Evolúció vagy teremtés? 9635714351 [PDF]

Zitiervorschau

NEMERE ISTVÁN

Evolúció vagy teremtés

2

Tartalom Bevezetés HOGYAN KEZDŐDÖTT? „A” -VÁLTOZAT HOGYAN KEZDŐDÖTT? „B”-VÁLTOZAT DARWIN ELŐTT, DARWIN UTÁN AZ ÖSSZEKÖTŐK TRAKIGUS HIÁNYA ÉRVEK ÉS ELLENÉRVEK MIT MOND A KOZMOSZ? EGYHÁZI ÉS TUDOMÁNYOS ÁLLÁSPONTOK TUDOMÁNYOS ELMÉLET,

3

Bevezetés Mindeddig úgy tudtuk: az élet és egész világunk keletkezéséről és mibenlétéről van egy hiten alapuló, úgymond „vallásos” elmélet és létezik egy „tudományos”, állítólag minden oldalról jól megtámasztott és érvekkel bizonyított elmélet. Az, hogy talán egyik sem egészen tökéletes - finoman szólva vagy, hogy egyenesen hazugságokon alapul, keveseknek jutott eszébe. Különösen azért nem, mert az elmúlt több mint negyven évben nálunk és a világnak ezen a sokszor szerencsétlen részén egyetlen elmélet volt kötelező: a darwinizmus. Aki nem azt vallotta, azt kiátkozták a szó sok értelmében. Ezt oktatták általános iskolákban és egyetemeken, ezt kellett elfogadniuk azoknak is, akikben azért néha felmerültek a kétségek. Mint az egyetlen és egyedül üdvözítő tudományos tétel szerepelt minden szakmunkában - akik mást állítottak, elvétve és csak kis példányszámú, szinte kizárólag egyházi szakfolyóiratokban írhatták le véleményüket. Akik nem voltak vallásosak, mégis kétségbe vonták a darwini elveket - azoknak még ennyi lehetőség sem jutott gondolataik közzétételére. A marxista „tudomány”, sőt „filozófia” annak idején kapva kapott Darwin tanain, és bár később olykor itt-ott visszakozni kényszerült, vagy egyes tételeit „finomította” - értsd: megváltoztatta a bizonyítékok súlya alatt - azért csak kitartott mellette. Főleg azért, mert hiszen semmiképpen sem fogadhatta el a másik oldal állítását, miszerint minden életet egy mindenható lény teremtett. A „teremtés” fogalma és működése teljesen kizárta a materialista, anyagi értelmezést annak minden szakaszában, már a kezdet kezdetén is. Ezzel párhuzamosan azt is sugallták, sőt tanították nekünk, hogy a tudomány teljes mellszélességében kiáll a világ anyagi és csak anyagi eredete mellett, minden igazi tudós abszolúte materialista alapokon szemléli az életet és a világot (kivéve netán egyes „burzsoá, polgári” stb. filozófusokat). Ezért nem csoda, ha negyven éven át alig vagy 4

egyáltalán nem jutott el hozzánk sok olyan információ, amely egyrészt meggyőződéses vallásos tudósokról szólt volna, másrészt arról sem szerezhettünk tudomást, hogy az állítólag kizárólag materialista alapokon álló természettudósok egyre inkább kétségbe vonják Darwin tanait - és erre alapos okaik, sőt bizonyítékaik is vannak! Ezért nem tudtunk szinte semmit az 1980-as chicago-i konferenciáról, amely végre széles frontot nyitott a darwini és ún. materialista tudomány és „tudomány” ellen. Itt derült ki, milyen sokan vannak - és nem is akármilyen koponyák! - akikben felmerül a kétség, sőt akik már adatokat is gyűjtöttek arra nézve, hogy 1./ Darwinnak sok mindenben nem volt igaza, 2./ az élet talán mégis egyidőben, egy ponton keletkezett? 3./ akkor talán nem lehet kizárni a teremtést sem, mint világkezdeti okot… és 4./ azt is állították-állítják többen, hogy nem evolúció, nem teremtés, hanem valami más indította el az életet bolygónkon? Ez a könyv lényegében erről a négy kérdésről szól. A szerző szokásához híven igyekszik „középen maradni” és, amennyire lehetséges, tárgyilagosan ismertetni mindazt, amit e témákról sikerült összeszednie (korántsem a teljesség igényével, egyelőre). Nálunk a teremtés hívei számára már az is nagy eredmény, hogy egyáltalán vita keletkezik a témáról - amit őszintén remélek - és hogy végre nyíltan egymás felé, egymás ellen tárhatják érveiket mind az Evolúció, mind a Teremtés hívei. Nagyon könnyen előfordulhat, hogy e könyv megjelenése mindössze a nyitánya, a kezdete lesz egy kibontakozó nagy összecsapásnak, ami rendkívül jó hatást gyakorolna a magyar tudományos világ amúgy sajnos meglehetősen beszűkült, igazi élénk vitáktól máig mentes berkeire. Jó lenne, ha egyesek úgy tennék fel a kérdést: Evolúció - Revolúció? Vagyis állítanak-e valami forradalmian újat a Teremtés hívei, és ezzel szemben mit tudnak felsorakoztatni a darwini fejlődéselmélet megszállott bajnokai? Az újabb leletek, elméletek és eredmények fényében melyik oldalon kik változtatják meg véleményüket, kiket lehet nem le5

, hanem meggyőzni? Vagy az igazság - mert ez sincs kizárva - nem áll egyikük oldalán sem, hanem még valahol másutt rejtőzik? A szerző 1991 őszén.

6

HOGYAN KEZDŐDÖTT? „A” VÁLTOZAT „Mikor születtél?” „Amióta emlékezem, mindig voltam.”

Egyik-másik polinéziai sziget őslakói, valamint az új-zélandi maorik szerint a világ kezdetben egy igencsak formátlan, szinte anyagtalan, kaotikus, sötét valami volt, ami nagyon is emlékeztet (bennünket, európaiakat) a görög hitvilág Káoszára. Persze a régi maori „filozófusok” - ha voltak ilyenek; az biztos, hogy gondolkodó egyedek léteztek minden korban - szóval ők is érezhették, hogy így nehéz elindítani az életet, valamilyen kezdeti pontnak lennie kellett, ahol az élet így vagy úgy, de megvethette a lábát. Ezért a legendából megtudjuk: ebben a se föld-, se víz-világban mégis volt egy sziget, és azon éltek ketten, egy férfi és egy nő. A férfit Rangi-nak, a nőt Papatua-nak vagy Papanak hívták. Eredetüket, származásukat (nemcsak logikai) homály fedi; nem tudni, honnan kerültek elő, egyáltalán ki teremtette őket? Ez már csak azért sem ideillő kérdés, mert a polinéz mitológia további részeiből megtudjuk: éppenséggel Rangi és Papatua voltak a teremtők. Ezek az ősszülők szülték az első gyermekeket, vagyis adták ily módon az emberiség kezdeteit. Számtalan utódjukból lett Isten - a föld, a tenger, a tengeri állatok, a növények stb. istenei lettek Új-Zélandtól Tahitiig. Hawaii szigetén néhányan még emlékeznek a Kumulipo című réges-régi eposzra; ebben a címszereplő férfihős, Kumulipo minden anyagok őséből, az iszapból születik. Már a neve is Mély Sötétség Forrását jelenti, és előkerül itt is az ősanya, egy bizonyos Po’ele (vagyis „Sötétség”, ismét), ők szülik az életet vízen és szárazon, és nemcsak embereket, de állatokat és növényeket is. Ők hát a teremtők. Az eposz részletesen leírja, melyik napon és éjszakán mit „szültek”, vagyis teremtettek. Mindennek a végén, több „nap” után eljött a 7

drámai pillanat: végre felsírt az első embergyerek - és attól kezdve az istenek befejezték szerepüket, a dolgukat a földön és a tengereken átvették az emberek. Az eposz gyönyörű szép, tele remek képekkel, leírásokkal. Nézzük tovább, a világ más részéin hogyan zajlott le ugyanez a „folyamat”? Az ősi japán krónikák szerzői másképpen képzelték el a dolgok és az élet kezdetét a Földön. „Oly régen történt, ahogyan az csak lehetséges” - hirdetik az isteni eredetére oly büszke Temmu császár parancsára összeállított első ilyen jellegű mű ma már ismeretlen szerzői. Megszületett egy isten, aki gondoskodott arról, hogy láthatatlan legyen. Bár úgysem volt, aki láthatná, hisz egyelőre egyedül volt. Ezt követően már párosával születtek az istenek a semmiből, egyre többen lettek: végül hét generáció keletkezett. A két utolsóval, Idzanagival és „feleségével”, Idzanamival aztán megszűnik ez a homályos, mitikus hangulat és egyszerre színes, valós lesz a világ. A krónika elmondja, hogy ők ketten teszik szilárddá a szárazföldet és folyékonnyá a tengereket. A mítosz szerint addig az anyag e két állapota nagyon hasonló volt. Ezek után azt sem csodálhatjuk, ha a hiedelem szerint ők hozták létre az első japán szigetet, Onogorót is. Mint gyermekeik születtek aztán a további szigetek. Őket követték a szelek, a tengerek, a fák, a hegyek, a gyógyfüvek stb. istenei. Ettől kezdve e sajátos „teremtésnek” nem volt vége, és így keletkezett (nemcsak a japán) világ - állítja ez a mítosz. Az Eufrátesz és Tigris folyók között valaha élt sumérok szerint a kezdet kezdetén egy ősóceán létezett csupán. A vizek felett lebegett az isteni lélek vagy szellem, és ez még a világ teremtését megelőző időkben történt. Semmi fény nem hatolt át ezen az ősóceánon. Ameddig csak húzódott a mindenség, mindenütt ezek a sötét hullámok csapdostak. Az ősóceánnak nem volt szüksége teremtőre - hisz ő maga volt mindennek a kezdete, a hatalmas Nammu istennő - akit később a babiloniak Tiamat-nak, „ég és föld szülőanyjának” 8

neveztek el. Ebben a kozmikus tengerben, a sötétségben egyszercsak „megnyílott az Ég-Föld hegy.” Megszületett, egyszerűen lett. Itt is több istenség született aztán, másé lett a föld, az égbolt, a vizek stb. A föld volt a nőnemű, az ég a férfi - ugyanúgy, ahogyan a legrégebbi korokban, más világrészekben is elképzelték-elnevezték az ott élő népek anélkül, hogy bármilyen kapcsolat lett vagy lehetett volna közöttük. („Földanyánk”, mondják sokfelé, a szláv országokban pedig a hazát is nőneműnek tartják, lásd pl. „anyánk, Oroszország” és hasonlók.) Nammuval és utódaival aztán rengeteg érdekes dolog történt még a teremtés után is, de ez már nem tartozik könyvünk témájához. A nyugat-afrikai Felső-Guineában élő jorubák szerint Olorun, az ég ura nagy magányosságában teremtette a létező mindenséget. A jorubák ősei nagyon tisztelték ezt az istenséget, hitük szerint tőle eredt minden, még maga az emberi lélegzet is - vagyis: az élet. Ő volt az őse minden más istennek és persze annak a négyszázegy embernek, akiktől az összes joruba származtatja magát. Sőt, úgy vélik a jorubák, az ő őseiktől származik a világ minden embere! Az ősök különben, miután elindították ezt az életláncolatot, sziklákká változtak és a földbe süllyedtek. Pedig a föld, mint olyan, nem létezett azonnal. Olorun egyik fiának jutott eszébe a dolog. Méghozzá a kisebbik, de ravaszabbik fiának, aki már nem bírta nézni bátyja ügyetlenkedését és azt, hogy amaz isten, teremtés közben folyton leitta magát pálmaborral. (Érdekes kérdés: honnan vette a pálmabort, ha még föld sem volt, pálmáról tehát nem is beszélve? A későbbi joruba-nemzedékekben senkinek sem tűnt fel ez az ellentmondás? Vagy ha akadtak ilyenek belőlük lettek netán a jorubák társadalmában a vallási eretnekek?) Mindenesetre a joruba mítoszban is szépen sorban teremtik meg azután a világ kellékeit. Az eszkimó mitológiában, kezdetben volt az ég, és csak utána 9

kezdett kialakulni a föld. De még az ég és a föld keletkezése előtt megjelent itt is egy isten, Tukungersak atya - egy madár képében - és ő hozta létre az összes dolgot a földön. A madár emberalakot öltött, és érdekes módon a mitológia szerint hosszú ideig tartott, amíg kábult állapotából magához tért és világosan látta a dolgokat. Az eszkimók ezzel nyilván az őskáoszra, az abszolút rendezetlenség állapotára céloztak - ami olyan szörnyű állapot lehetett, hogy még maga az isten sem tudta pontosan, mi mit jelent, mi hol van, mire szolgál? Tukungersak-Holló hosszú ideig ült a sötétben, amíg végre megérezte önnön létezését. Még nem tudta, kicsoda, de hogy él, abban biztos lehetett, hiszen lélegzett. Tapogatta maga körül a kaotikus semmit, majd saját testét, aztán odarepült hozzá egy kis madár - feltehetően veréb - ez hozta magával az első zajt, a hangokat. Ismét egy logikai ellentmondás, akárcsak a joruba mítoszban - nem tudni, honnan került oda a veréb, de valójában nem is annyira lényeges. Tukungersak nagyon örült a társnak, aminthogy az első fának is, amely egyszercsak kinőtt egy magból. Aztán sorban keletkezett-teremtődött a többi dolog, és a világ „elindult” a maga útján. Hasonló történeteket olvashatunk az indiai, skandináv, litván, óegyiptomi, ógörög, kelta, azték stb. mitológiákban. Az előbb említett ógörögöknél az embereket agyagból gyúrta Iapetos fia, Prometeus. Ő vigyázott az első emberekre és tanította meg őket különféle mesterségekre. Az ismert író-költő és tudós, Robert Graves nagyon szépen írta le a görög kezdeteket: „Kezdetben volt a Káosz. Ebből emelkedett ki meztelenül Eurünomé, a Mindenség istennője, de nem volt hol megvetnie a lábát. Elválasztotta hát az égbolttól a tengert, s egymagában táncolni kezdett a hullámokon. Dél felé táncolt, s szél kerekedett a nyomában. Úgy látta, hogy ez a szél valami új és önmagában létező, amellyel megkezdheti a teremtés művét. Sarkon fordult, elkapta az északról fújó szelet, sodorgatni kezdte a tenyere között, és íme: megszületett Ophion, a nagy kígyó…” Később: „Eurünomé… galamb alakjában megtojta a Világtojást, és abból 10

estek ki az istennő gyermekei, vagyis mindaz, ami létezik ezen a világon: a nap, a hold, a bolygók, köztük a Föld a fákkal, hegyekkel és mindenféle élőlénnyel”. Többféle görög teremtés-mítosz változatot ismerünk. A homéroszi szerint az élőlények a világot körülfolyó Ókeánoszból erednek. Az olümposzi teremtésmítosz szerint a mindenség kezdetén a Káoszból felmerült a Földanya, és alvás közben szülte meg fiát, Uránoszt, majd a többi istent és élőlényt. Az aranykorról szóló legenda egyszerűbben intézi el a dolgot: ott a Föld csak úgy spontán, magától szülte meg az embereket, merthogy ők voltak a legjobb gyümölcsei… Végül vegyük elő a Bibliát. Az őstörténet, vagyis a szent könyv kezdete így beszél erről: „A világ teremtése. Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket és Isten lelke lebegett a vizek fölött. Isten szólt: Legyen világosság, és világos lett. Isten látta, hogy a világosság jó. Isten elválasztotta a világosságot a sötétségtől. A világosságot nappalnak nevezte Isten, a sötétséget pedig éjszakának. Aztán este lett és reggel: az első nap…” A következő szövegrészekből értesülünk a folytatásról is: arról, hogy az Isten megteremtette a szilárd boltozatot, válaszfalat a vizek között. Ez a boltozat (tulajdonképpen az égbolt) volt a második napi munka. Hogy ez a nap valóban egy 24 órás nap lett volna, erre még visszatérünk később. A lényeg: ez a szó szerepel a Biblia összes fordításában; tehát kétezer éven át sok nemzedéknek sugallta a 24 órás napot. A következő „napon” aztán Isten a Biblia szerint megteremti a szárazföldet és a tengereket, a zöldellő növényeket, fákat. A negyedik napon feltette az égre a „világító testeket” (ez a Biblia szóhasználata), és ezzel mintegy létrejöttek az időjelzők is („ezek határozzák meg az ünnepeket, a napokat és az éveket”). Az ötödik napon az Isten élőlényekkel töltötte meg a levegőt és a vizeket. A hatodik napon a földi élőlények következtek; mezei vadak, 11

háziállatok, csúszómászók. A hatodik napon következett el minden teremtések csúcspontja: az ember létrehozása is. Legalábbis így állítjuk mi, az emberek… a Bibliában nagyon világosan olvasható, hogy az Isten az embert férfinak és nőnek teremtette meg, saját képmására. (Ezzel visszamenőleg is érthetetlenné válik a katolikus egyház sok évszázados és máig tartó idegenkedése a nőktől, az a tény, hogy minden tisztségét csak férfiak tölthetik be stb.) Az Isten ezek után az ember rendelkezésére bocsátotta ezt az egész (földi) világot, majd a hetedik napon megpihent. A Bibliát emberek írták, és az ember nevű élőlény ősidők óta nagyon is emberi tulajdonságokkal ruházta fel isteneit (ld. például az ógörögöket is). Ezt követően olvasható a Paradicsomról és az első emberpár kalandjairól - azt hiszem, nem kell rá részletesebben kitérni, így vagy úgy mindnyájan ismerjük ezt. A vallásos sajtó - gondolok itt elsősorban arra a kiadványra, amely legalább magyar nyelven (is) igen sokat foglalkozik a teremtés és az evolúció kérdésével, és amelyből a vallásos oldal érveit részben merítettem - a Biblia idevonatkozó részeit egyszerűen „teremtési beszámolónak” nevezi. Sugallva ezzel, hogy azt mintegy „szemtanúk” írták, vagy legalábbis „első kézből” származnak az ottani információk. Méghozzá úgy, hogy azok egy földi megfigyelő szerint írják le, adják vissza az eseményeket. Ilyenkor természetesen a könyvek szerzői mindig tényekre hivatkoznak, bár lehet, hogy ez meglepi azokat, akiket ennyi évtizeden át itt materialista szellemben neveltek. Annak idején az iskolákban, egyetemeken, sőt másutt is belénk verték, hogy minden, ami a Bibliában és egyéb vallási könyvekben áll, csupáncsak hitvilág lehet. Tehát: nem igaz tények, hanem hiedelmek, mondák, netán vágyak tömeges felsorolása, afféle szépirodalmi mű, mese. Ezzel gyökeresen ellenkezik azok állítása, akik mindent elfogadnak úgy, ahogy az ott írva van. Nem véletlenül kezdtem az első fejezetet éppen nem a Bibliával. 12

Kiderül a mondákból, hogy az ősi emberek minden kontinensen, minden kultúrában foglalkoztak önnön kezdetükkel. Ez valahogyan természetes is volt, azt hiszem. A jelek szerint időtől, tértől, történelmi koroktól és földrajzi tájaktól függetlenül minden kicsit is nyitott embert érdekel, honnan lettünk, honnan lett ő maga? Ez a kérdés persze újabb kérdéseket támaszt (mik vagyunk, hová tartunk, miért létezünk?). A vallásos emberek számára egyáltalán nincs kétség: minden földi életet, a bolygókat, a csillagokat, a kozmoszt, egy mindenható erő, megszemélyesítve: egy Isten teremtette a semmiből. Mivel istenről van szó, értelmetlen minden további részletekbe menő kérdés: miből teremtette, miért teremtette, hogyan teremtette és így tovább. A tanítás világos: az ember - tehát az Istenhez képest igencsak alsóbbrendű lény - nemhogy nem bírálhatja, de meg sem értheti, fel sem foghatja mindezt. Ez kétségtelenül igen kényelmes álláspont egy földi vitában - hasonlít ahhoz, amikor az ellenoldal, a vaskalapos tudomány axiómának fogad el nem igazán bizonyított dolgokat és azokról nem akar vitatkozni, nem is akar újabb érveket megismerni. (Részben az evolúció ügye is ilyen, mint azt a további fejezetekben látni fogjuk.) Tehát menjünk sorjában. A teremtés-elmélet hívei könnyen vették az első akadályt: a teremtés bekövetkezett, és ennek legjobb bizonyítéka az a világ, amit magunk körül látunk, bizonyítékai vagyunk mi magunk is. Az érvelés ennél ezerszer részletesebb, és majd ki is térünk rá. De ez az alaphelyzet. Minden más ebből következik, és ennél fogva jelentéktelen részletkérdés - vallják a katolikusok, reformátusok, mohamedánok, Jehova Tanúi, ádventisták, metodisták, mormonok és még hosszan sorolhatnánk a hívek alcsoportjait. Frontjuk lényegében egységes. Nem kételkednek, de néha bizonyítani is akarnak. És mondjuk meg őszintén: az utóbbi években erre egyre jobb érveket kapnak a kezükbe. Nem arra, hogy a világot valóban teremtették, hanem inkább arra, hogy az evolúciós elmélet hibás, egy hatalmas tévedés! 13

Az idő problémája Amint belemegyünk a részletekbe, kezdődnek a bajok. Először is felmerül a kérdés: mennyi ideig tartott az egész teremtési folyamat? Egy igazi istennek - tehát egy mindenható erőnek - ha úgy akarja, egyáltalán nincs szüksége időre semmilyen tevékenységhez! Tehát megtehetné, hogy 0 időtartam alatt teremt meg egy világot vagy akár egy kozmoszt, egy egész Mindenséget! Ám a beszámolóból más derül ki. Az Isten jelen esetben hat „napig” dolgozott, teremtett, tervezett és tevékenykedett, hogy a hetediken megpihenjen, bár semmilyen cselekvéséhez nincs szüksége emberléptékű feltételekre. Elvileg a gondolkodás is időmentes folyamat nála, nem is beszélve bármilyen egyéb cselekvéséről. Az evolúció kevéssé olvasott követői már régen belekapaszkodtak ebbe, a másik oldal éppen olyan egyszerű szemléletű hívei viszont kezdettől (mármint az egész vita múlt századi kezdetétől) hangoztatják, hogy a Bibliának ezt a részét nem kell szó szerint érteni, a „nap” nem a mai 24 órát jelenti, hanem annál hosszabb időszakokat jelöl. Néhol a vallásos oldal érvrendszerében repedésnek tűnő kis megjegyzés is felbukkan: „a teremtési beszámoló, bár pontos időt nem közöl, utal arra, hogy a Föld már évmilliárdokkal az első teremtési „nap” előtt fennállhatott. Leírják azonban, milyen állapotban volt a Föld közvetlenül az első „nap” kezdete előtt”… 1 Mózes 1:2: „A Föld pedig alaktalan és kietlen volt, és sötétség volt a vízmélység felszínén; és Isten hatékony ereje mozgott ide-oda a vizek felszínén.” Észrevették, ugye, hogy „Isten lelke lebegett a vizek fölött”. A lelket itt hatékony erőnek fordítják, ezzel a két szóval helyettesítik, ami nem véletlen. De nem véletlen az sem, hogy óriási logikai bukfenc keletkezett: ha az eredeti változat szerint Isten a semmiből, sötétségből, káoszból teremtette a világot annak minden dolgával együtt - hogyan tételezhetnénk fel, hogy ezzel szemben a Föld már évmilliárdok óta létezett a teremtés pillanatát megelőzően? 14

Hogy még zavarosabb legyen a dolog, a bibliai leírásokban szerepelnek az „este” és „reggel” szavak is. Az este természetesen egy időszak végét, a reggel kezdetét jelenti - állítják a teremtés hívei. Olvashatunk Bibliából vett és történészek által feldolgozott példákról is, amelyekből kiderül: a „nap” szó egyáltalán nem csak egyetlen napot jelölt. Ezzel tehát ne is foglalkozzunk tovább. Sokkal érdekesebb lehet a másik kérdés: mikor történt mindez? Már amennyiben elfogadjuk, hogy a fejezetcímben csak „A-változat”-nak nevezett teremtés-verzió valóság volt. Mint ismeretes, a tudósok a Föld és egyáltalán szűkebb világunk, a Naprendszer korát illetően minimum több milliárd éves időszakokkal dobálóznak, és a maga idejében így tanulta mindenki az iskolában is, bárhol végezte tanulmányait. A kreacionisták, vagyis teremtéshívők szerint azonban mindez egyáltalán nem olyan régen zajlott le. Ők nem milliárdokról, hanem olykor csak pár ezer évről beszélnek! Hogy ez hogyan ütközik a tudomány állításaival, később kiderül. Mindenképpen hihetetlennek tűnik egy átlagos műveltségű ember számára, ha valaki azt mondja: ez itt körülöttünk, az óceánokkal, sziklákkal, a kövületekkel, geológiai alakzatokkal, az egymástól már jól eltávolodott kontinensekkel együtt - mindössze pár ezer éves! Akkor is, ha elfogadjuk, hogy a teremtés kezdete nem pontosan egyezik az anyag semmiből való létrehozásának kozmikus méretű kezdetével. Ma már szinte kötelező anekdota, hogy régebben egyes egyházi személyek milyen következetes makacssággal „állapították meg” a világ keletkezésének pontos dátumát. A legtöbb forrás ilyenkor előszeretettel említi az armaghi érsek, James Ussher (1581-1656) tevékenységét. Nevezett úr az Ószövetség számmisztikájára alapozta „kutatásait”, és 1650-ben halálos komolysággal - nyilván erősen hitt is benne! - kijelentette: a teremtés Kr. előtt 4004-ben történt. Egy másik angliai szakember, a cambridge-i kutató, dr. John Lightfoot pontosította ezt az „adatot”, és éppen olyan komolyan közölte a 15

világgal: a teremtésre i.e. 4004. október 23-án, reggel kilenc óra tájban került sor. Én a magam részéről sokat adnék, ha megtudnám, vajon hogyan jutott Lightfoot úr erre a megállapításra? Talán jellemző, hogy sok egyházi jellegű kiadványban ma már nem nagyon hangsúlyozzák ezt a kérdést. A legtöbbször elegánsan átsiklanak a keletkezés dátumának kérdése fölött. Mindenképpen tapasztalhattuk azonban régebbi kiadványokban, hogy erről is megoszlik a teremtéshívők véleménye. Van egy magát „tudományos kreacionizmusnak” nevező, többszáz igazi tudóst tömörítő egyesület (főleg amerikai tagjai vannak), amelynek véleménye szerint a Föld mindössze… 6000 (hatezer) éve létezik, és a Genezis könyvében említett 6 teremtési nap igenis mindössze hatszor 24 óráig tartott. Érthető e „sietség”, hiszen, ha csak 6 ezer évvel számolnak, igencsak szorítja őket az idő. Sietniük kell, hogy minden beleférjen ebbe a röpke párezer évbe… Akadnak olyan kutatók is, akik vallásos érzületből vagy más okból megpróbálják egyeztetni a két álláspontot. Szerintük az evolúció szó, fogalom csupán a szerves élet fejlődésére vonatkozik a Földön, míg a teremtés azt jelenti: az élőlények megjelenése kizárólag egy Teremtő létezésével és tevékenységével magyarázható. Utána a kettő akár össze is egyeztethető… Ez a nézet nem is olyan ritka, mint hinnénk. Nagyon jellemző, hogy mindkét oldalon keményen harcolnak ellene. A következő fejezetben, a tudomány érveinek ismertetésekor majd megismerjük a kutatók és egyáltalán, a tudomány bizonyítékait erre az idő-kérdésre. Az szinte biztosra vehető, hogy nincs igazuk azoknak a teremtés-hívőknek, akik komolyan gondolják, hogy minden, ami bennünket körülvesz, mindössze párezer éves lenne. De ezen korszak százzal való szorzata (tehát ha hatszázezer, max. egymillió évről beszélünk) is teljesen nevetségesnek tűnik. Persze én is tisztában vagyok azzal, hogy valójában nem ezen múlik a dolog. Ha elfogadnánk a teremtés-elméletet, teljesen mindegy, hogy a teremtés 16

lehetséges időpontját mikorra tesszük, melyik időpontot „állapítjuk meg” vagy fogadjuk el, ilyen vagy olyan érvek alapján. Ugyanis természetesen minden rögtön és teljes mértékben másodrangúvá válik abban a pillanatban, ha elfogadjuk, hogy ezt a világot egyetlen nagyon erős külső akarat hozta létre, amelyet a vallásos emberek, és körükön kívül is néhányan - Istennek neveznek.

17

HOGYAN KEZDŐDÖTT? „B”VÁLTOZAT „A tudósoknak nincs bizonyítékuk arra, hogy az élet nem teremtés eredménye!” (R. Jastrow)

Az első, amit itt tárgyalnunk kell, az maga az élet. Hogyan keletkezett a tudomány szerint? De mielőtt erre rátérnék, talán azt kellene megállapítanunk, hogy a tudomány hogyan vélekedik annak mibenlétéről, röviden: Mi az élet? Egyes tudósok megfogalmazása szerint az élet az akcióban lévő szervezet. Nem kétséges, hogy sokan sokféleképpen töprengtek már ezen, hiszen a dolog csöppet sem egyszerű. Arisztotelésztől napjainkig érdekes módon számos kutató úgy véli, hogy az atomi méretektől sorba állítva a különféle struktúrákat, egészen a legbonyolultabb élőlényekig egyszerűen nem lehet megmondani, hol, melyik pontban kezdődik az, amit életnek nevezhetünk, és hol végződik az, amit élettelennek tarthatunk. Manapság egyáltalán nincsenek kevesen azok a hozzáértők, akik szerint az anyagi rendszerek csak szervezettségük mértékében különböznek egymástól. Vannak nagyon merev meghatározások, például: „Az élet az enzimek struktúrájának replikációja”, vagyis ismétlése, újra és újra létrehozása lenne. De ezeknek a meghatározásoknak sajátosságuk és egyben gyengeségük, hogy nem az élet összes jellemzőjét írják le, hanem valamilyen szervezetnek csak egy vagy több jellegzetes tulajdonságát. Amelyek szintén az élet tulajdonságai, de korántsem annak összes meghatározója. Aztán akadnak olyan neves kutatók is, akik az életet egyszerűen… gépnek tekintik. J. Brooks és G. Shaw magyarul is megjelent könyvében ilyen módon álltak hozzá a problémához. Szerintük az élő 18

rendszer egy kémiai gép, és minden egyéb ebből következik. Kétségtelenül eredeti szemléletmód. Hely hiányában nincs módunk felsorolni a többi elméletet és meghatározást. A lényeg, hogy bizonyos fokig ma sincs egységes szemlélet ebben a tekintetben. És természetszerűen a legújabb felfedezések olykor bizony módosíthatják is az addigi elképzeléseket, meghatározásokat - ez így normális egy mind jobban megismert világban. Annyit kell csak itt megjegyezni: a modern molekuláris biológia kimutatta, hogy alapvetően két egyszerű sejttípus létezik, amelyek nélkül nincs élő rendszer, amelyek minden ilyen rendszernek alapköveit képezik: a prokarióták és az eukarióták. Az elnevezések az elkülönült sejtmag hiányára, ill. meglétére utalnak. Csak a kékalgák, a sugárgombák és baktériumok prokarióták - minden más sejt az eukarióták közé tartozik. A kétfajta sejt a modern biológia szerint rendkívüli módon különbözik egymástól. Olyanok is akadnak, akik szerint ez az eddig megismert legnagyobb „biológiai szakadék”. Közöttük óriási a minőségi különbség. Jöhet a következő kérdés: így látja-e ezt minden kutató manapság? Természetesen nem. J. D. Bernal egyik könyvében az élet fogalmát így határozza meg (bár ezt maga is ideiglenesnek tartja): „Az élet az atomon belüli elektron-állapotok lehetőségeinek részleges, folyamatos, haladó, sokféle alakban megjelenő és feltételesen egymásra ható önrealizálása.” Bernal természetesen meg is magyarázza definíciója összetevőit. Szerepel benne az élet molekuláris immanenciája, a kvantumelmélet és sok egyéb. Az átlagember számára persze az élet sokkal egyszerűbb dolog, és ami fő: létezik. Mi magunk is vagyunk, tehát élünk, és környezetünk számos része szintén létezik, él, van. Az élet eredete Ez már sokkal fontosabb kérdés. Mert bár mindnyájan bármikor tapasztalhatjuk, hogy van élet - nem tudjuk bebizonyítani, honnan 19

eredt. A teremtés-hívőknek persze nincsenek problémáik - egyszerűen azt mondják, Isten kezdeményezte mindezt, úgy „lett”, és kész. A tudomány nem elégedhet meg ennyivel. A kutatókedvű, örökké kíváncsi, világát tövéről-hegyére megismerni akaró emberek bizonyosságot keresnek. Mert a tudomány az objektív összefüggésekről szerzett igazolható ismeretek rendszere. Vagyis már jellegénél fogva sokkal nehezebb helyzetben volt és van, amikor szembekerül a kérdéssel. Bernal már említett könyvében és más műveiben is az élet legalábbis a földi élet - kezdetét a manapság is itt található élő objektumok atomjainak kialakulására teszi. Különböző asztrofizikai számításokat figyelembe véve körülbelül 20 milliárd évről beszél - vagyis az Ősrobbanás, a Nagy Bumm idejére dátumozza a kezdetét. (Amit mellesleg a legújabb időkben néhány kutató eleve kétségbe von. Mármint, hogy volt-e egyáltalán Ősrobbanás…) Meteoritokban talált anyagok (szilikátfázis) elemzése például arra késztette, hogy azok létrejöttét a Nap kialakulásától számított 150 millió évre tegye. Jelen tudásunk szerint négyötmilliárd éves életkezdemények is vannak a meteoritokban, és szerinte az általunk ismert világegyetemben az ember még nem jutott ennél idősebb életbizonyítékokhoz. Ez mindenképpen aligha egyeztethető össze a teremtés-pártiak 6 ezer évével… Szerinte a Földön az élet felismerhető legrégibb formái 2,7 milliárd évesek. (Egy milliárd: ezerszer millió év!) Persze, más kutatók más eredményekre jutnak, de ez természetes is. Bernal megállapításai húsz-harminc évvel ezelőttiek. Ismeretes, hogy Haldane és Oparin már régen felvetették: szabad oxigén hiányában a szerves vegyületek természetes úton is létrejöhettek. Ezt kísérletileg is igazolták: vízgőzből, metánból, hidrogénből és ammóniából álló gázkeverékben villamos kisülésekkel (ezekkel az egykori földi villámlásokat, légköri elektromos kisüléseket utánozták) egy sor szerves vegyületet hoztak 20

létre kísérleti körülmények között. Például természetes aminosavakat is. Ezzel sokan megoldottnak látták a problémát. Voltak ilyen anyagok az őslégkörben, amelyben köztudottan nem volt oxigén (ezt is bebizonyították már), és akkor hol a probléma? A villám sok milliárd esetben belecsapott ebbe a keverékbe, aztán itt-ott kialakultak az aminosavak, és elindult a dolog. Világos és könnyen hihető folyamat. Vagy mégsem ilyen egyszerű az egész? John Maynard Smith igencsak eltöpreng azon, hogy valami itt nincs rendben. A fehérjék és nukleinsavak viszonya okoz itt gondot. Az élethez ugyanis kell valamiféle öröklődés is, vagyis a tulajdonságok átmentése a következő és következő és következő generációkba, legyenek ezek bármilyen primitív szinten is. A nukleinsavak replikációja, újratermelése jelen tudásunk szerint nem képzelhető el a megfelelő enzimek hiányában, azok nélkül ugyanis szerfölött pontatlanul, vagyis a természet szempontjából használhatatlan módon megy végbe. Nos, a nukleinsavak képesek replikálódni, de nem működnek enzimként. Annak idején az aminosavak és a nukleinsavak között a legelső összekapcsolódásnak még megfelelő enzimek hiányában kellett végbemennie - de hogyan? Itt valami sántít, érezzük, hogy valami nincs rendben. Mint később meglátják, az élet nem egy területén találkozunk majd hasonló, jelenleg feloldhatatlannak tűnő logikai ellentmondással. Bizony előfordul, hogy két dolog nem alakulhatott ki egymás nélkül, de egyidőben sem, logikailag viszont akkor eleve nem tételezhető fel, hogy egyáltalán kialakultak! És mégis itt vannak, léteznek… A népszerű ismeretterjesztő könyveket is író kutató, Volpe meg van győződve arról, hogy élet csakis élőtől származhat. Ez ugyan elméletileg a teremtés-hívők malmára hajtaná a vizet - merné-e valaki tagadni, hogy az Isten, élő? - de a dolog nem ilyen egyszerű. Volpe hivatkozik elődei, Pasteur, F. Redi, L. Spallanzani kísérleteire, akik szerinte meggyőző bizonyítékokat szolgáltattak erre. De ezzel nem zárja ki az élet spontán keletkezésének módját. Volpe állítja: a 21

mai körülmények között ez lehetetlen lenne, hisz annyi minden megváltozott a bolygó ősi állapotához képest (többek között a légkör is), ám akkoriban lehetséges volt a spontán életkeltezés. Akit részletesebben érdekel, hogyan történhetett ez és milyen körülmények voltak akkor a Földön, olvassa el Volpénál vagy más szerzőnél; jobbnál jobb plasztikus leírások léteznek magyarul is. Hogy szó sem lehet véletlenről, érdekes módon maguk a legjobb szakértők is állítják. Mert még én is úgy tanultam az iskolában, hogy az élet keletkezése egy véletlenen múlott, és akadnak-akadtak tudósok, akik emellett tették le a garast. Ma azonban, különösen a hatvanas évek óta számosan (Morowitz, Wigner, Argyll stb.) erősen szembehelyezkednek ezzel az állítással. Csányi magyar kutató szerint: „Statisztikai számításokkal kimutatható, hogy lineáris polimerekből álló, szaporodásra képes struktúrák véletlenszerű megjelenésének valószínűsége olyan elképesztően csekély, hogy ezt a lehetőséget, mint végző magyarázatot nem lehet tudományos hipotézisként elfogadni.” Ő is felhívja a figyelmet arra, hogy az élő szervezetek legfontosabb építőköveit, illetve azok földi „előállításait” már laboratóriumi körülmények között is megoldották, tehát valamiféle természetes folyamatként elképzelhető azok létrejötte egykor bolygónkon - annál is inkább, mert a legújabb elméletek szerint az élet keletkezésével kapcsolatos kémiai folyamatok a csillagok keletkezésében is fontos szerepet játszanak-játszottak. Itt ismét belép a „kozmikus kapcsolat”, amelyről könyvünk végén még lesz szó. Vajon valóban nem kaphatunk bizonyosságot? A két Thomas könyve címében is jelzi már, hogy szerintük is négymilliárd éves lehet az élet a Földön. A könyv mellesleg tipikus példája az akkor már szinte csak a volt keleti Németországban (az „NDK”-ban) használatos tudományos fogásoknak. A szerzőpáros az élet keletkezését nagyon egyszerűen és minden érv, logika stb. mellőzésével így adja elő, idézem: „Négymilliárd év elképzelhetetlenül hosszú idő. Mégis biztosan tudjuk, hogy az élet e 22

távoli korban talált otthonra földgolyónkon. Miután a Föld annyira lehűlt, hogy a körülötte lévő gáz- és gőzburokból a víz lecsapódhatott, és mint valamilyen ősóceán az egész felszínt elborította, mintegy négymilliárd évvel ezelőtt az élő anyag létrejöttének minden előfeltétele megteremtődött. Az ősóceán első életformái rendkívül egyszerűek voltak, ezekből aztán egyre bonyolultabb felépítésű és egyre nagyobb életképességű élőlények alakultak ki. Áttekinthetetlen sokaságban és sokféleségben népesítették be előbb a tengereket, a folyókat, majd a szárazföldeket, később pedig a légkört is.” Félreértés ne essen, ezt a gyermeteg változatot egy tudományos kiadó adta ki 1975-ben, és később ugyanúgy nálunk is magyar nyelven. Az érvek nélküli érvelés jó példája ez. És az is, amit néhány oldallal később az evolúcióról olvashatunk: „A régi teremtéstörténetek állításával ellentétben, roppant hosszú idő alatt, az életkörülményekhez, a környezethez, az éghajlathoz stb. való alkalmazkodás során nemzedékről nemzedékre egyre tökéletesebb, egyre bonyolultabb szervezetű és egyre életképesebb lények alakultak ki. Ez más szóval annyit jelent, hogy az életet a fejlődés és az átalakulás jellemzi, nem pedig a teremtés és változatlanság.” Így nem jutunk messzire. Mindenesetre a tudományos világban most már szinte elterjedt az a nézet, hogy az élet kialakulása szükségszerű, és az élet keletkezéséhez vezető kémiai és fizikai folyamatok mai eszköztárunkkal rekonstruálhatók. Ebben az is benne rejlik, hogy feltételezzük: a nagy kozmoszban mindenütt, ahol létrejönnek az erre alkalmas feltételek, kialakul az (akármilyen, szükségszerűen a miénktől eltérő megjelenésű, alapú és célú) élet. De ettől még nem szereztünk bizonyosságot arra, hogy itt hogyan alakult ki? Egyesek - talán azért, hogy a spontán keletkezés, a véletlen stb. szerepét megkerülhessék, más magyarázatot adnak. Amint korábban említettem: sokaknak okozott fejtörést a nukleinsav-fehérje bonyodalom. Amely valójában a „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás” 23

című filozófiai kérdéshez hasonlítható. Francis Crick így töpreng: „Mekkora esély volt arra, hogy egy ilyen vagy olyan összetételű levesben spontán létrejöjjön egy olyan rendszer, amely képes természetes szelekció útján továbbfejlődni? Félelmetes problémákkal kell itt szembenéznünk. Akármi történt e korai időkben, abban biztosak lehetünk, hogy a primitív rendszer aránylag simán ment át a mostaniba, amelyben az önreprodukció a nukleinsavakra és a munkavégzés a fehérjékre épül. Mindamellett nincs kizárva, hogy a legelső élő rendszer egészen más elven működött, és csak előjátéka volt a jelenleginek. Ha nem, akkor viszont már az első replikálódó rendszernek tartalmaznia kellett olyan elemeket, amelyeket az élő ma is tartalmaz. Semmilyen adatunk nincs arra, hogy nukleinsavak vagy fehérjék keletkeztek-e előbb, avagy mindkét vegyületcsalád egyszerre fejlődött ki.” Talán nem csoda, hogy Crick nyilvánosan is vállalta azt a - már régebben másoktól is felvetett, de eléggé komolyan előtte nem hangoztatott - elméletet, miszerint a földi élet nem is itt kezdődött, hanem a világűrből érkezett, és az indított el bolygónkon mindent. Összességében tehát elmondhatjuk: a tudomány jeles képviselői, akik sokszor fél életüket e kérdéskörnek szentelték, állítják, hogy az élet a Földön több milliárd éve alakult ki. A legtöbben 3,5-3,8 milliárd évről beszélnek, bár akad, aki hozzáteszi: ezek nem teljesen bizonyított adatok. De a bizonyított életnyomok is legalább 3,2 milliárd évesek, úgyhogy a különbség egy ekkora skálán szinte jelentéktelen. Erre persze kőzetekben talált bizonyítékok is vannak, valamint különféle izotópos és egyéb kormeghatározó módszerek. Arról, hogy ezek mennyit érnek, lehetne vitatkozni, és egy későbbi fejezetben meg is tesszük ezt, de mindenképpen úgy tűnik: a világ aligha lehet mindössze hatezer éves… Más kérdés, hogy az élet egyszerre kezdődött-e az egész bolygón, vagy az valóban az egyszerűtől fokozatosan halad a mind bonyolultabb felé? Itt már érdekes vélemények és ellenvélemények csaphatnak össze, és egyik oldal sem 24

nélkülözi a bizonyítékokat. Bizonyos ősnemzés-szerű elmélet vagy elképzelés már századokkal korábban felmerült, hiszen a régi tudósok is elelgondolkoztak azon, vajon hogyan kezdődött mindez. Úgy látszik, már akkor sem hitt mindenki fenntartás nélkül a bibliai teremtésben. A XVII-ik századi, máig ismert tudósok, William Harvey és Francis Bacon is ezek közé tartoztak. Később persze jöttek az evolúcionisták a spontán, véletlenszerűen keletkezett élettel - és ezt a teremtés-hívők kíméletlenül ízekre szedték. Egyik kedvencük R. Dawkins, akinek magyarul is megjelent könyvét boncolgatják. A kezdetekről szóló részét egyszerűen azzal vádolják, hogy afféle science-fiction, fantasztikus irodalom, nem egyéb. És persze így van ez ezer vagy tízezer más művel is, amelyek szintén az élet véletlen keletkezését propagálják. Említettem, hogy laboratóriumi kísérletek során előállították az őslégkör feltételezett modelljét, és abban aminosavakat hoztak létre villamos kisülések révén. A teremtés-hívők azt állítják, hogy a húsz ismert aminosav közül a kutatók csak négyet tudtak előállítani, többet az óta sem - pedig ama kísérletek első ízben 1953-ban zajlottak le. Arról nem is beszélve - nyilvánítják ki nem is oly halvány kétségeiket - hogy ki tudná manapság teljes bizonyossággal megállapítani, milyen fizikai viszonyok uralkodtak akkor a Földön? Milyen volt pontosan az ősleves vagy a légkör összetétele? Szerintük e kérdéskörben is túl sok a bizonytalan összetevő. De menjünk tovább, az evolúció a következő témánk.

25

DARWIN ELŐTT, DARWIN UTÁN „Az esetlegességnek a fejlődésben nagy része van.” (Bergson)

Tegyük fel tehát, hogy már van élet a Földön. Mindegy, milyen élet, és ne feszegessük többé, hogyan keletkezett - az a lényeg, hogy biológiailag élő rendszerről van szó, amely szervesen illeszkedik a maga korában létező fizikai körülményekhez, „magától” alkalmazkodik vagy alkalmazkodni kényszerül a hőmérsékleti viszonyokhoz, a gázburokhoz, a vizekhez, majd később a szárazföldhöz. Itt találja meg táplálékát, képes szaporodni, ezáltal tovább vinni az örökletes tulajdonságait. És ha kell - változni is képes… Nem sok idő hiányzik már ahhoz, hogy elmondhassuk: az egész keresztény világ kétezer éve hisz a teremtésben. Az persze erős túlzás, ha azt írtam: az „egész világ” - de érvényes ez a hívők nem kis táborára. Régebben egyszerűen okuk sem volt arra, hogy kételkedjenek a Szentírás szavaiban. A világnak valahogyan el kellett kezdődnie, ezt mindenki tudta, aki egy kicsit is gondolkodott. A teremtés elmélete nagyon kézenfekvőnek és kényelmesnek, biztonságosnak tetszett - ráadásul a teljes tekintély fényében hirdették ezt mindenfelől, felülről is - egyház(ak), királyok, államszervezetek, kevés kivétellel még a tudósok is meg voltak róla győződve. Tehát ez biztos értesülésnek, alapvető sarokpontnak látszott. Azután - mint már említettük - sokáig úgy vélték, a világ i.e. 4004-ben keletkezett, és nem töprengtek el azon sem, hogy ez már ütközik a Szentírás egyes állításaival, például az ótestamentumi személyek igencsak hosszúra nyúlott életkorával. A bajok akkor kezdődtek, amikor amatőr „geológusok” és mások a földben turkálva olyan állatok maradványait lelték fel, amelyek szemmel láthatóan nagyon-nagyon régóta fekhettek a földben, hisz meg is kövesedtek, ráadásul olyanokat is találtak, amelyek ma már nem létező állatok 26

maradványainak bizonyultak. Akkor hát ezek mikor éltek, miért haltak ki, és főleg: mikor játszódott le mindez, ha a Világmindenség mindössze… alig hatezer éves? Kezdetben persze megpróbálták összeegyeztetni azt, ami összeegyeztethetetlen. A XVIII-ik században már rengeteg ilyen lelet került elő, és akkor néhányan előálltak az ún. diluviális- vagy özönvíz-elmélettel. Kezdetben ez annál is kényelmesebbnek látszott, mert hiszen maga a Biblia is említi, sőt leírja a Vízözönt, igaz, még csak megközelítő dátumot sem ír róla. A kőzetekben talált állati maradványok, szaknyelven fosszíliák tehát a vízözönben elpusztult állatok maradványai voltak, állították akkor. És most figyeljünk, mert a dolog itt ismét kétfelé ágazik. Ha egy mai kutatónál olvassuk a történetet - például olyannál, aki feltétel nélkül hisz az evolúcióban, mint Leakey - akkor a következő érvre bukkanunk: az emberek már a XVIII-ik században is érezték, hogy a diluviális elmélet sántít, mert - idézzük Leakey-t. „Hamarosan azonban súlyos nyomás nehezedett a diluviális elméletre, ugyanis az olyan egyedi események, mint amilyen a vízözön is, nem képesek magyarázatot adni a különböző kőzetrétegekben talált maradványok közötti, szemmel látható fejlődési különbségre: arra a tényre, hogy az alsóbb rétegekben lévők egyszerűbbek a felettük találhatóknál.” És itt jön az elágazás: a teremtés-hívők száma egyáltalán nem oly egyértelmű, hogy az alsóbb rétegekben egyszerűbb, a felsőbb rétegekben pedig bonyolultabb szervezeti felépítésű élőlények fosszilis maradványait lelték fel. Azt is állítják, hogy általában nincs köztük ilyen különbség, ezt csak az evolúcionisták magyarázzák bele… A század végén aztán Angliában olyan kőeszközöket találtak, amelyekről tudjuk: az ősemberek készítették és használták őket. Olyan mélyről kerültek elő, hogy okvetlenül több mint hatezer éveseknek kellett lenniük, és sehogyan sem illettek bele a teremtés-hívők által elfogadott képbe. 27

Ezt követően a legkülönfélébb bűvészmutatványokkal találkozunk a tudomány és a „tudomány” történetében. Olykor egészen felvilágosult elmék tettek meg mindent azért, hogy valamiképpen megmentsék az egyház és a hit által sugallt világképet az egymás után előkerülő leletek és bizonyítékok romboló hatásától. Hát bizony ezek a leletek igen kényelmetleneknek bizonyultak. Az ősi életformák földkéregbe zárt maradványai - a kövületek - lehetnek csontvázak vagy azok részei: koponyák, végtag- vagy más csontok, fogak stb. De lehetnek kagylók, más csontos, megkövesedett vázak is. Valójában ide számíthatjuk az egykor élt emberek (emberelődök) lábnyomait is, vagy állatok tojásait. Sok kövületben már rég nem található semmi az eredeti anyagából, hanem azt különféle kőzetek és más anyagok itatták át, és így az az élőlény vagy annak része egykori formáját mutatja csupán. A kövületek rettentő fontosak az evolucionisták számára, hiszen fő bizonyítékuknak tartják őket. A teremtéspártiak számára érthetően már nem annyira fontosak. Az ortodox evolucionisták arra számítottak, hogy a kövületek révén bizonyosságot nyernek minden általuk hirdetett elmélet igazára: hogy kezdetben primitív életformák jelentek meg a Földön, hogy a primitív szervezetek fokozatosan mind bonyolultabbakká lettek, hogy majd felbukkannak az „összekötő” láncszemek a különböző fajok között, és persze szépen látható lesz majd, hogyan változtak az idők folyamán a fajok, hogyan születtek új jellegzetességek, stb. Mert hiszen ezt állította Darwin! Darwin 1859-ben Charles Darwin úgy hitte, hogy megfejtette a nagy rejtélyt. Nagyon sokan vannak ma is, akik úgy vélik: „forradalmi eszméje a természetes szelekcióról csak a gravitáció newtoni törvényéhez vagy Einstein relativitáselméletéhez hasonlítható” (Volpe). Lelkes hívei szerint ő nyitotta meg az élővilág evolúciós titkának zárát. Korszakalkotó műve A fajok eredete címet viselte. Az 28

evolucionisták szerint Darwin itt nagyon világosan és meggyőzően fejtette ki „korszakalkotó elméletét”. A könyv első kiadása - mind az 1500 darab - már a megjelenés napján elfogyott, és rövid időn belül számos újabb kiadást ért meg. Kezdettől lelkes támogatók és felhevült ellenzők vették körül mind a szerzőt, mind a művet. Hamarosan idegen nyelvekre is lefordították. Darwin nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a bolygónkon jelenleg megtalálható összes élőlény - emberek, állatok és növények - ún. természetes kiválasztás útján jöttek létre, a létért való küzdelemben az arra alkalmasabbak, a jobban alkalmazkodni tudók vagy más okból előnyhöz jutott fajták maradtak fenn, és az erre alapult evolúciós elmélet pedig azt fejtegette, hogy kezdetben nagyon egyszerű szervezetek voltak, azokból alakultak ki a ma ismert bonyolultabbak. Az akkori olvasókat nem igazán érdekelte a dolog, de az ember származásáról írottak azért őket sem hagyták hidegen. Tévesen úgy terjedt el, hogy Darwin azt állította: az emberek a majmoktól származnak. Valójában persze nem erről volt szó, csupán egy valamikori közös ősről, „akitől” a mai majmok is és az ember is származott volna. De a kezdeti felháborodás úgy igazán máig sem csillapodott, sokakban - ha nem is mondják ki - ez a „majomtól való származás” fájó lelki sebet hagyott… a tévhit ma is él, és ugyanúgy fáj egyeseknek, míg másokat haragra vagy gúnyolódásra ösztökél. Az evolúció tehát azt állítja: minden élő szervezet az élet korábban már létező formáinak módosult leszármazottja. Jó, ha tudjuk: ezt valójában nem Darwin találta ki, legalábbis nem ő volt az első, aki előállt ezzel az elmélettel. Lamarck és Buffon, sőt Darwin saját nagyapja, a szintén természettudós Erasmus Darwin is sejtette és hangoztatta: az állatok és a növények az idők során folyton átalakulnak, nem maradnak változatlanok. Ezt később kiterjesztették az emberekre is, hiszen az ember nevű élőlény éppen úgy része volt és ma is része a természetnek, nagy részben alá is van rendelve a fizikai viszonyoknak, mint a „többi állat”… Darwin ezeket a korai 29

fejtegetéseket messze túllépve azt állította, hogy létezik egy természetes szelekció, vagyis kiválasztás, és bemutatta azt is, hogyan történik az evolúció. Olyannyira meggyőző volt ez a tan több mint száz éven keresztül, hogy alig akadt, ki, szembe mert volna szállni vele. Megfigyelései valójában nagyon egyszerű alapokon nyugodtak. Látta, hogy a természetben az élőlények igyekeznek egyedszámukat növelni, szaporodni, hogy csökkentsék veszteségeiket. Hosszú távon nézve viszont az élőlények száma mindig kiegyenlítődik valamilyen optimális szinten. Ezek az élőlények különböznek egymástól, még egy fajon belül is. Darwin úgy gondolta, a legkedvezőbb tulajdonságokkal rendelkezők maradnak fenn a harcokban (egymás között és a természeti körülményekkel szemben vívott harcokról van szó), és az egyre jobbak átörökítik utódaiknak a kedvező tulajdonságaikat is. Így ez a „jobbulási folyamat” széthúzódik időben és térben, akár évezredekre vagy sokkal hosszabb időszakokra is. A mindenkori „legrátermettebbek fennmaradását” (Spencer) nevezzük természetes kiválasztásnak. Bár e könyvben másutt is szó lesz még a genetikáról, idetartozik, és ezért megemlítjük: Volpe szerint a kedvező tulajdonságokat hordozó egyedek minden szaporodási aktusnál (genetikailag) átadják e tulajdonságaikat a következő nemzedékeknek. Ez a dinamikus folyamat - állítja Volpe és persze minden evolucionista - így történt a múltban, így történik ma is és mindaddig, amíg lesz örökölhető variáció és eltérő szaporodási képesség. Ilyen körülmények között egy populáció összetétele sohasem állandó. Vagyis a genetikusok szerint az evolúció nem más, mint a populáció genetikai összetételének megváltozása az egymást követő nemzedékek során. A folyamat eredménye optimális körülmények között az, hogy a szervezet alkalmazkodik a körülményekhez, a környezetéhez, és, mint ilyen, nagyobb túlélési esélyekkel vesz részt az örök küzdelemben. Az evolucionisták sajnálják, hogy ebből ma gyakorlatilag semmit 30

sem láthatunk. Nem láthatjuk, hogyan jönnek létre az örökletes adottságok fokozatos változásával a megfelelő alkalmazkodási struktúrák - mert ezek a folyamatok időben rendkívül lassan, széthúzottan zajlanak, és így a szemlélő a maga élete során nem tapasztalhatja azokat. Hisz a „szemlélő" jelen esetben egy földi ember lehet csak, akinek élete biológiailag erősen behatárolt; tartalma összehasonlíthatatlanul rövidebb, mint ezek a folyamatok. És itt kapcsolódunk tehát a múlthoz, vagyis a múltból fennmaradt evolúciós emlékekhez. A kövületekhez, a fosszíliákhoz, az ásatások eredményeihez, a csontokhoz stb. A múlt evolúciós folyamataira lényegében csak ezekből lehet következtetni. Tehát: a kövületeken áll vagy bukik, bizonyítható-e az evolúció, mint folyamatos változások sokasága? Bizonyítható-e - sok egyéb mellett - hogy nemcsak az egész élővilág, de az ember is ilyen fokozatos fejlődés során alakult ki állati ősökből? Láthatatlan változások? Ezek után nem csodálkozhatunk, hogy G.L. Stebbins genetikus kijelentette: „Egyetlen biológus sem látott evolúció útján létrejönni magasabbrendű szervezetet.” A látható változásokra a múlt jeleiben kell számítani, vélték az evolúció hívei. Érdekes módon a teremtéspártiak egyáltalán nem estek kétségbe a kövületek láttán. Sőt, eleve azt várták, hogy azok… az ő igazukat bizonyítják majd! Úgy vélték, a fosszíliákból bebizonyosodik: a bonyolult életformák nem fokozatosan alakultak ki, hanem hirtelen jelentek meg, és hogy az ásatások során sem fognak találni „összekötő láncszemeket” a különböző biológiai fajok között, és egyáltalán, a tudósok úgysem lelnek bizonyítékokat a részletes, fokozatos kifejlődésre… Lehet, hogy igazuk lett? A teremtéspártiak így érvelnek: ha az evolúció igaz lenne, a kövületeknek tanúskodniuk kellene az egyik faj másik fajba való átmenetéről, fokozatos átalakulásáról. 31

Mert ez az átalakulás az elmélet egyik sarkalatos pontja. Ha nincsenek átmenetek, nincsenek az átalakulásnak megdönthetetlen bizonyítékai, akkor bizony az egész megkérdőjelezhető. Igaz, az evolúciós elméletnek több al-változata létezik, és a kutatók sem döntöttek még, melyiket fogadják el - azonban bármelyikről is lenne szó, a kövületekből annak kellene kiderülnie, milyen szépen, fokozatosan fejlődtek ki egymás után és egymásból a különféle élőlények. (Ez a könyv nem szakembereknek készült, tehát a szövegben igyekszem minél kevesebb szakkifejezést használni.) Az evolúciós tan azt hirdeti, hogy az ember ősei valamikor vízi, tengeri lények voltak, ezek jöttek ki később a szárazföldre és váltak szárazföldi lényekké. Ezért hirdetik az evolucionisták, hogy valaha hal-uszonyok voltak azok a szervek, amelyekből hihetetlenül hosszú idő után lábak, karok, sőt szárnyak lettek. Az elmélet régebbi könyveiben találunk is ilyen folyamat-változást bemutató rajzsorozatokat, például olyan szöveggel: „A haltól az emberig” és hasonlókat. A valamikori hüllőkből úgy lettek madarak - mondják Darwin követői - hogy elülső végtagjaik madárszárnyakká alakultak át, a hátulsó végtagokból lettek a lábak. Sőt, azt is olvashatjuk e művekben, hogy a pikkelyekből lettek a tollak, szájból csőr stb. Darwin maga erősen hitt ebben - bár a valóságban, önmaga körül, a természetben nem tapasztalta. De gyanította-remélte, hogy a „közbenső és átmeneti láncszemek számának valamennyi élő és kipusztult faj között mérhetetlenül nagynak kellett lennie” - hogy szó szerint idézzük a tudóst. Kétségtelenül az volt. A teremtéspártiak persze tökéletes nyugalommal várták a fejleményeket, ők Mózes első könyvének értelmében tudták: nem találhatnak fokozatos fejlődésre valló jeleket, mert az Isten a világot és annak élőlényeit gyakorlatilag egyszerre teremtette. Az egyik életformának, fajnak a másikba való átalakulása szerintük teljesen értelmetlen dolog, így hát nincs is miről beszélni. A Biblia szerint az egyes életformák „nemük szerint” szaporodnak. (Itt a „nem” szó mást 32

jelent, mint ahogyan azt általában értjük. Természetesen az egy fajhoz tartozókról van szó.) A Teremtés Könyvében világosan áll - érveltek - hogy „Teremjen a föld zöldellő növényeket, amelyek termést hoznak, és fákat, amelyek magot rejtő gyümölcsöt teremnek a földön”, vagy „Isten megteremtette fajtájuk szerint a nagy tengeri állatokat és mind az élőlényeket, amelyek mozognak, vagy a vízben úszkálnak. És a röpködő madarakat is, ugyancsak fajtájuk szerint”, „Isten megteremtette a mezei vadakat fajuk szerint, a háziállatokat fajuk szerint és az összes csúszómászót a földkerekségen, fajonként”. Tehát számukra világosabb nem is lehetett volna a dolog. Az isten megteremtette őket egyszerre, fajonként szépen elkülönítve, szó sincs semmiféle egymásba olvadásról, rendkívül hosszú idő alatt egyik fajnak a másikból való kialakulásáról stb. Darwin mellesleg maga is tisztában volt a veszéllyel, hiszen azt írta: „Ha számos faj egyszerre keletkezett volna, ez a tény végzetes lenne a fejlődés elméletére”. A teremtéspártiak közül sokan ezt megérzésnek nevezik, és ha nem is nyíltan állítják, de magukban alighanem sokszor úgy vélik: Charles Darwin a lelke mélyén tudhatta, hogy enyhén szólva valami nincs rendben az evolúció általa elképzelt változata körül. Azt sem árt megjegyezni, hogy - mint korának szinte minden művelt embere Darwin is hívő volt, híres könyvében is gyakran hivatkozik a Teremtőre - így, nagy T-vel - ami azért furcsán hat (mai szemmel és gondolkodással nézve) egy, a teremtéssel ellentétes elméletről szóló műben… Az ő korában persze alig volt „használható” kövület, így elmélete - elmélet maradt ezen a téren. De Darwin már sejtette, hogy baj van, hiszen a bányászok már évezredek óta túrták fel a régi rétegeket, ám a bizonyítékok csak nem kerültek elő. Darwin fel is tette magának a kérdést: „Miért nincs mégsem tele minden geológiai formáció és minden réteg közbenső láncszemekkel?” Bizony, miért nincs? Merthogy nem volt tele, de nem ám. Sem akkor, sem az óta. 33

Darwin szegény eléggé kiábrándult a kövületekből. Ugyanis olybá tűnt: az állatvilág főcsoportjaiba tartozó fajok hirtelen bukkantak fel a legalsó kőzetekben, ahol amúgy pedig ősmaradványokat találtak. Darwin a rendelkezésére álló szegényes anyagnak éppen ezt a tulajdonságát használta ki; azt, hogy kevés, szegényes, hiányos. Így egyszerűen kijelentette: nyilvánvaló, hogy a hiányzó láncszemek majd a jövőben kerülnek elő. Az evolucionisták az óta is úgy csinálnak, mintha a kövületekkel minden a legnagyobb rendben lenne, és azok szinte hajszálpontosan igazolnák az evolúció elméletét. Szakmunkákban - méghozzá a világ, vezető tudósai által írott dolgozatokban - találunk ilyen megjegyzéseket: a világ múzeumaiban és tudományos kutató intézeteiben száz és százmillió kövület található, és azok maradéktalanul igazolják az elméletet. Írják továbbá, hogy a paleontológusok ennek révén tökéletes képet kapnak a múltról, a múltban létezett élőlények fejlődéséről stb. A teremtéspártiak ezzel szemben az állítják nagyon egyszerűen, hogy ez nem igaz. Hogy mindez csupán csúsztatás, mert ugyan van sok millió kövület, azonban ezeket akárhogy nézik, forgatják, hasonlítják össze más kövületekkel - csak nem sikerül bennük megtalálni a hiányzó láncszemeket, az átalakulásokat! Persze, a kutatók frontja sem egységes, régebben sem volt az, és máris akadtak, akik - igaz, eleinte csak óvatosan - olyasmiket írtak, hogy „meglepő dolgokat bizonyítanak ezek a kövületek”, meg hogy azok „még hosszas tanulmányozást igényelnek”, és hogy „vannak ott dolgok, amelyekre a tudomány még nem talált magyarázatot”. Akadtak kutatók, akik nem álltak az evolúció oldalára. H. Nilsson svéd botanikus például kerek-perec kijelentette: az eddig összegyűjtött kövületi anyag máris egységesnek tekinthető, és abban bizony nyoma sincs semmiféle hiányoknak: ez így egész, ahogyan van, és mivel a kövületek nem igazolják az evolúciót, akkor az, nem is volt… 34

Hát ez kemény volt. De Nilsson nem állt ezzel egyedül. Johnson kijelenti: az evolucionisták több mint 120 éve folytatnak ásatásokat és keresik bizonyítékaikat, de amit eddig találtak, az semmiféle közbenső életformát nem mutat. Douglas Dewar még tovább ment: „A kövületek hangosan kiáltják: TEREMTES!” - állította. A kambriumi korszaktól kezdve, amint a kövületekben feltűnik valamilyen új faj, az rögtön kialakulva jelenik meg, semmi jelét sem mutatja valamiféle rokonságnak az előző életformákkal. Nézzünk meg néhány olyan élőlényt, amelyek - a teremtéspártiak szerint - az evolucionistáknak csak bajt okoztak: Dinoszauruszok. Az egykor élt lények (vigyázat, ez sem biztos, lásd az egyik következő fejezetet!), szóval ezek az állatok a teremtéspártiak szerint egyenesen anti-evolúciós tények. Szerintük a dinoszauruszok hirtelen jelentek meg, mintegy a semmiből bukkantak elő, majd tragikus kipusztulásuk sem támasztja alá az evolúciós elméletet. Ugyanis át kellett volna alakulniuk valamilyen más, fejlettebb élőlényekké… a különféle szauruszok másztak, úsztak és repültek, a legkisebb verébnagyságú volt, a legnagyobb a ma élő óriással, a kékbálnával vetekedett méreteit, súlyát tekintve. A jelek szerint például a repülő hüllőknek nem volt semmiféle levezethető előzményük, olyan ősük, amelyből ki- és átalakultak volna. A Pteroszauruszok különösen sok gondot okoztak az evolucionistáknak. Nem véletlenül fakadt ki így az evolúció-párti kutató és filozófus, Barry Cox: „Sokkal kevesebb bajunk lenne, ha a pteroszauruszok egyáltalán nem léteztek volna…” Az őshüllők fellelt megkövesedett maradványai - állítják a teremtéspártiak - kizárólag kifejlett, tökéletes, „kész” állatokra utalnak, nem találni köztük olyanokat, amelyek átmeneti állapotot mutatnának régebbi és újabb állatok között. De ezen nem is kell csodálkozni, állítja Johnson és mások is. Hiszen sok életforma változatlan formában nagyon sokáig tud létezni ezen a bolygón. Példaként felhozza azt is, hogy ha ma alaposan 35

megszemléljük a létező sokmillió fajt, nem látunk köztük átmeneti formákat. Nem is tudhatjuk, melyik mióta van, azt meg végképpen nem, hogy meddig fognak létezni! Ami a múltat illeti, egybekapcsolva a jelennel: az ausztrál tüdőshal, amelynek a maga különös tulajdonságai, sokféle életképessége miatt szinte „vérében kellene lennie az evolúciónak”, valójában változatlan formában éldegél immár 220 millió éve! A pókok 300 millió éve olyanok, mint ma, és ki tudja, meddig nem változnak meg a jövőben? A svábbogarak, 35 millió éve nem változtak. Elvileg semmi akadálya, hogy ezek még legalább ugyanannyi évig, vagy akár többször ugyanolyan hosszú ideig éljenek itt a Földön változatlan formában… A tengeri teknősök a leletek szerint 250 millió évvel ezelőtt is pontosan úgy néztek ki, mint ma. Ezt a teremtéspártiak azért emelik ki külön, mert a teknősök meglehetősen különleges élőlények. Páncélban él testük, ráadásul a bordáik és végtagjaik elrendezése sem hasonlít más élőlényekéhez. Vagyis a teremtéspártiak oda akarnak kilyukadni: egy ilyen bonyolult élőlény kialakulásához az evolúciós elmélet értelmében hosszú útnak kellett vezetnie, és mielőtt kialakult, számos közbenső formának kellett lennie… ám a teremtéspártiak kárörvendően nevetnek, ugyanis mindennek nyoma sincs a kövületekben! A legkorábbi fellelt teknős-kövület is olyan, mint a maiak csontváza, szervezete. Akkor hát honnan és hogyan lett a teknős? A merészebbek továbbmennek, és kereken kijelentik: minden kövületi forma azonos a ma is élő állatokkal, nem mutatnak semmilyen jelentősebb eltérést, ami fokozatos kialakulásra, fejlődésre utalna. Más alkalommal és céllal, más könyvemben már én is említettem azt a bizonyos halat, amely oly kellemetlen meglepetést okozott a tudományos világnak. Ezt a halat a harmincas években (és később többször is) találták a világtengerekben. A coelacanth az 36

evolucionisták szerint (persze még a harmincas évek előtt…) az evolúció egyik bizonyítékaként szerepelt a szakkönyvekben. Azt állították róla, hogy ez a vízi-szárazföldi állatok egyik közös őse. Állították továbbá, hogy 70 millió évvel ezelőtt kihalt. Csak kövületekből ismerték. Mint már említettem az imént, az utóbbi hatvan évben számos alkalommal kifogták élő és szemlátomást virgonc példányait - vagyis nem halt ki. Mondanom sem kell, pontosan olyanok voltak, mint hetven millió évvel korábbi ősei. Nem változtak semmit, sőt fennmaradtak. Az evolucionisták számára kegyetlen döfés volt ez. Körülbelül „azt jelentette, mintha most váratlanul egy dinoszaurusz kezdene sétálni az utcán” (Johnson). Ide kívánkozik egy újabb keletű újsághír: 1991 augusztusában közölte a magyar sajtó is, hogy kipusztultnak hitt vak pókot találtak az ausztráliai Nullarbor síkság sivatagos területén a föld alatt. A Troglodiplura lowryi példányai a tudósok szerint pár millió évvel ezelőtt tértek át a föld alatti életmódra. Eddig azt hitték, már millió évek óta nincs belőlük élő példány… Vajon hány ilyen rejtélyt vagy „érvet” tartogat még a föld és a tengerek mélye? Rövidre fogva: valamiféle stabilitást észlelhetünk az életformák körében. Mivel más, rég kihaltnak hitt halfajtákat is felleltek, a teremtéspárti kutatók kijelentették: ez azt bizonyítja, hogy mindazok az életformák, amelyek ma vannak, léteztek már a kambrium-korban is. Legalábbis ami a főbb állat- és növénykategóriákat illeti. Ez kétségtelenül merész és talán elhamarkodott kijelentés volt, de nem áll vele egyedül Marvin L. Lubenow, aki a nézetét először 1979-ben a Stanford Egyetemen adta elő, az Amerikai Tudományos Szövetség találkozóján. Lubenow különben is szálka az evolucionisták szemében, ugyanis halomba döntötte sok „bizonyítékukat”, és egymásután semmisíti meg érveiket. Lássunk néhány példát. Az evolucionisták azt mondják: a szárazföldi növények is a tengeriekből fejlődtek ki, ahogy ugyebár az egész élővilág a tengerből jött ki a partokra. Nos, ha ez igaz lenne 37

érvel Lubenow és mások - akkor a szárazföldi növényeknek azonnal kellett volna kutikula réteggel rendelkezniük, e védelem nélkül egy napig sem maradhattak meg a szárazon. A tengerben viszont erre nem volt szükségük, sőt az akadályozta volna létezésüket. Lubenow felfedezte, hogy szárazföldi növények már abban a korban is voltak, amikor az evolucionisták szerint még nem lehettek. Vagyis léteztek már a prekambriumban, azaz a kambrium előtti korszakban is. Erre utaló jelekre, bukkantak Indiában és Kasmírban, valamint az USA területén lévő Nagy Kanyonban. Miről van hát szó? Lubenow és társai azt állítják, és bizonyítékaik vannak rá, hogy egészen komoly növények, akár virágzó fák is éltek akkor, amikor az evolúciós elmélet szerint csak nagyon egyszerű szervezetek, például moszatok létezhettek. Lubenowék 100 millió évvel korábbi korban leltek fel állkapocs nélküli halakat, mintsem azok „kifejlődhettek” volna az egyszerűbb szervezetekből amelyeknek viszont nincs nyoma… „Ezek után az evolucionistáknak csak egy dolog marad: abban reménykednek, hogy e felfedezések nem válnak általánosan ismertté.” (Johnson) Amúgy is baj van a kambriumkorral. Kutatók előtt ismert tény, hogy abban az időszakban (a kambrium a paleozoikum első kora, kb. 600 millió évvel ezelőtt kezdődött és kb. 490 millió évvel ezelőtt fejeződött be) hirtelen tökéletesen kifejlett tengeri állatok nagy tömege jelent meg. Ezek javarészt kemény külső vázzal is rendelkeztek. Nem ritka az olyan kutató, aki az „élőlények robbanásáról” beszél. Az ásatások, kövületek stb. tanulmányozása arra mutat, hogy abban a korban egyszercsak látványos csoportokban bukkant fel az élet. Alig tízmillió év alatt (ez egy ilyen skálán meglehetősen rövid időnek számít) megjelent a gerinctelen vázas állatok összes fő csoportja. Vagyis ez azt jelenti: megjelentek a Földön a tengeri csillagok, szivacsok, trilobita-rákok, csigák stb. Ezt mellesleg Darwin is megírta, de nem tudott választ adni a „miért?” kérdésre. 38

A legtöbb baj a ló fejlődési vonalával van. Erre mindjárt kitérünk. De mindenütt problémákat látunk, akárhová nézünk. Az egyik baj az, hogy az evolucionista szerzők - és ez sajnos vonatkozik a tankönyvek szerzőire is - olyan magától értetődő természetességgel hanyagolják el a bővebb magyarázatokat, mintha azokat mindenkinek eleve tudnia kellene. Még a nagy Volpe könyvében is ilyen mondatokat olvashatunk: „ebből alakult ki ez”, „kimentek a szárazföldre és alkalmazkodtak” stb. Holott mindez nyilván sokkal bonyolultabb volt. Nem olyan egyértelmű az sem, hogy a végtagok „testfüggelékek” - is közös ősből lettek. Volpe: „A testfüggelékek például repülésre, úszásra vagy a talajon való mozgásra specializálódtak. Első pillantásra igen kevés hasonlóságot vehetünk észre az ember karja, a bálna uszonya és a denevér szárnya között. És mégis, a csontvázelemek gondos összehasonlítása azt mutatja, hogy felépítésük csontról csontra alapvetően azonos.” Én a magam részéről ebben nem lennék olyan biztos, hisz az ábrák - amelyek az ilyen szövegeket rendre kísérik - is többféleképpen értelmezhetők. Nem kell ahhoz éjjelnappal teremtéspárti érvgyűjteményeket olvasgatni, hogy az embernek kétségei támadjanak. Elég, ha alaposan megszemléli a Darwin-párti tankönyveket, és elolvas hozzájuk pár oldalt ugyanazokból. E területen persze két fronton folyik a harc. Az egyiken az evolucionisták folyton valamilyen „fejlődésről”, „átalakulásról” beszélnek, és ezt szeretnék bizonyítani. A másik oldal meg minden erejével azt bizonygatja, hogy ami van, az volt is, és minden változás nélkül. Tény, hogy sokkal több, mondhatni millió és millió kövületet kellett volna már kiásnunk, ha valóban lettek volna „közbenső” állomások a fajok fejlődésében. Közérthetőbben: kellett volna látnunk a tengerből, éppen hogy kijött fajokat, azok átalakulását, megváltozását, bonyolultabbá válását. Kellett volna találnunk olyan kövületet, amelyen a még fejletlen állatot láthatjuk, amiből később 39

hatalmas dinoszaurusz lett. Látnunk kellene, mondjuk a szamár fejlődését legalább tizenöt vagy harminc, vagy több változaton keresztül, míg olyanná alakul, amilyennek ma ismerjük ezt a kedves állatot. Ugyanígy látnunk kellene, milyen stádiumokon ment át a teknős, a delfin, a bálna vagy éppenséggel a papagáj. De, ismétlem a teremtéspártiak érvéit - semmi ilyesmit nem látunk. Nézzük például a lovat. Nem véletlenül, ugyanis ezt pécézték ki maguknak az evolúció ellenfelei. Állítják, hogy remek példa Darwin jeles követőinek és utódainak sarokba szorítására. Ez is azt igazolja, hogy Darwin és evolúciót valló derék követői tévúton járnak, mondják. Lássuk először, mit állít a „hivatalos” tudomány? A ló rendkívül jó példája az evolúciónak, és mint ilyen, természetesen remek érv is. Nos, a lóról általában külön fejezetet is írnak erről szóló szakmunkáikban az evolucionisták. A ló őse az Eohippus-nak nevezett ősló az eocénkorban, vagyis kb. 60 millió évvel ezelőtt élt, majd átadta a helyét a Mesohippusnak (oligocén-kor, 40 millió év) és még fejlettebb formájának, a Miohippusnak. Az ősló kicsi, 25-30 cm magas, legelésző, bokrokat rágcsáló állatka lehetett, a következő változatok is 60 cm magasak csupán. Mindegyik lábukon három ujjat viseltek. A Miohippus a miocénkorban (28 millió év) több, egymástól eltérő al változatra oszlott, más típusokra ágazott szét. Egy későbbi változat, a Meryhippus volt az első igazi ló, füvet legelt, széles pusztaságokon száguldozott. A pliocénkorban (12 millió év) ebből alakult ki a fürge, egy lábujjú Pliohippus. Az egy lábujj, vagyis szarus pata megjelenése - így az evolucionisták - már forradalmi jelentőségű volt, „amit kétségkívül a természetes szelekció hozott létre” (Volpe). A patás állatok igen gyorsak lehettek a lábujjasokhoz képest, miáltal nőttek a túlélési esélyeik, így fejlettebbeknek tekinthetők. Ám érdekes módon ezekből az őslovakból lettek háromujjúak is (ill. ezek lába nem lett patává), így zsákutcát képviseltek és később kihaltak. Úgy tűnik tehát, a fejlődés egyáltalán 40

nem olyan törvényszerű, és egyenes irányú, ahogy az evolucionisták láttatni szeretnék - láttuk ezt már a dinoszauruszok kipusztulásánál és más hasonló „fejlődési zsákutcánál”. Nos, hogy befejezzük a történetet - a Pliohippusból lett a mai ló, az Equus elődje. Ez állítólag a pliocénkor végén jelent meg ÉszakAmerikában (kb. 2-3 millió évvel ezelőtt) és gyorsan elterjedt az egész világon. (Hogyan - kérdem én, de erre nem felelnek a szakkönyvek.) Igaz, megjegyzik itt, hogy különös módon ez az északamerikai vadló kb. ezer évvel ezelőtt, vagyis ötszáz évvel Kolumbusz Újvilágba érkezése, tehát a fehérek megjelenése előtt megmagyarázhatatlan módon eltűnt az amerikai kontinensről, és oda lovakat az európai hódítók vittek be ismét. Lássuk a másik oldal érveit. A már említett D. Dewar húsz különböző lovat számolt össze az állatvilág története folyamán, és állítja, ezeknek semmi közük sem volt egymáshoz. A teremtéspártiak is ezt állítják: semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy ezek a különböző korokban élt lovak egymásból származnának! Minden láncszem el van szigetelve a többitől, az előtte lévőktől és az utána következőktől - amelyek pedig állítólag éppen az ő utódai. Szerintük azok a kistermetű emlősök, amelyeket a lovak ősének emlegetnek (Eohippus és későbbi társai), egyszerűen különféle emlősök, amelyek bizonyos korokban és területeken éltek. Azok nem lovak voltak. Még a létezési sorrendjük sem egészen bizonyos mindenesetre nem annyira bizonyos és világos, ahogyan az evolucionisták látványos táblázataikon ábrázolni szokták. Azt is mondják: ezek a kutatók csak a maguk feje szerint, „hasukra ütve” válogatták e lovakat ilyen vagy olyan sorrendbe, és nevezték ki az egyre nagyobbakat végül „lovaknak”. Az biztos, hogy valami szól a teremtéspártiak mellett is. Nevezetesen: a kutatók, még az evolúció legnevesebb hívei is, hol így, hol úgy, egyszóval nagyon is tetszőleges sorrendben ábrázolták ezeket a lovakat, egymás között is vitatkozva, melyik vajh’ mikor élhetett és őse volt-e ennek vagy 41

annak, netán fordítva, amaz volt az őse ennek. Bizonyosan akadnak olyan eretnekek is az evolucionista kutatók között, akik szerint a hírhedt (macskanagyságú) Eohippus nem is tartozik ebbe a sorba. Megint mások óvatosan csak annyit mondanak: a lócsalád története még nagyon is hiányos, ezért felvázolhatatlan. Lehet, nekik van igazuk? Ez már egy eljövendő totális vereség első csöndes beismerése lenne? A még óvatosabbak csak annyit mondanak: „A ló fejlődési vonala nem volt egyenes” (Encyclopaedia Britannica), és erre csapnak le a teremtéspártiak, amikor egészen egyszerűen kijelentik: az ősmaradványok egyetlen esetben sem igazolták a fokozatos fejlődést a kis állattól a mai nagy lóig. Szerintük ezek a táblázatok erőltetettek és semmi közük a valósághoz. Néhányan megjegyzik: lehet, úgy járunk majd ezzel is, mint a 70 millió évvel ezelőtt „kihalt” halakkal, avagy vak pókokkal? Egyszercsak felfedezik valahol Afrikában vagy máshol azt a macskanagyságú kis növényevőt, amelyről azt hisszük, kihalt már - az Eohippust? Es ezzel bebizonyosodik, hogy sohasem fejlődött semmivé, önmaga maradt máig? Mit szólnának akkor az evolucionisták? Teremtés - kövületekben? Bizony úgy tűnik, igazuk van a teremtéspártiaknak, amikor azt mondják: a fosszilis leletek - legalábbis most beszéljünk az állat- és növényvilág maradványairól - nem támogatják az evolúció elméletét, hanem ellenkezőleg: azt valószínűsítik, hogy mindenfajta növényt és állatot egyszerre teremtett az Isten. Én a magam részéről persze nem mennék ilyen messzire, bármennyire is kézenfekvőnek tetszik ez a „magyarázat” sok teremtéshívő számára. Azok azt is állítják: bár egy fajon belül nagy a változatosság, ezek nem kapcsolódnak evolúciós elődökhöz, egymáshoz sem kapcsolódnak ilyen lánc által (amiből következik, hogy nem elődei az utódaiknak sem). A különböző életformák - így a teremtés hívei - hosszú időkön át fennállnak, sok közülük már kihalt, 42

mások pedig élnek a mai napig is. Coffin, a zoológia doktora kereken kimondta: ha a tudós számára a régi kövületek a múltbéli élet bizonyítékai, és ezek alkotják a tudomány számára a valamikori élet egyetlen hiteles történetét, sőt kézzelfogható igazolását - akkor bajban van a tudomány, mert ezek a „krónikák” nincsenek összhangban az evolúció elméletével. Márpedig erről van szó. Ezt a fejezetet Darwinnal kezdtük, fejezzük is be vele. Egyszer már szóba hoztam e lapokon: a nagy természettudós műveiben a korabeli szokások szerint gyakran emlegette a Teremtőt (nagy T-vel). Ebből levonhatjuk a következtetést, bármilyen meglepő is: Darwin sem ellenezte a Teremtést, sőt azt valahogyan össze tudta egyeztetni az evolúciós elmélettel. Mi most nem látunk erre módot. Egy eredetileg 1926-ban írott, de magyarul csak most megjelent könyvben is találunk Darwin-kritikát. A szerző, W. Durant már századunk húszas éveiben említi, hogy „az elgondolást erősen kikezdték már”, és szemére hányja Darwinnak: ha igaz az elmélete, akkor honnan erednek az ösztönök? „Ha csak a velünk született képességeket és tulajdonságokat adhatjuk tovább, akkor minden ösztönnek már első megjelenésekor olyan erősnek kell lennie, mint most a születéskor; az embernek úgyszólván felnőttnek kellett születnie, cselekvésre teljesen felfegyverkezve, máskülönben nem segíthetett volna birtokosán a létért való küzdelemben. Ha első megjelenésekor gyenge volt, csak annak a megszerzett erőnek segítségével maradhatott volna fenn, amely a feltevés szerint nem örökölhető. Ilyenformán minden eredet: csoda” - így Durant. Gondolkozzunk el a szavain. Durant sem állíthatja meg, hogy ki ne mondja kereken: „Az az elmélet, hogy bonyolult szervezeteket a variáció és kiválasztás vak folyamata gépies módon hozott létre, minden lépten-nyomon olyan tündérmesék elé állít bennünket, amelyek éppoly hihetetlenek, mint a gyermekmese, csakhogy nem olyan szépek.” Darwin maga nem is állította, hogy műve tökéletes. Felmerül a 43

gyanú - nemcsak bennem, de például ez jutott eszébe Francois Jacobnak is - hogy ezt azért hangsúlyozta, mert minden alázatossága ellenére sem tudta, nem akarta elfogadni a Teremtő munkáját. Darwin a tökéletes teremtés érvei ellen küzdött minden erejével. Újra és újra hangsúlyozta az élővilág funkcionális, sőt struktúrális tökéletlenségeit. Éppen itt van Darwin fortélya - művében százszor is felmutat valamit, ami nem jó megoldás, aminél lenne jobb is, vagyis „amiket egy racionális Isten sohasem alkalmazott volna”. Mellesleg Jacob szerint is a tökéletesség ellen igen jó érvet szolgáltatnak… a kihalt fajok. Mert például míg az állatvilágban jelenleg néhány millió faj létezik, addig egyes kutatók szerint az eddig létezett, de már kihalt fajok száma az ötszáz milliót is elérhette! Vagyis mire az ember nevű értelmes lény megjelent ezen a bolygón, addigra az élet kilencvenkilenc százaléka már eltűnt a Földről; mi kénytelenek vagyunk megelégedni a maradékkal. Ha olyan tökéletes az Isten, eleve tökéletes munkát kell végeznie is. Az ember teremtésétől eltekintve - mert ott, mint tudjuk, állítólag szándékosan hagyott nekünk egy bizonyos, korlátok közé ugyan szorított, mégis „szabad akarat-területet” - az állatokkal és növényekkel biztosan másképpen kellett volna bánnia. Mondhatná valaki (a teremtéshívők közül), hogy ez tipikus földi, emberi gondolkodás, márpedig mi ésszel nem érhetjük fel egy mindenható lény gondolatait. Már csak azért sem, mert - korunk nyelvén szóval - a mindenható lény nyilván végtelenül sok információval rendelkezett, amelyekkel mi nem rendelkezünk. Az evolúció annyira nem tökéletes, hogy számos kutató azt afféle barkácsoláshoz hasonlította, mulatságos és elgondolkoztató példákkal támasztva alá e feltevést. Ráadásul itt kell megemlíteni, hogy azok a biológusok - akik minimum 99 százalékban hisznek a darwini evolúcióban - már közel sem ennyire egységesek, ami a fogalmakat illeti. Egyesek organizmusok, mások molekuláris fogalomban gondolkodnak erről, megint mások statisztikai elvonatkoztatásokként értékelik az 44

evolúciót. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy mindenki az alkalmazkodásból indul ki, ez áll az evolúciós világ ábrázolásának középpontjában. A darwinizmust sok mai, híres biológus annyira erősnek tartja, hogy szerintük egyszerűen megcáfolhatatlan, „logikus következtetésekből felépített állítás, amely kimondja, hogy amennyiben bizonyos feltételek teljesülnek, evolúció megy végbe.” (Maynard Smith). Ugyanakkor ne feledjük: Darwin nem is állította, hogy számot tudna adni az első élőlények létrejöttéről (az élet keletkezése problémájának megoldása az ő idejében reménytelen lett volna), csak arra vonatkoztatta elméletét, ami később történt ezzel az élettel, az élővilággal. A cáfolat lehetősége vagy szorító-csábító szükségessége azonban mindig kísértette a kutatókat is. Nem véletlenül jegyezte meg a sokat idézett nagy előd, J. B. S. Haldane: „Megcáfolásához elegendő volna egy kambrium kori fosszilis nyúlra bukkanni” - merthogy az első megkövült emlősök csak a kambrium után négyszázmillió évvel kialakult kőzetekben jelentek meg. Eddig rendben is van a dolog legalábbis így hiszik az evolúciópártiak - és nagy megnyugvást okoz nekik, hogy az evolúció másik tétele a természetes szelekció semmiképpen sem cáfolható, ezért az biztosan igaz. „Cáfolva akkor látnánk - így Maynard Smith - ha valakinek sikerülne kimutatnia, hogy a szervezetek híján vannak a három szükséges tulajdonság: a sokszorozódás, a változékonyság és az öröklékenység valamelyikének. Én azonban nem tudok róla, hogy bárki megkísérelte volna valaha is ennek kimutatását.” Ez sokkal fontosabb, mint hisszük! Ugyanis felmerül a kérdés: igazuk van-e, igazuk lehet-e egyáltalán a teremtéspártiaknak a modern biológia fényében? Hiszen, kissé leegyszerűsítve, a teremtéspártiak azt állítják: a földi élővilág egyszeri aktus során jött létre, ezt nevezzük teremtésnek, és egyszerre kialakult minden állat és növény, valamint a kezdetleges ember is. Megengedik ugyan, hogy volt 45

valamiféle fejlődés, különösen az ember esetében (nem tagadhatják, hogy voltak ősemberek is) - ám ha így lett volna, mi okból lenne belénk „oltva” például az örökletesség? Miért léteznek genetikai sajátosságok és tulajdonságok? Hiszen ha egyszer teremtették az élőlényeket, nem volt szükség azok változékonyságára, mutánsokra, a rátermettebbek kiválasztódására stb. Amennyire a teremtésirodalomban, ezen pártiak tudományos argumentációjában észrevettem: erre óvakodnak kitérni. Ez az érv így, meztelenegyszerűen, mégis döbbenetesen egyszer sem bukkant fel abban a teremtéspárti irodalomban, amely eddig a kezembe került. Maradjunk még egy ideig a kövületeknél. Tehát ott hagytuk abba, hogy bár a biológusok, paleontológusok és más kutatók túlnyomó többsége szentül meg van győződve Darwin és egyáltalán az evolúció elméletének helyességéről, ám akadnak kivételek is. Edmund Samuel, bár evolucionista, úgy véli: az élet különböző formáinak fennállására az evolúció nem tekinthető tudományos magyarázatnak. Ugyanis sem a biogeográfiai elterjedés, sem a fosszíliák (kövületek) pontos analízise nem támogatja közvetlenül az evolúciót. F. Hitching még továbbmegy, és merészen világgá kiáltja észrevételét: „A kövületek hiányosságaiban szokatlan következetesség fordul elő: a kövületek minden fontos helyen hiányoznak!” Tény, hogy az állatok nagyobb csoportjai között valóságos szakadékok léteznek - mondják a teremtéspártiak, és persze ezt erősen ki is használják. Meg lehet őket érteni - ebből is tudományos érveket kovácsolnak maguknak. Az említett Hitchingnek is feltűnt, hogy például a halak minden előzmény nélkül jelentek meg a kövületekben, vagyis azokban a bizonyos nagyon régi korokban. Nem ismerünk olyan megkövesedett leleteket, amelyek előbb valamiféle kezdetleges halakat, majd már fejlettebb halakat, esetleg közös halőst ábrázolnának-bizonyítanának. Egyszercsak voltak halak. Az elmélet, mint tudjuk, azt állítja: a halakból lettek a kétéltűek, bizonyos 46

kétéltűekből a hüllők, a hüllőkből az emlősök és a madarak, majd bizonyos emlősökből az ember. Az embert egyelőre hagyjuk békén (a következő fejezetig), és nézzük a többit. Halakból kétéltűek? A teremtéspártiak a következőképpen érvelnek: ha elfogadjuk, hogy a halak és gerinctelenek között a fő különbség a gerincoszlopban van, el kell fogadnunk azt is: a gerincoszlopnak kellett átmennie a legnagyobb mértékű változáson ahhoz, hogy a halból már csak részben vízi, de inkább szárazföldi lény lehessen. Szükség volt tehát medencecsontok kifejlődésére is. Ám nincs egyetlen olyan fosszilis lelet (az állítólagos sok százmillió között!), amelyiken látni lehetne a medencecsontok kialakulását. Bizonyos esetekben a gerincnek igen nagy átalakuláson kellett volna átesnie, ezen kívül - hogy csak röviden soroljam - óriási változást kellett volna elszenvednie a koponyának, az uszonyoknak (végtagokká), a kopoltyúnak (tüdőkké), a szívnek, a hallószervnek, nyelvnek, szemnek stb. Kétéltűekből hüllők? Itt is ugyanaz történik - valahogy illogikusnak tűnik az egész átváltozási, átmeneti folyamat. Bármilyen hosszú-hosszú időt, millió és százmillió éveket tételezünk fel, több dolog komoly gondot okoz. A teremtéspártiak szerint az evolucionisták nem képesek logikus magyarázatot adni a tojás, mint szaporodási eszköz megjelenésére, kialakulására és a vele kapcsolatos egyéb problémákra (például arra, hogy a hüllőknek ezzel kapcsolatban egészen másféle nemi életre kellett átállniuk). Valóságos regényt lehetne írni abból, ami egy tojásban történik élete során, milyen termékek képződnek ott, melyek ezek közül a mérgek, és az ellen hogyan védekeznek bizonyos anyagok. A teremtéspártiak szerint irányítatlan véletlen sohasem 47

hozhatta volna létre ezeket a bonyolult mechanizmusokat. A fosszíliák (kövületek) e tárgyban szinte semmilyen felvilágosítást nem adnak. Hüllőkből madarak? A hüllők hidegvérűen, vagyis testhőmérsékletük a külső hőmérséklet függvényében emelkedhet vagy csökkenhet. Mondanom sem kell, a madarak ezzel ellentétben melegvérűek, vagyis testhőmérsékletük a külső viszonyoktól majdnem független és állandó. Hopy a nyilvánvaló ellentmondást feloldják, néhány evolúciós kutató szinte „kínjában” kitalálta, hogy a dinoszauruszok talán melegvérűek voltak! Azonban ez sem adhatna végleges és mindent megmagyarázó választ erre az egyszerű kérdésre - amelybe nem ok nélkül kapaszkodnak oly görcsösen a teremtéspártiak. Még evolucionizmus nagy szaktekintélyei is beismerték, hogy ez az evolúció egyik legnagyobb rejtélye. Olyan is akadt köztük, aki ki merte jelenteni: „A madaraknál megtaláljuk a céltudatos teremtés összes nyugtalanító jelét.” Már szinte közmondásos, mennyi probléma van a madarak tollával - no, nem maguknak a repdeső állatoknak, hanem az evolúciópártiaknak. A toll a természet mérnöki munkájának egyik legtökéletesebb alkotása, órákig lehetne mesélni róla. De ki tudna választ adni arra a kérdésre: hogyan keletkezett? Mivel az evolucionisták egykor kijelentették, hogy a madarak a hüllőkből lettek, azoknak pedig biztosan nem volt tolluk, nehéz volt megmagyarázni a dolgot. De azért megpróbálták. Mint tudjuk, ha az ember egyszer valamit meg akar magyarázni, ez általában sikerülni is szokott neki. Nem riadunk vissza a leginkább nyakatekert „magyarázatoktól” sem… a hüllők pikkelye alakult át, mondják. Egyesek ezt genetikai mutációval, mások rendkívül hosszú ideig tartó folyamatként, külső hatás eredményeként értették. Például úgy, hogy a fákról leugráló hüllők pikkelyeit a levegő súrlódása nagyon hosszú idő alatt finom tollakká alakította… - kérem az olvasót, ne nevessen, 48

valóban leírtak ilyen „magyarázatot” is. Ez persze valóban népmesei elemnek tűnik, nem véletlenül mondta erre a már többször említett D. Dewar, a Zoológiái Társaság rendes tagja, hogy „ha ez komoly tudomány, akkor bizony a Hamupipőkéről szóló mese is az”. A probléma továbbra is fennáll a csontokkal. A hüllők csontjai masszívak, ezzel szemben a madaraké vékonyak, üregesek, így könnyítik meg a levegőben való, mintegy „súlytalan” tartózkodást. Ráadásul a madarak csontjait olyan belső támasztékok erősítik meg, amiket a modern technika a repülőgépek szárnyainál alkalmaz. Ezen kívül a madarak légzőrendszere is különösen szokatlan megoldás, valójában afféle „léghűtéses motort” alkot. Akit érdekel, a megfelelő ismeretterjesztő tankönyvekben olvassa el, hogyan működik a madarak tüdő-légzsák-rendszere, és rájön, hogy ehhez hasonló nincs az élővilágban. Ennek természetesen nyoma sem volt a hüllőknél hogyan lett hát a madaraknál? De sorolhatnánk testük és szervezetük különféle jellegzetességeit, amelyek mind-mind ellentmondani látszanak ennek a tézisnek. Az evolucionisták jóidéig görcsösen ragaszkodtak az archeopterix nevezetű „ősmadáréhoz, vagyis ahhoz, hogy ez a lény volt az, amely összekötő láncszemet alkotott a hüllők és a madarak között, emlegették ennek egyenes bizonyítékai között is. (Mi még így tanultuk az iskolában, a hatvanas években - a szerző megj.) Ám az „ősmadár” megkövesedett maradványai egy igazi madarat mutatnak; voltak szárnyai, kialakult tollazata, alakja aerodinamikus vonalakat mutatott stb. Néhány fejlődéspárti, az érvek fogytával, azt mondta: az archeopterix repülő hüllő volt… Aztán, mivel ugyanabból a korból származó egyéb madár-kövületek is felszínre kerültek, ma már nem emlegetik, mint a madarak ősét. Hüllőkből emlősök? Talán mondanom sem kell, hogy a teremtéspártiak szerint e két életforma között is mély szakadék található. Már maga az egyik 49

csoport elnevezése - „emlős” - is ezt jelzi. A hüllőknél szó sem volt az utódok ily módon történő táplálásáról. Különben is, emlőből csak elevenen szült utódot lehet táplálni, a hüllők pedig köztudottan más módokon hozzák világra utódaikat. A teremtéspártiak kemény érveket kovácsoltak ebből; felhasználták az „emlő”, vagyis a tápláló tejmirigyek problémáját is. Míg az evolucionisták szerint a tejmirigyek feltehetően izzadságmirigyek módosult változatai mondotta volt például a szakma egyik tekintélye, T. Dobzhansky is - a teremtéspártiak diadalmasan felkacagtak: a hüllőknek nincsenek is izzadságmirigyeik! Akkor hát miből lettek a tejmirigyek, az emlők? Az általunk már egyszer említett ösztön ügye is felbukkan: a biológusok tapasztalatai szerint az emlősök frissiben megszületett utódaiban pl. azonnal ott van a szopási ösztön, aminthogy azt csecsemőkorunkban mindnyájan tapasztaltuk magunk is (öntudatlanul még), a hüllők ivadékaiban természetesen szó sincs ilyesmiről. Az emlősállatok nőstényei fejlett placentával (méhlepénnyel) táplálják születésük előtt utódaikat, ami a hüllőknél ismeretlen. Az emlősöknél a hasüreget a mellüregtől rekeszizom választja el, ami a hüllőknél szintén ismeretlen. Az emlősök hőmérséklete állandó, mert melegvérűek, a hüllőké pedig a környezettől függően változó. Más a hallószerv (az emlősöknek több hallócsontjuk, Corti-szervük is van), és a többletet az evolucionisták bonyolult és eléggé zavaros módon úgy próbálták magyarázni: egyes állkapocs-csontok helyeződtek hátrébb, épültek be hallócsontként stb. A teremtéspártiak ismét diadalmaskodnak, ugyanis ezt a folyamatos, ezt a fokozatos (nyilván sok millió évre széttagozódott) átváltozást egyetlen kövület sem támasztja alá! Az emlősök lábai általában oldalról kapcsolódnak a testhez, hasuk szinte a földet súrolja. A madaraknál a láb a test alatt van, ez megkönnyíti a repülés kezdeti momentumait, az elemelkedést a talajtól. Bajok vannak az anyagcserék végtermékeivel is. Ha ennyi baj van az állatvilág evolúciójával, lássuk, mi történt az 50

emberrel?

51

AZ ÖSSZEKÖTŐK TRAKIGUS HIÁNYA „Embernek lenni annyi, mint emberré válni.” (K. Jaspers)

A fejezet elején emlékezetükbe idézem a könyv néhány bevezető mondatát. Említettem, hogy a világnak ezen a részén, ahol mi élünk, a darwini evolúciós elmélet kapóra jött a marxista „filozófusoknak” és így azt, mint az egyetlen kötelezőt - majdhogynem: az egyetlen létezőt! - tanították minden szinten. Mivel e „tudósoknak” nem kellett tartaniuk ellenvéleményektől, gyakran igen vad dolgokat írtak az ember fejlődésével kapcsolatban (is). Az ember eredetéről szóló művek jellegzetes példája a szovjet Szemjonov könyve, ahol is egymást érik az olyan marxista fejezetcímek, mint pl. „Az előemberi munka”, „a reflexes termelőtevékenység kezdete”, „a munkaeszköztermelés fejlődése, mint a termelőerők kialakulása folyamatának, a termelés keletkezése folyamatának vezető, meghatározó mozzanata”, „a kőipar fejlődése”. „Az ősemberi horda válsága” stb. De felejtsük el ezt a kellemetlen történelmi és /vissza/fejlődési epizódot, és lássuk, a nyugati világban ez alatt miként vélekedtek mindkét oldalon az evolúcióról és a teremtésről. Startpont: a majmok? A startpont persze a teremtéspártiak szerint maga a teremtés volt, és szóba sem jöttek semmiféle elő-emberek, ember-előtti élőlények, mint például a majmok, nem beszélhetünk „közös Ősről” sem. Az embert Isten egyszerűen megteremtette. Lássuk, mint mondanak erről az evolucionisták? Helyszűke miatt persze tanaikat csak röviden közöljük. „A vélemények szinte teljesen megegyeznek abban, hogy az ember legközelebbi rokonai az emberszabású majmok (Volpe), vagyis a 52

szövegben található „szinte” szó arra enged következtetni, hogy mégsem mindenkinek ez a véleménye. Értelemszerűen tehát a szakemberek között is akadnak, akik ezt kétségbe vonják. De erre az evolúciót taglaló könyvek általában nem térnek ki… Kijelentik továbbá, hogy az a vonal, amely a fejlődés során végül az emberhez vezetett, az emberszabású majmok vonalától a harmadkorban vált el. Az ember őse mindenképpen egy majomszerű lény volt, akárhogy csűrjük-csavarjuk is a dolgot. Körülbelül 75 millió évvel ezelőtt így az evolucionisták - a főemlősök szétterjedtek, miután kis testalkatú rovarevő emlősökből kifejlődtek. Cickányok, lemur-szerű félmajmok, rókapofájú félénk állatkák rajzai néznek ránk a szakkönyvek lapjairól - íme, az őseink. Ezen ősöktől az eltelt 75 millió év során két nagyobb csoportra bomolva jöttek létre a mai emlősállatok és a majomfélék is, köztük az ember. Az emberszabású majmok és az ember szétválása a miocén korban, tehát körülbelül 2528 millió évvel ezelőtt következett be. Véleményük szerint a jelenkori ember úgy különbözik elődeitől, mint a ló a maga elődeitől. (Mint már láttuk, ez igencsak kétséges dolog, hiszen a teremtéspártiak azt állítják, hogy a ló feltételezett származási vonala inkább csak az evolucionisták képzeletében, mintsem a valóságban létezik. Mi van, ha éppen ekkorát tévednek az evolucionisták az ember fejlődési vonalával kapcsolatban is?) A kipusztult egykori „előemberek” fosszilis maradványai arra tanítanak - óvnak minket a téves elképzelésektől a fejlődéspártiak -, hogy a régi ősök nem ugyanolyanok voltak, mint a mai ember. Többféle „ember” létezett a különféle korokban, amennyiben azokat egyáltalán embernek lehet már nevezni. Más külső, más tulajdonságok, más környezet, más viselkedés. „Az adaptív szétterjedés, mint az evolúció egyik alapvető folyamata az emberek családjához vezetett, amelynek… a Homo sapiens, a „gondolkodó, bölcs ember" csak egyetlen túlélő, életben maradt faja.” (Volpe.) 25-től 10 millió évvel ezelőttig az emberszabású ősmajmok 53

sokfélesége létezett, és ezt kövületek is igazolják. Most fölösleges lenne felsorolnunk az egyes „pithecusokat” és másokat, bár részben majd erre is sort kerítünk a későbbiek folyamán. Talán érdekesebb az időrendi táblázat: Eszerint valaha nagyon régen, 10-12 millió évvel ezelőtt, a Ramapithecust követte a többi „pithecus”, aztán három millió évvel ezelőtt ez a fejlődési vonal több ágra szakadt - bár csak az egyiken, a miénken fejlődött ki az ember. A Homo habilis 2-3 millió évvel ezelőtt élt. Időszámításunk kezdete (vagy most is mondjuk így: Krisztus) előtt 1 millió és 500 ezer év között felbukkant a Homo erectus, az egyenes termetű ősünk, és ő éldegélt leszármazottról leszármazottra körülbelül 100 ezer évvel ezelőttig. Ezt követte a neandervölgyi ember, majd jött a cromagnoni, vagyis a Homo sapiens. A hozzáértőknek biztosan elég, ha az előbbi sorrendet betartva lelőhelyeket sorolok fel: Kenya, Olduvai, Swartkrans, Komdraai, Taung, Peking, Jáva, Heidelberg, Steinheim, Swanscombe, Rhodesia, Karmel-hegy, Shanidar, Solo, CombeCapelle stb. A Hominidák, emberszabásúak feltételezhető útja ez írja Leakey és Lewin. Ha ők sem annyira biztosak a dolgukban, nem kizárt, hogy ebben az „életútban” egy és más megkérdőjelezhető. Vagyis mit állít az evolúció? Azt, hogy az ember is az állatvilág tagja volt (részben ma is az) és rá is vonatkozott a fokozatos fejlődés. Olyannyira, hogy az élővilág részeként az ember olyan állatoktól származik, amelyek végigjárták az utat a tengerektől (az őslevestől) a szárazföldig, őseink között voltak egysejtűek, halak, hüllők és emlősök. Pár tízmillió év alatt aztán a majmok ágán fejlődve először fán ugráltunk, majd lejöttünk róla (az ok még vitatott, de ebben a tényben az evolucionisták nem kételkednek), vadászó fél-állat-félember csordákban-hordákban kóboroltunk sok százezer éven át, kitéve a fizikai környezet minden megpróbáltatásának. Vadállatok, viharok, betegségek stb. tizedelték őseinket. Aztán az ember egyre fejlettebb lett, mindjobban észrevette az ok-okozati összefüggéseket, 54

eszközöket készített magának, társas élete kitárulkozott, lelki élete is lett, majd afféle kezdetleges társadalmakat hozott létre. Vadászott, nagy területeket bejárt, majd földművelésbe kezdett, letelepedett, lakóházakat épített, végül társadalmi rendszereket fejlesztett ki, stb. Vagyis idáig jutottunk, ahol most vagyunk. A kép ennek ellenére nem olyan tiszta. Rengeteg vita folyik arról, milyen szellemi képességekkel rendelkezett az ősember? Ha ez felmerül, visszakérdezhetünk: melyik ősember? Mind több jel mutat arra, hogy az emberiség őstörténetében számos dolog rendkívül homályos számunkra. Ez nem csak az utolsó pár tízezer évet érinti (amiről sokat írtam A rejtélyes elődök c. könyvemben), de ezt megelőző időket is. Az evolucionista szerzőknél is olvashatunk arról, hogy kb. 200-100 ezer évvel ezelőtt, a neandervölgyieket megelőzően élt egy olyan embertípus a Földön, amely sok tekintetben a mai emberre emlékeztetett, mondjuk ki kereken: aki sokkal okosabb, jobban tájékozott volt, mint az időben későbbi neandervölgyi. Érdekes, hogy amíg erről az evolúció híveinek könyveiben is olvashatunk - addig ugyanezek a szerzők sohasem érzik, hogy itt valami sántít. A fejlődés az ő előadásukban és értelmezésükben lineáris volt, vonalszerűen haladt az egyszerűtől a bonyolultig, emberre vetítve: az ostoba, állatszerű „embertől” fejlett, okosabb emberig. Így tűnik természetesnek. És akkor két mondattal elsiklanak a fenti dolog fölött, mintha ez nem jelentené éppen az evolúció ellenbizonyítékát! Hiszen hogyan is magyarázhatnák meg, hogy régebben élt egy okosabb ember, aztán élt egy másik az egész földön, amely az előzőnél kevésbé sokoldalú, kevésbé okos volt? Világcsalás vagy igazság? Johnson kutató létére ki meri mondani: itt valami nincs rendben. Különösen a majomemberek vannak a begyében. „Az átlagember ma elhiszi, hogy a történelemelőtti időkben fura lények éltek a Földön, amelyek nem voltak egészen emberek, de nem voltak állatok sem. A 55

tudomány nevében bebeszélik nekünk, hogy ezek a majomemberek valóban léteztek, és hogy mi éppen ezektől származunk… Ha ez nem igaz, akkor a huszadik század a legsötétebb minden századok közül.” Ő leginkább azon háborog - vallásos ember létére - hogy Darwin ezzel az állítással megváltoztatta az embernek az emberről alkotott véleményét. Hogy elsöpörje a majomembereket, Johnson először is a hamisításokat veszi célba. Igaza van annyiban, hogy ez is hozzátartozik az őstörténeti kutatásokhoz, akkor is, ha az evolucionisták érthető okokból nem szoktak ennek nagyobb reklámot csapni… 1925-ben az emberiség létezése - írja a szerző gúnyosan - három „gentleman” vállain nyugodott. Az egyik volt a piltdowni ember, a másik az első amerikai, a harmadik az első európai. A piltdowni emberről már sokat írtak, nem érdemes bővebben kitérni rá. Röviden a lényeg: 1912 decemberében két angol kutató, Dawson és Woodward bejelentették, négy éves munkával fellelték az angliai Piltdown helységben egy „ember” néhány csontját (koponyadarab, állkapocsdarab), majd nyolc hónappal később az utóbbiba illő fog is előkerült. Különböző kétségek legyőzése után a tudományos világ hagyta magát meggyőzni, és elfogadta a megtaláló kollégák közlését: ezek a csontok egy 500 ezer évvel korábban élt majomember darabjai. (Annál inkább, mert e lelet mellett érvelt Teilhard is, aki jezsuita létére az evolúció élharcosa volt). Negyven éven át alig kételkedtek valódiságukban, sőt bizonyos teszteken is átmentek a csontok, bár ezek után a koruk… 50 ezer évre csökkent. (Ha valaki ezek után még bízik a kormeghatározó módszerekben, magára vessen. De erről is lesz még szó.) Ám a kritikus szellemű kutatók - milyen szerencse, hogy mindig akadnak ilyenek is! - végül azt állították, hogy a koponya 5 ezer éves, sőt… amikor fény derült a csalásra, az is nyilvánvaló volt, hogy talán 500 éves sincsen, ráadásul az állkapocs egy majomé, a fogakat pedig az akkor még 56

ismeretlen tettesek megcsiszolták úgy, hogy emberfogakhoz legyenek hasonlók. Az egész be is volt festve és egyéb módon is preparálva, hogy nagyon régi benyomást keltsen. Primitív hamisítvány volt - de az evolúcióban hívő és azt mindenek fölé helyező kutatók szájtátva bámulták és úgy tisztelték, akár egy szentséget. Ráadásul nem lehet kizárni, hogy a csalásban részt vett korunk nagy tudósa és eretnekje, Teilhard de Chardin is, neve és véleménye kezdettől összekapcsolódott a lelettel. Nem hiányoznak olyan vélemények sem, hogy ő volt az egész nagyszabású antropológiai csalásnak a szellemi szerzője, néhány angol „tudós” pedig a kivitelezője. Egy mai nagy evolucionista kolléga is teljességgel elhiszi Teilhard de Chardin vétkét, bár igyekszik azt úgy-ahogy menteni: Stephen Jay Gould hajlamos a megbocsátásra. Mások, éppen a teremtéspártiak közül is nem kevesen, arra használják fel a piltdowni esetet, hogy az evolucionisták egész majomember-elméletét nevetségessé tegyék és igyekeznek azt megkérdőjelezni, vagy éppenséggel elsöpörni. Ilyen például Malcolm Bowden könyve. Ő is Teilhardra mutat; kissé kínos, hogy nevezett egyházi személy és tudós volt egyszemélyben. Tehát kétszeresen is elvárnánk tőle, hogy… ne hazudjon. És a jelek szerint mégis megtette. Az ügy - amely a „piltdowni eset” néven vonult be a tudománytörténetbe - sajnos hosszú időre rossz fényt vetett az ember származásával foglalkozó kutatásokra. Johnson ezzel kapcsolatban azt mondja: nemcsak egy, két vagy három személy a hibás itt, hanem mindazok a tudósok, akik annyi évtizeden át hagyták magukat becsapni, vagyis „negyven év előnyt adtak az evolúció tévtanának”, és fájt neki, hogy ezen idő alatt oly sokfelé elterjesztették az evolúciót, amelynek egyik sarkalatos pontja és bizonyítéka - lám - hamisnak bizonyult. A nebraskai ember története 1922-ben kezdődött. Nevezett állam területén valaki egy fogat talált. A new yorki múzeumigazgató, a valóban kitűnő (és persze evolucionista) H. Osborn professzor azonnal kijelentette: a fog egy majomemberé volt, vagyis olyané, aki 57

- vagy amely? - félig majom, félig ember volt. A legtöbb szakértő egyetértett vele. Amerika rendkívül büszke volt azokban az években végre nemcsak Afrikában, Ázsiában és Európában találtak emberősnyomokat, hanem az Újvilágban is! A nebraskai emberről ma már nem hallani. Nemcsak azért, mert az evolucionisták szégyenkezve elhallgatják. Azért is, mert az egész szenzáció mindössze 5 évig tartott. Akkor kiderült, hogy a fog nem is emberé, hanem egy pekari-disznóé… Osborn professzor majomembere tehát disznó volt. „Így néz ki az evolúció fantasztikus világa” - kommentálja maró gúnnyal az esetet Johnson, és őt is meg lehet érteni. A harmadik a neandervögyi ember volt, ezzel is akadt sok baj. Itt nem egyes hamis csontok, hanem egész nézetek okozták a bajt. Komoly és kétségtelenül őszinte kutatók eleinte azt állították, hogy primitív volt, hajlottan járt, jobban hasonlított állathoz, mint emberhez. Johnson szerint gyakran az a baj, hogy míg a kutatók csak csontokat találnak, és abból próbálnak következtetni e régi emberekre, művészeket bíznak meg, akik illusztrációkat készítenek szak- és népszerű munkákhoz. Ezek olyannak ábrázolják az ősembereket, amilyennek akarják, vagy ahogyan azt tőlük elvárják. Mivel a valóságban - mint kiderült - a neandervölgyi ember sok szempontból olyan volt, mint mi (egyenesen járt, agya is nagy térfogatú volt, feltételezhetően érzelmi élettel is rendelkezett stb.), hát éppoly könnyen lehetne őt állatnak, de akár filozófusnak is ábrázolni. Hasonló nehézségek más majomemberekkel is előfordultak. Ha nem hamisításról, akkor arról volt szó, hogy egyes tudósok ugyanazt a leletet egészen más korba, az emberi leszármazás más fejlődési ágára, más időkbe stb. helyezték. Ismeretes az idősebb Leakey esete 1950-ből. Afrikában dr. Louis Leakey és felesége (szintén antropológus) egy koponya 400 darabját ásták ki. Egyesek szerint nem is egy koponyából származtak. A lényeg, hogy Leakey egy koponyává formázta a darabokat és megalkotta a híres Zinjanthropus, 58

vagyis… egy igazi, valamikori ember koponyáját. Szerinte a Zinjanthropus 1 millió 750 ezer évvel korábban élt, tehát ez a legősibb ember! Egy ideig nagy volt a diadal és a felfordulás, újra akarták írni az időrendi és evolúciós listákat - aztán mindenki rájött, maga Leakey is, hogy a Zinjanthropus nem is volt ember. Az még Australopithecus, vagyis állat volt. Ám Leakey hamarosan előállt a következő emberrel, a Homo habilis-szal, vagyis az Ügyes emberrel. Ezt is néhány csontból rakták össze és közölték, hogy koponyája 670 köbcentiméter űrtartalmú volt és szerszámokat is használt. Később maga Leakey talált bizonyítékokat arra, hogy ugyanott ugyanebben az időben élt Homo erectus is, tehát a dolog enyhén szólva nem stimmelt. A „jávai ember” feltalálásáról és az azt követő vitákról már nem is érdemes írni. A megtaláló feltehetően ott is csalt, bár ezt nehéz lenne bizonyítani. Mindenesetre később megvádolták, hogy nem viselkedett igazi tudóshoz méltóan. Talán ezért is mondta W. R. Thompson, a nagy biológus: „A darwinizmus sikerét a tudományos alaposság eltűnése kíséri.” Ne feledjük szavait. Álljunk meg egy pillanatra a majmoknál, a „közös ősnél”. Néha felmerül a gyanú, hogy egyes korai evolucionisták (akik azonban később a tudományág fejlődési vonalát meghatározták) mintegy „visszafelé” következtettek erre a „rokonságra”. Látták a mai majmokat, látták: azok viselkedése, mozdulatai, külsejük egyes elemei stb. milyen nagymértékben hasonlítanak az emberre, nem is beszélve anatómiai sajátosságaikról, szervezeti felépítésükről - és ezért voltak hajlamosak elfogadni, sőt sugallni, majd később kereken állítani ezt a rokonságot. A teremtéspártiak szerint ezt semmi sem bizonyítja. Az evolucionisták azért ragaszkodnak annyira a kövületek homályos „leleteihez”, mert ott még sok mindent bele lehet magyarázni a dologba, folytatódik ez az érvelés - ám a mai élővilágban semmi sem támogatja az evolucionisták elképzeléseit. Az 59

ember és a mai állatok között egy hatalmas távolság figyelhető meg, mondhatni „szakadék tátong”; ráadásul a kitartó teremtéspártiak a fejlődéspártiak érvelésében számos újabb lyukat is találtak. Valóban, elég logikusan végiggondolni néhány apróságot, és máris nem lesz olyan világos és hihető az evolucionisták sok alapvető tétele. Például: Darwin és követői a mai napig teljes határozottsággal állítják, hogy azoknak az állatoknak volt és van esélyük a túlélésre, lehetőségük a továbbfejlődésre, amelyek minél jobban alakulnak a környezethez, röviden: minél feljebb tornásszák magukat az evolúció létráján. Ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy egy bizonyos idő után a fajok nagy része vagy eltűnik (ez meg is történt sok millió faj esetében), mint alkalmatlan - vagy, ha megmarad, továbbfejlődik. Nos, a második mondat utolsó pár szavánál bukik meg a dolog, ismét. A fejlődéspártiak szerint tehát a fejlődés folytonos, a rostán időnként ugyan kihullik valamelyik faj, ám a többi szakadatlanul változik és jobbá, rátermettebbé lesz… Akkor mi van a pókokkal, teknősökkel és számos más, az előző fejezetekben már említett fajjal, amelyek több százmillió éve élnek változatlanul? És itt fordítsuk le mindezt a majmok csoportjára: számos majomfaj úgy él ma is, mint elképzelhetetlenül hosszú idővel ezelőtt. Ez alatt miért nem „mentek feljebb az evolúció létráján”? Egyetlen fajuk sem lépett magasabbra, alul csupa majom van, és a létra csúcsán az ember, akit óriási szakadék választ el az összes többi állattól… Mindezek után elhitetjük-e az evolucionisták következő állítását: a majmokat az emberrel összekötő „átmeneti lények”, az „összekötő kapcsok” kihaltak, mert nem voltak alkalmasak a további fejlődésre ugyanakkor megmaradtak azok a majmok, amelyek ugyan csak állatként, sokkal alacsonyabb szinten, tehát a túlélésre sokkal, kevesebb eséllyel, de a jelek szerint vígan élnek tovább, és semmi bajuk nem esett szintén sokmillió év óta? Mennyivel voltak rosszabbak náluk az átmeneti lények, ha azokból lett állítólag az ember? 60

Bizonyítékok? Ha az ember a tudományos folyóiratok cikkeit olvassa - de ugyanez tapasztalható a népszerű újságcikkekben is - olyan benyomása támad, hogy az ember származása körül már nincsenek homályos pontok, erre rengeteg bizonyíték van; a legtöbb ilyen műalkotásban már fel sem sorolják ezeket. A dolgot axiómaként, mindenki által elfogadott tényként kezelik. Tételeiket tulajdonképpen kövületekkel igazolják. Amelyeket pedig - miként láttuk az előbb - sokféleképpen lehet magyarázni, sőt nem kizárt, hogy hamisíthatóak is. Bizony akadt már olyan igen szigorú és nemzetközileg ismert tudományos folyóirat is, amely kitört e körből; a hasábjain közölt vélemények szerint az evolúciót korántsem támasztják alá e kövületek oly egyértelműen, ahogyan azt hisszük (ahogyan elhitetik velünk, teszik hozzá a teremtéspártiak). Hallottunk-olvastunk olyan véleményeket is, amelyek szerint az ember állati őseinek maradványait nem más, csupán a kutatók képzelete kapcsolja össze. Meglep bennünket Richard Leakey egyik vallomása is. Elismeri: akik e területen tevékenykednek, rendkívül kevés bizonyítékra támaszkodhatnak. Az imént említettem, hogy tudományos folyóiratok is írnak erről, igaz, nagyon ritkán. A New Scientist az evolúció igazolásait említve megjegyzi: az egész gyűjtemény zavaróan hiányos, a meglévő példányok, töredékesek és bizony nem rendelkeznek elégséges meggyőző erővel. Az már nem kizárólag az evolucionisták hibája, hogy időben minél jobban távolodunk a jelentől hátrafelé, nyilván mind kevesebb a lelet. Az igazi, elsődleges „bizonyítékok” valójában nem mások, mint szánalmasan gyér mennyiségű csonttöredék. Ismétlem, ez nem a fejlődéspártiak hibája - de akkor vajon szabad-e ilyen kevés anyagra ilyen hatalmas jelentőségű elméletet építeni? Állítólag olyan antropológus is akadt, aki szerint olyan az egész munka, mintha „a 61

Háború és béke című nagy Tolsztoj-regényt 13, válogatás nélkül kitépett lapja alapján próbálná meg valaki rekonstruálni”. (Népszerű újságban olvastam valamikor, hogy azok a kövületek, amelyek az ember származását „bizonyítják” elférnek egyetlen íróasztalon is. Akadtak más kutatók, akik íróasztal helyett biliárdasztalt mondanak…). A ma is élő emberszabású majmok viszont - indul az ellentámadás ismét - szinte a semmiből bukkantak fel. Ezeknek nincsenek ősmaradványaik, tehát nincsen múltjuk? Gould egy helyen bevallja: halvány fogalmunk sincs arról, hogyan változott az emberi agy nagysága és szerkezete addig, míg az ember a mai valóságában megjelent. A sokmillió éves fejlődési (?) skálán ötvenezer vagy százezer év szinte csak pillanatnak számít. Így sokan nem véletlenül gyanakodnak és állítják: a fejlett ember szinte egyik percről a másikra bukkant fel. Ahányszor megjelenik egy ilyen vélemény - és az megfelelően tekintélyes tudós vagy kutató szájából hangzik el - az evolucionisták felszisszennek, a teremtéshívők a kezüket dörzsölik, mert úgy vélik: minden kétség csak az ő malmukra hajtja a vizet. Csakhogy ez egyáltalán nem biztos. Teljes a káosz? Aki az alábbi sorokból tudományellenes következtetéseket von le, magára vessen. A tudomány éppen úgy fenntartja magának a tévedések jogát, mint minden ember a maga élethelyzeteiben, cselekvéseiben. A tudomány, mint intézményrendszer is téved, és persze tévednek tagjai is. Ami azonban nem azt jelenti, hogy e tévedések rendszeresek, már-már eleve ezek jellemeznék a tudományt és a kutatókat. De ismétlem, tévedni mindenkinek van joga, és különben is, az elégtelen mennyiségű információ, mint tényező mindig, minden szinten „bejön a képbe” - amíg ki nem űzzük onnan az újabb, immár biztos információkkal felvértezve. De vannak-e „biztos” információk ezen a képlékeny talajon, amilyen az ember őstörténete? Ezt döntse el maga az olvasó. 62

Következzen néhány esemény, csak az elmúlt húsz év történetéből. Az egyesek által „káosznak” is nevezett kor-problémák 1972-ben kezdődtek. Az ifjabb Leakey Kenyában fellelt néhány lábcsontot, és akkor hirtelen minden megváltozott. A lábcsontokkal együtt talált koponyát „1740-esnek” nevezték el. Ezt a 800 köbcentiméteres űrtartalmú koponyát megtalálója emberinek tartotta és azt feltételezte, hogy kora 2 800 000 (igen: két millió nyolcszázezer) év! Mivel mellette kezdetleges eszközöket is találtak, Leakey úgymond „joggal” jelenthette ki, hogy ez már emberszerű lény volt. Az őstörténetkutatók világában valóságos forrongás kezdődött - ez az állítás ugyanis halomra döntött minden eddigi, elfogadott axiómát… íme, egy ember, „aki” régebben élt, mint a Homo erectus, a Homo habilis és az Australopithecus? Vagyis megelőzte önnön őseit? Richard Leakey tudatában volt annak, amit mond, kijelentette: „Amit itt felfedeztünk, eltöröl mindent, amit eddig az ember fejlődéséről tanítottak; és én semmi mással nem tudom azt helyettesíteni.” Helyettesíteni, mármint az emberi fejlődéstant összes eddigi állításával. Ily módon, az elfogadott kortáblázatok szerint, az újonnan fellelt „1740-es embernek” csak a Ramapithecus lehetett volna az őse, vagyis az az élőlény, amely az egész sorozat kezdetén élt, mondhatni: a legalsó lépcsőfokon. Ahogy az összes többi fél-állat-fél-ember őst így eltűntették, a Ramapithecus lett az egyetlen láncszem az állatvilág és az emberek között. Apropó, Ramapithecus… Szakkönyvekben olvashatjuk: az összes lelet, amely valamikori létezése mellett szólt, elférne egy szivarosdobozban. Valójában néhány fog és egyéb csontdarab szólt mellette annyi évtizedes kutatás után - ezeket azonban szinte minden világrészben fellelték. E tárgyak sokak szerint azonban olyanok voltak, amit egyes kutatók majomszerűnek, mások emberinek tarthattak - ki-ki, tetszése és ideológiai beállítottsága szerint. Ideje kereken kijelenteni: a Ramapithecus mellett szóló bizonyítékok 63

mindig is nagyon törékenyek voltak; és a buborék egyszercsak szétpattant. Az Etiópiában élő páviánokról kiderült: koponyacsontjaik és fogaik megtévesztésig hasonlítanak, gyakorlatilag teljesen megegyeznek a „Ramapithecus” csontjaival. Vagyis az történt, ami sok antropológus rémálma lehetett: kiderült, hogy ami „Ramapithecus”, az lehet éppenséggel évmilliók óta élő pávián, vagy akár ma élő pávián maradványa is. Mint bizonyítékok, természetesen többé nem vehetők figyelembe ezek a csontok. Mert ha hominidának nevezhetik a Ramapithecust, akkor hominida a mai pávián is, éppen annyi joggal… Amikor aztán 1978-ban Pilbeam megerősítette mindazt, amit fentebb írtam, kiderült: az ember története újra tiszta lap lett, amit tele kellene írni. „A Ramapithecus diszkvalifikációjával az ember genealógiai családfája a kövületek terén új megközelítést kíván”. Az „1740-es” koponyát más, újabb leletek szorították háttérbe. Ezúttal a Leakey-család másik tagja, Mary Leakey talált egy emberi állkapocshoz hasonló maradványt, és ennek korát 3 és fél millió évre datálta. Ez 1974-ben történt, két évvel később ugyanez az antropológusnő emberi lábnyomokat talált egy vulkán hamumaradványaiban (mindez megkövesedve, természetesen), és ennek korát is három és fél millió évre tette. Szakemberek szerint a lábnyomok olyanok, mintha „ma hagyta volna őket egy mai ember”, és ha nem ilyen réges-régi vulkáni tufába megkövesedve találják, hihetetlen lenne a dolog. De ez sem volt elég. Mintha licitálási láz vett volna erőt a kutatókon, különösen Kelet-Afrikában (amely régóta az „emberi faj bölcsőjének” hírében állt az őstörténeti kutatók között). Így nem csoda, hogy 1974-ben Donald Johanson M. Taieb-bel, egy társával az etiópiai Hadarban talált néhány alsóállkapocs-maradványt és egy fél felsőállkapcsot, valamint egy 16 fogat tartalmazó teljes felsőállkapcsot; mindezen leletek alapján kijelentette: ezek kora 4 millió év! Johanson később más maradványokat is talált, teljes 64

meggyőződéssel hirdette, hogy ezek is emberi csontok, és ebben senki sem kételkedett a szakmán belül. Ez utóbbi kövületek korát már csak három és fél millió évre tette Johanson. Ám ezzel még nincs vége a dolognak. Johanson még ugyanabban az 1975-ös évben felfedezett egy újabb lényt. Egy csaknem fél csontvázat talált, és ennek már igen szerényen mindössze három millió évet adott. Ez volt az a bizonyos „Lucy”, „akiről” annak idején, rengeteget beszéltek (a franciák még filmvígjátékot is készítettek a témáról), és aki szerinte azért mégsem ember volt, csak állat. Egy húszéves Australopithecus-nőstényről volt szó tehát. A kőzet korát, amelyben fellelték, három millió évesre becsülték. Bár nem volt még ember, már felegyenesedve járt. Ám más szakértők szerint nagyon kétséges, vajon tényleg felegyenesedve járt-e? 1979ben elvégezték a vizsgálatokat a csontváz térdén és lábán, és kiderült: a csontok tulajdonosa nem egyenesen járt, hanem úgy, mint egy majom, vagyis: mint egy állat. És kérem, figyeljenek: most jön a poén, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Köztudott volt, hogy Leakey, Johanson és harmadik társuk, Taieb egyetértenek két dologban: 1) a két előbb említett „homo” maradvány embert jelöl és koruk 3,5-4 millió év, valamint 2) „Lucy” Australopithecus volt és később élt, mint azok az emberi lények. Ezzel gyakorlatilag „fejre állt” az egész dátumozás és az emberi fejlődéstörténet. Persze még ezzel sem ért véget ez a sajátságos versenyfutás. Richard Leakey is talált valamit 1975-ben. Ugyanott, ahol korábban tehát Koobi Forában - fellelte az „1740-es koponyát”, most egy 900 köbcentiméteres, Homo erectus-ra valló koponyát lelt. Mint emlékszünk rá, ez a pekingi és a jávai emberhez hasonló lény volt. Leakey szerint kora 1,5 millió év. Ezzel az előző leletét, az 1740-est visszahelyezte a Homo habilis szintjére. Új sorrendiséget állított fel: mostantól fogva a Homo habilis fejlődött Homo erectus-szá, és ebből lett később a Homo sapiens, vagyis mi. 65

Johanson 1979-ben visszavonta korábbi állítását, és az általa talált maradványokat már nem nevezte emberinek. Szerinte a családfa „Lucy”-től, vagyis az Australopithecus Afarensis-től veszi kezdetét, ezt követi egy kizárólag ebből eredő vonal, amelyben csak Australopithecusok vannak: Africanus, Robustus stb. egészen a Zinjanthropusig. Ám a másik, ettől elágazó vonalon fejlődött ki a Homo habilis, abból lett a Homo erectus és a mai ember - vagyis úgy, ahogyan Leakey állította. A Leakey-pártiak viszont sok szempontból nem értenek egyet a Johanson-pártiakkal. Annál is inkább, mert aztán a következő években ismét felborulni látszott a már megállapított (sor)”rend" 1986-ban Leakey egyik munkatársa Kenyában egy Zinjanthropus-koponyát lelt, amelynek korát 2,5 millió évre becsülték, vagyis sokkal öregebb volt, mint bármelyik korábban felfedezett Zinjanthropus. Majdnem annyi idős lett hirtelen, mint „Lucy”, holott eddig azt hitték, ennek is Lucy volt az őse. Nem untatom az olvasót a részletekkel. A szakmában olykor szelíd, nemegyszer viszont ádáz viták dúltak ezzel az új időrenddel kapcsolatban. Végső soron megint oda fejlődtek a dolgok, hogy az emberi evolúció ismét - immár ki tudja, hányadik alkalommal? tiszta lappal kezdhet; a múlt teljesen összezavarodott. Egy „kívülálló” vélemény így foglalta össze a dolgokat: „Meglepő, hogy találtak Kenyában egy két és fél millió éves koponyát és emiatt sutba vághatjuk összes elképzelésünket a hominidák fejlődésével kapcsolatban. Most már nem tudni, kitől kezdődött minden, ki kinek volt az őse és mikor jöttünk létre mi magunk”. Akadtak olyanok is, akik ebben a fura versenyben nem láttak semmit, ami hasznot hozhat a tudománynak. A teremtéshívők - természetesen - eleve azon az állásponton vannak, hogy néhány régi csontdarab és rengeteg spekuláció együttesen sem eredményezhet ilyen távoli korokba menő „alapos” és „pontosságra törekvő” megállapításokat. Nem véletlen talán az sem, hogy egyesek szerint immár elérkeztünk oda: ha egy 66

kutató előáll egy újabb őssel és azt elhelyezi az idő-skálán más ősök elé vagy mögé - a nagyközönséget már nem rázza meg a hír, úgy fogadjuk, mint az időjárásjelentést, és csak annyira is bízunk benne. Ismét emlékeztetnek arra, hogy általában olyan és annyi csont kerül elő, ami és amennyi többféle magyarázatra ad lehetőséget, szinte sohasem ad világos képet az illető „ősről” és annak viszonyáról a többi „őshöz”. És bár a tudomány százmillió kövületről beszél, az ember múltjáról - mint már említettük - egyetlen asztalra való lelet került csak elő eddig. És akadnak bizony elismert kutatók, akik egész életükben ezzel foglalkoznak - és a végén kénytelenek megállapítani: semmi értelmét nem látják az efféle megszállott csontkeresgélésnek, ebben nincs igazi tudomány (lord Zuckerman: Beyond the Ivory Tower). És ami fő, ugyanezek a kutatók sokszor nyilvánosan bevallják, nyilatkozzák, leírják: nincs kövület-bizonyítéka annak, hogy az ember valamilyen alsóbbrendű földi lényből alakult volna ki. Ráadásul a dolog még bonyolultabb, mert néhányan a „berkekben” rámutatnak: éppen az ún. „hiányzó láncszem” után folytatott hajszaszerű lázas kutatás késztet sokakat arra, hogy a valóságtól sokszor nagyon is elrugaszkodó elméletekkel, sőt állításokkal lépjenek elő. A spekulációk és legendák úgy terjednek, akár a ragályos betegségek. A hiányzó láncszem - továbbra is hiányzó maradt és sok józan antropológus már ki meri mondani: azért nem találjuk őket, mert nem is léteznek. Így aztán az sem csoda, ha sokan hajlanak a megállapításra: az ember valójában a véletlen terméke. Rokonsága az állatvilággal egyáltalán nem bizonyítható. Ezért a kutatók menet közben kénytelenek voltak folyton módosítani a családfát, amint azt oly élesen láttuk Leakey esetében (akinek viszont tudomány iránti elkötelezettségével, őszinte kutatási lázával kapcsolatban nincs okunk kételkedésre). Az alacsonyabb rendű állatoktól az emberig gondosan felépített piramis folyton dülöngélt, néha összeomlott, újra kezdték a tákolmány építését. Néhányan gonoszkodva megjegyezték: oly keveset tudunk valójában 67

minderről, hogy ezért az elméletek egymástól is eltérnek, és némelyik többet mond el magukról a szerzőkről, mint az ember múltjáról… Kemény szavak ezek, ha meggondoljuk: a tények mintha igazolni látszanának e feltételezéseket. Hiszen minden csak találgatás, ám ha komoly és megalapozott elméletre építenék a fejlődési vonalakat, nem fordulna elő, hogy minden újabb koponya vagy egyéb csont fellelése összezavarja az eddig kialakult képet. És - kérdem én - ha valóban így áll a dolog, milyen alapon állítják egyesek: az emberiség így fejlődött ki, és nem másképpen? Ha ilyen törékenyek, bizonytalanok, egymásnak ellentmondóak a „bizonyítékok”, akkor egyáltalán elfogadható-e az az állítás, hogy íme, ez az ember? Ez volt az útja, onnan indult és ide érkezett, és közben ez és ez történt vele, nem más? Megdöbbentő néha egyes kutatók, főleg antropológusok magabiztossága. Annál is inkább, mivel ezek az ily módon sugalmazott elméletek, mint igazolt tények vetülnek az agyakba az egyetemi és középiskolai tankönyvekből, ott állnak a világ minden nyelvén kiadott népszerű-ismeretterjesztő könyvben és folyóiratban. Naponta milliókat késztetnek arra, hogy ezt tanulják meg, mi több: csak ezt fogadják el, mint az egyedüli, tudományosan megalapozott és állítólag elfogadott tant! Ellentmondó információk Nem tervszerűtlen összevisszaság uralkodik majd ebben a fejezetrészben. Hogy ne érjen bennünket az a vád: csak tizenöt-húsz éves információkat közlünk, belepillantunk néhány újabb forrásba is. Hiszen ezen a téren - mint fentebb is látták - elég gyakran történnek dolgok, újabb események, és változnak nemcsak az elméletek, de a valódi bizonyítékok és az azokat helyettesítő álbizonyítékok is. Francia és amerikai antropológusok már a kilencvenes évek elején Namíbiában találtak olyan leleteket, amelyek ismét lehetőséget adtak némi „átcsoportosításra”. Mint a nemzetközi sajtó - Nature, Newsweek stb. hírt adott róla, az egyik ponton egv Pickford nevű 68

paleontológus 15 perces keresgélés után egy olyan kövületet talált, amely egy ősemberi állkapcsot tartalmazott, és amelynek korát 10-15 millió évesre becsülték. Egyes kutatókat lázba hozott a lelet, nemcsak kora és jellegzetességei, de a feltalálás helye miatt is. Dél-Afrikában ilyesmit még nem találtak, az óta számos paleontológus és antropológus gyűlt oda szintén kutatni. Visszatérve a lelethez, megállapították, hogy eltér mindentől, amit eddig találtak, „ilyent még egyikük sem látott soha” (Glenn Conroy a St. Louis-i egyetemről, az expedíció vezetője). Az a lény, amely vala ezen állkapcsot birtokolta és viselte, egyszerre volt ember és majom is. Termete kisebb az emberénél. „Nem kétséges, hogy rokonságban állt az emberrel”, írta a sajtó. Más kutatók 36 ezer évvel ezelőtti neandervölgyi ősembermaradványokra leltek. Akikről eddig mellesleg úgy tudtuk, hogy addigra rég kihaltak. Akkor hát - ha ez igaz - sokkal közelebb álltak hozzánk időben, mint hittük-tanultuk-tanítottuk? Ráadásul egyes kutatók állítólag olyan bizonyítékokra is találtak, amelyek szerint ezek az őseink az intelligencia magasabb fokán álltak, mint hittük eddig. A franciaországi új leletek arra vallanak, hogy a neandervölgyiek nem pusztultak ki 40 ezer évvel ezelőtt, hanem még tovább éltek és alkalmazkodtak is a viszonyokhoz, például elefántcsontot megmunkáló szerszámaik is voltak. Eddig úgy gondolták - mondja a tudósítás - hogy erre csak a Homo sapiens volt képes. Viszont a fent már említett expedíció-vezető, Conroy is kénytelen volt bevallani: „Minden új nyom csak arról tanúskodik, milyen sok láncszem hiányzik még…” Hosszú dolgozatokat olvashatunk arról, miképpen jutnak a nyomára őseink beszédképességének. A paleoantropológusok között már igen régóta tart ilyen vita, de őszintén szólva még nem derült ki: mikortól tudtak beszélni őseink? Kísértetiesen ismétlődik itt is mindaz kicsiben, aminek a fejezetben eddig tanúi voltunk nagyban. Egyesek mindössze egyetlen vagy néhány kis csontdarab alapján 69

következtetik ki, hogy mikor milyen ősemberek sorolhatók a már „beszélők” közé, és meddig élhettek a csak makogni képes „némák”. Abban már kezdenek megegyezni a tudósok, hogy a neandervölgyiek tudtak beszélni (egyáltalán, lassan kiderül, hogy sokkal értelmesebbek voltak, mint ahogy azt alig pár évtizede is tanították nekünk az iskolában). Mások távolabbra mennek vissza az időben és 1,6 millió évtől kezdik számítani a kezdetleges beszédet - ilyenkor a Homo erectusra szoktak hivatkozni. Erre bonyolult koponyamérések, nyelvcsont, állkapocs stb. - jellegzetességek adnak némi útmutatást. A dolog azonban még korántsem biztos. Az ehhez hasonló híreket sokáig folytathatnánk. Szinte minden hónapban olvashatunk efféle információkat, tudósításokat az antropológiai ásatásokról. Nemegyszer persze - mintegy természetesen - a kutatók véleményei is a legteljesebb mértékben ütköznek egymással. Ez mindig így volt. A legjobb bizonyíték arra, mennyire érdekelte a tudósokat ez a dolog már idestova hatvan éve is - egy 1935-ös kiadású magyar szakkönyv. Az 1934-es év egyik nyári egyetemének előadásai között kettőt is találunk ebből a témából. „A származástan és a mai biológia” már akkor világosan állítja, hogy az evolúció tana lényegében nem egyéb kultúrtörténeti érdekességnél, az „építmény omladozik”, „biztos tények híján sötétben botorkálunk” és a mai teremtéspártiakhoz hasonlóan a szerző (Ábrahám Ambrus) nehezményezi: az evolúciós tannak annyi vadhajtása nőtt és oly nagymértékben rombolt is, amilyen mértékben állítólag hasznot hajtott. „Az emberiség minden rétegében rombolást okozott azzal, hogy hirdetője lett az ember állati eredetének és az ateizmusnak” (ezzel a kérdéssel különben majd még foglalkozunk e könyvben). Ezután a szerző leszámol Darwin egész érvelésével. A másikat egy később is ismert kutató, Dudich Endre írta „Az ember származása” címmel. „A származástan akkor válik világnézeti kérdéssé, amikor érvényességét az emberre is ki akarjuk terjeszteni”, állítja a szerző, és persze nem csodálkozhatunk rajta, hiszen mindezt 70

egy katolikus nyári egyetemen adta elő. Úgy véli, hogy a darwinizmus remek alkalom és eszköz lett a materialista-kommunista filozófusok kezében arra, hogy ez által (is) támadják az egyházakat. Ezután Dudich boncolgatja a biológiai, élettani, bonctani, fejlődéstani, őslénytani érveket és megállapítja (1934-ben), hogy nem találták meg az ember ősének kövületét. (Az óta sem, tehetjük hozzá…) Beismeri lényegében, hogy - ellenkező bizonyítékok hiányában - az emberi test az állatvilágból származik, erre csak ez a természettudományos magyarázat. Azonban a származástan nem igazolja az evolúciót, és különben is, az embernek lelke is van, amit Isten teremtett - vezeti le a szerző eme tudományos dolgozatában az utolsó tételt is. Az ősemberek fogas kérdésnek bizonyulnak e fejtegetések során. Carl Sagan Az Éden sárkányaiban (első kiadása 1977) még azt a talán kissé meglepő állítást is közli, hogy „a legtöbb antropológus úgy sejti: mi nem a Neandervölgyiektől származunk és alighanem a cro-magnoniaktól sem.” Akkor hát kitől? Erre nézve nem kapunk választ. Könyvében ez a rendkívül „felforgató” állítás nem nyer bizonyítást, mi több, ezen az egy mondaton kívül nem olvashatunk róla többet. Enyhén szólva is különös. A Proconsulnak nevezett lény is téma volt az utóbbi években. Egy 1989-es cikkből arról értesülünk, hogy a Proconsul nem a gorilla vagy csimpánz kihalt őse volt, mint egyesek vélték, hanem az emberszabású majmok és az ember közös őse. Tehát tovább tart a helyezkedés, az új sorozatok és kortáblázatok kialakítása. A magyar polihisztor, a minden iránt oly fogékony Várkonyi Nándor nemcsak a Sziriat oszlopai című, legismertebb művében feszegeti az emberi őstörténet meg nem fejtett rejtélyeit, kérdéseit. Kevesen olvasták Az elveszett paradicsom című könyvét, ahol keményen fellép sok elfogadottnak tetsző elmélettel szemben. E műben is nagyon bírálja Darwint, és nem csak őt. Leszámol rengeteg téves, ámbár elfogadott nézettel a természet 71

„törvényszerűségeit” illetően, meglepő gondolatokat sugall, amelyeket kis töprengés után elfogadunk, a témákat oly meggyőzően tárgyalja. Aki elolvassa Várkonyi elméletét az állati mimikriről, a szarvak fejlődéséről, az osztályharcról, alkalmazkodásról, az kénytelen belátni az igazát. A fejlődés: fejlődés-ellenes, állítja és be is bizonyítja. Megvádolja az evolucionistákat (a háború előttieket persze, könyve még akkoriban született), hogy „tudománygyakorlatuk egyenesen módszerré avatta a rések és szakadékok teoretikus betöltését, holott a hiányok elfedése tudományellenes”. Később azon töpreng, egyáltalán lehetséges-e a fán élő majomtól származtatás a szó fizikai-biológiai értelmében, merthogy egy vízszintes testtartású, tehát olyan életmódra berendezkedett szervezetű állat nem élhet később kétlábon, azaz függőleges testtartással. Véleménye szerint a majmok teste nem alkalmas a kétlábon járásra, nincsenek ehhez alkalmazkodni képes szervei, ergo: a közös ősnek sem lehetett, tehát nem a majomtól származunk. Akármit is értsünk itt most a „majomtól való származás” alatt. És a mai majmok annyi sok százezer vagy éppen millió éve miért nem egyenesednek fel? Nincs semmi, ami őket erre késztetné? (Még a mi példánk sem? - kérdezhetnénk.) Akkor az őseinket mi késztette ugyanerre? Itt sajnos nincs lehetőségünk ismertetni mindazokat az érveket, amelyeket Várkonyi oly meggyőző hévvel sorol és indokol.

72

ÉRVEK ÉS ELLENÉRVEK „Az ember éppúgy fohászkodik a rosszért, mint a jóért mert az embernek mindig sietős.” (Korán)

Feltűnő, hogy amikor a teremtéspártiak vitázó könyveikben a genetikához érnek, valahogy visszafogottabbak lesznek, és nem igazán merülnek bele a kérdés taglalásába. Pedig talán tudják, hogy itt is lenne mit „keresniük”, de általában csak a mutációkra térnek ki. Tény persze, hogy e téren is bőven vannak ellentmondások, és ezzel maguk a materialista (vagy annak tartott) kutatók is tisztában vannak. Könyvünk más helyén már említettük a protein-DNS „ügyet”. Csak emlékeztetőül: itt is kialakult egy „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás”- kérdésfelvetés, amely nem csupán logikai rejtvény, hanem nagyon is fontos dolog lehet. A proteinek keletkezése a DNS-től függ, DNS viszont nem alakulhat ki protein hiányában. A teremtéspártiaknak kapóra jönnek az efféle kutatási buktatók, nekik ez fontos érvként kezelhető tény: lám, ha egyik sem alakulhatott ki a másik nélkül, kellett egy isten, aki egyidőben megteremtette mindkettőt, így téve lehetővé a létrejöttüket, működésüket. Azt mondja a tudomány: az élet egyik alapvető jellemvonása, hogy a „hasonló hasonlót hoz létre” (J. Maynard Smith) és ebben a megújuló ismételt létrehozásban, születésben-szaporodásbanöröklődésben természetesen nagy szerepe van a genetikának. Amelyről azért még ma sem tudunk mindent. Tudjuk azonban, vagy legalábbis sokat tudunk már arról, hogyan működik a tulajdonságok átörökítése, tudjuk, hogy a DNS-molekula tölti be az információhordozó szerepét és az replikálódhat is. A gének egyszerű DNS-darabok, ezek határozzák meg, hogy egy sejt milyen típusú fehérjék előállítására legyen képes. A DNS négyféle bázis, a fehérje pedig húszféle aminosav sorozata. A két „sorozatot” egy genetikai kód kapcsolja egymáshoz. Ne menjünk bele a részletekbe 73

elmondhatnánk itt aprólékosan, hogy a genetikai kód tulajdonképpen egy lista, amelyen „szerepel”, hogy melyik bázissorozathoz melyik aminosav „jár”, a kód különben egyszerű: minden három bázisból álló sorozat meghatároz egy aminosavat. A sejtekben kell lenniük valamilyen dekódoló „berendezéseknek”, amelyek ezeket az „üzeneteket” értik és azokra megfelelően reagálnak. Ez eléggé bonyolult rendszer, már ismerjük. A szakkönyvek itt tíz oldalakon keresztül sorolják, mi történik, amikor az öröklődés megkezdődik, hogyan zajlik le és végződik a folyamat. Itt két megjegyzést tehetünk. Az egyik eléggé szubjektív, bár szerepel a teremtéspártiak érvrendszerében: mindez a roppant bonyolult szerkezet nem jöhetett létre véletleneken alapuló hosszas kísérletezgetés után, a természetnek mikor lett volna ennyi ideje, hogy ezt létrehozza? Könyvünk vége felé azonban még elhangzik erre is egy ellenérv. Most menjünk tovább. A másik dolog sokkal konkrétabb: a tudomány megállapította, hogy a Földön jelenleg létező összes élőlénynek - primitív növényektől és állati szervezetektől egészen az emberig - egyazon genetikai kódja van. Például az univerzális GGC-sorozat a vírusoktól az emberig minden szervezetben glicint jelöl, és ugyanilyen egyetemes a többi bázishármas jelentése is (Maynard Smith). Ebből az a következtetés is levonható, hogy minden ma létező szervezet egyazon ősből alakult ki és a kód az óta is változatlan! Ez utóbbi merész állítást - amely viszont tény - egyes kutatók és írók, önjelölt tudósok és komoly szakemberek egyaránt arra használták fel, hogy kijelentsék: az élet ezek szerint nem is a Földön keletkezett, hanem azt „kívülről” (tehát: a Kozmoszból) juttatták ide és ennek bizonyítéka a kód egységessége. Mintegy mellesleg hadd jegyezzem meg, szerzői „középállásom” jegyében: a teremtéspártiak ne örüljenek túl korán, mert nem biztos, hogy ez a teremtésre utal. Nagyon könnyű lenne ugyanis azt állítani, hogy íme, az összes élőlény genetikai kódjának egyezése is azt 74

bizonyítja: az embert, és egyáltalán az életet egy időben és egy ponton hozták létre, egyszerre, vagyis teremtés történt. Biológusok felvetik: könnyen meglehet, hogy az élet a Földön több alkalommal is-létrejött, egyszer ilyen kóddal, máskor amolyannal, és ez az utolsó, ma is „érvényes” változat, amely működik itt a szervezetekben, bennünk is. Az evolucionistáknak kapóra jött a dolog, mert sejtetik: lehet, több kód is működött valaha, de a többiek nem voltak olyan jók, mint ez a mostani, így azok elsatnyultak, elkorcsultak az őket alkalmazó szervezetekkel együtt, és megmaradt ez a mostani, mint az adott körülmények között a legjobb. Ez is egy evolúció, egy természetes kiválasztódás, nem? Nos, az öröklődés eddig megismert működésében számos ponton kapcsolódhatunk a darwinizmushoz, sőt a neo- darwinizmushoz is. Ez utóbbi vezető elveit röviden így foglalhatnánk össze: az élő szervezetek azért különböznek egymástól, mert életük során különböző környezeti hatások érik őket - emberi-állati viszonylatban ezt nevezhetjük nevelésnek is - másrészt pedig azért, mert a természettől nem egyforma géneket, genetikai információkat kaptak már az induláskor (születéskor, vagy menjünk vissza a genetikai születéshez, vagyis amikor a megtermékenyítéskor a petesejtbe nem egyforma gének kerültek). A baj ott kezdődik, és ezt a biológusok is beismerik, hogy mindez talán nem egészen így van, vagy ha így is van, csak része lehet egy nagyobb, kiterjedtebb törvény-együttesnek, amelyről még nem tudunk eleget. Mert hiszen bizonyos evolúciós változások létrejönnek e természetes szelekciótól függetlenül is, mondhatni: véletlenül. Ez bizony nagy baj a jelenlegi tudományra nézve, de persze nem az ő hibája. Túl kevés az információnk. Ráadásul a baj nem jár egyedül még mindig nincs elég fogalmunk arról sem, mi az egésznek a célja? Hol láthatnánk bizonyosan azt, miért történnek egyes szelekciós változások? Röviden arról van szó: egyesek azt állítják, hogy mindezek a változások, amik lezajlanak, és amelyeket mi szépen 75

megmagyarázunk a természetes kiválasztódással, az egyszerűtől a fejlettebbé való haladással, a „legrátermettebbek fennmaradásával” stb. - valójában nem is ilyen folyamatok, és nem is ez a céljuk. Hanem például az, hogy a gének fennmaradjanak. Nemcsak fantasztikus regényekben olvashattunk már olyan elméletről, miszerint az a sok milliárd élőlény, amely a Földön különböző alakokban különböző korokban élt és él - nem azért létezik, hogy egyedei egyre tökéletesebbek legyenek. (Minek is lenne így, miféle magasabb cél érdekében, kik lennének a „zsűri”, mely ezeket a teljesítményeket elvárja, jutalmazza…) - hanem azért, hogy a gének annyiféle szervezetben kipróbálva önmagukat, számukra mind jobb körülmények között fejlődhessenek és tevékenykedhessenek tovább… Ez igen veszélyes elmélet olyan szempontból, hogy ki nem mondottan feltételez ma még bizonyíthatatlan, sőt nehezen hihető dolgokat is. Például azt, hogy akkor vagy maguk a gének lennének gondolkodó lények - ami nem valószínű vagy azt, hogy van valamiféle „gének felsőbb szerve” vagy egysége, tanácsa, netán „gének istene”, amely, vagy aki ilyen értelemben ezt az egész gigantikus, térben és időben hihetetlenül hosszú és széles „játszmát” vezényli… Mi célból? (Az, hogy a célt nem vagyunk képesek felérni ésszel csöppet sem jelenti, hogy ilyen cél nem létezhet. Csak akkor ez a mi világunk és értelmi képességeinken kívül, felette lévő lehet.) Megint mások még tovább merészkednek, és a szelekció célpontjának esetleg a szervezeteket, a populációkat tekintik, netán az egyedeket, amelyekben mindez lejátszódik? Valahol a lelkünk mélyén áhítozunk egy Nagy Közös Cél elérésére. A vallásosak ezt már rég megtalálták az istenhitben, az Isten imádásában, művének csodálatában és persze a neki címzett feltétlen engedelmességben. De lehet, a dolog nem ennyire „egyszerű”… Lényegében egész idő alatt egyetlen kérdés körül járkálunk: magától jött-e létre az élet, vagy sem? Ha spontán, akkor nem volt benne semmi céltudatosság és úgy elfogadható, hogy továbbra is a 76

lehetőségek, a változások irányították - már amennyiben egyáltalán volt itt bármiféle „irányítás”. Ha nem a véletlen, akkor valaki vagy valakik abszolút tudatosan, előre megfontolt szándékkal és nyilván valamiféle cselekvési tervezet alapján szabályozták - és azt ki tette? A teremtéspártiak persze kihasználják a tudomány bizonytalan pontjait. A maguk szempontjából igazuk is van, ám felmerül még valami. Ha ez a vita száz vagy pláne kétszáz évvel ezelőtt zajlott volna, hány esetben tudtak volna ilyen remekül „alágyújtani” a tudománynak? Csak azért, mert az akkor, a mainál összehasonlíthatatlanul kevesebbet tudott a bennünket körülvevő világról, vagyis az anyagról. Nem biztos tehát, hogy amelyek száz évvel ezelőtt a teremtéspártiak fő érvei lehettek volna, azok ma is a teremtés mellett szólnak! Hiszen időközben megtudtuk a magyarázatot és a teremtéspártiak kénytelenek lettek az óta elvetni ezeket a „bizonyítékokat”. Nos, oda szeretnék kilyukadni: ha vitánkat 2100ban folytatnánk, a ma használatos ellenérvek jelentős része is eltűnne már, egyik félnek sem jutna eszébe. A tudomány fejlődése megállíthatatlan, reméljük, így mind több argumentumot üthet ki az ellenfelek kezéből. Igen ám, de a teremtéspártiak kezében vannak olyan érvek is, amelyek - hogy úgy mondjam - „örökké tartanak”. A már említett protein-DNS dolog logikai ellentmondás, és sok ilyen van az életünkben. Apropó, proteinek. A sejtek élettevékenységéhez, mint tudjuk, körülbelül kétezer enzimre van szükség. Ezek proteinek, nélkülük a sejt nemcsak hogy funkcióképtelen lenne, de el is pusztulna. Akik azt állítják, hogy mindez véletlenül alakult ki így, azoknak maga Fred Hoyle, az ismert tudós és egyben sci-fi regények szerzője siet segítségükre. Kijelentette: mivel e működési feltételrendszernek a kialakulása körülbelül csak 1:1040000-en valósulhatna meg, vagyis az arány elképzelhetetlenül kicsi, „még akkor sem következhetne be, ha az egész Világegyetem csak őslevesből állna”. A neves író 77

ugyanabban a (különben azt bizonygató, hogy az élet a Földre a Kozmoszból került) könyvében még ezt is hozzáteszi, némi keserű éllel: „Akit a közvélemény vagy az élet földi (spontán) kialakulását meggyőződéssé formáló tudományos nevelés nem tesz elfogulttá, az ezen egyszerű számítás alapján egyszer és mindenkorra elutasítja ezt az elképzelést”. Merész szavak! A genetikai kód létezése a legnevesebb kutatóknak is elűzi az álmot a szeméről. Még felfedezői sem tudták hová tenni - Orgel például azt mondta, hogy e kód létezése a legérthetetlenebb az élet keletkezésének egész problematikájában. Francis Crick magyarul is megjelent Life Itself - Its Origin and Nature című 1982-es könyvében kerek-perec leírta: a genetikai kódban foglalt mechanizmus túlságosan is bonyolult ahhoz, hogy egy csapásra létrejöhessen. Az evolúció molekuláris szemlélete sem sok újat hozhat az ügyben. Bár itt is találunk olykor érdekes megjegyzéseket. Az egyik ilyen szakcikkben például ezt olvashatjuk: „A biológusok… geológusokkal egyetértésben arra a belátásra jutottak, hogy a bolygónkat jelenleg benépesítő élőlényfajták milliói valamivel több, mint egymilliárd évvel ezelőtt élt néhány fajtól származnak”. Az a gyanúm - és ebben alighanem mások is osztoznak -, hogy a molekuláris biológia még okoz majd néhány kellemetlen meglepetést a teremtéspártiaknak. Ha már itt tartunk, ejtsünk néhány szót erről is. A biológusok az eltelt száz évben molekuláris szinten nem nagyon tudták kutatni és igazolni az evolúciós elméletet, most azonban - úgy tűnik - lehetőségük nyílott rá. A molekulár-biológusok ugyanis összefogtak néhány más tudományág képviselőivel is, és sikerült összehasonlítaniuk a mai szervezeteket több, már kihalt faj génjeivel. Tanulmányozták a különbségek, a gének közti eltérések méreteit és azok mibenlétét is. A legnagyobb eredményük az ún. „molekuláris óra” felfedezése volt. Az elméletet a gyakorlatban is igazolták. 78

Vagyis: rájöttek, hogy minden szervezetben a mutációk az evolúciós idő hosszú szakaszain viszonylag egyenletes mértékben okoznak elváltozásokat a DNS-ben, ezért a mutáció és a közben eltelt idő kapcsolata majdnem olyan, mint egy óra működése. Ha ismerik - és már eléggé megismerték! - az óra működésére jellemző szabályokat, nincs túl nehéz dolguk. A molekuláris órát néhány pontosan meghatározott korú kövület segítségével „kalibrálták”. Mit jelent ez? Azt, hogy sikerült felbecsülni azt az időt, „amely a ma élő fajok bizonyos csoportjainak a közös ősöktől való eltávolodása óta eltelt”. Így a molekuláris különbségekből kiszámítható az az időpont, amikor több faj származási vonala egymástól szétvált. Ez persze a valóságban nem ilyen egyszerűen működik, egyéb tényezőket is figyelembe kell vennie annak, aki ezzel foglalkozik. A molekuláris biológia és általában a tudomány egy pillanatra sem áll le, és még egészen meglepő bizonyítékok is kerülhetnek a kezünkbe. Lehet, hogy ettől nemcsak a teremtéspártiaknak, de Darwin híveinek is félniük kell? A módszerrel már megvizsgálták az embereket és a majmokat is. A még korántsem végleges eredmények közül azonban érdemes felfigyelnünk néhányra. A törzsfejlődési folyamatok megállapításánál régebben sokszor csak az anatómiai természetű jellegzetes egyezésekre és eltérésekre támaszkodtak a kutatók - írja A. Wilson ez azonban meglehetősen szubjektív dolognak bizonyult. Az új módszerrel viszont létrehozhatják a „molekuláris családfákat”, hiszen tudják például már azt is, mennyi mutáció szükséges ahhoz, hogy Aváltozatból B-változat legyen (pl. majomforma élőlényből ember…) A szubjektivitás már kizárható, a biológusok ismerik még a báziscserék legkisebb számát is, amely az adott sorrend-eltérésekhez vezet. Magyarul: kiszámítható, mikortól kezdve milyen elváltozásoknak kell lejátszódniuk a szervezetekben ahhoz, hogy ilyen vagy olyan mértékű maradandó és végleges változások álljanak be. A Kaliforniai Egyetemen Vincent M. Sarich és társai 79

kiszámították például, hogy a ma élő emberfaj és az afrikai majmok mikor váltak el közös ősüktől! A vizsgálatot az ember és majom vérében egyaránt megtalálható szérum albumin nevű fehérje szerkezeti különbségeire alapozták. Ehhez persze a kövületekből ismert adatsorokat is figyelembe vették. Kiszámolták az evolúció átlagos sebességét, és így az is ismertté vált: az ember és az afrikai majmok körülbelül 5 millió évvel ezelőtt kezdtek eltávolodni egymástól! Ez azért érdekes, mert korábban - állítja Wilson - az antropológusok 20-30 millió évet „állapítottak meg”. Ez persze arra kényszeríti a mai kutatókat, hogy vizsgálják felül összes korábbi állításukat a majomtól az ember kialakulásáig vezető út szakaszaival kapcsolatban. Ismétlem, nem kétséges, hogy ezen a téren még nagy és figyelemre méltó eredményekre számíthatunk. Nagy kérdés viszont, hogy a teremtéspártiak fognak-e örülni ezeknek, hiszen könnyen meglehet: ellenük szólnak majd mind egy szálig. Maradjunk még a genetikánál. Az ismert összehasonlítás szerint a laboratóriumokban használatos és oly kedvelt fehéregér körülbelül 1011 sejtből áll (az ember 1013-ból), ám ez a hatalmas mennyiség is csak egyetlen sejtből (a zigótából) alakul ki. Vagyis más szóval: bár minden sejt ugyanannak az egynek a leszármazottja, mégis különböző funkciói és tulajdonságai vannak. Tudományosan szólva: a megtermékenyített petesejt kromoszómái a DNS lineáris szekvenciájába kódolva a jövendő felnőtt egér teljes leírását tartalmazzák… vagyis egyetlen sejtben ott van az egész egér, amilyen majd lesz, ha felnő, ha időnek előtte nem pusztul el. Ám akik ezt így hitték eddig, azok most talán egy kicsit csodálkozni fognak, ugyanis a tudomány szerint nem egészen ez a helyzet: a kutatók egy ideje úgy vélik, a kromoszómákban csak egy program rejlik, amely szerint felépül a felnőtt állat. Más nyelven: utasítások a molekuláris szerkezet előállítására és annak térbeli, valamint időbeli működésbe helyezésére. 80

De ma sem ismerjük azt a belső logikát, amely a program végrehajtása során tapasztalható! Mutációk Az élő szervezetek bármelyik génje létezhet különféle formákban - átalakulhat más génformává, és a változások másféle tulajdonságokhoz vezethetnek. Mutációnak nevezzük azt, ha a gén struktúrájában öröklődő változás áll be. Ez eredményezhet pozitív és negatív változatosságot. A mai tudomány azt állítja, hogy az élő szervezetek génjeiben található összes különbség mutációs eredetű. A szinte maguktól bekövetkező, „spontán” mutációk okai javarészben ismeretlenek - állítják a szakkönyvek. Nos, anélkül, hogy belekapaszkodnánk a dologba, pusztán logikai úton felmerem tételezni, nyilván vannak okok, csak mi még nem ismerjük őket. Történhetnek a környezetünkben olyan dolgok, amiktől az emberi gének elváltoznak, ám ezek még kívül esnek megismerésünk határain. Az evolucionisták nagyon fontosnak tartják a mutációkat, nem is haboznak kijelenteni különböző forrásmunkákban, hogy ezek az evolúció alapjai. Akad olyan kutató, aki a mutációkat az „evolúció nyersanyagának” nevezte, mások váltig állítják, hogy az evolúciós folyamatokhoz egyenesen szükség van a mutációkra. Hasonló véleményen van a már általunk is idézett Carl Sagan is, aki közismert Kozmosz c. művében így ír: „A mutációk, az öröklődő anyag hirtelen változásai jelentenek igazi fejlődést. Ezek az evolúció nyersanyagai. A körülmények kiválogatnak minden olyan kicsi mutációt, amelyek a túlélés esélyét megnövelik, így lassú átalakulások sorozatán keresztül az egyik életforma másikba megy át, új faj jön létre”. Nos, pontosan ez az, amit elleneznek a teremtéspártiak. Szerintük semmi értelme ezeknek a lassú, törékeny és iszonyú sok időt-energiát elvevő-elpazarló folyamatoknak, ha van egy Isten, aki azonnal meg tudja teremteni a legtökéletesebbet is. A mérsékeltebb teremtéspártiak nem vitatkoznak a tudomány eddigi felfedezéseivel, 81

hanem igyekeznek azokat beépíteni saját rendszerükbe. Ők azt mondják: az Isten megteremtette a kiindulási pontokat, attól kezdve minden úgy fejlődik tovább, ahogyan azt a fizikai körülmények stb. engedik, vagy ahogyan azt (később) az ember befolyásoltabefolyásolja… Más teremtéspártiak abba kapaszkodnak bele, amit maga a tudomány állít a mutációkról. Bizony gyakran olvashatjuk, hogy a legtöbb mutáció káros, ártalmas. Genetikusok kimutatták figyelmeztetnek e teremtéspártiak -, hogy a legtöbb mutáció halálos veszélyt jelent a szervezetre, amelyben bekövetkezik, és hogy minden jó, tehát hasznos mutációra több ezer káros jut. A mutációkra vezetik vissza a genetikai megbetegedések jelentős részét is. Szaktekintélyek szerint (és erre a teremtéspártiak komoly neveket sorakoztatnak fel), a mutáció inkább romboló, semmint építő folyamat. Híres tudósok hangoztatják, hogy például a rovarok világában a mutáns fajták néhány nemzedéken belül eltűnnek, mert nem versenyképesek, degeneráltak és mindenképpen hátrányos helyzetbe kerülnek a nemmutánsokkal szemben. Még Isaac Asimovra is hivatkoznak, aki külföldön elsősorban nem, mint sci-fi szerző, hanem mint kutató és tudománynépszerűsítő ismert; egyik művében kereken kijelentette: „a legtöbb mutáció káros”, de ez nem zavarta abban, hogy másutt meg azt írja: „A mutációk mégiscsak előre és felfelé irányuló fejlődést eredményeznek”. A teremtéspártiak kérdik: valóban hasznos-e az a folyamat, amely 1000 esetből 999-ben csak kárt okoz? És talán igazuk van. Megdöbbentő csakugyan a kutatók oly nagy ragaszkodása a mutánsokhoz, mint előrevivő, hasznos erőhöz. A teremtés hívei meglepően jó példákat is hoznak fel mutáns-ügyben. Például: „szeretnél-e olyan gépkocsivezetővel utazni, aki ezer rossz mozdulat után végre egyszer jót is tesz?” (Ha megérnéd egyáltalán…) „Lefeküdnél-e olyan sebész kése alá, akiről köztudott, hogy kilencszáz kilencvenkilenc rossz műtét után talán egyet végez majd el 82

helyesen?” A tudomány és persze elsősorban a genetikusok mégis makacsul állítják, hogy a mutációk viszik előre a fejlődést. Ráadásul nem zárják ki, hogy sok elváltozás a véletlen hatására következik be. Ez a véletlen kezd túl gyakran felbukkanni… a teremtéspártiak tudományosan felvértezték magukat és magát a kifejezést, a jelentését támadták meg. Bizonygatják, hogy mutáció révén sohasem új fajták jönnek létre, hanem a meglévőnek valamilyen változata. Például így érvelnek: a mutáció megváltoztathatja a szőr színét vagy szerkezetét. Egyes állatok így alkalmazkodnak a környezet nagyarányú színváltozásaihoz (például a téli hóhoz stb.). De a szőr eme mutáció után is csak szőr marad, és nem lesz belőle toll vagy pikkely. Vagy íme, egy másik példájuk: „Egy kézen is bekövetkezhetnek mutáns változások, másképpen állnak az ujjak, vagy öt helyett hat nő valaki kezén. De a kéz továbbra is kéz marad, nem lesz belőle valami új, valamilyen más testrész.” Kereken ki is mondják: a mutációk révén soha nem jön létre, és nem is jöhet létre semmi új. Jó példa erre a pettyes nyírfa esete - ráadásul sajnos arra is példa, hogy egyesek miképpen próbáltak hamis érveléssel bizonyítani valamit, amit ők evolúciónak neveztek. Röviden arról volt szó: Angliában él egy lepkefajta, kezdetben sokkal több példánya volt világosabb, mint sötétebb. A világos típus ideje javarészét a nyírfák törzsén töltötte, és mivel maga is fehéres színű volt, beleolvadt a háttérbe, a rá vadászó madarak ritkán vették észre, túlélte a veszélyeket. Aztán jött az iparosodás, a fatörzseket elszennyezte a gyárkéményekből kiáradó füst, azok elszürkültek, sőt szinte megfeketedtek. A világos lepkék kellemetlen helyzetbe kerültek, hiszen a sötét törzseken a madarak könnyen észrevehették őket. Így váratlanul az addig mutánsnak hitt sötétebb változatú egyedeknek nőttek meg a túlélési esélyeik. Ekkor jöttek az evolucionisták, akik vagy félreértették az egész 83

folyamatot, vagy tudatosan igyekeztek kihasználni azt. (Még olyan szaktekintély is akadt köztük, mint a már idézett Robert Jastrow.) Sőt, még egy enciklopédiában is állították, hogy eddig ez a legfeltűnőbb evolúciós folyamat, amit az ember is megfigyelhetett. Mások Darwinra emlékeztek, aki - mint tudjuk - nemegyszer felpanaszolta, hogy az evolúciós folyamatokat soha nincs alkalma megszemlélni, nem tudja azt egyetlen fajon sem bemutatni a változások rémisztő lassúsága és észrevehetetlensége miatt. „Ha Darwin ezt megérte volna, hogy örülne neki” típusú örömködések is megjelentek, többek között éppen Jastrow egyik könyvében („Vörös óriások, és fehér törpék”). Pedig valójában ennek az esetnek semmi, de semmi köze az evolúcióhoz, mint arra a teremtéspártiak helyesen rámutattak. Mindössze a természetben jól ismert mimikriről van szó. Akadt olyan szerző is, aki ezért az evolucionistákat durva hamisítóknak nevezte a lepke a folyamat elején és végén is lepke volt és az is maradt. Nem jött létre egy más faj, még más lepke sem. Hasonló állításokkal nemegyszer találkozhattunk már. A jelentéktelen és legfőképpen nem új változatot létrehozó mutációkat gyakran hozzák fel az evolúció bizonyítékaként. Ha egy rovarfajta egyes egyedei kibírnak egy újfajta rovarirtó mérget, még nem genetikai változás történt, nem új faj jött létre - egyszerűen elpusztulnak azok, amelyek nem voltak eléggé ellenállóak, életben maradnak azok, amelyek kezdettől fogva rendelkeztek az ellenálláshoz szükséges genetikai faktorokkal. Aztán ezek elszaporodtak - de ezzel nem jött létre semmilyen új faj, minden maradt a régiben, legfeljebb egy apró tulajdonságuk nem olyan már, mint volt. Számtalan egyéb tudományág kutatásai során is csak ez bizonyosodik be. A biológia fő törvényei - úgy tűnik megváltoztathatatlanok, legalábbis így volt eddig. Az evolucionisták azt hitték és remélték, hogy a tenyésztési 84

kísérletek majd remekül bebizonyítják, milyen sok „újdonságot” lehet létrehozni, tehát emberi beavatkozással nemesített növények és állatok mennyire megváltoztathatják alapvető tulajdonságaikat. Ám míg létrejöttek a hússertések, a jól tejelő marhák, a gyorsnál gyorsabb lovak, a nagy hozamú gabonák stb. - kiderült, hogy igazi változásokra nincs kilátás. Akik azt remélték, e módszerek révén bizonyos idő elteltével új életformákat kapnak, csalódtak. A fajok kismértékben ugyan valóban változékonyak, de ez a tulajdonságuk enyhén szólva is korlátozott. Ha hosszabb ideig folytatják a szándékos változtatásokat, kialakul egy egyensúlyi állapot, magyarul: a kismértékű elváltozások egy átlagérték körül ingadoznak - és többre senki sem számíthat. Vagyis: a tenyésztés-nemesítés folyamatai inkább megcáfolták, mintsem bizonyították volna az evolúciót, hogy egyes fajok más fajokká alakulhatnak át. A mutációk tehát - így a teremtéspártiak - nem adnak átfogó magyarázatot az evolúció nagy kérdéseire, nem derül ki belőlük, miért és hogyan alakultak ki a halak, a madarak, a hüllők, az emlősök, és fikarcnyi bizonyíték sincs arra, hogy ezek egymásból lettek! Hogy mindez az átalakulás valóban végbement és ezt evolúciónak nevezhetnénk… A teremtés hívei megtámadták Darwin már-már klasszikus és rendkívül kedvelt, a mai napig népszerű-tudományos filmeken gyakran bemutatott evolúció-példáját a Galapagos-szigeti pintyekkel kapcsolatban. Azt az egyszerű tényt, hogy a kontinensen élő társaiktól eltérően ezeknek a szigeti változatban eltérő csőrformáik voltak, Darwin úgy értékelte, mint evolúciós folyamatot, és annak bizonyítékaként hozta fel munkáiban. Sokan máig így hiszik. A teremtéspártiak azonban „kegyetlenül” lerombolják ezt az illúziót, állítva: ismét szó sincs semmiféle igazi fejlődésről. Szerintük ez nem más, mint az egy fajon belül bekövetkezett genetikai adottság révén létrejött változékonyság példája. A Galapagos-pintyeknek csak a csőrformájuk adaptálódott lokális feltételekhez és célokhoz, azonban ezek a madarak nem alakultak át más fajjá. Ilyen változásukra a 85

jövőben sem lehet számítani. Érdemes megfigyelni a vitamódszereket. Az evolucionistáknak minden apró változás, sőt maga a változékonyságra való hajlam is már az evolúció bizonyítéka - nekik tulajdonképpen minden változás azt jelenti. A másik oldal meg ellenkezőleg véli: semmilyen mutációt, változást nem fogad el érvként, állandóan azt követeli: bizonyítsák be a darwinisták, hogy fajok alakulnak át egymásba, egymásból. Erre ez utóbbiak nem képesek - nemhogy a jelenben, ami érthető, de mint láttuk az előző fejezetekben - a múltban sem. Kormeghatározások Ideje, hogy erről is beszéljünk. A két tábor nagy vitájában gyakran felmerült, mennyire szükséges, hogy egyes leletek vagy akárcsak régebben lezajlott események, folyamatok valódi korát vagy időpontját meg tudjuk becsülni. A tudomány persze kezdettől arra törekedett, hogy ezt több-kevesebb pontossággal megtehesse. Nézzük, milyen eredményekre jutott eddig? Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy többféle módszer ismeretes és használatos. Például a geológiai módszerek a földkéreg rétegeinek különböző korán alapultak - volna, ha igazán sikeres és használható módon meg tudták volna határozni a rétegek korát. Erre önmagában nem kerülhetett sor, mégis meg tudják állapítani a korukat, de más módszerek segítségével. A radioaktivitás például nagyban hozzájárult a geokronológia pontosításához. A radioaktív bomlás során az atommag elveszíti alkotórészeit, változhat rendszáma, tömegszáma is. A radioaktív bomlás csupán az atommagot érinti, és sebessége független minden egyéb kémiai és fizikai feltételtől. Például nem gyakorol rá befolyást a nyomás, a hőmérséklet vagy a kémiai reakciók. Ily módon ez a bomlás statisztikai folyamat csupán. Ismerjük a sebességét, és, mivel tudjuk, hogy azon külső körülmények nem változtathattak, a talált mennyiségből kiszámítható, hogy „n. számú felezési idő után” mennyi lesz. 86

A radiometrikus vizsgálatokat jól alkalmazhatjuk ősi kőzetek korának meghatározására. Ám a természetben előforduló nagyszámú radioaktív nuklid közül csupán négy használható e módszerrel; a többiek bomlási sebessége vagy túlságosan kicsi, vagy túl nagy, esetleg rendkívül ritkán fordul elő. Az urán-ólom módszer főleg a gyakran előforduló cirkon ásványra épül, amelyben, nyomokban uránt is találhatunk. Van még ólom módszer is, ennek során közönséges ólomizotópokat vizsgálnak, illetve ezek jelzik a kőzet korát. A rubidium-stroncium módszer a természetes állapotú radioaktív rubídiumot használja. Az ilyen ásványokban lévő izotópok arányának mérésével állapítanak meg kort. Hasonlóképpen alkalmazzák a kálium-argon módszert is. Az egyik legismertebb a C14-es izotóp módszer, ez főleg a geológiai közelmúlt vizsgálatában használatos. Szerves maradványoknál igen jól használható, ezért a módszert széles körben alkalmazzák nem túl régi leletek korának megállapításakor - főleg a régészetben és az antropológiában. Ezzel a módszerrel leplezték le a könyvünk másik fejezetében már említett piltdowni „leletet” is kimutatták, hogy a szóban forgó koponya nem százezer- vagy több tízezer vagy több ezer, hanem mindössze csupán 500 éves lehet (a tévedés lehetősége plusz-mínusz 100 év, még ebben az esetben is!). Mérnek korokat kozmikus sugarakkal, vagyis szabad atomok segítségével is. És most arról, mennyire megbízhatóak ezek a mérések. Nemrégen - 1990 őszén - a világsajtóban több cikk is megjelent arról, hogy az addig sem mindig megbízható C-14-es módszer bizony gyakran csődöt mond. Ami ez esetben azt jelenti, hogy túl nagy a hibalehetőség, a tévedések aránya. Volt olyan eset már a nyolcvanas évek végén, amikor a műszer bebizonyíthatóan 3500 évet tévedett, és emiatt kérdőjel került az első amerikai emberi település korának meghatározásához. Ekkor kezdték alkalmazni a fenti felsorolásban még nem említett másik módszert, amelyhez urániumra és thóriumra 87

van szükség. Ez is a felezési idő révén mutatja a vizsgált anyag korát, de néhány egyéb jó tulajdonsága mellett hosszabb távon is használható. Például ez a módszer már akár 500 évvel ezelőtti leletek esetében is használható, nem csupán pár tízezer évig visszamenőleg, mint a C-14-es. Bár évekkel korábban a C-14-esről még valóságos dicshimnuszokat zengtek, ami érthető is, hisz nem volt nála jobb. Erről magyarul is olvashatunk Goldsmith könyvében. A Föld kora Sajnos csak részben lehet témája e könyvnek az a hosszú, sok száz éves harc, amit egyes tudósok vívtak nemcsak környezetükkel, hanem a fizikai viszonyokkal is azért, hogy megtudják, mennyi ideje létezik bolygónk, a Föld? Érdekes anyagok olvashatók erről különféle helyeken. A lényeg számunkra az, hogy a teremtéspártiak és az evolucionisták nem eléggé használták ki ezt a lehetőséget egy újabb tüzes vita folytatására, úgy érzem. Ha a Föld csak pár ezer éves lenne, vagy nagyon régen, de egyszerre keletkezett volna a kozmikus világgal, egészen másképpen nézne ki, mint így. Most ott tartunk, hogy Rutherford, Kelvin, Boltwood, Strutt, Holmes és mások után elmondhatjuk: minden radioaktív és egyéb módszerrel végzett kormeghatározás egyöntetűen a Földet 4,6 milliárd évesnek tartja. Ez a tudomány, tehát az evolucionisták álláspontja is. Egy erről szóló cikkből érdekes adatokat ismerhetünk meg, és ez egy csöppet sem ingatja meg azt az amúgy is bennünk rejlő meggyőződést, hogy bizony bolygónk mar nagyon régen kering a világűrben a Nap körül, rója hatalmas útját a Tejút ismeretlen magja körül és ugyanakkor szédületes sebességgel száguld az egykori ősrobbanás pontjától bele a végtelen térbe. De még maradjunk a kormeghatározásoknál. Richard Leakey az egykori előember stb. maradványainak fellelésekor többféle módszert alkalmazott, csakúgy, mint kollégái a világ más tájain is, ha fosszilis Hominidákra utaló jeleket találtak. Ő is megemlíti, hogy a C-14-es 88

módszer fizikai okokból ötvenezer évnél régebbi leletek esetében nem használható (már 30 000 év felett sem), hiszen addigra a csontokban például rendkívül kevés szénizotóp marad; ezért a régészek és antropológusok inkább a kálium-argon módszert alkalmazzák. Ő azt állítja, hogy a kálium egy izotópjának argongázizotóppá (40K-ból lesz 40Ar) való átalakulása elsősorban vulkáni hamunál alkalmazható remekül. A kormeghatározás lehetőségét ez a módszer kiterjeszti az emberi evolúció egész időszakára - írja. Említ még egy másikat is, a repedésnyomokon alapuló kormeghatározást. Ez lényegében ismét egy uránizotópot használ fel. Az előbb említett kálium-argon módszert a 238-as urán módszerével együtt is használhatják, így biztosabb eredményeket kapnak. Van meg ezen felül egy geomagnetikus, földmágneses eljárás is. Ezt főleg olyankor kénytelenek alkalmazni, amikor a leletek nem tartalmaznak sem elég urániumot, sem elégséges mennyiségű káliumot. A kutató a lelet közelében esetleg talált fémeket vizsgálja. Mivel tudott, hogy a földi mágneses mező a földtörténet során gyakran megváltoztatta az irányát és ezeket a korszakokat és irányokat többé-kevésbé már mintegy „feltérképeztük”, ez is segíthet. A leletnél talált fémek az akkor uralkodó mágneses mező irányába rendeződnek el, majd ez az egész megkövesedik, és úgy marad, már függetlenül a későbbi mágneses változásoktól. A teremtéspártiak természetesen igyekeztek azonnal megtalálni a réseket a fenti módszerek leírásában és még inkább azok alkalmazhatóságában, megbízhatóságában. És nem is jártak eredménytelenül. Az izotópos radioaktív mérési módszerekkel kapcsolatban felvették: ezek csak akkor „működnek” tökéletesen, vagyis a radioaktív lebomlás akkor folyik szabályosan, ha a sziklákat zárt egységnek képzeljük el, ami ugyebár lehetetlen; azon felül 1972ben egy kutató, bizonyos Frederick Junemann bebizonyította, hogy a felezési idő és egyáltalán a radioaktív elemek lebomlási folyamatainak sebessége menet közben megváltozhat a kozmikus 89

sugárzás vagy egy viszonylag közeli szupernóva felrobbanása miatt is. E robbanások állítólag mintegy „átállíthatják” a már működő, rendkívül pontos „atomórákat” is. Egyes szerzők elgondolkoztató érvekkel támadták meg az argongázos és az ólom-urános módszert is. Hasonlóképpen bírálták a szakemberek a kálium-argon és rubídiumstronciumos módozatot is. A teremtéspártiak azt is az ellentábor fejére olvassák, hogy általában kevéssé reklámozza a nagy melléfogásokat. Ami emberileg ugyan érthető, tudományos szempontból azonban mindenképpen elítélendő - mondom én - mivelhogy így a tudományos igazságosság szenved csorbát. Arról nem is beszélve, hogy a hibákból is lehet tanulni, olykor sokkal többet, mint a szépen tálalt eredményekből. Johnson például az evolucionisták szemére veti, hogy ezen kívül még egy bűnt követnek el rendszeresen: bizonyos kutatók egyszerűen elhallgatják azokat az adatokat, amelyek ellenkeznek más adatokkal. Vagyis amelyek esetleg kétségbe vonhatnák a már elfogadottak igazát. Egy bizonyos John Woodmorappe nyolc oldalas kis munkájában felsorol számos olyan esetet, amikor is a kutatók az izotópos módszerrel olyan időmeghatározásokhoz jutottak, amelyek teljességgel ellenkeztek a más módszerekkel előzőleg mért és már elfogadottnak tekintett adatokkal. A szerző érdekes munkájában még sokkal „meredekebb” állításokkal is találkozunk. Tud arról - írta hogy számos kutató e mérésekkel a Föld korát többszörösen meghaladó idő-adatokat talált… vagyis a szokásos 4,5 vagy 4,6 milliárd év helyett állítólag „mértek” 10 milliárd éves bazaltot vagy olyan prekambriumi sziklát, amelynek korát a rubídium-stronciumos módszerrel 34 milliárd évesnek állapították meg! Vagyis legalább kétszer annyi idősnek, mint amennyi a feltételezett Ősrobbanás, vagyis világunk kezdete óta eltelt! Ám mivel ezeket az adatokat hivatalosan sohasem hozták nyilvánosságra, hanem valamilyen „mérési hibával” vagy „lokális geológiai jelenséggel” magyarázták, szerzőnkben nem ok nélkül ébredtek kétségek a módszerek 90

használhatóságát illetően. Woodmorappe különben rengeteg olyan mérésről tud, amikor a kálium-argonos módszerrel 7-15 milliárd éves kőzeteket „találtak”, és ezeket sem tették közzé. Mindazonáltal a mérésekről készített belső jelentésekben máig ott vannak ezek az adatok. Nemegyszer előfordult az is, hogy ugyanazt a kődarabot több tudóscsoport mérte le egymástól függetlenül és bizony hatalmas eltérések voltak a mérési eredményeik között. Kofahltól és Segravestől a The Creation Explanation c. műben olvashatunk erről bővebben. A teremtéspártiak az ellenfél szemébe vágják: „Csak azért ragaszkodtok ezekhez a már kompromittált, megbízhatatlan izotópos módszerekhez, mert így a tudományosság látszatával bír állításotok: hogy a Földön eddig iszonyúan nagy idők peregtek le. Ezekre a nagy időkre az evolúció képzelt folyamatai miatt van szükségetek… Ugyanakkor nem veszitek figyelembe azokat a bizonyítékokat, amelyek a Föld és a Világmindenség fiatal kora mellett szólnak!” Hát vannak ilyen bizonyítékok? A teremtéspártiak természetesen nemcsak úgy vélik, hogy igen, de erre saját vélelmeik szerint bizonyítékokat is sorolnak. A kormeghatározásokról már szóltunk - de a teremtéspártiak számos egyéb adatot sorolnak fel munkáikban, amelyek azért elgondolkoztatóak. Például hivatkoznak Walter Libby-re, a C-14-es módszer feltalálójára, aki eredményeivel éppen úgy hozzájárult a módszer jó, mint rossz oldalainak feltárásához. Kutatásaiért mellesleg Nobel-díjat is kapott. Nos, a teremtéspártiak ezzel kapcsolatban így érvelnek: a C-14es szenet a kozmikus sugárzás és a nitrogén hozza létre, ez utóbbi az atmoszféra felső rétegeiben található. A mérési folyamatot egy feltételtől teszik függővé: az egyensúlytól. Ami azt jelenti: a fent keletkező és az atmoszféra alsó rétegeiben - vagyis: itt a Földön széteső C-14-nek egyensúlyban kell lennie. Logikusan gondolkozva oda jutunk, hogy nyilván régóta van egy egyensúly, különben vagy itt 91

a felszínen tűnt volna el már régen a szén, vagy éppen ellenkezőleg, túl sok lenne belőle, lehetetlenné téve akár az életet is. Libby kutatásai kimutatták, hogy nincs egyensúly, hanem 20%-os többlet van. Ennyivel több szén keletkezik az atmoszférában fent, mint amennyivel kevesebb esik szét idelent. Ez lehetetlennek tetszett a kutatók számára, hiszen kiszámították, hogy 30 ezer év alatt a kozmikus sugárzás meghozná az egyensúlyt. „Mert ugye azt mindenki tudja, hogy a kozmikus sugárzás csakúgy, mint a Föld, a Nap, az égitestek és egyáltalán az egész Kozmosz több mint 30 ezer éve léteznek”, gondolták-írták akkor a kutatók, és tovább vizsgálódtak. Mivel a dolog sehogyan sem illett bele az elfogadott elméletekbe, hát ezt a 20%-os mennyiséget egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Azóta állítólag kimutatták, hogy Libby mérései még szerények voltak - az egyensúly-hiány nem 20, hanem 38 százalékos! Vagyis, következtetnek a teremtéspártiak, a Föld, a Kozmosz nem lehet idősebb 30.000 évnél, sőt lehet, ennél is fiatalabb! Tény, hogy nagyon érdekesek ezek a küzdelmek. Hiszen itt nem hitek csapnak össze, hanem konkrétan mérhető dolgok, mindkét oldal a tudomány fegyvereivel harcol - és ezért ez igencsak izgalmas küzdelemnek ígérkezik. Mert messze még a vége, akár csak a C-14-es módszer területén is. Hiszen lehet, állítják egyesek, hogy a vízözön előtt más volt a légkör összetétele, másmilyen lehetett akkoriban a kozmikus sugárzás behatolásának mértéke, ismét mások azt firtatják, mi köze lehetett az egyszerű 12-es szénnek a 14-es sugárzó változat mennyiségének alakulásához; ismét mások szerint régebben a Föld mágneses tere volt erősebb, így az is befolyásolhatta a beérkező kozmikus sugárzást és ez által a keletkező C-14-es mennyiségét… Állítólag egészen komoly tudósok - akik figyelembe vették a Vízözönt és más tényezőket - mint például Melvin Cook, a fémkohászat professzora és Robert Whitelaw atomfizikus korrigálták a C-14-es módszer hibáit és kijelentették: a Föld kora maximum 10 ezer év, de könnyen meglehet, hogy ennél jóval kevesebb! 92

Különösen Whitelaw jeleskedett ezen a téren, sok örömre adva okot ezzel a teremtéspártiaknak. Nevezett atomfizikus ugyanis Libby módszerét alkalmazta ugyan, de a szükséges korrekciókkal a fent említett dolog miatt. Így több meglepő dologra jött rá. Az egyik az volt, hogy körülbelül 5000 évvel ezelőtt volt egy olyan kor, amikor szinte semmilyen élőlény nem volt a Földön; majd a leletek korát megállapítva rájött: ez után fokozatosan kiteljesedett az élet a Földön. Whitelaw ebben a Vízözön bizonyítékát látja, amely minden életet elpusztított a bolygón, és szerinte erre a globális katasztrófára tehát 5 ezer évvel ezelőtt került sor… A másik felfedezése azzal kapcsolatos, hogy módszerével ismét megmérte a híres és kevésbé híres élet-leletek korát. Dinoszauruszok csontjait, tojásait, ember- és majomember-maradványokat stb. Egy mammut korát például 3370 évre hozta ki, amit természetesen senki sem akart elhinni neki. Nem tudunk arról - és nincsenek erről feljegyzések sem - hogy időszámításunk előtt 1000 körül, amikor már fejlett kultúrák, civilizációk és bizony államszervezetek is voltak a bolygó különféle pontjain - mamutok mászkáltak volna szerteszét. Bár ki tudja, honnan származtak Whitelaw mamutcsontjai? Ha Szibéria végtelen térségeiből, akkor talán elképzelhető a dolog (?). Röviden szólva: Whitelaw minden mérése azt „bizonyította”, hogy a rodéziai ősember vagy neandervölgyi ősemberek vagy a kardfogú tigris stb. alig pár ezer évvel ezelőtt éltek! A fizikus harmincezer leletet vizsgált meg így, és ezek közül csak három bizonyult meghatározhatatlan korúnak, nem tudni, miért. A többi 29 997 esetben a fent leírt eredményekre jutott. Hogy még világosabb legyen a dolog: a C-14-es „helyesbített” módszerrel végzett kutatások révén Whitelaw azt állítja, hogy egyetlen lelet kora sem haladja meg a 7000 évet, vagyis - ez lenne a teremtés megközelítőleges dátuma… Másféle méréseket is végeztek ám a C-14-es módszerrel. Például annak idején megmérték az Apolló űrhajók által a Földre hozott holdkőzetek korát. Ha valaki azt hinné, hogy remek mérési anyag volt 93

(gondoljuk csak el: hihetetlenül sok ideje hevertek ott e sziklák, kitéve csak a kozmosznak, de nem esőnek, szélnek, víznek…) alaposan téved. A holdkőzetek mérése - állítják a teremtéspártiak kizárólag újabb problémákat okozott, hiszen nem a várt 4,5 milliárd évet mutatták a különböző műszerek, hanem 2 milliárdtól… 28 milliárd évig tartó skálán mozogtak! Ugye, nem kell ismét leírnom, hogy körülbelül fele ennyi időt adnak ma a kutatók az egész kozmikus anyaghalmazunk korának? Hasonlóan zavarosak az előemberi, „majomemberi” koponyákkal kapcsolatos mérések. Talán elgondolkoztató, hogy R. Leakey, miután meglelte a könyvünkben már említett ”1740”-es koponyát és a híreshírhedt Zinjanthropust, nem engedélyezte, hogy C-14-es módszerrel vizsgálják meg őket. Leakey kijelentette: a csontmaradványok túl régiek ahhoz, hogy a módszerrel vizsgálhassák őket (ebben van is némi igazság, hiszen egyes laboratóriumokban csak 3 ezer évig engedélyezik megbízható használatukat, másutt 20 ezer év fölé is mennek - 30 ezer év fölött azonban sehol sem használják). Ehelyett például a Zinjanthropus esetében más kormeghatározó módozatot választottak: a kálium-argonos módszer egy változatát. Nem magukat a csontokat, hanem azokat a kőzeteket vizsgálták meg, amelyekben a leletet találták. Vettek mintát a csontok alatti és feletti rétegekből. Ekkor - a teremtéspártiak vélekedése szerint - igen érdekes dolog történt. Az első mérésnél a lelet alatti szikla 250 ezer évvel fiatalabbnak bizonyult a lelet fölöttinél - holott nyilvánvalóan a mélyebb rétegnek kell idősebbeknek lennie… Egy másik laborban ismét végeztek kormeghatározásokat, ekkor még „rosszabb”, de mindenképpen furább lett az eredmény: itt a felső szikla már 500 ezer évvel volt idősebb a lentinél! Egynémely híres szakértő meg ráadásul amellett kardoskodott, hogy a rossz eredményt meg kell kettőzni bizonyos mérés-technikai okokból - ha ezt is elfogadják, akkor a Zinjanthropus fölötti szikla egy millió évvel idősebb, mint a lenti réteg, ami egyszerűen illogikus és érthetetlen. Vagy mégsem az? A 94

teremtéspártiak mindenesetre nagyon jól szórakoztak és valóban élvezték az ügyet. Még a folytatását is… ugyanis Leakey mindettől függetlenül - mint már egy korábbi fejezetben említettük - a lelet korát 1 millió 750 ezer évben állapította meg. Minderről elég sokat olvashatunk David Heiser Evolution and Christian Faith c. munkájában. Hasonlóan érdekesen alakult az „1740-es” koponya kormeghatározása. Mivel Leakey itt sem engedélyezte a közvetlen vizsgálatot, így annak a tufa-rétegnek a korát határozták meg, amelyben a koponyát találták. A cambridge-i egyetem laboratóriuma… 221 millió évesnek mondta azt! Azonnal elvetették, mint „lehetetlent”. Ugyanazon kőzet többi darabját később ugyanabban a laborban vizsgálták, ezúttal a mérések 2,4-2,6 millió évet jeleztek. Talán nem árt megjegyezni, hogy ugyanazt az anyagpróbát később a kaliforniai Berkeley Egyetem laboratóriumában… 1,8 millió évre becsülték. Közben a koponya korát „hitelesen” 2,6 millió évben állapították meg, ám a Cambridgei laborban tovább vizsgálták a tufa korát. Az eredmények minden alkalommal különböztek egymástól, pedig ugyanazokat a kődarabokat vizsgálták ugyanazzal a módszerrel, ami azért elgondolkoztató. A mérések ezúttal 290 ezer évtől 19,5 millió évig terjedtek! Gyanús nyomok Mi van akkor, ha a természetben gigantikus anakronizmusokat találunk? Vagyis összekeveredik két olyan dolog, amelyeket történelmünk folyamán jelenlegi tudásunk szerint millió vagy százmillió évek választottak el egymástól? Amelyek semmiképpen sem létezhettek egyszerre? Sejthetjük, ez minden kutató rémálma. Egyik sem szeretne ilyenre lelni, hiszen már ennek közzétevése is megkérdőjelezné… az elmebeli állapotát. Nem is beszélve egyéb követelményekről. Ha meg elhallgatja, abból is baj lehet. 95

Nos, mégis előfordulnak ilyen esetek, és a teremtéspártiaknak, persze több sem kell, ezeket mindig „melegen tartják”. Így például azt az esetet is, amikor együtt találtak embernyomokat a trilobiták nyomaival. Ehhez tudni kell, hogy a trilobiták pár milliméterestől tízegynéhány centiméteresre is megnövő, százlábúhoz hasonló állatkák voltak. A tudomány a paleozoikus kor, jelentős nyomainak tartja ezeket, hiszen a talált sziklák időmérésében is szerepük van: tudjuk róluk, hogy a kambriumban (kb. 200 millió évvel ezelőtt) éltek és a perm-korszakban haltak ki. Ismétlem: kétszáz millió évvel ezelőtt éltek, később nem. Aztán egyszercsak az USA Utah államában egy szandálos ember lábnyomait fedezték fel egy sziklában; látni, hogy aki lépegetett erre, az éppen széttaposott jó néhány trilobitát. Ugyanazon a környéken, ugyanazokban a kambriumi korú sziklákban találtak több szandálos és mezítlábas nyomot is - ez utóbbiak között akadtak gyermeklábnyomok is. Vagyis akik e nyomokat hagyták, kétszáz millió evvel ezelőtt éltek? És a lábnyomuk ennyire hasonlított a mai ember nyomához? Netán korabeli szandált is viseltek volna? Nincs kétség, ezek nem állatok lábnyomai, hanem emberé. A szikla valamilyen okból képlékeny volt akkor, amikor erre elhaladtak, ezért maradhattak ott a nyomaik… Morris és Whitecomb a The Genesis Flood című könyvükben leírják, hogy nemcsak Utah államban, de Amerika-szerte másutt is találtak ilyen nyomokat. Mindenütt a körülbelül 200 millió éves sziklákban! Talán mondanom sem kell, hogy az evolúciós irodalomban nehéz lenne nyomára akadni a utahi (ejtsd: jutah) vagy más hasonló leleteknek. A geológusok egyszerűen megkerülik a dolgot, nem beszélnek róla - vádolják őket a teremtéspártiak. És van is valami a dologban. Vagy fél évszázaddal ezelőtt egy őszinte geológus nyilvánosságra is hozta ez irányú kétségeit: „Ha abban a rettenetesen távoli karbonkorszakban valóban létezett az ember bármilyen formában vagy akár csak a majomember távoli majom-őse - akkor az egész geológiai tudományt úgy, ahogy van, elvethetnénk”. Én a 96

magam részéről hozzáteszem: nemcsak a geológiát. Állítják, hogy geológiai rétegekben találtak már dinoszauruszok és emberek lábnyomát - együtt! Hogy nem egybeesésekről van szó, tehát nem arról, hogy hatvanöt millió évvel korábban elsétált arra egy dinoszaurusz, majd nem is olyan régen jött egy ember és a nyomok egymás mellé kerültek - bizonyítja a többi tényező is. Például az, hogy a szikláknak képlékenyeknek kellett lenniük valami okból (például vulkáni, hűlőben lévő láva vagy akkor más, ma ismeretlen okból puha, csak később keményre kövesedett kőzet), de az is, hogy néhol a nyomok szemmel láthatóan keresztezik egymást. Olyant is találtak, ahol a dinoszaurusz lábnyoma láthatóan későbbi az ember nyománál, hisz az állat az ember nyomára lépett, és azt súlyánál fogva kissé deformálta is. (Texas állam, Glen Rose közelében, a Paluxy folyócska mentén.) A Paluxy-patak azért is érdekes, mert később ott más hasonló leleteket is találtak. 1978 augusztusában a teremtéspártiak szerint mindent elsöprő bizonyítékokat leltek itt arra nézve, hogy a dinoszauruszok egyáltalán nem olyan réges-régen éltek, ahogyan azt ma a tudomány állítja-tanítja. Kétszáz méterrel lejjebb a folyócska mentén, mint ahol az ember-dinoszaurusz nyomokat lelték, egy szikla belsejében, azt széttörve találtak egy elszenesedett faágat. A logika azt mondja, az égő ág akkor esett a kőbe, amikor az még puha volt, és így magába zárta maradványait. A szikla a kréta-korból való; a jelek szerint mindez ugyanabban a korban történhetett. A még puha kövekbe esett az ág és benyomódtak az élőlények lábai. Vagyis a két dolog körülbelül ugyanakkor esett meg. De mikor? A faág szerves maradvány, korát nem volt nehéz megállapítani… a C-14- es módszer 12.800 évet hozott ki! Annak, aki hasonló esetekről akar olvasni, ajánlom immár kétszer is megjelent könyvemet. A rejtélyes elődökben sok hasonló furcsaságról esik szó. Például olyan régészeti leletekről, emberek által 500-1000 évvel ezelőtt készített szobrokról, amelyek tanúsága 97

szerint emberek és dinoszauruszok, valamint más őslények éltek együtt a Földön. Azok a latin-amerikai, feltehetően indián művészek, akik párszáz éve e szobrokat készítették, semmit sem tudhattak a dinoszauruszokról, akkoriban nem voltak még ásatások, a távoli Európa tudósainak sem lehetett fogalmuk ezekről a hatalmas állatokról, és most meg azt állítják róluk, hogy 65 millió évvel ezelőtt kipusztultak. A teremtéspártiak persze biztosak abban, hogy soha egyetlen geológus, paleontológus vagy más kutató nem fog nekik igazat adni, nem fogja a fentebb leírt eseteket valósnak elismerni, vagy, ha mégis, nem olyan következtetéseket von majd le belőle, mint ők. Intellektuális evolúció? Kétségtelenül akadnak sokan, akik az evolúció szó alatt az emberi nem teljes fejlődését értik, vagyis nem annyira az ősemberek és mai kutatóik eredményei érdeklik őket. Sokkal fontosabbnak tartják azt, hogy az ember nevű nagy víztartalmú élőlény ezen a bolygón sikeresen rendezkedett be és, úgy tűnik, hogy ezután is boldogul. Éppen az intelligenciája, az értelme révén. Az agy problémája keveseket izgat igazán, ugyanis nem gondolnak rá. Nem gondolnak rá az agyuk segítségével sem - holott éppen ez az emberi haladás legfőbb záloga. Az agy nagyon rejtélyes szervünk. Sokezer kutató, különösen a huszadik században rátette egész életét, mégis elég kevés eredményt tud felmutatni. De ez nem az ő hibájuk. Az agy működése rendkívül bonyolult, részeinek kapcsolatai, viselkedésünk, érzékelésünk és legfőképpen gondolkodásunk folyamatai majdhogynem teljességgel ismeretlenek még a kutatóknak. Van azonban néhány dolog, amit már tudunk, és van egy igen izgalmas kérdésünk is az aggyal kapcsolatban. De előbb arról, ami bennünket ebben az összefüggésben „evolúció” - érdekelhet. Az kétségtelen, hogy fejlődésünk 98

nagyobbrészt éppen az agyunknak köszönhető. De mi indította el az agyat, mi kezdeményezte azt, hogy működése révén fejlett élőlényekké váltunk? Még konkrétabban: mi indította el az emberszabású majmokkal rokon őseinket arra, hogy emberré váljanak, vagyis, hogy fejlődjenek? Már persze így állítják az evolucionisták. A teremtéspártiak oldaláról ne is várjunk itt helyeslést - mint tudjuk, tagadják az egész „majomból, vagy közös majom-emberi ősből” való származást, és különben is, mint fentebb meggyőződhetünk róla, szerintük szó sincs a Föld múltjában ezermillió évekről, lehet, mindössze az utolsó 10 ezer évben történt mindaz, amit a múltunknak hiszünk… A legkülönfélébb elméletek vannak arra nézve, hogy fejlődésünket milyen impulzus indította el. Sokáig állították, hogy az embernek valamilyen természeti okból le kellett jönnie a fáról (már persze nem az embernek, hanem még állati ősünknek), mások szerint a munka teremtette az embert. Megint mások a játéknak tulajdonítják ugyanezt, a kéz (mellső végtagok immár nem igazán rendeltetésszerű) használatának. Magyarázták mindezt időjárási és egyéb okokkal is. Dean Falk amerikai antropológus nagy ellenkezést váltott ki szaktársaiból, amikor pár évvel ezelőtt újabb elmélettel állt elő. Szerinte az agy vénás rendszerének módosulása teremtette meg a feltételeket ahhoz, hogy „a tökéletesebb hűtés révén ez a szerv, növekedésnek indulhasson”. A kissé nyakatekertnek tűnő teória ugyan semmivel sem vadabb, mint amivel, pár évtizeddel korábban a híreshírhedett Däniken állt elő. Ő ugyanis azt vallotta, hogy soha nem lett volna itt semmiféle fejlődés, de még annak árnyéka sem, ha nem jönnek el hozzánk a kozmikus térből barátságos, avagy csupán kísérletező kedvű idegenek, akik genetikai úton beleavatkoztak a majmok fejlődésébe, és egy ilyen „lökéstől” kezdődött minden, lényegében ez a mai napig is tartó és immár talán (reméljük) megállíthatatlan folyamat. Az agy sajnos nagyon jó példa - mindkét oldalnak! Azért 99

mondom, hogy sajnos, mert így valójában nem igazán használható fel egy evolúció-teremtés vitában. Az agy működése egyszerűen csodálatos - ezért a teremtéspártiak azt nyilván a Teremtő művének tartják. Azt mondják: ha igaz lenne, amit az evolucionisták állítanak, miszerint az élet kifejlődése is a véletleneken múlott, azon túl is lassan-lassan fejlődtek szerveink - akkor bizony az agy enyhén szólva is „kilóg a sorból”, hiszen olyan bonyolult, hogy kifejlődésére egyszerűen „nem volt idő”, még azok a millió évek sem elégségesek erre, amikkel az evolucionisták úgy dobálóznak. A másik oldal meg éppen ellenkezően az agyat többek között bizonyítéknak látja, mondván: lám, fejlődésünknek nagyon hosszúnak kellett lennie, ha ilyen tökéletesen működő szervet is sikerült kialakítania a természetnek! Ígértem egy nagyon izgalmas kérdést is. Nem egyik vagy másik oldal tette fel; e sorok írója kérdi szerényen: igaz, amit hallunk a tudósoktól? Hogy az agy kapacitását csak alig egytized részben használjuk ki mostanság? (írnak más arányokról is, de közös jellemzőjük, hogy nem kérdőjelezik meg az alapvető állítást: agyunk sokkal-sokkal többre képes, mint amennyire azt mi ma hasznosítjuk.) A természettudósok könnyen elsiklanak a dolog fölött, mondván: az agyban még annyi érthetetlen képesség rejlik, ez is azok egyike. A teremtéspártiak pedig meg vannak győződve igazukról (lásd föntebb), és ők sem veszik észre, micsoda kihasználatlan érvelés lapul itt. Ugyanis én így teszem fel a kérdést: az evolúció azt tanítja Darwin óta, hogy a természetben minden az egyszerűtől a bonyolultabb felépítésű felé halad. Láttuk, hogy szerintük az egysejtűekből lett minden fejlettebb szervezet a kezdeti korokban, és az óta is így zajlik a folyamat. Ám az agynak már a puszta létezése is ellentmondani látszik ennek. Hiszen az agy sokkal többre képes ma is, mint amennyire ki tudjuk használni, hát ehhez képest még mennyivel többre volt képes régen, amikor őseink állítólag majomemberek, előemberek stb. voltak! Mert ne higgyük, hogy élettanilag, szervileg 100

bármilyen jelentősebb változás állt volna be az utóbbi hat-nyolc-tíz ezer évben. Gyakorlatilag semmi sem változhatott benne, aminthogy más szerveinkben sem. Bonyolultsága, érzékenysége a fejlettebb használattól is a lehetőségeihez képest csak kismértékben javulhatott az utóbbi évezredekben, mióta van művészet, kultúra, rengeteg szervezett és közös cselekvésforma, vannak nyelvek, van írásbeliség stb. tehát a tétel továbbra is az: miért lett ilyen az agyunk? Miért lett ennek a félig állat-félig valamiféle többet jelentő lénynek ilyen bonyolult, ilyen sokféle működésre képes agya? Az az agy, amelyet sokan sokszor számítógéphez hasonlítanak, megjegyezve mindig: sokkal, de sokkal bonyolultabb önmagában véve is, működését és lehetőségeit tekintve is több mint bármelyik modern számítógép? Rejlik itt még egy csapda. Ugyanis, ha ez nem volt véletlen, akkor valakinek ezt be kellett terveznie. A Természetnek? Ki volt az, aki valaha réges-régen előre tudta, hogy lesz majd itt egyszer egy ilyen fejlett élőlény, amely globális uralomra tör, intelligenciájával meghódítja előbb a szárazföldeket és tengereket, majd a levegőt, és végül elindul a környező kozmoszba is? Csak ennek a lénynek volt és van szüksége ilyen idegrendszerre, érzékelőkre, gondolkodási folyamatokat vezénylő szervre, amilyen éppen az agyunk. Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti mondatokat sokan úgy értelmezik, mintha én az agy létezéséből és milyenségéből egyenesen a teremtéspártiak igazát bizonyítanám. Erről szó sincs. Csak feltettem egy kérdést, amelyre magam sem ismerem a választ. De szeretném ismerni. Az agyam várja a választ önmagáról, céljáról, léte értelméről! További kérdések A nyugtalanító kérdések természetesen soha nem érnek véget. Nemcsak az agyunk az, amely kétségessé teszi, teheti az evolucionisták érvéit. Ilyen az állati vagy az emberi szem is. A teremtéspártiak rengeteg naív érve között a szem nagyon elgondolkoztató. Ne higgyük ugyanis, hogy ők mindig jól érvelnek. 101

Erről szóló könyveikben ilyen kérdéseket is olvashatunk: ugye nem véletlen, hogy a Föld a Naptól éppen olyan távolságra helyezkedik el, hogy az ember éppen jó körülmények között élhessen a Földön? „És véletlen lenne csupán, hogy a Föld éppen 24 óránként fordul meg a tengelye körül?” A teremtéspártiak ezt is a teremtés és a Teremtő számlájára írják, holott nyilvánvaló, hogy egy csillag körül a bolygók különböző távolságra helyezkednek el (legjobb, és egyelőre az egyetlen általunk ismert példa erre éppen a mi Naprendszerünk), és éppen úgy akadnak emiatt túl forró, mint túl hideg bolygók is, attól függően, hogy túl közel vagy túl távol vannak az „életadó csillagoktól’. Élet nyilván csak ott alakulhat ki, ahol ez a távolság megközelítőleg, körülbelül optimális. No és egy fordulási ciklust mi magunk osztottunk be huszonnégy órára, hogy valahogy számolni tudjuk az időt… Ezt érvként felhasználni nevetséges. De a teremtéspártiak mindent ennek rendelnek alá, mivelhogy abból indulnak ki: minden, ami létezik, az Isten teremtménye. Tehát szerintük az, hogy esés közben az esőcseppek nem nőnek nagyobbra, mint amilyenekre, természetesen az isteni gondviselésnek köszönhető - aminthogy ezért nem véletlen az sem, hogy a Földnek van egy életet oltalmazó légköre, és ebben a gázoknak az ember számára megfelelő összetétele? Hogy vannak ízes gyümölcsök, hogy a föld növényeket terem, a víz halakat, és így tovább… De kanyarodjunk vissza a szemhez. Az ember szeme egy rettentően bonyolult szerkezet; e könyvben nincs hely arra, hogy ezt részletesen leírjuk. A lényeg ebben az érvelésben a következő: a véletleneknek egészen hihetetlen sorozata kellene ahhoz, hogy azokból az ősi anyagokból ilyen sokoldalúan működő szerv lehessen. A teremtéspártiak, mint tudjuk, végig tagadják a véletlennek bármilyen, a legkisebb szerepét is. Márpedig a véletlennek lehet szerepe, állítja ugyanolyan makacsul a másik oldal. Különös persze végiggondolni és még nehezebb elhinni, hogy az emberi szem vagy az agy valóban véletlenek sorozatán keresztül jöhetett létre! A 102

teremtéspártiak nagyon érdekes érveket sorolnak ezzel kapcsolatban. Lássuk őket. Már a Földdel kezdődik a dolog: azt mondják például, hogy a Föld a Világegyetem valóságos csodája és nincs hozzá hasonló a Mindenségben. Én ezt nem állítanám olyan határozottan, amikor még nem ismerünk más naprendszereket. Csak most kezdik a csillagászok mintegy sejteni, mennyi hasonló lehet még az általunk valamilyen formában (rádiócsillagászat, vizuális csillagászat stb.) felderíthető, megismerhető univerzum-darabkákban. Nem zárható ki, hogy a Mindenségben még nagyon is gyönyörű vagy pokolian csúnya, de mindenképpen érdekes világokat is találhatunk a jövőben. Ugyanúgy érvként használják fel azt a tényt, hogy a Földnek légköre van, amely megvédi az életet a káros kozmikus sugárzástól és a meteoritoktól. „Minden háznak van építője”, és ezt a „házat” nyilván az Isten alkotta. Hitről vitázni komoly hiba lenne, tudom, tehát én inkább azzal állok szembe, amely nézet szerint a Földet az embernek teremtették, és azért ilyen „tökéletes” rajta minden (a mi szempontunkból), hogy mi élhessünk rajta az állatok és növények társaságában. Nemcsak primitív, de veszélyes nézőpont is ez, mivel azt sugallja az embereknek: minden értünk létezik, mi vagyunk a Föld urai és gazdái, tulajdonosai voltaképpen. Az embereknek szerintem igenis tudniuk kell, hogy nem a Föld a világ közepe, és ne legyen az még a lelkűkben sem! Higgyék és tudják, hogy egész életünk a Kozmoszban zajlik, az itt a legfontosabb tényező, mi ebben - a szép Földdel együtt - csak kis porszem vagyunk, jelentőségünk nagyon kicsi. Tőlünk függ, növelhetjük-e azt? És nem jó, ha az ember a Föld gazdájának hiszi magát. Mert többnyire úgy bánik vele, mint egy rossz gazda (környezetszennyezés, természetrombolás). Az ember és az egész élővilág ugyan a Földön fejlődött ki és él ma is, de valódi hazánk a Világegyetem és történelmünk valójában csak akkor kezdődik majd el, ha igazán kilépünk a Kozmoszba. Ez még mind előttünk áll. A teremtéspártiak érvei között szerepel még a Föld… dőlésszöge 103

is. Mint tudjuk, a Föld forgástengelye nem pontosan függőleges, hanem 23,5 fokos szöget zár be az Egyenlítővel. Ennek következtében vannak évszakok. Ha nagyobb lenne a hajlásszög, a nyár nagyon meleg, a tél nagyon hideg lenne, és ha nem lenne ez az eltérés, akkor mindenütt egyforma időjárás uralkodna. Ezzel az érveléssel csak az a baj, hogy a Föld számos táján így is mindig ugyanolyan éghajlat uralkodik, gondoljunk csak a bolygó tájainak jelentős részét kitevő trópusi és szubtrópusi vidékekre, a déli tengerekre stb. Örök tavasz vagy örök nyár van ott, míg másutt, különösen a sarkokon és az azok közelében fekvő, sok millió négyzetkilométeres területeken pedig örök a tél. Az effajta érvelés csak kevéssé iskolázott embereknek imponálhat. A földi légkör - állítják - természetesen gondosan kimunkált mű, és azért ilyen, hogy az élővilág élhessen benne. Ebben az érvelésben persze benne van az is: a teremtéspártiak egyáltalán nem hiszik el, hogy régebben a földi légkör egészen másféle volt, mint ma. A jelek szerint ők így érvelnek: ha volt egy teremtés - most ne menjünk bele, mikor volt az, milyen régen? - akkor nyilván ilyenre teremtette a levegőnket az Úr. A bizonyítékok azonban kimutatják, hogy ez a légkör fokozatos és néha jelentős változásokon ment át, míg ilyen lett, amilyen most. Arról nem is beszélve: a teremtéspártiak egyik ilyen érvelő könyvében olvastam a következő állítást: „Valóban egyedülálló, bámulatra méltó a földünket körülvevő atmoszféra is. Naprendszerünk egyetlen másik bolygójának, még a holdunknak sincs légköre.” Ez többszörösen hamis állítás, hiszen légköre van a Vénusznak, a Marsnak, sőt valamiféle légköre van még a Holdnak is! Nem is szólva az újabb felfedezésekről, amelyek szerint például még a Szaturnusz holdjának, a kis Titánnak is van légköre… A légkör összetétele - például, hogy éppen annyi oxigén van benne, amennyi nem káros, hanem hasznos az emberi szervezetnek is a teremtés tényének bizonyítéka. Vagyis annak, hogy valaki előre eltervezte, kigondolta és ennek megfelelően valósította meg ezt is 104

állítják azon az oldalon. De szerintük ugyanígy a teremtést igazoló tény az is, hogy van szabad víz ezen a bolygón, termékeny a föld, a növények fotoszintézist végeznek, és persze tulajdonképpen minden élőlény is önmagában véve a teremtés bizonyítéka már csak azzal is, hogy létezik és tevékenykedik, hogy szervezete úgy működik, ahogyan kell. A kovamoszatoktól kezdve a bonyolultabb élőlényekig minden megnyilvánulási forma szerintük érv. A szimbiózis (együttélés) is erre példa, állítják. Az egész természet működésének az összehangoltságát is érvrendszerükbe sorolják: a magot (amely magában rejti például a később belőle kinövő hatalmas fát), a sivatagban csak eső után kicsírázó, kikelő növényeket, de ide sorolják az énekesmadarak dalolását és a már említett fotoszintézist is. Nem felejtik ki a felsorolásból, hogy abban a bonyolult folyamatban kereken hetven különféle kémiai reakció vesz részt, nehéz hát azt is a véletlennek tulajdonítani, különösen, ami a kialakulásukat illeti… Nem kétséges, számos naív érv mellett találunk ilyen elgondolkoztatóakat is. Az ehhez hasonló művekben külön fejezetek ismertetik az olvasókkal, hogy mit lesett el eddig az ember a természettől az állatok és a növények „találmányai” közül. Így a légkondicionálást, a repülést és annak számos eszközét (szárnyak, féklapok, légellenállás csökkentése). A fagyásgátlást, a víz alatti légzés technikáját, az iránytűt, az időmérés módjait, a tengervíz sótalanítását, az elektromosságot és tulajdonképpen az egész földművelést. A keltetőgépeket, a sugárhajtás elvét, bizonyos fajta, világításokat, a papírt, a forgómotorokat (a baktériumoknál találkozunk ilyesmivel), a hangradart, a tengeralattjárókat, a hőmérőt és így tovább. A véletlenek ellen szól állítólag az ösztön szerepe is, amelyről már tettünk említést. Maga Darwin is érezte, hogy ebben számára egy nagy csapda rejlik - és ki tudja, talán a bukás lehetősége? Hiszen így írt: „Sok ösztön olyan csodálatos, hogy fejlődésének kérdése… 105

valószínűleg eléggé súlyosnak látszik egész elméletem megdöntésére”. Talán ez is hozzájárult, hogy munkájában leírta: nem kíván a szellemi képességekkel és az élet eredetével foglalkozni. Talán nem kell felsorolnom a vándormadarak hihetetlennek tűnő teljesítményeit; ezek az állatok évről évre sokezer kilométeres utakat tesznek meg, köztük olyanok is akadnak, amelyek útjuk végeztével a mérhetetlen óceánon találnak meg egy parányi szigetet, ahol annak előtte sohasem jártak, csak az előző nemzedékek ismerték, és ösztönük visszavezeti őket. Mi is látjuk, hogy a gólyák, fecskék Afrikából jövet találnak vissza a tavaly felépített kicsiny fészekhez. Vagyis egy másik kontinensről repülnek ide úgy, hogy nemcsak négyzetkilométerre, de négyzetméterre pontosan fellelik ugyanazt a helyet, ahol tavaly már jártak, ahol fészket is építettek esetleg. Hasonló dolgokat mondhatunk el az angolnákról, tengeri teknősökről és számos más élőlényről. A teremtéspártiak úgy vélik, az evolúció képtelen megmagyarázni, hogyan működnek az ösztönök, hogyan válnak azok örökletessé. Ugyanígy természetesen az állatvilág egyéb ösztöneit is besorolják érveik közé: például a fészeképítést. Való igaz, hogy a fészeképítés ösztönös tevékenysége átörökített, nem tanult tulajdonság vagy képesség. A genetika bajban lehet ennek megmagyarázásával (is). Nemcsak madarak, lepkék is vándorolnak ezer és ezer kilométereken át. De elég elgondolni, hogyan dolgoznak a vak termeszek a földalatti bolyban? Sok millió egyed végez összehangolt munkát. Természetesen ösztönösen, mondja erre a tudomány. A méhek ugyanilyen módon tudják alkalmazni azt a táncot, amellyel egymásnak jelzik a nektárforrások irányát és távolságát. Természetesen nyilvánvaló, hogy az embert, mint a legtökéletesebb élőlényt is kihasználják a teremtéspártiak. Már említettük a szemet, sőt az agyat is. A kibővített érvelést a teremtéspártiak azonban már időben előbb kezdik el: az anyaméhben történő fejlődést nevezik bámulatosnak. Mint tudjuk: a fogamzást 106

követő harmadik héten már megjelennek az agysejtek, és, bár szakaszosan szaporodnak, olykor egyetlen perc alatt 250 ezerrel is megnő a számuk. A születés utáni első évben a csecsemő agya az állatokéval szemben háromszorosára növekszik, és végül lesz benne vagy 100 milliárd idegsejt (neuron) és más sejtek. A sejtek nem érintkeznek egymással, hanem parányi térközök választják el őket egymástól, ezeket kémiai anyagok töltik ki. Nem célunk most leírni az agy felépítését és működését, bármelyik jobb szakkönyvben megtalálható az a kevés, amit erről már tudunk, különösen a működését értem e „kevés” alatt. Az agyban a jelek elektromos és kémiai úton haladnak rendkívül gyorsan. Az egészet - amely korántsem ily egyszerű, ahogy itt vázoltam az imént - szokták nagyon bonyolult számítógéphez is hasonlítani. Néhány teremtéspárti tudós, köztük például Henry Osborn az egész világegyetem legtitokzatosabb és legcsodálatosabb dolgának nevezi az emberi agyat. Ma még nem tudjuk, hogyan zajlanak a gondolkodási folyamatok. Francis Crick, Nobel-díja tudós szerint, bár egyre többet tudunk róla, az egész még mindig egy nagy rejtély. Az agyunk emlékezete milliárdszor több információt tartalmaz, mint az eddig létező legnagyobb kapacitású számítógép. Azt már kevesebben tudják, hogy annak idején nem Darwin volt az egyetlen, aki megalkotta az evolúciós elméletet. Ebben majdhogynem meg is előzte őt Alfred R. Wallace, és Darwin is szinte közösnek tekintette elméletüket. Ezért történhetett meg, hogy amikor Wallace felhívta Darwin figyelmét arra, hogy az emberek - még a legprimitívebbek is! - sokkal nagyobb kapacitású aggyal rendelkeznek, mint amire a fejlődés elején, közepén vagy bármelyik fokán szükségük lehetett valaha is, Darwin aggódva jelentette ki: reméli, Wallace ezzel nem ölte meg „közös gyermeküket”, vagyis az evolúciós elméletet. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy az evolúciót Wallace óta sokan megölték, de ez a folyamat még tart. 107

Nem kétséges, hogy agyunk minőségi különbséget jelent minden más általunk ismert (ezért egyelőre csak földi) élőlényhez képest. De igen nagy különbséget. Hogy ezek milyen képességek és hajlamok, azokon sokat töprengtek már a legnagyobb elmék is. Nem voltak kevesen azok sem, akik megállapították, hogy nem csupán az átlagnál valamivel eszesebb állatok - mondjuk, majmok - vagyunk, ennél sokkal több rejtőzik bennünk. Márpedig ha igaz lenne az evolucionisták állítása érvelnek az ellenpártiak -, hogy az állatokból fejlődtünk volna ki, akkor az agyunk nem így nézne ki, nem így működne, és mindenekfelett nem lenne ilyen iszonyúan hatalmas és sokoldalú képességek tárháza. Merthogy - folytatódik az érvelés - a legfejlettebb állat agyából sem fejlődik ki az értelem. A neurális állomány alapprogramozása teszi képessé az embert a látottak, hallottak alapján a fogalomalkotásra, a beszédre, a tapasztalatok alapján pedig a gondolkodásra. Az állatoktól eltérően ezért lehet nekünk értékítéletünk, céljaink és így tovább. És míg a hozzánk oly közel álló majmok a beszédnek a legelemibb elsajátítására sem képesek (úgy értem, az agyuk révén sem), addig egy csecsemő és később kisgyerek könnyedén megtanul egy, de éppoly könnyen több nyelvet is. A teremtéspártiak soraiban felbukkannak hívő nyelvészek is, akik állítják: az állatvilágban tapasztalható „nyelvekből”, vagyis a röfögésből, kiáltásokból, dörmögésből stb. sohasem alakulhatott ki az emberi nyelv, erre semmilyen kutatás nem szolgáltatott bizonyítékot. Érdemes azonban megemlíteni a delfinek sajátos kommunikációját. Tudományos kísérletekkel igazolták, hogy valódi információátadásról van szó, vagyis fogalmak közléséről. Tény, hogy a tudomány (ma még) nem tud magyarázatot adni a nyelv és az agyműködés közös titkaira, míg persze a teremtéspártiaknak nincs gondjuk a (szerintük helyes) magyarázattal. Máshol e könyvben már említettem, hogy agyunk jóval többre képes, mint amennyire azt most kihasználjuk - pedig hát sokkal inkább 108

használjuk agyunkat ma, mint száz vagy akár ötven évvel ezelőtt, már csak azért is, mert megsokszorozódtak a szükséges információk egy átlagember agyában is. Ennek az eufémikusan csak „átlagembernek” nevezett, mai társadalmi „közkatonának” ahhoz, hogy mondjuk egy európai városban vagy falun meg tudjon élni, helyt álljon naponta újra és újra a közösségben (utazzon, dolgozzon, személyes kapcsolatokat tartson, informálódjon a külvilágról, a saját magával kapcsolatos problémákról információkat gyűjtsön stb. stb.) ahhoz bizony eléggé sokoldalúan kell működtetnie az agyát. Az evolúció azt állítja: a természet a fejlődés során kis lépésekkel halad előre, a természetes kiválasztás minden alkalommal egy minimális nagyságú lépéssel viszi előbbre a fejlődő lényt, ez a lépés igen kicsi, mégis mérhető előnyt biztosít a neki… Hát kérem, az agy milyensége teljes és abszolút tagadása ennek az elvnek, egy bizonyíték arra, hogy az evolúciónak nincs igaza. „Az élet szép” Nemcsak az egykori híres filmnek, de manapság egy új könyvnek is ez a címe. Francia nyelven, „La vie est belle” címmel jelent meg 1991-ben, és szerzője - aki miatt ez a könyv itt szóba került - az a Stephan Jay Gould paleontológus, több tudományos társaság neves tagja, az amerikai Harvard Egyetem professzora, világhírű tudós, akire már e lapokon is hivatkoztunk. A könyv megjelenése után a L’Express riporternője készített vele egy nagyon tanulságos interjút. Alább kivonatosan elmondom hát, milyen új elmélettel lépett fel Gould professzor úr ebben a cikkben. Gould professzor a maga humoros módján, de ez esetben igencsak komoly alapokon nyugvó elméletében azt állítja, hogy az evolúció nem úgy zajlott le, ahogyan tudjuk, az a dolog - bár létezett és létezik - nem az, aminek hisszük, és talán a céljáról is más fogalmaink vannak, mint ahogyan az a valóságban van. A véletlennek, a „szerencsének” is nagy szerepe volt a dolog alakulásában, jelentette 109

ki, és így kezdte beszámolóját: A Mindenség az első fázisban a fizika és kémia törvényei szerint szerveződött, aminek révén az élet keletkezett a Földön. De ezután már megváltozott a folyamat, az élet fejlődését már semmilyen természetes evolúció nem irányította. Gould hangsúlyozza: biztosan nehéz megbarátkoznunk a gondolattal, de higgyük el: nem volt olyan lineáris evolúció, amely a kezdetektől a természet csodájáig, az emberig vezetett. „Egy véletlen révén jöttünk létre”, tette hozzá. A riporternő megbotránkozott kérdésére - hogy „tényleg így látja-e, hiszen a tudósok mást mondanak”, Gould könnyedén megjegyezte: „Lehet, de ők nem mondanak igazat”. Gould új elméletét egy látszólag jelentéktelen, valójában azonban - mint mondja - korszakalkotó kövület felfedezésére alapítja. 1909ben egy amerikai kutató, bizonyos Charles Walcott a kanadai Sziklás Hegység csúcsain, a kőzetekben soksejtű lények nyomait fedezte fel, amelyek 530 millió évvel ezelőtt éltek (szinte látom most magam előtt a teremtéspártiak arcát…). A felfedezésre mellesleg úgy került sor, hogy a köveket dinamittal felrobbantották, másképpen nem tudhatták meg, mit rejt belsejük. A baj csak az volt, hogy nevezett Walcott nem tulajdonított nagyobb jelentőséget felfedezésének, sőt azt hibásan értelmezte, így a dolog elfelejtődött. Nemrégen amerikai kutatók ismét elővették Walcott munkáit és kiderült… Mi is derült ki? Gould professzor szerint korszakalkotó dolog, ami miatt revideálnunk kell mindent, amit eddig az evolúcióról tanultunk! Walcott soksejtű lényeiből nem csak a keményebb részek maradtak fenn, ahogy az a kövületeknél lenni szokott. Itt megmaradtak a lágy részek pontos lenyomatai is, számos példányban olyannyira, hogy e kezdetleges rovaroknak még a pusztulásuk előtti utolsó táplálékukat is láthatták a kutatók, vagyis megmaradt a gyomortartalom nyoma is. Gould így érvel: a Földön az élet 3,5 milliárd éve létezik, de az első három milliárd év alatt ez az élet valójában csak egysejtűeket 110

jelentett. Az utolsó ötszáz millió (fél milliárd) évben történt minden egyéb fejlődés. Nos, ezek a rovarok éppen a határvonalon állnak, könnyen lehet, hogy az egysejtűek és soksejtűek között ezek azok, amelyektől folytatódott az igazi, bonyolult, sokszoros élet fejlődése a Földön. Azt is tudjuk, hogy a korabeli élőlényeket négy csoportra osztotta a tudomány, és mindeddig azt hittük, így van ez jól. De az itt felleltek, a Marellák - így hívják őket - nem tartoznak egyetlen ismert csoportba sem! Ezek a néhány centiméteres élőlények úgy néznek ki, akárha egy sci-fi regény szerzője találta volna ki őket. A legismertebb válfaj például így: százlábúra emlékeztet, teste alatt hét pár lábbal, hátán felfelé hét kis cső nyúlik ki, hátul is csőben végződik, míg feje elől egy hirtelen kidudorodó gömb, akár a gombostűn annak kerek feje. A kutatók sohasem láttak ilyeneket. Ráadásul húsz alfajt különböztettek meg a kövületekben, amelyek nyilván bőségben éltek annak idején. Ma nyomuk sincs. Ebből Gould arra következtet: annak idején sokkal több faj élt a földön és ezek jelentős része mára eltűnt. Szó szerint így mondta: „Eddig úgy véltük, hogy kivétel nélkül minden primitív szervezet az állatok jelenlegi alakjának egyszerűsített változata volt. Ez támasztotta alá azt az állítást, hogy az evolúció logikusan haladt előre az egyszerűtől a mind bonyolultabb irányába. Ily módon minden fajt besorolhatunk, mint egyazon „családfa” részeit, amely az idők múlásával egyre lombosabb lett… De ez a metafora értelmét vesztette abban a pillanatban, amikor megtudtuk, hogy az eddig létezett fajok és csoportok nagyobb része már elpusztult. A marellák és társaik bizonyítják: az élet története brutális és tömeges katasztrófákból áll, amely a legtöbb fajt „kihúzta a listáról”. Így hát nincs semmi alap, hogy azt higgyük: „az evolúció az egyben a haladást, az előrejutást is jelenti”. Igen, de ez az elv csak egy meghatározott környezetben működik. A fajok fejlődnek és mindjobban alkalmazkodnak a környezetükhöz de mi történik, ha a környezetben egy katasztrófa áll be, ha ott minden összeomlik? Akkor ki marad életben? Bizony éppen nem azok, 111

amelyek már remekül alkalmazkodtak, hanem… azok, akiknek szerencséjük van! Nem mondhatnám, hogy eddig ez komoly tudományos elméletnek hangzik. De Gould tovább folytatja az érvelést: „Figyeljék meg, milyen remekül alkalmazkodtak a halak a vízhez. De ha hirtelen kiszárad a tenger valami katasztrófa miatt - akkor ki marad életben? A halak mind kipusztulnak, bizony. De megmarad a halbiológusok szégyene, mulatságuk tárgya, egy addig megvetett halfajta, amelynek nemcsak kopoltyúja, hanem tüdeje is van, és a szokásosnál erősebb uszonyai. Csak ebből a halból lesz akkor szárazföldi életre is alkalmas állat - nem pedig azokból, amelyek olyan remekül „alkalmazkodtak” a tengerhez…” Gould ezzel kapcsolatban megjegyzi: a kutatók ma már tudják, hogy a régi korokban sokkal gyakoribbak voltak a tömeges életpusztulások, mint azt eddig hittük. Az utolsó 600 millió évben öt vagy hat ilyen, csaknem totális katasztrófa sújtotta a földi élővilágot, feltehetően meteorit-„esők” következtében. Az első, 5-600 millió évvel ezelőtt bekövetkezett katasztrófa során állítólag az akkori földi élőlények 96 százaléka elpusztult. „A fajok sorsát nem lehet előre látni”, jelentette ki a professzor. Az élet azonban mégsem kizárólag a véletlenektől, a „szerencsétől” függ - visszakozott egy ponton Gould hanem arról van szó: oly sok tényezőtől függ, hogy előre nem számítható ki, és nincs szabályos, lineáris fejlődés sem emiatt. Minden időpillanatban elágazhat erre is, arra is. Egyetlen jelentéktelennek tűnő faj elpusztítása bármelyik időpillanatban gyökeresen megváltoztathatja az egész utána következő „jövőt” is. Ha egyidőben elpusztult volna minden vízi állat, nem lett volna, „aki” kijöjjön a szárazra, tehát mi sem lennénk - mondja Gould, és ebből is tudjuk: azért ő megrögzött evolucionista maradt továbbra is. - Ha annak idején nem pusztulnak ki a dinoszauruszok (szintén feltehetően egy kozmikus katasztrófa nyomán), akkor ma mi sem lennénk. Hiszen a dínók százmillió évig éltek együtt a kistermetű emlősökkel, 112

amelyekből állítólag az emberek is lettek - ha még tovább is éltek volna, az az óta eltelt 60-65 millió évben bizony a kis emlősök nem válhattak volna nagyokká, nem nyertek volna zavartalan életteret, nem fejlődhettek volna tovább, és most nem lenne emberiség sem. A kövületekben sok százmillió évvel ezelőttről találtak egy kis fehér állatot, amit pikaia-nak neveztek el. Ez is rovar volt, 5-10 cm hosszú - és ez volt az emberi faj valamikori őse! (Ha elfogadjuk az evolúciós elméletet, természetesen.) „Ha az a kis lény elpusztult volna, úgy értem, tömegesen és totálisan kipusztul, megváltozik az élővilág történelme és nem születnek cápák, mókusok, orángutánok és persze emberek sem” - állítja Gould. „Az emberek azért léteznek, mert a pikaiának sikerült megúsznia egy hekatombát. A pikaia egy mázlista, és mi is azok vagyunk!” De ez valójában csak a véletlenek, a körülmények összejátszásán múlott. Ami pedig az evolúciót illeti… Gould véleményének sok kollégája nem fog örülni, az biztos. Ő ugyan azzal kezdi, hogy az evolúciót nem kell még kerülni, de másképpen kell ezen túl érteni és értelmezni. Szerinte ez csupán annyit jelent: alkalmazkodás a helyi körülményekhez - és nem többet. Merthogy jelenleg a tudományban és az emberi - úgy érti: átlagemberi - gondolkodásmódban az evolúció mást jelent: a haladás szinonimájaként használják, annak hiszik. „Nagy örömmel mutatjuk be őseink sorát a majmoktól az emberig, és azt hisszük, az evolúció ezt a fejlődést jelenti. Nem vitás, rögtön észrevehető, hogy ez nagyon beszűkült koncepció, azt sugallja, hogy a fajok egymástól erednek és lépcsőzetes átalakuláson mennek keresztül, az egyszerűbbtől a bonyolultabbig, tehát a kezdetlegestől a fejlettebbig.” Márpedig nem így van, bizonygatja Gould. Túl sok volt az előzmények során a véletlen, a körülmények szerencsés vagy szerencsétlen összejátszása. Ne úgy higgyük, hogy a fejlődés egy töretlen és állandóan zajló folyamat, amelynek törvényszerűségei vannak, azok szerint zajlik és célja is van: egy felsőbbrendű lény létrehozása. Nem, minderről szó sincs, állítja Gould, az igazság az, 113

hogy nagyon könnyen megtörténhetett volna a távoli és közelebbi múltban, hogy mi nem is jövünk létre. A világ nagyon jól létezne a főemlősök és különösen az ember nélkül is… „Akkor a világnak semmi dolga sem akadt volna az intelligenciával”. Egyéb érvek és viták Gould érvelésében hivatkozott arra, hogy nagy pusztulások történhettek már a Földön abban a korban, amelyről mi nem sokat tudhatunk, lévén hogy akkor ember még nem létezett. Ismeretes, hogy a dinoszauruszok kipusztulását egy kb. 10 kilométeres átmérőjű aszteroida (kisbolygó) Földnek ütközésével is magyarázzák sokan. Erre ma is felfedezhető fizikai bizonyítékok vannak (66 millió évvel ezelőtti rétegekben az egész Földön irídium-rétegeket találtak - hogy ez mit jelent, és hogyan bizonyítja a tényt, kéretik megkeresni a szakkönyvekben). Az 1980-as Alvarez-féle elméletet az óta sokan sokféleképpen bizonyították; legutóbb 1988-ban kongresszust is rendeztek a nagy katasztrófákról. Az erről szóló beszámolókból megtudjuk, hogy a két Alvarez (apa és fia, Luis és Walter) elméletét mások is követték, és a katasztrófákat más korokban is felkutatták. Nemcsak az „irídium-anomáliát”próbálták más okokkal (is) magyarázni, de egyéb érdekes elméletek is születtek, amelyek alátámasztani látszanak Gould elméletének egy részét - amit az időnként többé-kevésbé rendszeresen bekövetkező totális vagy majdnem-teljes pusztulásokról mondott. Hallunk hát gigantikus tűzvészekről, a mikroorganizmusok fokozatos kipusztulásáról az idők során, beszélnek egy Nemezis nevű csillagról (erről magyarul is jelent meg könyv), amely szinte magával hozza a földi élet pusztulását huszonvalahány millió évenként. Egy chicagói kutató nem is kicsi adatbázisra, bizonyítékokra hivatkozva azt állította: az utolsó 250 millió évben 26 millió évenként történt az élőlények nagy kihalása, de ettől lehetséges 2-3 millió év eltérés minden alkalommal. Mások, főleg geológusok, ezt nagyon ellenzik. Akadnak csillagászok és más 114

kutatók, akik a Nemezis szót egy üstökös rajjal hozzák összefüggésbe, amely körülbelül 26 millió évenként halad el a Föld közelében és akkor száz és ezer éveken át tartó tömeges pusztítást okoz bolygónk felszínén is. Ezt az üstökös rajt azonban a csillagászok mindmáig nem találták meg az űrben. Ettől az még persze létezhet - csak most éppen nagyon messze jár tőlünk. Másutt és más korokból is találtak irídiumrétegeket, bár azok korának megállapítása nem olyan biztos. Feltehetően történtek egyéb katasztrófák 10-11,7 millió évvel ezelőtt, és vannak arra utaló nyomok, hogy 39-37 millió évvel ezelőtt is ütköztünk nagyobb égitestekkel, amelyek esetleg belefúródtak az óceánok fenekébe és természetesen nagyobb katasztrófákat is okoztak. Egy másik, szintén valós leleteken alapuló elmélet szerint 2 millió év alatt az eocén korszakban legalább 7 globális katasztrófa sújtotta a Földet. A teremtéspártiak egyik kedvenc érve az angolnák ösztöne. Igaz, ebben is rejlik számukra egy csapda, de azt általában nem hajlandók tudomásul venni. Amikor azt bizonygatják, hogy az ösztön milyen fontos és az nem alakulhatott ki az evolúcióval párhuzamosan elfelejtkeznek egy apróságról: az angolnák visszavándorlása mindig a világóceán ugyanazon területére (Sargasso-tenger, az Atlanti-óceán nyugati részén) még abból a korból maradt fenn, amikor sok millió évvel korábban mások voltak a természeti viszonyok a világtengerek egyes részein. Az angolnák vándorlása önmagában is azt bizonyítja, hogy sok millió vagy éppen sok tízmillió év óta tart ez a folyamat, ennyi idő alatt „szokták meg”, vált ösztönös kényszercselekvéssé a fél földgömbnyi vándorlásuk. Ebbe nehezen fér bele a teremtés elve, és főleg nem az a rövid idő, amit Földünknek „adnak” a legszélsőségesebb teremtéspártiak (hatezer év…). A vitázó felek összekaphatnak a bálna származásán is. Az evolucionisták teljes komolysággal állítják, hogy fejlődése igen „látványos” volt, mivelhogy egy sertéshez hasonló patás emlőstől 115

származik, amely kezdetben tökéletesen alkalmazkodott a szárazföldi életmódhoz. Később a vízi életre való áttérés rendkívül messzemenő anatómiai és fiziológiai változásokat okozott nála. Egy erről szóló ismertetésben az ezután következő mondat meglehetősen árulkodó, ezért idézzük szó szerint: „Az evolúciónak ez a fejezete eddig több vonatkozásban homályos volt, mivel nem találtak olyan kövületeket, amelyek megőrizték volna a gyors evolúciós folyamat miatt csak geológiailag rövid ideig létező köztes fokozatokat” (Neue Zürcher Zeitung, 1990 őszén). A teremtéspártiak itt a kezüket dörzsölik kéjesen, mondván: persze hogy nem találtak, mert ilyenek nincsenek is. Semmilyen „köztes fokozatot” nem ismer a tudomány… Ezzel szemben a jelzett cikk arról tudósít bennünket, hogy az utóbbi időkben, Pakisztánban és Egyiptomban olyan maradványokat leltek, amelyek révén rekonstruálni lehet a bálnák fejlődéstörténetét. A tudomány számára tehát már bizonyított - így folytatódik a cikk -, hogy a mai bálnák őse 45 millió évvel ezelőtt egy Basilosaurus nevű élőlény volt, amelynek a középső eocén korban kis hátsó lábai is voltak. Merthogy a lelet megőrizte „a patásokra jellemző csontozatot”. A mai bálnáknál vagy csökevényesen van meg ez a csont, vagy más alfajoknál teljesen hiányzik. De elismerik: az emlősökkel való rokonsága rendkívül nehezen igazolható. Arra is fény derül, hogy a bálnákról (is) számos elmélet létezik egyelőre, és nem igazán lehet tudni, melyiket fogadjuk el. „Megválaszolatlan marad azonban a kérdés, mi volt a basilosaurus hátsó lábának funkciója: elképzelhető, hogy támasztékul szolgált párzáskor. Ez az állítás azonban nem bizonyítható.” Hát bizony - teszem hozzá - tényleg nehéz lenne ezt ma bebizonyítani. Már amennyiben egyáltalán így volt a dolog, és nem másképpen. De lehet, az emberrel sem úgy volt minden, ahogyan eddig tanultuk. Pár évvel ezelőtt ugyanis Jurij Mocsanov orosz archeológus a Léna folyó völgyében, nem messze Irkutszk városától emberi 116

csontvázakat és nagy mennyiségű kőszerszámot talált. Ebben nem lenne semmi különös, ha csak az nem, hogy mindez egy olyan geológiai rétegben volt, amelynek korát 1,5-2 millió évre datálták! Ebből az következik, hogy az ember már akkor képes volt Szibériában élni az ottani közismerten nem kellemes (vagy akkor az volt?) éghajlat ellenére, tehát volt valamilyen ruhája, ismerte a tüzet és volt valamiféle építménye is, ahol meghúzódhatott. Egyesek úgy fellelkesedtek a leletek láttán, hogy már azt emlegetik: az emberiség őshazája nem is Afrika, hanem Ázsia volt. Persze, mindez csak akkor érvényes, ha igaz a kormeghatározás… Képlékeny minden, ami az evolúcióval függ össze. Például nemrégen hallottuk, hogy a németországi messeli olajpalagödörben egy újabb értékes ősmaradványra leltek. Egy, a sólyomalakúak rendjébe tartozó, 49 millió évvel ezelőtt élt ősmadár koponyája került a kutatók kezébe. Ebből a tudomány most kénytelen levonni a következtetést, hogy a sólyomalakúak hamarabb kifejlődtek, mint ahogyan azt eddig tudták. Még azt sem tudjuk, honnan van, hogyan keletkezett a kőolaj és a földgáz? Merthogy ez sem olyan egyszerű dolog. Ezt most csak azért hozom fel itt, mert egyes elméletek szerint ezek keletkezéséhez igen sok időnek kellett elmúlnia a Földön. A teremtéspártiak szerint azonban „nincsenek bizonyítékok arra, hogy sok százmillió vagy milliárd év telt el már a Földön”. Az első és ismertebb teória szerint a két anyag, akárcsak a szén, az egykor föld alá került szerves anyagokból képződött. A föld alá került erdőkből lettek a szénrétegek, az ugyanúgy befordult növényi masszából, oxigén nélküli térben alakult ki az olaj és a gázok. A másik teória a kőolaj szervetlen eredete mellett teszi le a garast; eszerint az különféle kémiai reakciók hatására keletkezett, például a földkéregben található szabad szénből és hidrogénből. Nemrégen Thomas Gold amerikai kutató eredeti és minden eddigitől eltérő elmélettel lépett elő. Szerinte ugyanis 117

kimeríthetetlennek tűnő szénhidrogénkészletek vannak a mélyben azért, mert ez az anyag „fogságba került” a bolygó belsejében. Ez persze nem mostanában történhetett, hanem a kutató szerint akkor, amikor a Föld kialakult, tehát még mintegy „nyers állapotban” volt. Gold azt állítja, hogy valójában bárhol találhatunk olajat és gázt, csak addig kell fúrni, amíg leérünk azokba a régiókba, ahol az az anyag a maga kéregbörtönében lapul. A felette lévő réteg persze nem mindenütt egyforma vastag. Gold ezt igyekezett bebizonyítani. Svédországban végeztek próbafúrásokat, és a mélyből nyert mintákban sikerült is kimutatni szénhidrogénekre utaló nyomokat. Más kutatók azonban nem fogadták el ezeket az eredményeket. Mindenképpen idetartozik az ügy, ugyanis a Föld mélyében az olaj vagy a gázok „előállításához” olyan időigényes fizikai folyamatoknak kell lezajlaniuk, amelyek nem történnek meg, hipphopp, mint a mesében, nem zajlanak le percek alatt… Vagy mégis? Johnson ugyanis ettől a feltételezéstől sem ijed meg. Könyvében emleget olyan angliai szénmezőket, ahol szerinte bebizonyítható (a szénben talált egyéb maradványok és a rétegződések révén), hogy azok létrejöttéhez egyáltalán nem volt szükség millió évekre. Emleget néhány közelebbről meg nem határozott esetet, amikor is Németországban, Amerikában és Olaszországban, a szénrétegekben amelyeknek korát a tudomány harminc millió évesre becsülte! találtak emberi fogat, gyermekállkapcsot, vasfazekat, sőt még 8 karátos aranyláncot is… Kár, hogy nem adta meg e leletek adatait, így bizony nehéz hinni neki. Johnson azon is fennakad, hogy miért van a kőolajmezőkön és a gázlelőhelyeken olyan óriási nyomás a föld alatt? Úgy véli, erre a magyarázatot a mai geológia sem ismeri. Mert bizony - érvel ügyesen -, ha ezek az anyagok millió évekkel korábban keletkeztek volna odalent, akkor az a nyomás már régen átpréselte volna az anyagokat a sziklákon, vagyis a felső rétegeken (is). Ma tehát egyáltalán nem 118

szabadna semmilyen nyomást találnunk odalent, ha ezek az anyagok valóban oly régiek. A nyomás a bizonyíték, hogy nem is régen, hanem szinte „mostanában” keletkeztek - hivatkozik a The Creation Explanation c. könyvre. Továbbá azt is állítja, hogy nemegyszer megállapították: az olajmezők kora nem kötelezően sok tíz millió év, hanem akadnak ennél jóval fiatalabbak is. Nem világos a dolog, mert hiszen neki, mint a teremtéspártiak mozgalma ausztráliai tudós-pápájának azt kellett volna hirdetnie: minden kőolajmező fiatal. Különösen akkor zavarodnak össze az idő-adatok, ha a már általunk alaposan leírt C14-es módszerrel végzik a kormeghatározást… Johnson állítja: a Mexikói-öbölben található olajmezők korát mindössze néhány ezer évesre becsülték! Az új-zélandi The Petroleum Institute kutatói azt állítják, hogy az olajmezők 6.700 évvel ezelőtt keletkeztek. A fordított bizonyítási eljárás révén pedig szemétből egyetlen óra igen, 60 perc! - alatt készítettek mesterségesen ugyanolyan olajat, amit most a földalatti rétegekből szivattyúznak ki szerte a világon. Az olajat a nyomás és a hőmérséklet hozza létre, nem pedig az eltelt idő - állítják a teremtéspártiak, és ezzel nincsenek egyedül; akadnak kutatók ugyanezzel a véleménnyel, akik pedig nem teremtéspártiak. Szerintük ugyanez vonatkozik a szénrétegekre is. Mondják, végeztek kísérleteket „nagyban” is: egy városi szeméttelep szerves anyagait eltemették és nagy nyomás alá helyezték. A hőmérséklet azonnal megnőtt, és záros határidőn belül olajat lehetett szivattyúzni a szeméttelepből… Kár, hogy ismét csak nem közlik, mikor és hol történt mindez? Nyilván a módszer még túl drága, az így nyert mesterséges kőolaj - ha valóban nyerhető e módon - sokkal többe kerül, mint a már „kész” olaj kiszivattyúzása a földből. Mindenesetre szép számmal akadnak már kutatók, akik a „60 millió éves karbonkori szenet” egyszerűen mítosznak nevezik. Ismét említik Thomas Goldot, aki szakmunkában is foglalkozott fentebb ismertetett elméletével. Gold arra alapozta állításait, hogy nemcsak a 119

Földön, hanem naprendszerünk más égitestjein is vannak szénhidrogének, ahol pedig nem voltak az óta elpusztult szerves anyagok nagy tömegben (gyakorlatilag egyáltalán nem voltak). Gold elméletét tudományos folyóirat közölte. Az biztos, hogy a Jupiteren, Uránuszon, de még kisbolygókban és üstökösökben is találni szénhidrogéneket. Nem kétséges, hogy minden, ami az evolúcióval kapcsolatos, mindig is foglalkoztatta a tudomány legkülönfélébb területeinek művelőit. Természetesen csak a Darwint követő időkben. Még filozófusok is akadtak köztük. Bergson például oldalakon keresztül foglalkozott az emberi és állati szemmel, mint eklatáns példával a szervezet és egyes szervek bonyolultságára. A több mint nyolcvan évvel ezelőtt írott munkájában már nagyon érdekes dolgokat fejtegetett ezzel kapcsolatban. Akadnak bizonyítékok arra is, hogy nemcsak olaj és szén „készülhetett” jóval rövidebb idő alatt is. Mondhatni, a Föld korához képest - ha elfogadjuk a tudomány által sugallt 3-4 milliárd évet - nevetségesen rövid időcske alatt is alapos változások állhattak be. A teremtéspártiaknak valóságos tárházuk van arra nézve, mennyiféle életképes igen rövid idő alatt kialakulni. Az afrikai tavak halvilága például valóban mintha ezt látszana bizonyítani. Némelyik tó alig pár ezer éve alakult ki - vannak erre nézve geológiai és egyéb bizonyítékok - ugyanakkor állatvilágában láthatjuk, hogy az már ilyen rövid idő alatt is igen változatos lett, számos alfaj alakult ki, stb. A vitát természetesen nem lehet még eldönteni. A tudósok nagyobb része még azt is tagadja, hogy egyáltalán van itt vita! Szerintük mindössze annyi történik, hogy néhány klerikális beállítottságú kutató kitörve a logika és a szigorúan vett tudomány keretei közül, hajlamos mindenféle káros fantáziálásra…

120

MIT MOND A KOZMOSZ? „A Világűr a bármivé, a mindenné válás esélye és ígérete.” (N. I.)

Ezek után azt hiszem, nagyon érdekes megvizsgálni azokat az érveket, amelyeket mindkét oldal felsorakoztat az evolúcióval kapcsolatban - kozmikus méretekben… Nyilvánvaló, hogy a teremtéshívők figyelemmel kísérik a tudomány eredményeit és felfedezéseit a Kozmoszban is, és, amikor csak lehet, „lecsapnak” valamire, ami vagy érthetetlen, titokzatos még, vagy már megfejtett dolog, de úgy vélik, az ő igazukat bizonyítja. Itt tág tere nyílik a filozófiai, szélesebb megközelítésnek is. Mivel a világűrről minden eddigi szorgos kutatásunk ellenére is még elég keveset tudunk, ez tükröződik természetesen az érvekben is. Már az indítás sem rossz. A teremtéssel foglalkozó munkákban külön fejezet foglalkozik, a Kozmosszal ezeket nemegyszer azzal kezdik, hogy „áhítatot ébresztő” világegyetemről szólnak, és nem haboznak a Kozmoszt félelmetesnek nevezni. A Johnson-féle érvelők is a kezdet kezdetén kezdik - vagyis a Big Bang, a nagy robbanás idején, amikor is mindaz az anyag, amelyből világunk keletkezett (vigyázat, ne tévesszük össze az igazi Univerzumot - az általunk ismert-látott-tapasztalt anyaghalmaz feltehetően nem az egyetlen a végtelen mindenségben…), szóval az Ősrobbanással indítják érveiket. Így: a tudomány tanítása szerint egyszer az összes anyag egyetlen pontba sűrűsödött össze rettentően nagy nyomáson és hőmérsékleten. Egy bizonyos, számunkra ma még megnyugtató módon meg nem határozható időpillanatban ez a „bomba” felrobbant, és az óta az anyag folyamatosan száguld „elfelé”, minden irányban, akár egy kézigránát akadályokba nem ütköző szilánkjai. Egyik kicsiny szilánkja az a galaxis, amelynek mi is apró része vagyunk naprendszerünkkel egyetemben. Az anyag aztán folyamatosan átalakult hidrogénné és héliummá, ebből lett az élet 121

minden (legalábbis ma itt általunk ismert) megnyilvánulási formája, beleértve természetesen az embereket is a Földön. Ez nyilván nem zajlott le ilyen egyszerűen, de akit érdekel, remek szakkönyveket talál erről a témáról is. Menjünk hát tovább. Mint említettem, a teremtéspártiak itt már lecsapnak. Johnson úgy érvel: nem elég ám, ha a Biblia első mondatait - „Kezdetben teremtette Isten az eget és földet” - most behelyettesítjük azzal az egyszerű formulával, miszerint: „Kezdetben volt a Nagy Robbanás”. Már csak azért sem, mert erősen megkérdőjelezhető a Big Bang ténye is! Johnson tovább támad: ha elfogadnánk, hogy ilyen bonyolult világ jött létre az egyszerű hidrogénből, nevetségessé tennénk a termodinamika második törvényét. („A természetben minden folyamat a kisebb valószínűségi állapotból a nagyobb valószínűségi állapot felé tart”.) Azon kívül - figyelem, megítélésem szerint most egy jó érv következik! - „fogalmunk sincs, honnan volt az a sűrű anyag, amely felrobbant?” Hát ezt tényleg nem tudja a mai tudomány, és az sem segít, ha időben széthúzzuk, megtöbbszörözzük a folyamatot. Ugyanis nyilvánvaló, hogy ha volt egy robbanás, volt több is már korábban, hiszen az anyag mindig hasonlóképpen viselkedett, és egy időben, végtelen kozmoszban a folyamatok is n-szer, vagyis végtelen esetben zajlanak le. Sejtjük hát - de bizonyosságunk erről még nem lehet, tehát nincsenek rá konkrét bizonyítékaink, hogy az Univerzum ezen részének általunk is tapasztalható anyaga időnként összehúzódik, és a folyamat ki tudja, hányszor ismétlődött már és hányszor fog lezajlani ismét és ismét? Ismétlem, ezzel nem húztuk ki nyakunkat a hurokból, ugyanis Johnsonék kérdése - honnan volt az az anyag - megválaszolatlan marad. Különben pedig már egyesek - nem a teremtéspárti oldalon! - azt is kétségbe vonják, hogy valóban így zajlott le a dolog, hogy igenis volt Ősrobbanás! A hetvenes-nyolcvanas években mind több tudományos mű jelent meg, amely némi zavartságot tükrözött Aztán 122

végre akadt olyan csillagász is, aki ki merte mondani (egy könyve címében): „Sohasem volt Big Bang!” Mert ha elfogadjuk is az ősrobbanás tényét, nem igazán lehet megmagyarázni, mi történt utána? Óriási szakmunkák születtek az elmúlt évtizedekben arról, mi történt a robbanást követő első percekben (!), de hogy hogyan alakultak ki a mai anyagi világok, az egyre homályosabbnak tűnik. A hagyományos magyarázat szerint a robbanás után az ősvilág iszonyúan forró, de sötét volt, végre aztán a részecskék atomokká álltak össze, eloszlott az ősköd, és felvillant a fény. A költők tollára, festők ecsetjére méltó pillanatot sajnos senki sem vehette szemügyre akkoriban, érthető okokból. Ma csak sejtjük, hogy így történt, és egyesek szerint ennek nyoma a kozmikus háttérsugárzás, vagyis az egykori iszonyú hőmérsékletről az eltelt 1015-20 milliárd év alatt mínusz 270 fokra hűlt le a kozmosz. A baj ott van, hogy ezen elmélet szerint akkor azokat a térségeket, amelyek a nehézségi erő hatására galaxisokká és csillaghalmazokká alakultak, melegebbnek kellene érzékelnünk, mint a kozmikus háttérsugárzás egyéb területeit. De sajnos eddigi méréseink szerint mindenütt egyforma ez a hőmérséklet. Ráadásul, mintha nem lenne elég baj, az egyre fejlettebb műszereinkkel olyan képződményeket tapasztalunk a távoli kozmoszban - például galaxis halmozódásokat - amelyek létrejöttére nincs magyarázat. Nem tudjuk, ilyen gigászi képződmények hogyan jöhettek létre a Big Bang utáni „sima” struktúrákból? Egyes kutatók a misztikumhoz menekültek - feltételezik egy láthatatlan, kimutathatatlan, sőt tapasztalhatatlan „sötét anyag” létezését a kozmoszban. Ezzel próbálják magyarázni például azt az ismert tényt, hogy a galaxisok gyorsabban forognak egymás körül, mint ahogyan azt a fizikai törvények lehetővé teszik. Gyorsan rámondják: azért, mert olyan nagymennyiségű láthatatlan anyag is van bennük, amely valamiféle plusz nehézségi erőt ad nekik, növeli a tömegüket. 123

Mások nem „foltozgatják” a lyukakat, hanem eleve megtámadják az egész ősrobbanási elméletet. Ami kialakult eddig, arra kevés volt az a „nevetséges 20 milliárd év”, mondták többen. Inkább úgy vélik, ez a kozmikus anyaghalmaz és rendszer több billió éves és nem a gravitáció, hanem az elektromosság és a mágnesesség formálta ki. Az elmélet bizonyítékai javarészt csak laborkísérleteken alapulnak; ezek azt mutatják, hogy az elektromágneses erők a forró gázokat megkülönböztethető struktúrákká alakítják vagy alakíthatják. A csillagászok többsége persze nem fogadja el ezt az elméletet, ők továbbra is kitartanak a Big Bang mellett, bár néha nekik is meg kell erőltetniük magukat, hogy az ősrobbanás létét és főleg következményeit valamilyen koherens módon magyarázni tudják. Nem kétséges az sem, hogy legalább három érv szól a Big Bang mellett: a kozmikus háttérsugárzás, a galaxisok egymástól és egy képzelt ponttól való folyamatos és sebes távolodása (ez logikusan arra utal, hogy valaha egy pontban voltak, ha most mindegyik attól távolodik) és az a tény, hogy a világmindenség eddig ismert anyagának 75 százaléka hidrogén, majdnem 25 százaléka pedig hélium. Ezeket az elemeket csak olyan tűzben lehet ötvözni, amilyen forró a Big Bang lehetett, az arányok pedig pontosan megfelelnek annak, amit az ősrobbanás feltételez. A teremtéspártiak is ellenzik az ősrobbanást, persze más okokból, és érdekes módon ők is tudományos érveket találnak. Nem a relativisztikus, hanem a klasszikus fizika alapján azt állítják: ha olyan hatalmas tömegű anyag lett volna együtt a robbanás előtt, akkor az mindenképpen „magába roskadt” volna, gigantikus fekete lyukat hozva létre - de nem jobban fel! „Ám tegyük fel, hogy mégis felrobban!” - folytatják nagy kegyesen a teremtéspártiak, de csak azért, hogy előhozhassák következő érveiket. Így folytatják: ebben az esetben is az az anyag egységes felhőként rohant volna szét a világűrben és nem alkotott volna ilyen bonyolult világokat, amilyenné lettünk. Sir Fred Hoyle, 124

akit már említettünk, és akit a magyar közönség inkább sci-fi szerzőként ismer, holott nagy csillagász, több mint tíz évvel ezelőtt szintén kifejezte kétségeit a hidrogén-héliumból keletkező galaxisok iránt, és megjegyezte: „az a képzet, hogy a galaxisok keletkeznek és ennek következményeként aktív csillagászati történelmet idéznek elő, illúzió. Semmi sem keletkezik. Az egész Világegyetem halott, akár egy hulla.” A kozmikus háttérsugárzás mikrohullámaival is baj van. Norliker azt sugallja, hogy az éppen úgy eredhet asztrofizikai forrásokból is, és akkor semmi köze az Ősrobbanás utáni maradványsugárzáshoz. Johnson, ahogy mondani szokták, nem „szívbajos”, keményen odavágja evolucionista tudóstársainak: a Big Banget nem lehet természettudományos alapon megmagyarázni. Ha pedig „különlegességként” tálalják, akkor feltehető a kérdés: miféle tudomány az, ahol tudománytalan jelenségek, folyamatok létezése megengedhető? A Big Bang-elmélet materialista kitalálás azért, hogy tagadhassák a teremtést! Mert hát - és ez belevág az eddigi érvelésbe - a tudomány nem bírja elviselni, hogy a galaxisokat, csillagokat és más égitesteket egyetlen pillanat alatt teremtették, tőlük is azt kívánja, sőt követeli, hogy evolúció útján fejlődjenek, a kezdeti gázfelhőkből legyenek mind bonyolultabbakká. A teremtéspártiak között a vérmesebbek kereken kimondják: az egész ősrobbanás-ügy és a tudományos „világ-keletkezése” kép nem más, mint egy nagy humbug, amit mindenáron terjesztenek, és az ismeretanyagot úgy csűrikcsavarják, hogy az valahogyan passzoljon ehhez az elmélethez. Már rég nem az Ősrobbanásról van szó tehát, hanem arról, hogy kiterjeszthetőek-e az evolúciós eszmék a földi életet túllépve a kozmoszba is? Az biztos, hogy az átlagember számára semmi sem olyan meggyőző a világmindenség nagyságát illetően, mint éppen a kozmosz. Még az a kis része is, amint mondjuk, innen a földről láthat valaki egy nyári éjszakán, amint szinte nyakát kitekerve bámulja azt a 125

körülbelül 3000 égitestet, amit egy teljes félgömbön láthat. A méretek valóban lenyűgözőek. A galaxisok - e világűrben „úszó” szigetek, maguk is egy-egy kisebb világegyetem - hatalmasak. A mi galaxisunk, amit Tejútnak is nevezünk, egyáltalán nem tartozik a nagyobbak közé. Mégis, ha a fény sebességével száguldhatnánk benne (vagyis másodpercenként 299 793 kilométert megtéve) - az utazás ezer évig tartana! Ennyi idő kellene, hogy egyik végétől a másikig száguldjunk. Több mint 100 milliárd csillagból áll ez a galaxis; ezek a rendszeren belül átlagosan 6 fényévre, vagyis körülbelül 60 billió kilométerre helyezkednek el… és ilyen galaxisokból van legalább 100 milliárd! Ráadásul a galaxisok nem csak úgy magukban vannak a világűrben (miközben az egykori nagy robbanást követően iszonyú sebességgel távolodnak a robbanási ponttól és egymástól is), hanem galaxishalmazokba tömörülnek. A mi Tejútunk egy körülbelül 20 galaxisból álló rendszer része, de vannak több ezer galaxisból álló „fürtök” is! No persze, ilyen méreteknél a hozzánk legközelebbi Androméda galaxis is igencsak messzire van tőlünk… A teremtéspártiak semmiképpen sem akarják elismerni, hogy ilyen távolságokra vannak ezek az égitest-komplexumok. Ezzel ugyanis ismét csak a „nagy számok bűvöletébe” esnének az átlagemberekkel együtt, akik föltétlenül hisznek a tudománynak. Ha elismerik, hogy a galaxisok ily sebesen repülnek, oly sok idő óta, bizony nem lehet érv továbbra az a pár ezer év, ami szerintük a „föld és ég” isteni létrehozása óta eltelt. Igyekeznek viszont mindabból, amit a csillagászok állítanak, valahogyan mégis a számukra megfelelő következtetéseket levonni. Hirtelen érvelést váltanak, és azt mondják: a világegyetemben tökéletes rendszer tapasztalható, a működés is nagyfokú szervezettségre vall, tehát ahol mű van, ott alkotónak is kell lennie. Hivatkoznak az űrkutatás nagyjaira is, például Wernher von Braunra, John Glenn űrhajósra, akik mind emellett tették le a garast. Ahol törvények vannak - márpedig törvények szerint működik a 126

Kozmosz - ott törvényhozónak is kell lennie, ez sem alakulhatott ki véletlenül. A véletlen kialakulás iszonyatos katasztrófák sorozata lett volna, és egyáltalán nem biztos, hogy ilyen tökéletes rend alakult volna ki belőle, ráadásul ilyen rövid idő alatt - merthogy, mint az imént már céloztam rá, a teremtéspártiak a kozmosz korát sem tartják olyannak, mint a tudomány. De lássuk, konkrétan mit vetnek a tudomány szemére? Ami a csillagokat illeti: szerintük az ősrobbanás során kitermelődött, keletkezett és iszonyú sebességgel végtelen térségben szétszáguldó gázfelhők semmiképpen sem sűrűsödtek volna össze ismét egy csillagban; a fizika törvényei szerint a gázok inkább ezzel ellentétesen viselkednek, ha csak tehetik, egyre ritkulnak. A másik ellenvetés az, hogy semmi okunk nincs feltételezni ahogyan teszi ma a csillagászat -, hogy a csillagok különböző korúak lennének. Mivel mindegyiket egyazon pillanatban „teremtette az Úr”, a köztük észlelhető különbségeket másképpen kell magyarázni. Például úgy, hogy a csillag önnön anyagát abban az arányban égeti el, amennyi a tömege. Tehát nem a koruk miatt látjuk őket másfélének, egymástól különbözőnek, hanem azért, mert bár egyazon időpontban kezdtek el égni, de a kisebbek már hamarabb kiégtek, mint a nagyobbak. Ahogy csökken a tömege, úgy lassabban ég. Johnson még így érvel: ha ezek az égitestek milliárd évek során gázokból keletkeztek volna, akkor vegyi összetételükben most jelentős különbségeket kellene felfedeznünk. Ezzel szemben - állítja - minden csillagban, akár „öreg”, akár „fiatal”, ugyanazt a kémiai összetételt tapasztaljuk. Ez utóbbin valóban érdemes elgondolkozni. Az O és B típusú csillagokkal szembeni felvetése: olyan gyorsan égnek, hogy ha pár ezer évvel visszavetítjük akkori feltételezett tömegüket, az szinte végtelen anyagmennyiséget jelent, amennyi pedig nyilvánvalóan nem lehetett. A kettőscsillagok - ezek egymás körül keringenek - között a csillagászok gyakran látnak egy „öreget” és egy „fiatalt”, márpedig egykorúaknak kellene lenniük, mondja Johnson. 127

Akkor hát mi a magyarázat? A Sziriusz kettőscsillag egyik tagja már fehér törpe lett, kiégett, gyakorlatilag csaknem befejezte „evolúcióját”, míg párja „fiatal”. Akkor hát az egyik csillag gyorsabban öregszik, mint a másik? - kérdezi a kutató. Jól tudja, mit csinál. Persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a tudomány terén (is) jóval könnyebb kérdéseket feltenni, mint azokra válaszokat találni. A galaxisokkal sem jobb a helyzet. Többen felteszik a kérdést: miképpen lehetséges, hogy ilyen iszonyúan hosszú időn keresztül megtartják alakjukat? Milyen erő készteti őket arra, hogy spirálformában maradjanak - miközben más galaxisok más formában léteznek? Az ősrobbanás után minden galaxisnak el kellene távolodnia egymástól is. Ezzel szemben gyakorlatilag nincs magányos galaxis, csak galaxishalmazok vannak, kisebbek-nagyobbak. Ha igaz a robbanás elmélete, akkor e „repeszdaraboknak” kivétel nélkül el kéne távolodniuk egymástól! A spirálgalaxisokkal más probléma is akad. Megállapították, hogy a magjuk, középső részük gyorsabban forog, mint a spirál „farkak”. Nos, ebből logikusan következik, hogy néhány fordulat után a spirálkaroknak fel kéne tekeredniük a mag köré - mégsem látunk ilyesmit. A tudomány nem tudja megmagyarázni, Johnson viszont igen: azért van mindez, mert ez a forgás alig pár ezer éve tart… Ráadásul vannak olyan spirálgalaxisok, amelyek csak két karból állnak, és őket a magon keresztül egy egyenes anyaghalmaz köti össze. Ha milliárd éve forognának, ez az összekötő halmaz már rég nem lehetne egyenes, annak is be kellett volna fordulnia a spirálba. Mégsem történt meg - miért? Johnson nincs egyedül kétségeivel, hiszen akadnak még csillagászok és fizikusok is, akik a kétkedők táborához csatlakoztak. „A kozmológusokat nyugtalanítják ezek a gondolatok, mivel ilyen részletesen és pontosan megszerkesztett állapotok aligha jöhettek 128

létre véletlen folytán. A probléma áthidalásának egyik lehetősége, ha feltételezzük, hogy az egész Univerzum megtervezett alkotás eredménye és isteni gondviselés magyarázza létrejöttét.” A vöröseltolódás is magyarázható másképpen. Mint tudjuk, felfedezték, hogy a távoli galaxisok fényében a vörös szín felé tolódnak el a színek, vagyis a Doppler-elv szerint ezek a galaxisok hihetetlen sebességgel távolodnak tőlünk, és nyilván egymástól is. Ez lenne az egyik legfőbb bizonyítéka a tudománynak arra, hogy volt Ősrobbanás és hogy a „világegyetem” tágul. Nos, a teremtéspárti szakértők más megoldást javasolnak. A pasadenai (USA) Hale Obszervatórium kutatója, Dr. Halton Arp megvétózta a Doppler-hatáshoz kapcsolt magyarázatot, és úgy véli: sok galaxis és a kvazárok is ellentmondanak ennek, nem tapasztalható náluk vöröseltolódás úgy, ahogyan e törvény szerint annak lennie kellene. Ráadásul nem egy égitest-csoport, amely tőlünk körülbelül egyforma távolságban van, különböző méretű vörös eltolódást mutat, ami viszont fizikai lehetetlenség. Tehát másutt kell keresni a megoldást. Mint olvashatjuk a The Creation Explanation c. műben a kvazárok e tekintetében igencsak renitens módra viselkednek. Eltekintve attól, hogy több energiát sugároznak ki, mint amennyit méreteik szerint szabadna (elfogadott fizikai törvényeink szerint), és a vöröseltolódás vonatkozásában is mintha csak a csillagászok bosszantására találták volna ki őket: némelyik többféle eltolódást mutat egyszerre, akad olyan, amelyiknél egyidőben öt különböző vöröseltolódási mértéket tapasztaltak! John Gibbon és W. G. Tifft (ez utóbbi az arizonai egyetemen dolgozik) úgy vélekednek, hamis az egész vöröseltolódási értelmezésünk. Könnyen lehetséges, hogy ez a tulajdonság csak egyegy galaxis belső jellegzetessége, amelynek nincs kapcsolata a növekvő sebességgel; ez egy „általa kedvelt állapot”, mint például az atomokban az energiamennyiség. A teremtéspártiak - anélkül, hogy legalábbis nálunk e nézeteik 129

eddig nagyobb nyilvánosságot kaptak volna - már szertehirdetik a világban, maguk kreálta tudományos és „tudományos” folyóiratokban és intézményekben is, de nem csak ott -, hogy az egész elfogadott kozmológia valósággal hemzseg a gyenge pontoktól, az erőltetett hivatalos és persze evolúciós szellemű magyarázatoktól. Nem stimmel hát a Big Bang, az anyag kialakulása, valami nincs rendben a csillagok, galaxisok, bolygók körül, és az egész rendszer mozgásában, megnyilvánulási formáiban és törvényszerűségeiben is felfedezhetünk egészen másféle okokat és szabályokat is, mint amiket eddig az iskolákban tanultunk. Johnsonék hozzáteszik: a vöröseltolódás például annyiféleképpen magyarázható még, hogy ha elvetjük a jelenlegi kozmológiát, akkor is tudományos társaságban maradhatunk másféle elveinkkel. Állandó-e a fénysebesség? Szinte minden fizikus vagy csillagász igennel felelne erre a kérdésre. Tulajdonképpen nem is teszik fel nekik már régóta - a dologból elfogadott axióma lett. Olyannyira, hogy ez az állítás a tudomány egyik alapköve. A fénysebesség állandó, nincs vita. Nem is lenne vita, ha nem szólnak közbe a teremtéspártiak. Barry Setterfield ausztrál fizikus, geológus és csillagász azt kutatta, hogy az utolsó háromszáz évben hogyan mérték a fénysebességet, és milyen eredményekre jutottak egykori kollégái? Arra a meglepő következtetésre jutott, hogy csak ebben a rövidnek mondható megfigyelt időszakban is csökkent a fény sebességének mértéke. Egyetemi matematikusok révén a számításokat gépekkel is elvégezték - konkrétan a dél-ausztráliai Flinders Egyetemen. Az eredmény ismét csak azt mutatta, hogy az értek exponenciálisan csökken. Extrapoláció révén kimutatták, hogy 6 ezer évvel ezelőtt a fénysebessége közel volt a végtelenhez, ezt vehetjük úgy is, mint egy kezdeti, kiindulási állapotot (itt kiderül az is, hogy nevezett kutató vagy maga is teremtés párti, vagy ilyen körök „megrendelésére” végezte kutatásait. Az a 130

bizonyos „hatezer év” annyiszor előbukkan… Vagy lehet, neki van igaza és nem véletlen a dolog, az az időtartam éppen azért bukkan elő, mert akkor történt a teremtés?). Johnson nem is titkolja elégedettségét, hogy „a dátum meglehetős pontossággal adja ki a bibliai kronológia alapján kiszámított időt”. Setterfield állítását természetesen a hivatalos tudomány - mondja az ellenoldal - igyekszik eltörölni, elfelejteni, elhallgattatni. Tény, hogy a tudósok nem örülnek neki, hiszen ha elfogadják, az evolúciós tanok alapja rendül meg. A dolog érdekes módon odáig fajult, hogy még a kreacionista, tehát teremtéspárti kutatók egy része sem vette komolyan Setterfield elméletét. Feltehetően attól tartottak, hogy az még az objektivizmusra hajlamos tudományos körök előtt is nevetségessé teszi a kreacionista mozgalom tudományos szövetségeseit és persze magát a mozgalmat is. Nevezett kutatót persze nem lehetett letéríteni „eretnek” útjáról (és mondjuk meg őszintén, így van ez jól. Ha az eddigi és utólag elismert nagyok is meghajoltak volna a maguk idejében, a felfedezésükre érkezett kritikák és ellenvélemények előtt, ma sokkal kevesebbet tudnánk a valóságos világról.). Setterfield még egy géphibát is felfedezett az addigi mérésekben, majd ezt leküzdve még egyszer kijelentette: a sebesség csökkenése folyamatosan tart, az 1960 utáni mérések is ezt igazolják. Módszeréről és annak hatásáról már mások is írtak. Például Paul Ackerman a Föld fiatal koráról írott munkájában. Ahol természetesen azt állította, hogy könyve nyomdába adásának napjáig senki sem tudta megcáfolni Setterfield eredményeit. A Kozmosz, a Föld, a Naprendszer természetesen számos más érvelésben szerepel - néha eléggé nevetségesen. Olvastam olyan kiadványt, amely képregény formájában hirdeti a kreacionista eszméket. A művecske magyar nyelven is elérhető. Itt láttam a következő rajzolt-írott érvet: „Ha a Föld átlagos hőmérséklete 2-3 Celsius fokkal megemelkedne, búcsút mondhatnánk a Föld sok nagyvárosának, mivel jéghegyek megolvadnának és azután a víz 131

elárasztaná a legtöbb nagyvárost”. Valóban az átlagosnál nagyobb méretű és hatású hőmérsékletingadozások voltak már az utóbbi 12 ezer évben (a jégkorszak elmúltával, például), és akkor valóban víz alá került sok korabeli tengerparti település, avagy fordítva: addigi kikötővárosokból szökött el a víz, és maradtak örökre a szárazon, visszafejlődve vagy elpusztulva (pl. a dél-amerikai Tiahuanaco). Ilyenféle ingadozások - különösen hosszabb távon, pár ezer vagy tízezer éven belül - gyakorlatilag elkerülhetetlenek egy olyan bonyolult időjárási, geológiai, fizikai stb. hatásoknak kitett kozmikus testen, amilyen bolygónk. És ezt az érvelést olyan kutató látta el kézjegyével, mint a könyvünkben már említett Duane T. Gish filozófus és biokémikus, a kaliforniai Berkeley Intézet kutatója, aki mellesleg a San Diego-i Keresztyén Egyházi Kollégium természettudományi és hitvédelmi professzora; azelőtt a világ, híres egyetemein tizennyolc évet töltött biokémiai kutatásokkal. Természetesen tagja a Teremtéskutató Társaságnak, amelyhez a reklámok szerint csaknem 500 természettudós és kutató tartozik… A Naprendszerben is lelnek adatokat. Johnson még azt is megkockáztatja, hogy a Naprendszer eleve ellenáll minden megmagyarázási kísérletnek, ami nem a teremtés oldaláról közelít hozzá. Vagyis úgy véli, csak akkor magyarázható meg a csillag és kilenc (vagy tíz) bolygójának, valamint számos holdjának, kisbolygójának, üstököseinek stb. létrejötte, viselkedése, törvényszerűségei, ha abból indulunk ki, hogy az egészet egyszerre hozta létre valamilyen hatalmas erő - a semmiből, az anyagtalanságból, természetesen. Számára ez így érthető csak, máshogyan nem. Ez nyilván túlzás, de lássuk érveit. Már a naprendszer keletkezését sem sikerült megmagyarázni az utóbbi párszáz évben, amely idő alatt a kutatók ezzel foglalkoztak. A por- és gázfelhőkből keletkező világok létrejöttéről létező hivatalosan elfogadott elméletet - így köztük a mi csillagunk köré tömörült bolygók „születését” is - a teremtéspártiak a következő 132

érvekkel próbálják megdönteni: Egy ilyen felhő nem tudott volna összesűrűsödni elégséges hatóerő nélkül. Erre csak a gravitáció lett volna képes, de ez csak akkor fejt ki kellő hatást, ha a gázok-porok már a mi Holdunkhoz hasonló nagyságú tömeget alkottak együtt. Erre viszont - éppen ezen vonzerő hiányában - nem kerülhetett sor. Másodszor, ezek a részecskék miért álltak volna össze? Hisz csak úgy maguktól mi okuk lett volna arra, hogy összetömörüljenek? Netán azt mondták egymásnak: „no, alkossunk bolygókat”? A tudomány nem ismer olyan erőt vagy hatást, amely így hatna az űrben repülő részecskékre. Ma nem figyelhetünk meg ilyen folyamatokat a kozmoszban. A Nap ebben a rendszerben az össztömegnek több mint 99%-át a magáénak mondhatja, ebből következik, hogy a forgatónyomatéka is ennyi lehet. Ennyinek kellene lennie! De nem, minden fizikai törvényszerűség és logikai elvárásunk ellenére éppen fordított a helyzet, ugyanis a Nap forgatónyomatéka alig 1%-a az egész rendszerének, és 99 százaléka átkerült a bolygókhoz. Hogyan vihette át a Nap ezt az erőt a bolygókra? „Senki sem ismeri a választ”, állítják a kreacionisták. Érveik közé sorolják azt is, hogy a kilenc ismert bolygóból hét normálisan kering, kettő viszont ettől eltérően, és olyan is akad (az Uránusz), amely szinte „a hátán fekszik”. Ugyanígy a holdak egy jelentős része is kitör e szabályozott keretekből. A teremtéspártiak itt nem veszik észre, úgy vélem, hogy ezzel éppen az ellenkező hatást érik el a meggyőzési folyamat során. Ugyanis valaki felteheti a kérdés: ha tervszerű, logikus teremtés történt, ha a kreacionisták folyton törvényekre és rendre hivatkoznak, akkor ezek a dolgok éppenséggel ennek az ellenkezőjét bizonyítják. Valaki kérdezhetné: „Az Úr ilyen hanyag munkát végzett?” És ez csak a mi kicsiny, mondhatni jelentéktelen Naprendszerünk - mennyi ilyen „felfordult”, nem igazán illeszkedő, illogikus dolgokkal megtűzdelt egyéb világ lehet a Mindenségben! 133

Előszeretettel hivatkoznak viszont Isaac Newtonra, aki úgymond kijelentette: a Naprendszert az Intelligencia hozta létre, nem pedig a véletlen. Én viszont, itt középen, aki egyik álláspontnak sem vagyok deklarált híve, közbeszúrom: mégiscsak gyanús az, hogy kilencből hét bolygó így viselkedik, kettő meg amúgy. Ha mindezt tudományosan bizonyított fizikai tényezők és törvények hozták létre, akkor hogyan lehetséges, hogy ebben a rend(szer)ben kivételek vannak? Johnson és követői, ill. elődei megegyeznek abban, hogy valójában az a helyzet: minden fiatal. Fiatal a Föld, a Naprendszer, az egész Világegyetem! Úgy vélik, a tudomány által annyit hangoztatott milliárd évek (10, 15, esetleg 20 milliárd évről beszél a modern tudomány) csak két dolognak köszönhetik, hogy figyelemre méltók lettek. Az egyik a radiometrikus mérések, amelyek viszont megkérdőjelezhetők, a másik az evolúciós tan - merthogy ez utóbbi mintegy megköveteli, hogy a kezdet óta sok idő teljen el, hogy legyen idő a fejlődésre. A teremtéspártiak mindkét alapkövet keményen megkérdőjelezik, sőt tagadják. A C-14-es mennyiségére és arányára alapozott eszmefuttatásokról már írtam e könyvben. A másik ilyen rejtélyes és a teremtéspártiak vélekedése szerint őket támogató tény a hélium esete. Mint tudjuk, az uránium lebomlása során nemcsak ólom keletkezik, hanem hélium is. Ez a gáz a tudomány véleménye szerint az atmoszférába távozik. „Ám az evolucionisták számára rejtély, hová lett az atmoszférából az a rengeteg hélium, amelynek e sok milliárd év során keletkeznie kellett volna az uránium lebomlása folyamán”, dörzsöli kezét az ellentábor. Valóban, a dolog nem egészen világos. Persze, a tudomány is rájött már, hogy itt valami nem stimmel, ezért a kutatók úgy vélik, hogy a hélium a földi atmoszféra felső rétegeiből egyenesen… a világűrbe szökik. Ám vannak arra utaló jelek, hogy a folyamat ellentétes - az űrből, pontosabban a Nap koronájából érkezik hélium a légkörbe. Más kutatók egyenesen kimutatták, hogy ez a „légkörbeszökés” egyszerűen lehetetlen különféle okok miatt, többek között például 134

azért is, mert ez a gáz mínusz 272 fokon cseppfolyósodik, és a világűrben majdnem ekkora a hőmérséklet - a hélium eltűnése egyszerűen megmagyarázhatatlan, ha azt evolucionista szempontból nézzük. A teremtéspártiak persze úgy vélik: ennyi hélium volt és van, nem több - azért, mert ez mind csak az elmúlt pár ezer év alatt került ki a bomló urániumból. Merthogy a Föld csak pár ezer éves - ismétlik makacsul. Johnsonéknak az üstökösök is kapóra jönnek. Hiszen nagyon egyszerűen bebizonyítható, hogy a rövidtávú üstökösök minden alkalommal, amikor a Nap közelébe kerülnek és „farkuk”, vagyis csóvájuk hosszúra nyúlik, mintegy kinyílik, a Nap hője miatt gáztartalmuk egy részét elvesztik. Tehát nem keringhetnek a végtelenségig az űrben, mert egyszer csak elfogy az anyaguk. Ha a világmindenség, de leginkább a Naprendszer, mondjuk, valóban három és fél, négy milliárd éve létezne - érvelnek - akkor már egyetlen ilyen üstököst sem láthatnánk, anyaguk a Nap közelében rég elpárolgott volna. A probléma valóban érdekes. Egy csillagász ki is számította, hogy ez okból egy-egy üstökös „élettartama” aligha haladja meg a 10 ezer évet (a rövidebb futásúak kétszáz évnél kevesebb időnként térnek vissza a Naphoz, tehát 100-150, max. 200 évenként vesztenek anyagot a tömegükből). Ha igazak ezek a kutatások. Állítólag a Halley-üstökös kora sem sokkal haladhatja meg ezt az időtartamot. Míg a dolog az evolucionisták számára kemény diót jelent, az ellenpártiak nyugodtak: nekik ez bizonyíték arra, hogy a Naprendszer a valóságban sokkal fiatalabb, mint ahogyan azt a tudomány ma állítja és tanítja. Természetesen a csillagászok és fizikusok szép elméleteket állítottak fel arra nézve, hogy valamilyen módon mindig új és új üstökösök „születnek”, ezért látjuk őket folyton - de hogy mi módon történne ez a kozmikus, folyamatos újratermelődés, nincsenek igazi bizonyítékok. A legtöbb, különösen a rövidéletű üstökösök pályaelemei arra vallanak, hogy nem 135

valahonnan a csillagközi térből, hanem innen a Naprendszerből származnak (pályáik nem hiperbolikusak, hanem parabolikusak, a Nap körül keringenek azok is). Talán nem is kell említenem ismét, hogy a teremtésben hívő szaktudósok erősen meglovagolják a tényt. A föld mágneses térerejének és annak változásainak mérései is arra késztetnek egyeseket, hogy előre- és visszavetítsék a térerőt. Mivel tudják (körülbelül százötven éve rendszeresen mérik), mennyi ideig tart egy-egy változási szakasz, úgy vélik, Krisztus után 4000ben már egyáltalán nem lesz a Földnek mágneses mezeje (ami a biológiai élet pusztulását is jelentené a mai tudásunk szerint. Ha tehát addig nem tudnánk elköltözni a világűrbe, akkor itt pusztulnánk, eljönne hát a vallási iratokban oly annyiszor megjövendölt „világvége”?). Hátrafelé vetítve viszont még érdekesebb a dolog, mert ebből az derül ki: 30 ezer évvel ezelőtt a Föld még forró gáz volt, és igazi kora szilárdnak nevezhető állapotában nem tesz ki többet 10 ezer évnél. A kutatásokat egy bizonyos dr. T. G. Barnes, texasi fizikus végezte és könyvében is leírta („Speak to the Earth”). A csillagok (napok) valósággal felfalják a környezetükben lévő kozmikus port. A körülöttük repülő kisebb kövek és az egyéb hatalmas mennyiségű anyag egy idő után (erre tudományos képleteink is vannak, például a Poynting-Robertson effektus) belehull a csillagba. Minél kisebbek ezek a részecskék, annál rövidebb idő alatt kerülnek be a napkohóba. A számítások szerint a „környéken” lévő 4 cm-es átmérőnél kisebb darabkák 200 millió évnél rövidebb idő alatt sodródnak bele. A „baj” az, hogy bizony sokszor 200 millió eltelt abból a 4,5 milliárd évből, amihez az evolucionisták úgy ragaszkodnak - és lám, e porfelhők ma is ott vannak a Nap körül. Sőt - ismerünk 0 és B osztályba sorolt hatalmas csillagokat, amelyeknek kisugárzott energiája a mi Napunkénak 100 ezerszerese; így ezek a maguk porát 100 ezerszer gyorsabban kellene, hogy elnyeljék. Ám ennek ellenére ezeket a csillagokat is látható módon valóságos porfelhők övezik. „Íme, még egy bizonyíték arra, hogy a világ fiatal”. 136

És, ha már a csillagokról beszélünk, a teremtéspártiak következő érve is ide tartozik. Mivel az előbb említett hatalmas csillagok iszonyúan gyors tempóban égetik el tömegüket, ha valóban milliárd évek óta égnének, már rég ki kellett volna égniük, és most egyet sem láthatnánk közülük az égen. Mégis vannak, és az evolucionisták állítólag semmiképpen sem tudják megmagyarázni ezt az egyszerű tényt. A meteorpor is sok „bajt” okozhat. Mint tudjuk, minden nagyobb égitest saját tömegvonzásával ránt magához számos, világűrben haladó kisebb testet. Nem kivétel ez alól bolygónk sem. Ezért fizikailag természetesnek mondható, hogy a világűrből a meteorok szüntelenül bombázzák a Földet, naponta hihetetlen mennyiség hull a légkörbe és így a bolygó felszínére is („Az Esemény” c. regényem éppen ebből a kozmikus tényből indult ki). Ez a folyamat szakadatlanul tart ma - nincs okunk feltételezni, hogy ez nem volt így ezer vagy százezer, vagy millió és százmillió évvel ezelőtt is minden huszonnégy órás ciklusban tonnaszám került idegen anyag a Földre. E tényt minden csillagászati vagy népszerű-tudományos ismeretterjesztő munka is megerősíti. A teremtéspártiak nagyon ügyesen fordítják ezt az érvelést az evolucionisták ellen: ha ez igaz, egyszerű számításokkal bizonyítható, hogy a Föld felszínét a megszilárdulástól eltelt kb. 3 milliárd év alatt legalább 45 méter vastagon kellene, hogy borítsa a meteorpor! Nem nagyon tapasztalunk ilyesmit, kétséges, hogy lehetséges lenne-e az élet ilyen földrétegen (például a mezőgazdaság termelhetne-e növényeket; ha nem lennének növények, állatvilág és „embervilág” sem lenne a szárazföldeken). Azon felül - érvelnek tovább - a meteorpor nikkelben gazdag, márpedig a Földön a nikkel ritkaságszámba megy. Mégis tömegében igen sok van belőle - csak nem a felszínen, hanem a Föld magjában a vassal együtt. Az biztos, hogy a felszínen található kövekben, talajban, sziklákban nem gyakran lelhető fel. Mivel az óceánokban is alig mutatható ki, a teremtéspártiak számára egyértelmű a dolog: a Föld csak pár ezer éve létezik. 137

Ugyanez a helyzet a Holddal is. Ráadásul ott nincsenek olyan „zavaró” körülmények, mint a Földön - nincs se eső, se szél, se szabad víz - tehát az ugyanúgy oda is hulló meteorpornak az elmúlt milliárd évek alatt törvényszerűen igen tekintélyes vastagságú réteggé kellett volna növekednie. Mielőtt az első emberek a Holdra szálltak (1969), tudományos berkekben voltak is olyan hangok, hogy az űrhajósok lába alatt 20-30 méter vastag nikkelben gazdag meteorporréteg lesz majd… Mindenki laza porrétegre számított, az űrhajósokat is ennek megfelelően látták el különféle felszerelési tárgyakkal. Nagy volt a meglepetés, amikor kiderült, hogy csupán egy vékony porréteg található a sziklás felszínen. Egyes mérések szerint, ez a réteg mindössze… egy, azaz egy centiméter vastag volt! A teremtéspártiak persze azonnal kiszámították: ez a réteg mindössze körülbelül 8 ezer földi év alatt rakódhatott le a Holdon. Miért égnek a csillagok? Állítólag fogas kérdés. A kémiai magyarázatok nem jöhetnek szóba, hiszen egy átlagos csillag esetében akkor az egész égés csupán 5 ezer évig tartana. A gravitációs kollapszus (magába roskadás) sem biztos, hogy jó magyarázat. Érdekes és kevéssé ismert tény (a kívülállók számára, természetesen), hogy egy Hermann von Helmholtz nevű német csillagász már 1850 körül előállt erre nézve egy elmélettel: szerinte a Nap gravitációs „összemenéséből” ered az égési folyamat. Azt is felfedezte, hogy ily módon ez az égés nem tarthat tovább 20 millió évnél. Johnson rosszmájúan megjegyzi: Helmholtz elméletét csak azért vetették el, mert az evolúciós teória milliárd évekről szól, annak oly hosszú időre van szüksége… Amikor aztán a huszadik század elején felvetődött a termonukleáris fúzió gondolata - így Johnson - „az evolucionisták görcsösen kaptak rajta, mert ily módon a csillagok égése milliárd évekig tarthatott; általánosan elfogadott dogmává vált a dolog, bár ennek sem volt jobb tudományos alátámasztása, mint a Helmholtz138

elméletnek”. Itt lép be a neutrino-kérdés. Ha valóban termonukleáris folyamat zajlik a Napban - vélik a teremtéspártiak - akkor a csillagból hatalmas mennyiségben kellene neutrínó- részecskéknek áramlaniuk mindenfelé az űrbe, így a Földre is. Aki az utóbbi évtizedekben olvasott tudományos és népszerű-tudományos folyóiratokat, bizony sokszor találkozott az üggyel. Bonyolult műszereket építettek sokezer méter mélyen, elhagyott bányákba és máshová, hogy „elkaphassák a neutrínókat”. A legfurcsább elképzelések születtek, és a megvalósított tervek közül nem hiányzott a Föld-vastagságú „elfogó-réteg” gondolata sem; ugyanis a neutrínó, ha van, a másodperc tört része alatt képes áthatolni szinte mindenen, még a bolygónkon is. Az évtizedek során az eredmény bizony szegényes e téren. Valami hát nem stimmel az elmélettel. Mégis arról lenne szó, hogy a Nap kollabál, vagyis tömege és átmérője csökken? Tehát Helmholtznak lenne igaza, nem a mai asztrofizikusoknak? 1979-ben az Amerikai Csillagászati Társaság ülésén két kutató: John A. Eddy naprendszer-fizikus és Aram A. Boornazian matematikus előadásukban azt fejtegették: a mérések szerint, amelyeket 1836-tól kezdve a Greenwich-i Királyi Obszervatóriumban végeztek a kutatók, egészen 1955-ig azt mutatták az eredmények, hogy a Nap átmérője csökken, és ennek mértéke száz évenként 2 ívmásodpercet tesz ki. Ha ez valóban így van, kiszámítható: állandó csökkenés esetén 100 ezer év alatt tűnne el teljesen… ám ekkor fura dolog történt. Ellenőrizték a világ leghíresebb obszervatóriumának régi és újabb számításait. Kiderült néhány hiba, az eredmény: a Nap koronája-átmérője nem csökkent! 1980-ban két kutató csoport egymástól függetlenül vizsgálta meg ismét a méréseket, és ekkor jött a másik meglepetés: az egyik csoport szerint nincs csökkenés, a másik szerint igenis van! Ez sem maradt annyiban. 1981-ben egy másik csillagász, R. Gilliland a már kijavított adatokat átvizsgálta és megállapította: van némi csökkenés, 139

ez százévenként körülbelül 0,1 ívmásodpercet tesz ki (a tizenhetedik század elejétől végzett méréseket is figyelembe véve). Nincs tehát alapvető bizonyíték arra, hogy ez a kismértékű csökkenés csak az utóbbi pár száz évben kezdődött volna - lehetséges, hogy így van kezdettől. Egyéb adatok viszont arra mutatnak, hogy a csökkenés pulzáló, ennek mértéke 76 éves ciklusokban csökken és növekszik, azon kívül köze van a 11 éves napfolttevékenységi ciklusokhoz is. Végső soron a kutató oda jutott, hogy a Nap átmérője két millió évvel ezelőtt a mainak kétszerese volt. Mindebből természetesen Johnson és társai arra a számunkra talán még mindig kissé meglepő következtetésre jutnak, hogy a Föld korát illetően igaza volt James Usshernek, Armagh püspökének, aki világunk teremtésének, keletkezésének időpontját Kr. előtt 4004-re tette. Vagyis - körülbelül hatezer évvel ezelőttre. Élet a Világűrben Egyes teremtéspártiak, például a már sokat emlegetett Johnson is, meglepő módon próbálják egy kézlegyintéssel elintézni az űrben lehetséges civilizációkat. Azt hiszem, sokakat elriaszt a teremtés hitétől az afféle „érvelés”, amit éppen nevezett kutató munkájában találunk erről a témáról. Érthető persze, hogy ők a Földet afféle életszigetnek tartják, hiszen a Biblia jószerével csak erre a bolygóra vonatkozatja az egész teremtést, bár persze a „teremté az eget és a Földet” formulában benne rejlik a kozmosz is. De nincs ott szó másféle életekről. Johnson annyira elragadtatja magát, hogy azt írja: „Az űrben minden hely ellensége az életnek… Csak az ellenséges, kihalt űr létezik… a Földünk itt kivételes…”, és így folytatja: „Manapság indokolatlan feltételezések őrült áradata tapasztalható: azt állítják, hogy valahol a mindenség mélységeiben létezhetnek más földek, más élet.” Johnson ezt „divatos” gondolatnak, mondjuk ki kerekebben: divatőrületnek tartja, és úgy véli, csak evolucionisták agyában születhetett ilyen képtelen gondolat, mert 140

nekik van szükségük efféle „elvekre”. Az persze nem lehet érv egyik oldal számára sem, hogy mindeddig nem találkoztunk egy másikfajta élettel, a Kozmoszból legjobb tudásom szerint mindeddig nem vettünk olyan rádiójeleket sem, amelyek egy másfajta civilizációra utalnának, a gyakori UFOjelenségek mögött, amelyek egy része valóságos, még nem tudjuk pontosan, mi rejlik. Tehát nyugodt lélekkel senki sem mondhatja, hogy nincsenek más civilizációk, nem jött létre a végtelen térség más részein (esetleg annak más tulajdonságú tereiben, vagyis más dimenzióiban) bármilyen formájú élet. Bernal ezt nagyon szépen fogalmazta meg 1967-ben, már említett könyvében. Higgadtan megírta, hogy biztosan van élet, sőt annak lehetnek már szép, magas fokozatai is - akkor is, ha ez csak egy spekuláció jelenleg, ám van valószínűsége… Kétségtelen, megváltoztatja egész szemléletünket. Az a feltételezés, hogy más világokban mennyire másféle élet lehet, egészségesen hathat az eddigi hamis, ember-központú szemléletünkre. Bergson szintén említett könyvében így ír: „Valószínű tehát, hogy az élet más bolygókon és más naprendszerekben olyan formákban gördül, melyekről fogalmunk sincs, oly fizikai feltételek között, amelyekkel a mi fiziológiánkból nézve az élet, teljességgel összeférhetetlennek látszik. Ha lényegében az a szándéka, hogy használható energiát fogdosson össze s azt robbanó cselekedetekben költse el, akkor kétségtelen, hogy éppúgy, mint a földön, minden naprendszerben és minden bolygón kiválasztja a neki adott feltételek között a cél elérésére legalkalmasabb eszközöket. Íme legalábbis, amit az analógiás okoskodás mond, és visszájáról használja ezt az okoskodást az, aki azt mondja, hogy az élet lehetetlen ott, ahol más föltételek adódnak, mint a földön.” Világos beszéd! Csányi Vilmos is kitér erre a kérdésre, természetesen az evolúció oldaláról nézi a dolgot, akárcsak Bergson. Könyvében azonban veszélyesen érvel, úgy értem: akadhatnak, akik ezt a gondolatsort 141

egyszerűen az evolúció ellen fordíthatják. Lelkűk rajta, gondolhatta Csányi és mások, és csöppet sem féltek leírni azt is, miképpen gondolkodnak egyesek: „Természetesen nem minden bolygón indul el az élet kialakulása. A központi csillaghoz túlságosan közeli bolygók hőmérséklete túlságosan magas - ezek hamar elveszítik vizüket és légkörüket; mások túlságosan távol kerülnek a csillagtól, és nem kapnak elegendő sugárzó energiát a további folyamatokhoz. Földünk valószínűleg éppen a megfelelő „biogén zónába” került, mint ezt a rajta kialakult élővilág bizonyítja. A fentiek mindenképpen azt valószínűsítik, hogy az élet kialakulása nem valamilyen egészen különleges, ritkán létrejövő, véletlen események sorozatának köszönhető, hanem integráns része az Univerzum általános fejlődésének. Többen kifejtették azt a nézetüket, hogy az Univerzum mai felépítésének a valószínűsége rendkívül kicsi - gyakorlatilag zérus.” A jelenlegi feltételek nekünk életet, eddigi és további létezést biztosítanak, nélkülük nem lehetnénk. „A jelenlegi feltételek…” Ám gondoljuk végig: „Már egészen kicsi eltérés néhány, az Univerzumot jellemző állandóban (Planck-állandó, fénysebesség stb.), olyan világegyetemekhez vezetett volna, amelyek nem alkalmasak az élet kialakulására. (Kevés hidrogén, rövidebb életű csillagok, hiányzó nehéz elemek stb.). Ezek a megfontolások vezettek az „anthropic principle” megfogalmazásához, amit magyarra talán úgy lehetne szabadon fordítani, hogy „emberkedvelő Univerzum”, és lényegében azt jelenti, hogy az Univerzum pontosan azért olyan, amilyen, hogy az élet és talán az ember megjelenhessen benne. Szép és romantikus elképzelés ez, kár lenne tudományos megalapozottságát túlságosan mélyen firtatni.” Az utolsó, szelíd iróniával fogalmazott mondat kivételével mindegyik értelmezhető a teremtés mellett is - bár Csányi nyilván nem ezt akarta elérni velük. Az a tény, hogy a Föld helyzete a Kozmoszban, szorosabban véve a Naprendszerünkben valóban így néz ki, és ez ösztönöz egyeseket arra, hogy akár magányosan, akár 142

intézményesen, egy elv harcosaiként megfogalmazzák a fentieket - a teremtés bizonyítékaiként. Megvallom őszintén, nem tudom, hogy Kisfaludy György mai magyar kutató igazat állít-e szenzációsnak ígérkező művében, vagy sem. Az alig 120 oldalas könyvben szó esik az idő filozófiájáról, az önmagába zárt létezésről, az Őskáoszról, a teremtés feltételeiről, a Big Bang helyett létrejött Little Bang-ről, a Világegyetem alapanyagairól, az egyetemes létezésről stb. Mindez hol vallásos (de korántsem csak keresztény) burkolatban, hol fizikai és filozófiai köntösben tárul elénk. Egyesek szerint, ha a mű matematikai alátámasztása is pontos és ellenőrizhető, akkor nem lehet kizárni: Kisfaludy egy mai Einstein; mások szerint éppen ellenkezőleg. Nem vagyok hivatott megítélni elméletét. Tudományosan mindenképpen eretnekségnek számít; messze túlmegy mindazon, amit ebben a könyvben eddig olvashatott a képzett olvasó.

143

EGYHÁZI ÉS TUDOMÁNYOS ÁLLÁSPONTOK „Vannak dolgok, amelyeket egyedül az értelem képes keresni, de amelyeket magától nem fog megtalálni soha.” (Bergson)

Egyáltalán nem túlzás, ha vallásos körök képesek azt állítani: az evolúció elterjedése tönkreteheti az egyházakat, a hitet, meglékeli a vallásos nevelést és általános erkölcsi fertőt okozhat. Tudják, mit beszélnek. Vannak arra utaló jelek, hogy azokban a társadalmakban, amelyekben az evolúción kívül más erre vonatkozó tan gyakorlatilag nem is létezett, erősen romlottak az erkölcsi állapotok - erre egyesek szerint a legjobb példák éppen a kommunizmus fogságából most kiszabadult kelet-európai országok. Persze ennek az „elért” állapotnak sokkal több oka is volt. Fussunk át röviden ezen a problémakörön. Johnson nem titkolja haragját és csalódottságát. Az evolúciós spekulációk (merthogy ő így nevezi) a századok során intellektuális „elhajlást” eredményeztek. Különösen haragszik a Darwin által felvetett - „javasolt”, ahogy ő írja - természetes kiválasztás elvére. Azt kizárólag a hitetlenek, mondjuk más szóval: ateisták propagálták és azok, akik felléptek a Biblia és a keresztény tanok ellen hangoztatja a neves kutató a teremtés védelmében. Itt egy szerzői megjegyzés: jó lenne megtudni, hogyan vélekednek Darwinról a keleti egyházak? Lehet, most önnön műveletlenségem bizonyítékát tárom az olvasó elé, de én bizony még sohasem olvastam akár egyetlen nyúlfarknyi erre vonatkozó cikket sem. Nem tudom hát, mi a véleménye Darwinról, a természetes kiválasztásról, az evolúcióról a mohamedánoknak, a buddhistáknak, sintóistáknak, lámaistáknak és így tovább? Vajon ott is ilyen haraggal és félelemmel fogadják e tanokat? 144

Johnson mindenesetre csak a keresztények nevében haragszik, ám akkor nagyon. Állítja, hogy amikor ez az egész „szellemi ámokfutás” elkezdődött, a keresztény világ nem volt felkészülve az „evolúciós doktrínára”, és az eléggé meglepte. Nagyon kemény propagandáról ír és arról, hogy az egész kezdettől fogva vallásellenes körök kezében volt, azok irányítása alatt állt. Beismeri, hogy a darwinizmus diadala teljes volt. Persze azt is állítja, hogy éppen a magasra csapó vallásellenes hullámok miatt soha nem került sor igazi, logikus érvelésre. A továbbiakat így látja: idővel a tudósok egy kisebb csoportja, amely nem nyugodott bele az evolúció térnyerésébe és azzal természetesen semmiképpen sem tudott azonosulni ideológiailag, olykor inkább a hallgatást választotta. „A propagandagépezet kitartóan győzködte a keresztényeket, hogy az evolúció tana megdönthetetlen - ezért a keresztények beletörődtek és kezdték átalakítani a bibliai tanokat úgy, hogy azok megfeleljenek az evolúciós elvárásoknak”, vagyis szerinte megindult egy folyamat, amely megpróbálta összebékíteni és összehangolni a kétféle elvet - az evolucionizmust és a teremtést. Johnson nem szűkölködik a jelzőkben, amikor erről ír, az evolúciót például „állítólagos tudománynak” nevezi és felháborodottan említi: akkoriban az az állítás, miszerint az állatok sok millió éves fejlődés során emberré váltak, egyben azt is jelentette: a vallás adja át helyét a tudománynak. Megemlékezik azokról a különféle keresztény egyházakban felbukkant hívőkről is, akik éppen az evolúciós tan hatására úgy érezték, „meg kell újítani” a vallást, az egyházakat. Különösen a liberális protestánsok vannak a begyében, akik nagy hatást gyakoroltak a katolikusokra is. A huszadik század elején ők kezdték el a katolikus egyház modernizálására irányuló mozgalmukat, amelyet, a veszélyt a jelek szerint azonnal felismerő X. Pius pápa „minden eretnekségek szintézisének” nevezett („Omnium haeresium conlectum"). Persze nem csak ő ítélte el őket, ma pedig nemcsak Johnson 145

idézgeti rosszkedvűen a modernistákat. Már a protestáns egyház tekintélye, K. Holl is írt erről (főleg a Der Modernismus c. könyvében). Ez a modernista csoport afféle „ötödik hadoszlopként” tevékenykedett az egyházak kebelében. A veszély bizonyos körök számára valóban óriásinak bizonyult, hiszen ha a modernisták elfogadtatják nézeteiket például a katolikus egyházzal, akkor az annak végét jelentené. Megoldhatatlan teológiai és hierarchiai ellentmondásokba keveredve felbomlana az egyház. Az evolúciós tan tehát istenellenes, istentelen, egyházellenes, felforgató, pusztító. Sajnos - írja Johnson - ma már oly mélyen gyökerezik, hogy kiirtása igen sok időt vesz majd igénybe. Tisztában vagyok azzal is, hogy eközben az ellenfél sem pihen majd. A marxismus és a laikus humanizmus a két fő támogatója ezeknek az ellenséges erőknek. És nem habozik megjegyezni: ha sikerül megdönteni a marxizmust és annak teremtményét, a kommunizmust, akkor leomlik majd az evolúció-tan is. Tény, hogy az egyházak sajátságos és nem túlságosan hangsúlyozott ellentámadásba mentek át. Ez nem túl ismert tény, legalábbis Kelet-Európában erről nagyon keveset tudtunk meg az elmúlt évtizedekben. Már XII. Pius is követelte a Humani generis c. enciklikájában, hogy az egyházi szervezetek és tudósok hangsúlyozzák azokat a tényeket, amelyek az evolúció ellen szólnak (1950). A lényeg persze ott van, hogy a keresztények az abszolút erkölcsi értékeket féltik az evolúciótól. Félnek, és persze nem ok nélkül, hogy létrejött már egy, több nemzedék óta létező európai-amerikai embertípus, amely nem vallásos, vagy csak felszínesen az, könnyen teret ad elméjében minden efféle tanításnak, és nem ismeri el az Isten parancsait, mi több: közel áll ahhoz, hogy már annak létét se ismerje el. Milliók közülük már át is lépték ezt a határt. Mivel egyre többen nem félnek az Istentől, a tekintélyét nem ismerik el, nem követik erkölcsi tanításait sem, a világ egyre romlik. Az ember önmaga istenévé lesz, és nem ismer el maga fölött semmilyen fölöttes, nála 146

jobb hatalmat, amelyet követnie kellene, amely előtt olykor meghunyászkodhatna, és amelyben való hitétől jobbá válhatna. Ahogy mondta is valaki: Isten nincs, mi csak atomok vagyunk, az atomoknak pedig nincs lelkiismeretük, sem törvényeik. Az evolucionizmus elnyomja az emberben az Istenről való gondolatokat, gyengíti képességét, hogy megérezze a természetfölötti dolgokat. Eszmefuttatása végén Johnson már „katasztrofális hullámokról” beszél, amelyek elmosnák ezt a világot, és persze mindennek egyik alapvető okát a darwini tanok mérhetetlen elterjedésében látja. Mégis, miért fogadják el? Érdemes azért eltöprengeni azon is, sokan miért fogadják el az evolúciót ennek ellenére? Nem nálunk, hanem Amerikában jöttek rá egyesek, hogy már a második osztályban ügyesen megfogalmazott mondatokat csempésznek egyes természettudományos tárgyú tankönyvekbe, hogy a gyerekek megtanulják ezt az elméletet. Amit különben nem is elméletként oktatnak, hanem tényként. Ezt mi már ismerjük, nálunk sem volt ez másképpen. Amit Darwin állított, az ma már eleve tény, nem pedig az egyik lehetséges magyarázat… Az iskolarendszer tekintélyelven alapul, és ez egyszerűen rákényszeríti a tanulót az evolúció, mint megfellebbezhetetlen igazság elfogadására. Biztos vagyok benne, hogy nálunk is sokan éppen ezt a könyvet olvasva dörzsölik majd a szemüket és megkérdik: vajon jól látok? Itt megkérdőjelezik az evolúciót? Az én kis művem persze nem a legszerencsésebb példa erre, hisz más a célom: megmutatni, hogy nem csak az evolúciós tan létezik, és tudatni önökkel, hogy mások, másutt, máskor mit írtak vagy tettek, hogy ezt bebizonyítsák. Miben volt igazuk, miben hibáztak mindkét oldalon? Az biztos, hogy a tekintély súlya nagyon sokat jelent a még kiforratlan fiatalok szemében. Bár mindig azt mondjuk, hogy a „mai fiatalok” nem tisztelik a tekintélyeket, azért a dolog nem ilyen 147

egyszerű. Már csak lélektanilag is megmagyarázható, hogy a felnövekvő gyermek a felnőttektől kapja gondolatait, magatartásmintáit, érzelmei tükrét. A felnőttek már előtte is itt voltak ebben a világban, megtapasztalták azt, többet tudnak róla - ezt a legvásottabb, leginkább lázadó gyerek is tudja valahol a lelke mélyén, hisz ez egyszerűen tény. A tanulók többsége (mindig van egy pozitívan különböző kisebbség) elfogadja, amit a felnőtt szülő, tanár stb. állít. Nem mer szembeszállni vele, vagy ez eszébe sem jut. Hisznek a felnőtteknek. Gyakran találkozunk - nálunk is - cikkekben, könyvekben, rádióés egyéb előadásokon olyan mondatokkal, amelyek értelme: az evolúciót ma már minden felvilágosult ember elfogadja, azt százezer és millió bizonyíték támasztja alá, voltaképpen az egész tudomány, annak minden ága ezerszer igazolta már, hogy így van… E könyvben már eddig is láttuk, hogy azért ez nem egészen így van. Persze nem csoda, ha mindenki vagy majdnem mindenki elhiszi, érvelnek tovább a teremtéspártiak, hiszen nagy elmék állítják ezt, nemritkán ismert Nobel-díjas és egyéb kutatók. Luria, Gould és Singer - az értők tudják, milyen nagy kaliberű nevek ezek - egy közös könyvükben egyszerűen ezt írják: „Éppoly kevéssé kételkedünk benne (mármint az evolúcióban - N. I.), mint ahogy nem kételkedünk a Föld Nap körüli forgásában, vagy abban, hogy a hidrogénből és oxigénből víz lesz.” A nálunk is jól ismert genetikus szerző, Richard Dawkins („Az önző gén”, „A hódító gén”) is azokhoz tartozik, akik műveikben így írnak az evolúcióról. Az evolúció éppen úgy tény, mint ahogy létezik bolygónkon a gravitáció - mondják ugyanezek a nagy tudósok. A teremtéspártiak persze rögtön szembeszállnak ezzel az érveléssel: az oxigén-hidrogén vagy a nehézségi erő léte tudományosan bebizonyítható, míg az evolúció nem - állítják. Akadnak persze másképpen gondolkodók is - nem a teremtéspártiak között. A tudomány is megoszlik, mert azt is emberek művelik. És éppen ezért gyakran előfordul, hogy ők is meghajolnak a 148

már elfogadottnak hitt nézetek előtt, nem szeretnek kilógni a sorból, előmenetelük csak úgy biztosítható, ha nem szállnak szembe, a tudományos világgal stb. Akadnak számunkra talán (még) meglepő esetek is. Amikor Darwin könyvét, A fajok eredetét a százéves évfordulóra ismét kiadták, ennek előszavában W. R. Thompson egyszerűen megállapította: a tények és magyarázatok, amelyekre Darwin a maga idejében támaszkodott, ma már nem meggyőzőek. A darwini tanítás az öröklődés és a variánsok területén végzett mélyreható kutatások alapján elavulttá vált. Mielőtt a teremtéspártiak örömujjongásban törnének ki - olvassák el figyelmesen a fenti mondatokat ismét. Valójában nem azt állítják bennük, hogy Darwin munkássága fabatkát sem ér és jobb, ha most rögtön elfeledjük. (Akkor nem adták volna ki ezt a centenáriumi kiadást sem.) Egyszerűen arról van szó, hogy a tudomány, mint mindig, most is fejlődik, méghozzá igen gyorsan. Túlléptünk bizonyos állításokon és gondolatokon, amelyek Darwin számára bizonyítéknak tűntek - de ez még nem jelenti azt, hogy akkor semmiben sem volt igaza! Teremtéspárti érvek Végső soron a kreacionisták azt állítják, mint láttuk is pár fejezettel előbb, hogy minden, amit az ember feltalált, valójában már létezett az állat- és növényvilágban és a „teremtés koronája” voltaképpen nem egyéb, mint egy nyomorult kis másoló. Aki ezek szerint azt másolja, amit az Isten néki ily áttételes módon már egyszer „odaadott”. A tudomány szerepe ebben a folyamatban kimondatlanul is csak az volt szerintük, hogy segített kifürkészni e lemásolandó dolgokat. Tehát a madaraktól és rovaroktól lestük el a repülést, a fészket építőktől a házépítést, a halaktól az úszást és hajózást stb. A folyamat egészen a baktériumokig „lemegy”, és van is benne ráció csak éppen az egész, úgy ahogy van, nem igaz. Ha akadnak is példák, mégsem igaz az egész folyamat. Az emberben mindig is nagyobb 149

vágyak dolgoztak. Könnyű ma azt mondani, hogy például az ejtőernyő ötletét a pitypang magjának légi utazását lehetővé tevő növényi szerkezet adta. Egyáltalán nem biztos, és különben is, repülőgép nélkül nem lett volna szükség ejtőernyőre. És honnan vettük a vonat ötletét? Hol van a természetben a tévékészülékre utaló növényi vagy állati dolog? Az űrutazásra, operazene szerzésére van-e földi analógia a természetben? Az sem elfogadható és főképpen nem érv ebben a vitában, ha a teremtéspártiak arra hivatkoznak: még a földi világban is számos olyan dologgal találkozhatunk, amelyeket nem értünk, és amikre a tudomány sem tud magyarázatot adni. Mindössze nem elégségesek még az információink. Ha többet tudunk majd a minket körülvevő anyagi világról, akkor ezeket a mai kisebb és nagyobb rejtélyeket is megfejtjük. Nem kétséges persze, hogy akkor majd újabb ismeretlenekkel kerülünk szembe - ez adja a fejlődés, az előrehaladás savát-borsát. Az említett érvelés azért is elfogadhatatlan, mert akkor az egész Kozmoszra rá lehetne mondani: ismeretlen, titokzatos, csodálatos, nagyszerű - tehát az Isten teremtette! Az ismeretlen tények, folyamatok, jelenségek önmagukban még nem bizonyítanak semmit egyik oldalon sem. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a teremtéspártiak nem értenek velem egyet. Viszont van egy nagyon elgondolkoztató tény. Hitetlen emberek számára talán annyiban meglepő, hogy még nem nagyon találkoztak vele, vagy nem gondolkoztak el rajta mélyebben. Az altruizmusról van szó. A keresztény gondolkodók általában az ember isteni eredetének bizonyosságát látják benne. Aki érdek nélkül képes jó lenni, aki másokat akkor is segít, ha neki ebből nemcsak hogy nincs haszna, de adott esetben egyenesen kára származhat, sőt ha élete is veszélybe kerül - emberi tulajdonság. Az állatvilágban erre nincs példa, mondják. Bár egyes zoológusok mást állítanak. 150

A jóságunk isteni ajándék, ez az, ami többek között megkülönböztet bennünket az állatok világától. Ne higgyék, hogy most eltávolodtunk könyvünk alapvető témájától. Ez is ide tartozik, mert ha az állatvilágból fejlődtünk ki - mint ahogyan azt a darwinisták állítják - akkor éppen olyan „gyanússá” válik a jóságunk létezése, mint az ösztönvilágunk és mindenekfölött az idegrendszeri működéseink sajátosságai, különösképpen pedig az agyunk minősége és képességei - amely kérdésekre az evolucionisták nem tudnak megnyugtató választ adni. Sőt semmilyen elfogadható magyarázat nincs rá. Nem lehet hát csodálni, hogy a teremtéspártiak minduntalan előhozakodnak ezzel az érvvel (bár a már annyit idézett Johnson érdekes módon hallgat róla). Jóságunk sokszor teljesen irracionális magasságokba emelkedik, és mindnyájan tudnánk mondani szélsőségesnek is nevezhető példákat. Bár kérdés, helyes-e a szélsőséges kifejezés, hiszen e tárgyban aligha lehet mértékeket felállítani. Lehet-e egy ember túl jó? Nyilván nem, hisz ez olyan, mint a Kozmosz, nincs felső határa. Maximilian Kolbe atya, az auschwitzi fogoly pap önként felajánlotta, hogy egy családos rab helyett - akit a németek az ún. éhhalál-bunkerba akartak zárni - maga megy a halálba, és így is lett. Mit érezhetett az az ember ezekben a percekben? Senki és semmi nem kényszerítette rá, hogy megtegye. Nem azonos a helyzet azzal, amikor egy anya a gyermekéért vállalja a legnagyobb áldozatot, nem azonos semmi egyéb, valahol mégis érdeket szülő, érdeket feltételező tragikus választással. Ilyen példák nincsenek az állatvilágban, pedig állítólag onnan jöttünk, tehát ott érvényes „törvényeket”, viselkedési paneleket kellett volna magunkkal hoznunk, azoknak nagy részben hatniuk kellene ma is. És bár sok ember sokféle viselkedésében gyakran felfedezhető állati vonás, az érdek nélküli jóság általános emberi tulajdonság. Nem létezhetnének nélküle a jótékonysági szervezetek, nem lennének koldusok, kis- és nagyméretű segélyakciók stb. 151

Ellentmondások Nem mondhatni szerencsére, hogy a tudomány oldalán ne merültek volna fel kétségek. Már többször említettük a gerinces állatok és az ember szemét - maga Darwin is elismerte, hogy ez a probléma bizony alaposan próbára tette az evolúcióba vetett hitét (!). Sok-sok részből áll, és számos bonyolult funkciót lát el. Ennél komplikáltabb összetételű és működésű szerv csak az agy. Nem csak a teremtéshez vonzódó kutatók gondolkoztak ezen. Minden korban voltak és vannak olyanok is, akik egyáltalán nem hisznek a teremtésben és mindabban, ami ezzel együtt járna, tehát csöppet sem vallásosak, mégis, igyekeznek mérlegelni az evolúciós elméletet, felfedezni hibáit. Akad, aki e hibákat szeretné kijavítani, hogy attól kezdve az elmélet még biztosabb lábakon állhasson, mások pedig felfedezésükkel, érvelésükkel azt gyengíteni akarják. Ismétlem, ez így van jól. Minden elméletet vagy állítást alá kell vetni számtalan próbának - ha már az elsők alatt porrá nem omlik. Az evolúció elmélete bizony nem omlott porrá. Gyakran felteszik a kérdést: elegendő idő állt-e rendelkezésre a történelem során mindarra, amit a darwinisták állítanak? Láttuk már ebben a könyvben is, hogy ez sarkalatos kérdés és a teremtéspártiak nagyon is tudatosan keresik az érveket, amelyek révén redukálhatnák a milliárd és százmillió éveket. Ha ez sikerülne nekik, diadaluk alighanem teljes lehetne. Az evolucionisták megint csak alaptételnek tekintik, hogy „a Föld durván ötmilliárd éves” és hogy „a legrégebbi kövületek pedig több mint hárommilliárd évvel ezelőttről származnak” (J. M. Smith) és a neves biológus véleménye szerint igenis elégséges idő állt rendelkezésünkre, hiszen a természet nem próbált ki sorban minden lehetséges verziót - akkor még ma sem ért volna a végére, még egyszerű szervezetek sem léteznének! - hanem „véletlenszerű változás” indított el egy folyamatot, ahol - ha feltesszük, hogy azt a természetes kiválasztás elve mozgatta, vagyis minden újabb változat 152

jobb volt, mint az előző - akár száz változás elég lehetett arra, hogy optimális „szekvencia” jöjjön létre, ahogyan azt a genetikusok mondják. Azon is elgondolkoztak, vajon minden változás adaptív-e, és hogy valóban létezik-e tudományos módszer, amellyel megállapítható, mikor váltak el egymástól a majmok és az emberek (molekuláris módszer, már említettük e könyvben). Ha ez valóban így van, egyszerre válik bizonyossá az is, hogy millió és tízmillió évről van szó, annyi van már a hátunk mögött, és az is, hogy valóban voltak közös ősei az embereknek és a majmoknak. Ergo: mi is az állatoktól származunk. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a helyzet - különösen 1980, a chicagói konferencia óta - többszörösen is megváltozott. A teremtéspárti kutatók már nem félnek, nem érzik magukat elnyomott, lehurrogott és lenézett kisebbségnek; a sajnálkozó mosolyok sem riasztják el őket. Szervezetekbe, érdekcsoportokba tömörülnek, és felveszik a harcot. Itt tehát arról van szó, hogy az éles szembenállás mindkét oldalon szerez magának híveket. A vallásos oldalon találunk olyanokat, akik Isten mellett az evolúcióban is hisznek és igyekeznek a két tant összeegyeztetni, a tudomány oldalán pedig vannak sokan, akik csak Darwinnak hisznek, de szép számmal akadnak istenhívő, teremtéspártiak is. És biztosan olyanok is, akik itt is valamiféle megegyezés hívei. No és, akik valaha evolucionisták voltak, aztán később afféle kései renegátként átálltak a másik oldalra? Ez is gyakran előfordul, különösen az idősödő férfi kutatóknál. Ahogy mennek előre a korban és közeledik az öregség, ahogy egyre gyakrabban gondolnak a halálra, úgy gyakrabban jut eszükbe az Isten is. Mivel ízig-vérig kutatók, gondolataik nagyobb részét ekkor is szakmájuk-hobbijuk, mondhatni életük nagy „szerelme”, a tudás gyűjtése köti le. Itt vélik most megtalálni az Istent. Az anyagban, az élővilágban vélik felfedezni a nagy Tervező, a nagy Alkotó kezenyomát. 153

A „renegátokra” jó példa Bolton Davidheiser filológus, zoológus és genetikus. Kezdetben Darwin nagy híve, később fokozatosan eltávolodott ezektől az eszméktől, majd a teremtéspártiak egyik élenjáró szerzője lett, aki olykor kemény szavakat használt: „Az evolucionisták műve lesz majd jelentős mértékben a felelős azokért a veszélyes időkért, amelyek még előttünk vannak”. Így és hasonló módon írt az istentelen filozófia terjesztéséből eredő társadalmi károkról. De lássuk szervezeteiket. A nyolcvanas évek közepéig, meglepően számos intézmény és majdhogynem népi mozgalom keletkezett. Ezt a szót kell használnunk akkor is, ha ezek sohasem mozgattak meg tömegeket és az intelligencia, különösen pedig a kutatók vékony rétegére korlátozódtak. Így hát többek között megalakult a The Evolution Protest Movement (Az Evolúció Elleni Tiltakozó Mozgalom), ezt 1932-ben Angliában alapították. Tagjai között neves tudósok is voltak és vannak; a mozgalom lehetővé teszi bárki számára, hogy evolúció-ellenes szakirodalomhoz jusson. Jóval későbbi alapítású az amerikai The Creation Research Society (Teremtéskutató Társaság), amely nevéhez híven csak olyan adatokkal és anyagokkal foglalkozik, amelyek valószínűsítik, hogy az élet és világunk nem a természetes úton, hanem isteni teremtés útján jött létre. Tíz ismert tudós hozta létre 1963-ban. Ma már állítólag 650 tagja van, mind kutató vagy tudós. Tagként csak a pályázhat, akinek legalább egy természettudományos diplomája van. Ezek az emberek, és természetesen maga a szervezet is, mint olyan, az evolúció ellenfelének nyilvánította önmagát. Nem szégyellik bevallani, hogy ők a bibliai teremtés elvi alapjain állnak. Vagyis Ádám és Éva, Noé és a Vízözön hívei. Szintén amerikai alapíttatású a The Bible-Science Newsletter (Bibliatudományi Informátor). Ez egy havi folyóirat, amely köré kreacionista kutatók és más szakemberek gyűltek. E könyvben is gyakran hivatkoztunk az ott megjelent cikkekre és érvekre. 154

Van még a meglehetősen nemzetközi The Institute For Creation Research (ismét csak Teremtéskutató Intézetnek fordíthatjuk a nevét) ez magasröptű szakirodalmat ad ki, kérésre pedig küldhet előadókat is, akik „elmondják az igazságot” egyetemeken, nyilvános vitákban, tévéműsorokban. Hasonló szervezetek (kettő is) léteznek Ausztráliában, és nyilván másutt is. Lássunk most néhány nevet azon kutatók közül, akik nyilvánosan vállalták a teremtéspárti elvek hirdetését: Sir Ernst Chain, az angol királyi társaság tagja; a penicillin felfedezéséért (Fleminggel együtt) megkapta a Nobel-díjat. Prof. Louis Bounoure, zoológus, a francia Nemzeti Tudományos Kutatóközpont igazgatója. Annak idején kereken meg is írta valahol kemény és lesújtó szavait, amit a teremtéspártiak az óta is elégedetten idézgetnek: „Az evolucionizmus: mese a felnőtteknek. Ez az elmélet semmit sem adott a tudomány fejlődésének, használhatatlan”. Prof. W. R. Thompson, egy kanadai biológiai kutatóintézet igazgatója, az angol királyi társaság (tudományos akadémiaszerű szervezet) tagja. Már említettük pár lappal előbb, hogy ő írta bíráló szavait a Darwinkönyv centenáriumi kiadásához. 1972-ben bekövetkezett haláláig számtalan cikkében ostorozta az evolúciót. Sir Ambrose Fleming, a katódsugaras elektronlámpa feltalálója, számtalan tudományos társaság tagja; többek között megalapította a The Evolution Protest Movement-et. Prof. Albert Fleishman német kutató, zoológus, anatómus. Szintén nem tett féket a nyelvére, ha az evolúció bírálatáról volt szó. Ma is idézett sorai: „Darwinnak az ember származásáról hirdetett elmélete nem tartalmaz egyetlen tényt sem, amely a természetben megerősítené annak igazát. Ez nem tudományos kutatások eredménye, hanem a képzelet szüleménye”. Hm, kemény szavak. A tudomány álláspontjára jellemző, hogy bár változik, nehezen tud elszakadni egykori kedvenc „vesszőparipáitól”. A teremtéspártiak meg vannak győződve, hogy az igazi és intézményes tudomány még 155

sokáig fog ragaszkodni az elmélethez, de eljön egyszer az idő, amikor kénytelen lesz végleg búcsút venni tőle. Ma már számos olyan mű jelenik meg, amelyikben az evolucionista szerző itt-ott már-már visszavonul, leírja az elmélet hibáit, olykor azt már kritizálni is merészeli. Az is előfordul, hogy ezek nem írnak erről könyvet vagy még cikket sem - de ha valaki megkérdezi őket, elmondják, milyen gondjaik vannak az elmélettel. Így történt ez a nyolcvanas évek közepén is, amikor egy szerző végigkérdezte a leghíresebb amerikai tudósokat, és azok bizony felfedték kétségeiket. Darwinnal nem tudnak megbékélni, az evolúciótanban komoly lyukakat látnak: Colin Patterson, Niles Eldredge, David Raup, David Pilbeam, Donald Fisher is.

156

TUDOMÁNYOS ELMÉLET, avagy gigantikus csalással állnánk szemben? „A gondolkodás lényegét úgy értjük meg, hogy gondolkodni kezdünk. De, hogy ez sikerüljön, meg kell tanulnunk gondolkodni. Amikor elkezdjük ezt a tanulást - egyben elismerjük, hogy még nem tudunk gondolkodni…” (Martin Heidegger)

Az alcím kissé merész, elismerem, de az ellentáborban akadnak, akik ilyen szóhasználattól sem riadnak vissza, mint már láttuk. Én pedig ez esetben igyekszem az ő véleményüket továbbítani Önök felé. Bár könyvünk végéhez közeledünk, azért ne higgyük, hogy kimerültek már a fegyverraktárak. Mivel a tudomány érvei többékevésbé ismertek - mindenképpen ismertebbek Magyarországon, mint a teremtéspártiaké - így inkább ez utóbbiak véleményét sorolom még néhány kérdésben, amikről eddig csak érintőlegesen vagy alig esett szó. A Vízözön és a geológia, mármint a tudományos geológia kapcsolata is enyhén szólva viharosnak mondható. A teremtésben hívők egyenesen azt követelik a geológusoktól, vessék el végre az evolúciót, mint olyan elméletet, amely arra kényszeríti őket, hogy meghamisítsák tudományuk eredményeit. Nem véletlenül történik ez így. A paleontológia és antropológia mellett a geológusok tehetnék a legtöbbet a teremtés-elmélet elfogadtatásáért - ha hajlandók lennének rá. Akad köztük is persze néhány, aki átállt arra az oldalra, ám a nagy többség szilárdan kitart a darwini eszmék, a hatalmas, már lezajlott időtávok és a földkéregbe úgymond szinte „beleírt” időrendi sorrend mellett. Ha csak őket hallgatja-olvassa az ember, bizony teremtésre utaló jeleket, illogikus dolgokat nem tapasztal… 157

Az ellentét összebékíthetetlennek látszik. Az egyik oldal ugyanis azt állítja, hogy minden mozdulatlanul és változatlanul tart az idők kezdetétől, miközben néhány ezer vagy tízezer évet hajlandó csak „adni” a világnak, ami a korát illeti. A másik oldalon ott állnak a legmodernebb eszközökkel és módszerekkel felszerelt, szakmájukat sok éven át tanult geológusok, és egyöntetűen állítják, hogy amazoknak nincs igazuk, mert - és sorolják komoly, meggyőző érveiket. Vagy nem egészen így áll a helyzet? A baj már egy lélektani ponton kezdődik. A teremtéspártiak szeretnék megértetni a geológusokkal, hogy aki közülük elveti az evolúciót, az attól még lehet szakmája mestere, jó geológus - a legtöbb geológus viszont, a tudományos körök nyomására is, úgy véli: ha mást mondana, mint amit a kollégák elvárnak tőle, bizony afféle „árulóvá” degradálódna. Mindenesetre a teremtéspártiak már a fogalmat is kitalálták: vízözön-geológia, mondják arra az elméletre, hogy pár ezer évvel ezelőtt történt az „emlékezetes” nagy katasztrófa, és akkor alakult ki a Föld mai felszíne. Ennek az ellentéte az evolúciós geológia - mármint a teremtéspártiak terminológiája értelmében. Az evolúciós geológia egyik szellemi atyjának tekintett James Hutton (1726-1797), aki bár ezen évszámokból láthatóan nem érte meg Darwin teóriájának születését, azért valahol nagyon is ugyanazt mondta, amit később az evolucionisták. Hutton kézzel-lábbal tiltakozott a Vízözön ellen, sőt azt is állította, hogy kezdettől fogva a Földön nem működött más erő, csak azok, amelyeket ma is tapasztalhatunk, nem történt semmiféle kataklizma, katasztrófa. Ezek szerint a bolygó felszínének kialakulásához, a hegyek, óceánok stb. születéséhez igen hosszú időre volt szükség. Hutton volt az első, aki hatalmas időtartamokkal kezdett dobálózni. Követője, Charles Lyell már Hutton halálának évében született és az uniformitáriusnak is nevezett geológiát folytatta. Lyell később angol nemesi címet és tömérdek kitüntetést is kapott, 158

támogatta Darwint (1875-ben halt meg), és többen állítják: lelke mélyén már akkor is evolucionista volt, amikor ez a teória még meg sem született. Néhányan biztosak benne, hogy az általa hirdetett eszmék termékeny talajra találtak Darwin elméjében is, ily módon a Hutton-Lyell páros valamilyen formában szinte segített kiprovokálni, a világra hozni az evolucionizmust. Lyell, bár vallásos volt, nem hitt a Biblia tanaiban, így természetesen a Vízözönben sem. Darwinnak állítják a mai teremtéspártiak - kapóra jött Lyell geológiája és az általa sugallt szemlélet a száz és százmillió évekről. Amikor bajban vannak a geológusok, mindent kitalálnak, csak ne kelljen beismerniük, hogy időszámítási módszereik eleve tévesek hangzik el a teremtéspártiak gyakori vádja. Például nem ritka az az eset, hogy egy hegyből kiszedett sziklák alapján kormegállapítást végeznek. Bizony előfordul, hogy a hegy csúcsa öregebbnek bizonyul, mint a lába. Ilyesmiről tudunk a Matterhorn esetében is, amelynek egész rétegezése állítólag össze-vissza datálódik, nincs benne logikus sorrend. A svájci Mythen-hegy is meghazudtolni látszik az elméletet. Az Egyesült Államok Montana államában, Glacier Parkban találtak olyan hegyet, amelynek felső része 500 millió évvel idősebb az alsó részénél. Ilyenkor a geológusok erőltetett magyarázatokkal állnak elő, miszerint a „hegyek elcsúsztak”, „rétegeikkel megfordultak”, vagy „később a geológiai erők felnyomták (lesüllyesztették, eltolták mikor mire van szükség) a rétegeket”. E magyarázatok néha meglehetősen hihetetlenek, hiszen olykor hatalmas hegyek éppen olyan hatalmas, több száz kilométeres mozgásait tételezik fel, amelyeknek viszont az egész környéken kellett volna egyéb nyomokat is hagyniuk - de ilyen nyomok általában nincsenek… Ennek tipikus esete a szintén amerikai, ezúttal Wyoming államban található Hearthegy esete, amely 250 millió évvel idősebb az alatta fekvő rétegeknél. A hivatalos geológia szakemberei itt is azt mesélik, hogy „gravitációs erők” hatására csúszott el az egész hegy - egy 40-szer 90 kilométeres hatalmas tömeg! És akkor ennek a „csúszásnak” miért 159

nincsenek egyéb jelei, bizonyítékai? Ugyanez történt állítólag az arizonai Empire-heggyel is; ez egy 70 négyzetkilométeres terület, amely 100 millió évvel idősebb az alatta lévő rétegeknél. Teremtéspárti régészek evolucionista kollégáik orra alá dörgölik, hogy ez alatt is egymásba kapcsolódnak a geológiai rétegek, mint a fogaskerék fogai - bármilyen elcsúszás azzal járt volna, hogy ezeket a kiálló kőzeteket az elvonuló hatalmas súly lecsiszolja. De ilyet nem láthatunk. A teremtéspártiak megjegyzik: ilyesmi természetesen nem csak Amerikában létezik. De mivel a kőzetek mást mondanak, mint a geológusok, hát ez utóbbiak elméletben a leglehetetlenebb mozgásokra kényszerítik a hegyeket, csak azért, hogy elméletük ne szenvedjen csorbát. Márpedig ez az elmélet úgy hamis, ahogyan van teszik hozzá. A rétegek valóságos káoszáról beszélhetünk a Skót felföld vagy az Alpok hegyei esetében is. A nagyon közismert amerikai Grand Canyonban láthatók a Föld összes geológiai rétegei, de egy helyen ott is hiányzik 500 évmilliónyi réteg. Ha már ennél a témánál tartunk, meg kell jegyezni: a teremtéspárti geológia hiányolja, hogy ma miért nem figyelhetjük meg a gránit keletkezését? Régebben - a hivatalos tanok értelmében - a vulkánokból született a gránit és a bazalt. Ma ez a folyamat miért nem létezik, hisz most is vannak vulkánok? Már említettünk hasonló esetet, itt egy másik: a skóciai Edinburgh közelében egy kőbányában találtak egy nagy fát a homokkő-rétegek bányászása közben. 25 méter hosszú volt és körülbelül 12 geológiai rétegen át húzódott ugyanaz a fatörzs, ráadásul 40 fokos szögben, ferdén hatolt be közéjük. A teremtéspártiak ilyenkor ujjongva kérdezik: hát ez hogyan lehetséges, ha e rétegek mindegyike több tíz vagy éppenséggel több százmillió éven keresztül rakódott le? Ezek után talán mondanom sem kell, hogy teremtéspárti geológiai művekben megkísérlik ízekre szedni a kontinens-vándorlás elméletét is. Állítják, hogy ezekre egyáltalán nem került sor, mert egyrészt soha 160

nem működtek ilyen nagy erők, amelyek egész földrészeket mozgattak volna meg, másrészt minderre a kétségtelenül lassú vándorlásra nem is jutott idő a teremtés óta eltelt rövid időszak alatt. Azon kívül azt a tényt, hogy egyes földrészek oldalai nagyon is összeillenek (mindenki észreveheti például a nyugat-afrikai partok és a dél-amerikai kontinens keleti partjai közti szembeszökő hasonlóságot), a teremtéspárti geológusok szeretnék egyetlen hanyag kézlegyintéssel elintézni anélkül, hogy érdemleges érveik lennének erre a kétségtelenül furcsa egybeesésre. Kulturális visszafejlődés? Van egy, szerintem nagyon veszélyes vonulata is a teremtéspártiak érvelésének. Itt nálunk erről is kevesen tudnak; én is csak most vettem észre, amikor belemerültem a témába és annak irodalmába. Nevezetesen: azt akarják - mert elveik értelmében kénytelenek ezt tenni! - hangsúlyozni, hogy a régi korok emberei éppen olyan bölcsek voltak, mint a maiak, sőt… hogy azok okosabbak voltak nálunk! Ismétlem, kénytelenek így tenni, mivelhogy állításuk szerint az Isten az embert a maga hasonlóságára teremtette, tehát az kezdettől okos volt, annak kellett lennie. Isten nem képzelhető el majomemberként, sem neandervölgyi vagy cro-magnoni ember képében. Johnson és társai a kőkorszakba kapaszkodnak bele és kereken állítják: az ősemberek semmivel sem tudtak kevesebbet, mint mi. Ezt persze nem a műszaki-tudományos színvonalra értik, még szerencse. Ám szerintük Ádám és Éva, az első emberpár - mint tudjuk - már tudott beszélni, absztrakt módon gondolkozni, elvonatkoztatni, fogalmakat összekapcsolni, ismerték a kötelező és elvárt szokásokat, ismerték… a világot. Tudták, mi a törvény (hisz azt meg is szegték hamar…). Johnsonék úgy vélik, az emberek nagy többsége mindig városokban és falvakban élt, és nem véletlen, hogy nem találunk 6-8 ezer évesnél régebbi településnyomokat. Nem voltak. De nem azért, mert régebben az emberek barlangokban éltek, hanem azért, mert a 161

Teremtés után azok az első emberek eleve falvakat és városokat építettek maguknak. Ennek némileg ellentmondani látszik, hogy ma is vannak olyan „primitív” törzsek, amelyek kezdetleges kunyhókban vagy egyenesen barlangokban élnek „ősidők óta”, szakadatlanul, és amíg nem találkoztak fehér emberekkel, eszükbe sem jutott volna, hogy másképpen is lehetne élni. Tehát maguktól nem jöttek rá. Akkor a régi emberek másutt, más földrészeken - vagy éppenséggel ugyanazon a földrészen - ezt miért nem értették meg? De a teremtéspártiak úgy vélik, egy odavetett félmondattal - „barlanglakók mindig voltak és ma is vannak” - elintézik a problémát. Így azon sem csodálkozhatunk, hogy szerintük az Ararát hegye körül kezdődött minden, majd Mezopotámiában előzmények nélkül bukkantak fel a sumérek (ez igaz?) és kultúrájuk kezdettől magas szintű volt! Olyan szép kerek mondatokkal is találkozunk e művekben: „Az ember kezdettől civilizált volt”. Így, minden kétség nélkül leírva, hirdetve. E gondolatmenet folytatásaként megtudjuk, hogy a sumér kultúrát annak művelői a maguk idejében átvitték Egyiptomba, majd Indiába és Kínába is. 2000 évvel Krisztus előtt ugyanaz a magas kultúra jutott el Britanniába, Görögországba és így tovább. Mindezen események bizonyítékai a kőmaradványok, a közelebbről meg nem határozott Megaliták művei (Bretagne partjain, az angliai Stonehenge-ben, a dél-amerikai kontinensen, Máltán és másutt). És itt jön az a veszély, amelyre az imént figyelmeztettem: a teremtéspártiak azt állítják, nem igaz, hogy az emberi kultúra alulról felfelé fejlődött, egyre tökéletesebb lett. Hanem ellenkezőleg! A kultúra valamikor nagyon magas szinten állt, és az óta az, folyamatosan zuhan lefelé! Ezt többek között azzal akarja bizonyítani, hogy ahányszor elbukott egy birodalom (amely egy bizonyos civilizációs szintet is képviselt), az utána következők sohasem érték el ismét azt a szintet, hanem pár lépcsőfokkal lejjebb csúsztak és ott is maradtak, amíg jött 162

a következő bukás… Néha az ember kedvet kap, vagy éppenséggel dühbe gurul, és azt tanácsolná nekik: menjenek el a legközelebbi múzeumba, nézzék meg a régi emberek szellemi és technikai termékeit. Megtudják akkor, milyen szellemi szinten voltak egykori elődeink. Mert nem csak ógörög bölcselők voltak, de rabszolgapiacok is, nemcsak nagy filozófusok, de hegyek mélyén élő szörnyű, írástudatlan, vérszomjas barbárok milliói, iránytűk nélkül hányódó és széttörő hajók, szörnyűséges járványokba beletörődő, mert azt gyógyítani nem tudó és nem is akaró nemzedékek ezrei… Minden régi tárgy a maga primitívségével, rossz kidolgozottságával stb. arra emlékeztet bennünket, hogy a civilizációnak része a technika és technológia is. Részei az emberek világjobbító törekvései és azok anyagi jelei, termékei, találmányai is. Az összehasonlítás mindenképpen a ma emberének válik javára: igenis mi vagyunk azok, akik folyton arra törekszünk (kevés kivétellel), hogy a világot magunk körül jobbá tegyük. Mi vagyunk azok, akik nem tűrjük már el a rabszolgaságot, mi terjesztjük el az írástudást, mi terjesztjük el a művészeteket és így tovább. Mi lennénk tehát a Földön valaha is létezett kulturális színvonal legalja? A kozmikus eredet Nemcsak a már említett Däniken állította, hogy valami összekapcsol bennünket a világűrrel. Crick már hivatkozott könyvében eleve arról ír, hogy a földi életet valakik, valamikor, valahonnan elküldték a Földre (is), így mindnyájan egy univerzumbeli életalapításból származunk, kozmikus lények vagyunk, és ennek megfelelően kellene viselkednünk is. Däniken ezzel szemben azt állította, hogy a darwini fejlődéselmélet értelmében éldegéltek a Földön, ki tudja, hány millió éven át majomőseink, míg egy szép napon leszálltak űrhajójukkal a kedves idegenek, és feltehetően genetikai műtétek (mutáció?) révén elindítottak egy 163

majomcsoportot a fejlődés útján. Sőt, a népszerű svájci szerző úgy véli, hogy talán az első beavatkozás nem sikerült kellőképpen, és azt megismételték, de úgy, hogy előtte elpusztították a genetikailag összekeveredett és káros tulajdonságokat örökítő félállat-félember nemzedéket. Mint látjuk, szerzőnk ravaszul beépítette a Biblia elemeit is, amelyre nem egy könyvében szorgosan hivatkozott is, hiszen állítása szerint ez a pusztítás nem volt más, mint a globális katasztrófát előidéző Vízözön. A lényeg persze az, hogy mi úgy hisszük: a Kozmoszban számtalan helyen van élet, így lehet értelem is. A teremtéspártiak igazán nem is értem, miért? - makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy az Isten csak a Földön teremtett életet és csak itt élhetnek-élnek olyan lények, amelyek magukon viselik az isteni teremtés bélyegét, hiszen önmaga hasonlatosságára teremtett bennünket. Ezzel szemben minden értelmes ember azt mondja - gyanítom - hogy a kozmosz sokkal hatalmasabb annál, mintsem el tudnánk képzelni, tehát életek milliárdjainak kell benne lennie. Kevéssé valószínű, hogy a korlátlan lehetőségekkel bíró Isten ennyire korlátozta volna önmagát… Visszatérve a kozmoszhoz: hatalmas még az a lineáris, egyszerű képletekkel felépíthető világa is, amilyennek ma tudjuk, látjuk. Hát még, ha nem ilyen egyszerű? Ha bebizonyosodik, hogy csakugyan vannak benne más terek, más tér- és idődimenziók, akkor ez a kozmosz sokszorosára növekedhet! És mindezekben a terekben sem lenne egyetlen más lélek, egyetlen más értelmes lény, sőt sehol semmiféle biológiai vagy másfajta élet sem? Persze, nem az ember feladata - már ha elfogadja a teremtéselméletet - hogy oktalan kérdéseket tegyen fel a Teremtőnek. Mindazonáltal mi már csak ilyenek vagyunk (netán éppen az Ő képmására lettünk ilyen szkeptikusak, ily sokat tudni akarók, ily sokat kérdezősködők?), és feltesszük a kérdést: Miért? Mi célja lett volna egy mindenható lénynek, amely anyagot a semmiből is létre tud hozni különösebb energiabefektetés nélkül, hisz 164

azért mindenható, hogy életet kreáljon? Hogy a Világegyetem egy kicsi, jelentéktelen bolygócskáján ilyen pazar mennyiségben hozza létre a fajok millióit? Miért ezek az iszonyú részletességgel kidolgozott tervek, és miért a megvalósításuk? Miért az egész élővilág és annak fizikai környezete? Miért kellett mindezt így időben is eltervezni, millió és millió faj hihetetlenül hosszú létezésére energiát teremteni? Azt felügyelni, a hibákat kijavítani, programokat adni, öröklődést, ösztönöket, értelmet hozni létre, miért, miért? Befejezésül röviden csak annyit lehet hozzátenni: íme, nagy vonalakban, röviden ez a teremtéspártiak és az evolúció híveinek vitája a huszadik század végén. Az a vita, amelynek természetesen nem minden aspektusát sikerült itt kielégítő módon leírni vagy akár csak említeni is. Mindkét oldalnak vannak még érvei - ez nem olyan vita, amelynek egyhamar vége szakadhat. Könnyen meglehet, hogy győz a tudomány a hittel szemben, és a közeljövőben egyre több bizonyítékunk lesz arra, hogy a teremtés, mint olyan sohasem esett meg. De az sincs kizárva, hogy bebizonyosodik: az evolúciós elmélet elfogadását inkább a tudomány mindenhatóságába és örökös igazába vetett hitünk okozza, és nem a tényleges ismeretek, nem a valóság. 1991. december

165