Genetika és őstörténet 9789632638553 [PDF]

Zitiervorschau

Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány

Genetika és őstörténet A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében Javított, bővített, elektronikus könyv kiadás

IMPRESSZUM Napkút Kiadó Kft. 1027 Budapest, Fazekas u. 10–14. Telefon: (1) 787-5889 Mobil: (70) 617-8231 E-mail: [email protected] Honlap: www.napkut.hu Szerkesztő: Csáji László Koppány Szöveggondozó: Kovács Ildikó Tördelőszerkesztő: Szondi Bence Ómúltunk Tára 12. ISSN 1789-2023 Sorozatszerkesztő: Csáji László Koppány © Pamjav Horolma, 2019 © Fehér Tibor, 2019 © Németh Endre, 2019 © Csáji László Koppány, 2019 © Napkút Kiadó, 2019 ISBN 978 963 263 855 3

TÁMOGATÓNK Az e-book megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

ELŐSZÓ (PAMJAV HOROLMA – FEHÉR TIBOR – NÉMETH ENDRE – CSÁJI LÁSZLÓ

KOPPÁNY) Az emberiséget ősidők óta foglalkoztatja saját eredetének kérdésköre. Ez igaz általánosságban mind az emberi faj egészét illetően, mind a kisebb-nagyobb közösségekre vonatkozóan. A felvilágosodást követően a hagyományos vallási-mitologikus alapú eredettörténeteket háttérbe szorította a tudományos kutatás. Ennek a folyamatnak a részeként a modern régészeti, nyelvészeti, történettudományi, antropológiai megközelítések váltak meghatározóvá. A 19. és 20. században a kutatók a fenti tudományágakban kiemelkedő eredményeket értek el. Azonban ahogy egyre távolabb megyünk vissza az időben, úgy fogynak a rendelkezésre álló adatok. Először többnyire az írott források merülnek ki egy-egy közösség sorsára vonatkozóan. A régészet, a nyelvészet és az antropológia a történeti forrásoknál általában időben messzebbre képes tekinteni, de nemritkán okoz problémát a különböző tudományágak távoli múltra vonatkozó eredményei közötti összhang kialakítása. Jó példa erre a finnugor vagy az indoeurópai őshaza kérdése, amely még ma is megosztja a kutatókat. A 21. század elején a fenti problémakört új nézőpontból vizsgáló technológia terjedt el: a DNS-alapú filogenetika (phylogenetics) vagy genealógia. A DNS, az örökítőanyag, egy hatalmas digitális könyv, amely rögzíti az emberi szervezet felépítésének, működésének instrukcióit és saját fajunk receptjét. Ez a hatalmas információ a mindössze 1/10 milliméter átmérőjű sejt belsejében található sejtmagba van sűrítve, ez képezi a sejtmagi vagy nukleáris genomot. Ezenkívül létezik egy másik, sejtmagon kívüli genomunk is, ez a mitokondriumoknak nevezett sejt-szervecskékben helyezkedik el, amelyet mitokondriális DNS-nek hívunk. A kizárólag apai ágon öröklődő Y-kromoszóma (sejtmagi DNS), valamint a kizárólag anyai

ágon öröklődő mitokondriális DNS (mtDNS) nukleotidösszetételének vizsgálatával lehetővé válik az összes eddig élt és ma élő embernek egy óriási „globális családfán” történő elhelyezése. A globális családfa egyben felvázolja azt a hosszú utat is, amelyet már létező fajként tettünk meg az emberiség bölcsőjétől, Afrikától a földkerekség legeldugottabb zugaiig. A genetika tudománya nagyvonalú térképet nyújt őseink vándorlási útvonalairól, valamint hozzávetőleges dátumokat is tud rendelni az egyes meghatározó földrajzi állomásokhoz. Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy a ma élő emberek sejtjeikben hordozzák történelmünk egy fontos darabját. A ma élő emberekből következtethetünk őseink nagyvonalú migrációs útvonalaira és a maiak egymáshoz képest, történelmi léptékben mért rokonsági viszonyaira. Az Y-kromoszóma és az mtDNS forradalmi jelentősége abban rejlik, hogy több évezredes időtávban is viszonylag sértetlenül őrződik meg tisztán anyai vagy apai leszármazási vonalon, így nincs kitéve az egyébként folyamatos keveredésnek. „Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot” – írja az ókor nagy tudósa, Arkhimédész. A DNS-alapú filogenetika által vizsgált tulajdonságok egy olyan stabil rendszert alkotnak, amely lehetővé teszi az időben és térben távoli népességek közötti bonyolult kapcsolatok feltérképezését. Az emberek többségét azonban elsősorban nem az embereknek mint biológiai lényeknek a vándorlása, hanem inkább a népek, nyelvek, identitásformák, régészeti kultúrák története érdekli. Mivel az elmúlt években a régészeti csontleletekből történő DNS-vizsgálat technológiája jóval megbízhatóbbá vált, mára lehetőség van nemcsak a ma élő népek génállományának, hanem a régészeti korszakok csontleleteiből származó mintáknak az összehasonlítására is. Noha a régészeti csontleletek DNS-vizsgálata még korai fázisban van, már most világosan látható, hogy technikailag lehetséges mind az ókori és középkori leletek, mind pedig az írott történelem előtti korok vizsgálata. Így új nézőpontból

vizsgálható számos modell, amelyek letűnt kultúrákat ma élő népekkel vagy mai beszélt nyelvekkel kapcsolnak össze. Ez nem azt jelenti, hogy a filogenetika választ ad régóta vitatott kérdésekre, hanem azt, hogy új adatokkal járul hozzá az interdiszciplináris kutatásokhoz, az érveléshez, és néha határozottan cáfolni látszik egyes elképzeléseket, hipotéziseket. Egyértelmű, hogy jelentős korlátai vannak a kulturális és genetikai adatok egy keretrendszerben való értelmezésének. Egyrészt a jelenleg rendelkezésre álló minták (főként a csont-DNS) relatív alacsony száma (bár ez folyamatosan és gyors ütemben bővül), másrészt a demográfiai és a kulturális folyamatok különbözősége. Míg egy földrajzi régióra jellemző Y-DNS- vagy mtDNS-állomány csak jelentős történelmi események hatására változik meg gyökeresen rövid idő alatt, addig a régióra jellemző nyelvek és régészeti kultúrák akár 2-3 generáción belül gyökeresen megváltozhatnak. Éppen ezért, valamely régészeti kultúrából meghatározott genetikai állomány, bár összevethető ma élő vagy más régészeti kultúrákat reprezentáló népességekkel, mégis fokozott körültekintésre van szükség az eredmények értelmezése során. Ezen korlátok ellenére a jelen kötet célja, hogy – tudomásunk szerint első ízben – a magyar olvasóközönség számára összefoglalja a filogenetikai tudományág néhány fontosabb eredményét, a nyelvcsaládok és genetikai csoportok vélt összefüggéseit, illetve a magyar nép eredetével kapcsolatos értelmezéseket. Számos, ma még titokzatos genetikai üzenetbe csak a jövőben lesz módunk mélyebb betekintést nyerni. A legtöbb genetikus szakember idejét túlságosan leköti a kutatómunka laboratóriumi és intellektuális kiteljesítése, és nemigen jut idő arra, hogy az eredményeket a nagyközönséggel megismertessék. Erre tesznek most kísérletet genetikus, matematikus és szociálantropológus kollégák együttműködve, hogy szakmai tudásuk és felkészültségük legjavát átnyújtsák a tisztelt érdeklődő olvasónak.

Olvasóinktól azonban bizonyos fokú türelmet és megértést kell kérnünk, mivel feladatunk korántsem egyszerű. Egy olyan vizsgálati irányzatról próbálunk közérthetően beszámolni, amely módszertani, terminológiai szempontból még fokozatosan alakulóban van, bevett magyar terminológiája gyakorlatilag nem is létezik. Munkánk, eredményeink ugyanakkor egyszerre jelenthetnek kihívást és új impulzust számos tudományterületre nézve. Nem feltétlenül cáfolva, hanem inkább finomítva a korábbi eredményeket, kijelölve az utat további kutatásoknak, új megközelítéseknek. Munkánk ugyancsak kihívást jelent számtalan mitológiagyártó álkutató különféle elméleteivel szemben, amelyek iránt – sajnálatos módon – jelentős kereslet nyilvánul meg a magyar piacon (is). Eredményeink tehát bizonyos értelemben két tűz közé szorulnak. Egyrészt nagyon elismert tudományos életművek eredményei kérdőjeleződhetnek meg (pl. az indoeurópaiak anatóliai eredetére vonatkozó elméletet a csont-DNS-adatok cáfolni látszanak). Másrészt értelemszerűen nem tudunk azonosulni számos, széles körben népszerű, nézetünk szerint megalapozatlan vagy miszticizáló elmélettel sem. A könyv első része – a filogenetikai alapfogalmak ismertetését követően – bemutatja a főbb anyai és apai ági leszármazási vonalak, az ún. haplocsoportok mai előfordulási jellemzőit, egymáshoz viszonyított kapcsolatait. Ezt követően mutatjuk be a különböző népességek haplocsoport-összetételének hasonlóságaira és különbözőségeire vonatkozó megállapításainkat, valamint Európa benépesülésének szakaszait régészeti leletek és csontokból kinyerhető DNS vizsgálata eredményeinek összevetésével. Ezek a tényszerű alapok képezik a kötet későbbi részeiben kifejtett elméletek kiindulópontját. A kötet második részében a genetikai eredményeket kívánjuk értelmezni a nyelvcsaládok elterjedésének szempontjából, különös tekintettel a magyar és európai szempontból kiemelten fontos indoeurópai, uráli/finnugor és altaji kérdéskörre. A feltárt genetikai

információk esetenként újszerű értelmezésekre is lehetőséget adnak egyes nyelvcsaládok földrajzi eredetének vonatkozásában. Ezért célunk nem egyetlen modell bemutatása, hanem több lehetséges alternatív elmélet felvázolása, amelyeket genetikai adatok is alátámasztanak. Számos esetben további mintavételre, illetve a történészek, régészek és nyelvészek eredményeinek új szemszögből történő megvizsgálására lehet szükség ahhoz, hogy a hipotézisek valamelyike a jövőben bizonyítottá vagy cáfolttá válhasson. A könyv harmadik része kifejezetten a magyar, székely, csángó népességre és a magyar őstörténetre koncentrál, felvázolva az uráli/finnugor, kelet-szibériai, közép-ázsiai genetikai kapcsolatok rendkívül összetett kérdéskörét, és kapcsolódási pontokat keresve a régészet legfrissebb eredményeivel is. A jelenlegi tudásunk alapján készült összefoglaló – éppen úttörő jellege miatt – nem tarthat igényt arra, hogy cáfolhatatlan és a további adatok fényében megingathatatlan állításokat fogalmazzon meg. Talán sohasem leszünk abban a helyzetben, hogy végleges válaszokat adjunk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene megkísérelnünk néhány évtizedes filogenetikai kutatástörténet után a nagyközönség számára is érthető szintézist közreadni, amelyet majd a későbbi kutatások árnyalnak, csiszolnak, talán részben meg is döntenek. Csáji László Koppány egy elméleti és módszertani fejezetet írt a kötetbe, amelyben a populáció- és filogenetikai adatok társadalomtudományi értelmezésének korlátait és lehetőségeit tekinti át. Bemutatja azokat a nehézségeket, amelyekkel a mintavételtől a kiértékelésig számolnia kell mindazoknak, akik a genetikai adatoknak társadalmi-történeti olvasatot kívánnak adni. Bemutatja az általa javasolt új mintavételezési módszereket, amelyekkel sokrétűbbé és árnyaltabbá tehető a genetikai minták későbbi keletkezése és értelmezése. Ismerteti továbbá az etnicitás kutatásának több évtizedes szociálantropológiai tanulságait, és azt, hogy milyen fenntartásokkal lehet és kell olvasni a kötetben szereplő

társadalmi folyamatokra vonatkozó következtetéseket. Végezetül a rokonság fogalmának aspektusait tekinti át. Reméljük, a könyv olvasója rávezethető arra, hogy távoli őseink, a modern emberek közös utat tettek meg az „Édenkertből” – jelenlegi ismereteink szerint Afrikából – kiindulva; hol rövidebb, hol hosszabb ideig tartózkodva egy-egy régióban, elhozták nekünk genetikai nyomaikat a távoli és közelebbi múltból oda, ahol ma élünk. Csak nézőpont kérdése, hogy térben és időben, mikortól és honnan kiindulva keressük genetikai őseinket, rokonainkat, hiszen a filogenetika egyik fő következtetése, hogy az emberiség egyetlen nagy családot alkot…

Köszönetnyilvánítás Köszönjünk szüleinknek, házastársainknak és gyermekeinknek a könyv megírásában nyújtott támogatást és a türelmet. Köszönjük Dr. Susa Évának, az Igazságügyi Szakértői és Kutató Intézetek (ISZKI) volt főigazgatójának a kutatások támogatását. Az ő támogatása nélkül ez a könyv nem született volna meg. Köszönjük Vándor Annának, a Reguly Társaságnak, az Emberi Erőforrások Minisztériumának és a budapesti Finn Nagykövetségnek a magyar és manysi genetikai kapcsolatok feltérképezéséhez nyújtott támogatását. 2012-ben és 2014-ben Vándor Anna a Reguly Társaság szakmai és az Emberi Erőforrások Minisztériuma anyagi támogatásával három-három hónapot töltött Nyugat-Szibériában, és hatvan északi és harminchat déli manysi férfitól vett szájnyálkahártya-mintát apai vonalú genetikai vizsgálathoz. A mintákat az Igazságügyi Szakértői és Kutató Intézetek Budapesti Orvosszakértői Intézetének DNS-laboratóriumában vizsgáltuk Dr. Susa Éva támogatásával. A finn minták összegyűjtésében a budapesti Finn Nagykövetség nyújtott aktív segítséget, ezt külön köszönjük Pasi Tuominen budapesti finn nagykövetnek. Köszönjük Csúcs Sándornak, a Finnugor Világ főszerkesztőjének, hogy segítette magyar nyelvű dolgozataink megjelenését, amelyek részben a jelen könyv alapjait is képezik. Gazda Józsefnek, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Napok szervezőjének szintén köszönettel tartozunk. Köszönjük továbbá Peterdy Tamásnak, Dringó Lászlónak és az SAP Hungarynak, hogy lehetővé tette a genetikai távolságot számoló szoftver ABAP 4-ben való elkészítését. A genetikai távolságot számoló szoftverspecifikáció elkészítéséhez Juhász Zoltán és Dombi Gergely nyújtott értékes tanácsokat, amelyekért szintén hálásak vagyunk. Végül, de nem utolsósorban köszönettel tartozunk Karl Pajusalu észt nyelvésznek, aki az uralisztikai kutatásainkhoz kapcsolódó, legújabb eredményeiről tájékoztatott minket, illetve az ISZKI BOI DNS Laboratórium összes

munkatársának, akiknek szaktudása és segítsége nélkül ez a könyv nem készülhetett volna el.

BEVEZETÉS A DNS-ALAPÚ FILOGENETIKÁBA (PAMJAV HOROLMA)

A genetika mérföldkövei A DNS-alapú filogenetika fiatal tudományág. A DNS a dezoxiribonukleinsav közismert magyar rövidítése. A DNS olyan összetett molekula, amely az átörökléshez szükséges genetikai információt tárolja magában. A DNS-ben, és csakis a DNS-ben tárolódnak azok az információk, amelyek meghatározzák egy adott tulajdonságért felelős gén kifejeződését. A genetika atyja Gregor Mendel brünni szerzetes, aki az 1860-as években borsótermesztési kísérleteivel lerakta a genetika alapjait. Abban az időben még nem tudhatott a kromoszómában tárolt DNS létezéséről, a borsóval való kísérletei során észlelt szabályszerűséget örökítő faktorként definiálta. Megfigyeléseit és következtetéseit szabályokba foglalva 1866-ban publikálta, és az utókor már Mendeli szabályként emlegette. James D. Watson és Francis Crick 1953-ban fedezte fel a DNS szerkezetét, és kiadták a híres Kettős spirál című könyvet. Munkájukért 1962-ben orvosi és élettani Nobel-díjban részesültek. A DNS négy „betűből” íródott digitális könyv, pontosabban nukleotidokból épül fel: A = Adenin, C = Citozin, G = Guanin, T = Timin. Másképpen ezeket a nukleotidokat bázisnak is hívják. A DNS szerkezetének meghatározó vonása, hogy két egymáshoz kapcsolt láncszerű óriásmolekulából áll, amelyek együttesen alkotják a jellegzetes kettősspirál-szerkezetet. A két szemben álló egysoros lánc laza kémiai kötéssel (hidrogénkötés) kapcsolódik egymáshoz. A láncok egymáshoz kapcsolódásának meghatározott szabálya van. A DNS-ben Adeninnel szemben csak Timin, Timinnel szemben Adenin, Guaninnal szemben csak Citozin és Citozinnal szemben csak Guanin lehet. Ha az A-val szemben G lenne, akkor a kettős spirál kifeszül, vagy a C-vel szemben T lenne, akkor behorpad a

lánc. Ez azt is jelenti, hogy a DNS egyik lánca egyértelműen meghatározza a másikat, a tükörképét. Ahogy egy írott szövegben a betűk sorrendje és a betűkből képzett szavak sorrendje hordoz információt olvasója számára, ugyanúgy a nukleotidok sorrendje hordozza az öröklődésért felelős információkat. A baktériumok, növények és állatok, sőt az ember is, szinte minden élőlény ugyanezen 4 nukleotidból álló DNS-t hordozza. A kedves olvasó jogosan kérdezheti, hogy akkor miért különböznek annyira az élőlények, mint például egy szitakötő és az ember? Ennek oka a DNS-t alkotó 4 elem egymás utáni sorrendjében rejlik. Bármilyen hihetetlen, de ez a négy betűből, nukleotidból álló ABC írja le a teljes földi élővilág öröklődési és működési elvét. Maga a DNS egy irányítási központ, soha nem jön ki a sejtmagból, csak az utasítások sorozatát osztogatja a „katonáknak”, azaz a fehérjéknek, akik végzik a munkát: az anyagcsere-folyamatok és az élettani funkciók összehangolását. Egy másik korszakalkotó felfedezés Kary Mullis nevéhez kötődik. Kary Mullis dolgozta ki az úgynevezett polimeráz láncreakciótechnikát (PCR) 1983-ban, aminek köszönhetően 1993-ban kémiai Nobel-díjjal tüntetették ki. A felfedezés rendkívül jelentős, mivel ezzel a módszerrel mesterségesen másolható és sokszorosítható a DNSmolekula laboratóriumi körülmények között. Képzeljük el, hogy ha felmelegítjük a DNS-t, akkor a két DNS-láncot összekötő gyenge kötés megszakad egy rövid időre, és ha beletesszük a csőbe az alkotórészeket, az A-t, T-t, G-t és C-t, és még egy-két fontos anyagot, mint pl. ragasztót (DNS polimeráz enzim), és megmondjuk, hogy honnan kezdődjön a másolás és hol végződjön (egy kis mesterséges DNS-darabbal – primerek – jelöljük ezeket a helyeket), akkor az eredeti DNS-molekulának élethű másolatát kapjuk laboratóriumi körülmények között. Persze kell egy masina, amelybe betesszük a reakció-elegyet, és beprogramozzuk a gépet, hogy a másolást ne egyszer, hanem többször hajtsa végre. A PCR-

módszernek köszönhető a biotechnológia és a molekuláris biológia ugrásszerű fejlődése a 20. század végén. A humán DNS-vizsgálat történetében forradalmi esemény zajlott le, amikor 2003-ban bejelentették a tudósok, hogy az emberi haploid genom (3 milliárd nukleotid, 23 kromoszóma) teljes DNS-nukleotidsorrendjét (szekvencia) megismerték. Az ember az egyetlen élőlény, aki megfejtette és leolvasta a saját maga „gyártási receptjét”. Ez egy lélegzetelállító pillanat volt, azóta már sok más állat és növényfaj teljes genetikai leírását ismerjük. A szekvenciák minden kutató számára ingyen, online hozzáférhetők.

Ádám és Éva randevúja az Édenkertben A modern ember Afrikában, az emberiség bölcsőjében született, aminek ténye manapság a szakmában általánosan elfogadott. Ádám és Éva romantikus randevúja valahol a kelet-afrikai szavannán történhetett, közel kétszázezer évvel ezelőtt. A „National Geographic Project” és az IBM összefogása révén egy genetikai kutatási program (Genetikai utad – Your genetic journey) vette kezdetét 2005-ben. A projekt azt a célt tűzte maga elé, hogy a lehető legpontosabban feltárja azokat az útvonalakat, melyeket az emberiség követett, mikor Afrikából kiindulva benépesítette a földkerekséget. A molekuláris genetika ugrásszerű fejlődésének köszönhetően ma már nemcsak Ádámtól, azaz minden mai férfi közös ősétől követhetjük nyomon a férfiak útvonalát az Ykromoszóma vizsgálatával, hanem Éva vándorlását is megismerhetjük a mitokondriális DNS elemzésével. Ádám és Éva természetesen nem azonosak bibliai névrokonaikkal, és nem is egy embert jelentenek, hanem hipotetikus őseink csoportját. Együttes nyomon követésükkel kétszeres biztonsággal határozhatjuk meg, merre haladtak őseink, és mikor kezdték benépesíteni az egyes helyeket. Az ember mintegy 60 000 évvel ezelőtt hagyta el Afrikát. Nem tudjuk, mi kényszerítette őket arra, hogy elhagyják szülőföldjüket, talán éghajlatváltozás, éhínség, túlnépesedés, ezek a kérdések a mai napig nyitottak, de a lényeg az, hogy csakhamar benépesítették a Föld minden zugát. Ez a folyamat meglepően rövid időt, egyes számítások szerint alig 5-6000 évet vett igénybe. Európát úgy 30-40 000 éve kezdték benépesíteni a modern ember első csoportjai Ázsia felől. A modern ember Európába érkezése megpecsételte az addig itt élő ún. Neander-völgyi emberek sorsát, akik pár ezer évig valószínűleg együtt élhettek a modern emberrel. A legújabb kutatások szerint a mai emberek egy része kb. 3-5%-ban hordozza a Neander-völgyi ember genetikai hagyatékát.

Az emberiség történelme emberek és populációk vándorlásának történelme. Minden egyes fontosabb demográfiai esemény nyomot hagyott a populációk genetikai diverzitásában (sokféleségében). Ha egy populáció mérete csökken, genetikai diverzitása is csökken; ha a populáció mérete nő, genetikai diverzitása is nő. Ha a vándorló népek egymással keverednek, az a népek között nagyfokú átfedést, míg az izoláció viszonylagos genetikai egyediséget eredményez. Ezek a demográfiai bélyegek generációról generációra adódnak át, ily módon a ma élő emberek genetikai állománya visszatükrözi demográfiai múltjukat. Tehát történelmünk meg van írva DNSünkben. Megkíséreljük végigkalauzolni önöket ezen a több ezer éves genetikai utazáson, hogy vajon melyek azok a titokzatos DNSadatok, amelyek elárulják nekünk múltunk történetet.

Éva genetikai hagyatéka DNS az élővilágban főleg két helyen fordul elő: döntően a sejtmagban, és jóval kisebb mértékben a mitokondriumokban. Az egyszerűség és könnyű logikai áttekintés kedvéért elsőként a mitokondriumról ejtünk néhány szót. A mitokondriumok kettős membrán által határolt, általában ovális alakú sejtszervecskék (baktérium alakúak), amelyek elsődleges feladata a sejtek oxigénfelvétele vagy légzése és energiatermelése. Az eukarióta (valódi sejtmagvas) sejtekben legalább egy, de akár több ezer példányban fordulnak elő. Az intenzív anyagcserét folytató sejtekben lehet belőlük több, ami összefügg a sejtszervecske feladatával, mivel a mitokondrium a sejt energiatermelő központja. A mitokondriális DNS, röviden mtDNS az összes emlősben, így az emberben is van, ami egy 16 569 nukleotidpárból álló, kör alakú molekula. Mivel kör alakú DNS csak a baktériumokban található, azt feltételezzük, hogy a mitokondrium őse egykor baktérium lehetett, amit az ős-eukarióta sejt bekebelezett, de nem emésztett meg. Így szimbiózis alakult ki köztük. Ezt támasztja alá a mitokondrium alakja és mérete, a kettős membránrendszere, saját DNS-e, valamint fehérjeszintetizáló rendszere. A koevolúció során olyan szoros lett az együttműködés, hogy ma már nem tudnának egymás nélkül létezni. Mind a petesejt, mind a spermium tartalmaz mitokondriumokat. Viszont megtermékenyítés után a spermiumból származó mitokondriumokat valamilyen eddig részleteiben még ismeretlen mechanizmus elpusztítja – vagy a petesejtbe be sem jutnak –, így a zigótában egyedül az anyától, a petesejtből származó mitokondriumok maradnak meg. A mitokondriális DNS-t tehát kizárólag az anyától kapja az utód, az ezek által meghatározott tulajdonságok csak anyai úton öröklődnek tovább a következő generációba (1. ábra). Az öröklődés során előfordulhat, hogy a DNS-másolás során egy véletlenszerű hiba (változás) lép föl, melynek következtében az anya

és gyermeke mitokondriumának DNS-e nem egyezik meg teljes mértékben. A szervezetben ilyenkor általában erős hibajavító mechanizmusok lépnek fel, de így is előfordul, hogy az eltérés maradandó lesz, főleg ha a nem kódoló régióban történik a változás (mutáció). Ha a gyermek leány, továbbadja mitokondriális DNS-ét utódainak, azok szintén továbbadják a következő nemzedéknek, és ez így megy nemzedékeken keresztül. Ez a gyakorlatban azt fogja jelenteni, hogy anya és gyermeke nukleotid ABC-ből álló szövege eltér egymástól. Mondjuk egy „szövegrész egy pontján” az anyai Citozin (C) „betű” helyébe az „Adenin” (A) lép a gyermekében. Értelemszerűen, amennyiben ez a gyermek leány, és gyermeke születik egyszer, akkor az adott szövegben az adott ponton az ő gyermeke is az Adenin „betűt” örökli majd. Ha ez a leány – ahol az adott ponton C-ből „A” mutáció lezajlott – olyan szerencsés, hogy sok leszármazottja lesz, igen nagy valószínűséggel felismerhetjük az utódait évszázadok, sőt évezredek múlva is arról, hogy az adott ponton az mtDNS-ében Adenin (A) található. Annak a valószínűsége, hogy pont ezen a pozícióban egy másik emberben is C-ből A mutáció keletkezzen, szinte nullával egyenlő. Ezért hívunk egy-egy nukleotidváltozást egyszeri mutációs eseménynek. A fenti jelenség lehetőséget ad az anyai vonalak csoportosítására. Genealógiai célból az mtDNS-nek egy gyakran változó (mutálódó) szakaszát, az ún. hipervariábilis szakaszt vizsgálták sokáig, de ma már a teljes genom szekvenálása a cél. A keletkezett változásokat egy referencia-szekvenciához kell hasonlítani, amelyet CRS-nek (Cambridge Reference Sequence) hívunk. Dr. Fred Sanger és munkatársai meghatározták az mtDNS nukleotid sorrendjét az 1970es években, Cambridge-ben. Sanger és kutatócsoportja írta le először, hogy az mtDNS 16 569 bázisból áll, és 37 gént is tartalmaz. Később, 1999-ben Andrews és munkatársai újra elemezték a szekvenciát, amely azóta az rCRS (revised Cambridge Reference Sequence) néven lett ismert. 2012-ben Behar és munkatársai

javasolták, hogy használják az RSRS (Reconstructed Sapiens Reference Sequence) jelölést az rCRS helyett, ahol a referenciaszekvencia egy afrikai hölgy mtDNS-e. A ma élő összes nő leszármaztatható ugyanis egy afrikai ősanyától, azaz „mitokondriális Évától”. Ellenben jelenleg az RSRS használata még vitatott. A vizsgált személy „rCRS”-től való eltéréseinek összessége határozza meg a haplotípus fogalmát. A haplocsoport fogalmat hasonló haplotípussal rendelkező személyek csoportja adja meg, akik egy közös őstől származtathatók. Az mtDNS esetében egy vagy több pozícióban lévő bizonyos nukleotidok eltéréseinek (inszerziók és deléciók is) összessége határozza meg az rCRS-től való eltérést, beleértve a kódoló szakaszt is, ami a haplocsoportba való besorolást is meghatározza. Az mtDNS haplocsoportokat – úgyszintén az Y kromoszómális haplocsoportokat is – alfabetikus betűvel jelölik. A mtDNS molekulán belül – ugyanúgy a sejtmagi DNS-en belül is – „értelmes vagy aktív” és „értelmetlen vagy néma” szövegrészeket találunk. Az aktív részeket géneknek hívjuk, más szóval kódoló régiónak, mivel az egymás után következő 3 betű (triplet) megfeleltethető egy-egy genetikai kódnak. Egy-egy genetikai kód határoz meg egy-egy aminosavat. Ma már létezik egy kódszótár, amelyből leolvasható, hogy milyen triplet milyen aminosavat kódol. Az aminosavak fehérjékké szerveződnek, és a fehérjék segítik a szervezet működését. Tehát ezek az értelmes szövegrészek a gének – az mtDNS-en 37 gén található –, melyek bizonyos élettani funkciót szabályoznak, ugyanúgy, mint a nukleáris DNS esetében (erről később lesz szó). Az aktív DNS-szakaszon keletkezett változást (mutációt) az élő szervezet nem nagyon tűri, mivel ezek a változások okozhatnak betegséget vagy külalakváltozást (fenotípus), aminek következtében az utódok életképessége csökken. A „néma” DNS-szakaszok nem olvashatók úgy, mint egy kvázi „összefüggő szöveg”, nem feleltethetők meg genetikai kódoknak, nem is gének, az ott keletkezett változások (mutációk) nem okoznak sem betegséget, sem külalakváltozást. Az ilyen DNS-szakaszt nem

kódoló régiónak hívjuk. Itt kívánkozik említésre, hogy ezek a nem kódoló régiók az ember teljes DNS-tartalmának 97%-át teszik ki, a sejtmagi DNS esetében. Az abban tárolt információk nagyon változatosak, mivel az ott keletkezett mutációk megőrződnek, és nem befolyásolják az élettani funkciókat és a fenotípus-változást. Filogenetikai szempontból éppen ezek a „néma” – nem kódoló – régiók hordozzák őseink genetikai szignáljait, melyeket költői képpel élve „Éva evangéliumának” is nevezhetünk: ősanyáink üzenetei leányaiknak.

1. ábra A mtDNS és az Y-kromoszóma öröklődése. Az ábra baloldalon az anyai, jobb oldalon az apai leszármazási vonalak folytonosságát illusztrálja

Az ábrán látható, hogy ha egy ősanyának és ősapának minden egyes generációban legalább egy leány vagy egy fiúgyermeke születik, akkor a ma élő személyek vizsgálatával az ősök genetikai üzenete megfejthető. Az ábra azt is mutatja, hogy ha két genetikailag eltérő embercsoport vándorlásuk során összetalálkozik, és azután szétválik, akkor magukkal viszik az egyik vagy a másik csoportra jellemző genetikai tulajdonságokat. MRCA: Most Recent Common Ancestor, magyarul: „legközelebbi közös ős”. Matematikai módszerrel kiszámolható a legközelebbi közös őstől levált idő.

Apám és anyám öröksége: Nukleáris (sejtmagi) DNS A nukleáris DNS a sejtmagban csoportokba, kromoszómákba szerveződik (2. ábra). A kromoszómák maguk is párokba rendeződnek, és a kromoszómapárok száma általában jellemző egy fajra. Például az emberben 23 kromoszómapár található, azaz 46 darab, amelyet nukleáris genomnak hívunk. A 23 pár kromoszóma fele (23 db) az anyától, és másik fele (szintén 23 db) az apától öröklődik.

2. ábra Az Y-kromoszóma a sejtmagi (nukleáris) DNS-hez tartozik, viszont az mtDNS a sejtmagon kívül, a citoplazmában található

A 23 pár kromoszóma közül 22 pár lényegében páronként egyforma, azok az ún. autoszomális kromoszómák. Viszont a 23. pár a nemi kromoszóma. A sejtmagi vagy nukleáris DNS tartalma 6 milliárd „betűvel” írható le, amelynek fele anyai, és fele apai eredetű. Ezt a fél DNS-mennyiséget (3 milliárd nukleotid) haploid genomnak hívjuk. Ebben a hatalmas digitális könyvtárban a legújabb becslések szerint 20-30 000 gén található, amelyek fehérjéket kódolnak, azok termelésére utasításokat osztogatnak, legyártatják a sejtszervecskékkel (riboszóma), és utána szétküldik őket dolgozni, például élettani funkciókat ellátni. A többi DNS „néma”, más néven nem kódoló DNS, amely anélkül adódik tovább nemzedékről nemzedékre, hogy bármilyen látható hatása lenne. Ezek a néma DNS-ek látszólag genetikai „hulladékok”, az ezekben elrejtett információk azonban a genetika aranybányái. Az emberiség sokszínűsége az emberek közötti különbözőségből ered. Populációgenetikai szempontból ezek a különbözőségek úgynevezett polimorf (sokféle) mintázatban tárolódnak és adódnak át generációról generációra. Ezek a különbözőségek tesznek minket teljesen egyedivé, kivéve ha nincs egypetéjű ikertestvérünk. Az igazságügyi genetikában bűncselekmények tetteseinek azonosítására alkalmazott DNS-ujjlenyomat vizsgálatának alapja is ezeknek a néma DNS-eknek köszönhető. Ha összehasonlítjuk a sejtmagi DNS-t az mtDNS öröklődésével, a legutolsó generációban mindenkinek csak egy mitokondriális őse van, azaz édesanyja, viszont 2 nukleáris elődje van, az édesanyja és az édesapja. Ha még egy generációval feljebb lépünk, akkor 4 nukleáris őse van, azaz 4 nagyszülője, miközben még mindig csak egy mitokondriális őse van, azaz nagyanyja. Lépjünk vissza még egy generációval! Találunk 8 nukleáris őst, 8 dédszülőt, de az adott személynek továbbra is csak egy mitokondriális elődje van: a dédanyja (1. ábra). Ha még egyet hátralépünk, akkor 16 ükszülőt találunk, és továbbra is csak egyetlen mitokondriális őse van: az ükanyja. Látható, hogy a nukleáris DNS vizsgálatával képtelenség

végigkövetni egy-egy leszármazási vonalat, őseinket „feltérképezni”, mivel a nyomok elvesznének a múlt kuszaságában a generációnként duplikálódó nukleáris felmenők miatt. A Yale Egyetem egyik genetikusa kiszámolta, hogy ha 1000 évre visszamennénk, 25 évnek tekintve egy generációt, a felmenők efféle megkétszerezésével matematikailag több mint 1 billió (milliószor millió) felmenője lenne egy embernek. Bizony ennyi ember nem is élhetett valaha a földön. Egyértelmű, hogy az emberek valamiképp osztoznak a felmenőkön, így tehát valahol a múltban mindannyian rokonok voltunk. Főleg az egy földrajzi régióban élő emberek válnak idővel egymás „rokonaivá”. Arról nem is beszélve, hogy létezik egy rekombináció nevű genetikai „átok”: a „kártyakeverés”, amely során a kromoszómapárok között véletlenszerű DNS-szegmenscsere történik ivarsejtünkben minden egyes generációváltásnál. Tehát reménytelennek látszik kiolvasni a rekombináció miatt a nemzedékváltásnál ide-oda pattanó nukleáris DNS-darabokból őseink genetikai üzenetét. A nukleáris DNS által közvetített genetikai üzenetünk 1-2 generációs múltunkról szolgáltat leírást, mindkét szülő felmenőiről. Viszont van egy kivétel a nukleáris DNS tekintetében, az egyik nemi kromoszóma: az Y-kromoszóma. A következő kis fejezetet az Y-kromoszómának szenteljük.

Ádám genetikai üzenete A nőben egy pár azonos méretű X-kromoszóma létezik (XX), úgyszintén az autoszomális kromoszómák esetében, és rekombináció történik köztük. A férfiban azonban XY kromoszóma található,1 mely alakjában és méretében is eltérő nemi kromoszómapár. Az Y-kromoszóma méretben sokkal kisebb és egyszerűbb, mint az X-kromoszóma. Az Y-kromoszóma kb. 60 millió körüli bázispárból, míg az X-kromoszóma kb. 153 millió bázispárból áll. Egyrészt a méretbeli különbségből adódóan, másrészt mivel az Y-kromoszóma legtöbb részén az X-től eltérő, teljesen idegen (nem homológ) DNS található, az Y-kromoszómának ez a része rekombinációtól mentes. Csak a két végén lévő kis szegmensek (az ún. PAR1 és PAR2 régiók) és az X-kromoszómának úgyszintén a kéz végén lévő ugyanazon szakasza között van némi rekombináció. Az Y-kromoszóma nem egy géndús kromoszóma. Tartalmazza a férfi nemi jegyek kialakulásáért felelős géneket, az egyik ilyen gén az SRY. Ha a petesejtet az Y-kromoszómát tartalmazó hímivarsejt megtermékenyíti, akkor az SRY gén sok más gén működését indítja be más autoszomális kromoszómákon, és így a magzat nemének kialakulása a hímnem irányába terelődik. Ha nincs Y kromoszóma (csak X van), vagy az SRY gén sérült, akkor a magzat neme automatikusan leány lesz. Mindebből az következik, hogy ha az utód az Y-kromoszómát örökli az apjától, akkor fiú lesz, ha az Xkromoszómát örökli, akkor leány lesz. Tehát a nőknek semmiféle befolyásuk nincs utódaik nemére vonatkozóan. A múltban számos esetben hány férfi hibáztatta a feleségét, hogy nem szült neki fiúgyermeket, pedig milyen egyszerű tényen múlik ez! A Y-kromoszóma tehát az mtDNS-sel analóg módon csak apai vonalon öröklődik, és így alkalmas apai vonalak egyértelmű követésére. A legfiatalabb nemzedékben egy apai őse van mindenkinek: az apja. Eggyel visszafelé haladva a nemzedékben, úgyszintén egy apai őse van: a nagyapja. Ha még egy generációval

visszamegyünk, akkor még mindig egyetlen apai őse van: a dédapja. Látható, hogy az Y-kromoszóma apáról fiúra örökkön-örökké keveredés nélkül továbbítódik egyik nemzedékről a másikra, ha minden nemzedékben legalább egy fiú születik (1. ábra). Analóg módon az anyai leszármazási vonalak nyomon követésével, az mtDNS-ben tárolt genetikai információ segítségével, az apai leszármazási vonalak is feltérképezhetők az Y-kromoszóma által közvetített genetikai üzenetek segítségével. Csak legyen eszköz és anyagi forrás ezeknek az izgalmas és felülírhatatlan üzeneteknek a megfejtéséhez, hogy olvashassunk ősapáinkról. Ezek ősapáink üzenetei fiaiknak, a korábbihoz hasonló költői képpel élve: „Ádám evangéliuma”.

Filogenetikai alapfogalmak A következőkben a filogenetikai (genealógiai) szempontból fontos fogalmakat tárgyaljuk. Maga a filogenetikai témakör magában foglalja a humán evolúciós és migrációs folyamatokat, magyarul az őstörténeti folyamatokat. A DNS-alapú őstörténeti vizsgálat nagyon fiatal tudományág. Ehhez a vizsgálathoz szükségszerű volt felfedezni és kitalálni a kutatóknak, hogy melyek azok a DNS-részek, amelyek évezredeken vagy évszázadokon keresztül generációról generációra úgy adódnak tovább, hogy lehetőleg nem keverednek az anyai és apai DNS-tulajdonságok, elkülönítve a kizárólag anyai és apai leszármazási vonalakat. Az áttörést 1987-ben a Nature folyóiratban megjelent cikk, Rebecca Cann, Mark Stoneking és Allan Wilson Mitokondriális DNS és humán evolúció című munkája hozta (CANN és mtsai, 1987). A szerzők a következő megállapítást tették: öt különböző földrajzi populációból 147 főt elemeztek mitokondriális DNS-re. Mindezen mitokondriális DNS-ek egyetlenegy nőtől erednek, aki feltételezhetően mintegy 200 000 évvel ezelőtt élt, valószínűleg Afrikában. Az afrikai populációt kivéve, minden vizsgált populációban több leszármazási vonal volt megtalálható, utalva arra, hogy az egyes területeken történt kolonizáció nem egyszeri eseményként zajlott le. Így született meg az ősanya, a „mitokondriális Éva” fogalma és a mitokondriális DNS-ben rögzített emberiség történelme, az az egyedülálló üzenet a múltból, amely nemzedékről nemzedékre szinte változatlanul adódik át, csupán a molekuláris óra ketyegésével hébe-hóba (viszonylag ritkán) mutációkkal gazdagodva. Hála ezeknek a mutációknak, szinte pontosan tudjuk, hogy a sok-sok mutáció közül melyik milyen földrajzi területen keletkezhetett. Tehát a mitokondriális DNS tekintetében ezek a mutációk úgyszintén a nem kódoló régióban (kontroll vagy hipervariábilis régió) halmozódnak fel és őrződnek meg. Amennyiben két személy mitokondriális DNS-e hasonló, akkor azok

anyai ágon közelebbi rokonságban állnak, mint azok, akiknek mitokondriális DNS-e eléggé különbözik. A nagyon különböző – sok helyen sok mutációs eltérés van – mitokondriális DNS-sel rendelkező emberek régebbi közös ősre tekinthetnek vissza. Jelenlegi szakmai ismereteink szerint a mitokondriális DNS hipervariábilis régiójában egy mutációs eltérés detektálása utalhat közel 20 000 évvel ezelőtt élt közös ősre. Ezt nevezzük mutációs rátának, mely a molekuláris óra sebessége. Legelső becslését úgy végezték, hogy az ember, és legközelebbi rokona, a csimpánz sejtmagi DNS-ét megvizsgálták, a közöttük lévő eltéréseket a legközelebbi közös ősük óta eltelt idővel kombinálták, amely közel 6 millió év. Képzeljük el egy csimpánz teljes alakját – legközelebbi rokonunk – és egy emberét, mennyire eltérő a külalakjuk, pedig a két faj DNS-e között csak 2% különbség van. A mtDNS hipervariábilis régióban található rCRS szekvenciától való eltérések összességét mitokondriális haplotípusnak nevezzük. Azonos haplocsoportba azok az emberek tartoznak, akik a múltban egy ősanyától származtathatók, viszont az elmúlt idő függvényében a molekuláris óra ketyegésével az mtDNS haplotípusai valamennyire eltérnek. Ha a közös őstől levált idő hosszúra nyúlik, jobban különböznek a haplotípusai, ha rövid idő telt el, akkor kevésbé különböznek. Az mtDNS haplocsoportjait A–Z betűkkel jelölik. Az 1990-es években a kutatók nagy lázzal kerestek olyan genetikai markereket, amelyek segítségével feltérképezhetők az apai leszármazási vonalak is, hasonlóan az akkor már ismert mtDNS alapján vizsgált anyai leszármazási vonalakhoz. A választ Semino és munkatársai által 2000-ben a Science folyóiratban közzétett, nemzetközi együttműködésben készült cikk foglalta össze: A paleolitikus homo sapiens sapiens genetikai öröksége a jelenkori európaiakban az Y-kromoszóma szempontjából (SEMINO és mtsai, 2000). Ettől az időponttól kezdve lehetőség nyílt ősapáink üzenetének olvasására.

A mutáció fogalmát az mtDNS-ben leírtakkal analóg módon fogalmazhatjuk meg az Y-kromoszómán is. Az mtDNS esetében a mutációk – nukleotidcserék – főleg a kontroll-régióban találhatók, viszont az Y-kromoszóma esetén a kromoszóma hosszában egyenletesen fordulnak elő. Az Y-kromoszómán olyan nukleotid pozíciókon (lokuszokon) található bázispárok azonosítására törekszenek, amelyek egy-egy sikeres ősapára utalva, a férfinépességet releváns részekre bontják. Az ilyen lokuszt vagy bázist Y-SNP-nek (Single Nucleotide Polymorphism) nevezzük. Az Y-kromoszómán egy-egy adott helyen található SNP-k haplocsoportokat határoznak meg, és ennek alapján minden férfiról egyértelműen eldönthető, hogy egy adott haplocsoportba tartozik-e vagy sem. Példaként bemutatjuk az eurázsiai Ádám haplocsoportját, aki a ma élő összes nem afrikai férfi őse. Őt az úgynevezett M168 SNP-vel definiáljuk. Eurázsiai Ádám Y-kromoszómáján 14 813 991 pozícióban keletkezett egy mutáció, vagyis C helyett T lett kb. 6570 000 évvel ezelőtt. Korábban már említettük, hogy az Ykromoszóma 60 millió betűből íródott digitális könyv, amelynek a 14 813 991 pozíciójában keletkezett ez a változás. Annak a várható esélye, hogy pont ebben a pozícióban egy másik férfiban is keletkezzen ugyanez a változás, 1:60 millióhoz, ennek esélye szinte a nullával egyenlő. Ezért hívjuk ezt „egyszeri mutációs eseménynek” (unique mutation event) (KNIJFF, 2000). Ennek a férfinak a férfi leszármazottai döntően az eurázsiai térség lakói ma. Ez azt jelenti, hogy sok olyan férfi van, akinél ugyanazon a helyen, ugyanaz a mutáció megtalálható, vagyis mind egy ősapától származnak, és a haplotípusaik is hasonlóak. Ami azt jelenti, hogy sok olyan férfi, akinek ún. haplotípusai hasonlóak, mind egy ősapától származnak. Tehát a haplocsoport a férfiak az egy apai leszármazási vonalhoz tartozó férfiak csoportját jelenti. A haplocsoportokat alfabetikus jelekkel jelöljük (A–T), mint az anyai leszármazási vonalaknál. Természetesen egy haplocsoporton belül is létezhetnek további

alcsoportok, és azokon belül is további alcsoportok, ami azt eredményezi, hogy a haplocsoportok egy, a minden férfi ősét reprezentáló „A” haplocsoportból induló fastruktúrába rendeződnek. A férfiak esetében a haplotípusok meghatározása az Ykromoszóma DNS-én adott helyen található 3-4 betű ismétlődésének számán alapszik, ún. STR (Short Tandem Repeat). Az Ykromoszóma hosszában ilyen 3-4 betűs ismétlődő betűk sokasága található, pl. ATTA ATTA ATTA ATTA, mintha a DNS-lánc elkezdene „dadogni”. Ezen „dadogás” mennyiségét számmal jelölik, az előző esetben ez 4 lenne, amit allélnak hívunk. Minél több ilyen „dadogó szakaszt” vizsgálunk – amit lokusznak hívunk, mert ezek a „dadogó” szekvenciának pontos helyei –, annál precízebben azonosítható a vizsgált férfi genetikailag. Ezen STR markerek összességét haplotípusnak hívják. Például ha 10 STR lokuszt vizsgálnánk az Ykromoszómán sorban, ezeket úgy kell elképzelni, mintha 10 gyöngyből álló gyöngyfüzér lenne egymás után, minden egyes gyöngy egy-egy lokusz, és minden egyes gyöngy helyén különböző változó számú „dadogó” betűket (allélokat) – ami STR marker a genetika nyelvén – találnánk. Ha ezeket a számokat egymás után kötőjellel írnánk, akkor az lenne az adott férfi haplotípusa. Az igazságügyi genetikában ezeket a haplotípusokat a vizsgált férfi genetikai azonosítására szokták alkalmazni bűncselekmény kiderítése során. Az igazságügyi genetikus szakértők által megküldött több ezer Y haplotípus (Y-SNP is) megtalálható a nemzetközi Y haplotípus referencia-adatbázisban (www.yhrd.org). Számunkra ismert, hogy a haplotípus-vizsgálattal egy férfi személye csak és kizárólag egyedileg nem azonosítható, mivel családon belül apai ágon minden férfi azonos lesz, viszont a nyomozóhatóságnak az adott családra vonatkozóan hívja fel a figyelmet. Ebben az esetben autoszomális STR-vizsgálattal a gyanúsított egyedileg azonosítható (BUTLER, 2005). Az Y-kromoszóma evolúciójában a molekuláris óra ketyegésével egy-egy lokuszon a „dadogó betűk” (allélok) száma általában eggyel csökken vagy nő. Ezt nevezzük

STR-mutációnak. Ha két férfi közeli rokona egymásnak (nagyapa és unoka), akkor szinte majdnem azonosak a haplotípusai, viszont ha a közös őstől történt leválásuk után sok idő eltelt, akkor több lokuszon eltérnek az allélok. Ugyanúgy az mtDNS esetében egy-egy haplocsoportba tartozó férfiak közel azonos haplotípussal rendelkeznek. Az Y-STR haplotípusok azért különösen fontosak, mert segítségükkel megbecsülhetjük egy adott haplocsoport korát, diverzitását, illetve a haplocsoporton belüli férfiak egymás közötti apai vonalú rokonsági kapcsolatait. Az STR (haplotípus) és SNP (haplocsoport) lokuszokat a 3. ábrán mutatjuk be. Ha egy adott haplocsoporthoz tartozó és különböző populációból származó személyeket – minden populáció különböző színt kap – egy ún. Median Joining Network (MJ) nevű programba beillesztjük, látható, hogy mely populációból származó személyek osztoznak azonos haplotípuson, és hányan (ez lehet az ősi közös haplotípus), vagy teljesen eltérnek egymástól (nem osztoznak egymással, és nem azonosok, ez a mintázat jelzi a haplotípus diverzitását), valamint a közös őstől levált idő (diverzifikálódási idő) is kiszámolható (Most Recent Common Ancestor). Lásd később az NL1034 és R1a-Z280 network-ábrákat. Az alábbi valós példán, II. András magyar király ősein szemléltetjük az Y-DNS és mtDNS leszármazását.

4. ábra II. András magyar király genealógiája és DNS-öröklődési rendje (Fehér Tibor)

Az ábrán látható II. András teljes génállománya, az ún. autoszomális génjei (amelyek a szemmel látható tulajdonságokat is meghatározzák, mint a szemszín, bőrszín, hajszín stb.) nagyon sokféle forrásból tevődtek össze, a nyolc dédszülőig vizsgálva 1/8 magyar, 1/8 szerb, 2/8 orosz, 3/8 francia és 1/8 örmény származás tételezhető fel. Nyilvánvalóan a keveredés tovább folytatódna, ha továbbmennénk a családfán. Mivel a magyar királyok általában külföldi hercegnőket vettek feleségül, így I. Béláig visszamenően már csak 1/64 magyar autoszomális gént tételezhetünk fel II. Andrásnál. Ennek ellenére, a háromszöggel jelölt Y-DNS változatlanul csak apáról fiúra öröklődik, így II. András esetében is 100%-ban meg kell egyeznie Álmos és Árpád fejedelem Y-DNS-ével. II. András csak anyai ágon öröklődő mtDNS-e (ötszög) viszont a Szentföldre, majd egészen Örményországba megy vissza. III. Béla mtDNS-e (csillag) viszont Novgorodba megy vissza, de ezt már II. Andrásnak nem tudta továbbadni. Ugyanígy nem található meg Châtillon Rajnald francia származású keresztes lovag, antiochiai herceg Y-DNS-e sem II. András génállományában. Minden fent leírt következtetés értelemszerűen csak akkor állja meg a helyét, ha a családfákon jelölt szülők a valós biológiai szülei is az adott személynek. Tehát amennyiben például II. Géza biológiai apja nem II. (Vak) Béla király volt, hanem Ilona királyné egyik ágyasa, akkor II. András Y-DNS-e sem egyezik meg II. Béláéval, sem Árpád fejedelemével.

További néhány genetikai alapfogalom Alapító haplotípus: Képzeljük el, amikor 200 000 évvel ezelőtt Ádám „született”, ő volt az egyedüli férfi és ősapa a világon. Ha most tudnánk vizsgálni Ádám Y-kromoszómáját, ahogy egy gyöngyfüzért, és kapnánk egy számsort – haplotípust –, az lenne az alapító haplotípusa a ma élő összes férfinak. Homogén tulajdonság: Ádám fiainak, fiúunokáinak és fiú dédunokáinak szinte majdnem teljesen azonos Y-kromoszómális haplotípusai lennének, mint Ádámnak, mert a közös őstől eltelt idő nem hosszú. Ha egy generációt 25 évnek tekintünk, akkor kb. 75 év. Tehát ebben az ősembercsoportban az apai leszármazási vonal tekintetében az Y-kromoszóma genetikai tulajdonságai (STR, haplotípus) nagyon homogének voltak. Diverzitás: Lépjünk előre 5000 évet, ami 25 évvel számolva 200 generáció. Ez alatt az idő alatt Ádám leszármazottainak Ykromoszóma haplotípusai jelentős mértékben változhattak Ádáméhoz képest. A korábban említett STR-mutációk keletkezési esélyei („dadogó betűk” számának változása) a leszármazottakban az idő függvényében sokkal nagyobbak egy-egy lokusz esetében. 5000 év elteltével a leszármazottak nem ismerik egymást, és egy nagyobb földrajzi régióban élő népességgé (populációvá) válhattak, közben genetikailag (Y-kromoszóma) teljesen különbözőek lettek. Ezt nevezzük diverzitásnak. Üvegnyak-effektus és alapító hatás: Térjünk vissza az „Édenkertbe”, Afrikába. Megint lépjünk előre pár ezer évet. Az adott földrajzi régióban túl sokan élnek, és az egyes embercsoportok vadászterülete is csökken. Az egyik család (kevesebb taggal) elhatározza, hogy új élőhelyet keres, és elindul, mondjuk NyugatAfrika felé. Így a kevesebb egyed beszűkült génállománya (bottleneck-effektus vagy más néven „üvegnyak-effektus”) korlátozott alkalmazkodóképességet jelent, és magában hordozza a kipusztulás nagyobb esélyét. Különleges esetekben az elszigetelt egyedek

genetikai összetétele jelentősen eltérhet az eredeti népességétől, egyes genetikai tulajdonságok eltűnnek, mások feldúsulnak (ez az ún. „genetikai sodródás”). Sok-sok idő elteltével az elvándorolt kis csoport egy másik népcsoport kialakulását segítheti, ezt nevezzük „alapító hatásnak”. 1 Nagyon ritkán YY kromoszóma is előfordul, őket nevezik sokan „szuperférfinak”, ugyanis csak fiú leszármazottjuk lehet.

GYAKRAN ISMÉTELT KÉRDÉSEK (GYIK) 1. Miért nincs a nőknek Y-DNS-e? Az ember biológiai nemét a nemi (23.) kromoszóma dönti el, XX esetén nő, XY esetén férfi. Minden ember X kromoszómát örököl a biológiai anyjától, így a biológiai apától kapott X vagy Y kromoszóma dönti el az ember nemét. Így Y kromoszóma megléte esetén férfiről van szó, és ezt csak a biológiai apától lehet örökölni, ezért nincs anyai ági keveredés. 2. Ha egy nő szeretné tudni apai vonala Y-DNS-ét, kit kell tesztelnie? Amennyiben még él a biológiai apja vagy fivére, vagy édesapja fivére, akkor őket kell megvizsgálni. Ugyanígy megfelel bármely közvetlen apai ági unokatestvér, aki folyamatosan fiúágon rokon. 3. Ha a férfinak van mtDNS-e, akkor a leszármazottai örökölhetik azt? Nem, mert az mtDNS-t mindenki kizárólag a biológiai anyjától örökli. A férfiakban letesztelhető édesanyjuk mtDNS-vonala, de azt sem fiaiknak, sem lányaiknak nem örökítik. Ezért például a magyarokban és székelyekben megfigyelhető kelet-ázsiai mtDNS-vonalak nem származhatnak sem tatár, sem szovjet katonáktól, akik nemi erőszakot követtek el a Kárpát-medencében. 4. Miért jelzi általában két különböző szám egy haplocsoport korát? Egy haplocsoportot legalább egy, de általában több SNP-mutáció határoz meg. a) Az adott csoportnak van egy olyan kora, amikor különválik a legközelebbi „testvérétől”, azaz amikorra becsülhető a közös őse a hozzá legközelebb álló más alcsoporttal vagy csoportokkal (branching time, szétválási idő). A magyar olvasóközönség által talán legismertebb családfán, az Árpád-házon szemléltetve: Szent István alcsoportja, valamint I. András és I. Béla (Vazul fiai) alcsoportjának közös őse Taksony fejedelem, 931-es születéssel

számolva III. András 1265-ös születésekor ez „jelen előtt” 334 évet jelent a két ág elválása szempontjából (Taksony két fiából az egyikben megjelenik egy mutáció). b) Az adott csoportnak van egy olyan kora, ami a ma élő leszármazottak közös őse (Time to Most Recent Common Ancestor, TMRCA), tehát a „demográfiai expanziót” jelzi. A fenti példánál maradva, Vazul fiai alcsoportja élő tagjainak közös őse 1265-ben II. András király, hiszen nincs tudomásunk Imre királytól származó vagy más korábbi Árpád-házi férfileszármazottról, tehát IV. Béla, V. István és III. András (valamint utóbbi apja, utószülött István herceg) közös őse 1177-ben született, ami 1265-höz képest 88 évvel „jelen előtt” történt. „Vazul alcsoportjának” kora tehát 1265-ben szétválási idő szerint 334 év, míg demográfiai expanzió szerint csak 88 év. 5. Mennyire pontos az egyes haplocsoportok korbecslése? Ezt a kérdést ketté kell választani: a) A relatív korbecslés pontos: ha A csoport mai leszármazottaiban A meghatározó mutációját követően átlag 50 SNP mutáció figyelhető meg, míg B csoport mai leszármazottaiban a meghatározó mutációt követően átlag 10 SNP van, akkor A csoport biztosan idősebb, mint B csoport. Nem biztos, hogy pontosan ötször idősebb, mert az egyes csoportok között eltérhet a generációk átlagos évbeli távolsága (vö. Magyarországon a romák és nem romák átlagos életkora az első gyermek születésekor). b) Az abszolút korbecslés több összetevőtől függ. Egy-egy új mutáció átlagosan nagyjából ugyanolyan gyakorisággal jelenik meg minden haplocsoportban, az YFull oldal nagyjából 5 generációként számol 1 új SNP-vel, míg a Family Tree DNA 67-markeres haplotípusainál 1 genetikai lépéstávolság átlag 4 generációnként jelenik meg. Az abszolút (történeti) korbecslés függ a generációk választott átlagos évétől. Bár a tanulmányok többsége 25 év/generáció időtávval számol, ami a női (mtDNS) vonalak esetén reális is lehet, a hosszú uralkodói és nemesi családfák vizsgálata

alapján az Y-DNS esetében reálisabb a 30 év/generáció számítás. Az abszolút korbecslést segítik továbbá a csontleletek DNS-tesztjei is, amelyek konkrét bizonyítékul szolgálhatnak arról, hogy C14-es kormeghatározással azonosított leletekben 1-1 mutáció már jelen van egy adott múltbéli időpontban. 6. Bizonyos haplocsoportoknak miért van több meghatározó mutációja is? A régi haplocsoportoknál gyakran előfordul, hogy sok ág kihal egyenes ágon, és csak egy ág marad fenn (ld. fenti példa, hány Árpád-házi király ága halt ki fiúágon II. András előtt). Az egyik jó példa az I1 haplocsoport, amelynek szétválási ideje (I2-től) 27 500 év, de a ma élők közös őse csak 4600 éve élt, a köztes időszakban (22 900 év) csak egy férfiág maradt fenn. Ennek következtében az I1 haplocsoportnak 309 meghatározó mutációja van (tehát átlag 74 évente van egy mutáció). 7. Miért változhat a haplocsoportok becsült kora és meghatározó mutációja? A fenti I1-es példánál maradva, a 309 mutáció sorrendjét nem ismerjük. Amint előkerül egy olyan lelet (akár élő személy, akár csontlelet), amely a 309-ből néhányra pozitív, néhányra negatív, az át fogja írni a csoport történetét. Ez az új személy egy új testvérág lesz, aminek következtében az I1 csoport szétválási ideje marad, de a ma élők közös őse (ha élő személytől van a minta) növekedni fog. Az új személy ága megkapja például az I1b jelet, míg minden korábbi I1 most az I1a lesz, alacsonyabb szétválási idővel, de 4600 éves közös őssel. A mutációkat úgy kell elképzelni, mint egy számozott létrát, ahol tudjuk, hogy N számú lépcsőfokunk van, de nem tudjuk, milyen sorrendben. Csak a lépcsőfokokat kettéosztó új minta fogja pontosítani tudásunkat addig az optimális elképzelt helyzetig, amikor minden mutációt rangsorolni tudunk (ez lehetetlen, hiszen számos apai ág kihalt, és már csontokban sem lelhető fel).

8. Miért fontos az Y-DNS és az mtDNS, ha 10 generáción belül (kb. 250-300 év) 1024-ből csak 1-1 őst mutat? Csak ez a kétféle gén mentes a keveredéstől, minden más gént vegyesen öröklünk az összes felmenőtől, ezért „mély etnikai eredet”, illetve az egyén ősi genetikai történetének feltárására csak ez alkalmas. Ha az egyén összes felmenője egyetlen régióhoz/etnikai csoporthoz kötődik, akkor elvben 1024 ősapjának Y-DNS-e azt az eloszlást mutatná, amit az adott etnikai csoport százalékos haplocsoport-arányai mutatnak. Ezért valójában minden egyén története szempontjából fontos az egész népesség Y-DNS- és mtDNS-eloszlásának feltérképezése. Amennyiben az adott személy többféle népből (pl. magyar, sváb, szerb és roma) származik, akkor nehezebben, de a többi népesség átlagos haplocsoport-összetétele tükrében az ő felmenői is jól becsülhetőek. 9. Van-e magyar gén? Ha én nem abba tartozom, akkor nem vagyok magyar? Nincs „magyar gén”, ahogy „román gén”, „francia gén” vagy „orosz gén” sincs. Minden nép többféle Y-DNS- és mtDNS-összetételű emberekből áll, a népek jellemzőit nem egy-egy haplocsoport megléte, hanem számos haplocsoport jelenléte/hiánya és egymáshoz viszonyított aránya adja. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy egy-egy haplocsoport etnikai eredete ne lehetne vizsgálható. Vannak olyan haplocsoportok, amelyek sokkal jellemzőbbek a germán nyelvű népekre, mint a nem germánokra. Ha valaki ilyen csoportba tartozik, attól nem lesz magyar helyett német vagy svéd. Csak feltételezhető, hogy apai ági ősei néhány évszázaddal/ évezreddel ezelőtt germán nyelvet beszélő népcsoporthoz tartoztak. 10. Ha tipikusan askenázi apai vagy anyai haplocsoportba tartozom, akkor tudtom ellenére zsidó vagyok? Természetesen nem, hiszen az izraelita felekezethez tartozás vallási meggyőződésen alapul, a zsidósággal való nemzetiségi azonosulás

pedig ugyancsak a saját identitás része. Azonban a genetikai felfedezésen alapuló papír alapú családfakutatás akár olyan eredményre is juthat, amely alapján az adott személy újrafelfedezheti a múlt homályába veszett gyökereit. 11. Mi a csontleletekből kivont Y-DNS és mtDNS jelentősége a történelemtudomány számára? A DNS-teszt régészeti csontleletekből is objektív eredményt ad, tudományosan mérhető, helyhez és C14-es vizsgálattal időhöz is köthető. Így megfelelő nagyságú csontminta esetén objektíven tesztelhető, hogy egy régi népesség folytonos-e az adott terület mai vagy más történeti korszakbeli lakosságával. Ugyanígy vizsgálható az is, hogy adott történeti időben két különböző helyen élő népesség rokona-e egymásnak. Így a régészeti kultúrák egymáshoz való viszonya (migráció vagy kulturális diffúzió esetén) az eddig többnyire szubjektív elméletek alkalmazása helyett objektíven alátámasztható vagy cáfolható. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy maga a bemért mutáció/haplocsoport eredménye objektív, de az azon alapuló történeti magyarázat már szubjektív lehet. A történeti írott források ezzel szemben duplán szubjektívek, hiszen már a lejegyző is egy bizonyos szemszögből/céllal írta le az adott szöveget (pl. ellenséges hadsereg létszámának eltúlzása a győzelem nagyobbítása vagy a vereség alátámasztása céljával), amit a történészek újabb szubjektív elemként értékelnek/magyaráznak. 12. Mi az Y-DNS-eredmények jelentősége a nyelvtudomány számára? Nyelvet két-három generáción belül lehet váltani, míg gént nem. Az afroamerikaiak is angolul beszélnek, van egyáltalán értelme a nyelvészet és genetikai kapcsolatát vizsgálni? Míg a fenti állítások igazak, van értelme az összefüggések vizsgálatának ugyanúgy, ahogy a régészet és a nyelvészet esetében is, még ha „az edények nem is beszélnek”. Minden nyelvet emberek beszélnek és adnak tovább generációról generációra, és ezek az

emberek bizonyos Y-DNS és mtDNS csoportot is hordoznak. Még ha a nyelvet sokan át is vehetik genetikai keveredés nélkül (pl. magyar kivándorlók az USA-ban vagy a gyarmatokon a gyarmatosító nyelvét a helyi elit), valójában nem jellemző, hogy semmilyen genetikai keveredés ne érné az azonos nyelvet beszélő lakosságot. Így a Britszigetekre jellemző apai gének is bőven előfordulnak az afroamerikai férfiak között (pl. egykori rabszolgatartó és rabszolgája közötti nemi kapcsolat miatt). Ugyancsak fontos aláhúzni, hogy akár az afroamerikaiak, akár a kínai amerikaiak csak úgy vehetik át az angol nyelvet, hogy az adott helyen már létezik nagy létszámú angolul beszélő közösség, melynek tagjai a nyelvet „elhozták” NagyBritanniából, és génjeik visszavezethetők a szigetországba. Mindig lehet találni tehát egy olyan, akár nagyon kis létszámú genetikai magot egy adott népességen belül, amely kapcsolatban van a nyelvrokon népekkel is, és így alátámaszthatja, hogy mely gének hordozói lehettek az adott nyelv eredeti beszélői. 13. Az Y-DNS vagy az mtDNS alkalmasabb történeti és nyelvészeti vizsgálatokra? Mivel a gyermek az édesanyjától tanulja a nyelvet, így logikus, hogy az mtDNS legyen az. Itt az egyszerű logikával ellentétben mégis az Y-DNS alkalmasabb etnikai, történeti, nyelvi vizsgálatokra. Ennek több oka van. Egyrészt a törzsi háborúk természete, hogy a győztes férfilakosság a korábbi férfiakat és fiúgyermekeket kiirtja, a nőkkel viszont szaporodik. Másrészt a férfiak jellemzően mobilabbak, így egy adott népcsoport terjeszkedése általában férfiak mozgásával kezdődik, a nőket részben hátrahagyva. A helyzetet a legjobban a mexikói helyzet szemlélteti, ahol az Y-DNS csoportok 70%-a európai (ibériai) eredetű, az mtDNS csoportok 90%-a viszont őslakos (indián). A patriarchális társadalomban a 20. század közepéig jellemzően a férfiak töltötték be a politikai-gazdasági vezető szerepet is, így az elit dominanciájának köszönhetően átvett (presztízs vagy közvetítő) nyelvek terjedése is jellemzően a férfiakhoz volt köthető.

14. A csoportoknak a határai sem egyértelműek (vannak kettős identitásúak, bizonytalan identitásúak stb.), így hogyan lehet felcímkézni az egyes populációkat? A problémát a mintavétel során kell kezelni. Lehetőleg csak egy identitással rendelkezőket kell tesztelni, a vizsgálati céllal összhangban. Pl. egy 18. század elejéig magyar apai ággal rendelkező harmadik generációs amerikai magyar tökéletes vizsgálati alany Y-DNS-re, de nem vonható be autoszomális vagy mtDNS-vizsgálatba. Ez a személy teljesen mindegy, hogy éppen magyarnak, amerikainak vagy skótnak vallja magát, ha családfája az 1700-as évek Magyarországán egy magyar vezetéknévvel kezdődik apai ágon. 15. A genetikusok által alkalmazott címkék (pl. „magyar”, „ősi magyar”, „kelet-európai”, „londoni” stb.) nem vethetők össze egymással! Ez sajnos számos esetben a hibás mintavételi koncepció eredménye, de mi ezt próbáljuk elkerülni. Az, hogy mások nem képesek értelmes mintavételi módszertant vagy projektcélt megfogalmazni, nem a szerzők hibája. Összehasonlítani csak meglévő adatokkal tudunk, ezért szükséges minél pontosabb „címkéjű” eredmények bevonása is, megfelelő körültekintéssel. 16. Recens adatokból nem lehet a múltra következtetni. Nem lehet komolyan venni az olyan az etnogenetikai vizsgálatokat, amelyek mai, és nem korabeli (régészeti) mintákból dolgoznak. Ez csak részben igaz. Valójában a nagyobb elérhető reprezentativitás miatt nagy mennyiségű, teljesen szekvenált recens Y-DNS- és mtDNS-minta több információt hordoz, mint önmagában a véletlenszerűen vett és véletlenszerűen értékelhető eredményt kiadó nem reprezentatív csontminta. Különösen igaz ez akkor, ha más mai népességből is sok minta áll rendelkezésre, így vizsgálható, hogy milyen időtávon kellett legkésőbb adott helyre érkeznie adott

alcsoportnak. De minden esetben fontos a támogató bizonyíték a csontleletekből, hiszen az Észak-Amerikában élő R1b-P312 férfiak közös őse ugyanúgy 5000 évvel ezelőtt élt, mint a nyugateurópaiaké. 17. Mi mondható biztonsággal, és mi tekinthető ténynek? Bármely genetikai állítás úgy értelmezendő, hogy „a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján”, „jelenlegi tudásunk szerint”. A legtöbb állítás egy megdönthető vélelem, amelyet a jövőben felmerülő új adatok megerősíthetnek, cáfolhatnak vagy árnyalhatnak. Ebben a genetika egyébként nem rosszabb, mint más társadalomtudományok. Például a „legkorábbi magyar nyelvű írásos emlék” is addig igaz állítás, amíg régebbit nem találunk. Új régészeti leletek is átírhatják vagy árnyalhatják az eddigi tudást. Az fontos tényező természetesen, hogy a régészet, a történetírás, a nyelvészet jóval hosszabb múltra visszatekintő tudományágak, mint a filogenetika. Éppen ezért az új eredmények felbukkanása is kevéssé valószínű. A genetika azonban ezt a „gyerekbetegséget” hamar kinőheti, ahogy tovább nő a rendelkezésre álló recens és ásatag DNS-minták adatbázisa. Most nem leírni az aktuális eredményeket genetikatörténeti vonalon olyan lenne, mintha Hérodotosz vagy Tacitus nem jegyezte volna le műveit attól tartva, hogy későbbi történészek majd újabb adatok birtokában megcáfolják őket. De ha ők nem írják le, akkor nemcsak nem lett volna mit megcáfolni/pontosítani, de minta sem lett volna a későbbi korok történetírói számára. (Fehér Tibor)

Y-HAPLOCSOPORTOK ELTERJEDÉSE (FEHÉR TIBOR, NÉMETH ENDRE, PAMJAV HOROLMA)

A jelen fejezetben röviden ismertetjük a tanulmányunk szempontjából fontosabb apai haplocsoportok – apai leszármazási vonalak – elterjedését, és a haplocsoportot definiáló SNP születésének legvalószínűbb keletkezési helyét és fontosabb expanziós térségeit. A haplocsoportok hús-vér emberekre, olyan de facto sikeres ősapákra mutatnak, akiknek fiai, fiainak fiai, és általában apai leszármazási vonalai mentén az utódai széles körben elterjedtek. Ez a siker összefügghet egy új technikai vívmánnyal, egy addig lakatlan földrajzi régió meghódításával, az éghajlat kedvezőbbé válásával, de a korai emberi közösségek alacsony létszámát figyelembe véve nem zárható ki a szerencse vagy a történészek elől örökre rejtve maradó egyéni teljesítmény lehetősége sem. Bármi is volt az oka a sikernek, az népességrobbanásban vagy egy apai vonal adott közösségen belül való meghatározóvá válásában nyilvánult meg. Mivel az Y-kromoszóma nem található meg az anyában, ezért azt tisztán csak biológiai édesapjától örökli minden fiú. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az Y-kromoszóma teljesen azonos volna apa és fia között. A másolási folyamatokba mindig csúsznak kisebb „hibák”, és ezért az Y-kromoszómában, a DNS-lánc bizonyos pontjaiban eltérés alakulhat ki apa és fia között. Ezek az eltérések aztán tovább öröklődnek a fiúról a fiú fiaira, és így tovább. A haplocsoport egyes sikeres ősapákban lezajlott SNP-mutációval, azaz egyetlen nukleotidban történt eltéréssel azonosítható. A filogenetika által azonosított mutációk mai tudásunk szerint semmilyen külső vagy belső tulajdonságot nem határoznak meg. A haplocsoportot meghatározó mutációk ember voltunk szempontjából redundáns információt hordoznak. A mutációk jelölésére általában egy betűt és a betűt követő 2, 3 vagy több számjegyű kódot használnak (pl.: Z93, M207, L1034).

Magukat a haplocsoportokat betűk és számok kombinációjaként írja le a tudomány, amelynek első tagja önkényes, a további betűk és számok pedig az alcsoportok leszármazási sorrendjében következnek. Például az R csoport az M207 mutáció meglétével azonos, tehát minden férfi, akinek az M207-es jelű mutáció megtalálható az Y-kromoszóma DNS-ének egy adott pozíciójában, az az R haplocsoportba tartozik. Az egyértelműség kedvéért nemritkán a haplocsoport mellé odaírják kötőjellel a mutáció jelét is. Így az R haplocsoportot jelölhetjük R-M207-nak is. Ez a jelölésmód különösen akkor hasznos, ha a haplocsoport kódja már meglehetősen hosszú, mert sokadik mélységű alcsoportot jelöl. De folytassuk tovább az R haplocsoport alcsoportokra való tagolását. Az M207-es mutációt hordozó férfiak egy része emellett az M173-as mutációt is hordozza, őket jelöli az R1-M173 csoport. Azok az M207-es mutációt hordozó férfiak, aki az M479-est hordozzák, alkotják az R2-M479 jelű alcsoportot. Az R1 és R2 haplocsoportokat megtestesítő ősapa az R haplocsoportot reprezentáló ősapa két sikeres, egymástól független, tisztán apai vonalú leszármazottja. Az R1 és R2 haplocsoportok között tehát „fivér” jellegű a kapcsolat, ami abban nyilvánul meg, hogy az R2M479 alcsoportban nem található meg az M173-as, és az R1-M173as csoportban az M479 mutáció. Elvileg természetesen elképzelhető, hogy két különböző személyben ugyanaz a mutáció lejátszódjon, de ennek a valószínűsége a gyakorlatban közel nulla. Természetesen az R1 haplocsoport is tovább bomlik, nevezetesen az R1a és R1b alcsoportokra, és az R1a és R1b haplocsoportok is további alcsoportokra bomlanak. Végeredményben így egy olyan nagy vonalú leszármazási fát kapunk, amelynek gyökerében minden ma élő férfi ősapja található, és az egyes csomópontokat az egyes sikeres ősapákra utaló mutáció határozza meg. Vizuálisan az alábbi ábra mutatja a fent leírtakat:

5. ábra

A korai tanulmányok még nem tudták megbízhatóan meghatározni a haplocsoportok földrajzi eredetét. Sokáig azt hitték, hogy egy

haplocsoport ott keletkezett, ahol a leggyakoribb vagy éppen legdiverzebb (a legtöbbféle alcsoportja előfordul) a jelenléte. Elképzelhető azonban, hogy egy haplocsoport végül mégsem ott szaporodik el, ahol keletkezett, hanem születésétől távoli területen. Ma már tudjuk, hogy egy haplocsoport nagy valószínűséggel ott keletkezett, ahol a legidősebb „ősapái” és „fivérei” nyomát megtaláljuk. Például az R-M207 haplocsoport nagy valószínűséggel Ázsiában keletkezett, annak ellenére, hogy az R1a és R1b ma Európa két leggyakoribb haplocsoportja. Az egyetlen ismert R minta, amelyik nem R1a és R2, egy 24 000 éves Bajkál-melléki lelethez tartozik. Maga az R2 közép-ázsiai eredetű, és az R „fivére”, a Q haplocsoport szintén Közép- vagy Belső-Ázsiában keletkezett. Hasonló érveléssel támasztható alá, hogy az uráli nyelvcsalád szempontjából fontosnak tűnő N haplocsoport is kelet-ázsiai eredetű. Az N „fivére”, az O haplocsoport csak Kelet-Ázsiában, és az N és az O közös őse is csak Kelet-Ázsiában található meg. Mindez a gyakorlatban nem kevesebbet jelent, mint hogy Európát meghatározó impulzusok érték Ázsia felől az apai vonalak tekintetében. Az természetesen kérdés, hogy ezeknek a nagyon régi folyamatoknak mennyi közük van a ma élő népekhez, a jelenkor meghatározó nyelvcsaládjaihoz, és amíg ez a kérdés nem kellő mértékben tisztázott, értelemszerűen nem is szabad ebből a tényből messzemenő következtetéseket levonni. A korbecslés a populációgenetika legvitatottabb területe. A különböző mutációs ráták, és így a különböző mutációs rátákkal számolt haplocsoportok korszámítás között olyan nagy különbségek vannak, hogy alapvetően csak relatív kronológiáról beszélhetünk a haplocsoportok keletkezésére vonatkozóan. Azaz nagy biztonsággal csak annyit mondhatunk, hogy két haplocsoport közül melyik az idősebb, és az idősebb jóval idősebb-e, vagy sem, mint a másik. Mindenesetre a korszámítás komoly fejlődésen ment keresztül az utóbbi években. Mi tájékoztató jelleggel az Yfull leszármazási táblája alapján közöljük az Y haplocsoportok vélhető korát

(http://www.yfull.com/tree/), mert úgy gondoljuk, hogy módszertanában és a minták méretében ez a módszer tűnik számunkra a legmegbízhatóbbnak. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy amikor népneveket vagy kormegjelölést (általában évezredben) írtunk, az történeti népnevek esetében azt jelenti, hogy a régészet, történettudomány által e nép tagjának vélt személyek csontleleteiből származnak az adott minták, míg a jelenlegi népek esetében, hogy a mintaadók közül a magukat az adott nép tagjának vallók között milyen arányban fordul elő az adott haplocsoport. A kormegjelölés pedig arra utal, hogy mikor alakulhatott ki valamelyik apai leszármazóban az adott mutáció, majd lassan-lassan a leszármazás generációi alatt hogyan terjedt el. A haplocsoport (M-91, Y-kromoszómális Ádám): a legősibb csoport, kismértékben Afrika-szerte előfordul, főként a busmanok között, Etiópiában, valamint a Nílus felső folyásánál élő nilóták körében. A legősibb, kameruni „A00” csoport leválása a többi ma élő férfi ősétől jelenlegi ismereteink szerint 235 000 évvel ezelőttre tehető. B haplocsoport (M60): az A-hoz hasonlóan, csak Afrikában fordul elő, elsősorban a pigmeusok és busmanok között. Elválása a többi csoport közös ősének számító CT csoporttól 84 000 évvel ezelőttre tehető. CT haplocsoport (M168): a C-től a T-ig terjedő haplocsoportok, azaz a ma élő összes nem afrikai férfi közös őse. Két leszármazottja van, a CF és a DE csoport. Ez az első olyan férfi genetikai nyoma, aki elhagyta Afrikát kb. 68 000 évvel ezelőtt. DE haplocsoport (YAP): a D és E csoportokat foglalja magában. Valószínűleg Kelet-Afrikában, Etiópiában alakult ki 64 000 éve, de az arábiai eredet sem zárható ki. Érdekessége, hogy D alcsoportja csak Ázsiában található meg, míg az E alcsoport Afrika domináns haplocsoportja. D haplocsoport (M174): az Andamán-szigeteki őslakók és az ajnuk között találjuk e csoportot a legmarkánsabb arányban (a

népességhez viszonyított mintaszámban), ezenkívül a tibeti és a japán férfiak nagyjából egyharmada is ide tartozik. Elszórtan előfordul egész Délkelet-Ázsiában és Közép-Ázsiában. Nagyon ősi, kőkorszaki vándorlás maradványa, talán Közép-Ázsiában jött létre 47 000 éve, és az eddigi szakirodalmi vizsgálatok alapján észak felől kerülte meg a Himaláját/Tibetet, ugyanis Indiából teljesen hiányzik. E haplocsoport (M96): ide tartozik a mai afrikai férfi lakosság túlnyomó többsége, függetlenül attól, hogy negroid, europid, etiopid vagy nilotid alrasszba tartozik-e. Valószínűleg Etiópiában jött létre kb. 54 000 éve. Fontosabb alcsoportjai a következők: E1a (M33): Maliban a szongáj férfiakra jellemző, de máshol is előfordul Nyugat-Afrikában. 53 000 éve vált el E1b-től, de a mai E1a férfiak közös őse csak 19 000 éves. E1b1a1 (M2): a fekete-afrikaiakra jellemző csoport, a niger-kongói (köztük a bantu) nyelveket beszélők között találták meg legnagyobb számban, de valószínűleg történelmi keveredés miatt előfordul a pigmeusok, busmanok, nilóták és a csádi népek között is. A legtöbb afroamerikai is ebbe a csoportba tartozik. A mai M2 férfiak közös őse 27 000 éve élt. E1b1b1 (M35): Az afroázsiai („sémi-hámi”) nyelveket beszélő népekre jellemző, de előfordul Európában is. Kb. 24 000 éve jött létre, valószínűleg Etiópiában. A koszovói albánok közel fele az Európára jellemző E-M78-as alcsoportjába tartozik, de gyakori a görögök, szerbek, bolgárok, olaszok és spanyolok között is. Magyarországon a férfiak kb. 7%-a tartozik az E-M78 alcsoportba. CF haplocsoport (P143): a C és F csoport közös őse, jelenlegi ismereteink szerint Indiában alakulhatott ki kb. 65 000 éve. C haplocsoport (M216): jelenlegi ismereteink szerint Dél-Indiából 48 000 éve kiindulva, a part mentén benépesítette Délkelet-Ázsiát, Ausztráliát és Északkelet-Ázsiát, később Észak-Amerikába is eljutott. A ritka C-M105 alcsoportba tartoznak az ausztrál őslakók, a polinézek, a dél-indiai őslakó veddák, valamint kismértékben előfordul a japánok és ajnuk között is. A C-M217 alcsoport viszont

sikeresen terjedt el Északkelet-Ázsiából: a na-dené indiánok (pl. atapaszka, navajo) vitték Észak-Amerikába, a mongol és tunguz népek pedig Közép-Ázsiába és Szibériába. A mongol és kazah férfiak többsége idetartozik. Dzsingisz kán is valószínűleg a C-M217et hordozhatta. Lehetséges, hogy a hunok egy része is ebbe a csoportba tartozott, mivel ezt a haplocsoportot jellemző arányban találták meg a hun csontminták között. Magyarországon közel ezerből eddig egyetlen férfinál fordult elő. Az ősi C-M105 csoport lehetett Európa első benépesítője is a szakirodalom nagyjából egyetértő álláspontja szerint, a 7000 évvel ezelőtti Kárpát-medencei leletek között 11%-ban volt jelen, mára azonban teljesen eltűnt a Kárpát-medencéből. F haplocsoport (M89): valószínűleg India középső vagy déli részén alakult ki kb. 48 000 éve. Ősi formájában az indiai gondi törzseknél fordul elő a Dekkán-fennsíkon. F1 és F4 alcsoportjai Srí Lankán, F2 alcsoportja Kelet-Ázsiában fordul elő, az F3 pedig Hollandiában. Az F alcsoportja továbbá a G, H és IJK csoport is (lásd a következőkben), valamint azok összes leszármazottja, összességében tehát az F csoportba tartozik az emberiség kb. 90%a, ősi F* (ősi haplocsoport, amelynek nem alakultak ki alcsoportjai) formájában viszont nagyon ritkán fordul elő Portugáliától Malajziáig. Jelentős szerepe volt a haplocsoportnak Európa korai földművelői között, a Kárpát-medencében például e korszakban 25% az aránya, de mára reprezentánsa már nincs, eltűnt. G haplocsoport (M201): kb. 26 000 éve jött létre a Kaukázus déli részén vagy Iránban. A G1-M342 csoport Kazahsztánban az Argün törzs keretein belül a leggyakoribb, a G2-P15 csoport pedig a kaukázusi oszétek (60%), grúzok (50%), északnyugat-kaukázusi nyelvű népek (abházok, cserkeszek 40-50%), valamint a szomszédos török nyelvű karacsájok és balkárok (30-32%) között a leggyakoribb. Európában Korzikán (21%) és Szardínián (13%) van a G2-P15 gyakorisági csúcsa. Magyarországon a G2-P15 előfordulási aránya ma 5-6%, míg a i. e. 6000–4000 közé datálható korai

földművelők között a Kárpát-medencében még 34%-os aránya volt. A G1-M342 csoport a magukat magyarnak valló mindaadók között nem fordul elő. H haplocsoport (M2939): jelenlegi ismereteink szerint Indiában jött létre kb. 45 000 éve, a helyi törzsek és az alsóbb kasztok között gyakori, az összes indiai egyharmada tartozik ide. Indián kívül kizárólag a roma és indiai eredetű népességek körében található meg, Európába is a vándorcigányokkal jutott el a középkorban a HM82 alcsoport. A magyarországi roma lakosságban is jelentős a szerepe (30–60% az elszigeteltségtől függően). IJ haplocsoport: az I és J csoportok közös őse, kb. 42 000 éve jöhetett létre Iránban, Anatóliában vagy a termékeny félhold területén. I haplocsoport (M170): kb. 27 000 éve keletkezett, és még a jégtakaró legnagyobb kiterjedése (LGM) előtt elérte Európát. Az I apai vonal az európai őslakosokra jellemző. Egész Európában megtalálható a következő nagyobb alcsoportokkal: I1-M253: ma a norvég, svéd, nyugatfinn, dán és északnémet férfiak 30-40%-t adja. De Hollandiában, Dél-Németországban, Angliában és Észtországban is 15% körüli. A germán népmozgások által hagyományosan érintett többi területen is jelen van, de általában 10% alatt. Európán kívül gyakorlatilag nem, vagy csak elenyésző arányban található meg, nagy valószínűséggel a bevándorlók vitték magukkal. Az I2-től már 27 000 éve elvált, de a ma élő I1 férfiak egyetlen 4700 évvel ezelőtti férfitól származnak. Teljesen a germánokhoz köthető, magukat magyarnak valló mintaadó férfiak kb. 7-8%-a hordozza ezt a genetikai vonalat. I2-P37: az M26 és M423 csoportok (l. következők) közös őse, a mezolitikus Európa tipikus vonala. I2-M26: e jelenlegi ismereteink szerint 8500 éves csoport NyugatEurópában (Franciaországban, Ibériában, Itáliában és a Britszigeteken 1-2%) ma kismértékben elterjedt, de Szardínián a lakosság 41%-át, a baszkok között 6-8%-át adja.

I2-M423: a jelenlegi ismereteink szerint 14 000 éves I2-M423 kismértékben Nyugat-Európában fordul elő. Egy fiatalabb alcsoportja, a 2200 éves I2-CTS10228-as (CTS = Chris TylerSmith) alcsoport viszont Kelet-Európában jelentős szerepre tett szert, a Dinári-Alpokban gyakorisága eléri a 40%-ot, de a Balkán többi népében (szlovének, horvátok, románok, szerbek, albánok, macedónok, bolgárok) is 20% körüli a jelenléte, valamint jelentős, 15% körüli férficsoportot alkot a magyarok, ukránok, beloruszok és déloroszok között, majd előfordulása 8-10%-ra csökken a nyugati szlávok, görögök és középoroszok körében. I2-M223: Európában ma a szász és a holland népességre a legjellemzőbb ez a 12 000 évesre becsült csoport. Kismértékben (3-4%) Magyarországon is előfordul. J haplocsoport (M304): jelenlegi ismereteink szerint kb. 32 000 éve jött létre a Közel-Keleten, ahonnan a két nagy alcsoportja is elterjedt. Ősi J* (ősi haplocsoport, amelynek nem alakultak ki alcsoportjai) formában csak a Jementől délre fekvő Sokotra szigetén található meg az Indiai-óceánban. J1 (M267): Kurdisztán környékén jelenhetett meg 18-19 000 éve, majd a szakirodalom következtetése szerint a mezőgazdasággal és állattartással terjedt el a térségben. Ma a leggyakoribb az északkelet-kaukázusi népek között (csecsen, ingus, dagesztáni népek), illetve a jemeniek között (80%). Nagy arányban fordul elő a zsidók és arabok között, az izraelita királyi génvonal (ún. Kohen haplotípus) is idetartozik. Úgy tűnik, hogy Észak-Afrikában és a mediterrán térségben is az arab hódítással, illetve a szefárd diaszpórával terjedhetett el. Kelet-Európában jellemzően az askenáziak körében fordul elő. J2 (M172): kb. 28 000 éve jött létre Anatólia és Irán vidékén. A mediterrán térségben a görög gyarmatokhoz is köthető. Ibériában, Itáliában, Albániában, Görögországban, Törökországban, Iránban, a Kaukázusban és a termékeny félhold területén kb. a férfiak egynegyede tartozik ide, de elterjedt Közép-

Ázsiában és az indiai felsőbb kasztok között is. A magukat magyarnak valló mindaadók között 6-10% közötti gyakoriságú. K haplocsoport (M9): az L, M, N, O, Q, R, S és T csoportok közös őse, kb. 44 000 éve jött létre Indiában. Az európaiak, indiaiak és a mai kelet-ázsiaiak többsége, tehát az összes ma élő férfi kb. háromnegyede a K valamely alcsoportjába tartozik. L haplocsoport (M11): jelenlegi ismereteink szerint kb. 19 000 éve jött létre Pakisztán déli részén, Irántól Dél-Indiáig elterjedt az Indiai-óceán partján, ezenkívül Közép-Ázsiában is előfordul. A beludzsok (Pakisztán) és drúzok (Libanon) közel egyharmada ebbe a csoportba tartozik. Valószínűleg – ha nem is kizárólagosan – az indus-völgyi civilizáció is ehhez a csoporthoz köthető. Kismértékben (1% alatt) Magyarországon is előfordul. T haplocsoport (M70): jelenlegi ismereteink szerint kb. 27 000 éve jött létre. Leghíresebb „tagja” Thomas Jefferson. Nagyon érdekes az eloszlása, ugyanis az Indiai-óceán nyugati részén körívesen található meg (Tanzánia, Szomália, Egyiptom Omán, Irak, Dél-India), illetve a Földközi-tenger partvidékén is elterjedt, valószínűleg a föníciai gyarmatosítás idején. Eredete nehezen határolható be, de valószínűleg a hajózásnak jelentős szerepe volt elterjedésében. Magyarországon 1% körüli az előfordulása. M haplocsoport (P256): a melanézok (pápuák, Salamonszigetekiek stb.) között gyakori, valószínűleg a mezőgazdasággal (táró- és jamgyökér) terjedt el a szigetvilágban. S haplocsoport (M230): Indonéziában, a pápuáknál és Óceániában fordul elő. Az M és S csoportok közös őse jelenlegi ismereteink szerint 44 000 éve vált el a P csoporttól, amely a Q és R csoportok őse. Ez nem kevesebbet jelenthet, mint hogy az Európában domináns R1a és R1b haplocsoporthoz tartozó és a Q haplocsoporthoz tartozó amerikai őslakosok távoli őse valamikor Délkelet-Ázsiában élt. NO haplocsoport (M214): az N és O csoportok közös őse, ősi formájában (NO*) kismértékben Északkelet-Ázsiában fordul elő

(tunguzok, koreaiak, japánok). 36 000 éve jelenhetett meg Középvagy Belső-Ázsiában. N haplocsoport (M231): kb. 22 000 éve jelent meg a mai Kína területén (Yunnan tartomány), a jégkorszak végén. Szibéria lakóira és az uráli népekre jellemző, de Kínában és Közép-Ázsiában is előfordul. Alcsoportjai: N-M128: Mandzsúriában és Kína egyes kisebbségei között fordul elő, az N-P43-tól 7600 éve vált el. N-P43: jelenleg a szamojéd népek között a leggyakoribb (a nyenyecek fele és szinte minden nganaszán idetartozik), de Közép-Ázsiában is szórványosan előfordul, korát 4100 évre becsülik. N-Tat: valószínűleg a Bajkál-tó vidékén jött létre 14 000 éve. A finnpermi és a balti népek között nagyon gyakori, a finneknél 60% fölött van. A másik fő elterjedési területe Kelet-Szibéria, ahol a férfiak több mint fele ebbe a csoportba tartozik (jakutok, csukcsok, ázsiai eszkimók, burjátok). Magyarországon ritka, 2% alatti, de a székelyeknél az eddigi minták alapján eléri a 6%-ot. O haplocsoport (M175): a kelet-ázsiai (mongolid) férfiak többsége az O csoportba tartozik, egyúttal szinte minden ebbe a csoportba tartozó férfi kelet-ázsiai, tehát a kapcsolat „függvényszerű”. Kb. 30 000 éve jelent meg Közép- vagy BelsőÁzsiában. Nagy alcsoportjai a mezőgazdasággal terjedtek el szerte Kelet-Ázsiában. O-M119: A tajvani őslakosok, illetve az ausztronéz nyelveket beszélő népek (filippínók, malájok, indonézek) jellemző haplocsoportja, de Kínában (15%) és Mongóliában is gyakori. Jelenlegi ismereteink szerint 13 000 éve jelent meg, majd ezt követően terjedt el. O-M95: az ausztro-ázsiai nyelveket beszélő népekre jellemző (khmerek, vietnamiak, mundák), de őslakosságként egész Délkelet-Ázsiában elterjedt, 11 000 éves csoport. O-SRY465: Koreában és Japánban gyakori (15-20%) csoport, amely 27 000 éve válhatott el a többi O csoporttól.

O-M122: e 28 000 évesre becsült csoport tagjait a szakirodalom a rizstermesztés elterjesztőivel köti össze Kelet-Ázsiában, de természetesen nemcsak rizstermesztő népességben található meg. O-M122 haplocsoportba tartoznak japánok (20%), mongolok (18-23%), ujgurok (12%), kazahok (9%) és üzbégek (4%) is. OM134 alcsoportja a sino-tibeti népek fő haplocsoportja, a kínaiak negyede ebbe tartozik (összesen a kínai férfiak több a mint fele O-M122). O-M7 alcsoportja a hmong-mien (miao-jao) népekre jellemző. P haplocsoport (M45): kb. 31 000 éve jött létre, jelenlegi ismereteink szerint Dél-Szibériában, a Q és R csoportok közös őse. Q haplocsoport (M242): kb. 31 000 éve jelent meg, jelenlegi ismereteink szerint Dél-Szibériában. A jég visszahúzódásával a Q férfiak Szibérián át Észak-Amerikába vándoroltak még a jégkorszak vége előtt. A na-dené indiánok egy részének kivételével a legtöbb amerikai őslakos a Q-M3 alcsoportba tartozik (aztékok, maják, inkák stb.). A Q többi alcsoportja kismértékben egész Eurázsiában elterjedt. Az afganisztáni hazara népcsoport egyik meghatározó komponense. Európába feltehetően az avarokkal és a türk népekkel érkezhetett (a horvátországi Hvar szigeten 15%). A magyaroknál 13% körüli (az egyes mintavételek eltérő eredményekkel jártak). R haplocsoport (M207): Európa, Közép-Ázsia és India leggyakoribb haplocsoportja, ide tartozik a magyarok több mint fele. A gyarmatosítás után az amerikaiak többsége is az R alcsoportjaiba tartozik. Kb. 28 000 éve jelent meg, jelenlegi ismereteink szerint DélSzibériában. Fontosabb alcsoportjai: R2 haplocsoport (M124): kb. 11 000 éve jelent meg – a szakirodalom nagyjából egyetértő álláspontja szerint – KözépÁzsiában, és onnan terjedt el Indiában, ahol 10-15%-ban fordul elő. Gyakori még egyes kurd csoportok körében, és például a csecseneknél a Kaukázusban. A romák nagy része szintén az R2 csoportba tartozik.

R1a-M198: a szláv, finnugor és törökségi nyelvű népek (Lengyelországtól Pakisztánig félkörívben, átlagosan kb. 50%), valamint az indiaiak jellemző csoportja (a mintavételek alapján a „felső varnákban” 30-40%). A magyar férfiak egynegyede tartozik ide. Eredete és elterjedése szempontjából az egyik legvitatottabb csoport. A legvalószínűbb kialakulási helyszínnek Nyugat-Iránt tartják, de nem zárható ki teljesen a Baltikum keleti része sem (l. később). A csoport korát 8500 évesre becsülik. Alcsoportjai közül az R1a-Z283 a balto-szláv, finnugor és norvég népességekre jellemző, az R1a-Z93 pedig az indoiráni és törökségi nyelvű népekre. R1b-P25: kb. 17 000 éve jelent meg a Közel-Keleten vagy a Volgavidéken. Alcsoportjaiba tartozik a nyugat-európai (és ebből következően az amerikai) férfiak kb. kétharmada, a magyarok kb. 20%-a. Meglepő módon R1b-V88 alcsoportú férfiak alkotják a csádi nyelvű afrikai népek többségét (hauszák, északkameruniak), ahová a feltételezések szerint Egyiptomon keresztül juthattak el. R1b-M269: az R1b szinte egész Európára jellemző alcsoportja, kb. 6400 éve jelent meg a Volga-vidéken. Három nagy alcsoportja az R1b-Z2105, az R1b-U106 és az R1b-P312. R1b-Z2105: az ún. „keleti” R1b becslések szerint 6100 éve jelent meg, és legnagyobb számban az örmények, albánok, görögök, más balkáni és délnyugat-ázsiai népek, valamint a baskírok között fordul elő. Magyarországon 6% körüli gyakoriságú. R1b-U106: kb. 5000 éve jelent meg a germán–lengyel alföldön. A történelmi korokban, a szakirodalom zömének feltételezése szerint jellemzően a germán népekkel terjedt el egész Európában. Hollandiában a leggyakoribb. Magyarországon 6% körüli gyakoriságú. R1b-P312: kb. 4500 éve jelent meg a Dél-Németországban vagy a Kárpát-medencében. Többségében alcsoportjaiba tartoznak a baszkok és az egykori kelta, ma újlatin nyelveket beszélő népek

Írországtól Portugálián át Olaszországig. Magyarországon 7% körüli gyakoriságú.

6. ábra A korai (afrikai) Y-DNS ágak ábrája (a csoportok kora ezer évben értendő)

7. ábra Az eurázsiai Y-DNS ágak leszármazási táblája (ezer éve), a megjelenés feltételezett helyével

Y-HAPLOCSOPORTOK EURÓPA KORAI TÖRTÉNELMÉBEN (FEHÉR TIBOR, NÉMETH ENDRE, PAMJAV HOROLMA)

A haplocsoportok aktuális elterjedése és terjedési útvonala alapján önmagában még nem állapítható meg a mozgások időmélysége. Azaz nem tudjuk, hogy egy adott haplocsoporthoz vagy haplocsoportokhoz köthető migráció mikor történt. Így azt sem tudhatjuk, milyen történelmi korhoz vagy régészeti kultúrához köthető a vizsgált népességmozgás, amely a legtöbb történelem iránt érdeklődőt foglalkoztatja. Ezért gyakoriak a nagyon kevés adatból levont, egymástól időben és térben távoli adatokat összekötő, messzemenő következtetések – főleg a laikus elemzésekben. A 2010-es években azonban egyre gyakoribbá váltak a régészeti csontleletekből történő sikeres DNS-vizsgálatok, aminek forradalmi hatása lehet a történet- és nyelvtudományra. A csontleletekből kivont DNS-minták vizsgálata ugyanis segít annak eldöntésében, hogy két, időben és/vagy térben különböző régészeti kultúra között milyen szegmensekben és milyen mértékű genetikai kapcsolat áll fenn. A történelmi folyamatok jobb megértését szolgálja az is, ha azonosítani tudjuk, hogy egy népesség demográfiai növekedése, expanziója mikor és hol zajlott le. Illetve egy régészeti leletek alapján egységes népességben milyen eltérő eredetű genetikai csoportokat, milyen arányban találunk. Mind a két kérdés vizsgálható a genetika segítségével. Meghatározható, hogy egy adott haplocsoport ma élő képviselőinek közös őse mikor élt hozzávetőlegesen, és mikor kezdődött a csoport demográfiai expanziója. Ez utóbbi értelemszerűen akár jelentősen is eltérhet a csoport teljes korától. Ha később valamilyen speciális technológiai vagy környezeti változás hatására rohamosan javultak az életfeltételei, akkor exponenciális növekedést tapasztalhatunk az utódok számában. A filogenetika tehát új szempontok vizsgálatára képes.

A folyamat komplexitásának érzékeltetésére jó példa a történelem előtti Japán, ahol i. e. 14500 és 300 között feltételezhetően a mai ajnu népességhez hasonló genetikai arculatú, a Dzsomon kultúrát létrehozó vadász-gyűjtögető kultúra élt kőkorszaki fejlettségi szinten. i. e. 300 körül kezdtek el a szigetre bevándorolni a vaskori földműves kultúrával rendelkező jajoi kultúrát hordozók csoportjai. Ezek jóval magasabb földműves- és fegyverkészítési technológiai szintjük miatt nagyobb népszaporulatra voltak képesek, ki tudták szorítani eddigi élőhelyeikről a dzsomon kultúra hordozóit, és a csontleletek genetikai adatai alapján csak kis részben asszimilálták azokat. Ugyanakkor a kőkorszaki lakosság genetikai nyomai is bekerültek keveredés útján a jajoi népességbe, így az ezt a kultúrát hordozó emberek génállománya is részt tudott venni a demográfiai expanzióban. Haplocsoportokra lefordítva elmondható, hogy a mai japán férfiak 35%-a tartozik az ajnu és Rjukju-szigeteki őslakosokban domináns D csoportba, míg 52%-uk a Kelet-Ázsia teljes területén domináns O csoportba. Ezt a genetikai szakirodalom migrációs elmélete a fenti népességvándorlással magyarázza. A kőkorszakban kialakult gén tehát leegyszerűsítve 3:5 arányban fennmaradt a hódítókkal történő keveredés következtében. A ma élő, D haplocsoportba tartozó férfiak jelentős részének közös őse azonban feltételezhetően 2300 év körüli időszakra tehető vissza, amikor a vaskori demográfiai expanzió a D haplocsoportú férfiak reprodukciós képességét is megnövelte. Ez nem áll ellentétben azzal a feltételezéssel, hogy a legkorábbi D férfiak akár már 16 000 éve a szigeten voltak, és nekik ma is lehetnek a demográfiai expanzióban részt nem vett leszármazottaik.2 Tehát nem feltétlenül magyarázhatók a genetikai megoszlások pusztán migrációval.

Európa a földművelés előtt Rendkívül kevés genetikai adat áll rendelkezésünkre Európa korai történetéből, de ez a kevés számú, független helyszínekről származó adat meglehetősen egyértelműen összhangban áll egymással. Így ha óvatosan is, de lehetséges bizonyos trendek, észrevételek megfogalmazása. Az európai őskőkorszakból különösen kevés lelet áll rendelkezésre. Értelemszerűen ez a csontleletek ilyen hatalmas időszakot átölelő megfelelő állagmegőrzésének nehézségéből fakad. Oroszország déli részén, a Don folyónál egy 38 000 éves lelet a CF3393 csoportba tartozónak bizonyult (SEGUIN-ORLANDO, 2014), míg a mai Románia területén ebben az időszakban egy (alcsoportokra nem tesztelt) F mintát találtak (FU, 2015). A C-F3393 csoport ma leginkább az ausztráliai és óceániai őslakók között, valamint kismértékben Japánban van jelen. Európában ma ezrelékekben is alig mérhető a jelenléte, de előfordult még egy mezolit észak-ibériai leletben, valamint a földművelés kezdetén a Kárpát-medencében is. Ezért felmerült az a feltételezés, hogy Európa első kőkorszaki lakói 40 000 évvel ezelőtt az ausztrál őslakókhoz hasonló emberek voltak, akik Ausztrália benépesítésével egy időben érkeztek Európába. A csoport nem tévesztendő össze a C-M217 csoporttal, amely Északkelet-Ázsiában a mongolok és mandzsu-tunguz népek domináns apai DNS-tulajdonságát adja, a mongol expanzióval a középkorban egész Eurázsiában elterjedt, és korábbi jelenlétét a csontleletekből nem tudták eddig kimutatni. A középső kőkorszak (mezolitikum) időszakából több genetikai lelettel is rendelkezünk, ezeket az I haplocsoport dominálja. Svédországban 5 db 5500-5800 éves lelet közül mindegyik az I2 alcsoportba tartozott, azon belül 4 db az I2-P37 jelű, 1 db pedig az I2-L597 jelű alcsoportba. Luxemburgban egy 6000 éves minta ugyancsak az I2-P37-es csoportba tartozott. Az I2-P37 (az I2-M26 és I2-M423 közös őse) jelentősége, hogy Nyugat-Európában

(Franciaországban, Ibériában, Itáliában és a Brit-szigeteken 1-2%) ma kismértékben elterjedt, de Szardínián a lakosság 41%-át, a baszkok között 6-8%-át adja (ROOTSI, 2004), utalva arra, hogy e népek többet megőriztek a mezolit örökségből. Az I2-P37 legkorábbi előfordulása Európában még a mezolitikum előttre, 13 600 évvel ezelőttre tehető, egy svájci barlangban találták meg. Az I2-CTS10228 (köznevén „dinári-kárpáti”) alcsoport legkorábbi közös őse 2200 évvel ezelőttre tehető, így esetében nem arról van szó, hogy a mezolit népesség Kelet-Európában ilyen mértékben fennmaradt volna, hanem arról, hogy egy, a mezolit csoportoktól származó szűk család az európai vaskorban sikeresen integrálódott egy olyan társadalomba, amely hamarosan erőteljes demográfiai expanzióba kezdett. Ez is mutatja, hogy nem feltétlenül népek, mintsem családok sikerével, nemzetségek elterjedésével is számolnunk kell, és ezt a jelenlegi etnikai identitással összefüggésbe hozni lehetetlen. A csoport elterjedése alapján valószínűsíthető, hogy a szláv népek migrációjában vett részt, így válva az R1a-t követően a második legdominánsabb csoporttá a mai Kelet-Európában. Nyugat-Európából viszont teljes mértékben hiányzik, kivéve a kora középkorban szláv nyelvet beszélő keletnémet területeket. Teljesen más kép rajzolódik ki Északkelet-Európa mezolitikumában, ahol Karéliában egy 7000-7500 éves, Szmolenszk környékén pedig egy 6000 éves minta tartozik az R1a csoportba. A Volga-kanyarulatban pedig Szamara vidékén egy 7500 éves R1b minta található. Mivel az R1a és R1b a bronzkorban kap jelentős szerepet Európa benépesítésében, ezért további történetüket ott tárgyaljuk.

A földművelés érkezése Európába A történészek között hosszú vita tárgyát képezte, hogy Európába a földműveléssel együtt új népesség is költözött-e, vagy alapvetően a helyi lakosság tanulta el az új technológiát kulturális diffúzió útján. Már a legelső csont-DNS-vizsgálatok nyilvánvalóvá tették, hogy nagy népmozgások zajlottak a prehistorikus Európában, ugyanakkor a kutatások bizonyítják a régebbi lakók bizonyos fokú továbbélését is a megváltozott kulturális környezetben. Tehát egyik elmélet sem talált teljes megerősítést a másikkal szemben a genetikai adatok alapján, mindkét hipotézis létjogosultsága, bár eltérő mértékben, de igazolódni látszik (a migrációs elmélet meghatározóbbnak tűnik). Ez jól példázza, hogy a nagy ívű történeti modellek és az ezekkel ellentétes, más elképzelések nem feltétlenül kizárják, hanem gyakran kiegészítik egymást. Érdemes odafigyelni az arányokra is, ezért a következőkben röviden ismertetjük az értelmezések nehézségének bemutatására nagyon tanulságos folyamatot. A Starčevo–Körös-kultúra (i. e. 5800–4500) a Balkánról a Dunamedencébe érkező földművelőket jelzi. A Starcevóban vizsgált 13 YDNS mintából (SZÉCSÉNYI-NAGY, 2015) 8 fő tartozott a G2a haplocsoportba, 3 fő az F* csoportba, 1 fő az I haplocsoportba (ismeretlen alcsoport) és 1 másik az I2-P37 alcsoportba. A Starcevóból észak felé induló dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájában vizsgált 4 fő közül 2 volt G2-P15, 1 fő F* és 1 fő I1 (SZÉCSÉNYI-NAGY, 2015). A neolit Kárpát-medencét vizsgáló másik tanulmány (GAMBA, 2014) a Körös kultúrában egyetlen I2-P37 mintát tudott azonosítani, míg a középső neolitikumban 1 db I2-P37-et és 2 db C-F3393-at. A mai németországi vonaldíszes kerámia (linearpottery) korai korszakából, 7000 évvel ezelőttről 4 db G2-P15 és 1 db T lelet ismert, a középső neolitikumból 1 db I2a-P37 és 2 db olyan minta, amelyet nem sikerült elég sok mutációra tesztelni (HAAK, 2015). Az i. e. 5000–3400 között virágzó lengyel kultúrában 1

db J2, 1 db E1b-M78, 1 db I2-P37 minta került elő (SZÉCSÉNYI-NAGY, doktori, 2015). A földművelés másik elterjedési vonala a Földközi-tenger térsége volt, ahol a benyomásos kerámia (Cardium Pottery) kultúrája terjedt el i. e. 6400 körültől. 6 db e kultúrához tartozó ibériai férfi közül 5 fő a G2-P15, 1 fő pedig az E1b-V13 alcsoportba tartozott (LACAN, 2011). Egy másik tanulmány az ibériai neolitikumban 5900-7200 évvel ezelőttről 3 db I2-P37, 1 db F*, valamint 1 db R1b-V88 mintát talált (HAAK, 2015). 5000 éves dél-franciaországi sírokban pedig 22 férfiból 20 fő G2-P15, 2 fő pedig I2-P37 volt (LACAN, 2011). A földművelés Duna-völgyi és földközi-tengeri elterjedése tehát azt mutatja, hogy a korai földművelőkre jellemző G2a, I2 és F* haplocsoport relatív többsége újonnan érkezett jövevény volt Európában, eredetileg a Közel-Kelet és a Kaukázus vidékéről származtak. Ezt támasztja alá a mai törökországi korai földművelők csontleleteinek mintáiban végzett vizsgálat, amelyek közül 9 db G2a, 2 db H2 (korábban ez az F*-hoz tartozott), valamint 1-1 db J2a, C1, I2b és I* minta került elő (MATHIESON, 2015). A G2-P15 alcsoport ma egyértelműen a Kaukázusban a legmeghatározóbb, és nagy valószínűség szerint a Kaukázus térségéből származik. Az F* (azaz M89 mutációt igen, de a G, H, I, J és K csoportok mutációit nem hordozó) csoport ma egyes közép-indiai nomád törzseknél fordul elő leggyakrabban, Európában az előfordulása 1 ezrelék alatti. A mai európai népességben a korai földművelők közvetlen férfi leszármazottai csekély számú kisebbséget alkotnak, Szicíliában és Korzikán kívül sehol nem érik el a 10%-ot. 5 és 10% közé esnek Olaszországban, Görögországban, Svájcban és Ibéria nyugati részén. 3-5% közé Ibéria többi részén, Németországban, Magyarországon, Bulgáriában és Romániában, valamint a Volga– Káma vidékén a tatárok és baskírok között. Európa többi részén 13% közötti az előfordulásuk. A neolitikum kapcsán érdemes kitérni az I1-M253 csoport történetére is. Az I1 eddigi ismereteink szerint a dunántúli

vonaldíszes kerámia kultúrájában fordul elő először 7000 évvel ezelőtt, tehát elképzelhető, hogy a csoport később vándorolt a Kárpát-medencéből észak felé. Feltételezhető, de szintén nem bizonyítható, hogy az I1 esetében is arról van szó, hogy egy kis mezolit csoport átvette a földművelés technológiáját, és így tudott fennmaradni genetikai öröksége. Mivel a csoport ma élő férfi tagjainak közös őse STR- és SNP-alapú becslések szerint is viszonylag fiatal (3500-4000 év – Nordtvedt, BATINI, 2015 és HALLAST, 2014; 4700 év YFull), mai eloszlása már egy dél-skandináviai bronzkori demográfiai robbanás és vaskori migráció eredménye lehet. Északkelet-Európában a kezdődő neolitikum is eltérő képet mutat, a nyugat-oroszországi Pszkov és Szmolenszk megyékben feltárt 3 db 4500 éves csontlelet közül 2 fő az R1a-M198, 1 fő pedig az N-Tat csoportba tartozott, amely párosítás ma az oroszországi finn-permi népekre, valamint az őket asszimiláló északoroszokra jellemző (CHEKUNOVA, 2014).

A bronzkor – Európa mai genetikai képének kialakulása A bronzkorban kap jelentős szerepet az eddigi részekben ritkán említett Északkelet-Európa, azaz a mai európai Oroszország területe. Áttörést jelentett Európa benépesülésének kutatásában, amikor Szamara környéki 5000-5200 éves gödörsírokban – az ún. gödörsíros kultúra sírleleteiben – 7 mintából mind a 7 a ma NyugatEurópában gyakori R1b haplocsoportba tartozónak bizonyult (HAAK, 2015). Egy másik kutatás pedig hatból öt R1b-t és egy I2-M223 mintát talált a jamnaja (gödörsíros) kultúrában,3 a mai Volgográdban és attól délre (ALLENTOFT, 2015). A kutatások nemcsak a Jamnajakultúra hordozóinak döntően R1b mivoltát igazolták, hanem azt is, hogy az európai bronzkori kultúrák népessége a Jamnaja-kultúrát hordozó népességtől jelentős autoszomális hatást (tehát nemcsak apai, hanem nemi kromoszómától független géneket is) kapott. Hozzá kell tenni, hogy a Szamara környéki 7 R1b közül 5 db az R1bZ2105 jelű, ún. „keleti” R1b alcsoportba tartozott (két másik pedig még a nyugatira és keletire el nem vált ősi jelleget mutatta). A „keleti” alcsoport ma a baskírok és az örmények között a leggyakoribb, de előfordul a Kaukázusban, Anatóliában, valamint kisebb mértékben a Balkánon, a szláv és a finnugor népek között is. Ezzel szemben a nyugat- és közép-európai, valamint albán R1b többsége az R1bL51/M412 jelű csoportba tartozik, amely először bizonyítottan a közép-európai bronzkorban fordul elő. A Jamnaja-kultúra népességének útja Közép-Európa felé genetikailag dokumentált, mert a legfrissebb kutatások szerint az R1b már a mai Horvátország és Magyarország területén lévő Vucedol kultúrában (i. e. 3000–2200) is előfordul, valamint a harang alakú edények (Bell Beaker)4 kultúrájának németországi leleteiben kizárólagosan R1b fordul elő (nyugati alcsoportok: 1 db P310*, 1 db U152, 1 db L51, 1 db alcsoport ismeretlen). A harang alakú edények

kultúrája i. e. 2600–2000 között nagyon gyorsan elterjedt egész Nyugat-Európában, ahol az R1b haplocsoport ma is a férfiak több mint 50%-át adja (az Atlanti-óceán partján pedig több helyen a 80%ot is eléri). Az eredmények azt is jól mutatják, hogy az R1b a korábbi mezolit és neolit népességet szorította ki, mert a harang alakú edények előtti észak-itáliai Remedello-kultúra (i. e. 3400–2800) 3 mintája közül mindhárom a ma Szardínián leggyakoribb I2-P37 és I2-M26-os jelű alcsoportjába tartozott. A bronzkor előtti Kárpátmedencében pedig, szintén Allentoft adatai szerint, 1 db alcsoportra nem tesztelt I2, 1 db I2-P37, 1 db I2-M223 és 1 db G2-P15 volt az arány. Az R1b után később még újabb csoportok is megjelennek, a Kárpát-medence késő bronzkorában (i. e. 1270–1110) egy darab J2a mintát találtak (GAMBA, 2014). A genetikai adatok alapján is valószínűsíthető, hogy a jamnaja kultúrát hordozó népesség expanzív volt, már korán beolvasztott magába más, a mezolitikumtól Közép- és Kelet-Európában élt népességet is, erre utal az 1 db I2-M223 jelenléte a Don és Volga közötti területen. Ugyanez a csoport bukkan fel a bronzkori Vátya kultúrában Magyarországon, valamint a bronzkori horvátországi és magyarországi Vucedol kultúrában is az R1b-vel együtt (SZÉCSÉNYINAGY, PhD tézis, 2015). E csoportnak ma Szászországban van a gyakorisági maximuma (10%), de kismértékben egész Európában előfordul. A ma nagyon ritka I2-L38 csoport legnagyobb csontleletét Közép-Németországban találták meg, és i. e. 1000 körülre datálható. Az I2-M223 alcsoportok mozgása egyelőre nem vázolható fel pontosan, de úgy tűnik, hogy a mezolitikumban széles körben elterjedt P37 „fivérével” szemben az I2-M223 döntően már az R1b férfiakkal együtt terjedt Európában. A harang alakú edények közép-európai kultúrája mellett ugyancsak Jamnaja-kultúrából származó autoszomális genetikai hatást mutat a zsinórdíszes kerámia (corded ware, kb. i. e. 2800– 2300) kultúrája, amely a bronzkor elején a mai Dánia és Oroszország középső területei között terjedt el a Baltikum déli

oldalán. Allentoft innen származó mintái közül 5 db R1a-M417, 1 db R1b-P25, a kultúra svédországi kiterjesztését jelentő harci baltás (Battle Axe) kultúra mintája pedig már a ma széles körben (Skandináviától Indiáig) elterjedt R1a-Z645 még differenciálatlan szakaszát testesíti meg. Korábban is 3 db egymással rokon R1aM198 mintát találtak a zsinórdíszes kori Németországban (HAAK, 2008). A zsinórdíszes kerámiában fellelhető R1a-dominancia jól összhangban van az R1a csoport mai elterjedésével, hiszen Skandináviában és Észak-Németországban 12-24%, a nyugati és keleti szlávoknál pedig 40-55% a gyakorisága. A Fekete-tenger északi előterében a Kr. e. 3. évezred végétől az 1. évezred elejéig virágzó ún. harci baltás vagy halomsíros kultúrában a már említett R1a-n kívül még 2 db R1b (ismeretlen alcsoport), 1 db R1b-U106 és 2 db I1-M253 mintát is találtak. Közép-Ázsia bronzkorából a Dél-Urálban lévő szintasta kultúra (kb. i. e. 2100–1700) és az azt követő andronovo kultúra (kb. i. e. 1700–1500) idejéből rendelkezünk leletekkel, ezek mindegyike R1aM198 férfiakból áll, az R1b jelenléte nélkül. A ma rendelkezésre álló csont-DNS-eredmény azt valószínűsíti, hogy Európa génállománya a bronzkor végére már sok szempontból a maihoz hasonlóvá vált, és jelentős mértékű külső hatás már nem érte, a vaskorban (népvándorlás) inkább belső átrendeződés történt. Egy friss kutatás szerint a teljes genom vizsgálata alapján elmondható, hogy a mai görög, török és lapp kivételével minden vizsgált európai népesség5 2100–4200 éve élte meg népességminimumát, és ekkortól kezdett folyamatos demográfiai expanzióba (BATINI, 2015) – ez középértéken az i. e. 1200 körüli időszakot jelenti, amikor az urnamezős kultúra megjelent KözépEurópában, valamint komoly migrációs hullámok söpörtek végig DélEurópán és a Közel-Keleten is (ún. Bronze Age collapse). Összegzésként tehát elmondható, hogy Európa benépesülése négy meghatározó migrációs hullámmal írható le. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem voltak más, demográfiai szempontból

kisebb jelentőségű, Európát érő migrációk, amelyek ne árnyalnák az alábbiakban vázolt átfogó képet. Bár közhely, hogy a csontok nem beszélnek, a genetika mégis vándorlásukról, rokonságukról faggatja őket. Talán nem is sikertelenül. A genetikai adatok azt látszanak megerősíteni, hogy az első hullámmal, olyan őskőkorszaki C-F3393 népesség érkezett Európába, amely az Ausztráliát is meghódító ősi embercsoportokkal mutat rokonságot. A mai európai népességben sporadikus jelenlétük és ekkora időbeli távolság miatt értelmetlennek tűnik e csoport nyelvének vizsgálata. Érdekesebb kérdésnek tűnik a mezolitikumban meghatározó szerepet játszó I haplocsoport nyelve. Mivel a latin előtti szárd nyelvet egyesek a baszkkal hozzák párhuzamba, az I2-P37 archaikus példái pedig ma Szardínián és a baszkok között vannak meg a legnagyobb mértékben, elképzelhetőnek tartják, hogy az I2P37 haplocsoportot hordozó mezolit népesség egyetlen mai leszármazottjai a baszk nyelvet beszélők lennének Európában (máshol ugyanis e haplocsoportot hordozó családok apai ágon kihaltak). Mindez azt is jelentené, hogy Szardínián nagyobb arányban kellene találnunk baszk eredetű helynévanyagot, de ennek legjobb tudomásunk szerint nincs nyoma. Mindenesetre a Theo Venemann által javasolt, a nyelvészek többsége által elvetett „vaszkon szubsztrátum”-elmélet földrajzi nevei azon nyugat-európai területen találhatóak, ahol az I2-P37 nyugat-európai alcsoportja ma is 1-2%-os gyakorisággal jelen van. Másik oldalról viszont a baszkok nem különböznek jelentősen a szomszédos népektől. A baszkok túlnyomó többsége az indoeurópai nyelveket beszélőkre jellemzőnek tartott R1b-P312 haplocsoportba tartozik. Így elvileg az is elképzelhető, hogy a baszk nyelv esetleg az indoeurópai nyelveket beszélőkkel együtt érkezett a bronzkorban Nyugat-Európába a Fekete-tenger mellékéről, de valamilyen speciális esemény folytán önállóságát megőrizte.

A korai földművelők csontanyagát a Kaukázus vidékéről származó G2a haplocsoport jellemzi, és így hipotézisként a populációgenetikai szakirodalomban megfogalmazták, hogy a korai földművelők esetleg valamilyen kaukázusi nyelven beszéltek. A mai Európában általában 1–3% között van jelen a G2a haplocsoport, de egyes területein, így Olaszországban, Görögországban, Svájcban és Ibéria nyugati részén 5-10%-os arányban, és Szicília és Korzika szigetén 10 és 15% között mutatható ki a jelenlétük. Végezetül a mai Európa népesség-összetétele döntő mértékben a korai bronzkor – mint később látni fogjuk, a leginkább elfogadott populációgenetikai hipotézis szerint indoeurópai nyelveket beszélőknek tartott – migrációs hullámai következtében alakult ki, a korábbi mezolitikumi népesség jelentős eltűnésével (visszaszorulásával) párhuzamosan. A bronzkori európai régészeti kultúrák hordozóit jellemző R1a és R1b haplocsoportok alkotják együtt a mai európai férfi lakosság abszolút többségét. A lovakat korán háziasító kelet-európai sztyeppei ló- és nagyállattartó népek nyugat-délnyugati irányban meghódították egész Európát, a bronzkor végére (i. e. 1200) háttérbe szorítva az ottani korai földműves és halász-vadász népcsoportokat. Az indoeurópaitól eltérő nyelvek Európában jórészt csak a gödörsíros kultúrától északra fekvő erdőövezetben (uráli nyelvek), valamint Baszkföldön és a Kaukázusban maradnak meg a középkorig. Ez a nyelvészeti adat azonban nem feltétlenül hozható összefüggésbe a genetikai adatokkal, hiszen tudjuk, hogy a görög-római történelem korszakában, és azt követően megannyi más nyelvű nép is megfordult Európában, tehát a forrásokból is ismert történelmi folyamatok cáfolják ezt a leegyszerűsítést. A jelenlegi nyelvi megoszlásból visszakövetkeztetni nem lehet, hiszen pl. mi, magyarok is a középkor folyamán érkeztünk a Kárpát-medencébe, és nyelvünk nem indoeurópai. Európa főbb régészeti kultúráinak összefoglaló táblázatával azt kívántuk illusztrálni, hogy a feltüntetett haplocsoportokat az adott

kultúrához tartozó sírokban már megtalálták, de ez nem zárja ki továbbiak jelenlétét. A jelenleg rendelkezésre álló genetikai adatok alapján Európa népességének gyakori „kicserélődésére” kell következtetnünk, ami további vizsgálatra szoruló feltételezés. A terület beazonosítása érdekében mai országneveket is használunk, ami nem jelenti azt, hogy adott régészeti kultúra a mai ország/nép/nemzet elődje lenne, vagy az adott helyszíneken élők mai nyelve(i) kapcsolatba hozhatók lennének a korábban ott élt régészeti kultúrákat hordozó népesség nyelveivel. Kultúra neve

Korszak

Terület

Korai és középső paleolit

42–15 000 éve Európa

C-F3393, F*

Magdaléni késő paleolit

i. e. 15 000– 10 000

I2-P37

Maglemosian, Kongemose

i. e. 9000–5300 Skandináviai mezolit

I2-P37, I2-L597, I*

Ertebølle

i. e. 5300–3950 Skandináviai mezolit

I2-P37, I*

Sesklo (legkorábbi neolit)

i. e. 6850–4400 Görögország

G2a-P15

Közép- és NyugatEurópa

ismert Y-DNS adatok

Starčevo–Körös neolit i. e. 6200–5200 Balkán, Kárpátmedence

G2a-P15, F*, I2-P37

Vinča–Tordos neolit

i. e. 5700–4500 Szerbia és környéke

G2a-P15, F*, E-M78

Vonaldíszes (LBK neolit)

i. e. 5500–4500 Duna-völgy végig

G2a-P15, F*, T, I1, C

Lengyel neolit

i. e. 5000–3400 Magyar–cseh–lengyel E-M78, I2-P37, C

Funnelbeaker (TRB)

i. e. 4300–2800 Skandinávia, Elba– Visztula

G2a-P15, I2-P37

Benyomásos (Cardium)

i. e. 6400–5500 Itália, Ibéria neolitikuma

G2a, E-V13, I2-P37, C-P3393, R1b-V88

Megalitikus neolit

i. e. 5000–3000 Nyugat-Európa

G2a-P15, I2-P37

Remedello rézkor

i. e. 3400–2400 Itália

I2-P37

Fésűs kerámia (pitcomb)

i. e. 5600–2300 Finnországtól az Altajig

N-Tat, R1a

Szamara (korai rézkor)

i. e. 5500–5000 Középső Volga

R1b-P25

Kvalinszk (rézkor)

i. e. 4700–4000 Középső Volga

R1b, R1a, Q1a

Gödörsíros (Jamnaja) i. e. 3600–2200 Dnyeszter–Urál sztyeppe

R1b-M269, I2-M223

Vučedol (korai rézkor) i. e. 3000–2200 Pannónia, Horvátország

R1b-M269, I2-M223

Harang alakú (beaker) i. e. 2800–1800 Közép- és NyugatEurópa

R1b-P312, R1b-L51

Zsinórdíszes (corded) i. e. 2900–2350 Hollandiától a Volgáig R1a-M417, R1b Harci baltás (battle axe)

i. e. 2800–1700 Corded skandináv ága R1a-Z284, R1b-U106 I1M253

Északi bronzkor (NBA) i. e. 1700–500 Únětice (bronzkor)

Skandinávia, északnémet

i. e. 2300–1600 Cseh, Szilézia, keletnémet

R1b-U106, I1-M253 I2-L38, I2-L597

Vatya, Maros kultúrák i. e. 2200–1600 Kárpát-m. középső bronz

G2a-P15, I2-M223

Urnamezős (urnfield)

i. e. 1300–750

Közép-Európa késő bronz

R1b, R1a, I2-L38

Lausitzi (Lusatian)

i. e. 1300–500

Lengyel, cseh, szlovák R1a-Z280

Az európaiakat jellemző Y haplocsoportok összefoglaló táblázata (saját): HCS

Első előfordulás Európában/Oroszországban

Maximális arányú találati hely a kortárs minták alapján

C-F3393 Mezolit Ibéria

Paleolit (38 000) Lényegében kihalt

I2-P37.2 Paleolit Svájc (13 600)

Nincs

Szardínia, Baszkföld

I2-L596

Nincs

Grúzia

I1-M253 Neolit Dunántúl

Nincs

Skandinávia

G2-P15

Nincs

ÉNy-Kaukázus

E1b-V13 Neolit Katalónia

Nincs

Albánia/Koszovó

R1b-V88 Neolit Ibéria

Nincs

Csád-tó vidéke

T1-M70

Neolit Németország

Nincs

Indiai-óceán partvidéke, Földközi-tenger partja

J2aM410

Neolit Kárpát-medence

Vaskor (Altajhg.)

Anatólia, Irán

I2-M223 Bronzkor (Vucedol)

Bronzkor (Jamnaja)

Szászország

R1aM420

Bronzkor (Baltikum)

Mezolit (Karélia) Ny- és K-szlávok, kirgiz

R1a-

Bronzkor (Svédország)

Nincs

Mezolit Svédország Neolit Duna-völgy és Földközitenger partja

Ny- és K-szlávok, baltiak

Z645 R1aZ2124

nincs

Bronzkor (Szintasta)

Altaj-vidék, kirgizek

R1b-P25 Bronzkor (Vucedol)

Neolit (Szamara) Atlanti-partvidék

R1bZ2105

nincs

Bronzkor (Jamnaja)

Örményország, Baskíria

R1bU106

Bronzkor (Svédország)

Nincs

Hollandia

R1bP312

Bronzkor (Bell Beaker)

Nincs

Atlanti-partvidék

R1bU152

Bronzkor (Bell Beaker)

Nincs

Svájc, Észak-Itália

NTat

Honfoglaló magyarok

Neolit (Szmolenszk)

Finn-permi népek, obiugorok, jakutok, burjátok, csukcsok

N-P189

Vaskor (Kárpát-m.)

Nincs

minimális előfordulás

J2bM102

nincs

Vaskor (Örményo.)

Albánia, India

2 A Japán FTDNA projektben lévő D1b1a-M125 alcsoport (a japánok 14,3%-a) közös őse 2100-2600 évesre becsülhető, míg a D1b1d alcsoporté legalább 3700-4600 év. Így logikusnak tűnik, hogy az eleve több tagot számláló D1b1a csoport közös őse részt vett a vaskor eleji demográfiai robbanásban, míg a másiké nem. Összehasonlításképpen az O csoport tipikus, a japánok 22%-át adó alcsoportjának (O2b1a-47z) kora 2200-2800 évre becsülhető, tehát a D1b1a-hoz hasonlóan összhangban van a jajoi nép Japánba érkezésével. 3 A gödörsíros, vagy más néven Jamnaja-kultúra a korai bronzkorban (i. e. 3600–2200) foglalta el a Fekete-tengertől északra és keletre húzódó sztyeppeövezetet a Dnyeszter folyótól a Déli-Urál-hegység nyugati előteréig, azaz a mai Moldovától Dél-Baskíriáig. A kultúra hordozói nagyállattartó népek voltak, akik kismértékben földet is műveltek a folyóvölgyekben, és fejlett fémművességük és fazekasságuk volt. Halomsírjaikban az elhunytat okkerrel fedték be. 4 A korai bronzkorhoz tartozó harang alakú edények kultúrája i. e. 2800–1800 között terjedt el egész Közép- és Nyugat-Európában (Kárpát-medence, Csehország, Németország és Alpok, Itália, Ibéria, Gallia, Brit-szigetek). 5 Ezek: norvég, dán, fríz, angol, ír, Orkney-szigeteki, baszk, spanyol, francia, toszkán, bajor, magyar, szerb

A MITOKONDRIÁLIS DNS (MTDNS) HAPLOCSOPORTOK RÖVID ÁTTEKINTÉSE (FEHÉR TIBOR, PAMJAV HOROLMA)

Az Y-DNS-haplocsoportokkal szemben az anyai ági leszármazást jelző mtDNS-haplocsoportok esetében az elnevezések sajnos nem követnek leszármazási logikát, azaz nem az „A” csoport az összes többitől legkorábban levált csoport, hanem a csoportok felfedezési sorrendjében nevezték el azokat. Emiatt a következő, fastruktúrának megfelelő történeti áttekintés nem ABC-sorrendben történik, hanem a csoportok vélt „ősiségének” és elterjedésének sorrendjében. A struktúrát és a korbecsléseket BEHAR és mtsai, 2012 alapján közöljük. Figyelembe kell venni, hogy az mtDNS vonalak elterjedése ritkábban köthető konkrét népmozgásokhoz, mint az Y-DNS, így népek és nyelvcsaládok helyett gyakran inkább földrajzi régiókhoz köthetőek. L haplocsoport (L0, L1, L2, L3, L4, L5, L6): a legkorábbi női ágak, amelyek Afrikában és az Afrikából elszármazott népességben vannak jelen. Nagyon ritkán előfordulnak Afrikán kívül is elszigetelt hegyi népességekben. A ma élő összes női vonal közös őse, „mtDNS Éva” 177 000 éve élt. Az Afrikán kívül elterjedt M és N csoportok (l. később) az L3-as alcsoportból váltak ki, amely 67 000 éve jelent meg. M haplocsoport: kb. 50 000 éve jelent meg Indiában. Számos alcsoportja van, amelyek nem kaptak külön betűs jelölést, csak számokat. Az önálló betűkkel jelzett alcsoportjait (E, Q, C, Z, G, D) külön kiemeljük. Az M számozott alcsoportjai Európában alig fordulnak elő, viszont az európai romák között a 30%-ot is elérhetik. M1 alcsoport: 24 000 éves, Észak- és Kelet-Afrikában van jelen, valószínűleg az emberek Ázsia felől történt visszaáramlását mutatja Afrika felé. Közeli rokona a Kínában előforduló M20 és a Kambodzsában előforduló M51.

M2, M3, M4, M5, M6, M30, M33, M34, M35, M39, M40, M41: DélÁzsiára (India) jellemző ágak. Pakisztán és India női ágainak 47– 65%-a esik valamely M alcsoportba. M31, M32: az Andamán-szigeteken jellemző csoportok. M7: 45 000 éves, amely főként Kelet-Ázsiában terjedt el (Japán, Kína, Vietnam, Laosz) M9, M11, M14, M15: főként Kínában és Tibetben fordulnak elő. A 39 000 éves M9 alcsoportja az E jelű csoport, amely 24 000 éves, és az ausztronéz migrációval terjedt el (a Fülöp-szigeteken 20%, Tajvanon, Malajziában és Indonéziában 10-12%-os előfordulású). M17, M19, M21, M24, M80: Délkelet-Ázsiában előforduló csoportok M27, M28, M29 és Q: Melanéziában, Pápua Új-Guineában előforduló alcsoportok. A Q kora 38 000 év, a pápuák 29%-a tartozik ide, az ausztrál őslakóknak pedig 3%-a. M42: az ausztrál őslakók között előforduló 48 000 éves csoport M23: Madagaszkáron előforduló 6000 éves csoport (Indonéziából érkezhetett) M8: Kelet-Ázsiában és Dél-Szibériában kismértékben, Kamcsatkán gyakrabban előforduló 37 000 éves alcsoport. Leszármazottja a C és Z közös ősének számító 36 000 éves CZ csoport. C haplocsoport: 24 000 éves csoport, amely az eddigi adatok alapján a szakirodalom szerint a Bajkál-tó környékén jöhetett létre. Északkelet-Szibériában (jukagirok, jakutok, evenkik) 6267%-os gyakoriságú női vonal. A tuvaiaknál és nganaszánoknál 50%. 30%-nál kisebb mértékben egész Belső- és KözépÁzsiában, az amerikai őslakók között, valamint Kelet-Európában is előfordul. A székelyek között 5%-ra, a csángóknál 0,5%-ot mértek az eddigi mintavételek alapján. Z haplocsoport: 22 000 évesre becsült csoport, amely egész Eurázsiában elterjedt, de nagyon ritka. Gyakorisági maximuma

a kazahok között (11%) van, jellemző még a csukcs-kamcsatkai népekre is 6-7%-ban. 5% alatti gyakorisággal számos uráli és altaji népben előfordul, de a magyarok között az eddigi mintavételek alapján nincs jelen. M12: ez a kb. 31 000 évvel ezelőtt keletkezett csoport a G csoport „nővére”, Kelet-Ázsiában van jelen. G haplocsoport: 32 000 éves, a csukcs–kamcsatkai népek jellemző csoportja (27–68%). Más szibériai és belső-ázsiai népek között jellemzően 5–12%-os gyakoriságú. Ritkán az obiugorok és székelyek között is előfordul (aránya az 1%-ot nem éri el az eddigi mérések alapján). D haplocsoport: kialakulása a becslések szerint 38 000 éves, az Mnek önálló kelet-ázsiai alcsoportja. A koreaiak, japánok és mongolok között, valamint a hsziungnu (ázsiai hun) csontleletekben 30-40%-os gyakoriságú. A többi törökségi és mandzsu-tunguz népben, valamint a kínaiak és tibetiek között 10-25%-ban fordul elő. Jelen van az amerikai őslakók között is. Közép-Ázsiában gyakorisága 7% alá, Kelet-Európában 2% alá csökken, a magyarok között eddigi ismereteink szerint nincs jelen. N haplocsoport: Az N csoport becsült kora 59 000 év, ekkor vált el az L3 csoport többi ágától, Afrikán kívül alcsoportjaival együtt az egész világon elterjedt. Az M-hez hasonlóan egyes alcsoportjait csak számok jelölik, míg mások saját betűjelet kaptak. Őshazája az M és R „nagycsoportokhoz” hasonlóan talán India lehet. N1 alcsoport: a közel-keletre jellemző, 52 000 éve keletkezett haplocsoport, egyes alcsoportjai Indiába (N1d) és Kelet-Afrikába (N1a) is eljutottak. Arról nevezetes, hogy a korai európai földművelők között a neolitikumban gyakran előfordul (a Kárpát-medencében még a honfoglalók között is jelen van), a mai lakosságban azonban ritka. A csángóknál közel 4%-os előfordulású. I haplocsoport: Az N1 önálló betűt kapott, kb. 21 000 éve keletkezett alcsoportja. Valószínűleg a Közel-Keletről terjedt el

széles körben. A kenyai kusita pásztornépek között 8–23%-os előfordulású, de máshol Afrikában nincs jelen. 2–5% közötti előfordulású Iránban, Afganisztánban, Azerbajdzsánban és Törökországban, 1% alatti Dél-Ázsiában. Finnországban egy tanulmány szerint 10%-os, ezen kívül Skóciában és a környező szigeteken, Izlandon és Norvégiában, valamint Franciaország egyes részein haladja meg a 4%-ot. Mivel a viking csontleletek között 10% fölötti gyakoriságú, Észak-Európában vélhetően velük terjedt. Kelet-Európában jellemzően 0–3% közötti, két elszigetelt népességben (Krk-szigeti horvátok, kárpátaljai lemkók) eléri a 11%-ot. N2 alcsoport: 45 000 éves ritka alcsoport, nagyobb mértékben önálló betűt kapott W alcsoportja terjedt el. W haplocsoport: a 18 000 évesre becsült (tehát az utolsó jégkorszakban keletkezett) W haplocsoport különleges magyar szempontból, ugyanis a magyarországi magyarok (4%), székelyek (5%) és csángók (8%) között is viszonylag gyakori. Hasonló értékek csak a finneknél (10%), ujguroknál és tádzsikoknál (6%), a pamíri népeknél (4-5%), szlovéneknél, délolaszoknál és grúzoknál (5%) fordul elő. Kisebb mértékben, mintegy 1–4% közötti gyakorisággal egész Európában és a Közel-Keleten is megtalálható, ahogy a korai európai földművelő-csontleletek között is. N8, N10, N11: Kínában és Délkelet-Ázsiában előforduló, az utolsó jégkorszak után keletkezett haplocsoportoknak tartják. N12 (=O), N13, N14: az ausztrál őslakók között gyakori csoportok (ott 22%-ban vannak jelen). N21: a malájokra jellemző csoport, máshol az előfordulása elhanyagolható. N22: Délkelet-Ázsiában és a japánoknál fordul elő. N9 alcsoport: 46 000 évesre becsült távol-keleti csoport, amelynek három jelentősebb alcsoportja van. A kb. 18 000 éve keletkezett N9a

Kelet-Ázsiában (kínaiak) és Közép-Ázsiában fordul elő; a mintegy 15 000 éves N9b pedig az Amur torkolatvidékén és Japánban. Harmadik alcsoportja az Y nevet kapta. Y haplocsoport: becslések szerint 25 000 éves, két alcsoportja közül a 15 000 éves Y1 alcsoport az Ohotszki-tenger környékén, az Amur torkolatánál gyakori (nivh 66%, ulcsi 38%, negidál 21%, korják, evenki, udege 8-10%). Koreában, Kínában és a mongol népek között 1–3% körüli előfordulású. Az Y2 alcsoport 7000 éves, és a délkelet-ázsiai ausztronéz népek között 1–4%-ban fordul elő. Előfordul a székelyeknél is nagyon kis számban. S haplocsoport: kb. 54 000 éve keletkezett, az ausztrál őslakóknál 34%-ban, az Amur-vidéken élő udegéknél 15%-ban, az ulcsiknál 5%-ban fordul elő, más kelet-ázsiai népességből nem ismert. A haplocsoport: 24 000 évesre becsült északkelet-ázsiai csoport. 15 000 éves A2 alcsoportja csak az amerikai őslakók és a Csukcsfélszigeti népek (25–47%) között fordul elő. Az eszkimók között 80– 96% közötti gyakoriságú, az észak-amerikai indián népek között magasabb, a dél-amerikai indiánok között alacsonyabb, a szóródást tekintve 17–70% között változó arányban előforduló haplocsoport. A nem A2-höz tartozó ázsiai alcsoportok összesen 13-15%-ot tesznek ki a tibetiek, a mongolok és a hsziungnu (ázsiai hun) csontleletek között. 6–10%-os gyakoriságú a japánok, koreaiak, kínaiak és jenyiszeji ketek között. Az altaji nyelvű népek körében jellemzően 3–6% közötti. A Közel-Keleten és Kelet-Európában ritkán, 3% alatt fordul elő, a székelyeknél és csángóknál is kis számban megtalálható. X haplocsoport: 32 000 évesre becsült, ritka, de sokfelé elterjedt, vitatott eredetű csoport. X1 és X2 alcsoportja legnagyobb mértékben a közel-keleti drúzok és a grúzok között található meg, az X1 jellemzően a közel-keleti és észak-afrikai régióban van jelen. Egy 19 000 évesre becsült – X2 – alcsoportjának különlegessége, hogy

Európában és Észak-Amerika keleti részén van jelen, de Szibériában alig fordul elő. Így egyesek szerint elképzelhető, hogy az X2 női vonal hordozói valahogy a jégkorszakban eljutottak Európából Észak-Amerikába (az elmélet egyelőre nem tekinthető bizonyítottnak). Európában jellemzően minden népben 1–6%-ban előfordul, beleértve a magyarokat, székelyeket, csángókat is, de köztük nagyon kis mértékben. R haplocsoport: az N csoport tipikusan nyugat-eurázsiai nagy, mintegy 57 000 éve keletkezett alcsoportja, a szakirodalom szerint valószínűleg Indiában jött létre. Nagyon sok, csupán számokkal jelölt alcsoportja van, míg betűkkel jelölt alcsoportjai között a legtöbb a tipikusan nyugat-eurázsiai (kaukázusi vagy „fehér”) embertípust fedi le. A magyarok több mint 90%-a az R csoport valamely alcsoportjába tartozik. R5, R6, R7, R8, R30, R31: tipikusan dél-ázsiai (indiai) alcsoportok. Ezek az indiai női vonalak 16–20%-át fedik le. R3: Örményországban megtalálható alcsoport. R12, R14, R21, R22, R23: a délkelet-ázsiai szigetvilágban előforduló alcsoportok. R9 csoport: Délkelet-Ázsia szigetvilágában fordul elő, külön betűs alcsoportja az F. F haplocsoport: e 43 000 éves csoport Kelet-Ázsiára jellemző, szinte minden népességben 10–26% közötti előfordulással. Közép-Ázsiában az altaji migrációt jelzi 1–8% közötti előfordulással (egyes kisebb altaji türk népeknél 25–40% is lehet). A magyarok között nincs jelen, de Hvar szigetén Horvátországban megtalálták (amit a szakirodalomban sokan ún. avar kapcsolatnak tartanak). R11 csoport: Délnyugat-Kínában, Indiában és Japánban fordul elő. Közeli kapcsolat fűzi a B csoporthoz. B haplocsoport: 50 000 éve kialakult csoport, amely elsősorban az ausztronéz népekre (14–44%), az amerikai őslakókra (22–28%),

a vietnamiakra (28–31%) és a laosziakra (25%) jellemző. A kínaiak, koreaiak és japánok között is 10–20% közötti. Közép-Ázsiában és Dél-Szibériában 1–15% közötti előfordulású, a magyarok és a honfoglaló-csontok között is jelen van (1%). P haplocsoport: az 55 000 évesre becsült csoport domináns Pápua Új-Guineában (56%) és a Fülöp-szigeteki negrito (aeta) lakosságban (40%), de előfordul az ausztrál őslakóknál (15–16%) is. U haplocsoport: mintegy 47 000 éve kialakult alcsoport, amely a szakirodalom szerint valószínűleg Indiából széles körben elterjedt. A magyarok, székelyek és csángók között az U (K nélkül) összesen 15-18%-os előfordulású. Alcsoportjai közül a 30 000 éves U5 Európa kőkorszaki halász-vadász lakosságára jellemző (a lappoknál 46%), az U4 pedig Skandináviától Közép-Szibériáig terjedt el a kőkorszakban. Az U4 és U5 Északkelet-Európa uráli népei, valamint a csuvasok és baskírok között jellemzően 24–36%-os előfordulású, de Európa többi részén és Közép-Ázsiában is meghaladja a 10%-ot. Az U1 csoport Grúziától Indiáig terjedt el. Az U2 és U9 csoportok Dél-Ázsiában fordulnak elő. Az U6-os alcsoport Nyugat-Afrikában a berberekre (30%) és a Kanári-szigetek őslakóira (guancsok) jellemző. Az U7 Indiától Nyugat-Európáig és a Közel-Kelettől Szibériáig kismértékben előfordul. Az U3-as és U8-as csoport a Közel-Keleten és Európában fordul elő. K haplocsoport: Az U8 alcsoport külön betűt kapott, mintegy 27 000 éve kialakult alcsoportja. A zsidó diaszpórában és a korai európai földművelő népesség között 15–38% közötti előfordulású, Cipruson és a csángók között pedig 23%. A közelkeleti termékeny félhold mai lakóinál aránya 9–12%, de 10% alatt egész Európában és Közép-Ázsiában is megtalálható. A magyarok és székelyek között ennél kisebb, 2–5% az előfordulása. R2 haplocsoport: Törökországtól Indiáig fordul elő, legközelebbi csoportja a 47 000 évesre becsült JT csoport, amely a J és T

csoportok közös őse. J haplocsoport: a 34 000 éve kialakult J csoport maximumát Irakban és Szaúd-Arábiában mérték (21%), Közép-Ázsiában, Európában és Észak-Afrikában átlag 5–15% között fordul elő. A magyarok, székelyek és csángók között 8–13% közötti gyakoriságú. T haplocsoport: a 25 000 éve kialakult T csoport legnagyobb gyakorisága a korai földművelő és bronzkori kelet-európai csontleletek között mérhető (14–28%), amelyhez hasonló mértékben ma csak az udmurtok (24%), ukránok és macedónok (16%) között, valamint a Dél-Kaukázusban (14-15%) fordul elő. 4–13% között mérhető minden más helyen, ahol az europid (kaukázusi) típus elterjedt. A magyarok és csángók között kisebb, 2–4%-os, míg a székely magyaroknál 9–10%-ban mérhető. R0 (pre-HV) csoport: főként Délnyugat-Ázsiában, az Arabfélszigeten fordul elő. HV haplocsoport: Domináns, a kaukázusi típusnak tekintett népesség által lakott területre jellemző, mintegy 22 000 évesre becsült csoport. HV1 alcsoportja a Közel-Keleten, a HV2 DélÁzsiában, a HV3 Kelet-Európában van jelen. A HV* (nem H és V) csoportok gyakorisága a magyar népességben 4–10% közötti. Két külön betűt kapott alcsoportja a H és a V (eredetileg HV0). H haplocsoport: 13 000 éve kialakult csoport, amely domináns Európában. A lappokat kivéve (ahol elenyésző gyakoriságú), minden európai népnél 32–63% közötti, a magyaroknál 47%, a székelyeknél 33%, a csángóknál 23%. Közép-Ázsiában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten 10–30% közötti, de még Dél-Szibériában és Belső-Ázsiában is 2–8% közötti. V haplocsoport: kb. 10 000 éve alakult ki, a HV0 alcsoportja, amely a lappoknál a 40%-ot is eléri. A marik és finnek között, valamint a baszkoknál és tuaregeknél is 10–12% közötti

gyakoriságú, Európa többi A magyaroknál ritka, 1% körüli.

népénél

jellemzően

1–7%.

Y ÉS MTDNS HAPLOCSOPORTOK A MAGYAR NÉPESSÉGBEN (FEHÉR TIBOR, PAMJAV HOROLMA)

A táblázat első oszlopában láthatóak a haplocsoportok, ezt követően az Igazságügyi Szakértői és Kutató Intézetek (ISZKI) Budapesti Orvosszakértői Intézet (BOI) DNS Laboratóriuma által vizsgált, 2014-ben publikált6 három, összesen 522 fős mintacsoport (magyarországi magyar, székely-magyar, csángó-magyar) eredményei, majd e három csoport összesített haplocsoportmegoszlása (l. „összes publikált magyar” oszlop). A hatodik oszlopban pedig a Family Tree DNA magyar genetikai mintavételezési és elemzési projektben 2016. február 7-én megtalálható 429 fős, egymástól független, kizárólag magyar vezetéknevű minta7 szerepel. A 7. oszlopbeli összesített magyar adat mellett összehasonlításképpen jelezzük 42 ismert, i. e. 5800–4200 közötti időszakból Magyarország területéről származó újkőkori (neolit) földművelő mintát, amelyek forrása több publikáció (SZÉCSÉNYI-NAGY, 2014 és 2015, GAMBA, 2014). Az Y-DNS haplocsoportok eloszlása a mai magyar népességben Haplocsoport Magyarország Székely Csángó Összes FTDNA Összes Neolit A publikált magyar ismert Kárpát- haplocsoportot magyar magyar medence legnagyobb mértékben hordozó nem magyar etnikai csoportok és térségek Mintaszám

95

95

C-F3393

332 0,0%

0,0%

0,0%

522 0,0%

429 0,0%

952 0,0%

42

C-M217

0,0%

0,0%

0,0%

0,0%

0,2%

0,1%

0,0% mongolok, kazahok

E*(xM35)

0,0%

1,1%

0,0%

0,2%

0,0%

0,1%

0,0% Afrika

E1b-M35

6,6%

10,5%

4,2%

6,9%

6,8%

6,8%

4,8% Észak-Afrika, Balkán

F* & H2

0,0%

0,0%

0,0%

0,0%

0,0%

0,0%

26,2% mára szinte eltűnt

G2-P15

5,7%

4,2%

6,3%

5,5%

7,0%

6,2%

35,7% korai földművelő, Kaukázus

H-M82

3,3%

0,0%

0,0%

2,1%

0,0%

1,2%

0,0% indiaiak, romák

I1-M253

8,1%

6,3%

3,2%

6,9%

8,9%

7,8%

2,4% germánok,

11,9% paleolit európai, ausztrál abo

vikingek I2-CTS10228*

13,2%

7,4%

28,4%

14,9%

14,2%

14,6%

4,2%

3,2%

1,1%

3,4%

2,1%

2,8%

14,3% szászok, kőkori népesség

J1-M267

2,7%

0,0%

0,0%

1,7%

0,5%

1,2%

0,0% sémi népek, dagesztániak

J2a-M410***

5,7%

13,7%

14,7%

8,8%

4,4%

6,8%

4,8% Közel-Kelet, mediterránok

J2b-M12

0,6%

4,2%

4,2%

1,9%

2,8%

2,3%

L-M20

0,0%

0,0%

0,0%

0,0%

0,2%

0,1%

0,0% Indus-völgy, drúzok, Irán

N* (xP43, Tat)

0,0%

0,0%

0,0%

0,0%

0,5%

0,2%

0,0% Kelet-Ázsia

N-Tat (xL1034)

0,6%

2,1%

0,0%

0,8%

1,6%

1,2%

0,0% finnek, jakutok, litvánok

N-L1034

0,3%

4,2%

0,0%

1,0%

0,9%

0,9%

0,0% obi-ugorok

N-P43

0,0%

0,0%

0,0%

0,0%

0,2%

0,1%

0,0% szamojédek, obi-ugorok

Q-M242

0,3%

1,1%

3,2%

1,0%

2,1%

1,5%

0,0% indiánok, hunok, türkmének

28,5%

16,8%

22,1%

25,2%

27,3%

26,2%

0,0% szlávok, finnugorok, türkök

3,9%

5,3%

4,2%

4,2%

3,7%

4,0%

0,0% örmények, gödörsíros kultúra

R1b-M412

15,6%

18,9%

8,4%

14,9%

15,9%

15,3%

0,0% kelták, germánok, újlatinok

R2-M124

0,3%

0,0%

0,0%

0,2%

0,0%

0,1%

0,0% dél-ázsiaiak, Irán

T-M70

0,3%

1,1%

0,0%

0,4%

0,7%

0,5%

0,0% Közel-Kelet, mediterránok

I2 (xCTS10228)**

R1a-M198

R1b-Z2105****

0,0% délszlávok, Balkán

Balkán, albánok, aromunok

* I2-P37-ként publikálva ** I* és I2-M223 összege a publikált adatokban *** J2 (xJ2b-M12) publikált adatok összesítve **** R1b-P25*-ként publikálva

A két összefoglaló adatsort tartalmazó 5. és 6. oszlop összehasonlítása alapján látható, hogy a két egymástól független 400-500 fős mintán elvégzett kutatás a főbb haplocsoportok tekintetében hasonló, de természetesen nem teljesen azonos eredményt ad. Mindkét esetben egyértelműen az R1a-M198 csoport a leggyakoribb férfivonal (25–27%). Ezen belül elenyésző a törökségi

népekre és indoiráni nyelvű népekre jellemző R1a-Z93-as jelű alcsoport (a publikált mintában 1,3%, az FTDNA mintában 0,7%, a táblázatban nem jelölve), tehát a többség az ún. „európai” térségre jellemző alcsoportokba tartozik (R1a-Z283 és alcsoportjai, a táblázatban nem jelölve), amelyek elsősorban a szláv és finnugor nyelvű népességre jellemzőek. A második leggyakoribb csoport 15–16%-os gyakorisággal a „nyugat-európai” indoeurópai nyelveket beszélőkre jellemző R1b-M412, és ennek alcsoportjai (az U106 főként a germán nyelveket beszélők között gyakori, a P312 a kelták utódainak tartott írek, skótok, walesiek és az újlatin nyelveket beszélők között), ehhez az Eurázsia sztyeppei térségére jellemző R1b-Z2105 4%-át hozzászámítva közel 20%-os az R1b-M269 csoport aránya. A harmadik leggyakoribb, 14–15%-os csoport a „dinári-kárpáti” típusnak nevezett I2CTS10228 (I2-P37-ként publikálva), amely a Balkántól Nyugat-Ukrajnáig gyakori. Minden egyéb csoport részesedése ennél alacsonyabb a magyar férfiak génállományában. A két fő oszlop összevetésével jól látható, hogy például az indiaiakra jellemző H-M82 és R2-M124 csoportok az etnikai identitást is figyelembe vevő 6. oszlopban eltűnnek a mintából. Számottevő különbség még a két oszlop között a J2 csoport esetében figyelhető meg, amely az 5. oszlop szerinti mintában a székelyek és csángók relatíve nagyobb súlya miatt kétszer annyi, mint az FTDNA-mintában. Ez átvezet minket a reprezentativitás kérdéskörére és problematikájára, illetve a területi különbségek és arányeltolódások jelenségére. Az obi-ugorokra jellemző NL1034 csoport mindkét mintában 1% gyakoriságú (a székely mintában azonban a magyarországi magyar mintának három és félszerese). Jól látható a Kárpát-medence férfiági genetikai folytonosságának hiánya a 6-8000 évvel ezelőtti korai földművelő mintákban látható Y-DNS arányokból: a ma három leggyakoribb csoport (összesen a mai magyar férfiak 60%-ának ősei) teljesen hiányoznak a neolit minták közül, miközben a neolit minták 38%-át kitevő két csoport (F* / H2; C-F3393) mára teljesen eltűnt a magyarokból, de legalábbis előfordulása egy ezrelék alatti. Egyedül a G2aP15 tipikusan neolit földműves csoport, valamint a mezolit vadász-gyűjtögető európai népesség leszármazottjának tekinthető I2* csoport van ma jelen a magyarokban, de ezek súlya is a génállományban ötödére csökkent. A ma a neolitikumnál nagyobb súlyú E1b-M35, I1-M253 és J2-M172 csoportok (a csont-DNS-vizsgálat alapján nem dönthető el, hogy J2a vagy J2b mintáról

van szó) a neolitikum után más népekkel is érkeztek a Kárpát-medencébe, így nem feltétlenül a korai földművelők örökségét jelentik. A viszonylag jól feltérképezett Kárpát-medencei neolitikum után kiemelten fontos lenne a bronzkor, vaskor (kelták, szkíták), római kor, hun és avar kor, valamint a honfoglaló csontminták Y-DNS vizsgálata is. A fentiek mellett fontos megjegyezni, hogy a magyar génállomány regionálisan jelentősen eltérhet, ezért a jövő egyik feladata a szakszerű csont-DNS-vizsgálatok mellett a különböző magyar etnográfiai csoportok és tájegységek genetikai összehasonlítása lehet. Y-DNS-ét saját költségén bárki megvizsgáltathatja.8 Kördiagramokon szemléltetve a publikált és FTDNA minták együtt, közel 1000 minta:

8. ábra

Megjegyzés: a 0,1%-os gyakoriságú haplocsoportok közül nem mind látható. A honfoglaló minták forrásai több publikációból hozzáférhetők (TÖMÖRY, 2007; CSŐSZ, 2011). A mai Magyarország területén található újkőkori (neolit) földművelő minták az i. e. 5800–4200 közötti időszakból származnak, forrása több publikáció (SZÉCSÉNYI-NAGY, 2014 és 2015; GAMBA, 2014; GUBA, 2011). A székely és csángó mintákat szintén tudományos publikációkból használtuk

fel táblázatunkban (TÖMÖRY, 2007; BRANDSTÄTTER, 2007). A magyarországi minták forrása egyrészt a Family Tree DNA Hungarian mtDNA projekt, már megjelent tudományos publikációk (TÖMÖRY, 2007; EGYED, PhD tézis, 2007), valamint egy 25 fős minta, egyik szerzőnk által gyűjtött, nem publikált adat alapján. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a 10 milliós magyarországi magyar népesség mintaszáma az összesen 1 milliónál kevesebb székely és csángó összegével megegyező, ami az összmagyar mintát erősen torzító hatású (arányeltolódást eredményez az összesítésben). Ezért a 2. oszlopot érdemes összehasonlítani külön is a 3. és 4. oszloppal. Különösen szembetűnő a K haplocsoport arányeltolódása, amely a Brandstätter-féle csángó mintában meghatározó, azonban valószínűleg egyetlen „alapító” csángó ősanyára vezethető vissza. A csángók körében a J csoport is sokkal gyakoribb, mint a másik két mintában. A székely minta elsősorban a C és T csoportok adata kapcsán különbözik az összmagyar megoszlástól. Hangsúlyozni kell továbbá, hogy az anyai ági leszármazás a vezetéknevek alapján viszonylag jól visszakövethető és rendszerezhető Y-DNS-sel szemben nem ad lehetőséget az ősanyák pontosabb vizsgálatára, így a magyarországi mintában gyakorlatilag a Kárpát-medence minden etnikai csoportja képviseltetheti magát. Az anyai ági mtDNS haplocsoportok a mai magyar népességben: Haplocsoport Magyarországi Székely Csángó Összes Honfoglaló Neolit A haplocsoportot élő magyar legnagyobb magyar mértékben hordozó nem magyar etnikai csoportok és térségek Mintaszám

442

259

233

934

49

85

A

0,2%

0,8%

1,7%

0,7%

2,0%

0,0% Eszkimók, Szibéria

B

0,2%

0,4%

0,0%

0,2%

2,0%

0,0% DK-Ázsia, Szibéria

C

0,0%

4,2%

0,4%

1,3%

2,0%

1,2% Szibéria

D

0,5%

0,0%

0,0%

0,2%

0,0%

1,2% Kelet-Ázsia

F

0,0%

0,0%

0,0%

0,0%

2,0%

0,0% Kelet-Ázsia

G2a

0,0%

0,4%

0,0%

0,1%

0,0%

0,0% Csukcsok, Szibéria

43,7%

34,0%

26,6%

36,7%

HV&V

6,8%

4,6%

1,7%

4,9%

6,1%

3,5% Nyugat-Eurázsia

I

2,5%

0,8%

2,1%

1,9%

2,0%

0,0% Nyugat-Eurázsia

J

7,9%

7,7%

12,4%

9,0%

2,0%

7,1% Nyugat-Eurázsia

K

5,4%

6,2%

20,6%

9,4%

4,1% 18,8% Nyugat-Eurázsia

L3, L2

0,9%

0,0%

0,0%

0,4%

0,0%

0,0% Afrika

M*

0,7%

0,0%

0,9%

0,5%

2,0%

0,0% India, Pakisztán

N1a

0,2%

0,0%

0,0%

0,1%

6,1% 10,6% Közel-Kelet

H

30,6% 22,4% Nyugat-Eurázsia

N1b

0,2%

0,4%

3,9%

1,2%

2,0%

0,0% Nyugat-Eurázsia

R* (benne JT*)

0,9%

3,5%

1,7%

1,8%

4,1%

1,2% Közel-Kelet

T

9,7%

11,6%

4,3%

8,9%

8,2% 20,0% Nyugat-Eurázsia

U4

4,1%

2,7%

2,1%

3,2%

4,1%

1,2% kőkorszaki európai

U5

7,9%

8,5%

10,7%

8,8%

4,1%

2,4% kőkorszaki európai

U (xU4,U5,K)

3,8%

6,2%

4,3%

4,6%

12,2%

3,5% Nyugat-Eurázsia

W

3,2%

6,2%

4,7%

4,4%

0,0%

2,4% Nyugat-Eurázsia

X

0,9%

1,5%

1,7%

1,3%

4,1%

4,7% Európa, Szibéria

Y1

0,2%

0,4%

0,0%

0,2%

0,0%

0,0% Amur-vidék, Szibéria

A neolit kori földművelő mintáknál látható, hogy a K és T csoportok aránya a H csoporthoz mérhető, a honfoglalás korára azonban jelentős eltolódás figyelhető meg a H csoport irányába. Különösen érdekes az N1a csoport, amely a neolit 10%-ról a 6%-os honfoglaló adaton át mára gyakorlatilag eltűnik a magyar génállományból, ennek oka ismeretlen. Az mindenesetre leszögezhető, hogy a mai legmeghatározóbb anyai ági haplocsoportok már a neolitikumban, azaz 6-8000 éve jelen vannak a Kárpát-medencében, miközben az apai Y-DNS ágak jelentős mértékben lecserélődtek. Ugyanakkor további, a teljes mtDNS-en történő összehasonlító vizsgálatokat igényelne annak felmérése, hogy a mai magyar női ágak azonos haplocsoporton belül milyen mértékben jelentik a neolit földművelők közvetlen továbbélését, és milyen mértékben a más forrásból történő későbbi rátelepülést (a H, J, K, T csoportok egész Nyugat-Eurázsiában széles körben elterjedtek, így több migrációs hullám is hozhatta őket a Kárpát-medencébe). Az összes mai magyar mtDNS-minta kördiagramon ábrázolva a következő összetételt mutatja:

9. ábra 6 A korábbi mintavételek ma már nem megfelelő részletességű vizsgálata miatt egy újabb, viszonylag széles körű mintavételezéssel járó adatbázis alapul vételével (BÍRÓ és mtsai, 2014). A csoportok elnevezése a mintavétel körzeteire utal, azt kellett követnünk összefoglaló táblázatunkban is. 7 Az általunk bemutatott ezen adatok a Kárpát-medence teljes területéről származnak, de a mintavételből csak a magyar vezetéknevű és apai ági eredetű genetikai mintákat tartalmazzák (tehát a szláv, sváb, roma, askenázi stb. származású mintaadók nem szerepelnek a táblázatban). 8 Ezt e-mailen a következő címen történő regisztráció alapján is megtehetik: [email protected]. Kötetünk egyik szerzője segítséget fog nyújtani ennek megvalósításában, hiszen ezáltal az adott

személy részt vesz a Kárpát-medencei mintavételezési projektben is. A vizsgálat költségeit az igénylő fél viseli.

NYELVI ÉS GENETIKAI KÖLCSÖNHATÁSOK (NÉMETH ENDRE, FEHÉR TIBOR, PAMJAV HOROLMA)

A nyelvészeti és a populációgenetikai összefüggések megítélése megosztja a szakmai közvéleményt. Az egyik véglet szerint egyáltalán nincs összefüggés egy közösség genetikai és nyelvi jellemzői között. Mások genetikai adatok alapján nyelvészeti megállapításokat kérdőjeleznek meg. Különösen a nyelv és genetika különbözőségét hangsúlyozó, első megközelítés tartalmazhat részigazságokat, mivel a demográfiai és a nyelvi folyamatokat valóban más jellegű törvényszerűségek és folyamatok szabályozzák. Ez azonban csak azt jelenti, hogy új típusú kérdéseket és modelleket lehet megfogalmazni a nyelvi és genetikai kölcsönhatások vizsgálatakor. Az alábbiakban néhány olyan ideális esetet veszünk szemügyre, amely azt illusztrálja, hogyan modellezhetőek egy közös keretben a párhuzamosan folyó nyelvi és genetikai kölcsönhatások. Az ideális esetek természetesen nem fedhetik le a valóság összetett folyamatait, mégis támpontot adhatnak bizonyos kérdések eldöntésében. Először azonban két gyakorlati megjegyzést kell tennünk. Egy közösség anyai és apai vonalai jelentősen különböző „történelmet” jelezhetnek. A legtipikusabb példa erre Mexikó, ahol a nyelv európai (spanyol), az apai vonalak 70%-a európai, viszont az anyai ág 90%a őslakosokhoz köthető egy konkrét esettanulmány alapján (GREEN, 2000). Argentínában az apai vonalak 94%-a európai, csak 5%-a indián, az anyai vonalak 54%-a indián és 44%-a európai, míg a maradék 1-2% mindkét esetben afrikai eredetű egy másik kutatás eredményei szerint (CORACH, 2009). Egy közelebbi példát is említhetünk, hiszen a mai finn népességben a kelet-ázsiai női vonalak aránya mindössze 4%, miközben férfiágon a populációgenetikai szakirodalom szerint eredetileg Kelet-Ázsiából származtatott N-Tat csoport 63%-ot tesz ki. A Volga–Urál vidéken élő finnugor népekben is anyai ágon 3–20% közé esik a női kelet-ázsiai

eredetűnek tekintett gének aránya, míg apai ágon sokkal magasabb arányban, az N csoport 40–60% körül alakul egy átfogó, úttörő kutatás szerint (TAMBETS, 2004). Az eltérő apai és anyai vonalak történetével kapcsolatban általános tapasztalat, hogy az apai Y-DNS haplocsoportok elterjedése nagyobb összhangot mutat a nyelvcsaládok elterjedésével, mint az anyai ági mtDNS csoportok. Úgy is fogalmazhatnánk a statisztikák alapján, hogy – paradox módon – anyanyelvünkben az apáknak nagyobb szerepe van, mint az anyáknak. Nem annyira meglepő ez, ha feltételezzük, hogy a mai európai nyelvek őseinek expanziója olyan társadalmakban zajlott le, ahol a férfiaknak nagyobb presztízse volt, mint a nőknek, vagy legalábbis a leszármazást döntően fiúágon tartották számon (patrilineáris leszármazás). Az alábbi példákon keresztül azt próbáljuk meg illusztrálni, hogyan vizsgálható egy közös keretben a nyelvi és genetikai kölcsönhatások rendszere. A nyelvgenetikai diagram mutatja egy adott területen élő népességek nyelvi és genetikai jellemzőit két időpillanatban, tehát egy adott idő elteltével. A nyelvi és genetikai jellemzők terjedése attól függ, hogy mennyi idő telik el, mi a kölcsönhatásban részt vevő népek egymáshoz viszonyított aránya és presztízse (presztízsen a nyelvhez való pozitív viszonyulást értik, tehát azt, hogy az adott nyelvet mennyire használják a beszélők önként, a hétköznapi érintkezésben is). N(A) jelöli egy nép létszámát, és N(A) ≈ N(B), ha a két nép létszáma azonos. Ha az A nép egyértelműen számosabb, mint a B, akkor értelemszerűen N(A) > N(B), ha sokkal több tagja van az A közösségnek, mint a B közösségnek, akkor N(A) >> N(B). T > 0 jelöli, ha középtávon és T >> 0, ha hosszútávú keveredésről van szó. P(A) jelöli egy nyelv presztízsét, és P(A) > P(B), ha az A nyelv presztízse valamivel magasabb a B-nél, P(A) >> P(B) ha az A nyelv presztízse sokkal magasabb a B-nél, és P(A) ≈ P(B), ha a két nyelv presztízse közel azonos.

A modellben azt feltételezik, hogy a kezdő állapotban egy adott népesség genetikailag és nyelvileg is homogén volt. Azaz a nyelvi határok egyben genetikai határokat is jelölnek a modellezett folyamat elején. Ez ugyan jelentős leegyszerűsítés, mégis alkalmasnak tartjuk arra, hogy bizonyos alapvető folyamatokat modellezzen.

„Langene (más néven: nyelvgenetikai) diagramok „A nyelvi változások” és „genetikai összefüggéseik” modelljének logikája és elméleti kerete a következő a szerzők megközelítésében: 1.) Rövid ideig tartó keveredés, az A és B nyelv létszáma és presztízse megegyezik

Ha két egymással összemérhető lélekszámú, szomszédos közösség rövid ideig érintkezik egymással, akkor a nyelvi határok

nem változnak, de a határhoz közeli területeken megindul a keveredés. 2.) Hosszú ideig tartó keveredés, az A és B nyelv létszáma és presztízse megegyezik

Ha két egymással összemérhető lélekszámú, szomszédos közösség megfelelően hosszú ideig érintkezik egymással, akkor a nyelvi határok általában nem változnak lényegesen, de elindul egy

genetikai kiegyenlítődés, és a két szomszédos nép genetikailag egyre inkább hasonlítani fog egymáshoz. A kiegyenlítődés ellenére azonban elképzelhető, hogy a B nyelvet beszélő népességben valamivel magasabb marad az eredeti génállomány aránya. Épp ezért mindig fontos, hogy egy populáció esetében megvizsgáljuk, hogy van-e valamilyen komponensben mégoly kis mértékű, de egyértelmű eltérés a szomszédos populációktól. 3.) Rövid ideig tartó keveredés, A nyelv presztízse magasabb, mint B nyelvé

Ha két, egymással összemérhető (hasonló nagyságrendű) lélekszámú, szomszédos közösség rövid ideig érintkezik egymással,

akkor a határ mentén elindul a keveredés, és a nyelvi határok megváltoznak a magasabb presztízsű népesség javára. 4.) Hosszú ideig tartó keveredés, A nyelv presztízse magasabb, mint B nyelvé

Ha két egymással összemérhető lélekszámú, szomszédos közösség megfelelően hosszú ideig érintkezik egymással, akkor elindul a két nép között genetikai kiegyenlítődés, de az alacsonyabb

presztízsű népesség visszaszorul a nehezen megközelíthető vagy éppenséggel nem túl vonzó földrajzi mikrorégiókba, esetleg teljesen asszimilálódik nyelvileg. Fontos látnunk, hogy az alacsonyabb presztízsű nyelvi zárványok általában viszonylag jobban megőrzik az eredeti génállományt, mert az adott feltételek mellett a keveredés óhatatlanul nyelvváltáshoz vezetne. 5.) Kisszámú, alacsony presztízsű őslakosság meghódítása

Ritkán lakott területeken az őslakosok viszonylag hamar beolvadnak nyelvileg a nagyobb lélekszámú, magasabb presztízsű nyelvet beszélő jövevényekbe. Tipikus példa erre a Szibéria oroszok

általi és az Újvilág európaiak által való meghódítása során tapasztalható nyelvcsere. 6.) Kisszámú, magas presztízsű (elit) népesség hódít meg jelentős számú őslakost

Ha egy alacsony lélekszámú, de magas presztízsű népesség hódítja meg a többséget, akkor nem egyértelmű a folyamat végeredménye. Elképzelhető, hogy a többségi népesség nyelvét

veszik át idővel a hódítók, de az sem kizárt, hogy megfelelően hosszú idő után a többség veszi át a kisebbségben lévő hódítók nyelvét. Elsőre a török nyelvű dunai bolgárok a példa, akik viszonylag hamar beolvadtak a szláv többségbe. A másikra a Britszigeteken élő kelták, az írek, a skótok és a walesiek a példa, akik idővel eredeti kelta nyelvüket angolra cserélték, annak ellenére, hogy többségben maradtak országrésznyi területeken. De a török nyelvek terjedésére is a rendkívül magas presztízs adhat magyarázatot, mert a török nyelvű népek genetikailag rendkívüli módon eltérnek egymástól. Az alapvetően mediterrán haplocsoportokba sorolható anatóliai törökök, illetve a C haplocsoport által dominált kazahok és az N-Tat haplocsoport által dominált jakutok genetikai eloszlása nagymértékben eltér egymástól. 7.) Több különböző nép veszi egy kisszámú hódító nép nyelvét a kommunikációra („lingua franca” modell)

Ha egy magas presztízsű népesség több különböző nyelvű népességben is vezető szerepre teszt szert, akkor viszonylag gyorsan közvetítő nyelvvé válhat az adott magas presztízsű nyelv.

Mindez idővel azt eredményezheti, hogy egy viszonylag alacsony lélekszámú közösség nyelve meghatározóvá válik egy adott területen. Nem kizárt, hogy a magyar nyelv sikere akár ezzel a jelenséggel is összefügghet különböző történelmi időszakokban. Következtetések e modell alkalmazása alapján: A vázolt modellekből több fontos észrevétel következik. Egy adott nyelvcsalád kialakulásakor, az adott alapnyelvet beszélő közösségre jellemző eredeti génállományt a földrajzi okok miatt nehezebben megközelíthető, kevésbé vonzó területeken élő, környezetükben alacsonyabb presztízsű utódnyelvet beszélők őrzik meg általában magasabb arányban. És ezzel párhuzamosan, a jól megközelíthető, vonzó területeken élő, magas presztízsű utódnyelvet beszélő népességek eredeti génállománya jobban feloldódik a szomszédos népekben. Konkrétan az i. e. I. évezred ugor népességével kapcsolatban feltételesen arra számíthatnánk, hogy a Kárpátmedencében ezerszáz éve államalkotó magyarokban arányaiban kevesebb maradt meg az eredeti ugor génkészletből, mint a földrajzi okok miatt igen nehezen megközelíthető kondai manysikban. Azonban hogyan következtethetünk arra a mai népességből, hogy egy nyelvcsalád vagy annak egy alcsoportja milyen génkészlettel rendelkezett sok ezer évvel ezelőtt? Egy etnikum haplocsoportösszetétele ugyanis gyökeresen megváltozhat évszázadok, évezredek alatt. Nem feltétlenül, de fokozottan fennáll ennek a lehetősége akkor, ha az adott etnikum földrajzi értelemben jelentősen eltávolodik eredeti géncentrumától. Nos, a probléma elemzésében a legkézenfekvőbb megközelítés az, hogy – a metszet-elv alapján – megkeressük azokat az apai és anyai vonalú haplocsoportokat, alcsoportokat, haplotípusokat, amelyek a nyelvcsalád összes ma élő utódnyelvét beszélő népességben megtalálható. Ha nincs ilyen, akkor nagy valószínűséggel teljes nyelvcsere következhetett be a vizsgált (apai és/vagy anyai) vonalakban valamelyik utódnyelvet beszélő

népességben. Teljes nyelvcsere általában kis létszámú közösségekben és intenzív nyelvi kölcsönhatások révén történhet meg a populációgenetikában alkalmazott modellek elméleti kerete szerint. Amennyiben van egy vagy több közös haplocsoport a vizsgált nyelvcsaládhoz tartozó népekben, akkor interdiszciplináris módszerekkel, a nyelvészet, a régészet és a történettudomány segítségével kell megvizsgálni, hogy mely haplocsoport vagy haplocsoportok játszhattak valóban szerepet az adott alapnyelvet beszélő közösség kialakulásában, itt tehát a populációgenetika átadja a stafétát a társtudományoknak. Más kérdés, hogy magukat a populációgenetikai alapfeltevéseket a társtudományok módszertana mennyiben fogadja el… Egy másik fontos elv, figyelembe véve a hosszú ideig tartó keveredéssel járó genetikai kiegyenlítődés folyamatát, hogy nem elég egy adott populáció átfogó képét, a haplocsoport-eloszlást általában vizsgálni. Külön figyelmet kell fordítani az olyan komponensekre, amelyek, még ha csekély mértékben is, de egyértelműen megkülönböztetik az adott populációt a szomszédos populációktól. Elképzelhető ugyanis, hogy ezek a megkülönbözető jegyek – még ha viszonylag alacsony arányban is találhatóak meg a mai népességben – az adott népesség korai történetéről tanúskodnak. A legkézenfekvőbbnek tűnő feltételezés szerint, a népességet a környező népektől megkülönböztető genetikai jellemzők vagy a népesség egy korábbi szállásterületről, vagy még azokból a korai időkből származnak, amikor a maitól eltérő genetikai összetételű népesség élt az adott területen. Az előbbi esetre a székelyekben található N1c, utóbbira feltételesen a baszkokban megtalálható I2-P37 haplocsoport a példa. A további fejezetekben az indoeurópaik, az altajiak, az uráliak és az ugorok recens (jelenlegi) genetikai összetételét, és ennek alapján populációgenetikai kapcsolatrendszerét próbáljuk meg feltérképezni a jelen fejezetben vázolt megközelítés segítségével.

A BRONZKOR ÉS AZ INDOEURÓPAI NYELVEK (FEHÉR TIBOR, NÉMETH ENDRE, PAMJAV HOROLMA)

Európában a lakosság döntően valamelyik indoeurópai nyelvet beszéli. Azonban Ázsia hatalmas térségeiben is megtalálhatók indoeurópai nyelvek, pl. perzsa (fárszi), pastu, hindi, tadzsik. Így különösen nagy érdeklődésre tart igényt ennek a nyelvcsaládnak az eredete, amivel főleg szintén az e nyelvcsaládba tartozó tudósgárda foglalkozik. Ha a metszet-elvet alkalmazzuk az indoeurópaiakra, akkor azt találjuk, hogy kizárólag az R1a és az R1b az a két haplocsoport, amelyik szinte minden indoeurópai népességben értelmezhető arányban előfordul.. Az indoeurópai népek vonatkozásában megállapítható, hogy 44 vizsgált népből az R1bM269 és az R1a-M198 csoport is 43-43 esetben fordul elő (az R1b a pastuknál, az R1a a portugáloknál hiányzik). Így vizsgálatra érdemes, hogy az R1a vagy az R1b volt-e eredetileg az indoeurópai nyelvet beszélő népesség. Azt feltételezik, hogy a két haplocsoport egyszerre nem beszélhette az indoeurópai nyelvek ősét, mert elválásuk jóval az indoeurópai nyelvcsalád feltételezett kialakulása előtt, több mint 20 000 éve történt. Nagy kérdés, hogy az R1b vagy az R1a népesség beszélte-e az ősi indoeurópai nyelvet, és hol és mikor történt az egyik csoport által jellemzett közösség nyelvcseréje. A válasz nem magától értetődő, és tovább bonyolítja a képet, hogy a nyugat-európai indoeurópaiakat az R1b, a kelet- és közép-európai, valamint ázsiai indoeurópaiakat az R1a jellemzi. Úgy tűnik mindenesetre, hogy ez a nyelvcsere meglehetősen korán, valószínűleg az R1a első nagy expanziója előtt történt, mert a jamnaja kulturális egységet már szinte kizárólag az R1b, az andronovóit pedig az R1a jellemezte – a régészek és történészek zöme mindkét kultúrkört indoeurópai nyelvűnek tartja. Jól kimutatható különbségek vannak alcsaládonként, ezt egyszerű táblázat formájában is összefoglaljuk (a teljes táblázat):

Nyelvi csoport

Fő csoport (reprezentáns haplocsoport)

Jelentős más csoport (5-6%-ot meghaladó más haplocsoport)

Pozitív kivétel* (más nyelvi csoportból)

Negatív kivétel** (saját nyelvi csoportjából)

Kelta

R1b-P312 > 70%

Nincs

Újlatin

R1b-P312 > 30%

Nincs

angol

román, délolasz

Germán

R1b-U106 > 10%

I1-M253&I-M223 > cseh (I) 10%

Balti

R1a-Z283 > 10%

N-Tat > 30%

Szláv

R1a-Z283 > 10%

I2a-CTS10228 > 10%

Indo-iráni

R1a-Z93 > 10%

Nincs

Albán/illír

R1b-Z2105 > 10%

J2b > 10%; E1bV13 > 25%

román, görög

svéd (U106), skót (I) cseh (I2CTS10228) oszét

görög hasonlít

* A pozitív kivétel úgy értelmezendő, hogy az adott nép is az alcsalád genetikai jellemzőit mutatja, miközben nyelvileg nem tartozik oda. ** A negatív kivétel úgy értelmezendő, hogy az adott nép nem mutatja saját nyelvi alcsoportjának genetikai jellemzőit (több esetén zárójelben a csoport)

A táblázatot röviden értelmezve látható, hogy a nyelvészetileg is feltételezett balto-szláv közösséget genetikailag az R1a-Z283 csoport testesíti meg, miközben a különbséget az adja meg, hogy a baltiakban lévő sok N-Tat kevés I2-CTS10228 (publikálva I2-P37ként) férfival párosul, míg a baltikumi szlávoknál éppen fordítva. Az ábrán az is látható, hogy a román nép genetikailag inkább a szlávokhoz tartozik, mint az újlatin népekhez. A szlávok közül viszont több tekintetben is a csehek lógnak ki, a „germán” nyelvű népesség genetikai állományának irányában. Az R1b-P312 alcsoport összeköti a keltákat a később újlatin nyelvű népek által lakott térségekkel. A görög és örmény nép vonatkozásában az R1b-Z2105 (publikálva R1b-L23*) 10% körüli aránya viszonylag magas J2-vel párosul, tehát az albán/illír jelleghez közelít leginkább. A mai görög génállományban jelentős a mai szláv és albán népességben tetten érhető genetikai állomány hatása.

A nyelvészek által leginkább elfogadott elmélet szerint a protoindoeurópai (PIE) nyelvet beszélő népesség a gödörsíros (jamnaja) kultúra (i. e. 3000-2400) területéről hódította meg Európát, illetve Közép–Ázsián keresztül Indiát és Iránt (részletes leírását lásd ANTHONY, 2007, aki Mallory kurgánelméletét fejlesztette tovább). Anthony és elődei is azzal érveltek, hogy a lovak háziasítása volt az a technikai újítás, amely a patriarchális PIE népet mindenki másnál mozgékonyabbá és hatékonyabb harcossá tette, így lehetővé téve a békés matriarchális, földhöz kötött neolit lakosság leigázását. A nyelvészek és archeológusok által kifejlesztett elmélet iránt azonban a genetikai igazolás hiányában sokan szkeptikusan viszonyultak. A legújabb eredmények azonban megerősítik, hogy a jamnaja népesség, valamint az európai bronzkor két korai csoportja (harang alakú edények = Bell Beaker, zsinórdíszes kerámia = Corded Ware) kultúráját hordozó népesség között genetikai folytonosság, a korábbi neolit földművesekhez képest pedig felismerhető genetikai törés van. A jamnaja kultúra elődjének számító, Szamara-vidéken lévő rézkori Kvalinszk kultúra (i. e. 4700–4000) 3 csontleletéből 1 db az R1b, 1 db az R1a és 1 db a Q haplocsoportba tartozott (Mathieson 2015). Bár a mintaszám nagyon alacsony, logikus annak feltételezése, hogy az R1b és R1a csoportok által dominált indoeurópai nyelvű népesség (l. bővebben a következő fejezetben, a 15. oldalon) őshazája a Volga-vidék rézkorában keresendő. Az R1a és R1b hiánya a 15 db anatóliai neolit mintában, valamint Európa neolit mintái között megcáfolni látszik az anatóliai indoeurópai őshaza elméletét. Az Azovi-tengertől az Urál-folyóig terjedő indoeurópai genetikai őshaza lehetőséget ad a protoindoeurópaiak korai érintkezésére az uráli, illetve finnugor népességekkel, és lehetővé teszi az R1a és R1b tulajdonságok megjelenését a proto-uráli génállományban. További érdekesség, hogy az R1a és R1b csoportok távoli ősének számító R* (sem R1, sem R2 jellegzetességet nem mutató)

csoportot a Bajkál-tó nyugati partvidékén az ún. Malta-Burety őskőkori kultúrában (i. e. 22 000–13 000) találták meg egy 20 000 éves csontvázban. A Q csoport ugyancsak e vidékről hódíthatta meg Amerikát, amit a „máltai kisfiú” autoszomális génjei is igazoltak. Ezek rokonságot mutattak mind a korai amerikai őslakosokkal, mind a Szamara vidékén kialakuló korai gödörsíros népességgel. Tehát az indoeurópai (IE) nyelvet beszélő népesség elődjeinek ősi eredete a jégkorszaki Bajkál-vidékre mutat vissza. A genetikai eredmények alapján valószínűsíthető, hogy az itáliai, kelta és germán nyelvek az R1b férfigénnel terjedtek el KözépEurópából. A harang alakú edények népe (R1b-P312 jelű alcsoport) nagy valószínűség szerint egy olyan nyelvet beszélt, amelyből az italicus és a kelta nyelvcsalád kialakult, mert a P312 alcsoportjai ma is dominálják az Ibériai-félsziget, Franciaország, a Brit-szigetek, Svájc és Észak-Itália génállományát, amely területeken a kontinentális kelta nyelvek, majd később a latin nyelv elterjedtek. Mivel a harang alakú edények kultúrája korábbi, mint a nyelvészek által feltételezett proto-kelta vagy proto-italo-kelta nyelv kora, elképzelhető, hogy ezen általunk ma ismert nyelvcsaládok csak a vaskorban terjedtek el a kontinensen, számtalan mára már kihalt bronzkori indoeurópai nyelvet váltva fel Nyugat-Európában. Egy friss tanulmány szerint 3 korai bronzkori írországi férfi ahhoz az R1b-L21 haplocsoporthoz tartozott (CASSIDY és mtsai, 2015), amelybe a mai ír férfiak 60%-a is tartozik, ez alátámasztja azt a feltételezést, hogy a döntő változás Európa népesség-összetételében a bronzkorban, mintegy 4-5000 éve következett be. A 4000 évvel ezelőtti harci baltás kultúrában együttesen megtalált R1a-Z284, R1b-U106 és I1-M253 alátámasztja azt, hogy DélSkandinávia lehetett a proto-germán őshaza, ma ugyanis az I1M253 és az R1b-U106 alcsoport elterjedése van leginkább összhangban a germán nyelvek kiterjedésével, az R1a Z284-es alcsoportja pedig Norvégiára jellemző, és a vikingekkel terjedt el. Skandináviából már az I1 is a germán nyelvek hordozója a Brit-

szigetek és az Alpok, majd később az amerikai kontinens irányában. Kérdés, hogy az I1 eredeti nem-IE nyelve okozhatja-e az ún. protogermán szubsztrátum hatást, azaz lehet-e a nem indoeurópai eredetű proto-germán szótövek, valamint a proto-IE és proto-germán nyelv közötti szabályos hangváltozások forrása. A zsinórdíszes kerámiát készítő népesség genetikai összetétele támogatja azt a nyelvészeti megfigyelést is, miszerint a proto-germán és a protobalto-szláv népesség egymáshoz közel eső földrajzi területen élhetett, mert bizonyos areális jellemzőkben egyeznek. A másik fontos aspektus, hogy az R1b alcsoportjai hogyan oszlanak meg az IE nyelvcsalád egyes ágai között (l. R1b-ábra). A „keleti” R1b, R1b-Z2105 van jelen az örményeknél, görögöknél, balto-szlávoknál, valamint kisebb mértékben az albánoknál. A „nyugati” R1b legkorábban kivált, általában Európában ritka L51* (PF7589) alcsoportja viszont az albánoknál relatíve magas (gheg 12%, toszk 8% – SARNO, 2015). Az ennél még későbbi P311 és alcsoportjai jellemzőek a germán, itáliai és kelta R1b-re. Így a genetikai adatok alapján azt a hipotézist lehet megfogalmazni, hogy a germán és az italo-kelta közelebb van egymáshoz, mint az albánhoz, és az albán közelebb van a germánhoz és italo-keltához, mint a balto-szlávhoz és a göröghöz. E hipotézist a nyelvészeti munkák megerősíthetik vagy cáfolhatják.

10. ábra Az R1b haplocsoport gyakori alcsoportjai és elterjedésük

Az R1a csoport eredete kapcsán számos kérdőjel megfogalmazható. Legkorábbi bizonyított előfordulása az ősi, még a mai R1a gyakori mutációit nem tartalmazó típusnak Karéliában van 7500 évvel ezelőtt R1a-M459* formában, valamint 6700–6000 évvel ezelőtt a Volga-vidéken (alcsoportra nem tesztelték). 4500 évvel ezelőtt pedig előfordul Szmolenszk és Pszkov környékén, részben már az N1c csoporttal együtt (CHEKUNOVA, 2014), illetve Ázsia belső területén, a Tarim-medencében is ugyanígy 4500 éve (LI, 2010). A felhalmozott mutációk kora alapján 6200 (HALLAST és mtsai, 2015), míg mások 5800 évre (UNDERHILL és mtsai, 2014), az YFull pedig 5500 évre teszi a ma gyakori R1a-M417 csoport korát, míg az R1aM459 korát általában 14 000 évesre teszik. Underhill Kelet-Iránt jelöli meg a legvalószínűbb őshazának, azonban az R1a-M459 14 000 évvel ezelőtti, valamint az R1a-M417 5500–6200 évvel ezelőtti megjelenése között eltelt 8000 év lehetővé teszi, hogy a csoport távoli pontokra eljusson. Az R1a-M417 legkorábban, 5500 éve a többitől levált alcsoportja (R1a-L664) a Baltikum mentén és ÉNyEurópában található meg, ami legalábbis lehetségessé teszi, hogy a csoport demográfiai expanziója a Baltikumból indult ki (l. R1a ábra). További adalék, hogy a két leggyakoribb R1a-M417 alcsoport jellemzően két-két nyelvcsaládhoz tartozó népekben fordul elő gyakran. Az „európai” R1a-Z283 alcsoport (kb. 5000 éve keletkezett) a balto-szlávok és finnugorok, míg az „ázsiai” R1a-Z93 alcsoport (4800 éves) az indoirániak és a törökségi népek jellemzője (PAMJAV, 2012 és UNDERHILL, 2015). A proto-indoeurópainak tartott gödörsíros kultúrából egyelőre nem került elő R1a lelet, csak elődjéből, a Kvalinszk kultúrából. Ellenben az R1a és N1c már 4500 éve együtt fordul elő Északkelet-Európa azon részén, amelyet a szlávság csak a középkor elején hódított el a finnugor népességtől – így joggal vethető fel, hogy az R1a-Z283 csoport már korán bekerült a finnugor génállományba is. Az R1b hiánya miatt elképzelhető, hogy a DéliUrál délnyugati előterében létezett szintasta kultúra nem a jamnajából közvetlenül, hanem jamnaja – corded ware – szintasta

mozgással alakult ki, ami magyarázatot adna az R1b csoport hiányára a közép-ázsiai bronzkorban.

11. ábra Az R1a haplocsoport gyakori alcsoportjai és elterjedésük

Az Ázsiára jellemző R1a-Z93 alcsoport két nagyobb alcsoportra oszlik, amelyek közül az R1a-L657/M780 jellemző inkább az indoiráni nyelvű, míg a R1a-Z2125/Z2124 inkább a törökségi nyelvű (de történetileg esetleg iráni) népességekre (UNDERHILL, 2015). A tokhár (tugri) népességnek tekintett Tarim-medencei (Xiaohe temető) 4500 éves leletek között megtalált, kizárólag az R1a csoportba tartozó férfiak azonban nem a Z93 alcsoportba tartoztak (LI, 2010), ami igazolhatja a tokhárok indoirániaktól való eltérését, illetve valószínűtlenné teszi genetikai folytonosságukat a mai közép-ázsiai népességekben. Összességében tehát a Bajkál-vidék korai kőkorszakából KeletEurópába eljutó R csoport helyben elszigetelten fejlődő ágainak két tagja, az R1b-M269 és az R1a-M417 demográfiai expanzióba kezd a korai rézkorban, valószínűleg a lovak háziasításának köszönhetően. Innen hódítják meg a korai bronzkorban Európát, valamint KözépÁzsiát és később Indiát. Az R1a-M417 ugyanakkor nagyon korán kapcsolatba léphetett a finnugor és a proto-türk népességgel is, ez a kérdés még sok további vizsgálatot, csont-DNS-kutatást igényel.

KÉRDÉSEK AZ ALTAJI NYELVEKET BESZÉLŐK EREDETÉVEL KAPCSOLATBAN (FEHÉR TIBOR, NÉMETH ENDRE, PAMJAV HOROLMA)

„Az altaji nyelvekhez eleinte csak a török, a mongol és a tunguz nyelveket sorolták, de később a koreai és a japán nyelvet is összekapcsolták ezekkel. Most már tudjuk, hogy az altaji nyelvek nem alkotnak egy egységes nyelvcsaládot, mert közös elemeik és sajátosságaik leginkább másodlagos érintkezésekkel magyarázhatók” (JANHUNEN, 2014). Ez a megállapítás feltétlenül igaz a koreai és japán nyelveket tartalmazó, korábban gyakran „makroaltaji” névvel illetett nyelvcsaládra, de a legtöbb ezzel foglalkozó nyelvész ma már nem osztja azt a véleményt sem, hogy a mongol, a törökségi és a tunguz nyelvek valóban egy nyelvcsaládhoz tartoznának. Érdemes tisztázni, hogy nyelvtudományi értelemben mikor tartozik két nyelv egy nyelvcsaládhoz. Alapvetően akkor, ha mindkét nyelv nagy valószínűséggel egy közös ősnyelv leszármazottja. Akár szókészletbeli, akár nyelvtani párhuzamok önmagukban nem bizonyítják két nyelv rokonságát. Érintkezés (areális kapcsolatok) vagy nyelvi beolvadás (asszimiláció) is magyarázhat nyelvi kapcsolatokat. Az altaji nyelvcsalád fő genetikai problémája, hogy nincs olyan apai ági genetikai csoport, amely minden tagjára jellemző lenne. Míg a mongol és mandzsu-tunguz nyelvű ágakat a C-M217 csoport dominálja (amely távoli rokona az ausztrál őslakóknak és Európa első paleolit lakóinak), kevesebb O és N-Tat (12–15 %), addig a törökségi népekből a C-M217 többnyire hiányzik, csak azokon a területeken van meg, amelyeket később a mongol hódítás érintett, és a török nyelvű népek közül egyedül a kazahok két hordája (zsüsz), a kis (alsin) és nagy (ujszun) horda esetében domináns. A koreaiak és a japánok domináns csoportja ezzel szemben a keletázsiai O csoport, bár minimális mértékben a C és az N-Tat is

előfordul köztük. A törökségi nyelveket beszélő népek jellemzőbb csoportjait az alábbiakban ismertetett táblázat szemlélteti. A táblázatban látható, hogy a széles földrajzi területen elterjedt türk nyelvű népeknek milyen közös genetikai jellemzői lelhetők fel. Az eredmények alapján látható, hogy a leginkább jellemző csoportnak az R1a-M198, kisebb mértékben pedig az R1b-P25 és J2a-M410 tűnik. Fontos szerepet játszik még, de számos népből hiányzik az N-Tat és a C-M217 csoport, valamint a néhány népnél jelentős Q-M242 csoport. Ez utóbbi három csoport valószínűleg nem volt része a proto-türk génállománynak, hanem más szibériai (Q), uráli (N-Tat) és mongol (C) hatást testesít meg. Az R1b és az R1a jelenlétét magyarázhatja a törökségi népekre gyakorolt indoeurópai (iráni, tohár) genetikai hatás, amelyek azonban korán integrálódhattak a proto-türk génállományba. A J2a is korán bekerülhetett a génállományba, mert az csak a szibériai török népek közül hiányzik. E feltételezést erősíti, hogy az Altaj-hegységben feltárt vaskori leletek között 2 db J2a-M410 minta is feltűnik, miközben az európai bronzkorban nincs jelen (ALLENTOFT, 2015). A J2 kora a termékeny félhold neolitikuma előttre datálható (15 200 éves Hallast szerint), így nem arról van szó, hogy a Közel-Keleten és a Földközi-tenger mentén gyakori J2a teljes egészében és eredendően a törökségi nyelvű népesség elterjedéséhez kötődne, hanem arról, hogy az R1a marker mellett nagyon korán integrálódott a mai törökségi népekre jellemző génállományba. Összességében, a genetikai eredmények tükrében a törökségi népek származása meglehetősen problémás, és a mandzsu-tunguz C-M217 csoporttal szemben a türk ágra nem határozható meg egyetlen nyelvhordozó haplocsoport. Úgy tűnik a genetikai adatok alapján, hogy a proto-türk nép nagyon heterogén források (indo-iráni, tokhár, uráli, mongoltunguz, paleo-szibériai) összeolvadásából keletkezett. A török nyelvű népekre jellemző haplocsoportok előfordulása: Nép

R1a % R1b % J2a % J2b % Q % C % N-Tat %

Kümük (Kaukázus)

15,1

20,5

17,8

2,7

0

0

0

Nogáj (Kubán)

12,6

17,2

14,9

1,1

0

8,0

2,3

Nogáj (Kara)

17,1

18,4

10,5

0

1,3 10,5

2,6

Balkár (Kaukázus)

28,1

13,4

15,5

0

3,7

0

0

Karacsáj (Kaukázus)

27,5

10,1

11,6

0

0

0

0

Török (Anatólia)

7,1

16,1

22,6

1,7

Gagauz (Moldova)

19,1

12,3

4,5

1,1

Baskír (Volga–Urál)

26,4

47,6

Tatár (Kazany)

20,7

1,9

9,4

Csuvas (Volga)

27,9

2,3

Ujgur

23,0

Üzbég

1,9 1,3

1,0

0

0

2,3

0

0,8

17,0

5,7

0

5,7

22,6

9,3

4,7

0

0

18,6

9,0

10,0

0

9,0 6,0

5,0

24,8

12,0

17,9

0,9

6,0 8,5

3,4

Kazah nagy horda

6,5

2,7

6,0

0,5

5,3 52,7

6,4

Kazah kis horda

6,0

5,3

1,8

0

0,7 69,4

1,1

Kazah középső horda

3,3

7,8

2,2

0

1,9 36,6

2,5

Kirgiz

54,5

3,8

3,1

0,8

0,8 19,7

0

Türkmén

16,2

2,7

6,8

1,4

33,8 1,4

0

Azeri

19,0

17,5

20,8

1,6

4,8

Tuvai (D-Szibéria)

14,0

2,0

0

0

17,0 17,0

21,0

0

2,5

0

16,7 20,0

2,5

Altáj-kizsi (D-Szibéria) 50,0

2,9

0

1,6*

Krími tatár

32,0

9,0

14,0

0

9,0

0

Karakalpak

18,0

9,0

9,0

0

22,0

2,0

Jakut (É-Szibéria)

4,6

0,9

0

5,6

83,3

Dolgan (É-Szibéria)

14,9

1,5

0

13,4

29,9

0

0 1,5

* Az N aránya, N-Tat-ra nem tesztelték.

A mongol és tunguz nyelvet beszélőkre a C-M217 haplocsoport a jellemző, Mandzsúria azonban – a csontleletek tanúsága alapján – még a neolit időkben is N-Tat markert hordozott. További vizsgálatokat igényel, hogy lehet-e egy korai N-Tat alapú „proto-urálaltaji” nyelvi szakasz Mandzsúriában. Az N-Tat erőteljesen jelen van a csukcsok között is, mégpedig ugyanaz az N-F4205 jelű csoport, amely a mai törökségi népek és mongolok között is előfordul. A CM217 eredetileg lehetett a nivkhez hasonló paleo-szibériai nyelv hordozója, amely N-Tat népek hatására később kezd demográfiai robbanást. A proto-türkben valószínűtlen a C-M217 jelenléte, az

Kelet-Európában mongol hatásnak tűnik (az O-val együtt – l. JUHÁSZ, 2014). Ha nem C-M217 a proto-altaji, akkor vagy nincs ilyen, vagy N-Tat is az lehet, ami már közös nyelvi és genetikai szubsztrátum jelenlétére utalna az urál-altaji (-csukcs) népességek között. Az NTat ugyanakkor jellemzően azon törökségi népek esetében fordul elő nagyobb számban, amelyek történetük során uráli nyelvű népekkel érintkeztek Szibériában vagy a Volga–Káma vidékén, így nem feltétlenül közös eredetre, hanem a törökségi népekben meglévő uráli szubsztrátumra is utalhat. Összefoglalva, a genetikai adatok szintén a nyelvészek többsége által elfogadott modellt támogatják miszerint a mongol, türk és tunguz nyelvek nem alkotnak egy nyelvcsaládot, azok nem egy közös ősnyelv leszármazottai. Viszont közös genetikai szubsztrátum lehet az N-Tat haplocsoport, amely nemcsak az altajiakat köti össze egymással, hanem az uráliakat is az altajiakkal. Külön érdekesség, hogy a török nyelvet beszélő népességek is génállományukban olyan mértékben eltérnek egymástól, hogy egyelőre sejteni sem lehet, hogy a korai török közösségeket milyen haplocsoportok jellemezték.

Az uráli és altaji nyelvű népesség kapcsolata az archeogenetikai adatok tükrében Bár ma már valószínűbb, hogy az uráli és az altaji nyelvek közötti szókészletbeli és nyelvtani párhuzamok nem egy közös ősnyelvre utalnak, a kapcsolat létezik, és nyelvészeti magyarázatra szorul. Természetesen vannak olyanok, akik véletlennek vagy másodlagos kapcsolatoknak tulajdonítják az uráli és altaji nyelvek közötti párhuzamokat, számos kutató szerint ennél mélyebb magyarázatra van szükség. Közéjük tartozik Juha Janhunen finn nyelvész is, akinek tisztán nyelvészeti következtetései jól összhangba hozhatók a genetikai kutatások eredményeivel. „Az uráli és az altaji nyelveknek ősi korból származó tipológiai hasonlósága nemcsak véletlenszerűség, hanem olyan jelentős tény, amely történeti és földrajzi magyarázatot igényel… Bizonyos értelemben azt mondhatnánk, hogy az urál-altaji jelenségnek földrajzi magját a mongol és a tunguz nyelvcsalád alkotja. E két nyelvcsalád őshazája egymás mellett volt Dél-Mandzsúriában, és két, körülbelül kétezer évvel ezelőtti vaskori nyelvközösséget alkotott. Ettől a területtől délre, a Koreai-félszigeten voltak a japán és a koreai nyelvcsaládnak a földrajzi kiindulópontjai, ezeket szintén a vaskorba helyezhetjük (JANHUNEN, 2005b). Ugyanabban az időben a török nyelvcsalád bolgár-török ága már megjelent a mai Mongólia egy részében, ahonnan a szamojéd nyelvek bolgár-török jövevényszavai származnak. De a török nyelvcsalád eredeti őshazája inkább valahol Észak-Kínában, Mongóliától délre vagy délkeletre fekvő területeken lehetett, ahol még a történeti időkben is török nyelvű királyságok és helyi dinasztiák voltak” (JANHUNEN, 2014). Nagyon érdekes genetikai jellemzők figyelhetők meg Mandzsúria déli részének csontleletei között. A neolitikus hongshan kultúra (i. e. 4500–3000) területén talált csontokat az N1* csoport dominálta, C és O jelenlét mellett. A hongshanit követő xiaoheyan kultúra (i. e. 3000–

2200) mind a 12 db csontlelete az N1* csoportba tartozik. Az ezekkel egyidejű, kicsit nyugatabbi longshan kultúra északi részéből származó leletek is N1* besorolásúak. Az O csoport újra az alsóXiajidian kultúrában (i. e. 2200–1600) jelenik meg, amely a kínai etnikai jelenlét első jele lehet a mai Pekingtől északra. Az ezt követő, az eurázsiai sztyeppe bronzkori tradíciójából táplálkozó felsőXiajidian kultúrát (i. e. 1000–600) már a tipikusan kínai/sino-tibeti OM134 csoport, valamint a finnugor népekre jellemző N-Tat csoport dominálja kismértékű C-M217 és N1* előfordulás mellett. Az ezzel egyidejű kelet-mongóliai nomád kultúra (i. e. 1000–500) kizárólag CM217-es mintákból áll, amely a mai mongol és mandzsu-tunguz népeket is dominálja (CUI, 2013). Összességében tehát úgy tűnik, hogy az uráli népekre jellemző NTat ősapjának egyenes ágú leszármazottai, az N1* (alaphaplocsoport) dominálta Mandzsúria neolitikumát, és oda a kínaiak és a sztyeppei mongol-tunguz nomádok csak a bronzkorban, i. e. 1000 körül érkeztek meg. Bár az uráli nyelvet beszélő népek ősei eddigre már jóval nyugatabbra élhettek, hiszen az N-Tat i. e. 2500 körül már a Baltikumban is felbukkan, az N1* mandzsúriai dominanciája mégis lehetőséget ad arra a feltételezésre, hogy egy korai proto-uráli népesség az altajiakba olvadt. A bronzkori Mandzsúriában is megjelenik az N-Tat népesség, amely a jelenlévő kelet-ázsiai O és az N1* népességgel olvad össze (CUI, 2013), ami lehetővé tesz egy későbbi uráli vagy protouráli hatást is az altáji nyelvek valószínűsített őshazájában, Mandzsúriában. Az archeogenetikai adatok tükrében érdekes a hsziungnu (ázsiai hun) – hun azonosság, valamint a hun–szkíta kapcsolatok vizsgálata is. A papír alapú könyv megjelenését követően újabb adatok jelentek meg, amelyek azt támasztják alá, hogy az altáji bronzkori leletektől kezdve (i. e. 1371–914) az ázsiai szkítákat, szakákat, Tien-san környéki hunokat, sőt az elő-kaukázusi alánokat is az R1a-Z93 és a Q haplocsoport párosa dominálta. A Q a Bajkál-tó vidékét a bronzkorban (i. e. 3000-től) kezdte el dominálni, átvéve a korábbi

(onnan vélhetően egyidejűleg nyugatra és északkeletre is vándorló) N élőhelyét. A nyugat-eurázsiai hunok tehát egyértelműen az iráni nyelvűnek feltételezett szkítákkal és alánokkal mutatnak genetikai rokonságot, nem a mai mongol terület génjeivel. Kínai kutatások szerint a Q csoport dominálja a déli hsziungnukat is, de R1a-Z93 nélkül, elképzelhető tehát, hogy van részleges folytonosság a délnyugati hsziungnuk és a tien-sani szkíták és hunok között, míg az északkeleti hsziungnuk a Bajkál és Északkelet-Mongólia vidékén teljesen más etnikai-nyelvi csoportot képviselnek, amely a mongolok és tunguzok elődje (Donghu, Xianbei/Shiwei).

Az altaji nyelvű népességek fiatal nomád apai klaszterei Több olyan, SNP-mutációt számláló, megbízható korbecsléssel meghatározható C és N alcsoport is van, amely türk, mongol és tunguz nyelveket beszélő népekben fordul elő jellemzően, időben a Hsziongnu Birodalom (i. e. 3. sz. – I. sz. 1. sz.) korára, földrajzilag pedig a mai Északkelet-Mongólia és Bajkál-tó vidékére helyezhető (SNP mutációk időbeli sorrendje >): C-M217 > M48 > M86 > L1370 közös őse kb. 2100 éve, maximum az evenkik (tunguz nép) között 62%, a kazah kis hordában 59%, a kalmüköknél (elő-kaukázusi mongol nyelvű nép) 40%, Mongóliában regionálisan 5–30% között. C-M217 > M401 > F4002 közös őse kb. 2500 éve, maximum a kazah nagy hordában 45%, a perzsa nyelvű, de antropológiailag mongolid hazarákban 28,7%, a mongoloknál és üzbégeknél átlag 15% körüli. N-P43 > VL67 > VL73 közös őse kb. 2100 éve, evenkiknél 16%, türkméneknél 7%, azerieknél és anatóliai törököknél 3-3% (ezt a szeldzsuk elit génjeivel is összefüggésbe hozták, így esetleg ez lehet az oguz törökök genetikai magja). N-Tat > L708 > M2019 > M1993 közös őse 1550 éves: jakutoknál 94%, evenkiknél 13%. N-Tat > L708 > L1026 > F4205 közös őse 2500 éve, burját mongoloknál 44%, az ujguroknál 3%. Összességében az öt nagyon fiatal apai genetikai klaszterbe tartozik a jakutok 97, az evenkik 92, a kazah nagy és kis horda 66, a mongolok 51, a kalmükök 45, a hazarák 29, a kazah középső horda 19%-a. Az anatóliai törököknél és azerieknél az aránya 4%-ra csökken. Összességében ma 22 millió főre becsülhető ezen öt ősapa leszármazottainak száma a mandzsúriai kínaiakat nem számítva, abszolút számban a legtöbben kazahok (kis horda 3 millió

fő, nagy horda 2,5 millió fő, középső horda 1 millió fő), mongolok (5 millió fő, a belső-mongolokkal együtt), anatóliai törökök (2,7 millió fő), üzbégek (2,2 millió fő), hazarák (1,4 millió fő), azeriek (1 millió fő), egyenként 500–800 000 fő közötti a jakutok, kirgizek, türkmének, ujgurok és tádzsikok között. Az etnikailag han-kínaiakba olvadt leszármazottak számát nehéz megbecsülni, de további néhány millió főre tehető, elsősorban Mandzsúriában. Magyarok között mindössze két darab székely minta ismert (1 C-F4002, illetve 1 N-VL73). A fentiekkel szemben a szkítákra és nyugat-eurázsiai hunokra jellemző R1a-Z93 + Q haplocsoport párosítás (ld. fenti táblázat) az altáji türkökre, kirgizekre, türkménekre, üzbégekre, ujgurokra, valamint kisebb Q aránnyal néhány észak-kaukázusi népre jellemző. További kutatás szükséges annak meghatározásához, hogy a prototürk nyelvű lakosság eredeti génpárosa az R1a-Q vagy a mongol és tunguz nyelvű népekre jellemző C-N páros lehetett, utóbbi esetben a mikro-altáji nyelvcsalád apai genetikai vonalakon óvatosan támogatható lenne, viszont komoly kihívást jelentene a törökségi nyelvek elterjedésének magyarázata azokon a területeken, ahol a C és N is nagyon ritka, vagy teljesen hiányzik.

UGOROK, FINNUGOROK, MARKEREK (NÉMETH ENDRE, FEHÉR TIBOR, PAMJAV HOROLMA)

A DNS alapú populációgenetika fiatal tudományág. Talán fiatalságával összefüggésben a populációgenetika helye az interdiszciplináris kutatásokban még nem teljesen kiforrott. A kutatók és a közvélemény egy része túlzott elvárásokat fogalmaz meg a populációgenetikával szemben. Más kutatók pedig inkább elutasítóak abban a tekintetben, hogy a populációgenetikának lehet hozzáadott értéke saját szakterületükhöz. A jelen fejezetben azt szeretnénk illusztrálni, hogy a populációgenetika képes koherens és egyben új nézőpontokat feltárni a finnugor és az ugor nyelvet beszélő népesség kialakulásával kapcsolatban.

Apai vonalak A humán Y-kromoszóma a legkisebb humán kromoszóma, amely 50 és 60 millió közötti darabszámú bázispárból áll. Az Y-kromoszóma tartalmazza a férfi nemi jegyek kialakulásáért felelős géneket. Jelentősége abban rejlik, hogy az Y-kromoszómát minden fiú csak és kizárólag biológiai édesapjától örökli, így az alkalmas apai vonalak egyértelmű követésére. Jelenlegi tudásunk szerint az Ykromoszóma nagy része nem funkcionális. Legalábbis a populációgenetikusok által vizsgált szakaszok egyáltalán nem hozhatóak összefüggésbe fizikai tulajdonságokkal. Az Y-kromoszóma jellegzetességeit vizsgáló populációgenetikai szakemberek munkája alapvetően három nagy részre osztható. Egyrészt a laboratóriumokban az Y-kromoszómán olyan nukleotidpozíciókon (lokuszok) található bázispárok azonosítására törekszenek, amelyek megfelelő mérési eszközökkel egyértelműen meghatározhatóak, stabilan öröklődnek és a férfinépességet releváns részekre bontják. Az ilyen lokusz- és bázispárpárokat YSNP-nek (Single Nucleotide Polymorphism) nevezzük. Az Ykromoszómán található SNP-k haplocsoportokat határoznak meg, és ez alapján minden férfiról egyértelműen eldönthető, hogy egy adott haplocsoportba tartozik, vagy sem. Természetesen egy haplocsoporton belül is létezhetnek további alcsoportok, és azon belül is további alcsoportok, ami azt eredményezi, hogy a haplocsoportok egy, a minden férfi ősét reprezentáló „A” haplocsoportból induló fastruktúrába rendeződnek. A populációgenetikai szakemberek munkájának egy másik fontos eleme a terepmunka, amikor mintákat gyűjtenek egy adott populációhoz tartozó személyektől. A gyakorlatban a mintavétel jellemzően a szájnyálkahártyában található hámsejtekre irányul. A szociológiai mintagyűjtéshez hasonlóan a minták reprezentatív volta a populációgenetika tanulmányokban is elsődleges fontosságú,

de különösen a korai vizsgálatok esetében erre nem fordítottak elegendő figyelmet. Harmadrészt a szakemberek a minták alapján a mérési eredményekből megpróbálják feltérképezni egy adott haplocsoport és a haplocsoport alcsoportjainak földrajzi elterjedését, a haplocsoport keletkezésének valószínű földrajzi forrását és idejét. Ez a két tényező együttesen komoly támpontot nyújthat a prehistorikus kor migrációs folyamatainak megértésében. Fontos látnunk, hogy a korszámítás, azaz egy adott haplocsoportot meghatározó SNP keletkezésének idejének meghatározása a legvitatottabb területe a populációgenetikának. A tudományág fejlődésével egyre több csontmaradványból is ki tudnak nyerni ősi DNS-t (ún. ancient DNA), ami segít az egyes haplocsoportok minimum korának meghatározásában egy adott földrajzi területen. Az Y-STR (Short Tandem Repeat) haplotípusok részletes kifejtésére terjedelmi okokból most nem vállalkozunk. Röviden csak annyit mondunk, hogy az Y-STR haplotípusok meghatározása a DNS-en több helyen található ismétlődő motívumok együttes kombinációján alapszik, ami tovább bontja egy adott haplocsoporthoz tartozó férfinépesség összetételét. Az Y-STR haplotípusok azért különösen fontosak, mert segítségükkel becsülhetjük meg egy adott haplocsoport korát, illetve a haplocsoporton belüli férfiak egymás közötti apai vonalú rokonsági kapcsolatait.

Nyelv és genetika A populációgenetika eszköztára tehát abban tud hathatós támogatást nyújtani, hogy pontosabb képet nyerjünk a meghatározó humán migrációs folyamatokról. A nyelvészet egyik fontos feladata pedig a nyelvek és nyelvcsaládok időben és térben való születésének és terjedésének meghatározása. A két tudományág, a nyelvészet és populációgenetika ebben a közös szegmensben tud együttműködni, mert a nyelvek és a gének hordozói egyaránt emberi közösségek. A nyelvészet és a populációgenetika közötti együttműködés azonban távolról sem magától értetődő, mert az emberi közösségek között egészen más természetű nyelvi és genetikai kölcsönhatások zajlanak le. Terjedelmi okok miatt a jelen tanulmányban nem soroljuk föl a nyelvi és genetikai kölcsönhatások teljes tárházát, azok különféle idealizált eseteit. Az alábbiakban egyetlen olyan ideális esetet veszünk szemügyre, amely azt illusztrálja, hogy egyáltalán modellezhetőek egy közös keretben a párhuzamosan folyó nyelvi és genetikai kölcsönhatások. Az ideális esetek természetesen nem fedhetik le a valóság komplexitását, de mégis támpontot adhatnak bizonyos kérdések eldöntésében. Képzeljünk el tehát egy a valóságban soha elő nem forduló esetet. Modellünkben egy afrikai szigeten két azonos lélekszámú, különböző nyelvet beszélő élő nép él egymás szomszédságában. A szemléletesség kedvéért a szigetet kettészeli egy folyó. A modellünkben a folyó bal partján élő férfiak mind az A haplocsoportba, a folyó jobb partján élők mind a B haplocsoportba tartoznak. Az érintkezés elején, néhány generáció után először a folyó két partján közvetlenül jelennek meg az addig csak a szomszédos területekre jellemző haplocsoportok, és a folyótól távolabbi területeken változatlanul él tovább az eredeti génállomány. Megfelelően hosszú idő után azonban a keveredés olyan méreteket ölt, hogy a folyó bal és jobb oldali népeinek genetikai állománya

nagymértékben hasonlítani fog egymáshoz a folyótól távol eső szegletekben is. Mi történik mindeközben a nyelvekkel? Hogyan változik majd a két nyelv elterjedése a szigeten? Ez függ a keveredés kezdete óta eltelt időtől, a keveredés intenzitásától és a két nyelv egymáshoz viszonyított presztízsétől. Ha a két nyelv presztízse nagyjából megegyezik, akkor a nyelvi határ nagy valószínűséggel nem változik lényegesen. Ha viszont az egyik nyelv presztízse valamilyen okból jóval magasabb a másikénál, akkor az a kevés számú, magas presztízsű nyelvet beszélő, aki átvándorol a folyón, fokozatosan asszimilálja nyelvileg a folyó túlpartján élőket. A kölcsönhatás korai szakaszában a folyótól távolabb eső területeken még fennmarad az eredeti homogén génállomány és az eredeti nyelv, de a folyóhoz közel eső területeken megtörténik a nyelvcsere. Hosszú idő után azonban nyelvileg homogén lesz a sziget. Minden lakosa a magasabb presztízsű nyelvet fogja beszélni. Modellünkből egy fontos észrevétel következik. Egy adott nyelvcsalád kialakulásakor az adott alapnyelvet beszélő közösségre jellemző eredeti génállományt a földrajzi okok miatt nehezebben megközelíthető, kevésbé vonzó területeken élő, környezetükben alacsonyabb presztízsű utódnyelvet beszélők őrzik meg általában magasabb arányban. És ezzel párhuzamosan a jól megközelíthető, vonzó területeken élő, magas presztízsű utódnyelvet beszélő népességek eredeti génállománya jobban feloldódik a szomszédos népekben. Konkrétan az ugorok esetében feltételesen arra számítunk, hogy a Kárpát-medencében ezer éve államalkotó magyarokban arányaiban kevesebb maradt meg az eredeti ugor génkészletből, mint a földrajzi okok miatt igen nehezen megközelíthető kondai manysikban. De hogyan következtethetünk arra a mai népességből, hogy egy nyelvcsalád vagy annak egy alcsoportja milyen génkészlettel rendelkezett sok ezer évvel ezelőtt? Egy etnikum haplocsoportösszetétele ugyanis gyökeresen megváltozhat évszázadok,

évezredek alatt. Nem feltétlenül, de fokozottan fennáll ennek a lehetősége akkor, ha az adott etnikum földrajzi értelemben jelentősen eltávolodik eredeti géncentrumától. A problémát mi sem szemlélteti jobban, minthogy a különféle nyelvcsaládokhoz tartozó mai népek között igen jelentős eltérések találhatók a haplocsoportgyakoriságon alapuló osztályozás alapján. Juhász Zoltán (JUHÁSZ és mtsai, 2014) 10 osztályt azonosított 90 nyugat-eurázsiai nép apai vonalú haplocsoportgyakoriság-eloszlásai alapján. A tíz csoportból a finnugor nyelvet beszélő népek 3, a török nyelvet beszélők 5, a germánok 2, latinok 2, a szlávok 2 különböző osztályba kerültek. A legsikeresebb nyelvi terjeszkedés a török nyelvekhez köthető genetikai szempontból, mert ők szerepeltek a legtöbb osztályban. A probléma elemzésében a legkézenfekvőbb megközelítés az, hogy – a legnagyobb közös osztó elve alapján – megkeressük azokat az apai vonalú haplocsoportokat, amelyek a nyelvcsalád összes ma élő utódnyelvét beszélő népességben megtalálhatók. Ha nincs ilyen, akkor nagy valószínűséggel teljes nyelvcsere következhetett be az apai vonalakban valamelyik utódnyelvet beszélő népességben. Teljes nyelvcsere általában kis létszámú közösségekben és intenzív nyelvi kölcsönhatások révén történhet meg. Amennyiben van egy vagy több közös haplocsoport a vizsgált nyelvcsaládhoz tartozó népekben, akkor interdiszciplináris módszerekkel kell megvizsgálni, hogy mely haplocsoport vagy haplocsoportok játszhattak valóban szerepet az adott alapnyelvet beszélő közösség kialakulásában. Egyrészt össze kell vetni, hogy az adott haplocsoport vagy haplocsoportok térben és időben való megjelenése és terjedése milyen arányban van összhangban a más tudományágakból származó modellekkel. Másfelől a haplocsoporton belül közös haplotípusok és közös alcsoportok meghatározására van szükség az utódnyelveket beszélő népességek között. Ha csak egyetlen közös haplocsoport található, akkor vizsgálandó hipotézisként megfogalmazható, hogy a nyelvcsalád kialakulásakor

ez a haplocsoport volt a meghatározó az adott alapnyelvet beszélő ősi népességben. Amennyiben több haplocsoport is közös, akkor azt kell megvizsgálni, hogy az eltérő haplocsortok származhatnak-e azonos földrajzi forrásból tehát az adott nyelvcsaládot meghatározó alapnyelv kialakulásakor lehetett-e olyan terület, ahol az adott haplocsoportok mind meghatározó arányban voltak jelen. Vagy inkább arról van szó, hogy a mai közös haplocsoportok közül csak egyesek voltak jelen meghatározó arányban, és a többi közös haplocsoport e nyelvek őseinek szétválása után, egy közös forrásból lépett be egymástól függetlenül az utódnyelveket beszélő közösségeibe, génállományába. Természetesen ez utóbbi két eset kombinációja is elképzelhető. Azaz ugyanaz a haplocsoport a nyelvcsalád kialakulásakor és az utódnyelvek későbbi életében is beléphet a közösségek génállományába. Nyilvánvaló, hogy kis közösségekben intenzív nyelvi folyamatok zajlódhatnak le. Ezek a nyelvi folyamatok könnyen vezethetnek akár nyelvcseréhez és/vagy bizonyos nyelvi formák stabilizálódásához, amelyek később kialakuló nyelvek nyelvi értelemben vett genetikai alapját képezik. A populációgenetika bizonyos esetekben képes megbecsülni, hogy egy populáció létszámának növekedése nagyjából mikor indult el egy viszonylag kis létszámú közösségből. Vagy legalábbis – figyelembe véve a korszámításon belüli vitákat – következtethetünk arra, hogy egy adott genetikai közösség korai szakasza melyik régióhoz köthető.

A finnugor nyelvcsalád és az N1c haplocsoport Amennyiben az N haplocsoport alcsoportjait, az N1c és az N1b haplocsoportokat megkülönböztetjük, akkor a rendelkezésre álló adatok alapján nincs egyetlen olyan haplocsoport sem, amelyik minden uráli nyelvet beszélő népben jelen lenne. Mivel az N1c és az N1b becsült kora is magasabb (11 800, illetve 6800 év, ROOTSI és mtsai, 2007), mint a proto-uráli nyelv nyelvészek szerinti kora, ez azt jelenti, hogy egy vagy több uráli népben az apai vonalak alapján teljes nyelvcsere zajlott le. A finnugor nyelvet beszélő népekben is csak két haplocsoport van, amelyik mindegyikben előfordul: az N1c és az R1a. Már az obiugorokban is csak három olyan haplocsoport van, amelyik a manysikban és a hantikban egyszerre megtalálható (PIMENOFF és mtsai, 2008), az N1c, az R1a és az N1b. Az N1b azonban egyrészt hiányzik a balti-finnekből és magyarokból (TAMBETS és mtsai, 2004), másrészt a manysikban található két N1b alcsoport, az N1b-A és N1b-E kora egyaránt nagyjából kétezer év (FEHÉR és mtsai, 2014), ami túl fiatal ahhoz, hogy szerepet játsszon a finnugor etnogenezisben. A legújabb vizsgálatok az N haplocsoport korát 16 500 (SHI és mtsai, 2013) és 13 400 év (HALLAST és mtsai, 2014) között becsülik. A csoport legősibb képviselői a mai Dél-Kína területén élhetett, ugyanis itt található a legkorábban levált alcsoport a déli han kínai, hmong-mien, tibet-burmai, valamint a dai lakosság körében. Az ősi csoportok egy része Északkelet-Kínába vándorolt (Mandzsúra, Amur-vidék), és vélhetően innen indult meg Közép-Ázsia és KeletEurópa felé 8-10 000 évvel ezelőtt (SHI és mtsai, 2013). Mandzsúriában, a Liao-folyó völgyében (ma Északkelet-Kína) a 6500–5000 éves neolit sírokban lévő csontok kétharmada (Hongsan kultúra, 4/6), az 5000–4200 éves neolit csontoknak pedig 100%-a (Hsziaojehan kultúra, 12/12) olyan N1-es csoportba tartozott, amely

sem az N1b, sem az N1c alcsoportnak nem tagja (CUI és mtsai, 2013). Az R1a haplocsoport korát a legfrissebb, mutációs (SNP) alapú korszámítással 6200 (HALLAST és mtsai, 2014) és 5800 (UNDERHILL és mtsai, 2014) év közé becsülik, a legkorábbi ágak jelenléte alapján őshazáját a mai Irán vagy Kelet-Törökország területére (UNDERHILL és mtsai, 2014) teszik. Innen terjed két ágra válva Kelet-Európa (Z283 és alcsoportjai: Z280, M458, Z284), valamint Közép-Ázsia, Dél-Szibéria és India (Z93) felé. A korlátozottan rendelkezésre álló adatok alapján bizonyos magyar, manysi és finn R1a és N1c haplotípusok egyezése arra utal, hogy mindkét haplocsoport szerepet játszott a finnugor etnogenezisben. Természetesen kizárni nem tudjuk, hogy egyes haplocsoportok egy közös forrásból, a finnugor etnogenezis után lépnek be egymástól függetlenül a finn, magyar és manysi génállományba, de azt biztosan állíthatjuk, hogy például az N1c haplocsoport alapító haplotípusában és az R1a-Z280 alcsoportban található mai finn, magyar, manysi népesség haplotípusa megegyezik. Populáció n

N-Tat N-P43 Forrás

Nganaszán 38 0,0% 92,1% TAMBETS, 2004

n

R1a mind

Z280

M458 Z93 Forrás

38

0,0%

TAMBETS, 2004

Nyenyec

148 40,5% 56,8% TAMBETS, 2004

148

0,0%

TAMBETS, 2004

Szölkup

131 0,0% 6,9% TAMBETS, 2004

131 19,1%

TAMBETS, 2004

Hanti

47 38,3% 38,3% TAMBETS, 2004

47

4,3%

TAMBETS, 2004

Hanti

28 64,3% 25,0% PIMENOFF, 2008

28

7,1%

PIMENOFF, 2008

Manysi

25 16,0% 60,0% PIMENOFF, 2008

25

8,0%

PIMENOFF, 2008

Manysi

60 23,3% 63,3% FEHÉR, 2014

60

5,0%

3,3% 1,7% 0,0% FEHÉR, 2014

Magyar

113 0,9% 0,0% TAMBETS, 2004

113 18,6% 11,5% 4,4% 1,8% UNDERHILL, 2014*

Magyar

332 0,9% 0,0% BÍRÓ, 2014

332 28,6% 16,3% 9,0% 1,5% BÍRÓ, 2014

Székely

95 6,3% 0,0% BÍRÓ, 2014

95 16,8% 11,6% 4,2% 1,1% BÍRÓ, 2014

Csángó

95 0,0% 0,0% BÍRÓ, 2014

95 22,1% 10,5% 10,5% 1,1% BÍRÓ, 2014

Komi

94 22,3% 12,8% TAMBETS, 2004

60 36,7% 35,0% 0,0% 1,7% UNDERHILL, 2014*

Komi (észak)

54 51,9% 16,7% MIRABAL, 2009

Komi (dél)

49 46,9% 14,3% MIRABAL, 2009

52

Udmurt

87 56,3% 28,7% TAMBETS, 2004

54 16,7% 14,8% 0,0% 1,9% UNDERHILL, 2014*

111 31,5% 9,9% TAMBETS, 2004

51 31,4% 29,4% 0,0% 2,0% UNDERHILL, 2014*

Mari Mordvin Számi (lapp)

5,8%

1,9% 3,8% 0,0% UNDERHILL, 2014*

83 16,9% 2,4% TAMBETS, 2004

83 26,5%

TAMBETS, 2004

127 47,2% 0,0% TAMBETS, 2004

127 11,0%

TAMBETS, 2004

Finn

38 63,2% 0,0% TAMBETS, 2004

Észt

209 30,6% 0,0% TAMBETS, 2004

38

7,9%

TAMBETS, 2004

236 33,1% 25,4% 5,1% 1,7% UNDERHILL, 2014*

(* Az Underhill tanulmányában vizsgált népekben a Z280-as alcsoport aránya becsült az M558 és Z282* alapján.)

Ha tisztán mennyiségi szempontokat veszünk figyelembe a jelen adatokból, akkor nem egyértelmű, hogy az N1c vagy az R1a játszotte nagyobb szerepet a finnugor etnogenezisben. Az R1a aránya csak a magyar és mordvin népesség esetében haladja meg jelentősen az N1c arányát, míg a mari és észt adat kiegyenlített. Az R1a esetében az alcsoportonként részletezett adatok visszaigazolják, hogy az esetleges korai finnugor R1a genetikai markert a Z280-as csoportban kell keresni, a szlávokban gyakori M458 és az ázsiai népekben gyakori Z93 aránya ennél jóval kisebb. Mindenesetre az N1c aránya azokban a népekben a legmagasabb, amelyek viszonylagos földrajzi elszigeteltségben élnek, így a finnekben, hantikban, lappokban és az északi komikban, tehát azok esetében,

akiknél azt várjuk, hogy jobban megőrizték az eredeti finnugor génállományt. (A genetikai adatok nem támasztják alá a lappok állítólagos nyelvváltásáról szóló elméleteket.) Az N1c haplocsoport nyelvi szemszögből is fontosabbnak tűnik. Az N1c haplocsoport nemcsak összeköti a finnugor népeket, de Európában el is választja a többi nem finnugor nyelvet beszélő néptől. Pontosabban csak ott található Európában nagyobb arányban N1c haplocsoport nem finnugor népekben, ahol a helynévanyagban vagy az adott nyelvben finnugor szubsztrátum mutatható ki. Így a Baltikumban, az északi oroszokban és a csuvasokban (MALYARCHUK és mtsai, 2004, MIRABAL és mtsai, 2009). Továbbá az N1c haplocsoport kapcsolja össze a finnugorokat az altáji nyelvet beszélő népekkel, amelyek a finnugorok legfontosabb tipológiai kapcsolatát jelentik (JANHUNEN, 2014). De hol és mikor történhetett a kelet-európai R1a-Z280 alcsoport és az N1c találkozása? A kérdés megválaszolásában az anyai vonalak nyújtanak segítséget. (A csak anyai vonalon öröklődő mitokondrium DNS-éhez köthetően a haplocsoport és haplotípus fogalma az Y-kromoszómához hasonlóan megfogalmazható.) Az anyai leszármazási vonalak vizsgálata alapján az első keleti–nyugati keveredést az anyai U4 és egy speciális H alcsoport szibériai belépése jelzi a finnugor népek őseinek génállományába (MALYARCHUK és mtsai, 2006). A kelet-európai származású U4 és a távol-keleti N1c „házasságára” igen nagy valószínűséggel az Ob és Jenyiszej közötti területen került sor (MALYARCHUK és mtsai, 2006), és ebből a kelet- és nyugat-eurázsiai elemeket tartalmazó, összetett népességből alakulhatott ki az uráli embertani típus (MALYARCHUK és mtsai, 2006). Azaz egy Nyugat-Szibériában található europid és a Távol-Keletről érkező mongoloid népesség keveredéséből alakulhatott ki az uráli alapnyelvet beszélő népesség az Ob és a Jenyiszej közötti területen. Érdekes aszimmetria figyelhető meg a finnugor népekben az apai és anyai vonalakban a kelet-ázsiai eredetű vonalak tekintetében.

Míg az apai vonalakban a távol-keleti N1c haplocsoport meghatározó arányban van jelen a magyar kivételével az összes mai finnugor népben, addig a kelet-eurázsiai anyai vonalak jelenléte általában meglehetősen alacsony. A modvinokban 3%, a marikban 2%, a komi-zürjénekben 6%, a komi-permjákokban 18%, az udmurtokban 21%, az észtekben 2%, a finnekben 2%, a számikban 4,4% (TAMBETS és mtsai, 2002), a manysikban 31,1% és a hantikban 41,3% (PIMENOFF és mtsai, 2008) a kelet-eurázsiai anyai vonalú haplocsoportok aránya. (A számik anyai vonalú feldolgozottsága még a rendelkezésre álló minták alapján sem teljes, a minták 3,9%át nem sorolták be semmilyen haplocsoportba.) Mindez összhangban van azzal a megfigyeléssel, hogy a finnugor népek anyai vonalai az apai vonalaknál nagyobb mértékben térnek el egymástól, és általában inkább földrajzi szomszédjaikra hasonlítanak, mint egymásra (BERMISHEVA és mtsai, 2002). Ez a kontraszt talán azt jelzi, hogy paradox módon a finnugor nyelvek korai terjedése inkább az apákhoz köthető, mint az anyákhoz. Továbbá arra utalhat, hogy a finnugor népek korai történetében az exogámia bizonyos formái fontos szerepet játszottak, és társadalmi felépítésük patriarchális volt. Másrészt az anyai vonalak közötti nagyarányú, és az apai vonalakban található kisebb arányú, de egyértelmű eltérések közvetve összhangban vannak a finnugor népek embertani sokszínűségével. (Azért csak közvetve, mert a haplocsoportok nem határoznak meg külső tulajdonságokat, csak földrajzi eredetre utalnak.) A finnugor népek etnogenezisének fent vázolt modellje közvetlen párhuzamot mutat Mark Karin észt antropológusnő munkáival. „A finnugor népek többsége közbeeső helyet foglal el az europid és a mongoloid nagy rassz között. (…) Ily módon a mai finnugor népek között a legáltalánosabban elterjedt két rassz a fehértengeri-balti és az uráli. Mindkét rassz képviselőinél megállapítható a mongoloid elemek keveréke is. A fehértengeri-balti rassz több antropológiai jegye alapján átmenetet képez az uráli és az atlanti-balti típus között,

és nyilvánvalóan e két fent nevezett rassz ősi formáinak a keveredéséből jött létre. (…) Mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy a neolitikumban a finnugorok az uráli rassz képviselői voltak.” (MARK, 1981). Az észt antropológusnő további észrevételei átvezetnek minket a régészet területére. Véleménye szerint a legrégibb finnugorokban valószínűleg jobban érvényesültek a mongoloid elemek, és a Baltikumban a tipikus gödrös-fésűs kerámia kultúrák (i. e. 3100– 2500) feltárása során előkerült koponyák mongoloid jellege arra utal, hogy a Baltikumban a tipikus gödrös-fésűs kultúra hordozói valószínűleg finnugorok voltak, akik egy europid népességre települtek rá (MARK, 1981). És bár a fésűs kerámia kultúrák eredete és egységes etnikai megítélése vitatott, az valószínűsíthető, hogy a fésűs kerámia kultúrák hordozói legalábbis részben finnugorok voltak. Valószínűsíthető továbbá, hogy a finnugorok kelet–nyugati migrációja több hullámban zajlott le, és a finnugorok meghatározó kelet-európai expanziója a szintén fésűs kerámiával is jellemezhető Közép-Volga, Káma-torkolatvidéki voloszovói kultúrából mint centrumból zajlott le a III. évezred végén (FODOR, 1975). A fésűs kerámiák és a finnugorok közötti részleges kapcsolat azért is érdekes, mert jelentősen összevág az N1c feltételezett nyugati irányú vándorlásával, és a C14-es vizsgálatok időrendi adatainak megjelenítését is lehetővé teszi. Elképzelhető, hogy az N vándorlási útvonalát jelzik a legkorábbi szibériai neolit kerámialeletek, amelyek az Amur folyó vidékéről (13 300–12 400 évvel ezelőtt) a Bajkál-tó irányába mozognak (Uszty-Karenga komplexum, 12 000–10 600 évvel ezelőtt), és a legutóbbi kutatások szerint a Konda folyó vidékén jelentkeznek 9900–6100 évvel ezelőtt, majd KeletEurópában is megjelennek 7000 éve (KUZMIN–VETROV, 2007). E kutatók hangsúlyozzák, hogy el kell választani egymástól a közelkeleti típusú, földműveléssel együtt terjedő neolitikumot (fazekasságot), valamint a földművelés nélkül, halász-vadász kultúrával terjedő szibériai neolitikumot.

Nem mellékes, hogy több nyelvészeti észrevétel is megerősíti a finnugorok kettős gyökereit. Régóta közismert, hogy a szókészletben és nyelvtani formákban a proto-uráli (PU) a proto-indoeurópaival (PIE) és a proto-altájival (PA) egyaránt összefüggésbe hozható (HAJDÚ, 1977). Így például közös PU-PIE alapszó a mos, név, víz, vezet, visz, ín, ház, tesz. Közös PU-PA az alj, nyal, nyíl, egér, tő, em-ik (szopik/emlő), de még a szavaknál is jelentősebbek a nyelvtani elemekben, tipológiában meglévő azonosságok (agglutináció, nyelvtani nem hiánya, magánhangzó-harmónia, azonos ragok stb.). A hagyományos modellek nehezen tudták kezelni ezeket az igen ősi nyelvi kapcsolatokat. A feltételezett nyugat-szibériai finnugor őshaza (HAJDÚ, 1977) ugyanis semmilyen areális kapcsolatot nem tett lehetővé a dél-mandzsúriai mongol, tunguz, az észak-kínai, török (JANHUNEN, 2014) és anatóliai vagy Fekete-tenger melléki indoeurópai őshazában élő népek között. Fontos észrevétel, hogy Juha Janhunen nyelvészeti alapú modellje az urál-altáji nyelvi kapcsolatokról és az uráli nyelvek terjedéséről (JANHUNEN, 2014) szinte tökéletesen egybevág egyes meghatározó N1c csoportok migrációjának feltételezhető útvonalával és az Ob és Jenyiszej közötti uráli őshaza modelljével. „Ha feltesszük, hogy az urál-altaji nyelvtípus kiindulópontja valahol DélMandzsúriában volt, akkor az uráli nyelvcsalád földrajzi eredetét is ennek a területnek a közelében kell keresnünk… Az urál-altaji komplexum legtöbb nyelve – a japán és a koreai nyelv kivételével – nyugat felé terjeszkedett. Az urál-altaji nyelvcsalád terjeszkedését fokozatos folyamatnak tekinthetjük, amely újabb és újabb népességeket vont be a nyelvcsalád körébe. De ezzel párhuzamosan kezdtek el eltűnni a nyelvcsalád legkeletibb tagjai…” (JANHUNEN, 2014). Talán a Matthias Castren által a Szaján-vidéken talált, általa uráli eredetűnek tartott helynév-anyag ezeknek a ma már kihalt legkeletibb uráliaknak az örökségét jelzi. Visszatérve az uráli nyelvcsalád nem finnugor tagjaira, modellünk alapján a legvalószínűbb, hogy a szölküpok és nganaszanok

váltottak nyelvet, mert csak belőlük hiányzik a nyenyecekben és az összes finnugor népben megtalálható N1c haplocsoport (TAMBETS és mtsai, 2005). Az eddig vizsgált szamojéd népeket (nyenyecek, nganaszanok, szölküpok) egyedül az N1b haplocsoport köti össze. Így a szamojéd etnogenezis olyan területen valószínűsíthető, ahol az N1b és N1c haplocsoport egyaránt nagy arányban volt jelen a szamojéd etnogenezis idején. A Helimszkij által nyelvészetileg feltételezett, a tágabb értelemben vett szamojéd őshaza, „az Ob középső folyásának és mellékfolyóinak medencéjét (a központi szölkupok lakóhelyét), az Észak-Altajt és a Szaján vidékét (a matorok lakóterületét), valamint a Jenyiszej középső folyásától keletre elterülő részeket” felölelő régiók (HELIMSZKIJ, 1996) azon területek közé tartoznak Eurázsiában, amelyek jelenleg is megfelelnek az előbbi feltételnek.

Összefoglalás Bár a finnugor népek antropológiai szempontból igen különbözőek, mégis kimutatható egy egyértelmű genetikai kapcsolat a finnugor népek apai vonalaiban. Ezt a kapcsolatot elsődlegesen a keleteurázsiai eredetű N1c, másodlagosan a nyugat-eurázsiai R1a haplocsoport egy alcsoportja (Z280) testesíti meg. A populációgenetikai adatok tehát összhangban vannak azokkal a modellekkel, amelyek a finnugor etnogenezist az uráli embertani típushoz kötik, amely az Urál és a Szaján hegység között europid és mongoloid elemek hosszan tartó érintkezésével és keveredéséből alakult ki. Az N1c haplocsoport kialakulása és migrációja földrajzi és időbeli vonatkozásban nagy vonalakban átfedésben van a fésűs kerámiák az uráli nyelvek terjedésének Juha Janhunen (JANHUNEN, 2014) által vázolt modelljével. Elképzelhető, hogy az egyezés nem véletlen. Ebben az esetben a Távol-Keletről induló, Nyugat-Szibérián át Európába érkező N1c haplocsoporthoz köthető populációk voltak a pre-uráli és uráli nyelvek, illetve a fésűs kerámia elsődleges hordozói. Ahogy a nyelvészetben is folynak viták az uráli nyelvcsalád és utódnyelveik koráról, úgy a genetikában is zajlik vita az N1c haplocsoport koráról. Amennyiben kiderül, hogy az N és N1c haplocsoport korát a 2013 előtti tanulmányok jelentősen túlbecsülték, akkor így akár a fésűs kerámiánál jóval fiatalabb, az Altáj-vidékről az i. e. II. évezred elején induló Szejma-Turbino régészeti jelenséghez köthető népmozgások is megfelelhetnek az uráli nyelvek elterjedésének. E kérdéskör további vizsgálatot igényel, ahogyan Janhunen korábbi tanulmányában is említi (JANHUNEN, 2009).

APAI LESZÁRMAZÁSI VONALAK (A MAGYAR ÉS A MANYSI NÉPESSÉG ÖSSZEHASONLÍTÁSÁNAK PÉLDÁJÁN) (NÉMETH ENDRE, FEHÉR TIBOR, PAMJAV HOROLMA)

Az előző fejezetben láthattuk, hogy mind a hagyományos, mind a modern osztályozási próbálkozások a magyar nyelv legközelebbi rokonának az obi-ugor nyelveket (manysi, hanti) tekintik. Ez az uráli nyelvek összetartozását megalapozó nyelvtani hasonlóságokon és az alapszókincs bő félezer szaván, az ezekből képezhető több ezer, e nyelvekben kivétel nélkül a leggyakrabban használt szavakat jelentő szókészleten túl elsősorban a nagyszámú „ugor kori” szóegyezésen alapul. Az ugor korból származtatott (tehát a többi uráli nyelvvel nem, csak az obi-ugorokkal közös) szóegyezések közül sok a lótartással kapcsolatos, mint a ’ló’, ’fék’, ’nyereg’, ’fű’, ’szekér’, és van további százhúsz szó is, például a ’mese’, ’táltos’, ’titok’ és a ’tegez’ (ZAICZ, 2006, 969–970.). Az ugor kori szavaink közül sok közös átvétel valamely iráni nyelvből, mint amilyen például a ’hét’ és az ’arany’. Ugyanakkor „meglepő, hogy a sajátosan ugor alapnyelvi változások vagy újítások száma nem nagy: az aránylag számos szóegyezésen kívül mindössze egy-két egyező hangfejlődés, három közös fogantatású rag meg egy-két ugor képző, és esetleg a tárgyas igeragozás csíráinak egyezése ad számot róluk” (HAJDÚ–DOMOKOS, 1980, 85.). Nemcsak a szókészlet, hanem az obi-ugor mondavilág szimbólumrendszere, a hősénekek cselekményei is jelzik, hogy a hanti és a manysi nép (vagy elődeik nagyobb csoportja) valaha lovas nép lehetett, akik tajgaövezetbe szorulásukkal térhettek át (vagy vissza) egyfajta tajgai gazdálkodásra, majd az orosz cári hatalom előrenyomulása miatt a vadászó életmódra. Nem elhanyagolható mennyiségű párhuzamot találunk a manysi folklórkincs és a hazai mesei motívumok között, például az égig érő fa, az ún. búvármadármotívum vagy a táltos paripa motívuma esetében. Ez utóbbi mintha

ugyanannak kétféle megfogalmazása lenne: a sámán (táltos) segítőt kap, és világok között közlekedik. Ezt már korai folklorisztikánktól kezdve egyik legősibb hiedelem-elemünknek tartják, Róheim Gézától Diószegi Vilmoson át Dömötör Tekláig.9 A manysi egyike a legveszélyeztetettebb nyelveknek Eurázsiában. A magát manysinak vallók száma alig több mint tízezer. Azok száma, akik valóban rendszeresen használják is a manysi nyelvet a mindennapokban, azonban még ennél is jóval kevesebb. Kutatócsoportunk úgy érezte, hogy talán az utolsó pillanatban vagyunk ahhoz, hogy az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományág, a filogenetika eszköztárával megvizsgálhassuk és feltérképezzék a manysik genetikai megoszlását, továbbá a mai magyarok és a manysik közötti lehetséges genetikai kapcsolatokat. 2012-ben Vándor Anna a Reguly Társaság szakmai és az Emberi Erőforrások Minisztériuma anyagi támogatásával három hónapot töltött Nyugat-Szibériában, és hatvan északi manysi férfitól vett mintát apai vonalú genetikai vizsgálathoz. A mintákat az Igazságügyi Szakértői és Kutató Intézetek Budapesti Orvosszakértői Intézetének DNS-laboratóriumában vizsgáltuk, és ezeket finn, székely, magyar, csángó, mongol, burját és üzbég mintákkal hasonlítottuk össze. A finn minták összegyűjtésében a budapesti Finn Nagykövetség nyújtott komoly segítséget. Az eredményeket egy nemzetközi genetikai folyóiratban, a Molecular Genetics and Genomicsben publikáltuk (FEHÉR és mtsai, 2014). Az északi manysik közötti mintavétel eredményei nem mutattak jelentős eltérést a korábban PIMENOFF és mtsai (2008) által elvégzett kutatáshoz képest. Az alapos családtörténeti előkészítéssel azonban sikerült magyarázatot találni az európai és közel-keleti jellegű I és J haplocsoportok jelenlétére, amelyek a korábbi mintában még szórványosan megjelentek. A Vándor Anna által gyűjtött 60 fős mintában 86,7% volt az Észak-Eurázsiára jellemző N haplocsoport aránya, azon belül a többség az N-P43 (összesen 63,3%), a kisebbség az N-L708 (összesen 23,3%) alcsoportba tartozott. Más

apai vonalú haplocsoport kismértékben fordult elő, így 6,7% volt a nyugat-európai és dél-kaukázusi jellegű R1b-M269 (esetünkben a kaukázusi kapcsolat valószínűsíthető), valamint 5% a fentebb jellemzett R1a-M198 aránya. Egyetlen minta a manysikkal szomszédos ket népcsoportra jellemző, de például az amerikai őslakosságra (indiánokra) tipikusnak mondható Q-M242 csoportba tartozott. E haplocsoport a Bering-szoros mindkét oldalától egész Dél-Amerikáig az újvilág egyik markáns csoportja (pl. a navahók 92,3%-a tartozik ebbe), de régészeti csontleletekben az Altaj hegységből és Kínából is előkerült. Vizsgálataink eredménye szerint az N-L708 haplocsoporton belül elkülöníthető egy L1034-es jelzővel illetett mutáció (SNP változás), amely a manysi és magyar/székely N-L708 minták jelentős részében megvolt, míg az ugyancsak vizsgált burját, mongol és finn populációkból hiányzott (FEHÉR és mtsai, 2014). Az N-L1034-es alcsoportra egy genetikai alapú családfakutatással foglalkozó amerikai DNS-laboratórium, a FamilyTreeDNA hívta föl a figyelmet. Az amerikai laboratóriumhoz beérkezett adatok alapján az N-L1034 alcsoport olyan területeken fordult elő elsősorban, ahol más tudományágak is számolnak ugor történelmi jelenléttel. Így a Kárpátmedencében, az Urál-vidéken, pontosabban Baskíriában és Tatársztánban, Görögországban és Kelet-Kazahsztánban. (A görög találatokra egyelőre nem találtunk meggyőző történelmi magyarázatot, így a görög kapcsolattal a továbbiakban nem foglalkozunk.) Fontos megemlíteni, hogy a legújabb régészeti kutatások szerint éppen Baskíria és Tatársztán területére esik Magna Hungaria (TÜRK, 2011). Természetesen egyedi találatok esetén nem szabad messzemenő történelmi következtetéseket levonni, mégis említésre méltó, hogy az ugor migrációk esetleges kelet-kazahsztáni érintettségét a mi kutatásaink is alátámasztják. Üzbég mintáinkból a szomszédos Kelet-Üzbegisztánból (Ferganaimedence) szintén volt egy L1034-es találat.

Az FTDNA szakemberei az N-L1034-es alcsoportot a Kárpátmedencében a Csíki-medencében, a Felső-Tisza vidéken, Sárréten és az Őrség burgenlandi részén azonosították. Olyan területeken, ahol történelmi okok miatt nagyobb arányban maradhattak meg a honfoglalók leszármazottai. A fenti észrevételek alapján jó okunk van azt feltételezni, hogy az N-L1034 alcsoport ugor kori örökség a magyar és manysi génállományban. A másik érdekesség az, hogy az N-L1034 alcsoport aránya magasabb a mai székely népességben, mint a magyarországi magyar populációban. Ez a tény a székelyek eredetéről szóló tudományos vitákat abba az irányba billentheti el, hogy a székelyek mindig is magyarok voltak, és nem asszimilálódtak, mint ahogyan a kunok vagy jászok igen. Számos kutató gondolta úgy idáig, hogy a székely egy, a magyar törzsszövetséghez csatlakozott, eredetileg vélhetően török etnikumú népesség volt. Ezeket az elképzeléseket azonban nagy valószínűséggel újra kell értékelni a genetikai kutatások tükrében. Nem igazán életszerű ugyanis az, hogy egy eredetileg török nyelvű népesség több ugor kori elemet őrzött meg génállományában, mint a nyelvileg bizonyosan ugor eredetű magyarországi magyarság. Bár a kondai manysi minták feldolgozása még folyamatban van, az megemlíthető, hogy a földrajzi okok miatt igen nehezen megközelíthető kondai manysik között szignifikánsan magasabb a modellünk szerint az ugor és finnugor etnogenezisben meghatározó szerepet játszó N-L1034 és az R1a-Z280 haplocsoport aránya az északi manysikhoz képest. Ez összhangban van az elvárásunkkal, amennyiben a nehezebben megközelíthető, de facto endogám területeken élők jobban megőrzik az eredeti génállományukat. Haplocsoport Északi manysi (n=60) Déli manysi (n=36) Feltételezett2 eredet I1-L22

0,0%

2,8%

viking/orosz

I2-P37

0,0%

2,8%

szláv/orosz

N-P43 „A”

36,7%

25,0%

szamojéd

N-P43 „E”

26,7%

8,3%

szamojéd/permi?

N-L708*

8,3%

5,6%

finnugor/szibériai

N-L1034

15,0%

27,8%

ugor

Q-M242

1,7%

0,0%

ket

R1a-M458

1,7%

5,6%

szláv/orosz

R1a-Z280

3,3%

19,4%

finnugor vagy szláv

R1b-P25*

6,7%

0,0%

keleti indoeurópai

R1b-P312

0,0%

2,8%

nyugati indoeurópai

* A feltételezés természetesen az adott népek génállományára vonatkozó hatalmas szakirodalom alapján is csak egy lehetőség, hiszen a kapcsolat létrejöhetett más, például közvetett módon is. Az összehasonlításban is jól látszik, hogy nyelvek, nyelvcsaládok és mára eltűnt középkori népnevek is találhatók benne, ami nem a szerzők zavaros forráskezelése miatt van így, hanem a populációgenetikai szakirodalomban általánosan használt populáció-elnevezések kategóriái, amelyeket összefüggésbe lehet hozni az északi manysi és déli manysi haplocsoportokkal.

A kondai és északi manysik között hat különböző R1a-Z280 haplotípust azonosítottunk, amelyekből ötnek volt Kárpát-medencei magyar egyezése, ez az R1a-Z280 haplocsoport fontosságára utalhat a magyar és ugor etnogenezisben. A magyarországi magyar adatbázisból az öt haplotípushoz tizenkét egyén tartozik, ami a minták 3,6%-a. Az alábbiakban ismertetjük az összes ismert N1c-L1034 haplotípust és az összes ismert finnugor és közép-ázsiai R1a-Z280 haplotípus rokonsági viszonyait leíró Median Joining Network ábrát (a magyarázat a Bevezetésben). A nem ugor eredetű finnugor és a közép-ázsiai minták száma rendkívül alacsony.

12. ábra L-1034 Median Joining Network

A déli manysik megnevezés nem feltétlenül szerencsés, mert a kondai manysik a keleti manysi nyelvjáráshoz tartoznak. Az ábrán azonban nemcsak kondai manysi haplotípusok találhatók, de azok mind a második gyűjtésből, az első gyűjtéstől egyértelműen délebbi területekről származnak. Így összefoglaló néven ezeket az ábrán déli manysinak nevezzük. A szövegben a kondai manysi megnevezés mindig csak a kondai manysikra vonatkoznak.

13. ábra

A finn találatokat az ábrán szövegesen jeleztük. Látható, hogy az R1a-Z280-as csoporton belül van finn–magyar–manysi egyezés (a

sárga-piros gömb két finnel egyezik), és van egy finn–székely– manysi–komi–üzbég egyezés is. Ezek támogatják, de archeogenetikai adatok hiányában nem bizonyítják az R1a-Z280 jelenlétét a korai finnugor nyelvű népesség génállományában. Ha az ábrák alapján összevetjük a haplotípus-egyezéseket, több zavarba ejtő észrevételt fogalmazhatunk meg. 1.) Magyar szemszögből nézve az R1a-Z280 haplocsoportban egyértelműen számosabb magyar–manysi haplotípus-egyezés található, mint az N1c-L1034 alcsoportban. Ezenfelül önmagában az obi-ugor találattal rendelkező magyar R1a-Z280 haplotípusok halmaza sokkal diverzebb, mint a teljes magyar nyelvű N1c-L1034 haplotípusok halmaza. Mindez felveti annak a lehetőségét, hogy talán már a korai magyar közösségekben is nagyobb szerepet játszott az R1a-Z280 haplocsoport, mint az N1c-L1034. 2.) A magyar–manysi haplotípus-egyezések meglepő földrajzi eloszlásról tanúskodnak, ha eltekintünk az N-L1034 alapító haplotípusában található egyezésektől. Egyenletes eloszlás helyett a manysi egyezések 80%-a a kondai manysik közül való, és azon belül is az egyező minták nagy része egyetlen régióból, Mezsdurecsenszkij járásból származnak. Jelen tudásunk alapján nem eldönthető, hogy a kondai manysik magyar őstörténeti szempontból potenciálisan kiemelt szerepe azzal függ össze, hogy a kondai manysik jobban megőrizték az eredeti ugor génkészletet, vagy a kondai manysik ősei esetleg közelebbi kapcsolatban álltak a magyarok őseivel. 3.) Ezenfelül úgy tűnik, hogy a kondai manysik nem egyszerűen nagyobb arányban őrizték meg az eredeti ugor génállományt, de a diverzitás is magasabb a körükben, mint az északi manysik körében. Érdekes, hogy az alapító N-L1034 haplotípus viszont nem található meg a kondai manysik között. 4.) A két kazah N-L1034 mintáról annyit lehet tudni, hogy KeletKazahsztánból származik.

5.) A magyar–üzbég Z280-egyezések Kelet-Üzbegisztánban, Taskentben és a Ferganai-medencében találhatók. Az egyetlen üzbég N-L1034 minta szintén a Ferganai-medencéből származik.

Összefoglalás A mai magyar populációban kivételes módon alacsony az N-L708 haplocsoport aránya a többi finnugor nyelvet beszélő népességhez képest. Ennek egyik feltételezett oka az, hogy a magyarok évszázadokon keresztül magas presztízsű nyelvet beszéltek, és olyan területeken sikerült letelepedniük (Kárpát-medence, Déli-Urál vidéke), amelyek vonzóak voltak más népek számára is. Másrészt Magyarországon még nem készült regionális bontású genetikai felmérés. Más országokban készült vizsgálatok tapasztalatai alapján nem elhanyagolható különbségek lehetnek a különböző régiók között egy országon belül is. Úgy tűnik mindenesetre FTDNA projektekből – egyelőre alacsony mintaszám mellett –, hogy a Bihar megyei Sárréten és az Őrség burgenlandi területein is 6-7% körüli az N1c haplocsoport aránya. Azaz elképzelhető, hogy a kutatók által nem vizsgált régiókban a székelyhez hasonlóan magas lesz az N-Tat haplocsoport aránya. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy a magyarországi lakosságban 1%-os gyakoriságú N-Tat csoport összesen nagyságrendileg 50 000 férfit jelenthet, ami meghaladja a hantik és manysik teljes lakosságszámát. Összességében tehát abszolút számban (lélekszámban) akár több lehet a magyar és székelymagyar N-L1034 férfi, mint a manysi N-L1034. Úgy tűnik, hogy a kortárs magyar népesség génállományában az R1a-Z280 alcsoportban számosságában több ugor kori elemet találunk, mint az N-Tat haplocsoportban. A jelenség magyarázatra szorul, de archeogenetikai adatok hiányában nem tudunk többet mondani a jelenség felismerésénél. A 2012–2014 között zajló interdiszciplináris kutatómunka eredményeként megállapíthatjuk, hogy van legalább egy magyar nyelvű etnikai csoport, a székely, amelyben más közép-európai populációkhoz képest egyértelműen relatíve magas az N-Tat haplocsoport aránya. Továbbá a mai magyar és manysi

populációban az N-Tat haplocsoport egy alcsoportja, az N-L1034 összeköti a magyar és a manysi népességet, és potenciálisan elválasztja más népektől. Ha a további vizsgálatok megerősítik az NL1034 alcsoport és az ugor népek közötti szoros kapcsolatot, akkor egy potenciális ugor migrációs markert találtunk, amely földrajzi elterjedésének feltérképezése komoly támogatást jelenthet a későbbiekben a magyar őstörténeti kutatásoknak. A rendelkezésre álló adatbázis alapján például felmerül a Kirgizisztántól nyugatra lévő Ferganai-medence mai népességének az ugor népekkel való kapcsolata, mert ott is megtalálható a rendkívül ritka N-L1034 alcsoport és az R1a-Z280 haplocsoportban magyar–manysi haplotípus-egyezés. Az N-L1034 tudományos jelentősége rendkívüli ritkaságában rejlik. Az R1a-Z280 hatalmas területen elterjedt, és a mai magyarokkal szomszédos népekben is jelentős az aránya. Ezért vélhetően az R1a-Z280 a magyar etnogenezisben játszott nagyobb súlya ellenére is kevesebb tudományos bizonyítóerővel rendelkezik a magyar vándorlás feltérképezésében, mint az N-L1034, amely a Kárpát-medencében etnospecifikusnak tűnik. A székelyekben magasabb arányban találtuk meg az N-Tatot, és azon belül az N-L1034 alcsoportot, mint a magyarországi populációban. Ez a tény abba az irányba billentheti a székelyek eredetének kérdését, hogy a székelyek mindig is magyarok voltak, és nem egy eredetileg más etnikumú (a találgatások szerint török nyelvű) népesség kapcsolódott a honfoglaló magyarsághoz. A székelyekben és az északi manysikban is 60% fölötti az NL1034 alcsoport aránya az N-Tat haplocsoporton belül. Ha feltételezzük, hogy az ugor etnogenezisben az N-Tat haplocsoport meghatározó szerepet játszott, akkor az is valószínű, hogy a korai ugor közösségekben az N-L1034 is meghatározó szerepet játszott. Mivel az N-L1034 alcsoport relatíve fiatal alcsoport (YFull 3900– 4100 évesre teszi, ami megfelel a finnugor közösség nyelvészek által meghatározott felbomlásának), feltételezhető, hogy az ugor

nyelvi kapcsolatok kialakulásáért felelős társadalmi folyamatok egy jól körülhatárolható területen és viszonylagosan kis létszámú közösségekben zajlottak le. A mai magyarok génállományában kimutatható, de alacsony az uráli szál jelenléte. Későbbi kutatások tárgya, hogy feltérképezzük azokat a demográfiai és kulturális folyamatokat, amelyek a valószínűsített ugor jellemzők jelentős lecsökkenését eredményezték a magyar génállományban. És ezzel párhuzamosan az is további kutatás tárgya, hogy azonosítsuk azokat a történelmi folyamatokat, amelyek során beléptek a ma meghatározó genetikai szálak a magyar génállományba. 9 Íme egy folklórpélda: „Két óljukban vala hószínű hét ló. / Szétomlott ólhoz menj ki, kedvesem: / Valaha itt egy kanca csikót ellik vala, / Társai azt letapossák a föld alá, / Az omladék helyén áss le jó mélyen, / Megleled a csikót egy rőfnyi mélyen! / A holt csikót is hazaviszi, / Nénje, Arany Kaltes kezébe kapta, /Egyik oldalát tóvízzel mosta, / Másik oldalát Ob-vízzel mosta: / Új életre hozta. / Amerre fordul, fény ragyog arra, / S mind a ketten / Felpattannak rája. / Két ég, két menny közé / Szállnak, mint a szélvész.” (Részlet a Szenttűzözön legendája c. manysi énekből)

UGOR ŐSANYÁK, ŐSI UGOR SZÁLLÁSTERÜLETEK (NÉMETH ENDRE, FEHÉR TIBOR, PAMJAV HOROLMA)

Bevezetés Az apai vonalú N1c haplocsoportot Európában a finnugor migráció jelének tartják a populációgenetikával foglalkozó kutatók. Ennek az oka az, hogy a magyar kivételével az összes finnugor népben számottevő az N1c haplocsoport aránya (NÉMETH és mtsai 2015). Illetve azokban az európai populációkban, ahol szintén nagyobb arányban mutatható ki az N1c haplocsoport, ott finnugor népesség történelmi jelenléte valószínűsíthető, vagy legalábbis elképzelhető. Így a litvánok (47%), lettek (32%) (ROOTSI és mtsai, 2000), az északi oroszok (35,5%), a középoroszok (16,3%) (BALANOVSKY, 2012), a csuvasok (17,7%), a tatárok (18,3%) (TAMBETS és mtsai, 2004) és a baskírok (17%) (LOBOV, 2009) között. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a korai, finnugor nyelvet beszélő csoportokat kizárólag az N1c haplocsoport jellemezte volna. Több érv szól amellett, hogy például a korai ugor népességben jelen volt az R1a haplocsoport is (NÉMETH és mtsai, 2015). Az viszont nagyon is életszerű feltételezés, hogy a korai finnugor közösségek olyan területen éltek, ahol magas volt az N1c haplocsoport aránya. A különböző finnugor nyelvet beszélő közösségek a történelem során számos más népességgel keveredtek, jelentősen átalakultak embertani értelemben, de valamilyen mértékben mind megőrizték az N1c haplocsoport viszonylag magas arányát. Egyetlen kivétel van a finnugor népek és az N1c haplocsoport összefüggésrendszerében: a magyar népesség. Az első kutatások egyáltalán nem, vagy csak 1-2%-ban mutatták ki az N1c haplocsoportot a magyar népességben (VÖLGYI és mtsai, 2009; ROOTSI és mtsai, 2000; TAMBETS és mtsai, 2004). A jelenség nem példa nélküli. Genetikailag az anatóliai törökök is alapvetően

mediterrán népesség, amely viszonylag csekély belső-ázsiai eredetű magot tartalmaz csak: 1,3% C, 3,8% N, 0,2% O, 1,9% Q (CINNIOGLU és mtsai, 2004), ez összesen is csak 7,2%. Általában is igaz, hogy a legtöbb török nyelvű nép genetikailag a szomszédaira hasonlít a legjobban, ami a török nyelvek egy domináns elit által való elterjesztését valószínűsíti (YUNUSBAJEV és mtsai, 2015). Egyedül a csíkszeredai székely mintákban mértek magasabb arányban N1c haplocsoportot, 6,3%-ot (6/95) (FEHÉR és mtsai, 2014). Egy nemzetközi kutatás keretében a kutatók 178 székelytől (Csíkszereda) vettek mintákat abból a célból, hogy vizsgálják a székelyek mitokondriális DNS-alapú genetikai kapcsolatait (BRANDSTATTER és mtsai, 2007). A székely minták haplocsoporteloszlása összességében nem tért el jelentősen más közép-európai népességekétől. A kutatók egyetlen figyelemre méltó eltérést találtak. A székelyekben a kelet-eurázsiai eredetű anyai (mtDNS) A, B, C, G és Y haplocsoportok aránya összesen 7,9% volt (BRANDSTATTER és mtsai, 2007). Ez az érték többszöröse a KözépEurópára jellemző értékeknek. Ha figyelembe vesszük, hogy 1/95 csíkszeredai székely apai vonalon a szintén kelet-ázsiai eredetű Q-M242 haplocsoporthoz tartozik, akkor azt látjuk, hogy a székelyekben lévő észak- vagy belső-ázsiai eredetű genetikai elemek aránya nagyjából azonos: apai vonalon 7,3% (7/95) és anyai vonalon 7,9% (14/178). A közel azonos számok nem jelentik feltétlenül azt, hogy az észak-ázsiai eredetű anyai és apai vonalak valós biológiai közösséget alkottak volna a távoli múltban. Mindazonáltal jó okkal feltételezhetjük, hogy a csíkszeredai székely minták anyai vonalainak vizsgálata releváns lehet a magyar őstörténet szempontjából. (A csíkszeredai anyai minták száma azért közel kétszer annyi, mint az apai, mert Ykromoszóma csak a férfiakhoz, míg a mtDNS mindkét nemhez köthető.) A jelen tanulmányban az alábbi kérdéseket vizsgáljuk meg:

A.) Vannak-e kapcsolatok a mai székely, csángó és obi-ugor anyai vonalakban? Ha vannak, akkor ezek a kapcsolatok mely régiókra irányítják a figyelmünket? B.) A rendelkezésre álló obi-ugor mtDNS-vonalak mely régiókkal mutatják a legtöbb párhuzamot? C.) Mely ma élő népekhez, földrajzi régiókba és régészeti kultúrákhoz vezetnek minket a székelyekben található északeurázsiai eredetű szálak?

Obi-ugor és székely-csángó „metszet” A populációgenetikai és nyelvészeti folyamatokat más jellegű törvényszerűségek szabályozzák. A két tudományág eszköztára és vizsgálatának tárgya is különböző. Így természetesen a nyelvészeti és populációgenetikai kutatásokon alapuló őshazakutatások eredményei is különbözhetnek egymástól. A fentieket is figyelembe véve, időszerű annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy lehet-e kapcsolat a mai magyarok és obi-ugorok anyai vonalaiban. A kérdésfelvetés jogosságát megerősíti, hogy az apai leszármazás esetében az N-L1034 alcsoport egyértelműen összeköti a manysikat és a magyarokat, miközben potenciálisan elválasztja más nem ugor népektől (FEHÉR és mtsai, 2014). Az előbbi kérdés vizsgálatára a haplotípus-egyezések adnak lehetőséget. Mivel anyai ágon csak a HV1 régióból állnak rendelkezésre más populációkkal is összevethető adatsorok, ezért csak ebben a DNS-szakaszban található eltéréseket és egyezéseket vehettük figyelembe. Az egyezések értelmezésekor azonban tudnunk kell, hogy a HV1 haplotípus-egyezés esetünkben nem feltétlenül utal történelmi kapcsolatra. Az mtDNS-ben 1 mutációs eltérés a HV1-re kb. 16-17 000 évvel ezelőtt élt közös ősre utalhat átlagosan (SOARES és mtsai, 2009). A kapott eredmények tehát mindössze modellértékűek. Célunk inkább a rendelkezésre álló adatokból kirajzolódó kérdéskörök pontosabb megfogalmazása, mint ismert kérdések megválaszolása. Az alábbi táblázatban foglaltuk össze azokat a HV1 haplotípusokat, amelyek az obi-ugorokban és a székely, csángó mintákban egyaránt előfordulnak. Azért, hogy a későbbiekben más irodalomban rendelkezésre álló adatsorokkal is összevethessük a haplotípus-egyezéseket, „közös nevezőnek” a (16056-16409) szakaszt választottuk. HCs HVI (16056-16409)

Kondai manysi

Manysi (63)

Hanti (106)

Székely

Gyimesi Csángó

(98)

(178)

(182)

U4 16356C

5

3

7

2

2

U4 16311Y-16356C

2

0

0

0

1

K1

16224C-16311C

3

0

0

2

38

J1

16069T-16126C

0

0

3

2

15

T1

16126C-16163G-16186T-16189C16294T

2

2

1

4

2

G2a 16086C-16172C-16223T-16227G16278T-16362C

6

1

2

1

0

C

16223T-16298C-16327T

5

4

3

0

1

C

16129A-16223T-16298C-16327T

1

0

0

1

0

C

16093C-16129A-16223T-16298C16327T

1

1

3

1

0

C

16148T-16223T-16288C-16298C16327T

0

0

2

2

0

Obi-ugor és székely-csángó haplotípus-egyezések (darab)

Archeogenetikai adatok hiányában nem állítható, hogy ezek a haplotípusok valóban az ugor korból származnak, és folyamatosan jelen is voltak a vizsgált ugor nyelvű népességek elődeiben. Azt pedig főként nem állítjuk, hogy más haplotípusok vagy éppen haplocsoportok nem játszottak szerepet a korai ugor közösségek életében. Mindenesetre a továbbiakban azzal a munkahipotézissel élünk, hogy a talált haplotípus-egyezések nagy valószínűséggel folyamatosan jelen voltak az ugorok génállományában. Földrajzi eredet szerint három nagy csoportot különböztethetünk meg az egyező HV1 haplotípusokhoz tartozó haplocsoportokban. A nyugat-eurázsiai eredetű U4 haplocsoportot, az északkelet-ázsiai C és G2a haplocsoportokat és a közel-keleti eredetű T, J1 és K1 haplocsoportokat. Meglepetésünkre a mai ugorokban a legerősebb kapcsolat az északkelet-ázsiai eredetű C haplocsoportban nyilvánult meg. Ez azért is váratlan eredmény, mert a székely és az összes eddig vizsgált obi-ugor mintában a nyugat-eurázsiai anyai vonalak egyaránt jelentős többséget alkotnak (PIMENOFF és mtsai, 2009). Ez a tény mindenesetre összhangban van azzal, hogy a székelyekben

és az obi-ugorokban is a legnagyobb és legdiverzebb kelet-eurázsiai haplocsoport a C (PIMENOFF és mtsai, 2009), illetve egybevág azzal is, hogy nagy valószínűséggel az apai vonalakban is egy északeurázsiai eredetű elem, az N1c-L1034 jelent speciális kapcsolatot a magyarok és a manysik között (FEHÉR és mtsai, 2014). Az obi-ugorok leggyakoribb és egyben legdiverzebb – tehát valószínűleg legősibb – nyugati haplocsoportja az U4. Ebben a haplocsoportban is találtunk két haplotípus-egyezést a mai magyar nyelvű és az obi-ugor népességek között. Meglepő még a végső soron mediterrán eredetű, andronovói migrációs marker, a T haplocsoport egyértelmű jelenléte a mai ugorokban (MOLODIN és mtsai, 2012). A C csoport jelenlegi ismereteink szerint Szibériából terjedt el, és ott 24 000 éve jelent meg. Bő 5000 éve bizonyítottan jelen van a Bajkál menti Irkutszk megyében, ahol már az A, C és G2a haplocsoportok dominálnak a korábbi Kitoj-korszakkal szemben (MOODER és mtsai, 2006). Ugyanakkor Karéliában a 7500 éves mezolit sírokban egyetlen észak-eurázsiai csoportként szerepelt, és még 3500 évvel ezelőtt is jelen volt ezen a területen (DER SARKISSIAN és mtsai, 2013). A C csoport ugyancsak egyedüli északkeleteurázsiai komponens a Dnyeper–Donyec kultúrában a mai Ukrajna területén 5000 évvel ezelőtt (NEWTON, 2011). Érdekes módon azonban a nagy, kora bronzkori, indoeurópai migrációkban már nem mutatható ki. Ekkor láthatóan átmenetileg kihalt Kelet-Európában. Mára a balti-finnek, magyarok és a balto-szlávok köréből is hiányzik, az európai oroszoknál is csak 0,7%-ban fordul elő. Ezzel szemben a manysiknál 20%, a hantiknál és baskíroknál 10–12% az arányuk, ami a tatár, csuvas és mordvin 2% mellett kiugrónak számít. Ennek tükrében különösen jelentős a székely 5,1%-os adat (és a gyimesi csángó 0,5%). Hozzá kell tennünk, hogy a mai obiugor és székely népességben meglévő C haplocsoport sem a korai északkelet-európai mintákhoz, hanem a Karéliában i. e. 1500 körül megtalált altípushoz tartozik, amely Karéliában a székely, csángó

népességből teljes mértékben hiányzó D és Z női haplocsoportokkal együtt jelentkezik (DER SARKISSIAN és mtsai, 2013). (A D és a Z haplocsoport sporadikusan előfordul a mai finn és lapp népességben is [TAMBETS és mtsai, 2004] is.) Feltűnő, hogy a C haplocsoport utáni legnépesebb északkeletázsiai haplocsoport, a D hiányzik a székelyekből és a csángókból. A kérdéssel azért is foglalkoznunk kell, mert a D haplocsoport nagyobb arányban van jelen az obi-ugor népességben. Mivel azonban a D haplocsoport meglehetősen homogén, így nagy valószínűséggel állítható, hogy az egy későbbi paleoszibériai vagy szamojéd eredetű belépést jelezhet az obi-ugor génállományba. Népesség

Korszak

Tarim-medencei múmiák

i. e. 2000

mtDNS C mtDNS D Y-DNS N1c-Tat 0% 70%

Jukagír

Mai

30,8% 67%

Jakut

88–94% 37,5% 0% (92% N-P43) 17,5% 15,4%

i. e. 2000–1500

nem vizsgáltak Y-t 50%

Nyugati evenki

25,6%

mai 50%

Fjodorovo kult./Baraba-szty.

24,1%

mai 51,3%

Tuva

22,4%

mai 62%

Nganaszan

18%

mai 64%

Keleti evenki

0%

0%

mai

9,7% 48,4%

30,3%

Késői Krotovo kult./ Baraba-szty. i. e. 2000–1750

nem vizsgáltak Y-t 40%

Korják

mai

22,2% 36,1%

Dnyeper-Donyec kultúra

0%

i. e. 4500–2000

1,3% nem vizsgáltak Y-t

35,3% Altaj-kizsi

mai

5,4% 31,9%

Csuvan (jukagír csukcs)

0% 8,9%

mai

58,3% (csukcs) 31,3%

9,4%

Magas anyai vonalú C haplocsoporttal rendelkező népek

A táblázat alapján is látható, hogy a proto-ugor kor kezdete szempontjából érdekes időszakban (i. e. 2000 körül) a női C haplocsoport még a D nélkül volt jelen a mai Ukrajnától az Altajig terjedő hatalmas terület több térségében. A D csoport megjelenése későbbi altaji vagy paleoszibériai eredetű migrációs hatást jelezhet. Láthatóan jellemző továbbá, hogy ahol 30% feletti a női C aránya, ott valamilyen mértékben megtalálható a férfi N1c-Tat csoport is, kivéve a mai nganaszanokat és a Tarim-medencei múmiákat. Kiugró e tekintetben a jakut populáció, amelyben az apai vonalú N1c és az anyai vonalú C haplocsoport aránya egyaránt nagyon magas. A későbbiekben nagy jelentősége lehet az egyelőre apai vonalon nem vizsgált Baraba-sztyeppei késő Krotovo és Fjodorovo csontDNS-mintáknak, ahol szintén magas a C haplocsoport aránya. (A Baraba-sztyeppéről származó minták az Omszktól keletre lévő, a Középső-Irtis és Középső-Ob közötti területről származnak.) A genetikai adatok alapján egyértelmű, hogy a szejma-turbinói eszközöket használó késő Krotovo és az időben következő Fjodorovo régészeti horizont népessége között biológia folytonosság áll fent a Baraba-sztyeppén (MOLODIN, 2012). A legvalószínűbb, hogy a szejma-turbinói fémművesség az Altaj lábainál keletkezett, és az andronovói kultúrát hordozó népesség nyomásának hatására húzódott föl északra az Ob és Irtis mentén (KORYAKOVA, 2007, 108.) Az anyai G haplocsoport szibériai eredetű, 31 000 éve jelent meg, legjellemzőbb a csukcs-kamcsatkai népekre (itelmen 68%, korják 42%, csuvan 28%, csukcs 27%). Az ugorokat érintő G2a alcsoport a

Bajkál-melléken, a tunguzoknál, valamint az ujguroknál és egyes kirgiz mintákban (pl. Talasz-völgye) 8-12%-ban fordul elő említésre méltó arányban. Európában, az „Urálon innen” nagyobb arányban a C haplocsoport csak a baskírokban (11,8%), a komi-permjákokban (8,1%) és a székelyekben (5,1%) fordul elő. Pontosan ugyanezek a népek tartalmaznak Európában említésre méltó arányban G haplocsoportot. A G haplocsoport két százalék fölött csak a baskírokban (4,5%) és a komi-permjákokban (2,7%) fordul elő. Nem tartjuk kizártnak, hogy a C és G haplocsoportok jelenléte ugor szubsztrátum a mai baskír és komi-permják népességekben. Más tudományágakban is találunk erre utaló jeleket. A nyelvészek szerint ugyanis a permiekkel az ugor kor után érintkezhettek a magyarok elődei (lásd kenyér és ezüst szavunk, és a „-nc” képző a harminc és a kilenc végén). A mai Baskíria területén pedig magyar csoportok maradhattak a régészeti kutatások szerint (TÜRK és mtsai, 2014). Az U4 csoport jelenlegi ismereteink szerint Nyugat-Eurázsia egyik ősi, kőkorszaki vadász-gyűjtögetők csoportja, amely az LGM után terjedt el (17 500 éves). Megtalálták 6500–7000 éves mezolit sírokban, a mai Svédországban, Németországban és Litvániában (DER SARKISSIAN és mtsai, 2013, BRAMANTI és mtsai, 2009, MASLTROM és mtsai, 2015 és SKOGLUND 2013). A neolit korszakban már egész Európában előfordult (Ibéria, Kárpát-medence, Franciaország), majd jelentkezik a korai bronzkori indo-európai migrációkban is a Volgavidéktől az Atlanti-óceánig. Az U4 haplocsoport korai és széleskörű elterjedésére utal, hogy i. e. 2900–2500 közötti 6 sumér csontmintából is 2 db U4 volt (FERNÁNDEZ 2005). A mi szempontunkból legérdekesebb észrevétel, hogy egy 7500 és egy 7000 éves karéliai vadászó-gyűjtögetők kultúrában is előfordul az U4 haplocsoport. Az utóbbiban ráadásul csak az U4 haplocsoport fordul elő, méghozzá pontosan az a két haplotípus, amelyet megtalálható a mai ugorokban is. (Tegyük hozzá, hogy minimális számú mintavételről van szó.) Úgy tűnik mindenesetre,

hogy a nyugat-eurázsiai U4 haplocsport egy északkelet-európai vadászó-gyűjtögető népességet jelezhet az ugor génállományban. Ma e haplocsort jelenléte leggyakoribb a Volga–Káma vidéken (komi-zürjén 24%, csuvas 16%, baskír 13%, mari és komi-permják 10%, tatárok 7% – BERMISHEVA és mtsai, 2002), de érdekesen kiugró eredményt mutat az afgán–pakisztáni határvidéken is (kalas 34%, párszi 14%, hazara 9%). A csoport elterjedése mutat némi átfedést a férfi R1a-M198 markerrel, amely ugyancsak Kelet-Európában, valamint Afganisztánban és Pakisztánban erős. A 16 000 éves T1 haplocsoport eredetileg a Közel-Keletről terjedhetett el. Az európai neolitikumban már jelen volt. A T1 több ízben előfordult a Volga-vidéki bronzkorban is (WILDE és mtsai, 2014), így jelen lehetett az indo-európai migrációkban. Szibériában és Közép-Ázsiában a T haplocsoportot az andronovói migráció markerének tartják a kutatók, mert az jelen volt az andronovói régészeti horizont fjodorovói változatában a Baraba-sztyeppén (MOLODIN és mtsai, 2012) és a Minuszinszki-medencében (KEYSER és mtsai, 2009), és közvetlenül a fjodorovói változat szárba szökkenése előtt jelenik meg a Baraba-sztyeppén (MOLODIN és mtsai, 2012). A 27 000 éves J1 csoport közel-keleti eredetűnek tűnik, 15-17% körüli gyakorisággal fordul elő Szaúd-Arábiában, Jemenben, Kuvaitban és Délnyugat-Iránban. Már a neolit Anatóliában (MATHIESON és mtsai, 2015) és sumér csont-DNS-leletekben is megtalálták (FERNANDEZ, 2005), de jelen volt a korai balkáni földművelőknél Starčevóban (SZÉCSÉNYI-NAGY és mtsai, 2015), majd egész Európában a neolitikumban és a bronzkorban is. Érdekesség, hogy Európában 10% fölött csak Görögországban és NagyBritanniában, valamint Izlandon van jelen e csoport. A K haplocsoport szintén közel-keleti eredetű, legnagyobb arányban az askenázi zsidók között (16–37%), a csángóknál és cipruson (23-23%), a Kárpát-medencei korai földművelőknél (12– 27%), Kurdisztánban (11%), Szíriában (10%) és Libanonban (9%)

fordul elő. A székely–obi-ugor K haplotípus megjelenik egy honfoglaló mintában is (CSŐSZ és mtsai, 2011). Mint később látni fogjuk, nem csak a T1 haplocsoport egyértelmű ugor jelenléte alapján valószínűsíthető, hogy ugor csoportok éltek a Fjodorovói régészeti horizont egyes területein, így a Középső-Irtis mentén. Említésre méltó, hogy a K és J haplocsoportok a Barabasztyeppén a késő Irmen (i. e. 900–800) kultúrával jelennek meg a vaskor és a bronzkor határán (MOLODIN és mtsai, 2012). Érdekesség, hogy a gyimesi csángókban a genetikai sodródás erőteljes jelei mutatkoznak. Olyan, végső soron mediterrán eredetű haplotípusok vannak nagy arányban jelen a csángóknál, amelyek lehetnek akár ugor koriak is, de haplocsoport-eloszlás alapján a gyimesi csángókat mediterrán népekhez közelíti.

Ugor „nyomok” különböző régiókban Ebben a fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogy a fenti obi-ugor és székely, csángó haplotípus-egyezések mely régiókban, és azon belül mely etnikumoknál jelennek meg. A vizsgált régiók a következők: Európa hagyományosan orosz lakta területei, a Volga– Urál régió, Nyugat-Szibéria, az Altaj–Szaján régió, Közép- és KeletSzibéria és Közép-Ázsia. A vizsgált populációkhoz tartozó mintaszámok és irodalmi forrásuk a fejezet végén találhatók.

HCs HVI (16056-16409)

Európai orosz

U4

16356C

2 Vologda, 2 Tula, 1 Tambov, 1 Ivanovo, 1 Szmolenszk, 1 Novgorod, 1 Lipetsk

U4

16311Y-16356C

0

K1

16224C-16311C

3 Tambov, 3 Szmolenszk, 1 Vologda, 1 Tula, 1 Ryazan

J1

16069T-16126C

5 Ryazan, 2 Szmolenszk, 1 Tambov, 1 Vologda, 1 Novgorod, 1 Lipetsk

T1

16126C-16163G-16186T-16189C-16294T

5 Szmolenszk, 2 Lipetsk, 1 Vologda

G2a 16086C-16172C-16223T-16227G-16278T-16362C 0 C

16223T-16298C-16327T

0

C

16129A-16223T-16298C-16327T

1 Ivanovo

C

16093C-16129A-16223T-16298C-16327T

0

C

16148T-16223T-16288C-16298C-16327T

0

Haplotípus-egyezések Oroszország európai területein

HCs HVI (16056-16409)

Közép-Ázsia

U4 16356C

3 kirgiz, 1 karakalpak

U4 16311Y-16356C

1 kazah

K1

16224C-16311C

1 kirgiz, 1 türkmén, 1 kazah

J1

16069T-16126C

1 kazah, 1 khorezmi,

T1

16126C-16163G-16186T-16189C-16294T

4 tadzsik, 3 türkmén, 2 khorezmi üzbég, 1 kazah, 1 karakalpak

G2a 16086C-16172C-16223T-16227G-16278T-16362C 0 C

16223T-16298C-16327T

5 kirgiz, 4 kazah, 1 karakalpak, 2 türkmén, 1 tadzsik

C

16129A-16223T-16298C-16327T

3 kirgiz, 1 tadzsik, 1 ferganai üzbég

C

16093C-16129A-16223T-16298C-16327T

12 tádzsik, 1 kirgiz

C

16148T-16223T-16288C-16298C-16327T

2 kirgiz

Haplotípus-egyezések Közép-Ázsiában

HCs HVI (16056-16409)

Nyugat-Szibéria

U4 16356C

7 szib. tatár, 1 fjodorovo (Minuszinszki-medence)

U4 16311Y-16356C

0

K1

16224C-16311C

3 szib. tatár

J1

16069T-16126C

1 késő irmen kultúra

T1

16126C-16163G-16186T-16189C-16294T

1 szib. tatár, 1 Fjodorovó (Minuszinszkimedence)

G2a 16086C-16172C-16223T-16227G-16278T-16362C 0 C

16223T-16298C-16327T

6 szib. tatár, 3 késő krotovo, 1 késő bronzkori Baraba

C

16129A-16223T-16298C-16327T

0

C

16093C-16129A-16223T-16298C-16327T

3 nganaszan

C

16148T-16223T-16288C-16298C-16327T

15 szib. tatár, 2 késő krotovo, 2 fjodorovo

Haplotípus-egyezések Nyugat-Szibériában (obi-ugorok nélkül)

HCs HVI (16056-16409)

Altaj–Szaján vidék

U4

16356C

2 altaji, 4 khakasz

U4

16311Y-16356C

4 altaji, 1 khakasz

K1

16224C-16311C

1 szojot

J1

16069T-16126C

0

T1

16126C-16163G-16186T-16189C-16294T

1 altaji

G2a 16086C-16172C-16223T-16227G-16278T-16362C 0 C

16223T-16298C-16327T

5 altaji, 4 khakasz, 1 szojot, 4 todjin, 10 tuvai, 5 tofalar

C

16129A-16223T-16298C-16327T

3 khakasz, 2 tuvai

C

16093C-16129A-16223T-16298C-16327T

0

C

16148T-16223T-16288C-16298C-16327T

1 szojot, 4 todinj, 5 tuvai, 5 tofalar

Haplotípus-egyezések az Altaj–Szaján vidéken

HCs HVI (16056-16409)

Kelet- és Közép-Szibéria

U4

16356C

0

U4

16311Y-16356C

0

K1

16224C-16311C

1 mongol

J1

16069T-16126C

2 jakut

T1

16126C-16163G-16186T-16189C-16294T

0

G2a 16086C-16172C-16223T-16227G-16278T-16362C 0 C

16223T-16298C-16327T

34 jukagír, 10 jakut, 2 burját,

C

16129A-16223T-16298C-16327T

6 jakut, 3 burját, 1 jukagír, 1 mongol

C

16093C-16129A-16223T-16298C-16327T

8 jukagír, 6 jakut, 5 mongol

C

16148T-16223T-16288C-16298C-16327T

2 jakut, 1 mongol, 1 burját

Haplotípus-egyezések Kelet- és Közép-Szibériában

Az eddigi eredmények alapján a következő észrevételeket tehetjük: 1.) Az európai orosz populációkból gyakorlatilag hiányoznak a kelet-ázsiai, míg a kelet- és közép-szibériai mintákból alapvetően hiányoznak a nyugat-eurázsiai egyezések. Így az ugor etnogenezis szempontjából fontos folyamatok a Volga–Urál vidék és az Altáj– Szaján hegység között zajlódtak le. 2.) A Volga–Urál vidéken jelentős az észak-ázsiai, az Altáj–Szaján vidéken számottevő a nyugat-eurázsiai eredetű haplotípusok jelenléte. Ez a jelenség a két régió között ellentétes irányú, hatalmas területeket átfogó, valószínűleg több hullámban történő népmozgásokra utal. 3.) Egyetlen haplotípus van, a G2a haplocsoporthoz tartozó, amelyik egyetlen régióban sem található meg ugor népeken kívül. 4.) A többi haplotípus jelenléte viszonylag kiegyenlített. A legtöbbféle egyezés a Volga–Urál vidéken és Közép-Ázsiában fordul elő. 5.) A két U4 haplotípus együtt csak a tatároknál a Volga–Urál vidéken, Közép-Ázsiában a kirgiz–kazak határvidéken, és meglepő módon az Altáj–Szaján vidéken a khakaszoknál és az altájiaknál fordul elő. (A kazak minták a kazak–üzbég–kirgiz hármas térségéből valók.) 6.) A C haplocsoportban létezik haplotípus-egyezés a mai jukagírok és a mai ugorok között. 7.) Az összes C haplocsoporthoz tartozó haplotípus csak a Bajkálvidéken, a jakutoknál és a kirgizeknél fordul elő. 8.) Mivel a jakutok a 13. században hagyták el a Bajkál-vidéket, ezért a ez a régió a C haplocsoporhoz tartozó anyai vonalak egy lehetséges földrajzi forrása lehet az ugor génállományban. 9.) A Bajkál-vidéken az A, C és G haplocsoportok első dokumentált előfordulása a Serovo-Glazkovo kultúrához köthető, amely nagyjából i. e. 3100 környékén jelenik meg, a mélyreható

ökológiai változásokat eredményező középső-Holocén klíma optimummal összefüggésben. (A megelőző Kitoi kultúrát a D és F haplocsoport dominálja [MOODER és mtsai, 2006]). 10.) A Volga–Urál vidéken a baskírok között, az Altáj–Szaján vidéken a tuvaiak között van a legtöbb C haplotípus-egyezés. 11.) Meglepő, hogy az Irtis és a Tobol között élő szibériai tatárokkal viszonylag kevés haplotípus-egyezés mutatható ki. Úgy tűnik, a magyarok elődei vagy nem hagytak meghatározó nyomot ezen a területen, vagy nem erre vándoroltak, vagy nyomaik genetikai sodródással eltűntek. Elgondolkoztató a kirgiz és a Kirgizisztánnal szomszédos területeken a HV1 haplotípus-egyezések nagy száma. Elviekben a jelenséget magyarázhatja a kirgizek történelme is, mert a ők északról, Szibériából érkeztek mai szállásterületeikre. A rendkívül ritka, potenciális ugor migrációs marker, az N1c-L1034 alcsoport kazah–kirgiz határon és a Ferganai-medencében való előfordulása azonban felveti az ugor migrációk lehetőségét is (FEHÉR és mtsai, 2014).

Ugorok és baskírok A populációgenetikában számos genetikai távolságjellemzőt használnak populációk közötti távolság mérésére. A különböző távolságfogalmak a populációk közötti genetikai kapcsolatok különféle változatait próbálják meg számszerűsíteni. Ha arra vagyunk kíváncsiak, hogy két populáció haplocsoport-eloszlása mennyire hasonlít egymásra, akkor a legcélszerűbb, ha az euklideszi távolságot használjuk. De mit is jelent pontosan a populációk haplocsoport-eloszlása közötti euklideszi távolság fogalma? Az euklideszi távolság egy olyan hagyományos metrika, amelyet jól ismerünk a két- és háromdimenziós térből. Ugyanezt a metrikát használhatjuk nemcsak kétdimenziós, hanem a sokdimenziós térben is. Egy tér annyi dimenziós, ahány koordinátája van egy pontnak. Esetünkben a populációt egy pont reprezentálja a sokdimenziós térben, a koordináták a haplocsoportokat, pontosabban az adott populációban az adott haplocsoport arányát jelentik. Például ha egy képzeletbeli populációban 4 haplocsoport, az A, B, C és D egyforma arányban van jelen, és ez a négy haplocsoport együtt a teljes népességet lefedi, ezt a populációt a négydimenziós térben az alábbi módon írnánk le: (0,25, 0,25, 0,25, 0,25). Ha egy nép kettéválik, akkor nagy valószínűséggel egymáshoz nagyon hasonló haplocsoport-eloszlással fognak rendelkezni. Amíg ez a két nép nem nagyon keveredik más populációkkal, addig az általunk használt genetikai távolság jelzi majd ezt a kapcsolatot, akkor is, ha a földrajzi távolság vagy a kulturális változások miatt a rokonság már nem lenne valószínűsíthető. Azt fontos látnunk, hogy a fenti értelemben alkalmazott genetikai távolság egyáltalán nem jelent feltétlenül történelmi rokonságot. Így más megerősítő bizonyíték hiányában, önmagában a genetikai távolság nem használható történelmi kapcsolatok feltérképezésére. Lássunk néhány példát arra, amikor a történelmi kapcsolat csekély, a genetikai távolság mégis „közelséget” jelez:

1.) Nem reprezentatív mintavétel vagy nem függetlenek a minták (anyai ágon rokonoktól veszünk anyai ági mintákat). 2.) Véletlen hasonlóság. Amikor egymástól távol élő populációkat hasonló migrációs hatások értek egy harmadik populációból haplocsoport-eloszlás vonatkozásában. 3.) Genetikai sodródás révén véletlen belső folyamatok révén. Ez a jelenség főként kis közösségekben fordulhat elő. A gyimesfelsőfoki csángók is ilyen genetikai sodródás miatt eshetnek közel a mediterrán populációkhoz és állnak közel a ciprusiakhoz (FERNÁNDEZ és mtsai, 2014). 4.) Túl általános a „közös nevező”. Az általános modell nem képes kiszűrni az alcsoportok közötti különbségeket. Például az A, B, C, D csoportok amerikai őslakók közötti alcsoportjai is jól elkülöníthetőek az ázsiai csoportoktól, de a számítási modell ebben az esetben ezt a különbséget nem tudja megjeleníteni. Különösen a korai tanulmányok használtak általános „közös nevezőket”, olyan távoli csoportokat vontak össze, amelyek megkérdőjelezhető következtetéseket eredményeztek. A jelen fejezetben azt a kérdést tesszük föl, hogy a kondai manysik, manysik, hantik haplocsoport-eloszlás alapján mely 8 populációhoz állnak a legközelebb az alábbi 176 populációban (a haplocsoportokra vonatkozó adatokat a JUHÁSZ és mtsai, 2015 alapján közöljük, az adatok közvetlen forrása annak mellékletében található meg) 27 haplocsoport alapján. A haplocsoportok: L, M, C, Z, E, G, Q, D, N, I, W, Y, A, S, O, X, R, HV, H, V, J, T, F, B, P, U, K. A három populáció nem csekély mértékben különbözik egymástól és a modellünk szerinti ősi ugor haplocsoport-eloszlástól, amelyben a D haplocsoport szerepe elhanyagolható volt. Populáció

Távolság

1 hanti

15,09

2 kondai manysi

17,65

3 baskír

20,09

4 telengit

25,42

5 altaji kazah

25,75

6 kirgiz

27,36

7 teleut

28,7

8 sungan (Pamír, kelet-iráni) 28,7 Euklideszi távolság alapján a manysikhoz legközelebb álló populációk Populáció

Távolság

1 baskír

12,35

2 manysi

17,65

3 hanti

17,66

4 sungan (Pamír, kelet-iráni) 23,65 5 tádzsik

23,8

6 ujgur

24,05

7 tatár

24,82

8 türkmén

24,82

Euklideszi távolság alapján a kondai manysikhoz legközelebb álló populációk Populáció 1 manysi

Távolság 15,09

2 kondai manysi 17,66 3 baskír

17,93

4 csuvas

24,59

5 tatár

27,72

6 török (anatóliai) 27,97 7 tádzsik

28,3

8 kirgiz

28,79 Euklideszi távolság alapján a hantikhoz legközelebb álló populációk

A táblázatok alapján két észrevételt tehetünk. Az első az, hogy a mai obi-ugorok a nem jelentéktelen különbségek ellenére is egymáshoz állnak legközelebb, ha 174 populáció összefüggésrendszerében vizsgáljuk őket. A másik észrevételünk az, hogy mind a három obi-ugor adatsor esetében igaz, hogy a másik két obi-ugor csoport után közvetlenül a baskírok következnek. (A kondai manysik esetében még szorosabb a baskír kapcsolat, mint a másik két obi-ugor mintában.) Felmerül a kérdés, hogy a baskírok kihez állnak legközelebb, mert elvileg lehetséges, hogy a

baskíroknak van közelebbi „rokona” az obi-ugoroknál. Ha megvizsgáljuk a kérdést, akkor azt tapasztaljuk, hogy a baskírokhoz is az obi-ugorok állnak a legközelebb. Populáció

Távolság

1 kondai manysi 12,35 2 hanti

17,93

3 manysi

20,09

4 tádzsik

22,4

5 ket

23,27

6 kurd

23,43

7 türkmén

23,55

8 csuvas

24,04

Euklideszi távolság alapján a baskírokhoz legközelebb álló populációk

Véleményünk szerint az obi-ugor és baskír anyai vonalak közötti párhuzamok két független jelenségre vezethetők vissza. Egyfelől egy jelentős ugor szubsztrátum található Baskíriában. Erre utal a C (14,2%) és G (2,7%) haplocsoportok relatíve magas aránya. Másfelől haplocsoportok tekintetében valószínűleg párhuzamos folyamatok érték az obi-ugorokat és a baskírokat a D haplocsoport belépésével. De míg az egyik paleoszibériai, a másik vélhetően türk népességgel lépett be a vizsgált populációk génállományába. A baskírok és obi-ugorok apai génállományában az N1c haplocsoport jelenti a kapcsolatot: a baskíroknál 17%, jelentős regionális eltérésekkel 3% és 65% között ingadozva (LOBOV, 2009); a manysiknál 23,3% (FEHÉR és mtsai, 2014), a hantiknál 38,3% (TAMBETS és mtsai, 2004). Fontos kiemelni, hogy a baskírok között az N1c maximumát Lobov Orenburg megye keleti részén mérte (65%), ahol az anyai C (20,3%), G (6,1%) és A (3,8%) csoportok jelenléte is átlag fölötti, viszont a más baskír populációkban gyakori kelet-ázsiai eredetű B, D és F csoportok gyakorisága átlag alatti. Az FTDNA adatai szerint a potenciális ugor migrációs marker, az N1c-L1034 szintén kimutatható Orenburg vidékén. De kiugróan magas a

Szterlibasevszkij vidéki mintákban is az N1c haplocsoport aránya: 54%, és valamivel átlag feletti Szaratov környékén, 20%. Más területeken jóval alacsonyabb az N1c haplocsoport aránya, így a Perm és Bajmak vidéki baskírokban például csak 3%. A baskírok apai vonalai kevésbé tagoltak anyai vonalaiknál, ennek hátterében valószínűleg a nemzetségi szervezet viszonylag kései továbbélése áll. Ezzel összefüggésben a baskírok apai és anyai vonalainak földrajzi eredete is jelentősen eltérő, ami azt eredményezi, hogy a baskírok és az obi-ugorok apai vonalainak átfogó képe már nagymértékben eltér egymástól. A baskír apai vonalakra valószínűleg a ma már csak nyomokban kimutatható nemzetségi szervezet, míg az anyai vonalakra az „őslakosság” hatott nagyobb mértékben.

Távolságszámítás másképpen, avagy „az andronovói kapcsolat” A székelyeket a környező népektől a kelet-ázsiai haplocsoportok különböztetik meg. Az A, C, G, Y haplocsoportok északkelet-ázsiai eredetűek (DERENKO és mtsai, 2007). A B haplocsoport gyakori Délkelet-Ázsiában is, de a B haplocsoport B4 alcsoportja, amely a székely mintában is található, a B haplocsoport leggyakoribb északkelet-ázsiai alcsoportja (DERENKO és mtsai, 2012). Így nagy valószínűséggel állítható, hogy a csíkszeredai székelyekben található kelet-ázsiai haplocsoportok végső soron ÉszakkeletÁzsiából származnak. Említésre méltó, hogy az A, B és C haplocsoportok részt vettek az Újvilág benépesítésében is. A jelen fejezetben azt a kérdést tesszük föl, hogy honnan származhat a csíkszeredai székelyekben lévő kelet-eurázsiai elemek. Vizsgáljuk meg először a kérdéses haplocsoportok eredetét és földrajzi elterjedését egyenként. A C és G haplocsoportot már áttekintettük az első fejezetben. A 24 500 éves női Y haplocsoport rendkívül ritka. Az Amurvidéken élő, elszigetelt nyelvet beszélők nivkh népcsoportban (66%), valamint szomszédos tunguz nyelvű népekben (ulcsi 38%, negidal 21%) gyakori. Jelen van még 3-4%-ban Indonéziában és a Fülöpszigeteken is, de Európából és Nyugat-Szibériából gyakorlatilag hiányzik. Meglepő párhuzam a C és G2 haplocsoport között, hogy az Y haplocsoportot az Urálon innen mindössze a baskíroknál (0,5%) és a székelyeknél (0,6%) mutatták ki eddig. Az Y haplocsoport Közép-Ázsiában a tádzsikoknál és Belső-Ázsiában a Bajkál-tó környékén fordul elő szórványosan (DERENKO és mtsai, 2007). (A székely Y1 haplotípus [16126C-16231C-16266T-16519C] csak három kirgizzel és egy ferganai üzbéggel egyezik meg.) A női A haplocsoport 24 000 éves északkelet-ázsiai vonal, az eszkimók között 80–96%-os előfordulású, de nagyon gyakori a többi

amerikai őslakos között is. A csukcsok között is 47%, de más mai népességekben már 15% alatti. Ezzel szemben a korai és késő krotovói és fjodorovói időszakban a Baraba-sztyeppén és az ázsiai hun sírokban is 15–17%-os előfordulású. Az Urálon innen csak a Volga–Káma vidéken élő népeknél (1–2% a komik, marik és csuvasok között), ezen kívül 1% fölötti gyakorisággal csak a csíkszeredai székelyeknél és gyimesi csángóknál, valamint a magyar honfoglaló csontleletek között fordul elő. A kondai manysiknál 5% az előfordulása, de az északi manysiknál nincs, és a hantiknál is csak 1%, valamint magyar–obi-ugor haplotípus-egyezés sincs. Ezért kérdéses, hogy az A csoport részt vett-e az ugor etnogenezisben. Ha a csíkszeredai székelyekben megtalálható északkelet-ázsiai haplocsoportok egészének, azok belső szerkezetének elemzését célozzuk meg, akkor egy trükkre van szükségünk, mert a mai székelyekben lévő haplocsoportok döntően nyugat-eurázsiaik. A trükk alapja a következő. Ha elég nagy népességről van szó, akkor a kelet-eurázsiai haplocsoport együttes aránya csökken ugyan, de az egyes haplocsoportok egymáshoz viszonyított aránya nem változik. Talán egy kép jobban megvilágítja a távolság fogalom mögött meghúzódó tartalmat. Lehet, hogy a „hógolyóból lavina lesz”, de a „hógolyó” belső szerkezete nem változik, ha a demográfiai folyamatok folyamatosan kiegyenlítettek. Magyarán olyan populációkat keresünk, ahol a kelet-eurázsiai haplocsoportokon belül viszonylag sok a C, kevés vagy teljesen hiányzik a D, van egy kis A és még kevesebb a G a haplocsoportok között. Ezt az elvárásunkat matematikai nyelvén is megfogalmazhatjuk. Ehhez bevezetünk egy új távolságfogalmat, amelyet haplocsoportok egy halmazára vetített vagy normált euklideszi távolságának nevezünk. A haplocsoportokra normált euklideszi távolság fogalmát egy példával világítjuk meg. Tegyük föl, hogy két nép három azonos haplocsoportból áll. Az egyik esetében az arányok (0,4, 0,4, 0,2), a másik nép esetében (0,2, 0,2, 0,6). Ha ezt a két haplocsoport-

eloszlást az első két koordinátára (haplocsoportra) normáljuk, akkor ugyanazt az eloszlást kapjuk: (0,5, 0,5). Ez azt jelenti, hogy a szokásos diszkusszió figyelembe vételével vizsgálható, hogy a vizsgált két haplocsoport esetleg egy közös forrásból származik a két nép esetében. Az összehasonlító vizsgálathoz a 176-ból 89 olyan ma élő és régészeti anyaghoz köthető eurázsiai populációt vettünk alapul, ahol legalább 5% a kelet-ázsiai haplocsoportok aránya. (A kiválogatott populációk a Mellékletben találhatók.) A székelyektől kiszámítottuk az összes egyértelműen kelet-eurázsiai haplocsoportra, az A, B, C, D, F, G, Y, Z haplocsoportokra vetített euklideszi távolságot. A táblázatban a 8 legközelebbi populációt jelenítjük meg. A táblázatban látható, hogy hány százaléka a teljes népességben a kelet-ázsiai eredetű haplocsoportok aránya, és megjelenítjük a szám szerint négy legfontosabbnak tűnő A, C, D és F haplocsoportok arányát a kelet-ázsiai elemeken belül. Az A és a C a két leggyakoribb kelet-ázsiai haplocsoport a csíkszerdai székelyekben, a D és az F pedig hiányzik, annak ellenére, hogy azok gyakori északkelet-ázsiai haplocsoportok. Populáció

Távolság

Teljes Keleti elemek A hcs. C hcs. D hcs. F hcs. mintaszám aránya (%) (%) (%) (%) (%)

0

178

7,9

13,8

63,8

0

0

0,161

20

60

25

66,7

0

0

0,21

20

65

23,1

76,9

0

0

0,241

90

61,7

5,3

51,7

14,4

8,9

0,259

100

100

0

67

18

0

Székely Késő Krotovo (Baraba) Fjodorovo (Baraba) Altaj-kizsi Jukagír Tuva

0,265

105

84,6

1,2

59,1

18,2

10,2

0,285

45

99,4

2,2

62,4

24,2

0

0,286

44

20,5

11,2

88,8

0

0

0,302

36

92

0

69,6

24,3

0

Keleti evenki Sungan (Pamír) Jakut

Populációk a székelyektől a kelet-ázsiai haplocsoportokra normált távolság alapján

Láthatóan a székelyekhez azok a népességek állnak legközelebb a kelet-eurázsiai genetikai komponenst illetően, ahol magas a női C, de relatíve alacsony a D aránya. Logikusnak tűnik az az eredmény is, hogy a késő krotovói (i. e. 2000–1750) és fjodorovói (i. e. 2000– 1500) csontleletek állnak legközelebb a székely keleti elemekhez. A számolás eredménye akkor lenne teljesen legitim, ha biztosan tudnánk, hogy az Irtis menti feltételezett ugor szállásterület után a székelyeket már nem érte jelentős kelet-ázsiai eredetű genetikai hatás. Ezt a kérdést a magyar vándorlás feltérképezése tudja igazolni vagy cáfolni, de jelen tudásunk alapján életszerű feltevés. A hantikat és manysikat viszont még érte olyan türk vagy paleoszibériai hatás a D haplocsoport révén, ami hozzájárult ahhoz, hogy a mai baskírokhoz közelíti a mai manysikat. Két egymástól független észrevétel is támogatja az ugor jelenlétet a fjodorovói régészeti horizontban. A székelyekben kiugróan magas az andronovói migrációval kapcsolatba hozható T1 haplotípus jelenléte. Továbbá a kelet-eurázsiai haplocsoportokra normált euklideszi távolsággal számolva, a székelyekhez legközelebb két bronzkori kultúrával mutatja 89 populáció közül. A szeima-turbinói fémeszközöket használó késő krotovói kultúrával (i. e. 2000–1750) jelennek meg a Baraba-sztyeppén az ugor jellegű haplocsoportok, és a fjodorovói korban (i. e. 2000–1500) sem változik a népesség biológiai képe az mtDNS haplocsoportok alapján. A bronzkor és a vaskor közötti átmeneti periódusban (i. e. 900-tól) dominánsan

nyugat-eurázsiai csoportok jelennek meg a Baraba-sztyeppén, és eltűnnek az ugor jellegű C és G2a haplocsoportok. A genetikai adatokból nem dönthető el, hogy a hatalmas kiterjedésű és rendkívül tagolt fjodorovói régészeti horizont melyik változatában élhettek ugorok. A Minuszinszki-medence például biztosan kizárható, mert ott csak a Tagar kultúrával (i. e. 800 – I. sz. 100) jelennek meg a modellünk szerint korai ugorokra is jellemző C és G2a haplocsoportok (KEYSER és mtsai, 2002). Az Omszktól keletre eső területeken, a Baraba-sztyeppén az Irtis középső folyása azonban genetikai adatok alapján is szóba jöhet. Érdekes párhuzam a régészeti és genetikai eredmények között, hogy Fodor István szerint az obi-ugorok a bronzkor végén az Irtis középső folyása vidékéről északra vándorolnak az Alsó-Ob vidékére a korszakban beköszöntő felmelegedés hatására (FODOR, 1975, 68.), és helyükre nyugatról pásztornépek (feltételezhetően indoirániak) nyomultak. Az Alsó-Ob mentén aztán keveredtek a helyi őslakosokkal az obi-ugorok elődei (FODOR, 1975, 68.), amely keveredés nyomát könnyen lehet, hogy a székelyekből hiányzó apai vonalú N1b haplocsoport és az anyai vonalú D haplocsoport erőteljes jelenléte őrizte meg.

Összefoglalás A jelen dolgozatban használt eszköztár nem teszi lehetővé, hogy határozott állításokat fogalmazzunk meg az ugor és magyar őstörténetre vonatkozóan. A HV1 haplotípus-egyezések, a genetikai távolság, az észak-ázsiai haplocsoportokra normált euklideszi távolságmérések nem alkalmasak arra, hogy megalapozott történelmi következtetéseket vonjunk le. A felsorolt eszközök segítségével mégis több olyan összefüggést mutattunk ki, amely további vizsgálatra érdemes. Első észrevételünk az, hogy az apai vonalakkal egyezően, az anyai vonalak is megerősítik a csíkszeredai székelyek eredendően magyar eredetét. Ha azonban összevetjük a székely és honfoglaló népesség keletázsiai eredetű haplocsoportjait, nehezen megválaszolható kérdések sorozata merül föl. Az első honfoglalókat vizsgáló tanulmány nem csekély arányban mutatott ki kelet-ázsiai elemeket, de a C és G haplocsoportok teljesen hiányoztak az elsőként vizsgált mintákból (TÖMÖRY, 2008). Egy jóval nagyobb merítés után a C haplocsoport aránya már 4%, és a G haplocsoport aránya 1% lett (Mende Balázs előadása alapján), de a C és G haplocsoport így is egyértelműen kisebbségben van a többi kelet-ázsiai haplocsoporttal szemben. Úgy tűnik, mintha 1100 év keveredés után a csíkszeredai székelyekben magasabb lenne a C haplocsoport aránya (5,1%), mint a honfoglalókban (4%) volt eredetileg. Másrészt úgy tűnik, hogy a székelyeket egyértelműen kevesebb, nem ugor eredetű keletázsiai hatás érte, mint a honfoglalókat. Ezekre a látszólagos paradoxonokra későbbi kutatások adhatják meg a választ. Modellünk szerint négy különböző genetikai centrumból építkeztek a korai ugor közösségek. Egy északkelet-ázsiai eredetű fémműves, egy végső soron északkelet-európai eredetű vadászó-gyűjtögető, egy andronovói, és egy a vaskor és a bronzkor határán DélSzibériában megjelent nyugati pásztorkodó népességből táplálkozott

az ugor génkészlet. Érdekes párhuzamot mutat a genetika adatokkal a szeima-turbinói fémművesség két komponensből való eredetének régészeti modellje (KORYAKOVA, 2007, 108.). Valószínűleg egy Bajkál–Jenyiszej régióból származó (vélhetően mongoloid) és egy afanaszjevói alapokon álló, az Altáj sztyeppéin és erdős sztyeppéin élő (vélhetően europid) népesség ötvözetéből alakult ki a szeimaturbinoi fémművesség az Altáj lábainál (KORYAKOVA, 2007, 108.). A rendelkezésre álló genetikai adatok alapján számos fontos kérdés eldönthetetlen. Így nem tudjuk, hogy a magyarok és az obiugorok elődei valós kulturális közösséget alkottak-e, vagy csak egymás közelében éltek, és ezért érték őket hasonló genetikai impulzusok. Azt sem tudjuk meghatározni, hogy amennyiben valós kulturális közösséget alkottak, akkor mikor váltak el egymástól. Mindenesetre, úgy tűnik, a vaskorban már véglegesen megszakadtak a kapcsolatok, mert modellünk alapján az utolsó közös genetikai hatások a vaskor és bronzkor határán érték az obiugorok és a magyarok elődeit. Komolyan felmerül annak a lehetősége, hogy az anyai vonalú C haplocsoporthoz és az apai vonalú N1c haplocsoporthoz köthető az ugor nyelv. Fontos látnunk, hogy – a bronzkorban legalábbis – a feltételezett genetikai hatások időrendje és valószínűsíthető mértéke lehetővé teszi a nyelvi folytonosságot. Érdekes paradoxon a magyar és iráni nyelvek viszonyában, hogy a szókészlettel szemben a magyar hangrendszerben nem elhanyagolható iráni szubsztrátum-hatás mutatható ki (pl. a szókezdő *p → ff hangváltozás) (VERES, 2009, 73.). A jelenségre az a valószínűtlen magyarázat merül föl, hogy egy adott történelmi környezetben a magyarok elődei magasabb presztízzsel rendelkeztek a környező iráni csoportokkal szemben. Véleményünk szerint a fejlett fémműves kultúrával rendelkező késő-krotovói népesség és a vélhetően proto-iráni nyelvet beszélő, a Barabasztyeppén kisebbségben lévő fjodorovói csoportok között zajló

kulturális kölcsönhatások lehetővé teszik a fenti paradoxon feloldását. A Baraba-sztyeppén a fjodorovói népesség és a helyi szeimaturbinói eszközöket használó késő krotovói lakosság között biológiai folytonosság mutatható ki. A genetikai adatok alapján mind a két kultúra esetében felmerül az ugor etnikum lehetősége. A genetikai és régészeti adatok alapján reális elképzelésnek tűnik, hogy a Középső-Irtis mentéről az obi-ugorok elődei a bronzkor és a vaskor határán az Alsó-Ob vidékére húzódhattak föl, és ott keveredhettek a helyi paleoszibériai őslakossággal. A magyarok vándorlására vonatkozóan nem tudunk ilyen pontos elképzelést megfogalmazni. A régészetileg alátámasztott baskíriai állomás a genetikai adatokkal is összhangban van. Az Irtis vidékéről Baskíriába történő, egyenes vonalú nyugat-szibériai vándorlás nyomait nem tudtuk kimutatni, de megfogalmaztunk egy Nyugat-Kirgizisztánt és a szomszédos területeket érintő útvonal lehetőségét. Baskíriában meghatározónak tűnik az ugor szubsztrátum jelenléte, amely földrajzi értelemben rendkívül tagolt. Archeogenetikai adatok hiányában nem eldönthető, hogy a tárgyi hagyatéka alapján potenciális ugor, bronzkori mezsovkai kultúra (i. e. 1200–800) (KORYAKOVA és mtsai, 2007, 175.), az obi-ugorok, esetleg az Urál vidéken maradt magyarok nyomát jelzik ki az eredmények. Az is lehetséges, hogy olyan egymásra rétegződő hatások sorozatáról van szó, amely különböző mértékben fejtették ki a hatásukat a különböző mikrórégiókban. Így elképzelhető, hogy más-más okokkal magyarázható az apai vonalú N1c és az anyai vonalú C és G2a haplocsoport viszonylag magas aránya a különböző baskír területeken. A rendelkezésre álló adatok alapján az Orenburgtól keletre élő baskírokban apai és anyai vonalakban egyaránt kiugróan magasnak tűnik az ugor szubsztrátum jelenléte. Ez a terület már elég délen van ahhoz, hogy komolyan felmerüljön annak a lehetősége, hogy az

Orenburg vidéki baskírokat ért ugornak tűnő genetikai hatást az Urál vidéken maradt magyarokkal magyarázzuk. Végezetül legjobb tudomásunk szerint a jelen dolgozat az első, amely nem nyelvészeti alapon hívja föl a figyelmet arra, hogy a jukagírok és egyes finnugor csoportok elődei között érintkezés történhetett. Úgy tűnik, hogy a legsokrétűbb kapcsolat a C haplocsoportban az ugorok és a Bajkál-tó vidékén élő vagy onnan származó népek között áll fenn. Mindez a Bajkál-tó környékének és a jakutok és burjátok nyelvi, embertani, néprajzi, régészeti és genetikai vizsgálatának a fontosságára hívja föl a figyelmet. Reméljük, a további kutatások alkalmat adnak a fent vázolt összefüggések és kérdések vizsgálatára.

Köszönetnyilvánítás Köszönjük Peterdy Tamásnak és az SAP Hungarynak, hogy lehetővé tették a genetikai távolságot számoló szoftver elkészítését.

Melléklet – adatok, eredmények A fejezetben genetikai távolság alapján összehasonlított 89 populáció: székely (178), késő krotovo – Baraba (20), fjodorovo–Baraba (20), altaj-kizsi (90), jukagír (100), tuva (105), keleti evenki (45), sungan (pamíri) (44), jakut (36), kurd (52), udege (46), kondai manysi (59), nyugati evenki (73), nganaszán (39), permi komi (74), Dnyeper– Donyec kultúra csont-DNS (17), Tarim-medencei múmiák csont-DNS (20), csuvan (32), baskír (221), korják (155), mongol (47), teleut (53), Ust-Tartas csont-DNS (17), hazara (78), manysi (63), pastu/afgán (90), telengit (71), kazah (53), tádzsik (146), korai krotovo – Baraba (6), hakasz (57), kirgiz (95), türkmén (75), tatár (228), ket (38), barga mongol (149), csukcs (182), negidál (33), hamag mongol (99), ujgur (47), hanti (106), burját mongol (295), üzbég (127), tucsia (97), csuvas (55), kalmük (110), ulcsi (87), hmong (167), tajvani kínai (155), tibeti (155), perzsa (82), malajziai maláj (51), honfoglaló magyar csont-DNS (68), Hsziong-nu csont-DNS (46), huj kínai (45), altaji kazah (98), ji (lolo-burmai nép) (87), Csin kínai csont-DNS (19), han kínai (251), mari (136), mien (370), laoszi (214), sor (82), baj (Jünnan) (90), japán (169), itelmen (47), észak-vietnami (139), török (50), udmurt (101), Odinovo–Baraba (10), koreai (103), altaji bronzkor (12), indonéz (54), thai (33), dél-vietnami (35), tajvani őslakos (640), Maluku-szigetek (62), nivh (56), lahu (lolo-burmai nép) (82), csam (Vietnam) (168), szibériai eszkimó (126), Ryukyuszigetek (Japán) (48), Aleut-szigetek (Alaszka) (199), Fülöp-szigetek (59), kanadai eszkimó (96), grönlandi eszkimó (385), Pápua ÚjGuinea (48).

Melléklet – minták, adatok, egyezések Oroszország európai része: Tambov (73), Vologda (39), Ivanovo (41), Orel (40), Ryazan (60), Smolensk (62), Novgorod, (34), Lipetsk (59), Tula (97) (MOZOROVA és mtsai, 2012) Altaj–Szaján régió: altaji (110), hakasz (53), shor (30), szojot (48), todjin (48), tofalar (58), tuvai (90) (DERENKO és mtsai, 2003) Nyugat-Szibéria: nganaszan (39) (VOLODKO és mtsai, 2002), szibériai tatár (218) (NAUMOVA et al., 2007), Odinovo (10), kora Krotovo (6), késő Krotovo (20), Fjodorovo (Baraba) (20), késő Irmen (14) (MOLODIN et al., 2012), Fjodorovo (Minuszinszki-medence) (10) (KEYSER, 2009) Közép-Ázsia: üzbég (328), tadzsik (244), kazah (256), kirgiz (249), türkmén (249), afgán (98) (JODI és mtsai, 2012) Kelet- és Közép-Szibéria: burját (91) (DERENKO és mtsai, 2003), barga mongol (149), jakut (191) (FEDOROVA és mtsai, 2003), jukagír (100), szibériai eszkimó (126), csukcs (182) (VOLODKO és mtsai, 2002) Volga–Urál régió: baskír (221), komi-permják (74), komi-zürjén (62), csuvas (55), kazanyi tatár (228), mari (136), mordvin (102), udmurt (101) (BERMISHEVA és mtsai, 2002)

AZ N3 HAPLOCSOPORT ALCSOPORTJAI (NÉMETH ENDRE, FEHÉR TIBOR)

Az N haplocsoport Észak-Eurázsia őslakosai körében az egyik meghatározó apai vonalú haplocsoport. Éppen ezért különösen nagy jelentősége van annak a ténynek, hogy egy nagy nemzetközi kutatás keretében az N haplocsoportot további alcsoportokra bontották, és az alcsoportok földrajzi elterjedéséről és időbeli keletkezéséről szóló eredményeket publikálták 2016 júliusában (ROOTSI, 2016). Az észt kutatók által vezetett projektben 56 populáció adatait dolgozták föl Svédországtól Csukcsföldig, és az összesen 6521 mintából 1631 N haplocsoporthoz tartozó mintát 16 új mutáció segítségével rendszerezték. A jelen fejezetben az N haplocsoporton belül csak a finnugor (uráli) szempontból különösen fontosnak tűnő N-Tat alcsoportra bontásának ismertetésére szorítkozunk, illetve a genetikai adatok alapján olyan kérdéseket próbálunk megfogalmazni, amely más tudományágak számára is érdekes lehetnek. Az alcsoportok elnevezése mellé mindig odaírjuk majd a haplocsoportot meghatározó mutációt is, mert míg a mutáció elnevezése egyértelmű, az alcsoportok elnevezése sajnálatos módon változhat publikációnként, ami zavaró lehet a szakirodalmat nem ismerő olvasó számára. A Tat-ként ismert mutáció által meghatározott haplocsoportra például bizonyos esetekben N1c-ként, míg az ismertetett dolgozatban N3-ként hivatkoznak. A továbbiakban N3-M46-ként hivatkozunk majd rá a dolgozat és a fentiek szellemében.

Az alcsoportokra bontás jelentősége a filogenetikában Az alcsoportokra bontást az eredeti haplocsoport egy fa struktúrára való bontásaként értelmezhetjük. A fa csomópontjai olyan valóságos és egyben sikeres ősapákat reprezentálnak, akiknek a genetikai hagyatéka a mai népesség Y-kromoszóma-állományában is egyértelműen jelen vannak. Értelemszerűen, ahogy egyre feljebb megyünk a fa struktúrájában, úgy érkezünk el az egyre távolabbi múltban élt ősapákban lezajlott mutációkhoz. Legfelül, minden apai vonalú leszármazási fa csúcsán végül egyetlen ősapát reprezentáló mutáció található – legyen szó egy alcsoportól vagy egy tágabb haplocsoportól. Az alcsoportokra bontás jelentőségét az adja, hogy az alcsoportok kora és földrajzi elhelyezkedése segíthet felvázolni egy csoport időben és térben többé-kevésbé pontos migrációs térképét. Ezeket a migrációs útvonalakat, térképeket pedig már össze lehet vetni a régészek és nyelvészek által feltételezett népmozgásokkal. Mindez nem kevesebbet jelent, mint hogy a filogenetika eszköztárának köszönhetően a ma élő ember egy új „történelmi forrássá” vált. Egyszerűen azért, mert történelmünk egy szelete testünkbe van írva a nukleotidkombinációk nyelvén. Tehát a recens, ma élő populációkból vett minták nemcsak más ma élőkkel vethetőek össze, hanem következtetni lehet belőlük egy nép sokszínű és sokszálú korai történetére is. Hogy lehetséges mindez? Egyrészt a legújabb technológiák segítségével már elég pontosan meg lehet becsülni egy adott alcsoport keletkezési idejét, illetve legtöbb esetben az alcsoportokra bontás önmagában komoly támpontokat nyújthat egy csoport földrajzi keletkezése tágabb régiójának azonosításában. Ha például egy csoport legősibb, azaz legkorábban levált alcsoportjának előfordulása döntően egy adott régióra jellemző, akkor

feltételezhető, hogy maga a csoport is ennek a régiónak a körzetében alakult ki. Különösen erős lesz a gyanúnk egy haplocsoport földrajzi keletkezésével kapcsolatban, ha több idősebb alcsoport is döntően azonos régióban fordul elő. Figyelembe véve egy adott csoport földrajzi eredetét, keletkezésének idejét és mai elterjedését, lehetőség nyílik a csoport nagy vonalú migrációs térképének felvázolására, amelyet archeogenetikai adatok és további alcsoportokra bontás segítségével tovább pontosíthatunk.

Az N3a4-Z1936 ősapái és fivéreik Az N3-M46 haplocsoport Japántól Svédországig hatalmas területen megtalálható, de az alcsoportokra bontás hozzávetőlegesen mutatja a keletről nyugatra való terjedés irányát és a terjedés időbeli vetületét is. Kövessük végig a magyar szempontból fontosnak tűnő N3a4-Z1936 alcsoport útját az ősapák vándorlása során elhagyott fivérein keresztül. (A jelen ismertetésben az új mutációk megjelenésére csak a középértéket tüntetjük föl.) N3c-B496 A N3-M46 időben először két nagy csoportra bomlott: az N3c-B496ra és az N3a’b-re, hozzávetőleg 13 000 évvel ezelőtt. A legtávolabbi „nagybácsi”, az N3c-B496 ismert előfordulásai Japánra korlátozódnak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az N3-M46 útja Japánon keresztül vezetett volna Európába. Azt viszont valószínűsíti, hogy az N haplocsoport Dél-Kínában megtalálható legkorábbi csoportjaitól történt elválás után az N3-M46 útja észak felé, a Csendes-óceán mentén vezethetett. N3b-B187 Az N3a’b nagyjából 12 000 évvel ezelőtt két ágra bomlott: az N3aL708-ra és az N3b-B187 alcsoportra. A második legtávolabbi „nagybácsi”, az N3b-B187 alcsoport egyértelműen Hakaszföldön éri el a maximumát, és a Hakaszfölddel szomszédos területeken kívül nem található meg. Az N3a-L708-as csoport különösen fontos a mi szempontunkból, mert gyakorlatilag az összes finnugor N3-M46 ebbe az alcsoportba esik. N3a1-B211 Az N3a-L708 kb. 7500 éve két csoportra bomlott: az N3a1-B211-re és az N3a2’6-M2110 alcsoportra. Az N3a1-B211 az udmurtok kizárólagos, a komik, mordvinok, marik, obi-ugorok és a csuvasok között pedig az egyik domináns N3a alcsoport, amely szórványosan

előfordul a baskíroknál, az Altáj–Szaján vidéken, ÉszakkeletOroszországban és Karéliában. Az eddig vázolt folyamatokhoz jól illeszkedne az a feltételezésünk, hogy az N3a1-B211 még az Altáj– Szaján vidéken keletkezett, de sikeres demográfiai expanziója már a Volga–Urál régióban zajlott le. Ezt a feltevést a modern genetika eszköztárával lehet cáfolni vagy megerősíteni. Mindenesetre jó eséllyel az N3a1-B211-es alcsoporthoz köthető az első sikeres N3aexpanzió az Uráltól nyugatra. Elgondolkodtató, hogy a csuvasok kivételével kizárólag finnugor nyelvű népekben található meg nagyobb arányban az N3a1-B211. N3a2-M2118 Az N3a2’6-M210 7000 éve az N3a2-M2118 alcsoportra és az N3a3’6-CTS6967-es alcsoportra bomlott. Az N3a2-M2118 alcsoport a közép-szibériai jakutok domináns alcsoportja, amelynek előfordulása gyakorlatilag Közép-Szibériára korlátozódik. Ezért is meglepő, hogy Nyugat-Szibériában az obi-ugoroknál és a szibériai tatároknál jelen van az alcsoport. (Az adatok alapján úgy tűnik, hogy sokkal inkább a hantikra, mint a manysikra jellemző ez az alcsoport.) Európában szórványosan a székelyeknél és Ukrajnában mutatható ki az alcsoport, de van egy-két váratlan előfordulása a Közel-Keleten is. További kutatásoknak kell eldönteniük, hogy a NyugatSzibériában és Európában rendkívül ritka N3a2-M2118 alcsoport egy újabb ugorokat összekötő alcsoportot testesít meg, vagy két külön forrásból kerül be a magyar és a hanti génállományba. A haplotípusadatok alapján úgy tűnik, hogy a hantikban az N3a2-M2118 ősi formái, míg a magyarokban a fiatalabb „jakutos” alcsoport van jelen. Ezért egyelőre egyértelműen nyitottnak érezzük a kérdést. Az N3a4-Z1936 fivérei Az N3a3’6-CTS6967 gyakorlatilag egy időben, nagyjából 5000 éve egyszerre több sikeres leszármazási vonal ősapja lett a középsőHolocén klíma optimum végén. Mindez valószínűleg összefügg az

éghajlat kedvezőbbé válásával bekövetkező demográfiai folyamatokkal és új földrajzi területek meghódításával. A négy, tulajdonképpen meglehetősen fiatal alcsoport meglepően hatalmas területen, Csukcsföldtől Litvániáig terjedt el. A négy alcsoport: az N3a3-VL29, az N3a4-Z1936, az N3a5-B197 és az N3a6-B479. Az első kettő előfordulása Nyugat-Szibériára és Európára, az utóbbi kettő alapvetően Közép- és Kelet-Szibériára korlátozódik. Így életszerű az a feltételezés, hogy az N3a3’6-CTS6967 mutáció által fémjelzett ősapa még Nyugat-Szibéria és Közép-Szibéria határán élt. Az egyik sikeres alcsoportba sem tartozó, ősi N3a3’6 alcsoport Karéliától az Amur vidéki nanajokig húzódó hatalmas terület több pontján szórványosan kimutatható. Az N3a5-B197 a csukcsok, eszkimók, burjátok, mongolok domináns N alcsoportja. Az N3a6B479 előfordulása az Amur menti nanajok között meghatározó. Az N3a3-VL29 a lettek, litvánok, beloruszok, észtek és az Észtországgal szomszédos Pszkov régió domináns alcsoportja, de a Baltikum más finnugor népeiben és a marikban is kisebb-nagyobb arányban, sőt szórványosan Kelet-Európában (Ukrajnában, Lengyelországban és Szlovákiában) és a Volga-Urál vidéken is jelen van. Említésre méltó még, hogy az N3a3-VL29 alcsoport legkeletebbi előfordulása Nyugat-Szibériában a szamojédek, KözépSzibériában pedig az evenek között található meg. Az N3a4-Z1936 alcsoport Az N3a4-nek a dolgozatban vizsgált populációk alapján két lokális csúcspontja van Északkelet-Európában és a Volga–Urál vidéken. Az N3a4-Z1936 alcsoport a vepszék szinte kizárólagos N3-M46 alcsoportja, de domináns a finnek, karélok és az Archangelszk és Pinega régió oroszok által lakott területein. Előfordul továbbá Nyugat-Szibériában az obi-ugoroknál, a kubáni kozákoknál, a szibériai tatároknál, és van egy váratlan földrajzi maximuma Baskíriában és Tatársztánban is. Az alcsoport előfordulása

gyakorlatilag Nyugat-Szibériára és Európára korlátozódik. Az alcsoport szórványosan előfordul a közép-szibériai dolganok között, de más népességben Nyugat-Szibériától keletre egyáltalán nem mutatható ki. Ezzel együtt az alcsoport legősibb formái a legkeletibb nyugat-szibériai előfordulási területén, a mai hantik között találhatók meg. A székelyekben, az északi és kondai manysikban általunk vizsgált N-L1034-es alcsoport az N3a4-Z1936 alcsoportja. Így a mi méréseink szerint az N3-M46-on belül domináns az N3a4 jelenléte a manysikban és a székelyekben (PAMJAV és mtsai, 2016). Azonban az ismertetett tanulmányban vizsgált együttes hanti és manysi mintákban az N3a4 csak a harmadik legnépesebb N3-M46 alcsoport. Az ellentmondás hátterében valószínűleg az áll, hogy a dolgozatban főként hantikat vizsgáltak, és a hantik és a manysik génállománya nem kis mértékben eltérhet egymástól. (A két hanti mintánkból egyet, haplotípus alapján, mi is a dolgozatban leggyakoribbnak talált obi-ugor N3a2-M2118 alcsoporthoz tartozónak becsültünk.) A tanulmányban öt baskírt vizsgáltak meg N-L1034-re (B540 néven), abból három lett pozitív a markerre. Ez alapján kiemelten fontosnak tűnik a recens baskír génállomány elemzése. A baskírok 15%-a (86/568) tartozik az N3a4-Z1936 alcsoportba, ami azt jelenti, hogy akár a mai baskírok 8-10%-a is apai ágon N-L1034 lehet. (Tehát nemcsak arányaiban, de abszolút értékben is magasabb lehet a baskír N-L1034-ek száma, mint a Kárpát-medencei.) A becslés módján kívül azonban óvatosságra kell hogy intsen az a tény, hogy a székelyekben és a hantikban egyaránt előforduló, rendkívül ritka N3a2-M2118 alcsoport teljes mértékben hiányzik Baskíriából.

Lehetséges nyelvészeti és régészeti kapcsolódások Közhely, hogy a genetikai és a nyelvi folyamatokat más jellegű törvények szabályozzák. A filogenetikai dolgozat szerzői nem is bocsátkoztak nyelvészeti folyamatok elemzésébe. Csupán annyit jegyeztek meg, hogy a hatalmas területeket átfogó N haplocsoport számos nyelvcsaládban is meghatározó szerepet játszik. Mi mégis azt gondoltuk, érdemes összefoglalni azokat a tanulmányból kirajzolódó demográfiai és migrációs folyamatokat, amelyek összevethetőek a finnugorokkal kapcsolatos nyelvi összefüggésekkel. Abból a feltételezésből indulunk ki, hogy nemcsak a mai (PAMJAV és mtsai, 2016), hanem a korai finnugor közösségek egyik meghatározó, sőt a mainál is meghatározóbb összetevője volt az N3-M46 haplocsoport. Így az alcsoportokra vonatkozó új ismereteink segítségével az alábbi módon fogalmazhatjuk meg első kérdésünket. Az N3-M46 egyes alcsoportjai milyen arányban vannak jelen az N3-M46 haplocsoporton belül egy adott finnugor népességben? A táblázatot kiegészítettük a saját északi manysi, kondai manysi és székely adatainkkal, amelyben az N3a4-Z1936 egy alcsoportját, az N-L1034-et mértük. Így legalább az N3a4-Z1936 alcsoportra egy alsó becslést tudtunk tenni. Populáció

Teljes N3 aránya a teljes mintaszám népességen belül (%)

N3a1-B211 aránya az N3-on belül (%)

N3a3-VL29 aránya az N3-on belül (%)

N3a4-Z1936 aránya az N3-on belül (%)

Számi (Svédország)

35

37

0,00

46,15

53,85

Finn

39

53,85

0,00

23,81

76,19

Karél

139

36,69

1,96

41,18

54,90

40

37,50

0,00

6,67

86,67

235

30,64

0,00

90,28

9,72

54

66,67

100,00

0,00

0,00

Vepsze Észt Udmurts

Mari

51

25,49

53,85

46,15

0,00

Komipermják

60

23,33

50,00

7,14

21,43

Komi (Syktyk distr.)

17

35,29

50,00

33,33

16,67

Komi (Izhemsky distr.)

30

53,33

81,25

0,00

18,75

Mordvin

60

10,00

50,00

0,00

50,00

Mordvin

203

13,30

77,78

7,41

14,81

Hanti és manysi

63

50,79

37,50

0,00

15,63

Nyenyec

42

23,81

0,00

60,00

40,00

Nganaszan

50

4,00

0,00

0,00

100,00

Szölkup

43

2,33

0,00

100,00

0,00

Északi manysi

60

23,3

?

?

>64*

Konda manysi

36

42,8

?

?

>64*

Székely

95

6,3

?

?

>66*

* Alsó becslés N-L1034 alapján

A gyakorlatban három különböző N3-M46 alcsoport játszik meghatározó szerepet a finnugor népekben: az N3a1-B211, az N3a3-VL29 és az N3a4-Z1936. Így ennek a három alcsoportnak a szerepét vizsgáltuk az adott népességben. Első észrevételünk az, hogy mindhárom alcsoport előfordulása gyakorlatilag Nyugat-Szibériára és Európára korlátozódik. Így a finnugor szempontból fontos demográfiai folyamatok nem történhettek Nyugat-Szibériánál keletebbre. A második észrevételünk az, hogy úgy tűnik, a finnugor népek között intenzív demográfiai kölcsönhatások történhettek. Mindez bizonyos esetekben akár nyelvi kölcsönhatásokat is eredményezhetett, ami új megvilágításba helyezhet néhány, a családfamodell alapján nem várt nyelvi jelenséget. Az adatok alapján úgy gondoljuk, hogy a három vizsgált alcsoport genetikai centruma és expanziója különböző területekhez köthető. Így az

N3a3-VL29 legsikeresebb expanziója Észtország, Lettország és Litvánia területén zajlott le, erről a területről indulhattak északi irányban az N3a3-VL29 migrációs hullámok a mai Finnország felé. A mai Udmurtföldön és tágabb szomszédságában történhetett az N3a1-B211 demográfiai expanziója. Az N3a4-Z1936 pedig NyugatSzibériából indult ugyan, de Északnyugat-Oroszországon keresztül eljutott a mai Finnországba, egy másik csoportjuk a Volga–Urálvidékre is. Ha a finnek példáját tekintjük, akkor azt kell feltételeznünk a modellünk alapján, hogy két eltérő finnugor migrációs hullám is érte a mai Finnországot és Karéliát. Egy délről, Észtország irányából, egy pedig keletről, a mai Északnyugat-Oroszországból. Modellünk összhangban van bizonyos nyelvészeti és régészeti észrevételekkel. A helynévanyag alapján valószínűsíthető például, hogy „a Suomi törzs Délnyugat-Finnországba költözése előtt Észak-Észtországban lakott… Az ország belsejében és keleti részén halászgató, vadászgató, rénszarvastenyésztő vándor lappok helyenként szintén elfinnesedtek, másutt viszont kitértek, északra húzódtak félre az erősebb hódítók elől” (ZSIRAI, 1994). A régész ugyanezt a folyamatot így írja le: Időszámításunk környékén „új telepesek kezdtek átköltözni a Finn-öböl déli oldaláról, mindenekelőtt Észtországból és Észak-Lettországból Finnországba… A jövevények egy teljesen kifejlődött vaskori földműves kultúrát hoztak magukkal. Az áttelepülés különösen nagy intenzitással irányult a terület keleti és északi részeire” (LUHO, 1975). Talán a hódítók és az őslakók közötti demográfiai kölcsönhatás jele az is, hogy pár száz év után a régebbi lakosságra jellemző temetkezési szokások ötvöződtek a déli hódítók anyagi kultúrájával. Felmerül a kérdés, hogy milyen nyelvet beszéltek az N3a4-Z9136 alcsoport által fémjelzett finnországi és karéliai őslakók. Modellünk alapján az N3a4-Z9136 alcsoport által reprezentált közösségek, ha nem is ugor, de más balti-finn nyelvekhez képest egy ugorhoz közelebb álló nyelvet beszéltek. Ha azt tételezzük föl, hogy a

perifériára szorult, hagyományos életformát folytató lappok nyelvében jobban megmaradtak az eredeti nyelv elemei, akkor érthetőbbé válhat, hogy akár a szókincsben, akár a nyelvtanban olyan ugor párhuzamokat találunk a lappban, amelyeket a családfa modell alapján nem várnánk (PUSZTAY, 1995). A harmadik és egyben leginkább feltételes módban megfogalmazott lehetőség az, hogy a 7500 évvel ezelőtti, a N3aL708 által dominált kisközösségek is már valamilyen ősi proto-uráli nyelvet beszéltek. Mivel a hagyományos modellek 6000 évvel ezelőttre teszik a finnugor és szamojéd nyelvek elválását, ezért ez a feltételezés tulajdonképpen összhangban van a nyelvészeti modellel. Mindenesetre az N3a-L708 mindkét közvetlen, nagyjából 7500 éves alcsoportjában erős a finnugor csoportok jelenléte. Az N3a1-B211 alcsoportot a csuvasok kivételével egyértelműen finnugorok dominálják. Míg az N3a1-B211 fivér alcsoportjában, az N3a2’6-M2110 alcsoportban szintén erős, bár távolról sem kizárólagos a finnugor népek jelenléte. Ez a feltételezés nem kevesebbet jelentene, mint hogy az N3aL708 alcsoportokat jelentős mértékben tartalmazó, nem uráli nyelvet beszélő népek nyelvében proto-uráli szubsztrátum elvileg legalábbis elképzelhető. Azaz az uráli-jukagír, uráli-csukcs, az uráli-altáji stb. nyelvi párhuzamok nem kizárólag egy igen ősi nyelvi érintkezésből, hanem esetlegesen proto-uráli nyelvű népek asszimilációjából is származhatnak. A rendelkezésre álló adatok alapján az N3-M46-on belül csak az N3a-L708 alcsoport mutatható ki például a lettek, litvánok, jakutok, jukagírok, evenek, evenkik, nanajok, szibériai eszkimók (jupikok), csukcsok, korjákok, mongolok és burjátok génállományában. Érdekes, a témához szorosan kapcsolódó kérdés, hogy amennyiben a permi nyelveket a legidősebb N3a-L708 alcsoporthoz, az N3a1-B211-hez kötjük, akkor a permi nyelveknek kellett volna legkorábban leválniuk a finnugor nyelvcsaládon belül, és nem az ugornak, amely lehetőséggel egyes nyelvészeti modellek is

számolnak (SYRJÄNEN, 2013). A gond csak az, hogy ez esetben a permi nyelvek leválása jóval korábbi (7500 év) lenne, mint azt eddig feltételezték. Pontosan jelzi a demográfiai és a nyelvi folyamatok közötti korlátozott összefüggést, hogy míg a genetikai adatok alapján a marik és a permiek között feltételezett demográfiai kölcsönhatások nyelvi lenyomata kimutatható, addig a mordvinok és a permiek között már nem. Végezetül egy kérdést fogalmazunk meg a szamojédekkel kapcsolatban. A részletes vizsgálatok a nganaszanokban és a szölküpok között sporadikusan megtalálták a modellünk szerint a nyelvcserét indukáló N3-M46 alcsoportjait. Bár tegyük hozzá, hogy a kutatások megerősítették, a szamojédekre egy másik N alcsoport, az N2a1-P43 jellemző (más néven N1b vagy N-P43). A meglepő az, hogy a szamojédok közötti N3-M46 minták nem egy korai N-L708 alcsoporthoz, hanem a balti-finnekre is jellemző N3a3-VL29 és az N3a4-Z1936 alcsoportokhoz tartoznak. Így modellünk alapján a finnugor–szamojéd elválás nem igazán lehet több 5000–5500 évnél. A hagyományos keretek között nehéz értelmezni a jelenséget. Mindenesetre kérdésként megfogalmazható, hogy a szamojéd és a finnugor nyelvek közötti távolság hátterében nem a szamojéd és finnugor ősnyelvek korai elválása, hanem esetlegesen a szamojéd nyelvváltás részleges volta áll. De milyen régészeti kultúrák lehetett a hordozói Csukcsföldtől Finnországig terjedő N3a3’6-CTS6967 csoportok migrációjának? A cikk szerzői szerint több migrációs hullám is valószínűsíthető, de egyes N3a alcsoportok kora, földrajzi eredete és mai elterjedése meglehetősen pontosan illeszkedik a bronzkori szejma-turbinói régészeti kultúra terjedéséhez, amely szintén az Altáj irányából terjedt el a Volga-vidékig (KORYAKOVA, 2007). Így az egyik migrációs hullám vélhetően a szejma-turbinói kultúrához köthető, amely feltételezést archeogenetikai adatok tudják megerősíteni vagy cáfolni. Jelenleg csak a Baraba-sztyeppéről állnak rendelkezésre szejma-turbinói fegyvereket használó népesség archeogenetikai

adatai (csak anyai vonalak), amelyeket kutatócsoportunk a haplocsoport-eloszlás alapján ugor-gyanúsként tart számon (PAMJAV és mtsai, 2016). A másik érdekes észrevétel, hogy, úgy tűnik, az N3a3’6-CTS6967 alcsoport számára a középső-Holocén klíma optimum vége egy különösen sikeres korszakot jelent, mert e periódus végén négy sikeres alcsoportja jelenik meg. Nyugat- és Közép-Szibéria határvidéke, a Jenyiszej felső folyása nemcsak az N3a-L708-as alcsoport kialakulásával kapcsolatban kerül gyanúba, hanem az N3a3’6-CTS6967 mutáció megjelenésével is. A régészeti adatok tovább erősítik ezt a gyanút, mert a területről keletre és nyugatra is indulhattak migrációk. A szejma-turbinói népesség egyik etnikai komponense valószínűleg a Bajkál–Jenyiszej régióból származik (KORYAKOVA és mtsai, 2007). A tanulmány szerzői megemlítik, hogy a középső-Holocén végén, a Bajkál-tó mentén megjelenő szerovó-glazkovói régészeti kultúra egyik lehetséges forrása szintén a Jenyiszej felső folyása. Tudománytörténeti okokból érdemes megemlíteni, hogy Matthias Castren a Jenyiszej felső folyása mentén általa uráli eredetűnek vélt helynévanyagot talált (ZSIRAI, 1994).

Összefoglalás Az észt kutatók által vezetett nemzetközi projekt fontosságát nehéz túlbecsülni. Jelentősen bővült a tudásunk az apai N haplocsoportról alcsoportjainak földrajzi elterjedése és időbeli keletkezése terén. Az alcsoportokra bontás alapján azt valószínűsíthetjük, hogy az N3-M46 haplocsoportot hordozó népességek Északkelet-Ázsia óceáni partvidékéről indulnak el a szárazföld belseje felé valamivel a jégkorszak vége után, talán a változó természetföldrajzi körülményekkel, a bővülő természetföldrajzi lehetőségekkel összefüggésben. A Jenyiszej felső folyása komoly szerepet játszhatott a finnugor szempontból fontos N3a-L708-as alcsoport kialakulásában és/vagy első demográfiai expanziójában a jégkorszak végén. A közép-szibériai gyökerek ellenére a finnugorokra jellemző három alcsoport előfordulása gyakorlatilag Nyugat-Szibériára és Európára korlátozódik. Így nagy valószínűséggel állítható, hogy a finnugor népek expanziói már mind Nyugat-Szibériában és Európában zajlottak. A finnugor népekben a három alcsoport jelenléte nem korrelál szorosan a hagyományos családfával. Mindez azt valószínűsíti, hogy nem elhanyagolható demográfiai kölcsönhatások zajlottak a múltban egyes finnugor népek között. Az intenzív demográfiai kölcsönhatások nem eredményeznek törvényszerűen mély nyelvi kölcsönhatásokat, de bizonyos esetekben a másodlagos nyelvi kölcsönhatások elképzelhetőnek tűnnek a nyelvcsaládon belül. A régészek számára a szeima-turbinói kultúra, és a középsőHolocén végén a Bajkál-tó és az Altáj-hegység közötti területekről induló régészeti mozgások vizsgálata lehet érdekes. A korai magyar történelem szempontjából pedig jelentősen felértékelődik Baskíria szerepe, mert a tanulmány adatai alapján speciális genetikai szálak fűzhetik össze a Kárpát-medencét Baskíriával és az obi-ugorokkal.

A SZÉKELYEK EREDETÉVEL KAPCSOLATOS KÉRDÉSEK ÉS ÚJ NÉZŐPONTOK (NÉMETH ENDRE, FEHÉR TIBOR, PAMJAV HOROLMA)

Bevezetés A székelyek eredete élénken foglalkoztatja a közvéleményt és a magyar őstörténet kutatóit. A székelyek feltételezett eredetéről számos színvonalas tanulmány jelent meg. A kérdés mégis a mai napig megválaszolatlan. A kutatók évtizedek óta közel azonos hipotetikus modellek egyike vagy másika mellett foglalnak állást a székelyek eredetével kapcsolatban. Valóban nem túlzás azt mondani, hogy – áttörést eredményező adatok hiányában- „a székelyek származásának kutatása jó ideje helyben jár, a történeti források értelmezési lehetőségei kimerültek” (KLIMA, 2009). A jelen fejezet célja, hogy egy fiatal tudományág, az Y-DNS alapú populációgenetika segítségével próbáljon meg új impulzust adni a székelyek eredetét célzó kutatásoknak. Különösen beszédesek lehetnek azoknak a specifikus Y-DNS-jellemzőknek, „demográfiai patakoknak” feltérképezése, amelyek előfordulása a vizsgált nép földrajzi környezetében jóval ritkábbak. Még ha az ilyen speciális jegyek aránya már viszonylag alacsony is a vizsgált mai népességben, akkor is egy új lehetőség nyílik a történelmi folyamatok vizsgálatára. A székelyek esetében ilyen etnospecifikus jellemző két keleteurázsiai eredetű haplocsoport és néhány, végső soron kaukázusi eredetű alcsoport jelenléte. A A két, Észak- és Északkelet-Ázsiára jellemző haplocsoport, az N-Tat és a Q-M242 haplocsoportok aránya meglehetősen alacsony ugyan a mai székely népességben, de különböző arányban (1–6%) kimutatható az összes eddig vizsgált, nagyobb lélekszámú székely mintában. Így a korondi (RASKÓ, 2011), főként a csíkszeredai (BÍRÓ, 2014) és a bukovinai székely (Family Tree DNA) mintákban. Az is egyértelmű, hogy az N-Tat és a Q-M242

haplocsoportok csak jelzői egy vagy több, szintén összetett eredetű, és így vélhetően számos haplocsoportot magába foglaló népességnek, amelyek a történelem folyamán a székelyekkel kapcsolatba kerültek. (A korondi mintákban nem mérték a P* haplocsoport alcsoportjait, így a korondi minták esetében csak valószínűsítjük, hogy a 3/97 korondi székely P* minta a Q haplocsoporthoz, azon belül az M25-ös alcsoporthoz tartozik.) A Kelet-Ázsia felé mutató haplocsoportokon túl két olyan, haplotípusok alapján azonosított alcsoport található a székelyekben, amelyik hiányzik a környező magyar és román mintavételekből. A J2-M67 és a G2a-P15 haplocsoportok egyes alcsoportjaihoz tartozó haplotípusok egyaránt a Kaukázus vidéke felé irányítják a figyelmet. A G2a-P15 a Kaukázus vidékén a leggyakoribb, és úgy tűnik, hogy onnan terjedt el. A J2 haplocsoport hatalmas területen terjedt el, de az M67-es alcsoportja nagy arányban kizárólag a Kaukázus térségében található meg. (Maguk a haplocsoportok, a J2M67 és a G2a-P15 haplocsoport kimutatható és jelen van pl. a magyar népességben. Jelen esetben a haplocsoporton belül haplotípusok azonosítják a székely specifikus alcsoportokat.)

A történelmi adatok és értelmezésük Nem célunk kutatástörténeti összefoglalót adni a székelyek eredetéről. A témával foglalkozó kutatók írásai alapján azonban megpróbáljuk összefoglalni a székelyek eredetéről vallott különböző nézeteket. Bár Engel Pál nem volt a székelykérdés kifejezett kutatója, nagyszerűen foglalja össze a székelyek eredetéről a rendelkezésünkre álló, meglehetősen ellentmondásos információkat: „Krónikáink egybehangzóan állítják, hogy a honfoglaláskor már itt éltek, sőt azt is, hogy volt valami közük a hun birodalomhoz, bár ez azért kevéssé valószínű. A kazárokhoz és a türkökhöz ellenben bizonyosan volt, mert az ezeknél használatos rovásírás-típus Magyarországon egyedül a székelyek körében volt használatban, ott viszont még a 16. században is ismerték. A székelyek írása nem azonos ugyan a türkökével, de nem is független találmány, mert jó néhány betűjük közös. Egészében véve kézenfekvő volna, hogy a sok sztyeppei török néptöredék egyikének tartsuk őket, de a kérdésben mégis elgondolkoztató, hogy idegen hatásnak alig van nyoma a mai és a középkori helynévanyagukban, de a genetikai mintáik is jórészt a magyarság más csoportjaival mutatnak átfedést. Úgy látszik, hogy az a lakosság, amely a mai Székelyföldet a 12– 13. században megszállta, magyar volt. Érdekes összehasonlításként, hogy egy asszimilált török csoport, a sárréti besenyők, még 1400 körül is használták török személyneveiket. Magyarázatul azt szokás feltételezni, hogy a székelyek magyar környezetbe kerülve – „igen korán” – azaz mintegy száz-kétszáz év alatt elmagyarosodtak. Nem könnyű belátni, hogyan, hiszen amennyire megítélhető, korábbi lakóhelyeiken is népes, összefüggő területű tömbben éltek, emellett minden egyéb tekintetben ragaszkodtak őseik hagyományához” (ENGEL, 1990, 102.). Az ellentmondó információk tengerében alapvetően négy elmélet született a székelyek eredetéről, amelyeket a székelykérdés egyik

legelismertebb kutatója, Kordé Zoltán segítségével ismertetünk (2009): – „Az elsőt – amelyet »hun modell«-nek nevezhetnénk – azok az állásfoglalások alkotják, amelyek a középkori krónikások felfogásához hasonlóan a székelyek hun származását vallják.” – „A második csoportba azok a felfogások tartoznak, amelyek (elsősorban nyelvészeti és régészeti érvek alapján) a székelységet eredendően magyar nyelvű népességnek tartják, de nem fogadják el az Árpád-féle honfoglalást megelőző bejövetel feltevését.” – „A harmadik csoportba a László Gyula nevével fémjelzett »kettős honfoglalással« kapcsolatos elméletek kerülnek.” – „A negyedikbe pedig a katonai segédnépi származást valló teóriák.” „Napjainkban a második és negyedik csoportba tartozó – vagyis a magyar és a segédnépi származást valló – elméleteknek van a legtöbb híve, ezek között húzódik a fő választóvonal” (KORDÉ, 2009). Tegyük hozzá, hogy a negyedik modell, a katonai segédnép elmélete a székelyek alapvetően török eredetével párosul. Lássuk Klima Lászlónak a székelyek nevéről írott kiváló tanulmánya alapján a két modellt alátámasztó – véleményünk szerint legfontosabb – érveket (KLIMA, 2009). A székelyek török, katonai segédnép eredete mellett Klima László szerint a következő érvek hozhatók fel: 1. „A székelyek saját külön írással – rovásírással – rendelkeztek”; 2. „A székelyeknek saját eredethagyományuk volt, amely Attilához kapcsolta őket”; 3. „A krónikák szerint a székelyek – más csatlakozott népekhez hasonlóan – önálló katonai segédcsapatokban harcoltak, a magyarok elővédjét alkották”; 4. „A székelyek saját önelnevezéssel rendelkeznek” (KLIMA, 2009). A székelyek magyar eredete mellett a következő érvek hozhatók fel Klima László szerint: 1. „A székelyek a magyar nyelven belül nem rendelkeznek egységes, különálló nyelvjárással, hanem nyelvileg igen sokrétűek. Nyelvjárásaik három fő csoportra oszthatók, amelyek

szoros rokonságban állnak a Kárpát-medence nyugati részein beszélt magyar nyelvjárásokkal. A székelység tehát különböző magyar nyelvű csoportok egybeolvadásából jött létre”; 2. A székelyföldi „helynevek túlnyomó többsége magyar eredetű, és jellemző a párhuzamos helynévadás azokkal a területekkel, amelyekkel a nyelvjárási kapcsolatok is fennállnak”; 3. „A székelyeknek a magyaroktól eltérő származását, anyagi kultúráját nem támasztják alá régészeti adatok” (KLIMA, 2009). Fontos felismerni, hogy a két leginkább elfogadott modell egyike sem problémamentes. A török és az Árpád-féle honfoglaló magyarokból való eredet egyaránt nehezen megválaszolható kérdéseket vet fel. Egyrészt Kordé Zoltán bizonyítva látja, hogy amennyiben a székelyek egy csatlakozott nép volt, akkor a történeti adatok alapján a székelyek ősei csak a kabarok lehettek. A honfoglalás után csatlakozott keleti népek jól dokumentáltak, és a honfoglalás után a székelyek csatlakozásáról nincs adatunk. A honfoglalás előtti időkből pedig a kabaron kívül nincs tudomásunk más csatlakozott népességről. Kordé Zoltán – aki a török eredet híve – ez alapján azt a következtetést vonja le, hogy a székely lehetett a kabarok vezértörzse (KORDÉ, 2009). Az elmélet gyenge pontjának tűnik azonban, hogy semmilyen közvetlen bizonyíték nem utal arra, hogy a kabaroknak és a székelyeknek bármilyen köze lenne egymáshoz. Továbbá az elmélet adós a székely és a nyugatdunántúli nyelvjárások közötti párhuzamok, és a kabarok igen gyors és tökéletes nyelvi beolvadásának magyarázatával. Másrészt a székelyek között néhány olyan kulturális jelenség figyelhető meg, amelyik megkülönbözteti a székelyeket a magyarság más csoportjaitól. Ilyen például az önelnevezés, a rovásírás tartósabb fennmaradása, az önképük részét képező katonai segédnép-szerep (és státus), továbbá az identitás központi elemét képező hun- és Attila-hagyomány.10

A populációgenetikai adatok értelmezése apai ágon Az N-Tat haplocsoporton belül az N-L1034 jelentőségéről a székelyekben a korábbi fejezetekben esett szó. A másik kelet-ázsiai eredetű haplocsoport, a Q haplocsoport a rendelkezésre álló csontDNS adatok alapján kapcsolatba hozható a hunokkal (DAMGAARD, 2018) és csont-DNS eredményekkel egyelőre alá nem támasztott feltételezések szerint talán az avarokkal is. Mivel a hunok és az avarok is felmerültek egyes szerzőknél a székelyek eredével kapcsolatban, ezért a Q haplocsoportra és a székelyekben megtalálható Q-M25 alcsoportra részletesebben kitérünk. A Q-M242 csoport őshazájának a szakirodalom az Altaj-vidéket tartja az őskőkorszakban (17–22 000 éve), majd egyes elemei onnan népesítették be Amerikát. Az Eurázsiában maradt Q három jelentősebb alcsoportra oszlik, amelyekből a leggyakoribb az Amerikát is meghódító Q-M346-os alcsoport. Ez Skandináviában is fellelhető, de domináns a jenyiszeji ketek között. Ugyancsak jelentős a Q-M378-as jelű alcsoport, amely az afgánok és hazarák, valamint az askenáziak között jellemző. A legritkább a mi szempontunkból fontos Q-M25-ös alcsoport, amely a türkmének és az északkaukázusi törökségi nép, a balkárok mellett a székelyeknél van jelen nagyobb mértékben (GRUGNI, 2012). Ennek L715 jelű, a székelyekben is előforduló alcsoportjának jelenlétét a Tien-san vidéki hunoknál a papír alapú könyv kiadását követően csont-DNS vizsgálat igazolta (DAMGAARD, 2018) A publikált tudományos adatok a következők: Nép N„jakutokra N-Tat egyéb (mintaszám) L1034 jellemző” N-Tat alcsoportjai

Q- QForrás M25 M346

Magyar (332)

1

0

2

0

0

BÍRÓ, 2014

Székely (95)

4

1

1

1

0

BÍRÓ, 2014

Csángó (95)

0

0

0

3

0

BÍRÓ, 2014

Manysi (60)

9

0

5

0

1

FEHÉR, 2014

Bolgár (247)

0

0

0

0

0

KARACHANAK, 2013

Szerb (179)

0

1

0

0

0

MIRABAL, 2010

Szlovák (156)

0

0

0

0

0

NOVACKOVÁ, 2014

Román (178)

0

0

1

0

0

MARTINEZ-CRUZ, 2012

Ukrán (154)

0

0

2

0

0

MIELNIK-SIKORSKA, 2012

Horvát (457)

0

0

1

0

2

BARAC, 2003

Görög (76)

0

0

0

0

0

SEMINO, 2000

Balkár (135)

0

0

0

5

0

BALANOVSKY, 2011

Ezen haplocsoportok a népcsoport szerinti bontásban Family Tree DNA projektekben az alábbi arányban vannak jelen (2015. 10. 14.). Az összmintaszám zárójelben, dőlt betű esetén az adott országból tesztelt összes személyt jelzi, így az nem biztos, hogy mind etnikailag ahhoz a csoporthoz tartozik, ezért túlbecsült: Nép (minta)

N-L1034 „jakutokra jellemző” N-Tat N-Tat egyéb Q-M25 Q-M346

Magyar* (296)

3

0

6

0

3

Székely (129)

1

1

1

6

0

Lengyel (3650)

0

0

>30

2

3

Német (3530)

0

0

12

1

1

Ukrán (395)

0

0

16

0

1

Orosz (850)

0

0

>40

1

2

Szlovák (95)

0

0

1

0

0

Cseh (627)

0

0

9

0

0

Baskír (62)

3

0

1

0

0

Csuvas (18)

0

0

3

0

0

Bolgár (170)

0

0

0

0

0

Román (427)

0

0

2

0

0

Horvát (171)

0

1

0

0

1

Görög (213)

2

0

0

0

1

Balkár (122)

0

0

0

13

1

* kivéve a székelyek

Érdekes, hogy az N-L1034 mellett még egy N-Tat alcsoport azonosítható, ha rendkívül alacsony arányban is, a székelyekben. A haplotípusa alapján „jakut” típusnak elnevezett alcsoport a székelyeken kívüli magyaroknál nem,11 csak a székelyeknél fordul elő a publikus és a tudományos mintában is 1-1 ízben. (Az Y-DNSadatok alapján a jakutok esetében kimutatható egy szűk közösségből induló viszonylag kései népességrobbanás, amely azt eredményezi, hogy az alapító N-Tat haplotípustól néhány lépésben eltérő speciális haplotípusok jellemzik a jakut Y-DNS-génállományt, elsősorban a DYS392 = 15 vagy 16.) A Q csoportban az Amerikát meghódító Q-M346 alcsoport ritkán, de előfordul Kelet-Európában, ezzel szemben az egész világon ritka (a türkméneknél gyakori) Q-M25 alcsoportnak az Q-L712 alcsoportja jellemzően csak néhány népnél fordul elő Kelet-Európában. Így a székelyek között (stabilan a tudományos és az FTDNA-mintában is), valamint az észak-kaukázusi török nyelvű balkároknál jellemző, de elszórt esetekben előfordul a lengyelek, illetve más oroszországi népek körében is. A székely alcsoport (L712+ L713+) közös őse 1700 évvel ezelőttre becsülhető pedigré-rátával számolva.12 Az Eurázsiában előforduló többi L713+ minta kora pedig 2000 év, szintén pedigré-rátával, az YFull az SNP-mutációk száma alapján viszont 4300 évre teszi az L713 csoport közös ősét, és azon belül 1650 évre a székely alcsoportét. A székely–balkár kapcsolat azonban mégsem egyértelmű, mert ha az alcsoportok korát is figyelembe veszünk, akkor a székely (L712+ L715+ L713+) és a balkár (L712+ L715+ L713–) alcsoportok elválása több mint 4000 éve történt. Fontos kiemelni, hogy az M25-nek az L712 jelű alcsoportját megtalálták egy i. e. 1531–1427 közé datálható, a Karaszukrégészeti kultúra területén talált csontmintában Dél-Szibériában (ALLENTOFT, 2015). A karaszuk kultúra eredete összetett, de általában elfogadott nézet, hogy az indoeurópai andronovói és a jenyiszeji helyi kultúrák ötvöződéséből áll össze (MALLORY, 1997,

325–326.). A Q csoport a helyi elem lehet, miközben a karaszuk mintában a szintasta-andronovo folyamatosságot mutató R1a-Z93 jelenléte is kimutatható. Magyarán a genetikai adatok összhangban vannak a feltételezett történelmi modellel. Másrészt a Karaszukkultúra kapcsán felmerül elvi lehetőségként, hogy végső soron a székely és balkár L712-es alcsoport ebből vagy valamelyik, a Karaszuk kultúrához közvetett módon kapcsolódó kultúrából ered. Az újabb eredmények szerint a balkár és székely alcsoportokat lefedő L715-ös mutációt találták meg a Tien-san melletti hunok csontleletei között, de arra nem derült fény, hogy ez a csont a balkár vagy a székely alcsoport őse (L713 mutáció státusza nem ismert). Meg kell említeni, hogy BARAC, 2003 horvát mintájában Hvar és Korcula szigetén meglepően nagy arányban fordul elő a Q haplocsoport, a minták többsége azonban a haplotípus alapján a QM378 alcsoportba tartozik, amely a magyarokból és székelyekből is hiányzik. Dalmáciában a 9. században kimutatható az avar jelenlét, és itt nem tudunk az avarokon kívül más jelentős közép-ázsiai hatást. Így életszerűnek tűnt az a feltevés a szakirodalomban, hogy a Q-M378 alcsoportban az avarok nyomait találták meg a dalmát szigetvilágban. Hasonló logika mentén a dalmáciai és a székely jakut típusú N-Tat kapcsán is felmerülhetne az avar eredet lehetősége. Úgy néz ki a csontleletekből kinyert adatok alapján, hogy a Q haplocsoport jelen volt az ázsiai hunok génállományában. Az elmúlt években kínai kutatók publikáltak a hunok ázsiai elődjének tekintett Hsziongnu (Xiongnu) sírokból is DNS-mintákat. Az egyik legkiemelkedőbb a Hszincsiang Ujgur Autonóm Körzetben lévő Hami városához közeli „fekete Gouliang” temető, amely az ázsiai hun uralkodó nyári rezidenciájának helyén található. Itt az i. e. 2– 1. században élt 12 férfiból mind a 12 fő a Q haplocsoporthoz tartozott, azon belül 6 fő volt Q-M346, 4 fő Q-M378 és 2 fő meghatározhatatlan Q alcsoportba tartozó (KANG, 2013; WANG, 2008). A hun arisztokrácia egyik jellemző haplocsoportjának a Q-t

tarthatjuk. (Fontos rámutatni ugyanakkor, hogy a Q-M25 alcsoportot itt egyelőre nem találták meg.)

15. ábra A Q haplocsoport főbb alcsoportjai és mai elterjedésük

Összefoglalás A rendelkezésre álló adatmorzsák, a valóban vékony genetikai szálak nem adnak lehetőséget arra, hogy határozott állításokat tegyünk a székelyek eredetével kapcsolatban. Az azonban nagy valószínűséggel állítható – mint azt már korábban is kifejtettük –, hogy a székelyek mindig is magyarok voltak. Ezzel együtt a mai székelyek genetikai térképe alapján néhány nehezen megválaszolható kérdés merül fel a székelyek eredetével kapcsolatban. Bár a Q haplocsoport valószínűleg fontos szerepet játszott a belső-ázsiai hun közösségekben, az eddigi belső-ázsiai hun csontanyagban nem mutatták ki a székelyekre jellemző Q-M25 alcsoportot. Azaz a székelyeknek a belső-ázsiai hunokhoz való speciális viszonyát a genetikai adatok nem támasztják alá, a csontDNS adatok viszont bizonyítják a kapcsolatot a nyugat-eurázsiai (Tien-san és attól nyugatra élő) hunok esetében a Q-L715 csoporton keresztül.) Szintén említésre méltó a székelyek apai vonalaiban haplotípusok alapján azonosított speciális G2a-P15 „oszét” és a J2M67 alcsoporton belül megmutatkozó kaukázusi kapcsolat, amely a környező magyar és román népességben egyelőre nem mutatható ki. A kulcskérdés az, hogy mikor, hol, együtt vagy egymástól függetlenül kerültek be a székely génállományba a fenti csoportok. Erre a kérdésre mai tudásunk alapján nem tudunk válaszolni, ezért csak a fontosabb elvi lehetőségeket soroljuk föl. 1.) Elképzelhető, hogy a magyarok génkészletében is jelen voltak a speciális Q-L713, J2-M67 és G2a-P15 „oszét” alcsoportok, de az N-L1034-hez hasonlóan rendkívüli mértékben lecsökkent az arányuk a mai magyarokban, és ma már olyan alacsony az arányuk, hogy az adott mintaszám mellett egyáltalán nem mutatható ki. Ez egyben azt is jelentené, hogy a magyarokat vándorlásuk során valószínűleg valamilyen genetikai impulzus érte a Kaukázus vidékéről, és talán egy távoli és közvetett genetikai hatás a Karaszuk-kultúrából.

2.) A legvalószínűbb magyarázat az, hogy a honfoglalás utáni, valamely lovas népesség sajátos hozadéka. 3.) Elviekben azonban az sem zárható ki, hogy a székelyek történelme átmeneti időre eltérhetett a magyarság más részeinek társadalomtörténeti folyamataitól, és ekkor kerültek e speciális alcsoportok a génkészletükbe. A kérdés megnyugtató megválaszolására archeogenetikai és a Kárpát-medence ma élő populációiból nyert, regionális bontású adatok elemzésére van szükség. {@} 10 Ez utóbbit, ha néphagyománynak tekintjük, érdemes összevetni a 16–19. századi kultúrtörténeti folyamatokkal, mivel korántsem biztos, hogy ami mai vagy 19. századi gyűjtések alapján folklórkincs, az valamilyen biztos tudás megőrzése lenne (vö. MIKOS, 2010). 11 A nyomtatott könyv megjelenését követően két új nem-székely magyar minta ebbe a csoportba tartozónak bizonyult, ami rámutat arra, hogy egy fiatal, folyamatosan bővülő adathalmazra épülő tudományág esetében a kijelentéseket addig kell érvényesnek tekinteni, amíg újabb, azt módosító információ nem merül fel. 12 Ez azt jelenti, hogy akkor még csak egyetlen ember hordozta ezt a mutációt, és utána szaporodott el a népességben.

A TERMÉSZETTUDOMÁNYOS ADATOK TÁRSADALOMTÖRTÉNETI OLVASATÁNAK LEHETŐSÉGEI ÉS KORLÁTAI (CSÁJI LÁSZLÓ KOPPÁNY)

1. Bevezetés Az eddigi populációgenetikai munkák általában a társadalomtudományok etnicitásra vonatkozó szakirodalmától nagyon távoli szó- és fogalomhasználattal íródtak. Korántsem egyértelmű, hogyan, milyen elméleti keretben és mely módszerrel lehetséges egzakt természettudományos mérésekből, adatokból társadalmi folyamatokra vonatkozó árnyalt következtetéseket levonni. Nagyon ritkán történt eddig olyan kutatás, ahol társadalomés természettudományok képviselői közösen gondolkodtak, és meghallgatták egymás érveit, kritikáit. Bár a társadalomtudományok is törekednek a formális logika szabályainak betartására, a genetikai halmaz-, migrációés leszármazáselmélet, illetve a szociálantropológia etnicitáskutatásának eredményei nem egykönnyen hozhatók közös nevezőre. Részben azért is, mert más kérdésekre, más paradigmán belül keresnek válaszokat. A közös gondolkodás jegyében 2012-ben Pamjav Horolma, az ISZKI Budapesti Orvosszakértői Intézet (BOI) DNS Laboratóriumának vezetője olyan tudóscsapat felállítását szorgalmazta, akik között vannak populációgenetikával és matematikai modellezéssel foglalkozó, tehát természettudományos területen dolgozók, de ott vannak a humán tudományok képviselői is. Így kerültem a kutatócsoportba mint a közösségkonstrukcióval és az etnicitással foglalkozó néprajzkutató, szociálantropológus. A feladat kettős volt: Ad 1. készítsünk adatbázist az általunk kezdeményezett és az Emberi Erőforrások Minisztériuma, illetve a Reguly Társaság által támogatott 2012-es és 2015-ös terepmunka során a nyugat-szibériai manysik körében történt mintavétel

populációgenetikai adataiból, és próbáljunk árnyalt következtetéseket levonni belőlük. A közös munka során alakult ki a további cél: Ad 2. gondoljuk át a) a genetikai mintavétel és az ezekhez kapcsolható adatok gyűjtési módszertanát, elveit, egy átlátható és háttéradatokkal bővített mintavételezési metódus kialakítása érdekében, és b) a kiértékelés során a társadalmi folyamatok értelmezésekor próbáljunk közösen gondolkodni, és a természettudományos adatbázis eredményeinek hiteles, de közérthető olvasatát adjuk. Engem mint szociálantropológust az érdekelt elsősorban, hogy vajon etnikai és társadalomtörténeti folyamatokra hogyan következtethetünk az elsősorban recens (kortárs), és néhány nagyon régi, de különböző korokból származó csontmaradványból nyert genetikai adatból. Az is foglalkoztatott, milyen szempontok szerint történjen a mintavétel, illetve hogy mennyiben lehetséges közös nevezőre hozni a populációgenetikai terminológiát, populációelnevezéseket a társadalomtudományok szóhasználatával, és az adatok értelmezésére milyen lehetőség nyílik, melyek az értelmezés korlátai. A populációgenetika egyik alapvető tanulsága, hogy az emberiség egy családot (biológiailag egy fajt) alkot, tehát bármely ember rokona minden másik embernek. Eszerint bizonyos időbeli távolságban akármelyik emberrel találhatunk közös őst, közös felmenőket. Az öröklődés során a DNS szerepét középiskolai tanulmányainkból szinte mindannyian ismerjük, de a populációgenetika alapfogalmait, a feltárt szabályszerűségeket alig. A társadalomtudós számára az örökítési folyamatból az a legfontosabb tanulság, hogy az öröklődés során bizonyos mutációk is keletkeznek, amelyek utána továbböröklődnek (bizonyos mutációk nagyon tartósan, sok-sok generáción át), ahogyan azt kötetünkben Pamjav Horolma bevezető fejezete tárja az olvasók elé. A biológiai sokféleségen belül ez teszi lehetővé, hogy bizonyos mutációs leszármazási ágakat („fákat”) modellezhessünk: akár apai, akár anyai „vonalakat” térképezzünk fel térbeli és időbeli eloszlásuk tekintetében. A genetika bonyolult

természettudományos eszközökkel e mutációk kialakulását időben is megpróbálja elhelyezni. Mivel egy nagyobb embercsoport, így például egy nép általában bonyolult társadalmi folyamatok révén jutott el mai állapotába, gyakorlatilag kizárt annak a lehetősége, hogy teljesen egyedi, csak rá jellemző egy vagy több haplocsoport alkossa genetikai állományát. Ráadásul a populációk nem összetévesztendők a népekkel, sem a nemzetekkel. A populáció meghatározása egy tudományos döntés eredménye, míg a nemzet egy politikai (és jogi) fogalom, a nép, az etnikai identitás pedig kognitív (tudati és érzelmi) kategória (SZŰCS, 1992; JONES, 1996, 1997). Populáció lehet egy adott szigeten élők csoportja, a sakkszövetség tagjai vagy a magyar állampolgárok köre is. Senkinek sem jutna eszébe homogén „génállományt keresni” vagy feltételezni egy tetszőleges, a tudomány által választott csoportosítási kereten belül. Be kell látnunk az eddigi adatok alapján, hogy az emberek önazonosságának (identitásának) kerete nem genetikai adottságaik, hanem tudati, érzelmi és más, például kulturális tényezők által motivált és befolyásolt (vö. SZŰCS, 1992; ERIKSEN, 2008). Nem szabad lebecsülnünk az érzelmek és emlékek szerepét sem. A genetikai öröklődés szabályszerűségeitől függetlenül, ma is gyors asszimilációs folyamatok szemtanúi vagyunk nemcsak a Kárpátmedencében, hanem az egész világon. Történeti forrásadatok alapján azt állíthatjuk, hogy az etnikai identitás változása gyakorlatilag minden történelmi korban gyakori társadalmi folyamat volt, lépten-nyomon találkozunk vele. Ráadásul nagyon sok csoportképző elv mentén történhetett: politikai szövetségek, társadalmi-hatalmi struktúrák, rokonsági csoportok, vallási hovatartozás és megannyi más szervezőelv szerint (vö. GILLETT, 2002). Nem hiszem, hogy józan ésszel bárki feltételezné, hogy egyes genetikai haplocsoportokba tartozók hajlamosabbak lennének az asszimilációra, mások kevésbé. Ha ezt belátjuk, rá kell jönnünk, hogy a genetikai jellegzetességek összetételének mintázata és az

etnikai identitás (mint „kognitív” dimenzió) nehezen hozható összefüggésbe. Egy változó összetételű, és nem objektív, hanem szubjektív kategóriára vonatkoztatni a genetika egzakt, objektív tényeit nem tűnik kivitelezhetőnek. Ezeket a nehézségeket felismerve a filogenetika és populációgenetika kutatóinak tekintélyes része tartózkodik attól, hogy genetikai adatoknak egyértelmű etnikai olvasatot adjon. Mások e viszonylag semleges, populáció szó használatakor lehetőséget látnak arra, hogy értelmezési kereteiket etnikai vagy nyelvi csoportok mentén határozzák meg. Populációgenetikai módszerekkel nemcsak népeket, hanem sokféle egyéb „populációt” (azaz emberek egy adott csoportját) lehet vizsgálni. A társadalmi érdeklődés figyelme leginkább az egyes „nyelvek” és „népek” genetikai összetételének változásaira irányul, ezek „eredetére” kíváncsi. Holott a filogenetika eredetileg az emberiség fejlődésének (biológiai változásának) feltérképezését tűzte ki céljául, és nem a történettudomány szerepét kívánta átvenni. Ahogyan nemigen lehetne összefüggést találni a kelet-európai kőkorszaki mamutvadászok és a mai orosz rockzenészek „embercsoportja” között, korántsem kézenfekvő, hogy találhatunk-e közös nevezőt, amivel az időben távoli, akár több évezredes távolságra lévő emberi csoportokat (populációkat) értelmezéseinkben összefüggésbe hozzuk, főleg ha a geográfiai vonatkoztatási alap is különböző. Miből gondoljuk, hogy egy régészeti műveltség temetőjében talált csontmaradványok jobban összeköthetők kortárs etnikai kategóriánkkal (CURTA, 2001; BRATHER, 2002), mint mondjuk a római katolikusok szintén erős (vallási) identitással bíró, a világot behálózó embercsoportjával? Márpedig az utóbbinál „genetikai meghatározottságot” nemigen mernénk feltételezni. A hajdani korok embercsoportjait leggyakrabban csontmaradványaik fellelési helyének régészeti kultúráival „címkézik fel”. De vajon a régészeti kultúra és az etnicitás mennyiben vonatkoztatható egymásra (vö. MOSZIN–JABLONSZKIJ, 2013)?

A régészeti kultúrák és a népek azonosítása egyre vitatottabbá vált az eltelt évtizedekben, és jelenleg komoly tudományos vita folyik arról, hogy a régészeti leletekből tudományos következtetésként feltételezett műveltségeknek (kultúráknak, vagy épp az egy-két jellegzetesség mentén kirajzolódó lelethorizontoknak) lehet-e etnikai olvasatot adni, és ha igen, hogyan (CSÁJI, 2014). Néhány példával élek csupán: a) a digitális technológia (mint kulturális és technológiai „futótűz”) elterjedése nem járt egy nép világméretű elterjedésével és a többi etnikai egység eltűnésével. Jól ismert továbbá, hogy b) a magyarok keresztény kultúrkörbe való belépése és a letelepedett kultúra kialakulása hiába jelent a régészeti hagyatékban markáns változást a 10–11. század folyamán, ez nem jelentette a Kárpátmedencei népesség teljes kicserélődését. Ellenkező jelenségre példa, hogy c) a honfoglalás előtt a magyarokhoz kapcsolódó kabarok régészeti elkülönítése eddig nem történt meg. Vajon a genetika hozhat előrelépést e kérdések vizsgálatában? Álláspontom szerint nagyon sok recens (mai) vizsgálatra és időről időre (pl. generációnként) ugyanazon a területen vagy ugyanazon etnikai tudattal bíró populáció körében megismétlődő mintavételre lenne szükség ahhoz, hogy pl. egy-kétszáz (!) évnyi genetikai mintavétel-sorozat és nyomon követés után különböző modelleket és szabályszerűségeket próbáljunk felállítani népek és egy-egy adott nyelvet anyanyelvként (?) beszélők genetikai változásairól. Azonban még ekkor is beleütköznénk abba a kérdésbe, hogy vajon jelenleg mennyire „működnek” hasonló módon a társadalmak, a nyelvi változások és az etnicitás(ok), vagy akár a rokonsági és leszármazási csoportok, mint a réges-régi korokban (vö. POHL, 1998; RENFREW–BAHN, 2008)? Egyáltalán: vajon hajdani korszakokban egyféleképpen, csupán néhány főbb modell vagy folyamat szabályszerűsége mentén történtek az ilyen társadalmi folyamatok – vagy ezernyiféleképpen (vö. SIKLÓSI, 2005)? E nehézségeket felismerve, a populációgenetika szakemberei – nagyon bölcsen – nem beszélnek emberi csoportok, például népek

„rokonságáról”. Ehelyett populációk ún. genetikai távolságát elemzik, amit – egy későbbi fejezetben olvasható módon – különböző algoritmusok (szempontok) szerint mérhetünk. Nagyon eltérő eredményre jutunk az egyes algoritmusok változtatásával! Ha valaki a genetikára hivatkozva azt állítja, hogy egy nép genetikailag „rokona” a másiknak, egy másik pedig nem, az saját tudatlanságát vagy rosszindulatát (prekoncepcióit) bizonyítja e kijelentésével. Nos, a kérdés tehát az, hogy ezek szerint mire használható a genetikai távolság mérése, mire lehet következtetni a genetikai haplocsoportok és haplotípusok egyre nagyobb mennyiségű adatából? A genetika viszonylag fiatal tudományterület, az ezen belül önálló tudományterületté vált filogenetika, populációgenetika még fiatalabb. E tudományág kialakulását és alapfogalmait kötetünkben Pamjav Horolma tanulmányából jól megismerhetjük. A genetika természettudományos technológiája bámulatos előrelépéseken ment keresztül, a genetika ma az egyik leggyorsabban fejlődő tudomány. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a társadalmakra, történeti folyamatokra levont következtetéseinek elméleti kerete, módszertana terén is bekövetkezett volna ez a robbanásszerű előrelépés. A genetika természettudomány. A természettudomány kitűnő eszköz arra, hogy viszonylag egzakt adatokkal, mérhető mintákkal rendelkezzünk, és következtetésinket induktív kutatásokra építsük. Nem alkalmas azonban arra, hogy etnikai folyamatokat, kulturális vagy nyelvi változásokat nyomon kövessen, leírjon, elemezzen, hiszen ezek mögött a kognitív, sokszor szituációfüggő és érzelmi alapon működő viszonyulások mögött nincsen mérhető természettudományos adat, egyelőre recens társadalmi folyamatok feltárására a populációgenetika nem vállalkozott (nem is vállalkozhatott, az eltelt rövid idő miatt). Ezért a genetikai laboratóriumban nyert eredmények, mint genetikai jellegzetességek és genetikai csoportok (haplocsoportok) adatainak etnikai vagy kulturális „olvasatát” adni a populációgenetika önmagában nem

tudja. Ahogy kötetünkben láthatjuk az utolsó, III. részben, az ilyen olvasatok lehetőségénél a természettudósok is a történeti és egyéb humán tudományok adataira támaszkodva próbálják értelmezni az adataikat. A társadalomban mégis komoly igény van arra, hogy a genetika közérthető módon adjon választ a társadalmi folyamatokkal, etnikai vagy akár nyelvi kérdésekkel kapcsolatban. A merészebbek erre vállalkoznak is, mások – szerintem a bölcsebbek – felismerik következtetéseik korlátait, és törekednek a társadalomtudományokkal történő párbeszédre. Kötetünk szerzői az utóbbi, „fontolva haladás” módszerét követik. A kulturális és szociálantropológia ma már nem átfogó „nagy modellben” gondolkozik, hanem konkrét terepmunka-tapasztalatok alapján a sokszínűség bemutatására törekszik. Elsősorban saját empirikus, az ún. terepmunka „kvalitatív” kutatásai során szerzett ismereteit értelmezi, összeveti a szakirodalom és a tudományos diskurzus megállapításaival. Az ezek közötti összefüggéseket, hasonlóságokat és különbségeket tárja fel. Hús-vér emberekkel foglalkozik, tehát a társadalomtudományokban is induktív kutatás eredményezi a lehetséges összefüggések felfedezését. Az emberek azonban nem adatok vagy részecskék, nem is csoport-trendek, hanem – ideális esetben – az antropológus által megismert egyének. Viszonyulásaikat, diskurzusokban és szituációkban kibomló döntéseiket, magatartásukat vizsgáljuk, értelmezzük. A kutatás első szintje tehát itt is empirikus, bár már a terepmunka során is valamely elméleti, módszertani keret orientálja. A kvantitatív törekvésekben, mérésekkel alátámasztott érvelésben a természettudományoktól sokat tanulhatunk mi, társadalomtudósok is. A népek, etnikai csoportok tudományos elemzése, az ún. etnicitáskutatás a szociálantropológiából indult ki a hatvanas években, és egyik fő területe maradt (BARTH, 1996; ERIKSEN, 2006, 2008). Eredményeinek ismerete nélkül nemigen képzelhető el sem meggyőző „nacionalizmus-elmélet”, sem etnikai kérdésben megszólaló hiteles társadalomtörténet-írás vagy szociológiai modell, de genetikai

olvasat sem (vö. HOBSBAWM–RANGER, 1983; HOBSBAWM, 1990). A tudományos eredmények azonban hasonlóan kis mértékben kerültek be a köztudatba, mint a populációgenetika eredményei. Azt mondhatjuk, hogy a közgondolkodás a 18–19. század fordulóján kialakult romantikus fogalomrendszerre épül (pl. „ami a nép körében »megőrződött«, az valami ősi hagyaték”) a 21. század elején is. Az általunk használt szavak, kategóriák annyira meghatározzák gondolkodásunkat (BRATHER–KRATZKE, 2005; ERIKSEN, 2008), hogy valóban tudományos igényességű „önreflexív” gondolkodás vagy ritka bölcsesség kell ahhoz, hogy belegondoljunk: milyen erősen befolyásolja következtetéseinket saját fogalomkészletünk (vö. KUZNETSOV, 2008). Vizsgáljuk tehát meg, hogy témánk szempontjából milyen megfontolandó szempontokat adott hozzá tudásunkhoz az etnológia és szociálantropológia etnicitáskutatásának eltelt fél évszázada (vö. VERMEULEN–GOVERS, 1994; ERIKSEN, 2008; BRUBAKER, 2004).

2. Az „etnicitás” kutatásának alapkérdései Bár az etnikai egységek és csoporttudat társadalmi jelentőségét már az ókorban felismerték, a modern etnicitáskutatás egyik előfutárának Claude Lévi-Strausst tarthatjuk. Bő másfél évtizeddel az etnicitás kérdéskörének „divatossá válása” előtt, 1952-ben felhívta a figyelmet arra, hogy általában van az emberi csoportokban valamiféle eredendő etnicitás-tudat, sőt etnocentrikusság13 (LÉVI-STRAUSS, 2001b, 265–266.). Fogékonyság arra, hogy a világ strukturálása és elrendezése, ezáltal ismerőssé tétele, és így az otthonosság érzésének kialakítása érdekében embereket ne csupán nemük, foglalkozásuk, vagyonuk, státusuk stb. alapján csoportosítsuk, hanem olyan szimbolikus rokonsági csoportok szerint is, amelyek „mi–ők” dichotómiáját és jelentőségét egy közösség tagjai legalább annyira számon tartják. (Fontos hangsúlyozni, hogy bár az etnicitással is rokonítható jelenség, a modernitás nacionalista ideológiáit ettől a kérdéstől meg kell tudnunk különböztetni.) Tehát az etnicitás nem valami új, nem is valami elavult, régi jelenség. Érdemes arra is utalni, hogy etnikai feszültségek miatt sokan az életüket áldozták – ma is, és régen is (néhányan tudatosan vállalva ezt, mások csak áldozatként). Az etnicitás jelensége tehát az egyik igazán jelentős, sokszor húsba vágóan drámai társadalmi tény. Az etnicitáskutatás fő kérdése: hogyan alkotunk etnikai kategóriákat, hogyan fogalmazzuk meg etnikai csoportok vélt vagy valós különbségeit, és mikor aktivizálódnak e tudások és érzések (POHL, 1998; ERIKSEN, 2008; FEISCHMIDT, 2010)? Ezt a Lévi-Strauss fenti kijelentése óta eltelt bő hatvan évben és a Fredrik Barth által szerkesztett 1969-es Ethnic groups and boundaries (Etnikai csoportok és határok) kötet óta nagyon sok szempontból vizsgálták. Újabban például éppen a Kárpát-medence, azon belül is Erdély került a világ etnicitáskutatásának fókuszába, amikor Rogers Brubaker és munkatársai többéves terepmunka után, 2007-ben megjelentették az azóta magyarul is olvasható Nacionalista politika

és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban című kötetet. Az eltelt fél évszázad alatt a megközelítések nem alkotnak egységes „irányzatot” vagy etnicitásértelmezést. Brubaker felhívta a figyelmet arra, hogy az etnicitások „nem dolgok a világban, hanem perspektívák a világra” (BRUBAKER, 2004, 17.). Az etnicitáskutatás tudományos megközelítései a szociológia, a politológia, a történettudomány és a szociálantropológia területén nem képeznek egységes elméleti keretet, a kérdésfelvetések és megközelítések még a tudományágakon belül is nagyon eltérőek. Többek között az alábbi szempontok merültek fel az etnikai tudat és az etnicitás mint társadalmi jelenség vizsgálatakor: 2.1. Az etnicitás nem kizárólagos csoportképző elv: az egymásra épülő identitási struktúrák és szintek csupán egyik, a kívülállók (pl. a tudomány) által (étikus), és általában az adott közösség által (émikus módon) is kiemelt szintje (ERIKSEN, 2006, 341.). Az etnicitáson kívül a csoportképző elvek sokaságát sorolhatnánk fel a politikai/szövetségi rendtől a gazdasági kapcsolatokig és a vallásig. Most csak a lokalitást fellazító eredettudatra utalok, a „tatárok” példáján. A tatárok csoportjai Szibériától a Krímig, a Káma-vidéktől a Volgáig stb. számos kisebb-nagyobb lokális ágra tagolódnak, elnevezéseik is sokszor különböztek (pl. miserek). Egységesülő önelnevezésükben és a korábbi csoportelnevezések háttérbe szorulásában az elmúlt másfél évszázadban történt „egymásra találásának” (politikai közösségvállalásnak mint közösségkonstrukciónak) komoly szerepe van. Az etnicitás mint rendezőelv sokféle módon kialakulhat, lényegi eltéréseket eredményezve vagy összekapcsolódva más strukturálódási folyamatokkal. 2.2. Az etnicitás révén nem homogén, főleg nem zárt keret jön létre. Egyrészt az egyes vallási, technológiai és néprajzi jelenségek földrajzi határai szinte sohasem fedik az etnikai egységét. Másrészt a többrétegűség miatt a közösségkonstrukciókban még a külső és belső csoportnevek szintjén is többféleség alakulhat ki, a csoportokban gyakran vannak kettős vagy többes identitásúak.

Elméleti szinten nem a csoport közös eredete vagy közös szimbólumai, hanem legfeljebb az ezek iránti „igény” vagy ennek ideológiája merülhet fel (vö. KAPITÁNY–KAPITÁNY, 1999). Már az 1930as években felfigyelt hazai néprajztudományunk is arra, hogy a néprajzi jelenségek határai nem esnek egybe az etnikai határokkal (és egymással sem). Az egy „ethnoszra” jellemző jegyek (ún. etnospecifikumok) kutatása mára gyakorlatilag kikerült a néprajztudomány feladatai közül, bár a hatvanas évek végétől az ún. szovjet ethnoszelmélet (FILIPPOV, 2010) megpróbálta e primordiális modell megújítását,14 aminek sok hazai követője is akadt (Veres 1980). A társadalomban a lokális és kognitív szervezőelvek és heterogenitás témájában a magyarországi kunok, jászok „etnicitását” szeretném bemutatni. A kunok és jászok relatív kettős identitását eredetmagyarázatukkal megerősített jogi státusuk, kiváltságaik alapozták meg (pl. Jász-Nagykun Hármas Kerület a 18. században). A népességtörténeti változások, be- és visszatelepülési folyamatok ellenére ez egyfajta kognitív eredettudattá alakult át, és a 19. század közepétől felváltotta a jogi státusból fakadó elkülönülést – bár a mai kunok és jászok csak elenyésző részben vezethetnék vissza családfájukat az Árpád-korban befogadást nyert jászokra és kunokra (FODOR, 1942; LANGÓ, 2006). Kétségtelen, hogy a magyarságba nyelvileg és kulturálisan is betagozódtak. Elkülöníthetőségük relatív, mára merőben más jellegű csoportképző elv szerint működik, mint a 18. században. A néprajzi jelenségekben való önmeghatározás iráni vágyat, a különállóság hangsúlyozását az etnicitáshoz hasonló kognitív erő is éltetheti, ennek egyik formája az „etnikai buborékok” fennmaradása, beépülése nagyobb struktúrákba. Ennek eszmei alapja más volt a 14. században, más a 18. században és más korunkban, tehát az átívelő „belső etnonim” égisze alatt nagyon is sokféle folyamat húzódhat meg – akár egyszerre is. A kettős identitásra és ennek változásaira a Kárpát-medencében számos más példát sorolhatunk még, a horvát és magyar közös történelmi hősöktől (például Zrínyi Miklóstól) a szlovákok és magyarok számára

is példaértékű Bél Mátyásig. Az etnikai vagy etnikai alapúnak vélt eredet mellett néprajzi csoportok jöhetnek létre például a kívülállók megbélyegzése, a munkamegosztásban betöltött szerep, sajátos foglalkozási közösség, lokális gazdasági érdekek, de akár jogi státuskülönbség alapján is. 2.3. Az etnicitás nem feltétlenül területi alapon szerveződik: a politikai/hatalmi közegtől elkülönülve is létezhet (pl. elnyomott kisebbségként), de a politikai hatalom maga is etnicitásképző tényező lehet: gondoljunk ókori és középkori birodalmak etnicitáskonstruáló hatására. A csoportidentitás pillanatnyi szövetségi viszonyokra és távol élők közötti rokonsági viszonyokra is épülhet, ezért az etnicitás gyakran változékony és időleges. Tagadhatatlan, hogy a lokalitás szerepe a társadalmi szerveződésben gyakran erős, de nem feltétlenül érvényesül. Területileg jól elkülönülő „körzetet” csak ritkán képez az etnikai egység, ennek definitív igényét a nemzetállami ideológiák alkották meg. Már a legrégebbi, tudományos módszerességgel végzett etnikai térképeken sem figyelhető meg éles cezúra az etnikai csoportok elhelyezkedése között, foltszerű, egymásba fonódó térségek inkább jellemzik, mint monolitikus tömbök. Felmerül a kérdés: miből gondoljuk azt, hogy ezt megelőzően volt olyan időszak, amikor az etnikai egységek egymástól elkülönülő régiókban laktak – vagy ez egy olyan nemzetállami idea, amelyet más okból szeretnénk visszavetíteni a múltba? Ez a téma a magyar „őshazakutatásban” sem közömbös újragondolást indukálhat: miért kellene mindenáron egy országszerű Magna Hungáriát vagy – valamilyen időszakra vonatkoztatott – tömbszerű, egy körülhatárolt térségre lokalizált őshazát elképzelnünk? 2.4. Többirányú erők és elkülönült erőterek lehetnek egyszerre jelen az etnikai egységben. Az etnikai körön belüli nyelvek, munkamegosztás, szövetségi viszonyok és pl. a távolsági kereskedelem összekuszálhatják még a területi/lokális határokon belüli egységesülés tendenciáit is, egymással ellentétes folyamatok

történhetnek egy időben. Az etnicitás csoportképző erői közül nemcsak a történeti vagy politikai határokat, a nyelvi határokat, a vallási és kulturális összefüggéseket, hanem például egyes alcsoportok kognitív viszonyulásait, értékpreferenciáit és viselkedését is vizsgálni kell az árnyaltabb kép eléréséhez. Az etnikai „csoport” rendszerjellege tehát megkérdőjelezhető, de legalábbis viszonylagos. 2.5. Az etnicitás hálózatisága által is megközelíthető, de még így is heterogén: aktív és passzív rokonsági, gazdasági, hatalmi, kereskedelmi stb. kapcsolatok akár más-más hálózati kapcsolatokat alkothatnak (WALLMANN, 1986). Az etnicitás olvasata egyénenként, de akár nyelvi, rokonsági vagy foglalkozási csoportonként is más lehet – főleg egy többségi társadalomban élő etnikai egység tagjainak szembetűnő a hálózatisága (vö. EIDHEIM, 1971). A területi elvvel szembeni szerveződésre példaként említhetjük az örmények, a világban szétszóródott magyarság, a megannyi ország területén élő különböző roma etnikai csoportok (vö. STEWART, 1994), de akár a kora középkori szogdok esetét is. 2.6. Az etnicitás kognitív, és nem objektív jellegű: nemcsak a csoport szempontjából, hanem a csoport tagjai, az egyének szempontjából is heterogén; általában mégis nagyon is felismert, tudatosított és a szocializáció során fenntartott kategória (SILLANPÄÄ, 2008). Példaként hadd említsem: az addig különböző, helyi elnevezéseket használó és heterogén, letelepedett kelet-turkesztáni törökségi csoportok 1923-tól politikai döntésükkel elevenítették fel és alkalmazták az „ujgur” etnonimet önmagukra – elképzelt és felvállalt kötődésként egy hajdani, kora középkori államalakulathoz (CSÁJI, 2014). 2.7. Az etnicitás szituációfüggő és változhat: adott térhez, időhöz – de főleg: konkrét helyzethez kötött (BRUBAKER és mtsai, 2011). Különböző közegben és szituációk során „hívódik elő”. A hétköznapi életükben gyakran alig különböző egyénekből egy-egy szituáció előhívhatja az etnikai „szemüveg” aktivizálását. Jól ismert jelenség,

hogy az etnicitás ténye általában a csoportközi konfliktusoknál vagy a csoportok „határain” – a másság felismerésekor – élénkül fel (BARTH, 1969). Oroszországban például az etnicitásra jellemző tartalommal is jellemezhető kettősség figyelhető meg az alapvetően közös nyelvet beszélő erza és moksa mordvinok körében. 2.8. A struktúrához orientálódás: mielőtt az előbbi jellemzők hallatán azt hinnénk, hogy az etnikai keret széteső, és a végletekig sokféle és változékony, szólnunk kell a hozzászervesülés jelenségéről. Eszerint mintha egy gravitációs tér segítené egyes közösségek kohézióját és bizonyos struktúrák megtartását: valamiféle értékorientáció, közös diskurzusokban kibomló szimbólumok (CSÁJI, 2011, 2014). Az etnikai kapcsolódásokat és a beérkező csoportokat egyaránt vonzásába veszi ez az etnikai diskurzustér (vö. VERMEULEN–GOVERS, 1994; ERIKSEN, 2008). Az egyén – ha e kognitív dimenzió előhívódik benne – szinte mindig tudatában van etnikai kötődésének és más etnikai egységekhez való viszonyulásának: tehát nagyon is létező kategória. A betagolódás/asszimiláció kérdése azonban nem egyértelmű cezúrákkal tagolt. A honfoglalás kori magyarokba olvadó kabarokat „keresve” Fodor István régész azzal a problémával szembesült, hogy a régészeti leletanyag alapján megragadni vagy akár elkülöníteni ilyen etnikai csoportot nem tudunk (FODOR, 1986). Hasonló a helyzet az úzok, besenyők társadalmi integrációjával, annak ellenére, hogy besenyő etnikai egységek az Árpád-korban még jól ismertek. A hozzászervesülésre példa a mongol „olvasztótégely” is, amely a 13. századtól számos, korábban akár más nyelvű és más gazdálkodással bíró, más szövetségi rendet kereső népet egyesített a mongolság új, nagyon tág etnikai elnevezése alatt. Ettől még a sokszínűség máig nehéz helyzetbe hoz minket, ha a kalmükök, burjátok, ojrátok stb. és a mongolok viszonyára gondolunk. A mongolok által meghódított sztyeppei területeken a késő középkori és kora újkori kultúrában nagyfokú átszíneződés megy végbe. A hasonlóságok és különbségek kibogozása a buddhista,

a sámánisztikus, a nesztoriánus keresztény és a muzulmán rítusok átfedései miatt a szokásosnál is nehezebb. Azonban amikor az ojrátok közül kiváló kalmük mongolok egy része a 18. században új területre vándorol, azonnal elkülöníthetővé válik ottani környezetétől elütő kultúrája, vallása (buddhizmus) és nyelve miatt. Bár a DéliUrálban csoportjaik feloldódtak, főleg a baskírokban, de a Volga mellett ma is saját köztársaságuk van (Európa egyetlen buddhista állama) (CSÁJI, 2014). 2.9. Az etnicitás diskurzus-jellegű, társadalmi diskurzusokban, egyéni és közösségi élményekben él, érzéseket, viszonyulásokat és tudásregisztereket hív elő. A hozzászervesülés törvénye miatt az etnikai tudat viszonylag egységes erőteret, „gravitációs fókuszpontot” jelent az újonnan bekerülő és a meglévő etnikai állomány felé (vö. CSÁJI, 2014). Maga a szocializáció is egyfajta diszkurzív folyamat. (Ettől még az egyének és a kisebb-nagyobb csoportok kötődései nem egybevágók.) Egy antropológiai példa szerint a partvidéki számi stigmatizált csoport volt Norvégiában a második világháború után, főleg az 1950-es és 60-as években (TAMÁS, 2007, 2015); zömük úgy védekezett a domináns társadalmi csoporttal, a norvéggal szemben, hogy magukat norvégnak mondták, és túlhangsúlyozták saját „norvégságukat” megjelenésükben. A színfalak mögött, otthon (a rokonság körében) azonban továbbra is számiul beszéltek (EIDHEIM, 1971), és amikor a stigmatizációt (megbélyegzést) a politikai érdekérvényesítés hatására az egymásra találás váltotta fel, a helybeli norvégek legnagyobb megdöbbenésére megannyi számi „lépett elő” a „láthatatlanságból” (ERIKSEN, 2006, 334.). Idekapcsolódik a buborékeffektus jelensége is: az etnikai egységbe újonnan bekerülő idegen csoport gyakran bizonyos ideig (akár nagyon hosszú ideig!) megtartja etnikai tudatát, viszonylagosan akár arculatát is, relatív különállóságát, és „zárványokat” alkot. Egy etnikai egységen belül az életmódban megfigyelhető sokszínűség nemcsak a sokféle természeti környezethez való alkalmazkodás, hanem a társadalmi

környezetben való munkamegosztás, illetve zárvány- vagy fülke (niche)-képződés eredménye is lehet (ERIKSEN, 2008). Különböző változatai lehetnek a „buborékok”, etnikai zárványok beépülésének vagy asszimilációjának. Egy kulturális jelenség vagy elem gyakran évszázadokig megőrződik, és jelentősége akár felerősödhet, emblematikussá válhat; vagy átveheti azt a többségi társadalom bizonyos része is (vö. kun süveg, örmény kabát Magyarországon). A társadalom- és humán tudományok hivatottak azoknak a folyamatoknak a feltárására, hogy ha van anyaközössége a „buborékként” integrálódó csoportnak, akkor velük hirtelen vagy fokozatosan szűnik-e meg az információs, akár az affinális rokoni kapcsolatháló, a kereskedelmi szálak vagy az érdekközösség (illetve hogy ezek mikor, milyen körülmények közt újulhatnak fel) stb. 2.10. Az etnicitás a mindennapi életben nem folyton felszínen lévő (konstans) társadalmi tény, hanem egyéni változatokban megjelenő aspektus, és az emberek interakciói során aktivizálódik (ERIKSEN, 2006, 329–330.). Az etnikai közeg tehát nem feltétlenül csoportként képzelhető el. Határai sokszor válnak diffúzzá, „szitaszerűvé”. Különböző részei nem feltétlenül képviselik ugyanazt az etnikai motivációt, értékpreferenciát; főleg mindennapi tapasztalataik lehetnek nagyon eltérők. Ezt a csoportléten túli, egyéni eseményekben, élményekben kibomló aspektus-skálát hangsúlyozza (a történeti, politikai, gazdasági aspektusok mellett) a már hivatkozott szerző, Rogers Brubaker is, amikor egy erdélyi város mindennapjait vizsgálja. Sok más, alapvető jelenséget emelhetnék ki az etnicitáskutatás eredményei közül. Látnunk kell azonban, hogy ezek a korábbi „ethnosz-elmélet” által alkalmazottaktól eltérő megközelítések (MUTSCHLER, 2011). A hajdani korok társadalmai nem „teljesen mások” és nem is „teljesen hasonlók”, mint a későbbiek. A mai kor népei és más etnikai egységei sem egyező „szabályok” szerint működnek (ERIKSEN, 2008). Sokfélék, de nem „teljesen” mások. Elsődlegesen a szociálantropológia hivatott a szociokulturális

különbségek és hasonlóságok felmérésére. A korábbi ethnosz és ethnogenezis fogalmat alkalmazhatatlannak tartom a hajdani (akár vaskori, középkori, kora újkori) népességtörténeti folyamatokra. Az ethnoszelmélet az „ethnoszt” ontologizálta, bizonyos „etnospecifikus” jellemzőket hordozó és a tagjait meghatározó objektív rendszerként kezelte, amelybe tagjai beleszületnek, és az emberi élet analógiájára van „gyermekkora”, „felnőttkora”, „idős kora” – ezért valójában az újkori nacionalizmus-elméletek retrospektív, mintegy evolucionista kivetítése volt (vö. MUTSCHLER, 2011; FILIPPOV, 2010; CSÁJI, 2014). A különféle csoportok és tagjaik értékei, attitűdjei néha hasonlóak, máskor egészen eltérők még egyetlen etnikai egységen vagy bármely csoporton belül is. Nincs olyan, hogy „etnicitás”, csupán különböző etnikai látásmódok és értékpreferenciák, kapcsolatok és viszonyulások sokfélesége van, még ha ezek között sok hasonló, modellnek érzett szabályszerűséget vélünk is felfedezni. A rokonsági, gazdasági és hatalmi elköteleződések akár egyénenként is eltérő irányba mutathatnak. Ezek az egyéni irányultságok és viszonyok társadalomelméletileg „vektorokként” is értékelhetők, akár mérhetők is, de semmiképpen nem biológiai jegyekkel. Az egyéni és közösségi sokszínűség elbizonytalaníthat minket abban, hogy lehetnek-e egyáltalán magának a „közösségnek” egységes kulturális tulajdonságai, az egyénektől elvonatkoztatható sajátosságai (LEACH, 1964; PRIMIANO, 1995). Az egyének viszonyulásai bizonyos kérdésekben mutathatnak többé-kevésbé hasonló irányba, de ezek jelentősége különféle lehet, és tudáskészleteik, értékpreferenciáik szinte sohasem egybevágók (CSÁJI, 2012). A régmúlt történeti időszakokban az etnikai közösségek kialakulása és léte nem tekinthető egyirányú folyamatnak (ahogy a maiaké sem): egyszerre lehettek meg benne a széttartó, feloldódási és egységesülési folyamatok. A „buborék-effektusra” és a „hozzászervesülésre” jellemző fázisok sem külön-külön periódusban jelentkeznek, és „sziták” nyílhattak szomszédos vagy nagyobb

egységek felé, a határok fellazulásával, diffúzzá válásával. E határokon keresztül zajló interakciók, a társadalmi és természeti környezet szerepe néha meghatározóvá válhatott, máskor egészen más tényezők mentén alakult. Egy általunk népnek tekintett csoport „kialakulása”, „etnogenezise” nem választható el „alakulásától”, „történelmétől”, a cezúrának vélt időpont előtt és után is folyamatosan újra- és újrakonstruálódik, néha az etnikai egység mint kognitív tény és érték a többségnél erősebb, máskor inkább gyengébb vagy súlytalanná válik, tartalmilag átalakul. Ez utóbbira példa lehet a nagyobb nomád birodalmakba történő betagolódás, majd annak szétesése után a törzsi, vagy inkább a nemzetségi, ágazati keretekből történő újjástrukturálódás. Az „etnonimek” és más jellegű elnevezések változatossága többek között ennek is betudható. Ha szakítunk a lineáris modellel, el kell fogadnunk a többszöri – vagy párhuzamos – konstrukció és dekonstrukció lehetőségét is. (Bár az is kérdéses, hogy egyáltalán mihez képest tekintjük a sztyeppei nomád birodalmakból északra kiszoruló társadalmi csoportok életmódváltását és társadalmuk átalakulását destrukciónak.) Az etnikai egység és az etnikai tudat számára nem jó analógia az emberi lény, és főleg nem annak életszakaszai – holott ez volt az ethnoszelmélet egyik fő metaforája: az etnogenezis szóval fejezte ki egy nép „gyermekkorát”. Az ilyen egyirányú és merev modelleket az etnicitáskutatás ma már elveti. Az antropológia tudománytörténete megtaníthat minket arra, hogy le kell mondanunk arról, hogy az igazságot végleg megtaláljuk és hátradőljünk a tudós karosszékében. (Ez a magatartás magának a tudománynak mint kommunikációnak a nyugdíjazását is jelentené.) Megtaníthat arra is, hogy az iskolák és irányzatok sokasága nyomán belássuk: nem lehetséges véglegesen modellezni a világot. Az életvilágok – de a múlt képei, olvasatai is – változnak és változatosak, sokszínűségük bámulatos. Azonban minden olvasat után váratlanul újabb értelmezések sokasága bukkan fel a horizont mögül. Ezért az antropológus kétkedve fogadja mind a

társadalomfilozófia, mind a genetika, mind a szociológia felől érkező nagy ívű, átfogó és időtlenségre törekvő megoldásokat, modelleket (vö. GIDDENS, 1984; COHEN, 1985).

3. Kritikai észrevételek a populációgenetikai adathalmazok etnikai értelmezésének módszertanához Sokan – főleg laikusok – túlságosan abszolutizálják a genetikai kutatások lehetőségeit, és néha azt hiszik, hogy a genetika alkalmas az etnikai folyamatok objektív mérésére, akár régmúlt társadalomtörténeti folyamatok egzakt feltárására. Ezért a kötet egyik elméleti fejezetében szólnunk kell korlátairól és lehetőségeiről. Ezeket az alábbiakban foglalom össze: 3.1. A mintavétel módszertana (a háttéradatok adatbázisa) kidolgozatlan. Sajnos az immár sokezres, akár százezres nagyságrendben, nemzetközi hálózatokon keresztül hozzáférhető populációgenetikai minták olyan mintavételi „módszerrel” készültek, ami álláspontom szerint a továbbiakban tarthatatlan. Általában ellenőrizhetetlen, hogy ki, hol és mikor vette a mintát, és főleg az, hogy kitől. Egyetlen címke van rajta: egy város neve, egy ország neve, egy „népnév” vagy más absztrakt fogalom, és ha a legkörülményesebb úton-módon próbáljuk is kideríteni, hogy ki lehet az adott minta mögött, egy bevándorló (?), egy ún. sokgenerációs őslakos (?), egy etnikai kisebbség tagja (?), vagy a többségi társadalomé (?), netán egy különleges családtörténettel bíró személyé (?), többes etnikai identitással rendelkezőé (?), nem kapunk választ. Egyszerűen azért, mert nincsen kialakult és megfelelő módszertana a mintavételnek. Főleg így van ez, ha nyelvi kategóriákat alkalmaznak címkeként. Tudjuk, hogy a legtöbb kisebbségben élő nép nyelvhasználata nagyon viszonylagos: vannak, akik a mindennapi életben is főleg ezt használják, mások kétnyelvűek, sokan csak otthonukban használják anyanyelvüket, megint mások már alig beszélik azt, sőt, sokan egyáltalán nem. A kutatócsoportunk által vizsgált manysik egy tekintélyes része például már nem, vagy alig beszéli a manysi nyelvet. Ezért a Pamjav

Horolma által szervezett kutatócsoportunk számára elsődlegesen a mintavételezés módszereit dolgoztam ki. Elvárásként fogalmaztam meg, hogy legyen egy bizonyos adatbázis, ahol a mintát adó személyről háttér-információk, akár életútinterjú is rendelkezésre áll. Azt legalábbis tudnunk kell, hogy mely településről, honnan származik a mintaadó, és hova valósi a családja, milyen etnikai csoportok jelennek meg a családban a felmenők között, mi a foglalkozása, korábban hol élt, milyen rokonai vannak, és mennyire beszéli „ősei” anyanyelvét. Kutatócsoportunk terepmunkát végző tagjának tapasztalata az volt, hogy általában szívesen meséltek családtörténetükről is az addig csak „minta-donoroknak” tekintett személyek, akik így hús-vér emberek, és azt a visszajelzést kaptuk, hogy végre valaki nem csupán a DNS-ükre kíváncsi, hanem az érzéseikre, életükre is. 3.2. A reprezentativitás problémája. Egy társadalom általában sokszínű, populációgenetikai értelemben mindenképpen. Ennek eloszlása nem fraktál jellegű, tehát egy adott társadalom aktuális (itt és most) genetikai mintázata nem képződik le minden társadalmi csoportban, ezért egyetlen társadalmi csoport sem reprezentálja az „egészet”. A társadalom sokfélesége előre nem várt eloszlásokat és mintázatokat alkothat a minták genetikai kiértékelésekor. Ez a kisebb csoportokra is igaz, így a magyarságban a magukat székelynek vallók, vagy kunnak, jásznak, pestinek, esetleg palócnak, különkülön nem ugyanazt a genetikai eloszlást mutatják, mint a teljes Kárpát-medencei vagy a világ magyarsága (értve ezen azokat, akik magukat magyarnak vallják, és identitásuk részének tekintik etnikai hovatartozásukat). A csángók egyébként egymástól relatíve elkülönülő csoportjaiból származó nagyon ismert mintái genetikai eloszlása egyáltalán mennyire címkézhető fel a „csángó” bélyeggel? Kötetünk utolsó részében olvashatjuk, hogy az átfedéseken túl jelentős arányeltolódásokat és eltéréseket is mutatnak a „csángók” a „székelyektől”, mégis részei a magyarság nagy, színes haplocsoporteloszlási ábrájának. Nos, akkor hogyan vegyünk, honnan vegyünk

mintát? Kitől? Hány fő reprezentálja a „teljes népességet”? Egyesek a Kárpát-medence bizonyos térségeit választották ki, hogy onnan vegyenek mintát, megint mások még ennyit sem bajlódtak ezekkel a kérdésekkel, vették, ahonnan tudták, és ráírták: „magyar minta” (az utóbbira lásd Semino és munkatársai adatgyűjtését). Nos, vajon melyik minta reprezentálja „hitelesen”, vagy legalábbis statisztikailag megközelíthető pontossággal az „egészet”? Nem könnyű kérdés, és érdemes a további kutatások során erre jobban odafigyelni, mert ahogy eddig folyt a mintavétel, az álláspontom szerint tarthatatlan. Ez is kutatásunk egyik tanulsága. 3.3. Az elnevezések kérdése. A populációgenetikai munkák eddig nélkülözték az összevethető csoportelnevezések tudatos kialakítását. Esetleges és egymással összeegyeztethetetlen kategóriákat alkottak, mint amilyen a „magyar”, „kelet-európai”, „obiugor”, „indo-európai”, „szverdlovszki”, „ősi magyar”, „ausztrál őslakos”, „londoni”, „tomszki területről származó”, „arhangelszki”, „andronovói” (egy bronzkori régészeti kultúra), „mongol”, „déleurópai” stb. Hogyan hasonlítsuk össze ezeket a csoportokat? Hogyan tudnánk ezekből a kategóriákból olyan következtetéseket levonni, amelyek legalább a legcsekélyebb szinten is közös nevezőre hoznák a minták és adatok ilyen csoportjait? Nem létezik megfelelő háttéradatbázis, legfeljebb egy-két alig értelmezhető háttéradatra lehet fáradságos munkával szert tenni, így az adatok árnyalt összehasonlítása és a további érdemi csoportosítások lehetetlenek. Enélkül pedig nem lehet árnyalt értelmezést végezni. 3.4. Jogi és etikai megfontolások. Természetesen a háttéradatbázis szüksége miatt külön hozzájárulásra van szükség ahhoz, hogy egy adott személy genetikai mintájához hozzárendeljük a háttéradatokat: életútját, nemzetiségét, nyelvtudását, életmódját, lakóhelyét, családjának történetét stb. A nagy kérdés az, hogy mely adatokat hozhatjuk nyilvánosságra ezek közül, mely adatokat tehetjük a többi kutatóintézet vagy tudós számára hozzáférhetővé. Lehetséges, hogy valaki lelkesen ad mintát egy magyar

kutatócsoport számára azzal a céllal, hogy népének genetikai „térképét” megrajzoljuk, de ha más kutatás során a mintát egyéb célokra használnák, azokhoz már nem járulna hozzá. Személyiségi jogokat is érint az adatkezelés és -felhasználás. Ha a háttérismeretek „közkinccsé” válnának, ezzel akár bajba is sodorhatnánk a nekünk genetikai mintát adó személyeket. Ezért kutatócsoportunk úgy döntött, hogy kódokkal helyettesíti az adott mintaadókat, és a lényegesnek tűnő adatait nem hozza beazonosítható módon nyilvánosságra, csak a későbbi saját adatfeldolgozáshoz fogja felhasználni. Ez nem azt jelenti, hogy mi sem adnánk információt a világ más, velünk együttműködő genetikai laboratóriumának, hanem azt, hogy nem szabad az adott személynek beazonosíthatóvá válnia. Az életútinterjúk még publikálás esetén sem köthetők össze a genetikai mintával a kívülállók számára. Ez az etikai szabály a nemzetközi kutatási lehetőségek korlátját jelentheti. Egy másik etikai szempont, hogy a genetikai minták kiadása a laboratóriumok között egyfajta üzleti vállalkozás: azok a laboratóriumok, amelyeknek sok pénze van, más intézetektől bekérhetnek és elemezhetnek sok mintát. Ezáltal a genetikai „világtörténelmet” ismét csak a gazdag országok pénzbőségben lévő laboratóriumai írják, hiszen csak ott van lehetőség a minták kielemzésére és nagyobb számú minta vizsgálatára. Ezért is volt szükséges kutatócsoportunk számára minél több kutatóintézettel együttműködésre jutni, összehasonlító mintákat bekérni, és saját adatgyűjtést, mintavételt is folytatni. A további súlyos etikai dilemmák árnyalt bemutatására és megválaszolására a jelen írás terjedelme nem ad lehetőséget. 3.5. Az összehasonlítás algoritmusainak kérdése. Vannak bizonyos rendkívül bonyolult számítógépes szoftverek, mint amilyen például a PCA (Principal Component Analysis) vagy az MDS (Multi Dimensional Scaling), amelyek „elvégzik” a genetikusok helyett a megannyi adat összehasonlítását, a közelség-távolság mérése terén. Ez csak látszólag „tisztán” matematika. Valójában a

szempontok megadása és az adatok, eredmények súlyozása társadalomtudományos eredmények kivetülése a matematikai modellezésre, ahogyan egy későbbi fejezetben olvashatjuk is.15 A Pamjav Horolma vezetésével összeállt kutatócsoportunk erőteljesen kritikus szemléletű, ezért komolyan felmerült ez a kérdés, és az is, hogy a különböző szoftverekkel történő genetikai távolságmérések miért adnak eltérő eredményeket? Ki írja, és milyen megfontolásokkal ezeket a szoftvereket? Felmerült az igény, hogy saját összehasonlító szoftvert is készítsen a magyar laboratórium, amelyet egy másik kutatás során Juhász Zoltán kezdett kidolgozni Pamjav Horolma, Németh Endre és Fehér Tibor segítségével. Ennek a kísérletnek első publikációi már megszülettek (JUHÁSZ és mtsai, 2015). Egy kontrollvizsgálat során ez az ún. MDSszoftverrel azonos eredményt hozott, ami azt jelenti, hogy a szempontok konvergáltak. Az is kérdés azonban, hogy létezhet-e egy általános érvényű összehasonlítási szempontrendszer egyáltalán? Ha a magyarság egy része asszimilálódik, és ezáltal „eltolódik” a genetikai haplocsoport-mintázata, akkor azonnal egy másik népességhez kerülhet közelebb, de valóban megváltozhat a „múltja” is? Bizalmatlan vagyok a „kész válaszokkal”, az általános, omnipotens és omnikompetens szoftverekkel szemben. Ha egy adatsor rendelkezésre áll, és az összehasonlítandó adatsor is, akkor ezeket miért ne hasonlíthatnánk össze az adott helyzetben általában elvárható, az adott helyzetre illő módon? Miért kell nekünk a többnemzetiségű nagyváros mintáját, pl. a „szverdlovszki” mintát vagy a szintén soknemzetiségű „baskíriai” mintákat „közelinek” vagy „távolinak” láttató szoftverek segítségével összehasonlítanunk? Ez az aggályom egyelőre meddő,16 hiszen valamilyen szinten mégiscsak szükségesnek kell tartanunk a minták modellek szerinti összehasonlítását. Az a lényeges, hogy tudjuk: milyen kérdésekre keresünk választ – milyen szempontok alapján, ehhez milyen tényezőt hogyan súlyozunk, és mit mivel vetünk össze.

A többdimenziós algoritmusjelleg problematikáját kötetünk egy későbbi fejezete mutatja be. A kutatás szempontjainak megadásával bizonyos szinten meghatározzuk az elérhető eredmények körét is. Mit hagyunk ki a szempontok közül, amikor az algoritmusoknak adjuk át a terepet, és az algoritmus készítőjét jogosítjuk fel magunk helyett a következtetések jó részének levonására? 3.6. Az apai vagy anyai „leszármazási vonalak” szerepe túlértékelt. Nem hiszem, hogy sokáig kellene bizonygatnom, hogy nem csupán apai felmenőim vagy anyai felmenőim, hanem anyám, nagyanyám apja (az én anyai nagyapám stb.) vagy anyám fiútestvérei, illetve apám lánytestvérei is a rokonaim. Az Y kromoszóma vizsgálata, illetve az mtDNS alapján az ún. anyai leszármazási vonalak vizsgálata azonban e „vegyes leszármazású” felmenőkre egyáltalán nem tud odafigyelni. A családok általában visszaemlékeznek több-kevesebb generáció erejéig a családjukra, és eszükbe sem jut, hogy csak anyai vonalak vagy csak apai vonalak mentén gondolkodjanak. Sőt, a hagyományos vagy „primitív” társadalmakra nézve például Claude Lévi-Strauss kifejezetten úgy tartotta, hogy a társadalmak építőkövét alkotó ún. elemi családban az anyai nagybácsi szerepe is alapvető a társadalmi struktúrák és csoportok szempontjából. Azokban a társadalmakban, ahol anyai ágon öröklődnek a státusok és a csoporttagság (ún. matrilineáris leszármazás), a társadalmi vezető szerepet általában ugyanúgy a férfiak játsszák, mint a patrileneáris leszármazással bíró társadalmakban. Vannak azonban bináris és egyéb leszármazási rendszerek is. Az a fajta elképzelt „matriarchátus”, amelyet néhány hajdani társadalomelmélet egyfajta korai fejlődési szakasznak tekintett, az elmúlt kétszáz év tudományos tereptapasztalatai alapján nem látszik igazolódni. Mi következik ebből? Az, hogy kibogozhatatlanul összekuszálódnak az apai és anyai leszármazási vonalak17 (az ún. konszangvinikus rokonság) a valós társadalmi térben, csoporttudatban. Ehhez járul még a házasság révén szerzett rokoni kapcsolatok és szövetségek

köre (affinális rokonság), tehát az anyós, após, sógor stb. Ha ezt kiegészítjük a szimbolikus rokonság fogalmaival, tehát a választott rokonok, komák, keresztszülők stb. és a fogadott testvérség, vérszerződés, örökbefogadás biológiai szálakat teljesen átlépő rokonsági kategóriáival, végleg rá kell döbbennünk, hogy az apai vagy anyai leszármazás, mint adat, édeskevés a társadalmak rokonsági struktúráinak, csoportképződési folyamatainak feltárásához is. Ráadásul a társadalomtudományokban újabban az ún. „elképzelt közösség” fogalmát alkalmazzák azokra a nagyobb embercsoportokra, népekre, akik egymást „kvázi rokonuknak” tekintik, hiszen a közös eredet, vagy legalábbis tartós együttélés és szolidaritás tudata fűzi őket össze, attól függetlenül, hogy biológiai rokonságuk akár nyilvánvalóan megkérdőjelezhető (SILLANPÄÄ, 2008). Gondoljunk itt például a rendkívül sokszínű észak- és délamerikai népekre,18 de akár az anatóliai törökség sokszálú eredete ellenére is erőteljes etnikai identitására. 3.7. Egy ember általában nem egy nyelvet beszél (régen sem volt az egynyelvűség általános), és sokan többes identitással bírnak (olasz- vagy ír-amerikaiak, vegyes házasságból születettek, vagy más okból nagyobb etnikai egységekbe is beletartozóknak érzik magukat stb.), míg a populációgenetika által alkalmazott „címkék” egydimenziósak. E „címkék” és a biológiai „adottságok” összekapcsolhatósága relatív. Ha ezt belátjuk, elbizonytalanodunk, hogyan lehet biológiai adatokat, haplocsoport-eloszlásokat és mintázatokat társadalom- vagy nyelvtörténeti igénnyel „olvasni”, etnikai vagy nyelvi folyamatokra következtetni belőlük. A fizika törvényeivel vagy a biológiai szabályszerűségekkel ellentétben, a természettudományos adatok a társadalomra nézve nem következtetések, csupán adatok. Értelmezésre váró tények, de nem válaszok. Az adatok társadalmi, etnikai, kulturális „olvasata”, értelmezése már nem természettudományos kérdés, így ott a genetika módszertana, elméleti kerete már nem elégséges. Fontos és új szempontokat, adatokat adhat az elemzéshez, de nem

megoldásokat vagy nagy ívű következtetéseket. Populációk vagy genetikai mutációk eloszlását térben és időben vizsgálhatja ugyan, de a nyelv, az etnikai tudat, a történelmi kapcsolatok és sorsok nem biológiailag determináltak. Neves néprajztudósunk, Györffy István az akkor oly divatos európai trendekkel szembefordulva már 1939-ben hangoztatta, hogy egy néphez tartozás nem a test vagy a vér, hanem a lélek19 (az érzelmek és döntések) dolga, amit a legegzaktabb biológiai adatok sem világíthatnak meg (GYÖRFFY, 1939). Azóta egyre kevesebben hisznek a „tiszta vérvonalak” szerepében. A nyelvek és társadalmak evolúciós szemléletű „fejlődéselméletét” a társadalomtudományokban egyre kevesebben tekintik irányadónak, de a lineáris (keletkezésre, beolvadásra, kiszakadásra és migrációra leegyszerűsített) ágmodellek a genetikai értelmezésekben még néha feltűnnek. Kötetünk szerzői megpróbálták e szimplifikációt kerülni. 3.8. A „keletkezési idő” túlhangsúlyozása. A populációgenetikai szakirodalom gyakran hivatkozik egy-egy mutáció, egy-egy haplotípus keletkezési idejére mint abszolút kormeghatározási módszerre. Nem tudom, hogy mennyire veszik figyelembe ezek az algoritmusok és számítási módszerek azt, hogy valaha jóval kevesebb ember élt a Földön, és a népeket is jóval kevesebb ember alkotta, illetve hogy egy népesség nem csupán szaporodik a történelem során, de stagnálhat, vagy akár ki is hal (mint például az uráli nyelveket beszélő kis népek egy része az elmúlt évszázadban). Számomra azonban az a fő kérdés, hogy ha egy haplocsoport bizonyos időpontban (pl. 4000 éve) keletkezett, akkor az még akkor éppen egyetlenegy emberben volt jelen. Akkor e „mutáció” még csak egy ember, majd pedig egy család „sorsa” volt. Tehát semmiképpen sem lehetett „jellemző”, főleg nem reprezentánsa egy adott populációnak. Nem túl könnyű modellezni azt, hogy az adott „első mutációt” hordozó egyén családfájában lassan vagy gyorsan szaporodott-e az adott jellegzetesség, mennyi idő kell például egy kőkorszaki vadászó hordatársadalom kis embercsoportjának ahhoz,

hogy a közöttük „létrejött” genetikai mutáció elterjedjen, és mennyi egy többnejűségben élő törzsi társadalomnak, és mennyi egy óriási fluktuációval bíró társadalomban, mondjuk az Amerikai Egyesült Államokban. Mutációk mindig is voltak, most is keletkeznek. Ha a jelenlegi népesség mintegy százszorosa az ezer évvel ezelőttinek, a mutációk is százszor gyakoribbak.20 A réges-régi mutációk „jellemzővé válásának” időszaka, folyamata azonban nemigen szerepel az elemzésekben szempontként. 3.9. Mennyire engedhetjük szabadon a fantáziánkat, meddig láthatunk a genetika szemüvegén át? Kutatócsoportunk az eredmények értelmezése során megpróbált a tényekre szorítkozni. Úgy tűnik számomra, hogy sokkal alkalmasabb a populációgenetika egyes már felmerült vagy felvethető hipotézis megerősítésére vagy cáfolatára alkalmas érveket szolgáltatni, mintsem megválaszolni azokat. Csak példálózva felsorolok néhány lehetséges hipotézist, amelyek bármelyikét támogathatja a genetikai elemzés jelenlegi adatbázisa, a manysi adatgyűjtés értelmezésével kapcsolatban:21 a) lehetséges, hogy a nyugatra induló magyarság egy-két törzse maradt az Urál vidékén, hiszen egyik csoportjukat megtalálta Julianus barát is a 13. század küszöbén, a tatárjárás forgatagának előestéjén; b) lehetséges, hogy valamelyik ugor törzs vált később a hanti vagy manysi néppé, más törzsek pedig a magyar nép alapját alkották meg a honfoglalás előtt; c) lehetséges, hogy az ún. „ugor közösség” szétválása után ismét találkozott a népesség a 9. század körül az Urál előterében, és újabb kölcsönhatások történtek; d) lehetséges, hogy a nyelvi közösség során történt nyilvánvaló társadalmi keveredés az érintett népek részéről, amiben a véletlen folytán egy akkor friss genetikai mutáció is jelentőséghez jutott. Egyelőre nehéz megállapítani a Kazár Kaganátus szerepét is a korai magyar történelemben (vö. SINDBÆK, 1999). Vajon milyen etnikai tudattal bíró népességeket vagy töredékeket olvasztott magába a magyarság az elmúlt évezredekben – és milyet a hantik és a manysik? Rengeteg olyan kérdés merül fel, amelyre jelenleg nem

tudunk válaszolni. Talán a jövőben sem fogunk, és meg kell elégednünk azzal, hogy újabb és újabb értelmezéseket, újabb és újabb „olvasatokat” adunk a múltról, az adatainkat hipotézisekké építve, majd azokat újra és újra átfogalmazva. 3.10. Végezetül fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a társadalom nem „fraktál jellegű”. A fraktál belső, egyre kisebb egységei reprezentálják a nagyobb és még nagyobb egészet. Ha a társadalmat fraktál jellegűnek képzelnénk, az azzal járna, hogy bármely térségben vett reprezentatív minta az egész társadalomra nézve reprezentatív lenne. A valós társadalmakban és embercsoportokban azonban nem találunk ilyen „fraktál jellegű” belső hasonlóságot, sőt a konkrét adatok éppen azt mutatták, hogy területileg vagy más belső csoportképző elvek (pl. foglalkozás, vallási hovatartozás, vagyoni rétegződés stb.) mentén is más és más összetételű csoportokat találunk. Ha az etnikai egységen belüli ilyen különböző csoportokat egymással hasonlítanánk össze (ilyen konkrét „ellenőrző” kutatásról nem tudok), egymástól akár nagyon „távol” kerülnének a genetikai távolságmérő algoritmusok szerint, holott kétségtelenül etnikai identitásuk ugyanabban a jelenkorban összefűzi őket. Ez azért is lényeges, mert múltbéli adataink „csontleletekből” származnak: ki tudja, hogy egy vagy több etnikai csoportot rejtő temető etnikai enklávé vagy a többségi társadalom tagjait tartalmazza-e, s hogy magára a nagyobb, tágabb egységekre az innen nyert adatok mennyire terjeszthetők ki. A társadalom belső sokszínűsége nem fraktál-eloszlású. Ezt a nem fraktáljelleget egy ábrával illusztrálom:

16. ábra

Az ábra a lokális, regionális és egyéb nem fraktáljellegű alcsoportok jelenségének absztrakt modellje. Egy adott társadalom,

vagy társadalmi csoport (A) tagjai különböző haplocsoportokba tartoznak (színes pöttyök). Olyan haplocsoportokba, amelyek nagy valószínűséggel – vagy többségében – megvannak sok más szomszédos népességnél (B, C, D) is. Egy kiválasztott személyi kör (egy falu, egy kistérség, egy foglalkozási csoport, egy vallási közösség stb.) tagjainak genetikai megoszlás-mintázata (belső arányai) alapján adott esetben egy kisebb lokális csoport „hasonlóbb” lehet egy másik társadalom másik kisebb csoportjának genetikai mintázatához, mint a saját társadalmának összességéhez. Ez a populációgenetika távolság-fogalmának relevanciáját erősen megkérdőjelezi, és további indoklást igényel, hogy mennyiben lehet létjogosultsága egy társadalmi csoportszintet kiemelni – az etnicitás szintjét, a lakóhely szintjét, az anyanyelv vagy a nyelvtudás, esetleg az állampolgárság szintjét – az összehasonlításban. Lehet-e azt gondolni, hogy a genetikai leszármazási ágak, keveredések ennek keretében valamilyen szabályszerűség(ek) mentén mennének végbe? A laikus értelmezések sajnos sokszor így gondolkodnak. El kell oszlatnunk azt a tévhitet, hogy a populációgenetika a nyelvek és etnikai csoportok szintjén (mentén) képzelné el a filogenetika (genetikai fejlődéstan) változási folyamatait. Ezek a változások folyamatosan áthullámzanak, átívelnek e kereteken, így kérdés, hogy az etnikai és nyelvi kereteknek van-e, és mi a jelentősége a genetikai változásokban, a mutációk elterjedésében.

4. A népek „rokonságának” értelmezési síkjai Személyek – kulturálisan meghatározott – rokonságával, a rokonság társadalmi szerepével a néprajz és a kulturális antropológia immár másfél évszázada foglalkozik. Házassági csoportokról, az exogámia (adott csoporton kívüliekkel való házasodás preferálása) vagy endogámia (az adott csoporton belüli házasodási előírások) régi tudományos kérdés, amelyet könyvtárnyi szakirodalom elemez a világ különböző népeinek adatai és összehasonlító vizsgálata alapján. Vajon hogyan értelmezhető a „rokonság” fogalma a népek viszonylatában? A fő kérdés az, hogy különböző tudományterületek képviselőiként mit értünk rokon népeken. Különös, hogy ezt az oly régen és oly sokszor feltett kérdést milyen sokan és milyen sokféleképpen válaszolták meg az elmúlt évszázadokban. Miből adódik a vélemények eltérése? Tudnunk kell, hogy sokféle lehetséges „rokonságról” beszélhetünk. Sok meddő vitát éppen az okoz, ha ezeket a fogalmakat összekeverjük. Megkülönböztethetjük a nyelvek rokonságát, a népek és csoportok kognitív rokonságtudatát, a kulturális jelenségek összefüggéseit és motívumok, jelenségcsoportok rendszerszerű hasonlóságát, eredetét, hagyományközösségek kapcsolatait, de beszélhetünk genetikai és más, családi kapcsolatok mintájára a leszármazotti és házasodás révén keletkező rokonságról. Beszélhetünk ezekről akár nagyobb közösségek, népek esetében is? A lehetséges összefüggések más-más irányba vezethetnek minket. Néhány példa: 4.1. „Nyelvrokonság”. A nyelvtudomány bő kétszáz év alatt olyan tudományos rendszert dolgozott ki, amelynek segítségével nyelvcsaládokat tételezett fel. Az alapnyelvek léte, az ebből történő, evolúciószerű lineáris leszármazás, mára viszonylag elavult modellnek tűnik. Ennek ellenére a magyar nyelv nyelvészeti rokonsága egyértelmű, a tudományos világ számára nem okoz

fejfájást: a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád része, annak finnugor ágába tartozik, azon belül is a hanti és manysi nyelvvel áll a legközelebbi rokonságban. Ezt az állítást nyelvészszakmai körökben nagyon ritkán éri kritika, és ezek a kritikák sehol sem váltak széles körben elfogadottá, tehát a nyelvrokonság alaptételei máig általánosan elfogadottak. Az uralisztika – mint elsősorban a nyelvtudományra építő tudományterület – szerint nyelvi közösségünk más uráli, finnugor népekkel a bronzkorban, de még legközelebbi nyelvrokonainkkal is a vaskor hajnalán megszűnt. Tehát a honfoglalást ezer-ezerötszáz évvel megelőzően. Ezt követően a magyarság – a legtöbb hipotézis szerint – valahol a Volga és az Irtis folyó között élt, a sztyeppe északi részén, ahol kitűnő termőföldek, nagyállattartásra alkalmas legelők, sok víz és gazdag érclelőhelyek is voltak, így tehát komplex gazdálkodást folytathatott, hasonlatosan ahhoz, ahogyan később a Kárpát-medencei megtelepülésünket követően is tették elődeink. A gazdálkodás hangsúlyai persze időről időre változhattak, így a vándorlás(ok) korszakában a nagyállattartó lovas nomadizmus kerülhetett előtérbe, míg az éghajlat és az élőhely függvényében nyugodtabb időszakokban a földművelésnek és a fémművességnek, akár a kézműiparnak is meghatározó szerepe lehetett. E tudások sokszor lokális gyökerekből is táplálkoztak. Bár a „korai magyar” korszak vizsgálata a régészet és a történettudomány egyik fő kutatási területe maradt, nyelvi rokonságunk alapvető állításai nem kérdőjeleződtek meg (TAMÁS– CSÁJI, 2013). 4.2. „Kulturális rokonság”. A folklórkincs Eurázsia népeit, sőt, még távolabbi közösségeket is összeköthet. Hasonlóságok a világ bármely vidékén élő bármely népesség meséi, mondái között fellelhetők. Ettől persze még vannak olyan helyi – akár lokális vagy regionális – specialitások, amelyek egy-egy térséget mégis mássá tesznek. A folklór azonban már évszázadok, talán még régebb óta igazán globális rendszerré összeálló kultúrkincsünk – helyi színekkel, sokféle egyéni arculattal. A folklórmotívumok, szüzsék és

-jelenségek, technológiai vívmányok futótűzként képesek terjedni, néha szabályszerű változásokon menve át, máskor pedig, például kulturális régiók határán, terjedésük megtorpanhat. Egyes kisebbnagyobb kultúrkörök saját képükre formálva továbbadják vagy épp elvetik őket. Így egy különösen bonyolult összefüggés- és különbözőség-rendszer alakult ki, amelyet a legképzettebb folkloristák sem láthatnak át teljes egészében (vö. GYÖRFFY, 1939). Más kulturális jelenségek, szokások is folyamatosan változnak, alakulnak, egyesek keletkeznek, mások kivesznek vagy csak néhány közösségre olvadva maradnak meg, máskor pedig kilúgozva vagy épp felélesztve „folklorizmussá” (közegéből és funkciójából kiragadott modern jelenséggé) válnak. Hasonló az eset a folyamatosan változó néprajzi jelenségek, szokások és a tárgyi és szellemi kultúra más elemeivel is. A néprajzkutatók csupán a tudományág kialakulásának első évszázadában hitték azt, hogy önállóan fel tudják tárni a népek múltjával és rokonságával kapcsolatos szálakat. Ma már régen nem vallják az „ami népi, az ősi” hiedelmet. A néprajz történetisége ellenére sem tudott választ adni az őstörténet vagy a népek rokonságának alapvető kérdéseire. A kulturális rokonság ugyanis sokfelé mutat, ez alapján nem tudjuk népünket egyetlen néphez vagy bizonyos népek körülhatárolt csoportjához, de még egy vagy két nagy kultúrkörökhöz sem kötni, mivel sokkal bonyolultabb és távolabbra irányuló szálak kötik rengeteg néphez és kultúrkörhöz. A környező népektől a távoli, ázsiai vagy észak-európai népekig, de közel-keleti népekig is elvezetnek minket kulturális jelenségeink. Rokonaink tehát – bizonyos, kulturális szempontból – mindannyian. 4.3. „Genetikai rokonság”. Hasonló a helyzet – ahogy láttuk – a genetikával. A genetika nem a népek rokonságával, hanem a genetikai mintázat és a genetikai mutációk révén az összetétel genetikai elemzésével és ezek „távolságával” foglalkozik, alapvető tanulsága, hogy minden ember rokona egymásnak, a távolságok mérésére pedig különböző szempontokat eltérően súlyozó

modelleket dolgoztak ki. Másrészt az egyes genetikai mutációk egymásból kibomló láncolatával, az ún. filogenetikai fa-ábrákkal foglalkozik, amelyek nem a népeket, hanem egyes haplocsoportokat rokonítanak (származtatnak le egymásból), a népekben pedig általában nagyon sokféle ilyen haplocsoport megtalálható. E modellek másra koncentrálnak, mások az összehasonlítás szempontjai. A genetika népességeket, csoportokat vizsgál ugyan, de ma is beleütközik a „nép” és a „nyelv” fogalmának nehézségeibe, és a biológiai adottságokkal való összevethetőség kétséges mivoltába. Ezért általában inkább a „populáció” neutrálisabb fogalmát használja. Mivel a múltban létező embercsoportok is vándoroltak és keveredtek, több tízezer évre visszamenőleges vegyülésük azt eredményezte, hogy sem a múltban, sem ma nincs és nem is igen volt „tiszta” (más csoportoktól teljesen elkülöníthető) genetikai állománnyal bíró nagyobb népesség, de az egyes leszármazási ágak kora, mozgása, terjedése viszonylag jól feltárható. A magyarok genetikai összetétele jól példázza e kérdés bonyolultságát. Ha összehasonlítjuk a mai népességből nyert eredményeket a múltban ugyanezen a Kárpát-medencei területen élők mintáiból nyert adatokkal, akkor még a 10. századi népesség és a mai magyarországi népesség között is erőteljes súlyponteltolódásokat, sőt markáns eltéréseket tapasztalunk. A népesség genetikai állománya még a Magyar Királyság területén is belső és külső hatásoknak volt kitéve, komoly néprészek költöztek be (besenyők, jászok, kunok, délen szerbek, de érkeztek hazánkba örmények, zsidók, cigányok stb.), akik egytől egyig nyomot hagytak genetikai térképünkön. A történelem viharainak ismerete nélkül e változások megmagyarázhatatlanok volnának. A legingoványosabb talajra akkor lépnénk, ha egy múltbeli és térben különböző népességgel próbálnánk a mai magyarságot vagy a Magyarországon élőket genetikailag összevetni. Mindez egyúttal felveti a „ki a magyar?” kérdését is, amit a genetika nem tud

megfelelően kezelni, megválaszolni, hiszen nem biológiai kérdésről van szó. 4.4. A „történelmi szálak”, a sorsközösség és társadalmi összekapcsolódás rokonságképző ereje. Felmerült, hogy a történettudomány által az írott források alapján elképzelt – megfelelő forráskritikával, de feltárható – folyamatok egy-egy nép rokonsága tekintetében is meghatározó jelentőséggel bírhatnak. Mivel azonban a honfoglalást megelőzően a magyarságról csak igen csekély és nem kevésbé ellentmondásos írott forrás áll rendelkezésre, az is kizárólag a honfoglalást közvetlenül megelőző időszakból való, arra, hogy honnan jöttünk (milyen időszakban milyen helyszíneken éltek elődeink), Eurázsia mely vidékéről, és kikkel éltünk szomszédságban, mikor kikkel alkottunk szövetséget, a történettudomány nem, vagy alig tud választ adni, nagy távlatokra – a magyarság esetében – pedig semmiképp sem tud visszanyúlni (vö. SINDBÆK, 1999). Ennek egyik oka, hogy az a térség, amely leginkább felmerül múltunk fő színtereként – a Volga, Szír-darja és az Irtis által határolt óriási terület –, az írott források „vakfoltjában” volt az ókorban és a középkorban is. Alig van konkrét forrásadatunk e térségről. Mivel a történettudomány elsősorban az írott források kutatása alapján dolgozik, és segéd-, illetve társtudományai révén is csak megközelítő, kiegészítő eredményekhez jut, csak arra kereshet és esetleg kaphat feleletet, hogy a honfoglalást megelőzően, a kora középkorban milyen folyamatok vezettek el közvetlenül a honfoglaláshoz. Ezt megelőzően azonban olyan űr tátong a történeti nyelvészet eredményei, a régészet bizonytalansága és a történettudomány fogódzkodói között, hogy a magyarság népességtörténeti folyamatait nem, vagy csak nagyon elvontan tudjuk felvázolni (SZŰCS, 1992). Így történeti folyamatokban a rokonságkutatás a középkorra és az azt követő történeti eseményekre és népességtörténeti folyamatokra vonatkozóan rendelkezik alapvető jelentőséggel, amikor az írott források és egyéb

tudományágak eredményei ezt viszonylagos biztonsággal megengedik. 4.5. „Társadalmi csoportok rokonsága”. A kulturális és szociálantropológia – kialakulása időszakában – megkísérelte az emberiség fejlődésének és kultúrtörténeti folyamatának modelljét megalkotni. A 19. századi evolucionalizmus mára tudománytörténeti jelentőségűvé olvadt, az újabb és újabb iskolák, irányzatok elvetették vagy épp differenciálták ezt az eredetileg elképzelt lineáris és egyöntetű fejlődésmodellt, amely szerint a népek egyetlen hosszú út különböző fejlődési fokain, mintegy állomásain helyezkednek el, illetve haladnak az európai kultúra mint a fejlődés élvonala felé. Ezáltal a lineáris leszármazási modellek is a tudománytörténeti érdekességek muzeális értékei közé kerültek. A konkrét őstörténeti kérdésekre, rokonsági kérdésekre nem tud választ adni az antropológia. A későbbi iskolák és irányzatok sem igen foglalkoztak a népek rokonságának kérdésével. A kulturális antropológia mint a tudományközi kommunikációra fogékony tudományterület gyakorlati adatokon és gyűjtőmunkán alapuló újabb elméleti modelljeivel a nagyobb kulturális és társadalmi folyamatok felvázolását ma is több esetben tűzi ki célul, de a népek rokonításának kérdése ezen immár kívül esik. Ettől még társtudományként sok hasznos adattal és modellértékű szabályszerűségek feltárásával segítheti a történeti tudományok munkáját (TAMÁS–CSÁJI, 2013). 4.6. „Kognitív rokonság”. A népek között sokszor tapasztalható a sorsközösség, a történelmi vagy kulturális összetartozás tudata a nyelvi rokonságon kívül is. Ezt „kognitív rokonságnak”, a rokonság érzetének nevezhetjük. Ezért nevezzük a rokonság egy kategóriájával „sógoroknak” az osztrákokat, és ezért él máig a lengyel–magyar barátság is. Az itt, Közép-Európában eltöltött több mint ezerszáz év megtanított arra, hogy ebben az új közösségben is barátokra, rokonokra leljünk, mint ahogyan az eurázsiai sztyeppe lovas nomád világában megélt történelmi folyamtok révén is méltán tekinthetünk „rokonainknak” sok törökségi vagy iráni nyelvű népet.

Az, hogy ezt a rokonságot ápolják-e, és miként, az adott társadalmakban, a rokonság tudatának elhalványulásához vagy épp felélénküléséhez vezethet. Ennek sokszor politikai motivációi is vannak, gondoljunk csak az oszmán török birodalom közép-európai politikájában e kognitív kapcsolatok meglovagolására, vagy épp a kortárs török–magyar kapcsolatok felélénkülésére. Sokaknak a közösség megtalálása fontosabb, mint a kirekesztés, az elhatárolódás manapság oly divatos attitűdje. Sajnos a magyarság körében valamiféle rosszul értelmezett kivagyiság vagy gőgös egymásra licitálás jegyében sokan „keresnek” csupán dicső múltú rokon népeket, hogy lehessen hivatkozni nagyságunkra. Nem a jelenben kellene inkább a kapcsolódási pontokat keresni a középeurópai és eurázsiai „rokon tudatú”, hozzánk kötődő népekkel? A népek rokonságának fogalma az egyes tudományterületeken egymástól nagyon eltérő, és sokszor problematikus. Önmagában egyetlen tudományág vagy tudományterület sem hivatott „megoldani” a népek rokonságával kapcsolatos kérdéseket. (Már ha érdemes egyáltalán a népeket egymással ilyen vagy olyan tényezők mentén „rokonítani”, vagy jobb lenne, ha felismernénk, hogy különböző szálak más- és másfelé vezethetnek, és e szálakat kellene inkább felfejteni, bármerre is mutassanak, kössenek össze közeli s távoli kultúrákat.) Az egyes tudományágak megadhatják saját paradigmájukon belüli válaszaikat, de ezek a válaszok csak az adott paradigmán belül lesznek értelmezhetők. Kiterjesztésük súlyos hiba. A laikusok gyakori félreértése, hogy az uráli nyelvcsalád nyelvrokonságát próbálják az e nyelveket beszélő népek rokonságának is tekinteni, magyarul a rokonságot erre szűkíteni. A tudományos megközelítés nem így tesz, és a népességtörténetet relatív elkülönülő folyamatnak tekinti a nyelvtörténettől. Kétségtelen, hogy nem „teljesen független” folyamatokról van szó, de összekeverésük súlyos módszertani hiba. A tudományközi párbeszéd tehát egyelőre nem alkotott egységes fogalmat a „népek rokonságára”. Ennek ellenére az eddigi

eredmények néhány kérdésben – így a nyelvek kapcsolataival, ha úgy tetszik, rokonításával kapcsolatban is – szilárd fogódzkodókat adnak számunkra. A további kutatások bizonyosan sok értékes eredménnyel gazdagítják majd tudásunkat, csiszolják elképzeléseinket. Ehhez a populációgenetika által nyújtott adatok és értelmezési lehetőségek újabb tág horizontot nyitnak. Ezért a tudományközi párbeszéden mind a természettudományok, mind a társadalomtudományok sokat nyerhetnek. Az előbb felvázolt bizonytalanságok és aggályok senkit se tántorítsanak el attól a bizakodástól, hogy igenis vannak olyan kérdések, amelyekben a populációgenetika jelentős segítséget adhat történeti és társadalmi folyamatok vizsgálatához. Néhány eddigi feltevést akár cáfolhat is. Fontos új kérdéseket vethet fel. Egzakt leszármazási vonalakra, ezek eloszlására, gyakoriságára irányuló vizsgálataival felhívhatja a figyelmet társadalmi folyamatokra, amelyeket aztán multidiszciplináris elemzés alá vethetünk. A genetika eloszlathat néhány tévhitet, tévképzetet. Ilyen tévképzet többek között, hogy az uráli (finnugor és szamojéd) népek és a magyarság között ne lenne genetikai kapcsolat, átfedés (apai és anyai ágú haplocsoportokban is). Néhány állítás megerősíthető vagy cáfolható a genetikai minták elemzésével. Az egyik ilyen megerősített állítás, hogy az ugor közösség, amelyből a magyar, a manysi és a hanti nyelvűeket is származtatják, a vaskor hajnaláig társadalmi kapcsolatban is kellett hogy álljon egymással, tehát nem egyszerűen nyelvet cserélt egyik vagy másik. A kutatást folytatjuk, újabb célokat tűzünk ki magunk elé, hogy egyre árnyaltabb képet adjunk. Úgy tűnik, hogy a populációgenetika művelői is belátják: a társadalom és a kultúra nem modellezhető egyszerűen, és a csoportok genetikai mintázatának értelmezése a társadalomtudományokkal való közös gondolkodás nélkül nem megoldható.

13 A saját etnikai csoport elfogult, akár szélsőségekbe vagy erőszakba torkolló támogatása, túlértékelése másokkal szemben. 14 A beleszületésre visszavezetett jegyeket és tulajdonságokat hordozó rendszerszerű csoportok (l. Bromlej, Sirokogorov, Gumiljov munkáit), pl. Bromlej, 1969, 1970, 1973, 1983; Gumiljov, 1970, 1980. Az ethnoszelmélet egyik fő teoretikai alapja Sirokogorov 1923-os műve. 15 Nagyon tanulságos az a példa, ami a közép-ázsiai madjarokkal kapcsolatos populációés filogenetikai elemzésekből kiolvasható. Eleinte (2009) a különböző populációkat eltérő alcsoportokra mérték, és egy olyan általános közös nevezőre hozták a különböző adatokat, hogy azok a legtisztességesebb kutatói szándék mellett is félrevezetőek lettek a szakmabeliek számára: úgy tűnt, hogy a madjar népcsoport genetikai haplocsoporteloszlása különösen közel áll a mai magyar népesség adataihoz. Részletesebb felbontás után azonban kiderült, hogy a magyarok és madjarok között nem mutatható ki közeli összefüggés. A torgaji madjarok 39 mintája (a rendelkezésre álló és elemzett 45-ből), azaz a minták 87%-a a G1 haplocsoporthoz tartozik, amely hiányzik a mai magyarokból (BALANOVSKY, 2012). A mai magyarokban kevés, de mérhető az obi-ugorokra is jellemző N-Tat, de az egyetlen madjar személy esetében fennálló haplotípus-egyezés a Kárpát-medencei magyarsággal éppen az N-Tat volt. A korábbi, 2009-es cikkhez képest a szerzők (BÍRÓ és mtsai, 2014), helyesbítve a korábbi állításokat, rögzítették, hogy nem figyelhető meg komoly filogenetikai átfedés a madjar és a magyar népesség között, sőt, relatív távolinak tekinthető a két populáció. A torgaji madjar népesség immár a tágabb társadalmi csoportjukkal, a kazah argün populációval mutatott nagy átfedést. 16 Bár a magam részéről egyáltalán nem alkalmaznék ilyen „kényelmes megoldást” (általános szoftveres összehasonlítást) az értékelés során, és a lehető leginkább részletekbe menő módon, az egyes szempontokat mindig az adott helyzetben, az adott kérdésre alkalmasnak tűnő összehasonlítási metódust dolgoznék ki. Ezt csiszolnám tovább, és az újabb kérdésfelvetések során jutnék árnyaltabb képekhez. Ez azonban e roppant dinamikus tudományos diskurzusban a populációgenetika számára gyakorlatilag alkalmazhatatlan elvárás. 17 Néha azonban adódik kivétel. Kötetünk egyik szerzője, Fehér Tibor az alábbi fontos kiegészítést tette állításomhoz: „A kutatások mégis arra jutottak, hogy számos elszigetelt (konkrétan is szigeten élő) népcsoportnál, törzsnél jól kimutatható 1 vagy 2 apai ági ősapa (Y-DNS) vonal, amely rendkívül sokszínű anyai ági DNS-sel párosul. Tehát a patriarchális, zárt törzsi tudatú és földrajzilag is elszigetelt csoportoknál mégis tud egységes lenni az Y-DNS, vagy 1-2 apai vonal mondjuk a férfiak több mint 80%-át tömöríti (a példák főleg Pápua Új-Guinea, Finnország, Írország, Andamán-szigetek stb. köréből származnak). Ennek az „extrém” megnyilvánulási formája az amerikai őslakosok (indiánok) 90-95%-ának egyetlen (Q-L53) csoporthoz tartozása. Az alcsoportokban már ők is nagy diverzitást mutathatnak.” Kérem, hogy állításomat e fontos kiegészítéssel olvassák! 18 Az őslakosokhoz, a volt rabszolgákhoz és a bevándorlókhoz való ambivalens viszonyulás ellenére nagyon erős kohézió és erőteljes új etnikai szálak alakultak ki e térségben az elmúlt két évszázadban. 19 Györffy nem a néplélekre gondolt, hanem az emberi tudás, a sorsközösség és a vállalt döntések szerepére.

20 A populációgenetika természetesen számol ezzel a jelentős népességszámnövekedéssel. Mára a közel teljes Y-DNS- és teljes mtDNS-szekvenciálással viszonylag jól kiszámítható, hogy milyen gyakorisággal történik egy-egy mutáció, és ennek alapján egy adott mutáció (csoport) kora viszonylag jól megbecsülhető. Kötetünk egyik szerzője, Fehér Tibor az alábbi észrevételt tette állításomhoz: „az I1 rendkívül elszigetelten fejlődött a paleolit-mezolit Európában. Becsülhetően 27 300 éve vált el az I2 ágtól, tehát innentől kezdve a mai I1-ek őse külön fejlődött. Viszont az összes ma ismert I1 mintában 301 közös SNP van, nem egy. Ez a 301 közös SNP 27 300 és 4700 évvel ezelőtt között folyamatosan, fokozatosan jött létre. Átlag 75 évente (3-4 generáció) egy SNP. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy a köztes 22 600 évben mindig egy I1 férfi élt, akinek éppen egy fia született, hanem azt, hogy csak egyetlen I1 ősapa vonala maradt fenn máig, bár nagyon sok I1 férfi élhetett egy időben. Ugyancsak nem tudjuk megállapítani a 301 SNP-mutáció létrejöttének sorrendjét, hiszen minden ismert mintában megvannak, a szekvencia csak úgy derülne ki, ha minden SNP megjelenésénél fennmaradt volna egy olyan I1 unokatestvér is, aki nem hordozza az adott SNP-t. Viszont 4700 évvel ezelőtt egyetlen I1 férfinak a férfi leszármazottai exponenciális növekedésbe kezdtek, és az ő szétterjedő (férfi) leszármazottaik körében számtalan új mutáció jött létre. Nem lenne értelme összeszámolni, de nyilván sokkal több mint 300 olyan I1 alatti SNP van, amely csak egyegy ágra jellemző. De ezek mindig csak az adott leszármazottaknál öröklődnek, nem minden I1-nél. Logikailag egyetlen mai I1-nek sem lehet több, mint 62 (4700:75) olyan SNP-je, amely minden más I1-től eltér. De persze, mivel több millió I1 van már ma, ezért több millió ilyen egyedi SNP van.” Kérem, hogy szövegemet e fontos kiegészítéssel olvassák! 21 A részletes elemzést kötetünk harmadik részében külön írásban olvashatják.

IRODALOM Allentoft M. E. és mtsai (2015): Population genomics of Bronze Age Eurasia. Nature 522, 167–172 (11 June 2015) doi:10.1038/nature14507 Balankovsky O. P. (2012): Izmenchivnost genofonda v prostranstve I vremeni: sintez dannykh o genogeografii mitokondrialnoi DNK I Y-khromosomy. Autoreferat. Moskva 2012 (in Russian). Balanovsky, O., Kh. Dibirova, A. Dybo és mtsai (2011): Parallel Evolution of Genes and Languages in the Caucasus Region (2011). Mol. Biol. Evol. 28:2905–2920. Barac és mtsai (2003): Y chromosomal heritage of Croatian population and its island isolates. European Journal of Human Genetics (2003) 11, 535–542. doi:10.1038/sj.ejhg.5200992 Barth, F. (1969): Introduction. Pathan identity and its maintenance. In: Barth, Fredrik (szerk.): Ethnic groups and boundaries. The social Organisation of Culture Difference. Universitetsforlaget, Bergen(a hivatkozások alapját az Allen&Unwin, London, 1969: 9–38, 117–134 szöveg képezi) Barth, F. (1996): Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio/7. évf. 1/1996: 3– 25. Behar DM, van Oven M, Rosset S és mtsai (2012): A ‘‘Copernican’’ Reassessment of the Human Mitochondrial DNA Tree from its Root. The American Journal of Human Genetics 90, 675–684, April 6, 2012 DOI 10.1016/j.ajhg.2012.03.002. Bermisheva és mtsai (2002): Diversity of Mitochondrial DNA Haplogroups in Ethnic Populations of the Volga–Ural Region Molecular Biology, Vol. 36, No. 6, 2002: 802–812. Translated from Molekulyarnaya Biologiya, Vol. 36, No. 6, 2002: 990–1001. Bíró A, Fehér T, Bárány G and Pamjav H. (2014s): “Testing Central and Inner Asian admixture among contemporary Hungarians” Forensic Sci Int Genet. 2014 Nov 15. pii: S1872-4973(14)00247-6. doi: 10.1016/j.fsigen.2014.11.007. [Epub ahead of print] Bramanti, B. és mtsai (2009), Genetic Discontinuity Between Local Hunter-Gatherers and Central Europe?s First Farmers, Science, vol. 326. no. 5949 (October 2009), 137–140. Brandstatter A. és mtsai (2007): Migration Rates and Genetic Structure of two Hungarian Ethnic Groups in Transylvania, Romania. Annals of Human Genetics (2007) 71, 1–13. Brather, S. – Kratzke, C. (2005): Auf dem Weg zum Germania-Slavica-Konzept. Perspektiven von Geschichtswissenschaft, Archäologie, Onomastik und Kunstgeschichte seit dem 19. Jahrhundert, GWZO-Arbeitshilfen 3, Leipzig: Leipziger Universitäts-Verlag Brather, S. (2004): Ethnische Interpretationen in der frühgeschichtlichen Archäologie. Geschichte, Grundlagen und Alternativen, de Gruyter. Berlin – New York: Reallexikon der germanischen Altertumskunde Brather, S. (2008): Archäologie der westlichen Slawen. Siedlung, Wirtschaft und Gesellschaft im früh- und hochmittelalterlichen Ostmitteleuropa. Berlin – New York: Publ. de Gruyter Brather, Sebastian: Ethnic identities as constructions of archaeology: the case of the ‘Alamanni’. In: Andrew Gillett (szerk.): On Barbarian Identity. Critical Approaches to Ethnicity in the Early Middle Ages, Turnhout: 149–175.

Бромлей, Ю. В. (1969): Этнос и эндогамия. Мoszkva: Советская этнография 6/1969, S. 84–91. Бромлей, Ю. В. (1970): Этнос и этносоциальный oрганизм. Вестник Академии Наук СССР 1970/8: 48–54. Бромлей, Ю. В. (1973): Этнос и этнография. Moszkva: Сов. Акад. Наук (magyarul: Bromlej, Ju.: Etnosz és néprajz. Gondolat, Budapest, 1976) Бромлей, Ю. В. (1983): Очерки теории этноса. Сов. Акад. Наук, Мoszkva Brubaker R. (2004): Ethnicity without groups. Harvard University Press, Cambridge Brubaker, R. – Feischmidt M. – Jon F. – Grancea L. (2011): Nacionalista politika és hétköznapi etnicitás egy erdélyi városban. L’Harmattan, Budapest Butler JM (2005): Forensic DNA typing. Biology technology, and genetics of STR markers. Second edition. Elsevier Academic Press, ISBN 0-12-147952-8, Cambridge – New York: Cambridge University Press Cann RL, Stoneking M, Wilson AC (1987): Mitochondrial DNA and human evolution. Nature. 325(6099):31–6. Cassidy L és mtsai (2015): Neolithic and Bronze Age migration to Ireland and establishment of the insular Atlantic genome. PNAS, Published online before print December 28, 2015. doi: 10.1073/pnas.1518445113 Cinnioglu és mtsai (2004): Excavating Y-chromosome haplotype strata in Anatolia. Hum Genet (2004) 114: 127–148. DOI 10.1007/s00439-003-1031-4 Cohen, A. (1985): The Symbolic Construction of Community. Routledge, London Corach D és mtsai (2009): Inferring Continental Ancestry of Argentineans from Autosomal, Y-Chromosomal and Mitochondrial DNA. Annals of Human Genetics (2010) 74,65–7. doi: 10.1111/j.1469-1809.2009.00556.x Cui és mtsai (2013): Y Chromosome analysis of prehistoric human populations in the West Liao River Valley, Northeast China. BMC Evolutionary Biology 13:216 doi:10.1186/14712148-13-216 Curta, F. (2001): The Making of the Slavs: History and Archaeology of the Lower Danube Region, c. 500–700 A.D. Cambridge Studies in Medieval Life and Thought, Fourth Series 52. Csáji László Koppány (2012): Az egyéni és közösségi sokszínűség megragadásának vallásantropológiai nehézségei. In: Hubbes László (szerk.): Etno-pogányok. Csíkszereda–Sepsiszentgyörgy: Retorikai fogások a hálón innen és túl. Szemeisztosz Webszemiotikai és Online Kommunikációs Kutatócsoport, Sapientia Magyar Egyetem: 17–66. Csáji László Koppány (2014): Etnográfia a föld alatt? Mivel járulhat hozzá a szociál- és kulturális antropológia a régészet etnicitásolvasataihoz és a társadalomtudományokkal közös diskurzushoz? Századvég. Új folyam 73., 2014/3: 69–99. Csáji László Koppány (2015): Society is not a fractal. Population genetics and social science – disputes and results of an international case study (2012-2014). In: Harri Mantila, jari Sivonen, Sisko Brunni, Kaisa Leinonen, Santeri Palviainen: Book of abstracts, CIFU XII, University of Oulu, Finland, 2015: 38 Csáji László Koppány (2016): „Szörnyen csodás” Kelet-képünk: A Kelet fogalmához kapcsolódó tudások, érzések és értékek kialakulása az Újkori Magyarországon.

MAGYAR MŰVÉSZET, a Magyar Művészeti Akadémia elméleti folyóirata (4)2, pp. 142150. Csáji László Koppány (2017): DNS-bázisú társadalom- és nyelvtörténet? Napút online, 2017.10.08, http://www.naputonline.hu/2017/10/08/csaji-laszlo-koppany-dns-bazisutarsadalom-es-nyelvtortenet/ Csősz Aranka és mtsai (2011): Archeogenetikai vizsgálatok Szeged-Kiskundorozsma, Hosszúhát lelőhely 10. századi népességén. Móra Ferenc múzeum évkönyve Studia Archeolica XII. Szeged 2011 Damgaard és mtsai (2018): 137 ancient human genomes from across the Eurasian steppes. Nature volume 557, pages 369–374 Der Sarkissian és mtsai (2013): Ancient DNA Reveals Prehistoric Gene-Flow from Siberia in the Complex Human Population History of North East Europe. PLOS genetics. DOI: 10.1371/journal.pgen.1003296 Derbeneva OA és mtsai (2002): Mitochondrial DNA Variation in the Kets and Nganasans and Its Implications for the Initial Peopling of Northern Eurasia. Russian Journal of Genetics, Vol. 38, No. 11, 2002: 1316–1321. Translated from Genetika, Vol. 38, No. 11, 2002: 1554–1560. Derenko M. és mtsai (2007): Phylogeographic Analysis of Mitochondrial DNA in Northern Asian Populations. Am. J. Hum. Genet. 2007;81: 1025–1041. Derenko M. és mtsai (2012): Complete Mitochondrial DNA Analysis of Eastern Eurasian Haplogroups Rarely Found in Populations of Northern Asia and Eastern Europe. PLoS ONE 7(2): e32179. doi:10.1371/journal.pone.0032179 Derenko M. V. és mtsai (2003): Diversity of Mitochondrial DNA Lineages in South Siberia. Annals of Human Genetics (2003) 67,391–411. Di Cristofaro és mtsai (2013): Afghan Hindu Kush: Where Eurasian Sub-Continent Gene Flows Converge. PLoS ONE 8(10): e76748. doi:10.1371/journal.pone.0076748 É. Kiss Katalin (2003): A szibériai kapcsolat – avagy miért nem tárgyasan ragozzuk az igét 1. és 2. személyű tárgy esetén. Magyar Nyelvjárások 41. (2003) Egyed B. (2007): Mitokondriális DNS és mikroszatellita polimorfizmusok igazságügyi genetikai aspektusú vizsgálata a magyar népességben (PhD tézis, ELTE TTK) Eidheim, H. (1971): Aspects of the Lappish Minority Situation. Oslo: Universitetsforlaget (Scandinavian University Press) Engel P. (1990): Beilleszkedés Európába a kezdetektől 1440-ig. Háttér Lap- és Könyvkiadó Eriksen, T. H. (2008): Etnicitás és nacionalizmus. Budapest: Gondolat Kiadó – TE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék Eriksen, T. H.(2006): Kis helyek – nagy témák. Budapest: Gondolat Kiadó Fedorova S. A. (2003): Analysis of Mitochondrial DNA Lineages in Yakuts. Molecular Biology, Vol. 37, No. 4, 2003: 544–553. Translated from Molekulyarnaya Biologiya, Vol. 37, No. 4, 2003: 643–653. Fehér T, Németh E, Vándor A, Kornienko IV, Csáji LK and Pamjav H. (2014): Y-SNP L1034: limited genetic link between Mansi and Hungarian-speaking populations.: Mol Genet Genomics. 2014 Sep 26. [Epub ahead of print] Feischmidt Margit (szerk.) (2010): Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest: Gondolat – MTA Kisebbségkutató Intézet Fejes L. (2010): http://www.nyest.hu/hirek/honnan-ered-magyarorszag-idegen-neve

Fernández Domínguez, E. (2005), Polimorfismos de DNA mitocondrial en poblaciones antiguas de la cuenca mediterránea. (Doctoral thesis). Fernández, E. és mtsai (2014), Ancient DNA analysis of 8000 B.C. Near Eastern farmers supports an Early Neolithic pioneer maritime colonization of mainland Europe through Cyprus and the Aegean Islands, PLoS Genetics 10(6): e1004401 Филиппов, В. Р. (2010): „Cоветская тэория этноса”. Moszkva: Учреждение Российской академии наук, РАН Fodor (1975): A finnugor régészet főbb kérdései. In: Uráli népek Nyelvrokonaink kultúrája és hagyománya. Corvina Kiadó 1975 Fodor F. (1942): A Jászság életrajza. Budapest: Szent István Társulat Fodor I. (1975): A finnugor régészet fő kérdései. In: Uráli népek. Corvina kiadó, Budapest Fodor I. (1986): Néhány régészeti észrevétel a kabar-kérdésről. In: Németh P. (szerk.): Régészeti tanulmányok Kelet-Magyarországról. Debrecen: Folklór és Etnográfia 24.: 99– 114. Fóthy E. (2015): A Kárpát-medence 6–11. századi történetének embertani vonatkozásai. In: Magyar őstörténet, tudomány és hagyományőrzés. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont. Budapest Gamba, C. és mtsai (2014): Genome flux and stasis in a five millennium transect of European prehistory, Nature Communications, vol. 5, Article number: 5257. Giddens, A. (1984): The Constitution of Society. Cambridge: Polity Press Gillett, A. (szerk.) (2002): On Barbarian Identity: Critical Approaches to Ethnicity in the Early Middle Ages, Studies in the Early Middle Ages 4, Turnhout: University of York–Brepols Green LD és mtsai (2000): mtDNA Affinities of the Peoples of North-Central Mexico. Am J Hum Genet. 2000 Mar; 66(3): 989–998. Grugni és mtsai (2012): Ancient Migratory Events in the Middle East: New Clues from the Ychromosome Variation of Modern Iranians. PLoS ONE 7(7): e41252. doi:10.1371/journal.pone.0041252 Grugni V, Battaglia V, Hooshiar Kashani B, Parolo S, Al-Zahery N, Achilli A, és mtsai (2012): Ancient Migratory Events in the Middle East: New Clues from the Y-Chromosome Variation of Modern Iranians. PLoS ONE 7(7): e41252. doi:10.1371/journal.pone.0041252 Guba, S. és mtsai (2011): HVS-I polymorphism screening of ancient human mitochondrial DNA provides evidence for N9a discontinuity and East Asian haplogroups in the Neolithic Hungary,Journal of Human Genetics, (online 15 September 2011) Гумилёв, Л. Н. (1970): Этногенез и этносфера. In: Природа 1/1970: 46–55, 2/1970: 43– 50. Гумилёв, Л. Н. (1990): Этногенез и биосфера Земли. Moszkva: Прогрес Győrffy Gy. (2002): A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Osiris Kiadó. Budapest Györffy I. (1939): A néphagyomány és a nemzeti művelődés. Budapest: A Magyar Táj- és Népismeret Könyvtára Hajdú P. – Domokos P. (1980): Uráli nyelvrokonaink. Tankönyvkiadó, Budapest, 1980 Hajdú Péter (1977): Preuráli nyelvi kapcsolatok. Magyar őstörténeti tanulmányok. Akadémiai Kiadó. Budapest Hallast és mtsai (2014): The Y-Chromosome Tree Bursts into Leaf: 13,000 High-Confidence SNPs Covering the Majority of Known Clades. Mol Biol Evol (2014) doi: 10.1093/molbev/msu327

Hamidullin Sz. I. és mtsai (2015): История башкирских родов. Елан. Том 9. Часть 1. [A baskír nemzetséget története. Elan. 9. kötet. 1. rész]. История башкирских родов. Уран. Том 7 [A baskír nemzetséget története. Uran. 7. kötet]. Ufa Helimszkij, Eugen (1996): A szamojéd népek vázlatos története. ELTE. Budapesti finnugor füzetek Hobsbawm, E. – Ranger, T. (szerk.) (1983): The Invention of Tradition. Cambridge: Cambridge University Press Hobsbawm, E. J. (1992): Nations and Nationalism Since 1780: programme, myth, reality. Cambridge: Cambridge University Press Hollard C. (2014): Strong genetic admixture in the Altai at the Middle Bronze Age revealed by uniparental and ancestry informative markers. Forensic Sci Int Genet. 2014 Sep;12:199–207. doi: 10.1016/j.fsigen.2014.05.012. Epub 2014 Jun 2. Janhunen, Juha (2009): Proto-Uralic–what, where, and when? The Quasquicentennial of the Finno-Ugrian Society. Suomalais-Ugrilaisen Seuran Toimituksia = Mémoires de la Société Finno-Ougrienne 258. Helsinki 2009: 57–78. Janhunen, Juha (2014): A legkeletibb uráliak. In: Finnugor Világ, 2014. június Jodi. A. és mtsai (2009): The mtDNA composition of Uzbekistan: a microcosm of Central Asian patterns. Int J Legal Med DOI 10.1007/s00414-009-0406-z Jones, S. (1996): Discourses of identity in the interpretation of the past. In: Brown, Graves, P. – Jones, S. – Gamble, C. (szerk.): Cultural Identity and Archaeology: The Construction of European Communities. London: Routledge: 62–80. Jones, S. (1997): Archaeology of ethnicity. Constructing identities in the Past and Present. London – New York: Routledge Juhász Z, Fehér T, Bárány G, Zalán A, Németh E, Pádár Z and Pamjav H.: “New clustering methods for population comparison on paternal lineages” Mol Genet Genomics. 2014 Nov 12. [Epub ahead of print] Juhász Z, Fehér T, Németh E and Pamjav H: mtDNA analysis of 174 Eurasian populations using a new iterative rank-correlation method. Mol Genet Genomics, 2015 Jul 5. [Epub ahead of print]. Juhász Z. – Fehér T. – Németh E. – Pamjav H. (2015): mtDNA analysis of 174 Eurasian populations using a new iterative rank correlation method. Molecular Genetics and Genomics DOI 10.1007//s00438-015-1084-9, Universiy Press, Cambridge, Received: 25 March 2015 / Accepted: 19 June 2015, Springer-Verlag Berlin Heidelberg Kang és mtsai, 2013. Y chromosomes of ancient Hunnu people and its implication on the phylogeny of East Asian linguistic families. LL. Kapitány Á. – Kapitány G. (1999): Magyarságszimbólumok. Budapest: Európai Folklór Intézet Karachanak S, Grugni V, Fornarino S, Nesheva D, Al-Zahery N, Battaglia V, és mtsai (2013): Y-Chromosome Diversity in Modern Bulgarians: New Clues about Their Ancestry. PLoS ONE 8(3): e56779. doi:10.1371/journal.pone.0056779 Keyser C. és mtsai. (2009): Ancient DNA provides new insights into the historyof south Siberian Kurgan people. Human Genetics Keyser-Tracqui és mtsai (2003): Nuclear and Mitochondrial DNA Analysis of a 2,000-YearOld Necropolis in the Egyin Gol Valley of Mongolia. Am. J. Hum. Genet. 73:247–260., 2003

Kharkov (2008): The origin of Yakuts: Analysis of the Y-chromosome haplotypes. Molecular Biology. April 2008, Volume 42, Issue 2, 198–208. Klima L. (2009): A székelyek nevéről. http://finnugor.elte.hu/?q=szekely Konkobajev K. (2013): Ősmagyar nyomok a kirgiz nyelvben. In: Eleink XII/2 (30) 2013: 40– 43.) Kordé Z. (2009): A székelység eredetéről. In Csodaszarvas. III. kötet. Molnár Kiadó. Budapest Koryakova és mtsai (2007): The Urals and Western.Siberia in the bronze and iron age. Cambridge University Press Kristó Gy. (2007): Magyarország története 895–1301. Osiris Kiadó. Budapest Kuzmin, Y. – Vetrov, V. (2007): The earliest Neolithic complex in Siberia: the Ust-Karenga 12 site and its significance for the Neolithization process in Eurasia. http://arheologija.ff.uni-lj.si/documenta/pdf34/DPkuzmin34.pdf Kuznetsov, A. M. (2008): Russian Anthropology: Old Traditions and New Tendencies. In.: Boškovitć, Alexandar (szerk.): Other Peoples’ Anthropologies. Ethnographic Practice on the Margins. New York–Oxford: Berghahn: 20–43. Langó P. (2006): Régészeti és okleveles adatok a Jászság 10–15. századi településtörténetéhez. (Archaeological and charter data for the Jász settlemental history in the 10–15th centuries.) Tisicum 15 /2006: 77–97. Lévi-Strauss, C. (2001): Faj és történelem. In: uő.: Strukturális antropológia II. Osiris, Budapest, 2001: 261–290 (eredeti megjelenés 1952) Liget L. (1986): A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Akadémiai Kiadó. Budapest Lobov (2009): Struktura genofonda subpopulatsiy bashkir (in Russian); Autoreferat – Ufa, 2009 Luho V. (1975): Finnország betelepülése és őstörténete a régészeti kutatások tükrében. In: Uráli népek. Corvina Kiadó Mallory, J. P.; Adams, D. Q. (1997): Encyclopedia of Indo-European Culture. London and Chicago: Fitzroy-Dearborn. ISBN 1-884964-98-2 Malmström, H. és mtsai (2015): Ancient mitochondrial DNA from the northern fringe of the Neolithic farming expansion in Europe sheds light on the dispersion process, Phil. Trans. R. Soc. B, vol. 370, no. 1660, 20130373 Malyarchuk és mtsai (2004): Differentiation of mitochondrial DNA and Y chromosomes in Russian populations. Hum Biol. 2004 Dec;76(6):877–900 Malyarchuk és mtsai (2006): Differentiation of the Mitochondrial Subhaplogroup U4 in the Populations of Eastern Europe, Ural, and Western Siberia: Implication to the Genetic History of the Uralic Populations. Russian Journal of Genetics, Vol. 40, No. 11, 2004: 1281–1287. Mark, Karin (1981): A finnugor népek etnogenezise az antropológia tükrében. In: Domokos Péter, Uralisztika olvasókönyv. Budapest 1981: 126–130. Martinez-Cruz B, Ioana M, Calafell F, és mtsai (2012): Genographic Consortium: Ychromosome analysis in individuals bearing the Basarab name of the first dynasty of Wallachian kings. PLoS One. 2012;7(7): e4180. Epub 2012 Jul 25. Mathieson, I és mtsai (2015): Eight thousand years of natural selection in Europe, biovix preprint March 14, 2015; update 10 October 2015.

Mielnik-Sikorska M és mtsai (2012): Genetic data from Y chromosome STR and SNP loci in Ukrainian population. Forensic Science International: Genetics. 06/2012; 7(1). DOI: 10.1016/j.fsigen.2012.05.007 Mikos Éva: Árpád pajzsa. A magyar honfoglalás-hagyomány megszerkesztése és népszerűsítése a XVIII–XIX. században. L’Harmattan, Budapest, 2010 Mirabal és mtsai (2009): Y-Chromosome distribution within the geo-linguistic landscape of northwestern Russia European Journal of Human Genetics (2009) 17, 1260–1273; doi:10.1038/ejhg.2009.6 Mirabal, S., Varljen, T., Gayden, T., Regueiro, M., Vujovic, S., Popovic, D., Djuric, M., Stojkovic, O. and Herrera, R. J. (2010): Human Y-chromosome short tandem repeats: A tale of acculturation and migrations as mechanisms for the diffusion of agriculture in the Balkan Peninsula. Am. J. Phys. Anthropol., 142: 380–390. doi: 10.1002/ajpa.21235 Molodin I. és mtsai (2012): Human migrations in the southern region of the West Siberian Plain during the Bronze Age: Archaeological, palaeogenetic and anthropological data. In: Population Dynamics in Prehistory and Early History (2012) Ed. by Kaiser, Elke / Burger, Joachim / Schier, Wolfram ISBN: 978-3-11-026630-6 DOI: 10.1515/9783110266306 Mooder K. (2006): Population affinities of Neolithic Siberians: A snapshot from prehistoric Lake Baikal. American Journal of Physical Anthropology A03/2006; 129(3):349–61. DOI: 10.1002/ajpa.20247 Morozova I. és mtsai (2002): Russian ethnic history inferred from mitochondrial DNA diversity. American Journal of Physical Anthropology Volume 147, Issue 3, 341–351., March 2012 Мосин, В. C. – Яблонский, Л. T. (szerk.) (2013): Этничность в археологии или археология этничности? Cseljabinszk: ЦИКР Рифей (Moszin–Jablonszkij 2013) Mutschler, H. (2011): Julian Bromlejs “Theorie des Ethnos” und die Sowjetische Ethnographie 1966–1989. Traditionslinien und Transformationen, Grundbegriffe und politische Implikationen eines sowjetischen Ethnizitätskonzepts. Bonn: InauguralDissertation zur Erlangung der Doktorwürde der Philosophischen Fakultät der Rheinischen Friedrich-Wilhelms-Universität zu Bonn Naumova I. Y. és mtsai (2008): Mitochondrial DNA Diversity in Siberian Tatars of the Tobol– Irtysh Basin. ISSN 1022-7954, Russian Journal of Genetics, 2008, Vol. 44, No. 2, 215– 226. © Pleiades Publishing, Inc., 2008 Németh E. és mtsai (2015): Ugorok, finnugor, markerek. In Finnugor Világ. 2015, márciusi szám Newton, J. (2011): Ancient Mitochondrial DNA From Pre-historic Southeastern Europe: The Presence of East Eurasian Haplogroups Provides Evidence of Interactions with South Siberians Across the Central Asian Steppe Belt. Masters Theses, Grand Valley State University, Paper 5. Novacková és mtsai (2014): The place of Slovakian paternal diversity in the clinal European landscape. Annals of Human Biology. 11/2014; DOI: 10.3109/03014460.2014.974668 Nyikolajeva, Irina (2000): Chrestomathia jucagirica. (Urálisztikai Tanulmányok, 10.) Pakendorf B és mtsai (2006): Investigating the effects of prehistoric migrations in Siberia: genetic variation and the origins of Yakuts. Hum Genet. 2006 Oct;120(3):334–53. Epub 2006 Jul 15.

Pala M és mtsai (2012): Mitochondrial DNA Signals of Late Glacial Recolonization of Europe from Near Eastern Refugia. Am J Hum Genet. 2012 May 4; 90(5): 915–924. doi: 10.1016/j.ajhg.2012.04.003 Pamjav, H. – Fehér, T. – Németh, E. – Vándor, A. – Kornienko, I. V. – Csáji L. K. (2014): YSNP L1034: limited genetic link between Mansi and Hungarian-speaking populations. (Received: 28 July 2014 / Accepted: 15 September 2014 / Published online: 26 September 2014) Molecular Genetics and Genomincs, Berlin–Heidelberg: SpringerVerlag Pamjav, Horolma – Fehér, Tibor – Németh, Endre – Csáji, László Koppány (2016): A populáció- és filogenetikai adatok őstörténeti értelmezésének lehetőségei és korlátai. Rubicon 2016:7, pp. 83-87 Pamjav, Horolma – Fehér, Tibor – Németh, Endre – Csáji, László Koppány (2016): Genetika és őstörténet: a magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében. Budapest, Magyarország: Napkút Kiadó, Cédrus Művészeti Alapítvány Peter de Knijff (2000): Messages through Bottlenecks: On the Combined Use of Slow and Fast Evolving Polymorphic Markers on the Human Y Chromosome Am. J. Hum. Genet. 67: 1055–1061. Pimenoff V. N. és mtsai. (2008): Northwest Siberian Khanty and Mansi in the junction of West and East Eurasian gene pools as revealed by uniparental markers. European Journal of Human Genetics 16, 1254–1264. Pohl, W. (1998): Telling the difference: signs of ethnic identity. In: Walter Pohl and Helmut Reimitz (szerk.): Strategies of Distinction. The Construction of the Ethnic Communities, 300–800, Leiden: Brill: 17–69. Pusztay J. (1995): Zu den Verbalprafixen in der Uralishen Sprachen. Ünnepi Könyv Mikola Tibor tiszteletére. Szeged. 257–259. Pusztay János (2011): Gyökereink – Nyelvészeti tanulmányok és vitairat. Nap Kiadó, 2011 Raskó I. (2011): Honfoglaló gének. Medicina könyvkiadó. Budapest. Renfrew, C. – Bahn, P. G. (2008): Ancient ethnicity and language. In: Renfrew, Colin – Bahn, Paul G.: Archaeology: theories, methods and practice. London – New York: Thames & Hudson (első kiadás 1999) Rootsi S és mtsai (2007): A counter-clockwise northern route of the Y-chromosome haplogroup N from Southeast Asia towards Europe. European Journal of Human Genetics (2007) 15, 204–211. doi:10.1038/sj.ejhg.5201748; published online 6 December 2006 Rootsi S. és mtsai (2000): On the phylogeographic context of sex-specific genetic markers of Finno-Ugric populations. In: Ku¨ nnap A (ed) The roots of peoples and languages of Northern Eurasia II and III. University of Tartu, Division of Uralic Languages/Societas Historiae Fenno-Ugricae, Tartu: 148–164. Rootsi, S. és mtsai (2016): Human Y Chromosome Haplogroup N: A Non-trivial TimeResolved Phylogeography that Cuts across Language Families. The American Journal of Human Genetics 99, 163–173, July 7, 2016 Ruttkay-Miklián E. (2012): Testi-lelki rokonság. A szinjai hantik rokonsági csoportjai. Budapest: L’Harmattan Sarno S és mtsai (2015): Shared language, diverging genetic histories: high-resolution analysis of Y-chromosome variability in Calabrian and Sicilian Arbereshe. European

Journal of Human Genetics advance online publication 1 July 2015; doi: 10.1038/ejhg.2015.138 Seguin-Orlando, A. és mtsai (2014): Genomic structure in Europeans dating back at least 36,200 years, Science, 6 November 2014 Semino O et al (2000): The genetic legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in extant Europeans: a Y chromosome perspective. Science. 2000 Nov 10;290(5494):1155–9. Shi H, Qi X, Zhong H, Peng Y, Zhang X, Ma RZ, és mtsai (2013): Genetic Evidence of an East Asian Origin and Paleolithic Northward Migration of Y-chromosome Haplogroup N. PLoS ONE 8(6): e66102. doi:10.1371/journal.pone.0066102 Siklósi Zs. (2005): A régészeti kultúra fogalmának változása és az etnikai identitás azonosítása az ősrégészeti kutatásokban. Korall folyóirat 2005/24–25: 73–88. Sillanpää, L. (2008): Awakening Siberia. Acta Politika 33. Department of Political Science, Helszinki: University of Helsinki Sindbæk, S. M. (1999): A Magyar occurance. Process, Practice and Ethnicity between Europe and the Steppes. Acta Archaeologica Vol. 70., Institute of Archaeology and Ethnography, Koppenhága: Munksgaard: 149–164. Sípos J. (2011): A magyar népzene keleti kapcsolatainak nyomában. Beszámoló negyed évszázados keleti népzenei kutatásaimról. In: Keletkutatás. Kiadja a Kőrösi Csoma Társaság, Budapest Широкогоров, С. М. (1923): Этнос. Иследование основых принципов Изучения этнических явлений. Sanhghai: Royal Asiatic Society Skoglund, P. (2013): Reconstructing the Human Past using Ancient and Modern Genomes, Dissertation Uppsala University. Soares és mtsai (2009): Correcting for Purifying Selection: An Improved Human Mitochondrial Molecular Clock. Am J Hum Genet. 2009 Jun 12; 84(6): 740–759. doi: 10.1016/j.ajhg.2009.05.001 Starikovskaya EB és mtsai (2003): Mitochondrial DNA Diversity in Indigenous Populations of the Southern Extent of Siberia, and the Origins of Native American Haplogroups. Ann Hum Genet. 2005 January; 69(01): 67–89. doi:10.1046/j.1529-8817.2003.00127.x Stewart, M. S. (1994): Daltestvérek. Az oláhcigány identitás és közösség továbbélése a szocialista Magyarországon. Budapest: T-Twins Kiadó, MTA Szociológiai Intézet, Max Weber Alapítvány Syrjänen, K. és mtsai (2013): Shedding more light on language classification using basic vocabularies and phylogenetic methods: A case study of Uralic. Diachronica 30: 323– 352. Szécsényi-Nagy (2015): Molecular genetic investigation of the Neolithic population history in the western Carpathian Basin, PhD thesis Johannes Gutenberg-Universität in Mainz Szécsényi-Nagy és mtsai (2015): Tracing the genetic origin of Europe’s first farmers reveals insights into their social organization, Proceedings of the Royal Society B, vol. 282, no. 1805, 20150339. (Previously published online 2014 elsewhere before print) Szűcs J. (1992): A magyar nemzeti tudat kialakulása. Budapest–Szeged: Magyar Őstörténeti Könyvtár 3. Tamás I. – Csáji L. K. (2012): A rokonság fogalma az egyes tudományágakban. A Reguly Társaság weboldala, http://www.regulytarsasag.hu/nyelvrokonaink-14-testver/arokonsag-fogalma-az-egyes-tudomanyagakban/

Tamás I. (2007): Tűzön át, jégen át. A sarkvidéki nomád lappok énekhagyománya. Budapest: Napkút Kiadó Tamás I. (2015): A sarki fény színei. Szimbólumok a számi nemzeti identitáskonstrukció folyamatában. Ethno-lore XXXII., 415–445, 539–542. Tambets és mtsai (2004): The Western and Eastern Roots of the Saami–the Story of Genetic “Outliers” Told by Mitochondrial DNA and Y Chromosomes. Am. J. Hum. Genet. 74:661–682. Tömöry Gyöngyvér (2008): A Kárpát-medence honfoglalás kori (10–11. századi) lakosságának valamint mai magyar nyelvű népcsoportoknak összehasonlító mitokondriális alapú filogeográfiai analízise. MTA Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézet. Szeged, 2008 Tömöry, G. és mtsai (2007): Comparison of maternal lineage and biogeographic analyses of ancient and modern Hungarian populations, American Journal of Physical Anthropology, vol. 34, no. 3, 354–68. Türk A. (2014): A honfoglalás kori régészeti hagyatékkal kapcsolatot mutató keleti lelőhelyek. In: Sudár Balázs – Petkes Zsolt (szerk.) A honfoglalók viselete. Magyar őstörténet I. Kiadó: Helikon Kiadó: 36–64. Türk Attila (2011): A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör. Doktori értekezés. Szeged Underhill és mtsai (2014): The phylogenetic and geographic structure of Y-chromosome haplogroup R1a. European Journal of Human Genetics (2015) 23, 124–131; doi:10.1038/ejhg.2014.50; published online 26 March 2014 Venetianer Pál (1998): Az emberi mitokondriumok genetikája. Természet világa, 1998, online publikáció: http://www.termeszetvilaga.hu/tv98/tv9811/genetika.html Veres P. (1980): A szovjet etnogenetikai kutatás és a magyar őstörténet. Magyar Tudomány 25. (87) Budapest, 1980/5: 377–380. Veres P. (2009): Mérföldkövek a magyar őstörténetben. Napkút Kiadó Vermeulen, H. – Govers, C. (szerk.) (1994): The Anthropology of Ethnicity. Beyond Ethnic Groups and Boundaries’. Amszterdam: Het Spinhuis Volodko és mtsai (2008): Mitochondrial Genome Diversity in Arctic Siberians, with Particular Reference to the Evolutionary History of Beringia and Pleistocenic. The American Journal of Human Genetics (2008): doi:10.1016/j.ajhg.2008.03.019 Völgyi A. és mtsai (2009): Hungarian population data based on 11 Y-STR and 49 Y-SNP markers. Forensic Science International: Genetics: 2009 Wallmann, S. (1986): Ethnicity and the Boundary Process in Context. In: Mason, David – Rex, John (szerk.): Theories of Race and Ethnic Relations. London: Macmillan: 227–245. Wang Jian Xin, (2008): Knowing the Xiongnu Culture in Eastern Tianshan Mountain from Tomb Heigouliang and Dongheigou Site at the Beginning of Xihan Dynasty, RenMeng, Wilde, S. és mtsai (2014): Direct evidence for positive selection of skin, hair, and eye pigmentation in Europeans during the last 5,000 y, PNAS, vol. 111, no. 13, 4832–4837. Yunusbajev B. és mtsai (2015): The Genetic Legacy of the Expansion of Turkic-Speaking Nomads across Eurasia. PLOS Genetics DOI:10.1371/journal.pgen.1005068 April 21, 201. Zaicz Gábor (2006): (főszerk.): Etimológiai szótár. magyar szavak és toldalékok eredete. Tinta Könyvkiadó, Budapest: 2006

Zegernyei. (2011): A kaukázusi magyarokról: A honfoglalás körüli idők. http://www.nyest.hu/renhirek/a-kaukazusi-magyarokrol-1?comments Zegernyei. (2011): Finnugorok-e a székelyek. http://www.nyest.hu/renhirek/finnugorok-e-aszekelyek-2 Zergenyei (2014): A Meótisz a miénk (is) volt! http://www.nyest.hu/renhirek/a-meotisz-amienk-is-volt Zsirai M. (1994): Finnugor rokonságunk. Trezor Kiadó. Budapest

A SZERZŐKRŐL Pamjav Horolma (genetikus, ISZKI BOI) 1993 óta az ISZKI Budapesti Orvosszakértői intézet munkatársa, a DNS laboratórium alapítója és vezetője 2000 óta, igazságügyi genetikus szakértő, az országos doktori tanács oktatója. A Genographic és több más nemzetközi projekt résztvevője. Az International Society for Forensic Genetics (ISFG) és az MTA köztestületi tagja, a Molekuláris Biológiai, Genetikai és Sejtbiológiai Bizottság tagja. Munkássága elismeréseként 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet (polgári tagozat). Csáji László Koppány (néprajzkutató, kulturális és szociálantropológus, Pécsi Tudományegyetem, PTE, Néprajz– Kulturális Antropológia Tanszék) fő kutatási területei: az etnicitáskutatás, a közösségkonstrukció, a vallásantropológia. Fehér Tibor (nemzetközi kapcsolatok szakértő) 2009-től vezeti az egyik családfakutató szervezet (FTDNA) magyar Y-DNS tényfeltáró projektjét, 10 éve foglalkozik filogenetikával, a genetika, történettudomány és nyelvészet összefüggéseivel, 2010-től az ISZKI BOI DNS laboratóriumával együttműködve. Németh Endre (matematikus, szoftverfejlesztő) tíz éve foglalkozik a filogenetikai és populációgenetikai adatok kiértékelésével, matematikai modellezésével és az ún. genetikai távolságméréssel, az ISZKI BOI DNS laboratóriumával együttműködve.

Table of Contents Impresszum Támogatónk Előszó (Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány) Bevezetés a DNS-alapú filogenetikába (Pamjav Horolma) Gyakran ismételt kérdések (GYIK) Y-Haplocsoportok elterjedése (Fehér Tibor, Németh Endre, Pamjav Horolma) Y-Haplocsoportok Európa korai történelmében (Fehér Tibor, Németh Endre, Pamjav Horolma) A mitokondriális DNS (mtDNS) haplocsoportok rövid áttekintése (Fehér Tibor, Pamjav Horolma) Y és mtDNS haplocsoportok a magyar népességben (Fehér Tibor, Pamjav Horolma) Nyelvi és genetikai kölcsönhatások (Németh Endre, Fehér Tibor, Pamjav Horolma) A bronzkor és az indoeurópai nyelvek (Fehér Tibor, Németh Endre, Pamjav Horolma) Kérdések az altaji nyelveket beszélők eredetével kapcsolatban (Fehér Tibor, Németh Endre, Pamjav Horolma) Ugorok, finnugorok, markerek (Németh Endre, Fehér Tibor, Pamjav Horolma) Apai leszármazási vonalak (a magyar és a manysi népesség összehasonlításának példáján) (Németh Endre, Fehér Tibor, Pamjav Horolma) Ugor ősanyák, ősi ugor szállásterületek (Németh Endre, Fehér Tibor, Pamjav Horolma) Az N3 haplocsoport alcsoportjai (Németh Endre, Fehér Tibor) A székelyek eredetével kapcsolatos kérdések és új nézőpontok (Németh Endre, Fehér Tibor, Pamjav Horolma)

A természettudományos adatok társadalomtörténeti olvasatának lehetőségei és korlátai (Csáji László Koppány) Irodalom A szerzőkről