Feynman szivárványa 963530627X [PDF]

Zitiervorschau

LEONARD MLODINOW

FEYNMAN SZIVÁRVÁNYA SZÉPSÉG A FIZIKÁBAN ÉS AZ ÉLETBEN

PARK KÖNYVKIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Leonard Mlodinow Feynman's rainbow: A search for beauty in physics and life Warner Books, Inc., 2003

Fordította: Seres Iván Copyright © 2003 by Leonard Mlodinow This edition is published by arrangement with Warner Books, Inc., New York, NY, USA All rights reserved. Hungarian translation © 2004 Seres Iván Magyar kiadás © 2004, Park Könyvkiadó, Budapest Szerkesztette: Fenyves Katalin Szakmailag ellenőrizte: Both Előd Felelős szerkesztő: Tönkő Vera Fedélterv: Gerhes Gábor Műszaki szerkesztő: Mező Zsuzsa Tördelés: Alinea Kft. Nyomtatta és kötötte: Dürer Nyomda Kft. Printed in Hungary

Donna Scottnak

Ezek egy őszinte ember szavai voltak, azé a rendkívüli intuícióval megáldott kortársunké, aki arra is meggyőző példával szolgált, hogy mi mindent tartogathat számunkra az élet, ha van merszünk követni egy ismeretlen dobszó ritmusát. Részlet a Nobel-díjas Julian Schwingernek Feynman halálára írt megemlékezéséből; Physics Today, 1989. február

ELŐSZÓ Egy-egy évben legfeljebb ha nyolcszáz amerikai szerez fizikából PhDfokozatot. Az egész világon meg talán csak néhány ezren. És mégis ettől a kevés embertől származnak azok a felfedezések és újítások, amelyek meghatározzák az életünket és a gondolkodásunkat. A röntgensugárzás, a lézer, a rádióhullám, a tranzisztor, az atomenergia – és az atomfegyver –, a tér- és időfelfogás, a világegyetem természetéről vallott nézetek mind ettől a kevés számú elhivatott embertől erednek. Fizikusnak lenni annyi, mint hatalmas lehetőséget kapni a világ megváltoztatására. Meg részesévé lenni egy nagyszerű tudomány történetének és hagyományának. A fizikus számára az utolsó egyetemi évek a legfontosabbak, meg az azokra következő néhány esztendő. Ekkor kell magára találnia és elkezdenie a pályafutását. Ez a könyv azokról az időkről szól, amikor – nem sokkal azután, hogy 1981-ben végeztem – a California Institute of Technologyn, a kalifornia műegyetemen, a világ egyik legkitűnőbb kutatóhelyén dolgoztam. Nem mindennapi tapasztalatokban volt részem. Elbátortalanodva érkeztem ide, a Caltechre – elveszettnek éreztem magam. Nem bíztam a képességeimben, és ködös elképzeléseim voltak a jövőről. Nagy szerencsémre egy olyan szobában kötöttem ki, amely alig néhány ajtónyira volt Richard Feynmannak, a század egyik legnagyobb fizikusának az irodájától. Ő volt az, aki 1986-ban a Challenger űrsikló balesetét vizsgáló elnöki bizottság tagjaként olyan bemutatót tartott a csődöt mondott tömítőgyűrűk rejtélyéről, hogy arról a világon mindenütt első oldalukon, szalagcímekben számoltak be az újságok: néhány ilyen gumigyűrűt egy pohár jeges vízbe dobott, majd széttört az asztalon, s ezzel bebizonyította, hogy a hidegtől rideggé, törékennyé váltak. Feynmani megoldás volt ez a javából: a józan ész diadala a számítógépes modellek felett, a lényeglátás győzelme az egyenletek felett. Egy évvel korábban a Tréfál, Feynman úr? címmel megjelent, magával ragadó visszaemlékezés-kötete azonnal a sikerkönyvek

listájának élére került. A nagyközönség Feynmant a halála, 1988 óta a modern idők Einsteinjének tekinti. S bár 1981-ben szinte még senki sem ismerte a fizika világának határain kívül, a fizikusok körében már hosszú évtizedek óta legendás alak volt. Ösztöndíjasként azért kerülhettem ide, a Calteehre, mert a végtelen sok dimenziós kvantumelmélettel kapcsolatos PhD-dolgozatom felkeltette néhány nagynevű fizikus érdeklődését. Csakugyan oda való voltam, az ország legjobb hallgatói közé, egy folyosón két Nobel-díjas fizikussal? Hosszú heteken át jártam be egyetemi szobámba, és a fizika nagy, megoldatlan kérdésein töprengtem. Egyetlen valamirevaló gondolat sem jutott eszembe. Biztos voltam benne, hogy korábbi munkámmal csak szerencsém volt, és soha többé nem jutok semmilyen jelentősebb eredményre. Egyszer csak megértettem, hogy az ország összes hasonló intézménye közül miért éppen a Caltechen követik el a legtöbb öngyilkosságot. Egy nap összeszedtem a bátorságomat, és bekopogtam Feynman ajtaján; nagy meglepetésemre fogadott. Éppen akkor esett át második rákműtétjén, akkor még nem diadalmaskodott fölötte a betegség. A következő két évben sokszor beszélgettünk, és sok mindent megkérdezhettem tőle, például azt, hogy honnan tudhatom, alkalmas vagyok-e erre a pályára, vagy hogy hogyan jár a természettudós agya, miként jellemezné az alkotás természetrajzát. Ettől a nagyszerű kutatótól élete utolsó idejében választ kaptam arra a kérdésre, hogy mi a tudomány tevékenységének és a tudós munkájának lényege. De ami még ennél is fontosabb: felfedeztem, hogy másképp is fel lehet fogni az életet. Ez a könyv 1981 telétől írja le a Caltechen töltött első évem történetét. Elbeszélésféle a világban helyét kereső, élete végéhez közeledő, idős fizikusról, akinek a bölcsességére ifjabb kollégája támaszkodhatott. Egyszersmind története Richard Feynman utolsó éveinek, a szintén Nobeldíjas Murray Gell-Mann-nal való vetélkedésének meg a fizika és a kozmológia határterületén ma vezető húrelmélet kialakulásának. Ez a könyv egy történetet mond el, mégsem regény. Jegyzeteket készítettem, és sokat felvettem a Feynmannal folyt beszélgetéseinkből, mert ezek lenyűgöző hatással voltak rám. A dőlt betűs részek ezekre a jegyzetekre és a felvételek lejegyzésére támaszkodnak. Amit leírtam, az mind megtörtént velem. De összevontam és valamelyest átalakítottam bizonyos eseményeket és neveket – Feynmanét, Murray Gell-Mannét, Helen Tuckét, John Schwarzét, Mark Hilleryét és Nick Papanicolaouét leszámítva –, hogy minél

hívebben számolhassak be az élményeimről. Hálás vagyok a Caltechnek, hogy olyan eleven és izgalmas kutatóhely, hogy az ottaniak sok évvel ezelőtt belém vetették bizalmukat, és különösen hálás vagyok a néhai Richard Feynmannak az életről adott számtalan leckéjéért.

1 A Caltech olajfákkal szegélyezett campusán, a pasadenai California Boulevard egyik szürke épületében hosszú hajú, sovány férfi lép be puritán berendezésű szobájába. Néhány diák – akik még csak harmadannyi időt töltöttek ezen a Földön, mint a professzor – megáll a folyosón, és döbbenten bámul rá. Senki sem szólt volna egy szót sem, ha a professzor nem jön be ezen a napon az egyetemre, de őt semmi sem tarthatta vissza, legkevésbé az operáció; nem tűrhette, hogy a műtét következményei továbbra is meggátolják napi teendőiben. Odakint a nap ragyogó fényben füröszti a pálmafákat, de ez már nem a nyár tikkasztó napsütése. Előbukkantak a dombok, a barnán áttört a zöld, a barátságosabb téli időszak közeledtével megújult a dombok növényzete. A professzor talán eltűnődik, vajon hányszor látja még, amint a zöld felváltja a barnát; tudja, hogy a betegség előbb-utóbb elviszi. Szereti az életet, de a természeti törvényekben hisz, nem a csodákban. Amikor – még 1978 nyarán – felismerték, hogy a rák egy ritka fajtájában szenved, végigtanulmányozta az idevágó szakirodalmat. A leírások szerint 10 százaléknál kevesebb volt a valószínűsége annak, hogy valaki ezzel a betegséggel 5 évnél tovább húzza. S tíz évig jóformán senki sem marad életben. Ő a negyedikben járt. Jó negyven évvel korábban, amikor még maga is majdnem olyan fiatal volt, mint a most körülötte nyüzsgő diákok, elküldött egy cikksorozatot a Physical Review című, tekintélyes folyóiratnak. A cikkekben apró gráfok voltak, s azok új, a fizika szokásos matematikai nyelvénél kevésbé formális gondolkodásmódot hoztak a kvantummechanikába. Bár úgy tűnt, nem sokan hisznek ezekben a gráfokban, ő arra gondolt, milyen mulatságos lenne, ha egyszer az ő diagramjaival lenne tele a folyóirat. Mint utóbb kiderült, az

általa kínált módszer nemcsak helyes volt és hasznos, hanem forradalmian új is, és ezen az 1981-es év végéhez már közel eső napon a gráfjai mindenütt ott voltak a Physical Review-ban. Olyan híresek voltak, amilyen híres gráf csak lehet. És ő maga is olyan híres volt, legalábbis a tudomány világában, amennyire az egy kutató számára egyáltalán lehetséges. A professzor az utóbbi néhány évben egy új problémával foglalkozott. Az a módszer, amelyet még diákként kidolgozott, roppant sikeres volt a kvantum-elektrodinamikának nevezett elméletben. Vagyis az elektromágneses erők elméletében; ez a fajta erő szabja meg egyebek között az atommag körül elhelyezkedő elektronok viselkedését. Ezek az elektronok határozzák meg az atomok kémiai és spektrális jellegzetességeit (azt, hogy milyen színű fényt bocsátanak ki és nyelnek el). Ezért is atomfizika a neve annak a tudománynak, amelyik ezekkel az elektronokkal és a viselkedésükkel foglalkozik. De a kutatók a professzor diákkora óta nagyot léptek előre a magfizikának nevezett tudományágban. A magfizika túllép az atom elektronszerkezetén, és a magbeli protonok, neutronok között működő, potenciálisan sokkal hevesebb kölcsönhatásokat tanulmányozza. Bár a protonok is alá vannak vetve annak az elektromágneses erőnek, amely az atomban található elektronok viselkedését szabályozza, a közöttük működő kölcsönhatásban nagyobb szerephez jut egy új, az elektromágnesesnél sokkalta hatalmasabb erő. Így is hívják: erős kölcsönhatás. Az erős kölcsönhatás leírására új és átfogó elmélet jött létre; matematikailag egyben-másban hasonlított a kvantum-elektrodinamikára, és ezzel a hasonlósággal összhangban kvantum-színdinamikának nevezték el (jóllehet a benne szereplő színnek semmi köze a mindennapokból ismert színekhez). A kvantum-színdinamika elviekben pontos kvantitatív képet adott a protonokról, neutronokról és más hasonló részecskékről meg a közöttük működő kölcsönhatásokról – arról, hogy hogyan kapcsolódhatnak össze, vagy hogy mi történik, ha egymásba ütköznek. De hogyan juthatunk el az elmélettől ezeknek a folyamatoknak a leírásáig? A professzor módszerét elvileg erre az új elméletre is lehetett alkalmazni, de a gyakorlatban a dolog nehézségekbe ütközött. A kvantum-színdinamika elért ugyan némi sikert, de sem a professzor, sem más nem tudta, hogyan alkalmazza bizonyos helyzetekre ezeket a gráfokat – vagy bármilyen más módszert – ahhoz, hogy az képes legyen pontosan előre jelezni a kísérletek eredményét. Az elméleti kutatók még a proton tömegét sem tudták kiszámítani belőle – holott a kísérletiek már jóval korábban pontosan megmérték ezt a sarkalatos fizikai

mennyiséget. A professzor talán azt gondolja, hogy az életéből még hátralevő hónapokat, éveket a kvantum-színdinamika problémáival játszadozva tölti majd; akkoriban úgy vélték, ez a fizika egyik legérdekesebb kérdése. Hogy legyen ereje és elszántsága szándéka valóra váltásához, meggyőzte magát, hogy benne megvan az, ami azokban nincs, akik már sok éve sikertelenül küszködtek ezzel a problémával. Hogy vajon mi is ez, abban ő maga sem volt biztos; talán a különc felfogásmódja. De bármi legyen is az, neki hasznára vált: kapott egy Nobel-díjat, de ki tudja, talán kettőt vagy hármat is megérdemelt volna, ha tekintetbe vesszük, hogy milyen sokféle területen fűződött fontos előrelépés a nevéhez. Ugyanebben az időben, 1980-ban, néhány száz kilométerrel északabbra, Berkeleyben egy jóval fiatalabb ember írt néhány cikket arról, hogyan lehetne Feynman új felfogására támaszkodva megoldást találni az atomfizika néhány régi talányára. A módszere választ adott jó néhány fogas kérdésre, de volt vele egy kis baj. Abban a képzeletbeli világban, amelyet kutatott, végtelen sok dimenziós volt a tér. Nemcsak fel-le, jobbra-balra, előre-hátra volt benne, hanem végtelen sok más iránypár is. Állíthatunk-e egy ilyesfajta világegyetem tanulmányozása alapján bármit, ami a mi háromdimenziós létünkben is használható? És vajon kiterjeszthető-e ez a módszer más ismeretterületekre is, mondjuk, az atomfizikánál modernebb magfizikára? Mindez végül eléggé biztatónak minősült ahhoz, hogy a szóban forgó diák kutatni kezdhessen a Caltechen – és kapjon egy szobát Feynman közelében. Annak a napnak az éjszakáján, amikor ezt az ajánlatot megkaptam, felidéződött bennem egy korábbi emlékem; akkor feleennyi idős voltam, s álmatlanul forgolódva azon tűnődtem, milyen lesz a következő reggel, az első nap a középiskolában. Amennyire emlékszem, attól féltem a legjobban, hogy a tornaórán a többi fiú előtt kell majd öltöznöm és zuhanyoznom. Leginkább az aggasztott, hogy nevetségessé válok. A Caltechen valamiképpen megint csak meztelenül állok majd a többiek előtt. Pasadenában nem lesz majd egyetemi konzulensem, sem mentorom, csak a magam válaszai azokra az igen nehéz problémákra, amelyeken a fizikusok legjobbjai töprengenek. Az én szememben az olyan fizikus, akinek nincsenek ragyogó ötletei, élőhalottnak tűnt. A Caltechhez hasonló helyeken még ki is közösíthetik az ilyet, és mire észbe kap, már munka nélkül találja magát. Megvan bennem, ami ide kell vagy nincs? Netán rossz a kérdés? A folyosó egyik távolabbi szobájában beszélgetni kezdtem a hosszú hajú, sovány, élete

végéhez közeledő professzorral. Ebben a könyvben azt írtam meg, amit ő ott elmondott nekem.

2 Ez a történet voltaképpen 1973 telén kezdődött. Akkor egy közös gazdaságban, kibucban éltem Izraelben, a Jeruzsálemhez közeli dombok között. Vállig ért a hajam, és noha pacifista voltam, a háború vitt oda, a Jóm Kippúr-i háború; azért nevezték így, mert Jóm Kippúrkor (az engesztelés napján) tört ki. Mire odaértem, a háborúnak már jórészt vége volt ugyan, de a következményei még jól látszottak. Még érvényben volt a mozgósítás, és nem enyhült a munkaerőhiány. A második év közepén halasztást kértem az egyetemen, hogy segíthessek. Húszéves voltam – és azt hittem, felnőtt. Pedig gyerek voltam még, terelgettek, a gondomat viselték és óvtak. Az élet jó néhány területéről a kibucban szereztem először tapasztalatokat – életemben először voltam külföldön, először dolgoztam háziállatokkal, először kellett a felrobbanó aknák elől óvóhelyre menekülnöm. És itt kellett először elboldogulnom az élet eddig természetesnek vett velejárói – sztereó magnó, televízió, telefon meg saját fürdőszoba – nélkül. Éjszaka nemigen lehetett mást tenni, mint beszélgetni a többi önkéntessel, nézni a csillagokat, és rájárni a kibuc kicsi „könyvtárára”; angolul néhány tucatnyi könyv volt csak benne. Akadt néhány fizikakönyv is, alighanem egy olyan kibuclakó ajándékaképpen, aki az Egyesült Államokban akarta folytatni a tanulmányait. Két főtárgyam volt akkoriban: a kémia és a matematika, és aki ismert, mind azt gondolta, hogy egyszer majd a kémia professzora leszek valamelyik jó nevű egyetemen. Amióta az eszemet tudtam, mindig a természettudományok érdekeltek: a kémia meg a matematika. A középiskola felső osztályaiban a „haladó” fizikatananyag száraz volt és unalmas. Rám nem úgy hatott az a sok hűhó Isaac Newton körül, mint másokra – ugyan kit izgat, hogy mekkora sebességgel gurul le a

golyó a lejtőn vagy hogy mekkora erővel csapódik be a második emeletről leejtett súly? Nem vehette fel a versenyt a vegyi laborban összedobható tűzijátékkal meg rakétákkal, vagy a matematikai előadásokon elképzelt görbült terekkel. De mivel itt nemigen volt más választásom, csak ráfanyalodtam a fizikakönyvekre. Az egyik puha fedelű könyvnek A fizikai törvények jellege volt a címe; Richard Feynmanról, az írójáról mintha már hallottam volna. A hatvanas években tartott néhány előadása volt itt leírva. Elkezdtem olvasni. A könyv matematika nélkül magyarázta el a modern fizika elveit, különösen a kvantumelméletet. A kvantumelmélet voltaképpen nem elmélet, hanem elmélettípus. Kvantumelmélet minden olyan elmélet, amely a „kvantumfeltevésre” épül; ezt Max Planck fedte fel 1900-ban a világ előtt, s azt fogalmazta meg vele, hogy bizonyos mennyiségek, például az ember energiája csak bizonyos, egymástól elkülönült értékeket vehet fel. Például az embernek a földfelszín felett bárhol van helyzeti energiája: ezzel az energiával ütközik a Földnek, ha abból a bizonyos magasságból lezuhan (és az esést nem fékezi a levegő ellenállása). A tömegvonzás kvantumelméletében az ember gravitációs helyzeti energiája nem lehet akármilyen nagyságú – csak bizonyos, meghatározott értékeket vehet fel. Sőt van egy legkisebb helyzetienergia-érték is; ez olyasmi, mintha alig valamivel lennénk a földfelszín fölött. Ezt mostanában neutronkísérletekkel igazolták is; a neutronok körében ez a minimális energiaérték nagyjából a milliméter kétszázezred részének megfelelő magassághoz tartozik. A szokásos pontosságú mérőléccel ezt aligha lehetne kimutatni. Ha azonban neutronokat, atommagokat vagy atomokat vizsgálunk, akkor a kvantumhatások nagyon is fontosak. Azokat az elméleteket, amelyek nem foglalják magukban ezt a Planck-féle kvantumhipotézist, klasszikus elméleteknek mondják. 1900 előtt nyilván klasszikus elmélet volt minden fizikai elmélet. A klasszikus elméletek ugyanis legnagyobbrészt jól működnek – hacsak nem az atomi vagy még kisebb méretek jellegzetességeivel foglalkozunk, csakhogy a következő száz év túlnyomó részében éppen ez kötötte le a fizikusok többségének figyelmét. A 20. század első néhány évtizedét a Planck-féle kvantumhipotézisből adódó következtetések levonásával töltötték. Az egyik ilyen következmény a híres határozatlansági elv volt: e szerint a természetben vannak bizonyos mennyiségpárok, amelyeknek az értékét egyszerre nem lehet teljes

pontossággal meghatározni. Ha például nagyon pontosan megmérjük, hogy hol van egy test, akkor nem fogjuk tudni szintén nagyon pontosan megmérni a sebességét. Azoknak a testeknek a körében, amelyekkel a mindennapi életben találkozhatunk, ezek a korlátok észrevehetetlenek, az atom összetevőinek körében viszont mindent felforgatnak. A kvantumelmélet egy másik következményét a fizikusok „hullámrészecske kettősségnek” nevezik; ez annyit tesz, hogy bizonyos körülmények között a részecskék, például az elektronok hullámként viselkednek és viszont. Ha, mondjuk, egy elektronokból álló sorozatot lövünk egy vékony falrésre, akkor azok ott áthaladva úgy terjednek tovább, ahogyan a vízhullámok gyűrűznek szét egy keskeny hasadékból. És ha két apró rést nyitunk a falon, akkor ugyanolyan interferencia-fodrokat látunk majd, mint két vízhullám találkozásakor. Az elektron mint hullám szétterjed a térben, és ilyenkor inkább egy mindent átható közeg gerjesztéseként viselkedik, mintsem önmagában álló, elkülönült testként. A hullám-részecske kettősség másfelől azt mondja ki, hogy – megint más körülmények között – az energiahullámok részecskeként viselkedhetnek. Erre a fény lehet példa, ha hosszú időn át hullámjelenségként ismertük is. Gondoljunk például arra, hogyan törik meg az üveglencsén vagy hogyan halad át az üvegprizmán. Csakhogy viselkedhet részecskeként, elkülönült, helyhez köthető testként is; ezt a testet fotonnak nevezik. A fénynek ez a fajta felfogása fontos volt a fényelektromos jelenség megértésében: segített megérteni, hogy némely fém miért bocsát ki elektront, ha foton ütközik bele. Einstein – ő tekintette először fizikai alaptörvénynek a kvantumhipotézist – 1905-ben pontosan ezekkel a fogalmakkal adott magyarázatot a fényelektromos jelenség néhány rejtélyes vonására. (S 1921-ben ezért a munkájáért kapott Nobel-díjat, nem a sokak által vitatott relativitáselméletért.) Ma már a régi klasszikus elméleteknek is megvan a maguk kvantumváltozata – például a kvantum-elektrodinamika, és kvantumelméletek írják le a Planck idejében még egyáltalán nem ismert erőket – ilyen például a kvantum-színdinamika. De egy elmélet továbbra is ellenáll ennek a „kvantumosítási törekvésnek”: a gravitációelmélet, más szóval a tömegvonzás elmélete. Eddig senkinek sem sikerült kiderítenie, hogyan foglalható bele a kvantumhipotézis az Einstein-féle gravitációelméletbe – vagy ahogyan még nevezni szokás: az általános

relativitáselméletbe. A kvantummechanika izgalmassá teszi a világot. Persze érdeklődést keltett bennem is, de az erről szóló tankönyveket mindig száraznak és túlságosan részletekbe menőnek tartottam. Feynman leírása azonban rendkívülivé és varázslatossá tette a szememben. Le voltam nyűgözve. Szerettem volna többet megtudni a dologról. A könyvtárban volt még három másik Feynman-könyv: a Caltechen kísérletképpen tartott előadásai, három kötetben. [Magyarul Mai fizika címmel, kilenc kötetben jelent meg.] Ezekben találtam egy felvételt is a szerzőről: egy önfeledten vidám pasas bongódobon játszik. A könyvek egyetlen általam addig látott tankönyvre sem hasonlítottak. Csevegősek voltak, szórakoztatók, mintha Feynman ott lett volna a szobában, és hozzám beszélt volna. A mechanika tárgyalásában nemcsak Newton került szóba, hanem Dennis, a komisz is (akiből Rontó Pali lett a magyar fordításban). A gázok kinetikus elméletéről szóló fejezetben ilyesféle kérdéseket tett fel: „Egyáltalán miért foglalkozunk efféle dolgokkal?” A fényt tárgyaló fejezetben volt egy kitérő „a méhek látásával kapcsolatban felfedezett, nagyon érdekes dolgokról”. De Feynman előadásában a fizika nemcsak nagyon érdekes lett, hanem nagyon fontos is, jóllehet ő maga sohasem mondott ilyesmit. Mintha a fizikus egyetlen gondolat révén egymagában is megváltoztathatná a világot és a módot, ahogyan azt az emberek szemlélik. Azon kaptam magam, hogy amint tojást szállítok a traktorral, jószágot legeltetek vagy krumplit hámozok a közös konyhán, egyre a Feynman könyvéből származó problémákon és kérdéseken rágódom. Mire nyáron hazaértem Chicagóba, már eldöntöttem, hogy fizikát fogok tanulni. A kibucban látták, milyen nagy hatással volt rám A fizikai törvények jellege, és egy régi farmernadrágért cserébe nekem adták. Feynman kötetének vége felé aláhúztam egy mondatot: „Nagyon szerencsések vagyunk, hogy egy oly korban élünk, amikor még tehetünk fölfedezéseket. Olyan ez is, mint Amerika felfedezése – egyszeri és megismételhetetlen. A kor, amelyben élünk, olyan kor, amelyben egymás után ismerjük fel a természet alaptörvényeit – és ez a kor sosem tér többé vissza.”* [* Richard Feynman: A fizikai törvények jellege (Gajzágó Éva fordítása), Magvető, Budapest, 1983, 288.] Megfogadtam, hogy egyszer én is felfedezek majd valamit. És azt is, hogy találkozni fogok Feynman professzorral.

3 1981 ősze. Sok minden történt azóta, hogy Izraelben voltam. Főtárgyként felvettem a fizikát, lediplomáztam, doktorandusként Berkeleybe mentem és ott PhD-fokozatot szereztem. A szüleim eljöttek a doktorrá avatásomra. Ez volt az utolsó olyan nagy esemény az életemben, amikor együtt volt a család. Véget ért a gyermekkor. A disszertációmmal kapcsolatos formai akadályok miatt – ugyanis még mindig dolgoztam rajta – jóval a tanév kezdete után érkeztem a Caltechre. A Caltech mint magánintézmény megúszta azokat a korlátozásokat, amelyekkel Reagan – még azelőtt, hogy kormányzóból elnökké lépett volna elő – az állami intézményeket sújtotta, különösen a Berkeleyt. Az egész országban a Caltechen volt a legnagyobb az egy főre jutó támogatás. És ez meg is látszott rajta. A campus csodálatos volt és békés. Sőt feltűnően nagy ahhoz képest, hogy csak néhány száz egyetemi hallgató tanult itt. Épülettömbjei tágas tereket fogtak közre; ide nem hatolt be a város utcahálózata, széles sétányok gondosan ápolt pázsittal, bokrok és szürke, göcsörtös olajfák tagolták az alacsony épületek sorát; jó néhány ház pedig egyenesen mediterrán hangulatot árasztott. Itt béke volt és biztonság, ahol az ember nyugodtan megfeledkezhet a külvilágról, és átadhatja magát a gondolatainak. Úgy éreztem, kiváltságos vagyok, hogy a tudományos kutatás területén kaptam munkát – bármilyen legyen is az. Vannak, akik leszólják a kutatómunkát, merthogy viszonylag rosszul fizet. De én nagyon is sok „komoly embert” láttam, aki rengeteg időt töltött nemszeretem munkával, csak azért, hogy olyasmiket halmozzon fel, amikről csak hitte, hogy szüksége van rájuk, s évtizedekkel később már csak sajnálhatta az „elpocsékolt” éveket. És láttam, hogyan robotolt az apám, számtalanszor túlórázva, pusztán

azért, hogy kijöjjünk a pénzből. Megfogadtam, hogy az én életem jobb lesz. Arra jutottam, hogy ezt leginkább úgy érhetem el, ha olyan munkával töltöm az időmet, amelyben örömöm telik. Először valósággal el voltam ragadtatva attól, hogy nem is akármilyen helyem lesz: egy elit egyetemen dolgozhatok, ahol a példaképem, Feynman is tanít. És ráadásul ez a lehetőség maga volt a megvalósult álom: egy különösen megbecsült, többéves egyetemi ösztöndíj teljes kutatói szabadsággal. De ahogyan közeledett a munkába állás napja, elszállt az elragadtatás, és egy különös gondolat kezdett megfogalmazódni bennem: ezek ott a Caltechen talán mégis várnak tőlem valamit. Míg a disszertációmat hivatalosan el nem fogadták, csak ígéretes hallgató voltam. Nem volt más dolgom, csak kérdezni, tanulni és ártatlan hibákat elkövetni, amelyek láttán a professzorok mosolyogva gondolhatnak vissza bohó ifjúságuk gondtalan éveire. És most egyszer csak odakerülök az egyetemre. Diákok kereshetnek fel bölcs tanácsokért. Híres professzorok dörmöghetnek valamit a bajszuk alatt a hidegvíz-automata előtt, nyilvánvalóan arra várva, hogy értelmesen válaszoljak. Tekintélyes fizikai folyóiratok szerkesztői tartanak majd fenn helyet a legújabb roppant fontos felfedezésemről beszámoló cikknek. Stratégiát eszeltem ki a bennem növekvő feszültség csökkentésére: tartsd alacsony szinten a várakozásaidat, kerüld a feltűnést, és – remélhetőleg – rá fogsz jönni, hogy egynéhány Feynman-féle figurát leszámítva a Caltechen mindenki ugyanolyan közönséges halandó, mint te. Az első napon hívattak a tanszékvezető irodájába. A Caltechen egységet alkotott a fizika, a matematika és a csillagászati tanszék, és ez az ember voltaképpen ennek a tanszékcsoportnak volt a feje. Nem értettem, hogy egy ilyen magas rangú személynek mi szüksége van arra, hogy velem találkozzék. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nyilván tévedésből kaptam meg az ösztöndíjat, de erre csak most jöttek rá. Már szinte láttam, amint így szól hozzám: Sajnálom, a titkárnőm nem jó címre küldte a meghívólevelet. Egy Leonard M. Lodinow nevű urat szerettünk volna felkérni ösztöndíjasnak, nem Leonard Mlodinowot. Biztos ismeri, Lodinow a Harvardról. Beláthatja, hogy könnyű összetéveszteni a nevüket. Én meg, ekképpen fantáziálva, ezt persze beláttam, és már indultam is más állást keresni. A tanszékvezetői irodába lépve középkorú, kopaszodó férfival találtam szembe magam, az ujjai között cigaretta parázslott. Mint később megtudtam, gyomorfekélye volt. Rám mosolygott, felállt, és intett, hogy jöjjek csak

közelebb. Cigarettájának füstje keskeny csíkot rajzolt a levegőbe. Határozott hangon beszélt, németes akcentussal. – Isten hozta, kedves Mlodinow. Minden dolgát elintézte a Berkeleyn? Már vártuk. Kezet fogtunk, és leültünk. Tudtam, hogy bátorításnak szánta, amit mondott, de az, hogy maga a fizika, a matematika és a csillagászati tanszék vezetője várta az érkezésemet, nemigen illett bele az én „húzzuk meg magunkat” stratégiámba. De legalább nem mondta azt, hogy tévedésből kaptam meg az ösztöndíjat. Igyekeztem megnyerően viselkedni, de egyre inkább összeszorult a gyomrom. – Hogy tetszik Dél-Kalifornia? – kérdezte, és hátradőlt a székében. – Még nem sokat láttam belőle – válaszoltam. – Persze hogy nem. Hiszen csak most érkezett. Mi a véleménye a campusról? Az Athenaeumban volt már? – Ott ebédeltem. – Voltaképpen reggeliztem; sokáig dolgoztam és későn feküdtem le akkoriban. Az Athenaeum a kari klub volt, egy fél évszázados épület; mint megtudtam, az egyetemi város „spanyol reneszánsz stílusában” épült. Helyiségeit nemes faburkolat, sok nehéz bársonyfüggöny és gazdagon festett mennyezet díszítette. Hallottam, hogy fent az emeleten van néhány vendégszoba is. Azt gondoltam, olyasféle lehet, mint egy szálloda egy előkelő üdülőhelyen, de ebben nem voltam biztos, mert még sohasem voltam előkelő üdülőhelyen. – Tudta, hogy Einstein is ott lakott két télen át, még azelőtt, hogy átment Princetonba? Ráztam a fejem, hogy nem. – Némelyek szerint csak azért ment át Princetonba, mert nem voltunk hajlandók állást adni az asszisztensének. Ha én vagyok itt, nem követjük el ezt a hibát – jelentette ki kuncogva. Csevegtünk egy kicsit. Bejött a titkárnője egy telefonüzenettel, ő azonban közölte: csak azután fogad üzeneteket, hogy végeztünk. Fürkészően rám nézett. – Most bizonyára azon töri a fejét, hogy hogyan került ide. Csak nem olvas a gondolataimban? – Feltételezem, mert tetszett a diplomamunkám. – Nem, nem a Caltechre, hanem ide, az irodámba?

– Ó… hát nem igazán, nem is értettem… – Majd én megmondom. Azért kérettem ide, mert maga rendkívüli helyzetben van itt, a Caltechen, s mert a Caltech maga is rendkívüli hely. És ebből az következik, hogy magának különleges fogadtatás jár, személyes üdvözlést érdemel. Más szemében ez az üdvözlés barátságos gesztusnak tűnt volna. De én képtelen voltam nem kihallani a szavaiból a figyelmeztetést: nyugodt lehet, magán tartom a szemem, hátha tévedtünk. – Ó – motyogtam –, köszönöm! Erősen megszívta a cigarettáját, és hátradőlt a székében. – Mennyire ismeri a Caltechet? – kérdezte. Megvontam a vállam: – Csak a fizika tanszéket. – Nyilván, és, gondolom, már azt is észrevette, hogy a szobája ugyanarra a folyosóra nyílik, mint a fizika két óriásáé, Dick Feynmané és Murray GellManné. Ezzel sikerült meglepnie. Még nem mutatták meg a szobámat. – De ha majd jobban megismeri az egyetemi várost, látni fogja, hogy a Caltech története még érdekesebb, mint hinné. Azt alighanem tudja, hogy Linus Pauling itt fedezte fel a kémiai kötés sajátosságait, de arról volt-e tudomása, hogy Charles Richter és Beno Gutenberg itt alkotta meg a Richterskálát? Vagy hogy Gordon Moore, a számítástechnika úttörője itt szerezte meg a doktori fokozatát? – Nem, nem volt. – Itt bizony. És mint fizikus nyilván azt is tudja, hogy itt fedezték fel az antianyagot. Azt viszont esetleg nem tudja, hogy itt, a Caltechen fogalmazták meg a modern aviatika elveit, és itt határozták meg először pontosan a Föld korát. És hogy itt ismerte fel Roger Sperry a bal és a jobb agyfélteke eltérő funkcióit – a balban vannak a nyelvi funkciók, a jobban meg a látási és térérzékelési funkciók. És gyakorlatilag a Caltechen találták ki a molekuláris biológiát. Ebben Max Delbrück játszott meghatározó szerepet; ő is fizikus volt, akárcsak maga, és ezért a munkájáért 1969-ben Nobel-díjat kapott. Megint kuncogott. Szerintem semmi vicces nem volt abban, amit mondott, de igyekeztem egyetértően kuncogni. – Tudja, hány Nobel-díjat kaptak a Caltech tudósai? Megráztam a fejem. Eddig eszembe sem jutott utánaszámolni. – Tizenkilencet. Csak összehasonlításul: a majdnem ötszörte nagyobb massachusettsi műegyetem csak hússzal büszkélkedhet.

Kíváncsi lettem volna rá, vajon a Caltech tudósainak kínos kudarcait is ilyen gondossággal tartják-e számon. – Hogy mindezt miért mondtam el magának? Mert aközben, hogy itt beszélgetünk, már érlelődnek a jövő újabb nagy sikerei. Kutasson. Tudja meg, mivel foglalkoznak a többiek. Néhány meglepetésben lehet része, és – remélem – ez majd kellőképpen fellelkesíti. Mától fogva maga is velünk együtt munkálkodik féltve őrzött szellemi tradícióink továbbvitelén. A lángelmék panteonját ilyen idegenvezetővel bejárva akkor is rám tört volna a rosszullét, ha addig egy kicsit is jól éreztem volna magam. A legszívesebben megmondtam volna neki, hogy ez az egész úgy hangzott, mintha lenne fél évem bizonyítani a rátermettségemet, azután fel is út, le is út. De úgy gondoltam, nem ez a megfelelő hely és alkalom a nyílt beszédre. Úgyhogy csak ennyit mondtam: – Igyekszem megszolgálni a bizalmat. Nagy lelkesedéssel fogadta nem éppen reményteljes kívánságomat: – Ó, mi hisszük, hogy így lesz! Ezért kínáltuk fel magának ezt a lehetőséget. A doktori fokozat elérése után a fiatal kutatók általában valamelyik professzor irányításával dolgoznak nálunk. De maga nem. Maga szabad ember, kedves Mlodinow. Senkinek sem tartozik felelősséggel, csak önmagának. Ha kedve tartja, taníthat – a doktori fokozat után levők többségének erre nincs módja –, ha nem, akkor nem. Végezhet fizikai kutatásokat, vagy biológiaiakat, mint Max Delbrück, vagy bármi mást. Ha úgy tetszik, vitorlás hajók tervezésével is töltheti az idejét! Azért adtuk meg magának ezt a szabadságot, mert úgy véltük, hogy maga a legjobbak közül is a legjobb, és bízunk abban, hogy ezzel a szabadsággal élve nagy dolgokat fog véghezvinni. Buzdító szónoklata őszinte volt, és igazán meggyőzően adta elő. De nem én voltam hozzá a megfelelő alany. Az irodájából kijövet úgy éreztem magam, mint már egyszer álmomban. Álltam a berkeleyi liftben, az vitt felfelé a szobámhoz, és hirtelen azon kaptam magam, hogy meztelen vagyok – elfelejtettem reggel felöltözni. Választhattam: vagy megnyomom a stop gombot – és akkor nem kell mindjárt kiszállnom a liftből, de működésbe hozom a riasztót, és felhívom magamra a figyelmet –, vagy megvárom, míg kinyílik a liftajtó, és igyekszem észrevétlenül eljutni az íróasztalomig. A valóságban – mint akkor, álmomban – ez utóbbi megoldást választottam. Néhány nappal később ültem a szobámban, és azon töprengtem, mibe is keveredtem, amikor egyszer csak módom nyílt némi pezsgővel elzsongítani

megtépázott idegeimet. A campus ünnepelt, mert akkor jelentették be, hogy Roger Sperry a szétválasztott agyféltekékkel végzett kutatásaival elnyerte az 1981. évi orvosi Nobel-díjat. A Nobel-díjak számában tehát holtverseny alakult ki a Caltech és az MIT, a Massachusetts Institute of Technology között. Az egyik agyféltekémet büszkeség és bizsergő izgalom fogta el ennek hallatán, a másikat azonban nyugtalanság: mintha még az eddiginél is súlyosabbá vált volna a rám nehezedő nyomás.

4 Amikor végre megmutatták a szobámat, kiderült, hogy közvetlenül jobbra esik Murray Gell-Mannétól – ő volt a tanszékcsoport vezetője által említett titánok egyike. Néhány nappal később bemutatkoztam neki, és beszélgettünk kicsit a tea és a sütemény mellett, amelyre a résztvevők a szemináriumok után hivatalosak voltak. Murray pontosan úgy festett, ahogyan a róla készült fényképek láttán elképzeltem, még a védjegyének számító madzagnyakkendő is ott lógott a nyakában. Mondtam a nevemet; ő nem mondta a magáét – ha híres az ember, minek is bajlódna ilyesmivel –, viszont megismételte az enyémet, mint mondta (bár én nem vettem észre), a „helyes” (orosz) kiejtéssel. Sőt azt is közölte, hogy ez a név honnan származik. Én nem kérdeztem meg, vajon az ő különös vezetéknevének mi a története; mint kiderült, a kötőjel az apja leleménye volt. Majdnem mindenki a keresztnevén szólította. Feynmant csak jóval szűkebb körben nevezték Dicknek. Murray gondolatai több mint húsz éven át nagy hatással voltak a fizikára, de legnagyobb felfedezését az 1960-as években tette: elegáns matematikai módszert fejlesztett ki az atommag szintje alatt levő, többtucatnyi ismert részecske tulajdonságainak osztályozására és magyarázatára. Ezek a részecskék nem voltak stabilak, mint a már régebbről ismert magrészecskék – a proton és a neutron –, hanem a másodperc törtrésze alatt elbomlottak, és csupán néhány évtizeddel korábban derült fény a létezésükre. Csak akkor bukkantak fel, ha, mondjuk, protonok ütköztek egymásba. Murray később azt vetette fel az atommag szintje alatti részecskék között általa felismert matematikai rend megmagyarázására, hogy a protonnak, a neutronnak és más részecskéknek belső szerkezetük van, s az csupán néhány további részecskéből épül fel. Ezek „szubatomi” részecskéknek nevezhetők, vagyis részecskék az atommagot felépítő részecskéken belül. Murray kvarknak

nevezte el őket. A többitől elkülönült kvarkot még sohasem észleltek, de a fizikusok lassan eljutottak Murray elméletének elfogadásáig. Murray ezzel Dmitrij Mengyelejevhez, a kémiai elemek periódusos rendszerének megalkotójához vált hasonlóvá. Ez a rendszer – akárcsak Murrayé – közös tulajdonságaik alapján sorolja csoportokba a kémiai elemeket. És erre az elemek közötti rendre – megint csak úgy, mint a Murray-félére – végül valamilyen jellemzőjük alapján sikerült magyarázatot találni; az elemek körében ez a jellemző a később elektronnak elnevezett részecskék atomon belüli elrendeződésére. Murray erre az elméletére Nobel-díjat kapott, és ő lett a háború utáni időszak egyik legbefolyásosabb kutatója. Mégis mintha kisebbrendűségi komplexusokkal küzdött volna, és mindenáron azt igyekezett volna megmutatni, milyen briliáns elme. Mindegy volt, hogy részecskegyorsítókról vagy emésztőtartályokról beszélt-e valaki a társaságában, ő nyomban elmondta, hogyan működnek, melyek a főbb jellemzőik és mit tud a legújabb modelljük. Nevem feltűnően „helyes” kiejtése sem volt rendkívüli eset: szemlátomást kereste az alkalmat az idegen szavak, például a városok nevének a kiejtésére, mert kérkedhetett vele, hogy pontosan úgy mondja őket, mint a helybeliek. Az egyik pillanatban még úgy beszélt, mint egy normálisnak tűnő New York-i, aztán hirtelen grimaszba rándult az arca, és a következő néhány szó erejéig québecivé, orosszá vagy kínaivá változott. Egyszer egy diák a szünidő alatt megtanult néhány szót maja nyelven, és elhatározta, próbára teszi Murrayt: vajon valóban ért-e ezen a nyelven is, ahogyan állította. Mondott tehát egy mondatot, és megkérte Murrayt, hogy fordítsa le. Murray azonban a szemére vetette, hogy a mondat alsó maja nyelvű, ő pedig a felső maja nyelvről állította, hogy ismeri. Feynman és Murray barátok voltak – legalábbis időnként. Murray Feynman miatt választotta az őt meghívó egyetemek közül éppen a Caltechet. És az 1960-as évek végén Feynman szolgált néhány igen fontos elméleti bizonyítékkal Murray minden neutronban és protonban ott levő, de önállóan soha meg nem figyelt kvarkjairól. Abban az időben nagy vita dúlt a fizikában: ha ezeket nem késztethetjük önálló létezésre, akkor mi értelme azt állítani, hogy vannak önálló kvarkok? Nem csak arról van szó, hogy ezek a részecskén belüli részecskék kényelmes matematikai konstrukciók? Mindez része volt egy átfogóbb filozófiai problémának: vajon mennyiben tekinthetők a modern gyorsítókban végzett kísérletek eredményei közvetlen megfigyelésnek, s mennyiben a numerikus

kísérleti adatok pusztán megállapodás szerinti értelmezésének? Elvégre még a közönséges részecskékről – például az elektronról és a protonról – is úgy tartjuk, hogy „megfigyeltük” őket, noha csak olyasféle közvetett bizonyítékaink vannak a létezésükre, mint a filmen hagyott nyomuk vagy a Geiger-számláló egy-egy kattanása. A kevésbé mindennapos részecskékről még közvetettebbek a bizonyítékaink: csak a más részecskék szóródásával kapcsolatos adatok grafikonjainak statisztikai tüskéiből következtethetünk a létezésükre. Nem lehetséges-e, hogy egy marsbeli civilizáció ugyanezeket a kísérleti megfigyeléseket elvégezve teljesen más belátásra jutna a kísérleti adatok mögött meghúzódó „valóságról”? Az egyik filozófiai iskola, a pozitivizmus azzal a kijelentéssel kerüli meg ezeket a nehézségeket, hogy csak az tekinthető valóságnak, amit közvetlenül érzékelünk. A modern fizika jóval meghaladta ezt a pozitivista felfogást; ám azt állítani, hogy az olyan megfigyelhetetlen részecskék is léteznének, mint a kvark, sokak szemében mégiscsak túlzásnak tűnt. Ha Feynmannak ilyesfajta kérdéseket szegeztek, akkor ő azt válaszolta, hogy az orvosa eltiltotta a metafizikai vitáktól. A hatvanas évek végén mégis ő adott közre egy olyan munkát, amelyben megmutatta, hogyan lehet a proton viselkedésének bizonyos kísérleti megfigyelésére azzal a feltevéssel magyarázatot adni, hogy a protonnak láthatatlan részecskék alkotta belső szerkezete van; a kvarkok közvetett „megfigyelését” a fizikusok többsége bizonyítéknak fogadta el a kvarkok létezésére. Feynman, az örök kétkedő azonban ezzel nem értett egyet. A kvarkoknak sok olyan sajátosságuk van, amely nem fontos az általa vizsgált fizikai folyamatban. Számításainak tehát nem volt szükségszerű következménye, hogy az elméletében fellépő láthatatlan részecskéknek vannak ilyen tulajdonságaik – hogy azok voltaképpen kvarkok lennének. Megtörténhetett volna tehát, hogy Murray elmélete helytelen, és valamiféle más, még leírandó láthatatlan részecskék vannak a protonban. Feynman emiatt nem volt hajlandó kvark-nak nevezni az elméletében megjelent belső részecskéket, hanem „partonnak” mondta őket. Ez felbosszantotta Murrayt, részben azért, mert nem támasztotta alá az ő munkáját, részben pedig azért, mert a parton szó félig latin, félig görög eredetű. De Feynman már csak ilyen volt: kínosan pontos a természet leírásában, de a görög és a latin nyelv használatában nemtörődöm. Feynman ugyan gúnyolódott a filozófia tanulmányozásán, ám a kettejük közötti súrlódások mögött mégis efféle filozófiai különbségek húzódtak meg. Feynman azt szokta volt mondogatni, hogy kétféle fizikus van, a babiloni

meg a görög, s ezzel a kétféle ókori civilizáció közötti filozófiai ellentétre utalt. A nyugati kultúrkörben a babiloniak tették meg az első nagy lépéseket a számok, az egyenletek és a geometria megértésében. Mégis a későbbi görögöket – főleg Thalészt, Püthagoraszt és Eukleidészt – tartjuk a matematika létrehozóinak. A babiloniakat ugyanis csak az érdekelte, hogy ez vagy az a módszer beválik-e – vagyis hogy megfelelőképpen ír-e le valamely valóságos fizikai helyzetet –, az már nem, hogy vajon tökéletesen pontos-e, és hogy beleillik-e valamilyen átfogóbb logikai rendszerbe. Thalész és görög követői viszont felfedezték a tételt és a bizonyítást – és kijelentették, hogy egy állítás csak akkor vehető igaznak, ha egzakt logikai következménye valamiféle tételesen megfogalmazott axiómák vagy feltevések rendszerének. Röviden szólva, a babiloniakat a jelenség foglalkoztatta, a görögöket meg a mögötte meghúzódó rendszer. Mindkét felfogás nagy sikerekre vezethet. A görög felfogás bontakoztatta ki a matematika logikai apparátusát. Az ilyen hajlandóságú fizikusokat gyakran a matematikai szépség vezérli az elméletalkotásban. És ez a felfogás számos szép alkalmazáshoz vezetett el – olyanokhoz, mint Murray részecskeosztályozása. A babiloni felfogás meglehetős szabadságot hagy a képzeletnek, lehetőséget ad az ösztön, az intuíció, a természettel kapcsolatos megérzések követésére, s nem szab gátat ezeknek a tudományos szigor és az indoklás kényszerével. Ez az eszmény is több nagy sikert aratott: ezek az intuíció és a „fizikai gondolkodás” sikerei – a fizikai jelenség megfigyelésén, és nem matematikai elveken nyugvó sikerek. Mi tagadás, ezt a felfogást követve a fizikusok nemegyszer áthágták a matematika formális szabályait, sőt a kísérleti adatokra alapozva időről időre meglepően új (és helyességüket tekintve bizonyítatlan) matematikai területeket hoztak létre. Ilyenkor néha a matematikusok csak az események után kullogtak – igazolták, hogy a fizikusok helyesen alkalmazták ezeket az új elgondolásokat, vagy kiderítették, hogy a matematikának ez az „illetéktelen” használata miért hozott mégis helyes eredményt. Feynman a babiloniak közé sorolta magát. A természet megértésére hagyatkozott, bárhová vezesse is ez. Murrayben a görög vonásokból volt több; előszeretettel sorolta kategóriákba a természetet, vitt használható matematikai rendet az alapadatokba. Ha ingerelte is Murrayt, hogy Feynman nem hajlandó kvarkokat látni a proton belső alkotóelemeiben, egy babiloni típusú gondolkodótól nemigen várhatott mást. Feynman azzal az észrevétellel adott magyarázatot bizonyos

adatokra, hogy a jelek, úgy tetszik, valamiféle belső szerkezetre utalnak. De ezekben az adatokban nem látott semmi okot arra, hogy egy további lépést megtéve a vélt belső szerkezetet a Murray-féle szerkezettel azonosítsa. Egy görög felfogású gondolkodónak az a puszta tény, hogy ez egy gyönyörű matematikai rendszerbe illeszkedik, bőségesen elegendő ok lett volna az osztályozás végigvitelére. Jóllehet e két felfogást Feynman babiloninak és görögnek nevezte, ilyesfajta filozófiai ellentét a történelem sok más szereplője és mozgalma, sőt maguk a görögök – Platón és Arisztotelész – között is megnyilatkozott. Platón úgy hitte, hogy az anyagi világ változó jelenségei mögött örök és változatlan minták rejlenek. Ezeket igyekeznek leírni – matematikai eszközökkel – az olyan fizikusok, mint Murray. Arisztotelész viszont úgy gondolta, hogy Platón fordítva látja a dolgot. Az ő (Arisztotelész) szemében a természet ideákra támaszkodó – vagyis elvont – leírása mítosz volt vagy talán csak kényelmes lehetőség, és szerinte valójában az érzékeinkkel felfogható jelenségekkel kellene foglalkoznunk. Ő is a természetet tisztelte, mint Feynman, nem pedig a mögötte (esetleg) megbúvó absztrakciót. Ez a Feynman-féle különbségtétel tükröződik szerintem Sperrynek a két agyféltekére vonatkozó elméletében is. A rendet és szerveződést kereső bal félteke volna Murray, a görög, a platóni; a mintákat felismerő és az intuíciót előtérbe állító jobb pedig Feynman, a babiloni, az arisztotelészi. Mivel felfogásbeli különbségük ilyenformán az agyban gyökerezett, nem csoda, hogy nem maradt meg a fizika határain belül: egész életvitelükben is megnyilvánult. Életútválasztásról volt itt valójában szó, és bár akkor még nem fogtam fel, hamarosan nekem is ezzel kellett szembenéznem. Murray számára sok tekintetben Feynman volt az intellektuális ősellenség. 1981-ben még nem fedezte fel ugyan a tömegmédia, de a fizikusok világában már évtizedek óta maga mögé utasította Murrayt. A legendáját már 1949-ben, harmincéves korában megalapozta a Physical Review-ba írott cikksorozata. Isaac Newton óta úgy volt szokás fizikai elméleteket felállítani, hogy az ember felírt egy egyenletet vagy egy egyenletrendszert – nevezetesen differenciálegyenleteket majd a differenciálegyenletek megoldásával kiszámította az elméletből adódó következményeket. Ez alól a kvantumelmélet sem volt kivétel. Az 1940-es évek fizikusa például úgy vonta le a kvantum-elektrodinamikából – az elektromos töltésű részecskék kvantumelméletéből – az elektron jövőbeli viselkedésére vonatkozó következtetéseket, hogy először leírta az elektron pillanatnyi, más szóval

„kezdeti” állapotát. Az erre használt matematikai függvénybe olyan mennyiségek voltak belefoglalva, mint az elektron lendülete (impulzusa) és energiája a folyamat vagy kísérlet kezdetén. Az elmélet kutatója azt igyekezett meghatározni, hogy mi ezeknek a mennyiségeknek az értéke a folyamat vagy kísérlet végén (más szóval ki akarta számítani, hogy mi lesz az elektron „végállapota”), vagy legalább azt, hogy az mekkora valószínűséggel jut el ebbe vagy abba a végállapotba. A fizikus evégett differenciálegyenletet oldott meg. A kvantumelmélet Feynman-féle megfogalmazása óta azonban ez többé nem volt elengedhetetlenül szükséges. A feynmani felfogásban úgy lehet megadni annak a valószínűségét, hogy az elektron valamilyen megadott kezdeti állapotból ebbe vagy abba a végállapotba jut, hogy bizonyos szabályok szerint összeadjuk az összes lehetséges pálya járulékát – vagyis az összes olyan lehetséges történetét, amely a megadott kezdeti állapottal kezdődik és ezzel a bizonyos végállapottal fejeződik be. Feynman szemében ez különböztette meg a kvantumvilágot a mindennapi, más szóval klasszikus világtól. A klasszikus elméletek szerint a részecskék határozott pályát futnak be, s a mi hétköznapi világunkban a testek minden látszat szerint csakugyan így mozognak. A furcsa, különös kvantumvilág azért bukkan elő, mert más pályákat is tekintetbe kell vennünk. A nagy testekre nézve ez az összeadási mód kiemel egyet a többi közül – a jól ismert klasszikus pályát –, s ezért nem veszünk észre semmiféle kvantumos hatást. De az atomi szint alatti részecskék, például az elektronok leírásában nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a pályákat sem, amelyeken az elektron a világegyetem távoli sarkaiba távozik vagy előre-hátra cikázik az időben. A kvantummechanika törvényeinek engedelmeskedő elektron kozmikus tánclépésekben száguld végig a világegyetemen, a jelenből a jövőbe és a múltba, s innen bárhová – meg vissza. Ezeken a pályákon fittyet hány a mozgás bevett szabályainak, és úgy viselkedik, mintha a természet semmiben sem korlátozná. Ahogyan Feynman megfogalmazta: még „az események időbeli egymásutánja… sem számít”. De ezek a pályák valamiképpen összeadódnak – talán olyasformán, mint a hangszerek harmóniává egyesülő hangja –, és végül a kísérletező által megtapasztalt végső kvantumállapotot adják ki. Feynman módszere gyökeresen eltért az addigiaktól, és első látásra képtelenségnek tűnt. Ebben a mi tudomány kormányozta világunkban mindig rendet remélünk. Kidolgoztuk az idő és a tér meghatározó fogalmát, és leszögeztük, hogy az idő a múltból a jelenbe, a jelenből pedig a jövőbe tart.

De e rend mögött – mondja Feynman – olyan folyamatok zajlanak, amelyek nincsenek alávetve ilyesfajta szabályoknak. Szokása szerint ő maga sohasem bocsátkozott fejtegetésekbe elméletének metafizikai vonatkozásairól. Később, amikor megismertem, úgy éreztem, sikerült megértenem, hogyan hozhatott létre egy ilyen elméletet: sok tekintetben ő maga is úgy viselkedett, mint az elektron. A korabeli fizikusok számára nem volt könnyű Feynman elméletét felfogni és elfogadni. Hiányzott a pályák összegzésére általa megalkotott „pályaintegrálok” matematikai igazolása – sőt akkoriban még a pontos meghatározásuk is. És az a grafikus technika, amellyel választ adott az elmélete által felvetett kérdésekre – ma ezeket Feynman-gráfoknak nevezik –, eltért mindattól, amit a fizikusok addig láttak. Bizonyítékot követeltek tehát: a módszer levezetését a kvantumelmélet szokásos megfogalmazásából. Csakhogy Feynman ezt a módszert a maga intuíciójára és fizikai megfontolásokra alapozta – valamint rengeteg tapogatózásra, próbálkozásra. Nem tudott tehát matematikai levezetéssel szolgálni. 1948-ban, amikor egy konferencián bemutatta a módszerét, a fizika sztárjai – olyanok, mint Niels Bohr, Teller Ede és Paul Dirac – neki is támadtak. A görög felfogásmódot kérték számon tőle, a babilonitól. De végül a módszert mégsem hagyhatták figyelmen kívül: segítségével Feynman fél óra alatt elvégzett olyan számításokat, amelyekhez nekik hónapokra lett volna szükségük. Végül egy másik fiatal fizikus, Freeman Dyson kimutatta, hogyan függ össze a Feynman-féle felfogás a szokásossal, és lassacskán ez a módszer is elfogadottá vált. Némelyek, köztük Murray, eltöprengtek azon, hogy talán nem is a Newton-féle differenciálegyenletes módszer, hanem ez a Feynmanféle – pályaintegrálos és gráfos – megközelítés a fizikai elméletek igazi alapja. Bár a fizikusok szemében Feynman legendás személyiség volt, Murray pedig nagyon is emberi, bizonyos tekintetben mégis ő befolyásolta hathatósabban a fizika haladásirányát. Murray ugyanis, szakadatlanul rendre és irányításra törekedvén, mindig igyekezett vezető szerepet betölteni, Feynman meg nem: hagyta, hogy a munkája beszéljen helyette. De hol álltam én? Nekem a PhD-értekezésem és néhány – Nikos Papanicolaouval, a Berkeley egyik frissen doktorált görög ösztöndíjasával írott – cikk révén volt némi sikerem. Nick és én Feynmanhoz hasonlóan a kvantumvilág és a klasszikus világ egymáshoz kapcsolására kerestünk lehetőséget. Rájöttünk, hogy a

kvantumvilág hasonlatos lenne a klasszikus világhoz, ha ebben a klasszikus világban a tér dimenziói messze meghaladnák az általunk jól ismert hármat. Azután kimutattuk, milyen könnyen meg lehetne oldani az atomfizika bizonyos problémáit, ha a világ végtelen sok dimenziós lenne. Végül tisztáztuk, hogyan lehet ellensúlyozni a végtelen sok dimenziós térre vonatkozó hamis feltevést és megkeresni a mi háromdimenziós világunkban érvényes és pontos válaszokat. Mire mindennek a végére jutottunk, döbbenten láttam, mennyire helytálló ez a felfogás. De legfőképpen az eredetiségünkre voltam büszke. Munkánkat Edward Witten, egy fiatal princetoni professzor ismertette egy évvel vagy valamivel korábban a technikai részleteket is közlő Physics Today című szakfolyóiratban; egyébként a következő évtizedben ő lépett az elhunyt Feynman professzor örökébe mint a fizikusok világának Yoda mestere (s végül ő foglalta el Murray régi irodáját is). E cikk után mások is elkezdtek hivatkozni a munkánkra. Az említések száma egy idő után többtucatnyira nőtt, száz után már nem is számoltam. És egyszer csak valami addig sohasem tapasztalt tisztelet vett körül. A PhD-konzulensem hirtelen a munkám apró részletei iránt is érdeklődni kezdett. Egy régi egyetemi tanárom minden előzmény nélkül levélben üdvözölt. A professzorok kezdtek úgy beszélni velem, mintha érdemes lenne odafigyelni arra, amit mondok. Amikor eljött az ideje, hogy eltűnődjem azon, mihez is kezdjek, sötét gondolatok fogtak el. Megrohantak a kétségek. Képes leszek-e még egyszer ekkora sikerre? És akkor jött ez az ajánlat a Caltechtől. Akármi legyek is – görög, babiloni vagy csak született chicagói –, tudtam, hogy meg kell találnom a magam stílusát, felfogását a fizikában – és az életben. De előbb túl kellett tennem magam azon az érzésen, hogy a felfedezésem csak szerencsés véletlen, a sikerem csak valami átverés vagy soha meg nem ismétlődő ráhibázás eredménye. Ez a lelkiállapot heteken át tartott, hosszasan meredtem hol ennek, hol annak az újságnak az oldalaira, néha nem is igen lapoztam, és egy szót sem értettem abból, amit olvasok. Elmentem szemináriumokra, de nem tudtam igazán odafigyelni. Beszélgettem a folyosókon a doktoriskola más végzett hallgatóival, de a legegyszerűbb gondolatmenetet sem tudtam követni. Otthon néhány olyan szomszédommal töltöttem az estéimet, akik kábítószeres staubot szíva igyekeztek megtalálni helyüket a nagyvilágban. A cingár kis Edward, a Caltechen végzett fizikus, a fegyverzetkutatás okozta unalmát és erkölcsi aggályait füstölte el, Ramon, a szemetes meg – akit

mindenki csak Ray-nek hívott – azért szívott, hogy elhessegesse a napközben belélegzett szagokat. Ott ültem mellettük én, a huszonhét éves „volt híresség”, aki ideges igyekezettel próbálja titokban tartani, hogy mindig is senki volt. Együtt néztük a Columbo vagy a Rockford-akták ismétléseit, s biztosak lehettünk benne, hogy ha odafigyelünk, ha nem, a kétbalkezes detektívek mindig elcsípik azt, akit kell. Időközben eljött a tél, s vele a következő fél év meg az új esztendő. Addigra már többször láttam az operációja után visszatért Feynmant a folyosón jönni-menni. Úgy képzeltem, hogy ha egyáltalán segíthet nekem valaki ebből az alkotói válságból kilábalni, az nem lehet más, csak Feynman, a bálványom. Az ő írásai keltették fel az érdeklődésemet a fizika iránt, és most a sors idevetett néhány ajtónyira az ő irodájától. Csak néhány lépést kell tennem, hogy bekopogtassak hozzá. Szerencsére minden naivitásom és az önmagamban való kétkedés ellenére is volt bennem kurázsi – vagy ahogy a szüleim mondanák, hücpe, azaz pofátlanság. Még az élő legendák sem megközelíthetetlenek. S lám, Feynman, bár a pszichológiát még a filozófiánál is kevesebbre becsülte, hamarosan fő tanácsadómmá vált a filozófia és a kutatói mentalitás kérdéseiben.

5 Amikor először megpillantottam, a látványa nem illett a legendához. Hatvanhárom éves volt – vagy tíz évvel idősebb Murraynél –, de nyúzottnak és megviseltnek tűnt. Hosszú, ősz haja ritkás volt, lépteiből hiányzott a lendület. Akkori lelkiállapotomban talán hasonlíthattam rá valamennyire, de az ő nyomott hangulatának más volt az oka, mint az enyémnek. Addigra már mindenki tudta, hogy halálosan beteg. Legutóbbi maratoni hosszúságú, tizennégy órán át tartó műtétje során a beleit is megtámadó, szétterjedt tumort távolítottak el. Ez volt a második ilyen operációja. Megtettem a szobájáig vezető néhány lépést, bekopogtam, és bemutatkoztam. Udvariasan üdvözölt. Közvetlen közelből még nem találkoztam a halállal. Nehéz volt elnyomnom magamban azt a fajta szánalmat, amely nyomorék emberek láttán támadt fel bennem az utcán. Erősen feszélyezett a gondolat, hogy valójában egy haldoklóval beszélek. Furcsamód azt tapasztaltam, hogy őt egyáltalán nem befolyásolta az állapota. Azonnal láttam, hogy nem veszett még ki belőle az energia, a szeméből a csillogás. Ha halálos beteg volt is, a szelleme még ide-oda cikázott a világegyetemben. Bár vadul vert a szívem, meglepett a benyomás, amelyet keltett. Nem volt meg benne az a távolságtartó sziporkázás, amely Murrayt jellemzi, voltaképpen semmi sem utalt megjelenésében a nagyságra. Ha az utcán botlom bele, és még fényképről sem ismerem az arcát, azt hihettem volna, hogy nyugdíjas brooklyni taxisofőr. Az az érzésem támadt, hogy ifjabb éveiben lehetett benne valami nyers férfiasság. Váltottunk néhány szót, aztán valami olyasmit mormogott, hogy „viszlát”, és ismét belemerült a munkájába. Távoztam. Néhány nappal később véletlenül találkoztunk az épület előtt.

– Mlodinow, ugye? – kérdezte. Hízelgett a hiúságomnak, hogy emlékezett rám, és örültem, hogy nem valami faramuci orosz kiejtéssel mondja a nevemet. Kérdeztem, hogy hová megy. – A büfébe – mondta. – Az önkibe vagy az Athenaeumba? – érdeklődtem. A Murray és a tanárok zöme által kedvelt Athenaeum elegáns hely volt, ahol a férfiak többnyire öltönyt viseltek és diákok szolgáltak fel, az önki viszont lepattant kis kóceráj – ilyennek képzeltem a laktanyai kantinokat. Rendszerint csak a jóval szemléletesebb Greasy (Kispiszkos) néven emlegették. Feynman összevonta a szemöldökét. Az Athenaeum a jelek szerint nem volt az esete. Hívott, hogy tartsak vele a Greasybe. A Caltech büféjében akkoriban eredeti módszerrel készült a hamburger. Reggel tíz óra tájban félig átsütöttek néhány tucatot, és ezeket egymásra halmozva otthagyták a sütőlap szélén. Ha az ember rendelt egy hamburgert, akkor lekaptak egyet a halom tetejéről, és még sütöttek rajta egy kicsit. Mint kiderült, ennek a gasztronómiai eljárásnak a jóvoltából konyhájuk sok mindenben kísértetiesen emlékeztetett a mikrobiológiai laborra, azzal a különbséggel, hogy a hamburgerjük alighanem kevesebbe került, mint a laborban táptalajul használt steril agar-agar. Kettő körül érkeztünk, már majdnem zártak, s addigra már hosszú órák óta ott aszalták a félig kész, langyos hamburgereket. Mivel akkor még nem ismertem a helyi viszonyokat, két hamburgert kértem, az egyiket sült krumplival, a másikat hagymakarikákkal. Aznap még nem ettem. Leültünk. Feynman köré rendszerint nagy tömeg gyűlt a Greasyben, de most rajtunk kívül már nem volt ott senki. Egy ideig mindketten hallgattunk. Megpróbáltam valami intelligens dolgot kitalálni, amivel megtörhetném a csendet. Teljesen üres volt az agyam. Olyasformán éreztem magam, mint jó néhány évvel később Cannes-ban, amikor egy számítógépes játék díját kellett átvennem. Akkor a színpadon álltam, reflektorfényben, sok ezer néző előtt. Eldaráltam előre megfogalmazott mondókámat, és már indultam volna kifelé, de az est házigazdája, egy gyönyörű francia tévés hölgy hirtelen nekem szegezett egy kérdést. Képtelen voltam válaszolni, még a nevemet sem tudtam volna kinyögni. Mintha a reflektorok fénye kiégette volna az agyamat, és képtelenné tett volna a gondolkodásra. Nem volt más vágyam, mint egy elbűvölő mosollyal mindenkit elkápráztatni, majd integetve távozni a színpadról, ahogyan a sztárok szokták. De csak álltam ott rettentő zavaromban, míg végül a hölgy megválaszolta a kérdést maga.

Feynmannal könnyebben megúsztam. A tálcámra pillantott, azután meg énrám, és elmosolyodott. – Én sokszor túlettem magam – mondta. – Ha valami igazán ízlett, annyit ettem belőle, hogy már kezdtem rosszul lenni. Hülyeség volt. Már leszoktam róla. – Azt hiszem, sokat tanulhatok magától – feleltem, majd rögtön rájöttem, hogy ez alighanem nagyon ostobán hangzott. – Hát azt nem tudom, hogy másnak mi jó. Megint csend lett. Az agyam lázasan dolgozott. Tudtam, hogy hamarosan egy csomó ember fog csatlakozni hozzánk, és elvész a lehetőség arra, hogy tanácsot kérjek. Azt akartam tőle megkérdezni: „Hogyan tudhatnám meg, hogy elég okos vagyok-e én ide?” Ehelyett ezt kérdeztem: – Olvasott valami jó könyvet mostanában? Vállat vont. – A felfedezés folyamatáról olvastam legutóbb – folytattam, hogy valahogy fenntartsam a társalgást. Éppen a közepén tartottam Arthur Koestler könyvének, A teremtésnek. – És tanult belőle valamit? – kérdezte. Érdekelte a dolog. Feynman ilyen volt, mindig nyitott. – Vannak bizonyos nehézségeim a kutatómunka beindításában, és azt gondoltam, talán ez segít. – Jó, de tanult belőle valamit? Most már kicsit bosszús volt, mert nem válaszoltam a kérdésére. Korholást éreztem a szavaiban. Mivel még nem tudtam, hogy tulajdonképpen mit is tanultam a könyvből, arról a részről kezdtem beszélni, amelyen éppen túljutottam. Igyekeztem érdekfeszítően előadni. – A helyszín Berlin, 1914. Hűvös tavaszi reggel. Odakint zúgnak a harangok. Einstein még befejezetlen relativitáselméletén töpreng dolgozószobájában a berlini egyetemen. Nem messze, az egyik laboratórium magas acélketrecében egy Nueva nevű fiatal csimpánz banánhéjakat rak halomba egy bot segítségével. Erről a jelenetről néhány évvel később egy híres könyv, a The Mentality of Apes (A majmok észjárása) ad majd számot. De Nuevát, amint körbenéz a szobában, nem érdekli a hírnév. Az ő világa egyszerű. Evés, ivás, alvás… – Ne hagyja ki a szexet – tette hozzá lelkesen Feynman. Úgy tapasztaltam, hogy ha tehette, szóba hozta a szexualitást. Örültem neki, hogy a történetem leköti a figyelmét.

– Igen, a szex, a társkeresés – folytattam. – De most éppen éhes, és a banánhéj nem kell neki. Tanulmányozza hát helyzetét – egy Köhler nevű professzor pedig őt. Köhler, akárcsak Nueva – meg Einstein –, vágyik valamire, és a jegyzetei számos könyv és cikk előkészületeiként hivatottak szolgálni. Köhler banánnal kínálja Nuevát, de nem teszi meg neki azt a szívességet, hogy betegye az ennivalót a ketrecbe: a rácsokon kívül helyezi el, a padlóra, ahová Nueva karja nem ér el. – Kegyetlen egy fickó – állapította meg Feynman. – Próbára tette Nuevát – meséltem tovább. – Nuevának, ha enni akar, rá kell jönnie, hogyan érheti el a banánt. Először kipróbálja azt, ami a legkézenfekvőbb: odalép a ketrec rácsához, és kinyújtja a karját. Megpróbálja megkaparintani a banánt, de nem éri el. Leveti magát a ketrec aljára, és a hátán fekve kesereg. Nem messze innen Einstein már kilenc éve dolgozik a relativitáselméletén, és még két évbe telik, míg sikerül elérnie a kívánt eredményt. – És alighanem éppen úgy érzi magát, mint Nueva – vágta rá Feynman. Bólintottam, és elmosolyodtam. Itt ülünk, Feynman meg én, és a kutatómunkával járó frusztrációról beszélgetünk. Én és Feynman mint két egyenrangú fél! Megvan a kapcsolat. Boldog voltam. – Eltelik hét perc – szőttem tovább a történetet –, Nueva hirtelen rámered a botra. Nem búslakodik tovább, hanem megragadja. Kinyúl vele a rácsok között, valamivel a banán mögé, és közelebb húzza a gyümölcsöt, hogy kézzel is elérje. Felfedezett valamit. – És magát mire tanította meg ez az eset? – kérdezte Feynman; nem hagyott kibúvót. Elégedetten tapasztaltam, hogy a kérdésére válaszul végre értelmes gondolatok jutnak eszembe. – Nueva kétféle készséggel volt megáldva. Az egyik az volt, hogy egy bottal lökdös valamit, a másik az, hogy kinyúl a rácsok között. Azt fedezte fel, hogy e két különálló készséget össze is tudja kapcsolni. És ettől addigi szerszáma, a bot egészen másfajta eszközzé vált. Ugyanezt tette Galilei is, amikor a felfedezésekor játékszernek vélt távcsövet az ég felé fordította. És sok más felfedezés sem több, mint régi dolgok vagy fogalmak új felfogása. De a felfedezés nyersanyaga mindvégig jelen volt, ezért fordulhat elő, hogy a felfedezés azon frissiben ugyan megdöbbentőnek tűnik, de a későbbi nemzedékek szemében már egyszerű és nyilvánvaló. Úgyhogy azt hiszem, a felfedezés pszichológiájáról tudtam meg valamit. Olyasmit, amit esetleg még felhasználhatok.

Egy pillanatra rám meredt. – Csak vesztegeti az idejét – szólalt meg végül. – Az ember nem abból tanulja meg, hogyan fedezzen fel valamit, hogy könyveket olvas róla. És a pszichológia csupa süket duma. Úgy éreztem magam, mintha képen törült volna. De némi szünet után belenézett a szemembe, és nyájasan, egy csalafinta vigyor kíséretében azt mondta: – A maga helyében számomra az lenne ennek a történetnek a tanulsága, hogy ha egy majom képes felfedezni valamit, akkor én is.

6 Eltelt jó néhány hét, és bár szívélyes viszonyba kerültem Feynmannal, nem lettünk barátok. Kezdtek fesztelenebbek lenni a társalgásaink, főleg azért, mert már nem voltam olyan ideges a jelenlétében. Megkérdeztem, hogy felvehetem-e szalagra egyik-másik beszélgetésünket, merthogy szeretnék írni róla valamit. Azt még nem tudtam, hogy mit; talán egy cikket valamelyik képeslapba. Abban nem voltam biztos, hogy képes leszek még valaha fizikával foglalkozni, de írni mindig szerettem. Nekem ez volt a kikapcsolódás, éppúgy, mint a mozi. És úgy tűnt, neki sincs ellene kifogása; mindig élvezte, ha közönsége van. Aznap hideg volt. Semmi sem zavarta a campus csendjét, a diákok nem álltak le beszélgetni. Feynman egyetemi szobája praktikusan volt berendezve. A táblák teleírva matematikai ábrákkal – főleg Feynman-gráfokkal, olyanokkal, amilyeneket fiatal korában fedezett fel. Volt egy íróasztala, egy kanapéja, egy kávézóasztala meg néhány könyvespolca. Semmi fényűzés. Semmi sem utalt arra, hogy ő a 20. század egyik leghíresebb és legnagyobb tisztelettel körülvett tudósa. Arról beszélt, ami engem a legjobban foglalkoztatott: hogy megvan-e bennem az a bizonyos valami, amitől valakiből tudós lesz? A következőket mondta: Ne higgye, hogy olyan rendkívüli dolog tudósnak lenni. Az átlagembert nem is választja el tőle olyan sok. Talán a művésztől, a költőtől vagy más effélétől inkább, de én még ezt is kétlem. Úgy vélem, hogy a hétköznapi életben megnyilvánuló józan ész nagyon gyakran ugyanúgy működik, mint a tudósok gondolkodásmódja. A mindennapi életben mindenki összekapcsol bizonyos dolgokat, hogy aztán következtetéseket vonjon le a mindennapi

világról. Létrehoznak mindenfélét, ami addig nem létezett: képeket, írásműveket, tudományos elméleteket. Van valami közös ezekben a folyamatokban? Én nem hiszem, hogy ez annyira különbözne a tudós munkájától. Például mindenki tud hazudni, márpedig ahhoz kell egy kis fantázia. És olyan történetet kell kitalálni, amelyik valahogy összhangban van a természettel, sőt még bizonyos tényekkel is összeegyeztethető. És némelyik ember igazán jól hazudik. Ehhez nem kell tudományos kutatónak vagy írónak lennie. Vajon csodálatra méltóbb-e a tudomány, mint amikor így okoskodunk: „Mary még nincs otthon; fogadni mernék, hogy elment a kedvenc éttermébe vacsorázni, mert szeret ott enni. Odaszólok, hátha ott van.” Az ember odatelefonál, és Mary csakugyan ott van. Alkotott-e ezzel valami újat? Az átlagember sorra veszi a tapasztalatait, hogy megpillantsa a mögöttük rejlő összefüggést, és hirtelen rájön, hogy a kis Mary mindig akkor kezd el tikkelni, ha az iskoláról beszél. Azután kezd valamit ezzel a felismeréssel. Én úgy látom, hogy a mindennapi élet és viselkedés összességében nagyon hasonló emberi működést kíván. A tudósok kétségtelenül konstruktív módon gondolkodnak. Kérdez az ember valamit az egyiküktől, s azt elkezdi izgatni a kérdés. Nem úgy lesz izgatott, ahogy minden normális ember, aki néha amiatt aggódik, vajon meggyógyul-e egy számára kedves beteg. Ez ugyanis nem gondolkodás, csak aggódás. A tudományos kutató igyekszik valamit létrehozni. Nemcsak izgatja valami, hanem igyekszik kitalálni is valamit. A tudós ugyanúgy elemez, mint a detektív: az is a nyomokból próbálja meg kitalálni, hogy mi történt valahol, ahol ő nem volt ott. A kísérleti bizonyítékok alapján azt igyekszünk kitalálni, vajon milyen a természet. A nyomok ismeretében megpróbálunk rájönni. Ez leginkább a nyomozó munkájához hasonlít. Feynmant valahogyan nehezen tudtam Sherlock Holmesként elképzelni. Inkább Murray emlékeztetett a híres detektívre, aki jártában-keltében, bárkivel volt is, mintha folyton azt mormogta volna: „Hiszen ez nyilvánvaló…” Murray ahhoz az iskolához tartozott a fizika világában, amelynek tagjai úgy vélték: „Én képes vagyok erre is, mert okosabb vagyok, mint mindenki más.” Való igaz, Murray csakugyan okosabb volt, mint mindenki más. Én azonban nem. Feynman sokkal inkább úgy öltözködött és

beszélt, mint egy kétkezi, hétköznapi, magamfajta fizikus. Ebből kiindulva a detektíves hasonlatnak is hirtelen értelme lett – és úgy éreztem, akkor van remény. Tudtam, hogy vannak Rockfordhoz és Columbóhoz hasonlóan esetlen detektívek – meg olyan közönséges fickók is, mint Sam Spade –, de csak sikerül kideríteniük a rejtélyeket maguk körül. Aznap este, amikor hazamentem, mégis azt javasoltam Edwardnak és Raynek, hogy menjünk el a könyvtárba, és vegyünk ki egy Sherlock Holmesfilmet, mert úgy képzeltem, ő jobb példakép lehet egy fizikusnak, mint Rockford. Ez még az otthoni videózás előtti időkben történt, úgyhogy valóban a filmet meg egy vetítőt kellett kikölcsönöznünk, és az épület falára vetítettünk. Attól kezdve a szomszédaimmal minden péntek este kimentünk a házból, és megnéztük A sátán kutyáját. Sörökkel és staubokkal felszerelkezve ültünk a pálmafák alatt, a medence partján, és gyönyörködtünk az elmosódott körvonalú, fekete-fehér képekben. Edward néha Sherlocknak öltözött, jóllehet a pipájában füstölgő anyag nem éppen a Holmes-féle szigorú logikai elemzésre ösztönözte. Együtt üvöltöztük kórusban előre a Holmest játszó, kísérteties Basil Rathbone csodálatosan ciki szövegeit, mintha a Rocky Horror Picture Show egy 1939-es változatának lennénk a nézői. Mire vége lett, minden alkalommal teljesen elmerültem ebben a kaliforniai dekadencia és az óvilág méltóságteljes díszletei között félúton lévő világban, és nem győztem a mozi nagyszerűségét csodálni. Feynman így folytatta: Tulajdonképpen teljesen normális, mindennapos dolgot csinálunk, csak összehasonlíthatatlanul gyakrabban, mint mások! Másoknak is van fantáziájuk, de őket az nem foglalkoztatja ennyire. Az alkotás képessége mindenkiben megvan, de a tudósok többször folyamodnak hozzá. A rendkívüli ebben csak az, hogy az ember hosszú éveken át mindig ugyanarról a jól körülhatárolt dologról gyűjt tapasztalatokat. A tudós munkája nem más, mint szélsőségesen túlzásba vitt mindennapos emberi tevékenység. A hétköznapi ember nem gondolkozik gyakran – vagy úgy, mint én: mindennap – ugyanazon a problémán. Ilyesmit csak a magamfajta őrültek művelnek! Vagy Darwin, vagy másvalaki, akit ugyanaz a kérdés izgat. „Honnan származnak az állatok?” Vagy: „Mi közük a fajoknak egymáshoz?” Egy kutató éveken át ezzel foglalkozik, ezen gondolkozik. Amit én csinálok, azt a mindennapi ember is sokszor megteszi, csak nem annyiszor, hogy az már őrültségnek tűnhet! De ezzel is arra igyekszünk rájönni, mi

mindenre képes az ember. Például sem magának, sem nekem nincsenek olyan kidagadó karizmaink, mint némelyik izompacsirtának. Hiába is próbálkoznánk vele. Ők bezzeg mással nem is foglalkoznak. Az ő esetükben ez a túlzás. Mekkorára növesztheti az ember ezeket az izmait? Hogy érheti el, hogy még jobban duzzadjon a mellkasa? Ők azt akarják kideríteni, hogy ebben meddig lehet eljutni. Ezért aztán ezt csinálják a szokásost jóval meghaladó erőbedobással. Ebből nem következik, hogy más sohasem emel súlyt. Csak éppen ők gyakrabban teszik ezt. De hozzánk hasonlóan ők is csak azt igyekeznek kideríteni, hogy egy bizonyos tekintetben mekkora lehetőségek rejlenek az emberben. A kutató agyra gyúrna? Elhiggyem neki? Az alkotó géniusz nem lenne egyéb, mint a szinapszisok verejtéke? Az az elképzelés vitt a fizikához és abban a hitben végeztem a tanulmányaimat, hogy fizikusnak lenni a miszticizmus egyik formája. Végtére is a fizikus egy tollvonással alapjaiban rendítheti meg a vallást, ha új elmélettel áll elő a világ teremtéséről, vagy megváltoztathatja a világot a találmányaival – a rádióval, a tranzisztorral, a lézerrel… netán éppen az atombombával. Az iskolában hallott legendák csak megerősítik az emberben ezt a képet: olvasunk Einsteinről, a grafikonról lelógó roppant IQ-járól, arról, hogy a tiszta logikára támaszkodva levezette a tér és az idő összefüggését; Niels Bohrt is úgy írták le nekünk, mint akinek a fizikai intuíciójából ítélve alighanem közvetlen telefonvonala van az Úristenhez; Werner Heisenbergben a mechanisztikus filozófia alapjait megrendítő bizonytalansági elv felfedezőjét tiszteltük. A baráti körömben ezeket a fizikusokat mind legendás hősöknek tekintették. A közkeletű elképzelés szerint a tudós fehér köpenyes ember. A fizikusok legalább nem viselnek fehér köpenyt, de bizonyos értelemben én is osztoztam ebben a sarkalatos félreértésben: hogy a tudósok valamiképpen mások, mint a többi ember. Szigorú logikai kifejtésben olvastam az elméleteikről, ha ez a logikus levezetés jóval a felfedezéseik után íródott is. Semmit sem tudtam a tudósok bizonytalankodásairól, téves kiindulásaikról, zavarodottságukról, a szorongással töltött napokról. Még egyetemi hallgató koromban sem ismertem meg senkit emberileg közelebbről az oktatóim közül. Azért voltak ott, hogy kérdéseket tehessünk fel nekik, de ugyanolyan messze voltunk egymástól, mint a gazdagok meg a szegények. Most már én is a tantestület

tagja voltam, valódi tudományos kutató, és épp ez tűnt olyan különösnek. Én nem láttam magam másnak, s ha egyszer a tudósok mások, akkor én hogyan lehetnék tudós? Feynman azt mondta, hogy nyugalom, ők sem mások. Ez az egyszerű felismerés nagy megkönnyebbüléssel töltött el. Annak a vigasztaló tudatnak, hogy mindenki csak botorkál a ködben, az a fonákja, hogy jó eséllyel arra is fogadhatunk: sokak botorkálása nem a jó irányba vezet. Ki jut zsákutcába és ki halad a siker felé vezető úton? Kinek a munkájára emlékeznek majd s kiét fogják elfelejteni? Mivel érdemes foglalkozni és hogyan lehet erre rájönni? Nem tudtam a választ, de eszembe jutott a tanszékcsoport vezetőjének lelkesítő szónoklata. Kutasson – mondta. Tudja meg, hogy mit csinálnak a többiek. Elhatároztam, hogy ezeket a gondolataimat megosztom másokkal is.

7 Az első, akivel igyekeztem kapcsolatba kerülni, egy Stephen Wolfram nevű fickó volt, akinek a helyzete feltűnően hasonlított az enyémre. Egy olyan helyre mentünk ebédelni, amely a cégére szerint olasz különlegességeket kínált. Wolfram rendelt egy adag marhasültet angolosan. Kihoztak neki vagy fél kiló húst. Nem evett hozzá se kenyeret, se krumplit, se savanyúságot; csak majd félkilónyi félig nyers marhát. Én egy rendes szendvicset kértem, sült krumplival meg mindennel, ami szokás. Meglehetősen eltért tehát a kulináris ízlésünk, mégis egészen barátságos beszélgetésbe merültünk. Elsőre kellemes figurának tűnt, de ahogy belemelegedtünk a beszélgetésbe, bizonyos jelek nyugtalanítani kezdtek. Nevezetesen az, hogy Oxfordban tanult, 15 évesen publikálta első tudományos cikkét, és 20 éves korában elméleti fizikából szerzett PhD-t a Caltechen. Nem, gondoltam, mi sohasem lehetünk barátok. Évek múlva majd nyilván gyakran olvasok róla, addigra hihetetlenül sikeres szoftvercéget alapít, és nagy hírű könyve jelenik meg kedvenc vesszőparipája, a sejtautomaták elméletének eredményeiről. Még hogy olyan, mint mindenki más? Nem hinném, hogy Feynman valaha is találkozott ezzel a pasassal. Néhány nappal később már fájt a fejem, mire beértem az egyetemi szobámba. Éjjel négyig fenn maradtam a teljesen letört Rayjel, akinek sehogyan sem sikerült barátnőt találnia. Az utóbbi időben úgy látszott, nagyon foglalkoztatja ez a feladat. Magában beszélt, néha spanyolul, ez volt az egyetlen dolog, ami arra emlékeztetett, hogy a keresztneve eredetileg Ramon, nem pedig Ray. Ha szerelmes dalt hallott a rádióban, hangosan szitkozódott vagy átváltott egy másik állomásra, egyszer szét is verte a készüléket. Éjjel-nappal a nőkérdéssel volt elfoglalva. Ez töltötte ki az életét. Feynman elemzéséből kiindulva Rayt tudósnak tartottam. A szerelem volt a

szakterülete, és Darwinhoz meg Feynmanhoz hasonlóan állandóan ugyanaz a dolog izgatta: őt éppenséggel a becsajozás. Ray már öngyilkosságról beszélt, és mivel volt pisztolya, úgy véltem, kötelességem megóvni attól, hogy használja. Távol tartottam tehát a kábítószerektől, inkább Martinit ittunk. Arra jutottunk, hogy van miért sajnálnunk egymást, hiszen hasonló gond nyomaszt mindkettőnket. Egyikünk sem találja az igazit, én nevezetesen azt a jó kis problémát, amellyel elkezdhetnék dolgozni. A szobában ülve nemigen segített a fejfájásomon, hogy hallottam, amint Murray valakivel üvölt a telefonon. Alighanem egy banki alkalmazott volt, és nyilván lassú volt a felfogása. Murrayt sokszor rettentően felbosszantotta, ha az emberek nem tudtak valamit vagy nem értettek meg valamit olyan gyorsan, mint ő. Hacsak persze nem Feynmanról volt szó: olyankor el volt ragadtatva. S mivel Murraynek enciklopédikus, mindent átfogó ismeretei voltak, Feynman tárgyi tudása meg a matematikára és a fizikára összpontosult, Murray számtalan olyan témáról beszélhetett, amelyben Feynman kevésbé volt otthon. Elrágcsáltam néhány aszpirint, és azon tűnődtem, mihez is kezdjek. Régebben két cikk megírása között voltak olyan időszakaim, amikor csak olvasgattam, gondolkodtam, és igyekeztem valami jó ötlettel előállni vagy találni valami jó kis megoldandó problémát. Ez egy elméleti fizikus életében teljesen rendjén való. Az azonban már nem, hogy képtelen koncentrálni. Elhatároztam, hogy meglátogatom az egyik fiatal professzort, kicsit odébb a folyosón. Gondoltam, talán dolgozhatnánk együtt valamin. Nem látszott megközelíthetetlennek, és kiváló PhD-értekezést írt az erős kölcsönhatásokról. A fizika egyik nagy vonzereje, hogy nagyszabású dolgokkal foglalkozik. Unalmasnak tűnhet, hogyha valaki naphosszat matematikai kifejezésekkel játszadozik, de mindjárt érdekessé válik, ha az ember rájön, hogy az erős kölcsönhatás olyan roppant erő, amelyről csak a valóságtól legelrugaszkodottabb fantasztikus irodalomban olvasni. Az erős kölcsönhatás nélkül az atommag pozitív töltésű protonjai között ható elektromos taszítás szétrobbantana minden atomot a világegyetemben – csak a hidrogéngáz atomjait nem, mert azokban egyetlen proton van csupán. Ha így gondolunk az erős kölcsönhatásra, akkor a benne felfedezhető energia és sokféle lehetőség szinte határtalannak tűnik. A fizikusok úgy tartották, hogy Murray kvarkjait az erős kölcsönhatás miatt nem látták még soha elkülönülni egymástól. De ennek az elgondolásnak

volt némi hibája: a kísérleti megfigyelések szerint a protonhoz hasonló részecskék, ha egymásba ütköznek, úgy viselkednek, mintha a bennük levő részecskék – Feynman partonnak nevezte őket, mindenki más viszont azt gondolta róluk, hogy ezek a kvarkok szabadon szökdécselhetnének. No de hogyan mozoghatnának szabadon, ha egyszer ennyire erősen egymáshoz vannak kötve? S mivel nagyon nehéz volt kiszámítani a kvantumszíndinamikából – az erős kölcsönhatás kvantumelméletéből – adódó következményeket, erre egyáltalán nem látszott nyilvánvalónak a válasz. A fiatal tanár, ott a folyosó végén, ennek a problémának a megoldásában végzett úttörő munkát. A válasz, mint kiderült, az volt, hogy a kvantumszíndinamika szerint az erős kölcsönhatás minden más alapkölcsönhatástól eltérően – a távolság növekedésével nagyon gyorsan erősödik. Ha néhány centire széthúzhatnánk egymástól két kvarkot (bár ezt nem lehet), akkor valami elképzelhetetlenül nagy vonzóerőt tapasztalnánk; a protonban viszont nemigen hatnak egymásra, úgy viselkednek, mintha szabadok volnának. Ahhoz, hogy megszabaduljunk az erős kölcsönhatás velejáróitól, nem távolodnunk, hanem közelednünk kell. Noha a fizikában újszerű ez a viselkedés, sokban hasonlított a Caltechen rám ható emberi viszonyokhoz. Ott voltam, és állítólag azt tehettem, amit akarok. És ameddig úgy viselkedtem, mint egy kutatásaival foglalkozó, komoly tudós, addig szabadnak is éreztem magam. Mégsem gondoltam, hogy jogom volna bármi ostobaságot mondani. És azt sem, hogy jogom lenne a kudarchoz. Csak ahhoz van jogom, hogy megszállottan kutassak – de nem akármit. A fizikának abban a kultúrájában, amelyben én felnőttem, hierarchiája volt a megbecsültségnek. A szobám a részecskefizikusok folyosóján volt: olyanokén, mint Feynman és Murray, akik a természet alapvető kölcsönhatásait és részecskéit kutatták. A részecskefizikusok hajlamosak lenézni a többieket, az olyanokat, mint a biológusok vagy a kémikusok, sőt a többi fizikust is, mert azok inkább alkalmazzák, mintsem felfedezik az alaptörvényeket. Ebből a szempontból még a szilárdtest-fizika sem számított említésre érdemesnek, pedig az vezetett el a tranzisztor felfedezéséig, és így az egész mai digitális korszakig. Murray csak úgy nevezte: „szarárdtest-fizika”. Ezt a kulturális terepet úgy kell elképzelnünk, ahogyan a New Yorker magazin Saul Steinberg tervezte klasszikus címlapján Manhattanből látni ki nyugat felé. Az előtérben, a világ közepén vannak az elemi részecskék elméletének különféle vonatkozásai – ezek Manhattan épületeihez

hasonlíthatók. Itt működött Feynman, Murray és a folyosó többi lakójának többsége. A környező területen – valahol New Jersey környékén – találhatók a matematika és az elméleti fizika más ágai. Az ország roppant nagy és távoli közepén terülnek el a kísérleti fizika félreeső, nagy síkságai. Végül a messzi túlsó partra szorult néhány apró kis képződmény: az alkalmazott fizika, az élettudományok és a figyelemre alig érdemes egyéb szakmák. Ameddig a világ közepének közelében voltam, szabadon mozoghattam. De minél távolabb tévedtem volna innen a kutatásban, annál kényszerítőbben érzékeltem volna a visszatérítő erőt. Feynman ezeket az erőket eleve semmibe vette. A fizika egésze érdekelte, de több más tudomány és sokféle más alkotási lehetőség is foglalkoztatta. Társadalmi tekintetben sem volt hajlandó az alkalmazkodásra. Bár valamiféle professzoros fennköltséget vártak tőle, ő néha elment egy sztriptízbárba, hogy ott foglalkozzon fizikával. A bárban meg azt várták volna tőle, hogy igyon vagy a táncosnőkkel hancúrozzon. Csakhogy nem ivott és hű maradt a feleségéhez. Akkoriban még nem tudtam, hogy én is túl tudom tenni magam a mások „elvárásaiból” adódó kényszereken. Még nem volt bennem elegendő éleslátás ahhoz, hogy ezt az erős kölcsönhatással kapcsolatos elemzést magamra alkalmazzam, de valamiért megtetszett az ötlet, hogy beszéljek ezzel a fiatal professzorral. Úgy képzeltem, hogy mivel hamar sikeres lett, éppúgy, mint én, és – a Caltech kinevezett professzora lévén – szemlátomást arra is rájött, mi legyen a következő lépés, sok jóval kecsegtető mentorom lehet. Beléptem a szobájába. Számos szobanövény díszítette a helyiséget, meg egy poszter a Huntington Gardensről, a közelben lévő, híres botanikus kertről. Másodszor fordult elő életemben, hogy növényt látok egy fizikus szobájában. Először egy régebben megismert matematikai fizikus irodájában éltem át ilyet, de ő nem számít igazán, mert a növényei nem kaptak vizet, és ki is száradt mind. A fiatal professzor testes alkat volt, csupa gömbölyűség. Jókedvűnek tűnt. Némi csevegés után megkérdeztem, mivel foglalkozik mostanában – igyekeztem a lehető leglazábbnak látszani. A kutatók többsége örül, ha munkatársra talál, de senki sem vágyik olyan munkatársra, aki már minden reménnyel felhagyott. De alighanem túlzásba vihettem a lazaságot, mert furcsán nézett rám. – Csak körbejárok – mondtam –, hogy megtudjam, ki mivel foglalkozik itt a folyosón.

– Vagy úgy – mosolyodott el. De még mindig nem válaszolt. Nem tágítottam. – Szóval… min dolgozol? – Ó, te azzal úgysem akarnál foglalkozni. – Azt sohasem lehet tudni – válaszoltam. Tovább mosolygott, de egyetlen szót sem szólt. Én meg rámeredtem, ahogyan az autóvezető bűvöli a közlekedési lámpát, hogy végre legyen már zöld. De maradt a piros. Egyszer olvastam egy tanulmányt arról, hogy a felsőoktatás magasabb régióiban minden emberi tulajdonság közül a kitartásra van leginkább szükség a sikerhez. Nekem úgy tűnt, mintha a szociológusoknak túlzott adag jutott volna ebből az erényből – ők a statisztikai érvényességen túl is kitartóan levonják a maguk következtetéseit. De mivel magam is kitartó fajta vagyok, gyakran merítettem vigaszt ebből a tanulmányból. – Akkor hát min dolgozol? – kérdeztem megint. Ingatta a fejét. „Ó, mostanában… főleg kertészkedem.” Miközben ezt mondta, egy pillanatra sem hervadt le az arcáról a mosoly. Már kint a folyosón arra a feltevésre jutottam, hogy azért tartják, mert tanít, de én ezért lenéztem. Aki tanítja a tudományt, az nem tudós, és a szememben akkor úgy tűnt, nem méltó a címéhez. Attól kezdve mindig úgy gondoltam rá, hogy ő a Kertművelő professzor. Összeakadtam Constantine barátommal. Athénből jött, és posztdoktori ösztöndíjjal volt itt. Az apja görög volt, de az anyja olasz, és úgy tűnt, tőle örökölte kifogástalan stílusérzékét – az öltözködésben ugyanúgy, mint a fizika művelésében. – Hát te nem tudtad? – suttogta. – Kiégett ember. Mihelyt végzett, kinevezték, mert mindenki meg akarta kaparintani. Azután kiderült, hogy csak egyszer ütött be neki. – Constantine önelégülten vigyorgott. Szóval csak egyszer ütött be neki. Kötelességszerűen visszavigyorogtam, de magamban azt gondoltam: akárcsak nekem. Annyi különbséggel, hogy esetemben senki sem követte el azt a végzetes hibát, hogy kinevezzen. Már szinte láttam, hogy néhány év múltán teljesen elkallódom, és kénytelen leszek olyan lehangoló munkát végezni, mint a szomszédom a hadiiparban. Nem tudtam elképzelni, hogy éppen rakétákat tervezek, legalábbis nem úgy, hogy ne szólhassak bele, kik ellen fordítják majd azokat a rakétákat. A fejem még mindig fájt, bementem hát Helenhez, a tanszéki titkárnőhöz további aszpirinokért. Az ő szobája Murrayén túl volt – Murrayé és

Feynmané között –, és nagyjából azóta dolgozott a tanszéken, mint Murray és Feynman. Amint közeledtem az ajtajához, hallottam, hogy épp azt mondja: Jól tönkretette annak a bankosnak a napját. Majd Murray hangja hallatszott: – Ó, hát maga is hallotta? – Hát lehetett azt nem hallani? – válaszolta Helen. Murray kilépett Helen szobájának ajtaján. Biccentett; én is biccentettem. Bementem Helenhez. – Fáj a feje? – kérdezte, amikor gyógyszert kértem tőle. – Nem vagyok meglepve. Kérdőn néztem rá: mit akar ezzel mondani? – Már ne haragudjon, hogy ezt mondom, de nem tűnik túl vidámnak mostanában. – Ó… csak azzal küszködöm, hogy min dolgozzam majd ezután. – Hát, én semmit sem tudok a fizikáról, de úgy látom, hogy ezzel mindenki így van. Legalábbis azok, akik nem adták fel. – Fogadok, hogy Feynman nem – vágtam rá. – Feynman professzor? No hiszen, neki is voltak már hosszú terméketlen periódusai. Ezt mindenki tudja – legalábbis mifelénk. De mint a keljfeljancsi, mindig rendbe jön megint. Biztos vagyok benne, hogy rendbe jön majd maga is. Adott néhány tablettát. Azután még megjegyezte: Vagy ha mégsem, hát majd kitalálja, mihez kezdjen az életével. Maga még olyan fiatal.

8 Azokban az esztendőkben, amikor Feynman fizikával foglalkozott, megoldott néhányat a háború utáni időszak legnehezebb problémái közül. Közben, mint máshonnan is kiderült, volt néhány hosszú tétlen időszaka. És ezekből csakugyan mindannyiszor kilábalt. Miközben pedig Murray szinte csak az elemi részecskék fizikájával foglalkozott, Feynman több területen is fontos felfedezéseket tett – egyebek között az alacsony hőmérsékletek fizikájában, az optikában, az elektrodinamikában. Láthatólag volt hozzá orra, hogy megtalálja a megfelelő problémát – a megfelelő időben. Kíváncsi voltam, hogy csinálja. Mihez kell nagyobb tehetség: kiválasztani a kellő problémát – én akkor éppen ezzel küszködtem – vagy rájönni a megoldásra? És ha egyszer kikötött egy problémánál, akkor mi kellett a megoldáshoz? Amikor először idejött, és arról kérdezett, hogyan fogok neki egy problémának, megrémültem. Mert valójában nem is tudom. Úgy gondolom, hogy ez olyasmi, mint megkérdezni a százlábút, hogy melyik lába után melyik lábával lép. Gondolkoznom kell egy kicsit, meg kell próbálnom visszatekintve felidézni néhány problémát. Bizonyos esetekben a jól működő teremtő képzelet jóvoltából találja meg az ember, hogy milyen problémán dolgozzon. És a megoldás esetleg már egyáltalán nem követel ennyi kreativitást. De némelyik fizikai és matematikai probléma megoldásában ennek épp a fordítottja igaz. A probléma szinte már nyilvánvaló, és a megoldást megtalálni a nehéz. A problémát nem is lehet nem észrevenni, csakhogy a már ismert technikák és módszerek meg az emberek által kiderített információ nem elegendő. Ilyenkor a megoldáshoz kell a találékonyság. Nagyon jó példa erre az Einstein-féle relativitás- és gravitációelmélet – az

általános relativitáselmélet. Ami a relativitást illeti, világos volt, hogy az akkoriaknak valahogyan össze kell kapcsolniuk ezt a speciális relativitáselméletet – azt, hogy a fény egy bizonyos sebességgel, c-vel halad – a tömegvonzás jelenségével. Nem lehetett egyszerre fenntartani mindkettőt – a régi, végtelen sebességekre támaszkodó, Newton-féle relativitáselméletet meg a sebességnek korlátot állító relativitáselméletet. Vagyis valamiképpen módosítani kellett a tömegvonzás elméletét. Úgy kellett módosítani, hogy össze lehessen egyeztetni a relativitáselmélettel – azzal, hogy a fény mindenképpen egy bizonyos sebességgel halad. Hát, kiindulásnak ez nem valami sok. Hogyan lehet mégis megcsinálni? Ez volt ám a feladat! Hogy ezt muszáj megoldani, ahhoz Einstein szemében nem fért kétség. Másoknak ez már nem volt ennyire nyilvánvaló, sokan még a relativitáselméletet sem tartották éppenséggel nyilvánvalónak. De Einstein ezen már túl volt. Látta tehát ezt a másik problémát. Maga a probléma nyilvánvaló volt, de a megoldásához a lehető legtermékenyebb képzeletre volt szükség. Micsoda elveket kellett kifejlesztenie! Azt a tényt használta ki, hogy a tárgyak esés közben súlytalanok. Ehhez nagyon-nagyon nagy képzelőerő kellett. Vagy vegyük azt a problémát, amelyen éppen most dolgozom. Tökéletesen nyilvánvaló mindenki előtt. Itt ez a kvantum-színdinamikának nevezett matematikai elmélet, amely a protonok, a neutronok és más részecskék tulajdonságaira igyekszik magyarázatot adni. Régebben, ha az embernek volt egy elmélete, és szerette volna megtudni, hogy az vajon helyes-e, akkor egyszerűen elővette, megnézte, hogy azzal összhangban minek kell történnie, ezt pedig összevetette a kísérlettel. Itt azonban a kísérleteket már mind elvégezték. Rengeteget tudunk a proton tulajdonságairól. És van elméletünk is. A baj az, hogy ez egy új elmélet, és fogalmunk sincs, hogyan számítsuk ki belőle a következményeket, mivel ehhez hiányoznak a matematikai eszközeink. Ki kell találni, hogy hogyan lehetne mégis megcsinálni. De hogyan fogjunk hozzá? Létre kell hozni vagy ki kell találni a módját. Nem tudom, hogyan. Itt a probléma nyilvánvaló, és a megoldás nagyon nehéz. A képzelet rendkívüli és sokrétű teljesítményére volt szükség ahhoz, hogy létrehozzák ezt az elméletet; többen felfigyeltek jellegzetes mintákra, fokról fokra felfedeztek mindenfélét, végül a kvarkokat, azután igyekeztek ehhez megkeresni a legegyszerűbb elméletet. Vagyis ennek a problémának már

hosszas történeti előzményei vannak. Sokáig tartott, míg idáig eljutottunk, de most aztán jól bele van verve az orrunk. Bele van verve az orrunk. Érdekes megfogalmazás. Megnyugtató volt hallanom, amikor elárulta, hogy ez még őt is bosszantja. Mostanában ezen a nagyon nehéz problémán dolgozom; ezzel telt el az utóbbi néhány évem. Először igyekeztem valamiféle matematikai lehetőséget találni a megoldására, megoldani bizonyos egyenleteket. Hogyan fogtam neki? Hogyan kezdtem a megfejtésükhöz? Az ilyesmit alighanem a probléma bonyolultsága határozza meg. Ebben az esetben mindent kipróbáltam. Két teljes éven keresztül hol ezzel, hol azzal a módszerrel küszködtem. Én valószínűleg mindig ezt csinálom – kipróbálok mindent, ami csak eszembejut, és ha valami nem működik, akkor valami más módon próbálkozom tovább. De ebben az esetben, miután már mindent kipróbáltam, rájöttem, hogy nem megy. Egyik fogásom sem vált be. Így hát arra gondoltam, na jó, ha azt érteném – legalább nagyjából – hogy ez az egész hogyan működik, akkor abból többé-kevésbé már kiderülne, milyen matematikai formákat érdemes kipróbálnom. Jó hosszú időn át azt igyekeztem hát kitalálni, hogy hogyan működik ez az egész – úgy nagyjából. Van itt azonban néhány pszichológiai természetű ügy is. Először is, az utóbbi években csak a legnehezebb problémák közül válogatok. Szeretem a lehető legnehezebb problémákat. Azokat a problémákat, amelyeket még senki sem oldott meg, következésképpen annak sem túl nagy a valószínűsége, hogy majd én megoldom. De úgy érzem, véglegesített professzorként most már nem kell izgatnom magam amiatt, hogy ha valami nagyobb lélegzetű vállalkozásba fogok, csak az időmet vesztegetem. Nem kell azzal foglalkoznom, hogy egy éven belül feltétlenül letegyek valamit az asztalra. Az persze lehetséges, hogy fizikailag nem fogom olyan sokáig húzni, de legalább emiatt nem kell hogy fájjon a fejem. A betegsége tudata mindig ott volt velünk; a halál angyala türelemmel várta, hogy leteljen a Feynman-nak kiszabott idő. A következő lélektani ok, hogy azt kell higgyem, ezzel a problémával valamiképpen előnyöm van a többiekhez képest. Vagyis hogy én használom valami olyan tehetségemet, amelyet a többi fickó nem, vagy van valami

sajátos látásmódom, ők pedig valahogy még nem jöttek rá arra, hogy ezen a különös módon is rá lehet csodálkozni a világra. Azt kell hinnem, valamilyen oknál fogva egy kicsit jobbak az esélyeim, mint a többieknek. A lelkem mélyén tudom, hogy ez az érv alighanem hamis, hogy ezt az általam választott nézőpontot nyilván már más is végiggondolta. De nem törődöm vele; azzal szédítem magam, hogy nekem több az esélyem. Hogy van itt keresnivalóm. Különben meg is várhatnám, hogy megcsinálja valaki – bárki – más. De én úgy fogom fel a dolgot, hogy sohasem vagyok pontosan olyan, mint valaki más. Mindig azt gondolom, hogy jó irányba tartok, mindig másfele próbálkozom. És azt gondolom, hogy mivel én más úttal kísérletezem, az lesz az igazi. Nekik esélyük sincs rá. Ez persze túlzás. Nekem meg bele kell lovalnom magam ebbe a túlzásba. Én ezt mindig olyasvalaminek tartottam, mint amikor az afrikaiak harc előtt verik a dobokat, hogy tűzbe jöjjenek. Beszélek magammal, meggyőzöm magam arról, hogy ez a probléma az én módszereimmel kezelhető, és hogy a többiek rosszul csinálják. Azért nem oldották még meg, mert nem jól fogtak hozzá. Majd én megmutatom. Ezt mesélem be magamnak, hogy lelkesebb legyek. Ennek az az oka, hogy ha nehéz a probléma, hosszú időre és kitartásra van hozzá szükség. Ahhoz meg, hogy az ember kitartó legyen, az kell, hogy meg legyen győződve róla, érdemes ilyen szorgalmasan dolgoznia, tart valahová. És ehhez bizonyos értelemben át kell vernie magát. Ennél a legutóbbi problémánál tényleg átvertem magam. Nem jutottam sehová. Nem mondhatnám, hogy a megközelítésem olyan nagyon jó lenne. Cserbenhagyott a fantáziám. Azt kigondoltam, hogy minőségét tekintve hogyan működik a dolog, de arra már képtelen vagyok rájönni, hogy mennyiségileg mi történik. Ha ez a probléma egyszer megoldódik, azt csakis a képzeletnek lehet majd köszönni. Lesz abban valami nagyszerű, amikor végre sikerül. De alapjában nem nagy ügy – csak képzelet kell hozzá meg kitartás. Akik sosem dolgoztak a fizika területén, hajlamosak száraznak, szabatosnak, pontosnak tartani ezt a tudományt. A valóságos fizika azonban éppoly messze van ettől, mint a jog gyakorlása a jogi egyetemek elméleti szócsatáitól vagy a tényleges orvoslás az élettan és a betegségek elméletétől. Jóllehet a jog pontosan megfogalmazott törvényekből áll, az alkalmazását mégis befolyásolja az értelmezés, az ismerethiány, a gyakorlati megfontolások és az ítéletalkotásban részt vevők pszichológiája. Az

orvostudomány részletesen leírja ugyan egy-egy betegség tüneteit, de ritka az olyan beteg, aki a bajainak tankönyvi meghatározását mondja fel, amikor belép a rendelőbe. Az orvosok csak a kellő gyakorlat megszerzése közben tanulják meg, hogyan állítsák fel a diagnózist. A fizika művészet is. Kevés igazi fizikai problémát lehet „megoldottnak” nevezni, legalábbis a szó szoros, szigorúan vett értelmében. A fizikusnak egy problémát megoldani nem más, mint megítélni, hogy annak melyik vonatkozása lényeges és mely vonatkozásait lehet figyelmen kívül hagyni, a matematikának mely részeihez kell ragaszkodni és melyeket kell megváltoztatni. A hidrogénatom például egy protonból és a körülötte elhelyezkedő elektronból áll. Ez az egyetlen abból a száz-egynéhány atomfajtából, amelyre a kvantum-egyenletek megoldhatók. De ha valami egyszerű dolgot teszünk ezzel a hidrogénatommal, mondjuk, mágneses mezőbe helyezzük, akkor az emiatt módosított – a mágneses mezőt is magában foglaló – egyenletet már nem lehet megoldani. Vegyük például a mágneses mezőben fényt kibocsátó hidrogénatom problémáját. Ezt kénytelenek vagyunk leegyszerűsíteni. Kezdhetjük azzal, hogy a mágneses mezőt tekintjük lényegesnek, és elhagyjuk a protont leíró matematikai kifejezéseket, de kezdhetjük azzal is, hogy a proton hatása a lényeges, és elvetjük a mágneses mezőről számot adó tagokat. Vagy átírhatjuk az egyenletet úgy, mintha a világ végtelen sok dimenziós lenne – ahogyan én tettem a disszertációmban. Ahhoz, hogy megoldjunk egy fizikai kutatási problémát, sorozatban kell követniük egymást a feltevéseknek, a különböző megközelítéseknek; a képzeletnek ezeket a hatalmas ugrásait látva szokás arról beszélni, hogy valaki nem skatulyákban gondolkodik. Ez arra épül, hogy képesek vagyunk a továbblépésre, az intuíció követésére és annak elviselésére, hogy nem értjük pontosan, mit csinálunk. De a legfőbb következménye, hogy hiszünk önmagunkban. Feynman úgy fogott a kvantum-színdinamika megoldásához, hogy egyszerűbb formában leírta ezt az elméletet, és megfigyelte, hogy ilyen körülmények között milyen sajátosságokat mutat. Ez a módszer egyik leghíresebb korábbi munkájára, a folyékony héliumot leíró elméletére emlékeztetett. Akkor e folyadék igen különös tulajdonságaira kellett elméleti magyarázatot találni. Például arra, hogy nem forr fel; és ha az ember főzőpohárba teszi, felkúszik az edény falán, és addig folyik ki belőle, míg az ki nem ürül. Látván, hogy a fizikusok hiába igyekeznek közvetlenül megoldani ezt a problémát, Feynman a maga babiloni stílusában arra a

következtetésre jutott, hogy az lesz a legjobb, ha „fütyül az egészre, egyszerűbb rendszerekkel állítja párhuzamba a jelenséget, ábrákat rajzol és valószerűnek tűnő sejtéseket fogalmaz meg”. Ez az ő igazi ismertetőjegye: semmi nagy matematizálás, csak roppant képzelőerő és a dolog fizikai lényegének megértése. A hélium kérdését az 1950-es évek közepén oldotta meg egy híres cikksorozatában. Nyilván azt remélte, hogy most megismételheti ezt a sikert. Feynman nem élt elég sokáig ahhoz, hogy megoldást találjon a kvantumszíndinamika problémájára. És a beszélgetéseink óta eltelt húsz-egynéhány év alatt ez senki másnak sem sikerült. Az elméletből időközben kiszámított új eredmények nem a lényeg megértésének vagy a matematikai megoldás megtalálásának tulajdoníthatók, hanem az egyre nagyobb teljesítményű számítógépek folyamatos felhasználásának.

9 A kutatandó probléma keresése közben azt forgattam a fejemben, hogy mit mondott Feynman a többiekhez képest meglévő előnyről. Mik az erősségeim? Mindig jobb volt az érzékem a matematikához, mint diáktársaim többségének. Ezenfelül lázadó alkat vagyok – természettől fogva vonzódom mindenhez, ami kicsit is szemben áll a közkeletű vélekedéssel. A tanszéknek a folyosón tevékenykedő többi tagja Feynmanhoz hasonlóan a kvantumszíndinamika problémáinak jobb megoldásához kereste az utat. Ehhez a kutatáshoz, amely az akkori idők egyik legfontosabb problémájának számított, leginkább közönséges matematikára volt szükség. De akadt egy olyan professzor, John Schwarz, akinek a kutatásai a megszokottól teljesen eltérő matematikán alapultak, és messziről elkerülték a főáramot. Négy kölcsönhatás ismeretes a természetben: az elektromágnesség, a tömegvonzás, az erős kölcsönhatás és annak az atomi szint alatti társa, a gyenge kölcsönhatás. A fizikusoknak mind a négyfajta kölcsönhatás leírására van elméletük; a kvantumos elektro-gyenge elmélet – a kvantumelektrodinamika általánosítása – az elektromágnességet és a gyenge kölcsönhatást írja le, az általános relativitáselmélet (ez nem kvantumos elmélet) a tömegvonzást, a kvantum-színdinamika pedig az erős kölcsönhatást. A redukcionizmusnak nevezett elgondolás szerint minden természeti jelenség megmagyarázható egyetlen fizikai alaptörvénnyel. Az ebbe vetett hit meglehetősen elterjedt a fizikában, és ez jelöli ki a határt a Murrayhez hasonló görögök meg a Feynmanhoz hasonló babiloniak között. Ez annyit jelent, hogy a fizikusok többsége szerint a világegyetemben nem történhet semmi olyasmi – a gyermekszületéstől kezdve a galaxisok születéséig –, ami ne a négy alapkölcsönhatás valamelyikéből következnék

(esetleg többől is). Mivel pedig a fizikusok többsége így vélekedik, elméleti fizikusnak nem is igen lehet fontosabb törekvése a négy kölcsönhatásra érvényes elméletek kidolgozásánál. Schwarz olyan egységes elméleten dolgozott, amely, ha helyesnek bizonyul, összefoglalná – és módosítaná – mindezeket az elméleteket. Egyetlen lendülettel átírná az összes többit, és egyetlen átfogó teóriával helyettesítené mindet. Mivel ez a négyféle kölcsönhatás nagyon különbözik egymástól, túlhajtott célkitűzésnek tűnhet valamennyit egyetlen egységes elmélet segítségével leírni. Például az elektromágneses kölcsönhatás lehet vonzó és taszító is, a tömegvonzás viszont mindig csak vonzó. Az erős kölcsönhatás gyengül a távolság csökkenésével, a tömegvonzás és az elektromágneses kölcsönhatás viszont erősödik. És az erők nagysága is elképzelhetetlenül nagy tartományra terjed ki: az erős kölcsönhatás vagy százszorta erősebb az elektromágnesesnél, az ezerszerte erősebb a gyenge kölcsönhatásnál, az pedig milliárdszor milliárdszor milliárdszor erősebb a tömegvonzásnál. A négyféle kölcsönhatás tehát más-más szerepet tölt be az életünkben és az egész világegyetem működésében. Természetesen a tömegvonzás tart bennünket a földön, és ez okozza az árapályt. De a természetben leginkább kozmikus léptékben mutatkoznak meg a hatásai. A tömegvonzás formálja a bolygókat és készteti őket keringésre a csillagok körül, a közreműködésével bocsáthat ki a csillagok méhe életet adó fényt és meleget. Továbbá még jóval a bolygók kialakulása előtt a tömegvonzás hatására álltak össze a csillagok. Az elektromágneses kölcsönhatás főleg atomi léptékben fontos. Az atomok és a molekulák között működő elektromágneses kölcsönhatás teszi például láthatóvá a tárgyakat, kapcsolja a vörösvérsejtekhez az oxigént és akadályozza meg, hogy a kezünk áthatoljon a falon, ha nekitámaszkodunk. Ebből a kölcsönhatásból fakad a tárgyak tulajdonságainak többsége. És e kölcsönhatás – jórészt 20. századi – hasznosításának köszönhetjük a modern idők számos kényelmi berendezését, a mesterséges világítástól kezdve a telefonon, a rádión és a televízión át a számítógépig. A másik két kölcsönhatás – a gyenge és az erős – az elektromágnesség szabályozta világnál is százszorta kisebb világban uralkodik: az atommag belsejében. A gyenge kölcsönhatás indítja el az atommag béta-bomlásnak nevezett felbomlását. Az erős kölcsönhatásból származik az atomenergia. Hirosimában csak 10 grammnyi uránból szabadult ki ennek a kölcsönhatásnak az energiája, és mindent lerombolt. Hogyan írhatná le egyetlen elmélet ezt a négy kölcsönhatást? Erre a

történelem szolgálhat tanulságos példával: bizonyos szempontból ötféle kölcsönhatás létezik valójában, de mi csak négyet emlegetünk, mert ezeknek az erőknek az első egyesítése már nagyon régen történt. Ez az elektromosság és a mágnesség egyesítése volt, a mostani kutatás „előzménye”. Ennek valahogy így szól a története: egyszer régen (az időszámításunk kezdete előtti 6. században), a messzi távolban (az ókori Görögországban) egy Thalész nevű bölcs filozófus megvizsgálta a legegyszerűbb elektromágneses jelenségeket: a mágnességét és a sztatikus elektromosságot. Az ő korától a 19. századig az ember egyre többet tudott meg erről a két jelenségkörről, de semmi sem utalt arra, hogy ezek a jelenségek ne két különálló osztályt alkotnának. Az elektromosság és a mágnesség a tömegvonzással együtt három kölcsönhatást alkotott – akkoriban még csak erről a háromról tudtak. Aztán valamikor 1820 körül a kutatók Európa több országában is felismerték, hogy az elektromos áramot vivő vezetékeknek valamiféle különös mágneses hatásuk van. Ez már erős utalás volt arra, hogy az elektromosság és a mágnesség összefügg egymással, de senki sem látta tisztán, vajon hogyan. A következő néhány évtizedben a kutatóknak csupán annyit sikerült elérniük, hogy a látottak hatásának leírásával tapasztalati törvényszerűségek zagyva gyűjteményét állítsák elő. Azután 1865-ben egy alig 162 centiméter magas skót fizikus, James Clerk Maxwell erre a zagyva szabálygyűjteményre támaszkodva csodálatos egyenletrendszert dolgozott ki. Ennek elemei néhány sorban nyilvánvalóvá tették a világ előtt, hogyan adódnak az elektromos és mágneses erők az elektromos töltésekből és áramokból – és ami még fontosabb: egymásból! Maxwell ezzel tehát egységes elméletet adott a három régóta ismert kölcsönhatásból kettőre: az elektromosságra és a mágnességre – vagy ahogyan ma mondjuk, az elektromágnességre. Azóta bebizonyosodott, hogy a Maxwell-féle egységesítés több volt az elméleti elegancia hajhászásánál: következményeinek vizsgálatából forradalmian új eredmények születtek. Egyenletei szerint például a gyorsuló töltések elektromágneses hullámokat bocsáthatnak ki. S ezek a hullámok mindig ugyanakkora sebességgel haladnak – Maxwell számításai szerint a fény sebességével. Ez ihlette Einsteint a speciális relativitás elméletére. S mivel Maxwell felfedezte, hogy a fény elektromágneses jelenség, világossá vált, hogy másfajta elektromágneses hullámok is létezhetnek. Ez jelölte ki Heinrich Rudolf Hertz német kísérletezőnek az utat az első rádióhullámok keltéséig, s ez vezetett később a rádió, a televízió, a műholdas távközlés, a röntgenátvilágítás és a mikrohullámú sütő megalkotásához. Feynman a Mai

fizikában ezt írja: „Aligha kétséges, hogy a 19. század legfontosabb eseményének azt ítélik majd, hogy Maxwell felfedezte az elektrodinamika törvényeit.” A fizikusok a négyfajta kölcsönhatást egybefogó elméletet egységes térelméletnek nevezik. Érdemes egy pillanatra eltűnődni azon, vajon ez mit jelent. Ahhoz, hogy egy elmélet egységes térelmélet legyen, nem elég, ha a különálló kölcsönhatásokat leírja: azt is le kell írnia, hogy ezek a kölcsönhatások milyen kapcsolatban vannak egymással – ahogyan Maxwell tette, amikor kimutatta, hogyan kelthetnek az elektromos erők mágneses erőt és viszont. Az egységes elméletet kereső fizikusok többsége azonban többet szeretne ennél: igyekeznek megvilágítani, hogyan fakadnak a természet kölcsönhatásai egyetlen, még sarkalatosabb kölcsönhatásból vagy valamilyen mögöttük meghúzódó elvből. Jóllehet kevés a kísérleti bizonyíték arra, hogy ez csakugyan így volna a természetben (de arra is, hogy ne lenne így), ők mindenképpen szeretnének létrehozni egy ilyen elméletet: esztétikai törekvésből vagy abból a meggyőződésből, hogy minden természeti törvénynek ugyanaz a nyitja. Egy ilyen egységes elmélet a „görögös” fizika végső győzelmét hozná. Erre az elméletre szeretett volna rábukkanni Einstein élete nagy részében, a relativitáselmélet utáni időkben, s végül is ez távolította el a fizika fő áramlatától – a fizikusok nagy részét gyakorlatiasabb kérdések foglalkoztatták. A matematikai szépségen és az új fizikai jelenségek felfedezésének lehetőségén túl egy ilyen egységes elmélet azokra az alapkérdésekre is választ adhatna, amelyek létezésünk végső okait firtatják. A természet négy kölcsönhatása közötti egyensúly, erősségük viszonya és különböző tulajdonságaik folytán lehet a világegyetem olyan, amilyennek mi ismerjük. Mi lenne például, ha a tömegvonzás nem volna olyan gyenge az erős kölcsönhatáshoz képest? Akkor a csillagok jobban összetömörödnének és gyorsabban emésztenék fel nukleáris üzemanyagukat, nem hagyva időt az élet kifejlődésére. Másfelől ha a tömegvonzás még gyengébb lenne, akkor az elektromágneses taszítás nem engedné összeállni a csillagokat. Ha az erős kölcsönhatás nem volna olyan erős az elektromágneseshez képest, akkor az atommagok többsége szétesne. És ha az elektronok meg a protonok száma az anyagban akár egyetlen százalékkal is eltérne az egyensúlyi aránytól, akkor két, egymástól egy méterre álló ember között nagyobb volna az elektromágneses erő, mint a földgolyó súlya. A természet erői különböznek

ugyan egymástól, de kifinomult egyensúlyban vannak. Hogy miért? Jóllehet az elméletek leírják a különféle kölcsönhatásokat, a lét végső kérdéseire csak egy mindent átfogó elmélet adhatna választ. Einstein nagy hátránnyal indult az egységes térelmélet keresésében: amikor belefogott, még nem fedezték fel az erős és a gyenge kölcsönhatást. 1981-re azonban már egységbe foglalták az elektromágnességet és a gyenge kölcsönhatást, és a fizikusoknak már arról is voltak elgondolásaik, hogyan kellene a képbe az erős kölcsönhatást is belefoglalni. Sokan törekedtek ilyen egységes elmélet felé, de az elérhetetlennek tűnt. Harminc évvel Einstein halála után ez a törekvés újra népszerűvé vált. A „mindenek elmélete” bevett szóhasználattá vált a fizikában. Mindenki úgy tartotta, hogy a tömegvonzás a legnagyobb akadály ennek az egyesítésnek az útjában. A fizikusok nemcsak azt nem tudták, hogyan foglalják bele a tömegvonzást egy egységes elméletbe, de a tömegvonzás kvantumelméletét sem sikerült megalkotni – még a különálló gravitációs kölcsönhatásra sem. Hacsak az ember nem hitt John Schwarznak. Ő ugyanis azt állította, hogy az elmélete minden kölcsönhatást egyetlen kvantumelméletben foglal össze, még a tömegvonzást is. Schwarznak ezt a rögeszmeszerű elméletét húrelméletnek nevezték el. A húrelméletbeli húrnak nincs sok köze ahhoz, amit mi az élet bármely területén húrként ismerünk. Ennek a fizikusok által használt húrnak a gondolata egy japán meg egy amerikai kutatótól, Yoichiro Nambutól és Leonard Susskindtól ered, még 1970-ből. Ők úgy gondolták, hogy a pontnak látszó részecske valójában aprócska, rezgő húr. Mi haszna lehet egy ilyen különös elgondolásnak? Kezdetben úgy tűnt, meg lehet magyarázni vele egy régi problémát, amelyet a folyton újabb és újabb részecskéket felfedező kísérleti fizikusok vetettek fel. Az idő múlásával még a Murray által kigondolt kevés számú kvarkból is egyre több lett – ezekkel a kvarkokkal igyekezett magyarázatot adni a sokféle részecske létezésére. A húrelmélet kezdeti vonzereje tehát szorosan kapcsolódott ahhoz az elgondoláshoz, amelyet Murray dolgozott ki az 1950-es években, még azelőtt, hogy eljutott volna a kvarkokig – nevezetesen hogy ez a sok részecske mind ugyanannak a valaminek más-más módosulata. A húrelmélet az egyetlen olyan elmélet, amely az összes kölcsönhatást magában foglalja és egyetlen részecskét ismer: a húrt. Ennek tulajdonságai attól függnek, hogy éppen milyen rezgési állapotban van, ahogyan a hegedűhúr rezgésmódjai is meghatározzák az általa kibocsátott hangot,

csakhogy a húrelméletben a rezgési állapotok a különböző részecskék, nem pedig a különböző hangok megfelelői. Ez az egyetlen létező, a húr szolgálna tehát magyarázattal a természetben előforduló részecskék fajtáinak sokféleségére, és ez magyarázná meg azokat az erőket, amelyek hatnak rájuk. A húrelmélet által öltött matematikai forma igen biztató jeleket adott arra nézve, hogy ez mindenféle kölcsönhatásnak, még a tömegvonzásnak is valóban egységes elmélete lehet. Némelyek szemében – Schwarzéban is – ez valóságos csodának tűnt. De itt a húrelméletnek csak általános jellegzetességeiről volt szó, nem pedig a laboratóriumban ellenőrizhető következtetésekről. A legfontosabb kérdésre tehát továbbra sem volt válasz: helyes-e a húrelmélet? Az ember azt hihetné, hogy ezt nem nehéz ellenőrizni. Megnézünk közelről egy részecskét: látunk benne valami táncoló húrocskát, vagy nem? Csakhogy az elemi részecskék olyan aprók, hogy nem láthatjuk őket olyan részletességgel, amelyben ez a finom szerkezet feltárulhatna. Ugyanezért tűnik nagy távolságból csak apró szépségfoltnak az orrunkon húzódó, hegedűforma anyajegy – a mamánk mindig annak is mondta. Abból persze, hogy közvetlenül nem ellenőrizhetjük, vajon tényleg húrból vannak-e a részecskék, még nem következik, hogy annak az elméletnek, amely e feltevés köré épült, ne volnának következményei. Tegyük fel, hogy az olvasó távolabbról figyeli az én életem folyását – mondjuk, a velem mint kollégával való korlátos kölcsönhatások alapján –, vagyis nem barátként. Azt gondolhatja: értelmesen beszél, jó bizonyítványai vannak, remek álláshoz jutott a Caltechen – nyilván sikeres, magabiztos fickó. De mélyebben vajon mik lehetnek? Ezt a köztünk fennálló kapcsolatból bajos lenne közvetlenül megítélni. Az olvasó ebben a helyzetben elkezdhet elméleteket gyártani. Otthon netán Jane Austen-regényeket olvasok, békésen kertészkedem és hegedülgetek? Vagy Martinit vedelek, és igyekszem megóvni szomszédomat, a szemetest attól, hogy szétdurrantsa az agyát? Bizonyára vannak olyan helyzetek, amelyekben a kétféle elmélet Mlodinowjának viselkedése eltér egymástól, és ha az olvasó engem egy ilyen helyzetben figyel meg, abból következtethet arra, hogy melyik elmélet áll közelebb a valósághoz. Így van ez a húrokkal is. Még ha nem vagyunk is olyan meghitt viszonyban a természettel, hogy eldönthessük, vajon húr alkotja-e a részecskéket, a kérdés az: teremthetünk-e esetleg olyan körülményeket, amelyek között a húrelméletek és a húrelméletektől különböző elméletek következtetései ellentmondanak egymásnak? A húrelmélettel foglalkozóknak ez volt a fő reménységük. Sajnos azonban senki sem tudott ilyesmit kigondolni. Ehhez

egyszerűen túl összetett volt az elmélet matematikája. Mivel a húrelmélet hívei nem tudták, hogyan juthatnának ellenőrizhető következtetésekre, más célt tűztek az elmélet elé, legalábbis rövid távon. Ezt „utójelzésnek” nevezték el. Ebben a megközelítésben a húrelmélet nem előre jelezne valamit, hanem magyarázatot adna valami olyasmire, ami már eddig is ismeretes volt, csak éppen nem értettük. Például sok fizikai alapmennyiségnek ismerjük az értékét – a kvarkok tömegét, az elektron töltését –, de fogalmunk sincs arról, miért pont ez az értékük. A húrelméletben megvolt a lehetőség ennek a helyzetnek a megváltoztatására: azzal kecsegtetett, hogy elővarázsolja ezeket az értékeket a semmiből. De azt már senki sem tudta megmondani, hogyan lehetne ezt a valóságban is elvégezni. Az 1970-es években nem sok vált valóra a húrelmélet ígéreteiből. És akkor bizonyos ellentmondásokra derült fény. Mindenki – John Schwarzot is ideértve – úgy vélte, hogy ezeknek a kiküszöbölésében csak egy újabb matematikai csoda segíthet. Schwarz és egy kis kutatócsoport olyan szilárdan hitt a húrelmélet helyességében, hogy el is kezdte keresni ezt a csodát. Az ő szemükben az általuk már korábban feltárt matematikai struktúra – az az ígéret például, hogy a tömegvonzás is belefoglalható az elméletbe – már maga is matematikai csoda volt, és szíves örömest hagyták, hogy az elmélet elvezesse őket a következő elmélethez. Mindenki más viszont egyszerűen ejtette a húrelméletet. A húrelméletnek egyebek között a dimenziókkal gyűlt meg a baja, s ezt Schwarz nem is igyekezett palástolni: három térbeli dimenzióba szorítva ez az elmélet matematikailag nem volt ellentmondásmentes. A húrelméleti húrnak volt hossza, szélessége és magassága, de hat további dimenzióra is ki kellett terjednie, csakhogy ilyen dimenziók a valóságos világban minden jel szerint nem léteznek. Nem volt ugyan olyan súlyos a helyzet, mint az én végtelen dimenziós módszeremben, de ezek a további dimenziók nem a matematikai közelítés melléktermékei voltak. A húrelmélet szerint ezeknek a további dimenzióknak valóságosnak kellett lenniük. A húrelmélet művelői az elmélet matematikai kiigazításával „oldották meg” ezt a problémát oly módon, hogy azt állították: ezek a dimenziók – akárcsak a húr méretei – annyira kicsik, hogy eleve észrevehetetlenek és voltaképpen kimutathatatlanok. Olyan ez, mintha egy kétdimenziós világban élnénk, mondjuk, a földfelszínhez kötve, és egyszer csak egy fizikus azt mondaná, hogy hahó!,

létezik még egy dimenzió: a föl meg a le dimenziója, csak eddig még nem vettük észre. Erre joggal kérdezhetné bárki: Vajon hogy nem vettünk észre valami olyan szembetűnőt, mint egy új dimenzió? Ha „föl és le” csakugyan létezik, akkor tudnom kellene felugrani vagy egy labdát feldobni. A fizikus erre azt mondaná, hogy igenis fel tudok ugrani, csak ez a dimenzió igen kis kiterjedésű, ezért csak a milliméter törtrészével emelkedhetem fel. Ez a felugrás tehát olyan aprócska, hogy még csak észre sem vettem, amikor elemelkedtem a talajtól. A húrelméletnek ez a követelménye – hogy további dimenzióknak is kell létezniük – néhány ember szemében nagy felfedezés volt, olyasféle, mint a Planck által felismert kvantumelv vagy az Einstein felfedezte kapcsolat a tér és az idő között. Ezeket a keveseket a húrelmélet nagy feladat elé állította: keressenek ezekre a további dimenziókra közvetett, de mérhető bizonyítékot (és persze közben még dolgozniuk kellett az elmélet további ellentmondásainak kiküszöbölésén). Erre azonban még a Caltechen is úgy reagált a fizikusok többsége, mintha Schwarz azt mondta volna, hogy mindenki menjen Nevadába, és csatlakozzon ott az 51-es területen idegen lényeket vizsgáló titkos munkacsoporthoz. Constantine is ehhez a többséghez tartozott. Az íróasztalánál ült, mikor benyitottam hozzá. Ablaktalan szobája plafonján búgott a fénycső. Engem nyomasztott volna, ha egész nap ezt kell hallgatnom. Meg az is, ha nem látok természetes fényt. Akkoriban túl sok minden nyomasztott – csak akkor nem, ha dolgoztam. De úgy tűnt, Constantine-t semmi nem izgatja. Mindazonáltal fáradtnak látszott. – Négykor kerültem ágyba. Eeeh, nehéz az élet – sóhajtott. Egy kézmozdulata meg az arckifejezése azonban arra vallott, hogy annyira azért mégsem. Valahol bulizott amerikai színésznő barátnőjével, Meggel, a szőke bombázóval. Féltékeny voltam rá és Megre. Constantine igen jóképű fickó volt, amolyan mediterrán fajta, vékony, de tökéletes felépítésű, csábító tekintettel és széles mosollyal. Mindig napbarnítottan járt-kelt, s jóllehet még csak húszas éveiben járt, elég ősz hajszála volt már ahhoz, hogy disztingváltnak tűnjön. Ha rágyújtott, a dohányzást szexinek beállító reklámokat juttatta az ember eszébe. Akkoriban titokban azzal a gondolattal játszadoztam, hogy találkozom vele jó húsz év múlva, mikorra ő már megőszül, csupa ránc és talán még a háta is hajlottabb kicsit. Persze úgy képzeltem el a dolgot, hogy én mit sem változom – leszámítva az érett férfiasságnak azt az auráját, amely

nagyban növeli szexuális vonzerőmet. Mondtam Constantine-nak, hogy beszélni készülök John Schwarzcal. – Aztán miért? – kérdezte. – Úgy gondolom, hogy jó mentorom lehetne – válaszoltam. Elnevette magát. – Mentor?! Hát még magának sem tud tanácsot adni! – Eléggé népszerűnek tűnik a diákok körében. – Ugyan már! Az ürge itt van már kilenc éve, és még mindig nincs meg a kinevezése. Még csak nem is professzor. Ugyanolyan kutató, mint te vagy én. – S megint tett egy görögös vagy talán olaszos mozdulatot, mintha a pincérnek intett volna, hogy most már elviheti a tányért. – No de ha már kilenc éve itt van, akkor csak vannak támogatói a tanárok között! Kell hogy legyen valami protekciója – vetettem ellene. Constantine a cigarettájához folyamodott támogatásért. A mennyezet felé fújta a füstöt, aztán mosolyogva rám nézett: – Az egy igavonó barom. Tanít és egy csomó diákot vállal. Ő dolgozik, hogy az olyan fickók, mint Feynman, azt csinálhassák, amit csak akarnak. – Ha meg ennyire le van terhelve, talán jól jönne neki valaki, akivel együtt dolgozhat – vélekedtem. – Biztos vagyok benne, hogy boldogan beavat mindenbe, amivel foglalkozik. Elvégre mást úgysem érdekel igazán. – Kösz a támogatást, Constantine – jegyeztem meg távozóban. Még utolért a hangja: – Talán valami rosszat mondtam? Schwarznak nem volt messze a szobája. Az ajtaja nyitva állt. Ő maga negyvenesnek tűnt és rendkívül határozottnak. Az íróasztalánál ült, és egy preprintet olvasott: így nevezik a fizikusok a kutatásukról szóló cikkek kéziratát. Mivel a folyóiratok csak nagyon sokára jelentetik meg a cikkeket, a legfrissebb munkákat preprint formában körözik és olvassák (manapság ezeket már a webről is le lehet tölteni). Ahogy beléptem, rám emelte tekintetét. – Tessék! – mondta. Bemutatkoztam. Elmosolyodott: – Igen, hallottam, maga az új jövevény. – Szeretnék mindenkit megismerni és tisztába kerülni azzal, hogy ki mit csinál. – Én húrelmélettel foglalkozom – közölte, mintha ez magától értetődő

lenne. – Gondoltam, talán beszélne kicsit a kutatásairól – folytattam. – Nem igazán érek rá – válaszolta. – Akkor majd máskor… – mondtam. – Mikor volna alkalmas? Felállt, és odament a könyvszekrényéhez. Levett vagy fél tucat preprintet meg különlenyomatot. – Tessék – kínálta –, olvassa csak el ezeket. A kezembe nyomta a paksamétát, és visszaült az asztalához, mintha ott sem lettem volna. Nem bánt túl nagyvonalúan a szavakkal, és úgy tűnt, a tekintetével is fukarkodik. Visszafelé mentemben nyalogattam a sebeimet. Constantine bekukkantott hozzám, és talán túlságosan is vidáman érdeklődött, vajon akkor most én vagyok-e Schwarz legújabb „tanítványa”. Tettem egy mozdulatot a középső ujjammal, amelyet ugyan sem Görögországban, sem Olaszországban nem használnak, de ő azért megértette. Egyikünk sem tudta, hogy néhány éven belül erre az íróasztalomon fekvő cikkhalomra az egész világon azzal a tisztelettel tekintenek majd, amely az évszázad egyik legnagyobb elméleti fizikai előrelépésének hírnökét megilleti.

10 Nem volt könnyű „fogást találni” a Schwarztól kapott cikkeken, de legalább végre láthattam, hogy tudok koncentrálni. Rájöttem, hogy jóllehet Schwarznak és az elméletének kétes a híre, és a tanárok közül sincs olyan, aki együttműködne vele, mégis talált négy vagy öt végzőst, akik hajlandók voltak az irányítása alatt dolgozni – többet, mint a tanszék bármely más professzora. Beszéltem közülük néhánnyal, amikor kérdéseim voltak; tehetségesnek tűntek, józannak. Nem vették volna észre, hogy a fizikus „szakértők” 99,9 százaléka mindannyiukat flúgosnak tartja? És miért engedte a tanári kar többi része, hogy ilyen sok diák „tévútra” terelődjön? Valakinek, gondoltam, ott kell állnia a háttérben. Lehet, hogy Feynman az? Szombat volt, a campus olyan kihalt, mint a város hajnalban. Csakhogy jóval elmúlt már dél, és nagyon szerettem volna végre reggelizni. Az volt a baj, hogy noha a diákok nagy része itt, az egyetemi városban lakott, hétvégeken a Greasy és az Athenaeum is zárva tartott. Gondoltam, csak esznek valahol a többiek, úgyhogy kisétáltam a campusról, hátha találok egy útszéli csehót vagy legalább egy ételautomatát. Egyszer csak megláttam Feynmant a közelben. El sem tudtam képzelni, hogy mit kereshet erre, de mindenesetre gyorsan „belebotlottam”. – Na, felfedezett már valamit? – érdeklődött. – Most éppen némi ennivaló után kutatok. Nem tudja, hol lehet itt enni? – Hogy hol, azt tudom – felelte –, a kérdés csak az, hogy mikor. Hétvégén az egyetemi városban zárva van minden hely, ahová járni szoktunk. Elindultunk az Athenaeum felé. Mintha ott lett volna valami mozgás. Egy ideig egyikünk sem szólt egy szót sem. – Hadd kérdezzek valamit – böktem ki végül. – Mit gondol, van értelme

egy olyan elmélettel foglalkozni, amelyet szinte mindenki ostobaságnak gondol? – Csak egy feltétellel – válaszolta. – Milyen feltétellel? – akartam tudni. – Ha maga úgy gondolja, hogy nem ostobaság. – Azt hiszem, nem tudok róla eleget ahhoz, hogy ezt megítélhessem. Kuncogott. – Lehet, hogy ha meg tudná ítélni, maga akkor sem akarna foglalkozni vele. – Úgy érti, hogy még ahhoz is túl buta vagyok, hogy erre rájöjjek? – Nem feltétlenül. Talán csak nem tud eleget a dologról vagy nem foglalkozik vele olyan hosszú ideje, hogy a tudása elvegye tőle a kedvét. A túlképzettség is lehet baj. Kétségtelen, hogy a legnagyobb fizikai felfedezések közül sok szinte még „kölykök” nevéhez kapcsolódott, akik nagyjából olyan idősek voltak, mint én akkoriban. Newton ilyen idős korában dolgozta ki a differenciál- és integrálszámítást, Einstein a relativitáselméletet és Feynman is a maga gráftechnikáját. Igen sok más fontos dolgot idősebbek fedeztek fel, de az igazán forradalmi felismeréseket mintha a fiatalok tették volna. Számunkra egyetemista korunkban világos volt, hogy a matematikai és fizikai elméletek szempontjából most vagyunk szellemi erőink tetőpontján. Feynman azonban alighanem másként látta ezt: inkább úgy, hogy lefelé tartunk, mégpedig nem a szellemi hanyatlás, hanem valamiféle agymosás folytán. Talán ezért nem szeretett könyvek és folyóiratcikkek alapján tájékozódni új dolgokról; híres volt arról, hogy mindig maga akart eljutni az új eredményekhez, ezeket a maga módján akarta megérteni. A fiatalság megőrzése szerinte egyet jelentett azzal, hogy az ember úgy tekint a világra, mintha most látná először. És neki ez jól láthatóan sikerült is. – Nézze csak – szólalt meg ismét –, megtalálta az ennivalót. Nagy, terített asztal állt az Athenaeum udvarán. Minden jel szerint esküvői fogadást tartottak. Megálltunk, és bámultuk az elegáns ruhákban, öltönyökben, nyakkendőkben feszítő társaságot. – Igen, de sajnos nem vagyunk meghívva. – Látom, ért az etiketthez. – Hogy érti ezt? – Úgy, hogy ha nem hívtak meg bennünket, akkor már biztos, hogy nem is látnának szívesen?

Vállat vontam. – Igen, hajlamos vagyok ezt gondolni. – Azt hiszem, akkor maga nem is igazán éhes. Ezen elgondolkodtam egy kicsit. – Hát, nem éppen az alkalomhoz illően vagyunk öltözve. – Rajta egy szál ing volt és bő szárú nadrág, rajtam meg sort és rövid ujjú trikó. – Persze hogy nem. Ki az a kutató, aki úgy megy dolgozni, mintha esküvőre készülne? Természetesen Murrayt nem számítva. – Nevetett egy jót. – Velem jön? – kérdeztem tőle. Vigyorgott. Elindultunk az asztal felé. Kibicelt nekem, amint kezdtem megpakolni a tányéromat. Először úgy látszott, senki sem törődik velünk, de aztán egy szmokingos férfi odalépett mellénk a sorba. – A vőlegény vagy a menyasszony részéről? – kérdezte tőlünk. – Egyikről sem – mondta Feynman. A szmokingos végigmért bennünket. Mindenféle gondolatok kergetőztek a fejemben, igyekeztem kitalálni valami hazugságot, hogy enyhítsek a zavaromon. Aztán Feynman megszólalt: A fizika tanszéket képviseljük. A szmokingos elmosolyodott, vett egy kis salátát és odébb sétált; úgy tűnt, nem akadt fenn sem a válaszon, sem a ruházatunkon.

11 Megőrizni a játékosságot, jól szórakozni és nem feladni az ifjonti látásmódot: semmi kétségem sem volt afelől, hogy Feynman számára ez – azaz a természet, az élet minden lehetőségét észlelő nyitottság – az alkotókészség és a boldogság kulcsa. Megkérdeztem tőle: – Hülyeség felnőni? Kicsit gondolkodott, majd vállat vont. Ebben nem vagyok biztos. De az alkotás folyamatának fontos eleme a játékosság. Legalábbis bizonyos kutatóknál. Ezt nehéz megőrizni; ahogy az ember öregebb lesz, veszít belőle. Pedig természetesen nem lenne szabad. Sok szórakoztató matematikai típusú problémát ismerek, olyan kisvilágokat, amelyekben időnként eljátszogatok és eldolgozgatok. A differenciál- meg az integrálszámításról például a középiskolában hallottam először, ott láttam a képletet egy függvény deriváltjára, azután a második, a harmadik deriváltra… Majd észrevettem egy szabályt, amelyik működött az n-edik deriváltra, függetlenül attól, hányadik egész számú legyen is az – az első, a második, a harmadik, és így tovább. De ezután feltettem magamnak a kérdést: Mi van a „feledik” deriválttal? Olyan műveletet akartam, amelyik egy függvényből egy újabb függvényt csinál, és ha kétszer használják, akkor megadja a függvény szokásos első deriváltját. Ismeri ezt a műveletet? Középiskolás koromban fedeztem fel. De akkor még nem tudtam, hogyan kell kiszámítani. Még középiskolás voltam, úgyhogy csak definiálni tudtam. Semmit sem tudtam kiszámítani. És nem tudtam, mit kellene csinálnom, hogy ellenőrizzem vagy bármi hasonlót. Egyszerűen definiáltam. Csak később, már az egyetemen fogtam bele megint.

És nagyon jól elszórakoztatott. Kiderült, hogy az a definíció, amelyet még a középiskolában gondoltam ki, helyes volt. Működött. Azután amikor Los Alamosban dolgoztam az atombombán, láttam, hogy néhányan felállítottak egy bonyolult egyenletet. Én meg rájöttem, hogy az egyenletük formája megfelel az én félderiváltamnak. Addigra felfedeztem egy numerikus módszert a megoldására, használtam tehát, és bejött. Ellenőriztük: kétszer elvégeztük, és éppen a szokásos derivált jött ki. Kitaláltam tehát egy ügyes kis numerikus módszert az egyenletük megoldására. Mindenről, na jó, nem mindenről, de nagyon sok mindenről kiderül, hogy hasznos. Csak a végére kell járni. Az alkotó elmének hatalmas a tárolókapacitása. Az egyetemi házi dolgozatban megoldott feladat, az érdekfeszítő, de látszólag sehova sem vezető cikk, amelynek a megértésére az ember a doktori képzés utáni időkben egy hetet fordított, egy kolléga odavetett megjegyzése mind-mind elraktározódik az alkotó elme fiókjaiban, és sokszor a legváratlanabb helyzetekben kapja elő és használja fel a tudatalatti. Az alkotás folyamatának ez a része túllép a fizika határain. Csajkovszkij ezt írja: „A jövendő kompozíció csírája hirtelen és váratlanul bukkan fel. Ha előkészítették hozzá a talajt…” Mary Shelley meg ezt: „A felfedezés nem a semmiből, hanem a káoszból teremt valamit.” Stephen Spender véleménye szerint: „Abból, amit elképzelünk, semmi sincs, amit ne tudnánk már. A képzelet pedig az a képességünk, hogy visszaemlékezzünk valamire, amit egyszer már megtapasztaltunk, és most egy másfajta helyzetben használjuk fel újra.” Azt a kérdést is nagyon érdekes és szórakoztató dolog feltenni, vajon mi történne, ha valamiképpen megváltoztathatnám a természetet, megváltoztathatnék egy fizikai törvényt. Először is, ha valamit is megváltoztathatnék, annak néhány más dologgal is összhangban kellene lennie. És ki kellene derítenem ennek a megváltoztatott törvénynek az összes lehetséges következményét, hogy lássam, mi történne emiatt a világban. Ez nagyon érdekes feladat. És rengeteg munka. Ki is próbáltam egyszer: azt szerettem volna tudni, milyen lenne a fizika két dimenzióban, nem pedig háromban. Két térbeli dimenzióban – mint az eukleidészi sík –, egy harmadik dimenzióval, az idővel. És vannak itt nagyon-nagyon érdekes jelenségek, például az, ahogyan az atomok viselkednek – mondjuk, a színképvonalaik. Sok olyan dolgon végigmentem, amelyik két dimenzióban más, mint

háromban. Nagyon érdekes. Egy jegyzetfüzetemben meg is van. Remekül elszórakoztam vele. A színképvonalakkal Feynman az atomok kibocsátotta jellegzetes fényre utalt. Új térbeli dimenziókat felvenni – ezt nem esett nehezemre elképzelnem. A disszertációmban én is megvizsgáltam, hogy hogyan viselkednének a színképvonalak a dimenziók számának változásával – egy dimenziótól a végtelen sokig. Ez olyan, mintha újabb és újabb irányokat vezetnénk be. Egy dimenzióban csak előre van meg hátra. Hogy két dimenzióhoz jussunk, ezekhez hozzáadjuk a balt és a jobbot. A harmadikhoz a felfelét és a lefelét. Minden újabb dimenzióhoz csak egy újabb független irányt kell hozzávenni az eddigiekhez (ez némelyikünknek újabb lehetőség arra, hogy eltévedjen). Jó érzés volt, hogy a fantáziánk ilyen alternatív világok elképzelésére tesz képessé bennünket. De arra a furcsaságra nem voltam felkészülve, ami ezután következett… Aztán megint valami mással kezdtem szórakozni. Tegyük fel, hogy két idő van. Két tér és két idő. Milyen lenne a világ két idővel? Hozzászoktunk már, hogy az események időbeli sorrendben következnek Két időbeli dimenzió esetén – ha az időt egy síkon, nem pedig egy egyenes mentén kellene követnünk – az eseményeknek már nem volna szigorú időbeli sorrendjük. Az csakugyan furcsa egy világ volna. Ezt jó hosszasan megvitattuk a fiammal a strandon. Igen kiváló a geometriai képzelete. Készített egy modellfélét, amelynek alapján ezt a világot el tudtuk képzelni, és így kiszámíthattuk, hogyan festenének benne a dolgok. Módunk volt tehát elképzelni és kérdéseket feltenni róla. Ez a másik olyan játék, amellyel nagyon szívesen eljátszom néha, ha nincs éppen egyéb dolgom. Folyton ezt csináljuk, azt kérdezzük, hogy „Mi lenne, ha…”, és elkezdjük vizsgálgatni a következményeket. De annyi mindent meg lehetne változtatni, hogy hacsak nincs erre valami jó okunk, akkor nem bajlódunk a dologgal. Nem kis fantázia kell a jó választáshoz, mert ha megengedjük magunknak, hogy csak úgy, egyszerűen változtatgassunk, azt végtelen sokféle módon megtehetjük, és nagyon nehéz lenne kiválasztani, melyik ezek közül a megfelelő.

Egyszer valaki azt mondta: „Mi lenne, ha minden három részecskéből állna?” Feynman itt persze adja a tájékozatlant – az a valaki, akiről beszél, Murray, a három részecske pedig az ő három kvarkja, az atommag szintje alatti részecskéknek, például a protonnak az építőkövei. De azután a K-mezonnak nevezett részecske nem illett bele ebbe a rendszerbe. Hiábavaló volt az egész. Mi történne azonban akkor, ha a részecskék töltése mégsem volna egész szám? Ó! Hát meglenne a magyarázat! Nahát, ez csuda ügyes! Nézd csak, ez következne belőle! Ez megmagyarázná! Megmagyarázná ezt a dolgot, amit eddig sosem értettünk! Nagyon izgalmas! Úgyhogy ma már tudjuk, hogy a dolgok három részecskéből állnak, és ezeknek különbözik a töltésük a szokásostól! A fizikusok már régen észrevették, hogy a villamos töltések mintha mind egy legkisebb adagnak lennének az egész számú többszörösei. 1891-ben egy ír fizikus, George Johnstone Stoney felvetette azt a lehetőséget, hogy talán létezik egy oszthatatlan és láthatatlan alaprészecske, és ez a bizonyos elemi töltés ennek a töltése; a részecskét pedig elnevezte elektronnak. Néhány évvel később a katódsugarakkal kísérletező kutatók önálló elektronokat figyeltek meg. Azóta senki sem találkozott olyan ionnal vagy részecskével, amelynek a töltése az elektronénak ne lett volna az egész számú többszöröse – 1-szerese, 2-szerese, 3-szorosa stb. A „nem egész”, vagyis tört töltés fogalma tehát heves vitákat keltett, amikor Murray felvetette a kvarkok létezését. De elméletének következetességéhez ez éppúgy nélkülözhetetlen volt, mint a húrelmélethez a rejtélyes további dimenziók. Murray először csak óvatosan fogalmazta meg a kvarkhipotézist, mert számított az esetleges elutasításra. Ezért nem is a Physical Review-ba küldte el a kvarkokról szóló első tanulmányát, mert tartott tőle, hogy támadás éri a szerkesztők és a véleményezők részéről, inkább egy kevésbé neves folyóiratban publikálta. Feynman kezdetben a kvarkelméletben kétkedők közé tartozott. A végén ez a kezdeti kétely mintha csak növelte volna csodálatát Murray iránt – amiért az kidolgozta elméletét. Túltenni magunkat azon a feltevésen, hogy minden töltésnek egész

értékűnek kell lennie, miközben mindennek, ami körülvesz bennünket, egész értékű a töltése – ehhez nem csekély fantázia kellett. Fantázia kell ahhoz, hogy valaki kijelentse, a töltések esetleg nem mindig olyanok, amilyennek mi szakadatlanul látjuk őket. Van az emberben egyfajta beépített vaskalaposság. Megállapítottuk, hogy a dolgoknak mindig, mindenütt egész értékű a töltésük. Mindenütt! Ebből, ugye, adódik a következtetés, hogy mindennek, ami létezik, szintén egész értékű a töltése. Ez ésszerűnek látszott, és senki sem gondolta volna másképpen, mert nem volt miért, és nem is volt rá bizonyíték. Amikor pedig végül az ember felfedez valamit, amire nem is számított – hanem csak rátalált –, az először olyan, mint a varázslat! Nagyon mulatságos és nagyon érdekes. Sok kisebb problémát kikutattam. Nekem ez a szerepem. Feynmant hallgatva elfogott a lelkesedés. Miért ne szabadulhatnék meg attól a gondolattól, hogy a téridő négydimenziós? És akkor mi van, ha a húrelmélet további hat dimenziót kíván? Úgy gondoltam, hogy ez a „mi van akkor, ha…” megér még némi vizsgálódást.

12 Közelgett a tavasz. Pasadenában ez kellemes évszak – már meleg van, de még nincs forróság, és ritkábban esik, mint télen. Élvezheti az ember a kék eget, a pálmafákat és a szép kilátást a még ilyenkor is lombok fedte San Gabriel-hegyekre. Ray végre-valahára talált egy lányt, aki tetszett neki, illetve ami még ennél is fontosabb: egy olyan lányt, akinek ő tetszett. Ray szerint csak egy baj volt vele: hogy Washington államban lakott. Egészen pontosan Bellevue-ben. Én további problémákat is véltem még látni. Például azt a tényt, hogy Ray úgy döntött, nem mondja meg a lánynak, hogy szemetesként dolgozik, csak annyit, hogy városi alkalmazott. Meg hogy minden jel szerint az volt az egyetlen közös vonásuk, hogy mindketten vágták a matekot, legalábbis az elemi matematikát. De mivel Ray történetesen utálta a matematikát, ez a matematikai egymásra találás nem feltétlenül tűnt pozitívumnak a szememben. Ám Ray láthatólag nagyon komolyan gondolta a dolgot, és ennek nagyon örültem. Már azt forgatta a fejében, hogy a közelébe költözik. A lány ott fenn, északon, valami Microsoft nevezetű kis szoftvercégnél dolgozott. Ray azt gondolta, hogy talán neki is tudna szerezni valami munkát. Én persze önző módon azt reméltem, hogy minden marad úgy, ahogy addig volt. Mivel gyakran beszéltem Raynek a Caltech fizika tanszékcsoportjáról, különösen – ahogyan ő szokta emlegetni – „arról a Feynman nevű fickóról”, elhatározta, hogy megnézi magának a helyet meg a fickót is. Belementem, bár nem minden aggodalom nélkül. Rászabadítani egy locsogó kannabiszrajongót – aki utálja a matematikát, viszont imád filozófiáról csevegni – egy mogorva, öreg professzorra, aki szereti a matematikát, rühelli a filozófiát és kíméletlen elszántsággal kerüli az időpocsékolást, egyáltalán nem veszélytelen vállalkozás. De Ray a barátom volt, így hát rábólintottam.

Ray gyakran kérdezgette tőlem, mit csinálnak a fizikusok – és hogy miért. Egyszer egy Einstein-idézettel válaszoltam neki A zen meg a motorkerékpárápolás művészetéből: „Az ember világos és érthető világképet festene magának, … mintegy győzedelmesen… Festett világát tengelyébe állítja érzelmi életének is, hogy meglelje azt a meghitt békességet, amelyet személyes tapasztalatainak kacsaúsztatójában hiába keres…”* [* Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete (Bartos Tibor fordítása), Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989,112.] – Hát ez jellemző Einsteinre – állapította meg Ray. – A felhők fölött járt. Én egy sokkal földhözragadtabb dologra vagyok kíváncsi. Azt akarom tudni, hogy mit csináltok és miért csináljátok. – Úgy mondta ezt, mintha a kérdés lassan és nyomatékosan elismételve valami más értelmet kapna. Hát ha kapott is, nekem nem tűnt fel. De azt gondoltam, hogy ha megnézi a campust, az minden felesleges beszédnél többet mondhat. Odafelé menet előhoztam a detektívhasonlatot. – Ez olyasmi, amit Sherlock Holmes csinál vagy Rockford, aszerint persze, hogy kinek milyen a stílusa. Legelőször is választani kell egy problémát. – Mintha egy felderítendő bűntényt választanál. – Úgy van. Leszámítva azt, hogy a detektív nem maga választja az eseteit. A fizikusoknak maguknak kell választaniuk. – Ez olyasmi, mint az FBI listája a tíz legkeresettebb bűnözőről? – Persze vannak olyan problémák, amelyek mindenki szerint fontosak. De óvatosnak kell lenni, mert azokkal nagyon sokan foglalkoznak. Jobb olyan problémát találni, amelyről csak te tudod, hogy fontos a megoldása – feltéve persze, hogy valóban az. – És azután elkezdesz nyomot keresni. – Iiigen, de ez mind a fejedben zajlik. Végigrágod a lehetőségeket, előhozakodsz ötletekkel – nyomra vezető jelekkel. Aztán elszöszölsz a matematikával, hogy megnézd, mit érnek ezek a nyomra vezető jelek. Hogy kiderítsd, vajon az következik-e az elgondolásodból, amire számítottál vagy sem. Ez sokszor nem is olyan egyszerű, mert nem tudod, milyen matematikával kellene próbálkoznod. Érthető ez így? – Csak valami elvont és teljesen felszínes módon. Elmosolyodtam: akkor haladunk. Miután beugrottunk a szobámba, kiléptünk a folyosóra, és elsétáltunk a végéig. Néhány végzett hallgató már ott téblábolt a szemináriumi terem előtt. A fizikusoknak a vita a lételemük. Akárhol is vannak, a fizikáról beszélnek,

ahogyan mások a sportról vagy az időjárásról. Olyan ez, mint a keresztbe porzás. Schwarznak is ez adta meg az esélyt a legnagyobb előrelépéshez, vagy legalábbis ahhoz, amit ő annak tartott. Néhány évvel korábban Michael Greennel csevegett éppen a CERN (Európai Részecskefizikai Kutatóintézet) büféjében Svájcban, amikor hirtelen együtt rájöttek, hogy a húrelmélet egyszersmind a tömegvonzásnak is elmélete. Ha, mondjuk, azt fedezték volna fel, hogy a kvantum-színdinamikát ki lehet úgy terjeszteni, hogy a tömegvonzást is magában foglalja, akkor szerte a világon biztosan az újságok címlapjára kerültek volna és Nobel-díjat kapnak. De tulajdonképpen senki sem hitt a húrelmélet helyességében. Az a tény pedig, hogy egy helytelen elmélet a tömegvonzásról is leírást adhat, még azokat sem izgatta fel igazán, akik hajlandók voltak egyáltalán odafigyelni. Csak csodálni tudtam Schwarzot – a határozott elutasítás sem tarthatta vissza attól, hogy minden lehetséges alkalommal reklámozza az elméletét. Most éppen a Greennel közös munkájáról tartott szemináriumi előadást. Valahányszor egy tanszéki kutató vagy egy diák olyasmire jutott, amiről érdemes volt beszélni (gyakran olyankor is, ha nem), a szemináriumi teremben hozhatta ezt mindenkinek a tudomására. Schwarz előadásain a mindenki többnyire nem haladta meg a tucatot, de ő ehhez mindig jó arcot vágott. És alighanem több szemináriumi előadást tartott, mint bárki más a tanszéken. De volt más okom is arra, hogy Schwarzot csodáljam. A Berkeleyre járt, ugyanoda, ahová én. Ott, a hatvanas években egy Geoffrey Chew nevű kutató volt a doktori témavezetője, egy másik igen nagy igényű gondolat, az Smátrix-elmélet képviselőinek egyik vezéregyénisége. Ennek az elméletnek a céljai és a szemlélete nagyon hasonlított a húrelmélet céljaihoz és szemléletéhez, néhány évig nem is volt ennél izgalmasabb téma a szakmában, de végül nem lett belőle semmi. Chew azonban nem adta fel, és évtizedeken át dolgozott – éppúgy, mint Schwarz –, dacolva a köznevetséggel, gyakorlatilag egymagában. Nem jutott eredményre, és egykor ragyogó pályája mindenkitől elfeledve ért véget. Úgy gondoltam, Schwarz részéről nem akármilyen személyiségre vall, hogy Chew árnyékában is folytatja a munkát, s bár látszólag az ő történetét ismétli, mégis mosolyogva megy előre a maga útján. Tudtam, hogy Ray egy megveszekedett szót sem fog érteni az előadásból, s ezzel nem sokban marad el mögöttem, de úgy gondoltam, hogy ha már folyton arról faggat, mit csinálunk egész nap valójában, kapjon belőle egy kis

kóstolót. Csak mintegy tíz ember jött el, a fele Schwarz doktoriskolai diákja. De nem sokkal az előadás kezdete előtt Murray és Feynman is csatlakozott a folyosón álldogáló csoporthoz. Most láttam először olyat, hogy mindketten részt vesznek egy szemináriumon, és arra számítottam, hogy valóságos tűzijáték következik. Néhány évvel korábban – amikor Feynman és Murray még gyakrabban jelent meg együtt ilyesfajta eseményeken – a Caltech szemináriumainak hírhedt volt a kíméletlensége. Murray folyamatosan, sokszor a legapróbb részletekig kétségbe vonta azt, amit az előadó mondott. Ha meg úgy gondolta, hogy az valami érdektelen vagy lényegtelen dologról beszél, elővett egy újságot, és tüntetően olvasni kezdett, hogy mindenki lássa, mennyire unatkozik. Feynman is nyersen és elutasítóan reagált a téves vagy felszínes gondolkodásra, és láthatólag örömét lelte az effajta macska-egér játékban. Szerinte a fizikával való foglalatosságnak érdekesnek kellett lennie, és ha a kérdésére nem kapott kielégítő választ, akkor néha felállt, közölte a véleményét, és kivonult a teremből. Murray és Feynman együtt olyan félelmetes volt, hogy egy későbbi Nobel-díjasról biztosan tudjuk, sokáig habozott, tartson-e előadást a Caltechen. Murray, amint elhaladtunk mellette, egy látogatóhoz beszélt, aki a jelek szerint éppen akkor érkezett Montrealból. Csakhogy Murray következetesen Monréalnak mondta a város nevét, mint az ottaniak. Feynman odafordult Murrayhez: – Hogy hol? – kérdezte tőle. – Monréalban – válaszolta Murray. – Az hol van? – kérdezte Feynman. – Még sohasem hallottam Mon-réalról. – A hatás kedvéért eltúlozta Murray kiejtését. – Már többször feltűnt nekem, hogy sok közismert városnévvel mintha sosem találkoztál volna – jegyezte meg Murray. – Ebből logikailag az következik, hogy vagy én vagyok tudatlan, vagy te ejted furcsán a nevüket. – Nem igaz – vágta rá Murray. – Logikailag ebből mindkettő következhet. – Murraynek vesszőparipája volt a pontos fogalmazás. Feynman elmosolyodott: – Rendben van, hagyjuk meg mindenkinek a lehetőséget arra, hogy ebből levonja a saját következtetését. Murray elégedetten vigyorgott, és besétált a szemináriumi terembe.

Feynman izgalmas mulatságnak találta Murray ugratását, Murray meg mindig ugrott. Odasúgtam Raynek, hogy az ott Feynman. – És ki volt a másik? – kérdezte. – Murray Gell-Mann. – Ó, a kvarkos fickó. – Igen, a kvarkos fickó. – Mindig így beszélnek egymással? – kérdezte. Vállat vontam. Ritkán láttam őket együtt. – Az anyámra meg a fateromra emlékeztetnek – állapította meg Ray. Ahogyan elkezdődött a szeminárium, Feynman bekiabált: – Hé, Schwarz, ma hány dimenziós a kiterjedése? Nem először hallottam őt így gúnyolódni a húrelmélet megkövetelte további dimenziókon. De ebben sosem volt rosszindulat. Ami azért jelentett valamit, mert a megjegyzéseiről általában ezt mégsem lehetett elmondani. Így hát nem gondoltam, hogy ez szükségképpen elárulja, mi a véleménye a dologról. Kicsit feszült voltam, amint ott álltam Rayjel, és vártam. Arra számítottam, hogy összecsapásnak leszek a tanúja; csak azt nem tudtam, vajon Feynman és Murray együtt megy neki Schwarznak, vagy a végén inkább egymás ellen fordulnak. Némiképp zavart, hogy Rayt is magammal hoztam – ahogyan az embert zavarja, ha a barátja fültanúja lesz a szülei veszekedésének. Schwarz elmosolyodott, és elkezdett beszélni. Nyugodtnak tűnt. Még néhány tréfát is megeresztett. A hallgatóság még kuncogni sem igen kuncogott rajtuk. Néhány évvel később Schwarz élvezettel mesélte, hogy mihelyt híres lett, harsány hahota fogadta az effajta tréfás megjegyzéseit. Feynman és Murray tisztelettudóan hallgatott, és csak néhány technikai természetű kérdést tett fel. A gúnyos megjegyzések elmaradtak. Az előadás kezdete után néhány perccel Rayre pillantottam. Édesdeden aludt. A szeminárium végeztével a terem végében feltálalt tea és sütemény mellett bemutattam Rayt Feynmannak. Előtte megkértem, hogy ne legyen túlságosan agresszív. És az isten szerelmére, ne tegyen fel pszichológiai vagy metafizikai kérdéseket. Feynmannak megtiltotta az orvos, hogy metafizikai kérdésekbe bocsátkozzon – figyelmeztettem. Furcsán nézett rám, de bíztam benne, hogy a legjobb formáját veszi majd elő. Feynman hozzám fordult. – Nos, megtudott valami hasznosat ezen a szemináriumon erről a magát foglalkoztató „képtelen” elméletről? – kérdezte.

– Úgy érti, végig tudta, hogy a húrelméletre gondoltam? – Ez az egyetlen képtelen elméletünk van ezen a tanszéken – válaszolta. – Ha ez az elmélet képtelen – kérdezte tőle Ray –, akkor maga miért van itt? – Hát a sütemények miatt – vigyorodott el Feynman. Lassan kiszállingóztunk a szemináriumi terem előtti folyosóra. Ekkor odalépett hozzánk a montreali látogató, aki addig távolabbról hallgatta a beszélgetést. – Szerintem nem kellene csak azért elvenni a fiatalok kedvét az új elméletekkel való foglalkozástól, mert ezeket a szakma még nem fogadta el – jelentette ki. Volt valami a hangjában, ami miatt úgy éreztem, a pasas az a fajta, aki Berkeleyben tiltakozó nagygyűléseken szokta ostorozni a kulturális imperializmust. De Feynmant ez nem zavarta. – Nem azt mondtam neki, hogy ne foglalkozzon új dolgokkal – felelte. Azután rám nézett, és így folytatta: – Én csak annyit mondtam, hogy ha már az ember ráadja a fejét valamire, akkor legyen a maga legszigorúbb kritikusa. És hogy jó okkal válasszon, ha választ: csak akkor fogjon neki, ha igazán hisz benne. Mert ha a dolog nem működik, könnyen elvesztegethet egy csomó időt. A montreali látogató erre azt mondta: – Nos, én már tizenkét éve dolgozom az elméletemen. Feynman megkérdezte tőle, hogy mi az ő elmélete. A montreali röviden elmondta. A végére eléggé sértődöttnek tűnt, hogy senkit sem sikerült lenyűgöznie. Én úgy éreztem, már azért is megérdemelnénk az „egyenlő esélyt minden hülye elméletnek” mozgalom kitüntetését, mert udvariasan végighallgattuk – márpedig afelől nem volt kétségem, hogy a pasas ennek a mozgalomnak a tagja. Ezt alighanem ő is észrevette, mert így folytatta: – A fizikusok közösségének évekre volt szüksége ahhoz, hogy Einsteint elfogadja. Évekbe telik az is, hogy Schwarzot elfogadják. Én nem bánom, ha csak évek múltán fogják a munkámat elfogadni. Ez voltaképpen hízelgő. És annál édesebbé teszi majd az elismerést. Nem hittem, hogy a fickó viselkedése elnyeri Feynman tetszését, de feszülten figyelt. És amikor a pasas befejezte, udvariasan bólintott, mintha megértett volna valamit. Azután rám nézett, és azt mondta: – Pontosan erre gondoltam, amikor az idő elvesztegetéséről beszéltem.

A montreali látogató sértődötten távozott, Ray meg ezt kérdezte Feynmantól: – Hogy mondhatott neki ilyet, ember? Ez gorombaság. Könyékkel jól oldalba böktem Rayt. Feynman odafordult hozzá: – Nem tetszett, amit mondtam? Miért? Elismerésre vágyott. Hát tőlem megkapta. Elismertem, hogy nagyképű seggfej. Ebben a pillanatban Helen jelent meg a folyosó végén. Néhány levelet hozott, szemlátomást Feynmannak. Tett egy mozdulatot, melyből én arra következtettem, hogy beviszi ezeket Feynman szobájába. Feynman bólintott. Helen ezután rám nézett, és odahívott magához. Figyelmeztető pillantást küldtem Raynek, hogy „Vigyázz a szádra!”, ő meg visszanézett: „Én?” Aggódtam ugyan attól, hogy őrizetlenül magára hagyjam Rayt Feynman társaságában, de ha Helen hívta az embert, nem volt apelláta. Amikor végre visszaértem Helen irodájából a folyosó végéről, már mindenki elment, a szemináriumi teremben csak Ray meg néhány teasütemény árválkodott. – Mi volt? – kérdeztem Rayt. – Szóba fog állni még velem valaha az életben? – Nyugi – mondta. – Rád férne egy kis zöld. – Fogd be, Ray! – sziszegtem rá. Körülnéztem, hogy nincs-e valaki hallótávolságon belül. Akkor még nem tudtam, hogy Feynman is kipróbálta a marihuánát, sőt az LSD-t is. – Ne aggódj, minden rendben volt. Haverok vagyunk. Hé, azt nem is mondtad, hogy Nobel-díja van. – Ezt tőle tudod? – Igen. – Én sohasem hallottam erről beszélni. Szerinte a Nobel-díj eleve igazságtalan. És tiszta porhintés. Mondhatni: bálvány. Mesélte, hogy amikor az első riporter az éjszaka közepén felhívta azzal, hogy megkapta a Nobeldíjat, azt mondta neki, hogy hívja vissza egy alkalmasabb időpontban, és letette a kagylót. – Hát, lehet, hogy ez a véleménye. De lehet, hogy büszke is rá. Az azért olyan emberi dolog lenne, nem? És az is lehet, hogy veled egyszerűen nem beszél olyan nyíltan, mint velem. – Szóval most puszipajtások vagytok, te meg ő. – Ja, és tudod, mit mondott még? Végül elmagyarázta, hogy ti, fizikusok

mit csináltok és miért csináljátok. – Tényleg? – Tényleg. – És mit mondott? – Nem, nem és nem – válaszolta Ray. – Ilyen könnyen nem úszod meg. Kérdezd meg tőle magad. Vagy ami még jobb: találd meg a saját válaszodat. – Most te beszélsz úgy, mint Feynman – jegyeztem meg. – Igen, bizonyos kérdésekben egy véleményen vagyunk. Annyiban hagytam a dolgot. De úgy gondoltam, hogy valamiképpen csak ki fogom szedni Feynmanból a választ.

13 Egy korábbi berkeleyi csoporttársam 1988-ban könyvet kezdett írni a húrelméletről; ma ez a felsőbb évfolyamok fizikushallgatóinak kötelező olvasmánya. A következő év júniusára tervezte a befejezését, „plusz-mínusz egy hónap”. Egyáltalán nem szokatlan dolog, ha egy könyvnek késik a megjelenése, de erre egészen 1998-ig kellett várni. Tizenegy évbe telt, mire elkészült, tizenegyszer annyi időbe, mint a szerző eredetileg gondolta. Miért? A húrelmélet nehéz. Híres történetek keringenek arról, hogy kezdetben, sőt jóval később is csak milyen kevesen értették meg a relativitáselméletet és a kvantumelméletet. A húrelméletről azonban nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy még ma sem érti senki. Az új elméletek többségét a természet követeli ki. Ezek magyarázatra szoruló vagy a korábbi ismeretekkel összeegyeztetendő új fizikai elvekből, kísérleti adatokból nőnek ki. A húrelmélet azonban nem így keletkezett. Mint a penicillint, véletlenül találták fel. Az elméleti fizikusok még ma is keresik azt az új fizikai elvet, amely a húrelméletben mutatkozna meg. A kísérleti fizikusok pedig még ma is keresik az elméletnek valami olyan kísérleti következményét, amelyet laboratóriumi körülmények között ellenőrizni lehetne. A húrelmélettel foglalkozó fizikusok olyanok, mint az őslénytan művelői: türelmesen ásnak és kapirgálnak, mintha valami ismeretlen eredetű, óriási csontvázat hoznának a felszínre. A történet 1967-ben kezdődött. Murray – akkor még nem volt Nobel-díjas – a szicíliai Ericében, a Centro Ettore Majoranában tartott előadást. Az Smátrix-elmélet bizonyos problémáiról beszélt – ennek volt harcos védelmezője Geoffrey Chew, Schwarz disszertációjának témavezetője. Ez az az elmélet, amelyből végül mégsem sült ki semmi. A hallgatói között volt egy végzős olasz egyetemi hallgató, bizonyos Gabriele Veneziano (később

Izraelben dolgozott). Murray, az örök osztályozó, az örök görög arról beszélt, hogy valamiféle furcsa szabályosságot lehet felfedezni a protonok és neutronok szóródását leíró adatokban. Ez felkeltette Veneziano érdeklődését. Egy éve ment rá, de végül rábukkant egy egyszerű matematikai függvényre, s az bűvös módon leírta ezeket a szabályosságokat. A bűvös szót itt nem udvariasságból használom: Veneziano nem szolgált semmiféle fizikai elmélettel ennek a függvénynek a leszármaztatására; egyszerűen megtalálta az ide szükséges matematikát. A fizikusoknak még kellett néhány további év, hogy okot hozzanak fel, miért használható ez a matematikai leírás. Ez az ok Nambu és Susskind egy 1970-ben írt munkájában merült fel először: rájöttek, hogy Veneziano matematikai függvénye egy elméletből kikövetkeztethető, ha a protont és a neutront nem pontszerű részecskének, hanem apró, rezgő húrnak tekintik. Ez a látszatra egyszerű elgondolás, mint kiderült, tartalmilag jóval gazdagabb volt és matematikailag jóval nehezebben megragadható, mint azt akkor valaki is gondolta volna. És jóllehet fizikai modell volt arról, hogy miből állnak a részecskék, nem volt olyasféle fizikai elv – mint a fénysebesség állandósága –, amely utat mutathatott volna az elmélet kifejlesztésében. Ez a másik forrása a húrelmélet nehézségének. Kétszer is megpróbáltam már óvatosan szóba hozni a húrelmélet ügyét; azután egy délután beléptem Feynman szobájába, hogy megkérdezzem, voltaképpen mit gondol róla. – Beszélgethetnénk egy kicsit a húrelméletről? – kérdeztem tőle. – Nem akarok a húrelméletről beszélgetni. Nem sokat tudok róla. – Megint a munkájába mélyedt. – Ha erről akar beszélni, menjen Schwarzhoz. – Már elmentem. – Akkor menjen, és beszéljen még. Dolgozom. – Nehéz megérteni, és szeretnék rájönni, hogy megéri-e az erőfeszítést. – Már mondtam, hogy ezt csak maga döntheti el. – Nem gondolja, hogy bizonyos tekintetben nagyon sokat ígérő elmélet? – Sokat ígérő? Mit ígér? Ígéri tán, hogy kiadja a proton tömegét? Nem. Mit ígér, mit fog megtudni belőle? – Hát még senki sem tudja, hogyan juthatna belőle kvantitatív következtetésekre, de… – Nincs igaza. Igenis adott kvantitatív következtetést. Tudja, hogy mit? Ránéztem. Üres volt az agyam. – Megköveteli, hogy tíz dimenzióban éljünk. Értelmes dolog olyan

elmélettel foglalkozni, amelyik tíz dimenziót ír elő? Nem. Ki látta azokat a dimenziókat? Senki. Ezért hát apró, az észlelhetőnél kisebb golyókként vagy hengerekként vezeti be őket. Egyedüli előrejelzésként csak kimagyarázza, hogy nem fér össze a megfigyeléssel. – Tudom… sok mindent ki kell még dolgozni. De engem az fog meg benne, hogy egyetlen elméletbe foglalhatja a fizika összes eddig ismert kölcsönhatását. Még a tömegvonzást is. Furcsa pillantást vetett rám. Olyasformát, amilyenre egy katolikus püspökkel való beszélgetésben számíthat az ember, ha csak úgy mellesleg megkérdezi tőle, hogy van a felesége meg a gyerekei. – Az egységes térelmélet. Hát nem ezt akarjuk megtalálni mind? – próbálkoztam újra. – Én nem akarok semmit. Mit törődne azzal a természet, hogy én mit akarok? Honnan tudja, hogy van egységes térelmélet? Lehet, hogy négy elmélet van! Lehet, hogy külön-külön elmélet van mindegyik kölcsönhatáshoz! Nem mondhatom meg a természetnek, hogy mit tegyen. A természet mondja meg nekem. Céltalan ez az egész vita! Az idegeimre megy! Megmondtam magának: nem akarok beszélni a húrelméletről! Az utolsó mondatait már emelt hangon, karjával hadonászva mondta. Meg voltam döbbenve. Először is, mert azt gondoltam, hogy valamennyien a természet szépsége és eleganciája iránti szenvedélyből műveljük a fizikát, és a négy elmélet nem tűnt valami elegánsnak a szememben. Másodszor az arckifejezése láttán attól féltem, hogy feláll és megharap. Gondoltam, ideje távoznom. – Ne haragudjon, kérem. Csak a véleményét szerettem volna kikérni. – A véleményemet? Az a véleményem, hogy tétlenül tölti az idejét, össze van zavarodva, és igyekszik találni valamit, amin elkezdhetne dolgozni. – És ez baj? – kérdeztem. – Az a baj, hogy idejön a húrelméletről beszélgetni. – Nekem fontos a véleménye. – Már megmondtam magának, hogy ne az én véleményem legyen fontos, hanem a magáé. – Elnézést kérek, hogy megzavartam – feleltem, és elindultam kifelé. – Ide figyeljen – állított meg –, kutatási problémát keresni nem olyan, mint hegyet mászni. Nem azért csinálja az ember, mert a hegy ott van. Ha tényleg hisz a húrelméletben, akkor ne kérdezni jöjjön ide, hanem azért, hogy ezt

közölje velem. Úgy éreztem magam, mint egy kölyök, akit leteremtett a papája. A folyosón megint megkaptam a magamét, most meg a mamától. Helenbe ütköztem. Bár az egész folyosó titkárnője volt, főleg Feynman-nak dolgozott meg Murraynek. Vékony, középkorú nő létére kellő erő szorult belé ahhoz, hogy mindkettejükkel szembeszálljon. Látványosan összevonta a szemöldökét. – Mivel bosszantotta fel Feynman professzort? – érdeklődött. Vállat vontam. – Tudja, hogy nem szabad megzavarni, ha dolgozik. – Azt hiszem, csak rossz témáról próbáltam beszélni vele. – Filozófiáról? – kérdezte Helen. – Nem, a húrelméletről – feleltem. – Jaj, istenem, az legalább olyan rossz. – Kérdezhetek valamit? – puhatolóztam. – Esetleg – válaszolta. – Mire kíváncsi? – Ha mindenki olyan borúlátóan ítéli meg Schwarz munkáját, akkor hogy lehet az, hogy még kilenc év után is itt van? Rám pillantott. Nem tudtam, mit jelentett ez a tekintet, azt, hogy „Azt akarja mondani, hogy nem tudja?”, vagy azt, hogy „Mi köze hozzá?”. De egy pillanattal később halkan azt mondta: vigyáz rá valaki. – Ó, és ki az? – kérdeztem. – Murray – hangzott a válasz.

14 Néhány nappal később még késő délután is bent voltam a Caltechen. Constantine-tól valamikor már hallottam, hogy Murraynek sok éve megromlott a viszonya a lányával, mert a lány csatlakozott ahhoz a szervezethez, amely később az Egyesült Államok Kommunista Pártjává alakult, és lelkes híve volt Albániának. Bár Murray gúnyosan csak Raygunként (sugárfegyveresként) emlegette Reagant, úgy látszik, az már neki is sok volt, amikor Lisa, a lánya ilyesmiket skandált: „Gazember a Ronald Reagan / Eladta a lelkét régen, / Tőkésektől szedi bérét, / Munkásoknak szívja vérét!”* [* Barabás András fordítása.] Ültem az íróasztalomnál, és azon morfondíroztam, milyen ironikus fintora a sorsnak az a párhuzam, amely Lisa politikai nézetei és az apja által a Schwarz-féle bomlasztó elméletnek biztosított „földalatti” támogatás között felfedezhető. Liza politikai felfogása a maga módján nem állt sokkal távolabb a közgondolkodástól, mint a húrelmélet – vagy ami azt illeti, Murray korábbi felfedezése, illetve találmánya: a tört töltésű kvarkok. Vajon a lány az apjától örökölte-e ezt a képességét arra, hogy az elmélet kedvéért ne zavartassa magát némely nyilvánvalónak látszó dologtól, például attól, hogy a mi világunkban nincsenek meg a húrelméletbeli többletdimenziók, vagy hogy Albániában hiányzik néhány olyan apróság, amely kényelmesebbé teszi az életet: egyebek között az élelem, a ruházat és a fedél az emberek feje fölül. Mindkettő meg lenne áldva (vagy verve) azzal a tehetséggel, hogy nem torpan meg a homlokzatnál, hanem rejtettebb igazságokat is képes felfedezni a felszín mögött? Töprengésemet Murray szakította félbe; megint áthallatszott a falon, hogy kiabál. A hangoskodása ugyan kellemetlen volt, engem mégsem zavart, mert amúgy is valahogy túl csendesnek éreztem a szobámat. Az viszont zavart –

különös tekintettel az iménti, kommunizmusról folytatott eszmefuttatásomra –, hogy mit állhat ki az a szerencsétlen, akinek a tirádáját címezte. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy ha Helen szóvá teheti a dolgot, akkor én is. Lesz hozzá néhány szavam. Ahogy kiléptem a folyosóra, felgyorsult a szívverésem. Elvégre Murraynek szüksége van Helenre. Nekem úgy tűnt, hogy Murray, Feynman és Helen így együtt a tanszék lelke. Én viszont korántsem vagyok pótolhatatlan. Murray gond nélkül derékba törheti a karrieremet. Lelki szemeim előtt megjelent a legszörnyűbb következmény: ott állok elvágva a tanszéki papír- és krétautánpótlástól! Vagy a szobám átkerül a kazánházba – esetleg Lisa jóvoltából Albániába. Mindazonáltal mire odaértem Murray szobájához, vége lett a kiabálásnak. Fellélegeztem. Láttam, hogy résnyire nyitva az ajtó. Ez elég szokatlan volt. Murray is, Feynman is rendszerint csukva tartotta az ajtaját. Ezzel megakadályozhatták, hogy a hallgatók vagy a tanszék hozzám hasonló fiatalabb tagjai megzavarják őket. Sőt távol tarthatták azokat a háborodottakat is, akik a híresebb iskolákat a legújabb felfedezéseikkel zaklatták – legyen ez a fénynél gyorsabb részecskék létezése vagy az a felismerés, hogy a világegyetem egy nagy palacsinta, és mi vagyunk a csokiöntet rajta – egyre megy; bármiben hisznek is, mindegyik új Einsteinnek véli magát. Ha az ember szerencsétlenségére összeakad egy ilyen félreismert zsenivel, előfordulhat, hogy órákig nem szabadul meg tőle. Nagyon óvatosan kell őket eltanácsolni, mert némelyikük, mint esetleg kiderülhet, fegyvert visel. A Berkeleyn egy fickó annyira rosszul viselte az elutasítást, hogy utána késsel a kezében ólálkodott a fizika tanszék épülete körül. A PhD-témavezetőm meg azt mesélte, hogy a Columbián egyszer hasonló esetben valaki pisztollyal jött vissza, és mivel a professzora éppen nem volt bent, hát agyonlőtte a titkárnőt. Az ajtó résén át benéztem Murrayhez. Arra számítottam, hogy ott ül majd a székén hátradőlve, diadalittas mosollyal az ajkán. Ehelyett egy összetört embert láttam: az íróasztalra könyökölt, és a két kezébe temette a fejét. Az arcán szenvedés tükröződött. Nyomban elment tőle a kedvem, hogy kiabáljak vele. Megsajnáltam. Nem tudtam, mi hozhatta ki a sodrából. Másnap visszatértem görög orákulumomhoz, Constantine-hoz felvilágosításért. Megtudtam, hogy Murray felesége nemrégiben meghalt rákban. Úgy döntöttem, hogy befejezem a leskelődést, és továbbállok. De már késő volt. Murray észrevett. – Óhajt valamit? – kérdezte.

Ott álltam, megkukulva. Mit mondjak? Hogy meg akartam neki mondani a véleményemet, mert kiabált, de meggondoltam magam, és inkább leskelődni kezdtem? – Ó, jó napot. Jöjjön be – mondta, amikor rám ismert, amint ott álldogálok az ajtó résében. Kinyitottam az ajtót, és nagy zavarban beléptem. – Szeretném még egyszer megköszönni a fivére gyönyörű könyvét – tette hozzá. Néhány évvel korábban, még középiskolás korában Steve, az öcsém írt egy könyvet a Chicago környéki madarakról. Murray lelkes madármegfigyelő és környezetvédő volt. Ugyanazzal a könnyedséggel hadarta el a különféle madarak jellegzetességeit, ahogyan felső maja nyelven beszélt. Valószínűleg felső majául is el tudta mondani ezeket a jellemzőket. Amikor tehát a szomszédja lettem, ebből a kötetből hoztam neki egy példányt, afféle fordított lakásavató ajándékként. – Nagyon kedves volt magától – folytatta. – Az öcsém egészen izgatott lett, amikor elmondtam neki, hogy ön olvasta a könyvét. Murray elmosolyodott: – Nos, mit tehetek magáért? Valamelyik nap láttam John húrelméleti szemináriumán. Ez kedvező alkalomnak látszott. – Kíváncsi volnék… hogy mit tart a húrelméletről? – Úgy gondolom, nagyon sokat ígérő elmélet. – Milyen tekintetben ígér sokat? – A Feynmannal szerzett tapasztalatok után már óvatos voltam. Nem akartam semmi hülyeséget mondani. De máris sikerült. Ha valaki mindent elolvasott a húrelméletről, akkor vajon miért nem tudja, hogy miért gondolja némely ember sokat ígérőnek ezt az elméletet? Feynman ezt nyomban az orrom alá dörgölte volna, Murray azonban, úgy látszik, nem gondolt bele a kérdésbe. – Ez lehet az az elmélet, amely egyesíti a természet összes kölcsönhatását. Einstein álma egy olyan elmélet volt, amely egybefogná a tömegvonzást, az elektromos erőt és minden erőt. Hát nem ez mozgat valamennyiünket? Képzelje el, hogy egyetlen egyszerű képlet írná le a részecskék sokféleségét és a közöttük működő összes kölcsönhatást! – Mégis nagyon szkeptikus mindenki. – Az az ő dolguk. Akkor is megéri folytatni. Nézze, amikor majdnem tíz

éve idehoztam Johnt, még a gravitáció és a húrok kapcsolatáról sem volt fogalmunk. Akkoriban azt sem tudtam, hogy mire lennének jók a húrok. De azt tudtam, hogy valami nagyszerűnek kell kijönnie a dologból. Túl szép volt ahhoz, hogy semmire se legyen jó. Persze nem mindenki látta ezt így. Azután örült a szívem, amikor John Schwarz és Michael Green kapcsolatot talált a gravitációval. Büszkévé és boldoggá tett, hogy John itt van a Caltechen. Néhány befolyásos ember azonban még mindig értetlenkedik. Érződik némi képtelen ellenállás. Mi több, ellenségesség. – Feltételezem, mert nem látják, mi köze a valósághoz – jegyeztem meg. – Ez azért van, mert a húrelméleti kutatás nagyon szokatlan lépésekből áll. Az elmélet megalkotása felfedezés, nem feltalálás. A kutatói valami olyasmit keresnek, ami megvan, jelen van, s nem alkotnak valamit, ami összeegyeztethető a kísérleti adatokkal. Az előrehaladás lassú. De azzal kecsegtet, hogy végül összeállítanak egy, a maga nemében egyedülálló, önmagával összhangban lévő elméletet. Ezért támogatom őket. A zsigereimben érzem, hogy van a dologban valami. Mondjuk talán úgy, hogy természetvédelmi területet tartok fenn a kihalásra ítélt elméleteknek. Mint később megtudtam, Murrayhez hasonlóan Feynman is úgy vélte, hogy a húrelmélethez hasonló elmélet már létezik, és csak feltárásra vár. De Feynman úgy gondolta, hogy csak a természet valamilyen elve vagy megfigyelése vezethet el a helyes elmélethez, nem pedig a kutató óhaja az egyesítésre. Ez az ő babiloni felfogásmódjából adódott: a jelenséget istenítsük, ne a magyarázatát. Így hát Feynman leszólta a húrelméletet, Murray viszont a pártját fogta. Ez volt az ő kettősük: mindkettőt vonzotta a másik géniusza, taszította a gondolkodásmódja, és ennek egyensúlya mozgatta, keringette őket egymás körül. Sehogy sem tudtam volna elképzelni, hogy bármelyikük ott maradjon, ahol van, a másik nélkül. Ha Feynman meghalna, nekem úgy tűnt, Murray ugyanúgy letérne a pályájáról, mint a Hold, ha hirtelen eltűnne a Föld. Meglehet, a tudomány célja a valóság leírása, de ameddig a tudományt emberek művelik, ezt a leírást mindig befolyásolni fogják az emberi tulajdonságok. A Feynmanok megmaradnak az adataiknál, a Murrayket meg a világszemléletük vezeti: az a vágyuk, hogy rendes és takaros kategóriákba sorolják a természetet. A végén vagy az egyik, vagy a másik eléri a célját – és ha ez történetesen mindkettejüknek sikerül, akkor valaki majd békét teremt azzal, hogy megmutatja, hogyan illik össze a kétféle elmélet, ahogyan ezt Freeman Dyson tette a Feynman-gráfokkal. Ahogyan a

kvantummechanikában az energiát egyaránt lehet részecskének vagy hullámnak tekinteni, az egymástól eltérő felfogásmódok is lehetnek egyformán helyesek: különböző nézetei csupán ugyanannak a sokarcú csodának, a természetnek. Murray jó természetvédőnek bizonyult. Bár sokan voltak amellett, hogy ne hosszabbítsák meg Schwarz szerződését, ő mégis előbbre léphetett valamelyest: főmunkatárs lett, ez pedig újabb három évre biztosította a pozícióját. Murray többet szeretett volna ugyan – végleges kinevezést –, de egyelőre megtette ez is. Amikor megtudtam, hogy meghalt a felesége, csodáltam Murrayt, amiért egyáltalán ennyit is megtett Schwarzért. Margaret több mint egy éven át betegeskedett. Gyógyíthatatlan vastagbélrákja volt, és már a máját is megtámadta. Murray kezdetben úgy volt a felesége betegségével, mint Feynman a magáéval: mindennek utánanézett, amit csak meg lehetett tudni róla, és tevékenyen részt vett a gyógymód kiválasztásában. Végül azonban eltért egymástól a felfogásuk. Feynman, mint rendesen, megmaradt a tényeknél – azaz tudomásul vette, hogy az orvosok nem sokat tehetnek érte. Murraynek azonban csak nagyon nehezen sikerült elfogadnia, hogy a maga géniusza és a modern tudomány minden általa elérhető eszköze sem elegendő egyetlen igaz barátja, Margaret megmentéséhez. Abban bízva, hogy az orvosok időközben felfedeznek valami gyógymódot, még azután is igyekezett mindenféle kísérleti kezelésekkel életben tartani a feleségét, hogy megmondták neki: nincs remény. És mindeközben sikerült John Schwarzot ott tartania a Caltechen. Constantine beszámolója szerint általános a vélekedés, hogy Murray megszelídült a Margaret halála óta eltelt rövid idő alatt. Már nem kiabált olyan hangosan és gyakran. Ahogyan Constantine mondta, mintha nem is ugyanaz a Murray lenne. Én ugyan nem ismertem a „régi Murrayt”, de ahogyan a következő évben megfigyelhettem, egyre szelídebb lett. Többé soha nem hallatszott át a falon a kiabálása. Kíváncsi voltam, hogy csak az energiái fogytak el, vagy ennél mélyebb a változás. Talán az őt ért veszteség hatására valami emberibbnek tűnő életvitelt talált? Idővel megsajnáltam. Nem azért, mert már nem érezte szükségét annak, hogy szónokoljon, dühöngjön vagy minduntalan bebizonyítsa a fölényét, hanem mert életének első 52 évében mindennek nagyon is szükségét érezte.

15 Constantine-nal késő délután az olajfasorban sétáltunk. A campus kihalt volt; egész éjszaka és reggel is esett, de nemrégen elállt. A fák törzse fénylett a felragyogó napsütésben. Feynman a napokban megemlítette, hogy nézzek be egy hallgatóhoz az egyik közeli kollégiumban. Végül összeszedtem magam, és elindultam, de előbb rávettem Constantine-t, hogy jöjjön velem. Véreres volt a szeme; megint Meggel éjszakázott. Néhány ital egy divatos hollywoodi bárban. Azután a Fiatja leállt az esőben. Nagyon klassz autó, csak ne kelljen vele odaérni sehová. De Constantine szereti. Haza autómentővel, azután egész éjszaka szerelmeskedés Meggel. Constantine néhányszor szóvá tette, hogy intellektuálisan nemigen illenek egymáshoz, de úgy látszik, kárpótolta, hogy akadt olyan terep, ahol meg eléggé összeillettek. Az én szememben egymásnak voltak teremtve, mint a Cosmopolitan és a Cigar Aficionado címlaparcai. Magányosnak éreztem magam, és örültem, hogy hajlandó velem jönni. Mindig kész a kalandra; ilyen volt a természete. – És mi különös van abban a fickóban, hogy Feynman elküldött hozzá? – kérdezte. Megvontam a vállam. Csak annyit tudtam, hogy Feynman azt mondta: érdekes lenne. Állítólag a diáknak van egy pókgyűjteménye. Gondoltam, ennek igazán izgalmasnak kell lennie ahhoz, hogy érdemes legyen megnézni. Constantine könnyedén lépkedett a nedves járdán. Egy csepp vizet sem fröcskölt fel elegáns olasz cipőjére. Én meg véletlenül beleléptem egy mély pocsolyába, és jól eláztattam a tornacipőmet. Nyilván volt ott valami kátyú. Ahogy ráztam a lábam, hogy kimenjen a cipőmből a víz, Constantine megkérdezte, nem akarok-e részt venni a kutatásában. – Felejtsd el a húrelméletet – jelentette ki. – És ne kísérletezz azzal, hogy

matematikailag fejted meg a kvantum-színdinamikát. A számítógép, az a megoldás. A számítógép a jövő. Ha sikeres akarsz lenni, térj át rá, amíg nem késő. Constantine a kvantum-színdinamikán dolgozott, de azoknak a számítógépes fizikusoknak a növekvő táborához tartozott, akik a hálóelméletekkel foglalkoztak. Mivel minden jel arra mutatott, hogy ember nem oldhatja meg a kvantum-színdinamika egyenleteit, ők úgy gondolták, majd a számítógép megoldja. És mivel a számítógépek, ha mégoly gyorsak is, nem képesek a téridő-kontinuum végtelen számú pontjára kiterjedni, így a hálóelmélettel foglalkozóknak az egyenletet a pontok valamely véges hálózatára kellett átírniuk – ezért nevezték őket hálóelméletieknek. Váratlanul ért Constantine javaslata. Egy kicsit arra emlékeztetett, amiket Ray mesélt a barátnőjéről és annak bellevue-i munkájáról. – Meglátod – magyarázta Ray lelkesen a számítógépek egyszer csak ott lesznek mindenütt. Mint HAL a 2001 – Űrodüsszeiában. – Hát lehet – mondtam –, de vajon össze tudják-e majd szedni a szemetet? – Nem, azt hiszem, hogy az állásomat nem veszélyeztetik – válaszolta. – De fogadok, hogy füvet tudnak majd szívni. – Gyászos egy nap lesz – állapítottam meg. – Nem igazán – felelte. – Nem fognak az ember helyébe lépni. Inkább csak kiterjesztik a határait. Ha HAL ott szív be melletted, sokkal jobb lesz a buli. Nem sok gyakorlatom volt a számítógépek programozásában, de azt nem tapasztaltam, hogy feldobták volna a bulikat. És abban sem hittem, hogy egyetemes megoldást adnának minden megoldatlan elméletre. A számítógéptől választ kapni olyasminek tűnt, mint egy fekete dobozzal beszélgetni. Úgy éreztem, hogy a gép által szolgáltatott megoldás – a numerikus eredmények – nem kínál olyan betekintést a lényegbe, mint ha az ember maga oldja meg – legalább közelítőleg – matematikailag azt az egyenletet. Ezért nem is bíztam a számítógépes megoldásokban. Erről sohasem beszéltem Constantine-nal, és úgy véltem, most sem lenne sok értelme. Ráadásul arra gondoltam: attól, hogy én nem bízom ebben a módszerben, az még nem okvetlenül rossz, sőt még talán az sem következik mindebből, hogy ne foglalkozzam vele. A magam megérzései mellett azt is mérlegelnem kellett, hogy a hálóelméletek jóval inkább a tudomány fősodrához tartoztak, mint a húrelmélet, és jóval nagyobb esélyt adtak a későbbi kinevezésre. Meg nyilván szerettem is volna Constantine-nal dolgozni.

– Gondold csak meg – tette hozzá, mert érezte, hogy bizonytalankodom –, kiszámítottuk a proton tömegét. Ezt eddig senki sem tudta pusztán matematikai módszerekkel megcsinálni. Ebben igaza volt. A kísérletieknek egyszerű feladat volt megmérni a proton tömegét, de az elmélet szerint ez a tömeg a protonbeli kvarkoktól és a közöttük működő erős kölcsönhatástól függ, és a kvantum-színdinamikának ezt volt az egyik olyan problémája, amelyre senki sem tudott megoldást. Constantine meglehetős szenzációt keltett azzal, hogy számítógéppel kiszámolta. Még azok közül is sokan elképedtek az eredmény pontosságán, akik egyébként nem jósoltak nagy jövőt a számítógépnek. – Engem bejuttatott a Caltechre, nem igaz? – kacsintott rám. Közben megtaláltuk a szobát, és a pókos fickó már jött is ajtót nyitni. Vézna alakján lógott a kelleténél több számmal nagyobb, rövid ujjú, calteches trikó. A szobája nagy volt és az ablakán dőlt be a napfény, de nem úgy tűnt, hogy ő ezt értékelné. Egy barlangban is éppen ilyen jól ellenne, gondoltam magamban. És a jelek szerint ugyanez vonatkozott a helyiség főbérlőire is – a sok száz pókra. A szobát zsúfolásig megtöltötték a kártyaasztalok; ezek mindenféle kényelmi szemponttal dacolva, matematikai pontossággal töltötték ki a padló minden négyzetcentiméterét. Annyi hely sem volt közöttük, hogy közlekedni lehessen. Kis műanyag pohárkák álltak rajtuk hosszú sorokban. Mindegyikben egy-egy pók vagy legalábbis valami pókféle. Nagy pókok. Kis pókok. Szőrös pókok. Szőrtelen pókok. Egyikükről-másikukról közölte, hogy mérges. – Nem tudnak kimászni – közölte nyugtatólag a pókos fickó. – Nézzétek. – És oldalra döntötte az egyik műanyag pohárkát: a pók, akárhogy igyekezett, mindig visszacsúszott a pohár falán. Viasszal vonta volna be? Vagy a főzéshez használt étolajpermettel? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy hatott. Hála istennek, gondoltam. Kíváncsi lettem volna, mi történik, ha földrengés támad. Egy évvel azelőtt, novemberben, a nem túl távoli Eureka környékén 7,2-es erősségű rengések voltak. Constantine gondolatai azonban láthatólag kevésbé elvi szinten mozogtak. – Mondd csak – szólt oda a pókos fickónak a gyűjtemény megszemlélése után –, és hol alszol? Akkor jöttem rá, hogy a szobában nem volt ágy, de még egy árva szék sem. Csupán ezek a pókos asztalok.

– Az asztalok alatt – felelte a pókos fickó. – Imádhatják a lányok – jegyezte meg Constantine. – Ó, hát azért én megyek hozzájuk – válaszolt a pókos. Tekintettel a hobbijára, meg tudva, milyen kevés a női hallgató a Caltechen, elcsodálkoztam rajta, hogy talált valakit „arra”. És hogy szüksége volt rá egyáltalán. Úgy tűnt, leginkább a pókjaiba szerelmes. Magára hagytuk. – Kíváncsi lennék, miért küldött ide Feynman – tűnődött Constantine. – Fogalmam sincs. De igaza volt, tényleg érdekes. – Valami beteg módon csakugyan – állapította meg Constantine. Vállat vontam. – Nekem egészen elégedettnek tűnt – vetettem ellene. – Tudod, néha a beteg alakok a legboldogabbak. Túl betegek ahhoz, hogy felfogják, mennyire boldogtalannak kellene lenniük. Megállt, hogy rágyújtson egy cigarettára. – Alighanem Schwarz is boldog. Ő meg nyilván egy rakás húr alatt alszik – tette hozzá. Lassan kifújt egy hullámzó füstfelhőt. Hirtelen én is szerettem volna rágyújtani. Őt mintha mélységes elégedettséggel töltötte volna el a cigarettázás. – Szólj, ha meg akarod tanulni a hálókat – folytatta. – Egyet megígérhetek neked: nem kell majd pókkal teli asztalok alatt aludnod. Továbbindultunk a fizika tanszék épülete felé. Aztán észrevettem a távolban Feynmant. Az utóbbi néhány napban kerestem vele a találkozást; azt reméltem, majdcsak sikerül valahogy természetesen belebotlanom, és akkor kiderül, szóba áll-e még velem. Mondtam Constantine-nak, hogy később találkozunk, és Feynman elé siettem. Amikor odaértem hozzá, egy szivárványt bámult. Az arcán látszott, hogy erősen koncentrál. Mintha még sosem látott volna szivárványt. Vagy mintha ez lenne életében az utolsó. Halkan megszólítottam. – Jó napot, professzor úr. – Nézze csak: szivárvány – szólt vissza, de nem nézett rám. Megkönnyebbültem, mert a hangjából úgy hallottam, nincs benne semmi neheztelés. Néztem vele a szivárványt. Nagyon hat az emberre, ha megáll és nézi. Akkoriban nemigen csináltam ilyesmit. – Jó lenne tudni, hogy mit gondoltak a régiek a szivárványról – méláztam.

A csillagokhoz nagyon sok mítosz kapcsolódott, de azt gondoltam, hogy a szivárvány legalább annyira rejtélyesnek tűnhetett nekik. – Ez Murray asztala – válaszolta. Később ellenőriztem Feynman idevonatkozó elméletét, és rákérdeztem Murraynél. Kiderült, hogy Murray csakugyan a bennszülött és ősi kultúrák két lábon járó lexikona. Még a műtárgyaikat is gyűjtötte. Megtudtam tőle, hogy a navahó indiánok úgy hitték, a szivárvány szerencsét hoz, más indiánok pedig hídnak tartották az élők és a holtak között. Hogy mi volt a nevük azoknak a más indiánoknak, arra nem sikerült rájönnöm, mert Murray az érthetetlenségig megközelítette az autentikus kiejtést. – Én csak annyit tudok – folytatta Feynman –, hogy egy legenda szerint angyalok aranyat tesznek a két végére, és azt csak egy pucér ember érheti el. Mintha bizony egy pucér embernek nem akadna jobb dolga – tette hozzá pajzán vigyorral. – Nem tudja, ki adott először igazi magyarázatot a szivárvány eredetére? – faggattam tovább. – Descartes – válaszolta. Majd kis idő múlva felém fordult. – Mit gondol, a szivárványnak melyik feltűnő tulajdonsága ihlette a Descartes-féle matematikai elemzést? – Hát, a szivárvány voltaképpen egy kúpszelet; a színkép színeiben játszó ív, és akkor rajzolódik ki, ha a napfény a szemlélő háta mögül esik a vízcseppekre. – És? – Gondolom, az a felismerés késztette elemzésre, hogy a probléma egyetlen esőcsepp és a geometriai körülmények tekintetbevételével megragadható. – Elfeledkezik ennek a jelenségnek az egyik legfontosabb vonásáról – figyelmeztetett. – Oké, feladom. Ön szerint mi adott ihletet Descartes elemzéséhez? – Szerintem az, hogy szépnek tartotta a szivárványt. Bambán néztem rá. Ő meg vissza. – Hogy halad a munkájával? – kérdezte. Vállat vontam: – Leginkább sehogy. Bárcsak olyan lennék, gondoltam, mint Constantine. Neki minden olyan könnyen ment. – Hadd kérdezzek magától valamit. Gondoljon vissza a gyerekkorára.

Magának az még nincs is olyan messze. Kölyökkorában szerette a tudományt? Ez volt a szenvedélye? Bólintottam. – Amióta csak az eszemet tudom – válaszoltam. – Nekem is – mondta. – Ne feledje: azért csináljuk, mert élvezzük. – És ezzel otthagyott.

16 A rövid időszak alatt, ameddig kapcsolatban voltam vele, igen nagy hatással volt az életemre. Csak azt nem tudtam pontosan, miért. Tudtam, hogy nem szándékozik a mentorom lenni. Került minden tanszéki és adminisztratív ügyet, és a volt doktorandusainak és hallgatóinak sem sokat segített. Sőt két évvel azután, hogy a vele dolgozó fiatal fizikusok eltávoztak a Caltechről, Helennel egy szokatlan körlevelet küldetett nekik, amelyben közölte, hogy a továbbiakban nem ír nekik ajánlást, mert az utóbbi két évben már nem kísérte figyelemmel a munkájukat. Szorgalmasan igyekezett elkerülni mindent, ami nem volt érdekes. Ha nyersnek vagy gorombának láttam is nemegyszer, mégsem múlt el sosem a hirtelen odaadás, amelyet első találkozásunk óta éreztem iránta. Miért? Akkoriban nem tudtam a választ. Ma, két kisgyerek apjaként már ráismerek az érzésre. Feynman jó ötvenévnyi felnőtt életének minden jó és rossz fordulata után, a halálhoz vezető úton is megmaradt gyereknek. Élénk, vidám, játékos, csintalan, kíváncsi, érdeklődőnek. Ha az ember néhány hajtinccsel többet, néhány ránccal pedig kevesebbet képzel rá, és letörli róla a betegség nyomait, máris ott áll előtte az a Feynman, aki egy általa kitalált olasz halandzsanyelven szidalmazza a megbotránkozott brooklyni autósokat. Aki eltölt némi időt egy ilyen Feynman-féle felnőtt gyerek közelében, az óhatatlanul kétségbe von bizonyos dolgokat. Így például mindazt, amit az életben azért teszünk, mert meg kell tennünk – vagy legalábbis ezt hisszük. Ülünk unalmas összejöveteleken a kollégáinkkal, a vevőinkkel, az ügyfeleinkkel, ahelyett hogy a szivárványt bámulnánk a szabadban, vagy a pályánkat egyengetve olyan úton járunk, amelyre nem a szenvedély vitt, de úgy véljük, ez vezet majd el a sikerhez. Feynman, akárcsak mostanában az én kisfiaim, elképesztően őszinte volt mindenkivel, saját magát is beleértve, és

senki sem vehette rá olyasmire, amit ő nem akart – vagy ha mégis, akkor utána hosszasan hallgathatta a zsörtölődését. Ellentétnek meg ott voltam én: még szabadon megválaszthattam az utamat, és szinte már az előtt megalkuvásra készültem, hogy belevágtam volna. Nekem mit lenne érdemes csinálnom? Mi adna értelmet az életemnek? A húrelmélet? Vagy a hálók? Vagy egyszerűen az, hogy „beilleszkedjek” egy olyan helyre, mint a Caltech? Egyszer a szobájában ültünk, és Feynman elmesélte, hogyan találta meg ő a helyét az életben, a fizikában. Nekem fizikával kellett foglalkoznom. Tudja, honnan tudtam? Gyerekkoromban volt egy laboratóriumom, ahol gyakran játszottam. Régebben azt mondtam, hogy kísérleteztem – de azok voltaképpen nem is voltak kísérletek. Akkor jöttem rá, hogy mi a kísérlet, amikor egyetemista lettem. A kísérlet mérés, amely valamilyen elgondolás helyességét ellenőrzi. De az én kísérleteim nem ilyenek voltak. Fotocellás áramkört csináltam, olyat, hogy csöngetett, ha a fotocella előtt elment az ember, vagy rádiót fabrikáltam és más ilyeneket. Ezek nem valamiféle kutatást szolgáltak. Csak játék volt mind. Sokat játszottam a laboratóriumomban. Rádiókat javítottam. Ahol akkoriban laktunk, amikor még kissrác voltam, a nagy gazdasági válság idején, ez nem is került olyan sokba. Összeraktam magamnak egy kis készletet, alkatrészeket vettem. Értettem, hogy mit csinálok. Nagyon élveztem, hogy mindenfélét készítek. Azután felfedeztem, hogy van készségem az elméleti elemzéshez. Az MIT-n még gólyaként a matematika tanszékre kezdtem járni. Odamentem a tanszékvezetőhöz, és azt kérdeztem tőle: „Uram, mi más célja van a felsőbb matematikának azon kívül, hogy még több felső matematikát lehessen tanítani?” Erre azt felelte: „Ha magában ez a kérdés egyáltalán felmerült, akkor jobb, ha abbahagyja a matematikát.” Teljesen igaza volt. És ez megtanított valamire. Én csak azért választottam a matematikát, mert rájöttem, hogy jó vagyok benne. És valahogy úgy képzeltem, hogy a matematika magasabb szintű valami. De voltaképpen csak a tudományos alkalmazása miatt érdekelt. Ezt nem láttam át elég világosan. A matematika és minden ilyesmi annyiban érdekelt, amennyiben felhasználható. A felhasználáson alkalmazást értettem, a természet megértését – azért, hogy kezdjek vele valamit. Nem az érdekelt, hogy én is ezt dagasszam, ezt a logikai valamit, ezt a szörnyeteget. Nem mintha persze

bármi baj lenne vele. Ezzel nem a matematikusokat akarom ócsárolni. Mindenkit más érdekel. De én rájöttem, hogy engem nem a bizonyítás pontossága foglalkoztat, hanem az, amit bebizonyít, és ez nem egyezik a matematikusok szokásos viselkedésével. Ők szeretik kategorizálni a bizonyítások módját és más effélét. Engem jobban érdekeltek a matematikai összefüggésekről bebizonyított tények. Mert, tudja, én ezeket használni akartam valamire. Úgyhogy másképpen nyúltam a dologhoz. A fizikában találtam meg a helyemet. Ez az életem. Nekem a fizika a legjobb mulatság, különben nem is tudnám csinálni.

17 Álltam a konyhában, és kortyolgattam a jó erős, már-már szirupszerűen édes kávét. Sejtelmem sem volt róla, hogy életem legnehezebb napja elé nézek. Korán felkeltem, mert egy régi professzorom Pasadenába érkezett. Akkoriban afféle vezető tanárom volt, de már évek óta nem láttam. Megbeszéltük, hogy az Athenaeumban együtt elköltünk egy kései – vagy ahogyan ő mondta: villás-reggelit. Utána már repült is vissza Bostonba, nekem meg rohannom kellett, hogy időben odaérjek az orvoshoz. Akkoriban nekem nagyjából 10 óra volt a „korai” kelés. Ebből esetleg arra lehetne következtetni, hogy munkakerülő voltam, de nekem már kezdő egyetemista koromtól szokásommá vált jóval éjfél után is dolgozni. A fizikusok körében ez olyan hagyomány, amely legalább Descartes-ig, egészen a 17. századig nyúlik vissza. Descartes dél előtt sosem kelt ki az ágyból. Alighanem úttörője lehetett ennek a tradíciónak, mert a környezete egyáltalán nem értette a dolgot, és lusta hírét költötték. Mégis sikerült forradalmasítania a fizikát, a matematikát és a filozófiát. Nem is rossz teljesítmény egy lusta alaktól. A felsőbb évfolyamokat végezve romantikus elképzeléseim voltak a munkámról. Sokáig aludtam, sokáig dolgoztam és sokat buliztam. Megeshet, hogy nem fogom e három tudományágat forradalmasítani – gondoltam –, de legalább ebben hasonlíthatok az ifjú Descartes-ra. Az időbeosztásom miatt – és mert szinte minden gondolatomat és energiámat a munkámnak szenteltem – nem sok kapcsolatom volt a külvilággal. Még a bulikon sem igen találkoztam mással, mint a diáktársaimmal. De elégedettséggel töltött el az a tudat, hogy összeköt valami a magamfajtákkal – a kortársaimmal és a régmúlt idők fizikusaival is. Az én szememben más korok tudósai, Einstein, Newton – és persze Descartes – éppúgy részei voltak annak a közösségnek, amelyhez,

úgy éreztem, én is tartozom, mint azok a fizikus barátaim, akik a világ más részein éltek. Valamennyien tagjai voltunk egy csodálatra méltó társaságnak, és mindannyian hozzátettük a magunk tégláját az elméleti fizika építményéhez. A Caltechen dolgozva ez valamelyest megváltozott. Hiába vágytam a belefeledkezésre. A húrelmélet tanulmányozása közben újra és újra azon kaptam magam, hogy túlságosan gyakran pillantok az órára, és minden lehetséges alkalmat megragadok arra, hogy mással foglalkozzam. Nem sokat ismertem a hozzám hasonló korú kutatók közül, ám az éjszakai portás nagyon barátságos volt, így aztán végül ahelyett, hogy késő éjszakáig fizikáról beszélgettem volna, gazdag tudásra tettem szert a mexikói profi futball témakörében. Előző éjjel egy régi kedves időtöltésem feltámasztása tartott fenn olyan sokáig: az írásé. Az egyik olyan kései szeánsszal kezdődött, amikor A sátán kutyáját vetítettük. A film közben, ahogyan a szomszédaimmal szoktuk, mindenféle vicces változatokat ordítottunk be a filmbeli párbeszédekre. És egyszer csak feltűnt nekem, hogy ez a film egyenesen kiált azért, hogy kifigurázzák. Elkezdtem hát írni a paródiáját, valami olyasfélét, mint az Airplane; azt ötször néztem meg egy éven belül. Bár hébe-hóba már kilencéves koromtól írtam novellákat, a Caltechen kínos lett volna bárkinek is említenem a forgatókönyvet. A fizikusok és még inkább az elméleti fizikusok gyakran misszionárius alkatúak, vagy egyszerűen csak sznobok. Már irodalmi művet írni is alig-alig számított volna elfogadhatónak, de egy forgatókönyv a bárdolatlanságnak még a zéruspontjánál is lejjebb jelölte volna ki a helyemet. Itt csak a fizika megszállottja lehetett az ember, Sherlock Holmesé semmiképp. Ez járt a fejemben, amint fél 12-kor odaértem az Athenaeumhoz, hogy régi barátommal, a professzorral találkozzam. Egyetemi éveim alatt kedvelt engem, és azon gondolkodtam, vajon kérjek-e tőle tanácsot a kutatási téma okozta problémáimmal és új keletű érdeklődésemmel kapcsolatban. Nem tudtam biztosan, hogyan reagálna. Amikor megláttam, az tűnt fel először, hogy pont úgy fest, mint amikor elváltunk: pocakos, öreguras, őszes bozonttal és nagy szakállal. Mintha még a sportzakója is ismerős lett volna. Az egyetlen újdonság egy morzsa volt a szakállában, alighanem a reggeli maradványa; ez az egyetemi éveim alatt még nem volt ott, és valamiért különösen kedvessé tette a szememben. A pincér – egy részmunkaidős diák – ciabattát és vajat szolgált fel. Elegáns

talpas poharakból vizet kortyolgatva tanulmányoztuk az étlapot. Nem kérdeztem meg, hogy volt professzorom éppen mivel foglalkozik – húsz évvel korábban csinált néhány jó dolgot, de emlékeim szerint az én időmben már nemigen publikált. Elmondtam viszont neki, hogy a húrelmélettel ismerkedem. Ő még a kezdetekkor, a hetvenes évek elején találkozott vele, de meglepődve hallotta, hogy van még ember, aki ezzel foglalkozik. Gondolatban inkább azoknak a táborába soroltam, akik egyszerűen megfeledkeztek róla, mintsem az ellenségei közé. – Csak arra vigyázz, hogyan építed fel a pályádat – figyelmeztetett. – Nem nagyon ugrálhatsz egyik területről a másikra, mert nehezen fogsz újabb állást kapni. Ahhoz, hogy nevet szerezz, kell lennie valami irányultságnak a kutatásaidban. – Néha azt gondolom, hogy nem írok több cikket soha. – Hát, eltarthat egy ideig. Ne ess kétségbe. – Nem vagyok kétségbeesve, inkább a kedvem ment el. – Mindannyiunknak vannak ilyen időszakai. Ez hozzátartozik a kutatáshoz. – Talán nem is nekem való ez az egész – tépelődtem. – Nézd, én bízom benned. Tarts ki. – Köszönöm. Kuncogott. – Egyébként is, mi mást tehetnél? – Ezen még nem igazán gondolkoztam. – Persze hogy nem. – Ezt olyan hangon jelentette ki, hogy nem tudtam eldönteni, vajon csakis a fizika művelésére tart alkalmasnak, vagy szerinte nincs is más a világon. – Hát, az utóbbi időben írogattam – böktem ki végül. – Írogattál? – meredt rám. Tanácstalannak tűnt, mint aki csak úgy tudja elképzelni az írást, hogy az ember a kalligráfiát gyakorolja. – Mit? – kérdezte. – Belekezdtem egy forgatókönyvbe. – Micsoda? Forgatókönyvet írsz? A mondat végén felszaladt a hangja, mintha az apám volna, és éppen azt kérdezte volna tőlem, hogy „Úgy érted, ezzel a legutóbbi beavatkozással nővé operáltattad magad?” – Mi a fenéért csinálod ezt? – firtatta hirtelen hévvel. – Nem tudom. Mert szeretem csinálni, gondolom én. Belemélyedtem az étlapba. A helyzet kezdett kínossá válni.

– Nagyon jó itt a burgonyás póréhagymaleves – közöltem. A jelenet egészen abszurd volt, és bár tudtam, eleve kudarcra van ítélve minden kísérletem arra, hogy más irányba tereljem a beszélgetést, velem született optimizmusom miatt mégsem adtam fel. – Most már rendelnünk kellene. Nemsokára el kell indulnom, hogy még odaérjek az orvoshoz – próbálkoztam. – Hallgass ide – kezdte magyarázni –, magadnak, nekem és jó néhány más embernek tartozol azzal, hogy megmaradj a fizika mellett. Számtalan órát fordítottunk a képzésedre. Éveket! Nem vághatod sutba csak úgy az egészet. A tehetségedet. A tanulmányaidat. Ez sértés. Tiszteletlenség! És miért? Kitalált történetekért? Értéktelen hollywoodi baromságokért? – Elvörösödött. A reggeli morzsa kihullott a szakállából. Felkészületlenül ért a dühe. Egyfelől egyáltalán nem azt akartam mondani, hogy feladnám a fizikát, másfelől meg azt gondoltam: Mi jogon írhatnád elő nekem, hogy mit kezdjek az életemmel? De beletrafált abba az érzésembe, hogy szerencsétlen alak vagyok. Tényleg, miért dolgozom egy ilyen ócska hollywoodi szaron? Megpróbáltam visszakozni. – Nem azt mondtam, hogy a filmszakmában akarok elhelyezkedni. – Mi másért írnál forgatókönyvet? – Ez csak amolyan szórakozás. A diákpincér odajött az asztalunkhoz. – Legyen benned felelősségérzet. Tehetséges vagy. Kezdened kell valamit magaddal. A pincér cinkosan rám mosolygott. Apa és fia – gondolta nyilván. Burgonyás póréhagymalevest rendeltem és rántottát. A professzor is rántottát kért, de a levest kihagyta. Szemlátomást nem volt hajlandó gasztronómiai tanácsokat elfogadni olyasvalakitől, aki átadta magát az intellektuális züllésnek. Evés közben újabb morzsa állapodott meg a szakállában. Beértük a közömbös társalgással. Megkönnyebbültem, amikor végre eljött az ideje, hogy elinduljak a rendelésre, bár utóbb ez a megkönnyebbülés csalókának bizonyult. Ma már úgy vélem, akár szórakoztatónak is tarthattam volna Morzsásszakáll professzor kirohanásait. A maga szűk területének szellemi rabságában nem tartotta semmire más alkotókészségét. De akkoriban nem ebből a szempontból láttam a helyzetet, és a szónoklata igazán felbosszantott. Úgyhogy végül Feynmannak is elmeséltem. Ő – bár benne is volt némi ellenérzés a modern irodalom iránt – tisztelte az írókat, és minden olyan

próbálkozást, amelyhez képzelőerő kell – az általa legtöbbre becsült emberi tulajdonság. Egyszer egy ideig én is foglalkoztam a gondolattal, hogy kitalált történeteket írjak. Előadásokat persze tartottam; vagyis beszéltem, és azt felvették. De ez az olcsóbb megoldás. Az angol tanszék egyik összejövetelén tehát a tréfa kedvéért megkérdeztem, hogyan foghatnék neki az írásnak, és egy professzor, akit nagyon nagyra tartottam, azt mondta: „Egyszerűen csak írjál.” Fogtam a Grimm-meséket, mondtam magamnak, ilyet nem lehetett olyan nehéz írni… A meseírók azt csinálnak, amit akarnak, mert nekik ott vannak a tündérek, a manók és más effélék. Vagyis tehetnek, amit akarnak, mert ott a mindenféle varázslat. Úgy döntöttem hát: kitalálok én is egy ilyet. De nem futotta tőlem többre, mint hogy összehozzam a különböző elemeit annak, amit már elolvastam. Nem tudtam semmi újat kitalálni, valami leleményt, valami mást, valami meglepőt, pedig a következő történet egyáltalán nem hasonlított a többihez. Az is törpékről szólt, de egészen más volt. Én meg azt mondtam: „Na, itt tényleg nincs más lehetőség.” Aztán elolvastam a következőt, és az is egészen más volt. Ezért gondolom azt, hogy nincs meg az a fajta fantáziám, amelyik az új történetek kitalálásához kell. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne volna jó a képzeletem. Úgy vélem ugyanis, hogy a kutatónak sokkal nehezebb dolga van, mint annak, aki történetet talál ki, mert a kutatónak valami meglevőt kell kitalálnia, aki meg történeteket ír, annak olyasmit, ami nincs. Ahhoz, hogy valaki megértse, hogyan működnek a dolgok kis léptékben vagy nagy léptékben, pokolian nagy képzelőerőre van szüksége, mert ezek egyáltalán nem úgy működnek, ahogyan azt az ember elképzelné. Roppant fantázia kell ahhoz, hogy magunk előtt lássuk az atomot, elgondoljuk, hogy vannak atomok, és azt, hogy hogyan lehetnek kölcsönhatásban egymással. Vagy hogy létrehozzuk az elemek periódusos rendszerét. De a kutató képzelete abban is eltér az íróétól, hogy amit ő kitalál, azt ellenőrzik. A kutató kiagyal valamit, és aztán isten azt mondja, hogy „nem jó”, vagy azt, hogy „eddig jó”. Az isten persze a kísérlet, és az isten mondhatja azt: „Ó, nem, ez nem stimmel.” Az ember meg azt mondja: „Én úgy képzelem, hogy ez így működik. Ha pedig így van, akkor nektek is látnotok kell.” Aztán jönnek mások, akik megnézik, és nem látják.

Pech. Nem talált. Aki ír, azzal nem történik ilyesmi. Amikor az író vagy a képzőművész kitalál valamit, azzal persze lehet elégedetlen művészi vagy esztétikai szempontból, de ez mégsem olyan egyértelmű és kizárólagos érvényű, mint az, amivel a kutatónak kell megbirkóznia. Mert a kutatónak ott van a Kísérlet istene, s az azt mondhatja neki: „Ez mind nagyszerű, barátom, de a valóságban nem így van.” Márpedig ez nagy különbség. Tegyük fel, hogy volt egy nagy isten, az Esztétika istene. És hogy valahányszor az ember festett egy képet – ha tetszett neki, ha nem, ha elégedett volt vele, ha nem –, odajárulhatott vele az Esztétika nagy istene elé, és az így szólt: „Ez jó” vagy „Ez rossz”. Az embernek az a feladata, hogy ezzel összhangban idővel kifejlessze az esztétikai érzékét, és ne érje be pusztán a személyes véleményével. Ez már jobban emlékeztet a tudományban szokásos kreativitásra. Az írás abban is különbözik a matematikától meg a természettudományoktól, hogy nem valamiféle növekvő és mindent összefoglaló ismerethalmaz, nem az emberek által együtt építgetett óriási valami, amiben van előrehaladás. Mondhatja-e valaki azt, „Minden nappal jobb íróvá tesz minket az, hogy látjuk, mi mindent írtak előttünk”? Hogy jobban írunk, mert mások már megmutatták, hogyan kell ezt vagy azt megírni, úgyhogy mi továbbléphetünk és továbbvihetjük ezt a tudást? A természettudományban és a matematikában ez a helyzet. Például olvastam a Bovarynét, és nagyszerűnek tartom. Pedig nem más, csak egy közönséges ember leírása. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, a Bovarynéval kezdődött az, hogy az írók mindennapi emberekről írjanak regényt. Gondolom, ha a többi író regényei is ilyen hatással lennének rám, nagyon örülnék neki. De a modem regényt már nem ezzel a fajta mesterségbeli tudással, ezzel az aprólékossággal írják. Azt a néhányat, amelyikbe belenéztem, ki nem állhattam.

18 Az orvosom egy kis klinikán dolgozott, kint a városban. Nem volt messze az Athenaeumtól, ezért a Morzsásszakáll professzorral elköltött villásreggeli után gyalog mentem oda. Szép, napsütéses idő volt. A klinika berendezése egyszerre volt steril és lepusztult. Bár be voltam jelentve, mégis vagy negyven percet kellett várnom, míg végre a doktor elé kerültem. Közben eljátszottam a forgatókönyvvel kapcsolatos néhány ötletemmel, ahogy a fizikai elgondolásaimmal szoktam, úgyhogy nem is bosszankodtam, amiért megvárakoztatott. Az orvos idősebb ember volt, kicsit túlsúlyos. Az arca kerek és bizalomgerjesztő – amolyan ☺; majdnem teljesen tar feje csak megerősítette ezt a benyomást. Nem éreztem magam kellemetlenül a társaságában, és ez most jól jött, mivel éppen a heréimen matatott. Meglehetősen kényes vagyok a tekintetben, hogy ezt kinek engedem meg – különösen ha férfi az illető. – Mióta ilyenek? – kérdezte. Először az jutott eszembe, micsoda vicces kérdés. – Milyenek? – érdeklődtem. – Hát ilyen csomósak – válaszolta. Csomósak? A döbbenettől nem is értettem. Miről beszél ez az ember? – Itt, ni – mutatta. Pillanatnyilag ugyan nem mondhat ezekről mást, mint hogy gyanús csomók – fejtegette –, de az ember heréiben hasonló módon kitapintható csomók szinte mindig rákos eredetűek. Az ilyesmi ritkaság az én koromban. Az meg, hogy mindkét herében legyen egy-egy, annyira ritka, hogy érdemes lenne publikálni. Bizonyos izgatottságot véltem kihallani a hangjából. Végtére is korábban egy rangos orvosi társaságnak volt az elnöke. De annyira megijedtem, hogy eszembe

sem jutott ezen megsértődni. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez lehetetlen. A következő lépés, magyarázta, a vérvizsgálat, hogy kiderüljön, megemelkedett-e egy bizonyos hormonszint. És konzultálnunk kell egy sebésszel. Úgy éreztem, hogy kifut a fejemből a vér. Lerogytam egy székbe. Ekkor végre valahogy felfogta, hogy emberi lény vagyok, nem pedig egy szerencsétlen, mit sem sejtő kutya a laboratóriumában. Hirtelen egy kicsit nyájasabb lett, és azt mondta – gondolom, vigasztalásul –, hogy ha a rák még nem terjedt tovább, akkor a herék eltávolítása után hormontablettákkal és protézissel közel normális életet élhetek. Kíváncsi voltam, vajon Vigyori doktor mit ért azon, hogy „közel normális élet”. Az én szememben az a kilátás, hogy elég, ha elfelejtem bevenni a gyógyszeremet, és máris felszökik a hangom egyoktávnyit, egyáltalán nem látszott közel normálisnak. És hogyan magyarázza meg az ember a barátnőjének, hogy a két heréje látszat csupán? Nem, gondoltam magamban, nekem az élet már soha többé nem lehet „közel normális”. Kész, vége. Az életem egyetlen pillanat alatt megváltozott. Anyai nagyanyám negyvenéves volt, amikor rákban meghalt. A tumor valahol a húgyhólyag és a vese között fejlődött ki. Mindez Lengyelországban történt az 1930-as években. Hiába voltak gazdagok, nemigen lehetett mit tenni. Állítólag lassú és gyötrelmes volt a halála. Kapott morfiumot, de az sem segített. Anyám könnyekkel a szemében gyakran mesélte, hogy minden éjszaka az anyja sikoltozását hallgatta. Egyszer egy barátnőjénél aludt, és amikor reggel hazaért, az apja lehordta, hogy miért hagyta magára haldokló anyját és hogyan feledkezhetett meg a családot ért csapásról. Ezután sohasem ment el sehová a barátaival. Az anyja hamarosan meghalt. Néhány évvel később Hitler kiirtotta a családját, a barátait, és már nem kellett azzal foglalkoznia, hogyan egyeztesse össze a különféle kötelezettségeit. Anyám a mai napig nem felejtette el a családot ért csapást. Én sem. Még húszas éveimben is a ráktól féltem a legjobban. Úgy látszott, hogy ez a rák éve a Caltechen. Feynman minden ésszerű eszközzel igyekezett útját állni az őt fenyegető halálnak, de mégis a bölcs belenyugvás vezérelte leginkább. Murray kétségbeesetten küzdött a felesége életéért, és sütött róla a kétségbeesés meg a bánat. És én hogy fogom viselni? És meddig húzom? Eszembe jutott, hogy hányszor szánakoztam Feynmanon, miközben a jelek szerint egész idő alatt ott leselkedett rám a veszély, hogy kiderül: én vagyok a szerencsétlen flótás. Amikor kijöttem a klinikáról, először csak kábán kóboroltam. Korábban

sem tudtam a fizikára koncentrálni, most meg már egyáltalán semmire sem. A legegyszerűbb beszélgetést is csak nagy nehezen követtem. De közben éltem a megszokott napirendem szerint, és nem szóltam a dologról senkinek. Constantine félrevont, és megkérdezte, nem lettem-e kábítószeres. Azt hiszem, Ray is ezt gondolta. Ha egyedül voltam, elfogott az önsajnálat. Gyakran sírtam, néha úgy éreztem, órák telnek el így. Néhány nap múlva, amikor megint működőképes lett az agyam, nem volt olyan pillanat, amikor ne a halál járt volna a fejemben, és ettől ne rándult volna össze a gyomrom. A halál lett életem központi kérdése. Elnézegettem a campus olajfáit. Gyönyörű, göcsörtös törzsüket, selymes szürke színüket. Egyszerre minden becsesebbnek tűnt. A táj, az égbolt, az a vékony választóvonal, amely a lakásom tojáshéjszín oldalfalát elválasztotta a tejfehér mennyezettől. Eszembe jutott, amint Feynman a szivárványban gyönyörködött. Most én éreztem ugyanúgy: kétségbeesetten igyekeztem kiélvezni a létezés minden apró élményét, még azokat is, amelyek korábban bosszantottak. Néhány nappal később felhívott az orvos. A vérvizsgálat eredménye negatív volt; a hormonszint nem emelkedett. Fellélegzés. Diadalmámor. Aztán megint a hideg zuhany. – Ez a teszt gyakran negatív – közölte. – Valójában nincs semmi jelentősége. Úgy éreztem, hogy elvesztem. Teljesen elbizonytalanodtam. Akkor most mi van? – Miért volt szükség a vizsgálatra, ha az eredménynek úgysincs semmi jelentősége? – kérdeztem. – Így lehetett volna a legegyszerűbben megerősíteni a diagnózist. De van rá más mód is. Ez voltaképp már csak formaság. – Szövetmintát vesz? – Nem, általában az egész herét eltávolítjuk. – De itt két heréről van szó. – Sajnos az effajta szövetszaporulat mindig rosszindulatú – jelentette ki. Hát még nekem mennyire sajnos, gondoltam. – Majd megbeszéljük, ha bejön – mondta. S ezzel véget is vetett a beszélgetésnek. Isten rám csapta a kagylót. Úgy éreztem, végem van. Hogyan hagyhattam, hogy ilyen helyzetbe kerüljek? A fizika doktora vagyok. Egyszer egy tanulmányban azt olvastam: ez annyit jelent, hogy átlagosan 25 százalékkal vagyok okosabb, mint Vigyori doktor. De ő az orvos. Én pedig kénytelen voltam azért könyörögni,

hogy szánjon rám valamennyit a drága idejéből, és magyarázza el, hogy mi van. Elhatároztam, hogy leautózom a dél-kaliforniai egyetem orvoskarára, és behozom a hátrányomat: keresek egy könyvet, és mindent elolvasok a csomókról és a herékről. Útközben azon fantáziáltam, hogy egész sor jóindulatú magyarázatot találok majd. Mondjuk, azt, hogy cisztáról van szó. Vagy bütykös herékről. Sajnos azonban a herék a jelek szerint nem hajlamosak ilyesmire. A könyvek az orvos véleményét látszottak megerősíteni. Amikor hazaértem, elhelyezkedtem a babzsákfotelomon. Már enyhült a délutáni forróság, és a nap is elég alacsonyan járt, sugarai inkább hívogattak, mintsem árnyékba űztek. Kint, az udvaron elhagyatott volt a medence, csak a szomszéd macskája kuporgott mellette a betonon. Újabb keletű világ- és természetszemléletemmel összhangban a macskát figyeltem. Milyen ravasz, gondoltam, amint ősi vadászmesterségét gyakorolva összekuporodik, aztán lecsap. Egyszer csak észrevettem, hogy nem egymagában gyakorol: egy foglyul ejtett kisegérrel játszadozott. Mozdulatlanul lapult, amíg az egér szökni nem próbált, azután utánakapott és elcsípte. Egy pillanat múlva elengedte megint, és újra kezdte az egész játékot. Nem töltött el békességgel a szelíd anyatermészet szépsége, mert ismét a lehangoló valósággal kellett szembenéznem: szar az egész. A jelenet Feynmant juttatta eszembe meg a sorozatos műtéteit. De ha Isten játszadozik is Feynmannal, ő legalább élvezi utolsó napjait. Ezt a szerencsétlen egérről már aligha lehetett volna elmondani. Meg rólam se. Megjött Ray. – Látom, sötét felhők borítják Leonard hegyét – állapította meg. Még nem beszéltem neki a csomókról, de a sötét felhőket nem lehetett elrejteni. Megrántottam hát a vállam. Elmosolyodott. – Ne aggódj – mondta. – Ray doktor hozott orvosságot. Nem egészen azt, amit az orvostudomány előír, de hatni fog. – Cseszd meg az orvostudományt – vágtam oda neki. – Csak sokat szívtam. – Hirtelen eszembe jutott, hogy vajon lehet-e valami köze a marihuánának a csomókhoz. – Van tüzed? – kérdezte, nem is figyelve arra, amit mondok. Felálltam, hogy gyufát keressek. Ő közben felkapta egy húrelméletről szóló cikk másolatát, és végigpörgette. Mint a legtöbb fizikai tárgyú cikk, ez is tele volt egyenletekkel.

– Ez elméleti fizika, de teljesen matematikának látszik – állapította meg. – Nevezd bátran célirányos matematikának – feleltem neki. – Az apám miatt utálom a matematikát – magyarázta. – Mérnök volt, a gettóból jött, úgy értem, a spanyol Harlemből, és belőlem is mérnököt akart csinálni, az istenfáját. Mert neki ez létkérdés volt. Szerinte az ember vagy matematikát tanul, vagy szoc-segélyen fogja végezni. Úgyhogy állandóan számtanból vizsgáztatott. És ahányszor rosszul feleltem, puff!, lekevert egyet. De rendeset, hogy megérezzem. Az én apám nem finomkodott, de nem ám, barátocskám. Mennyi kilencszer nyolc? Puff! Hatszor tizenkettő? Puff! Hát ezért utálom a matematikát, és ezért vagyok jó matematikából. Rágyújtott, és nekem is odanyújtott egy kis füvet. Borzasztóan vágytam rá. – Nem, köszönöm – hárítottam el, de mindjárt meg is bántam. – Az apámnak inkább a kábítószerszívásra kellett volna rákényszerítenie, nem a matekra. Akkor úgy nőttem volna fel, hogy utáljam a kábítószert és szeressem a matekot. Talán fizikus lettem volna, mint te. Nem rossz dolog híres kutatókkal együtt kavarni és délig aludni. De hát mi a fenét csináljak? Szeretek szemetet szedni. Korán végzek a munkával, és már kint is vagyok. – Megint belenézett a cikkbe. – Fogadok, hogy nagyon össze kell szedned magad, hogy ilyesmit csinálj. – Eegen – mondtam. Úgy gondoltam, értem, hogy mit érez. Én egy személyben voltam ő meg az apja: rákényszerítettem magam, hogy valami olyat tanuljak, amit nem szeretek, és megbüntettem magam, ha nem találtam ki elég gyorsan a választ. Megint odakínálta a füvet. Most már elfogadtam.

19 Feynman szobája felé tartottam. A farmerom szakadt volt a térdénél, és a flanelingem már harmadik napja nem került le rólam. De ez mind nem érdekelt. Azzal a gondolattal voltam elfoglalva, hogy végül mégis van bennünk valami közös Feynmannal. A közelgő halál. Esetleg alakíthatnánk egy kétszemélyes önsegítő csoportot. Megláttam Helent az ajtaja előtt; egy hallgatóval beszélgetett a folyosón. – Jó napot – köszöntött, amint hallótávolságba kerültem. – Hahó – feleltem. Megálltam a fachom előtt, és úgy tettem, mintha ki akarnám venni a nevem alatti rekeszből az ott található két poshadt reklámkiadványt. Húztam az időt, mert nem akartam, hogy Helen elhessentsen Feynman ajtaja környékéről. Végül megcsörrent a telefonja, ő meg eltűnt az irodájában. Máris elsiettem az ajtaja előtt. Bekopogtam Feynmanén. Semmi válasz. Kopogtattam megint. – Igen – hallatszott tompán a hangja bentről. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. A kanapéján ült, a kezében egy papírtömbbel, azt nézte. Végül felpillantott. – Nem érek rá beszélgetni – közölte. És mivel nem mozdultam rögtön, még hozzátette: – Menjen. – Egy fizikával összefüggő kérdésem van – próbálkoztam. Ebből persze egy szó sem volt igaz. De ha elárulom, hogy valójában személyes okból jöttem, akkor sohasem hallgat végig. És eszem ágában sem volt kibökni a teljes igazságot: „Azért akarok magával beszélgetni, mert a rák hamarosan elvisz mindkettőnket.” Némi szünet után azt mondta: – Most nem. A hangja most, hogy azt gondolta, tényleg valamilyen fizikai problémáról

akarok vele beszélni, kicsit szelídebbre váltott. – Rendben. Akkor mikor jöhetnék? – Nem tudom. Próbálja meg a jövő héten. A jövő hét nem jó. Lehet, hogy addigra már meghalok. – Jó – válaszoltam. – Különben sem biztos, hogy segíthetett volna. Egy kvantumoptikai kérdésről van ugyanis szó, és gondolom, évek óta nem foglalkozik már ezzel a területtel. Egy Mark Hillery nevű barátom, még végzős koromból, állást kapott ÚjMexikóban, és ott kvantumoptikai kutatásokat végzett. Egyszer-egyszer telefonon beszéltünk az ő dolgairól meg az enyémekről, amikor a húrelméletet tanulmányoztam. Főleg éjszakánként, ha a portás túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy engem szórakoztasson. Kvantumoptikai kontárkodásomról ugyanúgy nem tettem említést a kollégáimnak, mint az írásról. Az éppolyan prosztó dolog. Túl alkalmazás közeli. Feynman azonban a fizika minden vonatkozását becsülte. És mindig szerette a kihívásokat. Kezdtem behúzni magam mögött az ajtót. De csak lassan. Már majdnem becsuktam, amikor megszólalt: – Várjon. Most már kíváncsi volt, és mindenekelőtt meg akarta nekem mutatni, hogy a fizika világában nincs olyan kérdés, amelyet ő ne látna át. – Mi a probléma? – kérdezte. A csel bevált. Most már elő kellett rukkolnom valami kérdéssel. Nem volt nehéz. A kvantumoptikában az volt az egyik fő probléma, hogyan lehet leírni a valamilyen anyagba – mondjuk, egy kristályba – behatoló lézersugárnyaláb viselkedését. Az anyagi közegben a sugarak egészen másként viselkednek, mint amikor vákuumban terjednek. Markkal rájöttünk: ahhoz, hogy egy bizonyos kristály különálló atomjainak viselkedését modellezzük, felhasználhatjuk a disszertációmban közölt módszereket – a végtelen dimenziós közelítést –, és néhány feltevéssel meg nagyon sok matematikával kifejleszthetünk egy elméletet a lézerfény és a kristály közötti kölcsönhatásról. Ilyen elmélet már volt, de az nem a különálló atomok elméletében gyökerezett, mint a miénk. Az folytonos közegként közelítette meg az atomok kristályrácsát, amely közeg bizonyos makroszkopikus tulajdonságait kísérleti úton határozzuk meg. Ha a kristály egy pohár víz volna, akkor ez a régebbi felfogás a vizet a pohárban bizonyos makroszkopikus

tulajdonságokkal – például a sűrűséggel, a viszkozitással és a törésmutatóval – leírható folyadéknak fogná fel, és eltekintene attól a ténytől, hogy a víz valójában vízmolekuláknak nevezett mikroszkopikus valamikből áll. A mi módszerünk a molekulákból indult ki, és minden mást abból származtatott le. Ha csakugyan mindent sikerült volna „leszármaztatnunk”, akkor – mivel mi nem hanyagoltuk el a „részleteket” – a miénk lett volna a nyilvánvalóan jobb elmélet. De azt elérni, amit szerettünk volna, a régebbinél jóval bonyolultabb vállalkozás volt, ezért nekünk is használnunk kellett néhány egyszerűsítő közelítést. Ezek közül a legfontosabb az én végtelen dimenziós módszerem alkalmazása volt. Mivel a régi módszer és a mi módszerünk is közelítésre épült, egyik sem volt eleve jobb a másiknál. Mégis úgy gondoltuk, hogy az elmélet újraalkotásával a mi módszerünk több új fizikai felismeréshez vezethet. Feynmannak a folyékony héliummal kapcsolatos elméletéhez hasonlóan ez is a helyzethez megalkotott modell volt, nem olyan sarkalatos elmélet, mint a kvantum-színdinamika vagy a húrelmélet. De érdekesnek látszott, és ezért tovább dolgoztunk rajta. Mark összevetette az elméletünket a bevett elmélettel, és egy éjszaka felhívott, mert arra jutott, hogy a kettő nem egyezik. Kikerestem azt a tizenöt évvel korábbi cikket, amelyben a régi elmélet először megjelent, és csakugyan úgy találtam: bár az eredményeink hasonlók, erősen ellentmondanak egymásnak. Nyilvánvaló volt, hogy az egyik elmélet rossz, és mi azt gondoltuk, a miénk. Valahol ejtettünk valami matematikai hibát, vagy valami nem igazolható feltevésre támaszkodtunk. Úgy véltem, ez kitűnő kiindulást jelenthet a Feynmannal való eszmecseréhez. Feynman rögtön felfogta az elméletünk mögött meghúzódó gondolatot, és ezzel bebizonyította, hogy csakugyan nincs a fizika világában olyan probléma, amelynek ne látna a mélyére. Sőt a következő fél órában mélyebben átlátta, mint én a két hónap alatt, amióta ezen törtem a fejem. Voltaképpen el is vehette volna mindentől a kedvem az a könnyedség, amellyel túllépett a gondolatmenetemen, de engem inkább izgalomba hozott, hogy tetszik neki az elgondolásunk. Azután elmondtam neki az ellentétet a régi elmélettel. – Érti az elméletüket? – kérdezte. – Elolvastam a cikket. A legnagyobb részét sikerült követnem. – Sikerült követnie? Abból, hogy képes valakit követni, még egyáltalán nem következik, hogy a helyes úton jár. Akkor értette meg – leckéztetett ha le is tudja származtatni. És akkor talán hihet is benne. – Majd kisvártatva

hozzátette: – Persze közben arra is rájöhet, hogy hülyeség az egész. És azt hiszem, tényleg az, mert nekem is úgy tűnik, hogy maguk mindent helyesen csináltak. – De hát ez az elmélet van már vagy tizenöt éves – ellenkeztem. – Rendben – vágta rá –, akkor nemcsak hülyeség, hanem még régi hülyeség is. Felnevetett. Nem jutottunk el addig, hogy szóba hozzuk mindkettőnk közelgő halálát, de mégis amolyan önsegítő csoportként működtünk. Beszélgetésünk rövid ideje alatt megszabadultam a rák rémével folytatott folyamatos viaskodástól. Amikor a kvantumoptikáról beszélgettünk, a világ csodálatosan érdekesnek és izgalmasnak tűnt. És az volt a benyomásom, hogy nem csak nekem.

20 Ideje volt ismét felkeresnem Vigyori doktort. A klinikához közeledve összerándult a gyomrom. Mire odaértem, nyilván sápadt voltam és rettenetesen nézhettem ki, mert egy percet sem várakoztattak. Rögtön megmutatták a vizsgálót, és azt mondták, ott lefekhetek, ha akarok. Most bezzeg jól bánnak velem, gondoltam. Mert sajnálnak. A papírtörlővel borított párnán fekve elképzeltem, micsoda kellemetlenségek várnak még rám. Először a műtét – ez már önmagában is túlságosan rémes volt ahhoz, hogy belegondoljak –, aztán a vég nélküli vizsgálatok, injekciók, röntgenfelvételek meg még talán sugárkezelések vagy kemoterápia is, és az ezekkel járó további belső roncsolódás. Rettenetes hányinger és a teljes szőrzet elvesztése, még a szemöldököm és a szempillám is kihullik majd. Néhány perc múlva jött az orvosom. Felültem, és éreztem, amint hirtelen szétárad az adrenalin a testemben. Meglepődött, hogy egyedül talál. Kezdett kihátrálni a helyiségből. – Doktor úr – szóltam utána. – Konzíliumot kértem – válaszolta. – A legjobb szakembereinket. Mindjárt jövünk. Ezzel kiment. Ijesztően hangzott, amit mondott. Nem tudtam mire vélni. Vajon mi vár most rám? Nagyon kikészültem. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, mi történik körülöttem. Visszafeküdtem a vizsgálóágyra. Nem is egy, hanem két specialistával tért vissza, alighanem annak tanúbizonyságaként, gondoltam, mennyire izgalmas esetnek tart. Kérkedett velem. Egykettőre három komoly férfiú állt körül, a golyóim fölé hajolva. Ellentétben a fizika doktoraival, ezek tényleg fehér köpenyt viseltek. Ettől az egész valahogy még félelmetesebbnek hatott. Mintha még az öltözékükkel is

védekezni akarnának a testemben lapuló métely ellen. Az egyik szaktekintély odadörmögött valamit a másiknak. Mindketten bólintottak. A második szaktekintély távozott, az első meg hozzám fordult. – Csomói vannak – közölte –, de nem rákos eredetűek. Még csak nem is tumorok. Nincs semmi baja. Rámeredtem, és egy pillanatig átjárt a megkönnyebbülés. Az egész testem ellazult, mintha valami nyugtató injekciót kaptam volna. Könnyek szöktek a szemembe, lefelé csordogáltak az arcomon. Aztán Vigyori doktorra pillantottam. Hirtelen az jutott eszembe: Hiszen te azt mondtad, a csomók rosszindulatúak. Miből gondolja a másik két fickó, hogy nincs velük semmi baj? Röntgenujjuk van? Hogy zajlik ez nálatok? A többség dönt? Ekkor Vigyori doktor megszólalt; nyilván kiült az arcomra, mi jár a fejemben. – A csomók ugyanolyanok mindkét oldalon – magyarázta. – Egymás tükörképei – fejtette ki a specialista. – A rosszindulatú szövetburjánzás nem ilyen. Úgyhogy nyilván így született. Minden rendben van. Más orvos még sohasem figyelt fel a dologra? Nem, gondoltam, a heretájékom ez idáig szűz terület volt. Vigyori doktor elnézést kért, és kész, ennyi volt – legalábbis ami őket illeti. De én még évekkel később sem tudtam elhinni, hogy nem Vigyori doktornak volt igaza. A hererákról szóló újságcikkek láttán elkezdett háborogni a gyomrom, a vér kiszaladt a fejemből, és le kellett ülnöm, hogy el ne ájuljak. Az orvosok pedig furcsán méregettek, amikor valami egész más bajjal mentem hozzájuk, mert mindig megkértem őket, hogy vizsgálják meg a heréimet is. Ma már végre ezen is túl vagyok. Gondolom, ha igaza lett volna, már rég nem élnék. Az örökítőszerveim problémája örökletesnek bizonyult. A szimmetria meghozta a megváltást.

21 Olyan mámoros hangulatban vezettem haza, hogy útközben kétszer is kis híján súlyos balesetet okoztam. Micsoda kitolás lenne a sorstól, gondoltam, ha pont most halnék meg, amikor éppen közölték velem, hogy mégis élhetek. Nem kell ahhoz rák, gondoltam, hogy az ember meghaljon. Elég, ha egy pillanatra nem figyelsz oda, és máris véged. Beülsz az autódba. Halálra vagy ítélve, de még csak nem is tudod, addig az utolsó pillanatig, amíg rá nem ugrasz a fékre. Igyekeztem visszaszerezni az önuralmamat, de az orvosi vizit után teljesen el voltam szállva. Ilyenkor biztos valami eufória-hormont bocsát ki az ember teste. Ha ezt valami jó kiszerelésben forgalomba tudnánk hozni, alighanem meggazdagodnánk rajta, de úgyis betiltanák. Mindenesetre nagyon nehéz volt az útra figyelnem. A dolog a lelkivilágomra is hathatott, mert most, hogy már túl voltam az egész megpróbáltatássorozaton, és emberi számítás szerint kevésbé lett volna szükségem rá, hogy beszéljek róla, hirtelen mégis úgy éreztem, el kell mondanom valakinek, min mentem keresztül. Rayjel kezdtem. A medence partján találtam, szemétbegyűjtő műszakja végével már le is zuhanyozott. Miközben engem hallgatott, sokféle érzés tükröződött az arcán, mintha néhány másodperc alatt átélte volna a gyász minden szakaszát – a döbbenetet, az elutasítást, a dühöt, a depressziót, az elfogadást, és végül a megkönnyebbülést. Azután átkarolt, és erősen magához szorított. Borostája finom szemcsés smirgliként súrolta az arcomat. Hintőpor illata csapta meg az orrom, és makacs, savanykás szemétszag halvány nyoma. Amikor elengedett, csak annyit mondott: Örülök, hogy jól vagy. Úgy döntöttünk, hogy kiveszek néhány nap szabadságot. Ray szintén. De legalább egy napot biztosan. Késő éjszakáig buliztunk. Másnap reggel beteget jelentett – a túláradó öröm volt a betegsége és folytatódott tovább a

buli. Nem tagadtunk meg magunktól semmit, amit csak megkívántunk – ünnepeltük az életet. Reggelire pizzát ettünk, ebédre hamburgert, vacsorára meg pizzát és hamburgert. És közben persze elfogyott rengeteg staub meg sör meg szivar. Késő délután aztán Ray is előállt egy hírrel, amely bombaként csapott be. Elmegy. Bellevue-be költözik új szerelmével, a microsoftos nővel. A csaj azt mondta, hogy elélhet nála egy ideig, ameddig állást nem talál, úgyhogy Ray arra gondolt, hogy felhagy a szemetesmesterséggel, és kitanulja a számítógépprogramozást. Végül csak használja majd valamire a matematikai tehetségét. Gondolom, elege lett abból, hogy az apjától átvéve a stafétabotot ő is állandóan büntesse magát. Fura, milyen rövid életűnek bizonyult a féktelen jókedvem. Eleve magányosnak éreztem magam, és a tudat, hogy elveszítem azt az embert, aki az egész városban a legközelebb állt hozzám, mélységesen elkeserített. Pedig vele kellett volna örülnöm, de inkább olyan volt, mintha megint hasba vágtak volna. Másnap reggelre mindketten kikészültünk a maratoni bulizástól. Ray megint beteget jelentett, ez alkalommal nem is alaptalanul. Én az egész napot ágyban töltöttem. Rágtam az aszpirint, szürcsölgettem a teát, és közben azon morfondíroztam: most, hogy visszakaptam az életemet, ugyan mihez kezdjek vele? Kint izzasztó hőség volt, ahogyan a rádióban mondták, „az évszakhoz képest meleg idő”. Meglehet, de nekem azt üzente: közeleg a nyár. A tanévnek hamarosan vége. Azon gondolkodtam, mi mindent csináltam és mi mindent nem. Nem sokat végeztem. Semmi nagy felfedezés, még csak egy közreadható munka sem, leszámítva a Markkal közösen összehozott optikai elméletet. De életben vagyok. Visszagondoltam a Feynmannal folytatott beszélgetésekre. Az élet és a karrierépítés nagyon bonyolult dolognak tűnt az én szememben. Ő mindezt nagyon egyszerűvé tette. Ha egy majomnak sikerült, akkor sikerül nekem is, ezt mondta. De én nem vagyok majom. Engem izgat, hogy mi fog ebből kisülni. Feltételeztem, hogy a majmok nem izgatják magukat ilyesmikkel. Lehet, hogy az öregedés nagy tanulsága, hogy semmi sem olyan bonyolult és fontos, mint azt az ember gondolná? Amikor bementem a Caltechre, kiderült, hogy nagy újságok vannak. Mind Constantine-nal függött össze. Az utóbbi időben nem hoztuk szóba a közös munkát. A posztdoktori szerződése lejárt, és ősztől Athénban kezd dolgozni. Én ugyan erről sem tudtam, de nem ez volt az igazi hír.

Constantine nevét az tette ismertté, hogy a kvantum-színdinamika elméletére támaszkodva számítógéppel kiszámította a proton tömegét. De mostanában az a szóbeszéd járta, hogy nem igazán tisztességesen tette át számítógépre a problémát. A matematikai elmélet valós, folytonos terében érvényes egyenleteket többféle módon is át lehet vinni a véges sok pontból álló, a számítógép által már megfogható hálóra, vagyis a hálóelmélet legalább annyira művészet, mint amennyire tudomány. Az ember az elfogadott elvek szerint megpróbálja azt tenni, ami a megbízhatóság és a pontosság szempontjából a legígéretesebb. Aztán a számítógéppel ledaráltatja az egészet. A hálóelméletben nehezebb ellenőrizni, hogy mit csinál az ember, mint a matematikában, mert a probléma megoldásának tervét még csak végig lehet tekinteni, de azt már aligha, hogy a számítógép milyen lépéseket tesz a számítások elvégzésekor. A híresztelések szerint Constantine visszafelé haladt: a proton tömegének ismeretében úgy játszott a számítások kezdőparamétereivel, hogy a helyes választ kapja. Ez talán aprócska különbség, de akkor is be kell róla számolni. Constantine nem cáfolta a dolgot. Úgy tett, mintha nem is törődne a körülötte zajló felhajtással. Csak legyintett, és ugyanazzal a mindentudó magabiztossággal intézte el az egészet, ahogyan a görög vagy az amerikai politikáról beszélt. „Most mit vannak annyira oda? – méltatlankodott. – Felhasználtam, amit már tudtam, hogy jobb legyen a modellem. Mindenki ezt csinálja.” De szünet nélkül dohányzott. Gyorsan, örömtelenül szívta egyik cigarettát a másik után. Sajnáltam, de kicsit dühös is voltam rá. Jó barátnak hittem és bíztam benne. Személyes dolgokban továbbra is megbízhatónak tartottam, de nemigen tudtam volna úgy tisztelni megint, mint azelőtt. A rák miatti riadalmamról nem szóltam neki. Feynmannak azonban szerettem volna elmondani. Megint bevetettem a postaládatrükköt, hogy Helen ne vegyen észre, majd egyetlen, alig hallható koppantás után már bent is voltam Feynman szobájában. Nem dolgozott, a kanapéján pihent, és úgy tűnt, nem veszi zokon, hogy ebben megzavarom. Hogy megtörjem a csendet, először a Constantine-nal kapcsolatos vitát hoztam szóba. Csak megvonta a vállát. – Nem olvastam a cikkét. Nem tudok eleget a dologról. Miért, mire számított, mit fog tőlem hallani? – Talán valami olyasmit, hogy micsoda tetű! Azért tette, mert úgy vélte, a

siker a fontos, nem a felfedezés. – Egy fenét, eszem ágában sincs! Nem fogom a fickó lelkét elemezni. Magának is sokkal inkább azzal kellene foglalkoznia, hogy egy csomó mindenki elolvasta a cikket, és képtelen volt erre rájönni – nem azzal, hogy csalt-e a barátja vagy sem. Rengeteg olyan ember van, akiből teljesen hiányzik a kétkedés, vagy nem is érti azt, amivel foglalkozik. Csak egyszerűen megy a többi után. Ez van. Túl sokan menetelnek, és kevesen vezetnek. Leültem. Constantine-ról nekem elég volt ennyi. Magamról akartam beszélni. Elmondtam Feynmannak az egész rákhistóriát. Rázta a fejét. – Egy ostoba fizikus legalább nem bánt senki mást, csak önmagát – jegyezte meg. – Tudja, egy rakás olyan orvossal találkoztam, aki azt mondta, hogy nem tud megoperálni. De aztán megtaláltam az egyet az egész országban, akinek volt bátorsága mégis megpróbálni. Nagyon hosszú műtét volt. Nagyon aprólékos. Lehet persze, hogy így is elnézett ezt-azt. Sohasem lehet tudni. Majd meglátjuk. Behunyta a szemét. Alaposan megnéztem magamnak. Kimerültnek látszott aznap, az arca sápadt volt, beesett és ráncos. Először fordult elő, hogy nem a fizikust láttam benne, nem a legendás alakot vagy az ajtószomszédomat, hanem csak egy öreg embert. Kinyitotta a szemét. Még mindig őt néztem. – Azt gondolja, hogy nem festek valami jól – állapította meg. – Nem, jól néz ki – hazudtam. – Ne etessen itt hülyeségekkel. Egyébként tudja, mit? – Mit? – Hát maga sem fest valami jól. Elmosolyodtam. – Volt pár pocsék hetem. – Úgy döntöttem, nem térek ki a kétnapos bulira. Megeresztett egy halvány mosolyt. – Netán némi kimerítő ünnepléssel megkoronázva? Visszamosolyogtam. – Igen; Rayjel ünnepeltünk kicsit. Emlékszik rá? Bólintott. Ray szemlátomást elnyerte a tetszését. Valahogy arra terelődött a szó, hogyan sikerült Rayjel az apjának megutáltatnia a matematikát.

– Carl fiam meg én – mesélte – nagyon szeretünk matematikáról beszélgetni. – Kivirult, mintha hirtelen feltöltődött volna energiával. – Nagyon jó matekos. – Apámmal mi sohasem beszélgettünk matematikáról – feleltem. – Ő nem tanulhatott tovább. Erről gondoskodtak a nácik. De én mindig szerettem matematikai problémákkal foglalkozni. Szeretek megfeszítetten gondolkodni. És szeretem azt az érzést, amikor rájövök valamire vagy kitalálok valami újat. – Hát akkor megtalálta a választ, amit keresett, nem? – Mire gondol? – Ray, amikor beszélgettünk, azt mondta, hogy megkérdezte magától, miért szereti a fizikát, és maga nem tudta elmagyarázni. – Ja, igen – habogtam. Kicsit zavarba hozott, hogy Ray ezt elmondta neki. – Akkor hát rájött. Azért szereti, mert szeret bonyolult dolgokon gondolkodni, szeret valamit létrehozni, szeret problémát megoldani. – Nem hinném, hogy ez lenne a válasz – ingattam a fejem. – Mit ért azon, hogy nem hinné, hogy ez lenne a válasz? Ez nem az én válaszom. Ez a maga válasza. Türelmetlennek tűnt. Mindig így reagált, ha az embernek nem vágott elég gyorsan az agya. Igyekeztem megmagyarázni, mire gondolok. – Igen, tényleg ezt mondtam, de ez még nem indok arra, hogy én miért szeretem a fizikát, mert mindenféle másra is vonatkozik. – Mint például? – Mint például egy sor egyéb foglalatosságra. – Mint például?! Erre Helen bekukkantott. – Feynman professzor, a terhére van? – Felém fordult és rám nézett, de továbbra is hozzá beszélt. – Úgy tudom, be akart még fejezni ma valamit. – Minden rendben, Helen – felelte Feynman. – Nincs a terhemre. – Aztán hozzám fordult: – De a legjobb úton van felé. – Akkor, úgy látszik, a legjobbkor jöttem – állapította meg Helen. – Ejnye, kedves Mlodinow, észrevettem, hogy miután hosszan elidőzött a tanári fachoknál, végül elmulasztotta kivenni a postáját. – Odatartotta nekem a leveleimet. Hát ennyit ért a cselem. – Adjon még egy percet, Helen, rendben? Helen csúfondárosan elmosolyodott, de mivel Feynmannak nem volt ellenvetése, távozott. Feynmanhoz fordultam.

– Azt hiszem, értem, hogy mire gondol. – Helyes. – Hamarosan itt a félév vége, ezért… ha nem találkoznánk a nyár előtt… szeretnék köszönetet mondani… mindazért, amire megtanított. – Én nem tanítottam meg magát semmire – vágott vissza. – Amire megtanított önmagamról. – Ez marhaság. Mire tanítottam én meg? – Azt hiszem, még nem állt össze a fejemben… de ahogyan most is… szerintem megtanított másképp nézni a világra. És arra, hogy én hogyan találhatom meg benne a helyemet. – Először is, erre nem én tanítottam meg, hanem saját maga. Én nem taníthatom meg arra, hogy hogyan találja meg a helyét a világban, erre magának kell rájönnie. Másodszor, pocsék tanár vagyok, ezért kétlem, hogy magát bármire is megtanítottam volna. – Értem, akkor… köszönöm… a beszélgetéseket. Akár megtanított valamire, akár nem, én élveztem mindet. – Ide figyeljen, ha sehogyan sem lehet magát lebeszélni arról, hogy megtanítottam valamire, akkor nyilván le is kell vizsgáztatnom. – Tényleg? – Egyetlen kérdés. – Jöhet. – Nézze meg egy atom elektronmikroszkópos felvételét, rendben? De ne csak egyszerűen vessen rá egy pillantást! Nagyon fontos, hogy jó alaposan megnézze. Gondolkodjon el azon, hogy mit jelent. – Rendben. – És aztán válaszoljon a kérdésemre: megdobogtatja a szívét? – Hogy megdobogtatja-e a szívemet? – Igen vagy nem. Csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni. Egyenletet nem lehet használni. – Rendben van. Majd beszámolok róla. – Ne adja a hülyét. Nem nekem kell tudnom. Magának kell tudnia. Ez egy önértékelő vizsga. És nem a válasz számít, hanem az, hogy mihez kezd ezzel a ténnyel. Behunyta a szemét. Egy fiatalabb arca villant fel előttem. Az a csupa élet, a mosolygó bongódobos, akit a Mai fizika (angol nyelvű) kiadásának címoldalán láttam. Kibukott belőlem a kérdés. – Van valami, amit sajnál?

Feynman nem torkolt le, hogy mi közöm hozzá. Egy pillanatig csak ült. Kíváncsi voltam, hogy megosztja-e velem a kvantum-színdinamikával kapcsolatos csalódottságát. De aztán elfutotta a szemét a könny. – Hogyne – mondta. – Azt, hogy esetleg nem élek addig, míg Michelle, a lányom felnő.

22 Mindazon kérdések közül, amelyeket Feynmannak feltettem, mindig a végső kérdés érdekelt a legjobban: kicsoda Feynman mint ember – hogyan befolyásolta kutatói munkája a személyiségét? Nem tetszett neki ez a kérdés – túlságosan pszichologizálónak tartotta. De válaszolt rá. Miután tudtam, mennyire bosszantják a pszichológiai kérdések, ezt rendkívüli ajándékként fogtam fel. Arra intett, hogy akármilyen nagy jelentőséget tulajdonítsanak is a sikernek, végső soron mégsem az számít. Még azt sem tudom, mit jelent tulajdonképpen, hogy az ember mint személy kicsoda. Hallom, amint némelyek olyasmiket mondanak: „Ki kell derítenem, ki vagyok valójában.” Fogalmam sincs, miről beszélnek. Annyi bizonyos, hogy rengeteget megtudtam magamról, amikor biológiát tanultam. Tudom, hogyan vagyok összerakva. Nagyon jó elméletem van arról, hogy hogyan működöm mechanikai szempontból. De ez nem önmagunk személyes szinten való értelmezése. Annyit mondhatok, hogy tudós vagyok. Élvezetet találok a felfedezésben. Nem az ad élvezetet, hogy az ember valami újat teremt, hanem az, hogy rábukkan valami olyasmi gyönyörűségre, amely mindig is ott volt. A tudományos dolgok tehát az életem minden területét befolyásolják. És sok mindennel kapcsolatban kihatnak az attitűdömre. De nem tudom, hogy melyik a ló és melyik a szekér. Azért, mert integrált személyiség vagyok. És képtelen vagyok megmondani, hogy például a kétkedésre való hajlamom miatt érdekel-e a tudomány vagy a tudományos munkám-e az oka annak, hogy hajlamos vagyok a kétkedésre. Az ilyesmit lehetetlen eldönteni. De mégis tudni akarom, mi az igazság. Ezért vizsgálom meg a dolgokat. Hogy lássam

és megértsem, mi történik. Elmesélek magának egy történetet. Tizenhárom éves koromban találkoztam egy lánnyal, Arlene-nel. Ő volt az első barátnőm. Sok éven át jártunk együtt, először nem olyan komolyan, aztán komolyabban. Szerelem lett belőle. Tizenkilenc éves koromban eljegyeztük egymást, és 26 éves voltam, amikor összeházasodtunk. Nagyon szerettem. Együtt nőttünk fel. Én megváltoztattam őt a felfogásommal, a racionalitásommal. Ő pedig megváltoztatott engem. Sokat segített nekem. Megtanított rá, hogy az embernek néha irracionálisnak kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy legyen agyatlan, hanem hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben kell gondolkodni, és vannak olyanok, amelyekben nem. A nők mindig is nagy hatással voltak rám, és ha ma jobb ember vagyok, mint voltam, azt nekik köszönhetem. Ők képviselik az érzelmeket az életben. És ma már belátom, hogy az is nagyon fontos. Nem fogom itt pszichoanalizálni magamat. Néha jó, ha az ember ismeri magát, néha meg nem. Amikor nevetsz egy viccen, és elgondolkodsz azon, miért is nevettél, esetleg rájössz, hogy nem is volt benne semmi vicces, egyszerűen hülyeség, és abbahagyod a nevetést. Nem kéne ezen gondolkozni. Én ahhoz tartom magam, hogy ha boldogtalan vagy, akkor gondolkodj. De ha boldog vagy, akkor ne. Minek elrontani? Alighanem valami nevetséges okból vagy boldog, és csak elrontod, ha belegondolsz. Arlene-nel boldog voltam. Néhány éven át boldog házasságban éltünk. Aztán meghalt tbc-ben. Már akkor tudtam, hogy tbc-je van, amikor összeházasodtunk. A barátaim azt mondták, hogy ne vegyem el – mivel tbc-je van, nem kell elvennem. De én nem kötelességtudatból vettem el. Hanem azért, mert szerettem. A barátaim valójában attól tartottak, hogy elkaphatom a betegséget. De nem kaptam el. Nagyon vigyáztunk. Tudtuk, hogy honnan jönnek a baktériumok, és nagyon óvatosak voltunk. A veszély valóságos volt, de nem kaptam el. A tudománynak például hatása volt arra is, hogy hogyan viszonyulok a halálhoz. Nem őrjöngtem a dühtől, amikor Arlene meghalt. Kire is lehettem volna dühös? Istenre nem lehettem, mert nem hittem benne. És az ember nem lehet dühös néhány baktériumra, ugye? Nem volt hát bennem semmi harag, és nem akartam bosszút állni. És lelkiismeret-furdalásom sem volt, mert semmit sem tehettem a halála ellen. Nem aggaszt, mi vár rám a mennyben vagy a pokolban. Ezzel kapcsolatban van egy elméletem, amely szerintem a tudományos munkámból fakad. Hiszek

a tudományos felfedezésekben, következésképpen a magamról alkotott képem is konzisztens. Most jöttem ki a kórházból, és nem tudom, mennyi időm van még hátra. Előbb vagy utóbb ez vár mindannyiunkra. Mindenki meghal. Csak az a kérdés, hogy mikor. De Arlene-nel egy ideig tényleg boldog voltam. Megkaptam az élettől mindent. Arlene után a fennmaradó éveimnek már nem kellett olyan jóknak lenniük, tudja, mert egyszer már megkaptam mindent.

23 Mi az, ami fontos az életben? Ezen a kérdésen mindannyiunknak el kell gondolkodnia. A választ nem tanítják az iskolában, és nem is olyan egyszerű, amilyennek látszik, mert a felületes válasz nem válasz. A tényleges igazság feltárásához ismernünk kell önmagunkat. És őszintének is kell lennünk önmagunkhoz. És tisztelnünk kell, el kell fogadnunk önmagunkat. Nekem egyik sem ment könnyen. Végigszáguldottam az egyetemen és a tudományos körökön, igyekeztem gyorsan elérni valamit a munkámmal, hogy bebizonyítsam a világnak: én is itt voltam, és volt értelme az életemnek. Az életcélomat a külvilágban véltem megtalálni. Ez Murray útja. Teljesíteni és elkápráztatni. Fontos személyiséggé, vezéregyéniséggé válni. Ez volt a klasszikus út. A hagyományos. A kitűzött cél méltónak és kézenfekvőnek látszott. Minden további nélkül elfogadtam. De úgy éreztem magam, mintha szivárványt kergetnék. Ráadásul nem is a magamét, hanem másokét. Olyan szivárványt, amelynek én voltaképpen nem is láttam a szépségét. Feynmanban egy másik lehetőséget láttam megtestesülni. És ahogyan a kvantumelv felfedezése minden elméletük újragondolására késztette a fizikusokat, Feynman példájának láttán én is újragondoltam a magamét. Ő nem törekedett vezető szerepre. Nem került a csábos „egyesített” elméletek bűvkörébe. Őt akkor is elégedettséggel töltötte el egy felfedezés, ha azt mások már ismerték. Sőt akkor is, ha nem tett mást, csak a maga módszerével leszármaztatta valaki másnak az eredményét. És az is elégedetté tette, ha a gyerekével játszva bizonyult kreatívnak. Neki öncél volt a felfedezéssel járó elégedettség. Feynman befelé figyelt, és ez szabaddá tette. A mi kultúránk Feynman felosztása szerint görög kultúra. A logika, a bizonyítás, a szabályok és a rend kultúrája. Azokat, akik a mi kultúránkban

úgy élnek, mint Feynman, mind hóbortos figurának tartják, mert Feynman babiloni volt. Feynman szerint a fizikát és az életet az intuíció és az ihlet kormányozza; nem sokra tartotta a szabályokat és a szokásokat. Fittyet hányt a fizika megszokott módszereinek, kitalálta a sajátjait: a pályaösszegzést meg a gráfjait. És semmibe vette az egyetemi viselkedési szabályokat is, inkább a sajátjait követte: együtt evett a diákokkal a Greasyben, sztriptízbárokban elmélkedett fizikai kérdéseken, és a becsvágy kisebb szerepet játszott a kutatásaiban, mint az élvezet. Ha a viselkedése nem talált helyeslésre, hát aztán; csöppet sem érdekelte, mások mit gondolnak róla. Én Feynman útját választottam. Sok embernek nincs olyan szerencséje, hogy valódi szenvedélyt ébresszen benne valamilyen elfoglaltság, vagy az én bevándorló apámhoz hasonlóan túlságosan leköti őket a puszta megélhetés, semhogy választhatnának. Ha már volt választásom, nem akartam eltékozolni, különösen azután, hogy rám ijesztett a halál. Elhatároztam, hogy ameddig csak tehetem, olyan célokat követek, amelyek valóban lelkesítenek, akár érdemesek ezek mások figyelmére, akár nem. Elhatároztam, hogy sohasem fogok lemondani a szépségről a fizikában – és az életben –, bármi legyen is az, ha egyszer nekem szép. Tudtam, hogy ez nem lesz majd minden kockázat nélkül való, mert nem fogok egyetlen szűk, „koherens” kutatási területhez és egyetlen életpályához ragaszkodni. Tudtam, hogy esetleg nem fognak elfogadni azok, akiket a becsvágy hajt, mert engem nem az ösztökél. Tudtam, hogy éppoly megvető pillantásoknak lehetek kitéve, amilyenekkel én méregettem Kertművelő professzort vagy Morzsásszakáll professzor méregetett engem. És azt is tudtam, hogy a végén valószínűleg nem lesz részem azokban a hagyományos és anyagi értelemben vett sikerekben, amelyeket Feynman elért, s amelyeket anyám remélt – vagy amelyeket Murray minden látszat szerint szeretett volna Lisára, a lányára rátukmálni. De azzal, hogy befelé figyelek, legalább magamtól függ a boldogságom. Mihelyt letettem azt a terhet, amely mások vélt vagy valódi értékeiként és követelményeiként nehezedett a vállamra, mindjárt tudtam, mi az én szenvedélyem. Ejtettem a húrelméletet. Elkezdtem nagyobb lendülettel foglalkozni a kvantumoptikával, azzal a kérdéssel, amelybe Markkal belevágtunk. Mint kiderült, Feynmannak igaza volt – a mi elméletünk volt jó, és az elfogadott volt hibás. És az írással sem bujkáltam többé. Ha Feynman láthatta a szépségben az indítékot a szivárvány elméletének kidolgozására, ha az elektron viselkedhet hullámként, a fény meg részecske módjára, akkor az

az aprócska következetlenség sem fogja megingatni a világegyetemet, hogy Leonard a fizika különféle területei, sőt többféle hivatás között cikázik. Feynmanon kívül egyetlen más kollégámat sem érdekelte a Caltechen az optika terén végzett munkám. És a legtöbbjük nagy szemeket meresztett, valahányszor megemlítettem, hogy írok. Nemsokára szóltak, hogy költözzem át egy másik szobába, az épület túlsó végébe. – Murray az egyik emberének szeretné adni a mellette levő szobát – árulta el nekem Helen. Kíváncsi lettem volna, hogy függ ez össze az én újonnan választott tevékenységeimmel, de leginkább azt gondoltam: kit érdekel? Nem tudtam, hogy hová visz még a fizika vagy az írás. De már előre örültem az útnak. És később, ha szórakozásból írtam vagy éppen ebből tartottam fenn magam, azt reméltem, hogy egyszer talán sikerül olyasmit írnom, ami Feynmannak is tetszene. Aztán azt gondoltam, hogy nem, van ennél jobb ötletem: inkább azt remélem, hogy egyszer majd írok valami olyat, ami tetszik nekem is.

24 Miután eljöttem a Caltechről, többé nem láttam Feynmant, csak a tévében. Ez 1986 elején történt. Nagyon legyengítette már a rákkal való hosszas küzdelem, mégis elvállalta, hogy egyetlen kutatóként részt vesz a Challenger űrrepülőgép katasztrófáját kivizsgáló elnöki bizottságban. Mivel a bürokratikus ügymenet kikezdte a türelmét, több helyre is elrepült az országban, hogy elvégezze a maga minivizsgálatait. Hamar felfigyelt a szerencsétlenség egyik fő okára – s az talán mindvégig homályban marad, ha ő nem borítja ki a bilit –: arra, hogy az űrrepülőgép egyik fő tömítése, a gumigyűrű hidegben elveszíti a rugalmasságát. A bizottság 1986. február 11-i nyilvános üléséről adott tévéközvetítés során Feynman belemártott egy ilyen gumigyűrűt egy pohár jeges vízbe, majd utána összenyomta, és megmutatta, hogy az egyáltalán nem rugalmas. Ezzel a mára híressé vált, egyszerű nyílt színi kísérlettel világossá tette, hogy jórészt a NASA repülésirányítóit terheli a felelősség, mert nem hallgattak a mérnökökre, holott azok figyelmeztették őket, hogy a szokatlanul nagy reggeli hideg miatt (majdnem -2 °C) el kellene halasztani a felbocsátást (korábban sohasem bocsátottak fel űrrepülőgépet 12 °C alatti hőmérsékleten). Feynman – aki akkoriban már hírességnek számított – írásban számolt be vizsgálata eredményéről, azt azonban a bizottság igyekezett eltussolni, mert tagjai úgy vélték, hogy rossz fényt vetne a NASAra. Ám Feynman nem adta fel, és beszámolója végül mégis megjelent a jelentés függelékében. Feynman a rákkal harcolva 1986 és 1987 októberében két további operációnak is alávetette magát. A legutolsó, negyedik műtét után nehezen állt talpra. Gyenge volt, fájdalmak gyötörték, és gyakran elfogta a depresszió. De a fizika még mindig visszavisszaadta az életkedvét. Folytatta kvantumszíndinamikai előadásait. És élete utolsó hónapjaiban rászánta magát, hogy

közelebbről is megismerkedjen a húrelmélettel. Murray tartott neki minden héten „magánszemináriumot”. 1988. február 3-án, egy szerdai napon bement a Kaliforniai Egyetem Los Angeles-i orvostudományi központjába. Nem tudta, mennyire súlyos az állapota, de erre a kórházban hamar rájöhetett. Már csak egy veséje volt, és az is felmondta a szolgálatot. Az orvosok állandó dialízist ajánlottak, de a géphez kötve már szinte semmit sem csinálhatott volna. Nem akart így élni. Elutasította ezt a kezelést. Elfogadta, hogy morfiumot adjanak neki a fájdalom ellen, meg oxigént, és felkészült a következményekre. Azt mondta, úgy tekinti, ami rá vár, mint az utolsó felfedezését: most majd kideríti, hogy milyen meghalni. Mint egy barátjának elmondta, már hétéves korában rájött, hogy ez egyszer bekövetkezik majd, ezért nem látja be, most miért kezdene ágálni ellene. Biztos érdekes tapasztalat lesz ez is. Fokozatosan hagyta el az élet. Először beszélni nem tudott már, aztán megmozdulni, végül nem tudott lélegezni. 1988. február 15-én megtette a maga utolsó felfedezését, alig néhány hónappal a hetvenedik születésnapja előtt. Tíz évig élt az után, hogy kiderült a betegsége, jóval túlszárnyalva azokat az esélyeit, amelyekkel akkoriban számot vetett. És elég sokáig ahhoz, hogy elkerülje a legrosszabb: megérte, hogy a kislánya, Michelle felnőtt. Hat héttel a halála után búcsúztatták el a Caltechen, ünnepélyesen méltatták az életművét, egymást követték a szónokok és a visszaemlékezések. Murray neve is szerepelt a listán, de ő nem jelent meg. Megvolt rá a mentsége. Amikor elindult volna az ünnepségre, golyóálló mellénybe öltözött FBIügynökök rohamozták meg csőre töltött fegyverrel az otthonát. Mint kiderült, a régi kultúrák – és műtárgyaik – iránti érdeklődésétől hajtva olyan tárgyakat is vásárolt, amelyek csempészek révén kerültek be az országba. Némelyik műtárgyát elkobozták, de együttműködött a vámhatósággal, és végül elrepült Peruba, ahol kitüntették a példamutatásáért, és átadták neki Lima város kulcsát. Murraynek így a Physics Today Feynman-emlékszámában nyílt módja nyilvánosan is kegyelettel adózni Feynman előtt. Olyan nekrológban értékelte Feynman személyes stílusát, amelyet legfeljebb is csak „negopozitívnak” vagy „pozonegatívnak” lehet nevezni – nem csekély megütközést keltve ezzel a fizikusok közösségében. „Mindig is azt szerettem Richard stílusában, hogy az előadásmódjában nem volt semmi nagyképűség. Elegem volt az olyan elméletgyártókból, akik

divatos matematikai mezbe öltöztették a munkájukat vagy hatásvadász díszletek között tálalták gyakran eléggé szerény eredményeiket. Richard nemritkán átütő erejű, szellemes és eredeti ötleteit mindig lényegre törően adta elő, ami rám üdítően hatott. Stílusának egy másik jól ismert jellegzetessége már nem keltett bennem ilyen jó benyomást. A mítoszok ködével vette körül magát, sok időt és energiát fordított arra, hogy legendákat terjesszen magáról… Sok legenda persze azokban a történetekben gyökerezett, amelyeket Richard szokott elmesélni; ezeknek rendszerint maga volt a hőse, és lehetőség szerint azt kellett kidomborítaniuk, hogy mennyivel okosabb mindenki másnál. Meg kell vallanom, ahogy múltak az évek, az a kellemetlen érzésem támadt, hogy olyan vetélytársnak tekint, akinek fölébe akar kerekedni; és így a közös munkát is kevésbé éreztem kellemesnek, mert szemlátomást inkább az volt neki a fontos, hogy mit csinált ő és mit csináltam én, nem pedig az, hogy mit csináltunk mi, együtt. Nyilván nehéz lehetett olyasvalakivel együttműködnie, aki nem csupán megfelelő foglalatául szolgál az ő gondolatainak…” Murray és Feynman vetélytársak voltak. Mégis meglepett, hogy Murray ilyen nyersen fogalmaz. De hát ő ilyen, mindig verseng, mindig rágódik valamin. Mindamellett szeretném inkább azt hinni, hogy egyszerűen csak rossz napja volt, amikor ezt a nekrológot írta. Akárhogy legyen is, nem hiszem, hogy Feynman megneheztelt volna rá miatta – mindig becsülte, ha valaki kimondta, amit gondol. A sors iróniája egyébként, hogy akkortájt, amikor Murray ezt a kritikus cikket írta, éppen korszakalkotó új kutatásokkal volt elfoglalva, amelyek Feynman egyik korai munkájára, a pályaösszegzős kvantumelméletre támaszkodtak. S nem sokkal azután, hogy ezzel végzett, elhagyta a Caltechet. Most az új-mexikói Santa Fében él és dolgozik. Addigra John Schwarz már nem szorult rá Murray támogatására, mert 1984-ben Michael Greennel együtt történelmi lépést tett előre. Ötévi próbálkozás után megtalálták az addig hiába keresett matematikai csodaszert, és feloldották a húrelmélet utolsó nagy belső ellentmondását. Ez semmivel sem tette egyszerűbbé az elmélet megoldását, de elég meggyőzően bizonyította jó néhány vezető fizikus – különösen Edward Witten – számára, hogy túl sok benne a csodálatos tulajdonság ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni. Ahogyan Holmes, vagy még inkább Rockford mondaná: Merő véletlenség? Nem hinném. Néhány hónap alatt a húrelmélet – jóllehet addig köznevetség tárgya volt – a legmenőbb elméletté lépett elő a fizikában. A következő két évben részecskefizikusok százai igyekeztek kihasználni a

kedvező konjunktúrát, és több mint ezer cikket írtak róla. Ma már a húrelméleti kutatások az uralkodók az elemi részecskék fizikájában. Míg régebben az ment ritkaságszámba, ha valaki ezen az elméleten dolgozott, ma az, ha nem. 1984 telén Murray végre „rendes állást” szerezhetett Schwarznak: kiharcolta neki a professzori kinevezést. De még akkor sem egykönnyen. Ahogyan az egyetem vezetőségének egyik tagja megjegyezte: „Nem tudjuk, hogy ez az ember fedezte-e fel a szeletelt kenyeret, de ha igen, ha nem, úgyis mindenki azt fogja mondani, hogy ezt a Caltechen fedezte fel, tehát már nem kell itt tartanunk.” 1987-ben Schwarz elnyerte a tekintélyes McArthur-professzori katedrát, 1997-ben az Amerikai Tudományos Akadémia tagjává választották. 2001ben neki ítélték az Amerikai Fizikai Társaság és az Amerikai Fizikai Intézet 2002-es Dannie Heineman-díját a „matematikai fizikában elért értékes eredményeiért”. De hiába a learatott babérok, a húrelmélet még mindig fejlesztés alatt áll, egyáltalán nem bizonyosodott be és még csak nem is igazán érthető. Schwarz azt állítja, egyetlen percig sem bánta, hogy ezzel foglalkozott, akkor sem, amikor úgy tűnt, hogy a munkáját sosem fogják elismerni. Azt is állítja, hogy sohasem kételkedett az elmélet helyességében. Ma Feynman egykori szobájában dolgozik, továbbra is a húrelméleten. Egyelőre még nem tudni, hogyan fog boldogulni Helen Tuck segítsége nélkül, mert Helen, a tanszék titkárnője, jóval túl a hetvenen, nemrégiben nyugdíjba vonult. Feynman nem volt a húrelmélet lelkes híve, de Schwarzot tisztelte. Miért is ne tisztelte volna? John aztán igazán nem a tömeg után kullogott. Amikor csak azt hallom, hogy valakinek fölényesen elutasítják az elgondolásait vagy elérhetetlennek minősítik az életcélját, mindig John Schwarz jut eszembe. Meg Feynman, mert ha valamire megtanított, hát arra biztosan, hogy mennyire fontos valóban kiállni amellett, amit el akarunk érni. Vagy egy éve végigböngésztem néhány dohos láda tartalmát; a városon kívül tároltam ezeket egy távoli raktárban. Az egyikben évtizedes egyetemi jegyzetek között találtam néhány olcsó, régi hangkazettát, s rajtuk a Feynmannal való beszélgetéseket, ennek a könyvnek az alapját. Amikor ezeket felvettem, nem tudtam, hogy könyvet akarok majd írni, sőt még azt sem, hogy képes lennék-e erre egyáltalán, azt azonban tudtam, hogy szívesen írnék Feynmanról. Felteszem, hogy aki ismerte őt és van hajlama az írásra, mind ugyanezt érezte. Mégsem írtam róla, és a kazetták vagy húsz éven át szunnyadtak a láda mélyén.

Most azt hiszem, erre az lehetett az igazi okom, hogy az egésszel nem volt semmi határozott célom. Ennyi év múltán a kazettákat újrahallgatva hiányozni kezdett nekem Feynman, a zsémbes, kelletlen tanár, akinek még a végzetes rákbetegség sem tompíthatta el szellemét. És hiányzott az, aki voltam, a lelkes, ártatlan diák, aki előtt még ott az egész élet. Akkor vált világossá, hogy mi ezzel a könyvvel a szándékom. Feynman az utószóban leírja, hogy mi volt a célja a Mai fizikával – ez az a könyv, amelyet én oly sok évvel ezelőtt egy izraeli kibucban olvastam. „Legfőképpen kóstolót akartam adni abból, hogy milyen csodálatos a világ és hogy hogyan tekintenek rá a fizikusok.” Meglehetősen szerény kijelentés ez tőle, mert az e művében megnyilvánuló világszemlélet nem azt fedi fel, hogy hogyan tekintenek a fizikusok a világra általában, hanem hogy hogyan látja ő a világot. Azt remélem, könyvem megírásával hozzájárultam e cél valóra váltásához. Richard Feynman ugyanis mindig tudta, hogyan hozza ki a legtöbbet abból, amit a világ elébe tár, és hogyan kamatoztassa a legjobban a tehetségét, amellyel Isten – vagy csupán a gének – megáldották. A legfontosabb, amit a halála óta eltelt években megtanultam, hogy az élettől ennél többet nem remélhetünk.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hálás vagyok Jamie Raabnak, a Warner Books munkatársának azért, hogy fantáziát látott ebben a könyvben, két szerkesztőmnek, Les Pockellnek és Colin Foxnak értékes segítségükért, lényegbevágó javaslataikért és persze rengeteg munkájukért; Susan Ginsburgnek a tanácsaiért, a bátorításért, a barátságáért és legfőképpen azért, hogy hitt bennem; Michelle Feynmannak, Eric Wilsonnak, Mark Hillery-nek, Matt Costellónak, Erhard Seilernek, Fred Rose-nak, Annie Leuenbergnek és Stephen Morrow-nak mindazért, amit elmondtak nekem, nemkülönben a segítségükért és barátságukért; Donna Scottnak szeretetéért és barátságáért, és végül a brooklyni Five Spot bárnak azért, hogy ott mindenki kedvesen elnéző volt velem, amikor egy-két sör mellett hosszan elelmélkedtem a fizika és az élet értelmén.

FÜLSZÖVEG LEONARD MLODINOW

1981-ben szerezte meg fizikusi doktorátusát a Berkeley Egyetemen, és azonnal a California Institute of Technology, a természettudományok híres fellegvára földszintjén találta magát, Richard Feynman és Murray Gell-Mann szomszédságában. Miután néhány hétig szorongva várta, hogy kiderüljön, valójában nem is őt akarták felvenni, és csak tévedésből került oda, úgy döntött, él a lehetőséggel, és megpróbálja attól az embertől megtudni, mi a dolga a tudományban és az életben, akinek a hatására fizikus lett. Így kezdődött beszélgetéssorozata Richard Feynmannal, amelyből ez a kötet íródott. A súlyos beteg, élete vége felé közeledő Feynman és a zöldfülű kezdő beszélgetéseiből – tudományról, kreativitásról, szerelemről, matematikáról, boldogságról, Istenről és a művészetekről – csak úgy süt az intellektuális hedonizmus. Feynman szerint csak azzal érdemes foglalkozni az életben, ami szórakoztató, és csak az szórakoztató, amire kíváncsiak vagyunk, csak azt érdemes csinálni, amiben biztosak vagyunk, és egyáltalán: csak saját magunkra érdemes hallgatnunk. A vívódó pályakezdő nemcsak Feynmannal beszélget, hanem a másik Nobel-díjassal, Murray Gell-Mann-nal és számos kollégájával is, akiknek szavaiból mind-mind másféle szakmai és emberi választások, pályák rajzolódnak ki. Mlodinow végül rádöbben, hogy a sikerhez, a boldogsághoz és az elégedettséghez még a Nobel-díjasok esetében is számtalan út vezet.

Leonard Mlodinow Mielőtt Hollywoodot választotta volna, hogy a Star Trek forgatókönyvírója legyen, a California Institute of Technology munkatársa, majd Alexander von Humboldt-ösztöndíjas volt. Első könyvét, az Eukleidész ablakát (Akkord

Kiadó, 2003) több mint tíz nyelvre lefordították. Dél-Pasadenában, Kaliforniában él.

Tartalom Címlap Copyright Ajánlás Részlet Julian Swinger nekrológjából Előszó 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24

Köszönetnyilvánítás Fülszöveg