bíróknak. Abban a pillanatban ott termett a színen. Sziklaszilárdan hitt abban, a személyes büszkeséged megjelenik a játékodban, a habitusodban, megjelenik abban, hogy helyesen cselekszel.” Az, hogy a Hill Liga hosszú éveken át sikeres tudott maradni, leginkább magának Hillnek köszönhető, akinek egyedi tehetsége és hatalma volt, magyarázza Weiss. „Az egész várost meg tudta szervezni a bajnokságon keresztül… A közösségen belül példátlanul nagy politikai támogatottságot élvezett, és ezt használta fel a liga beindításához.” Jóllehet a bajnokság friss vért hozott Philly belsőbb városrészeibe, nem mindenki repesett a boldogságtól. Néhányan azzal vádolták Hillt, a befolyását arra használja, hogy a legtehetségesebb játékosokat bizonyos középiskolákba, majd bizonyos egyetemekre irányítsa. Hill szimplán tagadta a vádakat, és meglehetősen sok időt fordított arra, hogy bebizonyítsa mindennek az ellenkezőjét. „Elég sok ember csak amolyan cukrosbácsiként tekintett rá, aki elcsalogatja a fiúkat más bajnokságokból”, mondja erről Weiss. „A kritikusai azonban nem vették észre, hogy ő a büszkeség várát építette Philadelphiában. Márpedig Philadelphiának elképesztően fontos volt akkoriban, hogy büszke lehessen valamire, ami a városé.”

Sonny Hill szerint Jellybean nyolcadikosként vagy kilencedikesként csatlakozott a Hill Ligához, bár nem emlékezett erre pontosan. Noha magas volt és atletikus, még nem elég érett ehhez a bajnoksághoz, mondta Hill. „Aztán nagyjából egy év múlva visszatért, és akkor már készen állt. Azt hiszem, ez nagyban az apja érdeme.” Big Joe rajongott a liga által képviselt fegyelmezettségért és a rendszerezettségért, olyannyira, hogy még akkor is ott maradt a meccseken önkénteskedni, miután mindkét fia kinőtte a Hillt. A nyári bajnokságok idején történt, hogy Jellybean összetalálkozott Mo Howarddal, és azon nyomban barátokká váltak. „Joey-val együtt játszottunk a Narberth Ligában, meg a Sonny Hillben is, és más csapatokban egy másik bajnokságban”, emlékszik vissza Howard. „Elég sűrű nyarunk volt. Plusz még mentek a szabadidős bajnokságok, meg a területi nyári versenyek, úgyhogy elég sok labdát dobtunk kosárra. Mindig akadt egy pálya, ahol zajlottak a meccsek.” Harmadéves korukban Jellybean és Mo Howard megnyerte a Hill Ligát egy olyan gárda tagjaiként, amelyben ott pattogtatott Andre McCarter is, aki később a UCLA-re ment játszani John Wooden irányítása alatt. Hamarosan Mo Howard papája, Edward egymásra akadt Big Joe Bryanttel egy meccsen, rögvest kiderült, hogy mindketten Georgiából származnak, így legott barátok lettek. „Két rendkívül befolyásos apa vált belőlük”, mondja róluk Julius Thompson. „Mindketten olyanok voltak, akik bármit megtettek érted adott esetben.” „Nem tudtál olyan embert mutatni a környéken, akik egy centivel is jobban homorították volna a mellüket a büszkeségtől hozzájuk képest”, meséli nevetve Howard. Sőt szerinte igazából mindegy volt, hogy ő és Jellybean épp egy csapatban játszott vagy egymás ellen, „Mr. B. és az apám állandóan egymás mellett ültek, és végeláthatatlan beszélgetésekbe bonyolódtak. Valahogy összehozta őket az élet, és kiderült, teljesen egy húron pendülnek. Mr. B. magasra nőtt, az apám éppen ellenkezőleg, de belőle is áradt valamiféle nagyság. Kamionsofőrként dolgozott, és akárhányszor jött ki egy meccsre, amint belépett a terembe, Mr. Big volt az első és

egyetlen ember, akit elkezdett keresni a helyszínen. Mi csak Mr. Bignek hívtuk. Így épült ki egy meglehetősen dinamikus kapcsolat köztünk, Joey-val, illetve a faterjainkkal.” Az afroamerikaiak előző generációinak esélyük sem volt olyan sportkarrierekre, mint milyen megadatott a fiaiknak, mondja Howard visszanézve az akkori időszakra. „Nekik ez nagyjából olyasmit jelentett, hogy ’bármi is lesz veletek gyerekek, bármilyen hírnév vagy dicsőség jut nektek osztályrészül, meg kell osztanotok velünk.’ Leginkább arra volt ez jó, hogy visszaigazolja mindazt, amilyen embernek gondolták magukat, s megadta nekik a büszkeség érzetét, olyasmit, amit addig sohasem élhettek át. Mert játszott itt két fiú, akik elég menő kosarasnak számítottak.” „Ez Mr. B büszkesége, az apám büszkesége. Imádták egymást. Viszont nagy mulasztás lenne részemről, ha azt érzékelné valaki, hogy itt olyan kölykökről beszélünk, akik elérnek valami nagyobb sikert a sportban, különösen fekete fiúknál, aztán az apa hirtelen feltűnik a színen, amint a srác elkezd komolyabb pénzt keresni. Nem, ők mellettünk álltak már a kezdetek kezdetén. A mi apáink vették nekünk a cipőket, a mi apáink vették a zoknikat, kezünkbe nyomtak pár dollárt, hogy a meccsek után falhassunk két-három hotdogot. Ők tényleg jelen voltak az életünkben, tényleg mindenhová elkísértek minket. Te most ezt támogatásnak mondod. Ők meg úgy gondolták, hitték, hogy ha nem lennének ott a pálya mellett, néhányan rögtön azt mondanák róluk, nem törődnek a fiaikkal. Én a halálom napjáig fogom hirdetni, hogy apám és Mr. Bryant egyaránt olyan ember volt, akit mindenki ismert és mindenki elismert.

3. FEJEZET

AZ ÉLVEZKEDÉS ÉVEI{2} Bármilyen gondok gyötörték is a várost, és bármilyen problémák is adódtak Jellybean korai éveiben, mindig sikerült túljutni rajtuk, leginkább a kosárlabda-tehetségének köszönhetően, meg azoknak az embereknek, akik ezt a talentumot gondozni akarták. Ezenkívül bármikor be tudta dobni az elbűvölő sármját, de még ennél is többet számított a mentorai szemében az, ahogy játszotta ezt a játékot.

Azt senki sem kérdőjelezte meg, hogy a játékában a szivárvány összes színét felvonultató Jellybean az aszfaltpályák szülötte. Egyszerűen imádta a kinti mérkőzések szabad szárnyalását – és az aszfaltpályák világa viszonozta ezt a szerelmet. Ott tanult ki mindent, és tündökölt a haveri alapon szerveződő spontán meccseken épp úgy, mint a szabadidősportos amatőr bajnokikon. Big Joe pedig feltűnt minden egyes alkalommal, mert kíváncsi volt, fia éppenséggel mivel rukkol elő – és nem csak ő. „Valahányszor Joe pályára lépett valamelyik aszfaltoson, még a kerítéseken is lógtak az emberek”, emlékszik vissza Vontez Simpson. „Néha oda sem lehetett férkőzni a pálya közelébe. Mindenki imádta Joe-t.” „Az volt az érzésed, hogy megállás nélkül vigyorog”, meséli róla későbbi edzője, Paul Westhead. „Sokszor hallod a srácokat, hogy azt mondogatják, menjünk, kosarazzunk, szórakozzunk egy kicsit. Ez most nagyon közhelyesnek fog hangzani, de Joe tényleg egyike volt azoknak a fickóknak, akiknek a játék valóban maga a szórakozás.” „Joe folyamatosan elvarázsolta az embereket”, mondja egyetértően Dick Weiss. Jellybean képességei pedig valóban egyediek voltak, és folyamatosan tökéletesítette őket az összeállós kültéri meccseken, illetve a Baker Ligában. Magasságával, atletikusságával és páratlan labdaérzékével abszolút kiemelkedett a város kosárlabdakrémjéből. „Az emberek padlót fogtak, hogy van egy kettőtízes gyerek, de nem úgy játszik, mint a kettőtízes gyerekek, akik általában centerek”, magyarázza Mo Howard. „Az ilyenek mindig loholtak be a palánk alá, aztán visszafordultak, és várták a labdát. Joey viszont maga játszotta meg a labdákat. Amint kézbe vette, úgy hozta fel, mint bármelyik zseni az egyes poszton. Bármikor bele tudott állni egy távoliba, vagy két pattintás után nyomott egy no-look passzt. Abban az időben senki sem játszott úgy Philadelphiában, mint Joey.” Joey egyik legemlékezetesebb meccse egy pazar kis rangadó volt Jimmie Baker ellen, aki az Olney középiskola csapatában játszott, később pedig a UNLV-n (Las Vegas egyeteme), a Hawaii Egyetemen, majd egy rövid ideig az ABA-ben.

„Jimmie Baker elképesztően tehetséges volt, talán még Joe-nál is jobb egy kicsivel”, mondja Julius Thompson. „De végül függővé vált, a drogok legyőzték őt.” „Kettőnullaötös srác, zseniális tempódobással”, emlékszik vissza Mo Howard. „Nagyon ruganyos, bár egydimenziósabb Joey-nál, aki tényleg mindent tudott erről a játékról. Az egyik meccsen, egy Sonny Hill-bajnokin a két srác nem töltött, csak lőtt. Kész őrület. Azt hiszem, Jimmy szórt 32 pontot, Bean 28-at, és az összeset tempódobásból szerezték. Ott volt ez a két óriás a pályán, és folyamatosan kintről dobálgattak, miközben a palánk alatt nem tűnt fel senki. Totál szokatlanul, szembemenve mindenféle konvencióval. Akkoriban egyáltalán nem így képzelték el a szakemberek a kosárlabdát.” Jellybeant leginkább a teljesen egyedi gömbérzéke különböztette meg mindenki mástól. „Én tényleg láttam embereket konkrétan eldőlni meg padlóra ülni, ahogy Joe elment mellettük különböző trükökkel és testcselekkel”, idézi fel az emlékeket nagy nevetések közepette Gilbert Saunders. Mindezek alapján könnyű volna azt feltételezni, hogy Jellybeanre csak bajt hozott ez a csilivili stílus, amint a hagyományos kosárlabdát művelő középiskolai csapatok egyikéhez került. Különösen a Bartram gimiben, ahol Jack Farrell állt a parancsnoki hídon: egy kosáredző, aki mindig vasfegyelmet követelt együttesének tagjaitól, emellett angolt tanított, és a fiútanulók igazgatóhelyetteseként arra törekedett, hogy a bandák befolyását az intézmény kapuin kívül tartsa. Segítője Jack Gallagher, egy magas, nyakas, kőkemény ír, aki életcélul tűzte ki magának, hogy egyenesbe hozza a lehető legtöbb ifjú sportoló pályáját. Farrell egészen különleges érzékkel bírt a tehetség kiszúrásához, „és ezen belül is fantasztikus affinitással közelített a fekete srácokhoz”, mondja Julius Thompson, aki éveken át tudósított Farrell csapatainak mérkőzéseiről. „Ő igazi egyéniség, unikum a maga nemében. Értett az emberek nyelvén. Akkoriban számtalan edzőnek lövése sem volt, miként is kellene bánnia a fiatal játékosokkal. Farrell pontosan tudta, hogy kemény srácokat kell vezetnie, nem kórista fiúkat.”

„Nagyon sok mindenben hallgatott Joe-ra”, emlékszik vissza Vontez Simpson, aki egykoron a Bartram csapatmenedzsere volt, majd az egyetem gárdájában játszott. „Megvette Joe elképzeléseit. Farrell gyakorlatilag szabad kezet adott neki nagyon sok mindenben.” Az egyik legfontosabb lépésként simán megbarátkozott a gondolattal, hogy Jellybean tehetségét a lehető legteljesebb mértékben kiaknázza. Azaz a játék részévé vált a center cselezési és passzolási repertoárja, ami nem kis segítség volt az irányítóknak, valahányszor az ellenfél egészpályás letámadással próbálkozott. „Amikor életemben először láttam Joey-t a Public Ligában játszani, akkor épp szétzúzta a letámadást”, mondja Mo Howard nevetve. „Ilyet más égimeszelőtől soha nem láttál. Az edzők simán nem engedték.” „JB-nek hála Farrell mester igen rugalmasan alakíthatta a letámadás elleni formulákat”, teszi hozzá Gilbert Saunders, aki szintén játszott a Bartramban. „Joe bárkit be tudott vonni a játékba, miután Jack lényegében az egyes poszton játszatta.” Farrell ráadásul zöld utat adott Jellybeannek a kosárra dobásokban is. „Sohasem állt bele olyan dobásba, ami nem esett igazán a kezére”, mosolyog Simpson. „Viszont imádott beleállni a távolikba a sarkokból. Biztos lehettél benne, hogyha onnan elvállalta, akkor az be is fog menni.” Mindezt akkoriban, amikor ha egy olyan langaléta, mint ő, csak megkísérel egy hasonló dobást a sarokból bármelyik amerikai pályán, a következő pillanatban a padon találta volna magát, egy kiadósabb edzői fejmosás kellős közepén. Ez a dobás a 21. században a játék szerves részévé vált, 1972-ben viszont a fegyelmezetlenség iskolapéldájának számított. „Joe Jack Farrellben rátalált arra az edzőre, aki kellőképp fogta ahhoz, hogy a legjobbat hozza ki magából. Mindezt mégis úgy, hogy igazából szabadjára engedte”, állítja Paul Westhead, aki történetesen ugyanezt a módszert választotta később. Ez a fajta szabadság pedig hozott valami igazán maradandót, mondja Mo Howard, csodálattal a hangjában. „Gyakorlatilag nem lehetett védekezni ellene a pálya egész hosszában, és széltében sem. Farrell mester tudta, Joe mennyire jó. Megkapott minden

szabadságot, ami ahhoz kellett, hogy a csapat nyerjen. Gondold meg: bármelyik másik középiskolás gárda, amelyikben játszott egy kettőtízessel, azonnal beküldte a gyereket a rohadt palánk alá. Ehhez képest itt van a Bartram, benne egy kettőtízes srác, aki csak a legritkább esetben tűnik fel a gyűrű környékén. Ráadásul Joey-nak már igen fiatal korában is őrült magasan állt a kosárlabda IQ-ja. Ő volt az, aki egyedül meg tudott oldani bármit. Ha egyedül akarta volna megoldani, akkor meccsenként nyomhatott volna negyven pontot. De nem akarta, mert csapatjátékos, aki imádott győzni.” Jóllehet valóban nem tartozott az önző játékosok közé, Bryantnek bőven kijutott az olyan meccsekből, amikor szépen megszórta magát. „A Bartram nem számított különösebben erősebb együttesnek”, teszi hozzá Howard. „Viszont ott játszott náluk Joe, aki képes volt bármire, ráadásul szabad kezet kapott, és ez kivételes csapattá tette őket. Jöttek a cselek, jöttek a passzok, mindehhez társult egy kivételes érzék… Öregem, hihetetlen, ami ott ment.” Bryantben valóban komoly versenyszellem dolgozott, ugyanakkor amilyen stílusban kosarazott, időnként óhatatlanul akadtak pillanatok, amikor úgy tűnt, inkább ráment a szépségre, minthogy egyszerűen csak bedobja a labdát. Ez a róla alkotott kép elkísérte később az egyetemi, majd a profi éveiben is. Mi tagadás, volt azért ebben a benyomásban valami, mondja Vontez Simpson. „Kobe innen örökölte ezt.”

A vita Évekkel később a philadelphiai kosárlabda nagy öregjei között rendszeres vitatémát szolgáltatott, hogy vajon Kobe vagy Joe Bryant volt-e a jobb játékos középiskolásként. És hát, a vén rókák többnyire Joe-ra szavaztak, leginkább a magasságához társuló egyedi képességek miatt, szerintük ezek emelték Kobe fölé, amikor tizenévesként vetik össze őket. Jelly pályafutására visszanézve Julius Thompson amondó, ő egyértelműen egy 21. századi játékos volt. „Odáig vagyok Kobeért, meg minden, de én láttam Joe-t játszani a fénykorában”, mondja Thompson, aki hosszú éveket töltött a sportágban újságíróként és edzőként is. „Joe két méter tíz centisen tudta mindazt, amit Kobe százkilencvennyolc centisen.”

Plusz, Joe Bryant elért valami olyasmit, amit a fia soha – győzelemre vezérelt egy csapatot a philadelphiai Public Ligában. Az akkoriban 23-as mezben játszó Jellybean mindezt 1972-ben vitte végbe, utolsó éves gimisként, midőn a szurkolók minden egyes alkalommal dugig megtöltötték a tornatermet, és győzelembe hajszolták őt és csapattársait. A szezon folyamán előfordult, hogy egy meccsen 57 pontot szórt (iskolarekordot jelentő 26 sikeres mezőnykísérlettel), egy másikon pedig 40-et. A Public Liga MVP-je lett abban az évben, miután a csúcsra vitte a Bartramot többek között a Gratz gimnázium (amelyet az ifjú John Chaney vezetett, aki később egyetemi edzőlegenda lett) és a Germantown elleni sikerekkel (utóbbiban az NBA egyik jövőbeni sztárja, Mike Sojourner vitte a prímet). Kétszáztíz centisen és 108 kilósan Sojourner egy másik 215-ös sráccal az oldalán iszonyúan erős gárdává tette a Germantownt még a Public Liga szintjén is, Joe azonban felnőtt a feladathoz, emlékszik vissza Julius Thompson. „Amikor ellenük játszott, Joe egyszerűen megőrült. Magához vette az irányítást, és dobott vagy harminc pontot.” A bajnoki döntőben Joe 30 ponttal és 12 lepattanóval vette ki a részét a győzelemből, ugyanakkor azt a meccset Joe „Mad Dog” Pride ihletett teljesítménye mentette meg, az „Őrült Kutya” parádéja kellett ugyanis a kései fordításhoz. A lefújást követően Joe és édesapja összeölelkezve pózoltak a Tribune fotóriporterének, karjaik egymás vállára fonódtak, égre emelt ujjaik pedig egy egyest formáztak, miközben Big Joe arcán a totális áhítat ült. A középiskolás diadal kapcsán már az egész város felfigyelt Jellybeanre, aki készen állt a reflektorfényre. „Joe már középiskolás gyerekként is óriási egyéniségnek bizonyult. Állandóan röhögcsélt, nagy móka volt vele egy társaságban lenni. Amikor kellett, csendes úrifiúként viselkedett, aki mindig örült, ha találkozott valakivel. Példakép, és nem csupán a Sonny Hill Liga nagykövetének illett be, de az egész városénak, mert bárhol, bármikor láttad játszani, egyszerűen nem tudtad nem mosolyogva bámulni. Mindenki ismerte és mindenki szerette őt.”

„Mindez szépen visszaszállt Big Joe-ra is, aki pont ugyanilyen figura volt”, mondja Julius Thompson. „Joe-nak jó volt a dumája. Az emberek imádták a becenevét, a Jellybeant. Mindenen túláradó jó kedély jellemezte, teli élettel, és rendkívül barátságosan viselkedett.” Ezután következett a városi bajnoki döntő, amelyben a Public Liga legjobbja találkozott a Katolikus Liga győztesével. Korábban a Public bajnoka szinte minden alkalommal lenyomta a katolikusokat. Csakhogy abban az évben a szezon úgy indult, hogy a finálébeli ellenfél, a St. Thomas More csaknem elkapta a Bartramot a legelső körben. Mindettől függetlenül mindenki a Bartramot tartotta abszolút esélyesnek, leginkább Joe ponterőssége miatt. Akkoriban a Katolikus Liga együttesei általában a játék lassításával igyekeztek kiiktatni a Public-csapatok atletikusságát. A St. Thomas azonban kivétel volt: igen jó fizikumú srácok alkották, akik fel tudták venni a Bartram ritmusát. „A bartramosok túlzott magabiztossággal mentek ki a pályára”, emlékszik vissza Vontez Simpson. „Úgy gondolták, simán legyalulják a szenttamásos bagázst. Barátom, szívszaggató egy meccs lett belőle.” Még Jellybean is meglehetősen levertnek tűnt a vereséget követően. Ettől függetlenül a Public Liga MVP-címe mellett még egy sor másik egyéni különdíjat is kapott a szezonban, így aztán az ország minden szegletéből telefonálgattak az egyetemi edzők, akik valósággal sorban álltak Bryantért. Egy idő után már olyan sűrűséggel csörgött a készülék a szülői házban, hogy Big Joe inkább lecseréltette a számukat. Azokban az években Sonny Vaccaro – aki később az egyik legnagyobb cipőmárka főnöke lett – egy meglehetősen bozontos hajú, pittsburghi középiskolai tanár volt, továbbá a gimnáziumok éves All-Star mérkőzésének felelőse. Ezt az eseményt Dapper Dan Roundball Classicnak hívták, és tavaszonként Pennsylvaniába vonzotta az egyetemi edzők hadát, akik élőben gusztálhatták a középiskolák legtehetségesebb játékosait. Mo Howardot és Jellybeant egyaránt meghívták a nagy mérkőzésre. Apáik persze alig várták az utazást a helyszínre. „Volt egy Pintóm (ez egy kicsiny Ford, amit Howard akkoriban vezetett). A

mai napig nem tudom, miként tuszkolták be a kövér seggüket abba a kis autóba, hogy felpöfögjenek Pittsburghbe, mert a helyszínen akartak megnézni Joey-t és engem. Ugyebár, két olyan emberről beszélünk, akik lentről, délről jöttek. Azt tudom, hogy az én apám nem igazán ismerte az övét. Mi elég mélyről indultunk, és az apáink a gatyát ledolgozták magukról, érted? Ezek után az, hogy mi ketten már fiatalon szert tettünk némi hírnévre, az ő szemükben maga volt a beteljesülés.” Big Joe Bryant mája pedig duplájára hízott azon a hétvégén. A fiát ugyanis az All-Star meccs MVP-jének választották, így ha lehet, még több egyetemi kosáredző akarta rá kivetni a hálóját, Big Joe nem kis megrökönyödésére. A család ugyanis mindenképpen azt szerette volna, hogy Joe Phillyben járjon egyetemre, ott kosarazzon, és a szemük láttára emelkedjék újabb és újabb magasságokba. Az itt bekasszírozott díj természetesen a Willow sugárúti családi házban sorakozó többi trófea mellé került, mely kollekció idővel meglehetősen pazar gyűjteménnyé terebélyesedett, idézi fel Gilbert Saunders, akit a következő évben hívtak meg Vaccaróék parádéjára. A ’73-as Dapper Dant felvezető show részeként a ’72-es meccs legjobb jeleneteiből összevágott filmet vetítették, ami majdhogynem teljes egészében Jellybean varázslatos megmozdulásairól szólt. „Akkor esett le először, hogy Joe milyen őrjítően tehetséges”, mondja Saunders. „Joe gyakorlatilag bármit meg tudott csinálni a labdával”, emlékszik vissza Dick Weiss. „Az öt pozíció bármelyikében lehetett játszatni. Tudta vezetni a labdát, tudott a palánk alatt játszani, teljes támadórepertoárral rendelkezett. Érződött valami Magic Johnson a játékában. Azt nem mondom, hogy ő volt Magic, de remekelt mind az öt poszton. Azaz Magicet megelőzően – aki a hetvenes évek vége felé tűnt fel a színen – Joe Bryant hasonló stílusban kosarazott, azt csinált a pályán, amit csak akart, kiszolgálta a többieket, vagy olyan helyzeteket kreált, hogy a közönség ájuldozott a lelátón.” Szakíróktól edzőkön át az ellenfelek játékosaiig mindenki meggyőződéssel vallotta, hogy Jellybeanre nagyon nagy dolgok várnak. Bárhová mehetett volna egyetemre, ám ő az otthonához közel akart maradni. Pontosan tudta, hogy ő Philly hőse, ennek

megfelelően imádott rendszeresen megmártózni a dicsőségben, azaz mindenképpen a város öt nagy egyetemének egyikének csapatában akart játszani. Végül a Temple és a La Salle között választott, és Jellybean az utóbbira szavazott, miután egyik személyes példaképe, Kenny Durrett is ott kosarazott. Ráadásul a La Salle együttesét irányító Paul Westhead a nyílt sisakos, gyors játékot szerette, ami tökéletes terepet jelentett Joe mókatárának. „A La Salle egyébként is híres volt arról, hogy egymás után termelte ki a nagy egyéniségeket”, magyarázza Dick Weiss. „Mindez egészen Tom Goláig nyúlik vissza, a negyvenes-ötvenes évek fordulójáig. Joe-ról mindenki azt gondolta, ő lesz a következő nagyság. 1972 egyébként is különleges esztendőnek számított a philadelphiai középiskolai kosárlabdázásban, hiszen Joe Bryant, Mike Sojourner – aki aztán Utahba ment – és Mo Howard révén egy nagy hármas pattogtatott ebben a korosztályban. Ők voltak azok, akiket mindenki akart.” Paul Westhead is egyértelművé tette, úgy tekint Joe-ra, mint a sorban következő géniuszra. Azokban az időkben az edzőknek általában fogalmuk sem volt a középiskolás kosarasokról, csupán a gimi utolsó évében fedezgették fel őket, magyarázza Westhead. „Őszinte leszek, én se nagyon követtem őt tizenkét-tizenhárom éves korában, de még tizennégy évesen sem. Manapság már egy hozzá hasonló tehetség tizenkét évesen feltűnik az egyetemi edzők radarján. Tudják, hogy ’van ott Nyugat-Phillyben egy kölyök, aki baromi jól játszik.’ Amikor az én szemem először megakadt Joe-n, már az utolsó évét járta a középiskolában. Egészen lenyűgöző, természetes érzéke volt a kosárlabdához, és mivel imádta a játékot, folyamatosan dolgozott azért, hogy még jobb lehessen. Egy pillanatra sem tűnhetett úgy, hogy lusta volna. Mert ő valóban imádta a játékot, maga volt a kosárlabda. Bármit megcsinált, sohasem problémázott.” Míg Joe a La Salle-ra tett, addig Mo Howard a kosárcsapatot irányító Lefty Driesell által csak a keleti part UCLA-jeként emlegetett Maryland Egyetemre ment. Miután meghozták a végső elhatározásukat, a két jóbarát a tavaszt és a nyarat a városi pályáknak szentelte, mondja nevetve Howard. „Mint végzős diákok gyakorlatilag folyamatosan együtt

lógtunk Joe Bryanttel. Rendre én vettem fel iskola után. A sulimtól elautóztam az övéig, ott bepattant mellém, aztán elkezdtünk kosármeccsek után nézni. Barátom, városszerte egy rakat nyitott kosárpálya volt. Egy csomó bajnokságot rendeztek a külvárosokban. Mi meg beszálltunk bárhová, utolsó éves gimisként felnőttek ellen. És öregem, lenyomtuk őket kajakra, az összes fószert. Kilapítottuk őket simán.”

Felfedezők Ugyanakkor akadtak olyanok, akiket Mo és Joe nem tudott lenyomni, mégpedig az amerikai egyetemi sportokat irányító csúcsszerv, az NCAA vezetőit (National Collegiate Athletic Association). Ők akkoriban megint csavartak egyet a szabályzatukon, melynek jegyében igyekeztek úgymond, „megjósolni” a frissen felvételt nyert sportolók tanulmányi előmenetelét. Az új formula nem kedvezett sem Bryantnek, sem Howard haverjának: nem kezdhették meg a tanulmányaikat. Howard azért elköltözött Marylandbe, míg Joe igen sok időt töltött Gilbert Saundersék házában az elvesztegetett esztendő alatt. Játszott néhány házi bajnokin a La Salle-ban, az idejének nagy részét viszont a jól ismert külső aszfaltpályákon töltötte. Aztán végre jöhetett az első év az egyetemen – a súlya továbbra is a pille kategóriájába tartozott (kevesebb mint 90 kiló), ám így is azonnali és jelentős minőségi ugrást jelentett a La Salle Explorers (Felfedezők) együttesének az 1973–74-es idényben. Westhead mester, aki egyébként komolyabb hírnévre tett szert Shakespeare-szakértőként is, igazán tanáros szerelésben irányította együttesét, rendre garbóban és sportzakóban jelenve meg a mérkőzéseken. Jellybean megtette a magáét, nagyjából olyan pazar produkciót nyújtott, hogy az maga volt a jambikus verselés kosárlabdás csúcsverziója. Az egyik egyetemi újság a La Salle-on úgy jellemezte, mint a „legszínesebb géniusz”. „Nem is elsősorban a méretei számítottak”, emlékszik vissza Westhead. „Azt mondanám, hogy cseppfolyós játékos, aki megtalálta az összes rést, befolyt, kifolyt, mikor mi kellett. A statikus részét egyáltalán nem ismerte a kosárlabdának, ez a szó semmit sem

jelentett neki. Állandóan mozgott, le-fel, jobbra-balra. Pattogott a parketten össze-vissza – és ez állt rá a védekezésben is. Állandóan azt leste, hogyan tud labdát szerezni.” Fiatal edzőként Westhead imádta a nyitott játékrendszereket, így aztán csapatai rendszeresen letámadással operáltak, rengeteget futottak. Amikor Bryant ott játszott, óriási előnyt jelentett, hogy ha például leszedett egy védőlepattanót, a labdavezetési technikájának hála meg tudott indulni maga, és nem kellett azonnal az irányítót keresnie a passz miatt. „Az a fajta srác volt, aki letépte a védőlepattanót, aztán simán végig tudta cselezni magát akár a másik alapvonalig is”, mondja Westhead. „A hetvenes években, meg később sem láttál túl sok olyat, hogy ilyen játékosok palánktól palánkig viszik a labdát.” Öt év múlva a szintén 210 centis Magic Johnson vívott ki hasonló képességekkel hírnevet magának, amint a Michigan State-et vezette az NCAA bajnoki címéig, később pedig a Lakersszel nyert öt NBAgyűrűt. 2015-ben Draymond Green játszott fontos szerepet a Golden State Warriors NBA-győzelmében azzal, hogy erőcsatár létére különlegesen hatékonyan tudta irányítóként végigvinni a gyors lerohanásokat. De hogy egy óriás irányítókészségeket csillogtasson 1974-ben – ez gyakorlatilag sosem látott újdonságnak számított. „Joe Bryant már azelőtt csinálta ezt, mielőtt a világ felfedezte volna, valaki képes erre, vagy valakinek egyáltalán megengedik, hogy ezt csinálja”, így Westhead. Jellybean érkezésével lehetővé vált a Westhead által óhajtott szuperpörgős játék. „Ő abban a hitt, hogy szét kell futni az ellenfelet teljesen”, mondja Julius Thompson. „Ha nem tartottak ötven pontnál a félidőben, kiakadt.” „Westhead rohanj-és-lőjj (run-and-gun) típusú edző volt”, teszi hozzá Gilbert Saunders. Westhead másfajta szavakat használt. „Azt hiszem, fel tudtam ismerni Joe tehetségét, azt, mennyire jó játékos lehet belőle, és hogy szabad kezet adjak neki. Nem játszattam irányítóként, viszont a mérkőzés közben rendszeresen úgy alakult, hogy belefolyt a játék összes elemébe. Ám ez nem úgy nézett ki, hogy Joe feltűnt a pálya

minden pontján, és azt csinált, amihez éppen kedve szottyant. Joe az a típusú kosaras volt, aki mindig megtalálta a legjobb megoldást, pláne akkor, amikor a labdát birtokolta. Én minimalizáltam azt a részt, hogy miként építjük a támadásunkat a saját térfelünkön. Csak az számított, hogy ’zárjuk a borítékot’, azaz a lehető legnagyobb sebességi fokozatban játsszunk.” 1973 novemberében a La Salle remek rajtot vett, Mo Howard pedig alig várta a pillanatot, hogy megnézhesse őket (ez a kábeltévézés előtti időszak, amikor a sportközvetítések még Amerikában sem öntötték el a meglévő adókat, így a La Salle alig került képernyőre). Nos, Howard a meccsek láttán úgy vélte, Westheadnek láthatóan fogalma sincs, merre vannak a fékek, igaz, nem tűnt úgy, hogy bármikor is szándékában állt volna használni őket… A csapatait a rohanás jellemezte, ami tökéletesen passzolt Jellybean stílusához. „Ez volt B maga. B mindig is így játszotta a kosárlabdát”, mondta Howard. „Ahhoz, hogy egy igazán nagy csapat váljék belőlük, Joeynak pont azt kellett csinálnia, amit végül is csinált. Westhead sohasem akarta megkötni a kezét. A La Salle neked rontott, letámadott egész pályán, háromnegyed pályán. Iszonyú gyorsan játszottak, minthogy Joey ugyanúgy futott, mint a bedobók vagy az irányító. Nem egyszer láttuk, amint ő megy középen a gyors lerohanásoknál.” Abban az évben a philadelphiai top öt egyetem (Big Five) lényegében egyfajta virtuális felkészülési terepet garantált az NBA jövőbeni edzőlegendáinak: Chuck Daly vezette a Pennt, Jack McKinney a St. Joe’s csapatát, Don Casey a Temple-t, míg Westhead a La Salle-t. Az egyetlen, aki később sem próbálta ki magát a profik között, a Villanovát irányító Rollie Massimino, aki ugyanakkor évtizedeken át az egyetemi edzők legnagyobbjai közé tartozott. Bryant mindent megtett annak érdekében, hogy mindegyikük előtt megcsillogtassa kivételes tudását. A pontátlaga 18,7 volt, és a Big Five csapatainak játékosai között ő bizonyult a legjobb lepattanózónak (10,8 mérkőzésenként a nyitó szezonban). Big Joe persze ott parádézott minden hazai meccsen. A

következő szezonban Jellybean javított a statisztikáin, 20 fölé ment a pontoknál és 11 lett a lepattanóátlaga. „Az új szezon egyik fő kérdése, hogy miképp lehet kontroll alatt tartani az agilis óriás irdatlan tehetségét”, írták a La Salle egyik, diákok által szerkesztett kiadványának beharangozójában. A második egyetemi évad mindenesetre hozott néhány briliáns pillanatot: diadal az atlanti konferencia szupergárdája, a Clemson ellen; a hatodik kiemelt Alabama meglepetésszerű legyőzése a Sugar Bowl Classic nevű iskolaszüneti torna fináléjában, a döntő kosarat Bryant pöccintette be az utolsó pillanatokban; 34 pont a Memphis State ellen; győztes kosár a Chuck Daly-féle Penn elleni mérkőzésen. Egy adott ponton a La Salle a 11. helyen szerepelt az összegyetemi rangsorban. Bryant két csapattársával, Billy Taylorral és Charlie Wise-zal bekerült az All-Big Five első csapatába 1975ben, miután egy 22-7-es szezont hoztak össze a Felfedezőknek, amivel sikerült megnyerniük a saját divíziójuk alapszakaszát. Ám akkoriban az NCAA bajnoki címért pályázós-meghívásos alapon még nem lehetett harcba szállni – az egyetlen lehetőség a legrangosabb cím elnyerésére az volt, ha egy egyetemi gárda elsőként zárt a saját konferenciájában. Épp egy ilyen tornán hagyott Jellybean nehezen kitörölhető emléket Westhead fejében. „A bajnoki döntő mérkőzéseit a Lafayette Egyetemen rendezték”, idézi fel a történteket Westhead. „Eljutottunk a fináléba, ha nyerünk, akkor részt vehetünk az NCAA-viadalon. A Lafayette volt az ellenfelünk. Már kevesebb mint két perc van vissza, vezetünk, ha jól emlékszem, hét ponttal. Joe Bryant labdát szerez, és teljesen egyedül viszi kosárra, azaz mehetünk kilenccel is. Odaér, felemelkedik, ameddig csak tud, és zsákol egy akkorát, mint egy ház. Aztán visszafordul, és vigyorog, mint a fakutya. Csakhogy akkoriban az egyetemi kosárlabdában tiltották a zsákolást. Lényegében szabálytalanságnak számított.” Ennek megfelelően a játékvezetők azonnal befújták a technikait, azaz a kosár nem ért, és a Lafayett dobhatott két büntetőt, plusz megkapták a labdát is. Ennek ellenére Bryant arcán ugyanaz a

széles vigyor ragyogott, így sétált oda a padhoz, majd közölte Westheaddel: „Mester, ezt muszáj volt.” „Azaz a hétpontos előnyből maradt öt”, idézi fel Westhead a negyven esztendővel korábbi emléket, a hangjában továbbra is egy közepes adag hitetlenkedéssel. „Ott álltam leforrázva. Nem mondhatnám, hogy odaugrottam, meglapogattam a hátát azzal, Joe, te vagy az én emberem. Nem is ordítottam vele. Csak álltam lesokkolva. Pontosan tudta, mit csinál, és azt hiszem, így is kalkulálta az egészet: arra vártam egész évben, hogy ezt megcsináljam, úgyis megnyerjük ezt a meccset, akkor meg miért ne?” Ez a pillanat valahogy Jellybean karrierjének jelképévé vált Westhead számára. „Azon a meccsen dobott húszonvalahány pontot, leszedett egy csomó lepattanót”, mondja az edző. „Ennek ellenére még ma is csak az él élesen az emlékezetemben, ahogy lelopja a labdát, aztán végigfut a pályán, merthogy senki sincs előtte…” A La Salle végül behúzta a mérkőzést, így az NCAA első körében a nagyra tartott Syracuse-t fogadta a Palestra-csarnokban, Philadelphiában. Joe Bryant egy újabb fantasztikus performansszal rukkolt ki, ám három másodperccel a duda előtt, iksznél elhibázta a döntő dobást, és a Felfedezők aztán elbukták a hosszabbítást. A Syracuse pedig meg sem állt a Final Fourig… A szezont követően Jellybean bejelentette, hogy felmondja az ösztöndíját, és tavasszal részt vesz az NBA-drafton. Westhead nem ellenkezett: tudta, hogy eljött az idő. „Visszafelé tekintve kijelenthető, Joe Bryant volt az első kettőtízes irányító Amerikában”, állítja az edző. „Akkoriban azonban senki sem gondolta, ilyen magassággal valaki egyesben játszhatna, és azt se nagyon, hogy ekkora kosarasoknak ilyen képességeik lehetnek. Valójában sokan, akik látták Joey-t élőben, úgy gondolták, túl sok a flikkflakk a játékában, túl sokat vállal, ahelyett, hogy leegyszerűsítené az egészet, és lenne egy sima támadó, ám ő időről időre elkezd irányítót alakítani.” Westhead természetesen hallotta a játékosmegfigyelők és edzőkollégák kritikus megjegyzéseit, ám nem értett velük egyet. Számára a babhüvely vékonyságú Zselé olyan erőt jelentett, amelyet

ő a maga teljében akart bevetni. És persze azzal is egyetértett, hogy a legjobb játékosa immár készen állt a profi karrierre. Joe Bryant pedig, nyakig merülve a Philly-drukkerek szeretetáradatában, meg volt győződve arról, hogy most valami szuper dolog következik. Az, hogy a folytatás akár másképp is alakulhat, meg sem fordult a fejében.

4. FEJEZET

PAM ÉS JELLY A La Salle-ban töltött időszakban történt, hogy Joe Bryantet megigézte egy elbűvölő, szoborszerű szépség. Pam Coxnak hívták, és az apja meglehetősen zokon vette lánya választását. „Pam Cox simán lehetett volna ügyvéd, vagy bármi hasonló”, jegyezte meg John Smallwood, aki hosszú éveken át dolgozott a Philadelphia Daily News sporttudósítójaként. „Ehelyett belezúgott a bolondos Joe Bryantbe.” Mindez tökéletes összefoglalása annak, ahogy az atya, John Cox II tekintett az egész kapcsolatra. Képtelen volt megbarátkozni a gondolattal, hogy a lánya összeszűrte a levet Jellybeannel. Családtagjai elmondták, annak idején az apa folyamatosan azt kérdezgette, miként lesz képes ez a fickó megadni a lányának ugyanazt az életszínvonalat, amihez mellette hozzászokott. „Tényleg azt tehetett volna, amit csak akar”, mondja egyetértőleg Dick Weiss. „Olyan fantasztikusan nézett ki, akár egy ünnepelt modell, valóban gyönyörű lány volt. Biztos vagyok benne, hogy az apja úgy képzelte, egy orvoshoz, vagy egy ügyvédhez megy majd hozzá. Arra garantáltan nem gondolt egy percig sem, hogy egy profi kosaras lesz a férje, Délnyugat-Philadelphiából.” Mindazonáltal a szerelmesek igazán minőségi kosárlabdagéneket készültek „egyesíteni”, hiszen Pam testvére, John Arthur Cox III (akit csak Chubby/Pufók becenéven emlegettek) menő kosarasnak számított a középiskolában, később a Villanován, majd a San Franciscó-i egyetemen is játszott, Joe pedig épp az NBA felé vette az irányt. Viszont azok a személyiségjegyek, amelyek Kobe Bryantet a sportág történetének egyik legnagyobbjává tették, történetesen nem

Joe-tól, és nem is Chubbytól származtak. „Az a gyilkos ösztön… az… az Pam Coxtól jött, barátom”, mondja Mo Howard nevetve, visszhangozván a pár ismerőseinek sokszor ismételgetett véleményét. „Gyönyörűséges nő, viszont volt egy kevésbé ismert oldala, ami egy hidegvérű gyilkosra emlékeztetett.” Pam Cox emellett egészen szokatlan szintre fejlesztette az önfegyelmet, és ezt a tulajdonságot aztán rendkívül hatékonyan nevelte bele a fiába is. „Ő Joe-nál is megrángatta a gyeplőt, és nem engedte, hogy letévedjen az egyenes útról”, mondja Vontez Simpson. „Joe olyan volt, mint egy hatalmas gyerek. Egyszerűen nem lehetett nem szeretni.” Amint azt több barát is említette: egyáltalán nem tűnt véletlen egybeesésnek, hogy nem sokkal Joe és Pam találkozása után Bryant edzői azt vették észre, a langaléta mókamester sokkal koncentráltabban és kontrolláltabban kezdett kosárlabdázni. Westhead azért inkább nevet ezen. „Csak azért, mert elkezdtek randizni, Joe többé nem vezette a labdát a háta mögött? Nem, én nem vettem észre ilyesmit. Persze csak viccelek. Pontosan tudom, hogy a találkozásuknak hála Joe mellé került valaki, aki valóban nagyszerű ember volt, és így rendkívül sokat tudott segíteni neki.” Néhány kortárs számára ez a kapcsolat még így sem állt össze. Először is, a két család totális ellentéte volt egymásnak. Miközben Bryanték relatíve későn kerültek a városba, georgiai menekültként, akik a kezdetektől folyamatosan anyagi nélkülözésben vergődtek, addig Coxék régebbi philadelphiai családnak számítottak, mégpedig abból a kategóriából, amelynek minden jelentősebb eseménye, így az esküvők és a különféle társasági összejövetelek rendszeresen megjelentek a Philadelphia Tribune oldalain (ez egyike az ország első afroamerikai újságjainak). Az első John Cox, aki 1933-ban kötött házasságot, a Szent Ignác (St. Ignatius) plébánia egyik pillére volt, amely az egyik legrégebbi Nyugat-Philadelphiában, és az 1890-es alapítása óta a német bevándorlók fő találkozóhelyének számított. Cox korábban a Szent Megváltó (Holy Savior) plébánia mindennapjaiban vett részt tevékenyen, amelyet 1924-ben alapítottak, hogy a nyugat-

philadelphiai katolikus afroamerikaiaknak is legyen saját gyülekezetük. Miután a német anyanyelvűek által lakott városrész hanyatlásnak indult, 1928-ban a Szent Ignác kongregáció felajánlotta a Szent Megváltót képviselő társaságnak az egyesülés lehetőségét. Miután ez megtörtént, a Szent Ignác igen hamar a város egyik legerősebb gyülekezétévé vált, meglehetősen céltudatos közösségi programmal, továbbá egy iskola és egy idősotthon alapításának szándékával. Idősebb John Cox hamarosan a plébánia adományboltjának (ahol főként használt ruhákat árultak) vezetője lett, és idővel oly gyönyörűen megszaladt a profit, hogy az idősotthon és több más program finanszírozására is bőven futotta belőle. Az ötvenes évekre az üzlet annyira beindult – Cox remek menedzsernek bizonyult –, hogy a plébánia a továbbiakban nem kért extra támogatást a philadelphiai püspökségtől, amint arról a Tribune is beszámolt. Az afroamerikai bevándorlók beáramlása meglehetősen sok társadalmi és rasszista feszültség forrásává vált a városban az évtizedek során, a Szent Ignác viszont egyike lett azon intézményeknek, amelyek rendkívül sokat tettek a sikeres integrálásért a konfliktusoktól sújtott övezetekben. Hogy mindezt mások is így értékelték, annak igen fontos jelét láthatták 1956-ban, amikor idősb John Arthur Coxot első fekete tagként soraiba fogadta a Kolumbusz Lovagjai (Knights of Columbus), egy jótékonysági kezdeményezéseket felkaroló és a társadalmi testvériséget hirdető hívő szervezet. Az integráció bántó hiánya egyébként elég régóta központi eleme volt a gyülekezetet uraló vitatémáknak, még ha Cox nem is tulajdonított neki akkora jelentőséget egy, a Tribune-nak adott interjújában, amelyben rendkívüli optimizmussal beszélt. „Nincs abban semmi kivetnivaló, ha valaki csatlakozik ehhez a társasághoz, és a tagja marad”, mondta a Kolumbusz Lovagjairól. „Tisztában vagyok vele, hogy néhány ember szívében még él a gyűlölet, de azt napról napra sikerül gyengíteni.” Fia, ifjabb John Arthur Cox a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején keltett először feltűnést bokszolóként, illetve közösségi csapatokban kosárlabdázott, ám abban az időben a fiatal feketék

sportbeli lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak. Így aztán egyetem helyett az ifjú Coxnak maradt a hadsereg. 1953-ban a húszesztendős közlegény egy kiképzést követően hazatért, hogy gyorsan egybekeljen egy 17 esztendős szépséggel, Mildred Williamsszel egy reggel fél nyolcas mise keretében a Szent Ignác templomban – tudósított a Tribune. Az esküvő meglehetősen sietősre sikeredett, lagzira sem jutott idő, a misét követő reggelin lezavarták a ceremoniális köröket, majd Cox közlegény elrohant a reptérre, hogy Alaszkában folytassa szolgálatát a katonai rendőrség kötelékében. Első gyermekük John Arthur ’Chubby’ Cox lett, majd nem sokkal később megszületett Pam is. Miután véget értek a katonaévek, John Cox II visszatért Philadelphiába, és a tűzoltóságnál helyezkedett el, amely éppen az integrációval küszködött (azaz igyekezett feketéket is alkalmazni – a szerk.), ami meglehetősen nehézkesen ment, megágyazva néhány visszataszítóbb szituációnak is. Ettől függetlenül John hamarosan emelkedni kezdett a ranglétrán, mégpedig a Rizzo-adminisztráció eléggé rázós időszakában, és hamarosan a kevés fekete tűzoltófőhadnagy egyike lett, ami akkoriban nem kis teljesítménynek számított. Alapvetően áradt belőle az a bizonyos Philly-keménység. „Mr. Cox a város szülötte volt minden szempontból”, magyarázza Mo Howard. „Nyugat-Phillyben nőtt fel, és semmit, de semmit nem kapott ingyen. Viszont a feleségével tettek arról, hogy Pam és Chub meglehetős jólétben cseperedjenek fel. Amikor először találkoztam Chubbyval és Pammel, a Fairmount Parkban laktak, ami egyébként a világ legnagyobb városi parkja. Szóval egy Fairmount melletti házban lakni önmagában elismerésre méltó dolog, különösen fekete emberek esetében.” Ha a környéket, amelyet csak Parkside-nak (Parkmellék) hívtak, összevetjük Nyugat-Philadelphiával, ahol John Cox felnőtt, a különbség nem is lehetne égbekiáltóbb, mondja Howard. „Sokkal jobb, mint az a mélység, ahonnan jöttek. Azt hiszem, Mr. és Mrs. Cox célkitűzéseit, akaraterejét és motivációját nagyban meghatározta az, amilyen körülmények között felnőttek, és ez vezetett a sikereikhez is.”

John Cox II-t úgy jellemezték, mint egy alapvetően nehéz ember, aki hajlamos leereszkedően viselkedni, és még a saját családján belül is megosztó személyiségnek számított. Gail Williams, Mildred Williams Cox közeli rokona írt egy kisregényt egy kosárlabdasztár családjáról, amely nem túl harmonikus képet festett bizonyos szereplőkről, akikben nem volt nehéz Pam Coxra és az apjára ismerni. A család barátai interjúk során visszaigazolták, hogy apának és lányának kétségkívül akadtak nem kifejezetten hízelgő személyiségjegyei, de nem mulasztották el megjegyezni, azért megannyi pozitív kvalitással is bírtak. Az mindenestre kuriózumként említhető és tükröz is egy sor dolgot, hogy a szerény körülmények között éldegélő Big Joe Bryant igen gyakran nyilatkozott a helyi újságoknak, szinte mindig egy-egy fotó kíséretében. Ehhez képest John Arthur Cox II, aki komoly pályát futott be a városi tűzoltóság megbecsült tagjaként, szinte sohasem szólalt meg a médiában, nem publikáltak róla fényképet, még akkor sem, amikor a fia nevet szerzett magának, vagy amikor egy híresség apósa lett, később pedig egy világhírű unoka is érkezett a családba. Mintha szántszándékkal kerülte volna a reflektorfényt, az ismertséget.

Kosárlabda-szerelem John Cox ugyan nehezen tért napirendre afölött, hogy lánya Jellybean mellett horgonyzott le, ettől függetlenül egy évtizedeken átívelő kapcsolat vette kezdetét, amelyből három, később igen magasra jutó gyermek született. Maga Pam és Jelly története egyértelműen és visszavonhatatlanul meghatározta híres fiuk sorsát, kezdve a korai gyermekkortól addig a súlyos konfliktusig, amely aztán nyomot hagyott mindannyiuk életén. Pam emlékei szerint már zsenge korában tudott Joe-ról, minthogy a nagyszüleik közel laktak egymáshoz. Igaz, akkoriban Jellybean egyáltalán nem érdekelte, mondta egyszer egy újságírónak. „Joe is ismerte Pamet Chubbyn keresztül”, magyarázza Gilbert Saunders. Chubby és Joe egyaránt jó kedélyű fickók voltak, továbbá átkozottul tehetséges kosarasok. Jelly és Chubby kedvelte egymást, fiatal játékosként szinte teljesen ugyanúgy gondolkodtak a világról. Chubby eggyel Jellybean és Mo Howard alatt járt az iskolában, úgyhogy sokszor egymás ellen, máskor egy csapatban játszottak,

idézi fel az akkori időszakot Howard. „Chubby alapvetően úgy állt az egészhez, hogy ’ugyanolyan jó akarok lenni, mint ti, srácok, szóval bármit is csináltok, én is azt akarom csinálni.’ Na most ahhoz azért fel kellett kötni a gatyát, barátom. Joey érte el az egyik legjobb pontátlagot a Public Ligában, ehhez képest Chubby a közvetlenül mögötte állók közé tartozott, és mindezt úgy, hogy ő egy évvel fiatalabb volt nálunk. Amiből látszik, hogy Chubby a legjobbak közé tartozott.” Valósággal áradt belőle a magabiztosság a pályán. Évekkel később, amikor Howard az ifjú Kobe Bryantet figyelte, egyértelműen Pam bátyjára emlékeztette. „Kobe korai karrierjében az a fajta fesztelen fölényesség egyértelműen Chubby Coxot idézte”, mondja Howard. Akadt viszont egy szokatlan faktor, amelyet mindenki észlelt, aki csak a közelükbe került: Pam Cox mindenekfeletti rajongása a bátyja iránt. „Az ő szemében Chubby egyszerűen nem tudott rosszat tenni”, emlékszik vissza Vontez Simpson. Idővel aztán egyértelművé vált, Chubby Coxot durván elrontotta a szülők túlzott szeretete és a húga rajongása, olyannyira, hogy egy ponton a saját apja kereste fel Sonny Hillt, és a segítségét kérte a probléma megoldásában. „A Cox család gyakorlatilag rám bízta a fiút”, mondja Sonny Hill. „Chubby egy felsőbb osztályba tartozó famíliában nőtt fel, és nagyon durván elkényeztették, így aztán inkább a kezem alá adták. Én pedig meghatározó tényezővé váltam Chubby életében, mert sikerült keretet adni a mindennapjainak, fegyelemre tanítani, meg kosárlabdára is.” Ugyanakkor nem csupán a fölényesség és a stílus volt a közös Chubby Coxban és unokaöccsében, Kobeban. Mindketten a család kedvenceinek számítottak, akiket megállás nélkül dédelgetett a komplett rokonság. Chubby és Pam ifjú éveit Philadelphia szegényebb részén töltötte, az Overbrook középiskolába jártak. Ám a család nemsokára megvette azt a bizonyos házat a Parkside-on, így a gyerekek is váltottak, átkerültek a Roxborough gimibe, ahol a kosárlabda páratlan

tradíciókkal bírt, Chubby pedig hamarosan a sulicsapat sztárjává emelkedett. Coxék speciel egy olyan külvárosi birtokot vásároltak meg, amely korábban Muhammad Alié is volt. Még egy medence is tartozott hozzá, külön öltözőépülettel, azaz igencsak exkluzív akvíziciónak számított – de megengedhették maguknak, hála John Cox magasra ívelő tűzoltókarrierjének, illetve annak, hogy neje, Mildred kormányalkalmazottként élte a napjait. „A Cox házaspár nagyon keményen dolgozott, így aztán meglehetősen pazar körülményeket garantálhattak gyermekeiknek”, mondja Mo Howard. „Nem, nem gondolták, hogy ők különbek volnának bárkinél. Mindenkit egyformán kezeltek. Amikor találkoztam velük, nagyon normálisan viselkedtek.” Néhányan úgy vélték, Chubbyék családi fészke, illetve az attraktív húgocska kellően vonzónak tűnt Jellybean szemében, így aztán hamarosan módot talált arra, hogy mind gyakrabban tegye tiszteletét a Cox-portán. Mo Howard másképp látja. „Nem gondolom, hogy az anyagi sikerek, a jólét szédítette volna meg Joey-t. Ő ugyanaz a fickó maradt gazdagon is, mint akit csóróként ismertünk. Az ő házukban is adott volt minden, ami kell. Joey csak belecsöppent, érted? Az értékes cuccoknak semmi közük nem volt ahhoz, Joey milyen ember valójában.” Idővel viszont híre ment, hogy Cox uraság meglehetősen rossznéven veszi, ha különféle emberek a háza környékén lebzselnek, illetve a medencéjében pancsolnak. És hát John Cox nem csupán a medencéjét őrize. „Mr. Cox nem akarta, hogy bárki csak úgy eljöjjön a házukba, együtt vacsorázzon a családdal és randizgasson a lányával”, mondja Gilbert Saunders. Maga Pam Cox úgy emlékszik, hogy a Jellybean iránti érzelmei akkor törtek a felszínre, amikor a bátyja egyetemi csapata, a Villanova játszott a La Salle-lal. A családok a pálya ellentétes oldalán foglaltak helyet, így aztán a meccs végén elég mulatságosan festett, amint ő megindult az egyik lelátóhoz, hogy köszönjön Big Joe Bryantnek, addig Jellybean az ellenkező oldalon épp az ő szüleit kereste hasonló céllal. Ez egyike azoknak a bizonyos momentumoknak… – magyarázta később a lány.

Pam aztán Pittsburghbe ment egyetemre, ahol igen jól tanult, csakhogy kissé váratlanul, a másodév előtt átjelentkezett a Villanovára. Utóbb azt mondta, nem Joe miatt döntött így, teljesen más oka volt, ám ez csupán újabb magyarázkodást szült, nem is beszélve az apja fenntartásairól. Ebben az időszakban Jellybeannek elég jól ment a La Salle-ban, kívülállók szerint ugyanakkor még mindig kicsit céltalannak tűnt. „Joe igazi csiszolatlan gyémánt volt”, magyarázza Gilbert Saunders. „Pam viszont szépen kifényesítette. JB persze korántsem számított az elsőszámú jelöltnek az apja szemében. Viszont hagyta magát csiszolni, és Pam pont ezt csinálta vele. Aztán mindenkinek üzent azzal, hogy végül a felesége lett.” Egy adott ponton Jelly és Pam úgy döntött, hogy összeköltöznek, mondja Saunders. „Egy icike-picike lakásba mentek, Germantownba, holott Pam akár a szüleivel is maradhatott volna, a City Line Avenuen lévő kényelmes családi fészekben. Ő azonban épp eléggé szerette ahhoz Joe-t, hogy elfogadja olyannak, amilyen, függetlenül az apja véleményétől.” A meglévő feszültségen aztán enyhített valamelyest, amikor azon év júniusában Jellybeant draftolta a Golden State, mégpedig elsőkörösként, a 14. helyen. A Warriors történetesen épp megnyerte az NBA-t, mégpedig annak az Al Attlesnek az irányításával, aki kőkemény védőként a régi Philadelphia Warriorsban profiskodott, Wilt Chamberlain mellett. Ennél jobb kiindulási pozíciót nehéz volt elképzelni Jellybean NBA-pályafutásának. A Bryant famílián nagy izgalom lett úrrá, és később maga Attles is úgy nyilatkozott, alig várta a pillanatot, hogy Joe Bryantet edzhesse. Csakhogy a klub és Richie Phillips ügynök első tárgyalása nem sült el túl jól. A Warriors úgy gondolta, évi 100 ezer dollár környéke megteszi kezdetnek. Phillips egyértelműen nemet mondott az ajánlatra. A nyári hetek repültek, a Warriors meg furamód csendbe burkolózott a szerződést illetően. A bizonytalanság időszakában viszont Pam és Jelly kimondta a boldogító igent. Hamarosan a barátok azt is megtudták, hogy az újdonsült feleség babát vár. „Úgy festett, hogy csupán néhány pillanatig voltak együtt”, mondja Vontez Simpson. „De hát megesik az ilyesmi.”

A Cox családban az esküvők évtizedek óta kitüntetett eseménynek számítottak, amelyekről aztán részletes beszámolókat közölt a Tribune társasági rovata. Ehhez képest Pam és Jelly diszkréten kelt egybe egyik barátjuk, Virgil David nyugat-philadelphiai otthonában. Visszafogott esküvő volt, még csak egy fizetett hirdetést sem jelentettek meg róla a Tribune-ban.

A szerződés Azokban az időkben a csapatoknak legkésőbb kora szeptemberben le kellett tenniük egy szerződésajánlatot a draftoltjaiknak. Amennyiben ezt elmulasztották, többé nem kötötte hozzájuk semmi a kiválasztottat, az szabadügynökként tárgyalhatott a továbbiakban. „Ha nem küldted a szerződést, nem formálhattál rá jogot többé”, taglalja az ügyletet Pat Williams, aki akkoriban a Philadelphia 76ers gárdáját irányította mint ügyvezető igazgató (general manager). „Azaz elveszítetted a játékost. Egy szép napon hívott Richie Phillips, aki korábban ügyészhelyettesként dolgozott Philadelphiában, és több sportolót is képviselt, valamint a baseball liga (Major League Baseball) bíróinak szakszervezetét. Richie a barátom és egyúttal Jellybean ügynöke is volt.” Phillips megkérdezte Williamset a szerződéssel kapcsolatos szabályozásról, majd elmondta, hogy a Warriors egyáltalán nem hallatott magáról. Williams köpni-nyelni nem tudott. A draft első körében kiválasztott játékos szerződtetési jogát elveszíteni oltári baklövésnek számított. Franklin Mieuli, a Warriors tulajdonosa – a franchise 1962-ben költözött Philadelphiából Kaliforniába – kifejezetten jó viszonyt ápolt a 76-osok tulajdonosi körével. Williams tisztában volt azzal, hogy klubja nem kívánja zavarba hozni Mieulit, azaz inkább azt javasolta, várjanak néhány napot, hátha megérkezik a szerződésajánlat. Telt s múlt az idő, Phillips újra hívta Williamset, hogy még mindig nincs a kezükben semmi. Az ügynök bepróbálkozott a New York Knicksnél is, amely azonnal jelezte, nagyon is érdekli őket a lehetőség.

Williams ezek után felkereste a Sixers tulajdonosát, Irv Kosloffot, és felvázolta neki a helyzetet, leginkább azt, hogy a Warriors ügyvezetője, Dick Vertlieb egyáltalán nem jelentkezett ajánlattal. „Ó, nagyon utálnám ezt tenni Franklinnel”, mondta Kosloff Williamsnak, aki azt felelte: „Nos, valaki el fogja vinni őt, Kos, valaki le fogja szerződtetni Joe Bryantet. Baromi jó játékos, és te pontosan tudod, hogy ide akar aláírni, és maradni szeretne Philadelphiában.” Mindeközben a Sixers másodedzője, Jack McMahon végignézte, amint Jellybean megállás nélkül brillírozik a Baker Ligában. Ezek után az edzői stáb egyértelműen a szerződtetése mellett tette le a voksát. A Sixersnek ekkortájt sikerült maga mögött hagynia az 1973-as katasztrófa emlékét, amikor is 9-73-as mutatóval zárták a szezont, ez minden idők legrosszabb mérlege az NBA-ben. Gene Shue vezetőedző keze alatt szép fokozatosan újjáépítették magukat, ám égetően szükségük volt minden fiatal tehetségre. „Úgyhogy elkezdtünk tárgyalni”, mondja Williams. Miután szabadügynökké vált, Jellybean kiváló tárgyalási pozícióból indult. „Egyébként is azt gondoltuk, hogy a jövő nagy sztárja”, folytatja Williams. „Mi pedig kerestük a fiatal klasszisokat. Joe volt a város ifjú hőse. Ráadásul egy, az érdekeit kőkeményen képviselő ügynök állt a háta mögött, Richie Phillips. Richie ebben a helyzetben azt csinált, amit akart, kizárólag ászokat tartott a kezében.” A 76-osok már behúztak két kiemelkedően jó fiatalt a drafton, a tizennyolc esztendős Darryl Dawkinst és a huszonegy éves Lloyd Free-t (aki hamarosan World B. Free művésznéven kezdett futni). Dawkinst az első körben hetedikként választották ki, vele egy hétéves, 1,4 millió dolláros szerződést írtak alá, amely az első években szezononként 100 ezer dollárt garantált neki. Joe Bryant, aki 14-ikként ment el a drafton, hároméves, 900 ezer dolláros szerződést kapott, idényenként 300 ezres gázsival. Mindössze két évvel korábban a Chicago Bulls évi 45 ezret fizetett a veterán Tom Boerwinkle-nek, és már a gondolattól is leizzadt a menedzsment, hogy a szurkolók kedvencének, Jerry Sloannak 60 ezret kellett ajánlaniuk – emlékszik vissza Williams, aki épp a Bulls GM-székéből érkezett Philadelphiába.

„Szóval ez abban az időszakban szép nagy szakításnak számított”, mondja Williams. „Elkezdtünk dolgozni a megállapodáson, és végül sikerült megegyeznünk, aztán azon kaptuk magunkat, hogy már írjuk is alá a papírokat, és vonulunk át egy sajtótájékoztatóra. Ez óriási hír volt Phillyben. A helyi egyetemi fenomén egyszercsak a 76osok soraiban tűnt fel.” A Willows Avenue-i családi otthonban Big Joe egybehívta a famíliát. Mindaz a támogatás, amit a fia kapott a kosárlabdakarrierjéhez, busásan kamatozott, sőt olyan szintre emelte a srácot, amit korábban el sem tudtak képzelni. „Azon az estén, miután aláírt a 76-osokhoz, mindannyian sírtunk, aztán együtt imádkoztunk”, emlékezett vissza a büszke apa. Nem sokkal később Jellybean bejelentette, hogy a Sonny Hill-féle Baker Ligában eltöltött időszak további 800 ezer dollárt jelentett neki – amit Hill nem győzött elégszer ismételgetni, még évtizedekkel később is. Eközben az elsőkörös draft elvesztése elég nagy csapást jelentett a Warriorsnak. Az NBA gárdáit elsősorban az élteti, hogy milyen hatékonyan képesek fejleszteni a fiataljaikat. Bár az American Basketball Association bedőlése a következő évben egy sor szabad játékossal árasztotta el a piacot, egy elsőkörös választás adminisztratív tilitoliból eredő elbukása olyan kínos esetnek számított, hogy a Golden State-nél inkább nem is beszéltek róla. Ezért éveken át tartotta magát az a fals interpretáció, hogy ez tulajdonképpen egy csere volt. „Fogalmam sincs, mit adott a Sixers nekünk Joe Bryantért”, mondta később Al Attles kissé homályosan fogalmazva. „Dick Vertlieb kezelte a dolgokat. Én akartam Joe-val dolgozni.” Remek szerződés ide vagy oda, igencsak bizonytalan idők jártak a profi kosárlabdázókra. Egyfelől szélnek eresztették az ABA összes csapatát, és ennek tetejébe az NBA további egy fővel csökkentette a klubok játékoskeretét, még jobban megkurtítva az elérhető helyek számát. Ennek fényében a La Salle-t otthagyó Joe Bryant számára minden körülmény, az időzítés egyszerűen tökéletesnek tűnt. Ha a várakozásai nem lettek volna már eddig is nagyok, akkor ez a

gigantikus megállapodás egyértelművé tette: alighanem a legfényesebb sztárlét vár rá. „Elöntött bennünket a fiatal tehetségek áradata”, mondja visszanézve Pat Williams. „Zavarbaejtően gazdag játékoskeret jött össze”, jellemezte a Philly akkori együttesét Dick Weiss. A philadelphiai kosárszurkolók pedig az egekben jártak, hiszen Jellybean volt az ő legnagyobb kedvencük, számukra igazi ünnepnek számított, hogy egy helybéliből Sixer lett. „Haver, az egész város lázban égett”, idézi fel azt a nyarat Mo Howard. „Joey marad Phillyben, és a Sixersben fog játszani. Persze tudtuk azt is, valakit miatta a padra kell majd ültetni, hogy lesz, akinek kintről kell néznie a meccseket Joey miatt.” Azaz tüstént adódott egy feszítő kérdés: kinek a helyét veszi át Jelly?

5. FEJEZET

A BOMBÁZÓ KÜLÖNÍTMÉNY Paul Westhead és Mo Howard szemében Joe Bryant kimagasló tehetségnek számított még az NBA szintjén is. Ám Jellybean érkezése még furábbá tette a Sixers játékoskeretét: a kezdőötös csupa kőkemény veteránból állt, míg a padon egy sor rendkívül fiatal talentum ült. Bryant előtt egészen kiváló öreg rókák játszottak a csatár posztokon: Billy Cunningham, Steve Mix és George McGinnis. Az újoncok mind ifjak voltak, tapasztalatlanok, akik elképesztően hullámzóan teljesítettek. Ebből kifolyólag aztán eleinte nem is töltöttek túl sok időt a pályán. A padról érkező suhancokat – Free, Dawkins és Bryant – idővel elnevezték Bombázó Különítménynek (Bomb Squad), miután nem maradt a támadó térfélnek olyan pontja, ahonnan ne tüzeltek volna előszeretettel bármelyik pillanatban. Miután éveken át a helyiek kedvencének számított, Bryant nagy álmokkal érkezett az NBA-be, aztán az első szezon a rút eszmélés jegyében telt. „Joe perceket kapott csupán”, emlékszik vissza Pat Williams. „Nem könnyen érte el, hogy annyit játszhasson, amennyit szeretett

volna. Nagy labdazsonglőr, showman, imádnivaló becenévvel. Megannyi estét tudok felidézni, amikor a közönség az ő nevét kántálta. Nem vagyok biztos benne, hogy az edzők ezt értékelték, az viszont fix, ő aztán nyomatta a show-t. Legalábbis mindig az volt az ember érzése, hogy színezni fogja a játékot.” A parancsnoki hídon Gene Shue állt. „Igazi veterán szakvezető, aki megjárta párszor a poklot is”, mondja Williams. „És mi hirtelen a keze alá adtunk jó néhány fiatal játékost.” Mint oly sok tréner abban az időszakban, Shue sem arról volt híres, hogy buzog benne a pedagógiai érzék. Ezt nem tartalmazta a munkaköri leírása – ma, a 21. században az NBA-gárdáknál már alapvetéssé vált a fiatalok beépítése. De 1975-ben a profi kosárlabda a felnőttek sportjának számított. „Gene az a jó öreg kosárszaki, aki azt várta a játékosaitól, hogy pontosan tudják, mit csinálnak”, véli Williams. „Elég sok sót evett meg a profi világban, hosszú évek óta edzősködött, például a Bullets nagy generációit irányította. Gene Gene volt. A filozófiája abból állt, hogy ’ez a taktika, ezt kell játszani’, és elvárta, mindenki tisztában legyen a részletekkel.” A Sixers egy floridai középiskolában fedezte fel Darryl Dawkinst. Szépen elrejtették őt a draft elől, és megfizették, hogy azonnal csapjon fel profinak, így lett ő az elsők egyike, akik a gimiből azonnal az NBA-be mentek (bár egy évvel korábban Moses Malone már megtette ezt az ABA-ben). „Shue-nak rendelkezésére állt egy csomó fiatal srác, akiket feszített a labdaéhség, és mind fent akartak lenni a pályán”, mondja Williams. „Ám nem jelentett könnyű feladatot elegendő játékpercet adni nekik. Ott volt nekünk Joe, aztán Darryl és World B. Free, és mindhárman játszani akartak. Nem akármilyen lehetőségek rejlettek a 76osok 1975–76-os idénybeli csapatában. Egy hatalmas kaland.” Minthogy Bryant hol bekerült, hol nem, az afroamerikai közösség lapjának, a Tribune-nak a tudósítói egyre haragosabban írtak, amiért Shue nem használja őt többet. „Össze voltunk zavarodva”, mondja Mo Howard a Bryant barátaiból és kosaras cimboráiból álló brancs tagjairól. „Egyszerűen nem értettük, rajtunk kívül hogy a francba nem veszi észre senki,

micsoda kosárlabdázó Joey. Emberek tömegei csak azért mentek ki a csarnokba, hogy Joey-t lássák, érted? Én is azért mentem a meccsekre, hogy Joey játékát nézzem, és ugyanabban gyönyörködjek, amit mindig is láttam tőle. Kilép hátra, ad egy hát mögötti passzt. Erre az edző azonnal lekapja. Vagy megindul a lerohanásnál, megkapja a labdát öt-hat méteren, aztán beleáll egy tempódobásba. És ha elhibázza, akkor is lekapják. Tudod, egyáltalán nem szoktunk hozzá ahhoz, hogy ilyesmi történik vele itt, Phillyben.” Jellybean helybéli rajongójának lenni hirtelen valamiféle teherré vált. Bármerre is járt, Bryantnek folyamatosan arról kellett magyarázkodnia, hogy miért nem játszik – ami éppenséggel nem lehetett egyszerű, mivel ő maga sem értette. Életében először azon kapta magát, hogy kívülről kell figyelnie a játékot, amelyet olyannyira imádott, és egyáltalán nem palástolta a frusztráltságát. „Kizarándokoltunk megnézni Joey-t, de azt látni, hogy ‘leszedték’ arról a stílusról, amit ő tudott, szóval az bennünket is eléggé nyomasztott”, magyarázza Mo Howard. „Különösen, hogy ő mégiscsak egy Phillyből való srác volt, és ez itt történt, hazai pályán. Kettőtízes pali, aki irányítani is tudta a játékot, meg dobni is tudott, és élt-halt a csapatért. Akármit csinált, nem maga miatt tette, ő mindent annak rendelt alá, hogy győzelemhez segítse a csapatát. Jó, persze, az azért tuti volt, hogy az egészhez kever valami speciális ízt, ellentétben más irányítókkal.” Shue Bryant iránti szeretete és a körülmények generálta feszültség még egy negyven évvel később készült interjúban is tetten érhető. „Joe-nak néhány perc jutott, ám ezek a játékosok nagyon fiatal kölykök voltak még akkor”, mondja az edző. „Többet akartak játszani, de egyszerűen nem maradt nekik több játékperc. Én mindig is szerettem Joe Bryantet, meg World B. Free-t is. Azt hiszem, Darryl tizennyolc, Joe tán húsz, míg World B. Free tizenkilenc lehetett. Joe pedig nem kaphatta meg azt az időt, ami alatt igazán tündökölhetett volna. Maradt neki a szűkebb játéklehetőség, a padról beszállva.” A Sixers háza táján hamarosan a médiával felmerülő problémákkal kellett szembenézniük, majd a közösségi kapcsolatok hűltek ki ugyanazzal a lendülettel. Mindezt ama folyamat kellős

közepén, amelynek során igyekeztek a gárdát újjáépíteni az 1973-as katasztrófát követően, ami a városi arénát, a Spectrumot hangulatában egy halottasházzá változtatta. Shue-t azért hozták, hogy formálja át, emelje fel újra a csapatot, a szurkolók viszont egyértelműen Bryantet akarták látni. „Hetvenháromban már az újságírók se jöttek ki a meccsekre”, idézte fel az edző. „Nem is írtak a csapatról, a szurkolók felénk se néztek. Maroknyi közönség előtt játszottuk a mérkőzéseket. Az volt a sportág történetének legrosszabb csapata.” Shue első idényében huszonötre tornázta fel a győzelmek számát, a másodikban már harmincnéggyel zártak, hogy aztán Bryant újoncszezonjában negyvenhatig kormányozza a gárdát, amivel a playoffot is elérték. A sikerek aztán a médiát is visszacsalták a csarnokba, mondja. „Nagy hirtelen az összes firkász visszasompolygott. Kiderült, hogy van egy csapatunk, és ezek szépen visszakúsztak.” A 76-osokra állított újságírók később azt mondták, Dawkins, Free és Bryant folyamatosan azért nyaggatták őket, hogy írjanak arról, miért nem kapnak elég lehetőséget. „Egyáltalán nem hibáztatom a játékosokat”, emlékszik vissza Shue, akiben negyven évvel később is érezhetően felkavarodnak az érzelmek. „Sokkal nagyobb az újságírók felelőssége, akik nap nap után negatív sztorikra vadásztak a kispadozás kapcsán, és persze tálcán kapták az egészet Darryltől, Joe-tól és World B. Free-től. Ezek a játékosok kiadták magukból a feszültséget, amiért nem játszhattak. Úgyhogy mindig kitaláltak valamit a csapatról, mekkora a széthúzás. Pedig csupán annyi történt, hogy a fiatalok több percet akartak.” Holott Jellybean érkezése reményt keltett azért is, hogy ez talán megoldást jelenthet a városi profi kosárlabda réges-régi problémájára. Ami akkor kezdődött, midőn a Philadelphia Warriors megnyerte az NBA első idényét, mégpedig egy fehér tempódobó vezérletével, aki Kentuckyból érkezett – ő volt Jumpin’ (Ugró) Joe Fulks. Aztán 1956-ban megint övék lett a végső diadal, újfent jó néhány fehér sztárral soraikban, mint Paul Arizin, Neil Johnston és Tom Gola, aki egyike a megannyi Philadelphiából származó kosarasnak. „Csakhogy sohasem tudtak igazán egy hullámhosszra

kerülni az észak-philadelphiai közönséggel, a fekete közösséggel, miközben ilyen szédületes játékosok alkották a csapatot”, magyarázza Dick Weiss. A hatvanas évek elején aztán sikerült behozniuk Wilt Chamberlaint, akinek köszönhetően rendre megteltek a lelátók, teszi hozzá Weiss. „A Philly Warriors régi nagyjai miatt, mint Wilt, Arizin vagy Gola, tényleg tódult a nép. Menj körbe Philadelphiában, még ma is azt fogod hallani, hogy Wilt volt minden idők legjobbja, aki valaha megfordult a bajnokságban.” Ám hiába halmozták a sikereket a pályán, a Warriorst eladták a nyugati partra az 1962-es idényt követően, melynek során Chamberlain félisteneket idéző 50,4-es pontátlaggal és 25,7 lepattanóátlaggal zárt. Márciusban Wilt, Philadelphia legnagyobb imádattal övezett fia, 100 pontot dobott egy mérkőzésen, a csapat pedig a konferenciadöntőig jutott a rájátszásban. Egy ilyen idény után elköltöztetni a Warriorst, ahogy azt a Philadelphiai Inquirer kolumnistája, Frank Fitzpatrik írta, „felért egy halálos tőrdöféssel. Bár idővel a sebek behegedtek, egy bölcs magyarázat még mindig hiányzott. A döntést akkor sem értettem, és most, ötvenhárom évvel később még mindig nem értem.” A Philadelphia Warriorst hosszú időn át tulajdonló Eddie Gottlieb sosem beszélt az okokról, azokat magával vitte a sírba 1979-ben. Amikor túladtak az együttesen, a Warriorsé volt az ötödik legjobb látogatottsági átlag egy csupán kilenc gárdából álló bajnokságban, mégpedig mérkőzésenként 5500 néző (ami mutatja, mennyivel másként nézett ki abban az időben az NBA népszerűsége, mint most). Miután a Warriorst elköltöztették, a Syracuse Nationals érkezett Philadelphiába, és a csapatot 76-osoknak keresztelték. Visszahozták Chamberlaint, akivel 1967-ben újfent megnyerték az NBA-t, hogy aztán egy évvel később eladják a Lakersnek. Mindezek alapján legalábbis kijelenthető, egy városi kosárlabdadrukker élete tele volt kínokkal, érzelmi hullámvasutazással, így a Sixers kapcsán leginkább abban reménykedtek sokan, hogy a helyi tehetségekre építve végre kialakulhat egy fix szurkolói bázis. Ehhez képest Jellybean mellőzése

még inkább felbőszítette a rajongókat, magyarázza Weiss. „Aminek az lett a vége, hogy Philadelphiában rekordhosszúságú időre letettek philadelphiai születésű játékosok draftolásáról. Egyszerűen rájöttek, hogyha a Phillyből származó fickók nem kerülnek pályára, a szurkolók azonnal hátat fordítanak a csapatnak. Mert akkor a tábort kizárólag az foglalkoztatja, hogy a helyi srác miért nem játszik. Pont, mint Joe esetében.” Márpedig a csapat problémái abban az idényben éppen abból adódtak, mondja Shue, hogy a három, amúgy kiugróan tehetséges újonc túl zöld volt, túl tapasztalatlan, túlságosan kiegyensúlyozatlan. Normális esetben az elsőbálozóknak mindig adtak némi időt, hogy felvegyék az NBA sebességét. Itt azonban a klubot őrült nyomás alatt tartották a szurkolók és a média, hogy Joe kapjon elég lehetőséget. A Philadelphia Tribune – amely a csapat szemszögéből rendkívül fontos médiumnak számított, hiszen rajta keresztül kapcsolhattak be újabb szurkolókat a fekete közösségből – azonnal kinyilvánította, hogy egyáltalán nem teszi őket boldoggá Joe Bryant indulása, mindezt néhány héttel a szezonkezdet után. „Shue politikai hazardírozást folytat Joe Bryant jövőjével” – üzente szalagcímben a lap 1975. december 13-án. Még tovább komplikálta a helyzetet az az akkoriban közkeletű vélekedés a „showboat”, azaz a flikkflakkozó játékosokról. Amikor a negyvenes években kizárólag fehérek pattogtattak az NBA-ben, a liga erősen küszködött a jegyeladásokkal, amin aztán úgy tudtak javítani, hogy egy-egy meccset összekötöttek egy Harlem Globetrotters-bemutatóval. Ez a lépés önmagában rengeteget segített az NBA-nek, hogy túlélje a kezdeti gyengélkedést. Miután a liga picit kezdett jobban megállni a lábán, a „hófehér” Minneapolis Lakers és a csupa feketéből álló Globetrotters játszott néhány bemutatómeccset a negyvenes és ötvenes években – melyek közül nem egy hozott komolyabb feszültséget a felek között. Tekintettel az Amerikát akkoriban uraló faji előítéletekre, minimum érthető volt, hogy ezek a meccsek egyrészt szolgálták egymás kölcsönös megértését, másrészt viszont időnként sikerült csak még tovább szítaniuk a gyűlöletet.

Maga a zsákolás is komoly viták tárgyát képezte a kosárelitben. Jim Pollard, a Minneapolis egyik legnagyobb sztárja például egy ízben arról értekezett, hogy még azok a fehér játékosok is, akik képesek zsákolni, inkább tartózkodnak ettől a megoldástól, mert ez a „showboatozás”, azaz a felesleges villogás iskolapéldája, netán az ellenfél lebecsüléséé. Sőt miközben a Globetrotters aztán tényleg pazar show-t rittyentett minden egyes alkalommal, megannyi labdabűvészkedéssel és komédiázással, amely tűzbe hozta a közönséget, még ők se nagyon zsákolgattak a második világháborút követő első időszakban. A labda gyűrűbe húzása egyszerűen nem tartozott a játékhoz akkortájt. Idővel aztán a „showboating” kapcsán folyó vita jóval komplikáltabbá vált, és túlterpeszkedett a faji határokon. Az egyik legfőbb labdazsonglőr, aki valaha pályára lépett a profi kosarasok között, Pistol Pete Maravich 1970-ben, újoncként egy kétmillió dolláros szerződést kanyarított alá az Atlanta Hawksnál, miközben a klub visszautasította két veterán sztárjának szolid fizetésemelési kérését, noha Lenny Wilkens és Joe Caldwell éves apanázsa még a 100 ezer dollárt sem érte el. A Hawks edzőjét, Richie Guerint mindenki úgy ismerte az NBAben, mint aki számára kizárólag a győzelem az elfogadható, ő pedig abban a szellemben rakta össze a Hawkst, hogy azok ledarálják az ellenfeleket. „Pete stílusa sértés volt velem és a játékostársakkal szemben”, közölte Guerin 1992-ben, visszaidézve azt a két idényt, amikor Maravichet edzette Atlantában. Ez a fajta megközelítés és attitűd még uralta a pályák környékét 1976-ban, ami azért elég komolyan befolyásolta azt is, ahogyan Jellybean villogásait fogadták. Bár tény, ahhoz, hogy egyáltalán bemutassa a flikkflakkokat, előbb pályára kellett kerülnie. Januárban aztán az együttes sztárja, Billy Cunningham térdsérülést szenvedett, így megnyílt az út Bryant előtt. Ő pedig bedobta a showboat-repertoár nagy részét, a támadásokat előszeretettel fejezte be brutális zsákolásokkal, melyek nem estek túl jól a rivális centereknek. Egy kora januári meccsen például a Milwaukee Bucks 215 centis játékosa, Elmore Smith mellett mutatott be egyet, majd még öklözött is egy sort örömében.

Valósággal buzogott benne az energia. „Annyira, de annyira akarok játszani”, mondta a Delaware County Timesnak. „Kizárólag ez éltet engem. Bármennyi sanszot kapok, a lelkemet is kijátszom magamból.” „Joe Bryant egy igazi profi játékos”, mondta aznap este az újságíróknak Shue. „A legnagyobbat az önbizalom terén lépett előre. A szezon korai részében küszködött, mert sehogy sem állt össze a játéka. Mindez részben azért történt, mert rövid pórázon tartottam, folyamatosan cserélgettem.” Februárban már ott tartott Bryant, hogy a kissé hitetlenkedő ábrázatot vágó riporterekkel közölte, még reménykedik az Év újonca cím elnyerésében. „Az a célom, hogy megkapjam ezt az elismerést.” Nem kapta meg. Alvan Adamset választották az esztendő legjobb elsőévesének, aki több mint 19 pontos átlagot hozott össze meccsenként 9 lepattanó mellett, amivel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Phoenix Suns nagydöntőt játszhatott. Jellybean ehhez képest 7,4-es átlaggal és 3,7 lepattanóval zárta az alapszakaszt, ami elég jó statisztika egy újonc esetében, ám messze elmaradt attól, amit a közösség és maga Bryant várt magától. Bryantet még az év újonccsapatába sem választották be, bár a Tribune azért megszavazta neki a maga Év Újonca elismerését, illetve őt választotta a legjobb elsőéves csatárnak – mintegy mutatva, a fekete közösség mennyire az imádott fiú bűvöletében élt. A Sixers 46 győzelemmel zárta az alapszakaszt, és a Buffalo Bravesszel találkozott a két nyert meccsig zajló elsőkörös playoffösszecsapáson. Bryant keveset játszott az első találkozón, kikaptak, a másodikon 12 pontot szórt, nyertek, így sikerült az egyenlítés. A harmadik mérkőzés előestéjén a Tribune egy nagyobb cikket jelentetett meg Pamről, „Mrs. J. B., egy asszony húszévesen” címmel. Az, hogy a lap egy olyan játékos feleségéről hozott egy terjedelmes írást, akinek nem volt túl sok köze a Sixers rájátszásba jutásához, legalábbis jól mutatta, Bryant mekkora celebritásnak számított a feketék között. „Joey-val rengeteget beszélünk a kosárlabdáról”, mondta a neje, kifejtve, hamar átlátta, rá hárul az a szerep, hogy bátorítsa, illetve

mentálisan készenlétben tartsa, függetlenül Joey frusztráltságától. Pam azt is elárulta a Tribune-nak, férjének és neki nincs túl sok ideje, hogy megbeszéljék a családi dolgokat. Szerencsére, a rokonság közel lakik. Egyébként egy darabig Pam szüleinél éltek Joe-val, hogy aztán onnan nem messze, Lower Merionban, az egyik gazdag elővárosban vegyenek egy szép házat maguknak. Túl sokat nem jártak vissza Délnyugat-Phillybe, de azért Big Joe gyakran telefonált, és megkérdezte, hogy van Pam, először a terhesség időszakában, majd azután különösen, amikor márciusban megszületett az első unoka, Sharia. Az összes frusztráció ellenére Bryanték otthona hamarosan egy igazi kis mennyországgá vált, idézi fel Mo Howard. „Gyönyörű házban laktak. A meccsek után általában odamentünk, aztán körbeültük a tévét. Vagy zenéltünk, kajáltunk, ilyesmi. A szünetben is rendre ott kötöttünk ki. Edzettünk napközben, majd ott lógtunk, amikor csak tudtunk, mert egyike volt azon kevés helyeknek, ahol már beszereltek légkondit akkoriban.” A cikk másnapján a Sixers 124-123-as vereséget szenvedett a Bravestől, és kiesett. Joe kilenc egységig jutott, mielőtt kipontozódott.

A tárgyalás Három héttel a szezonzárás után Jellybean életét gyökerestül felforgatta a rendőrökkel vívott üldözéses verseny, az ezután maradt romok, illetve az egészet záró letartóztatás. Sokan kapkodtak levegő után, illetve álltak teljesen letaglózva, kezdve Big Joe-tól Sonny Hillen át Bryant megannyi barátjáig és rajongójáig. Bár leginkább maga Jellybean érezte padlón magát. „Teljesen megborult”, mondta a Sixers akkori vezére, Pat Williams. „Szeme előtt lejátszódott a legrosszabb verzió, hogy vége a pályafutásának, és teljesen megszégyenül a saját szülővárosában. Számára ez maga volt a lidércnyomás.” Abban az időszakban a droggal lebukottaknál egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy rögtön elsőre börtönbe küldték őket, többeket ráadásul kimondottan hosszú időre. Emellett még a közveszélyokozás is belejátszott a képbe. Végtére is Joe Bryant keresztül-kasul száguldozott a városon, lekapcsolt fényszórókkal, menekült a rendőrség elől, plusz jelentős anyagi kárt is okozott.

Mindehhez adjunk némi kokaint, és máris jöhet egy jó kis bekasztlizás, elvégre kivel statuáljon példát egy bíró, ha nem vele. Felesége, Pam mindenesetre azonnal beszélt egy Tribuneriporterrel, és közölte, hogy a férje mellett áll „a végsőkig”. Mások úgy gondolták, hogy a sztoritól John Cox fog elsőként gutaütést kapni. Ám itt azért illő megjegyezni, Pam családjának is kijutott korábban a bírósági ügyekből, amikor 1974 augusztusában Chubbyt vádolták meg azzal, hogy a nyílt színen vett részt egy pénztárca ellopásában, amiért bűnvádi eljárás alá vonták. Ő egyébként néhány barátjával autózgatott a városban, és egy adott pillanatban bedobta, hogy az egyik haverja ugorjon ki a kocsiból, és lopja el egy nő tárcáját. Chubby később megesküdött az életére, pusztán tréfálkozott, ám az incidensből hamar akkora purparlé kerekedett, hogy kisvártatva újságírók hada vette ostrom alá a család házát, továbbá írogatott az esetből horrortörténeteket különféle philadelphiai kiadványokban. Chubbyt az ügyben éppenséggel az egykori ügyész, Richie Phillips képviselte – aki egy évvel később Joe ügynöke lett –, és sikerült teljes mértékben tisztáznia védencét. Az ifjú tehetség ezután maga mögött hagyhatta a várost, átvette őt a San Franciscó-i Egyetem, ahol Bill Cartwright mellett kosarazhatott, és hamarosan sztárrá fényesedett. A készülő bírósági pokoljárás okán Phillips ismét előlépett ügyvéddé, sőt kifejezetten jól érezte magát a kettős pozíciójában, mint Joe ügynöke és jogi képviselője. Hamarosan elképesztő magabiztossággal közölte a riporterekkel, hogy kliensét az összes vádpont alól fel fogják menteni – ami legalábbis meghökkentő volt, tekintve a Joe ellen szóló szekérderéknyi bizonyítékot. Az előzetes meghallgatást kora júniusra időzítették, ami általában azt jelentette, hogy a vádhatóság ekkor nyilvánosságra hozza valamennyi bizonyítékát, majd következett a tárgyalás az esküdtek előtt. Ugyanakkor ilyen esetekben a védelem sosem hozakodott elő a maga bizonyítékaival. Csakhogy egykori ügyészként Phillips fel akarta gyorsítani az ügymenetet. Azt tervezte, hogy már az előzetes meghallgatás során

bedob mindent, ami Joe mellett szól; ez leginkább egy PR-húzás volt, ám ettől még teljesen szokatlan. Jóllehet, a kábítószeres ügyekben csak úgy röpködtek a súlyosabb ítéletek, összességében a kokaint 1976-ban még egyáltalán nem tekintették igazán veszélyes drognak. Ugyan a kokót már elég régóta ismerték, a dél-amerikai drogkartellek csak a hetvenes években tudtak bejutni az Államok „piacaira”, azaz ekkoriban árasztották el a fehér porral az országot. Ami persze nagyon menőnek számított, és azonnal óriási sikere lett a gazdagabbak között, akik éppen nyakig lubickoltak mindabban, amit a diszkókorszak kínált. Az Amerikai Pszichológiai Társaság például még egyáltalán nem tartott ott, hogy hivatalosan kinyilvánítsa: a kokain függőséget okoz. Így aztán az elindult hódító útjára, és mindenfelé megjelent, természetesen az NBA-ben is, ahol az épp meglóduló fizetéseknek hála egyre több játékos fürdött az elszórható készpénzben. 1976 környékén már az a mondás járta a palánkok környékén, hogy azt a bizonyos kápét a játékosok többsége „az orrába dugdossa”. Hamarosan az NBA-t afféle kihelyezett drogtanyaként emlegették. „Mindenki használta”, idézte fel a nem túl dicsőséges időket Sonny Vaccaro, aki ekkor már egy cipőmárka igazgatójaként dolgozott. „Ezt úgy értsd, ahogy mondom: mindenki. Az NBA-ben uralkodó kultúrának teljesen szerves része volt a drogozás azokban az években.” A Lakerst vezető igazgató, Pete Newell egy 1992-ben adott interjújában kijelentette, hogy a hetvenes évek a ligahistória kifejezetten sötét időszakának számítottak, amikor a csapatszállodák folyosói kannabiszfüstbe burkolóztak, miközben a könnyűvérű nőcskék fürtökben lógtak a játékosokon a frivol szexualitás nagyobb dicsőségére. A kokaint ebben a felállásban afrodiziákumként kezelték, már ha a légkör nem lett volna így is elegendően vágygerjesztő. Egy sor játékos vált szexfüggővé, mesélte a Lakers korábbi kosarasa, Lou Hudson 1992-ben. „Felfalta őket ez a légkör.”

Newell azt is elmondta, hogy a klubvezérek nem igazán tudtak mit kezdeni a helyzettel, minthogy magának a ligának sem volt semmiféle drogpolitikája. Végül Los Angeles lett az ellenkultúra kiindulópontja, és a Lakers eljutott odáig, hogy felvette a helyi rendőrség szabadnapos nyomozóit másodállásba, akiknek a játékosokat kellett követniük. Eleinte ez a lépés nem igazán lassította le a száguldó kokainvonatot. Ron Carter, aki 1978-ban a Virginiai Katonai Akadémiáról érkezett újoncként a Lakershez, felidézett egy „szemfelnyitó partit”, amit LA-ben két elvakult kosárrajongó színész rendezett egy klubban Kareem Abdul-Jabbar tiszteletére, és ahol rejtélyes módon egyszer csak kokainnal töltött óriástálak jelentek meg az asztalokon. „Azért azt tartsuk észben, hogy erről az egészről semmit sem tudtunk”, magyarázza Pat Williams. „Emlékszem, hallottunk beszámolókat, pletykákat, de mi, klubvezetők nem tudtunk semmit az egészről. Tényleg, lövésünk sem volt, mi megy a háttérben. Így történhetett, hogy egyik nap kezembe veszem az újságot, és abban olvasom, Joe Bryantet letartóztatták a Fairmount Parkban.” A Philadelphia egy volt a megannyi együttes közül, amelyet nyakon öntött az újfajta kultúra. A Jellybean-ügy pedig egyike az elsőknek, amelyek a problémát reflektorfénybe állították. „Nagyon sok ember élt Phillyben, aki komolyan aggódott érte, mert szerették, és nem akarták látni, amint délre távozik”, mondja Dick Weiss, aki akkoriban a 76-osokat követte tudósítóként. „Az NBA teljesen megfertőződött. Meglepődve tapasztaltam, hogy soha, senkit nem tartóztattak fel, amikor a különböző meccsekre repkedtek. Elvégre teljesen normális volt, hogy a saját táskájukban vitték a port. „A játékosok nem szívesen beszéltek erről az újságíróknak”, mondja. „Ugyanakkor számunkra sem bírt különösebb hírértékkel ez a történet. Ha ma ilyesmi előfordulna, az egész média ettől lenne hangos. Akkortájt ez a kultúrához tartozott.” Ettől függetlenül Bryant letartóztatása bőven meghaladta a média ingerküszöbét. Bár az incidens alapján menthetetlennek tűnt, mégis amellett, hogy Richie Phillips képviselte, akadt még egy elképesztően erős támogatója. Mégpedig Sonny Hill, akivel rendkívül szoros

kapcsolatot ápolt továbbra is, és aki a nyári bajnokságainak irányítói közé jó érzékkel hívott meg különböző rendőri vezetőket, de akadtak bírósági tisztviselők is. Gilbert Saunders eléggé egyértelműen fogalmazott: Hill semmiképp sem akarta elveszíteni az egyik legjobb játékosát, akit a philadelphiai utcákról mentett ki. Mindezt jócskán alátámasztotta Bryant előzetes meghallgatása, amely enyhén szólva furcsára sikeredett. Jellybean igazán ünnepélyes külsőt öltött, midőn besétált a városházán lévő, 285-ös tárgyalószobába: elegáns öltöny, lazán megkötött nyakkendő. Karján az ő egyetlen szeme fénye, a hatalmas szemű bébi, Sharia, fodros kiskalapban. Pam rövidre vágott, helyre kis frizurával ura jobbján lépkedett, fényes nadrágkosztümben, és cseppet sem festett úgy, mint aki mindössze két hónappal van a szülés után. Képviselőik kíséretében vonultak el a padsorok között, Richie Phillips háromrészes öltönyben, napszemüvegben parádézott. Phillips húsz, Bryant reputációját erősítő tanút vonultatott fel, előzetes meghallgatáson korábban ismeretlen taktikai húzásként. Köztük Bryant edzőjét és ügyvezető igazgatóját. Bár a csapatot épp továbbadta, az addigi tulajdonos, Irv Kosloff valósággal imádta Jellybean játékát, azaz szintén feltűnt a színen, hogy kiálljon mellette. Akárcsak korábbi atléta edzője, Eugene Festus tiszteletes, az első világháborúban nagy hírnévre szert tett Harlem Hellfighters egykori tagja, igazi legenda Philadelphiában. Ámbár az ügyészek egy sor bizonyítékot vonultattak fel, az Állam kontra Joseph Washington Bryant III perben J. Earl Simmons bíró igen gyorsan úgy ítélkezett, a rendőrségnek nem volt igazi indoka arra, hogy átkutassa Bryant autóját. Elképesztő következtetés ez annak fényében, amit egy hónappal korábban Bryant elkövetett. A bíró közölte Bryanttel: „Elvárom Öntől, hogy mostantól tisztességes, egyenes életet éljen. Önt rendkívül nagyra tartják ebben a közösségben, elvárom, hogy meg is feleljen ennek. Ön a philadelphiai fiatalok példaképe. Remélem, úgy folytatja, hogy továbbra is érdemes legyen erre a szerepre.” „A klub egyértelműen kiállt mellette”, mondja Pat Williams. „Joe megtört, megkönnyebbült, és nagyon hálás volt. Azt hiszem,

összetojta magát.” „Bryant simán megúszta” – szólt a Delaware County Times másnapi szalagcíme, és a helyi média is hasonlóan vélekedett. Legalább Jellybean kezére rácsaphattak volna kicsit, hangoztatták. Ahogy az egész zárult, „az csak picivel volt több egy megdorgálásnál”, írta a Times. Nem kapott büntetést, legalábbis hivatalosan – de az incidens emléke szinte végig kísértette Bryantet a pályafutása során. Jellybean idővel már-már azt hitte, hogy igazából a lehető legsúlyosabb büntetésben részesült, és nincs esély a feloldozásra. Mindazonáltal nemsokára legalább az egyértelművé vált, hogy a bíróság döntése egyben tartotta a családot. Ha nem fog ki egy ilyen megbocsátó ítészt, könnyen börtönbe kerülhetett volna – és akkor Kobe Bean Bryant sem születik meg. A Los Angeles Lakers szurkolói pedig nagy valószínűséggel sohasem lehetnek szemtanúi azon szuperhős megawattokkal dübörgő produkcióira, aki később Fekete Mambának nevezte magát.

MÁSODIK RÉSZ

AZ ÍGÉRET 6. FEJEZET

KOBE BEAN 1977 őszén a 76-osok egy 14-1-es győzelmi szériát futottak, melynek keretében 121-112-vel intézték el a Celticset Bostonban a Hálaadást megelőző pénteken. Aztán még aznap hazarepültek Phillybe, ahol két meccset játszottak három nap leforgása alatt. Behúzták mindkettőt, szombaton a Milwaukee, kedden a Houston ellen, majd szerdán korán reggel Detroit felé vették az irányt, és este már pályára is léptek, mielőtt újra gépre ültek a pulykás napon (azaz Hálaadás alkalmával). Valahol ennek az igencsak hektikus programnak a kellős közepén Joe és Pam csak talált alkalmat arra, hogy „megalkossák” harmadik gyermeküket. Sharia 1976-ban született, második lányuk, Shaya 1977-ben. Aztán kilenc hónappal a Sixers Hálaadást megelőző hazai meccsei után harmadik gyermekük, az egyszem fiú is landolt e planétán, 1978. augusztus 23-án – nem sokkal azt követően, hogy Joe egy újabb sikeres idényt zárt a Baker Ligában. A Bryant család addig három Josephet vonultatott fel szép sorban, míg a másik ágon Coxéknál három John követte egymást. Ám Pam és Joe más nevet választott: Kobenak nevezték el fiacskájukat, a feltételezések szerint azért, mert Pam terhessége idején sikerült egy fenséges vacsorát elkölteniük egy japán steakhouse-ban a Phillyhez közeli King of Prussia nevű településen (ez a fura, Porosz Király nevű helység Pennsylvania államban található, és van egy elég híres, hatalmas bevásárlóközpontja – a szerk.). Ahogy később mindketten mesélték, egyszerűen imádták a vendéglő nevét, annak a hangzását, és úgy ejtették, mint a japánok, azaz Kóbinak, nem ahogy az amerikai nyelvérzék diktálná, Kóbéjnak. Azért, hogy a tradícióknak engedelmeskedve maradjon valami nyoma az apa-fiú kapcsolatnak, megtartottak egy darabot Joe becenevéből, mégpedig a Beant. Így lett a csöppség Kobe Bean Bryant.

Mintha muszáj lett volna még egy picivel több bizonyítékot nyújtani a világnak arról, hogy a házaspár odáig van a bájos különcségekért – jegyezte meg utóbb néhány közeli ismerős. Ám ne feledjük, a hetvenes években jártunk, amikor az új generáció köreiben szinte kötelezőnek számított a hagyományok meghaladása. Végül is dr. Patch Adams, a kor közismert bohócdoktora az egyik fiának az Atom Zagnut nevet adta (ez egy híres édesség volt akkoriban; mintha Magyarországon valakit Atom Túró Rudinak neveztek volna el a szülei – a szerk.). Azaz Joe és Pam abszolút megfeleltek a korszellemnek azzal, hogy fiukat Kobe Bean néven anyakönyveztették. Végül is nagyon ízlett nekik az a japán marhaszelet, amit akkor este szervíroztak nekik. Idővel pedig bebizonyosodott, hogy választásuk egészen elsőrangú, amikor egy kiváló játékos egyediségének és marketingvonzerejének kidomborításáról van szó. Utóbb bőven elegendőnek bizonyult ahhoz is, hogy világhírűvé váló fiukat egyetlen név alapján ismerje a földkerekség. A pályaív elején a philadelphiai újságok többnyire úgy számoltak be a Bryant csemete szárnybontogatásairól, hogy „az ifjú Kobe Bean ígéretes játékosnak tűnik”. Amúgy is, a név mély jelentéssel bírt, hiszen a Kobe marhahús rendkívül értékes, egyedi úton állítják elő. A marhát különösen nagy becsben tartják és táplálják, aztán a húst speciális módon érlelik, hogy így váljék az egyik legértékesebb és leginkább egzotikus branddé, amint az magával Kobe Bean Bryanttel is történt később. Igaz, a névnél sokkal többet jelentett a génállomány, véli Paul Westhead. „Pam sportos családból származott. Chubby ott volt a spiccen. Ő nem műkedvelőként játszott, tehetséges spílernek számított. Nem nőtt akkorára, mint Joe, viszont volt érzéke a kosárlabdához. Ha valaki megkérdezi, mire lehet számítani egy ilyen felmenőkkel bíró gyerek esetében, akkor egyértelműen azt válaszolod, hogy átkozottul tehetséges lesz.” A DNS-en túl a legnagyobb versenyzők esetében a sztori elején igen sokszor egy perfekcionista anyát találunk. Pam Cox Bryant esete ugyanakkor relatíve rejtélyes maradt, hiszen ő Michael Jordan mamájával, Delorisszal ellentétben nem írt könyvet, nem pompázott

magazinok címlapjain, és nem indult világkörüli turnéra a családi egészséget promótálandó. Pam ehhez képest meglehetősen visszafogott életet élt. Igaz, amikor fia leginkább formálható volt, éppenséggel a háttérmanipulációkban árult el oly rendkívüli tehetséget, hogy azzal egyszerre váltott ki elismerést és ingerültséget a családtagokból és a közeli barátokból. Persze összességében rendívül értelmes, attraktív, finom asszonyságnak tartották, aki rajongott mindenért, ami kellően szofisztikált és minőségi, ugyanakkor apjához hasonlóan inkább kerülte a reflektorfényt – abból a fiának jutott később bőven. Perfekcionizmusának legfőbb bizonyítéka maga a család. Mindhárom csemetéjét nagy gonddal nevelte. A Bryant gyerekek mindig ápoltan és jól öltözötten jártak s keltek, sőt egészen fiatal koruktól kezdve a két lány és a fiú is híres volt arról, hogy kivételesen választékos a modoruk, a beszédük, a viselkedésük és a fellépésük. „Ha mindenki úgy nevelné a gyerekeit, ahogy Bryanték tették, a világ tele volna sikeres emberekkel”, állapította meg Leon Douglas, aki Joe-val azonos csapatban játszott Olaszországban, és közelről figyelhette Pamet az anya szerepében. Mindazonáltal családtagok és barátok egyöntetűen állították, Kobe volt az, aki az anyai befolyás és figyelem teljes vertikumát élvezhette, így aztán a szokásosnál is szorosabb kapcsolat alakult ki kettejük között. „Amikor kiderült, hogy Pam végre fiút hozott a világra, extázisba esett”, magyarázza a család egyik barátja. „Ne értsen félre, imádta a lányokat is, de az ő univerzumának középpontjában Kobe állt. Meglehet, azért is, mert Joe ezt kívánta tőle, ő pedig mindenáron meg akarta tartani Joe-t. Kobe volt a fiúgyermek, akibe mindent, de mindent bele tudtak plántálni.” Pam már Chubbyt is a tenyerén hordozta, miközben felcseperedett – ám ez csupán szimpla felkészülésnek bizonyult ahhoz, ahogy aztán a fiával bánt. „Amikor Kobe megérkezett, Pam valósággal kivirágzott”, emlékszik vissza Mo Howard. „Végre lett egy fia, azok után, hogy az összes szeretetét Chubbynak adta. Már az valószínűtlennek tűnt, ahogy

Chubbyt körberajongta. Akkor most képzeljék el, mit csinált a saját fiával.” Pam fáradságot nem ismerve dolgozott azon, hogy a tökéletes família képét sugározhassák a külvilág felé. „Bármi is zajlott a családon belül, felénk mindig az jött le, hogy náluk mindig minden rendben van”, mondja egy családi barát. „Azaz akármikor is beszélt magukról bárkinek, mindig minden tökéletes volt. Ő kizárólag egy dologra koncentrált: hogy minden tökéletes. Kobe. A lányok. Minden.” E tökélyre törekvés teljes mértékben meghatározta Pam viselkedését is, magyarázza az idézett barát. „Mindig is rendkívül attraktív volt, tündéri, könnyen megközelíthető, nagyon-nagyon kedves, és pontosan ez jellemezte a lányokat is.” Ez az életfilozófia a teljesítmények terén is uralta a mindennapokat. Az, hogy a gyerekek kivételes tehetséget mutattak a sportban, sosem szolgálhatott menekülési útvonalként. Azaz a leckét minden körülmények között meg kellett írni és tanulni, mert abszolút elvárás volt velük szemben, hogy tudják a kötelességeiket és ismerjék a felelősség fogalmát. Egyszóval Kobe Bean már a kezdetektől egy olyan családban pallérozódott, amelyet rengetegen csodáltak, és ez nem csupán a philadelphiai újságok hasábjain köszönt vissza, de bárhol, amerre csak jártak. Pat Williams élénken emlékszik, hogy Bryanték mily büszkén hordták csecsemőjüket a Spectrumba, a Sixers arénájába. „Ha az emberek azt kérdezik tőlem, mit tudnék felidézni Kobe Bryant kapcsán, akkor azt mondanám, még itt vannak előttem a nagyszülők, amint a karjukban villognak vele, vagy egy babakocsiban tolják körbe a meccseken. Akár fogalmazhatunk úgy is, hogy ő az arénában nőtt fel. Már élete első évében részévé vált a 76-osoknak.” Gilbert Saunders meg egy olyan találkát idéz fel Joe-val, amikor az apa épp húzta maga után a fiát, amint kiléptek a liftből egy nyári meccset követően. A kis Kobe egy játékautó volánja mögött ült. „Egy Mercedes volt”, jegyzi meg Saunders egy vigyor kíséretében. Jellybean mindenütt a büszke apa benyomását keltette – már amikor részt vett a család életében.

Kobe Bryant kapcsán később köztudottá vált, hogy milyen kötelék fűzi az apjához a kosárlabda okán. Ugyanakkor az atya igazi celebnek számított a korai években, profi kosarasként ráadásul rengeteget utazott, így bőven érthető, hogy amikor igazán formálódott a fiatalúr, akkor egyértelműen Pam Bryant hatása érvényesült. Nővérei mindig is arról beszéltek, hogy Kobe menthetetlenül a mama pici fia volt. Így aztán Kobe sokkal inkább az anyja személyiségjegyeit tükrözte, és távolról sem az apja „szép az élet, minden zsír” mentalitását. „Ha a lelkesedés felől közelítünk, a játék imádatában sokkal inkább rá hasonlítok”, mondta Kobe 1999-ben. „Viszont a pályán már az anyámat idézem. Ő egy igazi pitbull.” „Az ő vérmérséklete már csak ilyen”, mondta, majd összeverte a két tenyerét, hogy egy éles csattanást hallasson. „Elképesztően versengő. Úgyhogy mindkettejük világából a legjobbat kaptam.” Anya és fia egyébként igazán kedves személyiségnek számított az idő nagy részében, hogy aztán a viselkedésük meglepően jegessé dermedjen egy szemvillanás alatt. Akiknek ebből jutott, azok rémisztően riasztónak találták e hűvösséget. Mindezt a hirtelen dühkitöréseikre való hajlamukkal párosítva anya és fia egyaránt előszeretettel vetette be, amikor csak szükségét érezték. Persze a legfőbb motiváló erőnek a tökéletességre törekvés bizonyult. A veterán kosárlabdatréner, Tex Winter, aki közeli kapcsolatban állt Jordannel és Bryanttel egyaránt, gyakran mondogatta, hogy e tulajdonság abszolút kiemelkedett a megannyi fantasztikus alapkészség közül, amely közös volt e két géniuszban. A mindenekfeletti perfekcionizmus. Ismerve mindazt, amit Bryant elért és ahogy elérte, legalábbis jogosnak tűnő megállapítás, hogy esetében az anya formázta a férfit.

Bajnoki Blues Ámbár Joe Bryant szépen terebélyesedő családja bizonyosan sok örömöt okozott neki, pályafutása egészen másfajta emóciókat váltott ki belőle. Az 1977-es nyári szünetben klubja egy többmillió dolláros akción dolgozott, hogy leigazolja Julius Ervinget, a nagyszerű Dr. J.-t az ABA-ben szereplő New York Netstől, minthogy a rivális bajnokság

éppen összeomlott. Így aztán egyik pillanatról a másikra Joe Bryant még mélyebbre temetődött Shue rotációjában. Újoncszezonjában a meglehetősen kevés játékidőre panaszkodott – nos, ez most még tovább, a felére olvadt. „Azért akadtak remek pillanatai”, mondja Pat Williams. „Az soha nem lehetett kérdés egyikünknél sem, hogy Joe Bryant nagy tehetség, és úgy éreztük, a jövőképünk egészen kiváló ennyi fiatallal a sorainkban. Viszont abban az évben játszott nálunk sok veterán, akik még nagyon előttük jártak. McGinnis, Julius, Steve Mix, Harvey Catchings, és még igyekeztünk melléjük behozni Darrylt. Úgy értem, szinte túlterhelődtünk tehetségekkel.” Amikor végre parkettre került, Jellybean továbbra is a hírhedt Bombázó Különítményesként játszott, ami nem tett jót a fejlődésének, állítja Mo Howard. „Azok a srácok, akik a második sorban játszottak, szartak mindenre. Tényleg nem érdekelte őket semmi. Julius meg a többi fickó mögé szorultak. Azaz nagyjából úgy festett az egész, hogy ’ha végre pályára kerülünk, akkor a szart is rádobjuk’. Szerintem valahonnan innen ered Joe rossz megítélése.” A csapat sokkal inkább egy laza fonatú csoportosulásra emlékeztetett. „Bementél abba az öltözőbe, és egyik zseniális interjút csináltad a másik után”, idézi fel azokat az időket Dick Weiss. „Egyik sem az a kiköpött szűkszavú gyerek. Julius adta meg az alaphangot, mégiscsak ő volt a profi kosaras mintaképe. Aztán ott nyomult egy csomó halál laza és nyitott csávó, meg az olyan vicces srácok, mint Steve Mix és Caldwell Jones.” Nem is beszélve az óriásról, Darryl Dawkinsról, akit csak Csokoládé Viharnak (Chocolate Thunder) neveztek; egy költői lélek, aki rendszeresen arról elmélkedett, hogy ő a Lovetron bolygóról származik (a Lovetront akkoriban sokan a Naprendszer tizedik, legtávolabbik bolygójának tartották, ma nem sorolják ebbe a kategóriába – a szerk.). Lloyd Free pedig úgy döntött, hogy ezentúl World B. Free néven fog futni (kiejtve azt jelenti: szabad lesz a világ). „Darryl elképesztő volt”, mondja Weiss. „De Lloyd Free-ből és Joeból is folyamatosan ömlött a szó. Csak ki kellett nyitnod a jegyzetfüzeted, és ettől a három sráctól betelt egy este alatt az egész.”

McGinnis cigarettára gyújtva társalgott az újságírókkal. Idővel Jellybean is átvette ezt a szokást, és úgy dumált a riporterekkel, hogy közben a levegőben gitározott és a dohányzó mozdulatokat imitálta. „Rákérdeztem Joe-nál a Sixersre”, mondja Vontez Simpson. „Mert az tényleg egy tehetséges gárda volt. Azt mondta, nem akadt egy példakép, akihez igazodhattak volna. Ellenben lebzselt ott rengeteg fiatal srác, egy kazalnyi pénzzel, akik mindig durván belementek az éjszakába a meccsek után.” Joe elárulta Simpsonnak, tény, Erving maga nem igazán vett részt a partikban, ugyanakkor egy pillanatig nem tartotta fontosnak, hogy a fiataloknak életvezetési tanácsokat nyújtson. A pályán az egész Sixersnek egy olyan rendkívüli géniuszhoz kellett alkalmazkodnia, mint amilyen Erving. „Alapvetően mindenki megoldotta ezt”, így Weiss. „Julius intézett minden mást. Nem számított olyan szuperszonikusnak, mint amilyennek az ABA-ben, de azért még mindig bődületesen jó játékos volt.” McGinnis, a csapat korábbi vezérbikája eleinte kicsit küszködött az új felállással, végül azonban beletörődött a realitásokba, hogy megváltozott a hierarchia. És minden a helyére is került, miután a Sixers 1977-ben eljutott a nagydöntőig, ahol a Bill Walton fémjelezte Portland TrailBlazersszel kellett megküzdenie. „Szerintem Joe-nak eszébe sem jutott, hogy a szezon végén a bajnoki címért fognak játszani”, vélekedik Mo Howard. Mondjuk úgy, nem volt igazán jellemző rá az a fajta cizellált gondolkodás, ami egy második szezonját futó profinál azért átlagosnak mondható – pláne, hogy iszonyatosan frusztráltan teltek a napjai. Holott McGinnis éppenséggel elég küszködősre vette a figurát a playoffban, így Joe hirtelen több lehetőséghez jutott. Fura, de a nagydöntőben éppenséggel a védőmunkáját magasztalták edzők és szurkolók nagy egyetértésben. A Sixers pedig úgy indította a szériát, hogy elutazott Portlandbe, ahol megnyerte mindkét mérkőzést, ám a trendek már a második meccs vége felé elkezdtek fordulni, amikor Dawkins összeugrott a portlandiek erőcsatárával, Maurice Lucasszal. „Egészen addig a pillanatig minden azt ígérte, hogy egyszerűen kisöpörjük a TrailBlazerst”, sóhajt Pat Williams. „Viszont abból egy igazi bunyó lett.”

Dawkins meg totálisan kiakadt, hogy a csapattársai egyáltalán nem siettek a segítségére, midőn rázkódott a pofonfa (Doug Collins látszólag be akart kapcsolódni, csakhogy őt Dawkins véletlenül leütötte). Az ifjú center rémes dühkitörését végül az öltözőhelyiség vécéin vezette le, ám ennek sem lett jó vége: a víz elöntötte a helyiséget. „Leverte a mosdót, szétrúgta a vécékagylót, a szekrényeket, gyakorlatilag lerombolta az öltözőt”, idézi fel az estét Williams. „Egy dühöngő, kétszáztizenkét centis, százhúsz kilós húszévesről beszélünk. Totális felfordulást okozott.” Jóval később néhányan nevetve mesélték, amint a méregdrága kosárcipők és ruhák körbeúszkáltak az öltözőben – ám akkor és ott senki sem nevetett. Nagyon úgy festett, ez a dráma tönkrevágta a csapat koncentrációját és a szezon során kialakult kémiát, állapította meg később World B. Free. Bár 2-0-ra vezetett, több meccset már nem fogott a Sixers, merthogy mindhárom hazai összecsapást elbukták. Aztán Dawkins, afféle költőként, írt egy költeményt „Óda a 6. mérkőzéshez” címmel, hogy feldobja a csapatot a sorsdöntő ütközet előtt. Jól is játszottak – ám végül elvesztették a szoros partit. A gondjaik még az új szezon első féltucat meccsén is fojtogatták a gárdát. A csapat új tulajdonosa, F. Eugene Dixon például felhúzta magát a Shue-val folytatott szerződésmegújítási tárgyalások során, mivel a mester egyike volt az első edzőknek, aki ügynököt fogadott – történetesen az örökkön a klub környékén fontoskodó Richie Phillipset. „Fitz Dixon nagyon nem volt boldog”, emlékszik vissza Williams. „Azt gondolta, Shue kizárólag azért próbálta több pénzre levenni, mert úgy vélte, új tulajdonosként még nem elég dörzsölt.” Dixon a kispad mögött foglalt helyet, majd egy rosszabbul sikerült mérkőzés végén – még az idény első hetében –, intett Williamsnek, hogy jöjjön le hozzá a sajtópáholyból. Aztán ott, a pálya mellett arra utasította az ügyvezetőt, hogy azonnali hatállyal rúgja ki Shue-t, és nevezze ki a Sixers egyik korábbi klasszisát, Billy Cunninghamet. „És semmivel sem lehetett rávenni, hogy megmásítsa ezt a döntést”, mondja Williams.

Shue és a teljes NBA érthetően megrökönyödött ezen a húzáson, ezzel szemben Cunningham – nagy közönségkedvenc Phillyben – jött, látott, majd novemberben ama bizonyos 14-1-es győzelmi szériára vezette a gárdát, amely prelűdként szolgált Kobe Bean fogantatásához. Cunningham más alapról indította az edzősködést, melyre talán az „elég a hülyeségekből” meghatározás illik a legjobban. Joe Bryant is a fedélzeten maradt: elég jól játszott ahhoz az előző playoffban, hogy meghosszabbítsák a szerződését. Azaz további két évig Philadelphiában maradt, így részese lehetett annak, hogy Cunningham segítőivel, Chuck Dalyvel és Jack McMahonnal például felszámolja a „Bombázó Különítmény” mentalitást. Miután a gárda a szezon végén kikapott a Bulletstől a ’78-as rájátszásban, az edzők közölték Williamsszel, hogy adjanak túl World B. Free-n. „Akkor draftoltuk Mo Cheekset”, mondja Williams. „Továbbá elcseréltük George McGinnist Bobby Jonesért a Denverrel. Aztán jönnek az edzők, és azt mondják, Lloyd Free-nek mennie kell. Imádtam Lloydot. Hatalmas showman volt, fantasztikus támadó, aki soha nem félt semmitől.” „Szörnyen nehezen jutottam túl ezen az időszakon. Ők azt hajtogatták, hogy ezzel a kerettel nem tudunk eljutni addig, ameddig el kellene jutnunk. Én azt mondtam, oké, a srác elmegy, és bárhol szór esténként 35 pontot. De el kellett adnom. Ez volt a dolgom. Úgyhogy szépen körbecsörgettem a ligát, ám nem nagyon haraptak rá a lehetőségre. Végül az akkor már a San Diegót edző Gene Shue mutatott némi érdeklődést. Nem sokat, de legalább valamicskét. Aztán nagy nehezen nyélbe ütöttük a boltot, megkapták tőlünk Lloyd Free-t, mi pedig cserébe a Clippers elsőkörös draftjogát a ’84-es idényben. Történetesen ennek köszönhetően kerül majd hozzánk abban az évben Charles Barkley.” Miután sikerült „feloszlatni” a Bombázó Különítményt, a Sixers 1979-ben is bejutott a rájátszásba. A San Antonio elleni rendkívül kiélezett párharcban Cunningham betette Joe Bryantet, aki legott beleállt egy távoliba, elhibázta, a rivális meg azonnal kosarat dobott a

kontrából. Erre Cunningham lehozta Jellybeant a pályáról, és már nem is rakta vissza – a Sixers pedig kikapott. „Billy igazából nehezen bírt Joe-vel”, magyarázza Williams. „Az edzők azt mondogatták, nem tudják kordában tartani, nem tudják megfelelően használni.” „Nagyon jól emlékszem arra a dobásra”, mondja Mo Howard. „Aztán nem is játszott többet. Egyáltalán, semennyit. Pontosan vissza tudom idézni azt a dobást, amiről kérdez. Alighanem azért hibázta el, mert frissen jött be. Az ilyenekbe máskor is beleállt simán.” Négy éven át a helyi média megállás nélkül azt hallgatta a panaszkodó Joe Bryanttől, hogy szeretné, ha elcserélnék. Most ez hirtelen reális lehetőséggé vált. „Épp az előttünk álló idényre készülődtünk, amikor Billy, Chuck és a stáb többi tagja azzal jött oda hozzám, hogy Joe Bryanten is túl kell adnunk”, mondja Williams. Ezért az igazgató ismét felhívta a liga összes csapatát, ám senki sem tett ajánlatot. Már októberben jártak, percekkel a szezonrajt előtt, amikor ismét Gene Shue tűnt fel a színén, és ezúttal az 1986-os elsőkörös draftjogot kínálta fel Joe Bryantért. (Később a jog elkerült Clevelandba, ahol a North Carolina centerét, Brad Daughertyt szerezték meg általa.) „Emlékszem, amikor közöltem Joe-val, hogy mire jutottunk”, mondja Williams. „Azt hiszem, megkönnyebbült. Játszani akart. Tudta, hogy eljött az idő. Már nagyon el akart menni valahová, ahol végre megkapja a lehetőséget, és azt csinálhatja, amit mindig is akart.” Mostanra már Bryant haverjai és rajongói is eljutottak oda, hogy belátták: a Sixersben eltöltött évekre elpocsékolt időként kell tekinteniük. „Ő különleges kosaras volt”, magyarázza Mo Howard. „A philadelphiai emberek nagyon nagyra becsülték Joe játékát. Gyakran járt az a fejemben, hogy csupán azért tették be játszani, mert így megbékíthették a közönséget, pattogtatott egy keveset, aztán szépen lecserélték, és többé nem küldték vissza. Ismerve azt, mennyi lehetőséget kapott arra, hogy próbálja feledtetni a hibáit, vagy azt, mit is tekintettek nála hibának – hát, legalábbis egy Supermannek kellett volna lennie. Philadelphia rengeteg kiváló kosárlabdázót nevelt ki, de

Joe speciális volt mind között. Olyasmit tudott, amit senki más. Egy George Gervinnek kellett volna lennie.” Az első négy idényében Jellybean ugyan csupán perceket kapott, ám mind az öt poszton megfordult, és emlékezeteset alakított irányítóként, bedobóként és még centerként is. Csakhogy évekkel később Williams odáig ment, szerinte Joe ugyan sokoldalú volt, de nem elég jó ahhoz, hogy bármelyik poszton igazán kiemelkedőt nyújtson. Nem volt annyira gyors, hogy jó irányító, annyira atletikus, hogy igazán jó bedobó legyen, és elég erős, hogy megállás nélkül harcoljon centerben. Ehhez még vegyük hozzá, hogy őrjítően kiegyensúlyozatlanul játszott, egyik meccsen brillírozott, majd következett egy katasztrofális produkció. Ráadásul a Philadelphiában vadul zakatoló partigépezet sem igazán kedvezett egy fiatal, három pici gyereket nevelő családnak. San Diegóban más klíma várta őket, minden tekintetben: Pam imádta az időjárást, Joe pedig a csapatnál uralkodó széljárást.

7. FEJEZET

A VICCES FIÚ Gene Shue izgalmas, gyors játékstílus bevezetését ígérte a San Diego Clippersnél. A franchise a filmproducer Irv Levin és a New Yorkban székelő ügyvéd, Harold Lipton tulajdonában volt. Shue a csapat első szezonjában 43 győzelmet és egy 5. helyezést szállított a Nyugati főcsoportban, ennek megfelelően a remények az egekbe szöktek, amikor 1979 szeptemberében a gárda megszerezte Bill Waltont, majd egy hónappal később Jellybean Bryantet is. Walton azonban ismét összeszedett egy lábsérülést, és elindult végeláthatatlan küszködése az egészségével. Joe Bryant eközben élvezte, hogy ismét együtt dolgozhat Shue-val, mert az edző rendszeres játékidőt és egy jól definiált szerepet talált neki: kiegészítő ember lett, a csapat fontos fogaskereke. Ezzel megszűnt az a kényszer, ami a szülővárosában végigkísérte, azaz nem kellett sztárnak lennie. Otthonra lelt a Clippersnél, rendszeresen kétszámjegyű mennyiségben szállította a pontokat.

Ez a változás rádöbbentette Jellybeant, hogy valójában milyen „borzasztó nyomás” alatt játszott a Philadelphiánál. „Tisztább” lett a tudata, mondta. „Otthon (Phillyben) azt várták el tőlem, hogy szupersztárként játsszak. Ez a szerep viszont egyáltalán nem való nekem.” A reflektorfényből kikerülve is képes volt azonban olyan teljesítményekre, amelyek a napi összefoglalókba valók. Például amikor friss San Diegó-i játékosként az egyik meccsen a Lakers ellen akkorát zsákolt, hogy Kareem Abdul-Jabbar is a nyakát behúzva menekült, vagy az az este, amelyen egyértelműen lejátszotta a pályáról a bostoni legendát, Larry Birdöt. Mivel Walton csupán 17 meccsre tudott beszállni abban a szezonban, a Clippers 35 győzelemre esett vissza, a San Diego Sports Arena nézőszáma pedig meccsenként 6000 fő alá csökkent. A tulajdonosok a szezon végeztével megváltak Shue-tól, és Paul Silast nevezték ki – egy újonc főedzőt, aki kemény és okos profi hírében állt, miután játékosként a Boston Celtics egyik magasembereként Dawe Cowens oldalán két bajnoki címet is nyert. 1980 tavaszán Joe Bryant azt látta, hogy a Lakers 206 centis irányítója, Magic Johnson, a Philadelphia elleni bajnoki döntőben irányítóként, centerként és csatárként is játszva vezette 4-2-es győzelemre a csapatát. Pontosan az a játékos volt, aki Jellybean eredetileg lenni akart, és ez felerősítette Bryant frusztrációját, hogy „mi lett volna, ha…” „Azt hiszem, Joe némileg megelőzte a korát”, mondta Sonny Hill egy 2015-ös interjúban. „Az ő méretével korábban senki nem játszott ’úgy’ a ligában. Ezért is érezte azt, hogy ő valójában Magic Johnson előfutára volt. Ha nagyra nőttél, akkoriban beraktak a palánk alá, és kizárólag magasember-szerepet kaphattál.” „Amikor Magic Johnsonról van szó, a valaha volt egyik legkiválóbb játékosról beszélünk, és Joe a közelében sem járt”, így Gene Shue. „Akadtak persze hasonlóságok a játékukban. Joe is inkább kinti játékos, tudta kezelni a labdát, és remekül passzolt. De soha nem állították róla a profi karrierje során, hogy ő ’A játékos’, aki körül a csapat játéka forog, mert sosem volt annyira jó, hogy azt mondják neki, oké, Joe, az egész meccsen csináld azt, amit csak akarsz!”

„Nem A játékos.” Ez a megállapítás végigkísérte Joe Bryant karrierjét, és ez hajtotta a fiát, hogy elérje az ellenkezőjét. „Én akarok lenni A játékos! Én akarok lenni a legjobb!”, ismételte gyakran Kobe Bryant karrierje hajnalán. Magic felemelkedésekor Paul Westhead edzette a Lakerst, és továbbra is a gyors játékra épülő taktikát alkalmazta. Ám arrafelé még így sem merült fel egy pillanatra sem, hogy megszerezzék Bryantet, holott ő volt Westhead sztárjátékosa a La Salle-on. A szakvezető elmagyarázta, hogy ő „csak az edző”, nem lehetett sok beleszólása a csapat játékoskeretének menedzselésébe – azt a feladatot egészen jól ellátta a Lakersnél a GM, Bill Sharman és segédje, Jerry West. Bár Jellybean a Clippersben játszott, fiacskáján sokszor Lakerses kabát feszült. A kosárlabdában mint sportágban nagy változások történtek, és Joe Bryant hamar eszményíteni kezdte a Lakers és Magic Johnson játékát. Az elkövetkező években a fia is „hívő” lett. Jellybean az apai szerepet maximálisan próbálta betölteni messziről is. „A szezon során minden nap, amikor idegenben vagyunk, hazatelefonálok, beszélek Pammel és külön-külön mindegyik gyerekkel. És persze felhívom a szüleimet is, akár nyertünk, akár veszítettünk aznap.” A férj gyakori távollétében a feleségre maradt a háztartás és a gyereknevelés java is. „Nem szabad leállni a neveléssel, mert hamar rossz szokásokat vesznek fel a lurkók. A feleségem remekül fegyelmezi és tartja kordában őket.” Különösen erős akaratú nőnek kell lennie annak, aki a család pénzügyeit intézi, továbbá egy NBA-ben játszó férjet a megfelelő irányban tart, emlékezett vissza Pat Williams. „Pam csodálatosan vezette a családot, Jellybean tökéletes ellenpontja volt. Joe sok szempontból teljesen meg tudott vadulni.” A Bryant család kora nyolcvanas évekbeli montázsába olyan emlékek is tartoznak, amelyekben a kis Kobe egy apró műanyag kosárra zsákol, miközben a háttérben éppen az apja meccse megy a tévében. Joe harmadik San Diegó-i szezonja kezdetére a fia sokat nőtt, tehát a kosár is magasabbra került – így aztán Kobe a

Philadelphia Tribune révén élete első szalagcímét is megszerezte: „Bryant fia háromévesen zsákol?” „Kobe csupán hároméves, de máris él-hal a kosárlabdáért!”, mesélte Joe a veterán philadelphiai sportújságírónak, Herm L. Rogulnak. „Nekifut, ugrik egyet a trambulinon, és a kétszáznegyven centin levő kosárba zsákolja be a minikosárlabdáját!” Természetesen a trambulint a nővéreitől csaklizta el. Évekkel később mindkét lány váltig állította, hogy öccsük már ebben az időben is dolgozott a bal kezén. „Folyamatos labdavezetéssel rohangált a ház körül”, merengett Big Joe. „Azt akartam, hogy orvos legyen, de azt mondta, papa, én kosaras akarok lenni!. Mire én: fáradt és izzadt leszel, ha kosarazol. De azonnal jött a válasz: papa, papa, a kosarasoknak pont az a dolguk, hogy fáradtak és izzadtak legyenek!”

Amilyen jó csak lehet Jellybean a karrierjében először immár nem a padon ücsörgő és a játékidőben csupán reménykedő csereként, hanem stabil játékosként szerepelt. Ahogy korábban Cunningham Philadelphiában, Silas sem szerette a hülyéskedést, és miközben folyamatosan küzdött, hogy Jellybeant fegyelmezni tudja, az elsőéves edző keze alatt Bryant élete legjobbját hozta: 28,8 perc alatt 11,6 pontot, 5,4 lepattanót és 2,3 gólpasszt átlagolt. A csapat 36 győzelemre javította a mérlegét, és Bryant még mindig le tudta nyűgözni a közönséget a megmozdulásaival – legalábbis ő maga erről számolt be apjának a rendszeres telefonbeszélgetéseikben. „Joe sosem volt ilyen népszerű”, büszkélkedett Big Joe Herm Rogulnak. „San Antonióban a Baseline Bums (a Spurs-szurkolók kemény magjának hivatalos csoportja – a szerk.) névre szóló mezzel ajándékozta meg, a Disneylandben és a Seaworldben pedig állandóan megrohamozzák a gyerekek. Az egyik azt is mondta: szeretjük, ahogy játszol!” A szép idők azonban egy csapásra elmúltak, amikor az ingatlanmágnás Donald Sterling megvásárolta a csapatot a holt szezonban. Bár az akvízició végén azzal hencegett, mekkora vagyona van, Sterling hamar elhíresült arról, hogy igazi garasoskodó

tulajdonos, aki furcsábbnál furcsább manőverekkel próbál spórolni, és ezzel megkezdődött a csapat lassú, fájdalmas leépülése. Miután megszabadultak néhány játékostól, hogy lefaragják a bérlistát, a Clippers 1981–82-ben végigszenvedett egy 17-65-ös mérleggel végződő idényt. A szezon közben Jellybean panaszkodott, a csapat nem első osztályon utazik, ahogy azt a Játékosok Szakszervezete és a Liga közötti megállapodás előírja. Amikor szavai süket fülekre találtak, kilátásba helyezte, hogy felbujtja játékostársait: bojkottáljanak egy meccset. Silas ezt az akciót végül megakadályozta, ám a csapat menedzsmentje már elkezdett pikkelni rá. Úgy tűnt, mintha Joe célja a saját karrierjének derékba törése lett volna. Immár „öltözői ügyvédként” is hivatkoztak rá, ami nem éppen hízelgő jellemzés. Ama szörnyű szezon közepette az egyedüli felüdülést a kis Kobe látványa jelentette számára, ahogy a Clippers edzésein játszott. „Sokszor láttam az arénában”, mesélte Silas Jonathan Abrams újságírónak. „Egy kicsit darabos volt a mozgása.” Jellybean a sok vereség ellen a szabadnapokat használta terápiaként: Lakers-mérkőzésekre vitte a fiát. „Kobe mindjárt négyéves, és igazi fiúgyerek. Elcipeltem néhány Lakers-meccsre, és bemutattam pár játékosnak. Rajong Magic Johnsonért!” Ez persze valójában azt jelentette, hogy Joe Bryant maga volt az, aki rajongott Magic Johnsonért. A Lakers legendás irányítója valami olyat testesített meg, amivé Bryant szeretett volna válni, de már nem adódott rá lehetősége. A szezon után Joe a Houston Rocketshez került, egy másik második körös draftjogért cserébe. Amikor 1999-ben megkérdezték Bill Waltont a Joe Bryanttel San Diegóban együtt töltött időről, nevetve így válaszolt: „Jó játékos volt, de fogalmazzunk úgy, hogy az NBA edzőinek nem okozott álmatlan éjszakákat a Jellybean Bryant elleni védekezési sémák kidolgozása.” A játékoscsere azt jelentette, hogy egyik tankoló (a meccseit szándékosan elvesztő) csapatból a másikba került, ám Bryant erre csak kicsit később döbbent rá. Úgy gondolta, hogy a Moses Malone vezette gárda sikeres lesz, mert Del Harris irányításával még a nagydöntőben is jártak 1981-ben. Csakhogy az 1982–83-as

szezonban a Rockets úgy tervezte, sok meccset veszít, hogy a Virginia Egyetem sztárját, Ralph Sampsont elvihesse egy magas draftjoggal. Elcserélték tehát Moses Malone-t a Sixersbe, amivel a Houston egy rémes szezonra rendezkedett be. A Rockets 14-68-as mérleggel bukdácsolta végig az idényt, és Jellybean velük bukdácsolt. Nyolcvanegy mérkőzésen 25,4 perc alatt 10 pontot átlagolt, ám az az egy kihagyott meccs bekerült az újságokba: egy éjszakába nyúló pókerpartin annyira lenullázta magát, hogy taxira sem maradt pénze, ami elvitte volna a csapatbuszhoz. Így lemaradt róla, Pamnek pedig a férje következő heti apanázsát meg kellett emelnie egy ötdollárossal (amit egy zokniba tömködött bele), hogy az ehhez hasonló vészhelyzetekre legyen Joe-nál tartalék. Az a szezon jelentette profi pályafutásának nyolcadik évét, és világossá vált, az NBA-ben senkinek nincs szüksége Jellybeanre, annak ellenére sem, hogy ereje teljében volt 28 évesen. Sokkal később Jerry West így emlékezett: „Eldobta a karrierjét.” Paul Westhead mindig kíváncsi volt, miért nem respektálták az NBA-ben az ő iskolai sztárjátékosát. Úgy gondolta, hogy minden a becenévvel kezdődött, és a renomét tovább rontotta a droggal való lebukás. „Nem tudom, hogyan kapta azt a nevet”, mesélte Westhead 2015ben. „Meglehetősen érdekes név, és ha őszinte akarok lenni, a La Salle után a profik közé érve a Jellybean pozitív és negatív töltetű is lehetett attól függően, hogy éppen ki ejtette ki a száján.” Bob Ryan, aki abban az időben a Boston Globe-nak tudósított a ligáról, egyetértett Jerry Westtel, és az egyik cikkében „ostoba fajankóként” írta le Joe Bryantet. Ezt a véleményét sokan osztották. „Amikor Joe Bryantre gondolok, akit az emberek Jellybeannek is hívtak, egy mosolygó, boldog, felszabadult, nagyon mozgékony, hát mögötti passzokat is rendszeresen bevető játékost látok”, mondja Westhead. „Az NBA-ben érdekeltek egy része szerint épp ez volt Joe problémája. Szerintem nem, ám azt tapasztaltam, hogy a közvélemény és a csapatok vezetői úgy vélték, túl flikkflakkos a játéka.”

„Csúnya vége lett. Hatalmas tehetséget birtokolt, ám a sportága nem engedte, hogy használja”, emlékszik vissza barátja, Mo Howard. „Ha valaki egy kicsit is figyelt, könnyen megtudhatta, hogy mit gondoltak Joe-ról az emberek”, állítja Westhead. „Bárki kérdezett, azt feleltem: a fickó igazán ügyes és tehetséges, és szinte bármire képes a kosárlabdapályán. Mégis úgy éreztem, hogy sosem vették igazán komolyan, és azt gondolták, Joe csak egy vicces(kedő) figura.” Az 1983-as szezont követően senki sem ajánlott neki szerepet a ligában, így a Rockets tulajdonosának, Charlie Thomasnak az autókereskedésében dolgozott eladóként. Eleinte tetszett neki ez a kosárlabdán kívüli élet, hogy beszélgethetett az emberekkel, meg az autók, furgonok és kisteherautók értékesítése. Az országon azonban gazdasági recesszió söpört végig, a kamatlábak elszálltak, az üzlet alig-alig ment. Joe Bryantnek pedig sem diplomája, sem igazi identitása nem volt azon kívül, hogy ő egy kosárlabdajátékos. Bryanték visszaköltöztek Philadelphiába, ám továbbra sem éltek túl boldogan ezekben az időkben. A családján kívül, amit leginkább a felesége tartott egyben, akadt még valami, ami Joe számára menedéket jelentett: a kapcsolata Sonny Hill-lel. Még mindig a Baker Liga-meccseken zsonglőrködött, ahol a nézők egyszerűen imádták őt és játékstílusát. Ráadásként elkezdett edzősködni is a Sonny Hill Ligában, amit kifejezetten élvezett. Hill szerint Jellybean egyike volt az ő legnagyobb sikertörténeteinek. Csakhogy a kapcsolatuk ennél jóval többről szólt. Hill ligáiban a játékosok többsége fiatal és nemtörődöm volt, és csupán akkor ébredtek rá, mennyit is jelentett Hill az életükben, amikor egy kicsit felnőttek. Ekkor már a helyükön tudták kezelni a Hill-féle bajnokságokban szerzett tapasztalatokat. Ugyanakkor Jellybean minderre igen korán rájött, és a kezdetektől élvezte a Hill ligáiban eltöltött időt. A jelenléte minden nyáron extra erőt adott a ligáknak, és Hillnek is segített megbirkózni a szervezéssel kapcsolatos terhekkel. Hill tudta, hogy Bryantben még bőven maradt tartalék, ami a kosárlabdázást illeti, és elkezdte bátorítani, gondolkodjon el azon, mi lenne, ha Európába menne játszani. A pénz ott is jó, mondta Joe-nak.

Sok szempontból ez volt az utolsó lehetőség, amit Pam Bryant hallani akart. Ő az, aki a családi fészket Phillyből San Diegóba, majd Houstonba költöztette, nagy nehezen egyben tartva a házasságát is habókos NBA-s férjével. Erre most ez a férj odaáll elé, hogy az óceán másik oldalára, Európába akar menni? Hónapokba telt, amíg Pam ezt megemésztette. Eközben Joe próbált autókereskedőként helytállni. A houstoni élet nem mindig volt kegyes. Arra a kérdésre, hogy mit szeretett Houstonban, Pam később jelentőségteljes pillantással azt válaszolta, hogy a lovakat. Ő, aki mindig mindenhez próbált jó képet vágni, nem igazán tudott örülni texasi tartózkodásuknak. Joe viszont már nagyon menni akart Olaszországba. A gyerekek arról panaszkodtak, hogy nehéz lesz megint otthagyni a barátaikat és újakat találni, mint minden eddigi költözésnél. Joe azonban meggyőzte a családot, csak egy gyorsan eltelő évről beszélt, egy lehetőségről, hogy valami egészen mást lássanak, mint eddig. Ráadásként a pénzre is szükségük volt. Pam ízlésére nem mondhatták, hogy olcsó, sőt! Ő nagyon is szeretett volna Phillyben maradni, a szép, tágas otthonukban, az elővárosban. „Utálta a gondolatát is, hogy el kell hagynia Philadelphiát”, mesélte Joe. Ám végül, ha vonakodva is, azért csak beadta a derekát. 1984 nyarán, mielőtt elindultak volna Itáliába, Kobe az amerikai olimpiai csapatot nézte a tévében, amint a Los Angelesben esedékes játékokra készült. Tulajdonképpen edzőmeccseket vívtak más profi játékosok ellen. Ekkor figyelt fel először Michael Jordanre. „Egyetemi játékosokból álló csapat volt, akik az olimpiára készülve profi kosarasok ellen játszottak. Ez a csávó leütötte párszor a labdát, majd ugrott egyet, azt hiszem, Magic körül, egyszerűen elszállt mellette, és zsákolt egyet! Sok mindent vár az ember, de ezt tuti nem. Ki a csoda ez a gyerek? Nem szeretem! Hiszen Magic a kedvencem! Azt hiszem, ekkor láttam először játszani Michaelt.”

8. FEJEZET

ITÁLIA A sötét arc tulajdonosa európai játékosok között, egy olaszországi kosárlabdatáborban készült fotó jobb alsó sarkában áll, mosolya

kissé mesterkélt és kicsit önelégült is. A többiek ábrázata csak úgy ragyog. Öregebbek nála, de a fiatal Kobe Bryant vonásain egyértelműen látható, hogy pontosan tudja: ő már most sokkal jobb játékos, mint a többiek valaha lesznek. A csoport felett a mosolygós hős, Joe Bryant magasodik, a tábor díszvendége. Habár Jellybean mindig vigyorgott, a család barátai úgy emlékeznek, hogy Kobet már akkor pont az ellenkezője jellemezte. Mindent véresen komolyan vett, különösen akkor, ha a kosárlabdapályára lépett. „Amikor játszott, az arca mindig komoly volt, nagyon komoly”, emlékszik Michele Rotella, aki a toszkán faluban, Ciriglióban gyakran kosarazott az ifjú Bryant ellen a helyi pályán. „Semmi mosoly. Csak az eltökéltség.” „Annyira komolyan vett mindent a sporttal kapcsolatban, egyszerűen kérlelhetetlen volt!”, meséli Sharia, Kobe nővére. „Kobe alapbeállítása: iszonyúan koncentrált győzni, győzni, győzni akarás”, így jellemzi Giacomo Vittori, egy újabb gyerekkori barát Olaszországból. „Amikor ő nyolcéves volt, én meg tíz, ugyanabban a ligában kosaraztunk”, emlékezett vissza Sharia 1999-ben. „A többi gyerek csupán játszani akart, tőle viszont nem hallottál mást, csak azt: nyerni akarok!. Egy alkalommal már csak fél perc volt hátra, két ponttal vezetett az ellenfél, és Kobe követelte a labdát: adjátok oda nekem! Ennyire beleélte magát. És mindig így játszott.” Elmondása szerint nagyon korán rájött, hogy képes egyedül eldönteni meccseket: „Kilenc- vagy tízéves lehettem, a korosztályos ligában játszottam. A meccs végjátékában, amikor a hátad a falnak szorul, és minden pont számít, én harcolok. Harcolsz vagy repülsz, mondják, és én mindig is harcos voltam.” Évekkel később a Los Angeles Lakers edzői szerint Olaszországban Kobe megtanulta figyelmen kívül hagyni a kevésbé tapasztalt és/vagy kevésbé tehetséges csapattársait, és csak a saját erejében bízott. Amikor a Lakers mezében átkapcsolt önző üzemmódba, néhány edzője ezt úgy kommentálta, hogy „Kobe visszatért Itáliába.”

„Nagyon önzőn kosarazott”, mesélte Giacomo Vittori, hozzátéve, mindez abból táplálkozott, hogy Kobe játékosként magasan társai fölé emelkedett. „Mindenki látta ezt. Ő volt az egyetlen színes bőrű gyerek. Mindenki tudta, mennyire képzett.” E tanulóévek során kezdtek kirajzolódni az anyjával közös, általa belenevelt személyiségjegyek is. Kobe az ő pici babája volt, akit imádott elegánsan felöltöztetni, mint egy úrfit – mintha nem is gyerek, hanem egy kis felnőtt lett volna. Pam Bryantet sajátos stílus jellemezte, és már kicsi gyerekként is látszott, hogy Kobe hasonlóan viselkedik. Olaszország és az európai kultúrával átitatott neveltetés örökre különccé tette, főleg azután, amikor bekerült az amerikai profi kosárlabda vérkeringésébe. Arra a kérdésre, hogy mennyire formálták őt az olaszországi tapasztalatok az NBA-be kerülésekor, ennyit válaszolt: „Magasra ugrom. Minden mást olasz módra csinálok.” Az olasz módi az egész családra jó hatással volt. Joe kedvenc játékelemeit, a trükköket és a látványos passzokat, amelyeket a philadelphiai közönség imádott, a taljánok is zabálták. Joe egyetlen mérkőzés után rájött: Olaszországban a megélhetésük is biztosított, és ismét érezheti, rajonganak érte a szurkolók. Az olaszok újra és újra ugyanazzal a kifejezéssel írták le Joe játékát: „gyönyörű”. Itália csakugyan varázslatos helynek bizonyult Joe Bryant fiatal családja számára, megerősítve összetartozásukat. Ugyanakkor Olaszország ültetett el bennük és erősített fel más dolgokat, jóllehet ezt ekkor még nem érzékelték. Olyasmiket, amelyeket nehéz összeegyeztetni az olaszoknál megtapasztalt felhőtlen szenvedélyességgel, és képesek voltak lehűteni a hangulatot – ezeket Kobe Bean alaposan magába szippantotta, és az élete szerves részévé tette. Ahogy Amerikában, Bryanték sokszor költözködtek Itáliában is, ami azt jelentette, hogy valamennyire mindenhol idegennek számítottak. Ez náluk normálissá, de legalábbis megszokottá vált. Kobe egész életében nehezen barátkozott. Érthető: mire végre sikerült néhány emberrel barátságot kötnie, máris eljött az idő, hogy elbúcsúzzék tőlük.

Bryanték Olaszországban először Rieti városában laktak, ahova Kobe hatodik születésnapja környékén költöztek. Néhány hét múlva itt is kezdte el az iskolát. Sharia ekkor nyolc, Shaya hétéves volt. Rieti egy kicsi, ősi városka Rómától nem messze északkelet felé, az egykori szabinok otthona. A Velino folyó és egy festői tó által közrefogott hegyes régió a pápák kedvenc pihenőhelyévé vált. A Bryant család is hamar beilleszkedett. A csapat szállást és autót biztosított nekik. Bár nem tudtak olaszul, a gyerekek szójátékok útján tanították egymást délutánonként. Csupán néhány hónap alatt megszokták ezt a világot, amely annyira különbözött a hátrahagyott életüktől. A családi kötelékeik remekül megerősödtek. „Nagyon kényelmesen éltünk ott”, emlékezett Kobe. „Azonnal otthon éreztük magunkat, és Olaszországban ez a természetes. A család a legfontosabb támasz, ha ez megvan, minden más rendben van. Akár ötven, akár nulla pontot szerzel a meccsen, a család mögötted áll. Az olaszok ezt a példát mutatták nekünk. Nagyon melegszívű emberek.” Így aztán a családja lett az apja által kulcskérdésnek tekintett önbizalomnövelés legfontosabb forrása. Joe Bryant később elmondta: mindig is bánta, hogy önbizalomhiányos volt, mert ez nagymértékben hozzájárult az életében elkövetett hibáihoz. Eltökélte: a fiát nem hagyja ugyanezen gyengeség miatt elbukni. Kobe önbizalmát az is erősítette, hogy már igen fiatalon bebocsátást nyert a kosárlabda belsőbb köreibe, beleértve az apja csapatbuszán való utazást is. Minden profi klub működtetett saját utánpótlás csapatot is, és az, hogy bejárhatott apja edzéseire, valamint tagja volt az ifi gárdának, rekordsebességgel tanította a gyereket a játék alapjaira. Visszatekintve az olaszhonban eltöltött időszakra, kijelenthető: az az elképzelhető leghatékonyabb kosársulinak bizonyult. „Ott kezdtem el kosarazni, először az alapokat tanultam meg”, mondta Kobe. „Azt hiszem, Amerikában a legtöbb gyerek a látványos labdavezetéssel kezdi a tanulást, míg Olaszországban az alapelemekkel indulnak, és kihagyják a felesleges sallangokat.” Néhány edző nem értett egyet azzal, hogy Bryant ezen tapasztalatok miatt lett olyan magának való „csapattárs” – szerintük

Kobe alapból különc volt. Azt ugyanakkor a legádázabb becsmérlői sem tagadhatták, hogy a játéka szinte minden szegmensét magas szintre csiszolta. Leon Douglas szerint – aki Joe-val egy időben évekig az olasz bajnokságban játszott – „egyértelműen Olaszországban rakták le a játéka alapjait. Ott lehetőséget kapott arra, hogy sokoldalúan játsszon, és ezzel meg is tanulhatott minden kis nüanszot.” Ha bármiben gyengébben teljesített, Bryant az egész karrierje alatt mániákusan próbálta kijavítani a hiányosságot – ez a munkamorál szintén az olasz tapasztalatoknak köszönhetően alakult ki. Tulajdonképpen egy pillanatra sem hagyta abba a saját fejlesztését, ez már egészen kicsi korától működött nála. Ha nem a pályán pattogtatott, NBA-játékosok videóit nézte, emlékezett Vittorio, aki gyerekként rengeteget játszott együtt Bryanttel. „Kobe állandóan kosarazni akart. Állandóan!” A következő néhány évben megmutatta, hogy már kapisgálta a koncentráció hatalmát, és kifejlesztette azt, amit később „a kód”-ként emlegetett. Kicsi gyerekként tudta, profi kosaras akar lenni, ami azt jelentette, hogy az önéletrajzában nincs hely eredménytelen időszakoknak. Olaszország pedig megadta neki a lehetőséget, hogy azzá a játékossá váljék, aki szeretett volna lenni. A szívélyes emberek és a barátságos hangulat mögött mindenhol ott lobogott a szenvedély, a reneszánsz korabeli katedrálisoktól és templomoktól a táncoló, éneklő szurkolókkal zsúfolásig telt kosárlabda-arénákig. A saját tapasztalata és Joe folyamatos támogatása megingathatatlanná tette. Ahogy az önbizalma nőtt, úgy vette egyre inkább semmibe a csapattársait. Néhányan még évek múltán is arra emlékeztek, mennyire rosszul esett nekik, hogy olyan lekezelően bánt velük. Addig panaszkodtak, amíg az olasz edzőik el kezdték lehívni a pályáról Bryantet, hogy a játékostársaknak is legyen lehetőségük felvenni a játék ritmusát. Erre persze Kobe nem reagált valami jól. „Rengetegszer kerültem bajba fiatalabb koromban, mert csak jártattam és jártattam a számat, ami még inkább kiakasztotta a tapasztaltabb társaimat”, mesélte Kobe.

A család már az első itáliai években látta a fiuk jövőjét, és a szülők aktívan segítették-terelték is őt. „Már hétéveseknek is rendeztek kosármeccset”, magyarázta Joe. „Az egyik alkalommal Kobe csapata huszonkét pontot szerzett, ebből tizenhatot ő maga. Felvitték a tízévesek közé játszani, és ott is dominált. Emellett sárga öves karatés volt, és persze jártunk vele balettórákra is.”

Család-idő Idegen földön, idegenekként a Bryant gyerekek és szüleik hamar megtanulták, mit jelent az egymástól való függés. „Egy teljesen más kultúrához alkalmazkodtunk, a családnak össze kellett tartania”, emlékezett Kobe. „Olyan volt, mintha egy másik világba mentünk volna. Nem ismertünk senkit, így hát, példamutatóan összetartottunk.” A kulturális váltás Joe Bryant kosaras életét is gyökeresen megváltoztatta. Habár a foci sokkal nagyobb szurkolói tömegeket vonzott Dél-Európában, az olaszok rajongtak a helyi kosárcsapatukért is. A bajnokságban minden együttesben legfeljebb két külföldi játékos szerepelhetett. Az idegenlégiósoknak általában tetszett a pénzkereseti lehetőség is, de legalább annyira a bajnoki menetrend, amely igazi családi életet tett lehetővé, nem úgy, mint az NBA-ben, ahol heti 3-5 meccs és folyamatos utazás jelentette a szezont. Olaszországban a hangsúlyt az edzésekre helyezték, leginkább napi kettőt tartottak, ami a profi amerikai kosárlabdázásban elképzelhetetlen lett volna. Tétmeccset viszont általában csak heti egyetlen egyet játszottak – főként vasárnap –, a bajnoki idény pedig októbertől májusig tartott. „Reggel el tudom vinni a gyerekeket az iskolába, és délután értük tudok menni”, nyilatkozta Joe a Philadelphia Tribune-nak. Amíg saját érzései szerint az NBA korlátozta Jellybeant, úgy az olasz bajnokságot pillanatok alatt megszerette, sztárként kezelték, ahol 30 pontot átlagolt (sok olasz játékos, akik ellen játszott, csak 18 éves volt). Ha úgy érezte, itt az idő egy kis trükközésre, ez egy pillanatig sem jelentett gondot: a helyi szurkolók dalban dicsőítették zsenialitását. Az egyik rövidke dal, amit Kobe betéve tudott olaszul,

így szólt: „Tudod, ki jobb Magicnél vagy Jabbarnál? Joseph az, Joseph Bryant!” Joe 37,8 pontos átlagot ért el Rietiben 1986 telén. A legnagyobb szurkolója az a kissrác volt, aki majd’ minden délután elkísérte edzésre. „Annyira karizmatikusan játszott!”, mondta később Kobe apja európai karrierjéről. „Ő tanította meg nekem, hogy élvezzem a játékot!” Azon felül, hogy a gyerekekkel több időt tölthetett, a külföldre költözés azt is lehetővé tette Joe számára, Pammel rendezze az NBA-élet alatt „kissé” elhanyagolt kapcsolatát. Egy 1986-os interjú szerint „Pam és én sokkal többet voltunk együtt, mint amikor az NBAben játszottam. Most már a legjobb barátok vagyunk, eljárunk futni is. Hét-nyolc kilométert együtt futunk, de Pam gyakran tizenkét-tizenöt kilométert is bevállal. Lehet, hogy jövőre néhány versenyre is benevezünk.” „Pam gyűlölte, hogy el kell jönnie Philadelhiából. De most már megbékélt ezzel, és élvezi, hogy itt vagyunk.” A kosárlabdán kívül Kobe és nővérei balettórákra is jártak, és Shaya majdnem annyira szerette a karatét, mint öccse. Katolikus iskolában tanultak, ahol szigorú apácák foglalkoztak velük, és kiváló oktatást kaptak. „A gyerekek annyira jól beszélnek olaszul, hogy országos tévéműsorba hívták őket interjút adni”, büszkélkedett Joe. „Apámnak kell rájuk szólni, hogy beszéljenek angolul is. Pam és én idén tanultunk meg valamennyire olaszul, így most már el tudom olvasni az újságok sportoldalát. Borzasztóan lehordják a focistákat egy-egy gyengébb mérkőzésük után.” A futball messze a legnépszerűbb sportág Itáliában, olyannyira, hogy a kevés nyilvános kosárlabdapálya egyben kisebb focipályaként is funkcionál. Miután az idegen országbeli lét már megerősítette Kobe zárkózottságát, leginkább egyedül szeretett kosárra dobálgatni és a játék különböző elemeit gyakorolni. Amikor néhány olasz gyerek megjelent, Bryant megosztotta velük a pályát, de mihelyt még többen érkeztek, nem volt más választása, beállt közéjük focizni. Magassága miatt elsősorban kapusként mozgott ügyesen, ám sokak szerint csatárként is rendkívüli tehetséget mutatott, elsősorban

futógyorsaságának és cselezési képességének köszönhetően. A focimeccsek remek szórakozásnak bizonyultak, Bryant a sportág életre szóló rajongójává vált, de a kosárlabda messze jobban érdekelte. Végül nem is Joe, hanem Pam szerelte fel a házukra az első palánkot. Ez még inkább erősítette Kobe eltökéltségét a játéka fejlesztésére, és lehetőséget adott neki arra is, hogy elbújjon a többi gyerek elől. Philadelphiában élő nagyszülei folyamatosan ápolták a család amerikai kultúrával való kapcsolatát azzal, hogy rendszeresen küldtek videokazettákat sportközvetítésekről, elsősorban persze kosármeccsekről, de érkeztek más műsorok is, a nagy kedvenc pedig a The Cosby Show volt. Kobet annyira elvarázsolták a kazettákon látottak, hogy egy időre a breaktáncba is belekóstolt. Ám a legfontosabbnak a kosármeccsek számítottak, amelyekből évente akár 40 kazettányi is landolt otthonukban. „Mindenfélét küldtek nekünk, tévé-show-kat, filmeket, de leginkább a kosármeccseket vártam”, emlékezett. „Azért ezek izgattak a legjobban, mert ha egy olasz adó élőben adott egy mérkőzést, hajnali háromig fent kellett volna maradnom, miközben másnap reggel várt az iskola. Ezt persze nem engedték meg a szüleim, így maradtak a kazetták. A postaládánknál vártam a postást, annyira izgatott voltam.” Joe hamarosan előfizetett egy szolgáltatásra, amivel a mérkőzések felvételeit közvetlenül megkaphatták. Joe és Kobe együtt merültek el a videózásban, kijegyzetelték a finomságokat, a lábmunkát, a lefordulásos cselt (drop step), az indulócselt (jab step), a 45 fokos elszakadást (V-cut), az NBA-csapatok és sztárjaik különböző támadó és védekező stílusait. „Mindenkit árgus szemekkel figyeltem, Magictől kezdve Birdön és Jordanen át Dominique Wilkinsig. Megfigyeltem és beépítettem a repertoáromba a mozdulataikat”, mondta Bryant. Egy egész életre szólóan került abszolút középpontba a mérkőzések felvételeinek rongyosra nézegetése, ami normál esetben a taktikai segédedzők területe. Mire megjelent az NBA-ben, minden nap hosszú órákat töltött a saját teljesítményének és az ellenfeleknek az elemzésével, sokkal többet, mint amennyit bármelyik más profi játékos valaha szánt erre.

Olaszországban az volt a módszere, hogy megállította és képkockánként léptette a meccsekről készült videókat, szinte mozdulatról mozdulatra haladva az analízissel. Közben követte apja iránymutatásait a megfigyelésre érdemes főbb elemek kapcsán. Kobe Joe nélkül, egyedül is folytatta tanulmányait: gyakorlatilag teljes képsorokat memorizált, elsősorban a játékosok által követett trendekről. Kilencesztendős korában összerakta élete első, mozgóképekkel kísért játékosmegfigyelési jelentését a Hawks relatíve ismeretlen hátvédjéről, John Battle-ről. Ebben az időszakban kezdte meg az NBA-karrierjét Michael Jordan is, ám a Bryant família és Kobe fiatalabb éveinek megkérdőjelezhetetlen sztárja Magic Johnson volt. „Magicet akartam látni. A lelkesedését a játék iránt”, emlékezett vissza Bryant. „Látszott rajta, mennyire imád játszani. A leindításos passzaitól pedig kirázott a hideg!” A Lakers épp a Showtime-éra kellős közepén járt. A nyolcvanas évekbeli bajnoki sikerszériájuk fénypontjait Johnson fantasztikus megmozdulásai jelentették, így persze a Lakers a tévétársaságok kedvencévé vált. Kobe szobája úgy nézett ki, mint egy igazi Johnsonszentély, a legjobb helyen egy óriási poszterrel a főszereplőről, aki nem mellesleg Joe példabeszédeinek rendszeres alanya volt, hogy milyen is egy igazán nagyszerű játékos. A családi tévén Kobe egymás után ismételte a Magic-highlightokat – amit később sok kritikusa meglepőnek talált, mivel Bryant játékában alig-alig lehetett felfedezni a valaha élt egyik legnagyobb passzoló önzetlenségét. Joe a saját fiatalabb éveiből származó videókat is ajánlgatott, Kobe azonban nem szorult rájuk. A legnagyobbhoz akarta mérni magát. Joe, amikor lehetett, egy-egyezett vele, ám a napi két edzés mellett egyszerűen képtelenség volt annyit gyakorolni a fiával, hogy megfelelően oltsa annak hatalmas játékszomját. Kobe tehát egyedül edzett, képzelt meccseken, saját maga ellen. „Árnyék-kosárlabda”, így hívta. „A saját árnyékom ellen játszottam.” Ebben pedig komoly szerepet kaptak az NBA-sztároknak a tévé képernyőjéről ellesett mozdulatai is, amelyek mélyen a tudatába égtek. Ezek az edzései megdöbbentően hasonlítottak Jerry West

helyzetére négy évtizeddel korábbról: egy vékonydongájú srác a nyugat-virginiai dombok között hosszú órákon át egyedül gyakorolt egy szabadtéri palánknál.

9. FEJEZET

A PIROS BICIKLI A Bryant család minden nyáron felpakolt, és hazament Phillybe, ahol Joe élvezhette a játékot a Baker Ligában és az edzősködést a Sonny Hill Ligában. Két év után búcsút intettek Rietinek, és az 1986– 87-es szezonra Reggio Calabriába költöztek, egy déli, tengerparti városba, amely klímájában és hangulatában San Diegóra hasonlított. Ezzel a Philadelphiában töltött holt szezon után a családnak ismét egy újabb olasz városban kellett berendezkednie, épp akkor, amikor Kobe fejlődése a pályán már meglehetősen látványos tempóban zajlott. Aztán következett Pistoia, egy ősi toszkán kisváros csapata, amely a Serie A2-ben, azaz az olasz másodosztályban játszott. Az Olimpia Pistoia elnöke, Piero Becciani a fiától kapott füles alapján megvásárolta Joe szerződését (és ezzel a játékjogát) a Reggio Calabriától, mégpedig a helyi viszonyok között addig elképzelhetetlen összegért, 150 millió líráért, ami akkoriban nagyjából 115 000 dollárt jelentett. A Pistoia ambíciói az egeket súrolták, ehhez pedig kellett egy támadófenomén, aki segíthetett abban is, hogy az új arénájuk építése lendületet kapjon. Leon Douglas, a gárda által az 1987–88-as szezonra leigazolt másik amerikai játékos szerint Joe Bryant megszerzése a csapat számára az utolsó szalmaszálat jelentette, amibe kapaszkodhattak a csarnoképítés kapcsán. Az első évben a hazai meccseiket nem is tudták otthon megrendezni, minden alkalommal a 35 kilométerre levő Firenzébe kellett utazniuk. Bryantre osztották annak a szerepét, akinek a támadásokban kellett elkápráztatnia a közönséget, mondta Douglas, hozzátéve, hogy ő maga éveken keresztül Joe ellenfeleként játszott az olasz bajnokságban, és az egyik meccsen Bryant 70 pontig jutott. Ugyanaz a Joe volt most is, mint a középsuliban. Imádott mindent rádobni, csak ezúttal már nem az a cérnavékony nyakigláb ügetett a

parketten, és nem korlátozta a saját lelkiismerete. „Emlékszem, a Bryant famíliában járta az a mondás, amikor Joe beindult a pontszerzéssel: végezd ki őket, Joe, végezd ki őket!”, meséli Douglas nevetve. „Kobe játékából nagyon sok elem emlékeztetett Joe játékára. Az apja repertoárjából szinte mindent átvett és használt. Mindketten szenzációs pontgyárosok voltak.” Joe imádta, amikor az olasz közönség szinte transzba került az egymás után elengedett tempódobásaitól. „Óriási támadóarzenállal rendelkezett”, mondja Alessandro Conti, a Pistoia marketing- és kommunikációs munkatársa. „Joe Bryantnek híre volt az olasz bajnokságban. A Pistoiának mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy megszerezze.” A kockáztatás bejött. Akárhol játszott a Pistoia, lelkes tömegek fogadták, akik Joe Bryant nevét skandálták. Giacomo Vittori, Kobe gyerekkori barátja emlékei szerint „olyan volt, mint az Isten. Minden, amit tett, minden, amit mondott, a Bibliába illett. Kobe ugyanezt a magabiztosságot örökölte.” Vittori abban az első pistoiai szezonban ismerkedett meg Kobeval. Mindketten törlőfiúként szolgáltak a csapat meccsein, akiknek az volt a feladatuk, hogy a parkettről feltöröljék az izzadságot, és eltakarítsák a különböző apró szemetet a mérkőzések szünetei közben a Firenzei Palotában. „Ő volt az egyik gyerek, aki a felmosóval rohangált”, emlékszik Douglas. „A pálya menti munka lehetővé tette, hogy egészen közelről figyeljem, mi történik, megtapasztaljam a játék sebességét és fizikalitását”, merengett Kobe. Akik látták akkor, mind úgy emlékeznek az ifjú Bryantre, mint egy gyerekre, aki annyira imádja a reflektorfényt, hogy még akkor is beszaladt a parkettre egy-egy törlésre, amikor nem kellett volna – olyannyira szeretett közönség előtt parádézni. A félidei szünetekben Kobe általában felment az üres pályára, hogy az árnyékmeccseit, netán épp a dobóedzését, esetleg a labdavezetési gyakorlatait folytassa, ezzel szórakoztatva a szurkolókat, akik énekelve, zászlókat lengetve lelkesítették apát és fiát egyaránt.

„Az időkéréseknél a bíró odadobta nekem a labdát, és olyankor mindig pattogtattam egy kicsit, ziccert dobtam, esetleg egy büntetőt is, amíg a játékosok vissza nem tértek a parkettre.” „Minden egyes meccsünk félidejében jött a Kobe-show”, idézi vissza azokat az éveket Leon Douglas nevetve. „Kiment a pályára, és dobálgatott. Nekünk meg minden egyes alkalommal szinte le kellett kergetnünk őt a parkettről, amikor folytatni akartuk a mérkőzést.” Vittori, a csapat másik törlőfiúja, aki olykor szintén csatlakozott Kobehoz, hogy dobálgasson, azon a véleményen volt, barátja ilyenkor egyértelműen a kosártudományát mutogatta. „Az ő olvasatában ezzel is csak a jövőjére koncentrált, semmi másra.” Roberto Maltinti, a Pistoia egyik tulajdonosa szerint a közönség szimpatizált a nyurga, talpas kisfiúval a félidei szünetekben. „Akkoriban mindenki úgy gondolta, hogy tehetséges ugyan, de nem annyira, mint az apja”, mosolyog Maltinti. „Kobe egyértelműen Joe mozdulatait utánozta.” Évekkel később a korábbi Lakers-csapattárs, Metta World Peace éppen Pistoiában játszotta élete első olasz bajnoki mérkőzését, a lelkes és szenvedélyes közönség előtt. A meccs után azonnal rácsörgött Kobera, hogy közölje vele: „Most már tudom, miért úgy játszol, ahogy!” „Amerikában a szurkolók szenvedélye sehol sincs az olaszokéhoz képest”, meséli Leon Douglas a pistoiaiakról. Alessandro Conti barátnője szintén megerősítette ezt. Amikor átruccant Amerikába, és eljutott egy meccsre a kosárlabdázás állítólagos Mekkájába, a Madison Square Gardenbe, megdöbbent, hogy a szurkolók nem is igazán figyelték a mérkőzést. „Az itteni szenvedély és hangulat mélyen beleivódott Kobe Bryantbe már egészen fiatalon”, állítja Conti. „Itt nőtt fel Pistoiában, és látta a szurkolóinkat. Megtanult ezzel az intenzitással harcolni mindenért”, magyarázza Giacomo Vittori. Ami különösen lázba hozta a drukkereket, az a csapat rivalizálása a Montecatini együttesével; a hegyvidéki szomszédvár mindössze öt kilométerre volt tőlük, és szerepelt náluk egy remek pontszerző olasz sztárjátékos. Kobet teljesen lenyűgözte az az olasz csillag, csakúgy,

mint Mike D’Antoni, egy másik amerikai játékos, aki akkoriban az Olimpia Milano sikercsapatában számított oszlopos tagnak. Kobe rendszeresen együtt utazott a felnőtt gárdával az idegenbeli mérkőzésekre, apja jó néhány csapattársában hagyva így emléket. „Sok fiatal gyerek nem igazán kommunikál vagy beszél más emberekkel, visszahúzódóak”, mondja Leon Douglas. „Nos, Kobe egyáltalán nem viselkedett így, könnyen teremtett kapcsolatot, tudta, hogyan kezelje a felnőtteket. Már gyerekként is könnyedén váltott át felnőtt nyelvről a saját korosztálya nyelvére és vissza.” Douglas tudta, Kobe mennyi NBA-meccset nézett meg videón, amelyek révén tisztában volt azzal, hogy az apja egy alacsonyabbra rangsorolt olasz csapatban játszik, amely eltörpült az NBA ragyogásához képest. „Kobe egyszer odajött hozzánk, és egy nagyon komoly bejelentést tett”, emlékszik vissza Douglas. „Azt mondta: amikor felnövök, megmutatom nektek, hogyan kell kosarazni. Kijelentette, hogy ő nagy játékos lesz. Már akkoriban teljesen biztos volt a dolgában.” Leon Douglas beszámolt arról is, hogy Joe és ő azokon a buszos túrákon meglehetősen közel kerültek egymáshoz, és mivel családilag is összejártak, tényleg családtagként tekintettek egymásra. „Joe egyszer elmesélte, hogy a nagymamája igehirdető”, mondja Douglas. „Azt mondta, a mamája megjósolta neki, a családban valaki nagyon sokra viszi, és hihetetlen dolgokat ér el, ami az egész famíliát megváltoztatja majd. Joe szerint a jóslat Koberól szólt, és egy pillanatig sem gondolta, hogy ez rá vonatkozott – legalábbis nekem nem mondta.” „Emlékszem a gyerek Kobe Bryantre és arra, hogy gyönyörű és összetartó családja volt”, meséli Eugenio Capone, egy pistoiai játékostárs abból az időből. „Az edzéseink végén vagy a meccsek után Joe mindig játszott vele egy kicsit, mindenféle labdavezetési gyakorlatokat és dobásokat gyakoroltak. Jól szórakoztak, ugyanakkor ezek komoly edzéseknek is beillettek. Mondtuk neki, hagyd már békén azt a gyereket, Joe! Csak egy gyerek, hadd játsszon, ahogy akar! Azok után, hogy Kobe olyan játékossá vált, amilyenné, az első, ami beugrik, hogy az apja mennyi mindent tanított neki.”

Egész olaszországi tartózkodásuk alatt Joe volt a fia társa és vezetője. A saját karrierjének csalódásai arra sarkallták, hogy anyaitapait beleadva terelje Kobe sorsát egy másik, jobb irányba. Ám bármennyire is akarta Joe, hogy a fia nagyszerű játékos legyen, Kobe saját belső motivációja még ennél is erősebbnek bizonyult. „Apám sosem jött oda hozzám, hogy megmondja, oké, fiam, most ezt meg ezt kell tenned. Mindig én mentem oda hozzá, hogy kérdezzek, ha segítség kellett”, magyarázta Kobe. Egyértelműek voltak a kosárlabdás jövőjéről szőtt álmai, mégpedig jóval merészebbek, mint amelyek az apja képzeletében egyáltalán felvillantak.

Ciriglio A Pistoia csapatához kerülve Joe és Pam a belvárosi nyüzsgéstől távolabb eső otthont keresett. Így bukkantak egy szép nagy villára a hegyek között egy közeli falucskában, Ciriglióban. Idilli hely. A helyiek még mindig mosolyogva idézik fel, amikor az óriás kosaras, Joe Bryant először érkezett meg a faluba, Volvo kombijának kormánya fölé görnyedve. Megállt egy helyi bárnál egy cappuccinóra, amit kifejezetten egy óriási bögréből akart elfogyasztani. „Hamarosan úgy állt a dolog, mintha Joe Bryant lett volna Ciriglio polgármestere”, meséli nevetve Roberto Maltinti. „A mosolya, az állandó látogatásai a helyi kávézókban, a gyönyörű családja, az életvidámsága mind-mind igazán szerethető egyéniséggé tették.” A falusiak és maga a csapattulajdonos is szívesen idézték fel a Bryant családdal kapcsolatos emlékeiket még évek múltán is. Maltinti szerint Kobe már kilencévesen megkötötte élete első szponzori szerződését. A liga All-Star mérkőzését Rómában rendezték, és Kobe törlőfiúnak ajánlkozott. Maltintinek tetszett az ötlet, ám azt akarta, hogy Kobe az ő egyik vállalkozását reklámozó felsőben feszítsen a meccsen. A fiú beleegyezett, de csak egy feltétellel: kért egy új biciklit. Kobe a meccs utáni napon már korán reggel telefonált Maltintinek: „A bicaj legyen piros!” Úgyhogy most már saját közlekedési eszközzel járt-kelt. Legurult a cirigliói hegyoldalon a helyi iskoláig, ahol az udvaron a falubeli

srácokkal kosarazhatott. Ha ők nem voltak ott, Kobe egyedül játszott. „Hazajött, megcsinálta a leckéjét, és kiment azt játszani, hogy ő Dr. J.”, nevet Leon Douglas. Maltinti emlékei szerint anya és fia rendkívüli módon hasonlítottak egymásra. A csapattulajdonos számos más földi halandóval együtt Bryantné csodálójának tartotta magát. Még sok évvel később is különös hangsúllyal beszélt róla, és nagy beleéléssel ejtette ki a nevét: Pah-mell-ah. „Pamela teljesen olyan volt, mint egy őrmester”, idézte fel Maltinti egy 2015-ös interjúban. „A család feje, főnöke – gyönyörű és édes teremtés, ugyanakkor nagyon kemény is…” Joe egyértelműen tartott a feleségétől, és Maltinti is megtanulta, hogy mindig az asszony kedvében kell járnia. Egy alkalommal Joe fizetési csekkje késett, Pamela pedig azonnal Maltinti tudtára adta, hogy ez nagyon nincs rendjén. Soha többet nem volt csúszás a fizetésben… A hatalmas, távozásuk utáni években két különálló házra osztott Bryant-villát Pam gyönyörűen rendezte be, a hely különösen karácsonykor árasztott valami egészen angyali nyugalmat. Évek múltán a Bryant család nehézségeiről és megosztottságát hallva Maltinti úgy vélekedett, ha egyetlen karácsonyra visszatérnének Ciriglióba, megtalálnák a kibékülés módját, és a sebek is begyógyulnának. Vittori folyton a Bryant-házban lógott – annyira közeli baráttá vált, hogy Shaya Bryant volt az első szerelme –, de Kobe is számtalanszor vacsorázott Vittoriék otthonában. „Imádta a tésztát.” Néha, amikor Joe Bryant eljött a fiáért, vitt egy csokor virágot Vittori anyukájának. Kobe is mindig lenyűgözte Vittori szüleit a tisztelettudó viselkedésével – habár ez csupán a kosárpályán kívül jellemezte. „A pályán soha nem tudtad rávenni, hogy passzoljon, viszont mindig kosarazni akart. Úgy értem, mindig. És dobópárbajokat is akart”, meséli nevetve Vittori. Kobe képzeletében gyakran elevenedtek meg dobópárbajok, és ezek mindig valamelyik távoli NBA-parketten zajlottak: az utolsó másodpercek pörögtek az órán, amikor Jordan, Magic, Dr. J., a saját apja, vagy bárki más ellen szerezte meg a döntő kosarat, aki éppen

eszébe jutott aznap. Maltinti emlékei szerint Magic mellett Dr. J. is Kobe bálványai közé tartozott, mert Joe gyakran mesélt egykori csapattársa nagyszerűségéről. Kobe olyan keményen dolgozott a sztárok mozdulatainak lemásolásán, hogy saját bevallása szerint a legnagyobb játékosoktól sem esett aztán hasra később, mert minden trükkjüket ismerte és meg tudta csinálni. Pistoiában nem volt minden tökéletes a csapat körül, de Joe Bryant és Leon Douglas segítségével elérték a céljaikat. Az amerikaiak második szezonját a csapat egy vadonatúj, 5000 férőhelyes arénában kezdhette meg. Zömök épület, egy mobil barakk összes „szépségével” megáldva, ám a helyiek így is imádták. „Minden mérkőzésünket telt ház előtt játszottuk!”, mondja Alessandro Conti, a Pistoia egyik vezetője. A nagyszabású nyitómérkőzés bemelegítésénél mindkét palánk ripityára tört, rendesen megdolgoztatva a törlőfiúkat, hogy eltakarítsák az üvegtörmeléket. Joe Bryant az épületet két 50 pontos meccsel avatta fel, és ismét remek szezont produkált, így Maltinti remélte, hogy Jellybean a csapatnál marad a harmadik évre is. Maltintinak azonban végül nem volt alkalma új szerződést tenni Joe elé: Bryant aláírt a Reggio Emiliához, és a család ismét költözhetett, újabb fejezetet nyitva olasz kalandjaikban. Itt, akárcsak a korábbi helyszíneken, a felnőtt csapat mellett játszattak egy utánpótlás gárdát is, és Kobe a régi minta szerint „üzemelt”: az edzéseket véresen komolyan vette, de amúgy jó kedélyű fickónak mutatkozott. Annyival jobb volt a környezetében mindenkinél, annyira elszántan küzdött a parketten, annyira saját maga akart mindent megoldani, annyira lehetetlennek tűnt számára a nála gyengébb játékosokkal való összjáték, hogy csapattársai mindannyian nehezteltek rá – mivel nem adta oda nekik a labdát, teljesen hasznavehetetlennek érezték magukat. Kobe emlékei szerint meg is mondták neki: „Itt nagyon jónak számítasz, de ahogy Amerikába kerülsz, nem leszel ilyen jó. Ott egészen más világ vár.” Nem lőttek mellé, legalábbis eleinte nem. A nyári szünetben, a philadelphiai Sonny Hill Ligában 11 éves korában az egész

meccssorozaton dobott kosár nélkül maradt. Igen, „felfelé”, azaz idősebb játékosok ellen játszott, ám ettől még igaz volt, hogy lezúzták. „Kobe valójában ebben a ligában nőtt fel”, meséli Tee Shields, Joe edzője a Sonny Hill Ligában. Az egyik első nyári szezonja előtt egy SHL-alkalmazott hibákra vadászva átfutotta a játékosok jelentkezési lapjait, amikor megakadt a szeme Kobe válaszán a „Karriertervek” pont alatt: „NBA”. A válasz jelképezte azt az irreális attitűdöt, ami ellen a liga védekezni kívánt. A Sonny Hill Ligában maga a kosárlabdázás jelentette a csalit, hogy a gyerekek ne kerüljenek végleg az utcára. A jó játékot persze értékelték, ám a hangsúly a reális jövőn volt. A tanácsadó ezer ilyen választ látott már korábban. Sőt tulajdonképpen majdnem minden gyerek így gondolkodott. Sokan arról álmodoztak, hogy az NBA szemkápráztató csillogása és még hatalmasabb fizetési csekkjei jelentik majd a végállomást. Ebben a ligában a philadelphiai és környékbeli fiatal tehetségek egymásnak feszülhettek, és a parketten rendezhették le mélyről jövő ellentéteiket. A tét tulajdonképpen az önbizalom volt: ha jól játszottál, óriási löketet kaphattál ettől, ami persze el is vakíthatott. A liga ezért kifejezett céljának tekintette az egészséges egyensúly megteremtését a fiatal játékosok fejében: építeni az önbizalmukat, de kordában is tartani azt. Tehát az alkalmazott a válaszában hangsúlyozta Bryantnek: „Millióból csupán egy gyerek éri el az NBA-t, azaz jobb, ha kosárlabdán kívüli életre számítasz.” Kobe erre állítólag azonnal rávágta: „Akkor én leszek az az egy a millióból! Ha Magic Johnsonnak sikerült, ha Michael Jordannek sikerült, miért ne sikerülhetne nekem is?” Apja pont ezt a szintű magabiztosságot és elvárást sulykolta belé. Néhányan később „színtiszta arroganciának” aposztrofálták Bryant hozzáállását. Másokat egyszerűen elkápráztatott, hogy már egy ilyen fiatal gyerekben ennyire acélos céltudatosság dolgozik, nem is beszélve arról, mennyire ügyes. Kobe saját tapasztalata szerint a válasz azonban merőben rutin volt és logikus. Nem úgy nevelték fel, hogy átlagos játékosként

tekintsen magára, pontosan tudta, milyen vér csörgedezik az ereiben. „Apám és Chubby bácsi sok időt töltöttek velem. Együtt dolgoztunk a dobótechnikámon, a lepattanózásomon és a védekezésemen. Ezen felül persze arra bátorítottak, hogy mindig mindent adjak bele”, magyarázta egyszer Kobe a fiatalkoráról. A táborok elején a legsötétebb félelmei igazolódtak be, azok, amelyekről a mérges olasz csapattársai beszéltek. De csak azért sem változtatott a játékstílusán. „Úgy gondolom, Kobe nem azért van itt nyaranta, mert én is mindig itt voltam, hanem egyszerűen azért, mert ő szintén kosárlabdázni akar már kicsi kora óta. Tanulni jön ide”, nyilatkozta később Joe Bryant a Philadelphia Tribune-nak 1994-ben. Mindent egybevetve Joe Bryant nyolc profi szezont töltött Európában: Olaszországban, Spanyolországban és Franciaországban is játszott. Ezen évek során Kobe Bean rengeteget utazott, csodás helyek egész sorát látogatva meg az Alpoktól kezdve a Vatikánon, Róma ókori romjain át Velence romantikus lagúnáiig. Az Olaszországban játszó amerikaiak a kinti karrierjükre és életükre később visszagondolva döbbentek csak rá, mennyire nyugodt hely is Itália. Joe Bryant felidézte az esti, fagylaltnyalós sétákat a családjával a kis utcákon – ezekhez az emlékekhez később is mindig szívesen visszatértek, különösen, amikor annyira elromlottak a dolgok. 1991 augusztusában Joe azt tervezte, legalább egy szezont még lehúz az olaszoknál. Addigra Pam teljesen megbarátkozott a külföldi élettel. Kiváló olasz szakács vált belőle, életvitelükben és a saját személyes ízlésében is utat engedett az európai módinak. „Itália csodálatos! Az emberek annyira barátságosak, mindenki ismer mindenkit”, mesélte. „Az, hogy Joe ott játszhatott, álruhába bújtatott áldás volt!” „A feleségem mindig is egyértelműen mellettem állt”, vallotta Joe a Tribune-nak. „Szeretem őt, és hálás vagyok neki, hogy egyben tartotta a családunkat.” Bryanték olaszországi tartózkodásának legvégét egy késő esti telefon jelezte 1991 őszén. Kobe nagyszülei közölték: Magic Johnson bejelentette, hogy HIV-fertőzött, és visszavonul a kosárlabdától. Másnap reggel Pam elmondta ezt a fiának, anélkül, hogy a

betegséggel kapcsolatos részletekbe belement volna. A 13 éves Kobe letaglózta a megdöbbentő hír. Sírt, nem tudott enni, több mint egy hétig gyászolt. „Csak igyekeztem megérteni”, emlékezett vissza. Nem tudta, mi az a HIV, de utánanézett, megpróbálta kideríteni. „Sírtam. Nem tudtam, mi ez a betegség. Elolvastam néhány könyvet, kikölcsönöztem egy erről szóló filmet is, hogy megértsem. Gyerekként nem igazán tudod, mit tehetnél. Reméltem, hogy valamilyen módon segíthetek Magicnek. Nagyon nehéz helyzet volt.” Joe a szezont végül egy francia kiscsapatnál kezdte meg. Úgy gondolta, az idők végezetéig játszhatna Európában, de két szezont még biztosan. Csakhogy Pam, annak ellenére, hogy milyen kényelmesen berendezkedett az európai életre, érthetően belefáradt a folyamatos költözésbe, és egyre nagyobb honvágy kínozta. A gyerekek a határ másik oldalán, Svájcban jártak iskolába, ám ideje lett volna hazatérniük Amerikába, hogy kerek legyen az életük. Egyetemi diploma híján Joe aggódott, mihez kezd majd a játékoskarrierje után. Talán edzősködhetne. Mindezeket végiggondolta, majd napokkal Johnson bejelentését követően végleg a szögre akasztotta a cipőt, és tizenhat profi szezon után lezárta pályafutását. Jellybean már mindent elért, amit a kosárlabdában elérhetett. Most Kobe következett, és az események hamarosan már-már ijesztően felgyorsultak. 2013 nyarán Kobe egy pasztellszínű inget és egy virágos hátizsákot viselve visszatért Ciriglióba. Pózolt egyet az Isten hozott! feliratú tábla mellett a falu határában, majd egyenesen a kis hegyoldalban levő kosárpályához ment. Teljesen elhanyagolt állapotban találta, ahogy a mellette levő focipályát is. A világ megváltozott. Pistoiában egy testőr kíséretében ellátogatott az arénába, ami tízéves korában még teljesen új volt. Felment a felső részhez, és tudta, hol keresse azt az ajtót, amin keresztül kulcs nélkül is bejut a lelátóra. Ott aztán körbesétált, közben le-lepillantott a parkettre, ahol annak idején törlőfiúként szórakoztatta a közönséget a szünetekben. Elmerengett egy kicsit, majd gyorsan távozott.

2015-ben még egyszer visszatért Pistoiába: egy reggel hirtelen feltűnt a városközpontban, meglepve a jövő-menő lakosokat. „Tényleg Kobe az?”, kérdezték egymástól. Amikor Alessandro Conti, a csapat kommunikációs munkatársa megtudta, hogy Kobe a városban van, azonnal rohant köszönteni. Ám a szupersztár addigra továbbállt egy következő helyszínre, hogy felidézze gyerekkori emlékeit.

10. FEJEZET

LOWER MERION A Bryant család 1991 novemberében költözött vissza Philadelphiába. A világban ekkor nagy volt a felfordulás: robbantások Belfastban, polgárháború Horvátországban, elnökválasztási kampány az Egyesült Államokban. Egy viszonylag ismeretlen arkansas-i politikus, Bill Clinton küzdött a Demokrata Párt jelöltségéért, az épp egy legfelsőbb bírói székre pályázó Clarence Thomast pedig megvádolták, hogy szexuálisan zaklatta Anita Hillt. Az év albumának Quincy Jones Back on the Block című lemezét választották, ami pont passzolt Bryanték helyzetéhez, ahogy visszaköltöztek a régi külvárosi házukba Wynnewoodban. Joe és Kobe hamarosan frenetikus egy-egy elleni csatákat rendeztek a kocsibeállón. Kobe minden nappal jobb és jobb játékos lett, így Joe egyre keményebben játszott, hogy megtarthassa fölényét. Ennek eredményeként nem ritkán repedtek az ajkak, ficamodtak az ujjak, vagy történtek más kisebb sérülések. Az egyre gyakoribbá váló hangos kiabálások a felpaprikázott Pamet is kicsalogatták a házból, hogy Joe felé lövellt villámló pillantásokkal vessen véget a lökdösődésnek. Közvetlenül Hálaadás előtt, néhány héttel Magic Johnson HIVbejelentése után AIDS-ben elhunyt Freddie Mercury, a Queen rockbanda frontembere. A Lakersnél és a szurkolóik körében érthetően a tetőfokára hágott az aggodalom, hogy Johnson is hasonló sorsra juthat. A franchise gyászos hangulatba került, és Johnson nélkül a csapat is mélyrepülésbe kezdett. Közben Kobe Bean javában készült az amerikai középiskolai életre. Nem volt könnyű dolga, mert nem igazán fogadták be a helyi

afroamerikai fiatalok, de philadelphiai osztálytársai is rácsodálkoztak a külföldön töltött nyolc esztendő alatt kialakult érdekes akcentusára. Mint mindig, most is a kosárlabdában talált menedéket. Robby Schwartz – egy vézna és alacsony, ám igen eltökélt srác a szomszédból – csatlakozott Bryanthez egy kis játékra. Schwartznak általában nem sok babér termett néhány lepattanón kívül, és rendszerint 100-10-re kikapott az egészpályás egy-egyezések alkalmával. Kobe közben bőven túlnőtt a 180 centin, ám ijesztően sovány volt, így hosszú karjaival szakasztott úgy nézett ki, mint egy gibbon. Az edzői durva, türelmetlen játékosnak tartották, aki minden alkalommal a puszta pillantásával ölni tudott volna, amikor egy meccsen lecserélték, így Joe-nak olaszul kellett nyugtatnia a fiát. Az akaratereje időről időre megdöbbentette a környezetében levőket. Bryant egyértelműen bizonyítani akart mindenkinek, újra és újra és újra. Erre elég hamar lehetősége adódott. A nyolcadik osztály első napján a Bala Cynwyd középiskola menzáján ebédelt, amikor egy másik fiú odament hozzá, és megszólította. „Úgy hallom, egész jó kosaras vagy”, mondta. „Ha játszani akarsz, először engem kell legyőznöd.” „Így hát a suli után kimentünk kosarazni”, mesélte később Bryant. „Lenulláztam a srácot, és onnantól megkaptam a nekem kijáró tiszteletet, amire annyira vágytam már az olasz évek alatt is. Csak úgy tombolt bennem az adrenalin! Fogalma sem volt, mennyire fontos ez nekem!” A 13 éves Kobe a Bala Cynwyd gimi helyi nagyfiúján kívül még sokakat megtanított az alázatra. Immár jóval öregebb kiadásban, de Mo Howard még mindig eljárt meccselni pár öreg haverral egy szabadidős klubba, beleértve Joe Bryantet is. „Ha csak nyolcan vagy kilencen jöttünk össze, mindig megkértük egyikünk fiát, hogy álljon be”, emlékszik vissza Howard. „És atyám, amikor Kobe először beállt… én fogtam, és szétrúgta a seggemet! Tizenhárom évesen! Emlékszel, később a Lakersben hogyan nézett egy-egy bedobott

kosara után? Na, én ugyanazt a nézést kaptam tőle! Teljesen lerombolta az egómat, végem volt!” Gyorsan elterjedt a híre, hogy a Bala Cynwydben van egy új srác, aki egy korábbi NBA-játékos fia. Így aztán Gregg Downer, a közeli Lower Merion középiskola 33 éves edzője elzarándokolt egy nyolcadikos mérkőzésre. „Amikor azon a meccsen láttam őt, nem éppen a Kobe Bryant Show ment”, mondta Downer egy 2015-ös interjúban. „Az edzője folyamatosan lecserélte és visszaküldte a pályára, így nem láthattam igazán, mennyire jó vagy nem jó játékos Kobe. Kicsit sovány volt, 183 centi és 61 kiló. Úgy látszott, irányítót akart játszani, legalábbis folyamatosan a kezében akarta tudni a labdát.” Downer a második szezonját töltötte az elővárosi Montgomery megyében található Lower Merionnál, amely utoljára 1943-ban nyert állami bajnokságot. Nem igazán tudta, miként leheljen életet a suli kosárlabdaéletébe, de amikor először látta játszani ezt a sovány gyereket, azonnal tudta, hogy szerepe lesz a felélesztésben. „Amikor 1990-ben megkaptam az állást, totális újjáépítésre rendezkedtem be. Az interjúmon olyan sztorik kerültek elő, amelyekben a csapat négy emberrel fejezte be az adott meccset, mert nem volt elég játékosuk az iskolai engedélyeik (hiánya) miatt.” Így Downer meghívta a nyolcadikost egy össziskolai edzésre a Lower Merionba. Az edző akkor kezdett ráébredni, ki is ez a fiatal reménység, amikor Bryant a 206 centis apja kíséretében érkezett meg a suliba. „Amikor először edzettem Kobet, Joe a sarokban állt. Rögtön összeállt a fejemben a képlet, hogy kinek a génjeit látom.” Downer a ’80-as években irányítót játszott a Lynchburg Egyetemen, ami egy harmadosztályban szereplő gárda Virginiában. Viszont már a ’70-es években komoly, bérletes Sixers-rajongó volt, aki rendszeresen ott szurkolt a Spectrumban. Istenítette Doug Collinst, de a Jellybeanről szóló emlékei is kezdtek visszatérni. Még arra is emlékezett, hogy Jellybean apja nem messze ült tőle a lelátón. Joe Bryant a háttérben maradt a Lower Merion edzésén, hogy Kobe kiélvezhesse a szituációt. Ez a szemlélet nála később alapbeállítássá vált. Downer már az edzés első néhány percében

tudta, hogy profi szintű képességek rejlenek a kisgyerekben, aki játszi könnyedséggel szedte ízekre az ő össziskolai csapatának játékosait. Az idősebbeket csupán a neve hallatán máris birizgálni kezdte a megérzés, hogy ez a srác hamarosan berobbanhat az életükbe. „Ahogy megláttad, mi mindenre képes, ahogy megértetted a genetikai kötődéseket, láttad a munkamorálját és az alfahím mivoltát, azonnal tudtad, valami különlegesnek, valami páratlannak leszel a tanúja”, mondja Downer. Az edzés alatt megjegyezte egyik asszisztensének, hogy egy ilyen típusú játékos meg tudná menteni mindkettőjük állását. Az egyetemi napjai már rég leáldoztak, de Downer még mindig rendszeresen pattogtatott egy szabadidős bajnokságban. Tehát aznap beállt, és egy-egyezett egy kicsit a nyolcadikossal – ám hasonló sorsra jutott, mint játékosai, mint Mo Howard, mint Joe Bryant európai csapattársai: elpáholta egy tizenhárom éves. Azon a nyáron Kobe megismerkedett egy vele egyidős játékossal, Donnie Carr-ral a Sonny Hill Ligában. Mindketten most végezték a nyolcadikat, de a saját korcsoportjuk felett játszottak a tizenegyedikeseknek és tizenkettedikeseknek fenntartott ligában. Carr már sokat hallott az ex-NBA-játékos fiáról, aki állítólag végtelen potenciállal bír, „ám amikor először megpillantottam, csak egy vékonydongájú srácot láttam, két nagy térdvédővel. Nem ezt a látványt vártam. Nagy, hosszú karok, hosszú törzs, fiatal kora ellenére már majdnem százkilencvenhárom centis magasság. Még mindig növésben volt, és a folyamatos térdfájdalmai miatt nehezére esett többek között lehajolni is.” A térdproblémját az Osgood-Schlatter-szindróma okozta, ami durván kínozta a versenysportot magas szinten űző serdülőket. Akkoriban ahhoz, hogy tisztán dobhasson, Bryantnek el kellett jutnia a pálya megfelelő pontjára, és megszabadulnia a védőjétől néhány dobócsellel. Ha már fel tudott ugrani, általában elég magasra jutott, hogy átdobja a védőjét, emlékszik Carr. „De hogy teljesen őszinte legyek, láttuk ugyan benne akkoriban a lehetőséget, viszont nem éreztük különlegesnek, mert még nem volt olyan gyors és robbanékony, mint később. Inkább tűnt egy lassított felvételként mozgó pálcikagyereknek. Mind úgy vélekedtünk, hogy jó, jó, de elég

jó? Senki nem mondta a szemébe, de magunk között mind úgy gondoltuk, hogy nincs benne semmi különleges.” Az ő nagy középiskolai rivalizálásuk már azon a nyáron elkezdődött, a Sonny Hill Ligában, nevet Carr. „Így indult a párbajunk, mert mindketten telebeszéltük a másik fejét. Egyszer ő szólt be, egyszer én. Habár Kobe az elővárosból jött, soha nem viselkedett kertvárosiként, mindig belvárosi kölyökként adta el magát. Nem színészkedett, valóban benne volt a philadelphiai keménység és az a mentalitás, hogy sosem hátrált meg. Ha beszélgettél vele, mindig rád koncentrált, és elszánt arccal figyelt. A parketten pedig még sokkal elszántabbnak látszott.” Ahogy Carr egyre jobban megismerte Kobe Beant, rájött, a srác rengeteg időt töltött azzal, hogy saját magának kihívásokat kreáljon. „Folyamatosan kereste a szitukat: bármit, ami motiválhatja, és kihívást jelenthet neki”, mondja egykori riválisa. „Fiatalként is ugyanaz volt a mentalitása, amiről később annyi történetet hallottunk. Mindig keresett valamit, ami begyújthatja nála a tüzet, és megadja azt a pluszt, amivel a többiek fölé kerekedhet. Már kilencedikesként is ez jellemezte.” A Sonny Hill Ligában játszó Bryantet az elsők között láthatta Eddie Jones, a Temple Egyetem 198 centis csatára. „Már akkor, tizenhárom évesen remekül játszott, ki tudta készíteni az ellenfeleit”, mondja Jones. „Remek versengés volt, remek szórakozás!”, emlékezett Kobe a Sonny Hill Ligára. „A Temple-ből érkezett srácok jöttek megnézni minket, mert az ő termükben kosaraztunk: Eddie Jones, Aaron McKie és Rick Brunson is. Ők játszottak utánunk. Természetesen az edzésünk végeztével ott maradtam, hogy figyeljem őket. Eddie engem szokott beválasztani a csapatába az edzőmeccseken. Úgy gondolta, hogy egy kicsit tudok játszani, tehát kiválasztott, én meg nyomtam velük.”

Korai ászok Azon az őszön a Lower Merionban Downer számára egyértelművé vált, hogy Bryant munkamoráljának nincs párja: brutális önfejlesztést tartott, amibe beletartozott a futás, a súlyzózás, és persze a látszólag nonstop kosárlabdázás is. A csapat edzésein nem létezett olyan,

hogy bármilyen gyakorlatban alulmaradjon – ez négy éven át így is maradt. „Amikor elkezdtem kapisgálni, hogy ez a Bryant pofa mennyire jó, olyan edzőket kellett keresnem magam mellé, akik szintén remekül tudtak játszani”, mondja Downer. „Egyetlen szándékom volt, hogy olyanokat kerítsek, akik képesek védekezni rajta, versengeni vele, képesek őt kihívások elé állítani!” Felvett egy atletikus hátvédet, a korábbi egyetemi játékost, Jimmy Kiesermant, majd meggyőzte saját nagydarab és erős bátyját, Drewt, hogy hagyja ott a vállalati világot, és álljon be hozzá edzőnek. A Lower Merionban idővel belsős poén lett, hogy „persze, természetes, felugrom a repülőre, és jövök levédekezni ezt a tizennégy évest! Nem probléma!”. A csattanó persze az volt, hogy ez az elszánt 14 éves mindenkivel feltörölte a parkettet. Downer felvette a fiatal sztárja apját is. Az edző amiatt aggódott, hogy egy nagynevű, menő iskola, mint például Carr alma matere, a Roman Catholic könnyedén elcsábíthatja Kobet egy olyan kis külvárosi iskolából, mint a Lower Merion. Joe edzői kinevezésétől azt várta, hogy stabilizálja a kapcsolatot, ráadásul Kobe nővérei szintén a Lower Merionba jártak, beilleszkedtek, és a röplabdacsapatban is játszottak. Az aggodalom a következő szezonokra is megmaradt, igaz, jelentősen enyhítette a tény, hogy Kobe élvezte, olyan iskolába jár, ahol dominálhatott a pályán, annyi játékidőt kapott a fejlődéshez, amennyit csak akart, és tudatosan erősítették a személyiségét. „Az első néhány alkalommal, amikor belvárosi iskolák ellen játszottunk, folyamatosan beszéltek rólam”, magyarázta egyszer. „Az emberek fele szerint puhány kertvárosi voltam.” E negatív benyomást részben az is magyarázta, hogy Bryant újonc évében a Lower Merion borzasztóan szerepelt. Egy esztendővel korábban 20 győzelmet számláltak Downer vezetésével. Az elvárások ennek megfelelően az egekben jártak, ám a végzősök távozása és néhány sérülés durván megtépázta a csapatot. Az 1992–93-as szezonban a Lower Merion Ászok (Aces) Kobe Bryanttel a kezdőjében 4-20-as mérleggel végzett. „Nem volt valami szép idény”, sóhajt Downer.

Viszont az edző és a leendő sztár egyaránt ráébredt, hogy mindketten irtóznak a vereségtől. „Annyiszor kikapni valószínűleg egyenlő volt számára egy földindulással. És a vereségek miatt egyre nehezebben lehetett őt lecserélni, hogy pihenjen egy kicsit”, mondja Downer. „Mindig mindent megtett a csapatért, az összes poszton játszott nálunk, és nem lehetett egykönnyen leültetni őt.” Ahogy apja is, Kobe szintén hajlamos volt beleállni néhány meggondolatlan dobásba. Downer ilyenkor lecserélte, hogy beszéljen a fejével. Ennek persze Kobe nem örült. „Olyankor a pillantásával ölni tudott volna, és vissza is beszélt, amit nem engedhettem meg neki.” Amikor a dolgok rosszra fordultak, Joe ismét olaszul nyugtatta a fiát. Downer soha nem tudta, mit mond ilyenkor a segédedzője, de úgy tűnt, működött a módszer. „Azt hiszem, Joe kiváló ’ütköző’ volt. Kobe már nem kiabált velem annyit, vagy ha mégis, az apja azonnal számonkérte rajta.” Az sem vált hátránnyá, hogy a fiatal edző kezdte átértékelni, mikor is kell lecserélni az ifjú titánt. Az edzői stáb új filozófiája szerint „egy rossz dobás Kobetól jobb, mint egy eladott labda egy csapattársától”. „Egyértelműen megvolt a ’kosárlabda-IQ-ja’, kiváló játékintelligenciával rendelkezett”, magyarázza Downer. „Remekül passzolt már elsőévesként is. Jobbá tudta tenni a társait, ám amikor a csapatnak nem ment a játék, amikor egész egyszerűen elfogyott a tudomány, azt mondta: Tudjátok mit? Inkább megoldok mindent egyedül!”. A körülmények tehát tökéletesen adottak voltak ahhoz, hogy a fiatal Bryant és csapattársai között előjöjjenek a problémák – ugyanazok, amelyeket már átélt Olaszországban és később átélt az NBA-ben is. „Ahogy telt az idő, kibújt belőle az alfa(hím)”, vallja be Downer. Ám minden szakvezető egyértelműen látta ennek a jó oldalát is: Bryant jelenléte rengeteget könnyített az edző dolgán. „Elsőrangú volt a munkamorálja, plusz ehhez társult a szivacs-agya, hogy a legjobb akart lenni, és beszívta az ehhez szükséges információkat. Bármelyik edző tanúsíthatja, nem minden játékosnak van ilyen feje. Ha Bryantnek egyszer elmondtál valamit, sosem kellett ismételned

magad. Kobe alapjaiban változtatta meg a helyzetünket: most már volt egy alapkövünk, akire építkezhettünk, de a többiek… hááát, nem tűntek valami tehetséges társaságnak.” Downer hozzátette: „Kobe mindenkit megvert a sprintekben, mindenkinél keményebben dolgozott a csapatban, és minden társa arcába belemászott, mindenkit elszámoltatott, ha kellett.” Ez a hozzáállás szükségszerűen súrlódásokhoz vezetett, főleg az első szezon vereségsorozatának kellős közepén. Ugyanakkor a többi játékos is elismerte Bryant elhivatottságát. „Amikor a végzősök és néhány, kevés sikert megélt idősebb játékos látta, hogy Kobe milyen keményen dolgozik és milyen szenvedéllyel él a játék iránt, nehezen tudtak volna megkérdőjelezni minket, és nem beállni mögénk a csatasorba.” Evan Mosky, az egyik tapasztaltabb játékos szerint az sem bizonyult lényegtelen szempontnak, hogy Kobe versenyszelleme nem nyomta rá a bélyegét az öltözői hangulatra. „Boldog, normális gyerek volt ő is, aki együtt nevetett és viccelődött mindenkivel.” Az edzőknek azért küzdeniük kellett a fiatal Kobe Bean túlzott önteltségével. Downer bevallotta: „Néha elég makacsnak és arrogánsnak találtam, azonban ezek azok a tulajdonságai, amelyek miatt nagy játékossá válhatott.” Downer szerette a megelőző védekezést (front the post), azaz a palánk alatt a védőjátékosnak a támadó elé kellett lépnie, hogy az ne kaphassa meg a labdát. „Az egyik edzésen megmondtuk Bryantnek, hogy védekezzen elölről, mire visszaszólt: nem ezt fogom csinálni az NBA-ben! Mi pedig közöltük vele, hogy ez itt nem az NBA!”. Van, aki szerint Kobe Bryant domináns személyisége és az apja jelenléte a szakmai stábban teljesen felborította a szerepköröket a Lower Merionban. Downer amondó, ha lehetett is ennek némi alapja, Joe Bryant kifejezetten figyelt arra, soha ne lépje át a hatáskörét, hogy mindig normális szülőként viselkedjen, és ne akarjon semmiféle előnyt kisajtolni fia számára. Joe szorgalmasan végezte tréneri feladatait, remek vezető lett a junioroknál, illetve kiváló segédedző az össziskolai csapatnál. „Akkoriban létezett a ’biztonsági öv-szabály’, ami a székedhez ragasztott, azaz ülve kellett edzősködnöd a meccsek alatt”,

emlékezett Downer. „Hülye, sőt kifejezetten hülye szabály volt, de nem állhattál fel. Talán tíz évem is elment úgy, hogy ezt a rendelkezést be kellett tartani.” Az első évben az egyik mérkőzésen Joe Bryant a kispadnál állt, és úgy vitatta az egyik bírói döntést. Kapott érte egy technikai faultot. A következő meccsnél hiába keresték a kispad környékén. Az egyik edző felnézett, és észrevette, hogy Jellybean a lelátón, magasan ül. Downer a félidőben felküldött egy segédet, hogy megtudják, mi a gond. Joe annyit mondott, nem akart ártani a csapatnak, ezért úgy döntött, távol tartja magát az oldalvonaltól, vagyis hogy közvetlen közelről figyelje a mérkőzéseket. Erre Downer és a többi edző nevetve közölték vele, hogy vissza kell térnie a kispadra, mert túl értékes a jelenléte. Nem mellesleg senki más nem beszélt rajtuk kívül olaszul. Downer akkoriban még fiatal edző volt, később aztán a pennsylvaniai középiskolai kosárlabda vezéralakjává nőtte ki magát három állami bajnoki címmel. Kobe Bryantet edzeni rengeteg tanulsággal járt, mondta. „Most, hogy a kirakóst egészben láthattam, elképeszt, fiatal korától fogva milyen utat járt be, elképeszt az egyedülállósága, a koncentrációja. Nem tudom, hogy az őrült a megfelelő szó Bryantre vagy sem, mindenesetre páratlan.” Az első közös szezonjuk vereségei mindkettejük életét megnehezítették, ám a fiatal edző és az elsőéves sztár a széthúzás helyett az összetartást választották. Downer szerint „egyikünk sem szeretett veszíteni, de ettől még a csapatunk olyan volt, amilyen: nem túl jó. Viszont minden vereség után alig vártuk a következő reggeli edzést a teremben.” Kobe így emlékezett: „Az első évem gyötrelmesen alakult. Azt hiszem, négy győzelem mellett húsz vereséggel végeztünk. Kemény szezont tudtunk le, de jó tapasztalatokat is szereztünk egyben. A középiskolai edzőm a tréning után ott maradt velem, és bejött az edzés előtt is, hogy segítsen. Sokat beszélgettünk a kosárlabdáról, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy játékosként fejlődjek, érettebbé váljak.” A csapata súlyos vereségei miatti csalódottság ellenére Bryant lenyűgöző atletikusságát is meg tudta villantani, amire egész Philadelphia középiskolai kosárlabda-közössége rácsodálkozott.

Tehetségét és eltökéltségét sok edző vonzónak találta. Sam Rines, az Amatőr Atlétikai Szövetség (AAU) edzője, aki folyamatosan új tehetségek után kutatott, így emlékszik a Bryanttel való első találkozására: „Még nem volt igazán kiforrott. Úgy értem, az már látszott, hogy jó játékos, sőt az a fajta, akire ránézel, és azt mondod, szent Isten, de hát, még csak kilencedikes!”. A fiatal Bryantnek az első szezonja vége előtt néhány mérkőzéssel megsérült a térde, így az utolsó meccseket végig kellett ülnie kispadon. „Tizennégy évesen már eléggé magasra nőtt”, emlékezett egy helyi kosárlabda-szakíró. „Még nem zsákolt. Annyira vékony volt! Úgy törte el a térdkalácsát, hogy valakivel véletlenül összekoccantotta a térdét.” A sérülés lehetővé tette, hogy Downer megnézze, mit is tud a csapata Kobe nélkül. „Mindig is úgy véltem, egyetlen Bryantbokaficam választ el minket attól, hogy átlagos csapat legyünk. És valószínűleg azok is voltunk.” Már ama bizonyos első idény után feltűnt Downernek, hogy Bryant jelenléte mindenkit komoly nyomás alá helyez a csapat körül. Arra is rájött, hogy a következő években ez a nyomás csak nőhet. Hiszen Kobe végső célja elég egyértelműnek tűnt, és ha nem értettél vele egyet, készen állt arra, hogy a gallérodnál fogva hajítson a busz alá.

11. FEJEZET

VIBRÁLÁS A szín mindig változott, ám mindenütt felismerhető volt ugyanaz a Kobe Bryant-dinamika. Másodéves szezonjában a Lower Merionban már két fekete srác tűnt ki a fehér arctengerből – ekkor találkozott Jermaine Griffinnel. Egyikük egy kiváltságos európai életből érkezett, másikuk New York Far Rockaway nevű részéről menekült. Griffin másodévesként került a Lower Merionba a queensi Far Rock kemény utcáiról, egy ifjúsági program, az ABC keretében (A Better Chance, azaz Egy Jobb Esély). Hét másik fiatallal élt együtt egy házban, tanácsadói felügyelet alatt. A program lehetővé tette, hogy megváltoztassák az életüket.

„Rengeteg gyerek érkezett a belvárosból”, magyarázta Griffin egy 2015-ös interjúban. „A programhoz való csatlakozás életem legjobb döntésének bizonyult akkoriban.” Gregg Downer szerint Griffintől óriási tartást kívánt, hogy belépett egy olyan programba, mint az ABC. A fiatalember 1993 nyarának végén tűnt fel a Lower Merionban, ahol egy merőben új világba csöppent. A Far Rock egy tengerparti közösség volt, önkormányzati lakások és öregedő nyaralók ezreivel – a környék az ősidőkben üdülőhelyként funkcionált, ám az évek során szinte teljesen lepusztult. „Ez a borzasztó hely a bűnözés melegágya volt”, mesélte Carmela George a New York Timesnak. „Mindent láthattál: lövöldözést, drogokat, prostitúciót, bandaháborúkat és felgyújtott nyaralókat.” A légkör akkor vált puskaporossá, amikor a dzsentrifikáció nyomán benyomultak a környékre a yuppie-k (jól kereső, magukra sokat adó fiatal városi értelmiségiek – a szerk.), és elkezdték felvásárolni az ingatlanokat. Griffin sok minden keresztülment már, amikor az ABC lehetőséget ajánlott neki, hogy hagyja hátra addigi életét, és tapasztaljon meg másfajta körülményeket is. „Egy túlnyomórészt fekete környékről jöttem, a Lower Merion pedig többnyire fehér volt. Úgyhogy ezt az egészet afféle kulturális sokként éltem meg.” A kosárlabda nem szerepelt a költözés szempontjai között, viszont hamar tényezővé vált Griffin életében. Amikor először bejárta az iskolát, az egyik első ember, akibe belebotlott, Downer volt, akinek azonnal feltűnt Griffin 190 centis magassága. Az edző pillanatok alatt felvázolta a helyzetet, és a queensi fiatalembernek tetszett, amit hallott. „Azonnal megvett, amikor arról mesélt, hogyan képzeli el a csapat jövőjét, és arról, milyen fájdalmasra sikeredett az előző szezon.” Hamarosan megismerte Kobe Beant is, és kialakult közöttük a kölcsönös tisztelet. „Amikor először találkoztunk, rendes srácnak tűnt. Ő is csiszolta a játékát, én is csiszoltam az enyémet”, emlékezik Griffin. „A kosárlabda is szerepet játszott benne, de azt hiszem, ő és Kobe amúgy is egy hullámhosszon voltak”, osztja meg a benyomásait

Downer. „Akadt más jó játékos is, viszont Jermaine és Kobe nagyon közeli barátok lettek. Jermaine lett a második opció a csapatban, azaz a kirakós fontos eleme és Kobe segítőtársa.” „Mind tudjuk, hogy Kobe viselkedett közülünk a leginkább magabiztosan”, mondja Griffin. „Ezért is értettük meg egymást ilyen jól: én is elég magabiztos vagyok. Mivel New Yorkból jöttem, kicsit másképp jártam-keltem, máshogy beszéltem, más szlenget használtam, más volt a stílusom”, ám igazából ez mind jól jött ahhoz, hogy Griffin egészen más perspektívába helyezhesse a különböző helyzeteket, a meghozandó döntéseket, amelyekkel új barátjának szembe kellett néznie. Bryant is megélte a maga kulturális sokkját a Lower Merionban. Úgy tűnt, egészen kényelmesen beilleszkedett az elővárosi iskolában, mégis egyértelműen vágyott arra, hogy megtapasztalhasson mindent, ami afroamerikai. Jobban meg akarta ismerni a kulturális gyökereit, hogy ne érezze idegennek magát egy idegen országban. Griffin szerint „Kobe mindig azt mondta: ’Így mennek a dolgok.’ Mire én: ’Kobe, szerintem nem így kéne menniük!’ Ez az oka, hogy annyira jól összeillettünk: mert mindketten olyan határozottak voltunk. Nem kellett fognia a kezemet, de nekem sem az övét. Ő is példát mutatott a maga módján, akárcsak én is az enyémen.” Griffin a Far Rockon találkozott pár figurával, akik – ha szükségből is – meglehetősen magabiztosak voltak. Ám még ők is eltörpültek Kobe Bryant mellett, aki már másodévesen meggyőződéssel hitte, hogy övé a világ. Griffin ezen hamar túllépett, és megismerte barátja személyiségének más oldalait is. A felszínen mutatott fölény alatt megbújt egy jó adag érzékenység is, amit az „intézzük el” szemlélet táplált. „Egyértelműen megismertem azt az oldalát is, amelyet mások nem láthattak, hallhattak vagy tapasztalhattak meg korábban.” Sok tekintetben Bryant „olyan volt, mint mindenki más”, osztja meg megfigyelését Griffin, egy dolgot kivéve: Kobe alfahímként élt, úton a világhír felé. Visszaemlékezve azokra az időkre, egy másik Bryant-csapattárs, Evan Monsky egyetért azzal, hogy Kobe nem csupán a középiskola olykor zavaros világában helyét kereső kamasz volt, hanem a

folyosókon a fehér tengerből fizikailag és spirituálisan is kimagasodó, mosolygó fekete arc is egyben. Hamarosan berobbant a hírnév is, amit Bryant úgy élvezett, mint bármely tini: vigyorgott, mint a tejbetök. Sok szempontból a másodév során jutottak neki az utolsó ártatlan órák, amikor szabad lehetett, mielőtt elragadta volna az az élet, amelyet annyira akart – gyereksztár lett. Később sokszor elmerengett azon, vajon milyen kincsektől esett el emiatt. „A középsuliban óriási tréfamesterek voltunk!”, emlékszik Griffin, aki valósággal lubickolt a Lower Merionban és a Bryanttel folytatott barátságában. „Vannak napok, amikor semmi kedved iskolába menni. Amikor legszívesebben kimaradnál. Élveztük a sulit, de szerettünk volna el-elszabadulni, üvölteni egyet, kajálni, vagy csak kikapcsolódni egy kicsit, zenét hallgatni, meg ilyesmi.” Ők közösen szöktek el és lógtak a suliból, és közösen csüngtek Jeanne Mastriano, az új, fiatal, szemüveges angoltanárnőjük szavain is az órákon. „Az egyik kedvenc tanárom”, meséli Griffin. „Határozottan volt benne valami. Mindig remek minősítéseket írt rólam, illetve a dolgozataimról. Egészen mélyeket társalogtunk, a normális kereteken túl. Az, hogy az ő órájára jártam, megváltoztatott, új szemléletet adott az írásaimhoz, az élethez, a beszédhez, és az ő biztatására rengeteg könyvet olvastunk. Másik szintre emelt bennünket.” 2015-ben Mastriano úgy emlékezett, „nagyon sokat írtunk tizedikben. Rengeteg szabad (témájú) fogalmazás, vagy csak rövid fogalmazásjegyzetek, tonnaszám, hogy kijöjjenek belőlünk a szavak. A jó szavak és a rosszak is.” Az írás segített Griffinnek értékelni a Far Rockban megtapasztaltakat, csakúgy, mint Bryantnek számot vetni a saját életével – olyannyira, hogy utóbb 2015-ben Mastrianót a „múzsájának” nevezte, ami megnevettette egykori tanárát. „Múzsa, vagyis félistennő, az inspiráció kilenc nővér-istenének egyike, igazán?”, mondta nevetve egy rádióinterjúban. „Persze a középiskolában nem hívott múzsájának, de azért jó kapcsolatban voltunk.”

Úgy tűnt, Bryant mindig hiányzott az óráról, mert éppen az egyik elit kosárcsapattal kellett készülnie, ugyanakkor mindig úgy tért vissza az iskolába, hogy elkészült a leckéivel. Ez utóbbit Mastriano nagyon is tudta értékelni. „Figyelemre méltóan fegyelmezett volt a középiskolában”, emlékszik vissza a tanárnő. A fegyelem a család barátai szerint Pam Bryantnak tulajdonítható. Megkövetelte, mert úgy gondolta, ezzel is kontroll alatt tudja tartani fiát és annak drámai gyorsasággal változó környezetét. Bár a tanulás messze nem érdekelte annyira, mint a kosárlabda, Mastriano érzékelte Kobe mindenre kiterjedő tudásszomját. „Úgy gondolja, a tudás képessé teszi az embert dolgokra. El tudja képzelni, milyen lenne a világ, ha mindenki így gondolkodna?” Mastriano osztályozta Griffin és Bryant munkáit, és biztatta őket, kérdezzék meg maguktól, mit is szeretnének az írástól, hogy ezzel is célt tűzzön ki eléjük. „Mindig a kosárlabdáról írt”, meséli. „Minden egyes alkalommal az volt a téma, hogyan lesz belőle profi kosaras.” Bryant régóta érdeklődött az írás és a költészet iránt, műveit gyakran prezentálta Big Joe-nak, aki boldog és hálás közönségnek bizonyult. Nagyapja már régóta mondogatta, Kobe annyira tehetséges más területeken is, hogy el kellene gondolkodnia a kosárlabdán kívüli életről. Erre azonban vajmi kevés esély mutatkozott, minthogy Jellybean és fia egyértelműen a kosaras témát tartották a fókuszban.

A rapper Az írás a tini Bryant életébe új irányt hozott, immár nem szorult kizárólag a kosárlabda szűk keretei közé. A saját identitásválságával jelentős részben az afroamerikai kultúra felfedezése révén birkózott meg, ahonnan a szülei is jöttek. Mire Griffinnel összehozta a sors, már volt alkalma érintkezni e kultúrával: először a Sonny Hill Ligában, a különböző edzőmeccseken, és persze Észak-Philadelphia betonpályáin. Furcsa módon a fekete életmóddal az egyik legerősebb kapcsot a wynnewoodi külvárosban levő Zsidó Közösségi Központban találta meg. Joe ott helyezkedett el fitnesz-igazgatóként, ami illeszkedett a legkülönfélébb részmunkaidős állások sorába, amelyeket a családi

kassza kiapadása elleni harcában vállalt. Az ott végzett munkája mellett szerepelt a Lower Merion bérlistáján is, valamint egy wynnewoodi zsidó magániskola, az Akiba junior lánycsapatát is edzette, ahol nagyon szerették a tanítványai. „Fenomenális volt, elkötelezett és vicces is”, mondja Jeremy Treatman, az Akiba junior fiúcsapatának edzője. „A lányok imádták, és Joe tényleg tanította őket! Akadtak hiányosságaik, ő viszont hihetetlen odaadással oktatta a játékosokat!” Treatman és Joe hamar jóbarátok lettek, és a fiúk edzője látta, amint Jellybean minden lelkesedését beleadta a melóba. Megmutatta a lányoknak az alapokat mindenben, egészen a labdával való cselekig és a lábmunkáig. Bryant annyira élvezte az edzősködést, hogy Treatman szerint Joe sokkal tovább maradt volna az iskolában, ha az állás többet fizetett volna. Treatman emlékezett Kobe Beanre is, ahogy az Akiba edzései alatt egy oldalsó palánknál káprázatos megmozdulásokat gyakorolt. A játéka nem egy tizedikes szintjén volt. Treatman meg is kérdezte Joe-t, hogy ő mit tudott ennyi idős korában. „Messze nem annyit, mint ő!”, válaszolta nevetve az apa. „Tényleg?”, kérdezte Treatman. „Persze”, mondta Joe. „Sokkal-sokkal jobb, mint én voltam ilyen idősen. Csak nézd!” A Zsidó Közösségi Központban a kosárlabda mellett a tinédzser Kobe életének egyik meghatározó alakja is felbukkant. Merthogy egy apa-fia dobálgatás alkalmával Kobe itt ismerte meg Anthony Bannistert, a Központ egyik gondnokát, aki akkoriban 16 éves volt. Bannister a rap mestereként mindent tudott a műfaj régi slágereitől a feketék által kedvelt irányzat következő nagy durranásáig. Lett légyen az hip-hop, R&B, vagy a dühvel, macsósággal, smukkal kísért kifejezések kunkorodó fonala, Bannister otthonosan mozgott a témában, amely bő egy évtizeden át tartotta lázban a világ ifjúságát. A beszélt nyelv gyors előadása, a rap azonnal beszippantotta a Kobe Bryantben rejtőzködő ifjú költőt. Bannister igazán érdekes egyéniségnek számított mind az írói tehetsége, mind a lemezkiadói ambíciói okán. Tevékenységének főhadiszállása a Zsidó Közösségi Központ tornatermének

szomszédságában levő kis gondnoki szoba volt, amely egy gyéren világított folyosóról nyílt, és Bryant hip-hop tanulmányainak fő helyszínévé vált, miután Kobe ebből Európában teljesen kimaradt. Általában dobálgattak egy kicsit a teremben, majd átköltöztek az „irodába”, hogy dalszövegeket, rímeket, ritmusokat és komplett önkifejezési műveket alkossanak. Griffin szerint Bannister „határozottan nagy hatást gyakorolt ránk. Nyugodt, fesztelen srác, aki imádta a zenét, az írást, a szórakoztatást. Néhány évvel idősebb volt nálunk. Elmentünk hozzá, és zenéltünk, zenéket írtunk. Szabad stílusban (freestyle – a szerk.) nyomtuk, rappeltünk. Számunkra Bannister szobája menedéket jelentett. Nagyrészt miatta ástuk magunkat egyre mélyebbre a zenébe, és kezdtünk el a zenéről írni, gondolkodni.” „A gyerek zseniális”, mondta Kobe Griffinnek. „Szó, ami szó, tudott rappelni”, válaszolta Griffin. „Remekül bánt a szavakkal.” Bannister mutatta be Bryantnek a műfaj folyamatait, miként kell ritmusokat gyűjteni, dalok egy-egy szeletét, majd ezekre hogyan kell ráhúzni a saját szavainkat és ötleteinket új módszereket alkalmazva, összekapcsolva valamit az egyik számból és mást egy másikból. „Kobe tizennégy volt, sovány és szívós, de szenvedélyes és eltökélt”, magyarázta Bannister az író Thomas Golianopoulosnak. Bryant Bannister segítségét azzal köszönte meg, hogy komplett bosszúhadjáratot folytatott ellene a Központ tornatermének parkettjén. „Egyértelműen az a típus, aki képes erre”, nevet Griffin. „Állandóan feszegette a határokat. Biztos vagyok benne, hogy Anthony jó néhány alkalommal felhúzta magát.” Sokat segített, hogy Bannisternek remek humora volt, és néha még tudta is tartani magát a kosárpályán. „Kobe gyakorolt, majd letesztelte az új mozdulatait Anthonyn”, emlékszik Griffin, hozzátéve, hogy Bryant a legfrissebb kreálmányait a Központ termében gyakorolta be, mielőtt a philadelphiai játszóterekre vonult volna velük. Ebben az értelemben Bannister lett Bryant kosárlaboratóriumának kísérleti egere.

Új érdeklődési körében, a zenében, a következő lépést néhány hozzá hasonló diák jelentette a Lower Merion ebédlőjéből, akiknél időtöltésként ment a freestyle, és persze az elmaradhatatlan egymás elleni rap-mérkőzések. Kobe itt ismerkedett meg Kevin „Sandman” Sanchezzel, aki szintén nagy hatással volt rá a későbbiekben. Bryant lenyűgözte Sanchezt egy versével, ami egy kazettákkal harcoló kiborgról szólt. Ha valaki az utcai hitelességre épülő hip-hopba akart betörni, talán a legjobb, ami történhetett vele, hogy az első próbálkozásait az iskolai ebédlőben hallgatták meg. Így kisebb buktákkal a háta mögött érkezhetett meg a műfajba, és lerakhatta az alapokat, amelyekre építhetett később egy olyan zeneipari irányzatban, amelyet leginkább az utca gyermekei műveltek. Griffin közölte: „Sokszor megmondták neki, hogy ’ó, te jobban élsz annál, hogy így rappelhess! Nem beszélhetsz így, de ha rappelsz, akkor máshogy csináld!’ Számára azonban a zene több volt, mint eszköz a meneküléshez: a kommunikáció, a mesélés egy újabb módja, ahogy a kosárlabda is csupán egy másik szökési opciónak számított.” Néhány megfigyelő szerint Bryant rapperi ambíciói pusztán arra irányultak, hogy kivívja a tiszteletet és elfogadtassa magát az új környezetében. Sokan elkezdték leírni őt kosarasként, mert csak a Lower Merionban, másodosztályúnak számító ellenfelekkel küzdött, és nem a Public Ligában szereplő nagyhalak ellen. Ám ha Bryant tiszteletet is akart, csak burkoltan követelte, magyarázta Griffin. A respekt, amit végül is megadtak neki, az általa szerzett szövegekből és azok cappella stílusából eredt. Bryant nem próbált meg a hiteles utcagyerek szerepében tetszelegni. Az amerikai városokban a rap sokféle irányt vett. Philadelphiában a szócsaták, az éles nyelvű párbajok voltak divatosak, ami tökéletesen passzolt Bryant versenyszelleméhez. A respektet a megnyert csaták révén is ki lehetett vívni, melyek során a résztvevők ügyesen fogalmazott, ravasz odaszúrásokat és a macsóság más jegyeivel tarkított szövegeket vágtak egymás fejéhez. „Dobd be a legjobb rapet, amit tudsz, és aki nyer, az a bajnok. Számunkra ez jelentette a tiszteletet és az elfogadást”, mondja

Griffin. Bryant tulajdonképpen azt tanulta meg, hogyan fejezze ki sportbeli szándékait oly módon, amit az új kortársai, mint Donnie Carr is megértettek. A rap lehetőséget adott neki, hogy kapcsolatokat teremtsen, sőt a kosárlabdapályán gyakori beszólogatásokat is megalapozta, ami az ellenfelekkel való versengés egy formája. Ezek a párbajok nyers, a pillanat hevében született összecsapások voltak, és Bryant hamar ráérzett az ízükre. Kifejezett előnyére vált 198 centis magassága, és csak úgy áradt belőle a Joe által belétáplált magabiztosság. A rap versenyszerű elemei és a freestyle, annak szabad formátuma Bryantet és Griffint a kosárlabdára emlékeztették. „A kosárlabda a következő lépésről szól, akár reagálnod kell az ellenfeledre, akár te magad lépsz akcióba”, magyarázza Griffin. „A rap lényege ugyanez. Ki akarod mozdítani a riválisodat az egyensúlyából, nem akarod, hogy hozzászokjon a (játék)stílusodhoz, és előre tudja, mit fogsz csinálni.” Bryant, a rapper hamarosan nagyobb fába vágta a fejszéjét: kipróbálta magát Philly hip-hop színpadán. „Olyan srácokkal vívott párbajokat, akik hosszú évek óta ebben éltek, mi meg épphogy csak belecsöppentünk”, meséli Griffin. „Úgy voltunk vele, hogy megmutatjuk a profiknak, mi is lépést tudunk tartani velük a csatákban vagy harcokban, bárhogy is hívták ezeket.” A kosárlabda befolyásolta a csatákat, azok befolyásolták az írást, az viszont arra késztette Bryantet és Griffint, hogy új benyomásokat keressenek, amelyeket beépíthetnek a munkáikba. Bannister különösen nagy hatást gyakorolt rájuk. Griffin szerint „amikor elkezdesz rappelni, különböző embereket hallgatsz, és megpróbálod kialakítani a saját hangodat és stílusodat, tehát felhasználsz egy kicsit ettől, egy kicsit attól. Így mi is átvettünk Bannistertől pár dolgot, de a haverjaitól is, akik átjöttek rappelni. Kiokosított minket a legújabb hip-hop művészekről. Úgyhogy csak benyomtuk a felvétel gombot, és toltuk a freestyle-t. Írtunk. Élveztük a dolgot. Kobe zeneileg is óriási tehetség ám! Rappelve mesélt el történeteket. Összerakta a szavakat. Vágod? Amikor jönnek a szavak, és csak köpjük őket egymás után, néha sztorik vagy viccek, máskor csak játék sül ki

belőlük, ahogy egy ritmusra figyelünk. Ami eszünkbe jut, elmondjuk, beemeljük az előadásba, megpörgetjük. Ezt tényleg csak pörgésnek hívják: nem tervezed, mit fogsz mondani, nem úgy állsz oda, hogy erről és erről fogok beszélni.” Eleinte készítettek jegyzeteket a párbajok előtt, de Bryant hamar megtanulta, rögtönzéssel többre megy. Minden azon múlt, hogy az ember mennyire hallja az ütemet, érzi a ritmust, és húz elő valamit a szíve mélyéről, amit „megénekel”. „Később már nem volt szükségünk jegyzetekre. Már fejből jöttek a rímek, a rap-szövegek”, magyarázza Griffin. Ebben a közegben született meg Kobe Bryant, a valódi rapper, aki Bannisterrel és másokkal karöltve végül komoly lemezszerződést kapott a Sony Musictól. Természetesen ezzel minden érintett élete gyökeresen megváltozott. A csoportot CHEIZAW-nak nevezték el. Ez a Canon Homo Sapiens Eclectic Iconic Zaibatsu Abstract Words rövidítése, amit a Chi Saw bandától kölcsönöztek a Shaw testvérek híres kung-fu filmjéből, a The Kid with the Golden Arm című alkotásból. További tagokat is bevontak, és egész Phillyben felléptek rappárbajokban, a South Streeten, a Parkside-ban, a Temple Egyetemen, a Belmont Plateau-n, klubokban, bevásárlóközpontokban, bárhol. Bryant a Nyolcadik Ember nevet vette fel, és gyakran kerülte a csoport nyilvános megjelenéseit, inkább a nyers szövegek egymás közötti csiszolásaiban vett részt, illetve gyakran meglepte társait a saját idiómáival. Amikor Bryant nyilvánosan is fellépett, Griffinnek feltűnt, az összegyűlt közönség mennyire hasonlított egy lármás kosármeccsre: sok szurkoló a te oldaladon, sokan a másikon, és néhányan arra vártak, hogy az egyik oldal elkápráztassa és magához vonzza őket. A CHEIZAW hamarosan hírnevet szerzett magának a város rappárbaj közösségében. „Kobe remek volt! Lírikus! Nem lett volna a csapat tagja, ha nem lett volna jó!”, mutatott rá Bannister egy, a Grantlandnek adott interjúban. Nem sokkal később, ha Gregg Downer hátrapillantott a csapatbuszon, Bryantet láthatta, amint nagy beleéléssel freestyle-

ozik a csapattársai és Griffin társaságában, nevetve, felszabadultan. Lévén mindannyian egykorúak, a fiatal Kobe számára fontos volt a jó kapcsolat a többiekkel. Abban az időben még senki nem tudta, mennyire különleges és ritka pillanatokat éltek át ekkor: az idő és az események előrehaladtával ellehetetlenültek a hasonlóan meghitt együttlétek. „Ha barátok közt vagy, megérinthetsz egy lelket”, merengett Jermaine Griffin. „A zenével is ez a helyzet. A kosárlabdával úgyszintén.”

HARMADIK RÉSZ

A KIVÁLASZTOTT 12. FEJEZET

NYÁRI SZERELEM Éveken át Joe Bryant egyfajta irigységgel vegyes elragadtatással figyelte Julius Ervinget. A híres Doctor J csapattársaként eltöltött időszak pedig ráébresztette valamire, amire csak ráerősített Magic Johnson gyors felemelkedése. Joe Bryant az NBA-ben szerzett tapasztalatok alapján végül is belátta, hogyha igazán uralkodni akarsz a profi kosárlabda világában, akkor neked kell lenned ama bizonyos vezérbikának. Ehhez szükséged van a képességek és az önbizalom különleges kombinációjára, hogy mindig ott vibráljon a levegőben: te vagy a csapat domináns játékosa. Jellybean átélte ezt. A vezér teljesen más bánásmódot követelt, mint bárki más. Jellybeannél a képességek adottak voltak, és mint minden sportbéli klasszisban, benne is egy meglehetősen éhes egó dolgozott. Ám a legeslegjobbak, az olyan szupersztárok, mint Erving és Johnson valahogyan megtalálták a módját, hogy egy egész csapatot a saját képükre formáljanak az akaratukra és egyéni zsenialitásukra alapozva. És gyakorlatilag minden rájuk és köréjük épült. Jellybean soha nem volt eléggé tehetséges vagy elszánt ahhoz, hogy egy NBA-csapat vezérévé váljék. Viszont mindez szerves részévé lett annak az instrukcióözönnek, amelyet az apa megállás nélkül mantrázott a fiának. Tény, a fiú – már ha ez Joe-nak köszönhető – soha, de soha nem nem szenvedett önbizalomhiányban, ellentétben az apjával. Az idő tökéletesen visszaigazolta – jócskán az atyai tanácsokat felülmúló mértékben –, hogy az ösztön megállás nélkül hajtotta Kobe Beant, aki dominálni akart bárhol, ahol versengeni kellett, lett légyen szó kosárlabdáról vagy rap-szócsatákról. Így aztán nem volt olyan szint és olyan csapat, ahol Kobe Bean ne építette volna ki a maga uralmát, hogy „ő legyen a vezér”, amint azt később újból és újból elmondta („be the man” az eredeti szóhasználat, de ezt a magyar szó szerinti fordítás, „ő legyen a férfi/ő

legyen az ember” talán nem adja úgy vissza – a szerk.). Ha olyan szituációban találta magát, ahol nem dominált, akkor ő és családja egy másik helyzet kialakításába fogott. Gregg Downer mindezt élő egyenesben nézhette végig a középiskolai kosárcsapatnál. Utóbb bevallotta, eleinte tartott attól, hogy Bryant idővel egy másik, erősebb suliba megy át, ám aztán kiderült, ez soha nem fog megtörténni, mert Kobe szépen megformázta a maga dominanciáját a Lower Merionban. Miután elegendő volt egyetlen év a biztos alapok lerakásához, Bryant olyasmiről kezdett beszélni, amire addig gondolni sem mert senki: az elővárosi iskola csapatával eljutnak az állami bajnokságba. Az Ászok mindenesetre már nagyot léptek előre az épp véget ért szezonban, 16 győzelem mellett csupán hatszor szenvedtek vereséget, Bryant pedig 22 pontot és 10 lepattanót átlagolt – éppenséggel nem rossz számok a középsulik 32 perces meccsein. A sikerek ellenére mégis kijelenthető, hogy Kobe Bryant fejlődésének igazi terepe Lower Meriontól és a középiskolás kosárbajnokságtól távolabb keresendő. Mégpedig abban az offseason sorozatban, amely az AAU (Amateur Athletic Union) égisze alatt zajlott. Ez a bajnokság rendkívüli módon hozzájárult az amerikai tehetségek kiteljesedéséhez és felfedezéséhez – a folyamat a kilencvenes évek elején kezdődött, majd mind meghatározóbbá vált a következő esztendőkben. Mindez nem korlátozódott szigorúan az AAU-ra, igazából egy csomó elitverseny-sorozatot jelentett, melyek alkalmával a legkiválóbb kosarasok találkozhattak egymással szerte az országban. Ahogy Sam Rines, Bryant AAU-csapatának, a Sam Rines All-Starnak az edzője magyarázta egy 2015-ös interjúban: míg ő márciustól októberig edzette Joe Bryant fiát, addig Gregg Downernek egy jóval rövidebb időszak jutott késő októbertől kora márciusig. Érdekes módon, bár Sam Rinesnak igen fontos szerep jutott azokban az években, amikor Bryant formálódott, ő valahogy rendre homályban maradt a következő évtizedekben. Soha, senki nem próbált vele interjút készíteni, holott egy egész médiahorda dolgozott azon, hogy feltérképezze az utat, amelyen Kobe Bryant a világhírnévig jutott.

Bryant egyébként számos jobban ismert, jóval erősebb AAUcsapatban is helyet kaphatott volna, mondja a tréner, ám mégis a kevésbé ütős, ambíciók terén sem túl acélos Rines-gárdára szavazott – hiszen itt tudott dominálni, itt lehetett ő az együttes kiemelkedő játékosa. Amikor Bryanték nekiálltak körbenézni az AAU-piacon, Sam Rines még ifjú edzőnek számított, aki épp akkor kapta kezei közé azt a csapatot, amelyet még apja – akit szintén Sam Rinesnak hívtak – alapított 1992-ben. Az idősebbik Rines a hetvenes években állami bajnokságot nyert Pennsylvaniában középiskolás trénerként, majd a La Salle Egyetemen húzott le tucatnyi évet másodedzőként, innen váltott 1992-ben. Mielőtt Kobe a lovak közé csapott volna Rines csapatánál, Joe mindenképp be akarta biztosítani, hogy a fia lesz a vezér. Tulajdonképpen ez a státusz egy meglehetősen egyszerű mércével volt mérhető: hány dobást engedhet el Kobe egy egyórás AAUmérkőzés alatt? Minél többet, annál vonzóbbnak tűnt a lehetőség. „Joe és az apám elkezdett arról beszélgetni, hogy Kobe megfelelő pozícióba kerül nálunk”, emlékszik vissza az ifjabbik Rines. „Elvégre elég nagy különbség, hogy egy meccsen húszat dobsz kosárra vagy csak ötöt.” Márpedig Kobenak szüksége volt az extra 15 kísérletre ahhoz, hogy valóban fejlődni tudjon. Az edzőknek és a többi játékosnak meg kellett érteniük, hogy Kobe állt a csapathierarchia tetején. Rines mindenesetre igen hamar megtanulta, hogy Kobe utál lejönni a pályáról – pont úgy, mint a Lower Merionban. Az AAUmester szerint Kobe olyan negatívan reagált a lecserélésére, hogy inkább úgy döntöttek, csupán kilenc játékost neveznek a meccsekre. Igaz, még így is adódtak konfliktusok bőven. „Általában kilenc emberrel játszottunk, hogy Kobe fent maradhasson”, vallotta be Rines 2015-ben. „Imádta, hogy ennyit játszhat, és mi tisztában voltunk ezzel. Tudtuk, nem cserélhetünk sorokat, mint egyébként mindig szoktuk, mert ha Kobe pályára lépett, akkor egyszerűen nem akart lejönni. Kobe az Kobe. Egy showman volt. Továbbá én soha, egyetlen gyereket sem láttam olyan koncentrációval játszani, mint őt. Ő sosem szart bele, sosem tudott

lazázni. Nem, a pályán soha nem mosolygott. Le akart gyilkolni mindenkit, nem járt kegyelem, és kurvára nem érdekelte más.” „Ő volt a klasszikus alfahím”, folytatta Rines. „Ha valaha is létezett definíció arra, hogyan is fest egy alfa kosárlabda-játékos, akkor ő totálisan megfelelt ennek, minden egyes alkalommal, amikor pályára lépett. Ő már ilyen volt tizenhárom évesen, tizennégy évesen, és így tovább.” Mondhatni, Bryant csökönyös ragaszkodása ahhoz, hogy folyamatosan pályán legyen, meglehetősen komoly, hovatovább irracionális igénynek bizonyult egy AAU-csapatnál. Ezek a gárdák a legjobb játékosokat vonultatták fel, akik több iskolából érkeztek, nem egy adott suliba járó fiúkból összerakott együttest alkottak, mint a Lower Merion. Mégis azzal, hogy Kobe Bryant náluk lépett parkettre, a Rines-válogatott felfelé ívelő pályára állt. Igazából az egész egy hétvégi összetartásnak indult, melynek keretében a résztvevő játékosok csiszolgathatták a tudásukat – ebből nőtt ki aztán a csapat. „Elcsíptünk itt egy srácot, ott egy másikat, hogy jobbá tegyük a bagázst”, mondja Rines. „Amint elkezdtünk erősödni, automatikusan jöttek a még jobbak, különösen azután, hogy Kobe csatlakozott hozzánk. Kobe igazi pluszt jelentett. Abban az időben eléggé újnak számítottunk a nagyfiúk között, korábban ugyanis soha nem játszottak nálunk ilyen szintű kosarasok. Azelőtt afféle másodrangú AAU-együttesként könyveltek el bennünket, mert csupán két-három Divízió I-es játékosunk volt, ők is a gyengébbik eresztésből. Ám a lehetőségeink jelentősen átalakultak, amint Kobe feltűnt a színen. Az AAU is egyre komolyabbá vált, mind többen kezdtek tornákat szervezni. Kobe meg egy idő után könyörgött nekünk, hogy menjünk újabb és újabb viadalokra.” Az AAU versenysorozata már kivívott némi elismertséget azzal, hogy kiderült: az a szint, ahol már nem kell az alapok miatt stresszelniük a szakembereknek. Ettől függetlenül az idősebbik Rines makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a náluk játszó fiataloknál teljesen rendbe tegyék a legalapvetőbb dolgokat, és csupán regionális bajnokságokban vegyenek részt. Ez a formáció jó volt arra is, hogy a fia kellő tapasztalatot gyűjtsön kezdő vezetőedzőként, miközben ő

egy idős, megbízható másodhegedűsként tartotta kontroll alatt a dolgok menetét. Kobe egyértelműen tisztelte az idősebbik Rinest, ezért általában a fiával akasztott tengelyt. „Vezettünk huszonöt ponttal”, idézi fel a fiatalabbik Rines az egyik első közös meccsüket. „Kobe úgy gondolta, még nem játszott elég jól ahhoz, hogy a padon pihenjen. Mindenáron vissza akart menni, amin szépen összevitatkoztunk.” „Tegyen vissza”, közölte Kobe. „Nem”, válaszolta Rines. „Nem mész vissza, már csak azért sem, mert ilyen hangnemben beszéltél velem.” „Szóval megvoltak a magunk kis nézetkülönbségei”, mondja Rines. „Akadt néhány nem túl szép szóváltás, pár csattanás.” Az AAU-ban játszó kosarasok kapcsán idővel szinte állandó „műsorszám” lett, amint a szülők a fiuk játékpercein acsarkodnak az edzőkkel. Elvégre az AAU egyre inkább olyan intézménnyé vált, ahol a legtehetségesebbeket immár árgus szemmel figyelik az egyetemi edzők. Ahhoz, hogy lássák is őket, a pályán kellett lenniük. Emellett még pénzbe is került, hogy valaki kosarazhasson egy ilyen együttesben. Márpedig a szülők szerettek volna kapni is valamit a család szeme fényére áldozott összegek fejében. „Amikor elkezdtünk veszekedni, Joe rendre olaszul beszélt a fiával”, ecseteli Rines a Kobeval folytatott viták részleteit. „Így aztán senki sem értette, senki sem tudta, miről beszélnek, csak azt láttad, Kobe a végén kivágja magát valahogy. De azt tudni kell, hogy Kobenak valami másféle problémája volt a dühkitörésekkel.” A mérgelődéseit kiváltó okok többnyire homályban maradtak, ugyanakkor egy jó részük abból eredt, hogy Kobenak szimplán labdakezelési gondjai akadtak ezen az elitszinten. Ám ha így is állt, Kobe játékában annyi minden volt, hogy bármelyik edző azonnal rámozdult, még ha először látta is kosarazni. Rines is kész felidézni a legelső alkalmat, amikor Kobet figyelte egy csúcskategóriás viadalon. „Delaware-ben játszottunk. Közelről néztem, nem tudtam, ki ő. Csak álltam és figyeltem… Láttam egy közel százkilencvenöt centis nyurga srácot, aki egymás után engedi el a tempókat. Fenomenálisan kosarazott a kölyök, pláne, hogy kilencedikesként nyomta a tizenkettedikesek között. Természetesen még nem volt elég erős

ahhoz, hogy a palánk alatt brusztoljon, viszont a ruganyossága mellett nagyon tudott dobni.” Rines mindazonáltal semmi olyat nem vett észre rajta akkoriban, ami miatt azt gondolta volna, hogy egy jövendőbeli NBA-s játszik épp az orra előtt. „Annyit vehettél le, hogy a jobb elsőévesek közé tartozott, elsősorban a magassága és az atletikussága miatt”, mondja. Akkor arra a konklúzióra jutott, hogy Bryantből egy egész jó kis gimis kosaras válhat. „Kobe nagyon fiatal volt még, igaz, egészen jónak számított”, magyarázza Rines. „Nem mondhattuk labdazsonglőrnek, de bármi is hiányzott a játékából, kőkeményen tudott dolgozni azokon az elemeken, hogy javítsa a kosártudását. Láttam őt edzeni.” Minél több időt töltött el Bryant edzőjeként, annál inkább egyértelművé vált számára: itt van egy tinédzser, aki az összes szabad percét a kosárlabdának szentelte. „A délelőtt a Bellevue Hotelben találta, ahol a profikkal edzett, délután a Saint Joseph egyetem atlétikai pályáján gumikötéllel a derekán gyakorolta a labdavezetést, este pedig ment az Y nevű zsidóiskolába, ahol egymaga tréningezett tovább.” A nyári meccseket afféle laboratóriumként használta Kobe, ahol tesztelhetett mindent, amit betanult az edzéseken. Amint a pénz megjelent a pályák környékén, az AAU-ban dolgozó edzők elkezdtek azon mesterkedni, hogy a legjobbakat csábítsák a saját csapatukba, akik aztán más kiválóságokat is odavonzottak, velük pedig megérkeztek a sportszergyártók és további szponzorok is. Úgyhogy elég gyorsan egyértelművé vált, hogy Kobe prioritást élvez a Rinescsapat kialakításánál. „Ha Kobenak volt egy rossz dobása, azt csupán a tanulás részének kellett tekinteni, az út egy állomásának, amely aztán magasabb szintre vezette őt”, mondja Rines. „El kellett fogadnunk őt olyannak, amilyen. Tudtuk, hogy mindig a következő szintre akart lépni, tudtuk, milyen célok lebegnek a szeme előtt.” „Keresztül is ment egy olyan fázison, amikor totálisan önző módon játszott. Aztán átesett egy perióduson, amikor a cselezést tanulta, a megkerülős trükköket, és megesett, hogy a labda nyolcszor egymás

után ment ki a lábáról, csak azért, mert egy adott mozgássort akart meccsszituációban végigvinni. Most mit tud csinálni ilyenkor egy edző? Mert ha ő a fejébe vette, hogy megcsinál egy cselt, és mindenáron végig akarta vinni, akkor végig is vitte. Aztán már eljutottam odáig, hogy azt mondtam neki: mi a szar ez már? Megnyerhetnénk előbb a meccset? Talán biztosítsuk be a győzelmet, aztán felőlem olyan cseleket csinálsz, amilyeneket csak akarsz! Mert hát, a labdák gurultak kifelé, közben meg az ellenfél elment tizenkéttizennégy ponttal… Csak mert ő egy megkerülős csellel kísérletezett egy AAU-bajnokin.” Az, hogy Bryant extrém módon a saját fejlődésére koncentrált, számtalan alkalommal sértette a csapat érdekeit. Egyúttal rombolta mindazt, amiről az AAU szólt, azaz hogy a legjobb játékosok megmutatják magukat az egyetemi gárdák megfigyelőinek. „Itt mindenkinek azon múlott a jövője, hogy mit látnak rajta a játékosmegfigyelők”, magyarázza Rines. „Viszont, ha te egy csapattárs vagy, tiszta dobóhelyzetben, ám Kobe ezt nem veszi észre, vagy éppenséggel kipattan a labda a lábáról, akkor sanszod sincs annyi dobáskísérletre, amennyi járna neked, csak mert a másik nem húzza meg a passzt, esetleg nem úgy játszunk, ahogy kellene. Ez hatással van a többiekre. Befolyással van arra is, akinek a kezében van a labda, aki állandóan dobni akar, mert a megfigyelők azt mondják, jó a srác, de hiányzik belőle valami.” Bryant döcögő labdakezelésére muszáj volt valamit kitalálni elitszinten, mondja Rines. „Körbe kellett vegyük védőkkel, hogy ő játszhasson. De ettől még el-elkenték a száját, különösen azok a fickók, akik tudtak kosárlabdázni.” Az olyan játékosok, mint az irányítók krémjéhez tartozó Shaheen Holloway igencsak ki tudta domborítani Bryant gyengéit, ám őt ez csupán még elszántabbá tette, hogy megszabaduljon mindentől, amiben nincs a megfelelő szinten. „Az egészben az volt a legjobb, hogy csupa jó játékos jött szembe”, meséli Rines. „Bárkivel is találkoztál, senkit sem lehetett félvállról venni. A legsatnyább csapatban is játszott minimum hét első osztályú kosaras.”

Bármilyen viadal, bármilyen meccs zajlott, nem akadt olyan edző, aki ne szúrta volna ki azt a problémát, amely állandóan kísértette Bryantet, karrierje minden egyes szakaszában. „A gondjainak többsége abból jött, hogy mindent túlgondolt, agyonanalizált”, szögezi le Rines. „Joe-val elég sokat beszélgettünk erről. Neki megvolt a sajátos modora, hihetetlenül nyugis típusnak ismertük. Mindig mondogatta Kobenak: ne gondolkozz rajta, csak játssz. Szarj rá, szarj a győzelemre, tudod, miről beszélek, ugye? Csak játssz. Azért vagy itt, hogy jobbá válj. Nem azért autóztunk ideáig, hogy előadd a nagy hisztit. Egy rohadt játék miatt zsörtölődsz, amikor még három egész meccset játszol csak ma.” Magától értetődő módon Joe mindig megjelent a fia mérkőzésein, akárcsak annak idején az ő apja. Persze azzal a különbséggel, hogy rendkívüli tapasztalatát felhasználva kalauzolta végig fiát a sportágban, szintről szintre lépdelve, ügyelve arra, Kobe igencsak erős énképe még véletlenül se sérüljön. Hasonló szülői erőfeszítések gyakran vezettek feszültségekhez egy-egy csapatnál, Joe Bryant azonban pontosan tudta, miként kell diszkréten tennie a dolgát. Mindeközben a szintén nem kevés akaraterővel megáldott Pam Bryant a lehető legteljesebb mértékben kerülte az AAU világát. Még a Lower Merion-i gárda esetében is abszolút a héttérben maradt, inkább Kobe magánéletének karbantartására koncentrált. Rines még nagyon zöldfülű volt edzőként, tapasztalatlan, aki hamarosan olyan csattanások közepén találta magát, melyek során azt kellett hallania, hogy az önfejű tini azt kérdezgeti másoktól: „Miért ordítozik velem ez a pali? Miért cseszeget folyamatosan?” Beletelt némi időbe, míg Bryant elfogadta Rines koncepcióját, melynek értelmében egy mérkőzés nem arról szól, hogy ő egyedül leveri az ellenfelet, miután tisztára játszotta magát, ahogy azt Olaszországban tanulta. Ha nagy nehezen is, de csak elsajátította a csapatjáték néhány elemét, mondja az edző. „Az én szerepem sokkal inkább egy pszichológuséra emlékeztetett. Mondogatni kellett neki, Kobe, tudod, hogy vissza fogod kapni a labdát. Mi a fenéért akarod átcselezni magad három-négy emberen, amikor úgyis visszanyomják neked a passzt? Beletelt vagy három tornába, míg végül felfogta, hogy ő a megoldóemberünk.”

„Gyerünk már, fiam!”, mondogatta neki Rines. „Te ennél sokkal jobb vagy! Meg fog találni a labda.” Miután sikerült néhány alapvetést lefektetni a csapaton belül, Rines azonnal kézzelfogható fejlődést tapasztalt. A rivális gárdák elkezdtek zóna plusz egyes védekezést alkalmazni Bryant ellen, azaz bezónáztak a társakra, míg őt egy külön védővel igyekeztek izolálni. Nem volt igazán ideális taktika az AAU-mérkőzéseken, ám a vetélytársak edzőit egyedül a győzelem izgatta. Ahogy Rines mondja, „amint eljuttattuk a labdát Kobehoz, azonnal zóna plusz egyesre váltottak. Próbálták nem ezt alkalmazni, ám nem igazán tudták elengedni, mert ha győzni akarsz, akkor csak az számít. Ezért becsültem Kobet. Leszarta a győzelmet. Őt kizárólag a saját fejlődése érdekelte, az, hogy mit ér el egy-egy mérkőzésen. Nem azt mondom, hogy számolta a pontokat, de nagyon ügyelt arra, milyen teljesítményt nyújt. Mindenkit tesztelt. Végül csak ráállt a passzolásra és az üresbe futásokra, a labda nélküli helyezkedésre, mert tudta, hogy vissza fogja kapni a labdát.” Bryant önzőzése valahol mégis maradandó volt, vallotta be őszintén Rines. „Egy teljesen más szintet képviselt az önzésben is, de minden elismerésem az övé, mert szállította a pontokat.” A folyamat fenntartása és mederben tartása a Bryantek részéről is igényelt némi energiabefektetést. Joe viszont mindvégig tisztában volt azzal, a fiának még rengeteget kell tanulnia, és jól látta, hogyha időnként meghajlik egy élcsapat igényei előtt, abból hosszabb távon csakis profitálni fog. „Őrület, de a másodévben elkezdett visszajelzéseket küldeni”, mondja Rines. „Mert ha én azon kaptam egy játékost, hogy csúszik lefelé, nem azt nyújtja, amire képes, nem játssza ki magából a teljes potenciált, amit várok tőle, akkor azért én elkezdtem csesztetni. Nem érdekelt. Baszogattam őket, na.” Rines még akkoriban sem látta Bryantben, hogy valaha is profi kosaras válhat belőle. Ám minél többet dolgozott vele, annál inkább úgy tekintett rá, mint aki egy csúcskategóriás egyetemi ígéretté válhat, a legjobb csapatokhoz szerződhet, például az Észak-Karolinai Egyetemre. Az ifjú edző ráadásul úgy érezte, kialakult valamiféle kölcsönös tisztelet közte és nagy kaliberű játékosa között.

„Úgy gondolom, sikerült olyan magasra tennem a lécet, ahol már respektálnia kellett engem. Keményebben dolgozott, mint bármelyik kölyök, akivel valaha összehozott a sors. Profi, egyetemista, középiskolás, bárki. Szerintem minden idők legkeményebben edző kosárlabda-játékosa volt. Akarta, jobban akarta akárkinél.” Cserébe mindez még több gondot kreált. Joe Bryant környezetében az emberek – beleértve saját feleségét – meggyőződéssel vallották, hogy az apa túlzottan is a kosárlabdázás rabja, és megállás nélkül, kizárólag arról tud beszélni. Nos, kiderült, e tekintetben sehol sincs a fiához képest. „Amikor kosárlabdáról beszélgettünk, igen harmonikus volt a viszonyunk”, mondja Rines azt illetően, hogy mennyire sikerült személyes kapcsolatot kiépítenie Kobeval. „De vajon mennyit lehet beszélni a kosárról? Az ő egész élete a labda körül forgott. Márpedig ha a labda van a középpontban, én fiatal edzőként egy ideig tudok a kosárról dumálni, aztán azonban muszáj továbblépni, mert azért van más érdekes dolog is a világon.” Hanem a legtöbben, akik Bryanttel és a kosárlabdával foglalkoztak, szinte semmit sem tudtak a rap iránti érdeklődéséről. Igaz, azok alapján, amit a kosárlabdával kapcsolatos elvakultságáról és az ebből fakadó edzésmániájáról tudunk, legalábbis adódik a kérdés, mindemellett miként juthatott egyáltalán idő arra, hogy akárcsak érdeklődjék a zene iránt. Amikor egy riporter még a korai Lakers-korszakban a kosárlabdán kívüli életéről kérdezte Bryantet, azt a választ kapta: „Csak a kosárlabda van, semmi más.” Másoknak, akikben nem dolgozik hasonló perfekcionista szellem, egy efféle reakció groteszknek tűnhet, illetve úgy gondolhatják, ez a fajta megközelítés leginkább arra jó, hogy valaki, úgymond, egyáltalán ne éljen. Bryant fiatalkori eltökéltségéről számos közeli szemtanú úgy beszélt, hogy az ifjúnak sok szempontból egyáltalán nem volt saját élete. Rines is eltöprengett ezen, valamint azon, hogy Bryant milyen szinteket üt meg fékezhetetlennek tűnő dühkitöréseivel. „E rettenetes harag forrása igazából az, hogy ő naggyá akart válni, ezzel kapcsolatban volt egy víziója, miközben jöttek mások, akik láttak valamit, amiről azt gondolták, az majd segít neki”, szól az edző

konklúziója. Kobenak épp azért akadtak mindig is problémái az edzőivel, mert egyszerűen nem kért az emberek segítségéből. Neki megvoltak a maga elképzelései, hogy miként csinálja a dolgait, a saját stílusa, a saját filozófiája. Ebből a szemszögből a megállás nélküli videózásai különleges falat vontak köré, szögezi le az edző. Mert ha rongyosra nézed Magic Johnson és Michael Jordan meccseit, meg más világklasszisokét, és igazán őket tartod a tanítómestereidnek az apáddal egyetemben, aki maga is egykori profi, akkor egy középiskolás vagy egy AAU-s edző vajon mit mondhat neked, amit igazán értékesnek gondolsz? Mások a múltat felgöngyölítve végül is arra a következtetésre jutottak, hogy mindent, a gyerek keményfejűségét is figyelembe véve Joe Bryant egészen elsőrangú módon terelgette az úton a fiát, akit valami elképesztő akaraterő feszített. „Sokkal jobban is sikerülhettek volna a dolgaink ahhoz képest, amit végül összehoztunk”, mondja Rines az együtt töltött nyarakról, amikor az emelkedőben lévő csillaggal birkózott. „De hát, nem volt mit tenni, nekünk túl kellett élnünk Kobet.”

A család Jermaine Griffin évekkel később nagyokat nevetett a sztorikon, amelyek arról szóltak, hogy Kobe miként próbált belecsiszolódni az elitjátékba. Miután látta új barátját rappelni és a középiskolában kosarazni, Griffin megtanulta becsülni azt, ahogy Kobe gyűjtötte és feldolgozta a tapasztalatokat. Mert ő mindent, de mindent kipróbált, nem csupán a megkerülős cseleket, rímeket és ritmusokat. „Erről szól a nagyság, a megtapasztalásról”, mondja Griffin. „Ha mindannyian mindig mindent ugyanúgy csinálunk, és ugyanazokig a válaszokig jutunk ugyanazon az úton, akkor nincs helye a nagyságnak. Az abból táplálkozik, hogy ugyan mindenki így csinál egy dolgot, de én jövök, és azt mondom az embereknek, figyuzzatok, nem feltétlenül kell úgy csinálnotok. Persze mindennél van próba, és van bukás is. De a kísérlet és a kudarc szükséges ahhoz, hogy végül eljuss a tökéletesig. Annak érdekében, hogy eljuss a nagyságig, igenis végig kell menned ezen az úton. Nem fogadhatod el, hogy mindent alapértéken kezelsz. Tudnod kell manipulálni és

megváltoztatni a dolgokat – különben mind csak robotok maradunk, örökre.” A megtapasztaláshoz persze tesztek szükségesek. Apjában Bryant megtalálta az első komoly tesztet, amely éveken át tartott – ezek voltak az idővel egyre keményebbé váló házi egy-egyezések. „Joe mesélt ezekről az udvari csatákról”, idézi fel Gregg Downer. „Barátom, ott aztán röpködtek a könyökösök, miközben Kobe egyre jobb és jobb lett, és aztán eljutottak oda, hogy már szájba is verték egymást. Ez egyre intenzívebbé vált, Joe egy ideig őrizte a veretlenségét, Kobe azonban egyre közelebb és közelebb került hozzá már tizennégy esztendősen, majd tizenöt évesen még inkább, mígnem hirtelen fordult a kocka, és legyőzte őt. Az egész majdnem úgy festett, mint egy családi megaparty. Joe meg közölte: ennyi volt, többé nem játszottam ellene, mert tudtam, már képtelen vagyok megverni.” „Innen lehetett tudni, hogy Kobe megérkezett, amikor egyegyezésben legyőzte az apját”, mondja Jermaine Griffin, aki szemtanúja volt egy sor párbajnak, ahogy megállás nélkül húzták egymást, és annak is, hogy egyre kíméletlenebbé vált a játék. Az egészből azt vitte magával, hogy nagyjából ez a tökéletes példája annak, mennyire odaadóan kell egy apának törődnie a fiával. „Az apja játszott Olaszországban, az NBA-ben, azaz tudom, hogy Kobe idolként tekintett rá, felnézett rá”, magyarázza Griffin. „Végül megmászta ezt a hegyet, és azt mondhatta: megcsináltam – és ez számított igazán. Mert öregem, az apjában dolgozott a versenyszellem. Semmit sem adott ingyen Kobenak. Úgy gondolta, nem, fiam, én nem hagylak téged nyerni. Így amikor eljutsz addig a pontig, hogy végül győzni tudsz, akkor kaptál meg mindent, amit az apád adhatott neked.” Jermaine szintén látta azt a Joe-t, aki az edzésekre vitte Kobet, és annyi mindent tanított neki a játékról. Griffin az ABC-program keretében került el Queensből Lower Merionba azzal a célzattal, hogy változzék a világról alkotott képe, az, ahogy az őt körülvevő dolgokat, így például a családi kapcsolatokat szemlélte. Bryantéknek hála láthatta, milyen is a dinamikája egy kiegyensúlyozott életet élő famíliának. „Mr Bryant egyike volt

azoknak, akik rengeteget segítettek az átalakulásban”, magyarázza Griffin. „Ő tényleg igazi vezéregyéniség, olyasvalaki, akire felnéztem.” Joe egy olyan példakép-típust személyesített meg, akiből Griffin építkezni tudott azok után, hogy maga is apává vált. „Sokat hasznosítottam abból, amit Kobeval csinált, a fejlődése érdekében tett, amilyen emberekkel körülvette őt”, mondja Griffin. „Ahogy Kobeval dolgozott, ahogy ösztökélte a mérkőzéseken, sokszor olaszul beszélt hozzá, és utasította különféle dolgokra. Ő tényleg egyike azoknak az embereknek, akikre felnézek a kosárlabdában, családfőként, meg úgy összességében emberként is.” Griffin kvázi páholyból figyelhette, milyen szeretet köti össze apát és fiát. Bizonyos szempontokból persze tökéletlen volt ez a szeretet, mégis nélkülözhetetlen, igazi kincs, amely generációról generációra szállt, először Joe-ról Joe-ra, míg aztán részesült benne a tizenéves nagy ígéret is. „Nagyon nagy ember a szememben”, állítja Griffin Joe-ról. „Úgyhogy ezek után el tudod képzelni, miként érezhetett Kobe az apja iránt.” Azokban az években Griffint rendszeresen meghívták Bryanték családi fészkébe, ami még több alkalmat kínált neki arra, hogy testközelből szemlélhesse, milyen egy igazi szeretetben élő família. „Ezt láttam a suliban és náluk is, amikor átjöhettem, meg sokszor ott is alhattam”, mondja. „Tudod, nagyon-nagyon szerette a faterját, becsülte minden létező módon. Amit láttam, abból az jött le, hogy az apja volt a mindene, és persze az anyja is. Ők jelentették neki a világmindenséget. Rengeteg emlékem van. A családjuk szinte egy második családot jelentett számomra. Az ABC-házban nekünk is kijelölték a szüleinket, de emellett Pennsylvaniában ők jelentették a második családot nekem. Én valóban egyike voltam azoknak, akiket Kobeék befogadtak. Szóval elég sokat lebzseltem náluk a középiskolai évek alatt.” Amellett, hogy Joe-val rendkívül szoros kötelékben élt Kobe, az is teljesen egyértelműnek tűnt: a szokásos, mindenütt előforduló tinicsetepaték ellenére Bryant imádta a nővéreit. Az unokatesó, John Cox IV ugyan néhány évvel fiatalabb volt Kobenál, de rá szintén testvérként tekintett, emlékszik vissza Griffin.

Pam Bryant pedig afféle igazi mix volt, egyszer tündéri, másszor könyörtelen, egyszersmind védelmező. Az a napnál is világosabb, hogy egy sor praktikát bevetett, ha előjött a manipulatív énje. Állandóan a háttérben maradt, ám onnan folyamatosan figyelt. Sokakat összezavart, hogy tulajdonképpen mit is akart Pam Bryant, Griffin azonban úgy érzi, ő értette az anyát. „A lényeg mégiscsak az, hogy muszáj beleállnod a dolgokba a túlélés érdekében. Ismerned kell a téged körülvevő világot. De nem szükséges folyamatosan a keménykedőt játszanod. Szóval vannak pillanatok, amikor édes lehetsz, kedves és mosolygós. Viszont rendre eljön az az idő, adódnak azok a pillanatok az életben, amikor nem lehetsz édes és egyáltalán nem mosolyoghatsz. Amikor kötelező egy kicsit ércesebb hangot megütnöd, meg a hangerőt is feltekerned. Ha kialakul egy ilyen szituáció, a többség nagyjából tudja, mit kell tennie. És néha előfordul, hogy az emberek felhúzzák magukat, mert képtelenek ledönteni téged, ugyanis te nem vagy hajlandó azt csinálni, amit ők akarnak tőled.” Pam Bryant nagymestere volt a kényeztetésnek, és sohasem akart szétcsapni mások között. Nem tett mást, mint folyamatosan „szkennelte” a fia környezetét, kiszűrendő mindazt, ami rossz hatással lehetne rá, továbbá nem hagyta, hogy hanyagolja az iskolai tanulmányait. Amint a család egy másik barátja, Jeremy Treatman rávilágított, Bryanték élete viharos gyorsasággal kezdett változni, ahogy Kobe kosaras pályája elkezdett meredeken ívelni felfelé. Pam Bryantnek nem maradt más választása, mint hogy éberen figyelt minden mozzanatot. „Tudod, mit mondok én erre?”, fortyan fel Griffin. „Az anyák dolga az, hogy óvják a fiaikat. Bármilyen élőlényt is veszel, az anyák mindenütt ezt teszik: védik a csemetéiket. Mert muszáj ezt csinálniuk – és ő is pont ezt tette. A lehető legjobban próbálta védeni a fiát. Fantasztikus asszony volt. Ahogy ő főzött!… Sokszor mentem át hétvégékre, felébredtünk, jöhetett a reggeli. Ő pedig betöltötte az egész konyhát. Sütötte a tojást, halomban állt a bacon, a saját készítésű édességek, ami belefér.” Az egész egy csodálatos család életét sugározta, amire Griffin még évekkel később is szívében bársonyos melegséggel gondolt

vissza. „Nézd, tényleg olyan volt, mintha otthon lettem volna.”

13. FEJEZET

A FELEMELKEDÉS Ahogy a sportág egyre nagyobb és nagyobb szerepet játszott Kobe Bryant életében, úgy váltak egyre fontosabbá a különféle cuccok – ami a hozzá hasonló sztárok esetében leginkább a kosárcipőket jelentették. Mint oly sok dolog Bryant kapcsán, ez a sztori is egészen Jordanig nyúlik vissza. A kosárlabdacipők forradalma 1984-ben kezdődött a Nike robbanásszerűen népszerűvé váló új márkájával, az Air Jordannel. Aztán az 1990-es évek elején ama bizonyos forradalom három kulcsszereplője már elhagyta a Niket, és az Adidas Americát igazgatta abban a reményben, hogy képesek lesznek még egyszer bemutatni ugyanazt a varázslatot, mégpedig ugyanúgy: azaz megtalálni egy ifjú, karizmatikus sportolót, aki egy új termék arca lehet. A három úriember – a Nike egykori alelnöke, Rob Strasser, fő dizájnere, Peter Moore és az általunk már ismert kosárguru, Sonny Vaccaro – bele is adott apait-anyait, melynek köszönhetően hamarosan kirobbant a Nike vs. Adidas cipőháború, ami idővel visszataszítóvá és személyeskedővé vált. A helyzet elmérgesedéséhez Vaccaro stratégiája vezetett, amelynek jegyében gyakorlatilag lerohanták a korosztályos kosárlabda-bajnokságokat, így garantálva azt, hogy az Adidas a saját istállójába hajtsa a jövő tehetségeit. Néhányan úgy gondolták, Vaccaro zseniálisat húzott. Mások szerint csak tovább fertőzte a sportot azzal, hogy mindent a pénz irányított, ami már nagyon fiatalon elcsavarta a fiúk fejét, továbbá az AAU (nevében ugyebár, ott az amatőr szó) csapataira dolláresőt zúdított a cipőgyárak jóvoltából. Ám bármilyen károkat is okozott ez az egész hosszú távon, itt és most az számított, hogy a Nike alapító atyja, Peter Knight hamarosan azzal szembesült: súlyos veszély fenyegeti cége egyeduralmát a globális kosárcipőpiacon. Naná, elvégre ex-alkalmazottai, Vaccaro, Moore és Strasser égtek a vágytól, hogy versenyre keljenek Knighttal és egykori cégükkel.

Álmaikban gyakran felidézték a régi szép időket, amikor az azóta ikonná vált Jordannel még zsenge csodafiú korában dolgozhattak, a sráccal, aki egyszerre tudott repülni, továbbá olyan eladási statisztikákat generálni, mint senki más. Az Air Jordan 1984-es piacra dobása egyike a legvadabb kalandjaiknak, amelyre mindig is óriási nosztalgiával tekintettek. Mégpedig okkal. Őrült nagy dobás volt, óriási pénzeket hozott, az ő életükben ez jelentette az abszolút csúcsot, amely röppályára állította karrierjüket, és amihez Jordan mágiája adta az üzemanyagot. Te jó ég, még David Stern is akart egy autogrammot! Erre speciel Peter Moore harminc évvel később is vadul felröhög. 1984-ben az Adidas és a Nike is rettenetesen küszködött, reménytelenül keresve valamiféle identitást és némi piaci részesedést. A Nike részvényei például valahol hét dollár környékén szédelegtek. Ekkor jött Sonny Vaccaro nagy ötlete – építsenek egy új kollekciót Michael Jordanre, az észak-karolinai csodagyerekre. A CBS híres kommentátora, Billy Packer és Vaccaro egy alkalommal együtt vacsorázott Phil Knighttal a ’84-es Los Angeles-i olimpia alatt (ahol Jordan szerepelt az amerikai válogatottban – a szerk.). Packer nagy élvezettel hallgatta, amint Vaccaro előadja, hogy a Nikenak most kell megdobnia Jordant egy óriási ajánlattal. Közölte Knighttal, Jordan lesz a következő nagyágyú. Packer sokszor idézte vissza aztán, hogy Knight tökéletesen közönyös arcot vágott Vaccaro ötlete hallatán. Mindazonáltal helyettese, Rob Strasser már jó ideje figyelte, amint Vaccaro elsőrangúan bűvészkedik az egyetemi kosárlabda világában. A Nike először a hetvenes években szerződtette Vaccarót, aki akkoriban jött elő az ötlettel: elég némi pénzt odatolni az edzőknek az asztal alatt, és ők majd szépen ráveszik a játékosaikat, hogy Nikeban pattogtassanak. Ez a stratégia elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy legalábbis piacvezetővé váljon a kompánia. Így aztán Strasser, akinek irdatlan testtömegéhez meglepő lendület társult, csupa fül volt, amikor Vaccaro neki is elővezette a Jordan-projektet, függetlenül attól, hogy Knightot nem igazán izgatta. A Jordan-mágia pedig azonnal izzani kezdett, amint a Nike emberei először találkoztak Michael ügynökével, David Falkkal, aki

rögtön bedobta az Air Jordan nevet, mondja az akkoriban a cégnél tervezőként dolgozó Peter Moore. „David adta a nevet, nem én, de telitalálat. A mi cuccunk Air néven futott, aztán jött egy srác, aki akkorát ugrott, hogy átütötte a tornaterem plafonját. Szóval volt egy szárnyaló valamink, meg a fiú, aki tudott repülni.” Nem kellett hozzá néhány perc, és Moore már fel is szkeccselte az új termék logóját, szárnyakkal. Ezt követte a Nike első prezentációja Portlandban, ahol az ősz elején találkoztak az ifjú sztárral és édesanyjával. Ezek voltak Moore első varázslatos pillanatai Jordannel, melynek során előadta, hogy mi a vállalat víziója az Air Jordanről, a jövőről. Jordan pedig máris ott állt a kapujában annak, hogy a történelem első csapatsportolójaként önálló brandje legyen, ráadásul egyetlen percnyi NBA-játék nélkül. Holott huszonegy esztendősen úgy érkezett a találkozóra, hogy nagy ívben tett a Nikera. „Észak-Karolinában Jordan folyamatosan Adidasban edzett, illetve mindenhová abban mászkált”, mondja Moore. „Csak a meccseken hordott Converse-t, miután Dean Smith ráparancsolt. Ha megnézed az egyetemi fotókat, mindegyiken Converse-ben játszik. De alapvetően az Adidasszal szeretett volna szerződni.” Csakhogy az Adidas és a Converse a közelébe se tudott jönni annak az ajánlatnak, amivel a Nike hozakodott elő, elvégre ők sosem látott módon részesedést ígértek a cipők eladása után. Soha, senkinek nem kínáltak még akkora százalékot a nyereségből, mint amennyit Strasserék meglobogtattak Jordannek. „Elővezettük a tervet a családnak, és ők teljesen feldobódtak”, mondja Moore, hozzátéve, hogy különösen az anya, Deloris jött tűzbe. „Összeszarták magukat a gyönyörtől, hogy valakinek ennyit számít az ő fiacskájuk. Úgy volt, hogy Michaelt baromira nem fogja érdekelni az egész, aztán ő villanyozódott fel leginkább, mi pedig rettenetesen elégedettnek éreztük magunkat.” Amint Jordan egyre lázasabban érdeklődött a tervek iránt, Moorenak mind jobban feltűnt, milyen elképesztő vonzerő árad a srácból. „Ha ez a kölyök bemegy valahová…”, emlékszik vissza a dizájner. „Inkább úgy mondom, szerintem Michael Jordan az egyetlen fekete pali, aki ha besétál egy Lion Club-összejövetelre Jacksonban,

Mississippiben, akkor öt perc múlva már senkit sem fog érdekelni, hogy ő fekete, fehér vagy zöld. Mindenki ott tülekedne, hogy megismerje. Neki ilyen elképesztő karizmája van.” Strasser pedig a Nike alelnökeként gondoskodott arról, hogy tető alá hozza az első nagy megállapodást. Az iparágban csak úgy ismerték, mint a „kövér pali a Nikenál”. Strasser tényleg tekintélyes méretekkel bírt: egy szakállas, a Berkeley-n végzett ügyvéd, szintén meglehetős karizmával, aki le tudta nyűgözni Jordant. „Egyszerűen kenyérre kente Michaelt”, emlékszik vissza Moore. „Jordan imádta Robot.” A Nike készen állt arra, hogy olyan hirdetési kampányt kreáljon Jordan és az új cipőmárka köré, amilyet még senki sem látott. „Jordan volt az első egy csapatsportból, aki marketingikonná vált”, szögezi le Moore. „Az egész ötlet arra épült, hogy veszünk egy csapatjátékost, és óriást csinálunk belőle. Legalább akkora sztárt, mint Arnold Palmer.” (Palmer – „A Király” – a golf első igazi szupersztárja, aki akkor járt pályafutása csúcsán, amikor a televízió elkezdte közvetíteni a topversenyeket az ötvenes években, így a sportág élő legendájává vált – a szerk.) 1984 októberében aztán kezdődtek az első bemutatómeccsek, a Nike pedig a piros-fekete Air Ships-cipőkben küldte parkettre Jordant. Nem is kellett sokat várni az első hívásra az NBA-komisszár David Stern hivatalából, Strassernek pedig végig kellett hallgatnia a telefonban, hogy megtiltják Jordannek az ilyen cipők viselését. A liga ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki fehér csukákban játsszon. Moore még ma is tisztán emlékszik a párbeszédre. „David Stern hívja Robot, és közli: figyelj, vedd úgy, hogy máris betiltottam a cipődet. Mire Rob: állj, állj, várd meg, míg visszarepülök, és személyesen beszélünk. Úgyhogy Rob már ment is a reptérre, irány New York, és hamarosan ott ül David irodájában. Nézd, öregem, ez a cipő teljesen legális, mondta neki. Erre Stern azt felelte: egy frászt. Szó sem lehet róla, hogy egy ilyen színorgiát viseljen valaki.” „Tényleg letiltotta a cipőt”, meséli Moore. „Viszont, amint ballagtak kifelé, Stern egyszer csak azt mondja Robnak: ne haragudj, de azért kérnék tőled egy szívességet, bár baromira zavarban vagyok miatta.

Rob visszanéz: már úgyis tönkrevágtad a napomat, szóval ki vele. Stern erre előjött a farbával: a fiam már így is egy faszfejnek tart, megoldható, hogy kapjak egy párral abból a cipőből, lehetőleg aláírva? És ez egy igaz sztori!” Strasser nyilván egetrengető röhögésben tört volna ki, ha éppen nem egy friss gyomorgörccsel sétált volna az ajtó irányába. Merthogy egyértelművé tették: ha ebben a cipőben játszik, Jordant ötezer dollárra büntetik – meccsenként. Viszont mind Moore, mind Vaccaro kész bármikor felidézni az alelnök reakcióját, mihelyst visszaért Portlandbe. „Közölte: basszák meg, akkor majd kifizetjük a bírságot!” Az, hogy végül is mikor és hogyan kezdte kiszabni az NBA a büntetéseket, a mai napig rejtély. Mindenesetre a liga februárig várt egyáltalán azzal, hogy az ügyben hivatalos levelet küldjön. Addigra pedig Strasser már bőven nyerőben volt. Merthogy a Nike „kövér pasija” tálcán kapott egy parádés kampányötletet magától Sterntől, így közölte Moore-ral, az ő hűséges, kopaszodó, szemüveges adjutánsával, hogy akkor szépen kanyarodjanak is rá erre a témára. „Rob az asztalra csapott: a kurva életbe, ötvenezer pár cipő már úton van, hajóra pakolva. Teljesen kivetkőzött magából. Aztán felkiáltott: csinálnunk kell valamit! Aztán hamarosan jött az a bizonyos Gling-glang reklám”, idézi fel a történteket Moore. Közeledett a Hálaadás napja. Sietve leszervezték a forgatást, 1984. november 27-re, amikor a Bulls éppen a Golden State-tel játszott idegenben. A chicagóiak egy nappal korábban érkeztek, azaz ha embereink siettek, épp elég idejük volt arra, hogy megcsinálják a reklámot. „Elrángattuk Jordant a stúdióba, ráhúztuk a ’tiltott’ cipőket, zoknikat, ugyan nem a Bulls hivatalos szerelését, de valami feketepiros szart”, nevet Moore. „A kamera elkezdi mutatni az arcát, majd svenkel lefelé a cipőkig. Aztán Jordan megpörgeti az ujján a labdát, elkezd cselezni, miközben megszólal egy hang: ’Szeptember 15-én a Nike megalkotott egy forradalmian új kosárcipőt. Október 18-án az NBA kitiltotta a mérkőzéseiről. Szerencsére az NBA neked nem tilthatja meg, hogy hordjad őket. Air Jordan. A Niketól.’ Az eredetiben az volt, hogy David Stern tiltotta ki a cipőket, de aztán Rob úgy

döntött, jobb, ha csak az NBA-t mondjuk. Szóval a kamera megy le a cipőkre, aztán két vastag fekete vonal áthúzza a cipőket, glingglang… Ötvenezer párt így adtunk el belőle”, mondja Moore, miközben csettint az ujjaival. Nem sokkal később a Nike egy újabb reklámot forgatott Jordannel New Orleansban, ismét csak egy idegenbeli Bulls-meccs alkalmával. „Megkapja a labdát, és legott kosárra tör”, idézi fel a filmet a dizájner. „Nem látsz mást, csak őt, amint jön a gyűrű felé, aztán felmegy és zsákol. Ennyi. Persze megint a fekete-piros cuccban, meg az Air Jordanes szarságban, miközben egy hang annyit mond: ’Felszállási engedély megadva’. És amikor elugrik a földről, akkor egy felbőgő repülőmotor hallatszik. Aztán újra a hang: ’Ki mondta, hogy az ember nem tud repülni?’ Baszod, napokon belül a világon az összes kisgyerek azt hajtogatta ugrálás közben: ki mondta, hogy az ember nem tud repülni? Erről szólt az egész, a kosárlabdáról, meg hogy ő a repülő ember.” Egészen februárig kellett várni, amíg Stern helyettese, Russ Granik végül csak küldött egy levelet, de érezhetően amolyan tesséklássék módon, csupán emlékeztetve Strassert arra, hogy a cipők nem felelnek meg az NBA előírásainak. Mindenesetre cipőmániások sora videók és fotók tömkelegét tanulmányozta végig, ám igazából egyetlen kockát sem találtak 1984ből, amelyen Jordan a mérkőzéseken a fekete-piros Air Jordan I cipőkben játszott volna. Eközben viszont Strasser és Moore gyönyörűen ráugrott az NBA pehelysúlyú szabályérvényesítési kísérletére, és összerakták minden idők egyik legzseniálisabb marketingpuccsát, ami hamarosan 150 millió dollárig nyomta fel az eladásokat. A Jordan-forradalom ugyanakkor nem csupán a cipőkre korlátozódott. Hamarosan kiderült, a személyisége más formában is képes divatot teremteni. Például az NBA-ben hordott meccsszerelések piacán. Jordan szívből utálta a Daisy Duke-nak nevezett feszes rövidgatyákat, amelyekben akkortájt az egész mezőny homorított. „Michael folyamatosan a nyakamon lihegett a sortok miatt”, meséli Moore. „Hosszabb gatyát akarok”, hajtogatta Jordan.

„Basszák meg, akkor legfeljebb áthágjuk ezeket a szabályokat is”, csattant fel végül Moore. „De mi a szart akarsz tőlem? Mi a francot csináljak én ezekkel a hosszú gatyákkal? Úgy fogsz kinézni, mintha apád nadrágjait hordanád.” Csakhogy Jordan tartozott egy vallomással. „Közölte: vékonyak a lábaim. Emiatt volt úgy oda”, emlékszik a tervező. „Michael, mondom neki, a vádlijaidnak köszönheted, hogy ennyire magasra tudsz ugrani. Akkor mi a gond? Ezek a lábak lőnek ki téged úgy, hogy a gyűrű fölé tudsz emelkedni. Én nem aggódnék miattuk. Szerintem pont jól néznek ki. De ő teljesen belegabalyodott ebbe.” Végül Moore is belátta, hogy Jordannek alapvetően igaza volt. „Tényleg úgy festettek a lábai, mint két egyenes karó. Mintha két pálcika bújna ki a rövid sortokból.” Így aztán két év múlva jöhetett az újabb premier, Jordan először jelent meg a hosszú, bő rövidnadrágban. Hamarosan chicagói csapattársa, Scottie Pippen is ráharapott, mígnem előbb-utóbb az összes játékos ilyet akart magának az NBA-ben. „Amennyire én tudom, a jelenlegi kosarasnadrág-szabvány Michael Jordanhez köthető”, mondja Moore. „Ehhez persze ő kellett, miatta alakulhatott át a divat. Elképzelhető, hogy ő nem igazán akarta elmesélni így ezt a sztorit, de ettől még ez az igazság.” „Annyi az egész, hogy sokkal természetesebben, sokkal komfortosabban érzem magam bennük”, magyarázta Jordan akkoriban. „Jó érzés ezekben játszani.” Amúgy mindazt, amit Moore akart elérni Jordan új imidzsével, egy fotó alapozta meg, ami még az 1984-es olimpia alatt készült: Jacobus Rentmeester lőtte a képet a melegítős Jordanről a Life magazinnak. Moore 150 dollárt fizetett a fotó ideiglenes felhasználásáért, amit aztán Rentmeester kissé furán értelmezett. Merthogy később beperelte a Niket, mondván, az ő fényképe alapján készítették el azt a híres posztert, amelyen Jordan a város fölött hasít a levegőben, a chicagói égbolton, amit Moore a második logóként tervezett használni. Igazából egy orosz balett-táncost idézett, Moore legalábbis valami ilyesmit képzelt bele az új dizájnba. Ebből született meg az

Ugróember (Jumpman), Moore második legnagyobb dobása Jordannel és a Nikeval, már azok után, hogy sikerült az első lépésről meggyőznie az ifjú sztárt. Az új logó először az Air Jordan cipők harmadik generációján jelent meg 1987-ben, és Moore akkori segítője, Tinker Hatfield tervezte. Egyszóval megszületett a Jumpman-logó koncepciója, amely az Air Jordan-kollekció klasszikus emblémájává vált (a termékcsaládot még ma is ezzel adják el – a szerk.). Az egész forradalom egyébként Jordan saját megérzésein alapult, minthogy igen ambíciózusan foglalkozott magával a stílussal – mindez később egyértelműen visszaköszön Bryantnél is. „Michael akarata átsütött mindenen”, mondja Moore. „Azzá akart válni, ami végül is lett.” Nem sokkal később előkerült egy fénykép, amely egy Fülöpszigeteki kalyibában készült, ahol a falon Jordan Jumpmanes posztere lógott, Moore pedig ekkor döbbent rá, hogy Jordanre az egész világ vevő lett. 1986-ban történt, hogy egy akkor még teljesen ismeretlen ifjú filmrendező, Spike Lee kijött egy független alkotással, amely She’s Gotta Have It címen futott (Magyarországra nem jött be a nagyobb csatornákhoz, talán „Meglesz neki” címen sugározhatták volna – a szerk.). A reklámipar moguljai kisvártatva mind felfigyeltek a produkcióra. „Épp vágtunk egy hirdetést a Nikenak”, emlékszik vissza Moore. „Egy Larry Bridges nevű srác ült a vágóasztalnál, és ő kérdezte tőlem: láttad ezt a filmet? Mire én azt válaszoltam, hogy nem, mert már a címe sem hangzik úgy, ami miatt én normális esetben beülök a moziba.” „Csakhogy elkezdte magyarázni: ez egy kultikus film a feketék körében. Egy Mars Blackmon nevű fickóról szól, aki épp hegeszt egy csajt, és az ágya fölött a te posztered virít, amin Michael hasít a levegőben. Mire én: tényleg? Szóval ennél a srácnál ott az Air Jordan, miközben nyomja a nőt? Jesszus, ez óriási! Azt mondja a vágó: Srácok, szerintem kéne csinálnotok egy tévéreklámot ezzel a Spike Lee csávóval, amint Mars Blackmont alakítja.” Moore legott felhívta Jim Riswoldot, aki a Nike reklámügynökségénél, a Wieden and Kennedynél dolgozott: „Mi

lenne, ha rámozdulnátok erre, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.” Néhány év azért beletelt, míg a tervből végül valóság lett, és Spike Lee feltűnt egy reklámban – ami drámai módon járult hozzá Jordan imidzséhez. Moore egyszer tervezett egy hip-hop stílusú kampányt Jordannek, de kizárólag házi használatra, viccből, meg sem fordult a fejében, hogy ez valaha kimenjen. Jordan és a hip-hop kultúra? 1986-ban röhejesen távol álltak egymástól. „Köze sem volt a nagyvárosi flasztervilághoz”, meséli Moore. Valójában Jordan mindig is egy vidéki srácnak tartotta magát. A Lee rendezésével és főszereplésével készült reklámok aztán gyökeresen változtattak ezen. „Spike Lee városi csávót faragott belőle”, magyarázza Moore. „Olyanná formázta, hogy az utca gyermekei számára is menő lett. Elég volt egy jó asszociáció.” Hanem a Spike Lee-féle siker már Strasser és Moore nélkül született meg, utóbbi fejlemény kis híján arra sarkallta Jordant, hogy otthagyja a Niket. Épp amikor az Air Jordan-buli a tetőfokára hágott, az egész majdnem beomlott, miután erős hullámverés támadt házon belül a Nikenál. Még a nyolcvanas évek elején a cég lemaradt az aerobikedzőcipő őrület generálta boomról, ami miatt a részvényeinek értéke a béka feneke alá zuhant. Az Air Jordan robbanása helyre tette a dolgot, csak mindez a médiában úgy jött le, hogy Rob Strasser az, „aki megmentette a Niket”. Jóllehet évezredes barátok voltak Phil Knighttal, Strasser hamarosan azt tapasztalta, hogy kapcsolata a cégvezérrel rohamosan hűlni kezdett. Külső megfigyelők úgy vélték, hogy Knight igazából mindenkit ki akart paterolni a vállalattól, akinek komolyabb köze lehetett a Nikesikersztorihoz. Strasser előbb hosszabb szabadságra ment, majd végül 1987 júniusában kilépett. Egy héttel később Moore is becsukta maga mögött az ajtót. Amikor egy újságíró arról érdeklődött Jordannél, hogy miként érinti két olyan ember távozása, aki kulcsszerepet játszott az ő Nikeszerződésében, így válaszolt: „Ez túl nagy sokk. Olyan dolgokról van szó, amelyeket még csak el sem kezdtem megérteni.”

Jordan egyáltalán nem repesett a boldogságtól, minthogy nem igazán jött ki Knighttal, magyarázza Moore. „Phil Knight egyáltalán nem gondolta úgy, hogy a Nikenak egy adott sportolótól kellene függenie. Sportolóktól igen, egy kifejezett sportolótól nem. Ne feledd, Michael Jordan egy kosárlabdázó, míg Phil Knight atléta, hosszútávfutó, aki egyedül loholt kilométereken át. Teljesen más világban éltek.” Mindazonáltal Jordanben és Knightban valami eszement versenyszellem dolgozott, ez azért közös volt bennük, teszi hozzá Moore. „Ha úgy gondolod, hogy Jordannek és Kobenak mindene a versengés, akkor nézz be Phil Knighthoz. Apám, ott meglátod, mi a verseny. Vagy nekem játszol, vagy ellenem, de akkor kinyírlak – ez Phil Knight, és pont. Nem is rejti véka alá, hogy ő ilyen.” Strasser és Moore gyorsan összehozott egy új marketingcéget, Jordan pedig azonnal bejelentkezett, hogy bármit vállal, és azonnal kilép a Niketól. „Miután Robbal eljöttünk, megalapítottuk a Sports Incorporated nevű vállalkozásunkat”, meséli Moore. „Ő meg azonnal a része akart lenni, és megkeresett minket. Michael kijelentette, hogy velünk szeretne dolgozni.” Figyelembe véve a Nike-szerződés hihetetlen kondícióit, a korábban elképzelhetetlenül magas százalékot a cipőeladásokból, Strasser és Moore közölte Jordannel, hogy ne legyen bolond, ne dobja el ezt a megállapodást. Egyszerűen túl sok pénz jött belőle. Jordan végül belátta, megéri a Nikeval maradni a cipők miatt, viszont a cég nem igazán akarta bővíteni a brandet, például utcai szerkókat piacra dobni. Így aztán Jordan kitalálta, hogy Moore és Strasser segítsen neki egy új vállalkozás elindításában, az lenne a Michael Jordan Inc., ami mindenféle jordanes ruhát és kiegészítőt forgalmazna. Azzal érvelt, hogy ez mindhármuknak jó kaland lenne, és talán még a Nike is beszállna egy-két termék finanszírozásába. Minthogy Jordan eredeti szerződését 1989-ben kellett megújítani, Jordan, Strasser és Moore elhatározta, hogy összehoznak egy találkozót Knighttal, és ott előadják az új ötleteiket. „Rosszul sült el”, idézi fel Moore.

Jordan háromrészes öltönyben, egy kézitáskát lóbálva érkezett a meetingre. „Úgy gondoltuk, hogy elindítunk egy átalakulást, és felépítjük az ő saját brandjét”, mondja Moore. „Nem volt igazán jól megalapozott elképzelés, de hát, őszintén szólva, Michael kérésére mentünk bele, mert addigra már eléggé bepöccent.” Nos, ha dühöngött a megbeszélés előtt, akkor kétszer annyira feldúltan távozott. „Ez nem lehetséges”, szögezte le a várakozásoknak megfelelően Knight, miután Jordan előállt a tervekkel. „Semmi ilyet nem fogunk csinálni.” Jordannek azért meglett a saját brandje, mégha a Niken belül is, a beszélgetés végül csak beindította ezt a folyamatot. Strasser és Moore ugyanakkor más irányba fordult, hamarosan átvették az Adidas America irányítását, amely a német sportszergyártó-óriás helyi leányvállalata volt, és sehogysem sikerült a Nike nyomába érnie az Egyesült Államokban. Miután elfogyasztott egy sor csúcsvezetőt, az Adidas 1993 elején leszerződtette Strassert, hogy rakja rendbe az amerikai ágat, és hamarosan ott ült mellette Moore is, mint a második számú irányító. Azzal a lendülettel meg is kapták a feladatot: meredeken felívelő pályára állítani a céget, és elhódítani egy jelentős részt a Niketól, amely ekkortájt a piac negyven százalékát uralta. Másként fogalmazva: missziójuk célja a következő Air Jordan megtalálása volt. A nagy páros percek múlva már egy New York-i kocsmában üldögélt Sonny Vaccaro társaságában. „Csak nagyon kevés ember próbálja kétszer megmászni ugyanazt a hegyet”, közölte Strasser Vaccaróval. Majd nekiszegezte a kérdést: kész megtalálni a következő megatehetséget? Vaccaro a maga kissé pufók, pirospozsgás arcával és kókadt szemeivel vércseként csapott le a lehetőségre. Elvégre kimondhatatlanul utálta Phil Knightot. Annak ellenére, hogy Vaccaro kosárlabdás kapcsolatait kiaknázva milliárdokat kerestek tucatnyi év alatt a cipőeladásokból, Knight 1990ben egy cent végkielégítést sem fizetett a gurunak, amikor kitette a Niketól. Azt, hogy Vaccarónak miért kellett mennie, sohasem hozták nyilvánosságra.

Vaccaro másik esküdt ellensége az egyetemi sportokat irányító NCAA volt, amely korábban megkísérelte rákényszeríteni arra, hogy adja fel barátját, az UNLV-t irányító Jerry Tarkaniant. Ennek érdekében odáig mentek, hogy még egy FBI-ügynököt is felbéreltek, aki a bankszámláit is feltúrta, hátha talál valamit. Szóval Sonny csőre töltve várta, hogy visszavágjon a Nikenak és az NCAA-nek is. Ezért hamar felvázolta a tervet: felkutatni a sportág következő szupertehetségét, aztán leszerződtetni az Adidashoz, rögtön a középiskola után. Ezzel a stratégiával két legyet akart ütni egy csapásra – vallotta be egy 2015-ös interjúban Vaccaro. Vagyis odaver egyszer a Nikenak, elhappolva előlük a következő ászt, akiben Jordanhez hasonlóan megvan minden, ami a nagysághoz kell, továbbá a sárm ahhoz, hogy cipők millióit lehessen eladni vele. Ezzel párhuzamosan repül a tockos az NCAA-nek, hogy a leendő sztár kihagyja az egyetemi bajnokságokat, és azonnal az NBA-ben kezd a gimi után. Ez utóbbi csatározás persze inkább filozófiai jellegű volt, magyarázza Vaccaro. Hiszen akkoriban egy sor ifjú baseballos és teniszező állt azonnal profinak a középiskola után, és szerinte a kosarasok se nagyon tértek el tőlük. Az NCAA-ről úgy beszélt, mint egy cinikus nagyvállalatról, amely milliárdokat keresett az ifjú sportolóknak köszönhetően anélkül, hogy egy vasat is fizetett volna nekik. Úgy vélte, az egyetemi sport remek lehetőségeket kínált egy sor kiválóságnak, ám az igazi elitsportolók már akkor is más szinten álltak. Nagyon komoly igény mutatkozott arra, hogy a tudásukat kiaknázzák a profik mezőnyében, azaz semmi sem szabhatott gátat annak, hogy igen fiatalon bemutatkozzanak a legmagasabb körökben. Szépszámú kritikusa ezzel szemben arról beszélt, hogy Vaccaro – aki tett néhány kanyart a szerencsejáték-bizniszben Las Vegasban – inkább a korrupciót hozta be a kosárlabdába. Csakhogy Moore például teljesen másként tekintett rá: olyan figurának tartotta, akit sokkal jobban érdekel az ötleteinek a megvalósítása, mint az, hogy pénzt csináljon belőlük. Vaccarót kizárólag az izgatta, hogy a sportolóit kifizessék, még ha olykor ezzel magának ártott is, mondja Moore.

Egy évtizeddel később Chris Dennis, aki tanácsadóként segített egy ohiói középiskolai tehetséget, bizonyos LeBron Jamest, hasonlóan egyértelmű jellemzést adott Vaccaróról: „Sonny állandóan azon dolgozott, hogy fizessék meg a játékosokat. Ő szinte csak erre ügyelt.” Miután 1993-ban megbízták azzal, hogy találja meg az Adidasnak a jövő legnagyobb ígéretét, Vaccaro egy New York-i középiskola sztárjátékosát, Felipe Lópezt szemelte ki magának. Hamarosan felbérelte López egyik rokonát, és mindent előkészített annak érdekében, hogy alaposan megismerje a srácot, felkészítse a profi életre – no és persze egy vaskos reklámszerződésre. López igencsak karizmatikus kosaras volt, és idővel kiderült, hogy a személyisége is elsőrangú. Ám a játékosmegfigyelők, Vaccaróval egyetemben, súlyosan túlbecsülték López játékbeli képességeit. Ráadásul Lópeznek nem igazán tetszett az ötlet, hogy a középiskolából kijőve azonnal felcsapjon profinak. Abban az időszakban az NBA-t az érett felnőttjátékosok uralták, s bár több magas srác érkezett a csapatokhoz egyenesen a középiskolából, ugyanezt a lépést egy irányító vagy külső posztos játékosok esetében őrültségnek tartották. Igazából ezzel a nehézséggel Vaccaro többször is szembesült az Adidasnál eltöltött időszak során. Rémesen kevés szupertehetség futkosott annak idején a palánkok alatt, és akikben mocorgott is valami, azok sem lelkesedtek az egyetem kihagyásáért. Mindemellett az Adidas America továbbra is csak szenvedett, sehogysem tudták megvetni a lábukat a piacon. „Nem nagyon akadt feldobható pénzünk akkoriban”, mondja Vaccaro visszafelé nézve. Ezért mindent megpróbált, hogy szerződtessék Lópezt. Intézett neki egy félmillió dolláros megállapodást Európában, ám az ifjú sztár visszautasította az ajánlatot, beiratkozott a St. John’s Universityre, és elkezdte egyetemi kosaras karrierjét. Mindeközben Sonny Vaccaro kísérletei nem maradtak észrevétlenek. Iparági források hamarosan arról számoltak be, hogy Peter Knight aggódni kezdett, amiért az Adidas szolgálatába állítota felbecsülhetetlen értékű kapcsolatrendszerét. A Nike főnöke

éppenséggel leüvöltötte néhány beosztottja fejét, hogy Vaccaro miként tudta egyáltalán beelőzni őket Lópeznél. A két cég közötti konfliktus talán már ekkor elszabadult volna, csakhogy tíz hónappal az Adidas feltámasztására indult kísérlet elstartolása után Rob Strasser váratlanul elhunyt, miközben 1993 októberében egy céges tanácskozáson vett részt Németországban. Ami csak egy újabb csapás volt a cipőiparnak abban az esztendőben. Ugyanis nem sokkal korábban, 1993 augusztusában, Észak-Karolinában holtan találták James Jordant, Michael édesapját – hamarosan két embert vád alá helyeztek a gyilkosság miatt. Októberben aztán, csupán napokkal Rob Strasser halála után, Jordan váratlanul bejelentette, hogy ezennel befejezte profi pályafutását. A sportszergyártók jóformán fel sem ocsúdtak a hírek hallatán, amikor pusztán Phil Knight saját kézben lévő Nikerészvénycsomagja máris 15 millió dollárt veszített az értékéből. Strasser halálhírének hallatán Peter Moore azonnal tárcsázta Knightot. „Igen szívélyes volt”, emlékszik vissza Moore. „Tartottunk Rob tiszteletére egy megemlékezést. Sok embert meghívtunk, a Niketól és az Adidastól is. Nagyon sokan el is jöttek a Niketól, de nagyon sokan nem.” Bár Jordanék még gyászoltak, Michael édesanyja a hírek szerint elrepült Portlandbe, hogy részt vegyen a szertartáson. Aztán valaki a Niketól ott helyben meggyőzte, hogy ez nem jó ötlet, mondja Moore. „Valóban elutazott ide, mégis lebeszélték, hogy nem lenne szerencsés, ha megjelenne.” „Hát, én egy darab nikes palit nem láttam ott. Lehet, hogy páran hátul ültek”, közölte Vaccaro. A kosárguru mindenesetre gyújtó hangvételű beszédet mondott Strasser búcsúztatásán. „Megfordítjuk azt a Nike-pipát, és csinálunk belőle egy kérdőjelet”, ígérte Sonny a gyászoló gyülekezetnek. Már csak barátja halálának ürügyén is, Vaccaro még nagyobb lendülettel vetette magát a tehetségkutatásba. A megannyi tehetséges ifjú játékos között vajon ki lesz az a bizonyos új nagyfiú?

Van olyan kölyök a pályákon, aki elég bátor ahhoz, hogy az új Jordan merjen lennni?

Intro A Nike–Adidas vetélkedés 1994 júliusában pörgött fel újfent, amikor mindkét cég elit-edzőtábort szervezett a legjobb középiskolás kosarasoknak – a Nike Chicago külvárosában, az Adidas a Fairleigh Dickinson Egyetemen, New Jersey-ben. Sonny Vaccaro egykoron a Niket segítendő hozta tető alá a maga ABCD nevet viselő táborát, most pedig ugyanezt csinálta az Adidasnak. Gondoskodott arról, hogy az egészhez keveredjen valami pikáns íz is: az ő táborát pontosan ugyanazon a héten rendezték, mint a Nikeét. Azt akarta, hogy a topjátékosoknak választaniuk kelljen. Akadt még néhány csúcskategóriás tábor, ám az mind fizetős volt, cserébe azért, hogy a fiatalok megmutathassák magukat az egyetemi edzőknek. A Nike és az Adidas ingyenes táborai számítottak az igazán szuper helyeknek, ahová kizárólag meghívóval lehetett belépni, és egy csomó menő cuccot is hozzávágtak a résztvevő játékosokhoz. „Alapvetően ez volt az első igazi összecsattanás a Nike és az Adidas között”, emlékszik vissza Vaccaro. Egy nappal a júliusi tábornyitó előtt Vaccaro egyszercsak azon kapta magát, hogy ott áll előtte Joe Bryant, és hamarosan kér tőle egy szívességet. Vaccaro nem is látta Jellybeant azóta, hogy 1972ben megválasztották az általa gründolt Dapper Dan All-Star középiskolai torna MVP-jének, legalábbis személyesen nem találkoztak. Joe gyorsan előadta, hogy ő most éppen a La Salle Egyetem csapata mellett másodedző, és van neki egy fia, aki remek másodévet zárt a középiskolás együttesében, csak éppen senki nem hajlandó őt meginvitálni egyik elittáborba sem. „Amikor gimibe jártam, meg sem próbáltak elhívni egyetlen összamerikai válogatott táborba sem”, emlékezett vissza Kobe később. Értsd úgy: a Nike nem tartotta érdemesnek Bryantet, hogy részt vegyen az általuk szervezett összetartáson. Sonny Hill történetesen a Nike elsőszámú képviselője volt már akkoriban Philadelphiában, mi több, akadt egy tanár a Lower

Merionban, aki a Nike nevében kötött kisebb dealeket az amatőr srácokkal. Ám egyikük sem tartotta elég erősnek és képzettnek Kobet ahhoz, hogy beválogassák a legnagyobb ígéreteket felvonultató Niketáborba. „Azt gondolom, Sonny Hill-lel, meg a többi palival az a probléma, hogy képtelenek messzebb látni annál, mint amit aktuálisan figyeltek”, mondja Vaccaro. „Ha nem Overbrookba, vagy Nyugat-Phillybe, vagy valamelyik kiemelt philadelphiai gimibe jártál, akkor nem tartoztál a topjátékosok közé. Kobe elment a Lower Merionba, és ezen nem tudták túltenni magukat. Kobet nem igazán fogadták el Philadelphiában.” A Sonny Hill Liga környékén sertepertélő emberek pontosan ugyanazt vallották, amit Donnie Carr is: Kobe jó játékos, de nem akkora történet. Akkoriban Vaccaro még csak nem is hallott Kobe Bryantről. „Semmit sem tudtam róla”, mondja. „Játszani sem láttam soha.” A Vaccaro-féle táborba meghívott kosarasok szinte egytől egyig felsőbb korosztályos sztárjelöltek voltak. Jó, azért befért közéjük három fiatalabb srác is. Ennek ürügyén Joe Bryant szinte rimánkodott Vaccarónak, hogy fogadja be a táborba a fiát – mindezt a start előestéjén. Az, hogy végül jöhetett, óriásit változtatott Bryant kilátásain, hiszen a neve megjelent az összes amerikai egyetemi kosáredző előtt. „Igent mondtam”, meséli Vaccaro. „Mert Joe 1972-ben eljött, hogy az én tornámon játsszon, és elnyerte az MVP-díjat.” „Istenem, Sonny V!”, mondta Bryant 2001-ben, amikor Vaccaróról kérdezték. „Sonny V adta meg nekem az első nagy lehetőséget. Neki köszönhetem, hogy egy táborban megmutathattam, mit is tudok valójában. Imádom azt a fickót. Nagyon nyitott, odavan a kosárlabdáért. De ami még fontosabb, odavan a fiatalokért. Él-hal azért, hogy megadja nekik a lehetőséget a tehetségük bizonyítására. Nagy ember, csodálatos ember!” Kosarasberkekben azért emlegetik még mindig az az évi tábort, mert egy brooklyni irányító, Stephon Marbury lett az ABCD MVP-je, többek között azzal, hogy bevert egy legendás zsákolást, majd ugyanazzal a lendülettel ki is szaladt a csarnokból.

Vaccaro számára viszont valami más miatt maradt emlékezetes az összetartás. Az első nap megnézte magának Bryantet, és azonnal látta, hogy a srác jó játékos, ezért attól fogva egész héten át követte a fejlődését. Tetszett neki, hogy jó kiállású, jó svádájú gyerek, ráadásul megtudta, Olaszországban nőtt fel, és így több nyelven is beszél. Az igazán maradandó élmény viszont akkor érte, amikor a tábor végeztével Kobe felballagott hozzá, megköszönte neki a lehetőséget, majd megölelte. Vaccaro szemében ez nagyon olaszos húzásnak tűnt, bár őt arról ismerték, hogy jobbról-balról arcon csókolta a játékosokat. „Nem én voltam a legjobb az ön táborában ezen a héten”, mondta Bryant a főnöknek. „Jövőre viszont már én leszek.” Vaccaro még ma is úgy emlékezik erre a pillanatra, hogy végigfutott a hideg a hátán. Akkor és ott belehasított, hogy a kosárlabda következő óriása épp most mutatta meg magát először. Bryant viselkedésében egyszerre jelent meg a pimaszságnak és a sármosságnak az az összetéveszthetetlen keveréke, ami csupán a legnagyobbak sajátja szokott lenni. Mindezt összerakva a többi friss információval, amit a héten tudott meg a 15 éves kölyökről, elindított valamit Vaccaróban. Valami azt súgta neki, Bryantben is megvan az a bizonyos faktor, amivel cipők millióit lehet aztán eladni. Nem volt száz százalékig biztos benne, de a gondolat már tanyát vert a fejében. Vaccaro e felfedezést megtartotta saját magának, csupán egy kivételt tett: a tábor végeztével beszélt Sam Rinesszal – Bryant AAUs edzőjével több elképzelést is megosztott. „Sonny kifejezetten okos fickó volt”, mondja Rines. „Sohasem felejtem el azt a nyarat, miután Kobe befejezte a tizedik osztályt, és először találkoztam vele. Beszélgetünk, én próbálom bemérni, mire is akarunk kilyukadni, ő meg egyszercsak kiböki, hogy azt hiszem, ő az a srác, akiről azt gondoljuk, a következő szupersztár lesz. Az ABCDn ültünk, fent, Fairleight Dickinsonban. Életemben először láttam egy ilyen tábort, és akkor ő elővezeti a Kobeval kapcsolatos terveit. Az egész folyamat során talán ha tízszer vagy tizenötször beszéltünk egymással. De minden egyes alkalommal tanultam valami újat, mert Sonny tökéletesen el tudta magyarázni, hogy melyek a következő lépések, és milyenné akarja faragni Kobet.”

Kétségtelen, hogy a Vaccaróval történt beszélgetés formált Rines Koberól kialakított képén is. Ez a jó képességű kölyök, akivel amúgy csak a gond volt, nemhogy megjelent a sportág királycsinálójának radarján, hanem egyenesen a gyorsítósávba irányították. „Imádom az igazi versenyhelyzeteket, a jó ellenfeleket”, mondta akkoriban az újságíróknak Bryant. „Csak így válhatsz egyre jobbá. Tudtam, hogy a Lower Merionban játszva találkozom az elővárosok legjobbjaival. Tudtam, hogy a Sonny Hillben a város topjátékosai lesznek az ellenfeleim. Az ABCD-táborban pedig az ország legjobbjaival találkozhattam.” Tekintettel mindarra, ami a táborban történt, Vaccaro kísérletet tett, hogy átvigye Bryantet a Jimmy Salmon által edzett AAU-gárdához Patersonba, New Jersey mellé. Ott játszott Tim Thomas, meg még néhány elsőrangú spíler – akkoriban Thomast tekintették a Bryantféle korosztály legnagyobb ígéretének. „Végül az történt, hogy végigjátszott velük egy tornát. Azt nem mondanám, hogy nem szerette, csak nem neki való volt az a csapat”, magyarázza Rines. „Kobenak a kezében kell legyen a kontroll. Azaz a labda. Meg a tudat, hogy a labda jönni fog. Kipróbált néhány csapatot, még a Sonny Hill All-Starsba is beszállt az iránta érzett tisztelet okán, de miután visszajött, rögtön azzal kezdte: bárcsak veletek játszhattam volna végig ezt az időt! Igazából az a helyzet, Phillyben respektálták Kobet, de nem gondolták, hogy annyira jó volna.” Nyáron és kora ősszel Kobe mindenesetre lenyűgöző edzésmelót végzett, plusz akadt jó néhány villanása a Sonny Hill Ligában és más színvonalas viadalokon. Ebben az időszakban kora reggeltől este kilencig – vagy még tovább – összesen hat különböző bajnokságban játszott minden nap, és részt vett két további táborban. A városi legenda szerint Bryant megnyerte az AAU országos bajnokságot a Patersonnal Thomas és Vince Carter oldalán. Nos, Bryant valóban lenyomott néhány hétvégét ezzel a gárdával 1994ben és 1995-ben is, mondja Rines, arra azonban nincs bizonyíték, hogy ezt a címet megszerezték volna. Sokkal inkább elittornákon diadalmaskodtak minden valószínűség szerint. Már csak azért is, mert Carter floridai, Bryant Pennsylvániából jött, Thomas pedig New

Jersey-ből, márpedig az AAU-szabályok értelmében az országos bajnokságon a csapatokban csak azonos állambeli srácok szerepelhettek, magyarázza Rines. „Véleményem szerint az az AAU-csapat volt minden idők legjobbja”, mondta később a New Jersey-i gárdáról Bryant, még 2001-ben. „Én azt a csapatot bárki ellen ki merném állítani.” Soraikat Bryant, Thomas és Carter mellett olyan kitűnőségek erősítették, mint Edmund Saunders és Kevin Freeman, emlékezett vissza Bryant. „Esténként negyvenöt-ötven ponttal zúztuk le az ellenfeleket. Egy, a floridai állami egyetemen rendezett tornán konkrétan mindenkit agyonvertünk. Elképesztő élményt jelentett, hiszen korábban rengeteget hallottam már Vince Carterről, aki egy évvel idősebb volt nálam, meg ott játszott Thomas, akit az ország legjobbjának tartottak a junior korcsoportban. Beraktak melléjük irányítóba, úgyhogy a mezőnyből szórtam a horgokat, meg a no-look dobásokat, imádtam minden pillanatát.” Igaz, Rines és Vaccaro egymástól függetlenül beszélt arról 2015ben, hogy az évek során megfigyelték, Kobe hajlamos kicsit felpumpálni a magáról előadott sztorikat – ám ettől még kétségtelen, Bryant igenis játszott a Patersonban, és valóban hagyott nyomot maga után. „Nyilván, miután látták Kobet, Sonny be akarta biztosítani, hogy ha már kiválasztotta, akkor vele is marad”, mondja Vaccaróról Rines. Persze ezen nem azt kellett érteni, hogy el is viszi magával Rines együtteséből. Bryant 1994-es ABCD-táborbeli tündöklése ürügyén Rines bedobta magát, hogy még inkább megerősítse a csapatát. A legnagyobb szerzeménynek Richard „Rip” Hamilton számított, egy kiváló dobóhátvéd Coatesville-ből, Philadelphia nyugati végéről, akinek semmi problémája nem volt azzal, hogy Bryant folyamatosan a pályán akart lenni. „Hihetetlen, Rip mennyire el tudta fogadni, hogy ő a béta az alfahím mellett”, meséli Rines. „Őszintén szólva, minden tiszteletem az övé, mert egy hangot sem hallottunk tőle, soha. Ripet az egész nem izgatta, mert látta, hogy elég jól tudunk cserélgetni. Mondjuk,

lehoztuk Ripet, Kobe játszott utána még plusz három percet, akkor lejött egy kicsit, Rip meg ment azonnal vissza.” Hamilton – akiből később egészen elsőrangú NBA-játékos lett – tökéletes produkciót nyújtott a legtöbb tornán, MVP-címek várományosa volt még Bryant mellett játszva is, mondja Rines. „Nem kosarazott jobban nála, de időnként ugyanolyan parádés teljesítményt nyújtott, mint Kobe. Olyanok voltak, akár a mogyoróvaj és a dzsem. Tökéletesen kiegészítették egymást. Szoktak nagy tandemeket emlegetni, és hát őrült nagy kár, hogy az NBA-ben sosem szerepeltek egy csapatban, mert egészen hihetetlen dolgokat műveltek együtt. A kémia közöttük valami elképesztően működött. Mi már előtte tudtuk, hogyha Rip egyszer eljön hozzánk játszani, akkor meg is vagyunk.” Ezekben az időkben történt, hogy a Hamilton, Bryant tandem összetalálkozott a Thomast és Cartert felvonultató patersoni AAUcsapattal egy, a marylandi egyetemen rendezett tornán. „A Cole Field House-ban játszottunk velük, az 1-es pályán, mellettünk pedig mentek más meccsek, párhuzamosan”, meséli Rines. „A szomszédos mérkőzést meg kellett állítani, és leterelték a nézőket a parkettről, mert vagy háromszázan zsúfolódtak össze a mi pályánk körül, ugyanis mindenki Kobet akarta látni. A másik meccset nemhogy nézni nem lehetett, játszani sem tudtak ott. A Patersonban hiába szerepelt Tim Thomas, Vince Carter és Edmund Saunders, Kobe vitte el a show-t. Egészen hihetetlen volt azt a meccset nézni, pláne edzőként ott állni a vonal mellett, és részese lenni a produkciónak.” „Kobe zabálta, ahogy az egész történt. Mert Kobe imádja, ha a figyelem középpontjában van, ő a centerpályán akar játszani, és úgy öltözik, jár, beszél, hogy minden róla szóljon. Ő már azon a nyáron showman volt, amikor még el sem kezdte a második gimis évét. És elképesztően jól csinálta, tényleg szórakoztatta az embereket.” Függetlenül attól, hogy Kobe új dimenzióba emelkedett játékosként, azért még össze-összeugrottak Rinesszal. „Akadt néhány szebb jelenet közte és köztem”, emlékszik vissza az edző. „Mert azért rendre el kellett mondani neki, hogy ez nem szólhat csak rólad, ne legyél ennyire önző, ezek a srácok a te csapattársaid. Egyetemre szeretnének menni, neked segítened kellene nekik,

csapatjátékossá kellene válnod. Úgyhogy néhányszor összefeszültünk.” Ám a hosszúra sikeredett 1994-es tornasorozat végére azért csak javult a kapcsolatuk. „Kobe, én csupán azt szeretném, hogy te legyél minden idők legjobbja”, mondta neki az edző. Pont ez az a mondat, amit Kobe hallani szeretett volna. „Alapvetően keresztül kellett esnie azon a fázison, amikor magának akart bizonyítani”, így Rines. „Ettől még abszolút pozitív az összkép. Szóval nem akarom, hogy bárki azt higgye, minden negatív volt.” Végül Donnie Carr is meglátta, miért is beszélnek annyit az emberek arról a gyerekről a Lower Merionból. „Azon a nyáron, mielőtt Kobe a tizenegyedikbe ment volna, minden összeállt nála”, mondja. „Akkor kezdett el olyan különleges dolgokat csinálni a kosárlabdapályán, hogy az emberből önkéntelenül is kiszaladt: wow, ez a srác tud!” „Fiatalként már megvolt a mentalitása, az akaratereje. Ő a legelszántabb kölyök, akivel valaha találkoztam, de akkor az egész még nem állt össze teljesen.” Két éven át Carr azt érezte, nem csupán jobb Bryantnél, hanem egyenesen dominált, amikor egymás ellen játszottak. Most viszont megváltoztak a dolgok. A következő – amerikai besorolással: junior korosztályú – szezonra készülve Carr látta, Bryant mennyire megerősödött. Emellett Kobe sok időt töltött Nyugat-Philadelphiában, ahol éppenséggel Joe is összerakta a saját játékát annak idején, mégpedig az aszfaltpályákon. „Mire tizenegyedikes lett, ott állt előtted a késztermék”, fogalmaz Carr. „Sokkal robbanékonyabbá vált, sokkal ruganyosabbá. Le lehetett mérni, mennyivel erősebb lett a csontozata, a feje pedig már megvolt hozzá jóval korábban. Bár az elővárosban lakott, elég sokat kosarazott Nyugat-Philadelphiában. Oda tartozott az a csapat is, amelyikben a Sonny Hill Ligában szerepelt, és sok időt töltött a belsőbb városrészekben is. A hozzáállása mindenesetre az ottani mentalitást idézte, azaz még a szívedet is ki akarta tépni egy meccsen.”

Bryant státusza is megváltozott. Többé már nem Joe Bryant vékonyka fiaként néztek rá. A rengeteg melónak köszönhető átalakulás ugyanakkor egy sor szakembert teljes meglepetésként ért. Ez arra is magyarázat lehet, a Nike miért nem választotta ki a saját táborába. Viszont innentől Kobe Bryant viharos gyorsasággal vált rendkívül jó kosarassá. „Immár tőle rettegett mindenki”, magyarázza Carr. „A tizenegyediktizenkettedik évében az egész városban, sőt az egész államban tőle tartottak a legjobban. Nem akadt senki, aki szívesen odaállt volna Kobe Bryant ellen.”

A junior Kobe Lower Merionban eltöltött junior idényében a kőkemény munka elkezdett visszaköszönni. Az 1994–95-ös évadban Bryant 31,1 pontot átlagolt, 10,4 lepattanó, 5,2 assziszt, 3,8 blokk és 2,3 labdaszerzés mellett. Többé nem számított ismeretlennek. Még a csapattársait is felvidította, hogy a Lower Merion meccsein már olyan nagynevű egyetemek edzői is feltűntek, mint a Kentucky vagy a Duke. „A gyerekek végül rájöttek, hogy a Kobe-egyenleg pozitív”, mondta Downer egy újságírónak. „Immár jóval nagyobb közönség előtt játszanak. Pitinók és Kryzewskik tűnnek fel a meccseinken, és ezt nagyra becsülik.” Bryant különösen K Edzőt kedvelte meg. (A Duke egyetem legendás mesterét, a 4 NCAA-bajnoki címet szerző Mike Kryzewskit – aki három olimpiai aranyig kormányozta az amerikai válogatottat 2008 és 2016 között – az észak-amerikai kosaras berkekben csak Coach K-ként emlegetik – a szerk.) Bryant igen gyorsan közelítette a két métert, miközben csapatát az élmezőnybe vezette; hátul centerposzton védekezett, míg elöl dobóhátvédet játszattak vele. Az Ászok 26-5-ös mérleggel zárták az idényt, és detronizálták fő riválisukat, a Ridley-t, amely egymás után hatszor nyerte meg a Central League-et. A bajnoki címről döntő összecsapáson Bryant 42 ponttal járult hozzá a Lower Merion 76-70es sikeréhez. Bryant és a Lower Merion ebben az idényben kétszer is találkozott a Hamilton vezette Coatsville-lel, az alapszakaszban a

hosszabbításban győzték le őket, majd a playoff korai szakaszában szintén diadalmaskodtak. Így a szezon végére a két játékos már alaposabban megismerhette a másikat. „Rámentek egymásra a középiskolás meccseiken. Az aztán igazi harc volt”, mondja Rines nevetve. Innen a Lower Merion meg sem állt az állami bajnoki negyeddöntőig, ott azonban egy kései Bryant-labdavesztés végzetessé vált. Azon a meccsen 33 pontot szórt, csak az utolsó negyedben 10-et, gyakorlatilag támadásról támadásra verekedte át magát az ellenfél védelmén, amely nem tudta őt feltartóztatni, így hozta vissza a Lower Meriont mínusz hétről. Csakhogy tíz másodperccel a duda előtt, 59-59-nél egy védő szerelte a labdát vezető Bryantet, így jöhetett a hosszabbítás, a Lower Merion pedig már nem szerzett több kosarat. Még 1999-ben is, öt évvel azután, hogy befejeződött a junioridénye, Bryant időről időre felidézte azt a mérkőzést, mondván, az volt élete egyik legfájóbb élménye. A lefújás után elöntötték az érzelmek, a szemét a könnyek, miközben a csapattársaihoz beszélt az öltözőben. „Kizárólag önmagát okolta”, idézi fel Jeremy Treatman, hozzátéve, hogy mindezt egy 33 ponttal és 15 pattanóval zárt meccset követően mondta Kobe. „Holott kizárólag neki köszönhettük, hogy egyáltalán egálban lehettünk.” Gregg Downernek valamelyest más emlékei vannak arról a vereségről. „Szörnyű volt így kikapni”, mondta az edző 2015-ben. „A Hazletonnal játszottunk, nagyjából háromezer helyi szurkoló előtt, míg minket legfeljebb százan biztattak. A ráadásban pedig egyetlen kosarat sem tudtunk dobni. Emlékeim szerint Kobe kipontozódott, majd következtek a szokásos emlékezetes pillanatok, amikor egy idény végén az utolsóévesek elköszönnek a zárómeccs befejeztével. Azt gondoltam, Kobe előad néhány poétikus gondolatot, ehhez képest közölte, hogy nektek srácok, akik most elmentek, köszönünk mindent. Aztán ugyanazzal a lendülettel a többiekhez szólt: akárkivel is folytatjuk a következő szezonban, ez soha többé nem fordulhat elő. Mindent meg kell tennetek, amit csak lehet. Amíg én itt vagyok, ilyen még egyszer nem fog történni.”

Valamiféle hűvösség járta át a szobát, emlékszik vissza Downer. „Nekem úgy tűnt, az utolsóéveseknek odalökött egy amolyan kötelező viszlátot, de alapvetően az volt a lényeg, hogy ő itt a vezér. Vele történt ez a kisiklás, ennek ellenére ő amondó, okés, ez most megesett, de soha többé nem ismétlődhet meg.” Treatman szerint kristálytiszta, hogy a Philadelphia környéki középiskolás kosarasok között csakis Bryant lehet az év játékosa, ám az újságíró kisvártatva megtudta, az Inquirer szerkesztői inkább a szintén kiváló játékosnak számító Howard Brownnak szánnák az elismerést. Szerinte ez öreg hiba lett volna, ezért Treatman közölte a sportszerkesztővel, hogy lépjen közbe, mert ez a díj Bryantet illeti. Amellett egyébként, hogy az Inquirert tudósította, Treatman ekkoriban kezdett dolgozni egy helyi tévéműsorban, amely a középiskolás sportolókkal foglalkozott. Nos, így történt, hogy Treatman elsőként ültette kamera elé Bryantet, és azonnal feltűnt neki, a srác mennyire médiaérett. „Tökéletesen csinált mindent, és abszolút természetesen”, mondja. „Tudta, mit és hogyan mondjon. Figyelt arra, hogy mit kérdezel tőle. Sok sportoló épp az ellenkezője.” A vereség ellenére Downer elégedett volt a csapat fejlődésével, és azzal is, hogy Bryant gyönyörűen haladt azon az úton, amely az elképzelések szerint a szenior szezonjában az Év játékosa címig vezetett – immár országos szinten. „Elsőévesként nagyjából egy vagy a százból”, mondta az edző egy őszinte kibeszélő alkalmával a játékosának. „Aztán ötven nem úgy folytatja, ahogy kellene, mert nem edz rendesen, vagy nem hallgat az edzőjére, vagy elkezd drogozni, netán csajozni.” Azaz a potenciálisan a legnagyobbak közé emelkedők száma minden egyes idényben megfeleződik. „Ha így megyünk tovább, azt látjuk, hogy a százból ötven lesz, az ötvenből huszonöt, a huszonötből tíz és a tízből öt.” Három szezonon át Bryant mániákusan edzett, így rendre azok közé tartozott, akik elkerülték a buktatókat. „Aztán amikor juniorból átlépett a szenior idényébe, akkor jött egy óriási ugrás, a huszonötből egyből az ötbe került”, idézi fel a tréner. „Mindig kiakadt rám, amikor csipkedtem, hogy valaki jobb nála. Például azt mondtam neki, nézd, ott van Tim Thomas, sokkal

elismertebb, mint te, vagy Vince Carter, őt is jóval többre becsülik. Pontosan tudtam, miként kell Kobe bőre alá bújni, és még keményebb munkára ösztökélni. Persze azzal is tisztában voltam, hogy amilyen alfafenevad, számára csakis egyetlen elfogadható végkifejlet létezett az utolsó gimis szezon végén: ha ő lesz az Év játékosa egész Amerikában.” A rájátszásbeli vereség ellenére Downer örömmel vette tudomásul, hogy Bryantnek megint sikerült szintet lépnie. Donnie Carr is hasonló véleményen volt. Még ugyanabban az évben, tavasz végén több középiskolás kosaras gárda is játszott egy off-season bajnokságban, amelyben Carr római katolikus gimis együttese és Bryant Lower Merion-csapata egyaránt részt vett. Néhány nappal azelőtt, hogy a két együttes találkozott volna, Donnie éppen a barátnőjével csevegett a telefonban, amikor a készülék egy bekopogó hívást jelzett. Carr váltott. „Don, mi újság?”, hallatszott a telefonban. „Kivel beszélek?”, kérdezte Carr. „Itt Kobe. Mizu van, srác? Csak azon gondolkodtam, hogy már baromira várom a meccset.” Bryant ugyanis hallott egy pletykát, hogy a katolikusoktól kiesik Arthur Davis, aki a top ötvenbe tartozott, és Carr-ral brutálisan jó védőpárosnak számítottak. Ahogy Carr mesélte 2015-ben, „Arthur Davisszel nagyon komoly tandemet alkottunk a széleken. Mindenki félt tőlünk, mert tudták, hogy mi aztán odapakolunk, ha kell.” Szóval Bryant csupán arra volt kíváncsi, hogy Davis játszik-e még a soron következő mérkőzésen. Bár Carr már tudta, hogy társa elmegy a suliból és a csapattól is, azt válaszolta, fogalma sincs. „Okés, tényleg csak azt akartam tudni, hogy ott lesz-e a meccsen”, közölte Bryant a telefonban. „Mert ha csak te vagy, akkor el kell gondolkodnom azon, hogy érdemes-e egyáltalán eljönnöm. Viszont ha lesztek mindketten, akkor azt mondom, még egy jó parti is összejöhet.” Carr alig kapott levegőt. Aztán amikor évekkel később megjelentek az első beszámolók arról, hogy Bryant felhívta Ray Allent, és némi mentális előcsatározást generált ellenfelével, Carrnak is beugrott az

1995-ös sztori, amikor Kobe locsolt némi extra szaftot a normál ügymenetre. „Visszapörgettem az időt magamban… hogy felhívott…”, idézi fel Donnie a történteket. „Amíg élek, nem felejtem el. Letettem, és aztán elkezdtem hívogatni a bátyámat, a családomat…” „Nem tudom elhinni, hogy ezt megcsinálta”, mondta nekik Carr. „Tulajdonképpen tudod, mire ment ki az egész: kreált egy kis extra kihívást”, magyarázza Carr. „Előre az értésemre adta, hogy jövök, és kinyírlak, jövök, és kitépem a szívedet, ha felmerészkedsz ellenem a pályára.” Aztán a meccsnapon folytatódtak a beszólások. „Ember, tudod, hogy ma itt nagyon hosszú estéd lesz”, tolta Donnie képébe Kobe. A piszkálódás csak fokozódott, amikor Bryant blokkolta Carr egyik dobását. „Egy pillanatra nem állt le”, mondja Carr. „Egész meccsen nyomta.” „Baszok rád, öreg”, fortyant fel egy ponton Carr a pályán. „Folyamatosan pakolta a füledbe a mondatokat”, meséli Donnie. „Igazi hidegháború folyt. Pontosan tudtam, hogyha Kobeékkal játszunk, akkor előtte nagyon ki kell pihennem magam, ha érted, mire gondolok. Elképesztő koncentrációval kellett játszanom, mert ő dominálni akart ellenem. Mindenáron ki akart zökkenteni, úgyhogy én ilyenkor mindig azon voltam, hogy a csúcsformámat hozzam, mert tudtam, ő hozza az övét.” Nos, azon a nyári bajnokin az első félidőben úgy tűnt, Bryant a saját vermébe esett. „Én dobtam huszonöt pontot ennyi idő alatt, ő meg négyig jutott”, idézi vissza Carr. Aki ahogy ballagott lefelé a pályáról, elsétált Joe Bryant mellett, apuka pedig odavetette: „Higgadj le, Don. Túl sokat vállalsz, túl sokat adsz ki magadból. Lassíts egy kicsit.” Mintha Kobe nem szólogatott volna már be eleget neki addig. Hanem a számok teljesen megváltoztak a folytatásban, mondja Carr. „Kobe 36 ponttal zárta a meccset, 10 lepattanóval és 7 assziszttal. Én meg 30 ponttal, 7 lepattanóval és 7 assziszttal.”

Vagyis Bryant öt ponton tartotta vetélytársát a második félidőben, míg ő maga bevágott 32-t, és a végén a Lower Merion nyert eggyel. Carr teljesen kikészült, a végén összezuhant, és elterült a játéktéren. „Sosem feledem azt a meccset”, mondja. „Ott feküdtem a pálya közepén, a kezemmel eltakartam a szemem, ő meg odajön, és felhúz a padlóról.” „Ember, kelj már fel”, mondta Bryant, miközben felemelte Carrt. „Ne vedd úgy a szívedre ezt. Nemsokára újból találkozunk.” „Aztán megölelt”, emlékszik vissza Carr. „Majd azt mondta, ember, hálás vagyok, hogy a legjobbat hoztad ki belőlem, egyszerűen imádok ellened játszani.” Carr elárulta, hogy Bryant ott helyben közölte, nagyon szeretne vele egy egyetemi csapatban kosarazni. Carr egyébként később a La Salle-on folytatta, aztán egy súlyos sérülés sajnálatosan rövidre zárta pályafutását. Kobe Bryant ugyanakkor teljesen más irányba indult, amint az a következő nyáron kiderült. A mérkőzést követő júniusban Carr és Bryant ugyanabban az elittáborban pattogtatott Prestonban, New Jersey mellett. A becsekkolásnál pont összefutottak. A táborban olyanok tűntek fel, mint Lamar Odom, Jermaine O’Neal, Tim Thomas, Loren Woods és Lester Earl, a középiskolás kosárlabdázás legnagyobb ígéretei. „A portán a kezünkbe nyomtak egy ventillátort és egy kulcsot” meséli Carr. „Tévé nem volt a szobákban, mert azt akarták, hogy dumáljunk egymással, teremtsünk kapcsolatokat, építsünk barátságokat.” Bryant és Carr együtt mentek fel a szobáikhoz. „Don”, szólt egyszer csak Bryant. „Ismerjük már egymást ezer éve, és kérlek, ne vedd ezt személyeskedésnek, de lécci, ne gyere át a szobámba. Én sem fogok átmenni hozzád. Mert én nem is nagyon fogok kijönni az enyémből.” Carr láthatóan nem vette az adást, ezért Bryant megmagyarázta: „Én azért vagyok itt, hogy ebből a táborból az ország legjobb kosarasaként távozzak.” Bryant egyébként elképesztő sebességgel emelkedett a különböző játékosrangsorokban. Akadt olyan, ahol az első ötben szerepelt. Carr

elmondása szerint a tábori bajnokságban Bryant csapata legyőzte Odom együttesét, és Kobenak ítélték az MVP-címet. Júliusban következett Sonny Vaccaro táborának második fordulója. A Nike minden bedobott, hogy Bryant őket válassza, ám ő hű maradt az ígéretéhez. „Egy pillanatig nem lehetett kétséges, hol a helye”, mondja Vaccaro. „Ő egy évvel korábban deklarálta, hogy visszatér, és a legjobb lesz. Erre az idényre már tényleg kinőtte magát, Sonny Hill meg eléggé nagy zavarban volt, hogy lemaradt róla.” „Jó ideje nem láttam ennyire fejlett játékost középiskolás szinten”, mondta Bob Gibbons tehetségkutató egy újságírónak az Adidas táborának indulása előtt. „Ebben mezőnyben ő az, aki a lehető legközelebb került Grant Hillhez.” Bryant nem okozott csalódást a ’95-ös produkciójával. Őt választották a tábor MVP-jének, míg Rip Hamilton bekerült az első tízbe. Bryant csapatában olyanok szerepeltek, mint Jermaine O’Neal az Eau Clairből (Columbia, Dél-Karolina), Tim Thomas a Paterson Catholicból (Paterson, New Jersey) és Lester Earl Glen Oaksból (Baton Rouge, Louisana). „Azt hiszem, ez a négy gigantikus kölyök a közeljövő NBAdraftjainak egyikén az egyes-kettes-hármas-négyes számú választás lesz”, közölte Vaccaro egy riporterrel. „Kobenak az Adidas-tábor volt a csúcs azon a nyáron. Valósággal robbant”, mondja Downer. A nyár vége felé Carr ismét farkasszemet nézett Bryanttel, ezúttal a Sonny Hill All-Stars versenysorozat egyik mérkőzésén. „Azon a meccsen is fölém nőtt”, meséli Carr. „Igaz, kitekeredett a bokám korábban. Annyira rendbe jöttem, hogy játsszak, de nem voltam önmagam.” „Baromira nem kéne most itt lenned”, mondta neki Bryant. „Nem érdekel, hogy megsérült a bokád. Csak azt látom, hogy itt állsz előttem, én pedig fel foglak falni. Egy percig nem foglak sajnálni. Most szólok, hogy jövök, és levadászlak.” „És az egész meccsen kizárólag rám jött, de tényleg, állandóan”, mondja Carr.

A sorozat végén megosztva kapták meg az MVP-elismerést. Carr tudta, lesz még egy esélye Bryant ellen a következő, utolsó gimis idényben, ugyanakkor az, hogy csapattársak legyenek az egyetemen, egyre kevésbé tűnt valószínűnek. Már csak azért is, mert mind többen tudni vélték, hogy Bryant az NBA felé veszi az irányt a középiskola befejeztével. „Ha ő jó profinak, akkor én is”, tesztelte a szituációt Carr, amikor egy riporter a pletykák iránt érdeklődött. Kobe Bryant addigi életének legjobb évében végül eljött egy másik csúcspont, midőn a Sam Rines All-Star csapat vezetői engedtek legjobb játékosuk igényének, és benevezték a gárdát egy országos tornára, Las Vegasba. „Én életemben nem láttam úgy játszani, mint ott”, áradozik Rines. „Ettől nőtt Kobe akkorára a szememben, hogy ebben a helyzetben ilyen nagyot produkált. Pedig hogy mondogatták, jobban kosarazna, ha egy jobb AAU-csapatban szerepelne. De ő a mi együttesünkben fejlődött ekkorát, és innen lett abszolút sztár. Felvette a kesztyűt az összes olyan gárda ellen, ahol négy-öt kiváló srác játszott, és teljesen kontroll alatt tartotta a meccseket.” Persze, ami a legfontosabb volt, hogy Bryant pontosan tudta: a Rines All-Star színeiben meglesz a kellő számú dobása a mérkőzéseken. Noha a csapat nem nyerte meg a vegasi tornát, minthogy Rip Hamilton nem tudott eljönni velük, ám ettől még Bryant komoly győzelmekre vezette az övéit. „Az apám nem is igazán akarta, hogy ott legyünk Las Vegasban”, mondja Rines. „Kobe azonban csak kierőszakolta. A vegasi egyike volt a legnagyobb AAU-tornáknak, ahol az összes Adidashoz kapcsolható elitgárda felvonult. Igaz, már a meccsek során érződött, hogy a csapatok csupán bábuk egy nagyobb sakkjátszmában. „Az emberek még ma is a cipőháborúról beszélnek, és az valamikor ott kezdődött”, erősít rá Rines. „A Nike ugyanabban az időpontban az UNLV egyetemen rendezett egy tornát (a vegasi egyetem rövidítése – a szerk). Merthogy a Nike és az Adidas is Las Vegasba szervezte a bajnokságát. Sonny szerinte direkt csinálták ezt, de baromi jól jött ki az egész. Most képzeld el a gyerekeket, az

összes egyetemi edző ott kerengett a városban, tudtak beszélni velük, kicsit sétálni velük, együtt tölteni némi időt – őrület, ami ott ment.” Sonny Vaccaro természetesen az oldalvonal mellől követte a viadalt, s bár folyamatosan figyelte Bryantet, igyekezett titkolni boldogságát. Közben egyre azon morfondírozott, miképpen is fogja ezt a zseniális srácot megragadni a középiskola végén, és feltálalni az NBA-ben, mint az Adidas új arcát. Ha akadt olyan a kosárlabdában, aki értett ennek a kivitelezéséhez, nos, az egyértelműen Vaccaro volt.

14. FEJEZET

A (NAGYON) ROSSZFIÚ Kobe Bryant kétségkívül az érdeklődés középpontjába került, jóllehet nem igazán foglalkoztatta, hogy reagáljon a feléje áradó imádatra. Az ABCD-táborban nyújtott nagyszerű teljesítményének köszönhetően valóságos hívásözön lepte el, telefonok, levelek megannyi egyetemi edzőtől az utolsó középiskolás idényének kezdetén. Bryant még csak nem is válaszolt a többségükre. Gimis csapattársa, Robby Schwartz például biztosan emlékszik, ahogy Kobe összegyűjti a felkérő leveleket az iskolai titkárságról, és nem is foglalkozik velük. „Nagyjából így festett, hogy ’itt van, most nézd meg…’, aztán leszór egy csomó borítékot az asztalra. És közte ott van a Duke, a North Carolina, a Georgetown… Én szedtem össze vagy ötvenet, egytől egyig mind ösztöndíjat kínált.” Kentuckyban egy előre lebeszélt találkozó várta a vezetőedzővel, Rick Pitinóval. „Én magam mentem el Kentuckyba”, mondja a középiskolás edzője, Gregg Downer. „Ő nem jött. Mivel annyira nagyra tartottam Pitinót, elutaztam személyesen. Biztos úgy gondolta, én lehetek a kapocs, aki összeköthetem őt Kobeval, de nyilván furán vette ki magát, hogy maga Kobe nem jelent meg.” Még ennél is nagyobb dobás volt a Duke-ot vezető Mike Krzyzewski, aki 1991-ben és 1992-ben is végső győzelemre vezette csapatát az NCAA-ben. Bryant őszintén csodálta mindazt, amint Grant Hill-lel elértek a Blue Devils (Kék Ördögök, a Duke csapatának neve – a szerk.) színeiben. Coach K-val gyakran trécselt is Kobe, valahányszor hívta, picit mindig szakmáztak, majd beszéltek rengeteg más dologról, így például Olaszországról is. Krzyzewski tisztában volt azzal, hogy Jellybean leginkább a La Salle felé nyomná a fiát, ezért mindig laza és vidám hangnemben diskurált Kobeval, hiszen pontosan tudta, milyen óriási nyomás nehezedik rá. Bryant mindenesetre eljutott addig, hogy legalábbis lefuttassa lelki szemei előtt, milyen is lenne a Duke híres-hírhedt fedett csarnokában, a Cameronban játszani, az egyik legőrültebb egyetemi szurkolótábor előtt.

A Villanova szintén hízelgő lehetőséget kínált azzal, hogy Kerry Kittles és Eric Eberz addigra otthagyja a csapatot, amit így Bryant a saját képére formálhatott volna. Ráadásul a gárda másodedzőjével, Paul Hewitt-tal kifejezetten jó kapcsolatot ápolt. Tim Thomas is eljátszott a gondolattal, hogy hozzájuk csatlakozik, vele elég szép kombót alkothattak volna. Egy másik másodedző, a Michigannél dolgozó Scott Perry ugyancsak kitűnő benyomást tett rá, ráadásul utóbbi végigkövette Kobe fejlődését a nyár folyamán. Vegyük még hozzá, hogy Kevin Garnett – aki miatt néhány állcsúcs leesett a tavasz folyamán, midőn bejelentette, a középiskolából egyenesen az NBA-be megy, miután tartott attól, a tanulmányi eredményei miatt sansztalan az egyetemi felvételije – utóbb elárulta, a Michigant választotta volna, és Bryant nagyjából sejtette is, miért. Bryantnél még az arizonai egyetem is szóba jött, miután a McDonald’s összamerikai bajnokság alkalmával összehaverkodott Stephen Jacksonnal, aki egyértelműen Arizona felé vette az irányt. Akárcsak Mike Bibby, úgyhogy Bryant egyszer el is ejtette, szívesen kipróbálná, milyen a Vadmacskák élete (az arizonai gárda Wildcats néven fut). „Ja, ja, úgy van”, mondta neki Bibby. A továbbtanulás kapcsán az igazán komoly nyomást azonban leginkább otthon kellett elviselnie nap nap után, igaz, anélkül, hogy akárcsak egy szó is elhangzott volna. Az apját ugyanis leszerződtette a La Salle, hogy segítsen Speedy Morris vezetőedzőnek a csapatbázis újjáépítésében. Morris eleinte konferenciadöntőkig vitte az együttest, időnként NCAA-tornákig is eljutottak, ám aztán a fejlődés egyértelműen lelassult. Kobe még harmadéves volt a Lower Merionban, amikor Joe-nak sikerült elhoznia oda a katolikusok magasemberét, Lari Ketnert, majd gyakorlómeccseket hozott tető alá Ketnerrel, Kobeval és a La Salle kosarasaival. Kobe nagyon élvezte, ahogy horgokat dobál Ketner fölött, továbbá folyamatosan nyer a helyi egyetemi krém ellen. Ugyanakkor a La Salle játékosait kifejezetten felvillanyozta a lehetőség, hogy hamarosan Kobe és Ketner is csatlakozhat hozzájuk.

Kár, hogy Kobe végignézett néhány La Salle-meccset az előző szezonok során, és idővel egyre nagyobb ellenérzésekkel viseltetett Speedy Morris edzői attitűdje iránt. Bobby Knight philadelphiai verziójának tartották – Bryant szerint túl sokat ordibált. Kobe végül is csak kibökte az apjának: „Ez nem rajtad múlik. Egyszerűen nem bírom, ahogy Speedy Morris csinálja az edzősködést.” Az apja azt felelte, hogy neki ezzel nincs problémája. Hanem azon nyomban megszületett a fejében a mesterterv, hogy hamarosan ő lesz a vezetőedző, miután Morrist kiteszik a gyengén sikerült szezon végén. Mindezt őszintén elmondta Sonny Vaccarónak és régi barátjának, Vontez Simpsonnak is. Más kérdés, hogy egy megfelelő tanácsadó alighanem finoman Joe tudtára adta volna: Morris mégiscsak nyert hatszáz meccset egyetemi csapataival, a La Salle-lal elért 177-95-ös mutatója sem épp szégyellni való. Bár az előző három együttese rendszeresen .500 környékén billegett, azelőtt Morris hat egymást követő szezonban tudott szállítani több mint 20 győzelmet. Miután Joe meglehetősen keményen nyomta Ketnert, ő végül is szóban elígérkezett a Felfedezőkhöz azzal, hogy amint Kobe szintén megteszi ezt, ő rögvest aláír hozzájuk. Joe mindeközben tovább szőtte az álmokat, úgy gondolta, vezetőedzőként Kobe jelenléte magától értetődő lenne, ez pedig csatlakozásra bírná Tim Thomast, Jermaine O’Nealt, Lester Earlt, Richard Hamiltont, Shaheen Hollowayt és Donnie Carrt, azaz az összes srácot, akik kifejezetten jó viszonyt ápoltak a Bryant famíliával. Annyi szent, ha ez összejön, a La Salle azonnal a mezőny elejére repült volna. Kobe mindenesetre úgy vélte, ez még a Michingenben összeállt Csodaötösnél is jobb gárda lehetne. Az egyetemen pedig elkezdtek morfondírozni Joe felvetésén, miután az 1995–96-os szezonban Morrisék egyik meccset bukták a másik után. A kialakult helyzetben az első mérföldkő 1995 novembere lett volna, amikor Kobenak először illett volna minimálisan elköteleződnie, legalábbis kinyilvánítania valamiféle szándékot. Ám őt továbbra is kétségek gyötörték, ráadásul Kevin Garnett 1995-ös példája éppenséggel tovább erősítette benne a gondolatot, hogy ő is

alkalmas lehet a nagy ugrásra, azaz a középiskolából egyből az NBA-be katapultálni. Így maradt a hezitálás, miután semerre sem tett lépést novemberben, a többieknek meg a találós kérdések, miközben elindult a középiskolás szezon.

A titkos küldetés Első ránézésre Gary Charles és Sonny Vaccaro egyáltalán nem tűnt olyan párosnak, amely képes lenne bármiféle titkos küldetés kivitelezésére. Charles rikító öltönyökben parádézott, Vaccarót meg egyrészt mindenki ismerte, másrészt híres volt arról, hogy társaságban be nem állt a szája. Például közismert sztoriként emlegették, hogy amikor még a gimis All-Star meccseket rendezte Pittsburghben, a felvezető napokon a szálloda halljában egyszerre tizenkét egyetemi edzővel csevegett, olykor párhuzamosan. Csakhogy 1995 őszén a feladat éppenséggel az volt, hogy Kobe Bryantet különösebb felhajtás nélkül szerződtessék le az Adidashoz. Vaccarót egyébiránt az évek során támadták eleget egy sor háttérben megkötött megállapodás ürügyén – ezek azonban eltörpültek a Kobedealhez képest, mondta húsz esztendővel később. „Az én mércémmel ez minden idők legtitkosabb üzlete.” Valójában, amint Vaccaro elismerte évek múlva, az iparágban forgolódók között senki nem akadt – sem 1994-ben, sem 1995-ben –, aki komoly opcióként tekintett volna arra, hogy Bryant profinak áll a középiskola után. Ennek megfelelően senki sem skiccelt fel legalább valamiféle stratégiát arra, hogy miként lehetne egy szaftos reklámszerződéssel rávenni a srácot az egyetem kihagyására. Nem is foglalkoztak ezzel a lehetőséggel. Persze folyamatosan érkeztek a pletykák arról, hogy Bryant gondolkodik a profiskodáson, ám a többség úgy vélte, ezek csupán egy arcoskodó fiatal gyerek képzelgései. „Először történt meg, hogy egy középiskolás játékos ilyen amplitúdójú ügyletnek legyen részese”, mondja Vaccaro. Garnett 1995-ös lépése, hogy a gimiből azonnal az NBA-be ment, korántsem váltott ki akkora hullámverést, jóformán meg sem mozgatta a sportmarketingesek fantáziáját, így be kellett érnie egy meglehetősen szerény cipős deallel. Igaz, maga a sztori még inkább arra sarkallta Vaccarót, hogy minden eddiginél árgusabb szemekkel

vizslassa, ki válhat igazi szupersztárrá a középiskolások mezőnyéből. Aztán jött az Adidas-tábor, ahol Bryant brillírozott. „Én vagyok ebben az évben a legjobb”, tódította Bryant Vaccarónak, miután a tábor MVP-jének választották. Majd hozzátette: „És én leszek a legjobb a profik között is.” Ez a megjegyzés aztán kellő mennyiségű cementet öntött a cipőfejedelem meggyőződéséhez. Bryant tényleg meg fogja lépni, gondolta Vaccaro – vagyis történhet bármi, profinak áll. Mindaz, amit Bryant mondott neki, még inkább meggyőzte arról, hogy muszáj rárepülnie a szerződtetésére, s ehhez mindent be kell dobnia. „Kellett nekem valami, amitől megfelelő bátorítást kaptam.” Mi tagadás, az a bizonyos X-faktor folyvást visszavigyorgott Vaccaróra, valahányszor csak Bryantre pillantott, magyarázta később. „Minden adott volt ennél a gyereknél. Folyamatos dicsfény övezte. Egyszerűen hihetetlennek tűnt az egész.” Azt azért tudta, hogyha átköltözik Philadelphiába, és állandóan feltűnik a Lower Merion meccsein, azzal lavinát indíthat el, továbbá a Nikenál is ráébrednek, milyen terveket forgat a fejében. Ennek ellenére Vaccarónak muszáj volt valamilyen módon Kobe közelébe kerülnie. Ezért meggyőzte az Adidast, amely 75 ezer dollár erejéig finanszírozta, hogy a nyugati partról egy trendi New York-i apartmanba költözzék. Nem sokkal később bevetette Gary Charles-t, az AAU-ban szereplő Long Island Panthers korábbi edzőjét, afféle összekötőként a Bryant családdal. „Gary, úgymond, egy követet alakított, aki felvette a személyes kapcsolatot velük”, magyarázza Vaccaro. „Ő nyitotta ki nekem az ajtókat.” Vaccaro tehát nem tűnt fel Kobe középiskolás meccsein. Másoknak viszont az nem volt feltűnő, hogy Gary Charles többnyire ott üldögél, elvégre őt Joe Bryant országos cimborájaként tartották számon. Először akkor találkoztak, amikor Joe, mint a La Salle másodedzője, megnézett magának egy játékost Charles AAUcsapatában. „Hamar egy hullámhosszra kerültünk”, idézi fel Charles. „Ő jött, hogy minket figyeljen, aztán megkért, menjek át vele egy másik pályára, megnézni a fiát, így amint véget ért a mi meccsünk, átsétáltam Kobehoz. Minél többet és többet láttam játszani, annál

inkább magával ragadott. Emellett nagyon bírtam Joe személyiségét, rengeteget viccelt, folyamatosan mosolygott, mindig a megfelelő dolgokat mondta. Könnyű volt kijönni vele és megszeretni.” Ugyanakkor nem pusztán Kobe játéka, hanem a mindenen túláradó magabiztosság is feltűnt neki. „Azt mondtam az embereknek, hogy minden bizonnyal Kobe a történelem első bérgyilkosa, aki még hangoskodik is. Ezek általában csendben dolgoznak. Ő bezzeg jó előre kijelenti, hogy kipécézett magának, rád száll, és te mégsem tudsz ellene tenni semmit.” „Az ő korában a fiúk többsége még egyáltalán nem hitt magában. Mert nem elég jónak lenni, tudnod is kell magadról, hogy jó vagy. Nos, Kobe szentül hitte is, és egy percre sem jött zavarba emiatt. Ő bármikor kimondta: én leszek az a bizonyos srác.” Charles már korábban is együtt dolgozott Vaccaróval, amikor Felipe Lópezt próbálták bekeríteni. Feltűnt, hogy Lópezt látszólag nem igazán izgatta, a csapata győz vagy veszít. „Idővel kétségeim támadtak”, mondja Charles. „A gyerekben valahogy nem ugyanaz a tűz égett.” Nem mintha Bryant kapcsán nem születtek volna másfajta gondolatok. Ő ugyanis olykor vérlázítóan pimasz és nyegle tudott lenni, mondja Michael Harris, a Best Sports Consultants sportmarketingcég vezetője. Harris, aki egykoron maga is az egyetemi bajnokságban pattogtatott, látta, mennyi munkát tesz a sportba Bryant, milyen őrült módon koncentrál, mégis… „Nem vettem komolyan”, ismerte be utóbb. „Nekem kissé túlbuzgónak tűnt.” Így vagy úgy, Bryant egyre jobban csillogó tehetsége épp a megfelelő emberek körében váltott ki ámulatot. Az előző két nyár során sikerrel számolt le egy sor tényezővel, ami csupán egy kicsi kétséget is ébreszthetett volna. Cserébe Gary Charles és Joe apuka mind többet és többet csevegett egymással. „Joe összességében tudta, hogy én az Adidasnak dolgozom”, mondja Charles. Egy szép napon Joe kibökte, Kobet egyre jobban foglalkoztatja a gondolat, hogy azonnal profinak áll. „Mi van!?”, csattant fel Gary. „Hát, igen”, közölte Joe.

„Ugye, nem akartok semmit sem a véletlenre bízni?”, figyelmeztette Charles, hozzátéve, hogy egy ilyen lépés meglehetősen kockázatosnak számít. Ha ugyanis Bryant túl korán lép a profik közé, és esetleg bajba kerül, igen gyorsan szilánkokra törhet egy ígéretesnek tetsző jövőkép, különösképp a kilencvenes évek NBA-jében, amely a legférfiasabb férfiak terepe volt. Ugyanakkor ez a beszélgetés tálcán kínálta a lehetőséget, hogy Charles felvillantson valamit Vaccaro elképzeléseiből. „Mi lenne, ha összejönne egy cipőszerződés, ami garantálná, hogy a pénz tutira meglesz?”, tette fel a kérdést Charles. Joe kapásból ráharapott. Ő legalább olyan eltökélten hitt Kobeban, mint Kobe saját magában. Még talán azt is meg lehet kockáztatni, hogy ez a pillanat pontosan azért jöhetett el, mert Joe egy élet munkájával igyekezett a lehető legjobban megacélozni a fia önbizalmát. Egy pillanatig sem okozott neki gondot, hogy ugyanaz az ember készült az Adidas nevében ajánlatot tenni, aki annak idején az Air Jordan-szerződést hangszerelte a Nikenál. „Mindenképp beszéljünk róla”, válaszolta Joe. „Ez volt az a pont, amikor kiterítettem a kártyákat, az Adidasról, meg minden másról”, emlékszik vissza Charles. „Nem mondanám, hogy bármilyen módon nyomultam volna. Még csak nem is gondoltam arra, hogy ez így megtörténik, de Joe elég világosan beszélt.” Sőt. „Imádom az ötletet”, közölte Joe. „Hadd beszéljek Kobeval és a feleségemmel.” „Itt kezdődött minden”, mondja Charles. A felszínen Bryant utolsó középiskolás idénye jóformán csakis arról szólt, hogy sikerüljön megnyerni az állami bajnokságot Pennsylvaniában. A háttérben viszont egyre intenzívebb tárgyalások zajlottak arról a reklámszerződésről, amely kikövezi az ifjú sztár útját a gimiből az NBA-be. A szitu nem nélkülözte a kockázatot Vaccaro részéről, aki egykoron meggyőzte az ezen a téren még tapasztalatlan Niket, hogy az egész büdzséjét rakja fel a 21 éves Jordanre, mint a cég új arcára. Most épp az Adidas Americát készült rávenni arra, hogy egy

mindössze 17 éves srác legyen a kiválasztottjuk, ami még nagyobb lutrinak tűnt. „A világ már ismerte Michaelt, amikor rárepültünk”, mondja Vaccaro. „Viszont még azt sem tudta, ki az a Kobe, amikor az Adidasbizniszen dolgoztunk. Szóval ez jóval rizikósabb húzás volt.” Amikor a Nike 1984-ben behálózta Jordant, Vaccaro már évek óta a terepen dolgozott az egyetemi edzőkkel, és tevékenységét dollármilliós bevételekben mérték, emiatt a kockázat is jóval kisebbnek tűnt. 1994–95 környékén viszont még csupán az Adidas felfuttatásának elején jártunk, azaz a profittermelés sehol sem tartott ahhoz viszonyítva, amit a Nikenak már bekasszírozott annak idején. „Az Adidas America jóval kisebbnek számított, mint a Nike”, mondja Vaccaro. „Ha Kobeval befürdünk, nem kizárt, hogy 1999-re már ki sem nyitottunk volna…” Vaccarót anno kitették a Niketól, és most ismét az állásával játszott. Igaz, az is egyértelműnek tűnt, hogy ha jó lapra tesz, nagyon nagyot nyerhet. Egy Kobe Bryant-kaliberű új, fénylő csillag óriási szerzeménynek tűnt, akivel az Adidas hatalmas piaci részesedést hódíthatott el a Niketól. Az iparág egyébként is ki volt éhezve egy új sztárra, aki megtestesíti a jövő generációit, imádják a fiatal szurkolók, Vaccaro pedig eltökélte, hogy ő ezt az idolt az Adidasnak „szállítja le”. A szintén a Niketól érkezett Peter Moore immár az Adidas vezérigazgatói székében ült. Amikor Vaccaro 1995 nyarán először tett említést neki Bryantről, annyit válaszolt: „Most tényleg egy tizenhét éves gyereket néztünk ki magunknak?” Csakhogy Jordan sikersztorija egyvalamit megtanított mindenkinek sportszergyártói körökben: a kosárlabda immáron egy kategóriába került a tenisszel és a golffal, ahol egy-egy sztárra is lehetett menő marketingkampányokat építeni, ráadásul sokkal fiatalabb arcokat is használhattak, mint a múltban bármikor. Azaz simán célba vehettek zsengekorú klasszisokat, ha az ember meggyőződéssel vallotta, az adott srác lesz a következő nagyágyú, és még rá is lehetett őket venni, hogy legyenek bátrak, és a szokásosnál jóval korábban csapjanak fel profinak. Az európai kosárlabdában ez elég régóta működött, Vaccaro pedig azon dolgozott, hogy a trendet Amerikában is meghonosítsa. Végül is ezzel megadták a lehetőséget a

legjobbaknak, hogy az átlagosnál egyébként is rövidebb sportolói karrier során a lehető legkorábban kezdjenek el szép pénzeket keresni. Meg persze az Adidas is tonnaszám adhatott el cipőket. A stratégia nem utolsósorban Vaccaro revansvágyát is kielégíthette, hiszen két fő ellensége, a Nike és az NCAA orra alá nem kis mennyiségű borsot törhetett. Vaccaro az elsők között emelte fel a hangját – a kritikusok tábora aztán egyre nőtt – az egyetemi sportokat irányító csúcsszervezet ellen, hiszen látta, amint NCAA dollár-százmilliókat keres az amatőrstátuszban tartott fiatal csúcstehetségeken, akik mindezért cserébe csupán egyetemi ösztöndíjakat kaptak. Ahhoz, hogy végül is minden összejöjjön, továbbra is a háttérben kellett folytatni a tárgyalásokat Bryantékkel. A nagy megállapodást előkészítendő egy kis mellékessel szándékozott megolajozni a folyamatokat, az ugyanis látszott, hogy Kobe családjának anyagi problémái támadtak. „Nem kis gondokról beszéltünk”, emlékezett vissza. „Merthogy nem maradt túl sok a kincstárban Joe pályafutását követően.”

Az összeállás Shaun Powellt mindenki ismerte kosaraskörökben, veterán szakírónak számított, aki 1995-ben a New York-i Newsday főmunkatársaként dolgozott. Azon az őszön, egy októberi edzőtáborban Powell a New Jersey Nets erőcsatárával, Rick Mahornnal cseverészett, aki megemlítette neki, hogy látott egy nem akármilyen tinit a nyár folyamán. Ekkoriban az NBA épp egy újabb, bár végül rövidebb ideig tartó lockout-időszakot élt meg a munkaügyi viták okán, így aztán Mahorn egy sor más profival Philadelphiában edzegetett, köztük számos korábbi csapattársával a Sixers-ből. Összeálltak egy-egy meccsre, aztán súlyzóztak, így készültek a szezonra a lockout alatt. Az a tini pedig bitang jól játszott, olyannyira, hogy amikor egy-egy parti előtt a kinevezett kapitányok szokás szerint egyesével választottak, az ifjú egyszer sem maradt utolsónak. Mahorn azt is elárulta, hogy Jellybean fiáról van szó. Powellnek beletelt kis időbe, míg vissza tudta idézni, ki is volt Joe Bryant. Mindenesetre a sztori érdekesnek tűnt, ezért elraktározta az

emlékezetében, hogy idővel bedobhassa majd ötletként a szerkesztőinek. Ám nem csak ők ketten beszéltek Bryantről: Kobe bámulatos nyári edzésmunkájáról hamarosan legendák kezdtek keringeni a philadelphiai kosarasközegben. A betáplálásból persze Kobe és Joe papa is derekasan kivette a részét… Donnie Carr nem akart hinni a fülének, amikor először hallotta a nagy ívű történeteket. „Mesélték, hogy folyamatosan együtt nyomja Derrick Colemannel, meg az olyan spílerekkel, mint Vernon Maxwell. És csak jöttek a sztorik, hogy apám, Kobe csúnyán megdolgoztatta ezeket a fószereket.” Így aztán Carr az első adandó alkalommal rá is kérdezett Kobenál. „Don, azt mondom neked, bármikor jön egy esély, hogy játssz ellenük, egy pillanatig se aggódj. Csak játszd, amit tudsz. Meg fogsz lepődni. Ugyanúgy elrepülnek a cselekre, mint bármelyik középiskolás gyerek”, válaszolta Bryant. „Aha, persze”, mondta Carr. „Srác, figyi, tényleg ez megy. Ugyanaz a reakció. Csak nyomd, ahogy tudod. Ennyit kell tenned, nem többet.” Midőn visszatért a vegasi Adidas-tornáról, Bryantet egy meghívó várta. John Lucas, a Sixers akkori edzője invitálta az ifjú klasszist, hogy együtt eddzen a profi csapattal. Amint Kobe megérkezett a csarnokba, azonnal látta, hogy Lucasnak különleges elképzelései vannak. „Egyből odajött hozzám”, idézte vissza Bryant a pillanatot. „Azt mondta, Kobe, itt egy kis meglepetés neked. Megfordultam, az ajtón pedig belépett Jerry Stackhouse. Egy-egyezni kellett vele. Fantasztikus volt, óriási élmény.” Nemsokára újabb történet kelt szárnyra arról, hogy Bryant lejátszotta a színről Stackhouse-t, és John Lucasnak kellett közbelépnie, leállítandó az alázást. Egyre vadabb változatok kezdtek keringeni a városban, így Stackhouse-nak éveken át vehemensen kellett magyaráznia, hogy egy szó sem igaz az egészből. Nem ez volt az egyetlen hasonló történet, amely alapján az a kép kezdhetett kialakulni, hogy gyakorlatilag nem akadt olyan profi, akit Bryant ne gyalázott volna le egy-egyezésben.

Holott ilyesmi nem történt. A St. Joseph’s edzőtermében senkit sem „gyilkoltak le” azon a nyáron. Viszont tény, Bryant játéka nem kis erőbedobásra késztette a vele szembekerülő profikat. Még egy vékony gimis srácnak számított, de már nagyon oda tudta tenni magát. Amúgy akadt szemtanú is, Mo Howard, akit Lucas személyesen kért fel – még Marylandben pattogtattak együtt –, hogy üljön be a gyakorlásokra, a lockout idején ugyanis a csapatok hivatalos stábtagjai nem dolgozhattak. Lucas ismerte a Bryant famíliát – annál is inkább, mert a lánya épp a Lower Merion felé vette az irányt –, és szólt Howardnak, úgy készüljön, hogy Kobe is csatlakozik az edzésekhez. Aztán jött még Emory Dabney, egy üstökösszerű másodéves irányító a Lower Merionból, aki néhány alkalommal szintén ott lehetett a tréningeken – ő amondó volt, Bryantről sütött, hogy oda akar cserdíteni a profiknak. „Na figyelj, ezt most elmesélem neked, mert ezt akkor láttam először”, tekeri vissza a filmet Howard. „Isten szent nevére mondom, így történt. Napi kettőt edzettünk. Délelőtt tízkor kezdtünk, Kobe már ott volt nyolckor. Általában tizenkettőig tartott az első, Kobe maradt kettőig. Este héttől jött a második. Kobe már ötkor ott labdázott. Mi kilenckor befejeztük, ő tizenegyig nyomta. Minden egyes nap. Egyik profi sem csinált hasonlót.” Howard egy megveszekedett beszólást sem hallott Kobetól az egész időszak alatt. Mahorn, aki főszerepet játszott a Detroit Pistons híres-hírhedt bajnoki címének megszerzésében (a brutális keménységgel játszó gárdát csak „Bad Boys” néven emlegették az NBA-ben), odament Howardhoz érdeklődni: „Ki ez a kölyök?” Az egyik edző, Maurice Cheeks – aki elvben be sem tehette volna a lábát a csarnokba – szintén ugyanazt kérdezte: „Honnan van a srác?” „A Lower Merionból”, válaszolta Howard. „És melyik egyetemre ment?”. így Cheeks. „Úgy értem, még mindig a Lower Merionban játszik. Csak most lesz végzős a középiskolában”, felelte Howard.

„Ez volt a pont, amikor lezuhant az álla. Sejted, miért”, meséli Howard nevetve. A Lakersben játszó Eddie Jones szintén szakított némi időt arra, hogy külön dolgozzon egy kicsit Bryanttel a nyári edzéseket követően. Howard szerint „Kobe úgy viselkedett, mint a szivacs. Mindent magába szívott. Bármit akart tudni, jött, és kérdezett. Eddie-t is nyaggatta, lécci, mutasd meg nekem ezt, mutasd meg nekem azt. És Eddie tanította, mentorálta.” Nem véletlenül: Jones ekkor már vagy egy éve ismerte Bryantet. Amikor később Kobe megérkezett az NBA-be, és végül kiszorította Jones-t a posztjáról, Howard gyakran gondolt vissza ezekre a momentumokra, arra, hogy mennyire önzetlenül segített a tizenévesnek a felkészülésben. Mert már akkoriban egyre tisztábban látszott, hogy Bryant bármelyik profira veszélyt jelenthet, akivel egy pályára került. „Basszus, bárki is védekezett rajta, tudta, hogy résen kell lennie”, mondja Howard. „Állítom, mind közül Jerry Stackhouse érezte a leginkább frusztrálva magát. Kobe minden nap kihozta a sodrából. Szóval ha Stackhouse volt a kettes számú választás a drafton, akkor Kobenak a dupla A besorolás dukált.” „Tök jól éreztem magam egész nyáron a srácok között”, mondta ősszel Kobe a Newsdaynek. „Nem izgultam, nem görcsöltem. Egy pillanatig sem éreztem úgy, hogy félnem kellene. Be tudtam törni a palánk alá, rápattintani a tempókat, kosarakat dobtam, nem előre betervezetten, de el tudtam engedni néhány speckó dobást. Ment a helyzet-előkészítés és a lepattanózás is. Plusz a srácok még respektáltak is, márpedig ha ezt teszik, azért az jelent valamit.” Tony DiLeo, a Sixers vezérkarának tagja, aki játékosmegfigyelőként is dolgozott, szintén ott ült néhány edzésen. Kobeval az előző szezonban futott össze először, amikor Joe kivitte a fiát a Spectrumba egy Sixers–Bulls meccsre, hogy végre találkozhasson Michael Jordannel. „Csendes kölyöknek látszott”, emlékezik vissza arra az estére DiLeo. Kobe nyári közös edzései az NBA-játékosokkal vegyes eredményeket hoztak, ahogy azt várni lehetett, mondja DiLeo. „De azért ott volt a szeren. Úgy értem, ahhoz képest, hogy utolsóéves

középiskolásként került oda, kiemelkedően teljesített. Atletikusan mozgott, látszott, hogy képzett. Az egyik meccs után Bryant és Stackhouse leállt egy-egyezni, és úgy alakult, hogy Kobenak nagyon kijött a lépés, így John Lucasnak kellett leállítania a csatát.” Sam Rines szintén feltűnt a színen jó pár alkalommal. „Egyik nap Vern Maxwell játszott Kobeval”, meséli az AAU-edző. „Hadd mondjam el, hogy akkor Maxwell kinyírta Kobet, és még húzta is rendesen. Nyomta a szöveget neki megállás nélkül, hogy nem tudsz megállítani, kisgyerek! Meg bármi, amit csak el lehet képzelni. A legőrültebb az egészben, hogy pontosan tudom, Vernon csúnyán belenézett az éjszakába az előző este. Egy éjszakai bárban iszogatott, bőven hajnali kettő-három környékén futottam össze vele. Aztán másnap felkelt, és mintha mi sem történt volna, jött, és leütötte Kobet a színről.” Bryantnek természetesen nem igazán volt ínyére, hogy Maxwell ennyire fölébe kerekedett, mondja Rines. „Nem vette túl jól, de minden dicséretet megérdemel, mert jobban odatette magát, mint bármikor, amikor én láttam játszani. Ott és akkor tudni lehetett, hogy Kobeból profi játékos lesz. Másnap mindenesetre lejött, és legyilkolta Eddie Jones-t, aki a Lakersben játszott. Öt az öt elleni játékban, de teljesen szétszedte Eddie-t, és Stackhouse-nak is akadt gondja vele bőven.” Egy következő meccsen Bryantnek az örök vándormadár, Willie Burton jutott, aki az NBA előző szezonjában 53 pontot szórt egy összecsapáson. Különféle visszaemlékezések alapján a történet úgy rakható össze, hogy Burton bevágott egy dobást Kobe fölött, majd szépen beszólt az ifjúnak. Amire Kobe egy tízes sorozattal válaszolt úgy, hogy Burton közben csupán egyet tudott szerezni. A sokat látott veterán ezután kiviharzott a teremből, és többé nem tért vissza. Az NBA-be sem: a következő idényben már Európában pattogtatott. Howard ugyanakkor egyetlen alkalmat sem tudott felidézni az egész nyár folyamán, amikor Joe Bryant lejött volna megnézni a fiát. Holott Howard nagyon szeretett volna találkozni régi cimborájával. Végül novemberben botlottak egymásba, miközben egy Sixersmeccsre igyekeztek.

„Mondott neked bárki bármit azzal kapcsolatban, hogy Kobe esetleg profinak áll?”, szegezte neki Howard a kérdést. Joe azt felelte, hogy igen, néhány embertől már hallotta ezt. „Joey, ha van lehetősége, akkor küldd. Küldd, érted?”, mondta Howard, „Azt mondod, Mo?”, kérdezett vissza Joe. „Bean, ez a kölyök ki fogja nyírni a profikat. Ez szét fogja szedni az összeset”, szögezte le Howard. Miután meglehetősen sokféle verzió keringett ama bizonyos nyári edzésekről, és még a különféle szemtanúk is másképp emlékeztek az ott történtekre, nehéz igazán egyértelmű konklúzióra jutni, hogy Bryant miként szerepelt a profik között – leszámítva egyetlen benyomást. Bryantét. Ő ugyanis azzal csukta be maga mögött az edzőterem ajtaját, hogy igenis képes rá, simán tud játszani az NBAjátékosok ellen, akár azonnal is. Nem állt egyedül ezzel a vélekedésével. Most már Sam Rines is másképp tekintett rá. A nyár vége felé a szakembernek be kellett látnia, hogy a játékosa kinőtte őt – nem csupán, mint edzőt, de az egész játékszisztémáját. Persze hozzá is eljutottak a pletykák arról, hogy Bryantet a profi karrier foglalkoztatja – és ezt az opciót immár egyáltalán nem gondolta abszurdnak. „Egészen addig nem néztem rá másként, amíg neki nem lódultunk az utolsó évnek, amikor is rá kellett jönnöm, hogy óriássá vált”, emlékszik vissza Rines. „Attól fogva az egész úgy nézett ki, hogy okés, akkor dőljünk hátra, engedjük el magunkat, és élvezzük a show-t. Ez a srác magának passzolt palánkra pattintással, és nem csak a ruganyosságáról beszélek. A pálya közepén valami egészen hihetetlenül feljavult a játéka, ahogy hozta fel a labdát, ahogy látott a pályán. Simán átdobott bárkit, erősebb volt, mint valaha. A langaléta gyerek, aki szépen tempózgatott, meg zsákolgatott, most egy olyan fegyverré vált, aki bárki ellen tudott kosarat szerezni, bármikor.” Amint Bryantet figyelte, Rinesban óhatatlanul felidéződtek azok az idők, amikor Joe-t nézte a Baker Ligában. „Joe és Kobe játéka között azért akadt némi különbség”, mondja. „Joe-t látva valahogy azt éreztem, ó, istenem, ez a pali felmegy a pályára, aztán idesiklikodasiklik, és csak dobálja a kosarakat. Ő így nyomta. Kobe sokkal

tudatosabban csinálta. Joe természetesebbnek tűnt, rámenősebbnek, lazábbnak. Jó, felrémlett némi hasonlóság, de nemigen tudnám azt mondani, hogy az apja játékát modellezte.” Mindenestre Kobe és Joe is azt mondta Jeremy Treatmannek azon a nyáron, úgy gondolják, nem kizárt, hogy Kobe teljesen kihagyja az egyetemet. Egy augusztusi reggel Joe azzal ült le Kobe mellé az asztalhoz, hogy „Meglehet, készen állsz az NBA-re.” „John Lucas mindenkinek azt mondta, hogy Kobe egy rosszfiú, egy nagyon-nagyon rossz fiú”, meséli Treatman. Később Eddie Jones is pontosan ugyanezt a szöveget zúdította rá. „Rosszfiú, egy nagyonnagyon rossz fiú.” Ám hiába parádézott Kobe az összeállós meccseken, a philadelphiai kosárlabdás közösségnek még mindig nem esett le, hogy milyen irdatlan mennyiségű munkát végzett a mérkőzéseken és az edzéseken túl, hány órán át pörgette a különböző videókat odavissza. Egyszerűen senki sem tudta elképzelni, hogy valaki ilyen fiatalon, ilyen szintre emelkedve még hajlandó ennyi pluszmelót beletenni bármibe. Joe Bryantet egyébként is gazdag emberként könyvelték el Philadelphiában, márpedig a közkeletű feltételezés szerint a tehetős palik gyermekei baromira nem hajlandók keményen dolgozni – ők arra vártak, hogy a fenekük alá tegyenek mindent. Azaz hiába keringett egyre több info arról, hogy mekkorát fejlődött a játéka, a helyi szurkolók, edzők és a játékosok többsége továbbra is egy elővárosi ficsúrnak titulálta Kobe Bryantet, akiben nincs semmi eredeti, csupán a jó kapcsolatrendszerrel bíró apja kreálmánya. „Nem hinném, hogy Joe elrontotta volna”, vélekedik Rines. „Szerintem csak megkönnyítette neki az előbbre jutást. Joe nem tett mást, mint hitt abban, hogyha azt teszed, amit tenned rendeltetett, akkor előbb-utóbb elnyered a méltó jutalmad. Így amikor Kobenak baja volt valamivel, Joe azonnal lépett, hogy változtasson a helyzeten. Ha például Kobe nem akart játszani a Sonny Hill Future Stars-meccsen a saját Hilles csapatával, akkor Joe mégis rávette, hogy igenis játsszon. Aztán minden egyes meccs után felsóhajtott, ó, barátom, hát, ne tudd meg…” „Joe nélkül Kobe nem lett volna Kobe”, von mérleget Rines. Persze, teszi hozzá, a brutális melót teljes egészében Kobe végezte

el. Amikor kezdett összeállni a kép, Rines is készen állt a konklúzióval. „Kobe alapvetően egy zseni. Kemény munkával tökéletes szintre fejlesztette magát. Szerintem soha, senki nem tanulmányozta ilyen aprólékosan a játékot, mint ő.” Donnie Carr is tudta ezt, még ha annak idején nem is nagyon akarta beismerni. „Akár azt is gondolhattad, hogy egy csóró hajléktalan, amilyen vehemenciával és amennyi szívvel, eltökéltséggel kosárlabdázott. Megállás nélkül azon törte magát, hogy még jobb legyen, mindent és mindenkit leverjen. Az egész arról szólt, hogy volt egy víziója. Egy cél a fejében, mégpedig az, hogy övé legyen a mindenség. Minden egyes meccset úgy játszott le, mintha az lenne az utolsó az életében, minden edzést így pörgetett végig. Egyszerűen mindenkinél jobban akart. Olyan akarat dolgozott benne, amivel nem lehetett versenyre kelni.” A nyár vége felé, miután teljesen belenőtt a profikkal közös edzésekbe, Kobe nem kis meglepetésre bajnoki címig vezette a Delaware Valley csapatát a Keystone State Games iskolai divíziójában, 38 pontot átlagolva. A philadelphiai gárdát Gregg Downer vezette, és gyönyörködött abban, amint a döntőben Kobe 47 pontot szór, természetesen begyűjtve egy újabb MVP-trófeát. Az önbizalma pedig csak dagadt tovább, még ha úgy is tűnt, hogy ez hovatovább nem is lehetséges. A kiskölyök, aki Olaszországban tátott szájjal figyelte a papáját, meg együtt buszozott a csapattal a meccsekre, és a profik szintjéhez még csupán akkor került közel, amikor törölgette a padlóról az izzadtságukat, most elérkezett oda, hogy maga is közéjük kerüljön.

15. FEJEZET

AMIKOR ÖSSZEJÖN A magas, vékony fiú becsusszant a SUV volánja mögé, kissé előregörnyedve beindította, felkapcsolta a világítást, majd kihajtott a Reservation Roadra egy sötét hajnalon, nem sokkal fél 5 után, amikor már álmosan pislákolnak az utcai lámpák, a levegő kissé párás, a horizonton pedig felsejlenek a pirkadat első derengő fényei. Maradt elég ideje, hogy két csapattársát is felvegye, mielőtt a Lower

Merionba hajtott volna, ahol a gondnok ötkor kinyitotta nekik a tornatermet. Némi bemelegítés után következett néhány gyakorlat. Leginkább ő dobált, a többiek pattanóztak. „Kész őrület”, mondta a két társ egyike, Robby Schwartz, húsz évvel később. Schwartz alig haladta meg a 160 centit, eggyel Kobe alatt járt. A hajnali csapatásban azért vett részt készségesen, mert ettől remélte, hogy nőnek az esélyei az egyetemi továbbtanulásra, jóllehet nem számított különösebb talentumnak kosárlabdában. Egyike volt azoknak az új arcoknak, akikkel Gregg Downer frissítette a keretet, miután egy sor játékos elköszönt az előző, Bryant szempontjából csalódással záruló idény végén. „Csak akarat, zéró készség”, adott rövid összegzést saját kosártudásáról egy nevetés kíséretében Schwartz. „Azt tudtam, hogy különleges szezon vár ránk, márpedig ha nem igazán vagy tehetséges, plusz a magasságod is hiányzik, akkor eléggé beszűkülnek a lehetőségeid. Na én az a típus voltam, hogyha azt kérték, átmentem a falon is. Nagyjából ennek köszönhetően kerültem be a csapatba.” Bryantet csodálta, főként azért, mert látszott rajta, pontosan tudta, mit akar elérni, ellentétben a többi sráccal, akiknek még csak nem is derengett, merre kellene indulniuk. Akkoriban Schwartz még nem igazán érzékelte, miben vesz részt. Később viszont igen gyakran eszébe jutottak a kora reggeli pattogtatások, amikor felnőttként sikeres karriert épített személyi edzőként, bodybuilder-versenyzőként és CrossFit-oktatóként. „Ott állsz tizenöt-tizenhat évesen”, mondja. „Megdöglesz azért, hogy elfogadjanak. Csak legyenek barátaid, ez a lényeg. De ő ezzel egyáltalán nem foglalkozott. Neki ez baromira nem volt fontos.” Még ma is emlékszik, milyen elképesztő kérlelhetetlenség áradt a 17 éves Bryantből, ami miatt a gárda újoncainak erősen elkerekedett a szemük. A rangidős Jermaine Griffinnek jutott a feladat, hogy röviden eligazítsa őket, mi vár rájuk az előttük álló idényben – ő egyébként szintén átélte az 1995-ös playoff-vereséget. Akkor, ugyebár, Bryant közölte mindenkivel: „Amikor legközelebb lejövünk a pályáról a szezon végén, mi leszünk az állami bajnokok.”

Griffin mindenesetre átadta az üzenetet, hogy mindenki érezze a küldetés súlyát, akinek csak egy kicsi esélye is volt az 1995–96-os keretbe bekerülni. Mindannyian ismerték Bryantet. Legalábbis úgy gondolták. A vidám srác, aki olykor mosolyogva, máskor fapofával, rap-rímeket nyomva vonul végig a Lower Merion folyosóin és nagyebédlőjében. Az új iskolaév elején pedig csak fokozódott körülötte a nyüzsi, miután egy vadiúj SUV-ban csücsülve gördült be a suli elé. Persze azonnal elindult a suttogó propaganda, hogy immár ő a No. 1 középiskolás kosaras egész Amerikában. A fiatalabbak számára már maga a gondolat nyomasztólag hatott, hogy az Ászok színeiben lépnek pályára. „Miután meglehetősen magasan jegyezték a csapatot, benne az ország legjobb játékosával, eléggé egyértelműnek tűnt, hogy az elvárás csakis a végső győzelem lehetett”, magyarázza Schwartz. A kora reggeli dobószeánszok miatt idővel egyre meredekebbre emelkedett a Schwartz-szülők szemöldöke, akik nem győzték figyelmeztetni fiukat, hogy épp elég magasak az iskolai követelmények, plusz ott vannak a délutáni kosáredzések is… Csakhogy akadt olyan időszak, amikor még a heti öt alkalom is kevésnek bizonyult. „Rendszeresen eljártunk a Haverford suliba vasárnaponként, ahol összeálltunk egy-egy meccsre”, mondja Schwartz. „Úgy gondolom, nagyon sok ember azért fordult el tőle, mert egyszerűen nem értették meg; ahhoz, hogy valamiben a legjobb legyél, egy sor olyan dolgot kell csinálnod, ami miatt nem leszel szerethető ember. Akárhogy is, rengeteg dolgot fel kell áldoznod. A külvilág arrogánsnak bélyegez, holott te csak kőkeményen koncentrálsz – nagyjából itt húzódik meg a vonal közötted, és mindenki más között. Engem is gyakran kérdezgettek: Na és, milyen volt gimisként? Egy igazi seggfej, nem? Nos, nem. Ő csak… pontosan tudta, mit akar, már nyolcéves kora óta.” Bryant nem egy A-típusú ember, mondja Schwartz. „Sokkal inkább egy AAA-típus.”

Rick óriási tippje Shaun Powell végül is rászánta magát, hogy utánajárjon Rick Mahorn tippjének, amint elkezdődött a középiskolás kosárlabda-

bajnokság. Először is felhívta Joe Bryantet, hogy részéről rendben van-e, ha leugrik New Yorkból a Lower Merion egyik hazai meccsére. Joe-nak nagyon bejött az ötlet, és személyesen fogadta Powellt a helyszínen a mérkőzés estéjén, sőt egymás mellé is ültek. „Mennyi mehetett le a meccsből? Harminc-negyven másodperc, és Joe már totál bepöccent a bírók miatt”, meséli a Newsday munkatársa. „Átkozódott, meg ami belefért. Nem igazán foglalkoztam vele… Aztán öt perccel később ráfújtak egy faultot Kobera, Joe pedig megint robbant, állva üvöltött a lelátón.” Nyomorult egy helyzet, gondolta magában Powell. Ráadásul Bryant ha két kosarat dobott összesen az első félidőben, a zsurnaliszta pedig kezdte úgy vélni, Mahorn zseniális tippje pont egy fabatkát sem ér, csupán az idejét vesztegeti itt. „Még csak nem is tűnt a legjobb játékosnak a pályán”, idézi vissza az estét. „Bárkivel is került szembe, lejátszották a színről.” Mielőtt a második félidő elkezdődött, Powell átsétált a terem másik végébe, hogy a lehető legtávolabb kerüljön az őrjöngő apukától. És aztán minden megváltozott. „A második félidőben Kobe őrült meg”, mondja Powell. „Az első félidőt azzal töltötte, hogy passzolgatta a labdát. Tudom, ma ezt úgysem hinné el senki. Mégis ez történt. Csak nyomta a labdákat a többieknek. Aztán a második félidőben elkezdett dobálni. A pálya összes sarkából, gyakorlatilag minden helyzetből. Egész egyszerűen nem hittem a szememnek.” Powell képzeletben ismét keblére ölelte a tippadót, és a mérkőzés után az öltöző felé vette az irányt, ahol elmondta Bryantnek, hogy szeretne egy cikket írni róla, ezért másnap visszajönne kocsival New Yorkból beszélgetni egyet. „Találkozzunk a suliban”, felelte Bryant. Powell meg is érkezett, és a portán Kobe iránt érdeklődött. „Biztos a tornateremben van, és kosárra dobál”, bökte oda valaki. Powell végigment a folyosókon, majd egy hosszú lépcsőn eljutott a tornateremig, ahol Bryant utcai ruhában, csinos bőrcipőben dobálgatott, miközben egy társa segített neki a lepattanóknál. Kobe intett a látogatójának, hogy menjen oda hozzájuk, ám aztán egy óracsere miatt egy osztály hamarosan elözönlötte a pályát, úgyhogy

Bryant és Powell visszamentek az egyik folyosóra, ahol a padlóra ülve elkezdtek beszélgetni. „Teljesen elvarázsolt azzal, amilyen intelligensen beszélt a kosárlabdáról”, mosolyog Powell. „Mégiscsak kölyöknek számított akkor. És bár tudtam, az apja is játszotta a sportágat, ahogy Kobe lebontotta nekem az előző esti mérkőzést, mit miért csinált, miért csak passzolt az első félidőben… Hogy jobban be akarta vonni a csapattársait, kicsit pumpálandó az önbizalmukat. Aztán amikor a második félidőben úgy érezte, a többiek elkezdenek hibázni, akkor magához ragadta a kezdeményezést. Igaz, azért még figyelt arra, mikor tudja helyzetbe hozni őket, könnyű dobószituációkat kreálni nekik, hogy ne érezzék annyira a nyomást. A bonyolultabb dobásokat viszont egytől egyig magára vállalta. Aztán mesélt az olaszországi évekről, beszélt kicsit olaszul, én meg ott ültem, tökéletesen elképedve.” Egyszer csak megszólalt a csengő, és a folyosó megtelt gyerekekkel, akik folyamatosan átlépkedtek rajtuk, a felnőtt riporteren és a sztárjátékoson. Powellt azonban mindez nem izgatta, egyszerűen nem akarta megtörni a varázst, mert úgy érezte, épp egy fantasztikus interjú készül. „Kobe megköszönte a végén”, mondja Powell. „Teljesen elájult attól, hogy egy New York-i újságíró eljön hozzá, és meginterjúvolja. Ezen a téren még megvolt az ártatlansága.” Miközben hazafelé vezetett, Powell azon morfondírozott, hogy a fenébe fog eladni a Newsday szerkesztőinek egy philadelphiai középiskolás kosarasról szóló sztorit. Végül amikor másnap bement, közölte velük: „Ez a srác lehet a következő nagy durranás.” A szerkesztők vették a lapot. Hamarosan a vasárnapi különszámban egy duplaoldalas cikk jelent meg Kobe Bryantről. Az első egy országosan terjeszett újságban. A következő Nets-meccs után Powell odament Mahornhoz, és megköszönte neki a tippet. „Ember, mondtam én neked”, válaszolt az NBA mosolygós fenevada. „Sosem maradt utolsónak a választásoknál, holott akadt ott elég sok jó játékos. Teljesen felnőtt hozzánk, márpedig ha

középiskolásként képes vagy velünk egy szinten játszani, az azért sokat elmond. Például azt, hogy oda tartozol. Haver, ez a gyerek mellettem akart villantani. Át akart rajtam ugrani, hogy zsákoljon.”

Az utolsó dobás Donnie Carr valóságos idegroncsnak tűnt, jóllehet csupán a szezon második meccsére készülődött. Igaz, a római katolikusok Bryant Ászaival találkoztak, azaz ez volt Carr utolsó esélye, hogy felülmúlja nagy vetélytársát. „Ez az utolsó alkalom, amikor egymás ellen játszottunk”, meséli. „El nem tudom mondani, milyen szorongás lett úrrá rajtam a meccs előtt, elvégre Kobe immár az ország elsőszámú gimis kosarasának számított. Azt biztosra vettük, hogy telt ház lesz. A Drexel Egyetem csarnokában rendezték a meccset, ahol kizárólag állóhelyek vannak. Tudtam, hogy NBA-s játékosmegfigyelők sora tűnik fel, és persze egy csomó egyetemi szakértő. Gyakorlatilag mindenki ott tolongott, aki számított, az összes újságíró, aki a környéken a középiskolás sportokról tudósított. Korábban akadt néhány klasszikus összeakaszkodásunk. Ő akkor már csaknem két méter volt, én meg egykilencven. Halálra idegeskedtem magam. Még a saját haverjaim is úgy jöttek le, hogy Kobe dominálni fog, velem szemben is, meg az egész meccsen.” A mérkőzést megelőző napokban Carr elárulta a nagymamájának, a bátyjának és az édesanyjának, milyen észveszejtően fontos neki, hogy jól játsszon ezen az összecsapáson. „Ez a meccs lesz az, ami számít”, mondogatta. „Mindenki ott lesz. És ez fog számítani, csakis.” Sokféle szempontból a mérkőzés még annál is többet nyomott a latban. A philadelphiai kosárőrültek ugyanis úgy tekintettek a találkozóra, hogy most aztán elválik a tüdő a májtól, amikor a város legjobbjai állnak ki a kertvárosi srác ellen, aki folyamatosan úgy próbál viselkedni, mint egy tősgyökeres Philly. A feszültség alighanem magyarázat a drámára, ami végül is bekövetkezett. Carr elhibázta az első négy dobását. Tudta, hogy túlságosan görcsösen próbálkozik. „Relax”, mondogatta magának, miközben figyelte Bryantet, amint abszolút magabiztosan közlekedik

le és fel a pályán a Lower Merion gesztenyebarna-fehér 33-as mezében. Végül a katolikusok legendás edzője, Dennis Seddon időt kért. „Csak dobj be egyet, és aztán minden rendben lesz”, mondta Carrnak. „Higgadj le, engedd, hogy a meccs magával vigyen.” A következő támadásnál aztán Carr kapott egy passzt a bal szélen, áttört a védőkön, be a palánk alá, és futtából feltette, a labda pedig beesett. Mint amikor megfújják a harci kürtöket. „Onnantól fogva egészen félelmetes első félidőt produkáltam, tizenkilenc pontot szereztem a harmincnégyből”, emlékszik vissza. Emory Dabney-nak, az Ászok irányítójának ki kellett hagynia az első néhány meccset, így egyedül Bryantre maradt, hogy összefogja a csapatot. Ő pedig ment, magára húzta a védőket, aztán leosztotta a labdákat az üresen maradt társaknak. Csakhogy a katolikusok igencsak tehetséges alakulata elkezdte érvényesíteni a tudáskülönbséget, és a második féldőben hatpontos vezetésre tett szert. Erre Bryant, rendszeresen két-három védőt lerázva, a következő nyolc támadásukból egyaránt betalált. Gyakorlatilag egyedül próbálta megnyerni a meccset, és összességében 30 ponttal zárt. „Egészen hihetetlen, ahogy játszott”, mondja Carr. „Az a helyzet, hogy nekem jobb kiegészítő embereim voltak. Ő egyedül hozta vissza az övéit.” „Túl sok hárult rá”, emlékszik vissza Jeremy Treatman, aki abban a szezonban csatlakozott másodedzőként a Lower Merion stábjához. A katolikusok végül hat ponttal nyertek. Amint megszólalt a duda, Bryant egyenesen a riválisához sétált. „Kicsit ki volt bukva”, idézi fel Carr. „Ám amint odaért hozzám, kaptam tőle egy hatalmas ölelést.” „Ember, imádok ellened kosarazni”, mondta újra Bryant. Majd hozzátette, nagyon szeretne a következő szinten Carr-ral játszani, az ugyanis egészen különleges volna. „Igazi klasszis”, szögezi le Carr. „Donnie legalább annyira jól játszott, mint Kobe”, egészíti ki Sam Rines. „Kobe azonban annyira laza volt, annyira tehetséges. Minden mozdulatából sütött a nagyság, mert az ő kezében minden passz,

dobás és csel hihetetlenül könnyednek tűnt. Bármit meg tudott oldani egyedül.” Miután felpörgött a középiskolás szezon az ősz végén, Powell cikke a Newsdayben egyszeriben berobbantotta a kosarastársadalomban a Bryant-sztorit, mindenki a jövőjén spekulált, különösen Philadelphiában. Nem sokkal korábban egyébként Treatman megpróbálta eladni a témát az Inquirernek, ám ott nem igazán bizonyultak vevőnek rá, mígnem megjelent Powell cikke, és attól fogva a helyi riporterfalka megállás nélkül a Bryant-pletykák nyomában sündörgött. „Kobenak sok választása van”, közölte velük Joe. „Azt tesz, amit csak akar. A családunk mindenben támogatni fogja Kobet, bármerre is indul.” Amikor azt kérdezték, vajon le akarná-e beszélni bármiről is, Joe annyit felelt: „Ugyan miért tennék ilyesmit? Ha ő úgy érzi, készen áll, én áldásomat adom arra, amibe belevág.” Kevin Garnett mindenesetre kiváló rajtot vett a profik között újoncként, fel is merült, mindez mennyiben befolyásolhatja a döntést. „Nem igazán foglalkozom Kevin Garnett-tel”, szögezte le Kobe. „Minden jót kívánok neki, továbbá azt, hogy szárnyalja túl az összes vele szemben támasztott elvárást, de amit ő csinál, az nincs hatással rám.” Persze folyamatosan presszionálták, hogy tényleg megpróbálkozik-e a profiskodással. „Erre most még nem tudom a választ”, felelte. „Ez a cél lebeg a szemem előtt, amióta csak elkezdtem a középiskolát. Mindig is akartam az NBA-t. Az apám is ott játszott, de nem ez az oka az elszántságomnak. Az én döntésemnek semmilyen köze nem lesz ehhez.” Összességében a média, a szurkolók és a különböző szakemberek egytől egyig igen szkeptikusan vélekedtek arról, hogy Bryant, aki egy hangyányival még mindig két méter alatt volt, mennyire bírná a profi kosárlabdával járó fizikális és érzelmi megpróbáltatásokat. A nyári edzések során majd’ hét kiló izmot pakolt magára, elérte a kilencven kilót, ám még így is vékonynak tűnt.

„Sok embert hallottam arról beszélni, hogy nem vagyok elég érett az NBA-re”, szólt Bryant Shaun Powellnek adott nyilatkozatának vonatkozó része. „Nos, én elég sok olyan dolgot megéltem már, amit egy átlagos gyerek még nem tapasztalt. Jártam Európában, Franciaországban, Németországban, éltem Olaszországban, az egész életemet profik körében töltöttem. Köszönhetően annak, amilyen közegben felnőttem, úgy gondolom, gyorsabban fejlődtem és érettebbé váltam, mint az átlag az én koromban.” Természetesen megkérdezték, mikor határozza el magát. „Talán később, még ebben az évben”, válaszolta. „Először végigveszem magamban, mit tanultam eddig játékosként. Aztán meghozom a döntést, és bármi legyen is az, utána nem fogom meggondolni magam.”

Rák A római katolikusoktól elszenvedett vereséget egy újabb rettenetes zakó követte, ezúttal a New Jersey melletti Szent Antal gimi híres gárdájától. Ez a meccs annyiban említésre méltó, hogy Bryant megdobta középiskolai pályafutásának kétezredik pontját. Innen az Ászok útja a dél-karolinai Myrtle Beachre vezetett, ahol egy igen rangos szünidei tornán vettek részt, a Beach Ball Classicon, olyan csapatok társaságában, amelyeket többek között Lamar Odom, Lester Earl, Mike Bibby és Jermaine O’Neal erősített. Downer az egyik másodedzőjét jelölte ki Bryant szobatársának, ám ő jelezte, szeretné, ha inkább Treatmannel kerülne össze, egy két hálószobás suite-ba. Hamar kiderült, miért: ott az egyik háló sokkal tágasabb és kényelmesebb. Treatman már lepakolta oda a cuccait, ám ekkor megjelent Bryant, és kérte, cseréljenek. „Én vagyok az edző”, közölte Treatman. „Nekem járna ez a szoba.” „Hát…”, váltott Bryant, „mi lenne, ha most átvinnénk a táskád a másikba, letennénk, és aztán visszajöhetnél ide, és együtt lóghatnál a Beannel?” Bryant pontosan tudta, hogy az eredetileg kijelölt másodedző a büdös életben nem cserélt volna hálószobát vele, jött rá hamarosan Treatman. „Ő viszont próbált smúzolni nekem.”

A csere megtörtént, és a tréner kisvártatva rájött a második okra is. Ez pedig a telefon volt. Pam Bryant ugyanis rendszeresen hívta a fiát, mintegy monitorozva, mit csinál távol a philadelphiai otthontól. Az anyai érdeklődések között helyi leányzók csörögtek meglehetős gyakorisággal, miután Bryant úrfi elsőrangúan kihasználta a tengerparton töltött időt, és úgy festett, gyakorlatilag az összes csinos csajnak megadta a szobaszámát, akibe csak belebotlott a csatangolások közepette. „Édesanyád hívott”, közölte vele egyik nap Treatman, mikor Bryant valahára hazatalált. „Azt mondtam neki, hogy már alszol.” „Oké, rendben, köszönöm”, felelte Bryant. „Tulajdonképpen hazudtam”, tette hozzá az edző utóbb. „Nem igazán tudtam, mi a teendő.” Bryant ugyanakkor tökéletesen olvasta édesanyja szándékait, jött rá Treatman, és csak vonogatta a vállait, mint bármelyik másik tinédzser. „Pam iszonyúan óvta Kobet, túlságosan is”, mondja Treatman a mamáról. „Aggódott. Továbbtanulás, szex… Összességében jó oka volt mindenre. Végül is a fia topjátékosnak számított amerikai szinten. Kontrollálni akarta az életét, a nővérei is óvták mindentől. Kobet nagyon keményen fogták, ami az iskolai leckéket vagy az esti szórakozásokat illeti. Egyértelműen otthon akarták tartani.” Bryant utolsó gimis évében a nővérei és a lány unokatestvérei gyakorlatilag megállás nélkül konspiráltak, idővel már csupán „fütykös-blokkolóként”, emlegették őket, akik kizárólag azon mesterkedtek, hogy gátolják Kobe csajozásait. Bryantnek azért volt egy barátnője, Jocelyn, aki legalább annyira jó tanulónak bizonyult, mint amekkora ásznak Kobe a kosárpályán, ám mint nyolc évvel később a Newsweeknek adott interjújában elárulta, annak idején Kobe Bryant barátnőjének lenni egyet jelentett azzal, hogy megszámlálhatatlan estén át kellett kosárlabdameccseket nézni vele a videó előtt ülve.. Ahhoz képest, hogy egyre ismertebb sportolónak számított, Bryant ízlése bevallottan furcsának hatott. Egyfelől rajongott a Csillagok háborújáért, másfelől teljesen imádta a Moesha nevű tini

komédiasorozatot (különösen a női főszereplőt, Brandy Norwoodot), amely azon az őszön debütált óriási sikerrel. Mindenestre egy fiatal csillag tipikus szemtelensége is bőven felfedezhető volt a megnyilvánulásaiban. Treatman szerint „ez mindenképp érthetőnek tűnt, ahogy az emberek kezelték, és elkezdték sztárolni.” Treatman ugyanakkor nem csupán Pam asszonyság telefonjai miatt érezte magát totál kifeszítve Myrtle Beachen. „Amikor lezuhanyzom, a padló általában csupa víz”, magyarázza. „Úgyhogy törölközőket terítettem mindenhová. Azon idegeskedtem, nehogy Kobe hanyatt essen. Folyamatosan résen kellett lennem, vigyázz, nehogy nedves maradjon a fürdőpadló, mert ha Kobe Bryant elcsúszik és kitöri a nyakát, akkor te leszel a hibás, amiért tönkrement a következő Michael Jordan karrierje, és sohasem fogsz megbocsátani magadnak, továbbá mindenki utálni fog.” Visszatekintve, annak a hétnek alighanem a zsákolóviadal volt a fénypontja, amelyen Bryant fájós, befáslizott csuklóval vett részt, nővérei minden tiltakozása ellenére. „A csuklója fájt, mégpedig nagyon”, idézi fel Gregg Downer. „Ő annyival intézte el, hogy persze, fáj, annyi autogramot kellett adnom…” Az edzők, a család igyekezett lebeszélni a részvételről. „Ne csináld”, mondták neki, ő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy parádézzon. Még azt is megcsinálta, hogy átugrotta a csapattársait, és úgy zsákolt, majd amikor leérkezett, kikacsintott Treatmanre, aki a közelben ült, miközben a tömeg visított a gyönyörűségtől. „Igen, igen, tényleg átugrott néhányunkon”, idézi fel Robby Schwartz a történteket. A csapatból még senki sem látta Bryantet így akciózni, az edzők is ledöbbentek. „Zsákolt ő folyamatosan a meccseken, meg az edzéseken, de sohasem ilyen csinnadrattával”, magyarázza Schwartz. „Olyasmit csinált, amit sohasem felejtesz el”, teszi hozzá Downer. „A kreativitása, a zsákolások vibrálása… Ez a srác imádta a reflektorfényt. Nem igazán tudom, létezik-e olyan sportoló, aki még nála is jobban odalett volna a rivaldáért.”

Természetesen simán besöpörte a zsákolókirály címet, könnyedén legyőzve Lester Earlt. A csapat szereplése már egy egészen más történet. Az Ászok behúzták az első meccsüket egy olyan gárda ellen, amelyet a jövő egyik nagy ígérete, Jason Collier fémjelzett. Utána viszont 18 pontos előnyről buktak egy oklahomai gárda, a Jenks ellen úgy, hogy Bryant a meccs vége felé kipontozódott, a Lower Merion pedig 21-2-re veszítette el a hosszabbítást. „Azt hajtogatta, elég a rohadt függetlenségből”, mondja Treatman. „Az én fordításomban ez azt jelentette, hogy ezek a srácok képtelenek bármit is csinálni nélküle.” Mindenesetre a meccsen ritkaságszámba menő módon Bryant már a kipontozódása előtt eltöltött néhány percet a kispadon. Miután a gárda addig elég felemásan teljesített – hat meccs után három győzelemmel és három vereséggel álltak –, Downer mester összegyűjtötte az egyik hotelszobába a játékosait, hogy beszéljen az őt „rákként” kínzó gondokról. „Körbement a szobában, és mindenkinek kiosztotta a szerepét”, idézi fel Treatman az estét. „Azt is elmondta minden egyes játékosnak, miben és hogyan kell javulnia.” „Kobe”, mondta Downer, miközben a sztárjátékosára nézett, „jobb csapattársnak kell lenned, és neked kell vezetned ezeket a srácokat.” Majd a többiekhez fordult: „Nektek, fiúk, fogalmatok sincs arról, milyen is Kobe Bryantnek lenni, megbirkózni azzal a nyomással, ami ránehezedik, keresztülmenni egy sor dolgon, hogy mit jelent ő nekünk, mi mindent tesz értünk, és milyen kőkeményen dolgozik. Ha ti, srácok, nem követitek a példáját minden, de minden egyes nap, akkor egyikőtöket sem akarom látni holnaptól.” Minden nagyra hivatott kosárlabdacsapat életében adódik egy pillanat, amikor kialakul a megfelelő hierarchia, ecsetelte később Phil Jackson. A Lower Merionnál ez az esti összejövetel számított a kritikus pontnak. Downer pedig idővel sorozatban kezdte nyerni a bajnoki címeket az együttessel. „Végigvette, mennyire önzőn játszunk, mennyire nem funkcionálunk csapatként”, emlékszik vissza Treatman. „És innentől

nem vesztettünk meccset. Egyetlenegyet sem. Huszonhétszer győztünk zsinórban.”

Woolly Bully{3} A csapat kémiája jelentősen javult Dél-Karolina után, ám a dráma még messze nem ért véget. Először is, a szurkolók megorrontották, hogy itt valami különleges történik, és egyre nagyobb számban özönlöttek a meccsekre. Aztán Bryant szórt egy 50-est januárban a Marple Newtown ellen. Évekkel később egy apró részlet a mérkőzés videójából még egy Bryant-féle cipőreklámba is belekerült. „Nézd, akkoriban azért még nem az internet korát éltük”, mondja Downer. „Még senki sem e-mailezett, és a meccseket se nagyon vették fel, mégis azon kaptuk magunkat, hogy egyre több újságíró lebzsel körülöttünk, jönnek-mennek a folyosón, a mérkőzések után pedig egyre több kameralámpa világított az öltözőben. Kellett egy kis idő, amíg megszoktuk, legalábbis az én szemszögemből, Kobe ugyanakkor nagyon is otthon érezte magát ebben a felhajtásban. A vége felé már tulajdonképpen egy egyszemélyes rockbandát alakított, ha őszinte akarok lenni. Beleértve az olyan jeleneteket, mint aláírni egy cipőt a buszon, aztán kidobni az ablakon egy kiskölyöknek.” Az egész csapat részt vett a mókában, teszi hozzá Schwartz. „A srácok többsége önbizalommal játszott, viszont egyik sem akart lenni a kiskakas a szemétdombon. Tökéletes mixet alkottak. Vegyük például Brendan Pittet, a centerünket. Dobni nem tudott, csak szedte a lepattanókat és védekezett a palánk alatt. Majd’ kétméteres srác, ő volt a csapatban a fehér óriás. Sosem akarta magának a labdát, boldoggá tette, ha le tudta szedni a pattanót és megcsinálta a védekezést. Elsőrangúan illeszkedett a közösségbe. Jermaine Griffin, az erőcsatárunk, százkilencven centis, félelmetes csuklóval, jó pattanózó, lógott a bele a sok futástól, megintcsak ideális társ. Dan Pangrazio, igazi specialista, állt a hárompontos vonalon, várta, hogy Kobe magára rántsa a védőket, aztán kizúzza neki a labdát, ő meg szépen beszórogatta a triplákat. Újabb tökéletes választás. Minden elem a helyére került, nem akadt senki, aki dünnyögött volna, hogy több dobást akarok. Nem, itt mindenki úgy állt hozzá, hogy

meglesznek a dobóhelyzeteim, mert pontosan tudták, mindenki Kobet vadássza az ellenfélnél. Így fest egy győztes felállás.” Downer pedig úgy festett, „mint valamiféle Krzyzewski-klón”, mondja Schwartz. „Szerintem tökéletesen értette, mit jelent neki Kobe, és ahogy kezelte, az briliánsan működött. Úgy értem, nem igazán hallottál olyat, hogy ’na, figyelj, most ezt fogod csinálni’, sokkal inkább a személyiségének alakítgatásával foglalkozott.” Ráadásul mindannyian látták már, milyen az, amikor Bryant agyát egyik pillanatról a másikra elönti a vér. Ő maga is beismerte, hogy egy perc alatt képes robbanni, akárcsak az anyja. Olyankor meg Isten mentsen meg attól, hogy az útjába kerülj. Megesett, hogy egy nappal a következő edzés előtt az edzők közölték a játékosokkal, mivel egy másik tornatermet elárasztott a víz, a kosárcsapatnak át kell adnia a helyet másoknak, így a gyakorlás elmarad. „Gregg lefújta az edzést”, idézi fel Treatman. „Tizennégy fiú kisprintel, pacsiznak, vigyorognak, hurrá, nincs edzés. Jó, mindezt nem az edzők előtt, hanem kint a folyosón, de egyértelmű, hogy örültek neki.” Kivéve Bryantet. „Ez egy faszság!”, ordított Kobe, majd földhöz vágott egy labdát. „Ez egy faszság! Úgy volt, hogy miénk a terem! Én edzeni akarok! Ez nevetséges!” „Teljesen kiakadt”, meséli Treatman. „Mi csak néztünk, és hát, érted… Úgy éreztük, hogy azért ez komoly. Wow!” „Azért alapvetően gyerek volt”, magyarázza Schwartz. „Viszont amikor a dolgok nem úgy alakultak, ami megfelelt volna az ő szintjének, akkor előtört belőle ez a zsarolós mentalitás. Én nem igazán szeretem ezt a szót, de szerintem ez írja le az egészet a legjobban. Mindig mindenkiből a legjobbat akarta kipréselni, soha nem érte be kevesebbel. Utált veszíteni bármiben, ráadásul érezted, ő úgy állt hozzá: nem csak egyszerűen megverlek, de úgy verlek meg, hogy soha az életben ne tudd elfeledni.’” Na azt viszont tényleg nem felejti el soha senki, amikor Bryant veszített egy gyakorlat során az edzésen. A négy év során először

történt meg, hogy egy csapattársa jobbnak bizonyult nála valamiben, mesélték az edzők. „Valami speciális feladat ment”, idézi fel Treatman. „Talán három a három ellen, egész pályán, és ikszre álltak a gyerekek.” Schwartzot és Bryantet egy csapatba osztották be erre a drillre, és az utolsó dobás előtt Bryant tisztán maradt, csakhogy a labda Schwartz kezében pihent. Schwartz amúgy elég gyakran került egy oldalra Bryanttel a gyakorlatok során, és mindig alájátszott a sztárnak – mindig, kivéve most. „Bemutatta a passzt, majd csinált egy húzósabb cselt, és feltette a labdát”, mondja Treatman. „Ehhez tudni kell, hogy Schwartz volt az utolsó a sorban, a hierarchia legalján állt, kvázi a tizenötödik ember.” „Az jutott eszembe, hogy most mindenki azt gondolja, ő fogja a kapni a labdát”, folytatja Schwartz. „Ezért úgy tettem, mintha neki passzolnám, a védőm el is ment a cselre, én kosárra törtem, de elhibáztam a dobást. A másik csapat persze megszerezte a labdát, aztán befejezték a lerohanást. Erre Kobe elvesztette a fejét. Teljesen. Ordított, teli torokból: mit gondolsz, ki vagy te?! Most képzeld el, ott állok én, a nádszálvékony, tizenhat éves törpe. A pillanat már így is kellőképp leterített, ő azonban nem tágít: mi a szarnak kellett rádobnod?! Nekem fogalmam sem volt, mit is kellene csinálnom. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha kussolok. És ezt is tettem egy darabig, ő azonban nem állt le.” „Kobe szemei lézerként perzselték a srácot”, meséli Treatman. „Úgy értem, a folytatásban is, teljes másfél órán keresztül. Utána ment a zuhanyozóba, az ivókúthoz. Azt hittem, ki akarja nyírni. Mondom magamban, mi a túrót csinál ez? Ekkora seggfejet! Tényleg a legnagyobb pöcs. Mire ez a felhajtás?” Igaz, az edzők egyike sem tett akárcsak egy lépést is, hogy lecsendesítse Bryantet, meg sem szólaltak. Végül aztán Schwartz mormogott valamit az orra alatt, hogy „most már elég”, vagy „fogd már be”. „Nem tudnám felidézni, mit mondtam pontosan”, hívja elő az emlékeket. „De valami olyasmit akart kifejezni, hogy okés, vettem, vesztettünk, elcsesztem. Hallotta, amit mondtam, mert abban a pillanatban rám meredt.”

A következő pillanatban Bryant rárontott a csapattársára. „Nem kiabált semmit, egyszerűen rám rohant”, mondja Schwartz. „Elég egyértelmű volt, hogy támad. Úgy gondoltam, hogy én nem akarom megvárni, mi lesz ennek a vége. Azaz megfordultam, és kivágtattam. Mondjuk, elég gyorsan tudtam futni.” Schwartz kiviharzott a csarnokból, nyomában Bryanttel. „Nem is néztem vissza”, mondja. „A következő, amit tudok, hogy elértem az iskolanővér rendelőjét, ami vagy százötven méterre volt onnan. Ott fordultam meg, de Bryant útközben felhagyott az üldözéssel.” Egy idő után Schwartz visszatért a terembe. „A hátralévő idő kétségkívül olyan hangulatban telt, hogy ’erről most senki nem beszél egy szót sem’, mert amikor végül visszaoldalogtam, akkor az egész nagyon kényelmetlennek tűnt. Mégiscsak én voltam a táplálkozási lánc alján.” Az edzők továbbra sem beszéltek az incidensről, holott Schwartz úgy gondolja, ha közbelépnek, Bryant biztosan felengedett volna. Treatmant ugyanakkor elég rosszul érintette az egész. „Emlékszem, vezettem hazafelé, aztán megálltam egy pirosnál”, idézi fel. „És akkor rám tört, hogy ez mekkora egy pöcs. Ismerem Kobet három éve, és azt gondoltam, hogy a legnormálisabb gyerek a világon. De nem, igazi seggfej. Aztán ahogy ülök ott a kereszteződésnél, egyszer csak belém vág: na, álljunk meg egy pillanatra! Ez az, ami őt igazán naggyá teszi. Ez az, amiért különbözik mindenki mástól. Ez az, ami miatt ő lesz a következő Michael Jordan. Ez különbözteti meg másoktól, és ez teszi őt különlegessé.” Nos, lehet, hogy különböző és különleges, Schwartz azonban nem hagyta kihűlni a balhét. Néhány héttel később egy másik gyakorlat alkalmával ő és Bryant egymás ellen játszott. „Mi védekezünk egy másik sráccal, Kobe pedig két társával hozza a labdát támadásban. Felveszi, beleáll egy hármasba, beveri. Begyűjtjük a labdát, aztán kettő az egyben mi visszük rá. Tudtam, nem hiszi, hogy bevállalom a dobást, azt gondolja, majd passzolok. Úgyhogy megindultam, bemutattam a passzt, csakhogy ő megállt, és tartotta a pozíciót.”

Innentől az történt, hogy Schwartz felugrott, vagy inkább rá Bryantre, miközben elengedte fölötte a labdát. „Megtántorodik, aztán elterül a padlón”, emlékszik az esetre Schwartz. „A labda bemegy, síp nincs. Ezért megfogom a lehulló labdát, és mintegy nekidobom, amint fekszik a földön. Szóval megdobtam a labdával. Aztán megfordultam, és ahogy voltam, boldogságban úszva elindultam visszafelé.” Hogy egészen pontosak legyünk, Schwartz karjait az égnek lökve ünnepelt. A csapattársak próbáltak néhány figyelmeztető pillantást lövellni felé. „Szerintem úgy gondolták, hogy na, most visszaadtad, de közben mutogattak is. Akkor egy istenáldotta pillanatban visszafordultam, és esküszöm, láttam, hogy süvít a fejem felé a labda, de vagy ötven kilométeres sebességgel. Nekem viszont sikerült elhajolnom az utolsó pillanatban. Ha nem fordulok meg, akkor telibe trafál, hátulról. Merthogy fejbe akart lőni vele. Az egész a Mátrixra emlékeztetett. Ahogy megfordultam és amilyen mozdulattal elhajoltam, a labda meg épp elzúgott a fejem mellett. Ha eltalál, valószínűleg ott helyben elvesztem az eszméletem.” „Életemben először láttam, hogy bárkihez is hozzá akart vágni egy labdát”, folytatja Schwartz nevetve. „Igaz, addig senki sem volt akkora paraszt, hogy ne adja meg neki a tiszteletet. Csak hát, engem nagyon piszkált az előző eset, és ezután kimondottan jól éreztem magam.” A Schwartz-féle incidensek legalábbis kellőképp demonstrálták, milyen elképesztő nyomás alatt élte a mindennapjait Bryant az utolsó középiskolás idényében. Jóval nyugodtabb körülmények között sokkal toleránsabban viseltetett a társak rontásai iránt, pláne, ha mások is nézték, mondja Sam Rines. Felidézett egy szoros AAUmeccset, amelynek a végén Bryant tiszta dobóhelyzetbe került, mégis egy kevésbé tehetséges csapattársnak passzolt, aki ziccerben mehetett így kosárra. „Az edzők ezt még mindig emlegetik, ami valahol őrület. Szóval Kobe teljesen tiszta helyzetben, egy sima tempódobás lenne, ám ő leteszi egy másik kölyöknek, akinek csak be kellene dobnia a közelit, de elhibázza. Kobe kiborulhatott volna, ám ahelyett, hogy elkezd ugrálni, hőzöngeni, meg ami belefér, ő teljesen nyugodt marad, hideg fejjel odamegy a gyerekhez, megöleli, és azt

mondja neki: jó kísérlet volt. Onnantól másféleképpen kezdtem elismerni Kobet.” „Annyira pörgött minden, hogy szinte folyamatosan együtt voltunk”, mondja Schwartz. „Mindannyian szerettük. Már az idő nagy részében. Néha persze szívesen kinyírtam volna, de csak az átkozottul tomboló versengő énje miatt.” A rivális gárdák szurkolói persze igyekeztek előnyt kovácsolni Bryant lobbanékonyságából. Egy szezonközepi rangadón az egyik Közép-csoportba tartozó együttes drukkerei azt kántálták, hogy „Túlhájpolt, túlhájpolt!” Ám ez nem állt sehogysem. Épp megdönteni készült Wilt Chamberlain pennsylvaniai középiskolás pontrekordját, és száguldott a Lower Merionnal az állami bajnokság döntője felé. Oda, ahová fél évszázad után először jutott el az iskola együttese, az a csapat, amelynek játékosállományát minden hozzáértő jóval gyengébbnek tartotta a vetélytársakénál. A győzelmi szériájuk 17-nél állt, amikor február 17-én nekiindultak a rájátszásnak. Az egyenes kieséses szakasz meglehetősen fárasztónak ígérkezett, hat teljes héten át tartott március közepéig. Először a területi playoffra került sor, amelynek második meccsén, az Academy Park ellen Bryant megint összehozott 50 pontot. „Kobe játszott velük, mint macska az egérrel”, mondja Gregg Downer. „Nem igazán csináltak ellene semmi speciálisat védekezésben, holott régebben emiatt virrasztottam át éjszakákat. Ő meg nagyjából úgy játszott, hogy bal kézzel is megdobhatta volna az ötven pontot. A végén úgy hozta fel a labdát a palánkunk alól, hogy végig a lába között vezette. Idővel már egyetlen dolog foglalkoztatott csak, hogy mikor hozhatom le a pályáról. Nem akartam sportszerűtlennek látszani, de amikor így szárnyalt egy este, akkor, ha egy köcsög edző vagyok, hagyom, hogy elmenjen hetven pontig.” „Csak az első félidőben hintett hat triplát”, teszi hozzá Treatman. Stílusos búcsú: ez volt Bryant utolsó mérkőzése a Lower Merion csarnokában. „A pályafutásom ebben az öltözőben, ezen a pályán kezdődött”, mondta utána. „A szurkolók csodálatosan biztattak minket. Szomorú vagyok, de az idő nem áll meg.”

Három esztendővel később Bryant arról beszélt, hogy az utolsó szezon két 50 pontos meccse szinte függővé tette, olyan élményként maradt meg benne, amit újra és újra át akart élni, a dominanciának azt a fokát, amit akkor elért. Megmaradt mércének, amelyhez egy pontgyáros a jövőben is rendszeresen mérte magát. Ha pedig Downer álmatlanul forgolódott is amiatt, mennyire viselkedett sportszerűen, ugyanazon éjszaka sötétjében Bryant mosolyogva ölelte keblére az érzést, hogy valóban, visszavonhatatlanul ő a vezérbika. Donnie Carr elkerekedett szemekkel figyelte a második 50 pontos mérkőzésén Bryantet, és néhányszor visszaidézte azt a következő évek során. Afféle alapelem lett ez, amikor Bryantről beszélgetett másokkal. „Kobe óriási klasszissá vált az NBA-ben”, véli Carr. „De ugyanaz a Kobe Bryant, akitől rettegtek, hogy ötvenet szór egy NBAmeccsen, már ott játszott a tizenegyedik, tizenkettedik osztályban is a középiskolában. Jött és dominált, de nem ám úgy, hogy ’na jó, ketten vagyunk, te és én, játsszuk le’. Nem, ő arra ment, hogy a padlóba taposson. Ezt egészen mesteri szintre fejlesztette, amint elkezdett játszani NBA-ben, de ez már ott dübörgött az agyában tizenkettedikesként is. Az, hogy jön, és bever neked ötvenet.” Carr mindig is elmerengett azon, mi a fenéért gyakorolja Bryant folyamatosan a legnehezebb dobásokat. Nos, amikor a mérkőzéseken általában ketten vagy hárman őrizték, megpróbálta az üresen maradt társakat megjátszani. Ők azonban sokszor belehibáztak. Így rendre eljött az a pillanat, amikor a győzelem érdekében Bryantnek el kellett vállalnia azokat a bizonyos nehéz dobásokat, három védővel a nyakában. „Pontosan tudta, lesz a meccsen olyan időszak, amikor hiába van jobb helyzetben a társ, magának kell kiverekednie a dobást”, mondja Carr. „Az edzéseken hihetetlenül innovatívan és kreatívan gyakorolt, és megvolt benne az a fajta mentalitás, amivel mindig el is jutott a megoldásig.” Az Ászok szépen végigcsörtettek a mezőnyön, és a területi elődöntőben az AAU-ból ismert haver, Richard Hamilton és a Coatesville várt Bryantékre. Jermaine Griffin kifejezetten hatékonyan védekezett a később remek profivá érő Hamilton ellen. A meccset amúgy Philly régi öreg csarnokában, a Palestrában játszották,

mondja Jeremy Treatman, hozzátéve, hogy abszolút telt ház előtt zajlott játék, sőt a pletykák szerint a jegyüzéreknek is termett babér bőven. „Egyetlen másodperccel az első félidő vége előtt Kobe labdát kapott a palánk alatt, és zsákolt egyet háttal. Szenzációs! Én húsz évet húztam le a Palestrában, de nem hinném, hogy valaha hallottam ott olyan őrjöngést, mint akkor. Állva tombolt a lelátó mindkét oldala, miközben az öltöző felé ballagtunk. Akkora volt a hangzavar, hogy az ember önkéntelenül is felpillantott a tribünre. Valahogy így festett az első Kobe-hisztéria.” Végül nagy csatában győzött a Lower Merion, és egy másik AAU-s társ, a villámgyors irányító, John Linehan vezérelte Chester következett a fináléban. Egy szezonnal korábban az Ászok 27 pontos verést kapott vetélytársától, úgyhogy mindegyik játékos felrajzolta a 27-est a mezére, emlékeztetve önmagukat a zavarbaejtő vereségre. Bár nyolccal ezúttal is égett félidőben, a Lower Merion visszajött a folytatásban, és egy brutális Kobe-zsákolástól szárnyakat kapva végül 70-63-ra diadalmaskodott. Ezzel mindkét együttes kvalifikálta magát az állami bajnokság AAAA-osztályába, ahol az újabb playoff-körben a Merion három további győzelem után megint a Chesterrel nézett farkasszemet, ismét csak a Palestrában. Linehant, aki később az NCAA-történet legjobb labdaszerzőjévé avanzsált, még egyszer, utoljára bevetették ellenük csodafegyverként. „A Chesternek nagyon ment abban az idényben”, mondja Robby Schwartz. „Akárhonnan nézem, széltében, hosszában, egyestől ötös posztig sokkal jobb csapatuk volt a miénknél.” A felfokozott hangulat és pörgés már a meccs hetében érződött, sőt teljesen átitatta a gyakorlásokat is. „Úgy készültünk, hogy kőkeményen csináljuk az edzéseket”, emlékszik vissza Downer. „Persze egy ilyen mérkőzésre hangolódva a sérülés a legutolsó dolog, amit látni szeretnél.” „Akadt még egy alacsony srác a csapatunkban, egy fekete fickó, Leo Stacy, szintén utolsóéves”, meséli Schwartz. „Úgy festettünk, mint egy ikerpár, csak ő fekete volt, én meg fehér. Az egyik edzésen a hét az öt elleni játékot gyakoroltuk, hogy ilyenkor két-három ember

foghassa Kobet. Általában Leóval ketten próbáltuk őrizni, hogy szokjon hozzá ehhez a méhrajzás típusú védekezéshez. Kobe épp csinált egy keresztbefutást, Leo közben kilépett labdát lopni, és ahogy rámozdult, a fejével telibe találta Kobe orrát. Konkrétan lefejelte Kobet, orrmagasságban.” „Leo Stacy a legjobb esetben is százhetven magas”, mondja Downer. „Ehhez képest betöri Kobe orrát. Pontosabban nagyjából szilánkosra töri, hetvenkét órával az állami bajnokság elődöntője előtt.” „Dőlt a vér az orrából, aztán raktak rá jeget”, teszi hozzá Schwartz. A stáb azonnal látta, ide orvos kell, ezért kivitték a teremből, miközben egy törölközővel az arcára tekerték a jégtömlőt. „Ahogy megy kifelé a teremből, egyszercsak elkéri a labdát”, meséli Schwartz. „Valaki odadobja neki. Ő megáll valahol a hárompontos vonalnál, bár inkább öt-tíz centivel mögötte, a bal oldalon, megfogja a labdát, és ballal csont nélkül besimítja. Miközben épp megy kifelé az edzésről, törött orral. Emlékszem, ott ültem, és csak azt mondtam magamban: ez most vicc? Mi a szar történt? Meg hogy ilyen nincs. Ő viszont az egészet úgy fogta fel, hogy fasza, eltört az orrom, ez van, vérzek, na, inkább adjátok ide a labdát.” Évekkel később Schwartzba belehasított az egykori emlék, amikor a Bryantről készült dokumentumfilmet nézte, amelyben Kobe a profi pályafutása során elszenvedett megannyi sérülésről annyit mondott: „A pillanat túlnő a sérülésen. Egyszerűen nem érzed a fájdalmat.” „Gyorsan kerítenünk kellett neki egy maszkot”, mondja Gregg Downer. Csakhogy Kobe utálta az „arcpakolást”, és nem sokkal a feldobás előtt, az öltözőben teátrálisan a falhoz vágta különböző jelzők kíséretében, amivel sikerült felspannolnia a társait. Linehan, aki Kobeval együtt játszott a Sam Rines All Starsban, egymás után vadászta le a labdákat azon a márciusi estén a dugig telt Palestrában, ahol még a lépcsőkön is ültek, vagy pipiskedtek hátul állva, hogy lássanak valamit az ütközetből. „Kobenak nyolc eladott labdája volt a Chester elleni elődöntőben, hol jobbról, hol balról előzték meg”, emlékszik vissza Jeremy Treatman.

Bryant mindazonáltal odatette magát, és visszahozta a Lower Meriont, sőt szűken a vezetést is átvették, ám ekkor Linehan újabb labdaszerzéseiből indulva megint a Chester jutott előnyhöz a záró részben. „A mi irányítónk, Emory Dabney csak a negyedik negyedben háromszor vagy négyszer adta el a labdát. A végén már sírt”, mondja Schwartz. Bryant, akit a szélvészgyors Linehan szintén megszívatott párszor a meccsen, nem foglalkozott Dabney könnyeivel, állítja Schwartz. „Azt akarta, hogy Emory takarítsa fel a szart, nem érdekelte, hogy ott hüppög. Szedd már össze magad!, közölte vele egy time-outnál. Mi a fenét csinálsz?!” „Emory másodéves volt csak”, így Schwartz. „Vele szemben John Linehan, egyike a leggyorsabb irányítóknak, akit valaha láttam. Neki köszönhetően a Chester visszajött ikszre.” Ez az időkérés az egész idény egyik kulcsmomentumának bizonyult. „Kobe kiállt Emory mellett, aki aztán a legvégén sikerrel blokkolta Linehan dobását, így jöhetett a hosszabbítás. Mindig is úgy gondoltam, hogy amilyen mélyre zuhant Emory ott a hajrában, és amilyen módon Kobe kirángatta abból a gödörből, egyértelműen az kellett a végén ahhoz a blokkhoz.” Úgy festett, a kemény szavak tartották ébren Dabney-ban a tüzet, épp a legszörnyűbb pillanatokban. „Ha nem így beszél vele, talán ki is huny az a tűz”, teszi hozzá Schwartz. „Kobe harminckilenc pontig jutott azon a meccsen, plusz bemutatta középiskolás pályafutása legnagyobb zsákolását”, meséli Treatman. „A hosszabbításban jártunk, vonaltól vonalig ment, végigcselezte magát mindenkin, aztán beverte a labdát a gyűrűbe úgy, hogy közben még fújtak egy faultot is”, idézi fel a győzelmet érő jelenetet Downer. Ám mit sem számított, hogy Bryant huszonhat egymást követő győzelemre vezette a csapatát, a végén szilánkosra törött orral, és ott álltak egy AAAA-osztályú állami bajnoki cím kapujában. Az összes hullámhosszon kizárólag arról folyt a szöveg, hogy a fiúnak nem szabadna azonnal a profik közé lépnie, emlékszik vissza Treatman. „A sportrádiós beszélgetésekben szétszedték. Ez a gyerek az NBA-

be akar menni, de még három cselt sem tud egymás után megcsinálni a Chester ellen. Én meg próbáltam mondani mindenkinek, hogy álljatok már meg, John Linehan az ország leggyorsabb irányítója.” Egyébiránt az első félidőben Bryant feltűnően küszködött azzal, hogy valamilyen formában függetlenítse magát a sérülésétől. Rémesen játszott, homályokat dobott a triplavonalról, szóval nagyon úgy festett, mint az a játékos, akinek még szüksége van négy egyetemi évre a beéréshez. Az első három negyedben egyébként 25 kísérletéből pusztán nyolc ért célt. Aztán a negyedikben szórt egy tucatot, amivel sikerült feltartóztatni a chesteri rohamokat. A feszültség mindenesetre kézzelfogható volt a csapatbuszon, miközben az Erie-tó felé tartottak, hogy megütközzenek a döntőben a Cathedral Prep gárdájával a Hersheypark Arénában. „Általában imádtam ezeket az utakat”, mondja Schwartz az Ászok busztúráiról. „Ahogy egyre nőtt a feszkó a fedélzeten. Kobe mindig hátul ült. Azon a részen gyűltek össze a csapat legjobbjai. Szinte mindig mentek a rap-csaták, freestyle-ban, egy-egy ember tíztizenkét másodpercig nyomta, és ment az egész körbe-körbe. Most te jössz, most te jössz, most te jössz, és őrült jókat szórakoztunk. Persze kőkeményen ment a beszólogatás a másiknak.” A feszültség picit alábbhagyott, mire odaértek, hogy aztán újfent az egekig lövelljen, amint közeledett a mérkőzés kezdete. A döntőben az Erie-partiak kezdtek sokkal jobban, elkapták a ritmust, míg Bryant pont nélkül állt egy negyed után. A másodikban már szerzett nyolcat, de a hazaiak így is 21-15-re vezettek a félidőben. Szünet után az Ászok csapata beindult, átvette a vezetést, már mentek hattal is, ám a vetélytárs hosszú hajrát nyitott, és nem sokkal a vége előtt ismét jobban állt 41-39-nél. Hanem az utolsó perc büntetőözönéből Bryanték jöttek ki jobban, így az akarnok ifjú sztár elnyerhette az állami bajnoki címet, amelyről azóta beszélt megállás nélkül, hogy először belépett az elővárosi iskola kapuján. Megszerezte azt a címet, amelyet fél évszázad után hódított el ismét a Lower Merion. Griffinnel és Downerrel együtt emelték a magasba a hatalmas trófeát, hogy megmutassák az őket elkísérő szurkolóknak.

„A hazafelé útra úgy emlékszem…, hogy az volt minden idők legnagyszerűbb visszaútja. A busz szétrobbant az örömtől”, mondja Schwartz. Hamarosan tűzoltóautókkal és óriás-teherautókkal súlyosbított parádét tartottak nekik otthon. Ám ezt megelőzően, még a hazaérkezés estéjén a bajnokok összegyűltek az egyik cheerleader lány házában, és mint minden alkalommal a playoffban aratott győzelmek után, ezúttal is a Fugees The Score című lemeze bömbölt, ami a tél egyik nagy sikerének számított abban az évben. Egész éjszaka fent maradtak, hiszen mindannyian érezték: miután annyi mindent megéltek közösen, hamarosan elérkezik a búcsú pillanata. „Van azon a lemezen egy dal, ami arról szól, milyen Number Onenak lenni”, emlékszik vissza Schwartz. „Ott ültünk körben a lány nappalijában valamennyien, a cheerleaderek és a játékosok, és akkor egyszercsak felcsendült ez a dal, ami most különleges értelmet nyert, hiszen mi voltunk az állami bajnokok.” Bryant amúgy a mérkőzést követően közölte az újságírókkal, hogy most egy picit bulizni fog. És úgy is tett, egész éjjel a kortársaival lógott, élvezte minden másodpercét, jóllehet nem volt se alkohol, sem más keményebb dolog, talán a Fugeest leszámítva. Végül is az egyik legütősebb számuk igencsak illett a nagy pillanathoz. „Készen állsz vagy sem?” Mert én jövök.

16. FEJEZET

TEAM BRYANT Akkoriban ez nem látszott tisztán, de alapvetően Pam Bryant afféle sötét csillagként, rejtett bolygóként mozgott fia, Kobe univerzumában. Sam Rines például két éven át edzette az AAU-ban Bryantet, ám egyszer sem találkozott a kedves mamával. Gyakran beszéltek egymással telefonon, és e diskurzusok többsége kifejezetten kellemes emlékeket hagyott mindkettejükben. Személyesen azonban egyszer sem futottak össze, ami azért jól mutatja, mennyire a háttérbe húzódott Pam, ha a fia kosárkarrierjéről volt szó.

Gary Charles sem látta Bryant anyukát az AAU-rendezvényeken, leszámítva egyetlen alkalmat, valamikor a kaland vége felé, igaz, Pamet akkor is sokkal jobban lekötötte a lányaival vívott minigolfparti. A röplabda-találkozók sokkal nagyobb családi eseménynek számítottak, mint a kosármeccsek, -tornák, legalábbis eleinte. Sharia például azzal keltett feltűnést, hogy egy ízben bekerült a Sport Illustrated híres rovatába, az Arcok a tömegből című fotóösszeállításba. Ezt annak köszönhette, hogy a Temple-ben ütögetett, míg Shaya a La Salle gárdájában röpizett, és egymás ellen is játszottak a Közép-Atlanti Konferencia mérkőzésein. Ilyenkor az egész rokonság, nagyszülőkkel, unokatestvérekkel kivonult a röpicsatákra, emlékszik vissza Anthony Gilbert, aki akkoriban a Temple-re járt, és összemelegedett Shariával. „Amikor a nővéreknek egymás ellen kellett pályára lépniük, akkor tényleg mindenki megjelent, Kobe is, a család apraja-nagyja, nekik ez nagyon sokat számított”, mondja Gilbert. Csupán a középiskola utolsó időszakában kezdtek Kobe fellépései fontosabbá válni a családban, mint a lányok röplabda-mérkőzései. Az utolsóéves szezon elején az egyik kosármeccs teljes telt házat vonzott a Palestrába, ami kilencezer nézőt jelentett. Bár a fekete öves philadelphiai kosárdrukkerek továbbra sem tekintették az elővárosi Kobet igazi Phillynek, Bryant azért elég jó húzónévnek bizonyult a jegypénztáraknál. Sam Rinesnak például jóval a kezdés előtt ki kellett érnie az arénába, és kabátokkal foglalni néhány széket az első sorban, ha jó helyről akarta nézni a mérkőzést. Más kérdés, hogy hamarosan feltűnt a színen egy jól szituált asszonyság, aki szépen odébb tette az egyik felöltőt, majd elegánsan helyet foglalt. „Ne haragudjon, nem látta a széken a kabátomat?”, kérdezte hitetlenkedve Rines. Kisvártatva kiderült, hogy épp Pam Bryanttel sikerült kötekednie, akibe akkor futott bele először. „Túl sok konfliktusunk ezt leszámítva nem nagyon volt,” mesélte utóbb az edző nevetve. Az apróbb incidens azonban keveseket lephetett meg. Pam ugyanis lassan, de biztosan mind nagyobb reputációt vívott ki a

bennfentesek körében azzal, hogy néhány dolgot átrendezett a fiacskája életében. Ennek egyik legeklatánsabb példáját a nagy bajnoki menetelés kellős közepén láthatták 1996 telén, amikor mind több pletyka keringett arról, hogy Kobe komolyabban flörtöl Kristen „Ász” Clementtel, aki a harmadévesek között számított nagymenőnek a philadelphiai O’Hara gimiben. Clement később a Tennessee Lady Vols irányítójaként szerzett még nagyobb hírnevet magának, továbbá Hawaii Tropic modellként is. Bryanthez hasonlóan ő szintén egymás után döntögette a helyi történelmi pontrekordokat. Kettejük liezonja aztán megerősítést nyert, amikor Kristen kisasszony elkezdett feltünedezni a Lower Merion meccsein február és március folyamán. „Nahát, őt nem lehetett nem észrevenni”, mondja Robby Schwartz. „A területi rájátszás idején jött egyre többször. Eltéveszthetetlen jelenség volt a maga száznyolcvanöt centijével.” Elment Hershey-be is, és persze feltűnt a csapatbusz közelében. Később a jól értesültek tudni vélték, Bryant még az öltözőbe is becsempészte a bajnoki ünneplésre. Amúgy csak jártak, ártalmatlan kis afférnak tűnt az egész, ám amikor hirtelen vége szakadt, jó néhányan Pamet okolták. „A feketék és a fehérek aránya a Lower Merionban úgy nagyjából öt volt a kilencvenöthöz”, magyarázza Sam Rines. S bár Bryant serdülőként próbált valamit felfedezni az afroamerikai gyökereiből és a kultúrából, „de mennyire lehetsz fekete egy olyan iskolában, amely alapvetően egy fehér suli?”, teszi fel a kérdést Rines. „Biztos vagyok benne, hogy korábban is randizott fehér lányokkal. Ő olyan környezetben nőtt fel, ahol ez belefért. Tudom, hogy járt Kristen Clementtel és még vagy két másik európai származású csajszival. Igazából sehol sem kellett feketeként feltűnést keltenie, csak a pályán. De még ott sem azért lett az, aki, mert fekete.” Nővére, Sharia igazította el ezzel kapcsolatban Anthony Gilbertet annak idején. „Úgy mondta nekem, hogy Kobe tele van rengeteg elfojtott frusztrációval, mert nem igazán tudja, hová is tartozik pontosan, kinek is számít ő egy fekete srácként ebben a városban”, meséli Gilbert. „Szóval Kobe nagyjából úgy viselkedett, hogy: oké, akkor tudjátok, mi lesz? Nem tudom, mi megy itt körülöttem. Igazából

azt sem tudom, miről beszéltek, srácok. Nem értem a szlenget, azt viszont tudom, hogyha odakerülünk a vonalak közé a pályára, akkor kinyírlak titeket.” Rines és a Bryant família mindenesetre egyre közelebb és közelebb került egymáshoz a következő hónapok során, amelyek elsősorban arról szóltak, miként lehetne most már pénzzé tenni Bryant tehetségét. „Tényleg nagyon szoros viszony alakult ki Kobeval és a családdal”, emlékszik vissza Rines. „Volt egy fickó, aki a pénzügyekben segített, mert egy idő után kezdtek nagyon elszaladni a költségek.” Ahogy Vaccaro magyarázta, minden egyetemi edző mellett dolgozott egy titkos táskás ember. Az AAU-csapatok sem sokban különböztek a „szponzorációikkal”. Vaccaro például az Adidas pénzét csorgatta a Rines All-Starsnak, ismeri be Rines. „Sonny a nagyobb kiadásokra adott nekünk bizonyos összegeket”, ezek leginkább a különféle tornákon való részvétel költségeit fedezték. Bár Bryantéknél sem maradt passzív a bevételi oldal, azért folyamatosan lesték a pénzszerzési lehetőségeket. „Joe állandóan azt kereste, honnan lehet valamennyit szakítani”, mondja Vaccaro. Nem utolsósorban sehogysem sikerült hozzájárulnia az AAUgárda kiadásaihoz. „Joe ígérte, hogy hoz pénzt, de ebből soha nem lett semmi”, teszi hozzá Rines. Helyette a helyi közösség egyik prominense, egy orvos szervezett egy kisebb csoportot, amely a családot és a csapatot egyaránt támogatta, meséli az edző. „Egy csomó helyre mentünk az utolsó két évben, és az öregebbek velünk mulattak. Joe például rendre együtt lógott a csapattal.” A dokit egyébként semmilyen különösebb érdek nem vezette, csupán a család barátjaként és a sportág nagy szurkolójaként tett időnként felajánlásokat. A közös élmények ugyanakkor tökéletesen megalapozták Rines és a Bryant família kapcsolatát, így 1996 tavaszán immár közös erővel nyálazták át azt az ajánlatot, amit az Adidas tett Kobenak. Eladdig Sonny Vaccarónak sikerült titokban tartania a küldetést a média előtt. Az NCAA-ben és a sajtóban is többen úgy vélték,

Vaccaro azért tűnt fel New Yorkban, hogy megpróbálja befolyásolni a kissé problémás Lamar Odom egyetemválasztását, aki egyébként Gary Charles AAU-csapatában pattogtatott. „Az emberek arról beszéltek, hogy Sonny Lamar közelébe akart férkőzni”, nevet Charles. „Ehhez képest jóval nagyobb vadra hajtott néhány száz mérfölddel délebbre.” Valóban: ahogy teltek a hónapok, és Vaccaro egyre többet tudott Bryantről, különösen a senkihez sem mérhető edzésmániájáról, úgy vált egyre eltökéltebbé, hogy tető alá hozza a szerződést. „Én voltam a közbülső pali Joe és Kobe között”, magyarázza Charles. “Nagyon nem akartuk, hogy a Nike megneszelje, mire készülünk – azért ez sem elhanyagolható szempont.” Ahogy mesélte, Charles mindeközben finoman elkezdett szívességeket tenni Joe Bryantnek is. „Úgy éreztem, ha azt akarom, hogy egyáltalán esélyünk legyen Kobet megszerezni, akkor ki kell építenem ezt a fajta kapcsolatot is Joe-val, és aztán folyamatosan gondozni szükséges. Tavaszra eljutottunk odáig, hogy egészen kiváló viszonyba kerültünk, megbonthatatlanná vált a bizalom közöttünk. Én bíztam és hittem Joe-ban, és ő is bennem.” Jóllehet Vaccaro és Charles egyaránt tisztában volt azzal, a végső szó úgyis Pamé és Kobeé lesz, mindig ügyeltek arra, hogy kizárólag az apán keresztül kommunikáljanak. „Azt akartuk, Joe és Pam soha ne érezze úgy, hogy mi csak egyetlenegyszer is átlépjük a határt”, mondja Charles, aki azért időről időre magával Kobeval is egyeztetett. „Kobe a kétségnek a legkisebb jelét sem mutatta”, meséli a Long Island-i AAU-edző. Hanem adódott egy olyan pillanat szezon közben, amikor a Lower Merion sztárja maga kezdett kételkedni abban, biztosan jó döntés-e profinak állni. Egy hétig tartott ez az állapot, ezalatt komolyan eljátszott a gondolattal, elmegy a Duke-ra a Cameroni Őrültek közé, meg hogy egyáltalán milyen is lenne az élet a felsőoktatásban. Bryant versenyszelleme a kezdetektől nagyon kötődött a szenvedélyes Duke-vezérhez. A suttogók azt is tudni vélték, Joe akár a Duke edzői stábjában is kiköthet – hogy ennek mennyi volt a valóságalapja, más kérdés. Ami biztos: Krzyzewski hivatalosan sohasem tett neki ajánlatot.

Ugyanakkor az egyetemeken zajló élet, a közösségi élmények – értsd: bulizás ezerrel –, amelyek olyannyira vonzónak tűntek a többi fiatal játékos számára, Bryantet tökéletesen hidegen hagyták. Egyik középiskolás csapattársa mesélte később, hogy Kobe egyszer véletlenszerűen bekukkantott egy partira, de rögvest kiderült, ez nagyon nem az ő világa, semmi élvezetet nem talált az egészben. A különféle bulilátogatások igazából azt a célt szolgálták abban az idényben, hogy a tinédzser lemérje, milyen is az a közösségi élet, mit veszítene, ha azt kihagyná. Végül egy nap Bryant megosztotta kétségeit az apjával, miközben a családi konyhában ültek. „Mikor kezdtél először kételkedni magadban?”, kérdezte Joe. „Eddig a középiskolában sohasem kérdőjelezted meg magad. Sok ember mondogatta, hogy nem tudod megcsinálni ezt, nem tudod megcsinálni azt – te rácáfoltál az összesre. Miért pont most kezded el a kétkedést?” Bryant végiggondolta, amit az apja mondott neki, és végül arra a konklúzióra jutott, hogy igaza van. „Kobe alapvetően tudta, mi megy a háttérben, de nem vett részt a tárgyalásokban”, mondja Charles. „Mindig is az apjával beszéltem, aztán ő vele. Utána rákérdeztem: Kobeval minden rendben? Ő meg mondta, ja, Kobe okés.” Ámbár sok időt szántak a Bryant családdal való kapcsolatépítésre, Charles és Vaccaro még mindig homályban tartották a megállapodás pontos paramétereit, azaz hogy konkrétan mennyi pénzt akarnak ajánlani, ebből mennyi lenne a garantált. Ez maradt az utolsó elem, amit eléjük kívántak tárni. Jó okuk volt az óvatosságra, magyarázza Charles. „Ez tök új dolognak számított akkoriban. Még senki sem kísérletezett a ’középiskolából-egyből-az-NBA-be’ típusú reklámszerződésekkel.” Igazából új vizekre eveztek az amerikai profi kosárlabda és az amatőr sport viszonyrendszerében. Felipe López megkörnyékezése afféle főpróbának számított. Most jöhetett az előadás, Bryanttel a főszerepben. „Azzal is tisztában voltunk, hogy valami mellékest muszáj juttatnunk Joe-nak”, mondja Charles. „Ehhez kétség sem férhetett, ez

a megállapodás részévé vált. Joe-nak kellett egy állás. Addig azért edzősködött a La Salle-on.” Vaccaro amúgy tudta, ha Joe-t kinevezik a La Salle vezetőedzőjének, kútba esik az Adidas-deal. „Akkor Kobe biztosan nem áll profinak”, mondja. „Joe ki is mondta, hogy ez az egyetlen másik opció. Abban nem vagyok biztos, hogy Kobe végül is belement volna, de Joe ezt a tervet forgatta a fejében.” „A helyiek közül nagyon sokan reménykedtek abban, hogy Kobe a La Salle-ra megy”, teszi hozzá Gregg Downer. Mindenesetre azon a tavaszon Joe Bryant meglehetős vehemenciával kezdte felégetni a hidakat, amelyek egykori alma materéhez kötötték. Az intézmény ugyanis végül bejelentette, hogy Speedy Morris megtarthatja vezetőedzői állását. „A nap, amelyen hosszabbítottak Morrisszal, mindent megváltoztatott”, meséli Vontez Simpson, aki átbeszélte Joe-val a helyzetet. „Joe abban a pillanatban hátat fordított nekik.” A philadelphiai lapok arról számoltak be, hogy Joe attól fogva egyszerűen nem járt be dolgozni, és az egyik lányát küldte be a fizetési csekkjéért. Néhány barátja úgy gondolta, ha Joe-nak voltak is olyan tervei, hogy egyszer egyetemi csapatnál edzősködjék, azokat ezzel a manőverrel sikerült tönkrevágnia. Morris szintén meglehetősen keserű szájízzel vette tudomásul, ahogy ez az egész helyzet alakult. A kurtán-furcsán záruló együttműködést követően az bizonyosnak tűnt: a történtek után Joe aligha tüntetheti fel a La Sallet a rezüméjében, és még kevésbé Morrist referenciaként… Bár Joe Bryant akciójában tán épp az a legbizarrabb, hogy miközben súlyos csalódások sorozata érte az NBA-ben, a fia esetében motorjává vált annak a folyamatnak, amely Kobet tizenévesen a középiskolából egyenesen a profik közé vitte. Úgy tűnt, Joe Bryant egy pillanatig nem habozott kockára tenni nem csupán a fia jövőjét, de a sajátját is. „Ha valaki, Joe tökéletesen tudta, milyen istenáldotta tehetség a gyerek”, mondja Charles. Illetve most már azt is, hogy sürgősen valamiféle bevételi forrás után kell néznie. Ahogy teltek a napok, a körülmények minden

addiginál jobban megkövetelték, hogy egy Kobeval kötendő megállapodás garantáljon valamiféle lehetőséget az apjának is. „Tudtuk ezt, és meg is mondtuk Joe-nak, hogy az Adidasnál fog dolgozni”, meséli Charles. „Ez teljes mértékben részévé vált mindannak, amin mesterkedtünk. Egyértelműnek tűnt, hogy Joe csak akkor ad esélyt a fia azonnali profi karrierjének, ha ő is kap valami garanciát.” Az, hogy Bryantéknél üresen tátongott a családi kassza, egyáltalán nem számított egyedinek az egykori profik körében. Ahogy Charles rávilágított, egy sor régi spíler küszködött, mert képtelen volt fenntartani ugyanazt az életszínvonalat, amihez játékosként hozzászokott. Pláne azok, akik a hetvenes években gyűrték az ipart, amikor a fizetések még messze elmaradtak a későbbi, elképesztő összegeket tartalmazó szerződésektől. A játékosok jövedelmei azután kezdtek el meredeken emelkedni, hogy Michael Jordan érkezésével a kosárlabda minden korábbinál népszerűbbé vált a nyolcvanas-kilencvenes években, és a fizetések is elérték a tízmillió dolláros nagyságrendet. „Még Dr. J-nek is állás után kellett néznie”, nevet Charles. „Amikor Joe játszott, ugyan mennyit tudtál szakítani?” Mindettől függetlenül Joe Bryant tökéletesen látta a kialakult helyzet súlypontjait. Először is azt: a sportszergyártók és az amerikai kosárlabda elérkeztek arra a szintre, ahol a cégek már arra hajlandók milliókat feltenni, hogy valakiből a reményeik szerint igazi világnagyság lesz. Aztán azt is, hogy egy kiemelkedően tehetséges sportolónál az a legjobb, ha a lehető legkorábban elkezd nagyon nagy pénzeket keresni, elvégre egy profi pályafutása jóval rövidebb, mint bármelyik civilkarrier. Az időt igen drágán mérték arrafelé. Ez a megközelítés egyáltalán nem tűnt szentségtörésnek, és az is csupán mérsékelten számított újdonságnak, hogy már a marketingpiacon is beindult a tehetségkutatás. Jerry Reinsdorf, a Chicago Bulls elnöke például pár millió dollárért vette meg a csapatot a nyolcvanas évek elején. Aztán elégedetten szemlélte, amint Jordan néhány szezon leforgása alatt félmilliárdra hizlalja a franchise értékét. Ennek tudatában más tehetős emberek is úgy gondolták, kifejezetten menő az igazán kiemelkedő tehetségeket

magukhoz csábítani, mert ez egyszerre növeli a szórakoztatófaktort és a bevételeket. Összességében lehetett osztani, szorozni, mérlegelni ezerféle körülményt, az egyenletben a legfontosabb elemnek Kobe saját akarata számított. Ő pedig nem igazán félt a profi kosárlabdázás világától. Ebben a közegben nőtt fel Olaszországban, nem az egyetemi kosarazásban. Az apja a játéknak erről a válfajáról beszélt neki megállás nélkül. Úgyhogy Bryant azt mondta magának: készen áll a nagy ugrásra, amelyet bedobó még soha nem vállalt előtte. „Kétség sem férhetett hozzá, akaraterőben nem akadt hozzá mérhető fickó”, tekintett vissza Sonny Vaccaro 2015-ben. „Kezdetektől tudta, mi a cél. Mindenkinél jobb akart lenni. Kevin Garnett bizonytalankodott, hogy kell-e neki a gyors profi karrier. Csak azért gondolta, hogy nincs más megoldás, mert gyengék voltak az osztályzatai. Jordan játszott egyetemen. Azaz Kobe tette meg a legmerészebb lépést, ő volt a legtökösebb mind között.”

Bajok Ám bármennyire is tűnt úgy, hogy minden adott egy történelmi reklámszerződéshez, végül csaknem befútta az utat a hó. Március végét írtunk, és Bryanték egyre inkább hegyezték magukat, mindenképp tudni szerették volna, mennyire valósak az Adidas szándékai. Az első bajok kora tavasszal adódtak, amikor Gary Charlest kétségbeesetten hívta Vaccaro felesége, Pam. „Gary, annyi a szerződésnek”, közölte az asszony. „Vége, befellegzett, Sonny a plafonon van, itt elszabadult a pokol.” „Merthogy Joe kért egy találkozót Sonnytól New Yorkban, ahol aztán megjelent egy ügyvéddel”, idézi fel a történteket Charles. „Ha valamire Sonny baromi büszke volt ebben az időszakban, az az, hogy erről az egészről kizárólag mi tudtunk. Senki más, csak mi. Egyetlen ügyvéd sem. Erre Joe beállít eggyel. Sonny pedig soha nem bízott senkiben, aki körön kívülről érkezett. Nagyon nem csípte, ami történt, ki is borult rendesen. Azt hajtogatta, fogalmam sincs, mi a franc zajlik itt.” Charles mindenesetre arra kérte Pam Vaccarót, hogy próbálja lecsendesíteni a férjét.

„Bár történetesen én sem maradtam túl higgadt”, ismeri be Charles. Ő feldúltságában kirohant egy Kit-Katért, a kedvenc csokijáért, hátha az megnyugtatja némiképp. Végül is Vaccaróval együtt elég sokat pakoltak bele abba, hogy eljussanak a küszöbig. Miután sikerült visszanyernie valamelyest a hidegvérét, Charles odalépett egy nyilvános telefonhoz a Wall Street-i irodája közelében, beledobott néhány érmét, és feltárcsázta Joe Bryantet. „Joe, mi a szart csinálsz?”, tromfolta le azonnal. „Mi a fene történt? Sonny totál ki van bukva. Minek hozol magaddal ügyvédet? Na figyelj, most elmondom, mit fogsz tenni. Betuszkolod a segged a gyönyörű autódba, beülteted szépen Pamet magad mellé, aztán eljöttök New Yorkba, és még a mai nap folyamán lezárjuk a szerződést, rajtad keresztül.” Speciel Bryanték pont ezt akarták hallani. Joe és Pam meg sem állt New Yorkig, és délután ismét ott ültek a többiekkel szemben. Charles is odament a hotelbe, ahol Vaccaro találkozott a Bryant házaspárral. „Beszélnem kellett Sonnyval, hogy higgadjon le a francba”, meséli Charles. „Mondtam neki, Sonny, most figyelj rám szépen: nem fogsz újra kiborulni. Végigmentem a megállapodás részletein Joe-val a telefonban, rendben van minden, te csak ne durranj el, szépen kérlek. Azt mondta, oké, rendben van, ne haragudj.” Amikor Joe és Pam belépett az ajtón, Vaccaro felállt, és teátrálisan megölelte a férjet. „Megpuszilta Joe-t két oldalról, hosszasan átkarolta”, mondja Charles. Ez egyike volt a Vaccaroklasszikusoknak. Egyébként éveken át élt a gyanú árnyékában, hogy kiváló alvilági kapcsolatai vannak. Amikor a hetvenes évek végén először tartott prezentációt a Nike vezéreinek, azok azonnal a múltján kezdtek el csámcsogni. Akadt, aki egy háttérben lefolytatott FBIátvilágítást sem tartott megvetendő eszköznek. Rob Strasser viszont leállította ezeket az embereket, és hamarosan felvette Vaccarót, aki aztán szépen elkezdte tömködni az egyetemi edzők zsebeit. A saját számláin átfolyatva Vaccaro összességében milliókat osztogatott szét annak érdekében, hogy a megkent edzők Nike-cipő viselésére kötelezzék a játékosaikat.

Vaccaro mindeközben még élvezte is azt, hogy egyesek az ő állítólagos maffiakötődéseiről spekulálnak, és ameddig ez az előnyére vált, rá is játszott erre. Az, hogy állandóan csókolgatta a játékosokat, még fokozta is ezt az érzetet, az emberek elgondolkoztak, vajon ki lehet ez a pali. Nos, Pittsburgh mellett nőtt fel, az ötvenes években a középiskolában a jobb futójátékosok közé tartozott az amerikaifutballcsapatban (a fellelhető beszámolókból kiderül, hogy akadt olyan meccs, amelyiken négy touchdownt szerzett). Épphogy betöltötte a huszonnégyet, amikor már hírnevet szerzett azzal, hogy megalapította a Dapper Dan Roundball Classicot, a középiskolák All-Star mérkőzését, amely óriási sikerrel debütált, miután felvonultatta a korszak legjobbjait, s ennek folyományaként egyetemi játékosmegfigyelők százai ültek a lelátókon. „Amúgy meg tényleg ismertem minden maffiózót Pittsburghben”, említette egy 2015-ös interjúban, amikor a kapcsolatairól kérdeztem. „Találkoztam a főnökökkel, ismertem a beosztottakat, de sosem üzleteltem velük. Huszonnégy évesen indítottam be a Roundball Classicot, de nem foglalkoztak vele. Hagyták, hogy létezzek. Sokkal inkább büszkék voltak rám.” A torna miatt a városban hamar ünnepelt sztárrá vált. „Mindenkit ismertem, a legjobb éttermekben kajáltam. Így kerültem aztán Vegasba.” Összeállt néhány szervezőcéggel, amelyek szerencsejátékosokat utaztattak Pittsburghből Las Vegasba. A bátyja már régóta Nevadában dolgozott, később az egyik legmenőbb oddsmester lett az egész fogadási iparban. Vaccaro hamarosan az ideje egyre nagyobb részét kezdte Vegasban tölteni – Pittsburghbe szinte csak a kosárviadal miatt járt vissza –, ahol megfelelő „százalékért” cserébe különböző „kliensek” nevében tett fel pénzt sportfogadásokra. Aztán ahogy lenni szokott, idővel a nagymenő pókerjátékosok köreibe szintén bebocsátást nyert, és ő maga is elkezdett nagyban játszani. Ez speciel egy elég sötét folt az életrajzában, aztán ennek a periódusnak vetett véget a Niketól kapott munkaszerződés, melynek fejében mozgósította a kapcsolatrendszerét, felpörgetendő a kosárcipő-bizniszt.

Ez elég fényesen bejött, így következhetett a nagyszabású akció, melynek keretében egy egész termékcsaládot építettek Michael Jordan köré. Ennek sikere még tovább emelte Vaccaro ázsióját az iparágban, egészen addig, míg rejtélyes módon el nem bocsátották. Annak idején a New York Five-Star kosártábort vezető guruval, Howie Garfunkellel ápolt barátságát használta fel arra, hogy meghívja Gary Charlest az 1992-es Final Fourra, Minneapolisba (az egyetemi kosárbajnokság nagydöntője – a szerk.). „Amíg élek, nem felejtem el”, meséli Charles. „Ilyet a büdös életben nem láttam még. Besétáltam a hotelbe, az előcsarnokban faltól falig egyetemi edzők. Akár egy halpiac, mindenki ott lebzselt. Hívom Sonnyt a belső telefonon. Azt mondja, gyere fel a szobámba. Fent ajtót nyit, hófehér fürdőköpenyben. Emlékszem, a másik oldalán megpillantottam a nejét, Pamet. Azonnal belém vágott: atyaúristen, hogy lehet egy ilyen palinak ennyire gyönyörű felesége?” Vaccaro kisvártatva elővezette a tervét, hogy az egyetemi bajnokságokhoz hasonlóan az AAU-t is el kívánja árasztani szponzorpénzzel, és ehhez Charles segítségét kérte. „Erősen megnéztem magamnak”, emlékszik vissza Charles. „Aztán ránéztem Pamre, majd megint rá, és újra Pamre. Azt mondtam magamnak: egy olyan pasi, aki ilyen asszonyt lő magának, tutira tudja, mit csinál.” 1996-ra aztán a nagy páros együttműködése egészen parádés szintet ért el, immár az Adidas égisze alatt. Charles ekkortájt fekete karimás kalapokban és egzotikus napszemüvegekben parádézott, Vaccaro meg… Tele volt ötletekkel és motivációval, hogy letolják a pályáról a Niket. És most ott álltak a legnagyobb deal kapujában. Joe Bryant tudta Vaccaróról, hogy ő az a fickó, aki levajazta az Air Jordan-megállapodást. Ezért összességében boldoggá tette, hogy Vaccaro megcsókolta aznap délután. Az Adidas emberei gyorsan előjöttek a farbával: az első évben több mint egymillió dollár garantált jövedelem Kobenak a nagy egész keretében, amelyet sokéves, 10 millió dollár értékű szerződésként mutatnak majd be a nyilvánosságnak. Amit viszont nem mutattak be, az a 150 ezer dolláros „mellékes”, amelyet Joe kapott „alkalmazottként”. Ez volt a teljes büdzsé, amit az akkoriban még

nem túl acélos Adidas America ki bírt izzadni magából, mondja Vaccaro. „Kobe pedig hálálkodott, amiért Joe-nak is adtunk pénzt.” „Nos, akkor rendben vagyunk?”, kérdezte Charles Joe-tól a hotelszobában. „Joe rám nézett, én is rá, egy picit jeleztem egy bólintással, és ő végre kimondta: rendben vagyunk.” A hivatalos papírokat csak hetekkel később írták alá, viszont azon a márciusi délutánon a New York-i szállodában végre megköttetett a megállapodás, kitisztult a levegő, a szándékok innentől világosak voltak. Aztán kölcsönös ölelkezés kezdődött, miközben Charles Joe vállát lapogatta: „Ember, hát, mi történt itt?” Joe Bryant pedig előbányászta a legszélesebb jellybeanes mosolyát.

A klasszikus 1996-ra Joe Vaccaro felpakolta a Roundball Classicot, és Pittsburghből Detroitba költöztette, ahol új néven élt tovább az esemény. A Magic Johnson Roundball Classic még több középiskolás tehetséget vonultatott fel, egy meglehetősen jó tévés szerződéssel megspékelve, plusz a legendás riporter, Dick Vitale kommentálta a rendezvényt élőben. Az RC több mint tökéletesnek tűnt ahhoz, hogy az Adidas, ha visszafogottan is, de itt kezdje előkészíteni a terepet leendő sztárjának felfuttatásához. Bryant amúgy is a saját korosztálya legjobbjának számított. Az első, kissé siralmas szezon után a következő háromban 77-13-as győzelem-vereség mutatót produkált a csapatával. Mind az öt pozícióban megfordult, ráadásul 1080 pontot ért el az egyetemi felvételi teszteken, azaz innentől fogva gyakorlatilag nem akadt olyan felsőoktatási intézmény az Egyesült Államokban, amely ne akarta volna a saját kosárcsapatában tudni. Utolsóévesként 30,8 pontot átlagolt, meccsenként 12 lepattanóval, 6,5 assziszttal, 4 labdaszerzéssel és 3,8 blokkal – miközben a Lower Merion 31-3-mal zárta az idényt. Gimis karrierjét Délkelet-Pennsylvania örökranglistájának élén fejezte be, 2883 ponttal, megdöntve Wilt Chamberlain és Lionel Simmons rekordját. Teljesítménye elismeréseképp megkapta a Naismith Középiskolás Év Játékosa címet, a Gatorade Országos Fiú Kosárlabdázója címet,

a McDonald’s All-American és a USA Today All-USA Player of the Year elismerést. Ami pedig a Roundball Classicot illeti, Vitale – az egyetemi kosárlabdázás elsőszámú tévés személyisége – nem győzött óóózni és ááázni az ifjú kosaras sztárok mutatványai láttán (vagy ahogy ő nevezte őket, „Pelenkás Piperkőcök” – Diaper Dandies), de a legharsányabb ódákat Bryantről zengte, hogy mennyire éretté vált a játéka, és még olaszul is tökéletesen beszél. Aztán finoman bedobta, hogy van olyan tipp, amely szerint Bryant leszerződik a profik közé. Vaccaro elhozta az Adidast vezető Peter Moore-t, hogy végső áldását adja az ügyletre, és Bryant előtte sem okozott csalódást. „Valamilyen formában ez egyfajta próbajátékhoz hasonlított”, mondja Vaccaro. „És Kobe briliánsan teljesített. Egészen elsőrangúan kosárlabdázott egy bemutatóedzésen. Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Moore eldöntse magában: ő kell nekünk.” Vaccarót ráadásul egy nappal korábban egy detroiti limuzintúra során Bryant újfent lenyűgözte azzal, hogy milyen elképesztően jól alakítja a következő Jordan szerepét. Frissen borotvált fej, és teljesen úgy beszélt, ahogy Jordan. Egy sor manírját magáévá tette. Egy média-összejövetelről tartottak visszafelé, ahol Bryant Jordant meghazudtoló sármossággal vette le az embereket a lábukról. A kocsiban ülve aztán Vaccaro szóba hozta Jordant. Bryant odahajolt a jó öreg olasz arcához, és közölte, hogy ő jobb lesz, mint Jordan. „Ezt mondta”, idézi fel Vaccaro. „Én jobb leszek nála.” Egy pillanatra ő sem kapott levegőt. Merthogy épp abban az esztendőben az újjávarázsolt 33 esztendős mágus totálisan árnyékba borította az egész NBA-t, amint minden idők legjobb, 72-10-es alapszakaszmérlegére vezette a Chicago Bullst. Miközben kimondta az idézett szavakat, Bryant tökéletesen tisztában volt Vaccaro történelmi szerepével a Jordan-deal kapcsán. Ámbár kissé lehetetlennek tűnt, Vaccaro mégis eljátszott a gondolattal, hogy Bryantet esetleg még nagyobb önbizalom duzzasztja, mint Jordant, már most, ifjú játékosként, aki épp a profik közé készül. Két évtizeddel később Vaccaro már látta, az egész Adidashercehurca egyértelműen úgy formázta Bryant gondolkodását, hogy

neki kell lennie a következő Jordannek. És több se kellett egy ilyen őrülten ambiciózus srácnak: attól fogva teljesen rákattant Jordan példájára és megjelenésére. Michael Harris, egy promóter, aki szorosan együtt dolgozott Bryanttel azon a tavaszon, elárulta, hogy Kobenak volt egy kisebb szekrénye, amely a „kutatási” anyagokat tartalmazta. „Telepakolta VHS-kazettákkal, Michael meccseiről”, mondja Harris. „Egyesével nézte őket végig, és próbálta elsajátítani a mozdulatokat.” „Nézd, mit tettem hozzá a repertoárhoz”, mondta Bryant Harrisnek, aztán bemutatott egy újabb cselt vagy dobásimitációt. A szerepet, ha lehet, még intenzívebben tanulta. Itt vannak vele azok, akik az eredeti Air Jordan-darabot írták, és most azon dolgoznak, hogy ő legyen a következő? „Átment nála az üzenet, a tudatosba és a tudatalattijába is”, mondja Vaccaro. „És nagyon élvezte.” Az összehasonlítás hamarosan teherré is vált az ifjú kosaras számára, hiszen a közönség azért kezdett tódulni a meccseire, hogy lássák a kis feltörekvőt, aki a gondolataiban már elkezdte Jordan nagyságát ostromolni. Ugyanakkor minden ifjonti hősi fantáziálgatáson túl Bryantet mégiscsak a marketingipar állította erre a pályára, mustrálták, tesztelték, és elkezdték felkészíteni a szerepre. Ez persze elsősorban a közvélemény szemében számított sokat Bryant imidzse kapcsán. Természetesen a lehetőség, hogy az új Jordan lehet, valamelyest kijelölte az útját, ám az őt hajtó erőnek, képességeknek, kitartásnak vajmi kevés közük volt ehhez az egészhez. Az igazi esszenciát nem lehetett csak úgy kikeverni vagy reprodukálni. Ez az esszencia, ahogy Vaccaro mondta, „maga az igazi Kobe”, nem pedig a Jordancopyzás, amelyet a körülmények gerjesztettek, és elsőrangúan szolgálták a fantáziálós részt. Miután sikerrel túljutott az utolsó, detroiti próbán, új probléma adódott, mégpedig az ügynöke kiválasztása kapcsán lángra kapó vita. Áprilist mutatott a naptár, amikor Bryanték találkozóra hívták Vaccarót New Jersey-be, hogy megvitassák elképzelésüket a Team Bryantről, vagyis arról, miként kívánják menedzselni a nagyfiú jövőjét.

„Kobe érdekében alakítottuk ki ezt az elképzelést”, mondja Sam Rines. „Csak Team Bryantnek hívtuk. Ez egy terv volt a családnak és Kobenak, hogy mindenkinek legyen egy kis része abban, mit csinál Kobe, hogyan él, milyen életstílust visz, miután elkezd pénzt keresni. Az egészet egy marketingigazgató rakta össze, aki egy kaszinóban dolgozott.” Úgyhogy ezért választották Atlantic Cityt a soros megbeszélés színhelyéül. „Ott kezdtek a dolgok némiképp változni”, állítja egy, a helyzetet jól ismerő forrás. „Nem sokkal a draft előtt összeraktak jó néhány embert, hogy ők irányítsanak. Akkoriban mindenki ezt csinálta, a játékosok mögött egész kis teamek álltak, benne az összes családtaggal, akik szervezték az életüket. Kobe ugyebár kezdett befutni, ők meg szépen köré tekeredtek.” „Szóval volt ez a kis találkozónk Atlantic Cityben, ahová eljött Sonny Vaccaro is”, meséli Rines. „Egy csomó ember félre akart engem állítani, miután véglegessé vált, hogy Kobe profi lesz”, mondja Vaccaro, megemlítve, hogy az összegyűltek közül többen szinte vallatni kezdték. „Ők akarták csinálni a marketinget. Még Kobe nagynénje is feltűnt. Szép nő, szép ruhában. De persze mindig is Pam volt a főnök.” Az összejövetel nem sikeredett kellemetlenre, de némi feszültség azért uralkodott a teremben, minthogy a Bryant brancsot elkísérte egy ügyvéd is. Ráadásul ők akarták kiválasztani Kobe ügynökét, miközben Vaccaro ezt a döntést magának vindikálta. „Ott ül Sonny”, meséli Rines, „aztán úgy tizenöt-húsz perc múlva közli: ’Kobe, most kapsz tőlem egy ultimátumot. Ha nem írod alá ezt a szerződést a mi emberünkkel, akkor kidobsz az ablakon egy egymillió dolláros aláírási bónuszt az Adidasszal.’ Ennyi. Ennél többet nem is terített eléjük.” „Megalakították a Team Bryantet”, mondja Vaccaro. „Mégpedig azért, hogy attól fogva a Team Bryant húsz százalékából éljenek a világ végezetéig. És ez most komoly. Nem tudom jobban elmagyarázni.” „Befenyítette a társaságot”, mondja Rines Vaccaróról. „Csak odarepült és vissza. Nem töltött ott többet harminc percnél. Semmi vacsora, semmi esti trécselés. Vagy velük írsz alá, vagy nincs

megállapodás. Miközben mi arra gondoltunk, hogy egy New York-i ügynököt szeretnénk behozni.” Vaccaro viszont mindjárt kettőt szerződtetett Bryant mellé. Az egyikük, Rick Bradley a William Morrisnál dolgozott, ő azért kellett, mert Kobe be akart kerülni a szórakoztatóipar és a zene világába. Plusz a William Morris intézte az Adidas-papírokat. A másik Vaccaro közeli barátja, Arn Tellem volt Los Angelesből, akire egy kevésbé kecsegtető biznisz várt, Bryant első NBA-s szerződésének a menedzselése. Akkoriban természetesen senki sem látta, hogy Tellemnek milyen elképesztően fontos szerep jut Kobe pályafutásának felívelésében. Számtalan jó tulajdonságán túl ugyanis akadt egy olyan előnye, ami idővel kritikussá vált, csak ezzel akkor még senki sem volt tisztában: Tellem igen mély baráti kapcsolatot ápolt a Lakers igazgatójával, Jerry Westtel. Ettől függetlenül a Team Bryant tagjai meglehetősen frusztráltan hagyták el a helyszínt, ám még nem adták fel a céljaikat. Néhány nappal később Gary Charles épp kisétált a munkahelyéről, amikor belebotlott Joe Bryantbe. „Szerintem Sonny még ma sem tud erről”, mondja Charles. „Joe odaállt egy limuzinnal, hogy felvegyen. Ott várt a kijáratnál. Hozott magával néhány ügynököt. Azt akarta, üljek le velük, úgyhogy elmentünk vacsorázni, ahol aztán előadták magukat.” Charles Joe-ra nézett, és közölte vele. „Jó, de Tellem az ügynök.” „Okés”, sóhajtott végül Joe. Nem sokkal később aztán Kobe az egész pereputty jelenlétében aláírta az Adidas-szerződést, valamint a két ügynök megállapodásait New Yorkban, az Il Vagabondo étteremben. Miután végeztek a papírmunkával, Kobe azért még nekiszegezett egy kérdést a cipős mogulnak. „Mr. Vaccaro, mi lett volna, ha mégis elmegyek a Duke-ra? Akkor is megkaphattam volna ezt a szerződést? Kifizette volna nekem az Adidas ezt a pénzt?” „Nem”, közölte Vaccaro elég egyértelműen a tinivel. „Akkor a szerződés és a pénz az iskolának ment volna, a Duke-nak és K. edzőnek.” „Tényleg?”, hüledezett Bryant. „Akkor jó döntést hoztam, ugye?”

Vaccaro még ma is emlékszik, mennyire szíven ütötte, hogy Kobenak halvány fogalma sem volt az amatőr versenyzőkre vonatkozó szabályokról. „Baromira nem fogta fel, miről szól ez az egész, addig a pontig”, mondja. „Igaz, soha nem is beszéltük át, miként működik a dolog az egyetemeken, hogyan osztoznak a reklámpénzen az intézmények és az edzők. Bár tény, 1996 előtt nemigen adódott olyan helyzet, hogy egy középiskolás gyerek egy cipőszerződés részletein agyaljon. Kobenak is úgy jött le a dolog, hogyha megkaphatta volna a lóvét, akkor talán mégis egyetemre megy.” Így vagy úgy, Bryant végül is odakanyarította a nevét a papírokra, s ezzel készen állt a nagy ugrásra, ezért hamarosan a jövőjét érintő komolyabb kérdésekre kezdte el keresni a válaszokat. Charles visszaidézte, miként sétáltak végig a Broadwayen azután, hogy Kobe meghozta a döntést. „Mendegéltünk az utcán, az emberek pedig kezdték felismerni Kobet”, mondja. „Egyszer csak azt kérdi tőlem: szerinted hányadiknak fognak draftolni?” Charles őszintén megmondta neki, hogy a jelen állás szerint legalább két játékos előtte áll az ő posztján. „Az egyikük Antoine Walker”, mondta az edző. „Jó, de én jobb vagyok, mint Antoine Walker”, csattant fel Kobe. „Mégis, miről beszélsz?!” Charles megállt egy pillanatra, és ránézett az ifjú sztárra, majd magában annyit mormogott: „Igen-igen, ezért jövünk-megyünk itt a Lincolnokkal. Azt hiszem, jól választottunk.” Majd emlékeztette Kobet: „Antoine Walker épp most nyerte meg a Kentuckyval az országos bajnokságot. És két méter öt centi.” „Akkor is jobb vagyok nála”, fortyant fel Kobe, még mindig sértettséggel a hangjában. „Persze”, felelte Charles. „Igazad van, de akkor is… Na, haladjunk.” Charles aztán még kifejtette Kobenak, hogy a drafton a másik vetélytársa a Villanovából érkező Kerry Kittles. „Azt mondjuk, megértem, ha Kerryt választják előttem”, válaszolta Bryant, mire Charlesnak ismét meg kellett állnia egy pillanatra, mert

sokadszor is meglepte, hogy ez a tizenéves srác milyen elképesztően jól átlátja a terepet, amelyen épp harcolni készült. Miután a draft oly dicsőségesen alakult Bryant szemszögéből, Charles rendre nevetve gondolt vissza a közös sétára. „Akkor egy igen csinos fiatalembert láttam magam előtt, aki szófogadóan és tisztelettudóan viselkedett az apjával és a családtagjaival. Valósággal csüngött az apja szavain, leste, mit mond az öreg. Olyan volt, akár egy szivacs, mindent magába szívott.”

Brandy, te egy tök jó csaj vagy „A promból óriási bulit kell csinálnunk”, közölte Big Mike Kobeval tavasszal (az amerikai iskolákban promnak hívják a végzősöknek rendezett bált, ami valamelyest hasonlít a magyar szalagavatóra, de szokásaiban és időzítésében azért jócskán eltér – a szerk.) Big Mike Michael Harris beceneve volt, aki a Best nevű, sportra és szórakoztatóiparra szakosodott cég vezetőjeként vált ismertté. Ügyfelei között olyan NFL-játékosok virítottak, mint Ray Lewis vagy Simeon Rice, illetve az akkoriban fénykorát érő banda, a Boys II Men. Amikor Bryant elkezdett autót vezetni, leggyakrabban az apja BMW-jébe ült be. A múltbéli tapasztalatok okán édesanyja rendszeresen ellenőrizte, hogy fia mindig magával viszi-e a jogsiját és a kocsi forgalmiját… Nem győzte figyelmeztetni, hogy ügyeljen, mert úgyis meg fogják állítani, vagy a drága kocsi miatt, vagy mert fekete, vagy mert fiatal. Így is történt. Aztán amikor az utolsó tanév kezdete előtt megkapta a SUV-ját, a forgatókönyv mit sem változott: anyuka figyelmeztet, Kobe engedelmeskedik, rendőrök félreállítják… Igaz, tavasszal valami bekattant nála, és mindenhová kerékpárral ment, emlékszik vissza Harris. Talán belejátszott az is, hogy mielőtt véget ért az ártatlanság kora, Bryant még utoljára átengedte magát a gyermekévek gyengéd ölelésének, és megmártózott picit abban a szabadságban, amit amúgy addig elég ritkán engedett meg magának. Harris jó néhány kilométerrel odébb lakott, Bryant mégis rendszeresen áttekert hozzá, végigdumálták az estéket, aztán nyeregbe pattant, és az éj leple alatt hazabiciklizett. Harris úgy gondolta, ez elég veszélyes vállalkozás, Bryantet azonban cseppet sem izgatta.

Harris egyébként azon a télen került közelebbi, majd igen szoros kapcsolatba Kobeval, köszönhetően egyik munkatársának, a Virginiai Egyetem egykori amerikai focistájának, Jerrod Washingtonnak, aki történetesen eljegyezte Sharia Bryantet. Először Harris arra gondolt, hogy egy találka az R&B sztárjával, Monicával kifejezetten ideális lehetne Kobe celebstátuszának erősítésére. (Az R&B egy feketék ihlette zenei irányzat, a rhythm and blues rövidítése – a szerk.) „Ember, de én Brandyt szeretem”, dobta vissza a labdát Bryant. Harris persze tisztában volt ezzel. Elég sok időt lógott Bryanttel a tavasz folyamán, így látta, milyen észvesztő edzéseket csinál végig, hogy aztán rohanjon haza, mert a nővéreivel együtt nézte az új sorozat, a Moasha soros epizódját Brandy Norwooddal a főszerepben. Miután Bryant meglehetősen jó esélyt kínált Harrisnek, hogy kosárlabdasztárokkal bővítse a portfólióját, Big Mike gyorsan kieszelt egy tervet. Indulásként Harris összehozott egy találkozót a Boys II Men tagjaival (egy szintén R&B-ben utazó együttes). A promóter beszélt a bandatagokkal, akik az Essence fesztiválon léptek fel április végén a Madison Square Gardenben. „Elviszem magammal az Essence-re”, mondta. A zenész srácok csípték az ötletet, úgyhogy az egyébként is zsúfolt hónapvég – amikor Kobenak hivatalosan be kellett jelentenie, hogy egyetemre megy vagy az NBA-be – egy újabb programmal bővült. Az ifjú Bryant mindenesetre hamarosan a manhattani Four Seasonsben találta magát, majd egy limuzinban, amelyben a zenekar tagjaival együtt gurult el a díjkiosztóra. Ott aztán bőszen meresztgette a szemét, hiszen olyanok jöttek szembe, mint Halle Berry, Tyra Banks, Toni Brexton és egy sor más híresség – akikkel nem sokkal később közös celebpartikat látogat majd az ország másik végében. Nem győzte forgatni a fejét, mintha egy ringlispílen ült volna, mondta később Bryant. Miután visszaértek a Four Seasonsbe, Harris felcsörgette Bryantet a szobájában, hogy menjen át a Boys II Men egyik tagjának, Wanya

Morrisnak a lakosztályába, ahol ott lesz egy másik zenészük, Mike McCary is. „Egy szóval sem árultam el neki semmit Brandyről”, idézi fel Harris az estét. Bryant úrfi szépen átsétált Wanya lakosztályába, és ott állt előtte Brandy Norwood, az ő tévés idolja és szívének rabul ejtője. Majd’ elájult, amikor meglátta – kevés olyan pillanat akadt az életében, amikor jobban úrrá lett rajta az idegesség, ismerte el Kobe utóbb. „Óh, istenem, óh, istenem!”, hajtogatta, miközben a többiek dőltek a röhögéstől, látva a Kobera telepedő extrém izgatottságot. Mindazonáltal Harris úgy gondolta, a fiatalember alapvetően jól kezelte a helyzetet. Az összképhez hozzátartozik, hogy Wanya éppenséggel járt Brandyvel. Ezért aztán egyáltalán nem volt elragadtatva a gondolattól, hogy a lány bárhová is elmenjen kettesben Bryanttel, idézi fel a helyzetet Harris. „De ez a prom nagy dobás lenne”, mondta neki a promóter. Wanya, bár nem túl nagy kedvvel, beleegyezett, így aztán Harris átbeszélte Bryanttel az ötletet, hogy mi volna, ha a sztár megkérné Brandyt, menjen el vele a bálba. Igen, Bryantnek ott a rendes barátnője, Jocelyn, ám ő fiatal, szorgalmas és szűzies. Bryantnek viszont egy felkapott partnerrel illett feltűnnie a színen, mert erre aztán további celeb-megjelenéseket lehetett felfűzni. „Mintha erre nemet lehetett volna mondani”, jegyezte meg később Kobe. Harris máris tárcsázta Norwoodot. „Brandy, Brandy, Brandy”, mondta, „itt van mellettem Kobe, aki szeretne megkérni, hogy menj el vele a promra.” És a nagy terv kezdett megvalósulni. Abban is megállapodtak, hogy Norwood mamája felhívja Kobe anyját, ami nagyon bejött, mivel Pam Bryant kis híján hanyatt esett a gyönyörtől. Másnap este, immár Phillyben, a Boys II Men egy celebkosármeccs keretében lépett színpadra, és a show-t Bryant vezette fel egy brutális zsákolással, majd utána először maradt kettesben Brandyvel. Tán mondani sem kell, hogy azonnal megigézte őt. Hozzá hasonlóan Brandy is épp valóra váltotta álmait, színészként és

énekesként is, ám hogy ezt elérje, elég sok mindent fel kellett adnia gyermekkorából és az iskolából, hiszen magánóráról magánórára járt. Könnyen lehetett vele beszélgetni, és minden ízében lenyűgöző egyéniség, szögezte le magában Bryant. Mindeközben az anyukák teljesen egy hullámhosszra kerültek, úgyhogy a prom-találka szentesíttetett, Bryant pedig majd’ minden nap beszélt új barátjával. Brandy általában senkinek sem vette fel a telefont – Kobenak mindig, tette hozzá Harris. Aki a következő hetekben újabb ízelítőt kapott abból, micsoda ambíciók feszítik Bryantet. Általában éjjel egyig maradt fent, de nem számított, milyen későn tér ágyba, reggel korán kelt, és beleállt a szokásosan brutális edzésekbe, minden áldott nap. Harris minimum furcsállotta, sőt iszonyú túlzásnak érezte, amit a srác művel. Csakhogy Bryant gondolatai már folyamatosan az NBA körül jártak, állandóan azon gyúrta magát, hogy miképp áll majd helyt a profik között. Egyik nap közölte Harrisszel, hogy simán leverné Mitch Richmondot. „Dennis Rodman nem tudna tartani.” „Ez megőrült”, mondta magában Harris. „Dehát jobban hisz önmagában, mint akár én vagy bárki más őbenne.” Harris nem volt igazán meggyőződve arról, hogy Kobe ennyire jó, ám végül is ügyfélnek számított. Úgy pedig ment minden, mint a karikacsapás, ahogy Harris remélte: a Lower Merion bálja a philadelphiai Bellevue Hotelben hatalmas durranás lett. Előtte hallatszott némi zörgés a diákság és a szülők köreiből, hogy Bryant és az ő kis szuperpartnere teljesen ellopja a show-t. Aztán ahogy az lenni szokott, a leghangosabban károgók tülekedtek a legvehemensebben közös fotókért. Még a People magazin is képviseltette magát, plusz vagy egy tucatnyi újságíró, köztük sporttudósítók is. Mondjuk, Bryant majdnem csalódást okozott mindenkinek. Merthogy Jermaine Griffinnel eléggé belemerültek a kosaras videókba – ugyan, mi másba?… –, amikor rájöttek, hogy már rég indulniuk kellene. Gyorsan beleugrottak a szmokingjaikba, aztán irány a limuzin: Griffin a 76ers ügyvezetője, John Lucas lányával ment a bálba (aki a Lower Merionban tanult), Bryant karjára Brandy simult, ugyanakkor jó haverjukat, a hosszú

hajú Matt Matkovot utolsó pillanatban cserben hagyta kiszemeltje, így csak öten ültek a kocsiban, és az odaút Matkov vigasztalásának jegyében telt. Bryant és Brandy egyébként már tartott egy főpróbát az első hivatalos randit megelőzően, mégpedig egy Barry White-koncert erejéig Atlantic Cityben, ahol a hotelszobát és a kapcsolódó költségeket ugyanaz a doktor fizette, aki az AAU-csapatot is támogatta. Aztán sétáltak kicsit a parkban, és gyönyörködtek a tűzijátékban. A prom másnapján Bryanték, illetve Brandy és anyukája visszatértek Atlantic Citybe egy kis extra szórakozás erejéig. Az biztos, hogy a hétvége totál jól sült el. Az amerikai celebvilágban egy ilyen esemény és egy ilyen partner elképesztően megdob egy sztárprofilt, pont, ahogy Harris remélte. A Brandy-betét még hónapok, sőt évek múltán is visszaköszönt a Koberól írt cikkekben. Hanem Bryantnél itt nem ért véget a hétvége, ahogy arrafelé mondják, afféle kölyökkutya-imádattal rajongta körbe sztárpárját. „Ami persze természetes”, mondja Harris. „Fantáziált picit, eljátszogatott gondolatokkal…” Az is teljesen természetesnek tűnt, hogy Wanya bepöccent Bryant közeledésén. Meg persze azon is, hogy Brandynek sem volt teljesen közömbös a kosaras. „Wanya nekem jött”, meséli Harris nevetve. „Azért próbáltam kimaradni ebből az egészből. Kobe épp útban volt az igazi hírnév felé, egyre nagyobb figyelem övezte, és egyre több hölgyemény is…” „És azért Brandy is igencsak csinos teremtmény volt”, teszi hozzá Harris. „Egy rendkívül intelligens fiatal nő, teljes mértékben érthető, hogy két igen népszerű fiatal srácot is izgalomba hoz.” Tehát alakultak a dolgok Bryant körül, mindenki sejtette, hogy az NBA felé tart, ezért egy ESPN-nél dolgozó barát egy tévés interjúban nekiszegezte a kérdést Harrisnek: „Mit gondolsz, ő tényleg olyan jó?” Harris utóbb elmondta, elhatározta, beleáll a dologba. Úgy vélte, ha Kobeból akkora sztár lesz, mint amekkora ambíciók feszítik, mindenki emlékezni fog erre a válaszára. Ha meg elbukik, embert nem fog érdekelni, mit hordott össze Harris 1996-ban.

„A végén Kobet MJ-hez fogják hasonlítani”, mondta Harris élő egyenes adásban. „Azt gondolom, valamelyest még hittem is ebben”, mondta később. „Kissé introvertált palinak tűnt, közben viszont aranyálmokat szőtt, és olyan embereket keresett, akik segítik ezek megvalósítását. Már a kezdet kezdetén különbözött mindenkitől, teljesen másként nézte a világot. Sokkal jobban hitt magában, mint akár én, akár bárki más.” Kissé a Kobe-őrület árnyékában rekedve azért akadt még egy középiskolás, aki felcsapott profinak. Jermaine O’Neal igazi óriás volt, 215 centi, az ő döntése jóval kevésbé tűnt rizikósnak, mint a dobóhátvéd poszton szereplő Kobeé. Hetekkel azelőtt, hogy Bryant nyilvánosságra hozta az elhatározását, még inkább fellángolt a vita mindkét játékos lehetőségeiről. Megszólalt boldog-boldogtalan. Chris Carrawell, aki játszott Kobe ellen és később a Duke-on kötött ki, például közölte az újságírókkal, hogy Bryant „rossz döntést készül hozni. Értem én, hogy a pénz fontos. Mégis jobb az iskolában maradni, legalább három évig. Nem hinném, hogy készen állnak, sem fizikálisan, sem mentálisan.” Ellenben Rick Mahorn, a tippadó, aki végignézte Bryant parádéit a profikkal közös edzéseken, semmi kivetnivalót nem talált az NBAopcióban. „Ő készen áll, ha ezen az úton akar elindulni. Ez még csak nem is kérdés.” Bryant később beismerte, akadt még egy érzelmi elem, ami miatt olyannyira be akart kerülni a profi világba. Egykori hőse, Magic Johnson ugyanis visszatért az NBA-be, hogy megkísérelje beizzítani régi párviadalaikat Michael Jordannel. Maga a gondolat, hogy e két géniusz ellen léphet pályára, csak fokozta a motivációját. Még jobban törekedett arra, hogy a lehető leghamarabb a liga kötelékében folytathassa. „Be akartam kerülni az NBA-be, hogy ellenük kosarazhassak”, magyarázta utóbb. Április 29-én Jeremy Treatman nagylelkűen segédkezett az iskola személyzetének, hogy összeeszkábálják a nagyszabásúnak ígérkező sajtótájékoztató „díszletét”, amely előtt az ifjú sztár bejelenti döntését. A Lower Merion tornatermét el is özönlötte a média, még a Washington Post, a New York Times és az ESPN is küldött tudósítót.

Aztán a megfelelő pillanatban – úgy időzítve, hogy a tévéadók már az esti hírekben beszámolhassanak róla – Bryant beballagott a színre, apja jól szabott barna zakójában, frissen borotvált koponyával, feje tetejére tolt napszemüveggel. Ha valami, ez volt az abszolút főpróbája annak a szerepnek, amelynek eljátszásáért az Adidas egy vagyont készült fizetni neki. Csakhogy míg Jordan az első nagy jelenésén a maga komoly és méltóságos stíljét hozta 22 évesen, addig Bryant egy tizenéves vihorászót alakított, akinek önelégült mosolya szinte égette az őt pásztázó kamerák blendéit. Csapattársai mögötte ültek, és kifejezetten élvezték a helyzetet, hogy ott pózolhatnak egy ekkora médiahad jelenlétében. Mindezt ugyanabban a teremben, ahol annyi, de annyi kemény edzést lenyomtak Kobe Bryanttel, futott át akkoriban Robbie Schwartzon. „Emlékszem, ahogy ránéztem, és dünnyögtem magamban: basszus, rengeteg kamera van itt, vagy huszonöt mikrofon az orra előtt. Fején a napszemüveggel megtette a bejelentését, mi meg nem győztünk röhörészni. Most őszintén, ki hord napszemüveget a fején egy sajtótájékoztatón? Ki visel napszemüveget egy teremben?” Kissé gyöngyöző búbja csillogott a kameralámpák fényében, amint Bryant a mikrofonerdő elé lépett. Arcán ismét átsuhant egy kívülállók számára újfent csak önelégültnek tetsző mosoly, majd megtette a bejelentést: „Úgy döntöttem, hogy kihagyom az egyetemet, és a tehetségemet az NBA szolgálatába állítom. Tudom, hogy ezentúl még inkább extrakeményen kell dolgoznom, és azt is tudom, ez egy nagyon nagy lépés, de képes vagyok megtenni. Ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben. Addig kell megragadnom, amíg fiatal vagyok. Nem tudom, eljutok-e valaha a csillagokig vagy a holdig. Ha lezuhanok a szikláról, ám legyen.” Kifejezetten sok negatív reakció született az esemény kapcsán, mondván, Bryantből teljesen hiányzott az alázat aznap este. Az első nagy bemutatkozás a világ színe előtt elég gyatra összbenyomást eredményezett, amelyet a következő két évtizedben rendre előszeretettel bányásztak elő a különböző médiumok, amikor épp arról cikkeztek, hogy Bryant mennyire hetyke és pimasz személyiség.

Az igazság ezzel szemben messze nem ennyire mélyreható, ezt Treatman és Schwartz egyaránt megerősítette. Kobe csupán fiatal volt, élvezni akarta a nagy pillanatot, viszont tapasztalatlansága és idegessége, hogy mindenáron „kúlnak” nézzen ki, visszaütött. „Szerintem egy kicsit túljátszotta a szerepét, pont azért, mert tisztában volt a helyzettel”, véli Schwartz. „Tudta, mekkora súlya van annak, ami következik, hogy mire készül, és egy picit vidámra akarta venni a figurát. Én még bírtam is.” „Egy kicsit feltuningolta az egészet, szórakoztató kívánt lenni”, teszi hozzá az egykori csapattárs. „Szerintem akadtak jó néhányan, akiknek ez bejött, másoknak meg nem. Azt gondolom, csak azon múlt, hogy milyen prizmán keresztül nézted mindazt, amire készült. Ha az az első benyomásod, hogy egy középiskolás gyerek napszemüveggel a fején tart sajtótájékoztatót, akkor nyilván nem ölelted a kebledre ott helyben.” A család amúgy már a bejelentés előtt igyekezett lelkileg hangolódni a bejelentés negatív fogadtatására. Ám amilyen rémes mélységekig hatolt a totális egyet nem értés generálta közhangulat, nos, annak kezelésére képtelenség volt felkészülni. Treatman úgy vélte, „a média mintha személyesen érezte volna sértve magát, ami egy komplett baromság.” A Sport News kolumnistája, Mike DeCourcy például azt találta írni: „Nem igazán értem, miért érdekel bárkit is, hogy ő maga készen áll-e, amikor a körülötte állók egyértelműen nem.” A WIP nevű philadelphiai sportadó beszélgetős műsorában Howard Eskin egészen irritáló módon kritizálta a Bryant családot az elhatározásuk miatt, mondja Treatman. „Szétcincálta Kobet, miközben soha életében nem látta játszani. Sorozatban gyártotta a teóriákat, hogy miért csinálják ezt az egészet, és végül arra jutott, hogy Joe áll mögötte.” „Nem ismernek engem”, mondta Kobe Treatmannek azon a héten. „Fogalmuk sincs, milyen pokoli módon akarom ezt.” Joe és Pam Bryant eközben azon mesterkedett, hogy elmagyarázzák az újságíróknak a döntés hátterét. „Tudta, hogy teljes mértékben támogatjuk, bármilyen elhatározásra jut is”, nyilatkozta Pam. „Akár az egyetem, akár az

NBA, mi egyértelműen mellette álltunk. Mindig is így teszünk. Ez Kobe döntése. Neki céljai vannak, mi pedig mindig támogatni fogjuk azok elérésében.” Egy riporter felvetette, vajon nem Joe Bryant akadályozta-e meg Kobet az egyetemi folytatásban, mivel mindenáron ő akarja élni helyette, rajta keresztül az életét. „Ha ez így lenne, akkor Kobe a La Salle-ra menne legalább két évre, keresne magának egy feleséget, aki szül neki három gyereket, és együtt nevelnék a családot”, felelte Mrs. Bryant. „Ez volt Joe álma, és ez gyönyörűen meg is valósult, mindannyiunk örömére. Játszott az NBA-ben is. Nincs szüksége arra, hogy másokat használva élje az életét.” „Szerencsésnek érzem magam, hogy mellette lehetek, és ismerem azokat a vizeket, amelyeket meghódítani készül”, közölte Joe a médiával. „Egy csomó szülő van, akinek fogalma sincs erről. Nem hinném, hogy engem kellene hibáztatni azért, mert pontosan értem, mi miért történik. Rengeteg emberrel beszéltem, egy rakás szempontot végigvettem. Azt gondolom, Kobenak mázlija van, hogy áll mellette valaki, aki járt már kosárlabdapályán. Figyeljenek, nyilván szerettem volna látni Kobet, hogy egyetemre megy, és négy évig tanul a Harvardon. De ez lenne a realitás? Maradt volna egyáltalán egy vagy akár két évig az iskolában? Ez volt Kobe álma. Ez az ő élete, és ez az ő döntése… És egy pillanatig sem kételkedem a fiamban. Csak támogatom, és szeretem, mindenekfelett.” Joe arra is emlékeztette a riportereket, hogy a fia egyedi módon érett. „Az a kulcs, hogy Olaszországban éltünk”, mondta. „Ott a gyermekeink sokkal érettebbé váltak, megtanulták, mi az a felelősség. Azok, akik lehúzzák Kobet most, egyáltalán nem ismerik. Ő egy szuperkölyök, aki tudja, mit akar, és azt is, hogyan fogja elérni.” „A feleségemmel huszonkét esztendeje vagyunk házasok. Jártunk fent is, jártunk lent is, ez az élet része. Viszont, és ez a legfontosabb, úgy akartuk felnevelni a gyermekeinket, hogy jobb és erősebb emberek legyenek, mint amilyenek mi vagyunk.” „Úgy gondolom, a sok negatív reakció megdöbbentette Kobet”, mondja Treatman. „Aztán később a draft kapcsán, Los Angelesben

generálódott negatív hullám ismét. Viszont elég okosnak és érettnek bizonyult ahhoz, hogy felmérje: a közvélemény természete nemigen fog változni. Megmondta, innentől nem érdekli az egész, csakis annyira, hogy motivációként használja a még keményebb munkához.” A família azért kapott támogatást is bőven, egészíti ki az összképet Treatman. „Azok az emberek, akik igazán számítottak, mögötte álltak. Nagybácsik, nagyszülők, szülők, barátok. Plusz a Lower Merion teljes edzői stábja és az összes csapattárs.” Pam Bryant elismerte a tollforgatóknak, hogy akadnak fenntartásai a profi sportot körüllengő miliő kapcsán, „a drogok, az alkohol és a könnyű nőcskék miatt”, de, tette hozzá, „a gyerekek ezeknek már a középiskolában is ki vannak téve. Kobe egy igen kiegyensúlyozott fiatalember. Őt mindig kizárólag az érdekelte, ami igazán fontos. Egyáltalán nem aggódom Kobe miatt, meg a többi gyermekem miatt sem, mert nagyon erős alapokon áll a mi családunk.” Így visszanézve, ez a pillanat afféle viszonyítási pontnak számított Kobe Bryant karrierjében, jóllehet ifjú életének egy meglehetősen korai szakaszához köthető. Tex Winter – az edző, akinek kiemelkedő szerep jutott Jordan pályafutásában, és aki később Kobe mentora lett – meglehetősen sok időt szentelt a két géniusz összehasonlításának, illetve annak, hogy a nagyságuk miből táplálkozott. Különbség is adódott bőven, mind közül tán a legnagyobb, hogy Jordan három évig kosarazott az egyetemi bajnokságban, ahol tökéletesen elsajátította azt, miként kell csapatban játszani, köszönhetően egy rendkívül felkészült és aprólékos mesternek, Dean Smithnek. Winter szerint egyértelmű, hogy ezekre az alapokra építkezhetett Jordan, miközben a világ tetejére vezette a Chicago Bullst. Winter aztán senkihez sem fogható affinitást fejlesztett ki, miközben Bryanttel foglalkozott. Mindig is csodálta a törhetetlen elszántságért, ugyanakkor idővel arra az álláspontra jutott: az egyetemi évek során megszerezhető tapasztalatok hiánya gátolta meg Kobet abban, hogy elérje a végső célját, azaz megkérdőjelezhetetlenül őt tekintsék minden idők legnagyobbjának.

Winter véleménye felveti a kérdést 1996 tavasza kapcsán: mi lett volna, ha a Bryant szülők jobban fókuszálnak az egyetemi lehetőségre, arra, hogy ott Kobe még jobban fejlődhet? Mindez természetesen megválaszolhatatlan. Egyébként is a pályája végül elképesztő magasságokba ívelt, köszönhetően a páratlan eltökéltségnek. Egyértelmű, hogy az ifjú Bryant nagy lendülettel lépett be a profi világ kapuján. Bár igen hamar történt vele egy s más, akárhogy is alakult, ő mindenből képes volt erőt meríteni, mégpedig olyan hatékonysággal, mint senki más a sportág történetében. Jó vagy rossz irányba tartott, Kobe Bryant csakis a saját útját járta. Követte a vezérlő csillagzatát, miközben iszonyú akaraterő hajtotta, és nem történhetett meg soha, hogy ne mozgatott volna meg mindent, ne végzett volna el bármilyen feladatot. „Amikor adtunk neki évi egymilliót úgy, hogy a faterjának is jutott pénz, az mutatta, mennyire hiszek benne”, mondja Sonny Vaccaro. „Egy kibaszott milliót vágtam hozzá azelőtt, hogy megtette volna a bejelentést, meg egyáltalán draftolták volna. Amikor odaadtam neki ezt a pénzt, az azt is mutatta, mennyire szerettem őt.” Az április lassan véget ért, Vaccarónak pedig csupán egy dolga maradt: valahogy kimatekozni, hogy egy 17 éves srácot kiválasszanak az NBA-draft első körében.

17. FEJEZET

FEL, A CSILLAGOKIG! Az 1996-os drafthoz csupán a szokásos előzetes körítés társult: nagyszabású türelemjáték és még nagyobb intrikaözön, amit igazán az tett drámaivá, hogy idővel kiderült, a kínálat legjobb kosarasa egy 17 éves srác volt, nulla egyetemi tapasztalattal. Csupán néhány együttes vette ezt észre akkoriban, elsősorban a Los Angeles Lakers és a Philadelphia 76ers. Más csapatoknál is elismeréssel szóltak róla a megfigyelői beszámolók, valamint a különféle edzéseken látottak alapján, de valamelyest érthető módon nem igazán akartak egy magas draftjogot elsütni egy olyan játékosra, mint Kobe Bryant. A profi kosárlabda mindig is úgy tekintett magára, mint a férfiak terepére, ahová az érett test és a kemény próbák során szerzett

tapasztalat jelenti a belépőt. 1996-ot megelőzően a liga ötvenéves létezése alatt jó, ha fél tucat játékos – többségükben égimeszelők – kerültek a középiskolából azonnal az NBA-be, és váltakozó sikerrel szerepeltek aztán. A negyvenes évek és a második világháború utat nyitottak néhány tizenéves előtt, amint a profi kosárlabda lassan testet öltött a BAAben. Csakhogy abban az érában a játékosok többsége veteránnak számított, a szó igazi értelmében is. Sokan közülük a seregben szolgáltak a háborúban, így aztán pontosan tudták, miként kell megharcolni a csapattagságért, ami egyszersmind azt is jelentette, hogy nem termett sok babér a fiataloknak. Connie Simmons és Joe Grabowski két tinédzser mutatóba abból a korszakból. Mindketten hosszú karriert futottak be, de csapatról csapatra szédelegtek. Ezt leszámítva nem igazán volt jellemző, hogy a profi kosárlabda beszippantja az ifjú tehetségeket. Egyébként is, elég kockázatos üzletnek számított a profik világa a negyvenes-ötvenes esztendőkben. A szurkolók csupán lézengtek a lelátókon, a médiát nem érdekelte az egész, maximum egy bekezdést szenteltek a meccseknek, azt is a helyi újságok hátsó oldalain. Amikor 1946-ban a küzdelemsorozat útjára indult, akkor még Amerikai Kosárlabda Szövetség (Basketball Association of America) néven, tizenegy gárda alkotta a bajnokságot, ám ez a szám hamarosan nyolcra csökkent. Azokban az időkben a sportágat azért űzték, hogy egyetemi ösztöndíjhoz jussanak a játékosok, meg egy kis zsebpénzhez a helyi alumni jóvoltából. A profikat alig fizették meg jobban, mint az árokásókat. Csaknem az összes kosaras dolgozott a sport mellett, különösen két szezon között, és persze saját maguk mosták a mezeiket a hotelszobáikban – már ha jutott egyáltalán pénz szállodára. Csak azért feladni a tanulást, hogy valaki egy halovány álmot kergessen, mint profi kosárlabdázó… – a kor fiatalembereinek nem a nagy pénz jutott erről az eszükbe. Úgy festett, ez inkább a holdséta kategóriája. Arról nem is beszélve, hogy a pompa és a dicsőség az egyetemi kosárlabdának jutott. Plusz a teljes médiafigyelem. Azért előny is származott abból, hogy a profi csapatok elkezdték védeni az egyetemi kosárlabdázást, amelyre előkészítő táborként

tekintettek. Éppen ezért az NBA hamarosan elfogadott egy olyan szabályozást, hogy ha ott is hagytad korábban az egyetemed, akkor is meg kellett várnod, míg az évfolyamod lediplomázik, és csak utána kaptad meg a játékjogosultságot a profik között. Wilt Chamberlain, az elképesztő alkatú csodafegyver például két szezon után lelépett a kansasi egyetemről 1958-ban, ám nem engedték pályára lépni az NBA-ben. Addig a Harlem Globetrottersben pattogtatott, amíg a társai befejezték a felsőoktatási tanulmányaikat, és csak aztán csatlakozhatott a Philadelphia Warriorshoz. Az NBA egészen addig tartotta magát ehhez a restrikcióhoz, amíg 1967-ben az ABA meg nem jelent a színen (American Basketball Association). A rivális bajnokság ugyanis nem tiltotta, hogy a középiskolások az egyetem kihagyásával egyből csatlakozhassanak a profikhoz. Moses Malone, aki ezt kihasználva azonnal az ABA-ba ment a gimiből 1974-ben – majd később az NBA-ben kötött ki –, bekerült a Hírességek Csarnokába. Másoknak, mint például a Sixersben pattogtató Darryl Dawkinsnak – Joe egykori csapattársának – korainak bizonyult ez a lépés, csupán küszködött az izmos felnőttek között, és sohasem tudta kihozni magából mindazt, ami benne volt. Így vagy úgy, a nyolcvanas években az együttesek erősen ódzkodtak a fiatal kosarasoktól, különösen azoktól, akik a középiskolából azonnal a ligába vágyódtak. Csakhogy az NCAA 1983-ban bekeményített, és elég durván megemelte az egyetemi sportolói ösztöndíjak elnyeréséhez szükséges tanulmányi eredmények minimális szintjét, majd olybá tűnt, ezt évről évre még feljebb is csavarja. Mindez azt jelentette, hogy a hátrányos helyzetből induló tehetségek számára kezdett megugorhatatlan magasságba kerülni a léc. Sokan közülük gyengécske főiskolákon kötöttek ki, így próbálván megmenteni a jegyeiket és karrierjüket, hogy aztán valami alsóbb osztályú csapatban vergődjenek az iskola végéig. Többek között a felvételi szigor is hozzájárult ahhoz, hogy a langaléta Kevin Garnett úgy érezte, nincs esélye bejutni egy jobb egyetemre, így a középiskolából azonnal az NBA-be ment 1995-ben – igaz, ez legalább némi befolyással bírt Kobe Bryant döntésére is.

A tinik ekkor már elvben szabad bebocsátást nyertek, ám kevés ellenállást azért lehetett észlelni, és nem csupán egyes csapatok, meg főként a média, de maga David Stern NBA-komisszár részéről is. Tony DiLeo, aki a Sixers játékosmegfigyelőinek főnökeként is dolgozott, felidézte Stern egyik nyíltan ki nem mondott, de mindenki által ismert alapelvét, hogy „nem szeretne NBA-megfigyelőket látni a középiskolai tornatermekben”, mert önmagában a jelenlétük rossz döntések meghozatalára csábíthatná a fiatal és tapasztalatlan játékosokat. Meg egyébként is meg kívánta védeni a ligát attól, hogy a pályát elárasszák a fiatal, de nyers tehetségek, akik egyáltalán nem voltak felkészülve a profi lét követelményeire. A 2000-es évek közepén aztán eljutottak oda, hogy Stern és a profik játékosszakszervezete megállapodott: középiskolások többé nem jöhetnek azonnal a ligába, az NBA-megfigyelőket pedig adminisztratíve kitiltották a gimis és AAU-s bajnokságok mérkőzéseiről. 1996-ban azonban még sehol sem voltak ezek a szabályok, Joe Bryantnek viszont már a zsebében lapult az aláírt Adidas-szerződés. Így aztán elhatározta, hogy egy kicsit megzúgatja a harangokat a tavasz vége felé. Azt tudta, hogy épp a Philadelphiáé az egyes számú draftjog. Így aztán megkérte régi barátját, DiLeót, hozzon össze néhány maszek edzést Kobenak, amelyek felkészítették a hivatalos alkalmakra, amikor az NBA-csapatok felmérhették a drafton szereplő kosarasokat. „Joe csupán annyit akart, hogy valaki más gyakoroljon a gyerekkel, halljon egy új hangot, és legyen világos, mire számítson”, mondja DiLeo. A szakember korábban egyszer sem teljesített hasonló kívánságokat, most viszont ráállt. Nyilván azért is, mert már az előző nyáron saját szemével győződhetett meg arról, hogy Kobe simán boldogul a profik között a St. Joseph’s-ben tartott tréningeken, és persze látta játszani a középiskolában, ezért őt magát is érdekelte, mit is tud mutatni a srác. Sőt, még a megfigyelői hálózat egy másik tagját is behívta, Joe régi edzőjét, Gene Shue-t. Ezen alkalmakkor nem más játékosok

ellen kellett egy-egyeznie, csakis egyéni gyakorlatsorozatokon mentek végig. Ha akkoriban mindenáron ki kellett szúrni egy gyenge pontot Bryant játékában, az éppenséggel a dobótechnikája, véli DiLeo. „Alapvetően jól dobott. Azt is tudtad, hogy folyamatosan javulni fog, mert megvolt hozzá a mechanikája és a munkamorálja. Csak idő kellett hozzá, azaz összességében ez sem tűnt akkora drámának.” Ahogy jött az egyik edzés a másik után, az ifjú játékos képességei egyre élesebben kirajzolódtak DiLeo szerint. „Minél többet dolgoztál vele, annál inkább érezted, sőt láttad a belső hajtóerőt. Ezt az iszonyatos, hihetetlen belső hajtóerőt, hogy a legnagyobbak közé emelkedjék. Ez áradt mindenből, ahogy dolgozott, figyelt, ahogy magába szippantott mindent, és rögtön be is építette a készségei közé.” Shue és DiLeo tökéletesen ismerték Joe repertoárját a múltból. Ezért rögtön látták a géneket visszaköszönni az ifjú figyelemre méltó atletikusságában és briliánsra csiszolt képességeiben. „Add ezeket össze ezzel a hajtóerővel, és amit kapsz, az valami egészen különleges”, mondja DiLeo. „Az összes zseniális kosarasban, így Michael Jordanben vagy Magic Johnsonban egytől egyig dolgozott ez a hajtóerő. És benne is megvolt. Rengeteg játékos pattogtat a ligában, tündöklően tehetségesek, csak mindez nem párosul mentális keménységgel, nem ég bennük ugyanez a tűz, ellentétben az igazi nagyságokkal. Én ezt már akkor kiszúrtam, amikor elkezdtem dolgozni Kobeval.” Shue még inkább meg volt győződve erről. Mindkét megfigyelő vallotta, hogy Kobenak kell lennie a draft első választásának – mégha akkoriban ez a gondolat fel is ért egy istenkísértéssel. „Mi úgy gondoltuk, ennyire jó lesz”, összegzett DiLeo. Joe Bryant elolvadt a gyönyörtől, amikor DiLeo mindezt megosztotta vele. DiLeo és Shue azonban azt is tudta, hogy szép akadálypálya előtt állnak, hiszen épp ekkor rúgták ki a Philly addigi ügyvezetőjét, John Lucast, akinek a székébe a Portland TrailBlazers korábbi general managere, Brad Greenberg ült.

Márpedig Greenberg több más értőhöz hasonlóan egyértelműen a Georgetownról érkező Allen Iversont tekintette a meglehetősen nívós draftkínálat elsőszámú opciójának. Egy 2015-ös interjúban Greenberg kifejtette, ő maga játszott annak idején Joe Bryant ellen az egyetemen, és látta jeleket, hogy Kobeból is kiváló kosaras válhat. Ám akkor úgy érezte, még nem elég fejlett ahhoz, hogy elsőszámú pick legyen a drafton. Egyszersmind azt is visszaigazolta, hogy DiLeo és Shue egyaránt arról próbálták meggyőzni, Bryantet kellene az első helyen választani. „Gene-nel végül is megdumáltuk Bradet, hogy hívjuk meg a srácot egy hivatalos próbajátékra”, idézi fel a történteket DiLeo. „Mondtam neki, itt egy igazán tehetséges kölyök, aki a környékről való, be kell hoznunk egy bemutatóedzésre.” Greenberg végül belement, hogy Bryantet is írják fel arra a szűkített listára, amelyen a csapat potenciális No. 1 pickjei szerepeltek, és akiket élesben kívántak tesztelni a gyakorlásokon. „Reménykedtünk, olyan jó benyomást tesz mindenkire, hogy vagy őt tekintjük a kiszemeltünknek a drafton, vagy legalább el tudjuk hozni egy csereügylet keretében”, meséli DiLeo. A megfigyelők még inkább megerősítve érezték magukat, miután Iverson is részt vett az egyik próbajátékon. „Mókás, de Allen első edzése igazán szörnyen sikerült”, szögezi le DiLeo. „Így aztán vissza kellett hívnunk egy második alkalomra, akkor már sokkal, de sokkal jobban ment neki.” Ettől függetlenül ekkor sem láttak semmi olyat Iversontól, ami a véleményük módosítására késztette volna őket. „Játékosként imádtam Allen Iversont”, mondta Shue egy 2015-ös interjúban. „Hihetetlenül jó kosárlabdázó volt, egyértelműen és vitathatatlanul az egyik legkeményebb, aki valaha megfordult a ligában… Én mégis valahogy jobban rajongtam Kobeért.” Bryant zakóban és nyakkendőben érkezett a hivatalos próbajátékra, majd átöltözött, kiment a parkettre, és újfent lenyűgözte a Sixers szakembereit. A klub ekkoriban kezdett pszichológiai teszteket készíteni a kívánságlistáján szereplő játékosokkal, akiknek különböző

kérdésekre kellett válaszolniuk írásban, majd egyénileg is beszélgetett velük egy pszichológus. „Igazi mélyfúrás volt”, teszi hozzá DiLeo. A teszteken végigment Iverson, Stephon Marbury, Bryant és még néhány másik, a Sixers bemutatóedzésein megfordult kosaras. Sokkal később olyan hírek kaptak szárnyra, hogy ezeken a felméréseken Bryant esetében virtuális piros lámpák villogtak bizonyos kérdéseknél. Nos, DiLeo szerint ezek a tesztek éppenséggel teljesen mást mondtak nekik Kobe Bryantről. „Intellingens ember, világos elmével, dübörgő versenyszellemmel. Személyiség szempontjából minden adott volt, hogy nagyon nagy játékos legyen: magas koncentráció, teljes elhivatottság. Kiváló profilt mutattak az eredmények.” Meglehet, a túlzott elhivatottság – amelybe beleláthattak akár némi mániákusságot is – kérdőjeleket vetett fel más együtteseknél, teszi hozzá DiLeo, sőt talán negatív tulajdonságként könyvelték el. De épp ez az a motor, ami táplálja azt a bizonyos hajtóerőt az olyan óriásoknál, mint Michael Jordan, Magic Johnson – vagy Jerry West. „Mi írásba adtuk a véleményünket”, közölte Shue. „De a menedzsment addigra már meggondolta magát. Egyértelműen Allen Iversonra esett a választásuk.” Brad Greenberg számára új volt ez a szituáció, magyarázza DiLeo. „Ő korántsem tudott annyit, mint amennyit mi tudtunk Koberól, épp azért, mert jóval régebb óta figyeltük. Enélkül viszont az ő szemében ez nagy kockázatot jelentett. Azt, hogy Kobe legyen a mi elsőszámú választásunk, ő lutrinak tartotta. Brad fenntartásokkal viseltetett iránta, amit én megértek. Egy középiskolás srácra tenni a voksod, amikor tiéd a draft első választása… Lutri. Allen Iverson, Stephon Marbury és Marcus Camby, egy sor igazán kiváló kosárlabdázó közül lehetett válogatni.” Ehhez a ponthoz érkezve DiLeo stratégiát váltott, és immáron arról próbálta meggyőzni Greenberget, hogy cseréljék el az ÉszakKarolinai Egyetemen egykoron sztárnak számító játékosukat, Jerry Stackhouse-t egy magasabb draftjogért, és így húzzák be Bryantet. Az elég valószínűnek tűnt, hogy a drafton tizenharmadikként választó

Charlotte azonnal lecsapna az újoncszezonját a Philadelphiában relatíve jó játékkal letudó Stackhouse-ra. „Innentől ezt hajtottam”, mondja DiLeo. „Jerry értéket képviselt egy ilyen csereügyletben. Kiváló átlagokat hozott elsőéves profiként. Gene-nel viszont egyértelműen úgy véltük, Kobeval jobban járnánk, ezért vetettünk be mindent, hogy megszerezzük.” Az is igaz persze, hogy akkoriban szakemberek sokasága bizonygatta: Iverson egészen tökéletes védőpárost alkot majd Stackhouse-szal, fényes jövőt garantálva a Phillynek. Utóbbi végül is már bizonyította, hogy remek játékos, ezzel szemben Kobe Bryant egy 17 esztendős hatalmas kérdőjel maradt Greenberg szemében. Később aztán kiderült, Iverson és Stackhouse kettőse minden volt, csak nem ideális, mondja visszatekintve DiLeo. „Egyszerűen nem passzoltak egymáshoz. Két fiatal gyerek, akik folyamatosan bizonyítani akarták önnön kiválóságukat. Mindketten megpusztultak a labdáért, azaz semmi sem működött igazán közöttük.” Amennyiben a 76-osok szurkolói által elrebegett „mi lett volna, ha…” kezdetű mondatok sorát folytatjuk, simán felvetődhet, hogy hasonló problémákba ütközött volna Iverson és Bryant kettőse is. DiLeo azonban úgy véli, az ő párosuk teljesen másként funkcionált volna. Az igazán nagyok, mint Iverson és Bryant, valahogy megtalálják az együttműködés módját. Kisegítik egymást, és így tovább, mondja a megfigyelő. Igaz, rögtön hozzáteszi, a szurkolóknál ez az eset nem szerepelt a „mi lett volna, ha” kategóriában, mivel senki sem tudta, hogy a megfigyelők csapata mennyire nyomta Bryantet. „Ez az egész úgy őrület, ahogy van”, jegyezte meg Shue, akinek a hangjában még húsz évvel később is érezhető a csalódottság. „Mi egyértelműen Kobe Bryantet akartuk azon a drafton, és ezt ki is nyilvánítottuk. Ha én vagyok a döntéshozó, akkor őt választjuk. Hihetetlenül jól játszott, már akkor remek kosárlabdázó volt. Sosem tudhatod, az ilyen dolgok miként sülnek el végül.” Ugyanezen időszakban Larry Harris a Milwaukee Bucks megfigyelőjeként dolgozott, akik ötödikként választottak a ’96-os drafton. Elment a Lower Merion tavaszi meccseire, felmérni Bryantet. Életében először látott ennyire képzett középiskolás játékost.

„Láttam néhány pazar gimis srácot, de olyat még egyet sem, mint Kobe”, emlékszik vissza Harris. „Fenségesen közlekedett a pályán, és az a könnyedség! Egyértelműen ő számított a legjobbnak a parkettán, és a többieknek is megkönnyítette a meccset. Egyébként meg tényleg úgy festett, mint egy varázsló, és abból is a nagyobb szám. Irdatlan hosszú karok, szerintem teljesen úgy nézett ki, mint a fiatal Scottie Pippen, ahogy mozgott, ahogy látott, amilyen magas és atletikus volt, és extrém módon képzett. Remek tempódobás, annyira jó, hogy elismerően csettinthess. Bármikor be tudott törni a palánk alá, mindegy, hogy jobbal vagy ballal rakja fel a labdát, azt csinált, amit csak akart.” Harrisnek ugyanakkor egyáltalán nem az jött le, mint annak idején szinte mindenki másnak, hogy Bryant a labda rabja lenne. „Nem tekeredett rá a labdára, nem dobált rá mindent, ami a keze ügyébe akadt”, véli a megfigyelő. „Bár ő számított a legjobb játékosnak, igenis passzolt, igyekezett a többieket még jobbá tenni. Megelőzte a korát.” Hanem kicsivel később Harris újra megnézte Bryantet a McDonald’s All-American meccsen, és ekkor jöttek az első kérdőjelek. „Ahhoz képest, amilyen kiváló kosaras, elment erre a McDonald’s meccsre, és bár oké, hogy nem egy mérkőzés mutatja meg, mennyire vagy jó, egyáltalán nem tűnt ki a többiek közül. Jól ment neki, de nem dominált. Vékonykának látszott, és az ember elmerengett azon, vajon képes lenne-e valami átütőre az NBA-ben.” Ráadásul a draftot tényleg elözönlötte egy sor tehetséges játékos, akik fizikailag jóval előrébb tartottak Bryantnél, magyarázza Harris. „Ha az első öt vagy hat között választhatsz, akkor, bár Kobe nyilván az elitbe tartozott, azért vannak kétségeid. Természetesen mai fejjel, amikor már innen nézel vissza a pályafutására, bárki látja, mi mindenre volt képes. De akkor, azoknak az adatoknak a birtokában, és azokkal a benyomásokkal, amiket addig gyűjtöttél, továbbá annak fényében, amit Ray Allen vagy Steph Marbury művelt az egyetemi bajnokságban, legalábbis nehezen mondtad azt, hogy hahó, mi csak azért is Kobet választjuk ezek előtt a srácok előtt.”

Így aztán vagy tucatnyi NBA-csapathoz hasonlóan a Bucks is Kobe ellenében döntött. Draftolták Marburyt, majd szinte azonnal elcserélték Ray Allenre. Ezen túlmenően akadt még valami, ami lerontotta Bryant esélyeit Philadelphiában, figyelmeztet Harris. Apja egykori balsikere hosszú árnyat vetett a klubra, és végül a sokadik hasonló fiaskót követően az NBA gárdái szinte teljesen leszoktak arról, hogy helyi tehetségeket játszassanak. „Mondjuk, nincs konkrét szabály, ami tiltaná, de általános érvényűvé vált a meggyőződés, hogyha valamivel rém óvatosnak kell lenni, akkor az a helyi srácok draftolása. Biztosra kell menned, hogy a gyerek valóban annyira jó, mint amilyennek hiszed. Szemernyi kétség sem férhet hozzá.” A helyi színpad, a hatalmas várakozások könnyen maguk alá temethetnek egy fiatal srácot. Amint az Derrick Rose-zal is megtörtént később Chicagóban, mutat rá Harris. „Mindenki téged néz, mindenki jegyet akar, ott a családod, ez megy minden egyes nap, és ezt neked kezelned kell. Azért ez néha óriási teherként tudja nyomni egy kölyök hátát, ha nem bírja ezeket feldolgozni és megoldani ebben a korban.” Szóval az sem kizárt, hogy Brad Greenberg megóvta magát, a Sixerst és Kobe Bryantet azoktól a húsbavágó elvárásoktól és a nyomukban azonnal jelentkező frusztrációktól, amelyek húsz évvel korábban maguk alá gyűrték az apját. Számos klub hívta még próbajátékra Kobet a tavasz folyamán. Egy sor szemtanú szolgálhat tündérmeséket idéző történetekkel arról, milyen fantasztikusan sikerültek ezek a tréningek, pláne így évekkel később, visszamenőleg. Az igazság ezzel szemben az, hogy szinte az összes csapat ugyanoda lyukadt ki, mint a Sixers és a Bucks. A draft előestéjén Joe és Pam Bryant együtt vacsorázott a New Jersey Nets prominenseivel, és szinte biztosnak tűnt, hogy a Nets a nyolcadik draftjogával élve elviszi a fiukat, ami kifejezetten jókedvre derítette a szülőket. Azért a közelben marad, de nem túl közel. És kap elég játéklehetőséget is. Mindazonáltal az NBA-draft éppenséggel arról volt híres, hogy ott az idő teljesen más dimenzióban ketyeg. Miközben a kétségek

fénysebességgel zúdultak körbe-körbe, addig a helyszínen akár néhány óra is örökkévalóságnak tűnhetett.

A Nagy Játék Ahogy a nagyszerű Jim Murry egyszer találóan megjegyezte: „Jerry West még egy száguldó vonat ablakából is kiszúrja a tehetséget.” West mániákus szenvedéllyel kosárlabdázott, mindent beletett a Lakersnél eltöltött éveibe, melyek végén három, boldogtalanra sikeredett idényen át a csapat edzőjeként dolgozott. Ezt követően felköltözött az irodába, és még elsöprőbb lendülettel kezdte a tehetségeket felkutatni a franchise számára, amelyet olyannyira imádott. Sikerült is egy csomó fiatal klasszist hozni a Magic Johnson köré épített, idővel „Showtime”-ként emlegetett együttesbe, amely a nyolcvanas években öt bajnoki címig jutott. Aztán 1991 novemberében megszakadt a nagy menetelés, amikor Johson bejelentette, hogy HIV-pozitív. Keményebb idők jöttek, West mégis megállás nélkül pásztázta a horizontot, mindenáron meg akarta találni azt, aki a következő csúcsember lesz, úgy és olyan magasságokba viszi újra a Lakerst, mint Johnson idejében. 1996-ra aztán teljesen maga alá temette az az idegőrlő folyamat, hogy valamiféleképp elhozza Shaquille O’Nealt, akinél Orlandóban betelt a pohár, miután a Magicet a második egymást követő évben söpörték ki a rájátszásban. Mivel teljesen O’Nealre összpontosított, West aligha gondolt volna arra, hogy megnézze egy Philadelphia környékéről származó fiatal srác próbajátékát. Ahogy később beismerte, Bryant amolyan utógondolatnak tűnt akkoriban. Csakhogy itt lépett a képbe Art Tellem, West közeli cimborája. Ő volt az, aki csodaszámba menő módon addig szervezkedett, míg végül Bryantből Laker lett, húzza alá Sonny Vaccaro. Az, hogy Bryant Los Angelesben kötött ki, és csatlakozhatott a bajnoki címek sorozatát szerző Lakershez, döntő módon járult hozzá ahhoz, hogy a végén a halhatatlanok közé emelkedjék. Vaccaro szerint Bryantet minden bizonnyal akkor is posztja legjobbjai között emlegették volna utóbb, ha a Netshez vagy más csapathoz szerződik, a Lakersnél viszont aranygyűrűket nyerhetett, és ezáltal pedig kiforrhatta magát a

legenda, hogy ő a sportág történetének legjobb dobóhátvédje, véli Vaccaro. Sonny máris megveregethette a saját vállát, amiért annyira ragaszkodott annak idején Tellemhez. A család által erőltetett New York-i ügynök nyilván be tudta volna vinni a Netshez, azt viszont csakis Tellem tudta elérni, hogy Jerry West megnézze egy próbajátékon. Maga Bryant még csak nem is gondolt addig a Lakersre, miután a csapat csupán 24-ikként választott a drafton. Szóval az úgy történt, hogy a Tellem és a West család együtt nyaralt. Kizárólag az őket összekötő barátság miatt egyezett bele West abba, hogy Bryant részt vehessen a Lakers által szervezett edzéseken. Amit művelt, azzal viszont azonnal levette a lábairól Westet, aki végignézte, amint a srác egy-egyezik a csapat korábbi játékosai, Michael Cooper és Larry Drew ellen. „Gyakorlatilag az emberek fölött repült”, ecsetelte a látottakat utóbb West. Nem sokkal később Bryantnek újabb jelenése volt Los Angelesben, ahol egy Adidas-reklámot forgattak vele. „Azt hiszem, megint el fognak vinni a Lakers edzésére”, közölte vele az egyik reggel Joe. Mindaz, ami és ahogy a második alkalommal történt, azt üzente Kobenak, a gárda komolyan számol vele. Az edzés előtt például hosszabban beszélgethetett Westtel, aki megosztott vele néhány gondolatot arról, milyen is az élet az NBA taposómalmában. Itt kezdődött kettejük kapcsolata, mentor és mentoráltja, a „Kölyök” között (ahogy a Los Angeles-i szurkolók hamarosan elnevezték új kedvencüket). „Annyi, de annyi mindent tudott a játékról”, mondta később Bryant. Kobe ezúttal a vezetőedző, Del Harris előtt mutathatta meg magát, aki az első alkalommal nem is járt a csarnokban, ami picit mutatta, mennyit vártak a korábbi tréningtől valójában. A második tesztedzést egy YMCA-teremben tartották, valahol az isten háta mögött, Bryantet pedig teljesen elvarázsolta a városszéli helyszín, illetve az eseményt övező nagyszabású titkolózás. Bryantet ezúttal az igen nagyra tartott Dontae’ Jones ellen állították fel, aki tavasszal az NCAA délkeleti regionális tornáján elnyerte az MVP címet a Mississippi State

színeiben. Először dobógyakorlatokat kellett végezniük, majd jöhetett az egy-egyezés a kőkemény utolsóéves egyetemista ellen, melynek során Bryant parádézott, még egy zsákolás is belefért, riválisa fölött szállva a gyűrűig. A pillanat mindenesetre beleégett Bryant emlékezetébe, úgy gondolta, kábé ennyit ért volna, ha egyetemre megy. Ezek után nagyon szeretett volna elmenni az NBA draftot megelőző táboraiba, hogy minél több egyetemi kosarassal ütközhessen meg, ám az ügynöke és az apja megtiltotta neki. Ehelyett maradtak az egyéni tesztedzések különböző csapatoknál, így Phoenixben (ahol egy izzó egy-egyezős meccset vívott az óriással, Todd Fullerrel), New Yorkban, New Jersey-ben (ide háromszor is elment, és igen közel került az edzőhöz, John Caliparihoz, aki az összes gyakorlatot személyesen csinálta végig vele), valamint Bostonban. Vaccaro azt meséli, a Lakersnél a huszadik percben leállították a gyakorlást. West az egyik palánk mögött ült, onnan pattant fel és rohant be a pályára, elkapta Vaccaro karját, és közölte, azonnal fejezzék be a játékot. „Ennyi”, suttogta aztán izgatott hangon Vaccaro fülébe. „Én viszem ezt a gyereket.” „Életem egyik legnagyobb pillanata volt”, emlékszik vissza Vaccaro. „Ott állt velem szemben Jerry West, és kijelentette, neki kell ez a kölyök.” Néhány perccel később West ugyanazt közölte Kobeval: a franchise minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy ledraftolja. Jóval később a Lakers főhadiszállásáról már olyan hírek szivárogtak ki, hogy West közölte: még soha nem látott ilyen nívójú bemutatót, mint Bryanté. Ha minden igaz, ezt a Lakers legendás riporterének, Chick Hearnnek mesélte, aki aztán nagy élvezettel terjesztette ezt az epizódot éveken keresztül. West meggyőződéssel hitt abban, hogy megfigyelőként felmérheted, mire képes egy játékos a parketten, azt azonban sokkal nehezebb leolvasni – ha nem lehetetlen –, hogy mi lakik a szívében, márpedig az igazi nagyság ott található. Bryant tesztjátéka ugyanakkor annyira impresszív volt, hogy Jerry West akkor és ott úgy találta, a szívét is tudta olvasni

közben. Akárcsak korábban Tony DiLeo. A nagyság ott dobogott és dübörgött a képességeiben. Ahhoz ugyanis egészen elképesztő mennyiségű munkát kellett elvégezni, hogy egy játékos összes mozdulata ennyire makulátlan legyen, beleértve a lábmunkát, a cseleket, a dobásokat. Hatalmas szív kell ahhoz, hogy valaki ennyi órát áldozzon a tökéletesség elérésére. Miután visszaért a hotelszobájába, Bryant felhívta Tellemet, aki már idegesen várta a híreket. Nyugi, jól ment, közölte Kobe. „Imádlak, ember”, szakadt ki a megkönnyebbült ügynökből (akiről az HBO Arli$$ című sorozatát mintázták nagy részben). A tini aztán igyekezett csillapítani Tellem lelkesedését, ám a pillanat mindkettejük számára magával ragadó volt. Ettől függetlenül West Bryant iránti rajongása még messze nem jelentette azt, hogy innentől sima az út. Először is a Lakersnek össze kellett hoznia egy megállapodást annak érdekében, hogy feljebb mehessen a draft-rangsorban, és így esélye legyen Kobera. Miután körbeszimatoltak a piacon, már látták, hogy az egyetlen gárda, amelyik a draft korai szakaszában vinné Bryantet, a Nets, ahol Caliparit és az ügyvezetőket, John Nash-t és Willis Reedet is lenyűgözte a fiatalember. A Nets ráadásul nyolcadikként választhatott. A mögöttük következő gárdáknál teljesen mások álltak a célkeresztben, azaz a Lakersnek még a 13. helyen maradhatott esélye, amennyiben sikerül behúzni azt a jogot a Charlotte Hornetstől. Már csak a Netset kellett valamilyen formában eltántorítani. Itt lépett újfent a színre Tellem, aki New Jersey-ben széltébenhosszában elhíresztelte, hogy Bryant irtózik a Netstől, visszautasítaná őket, és inkább elmenne Olaszországba profiskodni, ha nincs más megoldás. Ezzel párhuzamosan persze Jerry Westnek is olyan benyomást kellett sugároznia mindenfelé – így a Nets felé is –, hogy Bryant megszerzésének még a gondolata sem foglalkoztatja. Márpedig a Netsnek normális játékosok kellettek, nem egy nyegléskedő tinédzser. Bár amikor náluk járt, Nash és Calipari egyaránt látta, mennyire kivételes kosaras Bryant, Tellem végül csak meggyőzte őket, hogy Európába menekülése valós veszély. Bryant továbbra is imádja Olaszországot, lódította Tellem, és inkább

odamegy játszani, minthogy egy relatíve csóró NBA-gárdában keccsöljön. Ezzel legalábbis elegendő kétséget sikerült ébresztenie a tulajokban. Így amikor elérkezett az idő, a Nets végül visszatáncolt, és a Villanova dobóhátvédjét, Kerry Kittlest választotta. Ugyanekkor az úgynevezett zöld szobában – ahol a draftolásra váró ifjak várták az eredményt – igen feszülten üldögélt Vaccaro, Bryant és a fél család társaságában. Ott volt mindenki, papa, mama, a két nővér, Chubby nagybácsi és az unokatesó John, meg persze Tellem. Nem sokkal a start előtt Gary Charles félrevonta Joe-t, hogy a formálódó dealről tájékoztassa. „Joe, Kobe oké ezzel? Los Angelesbe fog menni.” „Hogy mi?”, kérdezett vissza az apa. „Igen, dolgozunk a megállapodáson. Csak próbáld tartani a szád, és minden rendben lesz Kobeval.” „Szent szar!”, csattant Joe izgatottan. „Hogy a pokolba ne, persze, nekünk ez teljesen jó!” Joe és Tellem hamarosan vitték a hírt Bryantnek a zöld szobába. Kobe kissé idegesen üldögélt, közvetlenül Lorenzen Wright mellett, akit hamarosan a Clippers draftolt; a két játékos kölcsönös viccelődéssel vezette le a feszültséget, miközben a saját, kézzel skiccelt listájukra írogattak. Miután a Nets Kittlest választotta, Bryant már tudta, a Lakersben fog kosárlabdázni. Allen Iverson, Stephon Marbury, Marcus Camby, Shareef Abdur-Rahim és Ray Allen mind előtte keltek el. Őt végül tizenharmadikként a Charlotte Hornets „hívta le”. A Hornets egyike volt azon kevés csapatnak, ahol Bryant meg sem fordult próbajátékon. Így egy óra sem telt el a bejelentést követően, amikor a draftra összesereglett média köreiben máris elkezdtek a cserékről szóló hírek keringeni. A Hornets igazgatója, Bob Bass hamarosan bejelentette, hogy korábban megállapodtak a Lakersszel, ők draftolják a Los Angelesiek által később megnevezendő játékost, cserébe azért, hogy a veterán center, Vlade Divac hozzájuk kerüljön. A Lakers végül csupán öt perccel azelőtt közölte a Hornets képviselőivel a nevet, hogy azok sorra kerültek volna a drafton.

„Minket nem érdekelnek középiskolás gyerekek”, nyilatkozta később a Hornets vezetőedzője, Dave Cowens. „Mi sosem magunknak akartuk, mert nem hisszük, hogy ő segítséget jelentene a jelenlegi helyzetünkben.” Cowens szövegét mindazonáltal kevésbé vették meg, sokkal inkább Tellemre terelődött a gyanú, mondván, az egész üzletet ő forszírozta, mert Bryant egy sokkal nagyobb piacra akart kerülni. Ahogy azt már megszokhattuk, a médiának sikerült igen gyorsan betámadnia a meglehetősen feltűnő csereberét, és ezzel párhuzamosan alaposan felhergelni a közvéleményt. A philadelphiai sportrádióban már azt hörögték, érthetetlen, hogy egy tizenhét éves gyerek miként diktálhat az NBA-drafton. A Sporting News szintén kilőtte a maga rakétáit. „Úgy néz ki, Cowensnek nem adtak egy példányt a Kobe Bryant-marketingtervből. Nagyjából így fest David Stern jelenlegi NBA-je. A pelenkások vezetik az óvodákat. Ez többé már nem kosárlabda. Ez egy imidzsgyár.” Mindeközben a Bryant família nekiindult az estének, megünneplendő az események kedvező fordulatait, ment az egész brancs, szegény Shariát kivéve, aki saját bevallása szerint nem volt megfelelő hangulatban. Ahogy később elmondta Anthony Gilbertnek, inkább felment a szobájába, és jó alaposan kibőgte magát.

South Street A Charlotte és a Los Angeles közötti ügylet némi késedelmet szenvedett Vlade Divac miatt, aki imádott LA-ben pattogtatni. A szerb először azzal fenyegetőzött, hogy inkább visszavonul, mintsem elköltözzön, de aztán meggondolta magát, és beleegyezett az átigazolásba. Aztán várni kellett még egy kicsit, július 10-ig, amíg a játékosszakszervezet nem ratifikálta az új kollektív szerződést, ám amint erre is pont került, Kobe Bryantből hivatalosan is Laker lett. Tekintettel arra, hogy az aláíráskor még mindig csupán 17 esztendős volt, a szüleinek is szignálniuk kellett a papírokat, legalábbis augusztus 23-ig, amikor Kobe nagykorúvá vált. A Függetlenség Napjának hétvégéjén Bryant összefutott Donnie Carr-ral Phillyben, a South Streeten. A régi jó riválisok hosszas beszélgetésbe elegyedtek. Carr immár rendkívüli módon becsülte

Bryantet, és kijelentette, nagyon bánja, hogy egy elejtett kommentjét („Ha ő profi, akkor én is az vagyok”) anno meghallotta, és felkapta egy újságíró. Nem mintha nem húzták volna vele élete hátralévő részében… Miután Bryant mindig is baráti viszonyt ápolt Carr-ral, szívesen beavatta az életének új irányt szabó fejlemények elképesztő részleteibe. Carr levegő után kapkodott, amint Kobe elmesélte, „Jerry West és a többi fickó azt gondolja, egy éven belül kezdő leszek a Lakersben, és már azon gondolkoznak, miként fogják Nick van Exelt és Eddie Jonest kivenni a képletből, hogy helyet csináljanak nekem a csapatban.” Az egész olyan szürreálisnak tűnt. „Ő már akkor tudta”, mondja Carr utóbb. „Tudta, hogy ez fog történni, ott a South Streeten elsorolta nekem, nem sokkal azután, hogy draftolták. Azt is elmesélte, hogy a Lakers menedzsmentje mennyire odáig van érte.” Nehéz lemérni, melyik volt hajmeresztőbb: maguk az elmondottak, vagy az, hogy Bryant mindezt ott, Philadelphia kellős közepén kiterítette barátjának, abban a városban, ahol az akkori Lakerskedvenc Eddie Jones elkezdte karrierjét a Temple-ben, és ahová rendszeresen visszajárt a nyári szünetekben. „Kijelentette, alapvetően azt akarják, hogy ez az ő és Shaq csapata legyen”, emlékszik vissza Carr. „Azt, hogy ők ketten vigyék a zászlót, és emiatt helyet csinálnak neki. Sokkolt konkrétan.” „Ez most igaz?”, kérdezett vissza Carr. „Abszolút”, felelte Bryant. „Azon vannak, hogy kinyissák a kaput. Ezen kell dolgoznom nekem is. Srác, ezek nagyon csípnek engem, be akarnak rakni mindenáron.” Nem egyetemi csapatról beszélt, hanem a Lakersről. „Hihetetlenül hangzott”, mondja Carr. „Ám ami ott szóba került, abból idővel valóság lett. Minden egyes eleméből. Őrült magabiztossággal vallotta, hogy belőle az NBA sztárja lesz. Arról szövegelt, hogy még beletesz egy kis melót, és úgy gondolja, hamarosan a Lakers csillagai között emlegetik.” Carr mindent elhitt elsőre, amiről csak Bryant beszélt. Végtére is nagyon komoly kötődés alakult ki közöttük a korábbi csatározások

során. Aztán amint tovább diskuráltak, Carrnak a fejébe költözött egy gondolat. „Emlékszem, hirtelen belém nyilallt, azért a srác kicsit el van tájolva, én nem ilyennek ismertem. Elvégre Van Exel mégiscsak az NBA krémjéhez tartozott, Eddie Jones kétszer szerepelt az All-Star gálán, miközben Kobe újoncként jön a középiskolából. Úgy voltam vele: mi a szarról hadovál ez itt nekem?” Carr teljesen megütközött azon, milyen mértékben buzog Bryantben az önbizalom, még ellenállhatatlanabbul, mint amiben már addig is része volt. Márpedig egy-két megnyilvánulásához volt szerencséje… Hanem a két játékos tökéletes kontrasztként szolgálhat ahhoz, ha valaki be kívánja mutatni a profi kosárlabdázásban lejátszódó, félelmetesen gyors változásokat. „Egyike voltam a harminc legjobb játékosnak az országban”, idézi fel Carr. Tucatnyi komoly egyetem kereste meg a középiskola végén. Jóllehet nem kevés kritikát kapott Joe Bryant a La Salle másodedzőjeként, ám ebbéli minőségében még átgázolt minden akadályon, és sikerrel csábította oda Carrt a Felfedezőkhöz, Speedy Morris keze alá. „Nagyon jókat lehetett vele beszélgetni, mindig igen barátságosan viselkedett”, mondja Carr Joe-ról. „Komolyan győzködött, hogy menjek a La Salle-ra, és még az is szóba került, ha úgy alakul, akár Kobeval is együtt játszhatunk. A lehetőség megvolt, és én megvettem az ajánlatot, aláírtam a La Salle-hoz, visszautasítva egy sor nagypresztízsű sulit.” Újoncszezonjában Carr nagyon tolta a Felfedezőket, szórta a 30 pontokat a meccseken, vezette a pontszerző listát országosan, és hamarosan olyan veszélyként tekintettek rá, hogy elkezdték két védővel fogatni. Végül 23,9-es átlaggal zárt, hatodikként az egész Divízió I-ben, úgyhogy máris szembejött vele az igazság pillanata. Nagyon magasra emelkedett az ázsiója, azon a nyáron megkockáztathatta volna a profi szerződést. Társult hozzá némi szerencsejáték, ám 1997-ben a profi gárdák egyre vonzóbbnak találták a fiatalokat, úgy tekintettek rájuk, mint amikor a tőzsdén a feltörekvő piacokba invesztálnak.

Carr mégis a hagyományos úton maradt, tovább járt az egyetemre, s közben egyre csak dobálta a kosarakat, végül eljutott 2000 pont fölé, a La Salle tiszteletet parancsoló történelmi örökranglistájának legtetejére, olyanokat megelőzve, mint Tom Gola és Lionel Simmons. Csakhogy mire négy év után kikerült az iskolapadból, az NBA-ben hovatovább úgy kezelték a friss diplomás egyetemistákat, mint az olyan leértékelt portékákat, amelyeket szavatossági idejük után hagynak kint a zöldségesnél. Immár a tinédzserek hozták a milliókat, míg a húszas éveikben járóknak egyre durvább kihívást jelentett, hogy magukra irányítsák a profi kosárvilág figyelmét. Carr például Törökországban kötött ki, ahol nagyon komoly bajnokság zajlott, és ő rendszeresen pontkirályként zárt. Pezsgő kosárlabdaélet, vad és odaadó szurkolótáborok – ám mindebből csupán két szezon jutott Carrnak, amikor egy borzalmas térdsérülés kettétörte pályafutását. Így a következő években távolról figyelte Bryantet, akivel azért időről időre összefutott később is. „Ha tudtam volna azt, amit ma tudok, megléptem volna”, mondja utóbb. „Bolond voltam, ragaszkodtam a sulihoz. Elég jól sikerült a másodévem is, és igazából a pályafutásomra sem panaszkodhatok, bár egy-két jó spíler mindig hiányzott az igazi nagy eredményhez. Szóval szerintem nem igazán kaptam meg azt, amit megérdemeltem volna, mert nem nyertünk elégszer.” Persze nem mehet el szó nélkül Jellybean szerepe mellett sem. „A legértékesebb kincseket adta át a fiának”, zárta le mondandóját a jóbarát.

Nyárvégi hírek Shaquille O’Neal gyakorlatilag beterítette boldogsággal egész DélKaliforniát azon a nyáron, amikor sikerült megállapodnia a Lakersszel egy több mint 120 millió dollárt garantáló szerződésről. Voltaképpen O’Neal leigazolását tekinthetjük az ötéves, megfeszített kutatómunka végeredményének, amely Magic Johnson HIV-bejelentésével kezdődött. Öt, rémesen hosszú idényen keresztül nyomasztották a klubot az új körülmények, West megállás nélkül kínozta magát, kereste a válaszokat, sokáig hasztalan. Ez idő alatt a Lakers egyik szörnyű szezont produkálta a másik után. A dolgok

odáig fajultak, hogy Westen teljesen úrrá lett a szorongás, időnként egészen a Fórum parkolójáig szaladt, és ott bekkelte ki, míg odabent véget ért a meccs. Különben a 26-os szektor közelében állt, a jegyszedők mellett, közben teste idegesen rángatózott. A bennfentesek közül már az sokakat meglepett, hogy O’Nealt egyáltalán elkezdte foglalkoztatni a távozás gondolata, holott Orlandóban a következő idényben együtt játszhatott (volna) az ifjú és kirívóan tehetséges irányítóval, Anfernee „Penny” Hardawayjel. Az ESPN odáig ment, Shaq nem lehet olyan bolond, hogy lelépjen, amikor a Magic a létező legjobb esélyt kínálja neki a bajnoki cím elhódítására. Mások viszont mindinkább megkérdőjelezték az orlandóiaknál meglévő csapatkémiát. Egyrészt arról suttogtak, a Hardawayjel futtatott „Li’l Penny” reklámkampány oly szédítően sikeres lett, hogy a főhős ragyogása már O’Nealnek is sok volt. Még többet nyomott a latban, hogy míg Hardaway simán bekerült az All-NBA első csapatba, addig Hakeem Olajuwon és David Robinson jelenléte blokkolta O’Neal odavezető útját. És akkor még nem is beszéltünk a két rút vereségről az utolsó két playoffban. 1995-ben a Houston intézte el őket 4-0-val a nagydöntőben, míg ’96-ban a Bulls söpörte ki őket a keleti fináléban. Az örökké jókedvű O’Neal mindkét alkalommal elsírta magát, holott őt nem igazán tudta megríkatni a kosárlabda, leszámítva egy középiskolás esetet, amikor harmadévesként buktak egy állami döntőt, amivel egyszersmind a szezonbeli veretlenségük is odalett. Orlandóban pedig O’Neal volt az, nem Hardaway, vagy az edzők, vagy a csapattársak, akin az ostor csattant e vereségek után. Shaq viszont jól ismerte a ligát, így azt is, hogy a Lakersnél hagyományosan különleges becsben tartják a játékosokat. Elsősorban West, aki maga is szupersztár volt egykoron. Ő aztán tökéletesen tudta, mekkora nyomás nehezedik a legnagyobb nevekre, milyen félreértéseket, problémákat kell kezelniük. Simán kijelenthető, egyetlen NBA-vezér sem ment el addig a fiatal csillagok védelmében és pátyolgatásában, mint West. És persze a Lakers-tradíciók… A kapcsolódási pontok Hollywooddal, a Forum egyedi hangulata – ezek nagyon bejöttek

O’Nealnek. Egy Los Angeles-i szerződés azt is jelentette, hogy attól fogva jó eséllyel aknázhatja ki az új kapcsolatokat a rapzeneproducerkedés és a színészkedés ürügyén, elvégre ezek is kifejezetten érdekelték. West és kompániája jól érzékelte, hogy lehet egy dobásuk O’Neal kapcsán, ám azt is tudták, ez nagyjából százmillióba fájhat nekik, márpedig ez a nagyságrend általában el szokta rettenteni a kérőket. West azzal is küszködött, hogy egy ilyen volumenű szerződést valamiképpen begyömöszöljön a fizetési sapka alá. „Ha fel kell adnod az egész csapatodat egy olyan alapjátékos miatt, mint Shaquille, akkor azért elgondolkozol”, mondta. West végül kimatekozta, hogy egy 95 milliós szerződéssel megoldható a nagy biznisz. Ám hamarosan kiderült, ez elég sok millióval elmaradt attól, mint amennyit végül ki kellett préselniük magukból. Annak érdekében, hogy az előttük álló hét idény során beférjenek a fizetési sapkába, West gyakorlatilag elajándékozta az egyik védőjét, Anthony Peelert és egy tartalék csatárát, Georgle Lynchet, Vancouverbe küldve őket. „A Lakers akár be is dobhatta volna a törölközőt”, mondta O’Neal ügynöke, Leonard Amato, Vaccaróhoz hasonlóan szintén „cipőnagykövet”, aki odamanőverezte magát Shaq mellé, amikor a center lediplomázott a Louisanai Egyetemen. „Meglehet, néhányszor eljutottak a küszöbig, de Jerry West sosem adja fel. Ő volt Mr. Kulcsjátékos a parketten, és ugyanazt a formát hozta a tárgyalások során is.” Az Orlando ellenajánlata O’Nealnek 115 millióról szólt, majd még feljebb is kúszott kicsivel. A Lakers végül 123 milliót tett az asztalra, és közben hivatalosan lehúzott a játékoslistájáról hét embert, köztük Magic Johnsont és Sedale Threattet. Gyakorlatilag tönkrevágták a keretüket, ami a teljes megőrülés képét idézte fel egyesekben. Ha ezek után O’Neal mégis Floridában marad, a Lakers a semmiért kergette volna szét a csapatát. A Magic egyébként még adhatott volna többet, hogy újfent magukhoz kössék szabadügynöküket, ám hamarosan belátták – és ezt O’Neal is érzékeltette –, itt nem elsősorban a pénz volt a kulcs. Holott az Orlando ajánlatában elképesztő kitétel szerepelt, már az

első évben letettek volna 20 milliót O’Nealnek, ő azonban rég a nyugati part (West…) felé kacsintgatott. „Ők egy intézmény a kosárlabdában”, mondta később a Lakersről. „Amikor határoztam az átigazolásról, akkor nem a pénz számított, nem a mozi, nem a rap. Egyszerűen azt akartam érezni, hogy megbecsülnek – és ennyi. Ez az, ami mindet eldönt. Nem a fizetés. Kit érdekel a pénz? Ember, volt már pénzem elég.” A 24 esztendős centeróriás leigazolásával a Lakers a korszak fizikailag leginkább domináns játékosát tudhatta soraiban. Ami egyébként már elég régi tradíciónak számított, hiszen korábban sorra igazolták a megacentereket George Mikantől Wilt Chamberlainen át Kareem Abdul-Jabbarig, valamennyi egy-egy nagy időszak főszereplője, melyek során a Lakers tucatnyi bajnoki címet hódított el 1996 előtt. „Elnyerni azt, amit most sikerült…”, nyilatkozta akkor West. „Nos, úgy gondolom, ha végignézek a Lakers történelmén és azokon az éveken, amelyeket ennél a csapatnál töltöttem, akkor azt mondhatom, most tettük meg minden idők legfontosabb lépését.” A dealt övező őrült felhajtásban Kobe Bryant draftolása afféle szépen cizellált, gondosan felépített utógondozásnak hatott. Miután a szerződése hivatalossá vált, Bryant minden erejével a Lakers második csapatára koncentrált, amely a FILA nyári szuperligában szerepelt – ez egyike azoknak a sorozatoknak, amelyekben az NBA-gárdák a játékosaik egy részét formálták két szezon között. „Senki sem tudta, mit várhatunk tőle, amikor megérkezett”, idézte fel Kobe antréját Larry Drew, a Lakers másodedzője, aki a nyári együttest vezette. „Azt mindenki tudta, hogy tehetséges.” Sokan úgy gondolták, hogy a Shaquille O’Neal érkezését körülvevő őrület eltereli a figyelmet Bryant beilleszkedéséről, és nem lesz akkora a nyomás az ifjú újoncon. Ám az ebbéli remények rögvest az első fellépése alkalmával szertefoszlottak, amikor a nyári bajnokság meccseinek helyszíne, az ötezer férőhelyes Pyramid zsúfolásig megtelt Kobeék nyitótalálkozójára. Máskor csomó üres hely maradt a Long Beach-i arénában – most kétezer szurkolót el kellett küldeni, miután kirakták a telt ház táblákat.

Az egyik tudósító, Ric Butcher felidézte, amint először pillantotta meg Bryantet ekkortájt az öltözőben. „Tipikus középiskolás kölyök volt”, mondja. „Gyakorlatilag a hátizsákjába dobta a shortját és a cipőit, felvette a vállára, megcsinálta a médiainterjúkat, aztán kisétált… Pont úgy, mint amikor hazament a gimiből.” A Lakersnél általában arra használták ezeket a nyári tornákat, hogy a meccsek során az újoncokat és a fiatalabbakat folyamatosan tuningolták a nagycsapat játékára, magyarázza Drew. „Csakhogy nem sok mindent tudtunk csinálni Kobe első néhány napján. Merthogy nem lehetett gyakorolni. A nyári liga rajtja előtt általában öthat napot töltöttünk az edzőteremben, hogy a játékosok ráhangolódjanak arra, amit akarunk tőlük. Ő viszont akkor érkezett, amikor már indultak a meccsek, azaz gyakorlatilag beszállt lendületből, nagyjából ösztönösen játszott. Kábé úgy festett, mint egy kölyökkutya, akit először engednek ki a ketrecből. Pattogott összevissza, miközben persze a vak is láthatta, hogy egészen különleges talentum. Már ahogy járt, abból áradt a fesztelenség. Magabiztos gyerek volt, aki nem bújt el, és egy pillanatig nem félt attól, hogy a profik ellen kell játszania.” Bryant gyorsan megmutatta, hogy nem tojja össze magát, ha fel kell menni a pályára és kézbe venni az irányítást – hamarosan ő dirigált a társainak, mit csináljanak, ki hová álljon. Bár a többi újonc négy-öt évvel előtte járt, ettől nem jött zavarba, vagy ha igen, az egyáltalán nem látszott rajta. „Csak ki akarok menni a pályára, és nyerni”, közölte az LA Times tudósítójával. „Ha az edző vezérként számít rám, akkor az leszek. Történhet bármi, ha valami rosszat látok, akkor elmondom a véleményemet, ahogy Shaq is elmondja az övét. Viszont az a legfontosabb, hogy a csapat koncepcióját maradéktalanul betartsam.” Neki ez volt a legfontosabb – Westnek és a Lakers-tulaj Jerry Bussnak meg az, hogy az oly hőn áhított csillag felbukkanni látszott. Kobe rögtön az első mérkőzésén 25 pontig jutott, a következőn 36-ig, átlagban 24,5-et szórt és 5 lepattanót szedett a négymeccses széria során. Gary Charles épp a nyugati parton turnézott AAU-s csapatával, és egyik nap kivitte magával Lamar Odomot, hogy megnézzék Bryant

egyik utolsó mérkőzését a nyári bajnokságban. Kobe kiszúrta őket a nézőtér tetején, és a meccs után integetett, hogy jöjjenek le hozzá. „Hogy s mint?”, érdeklődött Charles. „Ember, kinyírom ezeket. Látnod kellene. Kicsinálom őket, egytől egyig”, válaszolta Kobe. Charles elnevette magát, amint végignézett Koben, aki büszkén feszített a Lakers szerelésében. „Valami olyasmit feleltem, hogy Kobe, te aztán sosem fogsz megváltozni”, mondja Charles. „Az persze látszott, hogy úszik a boldogságban a Lakers miatt.” Westhez és Busshoz hasonlóan Bryant is folyamatosan azt tesztelte, vajon minden adott-e ahhoz, hogy elkezdhessen csillogni, és a nyári bajnokság bizonyítékok sorát szolgáltatta az olyannyira vágyott válaszhoz: igen, minden adott. „Azt éreztem, rendre meg tudom csinálni azt, amit a középiskolában, és hogy nem is annyira nehéz”, mesélte később. Egykori gimis edzőjével, Gregg Downerrel nem igazán konzultált senki arról, hogy Bryant meglépi a profi szerződést. A szakvezetőnek éppenséggel lett volna ellenvetése, nem is elsősorban a játékkal kapcsolatban, hanem amiatt, hogy egy tizenéves srác miként boldogul majd a nagyvárosi nyüzsgésben. Nyáron persze ő is hallotta, mi mindenről beszélt a haveroknak Bryant Philadelphiában. „Ez az én csapatom lesz”, mondta a srác, az edző pedig úgy értékelte, hogy „tipikus alfahím típusú megjegyzés”. Ahogy Downer később visszatekintett: „Akkoriban azt gondoltam magamban, ez a kölyök nem fog megrettenni Shaquille-től sem. Ha kell, képen fogja törölni.”

NEGYEDIK RÉSZ

KALIFORNIA CSILLAGAI 18. FEJEZET

PACIFIC PALISADES Kobe Bryant újonc évében a Lakers csak úgy ontotta a történeteket. Rudy Garciduenas nem tudott mindről, de nagyon sokat ismert. Már vagy tucatnyi éve ő volt a csapat mindenese-szertárosa, előtte pedig önkéntesként tett-vett a gárda körül. A gyökerei tehát a Showtime-éráig nyúltak vissza, amikor Magic Johnson a Lakerst afféle egzotikus sportautóvá varázsolta, amely a pálya egyik végétől a másikig száguldozott, briliáns megoldásokat mutatott be a parketten, és lábujjhegyre állította az eladdig szunnyadozó Los Angeles-i kosárlabda-publikumot. A meccsek generálta adrenalinlöket és Johnson vigyora olyan energiát pumpált LA életébe, mint soha semmi azelőtt. A lenyalt hajú mester, Pat Riley mindig megtalálta a módját, hogy növelje az iramot, Magic, Kareem, Coop, Worthy és a többi kosaras pedig az összes mérkőzésük helyszínén megdobogtatta a szíveket. Az a Lakers megmutatta, mi is a kosárlabda lényege: megosztani, adni, szeretni, mosolyogni – mindig, mindenhol. „Egy család voltunk”, merengett el Garciduenas, a Showtime-éra után sóvárogva. „A játékosok teljesen másként viselkedtek akkoriban. Magic az a fajta, aki nem engedte a csapattársainak, hogy lanyhuljon a koncentrációjuk. Minden a legmagasztosabb célról szólt, kifogások nem léteztek. Vagy megnyerted az NBA bajnoki címét, vagy véged van. Akkoriban nem számított a második helyezés.” Amikor a nagy szériának hirtelen vége szakadt, a Showtime eltűnése hatalmas űrt hagyott a szurkolók lelkében. Ugyanakkor akadt jó hír is – West és Jerry Buss tulajdonos ugyanezt érezték: még több ilyet! Újra abban a letisztult, elegáns dominanciában akarták gyönyörködni. Garciduenas nyugodt viselkedése elfedte azt, hogy mennyire vágyott a sikerek után. Mindig is „dolgozó méhnek” titulálta magát a Lakers alkalmazottai között, mégis könnyen lehet, hogy ő volt a legfanatikusabb mind közül. Senki nem dolgozott annyit a Lakersért,

mint Rudy G, tényleg senki! Velük volt otthon és idegenben is, napi szinten érintkezett a kosárlabdázás legnagyobb alakjaival, látta őket dicsőségben úszva és összetörve egyaránt. Ő mosta a gatyákat, zoknikat, törölközőket, végezte a millió egyeztetést az utazásokról, bérelte a termeket az idegenbeli edzésekhez, és ő szolgáltatta a kevés tiszta hang egyikét, ha Jerry Buss el akarta énekelni a Good Ship Lollipopot. Jobban belegondolva, Garciduenas és a gárda másik őskövülete, a gyúró Gary Vitti intéztek szinte minden apró-cseprő ügyet, ami a csapat mindennapi működéséhez kellett. Amikor később Phil Jackson zsályát akart égetni az öltözőben, elűzendő a rossz szellemeket, Rudy G volt az, aki elment megvenni az alapanyagot. 1996 őszén Garciduenas úgy festett, mint mindig: alacsony, köpcös, kis szakállal, pókerarccal, megfontoltan és elszántan. Az a fajta láthatatlan dolgozó, akitől a komplett franchise függ, hiszen ő tereli végig a csapatot a nyolchónapos szezon minimum 100 tétmeccsén, 300 edzésén, megszámlálhatatlan repülőútján, és még több, a Los Angeles-i dugóban töltött órán. Becsomagolt, kicsomagolt, kiadott, felvett, kimosott, újracsomagolt, glédába rakott, elpakolt, elvitt, visszahozott, kirakodott és berakodott minden egyes dolgot minden egyes nap, amire a Lakersnek szüksége volt. Majd másnap korán kelt, és végigcsinálta ugyanazt. Tudta, hogy a Lakers kevesebbet fizet neki, mint a többi csapat a saját szertárosaiknak. Mégis úgy érezte, a gárda kárpótolta azzal, hogy megosztotta vele az összes fontosabb pillanatot, beleértve a bajnoki győzelmekét is, és együtt lehetett a csapat körüli izgalmasabbnál izgalmasabb emberekkel. Így tehát természetes, hogy Garciduenas, akárcsak egész Los Angeles, nagyon is kíváncsian várta, a két új ifjú titán és a rengeteg új arc a keretben mire képes a parketten. O’Neal nem okozott csalódást. A 123 millió dolláros szerződésével a zsebében csupán egyetlen pillantást vetett Garciduenas csapatfelszerelést szállító lepusztult járgányára, és szó nélkül vett neki egy vadiúj autót. Húsz évvel később Garciduenas még mindig az akkor leesett állát keresi. A milliomosok között töltött harminc éve alatt sem azelőtt, sem azóta nem tett meg érte ilyesmit senki más.

Az erősen introvertált Bryantnek megvolt a maga bája. Tudott spanyolul, ez is segített neki abban, hogy rendszeresen bekuckózzon Garciduenas irodájába, és ott internetezzen, ami akkoriban még a kezdeti fázisban járt, és Kobet teljesen elbűvölte. Mivel rengeteg plusz egyéni edzést iktatott be magának, annyi időt töltött a Lakers főhadiszállásán, hogy néha egy kis magányra vágyott. A szertáros nagyon sokat megtudott a játékosokról mindössze abból, hogyan néztek ki a szekrényeik az öltözőben. Bryanté mindig rendezett képet mutatott, figyelt a dolgaira, és elegendő ruhát tartott ott, hogy a napi többszöri edzés után minden alkalommal tisztát vehessen fel. Azt viszont soha nem lehetett előre tudni, hogy O’Neal szekrényében mit talál az ember, ezért amennyire tudott, Garciduenas segített neki úrrá lenni a káoszon. Bryant és O’Neal egyetlen közös pontja, a türelmetlenség nagyjából mindenkire jellemző volt a szervezetben. Mindenki mindent azonnal akart. Garciduenas észrevette, hogy Bryant az edzéseken óriási nyomást helyezett az öregebb, tapasztaltabb játékosokra a lankadatlan intenzitásával, futásaival, zsákolásaival, illetve úgy általában a viselkedésével. A nyilvánosság előtt ez rejtve maradt, ahogy a média előtt is, Bryant azonban magányos farkasként fenyegetést jelentett a veterán csapattársaira. Ők persze megpróbálták kifürkészni a szándékait, de nem igazán sikerült nekik: Bryant magába zárkózott, és csak a saját, energiával teli, ellenállhatatlan játékára figyelt. Garciduenas már ismerte ezt a személyiségtípust: Jerry West éveken át feszítette túl a franchise-t az intenzitásával. Sokak szerint West kicsit őrült volt – és ezzel maga West is egyetértett. A tökéletességet várta el magától és a csapattól is. Még a Showtime idején is ki tudott borulni, emlékezett Garciduenas. Egy alkalommal a Lakers kényelmes, 20 pontos vezetésénél a negyedik negyedben a szertáros besurrant az öltözőbe, hogy elindítson egy mosást. Percekkel később megjelent a dühöngő West, akit teljesen kikészített, hogy a csapat nem volt képes jobban játszani, függetlenül az eredménytől.

Az új tini hozzáállása kísértetiesen hasonlított ehhez. Garciduenas emlékei szerint „Kobe rengeteget várt el magától. Úgy értem, saját magát is folyamatosan tüzelte, ahogy mindenki mást is a környezetében. Hihetetlen, mennyi nyers tehetség szorult belé!” Ezt a tehetséget, az atletikusságát, ahogy edzett, és ahogy látszólag minden egyes megmozdulásával a gyűrűt támadta, óriási örömmel fogadta a csapat és a stáb is. Fiatalsága miatt azonban többen is lenézték, magyarázta Garciduenas. „Óriási volt látni, hogy valaki ennyire tehetséges. De ezzel együtt kellene járnia egy adag higgadtságnak is, hogy tudd, hogyan és mikor használd a tehetséged.” Ez pedig hiányzott Bryantből. Olyannyira, hogy erre az időszakra visszaemlékezve Kobe is idiótának nevezte magát. És e tehertől még sokáig nem tudott szabadulni.

A Domb királya Amennyire örültek a tehetsége miatt, annyira aggódtak Jerry Westék, hogy egy 18 évest kell pátyolgatniuk. A standard újoncszerződése után Kobe három évre 3,5 millió dollárt kapott a csapattól. A menedzsment viszont emlékezett, hogy a fiatal Magic Johnson anno miként reagált a hollywoodi életstílus csábításaira, ezért Bryant beilleszkedését megpróbálták a lehető leginkább megkönnyíteni. Nem sokkal azután, hogy Kobe csatlakozott a Lakershez, Joe és Pam összepakoltak, és Shayával együtt Los Angelesbe költöztek. Egy, a fiuk által újonnan vásárolt, hatszobás ház várta őket a Pacific Palisades nevű városrész egyik dombjának tetején. Sonny Vaccaro is átköltözött az ország másik feléből, hogy az Adidas üdvöskéjét támogatni tudja – és felhajtsa a következő nagyhalat a cipőóriás számára. Kiemelkedő jelentőséget tulajdonított annak, hogy Bryant azt a tágas, drága házat akarta megszerezni a legmagasabb domb tetején. Vaccaro ezek szerint olyan fiatalembert talált az Adidasnak, aki mindenen uralkodni akart. A cipőguru rálátott a házra a tengerparton bérelt lakásából, és igazán kényelmes volt az is, hogy Bryanték utcájában lakott Del Harris, a Lakers edzője.

Sharia, Bryant idősebb nővére a Temple Egyetemen maradt, hogy befejezze tanulmányait nemzetközi kapcsolatok szakon – amit egyébként eredetileg Kobe is szeretett volna elvégezni. Valamivel később Sharia életében először a tévében látta az öccsét játszani, és azt nyilatkozta: „Több pénze van és Kaliforniában él, de Kobe számomra csak Kobe marad.” Az, hogy pontosan ki is Kobe, továbbra is vita tárgya volt a Lakers öltözőjében. Nem így otthon, a dombtetőn. Nem sokkal később Bryant úgy fogalmazott Jay Leno showműsorában, hogy zsebpénzt ad a szüleinek. Habár Kobe lett a ház ura, Pamnek időbe telt ezt elfogadnia. Joe elmondása szerint előfordult, hogy Kobe hazaért, és elkezdte mesélni, milyen nagy dolgok történtek vele a kosárpályán aznap, ám az anyja csak annyit mondott: „Ez remek, édesem, de most fogd meg, és vidd ki a szemetet!” Pam a villát olaszosan, művészeti alkotásokkal és drága dekorációkat használva rendezte be, ami egy barátjuk szerint hűen tükrözte az Európában megszokott életüket. „Folyamatosan Olaszországról beszélt, hogy mennyire megszerette a szakácskodást, és mindent frissen, saját maga készített. Bármit meg tudott főzni, amit csak akart. Az összes fogás házilag készült, Pam órákat töltött a konyhában! Imádta a fiát, és mindent megtett a kényelméért. Nyilvánvaló, hogy Kobe bármit csinálhatott, Pam mindent elnézett neki. A szülők célja az volt, hogy teljes mértékben támogassák Kobe Beant, amíg átáll a profi kosárlabdázók életére.” Bryantnek megvolt a saját kis világa a villa emeletén, fantasztikus kilátással a városra és az óceánra is, mesélte egy barátjuk. „Hatalmas szobában lakott az emeleten, mintha egy önálló apartmanja lett volna. Bőrkanapék és nagyképernyős tévé, sztereó hangfelszerelés és videójáték-sarok, és persze a kosárelemzésekhez egy számítógép és több monitor. Valójában ki sem kellett mennie a szobájából, akár ott is maradhatott volna, minden a keze ügyébe esett. Ha pedig megunta a kosárvideókat vagy a versírást, egyszerűen csak felállt, és kitekinthetett az ablakon a Csendes-óceán ezüstjére vagy a város fényeire. Összességében üvöltött az

egészből, hogy egy tizennyolc éves nem válhat hirtelen családfenntartóvá, a fiatalságot nem lehet csak úgy elnyomni.”

Visszalépés Gary Charles augusztusban tért vissza LA-be. Együtt lógott Bryanttel és néhány NBA-s veteránnal a Venice Beach-i kosárpályák mellett, amikor a helyiek felajánlották nekik, hogy szálljanak be a játékba. Bryantnek nem kellett volna kétszer mondani, az egyik idősebb játékos azonban figyelmeztette, hogy ez nem lenne jó ötlet. Aznap végül nem álltak be játszani, de az ötlet ott ragadt Kobe tudatában. Néhány héttel később Charles hallotta a hírt: Bryant szeptember elején megsérült egy Venice Beach-i edzőmeccsen. „Az első dolog, amit megtudtam Koberól, hogy megsérült a csuklója Venice-ben”, emlékezett Derek Fisher, a Lakers másik 1996-os elsőkörös választottja. „Nem akartam elhinni, hogy egy profi a Venice Beachen játszott. Ez volt az első élményem arról, hogy Bryant mennyire izgalomba jött, ha kosarazhatott valahol. Egyszerűen imádta a játékot, és mindig készen állt egy kis pattogtatásra, függetlenül attól, hol és mikor adódott a lehetőség.” „Felugrottam, hogy visszahúzzam a lepattanót a gyűrűbe”, mesélte Bryant. „De elkövettem azt a hibát, hogy nem fogtam meg a gyűrűt, lelassítandó a földet érést, hanem a levegőben próbáltam visszanyerni az egyensúlyom.” Az a bizonyos földet érés meglehetősen szerencsétlenre sikerült: Kobe beütötte a csuklóját, és a duzzanat láttán azonnal tudni lehetett, hogy a csont eltörött. Nem kellett megműteni, ám a sérülés azt jelentette, Bryant nem áll majd készen az októberi edzőtábor kezdetére. Egy újonc számára katasztrófa, ha kihagyja ezt, különösen akkor, amikor a Lakers az új center körül akarja kialakítani a játékát. „Ez visszafogja majd”, mondta a menedzsment egyik tagja, Mitch Kupchak az újságíróknak. „Egy tizennyolc éves életében az első edzőtábor rendkívül fontos.” West viszont nem tűnt túl idegesnek. „A Little League-ben majd helyrejön. Nem lesz vele gond, nem aggódom. Annyira szeret kosárlabdázni, hogy az egyik legelhivatottabb játékosnak tartom, akit valaha láttam.”

A helyzetet tovább bonyolította, hogy Bryantnek egyelőre nem volt meg a fix pozíciója: részben irányítóként, részben dobóhátvédként, részben kiscsatárként képzelték el, és a következő három szezonban ez így is maradt. Mérete és gyorsasága révén igazán sokoldalúan tudott játszani, viszont az edzőtábori kihagyás miatt több időbe telt, mire megtalálta a helyét a Lakers rotációjában. Mivel annyi új arc jelent meg a csapatnál, a táborban a fiataloknak és a veteránoknak is szokniuk kellett egymást. „Mindenkinek meg kellett tanulnia, mi a teendő, ha Shaq a palánknak háttal áll, mikor kell elszakadni a védőtől”, emlékezett vissza az egyik újonc, Travis Knight. „Kobe már az első napra is sérült érkezett, mégis ott akart lenni a parketten, ziccereket dobni, és mindent megtett, hogy jelen legyen az edzésen, a csapat tagja lehessen”, emlékezett Fisher. Csapattagságának megerősítése fontos volt Bryantnek, a pályán kívül mégis távolságtartó maradt a többiekkel szemben. Fisher emlékei szerint a kosárlabdán kívüli kérdésekre mindig csak egyvagy kétszavas válaszokat adott, és ritkán kezdeményezett beszélgetést. Minthogy idősebb, rutinosabb játékosok vették körül, ez még inkább magába fordulásra késztette, sokkal mélyebben, mint a Lower Merionban bármikor. Ez persze olyannyira kihatott a csapat kémiájára az első három szezonjában, hogy mind a játékosok, mind az edzők folyamatosan bosszankodtak miatta. Garciduenas megfigyelése szerint „Kobenak rengeteget kellett tanulnia az emberi kapcsolatokról. Sokkal inkább a kosárlabdázás éltanulója volt, mintsem az emberi természeté. Így hát, nem mindig viselkedett megfelelően a csapattársaival szemben. Egyfajta fiatalos, makacs felvágás jellemezte, mindig azt tette, amiről úgy gondolta, hogy neki jó, mindenki másra tojt magasról.” Az újonc nem bánt túl jól az emberekkel, ugyanakkor valami zseniális természetességgel tudott viselkedni a média jelenlétében. Néhány riporterrel kifejezetten jó és szoros kapcsolatot ápolt, és Jerry Westhez hasonlóan – a legtöbb játékossal ellentétben – könnyen megnyílt előttük. Az akkoriban a Slam magazinnak dolgozó Scoop Jackson ezen bizalmasainak egyikévé vált.

Először a magazin egy fotózásán találkoztak Orlandóban, közvetlenül az újoncok eligazítása előtt. „Ott volt Kobe, Marcus Camby, Antoine Walker és Ray Allen. Mindannyian a címlapra kerültek: Kobe állt az előtérben, de a kezeit a háta mögé tette, így nem látszott, hogy a karja be van gipszelve.” Ők képviselték a fiatal játékosok új hullámát, akik Jordant követve érkeznek a ligába. „Bryant volt a legfiatalabb közülük, és nem ő számított a legnagyobb névnek. Allen már korábban is szerepelt a címlapunkon, őt inkább nevezhettük sztárnak”, idézi vissza Jackson. Magánbeszélgetésekben sokan kifejezték kétségeiket Bryanttel kapcsolatban, meséli Jackson. „Arra emlékszem, mennyire nyugodtan és kellemesen érezte magát ezek között a srácok között, akikről mindről azt gondolták, hogy jobbak nála. Semmi arrogancia, csupa higgadtság. Neki még viccelődni is támadt kedve, és egyedüliként simán eljátszogatott egy kosárlabdával. Egyáltalán nem feszengett, teljes mértékben feloldódott. Tökéletesen tisztában volt vele, mi történik, és korát meghazudtoló nyugodtsággal viselkedett. Sem szerénynek, sem távolságtartónak nem mondanám, végig azt a kosárlabdát dédelgette a kezében, amíg az esemény tartott.” Jackson csak később tudott teljes képet festeni Bryantről a csapattársaitól kapott infómorzsák alapján. „Arról beszéltek, mennyire más ember, más nyelvezettel. Máshonnan jött, más dolgokat élt meg, mint ők. Egy olyan srácról beszélünk, aki a középiskolából egyenesen belecsöppent LA forgatagába, szupersztárok közé. Shaq körül forgott a világ, mégis Koberól meséltek: Ez a csóka hét nyelven beszél! Nem azt a szart élte meg, mint mi. Tudja, mit kell rendelni egy kínai étteremben, szó szerint tudja! Egyszerűen olyan magas szintű intelligenciával bírt, amit a többiek nehezen értettek meg, mert teljesen más háttérrel rendelkeztek. Nem feltétlenül gúnyolták őt, vagy ilyesmi, csak azt ismételgették, hogy ez a srác teljesen más!” Mindenesetre a csapattársaknak már rengeteg olyan nehezen beszerezhető tapasztalata volt, ami Bryantnél még hiányzott. Ezt persze ő is abszolút felismerte. A Lakers visszahozta mentornak régi játékosát, Byron Scottot, mert Bryant annyira különbözött a ligába érkező többi fiataltól, hogy úgy gondolták, szükség van ilyesféle

segítségre. Kobe ismerte a kosárlabda történelmét, és minden érdekelte, amiről Scott mesélt, akár Johnsonnal és a Showtimeérával, akár mással kapcsolatban. Edzésmódszerekről és mentális gyakorlatokról is kérdezte, mert csak az vezérelte, hogy sikeres lehessen. Scott tapasztalata szerint a fiatal játékosok többsége a ligába kerülvén higgadtságot színlelve fedte el gyermeki kíváncsiságát. Bryant soha nem foglalkozott ezzel, a gyerekesnek tűnő kérdéseket is teljes természetességgel tette fel. Másik pozitívumként az Eddie Jonesszal kialakuló barátsága említhető. Jones akkor töltötte be a huszonötöt, a harmadik szezonját kezdte a Lakersben. Garciduenas szerint jól indult a karrierje, ám az edzői stáb továbbra sem tudta eldönteni, hogy Jones játékstílusa passzol-e a csapatba. Ráadásul Jones összekülönbözött O’Neallel, aki minden friss csapattársával felmérte az erőviszonyokat. Bryant is átesett a teszten, és hamarosan kapott is egy vacsorameghívást a 24 éves O’Nealtől. „Jó volt”, mesélte az első beszélgetésükről Bryant. „Teljesen jó.” „Egyértelműen kialakult a csapaton belül egy ’Pátyolgassuk Kobet egy kicsit’ hozzáállás” magyarázta Kurt Rambis, a Lakers egyik akkori segédedzője. „Nem azért, mert egy kisgyerek, aki nem tudja ellátni magát, hanem azért, mert mindenki pontosan tudja, min ment át akkoriban. Mindegyikünk átélte, milyen először elkerülni otthonról. Olyan helyzetbe csöppent, ahol szinte mindenki évekkel idősebb nála.” Egy régi motoros Lakers-alkalmazott azonban kicsit másképp látta az újoncot: „Nem tudtuk, csak csendes, vagy igazából azt gondolja, ő jobb mindenki másnál, ő a szupertehetség, és mindenki csupán azért van itt, hogy neki segítsen még jobbá válni.” Derek Fisher szerint, mivel nem volt bizonyítékuk az ellenkezőjére, a játékostársak kezdték azt hinni, hogy Kobe számára sokkal fontosabbak az egyéni céljai, mint a csapat sikerei. „Sokan félreismerték őt, és azt feltételezték, hogy kizárólag saját magára gondol.” Az edzőtábor nemcsak az első nehézségeket, hanem az első mókás jeleneteket is elhozta Bryant profi karrierjében. Az újoncok

megviccelése (sőt: ugráltatása, szinte már csicskáztatása – a szerk.) a veteránok által igencsak kedvelt hagyomány, és az egyik első alkalom erre az edzőtábor nyitóestje. A szokásos forgatókönyv szerint a vacsora után West mondott beszédet, amelyben felvázolta a csapat előtt álló utat. Emlékeztette a játékosokat a liga szabályozására a sportfogadást és a fegyelmi kérdéseket illetően, és összefoglalta, miként illik képviselni a Lakers franchise-t. A Lakers értékeiről és hagyományairól nemigen esett szó, de nincs is rá szükség: a játékosok minden egyes alkalommal, amikor a Forum parkettjére lépnek, láthatják a bajnoki címek lobogóinak hosszú sorát. Az 1996-os nyitóvacsora legtöbb újoncugratásának Bryant volt a célpontja. A veteránok felállították, és elénekeltették vele Brandy egyik szívhez szóló balladáját. „Nem kellett mindenkinek énekelnie”, emlékezett vigyorogva Travis Knight. „De Kobenak igen a Brandydolog miatt (akit Kobe a középiskolai bálra kért fel kísérőjének – a szerk.). Egészen jól ment neki, tudta a szöveget.” „Szerintük vicces volt, szerintem nem annyira”, ismerte be később az „énekes”. „Elénekeltették velem az ’I wanna be down’-t, amit persze tudtam, mert folyamatosan az ment minden rádióadón. A srácok megpróbáltak kicseszni velem.” Évekkel azelőtt maga West is csendben tűrte a hasonló megpróbáltatásokat. Többek között Elgin Baylor is viccelődött West hegylakó ősein és nyugat-virginiai, orrhangú akcentusán. Az NBAnek ez a mókázás régóta a szerves része. Bryant azért amennyire tudott, részt vett az edzőtábor programjain. „A tábor szinte teljes ideje alatt nem léphetett pályára”, idézi fel Travis Knight. „De futott, rengeteg sprintgyakorlatot csinált végig, és minden mást, amit a karja engedett. Láthatta mindenki, mennyire remek formában volt. Egyáltalán nem illetődött meg a helyzet miatt.” Bryant az első NBA-s játékperceit október 16-án kapta meg, egy fresnói előszezonmeccsen, és 10 ponttal, valamint 5 lepattanóval zárt. Két nappal később az első hazai mérkőzés következhetett a Forumban, pont Bryant szülővárosának csapata, a 76ers ellen. Az összecsapás vége felé egy kicsit túlerőltetett egy zsákolási kísérletet, ezért ütközött a Philly cserecenterével, Tim Kemptonnal, és

egyensúlyát vesztve zuhant a parkettre. A mozdulat eredménye egy csúnyán zúzódott csípő és még több sérülten töltött idő lett. A következtetést Eddie Jones vonta le: nem szabad annyira rámenni a tömésekre (elég a „sima” pontszerzés is). Az eset után Bryant átdolgozta a zsákolótechnikáját, és attól fogva kereste a kontaktot a védőkkel, hogy ezzel előzze meg a nagyobb eséseket. A bírók gyakran be is fújták a személyi hibát a védőknek, ami szintén Bryant javára vált. Néha viszont támadófaultot ítéltek a kontakt keresése miatt, ami frusztrálta ugyan, de még mindig jobb volt, mint egy újabb sérülés. A csípője miatt a hazai szezonnyitón, a Phoenix Suns feletti győzelem alkalmával egy percet sem játszhatott, viszont a következő meccsen, a Minnesota ellen már pályára léphetett néhány pillanat erejéig. Leblokkolták egy dobását, illetve egyszer el is adta a labdát. Del Harris edző szerint „biztosan sikeresebb bemutatkozásról álmodott. De nem jelentett nagy gondot, már e nélkül is tudtuk, hogy mire képes a pályán.”

Napfelkelte Bryant a St. Joe korábbi edzőjét, Joe Carbonét vitte magával LAbe, hogy segítsen neki a privát edzésein. Habár Vaccaro szerint az az elképzelés, hogy Bryant a saját rokonait és ismerőseit alkalmazza különböző feladatokra, azaz a „Team Bryant” ötlete életképtelen, mégis sikerült a koncepciót megvalósítani. Kobe személyes szórakoztatóipari cégében többek között két nővére, egy nagynénje és a sógora is állást kapott. Egy másik bennfentes pozícióban Jeremy Treatman találta magát a Bryantről szóló, „Újonc évem az NBA-ben” című könyvprojektjével egyetemben. Azért, hogy megírhassa a könyvet, Treatman LA-be utazott arra a bizonyos első meccsre. Másnap éjjel Carbone társaságában vette a nyakába a várost. „Egy BMW állt meg mellettünk”, mesélte Treatman, „és csak annyit hallottam: Joe! Treat! Mire én: ismerek én bárkit itt LA-ben? Felnéztem, és ott feszített Kobe a kocsiban. Igaz ugyan, hogy tizenkét éves kora óta ismerem, akkor mégis tátottam a szám ezerrel! Uramisten, ez Kobe Bryant! És megszólalt: mennem kell, Tyrával van találkozóm. Én meg szinte sikítottam: uramisten, Tyra Banks!”

Ugyan korábban Brandyvel, majd Banksszel is járt, a magánélete nem igazán indult be. Bryant első Los Angeles-i évei alatt az anyja tervezte és szervezte a szülinapi partiját, ami jól mutatta, Kobe mennyire begubózottan élt, és milyen egyedül érezte magát a csapattól távol. Ám még ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy önnön mérhetetlen elvárásainak nem tudott azonnal megfelelni a kosárlabdapályán. Az első pontját a harmadik meccsén szerezte büntetőből, a Knicks otthonában, a Madison Square Gardenben. A washingtoni riporter, J. A. Adande a mérkőzésre érkezve meglepetten látta, hogy külön Bryantről szóló sajtótájékoztatót szerveztek a kezdés előtt. „Akkoriban a középiskolából egyenesen az NBA-be jövő játékosok még ritkaságszámba mentek. Nagyon nagy volt iránta a médiaérdeklődés. Emlékszem, arról beszéltem vele, hogy online fog hallgatni egyetemi kurzusokat. A többiek érdeklődtek, hogyan fogja ezt csinálni, és mosolyogva válaszolta: az interneten! Az online tanulásról akkor még szinte senki nem hallott, de Kobe nagyon izgatott volt miatta. Ahogy bármely tinit, őt szintén sok minden más is izgatta. A hangsúly mégis a boldogságon volt, hogy a ligában lehet, és duzzadt az energiától. A média pedig örült, hogy kérdezhet tőle, senki sem állt hozzá a szokásos cinikus módon. Mondom, az a tény, hogy külön sajtótájékoztatót kapott, mutatja azt az elképesztő érdeklődést, ami Bryantet övezte. Ki a csoda ez a gyerek? Az országos média korábban szinte semmit sem hallott róla, és még sokkal kevesebben látták játszani.” Játszani eleinte a szurkolók sem láthatták túl sokat. Életében először a kispadot koptatta. A régi haverok a Lower Merionból minden mérkőzését áhítattal nézték a tévén, és furcsállották, hogy Bryant milyen kevés lehetőséget kap. „Tanulási folyamatként kezelem a dolgot, ülök a padon, és figyelem a fiúkat”, mondta akkor Kobe. „A padról rengeteg apróságot lehet kiszúrni, ami a pályán történik… Bár izzadsz, és azt mondod, hú, de be akarok szállni, türelmesnek kell lenni, és megtanulni, amit lehet.” A következő idegenbeli összecsapásra Charlotte-ban került sor. A drafton történtek miatt a közönség kifütyülte Bryantet, amikor a második negyedben pályára lépett. Meglehetősen idegesen kezdett,

az első öt kísérletéből négyet elhibázott, de legalább gyorsan el tudott jutni tiszta dobóhelyzetekig. Az első NBA-s mezőnykosarát egy távoli dobással szerezte. „Jól nézett ki”, állapította meg. „Amikor elengedtem azt a hárompontost, először jól nézett ki, majd úgy tűnt, mintha rövid lenne. Hátra is dőltem, és szinte szemmel tereltem a gyűrűbe. Amikor beesett, fellélegeztem: huhhh, az első hárompontosom!” Közben gyorsan produkált három labdaeladást is, az egyiket ráadásul úgy, hogy kilépett a pályáról, amikor a gyűrűt támadva zsákolni akart. „Amikor megkaptam a labdát a sarokban, először úgy gondoltam, rádobom”, vallotta be. „Aztán viszont láttam, a gyűrűig széles és üres utam lenne, tehát megnyaltam a szám szélét, hogy ebből bizony tömés lesz! De túlizgultam, és a hátralépés egy kicsit túl hosszúra sikerült. Egyértelműen azért, mert túl türelmetlen voltam, hogy rámehessek a gyűrűre. Azt gondoltam, ha oda tudok érni a palánk közelébe, meg tudom csinálni a zsákolást! Odaértem! Otthon vagyok! Szabad vagyok! Szóval egyértelműen túlizgultam.” Bryantre állandó zsákolási hajlama miatt ragadt első beceneve, amit O’Neal talált ki: Showboat. Bryant rühellte ezt a becenevet, de eleinte senki nem gondolta, hogy ebből még gondok lehetnek. Elvégre O’Neal folyamatosan viccelődött mindennel és mindenkivel. A becenév azonban hamarosan szálka lett a kapcsolatukban. Minthogy a szezon első hónapjában a gárdának nehezen ment a pontszerzés, Bryant azon gondolkodott, mit tudna tenni, hogy segítsen. „Úgy gondoltam, hogy fiatal, friss erőként új energiát tudnék vinni a csapatba a kispadról.” Megmondta Harrisnek, hogy a ligában bármelyik játékost képes labdavezetésből megverni egy az egy ellen. Azt is tanácsolta az edzőknek, hogy O’Neal jöjjön ki néhány lépésnyit a palánk alól, így neki lenne helye a kosarat támadni. Az edző meghallgatta, és azt mondta, lehet benne valami, „De nem fogjuk Shaqet kimozgatni a posztból a kedvedért.” Ha többet akar játszani, Kobenak a hatékonyságát kell emelnie azzal, hogy kevesebb labdát ad el, és jobb százalékban értékesíti a dobásait, magyarázta Harris. Az edző azt azonban nem mesélte el Bryantnek, amit egy 2015-ös interjúban bevallott: a csapat tagjai árgus szemekkel figyelték,

nehogy Bryant bármit is „csak úgy megkaphasson”. A veteránok biztosan látták a jeleket, amelyek arra utaltak, hogy Kobe a felkent csodagyerek. Elvégre talpig Adidas-cuccokban mászkált, ami egyértelmű üzenetként szolgált minden alkalommal, amikor a pályára lépett. A sportszergyártó alig várta, hogy kijöhessen egy névre szóló cipővel, de nem akartak ezzel túl nagy nyomást helyezni Bryantre az újoncszezon alatt. Egyelőre szimplán kiadták a standard kosárcipőjüket Lakers-színekben, és figyelték, miként emelkednek egyre csak az eladások a szezon előrehaladtával. Del Harris 2015-ben tagadta, hogy bárki is elmondta volna Bryantnek: Eddie Jones és Nick Van Exel elcserélésével neki készítik a helyet és a játékidőt. Lehet, hogy ez Kobe fiatal képzeletében született meg, bár az sem kizárt, hogy Jerry Westtől került ki az információ. Az öreg harcosról köztudott volt, hogy néha túlságosan is könnyen fecserészik hasonló ügyekről. Ezzel együtt Bryant és környezete érezte West óriási lelkesedését a tehetségét illetően, ami viszont azt is befolyásolta, ahogy a csapat tekintett Bryantre. Akárcsak a legtöbb edző a profi ligában, az újoncokkal kapcsolatban Harris is a „várunk és meglátjuk” taktikában hitt. Ez Bryantre szintén vonatkozott, sőt extrém fiatal kora miatt Harris a szokásosnál is óvatosabban bánt vele. Emellett az edzőnek akadtak egyéb gondjai is. O’Neal megszerzéséhez a játékoskeretet a franchise történetében soha nem látott módon ki kellett üríteni, így az előző szezonból mindössze öten maradtak a gárdában: Jones, Van Exel, a center Elden Campbell és két csatár, Cedric Ceballos és Corie Blount. Ennek eredményeképp Harris szinte az egész szezonban a megfelelő játékos-kombinációt kereste O’Neal mellé. A bajnoki menetrend felénél Ceballos helyett Robert Horry érkezett egy csere keretében, és West egy másikat is levezényelt egy újabb csatár, George McCloud megszerzése érdekében. Az, amilyen módon Harris az új szerzeményeket próbálta beilleszteni a Lakersbe, néha kihozta a sodrából a többi játékost, és ezen az sem enyhített, hogy az általa vezényelt edzések kifejezetten jó hangulatban teltek.

West már két évvel korábban megpróbálta a csapathoz csábítani Harrist. Veterán edző hírében állt, remek taktikai érzékkel, sok jó és stabil gárda került már ki a keze alól. Hófehér hajú, jámbor, kedves úriember, aki betéve tudta a játék minden elemét. Az alapok nagy tanítójaként ismerték, miként azt Rudy G is megfigyelte, mégis gyakran abba a hibába esett, hogy egész edzésen egyvalamiről beszélt. Ez a legtöbb játékost kifejezetten zavarta, Nick Van Exel pedig egyenesen kiborult tőle, emlékezett Garciduenas. „Nagyon fiatal és nagyon izgatott emberként Del módszereit finoman szólva sem rászabták. Del tanítóként viselkedett, imádott megállni valahol a parketten, és elmondani, megmutatni valamit, élvezte, hogy a játékosok mennyire figyeltek rá olyankor. Nicknek ilyesmihez nem volt türelme. Ő menni akart, csinálni, gyakorolni a dolgokat.” Amikor Harris tanított, az edzésrend szinte teljesen felborult. Bryant a maga munkaintenzitásával emiatt sokadszor is sokkot kapott. „A Lower Merionban nagyon strukturált edzéseket csináltunk, rendkívül pörgősen. Viszont ha Del elkezdett valamiről részletesen magyarázni, a srácok onnantól azt csináltak, amit akartak. Akadt, aki egyáltalán nem is edzett.” Az összképhez hozzátartozik, hogy az NBA-ben eladdig nem igazán alakult ki a kultúrája annak, miként is kellene a fiatalokat trenírozni. Erre már csak a sűrű menetrend miatt sem adódott lehetőség: ha egy héten 3-4 tétmeccsed van, nemigen zsúfolhatók a programba intenzív edzések. Az 1996–97-es szezon első öt hetét a Lakers fiatal gárdája a folyamatos belső problémák ellenére is szemmel látható fejlődéssel zárta. Az Orlando feletti győzelem után, december 6-án a mérlegük 14-7-nél állt. „Rendben leszünk”, vélekedett O’Neal a csapat bajnoki rajtja kapcsán. „Még ha 21-0-val is kezdtünk volna, semmit sem nyerünk vagy veszítünk a szezon első hónapjában, amíg meg vagyunk elégedve saját magunkkal. A célunk az, hogy ötven-hatvan meccset nyerjünk, szerezzünk pályaelőnyt a rájátszásra, és onnantól meglátjuk.” Még a fiatal Bryant is tudta, hogy ezt a célt egyáltalán nem lesz könnyű elérni.

Az új kiadás A Lakersben annyi új játékos pattogtatott, hogy elnevezték magukat „Lake Show”-nak. Ezzel megpróbálták betölteni azt az űrt, amit a Showtime elmúlása után érezhettek a szurkolók. Annak ellenére, hogy még nem szokták meg egymást a pályán, 1996 decemberét egészen parádésan kezdték, nyolc meccsből hét győzelemmel. O’Neal a palánk alatt megoldhatatlan feladatot jelentett az ellenfelek számára, irányító poszton a balkezes Van Exel szabadjára engedte híres vagányságát és gyorsaságát, Jones pedig védekezésben terrorizálta azokat, akik szembe kerültek vele. Elden Campbell erőcsatárként és cserecenterként is kiemelkedőt nyújtott. Ahogy decemberben a gárda egymás után szerezte meg a Detroit, a Denver, a Seattle, az Orlando, a Minnesota, az Indiana és a Portland skalpját, egyre magasabbra került a léc. Ám nagyon közeledett a Jordan vezette Bulls elleni összecsapás. A Lakers letámadásokkal, nyílt sisakos, gyors játékkal operált, amivel egymás után késztette behódolásra az ellenfeleket. Ez a stílus nagyon feküdt Bryantnek, mert kiváló befejező emberként abban a kevés játékidőben is megcsillogtatta a tudását, amennyit kapott. Az első chicagói meccse előtt teljesen be volt sózva. Ott lesz a pályán Jordan őfelsége is, akinek a puszta látványától libabőrössé válik az ember! A Lakers gyorsan elhúzott 22 ponttal, és még a harmadik negyed végén is 18-cal mentek, ám Jordan és a Bulls kiegyenlített, majd a hosszabbításban győzni tudott. Bryant mindössze tíz percet játszott a példaképe ellen, és öt pontot szerzett. Jeremy Treatman is eljött, épp a könyvéhez gyűjtött anyagot. Meglátása szerint Shaq és Kobe egyre jobban kijöttek egymással. „Kobe eleinte imádta Shaqet”, mondja Treatman. A meccs után a csapat hoteljében Bryant felhívta a szobájába Treatmant. Néhány perccel azután, hogy a korábbi segédedzője belépett az ajtaján, Kobe máris kiadta a parancsot: „Menjünk!” „Micsoda? Megyünk valahová?”, kapkodta a fejét Treatman. Eljutottak a recepcióig, ahol O’Neal csatlakozott hozzájuk. „Ő az egyik középiskolai edzőm”, mutatta be őket egymásnak Kobe.

Treatman alig akarta elhinni, hogy együtt elmennek valahova. Kobe, Shaq és ő? Reményei csak erősödtek, amikor kiléptek a hotelből a limuzinhoz, ám ahogy közelebb értek, Bryant odafordult hozzá, és azt mondta: „Még látjuk egymást!” „Elmentek megnézni egy jazzbandát. Egy hosszú pillanatig azt hittem, velük tarthatok.” Treatman ekkor még nem hallott Kobetól semmit, ami arra utalt volna, hogy gondjai vannak O’Neallel. „Amikor bárki azzal jön nekem, hogy a kezdetektől gyűlölték egymást, azonnal lekapcsolom: kizárt. Joe és Kobe tudták, hogy O’Neal érkezik a csapathoz, és azt akarták, Kobe és ő együtt játsszanak. Az ellentétek csak később jöttek, a hatalmi harcokkal párhuzamosan. Én a saját szememmel láttam, hogy az első években jó kapcsolatuk volt, együtt mentek bulizni.” Ám amennyire vonzották O’Nealt a Los Angeles-i klubok és éjszakai szórakozóhelyek, annyira taszították Bryantet. Amikor Kobe később megkapta a kérdést, miért nem lettek jóbarátok O’Neallel, azt válaszolta: „nem szerettem annyira az éjszakai életet.” Treatman arra is rájött, hogy Kobe nem akart leülni és egy készülő könyvhöz interjúkat adni. „Utálta a dolgot. Tudta, hogy nem panaszkodhat nekem Del Harrisről és a játékosokról. Ez fontos volt neki, és én megértettem. Joe azt mondta nekem, nézd, van még tizenöt éve a ligában, és ezekkel a srácokkal kell nap mint nap együtt élnie, nem gázolhat beléjük nyilvánosan tizennyolc évesen.” A chicagói bukta után a csapat összerakott egy kisebb sikerszériát, ekkor hét meccsből hatszor nyertek, közte egy ötös sorozattal. Az 1997-es évet a Lakers egy sacramentói győzelemmel indította, majd két nappal később otthon is két vállra fektette a Kings gárdáját. Néhány óra múlva már Kanadában landoltak, hiszen a Vancouver Grizzlies várt rájuk. Ennyi meccs és utazás közepette nem igazán jutott idő edzésekre, inkább csak némi átmozgatás és dobálás fért bele. A vancouveri összecsapás előtti időt Harris arra használta, hogy átrágja a játékosaival a fenti elzárás-leválás (high screen&roll) elleni védekezést. Ez a veteránok számára csupán egy emlékeztető, Bryantnek viszont kritikusan fontos tudás: addig csak szenvedett az NBA-szintű védekezés elsajátításával a kettes poszton.

A Grizzlies ellen O’Neal egyeduralkodó volt a festékben (a büntetőterület – a szerk.), és Van Exel 23 gólpassza is csak eggyel maradt el Magic Johnson csapatrekordjától. Sikerrel zárták tehát az estét, és a meccsen nyújtott csapatjátékkal Del Harris is elégedett lehetett. Van Exel bevallotta, a támadójáték bizony akadozott, amíg a taktikát O’Neal jelenlétéhez igazították. „Néha túlságosan is stagnáltunk. Mindenki csak állt, és nézte, ahogy valaki bepasszolja a labdát a centernek. Hiányzott a mozgás, csak az érdekelt minket, hogy a nagy csávó hogyan aláz meg mindenkit a palánk alatt. Előfordult olyan is, nem is egyszer, hogy egyszerűen csak elkönnyelműsködtük a helyzetet, és elveszítettük a labdát.” Harrisnek folyamatosan főhetett a feje amiatt, hogy ezt a sok tehetséget egy hullámhosszra hangolja. „A taktika kidolgozásán kívül is nagy nyomás alatt vagy edzőként”, mutatott rá Harris. „Itt van nekünk Kobe Bryant, aki fantasztikus játékos, de még a saját posztján is ketten vannak előtte, Eddie Jones és Byron Scott. Fogalmam sincs, hogyan és honnan kerítek elegendő játékidőt mindhármuknak. Remek játékosaink vannak a kettes és a hármas pozícióban.” Ahogy minden olyan játékos, aki kevés lehetőséget kap, Bryant is a meccs előtti bemelegítést használta „rendes” edzésként. Leggyakrabban Larry Drew segédedző dirigált neki: együtt gyakorolták a crossovert és a félpályás támadásokat. Az edzők kitalálták, hogy csereirányítóként is bevetik Bryantet, mert ez néhány percnyi extra játéklehetőséget jelentett. Kobe természetesen ugrott az ötletre, hiszen minden esélyt meg akart ragadni, hogy a pályán lehessen. Amikor valóban vonalon belülre került, általában jó dolgok történtek. Mitch Chortkoff, a Lakers veterán szakújságírója szerint Bryant nagy szerepet játszott az egyik Sacramento elleni győzelemben. „Kobe elvette a labdát Billy Owenstől, körülnézett, és amikor látta, hogy közel s távol sincs senki, 360 fokos ugrással zsákolta be a labdát a gyűrűbe. A közönség azonnal talpra ugrott. Ez is egy példa arra, hogy Shaq miért adta neki a Showboat nevet. Egy mérkőzéssel korábban Kobe leblokkolta Mitch Richmondot a szoros

meccs utolsó másodperceiben, majd a Lakers ugyan elrontotta a következő dobást, de a lepattanó Bryanthez került. Ő épp háttal volt a palánknak, ám ez nem zavarta, fordulás nélkül, a feje fölött is a gyűrűbe varázsolta a labdát.” Chortkoff azonban arra is rámutatott, hogy Bryant hibázni is tudott: a Portland elleni labdaeladása nem sokkal a végső dudaszó előtt a Lakers győzelmébe került. Del Harris rágódott is eleget, hogy mennyi játékidőt adjon neki. Chortkoff szerint Harrisnek meg kellett tanulnia együtt élni Kobe hibáival, Bryant fejlődése érdekében. A saját játékidejéről Kobe így nyilatkozott: „Csak ülök a padon, és megpróbálom az izmaimat lazítani, hogy amikor felmehetek a parkettre, mindent beleadhassak. Imádom, amikor élesben játszhatok a srácok mellett! Egyre jobban érzem a meccs menetét, egyre otthonosabb számomra a pálya. Most, hogy egy rövidet tudtunk gyakorolni is, még egy kicsit jobban értek mindent.” Kobe a csalódottságát kordában tartandó olyan játékosokra figyelt, akiknek még nehezebb körülményekkel kellett megküzdeniük. „Elolvastam Jackie Robinson életrajzát. Eleinte arra gondoltam, hogy nekem milyen nehezen indult ez a szezon, de összehasonlíthatatlan azzal, amit neki kellett kibírnia. Ez azért a helyükre tette bennem a dolgokat.”

Az ugrás O’Neal februárban összeszedett két sérülést: először meghúzta a jobb térdét, és emiatt ki kellett hagynia a csapat második összecsapását a Bulls ellen, valamint az All-Star mérkőzést is. A későbbi, másik sérüléssel együtt összesen 30 meccset kényszerült a pálya mellől végignézni. Amíg Shaq pihent, a többiek 106-90-es verést mértek a Bullsra a Forumban. A meccs emberének Elden Campbell bizonyult a maga 34 pontjával, miközben Bryant mindössze 13 percet játszott, és ismét csak öt pontot szerzett. Ez a vereség a Chicago nyolcmeccses győzelmi sorozatának vetett véget, a 16 pontos különbség pedig a legnagyobb, amivel kikaptak abban a szezonban. A Bulls 42-6-os mérlege persze így is tekintélyt parancsolt, tehát a Lakers igazi nagyágyút győzött le aznap. Bryant elvárásai önmagával szemben olyan magasak voltak, hogy nehezére esett pozitívnak maradni. „Az újoncévemben nem tudtam

egy csomó mindent. Azt gondoltam, úgyis lesz valahogy, és élhetem az álmomat, ám még csak nem is sejtettem, miként. Folyamatosan ezen agyaltam. Hogyan? Hogyan kerülhetek többet a pályára? Hogyan áll össze a kirakós?” A hólepte Clevelandben aztán remek lehetőség adódott a rivaldafénybe kerülni. Kobe, Travis Knight és Derek Fisher is hivatalos volt az NBA téli ünnepségére, az All-Star Hétvégére, ahol az újoncok meccsén léphettek pályára. Korábban egy öregfiúkmérkőzés szerepelt a programban, de néhány sajnálatos sérülés miatt ezt törölni kellett. A liga azonban szervezett egy meccset, ahol bemutathatta a jövő sztárjait: az elsőéves játékosok csaphattak össze egymás ellen Kelet és Nyugat felosztásban. Bryant számára ez az esemény kiváló alkalomnak bizonyult arra, hogy igazolja: ő a legjobb az újoncok között. A 30 perces mérkőzésen a Philadelphiát erősítő Allen Iverson 19 pontot termelve győzelemre vezette a keleti csapatot, ugyanakkor Bryant lett a meccs legeredményesebb játékosa a maga 31 pontjával. Sok kosarat a rá jellemző parádés megoldásokkal szerzett, remekül szórakoztatva a közönséget. Kobe az újoncok partija után egy órával kezdődő zsákolóversenyre is hivatalos volt. Ezt eredetileg az ABA utolsó szezonjában, 1976-ban rendezték meg, színtisztán közönségcsalogató céllal. 1984-ben az NBA átdolgozta a formátumát, hogy olyan zsákolólegendákat mutogathasson a népnek, mint Jordan, Dominique Wilkins és még sokan mások. 1997-re azonban már csak az éhes fiatal játékosok vállalták a szereplést, és egyre ritkábbá váltak az emlékezetes produkciók. Ennek eredményeként a liga úgy döntött, hogy 1997 után kihúzza a zsákolóversenyt az All-Star Hétvége programjából. Erre az utolsónak szánt alkalomra viszont All-Star zsűrit jelöltek ki: Julius Ervinget, Walt Fraziert és George Gervint. E sporttörténelmi nagyságok jelenléte még jobban felspannolta Bryantet, akinek Michael Finley-vel (Dallas Mavericks), Chris Carr-ral (Minnesota Timberwolves), Bob Surával (Phoenix Suns) és Darvin Hammel (Denver Nuggets) kellett megküzdenie.

Annyira idegesen kezdett, hogy kis híján be sem került a döntőbe. Végül mégis bejutott, és olyan elképesztő teljesítménnyel rukkolt elő, amivel meg is nyerte a viadalt. A bal oldalról indult, rákanyarodott a kosárra, hatalmas ugrása közben áttette a labdát a lábai között, majd ellentmondást nem tűrően húzta be a gyűrűbe. Egy emberként ugrott talpra az egész csarnok, köztük Brandy, de legfőképpen Dr. J. és a másik két zsűritag is! Az éljenzés közepette Bryant a kezdőkörbe rohant, és büszkén pózolt. „A közönség elképesztően felspannolt, muszáj volt befeszítenem”, magyarázta. „Nincs rajtam túl sok izom, de ami van, azt meg kellett mutatnom.” Sonny Vaccarónak és Joe Bryantnek nem jutott túl jó hely, de Kobe sikere után Vaccaro elégedetten nyugtázta, hogy a cipőeladások szárnyalni fognak. „Egészen magasan ültünk az arénában, illetve Joe nem is igazán ült”, meséli Vaccaro. „Felpattant, és együtt ünnepelt a közönséggel. Mindig ezt csinálta, amikor Kobenak jól ment.” A Bryantet figyelők hada ekkor konstatálhatta, kis kedvencük meg fog birkózni a hatalmas ugrással, azaz hogy a középiskolából egyenesen az NBA-be került, és ami Kevin Garnettnek is gyönyörűen bejött. A portlandi erőcsatárnak, Jermaine O’Nealnek viszont erős ellenérzései támadtak, mert szinte egyáltalán nem kapott játéklehetőséget. A dél-karolinai „hétlábas” (7-footer, azaz 213,3 centinél magasabb) játékos Bryanttel együtt kelt el az 1996-os drafton, és a szezon közepére már megbánta, hogy kihagyta az egyetemet az NBA kedvéért. (Később visszavonta a megbánást, hiszen egészen parádés, bár sérülésekkel tarkított pályaívet futott be.) A nála 51 nappal idősebb Bryanttel legalább havi kétszer beszélt telefonon. „Korábban is barátok voltunk, de amióta a ligában játszunk, még közelebb kerültünk egymáshoz”, mesélte Jermaine Bryantről. „Ismerjük a másik helyzetét, tartjuk a kapcsolatot, és megbeszéljük, éppen mi történik velünk.” A fiatal játékosok tudták, hogy egy hatalmas pénzgyár alkatrészei. A csapatok tulajdonosai minden egyes alkalommal, amikor megszavazták egy új franchise megalakulását, azaz a liga bővítését,

125 millió dolláros „belépti díjat” szedtek az új klub tulajdonosától. Ezért aztán folyamatosan azt szorgalmazták, hogy jöjjenek az újabb és újabb csapatok. Idővel azonban David Stern, az NBA komisszárja arra figyelmeztette őket, hogy ha túl mohók, és túl gyorsan bővítik a ligát, a játékosállomány felhígulhat, ami viszont durván visszaveti a színvonalat. Ám ahelyett, hogy a bővítést lassították volna, a tulajok inkább az új tehetségek felkutatását pörgették fel. Az egyik irány, amerre tekinthettek, az európai porond. A másik: komolyabb nyitás a fiatalabb kosarasok felé. Néhány csapattulajdonos úgy vélte, ha több 18 éves srácot sikerülne a ligába hozni, mindenki jól járna anyagilag. Azaz leginkább ők maguk. Ezt a mozgalmat Stern már csírájában el akarta fojtani, mert tudta, ha hirtelen túl sok 18 éves érkezik a bajnokságba, és drámai módon elhasalnak az első akadályokban, a közvélemény borzasztóan negatívan tekint majd az NBA-re. Bryant és mások sikeres beilleszkedése ellenére a CBS tudósítója, Billy Packer szerint az NBA a „kosárlabdázás ellensége” lett. Ezzel jól felmérgesítette a liga vezérkarát, elsősorban Sternt, és akkor arról a jóslatáról még nem is beszéltünk, miszerint az NBA, vagyis a csapatok fiatalok iránti éhsége végül tönkreteszi majd a játék minőségét az egyetemi és a profi bajnokságban is. A Utah Jazz elnöke, Frank Layden szerint „a profi sportban a franchise-ok tulajdonosai azért olyan mohók, mert csak rövid távon gondolkodnak. Nem érdekli őket a minőség, kizárólag az, hogy minél gyorsabban, minél több pénzt gyártson nekik a csapatuk.”

Üzemanyag O’Neal egy idegenbeli mérkőzésen, Minneapolisban tért vissza a pályára az All-Star szünet után, de azonmód be is mondta az unalmast az egyik szalag a bal térdében. Így aztán ki kellett hagynia a következő 28 meccset, ami komolyan hátráltatta a fiatal gárda fejlődését. Az All-Star Hétvégén nyújtott teljesítménye megerősítette Bryantben azt a tudatot, hogy nagyobb hatással kell lennie a csapatra. Ehhez azonban játszania kellett, ami viszont nem ment anélkül, hogy Harris annyira bízzon benne, amennyire Kobe bízott

magában. Az edző szerint azonban a kölyöknek reálisabban kellett (volna) látnia a csapatot és benne a saját helyét. A Lakersnél dolgozó egyik munkatárs szerint „Del egy próféta volt. Előre látta, mi lesz, és már a kezdetek kezdetén megpróbálta kontroll alá vonni Bryantet.” Harris később tudtára adta a stáb tagjainak, hogy felsőbb utasításra kénytelen lesz több játékidőt biztosítani Bryantnek a fejlődése érdekében. Utóbbiak szerint Harris jobban szerette volna a 18 éves játékost továbbra is a padról bevetni. West minden valószínűség szerint támogatta Kobe elképzeléseit, mert egy az egyben a saját karrierjének indulása játszódott le a szemei előtt. 1960-ban került Los Angelesbe, Fred Schausszal, a nyugat-virginiai egyetemi edzőjével együtt, aki az első néhány héten egyszerűen kirakta Westet a kezdőötösből. West dühöngött, és soha nem bocsátotta meg Schausnak, hogy nem tette be aztán kezdőnek, bár őszintén szólva, West így is elég sok időt töltött a pályán. Csapatvezetőként West diktátumában az állt, hogy a fiatal játékosoknak, különösen a jobbaknak, játszaniuk kellett. Egyszerűen nem volt más járható út. „Amire Kobe Bryantnek szüksége van, az legfőképpen a tapasztalat”, mondogatta West a szezon közben. „Nem kell gyakorolnia semmit. Csak többet kell játszania.” O’Neal kritikus szemmel nézett Bryantre az önzősége miatt, ám West útmutatását követte, amikor a médiának nyilatkozott. „Nem lesz vele gond. Amint több lehetőséget kap, hogy bizonyítson, élni fog vele.” „Jó profi lesz belőle”, vallotta Larry Drew segédedző is. „Sokat kell még tanulnia az NBA-ről, ám ettől függetlenül is játszani akar, mert imádja a kosárlabdát! Pontosan érti, hogy egy lassú tanulási folyamat részese.” Bryant eközben arra a véleményre jutott, hogy az edzők az ő reményei és álmai átírásán mesterkednek. „Nem fogom hagyni, hogy megtörjenek!”, ismételte újra és újra. „Hosszú távra tervezek. Tanulni akarok!” A türelmetlenség fertőzőnek bizonyult. A család barátai szerint Joe kész idegronccsá vált, mintha a saját démonai köszöntek volna vissza a Sixersből. Az apa a Pacific Palisades városnegyedben lévő

házban kialakított kis irodájából telefonálgatott reggelente, hátha az egyik keleti parti csapatot rábeszélheti Kobe megszerzésére. „Kizárólag a kosárlabdáról lehetett vele beszélni. Nagyon kibukott Kobe helyzete miatt”, mesélte a család egyik barátja. Mivel Joe a szezon nagy részében kvázi használhatatlannak bizonyult, Sonny Vaccaro töltötte be az értelmes férfiember szerepét. Összességében eddig is oroszlánrészt vállalt Kobe sorsának alakításában. A Vaccaro família rendszeresen megjelent Bryantéknál, ettek és beszélgettek. Kobe általában nem jött le az emeletről, hogy köszöntse a vendégeket (igazából másokat sem tisztelt meg ezzel), de Vaccaro mindig megmászta a lépcsőt, figyelt Kobera, bátorította, maradjon optimista, tartsa meg a fókuszt. Egy gyengébb csapatban egyszerűbb dolga lett volna kitűnni, ám hosszú távon hálás lesz majd, hogy a Lakershez került. „Annyira elkötelezte magát a kosárlabda mellett, hogy nem is igazán lettek közeli barátai”, teszi hozzá Vaccaro. „Én jelentettem a valósághoz legközelebb álló kapcsolatát a kosárlabdában, azt, akiben megbízott. Nem tettem egyebet, csak meghallgattam, és elmondtam az őszinte véleményem. Megmutattam neki, hogy hiszek abban, amit csinál, amire képes. Ezt a közös történetünk összes fázisában hangsúlyoztam neki, és valószínűleg ezért lettünk elválaszthatatlanok. Mindig felhívtam Kobet a meccsek után, na jó, nem minden egyes meccs után, de rengetegszer. A bizalmasa voltam. Én felhívtam, ő mesélt.” Az All-Star Hétvége után Joe Bryant is Vaccaro tanácsát visszhangozta: „Fiam, légy türelmes a játékidőt illetően!” „Apám szerint el fog jönni az én időm.” Kobe a katolikus hitét is segítségül hívta: „Annyira bíztam a Jóistenben! Nagyon bíztam benne, hogy kisegít abból a különleges szituációból, amibe belehelyezett engem.” Ám a hit sokszor mintha elsorvadt volna a kispadon ülve. Nem csupán a kevés játékperc, de legalább annyira a következetlenség is frusztrálta, meg ahogy Harris ezt kezelte. Soha nem lehetett tudni, hogy az edző mikor és mennyi időre küldi fel a parkettre. Előfordult, hogy jól játszott, és úgy tűnt, több lehetőséget is kaphat, Harris mégsem adta meg neki. „Úgy éreztem, mintha az egyik kezem hátra lett volna kötve.”

„A legnehezebb az volt ebben a szezonban, hogy soha nem tudtam, játszhatok-e, és ha igen, mennyit”, magyarázta a bajnoki évad végén. „Ugyanakkor ez valahol segít is, mert állandóan ugrásra készen kell lennie az embernek.” Treatman szerint ekkorra mind Joe, mind Kobe elégedetlenek voltak Harrisszel, ám ezt megtartották maguknak. Az edző azt mondta, Joe soha nem beszélt neki a kialakult helyzetről, és nem látszott mérgesnek. Sőt Harris emlékei szerint Kobe egy későbbi dallasi vacsorán megköszönte, ahogy az újonc évében kezelte őt. Rudy G és több más alkalmazott mindenesetre egyértelműen látták Joe Bryant szenvedését.

Rossz gyógyszer Ha nagy pénzeket keresel, akkor 18 évesként minden új kihívást jelent. Az egyik legcsábítóbb ezek közül maga Los Angeles. A pályán kívüli társaságáról Kobe ezt nyilatkozta: „Folyamatosan jönnek a női rajongók. LA-ben vagyunk, hogyan is lehetne másképp? A legtöbbjük idősebb nálam, de van néhány fiatalabb is. Muszáj profiként viselkedned velük… ezt mind megtanultam már, amíg felnőttem.” Felnőni persze nagyon is ajánlatos egy olyan szexuálisan túlfűtött közegben, mint amilyen a Lakers csapata. Itt már az 1960-as évek, azaz Jerry West, Elgin Baylor, majd később Wilt Chamberlain óta jellemző volt, hogy a gárda tagjai közül sokan szexmániásokká lettek, vallotta be Lou Hudson, egy korábbi Lakers-játékos. „Ez van, ha ekkora a kereslet.” A tapasztalt Los Angeles-i sportújságíró, Doug Krikorian arról számolt be, hogy „még ’68-ban és ’69-ben is nők hada várta az olyan feddhetetlen erkölcsű, mélyen katolikus, és a feleségüket megcsalni még gondolatban is képtelen játékosokat, mint Johnny Egan. Leszálltunk a csapatbuszról, és a hotel társalgójában egyszerűen mindenkit megrohant a fehérnép.” A. C. Green éveken keresztül egy Bibliát tartott a kezében, így tartva távol a felspannolt „hölgyeket”, akik minden városban ott tülekedtek, ahol csak a csapat megjelent. „A nők nagyon agresszívan nyomultak, rendkívül agresszívan!”, mesélte Ron Carter, aki a hetvenes években erősítette a Lakerst. „Mi meg bárkivel lefeküdtünk,

nemigen válogattunk. Ez még az AIDS előtti érában történt, akkor még a herpesz jelentette a nagy durranást. A védekezés nélküli szex mindenesetre igen gyakorinak számított. Épphogy csak a szabad szerelem időszaka után voltunk.” „Ezek a nőszemélyek odajöttek a szállodához. Valahogy mindig tudták, melyik hotelben kell ránk vadászniuk”, tette hozzá Carter. „Soha nem értettem, hogy a csudába nyomozták ki, hol szállunk meg. Fejből tudták a játékosok neveit. Beszélhetnék Magic Johnsonnal? Sajnálom hölgyem, foglalt a vonala. Beszélhetnék Kareem AbdulJabbarral? Sajnálom, foglalt a vonala. Beszélhetnék Jamaal Wilkesszal? Sajnálom, foglalt a vonala. Így mentek végig a játékoskereten. Ott pakolták magukat, hogy megszerezzék egy Laker skalpját. Engem általában megkaptak, mert amíg a többiek félretették a szobájukban a telefont, hogy foglaltat jelezzen, én vártam a felhozatalt. Tudtam, mi várható, különösen, ha New Yorkban vagy Philadelphiában játszottunk.” A Lakers sztárjai számára hosszú évtizedeken keresztül legalább olyan fontosnak számított a „pontszerzés” az ágyban, mint a kosárlabdapályán. Elvégre ők voltak Hollywood üdvöskéi, és bárkit megkaphattak. Filmsztárokat, pornósokat, mindenkit. Ez az életstílus azonban sok esetben visszaütött. Chamberlain a saját bevallása szerint húszezer nővel feküdt le. Magic Johnson HIV-pozitív lett, miután évente 300-500 nővel szexelt. A gárda tulajdonosa, Jerry Buss is állandóan újabb és újabb cicababákkal az oldalán parádézott (állítólag a 18 éveseket preferálta), és büszkén mutogatta a fotógyűjteményét a hódításairól. Az ellenfelek edzői szerint a Lakers azért is válhatott az NBA domináns csapatává az évek során, mert a szexuális kilengéseket szinte a taktikai repertoár részének tekintették. „A legjobb játékosok oda akartak menni játszani, hogy a legszebb nőket szedhessék fel”, vélekedett az egyik tréner. Mindez tökéletesen hidegen hagyta Bryantet, legalábbis a pályafutása elején. „Az idegenbeli túráink közben gyakran beszéltem a szüleimmel. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, anyám állandóan a kezében fogta a telefont, hogy hívogasson.”

A gondok ellenére Kobe azért örömöt is talált az első szezonjában. „Boldog vagyok!”, mondogatta magának. „NBA-játékos vagyok!” Az élet olyan sebességgel pörgött, hogy sok helyszín pusztán elmosódva maradt meg az emlékekben. Itt egy kutyafuttában elfogyasztott ebéd, ott egy repülő, és máris a kontinensnyi ország másik végében landoltak. Ez így ment hétről hétre, sőt napról napra: kedden Minneapolis, csütörtökön Sacramento, pénteken vissza LAbe, ahol belefért néhány jó kis „hazai” ebéd a Pam-féle finomságokból. Öt nappal később újfent úton. A magánya egyre csak nőtt. Ebben a csapatban nem uralkodott az a fajta bajtársiasság, mint a Lower Merionban. A legnagyobb vigaszt az almás pite jelentette a szállodákban, amit mindig a szobaszervizzel hozatott fel, és persze a TNT meccsközvetítései a tévében. A csapatbuszon és a repülőn általában olvasott, vagy a fülhallgatói közé menekült a többiek elől. „Nem lehet mindent megtanulni, ha csupán nézed, mi történik a pályán. Muszáj játszani, és elkövetni a hibákat, amelyekből tanulni lehet”, magyarázta Bryant egy riporternek. „Az alapszakaszban csak lassan építettük be őt, sőt nagyon lassan, mert ötvengyőzelmes csapatunk volt, és Kobe szinte a teljes edzőtábort kihagyta a két sérülése miatt”, magyarázta Harris. „De szemmel láthatóan és határozottan fejlődött a szezon során.” Február és március hátralevő részében Kobe ritkán került pályára. Úgy tűnt, Harris mégsem őt kívánta csereirányítóként használni. Amikor Van Exel áprilisban megsérült, a szintén újonc Derek Fisher vette át a stafétát. Harris egyértelműen nem bízott Bryant döntéshozatali képességeiben és védekezésében az irányító poszton. Évekkel később az NBA belépett az analitikus korszakba, ahogy a csapatok egyre pontosabb módszereket fejlesztettek ki a játékosok hatékonyságának mérésére. A hagyományos statisztikák elavultak. 1997-ben ilyen módszerekről azonban még senki nem is álmodott, az viszont már látszott, hogy Bryant nagyszerű dolgokra képes azokban a percekben, amikor a pályán van. Azokon a mérkőzéseken, amelyeken ő kezdett dobóhátvédként az első évében, a gárda 5-1-es mérleget hozott, és a kosárszerzési képességeivel szemmel láthatóan problémákat okozott az ellenfeleknek. A csapaton belül

ugyan csupán a 11. legtöbb percet játszotta, O’Neal mögött mégis a második lett a percekre vetített pontszerzésben. Amikor 20 percnél többet játszott, 13 pontos átlaga volt, ám ha a minimum 25 perces meccseit nézzük, már 16 pontot termelt, 50%-os mezőnypontossággal. West pontosan ezeket a számokat várta tőle, amikor hónapokkal azelőtt megtekintette egy edzésen. Akármikor lépett parkettre, a labdakezelési és a pontszerzési képességei miatt azonnal duplázták, sőt néha triplázták őt védekezésben. Ezért sokat gyakorolta a labda elpasszolását a védők rázuhanása előtt. „Összehasonlíthatatlanul könnyebb a dolga az embernek, ha Eddie Jones, Byron, Elden és Shaq mellett játszik”, ismerte el Bryant. „Csak ott vagy velük a pályán, és megpróbálsz dobóhelyzetet kreálni magadnak vagy a csapattársaidnak.” „Szerintem a kisgyerek nagyon sokat fejlődött igen rövid idő alatt”, vélekedett Byron Scott. „Ma már ezerszer több dolgot megért, ami a pályán történik, mint a szezon elején.” Az alapszakasz végéhez közeledve Harris megemelte Kobe játékidejét, aki ezt 11 pontos átlaggal hálálta meg. Csakhogy ez túl későn jött, legalábbis a család és a barátok szemében. A teljes szezon során összesen 71 mérkőzésen lépett pályára a 82-ből, átlagosan kicsivel több mint 15 percre meccsenként. O’Neal április 11-én tért vissza a térdsérüléséből, és azonnal győzelemhez segítette a csapatot a Phoenix ellen, 53-25-re javítva a mérleget. Három nappal korábban Bryant csereként hintett egyéni csúcsot jelentő 24 pontot a Golden State-nek. A szezonvégi extra játéklehetőség jót tett az önbizalmának. Amikor egy riporter arról kérdezte, jó döntés volt-e kihagyni az egyetemet és profinak állni, mosolyogva válaszolt: „Imádom ezt az életet, és nem cserélném el a világért sem!” Mégis napvilágot láttak a pletykák, hogy Kobe rendszeresen megjelent a közeli UCLA (University of California in Los Angeles) campusának parkolójában, és csak figyelte az egyetemisták jövésmenését, azon merengve, mi lett volna, ha… O’Neal visszatérése után a Lakers sorozatban négy győzelmet húzott be, és készülhetett a szezonzáró találkozóra a Portland

TrailBlazers ellen. A tét nagy volt: ha a Lakers győz, megnyeri a Pacific Divíziót (Cendes-óceáni csoport). O’Neal 1,2 másodperccel a vége előtt egyenlíthetett volna, ám két büntetőt is kihagyott. A vereséggel a Lakers 56-26-tal zárt, ami így is az utóbbi hét évük legjobb eredményének számított. A rájátszás első körében szintén a Portland következett, a Lakers pedig egy mini edzőtábort szervezett, hogy megfelelően felkészülhessenek a párharcra. Arra a kérdésre, hogy Bryant mennyi lehetőséget kaphat majd, Harris azt felelte, az újonc számára nagyon nehéz ellenfél a Blazers, mert a posztján a minden hájjal megkent Isaiah Rider, Cliff Robinson duó játszik. „Meglátjuk”, mondta az edző, majd hozzátette: „Bryant az egész szezonban szenzációs munkát végzett.” O’Neal a rájátszás első összecsapásán 46 pontot szerzett, így nem lehetett kérdés, melyik csapat kerekedik felül. A Lakers aztán a második meccset is behúzta, így hamar kezébe vette a párharc irányítását. Bryant a két mérkőzésen összesen hat percet játszhatott, cserébe a csapata 2-0-ra állt. A harmadik felvonásban a Portlandet űzte-hajtotta a hazai közönség, és a Lakers nem találta a ritmust – amíg Bryant pályára nem lépett. Azonnal elkezdte támadni a gyűrűt, gyors faultokba kényszerítve a Blazers játékosait és felfrissítve a támadójátékot. Huszonként pontot termelt, a csapattársai azonban nem nőttek fel a feladathoz, így a Portland a 98-90-es diadallal szépített. Bryant jó játékának jutalma az lett, hogy a negyedik meccsen alig játszott. A csapat szempontjából ez nem számított, mert a Blazers nem tudott mit kezdeni O’Neallel, így a Lakers 3-1-es összesítéssel továbbjutott a következő fordulóba. Itt a Utah Jazz veterán gárdája várta a Los Angeles-ieket, amely rendre kellemetlen ellenfélnek bizonyult. A szezonvégi győzelmi sorozatban a Lakers 100-98-ra azért elkapta a Jazzt, elsősorban O’Neal 39 pontjának köszönhetően, és ez reményt adott Harrisnek, hogy a rájátszásban is lendületben maradhatnak a Utah ellen. A Jazz azonban másképp gondolta, és hazai pályán 2-0-s vezetést szerzett. Az első meccsen Bryant a 13 perce alatt hét kísérletéből mindössze egy hárompontost értékesített, majd a második mérkőzésen is csak egy kosarat szerzett négy perc alatt. A Lakers a palánk alatti játékban

és a hárompontos dobásokban is jeleskedett, O’Neal 25 pontot szórt, Horry sorozatban bevert hét triplát, így esélyük nyílt a meccs megnyerésére, azonban Malone blokkolta Van Exelt, így 103-101-re a Jazz nyert, a Lakers pedig 0-2-es hátrányba került. A harmadik összecsapáson a Forumban nem volt kérdés: 104-84re húzta be a mérkőzést a Lakers, elsősorban Bryant negyedik negyedbeli 17 pontjának köszönhetően. Összességében 19-nél állt meg, amivel csapata legjobbjának bizonyult – 14-ből 13 értékesített büntetője igazán remek tartásról tanúskodott, sőt merőben szokatlannak hatott egy 18 évestől. Csakhogy Malone óriásit játszva, 42 pontjával eldöntötte a negyedik összecsapást, 3-1-re módosítva az állást a Jazz javára, ráadásul az ötödik mérkőzésen a Utah játszhatott hazai közönség előtt. Sikerült is már a meccs elején 11 pontos előnyre szert tenniük, ráadásul a Lakers a 3. negyedben egy kiállítás miatt elveszítette Horryt, így jelentősen meggyengült a védelme. Mégis feltámadtak valahogy a kaliforniaiak, és egyetlen pontocskával még vezettek is a mérkőzés vége előtt kilenc perccel. Innen teljesen kiegyenlítetté vált a meccs, hol az egyik, hol a másik csapat állt jobban, ám O’Neal két perccel a végső dudaszót megelőzően kipontozódott. Stocktonnak sikerült elhúznia Bryant mellett, és bedobnia egy ziccert, amivel 8787-re alakította az állást. Előbb Eddie Jones dobását blokkolták, majd Malone hagyott ki egy tempódobást, végül Van Exel szerzett labdát, amikor már csak 11 másodperc maradt az órán. A Los Angeles támadhatott, és az időkérés alatt Harris úgy döntött, keveset használt újoncára, Kobe Bryantre bízza a labdát. A terv szerint a támadók a helyezkedésükkel széthúzzák a pályát, Bryant pedig szabad kezet kap. Amikor később megkérdőjelezték a döntését, az edző elmondta, annak az esélye tűnt a legnagyobbnak, hogy Kobe jó helyzetbe tud kerülni, mert ő volt a legjobb egy-egy elleni játékos a keretben. „Fél éven keresztül azért kaptam az ívet, mert nem játszattam Bryantet, most meg azért kapom, mert játszatom?” A terv működött, legalábbis addig a pontig, hogy Kobe tűrhető helyről, bár védővel az arcában dobhatott. Négyméteres tempója láttán a közönség egy pillanatra tökéletesen elnémult, majd szinte

felrobbant a Delta Center: homály! A hosszabbításban folytatódott a rémálom. O’Neal hiányában a Lakers kénytelen volt Bryantre bízni a pontszerzést, és három távoli dobásának mindegyike airball, azaz homály lett. A hazai szurkolók örömmámorban, Bryant egykedvűen fogadta az eredményt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha elmorzsolt volna egy könnycseppet a szeme sarkában. A vereség miatt a Jazz mehetett tovább a konferenciadöntőbe, Bryant NBA-iskolájának első szakasza némileg brutális véget ért. A blama után egy ideig csak csendesen ült, majd összeszedte magát, felállt, és válaszolt a riporterek kérdéseire. „Persze, hogy fáj a dolog, de az emléket motivációként fogom használni. Muszáj továbblépnünk. Aztán persze a megfelelő időben elő kell tudni venni ezt az érzést, például nyáron, amikor már egy kicsit fáradt vagy, egy kicsit mindenhol fáj, egy kicsit mindentől elment a kedved a napi edzés végén. Akkor kell emlékezni erre, és remélni, hogy ad egy kis lökést a további küzdéshez.” „Fiatal srác még, ez az egész szituáció, a rájátszás nagyon új neki”, magyarázta Stockton a riportereknek. „Nagy önbizalommal játszott az egész sorozat alatt, de túl nehéz dobásokat kértek tőle a végén, és ezek nem jöttek össze neki.” A holt szezonra vonatkozó terveit firtató kérdésre Bryant azt válaszolta, hogy edzeni és gyakorolni fog. „Rengeteg energiám maradt!”, mondta. Mihelyt visszaért Los Angelesbe, máris a telefonon lógott Vaccaróval. „Kobe a legvadabb hárompontosokat vállalta el, amiket valaha láttam”, emlékezett a cipőguru. „Hogy érzed magad?”, kérdezte Vaccaro Bryanttől. „Jól, miért?”, gyanakodott Kobe. „Hát azért, mert kihagytad azokat a dobásokat. Csak mondom. Keresztre fognak feszíteni miattuk!” „Bekaphatják”, válaszolta Kobe gondolkodás nélkül. „Más el se akarta vállalni azokat a dobásokat!” Húsz évvel később Vaccaro még mindig felnevet erre a válaszra gondolva. „Amíg élek, nem felejtem el!”

19. FEJEZET

A MESE FOLYTATÓDIK Az 1997-es NBA-szezon vége Kobe Bryant számára a világ (ideiglenes) bezárulását hozta. A kosárlabda jelentette az életét már gyerekkorától kezdve. Megtanulta az apjától, hogy a parkettnek varázsereje van: ha elég jól játszol rajta, eljuttat olyan fantasztikus helyekre, mint Olaszország, a svájci Alpok vagy Vegas. Két évtizeddel később Vaccaro, Rines, Charles és a hőskor nagy öregjei közül sokan elkeseredve látták, hogy Bryant az igazságot néhol kicsit elferdítve számolt be a médiának karrierje korai szakaszairól. Ám ő sok szempontból csupán egy kissrác volt a tábortűznél, aki merengve bámulta a lángokat, közben a fejében kiszíneződtek a sztorik, és minden egyes elmeséléssel alakultak is egy kicsit. Kobe mindig is imádta a Disney-t és a Csillagok háborúját, a Jedi lovagokat és minden ilyesmit, így amikor Tex Winter a Lakershez került segédedzőként, Bryant számára azonnal az „én Yodám” lett. „Hihetetlenül szimbolikus, metaforikus látásmód jellemezte”, mutatott rá George Mumford, a neves pszichológus, aki Bryant egyik mentorává vált. „Kobe írt is, mesés narratívákon keresztül látta a világot.” Végzős középiskolásként a kedvenc könyve a Végjáték (eredeti címe Ender’s Game – a szerk.) volt, egy sci-fi fantasy, amelyben a főhős egyre bonyolultabb kihívások legyőzésével tölti az életét, hogy végül megmentse az egész világot. Bryant egész családját úgy söpörte ki a sors Olaszországból, ahogy képzeletében a svájci Robinson családot. Amikor az a késő esti telefon meghozta a hírt Magic Johnson kosaras karrierjének végéről, a kisgyerek Kobe, a nővérei, de még a szülők is együtt sírtak. Állítólag még a reptér felé vezető úton is könnyeztek, amikor hazaköltöztek Amerikába. Johnson visszavonulásával egy isten veszett oda az ő világukból. A következő hat évben Bryant mintha egy mitikus küldetésen vett volna részt. Csak úgy tudta fenntartani az álmot, ha egyre keményebben, keményebben és keményebben dolgozik, amíg a

képzelete gúzsba nem kötötte egy új valóságban. Ezért is edzett annyit egyedül – a fejében egészen máshogy nézett ki minden gyakorlás. Amerikában, ahogy korábban Olaszországban is, komplett mérkőzéseket játszott le egyedül gyakorolva, mielőtt a valóságos meccseken pályára lépett a közönség előtt. A Sports Illustrated egyszer azt írta róla: „Talán nincs még egy játékos, aki annyit profitált volna a fantáziájából, mint Kobe Bryant.” Mígnem a pillanat, amely akár mindent tönkre tehetett volna, megtalálta abban a reménytelen rájátszásbeli sorozatban – és a mese szertefoszlani látszott. Michael Jordan meghatározó momentuma korán, az első egyetemi évében érkezett, amikor egy tempódobással megnyerte a Tar Heelsnek az NCAA bajnoki címét. Bryant hasonló pillanata ugyanúgy igazi karrierje első évében jött el, de az NBA-ben, és azzal a négy homállyal. Kobe az egész újoncszezonjában a Nagy Lehetőséget kereste Joe-val, mondta Jeremy Treatman. „Mindketten ugyanazt szajkózták. Kobe azt mondta, senki sem tud levédekezni egy-egyezésben! Mire én: öreg, még csak tizennyolc vagy. Egyetértek veled, de hidd el, eljön majd a te időd! Ők viszont alig várták a lehetőséget, azt akarták, hogy azonnal jöjjön el.” Ahogy az lenni szokott, a várva várt esély hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül adódott, pont amikor a legkevésbé számítottak rá. Del Harrist rengeteg kritika érte később, ám őszintén szólva, nem maradt nagyon más lehetősége, mint az újoncra bízni az utolsó dobást. Robert Horry, becenevén „Big Shot Rob”, a nagy dobások mestere már a harmadik negyedben a kiállítás sorsára jutott. Byron Scott, a veterán hátvéd sérülten pihent, Van Exel csupán sántikálni tudott. Shaq, aki amúgy sem tűnt túl jó meccsvégi opciónak a rettenetes büntetőzése miatt, már szintén kipontozódott. Eddie Jones meg épp kihagyott kettőt egymás után. „Kobe rám nézett az időkérés alatti összeborulásnál, és kijelentette: mester, ha megkapom a labdát, én be fogom dobni! Hittem neki. Ha újrajátszanánk a meccset, akkor is rábíznám a meccs

végét. Ő a legjobb egy az egy elleni játékosunk, és ezzel a csapat is tisztában van.” „Hit.” Ez a szó a fiatal zarándokok szótárának kedvence. Ahogy Vaccaro, Kobe legnagyobb híve elmondta, Bryant mindig is kereste azokat, akik hittek a fantáziáiban. Scoop Jackson szerint „a csapattársai pontosan tudták, mennyire jó a kölyök, de nem hangoztatták a dolgot, mert nem akarták, hogy elszálljon.” Harris körömszakadtáig védte a játékosát, holott hideget-meleget kapott a médiától. West későbbi nyilatkozata szerint „kikészítették az edzőnket, hogy Bryantre bízta a döntő dobást. Én viszont a mai napig megtapsolom Del Harrist, mert igenis megbízott benne! Hitte, Kobe képes lesz eldönteni a meccset, amikor senki más nem játszott jól, vagy nem akarta magára venni a felelősséget. Nem tudom, hogy bárki a csapatunkból elvállalta-e volna azokat a dobásokat, amelyeket Bryant elvállalt.” Otthon, Pennsylvaniában Kobe régi haverjai teljesen ledöbbentek. „Ez az a Kobe, akit ismerek! Kihagyhat egymás után tíz dobást is, de alig várja, hogy elvállalhassa a következőt. Soha nem hátrált meg vagy félt egyetlen kihívástól sem!”, mesélte Donnie Carr. Robby Schwartz az apjával nézte a mérkőzést. Úgy követték Bryant karrierjét, mintha a sajátjuk lenne – ahogy a Lower Merionban szinte mindenki. „Négy dobás, négy homály! Nem hittük el, hogy beleállt a következőbe, és megint nem talált el semmit!” Harris az első dobásra így emlékszik: „Egyenlő állásnál, hat másodperccel a vége előtt az volt a lényeg, hogy egyáltalán eljussunk egy lehetőségig. Ha bemegy, akkor Kobe tudja, hogy megbíztam benne tizennyolc éves gyerekként is. Ha nem megy be, akkor is tudja, hogy megbíztam benne, és meglátjuk, miként alakul a hosszabbítás. Eljutott egy lehetőségig. Százszámra láttam hasonló szituációkat, ahol a csapat játékba sem tudta hozni a labdát, nem hogy eljutott volna egy kísérletig. Kobe tisztára játszotta magát, és eleresztett egy távoli tempót a jobb oldali könyöktől, ma is magam előtt látom. Csakhogy nem esett be.” Harrisnek nem volt igaza abban, hogy Kobe – vagy legalábbis a bizalmasai – megértette, az edző az ő oldalán állt. Bryanték már

régóta azt hitték, Harris ellene dolgozik, és furcsának tartották, hogy éppen a rájátszásban, döntő pillanatokban kellett az újoncot ilyen nyomás alá helyeznie. Joe egyenesen úgy vélte, hogy az edző tönkre akarja tenni a fia karrierjét. Jeremy Treatman hasonlóan megrökönyödött. „Úgy tűnt, mintha Del Harris azt szeretné, hogy Kobe elbukjon. Alig játszatta az egész évben, és pont a szezon legkritikusabb pillanatában bízza rá a labdát?” Harris véleménye egy évtizeddel később is ugyanaz maradt: „Azt akarnám, hogy az övé legyen a dobás, akkor és most is, mindörökké.” Mások számára nem is a homályok, hanem Kobe reakciója jelentette a szenzációt. „A középsuliból az NBA-be ugrani olyan, mintha szűzként feküdnél össze egy negyvenes, háromgyerekes anyával. Jobb, ha összekapod magad, mert nagy blama lehet a vége”, elmélkedett Walt Williams, a Toronto Raptors csatára. A vereség utáni estén, miután hazaért, Bryant egyenesen a szomszéd iskola tornatermébe ment. Ahogy Scoop Jackson mesélte: „Egészen hajnali négyig csak dobált. Semmi sírás, semmi nőhöz rohanás. Semmi ilyesmi. Egyenesen a rohadt tornaterembe ment!” „Nincs még egy tini ezen a bolygón, aki képes lett volna arra, hogy miután elhibázza azokat a dobásokat és kvázi cserben hagyja a Lakerst, így kiheverje ezt az egészet”, emlékszik vissza Vaccaro is. Ric Bucher a helyszínről tudósított, látta, mi történt, és csodálta a fiatal játékost. „Azt gondoltam, nagyon a helyén van a szíve, hogy el merte vállalni azokat a dobásokat. És tudod, mit mondok? Egy ponton be is fogja dobni őket, épp azért, mert elég tökös ahhoz, hogy elvállalja őket. Ezt el is mondtam neki egy magánbeszélgetésünk alkalmával, és nagyon értékelte, hogy nem úgy álltam hozzá, mint a többiek, nem csesztem le, hanem más szemszögből közelítettem az egészhez.” Jordan második szezonja a kosárbolond Tar Heels-szurkolók feltétlen imádatában fürödve telt, és határtalan önbizalom töltötte el a bajnoki cím birtokában. A másodéves Bryantnek ugyanakkor csupán

tengernyi kétség jutott, és nemcsak a sajátja, hanem a környezetében élőké is. Azt kérdezgette magától, mi lett volna, ha elindult volna a gyűrű felé a dobás helyett, és vagy behúzta volna, vagy faultra kényszerítette volna a Jazzt. Mi lett volna? Újra és újra feltette magának a kérdést. „Számomra korán eljött az elszámolás ideje, amikor kiderült, képes leszek-e ellenállni a viszontagságoknak, tudom-e kezelni a nyilvánosság folyamatos figyelmét és nem utolsósorban a saját kétségeimet. Tizennyolc évesen átestem a bátorságpróbán.” Robby Schwartz fogalmazta meg a jogos felvetéseket: „Mi lett volna, ha az a meccs nem történik meg? Vagy mi lett volna, ha a négyből az egyik dobása bemegy? Ha azzal nyernek? Úgy is ilyen remek játékossá vált volna, vagy esetleg még jobbá? Szerintem az a mérkőzés kulcsfontosságú volt a fejlődéséhez és ahhoz, ami végül lett belőle. Megtörtént egy ilyen eszeveszett lebőgés egy olyan emberrel, mint Kobe? Sebaj, a következő szezont úgy kezdte, mint egy mániákus őrült!”

KB 8 Ha a nyárra tervezett edzéshegyek nem foglalták volna le eléggé Bryantet, az Adidas is bejelentkezett, hogy elkezdenék tervezni és gyártani Kobe saját cipőjét, a KB 8-at. Peter Moore, az Adidas vezető tervezője Philadelphiában találkozott Bryantékkel, és rögtön feltűnt neki, hogy a család mennyire hisz a fiúban. „Távoztunkban azt gondoltuk: ez a srác képes lesz eladni a cipőt! A család kicsi fia volt, mégis úgy kezelték, mintha valami leendő király lenne. Úgy éreztem, hogy Kobe egy mintagyerek. Nem sokat hibázott. Okosan is viselkedett, legalábbis a társaságomban mindig, pontosan meg tudta fogalmazni, mit akart, mi tetszett és mi nem tetszett neki.” A róla kialakult képpel ellentétben nem akart Michael Jordan lenni. „Azt hiszem, Kobe azt gondolta, hogy Jordan egy hihetetlenül jó kosárlabdázó, ő azonban nem akarta másolni, saját jogon akart ikonná válni. Minden ilyen játékos egy kicsit hasonlóan gondolkodik ebben a kérdésben. Kobe Kobe akart maradni, és így akart a gyerekek előtt igazi példaképpé nőni.”

Miután ugyanezen az úton végigment az Air Jordan esetében is, Moore úgy vélte, hogy a forma és a kinézet fontosabb, mint a cipő teljesítménye. Így az Adidas Kobe olaszországi hátterére kezdett koncentrálni. A tervező az Audi TT Roadster mintájára alkotta meg a csukát, ami így is elég egyszerű lett. Jordan az a játékos volt, aki repülni tudott, ezzel a mágikus képességével adott el annyi cipőt évről évre világszerte. Bryant üzenete másként szólt. „Számomra Kobe testesítette meg a következő nagy kosarast, én pedig naggyá tudtam tenni, mint stílusteremtő játékost”, magyarázza Moore. „Azt terveztem, hogy ő lesz ’A Stílus’. A cipője azt üzente, van stílusom, stílusosan játszom. Teljesen más irányba indultunk, mint Jordannel. Két különböző cipő két különböző típusú célcsoportnak. Egy cipő, ami a részeddé válik, amivel együtt nőhetsz. Kobenak imponált a koncepció, mert szerinte menő dolog volt, és amúgy is azt akarta, hogy ő legyen a srác az utcáról.” Bryant az elejétől fogva az utca gyermekeit akarta meghódítani. „Amikor először találkoztunk, normális kölyökként viselkedett, mosolygott, érthetően beszélt. Semmi utcai szleng. Mégis nekiállt ecsetelni, hogy városi srác akar lenni a cipő reklámjában, így le kellett intenem. Nem fog működni, mondtam neki. Nem úgy beszélsz, mint ők. Nem fogják elhinni rólad, hogy az utca gyereke vagy, mert nem vagy az.” Ezzel együtt az Adidas első néhány reklámjában Bryant valamiféle utcai viadalon szerepelt, például egy vad összecsapáson Venice Beachen. A tervező megpróbálta beleszőni a látványba a Jordan által legendássá tett „Jumpman” dobást, ám nem igazán működött a dolog, mert Chicago sziluettje annyira jellegzetes az eredeti kép hátterében, amilyen horizontot Los Angeles sosem tudott produkálni. Bryant számára ennél sokkal sürgősebben megoldandó problémát jelentett, hogy imponáljon a csapattársainak. A saját cipőmárka beindításával kockáztatta, hogy kiakasztja a tapasztaltabb játékosokat, és azt az érzést kelti bennük, a cipővel megkap valamit, aminek még egyáltalán nem jött el az ideje. Az újonnan igazolt csatár, Rick Fox fogalmazta meg, hogy a veteránoknak mi volt a problémájuk Bryant reklámszerződésével.

„Ha túl gyorsan emelkedsz fel a ranglétrán, a legfelső fokon állók figyelni fognak. Ők keményen megdolgoztak azért a hatalomért és dicsfényért, és nem akarnak egykönnyen lemondani róla. Mindent megtesznek majd, hogy ne érhess fel a létra tetejére, akkor sem, ha a csapattársuk vagy.” Del Harris is levegő után kapkodott, hogy még az 1992-es barcelonai olimpia helyszínénél is hatalmas KB 8 reklámokat látott azon a nyáron. „Amikor aláírta a többmillió dolláros szerződését az Adidasszal, tudtam, hogy a cégnek komoly tervei vannak vele. Az Adidas sokkal nagyobb név Európában, mint Amerikában. Ám a tízméteres poszterek és az óriásplakátok így is megleptek. Láttam őket Barcelonában, az Olimpiai csarnok mellett. Lejössz a lépcsőn, és a szökőkút egyik oldalán Kobe egyik lába látszik, a másik lába a másik oldalon, a feje meg tíz méter magasan.” A fehér hajú tudósnál, Harrisnél ez kiverte a biztosítékot. „Nem találtam helyénvalónak. Az NBA viszont nagyon is támogatta. Kobe pedig… meg kellett tanulnia kezelni a helyzetet, mert már akkor világszerte ismerték.” Harris hozzátette: „Jó ember és nagyon okos. Ám mindenki sietteti, hogy valami olyasmivé váljon, amivé egyetlen tizenkilenc évesnek sem sikerült eddig, még Michaelnak sem. Michael csak az észak-karolinai Michael Jordan volt ennyi idős korában, csupán később, 27 évesen lett ’Michael’, és harmincévesen ’MJ’. Michael Jordant nem a média kreálta, és nem arról álmodott minden tizenkilenc éves, hogy Michaellá váljon. A srácot tizenöt évesen kihagyták a középiskolai csapatából. Végül felülkerekedett mindenen és mindenkin, mert óriási tehetség, továbbá irtó keményen dolgozott az eredményeiért nagyon hosszú időn keresztül. Kobe számára is ez lenne a helyes út.” Az a szóbeszéd járta, hogy Bryant a felemelkedését nem csupán a játékának köszönheti. A Bullsnál a vezetőedző, Phil Jackson rengeteget dolgozott azon, hogy megvédje Jordant a külső tényezőktől, amelyek esetleg rossz irányba terelhették volna a játékosát. Harris viszont saját bevallása szerint nem lehetett abban a helyzetben, hogy ugyanezt megtehesse Kobeval. „Nem volt ráhatásom erre.”

Az edzői stáb elrendelte, hogy Bryant ismét játsszon a Lakers nyári ligás együttesében, ahol elmondták neki a tervet: csapatjátékosként kell fejlődnie, kipasszolni a csapdázásokból, ahelyett, hogy minden egyes alkalommal megpróbálná a védőit egyedül megverni. Ismét Larry Drew edzette a gárdát, ám Bryant ösztönei újra átvették az irányítást: kiváló fizikumát és formáját kihasználva állva hagyta az ellenfeleit. Drew és West nem repesett az örömtől, sőt egy alkalommal Drew össze is szólalkozott Bryanttel: „Úgy játszol, mint a régi Kobe!”. A segédedző szerint Kobe még mindig a saját érdekei szerint működött a pályán, negligálva a csapatot. West is megerősítette, hogy a Lakers elvárásai Bryanttel szemben nagyon magasak lesznek az elkövetkező szezonban. Bryant a nyáron a csapat edzésein kívül is elfoglalt volt: részt vett egy marketingkörúton Európában, és elvégzett egy nyári kurzust a UCLA-n (olaszul), mindezeken kívül pedig amikor csak tudta, folyamatosan fejlesztette a játékát. „Hajtom magam. A meló sokkal fontosabb, mint a jövés-menés. Szeretek kimozdulni otthonról, de egyszerűen nem érzem helyesnek. Amíg szórakozom, kosarazhatnék is, vagy súlyzózhatnék, gyakorolhatnék egy-egy mozdulatot a pályán.” A Lakers stábja próbálta távlatokban kezelni a fejlődését. Larry Drew véleménye szerint „újoncként lehetősége nyílt egy kicsit felnőttebbé válni. Nehéz szezont hagyott maga mögött, de jól kezelte. Van egy év tapasztalata, ennyivel érettebb lett, megtanulta, hogyan is működik az élet az NBA-ben. Jól alkalmazkodott, most már nem sok dolog tudja meglepni. Amennyire csak tudom, folyamatosan magyarázom neki, épp mi történik a pályán. Ő pedig befogadja és tanul – az teszi annyira különlegessé ezt a gyereket, hogy mindig tanulni akar.” Bryantre más irányból is nyomás nehezedett azon a nyáron. Az ő 1996-os lépése a következő évtizedben sok középiskolás számára tette lehetővé, hogy az egyetemet kihagyva egyenesen az NBA-be menjen, mint például Tracy McGrady és később LeBron James. A 204 centis McGrady, egy újabb középiskolai sztárhátvéd, szintén Vaccaro felfedezettje, és Bryant után egy évvel már kétszer akkora

lóvét vasalhatott be az induló reklámszerződésével – amit épp a KB 8 eladásaiból származó bevétel tett lehetővé. Phil Knight őrjöngött a Nike főhadiszállásán, miután az Adidas leigazolta Bryantet, és nem sokkal később egy céges rendezvényen kijelentette, hogy a Nike nem fog még egy nagy sztárról lemaradni a német sportszergyártó miatt. Vaccaro mégis megszerezte McGradyt, és ezzel feljebb tornászta az Adidas piaci részesedését a még mindig domináns Nike kárára. A cipők emberével madarat lehetett volna fogatni. Elvitte McGradyt Los Angelesbe, és még egy látogatást is megszervezett a Bryant családnál. A két fiatal játékos azonnal megtalálta a közös hangot. Vaccaro szerint kölcsönösen szimpatikusnak találták egymást, bár a tiszteletteljesen viselkedő Tracy úgy gondolta, ő a jobb játékos kettejük közül. McGrady már menni készült, amikor Kobe odaállt az anyja elé, és megkérte, hadd maradjon éjszakára. Pam beleegyezett, és abból az egy éjszakából végül két hét lett, amit a kosarasok végig edzéssel és egymás elleni egy-egyezéssel töltöttek. Ez igazán nagylelkű gesztusnak bizonyult a család részéről, mert amíg McGrady ott lakott, a többi barát nem igazán jött el hozzájuk. Bryant újoncszezonja végén, egy Lakers-mérkőzés után Gregg Downer és Jeremy Treatman meglátogatta Kobet. „Abban az időben volt a leginkább elkenődve. Azt kérdezte, nem akarunk-e átmenni valamikor később, mert egész nyáron otthon lesz.” Át is mentek valamikor később, és kikötöttek a családi jacuzziban, teljesen elmerülve a vízben és a beszélgetésben a kosárlabdáról, mígnem Pam Bryant megjelent az ablaknál, mondott valamit Bryantnek olaszul, és mindannyiuk számára világos lett, hogy a látogatásnak vége. „Mennünk kellett. Ez volt a jelzés, hogy aznapra lejárt az időnk.” A két edző legalább közelebb jutott, mint Sam Rines. Éppen Los Angelesben járt az AAU csapatával, és mint Bryant jótevője, aki többek között a Brandyvel töltött hétvégéjét is fizette, rácsörgött a családra, hogy benézhet-e Kobeékhez a csapattal. Az egyik Bryant nővér azonban közölte vele: „Ez nem egy zarándokhely.”

Habár Bryant kedvelte őt, McGrady jelenléte azt üzente, egyre több igen fiatal tehetség érkezése várható a ligába, ami további versengést jelenthet az NBA-ben és a saját csapatának öltözőjében is. Ennek megemésztését talán könnyítette, hogy az Adidas a remek eladási statisztikáknak köszönhetően javában dolgozott a szerződése feltornázásán. Az első megállapodás a második évben is 150 ezer dollárnyi jövedelmet biztosított Joe Bryantnek, ami azt jelentette, hogy a szülők nem szorultak rá teljesen a fiuk fizetésére. Néhány barát szerint költötték is a pénzt becsülettel, Pam például folyamatosan azon munkálkodott, hogy a házból igazi olasz villát varázsoljon, plusz telezsúfolja mindenféle afrikai műremekkel. Peter Moore szerint „egészen elképesztő gyűjteményt hozott össze.” Ugyan csendben írták alá, néhány újságíró mégis kiszagolta, hogy Kobe új reklámszerződése 48 millió dollárról szól. Vaccaro később elismerte, hogy egy figyelmetlenség miatt valahogy kimaradtak belőle a Joe Bryantnek fizetendő összegek. Mivel megszűnt a pénzforrása, Joe új kereseti lehetőségek után nézett – és ezzel olyan események sorát indította el, amely utóbb mindannyiukat padlóra küldte.

A végzetes szezon Amikor megnyitott az edzőtábor, a Lakers a liga legfiatalabb játékoskeretével kezdett tréningezni. Kobe 19, Van Exel, Jones és O’Neal 25, Fisher 23 éves fejjel érkezett, különböző egók, játékstílusok és tapasztalati szintek fura elegyét alkották, ráadásul egyre közelebb kerültek a robbanásközeli állapothoz, mert a felszín alatt O’Neal elégedetlensége nőttön nőtt. Bryant hetvenes évekbeli retró kinézettel jelent meg, könnyed szakállkával és kissé szétfújt, amolyan mini-afro hajjal. Már az első hét elején előkerült a videofelvétel arról a négy dobásról. Kobe csak nevetett rajta. Egy későbbi nyilatkozatában egy riporternek bevallotta, az egyetlen dolog, ami bántotta volna, ha azon a mérkőzésen nem vállalja a felelősséget, hanem betojik a nyomás alatt, és lepasszolja a labdát másnak. „Akartam azokat a dobásokat. Csak nem mentek be. Ha lehetőségem lenne újrajátszani a szituációkat, ugyanúgy elvállalnám

mindet. Nem lenne ezzel problémám, bárki bármit is mond.” A csapattársai és a Lakers stábja is tágra nyílt szemekkel csodálkozott a hozzáállásán, ahogy még élesebben megmutatkozott a versengő természete. „Ez a gyerek űzi-hajtja magát, de úgy, amihez foghatót nagyon régóta nem láttam”, mondta Larry Drew. „Kobe az egyik legkomolyabb küzdő, aki valaha megfordult a csapatunkban”, értett egyet vele Gary Vitti, a gyúró. „Annyira komolyan veszi még az egymás elleni gyakorló meccseket is az edzéseken, hogy ha kikap a csapata, nem lehet megmaradni mellette. Egy szimpla edzőmérkőzéstől is képes úgy begőzölni, hogy nem lehet beszélni vele. Leül az oldalvonalra, és ott füstölög. A versengő természete viszi előre: mindig és mindenáron győzni akar. Szükség van ilyen játékosokra, hogy feldobják az edzések intenzitását.” „Ez mindig is bennem volt négy- vagy ötéves korom óta. Nem tudom elmagyarázni, miért, de egyszerűen rühellek veszíteni”, közölte Bryant. Ezt persze a szakvezetés is részletesen kitárgyalta. „Páratlan!”, nyilatkozta Del Harris Bryant munkamoráljáról. „Egyetlen percet sem veszteget el. Edzés előtt, edzés után, a nyári szünetben: nála nincsen üresjárat.” Eddie Jones ugyanazon a poszton játszott, mint Bryant. Látta a kihívást, amit Kobe jelentett a számára, és annyira jó formában kezdte a szezont, hogy teljesítményéért novemberben megkapta a Hónap Játékosa címet. A jól hangzó díjak mellett azonban fontosabb volt, hogy a tulajdonos Jerry Buss és a szakmai vezető Jerry West teljesen beleszerelmesedtek Bryant utolérhetetlen tehetségébe, még ha a csapatjátékán akadt is csiszolnivaló. Így aztán hamar nyilvánvalóvá vált, Jones elsőrangú játéka leginkább azt szolgálta, hogy emelje a saját csereértékét. Az alapszakasz egy Utah elleni hazai találkozóval indult, ahol Bryant 23 ponttal, a Lakers pedig egy győzelemmel örvendeztette meg a közönséget. A következő két mérkőzésen Harris mosolya nem volt őszinte Kobe csapatjátéka láttán, ám a gárda így is nyert. A negyedik összecsapáson aztán Bryant 25 pontot termelt a Golden State elleni siker alkalmával. Következett egy kisebb bokasérülés, ami miatt három meccset ki kellett hagynia, a Lakers azonban ezeket

is behúzta, így már sorozatban hét diadalnál jártak. A Vancouver ellen Bryant visszatért, de az i-re a pontot a Utah idegenbeli legyőzésével tették fel, amellyel a Lakers megbosszulta a rájátszásbeli vereséget. Bryant az utolsó másodpercekben előbb blokkolt egy Byron Russell-triplát, majd egy lerohanásos zsákolással lezárta a mérkőzést. Harris extázisban nyilatkozott a Utah elleni sikert követően: „Kobe már nem gyerek többé.” Ezzel a Lakers mérlege 9-0 lett, és az egész NBA Bryantről beszélt: ő lett a téma a játékosok, az edzők, a csapatvezetők között az összes városban, ahol az együttes novemberben megfordult. „Nem akarok istenkáromló lenni, de tényleg olyan játékos lehet belőle, mint Jordan”, nyilatkozta a Kings személyzeti igazgatója, Jerry Reynolds. A látottak alapján a szurkolók egyre inkább azt követelték, hogy Harris engedje többet játszani Bryantet. Így gondolta ezt az NBA fotósa, Andrew Bernstein is, aki az addigi pályafutásának két évtizedét Michael Jordan és Magic Johnson karrierjének megörökítésével töltötte. „Azokhoz tartoztam, akik nagyon szerették volna többet látni őt a pályán. Amikor játszott, úgy tűnt, mintha Michael lett volna a parketten. Elképesztő élményt adott Michaelt és Magicet fotózni, mert a kamera egyből át tudta adni, milyen karizmatikusak. Bryantben ugyanígy megvolt az a valami, ami Michaelban és Magicben is, amitől szerette őket a kamera. Egyértelmű az is, hogy Kobe mennyire Jordanre akar hasonlítani. Egy csomó mindent átvett a játékából és a manírjaiból is, aztán a saját képére alakította ezeket, például amikor kosárra tör, és már a levegőben úszva cselez. Néha, egy-egy fantasztikus zsákolás vagy zsinórban három bedobott tripla után ugyanúgy reagál, ahogy anno Michael: felveszi a jellegzetes MJarcot.” A 9-0-s roham alatt a Lakers lett a liga legjobb pontszerző csapata, meccsenkénti 111,9-es átlaggal. Másodikként a Phoenix Suns következett, jelentősen lemaradva, 103,6 ponttal. A riporterek szerint a Lakers csapatmélysége páratlan: hat játékos is 10 pont feletti átlagot produkált, ami lehetővé tette, hogy folytassák a

győzelmi sorozatot több kisebb-nagyobb sérülés ellenére is. O’Neal, Bryant, Elden Campbell és Robert Horry is hagyott ki mérkőzéseket különböző okokból. Bryant elfogadta a szerepét, ami szerint a padról beállva kellett pontokat szereznie. Szinte minden játékperce abból adódott, hogy Eddie Jonest váltotta a dobóhátvéd poszton, vagy Rick Foxot kiscsatárként. A gárda tehát remek formában volt, amikor O’Neal a Clippers ellen meghúzta a hasizmát, és hetekre kidőlt. A csapatnak hirtelen nagy szüksége lett Bryant kosaraira, és ő boldogan tette a dolgát: meccsenként 19 pont fölé emelte az átlagát, ami bármelyik cserejátékosnak becsületére vált volna. A Lakers viszont összességében nehezen viselte O’Neal hiányát, és a kezdeti 11-0 után a mérlege kisvártatva 14-5-re romlott. Egyértelműnek tűnt, hogy Bryant túl agresszívan keresi a saját lehetőségeit a pontszerzésre, miközben a csapatjáték szenved. „Nem hiszem, hogy a tripladuplákat célozza” (amikor egy játékos három játékelemben is kétszámjegyű eredményt ér el: pontszámban, lepattanóban, gólpasszban – a szerk.), ironizált Rick Fox, rámutatva Bryant gólpasszainak hiányára. „Gólzsákként tekint magára, akinek az a feladata, hogy harminc pontot szerezzen húsz perc alatt, és a győzelemmel a zsákban sétáljon le a pályáról.” O’Neal távolléte aztán elültette az első magokat. December 12-én a Houston elleni győztes mérkőzésen Bryant 27 pontot szerzett, majd két nappal később a Dallas elleni 30 pontjával megdobta a(z addigi) karriercsúcsát. A menetrendben egy keleti túra következett, közte egy chicagói fellépéssel Jordan ellen, ami az addig csupán takaréklángon pislákoló médiafigyelmet egyszeriben belobbantotta. Hirtelen minden magazin és híradó riporterének ott kellett tülekednie a meccsen, hogy tudósíthassanak a várható izgalmakról. Csakhogy Nick Van Exel azt a fajta elszántságot látta Jordan szemében aznap, ami rövid lefutású meccset sejtetett. A megszokott játékát nyújtva a Bulls kontrollálta a tempót, remekül védekezett a leindítások ellen, a Lakers pedig már az első negyed végére hátrányba került. Mind Bryant, mind Jones összeszedett három gyors

személyi hibát az első félidőben, ráadásul utóbbi borzasztó dobóformát mutatott. Bryant épp leült a harmadik faultja után a második negyedben, amikor Jordan egy rövid pihenő után visszatért a cserepadról. A tini lehangoltan nézte, ahogy Jordan egy kosár után befeszítve mutogatta az izmait, miközben hátrakocogott védekezni. A harmadik negyedben már kiütéses győzelemre állt a Bulls, amikor Bryant végre átélhette a pillanatot, amire annyit várt: Jordan védekezett rajta. A bal oldalról indulva átlósan átvágott a jobb könyökhöz, ahol megkapta a labdát, és azonnal végrehajtotta a Jordan saját védjegyének számító dobást, mégpedig magán a Mesteren: Jordannek háttal állva bemutatott egy indulócselt balra, majd keményen lefordult jobbra, és beleállt egy hatméteres tempódobásba a Levegő Ura felett. Ez a pillanat később Bryant magabiztosságának jelképévé vált, egyszersmind alátámasztotta a szurkolók véleményét is, miszerint megszületett a sportág egyik új nagysága. Jordan szusszant egyet a kispadon, majd visszatért a réges-régen eldőlt mérkőzés végére, hogy megvívja a maga „játszótéri” csatáját Bryanttel. A meccs után a Bulls hátvédje, Ron Harper csak vigyorgott: „Michael imádja ezt. Kobe egy nagyon fiatal játékos, aki egy nap talán átveheti a trónját, de kétlem, hogy Michael most készen állna a trónja átadására. Ma megmutatta, hogy még mindig ő Air Jordan.” Ami azután következett, hogy Jordan bejött a kispadról, a sporthírekbe készülő összefoglalók legszaftosabb részévé vált. Mindkét játékos táncolt a palánk alatt, elsüllyesztett távoli dobásokat, és hálószaggatóakat zsákolt. Jordan 36 ponttal zárt, Bryant új karriercsúcsig, 33 pontig jutott – és végig az új Adidas-cipőjét viselte. „Ugyanez a vibrálás jellemzett, amikor fiatal voltam”, nyilatkozta a párharc után Jordan. „Izgalmas összemérni az észt a fizikai képességekkel, és tudni azt, hogy ha egy Kobe Bryant ellen kell megmérkőznöm… nos, akkor még mindig állom a sarat.” Kobe atletikus képességei saját bevallása szerint azért lenyűgözték Jordant. „Mi is ugrottunk ekkorákat?”, kérdezte a csapattárs Scottie Pippentől, aki sérülés miatt nem játszott a

meccsen. „Azt hiszem, igen, de olyan rég történt, hogy nem is emlékszem!” „Úgy éreztem magam védekezés közben, mint korábban a rajtam védekező ellenfelek”, tette hozzá Jordan. „Kobe egyértelműen megmutatta, hogy nagyon is számolni kell vele, amikor a pályán van. Igen széles az arzenálja, márpedig minél több fegyvered van támadóként, annál nagyobb bizonytalanságban tudod tartani a védődet.” Jordan arra is rámutatott, korábban neki magának is meg kellett tanulnia, hogy amikor úgymond, a „kezébe veszi” a meccset, az ne menjen a csapatjáték kárára. Ezt Bryantnek is el kell sajátítania. „Teljesen igaza van, ez a legnehezebb az egészben!”, értett egyet vele Bryant, aki bevallotta, irtózatosan égett már benne a vágy, hogy élesben mérhesse össze magát Jordannel. „A pontszerzést néha tudni kell visszafogni, és ezt még meg kell tanulnom. Annyira őrjítő! Tisztán látom, hogyan állnak hozzám a védelmek. Most épp a tempódobást kínálják fel nekem, mert nem akarják, hogy betörésekkel eljussak a gyűrűig.” A negyedik negyed folyamán egy játékszünetben Bryant pimasz módon még tanácsot is kért Jordantől a palánk alatti játékáról. „Sokkolt, amikor megkérdezte: szélesen vagy szűken tartod a lábad, amikor a palánk alatt pozíciózol. Nagyon öregnek éreztem magam emiatt, mégis válaszoltam neki: a támadó oldalon mindig azt kell érezni és tudni, hol áll a védőd. A palánk alatti játéknál, a lefordulós tempómnál a lábaimat használom, hogy érezzem a védő helyezkedését, és reagálhassak rá. A legnagyobb kihívás az lesz Bryantnek, hogy összeszedje, amit tud, használja, amije van, és mindezt átültesse a parkettre. Ez iszonyú nehéz, kizárólag tapasztalattal megszerezhető tudás, amit nekem Larry Bird és Magic Johnson tanított. Ám semmi kétség, Kobe rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyekkel átveheti egy meccs irányítását.” A Jordan elleni párbaj szenzációszámba ment, főcímek garmadája kürtölte világgá a történteket, Bryant az érdeklődés középpontjába került, ez pedig All-Star szavazatokat jelentett. Dennis Scott, a Dallas Mavericks játékosa szerint „Bryant néhány éven belül a liga legjobbjává válhat.” Ezzel Scottie Pippen is

egyetértett: „Minél többet látod őt ilyen fantasztikusan és látványosan játszani, annál biztosabb vagy abban, hogy óriási játékos lesz. Most még hátradőlhetnénk, mondván, csak egy másodéves egyetemista a srác, de remek kosárlabdázó, és még sokkal jobbá válik idővel!” A nagy nyilvánosság és a dicséretek nem is jöhettek volna jobbkor: szurkolók százezreit fűtötte, hogy az All-Star mérkőzés kezdőire szavazhassanak. Oda se neki, hogy egy 19 éves cserejátékosról van szó, Bryant bekerült a nyugati kezdőötösbe, mégpedig olyan meghatározó veteránok egész sora előtt, mint Mitch Richmond (Sacramento), Jeff Hornacek (Utah), Isaiah Rider (Portland), Hersey Hawkins (Seattle), Clyde Drexler (Houston), Michael Finley (Dallas) vagy éppen a Lakers kezdő kettese, Eddie Jones. Bryant az All-Star történetének legfiatalabb kezdőjátékosa lett, beelőzve a 20 éves Magic Johnsont. Nem volt hátrány, hogy a Lakers O’Neal távollétében is jól játszott, és a chicagói vereség után sorozatban négyszer győzött. Bryant két alkalommal is a csapat legjobb pontszerzőjének bizonyult 19 ponttal. Becsúszott egy vereség a Celticstől, majd ismét egy 5-1-es menet következett. O’Neal éppen az újévre tért vissza, Bryant így hátrébb került a csapaton belüli rangsorban: 29 pontos átlagával Shaq nyerte a januári Hónap Játékosa díjat. A Los Angeles 9-4-es évkezdetet produkálva, lendületben fogadhatta február elején a Bullst a Forumban. Ezúttal a Lakers győzedelmeskedett, annak dacára, hogy Jordan 31 pontja ellenében Bryant csak 20-at szenvedett össze; valószínűleg túlságosan várta már a találkozót, saját bevallása szerint is csak kereste a ritmust az első félidőben. Végül Rick Fox 25 pontja és egy harmadik negyedbeli Lakers-roham döntötte el a mérkőzést. A Nyugati főcsoportot képviselő edzőkre hárult az All-Star mérkőzés cserejátékosainak kiválasztása, így Bryanthez további három Laker, Van Exel, Jones és O’Neal csatlakozott a keretben. A helyszín nem is lehetett volna ideálisabb a Bryant-mánia fokozásához. Vaccaro vigyorogva idézte fel: „New Yorkba mentünk! Hova máshova is kívánhattuk volna az All-Start?”

Az Adidas egész oldalas hirdetésekben tolta előtérbe Bryantet. A kockáztatás a saját cipővel nagyon is bejönni látszott, a könnyű, mindössze 34 dekagrammos KB 8 még évekig nagy klasszikus maradt, jelentősen emelve a gyártó piaci részesedését. Az NBA a médiapartnerei révén csatlakozott a marketingőrülethez: Jordan, a sportág óriása, és Kobe, a feltörekvő fiatal közösen szerepeltek a különféle reklámokban – ami persze több játékost is kiakasztott, köztük Karl Malone-t, a regnáló MVP-t is. Mindenhonnan Bryant arca köszönt vissza: az All-Star Hétvégét népszerűsítő nagy újsághirdetésekben, a rádió- és tévéműsorokban, a magazinok címlapjain, az NBA-hírekben a világ minden táján. Az All-Staron minden évben speciális eseménynek számít a nyitó sajtótájékoztató, ahol egy hatalmas bálteremben, egyesével ülnek egy-egy asztalnál a játékosok és az edzők, hogy a riporterek százai rohanhassák meg őket a kérdéseikkel. A 48. All-Star Hétvégén senki nem lepődött meg, hogy Kobe asztalánál támadt a legnagyobb tolongás, mindenkit a következő Jordan szavai érdekeltek. Az Orlando irányítója, Anfernee Hardaway véleménye szerint „Kobe egy csapásra meghódította a ligát.” „Ez az egész elképesztő, teljesen le vagyok taglózva, a szívem majd’ kiugrik a helyéről! Nem is tudom, mit gondoljak, annyira király minden!”, ömlengett Bryant az előtte virító mikrofoncsokorba. A leggyakoribb kérdés persze az volt, Bryant miként hasonlítja önmagát Jordanhez. „Nincs hasonlóság azon kívül, hogy mindketten 198 centi magasak vagyunk, és az atletikus képességeinkre támaszkodunk. Úgy értem, ő Michael Jordan!” Vasárnap reggel, a mérkőzés előtti sajtótájékoztatón David Stern és más játékosok mellett Bryant is helyet kapott. Sőt az NBC később egy Lakers–Rockets meccs közvetítését Bryanttel reklámozta, nem O’Neallel. A detroiti Grant Hill csupán a fejét csóválta. „Nagyon gyorsan fel kell nőnie az embernek. Egyszerre áldás és átok (ez a médiafigyelem)!” Két évvel később Bryant így nyilatkozott: „A liga egyik legjobb játékosa akartam lenni, de nem tudtam róla, hogy az emberek ezt ilyen hamar kívánják tőlem. Mindenki azt várja, hogy a következő

Michael Jordan legyek, pedig én úgy képzeltem, majd a hátsó bejáraton osonok be.” A világszerte közvetített vasárnapi All-Star meccsen azonban nem volt hátsó bejárat. Íme, itt van a kezdőben Kobe, és rögtön Jordannel néz szembe! A show elkezdődött: Bryant látványos játékkal nyitott, két egymás utáni támadást is ő fejezett be egy 360 fokos zsákolásssal és egy alley-oop húzással. Jordan megelégedett két tempódobással, igaz, a másodiknál egy dobócsellel elugrasztotta Bryantet, és egy plusz büntetőt is dobhatott. „Agresszíven kezdtem, de ő is agresszíven támadott engem”, nyilatkozta a mérkőzés után Kobe. „Erről szól ez az egész. Felemelt karral védekezem rajta, próbálok kemény ellenfele lenni, különböző taktikákat bevetni, látni, hogyan akar túljutni rajtam. Tanulok tőle, és később felhasználom a tanultakat. Amikor elsüllyesztette azt a két tempót, azt gondoltam, remek, gyerünk!” George Karlt, a Seattle edzőjét, aki a nyugati csapatot irányította aznap, nem hatotta meg a Kobe Bryant Show, jóllehet a második félidő ugyanúgy kezdődött, mint az első. A harmadik negyedből alig négy perc volt hátra, amikor egy lerohanásnál Bryant leintette a zárást adni készülő Karl Malone-t – „Megvagyok!” –, majd saját maga fejezte be a támadást: ugrás közben a bal kezével a háta mögé rejtette a labdát, majd már leesve engedte el. Amikor a dobás a gyűrűbe hullt, a közönség egy emberként üvöltött fel, Karl pedig szemöldökráncolva állt a kispad mellett. A megalázott Malone azonnal cserét kért, nem akart tovább játszani. Később tett sértett nyilatkozatai láttán Kobe teljesen meglepődött. „Lehet, hogy leintettem őt, de nem igazán emlékszem az esetre.” A harmadik negyedben, 15 pontos hátrányban Bryant bedobott egy triplát. A játékrész végére Jordannek 17 pontja, 3 lepattanója, 4 gólpassza volt 24 perc után, míg Bryant 18 ponttal, 6 lepattanóval és 1 gólpasszal állt 22 perc alatt. Kettejük párbajának Karl edző azzal vetett véget, hogy a negyedik negyedben egyáltalán nem küldte pályára Bryantet. Jordan 23 pontja, 6 lepattanója, 8 gólpassza és mindössze 2 labdavesztése révén

bezsebelte a legértékesebb játékosnak járó díjat, Kelet pedig 135114-re hozta a meccset. „Nem az MVP-címért érkeztem, hanem azért, hogy Bryantet kordában tartsam a pályán”, nyilatkozta az influenzás tünetekkel küszködő Jordan. „A csinnadratta arról szólt, hogy mi ketten megmérkőzünk egymás ellen. Három napja az ágyat nyomom, így tudtam, nem leszek száz százalékos állapotban, de örülök, hogy így is sikerült leküzdenem őt.” Néhány veterán játékos ugyan csodálkozott kissé, hogy Karl nem játszatta Bryantet a negyedik negyedben, de az edző már korábban is használta az All-Star mérkőzést fiatalok „oktatására”, amikor 1994ben védők hordáját küldte Shaquille O’Nealre. Ahogy ő fogalmazott: „Az All-Star meccs az izgalomról, a szórakoztatásról és az alapokról is szól. Úgy találtam, túlságosan is eltolódtunk a szórakoztatás felé.” A Bryant–Jordan csatával kapcsolatban pedig megjegyezte: „Nem igazán látom értelmét az egyéni kihívásoknak, mert ez egy csapatjáték. Kobenak volt egy pár remek megmozdulása, de Michael és a keleti csapat jobb döntéseket hozott. Kobe valószínűleg visszatér majd erre a porondra, és megmutathatja, hogy ismeri az egyszerűbb megoldásokat is.” „Ez egy hagyomány. Játszatod a veteránokat, és hagyod, hadd csinálják a parketten, amit akarnak. Boldog vagyok, hogy én is itt lehettem. Bár eredetileg csak élvezni akartam az egész miliőt, életem meghatározó élménye lett, hogy az első All-Star meccsemen, New Yorkban, Jordan ellen játszhattam. Lehet, hogy ez neki az utolsó alkalom volt, és ez még izgalmasabbá varázsolta ezt az estét!” Los Angelesbe visszatérve a Lakers edzőinek és játékosainak keményen kellett dolgozniuk, hogy az All-Star Hétvége eufóriája által felhőkbe emelt Bryantet visszarángassák a földre. Kobe kimerülten érkezett vissza a csapathoz, ám Eddie Jones influenzája azt jelentette, hogy a szünet utáni első meccsen, a Portland ellen a kezdőben találta magát. Ez lett a szezonban az egyetlen mérkőzés, hogy a kezdőötösbe került, és Harris szerint nem játszott valami jól: az edző mérges volt az önzősége és a gyenge

védekezése miatt is. Hiába szerzett Kobe 17 pontot, az ellenfélnél Isaiah Rider 24-nél állt meg. Két nappal később Jones még mindig nem állt csapata rendelkezésére, de Harris a normál esetben a kispad végén elásott Jon Barryt rakta be Bryant helyett. Emiatt a meccs után ugyan Jerry Buss a média előtt kapta le az edzőt a tíz körméről, Kobe azonban megértette az üzenetet. Nyilvánosan természetesen mosolygott, ám a színfalak mögött Bryant egyre inkább egyedül érezte magát. Harris ragaszkodott hozzá, hogy nem teszi be a kezdőbe, illetve lehozza, ha Kobe hátráltatja a csapatjátékot. „Mindenhol mindenki többet akarja látni őt játszani, de ez csak akkor fog megtörténni, ha a mostaninál sokkal hatékonyabb lesz minden egyes alkalommal, amikor a pályára lép. Mindenkire ugyanazok az elvárások vonatkoznak, és a csapat az első!” Bryant azt is észlelte, hogy a védelmek egyre jobban figyelnek és felkészülnek rá: most már plusz védőket is küldtek ellene. „A szezon elején, ha leráztam az első védőt, szabad volt az út a gyűrűig, ám ez mára megváltozott.” Az All-Star szünet után Van Exel térdsérülést szenvedett, és ezzel a gárda elvesztette az irányítóját. A Lakers mélyrepülésbe kezdett, 12 meccsen mindössze 5 győzelmet tudott összekaparni. Mindezek csúnyán aláásták a közvéleménynek a „következő Jordanbe” vetett hitét. Maga Bryant is azt nyilatkozta, falba ütközött – ezt a kifejezést akkor használják az NBA-ben, amikor egy fiatal játékos fizikai, mentális és érzelmi értelemben is elfárad a szezon során. Kobe esetét egy különösen gyatra dobósorozata is alátámasztotta, amikor 100-ból csupán 30 kísérlete lett sikeres. A Sports Illustrated szerint ekkor jelentek meg az „anti-Kobe érzések” első jelei. Február vége a Lakerst egy idegenbeli túrán találta, amelyen Bryant újfent borzasztó dobóformát mutatott: egy négymeccses menetben 12/47-et ért el. „Ez a legkeményebb időszak, amit valaha átéltem. Gyűlölöm, ugyanakkor szeretem is, mert ez szintén a kihívás és a móka része. Túlságosan is erőltetem a pontszerzést? Lehet. Ezt még át kell

gondolnom. Az viszont biztos, hogy szükség van olyan szakaszokra, amikor nem megy a játék, mert ilyenkor lehet a legtöbbet tanulni, és minél többet tanulok, annál jobb játékos leszek.” A csapattársakat még ez az optimizmus is irritálta, mert úgy gondolták, a felfújt médiafigyelem miatt Bryant kifejezetten önteltté vált. Eddie Jones például egy interjút is lemondott Ian Thomsennel, amikor a Sports Illustrated neves újságírója Bryant első címlapsztorijához gyűjtött anyagot. Kobe az első két szezonjában magasról tett rá, mit gondolnak róla a többiek, most azonban egyre nehezebb lett nem észrevenni és figyelembe venni az öltözői sutyorgás erősödését, a hangnem keményedését. Visszatekintve úgy látta, hogy a médiaérdeklődés felpörgése előtt játékosan és kissé pimaszul, de ugyanúgy lökte a sódert az öltözőben, mint mindenki más. Az 1998-as All-Star után viszont ő csak megpróbált nyugodt maradni, míg a csapattársak a játékosságot a kontrollálhatatlan ego jelének tekintették. „Meg akarták mutatni nekem, ki az úr a háznál.” Néhány héttel később Kobe felkerült a People magazin „A világ legszebb emberei” listájára, ami ismét csak fejcsóválásra késztette a többieket. Az elidegenedés még erősebbé vált. Amikor arról kérdezték, mi a helyzet a pályán kívüli kapcsolataival, csak annyit válaszolt: „Magam vagyok.” Rick Fox megfigyelése szerint Kobe „csak megpróbált önmaga lenni. De tudod mit? Jó úton haladt, hogy ő legyen az NBA legfőbb marketingfegyvere, és ez azt jelentette, valaki más már nem volt az!” Hónapok múltán azt vallotta az All-Star Hétvégét beharangozó kampányról, hogy meglett volna nélküle. „Az NBA akarta így, ők érezték ezt a helyes útnak. Nekem pedig alkalmazkodnom kellett, és főleg gyorsan felnőnöm, mert akit mikroszkóppal figyelnek, annál minden egyes rezdülésnek jelentősége van. Jobban szerettem volna, ha a játékom beszélhet helyettem. Ugyanakkor a liga mindig keres valamit, ami még látványosabb, még lenyűgözőbb. A mantrájuk az áramló energia, a csúcsra járatott izgalom.” O’Neal különösen gyakran hangoztatta, hogy azonnal bajnoki címet akar nyerni, és nincs ideje megvárni, amíg Bryant játéka kiforrja

magát. A Lakers öltözőjében mindennapos lett az ujjal mutogatás és a másik hibáztatása, olyannyira, hogy a Los Angeles-i lapok szerint a játékosok 12-0-lal megszavazták Harris eltávolítását a csapattól. A vezetőség persze tagadta e sztorikat, ám az elkövetkező idegenbeli körúton egy alapjaiban megrendült, közvetlenül a szétesés előtt álló csapatot láthatott a közönség. A korábbi 45-ről 34-re esett vissza Bryant mezőnyszázaléka, és ezzel a hatékonyságcsökkenéssel a játékideje, valamint a pontátlaga is zsugorodott: immár mindössze 14 pontot átlagolt. Jordan szavai ezért különösen erősen csengtek a fülében, és mindent megpróbált, hogy megfeleljen az edzői kívánalmainak és a saját támadóideáljának is. „Rettentő fontos visszább vennem, és a csapat elgondolása szerint játszanom, ugyanakkor agresszívnek is kell maradnom, és a vitalitásomat sem veszíthetem el.” A túra utolsó állomásán, a Washingtonban elveszített mérkőzésen úgy tűnt, elérte a mélypontot. „Amikor az NBA-be kerültem, én voltam az egyik első középiskolás, aki közvetlenül a ligába lépett. Tizenhét éves, és akkoriban az NBA sokkal inkább számított a felnőttek viadalának, mint most. Úgy gondoltam, hogy itt csak kosarazni kell egész nap. Leginkább az tetszett, hogy nem kellett azon aggódnom, elkészülök-e a leckével, a házi feladat megírásával, hanem tényleg egész nap kosarazhattam, amit egyszerűen imádtam!” Az NBA valósága és az ehhez való alkalmazkodás azonban több kategóriányival bonyolultabbnak bizonyult, mint ahogy azt ő elképzelte. Saját bevallása szerint eleinte nem is vette észre, mi történik körülötte, annyira bezárkózott a saját világába. „Nagyon naivan éltem, nem olvastam újságot, nem néztem híreket, semmit nem tudtam arról, mit mondanak rólam az emberek. Bután hangzik, de így igaz. Emiatt aztán sok ember azt hitte, arrogáns vagyok, holott csak lövésem nem volt semmiről. Egy nap jött egy riporter, és nekem szegezte a kérdést: mit gondolsz arról, hogy azt mondják rólad, arrogáns vagy? Ez teljesen, tökéletesen, abszolút mértékben meglepett, derült égből villámcsapásként ért. Hogy érted ezt?, kérdeztem, mire ő: nem olvasod az újságokat? Attól a naptól kezdve elkezdtem képbe hozni magam.”

Baljós árnyak Eddie Jones fáradságos munkájának és parádés játékának jutalma a folyamatos pletykálkodás lett, miszerint el akarja cserélni őt a gárda a sacramentói Mitch Richmondra. Jerry West valóban azon dolgozott, hogy a cserehatáridőig nyélbe üsse az üzletet, hiszen az ő szemében Richmond testesítette meg azt a veterán vezetőt és pontszerzőt, akire a fiatal gárdának igazán szüksége lenne. Jonesnak nagyon nem akaródzott Sacramentóba költözni, így igazán hálás lehetett Jerry Bussnak, amikor a tulaj megvétózta a cserét, mondván, Richmond majdnem 34 éves, és hamarosan zsíros szerződést kellene elé tolni. Az esetet West hatalmas vereségként élte meg, ez rendítette meg először a Buss-szal ápolt kapcsolatát. A tulajdonos egy új döntési procedúrát vezetett be, amivel minden további nélkül felülbírálhatta West lépéseit. West sok álmatlan éjszakát töltött a szétesőben levő csapaton töprengve, rengeteg energiát ölve a részletek elemzésébe. A felsővezetés operatív színre lépése miatt még azt is kilátásba helyezte, hogy a következő szezon végén lemond alelnöki pozíciójáról, ám ahogy közeledett a rájátszás, és a média is felkapta a jövőjét firtató kérdéseket, visszakozott, közölve, csak augusztusban kíván dönteni a kérdésben. „Le akarok higgadni, hogy ne kelljen győzelmek és vereségek, vagy éppen sérülések miatt aggódnom. Hadd főjön valaki más feje is!” A játék maga egyszerűnek tűnt, ám a fiatal és tehetséges kosarasok túlbonyolították az egyenletet. Mind West, mind Buss kezdték elveszíteni bizalmukat a csapattagokban és Harrisben is. „Ebben a ligában nem feltétlenül az igyekezet, sokkal inkább a tehetség és a jellem hozza a győzelmeket”, nyilatkozta West a Los Angeles Times-nak. „Néha csak azért nyerünk, mert egyszerűen tehetségesebbek vagyunk az ellenfélnél, ám amit igazán látni szeretnék, az az, hogy érettebbé válunk, a hozzáállásunk fejlődik és eléri az abszolút professzionális szintet. Ha lehetne olyan tablettát kapni, amivel hat-hét év extratapasztalatot adhatnánk a játékosainknak…”

Azért, hogy mindezt tudassa a kosarasokkal, levelet intézett hozzájuk, midőn visszatértek a március eleji keleti túrájukról. „Mindannyian felelősek vagytok azért, hogy a szezon kezd kicsúszni a kezeink közül”, írta. A hatás lenyűgöző volt: 22 győzelmet és mindössze 3 vereséget számláltak az alapszakasz hátralevő részében! Az utolsó meccsen, a Utah ellen Bryant egy triplával zárta le a győzelemmel végződő összecsapást, Harris pedig kijelentette, fiatal játékosa ezen a mérkőzésen nyújtotta idei legjobbját. Az összecsapás után Antoine Carr, a Jazz egyik tagbaszakadt játékosa megjelent a Lakers öltözőjében, és Bryantet kereste, aki Magic Johnson központi helyen levő régi öltözőszekrényét kapta, ezért épp a többiektől némileg elszeparálva öltötte magára drága olasz öltönyét. Carr végül megtalálta, és egy pár kosárcipőt tett elé: „Aláírnád ezeket a fiamnak?”, kérdezte. Úgy tűnt, a fellegek elvonulnak a csapat háza tájáról, hiszen a West reményeiben szereplő 60 győzelmet is sikerült túlteljesíteni a 61-21-es mérleggel. Ez a liga harmadik helyét jelentette, az egyaránt 62-62 győzelmet számláló Utah és Chicago mögött, a Lakerst azonban egyre többen vélték bajnokesélyesnek. Annál is inkább, mert a 24 másodperces támadóidő bevezetése óta mindössze harmadik csapatként voltak a liga legjobbjai pontszerzésben úgy, hogy átlagosan 100 kapott pont alatt maradtak. A szezonvégi menetelésük alatt Harris rövid pórázon tartotta Bryantet: elsősorban az ellenfelek hátvédpárosa elleni védőspecialistaként vetette be Eddie Jones oldalán, és azonnal lekapta a pályáról, ha Kobe a támadó oldalon elkezdett átmenni Jordanbe. Ezzel együtt Bryant végül tiszteletet érdemlő 15,2 pontos meccsenkénti átlaggal tudta zárni az alapszakaszt. A szurkolók általi megítélése ennek ellenére folyamatosan romlott, egy Los Angeles-i tévéadó felmérése szerint 55% gondolta úgy, hogy a csapat jobb Bryant nélkül, mint vele. Ez az eredmény aztán gyakran előkerült rádióműsorokban és újságcikkekben, még a rájátszásbeli ellenfelek is előszeretettel felemlegették.

Bryant a pályán válaszolt a kétkedőknek. Előbb berámolt 11 pontot a Portland elleni első mérkőzés negyedik negyedében, ezzel 104102-es győzelemhez segítve a Lakerst, majd miután a második és a harmadik meccsen alig játszott, a negyedik összecsapáson 22 ponttal végleg lezárta a Blazers szezonját. A Lakers tehát továbbjutott, és a következő ellenfél a szintén 61 győzelmet szerzett Seattle volt, a jól ismert George Karllal a kormánynál. Bryant alig játszott az első, vereséggel végződő összecsapáson, a másodikat a lelátóról nézte végig egy megfázás miatt, de a Lakers nyert, így Harris a harmadik felvonásban sem küldte pályára. A Lakers ismét győzött, így a seattle-i Sam Perkins talán joggal állapíthatta meg, „nincs szükségük Bryantre, úgy tűnik, nélküle jobban elboldogulnak, mint vele.”. „Senki nem tudta, de képes lettem volna játszani azon a két mérkőzésen”, jegyezte meg Bryant később. „Csak épp Del nem akart betenni. Sose lehetett tudni, mit forgat a fejében.” A negyedik meccsen három, az ötödiken tizenegy percet kapott, a Lakers pedig simán továbbjutott. „Annyira, de annyira akartam játszani, hogy el sem tudom mondani! Bármit megtettem volna, hogy segítsek a csapatnak! Hallottam, amint az edzők arról beszélnek, hogy nem szedünk elég lepattanót, és megőrültem, hogy a seggemen kellett ülnöm. Persze láttam, a csapatnak jól ment a játék, de kiéhezetten vártam, hogy pályára lépjek, és úgy segítsek, ahogy csak tudok!” „Tisztában vagyok vele, hogy úgy érzi, az első éveiben többet is tudott volna tenni a csapatért, ha több lehetőséget kapott volna”, emlékezett vissza Harris is. „Bizonyára, de egyszerűen nem volt szükségünk rá akkoriban.” A Lakersre a konferenciadöntőben ismételten a Utah Jazz várt, és a párharc előtt Harris figyelmeztette Bryantet, hogy nem feltétlenül fog sokat játszani. A rájátszásbeli padozásra maga West is áldását adta, emelte ki később Harris. „Soha nem eszközöltem nagyobb változtatásokat, még a rotációval sem, anélkül, hogy Jerryt megkérdeztem volna a dologról. Mindig kikértem a véleményét, ezt meg ezt tervezem, mit gondolsz róla. Igazság szerint, ha akkor kijelenti, hogy hibát követek

el, és játszatnom kellene Bryantet, megtettem volna. Jerrynek megtettem volna.” A Jazz egy 40-15-ös rohammal indította az első mérkőzést, felszínre hozva a Lakers összes bizonytalanságát. A Utah támadásban a tökélyre fejlesztett kettő a kettő elleni játékát villogtatta, védekezésben pedig teljességgel lezárta a Lakers hárompontos lehetőségeit azzal, hogy nem duplázta O’Nealt. A védők szorításában a mezőnyből a teljes sorozatot tekintve Van Exel 28%-kal, Fisher 34,8%-kal, Bryant 36,7%-kal, Elden Campbell 21,4%-kal, Horry 36%-kal, Fox pedig 40%-kal célzott. „Harris csak várta és várta, hogy a hátvédjei bemelegedjenek, de ez nem történt meg”, emlékezett szomorúan Mitch Chortkoff, a régi motorosnak számító Los Angeles-i sportújságíró. A harmadik mérkőzés hozta talán a legszörnyűbb vereséget, hazai pályán, a mesés Great Western Forumban, ahol a szurkolók kifütyülték a csapatot. Bryant némileg nagy mellénnyel jelentette ki a füttykoncert után, hogy képesek megfordítani a párharcot. „Valóban hiszel ebben? Garantálom, hogy senki más nincs így ebben a helyiségben!”, kérdezte az egyik riporter. „Hiszek!”, válaszolta Bryant. A Lakers végül sima 0-4-gyel zúgott ki.

20. FEJEZET

KÁOSZELMÉLET A harmadik szezonjára készülvén Kobe Bryanten egyszerre lett úrrá a szomorúság és a csalódottság, ugyanakkor azt is érezte, igencsak bejön neki az élet. Szerette az örökkön vibráló LA-t, szerette az ezüstös óceánt, amelyben bármikor gyönyörködhetett a háza ablakából, szerette a sárga dombokat, amikor elugrott kocsikázni az óceánpartra. Ha a város felé vette az irányt, szerette a magas pálmafák sötét kontúrjait, amint megtörik az éjjeli Los Angeles örökkön derengő narancsszín fényeit, szerette magára vonni a Lakers-meccsek első soraiban ülő legnagyobb hollywoodi sztárok figyelmét, imádta a zsákolásaival talpra ugrasztani az álmoskás közönséget, szerette a malibui strandot, ahol mindig akadt egy pár szörfös, szerette a medencéjét a saját házában, ahol édes volt a semmittevés a felszínén ringatózva, és szerette a BMW-t meg a nagy Cadillac Escalade-et is a garázsban. És persze szerette a bankszámláját, a hatalom érzetét, a tudatot, ami az egyre csak hízó egyenleggel járt együtt. Az igazán nagy pénz az 1998-as holt szezonban kopogtatott az ajtón. A Lakersszel kötött új szerződése 71 millió, a megújított Adidaskontraktusa 48 millió dollárról szólt, nem beszélve a számtalan egyéb szponzori megállapodásról, amilyet például a Sprite, a Spalding vagy éppen a Nintendo tett elé. Nővére, a várandós Sharia egy idő után valósággal felbőszült, amikor meglátta az öccsét a tévében folyamatosan műsoron levő Nintendo-reklámokban. „Unom már, hogy állandóan téged kell nézzelek!”, kiabált Bryanttel. „Tűnj el egy kicsit végre!” Miután lediplomázott, Sharia a férjével együtt LA-be költözött, hogy Kobe marketingvállalatánál dolgozzék. Nem telt bele sok idő, és megunta a közös shoppingolást az öccsével, mert minden alkalom egy nagyszabású szurkolói ankétba torkollott, annyian kértek Bryanttől autogramot. Persze, nem probléma, mosolygott Kobe az első emberre, és hirtelen ott termettek még ötvenen. Sharia pedig érthető módon megunta a várakozást.

Andrew Bernstein, a veterán NBA-fotós ugyanezzel a jelenséggel szembesült, amikor a csapattal utazott: az autogramvadászok egyszerűen mindenhol ott döngicséltek. Karrierje második évének végén Kobe még mindig a Los Angeles-i szórakoztatóipar legfényesebb üdvöskéjének számított, a következő nagy játékosnak. Jól ismert cinizmusa csak később alakult ki, ekkor azonban még javában tombolt benne mindaz a naivitás, fiatalos pimaszság és csibészség, amiért a csapattársak leginkább nehezteltek Bryantre. Ők ebben a korban az egyetem légkörét tapasztalhatták meg, Kobe viszont egy sajátos, varázslatos világot alakítgatott maga körül. Bernstein látta, amint Bryant kötelességtudóan írja az autogramokat még akkor is, amikor a többiek már régen felmentek a szobájukba – igazából egyikük sem szerette ezt a firkálgatást, mindig próbáltak hamar elszabadulni. Nem így Kobe. Amikor valahova sietett, például edzésre, rendre azzal nyugtatta az autogramgyűjtőket, hogy visszatér hozzájuk, ha végzett a dolgával – és így is tett. Ők pedig megvárták. Az ügynöke, Arn Tellem teljesen magánkívül volt a szponzori szerződések egyre növekvő száma miatt, amelyeknek köszönhetően Bryant immár átlépte az évi 5 millió dolláros bevételt a pályán kívül is. „A lehetőségek elképesztőek!”, ecsetelte az ügynök széles mosollyal. „A legtöbb játékosnak a cipőszerződésen kívül egy-két szponzor jut csak, Kobe viszont úgy vonzza őket, mint senki más – Jordant leszámítva. És Kobet hamarabb találták meg, mint Jordant!” Annak ellenére, hogy az NBA-ben kollektív munkabeszüntetésre készültek az érintettek, az Adidas nagy erőkkel dolgozott Bryant második cipője, a Kobe 8 II kiadásán, tehát a naptára az egész 1998as holt szezonra megtelt. A cipőgyár egy komplett hónapot szánt egy nagyszabású körútra, amely során Bryant Koreában, a Fülöpszigeteken, Ausztráliában és Japánban is részt vett kosárlabdatáborokban, és amelyen megtanulhatta kezelni a rajongók tömegeit: meredj egyetlen pontra a szemeddel, és sétálj tovább. Ez később rutinná is vált nála. Ázsiából visszatérvén csak annyi ideje volt, hogy benézzen egy jótékonysági bowlingestre, majd Tellem irodájába, ahol azon elmélkedtek, Jordan vajon tényleg visszavonul-e. Eztán következett

egy európai körút még több Adidas-táborral és újabb szurkolótömegekkel. Bryant egyre azon ámult, mennyire csodálják őt a világ minden részén. Különös lelkesedéssel fordult a gyerekek felé, és olyan kedvesen viselkedett velük, amilyet a csapattársai addig nemigen tapasztaltak. Kölykök ezrei sikítottak, amikor meglátták őt, Bryant pedig élvezte, hogy mind Európában, mind Ázsiában popsztárként ünneplik. Remek szórakozást kínált, de egyben rendkívüli alkalmazkodást kívánt ez a nyár. Szerencsére már egészen fiatal korától feltalálta magát, ha el akart bújni és magányra vágyott, ez a képessége most különösen kapóra jött. A folyamatosan hízó bankszámla lehetővé tett néhány változtatást a Pacific Palisadesben terpeszkedő Bryant-birtokon. Del Harris megfogalmazása szerint „Kobe egy gyerek volt, aki még mindig a szüleivel lakott.” Minden otthon töltött nap úgy telt, mintha születésnapja lenne: az anyja mindig azt készített reggelire, amit éppen kívánt, és rendet tett a szobájában. Az igazi születésnapjára és más ünnepekre szintén Pam szervezte a Bryantben idővel kissé üres és mesterséges érzéseket szülő partikat, így nem csoda, hogy a „gyerek” igencsak kezdte unni a helyzetet. Vaccaro hangsúlyozta azt is, hogy Kobenak egyáltalán nem voltak barátai, senkije, akivel beszélgethetett volna. A csomagjai pakolásakor Pam gyakran berakta fia kedvenc filmjét, a Charlie és a Csokigyárat, hogy a hotelszobákban töltött unalmas órákban Kobe elüthesse vele az időt. Mivel azonban gyerekkorában nem nézhette meg, Bryant inkább a Keresztapa-trilógiára szavazott, és imádta, főleg azért, mert mindent imádott, ami olasz. Nemsokára nagybácsi lett, és mint minden rendes nagybácsi, egyrészt szerelmes lett az unokahúgába, másrészt bármelyik városban is játszott, szabadidejében valósággal lerabolta a játékboltokat, hogy elhalmozza a kicsit ajándékokkal. Amikor Sharia és a férje elkezdtek azon gondolkodni, hogy elköltöznek a családi fészekből, Kobe nem tudta mire vélni a dolgot; fel nem foghatta, miért juthat ilyesmi Sharia eszébe.

Hamarosan megértette, sőt az ő lelkében is hasonló érzések kezdtek fészket verni. Amilyen fiatalon a ligába került, még teljesen természetesnek hatott, hogy az anyja ellátja. Ám ahogy kezdett felnőni, egyre világosabbá vált, hogy fájdalmas változások esedékesek az anya-fiú viszonyban. Ha a profi kosárlabda-karrierrel járó teendőkkel nem lett volna csurig a naptárja, a rap és az aláírt lemezszerződés is folyamatos utánpótlást kívánt friss dalokból, szövegekből. Anthony Bannister, valamint a banda többi tagja LA-ben lakott és a szórakoztatóipar kihívásaival küszködött, amíg Kobe a Lakers ellenfeleivel foglalta le magát. „Nem beszélek fegyverekről, drogról és ilyesmiről, nem lenne semmi értelme”, nyilatkozta Bryant. Néhány száma a versengésről szólt, mások saját magáról, tehát egyértelműen műfajidegen témákról. A zeneiparban olyannyira jelen levő alkohol- és droghasználat is okozott néhány kellemetlen pillanatot, különös tekintettel a marihuánára. Rengeteg zenész komoly füstfelhővel a feje körül közlekedett, ez segített nekik szavakba és zenébe önteni a gondolataikat. Ráadásnak a sportolók füvezése is nyílt titok volt, kivéve talán a legmegátalkodottabb versenyző típusokat. Bryantet tehát két irányból is komoly csábítások érték, ám mindhiába: az ő világában a betépés már a középiskola eleje óta tabunak számított. Ugyanakkor egyszerűen képtelenségnek tűnt egyszerre kibővíteni a raphez szükséges szellemi befogadóképességét és fejleszteni a játéka eszköztárát. Tény, hogy ezzel a konfliktussal valahogy végül megbirkózott, ami jelezte felnőtté válását – amire egyébként rap-szövegeiben is utalt a „grown-assed man” (kb. férfiember – a szerk.) kifejezés gyakori használatával. Ő maga is férfiemberré akart válni, amint az év augusztusában betöltötte a 20. életévét. Egy barátja emlékei szerint „Kobe felvitte a dombra a bandáját. Nagyon hirtelen történt, egyszer csak fogta magát, és beköltöztette őket az utcájukban az egyik szomszéd házba.” Pam ezt kifejezetten helytelenítette: ez volt az első komolyabb eset, amit nem hagyott jóvá, mert nem beszélte meg vele a fia.

„Felmerül a kérdés, mi az, amibe egy anya beleszólást akar, és hogyan akarja érvényesíteni az akaratát? Pamnek el kellett engednie néhány dolgot, és megválogatnia, mibe áll bele és mibe nem”, jegyezte meg az említett barát. Pam Bryant okkal bánt olyan körültekintően a fia bevételeivel, hiszen a lottónyertesektől a szórakoztatóipari szereplőkön át a sportsztárokig mindenki ugyanúgy járt: megérkezett a nagy pénz, ami megváltoztatta az életét, és ezzel – általában hátrányosan – magát az embert is. A körültekintéssel néha túlzásokba is esett. A családi barátot teljesen ledöbbentette a pizzafutárral való garasoskodás: „Épp Bryantéknál vendégeskedtem, amikor megérkezett egy fiatal gyerek a rendelt pizzákkal. Pam nem adott neki borravalót, egyetlen fityinget sem! Pontosan kérte a visszajárót! Megalázó helyzet volt! Magam is pincérnőként dolgoztam életem nagy részében, és hallottam sportolókról, akik nem adtak borravalót, de az, hogy egy kilencszáz négyzetméteres villában ez megtörténhet, egészen rendkívüli, szörnyű élményt jelentett számomra!” A család európai múltja persze magyarázatot jelenthet minderre, hiszen a borravaló intézménye Európában sokkal kisebb hangsúlyt kap, mint az Egyesült Államokban. Mindenesetre a barát és mások is meglepve vették tudomásul, hogy a pénz ennyire megváltoztatta Bryantéket is. Pam elbűvölő szülei gyakran meglátogatták a családot, Big Joe viszont inkább Philadelphiában, a Willows sugárúti lakásának kényelméből követte az unokája előmenetelét: televízión nézte a meccseket, újságot olvasott és Joe beszámolóit hallgatta. Ő maradt a család egyetlen kapcsolata Phillyvel, ahol a mai napig a város egyik kedvenc tündérmeséjének számít Kobe története. Bryant még mindig a szeretett fiú és öcsi, aki minden alkalmat megragadott egy kis mókázásra – például amikor a Sikoly c. filmből ismert fehér maszkot és fekete gúnyát öltötte magára, hogy ijesztgesse a nővéreit. Ugyanakkor egyre inkább zavarta őt a családi kötelék, amennyiben ciki volt Anthony Bannisterrel a csajokat úgy hazavinni, hogy a szülők is otthon tettek-vettek.

Megoldásként azt főzte ki, hogy megveszi a domboldalon a közvetlenül a kúria alatt elhelyezkedő házat, és abba költözteti át anyját és apját. A nagyszabású felújítás, illetve a művészeti és dekorációs elemek beszerzése persze újabb borsos számlákat jelentett. „Beköltöztek a domboldali házba, és azt tervezték, hogy egy nevetségesen drága, hosszú lépcsősorral kötik össze a két épületet.” Az új családi berendezkedés a két házzal és a lépcsővel természetesen a szülői kontroll csökkenését jelezte, ez azonban akkor még nem tudatosult egyikükben sem. Bryant egyértelműen saját térre vágyott a függetlenedéséhez és a felnőtt élete felépítéséhez, de saját bevallása szerint is annyira lefoglalta a kosárlabda, hogy nehezére esett akár állandó barátaira, akár alkalmi barátnőkre időt szakítania. Az ifjú Mr. Bryantet egyre jobban nyomasztotta az a tény, hogy az elvárások ellenére még mindig nem szerzett be egy barátnőt. Ám tekintettel arra, hogy állandóan csak a karrierje egyengetésével foglalatoskodott, mert a hivatásában sem ott tartott, ahol szeretett volna, a kegyetlen igazság az volt, számára csak egy könnyen felmelegíthető és adott esetben eldobható kapcsolat tűnt reálisnak. Ennél többre vágyott, így felmerült benne egy menekülési terv is: irány Olaszország, ahol fiatal feleségével családot alapíthat, távol az amerikai iskolai erőszaktól.

Hajrá, Fish! A harmadik szezonjára Bryant végtelen elszántsággal csiszolta tovább a saját maga által kifejlesztett mozdulatsort, szinte mindig kizárólag a személyes edzője, Joe Carbone társaságában. A nagyszerű Forum plafonjáról lógó bajnoki lobogók és a klublegendák visszavonultatott mezei különleges hangulatot és motivációt generáltak. A helyszín egyúttal lehetőséget adott, hogy elkerülhesse a legjobb NBA-játékosok Los Angelesben gyakori egymás közötti edzőmeccseit, illetve elérhesse a napi 1000 dobás feletti edzésadagot. Bryant továbbra is megingathatatlan maradt abbéli hitében, hogy képes labdavezetésből bárki mellett elmenni, és azt kívánta, bárcsak Shaquille O’Neal elmozgatná a nagydarab testét a palánk közvetlen

közeléből, teret nyitva neki a gyűrűig. A labdavezetés közbeni súlypontáthelyezése és kézváltása végül karrierje védjegyévé vált: Bryant a védővel szemben, izmai megfeszülnek, figyelme az emberén, karjai szinte szárnyként, szélesre tárva, a labda ritmusosan pattog jobbról balra, balról jobbra, ujjhegytől ujjhegyig. Nyaka megfeszül, pupillája kitágul, úgy tűnik, nem néz sehova, de mindent lát. Elmozdul balra, a labdát átpattintja a másik kezébe, és felveszi ugyanezt a fenyegető pózt. Ki tudja, hány órát dolgozott a mozdulatsoron, tökéletesítve a súlypontáthelyezést és a kézváltásos átütést. Jobb. Bal. Jobb. Bal. Újra és újra és újra. Meccsszituációban a mozdulat abszolút fenyegetőnek és halálosnak bizonyult, mint amikor a kobra felméri a távolságot, mielőtt lecsapna áldozatára. (Bryant néhány évvel később fel is vette a Black Mamba, azaz a Fekete Mamba nevet, egy, a kobránál is halálosabb mérgű kígyó után.) Még a nyaka is úgy görbült meg, ahogy felkészült az indulócsel bemutatására, és periférikus látását használva pásztázta a teljes parkettet, nehogy egy szempillantással is elárulja szándékait. Akkor is látom a pályát, ha a fejem lefelé néz, mondogatta. Ez a pillanat rémülettel töltötte el az ellenfeleit, hiszen a következőben Bryant megalázó sebességgel hagyhatta állva őket, hogy a kosárra törjön – és nem sejthették, merre fog elindulni. A ritmus a lényeg, magyarázta büszkén Kobe. „A védő teljességgel tehetetlen. Vagy hátrébb lép (ezzel felkínálva a tempódobást), vagy közelebb jön (ami megkönnyíti a betörést). Az, hogy mit figyel, attól függ, kiről van szó. Néhányan a köldököm környékére koncentrálnak, mások a szemembe néznek, és úgy tesztelik, tudják-e követni a labdát.” Bryant ritmusos tánc-üzemmódba kapcsolt. Jobbra lépett, balra lépett, eladott egy indulócselt, és már ott sem volt. Az üres Forumban gyakorolva azonnal a gyűrűnél termett, de az igazi mérkőzéseken gyakran a teljes védelmen átcselezte magát, kihasználva hosszú karjait, gyorsaságát és elképesztő emelkedését is. Sok esetben le is faultolták, és mivel napi több száz büntetőt dobott az edzésen, éles szituációban is magas százalékkal értékesítette azokat. A betörései

mindig életveszélyt jelentettek az ellenfél számára, leszámítva persze, amikor Bryant és a Lakers került bajba miattuk. Egy régi Lakers-alkalmazott úgy vélte, „látható, amikor be van ragadva a kapcsolója, mert elvakultan támadja a gyűrűt csapatjáték helyett. Vagy tizenötször leüti a labdát, és három védőn is megpróbálja áthámozni magát, hogy eljusson a palánkig. Amikor ezt csinálja, általában két dolog történhet: vagy bajba kerül és elvállal egy rossz dobást, vagy rossz helyre passzol.” Mivel állandóan egyedül edzett, a csapattársai nem tudták, hogyan fejleszti a játékát. A nyilvánvaló tehetségével, tapasztalatlanságával és visszahúzódó természetével Bryant komoly rejtélyt jelentett. Még Derek Fisher sem tudta igazán, kicsoda ez a gyerek, holott ő vele együtt érkezett a ligába, és már két szezont húzott le az oldalán. 1999-ben a Lakers maga is komoly fejtörést okozott mind a szurkolóknak, mind a médiának, amíg Fisher ki nem állt a pódiumra, és el nem kezdett beszélni Bryantről és a csapategységről. Ám ezt kizárólag azért tehette meg, mert 1998 nyarán úgy döntött, áttöri Kobe falait, és megpróbálja jobban megismerni őt. „Addig soha nem beszélgettem vele, nem tudtam róla semmit, ami alapján jobban átérezhettem volna, ki is ő, és mi foglalkoztatja.” A csapattagok benyomása szerint Bryant némasága egyértelmű jel volt, hogy magasabb rendűnek képzelte magát náluk. Fisher magyarázata szerint „Kobe nagyon magának való, soha nem tudhattad, mikor mit érez. Nem tudtad, mi teszi boldoggá vagy éppen boldogtalanná. Tehát nagyon nehezünkre esett megérteni, min ment keresztül, mit akart, és hogy nagyon is a csapat tagja szeretett volna lenni. Azért játszott úgy, ahogy, mert máshogy nem is tudott játszani.” A gárda karmestereként Fisher kötelességének érezte, hogy nyisson Bryant felé, javítandó a csapaton belüli kémiát. „Úgy gondoltam, mi lehetünk a jövő hátvédpárosa a klubnál”, magyarázza Fisher. „Fontosnak tartottam, hogy kialakuljon közöttünk valamiféle kapcsolat. Ha nem is fogjuk egymás kölykeit felnevelni, nem leszünk a keresztszüleik, és mi magunk nem leszünk a legjobb barátok, semmi baj, belefér. De egy egészséges munkakapcsolat igenis szükséges egy csapatnál, ezért megpróbáltam szóra bírni, beszélgetni vele, vagy bármit, csak hadd ismerjem meg jobban.”

Az idők során Fisher arra a nézőpontra jutott, hogy Bryant hallgatagsága egyfajta védekezési mechanizmusként működött, ugyanakkor maga Bryant is azt nyilatkozta, nem is volt tudatában, mennyire mereven viselkedett akkoriban a többiekkel. Talán attól félt, ha jobban megnyílik a csapattársainak, azok eltántoríthatják az álmaitól és a céljaitól. „Az első naptól kezdve pontosan tudta, mit akar elérni a karrierjében. A tehetsége miatt pedig mindez majdnem önbeteljesítő jóslat lett: ha látott valamit, csak akarnia kellett, és elérte.” Úgy tűnt, fiatal, ambiciózus sztárként Bryant olyan önbizalomtól és erőtől duzzad, ami másoknak nem adatott meg, vélekedik Fisher. „Amikor bekerült a ligába, határozott elképzelései voltak mindarról, amit el akar érni, hogy All-Star lesz, kezdőjátékos lesz, húsz pontot fog átlagolni. Mindazt, ami később valóra vált, már akkor látta. Nemcsak jött és beszélt ezekről a dolgokról, hanem tett is értük. Olyan mennyiségű önbizalom feszíti, amennyi másoknak egész egyszerűen nincs. Minél több időt töltesz el mellette, annál jobban megérted, hogy tényleg csupán ennyi a titok: a magabiztosság. Ez nem arrogancia, az ellentétes a személyiségével, Kobe nem önző ember, nem csak magára gondol. Viszont hihetetlenül bízik magában és a kosárlabdatudásában.” Fisher azon az 1998-as nyáron a tervezettnél többet tanulmányozhatta Bryantet, mert az NBA-ben egy úgynevezett lockout-időszak vette kezdetét. (Lockout, magyarul kizárás: a csapatok tulajdonosai és a játékosok a liga bevételeiről, valamint azok elosztásáról vitatkoznak, és amíg nincs megegyezés, a bajnokság szünetel – a szerk.) Senki nem tudta, meddig tart ez az állapot, mindenesetre hónapok teltek el hivatalos mérkőzések és edzések nélkül, így a játékosok saját szervezésű mini edzőmeccseken tartották karban magukat. Így kerülhetett sor Shaquille O’Neal, Derek Fisher, Corie Blount és Bryant kettő a kettő elleni csatáira 1999 januárjában. Mivel Bryant a gyakorlásokon kívül meglehetősen ritkán találkozott a csapattársaival, kuriózumnak számított, hogy Fisheréknek most sikerült bevonniuk. Kobe az előző szezonban sokat harcolt a többiekkel, így a velük való kapcsolata finoman szólva is ingatag volt,

ebben a helyzetben pedig érthető, hogy a beszélgetéseket a lehetséges minimumra akarta csökkenteni. Fisher megfigyelte, amint „Bryant egy-egy kérdésre csak egy igennel vagy nemmel felel, és pont. Nincs duma. Máskor egy kicsit jobban megnyílik, ám akkor sem túlságosan. Remekül tudja elfedni, mit gondol, vagy hogyan érez, senki sem tudja, mi jár a fejében.” Fisher a nyári tapasztalatait felhasználva megpróbált még közelebb férkőzni Bryanthez. „Kerestem a lehetőségeket a beszélgetésre, akármiről, nem feltétlenül csak a kosárlabdáról. Hogy van a család, ilyesmik. Tudtam, hogy az egyik nővére férjhez ment és várandós, tehát rákérdeztem, hogy van, ő pedig egészen készségesen válaszolt.” Kobe ezzel együtt azért szkeptikusan viselkedett Derek szándékait illetően. Túl sokszor látta korábban, amint egy-egy lerohanásnál Fisher nem neki passzolta a labdát, annak ellenére sem, hogy üresen állt a pálya szélén, tökéletes pozícióban a kosárra töréshez. Néha viszont úgy alakult, hogy a holt szezonban ugyanott edzettek, így Bryant láthatta, Fisher mennyire keményen dolgozik a dobásain és az állóképességén. Az egyetlen tényező, ami Kobe szemében mindennél többet számított egy másik játékos esetében, az a munkamorál volt. Bryant és Fisher már elég jó viszonyba került tehát ahhoz, hogy előbbi beadja a derekát, és toljanak néhány edzőmeccset O’Neallel és Blounttal. Csakhogy Kobe minden egyes ilyen alkalmat véresen komolyan vett már kölyökkora óta, amikor az apjával egy-egyezett az udvaron. Sok kontakttal, néhol már-már erőszakosan feszültek egymásnak, repkedtek a könyökösök, a bodicsekek és bármi, amivel egy pici előnyt lehetett kicsikarni a másik ellen, majd amikor véget ért a „birkózómeccs”, együtt nevettek az egészen. Ez a hozzáállás Bryantnek természetes volt, a csapattársakat viszont irritálta, kivéve az egy szem Eddie Jonest, akivel vad, ámde sportszerű csatákat lehetett vívni az edzésen. „Szétrúgom a seggedet!”, jósolta Bryant, amivel még inkább felpaprikázta a hangulatot. A többiek csak plusz egy okot vittek magukkal, amely a Kobe iránt érzett ellenszenvüket táplálta.

Fisher később a fejét csóválva jegyezte meg: „Tulajdonképpen mindannyiunknak úgy kellett volna küzdenünk, ahogy Kobe tette, példát kellett volna vennünk a lelkesedéséről.” Az a januári edzőmeccs végül vízválasztó lett Kobe és Shaq kapcsolatában. A helyi lapok nagyjából egy hónappal később kezdtek el arról tudósítani, hogy O’Neal felpofozta Bryantet egy edzésen, de nem írták meg, mikor történt az eset, sem az okot, amiért történt. Csupán annyi látszott világosan, hogy a két játékos között kezdett elmérgesedni a viszony. Fisher meghökkenve olvasta a híreket, mert hetekkel lekésték a valóságot, ráadásul csak ők négyen edzettek a teremben aznap. A többiek, beleértve Bryantet is, tagadták, hogy ütésváltásra került volna a sor. „Semmi extra nem történt, csak keményen játszottunk”, emlékszik vissza Fisher. „Mindketten elég fáradtak voltak, és egyikük sem kezdett kakaskodni, egyszerűen a kemény játék miatt történt, ami történt.” A hírek szerint Bryant a parketten landolt. Az egyik Lakers-játékos véleménye szerint „Kobe hitt benne, hogy le tudja győzni Shaqet. És meg kell hagyni, ő tényleg nem félt semmitől.” Fisher hozzáteszi: „Őszinte érzelmek törtek fel aznap. Egyikük sem beszélt túl sokat, de mindketten világossá tették, mennyire nem szívelik a másikat.” A veszekedés kitörölhetetlen emlékké vált, így messzemenő következményekkel járt. O’Neal meg akarta mutatni Bryantnek, hogy ki az úr a háznál, Kobe azonban nem vette a lapot. Fisher az eset után még inkább becsülte Bryantet a benne lobogó tűzért és a kosárlabda imádatáért. Valahol irigyelte is a magabiztosságát és a kisugárzását. Nem volt benne biztos, hogy kedveli Kobet, viszont a végtelenségig tisztelte.

Pénzügyek Már-már úgy tűnt, elmarad az 1999-es szezon, de a tulajdonosok és a játékosok szakszervezete végül megegyezett, berekesztve a kényszerszünetet. Az új kollektív szerződés maximalizálta a játékosok fizetését, ami Bryantet is hátrányosan érintette: bőven 100 millió dollár helyett „csak” 71 milliót kaphatott a következő

kontraktusában. Egyetlen tollvonással 30 millió zöldhasútól fosztották meg, ezt pedig sem az ügynöke, sem az apja nem nézte jó szemmel. A kollektív szerződést minden játékosnak meg kell szavaznia: Kobe adta le az 5 ellenszavazat egyikét (29 csapat több mint 400 játékosából – a szerk.). „Nem bántam meg a szavazatomat. Együtt tudok élni a döntésemmel. Remélem, mindenki más is együtt tud élni a sajátjával.” Annak ellenére, hogy az 1998-as rájátszásban kikerült a rotációból, a Lakers szemében Bryant testesítette meg a franchise jövőjét. Jerry West véleménye szerint több energia buzgott benne, mint a többi csapattagban összesen, ezért „amikor a parketten van, egyetlen dolgot kell szem előtt tartania: le kell lassítania. Át kell látnia a meccsszituációkat, és nem szabad mindent magára vállalnia. Kobe óriási közönségmágnes, egyike azoknak, akiket látva csak hátradől az ember, és elgondolkodik: vajon milyen lesz ez a pali huszonöt évesen?” Az L.A. Daily News friss Lakers-specialista újságírója, Howard Beck Bryantet meglepően nyugodtnak és közvetlennek találta, szöges ellentétben a csapattársak véleményével. „Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint az átlag nagyképű fiatal titán. Később LeBron James úgy érkezett a ligába, mint egy frissen megkoronázott király, és ez sütött is minden megmozdulásából. Kobe éppen ellenkezőleg, sztárallűrök, kíséret, ékszerek, tetkók és piercing nélkül jött.” „Kobe makulátlan imázsa és a drafttársa, Allen Iverson hiphoputcagyerek renoméja nem is lehetett volna nagyobb kontrasztban. Akkoriban mindenki arra esküdött, hogy az utcagyerekekből lesznek az igazi NBA-játékosok, viszont Kobe minden volt, csak az nem: ő a gazdag elővárosi fiúkat személyesítette meg, aki mellesleg Olaszországban nőtt fel és a Lower Merionba járt. Nagy általánosságban elfogadta saját magát, az azonban kifejezetten zavarta, ahogy a közvélemény kezelte őt. Iversont tekintették hitelesnek és sajátjuknak a kinézete miatt, míg Bryant erre esélytelennek tűnt, mert máshogy beszélt és máshol nevelkedett.”

A Philadelphiában játszó Iversonnal való elkerülhetetlen összehasonlítás Bryantet is foglalkoztatta. Egy riporter barátjától egy óvatlan pillanatban még azt is megkérdezte, az emberek Iversont vagy őt tartják jobb játékosnak. „AI jó fej, néha beszélünk egymással”, vallotta be Kobe. Ebben és más kérdésekben is nyílt és nyugodt riportalanynak bizonyult, meséli Beck. „Nagyon jó fej krapek, imádtam beszélgetni vele, mert egyáltalán nem sugárzott belőle a felsőbbrendűség érzése, és nem tartott ezer lépés távolságot. A karrierje elején még káromkodni sem hallhattad, mert nem engedett meg magának egyetlen kiszólást sem, csak egy lezser kölyök volt.” Bryant akkoriban nem viselkedett gyereksztárként vagy különcként, mint annyi fiatal színész LA-ben. Akkor még nem vette körül biztonságiak hada, és nem használta az újságírókat sem saját maga népszerűsítésére, sem csapaton belüli politikai akciókra, ellentétben O’Neallel. Az új szerződését közvetlenül az edzőtábor előtt jelentette be a csapat: 6 idényre szólt, évi 9 millió dollárról indult, és 12,5%-os fizetésemeléseket tartalmazott a második évtől kezdve. „Nagy megkönnyebbülés, hogy sikerült a szezon előtt aláírni, és nem kell egész évben hallgatnom a kérdéseket: mikor lesz meg a szerződés, most épp mi történik?” Az előző kontraktusában szereplő, 1999-re 1.3 millió dollárt garantáló fizetéséhez képest jókora ugrást jelentett az új megállapodás. Habár Bryant váltig állította, számára nem fontos a pénz, nem tagadhatta, hogy az NBA sajátos és exkluzív légköre igenis hatással volt rá. Maga Jordan is azt vallotta, a pénz csak arra jó, hogy meg tudd mérni, mennyit érsz a piacon. Jordan nem mellesleg szinteket emelt a liga pénzügyi sikerességén, és mivel ez azzal járt, hogy mindenkinek több jutott, Jerry West is azzal szembesült: egy kétmilliós bónuszon megy a kötélhúzás közte és Buss között. A tulajdonos állítólag beígérte Westnek a jutalmat, majd meggondolta magát, mire West elkezdte elhinteni a médiának, hogy távozni akar a Lakerstől, amitől viszont O’Neal érezte magát átverve.

„Ha Jerry West egészségügyi okok miatt távozna, azt megérteném” nyilatkozta O’Neal a riportereknek. „De ha bármilyen más okból kellene mennie, nagyon-nagyon mérges lennék. Jerry West az egyedüli ok, hogy a Lakershez szerződtem.” Mint kiderült, Jerry West volt az egyedüli oka annak is, hogy Bryant és O’Neal egyáltalán köszönő viszonyban maradtak. Mindketten rendkívüli módon tisztelték a legendát, így amikor West megpróbálta rávenni őket, hogy dolgozzanak össze, hallgattak rá. Az ominózus jutalmat végül kifizették, sőt West egy friss, zsíros szerződéshosszabbítást is kapott az 1999–2000-es szezontól kezdve. Buss korábbi vonakodása a csapat tulajdonosi szerkezetének átalakítása és egyéb, drágának ígérkező változások okán tűnt érthetőnek. Rupert Murdoch, a Fox Entertainment tulajdonosa kisebbségi tulajdonrészt vásárolt a Lakersben, illetve tervezték a gárda átköltözését az LA belvárosában 300 millió dollárból felépített vadonatúj Staples Centerbe még az 1999–2000-es évad előtt. Buss pénzügyi manővereinek leglátványosabb jeleként Del Harris nem kapott olyan idő előtti szerződéshosszabbítást, mint West. Az edző, aki az előző szezonban konferenciadöntőig vezette a csapatot, és előtte évről évre egyre több győzelmet szerzett, béna kacsaként (eredetileg lame duck, azaz lejáró szerződésű edző, akinek finoman szólva is bizonytalan a jövője a csapatnál – a szerk.) indulhatott neki az idénynek, és minden érintett tudta, ez a helyzet teljességgel fenntarthatatlan.

Az a fránya ’99-es szezon Mind a szurkolók, mind a média azt várta, hogy Bryant a harmadik szezonjában nagyobb szerepet kap a csapatban. „Azt reméljük, idén összeáll számára minden”, nyilatkozta Del Harris is. A kérdés csak az volt, melyik poszton kerülhet be a kezdőbe. A dobóhátvéd posztján az All-Star Eddie Jones jelenlétével meglehetősen nagy tumultus alakult ki. A rövid távú megoldást Rick Fox lábsérülése és Robert Horry szívproblémái jelentették, mert amíg a lelátón ültek, addig Bryant kezdhetett bedobóként. Az idény eleji teljesítménye megerősítette: jó döntés született. Ezzel együtt West úgy vélte, Kobe sokkal inkább dobóhátvéd, mint bedobó.

A két hiányzóból egyet tehát sikerült pótolni a csapaton belül, ám még mindig ott lógott a levegőben a betöltetlen erőcsatár poszt. Ide olyan játékost keresett a vezetőség, aki elsősorban védekezésben és pattanózásban lehet O’Neal segítségére. West megpróbált cserélni Tom Gugliottáért és Charles Oakley-ért is, de nem járt sikerrel. O’Neal és Jerry Buss a szabadon igazolható Dennis Rodman szerződtetéséért kampányoltak, Shaq még a médiában is hangoztatta, neki bizony egy gengszterre van szüksége. West nem rajongott Rodmanért, ami nem is csoda: az egykori pattanókirály ekkorra már megöregedett, mégis ugyanolyan féktelen fenegyerekként viselkedett, mint korábban. A munkabeszüntetés miatt a szezon három hónappal lett rövidebb, a menetrendet a szokásosnál is feszítettebbre tervezte a liga. Az edzőtáborra és az előszezon-mérkőzésekre normális esetben egy egész hónap állt rendelkezésre októberben – most pusztán két hét jutott ezekre január második felében. Az alapszakasz máskor 82 mérkőzés és 24 hét, most 50 mérkőzést kellett bezsúfolni 89 napba, ami azt jelentette, hogy előfordult olyan, amikor három egymást követő napon is játszott egy-egy gárda. Az NBA népszerűsége a lockout után jelentősen visszaesett, a szurkolók nehezen szoktak vissza az arénákba. A sportág legnagyobb ikonja, Jordan ráadásul visszavonult. A liga azon dolgozott, hogy minden visszaálljon a rendes kerékvágásba, de a csarnokok látogatottsága és a televíziós nézettség mélypontra került, ahogy egyébként a pontszerzés és a csapatok mezőnyszázaléka is romlott. Mindenki, a szurkolók, a játékosok és az edzők is próbáltak alkalmazkodni az új helyzethez. „A szurkolói létszám stagnál, a tv-s nézettség szintén”, sóhajtott David Stern NBA-komisszár. „Számomra ez most mindegy is, boldog leszek, ha sikerül egy viszonylag értelmezhető átlagot elérnünk a szezon végére, és elhallgattathatjuk a szkeptikusokat, akik szerint nekünk befellegzett.” A túlpörgetett menetrendnek köszönhetően jó néhány csapat kulcsjátékosa szenvedett különböző sérüléseket. „Brutális ez az év. Rengetegen játszanak kisebb-nagyobb sérülésekkel, de ez van, ezt kell valahogy megoldanunk”, jelentette ki a New York Knicksből Larry Johnson.

A játék színvonala is hagyott kívánnivalót maga után. A csapatok rengeteg labdát adtak el, még több dobást hagytak ki, így feltűnően alacsony pontszámokkal értek véget a mérkőzések. Ebben a közegben még látványosabban kidomborodott Bryant nyári edzéseinek eredménye. Fizikailag csúcsformában volt, védekezésben Scottie Pippen technikájának tanulmányozása, támadásban pedig a lábmunkájának tökéletesítése olyan szezonrajtot tett lehetővé, amely megmutatta, a Lakers miért fogadott akkora összegben erre a húszévesre. Derek Harper, a veterán hátvéd, aki a nyáron érkezett a csapathoz, kimondta a nyilvánvalót: „Nincs olyan bedobó a ligában, aki le tudná védekezni Bryantet.” Azért hozzátette: „Az egyetlen ember, aki képes lelassítani őt, az saját maga. Kobe számára a legnagyobb kihívás tudni, mikor kapcsoljon rá és mikor lassítson.” A szezonnyitó mérkőzésen a Houston ellen karriercsúcsot jelentő 10 lepattanót sikerült szereznie, a védekezésével is kitűnt, illetve új támadótechnikáit használva 25 pontnál állt meg. A lepattanóira azonnal úgy tekintett a csapat, mint az érettség jelére – piszkos munka ugyan, a gárdának mégis szüksége volt valakire, aki beleáll. Bryant pedig, az elszántságát bizonyítandó, a következő mérkőzésen újabb 12 pattanót szedett le egy Utah elleni hazai vereség során. Másnap San Antonióban sikerült győzni, többek között Bryant további 10 lepattanójának köszönhetően, ami a Spurs magasembereit elnézve extra elismerést érdemelt. Kobe a következő két összecsapáson is hozta magát, így a szezonbeli 10 lepattanós átlagával megtriplázta az előző évi 3,1-es adatot. „Sok új elemet adtam hozzá a játékomhoz. Erre az évre a jobb pattanózás és védekezés a célom, szeretnék gondot okozni az ellenfeleknek a saját térfelünkön. Azt persze nem sejtettem, hogy kezdő leszek – ezzel is több lehetőségem van lepattanókat szerezni.” Érdekes lett volna látni, mire megy a csapat Del Harrisszel, Eddie Jonesszal, Elden Campbell-lel, Van Exellel és a többiekkel, de a türelmetlen Jerry Buss egy sor változtatást hajtott végre. Először is az alapszakasz tizenkettedik mérkőzését követően kirúgta Del Harrist, és kinevezte az addigi segédedzőt, Kurt Rambist. Ugyanaznap

leigazolta Rodmant, és további tizenegy meccs után elcserélte Eddie Jonest és Elden Campbellt a Charlotte Hornetsszel Glen Rice-ért és J. R. Reidért. A csere megzavarta a csapatot, és egy hónapnyi szenvedés után a Lakers elküldte Rodmant, majd a belső konfliktusok egy újabb szintjére süllyedt. A csalódottság minden egyes változtatással nőtt és nőtt, ráadásul volt valami, ami állandóan ott motoszkált a fejekben: O’Neal és a többiek ellentétei Bryanttel. A csapat vezetése több békítő találkozót is szervezett, hogy rendbe lehessen rántani a gárdán belüli hangulatot, de soha nem sikerült őszintén átbeszélni az ellenségeskedés okait. „Mindig csak kerülgettük a forró kását, mégsem mondtuk ki: Kobe az oka az egésznek, miatta zuhant össze a csapat”, fogalmazott egy régi Lakers-alkalmazott. Fisher egyetért ezzel. „Ez volt a benyomásom nekem is. Sokan éreztek így, de senki nem állt elő a farbával és jelentette ki, hogy Kobe önző játéka a problémánk.” A Bryant-tábor, a barátok és a család természetesen arra az álláspontra jutott, hogy a többiek túlzásba vitt irigysége miatt mérgesedett el a helyzet. Még azzal is megvádolták a csapattársakat, hogy szántszándékkal bojkottálták a kommunikációt védekezésben, így Bryant sokkal több vakoldali záráson akadhatott fenn. Kobe pedig mindezek miatt még inkább magába fordult. Jones távozása megfosztotta őt kevés szövetségesei egyikétől, igaz, amikor a cseréről kérdezték, azt válaszolta, a játékoskeretből senkivel sem ápolt mélyebb kapcsolatot. „Csak az számít, amit a pályán elérünk”, tette hozzá. Shaq ezzel ellentétben kedvelte a társaságot, és a társaság is kedvelte őt. „Felfoghatatlan számomra, hogy egy ilyen hegyomlás méretű ember hogyan lehet ennyire kenyérre kenhető figura”, mélázott el Howard Beck. „Pillanatok alatt megtalálja a hangot bárkivel. Egyértelműen társasági ember, imád mások között lebzselni. Nem is tud igazán neheztelni senkire. Az egyik legszembetűnőbb különbség Shaq és Kobe között az, hogy Kobe kifejezetten haragtartó, évekig emlékszik mindenre, apróságokra, megjegyzésekre, és nem lép

tovább. Mindig mondtam: borzasztó nehéz megszerezni a bizalmát, de ugyanolyan könnyű elveszíteni. Ha egyszer elvesztetted, esélyed sincs visszaszerezni.” Egy újabb Shaq–Bryant csörte után Becknek cikket kellett írnia kettőjük kapcsolatáról. „Faggattam O’Nealt, mi volt ez a legutóbbi összezördülés, és csak annyit mondott: minden oké. De hogy lehet minden oké, amikor folyamatosan egymást ekézitek?, kérdeztem. Azt felelte: nézd tesó, csak azért, mert hétfőn pipa vagyok rád, kedden még elmehetünk együtt ebédelni. Veszekedhetünk szerdán, és bulizhatunk csütörtökön. Kiverhetem belőled a szart hétfőn, de a kedd egy másik nap. Minden oké, rendben vagyunk.” Szóról szóra ugyanígy állt a médiához is. Ha Shaq egy cikk miatt megharagudott valakire, másnapra már el is felejtette a dolgot. Beck véleménye szerint Shaq nem tagadhatta meg önmagát. „Egyszerűen hiányzik belőle a haragtartó gén. Sokkal jobban szeret bulizni, a középpontban lenni, ha mások a viccein röhöghetnek, ha kedvelik az emberek. Ez Shaq legjobb tulajdonsága. Nem dühöng feleslegesen semmin, főleg apróságokon. És számára tulajdonképpen minden apróság.” Bryant három éven keresztül vágott jó képet O’Neal beszólásaihoz, és mindet mélyen elraktározta. Az első szezonjukban humorral próbálta Bryantet rávenni a csapatjátékra, még egy kis dalt is írt, amit a „Greatest Love of All” dallamán adott elő. Az első versszakot csak halkan zümmögte: „Hiszem, hogy a Showboat itt a jövő, hívj egy figurát, és takarodj az útjából…” Majd minden további versszakot egyre hangosabban zengett el: „Hiszem, hogy a Showboat itt a jövő…” Bryant úgy tett, mintha jól szórakozna a dolgon, pedig majd szétrobbant a dühtől. „Kobe védelmében meg kell jegyeznem, hogy nagyon fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint bárki az öltözőben”, húzza alá a fotós, Andrew Bernstein. „Amikor a csapathoz került, olyan veteránok tartoztak a Lakers keretéhez, mint Byron Scott és Jerome Kersey, mindkettő akár az apja is lehetett volna. Kobe úgy érezhette, öregebbnek,

érettebbnek, tapasztaltabbnak kell feltüntetnie magát, mint amilyen valójában.” A többieknek mindez humortalanságnak tűnt. A kosárlabdázás történelmében Bryant és O’Neal viszálya messze nem egyedi eset, sőt. Csordultig vannak az évkönyvek olyan csapattársakkal, akik, diplomatikusan fogalmazva, nem tudták összeegyeztetni a személyiségüket. George Mikan és Jim Pollard is a Hírességek Csarnokába jutott az együtt megnyert hat bajnoki trófeának köszönhetően, ám negyven év távlatából is úgy emlékeztek az összezördüléseikre, mintha csak tegnap lettek volna. Larry Bird és Kevin McHale a Boston Celticsben három aranygyűrű után is kakaskodtak egymással, és hogy ne menjünk messzire, a Lakers Magic Johnsonja és Kareem Abdul-Jabbarja is összeakasztották a bajszukat. KAJ mindig is úgy érezte, hogy a közösen elvégzett munkáért Magic aratta le a babérokat. „Earvin különleges karizmája más színben tüntette fel a történteket”, magyarázta Abdul-Jabbar 1993-ban. Harris könyörgött Bryantnek, hogy alkalmazkodjon O’Nealhez és az ő jelenlétéhez a pályán, ahogy anno Magic is alkalmazkodott Kareemhez. Később Rambis is átvette ezt a stafétát. Jerry West szintén beszállt a győzködésbe, és keményen dolgozott a két játékos viszonyának kiegyenesítésén, de később belátta, hogy Bryant semmilyen szinten nem hajlandó közeledni O’Nealhez. „Ő magához az Atyaúristenhez sem alkalmazkodna!”, nevetett évekkel később Vaccaro. „Ez a színtiszta igazság. Volt a fejében egy kapcsoló, amivel bárkit ki tudott zárni az életéből, de azonnal! Például egy telefonbeszélgetés kellős közepén közölte, ’Oké, végeztünk. Ennyi.’ Teljesen fordítva van bekötve az ember.” Shaq ezerszer hajlamosabb volt nyitni Bryant felé, mint fordítva. Amikor az 1997-es rájátszásban az a négy homály elsült, O’Neal elsőként termett ott Kobe mellett, és nyugtatta, ne aggódjon, minden helyrejön majd. Ám ez a kép 1999 tavaszán minden nappal egyre inkább homályba veszett. Ahogy korábban az Orlandónál is arról szóltak a pletykák, hogy O’Neal irigykedett Penny Hardawayre, és ezért távozott a csapattól, a Lakersnél is elkezdődtek a találgatások, vajon fennáll-e hasonló

veszély, Shaq leléphet-e Bryant marketingsikerei miatt. Kobe 8-as számú meze kategóriákkal jobban fogyott a dél-kaliforniai sportüzletekben, de Bryant más frontokon is sokkal eredményesebbnek bizonyult a reklámszakmában. A csapattársak azonban teljesen másként látták a helyzetet. „Mindenki úgy tartja, Shaq irigy, ez azonban nem is állhatna távolabb az igazságtól”, szögezte le Derek Fisher. „Shaqet egyetlen dolog érdekli, ez pedig a győzelem.” O’Neal maga nyilatkozta: „Azt akarom, hogy ő kapja az összes marketingmegbízást, ő készítsen reklámokat, mert amikor a szurkolók őt látják, engem is látnak. És amikor engem látnak, őt is látják.” Egy másik régi motoros szerint „Shaq nagyon szeretett volna jóban lenni a kölyökkel, és vele együtt eljutni a bajnoki címig. Sem akkor nem volt irigy Bryantre, sem később. Megpróbálta ellenőrzés alatt tartani, Kobe azonban visszaverte, mert többre tartotta magát. Azt mondta, lehet, hogy te vagy Shaq O’Neal, de én vagyok Kobe Bryant, és jobb játékos vagyok nálad, nem is kicsivel.” Adódtak pillanatok, amikor Shaq csalódottsága a felszínre tört, például amikor az 1999-es szezon egy pontján O’Neal rámutatott Bryantre az öltözőben, és hangosan kijelentette: „Ott van a probléma!” Ezzel együtt persze mindketten tartózkodtak a nyílt konfrontációtól, mert az visszafordíthatatlan nehézségeket generált volna. „Shaq és én soha még csak nem is beszéltünk négyszemközt az egymással szemben kialakult ellenérzéseinkről, sokkal inkább a médiát használtuk kommunikációs csatornaként”, mondta később Bryant. O’Neal a kérdésre, hogy mennyit segített Bryantnek a ligába való beilleszkedésben, azt válaszolta: „Próbálom nem túlzásba vinni a segítséget, mert a tapasztalat a legjobb tanár. Bryant nem járt egyetemre. Középsuliból érkezett, és más, mint a többiek. Nagyszerű játékos, aki a média kedvence lesz. Újhullámos fiatal. Néhányan megértik mindezt, sokan nem. Én megértem, így megpróbálok kitérni az útjából, és bátorítani.”

Mások kifejezetten sokat perlekedtek Bryanttel, így a 23 éves újonc, Ruben Patterson is. Ő védőspecialistaként érkezett a Cincinnati Egyetemről, egy paraszthajszállal volt alacsonyabb Kobenál, és igen mélyről indult. A lockout alatt rövid ideig külföldön próbált szerencsét, majd a Lakerstől kapott egy lehetőséget. Bryant és ő azonnal összecsaptak, szinte minden egyes edzésen ment egy-egyezésnél az adok-kapok – ami kísértetiesen hasonlított Kobe és az apja egykori közös gyakorlásaira. Fisher meglátása szerint „Ruben és Kobe mindig megtalálták az ürügyet, hogy tengelyt akasszanak. Ruben sosem hátrált meg, és néha a természetéből adódóan túlságosan is begőzölt. Kobe viszont sosem lép át egy határt, még kakaskodás közben sem. A pályán vívott pozícióharcban lök, tol, ahogy kell, de nem viszi bele az érzelmeit. Másfelől Ruben újoncként meg akarta erősíteni a helyét a keretben, és ezért sem hátrált meg.” Egy Lakers-dolgozó meglátása szerint „Kobe esetében kettős mérce működött. Ha ő kötött bele Rubenbe, senki nem szólt, Ruben viszont nem tehette meg ugyanezt, mert a vezetőség azonnal a sarkára hágott. Kobe érinthetetlen volt, bármit megtehetett, amit akart.” Bryant labdadominanciájára a csapattársak az önzőség legmagasabb fokaként tekintettek. Harris nem tett eleget West kérésének, miszerint Kobe játsszon többet, hogy fejlődhessen, de Rambis főedzői kinevezésével ez is megoldódott. Bryant annyit játszott, amennyit csak tudott, Rambis pedig elkezdte az ő kedvére alakítani a taktikát. Ahogy Fisher magyarázza: „Nekünk, játékosoknak el kellett fogadnunk Kobe sikereit és a tényt, hogy a Lakers nagyra becsülte őt, és az edzői stábbal egyetemben elégedett volt a játékával. Nyilvánvalónak látszott, hogy nem akarják visszafogni többé, és hagyják azzá a játékossá válni, akivé már régóta akart.” Bryant elsőbbsége miatt több csapattársnak is fel kellett áldoznia a saját előrelépését Kobe fejlődésének oltárán, teszi hozzá Fisher. „Shaq szintén megkapta a neki járó bánásmódot, sztárként kezelték. Az NBA berkeiben ez természetes, ám azokat a játékosokat, akik a mérleg másik serpenyőjében vannak, durván demoralizálja.”

Derek Harper próbálta enyhíteni a dolgot. „A médiafigyelem és az elvárások drámai hatást gyakoroltak Kobe fejlődésére. Azt várták tőle, hogy ő legyen a fővezér, főleg miután Michael visszavonult. Mindenki szerint neki kellett átvennie a stafétát, ami egy felnőttre is óriási nyomást helyezett volna, hát még egy húszévesre.” Ennek ellenére Harper sem tanácsolta Bryantnek, hogy lazítson. „Úgysem tette volna meg. Nagyon is azt akarta, hogy ő legyen a legjobb, nem lett volna értelme, ha fél gőzzel áll hozzá a dolgokhoz. Nem is tudott másképp működni, csak száztíz százalékon, így inkább ráhagytuk.” Harper a szezonban folyamatosan az egységről és az összetartásról beszélt a fiatal csapattagoknak, sikerrel szelidítve az érzelmi hullámokat. Ahogy telt az idő, egyre nyilvánvalóbb lett: az egymás közti ellentéteket az érintettek igenis fel akarták oldani, csak nem tudták, miként kezdjenek hozzá. Bryant lelke ekkorra már tele volt negatív érzésekkel. Márciusban régi csapattársa, Rip Hamilton becipelte együttesét a March Madness (Márciusi Őrület, az egyetemi bajnokság, az NCAA egyenes kieséses versenysorozata a legjobb egyetemi gárdák részvételével – a szerk.) négyes döntőjébe, amely meg is nyerte azt. Az irigykedő és magányos Bryant követte az eseményeket, és folyamatosan a telefonon lógott Hamiltonnal. „Külön kielemeztem neki, én mit csináltam volna a helyében egy-egy meccsszituációban. Folyamatosan löktem neki a sódert. Közöltem vele, ha ott lettem volna, szétrúgtam volna a seggét, és be sem jutott volna a Final Fourba.” Hamilton öröméből táplálkozva Bryant könnyebben viselte a Lakersben zajló életet. Penny Hardaway és a Magic ellen 38 pontot, 3 lepattanót, 4 gólpasszt, 2 labdaszerzést és egy blokkot gyűjtött Orlandóban, lábán a vadonatúj KB 8 II-vel. Az Adidas hatalmas kampánya ellenére a magasszárú cipő nem lett a nép kedvence. A Magic elleni mérkőzés után egy másik Adidas-reklámarc, Peyton Manning, az amerikai futball egyik legnagyobb sztárja is ott téblábolt a Lakers öltözőjében, de némileg hátrébb húzódott, ahogy az újságírók lerohanták Bryantet.

„Az Adidason keresztül ismertük meg egymást. Azért vagyok itt, hogy támogassam Kobet.” Az igazság persze az, hogy az Adidas minden nagyágyúját bevetette a cipőeladások növelése és a Kobe 8 II megmentése érdekében. A Lakers berkein belül 1999 tavaszán viszont már nem sok minden maradt menthető. „Ez a változások éve volt, rengeteg változásé”, mondta a csüggedt Bryant áprilisban. „Ha csak a statisztikáimat nézed, azt láthatod, egész jók, és nem látod mögöttük, hogy csupán nemrég kerültem a ligába, még mindig tanulom a játékot, és hibázok is. Az embereknek fogalmuk sincs, mennyit dolgozom a játékom javításán. Olyan dolgokat mondanak, amelyekben lehet is igazság, ám egy idő után besokallsz, és inkább becsukod a füled, hogy ne is halld őket.” Mondjuk, amikor egy játékostárs üvölt veled az öltözőben, „Ha még egyszer ezt csinálod, véged lesz, te szemét!”, azt tényleg jobb nem is hallani. Joe Bryant fejcsóválva nyilatkozta egy riporternek: „A fiamnak nagyon nehéz ez az év. Nem tehetünk mást, mint megöleljük, és elhalmozzuk a szeretetünkkel, amikor hazajön.” A szezon vége felé Bryant bevallotta egy újságírónak, mennyire szeretne Tex Winterrel, a Bulls idős segédedzőjével dolgozni. Kobe rajongott a Winter alkotta háromszög-támadórendszerért, amellyel Jordanék hatszor is besöpörték a bajnoki címet. Az újságíró megszervezett egy telefonbeszélgetést Bryant és Winter között – így kezdődött kettejük kapcsolata, amelyben később Winter lett Kobe egyik legnagyobb becsben tartott mentora és védelmezője. Bryant szeretett volna Jordannel is beszélni, hogy tanácsot kérjen, így az újságíró megadta az ő telefonszámát is. „Mit szeretnél kérdezni tőle?”, faggatta. Hosszas gondolkodás után Bryant így felelt: „Azt, hogy mi módon hasznosítsam a matematikát a játékomban.” „Erről beszélhetünk!”, nevetett Jordan, midőn meghallotta a választ. Elkezdtek beszélgetni. Bryant számára, ahogy egy riporternek elmondta, Jordan tanácsai olyanok voltak, „mintha egy hegy tetején üldögélő, mindentudó Buddhától kapta volna őket.”

A Jordannel való összehasonlítások újabb okot szolgáltattak a csapattársaknak és az alkalmazottaknak a zsörtölődésre. A veterán sportújságíró J. A. Adande szerint „senki nem mondta, hogy ő a következő Jordan, de mindenki úgy látta, Kobe őt tekinti mintának. Közvetlenül MJ visszavonulása után természetes, hogy a téma állandóan a napirenden szerepelt. De a közvélemény szerint indokolatlan volt, hogy Bryantet Jordanhez hasonlítsák.” „Még futni is úgy futott, ahogy Michael Jordan!”, mondta egy láthatóan bosszús Lakers-alkalmazott. „Nem egészséges ez így. Az igazán nagy kosárlabdázók leegyszerűsítik a bonyolult dolgokat is a pályán. Kobe a maga állandó kézváltásaival és indulócseleivel az egyszerű dolgokat bonyolítja.” Érdekes módon Tex Winter ugyanezt tette szóvá egy bő évtizednyi, Jordannel való közös munka után 1998-ban: „Odáig van a látványos megoldásokért. Ha egy adott szituációban választhat az egyszerű, unalmas és a nehezen végrehajtható, de látványos mozdulat között, biztos lehetsz benne, hogy utóbbi mellett dönt.” Bryant néhány bizalmasának elárulta, úgy saccolja, a Jordan-féle dominanciához hasonlót három szezon elteltével érhet el. „Át akarom venni az irányítást, én akarok lenni az alfa!” A Lakers gyorsan túllépett a Houstonon a rájátszás első körében, ám a főcsoport elődöntőjében a San Antonio egy laza 0-4-gyel kisöpörte a gárdát. Egyesek hallani vélték Derek Harpert az orra alatt morogni a fiatal sztárok felé pillantgatva: „Túlértékelt rohadékok!” A ligában egyre népszerűbb lett a később Hack-a-Shaq néven elhíresült taktika. Ennek rövid lényege a büntetőket rémesen dobó O’Neal akár szándékos faultolása, az „inkább hagyjon ki egy párat a vonalról, mint szanaszét zsákoljon minket” gondolat jegyében. A taktikát Gregg Popovich, a San Antonio legendás edzője is előszeretettel alkalmazta. A center pályán tartása hovatovább lehetetlenné vált a mérkőzések végén, mert nem tudta értékesíteni a büntetőit. Egyértelműen ez volt az Achilles-sarka, amire még Jordan is célzott egy interjúban az 1998-as szezon előtt. A Lakersnek tehát pontosan egy olyan befejező ember kellett O’Neal mellé, mint Bryant. A védelmek nem bírtak bármelyikükre

kettős őrizetet küldeni a másik jelenléte miatt – mindketten profitáltak tehát abból, hogy egymás csapattársai. Erre a tényre viszont már mindenki unta felhívni a figyelmüket. Néhány szemfüles megfigyelő rámutatott egy trendre O’Neal csapataival kapcsolatosan. Már a Lakers előtti időkben is jellemző volt, hogy a rájátszásban egy bizonyos ponton összezuhantak, és söpréssel estek ki. „Emlékezzünk csak!”, segít Adande. „Az első alkalommal, amikor a rájátszásba jutott, azonnal kisöpörték az első körben. Amikor először jutott a második körbe, szintén söpréssel esett ki. Aztán bejutott az NBA-döntőbe, ahol kisöpörték, a következő évben a keleti elődöntőben a Bullstól megint 0-4-gyel kapott ki. Nyert egy mérkőzést ’97-ben, de söpréssel esett ki ’98-ban és ’99-ben is.” A győzelmi nyomás alatt az egyébként jó kedélyű O’Neal egyre frusztráltabbá vált. „Óriási meglepetést jelentett számomra, hogy amikor Shaquille ide került, nagyon feszült volt. Nem tűnt valami kellemes társaságnak”, mondja West. „A csapatunk és a társai hiányosságai felbőszítették, mert tudta, őt a média és a szurkolók is a győzelmek száma alapján ítélik meg.” Jerry Buss számára egyértelműnek látszott, hogy egy igazán karizmatikus és erőskezű edzőre van szüksége az újabb söprés utáni médiatámadásoktól és a rövid szezon okozta drámáktól tépázott fiatal gárdánál. A Chicago Bulls hatszoros bajnok vezetője, Phil Jackson neve hangzott el leggyakrabban a spekulációkban. Amíg a csapat éppen a San Antonio ellen szenvedett, egy újságíró megsúgta Westnek: Jackson kinevezését Kobe és Shaq is támogatná. „Phil Jackson kinyalhatja!”, válaszolta West, mert emlékezett Jacksonnak a Lakersről szezon közben megfogalmazott kritikáira. Egy hónappal később mégis West mutatta be a sajtókonferencián a Jerry Buss, Kobe és Shaq kívánságának megfelelően frissen szerződtetett új vezetőedzőt, Phil Jacksont.

21. FEJEZET

KALIFORNIA SZTÁRJAI

Szellempofa. Így hívta azt az érzelemmentes arckifejezést, amit egy-egy mérkőzés után, az öltözőből kilépve vett fel. Kislisszolt a fekete Mercedes kupéjáig, és eltűnt, mint a kámfor. A meglehetősen lelombozóra sikeredett 1999-es szezon lezárulta után épp távozni készült a Forumból, amikor egy riporter nekiszegezte a kérdést: mik a tervei a nyárra? „Kosárlabda”, hangzott a tömör válasz. „Mi más lenne?” Ó, pedig sok minden más is szerepelt abban a naptárban, ahogy az a következő hónapokban menetrendszerűen kiderült! A felszínen úgy tűnt, Bryanték számára ideálisan alakulnak a körülmények 1999 őszére. Végtére is a Chicago Bullsszal hatszoros bajnok Phil Jackson érkezett a Lakers főedzői pozíciójába, akiről úgy hírlett, egy személyben képes kifőzni valamit a laborjában a borzasztó csapatkémia rendbetételére. Maga a nagy Phil pedig a nyilvánosság előtt is kijelentette, hogy „Jordan-szerű” játékosnak tartja Kobe Beant. Joe viszont már három éve megszállottan aggódott a fia sorsáért a Lakersnél, és most sem engedett fel egy jottányit sem. Márpedig a családi fészekben az apa érzelmi állapota megkerülhetetlen tényezőnek bizonyult, legalábbis a família egyik barátja szerint. „Abszolút szemellenzősen viselkedett Kobeval kapcsolatban, határozott elképzelései alakultak ki az edzőkről és azok konkrét teendőiről. Hátrébb kellett volna lépnie és hagyni őket dolgozni, de ha ezt megmondtad neki, megsértődött, és faképnél hagyott. A csapat egyik játékosának apjaként nem viselkedhetsz így. A végeredmény az lett, hogy iszonyú mennyiségű feszültség gyülemlett fel Joe-ban az évek során.” Mintha a világ legkedvesebb emberét teljesen átváltoztatta volna a fia vélt vagy valós helyzete. Joe egy sor olyan emberrel még mindig tartotta a kapcsolatot, akik Kobe számára már a múltat jelentették. Sam Rines, Gary Charles és Sonny Hill mind megbízható beszélgetőtársak voltak még a kora reggeli órákban is. Joe legnagyobb problémáját egyértelműen Shaq jelentette, illetve az, hogy Kobe nem igazán jött ki vele. Anno a Sixersnél Joe alkalmazkodott Julius Ervinghez és a gárda többi veteránjához, de a

fiát egészen másra tanította, így az apa a Kobe–Shaq szembenállást a saját egykori bajainál is súlyosabb gondnak tekintette. Charles e konfliktussal kapcsolatban mindig azzal nyugtatta Joe-t, hogy „ez az, ami Kobet azzá teszi, akivé, ezért tart ott, ahol. Az én szememben ez maga az önbizalom.” Ahogy Gregg Downer is, Charles már jóval a Los Angeles-i idők előtt látta, Kobe versenyszelleme sok bosszúságot okozhat, de épp „emiatt lesz képes magasra jutni”. Sam Rines is érdeklődéssel kísérte a fiatal sztár karrierjét, és Bryantnek szerinte sem kellett volna O’Nealhez alkalmazkodnia. Az AAU-edző folyvást bevételi források után kutatott a csapata számára, így elég gyakran beszélgetett Joe-val akkoriban. Kapott is anyagi támogatásra ígéretet a Bryant famíliától és az Adidastól is, végül azonban egyikből sem lett semmi. Joe Bryantet azon az őszön a saját anyagi helyzete is aggaszthatta. Ugyan a fia gazdag volt, az apának viszont pénz kellett, amit mi sem jelzett jobban, mint Kobe nyilvános bejelentése a The Tonight Show-ban, amikor közölte Jay Lenóval, hogy a szülei zsebpénzt kapnak tőle. A közvélemény szerint a család nemcsak Kobe életét üzemeltette, hanem a pénzét is (el)használta. Sam Rines megfogalmazásában „belőle éltek, és úgy kezelték a pénzt, mintha a sajátjuk lenne.” Az eredeti Adidas-szerződés szerint Joe-nak két év alatt csaknem 300 000 dollár került a bankszámlájára, ugyanakkor a megújított kontraktusban már nem járt neki külön juttatás. A még mindig csak 45 éves Joe Bryant tehát pénzre és stabil jövőre vágyott, így két ötlet kezdte el foglalkoztatni. Először is rábeszélte fiát, hogy vegyen meg egy olasz kosárlabdacsapatot, amit Joe öregkoráig elirányítgathat, majd az NBA-karrierjét befejező Kobe átvehet, akár játékosként, akár a menedzsmentben, vagy talán mindkét fronton szerepet vállalva. Másrészt abból kiindulva, hogy a fia reklámszerződése korábban neki is remek mellékest hozott, Joe elkezdett azon morfondírozni, mi lenne, ha Kobe sportszergyártót váltana. Az mit sem nyomott a latban, hogy a fia éppen az Adidas

elsőszámú reklámarca, Joe a saját pénztárcájának megtömését szem előtt tartva nekiállt munkálkodni az ügyön a színfalak mögött. Senki nem látta előre, Joe ötletei milyen mértékben változtatják majd meg a sportcipők iparágát. A cipő-hadművelethez fifikára és főleg időre volt szüksége, hanem az olasz bevásárlást már akkor, 1999 őszén nyélbe lehetett ütni. „Joe elképesztően akarta azt a csapatot, Kobe szerint az apja megőrült, mindenki más pedig szimplán szar ötletnek tartotta az egészet. Joe fejben már át is költözött Olaszországba, hogy onnan irányítsa az eseményeket, és váltig hitte, képes is rá. Senki, de tényleg senki nem értett vele egyet”, magyarázza egy családi barát. Felbukkant azonban a tervben egy tényező, amely megérintette Kobe fantáziáját: egy későbbi olaszországi költözés pontosan egybevágott volna kamaszkora óta dédelgetett ötletével, miszerint a saját családját az amerikai fegyverkultúrától távol alapítja meg. Ahogy egy riporternek bevallotta: „A gyerekeimnek nem kellene az iskolai lövöldözésektől és a többi borzalomtól félniük. Imádnám ezt a fajta nyugalmat és békességet!” Tehát rábólintott apja ötletére, majd Joe és Kobe az ügynökük, Arn Tellem társaságában bejelentették, hogy megvásárolták az olasz kosárlabda New York Yankeesét, a híres klubot, az Olimpia Milanót. Az üzletet Bryant egy wisconsini olasz sajtgyárossal, Pasquale Caputóval felesben hajtotta végre, ami becslések szerint 2-2 millió dollárjukba fájt. Joe lett az ügyvezető, csak sajnos semmilyen ügy vezetéséhez nem volt meg az üzleti tapasztalata. Az egyik ügyvéd, aki részt vett az adásvétel lebonyolításában, így látta: „Próbálta úgy kezelni a dolgot, mintha egy NBA-csapatot vezetett volna. Kár, hogy ez egyáltalán nem működött.” Apuci igazolt néhány drága játékost, aztán egy sor további bonyodalom után hamar leesett neki, hogy a pénzügyek az ő tudása felett állnak. A gárda rendszeresen többet költött a bevételeinél, súlyos anyagi gondokkal nézett szembe, így Kobe folyamatosan azon kapta magát, hogy egymás után állítja ki a csekkeket Joe-nak, látszólag egy feneketlen kútba hajigálva a pénzét. Sonny Vaccaro szerint senki sem tudja, hány milliónál tartott a számláló, amikor Kobe

végül kiszállt a buliból. A nyáron a gazdagság egy új szintjére jutott, ám még ő sem bírta finanszírozni a világ másik oldalán levő csapatot. „Kobe bukszája sem bizonyult végtelen mélységűnek, és emiatt vesztek össze”, emlékezett Sam Rines. „Joe tudta, hogy elcseszte a dolgot, ám úgy gondolta, ki tud mászni belőle. Szerinte Kobe nem értette az összes körülményt.” Egy családi barát így látta: „Kobe talán azt hitte, az olasz csapattal megtalálja az apja a számítását, de óriási lebőgés lett belőle. Joe-nak halvány lila gőze sem volt, mit csinál, és senkire nem hallgatott, mindannyian tehetetlenül álltunk a történtek sodrában.” Egész biztosan tudtak volna jobban kommunikálni egymással, mondta Sam Rines. „Csakhogy Kobe közben lehetetlen helyzetbe került, mert rengetegen sutyorogtak a fülébe mindenfélét. Igen gyorsan fel kellett nőnie, mert pénzről lévén szó mindenki osztogatta a (kéretlen) tanácsait.” 2000 őszének elején Bryant és Caputo új menedzsmentet nevezett ki a csapat élére, hogy a teljes összeomlást elkerülje – mert kevesebb, mint egy esztendő alatt a csőd szélére jutott a klub. Ez persze csupán egy sokadrangú rövidhírt jelentett az amerikai sajtóban, az olasz lapok azonban csak úgy harsogták, ami különösen szíven ütötte Kobe Bryantet. „Dollármilliókat veszítettek. Rém kínos volt”, meséli Vaccaro. Mindez azonban apróságnak bizonyult ahhoz képest, hogy Bryant, aki mindig is imádta-bálványozta Joe-t, mélyen csalódott az apjában. Vaccaro és Rines egyetértettek: „Teljesen elveszítette a bizalmát Joe-ban.” Maga Kobe később csak úgy kommentálta a dolgot, mint félreértéseken és a kommunikáció hiányán alapuló gondot. Elég diplomatikusan írta le a katasztrófát. Az olasz csapat okozta anyagi veszteségek kihatottak Bryant régi AAU-csapatára is: „Kobe pénzt és némi felszerelést ígért nekünk, ám végül nem kaptunk semmit”, mesélte Rines 2015-ben. „Majd jól össze is veszett az apjával, és tudtuk, az ígéretnek befellegzett. Most már vagy négy-öt éve nem beszéltem Joe-val, de akkoriban még rendszeresen diskuráltunk, és mindig azt hajtogatta, legyek nyugodt, csak újra kell építenie a kapcsolatát a fiával.”

A békülés még lehetséges is lett volna, ha Kobe Bryant életében nem történt volna meg az a másik 1999-es villámcsapás. Mindeközben folyamatban volt még az album befejezése és kiadása is Anthony Bannisterrel és a philadelphiai hip-hop bandával. Ráadásnak a Sony néhány vezetője azért rágta Kobe fülét, hogy a többiektől függetlenül adjon ki egyedül egy lemezt, hiszen ők kizárólag Bryant jelenléte miatt fektették a projektbe a félmillió dollárjukat. Ha ez nem lett volna elég, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Kobe stílusa egész egyszerűen nem passzol Bannister éles nyelvéhez – azokat a durva dolgokat, amelyekről ő írt, Bryant még a televízióban sem láthatta, nemhogy élőben. Joe és Pam ugyanis szigorú cenzorként válogatta meg, milyen filmek jutottak el a gyerekeikhez. „Minden negatív, erőszakos vagy szexuálisan túlfűtött dolog le volt tiltva a képernyőn”, nyilatkozta a Newsweeknek Rebecca Tonahill, Bryant egyik első LA-i barátja. „Azt hitték, ezzel szívességet tesznek, ám éppen ellenkezőleg: Kobe teljes tudatlanságban maradt a sötét témák kapcsán, így hiányzott az a kapcsolódási pont, amit ez a tudás adhatott volna meg, amikor a srácok ilyesmikről beszéltek.” Vagy éppen rapszámokat írtak. Kétségtelen, hogy mindezek mellett Bryantet saját egója, önbizalma és persze a Sony lobbija is abba az irányba terelte, hogy egyedül fejezze be az albumot. A phillyi srácok összecuccoltak, és Pam nagy megkönnyebbülésére hazaköltöztek. Bryant és a stúdió hatalmas csinnadrattát szervezett: a 2000 februárjában tartott All-Star Hétvégén mutatták be a lemezt, Tyra Banks részvételével. A jelen levő hírességek közül Brandy, valamint a Destiny’s Child duója, Kelly Rowland és Beyoncé Knowles is megfordult hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) ideig Kobe oldalán akkoriban, ahogy később a teniszező Venus Williams is, miután első wimbledoni győzelme után Bryant elhalmozta rózsákkal. Amennyire kiváló ötletnek tűnt az All-Star Hétvégén, szupersztárok garmadája előtt tartott bemutató, akkora blama lett maga az előadás. Bryant az igaz szerelem utáni vágyáról rappelt, meg arról, hogy a színésznőkkel azért jó találkozgatni, mert nem a hírneve és a pénze miatt vannak együtt vele.

Banks szerepe kimerült a refrén ismételgetésében: „KOBE, szeretlek, Tökéletes vagy nekem, Ha adsz egy esélyt, ígérem, Örökké szeretni foglak!” A kritikusok egyenesen nevetségesnek titulálták a performanszt. Bryant márciusban a The Soul Train Music Awards nevű zenei díjátadón még megjelent, és megpróbálta népszerűsíteni az albumot, vagyis inkább menteni a menthetőt. A riporterek kérdéseire azonban furcsamód olaszul válaszolt. Akármilyen megalázónak is tűnt a helyzet, mégiscsak a lemez miatt talált rá élete szerelmére. 1999 őszén az album egyik dalának klipjét vették fel, amikor a stúdióban összefutott a 17 éves Vanessa Urbieta Cornejo Laine-nel, egy csinos táncossal, aki egy Snoop Dogg-videó felvételén dolgozott. A legenda szerint a kisasszonyt egy zenei producer fedezte fel és emelte ki egy hip-hop koncert közönségéből. Bryant későbbi elbeszélése szerint az egész találkozás úgy hatott rá, akár a villámcsapás: szerelem első látásra. Néhány nappal később már virágözönbe borította a lány középiskoláját, hogy kifejezze rajongását, majd midőn a fekete Mercedesével eljött kedveséért a suli elé, jókora felfordulást okozott. A nyugalom visszaállítása érdekében a lány arra kényszerült, hogy magántanulóként fejezze a tanévet. A hip-hop videóbeli táncos szerep egy rendes katolikus tinit takart, akit a családja legalább annyira burokban nevelt, mint Bryantet a sajátja. Az anyja elvált és újra férjhez ment, Vanessa pedig felvette nevelőapja nevét. Az L.A. Times későbbi tudósítása szerint a család nem állt túl jól anyagilag. A fiatalok ugyanazt tervezték, mint a legtöbb friss szerelmes: minél több időt együtt tölteni. Pam most átélhette azt a csalódást, amit anno a saját apjának okozott a Jellybeannel ápolt kapcsolata révén. Idővel a Bryant família életét elöntötték a konfliktusok, amit Kobe milliói és az olasz kosárcsapat ügyei mellett az a tény is bonyolított, hogy Vanessa Urbieta Cornejo Laine egy az egyben olyan keményfejűnek bizonyult, mint Pam.

„Márpedig Pam nem volt piskóta!”, osztja meg benyomásait Gary Charles. A következő tizennyolc hónapban így aztán valóban nem akadt túl sok nevetnivaló. „Tulajdonképpen annyi történt, hogy mivel Kobe nagyon erős burokban nevelkedett, amikor kiszabadult, egyszerűen letaglózta az új helyzet”, folytatja Charles. Az apjában való iszonyú csalódása, valamint a hirtelen jött, vad és mély szerelem korábban elképzelhetetlen változást hozott az életében. Akik már tizenéves kora óta figyelemmel kísérték a sorsát, tudták: mindez elkerülhetetlen. „Az idők során kialakul a gyerekek saját akarata. Eleinte, amíg fiatalok, csak a szülőkre és a közeli barátokra hallgatnak, aztán egyre többen és többen teszik a bogarakat a fülükbe, és egyszer csak ott állnak a kikristályosodott nézeteikkel az életről és a saját terveikről”, mereng tovább Charles.

A kabrió 1999 őszén az Adidas elnöke, Peter Moore teljes mellszélességgel beleállt a Bryant nevével fémjelzett cipősorozat legújabb modellje, a Kobe megvalósításába. Vízióját a forradalmian új vonalvezetésű Audi TT kabrió ihlette. A cipőnek is hasonlóan forradalmi, ugyanakkor letisztult, 21. századi formát szánt. „A sport, a kosárlabda, a stílus és a divat fúzióját láttam magam előtt, még az Audi azon tervezőit is felfogadtam a projekthez, akik részt vettek az autó koncepciójának kidolgozásában”, emlékszik vissza Moore. „Amikor elmondtam Bryantnek, mik a szándékaink, és először mutattam meg neki a cipőt, azonnal fogta, miről szól, és teljesen izgatottá vált. Látta, mennyire más ez a dizájn, és nagyon tetszett neki. Menőnek tartotta. Szerintem azzal a sárga színnel tényleg baromi trendi cipő lett!” Még a szülőknek is bejött a dolog, ami valóságos megkönnyebbülés volt Moore számára, mert „az egész család kicsit megszállott és fura. De imádták a TT ötletét, bár nem értették meg minden részletét, én pedig nem magyaráztam el nekik A-tól Z-ig.”

A terméket bemutató reklám hasonlóan szokatlan lett. „Az első snitten csak egy pasas látszik fekete bőrben, sisakkal a fején. A következőn felszáll egy Ducati-motorra, beindítja, és keresztülvágtat egész Los Angelesen, egyenesen be az arénáig.” Odaérve a kamera már Bryantet mutatja, amint az új cipőben leteszi a lábát, leszáll a motorról, leveszi a sisakot, és besétál a vadiúj Staples Centerbe, ami önmagában is egy formatervezési hősköltemény. „Kobe játékstílusa gyors és kiszámíthatatlan, ezért úgy gondoltuk, ez a bemutató harmonikusan illeszkedik hozzá, és tökéletes kiindulási pont lesz a további reklámokhoz.” A motor Bryant bátorságát jelképezte. Persze a reklámfilmben egy kaszkadőr vezette, mert a kosárlabdában minden ilyen veszélyes mutatványt tiltott a játékosok szerződése. Ott és akkor, a felvételek alatt tehát nem tehette meg, hogy végigvágtat LA-n. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy később vegyen egy pár Ducatit, és csapasson egy kicsit Kalifornia országútjain. „Az egész koncepció a stílus és nem a kosárlabda körül forgott. A cél, hogy a fiatalok felfedezzék a saját stílusukat a cipőn keresztül”, mondja Moore. „Arra bazíroztam, hogy a gyerekek változnak, és sokkal inkább stílust vásárolnak, mint kosárcipőt.” Ez a gondolat egyébként korábban már szerepelt Moore eszköztárában: Jordan és a Jumpman-logó esetében is a kosárlabdán túlmutató márka kialakítását vizionálta. Jelen esetben Bryant eredetileg elsősorban a belvárosi vagányokat akarta megszólítani, amihez az Adidas elképzelései szerint a cipő tökéletesnek bizonyult, bár Kobe egy kicsit azért szkeptikus maradt. „Hitt is abban, amit csinálunk, meg nem is. Nem gondolta, hogy akkora durranás lenne a dolog, és nem tudta, mennyire fontos ez az egész nekünk, vagy neki magának mit jelent.” Moore csak később jött rá, hogy Bryant okkal kételkedett, lehetett a cipő bármilyen menő. Hiszen neki kellett viselnie minden meccsen és minden edzésen. A fiatal sztár pedig kezdte unni a legújabb üdvöske szerepét, és mindazt, ami ezzel járt.

Edzői praktikák A zenei, a cipős és a szerelmi ügyei közepette az 1999–2000-es szezon előtt Bryantnek még meg kellett ismerkednie két új edzőjével

is. Mindketten a kosárlabdázás hírhedten zord realistáinak számítottak, akiknél nem volt helye ábrándozásnak. Tex Winter nagypapaszerű alakja és megközelítése Bryantnél telibe talált. A Lakers új segédedzője, a támadások géniusza már kapcsolatuk elejétől kemény kritikákkal illette az ifjú titánt, ugyanakkor előre tudatosította benne, hogy ezen – meglehetősen gyakori – kritikái mindig a játékos tetteiről és nem magáról a játékosról szólnak majd. Az igazat megvallva Winter már régóta elismeréssel adózott legfrissebb tanítványa elképesztő figyelmének, verhetetlenül vehemens edzéseinek és annak, ahogy saját tehetségét Jordant meghazudtoló céltudatossággal állította a karrierje szolgálatába. Winter mindenki másnál hosszabb időn keresztül edzette Jordant, fantasztikus eredményeket értek el együtt, de soha nem sikerült igazán bensőséges kapcsolatot teremteniük. Bryantben Winter meglátta a nagyságot, amelynek csak elvakult ambíciói és a csapatjáték kritikus kezelése állhatott az útjába. Kettejük között végül sajátos harmónia alakult ki: Kobe hamar elnevezte mesterét Yodának, és hosszú órákon át tanulmányozták együtt a kosárlabdát. Egyikük a csapatjáték professzora, aki a fair play egyik legelszántabb hirdetője e sok szempontból unfair ligában, másikuk a tanítvány, akit saját elvárásai és álmai veszett sebességgel hajtanak előre. Ami pedig a vezetőedzőt illeti, amikor a Lakers beiktatta Jacksont, Bryant azonnal beszerezte Sacred Hoops című könyvét (amelynek az utolsó chicagói szezon a témája), majd ellátogatott a mesterhez, hogy köszöntse Los Angelesben. Jacksonnak ez eleinte imponált, ám hamar rájött, az ő bajnoki céljai és a nyolcas számot viselő energiabomba saját sztárérdekei nem feltétlenül passzolnak össze. A beszélgetés közben pedagógiai célzattal sokszor hosszabb szüneteket tartó edző üzenetét azért Bryant is fogta, és tudomásul vette, ez nem lesz feltétlenül harmonikus kapcsolat. Jackson és Winter magukkal hozták a hatszoros bajnok Bulls egykori szakmai stábjának legnagyobb részét is. Chip Schaefer annál a Bullsnál gyúróként, a Lakersnél viszont már versenykoordinátorként tevékenykedett. Ha valaki, ő igazán közelről láthatott mindent, ami Jordanék bajnoki címeihez vezetett. „Az a

csapat annyira szorosan összetartott, annyira éretten, felnőtten és felelősségteljesen tették a dolgukat! Áldás és boldogság volt velük dolgozni, nem is lehetett volna jobb életem!” Most mind azt gondolták, a legendás Lakers alkalmazottai lesznek, és nekik is jut Hollywood csillogásából és varázslataiból. Ám hamar szembesültek vele, hogy a Lakers 1999 őszi verziója egész más tészta, és nyoma sincs a Jackson-féle Bullsban tapasztalt összetartásnak. A csapatdinamika romokban hevert, Schaefer azonban így is meglepődött, amikor szembesült Bryant észbontóan versengő énjével, hasonlóan vérprofi hozzáállásával és elképesztő elszántságával, hogy a lehető legjobb legyen. „Soha nem láttam még ilyet, de tudtam, hogy nem álmodom, Kobe nagyon is valóságos volt.” A több mint ötven éve edzősködő, 77 éves Winter a Lakerspályafutása elején minden játékos ügyes-bajos dolgait meghallgatta, megismerve a mélyre menő ellentéteket és gondokat. Úgy gondolta, ilyen startpozícióból indulva az első szezonjukban szinte sansztalan a bajnoki cím elnyerése. Mindössze egyetlen évvel korábban a Lakers óriási tehetségarzenált tudott felvonultatni, de azóta Buss ennek egy jó részétől megszabadult. Az új edzők végignéztek a névsoron, elgondolkodtak a szituáción, és arra jutottak, a régi chicagói másodhegedűsre, Scottie Pippenre van szükségük – aki a Jordan-éra végeztével a Houston csapatában kötött ki. Jackson ragaszkodott Pippen megszerzéséhez, amit Jerry Buss és West felé is hangoztatott. A Chicago bajnokcsapatainak szívét és lelkét jelentő játékosért a Houston meg is hallgatta volna a Lakers ajánlatát, West azonban kategorikusan ellenezte az üzletet, miután úgy érezte, Jackson beleavatkozik a dolgába. Az edzőtábor nyitónapján tartott hagyományos sajtótájékoztatón riporterek egész hada előtt West közölte Jackson egyik bizalmasával, Charlie Rosennel, hogy az edzőnek „van hat hete”. Utólag ez óriási malőrnek bizonyult, mert csak jobban elmérgesítette West és Jackson viszonyát még a szezonkezdet előtt. Ráadásul az üzenet tökéletes abszurditásából sütött, milyen eszméletlen mennyiségű düh gyülemlett fel Westben az évek során. Emiatt, ahogy Rosen és több

más forrás is megerősítette később, Jackson és stábja úgy tekintettek Westre, mint aki Bryanttel együtt az ő megbuktatásukra játszik. Jackson pedig magában megállapította, hogy a Lakers rendbe rakása közben nemcsak Kobe, hanem West keményfejűségével is meg kell küzdenie. Buss hamarosan kijelentette, hogy nincs meg az anyagi forrás a 34 éves Pippen megszerzésére, így a Lakers kiszállt a licitből, a Houston pedig elfogadta a Portland TrailBlazers csereajánlatát. Ezzel a Lakers dolga egy szempillantás alatt kategóriákkal lett nehezebb, hiszen Pippen álmából felkeltve is ismerte a Winter-féle háromszögtámadás minden csínját-bínját, egyedülállóan kiváló védő volt, és öltözői jelenlétével képes lett volna csillapítani Shaq és Bryant ellentéteit. „Ő a tökéletes játékos az általam használt rendszerben. Ha olyan csekkfüzetem lenne, mint Paul Allennek (a Portland milliárdos tulajdonosának – a szerk.), már rég megoldottam volna az ideköltöztetését”, nyilatkozta Jackson. Ezt meghallva Buss szintén bepöccent, hiszen évi 8 millió dolláros gázsijával a liga egyik legjobban fizetett edzőjévé tette Jacksont. Csalódását félretéve Jackson nekiállt a legfontosabb feladatának: ki kellett alakítania a csapaton belüli hierarchiát. Már az edzőtábor legelejétől O’Neal irdatlan vállaira rakta a felelősséget, amikor a sajtótájékoztatón kijelentette: „Ennek a csapatnak minimum hatvan mérkőzést kell nyernie. Ez egy teljesen reális elvárás.” A mondat közepén megállt, O’Nealre nézett, és folytatta: „A labda Shaqet fogja keresni, és az ő felelőssége lesz leosztani. A csapat és ő maga is profitál majd ebből.” Az előző szezonban Kurt Rambis már kísérletezett néhány figurával, amelyekben Glen Rice zárás mögül emelhette volna kosárra a centertől kapott labdát, de O’Neal néhány hetes próbálkozás után közölte, hogy neki nem fekszik a stílus, és jobb, ha elfelejtik. „Ha olyan csapatban kell játszanom, ahol minden egyes támadásnál külön játékhívás van, már itt sem vagyok, mert akkor nem lehetek igazán hatékony”, morgolódott Shaq. „Ha ez a helyzet,

és csak arra használnak, hogy zárásokat adjak, abból nem kérek. Futni akarok, részt venni a lerohanásokban, kinézni a közönségre, pofákat vágni, és élvezni a játékot. Ha azzal lassítjuk a támadásainkat, hogy minden alkalommal valami hülye figurát hívunk, majd én adok két zárást, akkor lelépek, semmi keresnivalóm itt.” Jackson hat bajnoki címe azonban tekintélyt és figyelmet követelt, emlékezett vissza Schaefer. „Már a Santa Barbara Egyetemen tartott legelső edzés is olyan csendben kezdődött, hogy a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Ha Phil beszélt, a játékosok figyeltek. A srácok nagyon értékelték, hogy edzést és vezetést kapnak. Alig várták, hogy magukba szippantsák a friss tudás minden egyes cseppjét, iszonyúan jól edzhetők voltak akkoriban!” Még így, ebben a felettébb befogadóképes állapotban is akadt, akit Winter háromszög-sémája megrémített. A rendszer megkövetelte, hogy a védelmet olvasva döntéseket hozzanak, és ne csak végrehajtsák az egyszerűbb figurákat. Mint az irányítók az amerikai fociban: egy pillantással fel kellett mérniük, mi történik, majd passzokkal, labda nélküli mozgással kijátszani az ellenfelet. Mivel Chicagóban éveken keresztül tanulta Wintertől a rendszert, Jackson már pontosan tudta, hogyan mozgassa a szálakat. A Bullsnál – Winter nagy elképedésére – sikerült különlegesen közeli és erős kapcsolatot kiépítenie Jordannel. „Ha ennyire egy hullámhosszon vagy a sztárjátékosoddal, a többiek automatikusan beállnak a sorba. Phil hihetetlenül sokat fáradozott, hogy Jordannel ennyire megtalálja a közös hangot”, magyarázza a rutinos segédedző. Így hát Jackson első Los Angeles-i küldetése egy hasonló kapcsolat kiépítése lett O’Neallel. Mivel a centerről mindenki tudta, hogy imád zsákszámra pontokat szerezni, és a háromszög-rendszer erre kifejezetten remek lehetőséget adott a palánk alatti játékosnak, az edző üzletet kötött a Big Diesellel (O’Neal beceneve – a szerk.). Ha úgy mutat jó példát a csapatnak, ahogy Jackson szeretné, a támadóséma bőséges lehetőséget kínál majd számára a pontszerzésre. Ha O’Neal erre nem lett volna képes, vagy nem értette volna meg a háromszöget az edzőtáborban, Bryant boldogan és önként vállalta volna a pontgyáros szerepét.

Schaefer úgy emlékezett, az első edzéseken szinte senki nem értette a támadórendszert. Kivéve egy embert. „Kobe zseniálisan fogalmazta meg: ti nem nézitek a TNT-t? Mert a Bulls annyit szerepelt a tévében. Úgy tűnt, átlátta a rendszert, teljesen a magáévá tette már az első edzés előtt. Pontosan tudta, mikor hol kell lennie a parketten, melyek az adott figura következő lépései, és mit akarunk elérni velük. Elképesztő volt!” „Hány Bulls-meccset láttál?”, kérdezgette a csapattársait. „Nem figyeltél? Hogyhogy nem láttad, mi történik a pályán?” „Egyszerűen briliáns agya van”, így Schaefer. „Bármelyik egyetemen bármiből lediplomázhatott volna, és merem állítani, hogy négyesnél rosszabbat egyetlen tantárgyból sem kapott volna.” Winter szerint O’Neal is hamar felvette a ritmust, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a palánk alatti óriásoknak ez általában ment, mert nekik nem kell a védelmet úgy olvasniuk, ahogy a külső játékosoknak. Bryant bizonyos szempontból abszolút készen állt a háromszögre, más szempontból viszont nagyon nem. A rendszer megköveteli, hogy a labda játékostól játékosig mozogjon. Bárkit, aki ezt a mozgást megállítja, és nekiáll egy-egyezni, ahelyett, hogy az üres emberig juttatná el a labdát, „fekete lyuknak” titulálják. Bryantet éveken keresztül a rendszer egyik legjobb ismerőjeként emlegették, és Winter is gyakran dicsérte mélyre ható tudását. Ugyanakkor állandóan eltűnt nála a labda, és fekete lyukként viselkedett a pályán, ami még úgy is kifejezetten bosszantotta Wintert és Jacksont, hogy számítottak valami hasonlóra. Mivel azonban Jordan is hajlamos volt átmenni ebbe az üzemmódba, Winterék tudták, mi a teendőjük – anno éjjel-nappal, minden egyes nap azt hajtogatták Jordannek, hogy passzolja le a labdát a csapattársainak. Azokon a mérkőzéseken, amikor ez megtörtént, a támadás sokkal olajozottabban működött. Winter azonnal látta, hogy Bryant ebben a tekintetben nagyon is Jordan-szerű játékos. Csak éppen sokkal rosszabb fajta, mert Jordan három szezont is eltöltött Dean Smith irányítása alatt. Neki Bill Guthridge volt az első számú segítője, aki a Winter edzette Kansas State Egyetemen már játszott a háromszögben, sőt később Winter segédedzője lett.

Guthridge egy sor háromszög-alapvetést vitt magával a UNC fegyelmezett rendszerébe, és Jordan az egész egyetemi pályafutását abban a szisztémában pattogtatta végig. A pálya másik végén, védekezésben az edzők kifejezetten ellenezték Bryant labdavadászatait. Már a korábbi trénerei is rossz szemmel nézték, amikor a neki kiosztott embert üresen hagyva megpróbált labdát szerezni, hogy aztán az egész pályán végigrohanva látványosat zsákolhasson. Néha Jordanen is eluralkodtak az effajta vadászösztönök, de messze nem ilyen mértékben. Bryant edzőit és csapattársait is bosszantotta, hogy emiatt a védekezés többször omlott be, mint ahány szép zsákolást Kobe a labdaszerzésekből bemutatott. A gárda veteránjai alig várták, hogy Jackson a munkakezdés után azonnal megregulázza Bryantet, állítja Derek Fisher. Ám ez nem történt meg. „Kivárt. Nem csapott le azonnal, először hagyta, Kobe hadd mutassa meg magát. Phil első kézből látni akarta, miként állnak a dolgok, hogyan viselkedik Kobe a meccseken és az edzéseken, hogyan állunk hozzá és ő mihozzánk. Mindezeket fel akarta dolgozni, kicsit emésztgetni, mielőtt eldönti, kell-e valamilyen módon alkalmazkodnia, szükség van-e egyáltalán bármilyen változtatásra. Nem vágott azonnal az asztalra, és mondta meg kerek perec, hogy megnyirbálja Kobe bajszát, hanem először szépen végignézett mindent, és ahol kellett, tett egy-egy megjegyzést. Sosem úgy beszélt, mintha kizárólag Kobe lenne a címzett, vagy a csapatban kizárólag Kobenak kellene bármin változtatnia, vagy fejlődnie bizonyos dolgokban.” Ez a fajta türelem volt Jackson védjegye. Az edző egyszer elmagyarázta, döntéshozatalának nagyrészt Carlos Castaneda műve, a Don Juan tanításai az alapja: „Vizsgálj meg alaposan minden lehetséges utat. Próbáld ki őket, ahányszor szükségesnek látod. Majd kérdezd meg magadtól, de csak magadtól: van ennek az útnak szíve? Ha van, az út jó. Ha nincs, akkor semmi értelme végigmenni rajta.” Jackson egy másik korai lépésként felvette a csapathoz George Mumford pszichológust meditációs szakértőként, hogy a játékosoknak némi figyelmességet, koncentrációkészséget és

légzéstechnikát oktasson. O’Neal aktuális csapatai évek óta lebőgtek a rájátszás egy pontján, így Jackson azt akarta, a Lakers minden tagja pontosan tudja, hogyan lélegezzen, amikor beüt a menetrend szerinti Shaq-pánik. Eleinte minden klappolt, mígnem Bryant október 13-án az első előszezonmeccs első negyedében eltörte a jobb kezét. Nem érezte túl súlyosnak a dolgot, így végigjátszotta a mérkőzést, és 18 ponttal, 5 gólpasszal, 4 labdaszerzéssel, valamint labdaeladás nélkül zárt. Később a röntgen alapján elkészült a diagnózis, és Kobe az alapszakasz első hat hetét az oldalvonal mellől nézte. Tizenöt meccset hagyott ki, a Lakers ezeken négy vereséget szedett össze. Schaefer így emlékszik: „Hatvanhét győzelmünk lett abban a szezonban. Nem nehéz elképzelni, hogy ennél is többet nyerhettünk volna, ha Kobe nem hagyja ki az évad elejét. Akár a hetven is meglehetett volna, de hatvannyolc-hatvankilenc biztosan!” Az edzők még Bryant kihagyását is a csapat javára fordították: kialakították a gárda identitását. Mivel Pippen megszerzése kútba esett, Jackson a szintén exBullos Ron Harperben látta a veterán kitartás és vezetői készségek megtestesítőjét, így a Lakers leigazolta a szabadügynök játékost. Harper megnyugtató jelenlétére Jackson elsősorban később, Bryant sérülésből való visszatértekor számított, illetve bármikor, amikor a fiatal hátvéd versengő énje túlságosan elhatalmasodott volna. A legkeményebb tesztnek Kobe számára a sérülése rehabilitációja alatt a Toronto Raptors vendégjátéka bizonyult. Ezen a meccsen Vince Carter egészen parádés teljesítményét látva Bryant már tűkön ült, hogy végre-valahára pályára léphessen. Erre végül december 1-ig kellett várnia, amikor is a Golden State elleni győzelem során a padról beszállva szórt 19 pontot. „Óriási volt ma látni Kobe energiáját”, nyilatkozta Jackson. „Ő most egy vad, lobbanékony kölyök, aki még keresi az útját.” „Uramisten, annyira izgultam, majd szétrobbant a fejem!”, mondta Bryant. „Szó szerint lüktetett a fájdalomtól! Az első félidőben úgy pörögtem, mint aki beszívott, egyszerűen nem tudtam lenyugodni!” Akkor decemberben Bryant frenetikus energiája úgy hatott a gárdára, mint valamiféle csodabenzin. A média amellett, hogy a

Lakers támadójátékának felpörgését taglalta, természetesen azonnal elkezdett spekulálni Bryant és O’Neal viszonyának javulásáról is. „Nem számítok problémára”, közölte Jackson. „Ha mégis előfordulna valami kettejük között, majd kezeljük.” A következő mérkőzésen Bryant többek között egy Pippen elleni meccsvégi blokkal járult hozzá a Portland legyőzéséhez.

Kémia Mivel Bryant visszatért a rotációba, Jacksonnak ismét foglalkoznia kellett a csapategységgel. Ezt eredetileg már az edzőtábor első napján elkezdte, amikor bejelentette: „Meg fogom szüntetni a pletykákat és a rémhírek terjesztését ebben az öltözőben!” A stratégiája arra épült, hogy a támadórendszer struktúráját felhasználva segíti O’Neal és Bryant együttműködését a pályán. Ám az O’Neallel és más játékosokkal folytatott beszélgetéseik során az edzők olyan elfojtott, Bryanttel szembeni indulatokkal találkoztak, amilyenekre egyáltalán nem számítottak. Eleinte nem is igazán realizálták, valójában milyen mély ellentétek feszültek a játékoskereten belül. Winter csupán a szezon után vallotta be, mennyire meglepődött O’Neal Bryant iránti ellenérzésein, amikor az edzők még csak ismerkedőben voltak a játékosokkal az idény elején. „Rémisztően sok ellenszenv gyűlt össze a szívében”, fogalmaz Winter, és O’Neal mindezt, bizony, rájuk is öntötte, amikor csak alkalma adódott. „Gyűlöletes dolgokat mondott a csapat megbeszélésein. Kobe meg csak nézett, nem válaszolt.” A center fő üzenete szerint a Lakers nem lehet képes bajnoki címet nyerni Bryanttel a fedélzeten, és a menedzsmentnek ezt gyakran tudomására is hozta. A holt szezonban Penny Hardaway, O’Neal korábbi csapattársa rákérdezett, mi lenne, ha csatlakozna a Lakershez. Shaq persze kapva kapott a lehetőségen, és rohant a vezetőséghez, hogy ehhez Bryantet el kell cserélni, de West elutasította az ötletet. Winter beszámolt arról is, hogy az edzők az évad alatt végig a két játékos kibékülésén dolgoztak. Abban ugyanakkor mindenki egyetértett, hogy ha ez a munka eredménytelen marad, „az egyiküknek távoznia kell”.

Miután úgy tűnt, a csapat nem mond le a masszív O’Nealről, csakis Bryant lehet a távozó. 2015-ben Charlie Rosen felfedte azt is, hogy az asztalon hevert egy konkrét ajánlat, amit a Lakers elfogadhatott volna: megkaphatták volna Bryantért a Detroit sokoldalú tehetségét, Grant Hillt. „Ők tették meg az ajánlatot”, így Rosen. „Grant Hill volt a legkiválóbb csapattárs, akit kívánhattál, intelligens, a háromszögbe azonnal beilleszthető, rendkívül okos, nyomban átlátta volna a rendszert. Igazi csapatjátékos, ereje teljében. Persze felmerültek egészségügyi kérdések vele kapcsolatban, de Phil első évében Kobe komoly fejfájásokat okozott. Azt mondtam Philnek, bólints rá, küldd el azt a kurva kölyköt, megőrülsz tőle! Nem fogad szót, nem beszél senkivel, és meg lehetne szerezni érte ezt a csodás játékost és embert!” „Tedd meg, tedd meg”, kérleltem Jacksont, de nemet mondott, mesélte Rosen. Az egyik ok az volt, hogy Hill öt évvel idősebb Bryantnél. A másik fontos ok pedig Jackson fogalmazásában: „Kobe versenyszellemével a végtelenségig azonosulni tudok, és a végtelenségig értékelem.” A Chicago Bullsban a leginkább versengő típust Jordan és Jackson testesítette meg. Los Angelesben ugyan rendkívül nyers és irritáló verzióban, de ugyanezt a versenyszellemet látta Jackson Bryantben. Ahogy előtte Gregg Downer, ő is jobb híján a „a személyiséget kezdte kezelni”. Az első együtt töltött hetek során nyilvánvalóvá vált, hogy Jackson állandóan O’Neal pártját fogja, míg Bryantet Winter támogatja. Ric Bucher szerint „Kobet frusztrálta, hogy Phil Shaq kedvében járt, mégpedig azért, mert Phil tudta, az öltözőben Shaq az úr, ő ápolt jobb kapcsolatot a többiekkel. Hogy kit tisztelt Phil jobban? Szerintem Bryantet, de az öltöző politikai játszmáiban sokkal inkább Shaqre volt szüksége, mint Bryantre, főleg mert Kobe amúgy is egy egyszemélyes szigeten uralkodott. Kobe persze irgalmatlanul nehezményezte mindezt, mert csak ránézett Shaqre, és azt látta, ez a fickó nem dolgozik annyit, mint ő, nincs formában, egy tökkelütött, egy bohóc. Ő meg kidolgozza a belét, mégis azt várják, hogy

maradjon a háttérben miatta. Szerintem, ha egy kicsit később, kicsit felnőttebb fejjel csöppent volna abba a szituációba, másképpen is tudta volna kezelni. Bár ki tudja? Mindannyiunkban ott buzog az igazságérzet, mindannyian szeretnénk megkapni a minket megillető elismerést, és amikor azt látjuk, valaki olyat emelnek magasabb rangra, aki nem dolgozott annyit érte, az rossz irányba tereli a gondolatainkat. A kérdés csak az, mindezt miként tudjuk kezelni magunkban.” A küzdőtér sarkában Bryant mellett ott állt Winter, az 1940-es évek Southern Cal együtesének sztárja, a később a Hírességek Csarnokába került Bill Sharman csapattársa. Az öreg edző hamar kivívta a Lakers-játékosok tiszteletét. Pont olyan rettenthetetlennek bizonyult, mint Bryant. A chicagói stábban Jackson ellenpólusát, a rossz zsarut játszva ő volt az egyetlen, aki helyre merte tenni Jordant. Ezt sokszor meg is lépte, akár a mellkastól indított passzai, akár bármi más miatt perlekedve. Rosen az egyik Lakers-edzésen ülve egyszer arra lett figyelmes, Winter a 150 kilós, teljes sebességgel futó O’Neal elé ugrott, hogy eljátsszon egy támadófaultot. Rosen behunyta a szemét: „Jézusom, ez a csávó megöleti magát!” „Tex nem tágított, de Shaq szerencsére az utolsó pillanatban meg tudott állni előtte.” Winterben a lábmunka alapjainak legnagyobb megszállottját is megismerhették a játékosai. Jordan, Pippen, Bryant és általában mindenki értékelte erre vonatkozó tanításait, O’Nealen és Elvin Hayesen kívül, akit Winter a Houston Rocketsnél edzett. Hayes egyszer antikrisztusként emlegette Wintert. „A lábmunkáról van mit tanulni: a különböző irányú sarkazások és fordulások technikáját Kobe két pofára zabálta”, vigyorog Schaefer. „Rengeteg játékosnak, akik ennyire atletikusak, nincs szükségük a lábmunkára, mert simán megélnek a ruganyosságukból és robbanékonyságukból, Kobe azonban rájött, ha gyorsabb az ellenfelénél, és a lábmunkája is jobb nála, akkor igazán komoly előnybe kerülhet.” Schaefer emlékezett egy alkalomra még az első közös évükben, amikor Winter és Bryant az egyik edzés után ott maradtak a pályán

gyakorolni. „A többiek általában csak levezetnek, büntetőket dobálgatnak ilyenkor, ezek ketten viszont élesben tolták. Tex nyolcvan körül lehetett, de nem csak beszélt, meg is mutatta, mit hogyan kell megcsinálni. Kobe meg utánozta, és tanult. Tex talán a világ akkori legjobb kosárlabdázójával gyakoroltatott olyan mozdulatokat, amiket a legtöbben alapnak, bagatellnek vélnénk, ám Kobe habzsolt mindent, imádta csiszolni a tudását! Fáradhatatlanul dolgozott, és majd megveszett, hogy az edzőpályán lehessen. Ha Michael és Kobe közös vonásairól van szó, egyértelműen az edzésekért való rajongást, a munkamorált, a különböző gyakorlatok imádatát kell első helyen említenünk.” Winter kifejezetten forrófejű tudott lenni a mérkőzések alatt a kispadon. Hosszú egyetemi edzősködése alatt egyszer megkergette egyik játékosát, és keményen helyben is hagyta volna, ha utoléri. Chicagóban állítólag le kellett fogni, amikor azért akart nekimenni Luc Longley-nak, a talpig gentleman ausztrál centernek, mert úgy vélte, túl passzívan játszik. Esetenként Bryanttel is majdnem ilyen agresszíven viselkedett. „Tex valahogy minden időkérésnél megtalálta a módját, hogy üvöltözzön egy sort Bryanttel, és Kobe az egyik alkalommal besokallt. Tex úgy van vele, hogy ami a szívén, az a száján, és mivel nem igazán akadt olyan ember, aki visszafogta volna, kerek perec kimondta, amit gondolt. Tudod, megvan annak a helye és ideje, amikor egy játékosnak elmondhatod a véleményed, de a pillanat, amikor elhagyja a pályát némi frissítőt keresve, nem mindig alkalmas erre. Mégis azt hiszem, épp ez volt az, amit Kobe annyira szeretett Texben. Hogy is van a régi görög legenda? Diogenész kereste az őszinte embert? Sokunknak Tex testesítette meg azt az őszinte embert. Akkor sem tudott volna mellébeszélni, ha az élete múlt volna rajta. Komolyan hiszem, hogy a Michael- és Kobe-félék pontosan ezért szerettek Texszel dolgozni. Szívesen fogadják a tanítást, az őszinte kritikákat.” Bryant végre talált valakit, akire hallgatott. Schaefer szerint „minden egyes szót nagyra becsült, amit Tex valaha mondott neki.”

A Michael-effektus Bryant visszatérése után gyorsan letudtak egy 16-os győzelmi sorozatot, és mire az indianai Conseco Fieldhouse-ban a Pacers megállította a Lakerst, már bőven januárban jártak. Meglepetésre a következő 9 mérkőzésen 4-5-tel végeztek, és máris felütötte a fejét a régi pánik. A vereségeket enyhítette egy hazai győzelem a Denver ellen, amelyen Jordan is a lelátón ült. Bryant elsüllyesztette az első nyolc dobását, és a félidőben már 27 pontnál járt. „Úgy néz ki, amikor ő is itt van, jól megy nekem a játék. Jöhetne többször is”, elemezte ki a helyzetet Bryant. A Lakers edzői kara nem sokkal a Los Angelesbe érkezésük után elkezdte összehasonlítani a két játékost. Jordan kezei nagyobbak voltak és kicsit erősebbek, jobban tudta tartani a pozíciót a palánk alatt, emlékezett Winter. Viszont mindkettőjük akaratereje maximálisan lenyűgözte a stábot. A versengéssel kapcsolatban pedig elég arra a bizonyos Bryant–Jordan párbajra gondolni. Alfahímként nem volt párjuk a világon. Évekkel később Jackson a Fox Sportsnak adott egyik nyilatkozatában elmesélte, a Denver elleni mérkőzés után összehozta Jordant és Bryantet egy beszélgetésre a Staples Centerben. Remélte, a Bulls exjátékosa tarthat egy kiselőadást a türelemről, és arról, hagyni kell, hogy a meccs átjárja a játékost (azaz a játékos ne erőltessen túl semmit). Bryant az egyik tárgyalóban várta a vendéget, majd midőn Jackson és Jordan benyitott, azonnal Michaelra zúdította: „Szét tudnám rúgni a segged egy az egy ellen!” A másnapi főcímek azzal vádolták Bryantet, hogy Jordan kedvéért tartott show-t a pályán, és hamarosan az egész Lakers-öltöző egymásra, meg Bryant hírnévhajszolására mutogatott, mint a problémák legfőbb forrására. Winter szerint azonban a csapat gyenge védekezése volt a ludas. „Átjátszanak minket. Az egész szezonban jellemző, hogy a betöréseket, a távolról indított elzárás-leválásokat nem tudjuk levédekezni. Kobe és Fisher is elég gyenge ebben, az oldalsó

zárásokkal szintén meggyűlik a bajuk, márpedig manapság mindenki orrba-szájba ezt játssza, különösen ellenünk.” Az edzők némileg óvatosabban kezelték a csapategység kérdését, holott mutatkoztak apróságok, amelyek kifejezetten zavarták Wintert. „A legtöbb edzőnek, Philt is beleértve, általában van egy ügyeletes bűnbakja, egy játékos, akit mindig elővehet bármilyen helyzetben. Azt hiszem, Phil nagyon vigyáz, nehogy Kobe legyen az ő bűnbakja, mert nem akarja túlságosan nagy nyomásnak kitenni. Viszont valahogy meg akarja regulázni.” Nem telt bele sok idő, és Winter azon kapta magát, hogy Bryantre tényleg ráragadt valahogy Jackson bűnbak-szerepe – ezt a következő években sokszor a vezetőedző szemére is vetette. A játékosok eleinte bíztak Jackson kivárásra alapuló munkamódszerében, hagyva, hogy Bryant a saját hibáiból tanuljon. Kisvártatva azonban az egész csapat egy emberként követelte, hogy a főnök lépjen közbe, és zabolázza meg a fiatal hátvédet. Winter meg volt róla győződve, hogy O’Neal szította fel a hangulatot, ám kiderült, különösebb befűtés nélkül is ugyanúgy gondolkodott a játékoskeret szinte összes tagja. „Az edzők hangsúlyozták, ők nem látták azokat a tendenciákat a videózások alkalmával, amiket mi láttunk”, magyarázza Derek Fisher. „Nem értékelték önzőzésnek azokat az egy-egyezéseket, amiket mi igen. Próbáltam az újaknak elmagyarázni, hogy mi, Shaq, Robert, Rick, Travis és én már a negyedik éve küzdünk ugyanazzal a jelenséggel.” „Egy olyan férfi és nő közti kapcsolathoz hasonlított az egész, amelyben folyamatosan a múltból felbukkanó dolgokon bosszankodsz. Az edzők tudták, hogy előbb-utóbb előkerülnek ezek a problémák, mi viszont türelmetlenek voltunk, mert mindet láttuk már korábban is, és meg akartuk előzni a nagyobb bajt.” Winter szerint Bryant akármit tehetett, O’Neal és a többiek mindenért őt hibáztatták. Ezért aztán az öreg edző összeállított egy videóanyagot, amivel bebizonyíthatta O’Nealnek, Bryant jó döntéseket hoz a pályán. „Kobe a kezét-lábát törte, hogy bejátssza Shaqnek a labdát. Ha lenne is bármilyen probléma – amin persze úrrá leszünk –, az

szerintem maximum annyi lehet: O’Neal nem értékeli eléggé Bryant erőfeszítéseit, hogy helyzetbe hozza őt.” A helyzet mégsem oldódott meg, sőt. Jackson nem volt szívbajos, ha le kellett teremtenie Bryantet vagy éppenséggel bárki mást, mesélte Rick Fox. „Ő a mi vezetőnk. Nagyon keményen nekimegy mindenkinek, keményebben, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Talán mi magunk sem vagyunk ilyen kritikusak magunkkal szemben, így ez óriási kihívás mindannyiunknak. Valamennyiünket arra motivál, hogy folyamatosan adjunk bele mindent, fejlesszük magunkat, és egyre jobbá váljunk.” Jackson előszeretettel panaszkodott a játékosairól a médiának is. A Sports Illustratednek például elmondta, kételkedik O’Neal vezetői képességeiben, mert a pocsék büntetőzése miatt szinte nem is lehet pályán tartani a meccsek végén. Fox véleménye szerint „Phil nagyon őszinte, amikor kritizál, de nagyon őszinte akkor is, amikor dicsér. Könnyű elfogadni valakit, akinek a szájából csak olyan szavak jönnek, amelyeket komolyan gondol. Az igazság néha fáj, és néhány ego sérülhet, ám épp az a célja, hogy ezeket kordában tartsa. Vékony jégen táncol, viszont elképesztően jól csinálja.” Jackson O’Nealt a nevelőapjára emlékeztette. Katonaember lévén anno ő is keményen fogta a fiát. „Phil az én fehér apám”, hangoztatta a behemót center. „Phil folyamatosan cseszegeti Shaqet, de ő bírja a kiképzést. Nála ez jól működik”, vélekedett az egyik cserejátékos, John Salley. Mivel a csapattársak mind látták O’Neal Jackson felé irányuló tiszteletét és engedelmességét, ők is egy pillanat alatt beálltak a sorba, így az edző lett az öltöző valódi ura. Winter viszont nem akarta elégedettnek látni O’Nealt. Azt akarta, a center „legyen tisztában vele, mit csinál rosszul a pályán, beleértve a büntetődobásokat is. Nem könnyű az edzőjének lenni, mert nehezen fogadja el, ha bárki kiszúr valamit a játékában, amin lehetne javítani.” „Szerintem Phil nagyon is kesztyűs kézzel bánik Shaqkel. Folyton azt keresi, miként tudná a legjobban motiválni. Szerintem még mindig nem tudja, és az biztos, hogy én sem tudom”, folytatta Winter.

Hamarosan elérkezett az All-Star Hétvége, ami a Bryantre irányuló figyelem miatt a legjobb irigységi teszt volt, amelyen csak egy csapat átmehetett. Ráadásul 1997 óta először ismét megrendezték a zsákolóbajnokságot, Bryant tehát címvédőnek számított, és erősen gondolkodott azon, hogy elindul a megmérettetésen. Különösen a fiatal Vince Carter ellen akart bizonyítani, aki a liga egyik legkomolyabb zsákolójának számított akkoriban. Jackson titokban megpróbálta Bryantet lebeszélni a részvételről. Fisher tudta, Kobe iszonyúan vágyott a Carter elleni összecsapásra, végül mégis lemondott róla, hogy az egyéni csillogás helyett a csapat érdekeit helyezze előtérbe. Ez a döntése kritikusnak bizonyult a gárda összecsiszolódásában és fejlődésében. Az All-Star mérkőzés bemelegítésénél O’Neal még azért majmolta egy kicsit Bryant saját labdaátpattintós mozdulatát, hogy aztán a lelátóra passzolja a labdát, kifigurázva Kobe labdavesztéseit. Ez a fajta nyílt viszálykeltés azonban elfogadhatatlan volt, és Jackson hamarosan meg is szüntette. Az All-Star Hétvége egy másik nagyon fontos eredménye lett, amikor a zseniális védekezéséről híres seattle-i irányító, Gary Payton elmagyarázta Bryantnek az elzárás-leválás elleni védekezést egy szusszanásnyi szünetben. „Gary nem is sejti, milyen sokat segített”, mondta Kobe, aki akkora fejlődést mutatott a védő oldalon a szezon hátralevő részében, hogy az év végén be is került a liga Első Védekező Ötösébe. A zeneiparban való besülés is segített új irányba fordítani a fiatal sztárt. Fisher meglátása szerint Bryant az All-Star Hétvégéről más emberként tért vissza a Lakershez, újkeletű figyelemmel a csapatjáték iránt. Nem mehetünk el szó nélkül Ron Harper nyugtató hatása mellett sem, emlékezik Chip Schaefer. „Rengeteget jelentett Kobe számára. Minden csapattársa közül a Ronnal való játékot élvezte leginkább abban az első két szezonban (Phil Jacksonnal). Ron három bajnoki gyűrűje automatikusan tiszteletet ébresztett az akkor még gyűrű nélküli Bryantben. Kobe úgy tekintett Ronra, mint példaképre és segítségre. Nem fogadott el tanácsot minden jöttmenttől, aki szeretett

volna észt osztani, igenis ki kellett érdemelni Kobe tiszteletét és bizalmát, hogy hallgasson rád!” Schaefer kiemelte, Bryant bírta Tyronn Lue-t is, a gárda másodéves, pöttöm irányítóját. „Emlékszem egy esetre, amikor Lue az egyik mérkőzésen gyors egymásutánban eladott néhány labdát, és a kispad mögött az egyik szurkoló elkezdte szidni. Kobe semmi perc alatt leugatta a szurkolót, hogy megvédje Tyronnt.” Nagy jelentőségű pillanat: Bryant kiállt egy csapattársáért! Habár a többiekhez folyamatosan közeledett, Bryant még mindig nem tudott úrrá lenni az ellentétein Jacksonnal. Kobet nyomasztotta, hogy nem sikerült négyszemközt leülnie az edzővel mélységekbe menően átbeszélni a szituációt. Bryant még évekig hiába várta ezt a beszélgetést, ami irgalmatlanul bosszantotta Wintert. „Phil egyik legnagyobb tudománya, hogy tökéletesen ismeri az emberi kapcsolatokat, és pontosan tudja, kit milyen módszerrel tud elérni”, szögezte le Schaefer 2015-ben. „Nem edzett mindenkit ugyanúgy: Shaqet a neki való módon, Kobet szintén, Horryt is, és így tovább Foxon át a többiekig.” „Mindig úgy gondoltam, Phil szinte tökéletesen tudta, kivel pontosan hogyan találhatja meg a hangot az évek során. Persze Bryant esetében nehezített terepre tévedt”, mondja Schaefer. Scoop Jackson szerint Philnél néhány merőben szokatlan módszer is mindennaposnak számított, így például az, hogy „mindenkinek könyveket ad elolvasásra. Tudod, Kobe mit kapott tőle első alkalommal? Ember, ezt csak csendben mondom, mert igaz, viszont én is csak nem hivatalosan tudom. Az első könyv, amit Kobe Philtől kapott, és elképesztően kiakasztotta, a Néger voltam Amerikában című kötet.” John Howard Griffin újságíró műve az 1960-as évek elején játszódik, és egy fehér férfiról szól, aki úgy tett, mintha fekete lenne. Scoop Jackson folytatta: „Kobe ledöbbent. Mi a szar ez?, kérdezte. Kipróbálhatsz egy csomó elmetrükköt, ez azonban kiverte a biztosítékot a rasszista felhang miatt. Nem volt se magyarázat, se más, hogy Phil miért ezt a könyvet adta, egyszerűen csak odaadta. És ha kicsit ismered Philt, tudhatod: a maga arrogáns módján tette mindezt.”

Jacksonról ismert, hogy rendszeresen ellátja különböző könyvekkel a játékosait, hogy ezzel is szélesítse a látókörüket. „Kobe rendkívül éretten tudta kezelni Phil ilyesfajta játékait, értette a könyvek által közvetített célzásokat, azonban ez az egy rosszul sült el. Kérdezte tőlem, mi a franc történt, de csak széttártam a kezem, fogalmam sem volt”, meséli Scoop Jackson. Ric Bucher azt figyelte meg, hogy „Kobe személyisége merőben különbözött a csapattársaiétól, sőt az összes NBA-játékosétól is, amit nagyon tudtam értékelni benne. Szociálisan az olasz múltja és a tengerentúli gyerekkora miatt kevésbé kiforrott ugyan, mint Jordan, más téren viszont ugyanez a neveltetés igencsak kifinomulttá tette.” Bryant meglátása szerint „akármit is tett Jackson, mindig saját magát adta. Leginkább az éleselméjűsége alakította a csapatot, borzasztó válogatós és részletekbe menően alapos volt. Egy ilyen személyiség nagyon hiányzott a csapatból a korábbi években, mert a srácokkal sokszor csak a felszínt láttuk, így simán átsiklottunk fontos dolgokon.” Egy február végi siker a Portland ellen beindította az újabb diadalsorozatot, a Lakers ezúttal 19 mérkőzésen keresztül nem talált legyőzőre. A fénypontot az jelentette, amikor O’Neal a születésnapján 61 pontot tett a közösbe. A széria márciusban, Washingtonban szakadt meg, ahol a Wizards új elnökségi tagja, Michael Jordan elszívhatott egy szivart egykori edzője kárára. Ám a Washington elleni fiaskó után a Lakers azonnal lezavart egy újabb 11 győzelmet számláló szériát, és 67-15-ös mérleggel zárta a szezont. Áprilisban persze becsúszott két csalódást keltő vereség a San Antonio ellen, beleértve az alapszakasz utolsó fordulóját, amit a Spurs legendája, Tim Duncan pihentetés miatt kihagyott, és Jackson is az újoncokat és a cserejátékosokat játszatta. „Egy 67-15-ös idényt nem szokás két vereséggel lezárni”, vallotta be Rick Fox. Már csak azért sem, mert a franchise dicső történetében ez lett a második legjobb alapszakasz-eredmény az 1972-es 69-13 után, amit még Wilt Chamberlain és Jerry West szorgoskodtak össze. A mérleg mindazonáltal a liga legjobbjának számított, így a Lakers az egész rájátszás során hazai pályán kezdhette a párharcokat.

Dobszó

A parádés mérleg ellenére a korábbi rájátszások szelleme olyannyira ott lebegett a Lakers felett, hogy szinte beleette magát a kosarasokba. Jackson zsályát égetett az öltözőben, és tamtam dobbal adta meg a ritmust a mérkőzések előtt, hogy oldja a feszültséget és felpumpálja a játékosaiban a harci kedvet, de felemás sikere volt: néhányuknak csak a szemöldöke emelkedett meg, másoknak viszont a pulzusa. George Mumford, a Lakers által frissen alkalmazott agyturkász, aki többek között meditációt és koncentrációs technikákat tanított, azon ritka madarak egyike lett, akinek mondandójával mind Bryant, mind O’Neal azonosult. Bryant különösen értékelte a fókuszálós tanokat és azok Zen-stílusú megközelítését, mert konkrét helyzetekre adtak választ, például a rájátszásban fokozódó mentális nyomást lehetett velük kiválóan csillapítani. O’Neal pedig nemes egyszerűséggel kijelentette Mumfordról: „Ő a mi titkos fegyverünk!” Jackson megreformálta a csapat saját játékát és az ellenfeleket elemző videózásokat is: a meccsjeleneteket teleszórta népszerű filmekből vett részletekkel. A módszer már Chicagóban is működött, és természetesen LA-ben is kifejezetten csípték a játékosok. Rengeteget tanultak belőle: Jackson néhány kiválasztott film segítségével készítette fel a gárdát a rájátszásra, elsősorban a Lakers és az ellenfelek néhány figuráját, a kosarasok döntéseit elemezve, és egyesek hibáit kiemelve. Az első felhasznált film az Amerikai história X lett, majd a Halálsoron következett. Jackson jó érzékkel állította meg a lejátszást a legördögibb, legprofánabb részeknél, hogy kiemeljen egy-egy részletet, amin a játékosok remekül szórakoztak. Derek Fisher rámutatott, hogy ezek a videózások nem egyszer olyan alkalmakra koncentráltak, amikor Bryant a játékrendszer szabályait meglehetősen szabadon értelmezte. Ám Bryant nem bánta, hogy pikkelnek rá. „Érdekesnek tartom, hogy Phil valójában mire gondolt, amikor ezt a meccsrészletet elővette. Bármi is a mondandója, nagyon érdekel. Élvezem hallgatni, mert baromi hasznos dolgokat mond, és néha vicceseket is. Néhány jelenet vicces, de a legtöbbet érdemes nagyon komolyan venni.”

Jackson nem véletlenül indított az Amerikai história X-szel. A film fő üzenete: utasítsd el a gyűlöletet! Ennek ellenére Bryant több irányból is kénytelen volt elviselni a zrikát: O’Neal még mindig gyakran hangoztatta, a csapat képtelen lesz vele bajnokságot nyerni, illetve a vezetőedző is előszeretettel vette őt elő, ha hibázott. Egy gyengébb személyiség már régen összeroppant volna ekkora nyomás alatt. „Bizony-bizony, nyomás az van dögivel!”, állapította meg Bryant. „Viszont a lényeg úgyis az, miként tudod kezelni. Én például apaitanyait beleadok, felkészülök, amennyire tudok, a pályán a legjobb tudásom szerint végrehajtom az edzői utasításokat. Aztán alszom, és amikor másnap felkelek, kezdődik minden elölről. Ennyire egyszerű.” Csodálatosan hangzik, nem igaz? Holott időközben Bryant magánélete szép csendben a feje tetejére állt, amikor májusban egy 100 ezer dolláros eljegyzési gyűrűvel lepte meg Vanessát. Ez és a tény, hogy a fia ráadásul még a Laine-família adósságait is rendezte, halálosan felbőszítette Pamet. Bryant mindezeket olyannyira titokban tartotta, hogy még a legközelebbi bizalmasai – és a közvélemény – számára is csak sokkal később váltak ismertté a családi dráma fordulatai. Mivel a háttérben zajló eseményekről vajmi keveset tudtak, Jackson és mások is óva intették Bryantet, nehogy elsiesse a házasságkötést. Jackson nem volt túl jó véleménnyel a lányról és a kapcsolatukról. Tex Winter viszont teljes mellszélességgel támogatta. „Ó, remek, remek!”, reagált az eljegyzés hírére az idős asszisztens. „Most végre másra is koncentrálhatsz majd a kosáron kívül! És talán meg is nyugodhatsz egy kicsit.” „Persze, Tex, valószínűleg igazad van!”, válaszolta Kobe. „Csak lélegezz!” Mumford a csapathoz intézett általános üzenete is segített Bryantnek felállni a padlóról, bár a tanácsadó annak ellenére sem tudott semmit a családi perpatvarról, hogy fokozatosan egyre fontosabb szerepe lett Bryant életében. Kobe inkább a versengés mentális vetületéről, semmint a családi ügyeiről diskurált Mumforddal, és a csapattagok is hasonlóképpen tettek. „Óriási, hogy George ott állt mellettünk, mert így volt valaki,

akivel megbeszélhettük, ami a fejünkben kavargott. Hírnév, nyomás, ilyesmik”, magyarázta Bryant. „Nagyon hasznos, ha ezeket az ember kibeszélheti, érezhetően jobban teljesít tőle a pályán. Tényleg! Nagyon csodálkozom, hogy a többi csapat nem él ezzel a lehetőséggel. A George-dzsal való munka révén már azelőtt el tudunk simítani pár problémát, hogy egyáltalán felmerülnének.” Majd így folytatta: „A teljesítménykényszer és a rájátszásban emelkedő feszültség rányomhatja a bélyegét egy gárda játékára. Ha mindez beférkőzik a csapatba, lerombolhat mindent. Néhányan tudják kezelni, mások nem. A nyomás rémes hatással lehet rád. Muszáj megtanulni kezelni.” Az edzői stáb azonban Mumford munkája ellenére is aggódott, hogy a Lakers képes lesz-e megfelelni a rájátszásbeli elvárásoknak. Ahogy Rick Fox mondta: „Eddig minden alkalommal, amikor szellemileg kikészültünk, szétesett a csapat, és borzasztó kínos helyzetbe hoztuk magunkat.” Az első két fordulóban meg is szenvedett a gárda a továbbjutásért a Sacramento és a Phoenix ellen (Bryantnek egy utolsó pillanatos kosara jelentette a Suns elleni második, hazai meccsen a győzelmet), majd jöhetett a főcsoportdöntő a Pippen vezette Portlanddal szemben. Jackson együttese a szezon során egyre inkább hozzászokott a háromszög-szisztémához, és remekül hajtották végre, amit kellett, kivéve, amikor a Portland volt a rivális, mert Pippen hatalmas tapasztalata a rendszerről lehetővé tette, hogy kidolgozzák rá az ellenszert. A Bullsnál Winter és Jackson rendszeresen előkapták a séma bonyolultabb elemeit is, hogy meglepjék a rájátszásbeli ellenfeleiket, ám Pippen miatt a meglepetés most szóba sem jöhetett. Az első mérkőzésen a Portland edzője, Mike Dunleavy extrém szintre emelte a Hack-a-Shaq taktikát, csak a negyedik negyedben 25 büntetőt dobattak a centerrel. Mindez pusztán annyit eredményezett, hogy irritálóan hosszúra nyúlt a mérkőzés, és a Lakers az álló játék miatt simán rendezni tudta a sorait védekezésben, így végül nagy fölénnyel nyert. A Blazers teljesen átírta a párharc forgatókönyvét, amikor a második mérkőzést 106-77-re behúzta a Staples Centerben. A

Lakers furcsamód érzelmek és energia nélkül játszott, ami miatt a megrökönyödött edzők kérdőjelekkel a fejükben tértek haza. „Nem vártunk kiütést”, vallotta be Jackson. A harmadik összecsapás második félidejének nagy részében a Blazers féken tudta tartani Bryantet, ám az utolsó pillanatban egy Ron Harpernek adott gólpasszal a Lakers felülkerekedni látszott. Bryant az utolsó előtti portlandi támadásnál labdát szerzett, az utolsónál pedig blokkolta a center Arvydas Sabonis dobását, így a Lakers elcsente a győzelmet, és visszavette a pályaelőnyt. Bryant a második félidő zömében a faultolásokkal küszködött. „Meg kellett próbálnom. Az egész szezonban ezért játszottunk. Akár öt faultom van, akár nem, nem fogom hagyni, hogy bárki tisztán dobhasson kosárra” – magyarázta. Sabonis várta a fújást, ám a visszajátszás is megmutatta, Bryant blokkja szabályos volt. „Ez egy óriási győzelem”, közölte Bryant. „Megmutatja a Portlandnek, hogy nem adjuk fel, mert harcolni jöttünk.” A 93-91-es eredménnyel a Lakers 2-1-es vezetést szerzett az összesítésben – a csapat egy évtized óta először nyert idegenben a főcsoportdöntőben. A Blazers izzott a dühtől, ám a negyedik meccs a már megszokottak szerint ért véget: a Portland nagy elánnal kezdett, de a végét a Lakers bírta jobban, így a csapatok 3-1-es állásnál tértek vissza Los Angelesbe. Ott aztán Pippen megmutatta, milyen fából faragták. Megdöntve Jordan playoff-rekordját a labdaszerzések terén, győzelemre vezette a csapatát. Ha már egyszer elaludt, amikor le lehetett volna zárni a párharcot, a Lakers gyorsan megtette ugyanezt még egyszer a hatodik meccsen. Pippen újabb szenzációs teljesítményével a Portland kiegyenlítette az állást, minthogy a Lakers ismét furcsán passzív játékot nyújtott. Az NBA történelmében addig csak hat alkalommal fordult elő, hogy egy csapat 1-3-as hátrányból visszajöjjön és továbbjusson, most azonban úgy tűnt, a Blazers igenis képes lehet a bravúrra. A hetedik mérkőzésen, a Staplesben ismét ellenállhatatlanul kezdtek, és a Lakers 16 pontos hátrányban találta magát a negyedik

negyed elején. Minden jel arra mutatott, hogy a hazai szurkolók lemondhatnak a bajnoki reményeikről. Csakhogy a gárda valami egészen álomszerű játékra váltva bemutatta az addigi legnagyobb fordítást, amelyet az NBA történetének hetedik meccsein valaha is feljegyeztek. A Portland 10:28-cal a vége előtt még 75-60-ra ment, ám ekkor tíz egymást követő támadásban is szerzett pont nélkül maradt. A Lakers-rohamot Bryant többek között egy Bonzi Wells elleni blokkal segítette, ami a felzárkózás elején egy Brian Shaw-triplához vezetett. „Totál transzba kerültünk”, mondta Glen Rice a 25-4-es rohamról. „Azt gondoltuk, mennünk kell tovább, nyomás alatt kell tartanunk őket, támadni, támadni, jó dobásokig kijátszani a figurákat, és reméljük, a végén felülkerekedünk. És sikerült!” Brian Shaw így emlékezett: „Hazai pályán, hetedik meccsen voltunk 16 pontos hátrányban a negyedik negyedben. Phil Jackson szerint túlságosan is Shaqnek akartuk bejátszani a labdát, ahelyett, hogy elvállalnánk a kinti helyzeteket is, amikor Shaq kipasszol a duplázásokból. Így tehát rádobtuk, amit lehetett, és elkezdtünk felzárkózni. Azt hiszem, nekem is bement három-négy triplám, de Rick Fox és Robert Horry is derekasan tüzeltek.” A Blazersnek fel kellett adnia O’Neal duplázását, hogy a kinti védekezésre tudjanak koncentrálni – így a Lakers ismét elkezdhette Shaqet tömni a labdával. „Marha rosszul állt a szénánk tizenhat mínuszban. Otthon, a hetedik meccsen”, nyilatkozta Shaw. „Bevillant, ahogy Shaqkel Orlandóban bejutottunk a döntőbe, de kisöpörtek minket. Azt kérdeztem magamtól: megint ki fogunk zúgni? Ám sikerült kezelhető távolságba kerülni, a végén pedig Kobe és Shaq abszolút átvették az irányítást. Szerintem Kobe most mutatta meg igazán, mennyire felnőtt és mennyire nagy játékos. Élet-halál pillanatokban tette, amit kellett. Biztos vagyok benne, ez a meccs bevonul a Lakers történelmének nagy pillanatai közé, hogy ezzel a kerettel bejutottunk a döntőbe. Kobe fantasztikusan játszott. Ez a Portland brutálisan tehetséges csapat ám!” A Staples közönsége űzte-hajtotta a gárdát. A feszültség szinte tapintható volt, amikor Bryant alley-oop passza O’Neal óriási

zsákolásában végződött, és ezzel 85-79-re már ők vezettek. O’Neal is elismerte a mérkőzés után: „Kobe remek játékos.” „Amikor a kosárra tört, egy pillanatra összevillant a szemünk, és már jött is a passz. Könnyű pont lett”, idézte fel O’Neal. Bryant alig hitte, amit látott: „Azt gondoltam, túl magasra adtam fel neki a labdát, de Shaq felment érte, és bezúzta. Egyszerűen leesett az állam!” A Blazers döbbenten figyelte, ahogy a Lakers majd’ egy évtizedes szünet után az első döntőbe jutását ünnepelte. „Ijesztően meredek menet volt mínusz tizenötről felállni a negyedik negyedben, de megcsináltuk!”, mondta Jackson a 89-85-ös győzelem után. Amikor nagyon kellett, Bryant hozta magát: vezette a csapatot pontokban (25), lepattanókban (11) és gólpasszokban (7) is, és O’Neal szintén hozzátett egy 18 pontos, 9 lepattanós teljesítményt a közöshöz. A szemtanúk alig hitték el, mit láttak: a center és a hátvéd egy pillanatra összehaverkodott? A győzelem rá a bizonyíték. Bryant az egész szezonban elviselte az egzecíroztatásokat, és ez a végén busásan kifizetődött. Winter úgy vélte, „Mégiscsak tisztelték egymást”, bár az edzők sem tudhatták, hogy ezek ketten csak a népet kábítják épp, vagy valódi érzelmeiket mutatják. Scoop Jackson például arra lett figyelmes, hogy a meccsvégi tiszteletkörében O’Neal minden létező emberrel ünnepelt egy sort, aki szembe jött – kivéve Bryanttel. Amikor O’Nealről kérdezték, Bryant csak megvonta a vállát: „Mindketten a magunk módján tesszük a dolgunkat. Az egész szezonban így ment. A meccsen pedig minden attól függ, hogy egy adott szituációban mi a legjobb döntés. Azaz bár mindketten a magunk módján játszunk, végeredményben mégiscsak együtt kell működnünk.”

Indiana A bajnoki döntő sorozatának elején Ric Bucher sasszemmel figyelte Bryantet. „Sosem felejtem el, amikor először sétált fel a parkettre a kezdőkörben levő NBA Finals (NBA-döntő) logóhoz, és bámulta, bámulta… Csak úgy szívta magába a hangulatot a jellel, a

kis zászlókkal a lelátón, és teljesen megilletődött, hogy ő eljutott erre a felcicomázott kosárpályára.” „Valamikor kizárólag a gyilkos ösztönt látod rajta, ahogy nála öt-tíz évvel idősebbekkel néz farkasszemet és küzd meg velük, máskor viszont rádöbbensz, mennyire gyerek még.” Az Indiana veterán játékoskeretét Reggie Miller neve fémjelezte, edzőjük a legendás Larry Bird volt. A Lakers stábja igyekezett arra helyezni a hangsúlyt, hogy ez a remekül dobó csapat ne jusson könnyű helyzetekig. Ez az első meccsen sikerült is, Miller 16 kísérletéből csupán egy esett a gyűrűbe. A Lakers könnyűszerrel győzött 104-87-re, elsősorban O’Nealt tömve a labdával, akinek 43 pontja és 19 lepattanója mutatta, rossz ötlet őt egyetlen védőre bízni. Derek Fisher meglátása szerint „ez a támadórendszer mindig a védelem gyenge pontjára fókuszál. A Portland ellen megpróbáltuk támadni az erősebb pontokat is, de az Indiana valamiért nem duplázta Shaqet. Kétlem, hogy a második meccsre ez így maradna.” És lőn, jöttek is azok a duplázások, a Lakers azonban így is 33-18as előnybe került az első negyed végére. Bryant már a mérkőzés elején bokasérülést szenvedett, ami miatt összesen csak kilenc percet játszott. A harmadik negyedre az előny két pontra olvadt, de Bryant kosarai és O’Neal ellenállhatatlan játéka elégnek bizonyult a 110-104-es győzelemhez, így az állás 2-0-ra alakult. Feldagadt bokájával Bryant végigülte a harmadik összecsapást, ami hosszú pályafutása egyetlen kihagyott NBA-döntős meccse lett. Az Indiana nyert, így 2-1-es Lakers vezetésnél következhetett a negyedik mérkőzés – és Bryant sok nagy pillanata. Merev és fájós bokával, O’Neallel karöltve kosárral válaszoltak minden Pacers-kosárra a mérkőzésen, amely hosszabbításba torkollott. Ott aztán O’Neal összeszedte a hatodik személyi hibáját, így hirtelen egyedül Bryantra maradt a felelősség, hogy vezesse a Lakerst. Odament a centerhez, és közölte vele, ne aggódjon, minden rendben lesz. Ric Bucher a közelben ült a sajtósok között, és elbűvölte a pillanat: „Kobe rossz bokával, Shaq nélkül, Reggie Miller ellen játszva sem volt képes azt mondani, inkább leülök, pihentetem a lábam. Felvillanyozta a lehetőség, és egy percig sem merült fel benne, hogy

a Lakers itt még bajban lehet! Kobe annyira másképp gondolkodik, mint a világ. Mi, sajtósok mind azt mondtuk, ó, most szarban vannak. Tök mindegy, mert Kobe úgy látta, végre a kezébe veheti az irányítást. Meg sem fordult a fejében a kudarc.” Chicagóban az ehhez hasonló szituációkban Jackson és Winter széthúzták a pályát (spread the floor) pár triplavetővel, hogy Jordanék hátsó átfutásokkal és más elemekkel lephessék meg az ellenfelet. A Lakersnél ez a taktikájuk eddig sosem működött, mesélte Winter, mert soha, egyetlen védő sem hagyta ott O’Nealt, így a védekezés mindig kompakt maradt. A dolog sikeres lehetett volna, ha O’Neal hajlandó lett volna kijjebb jönni a palánk közvetlen környékéről, és kifejleszt egy dobást, mondjuk, három méterről, ez azonban soha nem történt meg. Most viszont a behemót nem volt a pályán, így Jackson bevethette a triplázóit, hogy Bryantnek több helye legyen csatába menni. A bokája miatt nem zubogott be teljesen a gyűrűig, inkább középtávoli tempókat eresztett el. A taktika bevált, Kobe pedig megcáfolhatatlan bizonyítékkal szolgált O’Neal számára, hogy a csapat igenis képes nyerni, amikor ő a pályán van. „A rendszer kiválóan működött”, jelentette ki Bryant. „A háromszög a negyedik negyedekben egyébként egy picit háttérbe szorul, ám akkor is a rendszer ad lehetőséget arra, hogy széthúzzuk a pályát, és betörésekkel operáljunk, mégpedig azért, mert a háromszögben minden játékos veszélyt jelent az egész meccsen. A védelem fél otthagyni a dobókat, hogy rám koncentráljon. Robert védője fél átsegíteni, Rick védője szintén, mert tudják, ezek a srácok bedobják a helyzeteiket.” „A negyedik mérkőzésen minden sikerült. Szét tudtuk húzni a pályát, bedobtam pár tempót, és ott vagyunk a bajnoki cím kapujában. Az egész szezonban könyörögtem Philnek, hogy húzzuk szét a pályát, mert akkor tudom igazán a magam játékát játszani, amire mindig azt mondta, még nem állunk készen rá, de el fog jönni az ideje. Örülök, hogy végül a rájátszásig vártunk, és ott használtuk ezt a taktikát”, magyarázta. A Los Angeles tehát 3-1-re vezetett, csakhogy az ötödik mérkőzés vereséggel végződött, a sorozat tehát a Staples Centerben

folytatódhatott. A város Magic Johnson és Kareem Abdul-Jabbar 1988-as, Detroit elleni diadala óta nem ünnepelhetett bajnoki címet hazai pályán. A hatodik meccs napja Jacksont az öltözőben, a tamtam dobját verve találta, talán a legbizarrabb bajnoki reggelt produkálva az amerikai profi kosárlabdázás történetében. „Mindannyiunkat feltüzelt a hangja!”, emlékezett Brian Shaw. Az edző a maga különcségével, hóbortjaival, zsályafüstölésével valami speciális úton-módon mégiscsak összekovácsolta ezt a korábban széthúzó csapatot, és ezen az estén együtt lezárták a fantasztikus szezont. Bryant borzasztóan dobott, 26 pontját 8/27-es mezőnymutatóval érte el, de 10 lepattanóval és 4 gólpasszal kompenzált, amelyek közül kettő O’Nealnek ment, amikor a negyedik negyedben a Lakers egy rohammal visszavette a még az első negyedben eladott vezetést. „Az utolsó negyedben jött egy szakasz, amikor nem tudtak megállítani minket”, nyilatkozta Jackson a meccs után. A fontos pontokat ekkor Fox és Horry szerezték, így a Lakers 10194-re vezetett annak ellenére, hogy O’Neal folyamatosan kihagyta a büntetőit. Majd a Pacers is elkezdett faultokat kiharcolni, ám ők értékesítették a dobásaikat a vonalról, végül egy Jalen Rose-triplával egyenlítettek 103-103-ra 5:08-cal a vége előtt. Egy darabig felváltva vezettek a csapatok, és ment az adok-kapok, mígnem a Lakers 1:32-nél, 110-109-es állásnál hívott egy Shaq, Kobe screen-and-rollt, amit egyébként szinte soha nem játszott, így nagy meglepetést okozott. O’Neal, aki rühellt zárást adni, most keményen beleállt a triplavonal környékén, majd nagy lendülettel vetette magát a gyűrű felé. Az ötlet bevált, Bryant kései büntetői bebiztosították a 116-111-es győzelmet és a Lakers első bajnoki címét 12 év szünet után. „Ugyanahhoz nyúltunk, ami a negyedik meccsen működött. Széthúztuk a pályát, betörésekkel operáltunk, és támadtunk”, mondta Bryant. „Sikerült kiharcolnom egy pár büntetőt, és értékesítettem is őket.” „Szerintem Phil kellett ehhez a sikerhez”, vélte O’Neal. „Phil és a stábja miatt tudtunk túljutni a buktatókon. Mindig is ötven-hatvan

győzelmet szereztünk, majd a rájátszásban rendre történt valami, ami az utunkat állta. Korábban előfordult, hogy a hazai pálya előnye is nálunk volt, mégis folyamatosan hibáztunk. Phil meg tudta őrizni a higgadtságát, és rengeteg videót nézetett velünk. Ha Philre nézel, egy vérbeli vezetőt látsz, és eszedbe sem jut aggódni. Miért is aggódnál? Remekül felkészített minket.” J. A. Adande 2015-ben úgy vélte, „ha 2000-ben nem jutnak túl a Portlanden, nem nyernek egyetlen bajnokságot sem, mert az újabb kudarc miatt a csapaton belüli feszültségek túlságosan nagyra nőnek, és hiába vártak volna az első bajnoki címre, ami aztán mindenkit lehiggasztott. Szét kellett volna robbantani a csapatot. Véleményem szerint az a Portland elleni negyedik negyed jelentette a különbséget a három és a nulla bajnoki cím között.” Az O’Neal és Bryant közötti szinte nulla kötődés, plusz az őket körülvevő csapattársak tehetsége végül elegendőnek bizonyult, hogy kellően hosszan mérlegeljék a lehetőségeiket, mielőtt a vidéket ismét beterítette a létező legsűrűbb köd.

22. FEJEZET

ESKÜVŐI MENET Kobe Bryant mindig is remekelt az Adidas-táborokban. Bár befelé forduló ember hírében állt, olyan természetes kedvesség áradt belőle, plusz annyira lelkesedett a kosárlabda iránt, hogy az ifjú táborlakókat rendre levette a lábukról. Akik már kellően idősek voltak és megfelelően képzettek, azokat elkezdte tesztelni, vajon készen állnak-e a Kobe-challenge teljesítésére. A fiatalabbakkal meg játszadozott, különböző dobóversenyeket tartott nekik, amelyeken mindig óriási hangulat uralkodott. Az ezredfordulóra eljutott odáig, hogy már a „nagy Adidas”, a német anyacég küldte őt világkörüli útra, és négy éven át fiatalok ezreit varázsolta el, plusz a vállalatvezetést is, miután neki köszönhetően egyre nagyobb piaci részesedést értek el a Nike kárára. A Lakersszel kivívott bajnoki cím csak még feljebb húzta az ázsióját a marketingpiacon – immár a termékeket leghatékonyabban népszerűsítő sportsztárok elitjébe emelkedett. A cég érthető módon

azt várta, hogy hamarosan megérkeznek az ígéret földjére, amiről Peter Moore mindig is beszélt, ahol a pénztárgépek megállás nélkül csilingelnek a föld minden sarkában. Szóval nagyon nagy dolgokra készültek az Adidasnál. Vaccaro maga is igen elégedetten szemlélte az elért eredményeket, azt, hogy milyen remek munkát végzett a társaságnak, elvégre Bryant és Tracy McGrady pályaíve egyaránt meredeken ívelt felfelé, őket tartották az NBA két legkarizmatikusabb fiataljának. Jó, egyikük sem volt Michael Jordan. De senki sem. Ám ők számítottak a „következőnek”, és bár annak idején a szerződtetésük kissé kockázatosnak tűnt, végül olyannyira bejött, hogy hálájuk jeléül Vaccarót egy élethosszig tartó megbízással lepték meg az Adidas vezérei. A jövő egészen csodásnak ígérkezett. Legalábbis egészen 2000 nyaráig így tűnt, amíg el nem kezdődött Vaccaro ABCD-tábora, mint mindig, New Jersey-ben, a Fairleigh Dickinson Egyetemen. Bryant meteoritszerű emelkedése ugyaninnen indult – és ugyanitt jelentkeztek az első igazán komoly bajok is. „A programban az szerepelt, hogy eljön a táborba, és beszél a srácokkal”, idézi fel egy családi barát, aki maga is kapcsolatban állt az Adidasszal. „Mindannyian izgatottan lestük az ajtót, elvégre az Adidas a támogatónk, a gyerekek pedig teljesen meg voltak őrülve, hogy találkozhatnak vele.” Csakhogy a mindig, mindenhová kínos pontossággal érkező Bryantet hiába várták a megbeszélt időpontban. Az Adidasalkalmazottak tudták, hogy a környéken jár, egy közepesen kínos incidenst ugyanis már korábban le kellett rendezniük, miután Bryant barátnőjének nagyon nem tetszett a cég által lefoglalt szállás. „Mint mindig, akkor is a Hasbrouck Heightsban szálltunk meg, egy Hilton hotelben, ahonnan kényelmesen át lehetett menni a táborba”, magyarázza a barát. „A kis hölgy viszont nem akart ott maradni, úgyhogy át kellett vinni őket Manhattanbe. Azt hiszem, a Four Seasonsban laktak végül.” Miután a táborlakó srácok remegve várták a nagy Kobe Bryantet, a személyzet egyre idegesebben próbált a nyomára bukkanni. „Csak vártunk, vártunk és vártunk. Késett húsz percet, harmincat, egy órát,

másfelet, kettőt. És még mindig nem jött. Megpróbáltuk kideríteni, mi a franc történt. Aztán kiderült, hogy egy kőkemény veszekedés zajlott le közöttük. A nő nem akart jönni, és közölte vele, ő se jöjjön. Holott ez egy komoly cég, amely nem kevés pénzt fizet neki. Mégsem érkezett meg, csak nagyon-nagyon későn.” Miután végül odatolták a képüket, a helyzet talán konszolidálható lett volna némi emberi melegséggel, netán egy bocsánatkéréssel. Ám amikor a pár befutott, Vanessa Laine olyan civilizálatlanul viselkedett, hogy a többség levegő után kapkodott, meséli a barát. „Bejön Kobe oldalán. Én az életemben nem láttam még egy fiatal nőt ennyire bunkón viselkedni másokkal. Nem hittem el, hogy ilyen létezik. Senkivel sem fogott kezet, de még csak nem is nézett rá senkire. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor találkoztunk.” Az Adidas-csapat tagjai, beleértve Vaccarót, addig nem ismerték a menyasszonyt. Igaz, aznap sem ismerték meg. „Ugyanis senkivel sem beszélt”, mondja a barát. „Annyit tudott kibökni, hogy helló. Sonnyval együtt léptünk be a szobába, de még egy örülök, hogy találkoztunk sem hangzott el. Egyetlen szó nem sok, annyi sem. Gyönyörű volt, lenyűgöző. Mégis, amikor fiatalabbak találkoznak idősebbekkel, azért elvárható, hogy normálisan viselkedjenek velük. Neki azonban meg sem kottyant semmibe venni azokat, akik beléptek a helyiségbe. Ritka kulturálatlan hozzáállás a többi emberhez.” Az ismerős akkor azt gondolta, ez nem fog sokáig tartani. „Kobe Bryant bizonyosan nem tolerálja ezt a fajta felháborító viselkedést.” A barát úgy véli, ha a Bryant szülők ott vannak, nyilván a fiatalok nevében is elnézést kérnek. Visszapörgetve az eseményeket már rájött, hogy az Adidasnak egy végletekig elszánt tinédzserlánnyal kellett kvázi farkasszemet néznie, akinek az ujján akkor már egy százezer dolláros arany eljegyzési gyűrű csillogott. „Nagyon-nagyon fiatal volt a lány”, mondja. És hozzáteszi, jóval korábban figyelmeztette Vaccarót, Kobe változni fog idővel. „Szóltam neki, Kobe fiatal, ám amikor megtalálja azt, akivel le akarja élni az életét, nagyon más emberré válik majd.” A hölgyismerős pontosan ezt látta azon a héten New Jersey-ben. Egy teljesen másik Kobe Bryant állt előttük, akit átformált az új

kapcsolat. Hasonló leírások Laine kisaszonyról aztán idővel elöntötték DélKaliforniát, bolti eladók, csapattársak barátnői, újságírók, kívülállók jóvoltából. Kobe Bryant szíve választottja nyers, durva, parancsoló személyiségként lett ismert ezekben a körökben. Később aztán őt is jobban megértették – ám a korai időszakban sem a személyes benyomások, sem az újságcikkek nem sugalltak róla semmi pozitívat. Az előbbi barát nem sokkal a 2000. júliusi, New Jersey-i „élményt” követően komolyabb bepillantást nyerhetett a Bryant család háza táján zajló átalakulásba, megtapasztalhatta többek között Pam kissé erős reakcióját, amikor kiderült, kire is esett a fia választása. Miután bejelentették az eljegyzésüket májusban, Laine beköltözött a hegytetőn terpeszkedő házba Pacific Palisadesen. Nagy váltás volt ez neki: egy olyan családból jött, ahol a limitált bevételek miatt az anyagi problémák mindennaposnak számítottak, és egy olyan szerelmes férfi mellett találta magát, aki az összes kívánságát teljesítette. És ez az egész gyakorlatilag napok alatt zajlott le. Nagy hirtelen Bryanték azon kapták magukat, hogy nem csupán a fiuk életéből zárattak ki, hanem a hegy alján lévő házra korlátozódott a mozgásterük. Az oly drága lépcsősor, melynek megépítéséhez Pam ragaszkodott, haszontalanná vált. „Őszintén szólva, megértem, hogy Pam kiakadt, mert minden olyan gyorsan történt”, mondja a barát. „A csaj belépett az életükbe, átvette az irányítást, és elkezdett diktálni Kobenak.” Bryanték családi drámája ott kezdődött, amikor Joe elindította a fiát a profi kosárlabda világába, az ott megkereshető nagy pénzek irányába, és most eljutott oda, hogy Pam visszavonult Kobe közeléből, miközben torkig volt a fia menyasszonyával. Az események sodrása addig is igencsak őrült tempójúnak hatott, ám ahogy a barát vélekedik, „Kobe mindvégig nagyon-nagyon szerető, nyitott és kedves fiú maradt.” Összességében azonban az új megtapasztalás csakis ehhez a drasztikus változáshoz vezethetett. Kobe élete ugyanis másból sem állt, mint abból, hogy kontrollmániás emberek igyekeztek leuralni, beleértve újdonsült párját, az egyre fondorlatosabb, briliáns edzőjét,

az édesanyját, és így tovább. Az, hogy ezen csaták sorát túlélve kifejezetten sikeressé vált, valahol csodaszámba ment, azzal a lábjegyzettel: azért ő maga is bőven a kontrollmániások közé tartozott. Bámulatos, hogy milyen energiákat tudott mozgósítani – ezzel kezdődött az ő sztorija. Miután saját tehetségében bízva feltűnt a színen, gyakorlatilag azzal vált uralkodóvá az NBA-ben, hogy mindenkinél többet tudott edzeni, beleértve a legnagyobb munkaőrültet, Michael Jordant is. És még ott volt az irdatlan akaratereje is. Az a reakcióözön, amely a profivá válását övezte, a legtöbb embert és családot simán maga alá gyűrte volna, mondja a barát. „Negatív vélemények jöttek sorozatban, hogy az iskolában kellett volna maradnia, plusz kritizálták Sonnyt a reklámszerződés miatt.” Annak idején ez a negatív sajtóvisszhang sarkallta arra Pam Bryantet, hogy túlzóan is védelmi módba váltson. „Egyre elviselhetetlenebbé vált mindaz, ami akkor velük történt, és semmi sem készíthette fel őket erre.” Ezután újabb gyökeres változást jelentett az életükben, amikor minden addiginál több pénz kezdett ömleni a családra, dollárok tízmilliói, hála a második Lakers-szerződésnek. Az ismerőseik úgy fogalmaztak, hogy minden tekintetben emelkedtek a tétek, az igények az új anyagi lehetőségek közepette. Szomorú, de a pénz végül is úgy változtatta meg a Bryanteket, hogy inkább szétválasztotta őket, ami Michael „Big” Harris szerint „sajnálatos módon meglehetősen gyakori történet egy sor profi sportoló és celeb életében”. A körülmények természetesen megváltoztatták Joe és Pam Bryantet is. Végignézni, amint a fiuk, akivel oly közeli viszonyt ápoltak, kizárja őket az életéből, nos, ezt szörnyen nehezen emésztették meg, pláne, hogy a kapcsolatukat az új barátnővel konfliktusok sorozata terhelte. Pam Bryant egyszerűen imádta a fiát, és már annak a lehetősége, hogy a kötődésük semmivé lesz, teljesen kikészítette. Meglehetősen gyakori, hogy egy családnál a gyors anyagi felemelkedés fordított folyamatokat indít be, épp, mint Bryantéknél:

minél nagyobb a jólét, annál nagyobb a bizonytalanság és a félelem. Ezek az érzések vulkánként törtek fel Pam Bryantből, erősítették meg a családhoz közel állók. Sokan számoltak be arról azon a nyáron, hogy az anya kőkeményen kiosztotta a fiát és a menyasszonyát egy alkalommal. „Meglehet, úgy érezte, cselekednie kell”, véli a barát. „Talán a birtoklási vágy is belejátszott. Sok családnál láttam, hogy túlzottan is védték a fiukat, és bizonyos értelemben jó okkal tették. Emberek tűnnek fel a gyerekek életében, ötletekkel, ajánlatokkal, ha valaki nem figyeli az ajtót, úgymond, akkor sok rossz dolog történhet velük.” A hirtelen változás ugyanakkor teljesen készületlenül érte a Bryant famíliát. „Soha nem is tudták kiheverni”, teszi hozzá a barát. A Bryantben lejátszódó, az új hölgyemény által generált változások idővel a sztár összes kapcsolatára kihatottak. A legnagyobb veszteségnek ugyanakkor mégiscsak az elvágott családi kötelékek tűntek – szülők, nővérek… „Ez egy hatalmas rejtély”, mondta Sonny Vaccaro 2015-ben. „Teljesen logikátlan fejlemény a történetben. Hogyan tudta ez a kiscsaj teljesen átvenni a hatalmat Kobe fejében? Miképpen tudott ekkora változást elérni egy ilyen vasakaratú egyéniségnél? Az összes kapcsolatát lerombolta a lány kedvéért.” Howard Beck két éven át tudósított a Lakers mérkőzéseiről, ezalatt megismerte Bryant nővéreit és középiskolás edzőjét is. Beck aztán még évekig maradt az NBA mellett, és amikor 2015-ben visszatekintett a sportágban eltöltött évtizedekre, azt kellett mondania, egyetlen más NBA-játékossal sem találkozott, aki bemutatta volna neki a családját. Nem volt szokás. Bryantnek a maga friss világszemléletével ez egy cseppet sem jelentett problémát. Később Laine-t is ugyanúgy összeismertette Beckkel, mégpedig a klub edzőtermében, a bajnoki ünneplés zajában. „Ott ült azzal a bárgyú, kifejezéstelen arcával, kezében a trófeával, mellette ült Vanessa, és egyszercsak bemutatott neki”, idézi fel Beck. „Akkor este még csak barátoknak számítottak, akik nemrég találkoztak. A lány csupán egy fiatal teremtés volt Orange Countyból.” Egy másik újságíró, aki szintén látta aznap este, elkerekedett szemmel mesélte jóval később, hogy a lány eszméletlen változáson

ment keresztül. „Amikor legközelebb láttam, úgy egy évvel később, úgy festett, mint Angelina Jolie.” Az eljegyzés után Bryant sem maradt ugyanolyan, egy fülpiercing tűnt fel rajta, Miss Laine kedvéért. „Legalább tetoválást nem csináltatott még”, jegyezte meg Sharia, öccse új fizimiskája láttán. Azok csak később érkeztek… Egyelőre a fülpiercing is elég riasztónak hatott. „Amikor mi, újságírók rákérdeztünk erre, elég hepciásan reagált”, mondja Beck. „Mindig is zavarta, amikor ezekből az apróságokból, kis változásokból, stílusváltásokból hír lett. Holott mi csupán azért érdeklődtünk, mert kíváncsiak voltunk. Érzékenykedett egy sort, mivel egészen addig mindig is ezt a teljesen tiszta, mindentől mentes imázst erőltette. Viszont ekkoriban úgy gondolta, hogy ugyanez az imázs többé nem passzol hozzá, mert kinőtte, már nem úgy szolgálja, mint addig. Talán azért is csinálta, mert azt érezte, nem kap elég tiszteletet – bár ez utóbbiban történetesen nem is tévedett. Túl sok ember akart mindenáron hasonlítani Iversonra akkoriban. Ezért azon a ponton vagy szándékosan, vagy csak mert odaért a személyiségfejlődésben, Kobe felvett egy keményebb tónust a pályán és olykor a médiával szemben is.” Továbbá bekeményített a szponzoraival. Elkezdte Laine-t is magával hordani a kreatív meetingekre Peter Moore-hoz, aki végigvitte az Audi-dizájnkoncepciót Bryant következő cipőkollekciójánál, amely immár nem csupán hasonlított egy kocsira, de szakasztott úgy nézett ki, mint egy autó cipősített mása. „A lány viszont egyáltalán nem szerette az Adidast”, mondja Moore. „Szerinte az Adidas egyáltalán nem volt kúl, nem hozta lázba a városi gyerekeket. Erről szólt az egész.” Laine sokkal inkább a hip-hop kultúra felől közelített mindent, szerinte az ideális dizájn azt tükrözi. Ment vele Bryant is, akit teljesen magával ragadott Iverson népszerűsége, és szintén úgy gondolta, hogy a városi menő kölykökhöz kellene közelebb kerülnie. A helyzeten nem igazán lendített, hogy az új cipő gyártása során problémák akadtak. „Olyan megoldásokkal dolgoztunk, amelyekkel azelőtt soha”, magyarázza Moore. „Varrás, szegés nélkül rakták

össze a cipőket, a kocsit utánzó paneleket kvázi összehegesztették, ettől viszont olyan merevek lettek, mint egy kocsiajtó.” Az Adidasnál végül csak megtalálták a megfelelő módszert, ám a cipőszezonhoz képest későn – és Kobe elvárásaihoz is. Bryant azért próbálkozott. Az idény nagy részében igyekezett megbarátkozni az újgenerációs csukáival, illetve kísérletet tett a családi életének rendbe hozására is. A Lakersnél eközben szinte senki sem tudta, mi mindenen megy keresztül, mígnem idővel még a legközelebbi barátai is csupán a lehető leghalkabban mertek sugdolózni arról, hogy a srác teljesen beszorult két szuper-fajsúlyos ember közé: az egyik az édesanyja, a másik Vanessa Urbieta Cornejo Laine.

Hatalmi harc Jerry West éveken át fenyegetőzött azzal, hogy otthagyja a Lakerst. Persze, annál sokkal jobban kötődött a klubhoz, hogy mindezt meg is lépje. Végül hosszú, alulfizetett esztendők után kapott egy igen nagyvonalú szerződést Jerry Busstól. Csakhogy amint a Lakers ismét elkezdett menetelni a 2000-es rájátszásban, újfent olyan pletykák láttak napvilágot, hogy a nagy Jerry West távozni készül. Minden valószínűség szerint West maga is érezte a nyomást, hiszen új, igen magas fizetése sehogysem illett össze a Buss által Phil Jacksonnak folyósított milliókkal. Ezt a csapatot ugyanis sosem úgy üzemeltették, hogy a nem játszókat ekkora pénzekkel tömik. Szóval nagyon úgy festett, valakinek mennie kell, és a körülmények arra utaltak, hogy ez West lesz, aki meglehetősen kevés időt töltött a csapat közelében, amióta Jackson ült a padon. Jackson ezt persze be is biztosította a maga módján, csendben alkalmazva ugyanazokat a szabályokat, amelyekkel már Chicagóban is igyekezett operálni, azaz a menedzsmentet távol tartja a játékosoktól. Példának okáért a csapatbuszon kizárólag az együttes tagjai utazhattak, a vezetők közül senki. Ez nem csupán Westnek szólt, Mitch Kupchak igazgatót, sőt a tulaj fiát, az ügyvezetésbe beszálló Jim Busst is szerette a lehető legtávolabb tudni a gárdától. Rudy Garciduenas annyit azért megjegyzett, hogy Kupchak, maga is egykori Lakers-játékos, sokszor nem vett tudomást erről az előírásról, és simán felszállt a buszra.

Jackson rendelkezéseit már Chicagóban is megosztónak tartották, és még inkább annak Los Angelesben. Tavaszra West már gyakorlatilag teljesen elszakadt a történésektől. Csupán néhány rájátszásmeccsre nézett ki, többre el sem ment, és egy-egy barátját kérte meg, hogy időről időre hívják fel az állással. Mindazonáltal alkalmanként kommunikált Bryanttel és O’Neallel is, amit Jackson úgy értékelt, hogy West alá akar vágni, vélekedtek az alkalmazottak. „Phil mindig is úgy érezte, hogy amíg a Lakersnél dolgozott, West a csapat ellen szurkolt”, magyarázza Charley Rosen, Jackson régi barátja, bizalmasa, társszerzője és egykori másodedzője. Rosen szerint West boldogtalan figura volt, miután Jerry Buss kisebbségi tulajdonrészhez juttatta Magic Johnsont, ellenben neki, aki évtizedeken át teljes odaadással szolgálta a klubot, soha nem kínált fel hasonlót. Még ma sem tiszta, hol kezdődött Jackson és West ellenségeskedése, de Rosen szerint bizonyos részben közrejátszott ebben, hogy Jackson meggyőződéssel hitte, West kőkeményen fúrta őt a Bulls igazgatójával, Jerry Krause-szal karöltve. Utóbbira Jackson esküdt ellenségként tekintett, Krause ugyanakkor igen jó viszonyt ápolt Westtel. Az NBA-nél nagyobb pletykafészket keveset látott a világ, azaz lehetetlen kibogozni az efféle összeesküvés-elméleteket. Az viszont mindenki tudta, a ligában és környékén dolgozók még azután is igyekeztek visszaadni a kölcsönöket, hogy a összecsattanást kiváltó események már a feledés homályába vesztek. A West–Jackson rivalizálás azonban sokkal mélyebbre nyúlt vissza. Walt Frazier – Jackson egykori csapattársa a New York Knicksben – 2000-ben felfedte, hogy valamikor a hetvenes évek elején, egy Knicks–Lakers parti után Jackson „véletlenül” eltörte West orrát, miközben sétáltak lefelé a pályáról. Jackson sokszor eltévelygő könyöke lehetett a bűnös, jegyezte meg Frazier egy mosoly kíséretében. Az incidens aztán kettejük kölcsönös utálatának szimbólumává vált, amely az akkori bajnoki döntők hevében fogantatott, elvégre a két gárda háromszor is összecsapott a finálékban.

„West volt Mr. Kulcsember”, mondja Rosen. „Phil viszont nem hinné, hogy West olyan nagyon rászolgált volna erre a névre, leginkább azért, mert Frazier rendre leradírozta a pályáról, amikor a Knicks ellen játszott. Azaz Phil egyértelműen leértékelte Westet.” Az irigykedés egyébként kétirányú volt. Westre úgy tekintettek, mint magára az NBA-re, a bajnokság poszterére. Játékosok, edzők és klubvezetők egyaránt tisztelték. Bryant és O’Neal viselkedésében is visszaköszönt, hogy pontosan tudták, micsoda respektje van Westnek. Nyerhetett akárhány gyűrűt, Jackson sosem kapta meg ugyanezt a tiszteletet. „Phil szerette ezt mellre szívni”, mondogatta annak idején Tex Winter, indokot keresve Jackson népszerűtlenségére. „Azt nem állítanám, hogy Phil arrogáns”, tette hozzá Rosen egy 2015-ös interjúban. „Bár tény, nagyon sok ember így tekint rá. Én inkább azt mondom, van önbizalma.” Ugyanakkor azt maga Rosen is elismeri, hogy Jackson egy másfajta véleményt is kialakított magáról az NBA-ben, ugyanis kifejezetten otrombán viselkedett a menedzsmentek azon tagjaival, akiknek együtt kellett dolgozniuk vele. „Ismerve Phil alkatát, ahogy közelített a dolgok felé, ahogy a mélyükre tekintett, nos, mutass nekem egy ügyvezetőt, egy elnököt vagy bárkit, akivel így igazán harmonikus kapcsolatot tudott volna ápolni”, mondja Rosen. Úgy véli, Jackson és West nem dolgozhatott volna hosszabb távon együtt a Lakersnél, részben a konfliktusaik miatt, részben azért, mert Jerry Buss nem kívánta mindkettejüket ilyen komoly pénzekkel elhalmozni. Jackson első Lakers-szerződése edzői körökben addig sosem hallott nagyságrendű gázsiról, évi 8 millió dollárról szólt. Mindezt annál a klubnál, amely a játékosok kivételével igen alacsonyan tartotta a béreket mindenkinél, és híres volt arról, hogy a pénzügyön igencsak fogukhoz verik a garast. „Az egész ebből jött”, magyarázza Rosen, azt gyanítva, hogy West is igencsak neheztelt ezért, „mondván, jön Phil a gyűrűivel, és hirdeti, ő menti meg a franchise-t, miközben a messiás szerepét West elvben magának vindikálta. Add hozzá kettejük közös múltját, amikor egymás ellen játszottak, úgyhogy egyértelmű, nem tetszett neki Phil

sikeressége. Meg hát, hány döntőt is veszített West, mielőtt végre bajnokságot tudott nyerni?” Ugyanakkor a klub régi alkalmazottai szerint Rosen állításai minimum abszurdak. Ám ettől még a konfliktus létezett, és egyre csak hevült, elvégre mindkét férfiúban rendkívüli versenyszellem dolgozott, továbbá hajlíthatatlan perfekcionisták voltak. West mindenesetre be sem ment a főhadiszállásra 2000 nyarán, a személyi döntésekbe alig folyt bele. Végül is Jackson zúgatta meg a harangokat, amikor júliusban egy interjúban először ejtette el, hogy West távozik a Lakerstől. West augusztusban egy rövid közleményben köszönte meg sokaknak a támogatását. Jacksont persze pont nem írta bele, holott nem sokkal korábban vezette bajnoki címre az imádott együttesét. Akkoriban több beszámoló is megjelent arról, hogy West zokon vette Jackson nőügyét. Elvégre nem sokkal azután, hogy elvált feleségétől, June-tól, Phil összeszűrte a levet Jeanie Bussszal, a tulaj lányával, aki évek óta az igazgatóságon dolgozott. Hamarosan arról írtak, hogy a playoffban az egyik Portland elleni mérkőzés után Jackson szólt Westnek, fáradjon ki az öltözőből. Jackson, aki egyébként minden meccs után szeretett röviden beszélni a játékosaival, lehetőleg zavartalan környezetben, azt mondta Westnek, hogy épp egy csapatösszetartás kezdődne. Az edző mindezzel azt akarta finoman érzékeltetni, hogy West immár semmilyen formában nem tagja a gárdának. Egy későbbi diskurzus során Winter megerősítette, Jackson pontosan tudta, mennyire sérteni fogja West büszkeségét, ha kiküldi az öltözőből. „Csak olyasvalaki vetemedhetett ilyesmire, akinek van hat bajnoki gyűrűje”, kommentálta Jackson West elleni manőverét a Lakers korábbi edzője, Del Harris. Cseppet sem meglepő módon, a távozását hivatalosan is bejelentő sajtótájékoztatón West nem jelent meg. „Mondanom sem kell, Jerry West pótolhatatlan”, szögezte le Jerry Buss, igaz, nem élőben, merthogy ő sem ment el, csupán egy közleményt tett közzé. „Felbecsülhetetlen, amit jelentett a Lakersnek az elmúlt negyven esztendőben.”

Jackson tehát kitúrta Westet, és idővel kiderült, hogy ez hosszabb távon jóval komolyabb következményekkel járt. Példának okáért Buss és az új alelnök, Mitch Kupchak többé nem bízott Jacksonban. „Azt hiszem, Mitch Kupchakot valamelyest megfélemlítette Phil”, ismerte el Winter privát beszélgetések során. „Phil az egészet célzottan csinálta, ilyen a személyisége és a stílusa. Iszonyatosan erős akaratú, ellenállhatatlan, rendkívül intelligens. Csak végig kell nézni Phil eredményein, úgy is, hogy kiket állított félre, miként erőltette rá az akaratát az emberekre.” Jackson folyamatosan növekvő hatalmával élve megkísérelte ellenőrzése alá vonni a komplett chicagói gárdát, beleértve Jordan és az igazgató, Jerry Krause egóját is. Los Angelesben pedig a legjobb úton haladt afelé, hogy elérje ugyanezt. A mellette állók utóbb azt magyarázták, mindez elengedhetetlen volt a két csapatnál, mert kizárólag így lehetett az ezerfelé ágazó érdekeket bajnoki címeket hozó egységbe gyúrni. West kiszállása egyben azt is jelentette, hogy Jackson sokkal nagyobb befolyással bírt a személyi döntésekre. A Lakersnek kellett egy erőcsatár, egy második center O’Neal tehermentesítésére. Kupchak hamarosan összebarkácsolta az üzletet, elküldték a mind többet zsémbelő Glen Rice-t New Yorkba, és elhozták Jackson egykori kosarasát, Horace Grantet, kipipálva az erőcsatár kérdést. Azaz Jackson egy újabb régi játékosát tudhatta a fedélzeten, miután West, aki egy évvel korábban meggátolta Pippen szerződtetését, már nem akadékoskodhatott.

Fent és lent A játékosanyag minőségére nem lehetett panasz, úgyhogy a Lakers elvben rákanyarodhatott a címvédésre. Gyakorlatban azonban már a 2000–2001-es szezonnak a kezdete előtt akadtak gondok. O’Neal az összes létező súlyhatáron átesve érkezett az edzőtáborba, amivel igen nagy csalódást okozott Jacksonnak és segítőinek, nem is beszélve a munkamániás Bryantről. Ugyanakkor O’Neal nem volt egyedül formán kívüliségével, Jackson hamarosan megállapíthatta, hogy Bryant mellett egyedül Rick Fox van játékra alkalmas állapotban – ami friss bajnokcsapatoknál visszatérő problémának számított.

Az irányító, Derek Fisher hamarosan olyan lábsérülést szenvedett, hogy operálni kellett, és csaknem az idény háromnegyedére kidőlt a sorból. Mint Bill Bertka másodedző magyarázta, a Lakersben Fisher az egyetlen a védelemben, aki hatékonyan tudta zavarni az ellenfél labdafelhozóit. Ron Harper korábban a jobb nyomásgyakorlók közé tartozott, ám utolsó szezonjába lépve ő már túl öreg, a térdei pedig túl tropák voltak ehhez a szerephez. Bryant még aránylag jó érzékkel támadta a labdást, ám az ilyenkor rá-ráfújt faultok veszélybe sodorhatták. Márpedig a védekezés intenzitásának bezuhanása tovább rontotta a csapat kémiáját. O’Neal szétfolyt erőnléte okán sérülékenyebbé vált, és gyengébben is teljesített. A szezont úgy kezdte, hogy egy csomó olyan kísérletet elrontott, amit máskor nem, kulcspillanatokban 50 százaléknál gyengébben dobott, a büntetővonalról pedig beesett 20 százalék alá, ami miatt versenyt röhögtek rajta az egész ligában. Az O’Neal küszködése miatt kialakult vákumba készséggel tört be Bryant, aki gyorsan tudtára adta mindenkinek, kész a támadások élére lovagolni. Ez azonban jósolhatóan oda vezetett, hogy O’Neal elkezdett panaszkodni Bryant önzőségére. „Shaq nekiállt nyafogni”, fújtatott Winter. „Konkrétan közölte velünk: ha nem ő az elsődleges opció elöl, akkor ne várjuk, hogy hátul megszakadjon.” Jóllehet Bryant nem kosarazott rosszul, nem igazán tudott kiegyensúlyozottan teljesíteni. Egy hazai vereség alkalmával például 31-ből csupán 8 dobása lett jó, hogy aztán 26-ból 20-at rakjon be, és 45 ponttal járuljon hozzá egy houstoni győzelemhez. E diadalt követően Jackson egyenesen Jordanhez hasonlította, miközben O’Neal azon füstölgött, hogy Bryant igyekszik egyedül sütkérezni a dicsfényben. „Én csupán sodródom a játékkal, ahogy a meccsen adódik, de semmi több”, közölte Bryant. „Ha az emberek ezt kritizálni akarják, akkor kritizálni is fogják.” Az új esztendő közeledtével Bryant az eredményességi rangsor élén állt, és bezsebelt néhány extra dicséretet, mint például, hogy ő a kosárlabda valaha volt legjobb all-round játékosa. Még maga Jackson is feltűnően magasztalta a fejlődését.

„A játék iránti elköteleződés olyan fokán áll, olyannyira a legjobb akar lenni, ami csupán nagyon kevesek sajátja”, jegyezte meg a meccsük után a Phoenix edzője, Scott Skiles. 2001 beköszöntével a Lakers 22-10-es mutatóval csücsült a tabellán, valamiféle összetákolt belső fegyverszünet árnyékában botorkálva. Bryant bevallotta Winternek, hogy hiába megy neki jól, nyomorultul érzi magát, és néha még a kosárlabda iránti imádatában is kételkedik. „Kobe kiöntötte a lelkét, a nyári szünetben is mennyit dolgozott a játékán, a dobásain, a cselein, hogy a lehető legjobbá válhasson, amit csak potenciálisan elérhet”, emlékszik vissza Winter. „Aztán elindul az új idény, és azt kell látnia, hogy a többiek lenullázzák mindazt a munkát, amit magán végzett, szóval ez eléggé elkedvetlenítette. A feleségem, Nancy megjegyezte, szerinte akkor és ott Kobenak megtört a szíve.” Bryantet más is demoralizálta: egyre inkább úgy látta, kettős mércét alkalmaznak. Először is feltűnt neki, hogy Jackson láthatólag elnézi Shaq léhaságait. Miután O’Neal különösen érzékeny volt a kritikákra, csupán gyengéd cseszegetéseket kapott. Ezzel párhuzamosan Jackson nem állt le Bryant agresszív bírálatával. „Aztán egyik reggel felébredtem, és úgy döntöttem, többet nem hagyom, hogy befolyásoljon ez az egész”, magyarázta Kobe később. Ám a gőz ettől még kitört a fedő alól. Bryant ugyanis nem bírta magában tartani a frusztráltságát, ami egy elég kemény címlapsztoriban köszönt vissza az ESPN nyomtatott magazinjának januári számában. Kobe előre szólt a társaknak, sőt próbálta megmagyarázni, miért beszélt olyan keményen a hamarosan megjelenő cikkben. Aztán már jött is a lap. Bryant elárulta, novemberben mint ült le vele Jackson, és kérte, fogja vissza az agresszivitását a pályán, ő azonban azzal replikázott, hogy szerinte nem visszavenni kellene, hanem még jobban felpörgetni. O’Nealt dühítette több állítás, ki is jelentette újságíróknak, hogy a csapat gyenge teljesítménye Bryant önzősködésének eredménye. Bryant rögvest visszavágott, mondván, O’Neal még mindig nincs formában és továbbra sem használható védekezésben. Jackson az egészről annyit mondott, hogy ez nem több, mint két gyerek veszekedése a homokozóban. Mindenesetre a Lakers a következő

hét meccséből négyet is elbukott, és már 15 vereségnél állt – annyinál, mint az megelőző szezonban összesen. Februárra már be is futottak a pletykák arról, hogy a center újra nekiállt Bryant eladását erőltetni. Bár Bryant és a sérüléssel bajlódó O’Neal a legjobb haverokként tűntek fel a washingtoni All-Star mérkőzésen, ez csupán a kirakatnak szólt. Márciusban a helyzet tovább romlott. Először is Bryantnek a válla, majd a bokája is megsérült, továbbá mélyültek a Jackson és közte húzódó lövészárkok. A hónap végén Jackson gyújtóbomba hatású gyanúsítgatásokat szellőztetett meg a Chicago Sun-Times-nak adott interjúban. Többek között kiadta egy Bryanttel folytatott privát beszélgetésének részleteit, majd felmelegített néhány ősrégi híresztelést arról, Kobe miként szabotálta a középiskolás meccseinek egy részét, hogy aztán a hajrában hőst csinálhasson magából. Winter és Bryant teljesen kibukott az elhangzottak miatt, a dühtől remegő Gregg Downer pedig nyilvános bocsánatkérésre szólította fel Jacksont, amiért teljesen alaptalan történetekkel hozakodott elő. Arn Tellem eközben állítólag Jerry Westhez fordult tanácsért, hogy miként is kellene kezelniük Jacksont, plusz futott egy kört egy esetleges becsületsértési per elindítása kapcsán. Az újságírók azon gondolkoztak, vajon ezek a pánik jelei-e Jacksonnál a csapat szétesése miatt. Később pedig azzal vádolták, ő szivárogtatott információkat régi barátjának, Sam Smithnek a Chicago Tribune-nál, ahol azzal szórakoztatták az olvasókat, hogy a Lakersnél már fontolgatják Bryant nyári eladását. Az öreg rókák ugyanakkor jelezték, Jackson legjellemzőbb húzásai közé tartozott a sajtó hadbaállítása az események befolyásolása végett. Annyi szent, az edző hangzatos kijelentéseit zabálta a média, hamarosan a legnézetebb amerikai tévéműsorban ült, és az NBC Tonight Show-jának legendás műsorvezetője, Jay Leno élő egyenes adásban szegezte neki a kérdést, nem akarja-e itt és most bejelenteni Bryant eladását. Más kluboknál egy Jackson kaliberű edző valószínűleg végig is tudta volna vinni az akaratát. Csakhogy Bryantet igen szoros kapcsolat fűzte Jerry Busshoz, míg O’Neal bevallottan nem cseresznyézett egy tálból a nagyfőnökkel. A tulaj

szintén kellő távolságot tartott Jacksontól, még úgy is, hogy a lánya, Jeanie továbbra is lángoló szerelemmel imádta az edzőt. Úgy egyébként épp az a fajta dráma zajlott, ami kifejezetten tetszett a szurkolótábor hollywoodi részének… „Jerry Buss kimaradt az egészből, legalábbis a nyilvánosság előtt”, mondja Winter. „Az edzői stáb alig látta. Kicsit furcsának tűnt, de ő hajlamos volt csupán néhány ember szavára figyelni a menedzsmentből.” A belső körből Magic Johnson azért gyorsan megosztotta a saját nézőpontját a történésekről: „Dehogy adjuk el”, szögezte le kamerák előtt, amikor Bryantről kérdezték. „A napnál világosabb, több szót kár is erre vesztegetni. Ez az egész feszültséget kelt. Egy ilyen intézményt senki sem akar megosztva látni, meg figyelni, amint különböző emberek ide-oda ugrálnak, hogy valakinek a pártját fogják.” Hanem miközben Jackson szorongása épp az égig ért, Bryant hozzáállása hirtelen teljesen megváltozott a tavasz folyamán, majdhogynem csodaszámba menően. Próbált kevesebbet tenni a pályán – aminek hamarosan meglett az eredménye. Az egész március 13-val kezdődött, amikor végre valahára visszatért Derek Fisher, és a dolgok azonnal elkezdtek nyugvópontra jutni. Bedobálgatta a tempóit, vezette a csapatot, fazont adott a támadásoknak. Ennél is többet számított, hogy vele a Lakers védekezésben ismét nyomást tudott helyezni a labdás emberekre, így sokkal aktívabbá válhatott a többiek helyezkedése is. Ezen átalakulás közben történt, hogy Bryant tíz meccs erejéig a lelátóra szorult sorozatos sérülései miatt. Nélküle 7-3-as szériát futott a gárda, benne egy négymeccses idegenbeli győzelmi sorozattal április elején. Ő mindezt hátradőlve nézte végig, közben segített felpörgetni a last minute kitűzött esküvője szervezését, majd visszatért a parkettre, ahol a Lakers egy nyolcmeccses diadalmenettel zárta az alapszakaszt.

Menyegzők A színfalak mögött a Bryant famíliában továbbra is csak az idegeskedés uralkodott. „Kobet szétszaggatta a kialakult helyzet,

kiborult, hogy húzták-vonták jobbra-balra”, árulta el egy családi barát. A konfliktus egy pontján Del Harris és felesége tudomást szerzett Bryant gondjairól, utóbbi pedig feltárcsázta Scoop Jacksont, és megkérdezte, nem tudna-e beszélni Bryanttel. Jackson ledöbbent a telefontól. Éppenséggel jó viszonyt ápolt Kobeval, de csak annyira, hogy hol itt, hol ott dumáljanak néha, ez nem volt klasszikusan közeli kapcsolat. Jackson először Bryant egyik nővérével beszélt, hogy legalább tisztában legyen néhány részlettel. Utána hívta Bryantet, hogy ha úgy érzi, mondania kell valamit, ő szívesen meghallgatja. Az újságíró egyébként eléggé fejbe kólintva érezte magát, amikor észlelte, mennyire elszigetelten él Bryant, és milyen sajnálatosan kevés barátra számíthat. Mások is beszálltak. Phil Jackson megpróbálta rábeszélni, hogy legalább néhány évvel halassza el az esküvőt. Még Jordan és több más játékos is óvatosságra intette, mondták, lassítson kicsit, de mindenképp kössön házassági szerződést. „Erre csak annyit mondott: majd újra megkeresem a pénzt”, közölte az egyik játékoshaverja egy újságíróval. „Valami olyasmit pöntyögött, felőlem viheti a pénzt, fiatal vagyok, és különben sem hinném, hogy így fog végződni.” A házassági szerződést leginkább az ügynöke, Arn Tellem nyomta. Pénzügyi tanácsadóként ez hovatovább kötelességének számított, mégis visszaütött. „Kobenak volt pénze”, kommentálja a történteket Gary Charles. „Meg sem akarta hallani, amit az emberek igyekeztek neki mondani.” Az esküvőt megelőzően Pam és a nővérek még próbálkoztak egy lánybúcsúval a házukban. „Elhívtak rá”, meséli egy barátnő. „Nem mentem, de azt tudom, hogy az egész nap katasztrofálisra sikeredett.” Két, Bryantékkel dolgozó ember is felhívta az ismerőst, hogy fenntartásaikat hangoztassák. „Azt mondták, jeges hangulat uralta a szobát, ahol többek között ott ült Pam, a két nővér, a menyasszony és az anyja. És az egész csak tovább hűlt, ahogy néhány jelenlévő lány mesélte. Azt látták, hogy Pam igyekezett a problémákat elsimítani, mert néhányszor ugye, ki akarta robbantani a lányt Kobe

mellől, de rá kellett jönnie, semmit sem tehet, a fia el fogja venni feleségül.” Hanem az esküvő előtt nem sokkal Bryant előállt néhány, a családját érintő húzással, ami még a hozzá legközelebb állókat is megrémítette. Egy mozdulattal lelőtte a szórakoztatóipari cégét, bedöntve több családtag – a két nővére, egy nagynéni és Sharia férje – és mások állásait. Majd eladta a szülei feje fölül a hegy lábánál fekvő házat, így nekik szélvészgyorsan szedniük kellett a sátorfájukat. Szerencsére Pam és Joe megtartotta a külvárosi vityillót Philadelphiában, amelyet még Joe első nagy NBA-s szerződéséből vásároltak. „Mindenkit sokkolt, amit Kobe tett”, szögezi le az egyik barát. „Sohasem fogom megérteni, miért csinálta.” Sonny Vaccaro felidézte, hogy Joe Bryant szinte azonnal hívta, és valamiféle munkát keresett. Az ügynök, Arn Tellem hamarosan hasonló sorsra jutott, azaz Bryant kirúgta, de ő legalább segített Joenak edzői állást találni, mondja Vaccaro. Egyetlen gyors körrel, még épp a 2001-es rájátszás rajtja előtt Bryant egyszerűen kipaterolta a családját az életéből. Barátoktól tudható, a családtagok panaszkodtak, mert Kobe még a telefonjait is lecserélte, hogy ne tudják őt elérni. Az összes ismerős, aki végigkövette a történéseket, látta, milyen szoros szálak fűzik össze a Bryanteket, és most levegőért kapkodtak, midőn Joe felhívta őket a legfrissebb fejleményekkel. „A Bryant família egy csodálatos szeretetfészek volt, Pam, Joe, Kobe, a lányok, a nagyszülők”, sóhajt Vaccaro. „Aztán úgy tett, mint az oroszok a Romanovokkal. Megszabadult mindegyiküktől.” „Amikor Joe felhívott, és elmondta a sztorit, konkrétan leestem a székről”, mondja Gary Charles. „Azon morfondíroztam, ez hogy a pokolba’ történhetett meg? Egyszerűen nem akartam elhinni, amit hallottam.” „Pam sohasem gondolta, hogy mindaz megeshet, ami végül is bekövetkezett”, véli a közeli barát. „Egy sor családban adódnak nehéz pillanatok, amikor a fiúgyermek megnősül. Az anyák ilyenkor kemény időszakot élnek át, ahol meg ráadásul a fiú kőgazdag, ott nyilván azt akarják, hogy a megfelelő nőt vegye el. Ez azonban minden volt, csak nem normális.”

Abnormálisabb nem is lehetett volna. Pam Bryant azon a héten vissza is tért Philadelphiába, ahol újabb rettenetesen lesújtó hírrel kellett szembesülnie: apját végstádiumú rákkal diagnosztizálták, túl sok nem maradt neki hátra. Fiuktól elszakítva Pam és Joe iszonyú nehéz időszakon ment ekkor keresztül. „Semmijük sem volt”, mondja Vaccaro. „Mindenük odalett. Joe azért igyekezett valami kis megélhetést találni. Felhívta Gary Charlest, és miközben elmesélte, mennyire rosszul van a felesége, azért előadott egy üzleti ötletet is. Egy barátjuk szerint az egész oda vezetett, hogy Pam szíve végérvényesen összetört.” „Joe próbált felcsapni ügynöknek”, emlékszik vissza Charles. „Felhívott, és azt mondta, hé, barátom, kreáljunk újra egy kis varázslatot!”. Mindeközben Dél-Kalifornában a huszonkét éves Bryant és tizennyolc éves menyasszonya kiválasztotta a Hitvalló Eduárd katolikus templomot Dana Pointban, egyórányi autóútra Los Angelestől délre, ahová április 18-ra kitűzték az esküvőt. Csupán egy tucatnyi vendéget hívtak, a csapatból senkit, mint ahogy az ő családjából sem. Bryant fekete öltönyt viselt, arája egy egésztestes Vera Wang-kreálmányt, plusz nagyjából félmillió dollár értékű ékszer borította. Rózsaszirmokon lépdeltek, egy szívformájú ív alatt elhaladva, majd platinából készült, gyémántberakásos gyűrűkkel pecsételték meg frigyüket, Vanessáé öt-, Bryanté tizenöt karátos volt a beszámolók szerint. „Nagyon édesek együtt, és nagyon szerelmesek”, csicseregte a Santa Monica-i ékszerész, akinél a gyűrűk készültek. „Vanessa segített Kobe gyűrűjének megtervezésében. Kobe nagyon élvezte, hogy ezt megcsinálta neki. Nem igazán akadt megfelelő időpont, mégis privát és intim pillanatokra vágytak, és ezt sikerült is átélniük.” Bryant másnap az edzésen jelentette be csapattársainak, hogy elkelt. Míg a házasság híre hamar elterjedt, a családjával történt durva leszámolást sikerült titokban tartani. Még azok is, akik közeli munkakapcsolatban álltak Bryanttel, csupán évekkel később ismerték meg a részleteket.

Néhány közeli barát viszont tudomást szerzett a dolgokról, és úgy gondolták, rettenetesen unfair, hogy Bryant ilyen rondán bánt az édesanyjával. Ha a Bryant profivá válásához szükséges erőfeszítéseket heroikusnak mondták, most egyértelműen hálátlannak bélyegezték. Egyik korábbi edzője odáig ment, hogy „azt hiszem, ez bűn.” Akadtak ugyanakkor olyanok, akik szerint bár nagyon súlyos dolgok történtek, logikus következménynek tekinthetők. „Ott volt nektek a srác, egy nindzsa, egy tökéletes harcos, akit megkeményített az élet, aki törhetetlen – akkor szerintetek bárki képes befolyásolni, ha éppenséggel beleesik egy dögös lúdba egy videó alapján?”, tette fel a kérdést Ric Bucher. „Nem akarnám diszkreditálni ezzel Vanessát semmilyen módon, de nagyjából ez történt. Biztos vagyok benne, hogy a kapcsolatuk aztán más dimenzióba emelkedett, de az elején annyit láttál, ő totál belezúgott a videón látott csajba, akinek nagy, sötét szemei vannak. Mutass már egy pasit, akivel ilyesmi nem történt még meg. Az a különbség, hogy Kobe ezután hegyeket mozgatott meg és óceánokat szárított ki annak érdekében, hogy megkapja a lányt. Ezért ezek után taccsra vágta a családját és bárki mást is, aki a kibaszott útjába akarna állni. Nem, nem, nem, nem értitek. Én akarom őt. Én szerelmes vagyok belé. Kurvára maradjatok csöndben. Nem ismertek engem. Arn Tellem próbálta rábeszélni a házassági szerződésre. De Kobe betegesen szerelmes volt, hallani sem akart ilyesmiről.” Visszanézve hosszú évek távlatából, Vaccaro egy sokkal tömörebb magyarázattal szolgált Bryant akkori tetteire. „Szimplán megőrült.” Kétségtelen, a frontális karambol az új, perzselő szerelem és a régi, családjához fűződő kapcsolat között őrült pillanatokat generált – de legalábbis elszántságot bizonyosan. George Mumford maga sem gondolja, hogy extrém dolgok történtek volna Bryanttel. Csupán egy fiatalembert láttunk, aki az addigitól teljesen különböző életet kezdett, és ennek helyet kellett szorítania az érzelmi világában is. Meglehet, brutálisan és elcseszetten ügyetlen volt, amikor oly mérgesen reagált az anyja miatt. Ám a kívülállók aligha érzékelik mindazt a nyomást, elvárások

és csalódások sorozatát, amelyek a családokon belüli kapcsolatrendszereket alakítják. Csupán azért, mert Bryant közismert, világhírű kosárlabdázó, még nem jelenti azt, hogy ne eshetne áldozatául ugyanazoknak a problémáknak, amelyek naponta cincálnak szét famíliákat és kapcsolatokat szerte a világon. Ám bármi is vitte Bryantet arra, hogy mindent elvágjon a családjával kapcsolatban, még akkor is teljesen világosan látszott, amikor ott vergődött két rendíthetetlen személyiség, az anyja és a menyasszonya között: számára továbbra is a karrierje a legeslegfontosabb. Különben is, kezdődött a rájátszás.

23. FEJEZET

FÁJÓS BOKÁK, ÖSSZETÖRT SZÍVEK Kobe Bryantnek valahogy sikerült a családja színfalak mögötti széthullása miatt elfojtott érzelmeit egy elképesztő teljesítményrobbanásba terelnie a 2001-es rájátszásban, ráadásul minden előjel nélkül, egyik napról a másikra. Tekintettel az otthoni és a csapat körüli konfliktusokra, még csak hasonló sem tűnt lehetségesnek, ám Bryant rengeteg erőt merített George Mumford elmenyugtató és tai-chi tanításaiból. Mumfordot még a lehangoló harmadik szezonjában, egy houstoni mérkőzés előtt mutatták be Bryantnek, aki meglehetősen kételkedve fogadta a doktort. „Phil Jackson tényleg értékes edzésidőt használ meditációs gyakorlatokra?”, kérdezte. Amikor később Jackson a Lakershez vitte a pszichológust, Bryant eleinte mereven elzárkózott mindenfajta „elmekontroll” elől. Jackson kézikönyvében eme praktikák inkább a „szellemi izomzat megerősítése” részben szerepeltek, mivel azt akarta, Mumford tegye jártassá a játékosait a meditációban, hogy a legnagyobb tétre menő mérkőzéseken is megfelelően tudjanak lélegezni, és kezeljék az eluralkodni készülő kollektív pánikot. A macsó természetű NBAjátékosok persze tagadták, hogy őket bármikor is utolérhetné a pánik, vagy akár csak nyomást éreznének a hasonló szituációkban. Jordan azonban sokat hangoztatta, a második bajnoki triplázásban kulcsszerepet vállaltak a Mumforddal átbeszéltek: „hogyan élj a

pillanatban a meccsek közben, azaz hogyan zárj ki minden mást, és koncentrálj kizárólag a mérkőzésre.” Bryant vette az üzenetet, és elkezdte komolyan venni Mumfordot. Jackson második Lakersnél töltött szezonjának a végére Kobe és csapattársai már bő egy éve végezték Mumford meditációs és koncentrációs gyakorlatait. Azon a tavaszon, amikor egyszerre szakított a családjával és törekedett a legmagasabb csúcsokra kosárlabdázóként, Bryant soha nem látott módon helyezte a középpontba a „hogyan élj a pillanatban” doktrínát. Ahogy később bevallotta, ez a fajta koncentráció tette lehetővé számára a túlélést, majd később a további fejlődést. Egyszerűen képessé vált fejben szinte mindent kizárni. Többek között a szeretett anyai nagyapja egészségi állapotáról érkező borzasztó híreket is. Cox papa mindig is szembeszélben érte el, amit elért, hiszen az élete során az amerikai kultúra szinte minden sarkon hátráltatta a feketék előrejutását. Cox nagypapát, ahogy Big Joe-t is, éles elmével áldotta meg a sors, de előbbi sportolt, és unokájával már jóval annak híressé válása előtt kölcsönösen rajongtak egymásért. Kobenak az anyjától örökölt tulajdonságai, az intelligencia és az ösztön eredetileg a nagypapától származtak. Az odafigyelés és a fegyelmezett koncentráció miatt tudott megbirkózni a helyzettel. „Ki kellett ürítenem magamból minden kavargó érzelmet, fájdalmat és kínt, mert a pillanatnak kellett élnem”, magyarázta később Bryant. Egyértelműen sokat segített, hogy anyjához hasonlóan újdonsült felesége szintén elkötelezett hívő volt, így Kobe saját hite is erősödhetett. Már az első három szezonjában, a Vanessával való találkozása előtt is érintette a saját vallásosságát néhány interjúban, felesége oldalán pedig mindez egészen új lendületet kapott. Ha a megoldhatatlan családi ellentéteket egy pillanatra elfelejtjük, a csapaton belüli nézetkülönbségek így is bőven elegendő nehézséget jelentettek. Ezzel együtt a bokasérülésből visszatérő Bryant játékstílusának hirtelen megváltozása, illetve a Lakers szezonzáró győzelmi sorozata addig sosem látott reményeket csillantottak fel.

A Lakers két sztárját éveken át olyanok próbálták egymáshoz édesgetni, mint Jerry West, Del Harris, Kurt Rambis és persze Jackson is a maga újkeletű trükkjeivel. Még J. A. Adande újságíró is bevetett egy kis intrikát, amikor megpróbált békítő találkozót szervezni: először O’Nealnek szólt, hogy találkozzanak Bryanttel, teregessék ki a szennyest, és a center bele is ment a dologba – ha Bryant is partner. Ám amikor Adande előadta az elképzelését, Bryant nemes egyszerűséggel kikosarazta. „Látod?”, mondta O’Neal. Azon a tavaszon a Jackson-stáb egyik tagja egy Bryanttel jó viszonyt ápoló újságírót is megpróbált megfűzni, beszéljen Kobe fejével. A kérést kerek perec elutasította: „Bryant fiatal ugyan, de a döntéseket saját maga hozza, és nem von be senkit.”. És mégis, ahogy Phil Jackson paranoiája a tetőfokára hágott, Bryant mintegy varázsütésre kezdett kevesebbet vállalni a pályán, és azonnal (még) sikeresebb lett a csapat. A családi háttér bizonyosan közrejátszott, de Chip Schaefer szerint az igazi ok sokkal egyszerűbb volt. Az egykori Bulls-gyúró, immár Lakers-versenykoordinátor egyre közelebb került Bryanthez, így némileg nagyobb rálátással bírt a dolgokra. Szerinte „Kobe bokafájdalmai krónikusnak bizonyultak. Mindkét bokája megrándult azon a tavaszon, és amíg teljesen meg nem gyógyultak, rettentő mód idegesítették.” A háromszögben jóval kevesebbszer állt meg nála a labda, és a saját érdekeit félreállítva, türelmesen, de elszántan igyekezett végrehajtani a Shaq-centrikus rendszer kívánalmait. Schaefer az alapszakasz vége felé, egy Milwaukee elleni mérkőzésen vette észre a váltást: bokáit fájlalva Bryant pocsékul dobott, viszont nyolc gólpasszt adott. A Lakers kikapott, valami mégis megváltozott. „Egy olyan játékosnak, aki ennyire épít az atletikus képességeire, néha nagyon jót tesz, ha egy kicsit kénytelen lelassítani. Kobe is így járt, szerintem a sérülései miatt változtatott, és kifejezetten jól is játszott!” Bryant bokái és az önjelölt békítő testület májusra elfogadható szintre hozták Shaq és Kobe kapcsolatát. Egy ponton West közölte

O’Neallel: „Minden idők két legjobbjával játszottam együtt, Wilt Chamberlainnel és Elgin Baylorral. Szerinted nekünk nem akadtak nézeteltéréseink akkoriban? Szóval ne viselkedj kisgyerekként, rakd félre a személyes érzelmeidet, és tedd, amit tenned kell! A csapat érdekei legyenek az elsők!” Bryant időközben egyre inkább megtanult humorral kezelni ezt-azt. Amikor például bemutatta Howard Becknek az egyik középiskolai edzőjét, így szólt: „Ez az az ember, aki megtanította, hogy ne passzoljak.” „És röhögött”, meséli Beck is vigyorogva. „Kobe akkoriban tudott viccelődni saját magán, és nagyon értékeltem az önkritikáját, az öntudatosságát. Pontosan tudta, milyen kép él róla a közvéleményben, különösen Shaq korábbi támadásai és sok minden más után.” O’Neal is visszább vett a kritikáiból és a panaszaiból, ugyancsak hozzájárulva az enyhüléshez. „Az utóbbi két-három napban Shaq azt mondogatta, újraértékeltem a szitut, és ez nagy dolog!”, mesélte Magic Johnson is. „Korábban hallottam tőle minden mást is. Shaq azonban most belátta, ’Én vagyok az, akinek jobb kondiba kell kerülnie. Nekem kell készen állnom a szezonvégi rohanásra. Nekem kell lezárnom a festéket védekezésben, ahogy tavaly is tettem. Nekem kell megtennem mindezt.’ Tehát nem mást hibáztat, hanem a saját teendőit sorolja.” Mumford szerint egyébként Bryant és O’Neal viszonya eredetileg sem volt olyan pocsék, ahogy azt mindenki hitte. Mivel mindkét játékossal remek kapcsolatot ápolt, Mumford a színfalak mögött szépen csendben próbálta kibékíteni őket. A csapat számára akkor is ez volt a legfontosabb, amikor az érzelmek a tetőfokra hágtak. „Néhány dolgot nagyon kemény leckék által tanultunk meg”, tűnődött Jackson. Az edző vizuális tanításai hasonlóan nagy súllyal estek a latba a csapategység összekovácsolásánál. Los Angeles-i kinevezése után Jackson szinte azonnal komoly videós felszerelést kért az öltözőbe, illetve egy külön erre a célra szolgáló tágas szobát is. Itt minden reggel komoly elemzések folytak a délelőtti edzés előtt, és minden játékost biztattak, hogy egyedül is használja a videószobát a saját

felkészüléséhez. Bryant persze az NBA-be kerülése óta egyébként is rengeteget ült a képernyők előtt. Azért, hogy felkészítse csapatát a rájátszásban szembejövő kiváló erőcsatárokra, az ellenfeleket feltérképező jelenetsorok közé Jackson a Gladiátorból vágott be néhány kockát. Elmondása szerint a csapat tagjainak a playoff minden fordulójában gladiátorokként kellett összefogniuk, és a következő ellenfél felé fordulniuk, bárki is az. „Valójában amúgy is egyfajta gladiátoréletet élünk: az egyik pillanatban még itt vagyunk, a következőben már nem. Tehát muszáj a csapatmunkát és a csapatjátékot tökélyre fejlesztenünk. Ez most, a rájátszás előtt minden edző és gárda legnagyobb kihívása.” „Pontosan tudjuk, kik vagyunk, mire építünk. Arra, hogy Kobe és Shaq a liga legütőképesebb párosa, és a kiegészítő embereinkben ég a vágy: csapatként játszva ők is hozzátehessék a részüket a remélt sikerekhez.” Az alapszakasz utolsó 11 mérkőzésén O’Neal 33,7 pontot átlagolt. Végre meccskondiban volt, és olyan jól védekezett is, ahogyan támadott. Bryant egyre bizakodóbbá vált. „Sokkal könnyebb a dolgunk egy jó formában levő Shaqkel. Szanaszét fogjuk screen-and-rollozni az ellenfeleinket, és nem tudják majd eldönteni, melyikünk viszi be nekik a végső döfést.” A Portland, a Sacramento és a San Antonio is így járt, a Lakers pedig mindhármat kisöpörve, 11-0-s rohamot produkálva jutott be ismét a nagydöntőbe. A Lakers régi szertárosa, Rudy Garciduenas számára a Showtime jelentette az etalont. A Schaeferhez hasonló egykori chicagói kollégák szerint a Jordan-féle Bullsnál nem létezett jobb. De mindkét tábor egyetértett abban, hogy 2001 tavaszán a Shaq és Kobe fémjelezte Lakers ilyen drámai körülmények közepette megvalósuló összeállását végignézni egészen egyedülálló élmény volt. Áprilisban és a rájátszás elején sorozatban 25 győzelem született, amin Schaefer is csak ámult. „Turbófokozatba kapcsoltunk. Még Chicagóban sem láttam ennyire kiválóan játszó csapatot, amely ilyen hosszú ideig nem talált legyőzőre.” A sikerben óriási szerepet vállaltak a kiegészítő játékosok is. Jerry Buss O’Neal gigászi fizetése miatt nem akart (és a szabályok szerint

nem is tudott volna – a szerk.) egy harmadik sztárt megfizetni, így a kiegészítőknek sokszor igen fontos, gyakran teljesen üresre játszott dobásokat kellett értékesíteniük. És megtették! Schaefer így fogalmazott: „A srácok szinte ledobták a csillagokat az égről! Brian Shaw, Robert Horry és Rick Fox is beverte a tripláit. Olyan ritmusban kosárlabdáztak, ami szinte nem is létezik. Abból a formából el akartunk tenni későbbre is, annyira jól dobtunk.” Mivel mindenki mindent bedobott, Bryant inkább osztogatott, és megválogatta, mikor nyissa ki a saját gólzsákját. Az első ilyen alkalom a második kör harmadik meccsén adódott a Sacramento ellen, amikor a 103-81-es győzelem során rájátszás-karriercsúcsot jelentő 36 pontot szerzett. A Kings ekkor O’Neallel volt elfoglalva, aki az első két összecsapáson összesen 87 ponttal zárt. „Shaq odajött hozzánk, és közölte, ne foglalkozzunk vele, tegyük, amit tennünk kell”, mondta Bryant a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón. Ezzel Kobe kvázi hivatalosan is megkapta a zöld lámpát a meccsre. A negyedik mérkőzésen aztán újabb karrierrekordot állított fel a 48 pontjával, amit 48 perc alatt, 15/29-es mezőnymutatóval szerzett. Elképesztő, de 16 pattanó is a kezébe akadt, és 3 gólpasszt is sikerült kiosztania. „Megszállottan játszott, még azokat a dobásokat is visszaszerezte, amik nem mentek be neki”, panaszkodott a Sacramento edzője, Rick Adelman a meccs után. A továbbra is hallgatag Bryant aznap sokat dicsérte a csapattársait. „A lelkesedése áthatja ezt a kosárlabdaklubot”, mutatott rá Phil Jackson. „Borzasztó fontos számunkra az energiája, az elszántsága, a vagánysága, és nem utolsósorban az a bizonyos veleszületett ösztöne, ahogy érzi a játékot, amit ma is láthattunk.” A stáb tudta, hogy a tehetsége megvan az ilyen teljesítményekhez. Hanem azt megélni, hogy ki is jön belőle, óriási jutalmat jelentett Jackson és Winter számára, akiknek Jordan Chicagóban már-már minden nap szállított valami hasonlót. Bryant lendületben maradt a Nyugati főcsoportdöntő első mérkőzésén is, ahol a Lakers 104-90-re intézte el a San Antoniót: 35 dobásából 19 célba talált, 45 pontot tett a közösbe O’Neal 28 egysége mellé.

„Te vagy a példaképem”, közölte O’Neal a meccs után. A média jelen levő képviselői azonnal megkérdőjelezték a kijelentést, de O’Neal leintette őket, mondván, véresen komolyan gondolta a dolgot. Ennek ellenére a Lakers edzői tudták, hogy Shaq és Kobe között a valódi kötődés bármilyen fajtájának az egymással átélt sikerekből kell táplálkoznia. Az ilyen érzések gyakran igen illékonyak voltak, mégis alapjául szolgálhattak a két játékos közötti kölcsönös, hosszabb távú bizalomnak. A csapategység szempontjából legalábbis ez lett volna az ideális. A következő mérkőzésen Bryant és O’Neal újabb briliáns teljesítményével ismét kiütéses, 111-82-es győzelmet aratott a Lakers, kisöpörve Tim Duncant és a San Antoniót, így egymás után másodszor is bejutott a fináléba. „Szemmel láthatóan megtanultuk értékelni a másikat, élvezni az együtt töltött időt, és tudjuk, milyen sokat emelhetünk egymás játékán”, vélte Rick Fox. A szakmai stáb egyik tagja egy fokkal sötétebben látta a helyzetet, szerinte a veterán kiegészítő játékosok nagyobb szerepet vittek a rájátszásbeli menetelésben, mint a csapat sztárjai. „A bajnoki címek egyik legfontosabb kellékeinek a vízhordó játékosok számítottak. Amíg a két legnagyobb tehetséget lefoglalta az önimádatuk, a többiek tették a dolgukat, és rutinos vezérekként viselkedtek minden kritikus helyzetben. Harper a pályán, Shaw spirituális szinten fogta össze a csapatot, Horry intellektuális vezetőként jeleskedett, Rick Fox az érzelmek kezelésében nyújtott zseniálisat. Ezek a srácok több elismerést érdemelnének.” A keleti vonalon a Philadelphia és a Milwaukee öldöklő, hétmeccses sorozatot vívott egymással, így a Lakersnek majdnem két hetet kellett várnia a döntőbeli első mérkőzésig, miután a Nyugati főcsoportban minden ellenfelén söpréssel jutott túl. A kényszerű szünet nélkül még az is lehet, hogy a rájátszást elsőként veretlenül teljesítő NBA-bajnokként kerülhetett volna be a történelemkönyvekbe, hangoztatta Schaefer. Ellenfélként végül a Sixers érkezett, élén Allen Iversonnal. A philadelphiai gárda a Moses Malone és Julius Erving fémjelezte

1983-as bajnoki győzelem óta először verekedte be magát a döntőbe. Bryant szülővárosának csapata így ellenség lett, és az első mérkőzésre Kobe durván túlpörgette magát. Óriási hévvel nyitott a meccsen, túl sokat vállalt, és irtózatosan dühös volt magára, miután a Philly hosszabbításban diadalmaskodni tudott Los Angelesben. Iverson 48 pontja ellopta a show-t, és a legendásnak indult győzelmi sorozatnak is vége szakadt – az eredményt legnagyobbrészt Bryant túlzott versengési kényszerének számlájára írta mindenki. Ezt látva Kobe a második összecsapásra visszább vett, és a Lakers be is húzta a győzelmet. Csapata első 14 pontjából Bryant 8at szerzett, majd az első negyedet 12-vel, a félidőt 16-tal, az egész mérkőzést 31-gyel zárta, 8 lepattanó és 6 gólpassz társaságában. „Nem akartam most is túlvállalni magam, és kizökkenteni a csapatot a ritmusból”, nyilatkozta, egyértelműen tanulva az első mérkőzésen történtekből. A bajnoki párharc keletre vándorolt. Phillyben a helyi szurkolók hangos „Ko-be, Ko-be!” rigmusokkal fogadták Bryantet, de ahogy a Lakers a kezébe ragadta az irányítást, egyre inkább elhalkultak. „Kobe védőkkel az arcában is mindent bedobott. Ha valaki ilyen ihletett formában játszik, nem sok mindent tehetsz”, vélte Iverson. Egy ponton Bryant és Iverson élénk szóváltásba keveredett, amelynek Derek Fisher és a bírók közbelépése vetett véget. „Bármit megtesz, hogy a csapatát inspirálja”, nyilatkozta Iversonról Bryant. „De ez igazából mindegy is. Itt vagyunk, és mi vagyunk a regnáló bajnokok. Bármennyire feltüzelt is az ellenfél, a bajnoki címig Los Angelesen keresztül vezet az út.” Bryant meghívta régi riválisát, Donnie Carrt az első philadelphiai mérkőzésre. Donnie-val madarat lehetett volna fogatni. Leesett állal bámulta Bryantet a parketten, és önkéntelenül is felidézte az Olaszországból érkezett fura srácot a Sonny Hill Ligából, azokkal a bumfordi térdvédőkkel a pálcika lábain. „Emlékszem, a meccsre és az öltözőfolyosóra is kaptam tőle belépőt. Bevitt a kulisszák mögé, és csak áradozott, mennyire jó érzés a Lakersben játszani, miközben épp történelmet írnak. Mintha egy másik világban lett volna, és épp megélte volna az álmait.”

Carr azt is észrevette, Bryant mennyire magára maradt, mintegy ezzel fizetve azért, hogy a csúcsra tört. „Ez annyira jellemezte őt! Mindig is volt egy elképzelése a jövőjéről, bár kétlem, hogy ilyen magányra vágyott. Mégis: eltökélte, hogy a legjobb lesz. Mindig mondom az embereknek, hogy a térdvédős első találkozásunktól a világ legjobbjává válásáig egészen hihetetlen utat járt be!” Bryant a Philadelphiában töltött hét nagy részében elbarikádozta magát a hotelszobájában, csak edzésre és a meccsekre dugta ki az orrát. Közben azért sokat beszélgetett telefonon kedvenc unokaöccsével, a sorrendben negyedik számú John Coxszal, aki később így nyilatkozott Donald Huntnak a Tribune-ban: „Leginkább a szobájában maradt. Mindannyian tisztában vagyunk vele, mennyire goromba város tud lenni Philadelphia, ráadásul Kobe a Lakersben játszott. Rákérdeztem, felkészült-e a szurkolókra, és mondta, számított némi surlódásra.” „Hosszú szezonja volt”, tette hozzá Fox. „Tudom, hogy imádja, ha sztárként kezelik, de akadnak pillanatok, amikor baromira nem akarnék Kobe Bryant lenni”, vélekedett Robert Horry is. A negyedik mérkőzésen O’Neal 34 pontja mellé Bryant majdnem tripladuplát rakott össze, 19 pontja, 10 lepattanója és 9 asszisztja jelentősen hozzájárult a 100-84-es diadalhoz. „Amikor kezdjük felvenni a ritmust, és szétfeszíti a csapatot az energia, bármilyen rohamot is vezet a Sixers, képesek vagyunk felállni és visszajönni”, jelentette ki Bryant. Az ötödik mérkőzés előtti nap sajtótájékoztatóján egy riporter nekiszegezte a kérdést, miként képes az ellentéteik dacára még mindig Jacksonnak játszani. „Egyszerűen túlléptünk a gondjainkon… most már inkább csak nevetünk rajtuk, és viccelődünk velük”, válaszolta. Példaként egy edzést hozott fel, amikor az egymás közti játék során a saját csapata nagy előnyre tett szert, és Jackson leültette Bryantet. Persze Kobe azonnal játékra jelentkezett, mondván, úgy szabotálhatja a saját csapata játékát, és szorossá teheti a meccset, hogy aztán a végén ismét ő lehessen a hős, aki győzelemre vezeti az övéit. A csapatból többen el is röhögték magukat, de néhányan

erőltetettnek érezték a riposztot, hiszen Jackson középsulis nyilatkozatának emléke még élénken élt mindenkiben. Szintén az ötödik meccs előestéjén találta azt mondani egy Phillyszurkolónak, hogy a Lakers „kivágja majd a Sixers szívét” a mérkőzésen. Pechére egy helyi újságíró mindent hallott, és be is számolt róla a lapjában. A város sportokért rajongó közönsége különlegesen kegyetlen előadással készült Bryant ellen: minden egyes mozdulatát kifütyülték. O’Nealt mindez hidegen hagyta, 29 pontjával és 13 lepattanójával a Lakers vezére volt, és a Los Angeles 108-96-os győzelme lezárta a döntőt. Bryant a fütyülés és pfujolás közepette is dobott 26 pontot, összeszedett 12 lepattanót és adott 6 gólpasszt, hogy aztán a végső dudaszó pillanatában valósággal felrobbanjon, és ugrálva, a labdát szorongatva átadja magát az eufóriának. Helyi kritikusainak elsőrangú választ adott. Utóbbiak és sok más Philly-szurkoló haragjától tartva az NBA tisztviselői hamar beterelték a Lakers játékosait és edzőit a pályáról a zsúfolt, párás öltözőbe. Itt zavartalanul folytatódhatott az ünneplés, Bryant jókedve azonban egy szempillantás alatt elillant. A féktelenül dorbézoló többiek elől az öltöző egy mozgássérültek részére fenntartott sarkába menekült. Howard Beck így mesélte: „Körbeálltak, egymásba kapaszkodva ugráltak, majd előkerült a pezsgő is. Shaq a bajnoki sapkát viselve, hátravetett fejjel döntötte magába, amikor épp nem spriccelte szanaszét, mindenki remekül szórakozott. Kivéve Kobet. A sarokban ült, egyedül, csendben bámulta a földet. Én voltam az első, aki odament hozzá.” Kiengedhetett végre a pillanatra történő koncentrációból, és hirtelen, egyetlen nagy felismerésben, egyszerre törtek rá az érzelmek: szomorúság a nagyapja miatt, boldogság a házassága révén, ezer érzés a családjával kapcsolatban, és dac szülővárosa azon lakóival szemben, akik már az első napok óta ellene fordultak. Beck észrevette, hogy az összes sajtós az ünneplő tömeg körül sürgölődik, míg Bryant egyedül üldögél. „Óvatosan közeledtem hozzá, nehogy megzavarjak egy fontos, elmélyült, személyes pillanatot. Persze azért beszélni szerettem volna vele, gratulálni neki, megtudni, mi jár éppen a fejében. Sztorit

akartam, mégsem szerettem volna csak úgy rárontani. Úgyhogy megálltam mellette a jegyzetfüzetemmel a kezemben, és vártam, hogy felnézzen, jelezve, beszélhetünk.” „Túl fáradt voltam bármilyen következtetéshez”, állította Bryant később. „Túl sok minden járt a fejemben. Eszméletlen hosszú szezonon voltunk túl, ami teljesen kifacsart érzelmileg, fizikailag és mentálisan is.” Ez volt az a pillanat, amikor az ünneplő tömegből néhányan odamentek mellé, és megpróbálták kirántani Bryantet e szinte tetszhalott állapotából. „Egyszer csak megjelent néhány játékos, és minket is beterítettek pezsgővel”, idézi fel Beck. Egy NBA-fotós Bryant kezébe nyomta a bajnoki trófeát, hogy lőhessen egy képet, de Bryant először mintha nem is vette volna ezt észre. Szinte egész testében remegett, amint kiengedte magát a saját koncentrációja szorításából, amely lehetővé tette, hogy a személyes gondjait kizárva játszani tudjon. Ahogy visszatért a jelenbe, bevillant neki, „Jézusom, de jó, hogy nem kell ezt tovább csinálnom!”. Később, amikor nagybátjya, Chubby Cox és nagynénje csendben bejutottak hozzá az öltözőbe, végre kisírhatta magát. Hónapokkal később nyilatkozta: „A fájdalom még nagyon is élt bennem. Arra képeztem ki magam, hogy a pillanatban maradjak, és ne gondoljak semmire. Így aztán pillanatról pillanatra éltem, eljutva arra a pontra, ahol nem tudtam élvezni a sikereket, és nem tudtam gondolni a korábbi fájdalmakra sem.” A szülővárosában tapasztalt fogadtatás annyira az elevenébe vágott, hogy miután visszatért Los Angelesbe, egy héttel később felhívta a Philadelphia Daily News egy riporterét, és megpróbálta elmagyarázni neki a helyzetet. Nem akart még több dühöt és ellenérzést kelteni. Elmondta, a szurkolók pfujolását egyfajta Phillymódra előadott dicséretnek vette, mert a város egész egyszerűen így működött, mindig is ennyire támogatta a saját csapatát. „Megírhatod a Sixers-szurkolóknak, hogy bármikor kifütyülhetnek. Tudod, nem befolyásolhatom, amit rólam gondolnak az emberek, de nem is ez a célom. Mondjanak rólam bármit, amit akarnak. Az viszont tény, hogy Philadelphiából származom, és az ottani kosárpályákon

lettem az, aki, ott csiszoltam a képességeimet. Gondolhatnak erről bármit, az sem érdekel, ha kisstílűnek is tartanak. Én mégis mindig el fogom ismerni a helyet, ahol fejlődhettem, és ez Philadelphia.” Elmondása szerint még Sonny Hill-lel is összefutott az arénában, és a régi időkre emlékezve felajánlott neki és a ligájának egy 8000 dolláros támogatást, megemlékezve saját 8-as mezszámáról. „A Jövő Sztárjainak Ligája az a hely, ami beindította a pályafutásomat, itt kaptam lehetőséget a phillyi kosarasok krémjével megküzdeni. A liga minden pillanata arról szól, hogy egész Philadelphiából összegyűlnek a fiatalok, és reggeltől estig nyomják egymás ellen. Nyugat-Philly Észak-Philly és Dél-Philly ellen. Annyi mindent kaptam a Ligától, ideje volt valamicskét törleszteni.” Remélte, hogy mindez elégnek bizonyul, és végre békét köthet a szülővárosával. Los Angelesben minden a legfrissebb bajnoki cím körül forgott, a Lakers háza tája a zűrzavart és a belső viszályokat hátrahagyva idillinek tűnt. Még a bajnoki mérkőzések előtt megjelent egy sztori a Los Angeles Times-ban, amelyben az újságíró, Tim Brown Jerry West szerepét taglalta, ahogy az öreg segített Bryantnek úrrá lenni a tavaszi, csúnya családi ügyeken. Jackson és jó néhány segítője érthető módon majd’ felrobbantak, hiszen úgy tűnt, West elismerést akar a szerepéért a csapat sorsának megfordításában. Jacksonban még az is felmerült, hogy maga West szivárogtatta ki az egészet a médiának. Bryant is rátett egy lapáttal, amikor a csapat bajnoki ünneplésén West 44-es számú mezében jelent meg. Az avatatlan szem számára ez apróságnak tűnhetett, ám valójában erős elköteleződést mutatott a Lakers legendás játékosa mellett, illetve komoly fricskát Jacksonnak. „Jerry West a mentorom volt. Amennyi minden történt ebben a szezonban, annyira sokat jelent ő nekem!” Egy T. J. Simers által készített Times-interjúban West teljes mellszélességgel kiállt a csapat minden tagja mellett: „Amikor a kosárlabdát a jó játékosok úgy játsszák, ahogy kell, csodálatos látványban lehet részünk. Könnyűnek tűnhet, ám egyáltalán nem az. Most nemcsak a fiúknak jár az elismerés, hanem Phil Jacksonnak és

stábjának is, akik meg tudták értetni velük az elképzeléseiket. Philnél minden játékost megtalál a labda, így mindenki aktívan hozzájárulhat a csapat produkciójához – pont úgy, ahogy a kosárlabdát játszani kell.” West ezzel nagy igazságot mondott ki. Még arra is látszott némi remény, hogy a pozitív hangulat fenntartható. Csakhogy Bryant nem dőlt be, vigyorogva közölte: „Addig leszünk boldogok, amíg jövő januárban megint elő nem jön, hogy melyikünket kell elcserélni.”

És most? A diadalt és bánatot követően Bryantre az élet szinte minden területén várt némi romeltakarítás. A legnagyobb kihívást persze az jelentette, hogy alkalmazkodjék az új helyzethez a családi kötelékek elszaggatása után. Mivel korábban nem adódott elegendő idő a nászútra, Vanessa és Kobe megragadták a lehetőséget, és egy délkaliforniai vidámparkban ünnepelték meg a házasságkötésüket és a bajnoki címet. Ott aztán átadhatták magukat a szórakozásnak, és lobogó hajjal, hatalmas nevetésekkel kiélhették gyermeki énjüket. A szülei könyörgése, hogy térjen jobb belátásra, Bryantnél süket fülekre talált. A család barátja szerint „képes volt tökéletesen semmibe venni őket, ami néha nagyobb kín, mint bármi más. Ha valaki keresztülnéz rajtad, az legalább annyira bántó, mintha üvöltene veled.” Bryant elkezdte szervezni a Pacific Palisadesben a dombtetőn álló, szomorú emlékekkel terhelt ház eladását is, hogy Los Angelestől délre egy másik hatalmas tuszkulánumba költözzön, amelynek szomszédságában még anyósának is vásárolt egy ingatlant. A Los Angeles Times figyelemmel kísérte Bryant életének változásait, és az újságban nemsokára megjelent egy kínos cikk a fiatal feleségről. Széles körűen idéztek Vanessa családtagjaitól, meglehetősen ridegnek és ellenségesnek állítva be a lány személyiségét. A pár életében más bökkenők is jelentkeztek. Az egyik után például Joe Carbone, Kobe régi személyi edzője lapátra került, illetve egy korábbi házvezetőnő is beperelte őket Vanessa bánásmódja miatt.

A családi barát felidézte: „Senki nem tud pozitívumot mondani a csajról a Lakers dolgozói közül. Senki. Igazán sajnálatos. Mindenki azt mondja, Kobe nem tudja, mit csinál, szerintem viszont pontosan tisztában van vele. Nem lehet akkora idióta, hogy ne lássa át, mit művelt a családjával. Tudja, és jól érzi magát így.” A folyamatos médiaérdeklődés közepette bizonyos idő elteltével kiderült: Vanessa hűséges támasz és fix pont Bryant turbulens világában. Nem egy alkalommal szedhette volna a sátorfáját, és vonulhatott volna el dollártízmilliókkal a zsebében, ám ehelyett előbb feleségként, majd anyaként is bizonyította rátermettségét. Őt okolni a család szétrobbanásáért nem lenne fair, hiszen már azelőtt is komoly súrlódások voltak Bryanték között, hogy ő megjelent Kobe életében. Arról sem ő tehetett, hogy Kobe csalódott az apjában, ahogy erre Sam Rines rámutatott. Szintén a barátok a megmondhatói, hogy Bryantben hosszú évek óta csak gyűlt és gyűlt a düh az anyjával szemben, még jóval Vanessa előtt. A túlzásba vitt, nyomasztó anyai szeretet elidegenedéshez vezethet. A szórakoztatócége, amelyet megszüntetett, már régóta csak púp volt a hátán, amúgy is beteljesítette küldetését. Sharia férje, Kobe újdonsült sógora, Jerrod Washington mindenki szerint kiváló teljesítményt nyújtott a kompániánál. Különösen a zenei vonalon adódó feladatokkal és kapcsolatokkal boldogult remekül, amikor 1999-ben Bryant túlórák garmadáját átdolgozva és a tervezett büdzsét jelentősen átlépve próbálta befejezni a lemezét. Scoop Jackson, aki a kosárlabda mellett a popkultúráról is írt, megpróbálta figyelmeztetni. Annyi pocsék mű forgott az iparágban, hogy mindenki abba a fals hitbe ringatta magát, könnyű ilyesmit csinálni. „Beszéltünk erről Kobeval, és mondtam neki, remélem, nem valami szart ad elő.” Az All-Star Hétvégén történt lebőgés egyszerre volt óriási és váratlan. Jackson szerint „tisztelni kell a zenei alapokat, amelyekre mindenki építkezik. Összefoglalva annyi történt, hogy Kobe nem úgy kezelte a zenét, mint a kosárlabdát. Teljesen más világ a kettő, de nem lehet elvárni, hogy mindössze magabiztossággal ugyanolyan szintet elérhetsz, amit a kosárban elértél. Ahhoz ugyanazt a munkát be kell fektetni a zenébe is, mint a sportba.”

Bryant végül lelőtte a lemez kiadását, vállalva a Sonyval és másokkal szembeni, zsebbe nyúlós jogi következményeket. A lemez lemondásával kapcsolatos teendőket a szórakoztatóipari cége intézte, és több más projekten is folyt a munka, mielőtt Kobe lehúzta a rolót. Néhány megbízást éppenséggel Joe hozott össze. Bryant nővérei is megdolgoztak a pénzükért, ahogy menedzselték a Bryant Szurkolói Klubot, illetve koordinálták Kobe szponzorainak összes ügyes-bajos dolgát. Nagynénje úgyszintén remek munkaerőnek bizonyult. Ahogy Vaccaro és Rines rámutatott, az eredeti ötlet, a „Team Bryant” ebben a felállásban végül is nagyszerűen működött. Való igaz, Bryant tulajdonképpen dühében szüntette meg a céget, mégsem hirtelen felindulásból. Az egész élete kezdett a zűrzavar, a csalódottság és a düh fura robbanóelegyévé válni, és a detonációt Kobe döntése jelentette, amellyel teljességgel kizárta a családját belőle. Kora ősszel Cox nagypapa eltávozott az élők sorából, így Bryant a feleségével együtt ismét Philadelphiában találta magát. Vanessa kíváncsi volt férje régi külvárosi otthonára, és a szülőkkel való kényelmetlen találkozás végül annak ellenére is hozott némi enyhülést, hogy Kobe nővérei továbbra is nehezteltek öccsükre. A feszültséget fokozta, hogy Bryant a temetésre testőrei társaságában érkezett, továbbá a szertartáson megjelent az egyik exbarátnője. Mindazonáltal a temetés mégis alkalmat adott, hogy minimálisan megnyugtathassa a családját. Cox nagymamával mindig is remek viszonyt ápolt, és most is mellette állt, hogy a szeretetéről és a támogatásáról biztosítsa. A nővéreinek, mintegy végkielégítésként, intézett egy kisebb összeget, miután kurtán-furcsán megszüntette az állásukat a saját cégében. Pam Bryant ugyancsak megállapodott a fiával némi juttatásban, beleértve egy Las Vegas-i házat is, amit Kobe a szüleinek vásárolt. A kapcsolat soha nem állt teljesen helyre, csak gyógyult egy kicsit – legalábbis egy időre. Segítségével a család Las Vegasba költözhetett, és a házukban szerény életet élhettek. Joe pedig szépen fogyasztotta az edzői állásokat a WNBA-ben játszó Sparkstól Ázsiáig, a Fülöp-szigetektől Japánig, nem egy alkalommal Arn Tellem

segítségét is igénybe véve, csak hogy a felszínen maradhasson. A nővérek szintén találtak állást Vegasban. Joe Bryant időközben nem tett le utolsó nagy tervéről: új cipőszponzort vadászott a fia számára. Kobe már amúgy is kicsit kiszeretett az Adidasból, így amikor Joe előadta neki a Nagy Tervet, áldását adta rá – rendesen meglepve ezzel az apját. Joe addigra már megeresztett néhány telefont, ám a teljes folyamat lezárásához még rengeteg idő kellett. Bryant következő lépése, ha lehet, még inkább felkavarta az érzelmeket, sokan egyenesen árulásnak tartották: kirúgta ügynökét, Arn Tellemet. A helyére azt a Rob Pelinkát ültette, akit Vaccaro szerint a Tellem-iroda legaljasabb figurájaként ismert a szakma. Minthogy Bryant akkoriban a SportsBusiness Daily magazin szerint is a világ legjobb reklámarca volt az Adidas, a Sprite, a McDonald’s és más márkák révén, Tellem számára brutális öv alatti ütést jelentett a döntés, és még évekig keserűen beszélt Bryantről. (Egy ügynökség az általa képviselt sportoló valamennyi, tető alá hozott szponzori bevételéből egy előre kialkudott százalékot kap – a szerk.) Az ifjú ügyvéd Pelinka a Michigan Egyetem legendás Fab Five csapatában pattogtatott triplaspecialistaként, így állítólag volt némi rálátása a kosárlabda világára. Bryant pedig sokkal könnyebben találta meg a hangot egy fiatal ügynökkel, akinek kertelés nélkül megmondhatta, mit akar. Leginkább Pelinka dörzsöltsége tetszett Bryantnek, aki maga is örökölte azt a philadelphiai tűzoltóságon eme tulajdonságot bőségesen kamatoztató nagyapjától. Mivel az ifjú pár leginkább egymással szeretett volna foglalkozni, Pelinka egy sor kisebb jelentőségű kapcsolatot is lezárt Bryant életében. Sam Rines beszámolója alapján még néhány Lakers-jegyet kérni is a lehetetlen küldetés kategóriájába került, erre kellett ráébrednie, amikor Rinest az AAU-csapat programja a nyugati partra szólította. „Pelinka egyszerűen bezárta az ajtót, Bryant elérhetetlenné vált mindenki számára. Én például csak jegyeket szerettem volna. Nem is kellett beszélnem Kobeval. Két jeggyel boldog lettem volna. Erre tudod, mi történt? Meg akart félemlíteni! Uramisten, nehogy Sam Rines beszélni tudjon Kobeval! Pelinka lényegében ellehetetlenítette, hogy bárki beszélhessen, urambocsá’, találkozhasson vele.”

Anthony Gilbert, a család barátja úgy vélte, a változások után egyvalamin, pontosabban valakin múlott, hogy Bryant végleg elszakad-e a családjától – mégpedig a nővérén, Sharián, aki öccsének kvázi pótanyja lett. Megelégedett a saját életének egyengetésével, és mindig elérhető maradt Kobe számára, ha az beszélni akart vele. „Sharia nem szeretett a történtekről beszélni, mindig csak annyit mondott, azok nehéz idők voltak, és próbálta összekaparni, ami (a robbanás után) megmaradt”, csóválta a fejét Gilbert.

Más világ 2001 őszén a Lakers a megszokottól merőben eltérő hangulatban érkezett az edzőtáborba. A World Trade Center, azaz a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni támadás olyannyira összekovácsolta a nemzetet, hogy a világ legjobb kosárcsapatának tagjai számára sem volt illő egymással acsarkodni és ellenségeskedni. Nem is tettek semmi ilyesmit. Persze a két új bajnoki lobogó a Staples Centerben szintén remek emlékeztetőként szolgált az összedolgozás és csapatjáték eredményességéről. Az eredeti tervek szerint a Lakers Japánban játszott volna néhány bemutatómérkőzést, ám az utazási problémák miatt ezek kútba estek. Derek Fisher ismét begyűjtött egy lábsérülést, ami újabb műtétet és hosszú rehabilitációt jelentett. O’Neal a lábujjával dőlt ki, műtét és miegymás nála is, az edzőtábort a kispadon ülte végig. Maga Jackson szintén csupán a tábor végén csatlakozott a gárdához 94 éves édesanyja halála miatt, illetve Bryant is hosszabban tartózkodott Philadelphiában, többek között nagyapja temetése ürügyén. A körülmények szorosabbra fűzték a szálakat a tagok között, nyilatkozta O’Neal a riportereknek. Jackson azonban arra figyelmeztetett, ha a játékosai azokhoz az elit gárdákhoz akarnak csatlakozni, amelyek egymás után háromszor is el tudták hódítani a bajnoki címet, akkor 2002-ben újra bizonyítaniuk kell, hogy megvan az ehhez szükséges kémia és csapategység. Ami komoly gondokat okozhatott, az a liga történetében először, a nyáron frissen engedélyezett zónavédekezés volt. O’Neal dühösen figyelte, ahogy a csapatok elkezdték gyakorolni a sémát, mert tudta,

amint visszatér a lábujjsérüléséből, a zóna célja az ő megállítása lesz. Úgy is lett. A zónának adott zöld jelzés valóban a magasemberek jelentőségét csökkentő folyamat első mérföldkövévé vált, amint az amerikai profi kosárlabdázás egyre inkább a pace and space játék felé tolódott (aminek lényege, hogy minél magasabb játéktempó mellett minél nagyobb/szélesebb tereket nyissanak a játékosok a pályán – a szerk.). Személyzeti fronton is történtek változások. Ron Harper visszavonult, jelentős űrt hagyva maga után, hiszen jelenléte nagymértékben enyhítette Bryant és O’Neal acsarkodásait. Az erőcsatár Horace Grant szabadügynökként Orlandóba igazolt, a helyére a San Antonió-i szabadügynök Samaki Walker érkezett. Az edzőtábor a keretben találta még az ex-chicagói Dickey Simpkinst is, akit az edzők nagyon értékeltek ugyan, ám csak egy nem garantált szerződése volt, így a végső csapatszűkítésnél elköszöntek tőle. Irányító posztra Lindsey Hunter érkezett a Milwaukeeból, hogy dobókészségével és passzaival segítsen, amíg Fisher felépül. A fiatal kiscsatár Devean George-ot már régóta fejlesztette a Lakers stábja, és szerették volna élesben is bevetni. Ugyanez állt az erőcsatár Szlava Medvedenkóra, aki támadásban kifejezetten ígéretesnek tűnt, viszont még angolul is meg kellett volna tanulnia. A pontszerzés terhe így ismét csak O’Nealre és Bryantre maradt, ők viszont ekkortájt sokkal szebb színben látták a világot. Jackson nyilatkozata szerint Bryant „nem mondom, hogy 180 fokos fordulatot vett, de 90 fokosat biztosan. Sokkal befogadóbb, egészen máshogy viselkedik és beszél a csapattársaival és a Lakers többi dolgozójával is.” Amíg január 14-én O’Neal egymeccses eltiltását töltötte, Bryant 21/34-es mezőnnyel 56 pontot rámolt be három negyed alatt a Memphisnek a Staplesben. Robert Horry csak pislogott: „Ez a leghihetetlenebb produkció, amit valaha láttam. Nincsenek szavak, mit művelt ma ez a fickó. Elképesztő!” A szezon érzelmi csúcspontja az All-Star mérkőzésen jött el, amelyet Philadelphiában rendeztek. Bryant 31 pontjával a mérkőzés legértékesebb játékosa lett, a közönség azonban csak pfujolta

szakadatlanul. Az NBA tévénézőinek ez némileg túlzásnak tűnhetett, bár végül is magyarázhatták a néhány hónappal korábban játszott nagydöntővel, amelyben Bryant a 76-osokkal küzdött. Volt azonban még egy rejtett oka a közönség nemtetszésének: a város kosarasai szorosan összetartó közösséget alkottak, élükön Sonny Hill-lel, és miután Joe kiöntötte a lelkét néhány barátjának, máris futótűzként terjedtek a hírek a családi ügyekről. A szurkolók nem ismertek minden részletet, ám ahhoz eleget tudtak, hogy Bryantet még inkább egy rettenetesen elcseszett hülyegyereknek tartsák. Ahogy a fütyülés és pfujolás közepette elhagyta a pályát, Kobe összetalálkozott Scoop Jacksonnal. „Engem látott meg elsőként, amikor a játékoskijáróba ért a pályáról. Még mindig szólt a füttykoncert, és az volt az a pillanat, amikor egyszer csak sírva fakadt. Nem értette a tüntetést. Elvonultunk egy sarokba.” Jackson megölelte és vigasztalta Bryantet. „Minden rendben lesz!” „Scoop, nem értem az egészet!”, panaszolta Kobe a könnyein keresztül. „Nézd, a nép sokszor csak hosszú idő után érti meg a sportolókat. Még egy Muhammad Alinak is rengeteg idejébe került, míg elfogadták”, próbálta vigasztalni Jackson. „Egyszerűen csak állt ott a trófeáját markolászva, miközben bátorítottam. Ekkor láttam először, hogy valami egyáltalán megérintette. A közönség tényleg durván a lelkébe gázolt. Percekig tébláboltunk, mondtam neki, hogy hagyd a francba, fingjuk sincs az egészről, de előbb-utóbb megértenek téged is, mígnem egyszer csak kihúzta magát, és mintha ollóval vágták volna el, véget vetett szomorkodásnak.” Philadelphia ellenszenve Kobe számára felfoghatatlan volt, mintha azt várta volna, hogy szülővárosa családtagként kezelje őt. Mindannyian egy család vagyunk, tette hozzá Jackson. Tulajdonképpen lehet, hogy pontosan ez történt. A dühödt közönség családtagként kezelte Bryantet.

Triplázás Az 58 győzelmet számláló alapszakaszban történt egy-két váratlan botlás, ám a csapategység szempontjából a szezon messze

felülmúlta az eddigieket. A rájátszásban a gárda megint kisöpörte a Portlandet az első körben, és ismét a San Antonióval nézett farkasszemet a főcsoport-elődöntőben – Bryant pedig újfent szállította ellenállhatatlan játékát a kulcspillanatokban. A Lakers 2-1re vezetett a párharcban, amikor a San Antonio a negyedik mérkőzés második félidejének utolsó öt percére fordulva tízpontos előnyt szerzett. Bryant egymaga tíz pontot rámolt be abban az öt percben, köztük egy percen belül két hárompontost, illetve a győztes kosarat is egy támadólepattanót visszatéve, 5,1 másodperccel a vége előtt. A Lakers kiizzadta tehát a 87-85-ös győzelmet és a 3-1-es összesített vezetést. Ezzel a gárda sorozatban tizenegyedik idegenbeli sikerét érte el a rájátszásban, ideértve a 2001-es nagy menetelésüket is. Bryant aznap az első 23 dobásából 16-ot kihagyott, ám ekkor vérszemet kapott, és beindította a rakétákat a meccs végén. Jackson elsősorban kettes poszton játszatta Bryantet, ahol Jordan is szerepelt a Chicagóban. A San Antonio elleni mérkőzéseken többször is feltolta a hármas posztra, ahol rendre a védelem mögé tudott kerülni, hogy tisztára játssza magát. Az ellenfelek nemigen tudtak kettős őrizetet küldeni sem Bryantre, sem Jordanre, amikor kiscsatárként vetette be őket Jackson, mert a háromszög-rendszer helykihasználása ezt rendkívül megnehezítette. Gregg Popovich, a Spurs legendás edzője így értékelte Bryantet: „Először is: elképesztő tehetséggel van megáldva. Másodszor: a teste még fel is nagyítja ezt a tehetséget a magasságával és langalétaságával. Harmadszor: rendkívüli módon akarja a győzelmet, pont úgy, ahogy Michael Jordan akarta.” Bryant hősiessége továbbjuttatta a Lakerst a következő fordulóba, ahol a Sacramento Kings elleni hétmeccses sorozattal igazi körömrágós klasszikust sikerült összehozni az utókornak. Az egyébként is hangos Arco Aréna szurkolói Jackson csapatai ellen mindig rátettek egy lapáttal, elképesztő hangorkánt tudtak varázsolni. A negyedik mérkőzés kimenetelét örök időkig sajnálni fogják a Kings szurkolói. A Lakers hátrányból felállva nyert, ami önmagában is elég ok a bosszúságra, de a sportfogadási botránya kirobbanása után Tim Donaghy bíró úgy nyilatkozott, a meccs esetleg meg lehetett

bundázva, amire persze soha, semmilyen bizonyíték nem került elő. Mindenesetre a Sacramento-drukkerek számára ez egy óriási „mi lett volna, ha” összecsapás maradt, amellyel kapcsolatban mindig is Robert Horry utolsó kosara szerepel majd a rémálmaikban. Azzal úszott el a Kings reménye a 3-1-es vezetésre a 2002-es Nyugati főcsoportdöntőben. A Lakerst már az első negyedben elkezdte kifütyülni a saját közönsége, amikor 40-20-as hátrányba került a csapat, sőt a Kings előnye 46-22-ig duzzadt, mielőtt elkezdett volna olvadni. Samaki Walker életének második hárompontosa a félidei dudaszónál egyértelműen időn túli volt, a bírók mégis megadták, ami rossz óment jelentett a vendégeknek a második félidőre. A Lakers összekapta a védekezését és a lepattanózását, így folyamatosan egyre közelebb került ellenfeléhez. Aztán 1:39-nél Robert Horry beejtett egy triplát, amivel a Kings már csak 96-93-ra vezetett, majd 26,9 másodperccel a vége előtt O’Neal süllyesztett el két büntetőt, egyetlen pontocskára csökkentve a különbséget. A Kings centere, Vlade Divac 11,8 másodpercnél kettőből egyet dobott be a vonalról, így a Sacramento kétpontos előny birtokában készült egy utolsó, mindent eldöntő védekezésre. Bryant betöréssel próbálkozott, de kihagyta a dobást, és O’Neal pöcije is kimaradt. Divac messzire kiütötte a lepattanót, remélve, hogy a labda kimegy a pályáról, ám ehelyett pont a triplavonalon ácsorgó Horryt találta meg. „Amikor láttam, hogy felém jön a labda, mondtam magamban, nézd csak, mit kaptam!” Miközben letelt a játékidő, bedobta a hárompontost, ezzel mintegy megkoronázva a Lakers második félidei feltámadását. Az összesítés 1-3 helyett 2-2-re módosult. A Sacramento gyenge lepattanózása és büntetőzése végül megpecsételte a sorsát: a hetedik meccsen hazai pályán kaptak ki. A Lakers tehát ismét bejelentkezett az NBA-döntőbe, ahol az a Jason Kidd vezette New Jersey Nets várt rá, amely annak idején egy paraszthajszálnyira volt Bryant ledraftolásától, és ahol a Kobe újoncévéből ismerős játékostárs és barát, Byron Scott töltötte be a vezetőedzői posztot.

A Nets nem tudott lépést tartani Bryanttel és O’Neallel. A két sztár a kulcsfontosságú harmadik meccsen a Lakers 106 pontjából 71-et rámolt be. Bryant ismét akkor villogott, amikor a leginkább kellett: Jason Kidd és Kerry Kittles szorításában úgy tűnt, elveszíti a labdát, aztán mégis visszakerült hozzá valahogy, és a büntetővonal környékéről, fordulásból elsüllyesztett egy tempót, 104-100-ra alakítva az állást 19 másodperccel a vége előtt. A mérkőzés kosaránál Kidd folyamatosan Kobe nyakában lihegett. „A nagy játékosok nehéz helyzeteket is megoldanak”, nyilatkozta Kidd a mérkőzés után, amivel tulajdonképpen a Lakers egész történelmét összefoglalta egyetlen hollywoodi stílusú mondatban. Ezt megerősítve Bryant a negyedik meccs után a Continental Airlines Arénában egy Michael Jordan-mezben feszítve ünnepelte a győzelmet. A Los Angeles Lakers egymás után három bajnoki címet elhódító csapatként végre csatlakozhatott a Minneapolis Lakershez, a Bill Russell-féle Boston Celticshez és Jackson Chicago Bullsához. Magic Johnson persze ajakbiggyesztve nyilatkozta az Associated Pressnek, hogy szerinte ez a gárda nem olyan erős, mint az ő Showtime-ja egykor, vagy Jordan Chicago Bullsa, vagy éppenséggel Larry Bird Boston Celticse. „Azok a csapatok sokkal mélyebb, komolyabb játékerőt képviselő gárdák voltak, ez a Lakers meg csak két sztárból és a vízhordókból áll.” Ez lett Phil Jackson kilencedik bajnoki címe, amivel utolérte a legendás Red Auerbachot, mint a valaha élt legsikeresebb edző. A rájátszásban 156 nyert mérkőzésnél járt, amivel örök ellenfelét, Pat Riley-t fogta be. A triplázás pedig már a harmadik alkalommal sikerült neki, míg a Lakersnek az első ilyet hozta össze. „Az első igazi újdonság és remek érzés”, emlékezett vissza Bryant. „Az első mindig is a legszebb marad. A második az egész évben minket sújtó viszontagságok miatt marad emlékezetes. Megdolgoztunk érte. Ez a legutóbbi pedig a legnagyobb csapatok közé emel minket, ami varázslatos!” O’Neal gratulált Jacksonnak, hogy „sikerült kihoznia belőlünk a legtöbbet”, hozzátéve, az edző az első találkozásukkor felvázolta neki

a tervét. Jackson megígérte, ha végigcsinálják a tervet, nagy sikereket fognak elérni együtt. „Boldog vagyok, hogy Jerry Westnek sikerült idecsábítania Philt, mert pontosan rá volt szükségem”, közölte O’Neal. „Addig amolyan jó játékosnak számítottam, akinek nincsenek bajnoki címei. Aztán jött Phil, és most már három is van!” Ezzel sorozatban a második bajnoki ünneplés során sikerült a két sztár valamelyikének Jerry Westet megemlítenie és dicsőítenie. Jackson évek óta úgy kormányozta az aktuális csapata hajóját, hogy se a saját stábja, se a játékosai ne érezzék magukat tökéletes komfortban. Az entrópia (egyensúlytalanság) viszont csak egy darabig működött. Már Chicagóban is szerepet játszott mind a sikerekben, mind a gárda konfliktusainak kialakulásában, még Jackson távozása előtt. Három sikeres, ugyanakkor káosz és dráma uralta évad után a Jacksont régóta figyelők szerint az edző jó úton járt, hogy hasonló módon kiutáltassa magát. Az sem javított az esélyein, hogy összejött a csapattulaj lányával, Jeanie Buss-szal. Hamarosan szállingózni kezdtek a pletykák, hogy mind Jerry Buss, mind fia és csapaton belüli örököse, Jim Buss eltávolodott Jacksontól. Mitch Kupchak GM eközben fenntartotta kiváló viszonyát régi főnökével, Jerry Westtel. „Jackson és Kupchak sosem ettek egymás tenyeréből”, mutatott rá Charlie Rosen. „Philnek több hatalma volt, mint Mitchnek, de amúgy is, kivel tudott volna Phil együttműködni egyáltalán? Ahhoz, hogy akkora egomániásokat tudj irányítani, mint a játékosok, ne adj’ isten, a tulaj, neked magadnak is egoistának kell lenned.” Jackson szabálya, miszerint a csapatbusz tabu mindenki számára, aki nem játékos, edző vagy szakmai stábtag, sokaknak nem tetszett. Mindezek alapján az edzői karnak egyre inkább az lett a benyomása, hogy ezzel a Lakersszel három bajnoki cím a határ. Rosen több másodedzővel is beszélt erről: „Az első győzelemnél többen is úgy érezték, hogy a valaha bajnokságot nyert csapatok közül annak a Lakersnek volt a legkevesebb kollektív tehetsége.” Ez is arra mutatott, hogy a vezetőedző ideje lassan lejár.

Jackson és segítői már Chicagóban is megállapították, hogy a legtöbb, amit egy adott szituációból kihozhatnak, három egymás utáni bajnoki cím. A sikernek igenis vannak határai, és úgy tűnik, az NBA lebonyolítási rendszerében az emberi faktor ennyit enged. A Lakers a következő két szezonban még tett néhány furcsa lépést, hogy megpróbálja tovább nyújtani a szériát – hasztalan. Viszont ezalatt az érintettek sokkal többet tudtak meg saját magukról, mint amennyit szerettek volna.

Winter és Jackson Furcsamód, mintha egy hollywoodi forgatókönyvben olvasták volna, eljött egy komolyabb hullámvölgy Jackson és Winter hosszúhosszú együttműködésében. Néhány külső szemlélő előtt tökéletesen kirajzolódott a két barát között egyre csak növekvő feszültség oka. „Phil Shaq, Tex pedig Kobe oldalán állt”, magyarázta Rosen. „Phil Kobet hibáztatta, Tex Shaqet. Sokat beszéltek erről, mert amúgy nemigen adódott közöttük súrlódás.” A nézetkülönbség nem volt újkeletű, ám annak ellenére sem tudták elsimítani, hogy a két játékos időközben rengeteget fejlődött, és sokkal kevesebbet harcolt egymással. Rosen véleménye szerint alapvetően két különböző szemszögből látták a világot. „Játékosként Tex alacsony, Phil pedig magas poszton játszott. A magasak jobban viszonyulnak a magasakhoz, a hátvédek a hátvédekhez.” Winteren mindig látszott, mit gondol, ráadásul ki is mondta, soha nem titkolt semmit. Jackson ezzel szemben általában felvette a pókerarcát, és semmit nem mutatott az érzelmeiből. Úgy nézett ki, mint az óceán – a felszínen nyugodt, de ki tudja, mi rejlik a mélyben… Bill Wennington, Jackson egyik chicagói játékosa megfigyelte, hogy az edző rendre 3-4 lépéssel jár mindenki előtt. Ha összehozott vele a sors, a legjobb, amit tehettél, hogy megálltál egy pillanatra, és elgondolkodtál, mit is csinált Phil, és merre tartottak a dolgok. „Az embereknek fogalmuk sincs, milyen nehéz egy ennyire tehetséges kosárlabdacsapatot edzeni”, magyarázza Rosen. Ahhoz, hogy a csapataiból győztest faragjon, Jackson úgy érezte, ellenőriznie és befolyásolnia kell a körülményeket és a légkört. Igazából minden nagy edző kontrollmániás. Jackson például azért is

rúgta ki a köztiszteletnek örvendő chicagói mentort, Johnny Bachot, mert Bachnak túl nagy befolyása volt Michael Jordanre. Winter és Jackson általában zárt ajtók mögött rendezték a nézeteltéréseiket, amelyek többek között abból adódtak, hogy Jackson nyíltan favorizálta Shaqet, míg Kobeval sokszor ellenségesen viselkedett. Jackson a tőle megszokott módon a médiát is felhasználta a saját üzelmeihez. „Épp az ESPN-nek írtam, és a Lakershez osztottak be, róluk kellett tudósítanom”, meséli Rosen. „Az egyik meccs után Tex vitt el a hotelemig. Tex nagy igazmondó, ami a szívén, az a száján, mindegy, hogy épp hol van, vagy kivel beszél. Aznap este nagyon haragudott Bryantre, el is mesélte, megmondta neki, nem tetszett, ahogy ma játszottál. Kobe erre azt válaszolta, nem tetszett, ahogy ma edzettél. Nekem meg ez volt az egyik első megbízatásom az ESPNnél, és borzasztóan be akartam vágódni. Úgyhogy megszegtem a beszélgetés bizalmas jellegét, és leadtam a sztorit. Phil pedig közölte velem: ne beszélj Kobeval, ő sem akar beszélni veled. Sőt látni sem akar, annyira mérges. Nem tudom, mit fog tenni.” Rosen szót fogadott, hiszen nemcsak az ESPN-nél, hanem Jacksonnál is jó pontokat akart szerezni. A sztorija meg épp kapóra jött a főedzőnek, hogy éket verjen Winter és Bryant közé. Jackson eleve méretes egója a Lakers bajnoki győzelmeivel, ha lehet, még nagyobbra nőtt. Winter szerepe az ellenfelek feltérképezésében, az edzések megtervezésében és lebonyolításában, a háromszög-taktika tökéletesítésében mindig is kritikus fontosságú volt Jackson csapatainál. Tim Duncan, a San Antonio kiválósága a 2000-es All-Star mérkőzés után, amelyen a nyugati csapatot Jackson és Winter együtt irányította, így nyilatkozott: „Egyértelmű, ki az agy kettejük közül.” A 2002-es bajnoki cím után Jackson azt akarta, hogy Winter minden kritikus háttérfeladatát lássa el továbbra is, a tétmeccseken azonban ne a kispadon, hanem egy sorral hátrébb foglaljon helyet. A magyarázata szerint Winter korára tekintettel hozta meg döntését, Winter ellenben úgy gondolta, Jackson túlságosan is saját magának akarta a dicsőséget a csapat sikereiért. Persze közrejátszott ebben Winter közeli kapcsolata is Bryanttel. Ennek

köszönhetően a Jackson és Bryant közötti nehézségek eléggé felnagyították Winter szerepét, mint Kobe legfőbb pártfogóját az edzői stábon belül. Ahogy korábban megkérte Jerry Westet, hagyja el az öltözőt, arra számítva, hogy emiatt a legenda távozik a Lakerstől, Jackson most is remélte, a döntésével hasonló üzenetet tud küldeni Winternek. A rutinos edző vette a lapot, és nagyon is elgondolkodott a visszavonuláson. Bryant azonban mellette állt: „Nem szállhatsz ki! Ha megteszed, teljesen meg fogok őrülni!” Bár néhányan úgy gondolták, ez már meg is történt.

ÖTÖDIK RÉSZ

MAMBA 24. FEJEZET

SZIKLÁS-HEGYSÉG, RÖGÖS ÚT Végül a cipő csak leesett a lábáról, úgymond. Kobe Bryant és az Adidas kapcsolata az utolsó fázisához, a szétváláshoz érkezett. Bryantnak először is ki kellett mutatnia a cipők és a cég iránti teljes érdektelenségét, noha utóbbi annak idején lehetővé tette számára, hogy álmait valóra váltva rögtön a középiskolából a profik közé mehessen. A 2002-es bajnoki döntő mérkőzésein megszabadult a vadonatúj cipőktől, és visszatért az eggyel korábbi Adidas-modellhez, a Kobehoz. Miközben a kapcsolat lezárása felé hajóztak, Bryant még csak véletlenül sem hívta fel Sonny Vaccarót, hogy megköszönje neki mindazt, amit érte tett, amikor pénzt adott a szüleinek, neki pedig dollármilliókat, mielőtt egyáltalán pályára lépett volna egyszer is az NBA-ben. Tucatnyi évvel később sem változott a helyzet, Vaccaro e könyv 2015-ös (amerikai) megjelenéséig egyszer sem beszélt Bryanttel, és még akkortájt is feldúltan emlékezett a szakításra. Ő egy Wall Street Journalban megjelent cikkből értesült az egészről, amelyben leírták, Bryant 10 millió dollárt fizetett, hogy kivásárolja magát a szerződésből. Teljesen valószínűtlennek hatott, hogy valaki ennyit kidobjon az ablakon ilyen ürüggyel. „Borzalmas csapásként éltük meg”, emlékszik vissza Vaccaro. „Szörnyű, amit az Adidasszal művelt. Semmi olyat nem tettek, amivel ezt kiérdemelték volna. A pénz abszolút nem jelentett semmit, még Kobenak sem fájt annyira tízmillió. Sértve éreztem magam, bár azt hiszem, ezt az egészet kitervelték, és szerintem a Nike bőven benne volt a konspirációban. Úgy hiszem, már azelőtt megállapodtak, mielőtt tőlünk lelépett. Az egész túlzottan kiszámítottnak tűnt. Szerintem a tízmilliót a Nike kifizette neki valamilyen úton-módon. Biztos, hogy nem Kobe csengette ki. Ezt azért tudjuk.” A vége egyébként kifejezetten visszataszítóra sikeredett egy dermesztő hangulatú németországi meetingen, ahol a szupersztár az

anyacég képviselőivel találkozott. „Ez nem sokkal azután történt, hogy próbálta hordani az autós cipőt”, idézi fel Peter Moore, aki akkor is az amerikai vállalat élén állt. „A nyáron Németországba vártuk, ahol valamiféle jövőképet kívántunk felfesteni neki, megmutatni, merre is akarnánk haladni vele a következő években.” Az Adidas meglehetősen mutatós prezentációt rittyentett, Moore víziójában végre feltűnt egy Bryant-termékcsalád, amit a Jordan-féle Jumpman méltó riválisának szántak. „Nem csupán kosárlabdacipők szerepeltek a tervekben, de utcai cipők és ruhák is”, mondja Moore. „Persze az egészhez idő kellett még, azaz nem egyik napról a másikra jöttünk volna ki velük.” Csakhogy úgy festett, Bryantnek erre már nem volt ideje. Eléggé feldúltan érkezett a legújabb cipővel kapcsolatos gyártási problémák miatt. Igaz, az Adidasnál csak utólag ébredtek rá, hogy Kobe ekkor már minden bizonnyal aláírt egy másik, titkos megállapodást, melyet a gyanú szerint Joe Bryant hozott össze neki, látva fia egyre növekvő frusztrációját. Más kérdés, hogy az épp futó Adidas-szerződés meglehetősen nagyvonalúnak tűnt, és a cég marketingkampányai igazi globális sztárrá avatták Bryantet, ahogy tette a Nike Jordannel. Például egymás után másodszor is ő kapta meg a Tinik Választása Díjat (Teen Choice Award), ami nagyra értékelt elismerésnek számított a reklámszakmában, egyszersmind bizonyította, hogy az Adidas csupán négy év alatt milyen tökéletesen felépítette Bryantet. „Nem gondolnám, hogy a probléma valaha is pénzügyi természetű lett volna”, vélekedik Moore. „Sokkal inkább az, vajon elhitte-e, hogy képesek lehetünk azzá válni, amiről értekeztünk. De Kobe egyáltalán nem beszélt udvariasan, hadd fogalmazzak így, különösen a németekkel. Ők azért eléggé formálisan viselkednek, még ha próbálnak is valamiféle hanyag eleganciát sugározni. El akarták vinni vacsorázni, ő pedig nem akart menni, és végül nem is ment. A németek számára ez sértő volt.” „Kezdesz bicskanyitogatóan viselkedni”, közölte vele Moore. „Én csak az üzlet miatt vagyok itt. Kizárólag az üzlet miatt”, válaszolta Kobe.

„Mondtam, oké”, folytatja Moore. „Akkoriban már mindenhová testőrökkel járt, ami elég furán vette ki magát. Ezek az emberek folyamatosan a csuklójukba beszéltek, miközben ő kezdett teljesen megváltozni, leginkább a hírneve miatt. Jordan sosem járt testőrökkel. Egy sofőr vezette a kocsiját, aki nyilván hordott magánál pisztolyt, de MJ sosem vonult elnöki testőrség kíséretében. Kobe igen.” „Szándékosan akasztotta ki őket”, állítja Vaccaro a németországi események kapcsán. Merthogy az éjszaka közepén Bryant kicsekkolt az Adidas által foglalt luxushotelből, és átment egy másikba, ami megint csak a bunkóság kategóriája. „Mindent elkövetett, hogy felheccelje őket”, közölte Vaccaro. „Durva sértés volt ez is.” Moore már látta, hová fut ki az egész, elvégre Bryant és neje mind kevesebb érdeklődést tanúsított a különböző találkozók iránt, melyek közül az utolsót Clevelandben tartották. „Három vagy négy megbeszélésünk volt még velük”, idézi fel Moore. „Pontosan meg tudod mondani, amikor prezentálsz valakinek, hogy érdekli-e az egész vagy sem. A nőt egy pillanatig nem izgatta. Nem szólt semmit, félrevonta Kobet, és kizárólag vele beszélt. Ami persze nem gond, ez egy ilyen sport. Csakhogy akkor mi teljesen mást kezdtünk el csinálni, és azt szerettük volna, ha Kobe tevékenyen részt vesz a folyamatban. Ő azonban már nem akart. Szerintem az járt a fejében, hogy inkább a Nikeval hoz össze valamit.” Az Adidasnál későn jöttek rá, hogy a Nike a saját szponzoráltjait vetette be, akik sikerrel ébresztettek kétségeket Kobeban, véli Moore. „Az öltözőben folyó szarakodás amúgy igen érdekes dolog. A nikes srácok állandóan ott köröznek a többiek körül, és senki sem szól rájuk, amikor odavetik: minek hordod ezeket a vicces cipőket? Márpedig az ilyen idiótaságok tudnak hatni.” Moore tökéletesen látta Jordan frusztráltságát 1987-ben, amikor ott akarta hagyni a Niket. Most Bryant fejében kavarogtak hasonlóképp a gondolatok. A két helyzet között ugyanakkor volt egy gigantikusan nagy különbség. Jordan a kezdetek kezdetétől egy addig sosem látott szerződési kitételnek hála minden eladott cipő után százalékot kapott a Niketól, ami 2015-ben – jóval azután, hogy

befejezte pályafutását – már évi 100 millió dollárra (!) rúgott. Túl jó szerződést kötött ahhoz, hogy ebből kiszálljon, 1987-ben meg is győzte őt erről Moore és Rob Strasser. A fenti klauzula döntő mértékben járult ahhoz hozzá, hogy Jordan legyen az első sportoló a világon, akinek a bevételei meghaladták az egymilliárd dollárt. 2002-ben Bryantnek igen szép szerződése futott az Adidasszal, ám ebben nem szerepelt hasonló részesedés az eladásokból. Igaz, másnak sem, a kosárlabdában kizárólag Jordannak ajánlották ezt fel. A Bryant-csapat valószínűleg nagyot hibázott, hogy nem akartak bármi hasonlót kiharcolni – Kobe minden bizonnyal megért volna néhány százalékot az Adidasnak. Ha ezen múlt volna, a cég garantáltan megadja ezt neki, hogy továbbra is a legfőbb reklámarcaként számíthasson rá. „Kobe sokkal többet ért az Adidasnak, mint a Nikenak”, mondja Vaccaro. „A Nike csak azért akarta őt, hogy ne az Adidasé legyen.” Moore is amondó, a royaltyt gyaníthatóan megkaphatta volna Bryant, „amennyiben keményen beleáll ebbe. Ha akkor azt mondja, kérek két-három százalékot minden egyes cipő után, szerintem közös nevezőre jutottak volna idővel.” Ám ő az üzletben is ingerlékenyen, érzelemvezérelten viselkedett. Meg akart szabadulni Arn Tellemtől is, hogy teljesen maga határozhasson. Idővel az új ügynökével, Pelinkával kifejezetten okos és előrelátó döntéseket hoztak, ám ez esetben eléggé elhamarkodottan léptek, egyértelműen az emócióktól fűtve. Elesett Bryant valamiféle nagy lehetőségtől azzal, hogy brandet váltott? A kérdés ugyanúgy megválaszolatlanul fekszik előttünk az idők távlatából nézve, mint az egyetem kihagyására vonatkozó felvetések. Ki tudja, mi történik, ha marad, és nagyobb szeletet kér a tortából. Bryant szakítása az Adidassal komoly hullámverést idézett elő a sportszergyártók piacán. Miközben Kobe éppen afelé haladt, hogy bevághassa maga mögött az ajtót, Vaccaro egy újabb tizenéves reménység lekötésén dolgozott nagy erőkkel, LeBron Jamesnek hívták az ifjú ohióit. Vaccaro teljesen James bizalmába férkőzött addigra, árulta el Chris Dennis, James mentora és pénzügyi tanácsadója.

A James szerződtetéséért folytatott versenyben 100 millió dolláros végső ajánlatot várt a piac, bár Dennis szerint védence ennél kevesebbért is aláírt volna az Adidashoz, annyira jó viszonyba került Vaccaróval. Kobe kiszállása viszont akkora csapást jelentett az Adidasnak, hogy a német anyacég egy lendülettel lefújta a kosárlabdapiac további meghódítására készített agresszív terveit, mondja Vaccaro. Igaz, arról biztosították, hogy azért még egy normális ajánlatot tehet Jamesnek, mert közelgett a nap, amikor a vállalatoknak teríteniük kellett a kártyáikat. Ám az utolsó percben az Adidas mégis kifarolt az egészből, így Phil Knight és a Nike egy lélegzetelállító, 90 millió dolláros szerződéssel láncolhatta magához a középiskolás Jamest. „Azért minden elismerés megilletti Sonnyt”, mondta 2015-ben Dennis. „Igazából hozzásegítette LeBront ehhez a pénzhez.” A történtek egyszersmind demonstrálták, Kobe Bryant 1996-os döntése milyen elképesztő mértékben nyitotta meg a reklámpiacot a tizenéves tehetségek előtt. „Kobe egy sor ajtót tárt ki az utána következőknek”, mondja Vaccaro. „Abból, hogy a középiskolából elment az NBA-be, McGrady is profitált, és komoly faktornak számított LeBron megaszerződésében is.” „Ezek a srácok tartoznak Kobenak egy öleléssel”, nevet Gary Charles. „És persze öleljétek meg Sonnyt és engem is. De tényleg. Mi izzítottuk be a bizniszt.” Vaccaro ugyanakkor annyira kiakadt az Adidas utolsó pillanatos hátraarcán, hogy a következő nap lemondott, otthagyva élethosszig tartó szerződését. „Miután Kobe kiszállt, ők pedig visszaléptek a LeBron-dealből, azzal az Adidas aláírta a saját kibaszott halálos ítéletét”, mondja Vaccaro indulatosan. „Ah, Kobe már csak ilyen karakter volt. Bárkinek odavághatta, hogy bazd meg, és még csak aggódnia sem kellett miatta, mert hát, ki vagyok én például hozzá képest. Most is megtette. Nem először, sokszor mondta ki csak úgy: ennyi. Teljesen rád vágta a csatornafedelet. Rendelkezett azzal a képességgel, hogy

csak úgy megszabaduljon emberektől. Azonnal. Egyetlen telefonnal. Másképp volt bekötve.” Az Adidas azért túlélte ezt az időszakot, és menetelt tovább Bryant, James és Vaccaro nélkül is. Moore annak idején egy új Jumpman-kampányon gondolkodott, most azonban inkább azon tűnődött, vajon meddig jutottak volna egy Air Jordanhez hasonló durranással Bryant esetében. „Igazából sohasem mentünk bele komolyabban”, ismeri be utóbb Moore. Bryant még túl fiatalnak számított, túlságosan beleragadt más dolgokba, nem igazán tekintett a jövőbe. „Úgy nagyjából egy-két évnyire álltunk az áttöréstől. Ám sosem jutottunk el oda, hogy igazán kidolgozzuk a részleteket, megtervezzük a cipőket, a többi cuccot és vele a megfelelően ütős reklámkampányt. A mai napig meggyőződésem, hogy óriásit dobhattunk és belőle még nagyobb sztárt csinálhattunk volna. Nem tudom, milyen nagyot, de hogy valameddig eljutottunk volna, az biztos.” Bryant tehát kivásárolta magát a még futó szerződéséből, amiért 10 milliót kellett letennie. Ez azért még neki is jelentős összegnek számított, ám mint Vaccaro jelezte, bizonyosan nem kellett a saját zsebébe nyúlnia. Ennyi, plusz egy Bryanttel kötött új szerződés bőven megérte a Nikenak, hiszen évekkel vetette vissza fő piaci riválisát. Az elválást szentesítő megállapodás értelmében az Adidasnak egy év alatt kellett kiárusítania a készleten maradt Bryant-termékeket. Bár a német cégnél erősen gyanakodtak, hogy a Nike áll az egész mesterkedés mögött, Bryant egy éven át nem szerződött le senkivel. Cipőszabadságot élvezett, emlékezett vissza Anthony Gilbert, a családi barát, aki ekkoriban a Nikenak dolgozott bizonyos marketingprojekteken. Gilbert amondó, „Kobe két okból sem volt boldog az Adidasszal. Először is azt érezte, túlságosan futtatják Tracy McGradyt, mintha már ő lenne nekik az első. Egyszer például felcsattant, hogy ’Álljunk már meg, hogyhogy McGradyt kell látnom az óriásplakátokon, aztán meg végiglapozom a Slam-magazint, és tele van T-Mac hirdetésekkel?! És én?’ Szóval egyszer beütött ez. Másodszor pedig közölte velük, ’Srácok, Amerikában messze nem futtattok engem

eléggé, és szerintem ez nagy probléma.’ Aztán lépett, és a következő évet végigcsinálta reklámszerződés nélkül, ami parádésre sikeredett. Egy éven át olyan cipőt hordott, amilyet csak akart. Játszott Converse Weaponsben, amiben Magic. Aztán Iversonokban. Még Jordanben is. Szóval úgy gondolta, ’Nem reklámozok egyetlen cipőt sem, ezért kipróbálom az összeset.’ A Nikeban imádták ezt az időszakot, a legjobb és legismertebb Jordan-cipőket küldték neki, persze a Lakers színeiben.” Gilbert és többi cipőőrült sikoltozott a gyönyörtől. Ültek a net előtt, és üzengettek egymásnak. „Ez kész, láttad Kobet Jordanben? Viccelsz, naná! Kobe végigment a teljes palettán. Még a Fab Fiveban is játszott, Lakersre színezve.” Most, hogy az Adidas is kikerült a képből, Bryant gyakorlatilag megvált mindentől, ami az addigi életére emlékeztette. Család, ügynök, szponzor, kitakarított mindent, ami a Showboat-időszakot idézte, leszámítva az emlékeket. Innen nézve nagyon úgy tűnik, ez volt az első komoly lépés abba az irányba, hogy a személyiségét egy halálosan mérgező kígyóhoz hasonlatossá gyúrja. Mindenesetre az új kezdethez mindjárt egy teljesen új, igazán értékes bejelentés társult. A 2002-es nyári szünetben tudta meg, hogy apa lesz. „Na, ehhez mit szólsz?”, kérdezte akkoriban, őszinte örömmel a hangjában.

Hatalmas alapelemek Akadt a mateknek egy olyan része, amit Bryant mindenképp meg akart tanulni annak idején Jordantől, és a 2002–2003-as szezonban máris igen nagy szüksége lett rá, még ha ez az idénynyitón nem is tűnt realitásnak, ugyanis 29 kísérletéből mindössze 9 hullott a gyűrűbe. Haragudott is magára becsülettel. Kiderült, nem szabad erőltetni bizonyos dolgokat. A kosárlabdaistenek nem szívesen engedik az ilyesmit. Hanem Phil Jackson segítői között akadt egy, George Mumford, aki történetesen elég sokat tudott ezekről a kosáristenekről. Ő afféle misztikus géniusznak számított. Miután kigyógyult a kábítószerfüggőségből, elolvasott minden útjába eső könyvet. Sőt nem csupán olvasta őket, de egy lenyűgöző világlátásmódba csomagolta a teljes tudásanyagot, amelynek

segítségével nagyon hatékonyan tudta kitakarítani az emberek lelkében felgyűlt szemetet. Évekkel később Bryant azt állította, hogy egyetlen szót sem felejtett el abból, amit Mumford valaha is mondott neki, és utóbbi amondó, Bryant koponyáját ismerve ez még teljesen hihető is. Bryantet teljesen levette a lábáról a pszichológus, különösen azzal, ahogy azokat a mágikus pillanatokat kutatta, amikor egy sportoló belép „a zónába”. Mumford annak idején Jordan bűvöletében élt. A chicagói időszakban a sztárral dolgozva azt vette észre, Jordan alapkészséggé fejlesztette, hogy rutinszerűen „felkapcsolja” magát, ami olyan szintű teljesítményjavulást idéz elő, amihez foghatót Mumford egyetlen más kliensénél sem tapasztalt (holott annak idején egy szobában aludt Julius Ervinggel a Massachusetts Egyetemen). Belépni „a zónába” egészen különleges tapasztalásnak számított – aki képesnek bizonyult erre, az viszont sehogysem tudta igazán megérteni, miként is történt az egész. Ám maga az érzet annyira magával ragadónak hatott, csodálatosnak és misztikusnak, hogy mindenki újra át akarta élni, mintha csak ópiátfüggővé váltak volna (mint egykoron Mumford ténylegesen is). Tex Winter egy kevésbé tökéletes, ifjú Jordant látott Bryantben, aki azonban a nagy MJ-re annyiban tökéletesen hasonlított, hogy teljes mértékben nyitott volt Winter összes elképzelésére. Ugyanakkor Jackson mester a következő szezonban sem óhajtott vevő lenni Bryant fantáziáira és romantikus képzelgéseire – jóllehet Jordan esetében épp az ellenkezőjét tette. A nagy különbség nyilván abban rejlett, hogy Jordan idősebben került Jackson keze alá, és alapvetően realista, azaz nem igazán fordított időt álmodozásra és a hittel kapcsolatos képzelgésekre. Ahogy érettebbé vált, Bryant is megtanult egyre kevesebbet beszélni ezekről a dolgokról, illetve próbálta kevesebb jelét adni annak, mennyire Jordant tekinti a példaképének. Ám az idő múlásával is nyilvánvaló maradt, hogy Bryant továbbra is az ambíciói rabja, amit egyébként az Adidasidőszak során oly keményen beleneveltek. Jackson – két elvakult prédikátor gyermeke – eközben úgy csatázott Bryanttel, mintha azt érezné, saját kezűleg kell Belzebubot

visszavernie; mindez idővel egyre jobban idegesítette Wintert. Bryant mindössze huszonnégy esztendősen már a hetedik NBAidényére készült, Jackson mégsem méltatta arra, hogy egyszer is leüljön vele komolyabban beszélgetni, ami összességében elég ironikusnak tűnt. Jackson ugyanis híres volt arról, hogy szoros kapcsolatot szeret kiépíteni a játékosaival, Bryant esetében azonban szándékosan letett az ismeretségük elmélyítéséről, mondván, Kobe szélsőségesen megengedő típus. Az edző Jordan irdatlan akaratával is csatába szállt valamelyest a Bullsnál, vele azonban rendszeresen találkozott, és mindent megtett azért, hogy a kölcsönös megértés megmaradjon kettejük között. Viszont ahogy Bryant iránt viseltetett, az egy gigászi és elhúzódó csatározáshoz vezetett a sportág legsikeresebb edzője és a legkeményebb fejű ifjú játékosa között. Egy ponton maga George Mumford is igyezekett beszélni Jacksonnal. Annyit ért el ezzel, hogy az edző visszacsapott, és jelentősen csökkentette a csapattal kapcsolatos munkáját, a három zsinórban megnyert bajnoki cím ellenére is. Miután maga is misztikumokkal átszőtt környezetben nőtt fel, Jackson igen nagyrabecsülte Mumfordot, illetve azt a páratlan tehetségét, ahogy a játékosai tudatát alakította. Így a kosarasok idővel teljesen tisztán láthatták azt a világot, amelyben versengeniük kellett, megértvén, hogy minden az emberi interakciókon alapul. A profi sportbizniszben pofázni bárki tud, azaz nem az számít, ki mit mond, hanem az, ki mit tesz, szólt Mumford alapvetése. A játékosoknak nem csupán a körülöttük lévők cselekedeteit kellett tisztán látniuk és értékelniük, de a saját magukét is. Jackson azonban annyira belegabalyodott a kötélhúzásba, hogy megpróbált Mumford helyére egy helyi iskolákban dolgozó pszichológust hozni, aki a nárcisztikusokra specializálódott. Ám a végzet így is feltűnt a horizonton, már a szezon kezdetén. O’Neal addig halogatta lábujjműtétét, hogy végül a teljes alapozótábort és a bajnokság első két hónapját is ki kellett hagynia. Így az ajtó ismét nyitva állt Kobe Bryant előtt, aki be is viharzott rajta, egyszerre váltva ki megkönnyebbülést és csalódottságot Jacksonból.

Az eléggé kulcskérdésnek tűnt – bár senki sem tette fel az idényrajton –, hogy vajon a Jackson és Bryant közötti totális diszfunkció kijavítható-e egyáltalán. Később Winter szűk körben beismerte, a tréner majdani távozásához nagyban hozzájárult, hogy nem megfelelően kezelte Bryantet. „Nagyon korán, nem sokkal azután, hogy elkezdtünk Los Angelesben dolgozni, Phil eldöntötte, hogy neki Shaq lesz az első”, magyarázza Winter. „Világossá tette Kobenak, a médiának, mindenkinek, hogy ez Shaq csapata. Egyértelműen kimondta, jobban érdekli Shaq bármilyen igénye, mint Kobeé, aki látszólag elfogadta ezt.” Visszanézve, Bryant kissé elbagatellizálta a problémát. „Phil megpróbált kitalálni engem annak idején. Én meg azt mondtam neki, hogy nem kell engem kitalálni. Csak kosarazni akarok, és a lehető legjobban megtanulni a játékot. Miután ebben megegyeztünk, végre elindultunk valamerre. Ám az ő kis mentális játszmáiban nem akartam részt venni. Annyi minden más van, amire figyelnem kellett a kosárlabdában, időm sem volt arra, hogy ezzel foglalkozzak. Persze azonnal észrevettem, amikor Phil megpróbált ezt-azt a háttérben. Alapvetően elég mókás figura, legalábbis én annak találtam.” „Eléggé rászálltam Kobera, hajtottam, kőkeményen dolgoztattam a karrierje elején. Utána viszont kicsit vissza kellett vennem, egészen addig, hogy jobban érezze magát a kettőnk kapcsolatában, ekkor már nem korlátoztam őt annyi mindenben”, nyilatkozta később Jackson a Los Angeles Timesnak. „Ő úgy érezte, állandóan cseszegetem. Túl sok mindent vállalt, túl sok mindent csinált. Minél többet engedtem neki, annál jobb kosárlabdázóvá vált. Minél inkább tiltottam neki valamit, ő annál makacsabbul próbálta csinálni azokat a dolgokat, amiket én nem akartam.” „Kobe nagyon nem bírta, ha kontrollálják, vagy megmondják neki, mit csináljon”, vélekedik Rudy Garciduenas. „Ő ki akarta fejezni magát, és a saját elképzelései alapján tenni mindent.” Jóllehet tisztában volt azzal, mit kockáztat, Jackson a rögösebb utat választotta Bryantnél, míg O’Nealt mindenben kényeztette. Ez az ellentmondó viselkedés időnként eléggé betett Bryantnek, aki

különösen akkor húzta fel magát, amikor Jackson a nyilvánosság előtt támadta. „Sosem volt titok, hogy Kobe munkamorálja és elhivatottsága teljesen különbözött Shaquille-étől, aki ugyan edzett rendesen, de azért élvezte az életet is”, mondja Chip Schaefer. „Az ő méretével, mondjuk, nem is lenne egyszerű ezt kivitelezni. Hogy reggel hétkor fusson júliusban, a szünetben? Ugyan már. Ő egyszerűen nem ilyen típus.” „Philnek két hatalmas egóval kellett megbirkóznia”, állítja Winter. „Én azonban sokkal inkább hibáztatom Shaqet, mint Kobet. Bryant próbált áldozatot hozni, O’Neal kedvében járni, mert rájött, hogy a csapat hatékonysága Shaqkel kezdődik. Ám ha visszanézzük Shaq akkori nyilatkozatait, csak arról szólnak, hogy én, én, én. Adjátok nekem a labdát. Ez az én csapatom, az én városom. Shaq egy sor szempontból csodálatos személyiség. Rendkívül megértő, adakozó, nagyvonalú. Fantasztikus humorérzéke van. Viszont igen szeszélyes, kiszámíthatatlan, és teljesen magára koncentrál.” O’Neal nélkül mindenesetre eléggé küzdelmes első két hónapot élt meg a gárda. Bizonyos estéken Jackson jobb híján kénytelen volt kizárólag Bryant tehetségére támaszkodni, és az ifjú nagy örömmel vetette magát a ponttermelésbe, kissé nyers hasonmásaként annak az embernek, akinek a játékát oly intenzíven tanulmányozta. Persze minden egyes meccsen nem tudta a hátán vinni a csapatot. Ebben a szakaszban történt, hogy a Lakers Bostonba látogatott, ahol a Celtics edzői stábja úgy döntött, a védekezésben rendkívüli figyelmet fordítanak mindenkire, nem őrzik két emberrel Bryantet, hadd dobáljon, mert összességében képtelenség, hogy ő egyedül meg tudja verni őket. Kobe elég gyatrán dobott az első félidőben, 15-ből 5 kísérlete ment be, a Lakers pedig nagy hátrányba került. Aztán visszajöttek a folytatásra, és Bryant egyszeriben belelendült, olyannyira, hogy sikerült hosszabbításra menteni a mérkőzést, ám végül szoros vereséget szenvedtek. A statisztikák azt mutatták, hogy Bryant 47-szer emelte rá a labdát mezőnyből, igaz, csak 17 süllyedt el, és összességében 41 ponttal zárt. „Még az életben nem láttam olyat, hogy valaki negyvenhétszer dob kosárra.

Soha. Azért kell lennie egy határnak”, közölte Jackson az újságírókkal. Az idény első hónapjában további három alkalommal szórt 45 pontot vagy többet, plusz akadt egy 44 pontos meccse Philadelphiában, és úgy tűnt, a mennyiséggel lassan jön a minőség is. Januárban megszületett a kislánya, Natalia Diamante Bryant. „Hát nem gyönyörű?”, kérdezgette a környezetét. A parketten tűzijátékok sorozatával ünnepelt, például három 40 pont feletti produkcióval, benne egy Seattle elleni találkozóval, amelyen új NBA-rekordot állított fel 12 triplával. Februárban pedig következett egy 9 mérkőzésből álló sorozat, amikor rendre 40 pont felett zárt, beállítva ezzel Jordan egyéni csúcsát (bár Wilt Chamberlain 14 meccses abszolút rekordjától azért elmaradt). Az előző idényekben a hasonló szériák gyaníthatóan kiverték volna a biztosítékot, 2003 telén azonban ez csendben elment. Miközben Jackson arra biztatta emberét, legyen még egy kicsit agresszívabb. Az előző kilencest beleszámítva egyébként zsinórban 13 találkozón dobott minimum 35 pontot. Február 6-án 46-ot szórt a Knicksnek New Yorkban, február 23-án pedig a Seattle-nek bezúdított 41 pont zárta a kilences sorozatot, melynek során a Lakers 7-2-es szériát futott. „Nagyon megy neki”, állapította meg Jordan, aki ekkoriban a Washington Wizards színeiben pattogtatott. „Megtalálja a módját, hogy mindezt a támadótaktikán belül vigye végig. Nem nagyon láttam olyan játékot, ami sértette volna a kereteket. És amikor egy játékosnak így megjön az önbizalma, akkor elképesztően nehéz védekezni ellene.” Bryant 55 ponttal hálálta meg mentorának a meleg szavakat – ebből 43-at már az első félidőben bevert a Wizardsnak március 28án, amikor Jordan valóban utoljára lépett pályára Los Angelesben. „A sorozat az csak egy sorozat”, közölte Bryant. „Ezzel még nem fogunk bajnokságot nyerni.” Mással sem nyertek ezen a tavaszon. Nem sokkal később Jacksonnak pályafutása során először kellett kihagynia mérkőzést, egy vesekő miatt. A csapata is romló

„egészségi állapotról” tett tanúbizonyságot, hiszen csak 50 meccset nyert meg az alapszakaszban. Először Robert Horry triplakísérletei kezdtek halványodni a rájátszásban, majd a San Antonio elleni konferencia-elődöntőben ugyanez történt a komplett gárdával. A párharc közepén Jacksonnak ismét ki kellett szállnia egy időre, miután kiderült: hónapokon át tartó állandó kimerültsége mögött szívproblémák álltak, és sürgős koszorúér-tisztító műtétre volt szüksége. Bár az utolsó találkozókra visszatért, a Spurs hat meccsen búcsúztatta a Lakerst úgy, hogy a döntő győzelmet a Staples Centerben húzta be. Ez a vereség az edző félelmetes sorozatának végét is jelentette. Addig 25 play-off párharcot nyert zsinórban csapataival – és így továbbra sem érte utol a Boston legendás mesterét, Red Auerbachot az edzőként nyert NBA-címek örökranglistáján. A Lakerst tizenhárom egymást követő rájátszásbeli diadal után állították meg: a nagy menet a 2000-es Sacramento elleni továbbjutással kezdődött, 2003-ban az első körben még legyőzték a Minnesotát, ám a Spurs végül kiütötte őket. „Rettenetesen csalódottak vagyunk, amiért nem folytathatjuk, és nem játszhatunk egy negyedik címért”, összegzett Jackson. „Ez azért mond valamit arról, mekkora odaadás és milyen fegyelem kell ahhoz, hogy egy csapat négyszer győzhessen egymás után.” „Ez elég idegen érzés”, közölte Bryant. „Nem szeretem ezt az érzést. Nem hinném, hogy bárki más szeretné, és nem is akarom érezni soha többé.” „A dolgok néha csak úgy megtörténnek”, mondja Chip Schaefer. „Mint amikor egy lehulló vízcsepp elindítja a hullámokat. Shaq késleltetett lábműtétje azt jelenti, hogy Robert Horrynak a szezon korai szakaszában túl sok időt kell a pályán töltenie, ebből következőleg kifárad az idény végére, mi pedig nem nyerjük meg a bajnokságot. A negyedik címre hajtottunk, ami őrület lett volna. Sok sikert annak, aki ezt valaha is képes lesz elérni. Meglehet, néhányan ezt bukásként értékelték, én viszont azt mondom, hogyha a rájátszás második körében hat meccsen kikapsz a későbbi győztestől, és

emiatt a negyedik bajnoki címed nem jön össze a negyedik évben, akkor ez minden, csak nem bukás.” Ric Bucher Bryant iránt érzett megbecsülése tovább erősödött, miközben végig tudósította a Lakers szezonjait ezekben az években. Teljesen lenyűgözte, hogy az ifjú sztár egy pillanatra sem elégedett meg önmagával, semmilyen formában, az elvárásai mindig felette álltak az aktuális teljesítményének. „Csak végig kell nézni, mi mindent ért már el igen fiatalon”, mondja. „A gyűrűkollekció, a rengeteg pénz – ám ez soha nem tompította a munkamorálját. Sosem kezdte ki azt a tomboló vágyat, hogy felmenjen a pályára, és megmutassa az aktuális ellenfélnek, szurkolónak, bárkinek, aki szembejön: ő az abszolút legjobb, és valóban képes mindarra, amit magáról gondol. Az emberi természet olyan, hogy az étvágyad picit azért csökken, ha éppen elérsz valamit a céljaidból. Kobe valamiért teljesen más volt, neki az étvágya pont hogy nőtt. Felrakta a lécet, és ott tartotta magasan, nap nap után, függetlenül attól, hogy jöttek a milliók, a trófeák. Az összes olyan dologtól függetlenül, amely amúgy normális esetben ráveszi az embert arra, hogy egy kicsit hátradőljön, mert végre azt mondhatja, na, ez megvan, ez így most marha jó. Ezer és egy ilyet látsz a profi sportban. Valaki nyer egy nagyobb címet, aztán soha az életben nem tudja reprodukálni ugyanazt a szintet.” Végignézve az úton, ami Bryantre várt, ez a törhetetlen elszántság minimum létfontosságúvá vált – mert idővel konkrétan tényleg a túlélés lett a tét.

A sas földjén 2003. július 4-én a coloradói Eagle County (Sas megye) sheriffje letartóztatási parancsot adott ki Kobe Bryant ellen, szexuális erőszak gyanújával. Sonny Vaccaro épp az éves táborát tartotta, ugyanazt, ahonnan Bryant nyolc évvel korábban elindult a világhírnév felé. Amikor meghallotta a hírt, lóhalálában hívta Tracy McGradyt: „Te elhiszed ezt a szart?” Senki sem akarta elhinni. Kobe Bryant volt az „aranygyermek”, az ifjú fenomén, aki annyira a munka megszállottja, hogy társasági életre nem is jut ideje. „Még csak nem is randizott”, állította Jerry West.

Shelley Smith, az ESPN Los Angeles-i szerkesztőségének rutinos riporternője éppenséggel Coloradóban nőtt fel, az üdülőparadicsomokhoz közeli Vailben. Egy kora júliusi napon a nővére felhívta Denverből: „Tudom, hová fogsz menni holnap.” „Hová?”, kérdezett vissza Smith. „Eagle-be, merthogy Kobet letartóztatták.” „Azt gondoltam, ez nyilván valami vicc”, idézi fel a történteket Smith. „Egyszerűen úgy voltam vele, hogy ez nem történhetett meg, ez valami megfabrikált sztori.” A riporternő már akkor találkozott Bryanttel, mielőtt az bemutatkozott volna az NBA-ben. Smith épp könyvet írt az NFLelkapó Keyshawn Johnsonról, és emiatt a bristoli ESPN-stúdióban lebzselt, ahol Johnsonnal és Kobeval egy humoros reklámot készültek felvenni. „Emlékszem, Stuart Scott igyekezett okítani őket trash talkból”, meséli Smith. „Én vagyok a vezér. Nem, én vagyok a vezér. Ami azért zseniális, mert idővel ez a két pali trash talkban (beszólásokban) a saját sportáguk legnagyobbjaivá váltak. Az egész egy paródiának hatott. Emlékszem, amikor először találkoztam ott Kobeval, nagyon fiatal volt, rendkívül fogékony, továbbá úgy gondolta, hogy mindent tud.” Johnson és Bryant később összefutott New Yorkban. „Ez még a könyvbe is bekerült”, nevet Smith. „Egyik este Kobe felhívta Keyshawnt, hogy segítsen bejutnia néhány klubba. Erre Keyshawn közölte vele, hogy te vagy Kobe Bryant, mindenki tudja, hogy alig múltál tizennyolc, szóval én nem foglak bevinni egyetlen klubba sem. Rém viccesen hangzott.” Smith a következő időszakban meglehetősen gyakran tudósított a Lakers-meccsekről az ESPN-nek. Bár akadtak hullámvölgyek is, idővel kifejezetten jó viszonyt alakított ki Bryanttel. „Még ma is megvan videón, hogy épp interjút csinálok valakivel, ő meg elmegy mögöttünk, és összekócolja a hajamat. Nagyszerű, kifejezetten baráti viszonyban álltunk egymással, ha bármikor valami kis extra kellett, azonnal kötélnek állt, akár pluszperceket is kaptam tőle az öltözői interjúknál, remekül kijöttünk egymással. Mindig készségesen, szívélyesen viselkedett, és persze maga a show is szórakoztatónak számított: a Shaq és Kobe Show.” Kivéve, amikor nem…

„Egyszer forró volt, máskor jéghideg”, mondja Smith. „Egyik nap imádott, a másik nap nem állt szóba veled. A fekete újságírókkal amolyan szeretlek, nem szeretlek viszonyt ápolt. Mindig akadt néhány ügyeletes kedvence, főként azokkal beszélt. Egy időben Ric Bucherrel dumált sokat. Egyik nap hosszasan csevegett a fekete kollégákkal, a következő nap rájuk se bagózott. Nem tudom, miért ment ez a hideg-meleg sztori. Talán mert zavarban volt az identitása miatt, de ezt nem tudom pontosan. Velem viszont mindig ugyanúgy viselkedett.” Miután Smith beszélt a nővérével, felhívta a szerkesztőit (az amerikai tévés szakmában producerekként emlegetik őket), hogy elmondja, ő épp a hírekben szereplő környéken élt a családjával, azaz szóljanak, ha úgy gondolják, irány a reptér. „Először azt mondták, még ne menjek, várjunk”, idézi fel Smith. „Aztán másnap korán reggel egyszer csak csörög a telefonom: milyen gyorsan tudsz odaérni? Miközben mindenki egyre csak rázta a fejét, hogy ez nem létezik.” „Úgy gondolod, megismerted a sportolókat még abban a kevéske időben is, amennyit velük töltesz”, teszi hozzá. „Mint ahogy ők is azt hiszik, hogy ismernek minket, pedig dehogy.” Június végén Bryant Coloradóba repült egy privát gépen, hogy egy speciális sebészeti beavatkozást végezzenek el a térdén – erről azonban nem értesítette a Lakerst. Azon az estén becsekkolt az exkluzív Lodge and Spa at Cordillera nevű üdülőközpontba Edwards városában (Eagle/Sas megyében), három testőre és saját terapeutája kíséretében. A portán egy 19 esztendős alkalmazott fogadta a kosarast, aki aztán felkísérte a szobájába. A recepciós később azt mondta a rendőröknek, hogy munkába érkezésekor megtudta, egy nagynevű celeb érkezik aznap este a hotelbe, aki Javier Rodriguez néven foglalt szobát. Persze azonnal elkezdte faggatni a foglalásokat intéző kollégáját, hogy ugye, Bryantet takarja a Rodriguez név, és bár elvben a munkaideje lejárt este hétkor, úgy döntött, bent marad, mert mindenképp találkozni akart a sztárral becsekkoláskor, ami végül este fél tizenegy táján történt meg, június 30-án.

Miután Bryant megkapta a kulcsot, meginvitálta a hölgyet a szobájába, aki aztán körbe vezette a komplexumban. Jóllehet a testőrök Bryant lakosztálya előtt, a folyosón strázsáltak, és még egy londinert sem engedtek át azon a részen, ami a szobájához vezetett, az alkalmazott azt vallotta a rendőröknek, ő tudott egy hátsó utat, amelyen eljutott Bryant szobájához anélkül, hogy a testőrökkel találkozott volna. A körsétát követően, ahogy mindketten beszámoltak róla utóbb a hatóságoknak, visszatértek Bryant szobájába, először trécseltek egy keveset, aztán következett némi előjáték, a hölgyről lekerült a fekete ruha és az alsóneműi, majd az egész egy kissé nyers, bizonyos szemszögből szánalmas szexuális együttlétbe torkollott. Bár eleinte nem említette a rendőröknek, hogy orálisan is kielégítette volna a sztárt, később kijelentette, ezt is megtette, mégpedig félelmében. A rendőrségi dokumentumok szerint Bryant azzal igyekezett a kölcsönös közeledésre ráerősíteni, hogy egy ölelést kért. A nő közölte, hogy megerőszakolták, Bryant azt mondta a rendőrségnek, megegyeztek az aktusról. Bryant bevallotta, hogy inkább durva szexre vágyott, ezért megszorongatta a nő nyakát – mindezt több vörös folt is igazolta másnap, amikor az esethez kapcsolódó orvosi vizsgálatokat elvégezték. Mint oly sok hasonló eset, ez is elég gyorsan átment az „ő ezt mondta, én azt mondtam” típusú ellentmondásokba vádló és vádlott között. Mindkét fél hazudott vagy kihagyott részleteket az első vallomástétel során, amit később korrigáltak. Bár a jogi huzavona még hónapokig elhúzódott, bőséges muníciót nyújtva az erre éhes médiának, a konkrét eset kulcsmozzanatai már elég korán ismertté váltak a hatóságok előtt. A vádló például másik két férfival is szexuális kapcsolatot létesített az adott napon, az egyik a londiner volt, aki később a nő verzióját támasztotta alá. Igaz, a törvény értelmében az incidens kapcsán az sem számított volna, ha a nő harminc másik pasival fekszik le huszonnégy óra alatt. Ha ő nemet mondott Bryantnek, utóbbi azonban ennek ellenére erővel megtette, amit, akkor az kimeríti a nemi erőszak bűncselekményét. Eddig tiszta – elvben legalábbis. Az, hogy aztán ez a bíróságon miként végződik, az esküdtszék előtt,

megint más kérdés. Eagle County ügyésze, Mark Hulbert mindenesetre igen magabiztosnak tűnt, és mindenáron tárgyalásra akarta vinni az ügyet. A vádló azonban hamarosan Bryant agresszív ügyvédcsapatával találta magát szembe, és másfajta gondolatok kezdtek kavarogni a fejében. Smith és a több tudósító is igen korán fülest kapott arról, hogy még a formális vádemelés előtt Bryant védői ötmillió dolláros, peren kívüli megállapodással kívánták lezárni az ügyet. A hatóságok egyébként egy darabig felügyelet alatt tartották a műtétje után lábadozó Bryantet, majd július 2-án, a korai órákban kérdezték ki először. Előadta a maga verzióját, azaz hogy az ifjú hölgy igencsak begerjedt a szex lehetőségétől, ő kezdeményezett, és egyértelműen nem mondott nemet – a nyomozók mindezt hangfelvételen rögzítették. Amint a procedúra vége felé közeledtek, leállították a magnót, Bryant pedig mintegy mellékesen megjegyezte, azt kellett volna csinálnia, amit Shaquille O’Neal mesélt neki egyszer, hogy ő egy ilyen eset után simán kifizette a nőt. Shaq annak idején valóban említett neki egy sztorit arról, hogy miként pengetett ki egymillió dollárt valamikor a múltban. Mint Bryant később elmagyarázta, egyáltalán nem gondolta, hogy ez a kijelentése valaha is nyilvánosságra kerül. Csakhogy a rendőrök emlékezetből visszaidézték az elhangzottakat, belerakták utólag a nyomozati vallomásba, ami hónapokkal később, miután az esetet lezárták, végül kompletten napvilágra került, irdatlan mély sebeket ejtve Bryant és O’Neal amúgy sem fényes személyes viszonyán. Maga az incidens teljes sokkot okozott újságírók, szurkolók, csapattársak és klubalkalmazottak körében, olyan kontrasztban állt Bryant imidzsével. Ám ezt a valóság brutális hullámai követték hamarosan bulvár szalagcímek és az esetet ízekre szedő hírtelevíziós tudósítások képében, a sztori pedig azzal fenyegetett, hogy a csapat belesüllyed ebbe a mocsárba. A 2003-as idény mutatta, hogy a gárdának újabb tehetségekre és némi erősítésre van szüksége. A Coloradóból érkező hírek épp akkor robbantak, amikor a Lakers bejelenteni készült két, leendő Hall of Fame-tag leigazolását, Karl Malone-ét és Gary Paytonét, akik

dollármilliókról mondtak le csak azért, hogy szabadügynökként a bajnokesélyeshez csatlakozhassanak. A menedzsment gőzerővel készült arra, hogy őrült médiafelhajtást csapjon a két nagy név Los Angelesbe csábítása kapcsán, ehhez képest most jóval súlyosabb okból kellett minden követ megmozgatniuk. „Miután minden részlet tisztázódik, nem lesz semmi gond, majd meglátják”, nyilatkozta Bryant telefonon a Los Angeles Times-nak. „Ti, srácok, ismertek engem, igazából nem is kellene mondanom semmit, tudjátok, hogy sohasem tennék ilyesmit.” A vádló azonban visszautasította a gyors peren kívüli egyezséget, így Bryantnek meg kellett barátkoznia a gondolattal: ha bűnösnek találják, a coloradói törvények értelmében évtizedekre rács mögé kerülhet. Márpedig július 18-án Hulbert ügyész hivatalosan is megvádolta szexuális erőszak bűncselekményével. „Akkor ébredtem rá, hogy tényleg nagyon nagy bajban van”, emlékszik vissza Smith. „A nemi erőszakra vonatkozó törvények Coloradóban nagyon-nagyon durvák. Beszéltünk ügyvédekkel, akik elmondták, hogyha bűnösnek találják, akkor élete végéig szexuális bűnözőként tartják majd nyilván, aki például nem közelíthetne meg egyetlen iskolát sem bizonyos, mérföldekben mérhető távolságon belül. Továbbá kisgyerekek és állatok fotóit mutogatták volna neki a tesztek során, megnézve, hogy beindul-e rájuk. Szerintem azért ezek a törvények őrülten szigorúak. Persze, ha az áldozat szemszögéből nézed a dolgokat, akkor már nem annyira. Mindenesetre én remegtem volna a félelemtől ebben a szituban, Bryant és a nő helyében is. És az egészből hamarosan valóság lett, miután beindultak a fogaskerekek.” A riporterek mellett természetesen a közönség létszáma is jelentősen nőtt „Sasföldén”, Lakers-mezekben érkeztek, feliratokat mutogattak, Bryantet éltették… Aki végül 25 ezer dolláros óvadék fejében távozhatott, amint az a 03CR204 számú, Colorado Állam kontra Kobe Bean Bryant aktából kiolvasható. Utóbb kiderült, Bryant július harmadikán éjféltájt hívta fel Vanessát, és elmondta neki a történteket. Nyilvánosan hozzáférhető adatokból kiderül, hogy nem sokkal később egy 911-es sürgősségi hívás érkezett a házaspár házából. Később a newporti hatóságok

megerősítették a médiának, hogy a rezidencián egy óra környékén egy nőt kellett ellátniuk a mentőknek. Viszont nem sokkal később Vanessa Bryant az ura oldalán vonult fel az eset tisztázására összerántott sajtótájékoztatón, és később is megjelent a nyilvánosság előtt. „Ártatlan vagyok”, szögezte le Bryant a médiahad előtt. „Nézzétek, semmi olyanra nem kényszerítettem, ami az akarata ellenére lett volna. Ártatlan vagyok. Figyeljetek ide, srácok, itt ülök előttetek, rettenetesen mérges vagyok magamra, undorodom magamtól, hogy elkövettem a házasságtörés vétségét.” Nem sokkal később a média mindenesetre előszeretettel osztotta meg az értesülést, hogy Bryant egy négymillió dollár értékű gyémántgyűrűt vásárolt asszonyának. Innentől fogva Bryantnek rendre meg kellett jelennie a coloradói bíróságon, nyomában általában több száz médiamunkás csörtetett. „Teljesen kész volt mindenki az egésztől”, mondja Smith. „Rengeteg kolléga rohant oda-vissza LA és Vail között. Én magam tizenhétszer repültem oda, hogy a meghallgatásokról tudósítsak.” A kábeltévék épp beköszöntő aranykorában ez lett az első igazán nagy visszhangot kiváltó szexbotrány, amelyben egy sztársportoló játszotta a főszerepet – az ESPN-nél pedig hirtelen addig teljesen idegen procedúrák közepén találták magukat. „Egy sor vitát folytattunk arról, hogy a nőt ’feltételezett áldozatnak’ vagy ’vádlónak’ mondjuk a hírekben. Végül a ’vádló’ mellett döntöttünk, mert a másik automatikusan áldozattá nyilvánította volna a nőt, még ha a ’feltételezett’ szó ott is szerepelt volna mindig. Szóval ez tűnt a leginkább neutrális és fair megközelítésnek. Aztán elég sokat rágtuk a terminológiát is. Ha megnézed a bírósági tárgyalás leiratát, abban azért akad jó néhány igen szaftos kifejezés. Meg például azon is vitatkoztunk, hogy használhatjuk-e a ’bugyi’ szót, vagy maradjon csak ’alsónemű’. Itt maradt az utóbbi, mondván, a ’bugyi’ túlságosan provokatív. Csakhogy eközben kaptuk az üzeneteket a nézőink egy részétől, hogy megy náluk a SportsCenter (az ESPN hírműsora – a szerk.), és nagyon nem tetszik nekik, hogy a gyerekeiknek ezt kell hallgatniuk. Én nem szeretek semmit sem becsomagolni selyempapírba, viszont megsérteni sem kívánok embereket. De

akkor mégis miként adjam elő adásban, hogy egy székre támasztotta őt, és vaginálisan penetrációt okozott neki? Merthogy mindenki azt gondolta, anális közösülés történt, holott nem. Hosszú estéket töltöttünk azzal, hogy ezekben konszezusra jussunk. Miként lehet úgy bemutatni a tényeket, hogy nem öntöd le cukormázzal, de nem is gázolsz bele a szereplőkbe? A maga rém furcsa módján még izgalmasnak is hatott ez az egész, hiszen valami újjal kellett foglalkoznunk. Sohasem néztünk ilyesmivel szembe. Én végigkísértem az O. J. Simpson-tárgyalást, és közel sem volt ennyire rémes, mint Kobeé.” A coloradói törvények egyébként valóságos pajzsként védték a vádló személyazonosságát. Smith ehhez képest elhűlve tapasztalta, amint Bryant ügyvédje, Pamela Mackey megállás nélkül támadta a nőt. „Mi rendre nagyon ügyeltünk arra, nehogy kiejtsük a nevét”, így Smith. „Ehhez képest az ügyvéd folyamatosan kimondta, aztán rendre visszahőkölt, hogy ’jaj, bocsánat’. Gyakorlatilag szétzúzta azt a bizonyos pajzsot, ami nekem, mint nőnek szörnyűnek tetszett. Viszont tény, ha rólam lett volna szó, meg mondjuk a fiamról, akkor én is azt mondtam volna neki, gyerünk, hadd szóljon. Ő tényleg az az ügyvéd volt, akit mindenki magának akart volna vádlottként egy ilyen esetben, mert végigvitte az akaratát.” Bryant élete többfrontos harccá változott. Először is otthon kellett valamilyen formában anyagilag is lemenedzselnie a feszültséget, miközben a jogi kiadásai enyhén szólva megugrottak. Ugyanakkor bármennyire próbálta lassítani a folyamatot, az addig nagy műgonddal felépített támogatói portfolió elkezdett szétesni, az így becsatornázott szponzorpénzek pedig elapadtak. A Coca-Cola, a McDonald’s – hogy csak a legnagyobbakat említsük – a következő hónapokban elpártoltak tőle, ami több milliós kiesést jelentett. Ráadásul ekkoriban nem állt mellette sportszergyártó, bár a Nike már elkezdte az óvatos közeledést, és a történtek ellenére is Bryant mellett állt, jegyezte meg Moore és Vaccaro is. Csaknem két éven át Bryant nemierőszak-ügye uralta a médiát, a fejleményekre kiéhezett közönség mindenre vevő volt, és ahogy ilyenkor lenni szokott, életének a legapróbb részleteit is vadul

vizslatták. Noha a per lezárása nem tűnt közelinek, Bryant és a Lakers kapcsolata nem szenvedett kárt a megannyi nyitott kérdés dacára sem. Igaz, a félelmetes fordulatok ellenére más kapcsolatai, leginkább a csapaton belüliek, továbbra sem tűntek igazán kiegyensúlyozottnak. Tény, hogy Bryant és O’Neal valamelyest megtalálta a közös hangot a 2002-es és 2003-as szezon során. Viszont Bryant és Jackson viszonya továbbra is kérges maradt, olyannyira, hogy a 2003-as idény végén több másodedző is arra biztatta a főnököt, kössön békét Kobeval. Jacksonnak azonban eszébe sem jutott letérni az általa helyesnek tartott útról, sőt még agresszívebb stratégiára váltott. Ennek köszönhetően a vezetőedző és Bryant kapcsolata gyakorlatilag napról napra romlott, majd hamarosan elérkezett az az időszak, amikor ismét ellenségekké váltak O’Neallel, az időleges fegyverszünetnek vége szakadt, jöhetett ismét a verbális harc. Annál is inkább, mert O’Neal valahogy tudomást szerzett Bryant rendőröknek tett megjegyzéséről, és arról, hogy az már a hivatalos dokumentumok részét képezi. Így bár a közvélemény előtt csak egy évvel később robbant ez a bomba, a center haragja nőttön-nőtt a színfalak mögött. „Nemigen hiszem, hogy az egymás iránt táplált ellenszenvet innentől akárcsak egy pillanatig is rejtegették volna”, mondja Rudy Garciduenas. Hogy a bajok hatványozódjanak, a nagy utálat-háromszög összes tagjának épp a vége felé közeledett a szerződése. Chip Schaefer meg is jegyezte 2015-ben, hogy normál esetben egy franchise-nál ügyelnek arra, a két legnagyobb sztárjuk és a szakmában legnagyobb névnek számító edző kontraktusa ne pont ugyanabban az évben járjon le. „Adott két hatalmas egyéniség, teljesen más perspektívával az NBA-ről és a kosárlabdáról”, teszi hozzá Schaefer. „Az, hogy mindketten szabadügynökké váltak 2004-ben, valószínűsíthetően előkészítette az ő vagy én szituációt, míg ha ez csupán az egyikükkel történt volna meg, gyaníthatóan másképp alakulnak a dolgok.”

Az efféle ügyek ott szoktak eldőlni, hogy kinek vannak nagyobb érdemei a csapat sikereiben. Akadnak, akik szemében ez egy egyszerű képlet: akié a nagyobb fizetési csekk, elképzelhetően azé a nagyobb érdem. „Chicagóban is épp ez történt”, véli Schaefer a Jordan-féle gárda felbomlása kapcsán. „A siker kemény dió. Csapatok esnek szét a sikertelenség miatt, de ugyanígy egy nagyobb sikerszériát követően is. Márpedig a Bulls és a Lakers egyaránt fénykorát élte az adott időszakban. Mégsem tudnám megmondani, mik voltak az igazi mozgatórugók.” Schaefer úgy gondolja, az egyik döntő szempont, hogy az elképesztő versenyszellem által hajtott emberek megpróbálnak ugyanakkora szeletet kihasítani a tortából. Miután elég hosszan dolgozott együtt Jordannel és Jacksonnal, majd Bryanttel és O’Neallel is, Schaefer összerakott egy tanulmányt a versengő egyéniségekről. Miközben a közvélemény háborgott Jordan 2009-es Hall of Fame-es beiktatási beszédén, Schaefert valósággal lenyűgözték MJ szavai. „Emlékszem, otthon ültünk a kanapén a tévé előtt a feleségemmel. Körülbelül a felénél odafordultam hozzá, és azt mondtam neki: soha nem beszélt még ennyire őszintén kamerák előtt. Teljesen autentikus szöveget nyomott. Minden lejött vele kapcsolatban, amiért annyira rajongtam érte. Szerintem szenzációsan beszélt.” Ráadásul az igazi versenyzőknek ritkán adatott meg, hogy igazán őszinték, igazán valódiak legyenek, Jordan kapott is a történtekért szépen. „Holott ő az, aki a sportág valaha volt legnagyobbja, és aki elmondta, amit gondolt. Érezze mindenki megtisztelve magát, aki hallhatta a gondolatait.” Akikben valódi versenyszellem dolgozik, azoknál állandóan fel van kapcsolva valami, mondja Schaefer. „Az ultramód versengő típusoknál nem úgy fest, hogy ez le- meg felkapcsolgatható. Folyamatosan dolgozik bennük, belenőtt a természetükbe, a személyiségükbe. Ők még ott is motivációt találnak, ahol az átlag azt sem veszi észre, hogy érdemes egyáltalán keresni.” A 2003–2004-es idény folyamán a Lakers kulcsfigurái a konfliktusaikban és a szerződéseik környékén találták meg a

motivációt, ami elsőrangúan készítette elő az újabb garantált szétesést. Senki sem tudott megoldást találni, leginkább a körülmények rút összejátszása okán, no meg ahogy a menedzsment kezelte a megállapodásokat. Azt pedig a kezdetektől érezni lehetett, hogy ennek irdatlan csattanás lesz a vége. O’Neal masszív fizetésemelést akart Jerry Busstól. Phil Jackson el akarta adatni Bryantet. Bryant meg akart szabadulni Jacksontól és O’Nealtől. A még érvényben lévő szerződése szerint már eljutott abba a fázisba, amikor szabadon tárgyalhatott más klubokkal. A Lakers végül is többet kínált neki, mint bármelyik egyéb franchise, de ő azért tesztelgette a piacot. Amúgy az NBA-játékosok körében rutinszerű eljárásnak számított, hogy valaki ilyenkor kiszáll a kontraktusából. Bryant az akkoriban készült kevéske interjúban nem csinált titkot abból, hogy szétnéz a terepen, ha másért nem, az emelés bebiztosításáért a Lakersnél. Jackson eközben megérezte, hogy az egyre jobban eszkalálódó konfliktusukban Bryant minden korábbinál erősebbnek tűnhet vele szemben, épp az új szerződésekhez kapcsolódó tárgyalások miatt. Ezért az edző brutális PR-kampányt indított játékosával szemben, amely bőven túltett a korábbi években megszokott, a médiában apró tűszúrásokkal operáló taktikázásain. Már a 2003-as előszezont olyan sugalmazásokkal indította, hogy Bryant nem igazán lojális a klubhoz, amiért azt tervezi, hogy 2004ben kiszáll a szerződéséből. Aztán az edző ugyan egy sor pozitív és támogató nyilatkozatot ejtett el Bryant kapcsán, ám már javában készült egy hosszabb offenzívára. Eközben az óriáscenternek is komoly nézeteltérései akadtak a menedzsmenttel. Miután három idényben is a bajnoki döntő MVPjének választották, O’Neal magától értetődőnek tartotta, hogy hosszabbítást kínálnak neki. Ekkoriban még csinos évi 30 millió dollár nézett ki neki az utolsó három esztendőre, ám úgy vélte, ezt illene kitolni, illetve az összeget szépen feljebb tornázni. A klubházban viszont éppenséggel abban reménykedtek, hogy O’Neal megelégszik kevesebbel is, tekintve a korát, a kondiját és a sorozatos sérüléseket, amelyek miatt meccsek sorát kellett kihagynia az előző szezonban. Shaq nem tűnt boldognak, amikor ezt elmondták neki, és nyilvánosan

sápítozni kezdett. Mi több, Hawaiion, egy előszezonban vívott meccsen kiüvöltött Jerry Bussnak, hogy „Fizess!” Akadtak, akik szerint a tulaj a színfalak mögött erősen kiakadt a történteken, J. A. Adande ugyanakkor kicsit másképp emlékszik arra az estére. „Shaq bepottyant egy tempót, majd blokkol egy dobást, mindkettőt Eric Dampier ellen, aztán kinéz Bussra. Igazából soha nem derült ki pontosan, mit is mondott, de valami olyasmit, hogy ’Most aztán fizess nekem!’ vagy ’Fizess!’, az viszont tény, dörzsölgette az ujjbegyeit. Mindez egy negyvenmásodperces betéte volt egy bemutatómeccsnek, bár mégiscsak Dampier ellen, szóval ezek után Shaq üzent, hogy ő szeretne a franchise legjobban fizetett kosarasa lenni.” Adande mindenesetre a meccs után odament Busshoz, amint a tulaj kifelé sétált a helyszínről. „Shaq üzent önnek, látta?”, kérdezte. „Ó, persze. Vettem az adást”, válaszolta Buss. „Közben kuncogott”, idézi fel Adande. „Azaz nem úgy tűnt, mint aki sértve érzi magát. Igaz, Shaq nem állt le, ugyanezt csinálta másnap este is. Phil Jacksonnal trécseltünk az öltöző előtt a mérkőzést megelőzően, Shaq meg épp jött kifelé, és amint elment mellettünk, megintcsak dörzsölte az ujjait, és mondogatta, fizessetek!” Más esetben a Lakers ezeket az ügyeket már az edzőtábor előtt rendezte, most azonban tőlük szokatlan módon hezitáltak, magyarázza Adande. „Jerry hagyományosan szerette a játékosokat biztonságban tudni, és nem billegni hagyni a dolgokat. Ám mint kiderült, Shaq joggal nem bízott benne.” Bryantet az edzőtábort megelőző hetekben olyan gondolatok is gyötörték – miközben a perre készült –, hogy esetleg az egész szezonban nem léphet pályára. Miután a jogi procedúrában akadtak bizonytalanságok, inkább kihagyta a hawaii edzőtábor elejét, holott egy sor tévétársaság várta, megörökítendő, amint egy vélt erőszakoló kosárlabdázik. Mielőtt Bryant végül feltűnt volt a színen, a riporterek Shaqnek szegezték a kérdést, milyen érzés, hogy nem a teljes gárdával kezdik a felkészülést.

„Erre nem tudok válaszolni”, tüzelt O’Neal. „Mert az egész csapat itt van.” Jackson amúgy Bryant lehetséges „outsider” státuszával előszeretettel motiválta a játékosokat. Ám a vezérürü nyilatkozata új szintre lőtte a konfliktust. Kobe másnap befutott, és Winter határozottan azt látta, hogy a többiek a keblükre akarják ölelni, O’Neal kommentárja azonban belobbantotta kettejük között a tüzet. Bryant egyelőre annyit mondott a sajtónak, hogy szívesebben lenne a családjával Los Angelesben. „Nem tudjátok elképzelni, milyen végigmenni mindazon, amin nekem kellett, és még jelenleg is tart. Most viszont itt vagyok, készen a játékra, mert ez a foglalkozásom. És ha már itt vagyok, akkor jól is fogom csinálni.” A vádak „megrémisztették”, ismerte be Bryant. „Nem is inkább magam miatt, sokkal inkább azért, amit a családom érez most. Nekik semmi közük sincs ehhez. Mégis féltem őket, miután az ő nevüket is besározták. Én azt érzem, képes vagyok kezelni ezt az egészet. Kezelnem kell. De a családomat nem szabad belekeverni.” Bryant ugyanakkor hű maradt a szavaihoz: sem az, amikor szétrobbantotta maga körül a családját, sem a mostani krízis nem hagyott nyomot a teljesítményén, legalábbis Schaefer egyértelműen úgy látta, simán képes a magánügyeit a pályán kívül hagyni. „Hogy is szólt az ősi legenda Pete Rose-ról, amikor .400-on felül ütött?”, idézi fel a szakember a baseball egyik nagyjának produkcióját. „Rengeteg személyes problémán kellett keresztülvergődnie. Pont, mint Kobe. Nem kis érdem, hogy így szét tudja választani a magánjellegű dolgait és a kosárlabdát. Egyszerűen soha, egyetlen pillanatig sem érzékeltem azt, hogy az edzésmunkáját valamennyire is befolyásolta volna mindaz, ami vele másutt történik.”

Dream Team A Lakers-szurkolók a föld felett jártak a boldogságtól, amikor kiderült, hogy érkezik Karl Malone és Gary Payton. O’Neal győzte meg őket, és így sokkal jobb ajánlatokra mondtak nemet, csak hogy Los Angelesbe költözhessenek, ahol végre kitűnő esély mutatkozott számukra a bajnoki cím megszerzésére.

A San Antonio zárásos-leválásos (screen and roll) támadásai teljesen szétcincálták a Lakerst a playoffban, viszont az elsőrangú védőnek számító Payton érkezésével sokan azt remélték, sikerül kiegyenesedniük hátul. Malone pedig az az erőcsatár, akinek a képességeire a pálya mindkét végén óriási szükség mutatkozott. Jóllehet már negyven felé közelített, ám még így is a legjobb kondiban lévő kosarasok közé számított a ligában. Ugyanakkor egyikőjük sem mozgott otthonosan Winter kissé komplex háromszög-rendszerében. Alapesetben általában két év kellett, míg valaki teljesen ráhangolódott erre a támadóalakzatra, olvasta a játékokat, és sorban hozta a jó döntéseket. Ezzel szemben mindketten híresek voltak arról, hogy igazából a rohanós stílust kedvelik. Ezért szóltak jó előre, ők pörgetni fogják a tempót, hogy minél kevesebbszer kelljen felállni háromszögezni. Addig a Lakersben épp arról szóltak a támadások, hogy O’Neal cammogása miatt lassítani kell a tempót, ám most Malone figyelmeztette a centert, jobban teszi, „ha felkészül arra, hogy itt szaladni fog mindenki.” A csapat pontosan ezt csinálta az idény első két hónapjában, ami varázslatosra sikeredett. Malone és Payton energiájától fűtve a gárda még a Bryantet körüllengő bizonytalanságot is háttérbe szorította, 183-as mutatóval parádézott, a gyönyörtől félájult szaksajtó pedig arról cikkezett, hogy ez minden idők egyik legjobb együttese. „Mindenki a fedélzeten volt az első mérkőzéseken, úgyhogy tényleg bitang jól néztünk ki”, elemezte később O’Neal. A tündérmese azonban hamarosan véget ért, amikor Malone súlyos térdsérülést szenvedett – lenyűgözően hosszú karrierje során először élt át hasonlót. Bár gyors visszatérést tervezett, hamarosan kiderült, hogy félrediagnosztizálták, és a már elkezdett rehabilitáció csak további károkat okozott a térdében… Így összesen három hónapot kellett kihagynia, aminek következtében a gárda hatékonysága erősen csökkent, míg az O’Neal, Jackson és Bryant közötti feszültség legott nőni kezdett. Nem segített az sem, hogy Bryantnek folyamatosan Coloradóba kellett repkednie különféle tárgyalást megelőző meghallgatásokra, és ez sehogyan sem illeszkedett a csapat edzésés

mérkőzésrendjéhez. Karácsony előtt egy héttel például Kobe hajnalban elrepült Coloradóba egy újabb körre, majd még időben visszaért Los Angelesbe egy meccs második negyedére, hogy aztán azt hallgassa, túl sok dobást vállalt. Mindazonáltal egy utolsó másodperces tempóval mégiscsak ő nyerte meg a mérkőzést a Lakersnek. Ezzel elindult egy fura sorozat, amikor ugyanazokon a napokon jelent meg a bíróságon, majd a pályán is (in court and on court, gyártott azonnal szójátékot a helyi média). Februárban épp a Staples Center volt a helyszíne az All-Star Hétvégének, amelyet a kosárlabda nagy ünnepének szántak Los Angelesben, ahol a fényes helyi tradíciók előtt kívántak tisztelegni. Ekkorra tervezték Magic Johnson szobrának felavatását a komplexum előterében, míg a Lakers egykori sztárjai egy sor eseményen tűntek fel házigazdaként. Kár, hogy néhány nappal a nagy esemény előtt ismét robbantak a gárdát feszítő belső feszültségek. Így az egész All-Star víkend másról sem szólt, mint hogy a média megállás nélkül a Lakers csapatkémiájáról faggatott boldog-boldogtalant, ami teljes mértékben beárnyékolta az ünnepinek szánt napokat. Példának okáért hiába aratott még így is több győzelmet az együttes, Jerry Buss már szintén ott tartott, hogy bírálta a háromszögezést és a gárda játékának nézhetőségét. A tulajdonos egyébként már korábban beindította a hírgyárakat, amikor nyilvánosan közölte, hogy egyelőre felfüggesztik a szerződéshosszabbításról folyó tárgyalásokat Phil Jacksonnal. Ez épp akkor történt, amikor az együttes az All-Star előtti utolsó mérkőzésén szerepelt Houstonban. „A Lakers kidobott egy sajtóközleményt, amelyben leírták, hogy gyakorlatilag visszavonták az ajánlatukat”, idézi fel a történteket Adande. „Azért az elég vad húzás volt. A mérkőzés előtt megkérdeztük Kobet, mit szól a fejleményekhez, ő meg annyit felelt: nem érdekel. Innentől mindannyian tudtuk, hogy nagyon súlyos nézeteltérés feszül Kobe és Phil között. Feltettük Shaqnek ugyanezt a kérdést, aki meg valami olyasmit válaszolt: Phil számára nagyon fontos, hogy a csapatnál dolgozhasson, és ha ő is LA-ben lesz, azt akarja, Phil szintén itt legyen. Ezzel szemben állt Kobe jéghideg „nem

érdekel”-je. Tudtam, hogy erről muszáj írnom valamit. Begépeltem a szavakat, aztán majd’ egy órán át csak bámultam őket a képernyőn, annyira nehezen hittem el, hogy ezt mondta.” Bryant kapcsolatát nehéz lett volna elsőrangúnak minősíteni az edzőjével, a tulajdonossal viszont egészen kiváló viszonyt ápolt. Jó, nem jártak egy társaságba, mint annak idején az ifjú Magic Johnson, aki folyamatosan a klubokban lógott Jerry Buss-szal a régi szép időkben. Ám különösebb felhajtás nélkül rendszeresen meglátogatták egymást, gyakorlatilag azóta, hogy Bryant Los Angelesbe költözött. Miután Buss sok gondot fordított a pénzügyeire, igen nagyra becsülte azt az értéket, amit Bryant jelentett a franchise számára, elsősorban az eltökéltségének, professzionalizmusának és kőkemény edzésmunkájának hála. A szezon elején a tulajdonos egyenesen úgy beszélt Koberól, mint családtagról. „Nagy fájdalommal töltött el mindaz, ami vele történt, hasonló ahhoz, amit egy apa érez, amikor a fiáról van szó”, közölte Buss novemberben. Amikor februárban kijött az ominózus sajtóközlemény, természetesen azonnal nyílt színi spekulálgatás indult arról, hogy Bryant, aki jócskán beszólogatott már addig is az edzőnek, sikerrel ingatta meg Jackson pozícióját. „A csapatot jól ismerők úgy hiszik, Jerry Buss azért függesztette fel a tárgyalásokat O’Neallel és Jacksonnal, hogy így védje magát Bryant jövőbeni ultimátumaitól. Bryant ugyanis odavágott O’Nealnek, mondván, nincs formában és nem vezére a csapatnak, és kinyilvánította, milyen kevéssé respektálja Jacksont a pályán kívül”, írta a Los Angeles Times. Csakhogy Winter elárulta, igazából Jackson volt az, aki behúzta a féket az egyeztetéseken. „Az All-Star Hétvége előtt Phil bejött egy megbeszélésre hozzánk, kijelentette, ő képtelen a továbbiakban edzeni Kobet, és nem tér vissza jövőre, ha Kobe itt marad. Aztán kiderült, hogy ugyanezt elmondta Mitch Kupchaknak is, aki pedig igazgatóként nyilvánvalóan azonnal továbbította az üzenetet Jerry Bussnak. Jerry abban az időszakban döntötte el magában, hogy Kobeval képzeli el a folytatást, nem Phillel.” Jackson ügyén az sem lendített, hogy az addigi évi nyolcmilliós fizetését 12-re akarta feltornázni. Holott előtte két ajánlatot is kapott:

egyet a Lakerstől, egyet meg Jeanie Busstól, még a 2003-as idény végén, ám egyikkel kapcsolatban sem lépett. Érdekes, a szexuális erőszak vádja és a csapat környéki felfordulás sem tántorította el a drukkereket, hogy ne Bryantre nyomják a legtöbb szavazatot a Nyugati Főcsoport All-Star csapatában. Ha pedig Jacksonnak maradt is szemernyi kétsége afelől, vajon miként áll Kobe népszerűsége, úgy a hazai mérkőzéseken hamar lemérhette: az imádat töretlen maradt, a szurkolók ugyanis rendre azt kántálták a hajrában, hogy „MVP!, MVP!, MVP!” Aztán ahogy az események alakultak, a média természetesen azonnal a Jacksonnal kapcsolatos fejleményekre fókuszált, pláne az All-Staron tapasztalt őrület lecsengését követően. „Szerintem mókás kis intézményként tekintenének ránk, ha nem produkálnánk a szokványos drámáinkat”, adta elő O’Neal. „Nyolcadik éve vagyok itt, és minden szezonban összeáll valami produkció. Mondjuk, nem is szívesen jöttem volna egy dögunalmas város dögunalmas csapatába.” Jackson eközben nyíltan szónokolt Bryant ellenséges magatartásáról, újabb bizonyítékként tálalva, mennyire nem becsüli őt – arról persze egy hangot sem ejtett el, hogy alapvetően ő állt fel az asztaltól. Ahogy Jackson egyik másik közeli munkatársa mondta: „Az egész túlment azon a határon, amikor Philnek úgy kellett döntenie: nem tud tovább dolgozni a sráccal. Kapcsolatokban előfordul az ilyesmi.” Nem sokkal az All-Star Hétvége után Adande és Brad Turner, a Los Angeles Times munkatársa összefutott Buss-szal egy bárban. „Braddel a Bliss Clubban múlattuk az időt”, idézi fel az estét Adande. „Jerry Buss ott iszogatott. A Lakers épp lesöpörte Jackson szerződését az asztalról. Dumáltunk kicsit dr. Buss-szal, aki finom jelzéseket adott, mennyire elege van már a háromszögből, és hogy Phil már nem marad túl hosszú ideig a posztján. Mi meg Braddel nem kaptunk levegőt a meglepetéstől.” Buss mindeközben a nyilvánosság előtt semmit sem árult el a terveiről. A bennfentesek számára ugyanakkor eléggé egyértelműnek tűnt, Jackson nagy tétben játszott arra, hogy átvegye a csapat feletti

kontrollt Bryanttől – és veszített. Az viszont elég ironikusnak hatott, hogy amint a tulaj megszakította a tárgyalásokat Jacksonnal, ő elkezdett jóval finomabban bánni Bryanttel. „Phil hirtelen sokkal inkább figyelt Kobera”, állapította meg Winter. „Nekiállt négyszemközt beszélgetni vele, és Kobe Phil iránti attitűdje is teljesen megváltozott. Javult a viszonyuk, ám ez túl későn történt. Buss addigra már meghozta magában a döntést. Meg is mondta Philnek, hogy nem kell visszajönnie a szezon után, és ezt közölte Kupchakkal is. Mitchen látszott, hogy megkönnyebbült.” „Olyan érzésem támadt, Kobe arra megy rá, hogy szétrobbantsa a csapatot”, mondja Adande. „Ami azért elég bizarrnak tűnt. Bizonyos szempontok szerint Kobe épp a legjobb szezonját futotta. Az, ahogy a coloradói történésekkel a feje fölött játszani tudott, több mint hihetetlen. Viszont sokkal visszább húzódott a társaitól és a médiától is. Leginkább a saját céljai kötötték le, nem a csapatéi. Akkoriban nagyon magára figyelt elsősorban. Láttam, miért csinálja. Nem volt hajlandó szóban elköteleződni, még véletlenül sem ejtett ki olyanokat a száján, hogy biztosan Laker maradok hosszú éveken át, vagy akár azt is, nem megyek sehova. Nem mondott ilyet. Nyitva hagyta az összes lehetőséget, mert abban az évben minden saját magáról szólt. És én ezt meg is írtam. Ez viszont nagyon nem tetszett neki, így aztán az idény végéig egyszer sem állt velem szóba.” Az események alakulása megdöbbentette Malone-t és Paytont. Azért mondtak nemet nagyobb fizetéseket kínáló ajánlatokra, mert azt gondolták, egy nyerő gárdához igazolnak Los Angelesbe. A régi Lakeresek mindenesetre igyekeztek lelket verni beléjük. „Azt gondoltam, ez igen fontos”, emlékszik vissza Derek Fisher. „Különösen azoknak, akik nem játszottak itt korábban. Nekik érzékelniük kellett, hogy töretlenül megyünk előre, rendületlenül támaszkodunk az alapértékeinkre és a hitünkre. Amikor olyanok vannak melletted, mint Byron Russell, Luke Walton vagy akár Karl és Gary, akkor nagyon fontos, hogy lássák a régiek arcán az elszántságot. Lássák, ugyanúgy koncentrálunk, pozitívak maradunk, az edzésmunkánk maximális, mert ők úgy jönnek le a tréningekre, hogy figyelnek minket. Ezért sikerült a krízist elkerülnünk. Sokszor eljutottunk a szakadék szélére, de Phil és a teljes edzői stáb épp azt

tudta behozni a klubba, hogy miként kell az ilyen veszélyhelyzetet elhárítani, elkerülni a totális szétesést, megtalálni azt a módot, amelynek köszönhetően a csapat továbbra is egységes és motivált marad.” „Legtöbbször megoldottuk, hogy összerakjuk magunkat”, tette hozzá O’Neal. „És amikor ebben megállapodtunk, akkor azt is tudtuk, hogyan csináljuk.” Mint ahogy az All-Star Hétvége után is történt. Sokat lendített a folyamaton, hogy Malone márciusban visszatért a térdsérüléséből, így újra elkezdett működni a régi kémia. Bryant szerepe mindazonáltal kissé problematikus maradt, mert nem jöttek be a dobásai. Bár 27 pontot átlagolt ebben az időszakban, a dobószázalékai förtelmesen alakultak. Miután belülről kritizálták, márciusban akadt egy otthoni meccs az Orlando ellen, amikor csupán három labdát engedett el és egy pontot jegyzett összesen az első félidőben – a Lakers meg 11 pontos hátrányba került. Aztán a másodikban odatette magát, behintett 37-et, ebből 24-et csak az utolsó negyedben – franchise-csúcsbeállítás –, és a Lakers nyert a hosszabbításban. Aztán áprilisban, Sacramentóban újabb fura első félidő következett, mindössze egyetlen dobással. A második játékrész csak picit sikeredett jobban, a végén 8 ponttal jött le a pályáról, ami viszont hamarosan olyan spekulációkhoz vezetett, hogy direkt veszítette el a meccset, így reagálva a dobásmennyiségét ért kritikákra. Egy anonimitásban maradó csapattárs, aki tényleg úgy gondolta, hogy Bryant szándékosan vereségre játszott, közölte a Los Angeles Timesszal: „Nem tudom, miként fogjuk ezt megbocsátani neki.” Bryant szépen felhúzta magát ezen, és másfél hétig egyetlen újságíróval sem állt szóba, csupán egy Los Angeles-i rádióba ment el, hogy megvédje magát. „Itt van még egy ok, ami miatt kiborít, hogy azt hallom: dobtam ezt a meccset”, mondta az interjúban. „Folyamatosan repkedek, odaérek a mérkőzésekre időben, kőkeményen játszom, kiteszem a szívemlelkem, már fáj mindenem a végén, aztán jönnek, és azzal vádolnak, hogy el akartam veszíteni egy mérkőzést.”

Minderre hamar fátyol került, miután Jackson közbelépett, és maga kérte, játsszon agresszívebben támadásban. Ennek fényében az alapszakasz utolsó meccsén Portlandben 37 ponttal zárt, közte három briliáns triplával – a másodikkal kiharcolták a hosszabbítást, a harmadikkal nyertek a második ráadásban. Nem utolsósorban ezzel a Lakers némi meglepetésre még a Pacific Divízió első helyét is megszerezte. A folytatásos dráma természetesen meglátszott az egekbe lövellő tévés nézettségi adatokon is. Kicsit korábban a Mavericks tulajdonosa, Mark Cuban nem átallotta azt nyilatkozni, hogy a Bryant elleni vádak még fokozzák is az érdeklődést a liga iránt – a megszólalást aztán persze hamar lekevertette. Ettől még a tévéadók vezérei egyértelműen a Lakerst tekintették a legfőbb vonzerőnek, David Stern komisszár pedig odáig merészkedett, hogy egy később megbánt kijelentés erejéig közölte: az NBA számára a legjobb opció az lenne, ha a Lakers játszana a Lakers ellen a bajnoki döntőben. Végül azonban az összes hype és a meglehetősen minőségi keret ellenére a Los Angeles-iek nem jutottak el a csúcsig – leginkább azért, mert a védelmük nem igazán működött, állapította meg utóbb Winter. „Akadtak időszakok, amikor kifejezetten jól ment hátul. A profik szintjén a védekezés azon múlik, hogy a palánk alatt milyen segítséget kap a nagy embered, és bár Shaq kétségkívül tekintélyes méretekkel bír, sosem volt egy jó dobásblokkoló. A zárásos-leválásos játékot is utálta, amivel össze tudta kuszálni a többieket. Ő nem szeretett besegíteni, kizárólag a saját emberére figyelt.” Ez a felállás pedig odalökte Paytont a kritikusok hada elé. A 36 esztendős hátvéd az első körben még füstölgött, amiért hosszasan padoztatja őt Jackson, aki a Houston ellen inkább Fishert játszatta. Aztán jött újfent a San Antonio, s vele a screen-and-roll prémium kiadásban, amelyet Paytonra hegyezett ki Spurs. Átellenben ugyanakkor sem ő, sem Malone nem mozgott igazán otthonosan a háromszögben. „Már a karrierjük vége felé jártak”, mondja Winter. „Karl ettől függetlenül még időben meg tudta volna tanulni a háromszöget. Mégis küszködött. Nem állítom, hogy nem próbálkozott, ráadásul eszményi alany egy edző számára. Mégis, annyi Utahban töltött év

után ez egy kicsit sok volt neki, sehogysem érezte magát komfortosan a támadásban. Ám igazán ott dőlt el az egész, hogy a sérülése miatt annyit ki kellett hagynia. Az nyírt ki minket. Payton sem lett fiatalabb. Ő ettől még szeretett rohanni és kérni a labdát. Mert felállt védelem ellen sosem dobott jól, ő másfajta támadószisztémában tudott hasznos lenni.” A Lakers hamar 2-0-ás hátrányba került a konferenciaelődöntőben. Nagyon úgy tűnt, a párharc gyorsan véget ér, a Spursben ugyanis Tony Parker és Tim Duncan fürdött a screen-androllban. Csakhogy Los Angelesbe visszatérve a Lakers megrázta magát, és elindította a franchise történetének egyik legvalószínűtlenebb feltámadását. A negyedik mérkőzésre Bryant ismét egy meghallgatásról futott be, egyenesen a reptérről. A Lakers a hajrá előtt égett 10 ponttal, ám Kobe szinte egymaga megfordította a partit. „Mindenkit lenyűgöz, hogy Kobe képes függetleníteni magát minden mástól”, mondta Gregg Popovich, a San Antonio mestere a lefújást követően. „Kőkemény időszakon megy keresztül. Nem jó érzés őt így látni, a fiatal hölgyet, a családját. Az egész szituáció szörnyű, mindenki számára. Bárcsak ne kellene embereknek hasonlókat átélniük, de a valóság sajnos más.” Popovich úgy vélte, a Lakers ismét megtalálta azt a játékot, amely a szezon elején röpítette. Bár Malone továbbra is döcögött támadásban, az energiája, fáradhatatlansága, a védekezésben nyújtott teljesítménye óriásit dobott a csapaton. Az ötödik mérkőzésen San Antonióban a Lakers jó ideig szárnyalt, aztán hirtelen lefékeződtek, és a 16 pontos előnyük teljesen elolvadt. Idővel a Spurs átvette a vezetést, ám egy Bryant-tempóval ismét a vendégek álltak jobban, 11 másodperccel a befejezés előtt. Csakhogy a következő támadás végén Tim Duncan a festék tetejéről ráemelte a labdát, s bár O’Neal gyakorlatilag az arcában volt, a háló libbent, a Spurs hívek pedig a mennyekben érezték magukat, hiszen 0:00,4 állt az órán. Négy tizeddel a vége előtt mindenki úgy gondolta, itt a vége – ám ezután megtörtént a lehetetlen. Payton, miután sehogysem tudta megjátszani a palánk alatt lévőket az oldalbedobásból, a bal oldalra

húzódó Fishernek passzolt, aki bal kézzel azonnal rádobta a labdát – az pedig behullott, miközben a duda megszólalt… „Életem legkegyetlenebb veresége a mai”, küszködött a szavakkal Popovich. A Lakers 3-2-ről már nem veszíthetett. Otthon simán kivégezték a Spurst, így a média és a szurkolók gyakorlatilag csak arról beszéltek, hogy a csapat éppen megnyerte a negyedik bajnoki címét Jacksonnal, elvégre a Spurst tekintették legfőbb ellenlábasuknak. Ez a megérzés csupán erősödött a Minnesota Timberwolves elleni produkciók láttán, holott utóbbiaknál csillogott az alapszakasz MVPje, Kevin Garnett. Ráadásul Latrell Sprewell és Sam Cassell érkeztével tényleg kifejezetten jó szezont futottak – ám O’Neal és Bryant ellen ez nem sokat ért ezúttal. A Lakers simán bejutott a nagydöntőbe, ahol a Detroit Pistons várt rá. Mindez azt jelentette, hogy Bryantnek régi AAU-csapattársa, Rip Hamilton ellen kell pályára lépnie. Rossz hír volt ugyanakkor, hogy Malone térde ismét megreccsent, így a Lakers az erőcsatár-fronton nem igazán tudott senkit felvonultatni Rasheed Wallace-szal szemben. Az első meccset el is bukták otthon, a másodikon pedig újfent egy hősi hajrá és egy kései Bryant-tripla kellett ahhoz, hogy a hosszabbításban kiegyenlítsenek. Detroitban ugyanakkor igencsak aszinkronban játszott a gárda, különösen a védekezésük esett szét, a Pistons szinte számolatlanul jutott második dobásokhoz a lepattanók után. „Shaq megverte saját magát a Detroit ellen”, vonja meg a mérleget Winter. „Túlzottan passzívan játszott. Egy nagy meccsen túl semmit nem nyújtott. Rémes statisztikákat hozott pattanóban, a kizárásai nem működtek. Az egyik mérkőzésen összesen egy asszisztot tett a közösbe. Őt mindig is az érdekelte elsősorban, hogy kosarat dobjon, védekezésben, lepattanóknál nem igazán tudott koncentrálni.” Adande, O’Neal barátja, viszont osztotta a center álláspontját: Bryant túlzottan önzően játszott, túl sok dobást vállalt. Ami tény, a gyengén muzsikáló Lakers mindhárom detroiti meccset elbukta, és így a finálét is 4-1-re. Az ötödik mérkőzés második félidejéből alig telt el pár perc, amikor Buss távozott a

csarnokból – a vége kiütéses vereség lett. Hamarosan mind több riporterhez jutott el a füles, hogy a tulaj torkig van a háromszöggel. Winter, aki hosszú évek során fejlesztette ki ezt a támadótaktikát, később azt mondta, nem neheztel Bussra azért, mert változást akart. „Tény, katasztrofálisan ment a támadás a végén”, állapította meg a másodedző. A döntőbeli összeomlás árnyékában a nagyfőnök hamarosan hivatalossá tette, nem szeretné Jacksont a továbbiakban az edzői poszton látni. Nemsokára az is nyilvánvalóvá vált, hogy a tulajnak esze ágában sincs O’Neal fizetésemelési és szerződéshosszabbítási vágyait kielégíteni, ehelyett az eladási opciók tervezgetése folyt. Az események új iránya természetesen ismét életet lehelt a spekulációkba, hogy az immár szabadügynökké vált Bryant mozgatja a szálakat, ő kérte O’Neal eladását és Jackson kirúgását. Buss, Bryant és Mitch Kupchak egyöntetűen tagadták, hogy ezek a lépések Bryant kívánságműsorába illeszkedtek volna. Ám a gyanakvást egyáltalán nem sikerült eloszlatni azzal, hogy júliusban szerveztek egy telefonos sajtóbeszélgetést Buss-szal, aki a szezonban egyszer állt a média rendelkezésére, most viszont bejelentkezett olaszországi nyaralásáról. „A Phillel és Shaqkel kapcsolatos döntés teljesen független Kobetól”, közölte a tulaj. „Bár tény, az én fejemben is megfordult, hogy Kobe esetleg ezt gondolja. Ezért odamentem hozzá, és megmondtam neki: Kobe, azt akarom, hogy tudd, amit tenni készülök, annak semmi köze sincs hozzád meg a szabadügynöki státuszodhoz.” Jackson eközben hosszas ellenkampányt folytatott. Miközben Los Angelesből a montanai nyaralójába autózott, sorra hívta fel a riportereket és rádióadókat, hogy előadja a saját verzióját. Hamarosan aztán Jeanie Buss is beszállt a szappanoperába, és a Los Angeles Timesnak fejtette ki, hogy sem ő, sem a menedzsment nem tudta rávenni Jacksont az elköteleződésre. „Az egésznek tényleg az a lényege, hogy Phil nem akart igent mondani”, igazolja mindezt vissza Winter. „Emiatt azonban nem hibáztatom, mert tényleg féltette az egészségét, különösen a koszorúérműtét után. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy megcsináltassa. Aztán a szituáció leszűkült arra, hogy Kobe vagy Phil, és Jerry Kobet

választotta. Busshoz eljutott, hogy Phil már nem akarja tovább edzeni Kobet. Ami annyiban ironikus, hogy a végére megtalálták a közös hangot, és a szezon második felében remekül tudtak együtt dolgozni – én legalábbis így érzem.” Jackson távozása után O’Neal eladása is hamar terítékre került, gyorsan el is cserélték a Miamival Lamar Odomra, Brian Grantre és Caron Butlerre, plusz egy jövőbeni első választásra a drafton. Hamarosan visszaszerződtették Vlade Divacot, majd Kupchak még elcserélte Paytont Chucky Atkinsra és Chris Mihmre a Bostonnal. A nyári szünetben aztán Derek Fisher szabadügynökként átment San Antonióba, Rick Foxszal is a Boston rendelkezett immár, Horace Grant pedig visszavonult. Karl Malone kapcsán csupán a remény maradt, hogy még egy idényre visszatér, mivel azonban nem volt biztos a térdében, időt kért a döntése meghozatalához. Miután meghallgatta a Clipperst és néhány más csapatot, Bryant végül elfogadta a Lakers hétéves ajánlatát, amely 136 millió dollárt garantált neki. Az ezt bejelentő sajtótájékoztatóra a sztár feleségével, Vanessával, karjaiban pedig a kis Nataliával vonult fel a klub edzőközpontjában. Bryant leszögezte, bosszantotta az a spekulálgatás, hogy „bármi közöm lenne Phil és Shaq távozásához. Ez olyasvalami, amin nem tudok nevetni. Sokkal inkább kiborít, felháborít és sért engem. Azt tették, amit tenniük kellett, ami a legjobb nekik és a családjaiknak. Én élveztem a velük töltött időt. A szezon végén elmondtam, azt sem bánnám, ha a karrierem hátralévő részében velük játszhatnék. Ám ők aszerint döntöttek, ami a családjaiknak a legjobb. Hadd mondjam el, hogy én teljesen jól érzem magam, amikor Shaqkel játszunk. Akadtak vitáink. Mégis kimondtam, hogy akár a pályafutásom végéig is hajlandó lennék egy csapatban lenni velük. Ezt külön közöltem Phillel is. Megkérdezte, hogy az ő esetleges visszatérése befolyásolná-e bármiben az én döntésemet. Azt feleltem, nem, én szeretek nálad játszani. Emberként sosem jöttünk ki igazán egymással, ám mint edző, ő a lehető legkiválóbb, akitől rengeteget tanultam.” Úgy tűnt, senki sem hisz Kobenak. A másnapi újságok csak arról harsogtak, hogy minden manipuláció hozzá köthető a Lakersnél.

„Ez a sztori egyike azoknak, amelyek a leginkább frusztráltak”, mondta Adande 2015-ben. „A 2000-es évek elején rendszeresen beszámoltunk a Shaq és Kobe közötti ellentétekről, az emberek viszont csak legyintgettek, hogy minek fújjátok fel, túl sokat foglalkoztok ezzel. Mégis azt mondom, az akkor igenis fontos része volt a nagy egésznek. Ez vezetett a franchise szétrobbantásához, mert a két nagyágyú sehogysem tudott közös nevezőre jutni. Ezt a két hatalmas egót egyszerűen nem viselte el ugyanaz az öltöző, és úgy gondolom, legalább egy bajnoki címet bent hagytak a zsákban.” Csak jóval később – miután belátta, hogy bizonyos dolgokban elszámolta magát annak idején – jutott nyugvópontra a veszni hagyott gyűrű körüli vita Bryantben. Aki visszanézve azt is belátta: „Egy idióta voltam.”

25. FEJEZET

A KÁROKOZÁS Tetteinek következményei hamarosan a lehető legbrutálisabban hullottak vissza a 26 esztendős Kobe Bryantre. A mezeladásai kiestek a top ötvenből, holott néhány hónappal korábban még a legkelendőbbek közé tartoztak az NBA-ben a Bryant-pólók, míg cipőfronton teljesen eltűnt a színről. S hogyan alakult az MVPszavazás, melyen az évek során egyre több voksot kapott? A 2004– 2005-ös szezon végén egyetlenegy szavazat sem érkezett Kobera. Még egyszer: nulla voks a legértékesebb játékos címre. Mindez olyan szintű elidegenedést tükrözött, amelyhez képest a régi jó elszigeteltség szívmelengető kalandnak tűnt. És mindezek még csak nem is említhetők egy lapon a személyes veszteségekkel. A jó öreg mindenes, Rudy Garciduenas amondó, nézni is fájdalmas volt, miként küszködik Kobe azokkal a károkkal, amelyeket magának okozott. „Hirtelen mindene odalett”, mondja Garciduenas. Ám a szerencse lehető leghaloványabban pislákoló fényei azért így is világítottak valamelyest a sötétben. Az addig felhalmozott vagyon gyakorlatilag élete végéig függetlenséget garantált neki már ekkor is. A büntetőügy pedig 2004 augusztusában hirtelen drámai

fordulatot vett, amikor egy nyílt, tárgyalást megelőző meghallgatáson kiderült, hogy a vádló fehérneműjében három szexuális partner DNSét azonosították. Shelley Smitht kissé váratlanul érte ez a fejlemény – ő azon kevés riporterek egyike, akik igyekeztek folyamatosan követni Bryant kettős életét, azaz tudósítani a bíróságról és a mérkőzéseiről is. „Oda-visszarepültünk, és nem tudsz olyan időjárási körülményt mondani, amelyben ne lett volna részünk”, mondja Smith azokról a napokról, amelyeket a bíróság előtt várakozva töltöttek. „Figyeltük, amint bemegy, és néztük, amint kisétál az épületből. Ő az a típus, aki szívesen odajött a riporterekhez, és mosolyogva nyilatkozott. Ebből semmi sem maradt a tárgyalás időszakára. Minden érzelem eltűnt az arcáról. Hagyta, hogy az ügyvédei elvégezzék a munkát, és ők rendkívül hatékonyan dolgoztak, sikerült gyanússá tenniük a vádlót. Mindezt azzal, hogy milyen az előélete, mi motiválhatta, és már szexelt ugyanazon a napon is, amire bizonyíték a bugyijában talált testnedv.” Smith egyébként a vádlót és a családját is látta, amint szintén napi rendszerességgel érkeznek és távoznak a helyszínről. „Ők is eléggé sztoikusan viselkedtek”, emlékszik vissza. „Igyekeztünk kapcsolatba lépni velük. Tudtuk, kik ők, hol laktak, és mindent megpróbáltunk, hogy szóra bírjuk őket. De nem voltak hajlandóak beszélni. Eagle meglehetősen kis város, mindenki ismer mindenkit. Munkástelepülés, igen közel Vailhez. Eagle-ben laksz, Vailben dolgozol, kábé így festett.” „Még egy szemkontaktus sem jött össze Bryanttel”, folytatja Smith. „A mérkőzések előtt és után sem beszélt túl sokat. Ekkoriban nem igazán kerültünk kapcsolatba, aztán amikor ejtették a vádat, elszabadult a pokol.” Maga a büntetőper szeptemberben kezdődött volna, ám aztán bejelentették, hogy a vádló nem kíván tanúvallomást tenni, és inkább polgári pert indít Bryant ellen. Úgy tűnt, a párbeszéd azzal indult a felek között, hogy Bryant azonnal kiad egy bocsánatkérő nyilatkozatot, amit meg is tett. Ebben az állt, hogy mélyen sajnálja, ha bármilyen fájdalmat okozott a hölgynek a viselkedésével.

Ezek után szeptemberben a bűnvádat ejtették. „Sikerült elugrania egy durván süvítő golyó elől”, mondja Scoop Jackson. „Ez a legnagyobb mentés, amit valaha láttunk a sportbotrányok történetében.” A jelenből visszanézve Scoop Jackson úgy véli, az egész szomorú történet valahol Bryant izolációjához köthető. „Egyetlen igaz barát óriási segítséget jelentett volna, aki csak annyit mond neki: nehogy már egy recepcióssal, ember, gondolkozz! De egyetlen ilyen barát sem volt körülötte, aki rászólhatott volna: állj már meg, nem tehetsz meg ilyesmit.” Akkoriban Jackson nem beszélt Bryanttel, miután azonban az ügy lezárult, megkereste Kobet, hogy írna róla egy cikket, amely arról szól, miként élné meg, ha elvennék tőle a kosárlabdát. „Mert nagyon félek attól, hogy szinte csak ez van neked”, mondta Bryantnek. „Nagyon sokat gondolkoztam ezen”, ismerte be Kobe. „Ekkor vált világossá számomra, hogy teljesen kitörölte az embereket az életéből, különös tekintettel a médiára”, idézi fel Jackson. „Egy teljesen másik zónába került, és egy teljesen más pasi lett.” Ric Bucher ugyanezt látta . Ő még Bryant hotelszobájába is bemehetett korábban, imádott vele trécselni, meccseket nézni, lazulni. Colorado után soha többé nem fordult elő hasonló. Addig a beavatottak kaptak egy jelszót Kobetól, ha azt bemondták, kapcsolták nekik őt. Coloradót követően Bucher rájött, hogy már Bryant testőrei is álnéven szerepelnek a szállodai nyilvántartásokban. Először velük kellett egyezkedni, hogy egyáltalán reménye legyen eljutni Bryantig. „Egy pali kísért fel a szobájáig”, meséli Bucher, hozzátéve, hogy az ajtó előtt másik két testőr állt, aztán végig bent maradtak, amíg ők ketten beszélgettek. „Talán ha húsz percet dumáltunk. A kanapén ült, én vele szemben, és vágni lehetett a feszültséget. Abszolút érezted, hogy bármikor robbanhat. Tudtam, hogy ez nem nekem szól, szerintem akkoriban mindenkivel így viselkedett. Senki sem akadt, akivel szemben ne tartott volna három lépés távolságot. Szinte képtelenség volt a közelébe férkőzni, beszélni vele, vagy ha mégis,

alig tudtál meg valamit, egy gondolat nem sok, annyi sem szorult a mondandójába. Sokkal jobban védték, mint korábban bármikor.” Persze ennek egy része érthetőnek tűnt. Az ügy miatt sosem látott mértékben kezdtek vájkálni a magánéletében. A Newsweek például kiderítette, már hónapokkal a coloradói incidens előtt Bryant felvette a kapcsolatot egy válóperes ügyvéddel, meg a mentők jártak a házuknál nem sokkal azután, hogy Kobe telefonon beismerte a Vailban történteket a feleségének. Bryant tagadta, hogy valaha is megkeresett volna egy ügyvédet, ám egy sor általa cáfolt dologról derült ki aztán, hogy mégis igazak – így aztán nem tűnt túl könnyűnek kihámozni a valóságot. Az egyébként is szokatlanul működő magánélete teljesen reflektorfénybe került, a személyes problémáiból jogi problémák lettek, amelyek aztán a csapat gondjaivá váltak. Jóllehet keményen visszautasította, hogy bármilyen módon használta volna a befolyását Phil Jackson elküldése és O’Neal eladása érdekében, Bryant évek múltán beismerte Ric Buchernek: garantáltan nem folytatta volna Lakerként, ha akár a centerrel, akár az edzővel kellett volna tovább dolgoznia. Bucher szerint Bryant annak idején így fogalmazott: „Szó sem lehetett róla, hogy bármilyen formában újra Shaqkel együtt játsszak, mert be akartam bizonyítani nektek, az összes köcsögnek, nincs szükségem rá.” „Ez állt az egész mögött”, véli Bucher. „Valamelyest sejtettem, hogy ez a mozgatórugó. Csak sohasem mondta ki. Ekkor beszélt róla először ebben a formában.” Miközben O’Neal és Jackson épp összepakolt a költözéshez, Buss és Kupchak vehemensen ragaszkodott ahhoz a verzióhoz, hogy döntéseik mögött nem Bryant áll. Idővel kiderült: egyértelműen ferdítettek. „Nem sokkal később nekem teljesen tisztává vált, hogy bár Kobenak nem feltétlenül kellett kimondania, vagy én, vagy Shaq, esetleg én vagy Phil, teljesen egyértelműnek tűnt, pontosan így érez”, mondja J. A. Adande. „Azaz hagytak maguknak némi mozgásteret, hogy hátha nem kapnak ultimátumot Bryanttől, viszont Jerry Buss tökéletesen tisztában volt Kobe érzéseivel, és már nem igazán akarta

Philt és Shaqet a csapatnál látni. Az pedig magától értetődő, hogy mindent Kobe elé akartak teríteni, elvégre akkor vált szabadügynökké, és semmiképp sem akarták elveszíteni.” Bucher szerint ugyanakkor nem olyan egyszerű a képlet, hogy csak azért kellett menniük, mert Kobe ki nem állhatta őket. Az igazi válasz ennél azért mélyebb és jóval összetettebb, és egyértelműen Bryant azon vágyához köthető, hogy ő legyen a legeslegjobb. 2015ből visszatekintve amondó: „Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket talán kissé érettebb fejjel teljesen másként kezelt volna. Bár lehet, hogy úgy sem.” Bryant meg akarta mutatni, nem kell mellé O’Neal, ő egyedül is képes bajnoki címig vezetni az együttest, magyarázza Bucher. „Mindenekfelett ez számított, valahogy így: azt mondjátok, kell valaki más, aki ezt eléri, én meg bebizonyítom nektek, hogy ez nem igaz, én is meg tudom csinálni.” Még ha O’Neal hajlandó is lett volna alkalmazkodni Bryanthez, a helyzet akkor sem oldódik meg, jelenti ki Bucher, mégpedig azért, mert „Kobe akkor is úgy tekintett volna a történekre, hogy a közvélemény Shaq sikerének tudott volna be mindent.” Maga O’Neal mintha átlátta volna mindezt. „Amikor teljesítesz egy küldetést, mindig lesznek emberek, akik azt mondják, hé, ezt én magam is el tudom érni” nyilatkozta akkor. „Erről szólt az egész. Mielőtt megnyertük az első címet, tényleg baromi jók voltunk. Aztán jött egy gyűrű, kettő, három, és az emberek úgy gondolták, ezt ők maguk is képesek összehozni. Sokan próbáltak meg beszélni a fejével, ám ahogy teltek az évek, egyértelműen kiderült, nem tudunk közös nevezőre jutni. Én már jóval korábban megtanultam, hogy egyedül semmire sem mész, csakis csapatban sikerülhet. Phil aztán megtanította nekem a módszert. Az pedig arról szól, hogy tudnod kell utat mutatni, és tudnod kell egyenletesen teljesíteni. Mondjuk, én átlagolok huszonöt pontot, ő húszat, és ezt minden egyes este hozni kell. Persze, olykor belefér, hogy jöjjenek a látványos harmincnegyven pontok, viszont a kiegyensúlyozottság nem sérülhet. Ha akad is néhány szörnyű meccs, azon is kellenek a szörnyűséges huszonöt pontok. A többi srácnak pedig tökéletesen kell hozniuk magukat a kisebb szerepekben. Nekünk jól kell alakítani a nagy

szerepeket, nekik a kicsiket. Ha ezt így össze tudod rakni, akkor már el fogsz jutni valameddig. Ha végignézel a bajnokcsapataink névsorán, azt látod, hogy sosem hemzsegtünk a szupertehetségektől. Éppenséggel amikorra Phil odakerült, a klasszisok többsége lelépett. A munka dandárját vagy én, vagy Kobe végezte el, időnként becsatlakozott Robert, vagy Brian Shaw, vagy Ron Harper. Ám összességében csak ennyire van szükség. Rengetegen görcsölnek arra, hogy legyen sok-sok tehetség a keretben. Mégis, mondja már meg nekem valaki, mikor nyert utoljára bajnoki címet egy olyan gárda, amelyik nem volt igazi csapat? Ha nincs megfelelő kapcsolatod a hátvédeiddel, a bedobóiddal, akkor nem jutsz semeddig. Mindenkinek ugyanazt kell akarnia. A felületesek folyamatosan az egyéniségeket keresik, ahelyett, hogy csapatban gondolkoznának.” Bryant arcvesztése pedig csak folytatódott, amikor 2004 őszén megjelent Jackson könyve, az „Utolsó szezon”, amelyben a „Zen Mester” egyenesen odáig ment, hogy Bryant egyszerűen „kezelhetetlen egy edző számára”. Egyszersmind azt is egyértelművé tette olvasóinak, hogy ő el akarta adatni Bryantet. A kötet szintén kedvezőtlen színben tüntette fel magát Jerry Busst is, ám szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy Bryant volt az igazi gazfickó. „Mindig vadászott egy bűnbakra”, mondja Ruby Garciduenas. „Akkoriban az emberek úgy érezték, hogy Kobe igyekezett a csapat vezérévé formálni magát. Ő akart lenni az arc, és hogy minden úgy történjen, ahogy szeretné. Többé nem óhajtott senkinek az árnyékában élni, a csapatra a sajátjaként akart tekinteni. Egyértelműen a középpontba vágyott.” Vagy ahogy Joe Bryant tanította neki, ő akart lenni a „the man”, a vezérbika. Charley Rosen később beszámolt róla, a legelső naptól fogva, ahogy Phil Jackson és stábja megérkezett Los Angelesbe, folyamatosan tartottak attól, milyen hatással van, lesz Jellybean a fiára. Az egykori kosarast ugyanis régóta úgy ismerték, mint aki híres volt arról, hogy nála a pontgyártás sokkal többet számított, mint maga a győzelem.

Szakasztott úgy, mint annak idején az AAU-ban és a középiskolában történt, ahol Bryant inkább kevesebb jó játékossal felálló gárdákhoz csatlakozott annak érdekében, hogy legyen elég ideje játszani és fejlődni, most úgy festett, ugyanerre a pályára akarja állítani a Lakerst is. Még konkrétabban mindez azt jelentette, hogy többé nem kellett a palánktól távol héderelnie, miután a gyűrű alatt ott éktelenkedett O’Neal. Ehelyett, ahogy évekkel korábban az apja is, inkább kinyitotta a pokol kapuját, és még keresett is egy gyorsítósávot, ami a cél felé vezetett.

Bizalom Hosszú hónapok nyomozása után, melynek során dollárszázezrek égtek el költségként, Eagle County hatóságainak le kellett állniuk a Bryant elleni vádemelési procedúrával. Bár végül nem kerülhetett sor tárgyalásra, jogukban állt nyilvánosságra hozni a tényeket, melyek közül sok Bryant mellett szólt, megint mások ellene. Pont akkor, amikor elindult az edzőtábor, publikussá vált több rendőrségi dokumentum is, amelyek egyszersmind jó néhány, a média által tévesen tálalt történetet is helyretettek. Példának okáért a Newsweek annak idején idézett egy neve elhallgatását kérő barátot, aki közölte, Bryant azonmód rávetette magát a nőre, amint az belépett a szobájába. A rendőrségi iratok egyértelműen azt támasztották alá, hogy ez nem így történt. Igaz, Bryant O’Neallel kapcsolatos egymillió dolláros megjegyzése is napvilágot látott. Bár a center már korábban tudomást szerzett a vallomás ezen részéről, az, hogy mindez kikerült a nyilvánosság elé, valóságos földrengést okozott a sajtóban az ősz folyamán. Bryantet kapásból „árulónak” bélyegezték, aki megszegte az NBA-öltözők örök törvényét. Shelley Smith a Lakers sajtónapján mindenesetre megkérdezte Bryantet a kialakult helyzetről. „Egy sor játékos beszélt nekem arról különböző csapatokból, hogy Bryant áthágta az öltözők íratlan szabályait azzal, amikor beköpte Shaqet a rendőröknek.” Nem csupán Smith képviselte az ESPN-t aznap. Jim Gray például egy hosszabb, leülős interjúlehetőséget kapott Bryanttel, hogy a

kezdődő idényről beszélgessen vele, igaz, ő semmit sem kérdezett a rendőrségi dolgokról. Smith viszont nem kívánta annyiban hagyni ezt a részt, csupán azért, mert nehéz róla beszélni. „Az én sztorim arról szólt, hogy a ligában csomó játékos megsúgta nekem: soha, senki sem fog megbízni benne ezek után. Ha hátrasétál a buszon, a többiek elhallgatnak. Besétál egy szobába, és mindenki elnémul. Mert többé senki sem tekinti megbízhatónak. Ugyanakkor körbekérdeztem a csapattársait, hogy srácok, ezt és ezt mondták nekem mások, ti meg tudtok bízni Kobe Bryantben? És mindegyikük azt válaszolta: persze, simán, ő a mi emberünk.” Smith annak idején újságíróként megtanulta, hogy sose tegyen fel eldöntendő kérdéseket, csakis olyanokat, amelyekre hosszabb válaszokat kaphat. Ám úgy vélte, ez most kivételes eset, mert egyértelműen az igen vagy a nem a perdöntő a feleletnél. Úgyhogy odalépett Bryanthez, és feltette neki a kérdést: „Úgy gondolod, hogy a csapattársaid még megbíznak benned?” „Igen”, közölte Bryant. „Miért ne tenném?” „Nos”, jegyezte meg Smith, miközben a kamera forgott, „mert a tegnap közzétett rendőrségi jelentések szerint te beköpted Shaqet. A bajnokságban néhányan azt mondják, hogy ezzel megszegted azt, amit az öltöző íratlan törvényének hívnak.” Bryant arca feszültté vált. „Felőlem…”, vetette oda. Smith utóbb beismerte, „reméltem, hogy úgy reagál, ahogy végül tette.” Aznap este Gray interjúja nem került adásba az ESPN-en, Smithé ellenben igen. „Mondták, hogy emiatt Kobe és a Lakers is erősen kiakadt”, emlékszik vissza. Nem sokkal később természetesen tudósított az idény nyitómérkőzéséről is, amely előtt Bryant riporterek koszorújában állt, és ecsetelte a várható esélyeket, amikor Smith csatlakozott a csoporthoz. Egy adott pillanatban aztán ő is kérdezett, hogy most, amikor új edző áll a gárda élén, és így többé nem kell a háromszöget játszaniuk, miként fog működni a támadás. Bryant szimplán negligálta őt, Smith azonban akkor és ott úgy hitte, talán nem fogalmazta meg

egészen világosan a kérdést, ezért még egyszer próbálkozott: „csak hogy az átlagemberek is értsék, mire figyeljenek otthon a képernyők előtt? Hová fog menni a labda?” „Ennyi”, közölte Bryant mindenkivel, és véget vetett a beszélgetéseknek. Nem sokkal később, mint Smith felidézi, a Lakers sajtósai jelezték a szerkesztőjének: „Kobe azt üzeni: soha többé nem nyilatkozik Shelley-nek.”

A megosztó Évekkel később számtalan bennfentes és médiareprezentáns emlékezett vissza úgy erre az időszakra, hogy ekkoriban Bryant számított Amerika legmegosztóbb sportolójának. Scoop Jackson maga is felidéz egy megjegyzést Bryant egyik csapattársától, amely még hónapokkal a coloradói rémtörténet előtt hangzott el: „Tudod, simán azt tudnánk mondani, hogy jelenleg ő a legjobb játékos az egész ligában, ha nem lenne akkora seggfej.” „Mindezt mosolyogva, egy hatalmas nevetés kíséretében adta elő, mert mégiscsak együtt játszottak”, meséli Jackson. „De az igazat mondták. Mert tényleg úgy voltak vele, hogy elismerték: ő a legjobb, sőt talán hirdették is volna, hogy a földkerekség legjobbja, csak valóban egy seggfejnek tartották.” Az igazat megvallva, kizárólag egy olyan brutálisan versengő világban, mint amilyen az NBA, tekinthető egy efféle megjegyzés is bőven elismerésnek. Mert épp az váltja ki mindezt a társakból, amire támaszkodva egy extraklasszis aztán a bajnoki címig viszi a csapatát. A Jordanhez és Bryanthez hasonló alfahímekkel éveken át dolgozó George Mumford egyébként nagyon sok időt áldozott arra, hogy megtanulják, miként is viszonyuljanak a kevésbé tehetséges társaikhoz. Idővel Mumford felismerte, hogy az évek során végül sikerült a megértésnek valamiféle csíráját elültetnie bennük, annak a tulajdonságnak, amely egyébként igencsak háttérbe szorulhat a magukat mindenki másnál többre tartó típusoknál. Ahogy Chip Schaefer magyarázta, az olyanoknál, mint Jordan vagy Bryant, nem létezik ki- és bekapcsoló gomb a megmérettetés iránti hiperintenzív vágyaiknál. Természetesen a szurkolók imádták Jordant és Bryantet, amikor vért szagolva bajnoki címig vezették

kedvenc csapataikat. Phil Jackson ugyanakkor egyszer elárulta, hogy éppenséggel a mérkőzések közötti napokban, a csapatbuszon, más helyeken, amikor Jordan versengő ösztöne ugyanolyan „bekapcsolt” állapotban volt és unos-untalan megnyilvánult, nos, azzal már rémesen nehéz lehetett együtt létezni. Mumford célja idővel az lett, hogy a szuperversengőkben valamelyest tudatosítsa, mi az, ami miatt ők mások. Így nem csupán a lehető legmagasabb szinten maradtak versenyképesek, de a megértést is sikerült becsatornázni a mindennapjaikba, az egyébként kozmikus méretű versenyszellemük mellé. Ez egyébként azután vált igazán létfontosságúvá, mondta később Mumford, amikor a játékospályafutásuk véget ért. Persze elengedhetetlen volt ahhoz, hogy győztesek lehessenek. Elvégre az olyan alkatok, mint Jordan és Bryant kegyetlenségükkel és önzőségükkel pillanatok alatt tönkre tudták tenni a csapategységet. Sok szempontból e „becsatornázás” vált Bryant kimondatlan küldetésévé, miközben ki kellett másznia abból a gödörből, amelyben 2004 őszén találta magát. Akkoriban még mindig úgy vélte, továbbra is a győzelem a lényeg, minden arról szól. A körülötte lévők azonban reménykedtek abban, hogy talán képes elindulni egy másik úton, ahol aztán megváltozik a személyisége. „Emlékszem, még a coloradói borzalommal kellett foglalkoznia, meg azzal, hogy az összes szponzora elhagyta”, emlékszik vissza Rudy G. „A házasságával is akadtak gondok, és nem tűnt olyan könnyűnek mindenre megoldást találni. Kobe a kezdetektől fogva teljesen idegenül mozgott ott, ahol valamiféle szociális érzékre lett volna szükség. Nem igazán volt fogalma arról, hogyan kezeljen emberi kapcsolatokat, miként kommunikáljon másokkal. Nagyon fiatalon került bele a sűrűjébe, és gyakorlatilag a karrierje építésével párhuzamosan kellett felfedeznie, miként kell viselkedni másokkal szemtől szemben, meg egy csapaton belül. Nem igazán tartozott a társasági lények közé.” Így vagy úgy, azon az őszön Bryantnek szinte teljesen új csapattársakkal kellett elkezdenie az idényt, ráadásul az általa kreált helyzetnek köszönhetően elvben neki kellett volna lennie a vezérüknek.

„Ki akart tűnni, vágyott arra, hogy ez az ő csapata legyen”, mondja Garciduenas. Finoman szólva döcögősen indult ez az új fejezet, és nagyon nem segítettek az ekkor nyilvánosságra hozott rendőrségi jelentések, meg az ezt követő bizalmi válság sem. „Elkülönült teljesen a csapattól”, mondja a szertáros. „Nem a legjobb start, maradjunk annyiban.” Ha valaki zárkózott, és nem igazán ad semmire magyarázatot, teszi hozzá, „akkor ne csodálkozzon, ha a többiek egy idő után elkezdenek elméleteket gyártani, hogy mit csinál és miért csinálja. Nem ő volt az egyetlen, aki alig járt társaságba, ilyen akad minden csapatnál. Ő nem az a típus, aki ment a többiekkel, inkább a saját útját járta. A pályán kívül távolságot tartott mindenkitől, annyi szent. A parketten viszont át kellett esnie némi tanulási folyamaton, miként is kezelje ezt a helyzetet, hogyan viszonyuljon a csapattársaihoz, miközben birkózott a saját személyiségével.” Garciduenas látott némi hasonlóságot Kobe és egy másik nagy kosárgyáros között. Igaz, a hatalmas előd azért folyamatosan vágyott némi visszacsatolásra, ellentétben Kobeval. „Kareem szintén elkülönülten élt”, idézi fel a múltat a szertáros. „Bár ő azért igyekezett kényeztetni magát bizonyos dolgokkal.” A nagyszerű Kareem Abdul-Jabbart könyvmolynak tartották és magának valónak, jóllehet mindenki csak „The Cap”-nek hívta, elvégre ő volt a nagy Lakers csapatkapitánya. Mindez elsőrangúan működött a Showtime-érában, amely öt bajnoki címet hozott, miután párjaként ott pattogtatott a szenvedélyes és energiától duzzadó Magic Johnson. „Rendkívül tanult ember, de szintén az a fajta, akinek nem hiányzott a társaság”, mondja Rudy G. „Kareem számára mindig azok a pillanatok bizonyultak a legnehezebbeknek, amikor kapcsolatba kellett lépni más emberekkel, szurkolókkal, bárkivel. Nagyon kényelmetlenül érezte magát, egyszerűen nem volt meg ehhez az érzéke. Gyakorlatilag nem akadt olyan, akit ne akart volna messzire elkerülni, az emberek pedig sehogy sem értették ezt. Én persze láttam a másik arcát, az öltözőit, amit az átlag meg nem. Abban a körben teljesen felengedett.”

Ha Bryant valami hasonló utat akart bejárni, nos, akkor talán kijelenthető, hogy szörnyen lassan haladt. A kirakatba ugyan ki tudott tenni egy olyan képet magáról, amely elrejtette ezt a zárkózottságot, ám a valóságban rendkívül mélyen beleivódott az elidegenedés érzése. Bryant aktuális reputációja ellenére Rudy G. egyértelművé teszi, hogy sok mindenért szerette és csodálta a tizenéves Kobe Bryantet. Például azért, ahogy annak idején besétált a Lakers öltözőjébe a Forumban, és azonnal magába szippantotta és betöltötte az egészet, mint egykoron Magic Johnson. Elképesztő bátorság és elszántság áradt belőle, a játék iránti őszinte rajongás, valamint rettentő komolyság. Most pedig, végignézve mindazt, amit Bryant művelt magával, Garciduenas majd’ elepedett a szomorúságtól. A helyzet még ennél is rosszabb lett, mert a szintén szabadügynökké vált Derek Fisher búcsút intett a csapatnak, durván visszavágva a Bryant és a csapat közötti kapcsolattartás opcióit. „Fish az ő embere volt”, magyarázza Rudy G. „Talán Derek próbált meg a lehető legközelebb férkőzni hozzá, vele egy rendkívül értékes társat veszített. Fish mindig tudta hallatni a hangját, ha úgy hozta a szükség.” Ha valakinek a jelenléte esetleg esélyt kínált arra, hogy Bryant és az új csapattársak között kialakul valamiféle interakció, az Lamar Odomé. Ő régebb óta ismerte Kobet Vaccarón és Gary Charleson keresztül, és mindketten úgy beszéltek róla, mint aki felnéz Bryantre. „Lamar az a fajta fickó, aki mindenkivel jóban akar lenni”, ecseteli a szertáros. „Kobera pedig úgy gondolt, hogy ő meg aztán egyértelműen az, akivel kifejezetten fontos a közeli kapcsolat.” Odom láthatóan tudta, Bryant mennyire zárkózott – amúgy a maga módján ő is ebbe a kategóriába tartozott. Gary Charles később azt mesélte, Odom elárulta, akadt Bryanttel bőven nézeteltérése, különösen az első, küzdelmes szezonban, amikor olykor dühödten ordibáltak egymással. De a közös történetük mégiscsak összekötötte őket, Bryant pedig tudta, Odom érti és tudja, ki ő, és mit miért csinál. Kobe szintén baráti viszonyba került Caron Butlerrel, aki az O’Neal-csereügylet keretében érkezett Miamiból, és szó szerint túlélte a szörnyű gyermekkorát Wisconsinban, majd az NBA egyik

leghasznosabban kosarazó játékosává vált. Két ilyen cimborával vágott hát neki az útnak.

A csattanás A Lakersben uralkodó játékkultúrát megváltoztatandó Jerry Buss és Magic Johnson kijelentette, eltökéltek abban, hogy Bryant klasszisa köré építsék az új csapatot, amelynél a lendület, a futás lesz a domináns. Víziójuk a Showtime-éra feltámasztásáról szólt – ami nem is hangzott rosszul. Végül is a franchise-történet egyik legfényesebb korszakáról beszélünk, kár, hogy nemsokára kiderült, képtelenség azt az időszakot visszahozni, de még csak egy szegényes utánzatot sem sikerült összebarkácsolni. Phil Jackson helyére – Bryant kívánságát szem előtt tartva – először a Duke mesterét, Mike Krzyzewskit hívták, aki megfontolta az ajánlatot, végül mégis Durhamben maradt. Jerry West és Jackson távoztával Jerry Buss fiára, Jimre hárult a nagy ügyek intézése, elsőnek mindjárt az új vezetőedző szerződtetése. Jeanie Buss munkatársai később arról panaszkodtak, Jim lendületből kezdett dolgozni, és úgy kérte fel Rudy Tomjanovichot, hogy senkivel sem konzultált előtte, kivéve – minden bizonnyal – az apját. Jim Buss mindenesetre az a figura, akin sehogy sem tudtak kiigazodni az alkalmazottak. Igen lelkes és mindig közvetlen nővérével ellentétben – aki hosszú éveket húzott le az apja különféle sportklubjait irányító adminisztrációkban – Jim Buss atyja virágzó ingatlancégénél dolgozott Las Vegasban. Korai éveiben a papa playboyságát igyekezett majmolni, mondja Ron Carter, a Lakers egyik régebbi munkatársa, aki még az öreg Bussnak dolgozott. „Jimmy sokkal karakteresebb. Sokféleképpen igyekezett felülmúlni az apját, de ahogy tudom, némi bajba keveredett a nők, a szerencsejátékok, meg minden más miatt. Alapvetően érnie kellett. Nem tűnt éppen a legjobb ötletnek a vegasi vállalathoz rakni őt.” Miután Jim belekóstolt a lóidomárságba is, Jerry Buss hamarosan a Lakers menedzsmentjébe küldte a fiát, hogy megtanulja, miként is kell egy kosárlabdaklubot vezetni. Az alkalmazottak egy hátravont tisztviselőt láttak benne, aki még saját irodát sem kapott a csapat

komplexumában. „Ekkoriban csupán egy név volt valahol a telefonlistán”, teszi hozzá Garciduenas. Különösebb tapasztalat nélkül indult a sportágban, bár kapott néhány instrukciót Westtől és Kupchaktól, akiket az apja kért meg, hogy kicsit tanítsák be a fiát. Az ugyanakkor egyértelműnek tűnt valamennyi alkalmazott számára, hogy a srác komolyan tepert, mert a kosárgárda megbecsült és jó vezetőjévé akart válni. Tomjanovich tizenkét idényen át vezette a Houston Rockets együttesét. 1994-ben és 1995-ben bajnokságot nyert velük, ám 2003ban el kellett köszönnie tőlük, miután hererákot diagnosztizáltak nála. 2004 nyarán viszont az orvosai zöld jelzést adtak neki a visszatérésre. Rudy Garciduenasszal régi barátoknak számítottak. Miután a szertáros pontosan látta, milyen arcok alkotják a Lakerst, komoly fenntartásai voltak Tomjanovich esélyeit illetően. Elvégre ötvenöt esztendősen vett át egy olyan csapatot, amelyből épp távozott a bajnokság legdominánsabb kosárlabdázója, akinek a helyét Bryant kívánta betölteni, s ezzel párhuzamosan a gárdát a saját képére formálni. Garciduenas úgy vélte, percek kérdése, és az összes szereplő irdatlan nyomás alatt találja magát. Nos, a Lakers 2004–2005-ös szezonja hamarosan ronda fordulatok letaglózó sorozatává degradálódott, melynek során a vezetők kezéből szinte azonnal kicsúszott a gyeplő. Ronnie Lester helyettes ügyvezető azt jósolta, legalább két esztendőre lesz szükségük ahhoz, hogy a Lakersből egy sok futással operáló gárdát gyúrjanak. A sokoldalú, lerohanás-specialista Odom leigazolását mindenesetre az első nagy lépésnek tekintették ebbe az irányba. Az edzőtáborokba rendre egy maximumra felpörgött Bryant érkezett, emlékszik vissza Garciduenas. „Minden egyes szezonkezdet alkalmával láttad ezt Koben. Elképesztő koncentrációval vágott a közepébe. A teljes nyári szünetet azzal töltötte, hogy formába hozza magát, és dolgozzon azokon az apró részleteken, amelyeken kellett. Igyekezett a többieket is valami hasonlóra inspirálni, viszont a vezér szerepét még erősen tanulgatta.” A 2003-as szünet kiesett az operáció és „szövődményei” miatt. A nyári edzések helyett a tetoválók hagytak nyomot Bryant testén, aki a felesége és családja előtt tisztelgő ábrákat varratott magára. Ezek

után a 2004–2005-ös idényre kettőzött erővel készült, minden addiginál erősebb testet építve. Immár 104 kilót nyomott, de mint mondta, erre a tömegre szüksége is lesz mostantól, hogy el kell verekednie magát a gyűrűig, miután O’Neal elkerült az útból. A táborban megállt egy pillanatra, és még egyszer visszatekintett mindarra, ami történt vele, és beismerte, elkövetett egy sor hibát. Azt mondta, bárcsak visszamehetne az időben, hogy helyrehozzon mindent, ám ez nem lehetséges. Így aztán, mint nyilatkozta, egyetlen lehetősége maradt: menni előre. Howard Beck, aki ekkoriban a New York Timest tudósította az NBA-ről, azt írta, ez volt a legtöbb, amit a közvélemény kaphatott tőle mea culpaként. Mindeközben igen hamar kiderült, hogy a rohanós csapatról fogalmazott vezetői memo valahol elakadhatott, miközben Tomjanovichcsal az együttes végigcsinálta az edzőtábort, majd nekiindult a szezonnak. Ahelyett, hogy nagy sebességgel építették volna a támadásokat, a Lakers egy teljesen abszurd drive-and-kick stílust vett fel, többnyire a tripladobásokra bízva a befejezést. Az idény elején, amikor számukra ideálisan alakult a menetrend, a gárda egy ideig prosperált, minthogy a hárompontosok rendre behullottak. Nagy reményekkel tekintettek Karl Malone visszatérésére, mindenki úgy gondolta, vele nagyot ugranak majd minőségben, és a védekezés is erősödik. A közönség mit sem sejtett arról, hogy a háttérben egyre izmosodó ellentét alakult ki Bryant és Malone között, amely aztán egy verbális köpködés keretében robbant a nyilvánosság előtt, a kiváltó ok pedig Malone egy állítólagos dehonesztáló megjegyzése volt, amit Vanessa Bryantre tett. „Igazából nem tudom, mi hangzott el”, meséli Rudy G. „Ahogy én hallottam, egy olyan szövegből jött az egész, amit többféleképp lehetett értelmezni. Abban sem vagyok biztos, hogy az egészbe nem játszott bele a Kobe és a felesége között továbbra is meglévő feszültség. Viszont ha egyszer egy ilyen elindul, a legritkább esetben végződik jól.” Malone mindenki előtt elnézést kért a félreértésért, ám egyértelműnek tűnt, hogy a viszonya Bryanttel visszafordíthatatlanul megromlott. Néhány nappal később a veterán harcos be is jelentette

visszavonulását – az edzői stáb nem kis bánatára, akik nagyon számoltak vele a szezon második felében. „Kobe nagyon durván bánt azokkal a társakkal, akik nem teljesítették az ő elvárásait”, mondja Garciduenas. „Ha Kobenak volt egy elképzelése arról, Karlnak hogyan kéne játszania, és Karl nem hozta az elvártat, akkor Kobe attól fogva haszontalannak bélyegezte.” Aligha kell ecsetelni, hogy az újabb incidens tovább rontotta Bryant amúgy sem fényes megítélését, továbbá újabb konfliktusokkal árasztotta el az életét. Márpedig egy dühödt és makacs Bryantet edzeni extra mennyiségű stresszt jelentett Tomjanovichnak, és hamarosan elkezdtek mutatkozni rajta ennek a jelei. Garciduenas nagyon aggódott, az egyébként is hatalmas feszültségekkel járó NBA-idény nem lesz-e túl sok a barátjának úgy, hogy talán túl korán tért vissza a kezelését követően. Miután Garciduenas felesége hosszas küzdelem után adta fel a mellrák elleni harcot, a mindenes határozottan aggódott Tomjanovich egészsége miatt. Mindenesetre a Lakers 14-11-es mérleggel vergődött el a karácsonyi fordulóig, amikor a Miami Heat és O’Neal várt rájuk. Shaq új együttese épp vezette a Kelet főcsoportot, Jerry Buss pedig a meccs előtt arról beszélt az újságíróknak, egykori centere érdekes módon le tudott dobni több mint 25 kilót – mintegy utalva arra, hogy ha erre korábban hajlandó lett volna, a Lakers alighanem megtartja. O’Neal később némileg kikelt magából emiatt, mondván, annak idején Buss és a klub is állandóan a súlya miatt cseszegették őt. „Mindig a kilóimmal jöttek, azt használták ellenem, hogy rossz színben tüntessenek fel, és emiatt érezzem rosszul magam, meg akkor majd emiatt kapok kevesebb pénzt”, panaszolta O’Neal. „De ez nem érdekes. Ha én bajnoki címeket nyerek, meg döntőbe vezetem őket, akkor ez mind nem számít. Miután Jerry West elhagyta a klubot, senki sem maradt a menedzsmentben, akiben megbíztam. Jerry West mindig kimondta az igazat. Utána erre senki sem volt képes. Amikor képbe került a távozásom, Kobe szólhatott volna az érdekemben. De semmit sem mondott.” Az érzelmi vihar, amit a bajnokcsapat felbomlása váltott ki, évekig nem ült el. Egyébként O’Nealék hosszabbításban behúzták a

karácsonyi partit, bár Bryant 42 pontig jutott. Januárban aztán Kobe kificamította a bokáját egy Cleveland elleni meccsen LeBron Jamesék ellen, és hetekre kidőlt – a csapat pedig lefékeződött, majd megindult lefelé. Tomjanovich rendszerében Bryant nagyjából ugyanabban a szituációban találta magát, ami még a Del Harris-féle időszakból lehetett ismerős, azaz elég formális edzések és kevésbé strukturált támadások közepén. „Azt hiszem, elég gyorsan belátta, miért hiányzik Phil és az ő szisztémája”, vélekedik J. A. Adande. „Rudy T alapvetően a pálya jobb oldalára tette Kobet a labdával, ott pedig az ellenfelek könnyedén rádupláztak a védőkkel, ő pedig idővel felismerte, hogy a háromszögben sokkal könnyedébben boldogult a szélen a labdával, és sokkal több tér nyílt előtte egy-egyezésre. Abban a szisztémában jóval nehezebb volt lekettőznie a védelemnek. Kobe szemszögéből a korábbi forma sokkal működőképesebbnek tűnt Rudy taktikájánál.” Miután Tomjanovichnál a támadások mind gyakrabban fulladtak tehetetlenkedésbe, Bryant idővel arról beszélt az újságíróknak, hogy a csapat elkezdett visszanyúlni a régi háromszögezés egyes részeihez, mondván, így nyílik több terület, és jobban jár a labda is. Tomjanovich azonnal közölte a riporterekkel, abszolút egyetért Bryant ötleteivel, más kérdés, hogy a viselkedése teljesen mást sugallt. És persze adódott plusz egy szituáció, amely Bryantet rossz fényben tüntette fel. Korábban ugyebár, azzal vádolták, hogy hozzá köthető Jackson és O’Neal kirúgatása, most meg úgy festett, mintha már teljesen ő vezetné a csapatot. Február másodikán mégis mindenki levegő után kapkodott, amikor Tomjanovich nagy hirtelen bejelentette a lemondását, mentális és fizikális kimerültségre hivatkozva. „Kobe irdatlan elvárásai mindenkivel szemben hatalmas nyomás alá helyezték Rudy T-t”, véli Rudy G. Ez a hirtelen fordulat aztán zuhanórepülésbe küldte a gárdát. Tomjanovich távozásával azon nyomban megindultak a spekulációk Phil Jackson visszatéréséről, ám a korábbi edző rögvest világossá tette, szezon közben biztosan nem veszi át a kormányrudat.

Jerry Buss nyomására az egyik legrégebben a klubnál lévő másodedző, Frank Hamblen vette át az irányítást, ám a csapat védekezése egyre csak romlott, és mintha a küzdés is kezdett volna kiveszni a játékosokból. „Amikor Frank Hamblen belépett Rudy helyére, egy olyan szituban találta magát, ahol a régi háromszög újrainstallálása zajlott”, emlékszik vissza Adande. „Nem hozták vissza teljesen a háromszöget, csak egyes részeit alkalmazták.” Az edzői stábbal kapcsolatos felfordulás mellé további krízishelyzetek pattantak ki Bryant magánéletében is. Egy évtizeddel később osztotta csupán meg a nyilvánossággal, hogy 2005 elején a felesége elvetélt, melynek kapcsán úgy vélekedett, az egyértelműen annak a stressznek volt köszönhető, amit ő zúdított a családjára a coloradói incidenssel. Majd nem sokkal azután, hogy februárban visszatért a bokasérüléséből, jött a hír Philadelphiából, hogy 75 évesen meghalt a nagyapja, Big Joe, a cukorbetegségével kapcsolatos komplikációk miatt. Mindez nem került elő a médiában egészen az All-Star Hétvégéig, amikor bejelentették, hogy Bryant majd kihagy egy Lakers-edzést, amikor hazamegy a nagyapja temetésére. „Nagyon sok meccsemet látta”, nyilatkozta Bryant, amikor Big Joeról kérdezték. „Ő eléggé elzárkózott a nyilvánosságtól, ezért szűk körű búcsúztatást tartunk csak. Nagy szíve volt, hatalmas szíve. Ez most igen kemény időszak mindannyiunknak, még ha tudtuk is, hogy hamarosan szembe kell néznünk vele.” Jellybean egyébként rendszeresen telefonált az apjának, ám ezekben az években sokkal intenzívebb kapcsolatot tartottak Pam rokonságával. Két évvel korábban Bryant egyébként röviden beszélt a családszakadásról a Los Angeles Timesban. „Szeretnék egy apát. Akarok egy apát magam mellé”, közölte, említést sem téve Pamről, mintegy jelezve, hol történt az a bizonyos szakadás. Bryant amúgy időről időre azért beszélt Jellybeannel. A nagyapja elhunyta után is azonnal váltottak néhány szót. „Az apám elég jól viseli a történteket”, mondta aztán Bryant. „És ha ő jól van, akkor én is jól vagyok.” Big Joe halálának másnapján Bryant és Vanessa arra ébredt, hogy a Los Angeles Times újságírója, Shawn Hubler méretes cikkben

részletezi közös történetüket. Vanessa epés stílusa volt a fókuszban, ahogy az üzletekben viselkedik az eladókkal, aztán Bryant befolyása megnőtt Vanessa családjában a pénzének köszönhetően, melynek eredményeképp felbomlott az anyja második házassága. Vanessát úgy ábrázolták, mint a sötét csillagot, a rejtett bolygót Bryant életében, vagy ahogy a Times ecsetelte: „egyike azon keveseknek, akik igen erős befolyással vannak Los Angeles legjobban beágyazott, legerősebb profi sportolójára.” A riport természetesen külön kiemelte, a közvélemény továbbra sem bír napirendre térni ama bizonyos lila gyémánt fölött, amely a hírek szerint négymillió dollárba került, és megvásárlása akkora hullámokat vert, hogy az egyik legnézettebb esti műsorban, a Saturday Night Live-ban még egy paródiát is szkeccseltek belőle. Emellett az sem maradt említés nélkül, hogy Bryantné új Mercedesén speciális rendszámtábla virít ICE QN betűkombinációval, ami rávilágított arra, miként formálják az imidzsüket úgy, hogy a Jég Királyának és Királynőjének tekintsék őket (King and Queen of Ice). A Sporting News egyik kolumnistájától sem átallottak idézni: „Vanessa Bryant az új Yoko”. (Yoko Ono John Lennon híres-hírhedt felesége volt – a szerk.) A lap úgy festette le Vanessát, mint egy ifjú hölgyet, akinek drámaian megváltoztak az életkörülményei, valamint hogy Mrs. Kobe Bryantnek lenni egyfajta krízist is jelenthetett a számára, hiszen mindössze hónapok alatt egy csőd szélén álló, munkanélküli szülőkkel terhelt családból fénysebességgel vált istennővé, aki szinte végtelen nagyságú vagyon felett szerzett döntő befolyást. Az újságnak sikerült megszólaltatni Vanessa egyik barátját is, aki készséggel idézte fel, amint „elkezdte behordani a suliba Kobe fotóit, mi meg csak sikoltoztunk, hogy ó, istenem! Akadt egy kép, amelyiken Kobe Vanessa kiskutyáival játszik, ezt csak megnézhettük, de nem érhettünk hozzá. Sok ember még akkor sem hitt neki. Aztán megkapta azt a hatalmas eljegyzési gyűrűt, és attól fogva mindenki befoghatta a pofáját.” A legérzékenyebb témára talán akkor tapintott a cikkíró, amikor részletesen taglalta a kritikus pontnak számító házassági szerződést, vagyis azt, hogy ilyen nem köttetett, s minderről ráadásul Stephen

Laine, Vanessa korábbi nevelőapja számolt be készségesen a szerzőnek. „Hónapokig rágtuk a megállapodást oda-vissza”, mondta Laine, aki hozzátette, végül is már jóval az esküvő előtt, 2001-ben nyugvópontra jutott az ügy. „Hazajött egyik nap, és valami olyasmit mondott, hogy Kobe nem akarja az egészet, mert túlságosan szereti őt.”

A keserű vég A vetélés, Big Joe halála és az LA Times cikke gyakorlatilag egyszerre zúdult Bryantre, nagyjából egy héttel az All-Star Hétvége előtt, amelyet történetesen Denverben rendeztek, Colorado állam fővárosában. Itt a szurkolók már korábban is intenzíven pfujoltak, valahányszor csak Bryant labdához ért a Nuggets elleni meccseken, reflektálva az Eagle-ben történtekre. Denver tehát meglehetősen ellentmondásos helynek számított egy olyan, egyébként is energiazabáló hétvégéhez, mint az All-Star Gála. Különösen mert Bryant ügyvédei ekkor még gőzerővel dolgoztak azon, hogy a polgári ügyben is tető alá hozzanak egy peren kívüli megállapodást. Ettől függetlenül Bryant remekelt a meccsen, 16 pont, 7 assziszt és 6 lepattanó került a neve mellé. Ezután szinte azonnal repülőre ült, hogy ott legyen Big Joe temetésén, aztán azzal a lendülettel repült is vissza Los Angelesbe, folytatni az egyre nyomorultabbul festő bajnoki idényt. Két héttel később, amikor a Lakers épp egy négyes nyeretlenségi szériát produkált, bejelentették, hogy a polgári eljárásban megszületett a peren kívüli megállapodás, de a Bryant által fizetendő összeget nem hozták nyilvánosságra. A bíróságra benyújtott iratokban az állt, hogy Bryant a torkánál ragadta meg a nőt, miközben megerőszakolta. Még mielőtt bármilyen vádemelés történt volna a kezdetek kezdetén, a hírek ötmillió dolláros ajánlatról szóltak (amit akkor elutasítottak), úgyhogy a bennfentesek ez alapján elmerenghettek azon, vajon mennyi lehetett az igazi végösszeg, beleértve a teljes ügyvédi költséget. Akármennyire is rúgott, valószínűleg megérte, mert végül egyik fél sem akart már szemtől szemben, a történteket rögzítő kamera előtt válaszolni a rivális ügyvédek kérdéseire, ami kötelező eljárás lett volna, ha az ügy végül kiköt a bíróságon.

A vádló e könyv megjelenésekor már férjhez ment, gyermeket szült, és sohasem kommentálta többé a történteket. Ugyanígy tett Bryant is, leszámítva azt, hogy nyilvánosan bocsánatot kért. Innentől fogva a Lakers szezonja klasszikus és hamisítatlan katasztrófába torkollott: egy 2-19-es sorozattal zárták az alapszakaszt. Még mielőtt az idény elkezdődött volna, Bryant – mintegy reagálva azokra a vádakra, hogy hovatovább kívülálló a csapaton belül, tisztes távolságban a társaktól – kijelentette, bevállaltan vezérszerepet kíván betölteni, és úgy tűnt, már az edzőtáborban kész tanácsokkal elhalmozni a többieket. Nos, ez nagyon nem működött. Bryant csökönyössége, amely szinte a jelképének számított, plusz a vezérré válás balul elsült kísérlete még tovább rombolta az imidzsét. Egyik csapattársa, Chucky Atkins egy ízben elengedett egy szarkasztikus megjegyzést a Los Angeles-i tudósítók előtt, hogy Bryant tulajdonképpen a Lakers ügyvezető igazgatója, mintegy alátámasztva a szurkolók meggyőződését, hogy Bryantnek túl nagy hatalma van a klubházon belül. Atkins ugyan később panaszkodott, hogy az újságírók csőbe húzták, amikor kikényszerítették belőle ezt a megjegyzést, ám nagyon úgy festett, nem így történt. „Kobe nagyon kemény időszakon ment keresztült”, mondja Tex Winter. „Szerintem a csapattársai is kiakadtak rá. Túl görcsösen akarta a vezér szerepét.” „Kobe túlságosan is hangadóként viselkedett”, teszi hozzá Garciduenas. „Nem tudta, milyen módon vezesse a többieket, hogy ők mit vártak volna tőle. Túlzásba vitte a próbálkozást. De legalább tényleg igyekezett. Csak nem volt biztos abban, hogyan is kellene csinálnia.” A kialakult helyzet egy további fájó tanulsággal szolgált. „A vezetőket respektálják”. mondja Garciduenas. „Én nem hiszem, hogy Kobe ekkorra már kivívta volna az emberek többségének tiszteletét.” Az egyik legnagyobb gátnak a hangadóvá válásban épp Kobe túlzott nyersessége és őszintesége bizonyult, beleértve a borotvaéles beszólásait is. „Mindig a legmagasabb szintet várta el mindenkitől, beleértve magát is”, mondja Garciduenas. „Egyáltalán nem arról

ismerték, hogy valaha is visszafogta volna magát, amennyiben nem tetszett neki valami. Sem az edzőpályán, sem az öltözőben.” „Számomra a Kobe mindig is egy szerethető fickó maradt”, sóhajt Rudy. „Nyilván nem volt könnyű szeretni, különösen nem a csapattársainak, hiszen velük állandóan versenyzett, hogy ő legyen a kirakatember, a vezér, és persze mindig ő akarta szórni a pontokat. Rendre ő akart felelősséget vállalni, bár ez nem feltétlenül jött le mindig jól a társainál. Társasági szempontból rengeteget javult. Érezni lehetett a jelenlétét az öltözőben, ugyanakkor még mindig csak tanulta, hogy nem feltétlenül kell állandóan neki lennie a hangadónak.” A szezon vége felé csőstől jött a baj. Odom súlyosan megsérült, majd kiesett a center, Chris Mihm, végül egy lábproblémával maga Bryant is. Miután vereség vereséget követett, a klubot körbevevő légkör egyre drámaibbá vált. A közönség elmaradozott, és ez immár a franchise-nál is problémákat generált. Az utolsó hetekre a körülmények szinte teljesen rázuhantak Bryantre, csak fokozva dühét és depresszióját. Tény, ő lett az NBA-história legfiatalabbja, aki elérte a 14 000 pontos határt. Viszont bár övé volt a második legjobb meccsenkénti pontátlag (27,6, Allen Iverson 30,7-es mutatója mögött), a dobásainak csupán 43,3 százaléka hullott be a kosárba, így aztán 1999 óta először nem választották be az NBA legjobb védői közé (AllDefensive Team). Az, hogy egyetlen szavazatot sem kapott az MVPvoksoláson, csupán aláhúzta, miként is állt a megítélése a ligában. A Lakers újraformázására tett kísérlete csúfos kudarcot vallott. „Azt hiszem, Kobe fejjel ment a falnak”, mondta csendben Winter azon a tavaszon, miközben a Bryantet kritizálók immár jól hallható kórust alkottak. „Aggódom érte. Nem is tudom, mi kell majd ahhoz, hogy újra magához térjen. A csapattal kapcsolatos várakozások az eget verdesték pontosan amiatt, amilyen körülmények között az előző felbomlott.” A Lakers természetesen lemaradt a rájátszásról, ami azért elég ritkán történt meg a klubbal hosszú és dicső történelme folyamán. Utoljára 11 éve fordult ez elő, most 34-48-as mutatóval zártak, még az oly kevésre tartott városi rivális, a Clippers is megelőzte őket.

„Beleszaladtak abba a vereségszériába”, mesélte utóbb Jackson egyik munkatársa. „Kezdjük ott, hogy Frank kurvára nem akarta edzeni azt a csapatot, csupán doktor Jerrynek tett szívességet. Az utolsó meccs után az öltözőben rázendített az ilyenkor szokásos dumára, hogy srácok, keményen játszottatok, meg becsüli őket a küzdésükért, blablabla, azaz próbált pozitív maradni. Erre Kobe egyszer csak közli, hogy szeretnék mondani valamit. Feláll, körbemutat a szobán, és aztán valami olyasmit nyom oda nekik: ti, rohadt gecik, nem vagytok méltók, hogy egy pályán legyetek velem. Szarok vagytok egytől egyig. Azzal kisétált az öltözőből.” „Hát, nem volt túl szívderítő”, idézi vissza a történteket egy, a csapathoz tartozó szemtanú. „Bár ez valahol része az emberi természetnek, amikor valaki teljesen frusztrált a vereségek miatt, meg semmi sem úgy megy, ahogy elvárná. Ez azért el szokott jutni addig a pontig, aminél nincs lejjebb.” Persze akadtak jó néhányan az öltözőben, akik másképp reagáltak, „és feltették a kérdést: ez mi a faszt gondol, ki ő?”, folytatja a szemtanú. „Viszont aki ott ült, mind tisztában volt már rég azzal, hogy ki ő valójában, mit gondolt magáról, milyen szerepet vitt. Mindenki pontosan tudta, Kobe honnan indult, hogy örökkön az lesz, aki a legnagyobb nyomást rakja magára, amiből aztán jut szépen mindenkinek.” Meg aztán az NBA az a sorozat, ahol az efféle érzelmek időről időre a felszínre törtek, sőt robbantak, magyarázza emberünk. „Számos hasonló történt sok csapatnál, amikor a dolgok így összeadódtak.” Abban a pillanatban sült ki az összes feszültség, amit Bryant hozott magával és magára pakolt, Tomjanovichra, a társaira, mondja Garciduenas. „Egy sor olyan helyzet adódott, amikor Kobe nem tartotta magában az érzéseit a többiekkel kapcsolatosan. Persze ez azért nem hatott váratlannak, és arról szólt, hogy többé nem tudta bent tartani, ami a fejében kavargott.”

Jackson visszatérése Mielőtt a tél végén elruccant volna Új-Zélandra, Jackson elejtette Tex Winternek, hogy ismét kiválóan érzi magát, és készen áll egy újabb edzői kalandra az NBA-ben. Jackson még azt is elárulta, hogy

egész jól haladnak a Denver Nuggetsszel folyó tapogatózások a következő idényt illetően. Nagyon úgy néz ki egyébként, hogy Jackson a színfalak mögött lezajlott tárgyalások alapján úgy is érezte, ez a szerződés már a zsebében van. Ám miközben a déli féltekén vakációzott, a Nuggets kinevezte George Karlt. Eközben komolyabb próbálkozások indultak annak érdekében, hogy Jacksont visszacsábítsák Los Angelesbe. A folyamat március vége felé kezdődött, áprilisban pedig Jackson fel-feltűnt a Lakers irodáinál, sőt egy ízben Jerry Buss oldalán is megjelent egy hazai mérkőzésen. Winter hamarosan rájött, hogy bár több ajánlat közül választhatott, Jackson egyértelműen a Lakers felé húzott, egyrészt a Jeanie Busshoz fűződő gyengéd szálak okán, másrészt azért, mert volt a városban egy saját lakása. Az sem tűnt hátránynak, hogy a Lakersnél a játékosok egy része jól ismerte a háromszög-rendszert, azaz a tanulási folyamat egyértelműen lerövidülhetett. Talán az is megkockáztatható, hogy a háromszöget Bryantnél jobban egyetlen játékos sem ismerte a ligában. Jeanie Buss mindenesetre közölte a New York Posttal, fogalma sincs arról, mire készül Jackson, még ha közeli viszonyban is állnak egymással. Majd rögtön hozzátette, nagyon reméli, hogy Jackson igent mond majd. „Nem Kobe az oka annak, hogy Phil jelenleg nem Laker”, szögezte le a tulaj lánya. „Phil most azért nem a Lakers edzője, mert ugyan hosszabbíthatott volna, de kivárt az aláírással. Az apám ezután arra a konklúzióra jutott, hogy eladja Shaqet. Kobe eközben szabadügynökké vált, és volt egy edzője, aki nem kötelezte el magát. Apámnak hoznia kellett egy döntést. Phil egyébként mindig is azt mondta, Kobe egyike a legnagyobb játékosoknak, akivel bármelyik csapat bajnokesélyesként indul. Szóval én itt nem látok problémát.” Néhány kívülálló megkérdőjelezte, vajon Bryant ki tud-e jönni Jacksonnal, különös tekintettel azokra a kritikákra, amelyeket a mester fogalmazott meg róla a könyvében. Viszont Bryantnek kellett valaki, aki segít neki visszafordítani a Lakerst. Winter, aki mind Jackson, mind Bryant mentorának és bizalmasának számított, erősen kuncogott, amikor arról hallott, hogy a kettőnek szüksége van

egymásra. Mindez abszolút ironikusnak hatott annak a drámának a fényében, amely Jackson regnálása alatt zajlott Los Angelesben. Az is furcsán jött ki, hogy Jackson, aki anno konok módon visszautasította a négyszemközti beszélgetést sztárjátékosával, most kereste ennek lehetőségét, miután komolyan mérlegelni kezdte a visszatérést. Bryant viszont ekkor nemet mondott, nem hiányzott neki, hogy azt is rákenjék, ha Jackson végül mégsem a Lakers mellett dönt. Mint Winter megjegyezte, ha Jackson új fejezetet kezd végül, egyáltalán nem lesz könnyű dolga a 2006-os Lakersnél. A gárda már 20 millióval a fizetési sapka fölött járt, és még nem számolták bele a második center, Vlade Divac újraszerződtetési opcióját, ami további 5 milliót dobott volna a büdzsén. Jacksonnak át kellett gondolnia a helyzetet. Miként vesz kezelésbe egy csapatot, amelyik rengeteg meccset vesztett? Nem szorítja-e be hasonló helyzetbe a feszültség, mint Rudy Tomjanovichot? Jackson sosem bírt normálisan veszíteni. Egyszer két széket hajított a pályára Albanyban, egy Continental Basketball Association-meccsen. Most képes lenne kezelni a stresszt? Májusról júniusra fordulva Jackson kevésbé lelkesedett az ötletért, és felhívta az ügynökét, hogy mégsem akar edzősködni. Aztán újra meggondolta magát. Végül csak összejött a találka Bryanttel, bár Adandének évekbe telt, míg kipréselte Jacksonból, hogy a nagy kettős miféle egyezséget kötött akkor. 2011-ben a tréner végül elárulta az újságírónak, hogy megállapodtak: nem fogja Kobet a sajtóban támadni. „Számomra a leghihetetlenebb része a sztorinak, hogy miképpen tudták összerakni azt az időszakot, miután Phil visszatért”, mesélte Adande 2015-ben. „Soha nem felejtem el a napot, amikor Kobe egyszer csak közölte velem: bármit teszek, Philért teszem. Mindenképpen szerettem volna ezt publikálni, mert akkor már régóta gyanítottam, Phil visszatérését megelőzte egy megállapodás, hogy nem mond rosszakat Koberól.” Adande nekiállt kutakodni, átnézett egy csomó tudósítást, beszámolót. „Phil azt mondta nekem, abban maradtak, hogy bizonyos dolgokról nem beszélnek a nyilvánosság előtt. Tisztán

látszik, hogy valamiféle alkut kötöttek, mert mint tudod, Phil sosem volt rest odavágni bárkinek a médiában, de visszanézhetsz bármit 2005 és 2011 között, Kobe-ra egyetlenegyszer sem tett megjegyzést.” Jackson bizalmasa, Charley Rosen viszont amondó, a „szerelmi fellángolás” az edző és sztárjátékosa között „elsősorban a közvéleménynek szólt”, azért a színfalak mögött akadt konfliktus bőven, igaz, a siker akkoriban újfent visszatért a Lakers csarnokába. Végül június 24-én Jackson maga jelentette be, hogy elfogadta a három évre szóló ajánlatot, mely szezononként rekordot jelentő, 10 millió dollárt garantált a számára. „Ez nem elsősorban a pénzről szólt, sokkal inkább a szituációban rejlő izgalmakról”, jelentette ki a Staples Centerben rendezett sajtótájékoztatón. „Ez egy óriási sztori és egy óriási lehetőség. Ez a történet a megbékélésről, a jóvátételről és az ismételt egymásra találásról íródhat. Ebben rengeteg minden van, ami csodálatos lehetőséget kínál a csapatnak, a klubnak és nekem.” Jackson, aki az eseményre öltönyben és szandálban érkezett, azt is kifejtette, mi mindent tanult az első korszakában. „A legfontosabb leckék a stresszről szólnak, arról, ahogy az kifejlődik benned, és amikor kiadod magadból, az miként változtatja meg a személyiséged. A gyerekeim mind nagyon komolyan álltak ehhez, és át akarták velem beszélni, miért kívántam újra felvállalni ezt a stresszes posztot.” „Nem én vagyok a csodatévő ennél a klubnál”, közölte a nagy hirtelenjében összerántott esemény résztvevőivel. „Semmi sem történik egyik napról a másikra, időbe telik minden. Mégis úgy gondoljuk, van némi remény. Néhány változtatás igazán jót fog tenni a csapatnak, amely ismét eljuthat a rájátszásba.” Buss természetesen ezúttal is Európában nyaralgatott ez idő tájt. Bár sokan gondolták, hogy vegyes érzelmekkel fogadja Jackson újbóli feltűnését a Lakers öltözőjében, a tulaj egy gondosan megfogalmazott sajtóközleményben igyekezett eloszlatni a kételyeket: „Nagyszerű tudni, hogy Phil visszatér a Lakershez. Az eredményei önmagukért beszélnek, a siker, amit eddig elért ebben a sportban, páratlan. Egyszerűen fogalmazva, Phil a legjobb edző a

porondon, és valószínűleg minden idők legjobb szakvezetője. Úgy érezzük, ő a legmegfelelőbb e társaság vezetésére, és reméljük, képes lesz visszavinni bennünket oda, hogy újfent bajnoki címre esélyes csapatunk legyen.” Ami Bryant részét illeti, a huszonhetedik születésnapjához közelítő sztár májusban nem tűnt kifejezetten lelkesnek, amikor a riporterek Jackson esetleges visszatérésről faggatták. Most viszont az ő nevében is egy írásos közleményt adtak ki a médiának, melyben ez állt: „Amikor a Lakers elkezdte keresni az új vezetőedzőt, a magam részéről tökéletesen megbíztam dr. Bussban és Mitch Kupchakban, hogy olyan embert találnak a Lakers élére, aki a legjobb ennek az intézménynek. Phil Jacksonnal egy bizonyított győztest választottak, és én ezt támogatom.” Jackson még azt is elejtette a riportereknek, hogy aznap reggel Bryant felhívta, és gratulált neki. „Nézzék, én azt gondolom, hogy miután lejátszottunk néhány meccset, és megízleljük, milyen együtt dolgozni, akkor mindketten valóban azt fogjuk érezni, készen állunk a nagy menetre. Nagyon is bátorítom arra, hogy nyerje vissza a lelkesedését a játék iránt, amivel nem azt mondom, bármit is kopott volna a versenyszelleme. Vissza akar térni, és szeretné, ha néhány ember megbánna bizonyos őt érintő mondatokat.” Egy ESPN-tudósító legott felhajtotta O’Nealt, hogy mit szól a friss hírekhez. Elvben úgy festett, hogy a centernek rémesen rosszul eshet, amiért kedvenc edzője összeállt a legádázabb ellenségével. Shaq Heatje épp ekkoriban bukta el a Keleti főcsoport döntőjének hetedik meccsét a Detroit Pistonsszal szemben. Jackson egyik közeli munkatársa négyszemközt elejtette, hogy bár a center utálta Bryantet, azért finoman megjegyezte, vele behúzták volna azt a hetedik mérkőzést. A másik oldalról viszont, tette hozzá a stábtag, valószínűleg Bryantnek szintén szüksége lett volna O’Nealre ahhoz, hogy a csapatát harcba vezesse. Kobe még azt is kimondta, mennyire kár, hogy egyikük sem ismerte fel annak idején, micsoda értéket jelentenek egymásnak. A törés ugyanakkor értelmetlenné tette a további spekulálást, ideje volt továbblépni.

Már az is csodának számított, hogy Bryant valahogy visszakapta az edzőjét. A Jacksonnal való másodszori összeállás viszont egy másik fejezet újraindítását is jelezte: Bryant ismét feltűnt a cipőbizniszben. A csendes restartot egy Nike-hirdetés jelezte a Sports Illustratedben, amelyhez egy Bryant-fotót használtak – ami azonnali protestálást váltott ki a szexuális bántalmazás elleni coloradói szervezetből. „A Nike osztja a legtöbb NBA-szakember véleményét, hogy Kobe Bryant a sportág legjobbjai közé tartozik”, kommentálta a történteket Rodney Knox, a Nike szóvivője. A Bryantre került stigma csupán hosszú idő után halványodott el végképp, de azért lassan elindult a folyamat ekkortájt. Ám hamarosan következett egy újabb robbanás, ez viszont a romlás helyett a csodák sorozatát izzította be.

26. FEJEZET

FELEMELKEDÉS Elég hamar kiderült, hogy Kobe Bryant nem csupán a „flaszterek gyermeke” szeretett volna lenni, mint Allen Iverson, hanem még annál is jobban vágyott az ő szabadságára. A philadelphiai hátvéd totális támadómódba kapcsolva játszotta végig az idényeket, ott és akkor és úgy rohant rá a védvonalakra, ahogy neki tetszett. Ennek folyományaként 1999-ben, 2000-ben, 2001-ben és 2005-ben is ő lett az NBA pontkirálya. „Kosarat szerezni mindig is egyéni cél”, nyilatkozta Iverson a Sports Illustratednek a 2005–2006-os idény során. Bár érezte azt is, hogy jóbarátja, Bryant mennyire vágyakozott az általa elnyert címre. „Őszintén mondom, jó volna látni, hogy egyszer Kobe is meg tudja csinálni.” Belegabalyodva azon ambícióiba, hogy legyen végre előbb egy jó, majd kiváló csapat körülötte a nyolcadik NBA-szezonjában, Bryant 2005 őszén mindenáron ízelítőt akart adni a nagyszerűségéből. Jóllehet gyakorlatilag áthágott mindent, amit Phil Jackson vallott a kosárlabdázásról mint csapatjátékról, az edző elharapta a nyelvét, s bár időnként kissé kényelmetlenül fészkelődött a székén, mindent elkövetett, hogy tartsa magát a megállapodáshoz, és nyilvánosan ne kritizálja Bryantet. Ami pedig Kobet illeti, gyakorlatilag a Nagy zabálást idéző módon habzsolta a dobóhelyzeteket. Az idény első hónapjában 27 kísérletet jegyzett átlagban, tízzel többet, mint addigi karrierjében, és mint kiderült, ez csupán a bemelegítés. Innentől a kosárszerzési őrülete végighömpölygött az egész szezonon. Útközben letett néhány olyan mestermunkát az asztalra, amellyel bekerült a történelem legeredményesebbjei közé az egymeccses kategóriában, és ezek öröksége legbecsesebb darabjainak számítottak. Bryant később arról beszélt, hogy önmagát minden idők legjobb egy az egy elleni játékosának tartja, és ezek a brutálisan jól sikerült mérkőzések bőségesen alátámasztották állítását. Ugyanakkor kiderült, a ragadozó idővel kielégült a nagy lakomázásban. A dominálás iránti leküzdhetetlen vágya odáig csillapodott, hogy elkezdte megérteni: a neve mellett megjelenő nagy

számokon túl történelmileg még nagyobb súlya lesz annak, amit Jackson próbált beleplántálni mindvégig, azaz hogy hány bajnoki címet nyer. Egyre inkább hallgatott az edzőjére, illetve a belső késztetésére, amely győzelemre hajtotta mindenáron – cserébe mindez egyre közelebb hozta a mesterhez. Bryant pedig elképesztően látványosan kosárlabdázott 2005 őszétől 2007 tavaszáig. Egyértelműen az a játékos volt ekkor, aki folyamatosan tesztelte a saját határait. A fiatal Lakers-armada nagyon beindult 2005 őszén, amint Bryant óriási szórásokat rendezett estéről estére. Tornyosult azért néhány akadály a boldogságának útjában, mint például egy novemberi vizit Philadelphiában, ahol ismét farkasszemet nézhetett Iversonnal. Bryant, aki az idény első két hetét 34,8-as átlaggal indította, 27-ből mindössze 7 dobást süllyesztett el, 17 ponttal zárva a szülővárosában vívott találkozót. A Lakers ki is kapott a Sixerstől, miközben a nép újfent hevesen pfujolta Bryantet minden egyes labdaérintésénél. „Imádom”, közölte, hangja pedig egyre magabiztosabbá vált, minél többször mondta ki ezt a hazugságot. „Imádom, imádom! És tényleg, imádom. Számomra minden itt kezdődött.” Persze mi mást mondhatott volna. Talán azért kedvelte a szituációt, mert táplálta benne a dühödt versengőt és az elszántságot. Ugyanakkor a kiugró egyéni teljesítmény nem csupán Bryant sajátja volt. A 2005–2006-os idény szép csendben elkezdte kitermelni a pontgyárosok jóval szélesebb körét, leginkább annak köszönhetően, hogy az NBA belenyúlt a szabályértelmezésbe, így akarván gátat szabni a szélről vagy hátulról befutó játékosok bedarálásának. A továbbiakban a védők semmilyen formában nem próbálhatták, úgymond, leizmozni a bemozgó támadókat, ellentétben azzal, amivel Jordannek kellett megküzdenie pályája felívelő szakaszában. A változás azonnal meglátszott az idény végén, amikor egyszerre négy játékos – Bryant, Iverson, LeBron James és Gilbert Arenas – is harmincas átlag fölé került, ami először fordult elő csaknem ötven esztendő után. A varázslatos 1962-es idényben Wilt Chamberlain,

Jerry West, Oscar Robertson, Bob Pettit és Walt Bellamy érte el ugyanazt, még azelőtt, hogy akár a zónázás, vagy még inkább a kettős levédekezés egyáltalán ötlet szintjén bejött az ligába. A New Jersey Netset vezető Rod Thorn, aki egyszersmind az NBA-szabályok régi szakértője, úgy vélte, a mostani váltás drámaira sikeredett. A külső védők a továbbiakban egyszerűen nem használhatták többé a kezüket, a karjukat, sőt kerülniük kellett bármilyen fizikai kontaktust akár a befutókkal, akár a labdát vezetővel. Thorn egyértelművé tette, hogy az NBA ezzel a támadójátékot kívánja segíteni. „Mostantól sokkal nehezebb lesz védekezni a gyors wingeken”, magyarázta. „Úgy gondolom, ez sokat segít a képzett játékosoknak a csupán erőre és keménységre építőkkel szemben. Az NBA így próbálja elérni, hogy a cselezők vagy a befutók előtt szabaddá váljon az út. Véleményem szerint egyébként a játék nagyon eltolódott az erősebbek irányába, a képzettek rovására. Az NBA is úgy érezte, túl sok a testi kontaktus, a kézimunka, és ennek a játék látta kárát. Egyre inkább érződött: a védők túl nagy előnyt élveznek azzal, hogy csupán a fizikumukkal kontroll alatt tarthatják a támadókat.” Thorn amondó volt, az új értelmezés ezt a problémát kívánta kezelni. „Amennyiben bírók azt látják, hogy a védő csak egy kicsit is ütközik akár a labdással, akár a labda nélkül érkező támadóval, azonnal fújnak.” A henteskedő védőktől védve a támadók mind több lehetőséget kaptak a kosár támadására, illetve faultok kierőszakolására. „A jó wingek, mint LeBron, Kobe, Arenas, Wade és Carter rengeteg büntetőt dobnak az újfajta bírói stílusnak köszönhetően”, tette hozzá Thorn. Az eredmények a liga főhadiszállásán is elégedettséget szültek. Miután a támadók sosem látott szabadságot élveztek, a szurkolók egyik ámulatból a másikba estek a kosárzuhatagokat hozó meccseken. A tévés nézettség kilőtt, az újságírók minden korábbinál többet írtak a sportágról, az NBA népszerűsége pedig azokkal az időkkel vetekedett, amikor Jordan még a Bullsban parádézott. A liga határozott és jól látható lépést tett azért, hogy a meccsenkénti

pontátlag végre nőni kezdjen, elvégre ez a mutató fokozatosan visszaesett a nyolcvanas évek vége óta. Nagyon úgy nézett ki, hogy jót húztak. Természetesen nem mindenki lelkesedett a változásokért. Tex Winter, aki a könyv amerikai megjelenésekor töltötte be a 83. életévét, és csaknem fél évszázados edzői pályafutást tudhatott a háta mögött, igen komoly ellenérzésekkel viseltetett a liga új felfogása iránt. Winter elismeri, hogy az új szabályértelmezéseknek köszönhetően emelkedtek ki a szuperdomináns támadók, élükön Bryanttel, aki egyre több 40 vagy 50, sőt olykor 60 pontos meccset játszott. „Hirtelen akadt több srác, aki negyven pontokat szórt mérkőzésenként”, mondja Winter. „Csakhogy nem tudsz anélkül negyvenet dobni, hogy ne állnál oda a vonalra vagy tizenötszörhússzor büntetőzni. Rendben, védeni kell a támadókat, de nem ennyire. Az nem létezik, hogy már a másik megérintése miatt faultot kell fújni.” Kissé ironikus, de épp az eredményesség felpumpálására tett kísérlet fékezte némiképp a játék tempóját, mivel a meccsnapok valóságos büntetőparádékká váltak, annyiszor fújtak a játékvezetők. Ahogy Winter mondta: „a szurkolók nemigen fogják élvezni az állandó sípolgatást. Ez teljesen lelassítja a kosárlabdát.” Winter másik panasza az újfajta megközelítés kapcsán arra a furcsaságra vonatkozott, hogy míg a hárompontoson kívüli terület gyakorlatilag „érintésmentes” zónává vált, addig a palánk alatt zavartalanul folyhatott az adok-kapok. „Ennek így nincs értelme szerintem”, szögezte le Winter. „Ha lehet keménykedni bent a gyűrűnél, miért nem lehet a külső körön is?” „Tény, a kosár környékén a védekezés ugyanaz maradt, viszont a pálya többi részén egyértelműen változott a megítélés”, vonta le a konklúziót Thorn. Némi idő elteltével pedig már azt is észlelni lehet, hogy ez egy újabb lépés akart lenni a nagy, magas játékosok kiemelkedő szerepének eljelentéktelenítésére. Mindeközben a tehetséges wingek számára ez maga volt a megtestesült álom. Ők abban is segédkezhettek, hogy egy

felnövekvő generáció új csillagai szerezzenek maguknak mind nagyobb hírnevet, így LeBron James, Gilbert Arenas, Dwayne Wade és még sokan mások. Bryant persze már azelőtt bizonyította képességeit, hogy az NBA beletúrt volna a szabálykönyvbe. Ő már csak olyan játékos volt, aki bármikor készen állt arra, hogy kiálljon és lecsapjon a lehetőségre – és ezt egészen elsöprő módon tette meg a 2005–2006-os idényben.

Boogie Nights Bryant gyorsan maga mögött hagyta a philadelphiai történéseket, és három nagy meccset játszott novemberben, valamennyit a Staples Centerben – 42 pont a Knicks elleni győzelem alkalmával, 43 a Chicago és 46 a Nets ellen, utóbbi két parti viszont vereséggel zárult. A dühkitörések közepette végződött előző idény fényében a szemlélődőkben felvetődött, hogy ez a nagyszabású kosárözön esetleg arra utal: a Lakers sztárjának súlyos bizalmi problémái vannak a többiekkel. Nos, Bryant társai valóban úgy kezdték a szezont, hogy azt érezték, Kobe szinte egyáltalán nem hisz bennük – mindezt az egyik erőcsatár, Brian Cook ismerte el csendben. Erre jött egy decemberi meccs Torontóban, ahol Bryant mindössze tucatnyi dobást vállalt, adott 11 asszisztot, és mindössze 11 pontot ért el, miközben a Lakers győzött. „Nem hinném, hogy kettőnél vagy háromnál többször próbálkozott az első félidőben”, mesélte Cook két hónappal később. „Csak osztogatta a labdákat, összejött neki talán tizenegy passz. És akkor valahogy elkezdtük azt érezni rajta, hogy már látja, képesek vagyunk segíteni neki. Azt tudjuk, hogy Kobe bármire képes. Nekünk pedig csak segítenünk kell, hogy jól helyezkedünk, pörgetjük a támadásokat, és akkor minden klappolni fog.” Egy másik bedobó, Devean George féltucat szezont húzott le Bryant társaságában, ám abban az esztendőben ő is úgy látta, valami kezd megváltozni, igaz, Bryant azért elég sok alkalommal szórta meg magát. A változás nem volt drámai, és még csak nem is látszott minden este – messze nem –, viszont elkezdett alapként szolgálni ahhoz, amit úgy hívnak: csapatjáték.

Bryant a vezér szerepében is egyre javult, szép fokozatosan. „Azt lehetett rajta észrevenni, hogy elképesztően koncentrált”, meséli George. „Sokat beszélt, jól, és ki is tudta fejezni, amit akart. Korábban úgy próbált vezetni, hogy példát mutatott. Most viszont sokkal többet beszél, tudatosítja a dolgokat mindenkiben. Menj oda, fuss ide, járasd a labdát, lépj be. Igyekszik a fiatalabbakat a szárnya alá venni, és tanítani őket. Azt hiszem, ez a legnagyobb különbség. Teljesen más úton próbál hatni mindenkire, hogy mindannyiunk teljesítménye jobb legyen, egyfelé húzzunk, beinduljon a csapat. Azt hiszem, ebben az évben ez jelenti a különbséget.” Persze ettől még újból és újból napirendre került, hogy pontokat termeljen nagyüzemileg. A tehetsége megvolt hozzá, az új szabályértelmezést neki találták ki, így amikor adott estéken úgy alakult, hogy a társai küszködtek, akkor a lehetőség és a szükség Bryant kezében találkozott. A Staplesben csak decemberben 42-t püfölt be a Dallasnak, majd 41-et a Washingtonnak, mindkét meccset behúzták. Ezt egy hazai vereség követte a Houston ellen, ami kiborította, mert csupán 13-szor tette rá a labdát, inkább a társakat akarta lendületbe hozni, ők azonban nem hozták magukat. Két nappal később érkezett aztán a Mavericks, és a délelőtti dobóedzésen a hírek szerint Bryant azt mormogta az orra alatt, hogy most majd kezébe veszi a dolgokat. Este aztán három negyed alatt hintett 62 pontot, 18/31 volt mezőnyből, 22/25 a büntetővonalról, a Lakers meg annyival vezetett, hogy a teljes negyedik negyedre kiült a kispadra. Gyakorlatilag abban a három negyedben egymaga több pontot dobott, mint a komplett Dallas. A zárórész közben Phil Jackson odaküldte hozzá az egyik segítőjét, Brian Shaw-t, hogy megkérdezze Bryantet, vissza akar-e még menni. Ez az egyik fontos pillanatává vált Bryant karrierjének, és ha valaki megértette azt, amit ott történt, az éppenséggel Brian Shaw volt. „Először 1989-ben találkoztam Kobeval, még Olaszországban”, idézte fel Shaw egy 2015-ös beszélgetés során. Ő egyébként egy évvel korábban a Boston Celticsnél kezdte meg a profi pályafutását,

majd nem kis meglepetésre a második szezonjára aláírt egy olasz gárdához. „Átköltöztem Európába, ahol játszottam a faterja ellen, és ott láttam először Kobet, lehetett vagy kilenc-tíz esztendős. Tipikus játékos- vagy edzőgyerek, aki ott rohangászott a pályán bemelegítés alatt, és próbálta kisebb játékokra rávenni a profikat. Nagyon kedves, barátságos személyiségnek tűnt. Később aztán jobban megismertem őt és a családját is.” Mesemondói gúnyájába bújva Bryant később azt terjesztette, hogy Shaw egyike azoknak a profiknak, akit ő legyőzött egy-egyezésben gyerekként. „Ha hagyod, hogy végigmondja a sztorit, akkor legyen, megcsinálta”, meséli nagy nevetések közepette. „Nem igazán vetted komolyan. Aranyos kissrác, aki rohangászott a térfél közepén, dobálgatott, ilyesmi. Hallom, elkezdte azzal traktálni az embereket, hogy ő kihívott engem. Egy H-O-R-S-E meccsnek indult (különböző pozíciókból kell kosárra dobni), ő volt tíz, én lehettem huszonkettőhuszonhárom, és ő nyert. Amikor csapattársakká váltunk 2000-ben az első nagydöntő időszakában, akkor már úgy hangzott a sztori, hogy egy-egyezésben vert meg. Szóval, ahogy telt az idő, úgy változott a történet és az ő legendája.” Amikor az igaz verzió okán nyaggatták, Shaw végül is kibökte: „Az ő emlékei szerint legyőzött engem. Számomra még mindig nehéz elhinni, hogy én, huszonhárom évesen kikaptam egy tízévestől. De ha így is történt, akkor legalább elmondhatom, hogy van némi közöm a nagyságához, hiszen már igen fiatalon segítettem növelni az önbizalmát.” Emellett, teszi hozzá nevetve Shaw, Bryant aztán elég sokszor leverte az edzést követő egy-egyezésekben, miután csapattársak lettek a Lakersben. Egyébiránt az, hogy Shaw feltűnt Jackson edzői stábjában a második Lakers-korszakban, egy fontos, bár ki nem mondott változásra utalt azzal kapcsolatban, ahogy Bryantet kezelték. Amint Charley Rosen magyarázta, Jackson és segítői gyanakvással figyelték az ifjú Bryantet 1999-ben, mert erős kétségeik voltak az apjával kapcsolatban. Rosen szerint Joe Bryantet az NBA egyik nagy cinikusaként tartották számon, miután egyszer állítólag

azt mondta, hogy a kiemelkedő egyéni teljesítmény fontosabb, mint a győzelem. Most Shaw annál a gárdánál dolgozott a vezetőedző asszisztenseként, amelyben Bryant rendszeresen kiemelkedő egyéni teljesítményt nyújtott, és egyelőre nyögvenyelősen gyűjtögette a győzelmeket. Jackson régi ismerősei szerint egyáltalán nem véletlen, hogy Jackson épp Shaw-t választotta a kérdéses üzenet kézbesítésére. Tex Winter szerint Shaw egyedi értéket képviselt a stábban, minthogy ő sosem félt attól, hogy vitába szálljon a pszichés nyomásgyakorlás nagymesterével, Jacksonnal, ráadásul nem rejtette véka alá, mennyire lenyűgözi Bryant munkamániája. „Odaballagtam Kobehoz”, idézi fel Shaw. „Az edző azt kérdezi, vissza akarsz-e menni, dobsz még nyolc pontot, meglesz a hetven, és utána újra lehoz. Kobe felnézett az eredményjelzőre, mentünk vagy harminccal, és közölte: áh, nem, majd megcsinálom legközelebb.” Shaw pontosan emlékszik, hogy ledöbbent és méregbe gurult. „Nem sok srác mondhatja el magáról, hogy hetvenet dobott egy meccsen”, közölte Bryanttel. „Jobb, ha most visszamész a pályára.” „Nem, nem”, felelte Kobe. „Ne aggódj. Nincs erre most szükségünk.” „Csak ráztam a fejem”, mondja Shaw. Amikor arról kérdezték, hogy hol állt volna meg, ha végigjátssza a negyedik negyedet is, Bryant rövid kalkulálás után úgy válaszolt: „Talán nyolcvannál.” December 28-án 45 ponttal zárt a Memphis elleni hosszabbításos vereség alkalmával, igaz, sikerült némi közelharcba bonyolódnia Mike Millerrel, a Grizzlies játékosával, akit a nagy rohanásban könyökkel torkon vágott – ezért a liga két meccsre elmeszelte. Január 6-án térhetett vissza, és 48-cal tömte ki a Philadelphiát a Staplesben, közte hét triplával, rontás nélkül. Másnap 50-et szórt a Clippersnek, ebből negyvenet a második félidőben. Következett egy újabb 45 pont feletti meccs, ezúttal az Indiana ellen, 10 lepattanó kíséretében. Zsinórban negyedszer jutott 45 pont fölé, ilyen sorozatot utoljára Wilt Chamberlain produkált 1964

novemberében – kettejükön kívül ez csupán Elgin Baylornak sikerült még az NBA fennállása során. Január 11. és 22. között egy Lakers-rekordot is felállított 62 zsinórban értékesített büntetővel. Január 16-án, Martin Luther King emléknapján a Shaq vezette Miami érkezett Los Angelesbe. Napokkal korábban a Boston egykori legendája, Bill Russell arról mesélt O’Nealnek, hogy miként próbált békét kötni Wilt Chamberlainnel, akivel rútul összekaptak pályafutásuk során. Russell arra ösztökélte O’Nealt, hogy ő is béküljön meg Bryanttel, az MLK-napnál jobb alkalmat aligha találhattak volna erre. Bryant még nyújtott a mérkőzés előtt, amikor O’Neal odament hozzá, és a kezét nyújtotta felé. Bryant ledöbbent. Az óriás először is gratulált Bryant első leánygyermekéhez, illetve ahhoz is, hogy Vanessa a másodikkal várandós éppen. A feldobás előtt aztán teátrálisan megölelték egymást, a nézők pedig a gyönyörtől olvadozva tapsoltak. „Ez kimondottan jól esett”, nyilatkozta aztán Bryant. „Annyit, de annyit háborúskodtunk.” Mindenkinek jobb, hogy sikerült továbblépniük, tette hozzá, jobb Los Angelesnek, jobb a fiataloknak. „A nagy Bill Russell rendelte úgy, hogy ezt tegyem”, közölte O’Neal. Bryant 37 ponttal ünnepelte meg a békeszerződést, ebből tizenkettőt az utolsó negyedben dobott, bebiztosítva a Lakers győzelmét. Néhány nappal később 51-ig jutott Sacramentóban, ami csak tovább növelte az önbizalmát.

Hódolat A nagy szórásokat hozó esték leginkább arra voltak jók, hogy kiderüljön, Bryant egyértelműen a saját határait feszegeti. Azt, hogy ilyen magas szinten tudjon teljesíteni sorozatban, egyértelműen az extrém mennyiségű egyéni edzésekkel alapozta meg. Az egész a tökéletes lábmunkájával kezdődött. Sarkazások széles tárháza minden irányban, indulócselek, különböző trükkös lépések, ezekkel csinált magának annyi helyet, hogy a legszorosabb őrizetből

is fel tudjon emelkedni, még akár az oldal- vagy az alapvonal szorításában is. Így feljebb tudott menni a védőjénél, majd lehetetlen dobásokat csinált meg lehetetlen helyzetekből. Ez a teljesen egyedi képesség azon csendben végigvideózott órák tömkelegének tökéletes végterméke, amelyek során a játék legnagyobbjait tanulmányozta. Mindezt egyébként hosszas diskurzusok és még több videózás követte Tex Winterrel, szintén a lábmunkáról, továbbá elemző beszélgetések Jerry Westtel, ahol milliónyi apró részletet érintettek, mint például hogy a homlokához viszonyítva mi számít a tökéletes könyöktartásnak dobás közben. Már a legbalhésabb időszakban is, amikor minden az O’Neallel felvállalt konfliktusától zengett, Bryant reputációja azért csendben épült számos rivális kulcsember fejében. Így amikor nekiveselkedett a csapata újjáépítésének, az újabb briliáns produkciókra mind több és több vetélytársa nézett elismeréssel szerte a ligában, még ha ezt nyilvánosan senki sem akarta hangoztatni. „Valahányszor ellenük játszottunk, és szorosan alakult a meccs, alapvetően jól álltunk fel ellene védekezni”, idézi fel a daliás időket Gregg Popovich, a San Antonio nagyszerű mestere. „Mégis valahogy kihúzta magát a szorításból, odébb illant, aztán rátette a labdát vagy a jobb oldalról, az alapvonalról úgy, hogy túlugrott mindenkit, és persze talált is rendszeresen. Aztán mindig mosolygott utána.” A játék szerelmesei ráadásul az őrült intenzitású kosártermelésbe belefeledkezve nem igazán vették észre, Bryant milyen elképesztő energiákat mozgósított a védekezésben is. „Egy-egy meccsen rendre eljött a pillanat, amikor úgy döntött, ő most rááll arra, aki addig a legtöbb gondot okozta a csapatának”, magyarázza Popovich. „Onnantól kezdve gyakorlatilag teljesen eltüntette azt a játékost. Ezért soha nem szokták elismerni, holott rengetegszer megcsinálta.” Popovich egyike volt a legnagyobb Bryant-rajongóknak, mivel tökéletesen átlátta, mi minden kellett ahhoz, hogy Kobe ennyivel a többiek fölé nőjön. „Ez annak az esszenciának köszönhető, amely a mentális keménységéből, az akaraterejéből tevődik össze, valamint abból, hogy számára a felelősségvállalás egyáltalán nem okoz gondot estéről estére, minden egyes mérkőzésen.”

„Ez az, ami elválasztja a Kobehoz hasonló nagyságokat a többiektől”, szögezi le Popovich. „Rengeteg kiváló játékos van az NBA-ben, de mind hullámzóan teljesít. Mondjuk, minden harmadik este tudják a legjobbjukat nyújtani. Ahhoz azonban egészen kivételes mentális készség kell, valamint a csapatod iránti felelősségvállalás legmagasabb szintje, hogy a tökéletest akard nyújtani az első este, aztán a következőn és a harmadikon is. Ez az, ami Kobet kiemeli.” Tim Duncan, aki Popovich egyik kulcsembere volt megannyi, többek között Bryant ellen vívott csatában is, ugyanezeket a kvalitásokat domborítja ki. „Az őt feszítő versenyszellemről szól az egész, arról, hogy az az összes estén ugyanúgy dolgozik benne. Ő akar lenni a legjobb minden egyes meccsen.” Rudy Garciduenas a Lakersnél eltöltött esztendők során egy kezén meg tudta számolni, hány olyan játékossal találkozott, akit ennyivel jobban érdekelt a kosárlabdázás, mint a többieket. Jerry West az egyik, az tuti, aztán Magic Johnson, illetve akkoriban Kobe Bryant. Az összes nagyság között, aki valaha is magára öltötte a Lakers mezét, igencsak rövidke azoknak a névsora, akik ezen az extrém szinten éltek együtt a sportággal. Chip Schaefer is látott hasonlókat. Éveken át egyike volt Jackson legelhivatottabb és legbizalmasabb munkatársainak, aki számos kritikus helyzetet oldott meg a Bullsnál, majd a Lakersnél is. Gondolkodó és cselekvő embernek ismerték, aki mérhetetlenül tisztelte Wintert, és rendíthetetlenül lojálisan viszonyult Jacksonhoz. Idővel például ő lett Bryant elsőszámú segédje a stábból az egyéni edzéseknél, ami annyit jelentett, hogy gyakorlatilag huszonnégy órás szolgálatot látott el. Sokféle szempontból ugyanolyan nélkülözhetetlen „kötőanyagnak” számított mindkét nagy gárdánál, mint Garciduenas. Az sem ártott, hogy Schaefer gyakorlatilag Jordan-történetek százait tudta mesélni, amikor Bryant néha kicsit fújni akart a gyakorlások alkalmával. „Az biztos, hogy elég sokat dumáltunk Michaelról”, meséli Schaefer. „Bryant folyamatosan specifikus kérdésekkel bombázott, hogy Jordan mit tenne a különböző szituációkban. Nem kizárólag a kosárlabdás részletek érdekelték, hanem sok, látszólag mellékes

apróság is, hogy egy adott helyzetben Jordan miképpen kezelte ezt vagy azt a csapattársát, Michael milyen volt vezérnek, milyen módszerekkel tartotta kézben a dolgokat.” Schaefer egyébként azonnal észlelte Bryanten boldogságát, hogy Jackson stábjával visszatért a háromszög is a támadásokban. „Imádott abban a rendszerben játszani”, mondja az edző. Bryant egyébként a világ zajától távol szeretett edzeni, leginkább kora reggel, még a nyári szünetben is. „Így én már ötkor a kocsimban ültem reggelenként, mindketten Orange Countyból jöttünk be, hogy még pirkadat előtt elkezdhessük a gyakorlásokat a nyári időszakban”, mondja Schaefer. „Próbálnál csak egy hasonlóan fegyelmezett játékost találni a mai NBA-ben…” Schaefer általában egy optimálisnak tartott programot állított össze Bryantnek, amelyben pontról pontra leírta a napi étrendet, az erőfejlesztő gyakorlatokat, a kondiedzéseket, a pihenőidőket. Mint mondja, az edzők abban reménykedtek, hogy a játékosok úgy nagyjából 50 százalékban hajtják végre ezeket. Száz százalékot soha, senki nem ért el, szögezi le Schaefer, de Bryantnél közelebb senki sem került ehhez, ráadásul ő állandóan hozta a maximumhoz közeli melót, szezon közben és a szünetben egyformán. „Ez tényleg elképesztő. Vége a meccsnek, és még aznap este átrepülünk egy másik városba. Odaérünk, hajnali három, mire a hotelbe jutunk, erre ő szól, hogy még nyújtsak vele egy kicsit. Ahelyett, hogy beesett volna az ágyba. Egyszerűen nem tudott lekapcsolni.” Brian Shaw mindennek kapcsán még azt teszi hozzá, hogy a repülőúton, miközben a többiek rendszerint aludtak, Bryant először végignézte az épp véget ért mérkőzés videóját, értékelte a csapat és a saját teljesítményét, majd nekiállt a soros ellenfélről összevágott elemző-felvételeknek. Csak akkor engedélyezett magának némi pihenést, ha ezekkel végzett. Egyetlen NBA-játékostól sem láttak akárcsak megközelítőleg ilyen elkötelezettséget. Bryant mindig mindenből a lehető legoptimálisabbat akarta. „A stábban sokakból egy idő után kibuggyant: elég, most már mennék aludni. De nála az odaadást sosem lehetett leoltani”, meséli Schaefer.

Ráadásul Bryant a kora előrehaladtával nem hogy lassított volna, hanem még fokozta is az intenzitást. „A legelkötelezettebb sportoló, akivel valaha is dolgoztam”, mondja a szakember, hozzátéve, hogy Jordan hasonlóan fegyelmezetten edzett, de a napi adagok tekintetében senki sem ért fel Bryanthez. Amikor a nagy MJ-nek olykor akadt egy-egy rosszabb estéje a Bullsnál, Schaefer biztos lehetett abban, hogy mikor másnap kora reggel az edzőközpontba érkezik, a teremből már hallatszani fog a sztár pattogtatása. Jordan akkor csinált extra edzésmunkát, amikor szüksége volt rá, magyarázza Schaefer. „Kobe viszont állandóan. Az eltökéltségnek az a foka, hogy ő legyen a legjobb kosárlabdázó, egyszerűen utánozhatatlan az én szememben.” Cseppet sem meglepő módon, miután rengeteg időt töltöttek együtt, Schaefer egyáltalán nem találta zárkózottnak Bryantet. Mint meséli, ha időnként elment a szeretteivel egy étterembe, és Bryant is ott vacsorázott, egyetlen este sem múlhatott el úgy, hogy a sztár ne jött volna az asztalukhoz üdvözölni az egész családját. Bryant még egy sor rivális játékossal is kiváló személyes kapcsolatot ápolt, szinte oly módon, mint egykoron Donnie Carr-ral. Vin Baker osztotta meg, hogy egyszer együtt repült LA-ba Bryanttel, aki aztán megállt még a reptér előtt, és megkérdezte, van-e, aki beviszi a városba. David West, a New Orleans Hornets ifjú kosarasa is átélt hasonlót. „Egyszer LA-ben játszottunk, és épp kijöttem a meccs után a Staples Centerből, amikor odalépett hozzám, a vállamra tette a kezét, és azt mondta: ember, te egyre jobb vagy. Ez elképesztően sokat jelentett nekem, óriásit dobott rajtam. Huszonnégy évesen próbáltam megtalálni a helyem a ligában. Először fordult elő, hogy egyáltalán hozzám szólt. Őszinte leszek, valósággal sokkolt, hogy egyáltalán tudta, ki vagyok, és még elismeréssel is szól rólam… Néhány évvel később együtt játszottunk az All-Star csapatban, és akkor közelről figyelhettem, hallgathattam őt a kosárlabdáról beszélni. Maradandó élmény volt.” A bajnokság új, fiatal játékosai egy évtizeden át csüngtek a tévén, őt nézve. Az az elszántság, az a tüzesség, amivel a küzdelembe

vetette magát, egy sor ifjú klasszisra hatott inspirálóan, mint például a Portlandben játszó Damian Lillard vagy az Indianában kosarazó Paul George. Magától értetődik, hogy Bryant környezetében továbbra is konfliktus konfliktust követett, ám ettől még a viselkedése, a nagyvonalúsága és persze a teljesítménye egyre növekvő elismerést szült sportágon belül és kívül egyaránt, függetlenül a negatív felhangoktól. Immár a mérkőzések közbeni párbeszédek is csak javították az imidzsét. „LA-ban védekeztem rajta az egyik meccsen”, meséli Luc Mbah a Moute, a veterán kosaras, egyike a legkiválóbb védőjátékosoknak. „Néhány másodperc maradt a harmadik negyedből, és bár nem szoktam azokkal szóba elegyedni, akiket őrzök, most mégis odavágtam neki: Tudom, mire készülsz, de nem lesz esélyed dobásra. Mire ő: Ó, dehogynem! Erre én: Pontosan tudom, mit akarsz csinálni, egy csel után felmész egy tempóra. Majd két másodperccel a duda előtt úgy csinál, mintha megindulna a gyűrű felé, ám ehelyett csinált egy cselt, és megállt – én azt gondoltam, lesz még egy –, aztán mielőtt elengedte volna a labdát, odanyomta nekem: Most megvagy. Eldobta, a kosár jó, megfordul, és elkezd kacagni. Gyakorlatilag végigröhögte az egész time-outot, és még akkor is vigyorgott, amikor visszajött a pályára. Majd beleőrültem, hogy akkor is be tudta dobni, amikor teljesen tiszta volt, mire készül.”

A lakoma Január 22., vasárnap, a Toronto vendégjátéka a Staples Centerben. Bryant utóbb elárulta, hogy ez a már öt éve eltávozott Cox nagypapa születésnapja volt, Cox nagymama pedig épp LA-ben vendégeskedett, és eljött megnézni a mérkőzést. A beszámolók szerint a nagyi addig még sohasem látta őt élőben Lakerként. Három nappal korábban ünnepelték a kislánya, Natalia harmadik születésnapját, azaz megannyi érzelmes családi pillanat vidította a lelkét. Ezt leszámítva a pillanat érkezését semmi sem vetítette előre. Előző este egy pepperoni pizzát evett vacsorára, szénsavas szőlőlével öblítve le, és másnap sem változtatott a koszt minőségén, amennyiben a meccsnapon hamburgert és sült krumplit majszolt

ebédre. Egyébként meg fájtak a térdei. De tényleg fájtak, erősítette meg aztán. Az első negyedben leginkább az foglalkoztatta, hogy melegedjenek be a térdei. Más kérdés, a Raptors olyan lazán zónázott, hogy nem bírt ellenállni a kísértésnek, és többször is könnyű kosarakig cselezte magát. Mint kiderült, ennyi kellett ahhoz, hogy megjöjjön az étvágya. Bryantet elöntötte a kreatív energia, ráadásul a társai leginkább úgy kóvályogtak a parketten, mintha hajnalban még egyik tequilát nyakalták volna a másik után. A tempóik szálltak összevissza, csak a gyűrűbe nem, miközben a Lakers egyre jelentősebb hátrányba került. Megérezve, hogy itt megint szükség lesz némi extra agresszivitásra, Bryant kezébe vette a támadások irányítását, a legkülönfélébb dobásverziókat vetette be, egy olyat is például, amit Devean George „futtából elengedett” tempónak hívott. Ezt a trükköt meglepetésnek szánta egy-egy meccsen, és úgy fejlesztette ki, hogy „az edzések után rendre megragadott egy csapattársat, akinek aztán vagy százszor kellett védekeznie ellene egymás után”, míg nem sikerült tökéletesre a kivitelezés, meséli George. A második negyed elején egy triplával Bryant elérte az utazósebességet, ekkor 17 pontnál járt, tizenhárom perc elteltével. Az már látszott, hogy gyakorlatilag akkor és onnan dobhat, amikor és ahonnan csak akar, ám ettől még továbbra is vesztésre álltak. Amikor a torontói Mike James bevert egy plexiről lepattanó labdát, a Raptors 52-37-re vezetett. A félidőből 1:27 perc maradt, amikor Bryant labdát szerzett, majd Jalen Rose lefaultolta. Bedobta az elsőt, a másodikat viszont nem – ez volt az első rossz büntetője 62 sikeres kísérletet követően. Félidőben 26 ponttal állt, 10/18-as mezőnymutatóval. A társak mindösszesen 23-nál jártak, 32 kísérletükből pedig pusztán 10 hullott be. A Toronto folytatta a zónázást, James bedobott egy újabb hárompontost, így a vendégek már 66-49-re mentek. Bryant eközben azzal indította a negyedet, hogy egy esést követően a fején landolt, a szívbajt hozva a kedves nagymamára a tribünön. Amint a játék felpörgött, Phil Jackson felállt a padról, feltolta az orrán a

szemüvegét, előbb keresztbe fonta a karjait, majd egy kissé furán fájdalmas pillantással, mintha erős fenntartásai lennének, biccentett, és Bryantre mutatott. Ugyan a színfalak mögött az edző az egész szezont annak szentelte, hogy rávegye a sztárhátvédjét, játssza be a labdákat Kwame Brownnak, akinek a kezei inkább fából voltak, vagy a rendkívül hullámzóan teljesítő Chris Mihmnek, ám a munkafolyamat, hogy belőlük is pontszerzőket csináljanak, még korántsem ért véget… Szóval Bryant megpróbálta: betette a labdát Brownnak, ám az kicsúszott a center kezéből, ami nemsokára arra sarkallta Jacksont, hogy időt kérjen. „Jesszusom, Kwame!”, idézte vissza az edző frusztrált előadását Devean George. „Nagyon remélem, a feleséged n