Ki tudja, merre… 9637403116 [PDF]

Zitiervorschau

Forró Tamás • Havas Henrik

Ki tudja merre... Riportkönyv

HÁTTÉR KÖNYVKIADÓ ÉS KULTURÁLIS SZOLGÁLTATÓ KFT. BUDAPEST, 1988 Borító: SZOBOTI LAJOS Tervezés, tipográfia: LANTOS KÁLMÁN A szerkesztés lezárult 1988. június 3-án AZONOSÍTHATATLANSÁGUK ÉRDEKÉBEN A KÖNYVBEN MEGSZÓLALTATOTT MENEKÜLTEK MINDEN ADATAT, JELLEMZŐJÉT, UTALÁSAIKAT ROMÁNIAI KÖRÜLMÉNYEIKRE ÉS KAPCSOLATAIKRA SZÁNDÉKOSAN MEGVÁLTOZTATTUK. A KÖNYVBEN SZEREPLŐ EGYES SZEMÉLYEK ÍGY NEM LÉTEZNEK!

© Forró Tamás–Havas Henrik ISSN 0238-5457 ISBN 963 7403 11 6 Kiadja a HÁTTÉR Könyvkiadó és Kulturális Szolgáltató Kft Felelős kiadó: ERDEI GRÜNWALD MIHÁLY Felelős szerkesztő: NAGY ZOLTÁN Műszaki vezető: LANTOS KÁLMÁN Kiadványszám: 1988/31 Megjelent 10,5 (A/5) ív terjedelemben -1667 Pécsi Szikra Nyomda. Felelős vezető: FARKAS GÁBOR igazgató

„UGYE NEM ADNAK VISSZA?”

– Magyar testvérem! Magyar testvérem! A halk, bizonytalan, de reménykedő hangot valahonnan közvetlen közelből, a négy-öt méterre lévő sűrű bokrok közül halljuk. A katona fegyverét a bokrok felé fordítja, aztán nyugodtan felkattintja a lámpáját, és nem parancsolóan, mégis határozottan megszólal: – Jöjjön elő! A sötétben, csaknem velünk szemben, megmozdulnak az ágak, és egy férfi kúszik elő. Közelebb jön, de a katona megállítja. Odalép, végigtapogatja a zsebeit, megnézi a zakóját, sőt még a cipőjét is lehúzatja. A motozás néhány másodpercig tart. Amikor a férfi feláll, hangjában szinte nyüszítő félelemmel kérdezi: – Ugye nem adnak vissza? A katona csak annyit mond, hogy ez nem az ő dolga. Gyorsan elhadarja, mi következik ezután, és leülteti a teljesen kimerült, reszkető férfit. Előttünk a földön a negyvenöt éves körüli, sovány, beesett arcú ember, aki talán nem is a hosszú úttól, hanem az idegfeszültségtől már alig áll a lábán. Remeg a kezében a cigaretta, és újra csak azt kérdezi: – Ugye nem adnak vissza? A határőr telefonon az őrsöt hívja, én próbálom a férfit nyugtatgatni. Elmondom neki, hogy az utóbbi hetekben még azok is, akik ezen az úton jöttek, Magyarországon maradhattak, és ideiglenes tartózkodási engedélyt kaptak. És ha becsületes és tisztességes szándékkal jött, akkor neki is minden esélye megvan erre. Ezektől a szavaktól mintha egy kicsit megnyugodna és összeszedné magát. Várjuk az őrsről érkező terepjárót, a férfi pedig elmondja, hogy este nyolc órakor indult, becslése szerint huszonkét kilométert gyalogolt, és állandóan attól félt, hogy belebotlik a román határőrökbe. Ők pedig nem ismernek pardont. – Kacskaringósan kell jönni – magyarázza. – Régebben dolgoztam a határon, és tudom, hogy merre járnak, bíztam benne, hogy sikerül kijátszanom őket. – De honnan tudta, hogy melyik irányba kell menni? – Mondom, dolgoztam itt, a határ közelében, ezért elég jól ismerem a környéket. Az út mellett olyan öt-hat méter széles felásott terület van, amikor ezen átjöttem, akkor már tudtam, hogy hamar magyar területen leszek. – Nem is látott román határőröket? – Amikor az volt az érzésem, hogy a közelben lehetnek, akkor megint csináltam egy jó nagy kört, nehogy a karjukba fussak. – Mi történik azokkal, akiket elfognak? – Attól az isten óvjon meg mindenkit. Talán még az a legjobb, ha agyonverik, mert az nem tart sokáig, de ha az embert elviszik pár évre börtönbe vagy kényszermunkára, az maga a pokol. Az éjszakai sötétben halkan beszélgetünk; a környéken nincs semmi mozgás, csak a gyenge, tavaszi szél rázza a faleveleket. A katona kitartóan hívja az őrsöt. Emberünk láthatóan megnyugodott, és inkább csak a hideg ellen húzza össze magán kopottas szvetterét. – Kit hagyott otthon? – A feleségem már átjött kishatárátlépővel, ő üzent, hogy vár, jöjjek én is. A gyereket viszont nem

mertem magammal hozni, mert ha megfognak, nem biztos, hogy a gyerek is kibírja. – Nem akar visszamenni érte? - Én még csak képes volnék rá, de nem akarok két újabb nyomot hagyni a sávban. Azon az öt-hat méteren ugyanis a földet teljesen finomra eldolgozták, nincs ott egy szál fű vagy gaz sem, és a talaj is azonnal elárulja, hogy valaki járt arra. Ha most visszamennék és a gyerekkel újra nekivágnánk, akkor már három nyom keletkezne. Lehet, hogy észrevennék, és mire odaérnénk, már várnának bennünket. Sokat törtem a fejemet, mit csináljak, végül úgy láttam jónak, hogy egyelőre legyünk mi ketten itt az asszonnyal, aztán majd a gyerek is átkerül valahogyan. Az erdő felől autózúgás hallatszik; megérkezik az őrs terepjárója. A férfi föláll, és megint azt kérdezi: – Ugye nem adnak vissza?! A határőrök váltanak vele néhány szót, majd beülünk a terepjáróba, és indulunk az őrsre. Az egyik katona menet közben érdeklődik. – Miféle papírjai vannak? – Semmifélét nem mertem magammal hozni. – Akkor mivel tudja igazolni, hogy kicsoda-micsoda? – Itt van az asszony, majd ő igazol engem, meg hát én mindent elmondok, amire maguk kíváncsiak. – Honnan gondolja, hogy nem adjuk vissza? – Remélem, de még most sem tudom... Odaát azt beszélik, hogy még ha útlevél nélkül jön az ember, akkor is itt maradhat. Megérdeklődtem. – Kitől? – Egy ismerőstől, de azt nem árulom el, hogyan hívják. – Sok határőr van a túlsó oldalon? – Ezt már én kérdezem. - Sokkal több, mint régebben, nem is itt a határon, a nyomsáv környékén, hanem az erre vezető utakon, mezőkön. Nem egyenruhások, hanem civilek. Ott sétálgatnak, de én úgy jöttem, hogy őket is elkerüljem. Az erdei úton zötykölődünk, néhány kilométer után megérkezünk az őrsre. Az energikus, kicsit fáradt, de mosolygós szemű parancsnok azzal fogad: – Ugye megmondtam... Amikor kalács készül reggelire, akkor mindig akad határsértő. Aztán az ajtó mellett álló sápadt férfihoz fordul, és megkérdezi: – Éhes? Csak egy bólintás a válasz, s már viszik is az étkezdébe, és mindent elé raknak, amit éjszaka a konyhán találni. A parancsnok közben elmondja, hogy már telefonáltak a rendőrségre, rövidesen itt lesz valaki, hogy elkészítse a jegyzőkönyvet. Addig a határsértő megfürödhet, ha kell, ruhát is kap, kicsit átmelegedhet, felengedhet. Egy kicsit sem olyan a helyzet, mintha nagyon haragudnának rá, vagy vissza akarnák adni. – Pedig hát határsértést, azaz bűncselekményt követett el a magyar államhatárral szemben – jegyzem meg a határőr őrsparancsnok politikai helyettesének. – Valóban, a szó jogi értelmében bűncselekmény történt, de itt mostanában kicsit enyhébben ítéljük meg ezeket a határsértéseket. Humánusan bánunk a Romániából érkezett magyarokkal, ezzel is bizonyítva a Magyar Népköztársaság jó szándékát Románia Szocialista Köztársasággal szemben. Amióta a kormány lehetővé tette a menekültek ittmaradását, nem teszünk különbséget a határátkelőhelyen útlevéllel belépők és a zöld határon át, illegálisan érkezők között.

– Sokan jönnek? – Ezen a körülbelül tíz kilométeres szakaszon, amelyen mi látjuk el a határőrszolgálatot, az elmúlt három hónapban tavalyhoz képest mintegy háromszorosára nőtt a határátlépések száma. Pontos adatot nem mondhatok, erre nincs felhatalmazásom. Azt viszont elmondhatom, hogy általában 18 és 40 év közöttiek jönnek illegálisan; nagy többségük szakmunkás, esztergályosok, lakatosok és marósok. Nem titkolják, hogy Magyarországon szeretnének letelepedni, mert odaát kilátástalannak tartják a helyzetüket, nagyon nehéz körülmények között élnek; ezért is van az, hogy sokan még a családjukat, a gyerekeiket is hátrahagyják. A fiatal, köpcös, keménykötésű főhadnagy egyszer-egyszer a telefonhoz nyúl, meghallgat néhány rövid jelentést, aztán folytatja: – A legtöbben éjszaka jönnek, emiatt hosszú hetek óta alig-alig tudunk aludni. Hazaér az ember, levetkőzik, lefekszik, és máris csörög a telefon, hogy újabb elfogás történt, be kell jönni. Ami azt illeti, ezen az őrsön ekkora nyomás még soha nem nehezedett a határőrökre, úgyhogy nagyon ébernek kell lenni. Nagy a megterhelés, gyorsabban elfáradnak, és ha valaki a szolgálatban elalszik, annak kénytelen-kelletlen fenyítés a vége. A határsértők ugyanis nem biztosak a dolgukban, félnek attól, hogy visszaadjuk őket, ezért a magyar határőröket is igyekeznek elkerülni. Ha ez sikerül, akkor a rendőrségi kihallgatás során derül ki, hogy hol jöttek át, ott ki teljesített szolgálatot, és a mulasztót meg kell büntetni. Megérkezik a rendőrség tisztviselője, és máris megkezdi a kihallgatást és a jegyzőkönyv felvételét. A politikai helyettes cigarettára gyújt, és szinte kérdezés nélkül magyarázza tovább az elmúlt hetekben kialakult helyzetet. – Sokan vannak, akiket nem a határon, hanem néhány kilométerrel beljebb fogunk el. Amikor már biztonságban érzik magukat, kimennek a közútra és a vasútvonal mellé, itt találkozunk velük össze. Elkérjük az okmányaikat, bekerülnek ide, az őrsre. A procedúra nagyjából ugyanaz, mint ami most zajlik a másik szobában. Akadnak persze olyanok is, akik igyekeznek elkerülni a lakott területeket, tudják ugyanis, hogy önkéntes határőrök is segítik a munkánkat. Ez a bizalmatlanság és tájékozatlanság nekik is, nekünk is rossz, mert amikor végül bemennek a rendőrségre, sokkal hosszadalmasabb kihallgatás és alaposabb, részletesebb kikérdezés következik, néha még azt is le kell rajzolniuk, hogy hogyan, merre jöttek, arra is volt már példa, hogy helyszíni szemlére is kivitték egyikükéi-másikukat; tehát az Erdélyből érkezőknek már csak ezért sem érdemes kikerülni a magyar határőröket. – Én most szemtanúja voltam egy elfogásnak. Általában ilyen békésen zajlanak ezek a találkozások? – Amióta tart ez a menekülési hullám, még soha semmiféle durvaság nem fordult elő; senki sem akart valamilyen úton-módon, valamilyen fondorlattal a járőrtől megszökni, és a felszólításoknak mindig azonnal eleget tesznek. Azt talán már tudják, hogy ha elfogjuk őket, akkor jóindulatú, humánus eljárásban részesülnek. Néhány nappal ezelőtt már bent az országban, a határtól öt-hat kilométerre, egy falu közelében igazoltattunk két férfit; mind a ketten illegálisan jöttek Romániából, és szinte örültek, hogy az őrsön végre meleg helyre, biztonságba kerülhetnek. Szintén a napokban történt, hogy két fiatal a közúti határátkelőhelyet megkerülve, okmányok nélkül jött be az országba, de ők azonnal odamentek a járőrhöz, és jelentkeztek. – Általában gyalog jönnek? – A többség gyalogosan érkezik, de olyanok is akadnak, akik már itt, magyar területen stoppolnak és így próbálnak eljutni valamelyik nagyobb városba vagy éppen Budapestre. – Vannak-e kialakult útvonalak, sokat használt járások, csapások? – Többnyire térkép szerint jönnek, valahonnét szereznek turista– Vagy autóstérképet, s annak segítségével a közúthoz és a vasútvonalhoz igazodva keresik az utat errefelé. – Van-e valami információjuk arról, hogy a túlsó oldalon megszigorították az őrizetet?

– Pontos adatunk vagy tudomásunk nincs, de nyilvánvaló, hogy igyekeznek megakadályozni a tiltott határátlépéseket, és még Romániában elfogni a próbálkozókat. Ehhez pedig természetesen megerősített szolgálat szükséges. – Voltak már szemtanúi olyan esetnek, amikor a román határőrök elfogtak valakit? – Ilyet még nem láttunk, de időnként a határhoz közeli mozgásokból feltételezhető, hogy ez történik. Egyébként amikor mozgolódás van a túlsó oldalon, akkor nekünk is számítanunk kell arra, hogy rövidesen felbukkannak a határt titokban átlépők. – A menekülők miért rettegnek annyira, hogy visszaadják őket? – Tényeket nem tudok arról, mi történik velük, de ijesztő esetekről hallottam. Azt már néhány nappal később a b.-i határátkelőhelyen tudom meg, hogy régebben mindig visszaadták az engedély nélkül Magyarországon maradottakat. Havonta általában egyszer vagy kétszer mikrobusszal kihozták az embereket a közös határra, és még szinte le sem csatolták a kezükről a bilincset, a románok máris agyba-főbe verték őket. Volt, aki nem is élte túl, ott a határon pusztult el, voltak, akik egész életükre nyomorékokká váltak, mások pedig évekig senyvedtek börtönökben, munkatáborokban. A hatalom ilyen mértékű elállatiasodása megszokott és elfogadott gyakorlattá vált odaát, annyira, hogy az se zavarta a pribékeket, hogy a vérengzésnek magyar szemtanúi is vannak. Az utóbbi hónapokban ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Magyarország mostanában elvétve ad csak vissza valakit – de ennek is nagyon gyanús elemnek vagy éppen bűnözőnek kell lennie. Érdekes módon így viszont sokkal kevesebb a látható kegyetlenkedések száma. A közös határátkelő épületében a románok ajtókat falaztak be, új falakat húztak, hogy minél jobban elszigeteljék egymástól a két ország katonáit és vámosait, s minél kevesebb szemtanúja legyen a túloldalon történő kegyetlenkedéseknek. Visszatérve a határőrőrsre; amíg a rendőrségi meghallgatás befejezésére várunk, ismét a politikai helyettessel beszélgetünk. – Ez az ember, akit két órával ezelőtt behoztak, láthatóan kimerült és éhes volt. – Többnyire ilyenek: fáradtak, éhesek, elcsigázottak, de egyszersmind megkönnyebbültek. Megkönnyebbültek attól, hogy magyar földön és biztonságban vannak. Szívesen elfogadják a teát, a felvágottat, a szendvicset, a rántottat, általában ugyanis indulás előtt esznek utoljára, és ha nagyon nagy kerülőkkel és kacskaringókkal kell jönni, bizony hat-nyolc órán át gyalogolnak. Nem mernek megállni, pihenő nélkül, folyamatosan jönnek. Volt már olyan, aki valamelyik határ menti nagyobb városig autóbusszal utazott, és onnan negyven kilométert gyalogolt, mire a mi karjainkban kötött ki. Szóval érthető, hogy a legtöbben nagyon éhesek ezért is, meg azért is, mert köztudomású, hogy Romániában általában nincsen ennivaló. Már érezni a reggelire készülő kalács illatát, amikor a rendőrségi autó mögött elindulunk Debrecenbe. Igaza volt a parancsnoknak, csak azt nem tudni, hogy gyakrabban vagy ritkábban kellene-e kalácsot sütni.

„ÓHAZÁBAN? ÚJ HAZÁBAN?” „...A MAGYARORSZÁGON TARTÓZKODÓ MAGYAR NEMZETISÉGŰ ROMÁN ÁLLAMPOLGÁROKAT, AMENNYIBEN KIZÁRÓ OK NEM MERÜL FEL, AZ IDEGENRENDÉSZETI SZERVEK MUNKAVÁLLALÁSRA IS JOGOSÍTÓ, IDEIGLENES TARTÓZKODÁSI ENGEDÉLLYEL LÁTJÁK EL, AMELYET SZÜKSÉGES IDŐTARTAMIG MEGHOSSZABBÍTANÁK..." (Részlet a tanácsok számára készülthivatalos iratból) Kreol bőrű, fekete, göndör arab, vállig érő hajú, pattanásos arcú angol, törékeny, aranytól roskadozó amerikai, farmeröltönybe bújt erdélyi – a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság előcsarnoka olyan, mint egy nemzetközi repülőtér váróterme. Rengetegen várakoznak itt, ülnek széken, asztalon, radiátoron, ablakpárkányon; a Külföldieket Ellenőrző Osztály ügyfélfogadására jöttek el. Nagy többségük magyarul beszél; ők azok, akik tegnap még Romániában éltek, de mától, holnaptól már Magyarországot szeretnék hazájuknak tekinteni. Ezért vannak itt. Aki ismeri a dörgést, első útja a határról – akár legálisan, akár illegálisan érkezett – ide vezet, hiszen itt adják az ideiglenes tartózkodási engedélyt, itt lehet törvényesíteni a Magyarországon maradást. Benn az irodában Horváth Gergely százados éppen egy fiatal lányt és egy fiút faggat. – Mikor jöttek át? – Tegnap este érkeztünk. Van egy nagybátyám, nála aludtunk. – Hogy jöttek át? – Elindultunk, és jöttünk valamerre. Nem tudtuk biztosan, hogy merre járunk, de amikor megláttuk a magyar katonákat, megnyugodtunk. – A határ közelében laknak? – Nyolc kilométerre, egy kis faluban. – Akkor maguknak van kishatárátlépőjük? – Nekünk nincs. Útlevél nélkül jöttünk. – A szüleik tudtak arról, hogy eljönnek? – Azt tudták, hogy házibuliba megyünk. Az ilyet ott nem lehet megmondani, mert ha valaki megtudja, azonnal följelentik az embert. – Még a szülők is? – Ők persze nem, de jobb óvatosnak lenni, mert véletlenül meghallhatja más is. Az ilyesmivel nem szabad játszani. – Hány évesek? – Húszévesek leszünk mind a ketten. – És miért akarnak Magyarországon maradni? – Itt jobb az élet, mint odaát. – Ezt meg honnét tudja? – Ami ott van, annál minden csak jobb lehet. – Magának mi a foglalkozása? – Marós voltam, és azt mondják, hogy ezzel a szakmával jól lehet keresni. Szeretnék letelepedni, munkába állni, aztán majd csak lesz valahogy. Horváth százados sorban teszi föl az ilyen és hasonló kérdéseket; hihetetlen türelemmel és nyugalommal faggatja a vele szemben ülőket. Sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy

„rendőrstílusban” érdeklődik. Meg is mondom amikor a két fiatalt kiküldi önéletrajzot írni, és az adatlapot kitölteni, hogy teljesen szokatlan ez a hangnem. – Ebben semmi különös nincs, csak bele kell érezni abba a helyzetbe, amiben ezek a szerencsétlenek vannak. Úgy fogom fel, hogy ugyanolyan ember ül az asztal túlsó oldalán, mint ezen. Első látásra mindenkinek bizalmat kell szavazni, nem sokat ér az, ha valaki szúrós szemmel faggatózik. Beszélgetve is minden fontosat meg lehet tudni: azt, hogy ki milyen beállítottságú, kire mennyire lehet számítani, mennyire szavahihető, hogyan fog itt boldogulni. Hamar kiderül, ha valaki nem egészen olyan, mint amilyennek kiadja magát. Már elég régóta csinálom, és az a tapasztalatom, hogy az emberek a valódi arcukat nagyon nehezen tudják eltitkolni. Közben újabb húsz év körüliek ülnek le a szemközti székekre, két műbőr dzsekis, enyhén szőrös, zsíros hajú fiú, olyanok, akiket az utcán vagy az aluljáróban garantáltan igazoltat a rendőr. Az egyik kérdezés nélkül, szinte büszkén mondja: – Útlevél nélkül jöttünk ám! A százados megtörli a szemüvegét, picit gondolkodik, aztán megjegyzi: – Ügyesek voltak. És nem találkoztak román határőrökkel? – Találkozni nem találkoztunk, de ránk szóltak. Talán három méterre lehettek tőlünk. – És mit csináltak? – Az volt a szerencsénk, hogy mi közelebb, már csak másfél méterre voltunk a határtól, és átrohantunk. – Megrémültünk – szól közbe a másik –, hogy ránk lőnek, mert vasárnap is bevittek kettőt, akit vállon lőttek. De a következő pillanatban már magyar földön voltunk, oda meg nem szabad átlőniük. Az izgalmas történet itt véget ér, következnek a rutinkérdések életkorról, lakóhelyről, foglalkozásról, szándékokról, családról; a gépezet beindul, működik: rövidesen újabb két ideiglenes tartózkodási engedély készül el. Egy húsz év körüli, aprócska termetű, jelentéktelen arcú kislány a következő ügyfél. Elmondja, hogy állást már talált, az egyik klinikán fog dolgozni mint ápolónő. Jelenleg a rokonainál lakik, vele együtt jött a vőlegénye, aki autószerelő, és már találtak egy albérletet, ahol kétezer-ötszáz forintot fizetnek majd egy szobáért, de kapnak ágyneműt, nézhetik a televíziót, használhatják a fürdőszobát, a konyhát, sőt még az edényeket és a fűszereket is. A szülők és a testvérek odaát vannak. Azt reméli, egyszer ők is átjöhetnek. Még ők sem tudtak a szökésről, csak az a hét fiatal, akikkel együtt vágott neki a határnak. Nem is volt idejük arra, hogy bárkinek elmondják, mert egyik óráról a másikra döntötték el. Korábban már megfordultak néhányszor Magyarországon; legálisan, kishatárátlépővel jöttek, így pontosan tudták, hogy milyen helyzetbe csöppennek. A kislány elmondja, hogy februárban megkapta az útlevelét, de valami miatt gyanússá vált, és márciusban elvették tőle, ezért kellett így jönnie. Az a véleménye, hogy itt minden más, minden jobb, és emberi hangon beszélnek az emberekkel. – Emberi hangon? Ennyi elég ahhoz, hogy valaki átjöjjön? – szól közbe a százados. – Ezt nem lehet elmondani, ezt érezni kell. A magyarokat gyűlölik, s hogy milyen megalázóan bánnak velük, azt csak az tudja, aki öttel. A beszélgetés végén Horváth százados közli a lánnyal, hogy mindenféle lakcím– Vagy munkahely-változtatás esetén, a tartózkodási engedély lejártakor vagy ha úgy érzi, hogy bármiféle, a rendőrségre tartozó gondja-baja van, akkor be kell jönnie. Átadja a kis igazolványt, újabb romániai magyar maradhat – még ha egyelőre ideiglenesen is – Magyarországon. Hozzám fordulva mondja: – Túl sok illúzió van ezekben az emberekben. Még nagyon kevés időt töltöttek Magyarországon

ahhoz, hogy hiteles, pontos képet kapjanak a valóságról. Én persze mindig elmondom, mire számíthatnak, mire készüljenek, talán egy kicsit még a ténylegesnél sötétebb képet is festek, mégis többen azt mondták, hogy töltsék el kint egy-két hónapot, és akkor engem sem lehetne rábeszélni, hogy ott éljek. Azt is el szoktam mondani, hogy az albérlet drága, a lakáshoz jutás lehetősége szinte a nullával egyenlő, a fizetések meglehetősen alacsonyak, sőt még arra is számítani kell, hogy akadnak magyarok, akik szívesen kihasználják ezt a helyzetet. Volt itt egy házaspár, elmentek egy tanyára dolgozni egy gazdálkodóhoz. Napi tizenkét órán keresztül, reggel öttől este ötig húzták az igát, a szérűben aludtak, az étkezésük rendszertelen és gyenge volt, a gazdálkodó kettőjüknek összesen hétezer forintot fizetett. Szerencsére csak szórványosan fordul elő, hogy valaki ilyen arcátlan módon próbálja meg kihasználni ezeket az embereket, de azért, mint a példa mutatja, ezzel is számolni kell. Ezért szoktam mindenkinek nyomatékosan a figyelmébe ajánlani, hogy több munkahelyet nézzen meg, pontosan tájékozódjon a feltételekről és a fizetésről, hogy ne utólag érje csalódás. Már egy szénfekete hajú, fekete gombszemű, erősen rúzsozott szájú, törékeny asszony ül a széken. Fehér dzseki, kék pulóver, bordó nadrág, tűsarkú szandál van rajta, és sok-sok ezüst nyaklánc, fülbevalók, gyűrűk – feltűnően hosszú, töredezett körmein kopott, rikító lila lakk. Mellette szakállas, barna bőrdzsekis férje: George Michael nagyon rossz kiadása. Várom a szokásos kérdéseket, válaszokat, ehelyett az asszony közli, hogy az útleveléért jött, mert haza szeretne menni. Ennek természetesen semmi akadálya nincs. Horváth százados persze az okokra is kíváncsi. – Lakás nincs, tenger sokat fizetünk az albérletért, állást nem találtam, semmi értelme itt maradni – mondja levegővétel nélkül az asszony. A százados kicsit értetlenül néz, mire az asszony folytatja. – Igen, semmi értelme. Kétezer-ötszáz forintot fizetünk egy kis szobáért, az óvoda a gyerek után hétszáz forint... A munkaközvetítőben ugyan kaptunk néhány címet, de egyik hely sem tetszett, ezért én a gyerekkel hazamegyek, a férjem pedig itt marad. Horváth százados, ha lehet, még értetlenebbül néz, az asszony pedig még nagyobb lendülettel közli: – Igen, itt marad, így határoztunk. Jól átgondoltuk. Lehet, hogy évekig nem fogunk találkozni, de ha megkapja az állampolgárságot, és valami lakást sikerül intéznie, akkor majd a Vöröskereszten keresztül áthozat bennünket. – Szóval arra is felkészült, hogy esetleg öt évig nem találkozik a férjével, és a gyereke az édesapjával? – Öt év biztosan nem lesz, legfeljebb egy-kettő. Annyit meg kibírunk – mondja még mindig teljes határozottsággal az asszony. – Azzal számolt, hogy a hazatérésnek egyéb következményei is lehetnek? – Megérdeklődtem, és azt mondták, hogy menjek nyugodtan, mert nem lesz semmi probléma. Az csak rémhír, hogy sok hazatérőt agyonvernek meg lelőnek, s az se igaz, hogy egy 16 tizenhat éves gyereket a kutyával tépettek szét. Én nyugodtan megyek haza. A százados láthatóan kezd kijönni a sodrából; meg is kér, hogy négyszemközt folytathassa a kihallgatást. Amíg kint várakozom, újabb sorsokat van módom megismerni. A gyűrött arcú, sokat próbált férfi éppen azt meséli a mellette ülőknek, hogy amint átért a határon, mindjárt rágyújtott, és jó hangosan – végre – magyarul kezdett beszélni. A társa megijedt, de ő megnyugtatta, hogy most már szabad beszélni, itt már itthon vannak. Jött a határőr a kutyájával, az mordult egyet, a határőr meg mondta, hogy álljanak meg. Rövid ellenőrzés után bevitték őket a laktanyába, fölvették a jegyzőkönyvet. Kicsit megijedt, amikor visszavitték a határra, de csak azt kellett megmutatni, hogy hol jöttek át.

Hajnalra vagy húszan voltak az őrsön; jött értük egy rendőrkocsi, és az szállította őket a kapitányságra. A sok ezüsttel díszített fekete asszony útlevéllel a kezében távozik, én pedig elárulom feltételezésemet Horváth századosnak, aki nyilvánvalóan nem véletlenül akart négyszemközt beszélni a nővel. Lehet, hogy ez az asszony bizonyos feladatok teljesítése után akar hazamenni? – Nem valószínű, bár aki néhány heti itt-tartózkodás után vállalja a hazatérés kockázatát, az vagy nagyon bátor, vagy tudja, hogy nem kell kockázatot vállalnia. Mégis azt gondolom, hogy itt nem erről van szó, hanem óriási ostobaságról. A hölgy magatartásával már az elmúlt hetekben is voltak apróbb bajaink; kicsit lazán értelmezi a házastársi hűséget, és valószínűleg azért tér vissza Romániába, mert házasságuk teljesen tönkrement, s az új élet kezdeti nehézségeit nem tudták együtt átvészelni, elviselni. – Akkor ez a házasság már odaát sem lehetett túl harmonikus. – Biztosan nem, de talán azt gondolták, hogy jobb körülmények között még megmenthető. Az a véleményem, hogy meggondolatlanul vágtak neki a határnak; ők azok közé tartoznak, akik nem mérték fel jól a lehetőségeket, és téves elképzeléseik vannak Magyarországról. Különböző szóbeszédekre alapozva azt hiszik, hogy itt gyakorlatilag munka nélkül jelentős pénzekhez juthatnak, olcsón lehet élni és lakni, az idő nagy részét az éjszakában, a szórakozóhelyeken, a bárokban tölthetik el. Ez persze nem jön be. Szerencsére igen kevés ilyennel találkoztam, az elmúlt hónapban talán ketten-hárman képzelték így magyarországi életüket. – Gyakori, hogy akár a megélhetési gondok, akár valamilyen megbízatás teljesítése miatt, akár butaságból valaki visszatér Romániába? – Eléggé ritka. Az a helyzet, hogy a visszatérés valamiféle kockázattal jár, különböző szankciókkal kell számolni, ezek pedig félelemmel töltik el az embereket. Három hónap alatt nagyjából ezren fordultak meg itt nálam, közülük talán húszan ha hazatértek. A következő ügyfél ott kezdi, ahol a századossal befejeztük. – Bármit csinálhatnak velem, csak vissza ne adjanak – mondja a pirospozsgás, húsz év körüli srác. – Aki visszakerül, abból többet egészséges ember nem lesz. Az egyik rokonom is átjött, aztán meggondolta magát, hazatért; először kapott egy óriási verést, azóta meg a nagyváradi bíróság pincéjében ül. A néném bement hozzá, de még beszélni sem tudott vele, mert a rokonom nem mert megszólalni. A fiú és társa az az eset, ami miatt egy határőrt megfenyítenek. Ezek a gyerekek ugyanis úgy jöttek át a határon valahol Fülöp és Nyírábrány között, hogy kikerülték a magyar katonákat is. Előző nap kora délután indultak, és estére értek Debrecenbe. A román területen – ahogy ők mondták „kicselezték” a határőröket, magyar terű léten pedig hol tolták, hol hajtották a biciklit. Valahol Fülöp térségében találkoztak egy janicsárral – Romániában így nevezik a határőröket –, köszöntek neki, de az nem szólt hozzájuk semmit, talán éppen azért, mert a kerékpár nyergében nem voltak gyanúsak. Eljöttek Debrecenig, valami rokonnál töltötték az éjszakát, és reggel az első útjuk a rendőrségre vezetett. Ez az eset egy picit több munkát ad a századosnak, mivel ki kell hívni a határőrséget és az állambiztonsági osztály egyik tisztjét is. Amíg megérkeznek, addig is van mit tenni: részletes önéletrajzot írni, a határátkelés helyét lerajzolni, és az adatlapot kitölteni. Egymást váltják az ügyfelek, az előtérben mégis alig csökken a zsúfoltság. Sorra jönnek az újabb és újabb menekültek. Egy középkorú házaspár – arcukon zavart bizonytalansággal – lép be az ajtón; ilyen fajta emberek árulják a piacon a zoknikat és a törölközőket. Riadtak, ijedtek; azt már tudják, mi van mögöttük, de azt még nem, mi vár rájuk. A férfit, aki láthatóan gazdálkodó parasztember, könnyű szóra bírni. – Miért jöttek el Romániából? – Az ennivaló miatt – mondja határozottan. – Bármit akar venni az ember, nincs semmi. Nincs és nincs. Bemegy a húsboltba, csak üres kampókat lát. Még húskonzerv sincs. Ha mégis nagy ritkán

jön valamiféle hús, akkor tojást kell adni érte, másképp nem ad a boltos. De mindig olyankor kap valamit, amikor éppen nem tojnak a tyúkok, vagy tél van, és az ember nem tehet mást, mint a piacon vesz hat-hét lejárt egy tojást, a hentes meg beszámítja hetven bániban. Hát akkor hol vagyunk? Én csak szórjam ki a pénzt, hiába dolgoztam? Aztán meg ha érkezik valami, gyakran már romlott vagy büdös, órákig sorba állsz, aztán mire te következnél, azt mondják, hogy nincs már, elfogyott, nem jut. Áll az ember két-három óra hosszát, elpazarolja a fél napját, és nem kap semmit. – Maga nyilván gazdálkodó ember; gondolom, a ház körül ezt-azt meg tudott termelni. – Ez igaz, de a jószágnak már nem volt miből tápot adni. A kevéske kukoricát kénytelen voltam eladni, hogy edényt, jégeralsót meg patentharisnyát tudjunk venni. – Ezért jöttek el? – Ezért meg azért is, mert nagyon el van nyomva a magyar. De nemcsak a magyar, hanem a szerb, a német, a török is. Csak a románnak és a cigánynak szabad mindent. Ha én például mint magyar önvédelemből megütök egy románt, és az elesik, megsérül, munkaképtelenné válik, akkor rám sóznak tíz évet. Fellebezek, rátesznek még hármat. Ha a cigány vagy a román veszi a kést, és beleszúrja a másikba, kap érte nyolc évet; fellebbez, levesznek belőle hármat. A cigánynak meg a románnak mindent szabad. Ha nem dolgozik, nem abajgatja senki. Ha mi nem dolgozunk csak egy hétig, mindjárt beköpnek, elvisznek kényszermunkára, mert épül egy Dunacsatorna, és oda kell a munkaerő, különösen ha ingyen van... – És ki köpi be magát? – Azt nehéz tudni, mert elég sok besúgó dolgozik a rendőrségnek. Munkás vagy paraszt az is, de megbízott embere a zsarunak. Látja, hogy éjjel összeszedtél két-három szatyor kukoricacsövet; a rendőrt ugyan kikerülted, de a határban vagy az utcán melletted elballagó civilről nem tudod, hogy kicsoda, micsoda; elmentek egymás mellett, ő megismer, beköp, percek múlva már jönnek is, és felforgatják az egész házat. Csak a civil lehetett, mert mással nem találkoztál, ő meg nyugodtan hazaviszi a maga lopott holmiját. – Itt milyen tervei vannak? – Szeretnék dolgozni, és szeretném itt is megszerezni azt, ami odaát már megvolt. – Mit hagytak otthon? – Saját házunk volt, benne minden, ami kellett. Mostanában parkettáztunk, de bútort már nem vettünk, mert közben elhatároztuk, hogy eljövünk. – És a házzal most mi lesz? – Igencsak állami lesz. Beleköltöztetnek majd valami derék román családot. – Nem sokáig – szól közbe az amúgy hallgatag feleség –, mert azon a részen rövidesen minden házat letarolnak. Panelházakat építenek a helyükre. – Egyszerűen jön a dózer, és eltakarítja a házakat? – Igen, és ez ellen se isten, se ember nem tud tenni semmit. Folytatnánk a beszélgetést, de Horváth százados beszólítja a mesélésbe egyre jobban belemelegedő házaspárt. A következő percekben sok hasonló kérdésre válaszolhatnak.

DR. FERENCZI FLÓRA SZÁZADOS, A HAJDÚ-BIHAR MEGYEI RENDŐR-FŐKAPITÁNYSAG IGAZGATÁSRENDÉSZETI OSZTÁLYÁNAK VEZETŐJE – ÍGÉRETÉHEZ HÍVEN – RÉSZLETES MAGYARÁZATTAL SZOLGÁL A KÜLFÖLDIEKET ELLENŐRZŐ OSZTÁLYON TAPASZTALTAKHOZ – Három hónap alatt 866 ideiglenes tartózkodási engedélyt adtunk ki. Természetesen ennél többen kértek ilyet, de voltak, akiket sikerült rábeszélnünk a hazatérésre, mert családjuk gyerekeik otthon maradtak. Persze akadtak, akiket egyszerűen hazaküldtünk, és visszautasítottuk kérelmüket. Azt azért minden állam megválogatja, hogy kinek ad még ideiglenes jelleggel is letelepedési engedélyt, és a nálunk jelentkezők között is voltak bűnözők vagy olyanok, akik tartozásaik, esetleg rendezetlen családi körülményeik miatt szöktek át. Visszaküldtük azokat a fiatalokat is, akiknél kiderült, hogy a szülők tudta nélkül, leginkább kalandvágyból jöttek eí. – Hogyan tudják megállapítani, hogy valaki odaát bűncselekményt követett el? – Természetesen nekünk is megvannak a módszereink, a forrásaink, és igyekszünk nagyon részletesen mindenkivel elbeszélgetni, kikérdezni az ismerősökről, körülményekről, viselt dolgaikról. Nagyon sokan saját maguk ismerik be, hogy odaát milyen bűncselekményt követtek el; gondolom, ezzel is azt akarják, hogy tisztán lássunk. Aki odaát gépkocsifeltörésekben jeleskedett, azt visszaküldtük, elvégre belőlük szép számmal vannak nálunk is. Ugyanakkor viszont ha valakinek éppen tiltott határátlépés kísérletéért van priusza, azt nem kezeljük túl szigorúan. Egyszóval sok információ alapján, differenciáltan alakítjuk ki véleményünket. Akik méltók rá azok megkapják a tartózkodási engedélyt, akiket méltatlannak ítélünk, azok kénytelenek hazatérni. – Ez hogy történik? – Megkérjük, hogy hagyja el az ország területét. Volt olyan esetünk is, hogy valaki a felvett segélyből az átmeneti szálláson részegen tört-zúzott; őt mi vittük ki szolgálati kocsival a határra. Arról, hogy odaát mi történik velük, hivatalos információnk nincs, de időnként riasztó híreket hallunk. Olyanokat, hogy összeszedik őket, és elviszik kényszermunkára, például a Duna-csatorna építésére meg hasonló helyekre; de hogy ebből mennyi az igaz, azt nem tudom. Van, aki viszont azt mondja, hogy semmi bántódása nem esett, még csak nem is szóltak hozzá. Nos, ezek a gyanúsak. Miért nem szóltak hozzá? Ki vagy mi védi őket? Ki és milyen céllal küldte őket? Ezzel számolni kell, mert hát minden állam kihasználná ezeket a lehetőségeket, ha egy ország ilyen jóhiszeműen próbál a menekülteken segíteni. Ezért valószínű, hogy van közöttük, aki ügynöki megbízatással jön át. Mondanom sem kell, igyekszünk kiszűrni ezeket az embereket. – Volt erre már példa? – Ami a számszerűséget illeti, az szolgálati titok. Az viszont nem titok, hogy az állambiztonsági szervek is kihallgatják a menekültek egy részét; elsősorban az illegális határátlépőket meg azokat, akiknek a személyi anyagában valami gyanús, valami tisztázatlan van. – Mindebből az derül ki, hogy az állambiztonsági vizsgálatok ellenére is viszonylag könnyű ideiglenes tartózkodási engedélyt kapni... – A szabály jelenleg az, hogy akinek nincs érvényes úti okmánya, akinek lejárt az itt-tartózkodási ideje, és aki munkáltatói igazolással is igazolni tudja ittmaradási szándékát, az gyorsan hozzájuthat. Ezzel se akarjuk akadályozni, nehezíteni a menekültek helyzetét, mert erre az igazolványra lehet megkapni a munkavállalási engedélyt, amivel egy hetet lehet tölteni az ingyenes átmeneti szálláson. Ez az egy hét pedig nagyon kell az állás- és aibérletkereséshez. – A magyarországi viszonyokat illetően tájékozottak vagy tájékoztatlanok az Erdélyből érkezettek? – Ez nagyon érdekes. A nagy többség pontosan tudja, hogy mi a Magyarországon maradás útja-módja. Pontosan tudják, hogy hol kell jelentkezni, hol lehet élelmet, segélyt, szállást kapni; a rendőrségen is, a tanácsnál is, a menekültszálláson is, a plébánián is legtöbben már név szerint

keresik az illetékeseket. Pedig hivatalos formában az ügyintézés módját nem hoztuk nyilvánosságra, kivéve a Debrecen című várospolitikai hetilap március 4-ei számát, amely majdnem „felhívás keringőre” volt: kicsit úgy festette le a képet, mintha mi hívnánk az Erdélyben élő magyarságot hazánkba. Megszakítva a beszélgetés közlését, egy kicsit bővebben is szól ni kell a Debrecen című lap említett számáról. Mondják erről, hogy bezúzták, betiltották, visszavonták. Mindegyik igaz, és egyik sem. A március 4-i szám címlapján egy ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolás képe volt látható, felette nagy betűkkel két kérdés: ÓHAZÁBAN? ÚJ HAZÁBAN? Mellette pedig apró betűkkel: „Gyorsan átért a hír, hogy a romániai magyarokat nem küldik vissza, azóta számtalan útlevelet és kishatárátlépőt cseréltek a rendőrségek ideiglenes tartózkodási engedélyre...” A lap második és harmadik oldalán fényképes riport tudósított a Magyarországon maradás lehetőségeiről. A riport helyszíne a katolikus plébánia volt. Talán ezzel is magyarázható, hogy a megjelenés napjának délelőttjén a megyei pártbizottság titkára telefonált a lapkiadó vállalat igazgatónőjének, ő pedig a lap főszerkesztőjének, hogy azonnal szedjék össze az utcai standokon lévő példányokat. Csakhogy ekkorra már a mintegy ötezer példányban megjelenő újság eljutott minden előfizetőhöz, az éppen Debrecenben tartózkodó romániai magyarok pedig tízesével-húszasával vásárolták a pavilonoknál, így az utcára kerülés után alig két órával már csak néhány száz példányt sikerült összeszedni. Az esetleges utánnyomás megakadályozására megsemmisítették a még ki nem szállított példányokat, továbbá a betördelt szedést és a nyomdai lemezeket is. Ez a bizonytalanságból és politikai tisztázatlanságból fakadó akció eredménytelennek bizonyult, hiszen a romániai magyarok ennek ellenére olyan hivatalos állami kiadványhoz jutottak, amely pontosan, tényszerűen tudósított a Magyarországra áttelepedés lehetőségeiről. – Az írás mindenesetre kicsit biztatta az ebben gondolkodókat, hogy most már jöhetnek – folytatja a százados asszony –, holott nem célunk és nem érdekünk, hogy bárkit, legyen az értelmiségi vagy szakmunkás, esetleg éppen szakképzetlen fiatal, idecsábítsunk. Mindenkinek ott kell megkapaszkodnia, gyökeret vernie és boldogulnia, azaz otthont találnia, ahol született. Ha valaki erre rajta kívül álló okok miatt képtelen, akkor viszont nem tagadhatjuk meg a segítséget. – Tapasztalatai szerint miért települnek át az emberek? – Elsősorban azért, mert a magyar kisebbség nem élvez azonos jogokat a románokkal. Megkülönböztető hátrányok sokaságát kell elszenvednie. A menekültek kilencven százaléka a családja és mindenekelőtt gyereke jövőjét szeretné biztosítani. Megélhetésben, iskoláztatásban, egzisztencia teremtésben. A maradék tíz százalék nagy többsége a kalandvágyó fiatalok közül kerül ki, akik úgy érzik, hogy Magyarországon jobbak a körülmények, jobb az ellátás, bővelkednek áruban az üzletek, minden kapható, és ezt szeretnék élvezni. – Hogyan fogadta a megye és a város az erdélyi áradatot? – Nagy segítőkészséggel, s még azt is mondhatom, hogy szeretettel. Az ingyenes szállástól kezdve a többféle csatornákon folyósított segélyekig, a soron kívüli ügyintézéstől a díjmentes lakásközvetítésig a helybeliek nagyon sok jelét adták annak, hogy átérzik a szerencsétlen menekültek gondjait. Én olyanról nem is tudok, hogy valakinek azért kellett volna visszatérnie Romániába, mert nem volt pénze, vagy nem volt szállása. Persze azért ez nagyon kényes kérdés, mert az erdélyiek ellátása ma a városi tanács költségvetését terheli, és ez mindenképpen érzékenyen érinti az amúgy sem vastag pénztárcát. Aztán a városnak kell munkahelyről gondoskodnia, a későbbiekben esetleg a gyerekek óvodai, iskolai elhelyezéséről, egészségügyi ellátásról és még több mindenről, miközben sok debreceni lakos évek óta vár lakásra, évekig küzd, mondjuk, azért, hogy a gyereke abba a bizonyos iskolába bejusson... Szóval a későbbiekben okozhat majd feszültséget. – Mi az oka annak, hogy az Erdélyből érkezettek nagy többsége itt marad? Lehet, hogy sokkal jobban fizető álláshoz,esetleg lakáshoz jutna az ország belsejében vagy Egerben, Pécsett, esetleg Sopronban. – E zt egy darabig mi sem értettük, aztán kiderült, hogy Debrecen legfőbb „vonzereje” az, hogy itt

van közel a határ. Alig van példa arra, hogy egyszerre az egész család át tudjon jönni. Vagy a szülők, vagy a gyerekek otthon maradnak, és csak innen tudják a szoros, szinte napi kapcsolatot tartani velük. Nem bíznak a postában, a levél nem jut el a címzetthez, vagy nem felbontatlanul jut el, a telefonokat lehallgatják, és ezért az emberek biztosabbnak érzik, ha az átutazókkal, ismerősökkel üzennek. Ez a fajta „köldökzsinór” döntő érv a Debrecenben maradás mellett. Épp tegnap mesélte egy nagyon helyes fiatal fiú, hogy az édesapja odaát vasutas, és egy itteni mozdonyvezetővel már megbeszélték, hogy ő fogja hozni-vinni közöttük a híreket. – Néhány hét, néhány hónap után érezhető-e valamiféle elégedetlenség az áttelepültek között? – Vannak, akik hosszabb idő után is elégedettek, miután Romániával össze sem hasonlíthatóak az itteni körülmények. Aki viszont bizonytalan a hozzátartozói áthozatalában, egyre feszültebb idegállapotban van, mert most már látja, hogy nagyon távoli az az idő, amikor a családokat egyesíteni lehet. – Vannak-e, akik visszaélnek az ideiglenes tartózkodási engedéllyel? – Akadnak. Két ilyen eset történt, és mindkettő nagyon felháborított. Elláttuk az ideérkező román állampolgárt az ideiglenes tartózkodási engedéllyel, fölvette rá a segélyt a tanácsnál, a Vöröskeresztnél és az egyháznál; ezt szépen elköltötte, aztán hazautazott, és még egy levelet is írt, hogy esze ágában nem volt itt maradni, csupán a pénzét akarta kiegészíteni. Remélem, sok ilyen eset nem fordul elő... – Ez az ideiglenes tartózkodási engedély egy hónapig érvényes. Gondolom, egy darabig hosszabbítgatják, de hát a végtelenségig azt sem lehet. Mi lesz a megoldás? – Erre én is kíváncsi vagyok, mert még nincs határozott állásfoglalásunk, illetve megfelelő jogszabályunk. Egyelőre csak azt vizsgáljuk, hogy a menekülteknek mennyire sikerül beilleszkedniük, van-e magyar befogadójuk, tehát biztos-e szállásuk és munkahelyük. Ha mindezt közjegyzői papírokkal is igazolják, akkor mérlegeljük a végleges tartózkodási engedély megadását ugyanúgy, ahogy ezt a Magyarországon letelepedett más külföldi állampolgárságúakkal tesszük. Akinél nincsenek meg a feltételek, ott egy-egy hónappal meghosszabbítjuk a tartózkodási engedélyt, de ha a menekültnek végképp nem sikerül ötről hatra jutnia, akkor felszólítjuk, hogy térjen haza családjához. Persze ez sem ilyen egyszerű, mert ha egyszer megadtuk az engedélyt az ideiglenes maradáshoz, és közben semmiféle jogszabályt nem sértett meg, és törvénysértés sem történt, akkor ugyan milyen alapon vonhatjuk vissza az engedélyt? Jelenleg még az is nagy gondot okoz, ha igazoló okmányokat, bizonyítványokat, szakmunkás-oklevelet, diplomát, anyakönyvi kivonatot és más hasonló igazolást kérünk, hiszen ezeket nem tudják vagy inkább nem merik áthozni. A végleges letelepedéshez viszont szükség van Románia hozzájárulására is. Ez valóban így van, de minden államnak szuverén joga eldönteni, hogyan bánik az állampolgáraival. Aki akarja, természetesen kérheti a román állampolgársági kötelékből való elbocsátását. Ehhez azonban el kell mennie a román követségre. Az pedig román terület, és nem tudhatjuk, hogy hogyan bánnak vele; esetleg csak megfosztják az állampolgárságától, vagy egyéb szankciókat is alkalmaznak. – Mindez hogyan befolyásolhatja a családegyesítéseket? – Ez talán az egész menekültkérdés legkényesebb része. Mi semmiképpen nem tudunk Romániára hatni. Nem tudjuk, Románia hogyan viszonyul majd ehhez a kérdéshez, előfordulhat például, hogy a Magyarországon tartózkodó szülőket megfosztja a román állampolgárságuktól, ugyanakkor gyerekeiket nem. Egyelőre a Vöröskereszt próbálkozik a családegyesítésekkel, de hosszú évek is eltelhetnek, mire ez sikerül. Ennek pedig az a veszélye, hogy más lehetőség híján elkezdődik a gyermekcsempészés. Már volt példa arra, hogy magyar útlevéllel hoztak át erdélyi gyerekeket, meg arra is, hogy a szülő visszaszökött, és a zöld határon mentette át két kicsi gyerekét. Ezek nem túl jó jelek, mert magukban hordozzák további törvényellenes cselekedetek lehetőségét. – De mi lesz a vége? – Nagyon szeretném én is tudni, mikor és főleg hogyan ér véget ez az egész. Mert egyszer véget

kell hogy érjen. Ha ez a probléma mindkét ország hozzájárulásával, jogszerűen oldódik meg, akkor aki itt marad, áthozhatja vagyonát, megtarthatja értékeit, kapcsolatát a szülőföldön maradt hozzátartozókkal, jogot a társadalombiztosításhoz, a nyugdíjhoz és sok mindenhez, tehát teljes emberként élhet tovább. A mai helyzetben viszont családjuktól elszakadt, minden vagyonukból kisemmizett, magyarságukban mélyen megalázott s alapvető emberi jogaikban korlátozott embereket akarunk különböző igazolásokkal és igazolványokkal felruházni, biztosítani legalább annyi jogot, amennyi az emberhez méltó élethez szükséges. Ezt tehát mihamarább meg kell oldani. A méltányosságot úgy kell értelmeznünk, hogy valóban jogszerűen segíthessünk a Magyarországon letelepedni szándékozó román állampolgároknak.

HÁROM HÓNAP ALATT 4200-AN... „AZ UTÓBBI IDŐBEN, FŐKÉPPEN A MAGYAR NEMZETISÉGŰEK HÁTRÁNYOS MEGKÜLÖNBÖZTETÉSE ÉS AZ ÉLETVISZONYOK ROSSZABBODÁSA MIATT NÖVEKSZIK AZOKNAK A LEGÁLISAN VAGY ILLEGÁLISAN HAZÁNKBA ÉRKEZŐ DÖNTŐ TÖBBSÉGBEN MAGYAR NEMZETISÉGŰ – ÁLLAMPOLGÁROKNAK A SZÁMA, AKIK NEM SZÁNDÉKOZNAK VISSZATÉRNI A ROMÁN SZOCIALISTA KÖZTÁRSASÁGBA. POLITIKÁNK SZERVES RÉSZE A HATÁRAINKON KÍVÜL ÉLŐ MAGYAROK HELYZETÉNEK FIGYELEMMEL KÍSÉRÉSE, ÉRDEKEINEK SZÜKSÉG ÉS LEHETŐSÉG SZERINTI VÉDELME. BELETARTOZIK EBBE A HAZÁJUKAT NYOMÓS INDOKBÓL ELHAGYÓ MAGYAR NEMZETISÉGŰ ROMÁN ÁLLAMPOLGÁROK ÁTMENETI BEFOGADÁSA IS. AZ A CÉL, HOGY – ELSŐSORBAN ÁLLAMI ESZKÖZÖKKEL SEGÍTSÜK BEILLESZKEDÉSÜKET ÉS AZ ADOTT LEHETŐSÉGEINKHEZ MÉRTEN A SAJÁT MUNKÁJUKRA TÁMASZKODÓ, MEGFELELŐ ÉLETKÖRÜLMÉNYEKET TEREMTSÜNK SZÁMUKRA. FONTOS UGYANAKKOR, HOGY INTÉZKEDÉSEINK NE ÖSZTÖNÖZZÉK AZ ÁTTELEPÜLŐT. MINDEN ÉRINTETT VALÓDI ÉRDEKE UGYANIS, HOGY A MAGYAR NEMZETISÉG, KÜLÖNÖSEN ANNAK ÉRTELMISÉGE, SAJÁT SZÜLŐFÖLDJÉN MARADJON.” (Részlet a tanácsok számára készült hivatalos iratból) Parlamenti dolgozószobájában fogad dr. Albrecht László, a Belügyminisztériumfőtanácsosa, akit február végén a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság titkári teendőivel bíztak meg. – Hosszú éveken keresztül a magyar politika csak egyénenkénti elbírálás alapján adott tartózkodási engedélyt Romániából ide települni szándékozó magyaroknak. Miért született 1988 januárjában olyan döntés, hogy intézményesen is lehetővé teszik a román állampolgárok Magyarországon maradását? – Valóban, a múltban az illetékes szervek elsősorban családegyesítés, házasságkötés vagy más ok miatt adtak magyarországi letelepedésre szóló engedélyt. A múlt esztendő végén és ez év elején azonban feltűnően nagy számban érkeztek Romániából útlevéllel vagy kishatárátlépővel olyan román állampolgárok, akik nem kívántak visszatérni hazájukba. Számuk egyre szaporodott, ezért mindenképpen rendezni kellett ezeknek az embereknek a helyzetét, hiszen elhelyezésük, foglalkoztatásuk, szociális és egészségügyi ellátásuk – ha Magyarországon vannak – belpolitikai kérdés, és ez mind nagyobb feszültségeket okozott. Ezt követően hozta létre 1988 februárjában a Minisztertanács az Állami Tárcaközi Bizottságot, a Magyarországon hosszabb ideig tartózkodni kívánó külföldi állampolgárok jogi, munkavállalási, szociális, egészségügyi, társadalombiztosítási és más hasonló gondjainak megoldására. Tagjai azoknak a minisztériumoknak, központi szerveknek a képviselői, amelyek hivatalból kell hogy foglalkozzanak az itt letelepedni akaró külföldi állampolgárok helyzetének rendezésével, így a Belügyminisztérium, a Külügyminisztérium, az Igazságügyminisztérium, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium, a Művelődési Minisztérium és az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal képviselője is részt vesz a bizottság munkájában, sőt a kormány felkérte a Hazafias Népfrontot és a Magyar Vöröskeresztet is, hogy képviseltesse magát. A bizottság nem egyedi ügyekkel foglalkozik, és nem veszi át a külföldiekkel foglalkozó központi és helyi állami szervek hatáskörét. Az a tiszte, hogy kezdeményezze és hangolja össze a szükséges intézkedéseket, és kísérje figyelemmel azok végrehajtását, határozza meg a külföldiek helyzetének rendezésével, társadalmi beilleszkedésük segítésével kapcsolatos tanácsi feladatokat, valamint fogja össze az áttelepülők megsegítésére irányuló társadalmi közreműködést. – Milyen elvek szerint működik a bizottság?Jogszabályokat alkot, vagy belső utasításokkal irányít?

– A bizottság koordinációs feladatokat lát el. A meglévő jogszabályi kereteket eddig még nem kellett átlépni, a jelenlegi jogi keretek között kielégítően rendezhető az itt-tartózkodó külföldi állampolgárok ügye. Annál is inkább, mivel a külföldieket megillető ellátások a munkaviszonyhoz kapcsolódnak, ők pedig zömmel dolgoznak. A bizottság üléseiről emlékeztető készül, ezt megkapják az érdekelt minisztériumok, főhatóságok és tanácsok, és munkájukat ennek az iránymutatásnak a szellemében végzik. A legtöbb feladat természetesen a tanácsoknál jelentkezik. Hiszen ott kell az elhelyezkedés gondjait megoldani, ott adják a szociális segélyt, ott kell biztosítani az egészségügyi és szociális ellátást, a gyermekek bölcsődei, óvodai, iskolai elhelyezését. – Hallgatva önt úgy tűnik, hogy a bizottság sok áttételen keresztül, ennél fogva bonyolultan működik. – Korántsem bonyolult ennek a mechanizmusnak működése, a bizottság tagjai közvetlenül érvényesítik az általuk képviselt szervek tevékenységében a bizottság álláspontját. Sokszor telefonon vagy személyesen beszéljük meg a megoldandó feladatokat. A Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága például gyorsan intézkedett a külföldiek által behozott gépkocsik méltányossági alapon történő vámkezeléséről. Mondok egy másik példát: meggyőződése a bizottságnak, hogy az itt tartózkodó külföldi állampolgároknak elsősorban a munkájukból és nem az esetleges segélyekből kell megélniük. Ezért felkértük az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatalt, hogy a tanácsok és a Munkaügyi Információs Központ bevonásával derítse fel és vegye nyilvántartásba a lehetséges munkahelyeket. Ez szinte néhány nap alatt megtörtént: körülbelül tízezer olyan munkahelyet vettek számba, amelyeket a külföldi állampolgároknak fel lehet kínálni. Emellett kialakult egy jól működő információs rendszer a tanácsi munkaerő-irodák között, továbbá a tanácsok és a Munkaügyi Információs Központ között, s ez jelentősen hozzájárult a külföldiek szakképzettségüknek megfelelő, viszonylag gyors elhelyezéséhez. – Ezek szerint a tárcaközi bizottság és a megyei koordinációs bizottságok szinte naprakészen tájékozottak. Pontosan tudják, hogy az adott kérdésben mit lehet vagy mit kell tenni. De szembetűnő az itt tartózkodó külföldiek tájékozatlansága. Nem gondoltak arra, hogy készüljön a részükre egy olyan írásbeli tájékoztató, amely minden jogukat, lehetőségüket pontosan tartalmazza? – Erre nem gondoltunk, de nem is szándékozunk ilyen kiadványt készíteni, mert még a látszatát is el akarjuk kerülni, hogy ösztönözzük az áttelepülést, egy ilyen tájékoztatónak pedig ez lenne a hatása. Egyébként a külföldi bármikor, bármilyen őt érintő, lényeges kérdésben pontos tájékoztatást kaphat a tanácsi és rendőri szervektől. – Az elmúlt három hónapban hány erdélyi magyar kapott ideiglenes tartózkodási engedélyt hazánkban? - Május közepéig körülbelül 4200-an jutottak ehhez az okmányhoz. Nagy többségük magyar nemzetiségű, kétharmaduk férfi, kilencven százalékuk szakképzett – ezen belül tíz-tizenöt százalék az értelmiségi –, életkoruk szerint pedig: a nagy többség húsz és negyvenöt év közötti, tehát munkaképes korú. – Ezt a 4200 menekültet még elfogadhatónak, vagy a vártnál kevesebbnek, illetőleg többnek tartják? – Úgy gondolom, hogy ez a nagyságrend még nem okoz megoldhatatlan gondokat, de ennek a kétszerese esetleg már feszültségeket teremthet például az elszállásolásban és a munkahelyek biztosításában. – Kifejezné számokkal is, hogy hány erdélyi menekültet bír még el az ország? – Nem, mert nincs ilyen szám. Szeretném ismét hangsúlyozni, hogy mi semmiféle módon nem akarjuk ösztönözni az áttelepülést, ezt nem tartjuk megoldásnak és a jelenlegi helyzetet-a dolgok normális rendezéséig-egyfajta átmeneti állapotnak tekintjük. – Ez azt jelenti, hogy ha túl sokan jönnek, akkor egyszer álljt kell mondani?

– A bizottság foglalkozik azzal, hogyan kezeljük az áttelepülés ügyét, ha jelentősen meghaladná a jelenlegi nagyságrendet. – Milyen elképzelések vannak? – Még nincs végleges döntés, erre tehát érdemben jelenleg nem tudok válaszolni. – Sok kérést visszautasítottak az elmúlt három hónapban? – Erre az idegenrendészeti szervek tudnak számszerű választ adni, de aki nem minősül érdemtelennek, tehát nem büntetett előéletű, nem folytat munkakerülő életmódot, vagy nem kalandvágyból követett el tiltott határátlépést, s szilárd elhatározása, hogy nem kíván visszatérni Romániába, az megkapja a tartózkodási engedélyt. – A nemzetközi sajtó óriási érdeklődést tanúsít a magyar magatartás iránt. Jó ez nekünk? – Valóban rendkívül nagy a külföldi érdeklődés. Bár a bizottságnak nem kis megterhelést jelent a tájékoztatás, de ezt vállalni kell a nyílt és pontos információ érdekében. Az mindenképpen hasznos, ha a külföldi újságírók tényszerűen tájékoztatják a nemzetközi közvéleményt a magyar kormány intézkedéseiről, az állami, társadalmi és egyházi szervek ilyen jellegű tevékenységéről. Mivel az ország pillanatnyi gazdasági helyzetéhez, teljesítőképességéhez viszonyítva mi mindent megteszünk, hogy az Erdélyből érkezettek a magyar állampolgárokéhoz hasonló színvonalú ellátásban részesüljenek, így nincs miért szégyenkeznünk a világ előtt: a helsinki záróokmány szellemében, az emberiesség követelményeinek megfelelően cselekszünk.

INGYEN SZÁLLÁS, MELEG FÜRDŐ, MELEG KAJA – hét napig A JELLEGTELEN RENDŐRSÉGI IRODÁBAN MOST EGY ENYHÉN ŐSZÜLŐ HAJÚ, KLEOPÁTRA-FRIZURÁS, KÖZÉPKORÚ NŐ FOGLAL HELYET; EGYKORI SZÉP VONÁSAIT ARCA MÉG MA IS ŐRZI. KEZEI ÁPOLTAK, RUHÁJA KISSÉ DIVATJAMÚLT, DE TISZTA, GONDOZOTT: KELLEMES KÜLSEJŰ ASSZONY. MELLÉ ÜL TIZENÉVES, LÓFARKAS, SZŐKE KISLÁNYA ÉS JÓL MEGTERMETT, MOSOLYGÓS, HÚSZ ÉV KÖRÜLI FIA. – Ez a teljes család? – kérdezi a százados. – Mindannyian itt vannak? – A férjem és a nagymama hiányzik – mondja az asszony. – Ők az áldozatai annak, hogy mi itt vagyunk. A lányommal mi már néhány napja átjöttünk, a fiamnak tegnap sikerült. Azért kaptuk meg az útlevelet, mert a kislányomat tavaly itt, Debrecenben műtötték a klinikán, és most a további gyógykezeléssel indokoltuk a kérést. Tizenöt napig voltam bent szinte reggeltől estig, mire megadták az útleveleket. – És a férje? – Neki egyelőre semmi esélye sincs. Egy vállalatnál bérelszámoló, nemrég múlt ötvenéves. A nagymama nem dolgozik, csak a háztartást vezeti. Egy állami tömbházban laktunk; korábban volt saját lakásunk, de tavaly lebontották, mert most a város központját rombolják szét, hogy a régiből semmi se maradjon meg... – Mennyi volt a jövedelmük? – A férjemnek kétezer-négyszáz lej, az enyém kétezer-ötszáz. A gyerekek még tanulnak, a fiam kereskedelmi iskolába járt esti tagozatra, a kislányom egy szakiskolában keramikusnak tanult. Afiam már ma délelőtt talált állást: a Délibáb Áruházban fog dolgozni mint eladó, a kislányomnak még tanulni kell, de előtte egy újabb műtét vár rá itt, a klinikán. – Hol fognak lakni? – Az elmúlt napokban rokonainknál voltunk. Most, hogy megjött a fiam, megpróbálunk valami albérletet keresni. – Az elég drága lesz – állapítja meg a rendőrtiszt. – Tudom, körülbelül négyezer forint. Mások már mondták. De csak keresünk annyit a fiammal, hogy ki tudjuk fizetni. – Magának már van munkahelye? – Még nincs. Odaát kirakatrendező voltam. Itt eddig az ÁFÉSZ-nál érdeklődtem, de csak akkor vehetnének fel, ha valami üresedés lenne. – Tessék érdeklődni a Moziüzemi Vállalatnál meg a Centrum áruházban is; ezeken a helyeken elég sok az ilyen jellegű munka – javasolja a rendőrtiszt, majd átnyújtja az adatlapokat. A papíron, amely a külföldi állampolgárok tartózkodási engedélyének meghosszabbítására szolgál, a legegyszerűbb adatok szerepelnek: név, születési hely, idő, állampolgárság, foglalkozás, lakcímek, útlevélszám, határbelépés helye és ideje s a legutolsó rovatban egy mondat: „Kérem a tartózkodási engedély meghosszabbítását.” Alatta néhány sornyi hely az indoklásnak és az aláírásnak. A család kitöltötte az adatlapokat, megírta a részletes önéletrajzot, Horváth százados pedig folytatja a kihallgatást. – Végleg Debrecenben akarnak maradni? – Egyelőre mindenképpen. A műtétet itt kell elvégezni, leginkább ezért is jöttünk. Nagyon féltem, hogy a kislányom nem kapja meg az útlevelet, pedig őt mindenképpen meg kell operálni. Akkor határoztam el, hogy eljövünk, amikor nap mint nap hiába vittem a papírt a hivatalba, mindig

visszadobták azzal, hogy az ő betegségét Romániában is lehet gyógyítani. Egyetlen ilyen kórház van Bukarestben, az is katonai, azt tehát civil nem veheti igénybe, és nagyon kezdetleges, amit ott csinálnak. 1 987-ben nagy küzdelmek után sikerült átjutnunk, és amikor itt, a klinikán az orvosok meglátták a kislányomat, kétségbeestek, hogyan hanyagolhattuk el ennyire a dolgot. Pedig nem mi hanyagoltuk el, mert vittem én mindenhová, csak nem ismerték fel, hogy mi a baja. A klinikán adtak egy papírt, hogy fél éven belül vissza kell jönni a második műtétre. Akkor ezzel a papírral mentem a milíciára; ott azt mondták, nem érdekli őket a papír, várjam ki a soromat. A szabadságom a rendőrségen telt el. A végén ő megkapta az útlevelet, én nem. Az sem érdekelte őket, hogy ha valakit megoperáltak, azt ápolni kell. Addig sírtam-ríttam, amíg nekem is megadták, és hát szerencsére a fiamnak is sikerült, mert... – Ő hogy kapta meg? – A nagymama is, ő is tíz napot ült a rendőrségen, és egyfolytában könyörögtek. – Amikor átadták az útlevelet – szól közbe a fiú –, a rendőr csak annyit mondott, hogy rohadjak meg. – Magyar volt a milicista? – Nem, de tudott magyarul is. Csak akkor beszélt magyarul, ha valaki másképpen már sehogy se értett semmit. – Ha túl leszünk a műtéten – folytatja az édesanya –, lehet, hogy elmegyünk Debrecenből, mert itt a zsebünkhöz mérten minden borzasztó drága. – És addig hol fognak lakni? – Azt hallottam, hogy van valami bölcsőde vagy óvoda, amit néhány napig igénybe lehet venni. – Ott egy hétig maradhatnak ingyenesen, naponta háromszor kapnak enni, felfrissíthetik a ruhatárukat, és még valami segélyben is részesülhetnek. Horváth százados még részletesen és pontosan elmagyarázza, hogy hol található az átmeneti szállás, átadja az ideiglenes tartózkodásra jogosító engedélyeket, és hozzáteszi, hogy bármi gondjuk-bajuk akadna, jöjjenek vissza nyugodtan. Az előcsarnokban érem utol őket, és tüstént megegyezünk, hogy kísérőül szegődöm melléj ük az ál bérlet-és álláskeresésben, a munkakönyv kiváltásában és a segélyek felvételében. Első utunk abba a bizonyos bölcsődébe vezet, az Ifjúság útra, amely néhány hete az erdélyi magyarok ideiglenes szállásaként működik. A lakótelep közepén, áfákkal szegélyezett kis utcában áll az 1970-es években szokásossá vált, jellegtelen stílusú épület. Ez a bölcsőde, amelyet – miután kevés a környékbeli gyerek – már hónapokkal ezelőtt bezártak. A kapun belül két-három ember beszélget – nem nehéz kitalálni, hogy ők is romániai magyarok –, az ajtó tárva-nyitva, a folyosó végén néhányan a televíziót nézik, elöl, a fal mellé szorított asztaloknál egyesek beszélgetnek, mások esznek. Az egésznek olyan a hangulata, mint egy balatoni üdülőnek rossz időben. A bejárat mellett balra egy hirdetőtábla, rajta mindenféle fontos tudnivaló: házirend, tájékoztató és töméntelen mennyiségű állásajánlat. Az egyik tanyás gazda gazdálkodót, az autószerelő segédet, az építési vállalkozó kőművest, a Rába Vagon- és Gépgyár gépi forgácsolót, öntőt, lakatost, hegesztőt és szerszámkészítőt keres; teljesítmény szerinti bérezést, szállást, üzemi étkezéshez hozzájárulást és egyszeri szociális segélyt kínál. A Mecseki Ércbányászati Vállalat tudatja, hogy a vájárok havi átlagkeresete 26 486 forint; a legmagasabb havi kereset 48 999 forint, a legmagasabb hűségjutalom 90 864 forint. A vájárok mellett segédvájárt, csillést, föld alatti lakatost, föld alatti villanyszerelőt is szívesen fölvennének. A munkásszállón havi százharminc forintért kétágyas szobát adnának, és tízéves munkavállalói szerződés esetén egy év után önálló lakást is biztosítanának. A soproni Pamutgyár szövőnőket keres hat-nyolcezerért, a Diósgyőri Gépgyár lakatosokat, kovácsokat – megegyezéses bér szerint –, a Mecseki Szénbányák pedig a föld alatti munkára jelentkezőknek speciális kedvezményeket: szénjárandóságot, áramdíj-kiegészítést, két éven belül lakást és

védőruha-juttatást ígér. Az állásajánlatok mellett egy-két kézzel írott levél is található. Egy férfi például Érdről küldte a sorokat: egyedül maradt, szívesen befogadna a házába egy erdélyi magyar családot. A „mi” családunk – anya és két gyereke – egyelőre nem az elhelyezkedési lehetőségeket vizsgálja, hanem a gondnokot keresi. A jó kedélyéről már az erdélyiek körében is híressé vált Szabó Ferenc fehér köpenyben, két pléddel a hóna alatt érkezik, és láthatóan még örül is a legújabb lakóknak. Némi büszkeséggel rögtönzött tájékoztatót tart, amely szerint az átmeneti szálláson hét napig teljesen ingyenesen lehet lakni, a tiszta ágynemű és a meleg fürdő természetes, és a napi háromszori, finom, jó meleg ételért sem kell fizetni. A család pillanatnyi zavarát jókívánságokkal hidalja át, közli, hogy mindenben igyekszik segíteni, és mindenkit barátként kezel. Aztán megmutatja az első szobát – ez lehetett a bölcsőde egykori foglalkoztatója -; most olyan, mint egy közepes méretű kórházi kórterem: egymás mellett sorban fehérre festett vaságyak, mellettük pedig kis éjjeliszekrények. Sajnálkozik, hogy most az összes családos szoba foglalt, így a nagyfiú kénytelen külön, a férfihálóban lakni, az anya és lánya pedig a női szoba két egymás melletti ágyára kerül. – Nem probléma, a lényeg az, hogy egy födél alatt vagyunk – mondja az édesanya a fiúnak –, itt legalább nem a földön fekszel. A férfiháló után benézünk a nők szobájába is: a legtöbb ágy üres, nincs rajta ágynemű. A gondnok máris mondja, hogy jelenleg huszonnyolc lakójuk van; persze akadtak napok, amikor telt ház volt, mind a nyolcvan ágyban aludtak. Amíg az ágyneműért, a törölközőért, a szappanért és a mosóporért megyünk, megmutatja a fürdőszobákat, a mellékhelyiségeket; a mosógépet és a centrifugát is lehet használni. Az ágyneműraktárban példás rendben állnak a lepedők, paplanok, párnahuzatok; valóban frisset, tisztára mosottat kap mindenki. A gondnok még az ágyazásban is segít, szakértőként magyarázza, hogy először alulra egy pléd kerül, rá egy szép fehér lepedő, arra a másik, fölülre megint egy pléd, és máris lehet az ágyba bújni. A szoba „régi” lakói hátra se fordulnak, csak ülnek az ágyukon; ők ugyanezt néhány nappal ezelőtt már végigcsinálták. A folytatás is a kialakult recept szerint történik: a gondnok lajstromba veszi az új lakókat, majd további útravalókat ad. – Először elmennek a Beloiannisz utcába, a Városi Tanács egészségügyi osztályára, ahol egy kis segélyt kapnak. Utána a Béke utca 36. szám alá, ahol a munkavállalási engedélyt vehetik át, majd a megyei Vöröskereszt következzen, a Centrum áruház mellett, ahol szintén segélyt adnak; és menjenek el a Béke úti plébániára is, Tímár atyához, ő is tud egy kis pénzzel segíteni. A gondnok időközben már megszervezte további programunkat is, és most csak arra figyelmeztet, hogy az igazolvány mindig legyen kéznél, mert valamennyi helyen szükség lesz rá. Már indulnánk, amikor Szabó úr a homlokára csap: – Lehet, hogy éhesek! Gyorsan üljenek le, és ebédeljenek! A kisablakon húslevest és sertéspörköltet adnak ki, a család tagjai jóízűen elfogyasztják; még váltanak néhány ismerkedő szót is az asztalnál ülőkkel, aztán irány a tanács és a plébánia.

AD-E REAGAN ÖTMILLIÓ DOLLÁRT? MÁR A RENDŐRSÉGI VÁRÓBAN FELTŰNT EGY NAGYON ÁPOLT, TÖRÉKENY, SZŐKE ASSZONY, INKÁBB INNEN A NEGYVENEN, MINT TÚL; VÁLLÁN LAZÁN ÁTVETVE EGY TÜRKIZKÉK VAJBŐR DZSEKI, FRIZURÁJA A LEGUTOLSÓ DIVAT SZERINT FÉLHOSSZÚRA TÉPETT, SMINKJE AKÁR A REVLONNÁL IS KÉSZÜLHETETT VOLNA, SZÓVAL SEMMIKÉPPEN SEM ILLETT A ROMÁNIAI MAGYAROK KÖZÉ. PEDIG MINT KÉSŐBB KIDERÜLT, Ő IS ERDÉLYI MAGYAR, CSAK ÉPPEN AZ UTOLSÓ HÚSZ ÉVET AMERIKÁBAN TÖLTÖTTE. AMIKOR AZ ARANYBIKA SZÁLLÓBAN LEÜLTÜNK BESZÉLGETNI, CSAK AZT KÉRTE, HOGY NEVE NE HANGOZZÉK EL, MERT MINDMÁIG RENDSZERESEN HAZALÁTOGAT ERDÉLYBE, ÉS NEM SZERETNÉ, HA HOZZÁTARTOZÓINAK VALAMI BAJA ESNÉK. – 1969-ig én is Erdélyben éltem. Az egyik testvérem levelezett egy magyar kislánnyal, és egyszer valami olyat írt neki, hogy a románok cseréptöredékekből próbálnak egy soha nem volt történelmet felépíteni maguknak, mert nincs múltjuk, nincs történelmük, s ami van, arra se lehetnek büszkék. Ezt a levelet a rendőrök elolvasták, elkobozták, és a bátyámat kegyetlenül megbüntették érte. Huszonhét éves korában hat év börtönbüntetésre ítélték, amit a nagyenyedi fegyházban kellett letöltenie. Egymás után több házkutatást tartottak nálunk. Idegileg már nem lehetett bírni az állandó zaklatásokat, és azt mondtam a másik bátyámnak, még ha az életünkbe kerül is, vágjunk neki a nagyvilágnak, mert nekünk már nincs mit vesztenünk. Lidérces álmaimban még a mai napig is azt álmodom, hogy üldöznek, szököm, bújok; ilyenkor reszketve és csuromvizesen ébredek. Magyarországon keresztül jutottunk Ausztriába, ahonnét fél év után Amerikába kerültem, és ott hamarosan férjhez mentem. Mi kaptunk menedékjogot, mert nekünk el kellett hagyni Erdélyt. Irtunk összevissza, a Vöröskereszthez meg mindenkihez, végül kiengedték édesanyámat meg a húgomat, és amikor kiszabadult, a bátyámat is. 1976-ban egy Erdély melletti tüntetést szerveztek New Yorkban, és a rádió bemondta, hogy aki segítene borítékokat címezni, hívjon fel egy bizonyos telefonszámot, így kerültem bele az Erdély-mozgalomba. Sok tüntetést szerveztünk, még a magyar korona visszaadásáért is. Akkor Washingtonba mentünk, és azt mondtuk, hogy ez a magyaroké, adják vissza az országnak. Egy másik korona még most is Bécsben van; ezt a szultán ajándékozta Bethlen Gábornak. Ez is bánt engem, hogy miért ott van, és miért nem Magyarországon. Én mindenért kiállok, ami magyar, és ami a magyar jogokat védi. – Ez az Erdély-mozgalom hogyan fejlődött? – Mi kezdettől fogva az emberi jogok hirdetői voltunk; azt vallottuk, hogy Romániában nem a románok, hanem a magyarok szenvedik a legnagyobb elnyomást. Ezenkívül működik egy munkacsoport – Action Committee a neve –, ennek is a tagja vagyok. Az amerikai magyar szövetséggel közösen nemrég tartottunk egy fogadást a Fehér Ház különtermében, ott megszavaztuk, hogy írunk egy levelet Reagan elnöknek, s kérjük: a húszmillió dolláros személyes keretéből adjon ötmillió dollár segélyt Magyarországnak, hogy ezzel is megkönnyítse az ide menekülő erdélyiek letelepedését. Még nem tudom, megkapjuk-e az ötmillió dollárt, de a kérésünknek azzal is szeretnénk nyomatékot adni, hogy a képviselőktől meg a szenátoroktól támogató aláírásokat gyűjtünk. Minden elismerésünk a magyar államé, hogy volt bátorsága Romániával szemben így kiállni az erdélyi magyarok mellett. De nagyon sajnáljuk, hogy mindez pont most szakadt az ország nyakába, amikor úgyis éppen elég baja van a gazdaságával, a hitelekkei meg a kölcsönökkel. Hát ez pont most nem hiányzott. Ha ez néhány évvel ezelőtt történik, akkor az egészen más lett volna. Ma viszont nagyon kell Magyarországnak a pénz, azért fordultunk az elnökhöz, és azért szervezünk gyűjtési akciót Amerikában. Láttam itt a tévében is, hogy van egy csekkszámla, amire be lehet fizetni. – Gondolja, hogy Reagan a Vöröskereszt számlájára fogja átutalni a pénzt? – Ő biztos nem, de lehet, hogy lesznek majd olyanok, akik erre fizetnek be. A gyűjtésekkel ugyanis általában az a baj, hogy ahol két magyar összejön, ott általában háromféle vélemény van. Amerikában azt mondják az emberek, ha csak úgy, az államnak átutalják a pénzt, akkor senki sem

tudja, hogy azt mire használják fel, még az is lehet, hogy fegyvereket vesznek rajta. Ezért jó, hogy a Vöröskeresztnek be lehet fizetni; ilyen formában szívesebben adakoznak az emberek. – De ezt a pénzt miért nem a Romániában élő magyarok megsegítésére fordítják? - Isten ments! Én mint erdélyi hallani se akarok róla, mert tudom, hogy minden cent Ceausescu zsebébe vándorolna! Próbáltunk mi már csomagokat is küldeni az erdélyi magyaroknak, de azok rendre visszajöttek, mert állítólag Ceausescu kijelentette, hogy Románia nincs rászorulva a segélyküldeményekre. Ötmillió dollárt a románok kezébe adni? Szó sem lehet róla: Az a pénz csak a magyaroknál lenne jó helyen. – Még az eleién mondta, hogy rendszeresen hazalátogat Erdélybe. Nem kockázatos egy kicsit? – De igen. Éppen ezért New Yorkban a mozgalmunk mindig pontosan tudja, mikor megyek oda, és ha valami történne velem, akkor ők rögtön intézkednének. Egyébként leginkább attól félek, hogy visszafordítanak a határtól, pedig nagyon-nagyon sok szegény rokonom úgy vár, mint a Messiást. – Amerikai állampolgárként is fél Romániában? – Félek, mert bármerre járok, mindenhová követnek. Tudja, ilyen hosszú bőrkabátos alakok, akik még a melegben is ezt viselik, és nem tisztes távolságból követik az embert, hanem örökkön-örökké a hátában vannak. A bátyám, aki megjárta a börtönt, az elmúlt tíz évben egyszer jött haza, de azt mondta, soha többet, mert nem bírja idegileg, hogy a kopók a nyomában lihegnek. Én próbálok nem gondolni erre. Nem bujtogatni, nem lazítani megyek, politikáról sem beszélek, csak a rokonaimat látogatom meg. Meghallgatni persze meghallgatom és nagyon sajnálom őket, amikor elmondják, hogy milyen félelemben élnek, de hát a szájukat nem foghatom be. – És itt, Magyarországon? – Én soha nem csináltam semmi olyant, ami ártana Magyarországnak. Az én anyám itt lakik, nem is lenne hajlandó máshol élni, és amikor megkerestek a bős–nagymarosi erőmű dolgában, akkor azt mondtam, hogy rám ne számítsanak, mert ez veszélyezteti az én hazajövetelemet. – Amerikából önök hogyan ítélik meg a Romániában kialakult helyzetet? – Nagy aggodalommal figyeljük az exodust, ezt a nagy emigrációt, mert félünk, hogy mindez leginkább Ceausescu malmára hajtja a vizet. Aztán Magyarországnak is épp elég baja van most, de annak örülünk, hogy a hivatalos szervek ennek ellenére sem akarják, hogy a menekültek továbbmenjenek Nyugatra. Romániának ma már semmiféle tekintélye nincs Amerikában. 1976-ban, a legelső tüntetéseknél még azt mondták, hogy bezárt kapukat döngetünk. Elég volt, ha megjelent ott Nadja Comaneci, az az édes pofa kis tornászlány, és a közhangulat máris Románia mellett volt. A Los Angeles-i olimpiára nem jöttek el a magyarok, a románok viszont igen. Akkor még a képviselők sem akartak szóba állni velünk. Azt mondták, hogy a románok nyugat-pártiak, és nem kommunisták. Szóval abban az időben nagyon nehéz dolgunk volt. Szerencsénkre azonban az akkori bukaresti nagykövetünk tiltakozásul lemondott, mert az amerikai állam nem akarta tudomásul venni a román elnyomást és azt, hogy Ceausescu milyen kegyetlenül bánik nemcsak a kisebbséggel, hanem a saját népével is. A volt nagykövet lett a vezetőnk, szónokolt a tüntetéseken, tiltakozó beadványokat írt, és végül a képviselőházat is sikerült meggyőznie, hogy Ceausescu csak kifelé játssza el a független politikust, a nagy Amerika-barátot. Ő derítette ki azt is, hogy a románok a nekik eladott magas színvonalú technológiát továbbadták más országoknak. Mindennek a következménye lett végül, hogy az Egyesült Államok Romániával szemben felfüggesztette a legnagyobb kedvezményelvét. – Említette, hogy most valami tüntetésre készülnek. – Június 23-án lesz Washingtonban egy nagy tüntetés Erdély mellett. Most már igazán nem lehet behunyt szemmel vagy ölbe tett kézzel tűrni, hogy a magyarok csak vonulnak kifelé Erdélyből, Ceausescu pedig továbbra is csinálja, amit akar. Az államokból autóbuszokkal jönnek a tüntetők; tizenkét órakor találkozunk az obeliszknél, elsétálunk a Fehér Ház előtt egészen a képviselőházig.

Ott a lépcsőn találkozunk a velünk szimpatizáló képviselőkkel, és ők mondanak beszédeket. – Az Amerikába szakadt magyarság hogyan ítéli meg a két szocialista ország között keletkezett viszályt, amire korábban nem volt példa? – Pontosabban arra nem volt még példa, hogy két szocialista ország a világ nyilvánossága előtt vállalta volna, hogy konfliktusba keveredett egymással. Ez a mostani helyzet kétségtelenül szokatlan és meglepő, de Magyarországot most úgy emlegetik az USA-ban, mint a szabadság bajnokát. Még a szélsőjobboldaliak is, akik egyébként kígyót-békát kiabálnak a kommunizmusra, azok is kalapot emelnek és elismeréssel adóznak, hogy Magyarország a barátságot is kockáztatva vállalta a Romániában élő magyarok megvédését és befogadását. Az amerikaiak szerint Gorbacsovnak Magyarország mellé kellene állnia ebben a krízisben, és nem kitüntetést adni Ceausescunak. Mindenesetre ami az elmúlt három hónapban itt történt, az nagyon megnövelte Magyarország tekintélyét a világban. „NAPONTA FEL KELL VENNI A KERESZTET..." Az ismerős családnak – anyának és két gyerekének – üres a zsebe, így hát első utunk a tanács egészségügyi osztályára vezet, ahol a hírek szerint némi segélyhez lehet jutni. Az irodában a három íróasztal között egyetlen nő szaladgál: hol a telefonhoz ugrik, hol valami iratot keres, hol meg sebesen jegyzetel. Beköszönünk, és csodák csodája, nem mordul ránk, hogy várjunk, amíg szólít. Ehelyett hellyel kínál, elveszi a három kis igazolványt. Pillanatok alatt kiderül, hogy a család szabályosan, rendes útlevéllel érkezett, az ideiglenes tartózkodási engedélyt már megkapták, szállásuk is van, és már a munkahely után is jártak. Ennyi ismerkedő beszélgetés után nem rubrikákkal teli iratok tömegét kell kitölteni, mindössze egy sima papírra vezeti fel a legfontosabb adatokat, egy előre gépelt, néhány soros átvételi elismervényt írat alá, és máris az asztalra számol egészen pontosan kétezer-hétszáz forintot. Még sajnálkozik is, hogy csak ennyit adhat, de hát sok a menekült, és kevés a pénz. Apró jelet tesz a tartózkodási engedély hátuljára, ebből mindenki tudhatja, hogy ők már részesültek a tanácsi segélyből, tehát többé nem jár. Ezt hangsúlyozza is, de azért halkan hozzáteszi: ha nagyon nagy bajban lennének, jöjjenek csak újra. Az asszony és a gyerekek zavarban vannak, s noha úgy viselkednek, mintha A HIVATAL ügyintézése a világ legtermészetesebb dolga lenne, azért érződik rajtuk, hogy ami az elmúlt percekben történt, az ő életükben még soha nem fordult elő. A tanácstól a plébániára igyekszünk. Szégyen, nem szégyen, a cél ugyanaz: némi pénzhez jutni. Alig két sarok, és a Béke út közepén, egy múlt század végén épült, földszintes, kopottas ház előtt állunk meg, a kapu fölött kis bádogtábla, felirata: Szent Anna Plébánia. Az első ajtón éppen egy férfi lép ki, feltehetően hasonló céllal járt itt. A plébánia irodájában a Debrecen-szerte jól ismert Tímár atya fogadja mosolyogva a jövevényeket, akik szemérmes hangon közlik, hogy egy kis segélyt szeretnének kapni. A plébános bólint, s mondja, hogy ennek semmi akadálya, hiszen eddig már legalább nyolcszázán kaptak támogatást, és a következőkkel sem tesznek kivételt. Tímár atya sem titkolja, hogy érdekli a család sorsa, és néhány kérdést megkockáztat. – A kedves férje otthon maradt? – Sajnos csak így, szétszakadva tudtunk átjönni. – Jól meggondolták? – Igen. A gyerekek érdekében döntöttünk így. – Számoltak a családegyesítés nehézségeivel is? - Igen, de azt reméljük, hogy ez belátható időn belül megoldódik. – Mit gondol, mennyi idő alatt? – Remélem, hogy két-három év alatt sikerül. – Szívből kívánom, hogy így legyen, de félő, hogy a két-három esztendő erre nem lesz elegendő.

Nem ijesztegetni akarom önöket, de azt tudom, hogy a Nemzetközi Vöröskeresztnek nincs kényszerítő hatalma, csak kérhet. Hogy aztán erre a kérésre a románok miként reagálnak, nem lehet tudni. A bosszúnak az is egy módja lehet, hogy a családegyesítéseket a végtelenségig húzzák-halasztják. És azt tudják-e, hogy a lakás nálunk is komoly gond? – Ezért jöttünk ide, mert nem tudjuk miből kifizetni az albérletet. – Amit mi adhatunk, az csak egy csepp a tengerben. Abból a nyolcszáz emberből, aki már itt volt, néhány többször is visszajött. Ők mondták el: nem gondolták, hogy ennyi nehézséggel kell megküzdeniük. Nem azért, mert a magyar kormány vagy a magyar nép nem akar segíteni, hanem azért, mert ebben az országban most sok a nehézség, a gond. Erre tehát nagyon készüljenek fel. Ha a legszebb álmaik nem úgy válnak valóra, ahogy azt elképzelték, akkor ne az országra, ne a kormányra nehezteljenek. Ezt ígérjék meg! – Már többször voltunk Magyarországon, és tisztában vagyunk a dolgokkal. – Bocsásson meg, de más vendégnek lenni valahol, és más beállni a sorba, és naponta felvenni a keresztet, hogy Jézus szavait használjam. Ez nagy különbség. Itt mindenért küzdeni kell. – Odaát is küzdöttünk. – Nem lebeszélni akarom önöket, csak óvni attól, hogy az esetleges csalódások lelki törést okozzanak. Ezért is hívom fel minderre a figyelmüket. Ezerötszáz forintot tudok adni, és van itt bőséggel ruha is. Igaz, nem a legutóbbi párizsi divat szerintiek, de nem is nagyanyáink holmija. Itt tessék aláírni ! – mutat Tímár atya a nagy könyv egy rubrikájára, és már köszönünk is el. Két házzal, arrébb, ismét egy állami hivatalban vagyunk. Itt adják a munkavállalási engedélyeket, itt állítják ki a munkakönyveket. A gépezet a magyar bürokráciában szokatlan módon úgy működik, mintegy Doxa óra. Senki sem cifrázza, senki sem bonyolítja, az ügyintéző átveszi a tartózkodási engedélyeket, megkérdez néhány fontos dolgot, és máris hozzákezd a munkakönyvek kitöltéséhez. Eközben a család a falakra kifüggesztett állásajánlatokat vizsgálgatja. Kirakatrendezői hely kellene, ilyen ajánlat viszont itt egy sincsen. Mondja is az édesanya a tanácsi dolgozónak, aki máris fejből sorolja, hol érdemes próbálkoznia. Például az ÁFÉSZ-nál, az Élelmiszerkiskernél, a Centrum áruháznál, de még a maszek butikosokat sem fölösleges megkérdezni. Elkészülnek a munkakönyvek; járjuk hát végig a felsorolt helyeket! Egy tágas, világos pincében táblákat festenek, betűket vagdosnak; ez az ÁFÉSZ műhelye. Az édesanya elmondja, mi járatban van, mire az egyik munkás neveket sorol, közös ismerősökről érdeklődik. Kiderül, hogy néhány évvel ezelőtt még ő is Erdélyben élt, így pontosan tudja, érzi, mekkora a gond. Segíteni azonban nem tud, mert napokkal ezelőtt betöltötték az egyetlen üres állást is. Tippjei azért vannak, hová érdemes menni, s kit kell ott keresni, hol van még némi esély arra, hogy a szakmában elhelyezkedhessen. A város túlsó végén, egy másik műhelyben próbálkozunk. A vezető, Kozma Mihály itt is készséges, csak éppen pillanatnyi jót nem tud mondani. Hely nincsen, legfeljebb esély van, mivel az egyik fiatal most jelentkezett kirakatrendezői iskolára, és hasikerül a felvételije, akkor az ő helyét be lehet tölteni. (Kirakatrendező szakra évente körülbelül ezren jelentkeznek, és jó ha nyolcvanat felvesznek.) Amennyiben mégis sikerülne, akkor tessék jönni; igaz, túl sok pénzre nem lehet számítani, a fizetés háromezer-hatszáz forint körül lesz. A részlegvezető látja, hogy ezt az összeget még egy erdélyi magyar is elképesztően csekélynek tartja, és mentegetőzve teszi hozzá, hogy itt kétezer-hétszáz forintért is dolgoznak érettségizett lányok. Ő viszont arra kíváncsi, hogyan fizetik ezt a munkát Romániában. Az asszony válasza megdöbbenti a vezetőt: huszonnégy évnyi munkaviszony után kétezer-hatszáz lejt kapott, erre még rájött némi pótlék meg kiegészítés, így a legjobb hónapokban háromezret keresett. Kozmát láthatóan érdeklődővé teszi a huszonnégy éves szakmai gyakorlat, mondja is, hogy boldogan dolgozna együtt nagy tapasztalatú szakemberrel, tehát mindenképpen maradjanak kapcsolatban, s amint erre lehetőség adódik, alkalmazni fogja. És az sem biztos, hogy csak

háromezer-hatszáz forintért, mert a bérgazdálkodás segítségével talán többet is tudnak adni, különösen akkor, ha egy új munkatárs mégse jönne el hozzájuk, akit ugyan már kikértek az egyik cégtől, de határozott választ még nem kaptak, és még nincs itt. Ezzel a biztatással válunk el, és szándékosan nem emlegetem azt a bizonyos mondást, miszerint ígéretekkel tele a padlás. Dolgozni kell, de lakni is. Az átmeneti szállás csak egy hétre jelent fedelet, ezért ennyi idő alatt albérletet is kell találni. A Ságvári utcában nagy nyilak vezetik az embert az Otthon elnevezésű albérlet-közvetítő irodába. Az egykori szabóműhelyben már régen varrhattak öltönyt; az üzlethelyiséget évek óta egy nyugdíjas özvegyasszony használja, ő az iroda vezetője és összes alkalmazottja. Az egész városban csak Erzsi néninek ismerik, és legendák keringenek segítőkészségéről, jó szándékáról. Most sem tagadja meg önmagát: nagy gyakorlattal és sok beleérzéssel faggatja az asszonyt s a két gyereket. Amikor kiderül, hogy legfeljebb háromezer forintig egy fürdőszobás „főbérlős” szoba megfelelne, kartonok sokaságátveszi elő, és sorolja a címeket, feltételeket, árakat. Egy hatvanéves bácsi például fejenként ezer forintért befogadna egy családot a saját Erzsébet utcai házába, de ott nincs fürdőszoba. Egy másik idős férfi hölgyeket látna szívesen; egy szeneskályhával fűthető bútorozott szobáért, konyhahasználattal, fürdőszoba nélkül ezernyolcszáz forintot kérne három személytől. Volna egy szoba-konyhás, előszobás, központi fűtéses lakás a Kis Sámuel utcában is, rezsivel együtt kétezer forintért, de tisztálkodni csak az udvari szabad kútnál lehet. Az édesanya nemcsak a közeli műtét miatt, hanem egyébként is ragaszkodik a fürdőszobához, és amíg ezt a dossziét tanulmányozza, Fajta Mihályné, alias Erzsiké néni mutat nekem egy borítékot, rajta két cím, és benne egy kulcs. – Ezt Kárpáti Jánosné hagyta itt-mondja-, és bármelyik, Romániából jött magyar menekültnek odaadhatom. A lakás itt van a Belvárosban, nem kell érte fizetni semmit, aki kapja, addig használhatja, amíg nem talál magának megfelelő végleges megoldást. Kárpátiné elköltözött a gyerekeihez, csak azért, hogy segíthessen. És nem ő az egyetlen. Nagyon sokan gondolkodnak ugyanígy, és ingyen szállást adnak. – Gondolom, ezek a legrosszabb albérletek, olyanok, amelyeket pénzért alig-alig lehet kiadni. – Nagyon téved! Ezek rendes, szép, tiszta lakások. Nem azért adják ki, mert másnak nem kell, hanem mert együtt éreznek ezekkel a szerencsétlen emberekkel. – Nem hiányzik nekik az a pénz, amitől most elesnek? – De, nagyon! Annyira azonban mégsem, hogy ne segítsenek! Én is adtam a városnak a sajátomból ötvenezer forintot. Befizettem az egyszámlára. – Na de ötvenezer forintért fél évet kell dolgozni... – Talán még többet is. Az én itteni bevételeim ugyanis ötven-száz forintos tételekből jönnek össze, de nem kérek pénzt a diákoktól sem. Igen, borzasztó nehezen jön össze ötvenezer forint, napi tizenkét órát dolgozom érte, mégis odaadtam. – Talán magának is élnek hozzátartozói Erdélyben? – Nekem odaát senkim sincs, de hogy valakinek el kelljen menekülnie az otthonából, otthagyva mindenét – és nemcsak a tárgyakat, hanem a halottait, emlékeit is, mindent –, ennél kegyetlenebbet el sem tudok képzelni. Ezen a nagy fájdalmukon szeretnék én is könnyíteni egy kicsit. – Gondolom, magának is vannak gyerekei, és nekik sincs meg mindenük. Miért nem ők kapták ezt a pénzt? Vagy miért nem magának vett rajta ruhát, bundát, ékszert? – Engem nem érdekel bunda, ékszer és ruha. Én vacsorára csak egy adag ételt tudok megenni, magamra csak egy ruhát tudok felvenni, és sokkal jobb, ha mindenkinek legalább egy van, mint hogy néhány embernek száz, másoknak meg semmi. A gyerekeim is megértették; azt mondták: anyuka, tegye ahogy jónak látja. A család még írja a címeket, meghányják-vetik egy-egy bérbeadó ajánlatát. Láthatóan terjedelmes a kínálat, lesz miből válogatni. Erzsi néni is segít, sok tulajdonosról és lakásról tud mondani valami

fontosat. – Vannak, akik kikötik, hogy erdélyieket nem fogadnak? – Előfordul. Akad, aki fél tőlük, attól tart, hogy nem tudja kitenni őket a lakásból, mert a közjegyző előtt befogadó nyilatkozatot kell aláírnia, hogy vállalja értük az anyagi és erkölcsi felelősséget. Ettől néhányan megijednek. De a nagy többség olyan, mint a Kutor Laci bácsi, aki viszont csak erdélyieknek hajlandó kiadni a szobáját. Vagy a Papp József, akinél már három hónapja ingyen lakik egy család. A játékteremben dobhártyaszaggatóan csörögnek, kattognak, pörögnek, szirénáznak a gépek. Tizenéves kölykök nyomkodják a gombokat, a csikk az asztal szélét égeti, trágárságok röpködnek a levegőben, a bábeli hangzavarban alig lehet szót érteni. A helyiség meglehetősen lepusztult, a falról omladozik a vakolat, a földet borító linóleum egyetlen hatalmas hamutartó, és a vécébe csak ládákon átmászva lehet kijutni. Az egyetlen nyugodt hely a sarokban egy kis asztalka. Itt ül Papp József. Napbarnított, ősz hajú, kopaszodó, hatvanöt körüli férfi. Láthatóan nem zavarja a káosz és zaj. Amikor elmondom, mi járatban vagyok, jót nevetve kezdi el mesélni megismerkedését jelenlegi lakótársaival. – Jöttek be a terembe, én meg elkezdtem magyarázni nekik, hogy melyik játék hogyan működik, milyen érme kell hozzá, mit lehet nyerni. Látom ám, hogy nagy zavarban vannak. Aztán az ember kiböki, hogy szívesen játszanának, de jobban szeretnének lakni valahol. És Erzsiké nénitől kapták a címemet, hátha én tudok segíteni. 1920-ban én is menekültként kerültem Magyarországra. Édesapám vasutas volt Érmihályfalván, és el akarták helyezni a Regátba, azaz a Kárpátokon túli román területre. Éjszaka édesanyámat, bátyámat meg engem átdobott a határon, és Nyírbárányba mentünk. Ha jól emlékszem, egy Sikula nevű néninél laktunk fél évig, egy földes szobában. Néhány héttel később apám is átszökött, és később már a magyar vasútnál dolgozott. Az a földes szoba, az a néni akkor a mi életünket mentette meg, és én tartozom ezért annyival, hogy ha tehetem, én is segítsek. A régi albérlőm nemrég ment el, egyedül lakom, úgy fogadtam be őket, mint a saját családtagjaimat. Mondtam nekik, hogy nem kell fizetniük semmit, ők az én új gyerekeim. Amikor ide bejöttek, az összes vagyonuk a rajtuk lévő ruha volt. Én nem csak szobát adok nekik, hanem ágyneműt, törölközőt: mindent, ami az élethez kell. A baj csak az volt, hogy a szoba pici; mondtam is a velük lévő kislánynak, hogy neki nem jut hely. Ő elsírta magát, könyörgött, hogy ne küldjem el, elalszik a földön, a padlón is. Na, mondom, van egy fotelágy a kamrában, ha befér, akkor azon elalhat. Az elmúlt hetekben nagyon összemelegedtünk, sokszor vacsorával várnak haza, vasárnaponkint együtt megyünk csavarogni, és még a névnapomon is megköszöntöttek. Amikor nem vagyok otthon, az egész lakást használják, az én szobámban nézik a tévét, ott találkoznak az ismerőseikkel. Teljesen nyugodt, vagyok, megbízom bennük. Mind a hárman a klinikán dolgoznak, és amint valami fedél lesz a fejük fölött, elköltöznek. Biztos vagyok benne, hogy talpra állnak újra. Papp József lakása egy lakótelepi toronyház harmadik emeletén van. A csengetésre negyven körüli, riadt tekintetű férfi nyit ajtót. Józsi bácsira hivatkozom, mindjárt nagyobb lesz a bizalma, és betessékel a szobába. Az ágyon egy termetes, szelíd, középkorú asszony ül, a széken egy gyönyörű, húsz év körüli, filigrán kislány. Olyanok így, mint akik még leülni is alig mernek, hiszen bármelyik pillanatban felállíthatják őket, bármit megtehetnek velük. A szoba az átlagos magyar ízléssel van berendezve: középpontban a fekete-fehér televízió, mellette a jellegtelen szekrénysor, a túlsó oldalon pedig a kihúzható rekamié. Ez Józsi bácsi szobája. – Maga el sem tudja képzelni, hogy mekkora segítség az nekünk, hogy ingyen lakhatunk – mondja a férfi. – Egy szál ruhában jöttünk át, három hónapja dolgozunk, már vettünk mosógépet, centrifugát, hűtőszekrényt, gázpalackot, talán nemsokára egy kis bútorra is telik, és ha megkapjuk az ígért szükséglakást, akkor el tudunk indulni az életbe. Jóska bácsi egy drága ember, úgy bánik velünk, mint a gyerekeivel: ha vesz valamit, mi is eszünk belőle... A múltkor még fényképet is csinált rólunk. – Említette azt a szükséglakást. Hogyan, kitől kapnák?

– Beadtuk a kérvényt a tanácsnak. Először azt mondták, hogy nem vagyunk jogosultak rá. Egy másik ember meg fölvette a telefont, megkérdezte a főnökét, és bevette a papírunkat. Csak egy százforintos okmánybélyeget kellett vinni hozzá. Azt mondta, hogy ősz felé érdeklődhetünk a szükséglakás felől. Akkorra talán a gyerekeket is át tudnánk hozni. – Őket otthon hagyták? Hát a kislány nem a maguk gyereke? - Nem, ő a bátyámé. A mi két gyerekünket meg most a bátyám neveli. Csak valahogy sikerülne áthozni őket! Éjszakákat nem alszunk, minden gondolatunk arra jár, hogy mi van velük, meddig kell nélkülük lennünk. Már voltunk a Vöröskeresztnél, ott azt mondták, megpróbálják, de ne nagyon reménykedjünk. – Mekkorák a gyerekek? – A nagyobbik kilenc, a kicsi négyéves. – Akkor ők még nem is értik igazán, hogy mi történt. – Értik ők már pontosan! Amikor eljöttünk, a kicsi odajött hozzám, és kérdezte, mikor érünk haza. Mondtam neki, hogy sokáig nem jövünk, Magyarországon maradunk, és majd ők jönnek utánunk. A négyéves meg azt válaszolta, nem baj apu, kivárjuk, ameddig mi is odamehetünk. – Miért jöttek el? Mi volt az a szörnyű ok, ami miatt még a gyerekeket is elhagyták? – Ott nagyon nehéz a sors. Semmibe se veszik az emberi jogokat, mi pedig szeretnénk a gyerekeknek szebb jövőt teremteni. Ezért vállaltuk ezeket a megpróbáltatásokat. Magyarul már szinte lehetetlen volt megszólalni is, mi pedig a gyerekeinket magyarul szeretnénk iskoláztatni. Sokszor egyszerűen nem tudtunk nekik enni adni. Az ember hajnalban beáll a sorba kenyérért vagy húsért, három műszakban dolgozik, aztán újra csak ennivaló után rohangál. Volt olyan, hogy reggel nyolckor odaálltam a kenyérbolt elé, és délután kettőkor adtak egy fél kenyeret. Május elsején reggeltől este hatig álltunk sorba, már besötétedett, de mégsem kaptunk kenyeret. – Gondolom, azt azért már látják, hogy itt sem lesz könnyű az élet. – Az én pénzem tisztán négyezer-ötszáz forint, a feleségemé háromezer-nyolcszáz. Ha nagyon takarékosan élünk, sok mindenre jut, sokkal többre, mint odaát. – Na de egy lakásért tíz-tízenkét évig is kell dolgozni. – Ezt is hallottam már, de odaát a mi házunkat is lerombolják. A város szélén van, és pont beleesik a fölszámolási programba. – Kapnának viszont helyette bérlakást. – Az igaz, de mi kertes házhoz szoktunk, nem akarunk panelházban élni. – Maguk még boldogok lesznek, ha egyszer Magyarországon panelházban, a saját lakásukban lakhatnak. – Az biztos, hogy boldogok lennénk, különösen ha már a gyerekek is velünk volnának. De valahogy csak kibírjuk addig is... Erzsi néni, a lakásközvetítő persze olyanokról is tud, akik igyekeznek kihasználni az erdélyi magyarokat. A szobát olcsón vagy ingyen adják, de kemény kerti munkát, sok trógerolást, a ház környékének rendben tartását kérik a fejében, és ezeknek a munkáknak bére bizony több lenne, mint az albérlet ára. Amióta megnőtt a kereslet az albérletek iránt, az árak is megemelkedtek. Egy normális szobáért ezerháromszáz-ezerötszáz forintot kell fizetni, ha ketten lakják, akkor legalább kétezret. Ez így, első hallásra nem sok, de tudni kell, hogy az erdélyi magyarok nagy átlagban havi háromezer-ötezer forint fizetésért dolgoznak. Akik tehetik, főbérlő nélküli lakásba költöznek. Egy ilyennek a havi bére viszont öt-tízezer forint körül van.

E.-ék is ezt a megoldást választották. Az egyik lakótelepen, egy négyemeletes ház földszintjén ötezer-ötszáz forintot fizetnek a főbérlő nélküli két szoba összkomfortért. Az ő érkezésük már-már legendává vált. A házaspár kishatárátlépővel jött Magyarországra, aztán a férj visszament, kikötötte az istállóból a lovakat, fölültette rá a két gyereket, és nekivágott a határnak. Ági, a kétéves kislány, négyéves fiútestvére elbeszélése szerint elkezdett „nyivákolni", erre apja a nyakába ültette, a kislegény meg a ló hátán utazott. Átjöttek egy nagy árkon, kiértek a kövesútra, és ott már magyar katonák voltak. Az apa rájuk szólt, hogy oltsák el a lámpát, mert megijednek és elszaladnak a lovak. Beültették őket egy autóba, a lovakat bekötötték egy közeli tanya istállójába, és az egész éjjel tartó út után megérkeztek Debrecenbe. Laktak az átmeneti szálláson, vagy három albérletben, most meg ebben a lakásban. A férfi gépkocsivezető, a feleség egy bölcsőde konyháján dolgozik, ketten tízezer forintot keresnek. Ennek a fele elmegy a lakásra, a többiből eddig élelmet meg ruhát vásároltak. Nagy terveik vannak: egy tanyát szeretnének bérelni, és ugyanúgy jószágot hizlalni, mint odaát. Napok óta a környéket járják, sok portát megnéztek már, de mindegyik vagy nagyon drága, vagy nagyon lepusztult, romos volt, úgyhogy a keresést folytatják a saját, magyar rendszámú, tizenkét éves Zsigulijukkal. Ezt már itt, a két ló árából vették. Vásároltak két heverőt, egy szekrénysort, két széket és egy asztalt is. Nem szívesen mondják el, hogy ezeket miből. A végén azért kibökik, hogy áthoztak negyvenezer lejt, amit valaki egy az egyben átváltott nekik. A lakásban példás a rend és a tisztaság, az asszony hófehér frottírköntösben, a gyerekek pedig tiszta tréningruhában vannak. Újra meg újra szóba hozzák, hogy nagyon drága ez a lakás, mihamarább venni kellene egy kis tanyát, ehhez viszont kölcsönre volna szükség, amit az OTP a menekülteknek egyenlőre nem ad. – Ha az itt megvolna nekünk, amit odahaza hagytunk, akkor semmi gondunk nem lenne – mondja elgondolkodva a férfi. – Tavaly építkeztünk, emeletes házat csináltunk, még nincs bepucolva, de a központi fűtés már működik, lakni lehet benne. A ház mögött van egy nagy csűr, tizenhárom méter hosszú, tizenegy méter széles, négy méter magas, ezzel is terveim voltak. Miért hagytam ott? Megérte? Nem érte meg? Már vannak olyan hangok, hogy a mi falunkat is lerombolják, azt meg, hogy én egy barakkházba költözzek, nem bírnám ki. Otthagytunk mindent, most nem is tudom, mi van a házzal, de ahogy én a Ceausescu elvtárs szavaiból kivettem, ő személyesen fogja megnevezni azokat a falvakat, amelyeket el kell tüntetni a föld színéről, és biztos, hogy magyar falu nem marad ki a sorból. A mienk teljesen tiszta magyar, csak a rendőr román. – Nálunk elég soká lesz, mire emeletes házat építhet, de ha sikerül, akkor azt senki se fogja lerombolni. - Hol vagyok én még attól, hogy házat építhessek! Egy kis tanyával is beérném. Néztem egyet itt, Debrecentől tizenöt kilométerre, a kövesúttól legalább egy kilométerrel beljebb van, és semmi más nincs rajta, csak egy kis vályogház. Az egészért százhúszezret kérnek, ez nagyon sok. A rendesebb porták meg háromszázon felül vannak, azokhoz szólni se tudok. Nem tudom, mi lesz... Csak az jut valamire, aki próbálkozik is. Szüntelenül járni kell, ha kidobnak az ajtón, visszamenni az ablakon, aztán majd csak lesz valahogy. Én úgy látom, Magyarországon sem könnyű az élet, de itt legalább esély van a boldogulásra. Láttam embereket, akik csirkét tartanak, libát, birkát, és két-háromszázezer forintokat keresnek. Én is valami ilyenen töröm a fejem, ezt csináltam odaát is. De azt is látom, hogy akinek itt százezer forintja van, az még nem nagyon ugrálhat. Röpködnek a milliók. Mi nagyon messze állunk ettől, nem is ábrándozhatunk ilyenről, de azért valahogy csak el kell indulni. Biztos, hogy rengeteget fogunk dolgozni, de megcsináljuk. – Sok rossz tapasztalatot szerzett Magyarországon ? – A hivatalos ügyintézésben semmit. Azokat viszont nem hallgatom meg, akik mindig arról beszélnek, hogy rosszul mennek itt a dolgok, és egyszer még nagy baj lesz. Én tudom, hogy miben éltem odaát... Ha nem boldogulunk, azt csak magunknak köszönhetjük, és nem az országnak. A főbérlő nélküli ötezer-ötszáz forintos lakásból vissza az albérleti irodába. Az anyának és két gyermekének már hosszú címlistája van, és úgy beszélgetnek Erzsi nénivel, mintha örök idők óta ismernék egymást. Éppen ott tartanak, hogyan kell a kukoricamáiét készíteni, meg lehet-e a fekete retekből főzeléket főzni. Az albérleti iroda vezetője közben szorgalmasan telefonál, ismerőseit

kérdezi, nem tudnak-e valami jó állást az édesanyának és a nyári szünetre a kislánynak. Közben újabb erdélyi menekültek érkeznek, mi pedig elindulunk albérletnézőbe. Az első cím egy kilencedik emeleti lakás, valahol a lakótelep sűrűjében. A csengetésre fiatal lány nyit ajtót: hamar kiderül, hogy asszony a javából, egyszer már el is vált. A hároméves gyerek ott játszik a kisszobában, a barát pedig egy szál gatyában éppen kávét főz a konyhában. Zavar azért nincs, a lakás tulajdonosa mutatja a szobát, tágas, világos, szépen berendezett; semmi hiba nincs benne, csak éppen az ára borsos egy kicsit, háromezer havonta és a rezsi. Szinte mentségként teszi hozzá a fiatalasszony, hogy az előző lakók – igaz, a fűtés miatt – ennél még többet fizettek, és természetesen konyhát, fürdőszobát, mindent lehet használni. Az édesanyának láthatóan tetszenek a körülmények, talán már az összeggel is megbarátkozott, amikor kiderül, hogy a szoba nem azonnal, hanem csak egy hónap múlva foglalható el, amikor a jelenlegi lakó, egy egyetemista elköltözik. Ez pedig nagy baj, mert a családnak néhány nap múlva el kell hagynia az átmeneti szállást. A fiatalaszony erre egészen szokatlan ajánlatot tesz: ha nincs más megoldás, ő a szüleihez költözik, és akkor az első hónapban az ő szobáját lakhatják. Mindenki rövid gondolkodási időt kap, mi pedig megyünk a következő címre. A házmester lakásban – amint megtudják, hogy egy háromtagú családról van szó – már nem is akarják kiadni a szobát. Korábban mindig csak egy lakójuk volt, és félnek attól, hogy nagyon sokan lennének az amúgy is szűk lakásban. A következő címen, ahol a tulajdonos nagyothalló, csak délután öt és hét óra között lehet érdeklődni. A bácsi erre az időre beteszi a fülébe a nagyothalló készüléket, és így meghallja a csengetést. A nem túl ígéretes előjelek után kellemes meglepetés maga a lakás. Átlagos berendezésű, de láthatóan szépen karbantartják. A magányos férfi rendszeresen takarít, féltő gondját viseli kis birodalmának. Itt is a bérrel van baj: személyenként ezer forintot kell fizetni havonta. Az mindenesetre látható, hogy elfogadható színvonalú fürdőszobás lakást háromezer forintnál sokkal olcsóbban nem fog találni a „mi” családunk. Még elmegyünk néhány címre, de sok eredményre nem jutunk. Az egyik szoba nyirkos, a másikhoz nincs fürdőszoba, a harmadik négyezer forintba kerül, a negyediket néhány órával ezelőtt adták ki. Már öreg este van, és kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy végleges, megnyugatató megoldás egyelőre nincsen. – Mit gondol, hol fognak lakni? – kérdem az édesanyát. – Előbb-utóbb majd csak találunk. Nagyon jó ez az egy hét az ingyen szálláson, mert így van időm keresgélni.

A DELEGÁCIÓ NEM ÉRKEZETT MEG AZOKNAK AKIK A TARTÓZKODÁSI ENGEDÉLY MEGSZERZÉSÉNEK LEHETŐSÉGE IRÁNT ÉRDEKLŐDNEK, ELSŐSORBAN A KÖVETKEZŐKRE SZÜKSÉGES NYOMATÉKOSAN FELHÍVNI A FIGYELMÜKET: – AMENNYIBEN CSAK MAGYARORSZÁGRA ÉRVÉNYES ÚTIOKMÁNYUK VAN, NEM KAPHATNAK ENGEDÉLYT HARMADIK ORSZÁGBAN TÖRTÉNŐ TOVÁBBTANULÁSRA; – JELENLEG NINCS ESÉLY ARRA, HOGY ROMÁNIÁBAN MARADT CSALÁDTAGJAIK MAGYARORSZÁGRA JÖHESSENEK; – ALIG VAN LEHETŐSÉG A MUNKAVISZONYUKAT, SZAKKÉPZETTSÉGÜKET IGAZOLÓ ROMÁNIÁBAN MARADT OKMÁNYAIK KÉSŐBBI, HIVATALOS ÚTON TÖRTÉNŐ BESZERZÉSÉRE, UGYANAKKOR A SZAKKÉPZETTSÉGET MEGKÍVÁNÓ, SZIGORÚ ALKALMAZÁSI FELTÉTELEKHEZ KÖTÖTT MUNKAKÖRÖKBE (ORVOS, EGÉSZSÉGÜGYI SZAKDOLGOZÓ, MÉRNÖK STB.) CSAK EZEK BIRTOKÁBAN HELYEZKEDHETNEK EL; – IGEN NEHÉZ HOSSZABB TÁVON IS MEGFELELŐ LAKÁSKÖRÜLMÉNYEKET TEREMTENI...” (Részlet a tanácsok számára készült hivatalos iratból)

DR. VIRÁGH PÁL, A HAJDÚ-BIHAR MEGYEI TANÁCS VÉGREHAJTÓ BIZOTTSÁGÁNAK TITKÁRA, A MEGYEI KOORDINÁCIÓS BIZOTTSÁG ELNÖKE AZ ELMÚLT HÓNAPOKBAN AZ ERDÉLYI MENEKÜLTEK KÉRDÉSÉNEK EGYIK LEGJELESEBB HAZAI SZAKÉRTŐJÉVÉ VÁLT. FEBRUÁR VÉGÉTŐL KEZDVE NAPI RENDES MUNKÁJA MELLETT RENDKÍVÜL SOKAT FOGLALKOZIK AZ ERDÉLYBŐL ÉRKEZETT EGYES EMBEREK GONDJAIVAL, BAJAIVAL, EMELLETT AZ ÁLTALÁNOSAN MEGOLDANDÓ FELADATOKKAL A MUNKAVÁLLALÁSUKTÓL A SZÁLLÁSHOZ JUTÁSIG, A KÖZEGÉSZSÉGÜGYTŐL A GYÓGYÍTÓ ELLÁTÁSIG, A SZOCIÁLIS TÁMOGATÁSTÓL A TÁRSADALOMBIZTOSÍTÁSIG, A BÖLCSŐDEI, ÓVODA) ELHELYEZÉSTŐL AZ ISKOLAI OKTATÁSIG MINDENNEL, AMI AZ ERDÉLYBŐL ÉRKEZETTEK IDEIGLENES MARADÁSÁVAL ÖSSZEFÜGG. BESZÉLGETÉSÜNKRE IS CSAK EGY KORA REGGELI ÓRÁN KERÜLHET SOR, KÉSŐBB UGYANIS EGYIK TANÁCSKOZÁS A MÁSIKAT ÉRI; AMIÓTA TART EZ AZ ÁLLAPOT, IGENCSAK MEGHOSSZABBODTAK A MUNKANAPOK, IDŐNKÉNT BELELÓGNAK AZ ÉJSZAKÁBA ÉS A HÉTVÉGI PIHENŐBE IS. – Magánemberként hogyan élte meg 1988 tavaszának három nehéz hónapját? – Ez a furcsa szituáció, ugyanúgy, ahogy szinte mindenkiből, belőlem is kiváltotta az együttérzést. Amikor az ember segíthet, akkor kevésbé veszi észre, hogy fáradt, úgyhogy még jól bírom. Ebben a helyzetben nehéz különválasztani a magánembert a koordinációs bizottság elnökétől, nekem természetes így is meg úgy is, hogy tőlem telhetőén mindent megteszünk munkatársaimmal együtt, hogy könnyítsünk ezeknek az embereknek a sorsán. Legyen fedél a fejük felett, legyen értelmes munkájuk, megélhetést biztosító, tisztességes jövedelmük. Minél előbb sikerül ez, annál hamarabb kapaszkodnak meg, és tudnak a saját lábukra állni. Igaz, mindez rengeteg elfoglaltsággal jár, az is igaz, hogy mostanában sokszorta tovább dolgozom, mint a hivatalos munkaidőm, de rengeteg az egyéni érdeklődő, a mindenféle gonddal-bajjal hozzánk forduló ember. – Hazai viszonyainkról mennyire tájékozottak az Erdélybőlérkezettek? – Vegyes a kép, hiszen odaát csak szájhagyomány útján terjed a hír. Hivatalosan semmit nem lehet megtudni, esetleg csak a magyar rádió és a televízió műsoraiból meg az átcsempészett lapok írásaiból, de azért ezek nem annyira konkrétak és pontosak, nem teljesen azt mondják és írják, amire az átjönni szándékozó kíváncsi. Talán csak a Debrecen című lapnak az a bizonyos március eleji száma tartalmazott tényszerű információkat a kérdés itteni kezelésével, ügyintézésével kapcsolatban. Aki leszáll a vonatról vagy az autóbuszról, mégis tudja, hogy hol, melyik utcában adják az igazolást, a segélyt, a szállást, a legtöbben már név szerint keresik az illetékeseket. Ennek egyszerűen az a magyarázata, hogy bármekkora odaát a bizalmatlanság, az emberek azért csak kifaggatják egymást. A mi ügyintézőink egyébként, foglalkozzanak akár segéllyel, akár szállással, minden fontosabb kérdésre választ tudnak adni. – De mellesleg mindig újabb és újabb kérdések merülnek fel, s idő kell, mire kialakul a hivatalos álláspont. Ilyen például mostanában az, hogy lehet-e romániai menekülteknek itt házasságot kötni. Vagy mi lesz a román rendszámú autókkal? Vagy kaphatnak-e, s ha igen, hogyan, milyen feltételekkel hitelt építkezéshez, beruházáshoz? – Ezeket az újabb és újabb kérdéseket valóban a helyzet hozza magával. A legtöbb esetben azonban az érvényes jogszabályok az irányadók. Törvényeink például pontosan szabályozzák a külföldi állampolgárok magyarországi házasságkötését. Eszerint igazolással kell tanúsítani, hogy az illető valóban nőtlen vagy hajadon, nehogy kettős házasság jöjjön létre, ezt az igazolást pedig az anyaországtól kell megszerezni. Mivel a mostani helyzetben ez csaknem lehetetlen, hiszen az ittmaradóknak a román követséghez kellene fordulni, ez pedig bizonyos kockázattal járhat, törvényeink lehetővé teszik, hogy kivételes esetben az igazságügy-miniszter felmentést adjon. Ez tehát az eljárás rendje. A román rendszámú autókkal kapcsolatban a közeljövőben születik döntés:

ha szükséges, akkor a jogszabályt is módosítják. A hitelek, kölcsönök ügyében a pénzintézetek az illetékesek: amint ilyen igények nagyobb számban jelentkeznek, feltehetően a megoldást is megtalálják. Minderről, úgy gondolom, még egy kicsit korai beszélni, ugyanis jelenleg a legsürgősebb feladat a szállás, a hajlék megoldása. Az ideérkezettek általában munkásszállásokon, rokonoknál vagy albérletben laknak, de hosszú távon egyik sem igazi megoldás. Ahhoz mindenesetre még kell egy kis idő, mire ezek az emberek anyagilag annyira megerősödnek, hogy saját erejükből vásárolhassanak lakást. – Hajdú-Bihar megye és Debrecen város lakossága hogyan fogadta ezt a helyzetet? – Szinte észrevétlenül, késedelem nélkül intézkedett mindenki. Itt az a kulcsszó, hogy késedelem nélkül, s ez elsősorban az átmeneti szállások fölállítására vonatkozik. Ennek köszönhető, hogy Debrecenben nem alakult ki úgynevezett lágerhelyzet. Kérésünkre szinte napok alatt megérkeztek az ország legkülönbözőbb részeiből küldött, munkaalkalmat kínáló levelek, ez tette lehetővé, hogy az első hullám ügyei gyorsan rendeződtek, és hamar átadhatták helyüket az utánuk érkezőknek. Ennek szervezésében jelentős szerepe volt az egyháznak és a Vöröskeresztnek. A lakosság általában nagy megértéssel és emberséggel fogadta a menekülteket. Ez az ország az elmúlt évszázadokban és évtizedekben már sokféle idegent fogadott be. Most adódott először olyan helyzet, hogy bár külföldieknek, de mégis magyaroknak kellett segítséget nyújtani, és ezt a tényt az emberek nagy többsége pontosan megértette és átérezte. – Csak hát erre a segítségre akkor kerül sor, amikor az ország amúgy is nehéz helyzetben van. Az emberek nagy része, de a politika, a társadalom és a gazdaság is a saját gondjaival küszködik. Egy lendületesen fejlődő társadalom és gazdaság sokkal könnyebben nyújt segítséget másoknak, mint egy olyan, amelyik a saját maga bajaival is alig-alig tud megküzdeni. – Ez igaz, de ha a segíteni akarás őszinte, akkor ilyen helyzetben is lehet segíteni. És most ennek vagyunk a szemtanúi. Az emberek önkéntes adakozása már meghaladja az egymillió forintot. Sokat hallunk, olvasunk a munkanélküliség fenyegetéséről. Két hét alatt kétezer ajánlat érkezett a bizottság címére, s az a tapasztalatom, hogy a szakmával rendelkezők valamennyien el tudtak helyezkedni, a szakma nélküliek is hozzájutottak valamilyen munkához, és egyetlenegy magyar állampolgár helyét sem vették el. – Nem tart attól, hogy a későbbiekben az ide települő erdélyi magyarok tovább növelik társadalmi és szociális gondjainkat? – Jósolni nehéz, nem is érdemes. Bízom abban, hogy normalizálódik a két állam közötti kapcsolat, és ha megszűnnek azok az okok, amelyek miatt emberek kénytelenek elhagyni szülőföldjüket, akkor ez a folyamat véget ér. Ebben bízom, s csak ez lehet a megoldás. – Én viszont azt tapasztalom: ezekben az emberekben az évek során annyi keserűség gyülemlett föl, hogy a helyzet konszolidálódása esetén sem szívesen térnének haza. - Én is hallottam ilyen véleményeket, de hallottam olyanról is, aki ha lehetősége nyílna rá, már ma visszatérne a szülőföldjére, hiszen apát, anyát, testvért, gyereket hagyott otthon. Lesz, aki itt fog gyökeret verni, lesz, aki az első adandó alkalommal hazatér. A honvágy rettenetesen erős érzés, megtörténhet, hogy aki ma hallani sem akar a visszatelepülésről, egyszer éppen emiatt dönt úgy, hogy hazamegy. – Persze ezer ember alapvetően nem befolyásolhatja a megye vagy a város helyzetét. Sőt bizonyos értelemben még a javára is válhat szakképesítésével s a jól végzett munkával. – Az ideérkezetteknek körülbelül tíz százaléka szellemi foglalkozású. Tudok olyan esetről, hogy egy középiskolai tanár képesítés nélküli pedagógust váltott fel, vagy egy orvos olyan községbe ment, ahol már évek óta betöltetlen volt a körzeti orvosi állás – de mégsem ez a jellemző. Az erdélyi magyarok nagy többsége szakmunkás, olyan szakmákban is, amelyekben nálunk hiány van, és már több gyárigazgatótól hallottam, hogy nagyon lelkiismeretesen, igényesen dolgoznak, szóval a legjobb véleménnyel vannak róluk. Általában a magyar munkások is elfogadták őket, kivéve

azokat, akikről kiderült,hogy lógósok. – Jelenleg van-e valami hivatalos kapcsolat a két, határ menti terület között? – Hajdú-Bihar megye és Bihar megye között hosszú idő óta létezik hivatalos kapcsolat, például a két pártbizottság vagy a mi tanácsunk és az ottani néptanács között. Az utóbbi években azonban ritkultak a találkozók, tavaly tőlük nem érkezett meg a delegáció, pedig hívtuk és vártuk őket. – Van-e esély, lehetőség, hogy a két, határ menti terület lépéseket tegyen a jelenlegi helyzet megoldására, tisztázására? – Ez is megoldás lehetne, de nincs tudomásom róla, hogy jelenleg ilyenfajta közeledést vagy próbálkozást bárki szorgalmazna. Ám nem tartom lehetetlennek. – Román részről történt-e bármiféle lépés a helyzet tisztázására ? – Erről nincsenek információim. – A román sajtó hogyan reagált a magyar lépésre? – Eddig még nem találkoztam a romániai sajtóban ezzel foglalkozó írással. Persze ettől még lehet, hogy valahol már nyilvánosságra hozták a hivatalos álláspontot. – Ön szerint miért alakult ki ez a mostani helyzet? – Ez egy hosszabb időszak következménye, de az utolsó hónapokban robbanásszerűen romlott odaát a helyzet. Egy nemzet keresi a helyét, s benne több nemzetiség ugyancsak. Ugyanígy a kisebb közösség, a család, az egyén is. Nem volt lehetőségük saját egyéniségük kibontakoztatására, saját autonómiájuk megteremtésére, és a magyar állam megváltozott álláspontja most tette lehetővé, hogy egy ilyen lépésre elszánják magukat. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy ez nem lehet megoldás. Feltétlenül el kell érni, hogy azok a magyar nemzetiségű román állampolgárok, akik most átmenetileg itt találtak menedéket, előbb-utóbb visszatérjenek a földjükre.

„AKI ELJÖTT A NEHÉZSÉGBŐL MEG A NYOMORBÓL, az mutassa meg, hogy ember a talpán...” „...AHOL SZÜKSÉGES, ÁTMENETI SZÁLLÁSHELYET KELL BERENDEZNI A SZÁLLÁSSAL NEM RENDELKEZŐ KÜLFÖLDI ÁLLAMPOLGÁROK SZÁMÁRA. EBBEN GONDOSKODJANAK MEGFELELŐ TISZTÁLKODÁSI LEHETŐSÉGRŐL, SZERÉNY, DE KIELÉGÍTŐ ELLÁTÁSRÓL. A TANÁCSOK, NEM SÉRTVE A MAGYAR ÁLLAMPOLGÁROK ÉRDEKEIT, LEHETŐSÉGEIKHEZ MÉRTEN SEGÍTSÉK HOZZÁ TARTÓS SZÁLLÁSHOZ AZ EZZEL NEM RENDELKEZŐ KÜLFÖLDI ÁLLAMPOLGÁROKAT. A HELYI TANÁCSOK ENNEK ÉRDEKÉBEN MÉRJÉK FEL A SZANÁLANDÓ, DE IDEIGLENESEN MÉG LAKHATÓ, VAGY ROSSZ ÁLLAPOTBAN LÉVŐ, DE VISZONYLAG KIS KÖLTSÉGRÁFORDÍTÁSSAL HELYREHOZHATÓ ÁLLAMI LAKÁSOKAT. TÁJÉKOZÓDJANAK ELHAGYOTT SZEMÉLYI TULAJDONÚ LAKÁSOKRÓL, ILLETŐLEG AZ OLYAN LAKÁSOKRÖL, AMELYEKET TULAJDONOSUK HAJLANDÓ INGYEN VAGY ELLENSZOLGÁLTATÁSÉRT KIADNI, ILLETŐLEG AHOL A BÉRLŐ HAJLANDÓ KÜLFÖLDIVEL ELTARTÁSI SZERZŐDÉST KÖTNI. AZOKON A MUNKÁSSZÁLLÁSOKON, AHOL TÖBB, FŐLEG FIATAL KÜLFÖLDI ÁLLAMPOLGÁR LAKIK, IDŐKÖZÖNKÉNT ELLENŐRIZZÉK AZ ÉLETKÖRÜLMÉNYEK RENDEZETTSÉGÉT, SZÜKSÉG SZERINT KÉRJÉK FEL ERRE A RENDŐRI SZERVEKET IS...” (Részlet a tanácsok számára készült hivatalos iratból) A kecskeméti tanyavilág sűrűjében járunk, idevalósi ember legyen a talpán, aki itt tájékozódni tud. Egyetlen esélyünk úti célunk elérésére, hogy elkísért bennünket a tanács munkatársa, aki éppen negyedszázada foglalkozik a külterület dolgaival. De még neki is térkép kell, rajta keresztek, helyrajzi számok, bejelölt és áthúzott tanyahelyek, s még így is egy portánál meg kell állnunk és érdeklődnünk. Valahol ezen a vidéken kell megkeresni, hol is lehet az a romos tanya, amelyet – a hozzá tartozó földdel együtt – a helyi termelőszövetkezet használatba adott erdélyi magyaroknak. Ha rendbe tudják hozni a házat, lakjanak benne, s gazdálkodjanak a földön. A földúttól balra az öreg fák között áll a ház, méretei alapján ítélve valamikor módosabb gazdáé lehetett, de állagát tekintve évek óta csak az enyészet lakik benne. Igaz, hogy a tető épnek látszik, de a falak omladoznak, a melléképületek romokban vannak, s a gaz térdig ér. A ház körül minden csendes, lélek sincs a környéken. A bejárati ajtót egy téglával támasztották be, a fal mellett meszesvödör áll készenlétben, s néhány szerszám már valami munkáról ad hírt. Akár illik, akár nem, belülre kerülünk. Itt fényesre takarítottak mindent, nyomuk sincs a korhadásra ítélt, öreg tárgyaknak, a döngölt földpadlót tisztára söpörték, felöntözték, rendbe tették. Az előtérből nyíló ajtók mindegyikén lakat, s csak kívülről, az ablak keretén át láthatjuk, hogy mi van a belső helyiségekben. Az egykori konyhát hófehérre meszelték, kijavították a mennyezetet, s a kéményt újra tapasztották. A hajdani tisztaszoba valóban ragyog, a falakat kifestették, a téglapadlót is kipótolták. Jól látható, hogy valakik már sokat dolgoztak az épületen, de maradt még munkájuk tisztességgel. Körülbelül három kilométernyi autózás után egy másik tanyán találunk rájuk. Három húsz év körüli fiatalt és egy negyven körüli házaspárt fogadott be a gazda addig, amíg a tanyát nem teszik lakhatóvá. A fiúk a megszokott farmerruhákban, most már felszabadultan, jókedvűen mesélnek. – A tanácson ajánlották ezt a tanyát. A téesz azt mondta, hogy használhatjuk, ha rendbe tudjuk hozni. Nekem kőműves a szakmám, a társaimnak is, nem lesz könnyű, de megcsináljuk – mondja az egyik. – A nagy baj az, hogy nincs áram, és csak nagyon messziről lehet odavezetni. Minden mást mi magunk eltudunk végezni. A házat kívül-belül kipofozzuk, ásunk egy kutat, rendbe hozzuk az istállót, lehet, hogy majd jószágot is tartunk. Amikor végzünk a munkahelyen, irány a tanya, aztán csináljuk látástól vakulásig.

– Ezek szerint van tervetek, elképzelésetek a jövőről. – Bár pénzünk lenne annyi, mint tervünk! Ez a tanya néhány évig biztos megoldás lesz, közben meg valamerre úgyis mozdulni kell. Én is szeretnék venni egy telket, felépíteni rá egy igazi házat, később meg vásárolni egy kocsit. A fiúk elmesélik, hogy súlyos nyomorból menekültek el. Egyikőjük kezdő szakmunkásként mindössze havi háromszáz lejt keresett, miközben egy ing ára százötven, egy farmernadrágé pedig ezerötszáz lej. Társa még hozzáteszi, hogy a legújabb Tesla magnó nyolcezer lej körül van; azért aztán évekig dolgozhat az ember. Útlevél nélkül, halálfélelemben jöttek át a határon. – Ha megfognak, úgy megvernek, hogy nyomorék maradok egész életemre. Utána még öt–tíz év börtönt kapok. Először féltem, ha meglátnak, ránk lőnek, aztán meg úgy gondoltam, hogy akkor inkább lőjenek agyon, mert akkor nincs verés, nincs börtön – mondja a legmagasabb. A fiúk hamar munkához jutottak, a szakmájukban dolgoznak, öt-hatezer forintokat remélnek az első borítékban. Csak arra költenek, amire muszáj, a többit félrerakják, spórolnak. A szülők, a testvérek, a barátok otthon maradtak; szívesen hazaugranának hozzájuk, de csak akkor, ha vissza is jöhetnének. A faluban, ahol éltek, a románok és a cigányok szították a magyarellenes hangulatot, alig volt olyan diszkó, hogy ne verekedés lett volna a vége. A másik azért hozzáteszi, hogy neki román barátai is voltak, de azok is többnyire gyűlölték a magyarokat. A középkorú házaspár is részt vesz a tanya kipofozásában, bár lehet, hogy időközben továbbállnak, a rokonok nagyon hívják őket Budapestre. A férfi kérdezés nélkül elmondja, hogy áthoztak tízezer lejt, ezt tízezer forintért eladták, így van egy kis alap, amivel gazdálkodhatnak. A feleség a vágóhídon dolgozik; már nagyon várja az első fizetést. Valami rokonnal vagy ismerőssel szeretne a gyereknek hazaküldeni valamit. A gyereket ugyanis otthon hagyták a nagyszülőknél. Semmit nem tudnak róla, telefonálni nem mernek, mert a beszélgetést lehallgatják; levelet is hiába írnának, úgysem érkezne meg, egyedül csak a Vöröskeresztben reménykednek. A tanya gazdaasszonya fiatal, energikus, harminc év körüli asszony. Beszélgetésünk alatt legalább ötször körbeszaladja a konyhát, mindig tesz-vesz valamit. Néhány hét óta az öttagú családnak öt vendége van, és csak úgy férnek, hogy a saját gyerekei a szomszédban, egy idős néninél alusznak. – Ennyi kényelmetlenséget csak elviselhetünk, elvégre ők, szegények, mindenüket elvesztették, és nem lökhetjük ki őket az udvarra. Semmi rosszat nem mondhatok rájuk, segítenek a jószágot gondozni, minden munkát elvégeznek a ház körül. A munkahelyükön is jól dolgoznak, biztos hogy talpra állnak. Ha az öreg tanyát rendbe hozták, átköltöznek, s azt hiszem, hogy utána is jó barátságban maradunk. Szintén kőművesek, festők mázolok ülnek velem szemben, de már nem egy kecskeméti tanyán, hanem a Hajdú-Bihar Megyei Állami Építőipari Vállalat munkásszállásán. Lehetnek vagy hatvanan. Van közöttük pelyhedző állú kamasz, borvirágos orrú középkorú és barázdált arcú öreg. Valamennyien a vállalatnál találtak munkát, és a szálláson kaptak elhelyezést. – Jó helyem van, tetőfedőként dolgozom, a szállás is tetszik, a társakkal sincs bajom. Április 10-én, egy szál magam jöttem át a határon. Amikor megkaptam a fizetésem, vettem egy fél liter pálinkát, és nekivágtam – mondja a most is enyhén pálinkabűzös, középkorú férfi. – Pontosan egy óra negyven hat perc alatt értem át. Mindenemet otthagytam a román államnak, de sajnos otthon maradt a feleségem és a két gyerekem is. Szeretném, ha a Vöröskereszt segítségével kihozhatnám őket. Én azért jöttem el, mert odaát a moldvaiak meg az oltyánok leköpik a magyarokat. – Szerszámlakatos a mesterségem, és úgy érzem, hogy hazajöttem, mert az én apám itt született – folytatja egy negyvenöt körüli, gondozott külsejű férfi. – A családom tudta, hogy eljövök, és azt mondták, kibírják, ha egyszer utánam jöhetnek, és megváltozik az életük. A lányom tizenhat, a fiam tizennyolc éves, korábban már ők is voltak Magyarországon; tudják, mi a különbség a két ország között. Velem olyan normálisan még soha nem beszéltek, mint itt a rendőrségen, a tanácson meg az orvosi vizsgálaton. A főnököm is nagyon rendes, a munkatársaim meg, ha leülünk reggelizni,

ebédelni, akkor megkínálnak. Ez a szálló tiszta, van fürdőszoba, lehet nézni a televíziót, és ha az ember nem viszi a pénzt a kocsmába, akkor még takarékoskodni is tud. Én úgy számítottam, hogy hét-nyolcezret is megkereshetek, mert állítólag aki akar, szombaton meg vasárnap is dolgozhat, és akkor havonta négy-ötezret le tudok csapni a fizetésemből. A szállóért százhúsz forintot fizetek, egy ebéd tizenkét forint, a kantin is olcsó, így hát hamarosan összeszedhetem magam. – Az nem is olyan jó, hogy a kantin olcsó – mondja egy másik. – Én nem azt mondom, hogy ne igyon meg az ember egy-két üveg sört, de az azért már túlzás, hogy idejön valaki, befogadják maguk közé, aztán leissza magát, és összetöri a berendezést. Hallottam már ilyet; megérdemelte, hogy hazazavarták. Aki eljött a nehézségből meg a nyomorból, az mutassa meg, hogy ember a talpán, és megérdeml i a segítséget. Ezen a megállapításon kicsit összekapnak, bár egyetértenek vele, de azt mondják, hogy általában a nagy többség tisztességesen dolgozik és megbecsüli magát. Egyelőre nem akarnak a helyzetükön változtatni, nem keresnek új munkahelyet, nem akarnak vándormadárnak látszani. Az egyik fiúról kiderül, hogy asztalos, és huszonnyolc forint az órabére. Ez havi ötezerre jön ki, de arra már ő maga is rájött, hogy ez a pénz nem túl sok, ezért a hétvégeken eljár házakhoz segíteni. Odaát jó körülmények között élt a szülei családi házában. Itt olyan munkahelyet keresett, amelyiknek van szállója is, egykét évet biztos itt tölt, utána meg majd csak lesz valahogy. – Magyarországon nem alakulhat olyan rosszul a sorunk, hogy ne legyen jobb, mint odaát- szól közbe egy másik fiatal. – Romániában az ember fölkelt reggel három órakor, hogy tejet kapjon, ekkorra már százméteres sor állt az üzlet előtt. Ha kapott, kapott, ha nem, nem, ami jutott,azt is felvizezték. Télen a lakások jéghidegek voltak, nem volt meleg víz... Soroljam még? Itt, ha rendesen dolgozik az ember, akkor ilyesmitől nem kell tartania – summázza szinte az egész beszélgetést. A vállalat szociális igazgatója, Kiss János cáfolja azokat a híreket, hogy az erdélyiek a magyarok elől veszik el a helyeket. – A vállalatunknak még most is jól megy, van munkánk bőven, és ha az elbocsátott veszprémi építők vagy az ózdi munkanélküliek jöttek volna, őket is felvesszük. Nekünk nagyon kellett az Erdélyből érkezett hatvan szakmunkás. Tehát nem holmi jótéteményként fogadtuk be őket, hanem szükségünk van a szaktudásukra, a kezükre. Évek óta kevés a lakatosunk és az asztalosunk, most tíz-tíz ilyen szakmunkást tudtunk fölvenni. A többiek között van szobafestő, hegesztő, rakodó, takarító, segédmunkás, az irodán adatrögzítő; csupacsupa olyan ember, akire egyébként is szükségünk volt. Híre is kelt, hogy nálunk van munka, s ma már nem tudunk mindenkit fölvenni; újabban a jelentkezők egy részét más cégekhez irányítjuk. Az biztos: abban, hogy hozzánk jöttek, fontos szempont volt a munkásszállásunk. Itt csak egyetlen, de súlyos gondunk van, az, hogy a házaspárokat nem tudjuk külön szobában elhelyezni. Van ugyan minigarzonunk is a szállón, de azért a régi dolgozóink is sorba állanak. Jelenleg két házaspár dolgozik nálunk, de nem a szállón laknak, hanem albérletben, ismerősöknél. – Az erdélyiek ugyanolyan elszámolás szerint dolgoznak, mint mindenki más? – Ebből a szempontból nincs különbség romániai áttelepült vagy magyar között, minden vállalati dolgozóra ugyanaz bér- és szociálpolitika, munkaerő-gazdálkodás érvényes. Ha valaki felhúz egy négyzetméter falat, akár román, akár magyar, ugyanannyi pénzt kap érte. – A kezdet kezdetén volt valami elképzelése a vállalat vezetőségének az erdélyi magyarok ügyeinek kezelésére? – Február közepén, amikor az első menekültek megérkeztek, kicsit mi is meglepődtünk, hogy idejönnek, munkát akarnak vállalni tartózkodási engedély nélkül. De csak néhány ilyen bizonytalan nap volt, mert a hatóságok gyorsan reagáltak a problémákra. Az volt az álláspontunk, hogy akinek a papírjai rendben vannak, van szakképzettsége és munkára jelentkezik, ugyanolyan elbánásban részesül, mint bármelyik magyar dolgozó.

– A saját munkásaik hogyan fogadták az erdélyieket? – Különösebben ellenséges hangok nem voltak, mert azt mindenki tudta, hogy a munkaerőre szükség van, ezek az emberek nem veszik el senkinek a kenyerét. Ami érdekes, hogy az erdélyiek sokkal komolyabban veszik a munkát és a munkafegyelmet, mint egynémely itteni dolgozó. Nekik ez létkérdés, és mindent elkövetnek, hogy a főnökei k elégedettek legyenek velük. Úgyhogy nem fegyelembomlasztó, hanem fegyelemerősítő hatásuk van. Ők el se tudják képzelni például, hogy munka közben alkoholt igyanak. – Voltak-e, akik már elmentek? – Körülbelül húszan. Leginkább a több pénzért. Például Komlóra meg Pécsre a bányába, Győrbe a Rábához; tegnap is vagy négyen Szarvasra mentek egy téeszbe. Egy debreceni dolgozó ötszáz vagy ezer forintért nem megy el az ország túlsó végébe, ők viszont igen, mert nekik ennyi pénz is sokat jelent, és számukra tulajdonképpen mindegy, hogy Debrecenben vagy Sopronban dolgoznak-e. – Nyilvánvalóan megszaporodtak a vállalat szociális gondjai... - Csak annyira, amennyire megszaporodott a létszámunk, de ez örvendetes, mert még mindig felvehetnénk negyven-ötven asztalost, ácsot, kőművest vagy bádogost. Az ezzel járó szociális terheket is szívesen vállalnánk. A SZOCIALISTA PLAYBOY AGGÓDIK A szocialista playboy farmeringe mellközépig kigombolva, nyakán, csuklóján ujjnyi vastag fux, amúgy harminc körüli, jól szituált fickó. Ő az, aki „fél". Nyomatékosan megkér, hogy mellőzzem a nevét, mert mégiscsak snassz volna, ha egy ilyen könyvben szerepelne, aztán gyorsan elmeséli, hogy most épít egy emeletes házat, üzemeltet két teherautót, egy darus kocsit, van némi érdekeltsége a maszek taxinál is, szóval akad ügylete, tranzakciója bőven. Egyébként egy felszámolásra ítélt kisszövetkezet elnöke, az eljárás éppen most folyik a cég ellen. – Az emberek utcára kerülnek – mondja felháborodottan –, és nem fognak tudni elhelyezkedni, mert az erdélyiek betöltötték az állásokat. Egyébként is úgy tudom, hogy vannak vállalati meg szövetkezeti vezetők, akik előnyben részesítik a románokat, azért, hogy segítsenek, meg azért, mert nekik kevesebb fizetést adhatnak. Aztán a bruttósítás óta többet lehet fizetni a dolgozóknak, de az kell hozzá, hogy tíz ember helyett hatot vagy nyolcat foglalkoztassanak, és ez súlyos elhelyezkedési gondokat okoz majd az országban. – Ez érinti a maga megszüntetett szövetkezetének az embereit is? – Már hogyne érintené! Mi építéssel foglalkozunk, és elterjedt a kőművesekről, hogy általában iszákos emberek. Akkor persze hogy nem az én embereimet alkalmazzák, hanem azokat, a határ túloldaláról! Még a fusit is ők szerzik meg, mert többet dolgoznak, nem isznak, egyszerűen ki fogják szorítani a magyar melósokat a munkahelyekről. Én ezt felháborítónak tartom! – Már mi ebben a felháborító? – Arról a magyar melós nem tehet, hogy eddig hagyták így dolgozni. Odakint meg nagyon kemények a feltételek, hát biztos, hogy az erdélyiek jobbak. Ezért nem szabadna összeereszteni őket, hanem meg kellene tiltani, hogy átjöjjenek. De mondok én magának mást. Láttam a tévében, hogy a kormány megszavazta nekik ezt a háromszázmillió forintos segélyt. Miért nem a nagycsaládosokat segítik belőle? Háromszázmillió forintból háromszáz lakást lehetne felépíteni, és ezzel háromszáz nagy családnak a gondját megoldani! Emiatt nagyon sokan fel vannak háborodva. Meg aztán miért adunk mi ingyen és bérmentve szállást meg háromszori élelmet? A vállalatok a magyaroknak nem adnak albérleti hozzájárulást, a románoknak meg lakásokat bérelnek. Ez is növeli az ország költségeit. – Szóval maga most aggódik? – Így van. Ezrével özönlenek hozzánk a románok, ezeknek az elhelyezése, etetése, öltöztetése

rengeteg gondot és feszültséget okoz az országnak, amely most mélyponton van, és ettől ez a mélység még növekszik. Nekem is elhelyezkedési gondjaim lesznek, ha vége ennek a szövetkezetnek, ugyanis vezető állást találni nagyon nehéz. Foglalkozom is a gondolattal, hogy valami ipart váltok ki. Mondjuk nyitok egy tüzéptelepet. Lehet, hogy én is odaveszek egy román családot, mert olcsóbban és többet dolgoznak. – Ismer olyat, aki azért nem tudott elhelyezkedni, mert egy erdélyi magyar elfoglalta az állást? – Több konkrét dolgot is tudok, de nem mondhatom el, mert nem akarom, hogy az a vezető, aki elmesélte nekem, emiatt valami hátrányt szenvedjen. Ne felejtse el azt, amit még mondok! Biztos maga is látta már az utcán ezeket a bőrfejűeket. Tudja, nem szeretnek dolgozni, lejmolásból élnek, olyan vadászósak, fajgyűlölők, az arabok meg az idegen nemzetiségűek ellen mennek. Majd ők tudják, hogy mit kell csinálni...

„MAGYARORSZÁGON NEM ÜTKÖZIK TÖRVÉNYBE az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit gyakorolni...” „...AZ ENGEDÉLLYEL MAGYARORSZÁGON TARTÓZKODÓ KÜLFÖLDI ÁLLAMPOLGÁROK BEILLESZKEDÉSÉNEK, MEGFELELŐ ÉLETKÖRÜLMÉNYEIK MEGTEREMTÉSÉNEK SEGÍTÉSE ELSŐSORBAN ÁLLAMI, JANÁCSI FELADAT UGYANAKKOR SZÜKSÉG VAN A TÁRSADALOM SEGÍTŐ KÖZREMŰKÖDÉSÉRE AMELYRŐL NEM LEHET ÉS NEM IS SZABAD LEMONDANI. EZ A SEGÍTŐKÉSZSÉG EGYARÁNT SOKOLDALÚAN NYILVÁNUL MEG A KÜLÖNBÖZŐ VÁLLALATOK SZÖVETKEZETEK, INTÉZMÉNYEK, AZ EGYHÁZAK, EGYESÜLETEK, BARÁTI TÁRSASÁGOK ALKALMI CSOPORTOSULÁSOK ÉS EGYES MAGÁNSZEMÉLYEK RÉSZÉRŐL INDOKOLT A TÁRSADALMI SEGÍTSÉG MEGFELELŐ ÖSSZEFOGÁSA HELYES IRÁNYBA TERELÉSE ÉS AZ ÁLLAMI, TANÁCSI SZERVEK KÜLFÖLDI ÁLLAMPOLGÁROKKAL KAPCSOLATOS TEVÉKENYSÉGÉHEZ IGAZÍTÁSA. EZ AZÉRT IS SZÜKSÉGES, MERT VANNAK, AKIK SAJÁT ANYAGI, POLITIKAI ÉRDEKEIK ÉRVÉNYESÍTÉSE CÉLJÁBÓL FOGLALKOZNAK A ROMÁN ÁLLAMPOLGÁROKKAL FELELŐTLEN ÍGÉRGETÉSEKKEL, TUDATOS FÉLRETÁJÉKOZTATÁSSAL ÖSZTÖNZIK ŐKET A MAGYARORSZÁGI LETELEPEDÉSRE, SZÜKSÉGTELENÜL DRAMATIZÁLJÁK A MAGYAR NEMZETISÉGŰEK ÜGYÉT, MEGPRÓBÁLJÁK KISAJÁTÍTANI A VELÜK VALÓ TÖRŐDÉST, VAGY VISSZAÉLNEK AZ ITT TARTÓZKODÓ KÜLFÖLDIEK KISZOLGÁLTATOTT HELYZETÉVEL. AZ ILYEN TÖREKVÉSEKKEL SZEMBEN A TANÁCSI SZERVEK HATÁROZOTTAN LÉPJENEK FEL...” (Részlet a tanácsok számára készült hivatalos iratból) – Gondolom, minden európai tudja a Románia- szituációt. Én vagyok ember, nem csak román, muszáj segítsenek... – A motorkerékpár küllői közül töri ezeket a szavakat egy fekete hajú, húsz év körüli román fiú, aki egy motorszerelő kisiparos műhelyében dolgozik. – Nekem mindegy, hogy román vagy magyar. Ember és ember között nem teszek különbséget – mondja a főnök. Befogadtunk mi már görögöket, chileieket, miért ne fogadhatnánk be románt? Neki is megélhetésre, nyugalomra és biztonságra van szüksége. A mesterlevélből látom, hogy a tulajdonos még negyvenéves sincs, az üzlet jól megy, egyre-másra nyílik az ajtó, újabb és újabb munkákat hoznak. Az ember azt gondolná, hogy a háború utáni nemzedék már semmi olyan szörnyű emléket nem hordoz magában, amely befolyásolná a tetteit. A főnök azonban ezt kérdezés nélkül megcáfolja. – Az én apámat az ötvenes években kisöpörték a megélhetéséből. Iparos volt, szíjjártó, valaki följelentette, elvitték a sándorfalvi tanácsra, és ott összevissza verték. Elvették mindenünket. A család életében nagyon nagy törést okozott ez az igazságtalan eset. Sohasem fogom megbocsátani azoknak, akik csinálták. Ezek a menekültek is valami ilyesmit élhettek át, ezért kell nekik segíteni. Én sokat nem tudok nyújtani, beszélni még nem nagyon tudunk, ez a fiú gyakorlatlan, kezdő, úgyhogy most havi négyezer forintot adok, de ha belejön, akkor nyilván többet is kap. Most annyit keres, amennyiből éppen fenn tudja tartani önmagát. – Hogyan került ide ez a fiú? – Leadtam a címemet az egyháznál, és pont úgy jött ki a lépés, hogy egy román jutott nekem. Ez puszta véletlen, lehetett volna akár magyar „román” is. Én hiszek a plébánosnak, hívő ember vagyok, ha ő kér, akkor segítek. Tímár Mihály katolikus plébános három hónap alatt híres emberré vált Debrecenben, az erdélyi magyarok pedig egyszerűen imába foglalják a nevét. A parókián szívélyesen fogad, még elintézi néhány menekült ügyét, segélyt oszt, ruhát ad, aztán készséggel várja a kérdéseket. – Az elmúlt négy évtizedben az egyház nem játszott főszerepet a magyar valóság alakításában. Most

viszont, úgy tűnik, megtalálta a maga dolgát, feladatát, küldetését. – Eddig is küldetésünket teljesítettük, még ha nem is látványos módon, de mi is részt vettünk a társadalom alakításában. Persze kicsit defenzív volt a helyzetünk, most viszont már, hála istennek, a kormányzat és az állam is látja, hogy sem a katolikus, sem a többi egyház nem ellenség, hanem segít a magyar nép fölemelkedésében, közös gondjaink, bajaink megoldásában. Ilyen az erdélyi magyarok ügye is. Segítségünket nemcsak az emberi magatartás, hanem az evangélium is előírja. Most egy olyan helyzet adódott, ahol az evangéliumot, ha szabad ezt a nem egészen helyénvaló szót használnom, látványos módon érvényesíthetjük. Ha az emberek bajban vannak, nem elég azt mondani, hogy jaj, istenem, jaj, keresztény testvérem, hanem cselekedni is kell. Ha éjszaka becsöngetnek hozzánk az emberek, összébb húzódunk: még ha zsúfoltan is, hálózsákokban is, de megférünk. Amikor még semmi más megoldás nem kínálkozott Debrecenben, mi már akkor befogadtuk Romániából jött testvéreinket, és segítettünk a bajba jutottakon. – Ön hogyan találkozott az első erdélyi menekülttel? - Február elején egy este a felnőtthitoktatásról jöttem a templomból, és itt álltak a plébánia előtt. Az épület tatarozása miatt volt néhány ágy a munkások számára a gondnoki szobában; gyorsan áthúztuk az ágyneműt. Akkor töltötték nálunk először az éjszakát erdélyi magyarok, és azóta már sokan hajthatták itt álomra a fejüket. – Soha nem gondolkodott azon, hogy mit kell tennie? - Nem. Ezt a lelkiismeretem diktálta. Később még egy kicsit felelősségre is vontak, hogy kértem-e a püspökömtől engedélyt. Azt mondtam, hogy az elsősegélynyújtáshoz nem szokás engedélyt kérni, és Magyarországon nem ütközik törvénybe az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit gyakorolni. Amikor már nagyobb méreteket öltött erdélyi testvéreink érkezése, akkor értesítettem a püspökömet. Gyulai Endre szeged-csanádi püspök atyánk küldött egy főpásztori körlevelet egyházmegyéje plébániáira. Ebben ugyanazt kötötte a lelkünkre, amit mi már hetek óta gyakoroltunk. Ez atyai és püspöki áldás tevékenységünkre. – Az elmúlt három hónapban hány erdélyi magyar fordult meg a Szent Anna Plébánián ? – Pontosan nyolcszázharminc. Volt közöttük, aki ötszörhatszor, esetleg tízszer is visszajött, volt, aki csak egyszer járt itt. – Az emberek a segélyért, tehát pénzért jönnek? – A legtöbben egy kis bátorításért vagy lelki vigaszért jönnek. Mindig elmondom nekik, hogy milyen nehézségekkel számoljanak, erre volt, aki azt mondta, ha már el kell pusztulni, akkor inkább magyar földön akar meghalni. Az elszántságnak és az elkeseredésnek ez már olyan foka, ami mögött rengeteg megpróbáltatás van. A megaláztatások végtelen sora, a betevő falat hiánya, a sértő megkülönböztetések többször előforduló esetei, gyermekeik jövőjének bizonytalansága, ez mind-mind nem egy érzés, hanem szörnyű tapasztalat, és sokan nem lelnek más kiutat belőle, mint a menekülést, a szülőföld elhagyását. Azt, hogy anyagi gondjaik vannak, sok esetben úgy kell kihúznom belőlük. – Évszázadokon, évezredeken keresztül az emberek a bajban mindig segítségért, védelemért fordultak a valláshoz. Most is valami hasonló történik... – A vallást nem a félelem teremtette meg az emberekben, hanem erre ősi és örök emberi igény van. Az emberek a baj bán mindig oda folyamodnak, ahol segítséget remélnek, és annál inkább oda folyamodnak, minél inkább érzik az őszinte segítőkészséget és ahol meg is kapják ezt a támogatást. Ne tessék dicsekvésnek venni, de három hónap alatt 536 000 forint segélyt, körülbelül 200 000 forint értékű élelmet és 600-700 ezer forint értékű ruhaneműt tudtunk kiosztani. A pénzadományok háromnegyed részét debreceniek adták össze. Volt közöttük mindenféle ember, hívő is, ateista is meg olyan is, aki megilletődötten lépett be a plébániára, és azt mondta: „Tímár atya, én párttag vagyok, magyar vagyok, közösek a céljaink,

engedje meg, hogy segítsek!” Az adományok negyedét postán kaptuk, magánemberek és plébániák küldték, de érkeztek kávéval, cukorral, csokoládéval megrakott segélycsomagok Svájcból és a Német Szövetségi Köztársaságból is. – Ez a mostani helyzet összébb hozta a magyarságot? - Föltétlenül. Napjainkban annyit panaszkodunk, hogy kihalt a jószívűség, megkérgesedtek az emberek. Én három hónap tapasztalatai alapján világgá kiálthatom, hogy igenis megvan a jóság az emberekben. Amit én itt, Debrecenben tapasztaltam, az őszinte örömmel tölt el. Egyszerűen úgy gondolkodtak az emberek, hogy ha bajba jutott egy embertestvér, egy magyar testvér, akkor segíteni kell. Ismerek olyan magányos asszonyt, aki két hónapra elköltözött a barátnőjéhez, és a lakását ingyen odaadta egy négytagú családnak. Bejött hozzám a Lublin étterem vezetője, ebédjegyeket hozott, és azt mondta, hogy tizenöt személyt augusztus közepéig hétköznap, vasárnap megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel vendégül lát. Az egyik ügyvédi munkaközösség 23 000 forintot küldött, az egyetemisták kosztpénzükből és ösztöndíjukból adnak össze, volt olyan idős ember, aki három hónapnyi kis nyugdíját tette le ide az asztalra. – Ezekkel az adományokkal miért nem a Vöröskeresztet vagy a tanácsot keresték meg? – Nem tudom. Pedig mi ebből nem csináltunk propagandát. De a bajba jutott embereknek van valami csodálatos „forró drótjuk”. Azt majd a történelem lesz hivatva kideríteni, hogy okos dolog volt-e a Debrecen című hetilap március 4-ei számának betiltása, de az tény, hogy attól kezdve megsokszorozódott az emberek támogatása és segítőkészsége. – Gondolom, a plébános úrnak voltak azért rossz tapasztalatai is. – Akadt néhány, de ez annyira elenyésző, hogy szót sem érdemel. Ahogy egy festménynél a lényeg kiemeléséhez kell egy kis sötét háttér, valami ilyen szükséges rossz a kevéske rossz tapasztalat. Az áttelepülő magyar testvéreink becsületessége, jó szándéka és élni akarása, a segíteni akarók csodálatos összefogása mellett eltörpülnek ezek a dolgok. – Arra kérem, mondjon azért egy-két példát! – Akadt olyan, aki az ideiglenes tartózkodási engedély hátuljáról lekaparta a felvett segély jelzését, s újra jött kérni. Egy másik esetben mindig a férj engedélyére vezettették rá a segélyt, utána a feleség is újra végigjárt minden fórumot, mintha még nem kaptak volna. – Hogyan érzi magát most, plébános úr? Nem fáradt? – Nagyon megszaporodott a munkám, sokszor még éjszaka is dolgozni kell. Az is előfordult, hogy a környező plébániákról kértem meg a pap testvéreket, hogy végezzék el a temetést, mert én már nem voltam képes rá. Ami a közérzetemet illeti, én mindig úgy éreztem, hogy ránk, papokra szükség van. De most érzem igazán, hogy a lélek gondozóira mekkora felelősség nehezedik, s mekkora szükség van. Ez fokozza az ember hivatástudatát, és jó érzéssel tölti el. – Véleménye szerint mi lesz a kivezető út a jelenlegi helyzetből? – Én nem vagyok politikus, de azt tudom, hogy ez a mostani helyzet nem megoldás. Az, hogy testvéreink átjönnek, arra jó, hogy fölhívja a világ figyelmét: Romániában nagy bajok vannak. A baj csak az, hogy akik politikailag vagy gazdaságilag hatalmasok és segíthetnének, nem segítenek. Pedig a világ nagy problémáit csak a szeretet és a megértés szellemében lehet megoldani, mert különben az emberiség elpusztul. Világszerte lángolnak a gyűlölet tüzei. Amennyi energia a gyűlöletet táplálja, annak a töredékéből a szeretet jegyében meg lehetne oldani a világ problémáit. Erdélyben az erdélyi magyarság sorsa életre-halálra megy. Nem tudom, hogy ez valóban eljut-e az emberek szívéig, vagy pedig éppen hogy csak a dobhártyájukat rezegteti meg...

A SZERZŐK NYOMATÉKOSAN HANGSÚLYOZZÁK, hogy ez a fejezet nem elenőrzött tényeken alapul AZ A TÉNY, HOGY MINDENKINEK MARADT ODAÁT ROKONA, CSALÁDTAGJA, FELESÉGE VAGY GYEREKE, NYUGTALANÍTJA BESZÉLGETŐPARTNEREINKET. FÉLNEK. FÉLNEK ATTÓL, HOGY A MAGYARORSZÁGON KIMONDOTT SZAVAKÉRT A ROMÁNIÁBAN MARADOTTAKNAK KELL BŰNHŐDNI. ÁLLÍTÓLAG MÁR VOLT RÁ PÉLDA, HOGY VALAKI NYILATKOZOTT A MAGYAR RÁDIÓNAK, BESZÉLT ÚJSÁGÍRÓKKAL, ÉS EZÉRT ODAÁT A TESTVÉRÉT ELTÁVOLÍTOTTÁK AZ EGYETEMRŐL. EGY MÁSIK TÖRTÉNET SZERINT HASONLÓ OKOK MIATT AZ OTTHON MARADT FÉRJET NÉGY NAPIG GYÖTÖRTÉK, VERTÉK A RENDŐRÖK. VOLT, AKIT EMIATT BOCSÁTOTTAK EL AZ ÁLLÁSÁBÓL, EZÉRT VONTÁK BE AZ ÚTLEVELÉT, EZÉRT SZAGLÁSZTAK UTÁNA HETEKIG A NYOMOZÓK. EZEKNEK AZ ESETEKNEK A VALÓDISÁGÁRÓL NINCS MÓDUNK MEGGYŐZŐDNI, HELYETTE ARRA VAGYUNK KÍVÁNCSIAK: HOGYAN KELL ÉLNI, VISELKEDNI ODAÁT, MILYEN NORMÁKNAK, ELŐÍRÁSOKNAK KELL MEGFELELNIE EGY ERDÉLYI MAGYARNAK, ÉS HA EZ KIDERÜL, AKKOR TALÁN KÖZELEBB KERÜLÜNK AZ IGAZSÁGHOZ. BESZÉLGETŐPARTNEREINK HAJLANDÓK MEGADNI A HASZNÁLATI UTASÍTÁST, DE NYOMATÉKOSAN KÉRIK, HOGY MINDEN OLYAN ADATOT, AMINEK ALAPJÁN ŐK FELISMERHETŐK, AZONOSÍTHATÓK LENNÉNEK, MELLŐZZÜNK VAGY TORZÍTSUNK EL, MERT TARTANAK A MEGTORLÁSTÓL. – Az első, amit az erdélyi magyarnak tudni kell, hogy feltűnés nélkül, tartózkodva éljen – kezdi egyikük, egy huszonhat éves üzemmérnök. Felesége és két gyermeke maradt otthon, és ennek minden nehézségével számoltak, amikor eldöntötték, hogy a családfő átjön. Itt hamar sikerült elhelyezkednie, egy vasgyárban dolgozik, képesítésének megfelelően üzemmérnökként. – A tartózkodás a legfontosabb – ismétli újra. – Nem nyílhatok ki mindenki előtt, nagyon ismerni kell ott azt az embert, akivel őszintén beszélhetek: mert ha tévednék, akkor meghurcolnak. Persze mással kell számolnia annak, aki megpróbál odaát tenni valamit, aki magyarázatot követel, aki hirdeti a magyarságát, és tiltakozik az emberi jogok megtiprása miatt. Az ilyen számíthat a hatalom nyílt és könyörtelen bosszújára, számítania kell a vallatásokra, a fizikai fenyítésekre, verésekre. Aki meghúzódik, mindent eltűr és lenyel, beletörődik a helyzetébe, az kevesebb kegyetlenkedést szenved el. – Óvatosan kell viselkedni – mondja egy végzettsége szerint tudományos kutató, aki itt most egy kisszövetkezetnél másik „szakmáját” hasznosítja: könnyűbúvárként dolgozik. Régi barátai fogadták maguk közé, akik már évekkel ezelőtt is biztatták, hogy jöjjön át, s most, amikor erre sor került, megtartották szavukat: segítséget, munkát adtak. Ezt a helyzetet csak átmeneti állapotnak tekinti, a megkapaszkodás első lépcsőjének, a jövőre gondolva már építgeti kapcsolatait az Állattani Múzeummal és a Növényvédelmi Intézettel. Véleménye szerint az utcai viselkedés receptje a következő: – Kerülni kell a nagy parkolókat, a vendéglőket, cukrászdákat, bárokat. Persze ha magyar rendszámú kocsiban ül az ember, sehol sem ússza meg az igazoltatást. Veszélyes a szállodákban, nyilvános helyeken idegenekkel mutatkozni, és nem nagyon ajánlatos este az utcán járni. Ha megjelensz az utca egyik végén, ajnásikon már ott vannak hármasával-ötösével a rendőrök, biztos, hogy nem tudod kikerülni őket. Az egyenruhásoknál gumibot és pisztoly van. Az állomásokon, nyilvános helyeken civilek is vannak velük, és általában két-három géppisztolyos katona, így, csapatosan járnak, és nagyon jó orruk van, hogy kit kell igazoltatni. – A civilek elég jellegzetesen öltözködnek – szól közbe egy tanárnő, akinek viharos élete azért nem részletezhető, mert azonnal felismerhetővé, azonosíthatóvá válna –: narancssárga inget, piros nyakkendőt vagy kékesszürke ruhát hordanak, őket nevezik „szekusoknak”. Az utóbbi években

megjelentek az „ultravagány” szekusok is, akik divatos farmerszerelésben járnak. – Ha az ember nem tudja kikerülni az igazoltatást, jobb, ha szó nélkül átadja az okmányait – veszi vissza a szót a könnyűbúvár. – Nem kell mondani semmit, s ha megkérdezik, hova tartasz, akkor csak valami olyat szabad válaszolni, hogy vásárolni, barátokkal találkozni. Ilyenkor általában elengedik az embert. Ha nincs igazolványod, ha szembeszállsz vagy vitatkozol velük, akkor biztos, hogy bevisznek. – Még csak szembeszállni se kell – legyint a tanárnő. – Ha elmész például a Gyilkos-tóhoz, a Szent Anna-tóhoz vagy a Hargitára, a turistaöltözet ellenére bevisznek, ha magyar vagy. – A naiv embert kell játszani – jegyzi meg az üzemmérnök. – Egyszer ott sátoroztam, s odajött egy pásztornak vagy csobánnak öltözött valaki, és közölte, hogy itt tilos sátrat verni, azonnal menjek vele a rendőrségre. Én tettettem a naivat, hogy jaj, hát nem tudtam, éjszaka értem ide, még egy fényképet is csinálnék róla... A végén el is engedett. – Ha a naivitás vagy a szép szó nem használ, érdemes-e megvesztegetéssel próbálkozni? – Érdemes, csak kockázatos – folytatja az üzemmérnök. – Tudni kell, hogy mit szeretnek kapni. A kávé, a Kent cigaretta, a granulált neszkávé, az ital és az eredeti farmer a menő, újabban már a márkára is finnyásak. – Akit bevisznek, arra mindenképpen ráhúznak valamit. Ha nem bűnös, akkor is kitalálják, hogy az. Az egész eljárás egy kis puhitassál kezdődik. Felpofozzák az embert. Leültetnek egy szobában, bejön két sötét képű ember, és azt kérdik, miért van sapkád; ha nincs, miért nincs sapkád. Éshupp, máris kapsz egy hatalmas pofont. – Ingerülten vagy indulatok nélkül, profi módon csinálják? – Kétféle típus van – mondja ismét a tanárnő. – Az egyikben van egy bizonyos szadizmus. Ismerősömmel történt, hogy bevitték Marosvásárhelyen a rendőrség pincéjébe. Valaki vezette felfelé a lépcsőn, jött velük szemben egy civil, és odaszólt: „Na, jól elverted?” A válaszra csak annyit mondott, hogy „Akkor adok neki én is!”, és gyomron vágta kétszer. Szóval az ilyenek örömüket lelik a kínzásban. A másik fajta viszont meggyőződésből csinálja. Az a hite, hogy az illető bűnöző, a társadalomra, a rendszerre veszélyes, és neki az a küldetése, hogy jó útra térítse, és átnevelje megbízható hazafinak. – A nőkkel is így bánnak? A tanárnő picit habozik, láthatóan zavarban van, aztán csak belekezd: – Egyszer reggel nyolc óra körül bevittek az őrszobára. Fehér nadrágban és fehér blúzban voltam. Három vagy négy órán keresztül az égvilágon senki sem szólt hozzám. Aztán bejött két kopó, az egyik kicsit finomabb, a másik hatalmas, szadista állat. Ez a gorilla rám üvöltött, hogy „Nacionalista, irredenta, fasiszta!” Tudom, hogy nem túl gusztusos, amit mondok, de az ijedségtől engem elöntött a vér. Folyt végig a nadrágomon. Könyörögtem, hogy engedjenek ki a vécére. Eszük ágában sem volt, viszont nagyon jól szórakoztak. Este kilenckor engedtek el; persze arra nagyon ügyelnek, hogy amikor kijössz, semmit ne lehessen látni rajtad. – Ennyire fontos nekik a látszat? – Nagyon. Megfenyegetnek, hogy szétverik a pofádat, ha valakinek elmondod, mi történt odabent. Velem is, amikor elengedtek, közölték, hogy utánam jönnek. Hazaértem a sötét lakásba, egy perc múlva már csöngettek is, és pisztolyokkal hadonászva elkezdték a házkutatást. – Még térjünk vissza a rendőrségre! Megkaptuk az első verést. Mi következik ezután ? – Jön a másik véglet – mondja az üzemmérnök. Legalábbis velem ez történt. Hirtelen nagyon kedvesek lettek; azt mondták, hogy tulajdonképpen tévedtek, én egy nagyon rendes ember vagyok. Megkínáltak cigarettával, aztán érdeklődtek az elképzeléseim felől, és kilátásba helyezték segítségüket, ha rászolgálnék.

– Ez valami beszervezés! kísérlet? – Pontosan. Ha az ember vállalja, akkor alá kell írnia egy nyilatkozatot. Megadnak egy telefonszámot, s ha mondani akarok valamit, csak tárcsáznom kell... És nem szabad az egészet úgy kezelni, hogy ez beköpés vagy árulás, hanem közöttünk, jó barátok közötti összetartás. – Pénzre is számíthat, aki aláír? – Természetesen – mondja a tanárnő. – Kialakult tarifák vannak. Még az én tizennégy-tizenöt éves iskolai tanítványaim is kaptak pénzt. Egyszer az egyik nagyon kiborult, és elmondta, hogy havi háromszáz lejt kap a hírekért. Az iskolás gyerekek kilencven százaléka besúgó volt. A munkások három-négyszáz, az értelmiségiek ezerhétszáz-ezernégyszáz lej körül kaptak havonta. Ez utóbbi egy fél fizetés, meg könnyebb lakáshoz jutni, állásba kerülni, s külön büféjük van, ahol lehet élelmet kapni; szóval a besúgás egy csomó előnnyel jár, és ezek csábítóbbak, mint önmagában a pénz. – Mi lesz a rendőrségi eljárás vége? – Előbb-utóbb kiengednek. Ha elfogadod a feltételeiket, akkor is gyanúba kerülsz, mert úgy gondolkodnak, hogy hoppá, ez tényleg csinálhatott valamit. Kereken nem tanácsos nemet mondani. Aki ilyen helyzetbe kerül, és tiszta lélekkel akar kijutni, annak meg kell játszania a hülyét. Aztán le kell írnod, hogy mit csináltál. Megnézik és leíratják újra. – Velem ezt tízszer megcsinálták – szól közbe az üzemmérnök. – Arra kíváncsiak, hogy mindig ugyanazt írod-e. Ha egyszerűen nem tudsz mit írni, mert nem csináltál semmit, legfeljebb csak elénekelted a székely himnuszt, akkor jön az újabb verés. „Miért hazudsz? Úgyis mindent tudunk!” Van, aki ököllel üt, van, aki gumibottal. Nekem máig is ferde három bordám, mert eltörték a rendőrségen. Elmentem az orvoshoz, és elmeséltem, hogy mit csináltak velem. Az orvos azt mondta, hogy nincs nekem semmi bajom. A kisebb-nagyobb verés után ismét előveszik a nyilatkozatot. Ha nem vagy hajlandó beismerő vallomást tenni, akkor ők diktálják a szöveget. Nekem is mondták, hogy mit írjak, de nem voltam hajlandó aláírni. Újra ütöttek egypárat, aztán bezártak egy magánzárkába, és nyolc óra múlva kiengedtek. Ilyenkor derül ki, hogy nincs semmi bizonyíték a kezükben; ha az ember nagyon kitartó, akkor elengedik. Csak a végén még alá kell írni egy papírt, hogy nem bántották, nem csináltak vele semmit. – Hogyan épül fel Romániában a társadalmi hierarchia? – A csúcson a pártfunkcionáriusok vannak – kezdi a sort a könnyűbúvár. – A magasabb beosztásúak fekete Mercedesekkel, az alacsonyabbak általában fekete Daciával járnak. Ők laknak a legszebb lakásokban, villákban. Utánuk következnek a vezérigazgatók, igazgatók. Az ő hatalmuk alapja a kapcsolataikban van. Központi bizottsági tagokat, minisztereket ismernek, mindent el tudnak intézni. Ez körülbelül a kemény mag. Utána következnek a Securitate, az állambiztonság vezetői és alkalmazottai. – Nagyon magas a fizetésük. Tanítottam egy hadnagyot – mondja a tanárnő –, aki érettségi nélkül havi hat-hétezer lejt keresett, nekem tízévnyi munka után, egyetemi végzettséggel a fele se volt a havi fizetésem. – Hogyan kerülhet egy ilyen bizalmi szervezet a társadalmi érdeklődés előterébe? – Úgy, hogy nagyon jól szervezett. Senki sem tudja, hogy ki az egyik, ki a másik. Természetesen a besúgók nem élvezik ugyanazokat a kiváltságokat, mint az alkalmazottak, mégis nagy hatalom van a kezükben, mert szinte mindent megtehetnek büntetlenül. Összejátszanak a bírósággal és az ügyészséggel is. – Egyébként Romániában a megvesztegetéssel az élet szinte minden területén általában sikerrel próbálkozhatsz – állapítja meg az üzemmérnök. – A felső vezetőréteg szinte kivétel nélkül korrupt. A vállalati igazgató lakást tud adni, a személyzeti főnök állást, a szövetkezeti elnök víkendházat, a kereskedelmi vállalat igazgatója alkatrészt, a boltvezető élelmiszert. Ha adsz az orvosnak száz lejt, akkor elmehetsz egy hétre betegszabadságra. Ha van tízezer lejed, akkor megkapod a vizsgatételt,

amelyet az egyetemi felvételin meg kell oldanod... Mindenre van lehetőségésmegoldás... – Veszel magadnak Magyarországon egy rúd téliszalámit, két ki ló kenyeret, fél kiló kávét és néhány tábla csokoládét – mondja háziasszonyként is a tanárnő. – Ezt nem lehet átvinni a román határon. Ha megtalálják, elveszik. Legfelülre kell tenni egy kis csomagot, legyen benne cigaretta, kávé meg ilyesmi, ezért a vámos elenged. – Élelmiszerjegyet is lehet protekcióval kapni? – Azt nem. A jegyet ugyanis vagy megkapod a munkahelyeden, vagy a család igazolványával elmész a körzethez tartozó élelmiszerboltba; ott kitöltenek egy űrlapot, és arra tudod felvenni az adagodat – mondja a könnyűbúvár. – Ahová én tartoztam, ott például havonta fél liter olajat, fél kiló fehér lisztet, fél kiló puliszkalisztet adtak egy hónapra, és egy negyed vajat három hónapra. A szüleim egy másik városban jegyre kaptak még havonta nyolc tojást is. – Mivel az élelmiszerjegyet a személyazonossági és a születési bizonyítványok alapján töltik ki külön a lisztnek, külön a húsnak, a kenyérnek, az olajnak és a cukornak, nem lehet vele manipulálni – szól közbe a kétgyerekes üzemmérnök. – Mi háromhavonta kaptunk két vajat, naponta két nyolcvandekás kenyeret; négyünknek húsz tojás járt volna, de ha a tyúkok nem tojtak, akkor nem kaptuk meg. – Általában mit evett a család? – Reggelire teát főztünk, mellé a gyerekek dzsemes kenyeret kaptak. Tejet ritkán ihattak, mert tej is kevés van. Felvágott nincs, kivéve valami májasszerűséget, amit ha elvág az ember, csöpög belőle a víz. – És a hagyományos román ételek, minta túró és a tejföl? – Ezekhez csak csere útján lehet hozzájutni. Összegyűjtöttük a cukrot, a lisztet, fölmentünk a hegyre, és akkor a juhász adott érte egy kis ordát meg tejet. Az üzletekben csak hajnalban, kora reggel lehet tejet kapni. Egyszer állok a sorban, amikor elkiáltja magát valaki. „Azért nincs tej, mert a magyarok nem fejték meg a teheneket!” így is lehet szítani a magyarellenes hangulatot. – A sorbaállásról jut eszembe – szól közbe a könnyűbúvár –, hogy amikor egy nagyvárosban az üzlet előtt megáll a szállítókocsi, az emberek tüstént odarohannak, és kialakul a sor. Senki nem tudja, hogy mi érkezett, de bármi jött, minden kell. – Mit esznek ebédre? – A legtöbb üzemben nincs étkezde – mondja az üzemmérnök. – Esetleg van büfé. Amit ott ételként adnak, azt Magyarországon talán a disznók sem ennék meg. – Az iskolában segítettünk magunkon – szól közbe a tanárnő. – Kimentünk ősszel a hegyekbe hecsedlibogyót, gombát gyűjteni, így a gyerekeknek mindig tudtunk adni kekszet hecsedliteával. A gombát megszárítottuk, eltettük sóba, aztán sárgarépával, petrezselyemmel, babbal összekevertük; ezt zapuszkának hívtuk, és ezzel húztuk ki a telet. – Hihetetlen, hogy a szükséghelyzetben milyen fantáziájuk van az asszonyoknak- mondja a kétgyerekes édesapa. -A feleségem megreszelte a feketeretket, megsózta, megvárta, hogy levet eresszen, aztán kicsavarta. Utána összekeverte egy kis sós túróval, és az már ünnepi kaja volt. Hasonlóan a majonézes tökhöz. – Az azért már drágább étel – szól közbe a tanárnő –, hiszen tojás meg olaj is kell hozzá. – Szombaton és vasárnap kerül-e hús az asztalra? – A négytagú családom 1987-ben összesen négy kiló disznóhústkapott. – Néha kapni csirkeaprólékot. Három-négy fej, öt-hat láb van benne; a comb, a mell és a többi elmegy Nyugatra – közli a könnyűbúvár. – Van ezenkívül egy párizsira emlékeztető felvágott. Ezt ledaráljuk, fasírozottat csinálunk belőle; ilyenkor egy kicsit dőzsöl az ember. Néha feláldozunk

egy-két tojást is. – Ezek a gyerekek beleszülettek abba, hogy nincs magyarázza a kétgyerekes édesapa. – Tavalyelőtt az ötéves fiamat áthoztuk Magyarországra. Vettünk egy félliteres zacskós kakaót. A gyerek azt mondta, hogy vegyünk még hármat, mert később nem lesz. Amikor meg a piacon meglátta a tojáshegyet, csak összecsapta a kezét, és azt mondta, hogy „Jé, mennyi tojás van itt!” Egy ötéves gyerek... – Többször előfordult az iskolában – mondja ismét a tanárnő –, hogy a serdülő gyerekek tanítás alatt rosszul lettek az éhségtől. Ma szerintem a Romániában élők legnagyobb gondja az éhség! – Milyen az orvosi és gyógyszerellátás? – Katasztrofális. Kezdődőtüdőgyulladása volta lányomnak. Rohangálás, ajándék, csúszópénz, hogy antibiotikumhoz jussunk. A doktornő adott egy ingyenes receptet, de tudni kell, hogy csak minden második recept ingyenes, mert ha a körzet túllépi a gyógyszerre kapott pénzalapját, akkor ezt az összeget levonják az orvos fizetéséből. Tehát akárhányszor beteg a gyerek, csak minden második receptre lehet ingyenes orvosságot kapni, pedig a törvény azt írja elő, hogy az ellátás ingyenes. A recepttel elmentem a gyógyszertárba. Utána minden helyi gyógyszertárba. Orvosság azonban nincs. Elkezdtem keresni az ismerőseim között, hogy kinek van kapcsolata a gyógyszerraktárral, ahonnan a gyógyszertárakat látják el. Valaki elvitt a főnökhöz, ő felírt egy listára, és megmondta, hogy melyik gyógyszertárba menjek. Oda már leadták a nevem, kipipálták, és kiadták a gyógyszert. Én egy olyan raktárban dolgoztam akkor, ahol hiánycikkeket tároltunk, amiket csak minisztériumi engedéllyel adhattunk ki. Úgyhogy törvénytelenül ugyan, de később én is tudtam teljesíteni a gyógyszerraktár vezetőjének a kérését, így viszonoztam a segítségét. – Általában is gyógyszerhiány van – mondja a könnyűbúvár. – Sokszor hónapokig nem lehet Aszpirint, Kalmopyrint meg vitaminokat kapni. Az unokabátyám két hónapig feküdt a kórházban, mert nem volt gyógyszer, amivel kezelhették volna. Végül a felesége szerezte meg. Ő vitte be, az ágyneművel együtt. Erre meg azért volt szükség, mert az energiatakarékosság miatt sokszor nem működnek a mosógépek, és nincs tiszta ágynemű a kórházakban. – Mit kell tudni a román népesedéspolitikáról! – Fogamzásgátló szerek nincsenek – közli a tanárnő. Ha a határon elkapnak valakit, hogy ilyet akar bevinni, nagyon súlyos büntetésre kell számítania. A külföldit ekkor vagy nem engedik be, vagy kiutasítják az országból. A román állampolgárok börtönbe is kerülhetnek. Nálunk az iskolában is ki volt írva, hogy asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség. Az iskolapadban tizenöt-tizenhatéves lányok ültek nagy hassal. Az utóbbi években ijesztően megnőtt az abortuszok száma; különböző gyógyszerekkel, felszúrásokkal próbálkoznak, és rengeteg a haláleset. Valaki megcsinálja, s a lány vagy asszony rosszul lesz, de mindig csak az utolsó pillanatban hívják ki a mentőt, mert abban reménykednek, hogy jobban lesz az a szerencsétlen. Ha végre a kórházba kerül, az orvos addig nem nyúlhat hozzá, amíg a szekus tiszt ki nem vallatta. Volt olyan eset, hogy a vérző nő ott halt meg az orvos előtt, mert nem akarta megmondani, hogy ki csinálta az abortuszt. – Mivel büntetik a magzatelhajtást? – Az orvos is, a nő is általában egy évet kap. Az egyik barátnőm emiatt már kétszer ült börtönben – mondja a tanárnő. – Először valóban segített valakin, másodszor csak ráfogták, hogy törvénytelen abortuszt csinált, és megint bezárta k egy évre. – Milyenek a börtönviszonyok? – Az egyik ismerősöm egy lopási ügybe keveredett, és fél évet ült. Azt mesélte, hogy borzalmasan nagy a szigorúság, és rengeteget dolgoztatták őket – meséli az üzemmérnök. – Egy másik ismerősömet pedig valami politikai dolog miatt csukták be. Két évet töltött magánzárkában teljesen elszigetelten, egyedül. Naponta csak egy órára vitték ki sétálni, de akkor sem találkozott senkivel. Ez az időszak pszichikailag teljesen tönkretette. Amikor úgy látták, hogy ebből már elég volt, akkor kivezényelték a legnehezebb és legveszélyesebb munkára: a Duna-delta nagy szigetére nádat aratni,

ahol rengeteg a mérges kígyó. Másokat meg olyan bányákba visznek, ahol örökös az omlás- és robbanásveszély. Különben a közbiztonság olyankor romlik, amikor amnesztia van. Marosvásárhelyen például egy ilyen alkalommal az újság is figyelmeztette az embereket, hogy sötétedés után ne menjenek az utcára, mert leütik, kirabolják őket. Az teljesen természetes Romániában, hogy kevesebb büntetést kap a rabló, a tolvaj vagy a gyilkos, mint az, aki elénekelte a magyar himnuszt, esetleg valahol jártatta a száját, vagy éppenséggel magyar történelmi könyveket találtak nála. – Kiket ítélnek halálra? – Azokat, akik államellenes cselekedetet követnek el, akik katasztrófát idéznek elő, és kémeket, ügynököket. – Ezeket az ítéleteket közli az újság is? – Nem, soha. A politikai elítéltek ügyét soha nem tárgyalják nyilvános törvényszék előtt, s az ítéletet sem hozzák nyilvánosságra. – Hogyan ajánlatos öltözködni Romániában? – A fiatalok általában külföldről ruházkodnak. Aki teheti, márkás farmert hord. Ezt nem tiltja senki és semmi, csak nagyon drága. Egy Lewi Strauss ezerötszáz, egy márványfarmer kétezer lejbe kerül. Persze nem ajánlott kiríni a többiek közül – adja a tanácsot a jelenleg könnyűbúvár tudományos kutató. – A divatos feliratos pólók közül csak a „Magyarország” vagy „Budapest” feliratút, címerrel vagy nemzeti színekkel díszített ruhadarabot kockázatos viselni. Erre nagyon kényesek, könnyen beviszik az embert. Az amerikás trikókkal nem törődnek, de ha van a kezedben egy „Hungaroring” feliratú reklámzacskó, biztos, hogy igazoltatnak. – Az emberek nagyon sokféle módját megtalálták magyarságuk kifejezésének –folytatja a tanárnő. – Pirosra festik a kerítést, fehérre meszelik a falakat, zöldre festik az ablakokat... – Milyen a közlekedés? – A városon belül nem nagyon érdemes buszra várni, mert meglehetősen rendszertelenül és ritkán jön. A menetrend nincs kifüggesztve, úgy kell kitapasztalni, mikor jár a busz – meséli az üzemmérnök. – Ha jókor állsz a megállóban, akkor se biztos, hogy fölférsz, mert fürtökben lógnak az emberek. Ilyenkor nem marad más, mint a gyaloglás vagy az autóstop. Ez utóbbi azonban elég nehéz, mert amióta benzinkorlátozás van, nagyon kevés autó közlekedik, és ha mégis felvesz, akkor elég sokat kell fizetni, mert ott ezért is fizetni kell. * A szerzők nyomatékosan hangsúlyozzák, hogy a leírtak nem ellenőrzött tényeken, hanem Erdélyben élt magyar értelmiségiek elbeszélésein alapulnak. – A vonatok két-három órás késéssel közlekednek – szól közbe a könnyűbúvár. – Ha az ember elindul valahová százötven-kétszáz kilométeres körzetben, számítania kell arra, hogy az út kora hajnaltól késő estig tart. Télen nem fűtik a vonatokat, és borzalmasan koszosak; így könnyű mindenféle fertőzést összeszedni. – Az országban teljesen szabad mozgási lehetőség van? – Igen – állítja az üzemmérnök. – Kivéve – vág közbe a tanárnő –, kivéve az úgynevezett rezervátumokat. Ott vannak a nagy kastélyok, a nagy pártüdülők és a repülőterek. A Görgény-völgyében például kétezer méter magasan a nagyfőnöknek hét vadászkastélya és három repülőtere van. Ugyanilyen a Hargita is. Ezeken a helyeken nincs turistajelzés, előfordult már, hogy mentünk a vadcsapáson, és uram bocsa, szembetalálkoztunk egy szakasz rendőrrel. Mindjárt igazoltattak bennünket. Az ilyen helyeken járni

amúgy is nagyon veszélyes játék; a Gyilkos-tónál, Tusnádnál, a madarasi Hargitán vagy a Szent Anna-tó mellett rengeteg titkosrendőrrel találkozhat az ember. – És a külföldiek merre járhatnak? – Az elmúlt években gyakorlatilag megszűnt az idegenforgalom. Régebben még sok nyugatnémet és svéd jött a hegyekbe és a tengerpartra, de elvették a kedvüket; ma már leginkább csak a lengyelek jönnek, ők is csak üzletelni, kávéval, cigarettával. Fényképezni lehet, de előfordul, hogy a határon kiveszik a gépből a filmet. Nincs más: cselesen el kell rejteni – ajánlja a tanárnő. – Ma már alig történik Romániában valami, ami a határokon kívül az országot szimpatikussá tenné. Románia egyre jobban elszigetelődik a világtól, de a hatalom úgy csinál, mintha ez hidegen hagyná, és konokul járja a ki tudja hová, merre vezető útját – összegezi a román diagnózist a tudósból lett könnyűbúvár.

„...EZ AZ ORSZÁG BELÜGYE, még akkor is, ha olyan dolgok történnek, amelyek sértik az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát" A MAGYAR RÁDIÓ JÓ REGGELT! MŰSORA 1988. MÁJUS 2-ÁN TELEFONINTERJÚT KÖZÖLT JAN MARTENSONNAL, AZ ENSZ GENFBEN SZÉKELŐ EMBERI JOGOK BIZOTTSÁGA HELYETTES VEZETŐJÉVEL. – Az emberi jogokat, amelyek elengedhetetlen részei a civilizált társadalomnak, miért nem iktatták egységesen az ENSZ alapokmányába ? – Az ENSZ alapokmánya valóban csak esetenként tárgyalja az emberi jogokat, az 1948-as közgyűlése azonban elfogadta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, amely a maga nemében egy páratlan dokumentum, véleményem szerint a háború utáni idők egyik legjelentősebb politikai dokumentuma. A nyilatkozat mellett számos olyan regionális törvény született az elmúlt negyven évben, amely elvben szabályozza az egymás mellett élés mechanizmusát. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetét százötvenkilenc szuverén állam alkotja. Az ENSZ sikeres vagy sikertelen működése mindig az adott országban pillanatnyilag uralkodó politikai széljárástól függ, és ennek függvénye, hogy teljesíti-e vagy sem nemzetközi kötelezettségeit. – Mivel a nyilatkozat nem törvényerejű, egyetlen államot sem lehet kényszeríteni arra, hogy megváltoztassa az emberi jogokat sértő politikáját. Akkor mi értelme van a nyilatkozatnak? – Valóban, a nyilatkozat senkit sem kötelez semmire. A jelentőségét abban látom, hogy ez testesíti meg az emberi jogok nemzetközi törvényeit. Ezt tulajdonképpen az emberi jogok összességének status quója. 1952-ben létrejött az emberi jogi egyezmény két része: az egyik gazdasági, szociális és kulturális, a másik politikai és polgárjogi kérdésekkel foglalkozik. Ez az egyezmény az aláíró országok számára már törvényerejű. Az egyezmény előírja, hogy az érintett országok az ENSZ Emberi Jogok Bizottságához fordulhatnak, ha ilyenfajta sérelmeik vannak. Ilyen esetben vizsgálóbizottságot küldünk a helyszínre. Az idén például bizottságunk vizsgálta az afgán helyzetet, a dél-afrikai, a chilei panaszokat és a guatemalai viszonyokat. Az elkészült jelentéseket az ENSZ közgyűlése is megvitatja, és nyomást gyakorol az emberi jogokat megsértő országokra. Ennek eredményességéhez nagyban hozzájárul az ENSZ Titkárságának és magának a főtitkárnak a személyes közbenjárása. – Mennyiben tartja az emberi jogok problémáját nemzetközi kérdésnek, és mennyire az egyes országok belügyének? – Úgy gondolom, hogy egyidejűleg nemzetközi kérdés és belügy is. Nemzetközi annyiban, amennyiben az egyezmények és kötelezettségek szabályozzák az emberi jogokat, belügy annyiban, hogy milyen az egyes országok viszonya saját állampolgáraihoz. Csak bízni lehet abban, hogy az országok alkotmányát az emberi jogok maximális tiszteletben tartására építették. – Az Emberi Jogok Bizottsága a nemzeti kisebbségek jogaival, illetve azok megsértésével is foglalkozik? – Konkrét ügyet még nem vizsgáltunk. De természetesnek tartjuk, hogy az 1952-es egyezmény a kisebbségek jogainak tiszteletben tartására is kötelez, legyen az a kisebbség nemzeti, nyelvi vagy vallási. Biztosítani kell nekik, hogy ápolhassák kultúrájukat, használhassák saját nyelvüket, gyakorolhassák vallásukat. Egyik munkacsoportunk most dolgozik egy nyilatkozattervezeten, amely a kisebbségek védelmét biztosítaná. Ennek elfogadása után ellenőrző bizottságunk rendszeresen vizsgálni fogja, hogy az aláíró országok hogyan tartják be kötelezettségeiket. – Az Emberi Jogok Bizottsága hozhat-e szankciót, ami kötelezi az érintetteket magatartásuk megváltoztatására, vagy ezt két ország konfliktusa esetén nekik egymás között kell tisztázni? – A dolgok jelenlegi állása szerint ez két ENSZ-tagállam közötti nézeteltérés, amit nekik kell tisztázni. Érvényes ez Magyarország és Románia esetére is. Eddig egyik fél sem járult az Emberi

Jogok Bizottsága elé, hogy mi vizsgáljuk meg a vitatott helyzetet, és azt se kérte tőlünk senki, hogy az Erdélyben kialakult állapotokkal foglalkozzunk. Hangsúlyozom, ez az ország belügye, még akkor is, hogyha olyan dolgok történnek, amelyek sértik az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. „...LELKIISMERET-FURDALÁST ÉRZEK az otthon hagyott tanítványaim miatt...” – Keramikusként dolgoztam egy kisszövetkezetben. Nagyon érdekelt a néprajz, sokat jártam a falvakat, gyakran mentem kirándulni. Egyszer behívtak a rendőrségre, s le kellett írnom, hogy merre voltam, kikkel beszéltem, s találkoztam-e külföldiekkel, magyarokkal, és miket énekeltünk. Ezután állandóan figyeltek. A családomban volt két politikai elítélt. Két rokonomat a közelmúltban több évre ítélték, mert egy társaságban kazettán hallgatták az István, a királyi, a magyar Himnuszt és a Szózatot. Ezután házkutatást is tartottak nálunk. A két közeli rokonomat 1987 júliusában, Gorbacsov látogatása után engedték ki. Nagyon megviselte őket a börtön, mert naponta csak egy órát tölthettek a világosságon. A múlt év végén megkértem egy Magyarországon élő rokonomat, hogy küldjön nekem egy táviratot „Az unokabátyád súlyos beteg, azonnal gyere!” szöveggel. Egy hétig reggel nyolctól délután fél ötig ültem az útlevélosztályon, többször kihallgattak, hogy miért és kihez akarok jönni. A végén szerencsére megkaptam az útlevelet. 1987. december 21-én jöttem át Magyarországra, februárban megkaptam az ideiglenes tartózkodási engedélyt, jelenleg szociális gondozónőként dolgozom, és egy ismerősömnél lakom albérletben. – Két évet végeztem a kolozsvári egyetem magyar tanszékének idegen nyelv szakán, de 1985-ben megszüntették a magyar nyelvű főiskolai oktatást, s akkor otthagytam az egyetemet. Többször megfordultam Bukarestben egy író barátomnál. Egyszer azt mondtam neki, hogy ő, aki tényleg sokat tesz az erdélyi magyarságért, mit mondana rám, ha otthagynám Erdélyt? Azt mondta: a magyarországi viszonyok olyanok, hogy ott az ember sokkal többet tehet a Romániában élő magyarokért, mint Erdélyben. Azt is mondta, hogy bármilyen helyzetbe, bármilyen körülmények közé kerülök is, mindig próbáljak felemelt fejjel, tisztességesen és becsületesen élni. Romániában megszűnt a normális helyzet, nincsenek emberi életre alkalmas körülmények, ezeket most itt, Magyarországon próbálom megteremteni. Nem tagadom, hogy lelkiismeretfurdalást érzek az otthon hagyott tanítványaim miatt. Nagy többségében ismerőseim, barátaim gyerekei, s még nem tudnak tisztán magyarul, de a Himnuszt már magyarul éneklik. Azt szeretném, ha az én gyerekem itt nőne fel, nem jó magyarnak, nem nagy magyarnak, hanem egyszerűen csak magyarnak. Tudja meg, hogy mi az a sajt meg narancs, és ismerje meg Balassi Bálinttól Illyés Gyuláig a csodálatos anyanyelvi irodalmat. Rengeteg vívódás után döntöttem el, hogy itt maradok. Jelenleg segédmunkásként dolgozom egy gyárban, de szeptember elsejétől tanítok egy budapesti általános iskolában. – Egy kombinátban a szerszámgépcsoport vezetője voltam. Kezdetben tizenöt szerszámtervezőt irányítottam, köztük nyolcan magyarok voltak. Két hónap alatt szép sorban mindegyiket áthelyezték, és a végén egyetlen magyar sem maradt a csoportban. Egy alkalommal a kombinát vezetőségének az ülésén rám szólt valaki, hogy ne beszéljek magyarul, mert Romániában élünk, és a munkahelyen a román nyelv használata a kötelező. Egyre több megalázás, sértés ért, megfagyott körülöttem a levegő. 1988. március 7-én jöttem Magyarországra. A diplomámat magammal hoztam. Ezt hivatalosan nem lehet kihozni, mert ha határon megtalálják, akkor ebből azonnal megtudják, hogy az ember nem akar visszatérni. Amikor a vámos elkezdte vizsgálni a holmimat, nagyon ideges lettem, szerencsére csak az volt a kifogása, hogy sok konyakot hozok magammal. Két üveggel odaadtam neki, és békén hagyott. Utána olyan idegállapotba kerültem, hogy egyszerűen nem tudtam beszélni. Az első napokban kertet ástam, mindenféle munkát elvállaltam. Aztán Budapesten véletlenül találkoztam egykori egyetemi társammal, aki 1980-ban legálisan telepedett le Magyarországon. Ő segített elhelyezkedni; gépészmérnökként dolgozom, egyelőre munkásszálláson lakom. – Vörösmarty nem azért írta azt, hogy „Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell”, hogy megfutamodjunk a nehezebb helyzetben. Ezt én évekig így gondoltam. Aztán rájöttem arra, hogy teljesen tehetetlen vagyok, nem érek el semmit, csak kínlódom, ha otthon maradok. Egyszer a barátaimmal kirándulni voltunk. Udvarhely és Segesvár között van egy tiszta magyar falu, Bogozd,

ott éjszakáztunk. Összeismerkedtünk a helybeliekkel, bementünk a kocsmába, iszogattunk egy kicsit, aztán énekelni kezdtünk. A székely ember legelőször mindig a székely himnuszt énekli el. Berohant valaki, hogy meneküljünk, mert jönnek a rendőrök. Elfogtak, bevittek bennünket; életemben még soha nem vertek meg úgy, mint akkor. Egyedül jöttem át, útlevéllel. Feleségem és két gyerekem maradt otthon. Szeretnék itt olyan körű l menyeket teremteni, hogy ha sikerül áthozni őket, akkor soha többé ne kelljen nyugtalanul élnünk. Jelenleg egy gyárban, végzettségem szerint, üzemmérnökként dolgozom. – Ha a nevemet románra változtattam volna, talán bent maradhatok az egyetemen, és politikai pályát is befuthatok. Ezt azonban nem voltam hajlandó megtenni, inkább elmentem a Székelyföldre, ahol tíz évig tanítottam. A vesszőfutásom 1980-ban kezdődött. Valaki feljelentett az iskolából, házkutatást tartottak nálam, elkobozták a Gesta Hungarorumot, a Képes Krónikái, Magyarország történetét, Orbán Balázs eredeti Székelyföld-leírásai és Az Árpádok nyomában című könyvet. Bevittek a rendőrségre, mindenfélét alá akartak velem íratni, s közben többször megvertek. Azt mondták, ha beállók Júdásnak, akkor megmenekülök a további meghurcoltatásoktól. Kértem egy kis gondolkodási időt, és hazamentem a szüléimhez. Akkor történt a családomban egy tragédia. Keresztapám két emberrel, hivatalos engedéllyel vadászni ment. Eldördült a lövés; négy golyó fúródott a derekába. Nem halt meg, de nyomorék maradt. A vizsgálatot lezárták azzal, hogy meglőtte a kutyája... Meglőtte a kutyája... Visszatértem az iskolába, ismét megkörnyékeztek. Beláttam, hogy nincs más menedék, vagy szembeköpöm magam, vagy pszichikailag és talán fizikailag is tönkretesznek. Egy harmadik megoldást választottam: bementem az elmegyógyintézetbe. Később ezt még többször megismételtem. 1985-ben a legnagyobb meglepetésemre útlevelet kaptam. Jártam rokonaimnál az NSZK-ban, aztán hazatértem. Ezen mindenki megdöbbent egy kicsit, mert akkor már fű, fa, virág futott az ausztriai lágerbe. Volt egy kis garzonlakásom, rengeteg barátom járt hozzám. Ezért erkölcsi törvényszék elé állítottak, azt mondták, hogy kuplerájt csinálok a lakásomból, és megrontom a diákjaimat. Újra elmegyógyintézetbe kerültem, s amikor kijöttem, egyszerűen cselekvésképtelennek éreztem magamat. Ekkor határoztam el, hogy ha sikerül átjönnöm Magyarországra, Romániába az életben soha többé nem megyek vissza. Lelkileg úgy megnyomorítottak, hogy ezt ma is így érzem. Súlyos elmebetegségemre hivatkozva kértem és kaptam útlevelet. 1987. augusztus 1-jén érkeztem Magyarországra... Gyermekfelügyelőként helyezkedtem el egy községben, majd jelentkeztem egy pályázatra, ennek eredményeként kerültem az egyik kórházba rehabilitációs pszichológusnak. Az én varázsigém, hogy az embernek mindig tudnia kell újrakezdeni. Itt, Magyarországon mi nem tagadjuk meg az erdélyiségünket, mert ezt az ember természetesen nem tudja elfelejteni. De tenni akarásunkkal, optimizmusunkkal bizonyítanunk kell, hogy egy nemzethez tartozunk, még akkor is, ha ez azzal a fájdalmas ténnyel jár, hogy az igazi gyökereket el kell vágni.

A MENEKÜLT ÜGY – MAGYAR ÜGY „Jellegzetesen magyar gond, hogy jogi szabályozás helyett belső utasításokkal próbáljuk rendezni a legkomplikáltabb helyzeteket is...” A kérdésekre Diós János, a Békés Megyei Tanács V. B. osztályvezető-helyettese, a megyei Menekültügyi Koordinációs Bizottság tagja válaszol. – A mi legnagyobb gondunk az, hogy jogszabályaink rendezetlenek. A menekült a gyakorlatban harminc napra kapja meg a tartózkodási engedélyt. Állandóan visszatérő, kellemetlen eljárás, hogy a Hivatal harmincnaponként újra és újra hosszabbítgatja a két engedélyt. Ez mindenkinek gond, de leginkább mégis az államigazgatásnak, amely ezzel foglalkozik. Figyelmet, erőt, energiát von el attól a gondozási tevékenységtől, amelyet ezek az emberek megérdemelnének. – Ezt a harmincnapos határidőt önök nyilván örökölték, és mostanáig nem tudták az új helyzethez igazítani. – Ez valóban régi szabály, és mára érvényét vesztette, de folytatnám a gondok felsorolását. A menekültek döntő többsége – mintegy hetven százaléka – fiatal, huszonéves. Ezekkel az emberekkel nagyon tudatosan kellene foglalkozni, gondozni kellene őket, mert csak így illeszkedhetnek jól a társadalomba. Valódi gondozásra szorulnak, hiszen jelentős részük apa, anya és más hozzátartozó nélkül jött át. Igaz persze, hogy államigazgatási rendszerünkben ismeretes az intézményes gondozás fogalma, hiszen nálunk van cigányügyi titkár, egészségügyi titkár és így tovább, de hát a megoldást nem a menekültügyi titkár jelentheti, hanem a jó értelemben vett bürokrácia átállítása egy új gondolkodásra és cselekvésre. A másik nagyon fontos dolog az anyagi gondoskodás. Ezeknek az embereknek döntő többsége egy nejlonszatyorral jött át a határon, és azt hitte, hogy Magyarország maga a Kánaán. Adunk neki két-háromezer forintot, a gyerekeseknek négyezret; ők átveszik a pénzt, vesznek egy váltás fehérneműt, törölközőt és tisztálkodóholmikat, de az igazi problémák csak ezután jönnek. Élelmet kell venniük, megoldani a mindennapok apró-cseprő gondjait. Éppen ezért mellettük sajnos kialakult a minden zavarosban mindig halászó nepperréteg, amely visszaél a menekültek kiszolgáltatott helyzetével. Teheti azért is, mert a magyar kereskedelem nehézkes, képtelen gyorsan reagálni a változásokra. Két példát mondok: még mindig megoldatlan, hogy az erdélyi menekültek normális áron, legálisan adhassák el az aranytárgyaikat. Furcsa ellentmondás, hogy miközben Pesten sorba kell állni gyűrűért, nyakláncért, a hivatalos magyar kereskedelmi hálózat ezektől az emberektől, kiszolgáltatott emberektől csak törtarany árban veszi át az értékeiket. (Úgy tűnik, azért sikerült elérni valamit: itt, Békéscsabán a Bizományi bizonyos napokon hajlandó lesz az erdélyiek aranyát megvásárolni. Ettől persze még igaz, amit elmondtam.) A másik: negyed év sem volt elég ahhoz, hogy tisztázzuk, mi legyen azzal a pénzzel, amit a menekültek magukkal hoznak. Amíg a hivatal, az apparátus gondolkodik, addig kialakul az óriási uzsora. A hivatalos árfolyam töredékéért – most május elején negyven-ötven fillérért – lehet lejt venni azoktól a szerencsétlenektől, akik zsebben hozták magukkal maradék vagyonkájuk töredékeit. A magyar állam közben azt mondja, hogy mit csináljon, a szabály az szabály. Fogalmam sincs, hogyan, milyen módon, formában lehetne felvásárolni a menekültek pénzét – talán kölcsönként is felfoghatnánk –, csak már értse meg valaki, hogy lépni kell! Nekem ne mondja azt az állam, hogy nem kell neki a lej, mert azt válaszolom, hogy a nepper se hülye, biztosan tudja, mibe kell befektetni a pénzét. Ha másképp nem megy, kérdezzék meg a feketézőktől, biztosan adnak tippeket. A menekültek bizonyos része gépkocsival jön, de vannak, akik kocsival, lóval, traktorral, bármiféle eszközzel, ami mozog – sőt vannak, akik még „termelőeszközöket” is hoznak magukkal. No, ezzel a problémával megint csak képtelen megbirkózni a hivatal. Mert tudja, a tulajdonviszonyok alakítása az komoly, nehéz, megfontolást érdemlő probléma. Én viszont makacsul csak azt hajtogatom, hogy ha már itt vannak ezek a traktorok meg lovas kocsik, akkor be kell állítani őket a forgalomba, tulajdonjogilag pedig „honosítani” kell. És még csak most értünk el a lakáshoz. A legjobb esetben a munkával együtt szolgálati lakáshoz jut

a menekült. Ez a legritkább eset. Gyakoribb, hogy a tanácsok albérlethez juttatják vagy már régebben üresen álló lakásokba, lakrészekbe költöztetik őket. Az albérlet a nagyobb gond, mert ott szinte azonnal jelentkezik az uzsora! A kereslet, ahogy az a piacon lenni szokott, felveri az árakat, és a derék magyar főbérlő arcátlanul sokat kér a menekülttől. Egy-két hónapig még lehet húzni-halasztani a megoldást, mert a tanács állja a költséget abból a pénzből, amit az Országgyűlés megszavazott, de aztán letelik ez az idő, és az illetőnek magának kell kifizetnie az albérletet. Ide kapcsolódik, hogy a menekült általában rosszul ismeri a magyar kereseti viszonyokat és az árakat. Felveszi az első ötezer forintos fizetést, és boldog. A gondok akkor kezdődnek, amikor kifizeti a magas albérleti díjat, és utána mindennap meg kell vásárolnia a szükséges élelmiszereket. Senki ne értse félre, nem azt akarom javasolni, hogy kezeljük külön a menekülteket; nem, ők ugyanolyan állampolgárok nálunk, mint mi, a régebben itt élő magyarok, de azt igenis állítom, hogy a jelenleginél több figyelmet érdemelnek, s nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy lelki gondozásukra is szükség volna. Gyakran dicsekszünk azzal, hogy a menekülteket viszonylag rövid időn belül munkába tudjuk állítani – hozzá is tesszük, hogy sok területen munkáshiány van, a MÁV-nál, a Postánál és így tovább –, de arról már hallgatunk, hogy ezeken a helyeken éppen az alacsony bérek miatt van létszámhiány, és éppen ezeket a lyukakat akarja mindenki a menekültekkel betömni, s persze nem mindig méltányos módon. Ezzel azonban megrendül a menekült egzisztenciális helyzete, és eleve „biztosítjuk” a csalódását. Adminisztratív részletkérdés, de nagyon fontos: a menekült átjön, jelentkezik a vállalatnál és közli, hogy ő, mondjuk, villanyszerelő. Papírja persze nincs, mert ha azzal kapják el a határon, az csak nehezíti a helyzetét. Mit mond ilyenkor a vállalat: vajon ismeri-e a jelentkező a magyarországi szabványokat, a biztonságtechnikai előírásokat és így tovább? Mi lehet a megoldás? Talán az átképzés, talán a vizsgáztatás egyszerű rendszere, nem tudom, de valamit tenni kellene. Tanfolyamokra volna szükség, és nem csak szakmaiakra. Igaz ugyan, hogy a menekültek többsége a határ menti területekről érkezik, tehát a magyar televízió segítségével valamennyire tájékozottak a mi viszonyainkról, ám valamiféle szervezett képzésre szükségük lenne. Ismereteket szerezhetnének a magyar törvényekről, a közlekedés, a munkavállalás, a társadalombiztosítás szabályairól, egyszerűen azért, hogy eligazodjanak a mindennapok legegyszerűbb dolgaiban. És csak most érkeztünk el a legnehezebb problémához: a menekültek életviszonyait rendkívül humánus, de mégiscsak átmeneti, nem írott szabályok rendezik. Rendkívül jó szándékú szabályok ezek. A Belügyminisztérium magára vállalta, hogy egyeztet a tárcákkal, és ezek után megküldi a hivataloknak a leiratokat. Kiragadva egy példát: a társadalombiztosítás középirányító szerveire van bízva, milyen jogosultságokat ismerjenek el, a munkaügyisek azon törik a fejüket, hogy milyen munkaviszonyhoz fűződő jogokat ismerjenek el, mert nincsenek írott szabályok! Elég belegondolni, hogy olyan egyszerű dolog, minta bizonyítás, mennyire nehéz. Romániából szinte lehetetlen tanúsítványokat, okiratokat beszerezni, ennek ellenére valami megoldást ki kellene már munkálni. És még mindig a jó szándékú rendelkezésekről: a jogszabály, ugye, kötelező magatartást ír elő. A menekültekre vonatkozó utasítások viszont „titkosítottak”. Csak bele kell gondolni, mekkora nehézségeket okoz, hogy kiszivárogtatott vagy szóban átadott, esetleg bizalmasan kezelendő információk alapján rendelkezzünk vagy éppen ismertessük a menekültekkel jogaikat, kötelezettségeiket. Úgy gondolom, ahhoz, hogy megbízható és időt álló szabályozás létrejöjjön, az a politikai akarat kell, amely elismeri ezt a helyzetet, nem tekinti feltétlenül átmenetinek, és vállalja az államközi, sőt a nemzetközi következményeit is. Azt tapasztalom – legalábbis a kormányszintű leiratok ezt sugallják –, hogy a szándék, az elhatározás létezik. Felső szinten is számolnak azzal, hogy hosszú távon kell együtt élni a menekültproblémával. Véleményem szerint a gondot az okozza – és ez jellegzetesen magyar gond –, hogy jogi szabályozás helyett belső utasításokkal próbáljuk rendezni a legkomplikáltabb helyzeteket is. Az igazsághoz tartozik, hogy az összes különleges részletet nem

szabályozhatjuk. A családegyesítést az egyik legsúlyosabb, legégetőbb gondnak tartom. Amíg ezt nem tudjuk megnyugtatóan rendezni, ne is reménykedjünk abban, hogy kezelni tudjuk a menekültproblémát, íme, az állampolgárság ügye: a magyar és a román állam közötti szerződés kimondja, hogy akit a Román Államtanács nem bocsát el az állampolgárság kötelékéből, az nem vehet fel idegen, tehát magyar állampolgárságot sem. Ha viszont nem veheti fel a magyar állampolgárságot, akkor nem mehet haza látogatóba, nem köthet házasságot, ami pedig – tekintve, hogy nagyon sok huszonéves fiatalról van szó – nem elhanyagolható szempont. Erre az államközi egyezmény valahogy nem gondolt. Döntenünk kell végre, hogy ennek az egyezménynek milyen passzusait tarthatjuk fenn, és melyeket haladta túl az idő. – A menekültügyet csakis a központi akarat szerint lehet irányítani, vagy tere van a helyi kezdeményezéseknek is? – Működnek a régi beidegződések; mindent központosítottan tudunk csak elképzelni. Itt van például a támogatás jelenlegi rendszere: mi, hivatalnokok, úgy gondoljuk, hogy az egyetlen helyes út, ha a támogatást a Vöröskereszt számlájára fizetik be. Az egyszerű magyar állampolgár képzeletében ez úgy jelenik meg, hogy ki kell tölteni egy bizonyos fajta csekket, mégpedig nagyon pontosan, az majd befut egyszer Budapestre, ott összegzik és gondosan elosztják. Az egyház ennél ügyesebb; nyíltan az emberi tisztességre alapozza a segítségnyújtást: bemész a templomba, szembetalálod magad a persellyel, s ha úgy gondolod, bedobod a pénzt, azt aztán a püspök úr kiosztja, úgy, ahogy jónak látja. Ezt ilyen egyszerűen a hivatal nem tudja megcsinálni. Gondoljunk bele abba a képtelen helyzetbe, hogy bejön a polgár az utcáról ide, a tanácsba, és azt mondja: „Itt egy százas a menekülteknek, tessék!” Át sem vehetem! Ha mégis, százféleképpen adminisztrálni kell: iktatni, postázni valahova, ahol elosztják valamely általam nem ismert norma szerint. Nem akarom bántani a Vöröskeresztet, de micsoda merev szabályozás az, hogy egy családfenntartó ezer forint, egy gyermek meg ötszáz? Nem hiszem, hogy ez célszerű, mert van, akinek egy fillérre nincs szüksége, és van, akinek az ötezer is kevés. Én személy szerint afelől sem vagyok meggyőződve, hogy a Pestről küldött pénzek időben és megfelelő arányban igazodnak a szükségletekhez. Itt, Békésben, a menekültügy hónapok óta probléma, viszont alig két hete, hogy a megyei Vöröskereszt megkapta az első százezer forintot. Jó szándékkal szaladni kezdtek az emberek után, hogy tessék, itt a pénz, szívesen adjuk. De meg tudtak-e mindenkit találni? Mi lesz azokkal, akik az átmeneti táborból már rég elmentek, és Battonyától Szeghalomig már dolgoznak valahol? Aztán a területi vöröskeresztes titkárok, akik rendes, becsületes emberek, nem tehetnek arról, hogy nincsenek raktáraik. Ha valaki beállít hozzájuk egy halom ruhával, legalább úgy meresztik a szemüket, mint én az ajándék százasra. Különösen, ha még valaki bútort is felajánlana! Nem akarom tovább ragozni, a lényeg az, hogy be kellene végre fejezni a központosított segélyezési-ajándékozási-gyűjtési dolgokat. A helyi tanácsok gondoskodjanak mindenről, meg kellene nyitni a különféle polgári védelmi raktárakat, oda kellene mindent összegyűjteni. A menekülteknek nincs egy könyvük, és – hogy egy roppant egyszerű dolgot mondjak nincs egy ébresztőórájuk, hogy időben elinduljanak munkába. Ennyi probléma felsorolása után azért szólni kell arról, hogy végső soron a menekültügy megoldása mégiscsak állami feladat. Mi ennek megfelelően foglalkozunk vele. Tényleg sok mindent megpróbáltunk, próbálunk. Megszerveztük azt is, hogy ha éjszaka jön a menekült, akkor ne csak fedél alá kerüljön, de rögtön nyomják kezébe az első segélyt. A vállalatokról, téeszekről igen kedvező tapasztalataink vannak. Ez érthető és ésszerű, hiszen bizonyos szakemberekre égető szükségünk van. A Tungsram egyik igazgatója a napokban hívott föl rendkívül jó ajánlatokkal; lakás- és szakmunkalehetőségekkel, mindenféle támogatás ígéretével. – Békés megyében lakik – talán Baranya után – a legtöbb nemzetiségi polgár. Vannak itt román és szlovák falvak, ráadásul szomszédosak Romániával. Milyen kapcsolatokat tartanak fönn most a szomszéd román megyékkel, municípiumokkal? – Kívülről úgy tűnhet, mintha nem történt volna semmi, az április 4-i ünnepségeinkre rangos román delegáció érkezett. Mindenről szépen elbeszélgettek a megyei vezetőinkkel, de a

menekültügy szóba sem került. Mit lehet erre mondani? – Változott-e a megyében élő románság helyzete? - Nem, nem, nem, ilyenről szó sincs. A nemzetiségiek zaklatásának nálunk nincsenek „hagyományai”. A török pusztítás után a nagy betelepítés számos nemzetiséget hányt itt egybe. Ezek az emberek – magyarok, szlovákok, románok, ruténok, zsidók – megtanultak együtt élni. Itt évszázadok óta élnek a telepes-, mondhatnám pionírhagyományok, a mindennapi élet szerves része az összefogás, egymás segítése, megértése, az ember létéhez szükséges autonómia elismerése a vallástól kezdve sok mindenben. És jó dolog, hogy ez így van. „AZ ALKOTMÁNYBAN IS VÁLLALNI KELLENE a világ bármely táján élő magyarság képviseletét” Király Zoltán országgyűlési képviselő. – Az igaz, hogy az én kezdeményezésemre szavazott meg az Országgyűlés háromszázmillió forintot a román menekültek segélyezésére, de az én érdemem ebben mindössze annyi, hogy megkerestem öt képviselőtársamat: terjesszük a parlament elnöke elé ezt az indítványt. Kiderült, hogy egyetlen ügy érdekében is létrejöhet egy csoport – nevezhetjük akár parlamenti frakciónak is –, amely képes összehozni különböző nézőpontú embereket; párttagokat, pártonkívülieket vagy éppen egyházi személyiségeket. Erre a javaslatra úgy került sor, hogy január elején Szentendrén egy helyi képviselőtársammal részt vettem egy vitán. Ott többen felálltak és el mondták, hogy még mindig rendezetlen a Romániából érkezett menekültek sorsa: ezek az emberek a rendőri szervektől olyan kiutazás! engedélyt kapnak, amellyel kizárólag csak Romániába mehetnek. Ez gyakorlatilag a kiutasítást jelenti. Ezzel a problémával kopogtattam a Belügyminisztériumban, de kiderült, hogy nyitott kapukat döngetek, mert mások is szóltak már előttem. A kiutasítás többé nem fenyeget senkit, az intézkedést visszavonták. Mivel egyre több ember keresett meg, és egyre érezhetőbb volt a menekültekkel kapcsolatos feszültség, mint televíziós riporter hozzáfogtam egy filmforgatás megszervezéséhez azzal a szándékkal, hogy pusztán az archívum számára rögzítem a történéseket, tekintettel a dolog kényes voltára. Számos menekülttel találkoztam, beszéltem, riportokat készítettem, így első kézből jutottam információkhoz. Ezek után fogalmazódott meg bennem, hogy intézményes segítségre, az Országgyűlés közbelépésére van szükség. A szándékhoz megfelelő politikai körülményeket teremtett Szűrös Mátyás rádióinterjúja, amelyben a Központi Bizottság titkára kifejezésre juttatta, hogy a magyar politika határozott törekvése, hogy a világban bárhol élő magyarok sorsának jobbításáért elvszerűen, következetesen fellépjen. A határainkon kívül élő magyar nemzetiség a magyarság része. A pártvezetés is kiáll a menekültek mellett. Ez a nyilatkozat tárta ki a kaput, mutatott utat a költségvetési módosításokról szóló javaslat előterjesztéséhez. Az előkészítés során a kormány képviselőivel való előzetes tárgyaláson megtudtam, hogy százmilliót a Minisztertanács saját hatáskörében is át tud csoportosítani, de azon felül már törvénymódosítás szükséges. A konkrét javaslat úgy szóit, hogy a vállalati támogatások rovására csoportosítsuk át a minimálisan szükséges háromszázmilliót. Ezzel megteremtjük a letelepedési alapot. A politikai és parlamenti vezetés úgy ítélte meg, hogy a szükségesnél nagyobb nyilvánosságra nincs szükség, ezért végül is a pénzügyminisztériumi tájékoztató végén rövid indoklással hangzott el a javaslat. A képviselők körében azért érezhető volt némi ellenvetés és bizonytalanság. Szerintem ezért volt tizenkét ellenszavazat és több tartózkodás; nem volt világos ugyanis, hogy miből adjuk. Én őszintén szólva nem figyeltem, hogy ki szavazott a javaslat ellen, de hallottam az ellenvetéseket, a kérdéseket: miből és honnan? Az egész menekültügy kezelése most még bizonytalan. Tájékoztatási rendszerünk valahogy nem egészen alkalmas arra, hogy érdemi információkkal szolgáljon más országok, pontosabban a szocialista országok életéről. (Az sem kevés, hogy a nyugati államokról ma már tudunk adni nagyon tárgyilagos, objektív értékeléseket, de különböző görcsök miatt a szocialista országokat illetően ez a gyakorlat még nem érvényesült.) így aztán nemcsak politikai, hanem hangulati kérdés is ma Magyarországon a menekültügy, és ez nem jó.

– Ön nyilvánosan szorgalmazta, hogy az Országgyűlés adjon ki nemzetiségi politikánkról egy nyilatkozatot. - Nem, ez tévedés. Én ezt nem szorgalmaztam. Március 6-án, a Magyar Demokrata Fórum találkozóján szó volt kisebbségi ügyekről, és az ajánlásban szerepelt egy kitétel, amely szerint az anyaországnak, azaz a Magyar Népköztársaságnak az alkotmányban is vállalnia kellene a világ bármely táján élő magyarság képviseletét. Ezzel egyetértek. Volt azonban olyan javaslat is, hogy széles körű társadalmi vita után a Parlament fogadjon el és bocsásson közre egy elvi nyilatkozatot a magyar nemzetről. Én akkor felálltam és azt mondtam, hogy ezzel nem tudok egyetérteni, azon egyszerű okból, mert egy ilyen elvi nyilatkozat szerintem csak növelné a feszültséget az államközi kapcsolatok terén a szomszédos országokkal, s rontaná a nemzetiségiek életkörülményeit. Megismétlem: egy ilyen deklarációt nemhogy nem támogattam, de tiltakoztam ellene. Fenntartom viszont álláspontomat arról, hogy az alkotmányban igenis vállalni kellene a világ bármely táján élő magyarság képviseletét. „KÉSZÜLETLENÜL ÉRTE AZ ORSZÁGOT ez a menekülthullám” Ruttkay Levente, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság titkára. – Önök meglepő módon hivatalos megállapodást kötöttek a Vöröskereszttel, márpedig ez a szaporodó autonóm közösségek, egyesületek körében nem túl gyakori lépés. – Alapvetően technikai megállapodásról, együttműködésről van szó, még akkor is, ha a menekültkérdés mindenekelőtt politikai kérdés. Társaságunk számára külföldről is érkezhetnek segélyküldemények. Ezeket a küldeményeket a hatályos jogszabályok szerint vámmentesen csak a Magyar Vöröskereszt léptetheti át a határon, tehát ahhoz, hogy az élelmiszer-, ruha- és egyéb küldemények a menekültekhez eljussanak, szükség volt arra, hogy a Magyar Vöröskereszttel kétoldalú megállapodást kössünk. Pontosan rögzítettük abban, hogy mi a Vöröskereszt és mi a Társaság feladata, kötelessége. – A Vöröskereszt kiépített aktívahálózattal rendelkezik. Miért kellett ebbe bekapcsolni önöket is? – Egész egyszerűen azért, mert a nyugati polgári csoportok, társaságok – akár pártok is – a korábbi rossz tapasztalatok alapján nem tekintik partnernek a Magyar Vöröskeresztet, és nem látják biztosítva, hogy az általuk küldött adományok eljutnak azokhoz, akik valóban rászorulnak, tehát az erdélyi menekültekhez. – Ha jól értem, ön azt állítja, hogy társaságuk a Vöröskeresztgaranciájául szolgál? – A Vöröskereszt bennünket három kérdéssel kapcsolatban keresett meg: az első, hogy az előbb említett vámmentességet biztosítani tudja. A másik az volt, hogy a Társaság vegyen részt a segélyek elosztásában, akár a Vöröskereszttel együttműködve, akár önállóan. A harmadik pedig az, hogy a külföldi partnerek bármikor beutazhassanak Magyarországra, hogy ellenőrizni tudják: tisztességesen osztották-e el adományaikat. Amikor megérkeztek az első fölajánlások, rögtön elmentünk a Vöröskereszt főtitkárhelyetteséhez, s megállapodtunk. Úgy érzem, szükség van az együttműködésre, mert a Magyar Vöröskeresztet abszolút fölkészületlenül érte a menekültáradat: erre egész egyszerűen nem számított. Minderről persze nem a Vöröskereszt tehet, hiszen harminc évig agyonhallgattuk a határainkon túl élő magyarok valódi helyzetét, sorsukról csak különböző informális csatornákon keresztül jutottunk tényékhez, adatokhoz. Ebben a szituációban alakult ki együttműködésünk a Vöröskereszttel. Remélem, hogy további partnereket is talál a Magyar Vöröskereszt, hiszen a menekültügy az ország, az egész magyarság ügye is. Ha beszélünk egy új nemzeti konszenzusról, akkor az éppen e kérdés körül alakulhat ki. Ide tartozik az is, hogy a Vöröskereszt tényleg nem képes mindent ellátni, kicsi az apparátusa. Munkatársai rengeteget dolgoznak ugyan, de ennél többre nem képesek. – Vannak-e adatai az adományokról?

– Mostanáig, tehát május közepéig százhúszezer forintot osztottunk ki a menekültek között. A Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságnak elég nagy a „holdudvara", a baráti köre: csak a menekültügyben ezernél több embert tudunk mozgósítani. Létrehoztuk menekültügyi bizottságunkat, amely együttműködik más társaságok menekültügyi bizottságaival, sőt magánszemélyekkel is. Ebből a körből alakult meg a menedékbizottság, amely a 335-002-es telefonon érhető el. Ez egy magánlakás száma. A következőképpen folyik a menekültekkel való napi érintkezés: mindennap 14-től 20 óráig félfogadást tartunk magyar és román nyelven, illetve németül is. A menekültekkel presszókban találkozunk, oda magunkkal visszük adatbankunkat is. így tartjuk számon a felajánlásokat: bútort, ruhát, lakást és állást, s ezeket továbbítjuk a rászorulóknak. Nem könnyű a kartonokat presszóasztalon válogatni. Volt úgy, hogy öt asztal körül keringtem, mint a szimultán sakkozó, hogy meghallgassam az erdélyi magyar menekültek gondjait, bajait. Rengeteg telefonba kerül az is, amíg ellenőrizzük, hogy a szabadnak hitt albérlet valóban elfoglalható-e, vagy hogy az állás megvan-e még. Naponta küszködünk technikai problémákkal. – Mi a véleménye a menekültügy okairól és a lehetséges megoldásról? – Az elnökség tagjaként nincs jogom nyilatkozni, de a véleményemet elmondhatom. Az erdélyi magyar exodusnak megvoltak a maga előzményei, erre azonban nem figyeltünk oda eléggé. Ezért készületlenül érte az országot a menekülthullám. A lehetséges kibontakozás puszta spekuláció. Egyszerűen képtelenség megjósolni, hogy a huszadik század végén, Európa szívében egy kambodzsai méretű tragédia alakul-e ki, vagy éppen marad a jelenlegi állapot. Mindenesetre sok függ attól, miként változik a helyzet Romániában. Nemcsak a gazdasági, társadalmi helyzet, hanem az az egyszerű, praktikus dolog, hogy mondjuk, feleresztjük-e a sorompókat délelőtt, vagy sem. Tehát a menekültek számához hozzá kell-e még írni egy, esetleg éppen két nullát? A másik az, hogy nem tudni, miként alakul a helyzet itt, Magyarországon. Mindenesetre az a megdöbbentő tény, és ezzel nézünk naponta szembe, hogy odaátról olyan emberek érkeznek, akik otthagytak házat, vagyont, egzisztenciát a magyarságukért, és megérkeztek egy olyan országba, ahol nagyon sokan otthagyták magyarságukat házért, vagyonért, kocsiért. Ebben a konfliktushelyzetben nem tudom, hogyan lehet a válságot kezelni, de azt egészen pontosan tudjuk, hogy kezelni kell. – Nagyon sokan attól tartanak, hogy a menekültkérdést néhányan kihasználhatják, manipulálhatják vele a közvéleményt, a nyilvánosságot. Lát-e ilyen veszélyt? – Tulajdonképpen nem. Summázva nem. Bár ilyen jelenségek természetesen vannak. Azzal a ténnyel kellene végre szembenézni itt, Magyarországon, hogy a két szocialista ország közötti ellenségeskedésnek évszázadokra visszanyúló gyökerei vannak. A gyűlölködésbe torzult feszültség és az állandó fenyegetettség feloldására sem Romániában, sem Magyarországon nem tették meg a szükséges lépéseket. Ez bűn volt mind a két nép ellen. Akkor is fenntartom ezt a véleményemet, ha tudom, hogy a magyar vezetés többször is kezdeményezte a közeledést, és kezdeményezése minden esetben visszautasításra talált. Most nem tehetünk mást: méltósággal kell kezelnünk a menekültügyet. Mértékkel és méltósággal! A már említett presszóban beszélgettem olyan menekültekkel, akik hárman ittak egy kólát, és nem hagyták kifizetni, pedig nem volt pénzük. Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár. „EGYELŐRE A ROMÁN VÖRÖSKERESZTTEL keressük a közvetlen kapcsolatot, de ha ez nem járható út, akkor lehet, hogy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága segítségét fogjuk kérni”. Dr. Alföldi Árpád, a Magyar Vöröskeresztfőtitkárhelyettese. – Elfogadja-e azt a kritikát, hogy a Magyar Vöröskereszt nem készült fel arra, hogy békeidőben menekültek tömegével foglalkozzon, ellássa őket, megszervezze életüket? – A valóságos helyzet kritikaként is felfogható, ugyanis korábban nem volt semmi olyan konkrét tevékenységünk, ami felkészíthetett volna minket az ilyen jellegű feladatok megoldására. Amikor azonban a Tárcaközi Bizottság kérésére elkezdtük a társadalmi támogatás megszervezését, szinte

napok alatt „ütőképesekké” váltunk. Egyetlen példa: március 10-én ült össze a Tárcaközi Bizottság, másnapra a napilapokban már közöltük a segélyek fogadására szolgáló csekkszámlaszámot, és 16-ára már elkészítettük saját nyomdánkban a csekkeket csakúgy, mint az adakozásra felhívó plakátokat. Március 17-én nyitottuk meg itt, Budapesten, az Arany János utcai központi székházunkban azt az információs irodát, amely most is működik. Ez az iroda fogadj a, regisztrálja a felajánlásokat, segíti a menekülteket, miközben egyfajta közvetítőszerepet is ellát. Az első napokban húszan-harmincan jöttek hozzánk, de volt olyan időszak, amikor több százan; most, május elején, ötven-nyolcvan ember fordul meg nálunk naponta. A segélyek fogadására raktárbázisláncot építettünk ki, amely a törökbálinti depótól egészen a MÉM repülőgépes szolgálatának nyíregyházi hangárjáig terjed. – Milyen forrásokra számíthatnak? – Elsősorban hazai anyagi és természetbeni forrásokra. Itthonról május 13-áig 3 690 000 forint érkezett a számlára. A természetbeni segélyek, elsősorban a ruhák tömege akkora, hogy a közeli napokban sajtóközleményt adunk ki, amelyben kérjük az adakozás időleges felfüggesztését, mert raktáraink már tele vannak. A következő forrás a külföldi segélyezés lehetősége. Mi nem utasítjuk vissza a külföldi segélyezést, de jelenleg úgy ítéljük meg, hogy még bírjuk saját erővel, ami nem zárja ki azt, hogy a Magyar Vöröskereszt esetleg nemzetközi segélyfelhívást kezdeményezzen a genfi központban. – Kaptak-e önök az államigazgatási szervektől valamiféle elvi-politikai iránymutatást vagy konkrét utasítást arra vonatkozóan, hogyan kezeljék a menekültkérdést, illetve a nemzetközi szervezetekkel kapcsolatban hogyan járjanak el? – A Magyar Vöröskereszt önálló, független szervezet. Politikáját önmaga alakítja ki, a végrehajtó bizottság foglal állást abban, hogy milyen tevékenységet folytasson. A központi koordináció természetesen a Tárcaközi Bizottság feladata. – Azt hiszem, sokaknak feltűnt, hogy megállapodást kötöttek a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társasággal. – A kapcsolat felvételét a Társaság kezdeményezte. Ez azt jelenti, ha a Társaság külföldi kapcsolatai révén segélyhez jut, akkor ennek az adománynak a fogadását, elosztását és az elosztás ellenőrzését közösen végezzük. Az azonban tény bár a megállapodást március 31 -én kötöttük-, hogy a Társaság a mai napig, tehát május 13-áig ilyen segélyt még nem realizált. – A Társaság titkára nekünk arról nyilatkozott, hogy önök keresték meg a Társaságot azzal, hogy a nemzetközi vöröskeresztes társaságok önökkel nemigen akarnak szóba állni és a Társaság garanciájára van szükségük. - Nézze, szívesen folytatnám ezt a beszélgetést Ruttkay Levente jelenlétében, ugyanis ennek így sok értelme nincs, hogy közvetítő útján folytassuk ezt a... nem is tudom, minek nevezzem... – Mégis, hogy minősíti ezt az álláspontot? - Hát... ha enyhén fogalmazok, akkor... akkor nem felel meg a valóságnak. Ugyanis éppen Ruttkay volt az, aki ebben a szobában személyesen keresett meg engem. A legelső tárgyalást vele folytattuk, majd a Társaság elnökével és főtitkárával, és azt követően írtuk alá az együttműködési megállapodást. – Tehát nem felel meg az igazságnak az az állítás, miszerint ha nem volna a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, önök nem jutnának külföldi segélyekhez, mert a külföldiek nem látnak biztosítékot arra, hogy jó kezekbe kerülnek az adományok? Azt hiszem, ez a megállapítás a vita tárgya. - Én nem tudom, hogy ki vitatkozik kivel, mert az adakozókat is differenciáltan kell kezelni. Lehet, hogy tényleg vannak olyan adakozók, akik nem kívánnak a Magyar Vöröskereszttel kapcsolatba lépni. Abban azonban biztos vagyok, hogy egy segélyfelhívás nyomán egész sor nemzeti Vöröskereszt minden további nélkül küldene segélyt a Magyar Vöröskeresztnek. Több

pénzadomány már meg is érkezett csekkszámlánkra: az NSZK-ból három, Svédországból egyes Svájcból is egy átutalás érkezett. Tudomásom van arról, hogy más országokból ugyancsak szándékoznak pénzt küldeni. – Van olyan listájuk, amely azokat a szervezeteket, esetleg emigránscsoportokat, külföldi bizottságokat tartalmazza, amelyektől nem fogadnak el segélyt politikai vagy egyéb okokból? – Nincs. Ilyen lista nem létezik, effajta megkülönböztetés nálunk nem fordul elő. – Az a furcsa helyzet állt elő, hogy ezeknek a menekülteknek – a szó nemzetközi jogi értelmében – nincs menekülti státusuk. Hol, milyen szinten dől el, hogy az Erdélyből átjövő magyarok nem menekültek-e jogi értelemben is? – Nem hiszem, hogy a Magyar Vöröskereszt feladata ebben a kérdésben nyilatkozni. Magáról a kérdésről a Tárcaközi Bizottság ülésein tájékozódunk. Az a nézet irányadó, amely szerint mi úgy-tekintünk a hozzánk jövőkre, mintakiket megakadályoztak abban, hogy szülőföldjükön gyakorolják állampolgári és nemzetiségi jogaikat, mi pedig bízunk abban, hogy itteni tartózkodásuk csak átmeneti lesz. – Milyen a kapcsolatuk a Román Vöröskereszttel? – A Román Vöröskereszttel együttműködésünk nem annyira rendszeres, mint a más szocialista országok Vöröskereszt-szervezeteivel, és más a jel lege is. Több év óta érvényben van a Román Vöröskereszt elnökének magyarországi meghívása, de ennek, úgy tűnik, nem tud eleget tenni. Ugyanakkor nemzetközi találkozókon delegációink rendszeresen együtt vannak. Decemberben a Román Vöröskereszt képviselője itt volt a Magyar Vöröskereszt kongresszusán, egymás nemzetközi rendezvényein szintén részt veszünk. Az utóbbi időben természetesen felvettük a kapcsolatot a Román Vöröskereszttel. Május közepéig több mint százötven családegyesítési kérelmet küldtünk el számukra, szorgalmazva közreműködésüket a hivatali eljárás elindításában és lebonyolításában. Egyelőre ezt az utat választottuk, bízva bizonyos eseményekben. Ha bebizonyosodik, hogy ez nem járható út, esetleg egy későbbi fázisban a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága segítségét fogj u k kérni. – Menekültügyben létrejött-e személyes kontaktusuk román kollégáikkal? Utazott-e magyar Vöröskereszt-megbízott Bukarestbe, vagy járt-e román Vöröskereszt-aktivista Budapesten? – Levélben kértük a Román Vöröskereszt elnökének segítségét. Személyes kapcsolatfelvétel nem történt. – Mint közéleti embert is kérem, válaszoljon arra, hogy miként kellene kezelni a menekültkérdést! A magyar álláspont szerint ez, amennyire román belügy (hiszen román állampolgárokról van szó), legalább annyira magyar belügy is, mert magyar nemzetiségűekről van szó. – A Vöröskereszt főtitkárhelyetteseként nem nyi (átkozhatom egy idegen kormány politikájáról, sőt még esetleges hazai politikai döntésekről sem. Azt viszont el kell mondanom, hogy a Magyar Vöröskereszt korrekten tájékoztatja mind a hazai közvéleményt, mind a nemzetközi sajtót. Hozzáteszem, hogy én személy szerint sem magánemberként, sem közéleti emberként nem gondoltam volna arra, hogy két szocialista ország viszonyában ekkora törés következhet be. A történelmi örökség azonban újabb és újabb problémákat vet fel. Én azt hiszem, hogy nekünk a megoldást kell keresni, és úgy kell ezt a kérdést kezelni, hogy román partnereinket is a probléma megoldására ösztönözzük.

A MENEKÜLÉS A ROMÁN TÖRTÉNELMI HELYZET LOGIKÁJÁBÓL KÖVETKEZIK: „Ahogy múlik az idő, egyre több dák szót találnak a román nyelvben...” Raffai Ernő történész – A jelenkori magyar történetírás Erdélyt mint a magyarság egyik települési területét jelöli meg, de nem úgy, mint ahogy azt a román kollégák teszik. A mai magyar történetírás Erdélyről nem úgy beszél, mint ősi magyar földről, pedig nehéz szó nélkül elmenni az „ősi román föld” és az „Erdély, a román ország” címkék mellett. Az erdélyi kérdés a 19. században vált égetően fontossá. A magyarok és a románok között 1848–49-ben robbantak ki az első fegyveres harcok. 1848-ig Erdély nagyfejedelemség volt: attól fogva, hogy a Habsburgok annak idején visszavették a törököktől. Külön országgyűlése volt Erdélynek és külön országgyűlése, közigazgatása Magyarországnak. A reformkori magyar gondolkodók nagyon pontosan fölismerték, hogy a Habsburg-birodalom a magyar politikai erők megosztását akarja, ezért is szorgalmazták Erdély és Magyarország egyesülését, unióját. Persze ebben az igyekezetben jelentős gazdasági, etnikai és kulturális tényezők is közrejátszottak. Erdélyben a magyarság ekkorra már kisebbségbe került, márpedig ha Magyarországhoz csatolják, akkor az unión belül magyarságtöbbség alakulhat ki. A 48-as unionista törekvések 1867 után érik el, hogy a Tizenkét pont tizenkettedik pontja megvalósuljon: Erdélyt egyesítik Magyarországgal. – Erdély három államalkotó nemzete a székely, a magyar és a szász volt. Gyakori kérdés: miért van megkülönböztetés a székely és a magyar között? – A mai román fölfogás azért kezeli külön a magyart és a székelyt, hogy a külvilág és a román lakosság előtt kisebbnek állítsa be a magyarság lélekszámát. A zsidóságot ugyanezért tekintik külön nemzetiségnek Romániában. A legutóbbi, 1977-es román népszámlálás ezen az elvi alapon állt. Annak idején a három nemzet szövetsége feudális kategória volt. Etnikai tagozódás is, de társadalmi-politikai tagozódás is. A székely–magyar megkülönböztetésnek egyetlen – méghozzá társadalmi – vonatkozásban volt jelentősége; abban, hogy a székelyek jogilag nemesi nemzetként léteztek, azaz nem voltak jobbágyok. Ma már ennek nincs jelentősége. – Hogyan alakult Erdély megítélése 1867 után? – A magyar történetírás az 1867 és 1918 közötti ötven évet történelmi realitásként fogta föl. Az igen heves viták a trianoni békeszerződés után lángoltak föl a magyar és a román történészek között, miután Magyarország Erdélyt elveszítette. Manapság az erdélyi kérdés a két országban tökéletes ellentmondásban létezik és még a marxista történészek között elvileg lehetséges azonosságokat sem tudjuk megtalálni. – Hogyan foglalkozik Erdéllyel a jelenlegi román történetírás? – Elfogadja a dák-román kontinuitás elméletéből és a „három ősi román ország” elméletéből fakadó összes konzekvenciát. A magyarokat – de más nemzetiségűeket is – mint bevándorlókat, jövevényeket kezeli. A történelemtudománynak Romániában politikát igazoló szerepe van. – Mire alapozzák a román történészek a dák-román kontinuitást? – Írásos dokumentumok a románság első évezredbeli erdélyi jelenlétéről nem maradtak fönn. Ezt úgy magyarázzák, hogy a népvándorlás viharai elől a román lakosság az erdélyi hegyekbe menekült, írásbeliséggel nem foglalkozott, élte a maga életét. Ehhez gyűjtik elsősorban a régészet, másodsorban a nyelvészet segítségével a tárgyi bizonyítékokat. A régészeti kutatások hatalmas pénzeket kapnak, és valahogy mindig megtalálják azokat a leleteket, amelyek a pillanatnyilag divatozó álláspontokat „bizonyítják”. A nyelvészettel már bonyolultabb a helyzet, mert míg a magyar régészhez legfeljebb egy-egy fotó jut el, a nyelvész a konkrét példa alapján szólhat hozzá a tudományos igényű megállapításokhoz. – Végül is hogyan lett a dákokból román nép?

– A dák birodalom a Krisztus születése körüli időszakban létezett. Traianus császár a második évszázad elején háborúban leverte a dákokat, és létrehozta Dacia provinciát. A dákok egy része ott maradt, más része pedig – a szabad dákok – a provincia limesén kívülre menekültek. A román álláspont szerint az ott maradt dákokból és a latinizált – azaz a Dacia provinciába betelepedett – népesség összeolvadásából alakult ki a román nép. A dákok egykori országa egyébként Erdélyben volt, de határai „képlékenyek”, mert időről időre változnak azok a térképek, amelyeket a román történészek hoznak nyilvánosságra Daciáról. Az egyik legutóbb megjelent, angol nyelvű könyvükben dák erődítményként tüntetik fel nemcsak Békéscsabát, Debrecent, Szegedet, hanem Budát és Pozsonyt is... – Mi lett azokkal a dákokkal, akik a hegyekbe menekültek a római hódítás elől? – A hivatalos román álláspont úgy hangzik, hogy eleinte harcokat folytattak a római birodalom csapataival, amelyek aztán elrománosodtak, és a kialakuló román etnikum egyik ál kötőelemét adták. – Hogy állunk a már említett dák maradványszavakkal? – Ahogy múlik az idő, egyre több dák szót találnak a román történészek és nyelvészek a román nyelvben, ami azért sajátságos, mert a román nyelvben már három nagy nyelvújítási hullám is volt – a latinizáló, az olaszosító és végül a franciásító –, aminek eredményeként most már egészen más nyelvet beszél a hegyvidéki román paraszt meg a bukaresti értelmiségi. Egységes román nyelv elég nehezen mutatható ki. A legújabb román kutatások száznyolcvan dák szót vélnek felfedezni a román nyelvben, bár volt olyan román nyelvész is, aki mindössze hat román szóra tudta mondani, hogy az bizonyosan dák eredetű. Nem hiszem, hogy hat vagy akár száznyolcvan dák eredetű szó bizonyító erejű lehet, mert például a magyar nyelvben több száz szláv szó van, mégsem vagyunk szlávok. Ráadásul a román nyelvben is van egy sereg magyar jövevényszó. – Mennyi? – Pontosan nem tudom, de több száz, tehát többszöröse a dáknak. – Nem támadt ettől az a képzetük, hogy magyarok lennének? – Eddig még nem. – Akárhogyan is volt, a magyarok – és ez talán nem vitatható – megjelennek, elfoglalják Erdély jelentős részét. Kikerülhetetlennek tűnik a magyar jelenlét, államiság... – A román történészek nehéz helyzetbe kerültek az államiság kérdésében. Stefan Pascu álláspontja a legnépszerűbb. Eszerint az erdélyi román államalakulatok vereséget szenvedtek ugyan a magyarok katonai túlerejétől, de közigazgatási, politikai értelemben mégis fennmaradtak, és – még a mohácsi vészt is túlélve – valahogyan belenőttek a magyar feudális államba. Az egyedüli bizonyíték erre Anonymus, aki III. Béla király névtelen jegyzőjeként mindenféle történeteket talált ki, azt is, hogy a honfoglaló magyarok idején Erdélyben vlach államalakulatok voltak. A magyar történetírás minden románéilenességtől mentesen bizonyította, hogy Anonymus ebben tévedett. – Mohács után mi történt a román álláspont szerint? – A már idézett Pascu akadémikustól – aki egyébként a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának is tagja volt – még egy idézet: a Mit jelent Erdély? című könyvében írja, hogy 1526-ban a feudális magyar királyság vereséget szenvedett az ottomán birodalomtól, és ezzel Erdély felszabadult. Nekem román történészek személyesen teljes komolysággal adták elő, hogy bár a Bethlen Gábor-i fejedelemség vezető rétege, az a pár száz arisztokrata, kétségkívül magyar volt, de a fejedelemség teljes mértékben román állam volt. Ezt a koncepciót nem szabad egy legyintéssel elintézni, hiszen ezzel mai nemzetiségpolitikai szándékokat támasztanak alá. – És a 17-18. századi Erdély román megítélése? – Ez az időszak volt a klasszikus évszázada a három erdélyi nemesi nemzet, a magyar, a székely és

a szász szövetségének. Tudatos politikai és társadalmi diszkriminációként fogható föl, hogy a románságot nem tekintik egyenjogú partnernak. Etnikai diszkriminációról azonban 20. századi értelemben nem lehet beszélni. Mindenesetre tény az is, hogy míg a görög katolikus vallás bevett vallás volt, addig a románok vallását, a görögkeleti vallást nem fogadták el Erdélyben. Ez kétségtelen diszkrimináció. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a korabeli Erdély Közép- és Kelet-Európa egyik legliberálisabb országa volt. Elegendő erre egyetlen bizonyíték: itt már a 16. század végén kimondják a különböző vallások egyenjogúságát! Ami az erdélyi aranykort illeti, ismét csak nehéz helyzetben van a román törénetírás, és különböző bakugrásokat kell tennie, hogy egyáltalán írni tudjon erről a korról. Ismét egy fontos dátum: 1599. Felfogásuk szerint ez a három román ország első egyesülésének éve. Pedig szó nem volt nemzeti alapokon történő egyesülésről! Mihail Viteazul nagypolitikai szempontok alapján egyesített három feudális fejedelemséget. – Menjünk tovább, a 18-19. század fordulójáig! – A román nemzetté válás is a magyar reformkor időszakában kezdődik, méghozzá nem is annyira Moldvában és Havasalföldön, hanem éppen Magyarországon! Az iskolarendszer – és most a görög katolikus iskolarendszerre, elsősorban a balázsfalvi román gimnáziumra gondolok – ezekben az évtizedekben, az 1800-as évek első felében kineveli azt a fiatal értelmiséget, amely megalapozza az erdélyi román nemzeti polgári politikai mozgalmat. – Eljutottunk az 1848-as forradalmak időszakához. – A jelenlegi román álláspont szerint a három román országban egységes román nemzeti forradalom tört ki. Ezt Moldvában az oroszok verték le, Havasalföldön a törökök, Erdélyben pedig az „osztrák–magyar ellenforradalom”. – Egységfrontba tömörítik erre az időszakra az osztrákokat és a magyarokat? – Ez ugyan fából vaskarika, hiszen Ausztria és Magyarország éppen fegyveres harcban állt egymással, viszont egy szempontból mégis közös ellenségként tüntetik fel az osztrákokat és a magyarokat, olyan külső erőnek, amellyel szemben meg kell védelmezni a három román ország egységét. 1848–1849 így hozza létre először az egységes Romániát, s ily módon lehet valahogy elsimítani az osztrák–magyar ellentéteket... – A következő jelentős dátum 1867, a kiegyezés, az unió éve. – 1867 a román törénetírásban a legcsúnyább jelzőket kapja. Megítélésük szerint 1867-ben kezdődött meg a román nép történetének legsötétebb korszaka. A dualizmus ötven évében a magyar államiság képviselői és vezetői mindent megtettek, hogy a román nemzetiséget beolvasszák, magyarosítsák, elnemzetietlenítsék. Összefoglalva: sötét periódusnak nevezik a dualizmus fél évszázadát, amely pedig az erdélyi románság számára jelentős gazdasági és kulturális prosperitást, sőt társadalmi fellendülést hozott. – És 1918? – A nagy egyesülés éve a román történelemben. Ekkor csúcsosodik ki a kétezeréves folyamat. A román nép 1918-ban minden, románok által lakott provinciát egyesít. Nagyon fontos két provinciának a kiemelése. Az egyik Erdély, a másik Besszarábia. Az utóbbi most Moldávia SZSZK néven a Szovjetunió tagköztársasága. – A második bécsi döntésről mi a véleményük? – 1940. augusztus 30. Mind a két fél – a magyar történészek zöme is – elítéli a második bécsi döntést, amellyel Észak-Erdély 43 000 négyzetkilométernyi területe visszakerült Magyarországhoz. A román történészek ezt a tényt – sajnos több esetben is sikerrel – arra használják fel, hogy bizonyítsák: a magyar fasiszta nép, csak így tudta Románia ősi területének egy részét elrabolni. – Mennyire kapcsolják össze Besszarábia és Észak-Erdély kérdését a román történészek? – Rendkívül kényes pont, és ebben a vonatkozásban nagyon ügyesek a román történészek. Amikor

az ősi román országokról beszélnek vagy írnak, soha nem felejtik el megemlíteni, hogy Besszarábia évszázadokon vagy évezredeken keresztül Moldva vajdaság része volt. Egyébként monográfiát, publikációt nem nagyon írogatnak külön Besszarábiáról, miközben Erdélyről könyvtárnyi anyagot hoztak össze. – A második bécsi döntés nem kis részben annak köszönhető, hogy a Szovjetunió egy ultimátum nyomán visszaszerzi Besszarábiát. A magyar jogalapot tehát – legalábbis részben – a Besszarábiával kapcsolatos szovjet követelésakció teremtette meg. – Pontosan erről van szó, de a román történetírás az 1940. nyári Molotov-féle szovjet ultimátumról hallgat, vagy nagyon taktikusan, ügyesen csak néhány mondatot ír róla. – 1944–45 fordulóján felszabadult Románia, Erdély és Magyarország. – 1944. augusztus 23-án, amikor a szovjet csapatok elérték a Román Királyság határait, a román hadsereg átállt, megelőzve ezzel Magyarországot. 1944. szeptember 12-én született a szovjet–román katonai egyezmény, amely kimondja, hogy Románia egy tucat hadosztállyal részt vesz a fasiszta Németország és a fasiszta Magyarország elleni harcban. Akkor már nyilvánvaló volt, hogy Románia nem fogja visszakapni Besszarábiát, következésképpen Észak-Erdélyt követelte, még katonai erővel is. – Itt a következő, nagyon fontos időszak: Erdély sorsa a párizsi békéig. Tudjuk, hogy közvetlenül a háború után a szovjet hadsereg Észak-Erdélyben a románoknak adta át a közigazgatást, de ezt – nem sokkal később – ismét szovjet katonai közigazgatás váltotta fel. Mi történt Erdélyben ebben az időszakban? – Amikor a frontok Erdélyen áthaladtak, pro és kontra különböző kegyetlenkedésekre került sor, de meg kell mondani, hogy akkor és ott, 1944 őszén az úgynevezett Maniu-gárdisták a székely falvakban nagyon sok embert egyszerűen lemészároltak. Pontos számokat nem ismerünk, a román történetírás erről mélyen hallgat, úgyhogy erről nekünk kell beszélnünk. Éppen a Maniu-gárdisták tevékenysége miatt parancsolta ki a Szovjetunió Észak-Erdélyből a román közigazgatást, és csak 1945. március 8. után, mikor Petru Croza lett Románia első demokratikus miniszterelnöke, kapták vissza a románok a közigazgatást Észak-Erdélyben. – Mi volt a román kommunisták álláspontja ebben az időszakban? – A Román Kommunista Párt is Észak-Erdély visszaszerzése mellett foglalt állást. Ennek belpolitikai okai is voltak. Nem volt mindegy, hogy melyik párt mennyi taggal vesz részt a választásokon... – Nálunk Kun Béláék a Tanácsköztársaság idején a nemzeti önrendelkezés alapján álltak, ugyanakkor elvetették az ezeréves Magyarország történeti határait. A Román Kommunista Párt álláspontja Erdélyről hogyan alakult történetileg? – Az 1921 májusában alakult Román Kommunista Párt 1924-ig legális, attól kezdve egészen 1944-ig illegális párt volt. Az első szakaszában – a húszas-harmincas években – a Román Kommunista Párt, akárcsak Románia, soknemzetiségű párt volt. Részben ebből következően a Román Kommunista Párt kifejezésre juttatta, hogy Románia a jövőben is soknemzetiségű állam lesz. 1944 után ez az álláspont megváltozott, mert a Román Kommunista Párt vezetőjévé Gheorghe Gheorghiu Dejt választották, aki a kezdeti években ugyan engedményeket tett a romániai magyarságnak, viszont már a negyvenes évek végétől, az ötvenes évek elejétől a párt álláspontját egyértelműen magyarellenessé hangolta. Félreérthetetlenül kimondta, hogy Erdély Romániáé, és Magyarországnak az erdélyi kérdéshez semmi köze sincs. – Hozott-e változást, hogy Nicolae Ceausescu került a párt élére? – A lényeget tekintve nem. A hatvanas évek második felétől a hetvenes évek elejéig a nemzetiségi kérdés kezelésében taktikai okoknál fogva – az 1968-as csehszlovákiai bevonulás és más tényezők következtében – könnyítéseket vezetett be a Román Kommunista Párt, de a hetvenes évek első

éveitől ezeket rohamosan fölszámolták. – Mikor volt az igazi fordulópont az erdélyi magyarság utóbbi néhány évtizedes történetében? – A hetvenes évek közepétől-végétől, amikor a gazdasági ellehetetlenülés időszakába lépett Románia. Megfigyelhető, hogy amilyen mértékben romlik a gazdasági helyzet, olyan mértékben veszik elő a nemzetiségi kérdést, illetve szítják a nemzetiségi kérdés kapcsán a veszélyérzetet. – A megoldhatatlannak látszó gazdasági nehézségeket a román politika külső okokkal magyarázza, például a magyar nemzetiség számlájára írják, hogy nő a feszültség. De mindez hogyan nyer jogszabályi keretet, hogyan válik politikai programmá és valósággá? – A politikai mechanizmus Romániában nagyon sajátosan alakult. Gyakorlatilag az országot nem törvényekkel, hanem államelnöki rendeletekkel és utasításokkal irányítják, a nemzetiségi kérdést pedig szóbeli bizalmas utasításokkal kezelik. – Nincs jogszabályi megfogalmazása a magyar nemzetiségetsújtó rendelkezéseknek? – A legutóbbi időkig nem volt. Illetve ami létezett és létezik – az alkotmány és a különböző nemzetiségekre vonatkozó jogszabályok –, azok pozitív és tisztességes szabályok; de égbekiáltó különbség van az érvényben lévő jogszabályok – például az 1945-ben meghozott nemzetiségi statútum – és a gyakorlati nemzetiségi politika között. – Rátérve végre a menekültügyre: mennyire volt jellemző Erdélyben az elvándorlás, az emigráció korábban? Voltak-e jellegzetes időszakai az erdélyi emigrációnak? – A 19. század végéig, a 20. század elejéig nem. Az első nagy kivándorlási hullám a túlnépesedés következtében a századfordulón, századelőn következett be, ekkor indultak meg az emberek Amerikába. Románok, magyarok tízezrei vándoroltak ki, de nem politikai vagy nemzetiségpolitikai, hanem társadalmi-gazdasági okok miatt. A jobb megélhetést keresték. – Volt-e a dualizmus korában olyanfajta román menekülthullám, mint ma, amikor a magyar menekültek sokezres tömege jön át Magyarországra ? - Ilyen nagyságrendű menekülthullám nem volt. Ám a magyar állam a dualizmus idején kétségtelenül elkövette azt a baklövést, hogy rendszeresen politikai koncepciós pereket rendezett a román értelmiségiek ellen, akiknek egy része kénytelen volt Romániába menekülni. – A történész, a magyar-román kapcsolatok alapos ismerője hogyan fogadta azt a hírt, hogy erdélyi magyarok nagyobb tömegben települnek át Magyarországra? – A menekülés ténye, bár nem volt teljesen váratlan, mert a romániai történelmi helyzet logikájából következett, hihetetlen és megdöbbentő élmény azért is, mert az eleinte magáncsatornából származó hírek egyszerre hivatalosak lettek: újságokban, rádióban, televízióban is láthatóvá, olvashatóvá, hallhatóvá váltak. Nagyon fontos, hogy a menekültkérdést állami szinten kezelje Magyarország! Ez most megtörtént, és ezt a történész csak helyeselheti. Azt mindenképpen meg kell értenie a magyarországi magyar lakosságnak, hogy milyen okoknál fogva kényszerülnek a menekültek Magyarországra jönni, mert ha ezt megértik, akkor talán ennek megfelelően tudnak cselekedni a menekültek érdekében. Elsősorban azonban nem a menekültügyet kell megoldani, mert az csak következmény, hanem azt, ami a menekültügy mögött van. Ennek részletezésére azonban már nem vállalkozhatunk.

„A CÉLTALAN ROMBOLÓ DÜHNEK szinte mindig a kisebbség az áldozata” Vámos Miklós író – Jogos a kérdés: miért csak most írtam a romániai magyarságról, miért nem öt vagy tíz évvel ezelőtt? A valóság az, hogy én bizonyos mértékig kívül rekedtem a hivatalos hierarchián. Hozzám alig jut el több információ, mint az átlagolvasóhoz, nem olvasok bizalmas kiadványokat, nem súgnak a fülembe titkokat folyosókon; éppen ezért az erdélyi magyarok helyzetéről is legfeljebb pletykákból értesültem. Pletykákra azonban nem lehet publicisztikát alapozni. De mondhatnám azt is, hogy nekem ez nem volt témám. Mindig úgy éreztem, hogy másoknak kellene ezzel előállni, ahogy mindig volt is, aki előállt vele, elsősorban Csoóri Sándor, később Csurka István. – Amikor Csurka ezt úgy tizenöt éve megtette, azonnal ellenzékinek minősítették. – Kétségtelenül így volt. Tegyük föl, hogy tizenöt évvel ezelőtt megpróbálok írni erről a kérdésről: elmegyek Erdélybe, és írok egy újságcikket. Az egyik lehetőség, hogy megjelenik az írásom, és enyhe hümmögésekkel megúszom a botrányt. Másik lehetőség az lett volna, hogy meg sem jelenik. Mivel nem próbáltam ki, nem tudom megmondani, hogy mi történt volna, de azt állítom, hogy a magyar kultúrpolitika számára az emberi gesztusok fontosabbak, mint a tényleges mondanivaló. Úgy érzékelem, hogy a magyar ellenzék képviselőinek jó néhány írása egész nyugodtan megjelenhetne, mondjuk, a Valóságban is, ha nem éppen az ő nevük lenne rajta. Ám a kultúrpolitika nevekben gondolkodik, bizonyos neveket „ellenzékinek” kiált ki, akik bármiről írnak, írásuk „ellenzéki". Mégis én magam is írtam korábban az erdélyi magyarokról. Az Etetés Irodalom Ki nem küldött tudósítónk jelenti sorozatában úgy öt-hat éve jelent meg cikkem, amely nemcsak az erdélyi, hanem a szlovákiai magyarokkal is foglal között. – Ön többségi vagy kisebbségi helyzetből szemléli a romániai magyar nemzetiség helyzetét? – Sajnos nem is csak egyféle kisebbségi helyzetből. Nincs is az életnek olyan szelete, ahol én ne tartoznék kisebbségbe. A legfontosabb az, hogy értelmiségi vagyok. Az értelmiség Magyarországon mindig is kisebbség volt. Társadalmi presztízse alacsony, és abból is csak veszített, mióta én élek. Másodsorban mindenképpen kisebbséginek érzem magam azért, mert zsidó származású vagyok. Harmadsorban pedig kisebbséginek érzem magam a foglalkozásom miatt is. Szabadfoglalkozású vagyok, tehát nem többségi. Amióta az eszemet tudom, mind a három minőségemben kissé céltáblája voltam a közvéleménynek, de hát ehhez az ember hamar hozzászokik. Még valamit: az, hogy az egyik kisebbség hogyan szemléli a másikat, országonként változik, és még az is előfordul néhol a világban, hogy szorosan összetartanak. Nálunk a kisebbségek egyrészt egymásra féltékenyek, másrészt a kisebbségeken belül sincs egység. Ismerem valamelyest Amerikát, ezért onnan hozom a példát: New Yorkban – tudomásom szerint – rendkívüli módon összetartanak a különböző nációk: gondoljunk akár a lengyelekre vagy az olaszokra, sőt a harmadik világból érkezett egyes népcsoportokra. Nálunk ez nem így van. talán azért, mert ez egy túl kicsi ország, talán azért, mert némelyek azt hiszik, hogy egymás kenyerét eszik. Áttelepült erdélyi magyar írótól hallom: ahelyett hogy egymást támogatva csoportba szerveződnének – az ő kifejezésével –, egymást ássák. Hát ez nagyon szomorú. Ami a zsidó kisebbséget illeti, helyzete kibeszéletlen. Kibeszéletlen, mégpedig azért, mert aki erről beszélni kezd, az óhatatlanul bűntudatot kelt a nem zsidókban, és ezt vállalni kényelmetlen. Ugyanakkor a magyar társadalomban a kisebbségi problémák legvéresebbike ma a cigánykérdés. Mértéktartó becslések szerint nagyon rövid időn belül, az ezredforduló idejére létszámuk eléri az egymilliót, Magyarországon tehát minden tizedik ember cigány lesz. Úgy érzem, hogy a cigányság asszimilációja nem halad előre, ezért lehet idegen test a cigányság Magyarországon, és bizonyos statisztikákban elsöprő a jelenlétük, elsősorban persze a bűnözés statisztikájában. Ezért kialakulóban van a cigányellenes mozgalom, nyilvánosan lehet arról hallani, hogy a cigányokat „csontra kell verni”, és nem is folytatom... Emiatt attól tartok, hogy az ezredforduló körül komoly incidensek lesznek cigányok és nem cigányok között, utcai összecsapások, és ezt sem akarom továbbfolytatni... Most, hogy a romániai magyarok kérdéséről

végre beszélni lehet, ugyanezzel a lendülettel valahogy az asztalra tehetnénk a hazai kisebbségek ügyét is. – Amennyiben elfogadom, amit mond, akkor reális a kérdés: ha mi sem tudunk megbirkózni kisebbségeink problémáival, miért várjuk el ugyanezt Romániától? – Azért, mert a cigányság és a zsidóság problémája Magyarországon nem államilag nincs megoldva, hanem társadalmilag. A jogrend, a törvények, az államigazgatási intézkedések a segítség komoly szándékát sejtetik, még ha eredménytelenek is. Az állam tehát iparkodik. Romániában más a helyzet: ott olyan intézkedések születnek, amelyek lehetetlenné teszik a magyar nemzetiség létét. Szétszórják őket, a falvaikat beszántják, elveszik a települések magyar nevét, felszámolják a magyar iskolákat, újságokat. A civilizált Európában ez egyszerűen megengedhetetlen. Most aztán előállt az a rendkívüli helyzet, amit még nem is elemeztek elég mélyen sem a szociológusok, sem a politológusok, hogy két európai szocialista ország között megindult az emigráció. A szó politológiai értelmében ez érthetetlen jelenség; ilyen még soha nem volt. De a jelenség mégis van. Ráadásul a gondokat súlyosbítja, hogy a romániai magyarok mellett romániai románok is jönnek. Ők, amennyiben nem bizonyulnak érdemtelennek rá, ugyancsak maradhatnak. (Korábban nem ez volt a helyzet, visszaküldték őket.) Ha valaki Magyarországra érkezik, mert emberi mivoltában megsértik, élete ellehetetlenül, akkor nem vizsgálhatjuk, hogy magyar-e, vagy román. Ugyanakkor azt is érzékelem, hogy „a csónak megtelt”. És ez az érdek előbb-utóbb úrrá lesz Magyarországon, tehát nem fogadhatunk be mindenkit. További nehézséget jelent, hogy az átérkezők egy része tovább akar menni Nyugatra. Ezzel kapcsolatban nehéz álláspontot kialakítani. Mit csináljon a határőr, amikor Ferihegyen odaállít hozzá egy román állampolgár – teljesen mindegy, hogy magyar vagy román anyanyelvű –, hogy ő pedig tovább akar menni Svédországba, ahová nem kell vízum? Mi a teendő? Hunyjon szemet, engedje át? Ha ezt megteszi (nem teszi meg), nyilvánvaló, hogy Svédországgal előbb-utóbb diplomáciai bonyodalmaink lesznek. De ha nem engedi át, sőt visszaküldi az illetőt Romániába, az eredmény tragikus. Úgyhogy véleményem szerint a megoldás messze meghaladja Magyarország lehetőségeit. Itt valami nemzetközi lépésre lesz szükség a közeli jövőben, és minél előbb kezdünk ezzel foglalkozni, annál jobb. – Személy szerint osztja-e azok véleményét, akik a nacionalizmus-sovinizmus föl lángolásától tartanak? – Európának ebben a térségében a gazdaságilag kritikus periódusokban mindig megjelenik a nacionalizmus, fellángolása tehát több mint időszerű. Számítok rá, várom, bizonyos jeleit már tapasztalom. Nem én vagyok az egyetlen, aki eltűnődik azon, miért éppen most változott a hivatalos magyar álláspont. Ha jóindulatú vagyok, azt kell feltételeznem, hogy a helyzet most vált kritikussá, a lépést nem lehetett tovább halogatni; ha rosszindulatú vagyok, akkor azt kell mondanom, hogy ebben a kiélezett helyzetben, amelyben mi élünk, talán sokaknak kapóra jön egy réteg, amelyik, ha meginterjúvolják, elégedett. Nyíltan hirdeti, hogy nagyon jó helyre érkezett, mert itt enni adnak, működik a villany, itt lehet benzint venni, és egyáltalán: érzékelhető a civilizáció minden áldása. Csakhogy ez az elégedettség a mindennapok szorító gondjaival való találkozás során nagyon rövid idő alatt véget ér, és ha némelyek hosszabb távlatban reménykednek, akkor előbbutóbb csalatkoznak. – Tehát úgy véli, hogy a gazdasági-társadalmi helyzet rosszabbodásából fakadó hátrányokat először a kisebbség érzi meg? – Okvetlenül. A minap hallottam egy történetet– Attól, akivel megesett, tehát hitelességéhez semmi kétség nem férhet. Az illető egy közlekedési vállalatnál csoportvezetőként dolgozik, és felkérték, hogy írja össze, beosztottjai közül ki a cigány. Tétován megkérdezte: „Tessék mondani, erre miért van szükség?” A válasz az volt, hogy most elbocsátások lesznek – tekintettel a súlyosbodó gazdasági helyzetre –, és hát természetesen először a cigányokat küldik el. Ilyennek nem lenne szabad megtörténnie. S bár egyelőre csak a cigányellenes indulatok föllobbanását látom, de az olyan feliratok mellett, mint „Cigányverő banda”, „Cigánymentes övezet”, „Halál a cigányokra!”, itt-ott már megjelentek a horogkeresztek is. Ez figyelmeztető még akkor is, ha a firkáló kölykök

többségének fogalma sincs arról, mi is tulajdonképpen a horogkereszt. Mégis számítok az antiszemitizmus újraéledésére, a zsidóellenes indulatok fel lángolására, egyszerűen azért, mert azok az emberek, akik nem látnak tovább az orruknál, szükségszerűen keresik azt, akit hibáztatni lehet. Márpedig nagyon nehéz általános gazdasági folyamatokra haragudni. Egyszerűbb a cigányokra, az áttelepült erdélyiekre, zsidókra, értelmiségiekre, maszekokra. Most van egy nagyon erős maszekellenes hullám is szerte a városban; időnként bezúzzák kővel a maszekok kirakatait, ami valahol lehet még plebejus! indulat is, de nehéz megérteni, hogy mi ennek az indulatnak az igazi célja. A céltalan rombolódühnek szinte mindig a kisebbség az áldozata. – Valami hasonló indulat áldozata az erdélyi magyarság is? – Nem egyértelműen, vagyis nem csak annak. Romániában ugyanis az állam intézkedései sújtják őket, és az állam sokkal kevésbé enged az indulatoknak, mint az egyén. Az erdélyi magyarok – amennyire én ezt innen, messziről meg tudom ítélni – egy elhibázott politika áldozatai. Nem a kisember problémájáról van szó. Ez egy felülről kezdeményezett politika, elterelő hadmozdulat. Románia gazdasági helyzete csöppet sem jobb, mint Magyarországé, de ők általánosított nyomorban próbálják átvészelni a nehéz időket-ennek egyébként vannak kézzelfogható gazdasági eredményei is, gondolok itt az adósságok gyorsított törlesztésére. Márpedig ha egy ország nyomorban él, meg kell keresni a bűnbakot. „A DIÁKOK ELEINTE NEM MERTEK KÉRDEZNI. Suttogtak, és ez a legrosszabb. Az államnak nem lenne szabad megengedni azt a luxust, hogy a diákok különféle szamizdatokból szerezzenek ismeretanyagot, és ne a hivatalos sajtóból...” Töttösy Istvánné dr. középiskolai tanár – Kezdjük talán azzal, hogy a jelenlegi oktatási struktúrában, a jelenlegi hivatalos elvek szerint egy ilyen ügyről, mint a menekültkérdés, szabad-e, illik-e a történelemórán a tanárnak beszélni, véleményét kifejteni? – Helyzetem egyszerre könnyű és nehéz. Könnyű azért, mert Magyarországnak abban az egy szem városában vagyunk, amelyről azt szokták mondani, hogy más légkörű, mint az ország többi része. Könnyű a helyzetem azért is, mert vezető szakfelügyelőm évek óta olyanfajta tanári szabadságot engedélyez, amely lelkiismeretünkre bízza, mit mondunk. Szerencsém van abban is, hogy olyan iskolában tanítok, ahol nem kényszerülök rossz kompromisszumokra, ahol az igazgató nemhogy lépést tart a lehetőségekkel, de még azok előtt is jár. A mi iskolánk hagyománya, hogy az oktatásnak a tudományhoz kell közelíteni, és nem az elvárásokhoz vagy éppen a jutalmakhoz. Úgy kell tanítanunk, hogy a tizenöt éves érettségi találkozón is szemébe nézhessünk a diákjainknak, hogy a gyerekek ne azt érezzék: a történelemtanítás kiszolgálja a politikát, mert ha így volna, ki kellene iktatni a tantárgyak közül. Éppen ezért számomra természetes dolog, hogy a legnehezebb kérdésekről is nyíltan beszéljünk. A mostani középiskolások nem olyanok, mint az én korosztályom volt. Mi 1957-ben kezdtük a középiskolát, és csendesekvoltunk. Otthonról azzal küldtekel, hogy „Figyelj, maradj csendben, ne beszélj, ne vitatkozz, örülj, hogy bekerültél az iskolába!” Ezek a gyerekek, hál’istennek, kérdeznek, és én hál' istennek szabadon válaszolhatok. Ami a nehézségeket illeti: történelemtankönyveink egy régebbi, ma már elavult elképzelés alapján készültek. Erdély egészen a második bécsi döntésig szerepelget, de nem valódi súlyával, így aztán a tanárnak segítség után kell néznie. Nagyon jó, hogy van mit ajánlani a gyerekeknek: „Olvasd el fiam, a Históriának ezt a számát, nézz utána ebben a szakkönyvben!” – és akkor a diák láthatja, érzékelheti: a hivatalos irodalomban kap választ kérdéseire. Vannak azért konfliktusok is. 1982-ben egy Arany János-évforduló kapcsán valaki leszedette a faliújságról NagyMagyarország térképét, mondván, hogy Nagyszalontát nem lehet rajta feltüntetni, mert sérti a baráti Románia érdekeit. Utasított, hogy rajzoljam be a trianoni Magyarországot, amire aztán nem voltam hajlandó. Az eset nem a jelenlegi iskolámban történt, nem is járt komoly követkeményekkel, és talán azóta a kolléga is másként vélekedik. Visszatérve a menekültkérdéshez: kétségkívül nehéz beilleszteni a történelemóra menetébe, de kikerülni sem lehet. A hivatalos állásfoglalás szerint a román nemzetiségi politika pillanatnyilag nem egyezik a lenini elvekkel. Ez azonban leegyszerűsítése a kérdésnek, mert itt nem

átmeneti jelenségről, hanem hosszú távú tendenciáról, egy tudatos beolvasztó folyamatról kell beszélni; ezt nem lehet letagadni. Az 1918-ban megkezdett folyamat újabb szakaszához érkezett. Kutatásaimban én a román oktatáspolitikát kísértem figyelemmel. A törvényeket, rendeleteket vizsgálva kimutatható, hogy az oktatáspolitikában 1918-tól mostanáig töretlen ívű a románosító tendencia. Az anyanyelvtől való megfosztás nem azzal kezdődik, hogy kirúgom a kezéből a táskarádiót, mert az István, a királyi hallgatja, hanem azzal, hogy nem engedem szakirodalomhoz jutni, hogy elveszem az iskoláját. Ez azzal folytatódik, hogy a konyhába szorult anyanyelv csak a családi érintkezés legszükségesebb kifejezéseire szűkül. Borzasztó érzés volt, amikor egy Balázsfalváról átjött gyerek zokogva borult a padra, hogy ő a legegyszerűbb magyar mondatot sem érti. Rázta a zokogás, mert nem értette, miről beszélnek. A matematikapéldát akkor tudja megoldani, ha valaki elmondja neki a szöveges egyenletet románul, mert ő már csak románul tud gondolkodni. Nagy vitám volt a Kossuth Könyvkiadó igazgatójával, aki azt mondta: ne mondjam már azt, hogy a Román Kommunista Pártban kezdettől fogva érvényesült a nacionalista tendencia. Azt feleltem, hogy biztos voltak és vannak olyan román kommunisták, akik szégyenkeznek emiatt, de sajnos ez a tendencia törvényekkel, rendeletekkel bizonyíthatóan érvényesült. Akkor azt vágta rá, hogy polgári a szemléletem. Én erre nem tudok mást mondani: amíg egy román kommunista miniszter, mint Patracanu, olyan törvényt hozhatott, mint amilyen a 625-ös visszaperlési törvény, akkor feketén-fehéren bizonyítható, hogy a kommunista párt a magyarság gazdasági megfojtására törekedett. Megengedték a magyar iskolát Erdélyben, aztán 1948-ban, az államosítások idején számukat csökkentették. Az adatok megközelítő pontossága: volt 2671 elemi iskola, abból lett 1720 hétosztályos és 400 négyosztályos; ekkor tehát már mintegy 500 magyar iskola hiányzik. Senki nem tudja nekem megmagyarázni, hogy hová tették, miért nyelték el. Volt 184 középiskola, ebből 1948 szeptembere, decembere között alig több mint 90 maradt. Hiába harcolt a népi szövetség, az államosítás ürügyén számukat 184-ről 90-re csökkentették. Erre nincs magyarázat, ez távlatokban egy nép megfojtása. Akkor még megvolt a magyar egyetem, de már felködlött a jövő: ha elvették a középiskolát, ugyan ki megy az egyetemre? – Diákjai nyilván igénylik, hogy kutatással foglalkozó tanáruk megossza velük gondolatait, őszintén beszéljen az őket is foglalkoztató kényes kérdésekről. Maradva az előbbieknél: ezt a fajta román oktatáspolitikátpéldául hogyan lehet a diákoknak megmagyarázni? – A diákok eleinte nem nagyon mertek kérdezni. Suttogtak, és ez a legrosszabb. Az államnak nem lenne szabad megengedni azt a luxust, hogy a diákok különféle szamizdatokból szerezzék be információikat, és ne a hivatalos sajtóból. Diákjaim először megkérdezték, igaz-e a hír, aztán arra voltak kíváncsiak, mit tesz az állam, miért tűri mindazt, ami a magyar kisebbséggel történik. Volt, aki cinikusan megkérdezte, hogy milyen testvérek vagyunk mi... Amikor a hivatalos román politikát ismertetve említettem, hogy Romániában homogén nemzet létrehozása a cél, mert ez biztonságot jelent, hát... nagyon indulatos válaszokat kaptam a gyerekektől. Rendkívül fontos – noha érzelmileg közelítenek a menekültkérdéshez –: soha, egyetlenegyszer sem vetették fel a területi kérdést. Magyarországon ma már elfogadták, hogy két igazságtalan békét sóztak ránk, de soha nem fogják elfogadni, hogy a határon túl élő magyarságot anyanyelvéből kiűzzék. Az én történelemóráimon a legvadabb kérdéseket is fel merik tenni a gyerekek, ám egyetlenegy diák, még a legszélsőségesebben gondolkodó sem mentei odáig, hogy területi igényeket emlegessen. Fölháborodtak, és megkérdezték, hogy micsoda disznóság ez, példátlan, miért várakozik tétlenül a magyar kormány és így tovább. A pedagógus természetesen helyére kell hogy tegye az indulatokat. Felolvastam diákjaimnak a jugoszláv alkotmányt, amely kimondja, hogy a jugoszláv kormány jogot formál arra, hogy figyelemmel kísérje a határain túl élő nemzetiségeinek a sorsát. Visszatérve a román oktatáspolitikára: én tényeket, adatokat sorakoztatok fel, és csak a legszükségesebb összefüggésekre hívom fel a figyelmet. A többi már végső soron a diákok dolga. A diákoké, akik minden ösztönzés nélkül is elmentek a rákosszentmihályi templomba. Körülnéztek, aztán gyűjtésbe kezdtek. Volt annyi eszük, hogy felmérték a szükségleteket, rájöttek maguktól: nem ruhára, hanem a leghétköznapibb dolgokra, közszükségleti cikkekre van szükség. Annyira praktikus a gondolkodásuk, hogy például Budapest-térképet vittek a menekülteknek, amivel egyáltalán

közlekedni tudnak. – Térjünk vissza a történelemtanításhoz, ennek gondjaihoz! – A tankönyv azt írja, és én ezt hirdetem, hogy a dualista Magyarországon a nemzeti kérdést nem a lenini nemzetiségi politika elvei szerint intézték. Közben tudom, hogy ha most a magyar nemzetiségeknek ugyanazokat a jogokat megadnák, mint 1868-at követően, akkor, azt hiszem, minden egyes magyar roppant boldog lenne. De azt gondolom, hogy a múlt századi magyar nemzetiségi politikát sem ismerjük kellőképpen: pontosabban csak a nemzetiségek nacionalista megvilágításában ismerjük és tanítjuk. Ha az Apponyi-féle iskolatörvények embertelenek voltak, akkor halkan megkérdezem, hogy milyenek a mostani hasonló törvények a határokon túl? A jelenlegi magyar nemzetiségi politikáról szoktam hallani, hogy az azért liberális, mert könnyebb, mondjuk, a tizenötezer román nemzetiségűvel bánni. Hát én nem akarok senkivel „bánni", különösképpen pedig nem „elbánni". Nem tudom, István királynak igaza volt-e abban, hogy a tarka nemzetiségű ország fogja megtartani Magyarországot, de azt tudom: én semmiféle ideológiával alátámasztva sem fogadom el a kisebbségellenes nemzetiségi politikát.

„A MAGYAR-ROMÁN KAPCSOLATOKAT – nem a mi hibánkból – a beszűkülés, a szünetelés, a stagnálás jellemzi.” Göndör Péter, az MSZMP Központi Bizottságának politikai munkatársa – A nemzetiség, a kisebbség mindig érzékenyebb, mint a többség, amikor egyenlőségről, egyenjogúságról, jogokról van szó. Az a tény, hogy a magyarság egyharmada a határainkon kívül él, kétségkívül okoz feszültséget és félreértést mindkét oldalon. A lakosság részéről érzékelhető olyan vélekedés, hogy a nemzetiségeinkkel való foglalkozás taktikai mozzanat, konjunkturális kérdés idehaza is. Ugyanakkor az itt élő nemzetiségeink is aggódnak, hogy a velük való figyelem, törődés és előzékenység mintha függvénye lenne a határon túli magyarság helyzetének, sorsának. Ez akkor is igaz, ha a párt- és az államigazgatás munkatársai igyekeznek egyértelművé tenni, hogy két teljesen különböző dologról van szó. Politikánk egyik legfontosabb eleme, hogy a szomszédos országokban élő magyarsággal való törődés, figyelem semmiféle formában és módon nem befolyásolhatja a hazai nemzetiségek sorsának alakulását. A tények erejével igyekszünk mind a hazai nemzetiségek, mind a magyar lakosság számára világossá, meggyőzővé tenni a lenini politikát, az előzékenységet: olyan eszközökkel, intézkedésekkel, amelyek nemcsak a nemzetiségiek, hanem a többség érdekeit is szolgálják. Valljuk az ezeréves elvet, hogy a magyarországi nemzetiségek – ahogy ezt István király megfogalmazta fiához írt intelmeiben – gyarapítják és erősítik a népünket. Egyértelművé kell tenni, hogy Magyarországon nemzetiségnek megmaradni természetes és erkölcsileg megalapozott dolog. Ezt annak tudatában is állítom, hogy az anyanyelvi egyenjogúság ügyében az iskolapolitikában vannak hiányosságok, sok még a tennivaló. – Ezt a nemzetiségi politikát a környező országok nem nézik időnként gyanakvással? – A környező országok megítélése változó-hullámzó. A magyar nemzetiségpolitikát és általában a magyar politikát az elmúlt években három tényező befolyásolta jelentős mértékben. Mindenekelőtt a szovjet politika változásai – amelyek kisugárzó hatással vannak Magyarországra és a szomszédos államokra is –, továbbá az európai folyamatokban jelentős szerepet játszó helsinki és Helsinki utáni tárgyalássorozatotamely ma is tart, és amely végre nemzetközi fórumok napirendjébe iktatta a nemzetiségi kérdést-, harmadikként pedig a magyar-román viszony alakulását, amely szintén hatással van a magyar politika önmozgására és fejlődésére. Ezek a tényezők külön-külön és együtt is befolyásolják a szomszéd országok politikáját, és én – Romániától eltekintve – reménykedve, optimistán ítélem meg a szomszédos országokban élő magyar nemzetiség jövőjét. Ismételten mondanom kell, hogy Romániát leszámítva. Fel szeretném hívni a figyelmet arra a nem túl gyakran emlegetett tényre is, hogy míg Magyarországon több száz éves múltja van a nemzetiségiekkel foglalkozó állami gyakorlatnak, addig a szomszédos országokban hatvanhetven éves ez az időszak. – Románia esetében az ottani döntések, intézkedések megítélésében és kezelésében mennyire befolyásolt bennünket az oly gyakran emlegetett szövetségi hűség? – A „szövetségi hűség” egy régebbi politikai frazeológiának a terméke, és ezt nem azért mondom, hogy ne próbáljam értelmezni a kérdést, csupán azt szeretném megerősíteni, hogy a szövetségi kapcsolatrendszer is változott az elmúlt években. Felnőttebbé vált, veszített az üres retorikából, a nemzeti és nemzetközi érdekek összehangolásának egy praktikus megközelítése felé halad. A magyar-román kapcsolatok két- és többoldalú nemzetközi egyezményeken alapulnak. Mi a legfontosabbnak a már sokszor idézett 1977-es, legfelső szintű nagyvárad–debreceni találkozó dokumentumait tartjuk. Az abban lefektetett elvek, a nemzetiségiekre vonatkozó útmutatások ma is érvényesek. A határ menti találkozón született egy olyan dokumentum is, ami igyekezett praktikusan megfogalmazni azokat a szempontokat, amelyek alapján dinamizálni lehetett volna a kétoldalú együttműködést a nemzetiségiek tekintetében is. Ha tehát szövetségi hűséget emlegettünk, akkor én az 1977-es megállapodást említem. Mi ahhoz igyekszünk hűségeseknek lenni. Úgy látom,

hogy a magyar fél az elmúlt években is a kapcsolatok bővítését szorgalmazta; tárgyalópartnereink a szűkítésre, a csökkentésre törekedtek. – Két szocialista ország konfliktusáról nyíltan beszélni önmagában is szokatlan, rendhagyó. – Pedig az elmúlt évek, évtizedek a szocialista országok közötti viszonyban is nagyon sok mindent produkáltak. Sajnos már túlvagyunk a fájdalmas rácsodálkozáson, hogy két szomszédos szocialista ország között nemcsak viszály adódhat, hanem fegyveres konfliktus is lehetséges. Kénytelenek voltunk tudomásul venni, hogy létezett olyan szocialista vagy inkább szocialista orientációjú ország, ahol milliós nagyságrendű embertelen tömeggyilkosságokat hajtottak végre. Sajnos ma már nem sokkszerű az, hogy két olyan ország között, mint Magyarország és Románia, jelentős feszültségek, viszályok lehetnek. Az azért elgondolkodtató és tanulságos, hogy Magyarország az összes többi szomszédjával normális, sőt harmonikus, baráti, folyamatosan fejlődő viszonyt tudott és tud kialakítani. Egy pillanatra sem szabad azonban elfelejteni, hogy akármilyen is az államközi viszonyunk most és holnap Romániával, nekünk gondunk és problémánk a román néppel, kultúrájával és értékeivel nincsen. Mi nem csukjuk be az ajtót-ablakot a román nép, a román kultúra értékei előtt. Semmiféle érdekünk nem fűződik a feszült, rossz államközi viszony fenntartásához; ellenkezőleg, bővíteni, fejleszteni akarjuk kapcsolatainkat. Csakhogy ugyanez áll a Romániában élő magyarságra is. Igenis érdekeltek vagyunk abban, hogy megőrizze kultúráját, intézményeit, történelmi értékeit. Nem kincstári optimizmus mondatja velem, hogy bízom a dolgok jobbra fordulásában. – Csakhogy mit tud elérni a magyar politika ? Legfeljebb a hozzánk érkező menekültek sorsának javítását, de ez, úgy tűnik, semmiféle hatással nincs az Erdélyben maradtak sorsára, életviszonyaira. – A kérdés kétségtelenül bonyolult. Az, hogy mit tehet a magyar politika, a magyar kormány, az a legkülönbözőbb időszakokban, a legkülönbözőbb hangsúlyokkal merül föl. Rendkívül sok sorompó, nehézség, tilalomfa áll annak útjában, hogy az általunk kívánt maximálisan jó, gyümölcsöző, akadálymentes kapcsolatok kialakuljanak országaink és lakosságaink között. A kézfogások – egy Bartók–Enescu vagy egy Ady-Goga kézfogás – inkább csak a kivételek, a ritka művésztalálkozók sorába tartoznak; de kevésbé mondhatjuk el, hogy a két nép fiai jól ismerik egymást. Természetesen ez nem vonatkozik a romániai magyarságra, az erdélyiekre, akik megtanulták az együttélést. Nekünk sokkal nagyobb következetességgel kell ambicionálnunk, hogy a szomszéd népeket megismerjük és tiszteljük. Ez Romániára is vonatkozik. Meggyőződésünk, hogy a magyar–román kapcsolatokban 19. századbeli módszereket alkalmazni, állami nacionalista politikát folytatni hibás felfogás. Elég arra utalni, hogy a műholdas televíziózás, a távközlés, a videózás korszakában Romániában könyvekre, újságokra vadászó intézmények és apparátusok vannak. Ideig-óráig kétségtelenül el lehet zárni egy népcsoportot és egy népet is a külvilágtól bizonyos mértékig, de ez csak ideiglenesen és nagyon kis hatásfokkal lehetséges. Tehát a magyar kormány és a magyar politika felelőssége ma is és holnap is a magyar kultúra, a magyar szó, a magyar emlékek védelme. Ami az eszközöket illeti, természetesen csak és kizárólag a nemzetközi jog normáit figyelembe véve lehetséges a választás. Mindez nem zárja ki a hathatós segítséget. Minden lépésünk mögött az az érdek és feladat érhető tetten, hogy az erdélyi magyarság állapota ne romoljon és ne sorvadjon tovább. Különös felelősséget érzünk az erdélyi magyar értelmiség iránt. Senki nem hiheti, hogy erdélyi magyar értelmiség nélkül létrejöhet a magyar-román megbékélés.

„NEKEM SEMMILYEN PROBLÉMÁM NEM VOLT amiatt, mert románnak mondtam magam...” Pavel Ardelean, a Magyarországi Román Ortodox Egyház vikáriusa – Azt hiszem, hogy a vikárius úr és a hivatalos statisztika adatai között eltérés van abban, hogy Magyarországon hány román nemzetiségű ember él. – Tizenötezer körül becsüljük a románok lélekszámát. Szeretném hozzátenni, hogy ezt egyházi szemszögből ítéljük meg, tehát azokat tartjuk számon, akik egyházunk tagjai. – Ön milyen alapon minősít valakit románnak? A név, a családi eredet vagy éppen a saját akarata szerint? Mi a döntő? – A név is sokat elárul, de a szabad akarat a döntő. – Ön egy kis egyház élén áll. Van-e valamiféle hierarchia az egyházak és felekezetek között Magyarországon? És ha igen, hol helyezkednek el önök? – Különleges hierarchia nincs. Mi jóval kevesebben vagyunk, mint más felekezetek, mégis teljesen egyenrangúként, egyen lő jogokkal szerepelünk a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsában. – Önök vallásuk gyakorlásában, dogmatikailag kivel tartanak kapcsolatot? Van-e valamiféle központja az ortodox román egyháznak? – Az ortodox egyház, éppúgy mint más, Magyarországon lévő felekezet – akár a szerb, akár a bolgár ortodox egyházra gondolok – , mindig az anyaország patriarchátusának a joghatósága alá tartozik... – A joghatóság alatt egyházi joghatóságot ért? – Egyházi joghatóságot, igen. A konstaninápolyi patriarchátus személyében az ortodoxiának is van egy primus inter paresa, tehát akit tiszteletbelileg elsőnek ismerünk el az egyenlők között, akit egyházunk fejeként tisztelünk. – Önök melyik egyházmegyével tartanak közvetlen kapcsolatot? Dogmatikailag ki alá tartozik közvetlenül? – Dogmatikailag is, egyházjogi szempontból is – a nagyváradi püspökségen keresztül – a bukaresti patriarchátushoz tartozunk. – Hogyan lehet jellemezni ezt a kapcsolatot? – Csak dogmatikai szempontból tartozunk oda, adminisztratív téren teljesen autonómok vagyunk. – Anyagilag? – A magyar államtól kapunk minden, fenntartásunkhoz szükséges segítséget. A miniszterelnök úrnak a beszámolóján és a vele folytatott megbeszélésen is szóltam erről, köszönetünket fejeztem ki. Megragadom az alkalmat ezúton is, hogy mindazért a támogatásért, amelyet kaptunk, és bízom benne, hogy a jövőben is meg fogunk kapni ahhoz, hogy az egyházmegyét, a műemlék épületeink állagát meg tudjuk óvni, mindezekért köszönetünket fejezzük ki. Természetesen mi is mindent megteszünk azért, hogy ebben az országban, ahol születtünk, ahol dolgozunk, továbbra is békességben éljenek együtt magyarok, románok, németek, bármilyen nemzetiségűek. – Nem titok, hogy vikárius úr a Grósz Károly miniszterelnökkel folytatott megbeszélésen jó néhány kéréssel is előhozakodott. Vannak megoldatlan problémák, méghozzá olyanok, amelyek már hosszabb ideje gondot okoznak. - Igen, elég sok a gond. Ezek között van elsősorban a nyugdíjjogosultság megszerzése. – Vikárius úr! Hol született, hány éves, hol végezte a tanulmányait?

– 1951-ben, Újkígyóson születtem. Az általános iskolát is ott végeztem. – Magyar vagy román nyelvűt? – Magyar iskolába jártam, majd később Pusztaottlakára lettem beíratva, s az ötödik osztálytól felfelé ott már román nyelven is tanultunk. Az általános iskola befejezése után a gyulai román gimnáziumba iratkoztam be, ahol két esztendőt töltöttem. A magyar állam hozzájárulásával lelkészi pályára szerettem volna menni, és így a karánsebesi teológiai szemináriumba kerültem, Romániába. A szeminárium elvégzése után a bukaresti Hittudományi Egyetemre nyertem felvételt, ott végeztem 1975-ben. – Lehet, hogy tapintatlan a kérdésem, de kinek a költségén tanult? – A román patriarchátustól kaptam ösztöndíjat. – Jellemző, hogy magyarországi román fiatalok román ösztöndíj hoz jutnak, és Romániában tanulhatnak? – Természetesen, s nemcsak teológiai vonalon: ismertem olajmérnököt, ott tanult kint. A karánsebesi teológián is két fiatalunk van jelenleg. – Az egyházi tevékenységen túl részt vesz-e magyarországi, Békés megyei vagy szűkebben a gyulai közéletben? – Természetesen részt veszek, leginkább a Népfront keretén belül, a Békés megyei Hazafias Népfront Egyházközi Békebizottságának egyik tagjaként. Itt, Gyulán, amikor a tanácsnál valamely románságot érintő tanácskozás van, azon természetesen részt veszek, és megpróbálunk mindent közösen megoldani. – Kérem, válaszoljon arra, hogy milyen ma, 1988-ban románnak lenni Magyarországon! – Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy jó. Nekem semmilyen problémám nem volt amiatt, mert románnak mondtam magam. Mi itt megbecsült állampolgárként dolgozhatunk. Itt születtünk, mi ezt a hazát tekintjük az igazi hazánknak. De ez más nemzetiségűekre is áll. – 1988 tavaszának egyik legfontosabb magyarországi belpolitikai eseménye volt az, hogy a határon túlról magyar nemzetiségű román állampolgárok érkeznek, akik itt akarnak letelepedni az országban. Nagyon sokan attól tartanak – főleg a fővárosban –, hogy esetleg sérelmek, jogtalan sérelmek érik a magyarországi románságot: felelőtlen elemek nacionalista, soviniszta érzelmeket korbácsolhatnak föl. Vikárius úr egyetért velem abban a reményben, hogy ezek a félelmek alaptalannak bizonyulnak? – Úgy hiszem, hogy alaptalanok. Legalábbis mindazokban a községekben, ahol én megfordulok. A tevékenységem közben nem érzékeltem olyan ellentéteket, amelyek esetleg rossz irányban fejlődnének, és kellemetlen helyzetet teremtenének. Konkrétan: Méhkerékre járok sűrűbben, hiszen ott van a parókiám, de nem tapasztaltam a híveim körében sem, hogy bárki bármiféle kellemetlenségtől tartana. – Az önök nemzeti kisebbsége hogyan dolgozza fel magában a két ország rosszabbodó kapcsolatait? Önök nehéz helyzetben vannak. Állampolgári hűség köti önöket a Magyar Népköztársasághoz, ám ugyanilyen, talán még erősebb hűség az anyanemzethez. Ebben a rendkívül nehéz helyzetben hogyan tudják megélni ezt a szorítást? – Már említettem, hogy mi hű polgárai vagyunk a Magyar Népköztársaságnak, de szoros kapcsolatot tartunk a román nemzettel is. Az államközi kapcsolatok elemzésére ezért nem vállalkozhatok, és ha megbocsátja, a menekültkérdés minősítésére sem.

„KÉT GYÖKEREM VAN! Van egy gyökerem kulturálisan a zsidóságban, de itt születtem, ebben az országban, és nem tudok, nem is akarok más nyelven gondolkodni, beszélni...” Mezei András költő – A magyar zsidóság abban különbözik a világ más országaiban élő zsidóságtól, hogy nagyon erősen asszimilált. Mindig a magyarsághoz akart hasonlítani; más kérdés, hogy koronként kihez hasonult – az arisztokráciához-e vagy a polgársághoz, esetleg éppen az ipari munkássághoz –, de mindig hasonulni akart. Viszonylag későn vettem észre, hogy zsidó szülőktől születtem. Amikor az iskolában a gyerekek elkezdtek zsidózni, egyszerűen nem értettem, mert az Almássy téren együtt játszottam velük. Amikor elkezdtek zsidózni, én visszaütöttem. Rengeteget verekedtem gyerekkoromban, és ez az emlék nem tud kihűlni belőlem, így kerültem bele a kataklizmába gyerekfejjel, amikor 1944-ben a nyilas rémuralom kitört. Itt hadd álljak meg egy pillanatra, mert a magyarságra sok mindent mondanak. Azzal a váddal illették a háború után, hogy fasiszta nép. Hadd mondjam meg, hogy egészen 1944. október 15-éig, amikor a csőcselék átvette a hatalmat, Magyarországon nem volt fasizmus. Volt antiszemitizmus, nem szerették a zsidókat, és ezzel szembe kell nézni, volt szélsőséges jobboldali politika, de Magyarországon az iszonyatos pusztítás ellenére is megmaradt a zsidóság. Annak pedig, hogy sokan nem szerették a zsidóságot, sokféle oka lehet, hiszen Magyarország igazi befogadó ország volt; már az 1800-as évek elején kinyitotta kapuit az üldözöttek előtt. Befogadta a menekülő, nyomorult, szegény lengyel zsidóságot, tömegek árasztották el az országot, szegény zsidó tömegek. A reformkorban Kossuthéknak eszükbe nem jutott, hogy bezárják a kapukat a menekülők előtt. A menekülő zsidóság pedig, ahogy Ady mondta, nagyon sokban és nagyon sokszor élesztője, kovásza is lett ennek a nemzetnek. De ne felejtsük el, hogy német tömegek is érkeztek az országba, és feladták vagy legalábbis jórészt feladták német kultúrájukat, hogy beágyazódjanak a magyarságba. Nagy hiba volt viszont, hogy a zsidóság 1945 után feladta a saját arcát. Ez baj volt a befogadó népnek is, mert ha valaki elveszti az arcát, nem lehet egész ember, nem lehet teljes jogú, teljes érvényű tagja a társadalomnak. Az 1970-es években mint magyar író Grúziában jártam, és a tolmácsnő egy fekete-tenger-parti kisvárosban templomokba kalauzolt engem. A pravoszláv templomban éppen húsvétot ünnepeltek. Gyönyörű, zöld gallyakkal szórták tele az udvart, nyüzsögtek a csodálatosan szép, Krisztus-szakállú emberek a templomudvarban. Sportos fehér ingben voltam, nyakamban fényképezőgép, nem templomba készültem. Jártam-keltem az udvaron, a tömegben, gyönyörködtem a koronaékes pópában, és egyszer csak mellettem termett, egészen közel jött hozzám egy magas, Krisztus-szakállasember; melle a mellemhez ért. Nem ijedtem meg tőle, pedig átfogott a két karjával, és egyszer csak azt éreztem, hogy a hátratett kezemet gyengéden megfogja és előrevonja, és valamit mond oroszul, amit anélkül hogy beszéltem volna a nyelvet, megértettem. Valahogy úgy hangzott – a tolmácsnő is mondta –, hogy náluk ez így szokás. Abban a pillanatba átviharzott bennem a dolog értelme, hogy „Te idegen vagy, te fehér inges idegen, jársz-kelsz közöttünk, fényképezőgéppel a nyakadban, de most tedd előre a kezed!” Ősi reflex, hogy akinek hátul van a keze, nem tudni, mit tarthat benne. Nem, nem attól félt, hogy fegyver van nálam: ezzel az ősi gesztussal azt jelezte, hogy befogad abba a közösségbe; ezért akarta, hogy legyenek elöl a kezeim. A példát azért meséltem el, mert a zsidóságnak is fel kell ismernie, hogy merni kell annak lennie, ami valójában. Nem szabad megtagadnia az ősi kultúráját, mert egy demokratikus nemzet csak így tud magába asszimilálni embereket, népcsoportokat, nemzetiségieket. Csak szabad, nyílt, kezüket előretartó embereket lehetséges befogadni! Zsidó szituációba nagyon sok nép került már, nagyon sok népcsoport; most, ma, ebben a pillanatban zsidó szituációba került az erdélyi magyarság is. Ezt tudni kell. Ha van értelme annak, hogy a zsidóság szenvedésének, üldöztetésének emlékeit bogozzuk, akkor az éppen az lehet, hogy a jövőre vonatkoztatható tanulságokat levonjuk. A világban ma is vannak fasizálódási veszélyek, jelenségek.

Zsidó szituációba kerülhetnek derék, becsületes emberek, valljuk be, a mi rendszerünkben is. Valaha tömegekre sütötték rá, hogy kulákok, és bár nem az én bőrömről volt szó, ez akkor is fájt. Amikor kisgyermek voltam, és tereltek a Vilmos császár úton feltartott kézzel, hátizsákkal mentünk anyámmal a Dunapart felé, és akkor egy Almássy téri kis barátom, akinek a karjára nyilas karszalagot húztak, és puskát adtak a kezébe, hogy terelje a tömeget, észrevette a barátját, engem. Kirántott anyám kezéből, és a sor végére vitt. Tudom, hogy meg akart menteni. Az anyám odaszaladt, és visszarántott a sor közepére. Ez így ment egész a Duna-partig, ahol egy szerencsés véletlen következtében már túl sokan voltak, és végül a téglagyárban kötöttünk ki. Onnan aztán az éjszaka ismét a Duna-partra tereltek minket. Wallenberg kocsija állította meg a kis menetet, és a svéd követség! titkár elvitt bennünket egy úgynevezett svéd védett házba. Láttam a tömeget a járdán állni, és nem tudtam megbocsátani, hogy ők láttak minket, és mégis vacsoráztak utána. Hogyhogy nem szóltak, hogyhogy nem kiabáltak? Amikor az ötvenes években hallottam, hogy viszik a kulákokat, és kitelepítések vannak, Angyalföldön, a gyárban, ahol dolgoztam, megkérdeztem a párttitkárt, Szórád Gyulát: „Gyuszi, mi ez?” „Ugyan, Bandikám! Néhány horthysta katonatisztet visznek a Balaton partjára.” A Balaton partjára? Talán a Szórád Gyuszi se tudta igazából, hogy mi történik. Egy kis párttitkár volt egy kis angyalföldi gyárban, de mert nem az én bőrömről volt szó, nem néztem utána, elmentem vacsorázni. Én is ott álltam a járdán, csak nem engem tereltek a Hortobágyra. Jó huszonöt évvel ezelőtt Csoóri Sándorral kezdtünk beszélgetni ezekről a kényes kérdésekről. Már akkor is az úgynevezett urbánus-népi szólamok mögé rejtették a valóságos ellentéteket. Mondtam Csoórinak, hogy neki kellene elmondani azt, amit csak ő mondhat el, és nekem, amit csak én mondhatok el. De azokban az években zsidó származású, de zsidóságukat megtagadó funkcionáriusok, akik – én így fejeztem ki – „kitértek a pártba,” „kitértek a kommunizmusba”, bennem szégyelltek saját származásukat, és nekem üzengettek: ugyan hagyjam már a bibliai hasonlataimat abba, ne vegyek az Ótestamentumból hasonlatokat! Miért? Adynak szabad, nekem nem szabad? Most nem panaszkodni akarok, hogy hátrányaim voltak, vagy elmarasztaltak ezért, de arra szeretnék utalni, hogy ez a párbeszéd folytatódott. Talán a tegnapi „polgárok” is, a tegnapi „népiek” is tiltakoznak, de mégiscsak létrejött a folyamatos párbeszéd. Emlékszem, egy ismerősömmel találkoztam a Rózsadomb presszóban, ahol az asztalnál már ült egy számomra akkor még ismeretlen fiatalember. Száraz Györgynek hívták. Elmondtam a magamét akkor is, úgy, mint most; ő végighallgatott, majd egy hónap múlva eljött hozzám, és letett egy nagyon kis tanulmányt az asztalra. Ez volt az Egy előítélet nyomában. Miért? Azért, mert én annak idején azt tudtam mondani: „Gyerekek! Hogyha egy új, igazán demokratikus Magyarországot akarunk, akkor mindezek után el kell söpörni saját portánk elől a piszkot, de ezúttal nemcsak a saját portánk előtt kell söpörni, hanem a másik portája előtt is! Mert ilyen szituációban vagyunk. Le kell mosni végre azt a rágalmat, hogy ez a megalázott nép egy fasiszta nép, és ennek 1945 után mindenért hálásnak kell lennie. A népet nem lehet lefasisztázni! Egyre inkább igazat kell adnom Illyés Gyulának, hogy ezt az állítást nem lehet eleget hangoztatni.” De mondtam azt is, hogy a zsidó kérdéssel kell a tisztulást megkezdeni. Szárazzal való egyik beszélgetésünkbe belekerült egy kifejezés: „kettős kötődés”. Magától értetődően került bele, mert a magyar zsidóságnak kettős kötődése van. Két gyökerem van! Van egy gyökerem nekem, személy szerint, kulturálisan, a zsidóságban, de itt születtem, ebben az országban, és nem tudok, nem is akarok más nyelven gondolkodni, beszélni. Ez a gondolat belekerült egy interjú nyomdakész szövegébe is. Ekkor figyelmeztetett engem a főszerkesztőm, hogy őt is figyelmeztette valaki: ezt ki kell húzni belőle! Én akkor ezt a parancsot nem hajtottam végre. Kaptam is egy nagyon-nagyon szigorú megrovást. Nem panaszképpen mondom, csak jellemezni szeretném a kisebbségi lét problémáit, mert a kisebbség, ahogy Kossuth is mondta, olyan, mintha egy kád vízbe egy üveg tintát öntenénk. Megfesti. Minden népnek, minden etnikumnak megvan a maga jellege, egy szabad országban ezt kamatoztatni lehet, és kell is. A legtermészetesebb emberi beidegződés, hogy az ember ragaszkodik ahhoz a nyelvhez, amelyen

az anyja először megszólította. Ez fantasztikus kötöttség! Óriási erő! Izraelben hallottam, hogy ahol megszűnt az antiszemitizmus, ott szívódott fel leggyorsabban a zsidóság. És nézzük csak meg, hogy ahol zsidó szituációba kerültek magyarok, mint most Erdélyben, ott furcsa módon bizonyosan megmarad a magyarság. Ezt nem azért mondom, hogy maradjon meg a terror, isten bizony, nem azért, de ha valaki Jugoszláviába, a Vajdaságba megy, tapasztalhatja, hogy amilyen arányban nő a szabadság, gyakorolhatja, őrizheti magyarságát, a kisebbség annak arányában asszimilálódik is egyben, idomul a többségi nyelvhez, kultúrához. Egy verset, egy megrendítő verset olvasok gyakran, mert ebben a költeményben benne van a zsidó sors is, a néger sors is, minden elnyomott, megalázott, meggyalázott és védtelenné vált kisebbségnek a sorsa. Szőcs Géza erdélyi költő írta. INDIÁN SZAVAK A RÁDIÓBAN Az indiánok nem hagynak cserben minket. Mások igen. De ők nem hagynak cserben minket. Ha tudták volna, mi lesz, ha tudták volna, mi is lesz Segesvárnál. Dehát nem tudták, mi lesz Segesvárnál. Biztosan eljöttek volna ők is, egyesek tudták volna, hogy jönnek ők is, Bem apó! Jönnek az indiánok – mondták volna egy reggel Bem apónak azt mondták volna – a Behring-szoroson át, a Behring-szoroson át indián lovascsapat érkezik áttör egész Szibérián átvágja idáig magát segítségünkre jő! Az őrnagy urak így beszéltek volna, csákójukat a magasba dobálták volna. Indián testvérem! Nekünk már rezervátumunk sincsen. Gettó, bantusztán, rezervátum jó volna sokszor, egyik sincsen. Összeverődik a törzs a cukrászdában sokáig ácsorgunk a cukrászdában. Kisasszony, ne sajnálja az indiánért így szólunk – s magunkban azt gondoljuk, de magunkban igazán azt gondoljuk, egy napon néhány indián a Behring-szoroson át akármilyen szoroson át

segítségünkre jön majd. Segítségünkre jön majd. Átvágja hozzánk magát! Az indiánok nem hagynak cserben senkit! Az indiánok nem hagynak cserben senkit! Akinek füle van, az hallja, hogy milyen a kiszolgáltatottság érzése. Éppen ezért, akik azt mondják, hogy ami ma menekültügyben Magyarországon történik, az nacionalizmus, azoknak azt mondom, hogy sosem értették meg igazán, mi az: kiszolgáltatottnak lenni! Mert ebből a versből ugyanaz a kiszolgáltatottság üvölt, amilyen kiszolgáltatott volt egy nyomorult zsidó Auschwitzban: ebből ugyanaz a kiszolgáltatottság üvölt! Ki adjon nekik otthont, ki szóljon értük, hogyha nem a magyar haza, a magyar nép? Én nem látok abban nacionalizmust, és nincs is abban semmi sovinizmus, „csak” emberi kötelesség, ha a mai magyarság szót emel az erdélyi magyarokért. De ez a magyarság többet tud. Ez a magyarság azt is tudja már, a maga bőrén tapasztalta, hogy a kisebbségi sors nem csak a magyarság sorsa Romániában. A diktatúrában az egész nép kisebbségben van, minden egyén kisebbségben van, aki nem üvölt együtt a farkasokkal. Ám aki együtt üvölt a farkasokkal, és együtt tapsol, és ütemre tapsol, ha csak egy picit is úgy érzi, hogy nem olyan erősen tapsol – már ő is, még a farkasok között üvöltve is kisebbségnek érzi magát, mert fél a nyomorult! Tehát a román nép is nyomorult kisebbségben van. Ezt nagyon jól tudja a magyarság. Mert ő is volt ilyen kisebbségben, és én nagyon remélem, hogy magyar magyarokkal, a sváb magyarokkal, a zsidó magyarokkal, a szlávok közül jött magyarokkal most végre igazi magyar hazát lehet teremteni. Lehet, hogy amit most mondok, közölhetetlen, de hadd mondjam meg, hogy nagyon örültem valaminek: annak örültem, hogy Grósz Károly miniszterelnök, akiről köztudomású, hogy sváb származású, nem változtatta meg a nevét. Maradt Grósz. Nagyon sokat jelent ez egy nemzet életében: ezek az apróságok óriási jelentőségűek. Mert én Meisler voltam. Az egyik nagyapám Nógrádmarcalban kocsmáros volt, és földművelő, Deutschnak hívták, a másik nagyapám tiszaporoszlói ember volt, szegény fuvarozó: őt hívták Meisler Mórnak. Amikor az első versemet meg akartam jelentetni, azt mondták: ilyen névvel, hogy Meisler, nem lehet valaki költő Magyarországon. Én elhittem. Grósz nem hitte el. Neki volt igaza.

NYUGATNÉMET LAP A MENEKÜLTÜGYRŐL „A helyzet 1974 körül fordult rosszra. A román gazdaságnak Ceausescu politikája következtében kezdődött hanyatlását a kisebbségek asszimilálására irányuló szélsőséges román nacionalizmus révén akarták kompenzálni.” Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1988. május14. Erdélyből egyre többen menekülnek Magyarországra Bukarest ellenséges magatartást tanúsít a kisebbséggel szemben Ceausescu irracionális politikája írta: Viktor Meier A KÖZELMÚLTBAN EGY NYUGATI ÚJSÁGÍRÓNÖ MAROSVASÁRHELY ERDÉLYI VÁROSBAN BE AKART MENNI EGY MAGYAR NYELVŰ ÚJSÁG SZERKESZTŐSÉGÉNEK ÉPÜLETÉBE. AZONNAL ŐRIZETBE VETTÉK. A HELYI RENDŐRÓRSZOBAN KÖZÖLTÉK VELE, HOGY VÁLASZTHAT: VAGY HALADÉKTALANUL ELHAGYJA ROMÁNIÁT, VAGY SZINTÉN HALADÉKTALANUL BUKARESTBE UTAZIK. AZ ERDÉLYBEN LÉVŐ SZERKESZTŐSÉG A KÜLFÖLDI ÚJSÁGÍRÓK SZÁMÁRA „TILOS TERÜLET"; AZ ÚJSÁGÍRÓKNAK NINCS JOGUK ARRA, HOGY HIVATALOS ENGEDÉLY NÉLKÜL ROMÁNIÁBAN KAPCSOLATOKAT LÉTESÍTSENEK- MUTATTAK RÁ. EZ A HELYZET MANAPSÁG, TIZENKÉT ÉVVEL A HELSINKI NYILATKOZATOK UTÁN ROMÁNIÁBAN A TÁJÉKOZTATÁSI LEHETŐSÉGEK TERÉN. A ROMÁN HATÓSÁGOK KÜLÖNÖSEN ERDÉLYBEN TANÚSÍTANAK ELKÉPZELHETETLEN IDEGESSÉGET. ENNEK OKA VAN, MERT ERDÉLYBŐL EGYRE BŐSÉGESEBBEN ÁRAD A MENEKÜLTEK ÖZÖNE MAGYARORSZÁGRA. MIÓTA A MAGYAR TELEVÍZIÓ IS BESZÁMOLT ARRÓL, HOGY MAGYARORSZÁGRÓL AZOKAT, AKIK ERDÉLYBÓL MENEKÜLTEK, ÉS NEM AKARNAK VISSZAMENNI, MÁR NEM KÜLDIK VISSZA, NŐ A MENEKÜLTEK SZÁMA. A MENEKÜLTEK TÖBBSÉGE MAGYAR NEMZETISÉGŰ. A SÚLYOS GAZDASÁGI VISZONYOKON KÍVÜL A KIVÁNDORLÁS OKA MÉG AZ IS, HOGY ROMÁNIA EGYRE ELLENSÉGESEBB MAGATARTÁST TANÚSÍT A KISEBBSÉGEKKEL SZEMBEN. Az 1945 óta történt fejlemények Az erdélyi magyaroknak a háború utáni történelem során nem mindig volt okuk arra, hogy menekülésre gondoljanak. Amikor Észak-Erdély a második világháború után visszakerült Romániához, Groza, az akkori miniszterelnök, aki maga is Erdélyből származott, a normális egymás mellett élésért szállt síkra. 1965-ben, amikor Ceausescu hatalomra került, és valamiféle „román tavaszt” ígért, a magyar és a német kisebbség egyaránt azt gondolta, hogy részt vehet Románia megújításában, annál is inkább, mivel Ceausescu a nemzeti függetlenségre törekedett, és Magyarországgal ellentétben Romániában nem állomásoztak szovjet csapatok. Ahogyan a románok, a magyarok is tévedtek akkor Ceausescuval kapcsolatban. Először is felszámolták a magyar területi autonómia utolsó maradványait. 1952-ben, a sztálinizmus kellős közepén hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt, amelynek székhelye Marosvásárhely volt. Ez csupán formális autonómiát nyújtott, és a Romániában élő magyaroknak legfeljebb egyharmadát foglalta magába, mégis lehetővé tette néhány magyar kulturális intézmény működését. Néhány év múltán azonban már lefokozták ezt a tartományt, és azután Ceausescu teljesen megszüntette, amikor 1968 februárjában létrehozta az új, még ma is érvényes megyebeosztást. Ez önmagában még nem volt tragédia, mert inkább a tényleges politikától függött minden. A Kárpátok ívében, a székelyek területén két olyan megye jött létre, Hargita és Kovászna, ahol a magyarok mindmáig többségben vannak. A helyzet 1974 körül fordult rosszra. A román gazdaságnak Ceausescu politikája következtében kezdődött hanyatlását a kisebbségek asszimilálására irányuló szélsőséges román nacionalizmus révén akarták „kompenzálni”.

Az erdélyi magyarok helyzetéről szóló tanulmány, amelyet nemrég tett közzé Budapesten a Magyar Demokrata Fórum, megpróbálja rögzíteni ennek az útnak a legfontosabb állomásait. A bukaresti rendszer először újrakezdte a magyar iskolaügy korlátozásának korábbi politikáját, amely 1959-ben érte el tetőpontját a kolozsvári magyar és román egyetem teljes összeolvasztásával, azután átmenetileg enyhült. Ürügyül az szolgált, hogy a középiskolai oktatási rendszert átalakították: a hagyományos gimnáziumokat szakközépiskolák váltották fel. Ezzel egyidejűleg a Magyarországgal való, amúgy is csekély kapcsolatot rendszeresen megakadályozták. Ma a Népszabadság, a magyar párt lapja Romániában gyakorlatilag be van tiltva. 1974-ben megtiltották, hogy magánházakban szállást adjanak a látogatóknak, a legközelebbi rokonok kivételével. Ez a kisebbségekés a velük való kapcsolatok el len irányult, mert a románok számára kivételek érvényesek. 1985-ben és 1986-ban nagy tisztogatásra került sor a még megmaradt magyar szerkesztőségeknél és kiadóknál. Ugyanakkor drasztikusan csökkentették a rádió és a televízió kisebbségnek szánt műsorait. A kisebbségi kulturális elit helyzete egyre súlyosabb lett, amit Sütő András, alighanem a jelenlegi legjobb magyar drámaíró, aki akkor Marosvásárhelyt lakott (jelenleg is öttel -a szerk.), szintén kénytelen volt tapasztalni. Király Károly, aki azelőtt a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja volt, a hetvenes években levelekben panaszkodott Ceausescunak, és ez azzal az eredménnyel járt, hogy többször is merényletet követtek el ellene. A hivatalosan 1,7 milliónál valamivel több erdélyi magyar nem zárt egységben lakik, hanem nagyjából két területen. Az egyik a székelyeké, a Kárpátok ívében, Marosvásárhely környékét is beleértve. A székelyek a magyar királyok határőrei voltak, személyükben szabadok és kiváltságaikra büszkék. Ugyanakkor az Erdélyben történelmileg erős református egyház bástyájának számítanak. Most pedig bejelentették, hogy Ceausescunak a vidéki területek „urbanizálására” vonatkozó, már évekkel ezelőtt kibocsátott törvényét a székely területeken is alkalmazni kell. Ez a fehérre meszelt falú, takaros tanyák lerombolását jelentené. Erős magyar mag van továbbá Kolozsvárott és körülötte, valamint a közvetlenül a magyar határ mellett fekvő területeken, amelyek történelmileg nem tartoznak Erdélyhez. A budapesti tanulmány rámutat arra, hogy a romániai kisebbségek, még ha hátrányok sújtották is őket, azelőtt visszavonulhattak magánintézményeikbe, ipari tevékenységükbe, paraszti gazdaságukba vagy pedig az egyházakba. A kommunista rendszerben azonban már alig vannak magánterületek. A mezőgazdaságot kollektivizálták, és lesújtó állapotban van. A református egyház tevékenységét a lehető legnagyobb mértékben korlátozták. A római katolikus egyházat, amely azelőtt Erdélyben csaknem kizárólag magyar volt, elrománosítják. Ennek során a rendszer még azt a körülményt is kihasználja, hogy a volt görög katolikus egyháznak a sztálinizmus idején a görögkeleti egyházba történt kényszerű beolvasztásakor a legtöbb román görög katolikus inkább a római katolikusok felé fordult. Moszkva előzékenységet tanúsít Egyes magyar személyiségek a legveszélyesebb körülményt Ceausescu politikájának egyre fokozódó irracionalitásában látják – ennek a kimenetele nem sejthető előre. A hivatalos számadatok szerint Csehszlovákiában 630000, Jugoszláviában 420000 és a Szovjetunióban, vagyis a volt Kárpátalján 170 000 magyar él. Valamennyinek jobb a sora, mint a romániaiaknak. Budapesten dicsérik, hogy a Szovjetunió a legutóbbi időben különleges előzékenységet tanúsít. Rámutatnak, hogy Ungváron, a Kárpátontúli terület székhelyén a szovjetek magyar egyetemi fakultást létesítettek, s megengedik a Magyarországgal való kapcsolatokat és a kishatárforgalmat. Románia tehát, mondják Budapesten, olyan kivételt jelent, amelyet semmi sem igazol.

LENGYEL LAP A ROMÁN–MAGYAR VISZONYRÓL „Immár nem csupán történészek vitájáról, vagy történészek és politikusok közötti vitáról van szó. A vita kifejezetten politikai síkra terelődött.” PrawoiZycie, 1988. május 7. A legnagyobb európai nemzeti kisebbség Mi a viszály oka a magyarok és a románok között? írta: Piotr Ambroziewicz – Jók a kapcsolataink a szocialista országokkal – állapította meg ez év februárjábn Nicolae Ceausescu, Románia köztársasági elnöke a Romániai Dolgozók Országos Tanácsának plenáris ülésén. – Ugyanez sajnos nem mondható el Románia Szocialista Köztársaságnak a Magyar Népköztársasághoz fűződő kapcsolatairól. Bár a szocialista államok közötti kapcsolatok viszonylag rövid történetében találtunk példákat összekülönbözésekre vagy kifejezetten ellenséges viszonyra (több mint egy évtizeden keresztül Kína és a Szovjetunió között, néhány éven át az egész szocialista tábor és Jugoszlávia között), a rossz viszony ilyen egyértelmű kimondása kissé sokkolhatta volna a megfigyelőket. Sokkolhatta volna – de még csak meg sem lepődtek. A dolog előbb vagy utóbb várható volt. A vita gyökerei a legrégibb múltba nyúlnak vissza, amikor a mai Erdély-Transzszilvánia területén élő törzsekben még csak fel sem ötlött, hogy románoknak vagy magyaroknak hívják őket. Még kevésbé, hogy kiknek lesznek az ősei. „Kezdetben, a 10. században a magyar állam a Duna-medence délnyugati részének azon a kis területén helyezkedett el, melyet északról a Duna, keletről a tiszántúli mocsaras területek, délről és délkeletről a Dráva folyó határolt. A 11. század elejétől, a mai Szlovákia területeinek megszerzése után az államhatár a Tátráig bővült, ahol is érintkezett a lengyel állammal. A 12. században a magyar királyok uralma keleten már egész Erdélyre kiterjedt, délen Szlovákiára és Horvátországra... és a magyar államnak kijárása volt az Adriai-tengerre” – írja Wacfaw Felczak Magyarország története című munkájában (1983-ban megjelent, második, javított és bővített kiadás). Még nagyobb volt Magyarország területe a 13–15. században. A mai Magyarország területe azonban, melyet az 1920-as trianoni szerződés állapított meg, a történelmi Magyarország területének mindössze egyharmada: 93 030 négyzetkilométer. Meg kell mondani, hogy mind a mai napig nem teljesen ismeretes, honnan is jöttek a magyarok, honnan vándoroltak ide, Európába. Budapest egyik mai külső kerületében van az a hely, ahol a rómaiak megalapították Aquincum városát; az i. sz. 1. században hozták létre Pannónia római tartományt. Talán ismerős azoknak a lengyeleknek, akiknek magyarországi utazása nem ér véget a Keleti pályaudvar környékén, Sopron vagy Szombathely városa. E két város helyén állta régi római Scarbantia és Savaria. Mindenesetre a magyarok semmiképpen sem származnak a rómaiaktól, valószínűleg Ázsiából érkeztek, a Volga és az Ural vidékéről (finnugorok), majd a dolgok normális rendje szerint összekeveredtek az itt élő törzsekkel, leigázták a gyengébbeket, maguk pedig behódoltak az erősebbeknek. Ebből a nagy olvasztótégelyből jött létre az a nép, melyet mi amúgy magunk között „bratankinak”, magyar barátainknak nevezünk. Ez azonban már a történelem egy későbbi és valamelyest más korszaka. A magyar források a magyar állam kezdeteit hasonlóan írják le, mint a mi forrásaink. „Hasonlóan”, minthogy régesrég bizonyított dolog: ahány történész, annyi vélemény. Egyvalamiben azonban egyetért minden magyar történész (de csak egymással) és minden román történész (ugyanúgy csak egymással). Mindkét fél egybehangzóan állítja, hogy Erdély volt őseinek bölcsője, vagy legalábbis egyik bölcsője, szülőföldje. Csak éppen a magyarok Erdélyről szólva rendszerint a 12. századot jelölik meg, bár természetesen jóval korábban letelepedtek ott. Mindenesetre ebben a században e

területen már erős magyar állam állt, míg a román állam akkor még nem létezett. A román történészek viszont a bonyolult nemzetiségi viszonyok megállapítására saját újabb eredményeikre hivatkoznak – természetesen nem Erdélyt, hanem Transzszilvániát emlegetve. Mi több, a román történészek felfedezései szerintük új fényt derítenek ezen ország államiságának kezdeteire. 1983-ban Ilie Ceausescu nemzetvédelmi miniszter, aki a Katonai Akadémián történelmet ad elő, kifejtette azt a tézist, hogy „a román nemzet már a kereszténység kezdetén, az 1–3. században létrejött, nem pedig a 9. vagy 13. században, ahogyan egyes külföldi történészek a tudománytól idegen érdekektől vezérelve alaptalanul állítják”. Kifejtette továbbá, hogy a románok folyamatosan jelen voltak Erdélyben. E tartomány Magyarországhoz csatolására „csak 1367 után került sor, nem pedig a 12. században, ahogyan abszolút hibásan, tendenciózusan vagy ellenségesen egyes történészek – pontosabban egyes magyar áltörténészek – hangoztatják”. Az 1920-as (sic!) gyulafehérvári gyűlésen 1228 román küldött kimondta Erdély egyesülését Romániával, ezt azonban a magyarok nem vették tudomásul, mondotta Ilie Ceausescu, a trianoni békeszerződést pedig „imperialista” békének minősítik. Ilie Ceausescu tábornok megjegyzéseit a román sajtó (különösen a Romania Libera és az Anale de Istorie) messzemenően támogatta, ami azonban semmiféle hatással nem volt a magyar történészek álláspontjaira. Éppen ellenkezőleg, amint erről az Erdély története című, igen drága, de Magyarországon rendkívül kelendő kiadványból is meggyőződhetett az olvasó. Nicolae Ceausescu szerint – ismét a román állam elnökének a Romániai Dolgozók Országos Tanácsának plenáris ülésén elhangzott kijelentését idézem – ez a könyv „fasiszta, soviniszta, sőt rasszista téziseket terjeszt”. A magyar–román kapcsolatokban nem érdekelt olvasónak itt jogában áll feltenni a kérdést e cikk szerzőjének: vajon a magyarokéi akarják venni Romániától ezt a mindkét fél által oly nagy becsben tartott tartományt? „Felelősek vagyunk a sorsukért” Nos, nem erről van szó, a magyarok nem kívánják elvenni Erdélyt, mint ezt számos alkalommal hivatalosan is kijelentették. Igyekeznek messzemenően mérsékletet tanúsítani nézeteik hivatalos ismertetésénél. Kevésbé hivatalos véleménynyilvánítás esetén azonban olykor a gátak átszakadnak, például a Romania Libera-ban 1985-ben megjelent cikk után (e cikk címe így hangzott: A magyar revizionizmus és sovinizmus ismét akcióba lép) vagy azt követően, hogy az egyik román történelmi folyóirat megállapította, hogy „ma is folytatódik az az ellenséges, káros propaganda, amely a Horthyrendszerben virágzott”. Maga Kádár János nem szólt hozzá a kérdéshez. Aczél György viszont visszautasította „a fasizmus, sovinizmus és rasszizmus mítoszát”, és hozzátette: a magyaroknak semmiféle területi követelésük nincs, és nem ők alkalmaznak olyan módszereket, amelyektől idegen a humanizmus elve, amelyek a minimálisra csökkentik a kisebbségnek azt a jogát, hogy ápolja nemzeti kultúráját, oktatásügyét, kiadványokat adjon ki, egyesületeket hozhasson létre stb. Köpeczi Béla művelődésügyi miniszter az Agence Francé Presse-nek adott nyilatkozatában kijelentette, hogy „Magyarország úgy határozott: nyíltabban fog beszélni a Romániában élő magyar kisebbség sorsáról.” A miniszter szerint az utóbbi években a helyzet romlott, diplomáciai úton pedig nem sokat sikerült elérni. „Mégis – folytatta a miniszter-felelősnek kell ereznünk magunkat a magyar származású emberek, különösen a Kárpát-medencében élő magyarok sorsáért. És ezt ők joggal elvárják tőlünk.” Romániában – főleg Erdélyben – mintegy... csakugyan, hány magyar is él? Egyes források szerint 1,5-1,8 millió, mások szerint viszont 2 millió. Mindenképpen ez Európában a legnagyobb nemzeti kisebbség. A Magyarországon élő románok számát húsz-huszonötezerre becsülik. Ugyanakkor mondta Köpeczi Béla – Romániában betiltottak 102 magyar sajtóterméket, beleértve a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapját, a Népszabadságot is. A magyarok viszont büszkék például arra, hogy Magyarországon megnyílt a Balcescu Gimnázium,

melyben főleg román származású magyar fiatalok tanulhatnak. Nyelvi laboratóriumuk, húszezer kötetes könyvtáruk van, a könyvállományfele román nyelvű. Magyarországon hatalmas visszhangja volt annak, hogy megszüntették az Erdélyben megjelenő Művelődés című folyóiratot. A román fél azt a választ adta, hogy a sajtó előtt álló feladatokra való tekintettel egyesíteni kellett több lapot, és ezért ettől az időtől fogva a Cintarea Romániaike-t mutációban fog megjelenni: magyar és német nyelvű oldalakkal. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, Erdélyben jelentős a német kisebbség száma is. Ezzel kapcsolatosan meglehetősen érdekes adalékul szolgálhat Hitler közlése Ciano grófhoz, Mussolini külügyminiszteréhez, melyre egy román történelmi lap hivatkozott. A Harmadik Birodalom vezére az erdélyi problémákat rendkívül bonyolultnak minősítette, mivel ezen a területen 3 millió román, másfél millió magyar és 600-700 ezer német él. Erre a közlésre abban az időben került sor, amikor Erdély egy része (Észak-Erdély, 43 243 négyzetkilométer) rövid idővel ezután, 1940. augusztus 30-án visszakerült Magyarországhoz. Igaz, ezzel bizonyos fokig kompenzálták (Magyarország többre számított) Magyarországot azért, hogy a fasiszta Németország mellé állt, bár nem mindig és nem következetesen. Hiszen 1939 szeptemberében Teleki Pál miniszterelnök nem járult hozzá ahhoz, hogy a Lengyelországot megtámadó Wehrmacht Magyarország területén átvonuljon. Nem engedélyezték a Luftwaffe gépei számára, hogy Lengyelország irányába magyar területről szálljanak fel. Magyarország drága árat fizethetett volna ezért – ugyanúgy, mint azért a messzemenő segítségért, melyben a lengyel polgári és katonai menekülteket részesítette. Mindenesetre Lengyelország volt az egyetlen ország, amely nem üzent hadat Magyarországnak, noha ez utóbbi hosszabb ideig maradt a tengelyhatalmak szövetségese, mint Olaszország, Románia vagy Bulgária. A magyar politika azonban a második világháború előtt és a második világháború idején egészében véve korántsem volt annyira Hitler-barát, mint ahogyan ezt olykor mondják. Végül a németek arra kényszerültek, hogy megszállják Magyarországot, mivel megérezték, hogy a Horthy-rendszer mint szövetséges gyakran nem őszinte (korábban Teleki Pál miniszterelnök vagy a hasonlóan angolbarát Kállay miniszterelnök), a német szövetségeseknek nyújtott támogatása gyakran konjunkturális jellegű, ugyanakkor Magyarországnak ebben a magatartásában azok az ígéretek, melyek egyebek között Erdély visszaszerzésére vonatkoztak, nem kis, sőt talán döntő szerepet játszottak. Az egyensúly kedvéért meg kell említeni, hogy Románia nemcsak a mai, de a két világháború közötti Lengyelországnak is szövetségese volt. Az akkori bukaresti kormány csodával határos módon lavírozott barátaink és ellenségeink között. 1939 szeptembere után pedig szemet hunyt egyes – olyan enyhén szólva – anomáliák láttán, ahogyan a lengyelekkel szemben az internálással kapcsolatos nemzetközi egyezményeketértelmezték. Trianon és ami utána jött Az első világháború idején Erdély az 1868-tól Osztrák-Magyar Monarchiának nevezett dualista államszervezet magyar részéhez tartozott. Magyarország 1868-ban saját parlamentet alakíthatott, és teljes függetlenséget élvezett belső kérdésekben, amit még ugyanebben az évben ki is használt. Az 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvény ugyanis kimondta: a magyar állam „minden polgára politikai tekintetben egy nemzetet képez, az osztatlan, egységes magyar nemzetet”. A hivatalos nyelv az ország egész területén – Erdélyt is beleértve – a magyar nyelv lett; a nemzetiségek nyelvének használatát második nyelvként engedélyezték az önkormányzat, az alsóbb szintű bíróságok és a népiskolák esetében. A gyakorlatban még ezeket a szerény engedményeket sem tartották tiszteletben. Idővel a nemzetiségek helyzete romlott, és a nem magyar (nemzeti kisebbségi) küldöttek 1896-ban, a magyarországi millenniumi ünnepségek idején összehívott első kongresszusa felhívást adott ki, melyben bejelentette: „A szlovákok, románok és szerbek továbbra is mindaddig harcolni fognak nemzeti jogaikért, amíg céljukat el nem érik.” Huszonhárom évvel később a politikai harc fegyveres harccá alakult át a vesztett világháború és az

Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása után. A Magyar Tanácsköztársaság elleni intervencióban a legnagyobb szerepet a román és a csehszlovák csapatok játszották. A román hadsereg 1919. augusztus 3-án megkezdte Budapest megszállását. Végül az első világháború győztes államai Magyarországgal a békeszerződést 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Trianon kastélyban. Magyarország területének több mint hetven százalékát és lakosságának hatvan százalékát elvesztette; Romániához került több mint 5,2 millió lakos és 102 ezer négyzetkilométer terület, ezen belül is mindenekelőtt Erdély. Mint Jerzy Robert Nowak írja Magyarország 1939–1969 című könyvében, „...ezek a döntések egyrészt több mint 10 millió szlovák és román számára tették lehetővé, hogy egyesüljenek saját nemzeti államukkal, másrészt azonban az antant által Magyarországra kényszerített békefeltételek értelmében Magyarország elveszített olyan területeket, melyeken 3 millió magyar élt, olyan területeket, melyeket Magyarországhoz sok évszázados történelmi hagyományok fűztek.” Minthogy a nyugati hatalmak az úgynevezett kisantantot (Románia, Jugoszlávia, Csehszlovákia) támogatták, a magyarok az „igazságtalan trianoni döntések” reviziójával kapcsolatos reményeiket mind nagyobb mértékben Mussolini Olaszországához és Hitler Németországához f űzték. Mint már említettük, e remények részben teljesültek is, de csak rövid időre, és mekkora áron! A második világháború után Magyarország kénytelen volt ismét visszavonulni a negyed évszázaddal korábban kijelölt trianoni határok közé. Ez a helyzet mind a mai napig fennáll. A hatvanas évek végén megélénkültek a nemzeti és nemzetiségi kérdésekkel kapcsolatos viták. E viták hangnemére a Magyar írószövetség pártszervezete titkárának, Dobozy Imrének egyik cikke jellemző: „Nem nacionalizmus, amikor szolidárisnak és felelősnek érezzük magunkat a határainkon kívül élő magyarok sorsáért, anyanyelvük fejlődéséért és etnikai fennmaradásukért. Hiszen nemzetünk egyharmada él más országokban, többnyire baráti szocialista országokban.” Az európai kontinensen élő nemzeti kisebbségek negyven százaléka magyar. Tíz évvel később a nemzetiségi kérdés miatta román-magyar kapcsolatok már nyugtalanítóak voltak, bár ez a tömegtájékoztatási eszközökben nem tükröződött, vagy legalábbis közvetlenül nem tükröződött. Sajnos nem vezetett a várt javuláshoz Nicolae Ceausescu és Kádár János 1977-es csúcstalálkozója (a magyarországi Debrecenben és a romániai Nagyváradon). Végül nyílt vitákra került sor, melyek hangnemükkel – mint a cikkünkben olvasható idézetekből is kiderül olykor túllépik a megszokott határokat. Menekültek ezrei Súlyos problémát, egyben újabb konfliktusforrást jelentett a magyar nemzetiségű román állampolgárok illegális emigrálása – főleg Erdélyből. Hivatalosan a menekültek ezreiről beszélnek; valószínűleg legalább tízezren vannak, sőt talán tizenötezren is. Az Élet és Irodalom című hetilapban nemrég riport jelent meg az erdélyi menekültekről Te vezérelj engem, Uram címmel. A riport szerzője azt írja, hogy a Romániából való távozás egyik módja, ha valaki magyarországi rokon temetésére utazik, társasutazásról válik le, rokonokat látogat stb. Egyes erdélyi magyarok arra is rászánják magukat, hogy illegálisan lépjék át a határt, ami a hivatalos határátlépésnél tapasztalható súlyos nehézségekkel magyarázható (a magyarok erre évek óta felhívják a román fél figyelmét). Az egyik ilyen határátlépési kísérlet tragikusan végződött. 1985-ben a román járőr halálosan megsebesített egy olyan menekültet, aki már magyar területen volt. Románia sajnálatának adott kifejezést, és elnézést kért ezért az incidensért. A magyarok megszervezték a pénzgyűjtést és a természetbeni adományok gyűjtését a menekültek számára, a vállalati személyzeti osztályok dolgozói bejárják a menekültek számára létesített szállásokat, munkát kínálnak. A legnehezebb kérdés természetesen a lakás. Nagy segítséget nyújt a magyar református egyház, ugyanakkor a lelkészek hazatérésre beszélik rá azokat a menekülteket, akik Romániában hagyták családjukat. Arra is figyelmeztetik őket: ne fűzzenek túlzott reményeket a Nyugatra való kiutazáshoz. (Becslések szerint a menekültek egyötöde ezzel a szándékkal jött

Magyarországra.) A magyar külügyminisztérium államtitkára viszont cáfolta azokat a híreszteléseket, hogy tárgyalások folynának a Nemzetközi Vöröskereszttel a Magyarországon letelepülni kívánók megsegítése kérdésében. Ugyanakkor hozzátette: amennyiben ez a szervezet fellép ilyen kezdeményezéssel, a magyar fél nem fogja elutasítani. Bányász Rezső, a magyar kormány szóvivője nemrég ismertette, hogy a külföldiek mely kategóriája kérhet magyarországi letelepedési engedélyt. Egy 1982-es törvényerejű rendelet értelmében azok a személyek kérhetnek Magyarországon letelepedési engedélyt, akik ezt családegyesítés keretében teszik, emellett biztosítva vannak számukra a létfenntartáshoz szükséges eszközök és a lakás. Az ilyen személy áttelepülése természetesen nem állhat ellentétben az ország érdekeivel. 1985-ben 1709, Romániában élő magyar kért a magyar hatóságoktól magyarországi letelepedési engedélyt, 1986-ban számuk 3284-re, a múlt évben pedig 6499-re emelkedett. Míg korábban a kérelmezők zömmel közeli rokonaiknál kívántak lakni, 1987-ben növekedett azoknak a száma, akik másod- vagy harmadfokú rokonokhoz kívántak jönni. Az utóbbi hónapokban a Magyarországon vendégként tartózkodók egyre gyakrabban kérték magyarországi tartózkodási engedélyük meghosszabbítását, amit nehéz romániai helyzetükkel indokoltak. E kéréseket a magyar hatóságok megvizsgálták, és maximálisan humanitárius álláspontra helyezkedtek. A hivatalos magyar nyilatkozatok a magyar kisebbség jogainak kérdését nemegyszer összekapcsolják az emberi jogokkal. A Magyar Nemzetben, a Hazafias Népfront lapjában például megjelent egy cikk, melyet az MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztályának két osztályvezető-helyettese írt. A cikkben ezt olvashatjuk: „A szocialista országok nemzetközi értékelésében egyre nagyobb szerepet kap az emberi jogokhoz való viszonyuk, a demokráciának az országra jellemző foka. Ezért nem állja meg a helyét az a vád, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos magyar politika, amely enyhíteni kívánja a nemzetiségek problémáit, nacionalista önzésen alapszik.” Nehéz lenne előre megmondani, hogyan alakul a továbbiakban a vita. Románia kezdettől fogva élesen reagált, mosta magyar fél nyilatkozatainak a hangneme éleződik ki: „A Romániával folytatandó vitát nem tartjuk kívánatosnak” (Magyar Hírlap); „...a mai román politika még nem ténylegesen partneri politika” (Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának titkára a budapesti rádió műsorában). Akárhogyan is áll a helyzet, immár nem csupán történészek vitájáról vagy történészek és politikusok közötti vitáról van szó. A vita kifejezetten politikai síkra terelődött.

„ITT VAN NÉGERCSÓK ÉS BEDECO...” Gyula, április–május fordulóján. A város kora délután majdnem olyan, mintha valahonnan az Adria mellől telepítették volna át a magyar Alföldre. Mindez persze a belvárosra igaz, a kicsi parkokkal, hibátlan fasorral ékesített szigetre, amelyet már körbefolyt a beton, a panel. A Pizza restaurantba boltíves kocsibejárón át vezet az út; a cégtábla két lánc közt lóg: a rémes névadási szokás az egykori zárdát sem kerülte el. Mostanában menekülteket fogad az étteremmel kombinált turistaszálló, ezért is érdemes elolvasni a bejáratnál elhelyezett jókora „étlapot". Az éhes menekült választhatja például nyolcvanért a kínai májast, százötvenért a Stroganoff bélszínt vagy a Dubarry-szeletet százért, de ha gusztusa van rá, bélszíncsíkokat is kaphat lótuszgyökérrel ízesítve. Baumann Magdolna, az Idegenforgalmi Hivatal kirendeltségvezetője: – A megyei tanács kérésére már több hónapja fogadjuk a romániai menekülteket. Az a megbízatásunk, hogy bármikor jelentkeznének ezek az emberek, azonnal szállást adjunk nekik, fogadjuk be őket. A költségeket a megyei tanács állja. Némi üzleti veszteséget is le kell nyelnünk, mert minden helyet a menekülteknek kell fenntartani. A fogadó huszonhat férőhelyes, de jelenleg csak kilencen lakják. Mármost a kilencszer száznyolcvan forint jócskán elmarad a huszonhatszor száznyolcvantól, de hát mi nem üzleti szempontból nézzük ezt az ügyet. Beszélgetésünk színhelyét, a társalgót meglehetősen mostohán rendezték be: keménnyé öregedett, zöld linóleumborítás a földön, középen körbeülhető, nagy, kerek faasztal padokkal, a sarokban egy erősen elhasznált fotel, a fal mellett régi irodaszekrény evőeszközökkel, és körben néhány lóca. A falakat is régen festették. Felirat közli: „Kedves vendégeink! Szíveskedjenek a fogadót 9-ig elhagyni, és távozás előtt az ágyneműt lehúzni. Köszönjük!” Gyerekek állnak körül minket, kisvártatva felnőttek is megjelennek. Szobájuk a társalgóból nyílik. Fiatal fiú vezet be minket, Tamásnak hívják. Rokonokkal, ismerősökkel érkezett egy hete. Megjelenik Júlia, aki tizenhat éves fiával jött: férje otthon maradt. Fuvaros, lova-kocsija, társasága van, nem akar újat kezdeni. Júliát a komaasszonya hívta, ők viszont családostul indultak az útnak. Anna huszonnyolc éves, két kisgyerekkel. A zöld határon szöktek át. – Battonya irányában jöttünk át a határon. Nem tudnám megmondani pontosan, hol, sose jártunk arra. – Csak elindultak toronyiránt? – Elindultunk. A fény után jöttünk, mert tudtuk, hogy mifelénk fény nincs, úgyhogy ha a fény után jövünk, biztos ideérkezünk. – Az már Magyarország? Nevet: – Igen. – Voltak már előtte is Magyarországon? – Nem, nem, soha. Útlevelünk pedig volt, de bevették, mert csak az jöhet már át Magyarországra, aki nem tud magyarul. – Mit hagytak otthon? – A házat. Mindent. – Miként jutottak arra az elhatározásra, hogy elindulnak? – Éppen ma két hete, szóval az azelőtt való héten, hogy eljöttünk, megmondták, hogy ne építsünk már a házon semmit se. Pedig már a fürdőszobánál tartottunk, a kutat is levertük, de megmondták,

ne csináljunk már semmit, mert blokkosítanak minket. – Az mit jelent? – Ledöntik a házat, és blokkokba raknak minket, négy fal közé. – Tehát lakótelepre, blokklakásba? – Igen. – És miért? – Ezt nem tudták megmagyarázni. – Kik szóltak maguknak? – A tanácstól jöttek. Megrémültünk, hogy mi lesz most... Egy életen át dolgoztunk, lemondtunk szórakozásról, lemondtunk öltözködésről... – És építették a házat? – Igen. Megvettük az anyagot, pedig két gyerek mellett ez nagyon nehéz volt. Tizenegy éve építjük a házat. – De hát a döntésről, az okokról, a blokkosítás indokairól csak mondott valamit a tanács, vagy ha az nem, hát a rádió, televízió... – Nem mond a hivatal semmit. A rendeleteket kinyomtatják meg beolvassák, de azokon se lehet eligazodni. Az se igaz, hogy csak a kis falukat döntik romba. A mi községünk egy nagyon nagy község. Hogyha beraknak bennünket négy fal közé, hát akkor semmi lehetőségünk sincs az életre! Egy tyúkot se tarthatunk, semmit se. Az üzletből pedig meghalunk éhen. És dolgozhatunk azért, hogy semmink sincsen... – Mikor döntött úgy a család, hogy el kellene indulni Magyarországra? – Szerdán hallottuk a hírt, és csütörtökön úgy határoztunk, hogy nem maradunk tovább. Nézzem végig, hogy egész életünk munkáját, mindent egy mozdulattal elsöpörnek? – Hátha csak fenyegetés volt... – Dehogy! Már megkezdték a pusztítást. Romba döntik a házakat, eldózerolják még a helyüket is. Azzal kezdődik, hogy adnak egy papírt arról, hogy egy hét alatt ki kell költözni a házból. Most csinálnak nálunk három blokkot. Azokba beszállásolják az embert. Ez a blokkosítás. Egy blokkban szoba-konyha, esetleg fürdőszoba van, de ott fagyhat meg benne az ember. Nincs központi fűtés, még kályha se. Villany sincs. És nagyon sokat kell érte fizetni. Meg is érteném, hogy fizetni kell mindenért, mert minden drága, de legalább lenne. – A gyerekek mekkorák? – A kislány hétéves, a fiú meg hat évet töltött. – Borzasztó vékony vagy. Hogy hívnak? – Heléna. Heléna nyúlánk kislány, nagy, kék szemekkel, szőke hajjal, melyet lófarokba erőszakolt az anyja. Lila pulóverjéhez piros-sárga klumpát kapott a Vöröskereszttől. Hiába kérdem tőle, hogy mit evett reggelire, ebédre, vacsorára, nem találja a megfelelő szavakat. Az anyja segít. – Veszünk mindig tejfölt, sajtot; mindenből a legolcsóbbat. Nincs hol főzni, nincs rá lehetőség. A kirendeltség vezetőjéhez fordulok. – Hogyan gondoskodnak ezeknek az embereknek az el látásáról? Magánügy, hogy mit esznek? Baumanné bizonytalan. – Az előkészítéssel van baj. Volt itt a szállón főzőalkalmatosság, csak nem a miénk. A Rutex

Ruhaipari Vállalaté volt, Békéscsabáról. Ők aztán, amikor megtudták, hogy átmenetileg nem fogadunk tőlük vendégeket, eljöttek és összepakolták az itt tárolt edényeket, gáztűzhelyt, az egyéb felszerelési tárgyakat, és elvitték magukkal. Most várunk segítséget a tanácstól, a Vöröskereszttől. – De miért vitték el azt, ami már itt volt, amikor nagy szükség lett volna mindenre, ami az élethez kell? – Azt mondták, hogy minden a Rutexé, és nem hagyják itt erre az átmeneti időre. – De az itt élők átmenetileg is enni akarnak... – Igen. Igaza van. – Ők átmenetileg éhesek. A Rutex meg átmenetileg elviszi tőlük az edényeket meg a tűzhelyet, ha jól értem... – Jól értette. Annától a férje iránt tudakozódunk. – Elment Békésre, mert ott állítólag kapnánk lakást. Munkahely már akadt volna, de szállás nélkül. Nagyon várjuk, hogy elhelyezkedjünk, mert nem vagyunk szokva ehhez, hogy csak üljünk és üljünk napról napra... Nagyon kínos állni és várni. Minden munkát elvállalnánk. Munkát kérünk, és egy helyet, ahová lefeküdjünk. Hoztunk négyszáz lejt magunkkal, de nem tudjuk beváltani. Azonkívül semmit sem hoztunk magunkkal, csak ami rajtunk volt. – Nem mertek bőröndöt hozni? – Azt sem tudtuk, hogy átjutunk-e vagy sem. A férjem már előbb átjött, hogy meggyőződjön a lehetőségekről, aztán visszajött értem meg a gyerekekért. A gyerekeket is hoztuk, mert hogy mi eljöjjünk a jóba, és ők ott maradjanak a rosszban, az képtelenség. – Mit kockáztattak azzal, hogy szökve jöttek át a határon? – Az életünket... Ma hallottam, hogy megint agyonlőttek kettőt. Csütörtökön ketten megszabadultak, de kettőt akkor is agyonlőttek. Azon a napon, amikor mi jöttünk, egyet combon lőttek, és úgy fogták el. – Most hogy érzik magukat? – Nagyon szép itt minden, és nekünk nagyon furcsa, hogy mindenki kedves velünk. Ez nagyon-nagyon furcsa. Szép ez a szállás, még akkor is, ha olyan, mintegy kórház. A gyerekekkel egy kicsit nehéz, mert nem szabad játszani, szaladgálni, nincsen játékuk, szóval... – Miért nem járnak óvodába? – Azt mondták, addig nincs napközi, míg nem állunk munkába. Ezért is szeretnénk már álláshoz jutni, meg hogy ne vándoroljunk úgy, mint a cigányok. – Mit gondol, mikor tudnak hazamenni? – Jaj, ne is kérdezzen ilyet. Én nem azért jöttem, nem azért tettem kockára a két gyerekem életét, hogy visszamenjek! Dehogyis! – Na jó, de azért csak reménykedik abban, hogyegyszermegváltoznak a körülmények, jobbra fordul minden? – Nem. Otthagytunk mindent, és itt kezdünk mindent újra. Nem, soha nem megyünk vissza. Ha egyszer megkapnám a magyar állampolgárságot, akkor sem mennénk vissza. Öcsi eddig óvodába járt, de az idén el kell kezdenie az iskolát. Azt már itt, Magyarországon. Most itt áll mellettem, és nagy, kerek szemmel, mosolytalanul néz föl rám. – Ki volt az óvodában a legjobb barátod?

– Ducu. – Ducu román fiú? – Igen. Ő volt a legjobb barátom. – Tudod-e, hogy hol vagy most? – Gyulán. – Miért kellett otthonról eljönni? – Mert az apuék is átszöktek. – Nem féltél? – Nem, mert fogtam az anyu kezét. – Te sem akarsz visszamenni Romániába? – Nem. Mert ott nincs minden. – Miért, Magyarországon minden van? – Itt van... Négercsók meg Bedeco is. Öcsi ekkor sem mosolyodik el; általában is szomorúság ül mindenkinek az arcán. Júlia mondja: – Ne csodálkozzon ezen, mi még nem érezzük magunkat biztonságban: félünk. Közel van a határ, és hát hiába mondják, hogy nem adnak minket vissza, azért csak félünk. Már kifelé megyünk a Pizza restaurantból, amikor megérkeznek a férfiak. Nem jártak sikerrel. – Munka van, szállás nincs. Nincs kiadó lakás, albérlet. Akinek van, az se akarja kiadni. Egy lakást ajánlottak, de öt éve lakatlan, nagyon leromlott az állapota. Gyerekkel abba nem lehet beköltözni. Víz nincs, a villanyvezetéket kirángatták a falból. Munka volna bőven, nekem is meg a sógoromnak is: jó a szakmánk, kőműves, kárpitos, vendéglátós munkát tudnánk vállalni. Itt, Gyulán szintén vannak alkalmak; tegnap is jött egy házaspár, hogy alkalmi munkára kőműveseket keresnek. Jelentkezett a balatonedericsi téesz is: azt írják a levélben, hogy családot is fogadnak. Jelentkeztünk, és most kaptuk meg a választ. Holnap reggel utazom Budapestre, onnan a Balatonra. Jó volna, ha beválna az ígéret. Ha dolgozhatunk, mindenünk lesz. Itt ötven évvel minden előbbre jár. Ezért hoztuk ide a gyerekeket. Otthon ők ezt nem tudták volna kivárni. Meg a másik dolog: ha nem adom őket román iskolába, nem tarthatom meg az állásom. De hát én magyar vagyok, meg a feleségem is magyar! Azért jöttünk ide, hogy... dolgozzunk és éljük az életünket. Éljük az életünket nyugodtan.

„NÉGY NAP ALATT TIZENHÉTSZER VERTEK MEG...” Laci, tizenhét éves. A pósteleki pihenőpark turistaházával és autós mozijával három város, Békéscsaba, Békés és Gyula lakosságának kínál szórakozást, pihenést. A turistaház most menekülteket fogad, szám szerint hármat. Közülük csak Laci tartózkodik délelőtt otthon: ő éjszaka dolgozott a vasútnál, most pihen. Április 5-én jött át a határon, útlevél nélkül. Szülei korán meghaltak, árvaházban nevelkedett, csak tizennégy éves kora után került a nővéréhez. Szakma nélkül, végzettség nélkül egy téeszben dolgozott, egy blokkházban lakott. Korábban, egyszer már átköltözött Magyarországra. Ismerte a határt, a közelben dolgozott. – Az állomáson találtak meg a határőrök, bevittek az őrsre, jegyzetet írtak fel. Megkérdezték, hogy miért jöttem át. Mondtam, hogy jobb megélhetés miatt. Próbáltak segíteni, hogy itt maradjak, de nem sikerült, pedig telefonáltak mindenfelé, több fontos személyt is megkérdeztek, de végül azt mondták, sajnos nern lehet, mert nincs meg a rendelet. Délután már visszaadtak a román határőrségnek. – Azután mi történt? – Hát... ők azt kérdezték, hogy miért szöktem át, talán nem tetszik Romániában? – Erre te mit válaszoltál? – Semmit, mert már ütöttek. – Mivel? – Egy bottal, amit az úton találtak, azzal ütöttek. – Sorkatonák voltak? – Nem, tisztek. – Szóval hivatásosak... Hol ütöttek? – Mindenütt ... ahun bírtak. Többször is megütöttek, megvertek, aztán bevittek a határőrségre, ott tartottak azzal, hogy majd jön egy ARO; ez egy terepjáró. A határőrségen megint megvertek, onnan Szalontára vittek, de ott már a katonák vertek. Azt mondták, hogy na, neked nem tetszik Románia, nem szereted a román kenyeret? És ütöttek kézzel meg derékszíjjal. Szalontáról aztán bevittek Váradra, azt hiszem, a határőrség valamilyen központja lehet ott. Három napig tartottak egy zárkában, kihallgattak, hogyan szöktem át, meg jegyzőkönyvet is kellett írni. Ott is megvertek párszor, és ott is a katonák. Pontosan összeszámolhatnám, hányszor vertek meg, de akinek tetszett, az már ütött is. Váradról hétfőn bevittek... azt hiszem, az ügyészségre, hogy ott is írjak egy jegyzőkönyvet. Azt mondták, hogy mivel még nem vagyok tizennyolc éves, nem ítélnek el. Megint megvertek, aztán átvittek a rendőrségre, hogy írjak még egy jegyzőkönyvet, hogyan történt a szökés. Vettek tőlem ujjlenyomatot is, és ott kisebb rendőrök ütöttek engem, de azok már kézzel. Nem engedtek mindjárt el, mert előbb elvittek egy... szóval oda, ahol a gyerekeket, a szökötteket gyűjtik össze, és onnan reggel hozott el a nővérem, így összeszámolva négy nap alatt tizenhétszer vertek meg. – Hogy bírtad? – Nem ordítottam, hallgattam, nem volt mit csináljak. – Mikor határoztad el, hogy még egyszer megpróbálod a szökést? – Még akkor, amikor visszaadtak. Aztán már otthon, a nővéremnél hallottam a tévében, hogy most

már biztosan nem adnának vissza. – Mikor szöktél át újból? – Húsvét vasárnapján. Összejöttünk nyolcan barátok, a sógorom meg ismerősök, és nekivágtunk a határnak. Jelentkeztünk az őrsön, megmutattuk, hogy hol jöttünk át, újból jegyzőkönyveztek, aztán bevittek minket Békéscsabára, a rendőrkapitányságra. Onnan hoztak minket ide, a turistaszállóba. Szereztek munkát is. – Meddig akarsz Magyarországon maradni? – Örökre.

KISS KÁROLY: A HATÁRON (Illyés Gyulának) Szoptatós anyák a vasútállomáson; rendőrök, elfáradt parasztok, nekivágnak ők a nagy útnak: kövön és padokon alusznak. Szemerkél halkan az eső, tarló gőzölög, sín megázik: Lökösházától Battonyáig. Könnyeit az ég vesse-vesse, a mozdony sóhajtozza messze, s ím itt, a járhatatlan ég külön bejártán megáll: vastag homályból és neszekből fölsajog csöndesen a táj. Csuszamlós dűlők kanyarognak, szétfutnak és összefogódznak, sárrá és kukorica földdé lesznek, égi mezőkre elvezetnek. Létezés beteljesülése, halott jegenyék rezdülése, jajvörös egek villanása, szomorú varjak szárnycsapása; köddé omlik a puha tájék és köddé tornyosul a szándék, szigorú jeges ispilánggá, szikrázó fényes jégszilánkká. A gémeskút semmibe bandzsit, pirkadat vére elpatakzik, de szomjasán bőgnek a barmok, hajnali hangok, riadt harangok, köd gubbaszt roskadt szénaboglyán, harmatos hajnal, ne ragyogj rám! Szomorú szemű nők szerettek, megöleltek és eltemettek, tatárok satnya ivadéka, még eszükbe jutok-e néha? Tántorgó árnyak vánszorognak, ökrös szekerek nyikorognak, a mindenségnek nekimennek, lassan ballagnak, nem sietnek. Sáros teherautók állnak, sáros ökröknek dudálnak. Mennek kifelé a világból, és elviszi őket a távol, mögöttük néma csönd lopózik; meghalni mégsem akarózik, a hegyek felől csönd szivárog, magam is inkább csönddé válók, mert túl a távoli homályon, ott veszett el az a tizenhárom, nyirkos köd lepi a mezőket: kitették közszemlére őket. S tizenháromszor tizenhárom! Nevük is jéggé fagya számon, csattog már szívemben a balta, s te jutsz eszembe Szárazajta, és Gyanta, Egeres és Tenke! Az ég is vérrel van kifestve. Hát fejük hullását, ki látta?Zörög a kukoricatábla, de nem térnek vissza a holtak, kik tizenháromezren voltak, s annyian, mint levél az ágon. Szakad az eső Basarágon,

egyedül vagyok a határban, az ég alján is véres sár van, sár-fellegek vonulnak lassan, itt hajnalban is alkonyat van. Akkor is ősz volt, hullt a permet, akit megöltek, nem perelhet: kurdok, baszkok és katalánok, akiket vára nyirkos árok, kihunyt szemetek villanása: az idő baltasuhanása. Nem szólnak. Megnémuljak én is? Érettük feketül az ég is.