Kitty Harris 9633683998 [PDF]

Zitiervorschau

Igor Damaszkin és Geoffrey Elliott

KITTY HARRIS A kém, akinek tizenhét neve volt

Alexandra

A mű eredeti címe: Kitty Harris The Spy with Seventeen Names © 2001 by St Ermin’s Press and Igor Damaskin Fordította: Oberon Bt., Tóth Zita Borítóterv és tördelés: Müller Péter Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója 7630 Pécs, Alkotás u. 3. Telefon: (72) 517-800 ISBN: 963 368 399-8 Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János

TARTALOM Előszó Köszönetnyilvánítás Prológus Első fejezet A cigánylány Második fejezet Mit nekünk világ! Harmadik fejezet A szeles város Negyedik fejezet A Kelet az Kelet Ötödik fejezet A barát barátja Hatodik fejezet Kémjátszma Hetedik fejezet Náci táncok Nyolcadik fejezet Újra az iskolában Kilencedik fejezet A három muskétás Tizedik fejezet Az éjszakai London Tizenegyedik fejezet Éjszakai repülés Tizenkettedik fejezet Az Azték sas árnyékában Tizenharmadik fejezet Út a pokolba és vissza Utószó Szakirodalom KÉPEK

Előszó

Kittyre, jobban mondva Kitty nevére először egy nyugalmazott KGB-ügynök meglehetősen jelentéktelen memoárjának végén lévő, a moszkvai kiadónál megjelenésre váró könyvek listáját tartalmazó oldalon akadtam. Ezután körülbelül még egy évig tartott, míg sikerült megszereznem Igor Damaszkin könyvét, melyet aztán angolra fordítottam, hogy megalapozzam ezt a rendhagyó és nagyon emberi betekintést a hidegháború hírszerzésének történetébe. A század elején londoni orosz bevándorló családban született Kitty Katherine Harrison, Elizabeth Dreyfus, Alice Read, Mrs. Morris, Elizaveta Stein néven, illetve GYPSY, NORMA és ADA fedőneveken és még körülbelül tíz másik személyazonossággal az 1930-as évektől az 1940-es évek végéig kulcsszerepet játszott a szovjet hírszerzés kémei által vezetett titkos apparátusban, aki a világszerte – Sanghajban, Berlinben, Mexikóban, Los Alamosban, Londonban – működő ügynökhálózatok munkájában segédkezett. Kicsi, sötét szemű, barna hajú nő volt, aki- ma már felfedhetjük – Donald Maclean szeretője és egyben NKVD-s kapcsolata volt a férfi legfontosabb, kezdeti korszakában, amikor az szovjet ügynökként működött. „Tökéletes ügynöknek” azonban aligha nevezhetnénk: makacs, hiszékeny, fegyelmezetlen hangulatember hírében állott, akinek ami a szívén az a száján, olykor pedig egy kissé naiv is volt. Átlagos rádiós volt, pedig az illegális ügynök, Vilyam Fisher (később Rudolf Ábelként volt ismeretes) tanította, nem volt különösebben jártas az ellopott dokumentumok fotózásában sem, és szinte teljesen hiányzott az általános képzettsége. A személyazonossága sem volt nagy titok, mivel házasságot kötött Earl Browderrel, az Amerikai Kommunista Párt (CPUSA) későbbi vezetőjével, és együtt dolgozott

vele egy titkos Komintern-küldetésen Kínában, ahol felhívta magára az amerikai hírszerzés és az FBI figyelmét is. Ráadásul 1939-ben a magas rangú szovjet disszidens, Walter Krivitsky szovjet ügynökként azonosította őt, nővéreinek pedig szoros kapcsolata volt az Amerikában működő szovjet sajtó- és szakszervezetekkel. Browder nővére, Margaret (Kitty jó barátja) az NKVD képzett ügynöke volt Európában, unokahúga, Helen Lowry pedig hozzáment Itzhak Akhmerov szovjet illegális rezidenshez, és maga is kém lett. És Kitty sebezhetősége csak nőtt: a fáradságos munkával dekódolt VENONA-levélelfogások miatt is, melyeket az amerikai kémelhárítás kaparintott meg az NKVD és a GRU titkosírásos anyagából. Ezek a levelek az 1940-es években Moszkva, az amerikai és mexikóvárosi rezidentúrák között áramlottak, és többször felbukkant bennük egy ADA fedőnevű ügynök is, akit az FBI elemzői hamar beazonosítottak mint Kitty Harrist. Annak ellenére, hogy kompromittálták, továbbra is sikeresen folytatta titkos tevékenységét; bár szerepel róla néhány gondosan fogalmazott utalás egy-két fakuló jelentésben a sanghaji rendőrségtől, az Egyesült Államok Tengerészeti Hírszerzésétől és az Igazságügyi Minisztériumtól, elfogni azonban nem sikerült. Több kutatás próbálta már felderíteni, de csak azután vált lehetségessé, hogy teljes képet kapjunk Kitty fordulatos és veszélyes életéről, miután Igor Damaszkin hozzájutott a titkosságuk alól nemrégiben feloldott aktákhoz a moszkvai hírszerzés archívumában. Damaszkin most először fedte fel Kittynek a Cambridge-i Ötök érdekében fotósként, futárként, rejtekhelyfelelősként tett londoni erőfeszítéseit, valamint azt is, hogy, amolyan kötelességmulasztásként, a szakma szabályainak durva megszegésével Donald Maclean szeretője volt Londonban és Párizsban. Igor Damaszkin a KGB archívumainak kutatása közben négy nagy kötetaktára bukkant Kittyről. Az akták lenyűgöző betekintést nyújtanak az ez idáig feltáratlan szovjet illegális akciókba és megmutatják, mennyire merték rábízni magukat arra a kockázatos

és nem éppen kifogástalanul működő, az egész világot behálózó futár-rendszerre, mely néha a szó szoros értelmében kínai ladikon szállította a láthatatlan tintával írt leveleket vagy a mikrofilmre vett dokumentumokat. Mivel az egyes rezidenseknek a moszkvai központ hozzájárulását kellett kérniük minden kezdeményezéshez, az akció és a reakció néha nagyon lassú volt. Az információ csak gyűlt, gyakran meglehetősen nagy mennyiségben és esetenként kiváló minőségben, és azt el kellett valahogy juttatni Moszkvába, mégpedig olyan gondosan kiszámított formában, hogy megfeleljen „a jó öreg olvasó” előítéleteinek és paranoiájának. (A néhai Lord Beaverbrookot, a londoni Daily Express minden lében kanál tulajdonosát nevezték így élcelődve, fénykorában.) Ebben az esetben az olvasó maga Sztálin volt. Elismerés jár azoknak, akik megszervezték Kitty felszívódását, mert a legtöbb kutató egyetért abban, hogy amikor az 1930-as éveken visszatért Kanadába, nyoma veszett. Még a család is alátámasztani tűnik, a mesét – hiszen csak fikció volt, minden bizonnyal a Központ által sugallt legenda –, miszerint Kitty egy titkos szovjetunióbeli akció során tűnt el. Amikor két nővérét kikérdezte az FBI az 1950-es években, mindketten makacsul kitartottak amellett, hogy már évtizedek óta nem látták és nem is hallottak felőle, noha 1942-ben meglátogatta őket és hébe-hóba titkos levelezést is folytatott velük a KGB-n keresztül a 40-es és az 50-es években. Bár valószínűleg léteznek még valahol családi fényképek, melyeken látható, egyik nővére albumában csupán egyetlen kép szerepel róla, a szovjet aktákban pedig szintén csak egy fotójával találkozhatunk, amelynek felvételekor valószínűleg átalakították a megjelenését, hogy tökéletesen jelentéktelen legyen. Meglehetős technikai leleményességre van szükség ahhoz, ezzel Kitty és felügyelő tisztjei is biztosan egyetértenének, hogy összerakják Kitty képét egy megfakult amerikai igazságügyi minisztériumi aktában szereplő fénymásolaton, hogy azt a Kittyt

mutassa, aki akkor volt, amikor elindult magányos útján. A kezdeti keresgélések vagy inkább irányított tallóz-gatások során, melyeket a néhai John Costello tett a KGB-akták között az 1990-es évek elején, rövid utalásokat talált egy nőre nézvést, aki segítette, sőt bele is szeretett Macleanbe, de soha nem sikerült a fedőnév mögött rejtőző személyt és annak származását felfednie. Most már a szomorú végig nyomon követhetjük életét, és megérthetjük változatos és tehetséges személyiségét. A VENONA titkos irataiból látszik, mennyire önfejű is volt. „Mondja meg neki, hogy azt akarjuk, szó nélkül hajtsa végre a parancsainkat”- dörögte a Központ idegesen a mexikóvárosi rezidensnek. Egy későbbi üzenetben még hozzátették: „Teljes mértékben megtiltjuk ADA-nak, hogy…” Hogy pontosan mit, soha nem fogjuk megtudni, az ezt követő titkosírásos jelekből nem derül ki a titok, de nyilvánvalóan a saját kezdeményezését kívánta megvalósítani, amelyet a világ másik végén lévő hírszerzőszolgálat mindig is fenntartásokkal kezelt. „ADA viselkedése…” – így kezdődött egy másik szívszorító, de befejezetlen töredék, ami inkább egy óvodai értesítőfüzetre emlékeztet. A Központ azt is észrevette, hogy az iskolázottságában és társadalmi hátterében lévő hiányosságai miatt kisebbségi komplexusa van, ami időnként arra késztette, hogy saját fontosságát hangsúlyozza; erre utalnak azok a beszámolók is, amelyeket a felügyelő tisztjeinek tett a maffiával való összetűzéseiről és arról az alkalomról, amikor látta dr. Goebbelst Berlinben. Ha az NKVD konszpiracija – biztonság, álca, „amit tudni kell” és szakmai szabályok – iránti rögeszméjét nézzük, Kitty lehetetlen ügynök volt, de bizonyára volt benne valami különleges. Ahogy Damaszkin lenyűgöző beszámolójából is kiderül, Kitty mindenekelőtt maradéktalanul és fanatikusán a kommunizmus és a Szovjetunió elkötelezett híve volt. Több nyelven beszélt és láthatóan találékony és energikus volt. Jó volt az emlékezőtehetsége is, ami felbecsülhetetlen, ha egy forrás – mint például Donald Maclean –

jelentését kellett figyelmesen végighallgatnia, majd szóról szóra visszamondania a kontrolltiszt-nek. Anélkül, hogy akár egyszer is elvesztette volna a fejét, ki-be utazgatott a náci Németországba, szigorúan titkos dokumentumokat és pénzt szállított goromba és gyanakvó határőrökön keresztül, miközben sikeresen bűvészkedett a különböző személyazonosságokkal. A férfiak (és egyetlen nő, a kőkemény Jelizaveta Zarubina, „Liza”), akik Kittyt irányították, nemigen tűrték meg, ha megtűrték egyáltalán, az ostobaságot, hiszen saját bőrüket vitték velük vásárra. Amióta 1927-ben a sokat vitatott Anges Smedley átsegítette Kittyt a tűzkeresztségen, amikortól aktívan segítette a szovjeteket, annyi vezető GRU, OGPU és NKVD-s tiszttel dolgozott, hogy ha egyszer úgy döntött volna, hogy „átáll”, vagy elfogják és beszélni kényszerül, nem mindennapi betekintést nyújthatott volna kihallgatóinak a szovjet kémtevékenységbe. A megbízói azonban bíztak benne, és meg voltak győződve arról, hogy képességei és lojalitása ellensúlyozzák gyengeségeit. A sors iróniája, hogy a háború előtti időszak vezető szovjet kémjei és illegális ügynökei, sokan közülük zsidók, csakugyan veszélyben voltak. Hiába voltak hozzáértők és józan gondolkodásúak, csak néhányuk vette idejében észre, hogy az igazi veszély Sztálinnak az árulók és összeesküvők kiirtására irányuló zsigeri antiszemitizmusában és paranoiás megszállottságában rejlett. így hát, ahogy azt az utószó zord beszámolója – amely Oroszországban nem jelent meg – is aláhúzza., sokan közülük nem a Leavenworthben vagy a Wormwood Scrubs-ban végezték életüket, hanem Szibériában – már ha szerencséjük volt, mert ha nem, akkor a Lubjanka egyik cellájának csempézett falához lökve, golyóval a fejükben. Ami a disszidens Walter Krivitskyt illeti, ő a Washington Hotel összegyűrt ágyában halt meg; állítólag öngyilkos lett. Maga Kitty még a legvégén is immúnis maradt a szovjet rendszer brutális igazságtalanságaira. Kim Philby volt az egyetlen ismert kém, akinek sikerült bekerülnie

az Oxford Idézetek Szótárába, magáért beszélő mondásával: „Ahhoz, hogy elárulhass valamit, először tartoznod kell valahova”. Mint brit állampolgár, akit köt a titoktartási törvény, Philby minden bizonnyal áruló volt, jezsuitás okfejtése dacára is. Kitty helyzete nem ilyen egyértelmű. Bár Nagy-Britanniában született, élete különböző szakaszaiban kanadai és szovjet állampolgársága is volt, és bár több évig élt Chicagóban és New Yorkban, egyszer pedig amerikai iratokkal is rendelkezett, sosem volt amerikai. Mint annyian mások, ő és családja sem annyira a demokrácia és kapitalizmus „Szent Grálját” kutatni jöttek Nyugatra, hanem hogy elmeneküljenek a despotikus és megvetett cári Oroszországból, amely kizárta őket a társadalomból és sokukat lelkes szocialistává, ha nem forradalmárrá változtatta. Nyugati letelepedésükből azonban nem következik, hogy megtagadták volna szocialista nézeteiket és meggyőződésüket. Akármennyire is hasztalan volt, egy újjászületett, forradalmi Oroszországért még mindig érdemes volt harcolni. Az összeomlás, a gazdasági válság és az a politikai puskaporos hordó, amely Európát az 1930-as években jellemezte, sokukat fogékony hallgatóvá tette, amikor a párt „tehetségkutatói” által küldött titkos szovjet toborzók odaoldalogtak hozzájuk, és azt kérték, segítsék az orosz és antifasiszta ügyet. Kitty történetét nem szabad összekeverni egy másik sokat vitatott kérdéssel, nevezetesen, hogy hogyan és főleg mikor dekódolták oly fáradságos munkával a VENONA forgalmát. Rejtélyes módon a titkosírás elemzői valós személyeket társítottak sok olyan homályos és egyébként kulcs nélküli fedőnévhez, ezért néhányan úgy gondolják, mindez egy még titkosabb akció eredménye, talán az FBI egyik váratlan „fekete táska” rajtaütése volt az egyik Amerikában végrehajtott szovjet akción. Ez azonban még bizonyításra vár. Sztálin boszorkányüldözéseinek csúcspontján a szovjet sajtó előszeretettel aposztrofálta a zsidókat „gyökértelen kozmopolitáknak”. Ez a jelző jól illett Kittyre, aki elsősorban nem egy országhoz, hanem a családjához tartozott. Az egyetlen tényező,

amelyet nehezen viselt a földalatti mozgalomban töltött évei alatt, a magányosság volt; elsősorban a konszpiracija miatt kénytelen volt elszakadni a szüleitől és a testvéreitől – ebben a kérdésben aztán a kemény szívű Központ, ahogy azt a VENONA titkos irataiban látjuk, egy időre meglágyult kissé a mexikói évek során. De épp ilyen szenvedélyesen a Párt által szimbolizált „nagy család” tagjának is érezte magát. Nagyra becsülte a Szovjetunió imázsát, de, akárcsak Philby és utána még mások is, nehezen tudta elfogadni az ottani valóságot. A szovjet hírszerzés és annak különböző mozaikszerű megjelenési formái, mint a Cseka,.az OGPU, az MGB, az NKVD és a KGB, egy másik család volt: megrögzött tisztek és segítőszemélyzet, akik egyik problémás helyszínről a másikra vándoroltak, összeházasodtak, elárulták, segítették egymást, ugyanazzal a személyiséggel bukkantak föl Harbinban, Sanghajban, Berlinben, Londonban, Párizsban, New Yorkban és Mexikóvárosban. Azt mondják, hogy az 1930-as években a brit uralkodóházat kínzó métely és a Cambridge-i Ötök létrejöttének gyökere a magániskolák „öregdiák”-hálózatában rejlett, ahol inkább az számított, kit, és nem az, hogy mit ismersz. A kezdeti években a CIA ugyanabból a focista, tweedzakós génállományból toborzott. Ezért lenyűgöző, hogy a szovjetek is ugyanazokat az embereket használták újra és újra. Megbízhatóak voltak, „közülünk valók”. Bevett szovjet szokás volt a csekás időktől kezdődően, hogy részletes személyi életrajzot írtak minden ügynökről a beszervezésük időpontjában. Ezeket a betekintéseket folyamatosan frissítették és ellenőrizték az ügynökök felügyelő tisztjei, akik minden alkalmat megragadtak arra, hogy a rutintalálkozókon, illetve a küldetések utáni kihallgatásokon alaposan kivizsgálják az ügynök életét, szerelmeit, barátait és mindennapi rutinját. Az ügynököket, mint láthatjuk, arra is biztatták, hogy részletesen, személyes hangvételben írjanak megbízóiknak az általuk látottakról, érzéseikről és akcióikról. Az akták így olyan epizódszerűen megírt naplókat tartalmaztak, melyek betekintést engedtek a hol triviális,

hol fontos problémákról szóló vallomásokba. így megismerhetjük Kitty gondolatait szinte mindenről, Moszkvától kezdve egészen addig, hogy hogyan töltötte a szabadságát, hogy sikerültek a küldetések, egészen a Maclean szexuális étvágyáról szóló beszámolóig, lehetővé téve Damaszkinnak, hogy a képzeletét használva dialógusformába írja át Kitty néhány gondolatát, érzését és beszámolóját. Minden egyes akta, a dátumtól függően szürke, világoszöld vagy éppen világoskék borítóban, 300-350 oldalt tartalmaz. Némelyik két példányban szerepel: kézzel írt angol levelek és jegyzetek pedáns oroszfordítással és legépelve. A dokumentumokról gyakran kiderült, hogy csak a soron következő oldalakat foglalják össze, néhány új információval. Damaszkin herkulesi munkának írja le ezt a papírhalmazban való aranyrögkeresést. A kor konsz-piracija-szabályainak megfelelően a kódolt táviratokat csak megfejtett változatban iktatták, melyet az írnok kapott megőrzésre, hogy megakadályozzanak minden olyan kísérletet, amely esetleg a tisztázott szövegből akarná feltörni a kódokat. Érdekes lenne elgondolkodni azon, hogy egy olyan nehéz természetű nő, mint Kitty, miben hinne napjainkban, mi lenne a meggyőződése. Egy másik korban talán beállt volna apácának egy világjáró misszionárius rendbe. A cinikusok talán azt mondanák, hogy az ár, amit a békéért és a bőségért fizetünk, az az éhínségen, dögvészen és pestisen kívül az, hogy hiányoznak a fényes eszmék, melyekért érdemes lenne az életünket kockáztatni. A megreformált és ügyesen átszabott orosz hírszerzőszolgálatok továbbra is ugyanolyan aktívan kémkednek, mint azelőtt, de mivel a kommunista ideológia mint fizetőeszköz teljesen elértéktelenedett, vissza kellett térniük a készpénzhez, gyakran nagy összegekben, hogy megtudják, amit akarnak. Ilyen okok fel sem merültek Kittyben, és még csak megfontolás tárgyává sem tette volna egyetlen mai nyugati szolgálat esetében sem, bár egy szemfüles tehetségkutató bizonyára felfedezte volna mint forrást a jövő lehetséges „könyveihez”. Ki tudja? Amit viszont tudunk, hogy Kitty

történetét érdemes elmesélni.

Köszönetnyilvánítás

Amióta Igor Damaszkin először felnyitotta az orosz archívumot, sok kiegészítő információ bukkant fel például Kitty és Earl Browder kapcsolatát, közös sanghaji munkájukat és a VENONA elfogásának valós körülményeit illetően. Ezeket beleépítettük a szövegbe, ahogy az orosz hírszerzőszolgálat, az SVR égisze alatt az utóbbi egy-két évben megjelent információkat is. A folyamatban személyesen is nagyon lekötelezett James G. Ryan professzor, Earl Browder végleges életrajzának szerzője lelkes támogatásával és azzal, hogy nagylelkűen megosztotta velem azokat a Kittyről szóló archív anyagokat, amelyeket ő is csak nehéz munka árán tudott saját könyvéhez megszerezni. Harvey Klehr nyitotta meg a háttérinformációk új dimenzióját azzal, hogy bemutatott Kitty családjának és elolvasta a könyv kéziratát. A Harris család tagjai – akiknek magánéletét szeretném tiszteletben tartani, így név szerint nem is köszönöm meg nekik, hogy kérdésekkel zaklathattam őket – felbecsülhetetlen személyes információt adtak, valamint megengedték, hogy hozzáférjek a családi fényképekhez és levelekhez. Hálásan köszönöm nekik, és remélem, ők is úgy érzik majd, méltó módon adóztam Kitty emlékének. Harold Shukman és Oleg Cárjev, jóllehet nem sok jóval kecsegtettek, tetemes erőfeszítéseket tettek, hogy az eredeti könyv nyomára akadjanak Moszkvában, és így útjára indítsák a projectet. A többiek, akiknek különböző formában, de nagyon sokkal tartozom: Robert Louis Bensonnak, Morton Sobellnek, Nigel Westnek, Hayden B. Peakenek, a The Jewish Chronicle-nek, Richard Coopernek a Zsidó Genealógiai Intézettől, Archie Brown professzornak, Robert Servicenek, Mark Gamsának, akinek az idegenvezetése Kínában és Harbin-

ban életbevágó volt, Joseph Zehavinak, aki előhívta Kitty képét egy megfakult, hetvenéves fénykép másolatának a másolatáról, a Lennox Hill Bookstore-nak, a G. Heywood Hill Ltd-nek, a St Antony’s College-nak, Oxfordnak, Manón és Natalie Nightingalenek, Hannah Dysonnak, Glen Dudbridge professzornak, Tom Whitakernek, a Carta-Graphics Inc-nek, a Birodalmi Hadtörténeti Múzeumnak és a New York Times CyberTimesNavigator internetes keresőprogramjainak. Thomas és James Sleepnek, akik végig perspektívát nyújtottak, valamint Fay Elliottnak, aki túl sokáig volt „összezárva” Kittyvel, és a szöveg nagy részét számítógépre vitte. Ha már nem lesz több Don Quijote, Csukjuk be a Történelem Könyvét, Mert már nem lesz benne mit olvasni többé Turgenyev

Prológus

A kisváros már érezte a következő pogrom áporodott szagú leheletét. Igaz, a tömeg még nem özönlött az utcákra botokkal hadonászva és azt kiabálva: „Le a zsidókkal!” Most még nem szálltak tollfelhők az égen a felhasított libatollmatracokból, melyekben kincsek után kutattak nagy boldogan. A zsidó árusok standjai (ahhoz túl csiricsárék voltak, hogy boltnak lehessen nevezni őket) még nem álltak lángokban. A sáros főutca még nem volt a betört kirakatüvegek mozaikjával kikövezve. De az aggódó anyák jajveszékelése már hallható volt. Eljön majd az az idő is, de egyelőre csak üres pletykák keringtek: idős emberek pusmogták a zsinagógában, hogy gyanús idegeneket láttak a város környékén, amolyan durva arcú embereket, hosszú, derekukon szorosra kötött kabátban, a kozákokra jellemző egyforma hosszú frizurával. Bijalisztokban mindenki ismert mindenkit, és azok az emberek idegenek voltak. Amikor Joszef hazaért a zsinagógából, felesége könnyes szemmel, feldúltan fogadta: – Itt járt Mrs. Szancsevics szolgálólánya. Azt mondta, hogy a nagysága most azonnal kéri a csizmáit és ha még nincsenek készen, akkor a pénzt is. Most azonnal. – De őszig nincs is szüksége azokra a csizmákra – felelte Joszef. – Soha nem említette, hogy sietnem kellene velük. – Azt én nem tudhatom, de mondok neked még valamit. Petrocsenko a boltban azt mondta, hogy egy kopejka hitelt sem ad többé nekünk. Szigorúan készpénzt kér. És még valami… – Rendben, Eva, rendben. Elég lesz. Okos nő vagy te. Tudod te jól,

mit jelent mindez. Át kell gondolnunk, mitévők is legyünk. Hála istennek, nincs pénzünk, amit ellophatnának tőlünk. A bőrt és a szerszámokat a pincében lévő ládába ragasztjuk. Vidd le a matracokat és a gyerekek holmiját is a pincébe. A gyerekek alhatnak a pincében. Te jóságos ég, nyolcan vannak. Hogy találunk majd helyet mindannyiuknak? – És mi lesz a fiatalokkal? – Nátánnal és Eszfirrel? Ó, Istenem, elborzadok, ha arra gondolok, mit tesznek majd szegény lánnyal. Még olyan fiatal. És olyan csinos. Isaac-nak igaza van. El kell menniük hozzá. Okos fickó ez az Isaac. Apa jól mondta, hogy több az esze, mint az ereje. Emlékszel, milyen gyengécske volt gyerekkorában? Állandóan beteg volt. Londonban most saját gyára van. Ott nincsenek pogromok. Volt izraelita miniszterelnökük is, a legfontosabb személy a királynő után. Disraeli. Emlékszel, mit mondtam, mit írt Isaac? Zsidó miniszterelnökük is volt már. Ekkoriban épp nem volt pogrom. Valaki úgy döntött, nincs rá szükség. Valaki a helyi kormányzatban, vagy Varsóban, de lehet, hogy Szentpéterváron. Lehet, hogy valahol még feljebb, a mennyországban, ortodox, katolikus, zsidó hatalmasságok és maga az Űr összegyűltek és az Úr azt mondhatta nekik: elég a viszálykodásból. Hagyjátok Bijalisztokot békén. Hadd javítsa Joszef tovább a cipőket. Hadd kavargássá Eva nyugodtan a levest a fazékban, és hadd pakoljon össze és induljon el Nathan és Esfir a nagy ismeretlenbe, Londonba, ahol minden szép és békés, ahol nincsenek pogromok.

Első fejezet A cigánylány A legelső adat az 1880-as évekből való, de sem a hónapot, sem a napot nem ismerjük. A Sanit nevű gőzös kifutott Gdanskból és elindult Harwich felé A Nathanhoz és Esfirhez hasonló emberek csak a hajó fedélközében összezsúfolva utazhattak. A fedélközben szinte túlcsordultak a csomagok, a hatalmas hajóládák és zsákok, a levegő áporodott volt, gyerekek sírtak, a hajó monoton zúgása állandóan hallatszott, tengeri betegség kínzott mindenkit, száz ember osztozott két WC-n, és már mindannyian belefásultak abba a tizennyolc napja tartó vakreménybe és akut kényelmetlenségbe, melyet úgy hívnak: emigráció. A fedélköz utasai nem használhatták a fedélzetet, így csak a hajóablakok nyújtottak nekik némi kilátást a viharos, szürke tengerre és a Sanit végtelennek tűnő útvonalán fekvő kis balti- és északi-tengeri kikötőkre, ahol a hajó megállt, hogy ki-be pakolja rakományát. Az egészséges és szép fiatal pár számára azonban, bár nem volt sokkal többjük, mint ami rajtuk volt, az út inkább romantikus kalandnak tűnt. Isaac bácsi Harwich-ban várta őket. Majd’ három óra – számukra nyaktörőnek tűnő – száguldás után, ismeretlen tájakon át a Keleti Vasút egyik füstös kocsiján, kimásztak a londoni Liverpool streeti pályaudvar visszhangzó peronjára. Lovaskocsi vitte őket Isaac bácsi házához, a Darling Row 23-hoz, a Whitechapel Road és a Cambridge Heath Road sarkára, amely akkor is, akárcsak most, a Nagy-Britanniába érkező bevándorlók egyik fő célpontja volt. Isaac feleségével és öt gyermekével a felső szinten lakott, lent

pedig dolgozott A gyárról azonban, amelyet leveleiben oly büszkén leírt, kiderült, hogy csak egy kis cipészüzlet, öt munkapaddal öt munkás számára, Isaac-et is beleértve. Isaac egy kis szobát adott a fiatal párnak a felső szinten, Nathannek pedig egy kalapácsot, egy fogót és egy nehéz cipészárt. Bár Isaac szúrós szemmel figyelte a fiút, Nathan, aki már gyerekkorától kezdve segített apjának a cipőjavító műhelyben, gyorsan tanult. Nem sokkal azután, hogy Isaac bácsi átengedte neki a munkafolyamat egyes elemeit, a fiú már képes volt elkészíteni a méret utáni rendeléseket a nyersanyagtól egészen a kész cipőig. De nem ez volt Nathan és Esther (aki angolosította a nevét) álmai netovábbja. Hétvégenként, ünnepi ruhájukban, szívesen mentek „fel, Nyugatra”, hogy bebarangolják London csodálatos és lenyűgöző vidékeit. Hatalmasak ott az épületek, a forgalom egyszerre hat irányba halad, és emberek nyüzsögnek az elegáns, szépen kivilágított utcákon. Néhányan üzleti ügyben, mások csak azért, amit a szabad levegő jótékony hatásában a szmog ellenére is hívő angolok úgy hívtak: „egészségügyi séta”. A viktoriánus Anglia tobzódott a jólétben. A gyarmatokról áramlott a pénz, a késztermék és a nyersanyag. Pazar új épületeket húztak fel, finom úri hölgyek lovagoltak elsőrangú paripáikon a Hyde Parkban, melynek az Oxford Streethez eső sarkán különcök, szilaj tekintetű fanatikusok és demagóg zsarátnokok dörögtek összetákolt emelvényeikről a járókelőkre. Nem ez volt az a világ, ahova ők tartozni tudnának. Egy évvel később Esther életet adott első lányának, Jennie-nek, aztán jött Kitty, Alice, Lil, Abe, Harry, Nancy, Jessie, Tilly (aki fogyatékosán született) és Bessie, akiről úgy tudjuk, tizenhét évesen meghalt. Az orosz aktákban Kitty születési dátuma kétféleképpen szerepel: 1899. és 1900. május 24. Újra összevetve az akták többi adataival, Igor Damaszkin „99,9 százalékig biztos” abban, hogy az utóbbi adat a helyes. Kitty életének ez a része azonban minden érdeklődés ellenére rejtély marad, mivel a Harris családról készült tanulmányok

sziklaszilárdan azt állítják, hogy Kitty nyolc évvel idősebb volt Jessie-nél, és valószínűleg még 1892-ben született. A vizsgálatok az 1892-93 és 1899-1901-es brit anyakönyvi bejegyzések közt ugyan két Kitty vagy Katherine Harris nevű kislányról is találtak bejegyzést, de a szülők neve és lakcíme kizárják annak lehetőségét, hogy ezek bármelyike is az „igazi Kitty” lenne. Továbbra is csak találgathatunk tehát, ahogy azt sem tudhatjuk, mi is az igazi vezetékneve. Az anyakönyvi bejegyzés hiánya utalhat a szovjet hírszerzőszolgálat sikeres erőfeszítéseire, hogy eltüntessék a Kittyre utaló nyomokat, de az is lehetséges, hogy a születését egyszerűen nem anyakönyveztették. Kittynek ugyan még mindig semmi nyomát nem leltük, de a Darling Row-nak igen, bár ma már nem látható, mivel a bérházat elsöpörte a föld színéről a Luftwaffe és egy újabb városfejlesztés. A helyén most egy híres brit hajósokról elnevezett bevásárlóközpont és egy újabb bérház áll. Nathan látástól vakulásig dolgozott, Esther pedig, ha a gyerekekről való gondoskodás mellett engedte az ideje, szakképzett szűcsként otthon vállalt munkát. De akármilyen keményen dolgoztak, a megélhetés csak egyre nehezebbé vált. Már régen elköltöztek Isaac bácsitól és szobát béreltek a Montague Palotában, körülbelül háromnegyed mérföldre északra, amely ma a maláj bevándorlók közösségének nyüzsgő központja. A bérleti díj azonban elvitte az egy hét alatt összekapart keresetük felét. Esther egyre gyakrabban gondolt Bijalisztokra, ahol ugyan állandó veszély leselkedett a zsidókra, de legalább soha nem kellett éhezniük. Az életük akkor kezdett megváltozni, mikor Nathan egyszer egyedül sétálgatván a Hyde Parkban figyelmes lett az egyik szónokra. – Elvtársak! – Nathan először hallotta ezt a szót. – Nézzetek körül. A gazdagok egyre gazdagabbak lesznek. Tobzódnak a luxusban. Háborút indítottak a búrok ellen a saját hasznuk érdekében. A szegények viszont egyre szegényebbek lesznek. Az árak növekednek, bérleti díjat kell fizetni, a gázszámla az egekig

emelkedik, és mindezért még mindig hosszú órákat dolgozunk. Ők arról panaszkodnak, hogy rosszul dolgozunk és túl sok gyerekünk van. Lassan már az is baj lesz, hogy egyáltalán eszünk és a levegőjüket szívjuk – ordított a szónok a park felett átúszó ködfoltok felé mutogatva. – Mi, szocialisták vagyunk az egyetlenek, akik egyesíteni tudjuk a dolgozó népet és harcolni tudunk a jogaikért, a jóléthez való jogért. Nathan más emberként tért haza. Ha még nem is volt meggyőződve a szónok minden szavának igazáról, a szocialista ellenállás csírái azért már ott voltak benne. Szabad idejében szocialista gyűlésekre kezdett járni és belépett egy szocialista sejtbe is. Ezalatt az élet egyre nehezebb lett, és eléggé nyomasztó volt arra kényszerülni, hogy Isaac bácsi cipőgyártó műhelyétől függjenek egy életen át. Ráadásul a bácsi napról napra egyre zsémbesebb és zsugoribb lett. Változás kellett. Egyik nap, amikor Nathan visszatért a parkba, a cicanevelésről a forradalomig mindenről papoló szónokok között egyszer csak meghallotta, hogy az egyik ember a kanadai emigráció előnyeit ecseteli: ott mindenkit szívesen látnak, különösen a mesterembereket. Nathan fellelkesült. A hajóút az Atlanti-óceánon át ingyenes, segítenek letelepedni, adnak hitelt a házvásárlásra vagy építkezésre, ilyen és ehhez hasonló, csábítóbbnál csábítóbb ajánlatok zsongtak a fejében. Nathan és Esther ébren feküdtek és egész éjszaka sutyorogtak. Hatalmas döntés eldobni maguktól mindazt a keveset, amit elértek az életükben tizennyolc évi kemény munkával, feladni a munkájukat, amit ugyan nem fizettek meg rendesen, de legalább biztos volt, és belevetni magukat az ismeretlenbe. De Nathan látta a fényt az alagút végén. „Megyünk” – jelentette ki határozottan 1908 tavaszán. Semmibe véve Isaac bácsi elővigyázatoskodó ellenvetéseit, a Harris család összeszedte szerény vagyonát és nekivágott az Atlanti-óceánnak – ez volt Kitty első átkelése – a Winnipeg nevű tengerjáró hajó fedélzetén. Mivel ez volt úti céljuk neve is, Esther ezt a véletlen egybeesést jó előjelnek

tekintette. Egy, a városlakók számára szemet gyönyörködtető látványt nyújtó utazás után, felfelé a Szent Lőrinc folyón, melynek partját vörös juharfák övezték, és farmok, tehéncsordák látszottak mindenütt, végül kiszálltak Montrealban, és felültek egy vonatra, mely két nap és három éjszaka, több száz mérföld prérin keresztül vitte őket egészen Winnipegig, ahol megláthatták, hogy a kanadai szónok eléggé tisztességesen betartotta a szavát. Ideiglenesen egy üres házban szállásolták el őket, aztán kaptak kölcsönt is, hogy megvehessek a sajátjukat. A kamatok kicsit magasabbak voltak, mint amire Nathan számított, de hamar túltette magát rajta, mint a dolog egyik kellemetlen velejáróján. Magával hozta szerszámait, melyeket Isaac bácsitól vett meg, és hamarosan nyitott egy kis cipészműhelyt. És életében először kitehette saját cégtábláját, melyen hagyott egy kis helyet Esther hirdetésének is, mely így szólt: „Szőrmék nagy választékban. Hozott szőrmével is dolgozunk.” A csípős kanadai időjárás miatt Esthernek sok ügyfele akadt. A Harris családi feljegyzései szerint Nathan első vállalkozása egy tanyasi prérigazdaság volt, amely jobban beleillett a kanadai hatóságok által támogatott tevékenységek körébe. Ugyancsak innen tudjuk, hogy feladta eredeti szakmáját, amelyhez csak akkor tért vissza, amikor – nem meglepő módon – nem sikerült a gazdasággal zöldágra vergődnie. Amint a gyerekek iskoláskorúak lettek, Nathan és Esther megpróbáltak nekik jó nyelvi alapokat nyújtani, otthon angolul, oroszul és jiddisül társalogtak velük, miközben azok franciául és németül is beszéltek a játszótéren, mikor más emigráns családok gyerekeivel játszottak. Bár Kitty már egészen fiatalon megértette magát mind az öt nyelven, írni csak angolul tanult meg helyesen, és a gyakorlat hiánya miatt hamarosan elfelejtett oroszul folyékonyán beszélni. Az iskolában jól szerepelt olyan tárgyakból, mint a történelem, az irodalom vagy a földrajz, de megakadt, ha bármi olyannal került szembe, ami precizitást vagy pontos tudást igényelt, így a legegyszerűbb számtanpélda is igazi kínszenvedést jelentett a számára. A házi feladatot időpocsékolásnak tekintette, sokkal

jobban szeretett a kertben szaladgálni vagy felmászni a padlásra Tom Sawyert olvasni. Amikor be kellett adni a feladatot, gyorsan lemásolta a válaszokat a testvéreiről vagy a barátairól, és ártatlan tekintettel adta oda a tanárnak. Az iskola azonban hamarosan megszorongatta a kislányt, és a negyedik osztály után behívatták a szüleit az iskolába, nehéz döntés elé állítva őket: vagy magántanárt fogadnak a lányuk mellé, vagy teljesen felfüggesztik a taníttatását. Amikor Kitty apja hazaért az iskolából, a nehéz megélhetés okozta levertségében azt mondta Kittynek, most már itt az ideje, hogy segítsen a családon – az anyja egyre több megrendelőt vesztett el a betegsége miatt – és állást szerezzen magának. Kitty így tizenkét évesen lett a munkástársadalom kenyérkereső tagja. Egy dohánygyárba került, először tanoncnak, majd a bolti részlegre, fizetése pedig az éhbérrel volt egyenlő: arra is alig volt elég, hogy a kantinban ebédet és vacsorát vegyen magának, de legalább eggyel kevesebb éhes szájat kellett a családi asztalnál etetni. A tízórás, idegőrlő munka teljesen letargiába döntötte, enni sem volt kedve, csak beledőlt az ágyába, de idővel hozzászokott, és már másra is jutott ideje, például barátkozni. A hétvégi piknik a szabadban különleges alkalomnak számított. Egyik szombaton épp egy mező közepén heverésztek, amikor néhány előkelő fiatal lóháton odaügetett és rájuk kiáltott: – Hé, ti ott! Takarodjatok innen, ez a mi földünk! – Mi voltunk itt előbb. Keressetek magatoknak más helyet – felelt Kitty egyik barátja, Peter Skonetsky, egy nyugodt, értelmes fiú, aki három évvel volt idősebb Kittynél. – Ó, igazán? A nagyapámé a föld már vagy egymillió éve, ez a mi magánterületünk – vágott vissza valaki a nyeregből. – Rendben, akkor szállj le a nyeregből, és majd meglátjuk, kié is ez terület – mondta Joe, Kitty legerősebb és legcsökönyösebb barátja. A lovas leszállt és pökhendien odalépett hozzá, ekkor azonban egy lány a csapatból, akiben Kitty felismerte a gyártulajdonos lányát, közelebb lépett a lovával.

– Fiúk – mondta –, nem azért jöttünk, hogy végignézzünk egy verekedést. Elmegyünk a seriffért, ő majd kirak innen benneteket, megbüntet, talán még le is csukja néhányotokat ma éjszakára. – Rendben – szólt Kitty –, nincs szükségünk a bajra, keressünk egy másik helyet – de a foga közt németül még hozzátette: „Megemlegeted még ezt, te kis szemét.”, majd kiöltötte a nyelvét. A bosszúra egy hét múlva adódott alkalom, amikor a gyár tulajdonosa valami ünnepséget rendezett. Kitty bevitte a barátait a kertbe, és első,, kissé még gyerekes tiltakozása az igazságtalanság ellen annyiból állt, hogy egy nagy halom kővel dobálták meg az ablakát, aztán eltűntek az éjszaka homályában. A seriffnek soha nem sikerült kiderítenie, ki a felelős mindezért. Telt-múlt az idő A gyár padlójáról nézve a gazdagok egyre csak gazdagodtak, a szegények pedig csak egyre szegényebbek lettek. Ez a folyamat a munkások aktivistáinak beszédei és röpiratai szerint a munkásokat védő törvények hiányából fakad, mely törvények megvédhetnék őket a viktoriánus kor csökevényeitől, mint például az éhbérért való dolgoztatástól, az igazságtalan pénzbüntetésektől és a fizetéscsökkenéstől. Peter, aki járni kezdett az egyik munkásegylet gyűléseire, amely már régóta létezett Winnnipegben, és főleg szocialista eszméket vallott, minderről pedig hosszasan mesélt Kittynek. Kitty apja nem volt ugyan szenvedélyes támogatója, de azért szimpatizált a szocialista eszmékkel és gyermekeit is hasonló gondolkodásra biztatta. Fél Európa már az első világháború napjait élte. Elvágva mindettől, Winnipegben, több ezer mérföld búza mögött, nehéz volt nyomon követni, ki harcol ki ellen és miért, de Kitty apja azt mondta, hogy „az imperialisták harcolnak egymással, hogy felosszák a világot egymás közt”, és hogy a munkások úgyis rosszul fognak járni ezzel. Kitty először az apjától hallotta a gondolatot, hogy a konfliktust polgárháborúvá kellene alakítani, amelyben a munkások már nem egymás ellen harcolnának, hanem összefognának közös ellenségük, „az elnyomók és a kapitalisták” ellen.

A háború fokozatosan eljutott olyan távoli vidékekre is, mint Winnipeg, és a kanadai idegen földön állomásozó haderő, soraiban Péterrel és Joe-val, elindult, hogy megvédje a Brit Koronát. Joe meghalt az első harcok során, Peter sebesülten tért haza. Kósza pletykák keringtek arról, hogy proletárforradalom volt Oroszországban. Néhányakat hatalmas sokként ért a hír, mások számára ígéretes jövővel kecsegtetett. A legtöbb munkásosztálybeli ember, aki elgondolkozott a kérdésen, valószínűleg felülemelkedett a terroron, a polgárháborún, az éhínségen, a személyes szabadság megtépázásán, még a cár megölésének tényén is, és úgy tekintett minderre, mint a forradalom sikeréért hozott elkerülhetetlen áldozatra. A szakszervezet szemével nézve a munkások egyetlen hírforrását, a kapitalista sajtót aligha lehetett tárgyilagos hírforrásnak nevezni. Míg egyik oldalról a munkások a távoli fegyverbe hívó szót hallották, addig a kapitalista tulajdonosok a másik oldalon még ijesztőbb zajokat hallottak, és arra a következtetésre jutottak, hogy kénytelenek lesznek bizonyos engedményeket tenni, már csak azért is, mert jobb veszteni egy keveset, mint elveszteni mindent. Ennek haszna a későbbi szakszervezet-történet szerint az volt, hogy hatalmas lökést kapott a munkásmozgalom mind Nyugaton, mind Keleten az 1920-as években, melynek hatására egy sor munkavállalói jogot és anyagi engedményeket adtak a munkáltatók. A forradalom volt talán a legnagyobb hatással Kitty életére. Öt évig dolgozott a dohánygyárban, de mivel egészségi állapota megromlott, kevésbé megterhelő munkát vállalt, varrónő lett, és belépett a konfekcióipari munkások önálló szakszervezetébe. Tizennyolc éves korára magas, karcsú, sötét szemű, barna hajú nagylánnyá cseperedett, akit elismeréssel nézegettek, bár erről még nemigen vett tudomást. Érdeklődését egyre inkább a forradalmi mozgalom és annak winnipegi vezetője, régi barátja, Peter Skonetsky kötötte le, akit minden háborús veterán tisztelt, és akibe mélyen beleszeretett, ezt azonban senki más nem tudta, és magának

sem igen merte bevallani. Peter életét nem töltötte ki teljesen a politika, szenvedélyesen szeretett olvasni, és mikor egy turnézó operatársulat ellátogatott Winnipegbe, elvitte Kittyt a Carmenre. Egy fiatal ember minden részletre kiterjedő kíváncsiságával és az eredeti forráshoz való visszatérés szenvedélyétől vezérelve Peter elolvasta Mérimée regényét is, és azt mondta Kittynek: „Tudod, olyan vagy, mint Carmen. Úgy viselkedsz, mint ő.” Hangosan kezdte olvasni a könyvet: „Szemét lesütötte, gyönyörű vonalai voltak, ajkai teltek, de szép formájúak, kivillanó fogai fehérebbek, mint hámozott mandulának… Leginkább akkor ütött szíven, mikor a szemébe néztem: egyszerre volt érzéki és ijesztő. A spanyolok azt mondják, és igazuk van, hogy »a cigánylányok szeme olyan, mint a farkasok szeme«. Ha nincs időd elmenni az állatkertbe, hogy megnézd, milyen a farkas szeme, nézd meg, milyen a macskád szeme, mikor verébre vadászva, lesben áll…” Kitty fújt egyet, és odakapott ujjaival, mint a macska a karmaival. -Aha, ez az – nevetett Peter. – A cigánylány. Te is cigarettagyárban dolgoztál, és minden más téren is pont olyan vagy, mint ő. Mostantól kezdve Cigánylánynak fogunk hívni. – Hívj, aminek akarsz – vonta meg a vállát Kitty. Akkor még egy pillanatra sem fordult meg az agyában, hogy sok évvel később ez lesz majd a fedőneve, és mint ilyen, történelmi feljegyzés része lesz egy szigorúan titkos dokumentumban a Szovjet Idegen Hírszerző Szolgálatnál.

Második fejezet Mit nekünk világ!

1919-re a forradalmi láz elérte Winnipeget is, és Peter benne volt a sűrűjében: a Wobblies, más néven a Világ Ipari Dolgozói mozgalmának üzenetét prédikálta. Ez a szervezet a különféle szocialisták – baloldali szakszervezetisek, a radikális söpredék – ijesztő elegye volt, akik mind teljes erővel a kapitalizmus lerombolásán fáradoztak, amit Peter csak így aposztrofált: „elkobozzuk az elkobzók vagyonát”. Kitty is elment a végeláthatatlan gyűléseikre, próbálta eldönteni, kinek is van igaza (Péternek vagy a konzervatívabb szakszervezetis kollégáinak), bosszankodott az oroszországi események miatt; és rájött, hogy még mindig szereti Pétert. Ahogy az események tovább bonyolódtak, az intellektuális buzgalmat felváltották a munkások komoly zavargásai. Néhány hónap elteltével a fémipari munkások munkabeszüntetése általános sztrájkká fejlődött, 30 000 ember vett benne részt, beleértve a városi rendőrséget is. A Kanadai Csendes-óceáni Vasút rendszerint nyüzsgő pályaudvara most csendes volt, egy gyári sziréna sem szólalt meg, elektromos áram csak a kórházakban volt, a fővezetéket csak naponta kétszer nyitották meg, az iskolák üresen kongtak. Peter belépett a sztrájkbizottságba, bár inkább a háttérben tartották, mert óvakodtak tőle szélsőséges nézetei miatt. Abban a hiszemben, hogy igazi forradalom van kialakulóban, a megfélemlített winnipegi hatóságok csapatokat küldtek ki egy békés utcai tüntetés feloszlatására. Két tüntető meghalt, harminc súlyosan megsebesült és a sztrájkbizottság tagjait börtönbe zárták. A kanadai és amerikai szakszervezetek vezetése nemhogy

tiltakozott volna a gyilkosságok, a sztrájk befejezését kikényszerítő erőszak vagy a sztrájk aktivistáinak bebörtönzése ellen, de a sztrájknak a munkáltatók feltételei szerinti beszüntetését sürgette. Ez a radikálisabbak szemében a tagok érdekeinek elárulása volt. Válaszlépésként több szakszervezet, élükön a hosszú és küzdelmes múlttal rendelkező nemzetközi női konfekcióipari munkások szakszervezetével, kivonult az amerikai munkások szövetségéből és Egy Nagy Szakszervezet (One Big Union/OBU) néven új csoportosulást alakított. Néhány hónap múlva Kittyt az OBU helyi bizottságának főtitkárává választották. Első feladata, melybe egy húszéves határtalan lelkesedésével vágott bele, az volt, hogy pénzt szerezzen a bebörtönzöttek védelmére és segítsen családjaik támogatásában. Amerikai stílusban látott neki a feladatnak: először amatőr koncertet szervezett, melynek bevételeit a védelemre szánt pénzalapba tették. Aztán meggyőzte testvéreit (akik fokozatosan egyre nagyobb részt vállaltak Kitty tevékenységében) és azok barátait, hogy szendvicsem-bérként parádézzanak végig a belváros legforgalmasabb csomópontjain, hogy a járókelőket a bebörtönzöttek támogatására sarkallják. Ezután bolhapiac és tombola következett, melyeket a legnagyobb odafigyeléssel szerveztek meg, mintha a következő Miss Winnipeg-választásra gyűjtenének, nem pedig egy csapat rács mögött csücsülő baloldali javára. Szabadidejében Kitty a bérházakat járta, lakásról lakásra járt pénzt gyűjteni. Ahogy az elnöknek mondta: „Három dolgot csinálok egyszerre. Pénzt gyűjtök, közvéleményt kutatok és hirdetem az igét.” – Kinek az igéjét hirdeted? – kérdezte az OBU elnöke, egy textilipari mérnök, zömök, negyvenes férfi, akinek különös tehetsége volt arra, hogy együttműködésre bírja az állandóan civakodó aktivistákat. – Mit gondol, kiét? A szakszervezetünkét természetesen – válaszolta Kitty.

– Ha csak a szakszervezetét, az rendben van, de más jó ügyek érdekében inkább tartsd a szád, mert könnyen a cimboráid közt találhatod magad a börtönben. Kitty az ösztöneire hallgatott, mikor egy-egy ajtón bekopogott, és nemegyszer majdhogynem a fülénél fogva hajították ki súlyos sértések közepette, miszerint a börtöntöltelék haverjai és azok a vörös pernahajderek hozták a bolsevik pestist Észak-Amerikába. Ilyenkor Kittyt sem kellett félteni, a lehető legmocskosabb szájjal válaszolt, ha pedig kifogyott a szóból, egyszerűen sírni kezdett és kiöltötte a nyelvét, majd elinalt, miközben fogai közt bosszút esküdött, bár annak hogyanjáról és mikéntjéről fogalma sem volt. Az ilyen esetek után igazi felüdülést jelentett a család – az apja, az anyja, na és persze a testvérei –, akik büszkén tették az asztalra összegyűjtött dollárjaikat és aprópénzüket, melyet aztán Kitty gondosan elrakott, majd kiosztotta a címeket: attól függően, ki mennyit dobott be, lehetett elnök, tanácsadó, sheriff, azok pedig, akik csak keveset hoztak, egyszerűen újoncok lettek. Nem tartott sokáig összeszedni a pénzt a bírságokra és szabadon bocsáttatni a bebörtönzött bizottsági tagokat. Kitty apja nem lépett be egyetlen politikai pártba sem, bár a szocializmus szelleme mindig is jelen volt a családi vállalkozásban, ahogy a gyerekek nőttek. Bármilyen elfoglalt is volt, mindig talált időt az olvasásra, sőt Marx, Bakunyin és Plehanov cikkeit is olvasta. Ő és Kitty anyja nosztalgiával emlegették régvolt fiatalságukat, amely innen nézve boldog, békés időnek tűnt. Kitty és a többi gyerek csodálattal hallgatta őket, és egyre jobban kezdték érdekelni őket a gyökereik. A Harris család adomái szerint Nathan valószínűleg nyughatatlan, rendszeresen elmaradó családfő volt. Hónapokig eltűnt otthonról, és mikor egyik napról a másikra újra megjelent, elvárta, hogy a családi élet ugyanúgy folyjon tovább, mintha mi sem történt volna. Amikor Moszkvában 1919-ben megalakult a Harmadik Kongresszus, az Amerikai Szocialista Párt már létezett egy ideje.

Később azt állították, mert néhány régi tag is jelen volt, hogy nem hivatalosan már képviseltették magukat az első Komintern Kongresszuson is, de még nem kaptak helyet a végrehajtó bizottságban. Egy kicsivel később a Szocialista Párt baloldali tagjai megalakították a Munkáspártot, mely rövid időn belül Kanadában is működni kezdett. Amikor a Munkáspárt később Kanadai Kommunista Párttá alakult, Kitty és Peter automatikusan a tagjai lettek. Az „automatikusan” enyhe kifejezés, mivel ők szó szerint és teljesen bedőltek a szlogeneknek: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”, „Hatalmat a proletárságnak!”, már Lenin neve is harsonaszóként zengett számukra. Lenin állítása, hogy a „burzsoázia retteg a proletárság egyre növekvő forradalmi mozgalmától”, még vérpezsdítőbben hatott rájuk. Amikor Lenin később azt mondta, „ha még ezer életbe kerül is a győzelmünk, a Kommunista Forradalom győzelme világszerte biztos”, egészen megdelejeződtek. Hiszékeny gyerekek voltak ezekben a zavaros, egyedülálló időkben, magukat bátor fiataloknak látták, akik kart karba öltve haladnak előre, fejüket lehajtva a hideg szél és az eső miatt, egy dicsőséges jövő felé, ahol az első proletárforradalom és a forradalom bölcsőjének fényes eszméi világszerte győzedelmeskednek. Sajnos, még sokat kellett tanulniuk, de Kittyben később is ez az ifjúi hév lángolt, ami sok mindent megmagyaráz élete egyes szakaszaiban. 1923-ban a Komintern és a később megalakult Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége új szakszervezeti szabályzatot hirdetett, mely azon az elven alapult, hogy a széthúzás a szakszervezeti mozgalmon belül csak a munkáltatók érdekeit szolgálja és gyengíti a munkásosztály pozícióját. Ezért úgy döntöttek, hogy azok a szakszervezetek, melyek előzetesen szakítottak az AFL-lel (American Federation of Labor=Amerikai Munkásszövetség), vissza kell térjenek a szervezethez. Az OBU vezetőségének azonban nem tetszett az ötlet, hogy most, mikor belekóstoltak a hatalom ízébe, rögtön fel is kelljen adniuk azt, ami az újraegyesítéssel

természetesen elkerülhetetlen lett volna. Egy nap Kitty egyik régi barátja, Dániel, aki az AFL egyik oszlopos tagja volt, meghívta őt vacsorázni, és mivel a fiú még sohasem tett ilyen lépéseket az irányába, a kissé zavarodott Kitty eltűnődött, vajon mi járhat a fiú fejében. „Egyáltalán nem kedvelem ő” – mondta Kitty magában. Valójában Dániel szándékai egészen mások voltak, Kitty titkos segítségét szerette volna kérni abban, hogy az OBU vezetői, egy csapat nagyképű alak, akik a szakszervezet munkájából gazdagodtak meg, „ne gördítsenek akadályt” az újraegyesítés elé „Ha harcolni akarsz, meg kell találnod, hol a legsebezhetőbb az ellenség. Belső információra van szükségünk, tudnunk kell, ők hogy látják a dolgokat.” Kitty megkapta első hírszerzői feladatát, és teljes erővel nekilátott. Kerülgette a témát, aktákba ásta bele magát és ártatlan képpel hallgatta a bizalmas beszélgetéseket. Két fiatalember segítette Kitty munkáját, akiket Dániel bocsátott a rendelkezésére, és akik viccesen csak így nevezték magukat: „Kitty Harris & Co. Magánnyomozók”. A sztori, melyet Dánielnek felvázoltak, és amelyet Kitty állítása szerint tanúkkal és dokumentumokkal tud igazolni, olyan volt, mint egy Elmore Leonard-regény: egy kincstárnok, aki lóversenyen elvesztette a szakszervezet pénzét, egy rangidős hivatalnok, akinek viszonya van a kollégája feleségével, két homoszexuális vezetőségi kamarai tag szeszcsempész-kapcsolatokkal. Dániel úgy döntött, hogy felfegyverzi Roberts-et, az OBU leköszönő elnökét az információkkal, mert arra számított, Roberts eléggé egyenes ember ahhoz, hogy felfedje a szennyes ügyeket. Kittyt rávette, hogy tájékoztassa az ügyről a Labour Dialy-t, és a párhuzamos támadás taktikájával elérte, amit akart: a Kongresszus tagjai egymást vádolták, a hitelét vesztett vezetőség lemondott, az OBU összeomlott, tagjaik pedig meghunyászkodva visszatértek előző szakszervezetükhöz. Kitty továbbra is munkálkodott az ILGWU-ban (Konfekcióipari Munkások Nemzetközi Szakszervezete), kapcsolata Dániellel

mindvégig szigorúan szakmai jellegű maradt, de Péterrel egész más volt a helyzet. Nem sokkal a felmentését kimondó bírósági meghallgatás után Peter ünnepélyesen bejelentette Kittynek, hogy szeretné elvinni kirándulni „köszönetnyilvánításképpen”. – Úgy érted, ez egyfajta fizetség a szolgálataimért? – kérdezte Kitty pökhendien. – Ezt hogy érted? – kérdezte Peter zavartan. – Csak valami széppel szerettem volna kedveskedni neked. És magamnak is persze. Kitty és Peter leveleztek, amíg Peter a tengerentúlon szolgált, de ezek csak könnyed kis levélkék voltak, semmi komolyról nem esett szó. Amikor hazajött, továbbra is találkozgattak, mint barátok, elég gyakran vitatkoztak is, de ebbe soha nem kevertek szerelmi szálat. És most ez az ötlet az utazásról. Kellethetné magát, de ha így tenne, Peter még azt hinné, hogy nem akar vele menni. Miért kockáztassa ezt a lehetőséget? Ezért hát beleegyezett, és szombaton el is indultak Peter Harley Davidsonján, Kitty a pótülésen szorosan ölelte Peter derekát. Átsuhantak a fákkal övezett folyóparton, aztán a kis farmokkal tarkított prérin következett pár mérföld, végül egy juharerdőn át vezető kanyargós földúton érkeztek az eldugott kis tóhoz. Meztelen úszkálás a tóban, romantikusán pislákoló tábortűz, a kis sátor meghittsége és a bagolyhuhogás: Kitty mindig élete legboldogabb éjszakájaként emlékezett ezekre a pillanatokra. Ő és Peter egyek voltak. Gyakran aludt a fiú lakásán, ilyenkor mindig azt mondta az anyjának, amit a világon minden lány hasonló helyzetben: elég idős már ahhoz, hogy azt tegyen, amit akar. A forradalommal kapcsolatos álmai mellett Kitty más álmokat is dédelgetett házasságról, gyereknevelésről, de Pétert más fából faragták, ő folyton azt hajtogatta, hogy a házasság olyan, mintha „láncra vernék” az embert, és hogy „az egyetlen tartós kapcsolat, mely végül az emberiség mentsvárává is válhat majd, a szabad

szerelem”. Kittynek, aki ortodox patriarkális családban nevelkedett, ez már túl sok volt, ezért azt javasolta Péternek, ezután járjanak külön utakon. Persze hozzátette az ilyenkor elmaradhatatlan banális végszót: „azért még mindig maradhatunk barátok”. Egész éjjel sírt, először magát, majd Pétert okolta, és sajnálta az elvesztegetett időt. Ezután csupán pártbeli barátok voltak, és a szerelem kérdése soha semmilyen formában nem merült fel köztük többé Az affér azonban keserű emléket hagyott Kittyben, és a Péterrel való találkozások olyannyira fájdalmasak voltak a számára, hogy el akart menni Winnipegből, ne kelljen őt látnia többé Az élet egyre nehezebbé vált Winnipegben; úgy tűnt, a háború utáni fellendülés elkerülte a várost, és az emberek kezdték ottani életüket, sajnálatos módon, az egyesült államokbeli virágzó élethez hasonlítgatni. Odaát minden sínen volt: bár a gazdagok ott is vagyonokat harácsoltak össze, a munkások is jobb fizetést kaptak. Nathan épp ezen körülmények miatt hívta össze a családi kupaktanácsot. – A hal mindig ott keres táplálékot, ahol a legmélyebb a víz, az ember odamegy, ahol a legjobb neki – mondta. Soha nem fogyott ki az orosz közmondásokból. – Ti is tudjátok, hogy itt már nincs jövőnk, de a nővérem, Riva Chicagóból azt írta, hogy odaát a dolgok percről percre jobbak lesznek. Talán nekünk is le kellene úsznunk oda, ahol mélyebb a víz. Haladjunk körbe, és mindenki mondja el, mit gondol erről. Kitty szólt elsőként. Nathan kissé aggódott, mit is fog mondani, ő volt a legharciasabb a gyerekek közül, ugyanakkor ő kötődött a legjobban Winnipeghez is, de Nathan legnagyobb meglepetésére Kitty teljesen a költözés ötlete mellett volt. És ha egyszer ő mondott valamit, akkor a továbbiakban nem sok megbeszélnivaló maradt. Mivel senkinek nem volt komoly kifogása a dolog ellen, 1923 elején nekiindultak.

Harmadik fejezet A szeles város

Akkoriban, amikor a Harris család odaköltözött, Chicago sokkal inkább hasonlított a Szovjetunió összeomlása utáni orosz nagyvárosokra, mint a többi korabeli amerikai városra. Hetvenöt év telt el azóta, hogy a maffia teljhatalmat élvezett Chicagóban, a korrupció behatolt a közélet minden szintjére, mindennaposak voltak az utcai lövöldözések, a bérgyilkosságok, az alkoholtilalom teljesen hatástalan maradt, és a kevesek gazdagsága még éles ellentétben állt a többség nyomorával. A család néhány évig a Franklin Avenue-n élt, ma itt áll a Midway repülőtér. Akkoriban zöldövezet volt, egy fokkal jobb a munkásosztály bérházainál, ma kopár, sivár nyomornegyed. Kitty egy ruhagyárban kezdett dolgozni, és belépett az ILGWU-ba. Egy szép napon váratlanul megjelent egy winnipegi szakszervezeti aktivista, egy. bizonyos Lamberti. Manitoba pletykáiról, régi közös barátokról beszélgettek, aztán a férfi megkérdezte, nem volna-e kedve visszamenni néhány napra Winnipegbe. – Nem rossz ötlet – felelte Kitty –, de most minden centre szükségem van. Ráadásul dolgozom. – Ne aggódj! – biztatta a férfi. – Elintézem, hogy a szakszervezet állja az utadat és az egyéb költségeidet, és pótolja a fizetéskieséseket. De meg kell tenned nekem egy kis szívességet. El kellene hoznom egy kis csomagot, még mielőtt elmegyek, de még nincsen kész, és én ma este indulok. Elküldethetném hozzád, aztán te áthozhatnád nekem. Kitty beleegyezett a dologba. Lamberti azt mondta, hogy egy

bizonyos Johnny veszi majd fel vele a kapcsolatot, és néhány nap múlva egy bájos, enyhe akcentussal beszélő férfi hívta meg Kittyt telefonon egy félig üres belvárosi olasz étterembe vacsorázni. A férfi azonnal felismerte Kittyt, bár az nem adta meg a személyleírását, és egy kis táskát helyezett Kitty széke mellé, benne a Lambertinek szánt csomaggal. Kiderült, hogy egészen szórakoztató ember, jól érezték magukat, amikor Johnny egyszer csak elnézést kért, mondván, a hátsó fal melletti asztalnál hangosan ünneplő, olaszos külsejű emberek a barátai és odamenne hozzájuk köszönni. Kitty csak ült, a fagylaltját kanalazta, kávéját iszogatta, és lustán körülnézett a teremben. A hely most már tele volt, egy zongorista olasz dallamokat csendített meg az ütött-kopott zongorán, párocskák suttogtak édes kis semmiségeket egymás fülébe a spagetti felett, és egyre nagyobb lett a hangzavar a nagy asztal körül. Egy férfi, aki egyedül ült egy oldalsó asztalnál, felvette kalapját és távozott. Pár perc múlva kivágódott az ajtó, és maszkos emberek nyomultak be rajta a nagy asztal felé, majd előhúzták fegyvereiket és golyózáport zúdítottak a zajongó csoportra. Egy perc alatt véget ért az egész, és Kitty sokkoltan nézte, ahogy az emberek holtan rogynak össze, köztük Johnny is. A lövedékek éles szaga még ott terjengett a levegőben, a gyilkosok viszont amilyen hamar jöttek, olyan gyorsan el is tűntek. Egy pillanatra dermedt csönd támadt, aztán a nők elkezdtek sikítozni, a férfiak pedig kiabálni. A tömeg az ajtók felé rohant, magával sodorva Kittyt, aki reflexszerűen felkapta Johnny csomagját. Mindenki a kijáratnál tolongott, mit sem törődve olyan kis semmiségekkel, mint „hölgyeké az elsőbbség”. Amint kijutottak, az emberek hirtelen azon kezdtek aggódni, hogy a közvetlen veszély múltával most majd a rendőrségtől kell tartaniuk, akiknek szirénáit már hallani is lehetett a távolból, és akik köztudottan keményen bántak a bandalövöldözések szemtanúival. Kitty úgy döntött, hogy nem kísérti a sorsot, és inkább elslisszol, az ijedségtől reszketve, egy közeli buszmegállóba. Mire hazaért, már kezdett megnyugodni, és azon töprengett, mihez is kezdjen Johnny csomagjával. Dugja el, vagy szabaduljon meg tőle? Talán valami értékes van benne. Valaki

már biztosan nagyon keresi őt és a csomagot, de hogy tudhatná bárki is, hogy Johnny valójában neki adta azt? Ezt kérdezte önmagától, amint rájött, hogy valami nagyon gyanús dologba keveredett, amiből nehéz lesz kimászni. Hosszú gondolkodás után úgy döntött, hogy kinyitja a csomagot. Egy papírba csomagolt, zsineggel átkötött kis batyut talált benne. Azt is kibontotta, ügyelve arra, hogy a csomagolás ne sérüljön, hogy ha vissza kellene csomagolnia, ne legyen túl egyértelmű, hogy babrált vele. Szép köteg százas és ötszázas bankjegy volt benne, összesen 175 000 dollár értékben. Még sosem látott ennyi pénzt, nemhogy álmodni róla: kilencszáz havi keresete, hetvenöt évi munkája. Tisztában volt azzal, hogy az a pénz nem tiszta, senki nem tudná ugyan rábizonyítani, hogy ő tette el, de ezeknek a gengsztereknek nem kellenek bizonyítékok, saját törvényeik vannak. Miért pont őt választották szállítónak? Talán azért, mert Lambertivel ellentétben őt még nem ismerte a rendőrség, és valószínűleg nem gyanakodnának rá, ha átlépi a határt. Nagyszerű lenne, ha egyszerűen megtarthatná a pénzt, venne néhány kis házat a családnak, aztán egy kocsit, a maradékot pedig betenné a bankba, és a kamatokból segítené édesanyját idős napjaira, felmondhatna a munkahelyén, főiskolára járhatna, irodalmat, történelmet tanulhatna, matekot persze semmiképp. Édességek képe kavargott a fejében, mikor elaludt. Másnap reggel jött a rideg valóság. „Aki elveszi azt, ami nem az övé, fizetnie kell, és börtönbe kerül”, szólna apja Bijalisztokból való népi bölcsességeinek egyik gyöngyszeme. Talán, gondolt még egy merészet, odaadhatná az egész pénzt a pártnak, ezt azonban gyorsan elvetette, mert még jól emlékezett a brutális jelenetre az étteremben. Ezekkel az emberekkel csak a saját felelősségére kezd az ember, Kitty tehát kivett egy hetet és elindult Winnipeg felé. Többször is átkelt már a kanadai határon, minden nyugtalanság nélkül, de ezúttal más volt, és amint elfoglalta a helyét, kitört rajta a pánik. A pénzzel teli csomag a bőröndje alján volt, az alsóneműje és

a pipereholmijai közé rejtve. Úgy érezte, a fülkében mindenki őt, pontosabban a bőröndjét figyeli, holott jobban tennék, ha az ablak előtt elsuhanó Nagy-Chicago csodálatos ipari látképét néznék. Az az egyszerű magyarázat, hogy vonzó, eszébe sem jutott. Az sem segített pihenni, hogy lehunyta a szemét és próbált boldog gyerekkori élményeket felidézni, ugyanis az első, ami eszébe jutott az volt, hogy milyen ijedt és izgatott volt, amikor ő és a bátyja, Abe, titokban elszívtak egy szál cigarettát, és aztán órákig tartott, mire el tudták rejteni a csikket, hogy a szüleik ne találják meg. Majd azon kezdett izgulni, hogy mi lesz a közelgő vámvizsgálaton és még jobban begörcsölt. Éjszaka aztán nem tudott aludni, csak ült maga éle bámulva és reszketett a félelemtől. Csak hajnalhasadtával tudott elszundítani, a körülötte szu-nyókáló utasok láttán, de szörnyű rémálmai voltak arról, hogy fogja majd a rendőrség végigüldözni a vonat tetején. Hirtelen egy elemlámpa világított rá és két férfi tűnt fel az ajtóban: a papírjait kérték. Kitty megdörzsölte a szemét, már a többi utas is felébredt, ásítoztak, nyújtózkodtak és a papírjaikat keresgélték. Egy pillanatra teljesen megzavarodott, aztán, mikor összeszedte magát, elővette a jogosítványát, a határőr gyorsan átfutotta, és Kitty hatalmas megkönnyebbülést érzett, mikor a férfi azt mondta: „Köszönöm, kisasszony. Kellemes itt-tartózkodást!”. A határőr visszalépett a folyosóra, a vonat pedig átzakatolt a határon Kanadába. Amikor Kitty találkozott Lambertivel Winnipegben, a hátborzongató élménynek csupán egyetlen részletét osztotta meg a férfival: azt, hogy belenézett a csomagba és hogy tud a pénzről. A férfi szimpatikus módon, bár nem túl meggyőzően motyogott valamit Johnnyról, aztán kifizette a lány jegyét, az elveszett idejét és bérét, végül az egészet megfejelte még pár száz dollárral az éttermi megpróbáltatások kompenzálásaképpen. Amikor volt képe azt kérdezni, hogy segítene-e neki még egyszer, Kitty határozottan visszautasította. Élt az alkalommal és felkereste Pétert, aki épp New Yorkba

készült költözni, és Dánielt, aki még mindig a pártnak dolgozott. A másnapi út hazafelé Chicagóba eseménytelenül telt. Kicsivel később Kittyt az ILGWU – amely továbbra is méltó volt gúnynevéhez, a „Sztrájkoló Amazonokhoz” – helyi kirendeltségének titkárává választották. Bár nagyon lefoglalták a szakszervezet ügyei, még mindig maradt ideje a pártra. Chicago régi forradalmi hagyományokkal rendelkezett, a CPUSA (az Egyesült Államok Kommunista Pártja) fontos és jól működő központjává vált, ahol gyakran találkozott a Nemzeti Bizottság, és itt volt a párt propagandaterjesztési központja is. Egy nap a párt chicagói szervezetének főtitkára egy sor kutakodó kérdést tett fel Kittynek anélkül, hogy bármiféle magyarázatot adott volna arra, mire is megy ki a játék. Végül az olvasási szokásairól kérdezte Kittyt, és azt javasolta, hogy olvasson több politikai művet, mivel a párt szeretné őt terjesztői feladatokkal megbízni a helyi szakszervezetek körében. Kitty engedelmesen olvasni kezdett. A brosúrákkal és cikkekkel még csak elboldogult, de Marx írásait nehéz és emészthetetlen gyötrelemnek tartotta. Néhány sikertelen kísérlet után végül sikerült átrágnia magát Marxnak a munkásosztály helyzetéről szóló esszéin, de A tőke és a többi nehéz, vaskos kötet szinte érthetetlenek és őszintén szólva unalmasak voltak a számára, ezért inkább a párt brosúráiban talált összefoglalókat olvasta el. Mindig is jó érzéke volt a szervezéshez, új terjesztői munkájához egy jó kis csapatot szervezett segítség gyanánt. A párt vezetősége észrevette Kitty igyekezetét, és hamarosan kinevezték őt a chicagói terjesztési osztály fejévé. 1923 már messze volt a törtető, harcias 1919-es napoktól. Eljött a felvirágzás ideje (még ha csak átmenetileg is, ahogy később kiderült), az életszínvonal, a bérszint, a munkakörülmények mind javulni kezdtek. A nekibátorodott munkások kezdték elhagyni a szakszervezeteket, amelyek ezért meggyengültek. Sok radikális elemet vonzott magához a szakszervezetekből a Kommunista Párt, melyet 1923-ban jegyeztek be hivatalosan. A pártnak 28 000 tagja volt (ez az adat a történészek szerint túlzó), és az 1924-es

választásokon a negyvennyolc államból harmincban indítottak jelöltet. Ennek ellenére a CPUSA megosztott maradt, kevés hatalommal bírt, és a vívmányok, melyekért oly keményen harcolt, romlásnak indultak. Egy nap Kitty bement a pártfőtitkár irodájába, és a főtitkárt egy fiatal, erős testalkatú, szúrós szürke szemű férfi társaságában találta, akit Earl Browderként, a Nemzeti Bizottság tagjaként mutattak be neki. Hivatalos kézfogásuk egy hosszú, veszélyes és igazán szomorú kaland kezdetét jelezte, amelynek során Kitty keresztülkasul járta a világot, ekkor azonban még fogalma sem volt, mibe keveredett. Browder kalandos életéről és összetett személyiségéről hiteles képet nyújt James G. Ryan Earl Browder, avagy az amerikai kommunizmus bukása című műve. Sok amerikai kommunistával ellentétben, akik egytől egyig kóser ételen nevelkedtek, Browder jóképű, igazi amerikai, prérin nevelkedett fiú volt, egy dolgos középnyugati farmercsaládban nőtt fel, ami a bukással, a jelzáloggal és a szegénységgel vívott vesztes csatái során mindig is a kegyetlen világ ellen küzdött. Az, hogy Browder börtönben ült bevonulás megtagadására való felbujtás miatt az első világháború alatt, sőt mi több, Kansas-ben magára hagyta régóta szenvedő feleségét, Gladyst, és a kisfiát, olyan gyorsan feledhető nyárspolgári részei voltak az életének, melyeket nem sietett megosztani Kittyvel. Browdert a nők kedvencének tartották a pártban, állítólag viszonya volt a párt nagyasszonyával, Ella Reeve-vel, akit csak „Bloor Anyaként” ismertek, és huszonnyolc évvel volt idősebb Browdernél. Mire Kittyvel találkozott, Browder már kipróbálta magát házasságközvetítőként, könyvelőként, és több baloldali mozgalommal is kacérkodott, mielőtt a párt egyre fénylőbb csillaga vált volna belőle. Többször is előfordult, hogy Browder elhallgatta az igazságot kapcsolatuk alatt, néhány esetben azért, mert az igazság túlságosan megalázó volt, máskor azért, mert a CPUSA-nél kínosan ügyeltek a biztonságra. Amikor a legfelsőbb bíróság szétzúzta az IWW-t és több

száz embert letartóztattak vagy deportáltak, a párt megtanulta szovjet mentoraitól, hogy hogyan formálódjon át megbízható emberekből álló kis, „vízhatlan” sejtek föld alatti szervezetévé, és hogy az egyes emberek mindig csak any-nyit tudjanak, amennyit feltétlenül szükséges. Pártkiadványokkal megtömött dobozok társaságában Kitty másnap reggel elindult az AFL kongresszusára Detroitba, ahol segédeivel felállítottak egy kis standot az előcsarnokban. A gyűlés a rezesbandával, a zászlókkal, a lufikkal inkább emlékeztetett vidámparkra, mint hivatalos kongresszusra, a küldöttek zajos tömege eltökélten munkálkodott azon, hogy minél jobban érezze magát, az aktuális események inkább csak háttérműsorként szolgáltak. A szünetekben az AFL elnöke, William Green, egy tiszteletet parancsoló férfi, akit Kitty már ismert a montreali kongresszusról, kijött a teremből és ünnepélyesen körbesétált az előcsarnokban. Amint észrevette Kittyt, odament hozzá köszönni, de amikor meglátta a magasra halmozott pártkiadványokat és az Amerikai Munkás-(Kommunista) pártot hirdető plakátokat, arcáról lefagyott a mosoly: – Miért hozta ide ezt a mocskos vörös propagandát? – üvöltött, kikelve magából. – Ez a komcsik cselszövése, hogy aláássák az AFL-t és az amerikai életmódot. Kitty alig tudott szóhoz jutni, de félbeszakította a férfit. – Én száz százalékig alkotmányosan járok el – replikázott –, és nem fogom hagyni, hogy engem vagy a pártomat sértegesse bárki is. A párt teljesen legális, és ön nem akadályozhatja meg ennek az országnak az állampolgárait abban, hogy kifejtsék nézeteiket. Green mosolyt erőltetett magára, „Rendben van, rendben van”, morogta, és visszasietett a kongresszusi terembe, otthagyva Kittyt, a játszma nyertesét, akinek érvei, mivel nem volt állampolgár, nem is álltak olyan sziklaszilárd talajon. Mire Kitty visszaért Chicagóba, barátai már hallották a történteket. – Jó neked, Kitty – mondta Browder. – Téged semmi nem ijeszt

meg? – De, az egerek – felelte félénken. Browder azt javasolta, igyanak egyet a győzelemre, és egy kólát nyújtott neki, mint az elképzelhető legjobb „koktélt” ezekben az alkoholtilalmas időkben, majd vacsorázni hívta a lányt. Kitty elfogadta a meghívást, de azt mondta, még rengeteg dolgot el kell intéznie. – Hagyd csak – mondta Browder –, a munka megvár. Egyszerűen lehetetlen volt nemet mondania a komoly és magabiztos Browdernek. Nehéz lenne megmondani, mi volt benne vonzó. Talán az, hogy bár nem volt sokkal idősebb Péternél, Dánielnél és Kitty többi barátjánál, hozzá képest azok mégis kisfiúnak tűntek. A férfi egy elég előkelő étterembe vitte, ahol Kitty egyébként talán kissé kényelmetlenül érezte volna magát, de most valahogy úgy tűnt, hogy Browder önbizalma ragadós. – Nos, mondj valamit magadról! – szólt a férfi. – Nagy családból származol? Kitty beszélni kezdett. Először kicsit félénk volt, de aztán Earl válaszain nekibátorodva feloldódott. Mesélt a szüleiről, az apja szocialista érzületéről, a fivéreiről és nővéreiről, hozzátéve, hogy ketten közülük beléptek a pártba. Nem szívesen beszélt önmagáról. – Nem tudtad befejezni az iskolát? – Nem, még az ötös szorzótáblát sem tudtam megjegyezni – nevetett Kitty. Bár maga sem tudta, miért, de nem szégyellte bevallani hiányos iskolázottságát. – Hallgass ide, Kitty! – folytatta Browder. – Ugye nem akarod egész életedben egy varrógép pedálját hajtani? Tudom, hogy tehetséges szervező vagy. Ezt kellene továbbfejlesztened, de ehhez az kell, hogy valamilyen szakmát kezdj tanulni. – De mit tanuljak, és hol? – kérdezte – Nem vagyok már kisiskolás, ha nem vetted volna észre, és nem élősködhetek a szüléimen sem.

Earl elgondolkodott egy pillanatra. – Nos, a párt, illetve a pártapparátus rátermett embereket keres. Közülünk valókat, akikben teljesen megbízhatunk. Titkárnőket, gépírókat, ilyesmiket. Miért nem végzel el egy gyorsíró tanfolyamot? Ez bármikor jól jöhet. És semmi köze a matekhoz… – mosolyodott el. – Gondolod, hogy menne? – kérdezte Kitty. – Miről beszélsz? Sokszáz lány végez ilyen tanfolyamokat és mind jó állást szerez. – Rendben, de a tanfolyam pénzbe kerül. – Természetesen, és ha belegyezel, hogy amint befejezted, visszatérsz hozzánk, akkor mi kifizetjük neked, és talán még némi apanázst is adhatunk. – Még meggondolom – felelte Kitty. – Mi meggondolnivaló van ezen? Ha nem mondasz igent most rögtön, visszavonom az ajánlatot – morgott Earl játszott komolysággal. – Jó, jó! – egyezett bele Kitty vonakodva. Bár elég zabolátlan, szabad egyéniségnek tartotta magát, Earl olyannyira túlfűtötté, hogy egyszerre gyengének és védtelennek érezte magát, és ez kifejezetten tetszett neki. Felmondott a munkahelyén és beiratkozott egy gyorsíró tanfolyamra, amely először nehéznek tűnt, de fokozatosan belejött, és megtanulta, hogyan nyerhet időt a kezével, bár ezt az időt nem volt kivel eltöltenie. Maga mögött hagyta az összes régi, winnipegi barátját, és nem szerzett újakat. Kitty és Earl találkozgattak időnként, ezekre Kitty később élénken emlékezett. Először egy gőzösön utaztak körbe a Michigan-tavon. Békés este volt, a lenyugvó Nap megvilágította Chicago hatalmas városképét, melyet már akkor néhány felhőkarcoló tarkított. A gőzös zenekara Strauss-keringőket játszott, Kitty a könnyű szellő elől Earl

erős testének árnyékába húzódott, és csendesen figyelte a tópartot, ahol már pislákolt egy-két lámpa. – Nem fázol? – kérdezte Earl, és meg sem várta a választ, Kitty vállára terítette a dzsekijét. Kitty hálásan mosolygott rá. Ezen az első úton több nem történt köztük, de mindketten boldogan mentek haza. A következő randevú egy vasárnapi búcsúban volt, ahol a tömeg nagyon jól érezte magát, és persze ők is. Felültek az óriáskerékre, ami az égig repítette őket, onnan nézték a várost, aztán Earl elkezdte billegtetni az ülést. És, mint a többi lány a felettük és alattuk lévő ülésekben, akiknek barátja ugyanígy rázta az ülést, Kitty is elkezdett sikítani. Earl utána kapott, mintha ki akarná lökni, és Kitty tényleg elkezdett sikoltozni, mire a férfi egy fájdalmas, meglepett kiáltással visszahőkölt, és befogta a fülét, hogy ne legyen olyan éles a sikítás hangja. – Te kis buta. Tényleg azt hitted, hogy kilöknélek innen? – motyogta. Kitty még sokáig emlékezett erre az érzelemteli hangra. Amikor eljöttek a búcsúból, betértek Morris Childs tejcsárdájába, Morris Browdernek és Kitty bátyjának, Harrynek (egyesek számára Bucky) is közeli barátja, aki össze tudta egyeztetni a pártban játszott aktív szerepét a sikeres tej csárdájával, melyben, a szesztilalomnak hála, jól ment az üzlet, így lett a beceneve „Vörös Tejesember”. Moishe Chilovsky néven született Kijevben 1902-ben és a szüleivel emigrált Amerikába tizenhárom éves korában. 1921-ben belépett a pártba és később Browder segítségével sokra vitte. Kitty és Earl már jártak itt, és Childs barátságosan üdvözölte őket. Childs köpcös, pirospozsgás, jó kedélyű ember volt, úgy nézett ki, mint aki most lépett ki egy tejtermék reklámjából. Kitty nem hitte volna, hogy ennyi mindent lehet tejből készíteni: joghurtokat minden elképzelhető ízben, édes, nehéz krémeket, tucatnyi különböző fagylaltot, többféle sajtot, mint amennyit meg tudna számolni, és tejturmixokat a szivárvány minden színében. Felnőttek és gyerekek lakmároztak, miközben Morris rohangált az asztalok

között és mindenkihez volt egy kedves mosolya. Ezután Kitty több alkalommal egyedül is ellátogatott Childshoz, hol pártbrosúrákat vitt, hol Earl számára hozott el borítékokat. Kitty és Earl nem találkoztak túl sokat, mivel Earl mindig elfoglalt volt vagy éppen utazott, de Kittynek nem voltak más udvarlói. Bár nem volt emberkerülő, mégis nehezen boldogult más nők társaságában. Soha nem voltak közeli lánybarátai, de egyáltalán lánybarátja sem az osztálytársain, a gyárbeli vagy az ILGWU-s munkatársain kívül. Nem volt olyan barátnője, akivel megoszthatta volna legbelsőbb gondolatait, talán azért, gondolta, mert már gyerekkorában is inkább a fiúkkal lógott, de amikor felnőtt, azok a fiúk, akikkel a legjobban érezte magát, koraérettnek tűntek a korukhoz képest. Mivel tizenkét éves korától kezdve a saját keresetéből élt, Kitty is érettebb volt, mint a korosztálya. Másrészt a lányoknak a gyárban már megvolt a saját életük, a saját kis titkaik. Nem volt türelme vég nélküli pletykáikat hallgatni, egy ponton elvesztette a türelmét és elviharzott, tátott szájjal hagyva őket maga mögött. A férfiakkal más volt, velük komolyan el lehetett beszélgetni a forradalmi küzdelmekről, a dicső jövőről szőtt álmaikról, a messzi Oroszországról, ahol a forradalom egyre valóságosabbá kezdett válni, és persze titkokról is. Nem buta, lányos dolgokról, mint például hogy ki kivel feküdt le, mikor, milyen gyakran, hanem igaz párttitkokról, olyanokról, melyek gondatlanul kezelve sok bajt hozhattak az illetőre. Elsősorban talán épp a titkok vonzották Kittyt ehhez az élethez, melyet az, akinek nem ilyen az élete, egyáltalán nem érthet meg. Kitty imádott politikáról beszélgetni, de utált ruhákról, fiúkról vagy egyéb, általa semmiségnek tekintett dologról cseverészni. Mivel szinte egyáltalán nem volt iskolázott, mindig is vonzódott a művelt emberekhez, akiktől valami újat tanulhatott. Valójában csak férfiak tölthettek be nála ezt a szerepet, mivel egy lányt sem ismert, aki nála műveltebb vagy érettebb lett volna. A férfiakkal egyszerűbb volt boldogulnia is, mivel türelmesebbek és kevésbé lobbanékonyak, ami Kittyről sajnos nem volt elmondható.

Üdítő kivétel volt ez alól Margarettel való barátsága, aki ugyancsak gyorsíró volt egy másik baloldali szakszervezeti irodán, ahová Kitty gyakran telefonált a párt hivatalos ügyeiben. Margaret magas, vékony, szemüveges lány volt, az utolsó porcikájáig úgy festett, mint egy angoltanárnő. Valójában csak egy vidám, egyszerű szavú közép-nyugati lány volt, akiben Kitty sok közös vonásra lelt annak ellenére, hogy Margaret hét évvel idősebb volt, ami egy huszonhárom évesnek talán elég ijesztő korkülönbségnek tűnhet. Ugyanaz volt a politikai meggyőződésük, megvetették a kapitalizmust, örültek az „új Oroszország” feltöréséről szóló híreknek és szerettek a pártnak dolgozni. Margaretnek több állása volt már, beleértve négy évet gyorsíróként, egy kellemetlen időszakot egy édességboltban Kansas Cityben és egy saját titkári irodát is, mielőtt egész napos munkát vállalt volna a pártnál. Körülbelül egy évvel azelőtt került át Chicagóba. Csak a véletlenen múlt, hogy egy bizalmas, férfiakról szóló beszélgetés során, nem sokkal a megismerkedésük után, Kitty bevallotta, hogy nagyon vonzódik a párt egyik főtitkárához. Kiderült, hogy Margaret Earl testvére. Margaret megdöbbent és nagyon megörült a dolognak, bár nem tudjuk, mennyit is tudott előzőleg az ügyről. Elmesélte Kittynek, hogy egy ideig egy Thomas Sullivan nevű ember felesége volt, de az „sokkal aktívabb volt a pártban, mint otthon”. Most újra férjhez készül menni Harrison George-hoz, a párt egyik vezércsillagához, és arra biztatta Kittyt, terelje kapcsolatát Earllel szilárdabb mederbe. Nem sokkal később Earl megkérte Kitty kezét, aki, mivel nem szokta a tanácsokat megfogadni, az ösztöneit követte és igent mondott, szüleit kész tények elé állítva. Az anyja sírt, az apja is morgott egy kicsit, aztán mindketten belenyugodtak az elkerülhetetlenbe. Amikor aztán nem sokra rá megismerték Earlt, nagyon megtetszett nekik a férfi csiszolatlan vidéki stílusa, Nathannek pedig a fiú politikai nézetei is. Nagyon szerény esküvőt tartottak, majd Kitty összeköltözött Earllel. Valójában nem voltak

együtt túl sokat, mivel Earlt túlságosan lekötötte a munka és későn járt haza, kimerültén és idegesen. Folyamatosan úton volt, belföldön és külföldön egyaránt, néha hónapokig, próbálta menteni a menthetőt a párt szétesőfélben lévő vezetőségében. Megalapozott szakmai okokból Earl csak ritkán mondta el Kittynek, hova megy és mit csinál, és ha igaz, hogy Kitty apja is sokat csavargott, akkor Kittynek nem lehettek olyan szokatlanok Earl hosszú és gyakori távollétei. Ez az időszak Browder életrajzírója szerint a férfi életének drámai és váratlan fordulópontja volt, mivel ekkor cserélte le az egyszerű irodai rutint nemzetközi érdekeltségre: „Harmadosztályon utazott harmadik világbeli vonatokon, gőzhajóval kelt át az óceánokon, míg elismert Komintern-veteránná válhatott.” Bár a Kittyről szóló aktákban nincs erről említés, Earl egyik külföldi távolléte valószínűleg különösen hosszúra nyúlt, mert 1926 januárjában elment Moszkvába, hogy részt vegyen a Komintern egyeztető tárgyalásán a CPUSA New York-i és chicagói tagozata között, amely vitába maga Sztálin is beleavatkozott egy ponton. De nem ez a találkozás volt a látogatás csúcspontja, mivel Browder még arra is időt tudott szakítani, hogy viszonyt kezdjen Raisza Luganovszkajával, egy ambiciózus és eladósorban lévő harmincegy éves Profintern-hivatalnokkal. Raiszának született tőle egy Felix nevű kisfia 1927-ben, de azt nem tudjuk biztosan, tudott-e Earl első házasságáról és két másik fiáról, illetve arról, hogy Earl valami házasságfélét kötött Kittyvel. Kitty mindent megtett azért, hogy szép otthont teremtsen, de a pénz mindig gondot jelentett, mivel ő maga szinte semmit nem keresett, és a párt Earlnek sem fizetett túl sokat. 1927-ben New Yorkba költöztek, ahol Kitty titkári állást vállalt a Nemzetközi Munkássegélyező Szervezetnél, egy fedőszervezetnél, melyet a Komintern gyakran használt arra, hogy pénzt jutasson a tengerentúli pártoknak. A család több tagja is New Yorkba költözött. Két nővére és egyik bátyja megházasodott, apja megromlott egészsége miatt munkaképtelenné vált, anyja azonban még mindig

jól tartotta magát, és már kevesebb gond gyötörte, miután a gyerekek kirepültek.

Negyedik fejezet A Kelet az Kelet

Earl egyre többször jött haza rossz hangulatban, és Kitty tudta hogy miért, mivel Earl nem csinált titkot abból, hogy a párt ügyei egyre rosszabbul állnak: lassacskán minden befolyását elvesztette az amerikai politikai életben, és a szakszervezetekkel való kapcsolata is megromlott. Bár mindent megtettek azért, hogy kifelé egységet mutassanak, a CPUSA olyannyira megosztott volt, hogy valójában már két irányítóközpont és két pártvonal létezett, melyek sajnos mind a bal-, mind a jobboldalon baljós opportunista tendenciák irányába mutattak, ahogy a pártzsargonban mondták. Mindegyik frakció a saját platformjáért harcolt. Az egyik tényszerűen, bár fantáziátlanul a Ruthenberg-Pepper-Lovestone frakció néven vált ismertté, a másik a még esetlenebb BittelmanDana-Cannon csoport elnevezést kapta. Ez utóbbinak névleges vezetője, William Z. Foster, nagyon hatékony szakszervezeti szervező volt, aki korábban támogatta Browdert, de nem voltak barátok. Foster örökösen a minél zsírosabb pártfunkciókért könyöklők között tolongott, de soha nem vitte annyira, hogy a maga erejéből meg tudta volna kaparintani a főtitkári helyet. Mindegyik frakciót belső széthúzás és nézetkülönbségek tépázták. Cannon, a vakmerő trockijista a mindenre kiterjedő forradalom eszméit papolta, és a fegyverkezést, a Vörös Hadsereg felállítását, illetve az azonnali forradalmat propagálta az Egyesült Államokban, míg Lovestone az amerikai kivételesség eszméi mellett érvelt. Ezt arra a háború utáni fellendülésre alapozta, mely szerint a kapitalizmus aranykora lejárt Amerikában és az Egyesült Államok most már ellenálló a gazdasági krízisekkel szemben. A Kremlnek

messzire elért a keze, és sikerült megakadályozniuk, hogy nyílt szakításra kerüljön a sor, amikor Charles Ruthenberg, a párt főtitkára negyvenöt éves korában hirtelen meghalt. A Foster-frakció ugyan majdnem átvette a hatalmat, a Komintern közbelépése azonban megmentette a helyzetet és Ruthenberg helyét Lovestone vehette át. Earl borús ábrázattal zsémbelt. Egyrészt azért, mert a hatalom egyensúlyának megingása komolyan veszélyeztette a párton belüli karrierjét. Valamennyi barátja a kisebbségben volt vele együtt, míg Lovestone és legfőbb bizalmasa, Ben Gitlow nem csináltak titkot ellenséges érzületükből. A legelkeserítőbb mégis az volt, hogy a szíve mélyén úgy érezte, álláspontja kezd közeledni Lovestone-éhoz, miszerint Amerika valóban más. Egy nap azt mondta Kittynek, hogy nem bírja tovább ezt a perpatvart, el kell szabadulnia innen és elméletet tanulnia. Elmesélte Kittynek, hogy állást ajánlottak neki a Profinternnél egy vagy másfél évre a külföldi munka megszervezésében. – Akár Kínába is elmennék veled, ha akarod – felelte Kitty izgatottan. – Eltaláltad – ámult el Earl. – Ott kaptam állást Sanghajban. Kitty, aki mindig arról álmodozott, hogy beutazza a világot, boldogan csapta össze a tenyerét. Earl aztán azt mondta, hogy számára is van egy asszisztensi állás. Saját feladatokat kapna, melyek érdekesek, de néha kicsit veszélyesek lehetnek. – Nem félek semmitől – felelte. – Csak az egerektől – vetette közbe Earl. Eldöntötték hát, és a párt vezetésének sem volt ellene kifogása. Épp ellenkezőleg, Browder túl aktív és veszélyes ellenfél volt a frakciós vitákban, népszerű volt és sokan támogatták, tehát vétek lett volna elszalasztani az alkalmat, hogy kivonhassák egy időre a forgalomból. A barátai szintén támogatták az áthelyezését, hiszen egy hatalmi támaszpont a harcias

csendes-óceáni üzletemberek között hasznos ütőkártya lehet a jövőbeli pártküzdelmek során. Néhány nappal később Earl ezt kérdezte: – Mit szólnál egy meglepetéshez? – Természetesen örülnék neki – válaszolta Kitty. – Mi az? – Hova szeretnél a világon a legjobban elmenni Kínán kívül? – Hát – tűnődött el Kitty –, Miamiba, a Yellowstone Parkba, San Franciscóba, Párizsba, Monté Carlóba… – Mit szólnál Moszkvához? – Micsoda, Moszkva? – sikoltott fel Kitty. – Most viccelsz velem? Soha még csak álmodni sem mertem volna, hogy odamehetek – Moszkva. Rejtélyes, csodálatos Moszkva. A forradalmi Moszkva volt álmai netovábbja, az ő Mekkája. – Komolyan mondod? Moszkva? – ismételte. A férfi megnyugtatta, hogy nem viccelt, és tényleg Moszkván keresztül mennek Sanghajba, mert így egyszerűbb, de főként azért, mert egyeztetnie kell a terveket a kominternes és a profinternes kollégákkal, meg kell kapnia az utasításaikat, és el kell hoznia némi propagandairodalmat. – És én tudod, mit fogok csinálni, amíg te el leszel foglalva ezekkel? – mondta. – Én addig felfedezem a város minden centiméterét, megnézem az embereket, beléleg-zem Moszkva levegőjét és megérintem a Lenin-mauzóleum falát. Már az érintéséből erőt merítek. Earl mondta, hogy kezdjen pakolni, mert egy héten belül indulnak a Nordwyckkel New Yorkból Londonon át Hamburgba. Hamburgból egy szovjet hajón kelnek majd át Leningrádba, és onnan vonattal mennek majd Moszkvába. A napok szinte végeláthatatlanul vánszorogtak egymás után, esténként Kitty az utazásról álmodott, reggelente rémülten riadt fel, hogy valami történt, ami miatt nem tud majd elmenni. Számolta a

napokat és az órákat, és, mint gyermekkorában, sárga szalagot kötött egy szék lábára, hogy teljesüljön az álma. A kitűzött indulás napja előtti napon a párt kincstára tízezer dollárt (ma már közel százötvenezer dollárt érne) adott Kittynek a kínai munkához és a kínai szakszervezetek támogatására. Csak később derült ki, hogy a pénz egyetlen darab tízezres kincstári bankjegy volt, amit Kitty csak nagy nehezen tudott elrejteni egy kíváncsi határőr elől. Arról, hogy a bankjegy hamis volt vagy valódi, máig folynak a találgatások. A disszidens Walter Krivitsky szerint Sztálin engedélyezett egy bonyolult pénzhamisítási akciót abból a célból, hogy pénzt szerezzenek a kínai Kominternkezdeményezések támogatására. Azt remélték, hogy a bankok ott a távolban kevésbé figyelmesek és furfangosak. Megjegyzi azt is, hogy az akció veszélybe került, amikor annak vezetői nem tudták megállni a hamis pénz mértéktelen használatát az Egyesült Államokban, és összetűzésbe keveredtek a gengszterekkel a tisztára mosásuk során. Később Gitlow azt állította, hogy Browder egyszer megpróbálta beváltani a bankjegyet a Fülöpszigeteken, amellyel felhívta az elhárítás figyelmét sanghaji tevékenységére. Kitty NKVD-s aktái nem említik, hogyan sikerült az úthoz szükséges útlevelet beszereznie, de szerencsére az Egyesült Államok külügyminisztériuma már nem ennyire hallgatag. Az 1930-as évekig a Külügyminisztérium megtagadta az útlevelet az ismert kommunistáktól, tehát azoknak, akik közülük külföldre akartak utazni, meg kellett szegniük a törvényt, meghamisítva az igazságot. Kitty kérelme a hazugságok csimborasszója volt minden tekintetben, kivéve a magasságát, ami valóban öt láb három hüvelyk volt, valamint a haja és a szeme színét. Az 1927. november 27-re dátumozott kérvény beadását követően csak három napot kellett várnia a Katherine Harrison névre kiállított ropogós útlevélre. Az okmány szerint 1899- május 24-én született San Franciscóban, vagyis Kitty nyilvánvalóan kihasználta az 1906-os nagy San Franciscó-i földrengést és tűzvészt, mely a város szinte összes

hivatalos bejegyzését megsemmisítette. Azt állította magáról, hogy diák, és a Nyugati 21. utca 350. szám alatt lakik, apja, Nathan pedig Chicagóban született és 1920-ban meghalt. Két ember falazott neki, egy teljes mértékben kitalált nagybácsi, Jack Harrison (ez valójában John W. Johnstone egyik fedőneve), akit később a minisztérium nyomozói mint „fontos kommunistát” írtak le, és egy Vivian Wilkinson nevű tanú, akinek nénikéjéé volt, ahogy azt a kitartó nyomozók később kiderítették, az a New York alsó West-Side-i épület, melyben a CPUSA székháza volt. Úgy tűnik, Kitty meghamisította az útitervet is, azt állítva, hogy a Leviathanon utazik, az aktáiban szereplő Nordwyck helyett, és hogy tanulni megy külföldre. Végre felvirradt a nagy nap, és a párt kikísérte a hajóhoz: Earl három pártbeli kollégája, a nővére, Margaret, annak a férje, az unokahúga, Helen Lowry, illetve Kitty fivérei és nővérei. Mielőtt a Nordwyck kifutott volna, még sikerült két üveg pezsgőnek a nyakára hágniuk, mivel a szesztilalom hatálya a hajóra már nem ért fel. Margaret kacsintva Kitty fülébe súgta: „Aztán hozzatok ám nekünk egy kínai gyereket!” Kitty halkan felsóhajtott, mert ő már régóta szeretett volna gyereket, de valahogy eddig Earlnek és neki még nem sikerült. Ez aggasztotta és bosszantotta is, bár Earl állandóan nyugtatgatta, hogy „még nincs itt az ideje, hogy gyereket szülj erre a világra”, ezzel az érvvel leplezvén Kansas-ben cseperedő kisfiának a problémáját. Kísérőik elbúcsúztak tőlük, aztán leszálltak a hajóról és onnan figyelték a rakpartot, ahonnan a hajót a nyílt vízre vontatták a vontatóhajók. Earl és Kitty a fedélzetről integettek, és figyelték, amint Manhattan lassan a ködbe vész, mint valami hatalmas hajó toronymagas, kivilágított fedélzete. Néhány nappal később elérték az Elba torkolatát, a Nordwyck kecsesen siklott végig a hamburgi kikötőn. Látták néhány hajó körvonalát, némelyik lassan feléjük húzott, a többi a rakpart mentén horgonyzott, míg a kis motoros hajók fontoskodva cikáztak fel-alá. A

víz fölé magasodva hatalmas daruk pakolták fel és le a rakományt. A híres európai és amerikai hajótársaságok világosra festett terminálépületeinek sziluettjei látszottak az égen, tetejükön a céglogók hatalmas betűivel. A Nordwyck mintha összezsugorodott volna ebben a nagyszerű háttérben, aztán megtalálta kikötőhelyét és lehorgonyzott. A kapitány partra szállt szokásos ajándék whiskysüvegjét magához ragadva, míg a vám- és bevándorlásügyi tisztek a fedélzetre szálltak. Nem mintha problémát jelentettek volna, ugyanúgy reagáltak az amerikai útlevélre, mint az általában szokásos volt azokban az időkben, egy fejbiccentés, egy krákogás és egy kézlegyintés, elhárítva mindenféle kérdezősködést, illetve táskanyitogatást a tulajdonos részéről. Earl és Kitty taxival mentek a szovjet konzulátusra, végigzötyögtek Hamburg vidám, élénk utcáin, melyek úgy nyüzsögtek, akár egy zsúfolt kikötő. A tengerészek zsákjaikkal a város lerobbant szélei felé tartottak, míg az egykedvű polgárok és szolid asszonyaik büszkén korzóztak a főutcán gyermekeikkel. Úgy tűnt, semmi nem zavarhatja meg higgadt, olajozottan működő életüket. A nyugalom és a bőség itt öröknek tűnt. A konzulátuson már várták őket és szíves fogadtatásban volt részük, alig tizenöt percet vett igénybe, hogy megkapják szovjet vízumukat. A helyettes konzul tájékoztatta őket, hogy a Komszomol csak két nap múlva indul Leningrádba, így rengeteg idejük maradt megnézni a nevezetességeket. A Schleisenhof nevű, nem túl drága, takaros, de mindenekelőtt tiszta szállodát ajánlotta nekik. Kitty csodálattal nézte a férfit, hiszen ő volt az első orosz (szovjet) ember, akit életében látott. Ahogy angolul és németül társalogtak, Kittyt lenyűgözte a férfi nyelvtudása is, mivel az amerikai sajtóból szerzett értesülései szerint az orosz diplomaták új generációja csupa falusi suhancból állt, akik még a saját nyelvüket sem beszélik rendesen. A Schleisenhofban kipakoltak, aztán nekiindultak felfedezni a várost. A rendezett nyugalom és a barátságos, közvetlen emberek meghökkentették őket. Kitty, aki beszélt németül, néhányszor megállt megkérdezni az útirányt, és nagy hatással volt rá, hogy a

járókelők nemcsak hogy részletesen elmagyarázták az utat, de felajánlották, hogy elkalauzolják őket. Másnap Kitty a Hagenbach Állatkertet szerette volna megnézni, a visszaúton pedig Earl megkívánt egy pohár sört, ezért betértek az első út menti sörözőbe, ami útjukba akadt. Odabent bizarr látványt tárult eléjük, barna egyenruhás fiatalemberek ültek sorban, egy dalt üvöltöttek és korsóikkal az asztal tetején verték hozzá az ütemet. Kitty elfehéredett a dühtől. – Mit énekelnek ezek? – kérdezte Earl zavartan, aki nem beszélt németül. Kitty dühösen fordítani kezdte: – „Életem áldozni, tán hasznos lesz, ha ez az ára, hogy megszabaduljunk a zsidóktól.” – Tűnjünk innen a fenébe!- morogta a meghökkent Earl. Elszállt a jókedvük, és a kellemes, jól működő város képe szertefoszlott, így hát csendben visszasétáltak a szállóba. Másnap, október 15-én korán reggel felszálltak a Komszomolra, Leningrád felé, vissza az Elbán, keresztül a nyüzsgő Kiel-csatornán. A parton kis falucskák sorakoztak, amelyek szinte egymásból nőttek ki. Néhány ház olyan közel épült a parthoz, hogy – hála a talán helyi szokásnak, hogy nem húzták be a függönyöket – szinte be lehetett látni a házakba. Csak néhány utas volt a hajón, bár a Komszomol, csakúgy, mint a Nordwyck, szállított rakományt is. Kitty a fedélzeten ténfergett, és hűen önmagához, hallgatta az orosz utasok beszélgetéseit, megpróbálva legalább a mondókájuk lényegét megérteni. Balti-tengeri útjukon szinte végig eső és köd borította őket, a ködharsonák szüntelenül szóltak. A nap csak akkor bukkant elő újra, amikor már Leningrád felé közelítettek, ahol végül kikötöttek a rakpartnál és Kitty álmai kezdtek valóra válni. Egy jól öltözött fiatalember kalapban, szépen kötött nyakkendőben felszállt a fedélzetre. Michaelként mutatkozott be és azt mondta, ő lesz az inturisztos idegenvezetőjük. Összegyűjtötte az útleveleket és kikísérte őket a kijárathoz, ahol végiglobogtatta az okmányokat a vámon és a bevándorlásiakon. Kint parkolt egy szinte vadonatúj

Ford („1925-ös modell”, súgta Earl, elismeréssel), mellyel a városközpontban lévő Astoria Hotelhez vitték őket. Kittyt teljesen lenyűgözte Leningrád. Londonon kívül, amelyről csak halvány emlékei voltak, élt Winnipegben, Chicagóban és New Yorkban, és egy rövid időt töltött, átutazóban, Hamburgban, de egyik sem volt ehhez a csodálatos városhoz fogható. Hogy Michael választotta-e meg jól az útvonalat, vagy itt minden utca pompásabb, mint az előző, azt nem tudta, de Kitty a csodálattól dermedten ült. Amikor a Névához értek, és meglátta maga előtt a Téli Palotát, az Iszaakiejev Katedrálist és az Admiralitást, hitetlenül dörgölte meg a szemeit. A hotelben kellemes kétágyas szobát kaptak, és a földszinten elfogyasztott nagyszerű vacsorától szinte már moccanni sem bírtak. A következő napot a városnézés forgatagában töltötték az Ermitázsban, a Gyetszkoje Szelóban és a Peterhofban, aztán felszálltak a Vörös Nyílra Moszkva felé. Miközben elegáns és kényelmes hálófülkéjükben tollászkodott a nemzetközi utasok kocsijában, Kitty kijelentette: – Örökre itt tudnék maradni. – Most ezt mondod, de másként látod majd a dolgot kilenc nap múlva – nevetett Earl. – Ennyi időbe telik, míg Kínába érünk. – Kilenc nap? – kérdezte Kitty döbbenten. – Milyen hatalmas ez az ország! Mikor vonatuk megérkezett a moszkvai Oktyabrszkij állomásra, egy másik inturisztos idegenvezető, Jurij fogadta, majd elvitte őket egy kizárólag külföldieknek fenntartott szállodába, ahol a mindenható titkosrendőrségi megfigyelőket kivéve nem fogadtak oroszokat. Moszkva sivárabbnak és szegényesebbnek tűnt, mint Leningrád. Az épületeken omladozó stukkók, a falak furcsa szögben állnak, az utcákon rosszul öltözött emberek tömegei, koldusok és hajléktalan gyerekek mindenütt. Még a központban, az Ohotnij Rjadban is több

nyomorúságos kis ház állt, bolhapiac, utcakölykök szánalmas kis csoportja kuporgott az aszfaltozó munkások kátrányos vödrei fölött egy kicsit melegedni. – Mindez a cári idők maradványa, amelyen csak rontottak a háború utóhatásai – próbálta Earl magyarázni. – De a háborúnak már hat éve vége – ellenkezett Kitty. – Igen, de mi itt két háborút vészeltünk át, 1914-től 1921-ig – magyarázta Earl. – Az ország hét évig romokban állt. Természetesen le vagyunk maradva. Tavaly Amerikában hamillió autót gyártottak, mi itt egyet sem. De felzárkózunk hozzájuk és le is hagyjuk őket – lelkesedett, a régi szovjet szlogent szajkózva. Ez alkalommal is ragyogó szobát és hasonlóan nagyszerű vacsorát kaptak. Bár Browdernek sietnie kellett Sanghajba, előbb eligazításban részesült a Profinternnél, ahova minden reggel bejárt, mint egy rendes munkahelyre. Az utolsó pár megbeszélésre magával vitte Kittyt is mint hivatalos asszisztensét. Earl sikeres erőfeszítései, hogy távol tartsa egymástól a boldog és mit sem sejtő Kittyt és a terhes Raiszát (aki kilobbizta főnökénél, Solomon Lozovszkijnál Earl sanghaji megbízatását), kemény erőpróbája lehetett Earl képességeinek és kitartásának. Mielőtt bevitte volna Kittyt a Profintern főhadiszállására, elmagyarázta neki az alaphelyzetet, egy kicsit úgy, mintha könyvből olvasná: – A Profintern másik neve Nemzetközi Szakszervezet vagy Nemzetközi Vörös Szakszervezet, és egyfajta kiegészítő szervezete a Kominternnek, mely megpróbálja egyesíteni a dolgozókat a kapitalizmus elleni harcban. Legalábbis ez a hosszú távú cél. A rövid távú az, hogy megszervezze a harcot, ahol csak szükséges. A mi kettőnk feladata azonban a Profintern egy egészen különleges távolkeleti akciója. A munkásmozgalom ott még csak kialakulóban van. A helyi és gyarmatosító hatóságok folyton a nyakukon vannak, meg is ölték néhány aktivistájukat. Kedvezőtlen faktor – folytatta –, hogy faji ellentét feszül a

kivándorolt fehér munkások és a helyiek között, és ezt a feszültséget a vezetők csak súlyosbítják azzal, hogy a kivándorolt fehéreknek jobb fizetést és munkakörülményeket adnak. A helyi nacionalisták csak felkorbácsolják a kedélyeket, de nekik megvan a saját tervük. Mi azért megyünk, hogy megszervezzük a szakszervezeti mozgalmat, és támogatókat toborozzunk. A Profintern ebben határozta meg a feladatunkat – húzott elő néhány papírlapot a zsebéből: – „Minden eszközzel segíteniük kell a szakszervezeti mozgalom megalakulását a gyarmatokon, tartsanak velük olyan szoros kapcsolatot, amilyet csak lehet, és vessék be a propaganda-, az agitációs és a szervezési képességeiket, hogy segíthessék őket”. Kitty belegyezően bólintott erre a hivatalos megfogalmazásra. Mindent megtett volna, de hogy valójában mi is lenne az, arról fogalma sem volt. Earl és Kitty a nagy októberi forradalom tizedik évfordulója alkalmából rendezett Vörös téri parádé emelvényről való megtekintésére kapott meghívót, melyben arra is felhívták figyelmüket, hogy melegen öltözzenek fel. November 7-én korábban keltek a szokásosnál, bőségesen megreggeliztek, hogy megvédjék magukat a hideg ellen, aztán útnak indultak több katonai kordonon át a Vörös térre. Az alakulatok már felvonultak a parádéhoz. Egyre több ember tömörült az emelvényekre, feszült csend lógott a levegőben, amelyet csak a gyakorlatozok parancskiáltása tört meg. Kitty megpróbálta valóra váltani az álmát és megérinteni a Leninmauzóleumot, de a közelébe sem engedték, ezért inkább visszament az emelvényre. Hirtelen taps morajlott fel, amikor egy csoport férfi jelent meg a mauzóleum tetején, de Kitty nem ismerte fel egyikőjüket sem. – Ott van Sztálin – mondta Earl halkan, egy elég alacsony, bajuszos, nagy szürke kabátban álló férfira mutatva. A taps harsányabb lett, mikor a férfi az emelvényük elé fordult. Kittyt is magával ragadta a lelkesedés, és ő is elkezdett olyan hangosan tapsolni, ahogyan csak tudott, Sztálin feléjük integetett, aztán elfoglalta helyét a csoport közepén.

A Kreml órája harangozni kezdett, és kapujából fess, egyenruhás férfi léptetett elő fehér lovon. – Ő ki? – kérdezte Kitty. – Vorosilov – válaszolt Earl. Ezt a nevet Kitty már ismerte mint a polgárháború egyik hősét, és feszült figyelemmel nézte, amint a férfi kiáltással. üdvözli a parádén részt vevő alakulatokat. Miután az alakulatok szemlézése véget ért, megkezdődött a díszszemle, melynek elején a gyalogság vonult, aztán a lovasság és a tüzérség, végül a páncélos egységek zárták a sort. Különleges és felemelő látvány volt. Az emberek körülöttük tapsoltak és éljeneztek, amint a hangosbeszélők körbeharsogták a téren, hogy „Az első szocialista ország hadereje készen áll világszerte megvédeni a békét!”. Boldog, rendszerint zászlót vivő demonstrátorok hulláma özönlötte el a teret, többnyire gyerekekkel a karjukon, fegyelmezetten integettek az emelvényeken álldogáló tömeg felé Kitty visszaintegetett, még soha nem érezte magát ilyen mámorosán és büszkén, hogy egy oldalon áll velük. A vakáció után pár nappal Earllel elindultak Sanghaj felé a nemzetközi kocsiban, melyet Moszkva és Csangcsun között rácsatolnak a Transzszibériai Expresszre. A nap viszonylag meleg volt novemberhez képest, és amíg le nem szállt az éj, Kitty a vonatablakból bámulta a Moszkva környéki erdőket, a lassan sárgába hajló lombokat, a széles mezőket, melyeket már régen simára szántottak, és a békés kis falvakat. A következő nap, amikor átkeltek a Volgán és megindultak az Urál-hegység felé, még mindig meleg volt, harmadnapra azonban Kitty hófehérbe borult vidékre ébredt. Szverdlovszkot, Omszkot, Irkutszkot, a Bajkál-tavat, Csitát egyaránt hó borította. Éjszaka közepén értek a kínai határra, és mivel a szovjet tiszteknek előre jelezték érkezésüket, nem is háborgatták őket. Damaszkin elbeszélése Kitty sanghaji tartózkodásáról 1927

novemberétől Kitty és Browder személyes aktáin alapul, tehát nem tesz említést arról, hogy Browder egyszer már járt volna Kínában. Az a tény, hogy Earl nem számolt be Kittynek korábbi moszkvai tartózkodásáról, arra utal, hogy az ő számára Kitty egyszerűen otthon maradt New Yorkban, és nem tudott annál többet, mint hogy Earl „pártügyekben volt úton”. Valójában Browder már járt Kantonban nyolc hónappal azelőtt, észak felé utazott Dzsiangszi tartományon keresztül és körülbelül egy hónapot töltött Kínában egy Profintern-delegáció tagjaként, aki Pán-Csendes-óceáni Szakszervezeti Konferencián vett részt Hankow-ban, társai Tom Mann veterán brit szakszervezetis és Jacques Doriot francia kommunisták voltak. A sanghaji városi rendőrségnek egy dátum nélküli, az ekkori kínai eseményekről írt feljegyzése szerint, mely 1929-ben vagy 1930-ban készült, a konferencián döntöttek egy titkárság felállításáról, amely Browder vezetésével „irányítaná a kommunista munkát a világnak ezen a részén”. A konferencia végén Browder beszédet intézett a helyi munkásokhoz. Ez az esemény egy bájos, az angolszász neveket és rangokat összekeverő félreértés miatt vált emlékezetessé: a büszkén lobogtatott zászlón a következő állt: „Isten hozta, Browder grófja!”. (Earl, azaz „gróf Browder). Látszólag a novemberi, Kittyvel történő visszatérésére utalva a rendőrségi jelentés hozzáteszi, hogy Browder „nem sokkal később aktivizálta is magát a munkában” egy Kitty alias Mrs. Alice Read nevű illető segédletével, aki „a feleségeként jött vele”. Kitty és Browder egy olyan Kína határát lépték át, melyet megnyomorított a húszévi polgárháború. Ennek kimenetelét a szovjetek megkísérelték befolyásolni; e kísérleteket visszaverték, ezért minden szovjet hivatalnok vagy bárki, akit kapcsolatba lehetett velük, veszélybe került. Nem minden geopolitikai szándék nélkül a szovjetek a kínai és távol-keleti problémák fokozása érdekében – a Komintern, a szakszervezeti mozgalom és annak hírszerző szolgálatának segítségével – azt a munkásagitáció eredményességét

garantáló lenini tant használták fel igazolásként, mely szerint a Nyugat nagymértékben támaszkodott a fejletlen ázsiai országokra mint exportpiacra, illetve profitforrásként és nyersanyagként azok alulfizetett munkásaira. Sőt még jobb lett volna, ha mindez nacionalista forradalmakhoz vezet, amely a leghatásosabb övön aluli ütés lenne a kapitalizmus ellen és meggyorsítaná annak összeomlását. Sztálin stratégiája Kínára nézve (melyért, mivel még nem volt diktátor, sokszor kritizálta is őt Trockij és sok társa), az volt, hogy egységes frontba kényszerítette a még gyakorlatlan kommunista pártot a Csang Kaj-sek vezette Nemzeti Kuomintang (KMT) mozgalommal. A KMT a feudális hadurak és a kizsákmányoló bárók kiűzéséért harcolt, akik hatalmuk alatt tartották az ország különböző nagy területeit. Ez sosem volt több időleges félmegoldásnál; és a szövetség munkája az azóta eltelt három év során többször heves vitákba torkollott, melyek során a japánok, a britek és amerikaiak különböző időpontokban mind újabb ellentéteket szítottak. A manzuli állomáson a kínai határőrök és vámhivatali tisztek várakoztak. Még 1926-ból jelentette az NKVD Harbin rezidenciája a központnak, hogy a nacionalista hatóságok elrendelték, hogy minden orosz állampolgárt, aki Manzulinál lépi át a határt, alaposan át kell vizsgálni, ezért minden oroszt, aki valamilyen szovjet akció során Kínában szeretett volna dolgozni, letartóztattak. 1927 végére a helyzet egészen odáig fajult, hogy a határt átlépő oroszokat hosszasan kikérdezték, és tolakodó módon átkutatták a csomagjaikat. Kitty és Earl látta, amint a kínai csendőrök épp egy szovjet mérnök és családja életét nehezítették meg, minden holmijukat felhányták a vámvizsgáló pultra, és még a gyerekek játékait és bilijét is töviről hegyire átvizsgálták. Kitty és Earl két bőrönd könyvet és brosúrát hozott, amivel úgy hitték, gondok lehetnek, de az amerikai útlevél megint varázspálcaként működött. A kínaiak köszöntötték őket, aztán egy „Yes, yes” és egy mosoly kíséretében intettek, hogy menjenek csak

tovább. Csangcsunnál átszálltak egy belföldi vonatra, amivel eljutottak Dalién kikötőjébe (oroszul Dal’nii-ként, japánul Dalianként ismerik), ahonnan egy 1000 km-es, kétnapos hajóút várt rájuk Sanghajig, még most is, hogy átkeltek a fél világon. A hadi kampányok polgárháborúkat és vérontást hoztak az országra, és az a Sanghaj, amely Earlre és Kittyre várt, már jóval többet szenvedett, mint kellett volna. Virágnyelven a kelet Párizsának, kicsit póriasabban a „bűn városának” hívják azt a Sanghajt, amely bár földrajzilag Kínához tartozik, valójában teljesen nyugatias város, melynek felét nem is a kínaiak, hanem a külföldi erők irányítják saját területi koncesszióikon keresztül. Valójában ez a Birodalom előretolt állása volt, „legalább annyira nemzetközi, mint a londoni Tower”, dühöngött egyszer egy csalódott amerikai látogató. A britek uralták az ipart, a beruházásokat és a bankéletet, és szorosan markukban tartották a hatalom kulcsfontosságú ágait, például a városi tanácsot és a vámügyet, melyek a két és fél millió embert kormányozták. Az irányítás legfőbb eszköze a nemzetközi bevándorlásügyi rendőrség, egy kemény és éber brit tisztekből álló szervezet volt, amit annak a hibátlan hálózatnak a központjául jegyeztek, mely összekapcsolta a brit speciális ügyosztályt, a titkos hírszerző szolgálatot és a katonai hírszerzés különböző ügyosztályait. A város némely szempontból igazolta hírnevét, más oldalról viszont egyáltalán nem. A közismert feléri volt az ipar, a kereskedelem és a gazdaság, valamint a Bund díszes pompája; a rakpart színpompás cégtábláktól csillogott, az utcafront szalagoktól és lampionoktól díszelgett, és mindenütt áradt a furcsa ételek illata. A nem annyira publikus alvilági rész, a bandák világa, a drogok és a prostitúció – ideértve azt a rengeteg fehérorosz asszonyt és lányt, akik a forradalom elől menekültek ide és kielégítettek minden elképzelhető, sőt elképzelhetetlen ízlést is – gyilkosságok és emberrablások melegágya volt. Itt volt az iparmágnások és a kizsákmányoló bárók bázisa, akik támogatták a KMT-t, és a

kommunista párt földalatti főhadiszállása is, valamint mágnesként vonzotta a kalandorokat, gengsztereket, besúgókat, kémeket, menekülteket és a világ söpredékét. Mindezeken túl ugyanakkor itt volt az értelmiség paradicsoma is, köztük Ágnes Smedleyé, aki a Csingkuing út 185. szám alatt lakott a város zöldövezeti, építészetileg nagyon különleges Luwan kerületében. Az autodidakta módon tanult, radikális amerikai újságíró és eltökélt „harcos” így írta le Sanghajt a Frankfurter Zeitung távoli olvasóinak: „Az élet a maga gondtalan medrében folyik. Pazar hivatalos fogadások és bálok követik egymást, új bankok nyílnak, hatalmas gazdasági társulások és szövetségek létesülnek, megy a hazardírozás a Tőzsdén, az ópiumcsempészet, a kölcsönös inzultusok a külföldiek és a kínaiak között… Vannak éjszakai bárok, bordélyházak, játékkaszinók, teniszpályák és így tovább. És vannak, akik ezt az új kor kezdetének, egy új nemzet születésének nevezik. Ez igaz lehet a kínaiak bizonyos osztályai, a bankárok, a kereskedők és gengszterek számára, de a kínai parasztok, vagyis Kína lakosságának 85%-a számára ez olyan, mint a pusztító pestis.” Earl és Kitty egy olyan városba érkeztek, amely még mindig csak tántorgott az elmúlt hónapok fenyegetéseitől és vérontásától. 1927 márciusában brit és amerikai hadihajók bombázták Nancsingot, hogy biztosítsák a külföldiek Sanghajba való evakuálását, miután néhányukat megölték a nacionalisták. Amikor a nacionalisták nyomást gyakoroltak Sanghajra, a nyugati erők a palmerstoni hadihajó-diplomáciához folyamodtak: huszonnyolc hadihajójuk horgonyzott a part mentén és nagyméretű szárazföldi csapatokat tettek partra figyelmeztetésképpen, hogy a nemzetközi telepekhez ne merjenek nyúlni. Amíg a flotilla a láthatáron horgonyzott és a KMT erői körbevették a várost, csak arra várva, hogy átvehessék a hatalmat, a kommunista vezetésű szakszervezetek megkaparintották ezt de a még mindig az egységes frontról álmodozó Sztálin elrendelte, hogy engedjék be a városba a KMT egységeit. Mikor ez megtörtént,

korábban nacionalista szövetségeseik ellenük fordultak, a hírhedt Zöld Csapatokat segítségül hívva. Ennek háromszáz kommunista és szakszervezeti aktivista esett áldozatul, de az engedmények továbbra is sértetlenek maradtak. Először talán a szegénység és a mocsok hökkentette meg Kittyt, nem a gazdagság. Amint lehorgonyzott a hajójuk, dzsunkák kúsztak elő telezsúfolva koldusokkal – egyeseknek hiányzott a karjuk vagy a lábuk, másoknak egy lyuk tátongott az orruk helyén –, vakokkal, gennyedző sebű emberekkel, és mindegyik pénzt kunyerált az utasoktól. A parton még több volt belőlük, de a rendőrségnek sikerült viszonylagos rendet tartania, gumibottal elhajtották a koldusokat és nyomorékokat az utasok útjából. Egy magas, izmos, kínai beütésű, kissé dekoncentrált férfi várta Earlt és Kittyt. így mutatkozott be: – Joe Linxin vagyok, valójában, Zhou lennék, de félig amerikai vagyok. Az apám a tengerészeméi szolgált, az anyám pedig kínai, mint a Pillangókisasszony. Tehát tökéletesen nemzetközi vagyok – nevetett. – Mehetnénk taxival, de szeretném, ha meglenne az első igazi egzotikus élményük Sanghajról, ezért riksával megyünk. – Úgy érti, emberek vonszolnak majd végig minket az utcákon? – tiltakozott Kitty. – Azt szeretné, ha betevő nélkül maradnának szegények? – válaszolta Joe. – Dolgozniuk kell, hogy megéljenek valahogy. Ha nem béreljük fel őket, akkor ők és a gyerekeik éhen maradnak. Ma már nem jön több hajó. Joe füttyentett, és egy sereg kuli sietett oda, mind sovány, szívósan izmos és hosszú lábú volt. Joe hármat odaintett közülük, a többi pedig csalódottan elporoszkált. Kitty nagyon kellemetlennek érezte a dolgot, de végül felmászott az egyik riksára. Joe kiáltott valamit, és megindultak. Úgy tűnt, a kuliknak nem túl nehéz munka a rozoga kocsikat a nagy kerekeken zökkenőmentesen húzni végig az utcákon. A kikötő majdnem Sanghaj szívében volt, tehát hamar

kiértek a Bundra. Szinte egy autó sem járt erre, de az utcák tele voltak gyalogosokkal és biciklistákkal. Néhány bolt és kevésbé jólmenő cég előtt kikiáltók hajtották fel az üzletet. Kittyt ez a New York-i Chinatownra emlékeztette, csak sokkal nagyobb volt. Lefordultak a Bundról egy tiszta, csendes kis utcába, melyet szépen karbantartott házak szegélyeztek. A sarkon a rendőr egy felemelt sorompónál állt és szalutált, ahogy elhaladtak mellette. Ekkor Joe egy intésére a riksák megálltak. A kulik lihegve vártak, és veríték csörgött végig az arcukon és meztelen felső testükön, Kitty pedig rájött, hogy nem is olyan könnyű ez a munka, mint amilyennek tűnt. Joe kifizette őket, bár az ezt követő morgolódásukból úgy tűnt, nem annyit kaptak, mint amennyire számítottak, de Joe mérges kiáltása és jelentőségteljes tekintete a rendőr irányába lecsendesítette a riksa-kulikat, majd pedig hagyta őket kedvetlenül elballagni. – Nem szabad túl sokat fizetni ezeknek az alakoknak, mert akkor mindig csak többet kérnek – állította. A házban, ami itt-tartózkodásuk alatt az otthonuk volt, a szobalány, egy csinos, fiatal kínai lány, meghajolt új ura és asszonya előtt. Kitty imádta ezt a házat, kicsi, kétemeletes ház volt, európai ízlés szerint berendezve. Az előző lakó, egy angol professzor, egy hete távozott, magyarázta Joe. Ebben az időben, Mr. és Mrs. Harrison név alatt, Kitty és Earl munkához látott. Earl fedőfoglalkozása szerint egy hajózási vállalat kereskedelmi képviselője volt. A cég egy megbízható, munkásosztályból származó úr, bizonyos Perkins tulajdonát képezte. Munkája révén Earl indokoltan találkozgathatott emberekkel anélkül, hogy bármilyen gyanú felmerült volna ellene. Perkins semmilyen korlátot nem szabott a tekintetben, hogy Earl mennyi időt tölt a profinternes küldetéssel és szabad utat engedett neki, hogy megerősítse Earl védettségét. Kitty többször ellátogatott – látszólag a cég ügyeiben – az orosz konzulátusra, ahol megismerkedett a helyettes konzullal, Vaszilij Roscsinnal, akivel

útjaik még sokszor keresztezték egymást az évek során. Érkezésük a sanghaji nemzetközi közösség kis akváriumában nem maradt észrevétlen. A közösségi protokoll előírta, hogy viszonylag hamar egy kis koktélpartit kell adniuk, ez volt Kitty első vendéglátói élménye. Fogalma sem volt, mit kellene viselnie vagy hogyan lásson neki a dolgoknak, de rájött arra, hogy mivel illegálisan van itt, jobb, ha nem tűnik ki és úgy tesz, mint mindenki más. A szobalányuk, Din sokat segített neki, bár fiatal volt, de tapasztalt, figyelmes és elég jól beszélt angolul. A professzor és a felesége nyilvánvalóan sokszor adtak estélyt, és Din pontosan tudta, mit kell tennie, így hát ő gondoskodott mindenről, arról is, hogy Kitty mit viseljen. Az ominózus estén a vendégek későn bukkantak csak fel, néhányan már nagyon későn. Earl nyomatékosan megkérte, hogy jól jegyezze meg, kik is ők, és óvakodjon bármiféle politikai megnyilvánulástól. Kitty, aki ezen eléggé megsértődött, csak prüszkölt egyet. Earl a férfiak körében járkált, míg Kitty a hölgyekkel foglalkozott, akiket elég ostobának és unalmasnak talált. Még a gyárbeli lányok is jobb társaság voltak. Ezek a nők mesterkéltek voltak, próbababák, akik szinte semmit nem tudtak és még kevesebb dolog érdekelte őket. Tovább locsogtak a bridzsről és az agárversenyekről a versenypályán, ami kényelmes távolságra feküdt legtöbbjük otthonától, félúton az Avenue Joffre és a Route Frelupt között. Folyton a legújabb hollywoodi filmmel voltak elfoglalva és azon siránkoztak, hogy milyen unalmas is Sanghaj. Csak egy nő volt, aki kissé jobb benyomást tett Kittyre, egy nő, akit a többiek kerülni látszottak. Ő volt Ágnes Smedley. Három évvel volt idősebb Kittynél, egyszerű öltözékben volt, a haja gesztenyebarna, a szeme pedig smaragdzöld. Smedley pár éve költözött Sanghajba, miután több évig támogatott különféle radikális ügyeket a születésszabályozástól kezdve India függetlenségéig. Több évig haditudósítókáit írt a kínai forradalomról, és kevésbé köztudott, hogy szovjet ügynök is volt. Három évvel találkozásuk után Smedley bemutatott egy másik kémet, Ruth Kucsinszkijt (alias Sonia

Beurton, alias Mrs. Paul Hamburger, az atomkém Klaus Fuchs későbbi szovjet kapcsolata) Richard Sorgé-nak, a GRU illegális ügynökének, aki a háborús Tokióban szerzett hírnevet. Sorgé-nak és Smedley-nek viszonya volt egymással, de mikor Sorge beleunt a nőbe, eléggé elutasítóan így írta le: „nem olyan, akit az ember elvesz… inkább férfias nő.” Kitty és Smedley túlságosan hasonlóak voltak ahhoz, hogy jó barátokká legyenek, mindketten makacsak és állhatatlanok voltak. Smedley súlyos depressziós rohamoktól szenvedett, de a politikai nézeteik megegyeztek, és Kitty elég nyíltan beszélt vele. Amennyire a sanghaji feszült helyzet engedte, Earl kiszélesítette tevékenységi körét, ezért felvette a kapcsolatot a honkongi, szingapúri, dzsakartai és délkelet-ázsiai szakszervezetekkel, ahol még nem alakultak meg ezek a szövetségek. A hajózási vállalat kereskedelmi részlegénél kevés alkalmazott volt, mégis csak Perkins, Joe és egy másik alkalmazott, Csen jen Jui-csen tudták, mi is Earl igazi feladata. Csen vidám, társaságkedvelő ember volt, ami elég szokatlannak tűnt egy földalatti pártmunkástól. Earl ösztönösen megbízott bennük, és sokszor jelen voltak, amikor Earl Kína más vidékeiről származó emberekkel vagy éppen külföldiekkel találkozott. Ha nem volt szükség tolmácsra, Earl egyedül találkozott az illetővel, és Kittyre bízta az ügynökeiről szóló titkos kártyák jegyzékének a vezetését. Amíg kiépítették hálózatukat, a politikai helyzet egyre csak romlott, december 14-én a KMT kormánya bezárta a szovjet konzulátust Sanghajban, Hankowban és más városokban, és több szovjet hivatalnokot letartóztattak. Az év végére gyakorlatilag az összes dél-kínai szovjet szervezet beszüntette működését és megszakadt a kommunikáció Moszkvával. Ebben a légkórben jelentette egyik nap Csen: a hálózat észlelte, hogy néhány személy, akik ellátogattak Earlhöz, megfigyelés alatt állnak. Ez a hír megkondította a vészharangokat, és Earl azt mondta, nem kérhetik a dzsakartai kapcsolatukat, hogy megkockáztasson egy sanghaji utazást. Ezért Kittynek személyesen

kell kézbesítenie a Profintern levelét, ami az utasításokat tartalmazta, valamint némi készpénzt és néhány papirost, hogy megismerjék az embereket, és hogy visszajelezzenek arról, hol tartanak. Joe figyelmeztette Kittyt, legyen óvatos, mert a holland gyarmati rendőrség lesi az alkalmat, hogy elfogjon egy, általuk felforgatónak titulált irományokat szállító szakszervezeti aktivistát. – Tégy úgy, mint egy unatkozó üzletember-feleség, aki szeszélyből úgy döntött, hogy elutazik, csak úgy, szórakozni – javasolta Earl, mikor felvázolta Kittynek a déli utazáshoz illő álcát. December 20án indult a Déli Tenger Gyöngye nevű gőzösön. Négy nap múlva a Délitengeren élvezte, mintegy karácsonyi ajándékként, az ártatlan fedélzeti dobálózást az első tiszttel, Tunggal, Douglas Fairbanks félvér hasonmásával. Amikor Dzsakartába ért, három napja volt a munka elvégzésére: átadni a dokumentumokat egy Dzsarra nevű szakszervezetisnek és átvenni tőle a jelentéseket egy mellékutcában történő találkozón. Még arra is futotta az idejéből, hogy megnézze a város egzotikus látványosságait, közben mindig azt lesve, hogy nem figyelik-e ellenséges szemek. Bár Dzsarra is elismételte Joe intő szavait, hogy a holland rendőrség nem riad vissza semmitől, még a gyilkosságtól sem, csak hogy szétzúzhassák a szakszervezeteket, Kitty mégis megdöbbenve hallotta a levert Earltől, mikor végre visszatért, hogy nem sokkal azután, amikor visszaindult, Dzsarrát agyonverték, bár úgy tűnt, hogy előzőleg sikerült megszabadulnia a kompromittáló iratoktól. Kitty sírva fakadt, hogy egy ember miatta halt meg, s meg volt győződve arról, hogy ő volt figyelmetlen, és nem vette észre, hogy követik. – De többször is ellenőriztem – szipogott, önmagát igazolandó. – Senki sem követett. Earl megnyugtatta, hogy valami más lehetett az oka. A hatóságok talán már figyelték Dzsarrát. Kitty következő küldetése Hongkongba már rövidebb volt. Earl és Joe még egyszer alaposan eligazították. Amikor odaért, még jobban

ügyelt arra, hogy nem figyelik-e. Ismét biztos volt abban, hogy senki nem követi, és odaért a találkozó helyszínére, mindketten elmondták a jelszót, aztán egy kis házba mentek a csatorna partján, ahol találkozott Livel, egy zömök, zord képű kínaival és a rideg, európai nevű Harolddal a féllegális Stevedores szakszervezetből. Kitty átadta az iratokat és a pénzt amit hozott, aztán még hosszú ideig ültek, beszélgettek, miközben zöld teát szürcsöltek. Hirtelen csizmák dübörgését hallották, aztán hangos dörömbölést az ajtón: – Rendőrség! Nyissák ki! – kiáltotta egy hang. Harold felugrott és Li kezébe nyomta a papírokat, aztán azt mondta neki, szaladjon és bujtassa el Kittyt, majd ő fedezi őket. A rendőrség még erősebben dörömbölt az ajtón. Li megragadta Kittyt a karjánál fogva és egy hátsó ajtón keresztül kimenekült vele a csatornapartra. Koromsötét volt, de Li továbbra is határozottan tartotta Kittyt, végigvonszolva egy keskeny kis ösvényen. A víz szélén, egy kerítésbe kapaszkodva futottak tovább. Hallották, amint léptek dobognak a hátuk mögött, és valaki azt kiáltja feléjük, hogy „Állj!”, de ők csak tovább botorkáltak néhány sáros lépcsőn egy kikötött dzsunkához, ahol már két férfi várt rájuk. Eszeveszetten evezni kezdtek a sodrás felé, Kitty pedig lebukott a nedves hajófenékre, mert két pisztolylövés is keresztülsüvített a vízen. Dzsunkájuk hamar beleolvadt egy hasonló, lampionos kis hajókból álló rajba. A másik oldalon Li és Kitty kiugrott a sötétségbe és felszívódtak a tömegben. Li úgy döntött, Kitty nem mehet vissza a szállodába, sem a hajóra, ezért egy kínai családnál rejtette el három napra, aztán az egyik barátjával tért vissza. „Harold jól van” – mondta. – „Már vissza is tért a munkájához. A papírokkal együtt kellett volna elkapniuk, a bizonyíték miatt, de nem sikerült nekik.” Ezután bemutatta a barátját, Deh-et, ő vezette el Kittyt a hajóhoz, ami később hazavitte. Nem volt valami pazar, de legalább biztonságos. A nyüzsgő utcákon végtelen körbe-körbe bolyongásnak tűnő túra után egy kis hajó elvitte őket egy Sanghajba induló nagy

teherhajóra, ami a kikötőben horgonyzott. Kitty három napot töltött egy sötét kabinban, mélyen a vízszint alatt, egy bűzlő és kezdetleges WC szomszédságában. Mindent megtett, hogy el tudjon aludni, miközben a legénység névtelen tagjai időről időre néhány falat étellel jöttek be hozzá. Mikor végre visszaért Sanghajba, ugyanolyan titokban hagyta el a hajót, ahogyan felszállt rá, aztán egy riksával hazament, ahol az egész történetet elmesélte a halálra vált Earlnek. Earl egy ideig csendben ült és azon tűnődött, amit Kitty mesélt neki. – Azt hiszem, kezdem érteni, mi lehet a gond – mondta, minden további magyarázat nélkül. Joe ellenezte, hogy Kittyt megint elküldjék hasonló feladatra, de Earl határozott volt. – Szeretném, ha elmennél Manilába néhány hét múlva. Biztos vagyok benne, hogy most nem lesz semmi probléma – mondta, és este négyszemközt hosszan elbeszélgetett Csennél. Amikor elérkezett az indulás napja, Earl és Joe ismét eligazította Kittyt, percre pontosan. Még az indulás előtt azonban, mikor kettesben maradtak, Earl ezt kérdezte: – Megértettél és megjegyeztél mindent, amit mondtunk neked? – Természetesen – felelte. – Akkor most felejtsd el az egészet! Felejts el mindent! Új utasításokat adok neked, és csak azokat kell megjegyezned. Egyszerű lesz. Amikor Manilába érsz, a Bagio Hotelben szállj meg. És maradj is ott. Ne menj onnan sehova. Három nap múlva visszafordulsz és hazajössz. Világos? – Nem, ami azt illeti… De azt teszem, amit csak mondasz. Mit csináljak az iratokkal? – Egy megbízott ember virágot visz majd neked. Add oda neki az iratokat! És ha ő ad neked valamit, vedd el tőle! Kitty végrehajtotta az utasításokat, és valahogy kibírta az unalmas hetet a hajón, aztán a három nap bezártságot a hotelban. Majd eljött az ígért látogató, a virágokkal megrakott megbízott, aki diszkréten egy borítékot húzott elő az inge alól. Kitty elvette, aztán átadta az

iratokat, amelyeket hozott, és adott neki egy dollár borravalót. Úgy ment minden, mint a karikacsapás, de az indulás napján Kitty felfigyelt egy riportra a helyi angol nyelvű lapban, mely egy rendőrségi razziáról szólt egy gyarmati hivatalnok otthonában. Bármit is kerestek, nem találták, és mivel a felháborodott hivatalnoknak elég jelentős politikai befolyása volt a hatóságoknál, a rendőrség meglehetősen nagy zavarban volt, így a rendőrkapitány kénytelen volt hivatalos magyarázatot adni. A hivatalnok címe, látta megdöbbenve, megegyezett azzal, melyet az eredeti eligazításon kapott, és amelyet Earl figyelmeztetése ellenére nem felejtett el. Amikor visszatért Sanghajba, Joe-t sehol nem találta. Mikor megkérdezte, merre van, Earl csak megvonta a vállát. – Úgy is mondhatnánk, hogy továbblépett. Csen kifejezéstelen arccal, de fejét azért sokatmondóan az ég felé emelve: – Nem, valószínűbb, hogy arra ment – helyesbített, s mutatott jelentőségteljesebben a föld felé – Az árulók nem jutnak fel a mennybe. Kitty ezt követően még három ilyen körutat csinált meg Earlnek. Mindhárom gond nélkül ment, de egyéb helyeken a szovjet hálózat folyamatos veszélyben volt. Egy esetben különösen, ami egy üzletember álcáját használó, magát Noulensnek nevező kém körül forgott, aki azt állította magáról, hogy svájci, és felszínre hozta az összes ellenséges kémkedési áramlatot. Az epizódot kísérő drámai események néhány részletéről már lehet beszélni, ezek nagy részét a brit hírszerző ügynök, Leonard Field őrnagy (később dandártábornok) fedi fel kiadatlan visszaemlékezéseiben. Nevét összekapcsolják a sanghaji védelmi erőkkel, és aktív szerepet játszott a speciális ügyosztály akcióinak irányításában is 1926 és 1927-ben. Az ügyosztálynak tudomására jutott, hogy a Komintern egyik ügynöke eléggé kiterjedt szervezkedésbe kezdett Sanghajból, amelyhez tizennégy postafiókot, hat különböző táviratcímet és három üzleti irodát használt fel. A megfigyelések során azt is

felfedezték, hogy a szervezet legtöbbet egy Noulens nevű illetővel kommunikált, de megfejthetetlen kóddal írták az üzeneteket. Egészen addig nem sikerült a rendőrségnek a hőn áhított áttörés, míg egyszer egy takarító, aki egyébként rendőrségi besúgó volt, rá nem talált egy papírfecnire a fonott papírkosárban, amelyre egy könyv címe volt felírva. A következő nap Field betört Noulens lakásába, és, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, a polcon talált egy kémregényt E. Phillips Oppenheim tollából; melynek címe részben megegyezett a papíron szereplővel. A kapkodva elrendezett példány révén Noulens rejtjelezett levelezéséből kikövetkeztették a hatóságok, hogy ő a Komintern rangidős képviselője a Távol-Keleten és a kínai Vörös Hadsereg fő anyagi támogatója, aki nem kevesebb, mint hárommillió font értékű aranyat juttatott már el nekik. A pénz Field nyomozása szerint diplomatatáskában érkezett a szovjet konzulátusra, és itt egy amerikai közvetítőnek vagy megbízottnak adták át. Noulenst letartóztatták, és ezzel megbénultak a Vörös Hadsereg kezdeményezései. Field azonban megjegyezte: „az amerikai túl gyors volt nekünk” és a helyi amerikai hatóságok „képtelenek voltak a hathatós intézkedésre”. Különböző ügyvédek jelentek meg, hogy előkészítsék Noulens védelmét, megpróbálták bebizonyítani, hogy ő először is belga, aztán hogy svájci nemzetiségű, és hogy mindenképpen inkább ki kell toloncolni, mint Kínában bíróság elé állítani. A brit hírszerző titkosszolgálat segítségével Fields meg tudta a cáfolni az állampolgárságra vonatkozó állításokat, és Noulenst életfogytiglanra ítélték. Naplójában Fields bevallotta, hogy mivel a kínai hatóságok nem sok értelmét látták, hogy egy rabot húsz, harminc éven át az állam költségén etessenek, valószínűleg nem húzta sokáig. Az USA Tengerészeti Hírszerző Hivatala megjegyezte, hogy Noulens letartóztatása után a Keleti Irodalmi Társaság postafiókjának ürítése, melyet Kitty bérelt, hirtelen abbamaradt.

Amikor aztán felnyitották a ládát, a rendőrség főleg „kommunista természetű anyagokat” talált benne. Bár látszólag nem rázta meg Noulens elvesztése, Browdernek némi nehézsége támadt a Moszkvával való kapcsolattartásban, mert mialatt a kínai kiküldetésére készült, a sanghaji szovjet konzulátuson keresztül szervezte meg levelezését a Profinternnel. Mivel Browder és Kitty midketten a Perkins-féle hajózási cég kereskedelmi részlegénél dolgoztak, nem valószínű, hogy feltűnést keltettek volna azzal, hogy a konzulátusra telefonáltak, akár azért, hogy a szovjet hajók szállítmányáról és javíttatásáról tárgyaljanak. A kínai intézkedés, mely bezáratta a szovjet irodákat 1927 decemberében, elvágta a kommunikációs csatornát és a szovjet hírszerzési szolgálat is megbénult. A körülmények jelentősen romlottak, ennek ellenére elővigyázatosságból felállítottak egy rezidentúrát Sanghajban. Mihail A. Trilliser, az OGPU elnökhelyettese és külügyi osztályának (INO) vezetője utasította a Harbin rezidentúrát, hogy szüntessen be minden akciót és kommunikációt a sanghaji konzulátuson keresztül, és hogy a különleges iratokat különlegesen képzett futárok kézbesítsék. 1928 nyarán Earl jelentést készített a Profintern részére, melyet Kittynek kellett a harbini konzulátusra vinnie. Bombabiztos alibije volt az utazáshoz, mivel Earl a Singer Varrógépgyár sanghaji képviselője is volt, akiknek üzletei voltak Harbinban. Kitty fedősztorija az volt, hogy azokat megy átvizsgálni. Nem csinált titkot abból, hogy utazást tervez, beszélt róla Ágnes Smedleynek és több barátjának is. Harbin túlnyomórészt orosz város volt, jelentős fehérorosz népességgel, Mandzsúria közepén feküdt Vlagyivosztoktól 350 mérföldre északnyugatra és a Songhua folyó szelte ketté Amikor Kitty oda készült, a helyi igazgatás szovjet-kínai hatalmi harcokban vergődött. Eredetileg az 1898-as transz-mandzsúriai (vagy keletkínai) vasútépítés főhadiszállása volt itt, aztán közlekedési csomóponttá fejlődött az orosz-japán háború és az első világháború

során. A Távol-Keleten létező legnagyobb orosz közösség otthona lett, nagyrészt a bolsevik forradalom menekültjei népesítették be, a nagyvárosi légkört pedig a japán, koreai, kínai-mongol és zsidó közösségek biztosították. Amikor Kitty a szervezés közepén volt, Ágnes Smedley azt mondta, szeretné összeismertetni Earlt Harry Terrasz-szal, egy New York-i üzletemberrel. Kitty beszélt Earllel, akinek nem volt kifogása ellene. így Terras, egy magas, sportos fiatalember, szúrós sötét szemekkel, másnap ellátogatott hozzájuk és kijelentette, hogy pontosan tudja, kik ők és mi Earl feladata. Azt mondta, ő is a Komintern megbízásából jött, de nincs semmiféle kommunikációs csatornája. Azt is hozzátette megkapó őszinteséggel, hogy semmilyen bizonyítéka nincs kominternes kapcsolatáról, de ha Kitty megtenné neki, amire kérni szeretné, akkor harbini kollégái igazolnák őt. – Mit akar, mit tegyen? – kérdezte Earl. – Az egyik kínai elvtársunk tagja a soron következő moszkvai Komintern Kongresszusra készülő küldöttségnek – válaszolta. – Segítségre van szükségünk, hogy eljuthasson Harbinba. És ehhez szükségünk van számára egy alibire. Egy levél is van nálam, amit szintén el kellene vinnie a csomagjában. Terras elmagyarázta, hogy a háborút megsínylő Kínában a külföldiek és kísérőik az egyetlenek, akik még viszonylag szabadon utazgathatnak. A barátja, akit Vannak hívnak, nem jöhet komppal Dalienbe, mert Sanghajban szigorú behajózási ellenőrzések vannak, és lehet hogy kiszúrnák. És egyébként is, vigyorgott Terras, szegény Van tengeribeteg. Earl és Terras úgy döntöttek, hogy Van személyi titkárként és asszisztensként kísérje Kittyt. Korábban Earl – sosem lehet tudni, mikor jön jól – barátságot kötött Tao Sianggal a kínai Nemzetközi Bevándorlásügyi Hivatal vezetőjével. Earl most meghívta őt a házba és elmondta neki, hogy Kittynek üzleti ügyben Harbinba kell utaznia, és mivel ő nem tarthat vele, nem szeretné, ha egyedül menne erre a hosszú és veszélyes útra. Azt szeretné, ha személyi

titkára elkísérhetné Kittyt az útra, és megkérte Taót, hogy állítsa ki Van számára a szükséges úti okmányokat. Tao boldog volt, hogy segíthetett régi barátján, Harrisonon, és pár napon belül kiállította a papírokat, Van fényképével, egy hamis névre. Az előkészületek befejeztével Kitty és Van átvágtak a központi pályaudvar örvénylő tömegén és elfoglalták első osztályú helyeiket. Csak százkilométernyit utazhattak, amikor meglátták a háború első jeleit: lebombázott állomások, a töltéseken szédülten billegő kisiklott vonatok. A vonat csak lassan haladt, és gyakran megállt, mellékvágányokra hajtott, néha a semmi közepén. Aztán egy mély szurdok szélén végleg megállt, mert az állványhidat nemrég felrobbantották. A mozdonyvezető hosszan meghúzta a vonatsípot, kétségbeesett segélykérés gyanánt, az őr azonban mégis végigment a kocsikon és közölte az utasokkal, hogy le kell szállniuk és egy darabon gyalog kell menniük, amíg el nem érik az újonnan épített fahidat. Kitty, Van és a többi utas engedelmesen leszállt, „az egy darabon”-ról viszont kiderült, hogy egyórás utat jelent, és a fahíd pedig néhány összetákolt deszka és egy korlát gyanánt szolgáló kötél. Az egész tákolmány veszélyesen imbolygott a morajló folyó felett. Kitty ment elsőként, próbált nem lenézni a szakadékba, ahol a víz dühödten csapódott a szikláknak. Van szorosan mögötte, kezét előrenyújtva, hogy elkapja Kittyt, ha megcsúszik. Kitty arra gondolt, ha becsukja a szemét, akkor talán könnyebb lesz, de akkor elvesztheti a talajt a lába alól. Valahogy végigaraszolt, mialatt a többi utas türelmesen várt mögötte hosszú sorban. „Megcsináltam!” kiáltotta diadalmasan. Van elismerően bólintott. Szinte egyáltalán nem beszélt angolul, de úgy tűnt, ha lassan beszélnek hozzá, megérti a lényeget. Valaki azt mondta, hogy meg kell várniuk a másik vonatot, amely a következő állomásról jön értük, és mivel leszállt az este, az utasok rögtönzött tábortüzek mellé kuporodtak. Az étel egyszerű volt, de nagyon jólesett, szinte semmiből készült, a gyerekeket pedig lefektették aludni. Kitty gyakran elcsodálkozott azon, hogy a kínaiak

milyen sztoikusán tudnak alkalmazkodni bármilyen helyzethez, aztán csatlakozott Vanhoz, aki a legnagyobb tűz melletti csoportban ült. A kínaiak halkan beszélgettek még egy darabig, aztán énekelni kezdtek. Egy nő észrevette, hogy Kitty kiszorult a körből, rámosolygott és intett neki, hogy húzódjon közelebb a tűzhöz. Egyre hidegebb lett és valaki egy favágókabátot terített Kitty vállára. Másnap reggel megjelent egy vonat, de ez csak a következő állomásig vitte őket, ahol azt mondták, át kell szállniuk. A tömeg határozott rendőri kordában tartása, ami oly magától értetődő volt Sanghajban, most nyilvánvalóan hiányzott, az utasok tolakodva, furakodva törtek utat maguknak a vasúti kocsikba. Ez a jelenet Kittyt egy, az oroszországi polgárháborúról szóló filmre emlékeztette. Van jó kötésű, a formaságokra nem sokat adó ember lévén kikönyökölte magának az utat, Kittyt maga után vonszolva. Semmi értelme nem volt az első osztályú kocsikat keresgélni, örültek, hogy megint haladnak, át a Nagy Kínai Síkságon, amely Nancsingnál kezdődött. Gondosan művelt földek húzódtak, amíg a szem ellátott, asszonyok művelték őket, gyermekeikkel a hátukon. A háborúnak szinte semmi jele nem volt, de a vonat hamarosan ismét lassítani kezdett, hogy elengedje a hadi szerelvényeket, amik azokat az alakulatokat szállították, melyek Csang Kaj-sek északi, Zhiang Zuolin elleni támadásait segítették; ő uralta Mandzsúriát 1917 óta. A Xianan folyónál egy harci övezetben találták magukat, ahol a japán csapatok közbeavatkoztak Zhiang oldalán, Tokió saját követeléseinek és befolyásának fenntartása érdekében. Gránátok robbantak a vonat közelében és a mozdonyvezető rátaposott a fékre, így az utasok fedezéket kereshettek a bokrok között, míg a lövések abbamaradtak. Amikor végre visszaszálltak a vonatra, az továbbra is csak állt, majd egy csapat katona jelent meg, erőszakosan áttörtek a kocsikon és kiválogatták a fiatalembereket, akik engedelmesen fejet hajtva leszálltak utánuk a vonatról. „Mi történik itt?” – kérdezte rémülten Kitty. Van tört angolsággal elmagyarázta, hogy a katonák erőszakkal besorozták ezeket a fiatalembereket, hogy Csang

seregében szolgáljanak a nagy támadás előtt. A katonák most feléjük haladtak a kocsin át és egy rangidős NCOtiszt nagy megbecsüléssel nézett Vanra, valahogy úgy, ahogy egy ültetvényes nézi a rabszolgapiacot, és mutatta neki, hogy szálljon le. Kitty rájött, mi is fog most történni, és vadul sikoltozni kezdett, hogy nincs joguk elvinni Vant, hogy az az ő titkára, ő pedig amerikai állampolgár, és így tovább. A katonák nyilvánvalóan egy szavát sem értették, de a vadsága mindenképpen megdöbbentette őket. Az egyikük leugrott a vonatról, hogy előkerítsen egy tisztet, aki nagy magabiztosan meg is érkezett. Kitty most őt kezdte támadni, Van úti engedélyét lobogtatva, közben Vant az inge ujjánál fogva rángatta magához. Nem tudni, hogy a tiszt értett-e valamit abból, amit Kitty mondott, kivéve azt, hogy „amerikai”, de ennek a szónak láthatólag nagy hatása volt. Valószínűleg rájött, hogy, mivel az Egyesült Államok támogatta Csang Kaj-seket a japánok ellen, jobb, ha nem húz ujjat ezzel a hisztérikus jenki nővel. Mindenesetre intett, hogy hagyják őket békén, aztán a katonák leszálltak, magukkal vonszolva az erőszakkal besorozott férfiakat is. A vonat aztán fokozatosan újra fújtatni kezdett, de nemsokára újra megállt, mert újabb harcok folytak előttük. Az utasoknak ismét le kellett szállniuk és órákig kellett a város körül kóborolniuk, mire Vannak sikerült egy kordét kerítenie, amivel eljutottak a Jangce partjára. Az egyetlen módja annak, hogy átjussanak az volt, ha felszállnak egy roskatag kompra, és mivel húsz vagy annál is több, a harci övezetből menekült ember szintén felküzdötte magát összes cókmókjával együtt, a komp egyre csak süllyedt és süllyedt a zavaros, okkerszínű vízben, míg a folyó át nem csapott a hajókorláton. A víz úgy fodrozódott, akár a tenger, és Kitty megdermedt a félelemtől, hogy a következő hullám már biztosan örök nyugvóhelyükre, a folyó iszapos fenekére küldi majd őket. Szerencsére sikerült átjutniuk, és újabb hosszú gyalogtúra után elértek az állomásra. A vonatok közlekedtek, de a Sanghajban kiállított jegyeik nem voltak érvényesek Zhiang Zuolin területén,

tehát új jegyeket kellett venniük. Egy újabb hétbe telt, mire átvergődtek Kínán, folyamatos megállások, átszállások és igazoltatások közepette. Az egyetlen kellemetlen tényező a kényelmetlen, de egyébként eseménytelen út során Tiensan közelében követke-zett be, Pekingtől délre, amikor a Khunkhuz (szó szerint „vörös szakállat” jelent) egy mandzsúriai rablóbandája megállította a vonatot és végigvonultak a kocsikon aranyat és ékszereket követelve. Kittynek oda kellett adnia egy kis aranygyűrűt és harmincnyolc dollár készpénzt, de a pénze többi részét a ruháiba rejtette, és a férfibüszkeség úgy diktálta, hogy nem alacsonyodtak le annyira, hogy egy nőt megmotozzanak. Tiensantól a vasút északkelet felé haladt a Bohai-öböl partja mentén Qiningdaonál, aztán Shenjangnál, át a Liao folyón Csangcsunba, ahol Kínába jövetelükkor átszálltak. Végre elérték Harbint, ahol rögtön egy menedékházba mentek, aminek a címét Harry Terras adta meg nekik. Ez volt az első éjszaka, amit többékevésbé normálisan tudtak tölteni, és ha szerényen is, de megtömték a hasukat, Kitty pedig megcsillogtathatta pálcikaforgató tudományát. Másnap reggel elment a szovjet konzulátusra, és keresett valakit, aki beszélt németül vagy angolul. Egy Junona Szosznovszkaja nevű nő jelent meg, és pár perc beszélgetés után bevezette Kittyt Erich Tackéhoz, aki, ahogy azt Kitty folyékony beszédéből sejtette is, német származású volt. Csak később jött rá, hogy a férfi és Szosznovszkaja férj és feleség. Átadta Earl levelét a Profintern részére, és mesélt Vanról, akit Tacke elmondása szerint már régóta vártak. Aztán a férfi Kittyt a sanghaji helyzetről kérdezte, és gondosan jegyzetelte is a beszámolót, amely nem csupán Kitty megfigyelésein alapult, hanem azon is, amit Earltől, Ágnestől és másoktól hallott. Amikor megemlítette Harry Terras nevét és átnyújtotta levelét, furcsa csend támadt. Tacke elvette a levelet, zavartan nézett Kittyre és azt mondta, nem emlékszik Terras nevére, bár, tette hozzá, nem ismeri „minden emberünk” nevét. Másnap Kitty egy hotelba költözött, és aktivizálta alibijét, ellátogatott egy

Singer képviseleti irodába. Elbúcsúzott Vantól is, akit soha többé nem látott. Néhány nappal később Van és a Komintern VI. kongresszusára induló többi küldött illegálisan átlépte a kínai határt és útnak indult Moszkva felé egy titkos akció keretében, melyet a központ parancsára Vaszilij Roscsin vezetett, akit Sanghajból áthelyeztek Harbinba. A japán és kínai titkosszolgálat folyamatos támadásai ellenére Roscsin Tackéval és másokkal együttműködve sikeresen feltartóztatta a japán diplomáciai levelezés kies bemenő forgalmát Harbinban, továbbá szereztek egy másolatot az úgynevezett Tanaka Memóriáiról. Ez egy titkos japán diplomáciai irat volt, ami a szomszédos mongol, kínai és szovjet területek bekebelezésének pontos menetrendjét tartalmazta, mellyel Japán ázsiai hegemóniáját kívánta volna biztosítani. A memorandum nagy szerepet játszott a korabeli sajtóban, és egyesek szerint fontos tényezője volt Japán és az Egyesült Államok elhidegülésének. A japán hatóságok viszont úgy vélték, hogy az amerikaiak lopták el az iratot, és kétségbe vonták annak hitelességét is. Három nap múlva Kitty hazaindult. Az út eseménytelen volt: vonattal a szokásos útvonalon Dalienig, aztán komppal Sanghajba, a Sárga-tengeren át. Mire hazaért, Earllel pont elkerülték egymást, a férfi csak egy cetlit hagyott neki, amin az állt, hogy táviratot kapott, amiben meghívták a Komintern kongresszusra. Valószínűleg ez volt az az utazás, ami egy rövid feljegyzésben szerepel a rendőrség aktájában is, miszerint látták visszatérni Sanghajba 1928. október 11-én a Cleveland Elnök nevű hajó fedélzetén Manilából. Ez a jelentés, amit később átadtak az USA Tengerészeti Hírszerzési Hivatalának, fedte fel, hogy Kitty Mrs. Morris néven egy ismeretlen címről a Joffre Avenue 1552-es szám 205-ös lakásában bérelt szobákba költözött. Ez az utca szelte ketté a francia koncessziót. Browder minden bizonnyal csatlakozott Kittyhez, hamis papírokkal, George Morris újságíróként szerepelt és egészen december 1-jéig maradt, amikor is Dalienbe indult, a Dalién Maru nevű hajón,

állítólag Berlinbe ment Szibérián keresztül. A rendőrségi akta szerint Morris postafiókot bérelt, de ehhez egy, a brit koncesszióhoz tartozó címet adott meg, ahol a rendőrségnek, fényképpel felszerelkezve, gyorsan sikerült az inassal azonosíttatnia Morrist mint Browdert. Alice Read néven Kitty is bérelt egy postafiókot a némileg nagyobb nevű Keleti Irodalmi Társaság nevében. Miután Browder útnak indult, a lakást a brit koncesszió területén egy „W. A. Haskell, másképp Sidlov vagy Lund nevű, amerikainak tartott” ember vette át, és a rendőrségi megfigyelők gyakran látták Kittyt leveleket és papírokat hozni. Talán csak véletlen egybeesés, hogy 1943-ban a moszkvai központ arról informálta a NKVD New York-i rezidentúráját, hogy egy német nemzetiségű, LUND nevű ügynök útban van, hogy az Egyesült Államokban illegális ügynökként működjön. Az eltelt időt tekintve elég valószínűtlen, de nem elképzelhetetlen, hogy a két ember egy és ugyanaz lenne. Amikor a peripatetikus Earl visszatért Moszkvából, azt mondta, újabb viszály alakult ki a CPUSA egyes frakciói között, és egyáltalán nem tesz neki jót, hogy így kispadra van ültetve itt Kínában. Itt az ideje hazamenniük. Tehát Earl és Kitty 1929 februárjában elhagyták Sanghajt (bár a rendőrségi akta szerint az indulás időpontja június 25-e volt). A Hoten Marun utaztak Dalienbe, ahol Kitty azt mondta a japán hatóságoknak, hogy New Yorkba tart, és a hamis San Franciscó-i útlevelét használta, melyben 1879 szerepelt születési dátumként. Elképzelhető, hogy ez a kis fortély egyszerűen egy félreolvasható „1899” volt. A pár megszakította útját Moszkvában, ahol Earl ideje nagy részét a Komintern végrehajtó bizottságában töltötte, és ahol egyik délután Kittyvel örömmel vették észre, hogy Morris Childs, a „Vörös Tejesember” az egyik kávézóban üldögél. Browder ajánlására helyet adtak neki a Komintern Lenin iskolájában, ahol a jelölteket a propagandaterjesztés és a felforgatás-ösztönzés tudományára oktatták. Browder azt mondta Kittynek, hogy Childs szerinte őszinte

ember, jó érzéke van az üzlethez, és reméli, hogy megkapja a párt kincstárnoki helyét. (Browder Childs-ba vetett feltétel nélküli bizalma sajnos tévedés volt, mert a férfi később elszánt antikommunista lett. Childs első posztja, miután visszatért Moszkvából, a párt wisconsini kerületi szervezője volt, majd 1935-ben hasonló, de nagyobb horderejű megbízást kapott Chicagóban. Később New Yorkba költözött, és 1946-ban a párt lapjának, a Daily Workernek a szerkesztője lett. 1947-ben elvesztette az állását, az egészségét és a feleségét az egyik végeláthatatlan párton belüli csatározás alkalmával, és kiábrándulásában, bátyja, Jack ösztönzésére az FBI titkos informátora lett. Amikor a párt az 1950-es évek végén visszafogadta kegyeibe, feladata az volt, hogy anyagi támogatást kérjen a Szovjetuniótól. Az elkövetkezendő tizenhét év során Childs állítólag ötvenkétszer utazott Moszkvába és beutazta szinte az egész kommunista tömböt. Magas szintű találkozói minden részletéről beszámolt az FBI-nak, és a folyamat során több millió dollárt juttatott szovjet titkos forrásokból Kanadán keresztül a CPUSA-nek, amiből Jack állítólag lecsapott magának egy részt, mielőtt 1991-ben, nyolcvanegy esztendős korában meghalt. Ehhez a kettős élethez elég vastag bőr kellett. Az 1950-es években, a régi családi barátságra hivatkozva, a Harris család egyik tagja tanácsot kért Morristól, hogyan is feleljen a képviselőház Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottsága idézésére. Hogy az FBI sugallatára, vagy sem, Morris mindenesetre azt javasolta, hogy az illető hivatkozzék az Ötödik Záradékra, amit az később, szerencsére, nem fogadott meg.) A Sanghajban töltött utolsó néhány hónap kapcsolatuk utolsó időszakának bizonyult. Egyre nehezebb lett Earllel együtt élni, egyre magánakvalóbb és türelmetlenebb lett. Különös módon életük első veszekedését és az elhidegülés kezdetét a 4000 éves, egyszerűnek tűnő, de nagyon is kifinomult és bonyolult kínai játék, a Go robbantotta ki, melyben az iskolázatlan Kitty valahogy mindig túljárt leleményes férje eszén. Mikor megelégelte, hogy folyton Kitty

győz, dühöngeni kezdett, ami visszatekintve a gondok első jelének tűnt, bár a dolognak voltak más összetevői is. Lehet, hogy akarattal távolodott el Kittytől, mert rájött, hogy a sanghaji küldetés végeztével nehéz lesz lepleznie másik két feleségét és életét a Transzszibériai Vasút két végén. Az is lehet, hogy választania kellett, és hideg fejjel kikombinálta vagy egy homályos moszkvai valaki megsúgta neki, hogy a személyes érdekét és a pártbeli karrierjét is jobban szolgálná, ha Rajsza és közös gyermekük mellett maradna.

Ötödik fejezet A barát barátja

1930. január közepének fagyos Moszkvájában Artúr Artuzovot, az OGPU kémelhárító osztályának vezetőjét és a INO külügyi részlege vezetői posztjának várományosát magához hívatta az OGPU elnöke, Vjacseszlav Menzsin-szkij. A ragyogó nyelvész és egyes híresztelések szerint rendkívüli polihisztor, Menzsinszkij szentpétervári lengyel családból származott és számos, forradalmárként száműzetésben töltött év után vált hírszerzővé Artuzov csupán zenerajongó, művészetkedvelő papucsférj volt, aki, bár kánelhárító munkájában nagyon hatékonynak tartották, meglehetősen furcsa gyökerekkel bírt ahhoz képest, hogy szovjet kémelhárító volt, ugyanis egy Frauchi nevezetű svájci olasz sajtkészítő fiaként a cári Oroszországban telepedett le. – Artúr Krisztianovics – kezdte Menzsinszkij –, beszámolót kell készítenünk a Politburo számára. Ön áttekintette az INO aktáit, és személyesen is részt vett a nagyobb ügyekben. Fogalmazzon meg egy előadást három fő témáról. Először is arról, mi mindent értünk el az elmúlt három év során. Másodszór arról, hogy hol és miért rontottunk el valamint, továbbá hogy milyen következtetéseket vontunk le. í|armadszor pedig arról, hogyan szeretnénk munkánkon Javítani. – Ki tartja az előadást, Vjacseszlav Rudolfovics? – kérdezte Artuzov. – Ön. Trilliser beteg, és nem tudom, felgyógyul-e addigra. Gondosan be kell gyakorolnia. Ha elkezdenek kérdezősködni, olyan dolgokba is belemehetnek, amire nem is gondolna, és nagyon keményen rászállnak a dolgokra. Az előadásnak tíz nap múlva kell a

központi bizottsághoz kerülnie, tehát rengeteg ideje van, hogy teljesítse a feladatot. Mivel Artuzov kikezdhetetlen memóriával volt megáldva, és emlékezett minden egyes ügyre, minden sikerre és bukásra és az elszalasztott lehetőségekre is, még aznap le tudta tisztázni az előadás nagy részét. Már sokat gondolkodott az új munkáját illetően és tisztában volt a jövőbeli lehetőségeivel. Egy Politbürónak szánt előadáshoz azonban több kellett, mint ötletek, pontos tényekkel és szereplőkkel kellett alátámasztani a leírtakat, jól megindokolt és tömör javaslatok kellettek, mindezt egy jól megfogalmazott írás keretében. És bár a Politburo előre megkapja az előadást, talán még néhány homályos kiegészítéssel is megtoldva, lehet, hogy csak tizenöt percet adnak az ügy kifejtésére, ami azt jelenti, hogy aprólékos gyakorlásra lesz szükség. Artuzov utasította az egyik beosztottját, hogy fogalmazza meg az első részt az eredményekről. Bízott abban, hogy később még kiegészítheti és átnézheti azt. Úgy döntött, hogy ő maga fog a második, legkényesebb résszel megbirkózni a sikertelenségekről, azok okairól és a levonandó következtetésekről. Az előadásnak őszintének kellett lennie, de nem sodorhatta veszélybe azokat a tiszteket sem, akik részt vettek a kérdéses ügyekben és nem voltak felelősek azok bukásáért. A szolgálatra mint egészre sein vethetett rossz fényt, mert számos bukásnak a szolgálat hatáskörén kívüli okai voltak. Artuzov tanulmányozni kezdte a sikertelen vagy elbukott akciókról, az ellenséges szolgálatok behatolásairól, az árulókról és disszidensekről szóló memorandumok aktáit, és úgy döntött, hogy 1927-nél kezdi, amely emlékei szerint nagyon nehéz év volt. Márciusban a lengyelek felgöngyölítették a szovjet hálózatot Varsóban, aztán a török hatóságok szovjet ügynököket tartóztattak le az isztambuli szakszervezetben, áprilisban pedig a pekingi rendőrség kutatta át a szovjet konzulátust, és számos akció dokumentumait megkaparintotta. Nem sokkal később hasonló

razziák voltak Sanghajban, Tiencsinben és Kantonban is, bár ott a rendőrég üres kézzel távozott. Nem sokkal később a svájciak letartóztatták a helyi kommunista párt egyik tagja által irányított hálózat nyolc tagját, majd májusban az osztrák külügyminisztérium több hivatalnokát is, mert titkos dokumentumokat adtak át a szovjeteknek. És végül: a brit rendőrség arcos-i razziája miatt az angol-szovjet kapcsolatok is erősen megromlottak. Azonkívül ott volt még a harbini konzulátus elleni razzia, ahol Tacke felesége, Szosznovszkaja nyugodtan kisétált a rendőrkordonon keresztül a ruhája alá rejtett titkos iratokkal, úgy téve, mintha terhes lenne. Artuzov sokáig próbálta összefoglalni az akta lényegét és levonni a tanulságokat. A legnyomasztóbb következtetése az volt, hogy amikor rosszul alakultak a dolgok, az veszélyeztette a hivatalos szovjet diplomáciai küldetéseket és konzulátusokat is. Elhatalmasodott a szovjetellenes hangulat, olyannyira, hogy volt, ahol megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok. Mi több, azok a hírszerzőtisztek, akik a szovjet szervezeteken kívül dolgoztak, állandó megfigyelés alatt álltak, és a bukás visszahatott a diplomatákon kívül a helyi kommunista pártokra is. Mindez a Szovjetuniót védekező állásba kényszerítette, hiszen folyamatosan magyarázniuk kellett a bizonyítványukat. Ha a diplomáciai kapcsolatok elhidegültek, akkor megszűnt a szovjet ügynökökkel való kapcsolat, és a nagy erőfeszítések és rengeteg idő árán kiépített hálózatok egyetlen éjszaka alatt feleslegessé váltak. Amint a megoldáson elmélkedett, Artuzov firkálgatott magában. Egy fehér lap közepére egy épületet rajzolt, amely a diplomáciai küldetést szimbolizálta, köré egy csomó kis ösvényt, melyek a ház hátsó bejáratától kis terekhez vezettek, ezek az egyes ügynököket és hálózatokat szimbolizálták. Aztán kihúzott néhány ösvényt, másokat pedig szaggatott vonallal helyettesített, mindig újabb és újabb alternatív rendszert kigondolva az akciók titkos működtetésére. A Politburo január 30-án ült össze. Menzsiszkijt, Artuzovot és Trillisert kiszabott időpontra rendelték be, és az elnök, Molotov,

Artuzovot kérte szólásra. „A munkánk eredménye…” – kezdte, de Sztálin, aki nyughatatlanul járkált körbe a teremben, a pipájával intve félbeszakította. – Artuzov elvtárs – morogta –, tudjuk, mit írt. Olvastuk az előadást. Lépjünk tovább a következő pontra. – Ami a bukásainkat illeti… – kezdte újra Artuzov. – Igen, igen, már azokat is ismerjük. Mint már mondtam, olvastuk az előadását. Nehéz ezt egy olyan embernek mondanom, akiben oly nagy a bizodalmunk, de amit nem értek, az a következő: miért van az, hogy amikor nem sikerül a munkájuk, akkor az mindig az államra, a pártra és a többi kommunista pártokra üt vissza? Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a dolgok időnként nem sikerülnek, hogy tudnánk a munkát úgy szervezni, hogy a kárt lokalizálni tudjuk és a nemzetközi érdekeink ne sérüljenek? Hogy tudnánk úgy szervezni a dolgokat, hogy ha egy ügynökünk elszáll, ne szaglásszanak az ellenség vérebei a nagykövetség ajtajánál? – Sztálin elvtárs – válaszolta –, ezen már sokat gondolkodtunk, és arra jutottunk, hogy be kell zárnunk a legális diplomáciai és szakszervezeti rezidentúráinkat, és egy teljesen különálló, illegális ügynökhálózatot kellene kialakítanunk. Az ügynökök titokban dolgoznának mint külföldi nemzetiségűek, és saját kommunikációs vonalaik lennének a Központtal. – Érdekes gondolat – mondta Sztálin –, de tudja, Lenin elvtárs azt tanította, hogy meg kell találni a helyes egyensúlyt a legális és illegális eszközök között. Amit mondott, kétségkívül a pártra vonatkozott, de ugyanúgy érvényes a hírszerzői munkára is. A hangsúlyon van a lényeg. Mindenképpen helyezzünk nagyobb hangsúlyt az illegális akciókra, de továbbra is működtessük a legális rezidentúráinkat is a tengerentúli küldetések során – Sztálin elhallgatott, de mivel senki nem kívánta megtörni a csendet, folytatta – Lenin elvtárs mindig hangsúlyozta, milyen fontos a megbízható kommunikáció. Mint tudják, nagyszabású és kiszámítható ügynökhálózatot működtetett az Iszkra című lapon

keresztül. Ez azt jelenti, hogy megbízható futárokra van szükségünk. Ismétlem, megbízhatóakra. Ha nem így lesz, oda az összes erőfeszítésünk. És végül hírszerzőtisztjeinket különleges iskolákban kell képeznünk, ahol teljesen folyékonyán megtanulhatják az adott ország nyelvét, és belemerülhetnek az ottani életmód tanulmányozásába. Tehát részletes tervet szeretnék kapni önöktől egy illegális szolgálat felállítására. Folytassák… Mikor Artuzov befejezte, Sztálin összefoglalta: – A hírszerző szolgálatunk szerzett már némi hasznos tapasztalatot. Kétségkívül sikeresek voltak a fehér emigránsok elleni akciókban és a politikai hírszerzés terén. De még mindig nem azt nyújtják, amit a vezetőség elvár. A nemzetközi helyzet egyre bonyolultabbá válik, tökéletesen informáltnak kell lennünk a lehető legtöbb kérdésben. Legfőképp arról kell hírt szereznünk, hogy mit terveznek ellenünk a legnagyobb kapitalista hatalmak. Főleg NagyBritanniára, Franciaországra, Németországra, Japánra és a környező országokra kell koncentrálniuk. Meg kell tudniuk, hogy ezekben az országban a vezető körök mivel tudnának minket anyagilag és gazdaságilag blokád alá vonni. Meg kell szereznünk a titkos katonai és politikai szerződéseik másolatait. És végül a szovjet iparnak hírek kellenek az új technikai fejleményekről, tervezési és gyártási rajzok és tervek kellenek, olyan dolgok, melyeket üzleti úton nem lehet megszerezni. Azt hiszem, Artuzov elvtárs meg fog birkózni ezekkel a feladatokkal. És egy hasonlóan magas rangú helyet találunk majd Trilliser elvtársnak is – fejezte be mondókáját Sztálin, és mindezt híven jegyzőkönyvezték a Politbürónál. Nem sokkal ezután Artuzovot kinevezték az INO vezetőjévé, Trillisert pedig a dolgozók és földművesek felügyelőségének helyettes népbiztosává. Trilliser Asztrahánban született 1883-ban, börtönben ült és száműzetésben volt cárellenes forradalmi tevékenységek miatt, és a legendás Felix Dzerzsinszkij, a Cseka alapítója vezette be a hírszerzési munka rejtelmeibe. 1935-ben a felügyelőségen töltött átmeneti időszak után, amely valószínűleg

csak egy kis parkolópálya volt, Trillisert kinevezték a Komintern OMS, vagyis a külügyi kapcsolatok osztálya élére. Ez egy szigorúan titkos szervezet volt, amely kéz a kézben dolgozott az OGPU-val a külföldi kommunista pártok finanszírozásán, illetve a Komintern külföldi tevékenységeinek a szervezésében. A Lubjankába visszatérve Artuzov nekilátott az új illegális szolgálat felállításához. Részben Sztálin javaslatait felhasználva felállított egy külföldi nemzetiségű férfiakból és nőkből álló hálózatot, akik futárként szolgáltak. Mind a legális, mind az illegális rezidentúrák részt vettek a toborzásukban, csakúgy, mint a Központból érkezett tisztek. Kitty számára mindez persze még a jövő, mert 1929 február közepén Earllel hazatértek New Yorkba, a CPUSA hatodik kongresszusa pedig csak a következő hónapban kezdődött. Earl belevetette magát a pártmunkába, beleértve a többségi és kisebbségi frakciók közötti tárgyalásokat is, miközben a kongresszus maga, amely március 1-től 9-ig tartott, a Komintern figyelmeztetésén vitatkozott, miszerint vigyázni kell a jobboldali opportunizmussal. Ez Lovestone főtitkár leváltásához és a Foster- Browder-féle frakció hatalomátvételéhez vezetett. Earlt most még inkább felőrölte az új és még hevesebb harc, melynek epicentrumain New York és Moszkva osztozott. Ennek a része volt a Komintern végrehajtó bizottságának az az ülése, ahol ő képviselte a CPUSA-t. Ezt követően 1929 októberében Lovestone-t kizárták a pártból. Ezzel majdnem egy időben omlott össze a Wall streeti tőzsde, az Amerikában és a világon valaha látott legnagyobb gazdasági válság előszele volt. De gazdasági válság ide vagy oda, a pusztító harc, amelybe Browder belekeveredett, továbbra is hevesen dúlt, felemésztve napjának minden percét, de még az éjszakáit is. Amikor Kitty visszatért New Yorkba, kivett egy kis szabadságot és felkereste a családját. Apja súlyos beteg volt, haldokolt, az anyja pedig, aki, bár még csak hatvanhárom volt, rohamosan öregedett, minden idejét az apja ágyánál töltötte. A nővérét, Jennyt, aki már

férjhez ment egy ideje és gyermekei is voltak, teljesen lefoglalta a háztartás. Mind Jenny, mind az anyja megtartották és büszkék voltak brit állampolgárságukra, és ami azt illeti, Kitty sem volt más e tekintetben, hiszen Kanada brit fennhatóság alá tartozott és az állampolgárait is brit alattvalóknak tekintették. Bár jóban voltak, Kitty és Jenny nem állt igazán közel egymáshoz, az értékrendjük és az érdeklődési körük túlságosan különböző volt, noha a Harris család történetéről szóló tanulmányok szerint Jenny volt az első, aki átvette szülei szocialista és kommunista meggyőződését, és aztán ő fertőzte meg testvéreit is vele. Kittynek Nancy nevű nővérével volt nagyon jó a kapcsolata. Ő is férjnél volt, két gyermekkel, valamint két, még mindig otthon élő testvérével: Jessie-vel, aki tizenhét éves, vidám kislány volt, és a fogyatékos Tillyvel, aki akkor huszonegyedik évében járt. Kitty legtöbb szabadidejét velük töltötte. Ez idő tájt huszonöt éves öccse, Abe befejezte a testnevelés szakot és edzőként dolgozott, a huszonkét éves Harry pedig egy irodában helyezkedett el. Nancy férje, Thomas Bell, mogorva glasgow-i fickó volt, elkötelezett kommunista, aki épp befejezte a Komintern Lenin iskoláját, ahová hamis útlevéllel, Milton Hathaway néven utazott, valószínűleg ez a név hívta fel rá az FBI figyelmét is. Azt, hogy a nevet melyik irodalomkedvelő pártbeli útlevélhamisító agyalta ki, már sosem tudjuk meg. Kitty találkozott Margaret Browderrel is, aki épp akkor tért vissza egy Profintern-megbízásból Moszkvából. Elszomorodott, mikor meghallotta, hogy Margaret második házassága is válságban van. (Ez 1929-ben válással végződött.) Bár Kitty elárulta Margaretnek, hogy a dolgok közte és Earl között sem mennek a legfényesebben, Margaret, úgy tűnik, hallgatott bátyja Raiszával való kapcsolatáról, ahogy az első feleségével és családjával kapcsolatos zűrjeiről is. Browderék nem voltak túl gazdagok, és a moszkvai milliomosokról szóló legendákkal ellentétben Earl párttól kapott

fizetése elég kevés volt, ezért Kittynek is állást kellett vállalnia. Talált is egyet, az amerikai néger munkások kongresszusánál, ahol 1931 márciusáig dolgozott, de mivel jótékonysági szervezet voltak, nem tudtak túl sokat fizetni, ezért Kitty elment és jobb hely után nézett 1931 márciusában. Ez aligha lehetett könnyű a válság idején, ezért Nancy azt javasolta, hogy Kitty forduljon az Amtorghoz, a szovjet szakszervezeti szövetséghez. A párt ajánlásával a háta mögött, amit csak megerősített Earl pozíciója, Kitty az Amtorgnál kezdett dolgozni titkárnőként 1931. május 20-tól egészen 1932 áprilisáig. 1931-ben az Amtorg egy volt az egyesült államokbeli néhány szovjet szervezet közül. A Szovjetunióval való hivatalos diplomáciai kapcsolatok 1933-ban történt felvételéig semmiféle szovjet szakszervezeti akció nem történt Amerikában, ezért az Amtorg volt az ipar és a kereskedelem egyetlen csatornája, következésképpen amerikai üzletemberek hada rohamozta meg az Amtorgot, akik mindannyian a Szovjetunióval szerettek volna üzletet kötni. Ez a hullám csak nőtt a válság idején, mert a Szovjetuniót megbízható és hitelképes nemzetközi üzleti partnernek tekintették. Az odalátogató üzletemberek mindent megtettek, hogy megnyerjék maguknak az Amtorg munkatársait, a legutolsó titkárnőig mindenkit, így aztán Kittyt is sokszor meghívták ebédelni vagy kávézni, bár vendéglátói sokszor csalódottan távoztak, mivel nem volt hajlandó velük üzletről társalogni. 1931 vége felé Kitty boldogan fedezte fel az egyik látogatóban Harry Terras-t, ugyanazt a Harryt, aki megkérte őt, hogy vigye el Vant Harbinba. Üzleti ügye volt az egyik mérnökkel, de amikor visszatért, megkérdezte Kittyt, ahogy azt más látogatók is gyakran megtették, főképp azért, mert Kitty nagyon vonzó volt, hogy nem vacsorázna-e vele. Az 58. utca és a Lexington Avenue sarkán találkoztak, és Harry elvezette a lányt kedvenc manhattani éttermébe, az Henri Quatre-ba. Az utcáról egyenesen egy középkori kastélyba lépni elég meglepő volt, a lépcső tetején két lovag állt

teljes fegyverzetben, karddal a kézben. Az alagsori étterem Harry szerint valódi tizenkettedik századi stílusban volt kialakítva, három festmény is lógott IV. Henrikről a falon. Az elsőn a trónján ült, koronával a fején, kezében jogarral. A másodikon elterült, mezítláb és alázatosan, VII. Gergely pápa lába előtt, míg a harmadikon haragos és fensőbbséges pózban ábrázolták, amint kitiltja a pápát a királyságából. A mesterséges középkori hatást megzavarta egy hosszú nyakú tunikában a sarokban kuporgó szomorú férfi jelenléte, aki mélabús orosz népdalokat énekelt, amit a balalajkáján kísért. – Hogy tetszik? – kérdezte Harry. – Legalább nem mindennapi – bólintott Kitty az énekes felé – Lehet, hogy nem találtak trubadúrokat New Yorkban, bár annyian keresnek munkát, hogy azt gondolná az ember, akár ókori görögöt is találhatnának, ha akarnának. Harry nevetett, majd leültek, beszélgetni kezdtek, és alig tudták abbahagyni. Kitty elmesélte kínai kalandjait Vannal, és már a jó oldalát is látni tudta annak, hogy egy fahídon kellett átkapaszkodnia, hogy megmentette Vant az erőszakos toborzóktól és hogy banditák támadták meg. Azt is elmesélte, hogy mikor megemlítette Harry nevét a szovjet konzulátuson, azt állították, hogy nem ismerik. – Érthető – mondta Harry lágyan. – Nem várhatjuk, hogy mindenkit ismerjenek a szervezetből. Beszélgettek a boldogulásról, a megélhetésről így a válság idején, és Kitty bevallotta, hogy manapság ritkán látja a férjét, mert az beköltözött a párt főhadiszállására, hogy közel legyen az eseményekhez. Nosztalgiával beszélt arról, milyen izgalmas is volt az élet ott Sanghajban, pedig mindenki azt gondolta unalmas, aztán beszélt a dzsakartai és a manilai utazásairól is, arról, hogyan szaladt el a rendőrség elől Hongkongban és töltött három napot egy gőzös fedélzete alatt bujkálva. -Látom, elég sok földalatti tapasztalatod van – mondta Harry

tettetett meglepődéssel. – De képzelem, hogy eleged lehet már az utazásokból. – Egyáltalán nem – jelentette ki Kitty. – Nem tudok nyugton ülni, unatkozom. – Ebben az esetben lenne egy ajánlatom a számodra. De előbb fel kell tennem néhány kérdést, és teljesen egyenes válaszokat várok. – Valójában elég sokat kérdezett, a párthoz, a Kominternhez, a kommunista Oroszországhoz való viszonyulásáról és többek közt arról, hogy mit szólna ahhoz, ha hosszabb időszakokra távol kellene lennie a férjétől. Kitty minden bizonnyal jól felelgetett, mert egyszer csak azt mondta: – Szeretném felajánlani neked a lehetőséget, hogy világot láss, és közben valami mást is csinálj, az ügyet szolgáld, amelyben hiszel, és abból, amit elmondtál, tudom, hogy segíteni szeretnél. Egyszóval szeretnélek több évre futárként Európába küldeni téged. Egy barát barátja. – A Kominternhez? – kérdezte. – Hát… – hezitált Harry – valami Komintern-féléhez. De te dolgoztál már földalatt, tudod, hogy nem szabad kérdéseket feltenned. Minél kevesebbet tudsz, mielőtt az szükségessé válna, annál jobb. De azt elmondhatom neked, hogy a háború és a fasizmus ellen fogsz dolgozni. – Találkoztam már velük, négy éve Németországban. Szörnyű volt. Mondd – kérdezte Kitty izgatottan –, amit kérsz tőlem, az segít majd Oroszországon? – Igen – mondta Terras határozottan. – Akkor megteszem – jelentette ki Kitty. Még beszélgettek egy darabig, aztán Terras bevallotta, hogy a találkozásuk nem volt véletlen. Miatta ment az Amtorghoz, és rengeteg mindent tudott róla. – Lehet, hogy nem találkozunk többet – mondta –, de az

embereim kapcsolatba fognak lépni veled a nevemben, és akkor azt fogják mondani… – egy pillanatra elgondolkozott, aztán az étterem falára nézett: – Meg fogják kérdezni, hogy „Miért ment IV. Henrik Canossába?” Erre te azt feleled: „Hogy megtévessze Gergely pápát.” Jegyezd meg. Nem azért, hogy bűnbánatot tartson, ahogy az a történelemkönyvekben áll, hanem hogy megtévessze. Lehet, hogy Henrik nem volt hírszerzőtiszt, de tudta, hogy az ellenséget meg kell téveszteni. Mikor elköszöntek egymástól az étterem előtt, Harry magasba lendítette ökölbe szorított kezét a kommunista köszöntés szerint, és azt morogta „Vörös Front”, mielőtt végleg eltűnt volna Kitty életéből, mintha soha nem is létezett volna. Ennek a beszervezésnek, ennek a nagyon jelentős eseménynek a részleteit szinte teljesen kitörölték Kitty NKVD-s aktáiból. A 214. oldalon csak ez a megjegyzés áll, melyet Pavel Szudoplatov írt alá: „Hogy ki és mikor szervezte be, ismeretlen.” Később, egy külön oldalon ez az egyetlenegy mondat áll az aktában: „Beszervezte Harry Terras, 1931. Ez utóbbi személyazonosságát nem sikerült azonosítani. Nincs nyoma akciós feljegyzéseknek.” Ez az adathiány egyáltalán nem jellemző az NKVD aktáira, melyekben minden jelentéktelennek látszó adatot gondosan feljegyeztek, talán Sztálin tisztogatási akcióinak köszönhetően. Ha Terrast, mint oly sokan másokat is, kivégezték mint „a nép ellenségét”, akkor valószínű, hogy valaki megtisztította az aktát, hogy megvédje Kittyt az állítólagos bűnök sarától. Az egyetlen fennmaradt utalás egy másik aktában található, amelyben egy „Táras” nevű illető szerepel a rezidentúra költségigénylésén mint futárok beszervezője, a GIN és GYPSY nevekkel kapcsolatban. Az aktához csatoltak egy üzenetet is a központ részéről, egy bizonyos ARTYOM-ról, ez volt Boris Berman, a berlini rezidens fedőneve: „Sürgősen küldjék el GIN és GYPSY önéletrajzát és azt, hogy ki szervezte be vagy bízta meg feladattal őket.” GYPSY természetesen Kitty fedőneve volt, GIN pedig, aki a

későbbiekben ANNA-ként is szerepelt, az akták tanúsága szerint Margaret Browder volt, akit szintén 1931-ben szervezett be, szinte Kittyvel egyidőben, szintén egy bizonyos „Táras”. Az archívumok további vizsgálata során felbukkant egy memorandum, amely szerint TÁRAS, úgy is, mint Terras, valójában Abraham Einhorn fedőneve volt, akit később idegen kémtevékenység és összesküvésben való részvétel vádjával letartóztatott az NKVD, majd a legfelsőbb bíróság hadügyi kollégiuma halálra ítélte és ki is végezték. A memorandum arról is említést tesz, hogy GYPSY és GIN ismerték egymást, ez további fontos információ a két ügynök személyazonosságának felderítésében. Ami a beszervezőt illeti, Einhornt kiváló hírszerzőtisztként tartották számon. A Tanulmányok az orosz külföldi hírszerzés történetéről második kötete szerint Abraham Joszipovics Einhorn a Szolgálat legaktívabb hírszerzőtisztjei közé tartozott tudományos és technikai vonalon. Odesszában született 1899-ben, 1919-ben az Állami Biztonsági Szervezet tisztje lett és harcolt a polgárháborúban. Illegális ügynökként járt Törökországban, Görögországban, Palesztinában, Franciaországban és Németországban. 1925-ben kezdett az INO-nál szolgálni, 1926-1927-ben Olaszországban volt a legális rezidentúrán, ezután illegális ügynökként dolgozott az Egyesült Államokban. Ez idő alatt Kínába és Japánba is elutazott, hogy végrehajtsa a Központ utasításait. Az Egyesült Államokban vállalatot is alapított (egy amerikai üzletemberrel, aki az elnök szerepét töltötte be), hogy megszervezhesse a hadi áruk Szovjetunióba szállítását harmadik világbeli országokon keresztül. Igor Damaszkin információi szerint Einhorn az Egyesült Államokban beszervezett egy POP (PRIEST) fedőnevű ügynököt is, akinek jó kapcsolatai voltak a kormányban és az üzleti életben, és számos vállalat mellett a kormánynak is adott tanácsokat a szovjet piaccal kapcsolatban, valamint nagy szerepet játszott a háború alatt a Szovjetunióba tartó hajószállítmányok megszervezésében is a Kölcsönbérlet-program keretében. Azt, hogy PRIEST és az amerikai

cég elnöke egy és ugyanaz a személy volt-e, már soha nem tudjuk meg. Einhorn és hálózata nagy szerepet játszott üres amerikai és kanadai útlevelek beszerzésében is (néhányban már benne volt az osztrák és német vízum) az illegális ügynökök számára.

Hatodik fejezet Kémjátszma

Kitty felébredt, nagyot nyújtózott, mint egy macska, és kinyitotta a szemét. Hatalmas hullámok látványa fogadta a hajóablakon keresztül. Még egy ilyen nagy óceánjárónak, mint a Queen Mary, is küzdenie kellett a viharos hullámokkal, a hajó kérlelhetetlen ritmusban emelkedett és süllyedt, ahogy az orra a habokat szelte. A legtöbb utas már rég elfoglalta hálóhelyét, szörnyen tengeribetegek voltak. Kitty kedvesen átpillantott kabintársára, aki zöldesszürkén, rettenetesen izzadva feküdt, szemeit szorosan becsukva. Kitty már érzéketlen volt erre. Épp ellenkezőleg, amikor csak tehette, felment a felső fedélzetre, hogy megnézze a dühöngő tengert, amely olyan volt, mint egy mesekönyvbeli képen: viharos, az alacsonyan szálló fekete felhőket villámok hasították ketté, és a mennydörgés folyamatos morajlássá egyesült a tenger zúgásával. Kitty az egészet a tajtékoktól csapdosott ablaküveg biztonságos menedékéből nézte, miközben elképzelte, milyen lenne most kint a vízen egy kis halászcsónakban. „Az ember úgy hánykolódik az Életben, mint egy törékeny bárka a hatalmas hullámok között.”, idézte fel magában az egyik gyermekkori verseskönyvéből. „Pont úgy, mint én.” Nevetett magában, azon tűnődve, vajon mi felé is hajózik éppen, milyen viharok leselkednek még rájuk és mi várja az út végén. Gondolatban visszatért az elmúlt, New Yorkban töltött hónapokhoz, amikor ő és Earl már csak barátok voltak. Earl szinte soha nem volt otthon, a párton belüli viszályok során próbálta megfékezni a kedélyeket. Ezért járt Moszkvában is, ahol részt vett a Komintern végrehajtó bizottságának ülésén. Megkapta a legfőbb pozíciót, ő lett a főtitkár,

azonban bár Lovestone-t, Gitlow-t és néhány más prominens tagot kizártak a pártból, ők a központi bizottsághoz benyújtott panaszok sorával tüzelték tovább a kedélyeket, és próbálták támogatóul megnyerni a köznépet. A párt tagsága nevetséges, alacsonyra csökkent, csupán 9000 tagja volt, és a politikai befolyása Amerikában, mely fénykorában is csak elenyésző volt, most egyenlő lett a nullával. Amikor Kitty közölte Earllel, hogy egy időre Európába megy, Earl egyetlen reakciója a dologra, aggodalmai közepette, csak egy bólintás volt, mivel házasságuknak akkorra már úgyis vége volt. (Ekkoriban jelent meg egy Earlről munka közben készült tollrajz az egyik legvalószínűtlenebb helyen, a kezdőnek számító, ám nehézsúlyú amerikai üzleti újságban, a Fortune-ban. A szerző személye is meglehetősen furcsa volt – az esszéista és fotós Walker Evans. Egy hosszú és elgondolkodtató, a CPUSA-ről szóló írásában a párt manhattani, alsó West Side-i főhadiszállásán tett látogatásáról írt, ahol a főtitkár és a bizottság foglalták el a felső emeletet egy kilencemeletes épületben, a 12. és 13. utca között. Az alsóbb szinteken voltak a Daily Worker irodái és a párt különböző hadműveleti irodái. Browder, írta Evans, egy nagy szobában ült, ahol két íróasztal, három szék, egy kék köpőcsésze és egy Leninmellszobor volt, háromszoros életnagyságban.) Nem volt veszekedés, nem volt tiltakozás. Kitty soha nem szűnt meg Earlt mint embert és politikai vezetőt tisztelni, de a szerelem örökre elmúlt, ha létezett valaha egyáltalán. Talán az egész nem volt más, mint behódolás az uralkodó típusú, macho férfinak. Talán a temperamentumos, nyughatatlan természete nem felelt meg Earlnek. Talán csak nyugalomra vágyott, szerető, otthonülő asszonyra, aki csak vele törődik, és sok gyereket szül neki. Bármi volt is az ok, barátként váltak el. Earl tudta, Kitty miért megy Európába, és nem ellenezte. Margaret is eltűnt az életéből, kijelentette, hogy Moszkvába megy tanulni. Most, hogy elvesztette a férjét és legjobb barátját, Kitty már nagyon várta, bárki is legyen, akit Harry Terras küld hozzá.

Egy nap a futár annak rendje és módja szerint meg is érkezett egy félénk, sötét hajú fiatalember személyében, aki azzal lépett be az Amtorghoz, hogy az elnökkel akar beszélni. – Van már időpontja? – kérdezte Kitty. – Ha nincs, elég nehéz lesz a dolog, mert reggeltől estig be van táblázva. A látogató azt mondta, majd vár, de egy kicsivel később, amikor az előtér kiürült, feltett egy kérdést Kittynek, ami, ha bárki más hallja, biztosan furcsán hangzott volna: – Nem tudja véletlenül, hogy IV. Henrik miért ment Canossába? – Hogy érti ezt? Miért? – kérdezte Kitty meglepetten. Aztán eszébe jutott az eligazítás, és idegesen nevetve azt felelte: – Hát mindenki tudja, miért. Azért, hogy megtévessze VII. Gergely pápát. Megegyeztek, hogy a belvárosban találkoznak, és Kitty hajszálpontosan érkezett. A férfit Leonnak hívták, és pár percet késett, nem beszélgettek túl sokat. Leon első kérdése az volt, hogy felkészült-e Kitty az indulásra. Készen állt, jelentette ki. Szűkszavú üzletember módjára a férfi a transzatlanti hajóközlekedés menetrendjét húzta elő a zsebéből. – A Queen Mary pontosan két hét múlva indul, április 25-én – tájékoztatta Kittyt. – A Queen Mary! Milyen csodálatos – borzongott meg Kitty. Leon nem vette a fáradságot, hogy reagáljon Kitty lelkesedésére. – Igen – mondta határozottan. – Valaki majd elmegy önért a kikötőbe. – De hogy ismerjük majd fel egymást? – kérdezte. – Sok száz utas lesz ott. – Ne aggódjon – mondta Leon, és most először elmosolyodott. – Az, aki elmegy önért, ismeri önt, és ön is ismeri őt. Visszatérve a tárgyra: ebben a borítékban elegendő készpénz van egy másodosztályú New York-Bréma jegy megvásárlásához és arra, hogy

fedezze az utazási költségeit, és egy ideig Németországra is. Azután a költségeit és a fizetését is ott fogja megkapni – most bizalmasan suttogó hangon kezdett beszélni, de egyértelmű komolysággal hozzátette: – Kitty, szeretném, ha megértené, hogy nehéz időket élünk, és hogy az országunk még mindig szegény. Mindannyiunknak, akik külföldön dolgozunk, osztoznunk kell az otthoni nép nehéz sorsában. Tehát ne számítson magas fizetésre. Kitty közbevágott: – Nem a pénzért vállaltam el, hogy önöknek dolgozzam. – Akkor hát megállapodtunk – mondta Leon, visszatérve az előző barátságtalan modorához. – Ugye, nem kell mondanom, hogy tartsa a száját. Nem mondhatja el senkinek, hogy mit fog majd csinálni, vagy egyáltalán azt, hogy kapcsolatban áll velünk. – De hát mit mondjak a családomnak? – Mondja azt, hogy tanulni megy Moszkvába. Kitty azonnal Margaretre gondolt, aki épp most indult „Moszkvába tanulni”, erre magában elmosolyodott. – Még egy dolog – folytatta a férfi. – A biztonság érdekében mindannyian fedőnevet használunk. Szeretne ön választani egyet magának? Kitty elgondolkodott egy pillanatra, aztán azt mondta: – Egyszer egy barátom GYPSY-nek (cigánylánynak) becézett. Használjuk ezt – Kitty tehát megkapta az első, de korántsem az utolsó fedőnevét. – Ha nincs több kérdése – vetett véget gyorsan Leon a beszélgetésnek –, akkor nincs más hátra, mint hogy jó utat kívánjak és sok sikert a munkához – ezzel mindketten ellenkező irányba távoztak. Kitty 1932. április 15-én lépett ki az Amtorgtól, aztán érzékeny búcsút vett a családjától. Különösen szorosan megölelte az édesapját, akit, biztos volt benne, utoljára lát. Csak Jessie-nek árult

el némileg többet a titkáról, azt mondta neki, hogy nem csupán tanulni megy, hanem más dolga is lesz majd. És most itt állt a Queen Mary fedélzetén. Egy elegáns amerikai lány kaland után indul Európába. Kittynek szerencséje volt, hogy elhagyta az országot. A külügyminisztérium körözést adott ki ellene világszerte, az összes amerikai konzulátus tisztjének, mert kétségeik voltak Kitty státusát illetően, és kérték, hogy értesítsék őket, ha Kitty új amerikai útlevélért folyamodna. Mivel úgy hitték, hogy még mindig a tengerentúlon tartózkodik, a körözés valószínűleg elkerülte az USAn belüli útlevél kiállító hivatalok figyelmét, azokban a számítástechnika előtti időkben több hétbe telt, mire Kitty kérvénye visszakerült Washingtonba. Az útlevelet a manhattani városházán készítették és adták ki 1932. április 12-én (ismét Katherine Harrison névre, de a cím ezúttal a Nyugati 11. utca 101. volt, egy saroknyira a CPUSA főhadiszállásától). Amikor megkondultak a vészharangok, a nyomozók kiszálltak a helyszínre, de addigra elrepült már a madárka, így nem tehettek mást, mint az FBI szokásos formulái szerint jelentették: a szomszédság kikérdezése során kiderült, Kittyről köztudomású volt, hogy több nyelven beszélt, és egyébként egy „ördögi nőszemély, … akinek a lakása több idegen, különböző nemzetiségű ember találkozóhelyéül szolgált”. Kitty mit sem sejtett arról, hogy az új útlevelével gyanút keltett, arról sem volt tudomása, hogy Terras és Leon legújabb jelentései a raktárok szűk részlegének egyik matracába voltak belevarrva, mélyen az óceánjáró fenekén. Amíg a Szovjetunió ki nem építette diplomáciai kapcsolatait Washingtonnal, a szovjet hírszerzés minden forgalmát az Atlanti-óceánon keresztül, az állami transzatlanti óceánjárók legénysége révén csempészte át. A teherhajókkal ellentétben az óceánjárók meghatározott menetrend szerint közlekedtek, így rendszeresen lehetett segítségükkel postát küldeni és kapni.

Estére elcsitult a vihar, másnap már sütött a nap és tiszta kék volt az ég. Kitty napozott egyet a hajó egyik székében a fedélzeten, gondtalanul lapozgatta az útra magával hozott könyvet, és megpróbált levakarni egy öregembert, aki ráakaszkodott. Amikor az óceánjáró kikötött Brémában, a német tengerészettörténeti múzeum történelmi hajóhada mellett Kitty ismerős arcot kezdett keresni a tömegben, és egyszer csak észrevett egyet – nem mást, mint a moszkvai tanulmányaitól meglehetősen messze járó Margaret Browdert. Megölelték, megcsókolták egymást, mindketten örültek, hogy újra együtt lehetnek és közös ügyért dolgozhatnak. A munka bár érdekes, de veszélyes. Margaret már több akciót végrehajtott, és úgy érezte, hogy kivívta már magának az igazi kémnek járó megbecsülést. Margaret rövid utasítást adott Kittynek, megadta a címet és a jelszót a berlini kapcsolathoz, aztán elkísérte a trolibuszmegállóba, ahol elköszöntek egymástól. Margaret ezután feltűnésmentesen visszasettenkedett a kikötőhöz, ahol találkozott a futárral a motorházból. Kevesebb, mint egy óra alatt Kitty megérkezett Bréma óvárosába. A berlini vonat csak este indult, tehát egész nap a maga ura lehetett. Körbejárta a piacot, a gótikus kated-rálist és a barokk városházát, amely előtt ott állt a Rolandoszlop, a város függetlenségének szimbóluma, egy másik emlékművel egyetemben, amely a szamár, a kutya, a kakas és a macska rettenthetetlen négyesének állított emléket, akiket a Grimm testvérek tettek hallhatatlanná mint a Brémai Muzsikusokat. Másnap reggel már Berlinben volt, a szürke, kormos, ingerült és folyton rohanó járókelőktől zsúfolt utcák szomorú ellentétben álltak Bréma szépségével és bájával. A falakon a múlt havi elnökválasztásokra felragasztott plakátok utolsó papírfoszlányai verdestek. A választáson Hindenburg tizennyolcmillió, Hitler tizenegymillió, míg Thálmann körülbelül ötmillió szavazatot kapott. A szabad falfelületért küzdő kirívó posztereket a kommunista párt hasította fel, amely megpróbált a

szociáldemokraták lelkére beszélni, hogy egyesítsék erőiket a fizetéscsökkentések megakadályozására. Egy egyesített baloldal talán némi esélyt nyújthatott volna a nácik legyőzésére, de az egység csak vágyálom maradt. A kommunisták árulóknak nevezték a szociáldemokratákat, ez utóbbiak pedig úgy állították be a kommunistákat, mint az ördög megtestesítőit, és inkább Hindenburgot, a – Hitlerhez képest – kisebbik rosszat és a fasizmus elleni védőbástyát támogatták, mint Thálmannt. Kevesebb mint egy év múlva, 1933. január 30-án Hindenburg átadta Hitlernek a hatalmat. Ekkoriban azonban Kitty legfontosabb feladata az volt, hogy eltaláljon az állomástól a szállodáig, átverekedve magát a mogorva tömegen, melyben néhányan ugyanolyan barna inget viseltek, amilyet Earllel abban a hamburgi sörözőben láttak négy és fél éve. Kittynek csak egy olcsó szállodára futotta, de úgyis ezeket kedvelte inkább. Szerinte egy tipikus német szálloda makulátlanul tiszta és rendes. Bár a hely egyszerű volt, mégis pazar reggelivel szolgáltak, és több napja maradt arra, hogy megszokjon Berlinben, beutazta ezalatt a berlini metró szinte minden méterét, amely bár ugyanolyan kényelmetlen volt, mint a New York-i, de annál sokkal tisztább. Elsétált az Unter den Lindenhez, a szovjet nagykövetség mellett, melyen ott lobogott a sarló-kalapácsos zászló, amire gondolatban egy csókot dobott, aztán a Brandenburgi-kapu és a Reichstag mellett át az Állatkerten, majd a Siegesáule, a németek francia-porosz háborúban aratott diadala emlékére állított győzelmi oszlop mellett, aztán a nyüzsgő Kurfürstendamm mentén. A felszínen úgy tűnt, az emberek jól érzik magukat, de a légkör sokkal feszültebbnek és barátságtalanabbnak tűnt neki, mint amire Hamburgból emlékezett; egészen ijesztő volt. Bár nem volt már kezdő a játékban, amikor eljött az első találkozó napja, olyan izgatott volt, mint egy iskoláslány a vizsga előtt. – Szeretnék a férjemnek egy Meerschaum pipát venni. Mit tudna mutatni? – kérdezte a pult mögött álló férfit. – Elég széles választékunk van belőle, de én egy borostyánkő

szipkásat ajánlanék. „Meerschaum” és „borostyánkő szipka” voltak a jelszavak a kérdésben és a válaszban. Az eladó ezután a bolt hátsó részébe vezette Kittyt, és kérte, hogy ott várjon. Minden különösebb ok nélkül Kitty jövendő felügyelőjét egy kövérkés, kopaszodó, pirospozsgás, erős kezű embernek képzelte el. A valóságban vékony, karakteres arcélű ember volt. Vonásai éles észre utaltak. – Hallo – mondta németül –, vagy inkább angolul beszéljünk? – Nem számít – felelte Kitty. – Guten Tag! – Rendben, akkor legyen német. Legalább gyakorolhat egy kicsit. A nevem Kari. Milyen volt az útja? – Megnyugodtak, és Kitty mindent elmesélt az útjáról. Aztán Kari biztatására beszámolt neki a Berlinről szerzett első benyomásairól is. – Igaza van. Itt mindenki elég ideges – erősítette meg. – A fasiszták hatalomra éhesek. Ha érdekükben áll, törvényes eszközökkel szerzik meg, a választásokon. Ám ha úgy tartják jónak, bűntudat nélkül nyúlnak törvénytelen eszközökhöz a hatalom megszerzéséért. Senki nincs, aki az útjukat állhatná. A baloldal megosztott. A szociáldemokraták elárulták a munkásmozgalmat, és azt remélik, ha Hitler hatalomra kerül, őket is beveszi a kormányzásba. Egyesek próbálkoznak. De Hitler kitekeri bárki nyakát, ha úgy gondolja, megúszhatja. És ha megszerzi a hatalmat, mindenképp háborúba kergeti az országot, talán világháborúba, de először Oroszországot támadja meg. Ezt állítja legalábbis a Mein Kampfban. Azt mondja: „élettérre” van szüksége. Ez Oroszországot jelenti. A mi dolgunk, hogy az itteni helyzet élére álljunk. Más feladataink is vannak, de ezekről majd akkor beszélek, ha eljött az ideje. Most nézzük, mit is találjunk önnek feladatul. Mit szeretne csinálni? Úgy értem, fedőfoglalkozásként.. – Még nem gondolkodtam ezen. – Törvényesítenie kell az itt-tartózkodását. Egy olyan nő, aki ismeretlen forrásokból kapott bevételből él, gyanút kelthet az

emberekben csakúgy, mint a rendőrségben. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha beiratkozna a berlini egyetem külföldieknek meghirdetett német kurzusára. Ezért természetesen fizetnie kell, de majd segítünk, és nem kötelező órákra járnia, ami nagyon is jó nekünk. – Nem gondolja, hogy túl öreg vagyok diáknak? – Ne aggódjon emiatt! – nevetett Kari. – Néhány diák már hatvanéves is megvan. Keressen magának egy megfelelő lakást, ami nem túl drága, a város egyik szép negyedében, mi majd megmutatjuk, merre is legyen. Próbáljon meg jóban lenni a házinénivel, és legyen jó benyomással a szomszédaira, a helyi boltosra, a postásra, a portásra, mindenkire, akivel csak találkozik. Ez nagyon fontos, mert ha a rendőrség bármilyen okból felfigyel magára, szüksége lesz olyanokra, akik szép dolgokat mesélnek önről. Még valami: egy szót se a politikáról. Ne legyen kapcsolata baloldaliakkal, semmi gyűlés vagy demonstráció. így könnyen felhívhatja magára a rendőrség figyelmét. Tehát kerülje őket, mint a pestist! – Ami az elvégzendő feladatot illeti, bár nem túl bonyolult, mégis létfontosságú. Nem csak dokumentumok kerülnek majd a kezébe, hanem a bizalmunk is, és nem túlzás azt mondanom, hogy szabadság és sok ember élete is. Ha meggondolatlan, ha felületes, ha nem figyel állandó jelleggel, lehet, hogy felfedezik és letartóztatják, de lehet, hogy meg is ölik őket. – Most elhallgatott és kedvesen nézett a láthatóan rémült Kittyre: – Megijesztettem? – Igen – vallotta be idegesen Kitty –, egy kicsit. Ne aggódjon – nyugtatta Kari –, biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Kopogtak az ajtón, és egy nő lépett be egy kancsó gőzölgő kávéval és egy tál süteménnyel a kezében. Kari bemutatta Gerdyt, a trafikos feleségét Kíttynek, és azt mondta, hogy együtt fognak dolgozni. A két nő azonnal megkedvelte egymást. Miután beszélgettek egy keveset,

Gerdy távozott, és Kari arra kérte Kittyt, hogy beszéljen egy kicsit magáról. Amikor Kitty megemlítette, hogy találkozott Tackéval Harbinban, Kari elszólta magát: – Maga ismeri Erichet! – aztán hirtelen elhallgatott, mivel nem volt felhatalmazva, hogy elárulja Kittynek, hogy akkoriban, Harbinban, és most Berlinben, az ő felügyelője volt, és most már Kittyé is. Ha Erich úgy gondolja, hogy Kittynek tudnia kell, majd ő maga elmondja neki. Körülbelül egy jó órát beszélgettek a feladatról, megegyeztek hogy veszély esetén kik lesznek a közvetítők, és megállapodtak, hogy két hét múlva újra találkoznak a boltban. Ezalatt Kitty beiratkozott a német tanfolyamra és keresett egy lakást, két hét bőven elegendő volt erre. Amikor először ült be órára, Kitty úgy döntött, hogy a kezdő tanfolyammal indít, mivel bár beszélt egy kicsit németül, de a nyelvtant túl nehéznek találta. Az osztályba több angol, kanadai és amerikai járt, valamint egy hindu, egy egyiptomi és két török. Az egyik angol, egy vörös hajú, harminc körüli férfi neve John Smith volt. – Ó, igen – mondta Kitty magában, amint a férfi leült mellé A férfi azt mondta, hogy a brit fasiszta, Oswald Mosley támogatója, és hogy nagyon boldog a nácik gyors hatalomra törése miatt. Kittynek nem volt más választása, mint türelmesen végighallgatnia üres fecsegését. Amikor legközelebb találkozott Karllal, beszámolt neki, mit is végzett letelepedésügyben, és azt mondta, itt az ideje munkához látnia. Másnap vissza kellett mennie ugyanoda, felvenni a küldeményt és Prágába utazni. A cím, eléggé érdekes módon, egy másik trafikoshoz vezetett. El kellett mondania a jelszót és átadnia a küldeményt. Ha volt valami küldenivalójuk, azt el kellett hoznia. Kitty kötelességtudóan átvette, amit Kari úgy hívott: „küldemény” – egy kis csomagot, amelyet kényelmesen és észrevétlenül elrejthetett a retikülje aljára –, és elindult első „aktív szolgálati” feladatára. Izgatott volt, de ez semmi volt ahhoz a feszültséghez képest, amikor a pénzzel teli csomagot csempészte át Kanadába

Lambertinek. Talán csak a kor és a tapasztalat számlájára írható, de lehet, hogy az a legtöbb hírszerző szakembert segítő önbizalom vezette, hogy jó ügyet szolgál, és ha szükséges, egy erős ország segítségére számíthat. Kitty hálókocsiba szállt, és másnap hajnalban már Prágában volt. Az amerikai útlevelével utazott, amely most is, mint mindig, körültekintő elbánást biztosított neki a határon. Mint mindenkit, aki először jár itt, Kittyt is lenyűgözte a Száztornyú város, a reggeli fényben körvonalazódó Hradzsin, a Moldva hidjai és a gesztenyefákkal szegélyezett középkori utcák. A levélhez kapott utasításokat követve az állomásról egyenesen az átadás helyszínére ment, anélkül, hogy bejelentkezett volna szállodába. Könnyedén megtalálta a trafikost egy árnyas kis mellékutcában. Nem volt más vásárló. Amikor az eladó udvariasan megkérdezte, mit parancsol, Kitty azt mondta: – Valami Duncans nevű amerikai cigarettát keresek. A Duncans nem volt túl ismert márka Amerikában, Európáról már nem is szólva, tehát elég biztonságos volt jelszóként használni. – Jelenleg kifogytunk belőle. A jövő héten kapunk majd. Kedden, azt hiszem.- felelte a lány, Kitty felé bólintva, és átvezette a pult mögött lévő ajtóhoz. Kitty két hosszú órán keresztül várakozott, mígnem egy magas, szőke, kék szemű férfi osont be halkan. Jánosnak hívták, és elnézést kért, hogy megvárakoztatta. Megérezte, hogy követik, és a szokásosnál is nagyobb gondot okozott lerázni a követőit. – Ön új még – mondta őszinte meglepetéssel. – Azt hittem, Margaret jön. Ő jól van? – Jól van – vonta meg a vállát Kitty. – Azért vagyok én itt, mert a főnökünk így döntött. – Úgy érti, Gurszkij? – kérdezte. – Ne haragudjon – mondta Kitty zavartan, – őt nem ismerem. – Most János jött zavarba.

– Nem számít. Úgyis rájött volna. – Kicserélték a küldeményeket, aztán nem sokat beszélgettek, míg Kitty a város szépségéről nem kezdett áradozni. János észlelve, hogy figyelmes hallgatóságra akadt, egyik anekdotát mesélte a másik után, a városról, az emberekről, végül egy olyan történettel fejezte be, mely arról szólt, hogy a cement feltalálása előtt hogyan tapasztották egymáshoz a Károly-híd köveit tojásfehérjével. Kitty és Margaret felváltva utaztak Prágába, és Kitty eléggé összebarátkozott Jánossal, aki határozottan meg volt győződve arról, hogy a nácik első célpontja Csehország lesz, miután megszerezték a hatalmat. Néha a bolt mögött találkoztak, néha csak futó kontaktus révén cserélték ki a küldeményeket az utcán. Kitty mindig alaposan ellenőrizte, hogy nem figyelik a találkozóra menet és jövet. Általában nem volt semmi, de egy nap, mikor átvette Jánostól a csomagot, megérezte, hogy valaki követi. Megállt egy kirakat előtt, és két férfi tükörképét látta a túloldali járdáról. Lehet, hogy megfigyelők, de meg kellett róla győződnie. Gyorsan végigsétált az utcán. Az egyik férfi eltűnt, de a másik továbbra is követte. Amikor egy villamosmegállóhoz ért, egy villamost hagyott elmenni, aztán felugrott a következőre, amint épp indult. A férfi, aki eddig mögötte volt, most hirtelen nekifutásból felugrott a villamos lépcsőjére. Most már biztos volt benne. Az volt a legrosszabb, hogy küldemény volt nála. Mindenáron le kellett ráznia, követőjét. De hogyan? Leszállt a következő megállónál, és bement a legközelebbi boltba. – Beszél németül? – kérdezte a pult mögött álló férfit. Az megrázta a fejét. – Angolul? – A férfi ismét megrázta a fejét. Átment egy másik boltba, az eredmény ugyanaz. A harmadikban szerencsével járt: – Ja, ja, natürlich – mosolygott a pirospozsgás hentes. – A segítségére van szükségem – mondta Kitty kifulladva. – Egy férfi követ. Nem tudom, mit tegyek. Én egy tisztességes, istenfélő asszony vagyok. A férjem és a gyerekeim otthon várnak és most ez a

férfi egyszer csak zaklatni kezdett. Lenne itt egy másik kijárat, hogy az a férfi ne vegyen észre? – Szerencséje van, gnádige Frau – mondta. – A hátsó ajtó az udvarra nyílik, onnan pedig a következő utcára jut. Erre tessék. És ha az a csirkefogó bemerészkedik ide, majd megtanítom én neki, hogy viselkedjen a tisztességes asszonyokkal! – Kitty kisurrant az ajtón, át az udvaron, egy kis utcaközbe. Fellélegzett, mikor látta, hogy az egy forgalmas utcára nyílik, ahol felszívódhatott a tömegben. Kétszer váltott taxit útban az állomásra, és csak akkor nyugodott meg, amikor a vonat elindult Prágából. Amikor Kari meghallotta, mi történt, nagyon aggódott, különösen János miatt. Aznap este Margaret ment Prágába, és hagyott Jánosnak egy üzenetet, hogy hagyjon fel mindennel és lapuljon. Később úgy hallották, hogy Franciaországba ment, amíg a dolgok lecsöndesedtek. – Nem mehet vissza Prágába – mondta Kari Kittynek. – Majd találunk magának egy másik utat, és itt egyébként is elég tennivalója akad. Kitty lakását biztonsági bázisként kezdték használni a találkozókhoz és a csomagokba kerülő dokumentumok fotózásához. Gurszkij többször is találkozott itt az ügynökeivel. Az egyiket Braunnak hívták, aki egy jól ismert fegyvercsempésznek dolgozott. Braun rengeteg újfajta lőfegyvert adott át nekik a használati útmutatójukkal együtt, valamint adatokat hozott az irántuk érdeklődő országokról. 1932-ben Vaszilij Roscsin Berlinbe érkezett. Négy évvel azelőtt ő szervezte meg Van és más Komintern-küldöttek átszivárgását a kínai határon keresztül. Mostani küldetése az volt, hogy állítson fel egy „gyárat” útlevelek, személyazonosság és más papírmunkák gyártására, illegális ügynökök számára. A következő feladatához Párizsba, Kitty kapott egy hamis útlevelet, hamis névvel, de a saját fényképével. Egy harbini barátja, Junona Szosznovszkaja hozta el neki az útlevelet, akinek férje, Erich Tacke volt az INO illegális

ügynöke Berlinben. Nagyon örültek, hogy újra látják egymást, és még találkoztak egy párszor, mielőtt Tackét áthelyezték volna. Kitty Eleanor Davis-ként született újjá, amerikai állampolgárként, aki Chicagóban született. Erre a lépésre azért volt szükség, hogy nehogy felfigyeljenek az igazi nevére, amint újra és újra átlépi a határt. Megtartotta az eredeti útlevelét is. Kitty első útja Párizsba 1932 decemberében több feszültséget hozott a szokásosnál, mert most lépte át a határt először hamisított útlevéllel. Az utasítása szerint, de saját tapasztalatából is tudta, hogy legjobb éjszaka átkelni a határon, mert ilyenkor a határőrök és a vámügyi tisztek kevésbé vannak faggatózós hangulatukban. Ez volt a helyzet akkor is, amikor a vonat hajnali kettőkor megérkezett Strasbourgba. Bár úgy tűnt, hogy a tisztek csak hellyel-közzel végzik a dolgukat, Kitty szíve kihagyott egy ütemet, amikor átnyújtotta az útlevelét, de csak lepecsételték és vissza is adták. Ezután Kitty elaludt és másnap egy szürke decemberi reggelre ébredt Párizsban. Eső verdeste a vonatablakot. Az első benyomása a Fény városáról az volt, hogy milyen sötét és komor. A járdát mindenhol piszkos latyak borította. Azt hitte, karcsú párizsi dámákat lát majd, ehelyett lom-pos nők tömegét látta, amint bevásárlószatyraikkal a latyakban gázolnak, fejük lehajtva az eső és a hóhullás miatt. Ezután örökre azok az ernyők maradtak Párizsról az emlékei. Az átadás helyszíne egy kávéházban volt, és miután odaadta a csomagot, azt mondták neki, pár nap múlva vissza kell jönnie, hogy elvigye a küldeményt Berlinbe. Teljesen összefagyva ért vissza a szállodába, lenyelt egy marék aszpirint, és a következő két napot influenzával ágyban töltötte: újabb emlék Párizsból. Visszatérve Berlinbe az élet ment tovább. Kitty ügyelt arra, hogy a házinéninek vigyen néha-néha egy kis ajándékot, mert ismerte a régi német közmondást, miszerint: „A kis ajándékok éltetik a nagy barátságot”, cserébe a hálás házinéni gyakran meghívta magához Kittyt egy kávéra. Egyik nap a néni véletlen megemlítette, hogy járt

nála a rendőrség és azt kérdezték, hogy az öt vagy hat diák bérlője miből él. Bár konkrétan Kittyről nem kérdeztek semmit, Gurszkij nagyon aggódott, amikor Kitty elmondta neki, mert más illegális ügynökeitől hasonló rendőrségi kérdezősködésekről hallott. Gurszkij, akinek MONGOL volt a fedőneve, azonnal jelentette az esetet, a legális rezidenssel, ARTYOM-mal való első találkozóján, aki összehúzta a szemöldökét. „Már mondtam Moszkvában, hogy hihető álcát kell biztosítanunk az összes illegális ügynökünk bevételeinek fedezésére. Sajnos egyelőre ez csak néhány ügynök esetében sikerült, beleértve önt is.” ARTYOM Boris Berman volt, akit harmincegy évesen, 1931-ben neveztek ki legális rezidensnek. Az apjának volt egy modern malma, valószínűleg ez volt az oka, hogy Bermant egyszer kizárták a pártból mint „burzsoá származásút”. Hamarosan visszafogadták, az OGPU tisztje lett 1925-ben, aztán 1931-ben áthelyezték Németországba. A feladata az volt, hogy beszivárogjon és kémkedjen minden politikai pártról, a gazdasági és ipari szektorról, a katonai szervezetekről és a kulturális testületekről csakúgy, mint a német hírszerzőszolgálatokról. Később az INO helyettes vezetője lett. Mikor visszaemlékezett az üzleti alibijére, Gurszkij nevetni kezdett: – Itt a legújabb hirdetésem – Berman elvette a harmadik oldalon kinyitott újságot, ahol egy hatalmas keretben ezt olvasta: „A Lotus Társaság: Zsebkendők; A legjobb minőségű ír vászon, Appenzel hímzés.” – Kicsoda-micsoda az az Appenzel? – morogta Berman. – Valami hely Svájcban, ami híres a kézimunkájáról, legalábbis nekem ezt mondták. A baj csak az, hogy a cégnek fogytán a pénze. Hogy nevén nevezzük a gyereket, majdnem csődbe ment. Megkérdeztem a bátyámat Harbinban, nem lenne-e kedve részvényeket venni és engem tenni meg reklámügynökének. Bele is egyezett, de eddig még nem szereztem neki semmi pénzt. Tárgyalok a moszkvai ipari szindikátussal is, hogy béreljenek egy raktárt. Az

változtatna a helyzeten. – Visszatérve az illegális ügynökeinkhez – mondta Berman: – javasoltam a Központban, hogy rendezzük úgy, mintha a pénzük különböző gazdag külföldi rokonoktól jönne. De még mindig nem válaszoltak, tehát magunknak kell megszerveznünk a dolgot. ARTYOM jelentette a központnak, miszerint GIN-t New Yorkba javasolja küldeni, hogy pénzt hozzon magának és GYPSY-nek Berlinbe, aztán GYPSY-t magát is elküldené egy kicsivel később. A rendőrségi kérdezősködésről szintén értesítette Moszkvát. Ősz elején Margaret elutazott New Yorkba, és amint visszatért Párizsból, Kitty is követte. Még mindig gyengének érezte magát, és a tengeri levegő sem tette meg szokásos jótékony hatását. Az út nagy részét a kabinjában töltötte. Kittynek négy napja, volt New Yorkban, meglátogatni a családját, elmenni az apja sírjához és megszervezni, hogy a pénzt sürgönyözzék át Németországba, mielőtt a következő óceánjáró visszaindult volna Németországba. Amikor visszatért, az osztálytársa, John Smith felületesen érdeklődött afelől, hogy merre járt, de még mielőtt válaszolhatott volna, dühöngő szónoklatba kezdett a Nietzschéről tett felfedezéséről és a Németországnak meg a világnak szánt üzenetéről. Kitty azt gondolta magában, hogy ha egy angolt, még ha náci is, ennyire el tud butítani az ideológia, akkor mit tehet a németekkel? Minden egyes nappal egyre világosabbá vált, hogy a nácik, akik azon aggódtak, hogy apadhat a népszerűségük, egyre agresszívebben törnek a hatalom megkaparintására, ha nem választásokkal, akkor majd puccsal. Náci egységek kezdtek felfegyverkezni. A hírszerzés felfedezte MONGOL-t, és GYPSY futárként kivitte Németországból, útban Moszkva felé. Két illegális rezidentúra volt Németországban és egy legális. Ez utóbbi ellenőrizte a két illegális rezidentúra általános akciómenetét, de az illegális rezidentúrák számára fenntartották a saját kommunikációs csatornáikat is a központtal. Futárokon keresztül kommunikáltak, akik a harmadik világbeli országokban dolgoztak. A

berlini rezidentúra 1932-es munkaügyi felmérése a következőket állapította meg: „Az ügynökök jelentései és a dokumentumok nagyon értékes fényt vetettek a német kormány külpolitikájára. Csakúgy, mint a politikai hírszerzés részéről, akiktől rendszeresen kapunk információt a német hírszerzés akcióiról, melyeket a külügyminisztériumon keresztül bonyolítanak, azonosítottunk néhány személyt is, akik részt vettek ezekben.” Kitty aktáiban található egy példa Kitty hírszerzői tevékenységére, melynek forrása Franz von Papén kancellár közvetlen kíséretéből való, és a kancellár 1932 júniusában Párizsban a Franciaország, Németország, Lengyelország között kötendő, Szovjetunió elleni szövetségről folytatott megbeszéléseiről szólt. A megbeszélések résztvevői abban is reménykedtek, hogy Nagy-Britannia is beszáll és megkaparintja a kaukázusi olajmezőket, Grúzia felszabadításának ürügyén. Ezeknek az információknak egy részét a legális rezidenciák ügynökei szerezték, a többit pedig az illegális ügynökök. Kitty GYPSY-ként szerepet játszott ezek Moszkvába juttatásában is. Épp 1932 karácsonya után ismét Párizsba utazott: jelentéseket vitt, többek közt a magáét is egy bizarr partiról, ahová, Kari jóváhagyásával, a fanatikus John Smith-szel ment el. Még Smith fasiszta szimpátiáját figyelembe véve is medöbbentette Kittyt a felismerés, hogy ők ketten a díszvendégek, és hogy csak ők nem viselnek barna egyenruhát és horogkeresztes karszalagot. Karinak írt jelentésében a vendégek magabiztos agresszióját emelte ki, főként egy idősebb náci kijelentését, mely szerint mivel Hitler mögött áll a német ipar egésze, még abban a hónapban hatalomra kerül. A jóslat szerint ehhez már csak öt nap kellett. A szünidei forgalom miatt a hálókocsis vonatokat már mind lefoglalták, ezért Kittynek nappali vonatra kellett szállnia. A strasbourgi határnál majd megállt a szíve, amikor a fiatal csendőr szép komótosan átnyálazta az útlevele minden egyes oldalát. A férfi ránézett és megkérdezte: – Milyen államban van Chicago? – Illinois-ban.

– Helyes. Én is így tanultam az iskolában. De az útlevelében Indiana áll. Kitty vadul gondolkozni kezdett. Már épp a nyelve hegyén volt, hogy Chicago, a Szeles város, valóban Illinois-ban van, az a névtelen kisváros viszont, ahol ő született, Indiana-ban. Ekkor azonban, az utolsó pillanatban, eszébe jutott, hogy vámnyilatkozatában „USA, Chicago, Illinois”-t írt. – Asszonyom! – mondta a csendőr higgadtan. – Önnek hamis az útlevele. Nem tudom, hogyan vagy miért szerezte, de nem engedem be vele Franciaországba. – Itt valami tévedés lesz – magyarázta Kitty. – Beszélek a feletteseivel. – Ahogy óhajtja, de szerintem jobban tenné, ha fogná az útlevelét, asszonyom – mondta a csendőr emelt hangon –, és visszaadná annak, akitől vette. Kérje vissza a pénzét. Mit tehetett volna? A látszat kedvéért még méltatlankodott egy kicsit, aztán kelletlenül visszavette az útlevelét és leszállt a vonatról, magában elismerve, hogy könnyedén megúszta. A csendőr nem csinált feljegyzéseket, és hamarosan el is felejti a nevét. Az, hogy feltartóztatták, kikérdezték, és be kellett ismernie, hogy az útlevél hamis, már így is épp elég nagy baj. De ha a titkos filmtekercseket is megtalálták volna, akkor lenne igazán bajban. Ezzel most szerencséje volt. Mivel Kitty olyan csökönyös volt, mint egy szamár, úgy döntött, hogy a józan ész és az általános szakmai előírások ellenére busszal kel át a határon, ugyanazzal az útlevéllel. Szerencséjére a csendőr, aki megnézte, nem volt túl jó földrajzból, ezért gond nélkül átjutott. A visszaútja szintén problémamentes volt, bár ezúttal Strasbourg helyett inkább Saarbrückennél kelt át. Amikor meghallotta, mi történt, Gurszkij nagyon begurult, Rosin „útlevélgyárát” elküldte a fenébe, de Kittyt sem kímélte, lehordva őt, hogy miért nem ellenőrizte maga az útlevelét. Kitty azonnal elkezdett sírni, azt

szipogta, ha Gurszkij úgy érzi, hogy nem felel meg a futári munkára, akkor majd csinál valami mást, de vissza is mehet Amerikába. A férfinak sikerült nagy nehezen lecsillapítania, de a könnyek csak sokára apadtak el.

Hetedik fejezet Náci táncok

1933 elején három esemény is nagy hatással volt a történelemre. Január 3-án a beteg Hindenburg teljhatalmat adott a náciknak és Hitlert tette meg kancellárnak. Március 4-én Franklin D. Roosevelt lett az Egyesült Államok elnöke, és első lépései egyikeként hivatalosan is elismerte a Szovjetunió létezését. Pár nappal előtte, amint azt Kitty baljós parázslásképpen láthatta is az ablakából, leégett a Reichstag. Amikor a nácik a kommunistákat vádolták, Willy Münzenberg kommunista propagandája azonnal életbe lépett. Több kötetnyi bizonyítékot produkáltak, melynek legtöbbje látszólag hihető, de nagy részük, mint később kiderült, hamis volt. A tét az volt, hogy bebizonyítsák, a tűz nem egy magányos elmebeteg műve volt, hanem a nácik által uszított gyújtogatás, melynek ürügyként kellett szolgálnia az ellenfeleikkel való leszámoláshoz, hogy bebiztosítsák hatalmukat. Bármi legyen is az igazság, a nácik nem haboztak kihasználni az alkalmat, és március elején megkezdődött a megtorlási hullám. Sok baloldali, zsidó és külföldi esett áldozatul. Ennek egyik következménye az volt, hogy a rezidentúrák elvesztették néhány ügynöküket, és számos illegális és legális tisztnek kellett elhagynia Németországot. ARTYOM azt írta a Központnak, hogy a továbbiakban nem tudnak több mesét kitalálni illegális ügynökeik számára, beleértve GIN-t és GYPSY-t is, mert nem állnának meg egy alapos vizsgálat előtt, már csak az idegenek iránt általában megnőtt érdeklődés miatt sem, ezért valószínűleg el kell hagyniuk Németországot, hogy elkerüljék a kérdezősködést és a kiutasítást. A valóságban azonban nem távoztak és az akciók tovább folytatódtak.

(Ezalatt New Yorkban Earl Browder bemutatta barátainak új feleségét, Raisza Luganovszkaját és kisfiúkat, Felixet. Az elkövetkező pár évben még két fiuk született. Amikor felelősségre vonták azért, hogy Raisza illegálisan lépett be az Egyesült Államokba, hiszen még nem házasok, Browder valami gyanús, hamis tartalmú orosz iratot kezdett lobogtatni hogy bebizonyítsa, elvált az első feleségétől, Gladystől, 1926-ban. Kittyről persze szó sem esett.) Májusban jelentették, hogy Jánost letartóztatták Franciaországban, tehát nagy volt a veszélye annak, hogy a kémelhárító nyomozások során eljutnak nemcsak GIN-ig és GYPSYig, akikről János elég sokat tudott a prágai találkozásaik következtében, de egészen MONGOL-ig, hiszen János találkozott vele és tudta a valódi nevét. További veszélyt jelentett, hogy mivel GIN Abraham Einhornnal élt, ez utóbbi lakásának átkutatása során elfoghatják GIN-t is. Amikor Margaretet az USA legfelsőbb bírósága a szovjeteknek végzett titkos tevékenységéről kérdezte 1952-ben, azt mondta, hogy Németországban férjhez ment egy általa James Meadows”-nak nevezett férfihoz, akiről nem tudott sokkal többet annál, hogy amerikai volt, aki nácik elől menekülőket segített. Azt is elmondta a bíróságnak, hogy három évig éltek együtt, „mígnem egy nap a férfi eltűnt”. Majdnem bizonyos, hogy az a „Meadows” valójában a meghatározhatatlan Einhorn volt. A bírósági tárgyalások általában sehová nem jutottak: az FBI megkötötte a kezüket, mivel azt remélték, hogy a nagy nyomás alatt Margaret „köpni fog”. De őt keményebb fából faragták annál.) Nincs információ arról, mi történt Jánossal, de a Központ úgy döntött, hogy MONGOL-nak, GIN-nek és GYPSY-nek néhány hónapig Németországban kellene maradnia. Pár nap múlva Kitty a Komszomol fedélzetének korlátja mögött találta magát. Évekkel ezelőtt Earllel is ezen a hajón utaztak Hamburgból Leningrádba. Ezúttal azonban egy kicsivel nyugodtabb hangulatban utazott, háta mögött pillanatnyilag a Harmadik Birodalom veszélye fenyegetett, elöl viszont Moszkva várta. Összebarátkozott a legénységgel, akik

sokat ugratták azért, mert furcsán ejtette Iljusa, az első tiszt nevét, aki munkaidőben komoly szakember, de szabad idejében nagy mókamester volt. Az egyik dolog, amire megtanította Kittyt, a dominó volt, amit aztán Kitty hosszú, boldog órákon keresztül játszott a legénységgel. Senki nem jött érte, mikor megérkezett Moszkvába, így hát Kitty egyedül ment el a megadott címre, ahol hosszú ideig várt az előszobában, mire egy férfi kilépett egy irodából, és oroszul ezt mondta neki: – Jó napot! Kérem, jöjjön be és foglaljon helyet. Miközben Kitty unottan nézett körbe a jellegtelen szobában, a férfi átfutott egy asztalon fekvő mappát és azt mondta: – Szóval GYPSY-nek hívják, tehát mi is így fogjuk hívni. Milyen volt az útja? Miután udvariasan végighallgatta, így folytatta: – Itt van a nyomtatvány a szállodához és ezek az étkezési jegyek. Költözzön be, pihenjen egy kicsit, és mi körülbelül egy hét múlva találkozunk újra, akkor majd eldöntjük, mihez is kezdjünk magával. A szálloda messze volt a Savoy színvonalától, ahol annak idején Earllel laktak, és inkább szállónak volt nevezhető. A szobát két másik nővel kellett megosztania: Ulrikével, egy német nővel, és Ilonával, egy magyarral, bár hogy ez volt-e az igazi nevük, vagy hogy mivel foglalkoztak, arról fogalma sem volt. Kitty egy hétig csak barangolt Moszkvában, és megállapította, hogy májusban sokkal jobb itt lenni, mint januárban vagy februárban, bár a város központja most egyetlen nagy építési terület volt. Most ásták ki a metrót, a Ohotnij Rjad épületeit ledöntötték és a Gorkij utcát újjáépítették. Hamar elunta magát, de fogalma sem volt, kihez forduljon. Körülbelül két hét múlva visszahívták ugyanabba az irodába, ahol ugyanaz a névtelen férfi azt javasolta, hogy vállaljon el egy hivatalos, teljes költségtérítéssel járó munkát a szocsi szanatóriumban, a Fekete-tengeren. Először azonban át kell

esnie egy fiziológiai vizsgálaton. Bár mindkét elképzelés meglehetősen idegen volt a számára, azért végigjátszotta a játékot, a mintavételek tortúráját, a rönt-genezést, engedte, hogy az orvosok döfködjék, a mellkasát hallgassák, és nehezen ugyan, de végigolvasta az optikus vizsgálótábláját. Annyira magával ragadta az egész procedúra, hogy az erre való orosz kifejezést fel is vette a szókincsébe, bár kicsit nyelvtörő volt kimondani, hogy „diszpanszerizacija”. Egy szanatóriumba szóló belépővel és egy első osztályú vonatjeggyel felszerelkezve két napig zötykölődött dél felé a vonaton Oroszország Anyácska váltakozó tájait figyelve, közben teát ivott a szamovárból, ami, mint minden orosz vonaton, itt is éjjel-nappal bugyogott a kocsi végében, és élvezte az egész kalandot. Amikor a vele egy fülkében utazók – egy katona, a felesége és egy pocakos mérnök, akik szintén Szocsiba igyekeztek – felfedezték, hogy nem egyszerű külföldi turista, aminek először hitték, hanem a Kominternnek dolgozik, a szívükbe fogadták és megtanították a „Go fish!” nevű gyermekkártyajáték orosz változatára. Ekkor érezte magát a legnyugodtabbnak és a legvidámabbnak egész életében, és Szocsi hasonlóan élvezetes volt meleg, párás fuvallataival, megkapó fehér épületeivel, barátságos vendégeivel és személyzetével, na meg a csodálatos ételekkel. Igaz, Szocsi kavicsos tengerpartja elég kényelmetlen volt Long Island és Far Rockaway homokos partjához képest, de Kitty hamarosan hozzászokott. Kitty csupán három hétig maradt Szocsiban. Olyan volt, ahogy a nagykönyvben meg van írva, még egy kis szerelmi kalandja is volt az egyik vendéggel. A júliusi hőségben tért vissza Moszkvába, felvette az újabb adag étkezési jegyét és vagy egy hónapot várt, míg az iroda újra kapcsolatba lépett vele. Azt mondták neki, hogy eddig csupán „készenlétben” tartották, de egyszer csak megjött a hívás, valószínűleg valami magas rangú illetékes a Központból úgy döntött, hogy három hónap pihenő elég volt. Új útlevelet kapott, és simán visszatért Lengyelországon keresztül Németországba, munkára

készen. Kitty Németországba való visszatérésével egy időben Vaszilij Mihajlovics Zarubin is megérkezett Párizsból Berlinbe mint új illegális ügynök, hogy felvegye a postáját. A fedőneve BETTY volt, felesége, Elizaveta Yulevna iránti tisztelete jeléül, aki maga is kiváló hírszerzőügynök volt ERNA fedőnév alatt, és elkísérte férjét. A moszkvai születésű és neveltetésű Zarubin egy vasutas fia volt, és szolgált az első világháborúban és a polgárháborúban is. 1920ban csatlakozott a Csekához, gengszterek, fegyvercsempészek és drogkereskedők voltak a céltáblái. A tengerentúli hírszerző szolgálatát 1925-ben Kínában kezdte, később szolgált még Finnországban és Dániában. A Zarubin házaspárt 1929-ben helyezték Párizsba, ahol illegális ügynökként dolgoztak. Fedőfoglalkozásuk szerint egy reklámcég társtulajdonosai voltak. Feladatukhoz tartozott a hírszerzés úgy Németországban, mint Franciaországban, és gyakran közvetítettek titkos információkat a Központnak, melyek a német konzulátusból származtak. Zarubin azon ékelődött emlékirataiban, hogy őt biztosan árja külleme miatt helyezték Németországba, kék szemével és gondosan fésült szőke hajával inkább úgy nézett ki, mint a náci posztereken látható árja archetípus, sok harmadik birodalmi vezetővel ellentétben. Kitűnően játszott balalajkán, nagyon jó hangja volt, és amikor a lánya azt kérdezte hol tanult meg énekelni, így felelt: „Nem mondom el senkinek, és nem teszem bele a személyi aktámba se, de a templomi kórusban tanultam énekelni.” A nővére, Anna, szintén hírszerzőként dolgozott, ahogy a felesége, ERNA is. ERNA Elizaveta Rozenzweig-ként született, de talán mert úgy érezte, a karrierjén sokat segítene, ha nem viselne zsidó nevet, Gorszkajaként „kikeresztelkedett”, mikor 1925-ben belépett az NKVD-hez. Romániában született, és történelmet, valamint filológiát tanult a czernwice-i és a bécsi egyetemen meg a Sorbonne-on. Pavel Sudoplatov, az NKVD speciális feladatok ügyosztályának vezetője így emlékszik vissza:

„Könnyen kezelhető természetű, társaságkedvelő ember volt, és nagyon könnyedén barátkozott. Karcsú volt, sötét szemekkel, volt benne valami semita szépség, amely vonzotta a férfiakat, és ő volt az egyik legsikeresebb beszervezőnk is. Kitűnően beszélt angolul, németül, franciául, románul, jiddisül. Általában úgy festett, mint egy felsőosztálybeli európai, de úgy változtatta a megjelenését, mint egy kaméleon. Amikor az Egyesült Államokban dolgozott, azonnal beilleszkedett.” Talán a legvérfagyasztóbb emlékű feladat a nevezetes és sikeres akciók sorából Liza szerepvállalása volt férje, Vakov Bljumkin tőrbe csalásában. A férfi valamikor a szocialista forradalmi párt egyik forrófejű vezetője volt, akit halálra ítéltek az oroszországi német követ, Mirbach gróf 1918-as meggyilkolásában való részvételéért. Trockij közbenjárásának köszönhetően megkegyelmeztek neki, és a Cseka egyik tisztje lett, bár „Vas” Felix Dzerzsinskij, a Cseka alapítója a gyilkosságot kimondottan megtiltotta. Az 1920-as évek végére Bljumkin ügynök lett Konstantinápolyban. Körülbelül ugyanebben az időben vonult Trockij száműzetésbe Pinkiposzigetére a Marmara-tengeren. Tisztázatlan okokból – talán egy nyílt, központi megfigyelési küldetés miatt, talán mert Trockij a barátja és mentora volt, talán csak egy gyenge próbálkozás részeként, hogy megsegítse őt – Bljumkin elment Prinkipo szigetére, hogy meglátogassa Sztálin ősellenségét, és számos, Trockij volt moszkvai kollégáinak szóló levéllel tért vissza. Talán már maga a látogatás elég volt, hogy Sztálin bizalma megrendüljön benne, azzal együtt pedig, hogy titkos küldeményt hozott a pártból kitaszítottaknak, már főbűnnek számított. Az a hír járta, hogy Bljumkint, kerül, amibe kerül, vissza kell hozni Moszkvába. Azt mondják, hogy miután Lizát főnökei arra biztatták, hogy felejtse el a „burzsoá erkölcsöket”, sikerült meggyőzniük, hogy játsszon kulcsszerepet az ezt követő akcióban. Egyes mendemondák szerint Liza a Lubjankában volt, amikor Bljumkint lehurcolták a pincébe agyonlőni. Úgy hírlik, a férfi bódultán ezt habogta: „Liza, te elárultál engem.”

Miután Bljumkint eltemették az OGPU egyik Moszkva környéki kivégzőterületének egyik gödrébe, Liza férjhez ment Zarubinhoz, és bátor, leleményes társának bizonyult a franciaországi és dániai küldetések során. (Liza Zarubin második felesége volt: az első elhagyta őt egy magasabb rangú tiszt, Naum Eitington miatt, aki sok illegális ügynököt kiképzett már, és maga is szolgált Sanghajban és Spanyolországban – ahol olyan kapcsolatokat szerzett, melyeket később felhasznált Trockij mexikóvárosi meggyilkolásának megszervezésekor –, valamint az ellenséges vonalak mögött a második világháborúban Törökországban, ahol egy sikertelen akcióban megpróbálta megölni a német nagykövetet, Franz von Papent. Zarubin lánya, Zova a mostohaapjával élt és szintén hírszerző ügynök lett. Túlélő típus volt, és vitathatatlanul jobb modellje volt John le Carré Kariájának, mint a keletnémet kémfőnök, Marcus Wolff. Eitingtont először 1951 és 1953 között börtönözték be az úgynevezett cionista kémakcióban játszott titkos szerepe miatt, majd 1957-64-ben ismét börtönben ült, mert azzal vádolták, hogy bűnrészes volt számos bűntényben abból a hosszú és véres bűnlajstromból, mely Lavrentij Berija, az NKVD erkölcstelen és kegyvesztett vezetője számlájára írható.) Az a Berlin, melybe Zarubinék megérkeztek, nyüzsgő város volt, ahol főként a barna és fekete egyenruhák domináltak, a levegő pedig tele volt nyomasztó feszültséggel és félelemmel. Szomszédok jelentették fel egymást, az éjszaka letartóztatásokkal volt tele, a zsidókat megverték és meggyalázták, és a külföldi közösség állandóan a gyanú és támadások árnyékában élt. Cinikusan megjegyezhetnénk, hogy e jellemzők közül sok megfigyelhető volt ebben az időben Moszkvában is, de Zarubinék ekkor már sok éve távol éltek a hazájuktól. Ahogy nőtt a feszültség, sok külföldi elhagyta az országot, de a két illegális rezidentúra továbbra is működött Berlinben. Egy 1933-as, az INO harmadik ügyosztálya által készített működési beszámoló szerint: „Köszönhetően az

időben történt óvintézkedéseknek és átszervezéseknek, elkerültük a nagyobb komplikációkat a munka során.” Néhány ügynököt pihenőpályán tartottak, míg másokat áthelyeztek más országokba. A legértékesebb és legmegbízhatóbb külsősöket, akik közül sokat Walter Krivitsky szervezett be az 1920as években (nagyban támaszkodva a Német Kommunista Párt saját titkos hírszerzésére és az úgynevezett Zersetzungsdienst-re, vagyis „felforgató szolgálatra”), áthelyezték az illegális rezidentúrákra, melyeket BETTY – akit az egyik hollywoodi stúdió tehetségkutatójaként álcáztak – és JEVGENYIJ (Fjodor Parparov) vezettek. Mindkét vezető megbízható ügynököket kapott az elődjeitől, köztük BREITENBACH-ot avagy A/201-et, aki a Gestapónál dolgozott, így jól volt informálva a baloldalról és a külföldiekről úgy általában, de különösen alaposan a szovjetekről végzett hivatalos nyomozásokról. Komoly és lelkiismeretes ügynök volt, aki nagy mennyiségű pótolhatatlan információval szolgált, beleértve a Barbarossa-akció, a németek Szovjetunió elleni támadásának pontos dátumáról szóló kiemelt információt is. Más ügynökök titkos dokumentumokat szereztek meg a külügyminisztériumból és a náci párt vezetőségéből, információkat a párt hírszerzőszolgálatáról és külső embereiről a Szovjetunióban (a német követségeken, konzulátusokon és az üzleti életben), a német politikai helyzetről, a külpolitikáról, a kémelhárítás lépéseiről a szovjet kémkedés és katonai hírszerzés ellen, a német kommunista párt pedig a német hadseregről, a hírszerző és kémelhárító szolgálatokról általában. Hatalmas méretű hírszerzés folyt tudományos és technikai téren is a hajóépítéssel, a tenger alatti gázolaj- és akkumulátortelepekkel, gázmaszkszűrőkkel, a repülő- és motorgyártással, a gyémánt, benzin és gumi szintetikus gyártásával kapcsolatban. Egy RADIANT fedőnevű ügynök (avagy STRAHLMANN: az AEG egyik mérnöke, Klaus Behrens) információkat szerzett arról a szinte sci-fibe illő német kísérletről, melyben magasfeszültségű áramot használtak

nagy hatótávolságban a járművek motorjainak megállítására. Ezeket az információkat feldolgozták, lefényképezték és futárok szállították ki őket Németországból, olyanok, mint GYPSY, de az ügynökök puszta tömege és az anyag mennyisége miatt a futároknak és a rezidentúrák személyzetének is találkoznia kellett az ügynökökkel és összegyűjteni az információikat. GYPSY-nek egy NASLEDTSVO (HAGYATÉK) fedőnevű ügynökkel, a negyvenkét éves, Bamagnál dolgozó mérnökkel, Fritz Talbéval kellett együtt dolgoznia. Művelt és jól informált volt, nemcsak olyan információval szolgált, amelyhez a munkáján keresztül hozzájuthatott, hanem valahogy sikerült behatolnia a Bamag belső szentélyébe és információt szereznie a szervezet legújabb technológiájáról is. A legfőbb oka annak, hogy a szovjet hírszerzésnek dolgozott, a pénz volt, melyhez nagyban hozzájárult felesége, Gertrude vidéki házépítési mániája. Ahogy az gyakran megtörténik a kémjátszmában: még ha pénzért dolgozik is, megváltozik az ügynök lelkivilága; ebben az esetben mind a férj, mind a feleség fokozatosan szembe került Hitlerrel és a német militarizmussal. Ennek egyik oka az lehetett, amiért rettegtek a gondolattól, hogy fel kell áldozniuk tinédzserfiukat a közelgő háborúnak. Bármi legyen is az oka, NASLEDTSVO szorgalmasan szállította az érdekes információkat, de volt egy gyengesége. Amikor beleegyezett hogy kémkedik, kijelentette, csak akkor megy el a találkozókra, ha a felesége is elkísérheti. Bár ez ellenkezett a szolgálati szabályzattal, a rezidentúra vezetője vonakodva ugyan, de beleegyezett. Kitty most már új útlevelet használt, és több nyelvtanfolyamra is jelentkezett, valamint új lakást bérelt. A Moszkvában kapott útlevele használhatatlan volt, mivel szovjet-lengyel és lengyel-német határátlépési pecsétek voltak benne, a saját útlevele pedig időlegesen szintén gyanússá vált, mivel még mindig fennállt a veszélye annak, hogy János bajba sodorja őt. Igaz, ebben az időben mindkét útlevelét biztonságos helyen őrizte. Miután végre visszatért Berlinbe, Kitty elment a trafikos

menedékhelyére, ahol találkozott Liza Zarubinával (ERNA). Erre a találkozásra még sokkal később is élénken emlékezett. Liza a barátja és legrégibb bajtársa lett, bár egy évvel fiatalabb volt nála, és közel állt hozzá haláláig. Lizát kemény, éles szakmai stílusa ellenére kedvelték a kollégái, mert mindig készen volt arra, hogy kiálljon értük Moszkvával szemben, ha úgy érezte, rosszul bántak valamelyik beosztottjával. Kitty aktájában például szerepel, hogy amikor MONGOL fizetését szinte teljesen megvonták, mondván, elég bevétele kell legyen az álcaüzletéből, Liza dühös hangú levelet küldött a Központba, miszerint ez esetben nem anyagi kérdésről (bár MONGOL amúgy sem tudott valami sokat keresni az álcamunkájával, mivel teljes mértékben a hírszerzői munkájára összpontosított), de a személyes méltóságról és egy hivatásos tiszt meg nem becsüléséről van szó. Liza sokáig beszélgetett Kittyvel, aki elmesélte neki az egész élettörténetét, legalaposabban persze a Kínában és Németországban töltött éveket. Liza ezután elmagyarázta Kittynek az új feladatát. – Ó, úgy gondolod, meg tudnám csinálni? – habozott Kitty. – Tudományos dolgokról kellene beszélnem vele, de én… – Egyáltalán nem kell – biztatta Liza. – Annyit kell csupán tenned, hogy vedd el tőle, bármit is ad, hozd el ide, és add oda neki a pénzt, ha megérdemelte. Az első találkozó holnap lesz a Bülow sétányon az Állatkertben, este hatkor, jobb oldalon a harmadik padnál. Ott fognak ülni ők ketten. Ha másvalaki is ül a padon, ne menj a közelébe, amíg el nem megy onnan. Ülj le melléjük, és gyújts meg egy cigarettát ezzel az öngyújtóval. Ő adta nekünk mint ismertetőjelet. Azt mondd, hogy: „Tavaly ilyenkor ugyanilyen idő volt.” Erre ő azt mondja majd, hogy: „Igen, de akkor három fokkal melegebb volt.”, aztán arról beszéltek, amiről akartok. Amikor átadta az anyagot, azzal gyere vissza egyenesen ide. Figyeld, hogy követnek-e, oda-vissza. Érted? A pénze a borítékban van. Kitty átsétált az Állatkerten, és próbált nem túl feltűnően körbenézni, magában pedig azt mondogatta, hogy biztosan nem

minden egyenruhás rendőr, aki szembejön vele, és nem minden üzletember kinézetű ember civil ruhás nyomozó. Már távolról meglátta a párt a padon, odament hozzájuk, valami elnézésfélét motyogott a zavarásért, aztán leült. Elővett egy csomag cigarettát (bár nem dohányzott) és az öngyújtót. Amint meggyújtotta, a nő ezt kérdezte: – Honnan szerezte azt az öngyújtót? Kitty megfeledkezett a jelszóról és reflexszerűen elkottyantotta magát: – Találja ki! – Persze, persze. Fritz, te ismered ezt a fiatal nőt… – Pszt, Trudle, pszt! – nyugtatta a férje. – Örvendek. A kiejtéséből ítélve ön nem berlini. – Igaza van – felelte Kitty –, holland vagyok. De nagyon szeretem a városukat, különösen a parkokat. – Úgy érti, ezt a helyet? – nevetett cinikusan a nő. – Ön katolikus? Kitty, aki valójában eltökélt ateista volt, egy pillanatig habozott, nem tudta, Gertrude milyen választ vár. – Egyébként nem számít. Ez nem egy város, ez Szodoma és Gomorra, és nem lepődnék meg rajta, ha tizenkét év múlva ez is romokban állna, mint a bibliai. Ezért sietünk annyira megépíteni az új házunkat, hogy kiköltözhessünk innen. Elhozta a pénzt? – Természetesen – felelte Kitty, – és önök elhozták, ami nekem kell? – Persze – válaszolta a férfi. – Itt van – feltűnés nélkül kicserélték a borítékokat, megegyeztek a következő találkozó részleteiben és mindegyikőjük ment a maga útjára. Egy darabig még rendszeresen találkoztak, aztán NASLEDTSVO hirtelen eltűnt a képből. A berlini reziden-túra vészjelzéseket küldött a központ felé; hogy nem volt ott a megbeszélt találkozón, majd az egyeztetett pótidőpontban sem, és azt jelentették, GYPSY

biztos benne, hogy nem érthette félre az időpontot, sem a helyet. Azt állították, hogy vagy beteg, vagy letartóztatták valami saját maga okozta gondatlanság miatt. Azt is megjegyezték, hogy Kitty hollandként mutatkozott be, és a férfi nem tudta az igazi nevét. Kiderült azonban, hogy NASLEDTSVO se nem beteg, se pedig letartóztatásban nincs, egyszerűen kiköltözött a Berlin környéki új házába. Némi vita után a Központ beleegyezett, hogy Kitty feltartóztassa NASLEDTSVÓ-t útban az irodája felé, mert, ahogy Zarubin megjegyezte, eztán még több pénzre lesz szüksége a ház bebútorozásához. Amikor Liza utasította Kittyt a kapcsolat újrafelvételére, Kitty úgy gondolta, Gertrudét könnyebb lenne feltartóztatni, mert ő már biztosan kialakított magának egy viszonylag megbízható bevásárló menetrendet az új környéken, és biztosan ő irányította a dolgokat. „Ha ő úgy akarja, hogy a férje együttműködjön, akkor a férje együttműködik, ha ő nem akarja, akkor nem.” Liza egyetértett. Kitty két-három napig egy könyvvel az ölében ült egy kis téren, NASLEDTSVÓ új házának közelében, míg végre meglátta Gertrudét a boltok felé sétálni, a büszke új háztulajdonosok öntelt, hencegő mozdulataival. Ahogy közeledett, Kitty eltette a könyvet a táskájába és odament hozzá. – Maga?! – kiáltott fel Gertrude, a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel. – Igen, én – mondta Kitty nyugodtan. – Meglepődött, hogy lát? – Miért kéne? – mosolygott Gertrude udvariasan. – Nagyon örülök, hogy látom. – Berendezkedtek már az új helyükön? Fogadok, hogy szép, új bútoraik vannak, meg új gáztűzhelyük, és a rengeteg vendégüknek mind ezzel hencegnek. – Bár tehetnénk, bár tehetnénk. Ez elég flancos környék, tudja, és még alig van pár bútorunk a házban. Senkit nem tudunk még

fogadni. – Mi a baj? – Nagyon pénzszűkében vagyunk. – Dehát mi a probléma? – ismételte Kitty. – Megoldjuk – És NASLEDTSVÓ újra elkezdett dolgozni. Amíg együttműködött a szovjet hírszerzéssel, 35 000 márkát kapott, de a közreműködésének köszönhető érték sok millióra rúgott. A NASLEDTSVO-val való találkozók mellett Kitty továbbra is végezte elsődleges feladatát futárként, és BETTY rezidentúrája rajta keresztül építette ki kapcsolatait Franciaországgal, ahol egy különleges csoport, élén AMBROSIUS-szal, aki ezt megelőzően Berlinben is szolgált, azért alakult, hogy a futárokkal foglalkozzon és feldolgozza a küldeményeket. 1934 elején Kittynek ismét át kellett lépnie a francia határt. A náci kormányzat kezdeti éveiben a határellenőrzések viszonylag nyugodtan folytak, és felvirágzott a turizmus, Hitlernek a németek és a külföldiek közt fennálló kapcsolatokra való gyanakvása ellenére is. Valójában a legnagyobb veszély a francia oldalon volt, mert az 1930-as években Franciaország a nemzetközi terrorizmus központjává és számos főcímbe kívánkozó, politikusok, orosz száműzött vezetők és a jugoszláv Sándor király ellen elkövetett emberrablás és gyilkosság helyszínévé vált. Az izgatott nép által támogatva a rendőrség és a kémelhárító-szolgálat mélységes gyanakvással kezelte az idegeneket. Valójában Kitty csak két-három utat csinált végig, mert AMBROSIUS-t visszahívták Moszkvába, mivel problémás lett a tevékenysége, és a feleségét figyelni kezdték a francia hatóságok. A Központ szokásos, a rezidentúrák vezetőihez intézett körlevelében szerepelt egy emlékeztető, hogy a biztonság érdekében az illegális ügynököknek tilos egymással érintkezniük, hacsak az akció érdeke azt nem kívánja, de ezt a szabályt ugyanilyen rendszeresen meg is szegték. Valójában azok, akik állandó stresszben, egy idegen, ellenséges környezetben dolgoztak, sokszor

érezték magukat magányosnak és sokszor volt honvágyuk, így muszáj volt megosztaniuk egy rokonlélekkel, hogy min mennek keresztül. A futárok szintjén ide tartozott Kitty és Margaret is, hónapok teltek el munka nélkül, mert vagy küldeményre vártak, vagy hosszú pihenőkre kényszerültek, mert valami probléma támadt valahol. Egyszer a rezidentúra vezetője azt jelentette Margaretről, hogy így negyvenévesen „úgy érzi, kezd öregedni és fél attól, hogy végleg egyedül marad. Szeretne ismét az USA-ban dolgozni, ahol végre esélye lenne arra, hogy pihenjen egy kicsit, olyanok között, akiket ismer, miközben kiépíthetne magának egy új álcát a jövőbeni munkájához.”. Ugyanígy volt ez Kitty esetében is, akiről Zarubin azt jelentette a Központnak 1934 áprilisában, hogy lankad a figyelme és egy kicsit lusta. Annak ellenére, hogy már jó ideje Berlinben volt, még egyszer sem kapták lencsevégre, és Zarubin úgy érezte, hogy Kitty nincs eléggé kihasználva, egész pontosan nincs eléggé lefoglalva. Ez arra késztette Kittyt, hogy kivárja a berlini idők végét, amikor is lejár a tartózkodási engedélye, hogy aztán visszatérhessen New Yorkba, „ahol azt reméli, hogy a személyiségének és képességeinek valami jobban megfelelőt fog találni”. Zarubin véleménye szerint Kitty lelkiállapota a hónapokig tartó tétlenségnek volt köszönhető, és akkor javult a kedélye, amikor valami tennivalója akadt, amikor széfet kellett őriznie, üzenetet továbbítania, küldeményeket külföldre vinnie vagy előkészítenie a lakást a küldemények fotózásához, vagy bármi más átlagos feladatot kapott a rezidenciától. Azt is megjegyezte, hogy Kitty igen igyekvő munkatárs volt, aki nagyon lelkiismeretesen látott neki a feladatainak, csupán nem találta azokat elég kielégítőnek. 1934 áprilisában, egy nap, eltávozófélben Kitty lakásából egy együtt töltött este után, Margaret fel-sikoltott és az oldalához kapott. – Mi a baj? – kérdezte Kitty aggódva. – Nem tudom – felelte Margaret. – Lehet, hogy vakbélgyulladás. Már volt ilyen szúrós fájdalmam egy párszor, de még soha nem volt

ennyire rossz. – Hívom a mentőket. – Ne! Tudod, hogy nem szabad, hogy együtt lássanak minket… Ó! – Én azért is kihívok egyet – makacskodott Kitty. Margaret fájdalmak közepette könyörgött Kittynek, hogy ne tegye, így Kitty azt javasolta, hogy próbáljon meg lemenni a lépcsőn és üljön le az utca másik oldalán lévő kis kertben a padra. Margaret szinte kúszva ment le a lépcsőn, aztán felkapaszkodott a padra, Kitty pedig hívta a mentőket. Megadta a címet, de a nevét nem, azt mondta a központosnak: „Látok egy nőt egy padon, az utca másik oldalán, és úgy tűnik, elég rosszul van. Kérem, jöjjenek ki és nézzék meg, mi baja lehet.” A mentő nyolc perc alatt ért ki. Egy pár nappal később Zarubin azt jelentette a Központnak, hogy Margaretet sikeresen megoperálták vakbélgyulladással, és most már jól van. Válaszképp a Központ azt táviratozta, hogy Margaretnek Moszkvába kell mennie, rádiós kiképzésre. Az illegális rezidentúrák sokáig vitatkoztak a rádiós kommunikáció kérdésén, még 1931-ben a berlini illegális rezidentúra vezetője, KARÍN ezt írta a Központnak: „Korlátozott anyagi lehetőségeinket figyelembe véve nem engedhetjük meg magunknak, hogy futárjainkat állandó pihenőn tartsuk. Észleltem, hogy a Moszkva és Leningrád rádiót kereskedelmi célokra is használják: ha ráhangol az ember, hallhatja, hogyan tárgyal az állami szőrme kombinát a leányvállalataival szerte az országban; néha titkos nyelvet használnak. Nekem úgy tűnik, mi is használhatnánk a rádiót a munkánkhoz, főként a parancsok közvetítésére.” Mire Margaret visszatért Moszkvából 1934-ben, a rezi-dentúrának már volt egy rádiótranzisztora, és úgy döntöttek, megpróbálják rádión keresztül felvenni a kapcsolatot a Központtal, ami két-három próbaközvetítést jelentett egy hónapban. Az első rádióállomás egy gazdag arisztokrata villájában volt egy külvárosi részen, aki ideje

nagy részét a városi lakásában töltötte, és akinek az inasa, Gustav a rezidentúra beépített embere volt. Gustav a napot Berlinben töltötte, gondoskodott a gazdájáról, és csak éjszaka ment vissza a házba, látszólag azért, hogy szemmel tartsa. A rádiót nem tárolhatták ott, és késő éjszaka kellett a menedékházból átvinni autóval. Első alkalommal koromsötét volt, amikor a Mercedes kereke megcsikordult a villa kavicsos autófeljáróján, az egyetlen fény Gustav tetőtéri szobájának ablakából szivárgott ki. Margaret és két férfi kiszálltak a kocsiból és becsöngettek, míg egy harmadik kinyitotta a kocsi csomagtartóját, és nagy erőfeszítések árán kivette a rádiót tartalmazó bőröndöt, amely 50 fontot nyomott. – Te jó Isten, ez nehéz – morgott. – Ne vacakolj már annyit, siess, siess – sürgette Margaret meglehetősen akcentusos oroszsággal. Mindannyian felmentek, és Gustav eltűnt egy mahagóni borítású dolgozószobában. Itt kényelmesen leült egy elegáns asztalhoz, a báró szerepét játszva: bőrkötéses könyvet olvasott, az ablakredőnyök biztonságosan leeresztve, kezében egy pohár brandy. Ezalatt a padláson az egyik férfi felnyitotta a spalettákat és leeresztette az antennát a külső falon. Az órát is kivezette, hogy ne rázzon bekapcsolt állapotban, miután befejezték az akciót. Margaret feltette a fülhallgatót, és leült a készülék elé Egy kicsit izgatott volt, mivel először dolgozott élőben. Beállította az állomást, ellenőrizte az óráját és pontosan időben meghallotta, amint egy férfihang azt mondja: „Figyelem, figyelem! Híreket közvetítünk a Jenyiszej-öböl folyóinak vízszintjéről. Ankara…” Ezután egy sor folyó és rengeteg szám következett, melyeket Margaret félőrült tempóban lejegyzett. De a vétel fokozatosan romlott, aztán egyszer csak teljesen eltűnt a hang. – Már nem hallom őket – motyogta Margaret, és úgy nézett kollégáira, mintha az ő hibája lenne. – Ne aggódj! – biztatta az egyik. – Minden kezdet nehéz. – Ránézett az órájára. – Mindenesetre most mi jövünk. Kezdd el! Margaret elővett egy papírlapot és kopogtatni kezdte a számokat,

de nem jött „vettem az adást” válaszjelzés. – Ne aggódj! Mára ennyi is elég – mondták neki. Két-három alkalom után Margaret rájött a folyamat nyitjára, és sikerült nyitva tartania az áramkört, de még mindig megoldásra várt egy komoly logisztikai probléma. A rádiótranzisztort minden alkalommal egy másik menedékházba kellett szállítani, ahol a tulajdonosok kénytelenek voltak az éjszaka nagy részét ébren tölteni és az illegális ügynökökről gondoskodni, ők viszont szokásos munkájuktól ilyenkor egész napra elmaradtak. Moszkva hamarosan leállította a kommunikációt, kijelentették, hogy a rádiót biztonságos helyre el kell dugni, és csak speciális körülmények között szabad a kapcsolatot újra használni. Amikor pár évvel később adódtak ilyen körülmények, ismét lehetetlennek bizonyult a rádiót hatékonyan használni. Zarubin legmegbízhatóbb menedékháza Elena lakása volt, aki egy köztisztviselő harmincöt éves, vonzó özvegye volt, és tizenhat éves lányával élt együtt. Egy nap Elena azt mondta, hogy a bátyja, Erich Tacke, akit tizenöt éve nem látott, miután szinte egyik napról a másikra eltűnt Kínában, most váratlanul újra felbukkant. Tacke azt mondta, hogy le akar telepedni, és egy egyszobás kis lakást bérel, amelynek a címét megadta Elenának. Sokat kérdezett a régi barátaikról, különösen az érdekelte, ki hol dolgozik. Zarubin megdöbbent, mert ismerte Erichet, együtt dolgoztak Kínában, és azt is tudta, hogy nemrég illegális ügynökként Berlinben dolgozott, de aztán visszahelyezték Moszkvába. A Központ nem értesítette őt Tacke visszatértéről, de észlelte, hogy az „elég annyit tudnia, amennyit feltétlenül szükséges” taktikáját alkalmazták, és, hogy bármi is legyen, amiért most Tackét ideküldték, annak semmi köze hozzá. Ugyanakkor azt is kikövetkeztette, hogy Tacke előzetesen nem kapott engedélyt a Központtól, hogy felvegye a kapcsolatot a húgával. Jó pár nappal később BREITENBACH jelentette, hogy a Gestapo jelentést kapott egy Meissner nevű volt szociáldemokratától, hogy

összefutott Tackéval, akivel pár éve Moszkvában találkozott. Bár úri becsületszavukat adták egymásnak, hogy nem beszélnek egymásról, „mint rendes német ember és mint bűnbánó szociáldemokrata, most úgy érezte, nem tudja tovább tartani a száját”. Tacke szabadsága és élete egyértelműen veszélyben volt. Ezért Elena lánya elvitt egy üzenetet Tackénak, hogy jöjjön és találkozzon valakivel, akit fel fog ismerni, ha meglátja, tehát semmiféle ismertetőjelre nem lesz szüksége. Liza emlékezett rá, hogy Kitty említette Tackét, tehát őt küldték az első találkozóra, ahol azonnal egymásra ismertek. Amikor később Zarubinnal is találkozott, azt mondta neki, hogy azért ment a húga lakására, mert a Központ úgy döntött, hogy neki adja át mint rejtekhelyet. Azért találkozott Meissnerrel, magyarázta, mert az liberális von-zalmú és még hasznára lehet. Tackét egy biztonságos búvóhelyre vitték, adtak neki egy cseh útlevelet és visszaküldték Moszkvába. Miután elment, Kitty felhívta azt az asszonyt, akitől a szobát bérelte, és a „barátjáról” érdeklődött. A házinéni azt mondta, hogy már rég elment Hamburgba. „Elég furcsa, nem mondom” – tette hozzá. – „Egy másik barátja két társával járt itt nemrégiben, és nagyon dühös lett, mikor megmondtam neki, hogy már elment.” Nyilvánvaló volt, hogy Tacke csak egy hajszállal szökött meg a Gestapo elől. Valójában Zarubin mondta Lizának, hogy vonja be Kittyt is, mert meg volt győződve arról, hogy megint nincs mit csinálnia, miközben erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy új kommunikációs szálakat találjanak AMBROSIUS Párizsból való visszarendelését követően. Liza hamarosan új megbízást adott neki, eszerint egy Stadtler nevű emberrel kellett foglalkoznia, aki mérnökként dolgozott egy olyan gyárban, amely érdekelte a szovjet hírszerzést, és aki nemrég keltette fel a rezidentúra érdeklődését. Alaposan ellenőrizni kellett, és Liza azt javasolta Kittynek, hogy béreljen fel egy magánnyomozót. Ez elég biztonságos, mondta, amíg az ember nem diplomaták,

köztisztviselők vagy náci pártfunkcionáriusok iránt érdeklődik. Kitty talált egy újsághirdetést a Calcius magánnyomozó ügynökségről. Amikor elment hozzájuk, egy slampos, sovány titkárnő bevezette a tulajdonos irodájába, ahol magával Herr Calciusszal, egy vékony, ideges, orr-csíptetőt viselő emberrel találkozott, aki kezét az üres asztallapra fektette és végigmérte Kittyt egy hosszú, éles, de ugyanakkor atyáskodó pillantással. Kitty úgy érezte, mintha valamiféle beugróteszten ment volna keresztül. – Miben segíthetek? – kérdezte. – Talán azzal kellene kezdenem, hogy elmondom, ki is vagyok – felelte. – Fráuline, minket egyáltalán nem érdekel, kik is a klienseink. Még a nevét, a címét, a telefonszámát sem akarjuk tudni. Mondjon egy nevet, csak hogy megnyithassunk egy aktát. – Rendben van, akkor Giselle. – Rendben, Fráuline Giselle. Egészen pontosan mi az ön problémája? – A titkárnő egyetlen szó nélkül visszajött, letett két csésze kávét az asztalra, és ugyanolyan csendben ki is ment. Az iroda falain oklevelek, zászlók és fotók lógtak, az egyiken a jóval fiatalabb Calcius volt látható rendőri egyenruhában, még az 1914 előtti időszakból. – Az a helyzet, hogy a húgom egy Stadtler nevű férfival találkozgat. Itt a címe. Fülig beleszeretett, de a szüléink valamilyen okból kifolyólag nem kedvelik, bár még soha nem találkoztak vele. Kezdetnek szeretnénk megtudni mindent róla: Hogy árja-e? Mivel foglalkozik? Hova járt iskolába? Milyen kapcsolata van a nőkkel? Kik a- barátai, és… – habozott Kitty tettetett zavarban – milyen az anyagi helyzete? Calcius csukott szemmel, jegyzetelés nélkül végighallgatta. Már hallott ilyen történetet, és tudta, mit kell tennie. Jó kapcsolatai voltak a rendőrséggel és más hasznos szervezetekkel és megfelelő hálózata besúgókból és házi

alkalmazottakból, akik egy kisebb összeg fejében szívesen szolgáltak információkkal. Megértette, hogy egy olyan szolid burzsoá család számára, mint amilyen Fráulein Giselleé, a legfőbb kérdés az, hogy vajon Herr Stadtler el tudná-e tartani szeretett kislányukat és az elkerülhetetlen gyermekáldást úgy, ahogy ő ahhoz szokva van. Calcius szorgosan nekiállt a munkának, és nemsokára minden információt átadott Kittynek, amire csak szüksége volt, és hozzátette, hogy úgy hallotta, Stadtler farsangkor egy bizonyos kávézóban lesz. Ilyenkor, egyszer az évben, az emberek teljesen elengedik magukat, és nem tiltja semmi, hogy egy nő odamenjen a férfihoz, akit vonzónak talál. Kittynek, aki egyszer már látta Stadtlert, nem volt nehéz kiszúrnia a zsúfolt kávéházban, amint nyilvánvalóan jól szórakozik. A kávézó pneumatikus csőrendszerrel volt felszerelve, ami összekötött minden asztalt, melyeknek száma volt, egy központi elosztópulttal, így lehetővé vált a flörtölő és névtelen üzenetek cseréje. Kitty ezt írta: „Ha nem tartja szerencsétlennek a tizenhármas számot, akkor tudnia kell, hogy a hölgy, aki annál ül, szeretne önnel táncolni.” Stadtler bekapta a csalit és átjött. Kialakult a kapcsolat, és Kitty hamarosan bemutathatta neki az „unokatestvérét”, valójában egy szovjet illegális ügynököt, aki hamarosan beszervezte a férfit. 1934 őszén Kitty kivett egy kis szabadságot, és elment Olaszországba, mindenféle titkos ügylettől mentesen. Bár hamis útlevelet használt, nyugodt volt. A vonat Svájcon keresztül rövid veronai, padovai, velencei és firenzei tartózkodás után Milánóba vitte. Majd megérkezett Rómába, ahol a szünidő további részét töltötte. Mivel beleunt már az olasz ételekbe, nagyon megörült, amikor meglátta a Babington angol teaházat a Spanyol Lépcső alján, melyet Miss Anna Babington és jó barátnője, Elizabeth Cargill alapítottak 1893-ban, és ahol ellenállhatatlanul hagyományos, nosztalgiaébresztő angol ételeket kínáltak, minekutána ez a hely az angol és amerikai turisták és száműzöttek Mekkája lett. Kitty talált magának egy üres helyet és leadta a rendelését a pincérnőnek,

miközben a félelmetes, még hetvenévesen is jó erőben lévő Miss Babington utasításokat ordított a személyzet felé a pult mögül, akár egy tábornok a water-looi csatában. – Nem semmi, igaz? – jegyezte meg a férfi, aki Kitty mellett ült. – Tudja, akármilyen gyakran jövök ide, sosem tudom levenni róla a szememet. Csak egy hölgy, aki kávéházat vezet, de olyan méltóságteljes. Nézzen a családfára! – tette hozzá, a gyönyörűen megrajzolt táblázatra mutatva a falon. – Az egyik őse Sir Anthony Babington volt, az egyik katolikus, akit 1586-ban kivégeztek az Erzsébet királynő elleni összeesküvés miatt. Sir Donald Cargillt pedig 1681-ben fejezték le. – Igen, veszélyes idők voltak – jelentette ki Kitty. Valahogy nem volt hozzáfűznivalója. – Egy pár arisztokrata fejét lenyisszantani gyerekjáték volt ahhoz képest, ami ma Németországban folyik – mondta az új ismerős egyértelmű érzelmekkel. Gerhard von Bőseként mutatkozott be, a német követségen volt ügyvéd. Amint megtudta, hogy Kitty, amint állította, londoni, nem titkolta tovább utálatát a „náci söpredékkel” szemben, akik lelőtték a bátyját, Herbertet, von Papén alkancellár magántitkárát a „Hosszú Kések Éjszakáján”, amikor Hitler megtizedelte az SA-t. Amikor Kitty visszatért Berlinbe, jelentette a kapcsolatot Lizának, és a Központ hozzájárulásával megkezdődött a munka, melyben átnézték von Bőse életrajzát és ellenőrizték mint potenciális beépített embert. Ez a kezdeményezés, mint annyi más, fennakadt a Németországot 1934-ben elárasztó kémhisztéria és idegengyűlölet hullámain, amikor a Gestapo felgöngyölített egy egész kémhálózatot, melyet egy fiatal lengyel tiszt, bizonyos Jürek Sosnowski vezetett, aki tökéletes csábító volt, látszólag kimeríthetetlen anyagi forrásokkal és szexuális energiával. A lengyel hírszerzés által kreált történet szerint állítólag azért bocsátották el az ezredétől, mert viszonya volt a parancsnoka feleségével, és eklektikus hálózatának nagy részét is nők alkották. Ide tartozott

Frau Falkenheim, egy svájci nagyvilági nő, Rita Passy, egy magyar éjszakai bártáncosnő és Frau Nazmer, aki a német vezérkari felügyelőségen dolgozott. Aztán jött a később beszervezett Frau von Jena és három fiatal lány, akiknek egy kis „zsebpénzre volt szükségük”. Sosnowsfcihoz tartozott még pár férfi is, a súlyosan eladósodott Biddenfuhr ezredes és Rotloff hadnagy, aki a háborús minisztériumban dolgozott. Csupán tizenkét hónap alatt Sosnowskinak sikerült 150 dokumentumot, Guderian tábornok széfjének a kulcsát és a lengyel megszállás német terveinek piszkozatát megszereznie, de a hálózatot Rita Passy féltékenységből elárulta a Gestapónak. Frau von Falkenheimet és Frau Nazmert 1935-ben kivégezték, Frau von Jenát életfogytiglani börtönre ítélték. Sosnowskit elcserélték egy német kémnőért, akit Lengyelországban tartóztattak le, de, akárcsak Sztálin pár évvel később, a lengyel vezérkar azzal zárta le az ügyet, hogy az információ nagy része, amit Sosnowski a német tervekről szerzett, csak fikció, őt pedig bebörtönözték. 1939-ben, máig homályos okok miatt (bár lehet, hogy ő ugyanaz a Sosnowski, aki új néven, „Dobryzhinskikent” átállt az oroszokhoz és a honfitársai ellen fordult) feljegyezték, hogy a Lubjankában járt, ahol átadta a szovjet hírszerzésnek azon ügynökei névsorát, akiket még nem azonosított a Gestapo. Őket később beszervezték. Hogy mi történt magával Sosnowskival, az megint csak homályos; ha valóban ő volt „Dobryzhinski”, akkor új főnökei később lelőtték. A növekvő európai feszültség és a háború lehetősége miatt egyre inkább aggódó Központ minden erőfeszítést megtett, hogy különleges „kommunikációs rezidentúrákat” alakítson ki azokban az országokban, amelyek feltehetőleg semlegesek maradnak, ha kitör a háború, és Kitty feladata volt Svédországról és Dániáról tudósítani. Az volt a dolga, hogy találjon egy menedékházat és futárügynököket válogasson, akiknek a fedőfoglalkozása indokolná azt, hogy külföldre utazzanak és küldeményeket szállítsanak. Az új rezidentúrák feladata volt az is, hogy különféle módszereket fejlesszenek ki a hírszerzési anyag elrejtésére, és olyan tárolókban

szállítsák azokat titokban, melyekbe beleépítették a gyors megsemmisítő eszközöket is, feladat volt továbbá egy újfajta láthatatlan tinta képletének megalkotása is. A Központ nagy reményeket fűzött Dániához, meg volt győződve arról, hogy semleges marad, bármi is történjék, de ezek a remények szertefoszlottak, amikor a németek 1940-ben megszállták az országot. Egy ERVIN fedőnevű litvánt, aki aktívan részt vett a polgárháborúban és 1924-ben csatlakozott a Csekához, neveztek ki 1934-ben a koppenhágai rezidencia élére, ahol a küldetés során fedőfoglalkozása szerint alacsony rangú tisztviselő volt Lukin álnéven. Eredetileg Margaretet akarták Dániába küldeni, de aztán a Központ meggondolta magát, és azt mondta ERVIN-nek, hogy „BETTY csoportjából GYPSY” megy majd nemsokára Németországból, hogy a titkos küldeményét intézze, és utasították, hogy a Thorwaldsen múzeumban találkozzon vele a megadott napon és időpontban. Egy nappal az indulás előtt Kitty összefutott John Smith-szel az utcán, egy csapat összeszíj ázott könyvkupacot cipelő, főiskoláskorú fiatalember között. – Hé, Kitty! – kiáltotta John. – Miért nem jössz velünk? – Hová mentek? – kérdezte kíváncsian. – Majd meglátod – kuncogott. – Lesz tűzijáték is. Kitty nem tudta megállni, hogy ne csatlakozzon a tömeghez, amely fokozatosan nőtt, ahogy a városközpont felé közeledett. A legtöbbjük ugyancsak könyveket cipelő fiatal volt, és soknak volt égő fáklya a kezében. A tömeg, amely egyes megfigyelők szerint 40 ezer fős lehetett, hamarosan szervezett fáklyás felvonulássá alakult, és az Opernplatzon, az operaház és a berlini egyetem között a könyveket – többek közt Proust, Freud, André Gide és Hemingway műveinek eklektikus gyűjteményét – hatalmas halomba szórták, melyre az emberek elkezdték rádobálni a fáklyákat. Ahogy fellobbant a tűz, mind több és több könyvvel izzították tovább. Amikor a lángok már

annyira forrók lettek, hogy a tömegnek hátrálnia kellett, Kitty látta, amint egy kis ember sántikál át a tömegen, majd esetlenül felkapaszkodik az ideiglenesen összetákolt emelvényre, amit horogkeresztes zászlókkal vontak be. Felismerte benne dr. Goebbelst, és ahogy beszélt, Kitty megdöbbent, hogy egy ilyen apró termetű alak ilyen dallamos, kissé hipnotikus hangon ilyen szörnyű dolgokat tud mondani. – A német emberek lelke ismét megtalálta a hangját! – jelentette ki. – Ez a tűz a régi korszak végső alkonya és egy új kor hajnala. Szemével a tömeget kutatta, és úgy tűnt, egyenesen Kittyre néz és őrá mutat, amikor azt kiáltotta: – Ott egy német gyermek édesanyja, aki egy nap majd mesél neki erről a tűzről. Hadd legyen büszke, hogy az édesanyja itt volt köztünk ezen a dicső éjszakán, kedves bajtársaim.” Az emberek Kitty körül, úgy tűnt, kíváncsian és irigykedve nézik őt, és John Smith-nek volt annyi esze, hogy ne mondjon semmit. Húszezer könyv vált a lángok martalékává aznap este, és Kittynek még évekkel később is rémálmai voltak róla. Pár nappal azután, hogy elhagyta ezt az őrültekházát, Kitty, tökéletes kontrasztként, Dániában találta magát, ahol, úgy tűnt, megállt az idő. Minden nyugodt volt és csendes, és a dánok büszkébbek voltak arra, hogy ilyen kicsi az országuk, mint a méretére és a hatalmára lehettek volna. A forgalom hiánya, a kerékpárosok csapatai – sokan közülük idős emberek, legalább olyan idős bicikliken –, a csendes utcák, melyek felvonóhíddá változtak, amikor egy nagy hajónak kellett áthaladnia, mind-mind mintha azt súgták volna, Dánia az élő példa a közmondásra, miszerint jóból csak kevés van. Kitty pár napot adott magának hogy berendezkedjen, aztán felhívta Lukint a szovjet missziónál, de úgy tűnt neki, hogy Lukinnak fogalma sincs, miért hívta. Kétszer-háromszor is el kellett mondania a nevét, mielőtt leesett volna a tantusz. A Thorwaldsen

múzeumot, ahol találkozniuk kellett, Dánia leghíresebb szobrászának a tiszteletére építették, és itt őrizték legtöbb munkáját is Találkozójukon a 23-as terem teljesen elhagyatott volt. ERWIN, egy alacsony, tüzes szemű, kócos hajú férfi, percre pontosan érkezett ahogy megegyeztek, megkérdezte, hogy ő-e Frau Trachtenberg és megerősítette, hogy ő pedig valóban Lukin. Azonnal magyarázni kezdte, miért volt Kitty helyzete futárként nagyon veszélyes. Nyáron kevésbé zűrös, állapította meg, turistaként Németországból Dániába jönni gőzhajóval Stettinből, vagy éppen vonattal, nem kelt túl nagy feltűnést, ilyenkor a németeknek valójában nincs szükségük útlevélre. Probléma télen adódhat, amikor szinte senki nem jön Dániába síelni, és különösnek tűnhet a határőröknek, ha valaki egy tél leforgása alatt többször is átlépi a határt, ami vonatkozik Kittyre is. Arra is rámutatott, hogy egy új német rendelet szerint, melyet szigorúan be is tartanak, külföldi diákok, akik Németországban élnek és nem fizetnek adót, csak ötven márkát vihetnek ki külföldre, amikor utaznak, ami aligha elég megélhetésre. – Gondolja, hogy sikerülne két utat megcsinálnom egy télen? – kérdezte. – Kétlem – felelte. – És találnia kellene itt valamit, amire ráfoghatja, hogy azt tanulja. Ez lehet bármi: a dán nyelv vagy a Hamlet hatása Shakespeare-re. Természetesen tréfáltam. Mindenesetre találjon ki valamit. – Mi a helyzet a pénzzel? – kérdezte. – Azzal gondok lesznek. Keresniük kellett volna önnek egy gazdag támogatót az Államokban, akiről azt mondhatná, hogy pénzbeli juttatásokat folyósít önnek. Nemcsak az a gond, hogy nem tudjuk a költségvetésünkből támogatni, hanem az is, hogy törvényes indokkal kell elszámolnia minden pénzről, ami önnél van. Csodálkozom rajta, hogy ők erre nem gondoltak. Megegyeztek a következő találkozó időpontjában, és mindketten nyugtalanul mentek a saját útjukra. Kitty izgatott volt, mert egyáltalán nem volt biztos abban, amit ERWIN mondott és abban,

hogy mit fog tenni, a férfi pedig azért aggódott, mert az utolsó dolog, amire most szüksége volt, egy újabb probléma, amin rágódhat. Két héttel később a dán sajtó a következő szalagcímekkel robbantott: „Orosz kémet fogtak Dániában”, „Az OGPU keze elérte az Öresundot”, „Ideje megállítani az oroszokat”, „Nagyobb éberség kell az idegenekkel szemben”, melyek mind azt a történetet tálalták, hogy tetten értek egy orosz kémet, amint dán ügynöke titkos információkat adott át neki. Az archívumokból kitűnik, hogy ezt az akciót a katonai hírszerzés, a GRU irányította, ez tette lehetővé Zarubinnak, hogy kifejezze aggodalmát a Központnak a bukásba való belekeveredése miatt és érdekeltségét a szervezet kommunikációs rendszerének kialakításában. Mivel a helyzet Dániában tovább romlott, úgy érezte, túlságosan kockázatos lenne négy hónapnál gyakrabban futárokat küldeni a határon keresztül. A futárt, aki egyik nap érkezik, másnap talán már törvénytelenül is megakadályoznák a visszatérésben. – Elúszott a dolog – panaszkodott Zarubin –, vagyis, jobban mondva, a „kuzinjaink” úsztatták el. Azt hiszem, eléggé nagy zűrt kavartunk Dániában. – Válaszában a Központ kijelentette, hogy a GRU akciója elemi szolgálati szabályok elfogadhatatlan áthágása miatt vált sikertelenné A GRU egyértelműen Dániába helyezte a Németország elleni akciók központját, és nem figyeltek fel arra, hogy a dán kémelhárítás szoros kapcsolatban állt a német ellenséges erőkkel. A Központ úgy határozott, hogy Kittyt csak a nyári turistaszezon kezdetétől lehet futárként alkalmazni, ami azt jelentette, hogy Kittynek ismét nem volt tennivalója egy jó darabig. ERWIN-től kapott egy kis pénzt, beiratkozott egy nyelvtanfolyamra, amelyre alig járt el, és dolgozni se nagyon dolgozott. Rosszul érezte magát és unatkozott, szinte magánkívül volt az örömtől, amikor ERWIN végre elküldte Stockholmba. Komppal ment Malmöbe, aztán vonattal szelte át délSvédországot, ahol ANTON-nal kellett találkoznia és kicserélnie a küldeményeket. ANTON a német földalatti szervezet tagja volt, igazi

neve Ernst Wohlweber, régen egy tengeralattjárón dolgozott, és a kikötői munkások szakszervezetét vezette Hamburgban, mielőtt Hitler hatalomra kerülésekor Skandináviába szökött volna. Hatvanfős hálózatot épített ki szerte a balti-tengeri kikötőkben hírszerzői munkára és – a háború kitörése esetén – szabotázsakciók megszervezésére. Kitty maradandó emléke az utazásról maga ANTON volt, egy nyugodt, magabiztos, rendíthetetlen nyugalmú férfi, aki mindig két lépéssel előre gondolkodott, éppen az a típus, amelyhez Kitty mindig is vonzódott. Kapcsolatuk azonban teljesen szakmai jellegű maradt, és Kittyt néhány újabb stockholmi utat követően 1935 októberében áthelyezték Moszkvába.

Nyolcadik fejezet Újra az iskolában

Moszkva sokat változott, mióta utoljára látta, hát még azóta, hogy nyolc évvel ezelőtt először volt itt Earllel. Több autó járt az utcákon, az emberek jobban öltöztek, és azok a hajléktalan gyerekek is eltűntek, akik régebben a kátrányos üstök köré gyűltek egy kis melegért. Kitty persze nem tudhatta, hogy Sztálin állandó paranoiája és rettegése miatt több százezer, a forradalom, az erőszakos kollektivizálás és a tömeges deportálások hatására árván, elhagyatottan maradt lelencgyereket árvaházakba szállíttatott és nagyon szigorú büntetéseket szabott ki a fiatalkorú bűnözőkre, attól tartván, hogy tápot adhatnak a radikális ellenállásnak. Mivel a város újjáépítése befejeződött, amúgy is láthatóan kevesebb kátrányos üst volt az utcákon. Megkapó új épületek szegélyezték a Gorkij utcát, és Kitty rácsodálkozott az újonnan megnyitott metró nagyszerűségére, ami megszégyenítette a New York-i, berlini és párizsi metrókat fényárban úszó állomásaival, ami éles ellentétet alkotott az örökös szürke alkonyattal, ami október végén ellepte Moszkva utcáit. Mesebeli tájnak tűnhetett számára. Kittyt egy kuncsevói szállóra küldték, a nyugati elkerülő úton, a városon kívül. Bár az élelmiszer jegyeket 1934-ben már eltörölték, még mindig kuponra volt szüksége, hogy a kávézóban azt az egyhangú, de nagyon bőséges kosztot megkaphassa. Egy francia és egy német lánnyal, Annie-val Hannah-val osztotta meg a szobát, és több külföldi is lakott még az emeleten. Ludwig kivételével, aki háborús veterán volt, Kitty volt a legidősebb diák. Az első kihallgatása alkalmával, melyet egy nappal a megérkezése után tartottak, Kitty megtudta, hogy mint mindenki más a szállón, őt is

hírszerzői kiképzésre küldik a szomszédos iskolába. Minden diáknak megvolt a maga személyre szabott programja a tapasztalatai, az anyanyelve és az ország szerint, ahová szolgálatra rendelték. Kitty órái közt volt orosz nyelvtanfolyam, szakmai ismeretek, kémelhárítási lépések, rádiózási ismeretek, fotózás, a láthatatlan tinta használata és, természetesen, politikai oktatás; ez utóbbi kapta a legnagyobb hangsúlyt. Annak ellenére, hogy minden diák szinte értelemszerűen a szovjet rendszer elkötelezett híve volt, elővigyázatos oktatóik állandóan szem előtt tartották, hogy diákjaik Oroszországon kívül éltek, ha nem is egyértelműen ellenséges, de kétségkívül idegen környezetben. Emiatt természetes, hogy idegen újságokat és rádiót hallgattak, és titkos munkájukból adódóan nemcsak türelmesen végighallgatni kényszerültek azt, amit politikai ellenfeleik mondtak, de azt a benyomást kellett kelteniük, hogy osztják is az adott véleményt. Következésképpen szinte semmit nem tudtak annak az országnak az életéről, melynek az érdekei védelmére önként jelentkeztek. így hát a tanmenetet gondosan eltervezték, hogy azokban, akik egyértelműen elkötelezettek voltak, az elkötelezettséget biztosan megerősítsék, azokat pedig, akikben még ott volt a megingás veszélye, könyörtelenül visszatereljék a helyes útra. Erre a politikai oktatásra azért volt ekkora szükség, mert azokban a nehéz időkben a Szovjetunió életének három ellentmondásos mozzanata is volt. Az első a „nép ellenségei” ellen indított perek, a politikai vezetők állandó „lelepleződései”, akikben előző nap még mindenki bízott; a kivégzőosztagok, a kémhisztéria, az éjszakai dörömbölések az ajtón, a törvény őreinek törvénytelenségei, a titkos feljelentések, a terror, illetve a személyi szabadság teljes hiánya. A második a munkáserők önzetlen lelkesedése és tiszta hite egy dicsőbb jövőben. Az egész nemzet büszke volt a hatalmas, új népi ruházásokra. Vidám zene és új filmek íródtak, és ekkor voltak a első szovjet repülőutak az Északi-sarkon keresztül; röviden, ahogy néhány nyugati utazó megjegyezte, a legtöbb orosz hitte, hogy az

ország „hamarosan a legboldogabb és leghatalmasabb ország lesz a világon”. A harmadik, amely meghatározta és uralta a másik kettőt, az a virágzó és arrogáns személyi kultusz, amely Sztálint körülvette. A politikai nevelést folytató oktatók a hírszerzőképző iskolában szakszerűen úgy tervezték meg a tanfolyamot, hogy csak az első két mozzanatra fektettek hangsúlyt, a harmadikat csak akkor és úgy magyarázták meg, ha kellett. A diákok órarendje ugyanolyan szigorú volt, mint maga az egész kormányzat; csak jó indokkal hagyhatták el az iskola területét, és jelentést kellett tenniük az összes barátjukról és kapcsolatukról. Még a szakmai tárgyakat is átpolitizálták, és mielőtt a titkos akciókról tanultak volna, a hallgatók részt vettek egy „Lenin titoktartási elvei” című kurzuson, melyet egy alacsony, szenvtelen ember tartott, akit Gennagyij elvtársnak hívtak, és tökéletes német-tudását Svájcban szerezte, mikor száműzetésben volt Leninnel. Bevezetőjében a lenini szólásra utalt, „Sokkal nehezebb tizenkét okos embert csapdába ejteni, mint száz ostobát”: „Van egy arab közmondás, amely így szól: ha meg szeretnéd őrizni a titkodat az ellenségeid elől, őrizd meg a barátaid elől is. Tehát a konszpiracija legfőbb célja, hogy titokban tartsuk a folyamatban lévő akciókat. A munkájukban minden más másodlagos. Ha nem sikerül véghezvinniük egy küldetést, az ötven százalékban balszerencse. Ha sikerül, és aztán az akció mégis elbukik, az száz százalék szerencsétlenség önöknek, az akciónak és a többi embernek.” Másik témája az volt, hogyan is viselkedjen egy hírszerzőtiszt: „Nem dolgozhatnak olyan elvek szerint, melyek nem számolnak a bukás lehetőségével. Nem működik az a szabály, hogy vannak hírszerzőtisztek, akik nem hibáznak. Az okos ügynök tudja, hogyan javítsa ki könnyen és gyorsan a hibáját. És ne feledjenek még egy dolgot: a hírszerzőtisztnek nem kell hallgatnia a hibáiról vagy takargatnia azokat, még akkor sem, ha banálisnak tűnnek vagy a magánéletéhez kapcsolódnak.” Gennagyij kurzusa népszerű és érdekes volt, nem utolsósorban

azért, mert valós életbéli példákkal illusztrálta a tanácsait. Kitty nagyon csalódott volt, amikor egyik nap nem jelent meg, és soha többé nem látta. Ha utána érdeklődött, a vezető, oktatók elfordították a tekintetüket és hirtelen témát váltottak. A veszteség ellenére Kitty élvezte a kémelhárítói kurzust, amely az elmélet tanulásával kezdődött. Mint az összes többi tanár, ez az oktató is megjegyezte, hogy az ő tárgya a legfontosabb az órarendben, és egy brit kézikönyvből vett idézettel kezdte, mely szerint: „sok esetben a megfigyelés az egyetlen módja annak, hogy meghatározzuk a gyanúsított kapcsolatait, és olyan bizonyítékot szerezzünk, mely megáll a bíróság előtt.” – Láthatják tehát – hangsúlyozta –, hogy észlelniök kell, ha figyelik önöket és ha a szükség úgy hozza, el kell meneküljenek előle. Állandóan ébernek kell lenniük: ne legyenek elbizakodottak, és soha ne becsüljék le azok képességeit, akik az önök nyomában vannak. Minden, az órán elhangzott konkrét példa a Brit Biztonsági Szolgálathoz és a Különleges Ügyosztályhoz kapcsolódott, és Kittynek nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy nagy-britanniai munkára képezik ki. Az elmélet után következett a gyakorlat: Kitty virtuálisan jegyezte meg Moszkva térképét, mielőtt egyedül ment volna ki. Az utcán bóklászva, villamossal, busszal, metróval utazva kiépített magának egy útvonalat, mely rengeteg jó lehetőséget adott, hogy ellenőrizze, nem követik-e. Tudta, hogy ezeken a gyakorlatokon természetesen kell viselkednie, és nem szabad jelét adnia, hogy tudatában van annak, miszerint ellenséges megfigyelés alatt áll. A lényeg az volt, hogy észrevegye, akárki is követte, és részletes leírást tudjon róla adni, amikor később kihallgatják. Útközben meg kellett töltenie vagy ki kellett ürítenie egy használaton kívüli postaládát, illetve le kellett bonyolítania egy gyors, csak testi kontaktusos találkozót. Ezek természetesen nem azok a veszélyes és ijesztő akciók voltak, mint amilyet a való életben már megismert, inkább csak szellemes csatározások, ahol mind a környezet, mind az ellenfél barátságosan

viselkedett, de az éberségre mindig szükség volt. Egyszer egy teljesen ismeretlen járókelő odament Kittyhez és azt mondta neki: – Önt követik! – Kicsoda? – kérdezte Kitty meglepetten. – Ott, azok a fickók – mondta a nő, feltűnés nélkül a megfigyelő tisztek felé intett, akiket Kitty eddig nem vett észre. – Köszönöm – mondta Kitty, amint a nő eltűnt a tömegben. Kitty tanakodott, hogy odamenjen-e a megfigyelőkhöz, és megmondja-e nekik, hogy a játszmának vége, de aztán úgy döntött, úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és folytatta tovább az útját. A kihallgatáson az oktató azt mondta, hogy tökéletesen helyesen cselekedett, mert ellenséges helyzetben a nő közeledése lehet, hogy egy beugratás, amellyel megpróbálják Kittyt a saját reakciói segítségével leleplezni. Kitty dolgozott egy olyan csoportban is, amely kémkedéssel gyanúsított külföldieket figyelt meg. Szerette ezt a munkát, és sikerült is kifigyelnie egyik célpontját, amint épp egy levelet dobott be egy postaládába. Miután a célpont távozott, ő – ahogy az a kézikönyvben szerepelt – azonnal egy sima papírlapot dobott a postaládába, hogy az eredeti, gyanús levelet könnyedén felismerhessék és megkaparinthassák. Kitty jól szerepelt a nyelvórákon, és a kiképzés végére már elég szépen beszélt és olvasott oroszul. Megismerte a láthatatlan tintát is, az elkészítéstől, mely során pult alól beszerzett gyógyszereket kell különböző vegyszerekkel összekeverni, egészen az írás előhívásáig. Lenyűgözte az oktatók által Aesopus-nyelvnek nevezett jelenség is, a láthatatlan tinta titkosságának megerősítésére szolgált egy kód beiktatásával, ami összezavarta a leírt szöveg jelentését. Egy olyan nem feltűnő, ártatlan megjegyzés, mint például „meglátogatja Auntie-t”, jelentheti egy futár áthelyezését is, vagy az, hogy „a nagybácsi beteg”, szakértő olvasó számára jelentheti azt, hogy a

legutóbbi filmtekercs rossz minőségű volt. Az útlevelet „cipőnek” nevezték, és a szakzsargon lehetővé tette, hogy az olyan üzenet, amely egyébként terhelő erejű bizonyíték lenne, egy ártatlannak tűnő szöveg álcája mögé bújjon. Kitty legfontosabb tantárgyai a fotózás és a drótnélküli technika voltak. Mind Zarubin, mind Gurszkij sikertelenül próbálta Kittyt a dokumentumok fotózására tanítani, az olyan fogalmak, mint exponálás, zár és fókusztávolság, továbbra is totális rejtély maradtak a számára. Gyakran megesik, hogy valakinek jól forog az agya, jó érzéke van a nyelvekhez és egyébként is nagyon alkalmazködóképes, ám csődöt mond, ha technikai dolgokkal találja magát szemben, legyen bármilyen jól képzett ís a tanára. Kitty esetében az illető Viljam Fisher volt, aki később Rudolf Abel néven vált híres kémmé. Fisher Angliában született, politikai menekült orosz családba. Az apja egyike azoknak az eloroszosított németeknek, akik Jaroszlavi tartományban telepedtek le, az anyját pedig, aki Szaratovból származott, 1901-ben száműzték forradalmár tevékenység miatt. Viljam kivételes képességű diák volt, tizenhat évesen felvették a londoni egyetemre, de egy év múlva az egész család visszatért Oroszországba. Viljam rádiós képzést kapott a Vörös Hadseregben, és 1923-tól kezdve a szovjet külügyi hírszerzőszolgálat tisztje volt. Több sikeres küldetést hajtott végre rádiósként különböző illegális rezidentúrákon, majd 1935-ben visszatért Moszkvába, hogy hírszerző újoncokat tanítson. Annak ellenére, hogy több tucat méter filmet, több száz ív fotópapírt elhasznált, Kitty nem jutott semmire, mert vagy elfelejtette levenni a lencsefedőt, vagy rosszul állította be a fényt, vagy a rossz sarkánál fogta meg a képet. Az oktatói Fishernek panaszkodtak, aki megpróbált útmutatót adni Kíttynek. – Mi a fenét csináljak? – szipogott Kitty. – Úgy tűnik, semmi nincs, amiben igazán jó lennék. Próbálkozom, amilyen keményen csak tudok. – Hát csak próbálkozzon még keményebben – felelte Fisher. –

Rousseau mondta, hogy az igazi tudás kevésbé a szabályok ismeretén, mint inkább a gyakorlaton múlik. Tehát folytassa tovább a gyakorlást. Kitty azt tette, amit mondtak neki, és a teljesítménye fokozatosan javulni kezdett, a végén a dokumentumokról készített fotói már többé-kevésbé olvashatóak voltak. A fotózással párhuzamosan rádiós kiképzést is kapott, és elég gyorsan kitanulta a Morze-jeleket. Egy hónap alatt eljutott a „bűvös” szintre, így percenként nyolc csoportozatot tudott küldeni és fogadni. Ezután az oktatói azon igyekeztek, hogy felgyorsítsák a közvetítéseit, és sikerült, nem minden nehézség nélkül, beletanulnia a rádió összeszerelésébe és szétszedésébe is, Mindezek ellenére amint a rádióelméletre került a sor, amihez az újoncnak jó matematikai felfogásra is szüksége lett volna, már az olyan egyszerű feladatokhoz is, mint a hullámhossz kiszámítása. Kitty teljesen el volt veszve. Végül Fishernek feltűnt, hogy Kittynek az a baja, hogy fogalma sincs az alapvető aritmetikáról. Egy pár kérdés után kiderült, hogy még a szorzótáblát sem tudja rendesen,- ezért magántanárhoz küldték matematikai különórákra. Sírva fakadt, átkozta magát, a világot, a szüleit, amiért nem taníttatták rendesen, és azokat, akik rákényszerítik, hogy ilyen borzalmas dolgokkal kelljen foglalkoznia, de végül is elment és megtanulta az alapokat. Aztán áttért a gyakorlati munkára, és 1936 februárját és márciusát azzal töltötte, hogy gyakorlóadásokat adott le egy szverdlovszki állomásra. Miközben alig kapott némi dicséretet a képzésnek ebben a szakaszában, már megfelelő felkészültségűnek tekintették. Az aktájában szereplő feljegyzés a következőképpen aposztrofálja: „Könnyen összezavarodik, ha technikai oldalról kell kezelnie a dolgot. Elvégzett egy teljes adó-vevő kurzust, és ismeri a hullámhosszuk és a kalibrálás alapjait. Kettős kiképzésen vett részt 1936. február 13-tól 1936. március 21-ig. Képzettnek tekinthető.

Tudja kezelni a mi rádiótranzisztor-modellünket. Az INO vezérkara úgy döntött, hogy megnézik, hogyan boldogul GYPSY akcióhelyzetben, és 1936 áprilisában MANN illegális rezidenciájára helyezték Párizsba. MANN igazi neve Theodore Mally volt, de hívták még MALY-nak („kicsi”) és HUNGARIAN-nek is. Ez utóbbi jól mutatja az akkori fedőnevek átlátszó voltát, mivel természetesen arra utal, hogy viselője valóban magyar volt. Mally, egy köztisztviselő fia, akit gyerekkorától fogva magával ragadott a vallás, belépett egy szerzetesrendbe és beiratkozott a bécsi egyetem teológia és filozófia szakára. Hamar csalódott azonban, és bár fel volt szentelve, elhagyta a rendet és beállt a hadseregbe. Zászlósként fejezte be a kiképző iskolát 1915-ben, aztán hamarosan hadnaggyá nevezték ki, és csak akkor fogták el, amikor az orosz hadsereg a Kárpátokat támadta 1916-ban. 1918-ban Mally belépett a Vörös Hadseregbe, és itt harcolt egészen 1921-ig, amikor is elfogták a csehszlovákok elleni 1919-es háborúban. Ez az esemény későbbi bukásának fontos tényezője lesz. Miután kihallgatták Kolcsak admirális kémelhárítási főhadiszállásán, a kraszojszkarszki börtönbe zárták, aztán egy hadifogolytáborba, ahonnan a Vörös Hadsereg szabadította ki. Azokban az időkben hadifogolynak lenni még nem volt kizáró ok, így 1921-ben beléphetett a Csekához, az 1930-as évek elejére pedig már az INO-nak dolgozott a tengerentúlon. 1932-ben Franciaországban beszervezte a francia vezérkar egyik nyugalmazott tisztjét, bizonyos Cadoux-t, aki nagyon értékes forrás volt, de hamar gyanúba keveredett, ezért Mally hamarosan kénytelen volt visszatérni Moszkvába. Mallynak számos más kiváló eredménye is volt abban a időben. Az ő rezidentúráján dolgozott egy bizonyos Dmitrij Bisztroljotov, aki HANS fedőnév alatt sikerre vitt néhány figyelemre méltó akciót, megkaparintotta a német kódokat és beszervezett egy francia katonai hírszerzőtisztet, akitől osztrák, olasz és török kódanyagokat, illetve néhány titkos német dokumentumot kapott. Ő volt a felelős

azért is, hogy Ernest Oldhammel és John Kinggel foglalkozzon, akik mindketten a londoni külügyi osztály titkosírói voltak. Mally és Bisztroljotov közös munkájuk során végrehajtottak egy briliánsán kitervelt akciót, melynek során egy új olasz géppisztolyt és egy új típusú gázmaszkot szerzett a berlini rezidentúra. Bár biztosan tudjuk, hogy Kitty is részt vett az akcióikban, semmihen részletes feljegyzés nincs erről az aktájában, csupán a rádiós munkáját említik meg. 1936-ban Mallyt áthelyezték Londonba. Kittyt is odahelyezték, de idejét továbbra is a London és Párizs közötti ingázással töltötte mint futár. Azokban az időkben Franciaország és Anglia közt utazni talán a legkönnyebb határátlépésnek számított Európában, mert amikor a csatornán hajózó kompok kikötöttek, annyi utas özönlött fel és le, hogy a zaklatott bevándorlási tisztek nem tehettek sokkal többet, mint hogy belekukkantottak az útlevelekbe. 1936 végére a Mally vezette rezidentúrán már volt új rádiófelszerelés, ami sokkal fejlettebb volt annál, amin Kitty tanult, így megkérték a Központot, hogy küldjék őt újra Moszkvába továbbképzésre, amit meg is kezdett 1937 januárjában. Elkeserítő volt az eredmény, az oktatói feljegyezték egy értékelő gyűlésen, hogy kétéves rádiós munka ellenére a további technikai képzés csak időpocsékolás lenne, és hogy csak végszükség esetén alkalmazzák Kittyt rádiósként. Kitty több napot várt, mielőtt felhívták, hogy közöljék, mi lesz vele. Amikor belépett az irodába, egy mélyen ülő szemeit félig csukva tartó, keskeny ajkú férfit látott, akinek nagy fülei voltak, ami az oroszok szerint a jó zenei készség jele. Ő volt Walter Krivitsky, egy nagyon tapasztalt hírszerzőtiszt, Kittyvel egykorú, aki Sámuel Ginsbergkéht született Podvolcsiszk városkájában, amely abban az időben az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott. 1920-ban kezdett a Vörös Hadsereg hírszerző szolgálatának dolgozni, majd 1923-tól kezdve dolgozott Németországban, Franciaországban, Olaszországban és Hollandiában. 1931-ben az INO tisztje lett és 1937-ig Hollandiában dolgozott. Az év márciusában visszahívták

Moszkvába, ahol szemtanúja volt számos hírszerzőtiszt letartóztatásának, sokan közülük személyes jó barátai voltak. Maga Krivitsky megúszta a tisztogatásokat és számos képzett ügynököt kapott, hogy felfejlessze a tengerentúli állományát. Ez volt az, amire vágyott, de soha nem remélte ezen véres grand guignol közepette, hogy megjutalmazzák. Ráadásul kiengedték Oroszországból. Visszaemlékezéseiben így ír a Kittyvel való találkozásról: „A női ügynökök közül, akiket hozzám irányítottak, volt egy amerikai, bizonyos Kitty Harris, korábban Katherine Harris. Azt mondták, hogy az Amerikai Kommunista Párt vezetőjének, Earl Browdernek volt az előző felesége, ezért nagyon megbízható. Abban az időben női ügynökre volt szükségem Svájcban, és egy amerikai út-levéllel rendelkezőnek különösen örültem. Amikor Kitty Harris eljött hozzám és átadta a dossziéját egy lezárt borítékban, kiderült, hogy ő is a Savoy Hotelben lakik. Negyven körüli volt, sötét hajú és jó megjelenésű. Már kapcsolatban állt a hírszerző szolgálatunkkal néhány éve. Pozitívan beszélt Browderről, különösen a nővéréről, aki Közép-Európában dolgozott a szolgálatnak. Jóváhagytam Miss Harris küldetését, miszerint külföldre helyeztük, és április 29-én elindult.” Kitty szovjet útlevéllel tért vissza Párizsba, Elizaveta Stein néven, de a hanyag háttérmunkának köszönhetően huszonnégy órára feltartották a határon, amikor a határőrök felfedezték, hogy van nála 100 dollár, amit az útiköltségre kapott. Azokat a szovjet állampolgárokat, akiknél külföldi valuta volt, különös gyanakvással kezelték. Amikor végre megérkezett Párizsba, egy személyes levelet és egy kis csomagot talált a régi tanárától, Viljam Fishertől. Sok sikert kívánt, és tréfából küldött neki egy elektromos dugót a kiképzőiskolából, valamint néhány könyvet és jegyzetet, amelyeket megígért neki. Ez volt az a pont, ahol, bár még mindig rádiósként tartották számon, Kitty „drót nélküli karrierje” véget ért; bár ezt ő nem bánta nagyon.

Még előtte állt élete legboldogabb órája. Mally (aki megörökölte az illegális rezidentúrát Alexander Orlovtól, akinek fedőneve SCHWED, azaz „a svéd” volt), Grigorij Grafpen (SAM) és Arnold Deutsch alias Stefan Lang keze alatt dolgozhatott. Mindannyian kiváló férfiak, akiknek az volt a sorsuk, hogy különféle rendhagyó és eltérő irányokat vegyenek fel, de akik létfontosságú szolgálatot tettek a szovjet hírszerzés számára, nem utolsósorban a Cambridge-i Ötök megszervezésével és vezetésével.

Kilencedik fejezet A három muskétás

Ahogy a dühöngő húszas évek átváltottak a harmincas évek nagy depressziójába, Nagy-Britannia konzervatív kormánya épp távozni készült a hatalomból. Bár hivatali idejét a szovjet ambíciók, a kémkedés és felfordulás miatti egyre növekvő aggodalom jellemezte, melyet csak tovább szítottak a Zinovjev-levélhez hasonló epizódok, mégis sok fiatalt, köztük néhány nagyon éles eszű felsőosztálybeli idealistát, megérintettek a kommunista tanok. Ellentétbe állították a Nyugat látszólag elkerülhetetlen hanyatlását a vibráló Szovjetunióval, amely most bontakoztatta ki herkulesi méretű ötéves terveit, mentes volt – legalábbis védelmezői ezt állították – a munkanélküliségtől és maximálisan kihasználta az ország hatalmas erőforrásait. Oroszország „egyedülálló… sarokköve a világ társadalmának”. Köztük volt Kim Philby is, aki később így írt erről: „Mindig éreztem, hogy az ideáljaim és meggyőződésem, a szimpátiám és a vágyaim azok felé húznak, akik az emberiség jobb jövőjéért harcolnak… ezeknek az ideáloknak a megtestesülése volt a Szovjetunió. Ez vezetett a küzdelmemhez, mely a szovjet hírszerzés számára végzett munkámban testesült meg. A szovjet hírszerzéshez való belépésem csak úgy találomra történt. A második világháború előestéjén a szovjet illegális ügynök, Stefan Lang meglátta a jövőm lehetséges útjait. Amikor elkezdett nekem annak a lehetőségéről beszélni, hogy a brit titkosszolgálatnak dolgozzam, azt hittem, hogy csak fantáziái. Kezdetben lehet, hogy így is volt. De ezt a fantáziát az élettapasztalataira alapozta és később valóra is vált.” Stefan Lang természetesen Arnold Deutsch volt, a londoni illegális

rezidens és Kitty közvetlen felettese, Kitty az ő kezdeményezésére kezdett a Cambridge-i Ötöknek kémkedni. Deutsch igazi hírszerzői munkája 1933-ban kezdődött, amikor megkezdte illegális működését Nagy-Britanniában. Ebben az időben a britek politikája a szovjetekkel szemben nem volt éppen barátságosnak nevezhető, és Moszkva legfőképp pedig a hatalmon lévők szándékait kívánta megtudni. Deutsch a Központnak írt egyik jelentésében leírta erőfeszítéseit a kémhálózat kiépítésére, és kiemelten utalt Philbyre és hittársaira: „Mindannyian azután jöttek hozzánk, hogy lediplomáztak Cambridge-ben és Oxfordban. Osztották a kommunista meggyőződést. Ez a forradalmi mozgalom hatására történt így, amely megragadta a brit entellektüelek egy bizonyos rétegét, de különösen a brit intellektuális élet e két erődjét, Cambridge-et és Oxfordot. A brit köztisztviselői állások nyolcvan százalékát a Cambridge-ben és Oxfordban végzettek töltik be, mert csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak ekkora tandíjakat. Van néhány szegény diák is, ösztöndíjjal, de ők a kivételek. Bármelyik helyről származó diploma megnyitja a politikai és a közélet magasabb szintjeinek kapuit.” Deutsch 1904-ben született egy üzletember kisebbik fiaként, falusi tanítóként kezdte Szlovákiában, aztán tizenhat évesen csatlakozott a forradalmi mozgalomhoz, majd 1932-ben Moszkvába érkezett, hogy a Kominternnek dolgozzon. Pár hónappal később a szovjet hírszerzéshez irányították, azóta is ott dolgozott Stefan Lang fedőnéven. Hírszerzői kiképzése nem tartott túl sokáig, mert már meglehetősen sok tapasztalata volt, végzett földalatti munkát, szakmai készségeket szerzett és több nyelven beszélt. 1933 októberében, Londonban kezdte küldetését. A város lenyűgözte békéjével és rendjével. Kihasználta az idejét, óvatosan körbejárt és berendezkedett, majd 1934-ben beiratkozott a londoni egyetemre pszichológia szakra, de közben olyan diákokra is vadászott, akiket hírszerzői célokra használhatna. Fő célpontjai a felsőosztálybeli

diákok voltak, de úgy tűnt, elég kevesen vannak és ritkán tartózkodnak Londonban. Deutsch alaposan tanulmányozta a rendszert, amely alapján a tisztviselőket a főbb minisztériumokba és így a külügyminisztériumba válogatták, és részletes feljegyzéseit továbbította a Központnak. Ez a feljegyzés olyan hosszú és olyan nehéz volt, mint egy doktori disszertáció, és ez szolgált „hídfőállásként”, ahonnan titkos invázióját indította, amivel pontosan célozhatott, nem szétszórtan: „Természetesen voltak fiatalok, akik készen álltak és szívesen csatlakoztak hozzánk. De még mielőtt beszervezhettük volna, ellenőrizni kellett őket és alaposan mérlegelni karrierlehetőségeiket. Amikor beszerveztük őket, ki kellett képezni mindet a szakma szabályaira, és fel kellett térképezni jövőbeli karrierjükhöz való hozzáállásukat is.” A sikerhez Deutschnak nagyon óvatosnak kellett lennie, de meggyőző érvekkel kellett felfegyverkeznie, és ő főleg a humán tényezőkre támaszkodott, mivel nem volt az a romantikus kalandorkém típus. Nyomásgyakorlás, zsarolás, autós üldözés, lövöldözések és a többi kémfikció egyéb sallangjai nem tartoztak az életéhez. És a pénzt sem tekintette hasznos eszköznek, attól a ténytől függetlenül sem, hogy egyébként is csak korlátozottan állt a rendelkezésére. Legfőbb erénye elbűvölő és vonzó személyiségében rejlett és abban, hogy rejtélyes módon belelátott az emberek szívébe és fejébe. Ezeket a tulajdonságait elegyítette és kapcsolta össze attól függően, hogy mire számított és mit érzett a célponttal kapcsolatban. De végső soron az ideológiai meggyőződés volt a döntő tényező. A londoni időszakban Deutsch több mint húsz forrást szervezett be, akiknek a zöme inkább meggyőződésből dolgozott a szovjeteknek, mint félelemből. Minden általunk ismert ügynöke Cambridge-ben végzett, bár Oxfordból is szervezett be ügynököket, akik nem kevésbé tehetségesek és elkötelezettek voltak, ám közülük egyet sem

azonosítottak nyilvánosan. Minden ügynöke letette a névjegyét, de legismertebbé az úgynevezett Három Muskétás vált Cambridge-ből, és Kittynek mindhármójukhoz köze volt, különösen Donald Macleanhez. A szovjet hírszerzés egyik áthághatatlan szabálya volt, hogy egy célpontot csak akkor lehetett beszervezni, ha az illetőt a Központ előzőleg alaposan ellenőrizte és jóváhagyta, Philby esetében azonban a levélről, amit láthatatlan tintával róla írtak a Központnak 1934 júliusában, kiderült, hogy valóban olvashatatlan. Mivel semmiféle választ nem kaptak Moszkvától, Deutsch és a rezidens, Ignati Reiff úgy döntöttek, hogy saját szakállukra tovább folytatják a beszervezést. És még épp időben cselekedtek, mert egy-két napon belül Philby belépett volna a brit kommunista pártba és szóba sem jöhetett volna mint ügynök, mert a Központ meg volt győződve arról, hogy a párt összes tagját megfigyelik, így a beszervezésük épp ellentétes eredményt hozott volna. Philby-re a SYNOK („kisfiú”) becenevet osztották, amit szakmai okokból németül, SÖHNCHEN-nek írtak, abban a reményben, hogy ha probléma adódna, a másik oldal azt higgye, németek állnak a dolog mögött. SÖNCHEN-t először „antifasiszta munkára” szervezték be, és csak fokozatosan vonták be a szovjet hírszerzésbe. Ezt a folyamatot az új londoni illegális rezidens, Alexander Orlov, vagyis SCHWED fejezte be. Orlovnak, aki Leiba Lazarevich Feldbinkéht született zsidó családban, a fehéroroszországi Bobrujszkban, csodálatos karrierje volt, és ellentmondásos egyénisége a vezető szovjet hírszerzőtisztek panteonjába emeli őt. Világéletében katona akart lenni, tisztképzőbe ment, amelyet 1917ben fejezett be. 1920-ban lett bolsevik, mert „hitt Lenin programjában és ígéreteiben”, és mindannak ellenére, ami később történt vele, néhányan azt állítják, hogy haláláig a kommunizmus híve maradt. Számos adminisztratív állás után 1919-ben Orlov a Vörös Hadseregnél kezdett szolgálni, vezető kémelhárító tisztként a

lengyel fronton harcolt. Részt vett az ellenséges vonalak mögötti akciókban, szabotázscselekményekben és a hírszerzésben is. Gazdag tapasztalatai a Vörös Hadsereg egyik vezető kémelhárítási és szabotázs-szakértőjévé tették, számos elismerést kapott magától Artúr Artuzovtól is. A polgárháború után Orlov visszatért a főiskolára, majd a legális rendszerben dolgozott, mielőtt 1923-ban belépett volna az OGPUhoz. 1926-ban már az INO-nál volt, ahol megkapta az első tengerentúli kihelyezését Párizsba, ettől kezdve mindig külföldön dolgozott. Párizsban történt, ahol ekkor Berlin után a második legnagyobb rezidentúra volt Európában, hogy Orlov, „Lev Nyikolajev”-nek adva ki magát, sikerre vitte az első, nagy információátadó akcióját, midőn átadta a francia vezérkarnak azt a német tervet, amely szerint tizennyolc hónap múlva elfoglalják a demili-tarizált Rajna-vidéket. 1928 elején Orlovot Berlinbe helyezték, ahol a „Lev Feldel” álnevet használta és szovjet szakszervezeti kiküldetésben dolgozott, amely a tudományos, ipari és gazdasági hírszerzéshez nyújtott fedőtevékenységet. 1932-ben, újra Nyikolajev álnevet használva, egy hivatalos szovjet szakszervezeti küldöttség tagjának adta ki magát, melynek detroiti útját a General Motors szponzorálja. Amikor Londonba érkezett, sokat segített Deutschnak a Cambridge-i Ötök kiképzésében és kifejlesztésében. A Cambridge-i Ötök Philbyvel kezdődött, és amikor Deutsch arra kérte, hogy állítson össze egy listát azokból a hallgatótársaiból, akik szerinte potenciálisan besz-ervezhetők lennének, Maclean volt a lista élén és Burgess a legalján. Csakúgy, mint a többiekét, Maclean életét is dokumentálták. 1913- május 25-én született, egy nappal később volt a születésnapja, mint Kittyé Egy miniszter és egy fennkölt gondolkodású anya gyermeke volt. Maclean apja 1932-ben meghalt, ezért a fedőneve WAISE (németül „árva”) vagy SIROTA (az előbbi orosz megfelelője) lett. Amikor Maclean tizennyolc évesen Cambridge-be került, belevetette magát a politikába, felszólalt az

egyetem szocialista társaságában és hírnevet szerzett mint író és szónok. Nem csinált titkot a kommunizmus iránti szimpátiájából, és azt mondta barátainak, hogy Oroszországba akar menni traktorosnak vagy tanárnak. Mally így jellemezte Macleant egyik, a Központhoz írt egyik levelében: „Kedvelem az új embereinket. Nagyon különbözőek, nagyon egyéniek, de azt hiszem, mind őszinték… WAISE: Az első dolog, amit meg kell jegyeznem, hogy nagyon jóképű. Van benne valami nőies, nemcsak az arcában, hanem a testbeszédében is. De egy fél fejjel magasabb, mint én. Szerény, okos, mindent a Komintern szempontjából néz, fegyelmezett, de még nagyon fiatal, tapasztalatlan és ezért rémült. Nincs egy rejtekhelyünk, ahol egy nyugodt beszélgetésbe mélyedhetnénk. Az egyik külvárosi étteremben szoktunk találkozni, de amikor kényes témákhoz érünk és neveket mondok, ijedten összerezzen, nehogy meghalljon bennünket valaki. Idealista és nagyon óvatosan kell bánnunk vele, nehogy leromboljuk az idealizmusát. Úgy tekint ránk, mint istenekre. Megtudtuk továbbá, hogy azt mondta barátainak, maga mögött hagyta „ifjúi bohóságát” és teljesen belevetette magát a munkába.” Philbyhez és utána Burgess-hez hasonlóan Macleannek is fel kellett adnia baloldali nézeteit és kapcsolatait, amikor 1934-ben behívták katonának. 1935 februárjában egy női tiszt a Központban, akit csak „K”-kéht ismerünk, aktát nyitott Macleanről, mert felmerült a gyanú, hogy a brit hírszerzésnek kémkedik. Hogy ki is volt ez a régóta eltűnt K, miért gondolta, hogy Maclean brit kém és hogyan akarta kinyomozni az ügyet, mind olyan kérdések, melyekre máig nincs válasz. Mindenesetre csak K gondolta, hogy Maclean kém lenne, és a rezidentúra kezdettől fogva megbízható ügynökként kezelte. Prominens szülők fiaként Maclean a megfelelő körökben mozgott és jó kapcsolatai voltak. Az anyja barátai és ismerősei között több miniszter is volt, köztük Sir John Simon a belügyminiszter. Ez a

kapcsolat vezette Orlovot arra, hogy a Központnak javasolja, helyezzék Macleant a belügyminisztériumba. A dolgok azonban úgy alakultak, hogy a Központ jobbnak látta őt a külügyi osztályra helyezni, ahol 1936 elején altitkárnak nevezték ki a közszolgálati vizsgákon elért kiváló eredményeinek és a megfelelő személyektől kapott ajánlásoknak köszönhetően. Maclean beosztása a külügyi osztályon sok szigorúan titkos dokumentumba bepillantást engedett neki, így hamarosan fontos forrássá vált, aki olyan mennyiségű értékes információt hozott, hogy 1936 májusában Mally azt mondta a Központnak, a rezidentúrát már elárasztják Maclean anyagai, úgyhogy különleges asszisztensre van szükség, aki kézben tartaná a munkát. A Központ beleegyezett, hogy külön szekciót nyissanak a Maclean-féle „fogásnak”, és megígérték, hogy a nagy tapasztalatokkal rendelkező Dmitrij Bisztroljotovot fogják odaküldeni, amint sikerül rendeznie a személyes ügyeit. Sajnálatos módon Bisztroljotov személyes ügyei csak tizennyolc év múlva rendeződtek, amikor kiszabadult a börtönből és rehabilitálták, mert koholt vádak alapján kémkedésért börtönbe zárták… Ekkor jutott eszébe Deutschnak, hogy Kitty tétlen, mióta a rádiója, két másik berlinivel együtt, elszállt az éterben. Kitty munkája ebben az időszakban az volt, hogy fenntartsa a menedékházat (valójában egy lakást), ahol Mally és Deutsch az ügynökeikkel találkoztak. Kulcsfontosságú volt a küldetés számára, és 1936 októberében Deutsch azt jelentette, hogy a rezidentúra az előző héten képtelen volt kellő mennyiségű munkát elvégezni, mert GYPSY Párizsba ment és nem volt más lakás kéznél. Kitty Philbyt, Macleant és Burgess-t a lakáson tett látogatásaik alkalmával ismerte meg, bár nem túl közelről, mert gondnokként a feladata csak annyi volt, hogy fogadja a látogatókat, kávét, süteményt hozzon nekik és néha vacsorát főzzön. Esetleg váltottak néhány szót, de a komoly üzleti megbeszéléseikben nem vett részt. Abban az évben kétszer

cserélt lakást, hogy ne hívja fel a figyelmet a látogatóira. Egyik nap Deutsch rendkívül izgatottan jelent meg a lakáson és azt magyarázta, hogy „sürgősen el kell tűnnie”: – Mondd meg minden barátunknak, hogy ne jöjjenek ide, amíg telefonon engedélyt nem kapnak. Deutsch sietős elutazásának oka, ami aztán három hónapig tartott, egyszerű balszerencse volt. Pontos listát vezetett a kiadásairól, beleértve az ügynökei fizetését is, egy mappában, melyet egy STRE1A („nyíl”) nevű kolléganő tárolt biztos helyen. Egy nap eltűnt a mappa, és STRELA megesküdött, hogy nem ő vesztette el. Amikor Deutsch elmondta a Központnak, azt a parancsot kapta, hogy hagyja el Angliát és állítsa le a hálózati munkát. STRELA, aki utoljára kétségbeesetten még egyszer átkutatta a lakását, megtalálta a szerencsétlen mappát a kerevet párnái alá szorulva, aztán sietett elmondani Mallynak, aki jelentette a Központnak a jó hírt, amely később semmissé tette Deutsch száműzetését. (Bár Kitty aktájában biztonsági okokból nem szerepel, STRELA valójában Edith Tudor Hart volt, egy vonzó, bécsi születésű fotós, aki Philby osztrák feleségének, Litzi Friedmann-nak volt az egyik barátja. Egy walesi orvoshoz, Alex Tudorhoz ment férjhez, aki maga is a szovjetek hírforrása volt, és akit Deutsch azután szervezett be, hogy egy vidéki kórházat vezetett a spanyol polgárháborúban. Edith volt az, aki elkísérte az ideges, de teljesen lenyűgözött Philbyt a Deutsch-csal való első találkozójára a Regents Parkba. Ebből a távlatból már nem teljesen világos, hogy a veszélyes mappa Edith Mayfair Duke utcai stúdiójában vagy Brixtonban tűnt-e el, ahova Edith azután költözött, hogy Alex, akit Edith egyik családtagja „féktelen idealistának” titulált; ott nyitott rendelőt. Edith szakmai hírneve tovább élt, egy nagy londoni galéria még mindig támogatja a munkáit és Edith bátyjával, Walter Suschitzkyval közös fotográfiai könyve, ami csak néhány éve jelent meg Eye Concern címen, volt egy nemrégiben megrendezett berlini kiállítás központi témája is.) Amikor Deutsch visszatért Londonba, megkérte Kittyt, hogy

értesítse az ügynökeit. Kitty továbbította a megbeszélt telefonjelzéseket, Philbyt az MAIda Vale 7858-ban hívta és azt kérdezte, „Ott van Miss Shirley Stevens?”, Macleantől Dr. Wilson rendelési idejéről érdeklődött, míg Burgess-t, aki jellemző módon akkoriban egy erejét meghaladó költségű lakásban lakott a Chester Square 38 szám alatt, a SLOane 4847-en hívta, és amikor beleszólt, egyszerűen csak kétszer belefújt egy sípba. Úja kezdődött a gondnoki munkája, és ekkorra már volt egy másik jelentős munkája is, amelyet Deutsch nem feltétlenül csak az akció érdekében adott neki, hanem azért is, hogy fontosnak érezhesse magát. Guy Burgess azt a feladatot kapta, hogy épüljön be az Ml6ba, a Titkos Hírszerző Szolgálatba (SIS, Secret Intelligence Service), ezért Maclean segítségével barátságba keveredett David Footmannal, egy SIS-tiszttel, aki szintén elismert és köztiszteletben álló író volt. Burgess, aki akkoriban- a BBC-nél dolgozott, azt javasolta, készítsenek rádióműsort a legújabb könyvéről, és Footman bekapta a horgot, megegyezett Burgess-szel, hogy a Langham Hotel halijában találkoznak, a BBC impozáns főhadiszállásával szemben. Mivel Kitty ismerte Burgesst, Deutsch utasította, tartsa szemmel, hogy viselkedik és figyelje, mi történik a hallban, hogy aztán összevethesse az ő kommentárjait Burgess jelentésével. A találkozó létfontosságú volt, mert ez volt az első komolyabb próbálkozás arra, hogy beépüljenek a brit hírszerzésbe. Burgess feltűnően izgatott volt, amit beszámolójában azzal magyarázott, nagyon aggódott, hogy Footman esetleg nem jelenik meg, de egészében véve a jelentése fedte Kittyét. Burgess és Footman jó barátok lettek, és Footman segítette Guyt, hogy az SIS szabadúszó beépített embere, később az állomány tagja legyen. Utóbb aztán Burgess segített Philbynek belépni az SIS-be. Deutsch jelentette, hogy Kitty munkát követel és engedélyt kért, hogy fotóstanfolyamra járhasson. Amikor ezt továbbította, az járt a fejében, hogy Kitty még hasznos lehet, ha Macleannel kell

foglalkozni, így Kitty a Központ jóváhagyásával beiratkozhatott egy iskolába. Amikor Deutsch és Mally később azt javasolták, hogy Kittyre bízzák a Maclean anyagok összegyűjtését és fotózását, a Központ azt válaszolta, hogy GYPSY-t rádiósnak képezték ki és arra kell koncentrálnia. Hozzátették még, hogy csak akkor vállalhat más megbízatást, ha az nem befolyásolja kedvezőtlenül az elsődleges kötelességét. Bár Kitty ekkor már rég nem dolgozott rádiósként, Mally megértette, hogy a Központ körmondatokban írt válasza csak egy udvariasan közölt „nem” volt. 1937 szeptemberében azonban Deutsch jelentette, hogy Kitty nagyon depressziós. Véleménye szerint elvesztette az önbizalmát, és azt hiszi, hogy a szervezetnek már nincs rá szüksége. Deutsch megígérte, hogy meggyőzi őt az ellenkezőjéről, csakhogy Kitty nem csupán azért volt depressziós, mert nem volt mit csinálnia. Vészjósló hírek érkeztek hoizá. Moszkvából. Egy borongós őszi napon, amikor rengeteg ideje volt, de pénze nem túl sok, Kitty a West Enden sétált és a kirakatokat nézegette, és egyszer csak megérezte, hogy valaki figyeli őt. Óvatosan megfordult és egy nőt látott, aki eddig mögötte állt, aztán felé sietett, hogy megölelje és megcsókolja, így hüppögve: – Kitty, Kitty, hogy vagy, kedvesem? Kitty egy pillanatig nem ismerte fel Dorothy Pelzet, aki sokkal idősebbnek nézett ki, mint amikor utoljára látta, a szemei pedig dagadtak voltak a sírástól. Barátok voltak Chicagóban, ha nem is túl közeliek; tudta, hogy Dorothy és férje egy tisztes, őszinte pár, akik soha nem bonyolódtak bele a nagyszabású politikába és mindig megelégedtek annyival, hogy Browder szervezetének aprócska láncszemei legyenek. Valamikor régen, ahogy Kitty visszaemlékezett, Arthur Pelz Moszkvába ment, hogy a Kominternnek dolgozzon és Kitty meglepetten hallotta, hogy kémkedés vádjával letartóztatták Moszkvában. A két nő fél órát beszélgetett. Kitty szerencsére elég fegyelmezett volt ahhoz, hogy ne fedje fel moszkvai kapcsolatait, melyek

segítségével kezeskedhetne Arthurért és rendbe hozathatná azt, ami nyilvánvalóan hatalmas hiba volt. Egyszerűen csak annyit mondott Dorothynak, nagyon sajnálja és reméli, hogy rendeződnek a dolgok Moszkvában és igazságot tesznek az ügyben. Amikor elbúcsúztak, azt mondta, nem tudja megadni a címét, mert csak átutazóban van Londonban. Kitty beszámolt a találkozásról Deutschnak, aki, tisztességes ember lévén, hatásos védőbeszédet mondott Pelz érdekében. Közölte a Központtal, hogy GYPSY találkozott egy barátnőjével, akinek a férjét letartóztatták. Tizenhat éve ismerte őket és meg volt győződve arról, hogy a párt tisztes tagjai voltak. Deutsch talán naiv volt és talán túl sokat várt a távirattól, mert természetesen nemleges választ kapott, de a táviratot magát lelkiismeretesen csatolták Kitty aktájához a Központban. Valószínűleg ez volt Deutsch utolsó üzenete Londonból, mert 1937 szeptemberében visszahívták Moszkvába Mally után. Macleant még abban a hónapban félreállították, a rezidentúrát pedig utasította a Központ: „közölje vele, hogy erre azért volt szükség, hogy konszolidálják a munkát és megőrizzék a titkosságot, és hogy ennek semmi köze nincs ahhoz, ami otthon náluk történik.” Ami otthon Moszkvában történt, az finoman szólva is egy Jakab korabeli tragédiához hasonlított. Tömeges és véres tisztogatásokba kezdtek a hírszerzőszolgálatnál, amelynek teljes mérlegét csak 1999ben hozták nyilvánosságra. Az ekkor az új orosz hírszerzőszolgálat égisze alatt kiadott számadatok szerint az NKVD-nek 1936-ban 24 500 fős állománya volt. 1938 januárjára ez a létszám 5898 fővel csökkent: 1373 főt letartóztattak, 3048 főt teljesen eltávolítottak vagy félreállítottak, 1324 főt más ügyosztályokra helyeztek át és 153 főt kivégeztek. A letartóztatottak további sorsáról semmilyen információnk nincs. Az áldozatok között van Mally, akit lelőttek, és Artúr Artuzov is. A szovjet kémelhárítás legújabb történetében tárták fel Artúr Artuzov levelét, melyet kihallgatójához, Vejnstokhoz írt a börtönben egy átvételi elismervényen, és amelyben kijelentette:

„Nem vagyok kém!”. Egy titkos jelentésben, melyet a börtönparancsnok írt a leforotovói börtön parancsnokának, totális közömbösséggel mutatott rá, hogy a kérelmet Artuzov saját orra vérével írta. A memorandum rámutat, hogy Artuzov „az állambiztonsági szervek szovjet kommisszárja alá tartozó NKVD főtitkárának, a harmadik osztályú tisztnek, Deutsch elvtársnak” a rendelkezésére állt. Nem sokkal később a kihallgatót, Vejnstokot is lelőtték. Deutschnak sikerült tíz napra visszajutnia Londonba, hogy lehűtse a vezető nélkül maradt ügynököket, és 1937 decemberében Kittyt is visszahívták Moszkvába, mert ismerte Walter Krivitskyt, akivel előző tavasszal Moszkvában találkozott. A Moszkvában látottaktól-hallottaktól elborzadt, saját letartóztatásától rettegő Krivitskyt 1937. május 22-én beidézte Frinovsky, az NKVD parancsnokhelyettese. A legrosszabbra számított, de eltitkolta érzelmeit, amikor ehelyett azt közölték vele, hogy semmilyen vád nincs ellene, és hogy még aznap este vissza kell térnie hollandiai posztjára. Kollégái ezt a kegyelem jelentős, ha nem is egészen világos jelének tekintették Sztálin talpnyalója, Jezsov részéről, aki az NKVD vezetője és a tisztogatások fő kitervelője volt. De bármi volt is az ok, Krivitsky alig mert hinni a szerencséjének, és május 27-én már Hágában is volt, ahol találkozott NKVD-s kollégájával, Ignác Reiss-szel. A két veterán titkos ügynök sokáig beszélgetett arról, hogy mi is történik otthon és ez mit is jelent rájuk nézve. Egy hónappal később Reiss disszidált Párizsból, miután barátai és kollégái, többek közt Mally és Krivitsky között terjesztette Sztálinhoz írt leveleinek másolatát. A válasz a levélre a Reiss utáni hajtóvadászat volt, és egy kivégzőosztag el is kapta őt Svájcban szeptember 4-én. Ez az epizód meggyőzte Krivitskyt arról, hogy neki sem szabad hazatérnie, de szerencsétlen barátjával ellentétben biztonságosabb búvóhelyet kell találnia. Ezért Franciaország különböző részein bujkált volt kollégái elől egészen 1937. december 5-ig, amikor is nyílt

levelet küldött Trockij fiának, Lev Sedovnak, melyben kijelentette, hogy teljes mértékben szakított a szovjet hírszerzéssel. Krivitsky az Egyesült Államokban talált menedékhelyet, ahol az FBI-nak sok más értékes információ között leírást adott Kittyről és információkat Margaret Browderről. Elmondta, hogy Margaret a Jean Montgomery nevet használja (az igazi Montgomery amerikai újságíró volt a PM-nél, ennél az újságnál dolgozott Kitty egyik nővére is) és a szovjeteknek dolgozott rádiósként Közép-Európában. Amikor Krivitskyt egy fejlövés okozta sérülés miatt holtan találták a Washington DC Hotelben 1941-ben, a rendőrség öngyilkosságnak minősítette az esetet, de az ügy máig tisztázatlan. Arról is vitatkoznak, hogy Krivitsky milyen jellegű munkára szervezett be embereket, amikor Moszkvában volt. A visszaemlékezéseiben arra utal, hogy a Kittyvel való kihallgatás előtt Ottó Spiegelglass, egy tapasztalt OGPU orrgyilkos arra kérte, hogy helyezze át hozzá Margaretet, mert „egy fontos franciaországi munkához különösen megbízható emberekre volt szüksége”. Krivitsky úgy sejtette, hogy ez kapcsolatban van az OGPU Reiss utáni hajtóvadászatával. Krivitsky szerint Margaret 1937 júliusában Amszterdamba utazott, aztán pedig Párizsba, de hogy rész vett-e az ezt követő akcióban, az máig ismeretlen. Az INO igazgatósága természetesen aggódott azon külföldön dolgozó hírszerzőtisztek biztonsága miatt, akik ismerték Krivitskyt, és pontosan fel akarta mérni a vele való kapcsolatuk természetét. Több tucat embert nyomoztak le, köztük Margaret Browdert is, de szerencsére Kitty ügye Ivan Nyikolajevics Kaminszkij első osztályú hírszerző és végtelenül tisztességes ember kezébe került, aki maga is csak nemrégen tért vissza a tengerentúlról. Bár csak nem régóta ismerték egymást, Kitty valószínűleg közelebb került hozzá, mint a szervezet bármely más tisztjéhez. Negyvenéves volt, és harcolt mind az első világháborúban, mind a polgárháborúban, ahol súlyosan megsérült, amikor az ezredét vezette. Helyettes, majd később önálló rezidensként kezdett dolgozni az INO-nak Lengyelországban,

Csehszolvákiában, Lettországban, Olaszországban és Finnországban. Később illegális munkára vezényelték, ahol volt része diadalban és katasztrófában is, aztán 1934 tavaszán, már illegális rezidensként, emigráns csoportok ellen szervezett akciókat Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában. Egy másik akciója Svájcban volt, egy Konovalecs ezredes által vezetett ukrán nacionalista csoport ellen, akik azt tervezték, hogy lebombázzák a Nemzetek Szövetségébe érkező szovjet delegációt és megölik Maxim Litvinovot, a szovjet külügyminisztert. Kaminszkijnek sikerült beépítenie saját ügynökeit Konovalecs kíséretébe, de az akció meghiúsult, amikor Kaminszkij asszisztenséhek férje megijedt és az egészet jelentette a rendőrségen. Kaminszkijt és társait letartóztatták, de a kihallgatáson egy szót sem szóltak és éhségsztrájkba kezdtek. Bár fizikai és pszichikai nyomásnak vetették alá őket, a nyomozás nem tudta bebizonyítani a kémkedésben való részvételüket, és valódi személyazonosságukat sem sikerült megállapítani. Mivel a szovjet propaganda Konovalecsről sikeresen híresztelte el, hogy terrorista, a svájci közvélemény bármit kész volt elfogadni, amellyel megszabadulhatott volna tőle, és a sajtó Kaminszkijt támogatta. Ennek eredményeképpen Kaminszkijt szabadon bocsátották és hazaengedték, míg Konovalecset kiutasították. A Litvinov elleni összeesküvés meghiúsult, és Konovalecset 1938-ban Rotterdamban megölte Pavel Szudoplatov. Moszkvába való visszatérésekor Kaminszkijt előléptették a nyugat-európai, így a nagy-britanniai akciókat is felügyelő osztály élére, és amikor Kitty ügyét megvizsgálta, hamar rájött, hogy Kitty nem bonyolódott bele a Krivitsky-ügybe, így a biztonsága nincs veszélyben, tehát kaphat új, lehetőleg eredeti útlevelet. Úgy döntött, hogy Kittyt az Egyesült Államokba és Kanadába küldi, hogy szerezzen két igazi útlevelet, aztán visszahívta Nagy-Britanniába, ahol minden energiájával a Macleannel való együttműködésen kellett dolgoznia, mert világos volt, hogy soha nem lesz belőle jó

rádiós. Viljam Fisher valóban feljegyezte Kitty aktájába, hogy bár nagyon alapos kiképzést kapott, „képtelen rádiósként dolgozni”. Két bejegyzés örökíti meg az aktájában a szovjet állampolgárság megadása iránti kérelmét. Az első kijelenti:

„A Szovjetunió Elnökségének. Ami a szovjet állampolgárság megadását illeti: Harris, Kitty Natanovna, született Londonban 1899. május 29-én, hajadon brit állampolgár, munkás, az Amerikai Kommunista Párt tagja, általános iskolát végzett, varrónő. Nyilatkozat Szeretném elnyerni a magas és nemes Szovjetunió állampolgára címet, és aktívan részt venni a szocializmus építésében, valamint a szovjet állam ellenségei ellen harcolni, (sk.) Kitty Harris 21/12/37” A második, a 93- számú jegyzőkönyvből származó részlet 1937. december 26-áról a Szovjetunió Elnökségéről, mely egyszerűen kijelenti: „A beadvány meghallgatva Végzés: a Szovjetunió állampolgárának elfogadva. Sk.:M. Kalinyin” Kitty 1937. december végén Amerikába ment, eredeti amerikai útlevelével utazott. Egy kellemetlen pillanatot kivéve a finn határon, ahol közölték vele, hogy vízumra van szüksége és vitatkoznia kellett,

hogy átengedjék, végül elérte Stockholmot, ahol csalódottan észlelte, hogy a következő hajó New Yorkba csak egy hónap múlva indul. Rendíthetetlenül felült a párizsi vonatra, aztán Le Havre-ba ment, ahol felszállt a New Yorkba induló Manhattanre. A New York-i leszállás kissé idegölő volt, mivel a saját útlevelét használta és aggódott, hogy Krivitsky megadta a nevét a hatóságoknak; de nem volt probléma. Amint biztonságosan partot ért, elment a nővéréhez, akinél a látogatása további részét is töltötte, így elkerülte, hogy az útlevelét be kelljen mutatnia egy hotelban. Az elsődleges feladata az volt, hogy szerezzen két útlevelet, egy amerikait és egy kanadait, mindkettőt eredetiben, de hamis névre, valamint megismert két embert, akik a parancs szerint a segítségére lehetnek. Az első azonban azt mondta, hogy nem tud segítetni, mert a hivatalnok, akivel kapcsolatban állt, jelezte, hogy jelenleg lehetetlen útlevelet szerezni, a másik pedig egyszerűen eltűnt és Kitty képtelen volt a nyomára akadni. Mivel Kitty teljesen tanácstalan volt a fényképezőgéppel és a rossz rádióval, de nem az a típus volt, aki kétségbe esik, ha szakmai problémával találkozik, elkezdte felkeresni segítségért a kapcsolatait. Azok közül, akiket jól ismert, a „Vörös Tejesember” eltűnt, Pelz Moszkvában volt börtönben kémkedés vádjával, és Lamberti túl veszélyes volt, még annak ellenére is, hogy, amint kiderült, tovább folytatta a szakszervezeti munkáját és nem bukott le. Ami az első szerelmét, Peter Skonetskyt illeti, ő New Yorkba költözött, fiatalkori csalódásait maga mögött hagyta és szakszervezeti vezető lett. Bár Kitty felügyelő tisztjei nem engedélyezték, hogy találkozzon vele, ő teljesen biztos volt a lojalitásában, az ösztönei azt súgták, hogy nem árulja el. Legrosszabb esetben nem segít, de soha nem adná fel az FBI-nak. Amikor felhívta, Kitty nagyon megdöbbent, hogy a férfi láthatóan örül annak, hogy hall felőle. Azt mondta, az összes találkozóját lemondja és átjön hozzá, hogy találkozzanak. Amikor egy elég drága belvárosi étteremben találkoztak, Kitty látta, hogy az emlékeiben élő vidám fiatalember kissé elhízott, középosztálybeli családapa lett.

Egy kislánya és két fia is volt már. Kitty elmesélte a fedőtörténetét – hogy ő most „a Kominternnek dolgozik a náci Németországban”, és elmondta Péternek, hogy Earllel már nincsenek együtt. Amikor megkérdezte a férfit, mit tud arról, ami Németországban történik, az teljesen érdektelennek látszott és inkább az emlékeit akarta feleleveníteni. A nosztalgia érzését valószínűleg az a néhány erős koktél is tüzelte, melyet még az asztal elfoglalása előtt elfogyasztott. – Emlékszel a tóra? – kérdezte. Egy pillanatra elhallgatott, aztán kitört: – Tudod, nagyon boldogtalan vagyok. Nem szeretem a feleségemet, csak a gyerekek miatt vagyok vele. Mindig csak rád gondolok, Cigánylány, és mindig csak téged akartalak. Amikor ma találkoztunk, azt hittem, te is megöregedtél, mint én, de látom, hogy ugyanolyan fiatal maradtál, mint akkoriban. Milyen bolond is voltam. Olyan boldogok lettünk volna együtt! Kitty nem feledkezett meg a Péterrel való találkozás igazi okáról, de nem tudta megállni, hogy ne nosztalgiázzon egyet a régmúlt szép napokról. Üldögéltek, a bort kortyolgatták és emlékeztek. Nem tudták abbahagyni a beszélgetést, bár Kittyt folyton gyötörte a gondolat, hogy rá kellene térnie az üzletre. Vagy hagyja a következő alkalomra? Az kevésbé lenne sértő, de másrészről ha most kérné meg, amikor ilyen jó hangulatban van a találkozásuk miatt, akkor nem utasítaná el olyan könnyen. Kelletlenül és némi nehézség árán sikerült Németországra, a nácikra és a munkájára terelnie a szót, de még mindig nem tudta megtenni az utolsó lépést. Aztán összeszedte minden bátorságát, és elmondta neki, hogy ő az egyetlen, aki segíthet rajta. Bár már elég sok ital volt benne és az esze is máson járt, Peter azonnal felvillanyozódott. – Mi történt? – Sokszor kell határokon átkelnem, vagy valahol álnéven élnem – magyarázta Kitty –, és nem használhatom folyton a saját útlevelemet. Szükségem lenne még kettőre, egy amerikaira és egy kanadaira, de más néven. Nagyon hálás lennék, ha tudnál segíteni. –

A hirtelen kijózanodott Peter csak ült és gondolkozott. – Megesküszöl, hogy semmi olyasmire nem használod, ami Amerika ellen irányul? – kérdezte hűvösen. – Természetesen – vágta rá Kitty habozás nélkül –, a nácik ellen dolgozunk. Peter megnyugodott, és ráállt, hogy segít neki, de csak amerikai útlevelet tudott szerezni, kanadait nem. Kitty megkönnyebbülten felsóhajtott, mert most már újra elvtársak lettek a közös ügyért. Pár nappal később elindultak Torontóba, vissza az időben, amikor még fiatalok voltak és maguk voltak csak ketten, és az utazásból végül egyfajta nászút lett. Kitty New Yorkból írt Kaminszkijnak és röviden beszámolt arról, hogyan jutott az útlevélhez. A végére írt még néhány megjegyzést az egyre feszültebb nemzetközi helyzetről és arról, milyen szovjetellenes kampányt folytat az amerikai sajtó. Azt is megvallotta neki bizalmasan, hogy nagyon örülne, ha jó híreket hallana a bátyjáról, Abe-ről, aki akkoriban épp Spanyolországban harcolt. Kitty új fedőnéven, NORMA-ként írta alá a levelet. A dokumentumot az aktájához csatolták, egy kéréssel együtt: „NIKOLAI-nak Kérdezze meg NORMA-t, milyen körülmények között jutott az útlevélhez. (sk) DOUGLAS (Ellenjegyezte) MOROZ (FROST, azaz „fagy”)” (DOUGLAS ebben az időben kivégzőember volt, aki Spiegelglass néven volt ismeretes.) Kitty nevén kívül minden név mellett ott áll a ceruzás bejegyzés: „Letartóztatva”, így senki nem maradt, hogy megkérdezze tőle, és soha nem derítették fel az ügyet. Ez is egy vérfagyasztó példája

annak, milyen körülmények között dolgoztak a szovjet hírszerzőtisztek 1938-39-ben, és jól tükrözi azt, milyen lelkierőre volt szükség, hogy az ember úgy menjen be reggel a Központba, nem biztos, hogy este hazaér. Az új útlevelekkel felfegyverkezve Kitty visszatért New Yorkból Londonba, ahol már várta Grigory Grafpen, a rezi-dentúra új vezetője. SAM fedőnéven Grafpen, a fiatal, de tapasztalt tiszt már dolgozott Amerikában az 1920-30-as években, mielőtt 1938-ban Londonba helyezték volna rezidensnek. Hivatalos szovjet küldetési fedőfoglalkozása volt, a feladata pedig az volt, hogy újra felvegye a kapcsolatot az ügynökökkel, akiket egy ideig félreállítottak, és megmagyarázza nekik, előzőleg miért szakadt meg ez a kapcsolat.

Tizedik fejezet Az éjszakai London

Még mielőtt Kitty New Yorkba indult volna, a Központ táviratozott Grafpennek, hogy női munkaerőt, bizonyos NORMA-t küldenek át hozzá összekötői munkára, Maclean mellé, akinek fedőnevét ekkorra WAISE/SIROTA-ról LIRIK-re (LYRIC POET, „lírai költő”) változtatták. A Központ megadta Grafpennek a találkozó pontos helyét és időpontját (a találkozót John Costello eredetileg úgy értelmezte, hogy az Maclean és Kitty között fog létrejönni) és az ismertetőjelet. Egy következő levélben mellékeltek egy Kittyről készült fényképet is, és megjegyezték, hogy „azoknak, akiket illet, tudniuk kell, hogy már nem visel szemüveget és a frizurája is más”. Délután négy órakor, a megbeszélt napon, Grafpen elment az Empire mozi feletti étterembe a Leicester Square-re, és komótosan körbenézett. A matiné közönsége javarészt nyugdíjasokból állt, és az étterem majdnem üres volt, mivel a nyugdíjasok minden pennyjükre vigyáztak, és inkább otthon kaptak be valamit, indulás előtt. Az egyik asztalnál egy csinos nő ült, aki egyáltalán nem hasonlított a képre, de aki a megbeszéltek szerint A. J. Cronin The Citadel című könyvét olvasta. A könyv fekete borítójára fehéren volt rányomtatva a cím. Grafpen a Time magazint egyik kezéből feltűnően átvette a másikba és odament az asztalhoz. – Nem látta a barátomat, Karit? – kérdezte. – Január hetedikéi láttam utoljára – felelte Kitty. Udvariasan egymás felé biccentettek, majd Grafpen leült mellé Miután megkérdezte, milyen volt az útja és sikerült-e már elhelyezkednie, közölte, hogy Kittynek nem lesz ideje unatkozni, mert hamarosan

feladatot kap. Amikor azonban Kitty épp a Macleannel való első találkozóra indult volna, azt az utasítást kapta, hogy függessze fel az akciót. Az utolsó pillanatban a Központ úgy rendelkezett, NORMA csak akkor találkozhat Macleannel, ha a rezidentúra biztos abban, hogy a férfi tiszta „egy bizonyos ügyben”. A krízis a Woolwich Arsenal kémkört érintette, melyet Mally és Deutsch vezettek, és amelybe beépült a brit hírszerzőszolgálat. A kör egyik fő embere, Percy Glading személyesen is ismerte Mallyt, bár csak „Peters” fedőnéven. Deutsch és Mally párhuzamosan működtették a Woolwich-akciót és a Cambridge-i Ötöket, és az e kettőből származó fogást gyakran egy diplomatatáskában juttatták el Moszkvába. Az archív aktákban valóban szerepel egy memorandum Deutschtól, melyben értesíti a Központot, hogy a „LIRIK-től származó filmeket és a G-től származó srapnelmintákat is megküldjük”. A brit biztonsági szolgálat ügynöke, Olga Gray beépült a CPGB King streeti főhadiszállására, ahol hálójába hullott Glading is. Valószínűleg már régóta így tervezték, mivel a szolgálat Gladinget már indiai Komintern-megbízottként, tehát az 1920-as évektől szemmel tartotta. A férfi beszervezte Olgát az egyik londoni menedékház felelősének: az orosz felügyelő tisztek itt találkozhattak ügynökeikkel. Miután hónapokig figyelték a kört, a rendőrség 1938. január 31-én letartóztatta Gladinget és társait, szerencsére Mally és Deutsch ekkor már elhagyták Londont. Maclean és a többiek félreállítása tűnt a legokosabb lépésnek ebben az esetben. Az Ötök egyikét sem fedezték fel, így biztonságosan reaktiválhatták őket, bár a Központ jogos aggodalmának adott hangot, miszerint LIRIK-et „lehet, hogy elvesztettük, hisz már jócskán túlléptük a kapcsolat felvételére megbeszélt időszakot”. A szorgalmas Maclean azonban továbbra is elment a Deutsch-csal eredetileg egyeztetett napokon és időpontokban a találkozókra, és a türelme végül megtérült. Egy magas, jó felépítésű vagy egy Orlovhoz hasonló keménykötésű fickó

helyett azonban egy szép, elég visszafogott lány jött, aki nagy meglepetésére ismerős volt neki valahonnan. Kitty elmondta a jelszót és a férfi gyorsan felocsúdott a kezdeti sokkból, melyet Kitty is rögtön észrevett, és frappáns válaszán mindketten nevetni kezdtek. – Nem nőt várt, igaz? – kérdezte Kitty, enyhén flörtölve. – Az igazat megvallva nem, de kellemes meglepetés volt. A munkánk gyakran nagyon unalmasra fordul, de most végre megmutathatom, milyen úriember vagyok – felelt a férfi, játékos hangon Kittyt utánozva. Azután meghívta Kittyt egy étterembe, ahol kis semmiségeken viccelődtek, nevetgéltek, beszélgettek, és Kitty úgy érezte, elég könnyű ezzel a magas, vonzó férfival kijönni, akit régóta nem látott. Maclean megkérte Kittyt, tudassa a moszkvai elvtársakkal: nagyon örül, hogy újra kapcsolatban állnak, és mindent megtesz, amit csak kérnek. Aztán azt javasolta Kittynek, hogy vegyen ki egy lakást egy szép környéken, ami bár drágább, de biztonsági okokból megfelelőbb megoldás lenne. – Miért? – kérdezte Kitty meglepetten. – Mert – felelte – nehéz lenne kimagyarázni a barátaimnak, hogy miért láttak bemenni egy putriba London egyik isten háta mögötti negyedében. Erről jut eszembe, ki kell találnunk egy történetet arról, honnan ismerjük egymást. Ügy határoztak, hogy véletlenül találkoztak A szentivánéji álom egyik előadásán az Old Vic-ben. Amikor elbúcsúztak, Maclean megkérte Kittyt, hogy mondja meg Moszkvának, jól alakulnak számára a dolgok az osztályon, és úgy hiszi, nemsokára előléptetik. Egy párizsi kihelyezés van előkészületben. – Velem jönne? – kérdezte viccelődve. – Hisz ott is együtt kell majd működnünk. – Természetesen – mondta Kitty, magában pedig arra gondolt, igen kicsi az esélye annak, hogy a Központ beleegyezzen ebbe.

Mivel még mindig szállodában lakott, és mert Maclean a későbbiekben dokumentumokat is készült hozni, megegyeztek, hogy legközelebb a férfinál találkoznak. A szakma előírásai szerint nemigen célszerű az ügynökkel a lakásán találkozni, még akkor sem, ha a kapcsolattartó ügynök történetesen nő, ezért Kitty mindent megtett, hogy találjon magának egy megfelelő lakást. Egy takaros épületben kellett lennie, ahol lehetőleg nincs portás vagy liftesfiú, és Kitty végül sikerrel járt. Ez idő alatt továbbra is látogatta Macleant kétszobás agglegénylakásán a Chelsea’s Oakley Streeten. A lakás falain, ahogy elnézte, a Cambridge-ben végzettek általános relikviái lógtak – csapatfotók, zászlók és egy megkapó látványt nyújtó pergamendiploma; a könyvek magas kupacokban álltak az asztalon, és tisztességes választék volt borokból is. Az első látogatás alkalmával Kitty kissé furcsán érezte magát és kíváncsian nézett körbe. Donald viccelődni kezdett: – Nem tudom, mit tegyek. Egyfelől maga a főnököm, másfelől viszont maga nő, így mindenképpen nekem kell engedelmeskednem. Tehát hogy legyen: először vacsora, aztán munka, vagy fordítva? – Azt hiszem, a vacsora várhat – replikázott Kitty egy kissé nyersen, hogy megmutassa, valóban ő a főnök. – Rendben van – mondta Donald leforrázva. – Folytassuk! – Miközben elővette a papírokat és összerendezgette őket az asztalon, Kitty előkészítette a fényképezőgépet, kiválogatta a megfelelő tartozékokat és fényképezni kezdett. Ez volt az első alkalom, hogy akciós helyzetben csak nehezen tudta a kezét féken tartani, hogy ne remegjen. Próbált visszaemlékezni a kézikönyv minden sorára és arra, mit mondott az oktatója, Fisher. Szigorú, de intelligens szemének képe a visszatükröződött lencsék mögül hívatlanul nyomult be a fejébe. Nem volt könnyű találkozó, Kitty három tekercs filmet is elhasznált, mire úgy érezte, minden rendben van. Gratuláltak

egymásnak és Kitty a dobozokat a táskája aljára tette, míg Donald összeszedte a dokumentumokat és az aktatáskájába tette. Amikor leültek, Donald hozott egy üveg 1913-as bordóit és lekapcsolták a felső lámpát, majd nekiláttak a vacsorának, ami Kitty szerint csak valami kezdetleges étel volt, amilyet az agglegények szoktak felszolgálni. Kitty nem mondta el Donaldnak, hogy ez volt az első fotós munkája, mert azt akarta, hogy azt higgye, már tapasztalt felügyelő tiszt. A szakma engedte kereteken belül, melyeket Kitty soha nem tévesztett szem elől, elmesélt néhány dolgot az életéből, aztán a szó Moszkvára terelődött. – Hogy mennek otthon a dolgok? – kérdezte Donald, és Kitty megelégedéssel nyugtázta, hogy ő is „otthonként” emlegeti Moszkvát. Tisztában volt vele, hogy valami nem stimmel, és hogy néha ártatlan embereket is letartóztatnak, mint például Pelzet is, de ahogy Donaldnak mondta, őszintén meg volt győződve arról, hogy akik a nyílt bíróság előtt bevallják a kémkedést, szabotázst, terrorizmust, trockizmust vagy más ellenséges bűntettet, azok valóban bűnösök. Donald bólintott és komoly arccal azt mondta: – Kitty, mondja meg Moszkvának, hogy teljesen egyetértek a szovjet bíróságok ítéleteivel, melyekkel elpusztítják a nép ellenségeit. Száz százalékig az önök oldalán állok és nagy lelkesedéssel látok neki a munkámnak. Másnap Grafpen jelentését a találkozóról, melyben szó szerint idézte Macleant, elküldték Moszkvába a filmeket tartalmazó dobozokkal együtt. Kitty talált egy megfelelő lakást a Bayswateren, ami szinte teljesen megfelelt a szakmai követelményeknek, egyetlen komoly hátránya volt csak, hogy a földszinten volt. Grafpen a jelentésében megjegyezte: „(a) Könnyedén belátni az utcáról, és ha az ablakok közé áll valaki, könnyen hallhatja, mit mondanak odabenn; ugyanez vonatkozik az üvegajtóra, ami az ebédlőből, ahol NORMA és LIRIK esznek, a haliba vezet (megkétszerezi a konyha méretét). Két-három hónapon

belül lakást kell cserélnünk. (b) Minden felszerelés a lakásban van és könnyen megtalálhatják, ha átkutatják, amíg nincs otthon. De nem maradhat otthon állandóan – például be kell vásárolnia – és a gondnoknak valószínűleg minden lakáshoz van kulcsa. Ez nagyon aggaszt minket.” A Központ még inkább aggódott, és válaszában riadót fújt. „Az üzenete NORMA lakásának elhelyezkedését illetően súlyos aggodalmakra ad okot…”, hozzátéve, hogy a lakás nagyon rossz választás volt, mert könnyen megfigyelés és lehallgatás célpontjává válhat. Mit tesz Ggrafpen, hogy ezt elkerülje? Mióta bérli Kitty a lakást? És milyen felszerelést tárolnak ott? Milyenek a szomszédok? Mivel magyarázta Kitty, hogy a nap nagy részét otthon tölti? „Megismételjük, bánjanak úgy LIRIK-kel, mint a szemük fényével” – intette a Központ Grafpent, egy eléggé szovjetidegen idézettel Mózes ötödik könyvéből. Bármit is gondolt a Központ a lakásról, Kitty nagyon otthonosan érezte magát benne, és megpróbálta a szobákat otthonos kis fészekké alakítani, ahová Donald szívesen jön, nem csak kötelességből. Különösen az ebédlővel törődött sokat, ahol az első pár a találkozás legszebb óráit töltötték. Maclean munkája a külügyi osztály harmadik titkárságán egy sor titkos dokumentumba engedett neki bepillantást, köztük abba a levelezésbe, amely a nyugat-európai osztályra (itt dolgozott) és Spanyolországra (ezzel az országgal foglalkozott specifikusan) vonatkozott, sőt ezeken túl több miniszteri dokumentumba betekinthetett. A biztonságtudat nem állt a legmagasabb fokon a külügyi osztályon és amikor a hivatalnokok elhagyták szobáikat, nem sokat foglalkoztak azzal, hogy elzárják a titkos dokumentumokat, valószínűleg abból a téves feltevésből adódóan, hogy úriemberek nem olvassák el egymás leveleit. Ráadásul hazavitték magukkal a papírokat, amelyeken dolgoztak, és ez kiváló alkalom volt egy kémnek; Maclean persze kapva kapott az

alkalmon. Amíg együtt dolgoztak a menedékházban, Maclean hatalmas mennyiségű dokumentumot adott át Kittynek, amit az akták tanúsága szerint a szovjet hírszerzés vezetősége és az ország vezetői (ebben az időszakban leginkább Sztálin, Molotov és Berija) fontosnak, néha pedig „nagyon fontosnak” ítéltek. Ha mást nem is ért volna el Maclean, akkor is felbecsülhetetlen szolgálatot tett azzal, hogy átadta a titkosírással írt táviratok eredeti szövegét. Függetlenül a tartalomtól, az eredeti szöveget az elküldött változattal összevetve a brit diplomáciai titkosírás könnyedén feltörhetővé vált. Emellett Maclean természetesen egy sor belső irattal is szolgált, levelekkel, jelentésekkel, memorandumokkal és tervekkel, melyek a diplomáciai papírmunka vázát alkották és amelyeket nem kódolva továbbítottak; ezeket Maclean lelkiismeretesen hurcolta a lakásra, hogy Kitty lefényképezze őket. Ha a biztonság még olyan laza is volt, voltak papírok, melyeket kényességük miatt teljességgel lehetetlen volt kivinni a külügyi osztályról. Ezeket Maclean memorizálta. Jó emlékezőtehetsége volt, visszamondta Kittynek a kollégáival folytatott beszélgetéseit, a hivatalos megbeszéléseken elhangzottakat és a vezető hivatalnokoktól kapott szóbeli utasításokat is. Voltak barátai a külügyi osztályon, akikről olyan dolgokat tudott, melyeket ők talán jobb szerettek volna titokban tartani, így megbízható útmutatást tudott nyújtani felügyelő tisztjeinek azokról, akik potenciálisan beszervezhetők. Maclean olyan titkos hírszerzőszolgálati anyagokkal is szolgált, amik sürgős válaszlépést igényeltek. Ilyenek voltak például a lefülelt Kominterntáviratok, melyeket a SIS továbbított a külügyi osztálynak és amelyek Macleanen keresztül visszakerültek Moszkvába. Annak ellenére, hogy elárulta a forrást, a levelezést továbbra is elfogták, és amikor a következő csomag táviratot is visszaküldte a Központnak, Mally értesítette őket, hogy Maclean nagyon lehangolt, mert úgy érzi, az erőfeszítései kárba vesztek, mivel a levelezés továbbra is

folytatódik. Mally közölte, hogy ő személy szerint nem érti, Moszkva miért nem csípi fülön a Kominternt és tisztítja meg a „provokátortól”, aki nyilvánvalóan engedélyezte a kompromittált kommunikációs csatorna használatát. A Központ azt felelte, hogy ők nem kevésbé aggódnak, és arra kérte a rezidentúrát, hogy erősítse meg LIRIK-et lépései fontosságában. Hangsúlyozták, hogy LIRIK üzenetei rendkívül érdekesek és értékesek. LIRIK következő küldeményében hét tekercs film és huszonnyolc gépelt oldal volt, köztük egy szovjetunióbeli SIS-ügynök jelentése, egy SIS-jelentés a Német Vezérkar egyik gyűléséről, egy SIS-fogás Spanyolországból, egy memorandum a honvédelmi osztályról és egy jelentés a külügyi osztályról a Portugáliába, a balti államokba és Irakba irányuló brit szállítmányokról. A Központ egyik válaszában felhívta a figyelmet arra az érdekes tényre, hogy most először a SIS amerikai levelezést is lefülelte, ami azt jelenti, hogy a britek elkezdtek a Nagy Testvér után is kémkedni. Egy dokumentum kiemelkedik Maclean anyagából: egy jelentés a szovjet külpolitikáról, melyet a SIS a szovjet külügyminisztériumban dolgozó egyik ügynökétől kapott. Ez tehát azt jelentette, hogy a briteknek volt egy Macleannel ellentétes munkát végző emberük Moszkvában. Az archívumokban nem szerepel, hogy nyomára akadtak-e a forrásnak, de mivel mindez 1937-ben történt, majdnem biztos, hogy ártatlan emberek szenvedtek az ezt követő hajtóvadászatban. Egészen biztos, hogy ebben az időszakban rengeteg külügyminisztériumi hivatalnokot letartóztattak és kivégeztek vagy a Gulágra küldtek különböző országokban való kémkedés vádjával; talán a szerencsétlen SIS-ügynök is köztük volt. Mindenesetre a SIS forrása hirtelen elapadt; a kényes anyagok felelőtlen kezelésének egyik példáját pedig, melyet Maclean is megtapasztalt a szovjet Komszomol viszonylag kézenfekvő esetében, amit Spanyolország felé Franco egyik hadihajója süllyesztett el. A legénység sorsa ismeretlen maradt, és Kitty sírva fakadt, amikor olvasta az újsághírt, mivel kedves emlékei voltak a hajóról, ami nem

is olyan régen Leningrádba vitte, illetve az első tisztről, Iljuskáról, valamint a dominózásról a legénységgel. Mind megfulladtak, vagy egy fasiszta börtönben rohadnak? Kitty aggodalmai eljutottak Moszkvába is, mivel Mallyt bízta meg a Központ azzal, hogy kiderítse, mi történt. Mally a feladatot Macleanre bízta, akinek jelentését, melyben bizalmas forrásokból is idézett, továbbították Moszkába. Ismeretlen okokból és a konszpiracija alapelveinek teljesen ellentmondva úgy döntöttek, kiadják a híreket a szovjet sajtónak, miszerint a legénység életben van, de börtönben, és nem sokkal később a Központ értesítette a rezidentúrát, hogy a Komszomol-táviratot nagyon jól fogadták, egyben arra kérve őket, fejezzék ki köszönetüket Maclaennek és nyugtassák meg, hogy az információ közzététele a szovjet sajtóban semmiféle befolyással nem lesz az ő munkájára. Az ebből következő nyilvánosság segítségével a szovjet hatóságok nyomást gyakorolhattak Francóra, hogy egy év után engedje szabadon a legénységet. Hasonló incidensek történtek, amikor a Központ úgy döntött, hogy NELLY-t, Deutsch egyik titkos angliai kapcsolatát a nacionalisták által elfoglalt spanyol területekre küldi. Tapasztalt illegális ügynök és párttag volt, aki futárként sokat utazott Indiába, és aki a férje révén bejuthatott Mosley brit fasiszta uniójába. Deutsch csak végszükség esetén használta NELLY-t, nem volt vele rendszeres kapcsolata. Kitty nyugodtan ment el a címre, amit megadtak neki, és ahol legnagyobb meglepetésére berlini fasiszta „barátja”, John Smith nyitott ajtót. – Kitty – kérdezte megdöbbenve –, hogy találtál rám? – Az én titkom – mondta Kitty, miközben magában idegesen azon gondolkodott: „Ki ő?, Mit csinál itt? Közénk tartozik? Mit mondjak, miért vagyok itt?” – Hát gyere be – dorombolta Smith barátságosan. – Látom, nem akarod elmondani, de szerintem a berlini embereink adták meg neked a címemet. Hm? Igazam van? A telefonkönyvben nem

találhattál rám. Nem John Smithnek hívnak, hanem Harold Stowmannek. Amikor Deutsch Kittyt NELLY-hez küldte, nem számíthatott ilyen bizarr és kellemetlen fejleményekre, ezért csak egy nagyon gyenge kis fedőtörténetet adott neki arról, hogy a két nő egy esti kurzuson találkozott. – Csak átutazóban vagyok – mondta Kitty. – Holnap Párzsba megyek. Igazad van, valóban a barátaink adták meg a címedet, csak azért ugrottam fel, hogy átadjam az üdvözletüket. Már nagyon várják, hogy halljanak felőled. – És van valaki itt Londonban, akivel kapcsolatba tudnál hozni? – kérdezte. – Nem – felelte –, senkit sem ismerek itt. A férfi aztán behívta egy kávéra és összeismertette a feleségével. Egy csinos, fiatal nő lépett a haliba és Jane-ként mutatkozott be. Amikor John eltűnt a konyhába kávét főzni, Kitty megragadta az alkalmat, hogy elmagyarázza Nellynek, ki is ő valójában, és megbeszélje vele a Deutsch-csal való találkozó részleteit. Mielőtt John visszatért, NELLY-nek még volt ideje elmondani, hogy John a BUF (British Union of Fascists, Brit Fasiszta Unió) tagja és hogy a tudtán kívül használja őt információs forrásként a szervezet számára. Nem sokkal később, ahogy tervezték, NELLY elment Spanyolországba. Maclean hamarosan rutinszerűen, hetente kétszer járt Kitty lakására, aktatáskája tele papírokkal. Az egyik jelentésében ezt írta: „…az a helyzet, fel vagyok hatalmazva arra, hogy hazavigyem a papírokat, amelyeken épp dolgozom, de néha olyan papírokat is kihozok, amelyek titkos (az utóbbi egy évben pedig olyanokat is, melyek szigorúan titkos) jelzéssel kerülnek az asztalomra, de amelyeknek semmi közük a munkámhoz. Táviratokat is kihozok. Ha kinyittatnák velem az aktatáskámat, amikor ki- vagy belépek az osztályra, könnyedén kimagyaráznám, hogy miért kerültek „Az

Osztályról nem elvihető” feliratú papírok a táskámba, azzal, hogy véletlenül kerültek oda, és semmi nem történne.” A Központ sokra értékelte Maclaent és mindent elkövetett, hogy minimálisra csökkentse a kockázatát. Ezért utasították a rezidenst, hogy ne próbálja Macleant olyan speciális információ beszerzésére rávenni, aminek a beszerzése esetleg csökkentené a biztonságérzetét, és ő sem elégíthette ki a rezidentúra étvágyát olyan információkkal, mellyel esetleg megszegné a biztonsági előírásokat. „Maclean a legértékesebb forrásunk, vonják le a megfelelő következtetéseket”, intették a rezidenst. Amikor Kittyhez ment, Maclean először mindig az Oakley Streetre, majd lakásáról taxival egy találomra kiválasztott sarokra ment, onnan sétált egy darabon, majd leintett egy másikat. Néha, ha úgy érezte, a legkisebb veszély is fennáll, megismételte a manővert, kiszállt egy Kittyhez közeli utcában és az út további részét gyalog tette meg. Nagyon jó időérzéke volt, mindig pontban fél kilencre ért Kitty ajtaja elé; aki már boldogan, mohó izgalommal várta. – Jó estét, kisasszony – köszöntötte ilyenkor viccelődve, majd átadott egy csokor virágot vagy doboz csokoládét, amit Kitty kedves csókkal hálált meg. Két szinten fejlődött a kapcsolatuk, az egyik szigorúan szakmai volt, a másik játékosan barátságos. – És mi van ma a tarsolyodban? – kérdezte, Donald pedig ilyenkor meglobogtatta az aktatáskát, és hasonló stílusban válaszolta: – Sok-sok finomság. Általában azonnal neki is láttak a munkának, és Donald soha nem avatkozott bele Kitty ügyködésébe a fényképezőgéppel. Inkább átlapozta a külügyi osztályról elhozott papírokat és különválogatta azokat, melyek szerinte kevésbé voltak érdekesek. Ez a gyakorlat egyszer problémát okozott a Központban, amikor a rezidens a következő panaszt kapta: „úgy tűnik, sok oldal hiányzik a

fényképekről”. A rezidens, aki aggódott és megrémült, azt a magyarázatot adta, hogy Maclean kihagyta azokat a dokumentumokat, melyek szerinte értéktelenek, de hozzátette, kezeskedik róla, hogy mostantól kezdve „minden következetesen le lesz fényképezve”. A Központ azt felelte, hogy a rezidens magyarázata nem teljesen kielégítő, és hogy semmi szükség arra, hogy minden egyes dokumentumot lefényképezzenek, szükségtelen túlzsúfolni a diplomatatáskát érdektelen anyagokkal, feleslegesen meghosszabbítva a fényképezésre szánt időt. Néha Kitty is követett el hibákat. Egyik este úgy döntött, hogy a lencse piszkos, ezért a csap alá tartotta, de a lencse kicsúszott a kezéből, az öntöttvas mosdóba esett és megrepedt. Már késő volt a fotósboltba menni egy újért, ezért Macleannek vissza kellett vinnie a papírokat, amelyeket aznap este hozott, és három nap múlva újra elhoznia. A Központ nem azért aggódott, mert nem érkezett meg hozzájuk, hanem azért, hogy a fotósdobozokat vajon kicserélték-e Kitty lakásán, miután elkészítette a fényképeket. A rezidenst egy másik nyomozással is megbízták, hogy derítse ki, mi történik a filmekkel, többek közt azt is, hogy Kitty mennyi ideig tárolta a lakásán őket, miután elkészítette a fényképeket, otthagyta-e a filmeket, amikor elment otthonról és észlelte-e jogosulatlan behatolás nyomait. Ha kiderül, hogy az egész törtéhet megint Kitty tapasztalatlanságának műve, akkor, javasolta a Központ, segíteni kell, hogy fejleszthesse képességeit és ne kövessen el több hibát a jövőben. Amikor Grafpen kérdezte, Kitty könnyezve állította, hogy nem ment el otthonról a fényképezés után, és hogy magánál tartotta a filmeket, tehát nem cserélhették ki őket. – Azért van, mert nem vagyok elég tapasztalt – mondta mentegetőzve. – Még nem dolgoztam túl sokat Leicával és elfelejtettem B-időre állítani, ezért minden felvétel csak rövid

exponálási idővel készült a szokásos húsz másodperc helyett. Amikor behoztam a filmeket, szóltam, hogy nem vagyok biztos benne, minden látszik-e majd. Grafpen emlékezetei szerint Kitty valóban engedélyt kért, hogy Londonban hivathassa elő a filmeket, de a Központ ezt kategorikusan elutasította, ezért gyorsan megpróbálta őt tisztázni a Központ előtt. Kitty együttműködése Macleannel tovább folytatódott. Kitty azt a kiegészítő feladatot kapta, hogy vegye fel Maclean szóbeli jelentéseit és sürgősen táviratozza meg őket Moszkvába. Ehhez jó memóriára és a jelentésben szereplő dolgok viszonylagos ismeretére volt szükség, de Kitty elég jól boldogult; az egyetlen gyenge pontja a technika volt. Egyik nap Maclean jegyeket hozott a Sadler’s Wells Ballet A szentivánéji álom előadására, ami kitűnő esti program lett volna, remekül igazolta volna találkozásuk történetét. De amikor Kitty megnézte a jegyeket, határozottan kijelentette: – Ez nem fog menni. Mindketten elmehetünk a színházba, de nem ülhetünk egymás mellett, és nem szabad, hogy együtt lássanak bennünket! – Megkérte, hogy cserélje ki a jegyeket két olyanra, amely nem egy sorba szól. Azt mondta, egy ilyen közeli kontaktus ellenkezne a szakmai előírásokkal. Valóban elmentek a színházba, de megtartották a kellő távolságot. Macleannek általában nem sok érzéke volt a szakmához, és egyszer bevallotta Kittynek, hogy a hivatali viták során megesik, hogy keményen kiáll a Szovjetunió mellett. Ez a vallomás megrémítette Kittyt. Elnézést kért, de megmondta, hogy ezt jelentenie kell a Központnak. – De amit elmondtam most neked, az még azelőtt volt, hogy együtt kezdtünk volna dolgozni – tiltakozott Maclean. – Megígérem, hogy többé nem teszek ilyet. Egyébként magad láthatod, hogy semmilyen kellemetlen következménye nem volt.

Kitty általában a cselédszobában fényképezte Maclean papírjait, amely elég szűk és sötét volt a fényképezéshez. Mindez ekkoriban már begyakorlott mozdulatsort jelentett. Felvett egy könnyű kis köpenyt. Maclean oldalról figyelte és lapozott, amikor Kitty elkészült, de egyik nap Kitty érezte, hogy a férfi közelebb nyomul és a vállára, teszi a karját. – Útban vagy – mondta nem túl komolyan. A férfi óvatosan arrébb ment, de amikor Kitty befejezte, újra átölelte és csókolgatni kezdte a nyakát és a haját. Kitty mozdulatlanul állt, a fejét lehajtotta, karját leeresztette. Kittyben nagy volt a kísértés, hogy engedjen a közeledésnek, de ez alkalommal türtőztette magát. Vigaszdíjként felajánlott egy néhány héttel későbbi vacsorát, amikor megünnepelhetnék a születésnapját. Mindketten meglepődtek, amikor kiderült, hogy a férfi születésnapja épp május 25-én van, így megállapodtak, hogy összevonják a két ünnepséget. Grafpentől csak 50 fontot kapott havonta, és bár nem éhezett, elég szerény körülmények között élt, így ha születésnapi ajándékot akart venni Donaldnek, alaposan meg kellett gondolnia, hogy mit. Sokat nézelődött a boltok kirakataiban, és végül egy pár kézelőgomb és egy nyakkendőtű mellett döntött. Grafpen megértette Kitty anyagi gondjait, és többször is kérte a Központot, hogy találjanak neki Amerikában vagy bárhol máshol egy képzeletbeli szeretőt vagy rokont, aki pénzt küldhetné neki és igazolhatná az alibijét. „Ez nagyon fontos lenne nekünk”, írta, mert a brit hatóságokat nagyon is érdekli más emberek pénze, és amikor Kitty kivette a lakást, az osztályvezetők azt kérdezték tőle, kit ismer Nagy-Britanniában, kik lesznek a látogatói és miért nincsen bankszámlája. Mivel Kitty ideje nagy részét otthon töltötte, bárki, aki az életéről kérdezgeti, furcsának találhatja bevételeit, esetleges rosszhiszemű következtetésekre juthat. Amikor a Központtól a helyzet megoldását kérték, a soron

következő rezidensek úgy érveltek, hogy Kittynek nincsen állása, sem foglalkozása, és ha úgy döntenének, hogy elküldik tanulni, igazolható pénzforrás kellene, ahonnan a tandíját fizethetnék. Ez volt a folyamat legnehezebb része, Kittyt „legitimizálni”, és ez valahogy soha nem is oldódott meg. Talán valaki Moszkvában úgy dönthetett, hogy Maclean rendszeres látogatásai azt a benyomást kelthetik a szomszédokban, hogy Kitty pénze rejtélyes, jómódú barátjától származik. Kitty aktuális fedőszemélyisége kanadai útlevele szerint az volt, hogy Québecben született, ahol egyetlen rokona egy nagybácsi, aki valószínűleg még mindig él. Az anyja és az apja már rég meghaltak, testvérei pedig nincsenek. A nagybátyja vállalta el a nevelését, amíg még kicsi volt, de aztán elűzte a háztól tizenéves korában, és azóta nem tartja vele a kapcsolatot. Május l-jén meleg volt a hideg áprilisi idő után, és Kitty sétált egyet a Hyde Parkban, ahol antifasiszta nagygyűlés volt. Nem akarta felhívni magára a figyelmet, nagyot sóhajtott, de ekkor észrevett egy szónokot, aki azt állította, épp most tért vissza a spanyol háborúból. Ez szomorú emlékeket ébresztett benne a bátyjáról, Abe-ról, akiről azóta nem hallott, mióta elment a nemzetközi csapatok amerikai zászlóaljával harcolni. Abe, aki sportedző volt, valójában Gregory Grande néven a Grigorij Szirojezskin szovjet illegális ügynök vezette csapathoz csatlakozott, amelyben szabotőröket képeztek ki a Franco vonalai mögötti harcra. Abe részt vett néhány akciójukban, például aknafektetésekben. Később úgy hírlett, hogy a saját aknájuk, nem pedig, ahogy a történelemkönyvekben szerepel, egy gránát robbantotta fel a kocsit, amelyben az akkor újságíróként dolgozó Kim Philby utazott, és ami megsebesítette őt és megölte három utastársát. Amikor elmúlófélben volt a május, Kitty egy drága üzletben választott egy drága anyagot, és korábbi szakmai képességeit felelevenítve varrt magának egy szép, mélyen kivágott ruhát, de az oly nagy izgalommal várt születésnapi vacsorát végül az utolsó pillanatban el kellett halasztani, mert Macleannek május 23-án

sürgősen Prágába kellett utaznia. Másnap Kitty meghívta a házinénijét, akivel ekkor már jó viszonyban voltak, egy teára, szerény születésnapi ünnepség gyanánt. Elmondta neki, hogy pár nap múlva rendes születésnapi vacsorát is tart majd, amint üzleti úton lévő barátja hazaérkezik. A házinéni, egy középkorú, felvilágosult nő, nagyon örült, hogy Kittynek most már biztos udvarlója van, de barátságosan azért arra intette Kittyt, hogy „legyen elővigyázatos”, mert az ő húga, akinek törvénytelen gyermeke született, a „legboldogtalanabb nő egész Londonban”. Maclean hirtelen prágai útjának oka az egyre romló középeurópai helyzet volt Hitler feltartóztathatatlanul tört előre a Szudéta-vidék bekebelezése felé A brit és a francia kormány tett egy bátortalan segítségnyújtási ajánlatot Csehszlovákiának és a külügyi osztály csapatát sürgősen Prágába irányították, ahol Macleant és kollégáit a nagykövetségen szállásolták el, a Hradzsin falai alatt lévő vároromzat mellékén. Maclean feladata volt a DEDIP-levelezés kezelése. Ezeket az üzeneteket túl kényesnek tartották ahhoz, hogy kódfejtők kezeljék, ezért egy hivatalnoknak kellett megfejteni őket, így Maclean olyan helyre került, ahonnan könnyedén megszerezhette és továbbíthatta a külügyi osztálynak ebben a kritikus időszakban Berlinben, Prágában, Párizsban és Európa más fővárosaiban tett intézkedéseiről szóló táviratokat. Információkat szerzett továbbá a brit hírszerzés munkájának prágai szervezéséről és továbbított egy különösen fontos üzenetet, melyben jelentette, hogy egy Stevens nevű titkosíró szerint a briteknek sikerült feltörniük az összes szovjet kódot. Este visszatért Londonba és megjelent Kitty lépcsőjén. Ha lehet, most még jólöltözöttebb volt, mint egyébként, kezében egy hatalmas csokorrózsa, egy üveg márkás bor és egy kis doboz, melyben egy kis medál lapult egy vékony aranyláncon. Kitty csak rá várt az elmúlt pár este folyamán, és most mindenre kész volt. Donaldnek elállt a lélegzete csupasz karjától és vállától, és még mielőtt köszönt volna, hosszan megcsókolta. Aztán letérdelt és boldog születésnapot

kívánt. Kitty nem tudott tovább várni és kinyitotta a kis dobozt a medállal. – Milyen gyönyörű! – mondta –, Igazán illik hozzám. Donald nagyon örült, hogy tetszik neki, és felcsatolta a láncot Kitty nyakára. Kitty élete végéig viselte a kis medált. Épphogy átadta az ő ajándékát, csengettek az ajtón és nagy meglepetésére egy frakkos pincér jelent meg, aki egy nagy fedeles kosár súlya alatt görnyedezett, melyben csodálatos vacsora rejtőzött, amit Donald rendelt egy helyi étteremből. Kitty megterítette az asztalt és meggyújtotta a gyertyákat, lekapcsolta a lámpát és kiment a szobába, ahonnan egy másodperc múlva a Happy Birthday-t énekelve büszkén tért vissza egy tortával, melyen huszonöt szál gyertya égett. – Oda nézz! – mondta Donald. – Huszonötödikén kellett volna megennünk és én pont huszonöt éves vagyok. – Túl jól nevelt volt ahhoz, hogy megkérdezze, hogy hány gyertya kellett volna, ha Kitty kapja a tortát. Együtt fújták el a gyertyákat, majd nekifogtak a csodás vacsorának. Az étteremmel nagyon meg voltak elégedve, olyan ételeket készítettek, amilyeneket Kitty még soha nem evett, sőt volt olyan, amelyről még csak nem is hallott. A háttérben Glen Miller-melódiák szóltak, Kitty még a desszertet is megette, palacsintát juharsziruppal, ami gyerekkorában Kanadában a kedvence volt. Ezen az estén kezdődött szerelmük, és a fáradt, de boldog Donald csak hajnali kettőkor surrant el, míg Kitty ébren maradt, nemcsak az elmúlt pár óra eseményein tűnődve, de azon is elgondolkodva, hogy mit is csinál. Egy tanulatlan kis senki volt, míg a férfi jóképű, bármelyik nőt megkaphatná Londonban, ráadásul tizennégy évvel fiatalabb nála. Semmi közös nem volt bennük a vad vágyon kívül, amely aznap este magával ragadta őket, csak a közös ügy. Aztán más irányt vettek a gondolatai, visszaemlékezett arra, mi volt szakmai tanára, Gennagyij mondása: egy hírszerzőtisztnek mindenről be kell számolnia a felettesének, még ha „az életük legintimebb részével

kapcsolatos is”. „Igazán meg tudnám tenni?” – tűnődött. Végül is miért jönnének rá valaha is? Ha jelenti, szétválaszthatják őket, míg a munkájukban a szerelem talán fontos többletet adna. Másnap reggel meghozta a nehéz döntést, és elmondta Grafpennek, hogy mi történt. Grafpen elkeseredésében a homlokára csapott, és a következő csomaggal küldött róla egy jelentést Moszkvába. Nagy meglepetésére a Központ viszonylag nyugodtan fogadta a hírt és nem hozta fel Kitty és Maclean szétválasztásának kérdését. Az Orosz Külföldi Hírszerzés Történetének Tanulmánya című mű negyedik kötete szerint a hírszerzés akkori vezetője, Pavel Fityin megjegyezte, „Mi a probléma? Sok szerencsét nekik! Tényleg azt hiszi, hogy ez a viszony veszélyeztetheti az ügyünket?” Ez talán a kifinomultság szokatlan jelének tűnhet, de valószínűleg inkább praktikus okai voltak, mivel ha tiltották volna a kapcsolatot, az valószínűleg felizgatta volna Macleant, ami gátolhatná a rendkívül értékes információk áramlását. Valójában a kapcsolatnak volt hatása Maclean teljesítményére. A Központ később így reklamált: „A LIRIK-anyag utolsó két csomagjában csak a fele fénykép volt benne. Mi a probléma? Mivel magyarázza NORMA ezeket a hiányokat? Ráadásul az utolsó paksamétában sok oldal nem volt fókuszálva, mert elmozdult a kamera. Ha ez gondatlanságnak köszönhető, akkor közöljék NORMÁ-val, hogy az így fényképezett anyagokat nem toleráljuk és teljességgel értéktelenek. Ha az idegességének köszönhető, akkor nyugtassák meg és növeljék az önbizalmát.” A valódi ok Maclean csillapíthatatlan éhsége volt, mivel minden egyes fotózás szexszel kezdődött és azzal is végződött, és gyakran követelte, hogy Kitty függessze fel a munkát, mert még többet akart. Épp az ágyban feküdtek egymás mellett, amikor a szex utáni zűrzavarban Kitty elkövetett egy még nagyobb hibát. Donald azt

kérdezte tőle: – Az a szakmai izé, amit úgy imádsz. Lefogadom, azt jelenti, hogy amikor az embereid rólunk írnak, fedőnevet használnak. Képzelem, mik lehetnek azok. Például – egy pillanatra elgondolkozott – én lehetnék HUNTER („vadász”), te pedig mondjuk HOUSEWIFE („háziasszony”), vagy én talán lehetnék PIERROT, te pedig COLOMBINE. Közel járok? – Sose fogod kitalálni – válaszolta meggondolatlanul. – Te igazából LIRIK vagy, én pedig NORMA vagyok – Aztán a szájához kapott, hiszen elég szokatlan volt tőle, hogy ilyeneket eláruljon neki, de Donald elégedett volt. – LIRIK, jól hangzik – mondta és legközelebb, amikor Deutschnak írt, LIRIK-ként írta alá a levelet: „Ahogy bizonyára hallani fogja, semmi okom azt gondolni, hogy a helyzetem nem elég szilárd. Glading kihallgatása természetesen kétségkívül megnöveli a hatóságok éberségét… Nagyon óvatos leszek és nyitott szemmel járok, bármi gyanúsat észlelek magam körül, azonnal abbahagyom a munkát. Üdvözlettel: LIRIK” Az utalás Percy Gladingre az akkor éppen folyamatban lévő Woolwich Arsenal-kémüggyel volt kapcsolatban, melyben Mally neve is felmerült. Ez az ügy egybeesett egy német hírszerzőhálózat letartóztatásával, amit pánikszerű kampány követett, melynek során minden kormányhivatalban megnövelték a biztonsági intézkedéseket, leállították a dokumentumok kivitelét és megsemmisítették a másolatokat. Mint minden ilyen kezdeményezés, ez is hamar elcsitult, de Maclean meggondolatlansága, hogy a fedőnevét használta, vihart kavart a Központban: tudni akarták, honnan tudta meg. A rezidens kategorikusan tagadta, hogy ő lenne a hibás, végül Kitty mindent bevallott. Rendreutasították, de aztán megbocsátottak neki, és attól a ponttól, 1938 júniusától LIRIK új neve STUART lett, Kittyé pedig ADA. Deutsch válasza meleg és aggodalmas volt:

„A biztonság kérdése és az óvatosság nem fixaideák. Ne higgyen mindenkinek, aki szimpátiát mutat ön felé az életben vagy a munkában. Ha meg tudja tartani magának a titkait (egy titok, amiről két ember tud, már nem is titok többé), az a legjobb garancia arra, hogy győztesként kerüljünk ki a harcmezőről, ahová önt és minket is harcolni küldtek. NORMA feltesz majd pár kérdést az „irodalomról”, amelyet az elmúlt pár alkalommal átnyújtott neki. Nagyon hálásak lennénk, ha segítene NORMA-nak ebben. További sok sikert kívánunk önnek. Elvtársi üdvözlettel: Ottó” Miközben ez a levélváltás történt, más kellemetlenségek is adódtak a külügyi osztályon. Kirúgtak egy hivatalnokot, mert fiatalkorában állítólag kommunista volt. Ugyanezzel megvádolhatták volna Macleant is, és bár levelében azt állította, hogy azt az embert azért rúgták ki, mert alkalmatlan volt, a Központ mégis úgy döntött, hogy egy időre ismét félreállítja Macleant. Ez a hír arculcsapásként érte Macleant és Kittyt, és a rezidensnek több órás beszélgetésbe telt, mire meg tudta győzni Kittyt arról, hogy a kapcsolatot nem az ő rossz munkája miatt szüntették meg (ahogy azt ő gondolta ), hanem Maclean biztonsága érdekében. Végül aztán sikerült meggyőznie Kittyt és elküldte egy kis pihenőre a déli partra. Bevett gyakorlat volt a brit diplomáciai szolgálatnál, hogy fiatal altitkárait küldi átmeneti szövetségi feladatokra a tengerentúli nagykövetségekre. Amikor Macleanen volt a sor, a Központ kezdetben aggódott, hogy elveszítheti ezt az értékes londoni forrást. „Mindent meg kell tenni, hogy Londonban maradjon”, követelte a Központ, de a rezidentúra elég jogosan azt válaszolta, hogy a külügyi osztályon már vannak más forrásai, például John Cairncross. Az is eszébe juthatott a Központnak, hogy Maclean külföldi megbízatásával egyik kiváló diplomatájuk kerülhet jó pozícióba, és amikor Maclean bejelentette, hogy Párizsba irányították, nem pedig, mondjuk, Montevideóba vagy Bogotába, a Központnak is nyilvánvalóan megszűnt minden ellenérzése. Ennek ellenére sok vita kerekedett abból, hogy a továbbiakban FINN párizsi

rezidentúrája foglalkozzon-e vele, vagy maradjon meg londoni forrásnak egy új emberrel maga mellett. A probléma az volt, hogy az új emberről bármikor kiderülhet, hogy a „nép ellensége”, mert ezekben a nehéz időkben senkiben nem lehetett megbízni. Végül úgy döntöttek, hogy Kitty folytassa tovább a szerepét, részben azért is, mert ezt maga Maclean kérte. A kérdés akkor az volt, hogyan is lásson neki a munkának, mert hetente oda-vissza utazni Párizsból megterhelő, drága és mindenekelőtt veszélyes lett volna, ezért Kitty maga javasolta, hogy helyezzék át őt is Párizsba. Grafpen így zárta le az aktában: „ADÁ-t szándékozzuk STUART mellé küldeni”, és a pár menetrend szerint 1938 októberében indult el Párizs felé.

Tizenegyedik fejezet Éjszakai repülés

Ozeptemberben Maclean csatlakozott Ormsby-Gore Ogyarmati biztoshoz és néhány barátjához, akik horgásztúrára mentek Skóciába. Itt Moszkva számára kezdett belső információkat gyűjteni az európai politikai hadszíntérről, amiket Ormsby-Gore nyugodt, kandalló melletti beszélgetéseik során osztott meg vele egy-egy whisky mellett. Ekkor sürgős távirat érkezett, amiben a miniszterek kormányülésre hívták. Fél órába sem telt, és érkezett egy másik távirat is, amiben Macleant utasították, hogy menjen azonnal Párizsba. Szeptember 28-án Maclean és Kitty külön indultak Párizsba a müncheni válság kellős közepén, amikor Chemberlain „belátható időn belüli békére” tett halvány ígéretet, Hitler pedig durván és egyoldalúan elutasította megegyezésüket mint „jelentéktelen papírfecnit”. Indulás előtt Kitty hosszasan elbeszélgetett Grafpennel, amikor is azzal érvelt, hogy a kapcsolatuk intim jellege Macleannel inkább javította, mint hátráltatta közös munkájukat. – Mindenesetre – mondta – bármi történjék is, nálam a munka az első. Azt akarom, hogy ön és moszkvai elvtársaink tudják. Kitty először akkor találkozott Macleannel Párizsban, amikor, valószínűleg véletlenül, egy késő délután összefutottak egy szabadtéri kávéházban a Luxemburg-kertben, a Boulvard Saint Michel-i bejárat közelében. Bár nagyon örültek, hogy újra együtt lehetnek, Kittynek meg kellett törnie a jó hangulatot és rá kellett térnie a munkára. Közölte Macleannel, hogy nem találkozhatnak a Quartier Latin-ben, mert ott összefuthat néhány egyetemi

barátjával, és be kell tartani a szakmai előírásokat is. – Úgy gondolják, hogy nem teszem? – kérdezte. – Hát, lenne még egy szabály – felelte. – Amíg Párizsban vagy, ha meglátod a szolgálat bármely tagját, akit Angliából ismersz, próbáld elkerülni a találkozást vagy a beszélgetést. Bármit is teszel, nem szabad elárulnod, hogy ide helyeztek, és azt kell mondanod, hogy többé semmi közöd hozzánk. Természetesen az ilyen találkozókat azonnal jelentened kell. – Miért ilyen szigorúak? – kérdezte. – Én magam sem tudom, de ezt kell tenned. – Kitty valóban nem tudta, hogy ezeket az utasításokat Alexander Orlov disszidálása váltotta ki: a Központ attól félt, hogy Orlov esetleg feltűnik Párizsban és felismeri Macleant. – Még egy utasítás – tette hozzá Kitty: – szeretnénk, ha értékelnéd számunkra a kollégáidat, de semmi esetre se próbáld meg beszervezni őket vagy bármilyen lépést tenni ez irányban. – Eddig senkit nem találtam, aki megfelelő lenne a munkára – felelte a férfi –, de majd észben tartom. Kitty nem bérelt lakást, és mivel túl veszélyesnek tartották a fotósfelszerelést egy bérelt szobában tárolni, egy darabig a város különböző pontjain találkozva cserélték ki az információkat. Hol az utcán sétálgattak, hol egy kávéházban üldögéltek. Maclean részletes jelentést adott Kittynek a követségi dokumentumokról, Kitty pedig Maclean kérésére politikai híreket hozott Moszkvából, valamint beszámolt neki a szovjet álláspontról a különböző kérdésekben. Ezt nagyon fontosnak tartották, mert München után a nyugati sajtó, legalábbis Moszkva olvasatában, tele volt a békítők állítólagos diadalaival, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Oroszországot támadja. A rezidens minden találkozó alkalmával átnézte Kittyvel a szovjet sajtójelentéseket és a nem titkos külügyminisztériumi beszámolókat. Ezeket Kitty nagyon gyorsan befogadta és levonta

belőlük a „politikailag korrekt következtetéseket”. Néha a rezidenst is meglepte, milyen jól ért a politikához. Kitty aktájában van egy értékelés, melyet körülbelül ebben az időben Pavel Szudoplatov írt, aki megjegyezte, hogy Kitty „rugalmas gondolkodású, jó képességű, fegyelmezett munkaerőnek mondható, akit érdekel a munkája, de nem tud eléggé koncentrálni és nincs érzéke a technikai dolgokhoz”. Ugyancsak ebben az időszakban történt, hogy megoldódott a „gazdag rokon” kérdése: találtak egy embert az Egyesült Államokban, akit csak ‘Sh’ néven ismertek, és aki beleegyezett, hogy eljátssza a szerepet, és anyagi támogatást nyújt Kittynek. így Kitty beiratkozhatott az Alliance Francaise kurzusaira és komolyan elkezdhetett lakást keresni. Ez idő alatt Macleannel is találkozgattak a város különböző pontjain, és megpróbálták összekötni a városnézést a munkával, annál is inkább, mert egyáltalán nem úgy néztek ki, mint a párizsiak, ezért turistáknak kellett tűnniük. Az egyik találkozón Maclean azt mondta, hogy belekerült a nagykövetségi munka fősodrába, és új pozíciójában titkárhelyettesként most már minden dokumentumot láthatott, például a brit akciók táviratait is a külügyi osztályhoz, amelynek terjesztési listáján Párizs is szerepelt. Nem hozhatta azonban el a példányokat, ezért szóban számolt be arról, mit látott vagy hallott. Ezért Kitty is szóbeli jelentéseket tett, köztük egy követségi jegyzőkönyvről is, mely az amerikai álláspontról szólt a cseh krízissel kapcsolatban. Ebben az állt, hogy az amerikai nagykövet egy Hermann Goeringgel folytatott beszélgetés során azt mondta, hogy ha kitör a háború, akkor Amerika a demokratikus országok oldalán fog belépni, amire Goering azt felelte, hogy Amerikában 100 000 német van, akik ezt nem fogják hagyni. A nagykövet erre azt mondta, van elég lámpavasuk mindegyikőjük számára. A Központ kamerákra és titkos ügyek bérelt szobákban való megtárgyalására vonatkozó tiltása ellenére a párizsi morálnak köszönhetően teljesen megengedhető volt látogatókat fogadni, ezért

ők ketten mindig visszamentek Kitty szobájába beszámoló után, hogy mással foglalkozzanak. Maclean csak későn távozott és Kitty az ablakból figyelte őt, miközben hálát adott a sorsnak, hogy még mindig együtt vannak. Egy nap Maclean nagyon izgatottan érkezett. – Nem fogod elhinni kivel találkoztam ma – tört ki. Philbyvel, Kim Philby-vel. Épp most jött vissza Spanyolországból. – Melyik oldalon állt? – kérdezte Kitty. – A fasisztákkal volt mint haditudósító – magyarázta – Tudod, régi barátok vagyunk és ő volt az „Első Muskétás”. Azonnal azt kérdezte, hogy kapcsolatban állok-e még az embereiddel, és a szemébe kellett hazudnom, mint valami piti kis senkinek. Azt kellett mondanom, hogy semmilyen kapcsolatom nincs, és amilyen gyorsan csak lehetett, meg kellett tőle szabadulnom. De azért azt még elmondta, hogy ezekben az időkben, nem kell szégyenkeznie senkinek, hogy a te embereiddel kapcsolatban áll. Csak álltam ott elvörösödve és nem mondtam semmit. Nagyon szégyelltem magam. Hazudtam a legjobb barátomnak, és ami még rosszabb, amiatt, amit mondtam, talán még rossz véleménye is lett rólam. – Ne kínozd magad emiatt. Azt tetted, amit tenned kellett – mondta Kitty kedvesen. – Igen, de a kötelességen kívül lelkiismeretem és szívem is van, amelyek megsúgják nekem, mit kell tennem – jelentette ki Maclean. – Úgy bízom benne, mint saját magamban, és most hazudnom kellett neki. Ez nagyon nehéz nekem, Kitty. – Végül sikerült megnyugtatnia, mint anyának a rémült kisfiát, és az epizód a szokásos módon végződött. Később Kitty ki tudott bérelni egy lakást, ahová elhelyezhette felszerelését, és visszaálltak a munkarendhez. Maclean néha újságokat vett, amiket nem kellett ugyan visszavinnie, ám ezeket ugyanúgy meg kellett semmisíteni. Ez a folyamat sok rendetlenséggel járt, de nagyon hatékony volt. Apró darabokra tépték a papírokat, aztán egy nagy zománclavórba tették, beszórták

mosóporral és forró vízbe áztatták a darabkákat. Ahogy a víz kihűlt, Kitty az egészet egy kásának látszó valamivé gyúrta, amit aztán a WC-ben lehúzott. Egy öblítés általában elég volt és soha nem dugult el a lefolyó. Kitty és Maclean tizennyolc hónapig dolgoztak együtt, de Párizsban Maclean csak egy volt a sok főtitkárhelyettes közül a nagykövetségen, ami nem ugyanaz, mintha a londoni külügyi osztály egyik területén lett volna, akár alacsonyabb posztban. Hozzáférés tekintetében sem volt ugyanaz, ezért az általa szolgáltatott anyagok minősége és mennyisége is észrevehetően visszaesett. Találkozás találkozást követett, és Kitty egyszer csak kénytelen volt azt jelenteni a rezidensnek, hogy semmit nem tud felmutatni, mert Maclean nem talált semmi értékeset vagy különöset, annak ellenére, hogy nagyon keményen dolgozott, néha egész éjszaka. A körülmények ilyen kombinációja nem jó STUART számára, jegyezte meg a Központ, amikor visszatért az ADA-val való intim kapcsolatának kérdésére. „Indokolt ez a kapcsolat? ADA STUART-ról jelent nekünk? Elég elfogulatlan ahhoz, hogy észrevegye benne a változásokat hozzánk való lojalitásával kapcsolatban?” Kitty ezt a választ írta a Központnak 1938. december 31-én: „Ez a munka sok tekintetben változás neki. Amikor Londonban volt, úgy élt, ahogy akart. Voltak barátai és rengeteg ideje volt olvasni. Most teljesen más társasági életet kell élnie. Vacsorákra, fogadásokra kell járnia, az egész élete a diplomáciai rutin körül forog. Utálja ezt a légkört, de ugyanakkor kénytelen is itt dolgozni. Tudom, hogy kitűnő elvtárs, és nem engedi, hogy ez az új helyzet eluralkodjék rajta, de szerintem nagyon örülne egy levélnek otthonról. Úgy érzi, megbízhat bennem, és gyakran megosztja velem a gondolatait. Tehát tudom, hogy ez a levél sokat jelentene neki.” A kérésre egy ismét meleg hangú levél érkezett Macleannek Deutschtól, de a morális segítség hamar kifulladt, mert Maclean tudta, hogy már nem nyújtja ugyanazt a teljesítményt, amelyet Londonban. 1939 júliusában egy másik üzenetben a Központ

megjegyezte, hogy Maclean értékes információkkal szolgált, különösen a finn kérdést illetően, de azt csupán memorizálta és továbbadta, míg a Központnak dokumentumokra lenne szüksége. Az utalás a „finn kérdésre” azokra a tárgyalásokra vonatkoztak, melyeket a helsinki rezidens, Boris Ribkin (aki JARCSEV álnéven dolgozott) folytatott a finn kormánnyal, mint kiderült, eredménytelenül. Ez idő alatt Európa más részein egyre nőtt a politikai feszültség, melyet csak tovább fokozott, hogy Hitler annektálta Csehszlovákiát, 1939 márciusában. Moszkva egyre inkább aggódott az esetleges angol-német szövetség miatt, és Maclean, Burgers és más források Berlin és London között folyó titkos tárgyalásokról szereztek információkat. A tárgyalásokon a brit nagykövet, Nevile Henderson, a német külügyminiszter, Ernest von Weizsácker, Hermann Goering megbízottja, Dr. Vohltat, Sir Horace Wilson és mások vettek részt. Ezzel párhuzamosan, jegyezték meg a szovjetek, a franciák és a britek ugyancsak katonai tárgyalásokat folytattak Moszkvával a kölcsönös segítségnyújtásról, amelynek kellős közepén, 1939. augusztus 3-án Burgess jelentette, hogy a brit vezérkar „határozottan meg van győződve arról, hogy könnyedén megnyeri a háborút Németország ellen, ezért semmi szükség védelmi szerződésre a Szovjetunióval”. 1939. augusztus 21-én Nevile Henderson azt jelentette Londonnak, hogy „minden lépést megtettünk Goering augusztus 23i, szerdai titkos érkezésével kapcsolatban, minden egy nagy történelmi pillanat irányába mutat, és már csupán a német oldal megerősítését várjuk, de ezek a kapcsolatok csúfosan megbuktak”. Kitty természetesen szinte semmilyen szerepet nem játszott ezekben az ügyekben, mivel 1939 júniusában felmondta a lakását és Antibes-be ment nyaralni, ahol a Hotel de Nile-ben szállt meg és azt tervezgette, ha visszatér, egy jobb helyet fog bérelni. Augusztusban ment vissza, de érthetetlen módon két találkozót is kihagyott a rezidentúrával, ami nagy zavart keltett a Központban. Az első

alkalom és az azt követő póttalálkozó egybeesett a náci-szovjet megnemtámadási paktum augusztus 23-i aláírásával – így utólag visszatekintve kevés összefüggés lehet a két esemény között. Akkor a Központ mégis egyértelműen arra gyanakodott, hogy kapcsolat van a kettő között, annál is inkább, mert a Szovjetuniót teljesen lejáratták és a kritikák állandó céltáblája lett. Dühödt tömegek vették körül a párizsi szovjet nagykövetséget, sok, azelőtt jóindulatú francia hozzáállása változott meg, és a potenciális beszervezettek közül sokan megijedtek vagy egyszerűen minden további kontaktustól elhatárolódtak az NKVD tisztjeivel. Néhány, már bevált ügynök nem ment el a találkozókra, ebben a helyzetben történt, hogy az ADA-val és STUART-tal való kontaktus elvesztése megkongatta a vészharangokat. Az összezavart Központ megpróbálta kideríteni, hogy csak véletlen egybeesésről vagy – a tiltakozás jeleként – az együttműködés akaratlagos megtagadásáról van-e szó. Az eredménytelen spekuláció egészen szeptemberig tartott, amikor Németország megszállta Lengyelországot, majd pár nappal később Nagy-Britannia és Franciaország háborút hirdetett Németország ellen. Ekkor Kitty hirtelen megjelent a szovjet nagykövetségen, és NAZON, a rezidentúra tisztje a szó szoros értelmében lerohant hozzá köszönni, megkönnyebbült örömkitöréssel. Kitty NAZON-ra fogta a kontaktus hiányát, állította, hogy a férfi nem jelent meg a megbeszélt találkozókon és a póttalálkozókon sem. Azt mondta, hogy Maclean kétszer is elment a szovjet konzulátusra, hogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot, de senkit nem látott, akit ismert volna, és úgy érezte, nem lenne biztonságos, ha idegennel beszélne. Mind Kitty, mind Maclean nagyon dühös és meglepett volt, mert úgy tűnt, a megfigyelőtisztjeik nem akarják tartani velük a kapcsolatot. Mivel a nagykövetségen voltak, tehát kényes területen, NAZON nem tehetett sokkal többet, mint megbeszélt egy újabb találkozót az egyik korábban megbeszélt találkozóhelyükön, amelyre maga a rezidens, akinek fedőneve KARP volt, ment el és kért

elnézést, elismerve, hogy „a mi hibánk volt. A tiszt összecserélte a találkozók napjait és itt kezdődött a probléma”. Kitty elfogadta a magyarázatot és azt mondta KARP-nak, ne aggódjon. – Minden jó, ha a vége jó – mondta. – Vissza a munkához. Jó formában vagyok, készen állok a munkára, és már túl vagyok azon, amit Moszkva tett. Donald azt mondja, hogy Oroszországnak nem kellene kikaparnia az imperialisták gesztenyéjét. Bánjanak el Hitlerrel egyedül. – Bemutatta az anyagot, amelyet Maclean a csendes hetekben gyűjtött. – Velem minden rendben van. Kivettem egy lakást, ami nagyon is megfelel nekünk és három évre megkaptam a tartózkodási engedélyt. Beléptem egy női jótékonysági egyletbe, ahol meleg holmikat kötünk a katonáknak és csomagokat állítunk össze a frontra. Kitty optimizmusa korai volt, mivel nem sokkal később a washingtoni rezidentúra azt jelentette a Központnak, hogy Ben Gitlow, a CPUSA központi bizottságának korábban kizárt tagja megjelent a Dies-féle kongresszusi bizottság előtt, mely az Amerikaellenes tevékenységeket vizsgálta, és a következő tanúvallomást tette: „Kitty Harris, Browder felesége 10 000 dollárt kapott a Pan Pacific szakszervezeti titkárság számára, és a pénzzel Kínába utazott. Véleményem szerint Kitty Harrris most az OGPU ügynöke más országokban, Browder nővére, Margaret pedig a GRU-nak dolgozik. Ha jól értem, Browder kétszer is azt állította a kihallgatás alatt, hogy senkit nem ismer Kitty Harris néven. Kitty Harris a felesége volt. A rendelkezésemre álló információk szerint Kitty Harris kötelessége volt az OGPU-nak dolgozni az Egyesült Államokon kívül, és jelenleg is az OGPU ügynökeként dolgozik Európában vagy Ázsiában, vagy ahová éppen küldik.” Gitlow Kitty esküdt ellensége volt egy évekkel azelőtti, 1917-es, Kitty aktájában is szereplő incidens miatt. Mint párttitkár, Kitty átadta Gitlownak a beszédéről készített átiratot, melyet gyorsírással

jegyeztek le. Gitlow felháborodott a változaton és ezt kérdezte: – Mi a fenére gondolt, miközben ezt írta? A hétvégére? Még csak meg sem közelíti azt, amit én próbáltam elmondani. Ha nem tudja elvégezni a feladatát, inkább meg se próbálja. – Sokat segítene, ha megtanulna angolul – vágott vissza Kitty –, akkor pontosan le tudnám írni. – Ez övön aluli ütés volt. Gitlow egy kis ukrajnai faluban született, lakott területen kívül, nagyon nehezen értette meg magát angolul és erre különösen érzékeny volt. Soha nem bocsátott meg Kittynek a sértésért, ez tüzelhette a feljelentését oly sok évvel később. A Központ kevésbé aggódott Margaret Browder miatt, mert a történet kirobbanása előtt törölték az ügynökhálózatból, visszatért Amerikába és teljesen eltűnt Kitty életéből, már amennyire az akták útmutatóul szolgálhatnak. Az egyetlen további fennmaradt utalás 1946-ból való, amikor a jelentés szerint egy kisebb összeget kapott az NKVD-tól, továbbá 2000 dollár kölcsönt kapott készpénzben, hogy megnyithassa antikvitás-üzletét. Gitlow bejelentése azonban Kitty számára nagyobb problémát jelentett, hiszen ezzel széles körben kiderült, hogy a szovjet hírszerzésnél dolgozik. Folytathatja anélkül, hogy komoly veszélyt jelentene magára, Macleanre és a szolgálatra? Hosszas viták után a Központ úgy döntött, hogy mivel gyakorlatilag nincs, akivel helyettesíthetnék, és mivel az útlevele is más névre szólt, folytathatja a munkáját. A Gitlow bejelentése által kavart hullámok még alig ültek el, amikor New Yorkban megjelentek Krivitsky visszaemlékezései, amelyben szerepelt egy leírás Kittyről és a kettőjük találkozásáról 1937 áprilisában. így újra előtérbe került Kitty és Maclean biztonságának kérdése, de a Központ engedte, hogy tovább dolgozzanak. A végső elemzés szerint a veszély elmúlt, mivel sem Gitlow, sem Krivitsky leleplezése nem járt komoly következményekkel Kittyre és Macleanre nézve. A furcsa háború alatt a háború egyetlen jele Párizsban egy áramszünet és az ablakokra a bombák légnyomása ellen felragasztott ragasztószalag-keresztek voltak. Azokban a korai

időkben állandó légiriadó volt, olyan gyakran, hogy a párizsiak gyorsan hozzászoktak, és már meg sem próbálkoztak óvóhelyet keresni. Valójában egy bombázó sem zavarta meg a nyugodt párizsi égboltot, csak az ellenséges repülőgépek alkalomszerű betörései törték meg a csendet. A groteszk légkört csak fokozta a divatos, sportos eleganciájú női gázmaszkkészlet… Amikor Kitty elpanaszolta Macleannek, hogy számára nem utaltak ki gázmaszkot, mert külföldi, az csak nevetett, és azt mondta, soha nem is lesz rá szüksége. Kitty és a többi jótékonykodó hölgy házról házra járt, és kártyát, dominót, társasjátékokat, focilabdákat, krimiket, de még gramofont is gyűjtöttek a frontra. A párizsi lapok továbbra is beszámoltak a színházi premierekről, az új kiállításokról és a jótékonysági vásárokról. Maclean kimerült a diplomatamunka végeláthatatlan köreitől, hullafáradtan érkezett Kittyhez a találkozókra, mondván, túl sokat dolgozik, de még így is csak kevés anyagot szolgáltat. Az utóbbi időben szokatlanul figyelmes és szeretetteljes lett, ugyanakkor Kitty egy meghatározhatatlan távolodást is érzett benne, és meg volt győződve, hogy mással találkozgat. Egyik este egy átlátszó kifogással bejelentés nélkül megjelent Maclean lakásán, a Rue Bellechaise-en, az Invalidusok mellett. A munka végeztével a férfi meghívta, hogy maradjon ott éjszakára és elment zuhanyozni. Már régóta nem járt a férfi lakásán és a féltékenységtől összeszűkült szemével észrevette, hogy változások történtek, melyek megerősítették a gyanúját. Minden rendesebb volt, a dolgok a helyükre voltak téve, két fogkefe volt egymás mellett a fürdőszobában és két törölköző, és úgy érezte, hogy még egy kis parfümillatot is érez a levegőben. Míg Maclean zuhanyozott, Kitty kinyitotta a ruhásszekrényt, és egy fátyolvékony hálóinget talált a férfi öltönye mellett. Teljesen megbizonyosodott arról, mi a helyzet, aztán lefeküdt. Amikor a mosolygó Maclean megjelent a zuhany alól, Yardley hintőportól illatozva, Kitty türtőztette magát, és még váltottak pár jelentéktelen szót. Aztán egyszer csak kitört, és feltette a sorsdöntő kérdést:

– Rendben, Donald. Ki az a lány? – Hogy érted ezt? – tettette a meglepetést Donald és ártatlanul bámult rá: – Honnan a fenéből jutott ez az eszedbe? – Ez a munkám – mondta Kitty. – Tudnom kell mindenről és észre kell vennem mindent. Tehát ki ő? Maclean az ágya szélén ült és Kitty felé nyújtotta a karját, de ő elhúzódott. Hosszú csönd támadt. Aztán egy mély sóhaj után elmondta, hogy van egy másik nő, akit csak nemrég ismert meg, és szerelmes belé Egy huszonhárom éves amerikai diáklány a Sorbonne-ról, Melinda Mariingnak hívják, és a Café de Flores-ban találkoztak. Kitty megkérdezte, hogy került oda, az amerikai trockisták és mindenféle söpredék gyülekező helyére, mire Maclean azt felelte: – Egy barátom vitt el. – Azt nem említette, hogy egy bizonyos amerikai Bob Metlmon mutatta be őket egymásnak. Melinda a szomszédos Hotel Montanában lakott. – Ott ült egy csomó más diákkal… és mi melléjük ültünk. Tudod, hogy megy ez: rengeteg beszélgetés, kiabálás és politikai vita. Nagyon megragadtak a nézetei. Liberális, a Népfront pártján áll, és nem bánja, ha kommunisták közé keveredik, bár a szülei elég jómódúak. Volt ott egy fehérorosz lány, az egyik barátja, aki támadta a Szovjetuniót, Melinda pedig szembeszállt vele. Úgy éreztük, közös nyelvet beszélünk. – Az ágyban – vágott vissza Kitty. – Erről most ne beszéljünk – mondta Donald –, van valami sokkal érdekesebb mondanivalóm a számodra… – Mi az ördög lehet érdekesebb számodra az ágynál? – kérdezte Kitty. – Csak hallgass meg. Elég sokat találkoztunk már, és természetesen rájött, hogy diplomata vagyok. De nem volt túl lelkes, amikor későn jöttem el a munkából, vagy amikor azt kellett mondjam neki, hogy neked meg nekem… – habozott –, neked meg

nekem találkozónk van munkaügyben. Az sem hatotta meg túlzottan, hogy csak főtitkárhelyettes vagyok. Szakított. Jobb színben és fontosabbnak szerettem volna feltüntetni magam, mint amilyennek gondolt, ezért elmondtam neki… – Mit mondtál el neki? – kérdezte Kitty élesen, és egy hirtelen szökkenéssel felült az ágyban. – Hát először csak azt, hogy tagja vagyok a kommunista pártnak. – Elment az eszed?! – Ezzel nagyon felkeltettem az érdeklődését, de továbbmentem. Azt akartam, hogy azt gondolja, vagyok valaki, tehát elmondtam neki, hogy nem csupán diplomata vagyok, hogy van az életemnek egy titkos oldala, és valójában kém vagyok. – Te jóságos ég – suttogta Kitty lélegzetvisszafojtva. – Oké, ítélj el, ha akarsz. – Mondtál neki valamit rólam? – Nem, de arra az esetre, ha együtt látna minket, persze elmondtam neki, hogy a kapcsolatom egy nő. Most, hogy mindenre fény derült, Kitty egyfajta megkönnyebbülést érzett. Talán mert már régóta valami ilyesmit látott maga előtt és most végre megtörtént. Hivatásosként, aki felelősséggel tartozik a beosztottjaiért, és nem az elutasított szerető szerepe miatt, a következő gondolatok gyötörték, amelyeket el is mondott a férfinak: – Tudod, mit tettél? És most nem magamra vagy a kapcsolatunkra gondolok. Felfedted magad és azt, amit csinálunk. Ez…. – habozott, mielőtt kimondta volna a szörnyű szót: – árulás. Nem engem árultál el, az embereket, akik bíztak benned. Amikor Donald azt felelte, hogy továbbra is szolgálni fogja az ügyet, és hogy Melinda túlságosan szereti őt ahhoz, hogy elárulja, Kitty pofon vágta. – Szeret! – mondta. – Azt hiszed, szeret? Te ostoba, esztelen fiú.

Szégyenkezem miattad, és szégyellem, hogy annyi ideig megbíztam benned! – Kitty, esküszöm, hogy hűséges maradok ahhoz, amiben hiszünk… – bizonygatta Maclean. – Még keményebben fogok dolgozni és megteszek mindent, hogy Melinda biztosan ne áruljon el bennünket. Megígérte, hogy amiben tud, segít, és jó kapcsolatai vannak az amerikai közösséggel. Még egy órát beszélgettek, és szinte barátokként váltak el. Kitty csak akkor engedte el magát, amikor hazaért. Rávetette magát az ágyra, könnyezett, püfölte és rágta a párnát. Körülbelül ebben az időben írt Melinda az anyjának az új angol barátjáról. Ezt írta róla: „Hat láb magas, szőke, gyönyörű kék szemekkel, egyszóval szép férfi. Minden erénye megvan, hogy férj legyen (legalábbis azt hiszem). Tisztelettudó, felelősségteljes, jó humorú, intelligens, fantáziadús, kulturált, széles látókörű (és aranyos) stb. Természetesen vannak hibái, de nem ütik az enyémeket, kivéve, hogy makacs és erős akaratú. Erre van szükségem, mert csak sodródom és nem jutok sehová.” Maclean véleménye saját magáról, mely kétségkívül néhány évvel ezelőttről származott, valamivel összetettebb volt, és valószínűleg közelebb járt az igazsághoz. Egy könnyed interjú során a Cambridge University hallgatói lapjában, a Grantában úgy beszélt magáról, mint akiben három különböző személyiség lakik: a tábori esztéta, Cecil, a jó erőben lévő férfias sportember, Jack, és maga Maclean, a komoly marxista könyvmoly. Másnap Kitty sürgős találkozót kért a rezidentúra egyik tisztjétől. Amikor megjelent, elmondta neki, mi történt, amit később jelentettek a Központnak: „Felhívtuk ADA figyelmét, hogy ez fog történni, és javasoltuk, hogy vonja le a megfelelő következtetéseket magáról és STUARTról. ADA azt mondta, hogy ahogyan ő látja, STUART tette kisfiús

komolytalanságának vehető, és ugyanolyan lelkesen és őszintén fog velünk dolgozni, mint azelőtt. Jelenleg nehéz lenne még következtetéseket levonni, mert nem tudjuk valójában, ki STUART új barátnője, […] Egy dolog azonban biztos: ez a fejlemény nehezíti a forrással való együttműködésünket és veszélyezteti ADA helyzetét. Nagy hangsúlyt fektetünk STUART őszinteségének megállapítására, és annak kiderítésére, ki is ez a Melinda Mariing. Ez idő alatt fenntartjuk vele a kapcsolatot.” Kittyben volt annyi akaraterő és kötelességtudat, hogy a történtek ellenére továbbra is együtt dolgozott Macleannel, és most, hogy „kis titka” nem lebegett már kimondatlanul köztük, úgy érezte, könnyebb a férfival bánnia, és ahogy azt jelentette is, újra előtört belőle a jobbik énje – az őszinte és lelkiismeretes kolléga. Kitty belevetette magát a munkába, de május első hetében, mikor a Wermacht elfoglalta Dániát, Norvégiát, Belgiumot, Hollandiát és Franciaországot, újabb riadalmat okozott a Központban. Távirat érkezett, hogy Kitty találkozott Kim Philbyvel, aki láthatóan meg volt lepődve azon, hogy az oroszok megszakították vele a kapcsolatot. A Központ rendre utasította ADÁ-t és parancsot adott, hogy mondja azt Philbynek, már nincsen kapcsolata az oroszokkal. A Központ aggodalmát az a – Philby szerencséjére rövid életű – gyanú táplálta, hogy Philbyt a náci-szovjet paktumot követően kétségek gyötörték, és ezért elképzelhető, hogy megbízhatatlanná vált. Ráadásul a szakmai lexikon szerint ha egy ügynök a félreállítása után egyoldalúan megpróbálja újra felvenni a kapcsolatot, azt mindenképpen kerülni kell, mert lehetséges, hogy tégla. A szerencsétlen párizsi rezidensnek ismét elnézést kellett kérnie, és azt állította, hogy valószínűleg keveredés történt, abból az okból kifolyólag, hogy az egyik tiszt valószínűleg nem túl jó kódfejtő. Elmondta, hogy Kitty egyáltalán nem találkozott Philbyvel, hanem Philby telefonált Macleannek, és megemlítette, hogy már egy jó ideje nincs semmi kapcsolata az oroszokkal. Maclean azt felelte, hogy ő

maga sem áll már velük kapcsolatban egy ideje, aztán az egészről beszámolt Kittynek, aki átadta az információt a rezidentúra tisztjének, az pedig az egészet félreértette. Kittyt ismét rehabilitálták, és még utoljára találkozhatott Macleannel, mivel a német csapatok már csak ötven mérföldre voltak a várostól, bár egyikőjük sem sejtette, hogy soha többé nem látják egymást. Maclean elmondta, hogy a követséggel Clermont-Ferrand-ba mennek, de oda nők nem mehetnek, így most egy darabig nem találkozhatnak. Megkérte Kittyt, mondja meg a rezidensnek, küldje el az egyik emberét, hogy felvehesse vele a kapcsolatot, és hozzátette, Clermont-Ferrand után valószínűleg Bordeaux-ba mennek, ahol újra elkezdhetnének találkozgatni, ha Kitty le tud jutni oda. Kitty azt felelte, hogy még nem tudja, mit fog csinálni, de jelenleg Párizsban kell maradnia, még ha a németek be is vonultak már. Maclean azt mondta, reméli, hogy Kitty megpróbál eljutni Bordeaux-ba és úgy számolta, hogy a követség személyzete, a lehető leggyorsabban Londonba megy, most, hogy a németek ilyen gyorsan közelednek, hiszen nem volt más választásuk. Az is kérte, hogy Kitty értesítse a Központot, hogy amíg másképp nem rendelik, továbbra is a külügyi osztályon fog dolgozni. Jelentésében Kitty azt írta, tudja, hogy Maclean komolyan gondolja, amit mondott: „LIRIK kitűnő elvtárs és a munka jelent neki mindent. Az egyetlen, ami érdekli, hogy értékeljék a munkáját. Úgy érezte, hogy a Párizsban végzett munkája nem volt olyan fontos, mint amit Londonban végzett. LIRIK politikailag gyenge, nem érti az egyre bonyolódó helyzetet, de van benne valami alapvetően jó és erős, amit értékelek. Érti és utálja a rothadó kapitalizmus rendszerét és nagyon bízik a Szovjetunióban és a munkásosztályban. Figyelembe véve a származását, a múltját és azt, hogy tulajdonképpen teljesen eltávolodott a pártmunkától, ahol fejlődhetett és tanulhatott volna, LIRIK jó és bátor elvtárs. Azt hiszem, fel tudnám venni a

kapcsolatot LIRIK-kel, ha szükséges. Ez a benyomásom LIRIK-ről négy év együttműködés után.” Pár nappal azelőtt, hogy elhagyták Párizst, Donald és Melinda összeházasodtak. Ezt az eseményt kétségkívül siettették a küszöbönálló rémisztő események, de közvetlenül inkább Melinda terhessége segítette elő. Negyvennyolc órával a németek bevonulása előtt Macleant ifjú feleségével és a követség többi alkalmazottjával együtt Bordeaux-ba evakuálták, ahonnan egy brit aknaszedő szállította őket Angliába, ahol Maclean életének és hírszerzői karrierjének új szakasza kezdődött. Maclean részéről a külügyi osztályra való belépésétől a Franciaországból való 1940 júniusi távozásáig a szovjet hírszerzés számára, szolgáltatott anyagok 45 dobozt foglaltak el az archívumban, mindegyik körülbelül 300 oldalra rúgott. Ennek a töméntelen dokumentumnak a nagy részét Kittyn keresztül továbbította, nem beszélve arról a meglehetősen nagy mennyiségű információról, melyet szóban adott át. Maclean további karrierje is jól ismert, de meg kell jegyeznünk, hogy Franciaországból való visszatérése során értesítették, hogy Walter Krivitsky egy újabb bombát helyezett el az útján: a disszidens Londonba utazott, hogy az MIS kihallgassa, mivel az komolyabban vette, mint az FBI. Az őt kihallgató Jane Sissmore-nak beszélt egy szovjet tégláról a külügyi osztályon, de félrevezetőén azt mondta, hogy az illető skót, jó családból való, Etonban és Oxfordban tanult, és idealista volt, ingyen dolgozott Oroszországnak. Krivitsky állította, hogy a kémnek hozzáférése volt a birodalmi védelmi bizottság papírjaihoz és „alkalmanként köpenyt viselt és művészi körökben mozgott”. Az etoni és oxfordi utalások miatt félrevezetett biztonsági szolgálatban Maclean neve egy percre sem merült fel mint lehetséges gyanúsított, és a bomba csak több mint egy évtized múlva robbant.

Kanadai állampolgárként Kitty sejtette, hogy a németek internálják, ha elfoglalják Párizst, ezért izgatottan keresett valami kiutat. Csatlakozott volna egy csoporthoz, mely Nagy-Britanniába tartott, és beszélt is erről néhány nővel a jótékonysági egyletből, de végül az utolsó pillanatban nem tudtak autót szerezni, ezért mindenki úgy döntött, megy a maga útján, a rezidens pedig azt javasolta, próbáljon meg eljutni Kanadába. Ehhez azonban az Amerikai Követségre kellett volna mennie vízumért, és ahogy később visszaemlékezett, úgy érezte, „ez nem lenne jó, mert bizonyos árulók az amerikai rendőrségen jól ismertek engem. Az volt a benyomásom, hogy a párizsi amerikai nagykövetség túl aktívan próbálja felkutatni az elvtársainkat.” Az alternatív útvonal Bordeaux-on keresztül, a még el nem foglalt Franciaországból egy másik semleges országba ment volna, ahol van szovjet követség vagy konzulátus. A rezidentúra minden tőle telhetőt megtett, hogy átsegítse Kittyt a válságon, még az isztambuli kollégáknak is üzent. A június 6-i sikertelen kísérlet után, mellyel megpróbálták Tours-ba vagy Bordeaux-ba juttatni, a rezidentúra június 11-én közölte a Központtal, hogy Kitty aznap tervezi elhagyni Párizst, de nincs rá garancia, hogy biztonságban kijut, mert az események olyan gyorsan peregtek, hogy lehetetlen volt előre látni, mi történik legközelebb. A francia kormány június 10-én evakuálta Párizst, három nappal a németek bevonulása előtt, és a város lakosságán eluralkodott a tömeghisztéria. Kitty érezte, hogy ő az utolsó ember az egész 16. kerületben, de nyugodt maradt, nem esett kétségbe, míg végül KARP magára vállalta, hogy kiviszi onnan. Június 12-én az egész délutánját sikertelen hajszával töltötte egy autó után és végül arra a megoldásra jutott, hogy a rezidentúra saját állományából adnak Kittynek egyet. Másnap kirendelt egy Fordot, és vásárolt bele néhány kanna külön üzemanyagot, amely további 200 mérfölddel hosszabbította volna meg a megtehető utat, de azzal nem számolt, hogy Kitty még soha nem vezetett. Az aktában, a kíméletlenül ízekre szedett történet szerint a kétségbeesett KARP egyik beosztottja sem volt elérhető, mivel mindegyikőjük nyakig ült

a munkában, az akták megsemmisítésében és a háttérintézkedések lebonyolításában. Ezért KARP körbeautózott egész Párizson, hogy keressen valakit, akárkit, aki megbízhatónak tűnt és volt jogosítványa. Végül talált egy embert, aki céltalanul biciklizett a Boulevard Sebastopolon, és aki ráállt, hogy segít „a hölgyet” a városon kívülre vinni megfelelő díjazás ellenében. Ezután Kitty lakására mentek, ahol KARP felesége segített Kittynek pakolni. Ekkorra a németek már a kiürített város szélén voltak, és KARP a kocsi sofőrjével és Kittyvel az anyósülésen Párizs keleti végére vezetett, ahol átadta a kulcsokat és hazasétált. Amikor késő éjszaka végre megérkezett, már német motorosok és páncélkocsik lepték el az utcákat. Június 28-án egy szovjet szakszervezeti hivatalnok érkezett Párizsba Bordeaux-ból, egy NAZON-tól származó kódolt üzenettel, melyben értesítette KARP-ot, hogy Kitty nagyon nehéz helyzetben van, mert reménytelenül és látszólag tartósan elakadt Brives-ben. KARP úgy döntött, hogy maga megy érte. Másnap aztán azt javasolta Kittynek, hogy menjen vele vissza Párizsba, ahonnan aztán majd továbbküldi a Szovjetunióba, abban a reményben, hogy adódik rá alkalom, hogy ismét külföldre kerüljön, ahol újra felvehetne LIRIK-kel a kapcsolatot. Ezt követően Kitty saját szobát kapott a követségen, ahol egy ezzel megbízott asszony gondoskodott róla, és néhány nap múlva megérkezett Moszkvából. Az útlevele egy szovjet diplomata feleségének a nevére volt kiállítva. Július 19-én indult Berlinbe, majd egy héttel később Moszkvába, ahol az East Hotelben szállt meg.

Tizenkettedik fejezet Az Azték sas árnyékában

Moszkvában Kitty kötelességtudóan leírta beszámolóját mindarról, ami történt vele. Kihallgatták őt az NKVD parancsnokai és közölték vele, hogy átmenetileg a külföldi hírszerzés tartalékosa lesz, ami azt jelentette, hogy ismét malmozhatott egy darabig, míg új feladatot nem kapott. Megkérdezte, hogy nem tudnának e valami tennivalót adni neki, de a kísérletek, hogy tanári állást találjanak neki Leningrádban vagy Rigában, sikertelenek voltak, mert nem volt meg hozzá a megfelelő képesítése: oroszul még mindig csak gyengén beszélt, lettül pedig egyáltalán nem. Kitty így a Krím-félszigetre ment szabadságra, ahol, távol a háborútól, rendszeresen találkozott NKVD-s kapcsolatával egy kis tengerparti villában. Elmondta neki, hogy kész mindenre. „Elmegyek a frontra is, hiszen rádiós vagyok, vagy mehetek az ellenséges vonalak mögé vagy külföldre is. Akár ruhagyárba is elmennék dolgozni, ahhoz legalább elég képzett vagyok, bármit, csak ne kelljen egész nap otthon ülnöm.” Kitty követelt, könyörgött és sírt, és a felettesei megtettek mindent, hogy megbékítsék. Megnyugtatták, hogy hamarosan eljön az ő ideje, és ha szükség lesz rá, kapcsolatba lépnek vele. De senki nem vette fel vele a kapcsolatot, így az augusztust és a szeptembert egy fiatal nőkből és férfiakból álló csoport társalgási németre való oktatásával töltötte. Hogy kik voltak és hová küldték őket, azt Kitty nem kérdezte és nem is árulták el neki. Aztán felkérték, hogy segítsen fiatal lányokat vizsgáztatni a rádiós képzésen. Irigyelte és eléggé sajnálta is őket, ismerte a várható sorsukat, és szándékosan több figyelmet szentelt a legfiatalabbnak, aki a húgára emlékeztette, abban a reményben, hogy ezzel talán segít neki egy kicsivel hosszabb ideig túlélni az ellenséges vonalak mögött.

Szeptember végén Kittyt behívatták, és az egyik parancsnok azt kérdezte, készen áll-e, hogy újra útra keljen, először az Egyesült Államokba, aztán valószínűleg Latin-Amerikába. – Mennyi időm van felkészülni? – kérdezte Kitty. – Mennyi időre van szüksége? – volt a válasz. – Hat órára – mondta Kitty. Közölték vele, hogy több órája is van hatnál, körülbelül egy hetet vesz majd igénybe, hogy eligazítsák és tisztázzák vele a feladatát. Október l-jén Kitty gyorsvonattal Moszkvából Vlagyivosztokba ment. A vonatról kiderült, hogy csak nevében gyors, mert minden állomáson hosszan vesztegelt, hogy elengedje a csapatszállító, élelmiszerszállító és kórházvonatokat. Az ablakból Kitty az ólmos ősztől borongós Oroszországot bámulta. A koszos kis falvakban a sínek mellett kendős vénasszonyok várakoztak sztoikus nyugalommal, kezükben kosárral arra, hogy megkapják a napi adag meleg vizüket a ziháló gőzgépből. Odébb szánalmas kis bódékban árultak ételmaradékot a koszos állomás peronján. Az országot, úgy tűnt, ellepte a szegénység, a balszerencse, nem úgy, mint Franciaországot, mely leigázása ellenére is megőrizte szépségét és báját, vagy Németországot, ahol minden takaros rendben volt, az emberek pedig duzzadtak a büszkeségtől és az önelégültségtől. De ő még mindig a régi Kitty volt, akiben több volt az érzelem, mint az értelem, így a végtelen, szürke tér és az egymást követő fiatal, vidám katonákat Nyugatra szállító konvojok meggyőzték arról, hogy a Szovjetunió, az ő országa legyőzhetetlen, és végül győzni fog. Kitty tizenöt napi zötykölődés után ért Vlagyivosztokba. Miután elküldték orvosi kivizsgálásra, egy szerény, de meglepően szép hotelban szállásolták el. Október 22-én indult Amerikába a Donbass nevű tankhajó fedélzetén, egy petropavlovszki megállás után átkeltek a viharos Csendes – óceánon és 1941. december 6-án kikötöttek San Franciscóban, egy nappal a japánok Pearl Harbor

elleni támadása előtt. A helyi rezidens, Grigorij Hejfic, fedőneve KHARON, táviratozott a Központba, hogy jelentse, Kitty biztonságban megérkezett. Hejfic okos, tapasztalt hírszerzőtiszt volt, aki diplomáciai álca alatt dolgozott mint helyettes konzul, de volt már Lenin özvegyének, Nagyezsda Krupszkajának a titkára is, illetve volt rezidenshelyettes is a háború előtt Oroszországban. Diplomáját a nagyhírű jénai műszaki főiskolán szerezte. Hat hét egy szűkös kis kabinban, a nehéz átkelés és a feszültség, amely az Amerikába való érkezést megelőzte, megtették hatásukat. Két hetet töltött egy San Franciscó-i hotelban, ahol Elizabeth Dreyfuss néven jelentkezett be, Chicagóból. Itt egy kicsit összeszedte magát, aztán átment Los Angeles-be, ahol 1942. november 15-ig tartózkodott, kezdetben szállodákban, aztán a saját lakásán, gyakran elutazva New Yorkba, Washingtonba és más városokba. Ebben az időszakban KHARON és a washingtoni rezidens, Kitty régi jó barátja, Vaszilij Zarubin irányították. Ez utóbbi mint főtitkárhelyettes dolgozott a nagykövetségen, álneve Zubilin, fedőneve pedig MAXIM volt. Kitty nem tudta nem észrevenni, hogy mi történik Earl Browderrel. A Los Angeles Times 1942. május 17-én hírül adta, hogy Roosevelt megváltoztatta ősellensége előző évben kiszabott négyéves börtönbüntetését, melyet útlevél-hamisítási ügyeiért kapott még 1934-ben. Az elnök gesztusa annak elismerése volt, hogy a Szovjetunió értékes szövetségessé vált, Oroszország német megszállását követően már nem számít páriának, illetve hogy a CPUSA támogatását fontosnak tekintik. De Browder már nem volt az élete része, sem Maclean, aki visszatért a külügyi osztályra Londonba, ahol az új rezidens, Anatolij Gorszkij irányította, aki kényesebben ügyelt a részletekre és az időpontok pontos betartására, szigorúbb fegyelmet vezetett be a kapcsolatukba és nem hagyott kétséget afelől, hogy ki a főnök. Egy 1940-es utasítást követve, melyet Leonyid Vasnyikov, az NKVD tudományos és ipari osztályának vezetője adott Gorszkijnak, hogy

vizsgálja ki azt a Nyugat-Európából Moszkvába érkező pletykát, miszerint ott új „szuperfegyvert” fejlesztenek, Gorszkij két fő ügynökre, Macleanre és Cairncross-ra bízta a felderítést. Ez utóbbit a külügyi osztálytól a miniszteri hivatalba helyezték át, a tárca nélküli miniszter Lord Hankey magántitkárának nevezték ki, így már az első lépésnél tudta figyelmeztetni a szovjeteket a TUBE ALLOYS nevű brit atombombakísérleti projektről. Az Egyesült Államokban hasonló kísérletek folytak, hogy a nukleáris bomba elképzelése valósággá válhasson. Ennek nagy része a Berkeley sugárzási laboratóriumában folyt, a széljárta San Franciscó-i öbölben, ahol Robert Oppenheimer, Enrico Fermi és Szilárd Leó hívták fel magukra az NKVD figyelmét. Ők nem voltak szovjet ügynökök, de a szovjet hírszerzés tisztjei közvetlenül vagy közvetítőkön keresztül kapcsolatban álltak velük. Ezenkívül szovjet ügynökök, például Klaus Fuchs, és tudósok, akiknek a nevét egyelőre még nem hozták nyilvánosságra, dolgoztak Amerika titkos laboratóriumaiban. Anatolij Jackov, Alekszandr Fekliszov, Gaik Ovakimjan, Zarubin és a felesége, Liza, Grigorij Hejfic, Szemjon Szemjonov és más szovjet ügynökök tartották velük a kapcsolatot közvetlenül vagy más összekötő ügynökökön keresztül. Az egyik ilyen ügynök Kitty volt, aki 1941 nagy részét Los Angelesben és New Yorkban töltötte. A szerepe összekötő ügynökként és futárként, mely főleg a Manhattan Projectre irányult, önálló történetként is megállná a helyét, de sajnos a szovjet feljegyzések erről az időszakról még mindig titkosak. Azonban az akció egyéb aspektusból két, a háború előtt Lengyelországból emigrált ügynököt is érintett. Kitty aktái szerint KHARON-t Moszkva utasította, hogy aktiválja őket. Egyikük egy fogorvos volt, akinek a franciaországi képzését Jakov Szerebrjanszkij NKVDparancsnok finanszírozta, majd az 1930-as évek elején utasította a férfit, hogy telepedjen le San Franciscóban és várjon, talán egy évet, talán évtizedeket, míg valaki megjelenik a megbeszélt jelszóval. A másik hasonló utasításokat kapott, és Los Angeles-ben telepedett le,

ahol egy kis fűszerboltot vezetett. 1941 végén a Központ megtudta, hogy ezek az ügynökök közel állnak Robert Oppenheimer családjának bizonyos tagjaihoz, akik szimpatizáltak a kommunistákkal. KHARON Kittyt bízta meg a reaktiválásukkal. A fűszeres jó választ adott a jelszóra és megerősítette, hogy készen áll az együttműködésre, de a fogorvos, akinek fedőneve CHESSPLAYER („sakkjátékos”) volt, már esetnek bizonyult. Nem ismerték a címét, és a San Franciscó-i telefonkönyvben legalább három ugyanilyen nevű fogorvos volt. Amikor Kitty elment az elsőhöz, és kérte, hogy jobb második és harmadik fogára tegyen fel aranykoronát (ez volt a jelszó), a fogorvos megkérte, hogy nyissa ki, majd hogy csukja be a száját. Aztán úgy nézett rá, mint aki megőrült. – Kisasszony – mondta –, attól tartok, valaki rossz tanácsot adott önnek. Önnek nincs szüksége koronára. A második fogorvosról kiderült, hogy egy igazi szoknyabolond, akinek a közvetlen reakciója, miután megvizsgálta Kitty gyönyörű, gyöngyszerű fogsorát, az volt, hogy meghívta aznap estére vacsorázni, amit Kitty udvariasan visszautasított. A harmadik volt az ő embere. Megdöbbenve és Kitty szerint ijedten reagált a jelszóra, de aztán összeszedte magát és a helyes, előre megbeszélt választ adta: – Azt hiszem, ön téved, önnek a bal oldalra kell korona, nem a jobbra. A kezdeti félelmei ellenére hamar ráérzett, mi történik, és beleegyezett egy találkozóba a felügyelő tiszttel. Mindkét ügynök szerepet játszott az amerikai atomtitok leleplezésére tett erőfeszítésekben, a mindenütt felbukkanó Naum Eitingtonnal egyetemben, aki szintén szerepet játszott a fogorvos Amerikába telepítésében. CHESSPLAYER felesége közeli barátja volt az Oppenheimer családnak, és Pavel Szudoplatovnak az akcióról adott beszámolója szerint a felügyelőtiszt, aki Kitty kezdeti

kapcsolatfelvétele után a fogorvost irányította, minden valószínűség szerint maga Liza Zarubin volt. (Egy nemrégiben a háború alatti San Franciscó-i telefonkönyvre vetett pillantásból kiderült, hogy már 60 évvel ezelőtt is milyen jól el volt látva fogorvosokkal a környék. De ha a Raymound Chandler oldalairól származó karakteres neveket, mint például Fájdalommentes Parker és Samford Moose, ki is hagyjuk belőle, és csak a valódi, háromszor is előforduló neveket választjuk, ez sem old meg mindent, mert sok orvosnak több rendelője is van, így többször is szerepel a listán. Két sor hármas név is volt, az egyik azonban, amelyiknek francia hangzása volt, feltűnt a gyanakvó szemeknek.) Kitty másik kapcsolata az atomkémkedésben, valószínűleg véletlenül, Earl Browder unokahúgán, Elén Lowryn keresztül érkezett, akit Kitty utoljára a Nordwycken tartott búcsúpartin látott. Egy szovjet illegális ügynökhöz, Itzhak Ahmerovhoz ment férjhez, és 194l-re vissza is tért vele az Egyesült Államokba. Fedőegzisztenciájuk egy kis szűcsüzlet volt Baltimore-ban, amely megfelelő közelségben volt Washington D. C-hez. A tatár Ahmerov, aki szolgált Kínában is, álnéven a Columbia Egyetemen tanult, hogy fejlessze az angoltudását, majd illegális rezidens lett New Yorkban, mielőtt 1939-ben visszahívták Moszkvába. A kihallgatás ellenére, amelyet maga Lavrentyij Berija vezetett, épp hogy csak megúszta, hogy ő is a tisztogatások áldozatává váljon. Ahmerov 1941 szeptemberében visszatért Amerikába Helennel, akinek fedőneve most EL2A lett. Ő maga különböző álneveken – William Greinkeként, Michael Adameczként vagy Michael Greenként – hol az üzletét vezette, hogy pedig kémkedett Washington és New York között. Alibije olyan meggyőző volt, hogy egy darabig fennállt a veszélye annak, hogy behívják a hadseregbe, de végül sikerült egy ismerős orvost találnia, aki alkalmatlannak nyilvánította. A Tanulmányok az orosz külföldi hírszerzés történetéről című műben szereplő leírás szerint ő szerzett forrást a Manhattan Projektről, és mivel Kitty is e témakörben dolgozott, nem elképzelhetetlen, hogy

Ahmerovék 1946-os Moszkvába való visszatérése előtt találkoztak. Kitty hírszerzőtisztként ekkor érte el legtevékenyebb korszakát, és Zarubin úgy döntött, hogy Kittynek törvényesen meg kell szereznie az amerikai állampolgárságot. Ahogy a Központnak írta, „azért, hogy GYPSY-t szilárd törvényes talajra helyezzük, azt tervezem, hogy férjhez adom egy vagyonos amerikaihoz és a (nyugati) partra költözik.” Félreértések elkerülése végett, tette hozzá, „ez csupán névházasság lesz”. A Központ beleegyezését adta, és a következő találkozón Liza elmondta Kittynek a tervet, amelyet ő nagy nevetéssel fogadott. Lizának azonban egy időre témát kellett váltani, mert érezte, hogy Kitty nevetése egyre hisztérikusabb. Amikor visszatért rá, Kitty így panaszkodott: – Engem miért nem kérdeztetek meg előtte? Vagy a régi orosz vicc jutott eszetekbe: „kiházasítottak nélkülem”? – szipákolta, és az utolsó szót oroszul mondta. – Kérlek, ne izgasd fel magad – csitította Liza –, ez csak egy jelentéktelen formaság, egy hatalmas csalás. Ha nem akarsz, nem is kell találkoznod a „vőlegénnyel”. – Ellenkezőleg – tiltakozott Kitty –, ragaszkodom hozzá, hogy találkozzunk. A vőlegényről kiderült, hogy volt szovjet hírszerzőforrás, a fedőneve BELIJ („fehér”), és amerikai zsidó, aki már nem jutott hozzá hasznos információkhoz, így csendesen élt nyugdíjasként. Amikor bemutatták Kittynek, először nagyon hivatalosan viselkedett, mintha valóban a menyasszonyával találkozott volna, míg Kittyt magával nem ragadta a vágy, hogy ugrassa őt. – Tekintve, hogy ennyi idős – kérdezte Kitty pajkosán –, hogy gondolta a házastársi kötelességeit teljesíteni? Nem lesz féltékeny a többi férfira, és nem fél, hogy esetleg hűtlen leszek? BELY, úgy látszott, élvezi a dolgot, és belement a heccelődésbe:

– Tudja, hogy hívják ezt oroszul? – kérdezte. – „Szmatrína”, avagy: „háztűznéző”. Emlékeztet a zsidó történetre a fiúról, aki évek óta udvarolt a lánynak, de végül azt mondta a szülőknek, hogy nem veszi el a lányt, ha nem „mutatják” meg neki, sőt mi több, ragaszkodott hozzá, hogy ruha nélkül lássa. A szülők tiltakoztak, de végül beadták a derekukat. De miután a fiú alaposan megmustrálta a lányt, azt mondta „Nem tetszik a szeme színe”. A maga esetében nekem minden tetszik, amit eddig láttam. Miért legyen csak névházasság? Csináljuk élesben. Sajnos vagy szerencsére a házasság soha nem jött létre. 1942 novemberében Zarubin rájött, hogy veszélyes lenne Kittynek Amerikában maradni. Bár álnevet használt, de tartotta a kapcsolatot családjával és találkozott néha a nővéreivel, illetve a régi barátaival. Zarubin aggódott, hogy ez a viselkedés előbb-utóbb szemet szúr a hatóságoknak, annál is inkább, mert mind Gitlow, mind Krivitsky elárulta. Zarubin ezért azt javasolta, hogy küldjék Mexikóba, és alkalmazzák mint kapcsolattartót egy prominens munkásvezető mellett. Úgy érezte, Kitty megfelelően el tudná látni a feladatot. Bár az orosz akták, melyeket Igor Damaszkin látott, csak SHTURMAN (NAVIGATOR)-ként utalnak rá, az amerikai hírszerzés hamar beazonosította őt a VENONA-levelezésből mint Vicente Lombardo Toledanót. A Központ elfogadta a javaslatot, előzőleg már előjegyezték Mexikóra, de az 1942-es Los Alamos környéki különleges helyzet miatt Amerikában kényszerült maradni. Az engedélyezést tartalmazó táviratban a Központ javasolta, hogy hozzák előbbre az indulás idejét, ha addig sikerül szilárd és megbízható alibit kitalálni neki, de figyelmeztették Zarubint, hogy ne engedje Kittyt egyedül cselekedni. Az utolsó megjegyzés mögött Moszkva azon véleménye állt, hogy bár Kitty gyors észjárású, lelkiismeretes futár és összekötő ügynök, kiváló memóriával rendelkezik és képes bonyolult jelentésekről is nagyon pontosan beszámolni, sőt terepen is tudja,

hogyan húzza ki magát a nehéz helyzetekből, nem tudna olyan ügynököket irányítani, akik társadalmilag és kulturálisan is felette állnak. Különösen azokat nem, akikkel nagyon keményen kell dolgozni, vagy akik hatóságnak tekintik kezelőjüket. Nem volt meg benne az a kemény, határozott vonás, amely az irányításhoz kell. Sajnos ezt a megjegyzést figyelmen kívül hagyták, ennek eredményeképpen pedig különösen nehézzé vált a feladat. Nem sokkal azelőtt, hogy elindult volna a küldetésre, Zarubin visszarendelte Kittyt „az iskolapadba”. – Már megint? – kérdezte Kitty meglepetten. – Szerintem mindent megtanulok majd munka közben. – Túl szerény vagy – felelte a másik. – Van számodra egy másik munkánk és szerintem jól fogod csinálni. Aztán elmagyarázta, milyen is ez a másfajta küldetés: – Az az ember, akinek majd bemutatlak, nagyon ismert, nemcsak Mexikóban, hanem egész Latin-Amerikában. Nem egészen a mi ügynökünk, független és büszke típus. Azért küldünk téged Mexikóba, mert azt reméljük, hogy higgadtabb és nyitottabb lesz, ha nővel van dolga, és reméljük, hogy hamar egy hullámhosszra kerültök. Mit gondolsz erről? Félsz? – Egyszer azt mondtam egy barátomnak, hogy az egyetlen dolog, amitől félek, az egér – felelte. – Próbáljuk meg. Zarubin a képzésről kezdett beszélni. Kittynek közvetlenül neki kell majd jelentenie, és néhány technikai eszközre is szüksége lesz a munkához, amit majd egy embere visz el neki. Megegyeztek a napban és az időpontban, aztán Leonyid, a rezidentúra embere – egy magas, hallgatag, kócos hajú ember – felvette Kittyt NewYorkban, és elég nagy kerülővel elvitte Rye Beach-re, miközben folyamatosan ellenőrizte, hogy nem követik-e, és csak akkor ment végig az utolsó pár utcán a házáig, ha megbizonyosodott arról, hogy senki sem követi. A ház egy csendes zöldövezetben volt, egy takaros fehér kerítés mögött, a tenger és a ház között pedig csupán egy

teniszpálya volt. Leonyid elég rosszul beszélt angolul, de mestere volt a szakmájának. Kittynek ismét mindent be kellett vetnie, hogy elsajátítsa a fényképezés csínját-bínját, ezúttal egy modern miniatűr fényképezőgéppel. Egy sor új technikát meg kellett tanulnia, többek között hogy hogyan tépje le az emulziót a filmről és hogyan rejtse el a filmet és egyéb dokumentumokat a különböző eszközökbe, például tollba, ceruzába, gyufásdobozba, neszesszerbe, papucsba és bőröndbe. Nagyon tetszett neki a munka és kiderült, hogy elég ügyes benne. Egy kicsivel később Zarubin bemutatta Kittyt SHTURMANnak egy drága étteremben elköltött vacsorán Manhattan belvárosában. Toledano fekete bajszos, sötét szemű, káprázatos mosolyú, erőteljes, határozott arcú férfi volt, akiben zseniálisan keveredett a vidéki ember és az erős munkás. Már csak egy sombrero hiányzott róla, hogy tökéletesen megfeleljen a mexikói sztereotípiájának. Jól kijöttek egymással, és mindketten azt mondták, már alig várják, hogy együtt dolgozhassanak. A férfi megígérte, hogy segít Kittynek mindenben, amiben csak tud, és megtesz érte minden tőle telhetőt. Toledano 1894-ben született és sikeres ügyvéd volt, aki Puebla állam kormányzója lett, majd 1936-ban megalapította a Mexikói Munkások Szövetségét. Bár meggyőződéses kommunista volt, aki rész vett a Komintern 1935-ös kongresszusán, és azóta is szoros kapcsolatban maradt a Kominternnel, mozgalma éles ellentétben állt az aprócska, hivatalos mexikói kommunista párttal; ennek ellenére erősen ellenezte, hogy Trockij letelepedhessen az országban. Amíg Kittyvel dolgozott, mozgalma elnyomástól szenvedett, a befolyása pedig apadóban volt Emanuel Avila Camacho elnök konzervatív kormányának uralma alatt. Zarubin egészen biztosan azzal is tisztában volt (bár ha ez így is volt, az nem szerepel Kitty aktájában), hogy Toledano ismeri Earl Browdert, valószínűleg a Komintern-kongresszus folyosójáról, de akkortól már egészen biztosan, amikor Browder Moszkva utasítására 1937-ben Mexikóvárosba utazott, hogy megpróbáljon közbenjárni a végtelen pártviszályok ügyében. Toledano találkozott Raisza Browder korábbi

mentorával, Solomon Lozovskyval is, de hogy tudott-e Earl és Kitty korábbi kapcsolatáról, azt nem tudni. Kitty küldetését gondos alapozó munkálatok előzték meg, ideértve azt a képzeletbeli rokont is, aki rendszeres apanázst fizetett Kittynek Mexikóban. Kiderült, hogy ez a „vőlegénye” BELIJ, akivel végül soha nem házasodtak össze. Biztosítottak neki egy kapcsolatot is az egyik mexikói cégnél, melyen keresztül megkapta a pénzt, ha szüksége volt rá. A Mexikóban tett hosszú turistaút látszólagos oka az volt, hogy rettenetesen érdekelték az ország szokásai és történelme. Elmondták neki, hogy ne siessen munkát keresni, mert ez gondot okozhat a mexikói bevándorlási hivatalnál. Ezután akadály nélkül átjutott a határon az Azték Sas Expresszen. A megérkezés után a szokásos feladatok vártak Kittyre, lakást és alibit kellett keresnie. Ismét diák lett, ez alkalommal spanyoltanulással próbálkozott, hogy felkészüljön az egyetemi felvételire. Közben nekilátott az igazi munkájának, feladatainak is, a rezidens Jurij (LEV) Vaszüjevszkij irányításával – KARP-ként ő mentette ki Kittyt Bordeaux-ból Párizsba két évvel ezelőtt. Vaszüjevszkij, aki a követségen mint Taraszov szerepelt főtitkárhelyettesi rangban, és most YURI fedőnév alatt működött, rég nem látott jóbarátként üdvözölte Kittyt. Ez idáig a rezidentúra leginkább Leonyid Trockij 1941-es, Naum Eitington vezette meggyilkolásában való részvételével szerzett kétes hírnevet. Kitty megérkezése után a mexikói rezidentúra rengeteg időt és energiát áldozott arra, hogy az orgyilkos Ramon Mercadert kijuttassa a börtönből; bár nincs rá bizonyíték, hogy Kitty is részt vett volna ebben az egyébként sikertelen akcióban, de ez az eset jól mutatja, hogy a rezidentúra kapcsolatban állt a mexikói alvilág legaljával. A VENONA-levelezés elfogásából kiderül, hogy Kitty idejében Mexikóváros nagy jelentőséget kapott a szovjet hírszerzésben mint az illegális ügynökök Amerikába való beszivárgásának egyik kiindulópontja, valamint a mexikói úti okmányok és amerikai útlevelek fő beszerzési helyeként. A hamis

személyazonosság megalkotása és legalizálása időigényes munka volt, amely egy jól kiépített, szimpatizáns vagy korrupt hivatalnokokból álló hálózat tapasztalt segítségén alapult, ez ügyben Kitty kapcsolata SHTURMAN-nal hatalmas előnyt jelentett. Egy beszélgetés alkalmával Vasziljevszkij megemlítette Kittynek, hogy Spanyolországban harcolt, erre Kitty elmesélte, hogy a bátyja is ott volt. – Amikor New Yorkban találkoztam vele, azt mondta, a Lincoln dandárezrednél kezdte, de aztán elkerült Grigorij Grande speciális egységéhez – mondta. – Grande-hoz? – kérdezte Vasziljevszkij meglepetten. – Mi a bátyja neve? A keresztnevét mondja, ne a vezetéknevét, mert mindenki felvett néven szolgált. -Abe. – Abe? Magas, jóképű sportember? – Ő az! – kiáltotta Kitty. – Kicsi a világ – szögezte le Vasziljevszkij. – Én is Grande-nál szolgáltam. Első osztályú fickó. Kár, hogy… – és elhallgatott. – Meghalt a fronton? – Nem, nem a fronton, de ne beszéljünk erről. Egy nap írok róla egy könyvet. Megérdemli. A maga Abe-je remek fickó. Bátor, mindig vidám, jó kiképző és nagyszerű elvtárs. A Harris családban fennmaradt egy fotó Abe-ről Spanyolországból, amelyen háromnegyedes katonakabátjában, tiszti sapkájában, jól ápolt bajuszával minden porcikájában úgy néz ki, mint egy Hemingway-karakter. Kitty ritkán beszélt személyes dolgokról a rezidenssel, mert a beszélgetéseik általában szigorúan szakmai jellegűek voltak, melyeknek a SHTURMAN-nal való munkája mindig sarkalatos pontja volt. Amikor Kitty először találkozott Toledanóval mexikói irodájában

és a férfi kávéval kínálta, Kitty „feketén,.egy kis tejjel” kérte azt, amit valamilyen oknál fogva Toledano rendkívül mulatságosnak talált és hangosan kacagva azt mondta Kittynek, hogy legyen ez a „feketén, egy kis tejjel” a jelszavuk. Amikor Toledano hirtelen hivatalos hangra váltott és megkérdezte, miben segíthet, Kitty egy pillanatra elvesztette a fejét. Soha egyik férfi sem kérdezte ezt azok közül, akikkel eddig együtt dolgozott, beleértve Macleant is. Mindegyik tudta, mit várnak tőlük, és Kittynek kellett szivacsként magába szívnia minden egyes információt. Bár volt valami fogalma arról, hogy a feletteseit milyen kérdések érdeklik, mielőtt feltette volna azokat Toledanónak, úgy érezte, tájékozódnia kell a mexikói és latin-amerikai helyzetről általában. Banális kérdéseket feltenni az ő státusában lévő embernek tiszta időpocsékolás lett volna, és amikor a férfi észrevette Kitty hezitálását, megkérdezte: – Mikor érkezik az új nagykövet? Úgy hallom, Umanszkij lesz az. Nagyon okos, kedves ember. Jól ismertem, még amikor Washingtonban volt az önök nagykövete, elég sokszor találkoztunk, amikor a térség problémáiról beszélgettünk. Megfigyelői megbízatása volt a régióban. Örülnék, ha Umanszkijt itt látnám. Ezt mondja meg az elvtársainak. Na és mi újság Moszkvában? Teljesen el vagyunk zárva az ottani dolgoktól. A burzsoá sajtó ugyan tudósít arról, mi történik Sztálingrádban és a Vörös Hadsereg többi győzelméről is, de csak nagyon vonakodva teszi. Semmi hír nem kaptunk a központi bizottság új rendelkezéseiről, a különböző harcmezők történéseiről, az önök szövetségesekhez való kapcsolatáról és a szovjet gazdaságról sem. Kérem, tájékoztasson engem mindenről. Kitty még mindig azon töprengett, hogy mit mondjon. „Kinek kell itt tájékoztatnia kit?”, kérdezte magában, és beismerte, hogy a férfinak igaza van a híreket illetően. Kitty emlékezett a moszkvai kiképzésre, amelyen felhívták a figyelmét arra, hogy a Nyugaton élők a nyugati propaganda hatása alatt sok mindenről nem tudnak.

Mindannak ellenére, amit tanult, látott és tapasztalt, igaz hívő maradt. A kapcsolat túlélte a rázós kezdetet, és Toledano időről időre valami újat árult el neki, miközben átadta az őt igazán érdeklő információkat is. A férfi segített Kittynek beilleszkedni és segítséget nyújtott egy illegális ügynökpár, Nicholas és Maria Fisher, fedőnevükön CHETA vagy THE PAIR („a páros”) legalizálásában, akik akkor érkeztek Mexikóba. A VENONA-levelezés 1944. április 29-én elfogott darabja szerint Vaszíljevszkijt csípősen emlékeztette a Központ, ez idáig nem tett lépéseket az előző decemberi kérésükkel kapcsolatban, hogy ADÁ-n keresztül állítsa rá SHTURMAN-t arra a feladatra, hogy szervezzen Mexikóba beutazási, Amerikába pedig átutazó vízumokat. Az ügy sürgősségét többek között az is mutatja, hogy a New York-i rezidentúra már azt fontolgatta, lefizet egy Fehér Házhoz közeli forrást, hogy szerezzen neki amerikai vízumot. Toledano központi szerepét jól mutatja az a jelentés is Mexikóvárosból New Yorkba, mely szerint személyesen járt közben egy 8500 dolláros megegyezésnél, amely Fisherék helyi papírmunkáit volt hivatott megkönnyíteni, és amelyet később átutalt egy másik szovjet forrás, Adolf Ariba Álba. Ahogy Toledano rámutatott, Álba köztisztviselőként a fizetéséből volt kénytelen megélni és egy ilyen megmagyarázhatatlanul nagy összeg érkezése gyanút ébresztett. Pavel Szudoplatov szerint Maria Fisher, született Bojko veterán NKVD-tiszt volt, akit azért küldtek Amerikába a férjével, hogy reaktiváljanak egy ügynökhálózatot és Mexikóból megkönnyítsék az amerikai akciókat. Egy másik táviratban a Központ utasítást adott arra, hogy ADÁ-n keresztül környékezzék meg SHTURMAN-t, hogy segítsen papírokat szerezni egy PATRIOT („hazafi”) fedőnevű ügynöknek, de az esetek döntő többségében Toledano a legfrissebb moszkvai hírekről kérdezősködött vagy Kittyt szórakoztatta különféle történetekkel Mexikóról, a szabadságharcról és a hősökről. Legfőbb ideálja Benito Juarez volt, aki indián földművesből lett Mexikó elnöke, és akiről

SHTURMAN órákig tudott egyvégtében beszélni. Kitty helyzete Mexikóvárosban még nehezebbé vált, miután Konsztantyin Umanszkij 1943. június 22-én bemutatta megbízólevelét a Hidalgo Palotában. Az esemény bővelkedett méltóságokban, akik mind meg akarták nézni az új orosz küldöttet. Köztük volt Kitty is, aki kint csatlakozott a tömeghez és a nyakát nyújtogatva próbálta megpillantani a követet. Umanszkij korábban a nemzetközi események kommentátora volt, dolgozott a TASZSZ új ügynökségein Bécsben, Rómában és Párizsban, mielőtt 1936-ban belépett a Külügyi Szolgálathoz. Erős egyéniség volt, széles körű tudással és érdeklődési körrel. 1941 óta szolgált az Egyesült Államokban, először tanácsadóként, majd meghatalmazott miniszterként. Hja Ehrenburg, az író költészet-, zene- és művészetkedvelő emberként emlékezett rá, aki ragyogóan beszélt angolul, németül és franciául. Kitty persze nem vetekedhetett egy ilyen emberrel, és Toledano nemsokára minden figyelmét Umanszkijra koncentrálta, akinek kódneve a rezidentúra Moszkvával váltott táviratban REDAKTOR („szerkesztő”) volt. Újságírói múltját tekintve ez nem volt különösebben fantáziadús, ráadásul TASZSZ-fedőneve REDAKCIJA („szerkesztőség”) volt. Nem tudni, hogy Umanszkij vonzereje vagy egyszerűen Toledano győzte-e meg Kittyt, de végül belegyezett, hogy Toledano először Umanszkijnak adja át az információt. Ez a nem kívánt fejlemény biztosan ráébresztette Kittyt arra, hogy félreállították. És bár ez negatívan hatott pozíciójára, úgy tűnt, nem hatja meg különösebben az eset, és engedély nélkül két újabb kezdeményezésbe fogott, amivel még veszélyesebb vizekre evezett. Először is elfogadta Toledano javaslatát, hogy vállaljon munkát az ő alkalmazottjaként, remélve, hogy így közelebb kerülhet azokhoz, akik neki dolgoznak, és így segédkezhetnek a kettejük együttműködésében. Másrészt leveleket kezdett írni a nővérének, szintén a rezidens hivatalos hozzájárulása nélkül. A rezidens ezeket a fegyelmi kihágásokat

rendületlenül jelentette a Központnak, hozzátéve, hogy amikor megvitatta a dolgot Kittyvel, észrevette, hogy Kitty olyan melegséggel és örömmel beszélt Toledanóról, hogy azon tűnődik, Kitty nem szeretett-e bele a férfiba. Vasziljevszkij arra a tényre is felhívta a Központ figyelmét, hogy Kitty információt kért az orosz frontról, és ezt azzal indokolta, hogy SHTURMAN számára több információval kell szolgálnia, mint amennyit a nyugati sajtóban olvashat. Ez egyrészről indokolható lenne, tette hozzá, de másrészről felmerült a gondolat, hogy csak fontosabb szerepet szeretne játszani, mert SHTURMAN-t nem csak mint politikai szereplőt, de mint férfit is szereti, és ezáltal szeretne érdekesebbnek látszani. „Az ő korában és helyzetében a férfiak fontosabbnak tűnhetnek” – jegyezte meg Vasziljevszkij. A jelentésére gyors választ kapott a Központtól, melyben közölték, gyakrabban kellene Kittyt emlékeztetnie arra, nem az a feladata, hogy ő informálja Toledanót, hanem az, hogy információt szerezzen tőle. Az, hogy engedély nélkül munkát vállalt az irodájában, súlyos fegyelemsértés, Kittyt pedig utasították, hogy azonnal függessze fel a levelezést a családjával. Egy ezzel egyidejűleg elfogott VENONAlevélből, melyben Zarubin közbenjárását kérték, kitűnik, hogy az engedély nélküli levelezés kétirányú volt, mert Vasziljevszkij arról értesítette a Központot, hogy „ADA továbbra is kap leveleket a nővérétől. Intézkedéseket kell tenni MAKSIM-on keresztül.” Egy másik titkos VENONA-levélben, amely valószínűleg erre az időszakra vonatkozik, a Központ utasította a mexikói rezidenst, hogy „ADA nem dolgozhat és ne is dolgozzon SHTURMAN-nál. Küldje el javaslatát arra vonatkozóan, hogy hogyan alkalmazhatnánk őt a jövőben, és arról is, hogyan gondolja megvalósítani vagy keresztülvinni a ‘törvényesítését’. A ‘szülei’ személyi adatait elküldtük – ez minden, amit sikerült megtudnunk. Lehet, hogy teljesen másra kellene alapozni a törvényesítését és az alibijét…” Most először és utoljára a Központ bizalmatlanságát fejezte ki

Kittyvel kapcsolatban és javasolta, hogy bízzak meg egy „összetett álfeladattal”, hogy ellenőrizni tudják Kitty feltűnő érdeklődését olyan dolgok iránt, melyeknek semmi köze a munkájához. Ez idáig Kitty soha nem volt még hasonló nyomozás tárgya, és a szolgálattal való együttműködése mindig is a teljes bizalmon alapult. Több ezer titkos és szigorúan titkos dokumentum ment át a kezei között, és soha semmi sem szivárgott ki belőlük, és azok közül, akikkel találkozott vagy akiket megnevezett az anyagokban, soha senkit sem kevert bajba. Ennek ellenére gyanúba keveredett, és a hallgatag LEONYID, aki New Yorkban kiképezte, Kitty tudtán kívül Mexikóba érkezett. Vasziljevszkij titkos megbeszélést folytatott vele, ahol főként Kitty ellenőrzéséről volt szó. Mikor Vasziljevszkij legközelebb találkozott Kittyvel, közölte vele, hogy New Yorkból érkezett egy elvtárs, akit Kitty is jól ismer. Vasziljevszkij nem tud vele találkozni, mert ha követik, egy fontos ügy bukna el. Az elvtárs át fog adni Kittynek egy fontos dokumentumot, és ezért még aznap este találkoznia kell vele. – Holnap – folytatta Vasziljevszkij – sürgős találkozót tartunk. Átadja nekem a dokumentumot, aztán később elviszi neki a választ. Minden a terv szerint ment, a legkisebb nehézség nélkül, és egyik dokumentumon sem látszott semmiféle jele annak, hogy megpróbálták volna felbontani. LEONYID akadálytalanul visszatért New Yorkba, és a mexikói kémelhárító szolgálat egyik szovjet forrása szerint az említett időszakban semmi jelét nem észlelték annak, hogy Kittyre bármiféle gyanú vetült volna. Vasziljevszkij jelentette a Központnak a vizsgálat eredményeit, majd elbeszélgetett Kittyvel a viselkedéséről. Az, hogy mit kell mondania, valószínűleg az elfogott VENONA-levelek egyikében volt előírva, amely utasította, hogy „Mondja meg neki, hogy a parancsainkat vita nélkül végre kell hajtani. Magyarázza el neki, hogy öntől kapja a parancsokat és feladatokat, és az ön utasítására hajtja azokat végre”. Egy másik szívszorítóan töredékes üzenetben a Központ nem sokkal később a következőt írta: „Megtiltjuk ADA-nak,

hogy…”. Kitty sírt, próbálta védeni magát, elmondta, hogy amit tett, azt a legjobb tudása szerint tette, és nem túl meggyőzően próbálta tagadni, hogy bármit is erezne Toledano mint férfi iránt Megesküdött, hogy mindent megértett, amit mondtak neki, és hogy változtatni fog a viselkedésén. Abbahagyta a levelezést a nővérével, de kérte, hogy továbbra is informálják, mi történik a családjával. Vasziljevszkij a beszélgetéseikről írt jelentésében irodalmi szóvirággal élve megjegyezte, hogy Kitty egyetlen hátránya a kora. Negyvenes évei rosszabbik felében járt, a nők életének „balzac-i időszakában”, amikor legnagyobb fájdalmára rádöbbent, hogy egyedül maradt, és kapcsolatra vágyott egy férfival, akármilyen férfival. Ami a Toledanóval való kapcsolatát illeti, Vasziljevszkij megjegyezte, hogy a Központ rendre utasítása pozitív eredményt hozott, és Kitty az egyik végletből, a meggondolatlan odaadásból, átváltott a bizalmatlanságba. Kitty érzelmeinek változása kapcsolatban állhat egy ez idő tájt Moszkvába küldött bonyolult üzenettel, melyet végül is a VENONAból dekódoltak, és amelyben a csalódott rezidentúra különböző kellemetlen alakokkal Trockij gyilkosának kiszabadítására tett, végül sikertelen kísérlet érdekében folytatott üzelmeiről számol be. A következőket panaszolta el Moszkvának: „SHTURMAN és MAXIM gondatlanságából adódóan TEKSAS (Alejandro Carillo Marcor, a Toledano CTM-mozgalma által kiadott újság szerkesztője) gyanúba keveredett az illegális ügynök, ADA munkáját illetően…” Ahogy megígérte, Kitty megszakította családjával a közvetlen kapcsolatot, tehát teljesen a Központ által közölt hírekre volt utalva, ahogy az az 1945. május 27-i VENONA-szövegből is látszik. Az NKVD Külügyi Igazgatóságának vezetője, Pavel Fityin ezredes utasította a rezidenst, hogy: „értesítsék ADÁ-t, hogy kapcsolatba léptünk a családjával. Mindannyian élnek és jól vannak. Egyik nővére Nancy Bell ugyanúgy az Amtorgnál szovjet szakmai szervezet dolgozik, és havi

180 dollárt keres, egy másik testvére pedig a szovjet beszerzési bizottságnál dolgozik Washington D. C-ben. Harmadik testvére Jessie a PM című újságnál dolgozott, nemrégiben átment a TASZSZ ügynökségére, ahol szakértőként dolgozik. Az anyja egy rokon nővel lakik együtt, és a többi testvére, Jessie és Tilly is jól van. Utasítottuk a New York-i rezidentúrát, hogy rendszeresen továbbítsa ADA-nak önökön keresztül családja le-veleit. ADA is írhat önökön keresztül az Amtorgnál dolgozó nővérének. Az ADA-tól kapott leveleket címezzék SZERGEJ-nek Vlagyimir Pravdin, a TASZSZ képviseletének New York-i parancsnoka KNOP-KA részére PUSHBUTTON („nyomógomb”), Nancy Bell fedőneve és postafordultával küldjék el neki.” Egy másik elfogott levél, amely 1945. január 25-én kelt, és amelyet DAR, Vasziljevszkij utóda a rezidensi poszton írt alá, arról számol be, hogy mível SHTURMAN most már közvetlen kapcsolatban áll REDAKTOR-ral, többé nem szolgáltat információt Kitty számára, és tulajdonképpen teljesen semmibe veszi őt. Majd hozzátette, hogy míg SHTURMAN jelentős politikai figura, addig ő legjobb esetben csak egy tökéletes opportunista, legrosszabb esetben pedig „ahogy PAVEL elvtárs leírta”, „az amerikai imperializmus ügynöke és különböző külföldi titkosszolgálatok kémje” – Lavrentij Berija nem túl hízelgő megjegyzését kölcsönözve, amely alapján nyugodtan fel is jelenthette volna Toledanót. Tragikus módon még ugyanaznap Umanszkijt, feleségét és más szovjet diplomatákat Costa Ricába (ahol Umanszkijt szintén akkreditálták) szállító repülőgép lezuhant és a fedélzeten mindenki meghalt. (A háború alatti szövetség szellemében az Egyesült Államok kormánya biztosított egy repülőgépet, hogy hazaszállíthassák a hamvakat Moszkvába.) Mivel immár Kitty volt az egyetlen orosz, akivel Toledanónak személyes kapcsolata volt, egy darabig javult a Kittyhez való hozzáállása. Kitty feladatának természete is megváltozott, a központ javaslata szerint növelni kellett a kapcsolat intenzitását, és Kittyt az

elnökválasztási kampányról, a PRI politikai pártról, a gazdasági minisztériumról és más célpontokról való információk gyűjtésével bízták meg. Nagyobb részt kellett vállalnia az NKVD-forrá-sok legalizálás’ban is, és utasították, hogy próbálja meg tudatosítani SHTURMAN-ban, hogy REDAKTOR halálával nem szűntek meg a szovjet kapcsolatai. Egy ideig minden javulni látszott, Kitty energikusan dolgozott, értékes információkkal szolgált, de végül kiderült, hogy a Toledanóban látott lehetőségek túlzottak voltak. Bár nyújtott értékes információkat, de Kittynek az volt az érzése, hogy nem veszi őt eléggé komolyan, és ezt már nem tudta elviselni. Egy 1945 közepén kelt jelentésben a rezidens értesítette Moszkvát, hogy Kitty egyre ingerlékenyebb és követelőzőbb, állandóan azt kéri a rezidenstől, jelentse Moszkvának: semmi értelme, hogy továbbra is Mexikóban maradjon, és a kérdést gyorsan tisztázni kell. Egy másik jelentésében a rezidens megjegyezte, hogy az élet 2400 méteren ártalmas lehet mindenki idegrendszerére, aki nem szokott hozzá. Egyszer 1943-ban valóban felbukkan a VENONA-levelek egyikében, melyben póttámogatást is kér a Központtól, hogy Mexikóváros „furcsa” éghajlata miatt az állomány olyan magas orvosi költségeket produkált, amit az előírt juttatások már nem fedeznek. Kittyre mindez egészen biztosan rossz hatással volt, és már így is elgyengítette a gyötrő tudat, hogy egyedül van a világon. Súlyos műtétnek vetette alá magát és egy szanatóriumban lábadozott. Egy elfogott VENONA-levélben, melyet a Központhoz címeztek, megírták, hogy „ADA súlyos beteg lett, bevitték a kórházba, ahol kettős operációt hajtottak végre rajta, vakbélgyulladás miatt, és mert egy nagy tumort kellett eltávolítani”. A rezidens izgatottan próbálta Kittyt hazavitetni Moszkvába, de abban az időben Mexikót elhagyni korántsem volt egyszerű. Hónapokig tartó üzengetések kezdődtek a Központ és a rezidentúra között Kitty indulásának időpontjáról. A legfőbb gond az volt, hogy szovjet hajók csak ritkán álltak meg mexikói kikötőkben, és amikor

megálltak, utána mindig kikötöttek New Yorkban vagy más amerikai kikötőkben is, ahol a hatóságoknak jogában állt ellenőrizni a legénységet és az utasokat, és például ujjlenyomatot is venni. 1946 februárjában a Központ úgy vélte, hogy Kittynek hosszú NKVD-s munkaviszonya és az általa végzett rendkívül fontos munka miatt, melynek révén oly sok országba eljutott, túl veszélyes lenne olyan hajóra szállnia, amely megállhat az amerikai kikötőkben. Számos értékes szovjet ügynököt ismert, és Krivitsky és Gitlow árulásának fényében egész biztos, hogy felfigyeltek rá az amerikai, brit, de talán még a mexikói kémelhárító szolgálatok is. így csak olyan szovjet hajón indulhat útnak, amely Mexikóból egyenesen a Szovjetunióba megy. A külkereskedelmi bizottsággal és a kereskedelmi tengerészeti osztállyal folytatott hosszú és nehéz tárgyalások árán végül kiválasztották a hajót. Eközben Kitty egészségi állapota annyira rohamosan romlott, hogy idegösszeomlást kapott és majdnem az egész januárt kórházban töltötte. A rezidens jelentése szerint kitörő örömmel fogadta, hogy az indulás időpontja már a küszöbön áll. 1946 áprilisában visszakerült a kórházba és szívfájdalomra panaszkodott, a kardiológus pedig megállapította, hogy sürgősen pihenésre van szüksége. Csupán 1946. május 16-án, egy hazatérőben lévő tiszt és családja kíséretében tudott csak hajóra szállni. Végül a Gogol nevű gőzös fedélzetén indult útnak Acapulcóból, miután túljutott az utolsó pillanatban adódott nehézségen, ugyanis a bevándorlási hivatal tisztje nem engedte hajóra szállni, mert nem voltak mexikói papírjai. Lelki szemei előtt Kitty már félúton járt a hajó kikötőhídján és hisztériás rohamot kapott. A bevándorlási hivatal tisztjei csak akkor lágyultak meg, amikor a Kittyt kísérő kolléga írásos garanciát vállalt, hogy a papírok a szovjet nagykövetségen vannak, és átküldik azokat a bevándorlási hivatalnak. A mexikói küldetéséről szóló utolsó bejegyzés a személyes aktájában Andrej Makarovics Otroscsenko ezredestől származik, aki akkoriban a külföldi hírszerzési igazgatóság vezetője

volt, később pedig, 1953 és 1955 között, ő lett a teheráni rezidens: Jelentem, ma, 1946. július 12-én ADA megérkezett Moszkvába. Várták az érkezésnél és a Grand Hotelban szállásolták el a 43-as szobában. 1000 (azaz egyezer) rubelt kapott az első időkre, és egy füzetnyi étkezési jegyet. A szállodai szobáját július 20-ig azonnal kifizettük. Utasítást kérek a további ellátását illetően.”

Tizenharmadik fejezet Út a pokolba és vissza

Kitty egészségi állapota és kora miatt egy újabb külföldi megbízatás már szóba sem jöhetett, ő azonban nem az a fajta volt, akinek csak úgy szívélyesen meg lehetett köszönni mindazt, amit tett, aztán visszazsuppolni Amerikába. Túl sokat tudott és túl sok mindenkit ismert. Mind Gitlow, mind Krivitsky leleplezte, és Earl Browder is gyanú alatt állt. A GRU titkosírójának, Igor Gouzenkónak ottavai disszidálása csak tovább rontotta a helyzetet. Amerikában dúlt a mccarthizmus, az FBI alaposan körbenézett a vörösök háza táján, és nem volt rá garancia, hogy Kitty ellenáll a hosszú kihallgatásoknak, melyek során olyan, általa ismert emberek nevét is kiadhatja, akik még mindig aktív szolgálatban álltak. Kitty szinte soha nem említette a hazatérést. Csak pihenni és gyógyulni szeretett volna, a háború utáni Moszkvában viszont szörnyű volt az élet, még akkor is, ha a győzelem eufóriájában az emberek néha megfeledkezhettek mindennapos terheikről. Kitty nagyon örült, hogy újra láthatja régi barátait, legalábbis azokat, akik túlélték a szörnyű tisztogatásokat és a háborút, de elsírta magát, mikor meghallotta, hogy a ragyogó Kaminszkij, aki annyi éven át hárította el a Kittyt érő hamis vádakat, nemrég meghalt, és hogy Arnold Deutsch is a tengerbe veszett. A gondolat, hogy ennyi barátja sorsa ismeretlen, különösen szomorúvá tette, de némi vigaszt nyújtott, hogy újra láthatta Liza és Vaszilij Zarubint. Liza nemrég ment nyugdíjba az NKVD-től, volt szabadideje, ezért Kittyvel Moszkvában bóklásztak, színházba vagy moziba mentek, inkább barátokként és nem mint parancsnok és beosztottja. Liza mindent megtett a hosszú évek során, hogy azokról, akiket

Kitty a barátjának tekintett, elfeledje a teljes igazságot, ha személyes témákra került a sor. Nem valószínű, hogy Liza elmondta neki, hogy Zarubin akkoriban Earl Browderrel találkozgatott, aki épp akkor látogatott Moszkvába, és nyilvánvalóan a blöff és a zsarolás keverékét alkalmazva próbált visszakerülni Moszkva kegyeibe. Bár Browder eltávolítását a CPUSA éléről „magasabb politikai érdekek” (Sztálin diktátuma) diktálták, az NKVD tudta, hogy egy értékes tehetségkutató és ügynökkezelő forrását veszíti el, és egy 1945-ös értékelés megjegyezte, hogy „18 embert vontak be az NKVD munkájába Browder javaslatára”, és hogy Browder bátyja, Bill a helyetteseként tartott fenn titkos kapcsolatot Zarubinnal és másokkal. Miután találkozott Zarubinnal, Gaik Ovakimjannal és Raisza Browder régi mentorával, Lozovszkijjal, a Központ úgy döntött, hogy Browder visszavétele a hírszerzés berkeibe túl sok kockázattal járna, mert állandóan „gondos megfigyelés” alatt kellett tartani, függetlenül attól, hogy politikai renegát volt. A Központ pesszimizmusa ellenére Browder nem ment haza üres kézzel, mert a hallgatólagos megegyezés alapján, hogy hallgat a kényes témákról, szerződéseket kapott szovjet könyvek amerikai kiadására, illetve havi 300 dollár juttatást a kezdeti időszakra. A kapcsolat 1949-ben akkor szűnt meg teljesen, amikor a szovjetek megtudták, hogy felajánlotta szolgálatait Titónak, a fő renegátnak. Ezalatt Kitty a szovjet útlevélre várt, mivel kilenc éve hivatalosan is neki adományozták a szovjet állampolgárságot. Amikor emlékeztetett a késedelemre, a parancsnokai utánakérdeztek, és olyan választ kaptak, amelyre nem számítottak. Egy 1946. október 2-i memorandumban a következő állt: „A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségi Bizottságának aktáiban, mely az állampolgárság kiadásával, visszavonásával, az attól való megfosztással kapcsolatos ügyekkel foglalkozik, nem találtunk adatot arról, hogy Kitty Harrisnek kiadták volna a szovjet állampolgárságot.” Kittyt megdöbbentették a hírek, bár a legkézenfekvőbb magyarázat az volt, hogy egy bürokráciái baklövésről van szó. Talán

elírás történt az aktákban, és mikor keresni kezdték, nem vették észre, hogy Kitty vezetékneve nem a „Herisz”-nél, hanem az oroszban azt helyettesítő „Gerisz”-nél szerepelt (az orosz ábécében ugyanis nincsen „h” betű), amikor 1937-ben megkapta a szovjet állampolgárságot. Kitty dühös volt, hogy éveken át élt abban a hiszemben, hogy szovjet, de nem volt más választása: december 6án újból benyújtotta a kérelmet a Szovjetunió elnökségének: „Kérem, hogy adják meg számomra a szovjet állampolgárságot, és szívből remélem, hogy megkapom azt. Kérésem okait hazánk állampolgáraitól elvárható felelősségtudattal és kellő komolysággal foglaltam össze. Azért mondom, hogy „hazánk”, mert már évek óta annak tekintem. 1921-ben léptem be a Kommunista Pártba és azóta azon dolgozom, hogy valóra váltsam azokat az ideálokat, melyekért minden kommunistának cselekednie kell. A jövőben is folytatom ezt a munkát. Büntetlen előéletű vagyok és az is maradok, történjék bármi.” A kérdőíven Kitty megjegyezte, hogy „mivel nem dolgozhatok legálisan sem Kanadában, sem az Egyesült Államokban, kérem, hogy állandó lakhelyemül a Szovjetuniót választhassam, és megígérem, hogy továbbra is szolgálom az ügyet, melyért mindig is küzdöttem”. Amíg a bürokrácia gépezete beindult, a szovjet állambiztonsági minisztérium kiadott egy rendeletet, melyben kijelenti, „nem kívánatos”, hogy külföldiek Moszkvában tartózkodjanak, és mivel Kitty automatikusan a hatálya alá esett, úgy döntöttek, hogy Rigába küldik, bár Moszkvában továbbra is sok külföldi maradt. Egy álnévre kiállított szovjet belső útlevéllel felfegyverkezve Kitty 1947. február 18-án a lett fővárosba költözött, és élete legszomorúbb időszaka kezdődött számára. Kittynek fogalma sem volt arról, mit jelent a „kommunális lakás”, de hamarosan megtudta, amikor egy rakás gyerekkel megáldott családdal kellett megosztania egyet, akiknek életstílusát egyszerűen nem tudta megszokni. A sorbanállással és a hiánnyal, melyek a háború következményei voltak, még megbirkózott valahogy, de a

lakáskörülmények az idegeire mentek. A zaj, a fel-alá rohangáló gyerekek, a papírvékony fal másik oldalán bömbölő rádió és a beosztás, hogy kinek mikor kell kitakarítania a közös helyiségeket, mind áldozatot követelt. Az iskolázottság hiánya és az, hogy nem beszélt lettül, ugyancsak megnehezítették a munkavállalását. Végül talált egy angoltanári állást, de az orosz kollégái a hosszú évek során azt tanulták, hogy legyenek éberek az esetleges ellenségekkel szemben: úgy kezelték tehát, mint gyanús idegent, a lettek pedig, akik javarészt nacionalisták voltak, utálták mint szovjet hazafit. Kitty hamarosan komoly politikai ellentétbe került a lettekkel: mivel túlságosan imádta, ezért jócskán túlidealizálta az országot, amelyet szolgált. Az embereket pitiáner burzsoá nyárspolgároknak tekintette, akik a nyílt szovjetellenesség határán álltak. A legnehezebb dolog volt azt elviselni, hogy teljesen egyedül van, és hogy senki nem törődött vele, él-e, hal-e. Az elviselhetetlen egyedülléttől éjszakákon át vergődött éberen, fejében elkeseredett, haszontalan és néha ostoba gondolatok kavarogtak. Azt gondolta, azért küldték tartós száműzetésbe, hogy tőle is megszabaduljanak, lassú halálra ítélve. Meg volt győződve arról, hogy az őt meglátogató NKVD-s kollégái azért jöttek, hogy jelentéseket készítsenek róla, és ahogy az agya egyre inkább elborult, azt hitte, éjjel-nappal figyelik. Egyre elszigeteltebb lett, soha nem közeledett – nemhogy barátságokat kötött volna – azokhoz, akik a magányos rigai évei során meglátogatták. Levegőváltozást csupán az jelentett, amikor találkozhatott Liza Zarubinnal ritka – szám szerint négy darab – rövidke moszkvai látogatása alkalmával. Kitty végül 1948. április 7-én írt az NKVD vezetőségének: „Nagyon nehéz időszakon megyek keresztül. Otthon vagy az iskolában, ahol dolgozom, egy perc nyugtom sincs, és ezt már halálosan unom. Nem érdemlem, hogy így bánjanak velem, és már az egészségem rovására is megy… Azt hiszem, valaki hibázott velem szemben. Ennyit mondhatok. Szeretném érezni, hogy a párt tagja

vagyok.” Kitty egyetlen öröme abban az időszakban azok a hivatalos másolatok voltak, melyek a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának jegyzőkönyveiről készültek 1947. május 6-án és amelyeket Alexander Gorkin főtitkár írt alá. Ezekben értesítik, hogy megkapta a szovjet állampolgárságot. Bár másodjára is megkapta, még mindig nem kapott rendes szovjet útlevelet a saját nevére, de nem lenne fair azt mondani, hogy az NKVD egyszerűen sorsára hagyta volna Kittyt. Több munkát is találtak neki, de egyik sem bizonyult megfelelőnek. Adtak neki egy harmincnapos utat és egy üdülőbeutalót nyaralás címén Kemeribe, de Kitty mindenáron haza akart menni két hét után. Megszervezték neki az orvosi vizsgálatokat, de Kitty nem volt hajlandó az orvosokkal beszélni. Egyre inkább a múlt kezdte foglalkoztatni, az egyik Moszkvába írt leveléből ítélve hiányzott neki a családja: „Miért nem kapok levelet a családomtól, […] tudják milyen az én családom – soha jobbat nem találnának, lojálisak és tiszteletreméltóak.” Az akták szerint azonban „tárgyi nehézségek” tették lehetetlenné az ilyen korlátlan levélváltásokat, köztük kétségkívül az, hogy az FBI intenzív nyomás és megfigyelés alatt tartotta Amerikában a Harris családot. A magánytól szenvedő Kitty engedélyt kért, hogy visszatérhessen a családjához, és 1950 májusában a Lett Belügyminisztérium, mely úgy érezte, nem bír már tovább vele, értesítette a Központot, hogy a továbbiakban nemkívánatos Kitty Rigában tartózkodása. Moszkva nem tiltakozott, de a hatóságok nem tudták, mit tegyenek vele. Ekkor egy paranoiás hivatalnok a fejébe vette, hogy mivel Kitty annyira vissza szeretne térni a családjához, veszélyes volna, ha elmenne az amerikai nagykövetségre és a hazatelepítését kérné. Valójában Kitty fenyegetései nem mentek tovább annál, hogy kijelentette, ha nem rendeződnek a dolgok, hivatalos panaszt nyújt be a párt központi bizottságánál. A kisegítő megoldás az volt, hogy Kittyt „el kell zárni”, és erről küldtek is egy memorandumot

Jevgenyij Pitorranov belügyminiszter-helyetteshez, aki kijelentette, hogy csak akkor lehet Kittyt letartóztatni, ha erre sziklaszilárd alapjuk van. Miközben ez a levelezést folyt, magát Pitorranovot is letartóztatták. Utódjának nem voltak ilyesféle aggályai az üggyel kapcsolatban, ez világosan kitűnik a Kitty aktájában szereplő összefoglalójából is, melyet 1953 novemberében írt. Ebben beszámol arról, hogy Kittyt „október 29-én mint társadalmilag veszélyes elemet letartóztatták az Orosz Föderáció Büntető Törvénykönyvének 7-35. cikkelye alapján”. Majd hozzáteszi: „1951. október 29-től november 7-ig hét kihallgatás történt, melyek célja volt kideríteni, vajon vannak-e szovjetellenes érzései és felfedte-e bárkinek is az általa ismert szervezeti tagokat és ügynökeink személyét. A nyomozás nem talált bizonyítékot arra, hogy Kitty Harris Szovjetunió-ellenes tevékenységet folytatott volna, idegenekkel állt volna kapcsolatban vagy felfedte volna a szervezet tagjainak és ügynökeinek nevét. A kihallgatások során Harris-nél mentális zavarok léptek fel, ezért 1952. február 9-én a Belügyminisztérium kényszerkezelésre küldte a Gorkij pszichiátriai börtön klinikájára. 1953. május 22-én pszichiátriai szakértők testülete megállapította, hogy Harris-nek átmeneti mentális zavarai voltak, melyek mostanra már megszűntek, és semmilyen tünet nem észlelhető, ezért a kényszerkezelést be lehet fejezni. Mivel a belügyminisztérium és a Szovjetunió Legfőbb Ügyészének rendelete értelmében semmilyen vád nem emelhető az Orosz Föderáció Büntető Törvénykönyvének 7-35. cikkelye alapján, ezért az ügyet bizonyíték hiányában le kell zárni.” Lényeges lehet, hogy Kitty „elzárása”, melyet már valószínűleg 1951 nyarán is komolyan mérlegeltek, közvetlenül azután történt, hogy ez év májusában Kitty előző szeretője, Donald Maclean és cinkostársa, Guy Burgess disszidáltak. A KGB különleges

erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy elrejtse a párost, miután Moszkvában letartóztatták őket. Ezen erősfeszítések fokozódhattak, amikor Kim Philby Moszkvába érkezett, és lehetséges, hogy Kitty elzárását részben az is motiválta, hogy biztosítsák, Maclean és ő semmiképp se léphessen kapcsolatba. Bár az 1953-as pszichiátriai jelentés szerint semmilyen törvényes indoka nincs az elzárás folytatásának, mégis őrizetben maradt, és a jövőjéről szóló döntést a szovjet hatalmi rendszer legmagasabb pontjára küldték. 1954. január 13-án Kruglov belügyminiszter memorandumot küldött Georgij Malejankovnak, a Minisztertanács elnökének és a párt főtitkárának, Nyikita Hruscsovnak: „A belügyminiszter javasolja: 1. Engedjék Harrist szabadon. 2. Helyezzék őt a regionális központba és biztosítsanak neki lakhelyet, munkát és állítsák vissza az előző havi 1500 rubeles járandóságát.” Elkezdett működni a gépezet, és egy hónap múlva, 1954. február 13-án Kruglov helyettese, Ivan Szeröv tábornok némi emberséget tanúsítva írt is az ügyben, ami elég ritka volt a szovjet levelekben, különösen az ilyen témákban. Még különösebb volt ez egy olyan tiszttől, aki hírnevét rendíthetetlen brutalitásával szerezte, amelyet alulértékeltek, amikor a KGB elnökeként kitervelte Csehszlovákia 1968-as szovjet megszállását. „A belügyminisztérium Gorkij körzeti igazgatóságának elnökéhez. Kitty Harris-szel kapcsolatban, akit jelenleg a Gorkij városi börtönben tartanak fogva, a következő intézkedéseket kell foganatosítani: 1. Szabadon bocsátása előtt Kitty Harris-nek a legkedvezőbb körülményeket kell biztosítani a börtönkórházban. Alsónemű- és ruhaigényét a legteljesebb mértékig ki kell elégíteni és javítani az étel minőségén. 2. Február hónap folyamán egy nem túlzsúfolt lakásban kell szobát biztosítani neki, ahol megvan minden, az élethez szükséges dolog, és úgy kell azt berendezni és előkészíteni, hogy megfeleljen

Kitty Harris számára. 3. Döntést kell hozni arról, hogy Kitty Harris hol dolgozhatna, ahol használhatná az angoltudását; a munkának olyannak kell lennie, amellyel úgy érzi, meg tud birkózni, és segíteni kell neki beilleszkedni. 4. K. Harris szabadon bocsátása után figyelemmel és gondossággal kell bánni vele, meg kell adni neki minden segítséget, hogy normális életet tudjon magának kialakítani, beleértve azt is , hogy biztosítani kell neki ruha-, cipő- és más szükségleteinek kielégítését. 5. K. Harris-t fel kell venni az egyik városi klinikára, ahol biztosítani kell neki a megfelelő orvosi ellátást. Ha az orvosai javasolják és szükségesnek tartják, lehetőséget kell adni arra, hogy egy-két hónapra szanatóriumba vonuljon kezelésre és pihenni. 6. A szanatóriumból való visszatérte után segíteni kell K. Harris-t, hogy dűlőre jusson a szovjet emberekkel, akik közt élni fog. Be kell mutatni két-három, előzőleg átvizsgált kolléga családjának, akik a helyes gondolkodás irányába vezethetik és akik szemmel tudják tartani. Ennek azonban nem szabad odáig fajulnia, hogy az ügynökeink nyomozzanak utána. 20 000 rubel elköltésére adunk felhatalmazást a fenti lépések megvalósítása érdekében, havi juttatása ugyanakkora marad, mint annak előtte. Az intézkedések végrehajtásának felelőssége a belügyminisztérium igazgatóságának első osztályvezetőjére hárul.” 1954. február 17-én a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma elrendelte az ügy lezárását és Kitty szabadon bocsátását, majd március 11-én megkapta a szovjet útlevelét a saját nevére és közölték vele, hogy a törvénytelen letartóztatásáért felelős személyeket megbüntették. Kitty élete utolsó évét Gorkijban töltötte, amely jelenleg Nyizsnyij-Novgorod, egy történelmi és viszonylag elegáns város a Volga mentén. A város kozmopolita múltja egészen a nagy vásárokig nyúlik

vissza, melyek nagyobbak voltak a frankfurtiaknál, a lipcseieknél és amelyek 1640-től 1928-ig kínai, európai és perzsa kereskedők és iparosok egész seregét vonzották a hatalmas vásárnegyedbe. Kitty szép lakásba költözött, tisztességes nyugdíjat kapott és magánórákat adott angolból. Még barátokat is talált, köztük OLIVER-t, akit Antonio Gomez Deans néven legalizáltak, és akivel Kitty Mexikóban dolgozott együtt Sok öröme származott még a nővéreitől kapott levelekből és csomagokból, valamint a Liza Zarubinnal való találkozásokból. Az aktákban az egyik bejegyzés szerint, melyet Liza 1957-es gorkiji látogatása után írtak: „Zarubina utoljára 1957 júniusában találkozott utoljára ADÁ-val. Beszámolt arról, hogy ADA mind szellemileg, mind hozzáállásában sokat fejlődött, bár az is igaz, hogy ADA időről időre még mindig azon tűnődik, hogy az életének nincs értelme, de ennek ellenére szereti az életet. ADA nagyon érzékeny, hamar elveszti a fejét, és hajlamos a pesszimista gondolatokra, de alapjában véve normális emberi lény, aki nagyon nehezen viseli, hogy távol van az otthonától, elszakadt a családjától és azoktól, akik kedvesek neki. Hatalmas traumán ment keresztül. Van benne rosszindulat is és megvannak a maga gyengéi. Politikai szempontból a miénk. Az utazás már határozott eredményeket hozott (ADA szavaival élve a Zarubinával való találkozás igazi felüdülés volt számára) és reméljük, hogy a jövőben ADA helyzete és viselkedése békésebb és normálisabb lesz, mint eddig volt.” A családjához írt levelében Kitty ezt írta: „Drága Nancy, Jessie és a család! Már régóta nem hallottatok felőlem …. Most már elmondhatom, hogy minden rendben van és nem vagyok magányos. Arra a napra gondolok, amikor majd mind együtt leszünk.”

Kitty álmai nem váltak valóra, 1966. október 6-án meghalt. Átlagos nő volt, vidám és szomorú. Szerény és merész, szenvedélyes és hűvös. Szerette az életet, a családját és az embereket. Szerette az országot, amelyet szolgált. Sok mindent nem értett, de annál több mindenben hitt, vagy ki tudja, talán olyasmit tudott, amit mi nem, és olyasmiben hitt, amiben még sokan fognak hinni miutánunk. Dísztemetést rendeltek neki KGB-s díszőrséggel és koszorúkkal, az egyiken ez állt: „Az Anyaföld dicsőséges hazafiának, a vele együtt dolgozott elvtársak.” Azoknak a fiatal elvtársaknak, akik épp a háború előtt vagy alatt születtek, fogalmuk sem lehetett, Kitty milyen országokban dolgozott és milyen változások történtek élete során, minderről csak az órákon hallottak, a speciális KGB-s kiképző iskolákban. Ők már egy új generáció gyermekei voltak, sok minden, ami Kitty számára igaznak tűnt, számukra már érthetetlen. Kitty csak egy kis örökséget hagyott hátra, kis könyvtárát, egy orosz nyelvtankönyvet, 305 orosz és 89 más nyelvű könyvet, köztük Turgenyev, Stefan Zweig, Gorkij, Anatole France műveit és egy „Tanítsd magad spanyolul!” című könyvet. És persze a kis medál a vékony aranyláncon, melybe ez volt gravírozva: „K-nak D-től 24.05.37.” Hogy halála előtt tudta-e, hogy Maclean Moszkvában van és éppoly magányos és szomorú, mint ő, szívszorító, de megválaszolatlan kérdés marad. Biztosan nagyon szerette volna tudni. Az 1954 és 1966 közti naplói nem tesznek utalást erre. Klimov hadnagy, a KGB tisztje, aki végigolvasta őket, különösen megdöbbent az egyik bejegyzésen, melyet Kitty aktájához csatolt: „…az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, az, hogy rettenetesen magányos vagyok. Egyetlen barátom sincs. Az életem darabokban hever. (Ki vállalja a felelősséget a szenvedéseimért? Ki felel azért, hogy harminc év leforgása alatt csupán háromszor láttam a családomat?) Miért kellett ezen a poklon keresztülmennem?”

Klimov száraz, hivatalos nyelven zárta le az ügyet, mondván: „Mivel ADA naplója semmilyen titkos információt a nekünk végzett feladataival kapcsolatban nem tartalmaz és történelmi értéket sem képvisel, ezért megsemmisít-hetőnek tekintem őket.

Utószó

Azok közül, akiket szeretett, Toledano 1968-ban halt meg, kiemelkedő karrierrel a háta mögött. Browder fordulatos élete – 1959-ben végre sikerült kieszközölnie a válást szegény Gladystől, egyetlen törvényes feleségétől – 1973-ban ért véget. Kitty moszkvai aktájába bele van tűzve CPUSA tagsági kártyája, melyet maga Browder írt alá. Donald Maclean magányosan halt meg Moszkvában 1983-ban. A hamvait később a szülei mellé helyezték egy vidéki angol temetőbe. Ágnes Smedley, aki Angliába költözött, amikor kémkedéssel vádolták a McCarthy-korszakban, 1950-ben Oxfordban halt meg és Kínában temették el. Margaret Browder 1961-ben halt meg, a végsőkig hallgatott az FBI nagy nyomása és a vádalku lehetőségének lebegtetése ellenére is. 1944 decemberében Kitty életének első hőse és első szerelme, Peter Skonetsky Európába repült az amerikai szakszervezetek által összegyűjtött karácsonyi ajándékokkal, melyeket az Ardennekben harcoló csapatoknak szántak. Egyes elbeszélések szerint ugyanazon a gépen ült, mint a zenekarvezető Glenn Miller, aki Bedfordból Párizsba tartott. A gép a csatorna fölött sűrű ködbe keveredett és nyomtalanul eltűnt. Junona Szosznovszkaját és Erich Tackét 1937. augusztus 21-én lelőtték, mert – hamisan – a németeknek és a japánoknak való kémkedéssel vádolták őket; posztumusz rehabilitálták őket sok évvel később. Kari Voldemarovics Gurszkijt, fedőnevén MONGOL-t, visszahívták Moszkvába 1937-ben. De a remélt ausztriai kihelyezés helyett 1938 vége felé letartóztatták és megvádolták, hogy a

németeknek kémkedett. Annyira kemények voltak a kihallgatások, hogy nemcsak beismerte a vádakat, de Tackét is komolyan belekeverte, akiről azt állította, hogy 1927-ben Harbinban szervezte be őt, amikor együtt dolgoztak. Gurszkij azt mondta, ők ketten minden egyes papírdarabról, amely keresztülment a rezidencia kezein, dupla másolatot készítettek és az egyiket átadták a németeknek. A történetet egy másik változatban is előadta a kihallgatóinak: már hallottuk, hogy Tacke egyszercsak váratlanul felbukkant Berlinben és találkozott a.szociáldemokrata Meissnerrel. Gurszkij szerint Meissner valójában az SS tagja volt, és Tacke egy Abwehrtisztnek, egy bizonyos Blumnak is bemutatta. Amikor Tacke visszatért Berlinbe, Meissner elárulta, és Tackénak sürgősen el kellett hagynia a várost. Aztán a Gestapo letartóztatta Meissnert sikkasztásért. Gurszkij bevallotta továbbá, hogy mindent elmondott Blumnak BREITENBACH ügynökről, és 750-1000 márkát kapott egy hónapban az erőfeszítéseiért. Azt mondta, hogy Kitty Harris és Margaret Browder nevét is felfedte. Gurszkij 1939- március 9-én valóban azt mondhatta a kihallgatóinak, amit később állított, mert ekkor már tudta, hogy Tackénak nem árthat, hiszen 1937-ben lelőtték. Gurszkijt halálra ítélték, és a személyi aktáját, melybe Pavel Szudoplatov feljegyezte, hogy „Kivizsgáltuk, és Gurszkij, K. V. áruló és halott”, lezárták és elküldték az archívumba. De Sztálin hosszú keze valamiért, most nem nyúlt idáig, és 1940. január 5-én az ítéletet a Szovjet Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma 10 év kényszermunkára változtatta a Gulágon, valamint 5 évre megvonták a jogait. Letöltötte a teljes időt és a szabadulása után egy szibériai városkában telepedett le. 1956ban rehabilitálták és a helyi állambiztonsági szervek még alkalmazták is kínai célpontok elleni akciókban. Borisz Davidovics Berman, fedőneve ARTYOM, úgy tűnt, nagy dolgokra hivatott. A berlini munkája nagy siker volt, csakúgy, mint a legális rezidentúra vezetési munkája, amikor Zarubin és Parparov illegális hálózatát felügyelte és egyenletesen áramoltatta a Központ

felé a fontos, szabatos és időszerű információkat. Moszkvába való visszatérte után irodai munkát kapott ezeken a rezidenciákon. Kitty több feladatot is elvégzett neki a tengerentúlon és a nála tett moszkvai látogatásai alkalmával is. 1937 sötét napjaiban, amikor néhány tiszt elbukott és egyik napról a másikra eltűnt, míg mások felemelkedtek, Bermant hirtelen belügyi népbiztosnak nevezték ki a fehérorosz SZSZR-hez. Ezt a lépést talán segítette az is, hogy bátyja, Matvej helyettes belügyi népbiztos volt a Szovjetunióban. Míg Minszkben dolgozott, Borisz tagja lett a Fehérorosz Kommunista Párt központi bizottságának, és 1937. január 12-én a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának képviselőjévé választották. 1938-ban az NKVD igazgatóságának vezetőjévé nevezték ki, de Matvej csillaga leáldozóban volt; először eltávolították a belügyminisztériumból, névlegesen kinevezték kommunikációs népbiztosnak, majd 1938-ban letartóztatták. Boriszt nem sokkal ezután szintén letartóztatták. Mindkettőjüket lelőtték, majd posztumusz rehabilitálták. Az akták felfedik, hogy Alekszandr Alekszandrovics Ervin, aki Kittyt Koppenhágában irányította, Jakov Zaharovics Sapiro (fedőneve AMBROSIUS), akinek Kitty első párizsi időszakában dolgozott és Teodor Sztyepanovics Mally (fedőneve: MANN) mind hasonlóan tragikus sorsra jutottak. Koppenhágai körútja alatt Ervint megvádolták, látszólag nem teljesen alaptalanul, hogy súlyos alkoholproblémái vannak. Az aktában szereplő, erről szóló levelezésben van egy kemény, de emberséges levél Bermantól: „Nagyon ajánlom, hogy hagyd abba az ivást. Ha valami miatt ez nem megy, akkor mondd meg nekem egyenesen… Nem akartam így írni neked, de azt hiszem, jobb, ha figyelmeztetlek, mint ha később képen törölnélek miatta. Üdvözlettel, ARTYOM.” Ervin megesküdött, hogy nincs ilyen problémája, bár meglett volna rá minden oka, mert nagyon nyomasztotta a felesége skizofréniája és magára maradt a két gyerekkel. Nem sokkal később Berlinbe helyezték, ahol a vezető tisztek jobban szemmel tarthatták.

1937-ben valaki, talán az egyik régi ivócimborája, tanúsította, hogy kém és terrorista, 1937 szeptemberében letartóztatták, november 4én halálra ítélték és még aznap kivégezték. Sapiro, aki orvosként végzett, teljesen alkalmatlan volt a hírszerzői munkára, és nem alakultak jól a dolgok sem Berlinben, sem Párizsban, sem az utolsó helyén, Stockholmban. 1936-ban visszahívták és elbocsátották a Szolgálattól, és az ezt követő időszakban csendesen dolgozott az egészségügyi minisztérium orvosi felügyelőségén. Azonban 1937-ben, amikor az illegális szolgálat volt tisztjeit újra ellenőrizték, kiderült, hogy 1933 áprilisában Sapiro beszervezésre ajánlott mint tengerentúli illegális ügynököt egy bizonyos Nathan Luriját, akit később elítéltek a Trockij-Zinovjev összesküvésben való részvételért. Ez már magában elég volt ahhoz, hogy Sapirót letartóztassák, és, ahogy ez abban az időben elkerülhetetlen volt, hamarosan újabb okokat „fedeztek fel”, melyek igazolták a „hazaárulás” vádját. Eltűnt a tisztogatások során, 1955-ben rehabilitálták. Teodor Sztyepanovics Mally volt vitathatatlanul a legkiemelkedőbb hírszerzőtiszt hármójuk közül. Miután Londonból távozott, ahol sikeresen beépítette a Cambridge-i Ötöket és más ügynököket a Központot érdeklő helyekre, illetve megnyitotta az utat feléjük – például Philby The Times-beli állásával; – már tudta, mi vár rá Moszkvában. Ahogy egy barátjának mondta: „Ha nem megyek vissza, azzal bizonyítottnak veszik, hogy ellenség vagyok, és mindenki azt mondja majd: mit várhatnánk egy volt paptól? Azért megyek vissza, hogy bebizonyítsam, nem vagyok bűnös semmiben, és hogy a halál nem ijeszt meg.” Visszament, és csakugyan letartóztatták és meg is vádolták kémkedéssel, melynek nagy részét a kolcsaki raboskodására alapozták: „Tudjuk, hogy akkor szervezték be…” 1938. szeptember 20-án Mallyt golyó általi halálra ítélték; 1956. április 14-én posztumusz rehabilitálták. Arnold Deutsch londoni hagyatéka több mint húsz beszervezett

ügynök volt, legtöbbjük első osztályú. Amikor visszatért Moszkvába, valahogy sikerült elkerülnie legtöbb kollégája sorsát, talán mert egyikőjük sem jelentette fel, de több hónapra félreállították, és egyértelműen megfigyelés alatt állt. Világosan mutatja ezt egy feljegyzés, melyet közvetlen felettese írt az osztályuk vezetőjéhez, Gyekanozovhoz, melyben pénzt kér Deutsch oroszóráinak finanszírozására. Gyekanozov ezt firkantotta a feljegyzésre: „Sztyenykin elvtárs! Ne vesztegesse az idejét. STEFAN-t (Deutsch) alaposan át kell vizsgálni, és nem nyelvtanulásra küldeni.” Deutschot eltávolították az NKVD-ből, és a tudományos akadémia világgazdasági és világpolitikai intézetébe ment dolgozni. Amikor kitört a háború, az NKVD új vezetése úgy döntött, hogy Deuschot Latin-Amerikába küldik illegális ügynökként. Két sikertelen próbálkozás után a South Atlantic-on, melyből az egyikkel egészen Bombayig jutott, és rengeteg egyéb problémát követően, végül 1942. november 4-én, a Donbass nevű tartályhajón indult el Amerikába. Ugyanezzel a hajóval ment Kitty Vlagyivosztokból San Franciscóba. Deutschot a negyvenkilenc fős legénység tagjaként regisztrálták, amikor elindultak sarkköri útjukra Novaja Zemljából. A hajót november 5-én megtámadta a Luftwaffe, majd két nappal később ismét; miután újabb támadást jelentettek, és a rádió elszállt az éterben, feltételezték, hogy a Donbass teljes legénységével együtt elsüllyedt. Később kiderült, hogy a legénység néhány tagját kimentették és hadifogolyként fogva tartották. Amikor évekkel később szabadon engedték őket, a Donbass kapitánya jelentette, hogy valójában az Admiral Scheer német cirkáló süllyesztette el, és hogy Deutsch lement, amikor a hajó orra levált a hajótestről. Bár súlyosan megsérült, a végsőkig próbálta tartani a lelket a legénységben és segíteni a baja jutott embereken. Gyekanozovot, az oroszórák kemény ellenzőjét, 1953-ban lelőtték a Berija-ügy kapcsán. Vaszilij és Liza Zarubin békésen haltak meg, a férfi 1972-ben,

hatalmas kötet visszaemlékezést hátrahagyva, melyet még ma is kiképző kézikönyvként használnak; az asszony 1987-ben. A tisztogatások szinte teljesen elkerülték őket, bár 1940 elején Zarubin is azok közé a külföldi hírszerzőtisztek közé tartozott, akiket Berija az irodájába hívott „értekezletre”, ahol mindannyiukat a Gestapóval való együttműködéssel vádolt. Szemtanúk szerint Zarubin nagyon méltóságteljesen válaszolt Berijának, úgy, mint aki teljesen meg van győződve arról, hogy neki van igaza, és az összetűzés döntetlennel végződött. Bár ez nem része Kitty történetének, érdemes tudni, hogy 1941 tavaszán Zarubin titokban Kínába utazott, hogy felújítsa a kapcsolatot Walter Stennes-szel, egy némettel, aki Csang Kajsek főtanácsadója volt, mellesleg szovjet kém. Fedőneve DRUG („barát”) volt, régen az SA tagja. Azt mondta Zarubinnak, pontos információja van arról, hogy Hitler meg akarja támadni a Szovjetuniót, és megadta a pontos dátumot is. Az információt azonnal továbbították Sztálinnak, aki nem vett róla, tudomást. Ezalatt Liza 1941 áprilisában Németországba utazott, hogy újra felvegye a kapcsolatot AUGUSTÁ-val, egy vezető náci diplomata feleségével, akit a biztonsági szervek szerveztek be Moszkvában. Liza úgy tett, mintha német lenne, kétszer találkozott vele, és meggyőzte a nőt, hogy folytassák az együttműködést. Ezzel fontos információkhoz jutottak, és Liza szintén felújította a kapcsolatot egy másik ügynökkel, aki titkosíróként dolgozott a német külügyminisztériumban. Amikor Liza a férjével 1941 őszén Amerikába ment, egy körülbelül húszfős hálózatot vezetett, melyben nagyon értékes információforrások is voltak. Kitty szerepet vállalt néhány akciójában. Kitty utolsó, londoni felügyelő tisztjét, Grigory Grafpent, fedőneve SAM, nem olyan fából faragták, mint Deutschot. Inkább apparatcsik-típus volt, állandó félelemben élt, hogy valami nem sikerül, és folyton azon kapta magát, hogy a beosztottja hiányosságai és hibái miatt kell magyarázkodnia, beleértve Kittyt is.

Idősebb volt a legtöbb kollégájánál. 1909-1913 Amerikában dolgozott, ezért amerikai akcentussal beszélt angolul. 1926-ban hírszerzőtisztként ment vissza Amerikába, és 1937-ben vette át a londoni rezidenciát. 1938-ban visszahívták Moszkvába, 1939-ben elbocsátották az NKVD-től, és nem sokkal később le is tartóztatták. Egyike volt azoknak a szerencséseknek, akik megúszták öt évvel a Gulágon. 1956-ban rehabilitálták, 1957-ben Vörös Zászló Érdemendet kapott, és 1987-ben, kilencvenhat évesen halt meg. Jurij Vasziljevszkij, Kitty mexikói rezidentúravezetője 1944-be visszatért Moszkvába és továbbra is atombomba után kémkedett. 1945-ben Dániába ment, hogy megszervezzen egy találkozót a tudós Niels Bohrral, aztán Svájcba, hogy találkozzon Bruno Pontecorvóval. Találkozott Joliot Curie-vel is, és 1000 dollár jutalmat, valamint saját lakást kapott Moszkvában azért, amit elért. Később azonban összetűzésbe került a vezetőséggel, és 1954-ben elbocsátották, valamint kizárták a pártból, „a párizsi és mexikói pártellenes, áruló tevékenysége” miatt. Élete hátralévő részében a központi tanácsot bombázta levelekkel, melyekben a hírszerzés akkori vezetőjét, Szaharovszkij tábornokot támadta a sikertelen akciók és az ügynökökkel való rossz bánásmód miatt. A párttagságát visszaállították. Vasziljevszkijnek volt ideje könyvet is írni, többek közt, ahogy Kittynek megígérte, írt egyet Grigorij Grandé-ról (Szirojezskin) is. Moszkvában sokat találkozott a 1960-as években Ramon Mercaderrel, Trockij gyilkosával, akit annak idején képtelen volt kiszabadítani a mexikói börtönből. Ivan Nyikolajevics Kaminszkij, aki Kitty kiképzését felügyelte, valamint őrizte az aktáját, Krivitsky disszidálása után a londoni rezidentúrán végzett irodai munkát. Őt sem kerülte el a tisztogatások pusztító ereje, 1938-ban hosszú távú börtönbüntetésre ítélték, és csak akkor hívták vissza az NKVD-hez, amikor a háború felhívta a figyelmet a tapasztalt állomány aggasztó hiányára. Két variáció létezik arról, hogy mi is történt vele. Pavel Szudoplatov

szerint az ellenséges vonalak mögé küldték, Zsitomirba, ahol egy helyi pap, aki NKVD- ügynök volt, elárulta őt a Gestapónak. A hivatalos verzió szerint, ahogy a Tanulmányok az orosz külföldi hírszerzés történetéről című műben olvasható, Kaminszkijt nem engedték ki a börtönből 1944-ig, aztán pedig visszament a Központba dolgozni. Később Nyugat-Ukrajnába küldték, ahol, tapasztalatában bízva, úgy gondolták, hasznukra lehetne a nacionalisták leverésében, akik egy lövöldözés során végül megölték. Akármelyik esetet nézzük, harc közben halt meg, és nem egy cella falai közt, egy kollégája golyója által. Amint már láthattuk, Abraham Einhornt, aki Harry Terras-ként Kittyt és Margaretet is beszervezte, 1937-ben lelőtték. Kicsi és hátborzongató világról lévén szó, az aktát, melyben a végzete szerepelt, Ivan Kaminszkij írta alá, nem sokkal azelőtt, hogy őt is letartóztatták. Mint már említettük, tizennyolc évbe telt Dmitrij Bisztroljotovnak – fedőneve HANS –, hogy „rendezze a személyes ügyeit”. Mielőtt utoljára visszatért volna Moszkvába, már nagyon fáradt és kimerült volt: tizenhét évet töltött külföldön hírszerző küldetéseken, ebből hatot illegális ügynökként, és írt a Központnak, hogy helyezzék át. ARTYOM ezt válaszolta: „Kedves Hans elvtárs… kérjük, legyen türelemmel… fel a fejjel, és ne hagyja, hogy ez az utolsó két hónap, ami még hátra van, beárnyékolja azt a sok évi kiváló munkát, amit eddig végzett.” Bár tisztában volt vele, mi vár rá, Bisztroljotov visszatért Moszkvába. Egy darabig a Központban dolgozott, de 1938. január ljén az NKVD eltávolíttatta és a Kereskedelmi Kamarához küldték dolgozni. Majdnem egy évvel később letartóztatták. A kihallgatói, két szadista, bizonyos Szolovjov és Suskin, eltörték a bordáit, betörték a koponyáját, kiverték a fogait és úgy hasba rúgták, hogy a hasizmai súlyosan megsérültek. Mindez elég volt ahhoz, hogy beismerje: nem kevesebb, mint négy országnak kémkedett. Húszévi börtönre és öt év száműzetésre ítélték, 1954-ben

engedték szabadon, mondván, hogy halálos beteg, 1955-ben pedig rehabilitálták. 1968-ban még mindig képes volt ezt írni: „Nem érzek keserűséget amiatt, hogy börtönben voltam. A legszebb éveimet a hírszerző szolgálatnál töltöttem és minden okom megvan rá, hogy büszke legyek arra, amit tettem. Boldog vagyok, hogy visszatértem a Szovjetunióba és elfogadtam a sorsomat. Úgy jöttem visz-sza, hogy tudtam, mi fog történni, mert ez volt a hazafias kötelességem. Azt hiszem, szép életem volt, és ha lehetne, újrakezdeném.” Bisztroljotov, aki állítólag huszonkét nyelvet beszélt, utolsó éveiben tizenkét kötet visszaemlékezést és regényt írt. 1975-ben halt meg. Fjodor Parparov – fedőneve JEVGENYIJ – vezette a második illegális rezidentúrát Berlinben, Zarubiné mellett. A rezidensek egymástól függetlenül működtek, de néha információt cseréltek személyesen vagy futárok útján; ezt a szerepet gyakran Kitty vállalta. Parparovot 1938-ban helyezték Németországba, dolgozott még Franciaországban, Spanyolországban és Svájcban. A háború alatt külföldön élt illegális ügynökként, ezután azzal bízták meg, hogy állítson össze egy 653 oldalas aktát és életrajzot Hitlerről Sztálin számára. Rossz egészségi állapota miatt nyugdíjba kellett vonulnia 1951-ben. 1959-ben halt meg. Némi keveredés van Grigorij Hejfic alias KHARON, a San Franciscó-i rezidens életének hátterében, akinek Kitty is jelentett, amikor visszatért Amerikába. Az egyik változat szerint, amire semmiféle bizonyíték nincs, az apja „a CPUSA egyik alapítója” volt, aki 1930-ban Moszkvába ment, hogy a Kominternnek dolgozzon. Németországi kiképzése során vonzódni kezdett a fizikához, amely később lehetővé tette számára, hogy megvédje igazát az atomtudósokkal, köztük Robert Oppenheimerrel való beszélgetések során. Ő fedezte fel és tett jelentést Einstein titkos leveléről Roosevelthez, melyben egy új fegyver kifejlesztését sürgeti. San Franciscóban információt szerzett az atombomba-fejlesztés

előkészületeiről, amelyről személyesen tett jelentést Berijának, amikor 1944-ben visszatért Moszkvába. Nyugdíjaskorában Hejfic sok évig dolgozott egy kutatóintézet publikációs osztályán, 1981-ben halt meg. Fritz Talbe – fedőneve LEGACY – 1941 májusában még mindig értékes információkkal szolgált. Ismét lenyomozták 1946-ban; azt mondta, csak akkor dolgozik továbbra is a szovjeteknek, ha megkeresik egyetlen fiát, aki eltűnt a háborúban. A következő három évben az NKVD átfésülte az összes hadifogolytábort és több száz rabot kérdezett ki, de eredménytelenül. Ernst Wohlweber – fedőneve ANTON – a stockholmi földalatti mozgalom vezetője volt, akit Kitty végtelenül csodált. Véghezvitte azt, amit a régiek „jó háborúnak” hívnak, a hálózata számos német hajót elsüllyesztett az időzített bomba megfontolt használatával. Amikor az ösztönei azt súgták, hogy a letartóztatás és a Németországba való deportálás már elkerülhetetlenül közeledik, feladta magát a svéd hatóságoknak, és „bevallotta”, hogy a svédek ellen kémkedett. A háború fennmaradó részét egy svéd börtönben ülte végig. Később ő lett a keletnémet belügyminiszter, utóbb azonban eltávolították „pártellenes tevékenység” miatt, mert összemérte erejét Walter Ulbrichttal. Az 1960-as évek elején halt meg. Jevgenyij Pitovranövot letartóztatták, miután bizonyíték hiányában visszautasította Kitty letartóztatását, a tisztogatások ideje alatt börtönben ült, groteszk módon azért, mert NKVD-tisztként „puhány volt a nép ellenségeivel”. Egy ügyes számítással szabadította ki magát, miszerint Sztálinnál kegyelemért könyörögni csak időpocsékolás lett volna, viszont ha egy szakmai levelet írna, melyben egy sor fontos hírszerzési kérdést vezet elő megfontolásra a vezetőknek, talán más választ kapna. Igaza lett, és gyorsan rehabilitálták. Az ok, hogy miért Kitty ügyével kapcsolatban tartóztatták le, már homályos marad, de lehetséges, hogy csak a Sztálin halálát követő

zűrzavar része volt, melyet Berija bukása és meggyilkolása követett. Balszerencséje nem tartott sokáig, később a szovjet hírszerzés vezetője lett Kelet-Németországban. Utoljára 1995-ben látták, amikor rágalmazásért beperelt egy szovjet újságírót, aki azt állította, hogy Pitovranov felelős egy híres orosz-zsidó színész, Solomon Mihoelsz Sztálin parancsára való meggyilkolásáért. Rudolf Ivanovics Abel és Viljam Genrikovics Fisher – fedőneve MARK –, akik az INO ipari specialistái és közeli jó barátok, továbbá Kitty fotós és rádiós oktatói voltak, 1937-ben elhagyni kényszerültek a szovjet szolgálatokat. Abel esetében azért, mert a bátyját, Valdemart letartóztatták és kivégezték „a németeknek és letteknek való kémkedésért és szabotázsért”. Amikor kitört a háború, mindkettőjüket visszahívták az NKVD-hez, és egy olyan, egységhez osztották be őket, amelyik katonai hírszerző és partizán csapatokat vezetett. Érmektől és kitüntetésektől borítva, Abel egészségügyi okok miatt korán nyugdíjba ment és idejekorán, 1955-ben meghalt. Nem tudta, hogy Fisher, aki még tizennégy évet töltött szovjet illegális ügynökként az USA-ban, tulajdonképpen „kölcsönvette” a nevét, amikor elárulták az FBI-nak és letartóztatták. MARK határozottan tagadta, hogy része lenne a kémkedésben, a kihallgatáson megtagadta a bizonyítékszolgáltatást és ellenállt az FBI erőfeszítéseinek, amikor megpróbálták maguk mellé állítani. 1957ben húszévi kényszermunkára ítélték, de 1962-ben elengedték, cserébe a bukott U-2-es pilótáért, Francis Gary Powers-ért. Ezután visszatért a Központba dolgozni, egészen 1971-es haláláig. A moszkvai Donszkij temetőbe temették el, mert a lánya, Evaline szerint a Novodevicsi temető csak Abel néven temetné el, amibe viszont a család nem egyezett bele. Alexander Orlov még azelőtt Amerikába menekült, hogy a tisztogatások elérték volna, úgy „biztosította” a saját és családja biztonságát, hogy tudatta Sztálinnal, ha nem hagyják békén, akkor elárulja azt a sok kulcsfontosságú titkot, amelynek birtokában van,

beleértve az adatokat a Cambridge-i Ötökről. Ágyban halt meg 1973ban. 1968-ban a KGB legfelsőbb vezetése úgy döntött, még egyszer lenyomoztatja és újra felveszi vele a kapcsolatot, hogy egyszer s mindenkorra megbizonyosodjanak róla, hogy nem adta át az amerikaiaknak lexikai tudása gyümölcsét. Hosszú és bonyolult kutatás után Mihail Feoktisztov, a New York-i rezidentúra egyik tehetséges fiatal tisztje végre becserkészte célpontját és szemtől szembe találkozott Orlowal. Orlov nyugodt volt, de a felesége egy pisztollyal megrémítette Mihailt, lehetetlenné téve ezzel bármilyen komoly beszélgetést, bár Orlovnak még volt ideje annyit elmondani, hogy semmit nem mondott el az amerikaiaknak, kivéve, ami a könyveiben szerepel. Orlovék hirtelen elköltöztek, és egészen 1971 augusztusáig nem sikerült Feoktisztovnak másik, ezúttal eredményesebb találkozót megszerveznie. Orlov megnyugtatta, hogy nem fedte fel egyetlen ügynök nevét sem, aztán büszkén utalt arra, hogy vezette félre az FBI-t és a CIA-t, eltitkolva előlük minden lényeges információt. Még sok érdekes dologról mesélt. Ahogy Feoktisztov visszaemlékszik, Mariának könnyes volt a szeme, amikor elbúcsúztak, és arra biztatta, „legyen hű önmagához, és soha ne árulja el a hazáját, akárhány milliót is ajánlanak érte”. Egy tortát is adott Feoktisztov kocsiban várakozó feleségének és kisfiának, de nem mertek hozzányúlni, féltek, hogy esetleg mérgezett. Igor Damaszkin, aki akkoriban a New York-i rezidentúrához tartozott, azért engedte, hogy az édesszájúsága felülkerekedjen a szakmai elővigyázatosságán. A Szovjetunió 1991-ben megszűnt, de Kitty nővére, Jessie továbbra is él, kilencvenéves. Ő és az amerikai testvérek soha nem inogtak meg hitükben, és Kittyvel kapcsolatban a végsőkig megtartották, még a többi családtaggal szemben is, némasági fogadalmukat.

Szakirodalom

Cecil, Robert: Donald Maclean: A Divided life, The Bodley Head, 1998. Cope Jeffrey, Inez: The Life and Times of Zoya Zarubina, Eakin Press, 1999Duff, William E.: A Time for Spies, Vanderbilt University Press, 1999. Field, L.K.: Unpublished Manuscript Collection, Imperial War Museum, London Klehr, Harvey, Haynes, John Earl, and Firsov, Fridrikh, I.: The Secret World of American Communism, Yale University Press, 1995. Morgan, Ted: A Covert Life: Jay Lovestone, Random House, 1999. Ottanelli, Fraser M.: The Communist Party of the United States, Rutgers University Press, 1991. Sobolyev, V.A. (ed.), et al: LUBYANKA-2, Jizdatyelsztvo Objedennyenija Mozgorarhiv, 1999Trubnikov, VA. (ed.), et at Studies in the History of Russian Foreign Intelligence, Vol. 4, Mezsdunyarodnyije Otnosenyija, Moszkva, 1998. VENONA Releases, National Security Agency, Fort Meade, 1996. Wasserstein, Bernard: Secret War in Shanghai, Profile Books, 1998. Weinstein, Allen, & Vasilyev, Alexander: The Haunted Wood, Random House, 1999. West, Nigel: VENONA: The Greatest Secret of the Cold

War, HarperCollins, 1999. West, Nigel & Tsarev, Oleg: Crown Jewels HarperCollins, 1998.

KÉPEK

Horthy Miklós, Magyarország kormányzója