Eldorádó, az elveszett város 9789632930220 [PDF]

Zitiervorschau

DAVID GRANN ELDORÁDÓ, AZ ELVESZETT VÁROS

ATHENAEUM 2009

A rettenthetetlen Kyrának

Időnként csupán egy röpke pillanatra van szükségem az össze nem illő tájképben, pillanatnyi fellobbanásra a ködben, a sokaságban egymásnak ütköző két járókelő szóváltására, és hiszem, hogy ebből kiindulva darabról darabra össze tudom rakni a tökéletes várost. …Ha azt mondom neked, hogy a város, amely felé tartok, nem folyamatosan létezik a térben és az időben, mert hol szétszóródik, hol összesűrűsödik, nem szabad azt hinned, hogy a kutatást abbahagyhatod. Italo Calvino: Láthatatlan városok

ELŐSZÓ

Elővettem a térképet a farzsebemből. Nyirkos és gyűrött volt, a vonalak, amelyekkel megjelöltem eddigi utamat, mostanra elhalványodtak. Bámultam a jelzéseimet, remélve, hogy kifelé vezetnek az Amazonas-medencéből, nem pedig befelé. A „Z” betű még mindig látszott a térkép közepén. Még mindig nem annyira jelzésnek, inkább gúnyolódásnak, bolondériám újabb tanúbizonyságának tűnt. Mindig tárgyilagos riporternek tekintettem magam, aki érzelmileg nem keveredik bele a saját történeteibe. Miközben mások belelovallják magukat lázas rögeszméikbe, én igyekeztem láthatatlan tanú és kísérő lenni. Meggyőztem magam, hogy ezért utaztam több mint 16.000 kilométert New Yorktól Londonon át a Xingu folyóig, amely az Amazonas leghosszabb mellékfolyója, ezért töltöttem hónapokat azzal, hogy sok száz oldalt olvastam el viktoriánus naplókból és levelekből, ezért hagytam ott a feleségemet és egyéves fiamat, ezért kötöttem még egy életbiztosítást. Azt mondtam magamnak, hogy én csak följegyzem, milyen végzetes megszállottság hajtotta a tudósok és kalandorok nemzedékeit, akik meg akarták fejteni „a huszadik századi felfedezések történetének legnagyobb rejtélyéi”, mármint meg akarták találni Z elveszett városát. Hitték, hogy a város utcahálózatával, hídjaival és templomaival ott rejtőzik valahol az Amazonas-medencében, a világ legnagyobb őserdejében. A repülőgépek és műholdak korában az utolsó fehér foltok egyike maradt ez a vidék, amely évszázadokon át kísértette a földrajztudósokat, régészeket, birodalomépítőket, kincsvadászokat és filozófusokat. Amikor az európaiak a tizenhatodik században megérkeztek Dél-Amerikába, szentül hitlék, hogy a dzsungelben rálelnek Eldorádó tündöklő királyságára. Később azonban sok tudós úgy vélekedett, hogy ennyire ellenséges környezetben, ahol a talaj alig alkalmas a földművelésre, a moszkitók halálos betegségeket terjesztenek, az erdő lombsátora alatt ragadozók ólálkodnak, nem fejlődhetett ki magasabb fejlettségi szintű civilizáció. A vidéket szűzi ősvadonnak tekintették, olyan helynek, amilyennek Thomas Hobbes leírja a természet állapotát: „nincs művészet; nincs irodalom;

nincs társadalom; és ami a legrosszabb, nincs szabadulás a félelemtől és az erőszakos halál veszedelmétől”{1}. Az Amazonas könyörtelen feltételei érvként szolgáltak az emberi fejlődés környezeti meghatározottságának elméletéhez. Eszerint, még ha néhány korai embernek sikerült is életben maradnia a föld eme legkeményebb vidékén, ritkán emelkedhetett a primitív törzsi társadalomnál magasabb szintre. Más szavakkal a társadalom a földrajz foglya. Így ha Z-t megtalálják ebben a látszólag lakhatatlan környezetben, akkor az több, mint egy Eldorádó-szerű aranybánya, több, mint intellektuális érdekesség; ahogy a Los Angeles Times egyik cikke kifejtette, ez az esemény szó szerint „új fejezetet nyit az emberiség történelmében”.{2} Csaknem egy évszázadon keresztül a kutatók mindent – még az életüket is – feláldozták, hogy megtalálják Z városát. A civilizáció keresésének, a kutatás közben eltűnt számtalan embernek a története lepipálja még Arthur Conan Doyle és Rider Haggard viktoriánus kalandregényeit is – bár ők történetesen mindketten írtak a Z utáni hajszáról, időnként emlékeztetnem kell magamat, hogy ebben a történetben minden igaz: egy filmsztárt tényleg elraboltak az indiánok; ettek embert; voltak romok, titkos térképek és kémek; sok felfedező éhen halt, vagy betegségek, vadállatok, mérgezett nyilak végeztek velük; a kalandorok és a halál kockajátékában a Kolumbusz előtti Amerika értelmezése, megértése volt a tét. De most, miközben a gyűrött térképet tanulmányoztam, mindez nem számított. Fölnéztem a fák és liánok zöld bozótjára, a csípős legyekre, amelyek vért fakasztottak a bőrömből. Elvesztettem a vezetőmet. Nem volt se ételem, se vizem. Visszatettem a térképet a zsebembe, és tovább vergődtem, igyekeztem rátalálni egy kivezető útra, miközben ágak csapkodták arcomat. Most valami mozdult a fák között. Ki van ott? – kiáltottam. Választ nem kaptam. Egy alak cikázott át az ágak között, aztán egy másik. Közeledtek, és én először kérdeztem meg magamtól. Mi az ördögöt keresek én itt?

1 VISSZATÉRÜNK

Egy hideg napon 1925 januárjában egy magas, disztingvált úriember sietett a New Jersey-i Hoboken kikötőben a Rióba tartó S. S. Vauban, egy 500 méter hosszú óceánjáró felé. A férfi ötvenhét éves, majd’ 2 méter magas volt, karján kötélként dagadtak az izmok. Bár a haja gyérült, a bajuszát pedig ezüst szálak szőtték át, olyan jó egészségi állapotnak örvendett, hogy képes volt akár napokon át gyalogolni úgyszólván pihenés és evés nélkül. Az orra elferdült, mint az ökölvívóké, és volt valami vadság a megjelenésében, különösen a tekintetében. Egymáshoz közel ülő két szeme vastag szemöldök alól kémlelte a világot. Még a családja sem tudta biztosan a szeme színét, némelyek kéknek látták, mások szürkének. Viszont úgyszólván mindenkit, aki találkozott vele, megdöbbentett tekintetének intenzitása. Látnoki nézése van – mondták egyesek. Gyakran fényképezték lovaglócsizmában, Stetson kalapban, vállán puskával, de még öltönyben, nyakkendőben, a szokásos borosta nélkül is fölismerte a kikötői sokadalom. Ő volt a világhírű Percy Harrison Fawcett ezredes. Az utolsó volt azoknak a viktoriánus felfedezőknek a sorában, akik egyetlen machetével egy iránytűvel és a céltudatosság csaknem isteni elhivatottságával elindultak, hogy feltárják a térkép utolsó fehér foltjait.{3} Fawcelt kalandjai csaknem két évtizede igézték meg az emberek képzeletét: hogy a külvilágtól elszakadva miképpen élte túl a dél-amerikai vadonokat; hogyan esett olyan harcosok fogságába, akik közül sokan még sosem láttak fehér embert; hogyan küzdött meg a pirájákkal, az elektromos angolnákkal, jaguárokkal, krokodilokkal, vérszívó denevérekkel és anakondákkal, amelyek csaknem összeroppantották; hogyan hozott térképeket olyan területekről, ahonnan korábban egyetlen expedíció sem tért vissza. „Az Amazonas David Livingstone-ja” névvel tisztelték meg; emberfölöttien szívós embernek tartották, némely kollégája egyenesen azt állította, hogy Fawcett a halállal szemben is immúnis. Egy amerikai felfedező vasakaratú, kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkező, félelmet nem ismerő férfiként jellemezte{4}; egy másik azt mondta: „mindenkinél többet tud gyalogolni, kóborolni és

felfedezni”{5}. A londoni Geographical Journal, területének szaktekintélye azt írta 1953-ban: „Fawcett egy korszak végét jelentette Akár az utolsó magányos felfedezőnek is nevezhetjük. A repülőgép, a rádió, a szervezett, sok pénzzel megalapozott expedíciók ideje még nem jött el. Ő volt a hős, aki magányosan küzd meg az őserdővel.”{6} 1916-ban V. György egyetértésével a Brit Királyi Földrajzi Társaság aranyéremmel tüntette ki „a Dél-Amerika feltérképezésében játszott szerepéért”. Amikor pár évente csonttá aszottan, piszkosan előbukkant az őserdőből, tudósok és korának nagy szellemei összegyűltek a Társaság nagytermében, hogy meghallgassák. Köztük volt Sir Arthur Conan Doyle{7}, akiről azt tartják, hogy Fawcett élményei alapján írta 1912-ben Elveszett világ című regényét, amelyben a felfedezők DélAmerikában eltűnnek az ismeretlenben{8}, és egy távoli fennsíkon olyan földet találnak, ahol a kihalástól megmenekült dinoszauruszok élnek. Mikor Fawcett ezen a januári napon fölment a hajópallón, kísértetiesen emlékeztetett a könyv egyik főszereplőjére, Lord John Roxtonra: „Volt benne valami III. Napóleonból, valami Don Quijotéból és ismét valami az angol vidéki úriemberből… A hangja szelíd, a viselkedése higgadt, ám kék szemének csillogása mögött vad indulatok és könyörtelen elszántság lappangott, annál félelmetesebben, mert rövid pórázon tartotta őket.”{9} Fawcett egyetlen expedíciója sem volt fogható ahhoz, amire éppen készült. Alig tudta leplezni türelmetlenségét, ahogy beállt az S. S. Vauban utasainak sorába. A világ legjobbjaként reklámozott hajó a Lamport & Holt cég elit V osztályába tartozott.{10} A németek az első világháborúban a társaság számos óceánjáróját süllyesztették el, de ez megmaradt: testét tengeri só csíkozta, az elegáns fehér fedélzet fölött a csíkos kéményből füst gomolygott az ég felé. T Fordok hozták az utasokat a rakpartra, ahonnan kézikocsis rakodómunkások hordták föl a poggyászt a hajóra. A férfi utasok többnyire selyem nyakkendőt és keménykalapot, az asszonyok bundát és tollas kalapot viseltek, mintha valamiféle társadalmi eseményre készülnének, és bizonyos értelemben így is volt: a fényűző óceánjárók utaslistáját közzétették a pletykarovatokban, és a fiatal lányok kívánatos facér férfiak után kutatva böngészték őket. Fawcett előretolakodott a felszerelésével. Bőröndjei tömve voltak fegyverekkel, konzervvel, tejporral, fáklyákkal és kézzel kovácsolt machetékkel. Vitt magával a kutatáshoz szükséges eszközöket is: egy szextánst, egy kronométert, hogy meghatározhassa a hosszúsági és szélességi fokot, egy barométert a légköri nyomás méréséhez és egy glicerines iránytűt, amely elfért a zsebében. Mindent sok-sok év tapasztalata alapján választott ki; még a ruhák is könnyű, szakításálló gabardinból készültek. Látott embereket

meghalni, azért mert nem vettek észre valami látszólag jelentéktelen dolgot: egy elszakadt ruhát vagy egy túl szorosra fűzött cipőt. Fawcett az Amazonas-medencébe készült, amely csaknem akkora, mint az Egyesült Államok szárazföldi területe, hogy megtegye a század nagy fölfedezését{11} – megtaláljon egy elveszett civilizációt. Addigra a világ nagy részét feltárták, föllebbentették róla a varázslat fátylát, de az Amazonas ugyanolyan rejtélyes maradt, mint a hold sötét oldala. Sir John Scott Keltie, a Királyi Földrajzi Társaság volt titkára korának egyik legismertebb földrajztudósa mondta: „Hogy ott mi van, azt nem tudja senki.”{12} Amióta Francisco de Orellana és spanyol konkvisztádorai 1542-ben leereszkedtek az Amazonason, talán nincs is még egy vidék, amely ilyen mértekben felkorbácsolta volna a képzeletet, vagy ilyen erővel csábította volna a halálba az embereket. Gaspar de Carvajal dominikánus szerzetes, aki elkísérte Orellanát, megörökítette az őserdőben élő női harcosokat, akik a mesés görög amazonokra emlékeztették. Fél évszázaddal később Sir Walter Raleigh azt írja az indiánokról, hogy „a szemük a vállukon, a szájuk pedig a mellük közepén van”{13}, ezt a legendát Shakespeare is beleszőtte Othello című tragédiájába: Sorjában mind el kellett mondanom. S az egymást faló kannibálokat, Az emberhússal élőket s akiknek A hónuk alatt nő fejük. Ami ezen a tájon valóban létezett – több tízméteres kígyók, disznó méretű rágcsálók – éppen eléggé meghaladta a képzeletet, hogy a további túlzásokat is el lehessen hinni. Valamennyi látomás közül a legvarázslatosabb Eldorádó volt. Raleigh állítása szerint a konkvisztádorok az indiánoktól hallottak egy királyságról, amely annyira gazdag aranyban, hogy lakói porrá zúzzák a fémet és „üres nádszálakkal ráfújják meztelen testükre, hogy tetőtől talpig ragyognának tőle”{14}. Kivétel nélkül minden expedíció, amely elindult Eldorádó keresésére, katasztrófába fulladt. Carvajal, akinek csapata fel akarta kutatni a királyságot, ezt írja naplójában „Az ínség olyan súlyos [állapotába] jutottunk, hogy semmi mást nem ettünk, csakis bőrt, öveket, cipőtalpakat, bizonyos növényekkel összefőzve, aminek következtében olyannyira legyengültünk, hogy nem bírtunk állva maradni.”{15} Egyedül ezen az expedíción kb. 4000 ember halt meg az éhség és a betegségek következtében, továbbá a területüket védő indiánok mérgezett nyilaitól. Más, Eldorádóba indult expedíciók tagjai

egymást ették Sok felfedező megőrült. 1561-ben így kiáltott a tébolyult Lope de Aguirre, aki embereivel véres utat hagyott maga után: „Isten talán azt gondolja, hogy csak azért, mert esik, nem fogom… elpusztítani a világot?”{16} Aguirre még a saját gyermekét is leszúrta, azt súgva neki: „Ajánljad Isten kezébe lelkedet, lányom, mert most megöllek téged.”{17} A spanyol koronának végül sereget kellett küldeni a megállítására, de Aguirre előbb még megüzente a királynak: „Esküszöm neked. Király, keresztényi szavamra mondom, hogy ha 100 000 katona érkezik is, távozni egy se fog. A jelentések hamisak: nincs azon a folyón semmi, csak kétségbeesés.”{18} Aguirrét fellázadt társai ölték meg végül. A testét négyfelé vágták, és a spanyol hatóságok vaskalitkában mutogatták „Isten haragjának” a fejét. Ennek ellenére az expedíciók még három évszázadon át folytatták a kutatást, amíg a Joseph Conrad tollára méltó halál és szenvedés után a legtöbb régész arra a következtetésre nem jutott, hogy Eldorádó nem több káprázatnál. Fawcett azonban biztosra vette, hogy az Amazonas-medencében egy mesés királyság volt, márpedig őt nem lehetett sem szerencselovagnak, sem holdkórosnak nevezni. A tudomány embere volt, aki éveket töltött azzal, hogy bizonyítékokat gyűjtsön, amelyek alátámasztották állítását: műtárgyakat ásott ki, vésett köveket tanulmányozott, kikérdezte a törzseket. Miután ádáz csatákat vívott a kételkedőkkel, pénzforrásokhoz jutott a legnagyobb tiszteletnek örvendő intézményektől, beleértve a Királyi Földrajzi Társaságot, az Amerikai Földrajzi Társaságot és az Amerikai Indián Múzeumot. Az újságok arról cikkeztek, hogy Fawcett hamarosan meglepetést szerez a világnak. Az Atlanta Constitution kijelentette: „Talán a legkockázatosabb és biztosan a leglátványosabb kaland, amelybe konzervatív tudományos testületek támogatásával egy ismert tudós valaha is belevágott.”{19} Fawcett arra a következtetésre jutott, hogy egy ősi magaskultúra népe még mindig ott él az Amazonas-medencében, és civilizációjuk olyan régi és fejlett, hogy felfedezésük mindörökre megváltoztatná az Amerikákról kialakult nyugati véleményt. Ezt az elveszett világot Z városának keresztelte el. „Az általam »Z-nek« nevezett központ – egy völgyben található… amely nagyjából tíz mérföld széles. A város a közepén épült egy magaslaton. Domborúra kiképzett kőúton lehet megközelíteni – állította korábban Fawcett. – A házak alacsonyak, ablaktalanok, és áll ott egy piramis alakú templom.”{20} A Hudson túlpartjáról érkezett manhattani riporterek kérdéseket kiabáltak a hobokeni rakparton, hátha megtudják, hol van Z. Az első világháború technikai borzalmai után, a rohamos városiasodás és iparosítás közepette

kevés esemény keltette föl ennyire a világ érdeklődését. „Azóta, hogy Poncé de Leon az Örök Ifjúság Forrását keresve keresztülvágott az ismeretlen Floridán… nem volt még ennél csábítóbb kaland!”{21} – lelkendezett egy újság. Fawcett örült a figyelemnek, ahogy egyik barátjához írta, de óvatosan válaszolgatott. Tudta, hogy legfőbb versenytársa, Alexander Hamilton Rice, a kimeríthetetlen forrásokkal rendelkező, multimilliomos amerikai orvos, már meg is érkezett példátlanul gazdag felszerelésével az őserdőbe. Fawcett rettegett a lehetőségtől, hogy dr. Rice találja meg Z-t. Sok-sok éve ő is láthatta, amint Robert Falcon Scott, egyik kollégája a Királyi Földrajzi Társaságnál elindult felfedezni a Déli-sarkot, és abban a tudatban kellett halálra fagynia, hogy norvég versenytársa, Roald Amundsen harminchárom nappal megelőzte. Egy levélben, amelyet nem sokkal azelőtt küldött a Királyi Földrajzi Társaságnak, Fawcett azt írta: „Nem mondhatok el mindent, amit tudok, még a helyet sem adhatom meg, mert ezek a dolgok kiszivárognak, és semmi sem lehet keserűbb élmény annál, mint ha egy úttörő fölfedezi, hogy életének koronáját elragadták előle.”{22} Attól is félt, hogy ha föltárja útjának részleteit, és mások is megpróbálják fölfedezni Z-t, vagy esetleg őt kívánják megmenteni, az számtalan halálesettel járhat. Nem sokkal azelőtt egy 1400 fegyveresből álló expedíció tűnt el ugyanazon a környéken. Egy hírügynökségi jelentés közölte a világgal: „A Fawcett-expedíció… olyan földre készül behatolni, ahonnan még senki nem tért vissza.” Fawcett, aki a legnehezebben megközelíthető vidékekre is el akart jutni, nem szándékozott csónakon utazni, mint más felfedezők: ő gyalog tervezett átvágni az őserdőn. A Királyi Földrajzi Társaság figyelmeztetett mindenkit, hogy Fawcett „az egyetlen élő földrajztudós, aki sikeresen megkísérelhet”{23} egy ilyen expedíciói, és „reménytelen bárki ember számára, hogy a nyomdokaiba lépjen.”{24} Nem sokkal azelőtt, hogy Angliát elhagyta, bizalmasan bevallotta kisebbik fiának, Briannak: „Ha az én tapasztalatommal sem vagyok képes ezt véghezvinni, mások számára nem sok remény marad.”{25} Õszintén elmondta a zajongó riportereknek, hogy csak egy kis expedíciónak lehet némi esélye a túlélésre, az könnyebben talál magának élelmet a vidéken, és nem jelent fenyegetést az ellenséges indiánok számára. Közölte, hogy az expedíció „nem fog felderítő csapatként nagyzolni, nem viszi magával a teherhordók hadát, vezetőket, málhás állatokat. Az ilyen túlsúlyos expedíciók sehova sem vezetnek; a civilizáció peremén kóvályogva lubickolnak a közfigyelemben. Ahol a valódi őserdő kezdődik, onnan a

teherhordók nem mennek tovább, mert félnek a vadaktól. Az állatoknak nem venni hasznukat a legelők hiánya, a rovarok és denevérek támadása miatt. Nincsenek vezetők, mert azt a vidéket senki nem ismeri. Az a lényeg, hogy a fölszerelést a minimumra kell csökkenteni, és mindent az expedíció tagjainak kell vinniük, bízva abban, hogy akad köztük, aki képes barátságot kötni a különböző törzsekkel.”{26} Később hozzátette: „Mindenféle megpróbáltatást el kell majd szenvednünk… Kellő idegi és testi-lelki ellenállásra kell szert tennünk, mert az ilyen körülmények közé került emberek gyakran hamarabb adják föl a küzdelmet szellemileg, mint testileg.”{27} Fawcett mindössze két embert vitt magával: huszonegy éves fiát, Jacket és annak legjobb barátját, Raleigh Rimellt. Noha meg sosem jártak efféle expedíción, Fawcett úgy vélte, tökéletesen alkalmasak a küldetésre: kemények, lojálisak, és barátságuk folytán valószínűtlen, hogy akár több hónapi elszigeteltség és szenvedés után is összetűzzenek, és egymást zaklassák{28} – vagy, ami az ilyen expedíciókon mindennapos, föllázadjanak. Jack, ahogy Brian öccse leírta, „apjuk szakasztott mása volt”,{29} magas, hihetetlenül egészséges, aszketikus. Egyikük sem dohányzott, és nem is ivott. Jack „2 méter magas volt, csontjain nem volt más, csakis színtiszta izom, és borzadt a testi elkorcsosulás három fő okozójától: az alkoholtól, a dohánytól és a szabados élettől”{30}, írta Brian. Fawcett ezredes, aki a szigorú viktoriánus erkölcsi törvények szerint élt, kicsit másképp fogalmazott: „Makulátlan, érintetlen úgy lelkileg, mint testileg.”{31} Jack, aki gyerekkora óta szerette volna elkísérni apját egy expedícióra, éveket töltött a felkészüléssel. Súlyt emelt, szigorú diétát tartott, elsajátította a portugál nyelvet, és megtanult a csillagok alapján tájékozódni. Csakhogy nem ismerte az igazi nélkülözést. Áttetszően fehér bőre, puha bajusza, sima barna haja elárulta, hogy hiányzik belőle apja keménysége. Divatos ruháiban sokkal inkább filmsztárnak tűnt – a remélt diadalmas visszatérés után éppen ez szeretett volna lenni. Raleigh, noha alacsonyabb volt nála, majdnem 2 méter magasra nőtt, izmos atléta volt. „Kiváló fizikum” – mondta Fawcett a Királyi Földrajzi Társaságban.{32} Az apja, a Királyi Haditengerészet sebésze 1917-ben, rákban halt meg, amikor Raleigh tizenöt éves volt. A vásottan jókedvű Raleigh, akinek sötét haja feltűnően cakkos vonalban nőtt ki a homlokából, olyan bajuszt viselt, mint a mississippi gőzösök hazárdjátékosai. „Született bohóc –, írta Brian Fawcett –, tökéletes társ a komoly Jack mellé.”{33} A két fiú úgyszólván elválaszthatatlan volt devonshire-i közös gyermekkoruk óta, amikor Seaton környékén együtt bicikliztek, vagy puskával lövöldöztek a

levegőbe. Jack így írt a Fawcett család egyik barátjának: „Most szállunk hajóra Raleigh Rimell-lel, aki éppen olyan lelkes, mint én… Ő az egyetlen jó barátom. Már hétévesen ismertem, azóta többé-kevésbé mindig együtt mászkáltunk. A szó minden értelmében tisztességes és becsületes. Úgy ismerem, mint a tenyeremet.”{34} Ahogy a két izgatott fiatalember a fedélzetre lépett, ropogós fehér egyenruhába öltözött pincérek tucatjait pillantották meg, akik táviratokkal és búcsúkosarakkal futkostak a folyosókon. Egyikük, gondosan kikerülve a tat felőli szállásokat, ahol a fedélközi utasok laktak, a hajó közepén, a hajócsavarok zúgásától távol eső, első osztályú kabinokhoz vezette a felfedezőket. A körülmények kevéssé emlékeztettek azokra, amelyek Fawcett két évtizeddel korábbi, első dél-amerikai útjait jellemezték, vagy Charles Dickensét Amerikába, aki azt írta, hogy kabinja „a legnagyobb mértékben használhatatlan, teljesen reménytelen és tökéletesen nevetséges doboz”. (Dickens azt is hozzátette, hogy az ebédlő egy „ablakokkal ellátott halottas hintóra” hasonlított.{35}) Ekkor viszont minden a turisták új nemzedékének kényeimét szolgálta – a közönséges utazókét, mint Fawcett mondta lenézően, akiknek kevés fogalmuk van a „helyekről, amelyek manapság nagyfokú kitartást és önfeláldozást követelnek azoktól, akiknek fizikai szükségletük szembenézni a veszélyekkel”. Az első osztályú, egyágyas kabinokban folyó víz volt, az ökörszemablakok beengedték a napfényt és a friss levegőt, a mennyezeten elektromos ventillátorok köröztek. A hajó ismertetője azzal ajánlgatta szolgáltatásait, hogy a Vaubanon „modern szellőztető berendezése tökéletes légmozgást biztosít”, cáfolva „azt a benyomást, hogy egy utazás a trópusokra, vagy azokon keresztül szükségszerűen kényelmetlenséggel jár”. {36}

Fawcett, mint sok más viktoriánus felfedező, hivatásos amatőr volt, aki azon felül, hogy kinevezte magát földrajztudósnak és régésznek, tehetséges művész is volt: tusrajzait kiállították a Brit Királyi Akadémiában, és hajóépítő: ő találta föl a „halformájú ívet”, amely több csomóval növelte a vízi járművek sebességét. Noha szívesen utazott tengeren, azt írta feleségének, Ninának, aki legkitartóbb támogatója volt, férje távollétei alatt pedig Fawcett szóvivője, hogy az S. S. Vauban és az utazás meglehetősen fárasztó: alig várja, hogy az őserdőben legyen. Jack és Raleigh közben lelkes felderítéseket végzett a hajó útvesztőjében, a fényűző szalonok és társalgók között. Az egyik sarok mögött feltárult egy boltíves mennyezetű, márványoszlopos csarnok. Túl a másikon fekete nyakkendős pincérek szolgálták fel a sült báránybordát és töltögették a bort a

fehér damasztabrosszal leterített asztaloknál, és a teremben zenekar játszott. A hajón még tornaterem is volt, ahol a fiatalemberek edzhettek az útra. Jack és Raleigh már nem voltak névtelen ifjak, hanem ahogy az újságok magasztalták őket, „vakmerő, törhetetlen gerincű angolok”, akik természetesen mindketten Sir Lancelotra emlékeztettek. Híres emberek hívták meg őket az asztalukhoz, hosszú szipkából cigarettázó nők, mint Fawcett ezredes fogalmazott: leplezetlenül arcátlan pillantásokat lövelltek feléjük. Jack, úgy tűnik, nem tudott bánni a nőkkel, akik neki éppen olyan rejtélyesek és távoliak voltak, mint Z. Raleigh viszont hamarosan flörtölni kezdett egy lánnyal. Fawcett tudta, hogy Jacknek és Raleighnek az expedíció egyelőre nem több képzeletbeli hőstettnél. New Yorkban a fiatalemberek élvezték a folyamatos diadalmenetet: az éjszakákat a Waldorf-Astoria szállodában, ahol az utolsó estén a város előkelőségei és tudósai búcsúztatták őket az Aranyteremben; a Camp Fire Club és a National Arts Club pohárköszöntőit; a rövid tartózkodást Ellis Islanden (a bevándorlási hivatal egyik tisztviselője följegyezte, hogy társaságuk egyik tagja sem „ateista”, „bigámista”, „anarchista” vagy „torz alkatú”); a filmszínházakat, amelyeket Jack éjjelnappal látogatott. Fawcett sokéves felfedező munkával edzette az állóképességét, Jacknek és Raleigh-nek viszont elsőre kellett bizonyítaniuk. Fawcettnek mégsem voltak kétségei a sikert illetőleg. A naplójába ezt írta: „Jacknek megvannak a kellő adottságai… – És azt jósolta: – „Elég fiatal ahhoz, hogy mindenhez alkalmazkodjék, és néhány hónapnyi utazás kellő módon megkeményíti. Ha rám hasonlít, nem fogja megkapni a különböző nyavalyákat és betegségeket… és azt hiszem, veszély esetén nem fog hiányozni belőle a bátorság.” Ugyanennyire bízott Raleigh-ben is, aki csaknem úgy felnézett Jackre, ahogy a barátja az apjára. „Raleigh bárhova követi Jacket”, jegyezte föl Fawcett.{37} A legénység kiabálni kezdett: „Kérjük, fejezzék be a kiszállást!” A kapitány sípja végigsüvített a kikötőn, a hajó nyikorogva-zihálva távolodni kezdett a rakparttól. Fawcett látta Manhattan körvonalait, a Metropolitan Life Insurance Towert, amely valaha a világ legmagasabb épülete volt, a Woolworth Buildinget, amely addigra már meghaladta – a nagyváros izzott a fényektől, mintha valaki minden csillagot idegyűjtött volna. A Jack és Raleigh között álló Fawcett odakiáltott a rakparton álló újságíróknak: „Visszatérünk, és magunkkal hozzuk, amit fölfedezünk!”{38}

2 AZ ELTŰNÉS

Milyen álnok tud lenni az Amazonas! Csermelyként indul útnak a világ leghatalmasabb folyama, amely nagyobb a Nílusnál és a Gangesznél, nagyobb a Mississippinél és Kína minden folyamánál. 5170 méteres magasságban, felhők között és hóban buggyan föl kristálytiszta vize egy andoki sziklahasadékból. Itt még nem lehet megkülönböztetni az Andokban fakadó számtalan csermelytől, amelyeknek némelyike a nyugati oldalon zuhan alá, hogy onnan 80 kilométerre beletorkolljon Csendes-óceánba, míg mások, köztük ez is, a keleti szirteken száguldanak lefelé, hogy egy látszólag lehetetlen útra induljanak az Atlantióceánhoz, ami nagyobb távolság, mint amely New Yorkot választja el Párizstól. Ilyen magasságban a levegő túl hideg ahhoz, hogy dzsungel nőhessen, vagy nagy számban élhessenek ragadozók. Mégis ez az a hely, ahol az Amazonas megszületik.{39} A forrástól gyorsan ereszkedik. Miközben egyre sebesebb lesz a sodra, sok száz erecske csatlakozik hozzá, a legtöbb olyan apró, hogy neve sincs. 2310 méterrel lejjebb elér egy völgyhöz, ahol először villan meg a zöld szín. Hamarosan nagyobb patakok torkollnak bele. Tajtékozva rohan a lenti síkságok irányában: még mindig több mint 4000 kilométert kell meglennie, hogy elérje az óceánt. Megállíthatatlan, akárcsak az őserdő, amely az egyenlítői hőség és az esőzés következtében fokozatosan elnyeli a folyópartot. Ebben a vége nincs vadonban él a legtöbb állatfaj. Itt mutatkozik meg először igaz valójában a folyó – ez az Amazonas. De még most sem az, aminek látszik. Kelet felé kanyarodik, belép egy hatalmas területre, amelynek olyan a formája, mint egy lapos tálnak, és mivel az Amazonas a medence fenekén folyik, beletorkollik Dél-Amerika folyóvizeinek legalább 40 százaléka, Kolumbiában, Venezuelában, Bolíviában és Ecuadorban eredő, távoli vizek, és még hatalmasabbra hizlalják az Amazonast. Helyenként már százméteres a mélysége, többé nincs szüksége rá, hogy rohanjon, a saját tempójában hódítja meg a vidéket. Tovakígyózik a Rio Negro, a Rio Madeira mellett; aztán következik a Tapajós és a Xingu, a két

legnagyobb déli mellékfolyó; átkarolja a Marajót, a Svájcnál nagyobb szigetet, végül, 5600 kilométer és ezer mellékfolyó vizének összegyűjtése után az Amazonas 280 kilométer széles torkolattal ömlik az Atlanti-óceánba. Ami szerény erecskének indult, az most másodpercenként 219 000 köbméter vizet zúdít a tengerbe – a Nílus vízhozamának hatvanszorosát. Az Amazonas vize olyan messzire behatol a tengerbe, hogy 1500-ban Vicente Pinzón, spanyol parancsnok, korábban Kolumbusz kísérője, a brazil partoktól több kilométerre elvitorlázva fedezte föl ezt a folyamot, amelyet Mar Dulcénak, Édes-tengernek keresztelt el. Ezen a vidéken kutatni mindig nehéz, ám novemberben, az esős évszak kezdetén, gyakorlatilag járhatatlan. Hullámok – köztük az óránként huszonnégy kilométeres sebességgel haladó havi dagályhullám, a pororoca vagy „Nagy Morajlás” – ostromolják a partot. Belémnél az Amazonas gyakran négy métert emelkedik; Iquitosnál hat métert; Óbidosnál tizenkét métert. A Madeira, az Amazonas leghosszabb mellékfolyója képes ennél nagyobb áradásra is, szintje több mint huszonegy métert is nőhet. Több hónapnyi áradás után ezek és más folyók valósággal kirobbannak a medrükből, rázúdulnak az erdőkre, kimossák a növényeket és sziklákat, a déli medence valóságos beltenger lesz, olyan, mint amilyen évmilliókkal ezelőtt volt. Azután előbukkan a nap, és kiégeti a tájat. A talaj megrepedezik, mintha a föld rengett volna. A mocsarak elpárolognak, a piráják csapdába esnek a kiszáradó pocsolyákban, ahol egymást eszik. A lápokból mező lesz; a szigetekből dombok. Így érkezik meg emberemlékezet óta a száraz évszak az Amazonas déli medencéjébe. Így volt ez 1996 júniusában is, amikor brazil tudósok és kalandorok egy csoportja elindult az őserdőbe. Percy Fawcett ezredes nyomait keresték, aki Jack fiával és Raleigh Rimell-lel együtt több mint hetven évvel korábban tűnt el. Az expedíciót egy negyvenkét éves brazil bankár, James Lynch vezette. Miután egy riporter szóba hozta előtte Fawcettet, mindent elolvasott a témával kapcsolatban, amihez hozzáfért.{40} Megtudta, hogy az ezredes eltűnése 1925ben – a modern idők egyik leghíresebb eltűnése, ahogy egy megfigyelő nevezte{41} – megrendítette a világot. Öt hónapon át Fawcett pecsétes, gyűrött üzeneteket küldött, amelyeket indián futárok vittek át az őserdőn (ez már önmagában kész csoda), hogy a távírógépek lekopogják, és gyakorlatilag minden földrészen kinyomtassák őket; egyik korai példája volt ez a világméretű sztorinak, amikor afrikaiak, ázsiaiak, európaiak, ausztráliaiak és amerikaiak figyeltek ugyanarra a távoli eseményre. Az expedíció, ahogy egy

újság írta: „Minden gyermek figyelmét fölkeltette, aki valaha is álmodott fölfedezetlen területekről.”{42} Azután elmaradtak a hírek. Mint Lynch az olvasmányaiból megtudta, Fawcett előre figyelmeztetett mindenkit, hogy talán hónapokig sem fog kapcsolatba kerülni a világgal, de eltelt egy év, aztán kettő, és a közvélemény érdeklődése egyre nőtt. Indiánok fogságában lenne Fawcett és a két fiatalember? Éhen haltak? Annyira megbabonázta őket Z, hogy nem tértek vissza? A szalonokban és kocsmákban viták dúltak; legfelsőbb kormányszinteken zajlottak a táviratváltások. Rádiójátékokat, regényeket – állítólag Evelyn Waugh Egy marék por című könyvére is hatott Fawcett története{43} verseket, dokumentumjátékokat, filmeket, bélyegeket, meséket, képregényeket, balladákat, színdarabokat, múzeumi kiállításokat szenteltek az ügynek. 1933-ban egy utazó író leszögezte: „Annyi legenda nőtt ki a témából, hogy létrehozta a folklór új, önálló ágát.” Fawcett helyet kapott a felfedezések évkönyveiben, nem azzal, amit fölfedezett a világból, hanem azzal, amit eltitkolt. Megesküdött rá, hogy övé lesz az évszázad nagy fölfedezése – ehelyett megteremtette a huszadik századi felfedezések történetének legnagyobb rejtélyét.{44} Lynch igencsak elcsodálkozott, amikor azt is megtudta, hogy egész sor tudós, felfedező és kalandor vágott neki az őserdőnek, akik meg akarták találni a Fawcett-csoportot, és bizonyítékot akartak hozni Z létezéséről. 1955 februárjában a New York Times azt írta, hogy Fawcett eltűnése több kutatáshoz vezetett, „mint ahány a mesés Eldorádót kereste évszázadokon át”.{45} Egyes csoportokat elpusztított az éhezés, a betegségek, vagy reményvesztetten tértek vissza; másokat indián harcosok öltek meg. Egyes kalandorok, akik Fawcettet akarták megtalálni, ugyanúgy eltűntek az erdőben, amelyet az utazok régóta elkereszteltek „zöld pokolnak”. Mivel sok kutató minden hírverést mellőzve vágott bele a kalandba, nincs megbízható statisztika azok számáról, akik meghaltak. Egy új keletű becslés szerint legalább százra rúg az áldozatok száma. Ám Lynchre nem jellemző a megfontolatlanság. A magas, vékony, kék szemű férfi, akinek fehér bőre könnyen leégett a napon, a São Pauló-i Chase bankban dolgozott. Nős volt, két gyermek apja. Amikor harmincéves lett, elfogta a nyughatatlanság, napokra eltűnt az Amazonas-medencében. Idegtepő kalandtúraversenyeken vett részt: egyszer hetvenkét órán át gyalogolt alvás nélkül, átkelt egy szakadék fölött egy szál kötélen.

– Az ötlet az volt, hogy igyekszem magam testileg és lelkileg kimeríteni, és megfigyelni, miképpen reagálok ilyen körülmények között – mondta Lynch, és hozzátette: – Némelyik ember megtörik, én azonban mindig találtam valamit, ami egy kicsit feldobott. Lynch több volt közönséges kalandornál. Őt azok a vállalkozások vonzották, amelyek egyszerre igényeltek szellemi és testi erőfeszítést. Azt remélte, hogy ő kutathatja a világ valamely kevéssé ismert szegletét; gyakran hónapokat töltött a könyvtárban, valamilyen téma után kutatva. Elment az Amazonas forrásához, a bolíviai sivatagban pedig megtalált egy memnonita{46} települést. De olyan esettel, mint Fawcetté, sosem találkozott. A korábbi kutatók nemcsak azt nem nyomozhatták ki, hogy mi lett a Fawcett-csoport sorsa – minden eltűnés önmagában is rejtély –, de egyik sem járhatott a végére annak, amit Lynch a legnagyobb titoknak tekintett: Z létezésének. Lynch megtudta, hogy eltérően más elveszett kutatóktól – például Amelia Earharttól, aki 1937-ben tűnt el, amikor megkísérelte körberepülni a Földet – Fawcett mindent elkövetett, hogy ne lehessen megtalálni. Olyan titokban tartotta az útját, hogy még a felesége, Nina előtt is elhallgatta a legfontosabb részleteket. Lynch előásta a régi újságok beszámolóit, de azokban vajmi kevés használható nyomot talált. Ekkor rátalált az Exploration Fawcett című könyv (magyarul A Mato Grosso titka címmel jelent meg) szamárfüles példányára, amely a felfedező néhány írását tartalmazta. Ezeket Fawcett életben maradt fia, Brian adta ki 1953-ban. (Ernest Hemingwaynek is volt belőle egy példány a könyvespolcán.) A könyvben volt egy célzás az ezredes utolsó útjára. Fawcett ezek szerint maga mondta: „Utunk a Halott Ló táborból indul, ahol a lovam 1921-ben elpusztult.{47} Ez a déli szélesség 11° 43’-én és a nyugati hosszúság 54° 35’-én található.” Bár ez csupán a kiindulópont lehetett, Lynch föltette saját GPS-ére, és kapott egy pontot az Amazonas déli medencéjében, a Mato Grosso – jelentése „sűrű erdő” – államban, amely nagyobb, mint Franciaország és Nagy-Britannia együttvéve. Aki a Halott Ló táborba akart menni, annak az Amazonas legvadabb őserdején kellett átvágnia, ráadásul olyan területen, amelyet ádáz elszántsággal védtek a vadonban rejtőző, bennszülött törzsek. Megvalósíthatatlan feladatnak tűnt. Ám miközben Lynch a pénzügyi táblázatokat böngészte, felmerült benne a gondolat: Mi van, ha Z csakugyan létezik? Mi van, ha az őserdő egy ilyen helyet rejt? A brazíliai kormány becslése szerint még ma is legalább hatvan olyan indián törzs van, amelyek sosem kerültek kapcsolatba a külvilággal.{48} „Ezek az erdők… szinte az egyetlen pontját jelentik a Földnek, ahol az őslakos népek az emberiség többi

részétől elszigetelten élhetnek”,{49} írta John Hemming, a brazíliai indiánok történetének kiváló ismerője, a Királyi Földrajzi Társaság korábbi elnöke. Sydney Possuelo, az indián törzsek védelmére hivatott bizottság tagja így beszél ezekről a csoportokról: „Senki nem tudja biztosan, hogy kik, hol és hányan vannak, és milyen nyelven beszélnek.”{50} 2006-ban Kolumbiában a Nukak-Makú nomád törzs tagjai előjöttek az Amazonas-medencéből, és bejelentették, hogy hajlandók csatlakozni a modern világhoz, de nem tudták, hogy Kolumbia egy ország, és megkérdezték, vajon a repülőgépek valami láthatatlan úton haladnak-e a fejük fölött.{51} Egy éjszaka, amikor Lynch képtelen volt elaludni, bement korábbi expedíciói térképeivel és emléktárgyaival zsúfolt dolgozószobájába. Fawcettről szóló írásai között átfutotta azt a figyelmeztetést, amelyet az ezredes a fiának írt: „Ha minden tapasztalatommal sem vagyok képes véghezvinni, mások számára nem sok remény marad.” Lynchet ezek a szavak nem riasztották vissza, inkább még inkább feltüzelték. „Mennem kell!” – mondta feleségének. Hamarosan társa is akadt René Delmotte brazil mérnök személyében, akivel egy kalandtúraversenyen találkozott. Hónapokig tanulmányozták az Amazonasról készült műholdas felvételeket, és pontosították útvonalukat. Lynch a legjobb fölszerelést szerezte be: turbófeltöltéses dzsipeket, defektmentes kerekekkel, rádió adó-vevőket, rövidhullámú rádiókat és generátorokat. Fawcetthez hasonlóan Lynchnek is voltak tapasztalatai a hajótervezésben, és egy hajóépítővel közösen két, egyenként nyolc méter hosszú alumínium vízi járművet készített, amelynek a merülése olyan csekély volt, hogy mocsarakban is lehetett használni őket. A gyógyszerkészlet, amelyet magával vitt, legalább tucatnyi kígyó marására tartalmazott ellenmérget. A csapatot ugyanilyen gondosan válogatta össze. Beszervezett két szerelőt, akik az összes eszközt meg tudták javítani, ezen felül két veterán terepjárósofőrt. Ugyancsak fölvette a csapatba dr. Daniel Munozt az ismert antropológust, aki 1985-ben segített azonosítani a szökött náci Josef Mengele földi maradványait, és képes lesz megerősíteni bármilyen, a Fawcett-csoport által hátrahagyott tárgy valódiságát, legyen az övcsat, csontmaradvány vagy golyó. Noha Fawcett figyelmeztetett rá, hogy a népes expedíciók csakis szerencsétlenül járhatnak, a csapat hamarosan tizenhat fősre duzzadt.{52} És még ezen fölül is volt valaki, aki jönni akart, Lynch tizenhat éves fia, ifj.

James Lynch. A bozontos barna hajú, nagy barna szemű, kisportolt és az apjánál izmosabb fiatalember már részt vett egy expedíción, és jól viselte a megpróbáltatásokat. Így tehát Lynch hajlandó volt magával vinni a fiát, csakúgy mint annak idején Fawcett. A csapat az Amazonas-medence déli határán, Cuiabában, Mato Grosso állam fővárosában gyülekezett, Lynch pólókat osztott ki a résztvevők között, amelyeket maga csináltatott: a pólókra mintát nyomatott, melyen lábnyomok vezettek az őserdőbe. Angliában a Daily Mail a következő szalagcímmel írt az expedícióról „KÖZEL JÁRUNK AHHOZ, HOGY MEGOLDÓDJÉK PERCY FAWCETT EZREDES ELTŰNÉSÉNEK REJTÉLYE?” A csapat napokon át utazott az Amazonas medencéjének tüskebokroktól fuldokló, kátyús földútjain. Az erdő egyre sűrűbb lett, ifj. James az ablakhoz nyomta az arcát. Amikor letörölte a párát az üvegről, a magasban dús lombmennyezetet pillantott meg, amelynek résein benyilazott a napsugár, megmutatta a sárga szárnyú pillangókat és az arapapagájokat. Egyszer észrevett egy sárban félig eltemetett, két méter hosszú kígyót, amelynek mély horpadás volt a két szeme között. Jararaca – mondta az apja. Lándzsakígyó volt, Amerika egyik legmérgesebb kígyófajtája – a jararaca harapásától az áldozat szeme, szája vérezni kezd, a teste, ahogy egy biológus megfogalmazta, „ízenként válik holttetemmé”{53}. Lynch megkerülte a kígyót, miközben a motor bömbölésétől a többi állat, élükön a bőgőmajmokkal, felmenekült a lombkoronába; csak a moszkitók maradtak, amelyek úgy lebegtek a járművek felett, mintha őriznék őket. Többszöri megállás és táborverés után az expedíció egy tisztásra érkezett a Xingu mentén, ahol Lynch megpróbálta leolvasni a GPS adatait. – Mi az? – kérdezte egyik útitársa. Lynch feszülten bámulta a képernyőn megjelenő koordinátákat. – Nem vagyunk messze attól a helytől, amelyet Fawcett utoljára látott – felelte. A tisztásról induló ösvényeket indák és liánok hálója függönyözte el, ezért Lynch úgy döntött, csónakkal mennek tovább. A csapat több tagját utasította, hogy forduljanak vissza a legnehezebb berendezésekkel; ha találnak helyet, ahol egy kis gép le tud ereszkedni, akkor rádión közlik a koordinátákat, így a berendezéseket légi úton lehet odaszállítani. A csapat többi tagja, köztük ifj. James, vízre bocsátották a két csónakot, és lefelé indultak a Xingun. Tüskés páfrányok, buriti pálmák, repkények, mirtuszok között repítették õket az áramlatok – a két parton végtelenbe nyúló,

buja vegetáció kísérte őket. Kevéssel napnyugta előtt Lynch éppen be akart fordulni egy újabb kanyarba, amikor mintha látott volna valamit a távolabbi parton. Följebb tolta kalapja karimáját. Az ágak rési közül több szempár meredt rá. Szólt embereinek, hogy állítsák le a motorokat; egy hang sem hallatszott. Ahogy a csónakok partra sodródtak, Lynch és emberei kiugrottak a lábuk alatt csikorgó homokra. Abban a pillanatban indiánok – fülcimpájukban tündöklő aratollakat viselő, meztelen férfiak – bukkantak elő az erdőből. Előlépett egy hatalmas izomzatú férfi, aki fekete karikákat festett a szeme köré. A portugál nyelvet törve beszélő, így tolmácsként szolgáló indiánok szerint ő volt a kuikuro törzs főnöke. Lynch szólt embereinek, hogy vegyék elő ajándékaikat: gyöngyöket, cukorkát, gyufát. A főnök, aki láthatólag örült, engedélyt adott az expedíciónak, hogy tábort verjen a kuikuro falu mellett, és a közeli tisztáson leszállhasson egy légcsavaros gép. Éjjel, elalvás előtt ifj. James azon tűnődött, hogy vajon Jack Fawcett hasonló helyen feküdt-e, és hasonló csodálatos dolgokat látott-e. A nap másnap hajnalban ébresztette. Bedugta a fejét az apja sátrába. – Boldog születésnapot, papa! – mondta. Lynch el is felejtette, hogy aznap van a születésnapja. Negyvenkét éves volt. Később a kuikurók lehívták Lynchet és fiát a közeli lagúnába, ahol ötvenkilós teknősök mellett fürödtek. Lynch meghallotta a repülőgép hangját, amely akkor ereszkedett le az emberek és a felszerelése maradékával. Az expedíció végre összeállt. Pár perc múlva egy kuikuro érkezett futva az ösvényen, és az anyanyelvén ordított. A kuikurók kirontottak a vízből. – Mi történt? – kérdezte Lynch portugálul. – Baj – felelte egy kuikuro. Az indiánok futni kezdtek a falu felé, Lynch és fia követték őket. Ágak csapkodták az arcukat. Amikor megérkeztek, odajött hozzájuk az expedíció egyik tagja. – Mi van itt? – kérdezte Lynch. – Körülvették a táborunkat. Lynch látta, hogy több mint két tucat indián férfi rohan feléjük, feltehetőleg a szomszédos törzsekből. Ők is meghallották az érkező gép zúgását. Több indián testét fekete és vörös festékcsíkok borították. Kétméteres nyílvesszőkkel, íjakkal, ódon flintákkal és lándzsák voltak felfegyverezve. Lynch öt embere az érkező gép felé futott. A pilóta még a fülkében ült, az öt

ember beugrott mellé, noha a gépet négy emberre tervezték. Ráüvöltöttek a pilótára, hogy induljon, ő azonban nem értette, mit akarnak. Azután kinézett az ablakon és látta, hogy indiánok szaladnak feléje, lövésre emelt íjakkal. Ahogy a pilóta beindította a motort, az indiánok belekapaszkodtak a gép szárnyába, és igyekeztek a földön tartani a gépet. A pilóta, aki aggódott, hogy a repülőgép súlya veszélyesen megnő, mindent kidobott az ablakon, ami a keze ügyébe került – ruhát, papírt –, amelyeket szétszórt a propeller szele. A gép végigzúgott az ideiglenes kifutón, ugrált, bömbölt, kanyargott a fák között. Az indiánok csak akkor engedték el, amikor a kerekek elszakadtak a földtől. Lynch figyelte, ahogy a gép eltűnik a kavargó vörös porban. Egy tetőtől talpig befestett fiatal indián, aki a támadást vezette, a bordunát, az ellenséges harcosok fejének szétzúzására szolgáló, 130 centiméter hosszú bunkót suhogtatva odaállt Lynch elé, majd őt és csoportjának tizenkét megmaradt tagját leterelte az apró csónakokhoz. – Hova visztek? – kérdezte Lynch. – A foglyaink vagytok örökre – felelte a fiatalember. Ifj. James a nyakában lógó keresztet babrálta. Lynchnek az volt a meggyőződése, hogy nem is igazi az a kaland, amiben saját szavaival élve, „valami pocsékság” nem történik. De erre nem számított. Nem volt B terve, sem tapasztalata, amelyhez folyamodhatott volna. Még fegyver sem volt nála. Megszorította a fia kezét. – Akármi történjék – suttogta –, semmit ne csinálj, amíg nem szólok. A csónakok a főágról egy keskenyebb mellékágba kanyarodtak. Miközben befelé utaztak az őserdőbe, Lynch a környezetet figyelte, a kristálytiszta vízben úszkáló, szivárványszínű halakat, az egyre sűrűbb növényzetet, és úgy találta, hogy még sosem látott ehhez foghatóan gyönyörű helyet.

3 A KERESÉS ELKEZDŐDIK

Úgy tanultuk, hogy minden kalandnak romantikus indoka van. A magam részéről még most sem tudom megindokolni, hogy én miért indultam el. Tisztázzuk: nem vagyok felfedező, sem kalandor. Nem mászok hegyet, nem vadászok. Még táborozni sem szeretek. Még az 170 centiméteres magasságot sem érem el, nemsokára betöltöm a negyvenet, a derekam vastagodik, fekete hajam ritkul. Keratoconus betegségben szenvedek – ez a szem elváltozása, amely miatt éjszaka rosszul látok. Borzalmas az irányérzékem, hajlamos vagyok elfelejteni, hol járok a metrón, és lekésem a megállót Brooklynban. Szeretem az újságokat, a készételt, az izgalmas sporteseményeket (TiVón{54} rögzítve), és a jól feltekert légkondicionálást. Amikor naponta választanom kell, hogy két emeletet másszak föl a lakásomig, vagy lifttel menjek, mindig a lift győz. De egészen más a helyzet, ha egy történeten dolgozom. Fiatalkorom óta vonzottak a rejtélyek, a kalandos mesék, amelyeket Rider Haggard „megragadónak” nevez. Emlékezetem szerint az első történeteket Monya nagyapámról hallottam. Akkortájt hetvenéves volt, Parkinson-kórtól szenvedett, reszketve ült a tornácunkon a connecticuti Westportban, és üresen bámulta a látóhatárt. A nagyanyám közben Monya kalandjairól mesélt. Elmondta, hogy orosz szőrmekereskedő és a National Geographic szabadúszó fényképésze volt, az 1920-as években egyike a kevés nyugati fotósnak, akiket beengedtek Kína és Tibet különböző részeibe. (Némelyik rokonunk szerint kém volt, noha sosem találtunk olyan bizonyítékot, amely alátámasztotta volna ezt az elméletet.) Nagyanyám elmesélte, hogy kevéssel az esküvőjük előtt Monya Indiába ment valamilyen értékes szőrmékért. Hetek teltek el, egy szó üzenet sem érkezett. Végül egy gyűrött borítékot hozott a posta. Nem volt benne semmi más, csak egy maszatos fénykép: Monya maláriától szenvedve, elkínzottan, sápadtan hever egy szúnyogháló alatt. Végül csak visszatért, de mivel még mindig lábadozott, az esküvőt a kórházban tartották meg. – Akkor már tudtam, hogy beleestem – mondta nagyanyám. Elmesélte, hogy Monya hivatásos motorversenyző lett, és amikor kétkedően sandítottam

rá, szétbontott egy zsebkendőt, és megmutatta az egyik aranyérmét. Egyszer, miután Afganisztánban bundákat vásárolt, a Haibár hágón hajtott motorbiciklivel, amelynek oldalkocsijában egy barátja ült, és a fékje éppen ekkor romlott el. – A motorbicikli kormányozhatatlanul pörgött, a nagyapád elbúcsúzott a barátjától – emlékezett a nagyanyám. – Ekkor Monya észrevett néhány embert, akik az utat javították; mellettük hatalmas földhalom magasodott, ő pedig nekivezette a motort. A nagyapád és a barátja belecsapódtak a földhalomba. Pár csontjuk tört, ennél rosszabb nem történt. Ez természetesen sosem akadályozta meg nagyapádat abban, hogy ismét motorra szálljon. Számomra ezekben a kalandokban a főszereplő volt a legdöbbenetesebb. Én csak öregemberként ismertem nagyapámat, aki addigra már alig bírt járni. Minél többet mesélt a nagyanyám róla, annál jobban érdekeltek a részletek, amelyek segítettek a személyisége megértésében; de volt valami Monyában, ami gyanúm szerint a nagyanyám figyelmét is elkerülte. – Ez Monya! – és legyintett. Amikor riporter lettem olyan történetek vonzottak, amelyek magukkal ragadják az embert. A ‘90-es években kongresszusi tudósítóként dolgoztam, de rendszeresen letértem a kitűzött útról, és inkább olyan történeteket kerestem, amelyekben szélhámosok, gengszterek és kémek szerepelnek. Noha úgy tűnt, mintha cikkeim között nem lenne kapcsolat, egy közös szál mégis összekötötte őket: a megszállottság. Hétköznapi emberek rendkívüli dolgokat hajtanak végre, olyanokat, amelyeket mi sosem mernénk megtenni, mert valamilyen ötlet megfogan az agyukban, és annyira átszövi a gondolkodásukat, hogy végül fölemészti őket. Mindig azt hittem, hogy érdeklődésem az ilyesfajta emberek iránt pusztán hivatásomból fakad: ők dobják meg a példányszámot. De időnként elbizonytalanodom, nem hasonlítok-e rájuk jobban, mint hinni szeretném. Riportot készíteni azt jelenti, hogy végeérhetetlenül szimatolok a részletek után abban a reményben, hogy valami rejtett igazságra lelek. Ha valamilyen történeten dolgozom, a feleségem bosszúságára hajlamos vagyok rá, hogy minden másról megfeledkezzek. Megfeledkezem a számláim kifizetéséről vagy a borotválkozásról. Nem váltom olyan sűrűn a ruhámat, mint kellene. Még olyasmit is megkockáztatok, amit máskülönben soha: alagút – fúrókkal mászkálok sok tucat méternyire Manhattan utcái alatt, mint valami keszonmunkás, vagy kis hajón utazom egy óriástintahal-vadásszal egy heves

viharban. Miután visszatértem a hajóútról, az anyám azt mondta: – Tudod, emlékeztetsz a nagyapádra. 2004-ben, miközben egy Conan Doyle-szakértő halálának részleteit kutattam, belebotlottam egy hivatkozásba Fawcett ihlető szerepére Az elveszett világ megszületésében. Ahogy tovább olvastam róla, egyre jobban érdekelt Z fantasztikus ötlete: hogy az Amazonas-medencében létezhet egy bonyolult civilizáció és annak hatalmas építményei. Gyanítom, másokhoz hasonlóan, erről a területről nekem is a szétszóródott, kőkorszaki szinten élő törzsek jutottak az eszembe – ami nem csupán a kalandorok történeteinek és a hollywoodi filmeknek, hanem a tudósok beszámolóinak is köszönhető. A környezetvédők gyakran úgy festik le Amazóniát, mint szűz őserdőt, amelyet a favágók és utazók nem túl régi betolakodása előtt nem gyalázott meg az emberi kéz. Ezen felül számos régész és földrajztudós amellett érveit, hogy a vidék feltételei olyanok, mint a sarkvidéké, lehetetlenné teszik azt a népszaporulatot, amely egy bonyolultabb társadalomhoz szükséges, ahol van munkamegosztás, politikai hierarchia, ismerik a törzsfőnöki és királyi intézmény fogalmát.{55} A Smithsonian Intézet tudósa, Betty Meggers az Amazonas-medence talán legbefolyásosabb régészének számít. 1971-ben kelt híres összegzése szerint ez a vidék „hamis Éden”, olyan hely, amely fantasztikus növény- és állatvilága dacára sem kedvez az emberi életnek.{56} Az esők, az áradások, a gyilkos napsütés kiszívja az alapvető tápanyagokat a talajból, ami lehetetlenné teszi a nagyobb mértékű mezőgazdaságot. Meggers és más tudósok ehhez hozzáteszik, hogy az ilyen kegyetlen életfeltételek legföljebb apró, vándorló törzsek számára teszik lehetővé a túlélést. Meggers azt írja, hogy mivel a föld ilyen kevés táplálékot nyújt, a törzseknek akkor is szükségük van a népességszabályozáshoz „kulturális pótlékokra” – beleértve saját tagjaik megölését –, ha sikerül is kiegyensúlyozniuk az éhezés és betegségek miatti népességfogyást. Némelyik törzsnél megölik a gyermekeket, a betegeket magukra hagyják az erdőben, szokás a vérbosszú és a hadviselés. Az 1970-es években Claudio Villas Boas, az amazóniai indiánok egyik legnagyobb védelmezője, azt mondta egy riporternek: „Ez itt őserdő, és egy torzszülött gyerek megölése vagy a család nélküli emberek magukra hagyása elengedhetetlen lehet a törzs túléléséhez. Csak most szörnyülködünk ezeken a szokásokon, amikor az őserdő eltűnőben van, és törvényeik elveszítik értelmüket.”{57} Mint Charles Mann írja 1491 című könyvében, Allan R. Holmberg antropológus segített meghonosítani azt a népszerű és tudományos nézetet,

hogy az amazóniai indiánok primitívek{58}. Holmberg az 1940-es évek elején Bolíviában tanulmányozta a sironó törzset, akiket a világ kulturálisan legelmaradottabb embereinek ír le; annyira lefoglalja őket az élelemszerzés, hogy nem teremtettek vallást, művészetet, nem készítenek ruhákat, nem háziasítottak állatokat, nincs állandó szállásuk, nem ismerik a kereskedelmet, az utakat, és képtelenek háromnál tovább számolni „Nem képesek megjegyezni az időt – teszi hozzá Holmberg –, és semmilyen naptár nem létezik náluk.” A sironók még a „szerelem” fogalmát sem ismerik. Vagyis, vonja le a következtetést Holmberg, „megmaradtak a nyers természeti állapotban”.{59} Meggers szerint egy összetettebb civilizáció ereszkedett le az Andokból, és elvándorolt a Marajó-szigetre, az Amazonas torkolatához, csak azért, hogy szétessen, és lassan elpusztuljon. Röviden, az Amazonas a civilizáció számára halálos csapda.{60} Kutatásaim során fölfedeztem, hogy az antropológusok és régészek egy revizionista csoportja egyre jobban vitatja ezeket a régi nézeteket. Hisznek benne, hogy Amazóniában keletkezhetett egy Z-hez hasonló fejlett civilizáció, és azzal érvelnek, hogy a tradicionálisták alábecsülik a kultúrák és társadalmak erejét, amellyel képesek átalakítani és meghaladni természeti környezetüket: a mai ember állomásokat épít az űrben, és növényeket termeszt a Negev sivatagban. Egyesek azt hangoztatják, hogy a tradicionalisták eszméi még mindig tartalmaznak valamennyit a bennszülött amerikaiakkal szembeni rasszista előítéletekből, ami valaha átitatta a környezeti determinizmussal kapcsolatos elméleteket. A tradicionalistak viszont azt állítják, hogy a revizionisták jó példái a politikai korrektség ámokfutásának: nem tesznek mást, mint kivetítenek Amazóniára egy képzeletbeli tájat, amely csak a nyugati elmékben létezik. Ez a vita, amely tulajdonképpen az emberi természet és az ősi világ felfogásáról folyik, csúnyán egymásnak ugrasztotta a tudósokat. Amikor felhívtam Meggerst a Smithsonian Intézetben, elvetette annak lehetőséget, hogy bárki is elveszett civilizációt találhasson Amazóniában. Azt mondta, még mindig túl sok tudós keresi Eldorádót. Főleg a Floridai Egyetem egyik ismert régésze vitatja az Amazonasmedence hagyományos értelmezését, amely szerint ez a terület az Éden ellentéte. Michael Heckenberger a neve, és abban a Xingu nevű régióban dolgozik, ahol Fawcett állítólag eltűnt. Számos antropológustól hallottam, hogy ő az a személy, akivel beszélnem kell, de figyelmeztettek, hogy ritkán jön elő az őserdőből, és nem szereti, ha a munkájában zavarják. James Petersen, aki a Vermonti Egyetem antropológiai tanszékén dolgozik, és Heckenberger tanítványa, azt mondta: – Mike ragyogó elme, ő jelenti a

régészet élvonalát Amazóniában, de attól tartok, túl nagy fába vágta a fejszéjét. Nézze, ez az ember volt a násznagyom, mégsem tudom rávenni, hogy egyetlen üzenetemre válaszoljon. A Floridai Egyetem segítségével végül műholdas telefonon sikerült elérnem Heckenbergert. A statikus zajokat és az őserdő neszeit túlkiáltva azt mondta, hogy Xinguban, a kuikuro törzs falujában tartózkodik. Meglepetésemre hajlandó volt találkozni velem, amennyiben elutazom olyan messzire. Később, amikor kezdett összeállni Z története, rájöttem, hogy éppen ez az a hely, ahol James Lynchet és embereit elrabolták.

– Elmész Amazóniába azért, hogy megtalálj valakit, aki kétszáz évvel ezelőtt tűnt el? – kérdezte Kyra. Ez 2005-ben, egy januári estén történt, a lakásunk konyhájában állt, és a Hunan csemegebolt hideg szezámos metéltjét szervírozta. – Csak nyolcvan éve. – Akkor hát azért mész, hogy megtalálj valakit, aki nyolcvan évvel ezelőtt tűnt el? – Alapvetően igen. – Egyáltalán honnan tudod, hol keresd? – Ezt a részt még nem találtam ki. – Feleségem, aki a 60 perc című műsor producere és feltűnően józan ember, letette a tányérokat az asztalra, és várta, hogy ezt kifejtsem. – Nem én leszek az első, aki odamegy – tettem hozzá. – Sok százan elmentek már oda. – És mi történt velük? Bekaptam egy kis tésztát, és haboztam. – Sokan eltűntek. Egy hosszú percig nézett. Remélem, tudod, mit csinálsz. Megígértem neki, hogy nem rontok be csak úgy a Xingu vidékre, legalábbis amíg nem tudom, hogy hol kezdjem az utamat. A legtöbb expedíció, amit mostanában szerveznek, A Matto Grosso titka című könyvben szereplő Halott Ló tábor koordinátáiból indul ki, de tekintve az ezredes bonyolult fortélyait, különös lenne, ha ezt a tábort ilyen könnyen meg lehetne találni. Fawcett részletes följegyzéseket készített expedícióiról, de a legfontosabb iratairól azt

tartják, hogy vagy elvesztek, vagy nem adja ki őket a család. Ám levelezésének néhány darabja és az expedíciók résztvevőinek naplói brit levéltárakba kerültek. Így tehát, mielőtt belevetettem volna magam az őserdőbe, Angliába indultam, hogy kiderítsek valamit Fawcett féltékenyen őrzött útvonaláról és arról az emberről, aki látszólag eltűnt a föld színéről.

4 REJTETT KINCS

Percy Harrison Fawcett talán még soha nem volt ennyire lelkes. 1888-at írtak, és Percy Harrison Fawcett a Királyi Tüzérség huszonegy éves hadnagya volt. Egy hónapos eltávozást kapott Ceylon brit gyarmat helyőrségétől, és igencsak kicsípte magát: aranygombos, ropogós, fehér egyenruhát vett, csúcsos sisakjának szíját pedig jól meghúzta az álla alatt. Még puskával és karddal is fiúsnak tűnt – a legzöldfülűbb volt a fiatal tisztek közül.{61} A Frederick-erődben bement a bungalójába, amely Trincomalee ragyogóan kék kikötőjére nézett. Fawcett, aki megrögzött kutyarajongó volt, hét foxterrierrel osztotta meg a szobáját – az állatok akkortájt követték katonatiszt gazdáikat az ütközetbe. Egy levelet keresett szállásának számtalan helyi műtárgya között. Meg is találta: szépiatintával írott, különös betűk kacskaringóztak a borítékon. A levelet egy gyarmati tisztviselőtől kapta, neki viszont egy falu elöljárója adta valamilyen szívesség fejében. Fawcett később azt írta naplójában, hogy a rejtelmes szöveghez egy angol nyelvű üzenetet csatoltak, amely szerint a sziget belsejében levő Badulla városában van egy síkság, amelyet sziklák zárnak el. Szingaléz nyelven azt a helyet néha Gallapita-Gallának hívják – ami azt jelenti, hogy „szikla a sziklán”. Az üzenet így folytatódott: „Ezen sziklák alatt van egy barlang, amelybe valaha könnyű volt bejutni, de most már nehéz megközelíteni, mert a bejáratot eltakarják a kövek, az őserdő és a magas fű. Néha párducok is járnak arra. Abban a barlangban kincs van… csiszolatlan drágakövek és arany, értéke sokkal nagyobb, mint sok király egész kincstára.”{62} Ceylont (a mai Sri Lanka) az Indiai-óceán ékköves dobozának hívták. Ám a gyarmati tisztviselő kevés hitelt adott a különös mesének, és továbbította a dokumentumot Fawcettnek, mert úgy gondolta, őt érdekelni fogja. Fawcettnek fogalma sem volt, hogy mit kezdjen a levéllel – hiszen lehet, hogy csak alaptalan híresztelés az egész. Csakhogy neki kevés pénze volt, nem úgy, mint az arisztokrata tisztikar zömének. „Üres zsebű tüzértiszt létemre túl szépnek találtam a kincs elképzelését, hogy legyintsek rá”, írta.{63} Ugyanakkor el is szabadulhatott a támaszpontról és az ott parancsoló fehér kaszttól, amely hű tükre volt az angol társadalom felső rétegének – amely társadalmat Fawcett

számára, a tiszteletre méltó külszín máza alatt megbújva, mindig jellemezte nemi dickensi borzalom. Az apja, Edward Boyd Fawcett kapitány viktoriánus arisztokrata volt, tagja a walesi herceg baráti körének, a birodalom egyik legjobb krikettjátékosa, de már fiatalon tönkretette magát az ivással és kicsapongó életmódjával, és a nyakára hágott a család vagyonának. „Bulb”-nak, „Gumónak” becézték, annyira felpüffedt az orra a szesztől. Évekkel később egy rokon, aki fáradságosan igyekezett a legjobb színben feltüntetni, azt írta róla, hogy Fawcett kapitány „fényes tehetséggel volt megáldva, de nem talált hozzá kellő célt – jó ember volt, aki rossz útra tért… Az oxfordi Balliol College kiváló diákja és sportembere… versenyvitorlázó, elbűvölő, értelmes ember, a walesi herceg [a későbbi VII. Edward] istállómestere két vagyont tékozolt el az udvarnál, elhanyagolta feleségét és gyermekeit… feslett élete és alkoholfüggősége miatt kurta élete negyvenöt éves korában tüdőbaj miatt ért véget”{64}. Percy anyja, Myra Elizabeth nem sok védelmet jelentett ebben a zavaros, zaklatott környezetben. „Boldogtalan házasélete miatt sok kétségbeesést és keserűséget kellett elviselnie, ezért hajlamos volt a szeszélyességre és az igazságtalanságra, különösen gyermekeivel szemben”, írta egy rokon.{65} Percy később bizalmasan bevallotta Conan Doyle-nak, akivel egy londoni összejövetelen találkozott, hogy az anyja „gyűlöletes” volt.{66} Ennek ellenére éppúgy igyekezett védeni az ő hírét, mint apjáét, csupán futólag említi őket naplójegyzeteiben: „Talán éppen az vált javamra, hogy gyermekkoromban… híján lévén a szülői szeretetnek, teljesen magamba zárkóztam.”{67} Fawcettet a szülei a megmaradt pénzből Anglia legjobb magániskolaiba küldték – beleértve a Westminstert is –, amelyek kemény módszereikről voltak hírhedtek. Noha Fawcett állítása szerint a gyakori vesszőzés semmit sem változtatott a hozzáállásán, igazság szerint kénytelen volt idomulni a viktoriánus úriemberről kialakult képhez.{68} A ruházkodást a jellem csalhatatlan jelének tekintették; Fawcett gyakran viselt fekete császárkabátot, mellényt, ünnepi alkalmakra frakkot és cilindert; makulátlan kesztyűt hordott, amelyet tágítóval és púderszóróval készítettek föl a viselésre – ez olyan alapvető kiegészítő volt, hogy némely férfiak hat párt is elhasználtak egy nap alatt. Fawcett évekkel később panaszkodott, hogy „[ezeknek a ruhadaraboknak] a borzalma máig felidézi a Westminster School vigasztalan napjait”{69}.

A magának való, harcias, túlérzékeny Fawcettnek meg kellett tanulnia műalkotásokról csevegni (noha sosem kérkedett a tudásával), keringőzni és illedelmesen viselkedni a másik nem jelenlétében. A viktoriánus társadalom, amely rettegett attól, hogy az iparosítás aláássa a keresztény értékeket, megszállottan igyekezett uralkodni a test ösztönein. Keresztes hadjáratot folytattak a trágár irodalom és a „maszturbáció betegsége” ellen. Önmegtartóztatásra felszólító röplapok árasztották el a vidéket, amelyek azt tanácsolták az anyáknak, hogy „tartsák a szemüket a szénakazlakon”. Az orvosok „tüskés vesszőgyűrűt” ajánlottak a zabolátlan vágyak ellen. Ez a buzgalom hozzájárult Fawcett világszemléletének kialakulásához, amely szerint az élet végeérhetetlen harc a fizikai erők ellen. Későbbi írásaiban óva int „az érzéki izgalmakra való vágyakozástól”, a „bűnöktől és a vágyaktól”, amelyek túlságosan gyakran „álcázzák magukat”.{70} Ám úriembernek lenni többet jelent az illemtudásnál. Fawcett-től elvárták, hogy, mint egy történész írta a viktoriánus úriemberről, „a háborúban félelmet nem ismerő… természetes vezető” legyen.{71} A sportot tartották a tökéletes eszköznek olyan fiatalemberek edzésére, akiknek hamarosan távoli csatatereken kell bizonyítaniuk bátorságukat. Fawcett az apjához hasonlóan kiváló krikettjátékos lett. A helyi újságok többször lelkesedtek „ragyogó” játékáért. Magas, szikár alakjával, kitűnő szem-kéz koordinációjával született atléta volt, ám a nézők azt is észrevették, milyen rögeszmésen ügyel a játékstílusára. Egy megfigyelő szerint Fawcett mindig bebizonyította a labdavetőknek, hogy őt nehéz kizökkenteni a koncentrációjából”.{72} Amikor megismerkedett a rögbivel és az ökölvívással, ugyanez a makacs vadság jellemezte; egy rögbimérkőzésen valósággal legázolta ellenfeleit, és ez a metszőfogaiba került. Addig is szokatlanul kemény legény volt, de ez a tulajdonsága még inkább fokozódott, amikor tizenhét éves korában fölvették a Woolwichi Királyi Katonai Akadémiára, más néven a „Shop”-ba.{73} Fawcett nem akart katona lenni, az anyja erőltette, mert tetszettek neki a ragyogó egyenruhák. Az otthon ridegségét felváltotta az akadémia ridegsége. A snookerek – a Fawcetthez hasonló friss kadétok – sok órás kiképzésen estek át, és ha megszegték a „kadét urak” viselkedési kódexét, megkorbácsolták őket. Az idősebb kadétok gyakran kényszerítették a fiatalabbakat arra, hogy „keressenek vihart”, ami azt jelentette, hogy fedetlen kezüket és lábukat órákon át lógatták ki egy nyitott ablakon a hidegbe. Vagy miközben egy asztal tetejére helyezett két széken egyensúlyoztak, az alsó szék lábát kirúgták alóluk. Esetleg a bőrükhöz nyomtak egy izzó piszkavasat. „Gyakran zseniális kínzásokra voltak képesek,

néha fölvették a versenyt a legvadabb törzsekkel”, ahogy az akadémia egyik történésze följegyezte.{74} Mire Fawcett csaknem két évvel később végzett, megtanították, hogy mint egy kortársa fogalmazott, „az életveszélyt az élet legpikánsabb fűszerének tekintse”{75}. Ami ennél fontosabb, arra képezték ki, hogy a nyugati civilizáció apostola legyen: térítse meg a világot a kapitalizmus és a kereszténység számára, a legelőkből csináljon ültetvényt, a kunyhókból szállodát, a kőkorszakban élőkkel ismertesse meg a gőzgép és a mozdony csodáit, és tegyen róla, hogy a nap sohase nyugodjon le a Brit Birodalom fölött. Amikor Ceylonban kiosont az elzárt katonai támaszpontról, zöld erdőben, szikrázó partok és hegyek között találta magát: az emberek olyan színeket hordtak, amilyeneket sosem látott Londonban, ahol mindenki temetéshez illő feketében és fehérben jár.{76} Itt bíborban, sárgában, rubinvörösben villogott, sugárzott és lüktetett a világ – olyan döbbenetes volt a látvány, hogy a legfőbb cinikus Mark Twain is – aki nagyjából ugyanebben az időszakban látogatta meg a szigetet –, így írt: „Jóságos ég! De gyönyörű!”{77} Fawcett egy hitvány vitorláson indult útnak, amely a brit csatahajók mellett csak egy fából és vászonból tákolt pont volt az óceán közepén. Ahogy a hajó elhagyta az öblöt, Fawcett egy szirt tetején megláthatta a Frederick – erődöt; a falakon ágyúgolyók ütöttek ragyákat a 18. század végén, amikor a britek a hollandoktól próbálták megszerezni a hegyfokot, akik viszont a portugáloktól hódították el. Miután körülbelül 100 kilométert utazott az ország keleti partja mentén, a hajó Battilacoa városában kötött ki, ahol kenuk cirkáltak az érkező hajók körül. Szingaléz kereskedők kiáltották túl az evezők csobbanását, drágaköveket ajánlgattak, különösen egy olyan szahibnak, aki cilindert viselt, a mellényéről óralánc csüngött, és a zsebei kétségtelenül tele voltak tömve angol fonttal. Fawcettet még több kalmár ostromolta: szingalézek, tamilok, muszlimok, akik mind a maguk áruját dicsérték a zsúfolt bazárban. A levegőt átitatta a szárított tealevelek aromája, a vanília és a kakaó édes illata. A tenger illata keveredett a curryével és a szárított hal átható szagával. Volt itt mindenféle ember: csillagjósok, házalók, dhobik – indiai ruhamosók, akik mindig férfiak –, dzsaggeri árusok, akik pálmából kinyert cukrot árultak, aranyművesek, dobosok és koldusok. Mivel Fawcett a sziget belsejébe, az onnan körülbelül 130 kilométerre levő Badullába akart eljutni, kibérelt egy ökörfogatot, amely nyikorogva és nyöszörögve baktatott fölfelé a hegyi úton a rizsföldek és teaültetvények között, miközben a hajcsár ostorral verte az állat oldalát. Badullában Fawcett megkérdezte egy brit ültetvényestől, hallott-e már egy helyről, amelyet Galla-pita-Gallának hívnak.

„Attól tartok, nem tudok semmit mondani – felelte Fawcett emlékezete szerint az ültetvényes. – Van ott fönt egy rom, amit a »Király fürdőjének« hívnak, mert valamikor lehetett ott egy víztározó vagy ilyesmi, de ami a sziklákat illeti – az ördögbe is, ott csak sziklák vannak!”{78} Azt javasolta Fawcettnek, hogy beszéljen egy helyi elöljáróval, a neve Dzsumna Dász, a Kandyban uralkodó királyok leszármazottja, akik 1815-ig az ország urai voltak. „Ha valaki mondhat magának valamit a Galla-pita-Galla hollétéről, akkor az ő” – folytatta az angol. Estére Fawcett megtalálta Dzsumna Dászt, egy magas, idős férfit, aki elegáns fehér szakállt viselt. Dász elmagyarázta, hogy a kandyi királyok kincseit ezen a környéken rejtették el. „Kétségtelen – magyarázott aztán tovább Dász –, hogy Badullától délkeletre régészeti maradványok és ásványi lelőhelyek találhatók, talán éppen Galla-pita-Galla környékén.” Fawcett nem találta meg a kincset, ám a drágakövek lehetősége tovább csillogott a képzeletében. „Vajon a vadászeb miben találja nagyobb örömét, az üldözésben vagy a zsákmány elfogásában?” – tűnődött.{79} Később egy térképpel indult útnak. Ez alkalommal azonban egy csapat napszámos is kísérte: segítségükkel fölfedezte azt a helyet, amely hasonlított a levélben leírthoz. Órákon át ástak az emberek, hegyekben állt körülöttük a föld, de csak cserépmaradványokat és egy fehér kobrát találtak, amely elől a napszámosok rémülten elmenekültek. Fawcett mégis örült mindennek, amit útján megtudott. „Ceylon nagyon régi ország, és az ősi népekben több volt a bölcsesség, mint a maiakban” – mondta Dász.{80} Azon a tavaszon, miután kelletlenül visszatért a Frederick-erődbe, megtudta, hogy Ferenc Ferdinánd főherceg, Ferenc József unokaöccse meg kívánja látogatni Ceylont. A főherceg tiszteletére estélyt adtak, amelyen más notabilitások mellett Fawcett is jelen volt. A férfiak hosszú, fekete frakkot, fehér nyakkendőt viseltek, a hölgyek felhőként gomolygó turnűrös szoknyát, és úgy befűzték magukat, hogy alig kaptak levegőt. A legszebb díszegyenruhájában pompázó Fawcett parancsoló és karizmatikus jelenség volt. „Megbabonázta a hölgyeket”, jegyezte meg egy rokona.{81} Egyszer egy jótékonysági eseményen egy riporter följegyezte: „lenyűgöző volt látni, ahogy a hölgyek engedelmeskedtek neki”.{82} Fawcett nem találkozott Ferdinánddá!, viszont megismert egy sokkal elbűvölőbb személyt, egy tizenhét-tizennyolc éves, fehér bőrű lányt, aki úgy tornyozta fel hosszú, barna haját, hogy

kiemelje finom vonásait. Nina Agnes Patersonnak hívtak, és egy gyarmati tisztviselő lánya volt. Noha Fawcett sosem ismerte el, legalább részben éreznie kellett azokat a vágyakat, amelyektől úgy rettegett. Az iratai között megőrizte egy jövendőmondó figyelmeztetését: „A legnagyobb veszedelem a nők részéről fenyeget, akik nagyon vonzódnak hozzád, és akikhez te is nagyon vonzódsz, mégis sokkal gyakrabban hoznak rád bánatot és gondokat, mint bármi más.” Mivel a szokások nem engedték meg, hogy közeledjen Ninához, és felkérje táncolni, előbb találnia kellett valakit, aki hivatalosan bemutatja őket egymásnak, és ő nem is habozott ezt tenni. Nina hebrencs és szeleburdi, de nagyon művelt lány volt. Beszélt németül és franciául, tanult földrajzot és hittant, és olvasott Shakespeare-t. Benne is volt valamennyi Fawcett rámenősségéből (a nők jogait támogatta) és független kíváncsiságából (szívesen barangolt a szigeten, és buddhista szövegeket olvasott). Másnap Fawcett írt az anyjának, és elmesélte, hogy találkozott az ideális nővel, az egyetlennel, akit el akar venni feleségül.{83} Nina a családjával Galléban, a sziget túlsó oldalán élt egy nagy házban, népes szolgaszemélyzettel körülvéve, és Fawcett valóságos zarándokutakat tett, hogy udvarolhasson neki. Fawcett Cheekynek, „Kotnyelesnek” hívta a lányt, mert egy rokon szerint „mindig Nináé kellett, hogy legyen az utolsó szó”; a lány viszont Puggynak, „Bakafántosnak” nevezte az udvarlóját, annak makacssága miatt.{84} „Nagyon boldog voltam, és feltétlenül csodáltam Percy jellemét: szigorú, komoly, nagylelkű férfi volt” – mondta később Nina egy riporternek.{85} 1890. október 29-én, két évvel azután, hogy találkoztak, Fawcett megkérte a lány kezét. „Az életem semmit sem ér nélküled” – mondta neki.{86} Nina azonnal igent mondott, és a család fogadást adott az eljegyzés örömére. Ám a rokonok szerint a Fawcett család némelyik tagja ellenezte az eljegyzést, és azt hazudták Fawcettnek, hogy Nina nem az az uri hölgy, akinek hiszi, más szavakkal, hogy nem szűz. Nem világos, hogy a család miért ellenezte a házasságot, és miért illették a lányt ilyen vádakkal, de úgy tűnik, Fawcett anyjától indult el a rágalom. Évekkel később egy Conan Doyle-nak írt levelében Fawcett arra céloz, hogy az anyja „bolond, rút öregasszony” volt, aki „gyűlöletesen” bánt Ninával, és „bőven volt mit jóvátennie”.{87} Ám abban az időben nem az anyjára haragudott, hanem Ninára. Megírta neki: „Nem az a tiszta fiatal lány vagy, akinek gondoltalak”, és felbontotta az eljegyzést.{88}

Évekig nem tudtak egymásról. Fawcett ott maradt az erődben, ahol a sziklán láthatta annak a holland hajadonnak az emlékoszlopát, aki 1687-ben, miután a vőlegénye elhagyta, levetette magát a mélybe. Nina közben visszatért Nagy-Britanniába. „Sok időbe telt, amíg kihevertem ezt a csapást” – mondta később egy riporternek,{89} noha továbbra sem tárta föl Fawcett döntésének valódi okát. Megismerkedett egy Herbert-Christie Prichard nevű kapitánnyal, aki vagy nem tudott az ellene felhozott vádakról, vagy nem volt hajlandó törődni velük. 1897 nyarán összeházasodtak, de öt hónappal később a férfi, agyi embólia következtében, meghalt. Ahogy Nina fogalmazott: „A végzet másodszor is kegyetlenül lesújtott rám.”{90} Prichard állítólag néhány pillanattal halála előtt azt mondta: „Eredj… menj férjhez Fawcetthez! Ő az igazi.”{91} Addigra Fawcett rájött, hogy a családja becsapta, és egy rokona szerint írt Ninának, és könyörgött, hogy fogadja vissza.{92} „Azt gondoltam, hogy nem szeretem többé – vallotta be Nina. – Azt gondoltam, hogy kegyetlen viselkedésével megölte a szenvedélyt, amelyet iránta éreztem. – De amikor ismét találkoztak, nem tudta rávenni magát, hogy elutasítsa a férfit. – Egymásra néztünk, és nem tudtunk harcolni az érzés ellen, elöntött minket a boldogság. Ismét egymásra találtunk!”{93} 1901. január 31-én, kilenc nappal Viktória királynő halála után, amely egy hatvannégy éves uralkodás végére tett pontot, Nina Paterson és Percy Harrison Fawcett végre összeházasodtak, és együtt elutaztak a ceyloni helyőrségbe. 1903 májusában megszületett első fiuk. Jack. Hasonlított az apjára, csak éppen az anyja világosabb bőrét, finomabb vonásait örökölte. „Különösen szép fiúcska”, írta Fawcett. Jack „földöntúlian tehetséges volt legalábbis szülei szerint. „Hét hónapos korában már járt, egyéves korában tudott beszélni – dicsekedett Fawcett – Testileg és szellemileg roppant fejlett.”{94} Noha Ceylon a felesége és a fia számára földi paradicsom volt, Fawcett számára a viktoriánus társadalom korlátai lassan kezdtek szűkek lenni. Túl magányos volt, túlságosan becsvágyó és keményfejű (ahogy egy megfigyelő mondta: „a meggondolatlanságig vakmerő”), ráadásul túlságosan erős intellektuális kíváncsiság hajtotta ahhoz, hogy beleilleszkedjen a tiszti testületbe. Noha a felesége némiképpen enyhítette komorságát, továbbra is, ahogy ő maga mondta, magányos farkas maradt, aki elhatározta, hogy „inkább a magam ösvényén járok, mint a jól kitaposott úton”.{95} Ezek az ösvények elvezették őt a viktoriánus kor egyik legeredetibb alakjához: Helena Petrovna Blavatskyhoz, ismertebb nevén Madame

Blavatskyhoz{96}. A 19. század végén egy darabig úgy tűnt, hogy Blavatsky, aki médiumnak hirdette magát, egy új, tartós vallási mozgalmat teremt meg. Marion Meade, egyik legtárgyilagosabb biográfusa azt írta, hogy amíg Blavatsky élt, világszerte dúlt a vita, vajon „lángelme-e, vagy minden hájjal megkent csaló, esetleg egyszerű bolond. Abban az időben kiválóan megfelelt bármelyik leírásnak a három közül.” 1831-ben született Oroszországban, alacsony volt és testes, a szeme kidülledt, és az álla alatt többszörös tokába gyűrődött a háj. Olyan széles volt az arca, hogy egyesek gyanúja szerint nem is nő volt, hanem férfi.{97} Azt állította, hogy szűz (valójában volt két férje, és egy törvénytelen fia) és az aszketizmus apostola (noha naponta kétszáz cigarettát szívott, és úgy káromkodott, mint egy kocsis). Meade azt írta róla. „Többet nyomott, mint mások, többel evett, többet dohányzott, többet káromkodott, és olyan kifejezésekkel szemléltette a mennyet és földet, amelyek mellett minden korábbi megfogalmazás eltörpült.”{98} A költő William Butler Yeats is a hatása alá került. Úgy írta le, mint „a legemberibb élő személyt”.{99} Amerikai és európai utazásai során az 1870-es és 1880-as években híveket gyűjtött maga kóré, akiket elbűvölt sajátos varázsa, barbár étvágya és ereje, amellyel képes volt tárgyakat lebegtetni és halottakkal beszélgetni. A 19. század tudományos fejlődése ellentmondásos következményekkel járt: miközben aláásta a hitet a kereszténységben és a Biblia szó szerinti értelmezésében, ugyanakkor hatalmas űrt teremtett azok számára, akik meg tudták magyarázni a mikrobákon, az evolúción és a kapitalista mohóságon túlmutató univerzális rejtélyeket. George Bernard Shaw szerint talán még sohasem volt annyi megszállottja az „asztaltáncoltatásnak, a szellemidéző szeánszoknak, a spiritizmusnak, a tenyérjóslásnak, a kristálygömböknek és hasonlóknak”.{100} A tudomány új keletű hatalma a láthatatlan erők megfékezésére gyakran még inkább hihetővé tette az efféle babonákat, mintsem cáfolta volna őket. Ha a fonográf képes foglyul ejteni az emberi hangot, ha a távíró képes üzeneteket küldeni az egyik kontinensről a másikra, akkor a tudomány miért nem érhetné el a másvilágot? 1882-ben Anglia legkiválóbb tudósai megalakították a Szellemi Kutatások Társaságát. A tagok között szerepelt egy miniszterelnök, több Nobel-díjas, valamint Sigmund Freud, Alfred Tennyson és Alfred Russell Wallace, aki Darwinnal együtt dolgozta ki az evolúció elméletét. Conan Doyle, aki Sherlock Holmesban megalkotta a racionális elméjű nyomozót, éveket töltött azzal, hogy bizonyítani igyekezett a tündérek és koboldok létezését: „Legalább annyira vagyok Sherlock Holmes, mint akárki,

és én azt mondom, hogy a spiritualizmus teljes mértékben be van bizonyítva!”{101} Madame Blavatsky tovább praktizált médiumként, ám figyelme fokozatosan a természetfölötti ambiciózusabb tartományai felé fordult. Kijelentette, hogy ő a közvetítő csatornája egy reinkarnálódott tibeti mahatma testvériségnek, és létre akart hozni egy új vallást, amelynek a neve teozófia vagy „az istenek bölcsessége” lett. Bőségesen merített a keleti vallásokból, különösen a buddhizmusból, és sok nyugati számára ez egyfajta ellenkultúra lett – vegetarianizmussal tetézve. Ahogy Janet Oppenheim történész írja egyik könyvében: „Azoknak, akik látványosan akartak fellázadni az egyénileg értelmezhető viktoriánus ethosz kötöttségei ellen, különösen vonzó lehetett az eretnekség illata, ha azt egy H. P. Blavatsky-féle kókler kavarta gátlástalan szemtelenséggel.”{102} Némely teozófusok továbbmentek az eretnekségben: felcsaptak buddhistának, és felsorakoztak a buddhista vezetők mögé, akik Ceylonban és Indiában tiltakoztak a gyarmati uralom ellen. Ezek közé tartozott Fawcett bátyja, Edward, akire Percy mindig is fölnézett. Edward, a hatalmas termetű hegymászó, aki aranymonoklit hordott, csodagyereknek indult, és már tizennégy éves korában megjelent egy elbeszélő költeménye, segített Blavatskynak a kutatásaiban, és tanításait összefoglaló nagy műve megírásában. 1890-ben Ceylonba utazott Percy állomáshelyére, és ott elfogadta a Panszilt (vagy Pancsa Szilát) azaz a buddhizmus öt alapelvét, amelynek értelmében tilos ölni, alkoholt inni vagy házasságot törni Az egyik indiai újság „Egy angol áttér a buddhizmusra” címmel közölt beszámolót a szertartásról: A szertartás este 8:30 körül kezdődött a Buddhista Csarnokban. A szentek szentjében Sumangala főpap vizsgáztatta a jelöltet. A főpap, aki elégedett volt Mr. Fawcett nézeteivel… azt mondta, a legnagyobb öröm számára, hogy bemutathat egy tanult angolt, Mr. Fawcettet.. ekkor Mr. Fawcett fölállt, és kérte, hogy a főpap adja át neki a „Panszilt”. A főpap beleegyezett, átadta a „Panszilt”, Mr. Fawcett pedig utána ismételte a szöveget. Az „Öt Alapelv” utolsó sora után a jelen levő hittársak megéljenezték az angol buddhistát. {103}

Egy másik alkalommal Percy Fawcett, részben bátyja hatására, szintén elismerte a Panszilt. Ez még inkább lázadásnak számított egy gyarmati

katonatiszt részéről, akinek az volt a feladata, hogy visszaszorítsa a buddhistákat, és támogassa a kereszténység terjedését a szigeten. Ennek ellenére, ahogy A. N. Wilson brit regényíró és történész így ír egyik regényében: „A történelemnek abban a pillanatában, amikor a fehér népek rákényszerítették imperializmusukat Egyiptomra és Ázsiára, volt valami dicsőségesen felforgató azokban a nyugatiakban, akik alávetették magukat a Kelet Bölcsességének, akármilyen zagyva vagy nevetséges formában tették is ezt.” Maga Fawcett azt mondta: „Újra és újra áthágtam a hagyományos viselkedés félelmes törvényeit, de sokai tanultam azzal, hogy ezt megtettem.”{104} Fawcett életében nem először ütköznek össze a nyugati civilizáció felsőbbrendűségéről tanultak azzal a szépséggel és rejtéllyel, ami messze túl van saját civilizációjának határain.{105} Az évek során, amikor erkölcsi abszolutizmusának és kulturális relativizmusának egyensúlyban tartása érdekében megkísérelte összebékíteni ezeket az ellentétes erőket, még nagyobb eretnekségekre kényszerült. Ám a feszültség egyelőre csak fűtötte rajongását az olyan felfedezők iránt, mint Richard Francis Burton és David Livingstone, akik, noha szinte bálványozta őket a viktoriánus társadalom, képesek voltak ezen a társadalmon kívül élni. Fawcett valósággal falta a kalandjaikról szóló filléres füzeteket, amelyeket az újfajta, gőzzel hajtott nyomdagépek ontottak magukból. 1853ban Burton muszlim zarándoknak álcázta magát, és sikerült belopóznia Mekkába. Négy évvel később a Nílus forrásának felkutatásáért folytatott versenyben John Speke csaknem megvakult egy fertőzéstől. Később megsüketült, mert egy méh belerepült a hallójáratába, és megcsípte. Az 1860as évek végén David Livingstone ugyancsak a Nílus forrásának keresése közben tűnt el Afrika szívében. 1871 januárjában Henry Morton Stanley elindult a hittérítő felkutatására, miután megfogadta: „Élő ember… nem fog megállítani. Erre egyedül a halál képes.” Hihetetlen módon tíz hónappal később Stanley sikerrel járt. Akkor hangzottak el a híres szavak: „Dr. Livingstone, ha nem tévedek?”{106} Ám Livingstone nem volt hajlandó hazamenni, mert tovább akart kutatni. 1873-ban, Északkelet-Zambiában halt meg trombózistól megzavarodottan, éhezve, belső vérzésektől kínozva; végperceiben letérdelt és imádkozott. Kérésére a szívét Afrikában temették el, testének többi részét követői keresztülszállították a kontinensen, úgy tartva a magasba a fejük fölé, mint egy szent ereklyéit, azután Angliába szállították, ahol tömegek fizettek azért, hogy láthassák a Westminster Abbey-ben. Fawcett később összebarátkozott azzal a regényíróval, aki a legplasztikusabban írta le a viktoriánus kalandor tudósok világát: Sir Rider

Haggarddal. Haggard 1885-ben jelentette meg a Salamon király kincsét, amelyet „ENNÉL ELKÉPESZTŐBBET MÉG NEM ÍRTAK!” szöveggel reklámoztak. A műfajra jellemző módon itt is felbukkannak a népmesék és mítoszok sémái, például a Szent Grál. A főhős az emblematikus Allan Quatermain, a praktikus elefántvadász, aki egy vérrel rajzolt térkép alapján keres egy titkos gyémántlelőhelyet. „Oda, ahol E. M. Forster regényírója egy vödröt enged le a tudatalattiba, Haggard beállította a szivattyút, és kiürítette a publikum titkos vágyainak egész tározóját”, jegyezte meg Sir Victor Sawdon Pritchett.{107} De Fawcettnek nem kellett ilyen messze keresgélnie, hogy papíron lássa saját vágyait. Miután bátyja, Edward szakított a teozófiával, és felcsapott népszerű kalandregényírónak, hamarosan úgy ünnepelték, mint az angol Verne Gyulát. 1894-ben megjelent könyvében egy baráti társaság lezuhan egy föld alatti világba, ahol fölfedezik a dinoszauruszokat, és az „emberevő vadak” törzsét.{108} Ám Edward következő regénye volt az, amely a leghívebben tükrözte öccsének titkos ábrándjait, és hátborzongatóan megjósolta Percy jövőjét. A könyv 1895-ben jelent meg, vérvörös borítóval, rajta egy metszettel, amelyen trópusi sisakot viselő felfedező egy palota falán lóg egy kötélen. A főszereplő egy amatőr térképész és régész, bizonyos Arthur Manners, a viktoriánus józanság megtestesítője. Egy tudományos testület anyagi támogatásával Manners, „a legvakmerőbb utazó” elhagyja a bájosan ódon brit vidéket, hogy fölfedezze Közép-Arábia veszedelmes tájait.{109} Ragaszkodik hozzá, hogy egyedül menjen – „talán arra gondolt, hogy sokkal élvezetesebb a hírnév, ha nem kell senkivel sem megosztania”{110} –, bejárja a Nagy Vörös-sivatag mélyét, ismeretlen törzseket és régészeti szempontból érdekes romokat keres. Miután két éven át semmi hír sem érkezik felőle, Angliában sokan attól félnek, hogy éhen halt, vagy egy törzs fogságába került. Manners három kollégája mentőexpedíciót indít, és használják azt a páncélozott járművet is, amelyet egyikük épített. A futurisztikus szerkezet, akárcsak Nemo kapitány tengeralattjárója, egyszerre tükrözi az európai civilizáció fejlődését és rémítő lehetőségeit. Az expedíció olyan híreket hall, hogy Manners a mesés Gazellák Oázisa felé indult, ahol a szóbeszéd szerint „különös romok találhatók, egy valaha kétségtelenül nagy hírű, de mára elfeledett faj emlékei”{111}. Aki megpróbál odamenni, az vagy eltűnik, vagy meghal. Manners barátainak menet közben elfogy a vize, és attól tartanak, hogy „mi, a megmentő csapat is az eltűntek közé kerülünk”{112}. Ekkor észrevesznek egy csillámló vizű medencét – a Gazellák Oázisát – mellette pedig egy kincses templom romjait.

„Elöntött a csodálat az elfelejtett faj iránt, amely ezt a döbbenetes épületet hátrahagyta.” – mondja az elbeszélő.{113} A felfedezők megtalálják Mannerst, akit a templomban tartottak fogva, és elmenekítik a gyors tankon. Mivel arra nincs idejük, hogy magukkal vigyenek valamilyen leletet, amely bizonyíthatná felfedezésüket, kénytelenek Mannersre hagyatkozni a kételkedők meggyőzésében. Ám az expedíció egyik tagja, aki azt tervezi, hogy elsőnek tér vissza, hogy a romoknál ásatásokat végezzen, azt mondja Mannersről: „Remélem, nem lesz ellenére közölni a pontos szélességi és hosszúsági koordinátákat.”{114}

Egy napon Fawcett elindult a Frederick erődből az indákkal és tüskés bokrokkal benőtt mocsarakon át a sziget belsejébe. „Körülvettek a hangok – a vadon hangjai”, írta a ceyloni őserdőről.{115} Órákba telt megtalálnia, amit keresett: egy félig a földbe süllyedt falat, amelyre sok száz elefánt képét faragták, egy ősi templom maradványait. Sok más rom is volt a közelben: kőoszlopok, paloták boltívei, dagobák – befalazott ereklyét tartalmazó építmények – melyek a több mint kétezer éve épült Anuradhapurához tartoztak. Fawcett egyik kortársa így ír róla: „A város eltűnt, mint az álom… Hol vannak a kezek, amelyek emelték, az emberek, akik itt leltek menedéket a déli nap izzása elől?”{116}. Később Fawcett egyik barátjának így számol be a városról: „A régi Ceylon az erdők és a moha alá temetkezett… Vannak ott téglák, eltűnt dagobák, megmagyarázhatatlan dombok, gödrök és feliratok.”{117} A fiatalság elmúlt, Fawcett a harmincas éveiben járt, de nem tudta elviselni, hogy életének hátralevő részében helyőrségről helyőrségre vándoroljon meddő álmokkal. Az akart lenni, akit Joseph Conrad „földrajzi militánsnak” nevez, olyasvalaki, aki „keblében őrzi a szent tűz egy szikráját”,{118} és fölfedezi a titkos szélességi és hosszúsági fokok mentén a rejtelmek földjét. Tudta, hogy csak egy hely van, ahová fordulhat: a londoni Királyi Földrajzi Társaság. A Társaság indította útnak Livingstone-t, Speke-et és Burtont, az intézmény volt a viktoriánus fölfedezések korának megteremtője. Fawcett nem kételkedett benne, hogy neki is segítenek majd fölfedezni azt, amit úgy hívott: „a végzetem”.

5 FEHÉR FOLTOK A TÉRKÉPEN

Itt a Királyi Földrajzi Társaság – jelentette be a taxisofőr, mikor 2005 februárjának egyik reggelén kitett a Hyde Parkkal szemben a bejárat előtt. Az épület bizarr palotának tűnt, mint ahogy az is volt, mielőtt 1912-ben megvásárolta a Társaság, mert több helyre volt szüksége. A kétemeletes, vöröstéglás, tolóablakos épület úgy nézett ki holland pilléreivel, kiugró réztetejével, kéményeinek kötegeivel, mint egy gyermeki látomás egy kastélyról. Előtte ott áll Livingstone és Ernest Shackleton életnagyságú szobra: Livingstone jellegzetes sapkájával és sétabotjával, a Déli-sark kutatója sálakba bugyoláltan, irhacsizmában. A recepción megkérdeztem az őrt, hogy merre van a levéltár, mert azt reméltem, hogy annak a polcain további adatokhoz jutok Fawcett felfedezői pályafutásával és utolsó útjával kapcsolatban. Amikor először felhívtam John Hemminget, a Királyi Földrajzi Társaság volt igazgatóját és a brazíliai indiánok kutatóját, hogy az amazóniai felfedezőről kérdezzem, visszakérdezett: – Ugye, maga nem tartozik a Fawcett-bolondok közé? – A Társaság észrevehetően gyanakodott azokra, akik beleőrültek Fawcett sorsába. Noha az eltelt idővel egyre csökken a lehetősége, hogy rátalálhatnak, némelyeknél ez nemhogy kioltja, hanem még jobban felszítja a fanatizmust. Évtizedeken át a Társasághoz fordultak kérdéseikkel, hóbortos elméleteket főztek ki, mielőtt elindultak az őserdőbe, amivel gyakorlatilag öngyilkosságot követtek el. Őket hívták „Fawcettbolondoknak”. Valaki, aki 1995-ben indult Fawcett keresésére, azt írta egy kiadatlan cikkében, hogy rajongása „vírussá” fajult, és hogy amikor segítséget kért a Társaságtól, egy ingerült tisztviselő azt mondta a Fawcett-vadászokról: „Azt hiszem, ezek őrültek. Komplett megszállottak.”{119} Kissé bolondnak éreztem magamat én is, hogy így lerohanom a Társaságot Fawcett irataiért, ám a levéltár, amely Darwin szextánsát és Livingstone eredeti térképeit őrzi, pár hónap óta nyitva áll a nagyközönség előtt, és felbecsülhetetlen segítséget jelenthet. A recepción az őr adott egy belépőkártyát. Végigmentem a barlangszerű márványfolyosón, elhaladtam egy ódon dohányzó helyiség, aztán egy diófával

burkolt térképszoba mellett, ahol valaha a Fawcetthez hasonló felfedezők gyűltek össze. Az utóbbi években a Társaság egy modern üvegpavilont is építtetett, ám az újítás sem űzhette el az intézmény anakronisztikus légkörét. Ám Fawcett idejében a Társaság volt az, amely segített megvalósítani az emberiség egyik leghihetetlenebb teljesítményét: a világ feltérképezését. Talán még a Brooklyn híd vagy a Panama-csatorna sem vetélkedhet vele: sem vakmerőségben, sem az áldozatok számában. A vállalkozás több száz ével igényelt, sok millió dollárba és sok ezer életbe került, de megvalósulása akkora fejlődést jelentett, hogy addigra szinte már senki sem emlékezett, milyen volt a világ korábban, vagy miképpen sikerült véghezvinni a feltérképezését. A Királyi Földrajzi Társaság épületének egyik folyosóján felfedeztem a falon egy óriási, 17. századi térképet, amely a földgömböt ábrázolta. A szélén tengeri szörnyek és sárkányok tekergőztek. 1740-ben, alig egy évszázaddal a Társaság megalapítása előtt, 120-nál kevesebb hely volt a bolygón, amelyet pontosan feltérképeztek. Mivel nem léteztek precíz, hordozható órák, a navigátoroknak nem volt eszközük a hosszúsági fokok meghatározására, mert ezek méréséhez a legegyszerűbb eszköz az időmérés.{120} Hajók futottak zátonyra, mert a kapitányaik meg voltak győződve róla, hogy sok száz kilométernyire a nyílt tengeren járnak; sok ezer ember, sok millió dollár értékű áru veszett oda. 1714-ben a Parlament bejelentette, hogy mivel „a hosszúsági fokok mérése nagy horderővel bír úgy a hadi-, mint a kereskedelmi hajózás biztonságának növelése és a kereskedés javítása szempontjából”, 20.000 font összegű – ma 12 millió dolláros – díjjal jutalmaznának egy praktikus és hasznos megoldást. A legnagyobb tudományos koponyák, köztük maga Sir Isaac Newton, igyekeztek megoldani a problémát. A legtöbben abban reménykedtek, hogy a Hold és a csillagok helyzetéből lehet majd megállapítani a pontos időt. De 1773-ban John Harrisont kiáltották ki győztesnek, akinek megoldása könnyebben kivitelezhető volt: egy háromfontos, gyémánt- és rubintengelyes kronométer. Mindazonáltal Harrison órája nem oldotta meg a fő gondot, amely az őrületbe kergette a térképkészítőket: a távolság problémáját. Az európaiak még nem utaztak el a világ kél legtávolabbi pontjára – az Északi- és a Délisarkra. Nem tudták, mi van Afrika belsejének nagyobbik részén, Ausztráliában vagy Dél-Amerikában. A térképek ezen részeire egyetlen tébolyító szót írtak: fölfedezetlen. Ezeket a hézagokat fantasztikus királyságokkal és fenevadakkal próbálták kitölteni, mintha még a legijesztőbb hazugság is jobb lenne az ismeretlenségnél.

A középkor és a reneszánsz térképeinek Ázsiáján szárnyasok téptek szét embereket, Németországban egy madár izzott a sötétben; India népeitől aztán semmit nem sajnáltak a tizenhat lábujjtól kezdve a kutyafejig; Afrikában a hiénák árnyékától a kutyák megnémultak, és élt ott egy fenevad, a baziliszkusz, amely a lélegzetével is képes volt ölni. A térképen a legrettegettebb hely Góg és Magóg földje volt, mert az ő seregeik, Ezékiel könyve szerint, egy napon leereszkednek északról, és eltörlik Izrael népét, „mint ahogy a felhő takarja el a földet”. Ugyanakkor a térképek fejezték ki az örök vágyódást valami csábító: a földi paradicsom után. Központi tereptárgyuk volt az Ifjúság forrása, amely után kutatva Poncé de León a 16. században átfésülte Floridát, és az Édenkert, ahol Sevillai Izidor, a 7. századi enciklopédista szerint „ligetek és gyümölcsösök között nő az élet fája”.{121} A 12. században ezeket a lázas látomásokat az izzásig hevítette egy levél, amelyet állítólag egy János nevű papkirály írt a bizánci császárnak: „Én János pap vagyok, a legnagyobb uralkodó, akinek gazdagsága, erénye és hatalma mindenkiét felülmúlja az ég alatt. Hetvenkét király fizet adót nekem.” Majd így folytatja: „Országunk mézzel és tejjel árad. Van egy olyan tartományunk, ahol nem hat a méreg, nincs kellemetlen békabrekegés, nincsenek skorpiók, nem kúsznak kígyók a fűben. Egyetlen mérges hüllő sem élhet itt, és nem használhatja halálos erejét sem.”{122} Noha a levelet valószínűleg allegóriának kell tekinteni, bizonyítéknak tartották a földi paradicsom létezésére, amit a térképkészítők a Kelet feltáratlan területeire helyeztek. 1177-ben III. Sándor pápa a saját orvosát küldte el, hogy elvigye üdvözletét és apostoli áldását „Krisztus legkedvesebb fiának, az indusok híres nagykirályának, a szent papnak”.{123} Az orvos sosem tért vissza. Az egyház és a királyi udvarok ennek ellenére századokon át küldözgették követeiket, hogy megtalálják ezt a mesés birodalmat. 1459-ben a tanult velencei térképész, Fra Mauro elkészítette az egyik legrészletesebb világtérképet János pap mesés királysága itt már eltűnt Ázsiából. Ehelyett Mauro Etiópia területére helyezte: „Qui il Presto Janni fa residentia principal”, vagyis: Itt van János pap fő-fő rezidenciája! A 19. században, ahogy a brit birodalom egyre több távoli föld ura lett, sok angol tudós, tengernagy és kereskedő fejében fordult meg a gondolat, hogy szükség lenne egy testületre, amely sokkal inkább a megfigyelés, mint a képzelet alapján készítene térképeket, egy olyan szervezetre, amely részletesen megrajzolná a Föld körvonalait és mindent, ami rajta van. Így 1830-ban Londonban megalakult a Királyi Földrajzi Társaság.{124} Alapító

nyilatkozata szerint a Társaság „összegyűjti, feldolgozza és kinyomtatja… az új, érdekes tényeket és fölfedezéseket”; megteremti a legjobb földrajzi témájú könyvek gyűjteményét, létrehoz egy teljes térképgyűjteményt; beszerzi a legkorszerűbb eszközöket a kutatásokhoz; és segíti a felfedezőket, hogy elindulhassanak útjukra.{125} Feladatának az is része volt, hogy feltérképezze a Föld minden zugát. „Nincs egy négyzetláb a Föld felszínén, amelyet e Társaság tagjai ne akarnának elérni – fogadkozott egy későbbi igazgató. – Ez a dolgunk. Ezért jöttünk létre.”{126} Noha a Társaság mindvégig a brit birodalmat szolgálta, rendeltetése egészen más volt, mint a felfedezések azt megelőző korában. A fölfedezések kora már a vége felé járt, amikor a Kolumbuszhoz hasonló konkvisztádorokat szigorúan csak azért küldték el, hogy Istent, aranyat és dicsőséget keressenek. Ezzel szemben a Királyi Földrajzi Társaság pusztán a fölfedezés kedvéért akart fölfedezni – egy újabb isten, a Tudomány nevében. Alig néhány héttel megalakulása után a Társaságnak csaknem 500 tagja volt. „Szinte kizárólag a társadalom legfelső köreiből származó emberek – jegyezte meg az intézmény egyik titkára, hozzátéve: – Úgy is föl lehet fogni, hogy bizonyos mértékben olyan társadalmi intézmény, amelyhez, aki valaki, annak illik csatlakoznia.”{127} A tagok első névsorában voltak lelkes geológusok, hidrográfusok, természetfilozófusok, csillagászok, és katonatisztek éppúgy, mint hercegek, earlök és lovagok. Darwin 1838-ban lett a Társaság tagja, ahogy később a fia is, akit 1908-ban a Társaság elnökévé választottak. Ahogy a Társaság egyre több és több expedíciót indított el, nemcsak a kalandorokat, tudósokat és előkelőségeket vonzotta, de a holdkórosokat is. Az ipari forradalom, amely iszonyú feltételeket teremtett az alsó osztályoknak, példa nélkül álló gazdagságot ajándékozott a brit közép- és felsőbb osztályoknak, melynek tagjai hirtelen megengedhették maguknak, hogy olyan hobbiknak élhessenek, mint az utazás. Innentől kezdődött az amatőrök karrierje a viktoriánus társadalomban. A Királyi Földrajzi Társaság a mentsvára lett az ilyen embereknek és néhány szegényebb tagnak is, olyanoknak, mint Livingstone, akiknek kutatásait anyagilag is segítette. A Társaság sok tagja még a viktoriánus elképzelések szerint is különc alak volt. Richard Burton felcsapott ateistának,{128} és olyan lelkesen hirdette a többnejűséget, hogy miközben ő távol volt egy felfedezőúton, a felesége egyik kéziratába a következő elhatárolódó nyilatkozatot illesztette: „Hevesen tiltakozom vallási és erkölcsi érzései ellen, amelyek ellentmondanak egy tisztességes és lovagias életnek.”{129}

Nem csoda, hogy ilyen tagok mellett örökös viták voltak a testületben. Burton visszaemlékezései szerint egy összejövetelen, amelyen a felesége és a családja is részt vett, annyira felizgatta magát, amiért egy ellenfele „hamisan beszélt”, hogy a térképmutató pálcával fenyegette meg a hallgatóságot, amely „olyan arcot vágott, mintha egy tigris akarna rájuk ugrani, vagy mintha azt a pálcát lándzsaként használnám ellenfelemmel szemben, aki a padok között állt. Hogy a jelenet még mozgalmasabb legyen, a feleségem fivérei és nővérei a sarokban próbálták visszatartani az apjukat, egy öregembert, aki nem szokott hozzá a nyilvános beszédekhez, és lassan, néma sértődöttséggel fölállt, mikor hallotta, hogy engem a tények elferdítésével vádolnak.”{130} Évekkel később egy másik tag elismerte: „A felfedezők talán nem a legígéretesebb emberek, ha egy társadalom felépítéséről van szó. Akár az is elmondható róluk, hogy pontosan azért lettek felfedezők, mert van bennük valami összeférhetetlenség, ezért rendszeres időközönként minél távolabb kell kerülniük embertársaiktól.”{131} Vad viták dúltak a Társaságon belül a folyók, hegyek vonaláról, a városok és falvak határairól, az óceánok méretéről. Nem kevésbé parázs vitákat robbantott ki, hogy ki érdemli meg az elismerést és a vele járó hírnevet és vagyont valamely fölfedezésért. A viták sokszor az erkölcs és az élet alapelveit feszegették: vadak-e vagy civilizáltak az újonnan fölfedezett törzsek? Meg kell-e téríteni őket? Egy vagy több ősi kultúrából származtatható-e az emberi civilizáció? A kérdésekre adandó válaszok sokszor szembefordították a beérkező adatokat értékelő, úgynevezett „karosszék”-geográfusokat és elméleti tudósokat a kemény terepmunkásokkal. A Társaság egyik tisztviselője így pirongatott egy afrikai felfedezőt a feltételezéseivel kapcsolatban: „Magának az a dolga, hogy pontosan leírja, amit látott, és bízza az itthon maradt tudósokra, hogy több utazó adatait összevetve kialakítsanak egy elméletet.” A felfedező Speke ugyanezeket a földrajztudósokat így szidta: „posztópapucsban üldögélnek, és azokat bírálják, akik a terepen dolgoznak”.{132} Talán a Nílus forrásához kapcsolódik a leghevesebb csetepaté. Speke 1858ban azt állította, hogy a Nílus az általa Viktória-tónak keresztelt állóvízből ered, amit a Társaság számos tagja – Speke korábbi útitársával, Burtonnal az élen – nem volt hajlandó elhinni. Speke azt mondta Burtonról, hogy „B. egyike azoknak az embereknek, akik sosem tévedhetnek, és sosem ismerik be hibájukat.”{133} 1864 szeptemberében a két férfi, akik valaha egy expedíción egymást támogatva menekültek meg a halálból, állítólag össze akart verekedni egy nyilvános összejövetelen. „Gladiátori viadal lesz!”, figyelmeztettek

egyesek,{134} ám amikor a gyűlés ténylegesen megkezdődött, közölték a résztvevőkkel, hogy Speke nem jöhet: előző napon vadászni ment, és a saját puskájával sebezte halálra magát. „Az ördögbe, megölte magát!”, kiáltotta Burton a beszámolók szerint,{135} és megtántorodott az emelvényen; később látták, hogy könnyezik, közben újra és újra egykori társa nevét mormolja. Noha sohasem bizonyosodott be, hogy a lövés szándékos volt, Burtonhoz hasonlóan sokan úgy sejtették, hogy az elhúzódó ellenségeskedés miatt dobta el magától az életet az a férfi, aki meghódította a sivatagot. Egy évtizeddel később bebizonyosodott, hogy Speke valóban fölfedezte a Nílus forrását. A Társaság korai éveiben senki nem jelképezhette jobban a szervezet különcködését vagy vakmerő misszióit, mint Sir Francis Galton. Charles Darwin unokatestvére csodagyerek volt, aki négyéves korában olvasott és szavalt latinul.{136} Rengeteg találmánya volt. Ezek közé tartozott egy szellőző cilinder; egy „ébresztőgép”-nek nevezett masina, amely rendszeresen lelocsolta Galton fejét, hogy ne aludjon el az örökös tanulásban; egy víz alatti szemüveg; és egy forgószárnyas gőzgép. Galton visszatérő idegösszeomlásoktól – „agyficamodásoktól” ahogy ő nevezte – szenvedett, miközben megszállottan mért és megszámolt mindent. Egy sétabotból kicsalt, alig hallható füttyentéssel felmérte az állatok hallásának érzékenységét; megmérte az imádság hatékonyságát; foglalkozások szerint átlagolta az elhunytak életkorát (ügyvédeknél: 66,51; orvosoknál 67,04); kiszámította annak a kötélnek a pontos hosszát, amely elegendő egy elítélt nyakának kitöréséhez anélkül, hogy letépné a fejét; mérte az unalom szintjét (a Királyi Földrajzi Társaság ülésein átlagolta a hallgatóság körében tapasztalt mocorgást). Galton, aki ugyanolyan rasszista volt, mint sok kollégája, arról híresült el, hogy mérni próbálta az emberi értelmet, és később az eugnetika keresztapja lett. Egy másik korban Galtont talán futóbolondnak tartották volna monomániás méricskélése miatt, ám ahogy Stephen Jay Gould evolúcióbiológus egyszer megjegyezte: „Nincs ember, aki olyan jól kifejezte volna korának elragadtatását a számok iránti, mint Darwin ünnepelt unokatestvére.”{137} És nem volt hely, ahol jobban osztották volna ezt az elragadtatást, mint a Királyi Földrajzi Társaság. Az 1850-es években Galton, aki elegendő vagyont örökölt, hogy ne kelljen pénzkereső foglalkozással fárasztania magát, tagja lett a Társaságnak, amelynek támogatásával és irányításával Dél-Afrikát tárta föl. „Úgy megragadott az utazás szenvedélye, mintha vándormadár lennék!”, írta.{138} Mindent föltérképezett és dokumentált, amit csak tudott: a szélességi és hosszúsági fokokat, a domborzatot, az állatokat, a klímát, a törzseket.

Otthon nagy csinnadrattával fogadták, megkapta a Királyi Földrajzi Társaság legnagyobb kitüntetését, az aranyérmet. 1854-ben Galtont beválasztották a Társaság vezető testületébe, amelyet követően aztán a következő négy évtizedben különböző posztokon szolgált, többek közt volt tiszteletbeli titkár és alelnök. Galton és csoportja – valamennyien férfiak, mert majd csak a 19. század végén, egy nagyon megosztott szavazás eredményeként vesznek fel nőket – támadásba lendült, ahogy Joseph Conrad írta az ilyen földrajzi militánsokról: „Északon, délen, keleten és nyugaton: meghódítottak egy kis igazságot itt, egy kicsit amott, és néha felfalta őket a titok, amelynek a feltárására olyan kitartóan hajtotta őket a szívük.”{139} –

Milyen anyagot keres? – kérdezte a levéltáros. Lementem a pincében levő kis olvasóterembe. A neonlámpákkal megvilágított könyvespolcok tele voltak útleírásokkal, atlaszokkal, a Királyi Földrajzi Társaság jegyzőkönyveinek bekötött példányaival. A Társaság több mint 2 millió térképének, műtárgyának, fényképének és expedíciós jelentésének zömét az előző évben klímaberendezéssel felszerelt katakombákba szállították korábbi helyükről, ahol „dickensi körülmények” uralkodtak Láttam, ahogy a dokumentumokkal az ott dolgozók ki-be futkosnak egy mellékajtón. Amikor elmondtam a levéltárosnak, hogy Fawcett irataira vagyok kíváncsi, meglepetten pillantott rám. – Mi a baj? – kérdeztem. – Nos, mondjuk úgy, hogy sok ember, aki a Fawcett-iratok iránt érdeklődött, kissé… – elhalt a hangja, és eltűnt a katakombákban. Várakozás közben átfutottam a Társaság néhány expedíciójának beszámolóját. Az egyik 1844-ben készült Charles Sturt és helyettese James Poole expedíciójáról, akik az ausztráliai sivatagban keresték a legendás beltengert. „Olyan nagy volt a hőség, hogy… a hajunk növése leállt, a körmünk törékeny lett, mint az üveg – írta Sturt a naplójában. – Mindnyájunkon kiütközött a görvély. Erős fejfájás gyötört, fájtak a végtagjaink, az ínyünk megdagadt és el-fekélyesedett. Mr. Poole egyre rosszabbul lett: végül a bőr megfeketedett az izmain, és nem volt képes használni az alsó végtagjait. 14-én hirtelen elhunyt.”{140} A beltenger sosem létezett. Ezek a beszámolók tudatosították bennem, hogy a világ fölfedezése milyen sokszor alapult inkább kudarcokon, taktikai hibákon és vágyálmokon, mint sikereken. A Társaság meghódíthatta a világot, de csak

azután, hogy tagjait meghódította a világ. A Társaság áldozatainak hosszú listáján Fawcett külön kategóriát jelent: se nem halott, se nem élő, ahogy egy író jellemezte: élőhalott. A levéltáros hamarosan fél tucat foltos dossziéval bukkant elő a polcok közül. Lilás por felhőzött belőlük, amikor lerakta őket az asztalra. – Ezeket húzza föl – mondta, és adott egy pár fehér kesztyűt. Felhúztam a kesztyűt, és kinyitottam az első dossziét: megsárgult, törékeny papírlapok ömlöttek ki belőle. Sok-sok oldalon hihetetlenül apró, dőlt betűs szavak folytak egybe, mint egy rejtjeles szövegben. Ez volt Fawcett kézírása. Fölvettem az egyik lapot, és magam elé helyeztem. A levél 1915-ből származott és így kezdődött: „Kedves Reeves!” A név ismerős volt. Fellapoztam a Királyi Földrajzi Társasággal foglalkozó egyik könyvet és megnéztem a névmutatót: Edward Ayears Reeves az intézmény térképészeti kurátora volt 1900 és 1933 között. A dosszié több mint két évtized levelezését tartalmazta, amelyet Fawcett folytatott a Társaság tisztviselőivel Sok levelet címeztek Reevesnek, vagy Sir John Scott Keltie-nek, aki 1892 és 1915 között a Társaság titkára volt, később alelnök lett. Sok levél származott Ninától, kormányhivatalnokoktól, felfedezőktől, és valamennyi Fawcett eltűnésével volt kapcsolatos. Tudtam, hogy napokba, ha nem hetekbe telik, amíg mindent átnézek, mégis nagyon örültem. Előttem volt Fawcett életének és halálának térképe. Az egyik levelet a fénybe emeltem. 1921. december 14-én kelt: „Nem sok kétség fér hozzá, hogy az őserdő a legváratlanabb és legdöbbenetesebb elveszett civilizáció nyomait rejti”, írta.{141} Elővettem a noteszemet, és jegyzetelni kezdtem. Az egyik levél megemlíti, hogy Fawcett „diplomát” kapott a Királyi Földrajzi Társaságtól. Sosem találkoztam semmiféle hivatkozással a Társaság diplomáira. Megkérdeztem a levéltárost, hogy Fawcett ezt mivel érdemelte ki. – Nyilvánvalóan jelentkezett a Társaság valamelyik kiképző programjára – felelte. Odament egy polchoz, és lapozni kezdte az újságokat. – Igen, tessék. Elvégzett egy tanfolyamot, és 1901 körül levizsgázott. – Úgy érti, hogy iskolában tanulta a felfedező mesterséget? – Így is mondhatja.

6. A TANÍTVÁNY

Fawcett nem akart késni. 1900. február 4-e volt, és neki a surrey-i Redhillben levő szállodájából kellett eljutnia a londoni Mayfair negyedbe, a Savile Row 1. szám alá, de a városban semmi nem mozdult – pontosabban inkább úgy tűnt, hogy minden mozog.{142} Plakátragasztók, mészároslegények, hivatalnokok, ló vontatta omnibuszok.{143} És az a különös fenevad, amely megszállta az utcákat, megrémítve a lovakat és a gyalogosokat, és minden sarkon lerobbant: az automobil. A törvény eredetileg óránként pár kilométeres sebességet engedélyezett, és egy gyalogosnak kelleti mennie az autó előtt, vörös zászlót lobogtatva, de 1896-ban a sebességhatárt felemelték. Akármerre fordult is Fawcett, mintha mindenütt a régi és az új háborúzott volna egymással: a gránitlapokkal burkolt, elegánsabb utcákon elektromos lámpák világítottak, a macskaköves sarkokon zömmel gázlángok izzottak a ködben; a föld alatt úgy fúrta magát előre a metró, mint Edward Fawcett tudományosfantasztikus regényeinek egyik találmánya, a bicikli pedig, mely alig néhány éve a legötletesebb találmánynak számított a járdákon, máris elavultnak tűnt. Még a szagok – a lótrágya hagyományos és a benzin modernebb bűze – sem látszottak kijönni egymással. Mintha Fawcett egyszerre pillantott volna a múltba és a jövőbe. Tizennégy éve hagyta el Angliát, hogy Ceylonba menjen. London azóta sokkal népesebb, mocskosabb, modernebb, gazdagabb, szegényebb, egyszóval: mindenfélébb lett. Több mint 4,5 millió lakosával a világ legnagyobb városa volt, nagyobb Párizsnál vagy New Yorknál. „Szagos szegfű, szarkaláb!” – rikoltozták a virágáruslányok, míg a rikkancsok azt bömbölték: „Kettős a gyilkosság!” Miközben Fawcett keresztülnyomakodott a tömegen, kétségtelen fáradságába kerülhetett megóvnia ruháját a szénnel fűtött kályhák kormából és a ködből kevert, különleges londoni szutyoktól, ettől a szívós fekete kulimásztól, amely mindenhova behatolt; még a házak kulcslyukát is fémlap védte ellene. Azután ott volt a lócitrom – a „londoni sár”, ahogy udvariasan hívták –, amelyet bár összesöpörtek az utcagyerekek és ajtóról ajtóra házaltak vele mint kerti trágyával, mégis valahogy mindig ott volt, ahova Fawcett akart lépni.

A Burlington Gardensben befordult egy elegáns utcába, eltávolodott a bordélyok és fekete üzemek világától. A sarkon szép kőház állt, amelyhez oszlopos tornácot építettek. Ez volt a Savile Row 1. szám, amelyre azt írtak félkövér betűkkel: Királyi Földrajzi Társaság.{144} Ahogy belépett a háromemeletes házba – a Társaság akkor még nem költözött a Hyde Park mellé –, tudta, varázslatos helyre került. A főbejárat fölött félkör alakú ablak volt, amelynek táblái a Föld szélességi és hosszúsági vonalait ábrázolták. Elment a társaság vezetőjének és két helyettesének irodája, aztán a tanácsterembe vezető lépcső mellett, és meg sem állt egy üvegtetejű teremig, amelybe fentről besütött a nap, poros sugarakkal világítva meg az állványokat, a gömböket és a térképasztalokat. Ez volt a térképterem, és a túlsó végében egy emelvényen ült az, akit Fawcett keresett: Edward Ayears Reeves. A horgas orrú, takarosan nyírt bajuszú Reeves a harmincas évei végén járt, a haja már ritkult, és nem csupán a térképek kurátora volt, de ő tanította a felmérést is. Mindenekelőtt pedig az volt a dolga, hogy Fawcettből felfedezőt faragjon.{145} Reeves, a tehetséges műszaki rajzoló 1878-ban, tizenhat éves korában, az előző kurátor segédjeként kezdett dolgozni a Társaságnál, és sosem felejtette el azt az áhítatot, amely itt elfogja az újoncokat. Önéletrajzában azt írta: „Nagyon jól emlékszem mindenre, arra, hogy milyen büszkén, mégis félve és reszketve léptem be erre a csodálatos helyre, amelyről már sok könyvet olvastam, és ahonnan felfedezők indultak a világ minden zugába, hogy visszatérve beszámoljanak mesés fölfedezéseikről és hősies kalandjaikról.”{146} Eltérően a Társaság számos harcias, bősz tekintetű tagjától. Reeves szelíd, jóindulatú ember volt. „Vele született képessége volt az oktatásra – mondta egyik kollégája. – Pontosan tudta, hogyan világítson meg valamit úgy, hogy a legnehezebb felfogású tanítványa is megértse.”{147} Fawcett és Reeves fölment a harmadik emeletre, ahol az osztálytermek voltak. Francis Galton azzal fogadott minden újoncot, hogy hamarosan „régóta ismert és hősként bálványozott emberek társaságába nyernek bebocsátást”.{148} Fawcett-tel egy időben vett részt a tanfolyamon Charles Lindsay Temple, akinek volt mit mesélnie abból az időből, amikor köztisztviselő volt Brazíliában; T. Dannreuther hadnagy, aki megszállottan gyűjtötte a ritka lepkéket és rovarokat, és Arthur Edward Seymour Laughton, akit 1913-ban, harmincnyolc éves korában mexikói banditák lőttek le. Reeves gyorsan a tárgyra tért. Ha Fawcett és a többi diák követik az utasításait, akkor ők lesznek a nagy felfedezők következő nemzedéke.

Megtanította nekik azt, amire azt megelőzően nem voltak képesek a kartográfusok: hogy akárhol legyenek meg tudják határozni a helyüket. „Ha bekötik egy ember szemét, és elviszik valahova, mondjuk Afrika közepébe, azután leoldják a kötést a szeméről, rövid időn belül képes lesz (amennyiben megfelelő képzést kapott) megmutatni a térképen azt a pontot, ahol áll” – mondta Reeves.{149} Továbbá, ha Fawcett és kollégái föl mernek kapaszkodni a legmagasabb csúcsokra, és át tudnak hatolni a legsűrűbb őserdőkön, akkor feltérképezhetik a világ addig ismeretlen tájait. Reeves különös tárgyakat szedett elő. Az egyik úgy festett, mint egy teleszkóp, amelyet különböző csavarokkal és számlapokkal együtt egy fémkerékre rögzítették. Keeves elmagyarázta, hogy ez egy teoilolil amellyel meg lehet határozni a látóhatár és az égitestek egymáshoz viszonyított szögét. Mutatott más eszközöket is – mesterséges látóhatárt, barométert, és szextánst –, azután Fawcettet és a többieket fölvezette az épület tetejére, hogy kipróbálják a fölszerelést. A köd gyakran megnehezítette a Nap vagy a csillagok megfigyelését, de akkor éppen elég jól lehetett látni. „A hosszúságot – mondta Reeves – úgy lehet meghatározni, hogy megmérik a déli napnak a látóhatárhoz viszonyított szögét vagy az északi Sarkcsillag magasságát.” A tanulók igyekeztek meghatározni a helyzetüket, ami hallatlanul nehéz feladat egy kezdőnek. Amikor Fawcett került sorra, Reeves elámult: „Rendkívül gyorsan tanult meg minden új dolgot – emlékezett vissza a térképész. – És noha még sosem használt szextánst és mesterséges horizontot a csillagok megfigyelésére, már az első estén igyekezett rögzíteni a csillagokat a mesterséges látóhatáron, és különösebb probléma nélkül sikerült meghatároznia a pontos magasságot. Aki próbálta már, tudja, hogy ez csak megfelelő gyakorlat után sikerül.”{150} Fawcett nemcsak azt tanulta meg, hogyan végezze el a felmérési, de azt is, hogyan nézzen, hogy mindent rögzítsen és osztályozzon maga körül a görögök által autopszisz{151} névre keresztelt eljárás keretein belül. Ebben két alapkönyv volt a segítségére, az egyiket Francis Galton írta a nagyközönségnek, a másikat Douglas W. Freshfield, és W. J. L. Wharton írt és Galton szerkesztette.{152} Ez utóbbi a Társaság nem hivatalos bibliája volt – Fawcett is vitt belőle egy példányt utolsó útjára. Az 1893-as kiadású könyv leszögezi: „Veszteség mind az utazónak, mind másoknak, ha az utazó nem végez megfigyeléseket.”{153} Majd ezzel folytatódnak a tanácsok: „Ne feledjék, hogy az utazó legelső és legjobb eszköze a saját szeme. Használják állandóan, helyben jegyezzék föl megfigyeléseiket, erre a célra olyan noteszt használjanak, amelyben meg vannak számozva a lapok, legyen kéznél térkép

is… Ha lehet, minden fontos tárgyat tüntessenek föl rajta; patakokat, azok vízhozamát, színét, hegységeket, azok jellemzőit, látható szerkezetüket, a jegesedést, a táj színét és alakját, az uralkodó szélirányt, az éghajlatot… Röviden mindent akkor jegyezzenek föl, amikor látják.”{154} Az, hogy minden megfigyelést föl kell jegyezni, annyira beléjük vésődött, hogy Scott a Délisark eléréséért folytatott versenyfutásban addig jegyzetelte benyomásait, amíg ő és emberei meg nem haltak. Naplójában ezek voltak az utolsó szavak: „Ha életben maradtunk volna, akkor elmondanék egy történetet a nehézségekről, a kitartásról, társaim bátorságáról, amely minden angol szívét megdobogtatná. Így ezeknek a hevenyészett följegyzéseknek és holttestünknek kell elmondania a történetet.”{155} A kézikönyvek és a Társaság által szervezett szemináriumok ellátták a felfedezőjelölteket – megfigyelőképességük fejlesztésének céljából – botanikai, földtani és meteorológiai tanácsokkal. A növendékeket bevezették a gyermekcipőben tipegő antropológia alapjaiba, az úgynevezett „vadembertudományba”. Noha a viktoriánus Anglia szédületesen sokoldalú kapcsolatot létesíthetett idegen kultúrákkal, ez a terület még mindig csaknem teljesen a lelkes amatőrök kezében volt. 1896-ban Nagy-Britanniában az antropológiának mindössze egy egyetemi professzora volt.{156} Miközben Fawcett megtanulta meglátni a Föld körvonalait, azt is megtanulta, hogyan lássa a Másikat – azokat, akiket Galton könyve barbároknak, vadembereknek, kevéssé civilizált nemzeteknek nevezett.{157} A kézikönyv figyelmeztetett minden diákot, hogy tegyék félre „európai gondolkodásmódjuk előítéleteit{158} – de azért hozzáfűzi: – tény, hogy egyes fajok alacsonyabb rendűek másoknál agyuk nagysága és minősége szempontjából, e tekintetben az ausztrálok és afrikaiak az európaiak alatt maradnak”{159}. A világ feltérképezése mellett voltak eszközeik az emberek mérésére is: mérőszalag, mérőkörző a testméretek kiszámításához; dinamométer az izomzat erejének felmérésére, rugós mérleg a testsúly méréséhez; gipsz a lenyomatok készítéséhez és egy koponyamérő.{160} „Érdemes bennszülött csontvázakat, elsősorban koponyákat hazahozni a pontos vizsgálatok érdekében”, javasolja a kézikönyv. Ezt természetesen trükkösen kell csinálni: „Aligha biztonságos megkockáztatni a bennszülöttek haragját a halottak eltávolításával.” „A különböző fajok másképpen fejezik ki érzelmeiket – így a kézikönyv –, ezért különösen arra érdemes figyelni, hogy amikor mosolyognak, nevetnek, elkomorodnak, sírnak, elpirulnak stb. ezek érzékelhetően különböznek-e a mi érzelemnyilvánításainktól.”

Fawcett és osztálytársai megtanulták az expedíció szervezésének és lebonyolításának alapjait – attól kezdve, hogyan lehet sárból párnát gyúrni, egészen a legjobb állatok kiválasztásáig. „Veleszületett makacssága ellenére a szamár kiváló és józan állat, amelyet túlságosan lebecsülünk”, mutatott rá Galton, és szokott mániákusságával kiszámolta, hogy „egy szamár hatvanöt font terhet bír el, egy ló több mint száz fontot, egy teve pedig akár háromszázat”. Galton azt javasolja a felfedezőnek, hogy indulás előtt az expedíció minden tagjával írasson alá egy hivatalos okmányt, olyasfélét, mint egy szerződés. Egy mintát mellékel is a könyvéhez. Alulírottak, a Mr. A vezetésével a ______ belsejének felfedezésére induló expedíció tagjai kötelezzük magunkat, hogy jelen időponttól a ______-ba való visszatérésünkig a cél érdekében fenntartás nélkül engedelmeskedünk Mr. A-nak, korlátlan rendelkezést biztosítva neki a lovak és felszerelések fölött, kudarc esetén pedig vállaljuk a következményeket. Vállaljuk hogy mindent elkövetünk a csapat együttműködése és az expedíció sikere érdekében. Mindezt aláírásunkkal is megerősítjük. A növendékeket figyelmeztették, hogy nem szabad basáskodniuk embereik fölött, viszont figyeljenek a klikkesedésre, széthúzásra vagy lázadásra utaló jelekre. „Énekléssel, fütyörészéssel, minden eszközzel igyekezzenek fenntartani a jó hangulatot” – tanácsolja Galton. A gondoskodásnak a bennszülött segítőkre is ki kell terjednie. „A legjobb az őszinte, tréfás, de határozott modor, amely több önbizalmat sugároz a vadak felé, mint amennyit ténylegesen éreznek.” A betegség, a sebesülés végzetes hatással lehet egy csapatra. Fawcett orvosi tanácsokat is kapott. Például megtanulta, hogyan lehet eltávolítani egy szuvas fogat „folyamatos húzással és nyomással”. Megtanulta, miként hánytassa meg magát, ha véletlenül mérget nyelt. „Használjanak szappanhabot vagy puskaport, ha nincs kéznél megfelelő hánytatószer.” Ami a mérges kígyó marását illeti, puskaport kell égetni a sebben, vagy késsel kell kivágni a húst. „A harapás környékét ki kell égetni a lehetőleg fehér izzásig hevített puskavessző végével – tanácsolja Galton. – Az artériák mélyen futnak, különösebb veszély nélkül ki lehet vágni vagy égetni annyi húst, amennyit az ujjaival felcsíphet az ember. A következő lépés követeli meg a legtöbb

energiát, sőt akár kegyetlenséget: meg kell akadályozni a beteget, hogy letargiába esve elszundítson, mert ez általános hatása a kígyóméregnek, és túl gyakran végződik halállal.” A vérző sebeket – ha, mondjuk, nyílvesszőtől származnak – ugyanilyen „barbár” módszerekkel kezelik: „Öntsenek fortyogó zsírt a sebbe.” Ám semmi sem veheti föl a versenyt az éhség és a szomjúság borzalmaival. Az egyik trükk abban állt, hogyan lehet kiválasztásra serkenteni a nyálmirigyet. „Ezt azzal lehet elérni, ha az ember rág valamit, legyen az akár egy levél; de lehet szopogatni egy golyót, vagy egy sima, víztaszító követ, mint amilyen a kvarckavics”- magyarázza Galton. Éhezésre Fawcett azt a tanácsot kapja, hogy ha teheti, igyon állati vért. A sáskák, szöcskék és más rovarok is ehetõek, és megmenthetik egy ember életét: „Az elkészítéshez tépje le a szárnyukat és a lábaikat, és pirítsa meg egy kis zsírral vas-fazékban, mint a kávét.” És ott van még az ellenséges „vadak” és „emberevők” fenyegetése. Ilyen területen a felfedezőnek a sötétség leple alatt kell áthaladni, lövésre tartott puskával. Ha foglyot akar ejteni, „fogja a kését, harapja a foga közé, a fogoly fölött állva biztosítsa ki a puskát, és fektesse a földre maga mellé. Utána kösse össze a fogoly kezét a lehető legerősebben. Azért kell így dolgozni, mert miközben a felfedező a kötéllel és a töltött fegyverrel bajlódik, a rugalmas, gyors vadember felpattanhat, elragadhatja a puskát, és megváltoztathatja az erőviszonyokat”. Végül tanácsokat adtak arra nézve is, hogy mi a teendő, ha a csapat valamelyik tagja meghal. Részletes beszámolót kell készíteni róla, hogy mi történt, az expedíció megmaradt tagjai hitelesítik. „Ha egy ember elvész, mielőtt továbbmennének, és a sorsára hagynák, hivatalosan hívják össze a csapatot, kérdezzék meg, elégedettek-e, véleményük szerint megtörtént-e minden intézkedés a csapat elveszett tagjának megmentésére, és a válaszokat rögzítsék”, írta Galton. Ha egy útitárs meghal, holmiját össze kell gyűjteni a rokonok számára, a testet pedig tisztességgel el kell temetni: „Válasszanak egy jól megjegyezhető helyet, ássanak mély sírt, fedjék le tüskebokrokkal, jól nyomtassák le súlyos kövekkel, nehogy a vadállatok zsákmányává váljék.” Több mint egyévi tanulás után Fawcett beült osztálytársaival együtt az utolsó vizsgára. A diákoknak meg kellett mutatniuk, hogy elsajátították a kutatás mesterségét, amelyhez szükségük volt a csillagászat és a mértan alapos ismeretére. Fawcett órák hosszat magolt Ninával, aki osztotta férje érdeklődését a felfedezés iránt, és fáradhatatlanul segített neki. Fawcett tudta,

hogy ha kudarcot vall, visszakerült, a startkőre, és mehet vissza katonának. Gondosan megválaszolt minden kérdést. Amikor végzett, odaadta a papírt Reevesnek. Azután várt. Reeves minden osztálytársának megmondta az eredményt. Végül Fawcetthez ért. Átment a vizsgán – nem is akárhogy. Reeves az emlékiratában külön kiemeli Fawcettet, aki „kiemelkedően” vizsgázott.{161} Fawcett megkapta a Királyi Földrajzi Társaság jóváhagyását – ahogy ő mondta, „A Társaság felfedezőt nevelt belőlem”{162}. Most már csak küldetésre volt szüksége.

7. FAGYASZTVA SZÁRÍTOTT JÉGKRÉM ÉS ADRENALINZOKNI

Nem mehetsz el így – mondta a feleségem. Az ágyra néztem, ahová éppen leraktam néhány alsónadrágot és egy Adidas cipőt. – Van egy svájci bicskám – mondtam. – Ettől nem vagyok nyugodtabb. Unszolására másnap igyekeztem keresni egy helyet, ahol megfelelőbb fölszerelést vehetek. A barátaim a Manhattanben található számos bolt egyikébe irányítottak, amely az egyre növekvő számú turistát, terepbiciklistát, a különleges sportok rajongóit és a hétvégi harcosokat szolgálja ki. A bolt a valóságban egy ipari raktár volt, és ahogy beléptem, el is tévedtem benne. Szivárványszínű sátrak, banán árnyalatú kajakok, mályvaszín hegyi biciklik és neonszín hólécek csüngtek a falakról és a mennyezetről. Egész gondolákat töltöttek meg a rovarriasztók, a fagyasztva szárított ételek, az ajakbalzsamok és napszemüvegek. Külön részlege volt a lábtyűknek, és ebbe nem tartozott bele az a másik részleg, ahol „rugóval ellátott zárókötéssel fölszerelt” hócipőkel árultak. „Guruk vezetnek a tökéletes egészség felé!”, hirdette az egyik felirat. Volt egy részlege az „adrenialinzokniknak” és egy a Techwick „alsó-nadrágoknak”. Állványukról kínálták magukat az olyan magazinok mint a Megőrülök a természetjárásért, és a Hátizsákos: a természet a küszöbödnél kezdődik!, amelyek részletesen leírtak mindent arról, „Hogyan éljünk túl egy medvetámadást?, sőt, ilyesmiről is olvashatott az érdeklődő: „Amerika utolsó vad helyei: 31 módja a magány, a kaland és önmagad megtalálásának!” Amerre fordultam, mindenütt vevőket, azaz „szakembereket” láttam. Minél kevesebb a fölfedeznivaló, annál több eszköz áll a rendelkezésére annak, aki próbálkozik, és az eszközök és módszerek annál hatalmasabb tárháza áll rendelkezésre – gumikötél, hódeszka –, hogy az emberek megízleljék az izgalmakat. Mindazonáltal úgy tűnik, a fölfedezés többé nem a külvilágra irányul; inkább befelé; a kézikönyvek és brosúrák „kemping- és vadonterápiáját”, „személyiségfejlesztő kalandokat” ajánlanak.

Zavartan álltam egy óraszerű, fura szerkezeteket tartalmazó üvegtárló előtt, amikor kijött a pult mögül egy hosszú, vékony karú eladó. Olyan valakinek az izzása sütött belőle, aki most tért vissza a Mount Everestről. – Segíthetek? – kérdezte. – Mik ezek? – kérdeztem. – Ó, az csúcs! – Kinyitotta a pultot, és elővett egyet. – Ez egy kis számítógép. Látja. Bárhol megmutatja a hőmérsékletet. A magasságot. Van még benne digitális iránytű, óra, ébresztő, kronométer. Csúcs cucc! Megkérdeztem, mibe kerül, azt felelte, 200 dollár, de nem bánom meg. – És ez mi? – mutattam egy másik kütyüre. – Majdnem ugyanolyan. Csak ez mutatja a szívverést is. Meg kiváló menetnapló. Minden adatot tárol az időjárásról, a távolságokról, az emelkedés mértékéről – amit csak akar. Egyáltalán milyen utat tervez? Amikor, amennyire tudtam, elmagyaráztam a szándékomat, lelkesnek tűnt, és nekem eszembe jutott az egyik Fawcett-kutató a ‘30-as évekből, aki az embereket aszerint osztályozta, hogyan reagáltak a tervére: Van az Óvatos, aki azt mondja: „Kapitális bolondság ilyet tenni.” Van a Bölcs, aki szerint: „Kapitális bolondság ilyet tenni; de legalább legközelebb jobban megfontolod.” Aztán a Nagyon Bölcs, aki szerint: „Bolondság ilyet tenni, de korántsem akkora, mint amekkorának tűnik.” A Romantikus mintha azt hinné, hogy ha mindenki ilyesmivel foglalkozna, a világ gondjai hamarosan megoldódnának. Aztán ott van az Irigy, aki hálát ad istennek, hogy nem jött el; és sokan mások, aki különböző mértékű őszintétlenséggel közlik, hogy barmit megtennének, hogy eljöhessenek. A Korrekt aki megkérdezi, ismerek-e valakit a nagykövetségén A Gyakorlatias, aki hosszasan beszél az oltásokról és kaliberekről… A Riadt aki megkérdezi, végleg eldöntöttem-e. Ott vannak még az Emberek, Akik Egy Bizonyos Mértékig Ilyesfélével Foglalkoztak A Maguk Idejében nekik kidolgozott stratégiájuk van arra, miként bánjak a hangyákkal, és elmesélik, hogy a majmokból kitűnő étel készíthető, akárcsak a gyíkokból és a papagájokból mindegyiknek olyan az íze, mint a csirkének.{163}

Ez az eladó a Romantikus típusba tartozott. Megkérdezte, mikor akarok indulni, azt feleltem, még nem tudom – legalább egy hónap, ha nem később. – Nagyszerű. Óriási. Akkor igazán megismerheti azt a helyet. – Mintha gondolkodott volna valamin. Azután megkérdezte, igaz-e, hogy él az Amazonasban egy hal, candirú a neve, tudja, amelyik… Nem fejezte be a kérdést, de nem is volt rá szükség. Olvastam arról a csaknem átlátszó, fogpiszkálószerű teremtményről – melyet „brazíliai vámpírhalnak” is neveznek{164} – A Mato Grosso titkában. Jobban félnek tőle, mint a pirájáktól, egyike azon kevés számú teremtményeknek, amelyek kizárólag vérrel táplálkoznak. Rendes körülmények között a halak kopoltyújára tapad, és a vérüket szívja, de az ember testnyílásai is megfelelnek neki – például a hüvely vagy a végbél. De leginkább arról hírhedt, hogy bejut a hímvesszőbe, ahol eltávolíthatatlanul lehorgonyozza magát egy tüskével. Ha nem távolítják el, az halált jelent, és a távoli Amazóniában az áldozatok életét úgy mentik meg, hogy inkább kasztrálják őket. Fawcett, aki látott olyan candirút, amelyet sebészeti módszerekkel távolítottak el egy férfi húgyvezetékéből, így írt róla: „Sok halált okozott ez a hal, és a haldoklás rettentő kínokkal jár.”{165} Amikor elmondtam az eladónak, amit a candirúról tudtam, Romantikusból átalakult Gyakorlatiassá. Noha kevés védelem van egy ilyen teremtmény ellen, egyik kütyüt a másik után ismertette, amelyek forradalmasítják a kempingezés művészetét: egy eszközt, amely egyszerre digitális hőmérő, elemlámpa, nagyítóüveg és síp; egy kompressziós zsákot, ami mindent összezsugorít, amit beletesznek; egy svájci bicskát, számítógépes flash driveval, amelyben fényképeket és zenét lehet tárolni; víztisztító palackot, amely lámpának is használható; hordozható napelemes forró zuhanyt, hátizsák méretűvé összecsomagolható kajakot; lebegő lámpát, amelyhez nem kell elem; anorákot, amelyet hálózsákká lehet átalakítani, rúd nélküli sátrat; egy tablettát, amely „15 perc alatt elpusztítja a baktériumokat és a vírusokat”. Minél többet magyarázott, annál merészebb lettem. Meg tudom én ezt csinálni, gondoltam, miközben egyre halmozódtak a kosaramban a James Bondhoz illő holmik. Végül az eladó megkérdezte: – Ugye még sosem táborozott? Azután segített összeszedni azokat a holmikat, amelyekre igazán szükségem lehet, beleértve egy kényelmes túrabakancsot, egy zömök hátizsákot, szintetikus ruhát, fagyasztva szárított csirke terijakit és rántottát, és egy moszkitóhalót. Hozzácsapott még egy kézi GPS-t, csak a biztonság kedvéért.

– Sosem fog többé eltévedni – mondta. Hálálkodtam egy sort, majd amikor visszaértem a lakásomhoz, beraktam a cuccot a liftbe, és megnyomtam a gombot. Az ajtó már csukódni kezdett, amikor kinyújtottam a kezem, és megállítottam. Kiszálltam, a karomba kaptam az egész holmit és inkább gyalog mentem föl. Aznap éjjel, miután Zachary fiamat lefektettem, elővettem mindent, amit magammal akartam vinni, és csomagolni kezdtem. Beraktam többek között egy mappát, amelyben a legfontosabb Fawcett-dokumentumokat és iratokat tároltam. A papírokat átlapozva megálltam egy levélnél, ami Brian Fawcett szavaival élve olyannyira szigorúan bizalmas dolgokat tartalmaz, hogy az apja sosem beszélt róla senkinek.{166} A levél elmondja, hogy miután megszerezte a Társaságnál a diplomáját, Fawcett 1901-ben megkapta első megbízatását a brit kormánytól. Marokkóba ment – de nem mint felfedező, hanem mint kém.

8. AMAZÓNIÁBAN

Tökéletes volt az álcázás.{167} Úgy menjen, mint térképész, térképekkel, teleszkóppal, erős távcsövekkel. Úgy figyelje meg a céltárgyat, ahogy a tájat. Mindent figyeljen meg: embereket, helyeket, beszélgetéseket. A naplójában Fawcett listába szedte azokat a dolgokat, amelyeket brit tartótisztje – akit csak Jamesnek nevezett – számára föl kellett mérnie: „az utak minősége… a falvak… a víz… a hadsereg és szervezet… fegyverek és ágyúk… politika.”{168} Talán a felfedező nem behatoló, aki beszivárog idegen földekre, és annak titkaival tér haza? A 19. században a brit kormány egyre nagyobb számban toborzott ügynököket a felfedezők és térképészek közül. {169} Nemcsak azért, mert kétségtelenül könnyen hihető indokkal lopakodhattak be idegen területekre, hanem azért is, mert képesek voltak összegyűjteni azokat a fontos földrajzi és politikai adatokat, amelyekre a kormánynak a legnagyobb szüksége volt. A brit hatóságok az indiai ügyosztályt felderítési műveletek céljára alakították át.{170} A térképészekkel fedősztorikat magoltattak, kódneveket adtak nekik („Egyes Szám”, „Pandit”, „Főpandit”), és amikor a nyugatiak számára tiltott területekre értek, körmönfont módon álcázták magukat. Tibetben a felderítők buddhista szerzetesnek öltöztek, és a rózsafüzért használták a távolságok mérésére (minden gyöngyszem száz lépést jelentett), az imamalmokba pedig iránytűt és a feljegyzésekhez szükséges papírlapokat rejtettek. A bőröndjük kettős falába nagyobb eszközöket lehetett elrejteni, például szextánst, a mesterséges látóhatár létrehozásához elengedhetetlenül szükséges higanyt pedig a kéregető csészéjükbe öntötték. A Királyi Földrajzi Társaság valószínűleg tudott erről, és lehetséges, hogy a részese is volt ezeknek a tevékenységnek, hiszen a soraiban nem egy aktív vagy volt kém akadt, többek között Francis Younghusband, aki 1919-ben lett a Társaság elnöke. Marokkóban Fawcett annak az afrikai változatában vett részt, amit Rudyard Kipling a Közép-Ázsia uralmáért folyó gyarmatosító versenynek nevezett, és „Nagy Játék”-nak hívott. Titkos tekercseiben Fawcett leírta, hogy „csevegett” egy marokkói tisztviselővel, aki „tele volt információval”. Amikor megkockáztatta, hogy letér a főbb sivatagi utakról oda, ahol a törzsek

elrabolták és megölték az idegen utazókat, Fawcett följegyezte: „valamiféle mór viselet szükséges, de az út még így is nagyon kockázatos.”{171} Sikerült bejutnia a királyi udvarba, ahol a szultán után kémkedett. „A szultán fiatal és gyenge jellem – írta. – Elsősorban a saját szórakozása érdekli, és az idejét akrobatikus biciklizéssel múlatja, amiben figyelemre méltó ügyességre tett szert, ezen felül automobilokkal, mechanikus játékokkal, fényképezéssel, biliárddal, biciklis vadászattal, és állatsereglete etetésével szórakozik.”{172} Mindezeket az információkat Fawcett továbbította „Jamesnek”, majd 1902ben visszatért Angliába. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor hivatalos kémként tevékenykedett, de ravaszsága, megfigyelőképessége fölkeltette Sir George Taubman Goldie, egy brit gyarmati tisztviselő figyelmét, aki 1905-ben lett a Királyi Földrajzi Társaság elnöke. 1906 elején Goldie behívatta Fawcettet az irodájába. Goldie-val nem lehetett tréfálni. Híres volt éles eszéről és robbanékony természetéről.{173} Az 1880-90-es években úgyszólván egymaga szerezte meg az uralmat a brit birodalom számára a Niger fölött.{174} Megbotránkoztatta a viktoriánus társadalmat, amikor Párizsba szökött egy társalkodónővel, megátalkodott ateista volt, aki elszántan védelmezte Darwin evolúciós elméletét „Őrjöngő türelmetlenségbe hajszolta az ostobaság vagy a hozzá nem értés – jegyezte föl egyik életrajzírója. – Nem élt még ember, aki ennyire nem tűrte a bolondokat.”{175} Fawcettet bevezették Goldie-hoz, akinek kék szeme szinte lyukat fúrt az emberbe, ahogy egy beosztottja jellemezte.{176} Goldie csaknem hatvanéves volt, és a zsebében mindig tartott egy adag mérget, amit akkor tervezett bevenni, ha testileg megnyomorodna vagy gyógyíthatatlan betegségbe esne. Fawcett visszaemlékezései szerint Goldie azt kérdezte tőle: „Tud valamit Bolíviáról?” Amikor Fawcett azt felelte, hogy nem, Goldie így folytatta: „Rendszerint azt mondják rá, hogy a világ teteje. A nagy része hegység; de a hegyek mögött keletre hatalmas trópusi erdők és síkságok húzódnak. – Goldie benyúlt az egyik fiókjába, előhúzta Bolívia nagyméretű térképét, és mint egy asztalkendőt, szétterítette Fawcett előtt. – Tessék, őrnagy! Ez a legjobb térkép az országról, amim csak van! Nézze ezt a területet! Tele van fehér foltokkal.” Miközben Goldie végigfuttatta az ujját a térképen, elmagyarázta, hogy ez a terület annyira ismeretlen, hogy Bolívia, Brazília és Peru még a saját határaikban sem tudtak megegyezni: egyszerűen képzeletbeli vonalakat húztak a hegyeken és az őserdőkön át.{177} 1864-ben határvita tört ki Paraguay és szomszédai között, ami aztán Latin-Amerika legborzalmasabb háborújává fajult, melyben a paraguayi lakosság felét megölték. A területen bőséggel

található gumi – „a fekete arany” – miatt, amelyre óriási a kereslet, Amazónia határainak kijelölése ugyanilyen kényes kérdés. „Nagyobb összetűzés kerekedhet abból a kérdésből, hogy melyik terület kihez tartozik” – mondta Goldie. „Mindez nagyon érdekes – szakította félbe Fawcett. – De nekem mi dolgom ezzel?” Goldie azt felelte, hogy az országok fölállítottak egy határkijelölő bizottságot, és egy pártatlan megfigyelőt keresnek, aki a Királyi Földrajzi Társaság nevében föltérképezi a kérdéses határokat – kezdve azzal a Bolívia és Brazília közé eső területtel, mely sok száz kilométeren keresztül csaknem áthatolhatatlan. Az expedíció kétéves, és nincs rá garancia, hogy a resztvevők túlélik. A környéken járvány dúl, aztán ott vannak az indiánok, akik könyörtelenül megtámadják a gumikutatókat, megölik azokat, akik behatolnak a területükre. „Érdekelné a részvétel?” – kérdezte Goldie. Fawcett később azt mondta, megdobbant a szíve. A felesége, Nina jutott az eszébe, aki ismét állapotos, meg a fia. Jack, aki már csaknem hároméves. Mégsem habozott: „A sors akarja, hogy menjek, így nem is adhatok más választ!”{178}

Az S. S. Panama zsúfolt, piszkos raktere tele volt „kemény legényekkel, reménybeli kemény legényekkel és ráncos arcú vén himpellérekkel”, írta Fawcett.{179} Az elegáns, keménygalléros Fawcett mellett ott ült helyettese, a harmincéves mérnök és térképész, Arthur John Chivers, akit a Királyi Földrajzi Társaság ajánlott neki.{180} Hogy gyorsabban múljon az idő, Fawcett spanyolul tanult, miközben a többi utas whiskey-t nyakalt, dohányt rágott, kockázott és kurvákkal hált. „Rendes fickók voltak a maguk módján – írta Fawcett, és hozzátette: – ő [Chivers] és én hasznos ízelítőt kaptunk az élet előttünk eddig ismeretlen oldalából, s e folyamat során angolokra jellemző visszafogottságunk nagy része lehámlott rólunk.”{181} A hajó megállt Panamában, ahol éppen a csatornát építették- mely az emberiség egyik legvakmerőbb kísérlete volt a természet leigázására – és Fawcett itt láthatta először, mire vállalkozott: a rakparton tucatnyi koporsó sorakozott. Mióta 1881-ben elkezdődött a csatorna ásása, több mint 20 000 napszámos halt meg maláriában és sárgalázban.{182} Panama Cityben Fawcett átszállt egy Peruba induló hajóra, azután vonattal haladt fölfelé a fehér hósipkás Andokban. Amikor a vonat elérte a 4000 méteres magasságot, megint hajóra szállt, és keresztülvágott a Titicaca tavon. „Milyen különös látni, hogy gőzhajók működnek itt, a világ tetején!”, írta;{183}

azután ismét egy zötyögős vonat következett, amellyel átvágott a síkságon La Pazig, Bolívia fővárosáig. Ott több mint egy hónapot várt, amíg a kormánytól kapott néhány ezer dollárt – sokkal kevesebbet, mint amire számított –, hogy megszervezze az expedíció útját és ellátását. Türelmetlenségében többször vitába keveredett a helyi tisztviselőkkel a vitákat csak a helyi brit konzul tudta elsimítani. Végül 1906. július 4-én Chiversszel együtt készen állt az indulásra. Megrakták öszvéreiket teával; konzervtejjel; Edwards’ Szárított Levesével; paradicsomos szardíniával; citromos pezsgőporral; kóladiós kétszersülttel, amely a felfedezők bibliája szerint „csodálatos kitartást kölcsönöz a nagy megerőltetésekhez”{184}. Vittek magukkal felméréshez szükséges berendezéseket, puskákat, hegymászó kötelet, machetéket, függőágyakat, szúnyoghálókat, mintagyűjtő edényeket, horgászzsinórt, sztereoszkópikus kamerát, egy serpenyőt aranymosáshoz és ajándékokat, például gyöngyöt, a törzsekkel való találkozás esetére. A patikaládát megtömték kötésekkel; jóddal a moszkitócsípés ellen; hipermangánnal a zöldségpucoláshoz vagy a nyílhegy okozta sebek tisztítására; zsebkést, hogy kivághassák a kígyómarás helyét, illetve az elüszkösödött húst; és ópiumot. Fawcett hátizsákjába gyömöszölte a felfedezők bibliájának egy példányát és naplóját a kedvenc verseivel, hogy legyen mit olvasnia a vadonban. Gyakran idéz Rudyard Kiplingtől is: Valami rejtőzik. Menj, keresd meg. Menj, nézd meg a hegyek mögött – valami elveszett a hegyek mögött. Elveszett, rád vár. Eredj! Fawcett és Chivers átkelt az Andokon, és elindultak lefelé az őserdőbe. Fawcett gabardin nadrágot, bőrcsizmát, Stetson-kalapot viselt, nyakában selyemsálat – ez volt a szokásos felfedező öltözéke – miközben végighaladt a százméteres szakadékok sziklás peremén. Utazott hóviharban, amikor alig pár méterre lehetett látni, és hallotta, hogyan csúsznak ki a málhás állatok patája alól és hullnak a mélybe a kövek. Nehéz volt elhinni, miközben a szél a 67000 méter magas csúcsokat korbácsolta, hogy az őserdő felé haladnak. A magasságtól szédült, és hányingere volt. Az állatok támolyogtak, nem kaptak levegőt, az orruk vérzett az oxigénhiánytól. Évekkel később, amikor ugyanezeken a hegyeken kelt át, Fawcett huszonnégy öszvérből álló karavánja felét elveszítette. „Az öszvér terhe gyakran beleütközik a kiálló sziklába, amely meglöki, és [az állat] sikoltva zuhan a mélybe”, írta.{185}

Alkalmanként kötelekből és legyezőpálma-deszkákból összetákolt hidakon kellek ál, amelyek olyan vadul ingadoztak a szélben, ahogy a tépett zászló lobog. Az öszvérek annyira féltek, hogy a szemüket be kellett kötni. Miután a felfedezők állataikkal együtt átértek, elindultak lefelé a sziklák és szirtek között, ahol észrevették a növényzet első jeleit, magnóliákat és satnya fákat. Ezer méteres magasságban, ahol a hőség érezhetővé vált, meglátták az első gyökereket és kúszónövényeket, amelyek fölfelé kapaszkodtak a hegyoldalon. A verejtékben ázó Fawcett ekkor lenézett a völgybe, és olyan fákat látott, amelyek pókokra, ejtőernyőkre és füstfelhőkre emlékeztették. Vízi utak kígyóztak sok ezer kilométeren át; az őserdő lombkoronája olyan sötét volt, hogy szinte feketének tűnt: megérkeztek Amazóniába. Fawcett és Chivers később hátrahagyták málhás állataikat, fából és liánokból tutajt tákoltak, és átsodródtak Amazónia határvidékén olyan gúnynevekre hallgató települések között, mint Remény és Szép Város. Ezeket a városokat nemrég alapították a telepesek, akik engedtek az oro negro, a fekete arany vonzásának. Kolumbusz Kristóf számolt be először arról, hogy indiánok egy gömböt pattogtatnak, és ez a gömb valami különös, ragadós anyagból készült, a trópusi fák véréből.{186} A legkiválóbb minőségű latexgyanta virtuális monopóliumával rendelkező Amazóniában csak 1896ban tört ki a gumiláz, miután Benjamin Franklin Goodrich elkészítette az első autógumikat. 1912-ben Brazília egymagában több mint 30 millió dollár értékű gumit exportált, ami mai értéken csaknem félmilliárd dollárnak felel meg.{187} A gumibárók az Amazonas menti Manaust a világ legvidámabb városává tették. „Nem volt olyan különcség, legyen az bármilyen abszurd, ami visszariasztotta volna őket – írta Robin Furneaux egyik című könyvében.{188} – Ha egy gumibáró vett egy hatalmas jachtot, egy másik szelídített oroszlánt tartott a villájában, egy harmadik pedig pezsgővel itatta a lovait.” De semmi sem volt akkora különcség, mint az operaház itáliai márványával, csehüvegablakaival, aranyozott erkélyeivel, kristály csillárjaival, viktoriánus falfestményeivel és a nemzeti zászló színeiben pompázó kupolájával. Az adófizetőknek körülbelül 10 millió dollárjába került ez az operaház: Európában felépítették, majd darabokra szedve mintegy 1600 kilóméiért hajózott fölfelé az Amazonason, hogy aztán a napszámosok napi huszonnégy órás munkával rakják össze, éjszaka Brazília első elektromos villanylámpáinak fényében dolgozva. Nem számított, hogy Manausban szinte senki sem hallott még Pucciniről, vagy hogy az egyik vendégszereplő operatársulat tagjainak több mint fele sárgalázban halt meg. Ez volt a gumikonjunktúra apoteózisa.

A vagyonszerzés lehetősége analfabéta munkások ezreit vonzotta a vadonba, ahol nemhogy megtalálták volna, amit kerestek, de a gumibárók adósai lettek, mert azok biztosították hitelben a szállítást, az ételt, a fölszerelést. A gumicsapolók bányászlámpást viseltek a fejükön, hogy jobban lássanak, így vágtak maguknak utat az őserdőben, napkeltétől napnyugtáig robotoltak, gumifákat kerestek, azután, amikor kiéhezve, lázasan visszatértek, órákon át kuporogtak a tűz fölött, és szívták a mérgező füstöt, miközben a nyársra tűzött latexet hevítették, amíg össze nem tapadt. Gyakran hetekbe telt egyetlen olyan gumigömböt összehozni, amit már érdemes eladni. Az ára pedig ritkán volt elegendő arra, hogy rendezzék az adósságukat. Számtalan gumicsapoló munkás halt meg az éhezésben vagy vérhastól és más betegségektől. „A legbűnösebb munkaszervezet, amit valaha kitaláltak” – mondta a rendszerről Euclides da Cunha brazil regényíró. A gumicsapoló „óriási ellentmondást testesít meg: olyan ember, aki azért dolgozik, hogy rabszolgát csináljon magából!”{189} Az első határváros, ahova Fawcett és Chivers megérkezett Rurrenabaque volt Északnyugat-Bolíviában. Noha a naplóban csupa nagybetűvel szerepel, alig volt több egy sárcsíknál, amelyet bambuszházak szegélyeztek, az égen pedig keselyűk köröztek. „Összeszorult a szívem – írta Fawcett a naplójába –, itt kezdtem rájönni, valójában milyen primitív ez a folyó menti vidék.”{190} Ez a vidék távol esett minden központi hatalomtól vagy hatóságtól. 1872ben Bolívia és Brazília megpróbált vasutat építeni az őserdőn át, de olyan sok ember halt meg különböző betegségektől és az indiánok támadásaiban, hogy a vonal a Halál Vasútjaként híresült el. Azt mondták, minden talpfára jutott egy halott. Amikor Fawcett több mint három évtizeddel később megérkezett, a vasutat már a harmadik cég építette; ennek ellenére mindössze hét kilométernyi sínt fektettek le. Ahogy Fawcett megjegyezte: „a semmiből a semmibe”{191} futott a sínpár. Mivel Amazónia határvidéke annyira elszigetelt, hogy a saját törvényei szerint zajlott az élet. Ehhez képest, írta egy megfigyelő, a vadnyugat „illedelmes imadélután”{192}. Amikor egy brit utazó 1911-ben a környéken járt az egyik helyi lakos azt mondta neki, „Kormány? Az mi? Nem ismerünk kormányt!”{193} A környék banditák, szökött bűnözők és szerencsevadászok menedéke volt, akik két pisztolyt hordtak a derekukon, unalmukban jaguárokat lasszóztak, és habozás nélkül öltek. Fawcett és Chivers egyre mélyebbre ereszkedett alá ebbe a világba. Megérkeztek egy Riberalta nevű, isten háta mögötti helységbe. Fawcettnek itt feltűnt egy érkező hajó. „Jönnek a marhák!” – ordította egy munkás, és Fawcett látta, hogy korbácsos őrök harminc összeláncolt indián férfit és nőt

hajtanak a partra, ahol a vásárlók szemügyre vették őket. Fawcett megkérdezett egy vámost, hogy kik ezek az emberek.{194} Rabszolgák, felelte a vámtiszt. Fawcett döbbenten tudta meg, hogy mivel olyan sok csapoló hal meg az őserdőben, a gumibárók a munkaerő pótlására fegyveres különítményeket küldenek ki, amelyek egész törzseket ejtenek foglyul, és tagjait elhurcolják rabszolgának. A perui Putumayo folyónál egyszer olyan förtelmek történtek, hogy a brit kormány nyomozást rendelt el, miután kiderült, hogy az elkövetők a cégük részvényeit a londoni tőzsdén árulják.{195} A bizonyítékok szerint a Perui Amazonas Társaság szabályszerű népirtással próbálta pacifikálni és rabszolgasorba dönteni a bennszülött lakosságot: az indiánokat kiherélték és lefejezték, benzinnel öntötték le, és meggyújtották, fejjel lefelé keresztre feszítették, verték, megcsonkították, éhen veszejtették, vízbe fojtották, és kutyákkal tépették szét. A társaság pribékjei megerőszakolták a nőket és a lányokat, a gyerekek agyát kiloccsantották. „Egyes helyeken olyan elviselhetetlen bűz árad az áldozatok sokaságának rothadó tetemeiből, hogy ezeket a helyeket ideiglenesen ki kellett üríteni” – mondta egy mérnök, aki meglátogatta „az ördög paradicsomának” nevezett körzetet.{196} Sir Roger Casement tábornok, a brit konzul, aki a nyomozást vezette, úgy becsülte, hogy legalább 30 000 indián halt meg egyedül e miatt a gumicég miatt. Egy brit diplomata hozzátette: „Nem túlzás azt mondani, hogy az a módszer, amelyet a társaság ügynökei alkalmaznak a gumi begyűjtésére, felülmúl minden borzalmat, amivel a civilizált világ az elmúlt században találkozott.”{197} Jóval azelőtt, hogy a Casement-jelentés nyilvánosságra került, 1912-ben Fawcett már elmondta véleményét a brit lapokban és a kormánytisztviselőkkel folytatott megbeszélésein. Egyszer a rabszolga-kereskedőket „vadembereknek” és „csőcseléknek” nevezte. Azt is tudta, hogy a gumikonjunktúra rendkívül nehézzé és veszélyessé teszi küldetését. Még a korábban barátságos törzsek is ellenségessé váltak az idegenekkel szemben. Fawcettnek meséltek egy nyolcvanfős csapatról, amelyből „olyan sokat öltek meg mérgezett nyilakkal, hogy a többiek félbeszakították az utat, és visszavonultak”; más utazókat derékig a földbe ástak, és otthagytak a tűzhangyáknak, férgeknek és legyeknek.{198} A Királyi Földrajzi Társaság lapjában Fawcett azt írta, hogy „az aljas politika miatt, amely a rabszolgakereskedelmet létrehozta, és nyíltan bátorította az őslakos indiánok, köztük igen értelmes fajok, gátlástalan lemészárlását”, a bennszülöttek „halálosan meggyűlöltek minden idegent”{199}, és az egyik „legnagyobb veszélyt jelentik a dél-amerikai felfedezőkre”{200}.

1906. szeptember 25-én Fawcett és Chivers elhagyták Riberaltát. Húsz kalandor és bennszülött vezető ment velük, akiket a határvidéken toboroztak. Köztük volt egy Willis nevű jamaikai aranykutató, aki az alkohol iránti szeretete ellenére első osztályú szakács és halász volt („Képes úgy kiszimatolni az ételt és az italt, ahogy a véreb érzi meg a nyulat”- jegyezte meg csípősen Fawcett{201}), és egy visszavonult fiatal bolíviai katonatiszt, aki folyékonyan beszélt angolul, és így a tolmácsuk lett. Fawcett gondoskodott róla, hogy az emberek megértsék, mibe vágtak bele. Aki eltöri a lábát, vagy megbetegszik a dzsungel mélyén, annak kevés esélye van az életben maradásra. Egy ember kihozatala kockáztatja az egész csapat életét. Az őserdő logikája azt követeli, hogy hagyják magára, vagy ahogy Fawcett komoran közölte: „Választhat az ópiumtabletták, az éhhalál vagy a kínhalál közöli, amennyiben a vadak megtaláljak.”{202} Fából készült kenukat használva nyugat felé kanyarogtak jó 900 kilométeren át Brazília és Bolívia határvidékén. A folyót eltorlaszolták a kidőlt fák, Chivers és Fawcett a csónakból igyekezett szétvágni őket machetével. A vízben hemzsegtek a piráják, a felfedezők vigyáztak, nehogy az ujjuk hozzáérjen a folyó felszínéhez. Theodore Roosevelt, miután 1914-ben feltárta az Amazonas egyik mellékfolyóját, a piráját a „világ legvadabb halának” nevezte. „Szétszaggatnak és élve felfalnak minden sebesült embert vagy állatot; a vízben terjedő vértől megőrülnek… A pirája feje, a kurta pofa, a meredt, rosszindulatú szem, a kegyetlen fogakkal teletűzdelt, tátogó száj maga a megtestesült, gonosz kegyetlenség.”{203} Ha fürdött, Fawcett aggodalmasan ellenőrizte a testét, nincs-e rajta kelés vagy vágás. Amikor először úszta át a folyót „a gyomrom kellemetlenül émelygett”, írta.{204} A pirajákon kívül rettegett még a candirútól és az elektromos angolnától vagy puraquétól{205} is. Ez utóbbi – körülbelül két méter hosszú hal, amelynek a szeme annyira elöl van lapos fején, hogy csaknem a felső ajkán ül – mint az eleven battéria: akár 650 voltnyi feszültséget juttathat áldozatai testébe. Képes árammal agyonütni egy békát vagy egy halat egy víztartályban anélkül, hogy hozzáérne. A német felfedezőtudós Alexander von Humboldt, aki a 19. század elején az Orinoco mentén az Amazonasig utazott, szigonyos indiánok segítségével harminc lovat és öszvért hajtott be egy elektromos angolnáktól hemzsegő mocsár vizébe, hogy lássa, mi történik.{206} Az égnek álló sörényű, kifordult szemű lovak és öszvérek rémülten ágaskodtak az angolnák gyűrűjében. Némelyik állat ki akart ugrani a vízből, de a szigonyokkal visszakergették őket. Két ló másodperceken belül megfulladt, a többinek végül sikerült áttörnie az

indiánokon, és kimerülten összeestek. „Egyetlen ütés elegendő, hogy megbénítson, és vízbe fojtson egy embert – de a puraque megismétli a támadást, hogy biztos legyen áldozata pusztulásában”, írta Fawcett.{207} Azzal fejezte be, hogy az embernek errefelé olyan dolgokat kell tennie, amelyek „nem biztatnak a sírfelirat reményével – hidegvérrel kell cselekedni, nagyon gyakran már csak a tragédia után”{208}. Egy nap észrevett valamit a lomha folyó partján. Először kidőlt fának tűnt, de aztán hullámzó mozgással megindult a kenuk felé. Nagyobb volt egy elektromos angolnánál, és amikor Fawcett társai meglátták, felordítottak. Fawcett fölemelte puskáját, és addig lőtte a lényt, amíg a lőporfüst be nem töltötte a levegőt. Amikor a lény nem mozgott többé, az emberek odaeveztek mellé. Egy anakonda volt. A Királyi Földrajzi Társaságnak írt jelentésében Fawcett azt állította, hogy hosszabb volt 12 méternél („HATALMAS KÍGYÓK!” hangoztatta egy szalagcím az angol sajtóban), noha az anakonda testének nagyobbik része elmerült, és bizonyosan nem érte el ezt a hosszúságot, ugyanis a hivatalosan följegyzett legnagyobb hosszúság tizenkét méter. (Egy ekkora anakonda is fél tonnát nyom, és tágítható állkapcsai miatt egy egész szarvast képes lenyelni.) Fawcett mereven bámulta a mozdulatlan kígyót, és elővette a kését. Ki akart metszeni a bőréből egy darabot, hogy betegye az egyik gyűjtőedényébe, de ahogy belevágott, az állat felé és a csapat felé vágott, mire rémülten elmenekültek. Ahogy az expedíció haladt, tagjai feszülten figyelték az őserdőt. „Ez volt az egyik legsötétebb út, amelyet valaha megtettem, a folyó fenyegető volt némaságában, a lassú hömpölygés, a mély víz mind azt sugallta, hogy gonosz dolgok vannak előttünk – írta Fawcett néhány hónappal azután, hogy elhagyta Riberaltát. – Elszabadultak az amazóniai folyók démonjai, ők mutatták meg magukat az alacsony égen, a zuhogó esőben, az erdő sötét falain.”{209} Fawcett szigorú rendet tartott. Henry Costin, a brit hadsereg volt tizedese, aki számos későbbi expedíciójára kísérte el Fawcettet, elmesélte hogyan ébresztette virradatkor a csapatot egy társuk. Aztán lementek a folyóhoz, megmosakodtak, fogat mostak, becsomagoltak, miközben a konyhafelelős tüzet rakott a reggelihez. „Egyszerűen éltünk – emlékezett vissza Costin. – A reggeli rendszerint kása volt, sok cukorral és konzervtejjel.”{210} Az emberek perceken belül útra készen álltak. Rengeteget kellett dolgozni azért a töméntelen adatért, amelyek Fawcett belefoglalt a Társasághoz intézett jelentéseibe – nem feledkezve meg a helymeghatározásokról, a tájról készült vázlatokról, a leolvasott barometrikus és hőmérsékleti adatokról, az állal-és növényvilág katalogizálásáról –, és Fawceli vadul robotolt. „A tétlenséget

nem állhatom” – mondta egyszer.{211} Az őserdő a túlzásig felfokozta természetes adottságait: merészségét, keménységét és ingerlékenységét, illetve türelmetlenségét a mások gyengeségével szemben. Embereinek csak rövid ebédszünetet engedélyezett – néhány kétszersült idejére –, és már mentek is tovább, napi tizenkét órán keresztül. Napnyugta előtt végül jelezte, hogy lehet tábort verni. Willis, a szakács nekilátott a vacsorafőzésnek: az éppen aktuális levesport feljavította annak az állatnak a húsával, amelyet aznap az expedíció tagjai elejtettek. Az éhség bármit ehetővé varázsolt: armadillót, tüskés ráját, teknőst, anakondát, patkányt. „A majmokat jó ennivalónak tekintik – írta Fawcett. – Egész jó ízük van; eleinte mégis viszolyogtam a gondolattól, mert amikor a tűz leégette a bundájukat, borzalmasan emberinek tűntek.”{212} Az erdei út örökös szorongást jelentett a ragadozóktól. Egyszer egy pekarikonda rohant Chivers és a tolmács felé, akik azonnal lövöldözni kezdtek minden irányba, miközben Willis egy fa mögé menekült, nehogy ő is kapjon egy golyót. Még a békák érintése is életveszélyes lehetett: egy Phyllobates terribilis, amely akkora, mint egy pénzdarab, száz ember megöléséhez elegendő mérget termel. Egy napon Fawcett egy korallkígyóba botlott, amelynek mérge a központi idegrendszert bénítja meg, és az áldozat egyszerűen megfullad. Fawcett nem győzött ámulni Amazónia állatvilágán, amely „annyira ellenséges az ember iránt, mint sehol másutt”.{213} De nem a nagy ragadozóktól féltek leginkább, hanem az idegtépő rovaroktól és férgektől. A sauba hangyáktól, amelyek egyetlen éjszaka alatt szétszálazták a ruhákat és a hátizsákokat. A tetvektől, amelyek úgy támadtak, mint a piócák (újabb istencsapása), a vörös, szőrös homoki bolháktól, amelyek emberi szövettel táplálkoznak. A ciánt fecskendező ezerlábúaktól. A vakságot okozó, élősködő férgektől. A berni légytől, amely a tojócsövével átfúrja a ruhát, belepetézik a bőrbe, és a lárvái a húsban kelnek ki. A pium nevű, alig látható légytől, amelynek csípései véres sebeket hagytak a felfedezők testén. És ott voltak a „csókos bogarak” amelyek áldozataik ajkát megcsípve adták át nekik a Trypanosoma cruzi nevű egysejtűt. Húsz évvel később, amikor az áldozat már azt hiszi, hogy sértetlenül megúszta az őserdőt, egyszer csak meghal szívrohamban vagy agydaganatban. De semmi sem volt veszélyesebb a moszkitóknál, amelyek mindenféle betegséget terjesztettek a maláriától a „csontzúzó lázon” át az elefantiázisig vagy a sárgalázig. „[A moszkitók] a fő okai annak, hogy Amazónia továbbra is határvidék, amelyet nem igáztak le”, írta Willard Price 1952-ben megjelent könyvében.{214}

Fawcett és emberei szúnyoghálóba burkolóztak, de ez nem volt elegendő. „A piumok felhőkben leptek el minket – írta Fawcett. – Kénytelenek voltunk mindkét végén szúnyoghálóval lezárni a csónakok pálmalevél kunyhóit, és még a fejünkre is húztunk hálót, ennek ellenére a kezünk és az arcunk hamarosan megtelt apró, viszkető vérhólyagokkal.”{215} Eközben a polvorina, amely olyan kicsi, mint a porszem, bevette magát az emberek hajába. Gyakran előfordult, hogy semmi másra nem bírtak gondolni, csak a rovarokra. Kezdték felismerni a hangokat, amelyeket a különböző rovarok keltenek a szárnyuk összedörzsölésével. („A tabana egyesével jön, de olyan szúrással jelzi jelenlétét, mint egy injekciós tű”, írta Fawcett.{216}) A rovarok az őrület szélére sodorják a felfedezőket. Bizonyítja ezt egy természettudós naplója is, aki részt vett Fawcett egyik későbbi expedícióján: október 20.: A függőágyakban apró szúnyogok támadtak meg, a hosszuk nem haladja meg a 3 millimétert; a szúnyoghálók nem védenek meg; a szúnyogcsípésektől egész éjjel nem tudtunk aludni. október 21.: Újabb álmatlan éjszaka a vérszívó szúnyogok miatt. október 22.: A testem tele van a rovarcsípések daganataival, a csuklóm, a kezem püffedt az apró szúnyogok csípéseitől. 2 éjszakán át szinte semmit nem aludtam – ez egyszerűen borzalmas… Az eső délben eleredt, esett egész délután és az éjszaka nagyobbik felében. A cipőm szinte azonnal átázott… Eddig a legrosszabb kullancsok, október 23.: Borzalmas éjszaka, még mindig a szúnyogcsípések miatt; még a füst sem segít. október 24.: Beteg vagyok a rovaroktól. Csuklóm, kézfejem feldagadtak. Jóddal kenem a végtagjaimat. október 25.: Arra ébredtünk, hogy a termeszek elleptek mindent, ami a földön volt. A vérszívók még mindig velünk vannak. október 30.: Verejték, méhek, szúnyogok és „polverinák” (vérszívó muslincák), ez borzalmas. november 2. : A jobb szememre sajnos homályosan látok a szúnyogok miatt. november 3.: A méhek és a szúnyogok rosszabbak, mint valaha; tényleg „nincs pihenés a fáradtaknak” november 5.: Első tapasztalatom a hús- és dögevő méhekkel. Csípős szúnyog-felhők – a legrosszabb, amivel eddig találkoztunk – teszik ehetetlenné az ételt, mert mindent megtöltenek embervértől püffedt, vörös, undorító testükkel.{217}

Az expedíció első hat hónapja után a legtöbb ember belázasodott. Köztük volt Chivers is. Szomjúság és hasogató fejfájás kínozta őket, csillapíthatatlanul reszkettek. Az izmaik annyira lüktettek, hogy alig tudtak járni. Az esetek zömében vagy sárgalázban, vagy maláriában betegedtek meg. A sárgaláz esetében a legjobban attól féltek, hogy vért köpnek – ezt „fekete hányásnak” hívják –, mert ez azt jelentette, hogy közel a halál. Ha maláriásak voltak – egy becslés szerint az akkoriban az Amazóniában dolgozó emberek 80 százaléka maláriás volt –, gyakran hallucináltak, kómába estek, és meghaltak.{218} Fawcett egyszer egy olyan csónakban utazott ötödmagával, ahol mind a négy útitársa megbetegedett és meghalt. Evezőkkel ástak nekik sírt a parton. Egyetlen síremlékük, írja Fawcett, „két ág volt, amelyet néhány fűszállal kötöztek kereszt alakba”.{219} Egy reggel Fawcett nyomokat látott a sáros parton. Lehajolt, hogy alaposabban megnézze őket. Emberi lábnyomok voltak. Átkutatta a környéket, és letört ágakat, letaposott leveleket talált. Indiánok követték őket. Hallotta, hogy az Abuna folyó környékén pacaragua indiánok élnek, akik olyan hírben állnak, hogy elrabolják a vándorokat, és magukkal viszik őket az erdőbe. Két másik törzset – az északabbra élő parintintinókat és a déli Mojo síkságon élő kanichanákat – emberevőnek tartották. 1781-ben így ír egy hittérítő: „Amikor (a kanichanák) foglyot ejtenek, vagy megtartják rabszolgának, vagy megsütik, hogy lakomát csapjanak belőle. Serlegként használják azoknak a koponyáját, akiket megöltek.”{220} Noha a nyugatiaknak rögeszméje volt az emberevés (Richard Burton és barátai Kannibál Klub névvel adtak estélyt), gyakran el is túlozták, hogy igazolják a bennszülöttek leigázását, nem kétséges, hogy némely amazoniai törzs ténylegesen gyakorolta ezt a szokást vagy rituális okokból, vagy bosszúból. Az emberi húst kétféleképpen készítették el: megsütötték vagy megfőzték. A guayakik a rituális emberevést gyakorolták: ha a törzs valamelyik tagja meghalt, négyfelé vágták bambuszkéseikkel, a fejet és a végtagokat leválasztották a törzsről. „A fejet és a zsigereket nem ugyanazon »recept« szerint készítették el, mint a húsos részeket vagy a belső szerveket – írta Pierre Clastres antropológus, aki a ‘60-as évek elején tanulmányozta a törzset. – A fejet először gondosan megborotválták… azután cserép főzőedényekben megfőzték a zsigerekkel együtt. Ami a húst és a belső szerveket illeti, nagy fa rostélyra helyezték, amely alatt tüzet gyújtottak… A hús lassú tűzön sül, a kiolvadt zsírt felitatják a kotóval (kefe). Ha úgy találják, hogy a hús „kész”, kiosztják a jelenlevők között. Amit nem esznek meg ott helyben, félreteszik az asszonyok kosaraiba,

és a következő étkezéskor fogyasztják el. Ami a csontokat illeti, eltörik őket, és kiszívják belőle a velőt, amelyet különösen az asszonyok szeretnek.”{221} A guayakik annyira szerették az emberi bőrt, hogy ezért adták maguknak az Aché Kyravwa nevet, ami emberzsír evő guayakit jelent. Fawcett a körülöttük elterülő erdőt kémlelte: az indiánokat kereste. Az amazonasi törzsek mesterien be tudták cserkészni az ellenséget. Volt, amelyik szeretett jelt adni magáról a támadás előtt, de sokan arra használták az erdőt, hogy álcázza lopakodásukat. Testüket és arcukat feketére és vörösre mázolták faszénnel, illetve a bogyókból és gyümölcsökből sajtolt vörös festékkel. A fegyvereik – fúvócsövek és nyilak – némán csaptak le, még mielőtt bárkinek módja lett volna elmenekülni. Egyes törzsek épp azt használták ki, ami olyan kockázatossá tette az erdőt Fawcett és emberei számára: fegyvereik hegyét megmártották a tüskés ráják és nyílméregbékák mérgében, a hangyakatonákat pedig arra használták, hogy harc közben szerzett sebeiket összevarrják velük. Ezzel szemben Fawcettnek és csapatának nem volt tapasztalatuk az őserdei életről. Ezen az első úton Costin elismerte, hogy ők „zöldfülűek” voltak. A legtöbben meg is betegedtek, legyöngültek az éhségtől. Tökéletes zsákmányt jelentettek. Éjjel Fawcett és emberei idegesek voltak. Indulás előtt Fawcett minden emberével megígértette, hogy semmilyen körülmények között nem használják tűzfegyvereiket az indiánok ellen. Amikor a Királyi Földrajzi Társaság egyik tagja, aki ismerős volt a környéken, figyelmeztette, hogy az ilyen módszer „felhívás a gyilkosságra”{222}. Fawcett elismerte, hogy az erőszakmentes megközelítés „őrült kockázattal” jár. Azzal érvelt, hogy nemcsak az erkölcs parancsolja így: egy kis csapat ezen az egyetlen módon bizonyíthatja békés szándékát a túlerőben levő törzseknek. Függőágyukban feküdtek, kis tüzük pattogó lángjainál, és hallgatták az erdő életét, zajait. Igyekeztek megkülönböztetni a hangokat: egyszer egy dió pottyant a partra, aztán ágak súrlódtak egymáshoz, vagy a moszkitók zümmögtek, egy jaguár mordult. Időnként az őserdő mintha elnémult volna, azután sikoly hasított a sötétbe. Senkit nem láttak, de tudták, hogy őket viszont figyelik. „Az idegek próbája volt, tudni, hogy minden mozdulatodat figyelik, miközben szinte semmit nem láttál a leselkedőkből”, írta Fawcett. {223}

Az egyik nap zúgókhoz értek, és előreküldtek egy vezetőt, hogy keressen utat, amelyen megkerülhetik ezt a részt. Hosszú idő telt el, és mivel a vezető nem adott jelt magáról, Fawcett és több embere a keresésére indult. Egy

kilométer hosszan vágtak maguknak utat az őserdőben, amikor hirtelen megtalálták vezetőjük testét, amelybe negyvenkét nyíl fúródott. Az emberek kezdtek pánikba esni. Miközben a zúgók felé sodródtak, egyszer csak Willis felkiáltott: „Vadak!” – és tényleg ott álltak a parton. „Egész testüket befestették – írta Fawcett –, a fülcimpájukat megnyújtották, az orrukból kétoldalt toll állt ki.”{224} Fel akarta venni velük a kapcsolatot, de a csónakban ülők ordítva és gyorsan tovalapátoltak. Az indiánok két méter hosszú íjaikkal céloztak, és kilőtték nyílvesszőiket. „Az egyik félelmetes koppanással ütötte át a csónak oldalát – noha másfél hüvelyk vastag fából készült”- mesélte Fawcett.{225} A csónak lesiklott a zúgókon, és a törzs egyelőre eltűnt. Fawcett még ez előtt az összecsapás előtt észrevette, hogy az emberei, különösen Chivers, lassan pánikba esnek. „Figyeltem, ahogy fokozatosan közeledik az idegösszeomláshoz”, írta Fawcett.{226} Felmentést adott Chiversnek a munkája alól, és csapata több tagjával együtt visszaküldte a határvidékre. Még két ember halt bele a lázba. Maga Fawcett is vágyott a családja után.{227} Megőrültem én, morfondírozott, hogy korábbi állomáshelyeim kényelmét ilyen körülményekre cseréltem? Második fia, Brian, a távollétében született. „Elfogott a kísértés, hogy mindent abbahagyjak, és hazatérjek”, írta Fawcett.{228} Mégis, embereivel ellentétben ő jó egészségnek örvendett. Éhes és megviselt volt, de a bőre nem sárgult be, a hőmérséklete normális maradt, és nem hányt vért. Később John Keltie, a Királyi Földrajzi Társaság titkára egy levélben ezt írta Fawcett feleségének: „Hacsak nincs rendkívüli erős szervezete, nem tudom, hogyan élhetné túl.”{229} Fawcett ennél a résznél megjegyezte: „Az egészséges embert különlegesnek, kivételnek, rendhagyónak tekintették.”{230} A honvágy ellenére Willis és a tolmács a kíséretében tovább kutatta a határt Bolívia és Brazília között, kilométereken át vágtak maguknak utat az őserdőben. 1907 májusában befejezte az útját, eredményeit jelentette a délamerikai határkijelölő bizottságnak és a Társaságnak. Hitetlenül fogadták. Újrarajzolta Dél-Amerika határait – és mindezt a kitűzött határidőnél csaknem egy évvel hamarabb elvégezte!

9 TITKOS IRATOK

Mielőtt elhagytam Angliát, igyekeztem fölkutatni Fawcett leszármazottait, akik talán többet tudnak mondani a felfedezőről és Z-be tartó útjáról. Fawcett felesége és gyermekei rég meghaltak, de a walesi Cardiffban megtaláltam egyik unokáját, Rolette de Montet-Guerint, akinek anyja Fawcett egyetlen lánya, Joan volt. A vakolt falú, földszintes ház fakeretes ablakaival sajátosan igénytelen helynek tűnt ahhoz képest, amekkora hírverést csaptak a család körül. Rolette kicsiny, energikus, ötvenes éveiben járó, szemüveges asszony volt, fekete haját rövidre nyíratta. Szeretettel beszélt a nagyapjáról, akit a kezdőbetűi után PHF-ként emlegetett: „A mama és a családtagok mindig csak így nevezték.” Fawcett felesége és gyerekei, miután a riporterek évekig vadásztak rájuk, elzárkóztak a nyilvánosságtól, Rolette mégis örömmel fogadott a konyhában. Amikor elmondtam neki, hogy követni akarom Fawcett útját, megjegyezte: – Nem úgy fest, mint egy felfedező. – Hát nem. – Pedig okosabb lesz jól kosztolnia, ha az őserdőbe készül. Nyitogatni kezdte a szekrényeket, edényeket, serpenyőket vett elő, és a gáztűzhelyhez lépett. A konyhaasztalt hamarosan betöltötték a tálak, amelyekben rizottó, párolt zöldség, házikenyér, forró almás sütemény illatozott. – Vegetáriánus konyha – mondta Rolette. – Nagyapám szerint több életerőt ad. Továbbá nem szívesen ölt állatokat, csak ha rákényszerült. Miközben leültünk enni, megjelent Isabelle, Rolette huszonhárom éves lánya. Még az anyjánál is rövidebb frizurát viselt, és a szeme őrzött valamit dédapjának átható tekintetéből. A British Airways pilótája volt. – Őszintén irigylem a dédapámat – mondta. – Manapság az ember nem fedezheti fel a világ valamelyik rejtett táját. Hova is mehetne? Rolette ódon ezüstkelyhet tett az asztal közepére. – Ezt magának hoztam – mondta. – Ez volt PHF keresztelőkelyhe.

A fény felé emeltem a kelyhet. Az egyik oldalára virágokat és bimbókat véstek, a másikra az 1867-es számot, Fawcett születésének évét. Miután ettünk, és egy darabig beszélgettünk, megkérdeztem valamit, amin már rég töprengtem: ha kitűzöm az útvonalamat, támaszkodhatom-e számos elődöm példáját követve A Mato Grosso titkában idézett koordinátákra, amelyek a Halott Ló tábor helyét jelezték. – Ezzel óvatosnak kell lennie – figyelmeztetett Rolette. – Hogyhogy? – PHF azért írta, hogy letérítse az embereket az útról. Álcázásul szolgáltak. Ez a hír megrendített: ha ez igaz, akkor sok ember indult el talán végzetesen rossz irányba. Mikor megkérdeztem, hogy Brian Fawcett A Mato Grosso titkának kiadója miért követte el ezt a csalást, Rolette elmagyarázta, hogy tiszteletben akarta tartani apja és bátyja kívánságát. Minél tovább beszélt, annál jobban átéreztem, hogy ami sokaknak őrjítő talány, az ennek az asszonynak családi tragédia. Ahogy befejeztük a vacsorát, Rolette így szólt: – Ha valaki eltűnik, az nem olyan, mint a rendes halál. A dolgok nem zárulnak le. – Később elmesélte, hogy „amikor anyám haldokolt, azt mondtam neki: Legalább végre megtudod, hogy mi történt P. H. F.-fel és Jackkel”. Egy ideig hallgatott, mintha össze akarná szedni a gondolatait a folytatáshoz. Végül azt mondta: – Tényleg meg akarja tudni, hogy mi történt a nagyapámmal? – Igen, ha lehetséges. – Mutatni akarok valamit. Egy hátsó szobába vezetett, és kinyitott egy nagy deszkaládát. Sok bőrkötésű könyv volt benne. Borítójuk ronggyá foszlott, kötésük elmállott. Némelyiket csak a masnira kötött zsinórok tartották össze. – Mik ezek? – kérdeztem. – PHF naplói és útinaplói – azzal kezembe adta őket. – Átnézheti, de vigyáznia kell rájuk. Kinyitottam az egyik 1909-es jelzetűt. Fekete lett tőle az ujjam hegye, amit a viktoriánus pornak és az őserdei sárnak tulajdonítottam. A lapok csaknem kihullottak, ahogy forgattam őket, óvatosan a mutató- és hüvelykujjam közé fogva mindegyiket. Fawcett mikroszkopikus írását látva különös érzésem támadt. Ez itt olyasmi, amit Fawcett titkolt, ami a legféltettebb gondolatait rejti, valami, amit nagyon kevesen láthattak. Janet Malcolm író mondta, hogy

a biográfusok „hivatásos tolvajok, betörnek egy házba, felforgatnak bizonyos fiókokat, amelyekről jogosan vélik úgy, hogy ott vannak az ékszerek és a pénz, azután diadalmasan magukkal viszik zsákmányukat”.{231} Leültem a díványra. 1906-tól 1921-ig (az utolsó előtti útig); szinte minden évből megvoltak a könyvek; nyilvánvalóan naplót vezetett minden expedícióján, leírta a megfigyeléseit. A belső borítókon versek voltak, amelyeket azért másolt oda, hogy olvasgassa őket az őserdőben, a magány és a kétségbeesés perceiben. Az egyik Nináról szólhatott: Szerelmem, édesem, tied az életem, Holtomig. Néhány sort bemásolt Ella Wheeler Wilcox Magány című verséből is: Halálodhoz senki sem segíthet. A gyönyör termeiben már ott a fogaskerekek végtelen sora, és végül mind felőrlődünk a kín folyosóin végighaladva. A naplók zömét hétköznapi tények töltötték ki, olyasvalakinek a följegyzései, aki nem számít rá, hogy történelmet csinál. „Július 9… Álmatlan éjszaka… Délben sok eső és nedvesség… július 11… Éjféltől zápor. Az ösvényen elértük (a tábort), halat fogtunk… július 17… átúsztam tutajnak való fáért.” Váratlanul egy odavetett megjegyzés az élet fájdalmas oldaláról: „Nagyon rosszul érzem magam… Múlt éjjel l (fiola) morfium, hogy szabaduljak lábam fájdalmától. Ettől erős gyomorgörcsöt kaptam, le kellett dugnom az ujjamat, hogy megkönnyebbüljek.”{232} Zaj hallatszott a szomszéd szobából, felnéztem. Isabelle játszott a számítógépen videojátékot. Fölvettem egy másik könyvet, amelynek tartalmát lakat védte. – Ez a „Kincseskönyv” – mondta Rolette. Kinyitotta a lakatot, és én megtaláltam Fawcett történeteit a titkos kincsekről, olyanokról, mint Gallapita-Galla. Térképek is voltak a feltételezett helyszínekről: „Ebben a barlangban kincs van, amelynek létezéséről egyedül én tudok.” A későbbi naplókban, ahogy Z fölkeltette érdeklődését, egyre szaporodtak a régészeti bejegyzések. Furcsa hieroglifákat rajzolt le. A mostanra

gyakorlatilag eltűnt botokud indiánok meséltek neki egy legendát egy városról, amely „hihetetlenül gazdag aranyban – olyannyira, hogy világít, mint a tűz”. Fawcett hozzátette: „Elképzelhető, hogy ez Z.” Ahogy – látszólag – céljához közeledett, úgy lett egyre titkolózóbb. 1921-ben szerkesztett egy „kódot”, amelyet megosztott a feleségével, hogy üzeneteket küldhessen neki: 78804 Kratzbanki = Fölfedezések, ahogy leírtam 78806 Kratzfuss = Gazdag, fontos és csodálatos 78808 Kratzka = Megtalált városok – a jövő már biztos Ahogy átfutottam a naplót, észrevettem egy szót az egyik margón: „HALOTT”. Közelebbről is megnéztem, és két másik szót is találtam mellette. Kibetűztem őket: „HALOTT LÓ TÁBOR”. Alatta koordináták voltak. Gyorsan átlapoztam a noteszomat, amelybe A Mato Grosso titkából másoltam ki a tábor helyzetét. A koordináták nagyon különböztek egymástól. Órákon át böngésztem a naplókat, és jegyzeteltem. Már azt gondoltam, semmi sem maradt fölfedezetlenül, amikor megjelent Rolette és azt mondta, meg szeretne mutatni még valamit. Eltűnt a hátsó szobában. Hallottam, ahogy magában dünnyögve nyitogat szekrényeket és fiókokat. Néhány perc múlva egy fényképet mutatott egy könyvben: – Nem tudom, hova tettem – mondta. – De legalább egy képet mutathatok. A fénykép Fawcett arany pecsétgyűrűjét ábrázolta, amelyre a család jelszavát vésték: Nec Aspera Terrent – ez körülbelül azt jelenti, hogy „Fenébe a nehézségekkel!” 1979-ben egy Brian Ridout nevű angol, aki filmet forgatott a brazil vadonban, olyan híreket hallott, hogy ez a gyűrű felbukkant egy cuiabái üzletben. Mire Ridout megtalálta a boltot, a tulajdonos meghalt. A felesége azonban átkutatta a hagyatékát, és megtalálta Fawcett gyűrűjét. – Ez az utolsó tárgy, amelyet az expedícióból visszakaptunk – szólt Rolette. Aztán elmondta, hogy nagyon szeretett volna többet megtudni, és egyszer elvitte a gyűrűt egy médiumhoz. – Megtudott valamit? – kérdeztem. Lenézett a képre, aztán rám. – A gyűrű vérben ázott.

10 A ZÖLD POKOL

Helyén van a szíve?” – kérdezte Fawcett.{233} Nem sokkal előző expedíciójának befejezése után ugyanis arra igyekezett rábeszélni helyettesét, Frank Fishert, hogy a brazíliai és bolíviai határ mentén derítsék fel a Rio Verdét. Fisher, a negyvenegy éves angol mérnök, a Társaság tagja, habozott. A határkijelölő bizottság nem kötött szerződést a csapattal a Verde felkutatására – egyszerűen megkérték őket, hogy nézzenek körül Corumbától délnyugatra. De miután teljesítették feladatukat, Fawcett ragaszkodott hozzá, hogy utazzanak végig a folyón, amely annyira ismeretlen területen haladt keresztül, hogy senki nem tudta, hol ered. Végül Fisher azt mondta: – Jól van, megyek – de azért hozzátette–, csak a szerződésre ne hivatkozzon! Fawcettnek ez még csak a második dél-amerikai expedíciója volt, de alapvetően fontos szerepet játszott Amazónia megismerésében és tudásának fejlesztésében. Fisherrel és hét újonccal indult el a brazíliai Corumbából. Több mint 600 kilométert tettek meg északnyugati irányba, mielőtt két összetákolt tutajon vízre szálltak. A zúgók, amelyeket az esők is duzzasztottak, félelmetesen robajlottak a szirteken, a tutajok pörögtek a meredélyek szélén, mielőtt alábuktak a habokba a sziklák tövén földet rázó dübörgéssel. Az emberek ordítva biztatták egymást, hogy kapaszkodjanak, Fawcett szeme villogott, Stetson-kalapját a tarkójára lökte, a bambusz rudat, amellyel kormányzott, az oldalához szorította, nehogy saját magát szúrja le. Vadvízen hajózni akkor még nem volt sport, de Fawcett megérezte a jövőt: „Amikor… a merész utazónak meg kell építenie a saját balsáját (tutaját), olyan lelkesedés és izgalom tölti el, amelyet kevés sport tesz lehetővé.”{234} Mégis egészen más egy ismert folyó zúgója, mint egy ismeretlen katarakta, amely bármelyik pillanatban zuhanhat öt métert. Ha a csapat valamelyik tagja leesik, nem kapaszkodhat vissza a tutajra anélkül, hogy fel ne borítsa. A legtisztességesebb, amit tehet, ha megfullad.

A felfedezők ellapátoltak a Ricardo Franco dombok, a száz méter magasba emelkedő, hátborzongató homokkő plató mellett. „Idő és emberi láb nem érintette még ezeket a csúcsokat – írta Fawcett. – Úgy állnak ott, mint egy elveszett világ, tövüket elborítja az őserdő, és a képzelet egy rég eltűnt világ utolsó maradványát látja bennük.”{235} (Arthur Conan Doyle már említett regénye. Az elveszett világ legalább részben ezen a fennsíkon zajlik.{236}) Ahogy Fawcett és csapata keresztülvágott a kanyonon, a sellők hajózhatatlanná váltak. „Mit csináljunk most?” – kérdezte az egyik ember. „Nincs mit tenni – felelte Fawcett. – Mindent itt kell hagynunk, amit nem tudunk elvinni a hátunkon, és gyalog követjük a folyót.” Parancsot adott az embereknek, hogy csak a legfontosabb dolgokat hozzák magukkal: a függőágyat, a puskákat, a szúnyoghálót és a kutatáshoz szükséges eszközöket. „Mi lesz a tartalék élelmiszerrel?” – kérdezte Fisher.{237} Fawcett azt felelte, csak néhány napra elegendő ételt vihetnek magukkal. Azután a természetben kell beszerezniük a táplálékot, mint az indiánoknak, akiknek a tüzeit látták a távolban. Bár hajnaltól estig vágták, aprították a bozótot, átlagosan legfeljebb napi egy kilométert tellek meg. A lábuk elmerült a sálban. A cipőjük szétmállott. A látásuk elhomályosult a verejtékszagra gyűlő, apró legyektől, amelyek a pupillájukat rohanták meg (a brazilok „szemnyalogatónak” hívják ezeket a rovarokat). Fawcett ennek ellenére tovább számolta a lépéseit, fölkapaszkodott a domboldalakon, mert onnan jobban látta a csillagokat a helyzet-meghatározáshoz. Embereinek nem volt szükségük efféle jelzésekre. Pontosan tudták, hol vannak: a zöld pokolban. Takarékoskodniuk kellett volna az élelmiszerrel, de a legtöbben nem bírták, és gyorsan befalták az adagjukat. A menetelés kilencedik napján az expedíció kifogyott az élelemből. Fawcett most jött rá arra, amit a felfedezők Orellana óta megtanultak, és amire a hamis éden tudományos elméletét alapozzák: a világ legsűrűbb őserdejében alig akad egy falat étel. Ez Amazónia ördögi trükkjei közül talán a legördögibb. Ahogy Fawcett írta: „Akármilyen hihetetlenül hangzik, hogy valaki éhezzen egy erdőben, mégis igen nagy a valószínűsége, hogy megtörténik.”{238} Ételt kerestek, de csak óriási fatörzseket és a rájuk kapaszkodó kúszónövényeket találtak. A mérges gombák, a sok milliárd termesz és hangya lekopasztotta a talajt. Fawcettet arra tanították, hogy a döglött állatot is meg lehet enni, de egyet sem találtak: minden tetem azonnal visszakerül az élet körforgásába. A fák

még több tápanyagot vonnak ki a talajból, amelyet az esők és az áradások már amúgy is kilúgoztak. Közben az indák és liánok egymással versenyezve kúsznak a lombkorona felé, hogy minél több napfényhez jussanak. Az egyik lián, amelyet matadornak vagy „gyilkosnak” neveznek, a végsőkig fokozza ezt a versenyt: rátekeredik egy fára, mintha szelíden átölelné, azután fojtogatni kezdi, és elveszi tőle az erdőben elfoglalt helyét és az életét. Noha a fényért folytatott élet-halál harc odalent állandó félhomályt teremt, kevés emlős bóklászik a talajon, ahol más teremtmények megtámadhatják őket. Fawcették gyakorlatlan szeme még azokat sem észlelte, amelyeket meg kellett volna látniuk. A denevérek a levelek alá bújtak. Az armadillók beásták magukat a földbe. A lepkék fakéregnek tűntek. A kajmánokból fatörzsek lettek. Az egyik hernyó még ijesztőbb trükkre képes: a teste olyan, mint egy halálos vipera, nagy, háromszögletű fejjel és kerek, ragyogó szemekkel Ahogy Candice Millard írja könyvében: „Az esőerdő nem a bőség kertje, inkább annak az ellenkezője. Lombos, csöndes, árnyékos csarnokai nem szentélyek, inkább a föld legnagyobb csataterei, ahol az erdő minden lakosa minden nap minden percében könyörtelen harcot folytat az életben maradásért.”{239} Ezen a csatatéren Fawcett és emberei vesztésre álltak. Fawcett, a híres vadász napokon át cserkészte a tájat csapatával, de csak egy maroknyi diót és pálmalevelet találtak. Próbáltak halászni, mivel biztosra vették, hogy az amazóniai folyók, amelyekben számtalan pirája, angolna és delfin él, elegendő táplálékot nyújtanak. Megdöbbenésükre egy árva halat sem fogtak. Fawcett arra gondolt, talán valami beszennyezte a vizet. Valóban, néhány fa és növény olyan tanninsavakat termel, amelyek megmérgezik a folyókat, megteremtve azt, amit Adrian Forsyth és Kenneth Miyata biológusok „a sivatag vizes változatának”{240} hívnak. Így tehát Fawcett és csapata arra kényszerült, hogy éhesen vándoroljanak az őserdőben. Az emberek vissza akartak fordulni, de Fawcett a fejébe vette, hogy megtalálja a Verde forrását. Igyekezték szájukat nyitva tartva az esőből inni. Éjszakánként a hideg rázta őket. Fishert megcsípte egy tocandira – egy mérgező hangya, amely hányást és erős lázat okoz –, a csapat egy másik tagjának lábára rádőlt egy fa, így a rakományát szét kellett osztani a többiek között. Csaknem egy hónapnyi gyaloglás után elérték azt, ami a folyó forrásának tűnt. Fawcett ragaszkodott a mérésekhez, noha annyira kimerült, hogy mozdulni is alig bírt.{241} A csapat összeállt egy fotográfia kedvéért: olyanok rajta, mint a halottak, a szakálluk őserdőként burjánzik, a tekintetük eszelős. Fisher azt motyogta, azért jöttek idáig, hogy itt hagyják a fogukat. Mások a Megváltóhoz imádkoztak.

Fawcett igyekezett könnyebb utat találni visszafelé, de minden úton sziklába ütköztek, és kénytelenek voltak visszafordulni, „…minden azon múlt, meddig bírjuk még – írta Fawcett. – Ha nem jutunk hamarosan élelemhez, túlságosan legyengülünk ahhoz, hogy bármilyen úton kijuthassunk”.{242} Több mint egy hónapja szinte semmit sem ettek. Vérnyomásuk leesett, a szervezetük kezdte fölemészteni a szöveteit. „A többiek hangja, az õserdő neszei nagy távolságból hallatszottak, mintha egy hosszú csövön át érkeztek volna”, írta Fawcett.{243} Semmire sem bírtak gondolni az evésen kívül. Ingerültek, apatikusak és paranoiásak lettek. Legyengült állapotukban jobban ki voltak szolgáltatva a betegségeknek meg a fertőzéseknek, és többségük magas láztól szenvedett. Fawcett lázadástól tartott: mi lesz, ha másként tekintenek majd egymásra, ha nem a társat, hanem az ételt látják a másikban? „Az éhezés eltompítja az érzelmeket”, írta Fawcett az emberevésről, és szólt Fishernek, hogy szedje össze a többiektől a fegyvereket.{244} Hamarosan észrevette, hogy egyik embere eltűnt. Végül megtalálta, egy fának támaszkodva ült. Megparancsolta neki, hogy álljon föl, ő azonban könyörgött, hogy hagyja ott meghalni. Nem volt hajlandó megmozdulni. Fawcett előhúzta a kését. A penge megvillant a férfi szeme előtt. Fawcettnek szinte fájt az éhség. Késsel hadonászva kényszerítette társát, hogy felálljon. „Ha meghalunk – mondta –, akkor menet közben halunk meg.” Ahogy tovább tántorogtak, sokan annyira apatikusak lettek, hogy nem csapkodták a betegséget okozó moszkitókat, és nem figyeltek az indiánokra. „(Egy rajtaütés) a pillanatnyi rettegés és kín ellenére is gyors véget jelent, és ha ezeket a dolgokat ésszerűen mérlegeltük, akkor ez megváltásnak tűnt” az éhezéshez képest, írta Fawcett.{245} Néhány nappal később, miközben a csapat félig öntudatlanul botorkált előre, Fawcett észrevett egy szarvast szinte a lőtávolság határán. Legföljebb egy lövést kockáztathatott meg. „Az Isten szerelmére, el ne hibázza!” – suttogta az egyik ember.{246} Fawcett levette puskáját; izmai görcsösen megfeszültek elvékonyodott karján, hogy egyenesen tudja tartani a puskacsövet. Visszafojtotta a lélegzetét, elsütötte a fegyvert. A dörrenés végigvisszhangzott az erdőn. A szarvas eltűnt, mint egy látomás. Közelebb botladozva látták, hogy véresen hever a földön. Öt nappal később egy településre értek. Fawcett öt embere – csapatának nagyobbik fele – túl gyenge volt ahhoz, hogy felépüljön, hamarosan meghaltak. „Amikor Fawcett visszatért La Pazba, az emberek ujjal mutogattak

rá és megbámulták. Valóságos csontváz volt. Táviratot küldött a Királyi Földrajzi Társaságnak, amelyben annyi állt: „A Verde poklát meghódítottuk.”

11 A HALOTT LÓ TÁBOR

Tessék! – mondtam a feleségemnek, és a számítógépem képernyőjén megmutattam neki az Amazóniáról készült műholdas felvételt. – Ide megyek. A képen jól látszottak a föld repedései, ahol a hatalmas folyam és mellékfolyói könyörtelenül belevágtak a talajba. Később megmutattam a pontos koordinátákat a Google Earth felhasználásával, amely 2005 nyarától kezdve bárkinek másodpercek alatt lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag a Föld bármely pontját pár méteres felbontással kinagyíthassa. Először brooklyni címünket gépeltem be: a képernyőn a kamera lencséje irányított rakétaként zuhant alá az épületek és utcák közé, amíg föl nem ismertük házunk erkélyét. Hihetetlenül éles volt a kép. Utána begépeltem Fawcett utolsó ismert koordinátáit; a lencse fölemelkedett, dél felé siklott a Karib-tenger és az Atlanti-óceán fölött; alatta tovasuhant Venezuela és Guyana, mielőtt ismét alámerült egy zöld foltba: ez volt az őserdő. Ami valaha fehér terület volt a térképen, az most egy szempillantás alatt láthatóvá vált. A feleségem megkérdezte, honnan tudom, hogy ez a megfelelő pont, meséltem hát neki Fawcett naplóiról. Megmutattam a térképen azt a helyet, amelyet mindenki a Halott Ló táborának Hisz, azután több mint 160 kilométerrel délebbre az új koordinátákat, amelyeket Fawcett naplójában találtam. Majd elővettem egy irat másolatát, amelynek tetejére a Bizalmas szót írták. Ezt a Királyi Földrajzi Társaságnál fedeztem föl. Ellentétben Fawcett írásaival, ezt rendesen legépelték. 1924. április 13-án kelt, és Beadvány egy expedícióról az Amazonas medencéjébe volt a címe. Mivel nagy szüksége volt pénzre, Fawcett láthatólag engedett a Társaság kérésének, hogy adjon bővebb felvilágosítást terveiről. Mint írta, csaknem két évtizednyi kutatás után arra a következtetésre jutott, hogy az Amazonas déli medencéjében, a Tapajós és a Xingu mellékfolyók között egy ősi civilizáció lehető legkülönlegesebb maradványai találhatók. Készített egy vázlatot a környékről, és egy javaslatot terjesztett elő: „Ez a vidék a világ legnagyobb föltáratlan területe – írta. – A portugál felfedezők után minden további feltárás, végezzék azt brazíliaiak vagy külföldiek, a vízi utak környékére

korlátozódott.” Ő viszont azt tervezte, hogy utat nyit „a Tapajós, a Xingu és más mellékfolyók közti területen át, ahova még senki sem hatolt be”. Elismerte, hogy veszélyes útra vállalkozik, és arra kért pénzt, hogy a túlélők visszajuthassanak Angliába, mert „engem megölhetnek”.{247} A javaslat egyik oldalán számos koordinátát adott meg. – Ezek mire valók? – kérdezte a feleségem. – Azt hiszem, ebbe az irányba indult el a Halott Ló táborból. Másnap reggel a hátizsákomba gyömöszöltem a felszerelésem és a térképeimet, elbúcsúztam a feleségemtől és csecsemő fiamtól. – Aztán ne tégy ostobaságot – figyelmeztetett a feleségem. Ezek után elindultam a repülőtérre, és fölszálltam egy Brazíliába induló gépre.

12 AZ ISTENEK KEZÉBEN

A „hazaérés nagyszerű reménye!”, írta Fawcett a naplójába.{248} Tiszta, kövezett, egyenes utcák, borostyánnal befuttatott zsúpfedeles házak, legelő birkák, esőben zúgó harangok, boltok, ahol van sokféle gyümölcs, leves, limonádé, gyümölcslepény, nápolyi fagylalt és bor! A járdákon gyalogosok nyüzsögnek, az utcákon buszok, villamosok, taxik járnak. Más sem járt eszében, mint az otthona, miközben 1907 végén Anglia felé hajózott. Devonban Nina és Jack várta. Jack jól megnőtt, fut és beszél, már négyéves, a kis Brian pedig tágra nyílt szemmel barnulja az ajtóban álló férfit, mintha idegen lenne – minthogy az is. „Szerettem volna elfelejteni a rémtetteket, magam mögött hagyni a rabszolgaságot, a gyilkosságokat és a borzalmas betegségeket, hogy inkább idős hölgyeket lássak, akik számára a bűn az ilyenolyan komorna indiszkréciójánál ér véget”, írta A Mato Grosso titkában. „Szerettem volna hallani a falusi lelkész fecsegését, a helyi fatuskókkal akartam eszmét cserélni az időjárás rejtelmeiről, és a friss újságot akartam olvasni a reggeli mellett. Röviden, szerettem volna »átlagos« életet élni.” Meleg vízben szappannal fürdött, megnyírta a szakállát. Ásogatott a kertben, ágyba dugta a gyermekeit, a tűz fényénél olvasgatott, és a családjával töltötte a karácsonyt „mintha Dél Amerika sosem létezett volna”.{249} De nem sokkal később rájött, hogy nem bír nyugton maradni. „A lelkem mélyén egyfolytában hívogatott egy hangocska – írta Fawcett. – Először alig lehetett hallani, és ellenálltam neki addig, amíg már nem hagyhattam figyelmen kívül. A vadon hangja volt ez, és tudtam, örökre a részemmé vált.” Hozzátette: „Megmagyarázhatatlan és döbbenetes módon megszerettem azt a poklot. Ördögi szorítása foglyul ejtett, ismét látni akartam.”{250} Így tehát alig néhány hónap után ismét összeszedte a holmiját, és elmenekült az elől, amiről így írt: „a börtönkapu lassan, de biztosan rám csukódik”.{251} A következő másfél évtizedben egyik expedíciót a másik után vezette, sok ezer négyzetkilométert tárt föl Amazóniában, és segített újrarajzolni Dél-Amerika térképét. Ez idő alatt gyakran éppen úgy elhanyagolta a feleségét és gyermekeit, ahogy a szülei őt. Nina a tengerészfeleségekhez hasonlította a sorsát: „nagyon bizonytalan és

magányos” élet volt ez, „vagyon nélkül, nyomorúságos szegénységben, különösen a gyermekeknek”.{252} Egy 1911-es levelében Fawcett bevallotta, hogy „nem tenné ki feleségét ilyen kockázatos utazások miatti állandó aggódásnak”.{253} Egy napon ezzel a mondattal mutatta meg tenyerének vonalait a feleségének: „Jól jegyezd meg! Egy napon talán ebből azonosíthatod a holttestemet.”{254} Ettől függetlenül Ninának továbbra is tűrnie kellett férje veszedelmes megszállottságát. Valahogy könnyebb is volt a családnak, amikor Fawcett távol volt: minél tovább tartózkodott otthon, annál morózusabb lett. Brian később a naplójában bevallotta: „Megkönnyebbültem, amikor elutazott.”{255} Ami Ninát illeti, saját ambícióit alárendelte férje igényeinek. Fawcett évi jövedelme hatszáz font volt, a határkijelölő bizottság pedig alig valamivel támogatta az asszonyt és a gyermekeket. Ninának egyik bérlakásból a másikba kellett költöztetnie a családot. Cifra nyomorúságban éltek; mégis gondoskodott róla, hogy Fawcettnek ne kelljen idegeskednie: minden házimunkát elvégzett – főzött, takarított és mosott –, amihez pedig nem szokott hozzá. A gyermekeket pedig, ahogy Brian fogalmazott, „lármás demokráciában”nevelte.{256} Ugyanakkor Nina volt férjének legfőbb szószólója, aki mindent elkövetett Fawcett hírnevének öregbítése érdekében. Amikor megtudta, hogy Fawcett 1910-es expedíciójának egyik tagja nem hivatalos beszámolót akar nyilvánosságra hozni, gyorsan riasztotta férjét, aki így meg tudta akadályozni a beszámoló nyilvánosságra hozatalát. Ha Fawcett írt neki a fölfedezéseiről, azonnal továbbította az információt a Királyi Földrajzi Társaságnak, mindenekelőtt Keltie-nek, az intézmény titkárának, Fawcett egyik leghűségesebb támogatójának. Viszonyuk annyira szívélyes volt, hogy Keltie lett Fawcett lányának, az 1910-ben született Joannek a keresztapja. Íme, egy tipikus üzenet, amelyben Nina azt írja Fawcettről és embereiről: „Csodával határos módon menekültek meg a haláltól – egyszer hajótörést szenvedtek – kétszer hatalmas kígyók támadták meg őket.” A könyvet a szerző „Cheeky”-nek, „Kotnyeles”-nek dedikálta, ahogy Ninát becézte, „mert a társam, és megosztja velem a munka minden terhét”.{257} Volt olyan időszak is, amikor Nina szívesen elkísérte volna férjét a vadonba. „Én személy szerint készen állok arra, hogy elkísérjem PHF-et egy brazíliai utazásra” – mondta egyszer egy barátjának.{258} Úgy megtanult olvasni a csillagokban, mint egy geográfus, és vigyázott, hogy „makkegészséges” legyen.{259} 1910-ben, amikor meglátogatta Fawcettet DélAmerikában, egy kiadatlan levelet küldött a Társaságnak a vonaton történő utazásról az argentínai Buenos Airesből a chilei Valparaisóba, mert úgy

gondolta, beszámolója érdekes lehet azok számára, akik szeretnek utazni. Egy helyen látta a „Kordillerák hóval borított csúcsait, amelyeket rózsás fénybe borított a kelő nap”. Ez a látvány „olyan szép és nagyszerű, hogy örökre megmaradt emlékeimben”.{260} Fawcett sosem engedte, hogy vele tartson az őserdőbe. Nina bizalmasan közölte egy barátjával, hogy ő rendíthetetlenül hisz a „férfi és nő… egyenlőségében”.{261} Biztatta Joant, hogy edzze magát, vállaljon fizikai kockázatot, beleértve a több kilométeres úszást a széltől hullámzó tengerben. Keltie-nek így írt a keresztlányáról: „egy napon talán földrajztudósnőként nyeri el a Királyi Földrajzi Társaság babérkoszorúját, és valóra váltja anyjának becsvágyát, aki hiábavalóan küzdött – mostanáig!”{262} Joant Fawcett éppen úgy buzdította a kockázatok vállalására, mint minden gyermekét. „Papával remekül szórakoztunk, mert nem érzékelte a veszélyt – emlékezett vissza Joan. – Pedig kellett volna. Mindig biztatott, hogy másszunk föl a tetőre, és onnan a fákra… Egyszer a nyakcsigolyámra estem, és emiatt két hétig nyomtam az ágyat lázas önkívületben. A nyakamat ért baleset miatt egy kicsit görnyedt maradtam.”{263} Ám Jack volt az, aki mindenáron olyan akart lenni, mint az apjuk. „Úgy tűnik, hogy Jack, a kisfiam, ugyanazokon a fázisokon fog átmenni, mint én, ahogy eléri a serdülőkort – írta büszkén Fawcett. – Máris el van bűvölve Galla-pita-Galla történetétől!”{264} Fawcett meséket írt és rajzolt a fiának, amelyekben ifjú kalandorként ábrázolta Jacket, és ha otthon tartózkodott, elválaszthatatlanok voltak – kirándultak, kriketteztek, vitorláztak. Jack „volt a szíve csücske”, emlékezett vissza egy rokon.{265} 1910-ben, amikor Jack és Raleigh Rimell internátusba kerültek, Fawcett küldött egy verset a fiának a távoli vadonból. Az volt a címe, hogy „Jack iskolába megy”. Egy részletet idemásolok: El ne felejtsd hát, bátor fiam Jó szüleid bíznak benned Lelked oroszlán, szíved arany El ne felejtsd, hogy ki fia vagy Jól látod majd, mit kell tenned Rövid az élet, nagy a világ, az élet medence, sok hulláma bánatos-boldog, kicsi és nagy

ha ügyesen úszol, örülni hagy. Sose felejtsd, hogy ki fia vagy. Mert eljön az idő, s anyád-apád büszke lesz bátor nagyfiára.{266} Ninához intézett egyik levelében Fawcett beszélt idősebb fia jelleméről és jövőjéről: „Azt hiszem, vezető lesz – talán szónok –, mindig független, szeretni való, szabálytalan személyiség, aki messzire juthat… csupa ideg – kimeríthetetlen idegi energiával; első a fiúk között, szélsőségekre hajlamos – érzékeny és büszke, az a gyermek, akire vágytunk, és azt hiszem olyan céllal jött világra, ami még nem ismeretes.”{267}

Közben Fawcett mint felfedező egyre híresebb lett. Bár az ő tevékenységére nem volt jellemző az a káprázatos, egyszeri kirobbanás, amely az Északisarkhoz vagy a Mount Everest csúcsához köthető. Amazónia nem ad ilyen győzelmeket: egyetlen ember sem képes meghódítani – centiméterenként haladt előre az őserdőben, követte a folyókat és hegyeket, katalogizálta az egzotikus fajokat, kutatta a bennszülött lakosságot, többet tárt föl ebből a vidékből, mint bárki más. Ahogy egy riporter írta később: „Valószínűleg ő volt a világ legnagyobb Dél-Amerika-szakértője”.{268} William S. Barclay a Társaság egyik tagja azt mondta róla: „Éveken át úgy tekintettem rá, mint osztályának valaha élt legkiválóbb képviselőjére.”{269} Tettei éppen kapóra jöttek, amikor Viktória királynő halála után és Németország előretörése idején Britannia aggódni kezdett birodalmáért. Ezeket a kétségeket fokozta egy sor apokaliptikus regény, köztük Fawcett bátyjának könyve, és egy angol tábornok állítása is, amely szerint az ország fiatalembereinek 60 százaléka{270} nem alkalmas a katonai szolgálatra. Az 1893-ban megjelent tudományos-fantasztikus regény arról szól, hogy az anarchisták földalatti sejtje – ”egy betegség, a puhány civilizáció fajzata” – feltalál egy repülőgépet, amelyet Attilának keresztelnek, és az egyik jelenetben – a II. világháború bombázásainak előképeként – fölhasználják London bombázására. „A Parlament tetőtornyai összeomlanak, a falak szétrepednek a beléjük vágódó repeszektől”.{271} A közvélemény annyira aggódott a viktoriánus férfiak állapotáért, hogy a kormány létrehozott egy testületet, a Fizikai Állapotromlás Tárcaközi Bizottságát. A sajtó fölkapta Fawcett teljesítményét, gyermekkorunk hőseihez hasonló képet festett róla, és a nemzet önbizalmának válsága közepette alternatívaként

mutatta fel. Az egyik lap kijelentette: „A vadon szava nem veszítene el varázsát az olyan félelmei nem ismerő és életrevaló emberek számára, mint Fawcett őrnagy.” Egy másik újság arra biztatta a gyerekeket, hogy utánozzák: „íme, az igazi cserkész, akit követhettek! Félretette saját kényelmét és biztonságát, hogy teljesíthesse azokat a feladatokat, amelyek megadattak neki.”{272} 1911 elején, amikor felolvasást tartott a Királyi Földrajzi Társaságnál, és bejelentette fölfedezéseit, a teremben tucatnyi tudós és felfedező gyűlt össze egész Európából, hogy láthassák „az amazonasi Livingstone”-t. Leonard Darwin, a Társaság elnöke – Charles Darwin fia – odahívta maga mellé, majd ismertette, Fawcett miként térképezte föl „azokat a területeket, amelyeket előtte sosem látott európai”, miként utazott végig a folyókon, amelyeken „még senki sem ereszkedett le”.{273} Darwin hozzátette, hogy Fawcett bebizonyította, van még hely, ahol „a felfedező kiállhat, bizonyságot tehet kitartásáról, energiájáról, bátorságáról, előrelátásáról és mindama tulajdonságokról, amelyek nélkülözhetetlenek egy elmúlófélben levő kor felfedezőinek számára.” Noha Fawcett gyakran tiltakozott, hogy ő nem „keresi a reklámot”,{274} láthatóan örült a figyelemnek: az egyik hobbija az volt, hogy a róla szóló újságcikkeket egy füzetbe ragasztotta. Miközben diaképeket mutatott az őserdőről és térképvázlatairól, így beszélt a hallgatósághoz: „Remélem, hogy ezeknek a fölfedezéseknek a nyilvánosságra hozatala más kalandor lelkeket is odavonz a világnak eme elhagyatott szögletébe. De nem szabad elfelejteni, nagyok a nehézségek, és hosszú a katasztrófákról szóló beszámolók sora. A Föld néhány megmaradt ismeretlen része megfizettet titkaiért. Anélkül, hogy magamat dicsőíteném, tanúsíthatom, nagy lelkesedés kell ahhoz, hogy sok év alatt hidat lehessen verni azon a széles szakadékon, amely a kényelmet és civilizációt választja el a valódi kockázatoktól és nehézségektől, amelyek ott várakoznak minden lépésnél e még kevéssé ismert kontinens feltáratlan őserdőiben.” Egy jelen levő bolíviai küldött így szólt Dél-Amerika térképe előtt: „El kell mondanom, hogy Fawcett őrnagy bátorságának köszönhető, hogy ennek a térképnek a megrajzolása egyáltalán lehetségessé vált. … Ha még lenne néhány olyan emberünk, mint ő, akkor biztosra veszem, hogy egyetlen fölfedezetlen szöglet sem maradna.”{275} „Fawcett izmosodó legendáját erősítette az a tény, hogy nemcsak olyan utakon járt, amelyekre senki más nem mert vállalkozni, hanem szinte

embertelen tempóban is végezte el feladatait. Hónapok alatt tett meg olyan utakat, amelyek másoknak évekbe teltek. Mint egyszer szárazon megjegyezte: „Gyorsan dolgozom, nincsenek tétlen napjaim.”{276} Hihetetlen, de ritkán betegedett meg, ha egyáltalán előfordult vele ilyesmi. „Lázbiztos volt” – mondta Thomas Charles Bridges, a népszerű kalandregényíró, aki egy időben Fawcett-tel együtt utazott. Emiatt számtalan spekuláció övezte egészségi állapotát. Bridges az őrnagy ellenálló képességét annak tulajdonította, hogy „érverése lassúbb a normálisnál”.{277} Egy történész megjegyezte, hogy „immúnis volt a trópusi betegségekkel szemben. Talán ez volt a legkülönlegesebb tulajdonsága. Akadtak más felfedezők, ha nem is sokan, akik felértek vele elszántságban, bátorságban és erőben, de a betegségekkel szembeni ellenállása egyedi volt.”{278}. Maga Fawcett is csodálni kezdte magában azt, amit „tökéletes fizikumnak” nevezett.{279} Ráadásul hihetetlen tehetsége volt ahhoz, hogy elkerülje a ragadozókat. Egy alkalommal, miután átugrott egy lándzsakígyót, azt írta a naplójába: „Ami minden másnál jobban meglepett, az a tudatalattim figyelmeztetése és az izmaim azonnali válasza volt… Nem láttam, mi villan meg a lábaim között, de »valami legbelül« – ha nevezhetem így – nemcsak hogy időben észlelte, de pontosan fel is mérte a támadás magasságát, távolságát, és ennek megfelelő parancsot adott a testnek!”{280} Barclay – egy kollégája a társaságnál, aki Bolíviában dolgozott, és jól ismerte Fawcett kutatási módszereit – azt mondta, hogy Fawcettben az évek során kialakult „a meggyőződés, hogy ő hozzá nem férkőzhet veszély”, és akárcsak a mesék hőseinél, „tettei és az események előre elrendeltettek”{281}. Vagy, ahogy Fawcett szeretett fogalmazni: „Isten kezében vagyok.”{282} Ám azok a dolgok, amelyeknek köszönhetően nagy felfedező lett – a démoni láz, a célratörés, a sebezhetetlenség szinte természetfölötti tudata –, ugyanakkor félelmes társasággá is tették Fawcettet. Semmi nem tántoríthatta el. Képes volt „kevesebb felszereléssel és sokkal nehezebb utakon haladni, mint amit a legtöbb ember lehetségesnek vagy megfelelőnek tart”, jelentette ki róla a Királyi Földrajzi Társaság újságja.{283} A Társasághoz intézett egyik levelében Nina azt írta: „Bizonyára mulattatja önöket, ha meghallják, hogy Fawcett őrnagy azon gondolkodik, miként tehetne meg száz mérföldet az őserdőben… egy hónap alatt! A többieknek tátva maradt a szája a gondolatra!!!”{284} Azokhoz, akik lépést tartottak vele, hihetetlenül hűséges volt. Akik nem, nos, Fawcett kezdte azt hinni, hogy betegségük, de még a haláluk is csak

megerősíti gyávaságukat. „Ilyen utazásokat nem lehet megtenni gyengékkel – írta Keltie-nek –, mert akkor sohasem jutok el sehova. Azoknak, akik képesek erre, csak hálával és dicsérettel tartozom – azokra, akik nem, kevés együttérzést fecsérelek, hiszen nem behunyt szemmel vállalták el a munkát, de a lustáknak és dilettánsoknak nem sok hasznát veszem”{285}. Egy magánlevelében így szidja egyik volt munkatársát: „Reménytelen semmirekellő! Tipikus vesztes!” Ezeket a szavakat a gyászjelentés alá firkantotta.{286} Sok embert zavart el expedíciói során, vagy ők hagyták el sértetten és keserűen. „Nem hagyta, hogy megálljunk enni, vagy aludni – panaszkodott a Fawcett-csapat egy volt tagja egy másik dél-amerikai felfedezőnek. – Naponta huszonnégy órán át dolgoztunk és úgy húztunk, mint az ökör az ostorcsapások alatt!”{287} „A feszültség mindig túl nagy volt az expedícióim tagjainak”{288}, írta Fawcett Keltie-nek. „Nem ismerek kegyelmet az alkalmatlanokkal szemben!”, fűzte hozzá.{289} Keltie gyengéden korholta barátját: „Nagy örömmel tölt el a gondolat, hogy ennyire egészséges. Csodálatos szervezete lehet, hogy ennyi mindent kiáll, és semmi baja nem lesz tőle. Attól tartok azonban, hogy ez kissé türelmetlenné teszik azokkal szemben, akik nem olyan erősek, mint ön.”{290} Semmi kétség, Keltie arra a felfedezőre gondolt, akinek 1911-es együttműködése Fawcettel katasztrófába fulladt. Pedig tökéletes társulásnak tűnt: James Murray, a nagy sarkkutató és Fawcett, az Amazonas vidék pionírja Több száz kilométert tettek meg együtt a Heath folyó mentén Bolívia északnyugati, Peruval közös határán, hogy feltérképezzék a vidéket, tanulmányozzák lakóit és az állatvilágot. A Királyi Földrajzi Társaság bátorította az expedíciót, és miért ne tette volna? Murray 1856-ban született Glasgowban.{291} Egy fűszeres ragyogó eszű fia, aki fiatalemberként megszállottja lett az akkor fölfedezett mikroszkopikus élőlényeknek. Egy mikroszkópnál és egy gyűjtőedénynél alig több fölszereléssel, a klasszikus viktoriánus módon gyakorlatilag saját magát kiképezve lett a téma világszerte elismert szakértője. 1902-ben segített felkutatni a skót lochtik – édesvizű tavak – sáros mélyét. Öt évvel később Ernest Shackleton helyettese volt a felfedező déli sarki expedícióján, ahonnan a tengerbiológia, fizika, optika és meteorológia területén elért úttörő eredményekkel tért vissza. Ezután George Marstonnal közösen írtak egy könyvet, amelyben leírták, hogyan húzták a hóban a szánkót: „Amikor húztuk,

kellemetlenül kimelegedtünk, amikor megpihentünk, kényelmetlenül kihűltünk. De mindig éhesek voltunk. Előttünk az akadályok a látóhatárig nyúltak.”{292} Mohón kíváncsi, hiú, lázongó, különc, merész, autodidakta: Murray mintha Fawcett másodpéldánya lett volna. Ezen felül művész is volt. 1911 szeptemberében, amikor megérkezett a távoli San Carlosba, a bolíviaiperui határvárosba Fawcett azt írta a Társaságnak: „Csodálatosan megfelel a munkára!”{293} Ám aki közelebbről ismerte jellemüket, figyelmeztető jeleket is láthatott. A negyvenhat éves Murray, noha Fawcettnél mindössze két évvel volt idősebb, mintha összeszáradt és aszott lett volna; gondozott bajszú arcát ráncok barázdálták a szürkülő haj keretében, és a testalkata is rossz volt. A skóciai expedíció testileg összeroppantotta. „Reumás voltam, begyulladt a szemem, és az isten tudja, hogy még mi bajom nem támadt” – mondta.{294} Noha Shackleton helyetteseként az alaptábor vezetését kapta, és a legkegyetlenebb feltételeket nem kellett elszenvednie. Ezen felül egy nagy sarki expedícióhoz nem ugyanazok a tulajdonságok szükségesek, mint egy amazonasihoz. A felfedezésnek ez a két formája sok tekintetben éppen ellentéte egymásnak. Egy sarki felfedezőnek legalább mínusz hatvan fokot kell elviselnie, és újra és újra ugyanazokkal a veszélyekkel kell szembenéznie: fagyás, jégszakadékok, skorbut. Ha körülnéz, havat és jeget lát – örökös kietlenséget. Lelkileg ebben az a borzalmas, hogy az ember tudja, ez a táj sosem fog változni: a kihívás lényege a kitartás az ingerszegény környezetben, akárcsak a magánzárkában tartózkodó fogoly esetében. Ezzel szemben egy amazóniai felfedező a hőség katlanába merül alá, és érzékeit folyamatosan érik a támadások. Jég helyett eső esik, ahova csak lép a láb, új veszélyek várják, és ennek a fenyegetettségnek az állandó jelenlétével kell megküzdenie. Fawcett régóta meg volt győződve arról, hogy az Amazonas sokkal nehezebb terület, és sokkal nagyobb a tudományos fontossága – növény- és állattani, földrajzi és antropológiai tekintetben – mint annak, amit lekicsinylően „az örök jég pusztaságának” nevezett.{295} Nem tetszett neki, hogy a sarki felfedezők lenyűgözik a közönség képzeletét, és sokkal több a pénzük, mint neki. Murray viszont bizonyos volt benne, hogy Shackletonnal megtett útja – amely jóval nagyobb hírverést kapott bármelyik Fawcettexpedíciónál – sokkal magasabb rangra emelte őt. Miközben a két felfedező felmerte egymást, csatlakozott hozzájuk Henry Costin, a brit tizedes, aki 1910-ben megunta a katonaéletet, és válaszolt egy

újsághirdetésre, amelyben Fawcett kalandvágyó társakat keresett. Az alacsony, markos, merész kiplingi bajszú, mélyen ülő szemű Costin a legkitartóbb és legtehetségesebb segítője lett Fawcettnek. Majd kicsattant az egészségtől, a hadseregben a katonák erőnlétéért volt felelős, és első osztályú céllövőnek számított. Egyik fia később így jellemezte: „Kemény vagány volt, aki utálta a mellébeszélést.”{296} A csapatot egy Henry Manley nevű huszonhat éves angol egészítette ki, aki „felfedezőként” jelentkezett, noha még nem túl sok helyen járt, továbbá maroknyi bennszülött teherhordó. 1911. október 4-én az expedíció elindult San Carlosból északra a Heath folyó mentén. Egy bolíviai tiszt figyelmeztette Fawcettet, hogy nem kéne arrafelé indulniuk. „Ez lehetetlen – mondta. – A guarayók [az indiánok] gonoszak, és olyan sokan vannak, hogy még minket, fölfegyverzett katonákat is meg mernek támadni!… Tiszta őrültség egyenesen bemenni a földjük kellős közepére!”{297} Fawcettet nem lehetett megijeszteni. Murray-t sem – végtére is mennyire lehet nehéz az őserdő a Déli-sarkhoz képest? Eleinte megvolt az az előnyük, hogy málhás állatok is mentek velük, amelyeket Murray arra használt, hogy velük cipeltesse a mikroszkópját és a mintavevő edényeket. Egy éjjel Murray döbbenten látta, hogy vérszívó denevérek rajzanak az égen, és megtámadják az állatokat. „Sok öszvér csúnyán megsérült, ömlött belőlük a vér”, írta naplójában.{298} A denevérek metszőfogai borotvaélesek, ezekkel szúrják át a bőrt olyan gyorsan és sebészi pontossággal, hogy az alvó áldozat még csak föl sem ébred. Barázdált nyelvükkel a denevérek több, mint negyven percig nyalogatják a vért, közben olyan anyagot választanak ki, amely megakadályozza a véralvadást. Ugyanakkor gyilkos egysejtűeket is terjesztenek. Az emberek gyorsan megtisztították és bekötötték az öszvérek sebeit, nehogy elfertőződjenek. De nemcsak ez aggasztotta őket. A vérszívó denevérek az embert is megtámadják, mint azt egy későbbi útjukon megtudhatták. „Mindnyájunkat megmartak a vérszívó denevérek – írta Costin egy levélben. – Az őrnagy a fején kapott sebet, rajtam négy harapás is volt a jobb kezem ujjain… Meglepő mennyiségű vér folyt ki ezekből az apró sebekből.”{299} „Arra ébredtünk, hogy a függőágyakat átitatta a vér – írta Fawcett. – Embereim bármelyik testrésze ért hozzá a szúnyoghálóhoz, vagy lógott ki alóla, azt megtámadták ezek az ocsmány állatok.”{300}

Az őserdőben a málhás állatok szinte minden lépésnél megbotlottak az iszap lepte gyökerekben, belesüppedtek a sárgödrökbe, az embereknek bökdösni, hajtani, ütni kellett szerencsétleneket. „Bizonyosan páncélozott, sziklakemény gyomor kellett hozzá, hogy az ember mögöttük menjen, és ösztökélje őket – ahogy Fawcett egyik társa írta a naplójában. – Sokszor bemocskolt a rothadó vér és más bűzlő testnedvek, amely az öszvérek rovaroktól felmart fejéből szivárgott. Tegnap egy gallyal kipiszkáltam a férgeket, a sebeket pedig bekentem meleg gyertyaviasz és kén keverékével, de kétlem, hogy ez hatékony lenne.”{301} Az állatok általában egy hónapot bírtak ki ilyen körülmények között. Egy másik amazonasi felfedező ezt írta: „Az állatok siralmas látványt nyújtanak; szivárog a vér a nagy, varas sebekből… hab csöpög a szájukból, míg elkínzottan vonszolják magukat ebben a földi pokolban. Embernek, állatnak nyomorúságos a lét, noha a kegyelmes halál rendszerint megszabadítja az utóbbiakat a szenvedéstől.”{302} Fawcett végül közölte, hogy az állatokat hátra kell hagyni néhány kutya kivételével, amelyeket jobb társaknak tartott: képesek vadászni, nem panaszkodnak, és halálig hűségesek. Az évek során Fawcett már kitapasztalta, hogy csapata mennyit képes elvinni a hátán, így minden csomag harminc kilós lett. Miközben az emberek fölvették a terhüket, Fawcett megkérte Murray-t, hogy hozzon magával még valamit: az aranymosó serpenyőt. Murray-t megdöbbentette a nehéz súly, amelyet a sűrű őserdőben, derékig érő sárban kellett cipelnie. „Az erőm cserbenhagyott, lassan haladtam, újra és újra megpihentem”, írta a naplójában. Fawcett kénytelen volt odaküldeni egy teherhordót, hogy vigye Murray csomagját. Másnap Murray még kimerültebbnek tűnt, és lemaradt a csapat mögött, miközben egy kidőlt fákkal eltorlaszolt lejtőn kapaszkodtak. „Egy órán át másztam, gyilkos munka volt a súlyos csomaggal, de még száz yardot sem tettem meg – írta Murray. – Az út nyomtalanul eltűnt, nem bírtam haladni, nem bírtam fölmászni a meredek dombra, és nem bírtam visszamenni.” Miközben Fawcettet és a többieket kereste, Murray meghallotta a folyó hangját a mélyből, és azt remélve, hogy ott könnyebben haladhat, elővette a machetéjét, és az indák és a hatalmas gyökerek között megpróbált utat vágni magának a partig. Ekkor jött rá, hogy machete nélkül maradni az erdőben halált jelent. Bakancsa feltörte a lábát; a hátizsákját előre dobta, aztán fölvette, és ismét előre dobta. A folyó zúgása erősödött, ő pedig sietni kezdett, de túl gyorsan közeledett a rohanó vízhez, elveszítette az egyensúlyát, a hátizsákból

kiesett néhány tárgy: a felesége képe, levelei. Miközben Murray azt figyelte, hogyan merülnek el a tárgyak a vízben, elöntötte valami babonás szomorúság. Tovább vergődött, hogy megtalálja a többieket, mielőtt az éjszaka eltüntetné azt a kevés fényt is, amely beszivárgott az erdőbe. Lábnyomokat látott a sáros vízparton. Talán valamelyik guarayóé, akikről annyit meséltek, és akiknek a neve azt jelenti, hogy „harcias”? Azután észrevett a távolban egy sátrat. Arrafelé tántorgott, és csak odaérve jött rá, hogy egy sziklatömb az. Elméje cserbenhagyta. Hajnal óta baktatott, de alig néhány száz métert tett meg. Besötétedett, Murray-t elfogta a pánik, a levegőbe lőtt. Semmilyen válasz nem érkezett. A lába annyira fájt, hogy leült, és levette a bakancsát és a zokniját; velük együtt a bőr is lejött a bokájáról. Nem volt nála más étel, mint egy fél kilogramm karamella, amelyet Nina Fawcett főzött az expedíció számára. Meg kellett volna osztania a csapattal, de Murray a felét megette, és leöblítette a folyó tej színű vizével. Egyedül feküdt a feketeségben, elszívott három török cigarettát, és igyekezett tudomást sem venni az éhségéről. Azután elaludt. Reggel a csoport megtalálta, és Fawcett megdorgálta, amiért a csoport haladását lassítja. De Murray napról napra jobban lemaradt. Nem szokott hozzá az állandó éhséghez, ahhoz a szüntelen, hasogató kínhoz, amely felfalja a testet és a lelket. Később, amikor kapott egy kis zablisztet, egy levéllel a szájába lapátolta, és hagyta, hogy szétolvadjon a nyelvén. „Nem kívánok többet, mint hogy hátralevő életemben biztosan legyen ennyi ételem” – mondta. Naplójában a bekezdések szaggatottabbak, lázasabbak lettek: Nagyon kemény munka, kimerültem; rövid pihenőt javasoltam; Fawcett elutasított; egyedül lemaradtam, amikor képes voltam tovább küzdeni, félelmesen sűrű bozótba jutottam, nem tudtam átvágni rajta, kivágtam magam a partig, nagyon nehéz volt a járás… újabb playát [partot] kerestem a következő kanyarban, igyekeztem átlábalni rajta, túl mély volt, visszatértem a sáros playára, most éjszaka van, összegyűjtöttem egy kevés száraz ágat, nádat, liánokat, tüzet raktam, hogy megszárítsam a ruhámat; nincs étel, csak néhány szacharingolyó, elszívtam három cigarettát, elszürcsöltem néhány hideg gyümölcsöt, a moszkitók borzalmasak, nem lehet aludni a marásuktól, hideg és fáradtság, próbálkoztam ópiumos nyugtatóval, nem használt; különös zajok az erdőben és a folyón a túlsó parton egy hangyász lejön a vízhez, hogy igyon, nagy lármát csapott. Úgy rémlik, hangokat hallok a túlpartról, azt

képzelem, guarayók lehetnek. Minden ruhám tele homokkal, a szájamba is jut, nyomorúságos éjszaka.”{303} Igyekezett tudományos munkát végezni, de hamarosan felhagyott a próbálkozással. Egy másik biológus, aki később utazott Fawcett-tel, kifejtette: „Azt hittem, számos értékes természettudományos följegyzést készíthetek, de tapasztalatom szerint a kemény fizikai megpróbáltatásnál az elme egyáltalán nem aktív. Az ember az aktuális problémával foglalkozik, vagy az elme csak ide-oda csapong, nem születik összefüggő gondolat. Ami a civilizáció hiányait illeti, az embernek nincs ideje mást hiányolni az ételen, az alváson vagy a pihenésen kívül. Röviden, alig vagyunk többek gondolkodó állatnál.”{304} Egyik este, amikor Fawcett, Murray és a többiek elérték a táborhelyet, olyan gyengék voltak, hogy többen a földre rogytak, föl sem akasztották a függőágyukat. Később Fawcett, aki nyilvánvalóan érzékelte a kétségbeesés légkörét, alkalmazta azt, amit a felfedező iskolában tanult, vagyis próbálta felderíteni a hangulatot. Furulyát vett elő a hátizsákjából, és játszani kezdte a Calabar című, akasztófahumorral fűszerezett ír népdalt, amely egy hajótörésről szól. Énekelni kezdett: Író sincsen másnap, ez a kapitány hibája, Sós a hering, skorbutos a matróz szája tája, Szól a szakács, nincsen hús, morzsa sincs a polcon Szappant ide, szól a kapitány, senki meg ne mosdjon! Murray harminc éve nem hallotta a dalt, de csatlakozott hozzá Costinnal együtt, aki maga is elővette furulyáját. Manley feküdt, hallgatta a hangjukat meg a hangszereket, amelyek eltompították a majmok üvöltését és a moszkitók zümmögését. Ha nem is tűntek boldognak, egy pillanatra legalább képesek voltak kigúnyolni a saját halálukat.

„Nincs joga rá, hogy fáradt legyen!” – förmedt rá Fawcett Murray-re. A két tutaj egyikén voltak, amelyeket azért építettek, hogy végighajózzanak a Heath folyón. Murray húzódozott, hogy ő inkább megvárna egy hajót, amely vontathatja őket, Fawcett azonban úgy vélte, hogy csak ürügyet keres a pihenésre. Costin is megmondta, hogy rossz körülmények között mindennaposak a belső nézeteltérések, és talán ezek jelentik a legnagyobb veszélyt egy csapat életben maradására.{305} Az 1540-es évek elején az első

európai expedíció tagjait azzal vádolták, hogy magára hagyták parancsnokukat „a legnagyobb kegyetlenséggel és hűtlenséggel, amit ember valaha is tanúsított”{306}. 1561-ben egy másik dél-amerikai expedíció tagjai álmában szúrták le vezetőjüket, majd nem sokkal később azt az embert, akit megválasztottak a helyére. Fawcettnek is szembe kellett néznie a lázadás lehetőségével. Egy barátja figyelmeztette is: „Minden csapatban akad Júdás!”{307} A feszültség napról napra nőtt Fawcett és Murray között. Volt valami abban az emberben, akiről Costin mindig csak mint főnökről beszélt, ami megrémítette Murray-t. Fawcett mindenkitől annyit várt el, mint saját magától, és megvetette azokat, akik megadták magukat a félelemnek. Egyszer úgy írta le a félelmet, mint „minden gonosz hajtóerejét”, amely „kizárta az emberiséget az édenkertből”.{308} Minden, az őserdőben töltött év keményebbé és fanatikusabbá tette, akár egy katonát, aki túl sok küzdelemben vett részt. Ritkán vágott egyenes ösvényt az erdőn át; inkább minden irányba vagdosott a machetéjével, mintha a méhek csípnék. Az arcát bekente élénk színű bogyók levével, mint egy indián harcos, és nyíltan beszélt arról, hogy bennszülötté válik. „Nincs ebben semmi szégyen – írta. – Éppen ellenkezőleg, véleményem szerint ez becsületes elismerése az élet dolgainak.”{309} Személyes jellegű irataiban a „Civilizáció árulói” cím alatt gyűjtötte össze ezzel kapcsolatos gondolatait: „A civilizáció eléggé gyenge marokkal fog minket, és kétségtelen vonzása van az abszolút szabad életnek, ha az ember egyszer megkóstolta. A »vadon szava« sokunk vérében szól, és biztonságos levezetést talál a kalandozásokban.”{310} Fawcett, aki úgy viszonyult minden utazásához, mint egy buddhista a megtisztulási szertartáshoz, úgy vélte, Murray-vel soha nem jut el az expedíció sehová. Nem csak arról volt szó, hogy a biológus nem illett Amazóniához; szüntelen panaszkodásával rontotta a morált. Mivel Murray Shackleton alatt szolgált, láthatólag úgy gondolta, hogy megkérdőjelezheti Fawcett tekintélyét. Egyszer, miközben egy megrakott tutajon állt, amely éppen átkelt a folyón, lesodorta az áramlat. Mit sem törődve Fawcett utasításaival, megragadta a tutaj peremét, kapaszkodása a tutaj peremébe azzal fenyegetett, hogy a jármű felborul. Fawcett szólt neki, hogy engedje el, és ússzon ki, de Murray nem volt rá hajlandó, amitől még inkább „puhány” lett Fawcett szemében. Fawcett hamarosan gyanítani kezdte, hogy a tudósnak komolyabb baja van a gyávaságnál: lop. A karamellán kívül mást is ellopott a közös tartalékból. Kevés bűn lehet ennél súlyosabb. „Egy ilyen expedícióban az étellopás bűne

mindjárt a gyilkosság után következik, és éppen úgy kellene büntetni” – mondta Theodore Roosevelt egy 1914-es amazonasi útján.{311} Amikor Fawcett kérdőre vonta Murray-t a lopások miatt, a biológus megsértődött. „Felsoroltam nekik, mit ettem – írta epésen. – Úgy látszik, arra a magasztos sorsra kell jutnom, hogy éhen halok.” Nem sokkal ezután Costin rajtakapta Murray-t némi kukoricával, amely az út későbbi szakaszára volt félretéve. „Honnan szerezte?”, kérdezte Costin. Murray azt felelte, hogy a saját tartalékából. Fawcett úgy rendelkezett, hogy mivel elvett egy marék kukoricát, nem ehet a kukoricakenyérből. Murray rámutatott, hogy Manley is evett gabonát a saját tartalékából. Fawcett nem engedett. Ez elvi kérdés, mondta. „Ha így van – felelte Murray –, akkor ez egy bolond elve.” A hangulat tovább romlott. Ahogy Murray aznap este megjegyezte: „Ma éjjel nincs alvás a táborban.”

Elsőnek Manley betegedett meg. A láza felszökött 40 °C-ra, és csillapíthatatlanul reszketett – maláriás lett. „Ez túl sok nekem – motyogta Murraynek. – Ezt nem bírom ki.” Mivel nem bírt állni, a sáros parton feküdt, a napsütéssel próbálta elűzni a lázat, de nem sok sikerrel. Ezután Costin megkapta a leishmaniasist, amelynek még ijesztőbb tünetei vannak. A homoki legyek által terjesztett parazita okozza, amely úgy pusztítja el a szöveteket a száj, az orr körül és a végtagokon, mintha az ember lassan szétolvadna. „Olyan lesz az ember… mint egy kupac leprás rothadás”, írta Fawcett.{312} Ritka esetekben halálos szövődményei vannak. Costinnél a betegség olyan súlyos lett, hogy mint azt Nina Fawcett közölte a Királyi Földrajzi Társasággal, „megzavarodott” tőle. Murray közben, szó szerint, darabora esett szét. Az egyik ujja begyulladt, miután hozzáért egy mérges növényhez. Azután a körme esett le, mintha fogóval tépték volna le. Ezután a jobb karján keletkezett, egy „nagyon csúnya, mély, gennyedző seb”, amelytől kín volt belefeküdni még a függőágyába is. Ezután hasmenést kapott. Majd arra ébredt, mintha férgek lennének a térdében és a karjában. Közelebbről megnézve látta, hogy nyüvek növekednek benne. Egyedül a könyökében ötvenet számolt össze. „Időnként nagyon fáj, amikor mozognak”, írta. Annyira undorodott tőlük, hogy Fawcett figyelmeztetése ellenére igyekezett megmérgezni őket. Mindent bedugott a sebbe, amit csak tudott – nikotint, maró hatású anyagokat, hipermangánt –, aztán megpróbálta kipiszkálni őket

egy tűvel, vagy a húst nyomkodta körülöttük. Voltak olyanok, amelyek megdöglöttek a méregtől, és rothadni kezdtek a húsában. Voltak olyanok, amelyek több centiméternyi hosszúságúra nőttek, és időnként kidugták a fejüket Murray bőre alól, mint a tengeralattjáró a periszkópját. Murray-t valósággal elöntötték azok az apró lények, amelyeket tanulmányozott. A bőre bűzlött. A lába megdagadt. Talán elefantiázist is kapott? „A lábam túlságosan felpüffedt a bakancshoz – írta naplójában. – A bőröm olyan, mint a pép.” Csak Fawcettnek nem ártott semmi. Egy-két nyüvet fölfedezett a bőre alatt – egy bagócslégyféle a moszkitóba tojja a petéjét, amely azután az emberekbe juttatja a lárvákat –, de ő nem mérgezte meg őket, és a féregjáratok nem gennyesedtek el. A csapat legyengült állapota ellenére Fawcett és emberei továbbhaladtak. Egyszer csak szörnyű üvöltést hallottak. Costin szerint egy puma megtámadta az egyik kutyát, és bevonszolta az erdőbe. „Mivel machetén kívül nem volt nálunk fegyver, értelmetlen lett volna követni”, írta Costin{313}. A másik kutya hamarosan vízbe fulladt. A csapat – éhezve, ázottan, lázasan, moszkitócsípésektől ragyásan – önmagát kezdte szétrágni belülről, mint a nyüvek Murray húsát. Egy este Murray és Manley csúnyán összeveszett amiatt, hogy ki melyik oldalán aludjon a tűznek. Addigra Fawcett meg volt győződve róla, hogy Murray gyáva, szimuláns, tolvaj, és szétbomlasztja az expedíciót. Már nem az a kérdés, vajon Murray lassúsága okozza-e az expedíció kudarcát, gondolta Fawcett; inkább az, hogy vajon teljesen szétbomlasztja-e. Murray pedig úgy vélte, hogy Fawcettből egyszerűen hiányzik az együttérzés: „nem volt kegyelem a beteg, vagy fáradt embernek”. Lassíthattak volna, hogy „egy lesántult embernek esélyt adjanak az életre”, de Fawcett erre nem volt hajlandó. Minél tovább ment a csapat, Murray annál jobban gyűlölte Fawcett aranymosó serpenyőjét. Végül annyira nem tudta elviselni, hogy kinyitotta a hátizsákját, és kidobta a serpenyőt, vele a saját holmijának jó részét, beleértve a ruháját és a függőágyát is. Fawcett figyelmeztette, hogy ezekre a dolgokra még szüksége lesz, de Murray makacskodott, hogy ő csak az életét próbálja menteni, miután Fawcett nem hajlandó várni rá. A könnyebb hátizsák növelte Murray sebességét, de függőágy nélkül arra kényszerült, hogy a földön aludjon a zuhogó esőben, miközben bogarak mászkáltak rajta. „Ebben az időben a biológus… erősen szenvedett a sebeitől, és attól, hogy nem volt képes ruhát váltam, mert ami rajta volt, az bűzlött – írta Fawcett. – Kezdett rájönni, milyen ostoba volt, amikor a legelemibb holmikon kívül mindent kidobott a hátizsákjából. Egyre komorabb és

rémültebb lett. Mivel mindennap vihar volt, állapota, ahelyett, hogy javult volna, egyre romlott. Őszintén aggódtam miatta. Ha vérmérgezést kap, meghal, mert semmit sem tehetünk érte.” „Elhalványult a remény, hogy megmenekülünk; csaknem elfogyott az élelem”, írta Murray a naplójába.{314} Murray teste feldagadt a gennytől, a nyüvektől és az üszkösödéstől; legyek keringtek körülötte, mintha halott lenne. Az útnak még a feléig sem jutottak el, amikor Fawcettnek az expedíció minden tagját figyelmeztetnie kellett, hogy ha túlságosan megbetegszenek, otthagyják őket. Noha Fawcett felkészült egy ilyen eshetőségre, igazából sosem kényszerült ilyesmire. Tanácskozott Costinnal és Manley-vel, miközben Murray komoran bámult maga elé. „Érdekes beszélgetés zajlott a táborban ma este, amelynek a témája az volt, hogy magamra hagyjanak-e”, írta Murray. – Amikor az ember a lakatlan őserdőben utazik, és nincs más segítsége, csak amit magával visz, akkor mindenki megérti, hogy amennyiben megbetegszik, vagy nem bír lépést tartani a többiekkel, le kell vonnia a következtetéseket. A többiek nem várakozhatnak, amíg vele együtt meghalnak.” Ennek ellenére Murray úgy érezte, elég közel járnak egy határ menti településhez, ahol ott hagyhatnák őt. „Különös volt hallani egy angoltól… annak nyugodt beismerését, hogy képes magamra hagyni engem, noha egyáltalán nem lepett meg a dolog, mivel már korábban felmértem a jellemét.” Végül Fawcett a szokásos hirtelenségével olyasmit tett, amely az ő számára csaknem annyira radikális dolog volt, mintha otthagyott volna egy embert a magányos halálnak: megszakította az utat legalább annyi ideig, amíg Murray-t kiviszik az erdőből. Mogorván és kelletlenül keresni kezdte a legközelebbi települést. Parancsot adott Costinnak, hogy maradjon Murray mellett, és nekilátott a mentőakciónak. Costin szerint Murray-n a delírium jelei mutatkoztak. „Nem fogom részletezni a fizikai erőfeszítéseket, amelyeket alkalmaznom kellett – emlékezett vissza Costin. – Elegendő annyit mondani, hogy elvettem a pisztolyát, hogy ne lőhessen rám… De ez volt az egyetlen lehetőségem, ha életben akartam maradni.”{315} Végül a csapat találkozott egy határvidékivel és annak öszvérjével, és az illető megígérte, hogy megpróbálja visszajuttatni a biológust a civilizációba. Fawcett adott némi pénzt Murray-nek hogy vegyen magának ételt, noha az ellenségeskedés továbbra sem csitult közöttük. Costin azt mondta Murraynek, hogy reméli, feledésbe merülnek az esetleges érdes szavak, amelyek

elhangzottak az őserdőben. Azután Murray fertőzött térdére pillantott: „Tudja, a maga térde sokkal rosszabb állapotban van, mint gondolja.”{316} Murray ebből arra következtetett, hogy Costin és a többiek a halálára számítanak, vagyis hogy sosem látják többé egymást. A határvidéki feltette az öszvérére. Murray végtagjaiból ugyanolyan büdös anyag szivárgott, mint a térdéből. „Megdöbbentő, milyen sok távozik a karomból és a térdemből – írta. A karomból származó anyag gyulladásra utalt, az egész alkarom vörös volt, és nagyon fájt. A térdemből még több folyt ki; fél tucat lyukból szivárgott, átáztatta a zoknimat.” Alig bírt ülve maradni az öszvérén. „Még sosem éreztem magam ilyen betegnek, nagyon fájt a térdem, a sarkam, a veséim is fájtak, vagy az ételtől, vagy a méregtől, és gyakran kellett vizelnem.” Készült a halálra: „Egész éjjel ébren feküdtem, azon töprengve, milyen lesz a vég, és indokolt-e megkönnyíteni kábítószerrel vagy másképpen” – ez egyértelmű utalás az öngyilkosságra. „Nem mondhatnám, hogy magától a végtől féltem volna, de azon gondolkodtam, mennyire lesz nehéz.” Fawcett, Manley és Costin közben továbbhaladtak, igyekeztek legalább a feladat egy részét elvégezni. Egy hónappal később, amikor a perui Cojatanál elhagyták az őserdőt, nem hallottak Murray felől. Eltűnt. Később La Pazban Fawcett küldött egy levelet a Királyi Földrajzi Társaságnak: „Sajnálattal közlöm, hogy Murray eltűnt… A perui kormány nyomozást rendelt el, de attól félek, valami baleset érte a Kordillerák veszedelmes ösvényein, vagy útközben meghalt üszkösödés következtében. A brit miniszter vegye kezébe az ügyet, és a családdal ne közöljenek semmit, hacsak nincs valami újság, vagy amíg az életben maradás minden reménye szerte nem foszlik.”{317} Jelezte, hogy Manley is a halál küszöbén állt, majd hozzátette: „Én magam jól vagyok, csak pihenni akarok.” Azután csodával határos módon Murray elõkerült az őserdőből. Kiderült, hogy miután több mint egy hetet tett meg az öszvér hátán a határvidékivel együtt Tambopatáig, egy távoli településig, amely a bolíviai-perui határon volt, és egyetlen házból állt; ott egy Sardon nevű férfi és a családja hetekig ápolták. Apránként kinyomtak belőle „jó sok döglött kukacot, nagy, dagadt disznókat”, lecsapolták a sebeiből a gennyet, és etették. Útközben olvasta a felhívásokat „Senor Murray” ügyében, aki „feltételezhetőleg errefelé halt meg”. Amikor eléggé megerősödött, föltették egy öszvérre, és elküldték La Pazba, ahova 1912 elején érkezett meg. A hatóságok igencsak megdöbbentek, amikor látták, hogy nemcsak él, de dühös is.

Murray azzal vádolta Fawcettet, hogy meg akarta őt ölni. Nagyon felbőszítette Fawcett célozgatása az ő állítólagos gyávaságára. Keltie közölte Fawcettel: „Úgy tudom, fennáll a lehetősége, hogy az ügy egy jól ismert ügyvédhez kerül. James Murray mögött hatalmas és gazdag barátok állnak.” Fawcett azonban ragaszkodott az igazához: „Mindent, amit emberileg meg lehetett tenni érte, megtettem… Szigorúan véve az állapotáért saját egészségtelen szokásai, az étkezésben tanúsított mértéktelenség és a tömény szeszek kedvelése a felelősek – márpedig ezeknek mindegyike egy ilyen helyen fölér az öngyilkossággal.”{318} Fawcett még hozzátette: „Kevés rokonszenvet érzek iránta. Pontosan tudta, mivel kell szembenéznie, és hogy egy ilyen úton egy pionír jellemű egyén nem hagyja, hogy a betegségek és balesetek miatt veszélybe kerüljön a csapat. Mindenki, aki velem utazik, előre tudja mindezt. Csakis az ő és Mr. Manley betegsége kényszerített rá, hogy föladjam. Az, hogy meglehetősen kegyetlenül hajszoltam… a korlátozott élelmiszerkészletek miatt volt, valamint meg kellett mentem az életét, amivel kapcsolatban ő meglehetős borúlátást tanúsított.”{319} Costin és Manley jelentkeztek, hogy Fawcett mellett tanúskodjanak. A Királyi Földrajzi Társaság a bizonyítékok alapján úgy vélte, Fawcett „nem hagyta magára Murray-t, sőt, a körülményekhez képest mindent megtett érte”{320}. Mindazonáltal a Társaság megkérte Fawcettet, hagyja elaludni az ügyet, nehogy országos botrány legyen belőle. „Biztos vagyok benne, hogy semmivel sem akart ártani Murraynek, és most, hogy mindketten lecsillapodtak, azt hiszem, maga tehetne lépéseket, hogy megegyezésre jussanak”- mondta Keltie.{321} Nem lehet tudni, hogy Fawcett kért bocsánatot Murray-től, vagy fordítva, a viszály minden részlete sosem került nyilvánosságra, az sem, hogy Fawcett kis híján otthagyta egy honfitársát az őserdőben. Costin közben már fél lábbal a sírban volt. Leishmaniasisa gyorsan rosszabbodott, esetleg más fertőzések is megtámadták. „Mostanáig képtelenek voltak meggyógyítani – közölte Fawcett Keltie-vel. – Most éppen egy új és különösen fájdalmas kezelést kap a Trópusi Betegségek Intézetében [Londonban], Őszintén remélem, hogy meggyógyul.” Miután a Társaság egyik hivatalnoka meglátogatta Costint, azt írta Fawcettnek: „Félelmetes látványt nyújt a szegény ember.”{322} Ennek ellenére Costin fokozatosan visszanyerte az egészségét, és amikor Fawcett bejelentette, hogy vissza akar térni az Amazonas vidékére, Costin ugy döntött, vele megy. Mint mondta: „Az maga a pokol, de valahogy megszereti az ember.”{323} Noha meglegyintette a halál szele, Manley is megkérte Fawcettet, vigye magával. „Ő és Costin volt az a két segítségem, akikben

tökéletesen megbízhattam, teljes mértékben képesek voltak alkalmazkodni, és sosem kívántam náluk jobb társaságot” – mondta róluk Fawcett.{324} Murray a maga részéről végzett a trópusokkal. Vágyott a jég és hó meghitt sivársága után, és 1913-ban csatlakozott egy, az Északi-sark környékére induló, kanadai expedícióhoz. Hat héttel később a Karluk nevű hajó, amelyen tartózkodott, a jég közé szorult, és végül el kellett hagyniuk. Ez alkalommal Murray a kapitány ellen kitört lázadás resztvevői melle állt, és a legénység egy részével szánkón elmenekült a sivár hómezőn. A kapitány meg tudta menteni a maga csapatát. Murray-t és a lázadókat viszont többé senki sem látta.{325}

13 VÁLTSÁGDÍJ

Mikor megérkeztem São Paulóba, ahhoz az emberhez fordultam, akiről biztosan tudtam, hogy segíteni fog: James Lynchhez. Ő volt az a brazil felfedező, aki 1996-ban az utolsó nagyobb expedíciót vezette, hogy felkutassa Fawcett elveszett csapatának nyomait, és akit tizenhat éves fiával és a csapat tíz tagjával együtt elraboltak az indiánok. Hallottam, hogy Lynchnek sikerült elmenekülnie a fogságból, majd miután visszatért Săo Paulóba, otthagyta a munkáját a Chase banknál, és pénzügyi tanácsadó céget alapított. (A cég neve találóan Phoenix.) Amikor felhívtam, beleegyezett, hogy találkozzunk az irodájában, a belváros egyik felhőkarcolójában. Idősebb és szelídebb volt, mint amilyennek elképzeltem. Elegáns öltönyt viselt, szőke haja elegánsan hátrafésülve. Bevezetett kilencedik emeleti irodájába, és kinézett az ablakon. – São Paulo mellett New York szinte kicsinek tűnik, nem? – kérdezte, és közölte, hogy a város körzetében 18 millió ember él. – Nos, miben segíthetek? Elmondtam, hogy Fawcett útját kívánom követni. – Magát is megfertőzte? – kérdezte. Addigra jobban belekeveredtem, semmint hogy zavarjon a beismerés, így egyszerűen annyit mondtam. Érdekes történetnek tűnik. – Az. Az bizony. Amikor megkérdeztem, hogy menekült meg a fogságból, kicsit feszültté vált. Elmagyarázta, hogy miután a csoportjával fölfelé vitték a folyón, az indiánok arra kényszerítették őket, hogy kiszálljanak a csónakokból, és fölkapaszkodjanak az agyagos folyóparton. Odafönt az indiánok őröket állítottak, és tábort vertek. Lynch azt mondta, igyekezett mindent és mindenkit megjegyezni – hogy gyenge pontot találjon –, de hamarosan beborította őket a sötétség, és csak a hangjuk alapján tudta megkülönböztetni foglyul ejtőiket. Különös neszek hallatszottak az őserdőből. – Hallotta valaha a dzsungel hangjait? – kérdezte Lynch. Megráztam a fejem. – Nem olyan, mint képzeli – folytatta. – Nem igazán zajos vagy

ilyesmi. De sohasem csendes. Elmesélte, hogy rábeszélte a fiát, próbáljon elaludni, és végül ő is összerogyott a kimerültségtől. Nem tudta, milyen sokáig aludt, de amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy a reggeli fényben egy lándzsa hegye villan meg az erdőben. Megfordult, és ott egy újabb lándzsahegy csillogott. Egyre több felfegyverzett férfi bukkant elő a bozótból. Száz-egynéhányan voltak. Ifj. James, aki szintén fölébredt a zajra, odasúgta apjának: „Mindenütt ott vannak.” – Azt mondtam neki, hogy minden rendben van, noha tudtam, hogy távolról sincs így – emlékezett Lynch. A törzsi harcosok kört vontak Lynch és a fia körül, öt idősebb indián, akik főnöknek tűntek, leültek egy fatuskóra a csoport elé. – Akkor már tudtam, hogy most dől el a sorsunk – mondta Lynch. A fiatal indián, aki a támadást vezette, előrelépett, és dühösen vitatkozni kezdett az öregekkel, akik láthatóan egy tanácsot alkottak. Időnként, miután mondott valamit, sok indián a földet csapkodta fabunkójával egyetértése jeléül. Mások a főnökökhöz beszéltek, és legtöbbször egy indiánhoz, aki ugyan törte a portugál nyelvet, de lefordította Lynchnek és csoportjának az elhangzottakat. Mint megmagyarázta, azzal vádolják őket, hogy betörtek a területükre. A tárgyalások két napig tartottak. – Végtelen órák teltek el a vitában, és mi még azt sem tudtuk, hogy mi folyik – emlékezett vissza Lynch. A tolmács pedig mindig egyetlen mondatba sűrítette az elhangzottakat. Körülbelül ebben a stílusban: „Na jó, szóval megkötözik magukat a folyónál, és otthagyják a pirájáknak.” Vagy: „Na szóval, bekenik magukat mézzel, hogy a méhek halálra szurkálják.” Kinyílt Lynch irodájának ajtaja, és egy fiatalember lépett be. Kerek, kellemes arca volt. – A fiam, ifj. James – mondta Lynch. A fiú most huszonöt éves volt, és nősülni készült. Amikor ifj. James megtudta, hogy a Fawcett-expedícióról beszélünk, azt mondta: – Tudja, sok romantikus elképzelésem volt az őserdőről, de ma már másképpen gondolok rá. Lynch elmondta, hogy a törzs különös figyelmet szentelt a fiának, folyton őt bökdösték és ingerelték. Lynch már arra gondolt, azt tanácsolja neki, hogy rohanjon be az erdőbe, noha ott ugyanúgy biztos halál várta volna. Azután észrevette, hogy négy főnök láthatólag engedett az ötödiknek, akire mintha

kevésbé hatott volna az erőszakos sürgetés. Amikor több indián jelezte, hogy meg akarják kötözni a fiát, mielőtt megölnék, Lynch riadtan fölállt, és odament az ötödik főnökhöz. Az indián tolmács segítségével elmagyarázta, hogy sajnálja, ha az emberei bármiképpen megsértette a népét. Feltételezve, hogy ez az ember a főnök, hozzátette, hogy csak vele szeretne tárgyaim, és kijelentette, hajlandó átadni a csapat csónakjait és fölszerelését, ha szabadon bocsátják őket. Az idős főnök elfordult, néhány percig tárgyalt a tanáccsal, miközben az indiánok még izgatottabbak lettek. Ezután a tanács elhallgatott, és a főnök határozottan kijelentett valamit. Lynch várta, hogy a tolmács fordítson, de az meg sehogy sem találta a megfelelő szavakat. Végül azt mondta: „Elfogadjuk az ajándékait.” Mielőtt a tanácsnak ideje lett volna másképpen dönteni, Lynch visszaszerezte a rádiót, amelyet a törzs elkobozott tőle, és S.O.S. jelzést küldött a koordinátákkal együtt. Egy repülőgép megkereste, és a fedélzetére vette őket. A váltságdíj megközelítette a 30.000 dollárt. Lynch azt mondta, hogy a csapatból őt engedték el utolsónak, és amíg fel nem szállt a repülőre, és fent nem voltak a levegőben, addig egyfolytában Fawcett ezredes járt az eszében. Azon tűnődött, hogy vajon Fawcett és a fia ugyancsak fogságba estek-e? Próbáltak-e váltságdíjat ajánlani? Vajon kudarcot vallottak-e? Emlékezett, ahogy a repülőgép ablakából letekintett a partra, ahol három napon át tartották fogva a csapatával együtt. Az indiánok összeszedték a holmijukat, és eltűntek az erdőben. – Nem hinném, hogy bárki is meg fogja oldani Fawcett eltűnésének rejtélyét – mondta Lynch. – Az lehetetlen. Fűrészes hegycsúcsokat láttam a Lynch asztalán álló számítógép képernyőjén. Meglepődve hallottam, hogy ez a következő expedíció célja. – Két nap múlva indulok. Az Andok tetejére tartunk. – De én nem – jelezte ifj. James. – Én az esküvőmet szervezem. Ifj. James elbúcsúzott, és elhagyta a szobát, Lynch pedig következő kalandjáról kezdett mesélni. – Egy repülőgépet keresek, amely 1937-ben zuhant le az Andokban – mondta. – Senki sem volt képes megtalálni. – Izgatott hangja magyarázat közben elhalt. Majd azzal folytatta: – Nem akartam mondani a fiam előtt, de nem bánnám, ha tájékoztatna. Ha valamit talál, ami Z-vel kapcsolatos, muszáj elmondania. Kérem! Megígértem neki. Mielőtt távoztam volna, Lynch még egy tanácsot adott.

– Először is a lehető legjobb vezetőt kell megszereznie, aki jóban van a környék törzseivel – mondta. – Másodszor, a lehető legkisebb feltűnést keltse. Fawcettnek igaza volt: a túl nagy csapat csak fölhívja magára a figyelmet. – Figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos. – Ne felejtse: én és a fiam szerencsések voltunk. A legtöbb Fawcett-expedíció sosem tért vissza.

14 A Z-ÜGY

Nem volt kinyilatkoztatás, sem villámcsapás. Az elmélet sokáig érlelődött – itt egy nyom, ott egy nyom – a folyamat olykor megakadt, máskor ismét beindult. A bizonyítékok sora egészen a ceyloni napokig nyúlik vissza. A Frederick-erődben hallott először Fawcett arról, hogy akár egy nagy kiterjedésű királyság is rejtőzhet az őserdőben, ahol megfizeti az időnek a könyörtelen adót: palotái és más épületei eltűnnek a kúszónövények és gyökerek alatt. Azonban Z – az amazóniai elveszett civilizáció – elképzelése igazából akkor alakult ki benne, mikor Fawcett találkozott azokkal az ellenséges indiánokkal, akiket mindenáron kerülnie kellett volna. 1910-ben Costinnal és több társával kenuval utaztak, hogy feltárják a bolíviai Heath folyó ismeretlen szakaszát, amikor kétméteres, mérgezett hegyű nyilak kezdtek zuhogni rájuk, és átfúrták a kenu oldalát.{326} Egy spanyol szerzetes leírta, mit látott, amikor társát eltalálta egy ilyen fegyver: „Abban a pillanatban, ahogy belefúródott, nagy fájdalmat érzett… sebesült lába megfeketedett, a méreg fokozatosan húzódott fölfelé, mintha élőlény lenne, és ezt az élőlényt nem lehetett lefejezni, noha tűzzel több helyen kiégették… midőn a harmadik napon elérte a szívét, nagy fájdalmak közepette meghalt, visszaadva lelkét Teremtőjének.”{327} Fawcett expedíciójának egyik tagja a vízbe ugrott, és felordított: – Vissza! Vissza!”{328} De amikor a nyilak záporozni kezdtek az égből, Fawcett ragaszkodott hozzá, hogy evezzenek a túlsó parthoz. „Az egyik alig lábnyira süvített el a fejem mellett, még az arcát is láttam annak a vadembernek, aki kilőtte”, emlékezett később Costin.{329} Fawcett parancsot adott az embereinek, hogy tegyék le fegyvereiket, de a nyilak csak tovább zuhogtak. Ekkor Fawcett, utasította egyik emberét, hogy békés szándékuk bizonyítása érdekében kezdjen el harmonikázni. A csapat többi tagjának megparancsolta, hogy tiltakozás nélkül nézzenek szembe a halálukkal, majd ő és Costin rázendítettek, először remegő hangon, azután lelkesebben a „Királynő katonái”-ra: Zengd hazánk nagy hírét, cimbora, Hallják dicsőségedet, Anglia!

Ekkor Fawcett olyasmit tett, ami annyira megdöbbentette Costint, hogy még idős korában is élénken emlékezett rá: az őrnagy leoldotta a nyakáról a kendőt, és a feje fölött lobogtatva belegázolt a folyóba, egyenesen arrafelé, ahonnan a nyilak zuhogtak. Az évek során Fawcett megtanult valamennyit az indián nyelvekből, a szavakat beírta a naplójába, éjszaka tanulmányozta őket, és ekkor, visszaemlékezve szótárának néhány töredékére, azt ismételgette: barát, barát, barát, miközben a víz már a hónaljáig ért, és közben nem is tudta, hogy a megfelelő szavakat kiabálja-e.{330} Egy pillanatig senki sem mozdult, Fawcett a vízben állt, keze a feje fölött, mint a vezeklőé, amikor éppen keresztelik. Costin meséli, hogy kijött a fák közül egy indián, és a víz széléig ment. Egy tutajon odaevezett Fawcetthez, és kivette kezéből a kendőt. „Az őrnagy jelezte neki, hogy vigye át a vízen – írta a lányának Costin. – Az indián visszatért a saját oldalára, miközben Fawcett a törékeny tutajon térdelt.” „Ahogy fölkapaszkodtam a túlsó parton – mesélte Fawcett –, az a kellemetlen előérzetem támadt, hogy egy lövést kapok az arcomba, vagy egy nyilat a gyomromba.”{331} Az indiánok elvezették. „[Fawcett] eltűnt az erdőben, mi meg ott maradtunk és csodálkoztunk!” – emlékezett vissza Costin A csoport attól félt, hogy a vezetőjét lemészárolják, de egy óra múlva előbukkant az őserdőből, oldalán egy vidám indiánnal, aki az őrnagy Stetson-kalapját viselte a fején. Ilyen módon barátkozott meg Fawcett egy guarayo csoporttal. „Segítettek tábort verni, ott maradtak egész éjszaka, adtak nekünk jukkát, banánt, halat, nyakláncokat, papagájokat, gyakorlatilag mindenüket, amijük csak volt”, írta Fawcett az egyik jelentésében.{332} Nem vitt magával koponyamérőt, ehelyett a szemére hagyatkozva végzett megfigyeléseket az indiánok között. Addig csak olyan törzsekkel találkozott, amelyeket meghódítottak a fehérek, kényszerítették őket, hogy átvegyék a kultúrájukat, és elgyengítette őket a betegség és a brutalitás. Viszont ez a körülbelül 150 erdei indián robusztusnak tűnt. „A férfiak jól fejlettek, bőrük melegbarna, hajuk fekete, jóképűek és jól öltözöttek: festett pamut inget hordanak, amelyeket kunyhóikban készítenek”, írta Fawcett.{333} És ezeknek az indiánoknak meglepő módon volt elegendő élelmük, nem úgy, mint a kiéhezett felfedezőknek. Az egyik guarayo egy kővel összezúzott egy növényt, azután belefolyatta a növényi nedvet egy patakba, ahol tejfehér felhő lett belőle. „Néhány perc múlva egy hal bukkant a felszínre, körbe-

körbeúszkált, tátogott, azután a hátára fordult, látszólag holtan – emlékezett vissza Costin. – Hamarosan tucatnyi hal lebegett a vízben hassal fölfelé.” Megmérgezték őket. Egy guarayo fiú belegyalogolt a vízbe, és összeszedte a legkövérebbeket. A méreg csak elkábította a halakat, de mire elkészítették őket már nem jelentettek veszélyt az emberek számára. Ugyanilyen figyelemre méltó, hogy azok a halak, amelyeket a vízben hagytak, hamarosan magukhoz tértek, és sértetlenül elúsztak. Ugyanezt a mérget használták fogfájás esetén is. Fawcett fölfedezte, hogy az indiánok mesterei a farmakológiának: ügyesen manipulálják környezetüket, hogy az kielégítse szükségleteikhez. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a guarayók egy „rendkívül intelligens népfaj”{334}. Az 1910-es expedíció benyomásai alapján Fawcett gyanította, hogy Amazónia indiánjai, akikkel a történészek és a néprajztudósok még nem is foglalkoztak, megtartják maguknak titkaikat. Ettől kezdve föl kereste a különböző törzseket, még a legvadabb hírűeket is. „Vannak itt olyan problémák, amelyeket meg kell oldani… valósággal kiáltanak valaki után, aki nekilát a dolognak – írta a Társaságnak. – De a legfontosabb a tapasztalat. E nélkül ostobaság elindulni a feltáratlan területekre – manapság pedig kifejezetten öngyilkosság.”{335} 1911-ben visszavonul a határkijelölő bizottságból, hogy inkább az antropológia új és bimbózó területére lépjen át. Egyszer, nem messze a Heath folyótól Costinnal és a csapat többi tagjával éppen evett, amikor egy csapat indián körülvette őket felemelt íjakkal. „Fawcett – írta Costin –, habozás nélkül ledobta az övét és a machetéjét, mutatta, hogy fegyvertelen, és kezét a feje fölé emelve elindult feléjük. Némi kétkedő habozás után a »los barbaros« [a vadak] egyike leengedte az íját, és odalépett hozzá. Barátságot kötöttünk az echojákkal!” Egy idő után ez lett Fawcett módszere az ismerkedésre. „Valahányszor megjöttek a vadak – mondta Costin –, lassan eléjük ment… a kezét a levegőben tartva.” Módszere, hogy egészen kis létszámú csapattal, fegyveres katonák védelme nélkül utazott, így akarván kapcsolatot létesíteni olyan törzsekkel, amelyeknek némelyike még sosem látott fehér embert, sokak szemében egyszerre tűnt hősies és öngyilkos megoldásnak. „Mesélték nekem, miként kelt át a folyón egy egész ellenséges vad törzs előtt, és pusztán bátorságával rávette őket a lövöldözés abbahagyására, és arra, hogy a falujukba kísérjék”, számolt be egy bolíviai tiszt a Királyi Földrajzi Társaságnak Fawcett és a guarayók találkozásáról. „Meg kell mondanom, ezek az emberek valóban ellenségesek, magam is voltam közöttük, és 1893ban Pando tábornok nem csupán néhány emberét, de a saját unokaöccsét és a

mérnököt, Mr. Mullert is elvesztette. Mr. Muller elfáradt az úttól, elhatározta, hogy átkel az egyik folyón Modeidinél, és azóta se hallottunk róla.”{336} Fawcett ügyessége, amely sikert hozott neki olyan helyzetekben, melyekben mások kudarcot vallottak, egyre növelte legyőzhetetlenségének mítoszát, amiben lassan ő maga is hinni kezdett. Mi más magyarázat lehet arra, hogy „odaáll a vadak elé, akikkel mindenképpen meg akar barátkozni, percekig nyílvesszők szögeződnek a fejére, a lábára, a karjára, a törzsére, mégis sértetlen marad?”{337} Nina őszimén azt kezdte hinni, hogy a férje elpusztíthatatlan. Egyszer, miután a szokott módon fölvette a kapcsolatot egy ellenséges indián törzzsel, az asszony így tudósította a Társaságot: „Találkozása a vadakkal, és az, ahogy bánt velük, az egyik legbátrabb tett, amelyről valaha is hallottam. Boldog vagyok, hogy így viselkedett. Én személy szerint nem aggódom a biztonságáért, mivel bizonyos vagyok benne, hogy hasonló helyzetben a megfelelő módon cselekszik majd.”{338} Costin azt írta, hogy öt közös expedíciójuk során Fawcett mindig összebarátkozott a törzsekkel, amelyekkel találkoztak. Egy kivétel azért akadt. 1914-ben Fawcett Bolíviában találkozott egy csoport indiánnal, akikről a többi környékbeli indián eleve intette őket. Amikor a szokásos módon cselekedett, az indiánok csak még erőszakosabbak lettek. Amikor gyilkos szándékkal közeledni kezdtek, Fawcett emberei könyörögtek, hogy hadd használják a fegyvereket. „Muszáj lőnünk” – kiáltotta Costin. Fawcett habozott. „Nem akart engedélyt adni, mert korábban sohasem lőttünk” – emlékezett vissza Costin. De végül Fawcett engedett. Később azt mondta, embereinek olyan parancsot adott, hogy a földbe, vagy a levegőbe lőjenek. Costin szerint viszont „láttuk, hogy legalább egy indiánt eltalált egy golyó”. Ha Costin nem téved, és kevés okunk van kételkedni a szavában, akkor ez volt az egyetlen eset, amikor Fawcett megszegte a saját parancsát. Ez láthatólag annyira bántotta, hogy kihagyta az esetet a Társaságnak küldött jelentéséből, és egész életében hallgatott az igazságról.

Egy alkalommal, amikor az echoja törzsnél tartózkodott az Amazonasmedence bolíviai részén, újabb bizonyítékokba botlott, amelyek láthatólag ellentmondtak a korábbi feltevésnek, miszerint az őserdő halálos csapda, ahol csak vadászó-gyűjtögető kis csoportok tengetik nyomorúságos életüket, akik a saját vérüket is magukra hagyják vagy meggyilkolják, hogy életben

maradhassanak. Fawcett is ezt a képet erősítette meg saját keserves utazásairól szóló jelentéseivel, így igencsak meglepődött, amikor azt látta, hogy a guarayókhoz hasonlóan az echoják is tekintélyes élelmiszertartalékokkal rendelkeznek. Gyakran felhasználták az Amazonas ártereit – amelyek sokkal termékenyebbek, mint a terra firma –, ott termesztettek növényeket, továbbá a halászat és a vadászat bonyolult módszereit fejlesztették ki. „A táplálkozás sosem jelent gondot számukra – írta Fawcett. – Ha éhesek, egyikük elmegy az erdőbe, és vadat hív; egy alkalommal csatlakoztam hozzá, hogy lássam, miként csinálja. Semmi jelét nem láttam állatnak, de az indián láthatólag jobban tudta nálam. Fülsiketítő kiáltást hallatott, és intett, hogy maradjak csöndben. Néhány perc múlva egy kis szarvas lépett elő félénken a bozótból… és az indián lelőtte a nyilával. Láttam, ahogy majmokat és madarakat csal elő a fák közül ennek a különös kiáltásnak a segítségével.”{339} Costin, a díjnyertes céllövő legalább ennyire megdöbbent, amikor látta, hogyan járnak sikerrel az indiánok ott, ahol ő a puskájával újra és újra kudarcot vallott. Fawcettet nem csak az foglalkoztatta, hogy az indiánok bőséges élelmiszertartalékokat képesek felhalmozni, ami az előfeltétele egy nagy létszámú, fejlett civilizációnak. Noha az echoják védtelenek voltak az olyan Európából behurcolt betegségekkel szemben, mint a kanyaró – ami Fawcett gyanúja szerint az egyik oka lehetett kis létszámuknak –, rengeteg gyógynövényt ismertek, és szokatlan kezelési módokat fejlesztettek ki, hogy megvédjék magukat az őserdő mindennapos támadásaival szemben. Még arra is képesek voltak, hogy eltávolítsák azokat a nyüveket, amelyek Murray-t kínozták. „[Az echoják] különös füttyöket hallattak a nyelvükkel, és a nyüvek feje azonnal megjelent a lyukakban – írta Fawcett. – Ekkor az indiánok gyorsan összeszorították a sebet és a nyüvet valósággal kilőtték a húsból. Én szívtam, füttyentettem, tiltakoztam, még furulyáztam is, de mindez tökéletesen hatástalan volt.”{340} Egy nyugati orvos, aki Fawcett-tel utazott, ezeket a módszereket varázslásnak tartotta, Fawcett viszont, a gyógyfüves kúrákhoz hasonlóan, csodának tekintette: „Mivel a járványok és betegségek annyira mindennaposak, nem csoda, hogy gyógynövényeket használnak. Úgy tűnik, minden rendellenességre van valami természetes gyógymódjuk. Magától értetődően az orvostudomány nem bátorít ezeknek a használatára. Ezek a gyógymódok mégis gyakran figyelemre méltóak, és ezt olyan személyként mondom, aki sokat kipróbált közülük, méghozzá sikerrel.”{341} Fölhasználva a gyógynövényeket és a vadászat bennszülött módszereit Fawcett jobban meg

tudott élni ezen a tájon. „100 eset közül 99-ben nem kell éheznünk” – vonta le a következtetést.{342} De még abban az esetben is, ha Amazónia valóban képes eltartani egy nagy civilizációt, vajon az indiánok tényleg létrehoztak egy ilyet? Még mindig nem találták ennek semmilyen régészeti bizonyítékát. Egy bonyolult civilizáció gondolata ellentmond a két néprajzi paradigmának, amelyet Fawcett megtanult, és amely sok száz évvel korábbról ered, az után, hogy az európaiak és indiánok először találkoztak. Noha az első konkvisztádorok megcsodálták az őslakos amerikaiak civilizációit, sok teológus még azt is vitatta, hogy ezek a sötét bőrű, gyér ruházatú népek valóban emberek lennének; hogyan is vándorolhattak volna Ádám és Éva leszármazottai ilyen messzire, és miképpen lehetséges, hogy a bibliai próféták nem tudnak róluk? A 16. század közepén Juan Ginés de Sepúlveda, a német-római császár egyik káplánja azt állította, hogy az indiánok „félemberek”, akiket rabszolgaként kell kezelni.{343} „A spanyoloknak minden joguk megvan, hogy uralkodjanak az Újvilág barbárjain – szögezte le Sepúlveda, majd hozzátette: – Mivel ezek a két teremtés között léteznek, legalább annyira különböznek… a majomtól, mint az embertől.”{344} Ennek a tömeggyilkos gondolatrendszernek a leghevesebb bírálója Bartolomé de Las Casas domonkos szerzetes volt, aki beutazta az Amerikákat. Sepúlvedával folytatott híres vitájában és értekezések sorozatával igyekezett egyszer s mindenkorra bebizonyítani, hogy az indiánok a fehérekkel egyenlő lények, és elítélte azokat, akik „kereszténynek tettetik magukat”, miközben „kiirtják az indiánokat”. „Talán nem emberek? Nincs értelmes lelkük?”{345} Las Casas munkássága hozzájárult az indiánokról elterjedt „nemes vadember” képéhez, amely ugyancsak tartósan beépült az európai néprajzba. Las Casas szerint az indiánok a világ legegyszerűbb népe, hiányzik belőlük a rosszindulat vagy alattomosság, sosem vitatkoznak, nem harciasak vagy vérszomjasak, nem becsvágyók, nem mohók, egyáltalán nem érdekli őket a világi hatalom.{346} Noha Fawcett korában mindkét felfogás létezett a tudományban és a népszerű irodalomban, beépült közéjük még egy radikálisan új eszme is az emberiség eredetéről: az evolúció. Darwin elmélete, amelyet 1859-ben fejtett ki a Fajok eredetében, miszerint az embereknek és a majmoknak közös őseik voltak, és a nem sokkal később talált kövületek, amelyek azt bizonyították, hogy az ember sokkal régebben létezik a Földön, mint ahogy a Biblia állítja, egyformán segítettek elválasztani az antropológiát a teológiától. A

viktoriánusok akkoriban megpróbáltak értelmes, méghozzá biológiai és nem teológiai magyarázatot találni az emberek különbségeire. Fawcett felfedező iskolájában ajánlott irodalomnak számított egy könyv, melyet a British Association for the Advancement of Science jelentetett meg. Ebben olyan fejezetek voltak mint „Anatómia és felépítés”, „Haj”, „Szín”, „Szag”, „Mozgás”, „Fiziognómia”, „Patológia”, „Rendellenességek”, „Szaporodás”, „Testi erő”, „Érzékek” és „Örökség”. Fawcettnek és a többi felfedezőnek ilyen kérdésekre kelleti felelniük: Van valamilyen említésre méltó eltérés a leírt törzsekhez tartozó személyek szagában? Milyen testhelyzetben szoktak aludni? Járás közben jól egyensúlyoznak-e? Fölegyenesedve, egyenes lábakkal lépkednek? Vagy kissé behajlított térdekkel állnak és járnak? Menet közben lengetik a karjukat? Jól másznak fára? Azzal fejezik-e ki a megdöbbenésüket, hogy nagyra nyitják a szemüket, eltátják a szájukat, felvonják a szemöldöküket? Ha szégyenkeznek, elpirulnak-e?{347}

A viktoriánusok igazából azt akarták tudni, miért van az, hogy némely majmok angol úriemberekké fejlődtek, és mások miért nem. Míg Sepúlveda vallási alapon állította, hogy az indiánok alsóbbrendűek, sok viktoriánus biológiai alapon igyekezett ugyanerre a következtetésre jutni, vagyis, hogy talán az indiánok jelentik a hiányzó láncszemet az evolúciós láncban, az ember és a majom között. 1863-ban létrehozták a londoni Antropológiai Társaságot, amely ezeket a kérdéseket kutatta. Richard Burton, a Társaság egyik alapítója feltételezte, hogy az indiánok a „csaknem-gorilla” feketékkel együtt egy „alfajhoz” tartoznak.{348} Maga Darwin, aki sosem csatlakozott ahhoz a szélsőséges rasszizmushoz, amelyet a nevéhez kapcsoltak, úgy írja le a Dél-Amerikában látott tűzföldieket: „Ezek a szegény nyomorultak… satnya növésűek, ocsmány arcukat fehér festékkel mázolják be, a bőrük mocskos és zsíros, a hajuk kócos, a hangjuk kellemetlen, a mozgásuk otromba, és hiányzik belőlük a méltóság”, mintha nehezére esne „elhinni, hogy ezek ugyanannak a világnak a teremtményei és lakói.”{349} Sok antropológus, beleértve Burtont, híve volt a frenológiának: ez a tudomány az emberi koponya dudoraival foglalkozott, amelyekről úgy hitték, hogy jelzik a szellemet és a jellemet. Egy frenológus, aki összehasonlított két indián koponyát az európaiakéval, azt mondta, hogy az előbbieket „szilárdság” és „titoktartás” jellemzi, a formájuk pedig megmagyarázza „azt a jellemerőt, amellyel az indiánok a kínzást tűrik”. Francis Galton, akinek eugenikai elméletét többek között John Maynard Keynes, és Winston Churchill is

követte, azzal érvelt, hogy az emberi értelem örökölt és változhatatlan, és az Újvilág bennszülött népei lényegében „gyermeki elméjűek”.{350} Mindazonáltal sok viktoriánus hitt az „emberiség pszichikai egységében”, csak feltételezték, hogy az indián társadalmak a fejlődés egy más szakaszában tartanak. A 19. század elején az antropológia diffuzionista iskolája azt állította, hogy ha léteztek is valaha Dél-Amerikában magas színvonalú, ősi társadalmak, azok vagy nyugati, vagy közel-keleti eredetűek, például Izrael elveszett törzseinek vagy a tengeren odaérkező föníciaiaknak köszönhetők. {351} „Mindenféle elmélet kering az antropológusok között az emberi faj elterjedésével kapcsolatban”, jegyezte meg Keltie, a Királyi Földrajzi Társaság tagja, és hozzátette, hogy a diffuzionista antropológusok „kitartanak amellett, hogy a föníciaiak áthajóztak a Csendes-óceánon és sokan közülük eljutottak Dél-Amerikába”{352}. Fawcettre mély hatással voltak az ilyesfajta elméletek – írásaiban mindennaposak az olyan képek, amelyek szerint az indiánok „vidám gyerekek” és „majomszerű” vademberek. Amikor először látott egy indiánt sírni, egészen zavarba jött, mert bizonyosra vette, hogy az indiánoknak sztoikusnak kell lenniük. Igyekezett összebékíteni azt, amit látott, azzal, amit tanítottak neki, és a következtetései tele voltak nyakatekert eszmefuttatásokkal és ellentmondásokkal. Például hitt abban, hogy az őserdőben „a legbarbárabb fajta vademberek laknak, majomemberek, akik a földbe vájt lyukakban laknak és csak éjszaka jönnek elő”; ennek ellenére szinte mindig „civilizáltnak” írja le azokat az indiánokat, akikkel találkozott, gyakran sokkal civilizáltabbnak, mint az európaiakat. „Tapasztalatom szerint ezek között a vademberek között kevés olyan akad, aki természetétől fogva »rossz«, hacsak nem kerül kapcsolatba azokkal a külvilágból érkező »vadakkal«, akik elrontják őket.”{353} Hevesen bírálta a gyarmatosítást, amely elpusztítja a bennszülött kultúrákat. Az őserdőben abszolutistából relativista lett. Miután végignézte, amint egy törzs egy szertartásos lakomán elfogyasztotta egy halottját – a testet nagy tűz fölött megsütötték, majd felszeletelték, és kiosztották a családok között – szinte könyörgött az európaiaknak, hogy ne gáncsolják ezt az „aprólékos rituálét”.{354} Gyűlölte, ha az akkor teljesen megszokott „vadember” kifejezést használják azokra az indiánokra, akik még nem találkoztak az európai kultúrával, és kifejtette, hogy „a nyájas, tisztességtudó echoják” „nyilvánvaló bizonyítékai annak, milyen igazságtalan dolog az őserdők lakóival szembeni általános elutasítás”.{355} Amellett, hogy átvette az indiánok erkölcseit, számtalan indián nyelvet tanult meg. „Úgy ismerte az indiánokat, mint kevés fehér ember, és tehetsége volt a nyelvtanuláshoz – írta

T. C. Bridges, az író-kalandor, Fawcett egyik útitársa. – Kevesekben van meg ez az adottság ilyen mértékben.”{356} Costin egyszerűen fogalmazza meg Fawcett és Amazónia bennszülötteinek kapcsolatát: „Mindenki másnál jobban megértette őket.” Ennek ellenére sosem talált kiutat abból, amit a történész Dane Kennedy „a faj szellemi útvesztőjének” nevez.{357} Ha Fawcett magasan fejlett törzzsel találkozott, gyakran igyekezett olyan faji jellegzetességet találni – több „fehérséget”,{358} vagy „vörösséget” – ami összebékítené a fejlett indián társadalom eszméjét viktoriánus meggyőződésével, elméleteivel. „Háromféle indián volt – írta egyszer. – Az első engedelmes, nyomorúságos népség… [A] második veszedelmes, visszataszító kannibál, akit ritkán látni; a harmadik erőteljes, tisztességes ember, ezek bizonyára civilizált eredetűek.”{359} Az a gondolat, hogy Amerikában élnek „fehér” népek – az úgynevezett „fehér indiánok” azóta létezik, hogy Kolumbusz állítólag számos bennszülöttet látott, akik „fehérek voltak, akárcsak mi magunk”{360}. Később a konkvisztádorok azt állították, hogy az aztékoknál találtak egy termet, amely „tele volt férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel; ezeknek születésüktől fehér az arcuk, a hajuk, a szempillájuk.” A „fehér indiánok” legendája talán éppen Amazóniában volt a legelevenebb, ahol a folyamon leereszkedő első spanyol felfedezők olyan női harcosokat írtak le, akik nagyon fehérek és magasak voltak. Számos ilyen legendához kétségtelenül alapot szolgáltat a jellegzetesen világosabb bőrű törzsek létezése. Az egyik szokatlanul magas, sápadt indán csoportot Kelet-Bolíviában yurucare néven ismerik, ami szó szerint azt jelenti, hogy „fehér ember”. Az Amazonas menti yanomamik ugyancsak „fehér indián” néven ismertek, mert éppen olyan világos bőrűek, mint a guayanai waiwaik. Fawcett napjaiban az, amit „fehér indián kérdésnek” neveztek, megerősítette a diffuzionisták{361} elméleteit, amelyek szerint a föníciaiak vagy más nyugati népek, az atlantisziak vagy az izraeliek sok ezer éve vándoroltak be az őserdőbe. Fawcett kezdetben kételkedett a fehér indiánok létezésében, az erre utaló bizonyítékokat nem találta kielégítőnek, de idővel láthatólag talált kiutat személyes faji útvesztőjéből: ha az indiánok a nyugati civilizációtól származnak, akkor nincs kétség afelől, hogy képesek magaskultúrát létrehozni. Sosem tette meg a végső lépést a modern antropológiáig, amely elfogadja, hogy magas szintű civilizációk egymástól függetlenül is kifejlődhetnek. Ennek eredményeképpen miközben némely antropológusok és történészek Fawcettet korához képest „felvilágosodottnak” tekintik, mások, mint John Hemming, „nietzschei felfedező”-nek nevezik{362},

aki „eugenetikái zagyvaságokat” ont magából. Igazából mindkettő. Bármennyire is lázadt Fawcett a viktoriánus erkölcs ellen – buddhista lett, úgy élt, mint egy indián harcos –, sosem haladta azt meg. Az erdőben minden betegségtől megmenekült, de nem szabadulhatott a faji előítélet ártalmas betegségétől. Írásaiban azonban állandó elem az egyre erősödő hit, hogy Amazónia és népe egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hiszik. Valami nincs rendben. Túl sok olyan törzzsel találkozott utazásai során, amely nem felelt meg az európai néprajz feltételezéseinek. 1914-ben Fawcett Costinnal és Manley-vel az Amazonas-vidék brazíliai oldalán utazgatott, messze a nagyobb folyóktól, ahol az őserdő hirtelen hatalmas tisztássá nyílt szét. A beözönlő fényben Fawcett gyönyörű, kupola alakú, zsúppal fedett házak sorát látta; némelyik két és fél méter magas és harminc méter átmérőjű volt. A közelben kukorica-, jukka-, banán- és édesburgonya-ültetvények voltak. A közelben senkit nem láttak, Fawcett intett Costinnak, hogy nézzen be az egyik házba. Amikor Costin a bejárathoz lépett, egy magányos öregasszonyt látott, aki főzött valamit. A jukka és a krumpli olyan vonzóan illatozott, hogy Costint megrohanta az éhség, és azon kapta magát, hogy a veszély ellenére bebújt a kunyhóba. Fawcett és Manley ugyancsak megérezték az illatot, és követték. A gyomrukra mutogattak, mire a meglepett öregasszony néhány tál ételt adott nekik. „Valószínűleg egyikünknek sem ízlett még étel annyira”, emlékezett később vissza Fawcett. {363} Miközben a felfedezők ettek, festékcsíkos harcosok bukkantak fel körülöttük. „Különböző bejáratokon át jöttek, amelyeket korábban észre sem vettünk. A mellettünk levő ajtónyíláson át további emberek árnyait láthattuk odakint”, írta Fawcett. Az orrukat és a szájukat fa peckekkel szúrták át; íjak és fúvócsövek voltak náluk.{364} Fawcett odasúgta Costinnak és Manleynek: „Ne mozduljanak!” Costin meséli, hogy Fawcett lassan leoldotta a nyakából a sálat, és letette a földre az elé a férfi elé, akit a főnöknek hitt. Az fölvette, szigorú csöndben megvizsgálta. Fawcett azt mondta Costinnak: „Adnia kell neki valamit.” „Elkövettem egy hibát – mesélte később Costin. – Nemcsak elővettem egy gyufát, de meg is gyújtottam.” Pánik tört ki, mire Fawcett gyorsan a zsebébe nyúlt és egy újabb ajándékot vett elő – egy csillogó-villogó nyakláncot. A törzs egyik tagja viszonzásul dióval teli tököt helyezett a látogatók elé. „Most már elfogadták a barátságunkat – írta Fawcett. – A főnök leült egy ívelt vonalú zsámolyra, és-

velünk együtt nekilátott a diónak.”{365} Egy addig ismeretlen indián csoporttal barátkoztak össze, amelyet Fawcett maxubi {366}néven azonosított, és valami olyasmit fedeztek föl, amivel korábban sosem találkoztak: sok ezer főnyi nagyszámú népességet. A falut bennszülött települések vették körül, amelyekben további ezrek laktak Fawcett olyan sok, addig ismeretlen indiánt fedezett föl, hogy az Amerikai Földrajzi Társaság elnöke kijelentette. „Nem ismerünk semmit a történelemben, ami a mostani fölfedezésekhez volna fogható.”{367} Ekkor kezdett megfogalmazódni benne, hogy távol a nagyobb folyóktól, ahol a legtöbb európai utazó és rabszolga-kereskedő közlekedik, a törzsek egészségesebbek és népesebbek. Testileg kevésbé tizedeltek meg őket a járványok és az alkoholizmus; kulturálisan is elevenek maradtak. „Talán ez az oka annak, hogy a kontinens néprajzát tévképzetekre alapozták” – írja Fawcett.{368} Úgy vélte, hogy a maxubik egy bonyolult kultúra létezésére nyújtanak bizonyítékokat. Gyönyörű edényeket készítettek, és nevet adtak a különböző növényeknek. „A törzs rendkívül muzikális”, állapította meg Fawcett. Leírta a dalaikat, és hozzátette: „Az erdő mély csendjében, amikor a nap első sugarai elhallgattatják az egész éjszaka nyüzsgő rovarokat, ezek a himnuszok mély benyomást tettek ránk szépségükkel.” Igazság szerint, írta, találkozott az őserdőben néhány törzzsel, amelyek „nehezen kezelhetőek, reménytelenül brutálisak”,{369} mások viszont, mint a maxubik, „bátor és értelmes” népek, „amelyek teljes mértékben cáfolják azoknak a néprajzkutatóknak a következtetéseit, akik csak a folyók mentén vizsgálódtak, és semmit sem tudnak a nehezebben elérhető helyekről”{370}. Mi több, sok ilyen törzs legendákat mesélt az őseiről, akik még nagyobb és szebb településeken éltek.

Akadtak más nyomok is. Fawcett megfigyelte, hogy az őserdőben mindenfelé elszórt sziklákon festmények és petroglifák – kőbe vésett emberi és állati alakok – találhatóak. Egyszer, amikor egy magányos földhalmot mászott meg az Amazonas bolíviai szakaszának árterében, észrevette, hogy valami kiáll a földből. Kézzel kiásta: egy cserépdarab volt. Kutatni kezdett a földben. Gyakorlatilag bárhol kaparta meg a földet, írta később a Társaságnak, ősi, törékeny cserepekbe ütközött. Úgy vélte, hogy ezek az edények legalább olyan kifinomultak, mint bármi, ami az ókori Görögországban, Rómában vagy Kínában készült. Bennszülöttek viszont több száz kilométeres körben nem éltek. Akkor hát honnan vannak a cserepek? Vajon kik készítették őket?

Miközben a talány egyre nagyobb lett, kirajzolódtak bizonyos minták. „Akárhol akadtunk ilyen »alturára«, ami a síkság fölé magasodó domb az Amazonas medencében – magyarázta Fawcett Keltie-nek – ott a kézműipar nyomait is megtaláltuk.” És ez nem minden: az alturák között valamifajta geometrikus mintát adó ösvényekre leltek. Ahogy Fawcett rájuk nézett, megesküdött volna, hogy utakat és töltéseket lát.{371} Miközben Fawcett kialakította elméletét egy ősi amazóniai civilizációról, tisztában volt vele, hogy egyre éleződik a verseny a felfedezők között, akik rohanvást igyekeznek behatolni Dél-Amerika belsejébe, hogy átkutassák az utolsó feltérképezetlen birodalmakat. Eklektikus, civakodó, monomániás banda voltak, mindegyiknek megvolt a maga kedvenc elmélete és hóbortja. Például ott volt Henry Savage Landor, aki világszerte ismert útleírásaiban elmesélte, hogy majdnem kivégezték Tibetben, kötél és hegymászó felszerelés nélkül kapaszkodott föl a Himalaja csúcsaira, tevével vágott keresztül Perzsia és Beludzsisztán sivatagain, most pedig az Amazonas környékén mutogatta magát olyan öltözékben, mintha a Piccadilly Square valamelyik büféjébe tartana.{372} „Nem álcáztam magam csicsás ruhákkal, amelyekről azt képzelik, hogy a felfedezőknek olyat kell hordaniuk.”{373} Közben az emberei föllázadtak, és csaknem lelőtték. Ott volt aztán a fél-indián árvából lett brazil ezredes, Cándido Mariano da Silva Rondon – akinek lábujját egy pirája harapta le –, aki segített kiépíteni a távírót az őserdőben, és megalapította az Indiánvédő Szolgálatot. A jelszava hasonlított Fawcettére: „Halj meg, ha muszáj, de sohase ölj.” Theodore Roosevelt, miután elvesztette az 1912-es elnökválasztást, Amazóniában keresett vigasztalást, és Rondonnal együtt átkutatta a Kétség Folyóját. Az út vége felé a korábbi elnök, a „tevékeny élet” hirdetője, csaknem belepusztult az éhezésbe és a lázba, és folyvást Samuel Taylor Coleridge költeményének, a Kubla kánnak a kezdősorát hajtogatta: Kubla kán tünderpalotát építtetett Xanaduban{374} Fawcett leginkább Hamilton Rice-tól, egy magas, kedélyes amerikai orvostól tartott, akit ugyancsak Reeves oktatott a Királyi Földrajzi Társaságnál. A harmincas évei végén járó, hordómellű, dús bajuszú Rice 1904-ben végzett a harvardi orvosiegyetemen. A trópusi betegségek iránti érdeklődés vezette Amazóniába, ahol majmokat és jaguárokat boncolva halálos élősködőket keresett. Hamarosan a környék néprajzának és geográfiájának megszállottja lett. 1907-ben, amikor Fawcett első felfedező

expedícióját vezette, dr. Rice keresztülutazott az Andokon egy akkor még ismeretlen, Hiram Bingham nevű amatőr régésszel. Később dr. Rice leereszkedett az Amazonas északi medencéjébe, fölkutatta számos folyó forrását, tanulmányozta a bennszülött lakosságot. Egy barátjának azt írta: „Nagyon lassan haladok, mindent gondosan tanulmányozok, csak hosszas elmélkedés után vonok le következtetést Ha bármiben is kételkedem, akkor visszatérek rá, és ismét dolgozom rajta.”{375} Ez után az expedíció után dr. Rice rájött, hogy a technikai tudása hiányos, ezért beiratkozott a Királyi Földrajzi Társaság Csillagászati és Kutatási Iskolájába. Miután 1910-ben végzett, visszatért Dél-Amerikába, hogy föltárja az Amazonas-medencét. „Bizonyos értelemben Társaságunk gyermekének tekintjük” – mondta később az egyik elnök.{376} Fawcett féktelen volt és merész, dr. Rice pedig egy sebész nyugodt pontosságával látott neki küldetésének. Nem annyira legyőzni akarta a kegyetlen létfeltételeket, inkább igyekezett átalakítani őket. Több mint száz fős csapatot gyűjtött össze, és nagy figyelmet szentelt a fölszerelésnek – új csónakoknak, új bakancsoknak, új generátoroknak. A tudomány legújabb módszereit vitte magával az őserdőbe. Egyik expedíciója során megállt, hogy életmentő műtétet hajtson végre egy lépfenében szenvedő bennszülöttön és egy másik indiánon, akinek hatalmas tályog volt a mája mellett. A Társaság később följegyezte, hogy ez az utóbbi eljárás „valószínűleg az első, kloroform segítségével végrehajtott műtét volt, amelyet az őserdőben végeztek”{377}. Noha dr. Rice nem hajszolta úgy az embereit, mint Fawcett, azok legalább egy alkalommal fellázadtak és otthagyták az őserdőben.{378} Ugyanezen az expedícióján annyira elfertőződött a lába, hogy maga vágta ki szikével az üszkös húst, amíg még eszméleténél volt. „Orvos, és nagyon jól végzi a munkáját” – mondta róla Keltie Fawcettnek.{379} Fawcett biztos lehetett abban, hogy senki nem szárnyalja túl felfedezőként, de azt tudta, hogy az orvosnak olyan segítsége van, amivel ő sosem versenyezhet: a pénz. Massachusetts kormányzójának és Boston polgármesterének unokájaként dr. Rice 1915-ben feleségül vette Eleanor Widenert, egy philadelphiai milliomos özvegyét, akinek férje Amerika egyik leggazdagabb embere volt. Az asszony első férje és fia ott volt a Titanicon, amikor az elsüllyedt. Dr. Rice és felesége – aki a fia emlékére alapította a Widener-könyvtárat a Harvard Egyetemen – finanszírozta a Királyi Földrajzi Társaság egy új előadótermének a megépítését. Az Egyesült Államokban dr. Rice gyakran látogatta pácienseit földig érő bundában, kék Rolls-Royce-on, amelyet a sofőrje vezetett. Ahogy a New York Times írta róla: „legalább

annyira otthon volt a newporti társaság elegáns forgatagában, mint a gőzölgő brazíliai őserdőben.”{380} Mivel korlátlan mennyiségű pénz állt a rendelkezésére, hogy finanszírozza expedícióit, a legmodernebb fölszerelést, a legjobban kiképzett embereket szerezhette meg magának. Fawcett közben folyamatosan házalt különböző alapítványoknál és vagyonos embereknél, hogy anyagi támogatáshoz jusson. „A felfedezők nem igazán azok a boldog és felelőtlen csavargók, akiknek elképzelik őket – panaszkodott egyik levelében a Társaságnak –, mivel a közmondásos ezüstkanál nélkül születnek.”{381} Akármilyen nagy volt az Amazonas-vidék, úgy tűnt, mégsem elegendő a felfedezők egójának és becsvágyának. Árgus szemmel figyelték egymást, féltékenyen lesték a többiek útjait, attól féltek, hogy a másik megelőzi őket a fölfedezésekben. Még felderítőket is küldtek egymás tevékenységének kikémlelésére. „Tartsa nyitva a fülét bármilyen információra, amely Landor mozgásával kapcsolatos!”, javasolta a Társaság Fawcettnek 1911-ben.{382} Fawcettet nem kellett biztatni: paranoiásan tartott a kémektől. Ugyanakkor a felfedezők gyakran kétségbe vonták, vagy éppen tagadták a versenytárs teljesítményét. Mintán Roosevelt és Rondott bejelentették, hogy először utaztak végig egy csaknem ezer kilométeres folyón – amelyet az elnök tiszteletére Rio Rooseveltnek neveztek el –, Landor azt mondta a riportereknek, hogy ekkora mellékfolyó egyszerűen nem létezhet. Rooseveltet sarlatánnak nevezte, megvádolta a volt elnököt, hogy az ő, Landor utazásainak egyes eseményeit vette át a beszámolójába: „Úgy látom, éppen azt a betegséget kapta meg, amelyben én is szenvedtem, és ami még különösebb, ugyanazzal a lábával volt baja, mint nekem. Olyan nagy felfedezőkkel szokott ilyesmi megesni, akik szorgalmasan olvasgatják azoknak a szerény utazóknak a könyveit, akik megelőzték őket.” Roosevelt azzal vágott vissza, hogy Landor „közönséges csaló, akinek nem sok figyelmet kell szentelni”.{383} Nem ez volt az első eset, amikor Landort csalással gyanúsították meg: miután fölkapaszkodott a Himalája egyik csúcsára, Douglas Freshfield, a kor egyik legkitűnőbb hegymászója, a Társaság későbbi elnöke azt mondta: „hegymászó nem fogadhatja el Mr. Landor állításait csodálatos hőstetteiről, sebességéről és kitartásáról”, és hogy „rendkívül szenzációs története” rossz hírét kelti „otthon és a kontinensen az angol utazók, kritikusok és tudományos társaságok között”.{384} Dr. Rice a maga részéről kezdetben „értelmetlennek” nevezte Roosevelt beszámolóját.{385} Miután azonban Roosevelt további részleteket közölt vele, bocsánatot kért. Noha Fawcett sosem kételkedett Roosevelt fölfedezésében, savanyúan azzal intézte el, hogy igazán szép teljesítmény „egy idősödő embertől”.{386}

„Nem kívánom ócsárolni mások Dél-Amerikában végzett felfedező munkáját – írta Fawcett a Társaságnak csak rámutatok, milyen hatalmas különbség van a folyókon végrehajtott utazások, ahol megszabadulunk az élelmiszer-ellátás problémáitól, és a gyalogos erdei utak között, amelyek során meg kell küzdeni a körülményekkel és tudatosan be kell hatolni az indiánok szentnek tartott területére”.{387} De Fawcettre Landor sem tett különösebb hatást: az első pillanattól kóklernek tartotta.{388} Azt mondta Keltie-nek, hogy nem szeretné, ha a „felfedezők úgynevezett testvériségében holmi vadember Landorokkal és Rooseveltekkel együtt emlegetnék”.{389} Többször kifejtette Rondon iránti nagyrabecsülését, de végül rá is gyanakodni kezdett. Azzal érvelt, hogy Rondon túl sok életet áldozott föl miközben hatalmas csapatokkal utazott. 1900-ban Rondon nyolcvanegy emberrel indult útnak, és alig harminccal érkezett vissza – a többiek vagy meghaltak, vagy kórházba kerültek, vagy megszöktek.{390} Rondon, a büszke, mélyen hazafias érzelmű ember nem értette, hogy Fawcett – aki azt mondta a Társaságnak, hogy jobban szereti, ha csapata „angol úriemberekből áll, akikben nagyobb a kitartás és a kalandok iránti lelkesedés” – miért nem hajlandó expedíciójának tagjai közé brazil katonákat is fölvenni.{391} Rondon egy kollégája azt mondta, hogy az ezredesnek „nem tetszett a gondolat, hogy idegenek jönnek ide, és megteszik mindazt, amire a brazilok is képesek”.{392} Noha Fawcettre semmilyen hatással nem voltak az őserdő legkegyetlenebb körülményei sem, rendkívül érzékeny volt a legfinomabb személyes bírálatra. A Társaság egyik tisztviselője azt mondta neki: „Azt hiszem, túlságosan sokat foglalkozik azzal, hogy az emberek mit mondanak önről. Ha magának lennék, ez nem izgatna annyira. Semmi sem tesz sikeresebbé, mint maga a siker.”{393} Ennek ellenére, miközben Fawcett egyre több bizonyítékot gyűjtött össze az Amazonas mentén létező elveszett civilizációról, azon aggódott, hogy egy olyan ember, mint például Rice, esetleg ugyanarra a következtetésre juthat. Amikor a Társaságnál célzott rá, hogy antropológiai kutatásai során új irányba fordul, Keltie azt válaszolta neki, hogy dr. Rice bizonyára ismét útnak indul, és talán „ugyanazzal a céllal, amelyet ön javasol”.{394} 1911-ben a dél-amerikai felfedezők csapatát a világ többi részével együtt ámulatba ejtette Hiram Binghamnak, dr. Rice korábbi útitársának bejelentése, miszerint az Andokban egy perui vezető segítségével csaknem háromezer méter magasan a tengerszint fölött fölfedezte az inka város, Machu Picchu romjait. Bingham nem egy ismeretlen civilizációra bukkant rá – az inka birodalmat és hatalmas építkezéseit jól dokumentálták –, de hatalmas

mértékben hozzájárult ennek az ősi világnak a megismeréséhez. A National Geographic, amely egy egész számot szentelt Bingham fölfedezésének, megjegyezte, hogy Machu Picchu kőtemplomai, palotái és kútjai – nagyvalószínűséggel ide menekültek a 15. században az inka nemesek – „a Dél-Amerikában fölfedezett legfontosabb műemlékegyüttesnek {395} bizonyulhatnak” . Hugh Thomson úgy jellemezte, hogy „a 20. század régészetének csúcsa”.{396} Bingham a hírnév sztratoszférájába röppent; még az Egyesült Államok Szenátusába is bekerült. Ez a fölfedezés tovább táplálta Fawcett fantáziáját. Kétségtelenül bántotta is a dolog. Mindazonáltal úgy hitte, a bizonyítékok, amelyeket összegyűjtött, valami még hatalmasabbra utalnak: egy még ismeretlen civilizációra Amazónia szívében, ahol a konkvisztádorok évszázadok óta kutatnak egy ősi királyság után – egy hely után, amelyet Eldorádónak neveznek.

15 ELDORÁDÓ

A krónikák világszerte szétszórtan, régi templomok és könyvtárak poros pincéiben hevertek. Fawcett felfedező egyenruháját hivatalosabbra cserélte, és mindenfelé kutatni kezdte azokat a tekercseket, amelyek a korai konkvisztádorok amazóniai utazásainak beszámolóit tartalmazták. Ezek az iratok sokszor elfeledve, ismeretlenül hányódtak; Fawcett attól tartott, hogy némelyik örökre elveszett, és amikor rábukkant egyre, a fontos részeket átmásolta a noteszába. Időt rabló eljárás volt, de lassan összeállt Eldorádó legendája: A hatalmas urat… folyamatosan sóhoz hasonlatos finomságú aranyporral szórják be. Úgy érzi, kevésbé szép, ha más díszítést használ. Durva és közönséges dolog lenne páncélt készíteni kovácsolt, vésett aranyból, olyat, amilyet más gazdag urak viselnek, amikor úgy tartja kedvük. De ha arannyal szórja be magát, az valami egzotikus, szokatlan, újdonság, és még többe kerül – mert este lemossa, amit reggelente felrak, így az aranypor, amit letisztít, elvész. Az év minden napján így cselekszik.{397} A l6. századi krónikás, Gonzalo Fernández de Oviedo szerint így kezdődött Eldorádó története.{398} A név azt jelenti: Aranyozott Ember. Az indiánok meséltek a spanyoloknak erről az uralkodóról és nagyszerű országáról. A királyságot az uralkodóról nevezték el. Egy másik krónikás azt jegyezte fel, hogy az arannyal vastagon bekent király egy tavon lebegett, és „úgy ragyogott, mint a napfény”, miközben alattvalói arany ékszereket, finom smaragdokat és más ékességet ajándékoztak neki.{399} Ha ezek a beszámolók nem gyújtották volna föl eléggé a kapzsi konkvisztádorok mohóságát, olyanokat is hallottak, hogy a királyságban rengeteg fahéjfa nő – márpedig a fahéj akkortájt csaknem annyit ért, mint az arany. Akármilyen fantáziadúsnak tűnnek is ezek a történetek, volt rá példa, hogy nagyszerű városokat találtak az Újvilágban.{400} 1519-ben Hernán Cortés egy töltésen keresztülmasírozva jutott el az azték fővárosba, a tavon lebegő

Tenochtitlánba, amelyben ragyogtak a piramisok, paloták, aranydíszek. „Némelyik katonánk azt kérdezte, hogy vajon nem álmában látja-e mindezeket a dolgokat”. Írta a krónikás Bernal Diaz del Castillo.{401} Tizennégy évvel később Francisco Pizarro meghódította Cuzcót, az inkák fővárosát, akiknek a birodalma csaknem 2 millió négyzetkilométeres volt, és több mint 10 millió ember lakta. Mintha csak Díazt visszhangozná, Gaspar de Espinosa, Panama kormányzója azt mondta, hogy az inka civilizáció olyan gazdag, „mintha csak egy álom volna”.{402} 1541 februárjában indult az első expedíció Eldorádó felkutatására, Gonzalo Pizarro, Francisco fiatalabb féltestvére, Quito kormányzója vezette. Gonzalo ezt írta a spanyol királynak: „Minekutána sok jelentést kaptam Quitóban és a városon kívül is kiváló, idős főnököktől, továbbá spanyoloktól, akiknek az elbeszélése mind egyezett abban, miszerint La Canela [Fahéj] tartomány és az Eldorádó-tó nagyon népes és nagyon gazdag föld, úgy határoztam, hogy elindulok és meghódítom, továbbá feltárom nevezett földeket.”{403} Gonzalo Pizarro, aki jóképű volt, merész, mohó és szadista – tipikus konkvisztádor –, vakon bízott benne, hogy sikerrel jár, és ezért egész vagyonát elköltötte egy hadseregre, amely még annál is nagyobb volt, mint amelyik meghódította az inka birodalmat. A menetben több mint 200 lovas katona vonult teljes vértezetben, vaskalapban, karddal, pajzzsal, valamint 4000, állatbőrökbe burkolt indián rabszolga, akiket Pizarro az indulás napjáig láncon tartott. A nyomukban lámák vontatta szekereken 2000 disznó visítozott; ezeket csaknem 2000 vadászkutya követte. A bennszülöttek számára legalább olyan döbbenetes látványt nyújthattak, mint egy eldorádói látomás. A menet Quitótól keletre vonult át az Andokon, útközben száz indián halt meg a hidegtől, majd az Amazonas-medencében folytatta útját. A spanyolok karddal vágták át magukat az őserdőn, izzadtak páncéljukban, éheztek, szomjaztak, bőrig áztak, nyomorúságosan érezték magukat, de számos fahéjfát találtak. Ó, a mesék nem hazudtak! „A legkiválóbb fahéj volt!”{404} De a fák olyan hatalmas területen szóródtak szét, hogy értelmetlen lett volna művelésbe venni őket. Az egész csupán Amazónia újabb könyörtelen tréfája volt. Nem sokkal ezután Pizarro számos indiánnal találkozott az őserdőben, és megkérdezte tőlük, merre van Eldorádó királysága. Amikor az indiánok csak bámultak rá, Pizarro megkötöztette, és megkínoztatta őket. „Gonzalo Pizarro, ez a hentes, nem elégedett meg azzal, hogy megégesse azokat, akik semmiféle bűnt nem követtek el, de parancsára a kutyák elé vetették az indiánokat, az

állatok pedig széttépték és felfalták őket”, írta a 16. századi történész, Pedro Cieza de León.{405} Az expedíció, alig egy évvel az indulás után kezdett szétesni. A lámákkal végzett a hőség, az éhező felfedezők nemsokára megették a disznókat, lovakat, de még a kutyákat is. Ezen felül a 4000 indián, akiket Pizarro magával hozott az őserdőbe, csaknem az utolsó szálig elhullott a járvány és az éhség következtében. Egy hatalmas, kanyargós folyam partján Pizarro kettéosztotta életben maradt embereit. A többség vele együtt tovább kutatott a parton. Alvezére, Francisco de Orellana ötvenhét spanyollal és két rabszolgával elindult lefelé a folyón egy hajóval, amelyet ők építettek abban a reményben, hogy találnak valami élelmet. A dominikánus Gaspar de Carvajal, aki Orellanával tartott, azt írta a naplójában, hogy némelyek annyira legyengüllek, hogy négykézláb kúsztak az őserdőben. Carvajal szerint sokan „olyanok lettek, mint a vademberek, elveszítették az értelmüket”.{406} Ahelyett, hogy visszatértek volna Pizarróhoz és az expedíció többi tagjához, Orellana és emberei úgy döntöttek, hogy tovább hajóznak lefelé a hatalmas folyamon, amíg, ahogy Carvajal fogalmazott, „vagy meghalnak, vagy meglátják, hova tart a folyó”. {407} Följegyezte, hogy falvak mellett haladtak el, és itt sok ezer indián rohamozta meg őket, köztük nők, amazonok is. Az egyik támadás során egy nyíl szemen találta Carvajalt, és egészen a „szemüreg mélyéig hatolt”{408}. 1542. augusztus 26-án a hajó végül kijutott az Atlanti-óceánra, így ők lettek az első európaiak, akik végighajóztak az Amazonason. Ez a felfedező út egyszerre volt hihetetlen bravúr és kudarc. Amikor Pizarro rájött, hogy Orellana magára hagyta, amit ő lázadásnak tekintett, kénytelen volt visszafordulni, és éhező csapatával együtt visszatérni az Andokba. Mire 1542 júniusában megérkezett Quitóba, alig nyolcvan ember élt a valaha hatalmas hadseregből, és ők is inkább csontváznak tűntek. Egy ember többször ruhákat kínált Pizarrónak, de ő nem nézett sem rá, sem másra: egyszerűen hazament, és bezárkózott. Noha Orellana visszatért Spanyolországba, Eldorádó továbbra is ott ragyogott az elméjében, és 1545-ben minden pénzét egy újabb expedícióba ölte. A spanyol hatóságok váltig azt állították, hogy flottája, néhány száz emberrel a fedélzeten – a feleségét is beleértve –, nem bírja ki a tengert, és nem adtak engedélyt a kifutásra, de Orellana ennek ellenére meglépett a kikötőből. Hamarosan járvány söpört végig a legénységen, csaknem száz embert ölt meg. Azután egy hajó tűnt el a tengeren, ami újabb hetvenhét fő

veszteséget jelentett. Mire elérték az Amazonas torkolatát, és mindössze száz kilométert hajóztak fölfelé a folyamon, az éhségtől és a betegségektől ismét meghalt ötvenhét ember. Indiánok támadták meg a hajót, és tizenhét további embert öltek meg. Végül Orellana lázasan összeesett a fedélzeten, és suttogva kiadta a parancsot a visszavonulásra. A szíve megállt, mintha nem bírta volna el a csalódást. A felesége egy spanyol zászlóba csavarta a testét, és eltemette az Amazonas partjainál, ahol „a barna víz, amely olyan sokáig birtokolta Orellana elméjét, most birtokba vette a testét is”{409}. Ennék ellenére túl nagy volt a Földi paradicsom vonzereje ahhoz, hogy ellen lehessen neki állni. 1617-ben Walter Raleigh, az Erzsébet-kori költő és felfedező, aki meg volt győződve róla, hogy nem egyetlen aranyozott ember van, de sok ezer, huszonhárom éves fiának kíséretében kifutott a Destiny nevű hajón, hogy megkeressék azt a helyet, ahol „gazdagabb és gyönyörűségesebb városok, arany bálványokkal dúsabban feldíszített templomok, számos kincsekkel teli sír van, mint aminőket Cortez lelt Mexikóban, avagy Pizzaro Peruban”{410}. A fiút, akit Raleigh szerint „jobban érdekelt a dicsőség, mint a biztonság”, rögtön megölték, amikor harcba keveredtek a spanyolokkal az Orinoco folyónál.{411} Feleségének Raleigh ezt írta: „Isten a megmondhatója, mostanáig nem tudtam, mi a gyász… Szellemem megtört.”{412} Raleigh visszatért Angliába anélkül, hogy bármilyen bizonyítékot hozott volna a királyság létezéséről, 1618-ban pedig Jakab király lefejeztette. A fejét a felesége bebalzsamoztatta és alkalmanként megmutatta a látogatóknak, emlékeztetőül, hogy Eldorádó minden mástól eltekintve halálos veszélyt jelent.{413} Más expedíciók, amelyek ugyanezt a királyságot keresték, az emberevés bűnébe estek. Egy olyan csapat túlélője, amelyik 240 emberét veszítette el, bevallotta: „Némelyek természetellenes modon emberi húst ettek: egy keresztényt azon kaptak, hogy egy négybe vágott gyermek egyik negyedét főzi meg zöldséggel.”{414} Oviedo így kiáltott, amikor azt hallotta, hogy három felfedező egy indián asszonyt sütött meg: „Micsoda ördögi terv! De ez a három ember megfizetett a bűnéért, sosem látták őket többé: Isten úgy akarta, hogy legyenek ott indiánok, akik később őket ették meg.”{415} Anyagi csőd, ínség, éhezés, emberevés, gyilkosság, halál: úgy tűnt, igazából ezt jelenti Eldorádó. Ahogy egy krónikás írja a kutatókról: „Eszelősen loholtak egyik helyről a másikra, míg le nem győzte őket a kimerültség, és el nem fogyott az erejük, így többé nem loholhattak egyik helyről a másikra. Elbizakodottságuk megölte őket ott, ahova ez a szomorú szirénhang csalta őket.”{416}

Mit tanulhatott Fawcett ebből az őrületből? A 20. század elejére a legtöbb történész és antropológus elvetette Eldorádó létezésének lehetőségét; még azt sem hitték el, amiről a konkvisztádorok azt állították, hogy saját szemükkel látták utuk során. A tudósok szerint ezek a krónikák a lázas képzelet agyrémei voltak, amelyeket fölcifráztak, hogy megmagyarázzák az uralkodóknak az expedíciók katasztrofális kudarcait – innen származnak a mitikus női harcosok is. Fawcett úgy vélte, hogy Eldorádó minden aranyával együtt „romantikus túlzás”{417}. Viszont nem vetette el mindenestől a krónikákat vagy az ősi, amazóniai civilizáció lehetőségét. Carvajal például köztiszteletben álló pap volt, és az expedíció más tagjai is megerősítették beszámolóját. Még az amazonokról szóló történetnek is volt valami alapja, gondolta Fawcett, amikor női törzsfőnökökkel találkozott a Tapajós folyó mentén. És ha a történetek bizonyos részletei mesének bizonyulnak is, ez nem jelenti azt, hogy az egész az. Fawcett ezeket a krónikákat általában helytálló leírásnak tekinti az Amazonas-vidékről abból az időből, amikor a fehérek még nem özönlötték el. Véleménye szerint, amit a konkvisztádorok leírtak, a valóság volt. A viktoriánus korban az Amazonas és a nagyobb mellékfolyók partján csak kicsiny, szétszórt törzsek éltek. A konkvisztádorok viszont egyhangúan sűrű és hatalmas népességről számoltak be. Carvajal megjegyezte, hogy némely hely „annyira népes”, hogy veszélyes a parton aludni. „Egész éjjel számos, igen nagy falu mellett haladtunk el, amíg föl nem kelt a nap, amikor is több mint húsz leauge-et utaztunk, és hogy magunk mögött hagyjuk a sűrűn lakott vidéket, társaink mást sem tettek, mint eveztek, de minél tovább haladtunk, annál népesebb lett a környék, és annál jobb földeket láttunk.”{418} Amikor Orellana és emberei partra szálltak, „számos utat és jó minőségű, széles országutat” találtak, amelyek az ország belsejébe vezettek.{419} A beszámolók mintha ugyanazt írták volna le, mint amit Fawcett látott, csak nagyobb méretekben. Amikor a spanyolok lerohantak egy falut, írja Carvajal, „nagy mennyiségű kukoricát (és ugyancsak nagy mennyiségű zabot) találtak, amelyből az indiánok kenyeret készítettek, és igen jó, a sörre emlékeztető bori, és mindezt nagy bőségben. Ebben a faluban találtak egy helyet, ahol a bort osztották el [ez a dolog annyira szokatlan volt], amitől társaink igen megvidámodtak, és találtak még igen jő minőségű gyapjút is”.{420} A falvak dúskáltak a maniókában, jamszgyökérben, babban és halban. Sok ezer teknőst tenyésztettek karámokban étkezés céljára. Úgy tűnt, hogy az Amazonas

mentén nagy és igen fejlett civilizációk jöttek létre. A konkvisztádorok fehéren csillogó városokat láttak templomokkal, közterekkel, palánkfalakkal és kiváló kézműipari termékekkel.{421} Az egyik településen, ahogy Carvajal írja, „volt egy villa, ahol nagy mennyiségű… tányért, tálat és gyertyatartót találtunk olyan finom porcelánból, amelyhez foghatót sehol a világon nem láttunk”. Hozzátette, hogy ezek a tárgyak „mind mázasak voltak, káprázatos színekkel díszítették őket, mi több, a rajzokat és festményeket olyan pontosan kidolgozták, hogy [az ember nem is érti] minő természetes tehetségük lehet hozzá, hiszen ezek a tárgyak [úgy festenek], mintha római [alkotások] lennének”.{422} Miután a viktoriánus felfedezők és néprajzkutatók egyetlen hasonló települést sem találtak, ez megerősítette a hitet, hogy a konkvisztádorok beszámolói „tele vannak hazugságokkal”, ahogy egy későbbi történész minősítette Carvajal beszámolóját.{423} De miért található olyan sok krónikában ennyi hasonló beszámoló? Egy német expedícióról egy 16. századi történész azt írta: „A tábornok és a többiek közelről láttak egy hatalmas várost… egységes, rendezett település volt, a közepén egy házzal, amelynek nagysága és magassága messze meghaladta a többit. Megkérdezték azt a főnököt, aki a vezetőjük volt: »Kinek a háza ez, hogy ennyire kiemelkedik a többi közül?« Ő pedig azt felelte, hogy ez a Qvarica nevű főnök háza. Volt neki néhány arany képmása vagy bálványa, akkorák, mint egy fiúcska, és egy színaranyból készült asszony, aki az istennőjük. Qvarica és alattvalói igen gazdagok voltak, de nem sokkal messzebb más főnököket is találtak, akik mind alattvalóik számában, mind gazdagságukban felülmúlták őt.”{424} Egy későbbi expedíció egyik katonája úgy emlékezett, hogy „nagyon nagy városokat láttak, olyan hatalmasak voltak, hogy az döbbenetes”.{425} Fawcett nem értette, hova lett ez a sok ember. Úgy gondolta, hogy „a behurcolt himlő és más európai betegségek a bennszülöttek millióit pusztították el”.{426} Ám az Amazonas-vidék népessége olyan gyorsan és teljes mértékben omlott össze, hogy arra kellett gondolnia, nem volt-e benne szerepe valami még drámaibb eseménynek a természetes katasztrófán kívül. Kezdte azt hinni, hogy Amazóniában találhatóak a „múlt legnagyobb titkai, amelyek világunkban máig megmaradtak”.{427}

16 A BEZÁRT DOBOZ

Attól tartok, nincs rá mód, hogy lássa a dokumentumot. Egy pincében van elzárva. Megérkeztem Rio de Janeiróba, és telefonon beszéltem az egyetem egyik diákjával, aki segített kinyomozni egy újabb kéziratot, amelyről Fawcett a végső bizonyítéknak tartott az amazóniai elveszett civilizációval kapcsolatos elmélete mellett. A kéziratot a riói Brazil Nemzeti Könyvtárban őrizték, de olyan régi volt és olyan sérült, hogy lakat alatt tartották. Kitöltöttem a hivatalos kérvényeket, és e-mailban is kérelmeztem, hogy megnézhessem. Semmi válasz. Végül Rióba repültem, hogy személyesen mozdítsam elő az ügyet, ez volt az utolsó reményem. A 20. század elején épült szépséges, neoklasszikus könyvtár, amelyet korinthoszi oszlopok és pilaszterek díszítettek, a belvárosban áll. Több mint 9 millió dokumentum található benne – ez Latin-Amerika legnagyobb archívuma. Felkísértek az emeleti kézirattárba, amelyet könyvek szegélyeztek több emelet magasságban, egészen a festett üvegmennyezetig. Az üvegen beszűrődő halvány fény megvilágította a terem pompáját és elhanyagoltságát: a deszkaasztalok kopottak voltak, a villanylámpák porosak. Olyan csend volt, hogy hallottam cipőm talpának surrogását a padlón. Megbeszéltem a találkozót a kézirattár vezetőjével, a tudós Vera Faillaceszal. A biztonsági kapuban várt, és amikor az irat felől kérdeztem, azt felelte: – Vitán felül ez a leghíresebb és legkeresettebb darab a kézirattárban. – Hány kéziratuk van? – kérdeztem meglepetten. – Nyolcszázezer körül. Elmondta, hogy a tudósok és kincsvadászok a világ mind a négy sarkából ezt a dokumentumot akarják tanulmányozni Amióta kiderült, hogy Fawcett innen vette elméletét, követői már-már úgy tekintenek rá, mint egy ikonra, mesélte Faillace. A Fawcett-hívőknek ez a Szent Grál. Gondosan kiterveltem, mit mondok Faillace-nek, amivel rábeszélhetem, hogy engedje látnom a dokumentumot, hozzátéve, milyen fontos számomra az

eredetiség ellenőrzése, meg fogom ígérni, hogy hozzá sem érek – a beszéd elég józanul kezdődött, ám kétségbeesésem miatt egyre elvontabbá és dagályosabbá vált. Ám mielőtt kinyithattam volna a számat, Faillace intett, hogy lépjek be a kapun. – Nagyon fontos lehet magának, hogy egészen idáig jött anélkül, hogy azt se tudta, láthatja-e – mondta. – Kikészítettem az asztalra. Ott volt, alig néhány lépésnyire a nagyjából harminckétszer harminckét centiméteres kézirat, szétnyitva, mint egy Tóra. Lapjai csaknem aranybarnára sötétedtek, a peremük töredezett. – Ez papír, nem pergamen – magyarázta Faillace. – Még azelőtt készült, hogy pépet adtak volna a papírhoz. Ez egyfajta szövet. A lapokat gyönyörűen kalligrafált, fekete betűk töltötték meg. Egyes helyeken a mondatok elmosódtak, vagy lyukat rágtak beléjük a férgek és a rovarok. Az első oldalon levő címre néztem. Portugálul volt: „Történelmi beszámoló egy nagy, titkos és nagyon régi városról… amelyet az 1753-as évben fedeztek föl” – Ki tudja venni a következő mondatot? – kérdeztem Faillace-t. Megrázta a fejét, de a lejjebb sorakozó szavak olvashatóak voltak, és a könyvtáros, aki folyékonyan beszélt angolul, segített lefordítanom a szöveget. Egy portugál bandeirante, azaz szerencselovag tollából származott – a nevét már nem lehetett kiolvasni. Leírta, hogy ő és emberei miként indultak el „az arany csillapíthatatlan szomjától hajtva” Brazília belsejébe, hogy kincset találjanak: „Hosszú és bajos vándorlás után… sok éven át tévelyegve … fölfedeztünk egy hegyláncot, amely olyan magas volt, hogy úgy tűnt, az éteri régiókig ér, mintha a szélnek, vagy maguknak a csillagoknak szolgálna trónszékül.” Egyszer csak a csapatával találtak egy utat a hegyek között, amely „sokkal inkább úgy festett, mintha emberkéz alkotta volna, és nem a természet”. Amikor elérték az ösvény legmagasabb pontját, varázslatos látvány tárult eléjük: alattuk egy ősi város romjai terültek el. Hajnalban az emberek megtöltötték fegyvereiket, és leereszkedtek. Gomolygó denevércsapatok között rátaláltak kő boltívekre, egy szoborra, utakra és egy templomra. „A romok jól mutatták, milyen hatalmas és pompás épületek voltak itt valaha, és éreztették azt is, milyen népes és gazdag volt abban az időben, amikor virágkorát élte”, írta a bandeirante. Miután az expedíció visszatért a civilizációba, a bandeirante elküldte az iratot a „kémjelentéssel” együtt az alkirálynak, „mert nem feledkeztem meg

róla, milyen sokkal tartozom önnek”. Sürgette „Őkegyelmességét”, hogy küldjön expedíciót ezeknek a kincseknek a felkutatására és kiaknázására.{428} Nem ismeretes, hogy az alkirály mit tett a jelentéssel, és a bandeirante próbálta-e később ismét megtalálni a várost. Fawcett akkor fedezte föl a kéziratot, amikor dokumentumokat keresett a Brazil Nemzeti Könyvtárban. Richard Burton, aki az 1860-as években brit konzul volt Brazíliában, ugyancsak belebotlott a kéziratba, és annyira elbűvölte, hogy a feleségével együtt lefordították angolra. Fawcett úgy vélekedett, hogy a bürokraták több mint száz évig „elfektették” a levéltárban a kéziratot. „Nehéz is a mindenható egyház szűk látókörű bigottságával átitatott bürokráciának, hogy hitelt adjon egy ősi civilizáció létezésének”, írta Fawcett.{429} A könyvtáros a kézirat aljára mutatott. – Ezt nézze. Sok furcsa ábra volt ott, amelyek hieroglifákra emlékeztettek. A bandeirante a romokon látta ezeket a vésett jeleket. Ismerősnek tűntek. Rájöttem, hogy Fawcett egyik naplójában találkoztam velük; bizonyára ebből a kéziratból másolta ki őket. A könyvtár zárt, Faillace odajött hozzám, hogy elvigye az ódon tekercset. Figyeltem, ahogy féltő gonddal visszaviszi a pincébe, és megértettem, miért írta Brian Fawcett, aki évekkel az apja és bátyja eltűnése után látta a dokumentumul: „Érzem, hogy valódi! Valódinak kell lennie!”{430}

Percy Harrison Fawcett volt az utolsó azoknak a viktoriánus felfedezőknek a sorában, akik egyetlen machetével, egy iránytűvel, és a céltudatosság csaknem isteni elhivatottságával elindultak, hogy feltárják a térkép utolsó fehér foltjait. Ez a kép 1911-ben készült, amikor éppen negyedik amazóniai expedíciójára készült. (© R. de Montet-Guerin)

Fawcett 1908-ban a Brazília és a Bolívia közötti határvidék feltérképezésén dolgozott. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

Fawcett tizennyolc éves korában végzett a Woolwichi Királyi Katonai Akadémián, ahol megtanították arra, hogy „az életveszélyt az élet legpikánsabb fűszerének tekintse”. (A Royal Military Academy Sandhurst, Sandhurst Collection jóvoltából)

Nina – akit Fawcett Ceylonban ismert meg és 1901-ben vett feleségül – a tengerészfeleségek „nagyon bizonytalan és magányos” életéhez hasonlította a sorsát. (© R. de Montet-Guerin)

Edward Ayears Reeves a Királyi Földrajzi Társaság térképészeti kurátora volt 1900 és 1933 között. Ő faragott felfedezőt Fawcettből. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

Sir Walter Raleigh azt írta az indiánokról, hogy „a szemük a vállukon, a szájuk pedig a mellük közepén van”, ahogy ezt egy 16. századi rajz is jól mutatja. (A Hispanic Society of America, New York jóvoltából)

Egy 16. századi rajz Eldorádó legendás királyságát mutatja be. (A Hispanic Society of America, New York jóvoltából)

Fawcett legfőbb versenytársa, Alexander Hamilton Rice. A kimeríthetetlen forrásokkal rendelkező, multimilliomos amerikai orvos példátlanul gazdag felszereléssel kutatta Amazóniát. Fawcett rettegett a lehetőségtől, hogy dr. Rice találja meg Z-t.

(A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

1908-ban, Fawcett (első sorban, jobboldalon) és emberei a Rio Verde forrását keresték, annyira kifogytak az élelemből, hogy éheztek. (Az amerikai Library of Congress jóvoltából)

Dr. Rice egy drótnélküli rádiót csináltatott az expedíció számára. A szerkezettel üzeneteket küldeni még nem lehetett. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

Dr. Rice 1924-25-ös felfedezőútjára egy repülőgépet is magával vitt. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

Fawcett fiatalabb fia, Brian apja naplóját olvasgatva ehhez hasonló illusztrációkat készített, melyeket aztán A Mato Grosso titka c. könyv eredeti kiadásában meg is jelentetett. (© R. de Montet-Guerin)

Fawcett hűséges társa. Henry Costin 1914-ben, egy addig ismeretlen törzs tagjai között. (Michael Costin jóvoltából)

James Murray, a sarkkutató, 1907-ben Emest Shackleton helyettese volt a fölfedező déli-sarki expedícióján, ahonnan a tengerbiológia, fizika, optika, és meteorológia területén eléri úttörő eredményekkel tér haza. (A Scott Polar Research Institute, University Cambridge jóvoltából)

Egy indián a Xingu régióban. A tudósok korábban úgy gondolták, hogy az Amazonas régió nem képes eltartani egy összetett és nagy létszámú civilizációt. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

Fawcett legidősebb fia. Jack filmsztár szeretett volna lenni.

(© R. deMontet-Guerin)

Fawcett mindössze két embert vitt magával utolsó útjára: Jacket és annak legjobb barátját, Raleigh Rimellt. Noha még sosem jártak efféle expedíción, Fawcett úgy vélte, tökéletesen alkalmasak a küldetésre: kemények, lojálisak. A képen a két barát látható. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

Mielőtt örökre eltűntek volna: Percy Fawcett, Raleigh Rimell és egyik vezetőjük. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

Jack Fawcett az 1925-ös úton az amazóniai őserdőben. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

1928-ban George M. Dyott megszervezte az első kutatóexpedíciót, mely Fawcett-tet és csapatát kereste. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

Albert de Winton, ötvenkét éves angol színész, aki megfogadta, hogy élve vagy holtan, de visszahozza Fawcett-tet. (Washington Post, 1934. szeptember 30.)

Brian Fawcett, aki az 1925-ös úton nem vehetett részt, végül mégis eljutott az őserdőbe. (© Bettmann/Corbis)

1943-ban Assiss Chateaubriand brazil multimilliomos és sajtócézár az egyik bulvárlap riporterét, Edmar Morelt küldte el, hogy keresse meg Fawcett unokáját. Hónapokkal később Morei egy Dulipé nevű, hófehér bőrű, tizenhét éves fiúval tért vissza. (Life, 1951. április 30.)

1951 áprilisában Orlando Villas-Boas kormányhivatalnok, az amazóniai törzsek köztiszteletben álló védelmezője úgy gondolta, tudja, mi történt Fawcett-tel. (A felvételt Edward A. Gourley készítette. Douglas A. Gourley engedélyével)

James Lynch és tizenhat éves fia, akik 1996-ban indultak el Fawcették nyomában. (James Lynch jóvoltából)

A kalapalo indiánokról úgy hitték, tudják, mi történt a három felfedezővel. A felvételt egy misszionárius készítette 1937-ben. (A Brit Királyi Földrajzi Társaság jóvoltából)

Paolo Pinage (balra), aki elkísérte a szerzőt az őserdőbe. (Paolo Pinage jóvoltából)

A szerző és a baíkiri indiánok egy csoportja ugyanazon a területen haladnak át, ahol nyolcvan évvel korábban az angol felfedező is járt. (Paolo Pinage jóvoltából)

Két kuikuro indián a szellemeket ünneplő táncot járják. (Michael Heckenberger jóvoltából)

A kuikuro indiánok a halottaik előtt tisztelegnek. (Michael Heckenberger jóvoltából)

Michael Heckenberger Afukukával, a kuikuro indiánok főnökével. (Michael Heckenberger jóvoltából)

A kuikuro indiánok telepe a levegőből nézve. A kőr alakú irtáson jól láthatóak az indiánok házai. (Michael Heckenberger jóvoltából)

17 AZ EGÉSZ VILÁG MEGŐRÜLT

Fawcett leszűkítette a keresés területét. Biztos volt benne, hogy egész Amazóniában lesznek régészeti leletek, például töltések, cserépedények. Abban is hitt, hogy nem csupán egy ősi város létezik – az, amelyet a bandeirante leírt, a terep jellemző tulajdonságaiból ítélve nagy valószínűséggel Brazília keleti államában, Bahiában található. A levéltári kutatások és az indiánokkal folytatott beszélgetések alapján azonban Fawcett úgy vélte, hogy Mato Grosso államban a Xingu folyó vidékén is létezik az őserdőben egy hatalmas város, feltehetőleg nem is lakatlan. Titkolózó természetéhez híven rejtélyes és csábító nevet adott ennek a városnak, amelyet aztán sem írásban, sem interjúiban sohasem említett. Egyszerűen Z-ként emlegette ezt a helyet. 1914 szeptemberében egy évig felderítő úton volt Manley-vel és Costinnal. Megtette az előkészületeket, hogy expedíciót indítson az elveszett város felkutatására. De mikor előbukkant az őserdőből, azzal a hírrel fogadták, hogy több mint két hónapja meggyilkolták azt a Ferdinánd főherceget, akinek a ceyloni fogadására rendezett estélyen megismerte Ninát. Kitölt az I. világháború. Fawcett és két brit társa azonnal elindult Angliába. „Természetesen igen nagy szükség van önhöz hasonlóan tapasztalt emberekre. Nagy hiány van a képzett tisztekben”, írta Keltie decemberben Fawcettnek.{431} „Amint látja, a fronton borzalmasak a veszteségeink. Különösen a tisztek között még sosem esett el ilyen aránytalanul sok katona.” Noha Fawcett negyvenhét éves volt, és „kiiratkozott” az európai életből, úgy érezte, önkéntesként jelentkeznie kell. Értesítette Keltie-t, hogy „nagyon fontos fölfedezés küszöbén áll” Amazóniában, de „minden egészséges férfinak azt parancsolja a hazafiasság, hogy üsse a teutonokat”.{432} Európa nagy részét hasonló lelkesedés fűtötte. Conan Doyle ontotta a propagandisztikus írásokat, amelyek lovagi viadalnak nevezték a háborút: „Ne féljetek, a kardunk nem törik el, és nem is hullik ki kezünkből!”{433}

Miután rövid időre meglátogatta a családját, Fawcett elindult a nyugati frontra, ahol, mint Keltie-nek írta, hamarosan bekerült a „sűrűjébe”{434}. Õrnagyként a Királyi Tábori Tüzérséghez, egy több mint száz fős üteghez osztották be. Cecil Lewis Lyne huszonkét éves hadnagy jól megjegyezte a napot, amelyen az amazonasi kutató megérkezett sötét khaki egyenruhájában, pisztollyal a derekán. Azt írta naplójában: „ő volt a legszínesebb egyéniség, akivel valaha is találkoztam… nagyszerű fizikai adottságai és feltűnő technikai tudása” volt.{435} Fawcett, mint mindig, felvillanyozta és két táborra osztotta környezetét: a Costin-félékre és a Murray-félékre. Az előbbiek vonzódtak hozzá, kedvelték merészségét, lendületét, az utóbbiakat taszította vadsága és engesztelhetetlensége. Egy tiszt a Murray-félék közül azt mondta, hogy Fawcett „valószínűleg a legundokabb karakter volt, akivel valaha is találkoztam, és az irántam való ellenszenvét csak az iránta való ellenszenvem múlta felül”{436}. Lyne azonban inkább Costinhoz hasonlított: „Fawcett és én a korkülönbség ellenére jó barátok lettünk.”{437} Fawcett és Lyne az embereikkel együtt ásták az árkokat – néha alig százméternyire a németektől – a francia határhoz közel eső nyugat-belgiumi Ploegsteert falucska környékén. Lyne egy verset is írt Ploegsteertről: Láttalak, amikor a háború Keze nehezedett rád. Az utca sarkán pletykálkodó A pék előtt ácsorgó Asszonyok már csak Törékeny emlékek, a templomod Nem több mint egy halom Habarcs és kő. Egy napon Fawcett észrevett a faluban{438} egy gyanús külsejű alakot: hosszú bundát, három számmal kisebb francia sisakot{439} és munkászubbonyt viselt. „Furcsa viselet”, jegyezte meg Fawcett.{440} Hallotta, amint a férfi torokhangon azt mondja, hogy ez a környék ideális lenne megfigyelőpontnak, noha Fawcett véleménye szerint „pokolian pocsék hely” volt. A híresztelések szerint belga polgároknak öltözött német kémek szivárogtak be a brit vonalak mögé, és Fawcett, aki tudta, mit jelent titkos ügynöknek lenni, visszaloholt a főhadiszállásra, hogy jelentse: „A szektorban találtunk egy kémet!”

Mielőtt kiküldték volna a csapatot a gyanús alak letartóztatásra, némi vizsgálódás után kiderült, hogy ez az ember nem más, mint Winston Churchill. Önként jelentkezett zászlóaljparancsnoknak a nyugati frontra, miután a katasztrofális gallipoli ütközet után lemondatták az Admiralitás Első Lordjának tisztségéről. Churchill így írt a Fawcett állásaitól délre húzódó lövészárkok ellenőrzéséről: „Mocsok & szemét mindenfelé, a védelmi vonalakba sírokat építettek be, rongyok & lábak állnak ki a földből, minden csupa víz & sár; mindezek fölött a vakító holdfényben hatalmas denevérek siklanak & cikáznak hatalmas rajokban, amelyeknek a puskák & a gépfegyverek gyilkos fütyülése & sivítása ad szüntelen kísérőzenét.”{441} Fawcett, aki hozzászokott az embertelen környezethez, kiválóan tartotta állásait, 1916 januárjában alezredessé léptették elő, és egy több mint 700 fős brigádot bíztak rá. Nina folyamatosan tájékoztatta Keltie-t és a Társaságot a férje tevékenységéről. Egy 1916. március 2-án kelt levelében azt írta: „Nagyon jól van annak ellenére, hogy 3 hónapja szüntelen zuhog rájuk a gránáteső.”{442} Néhány héttel később azt írta, hogy több mint kilenc üteg tartozik Fawcett alá, sokkal több, mint amennyi egy szokásos brigádban van. „Elképzelheti, hogy milyen keményen dolgozik – írta Nina. – Természetesen boldog vagyok, hogy megmutathatja milyen szervezési és vezetői képességekkel rendelkezik, és mindezt a győzelemért folytatott harcban.” Nem Nina volt az egyetlen, aki dicsérte férje képességeit. Ismételten megemlítették az ellenséges tűzben tanúsított hősies és kiváló viselkedését.{443} Fawcett igyekezett tájékozódni, mi történik Amazóniában. Megtudta, hogy antropológusok és felfedezők expedíciót indítottak Amerikából, mely ország addig még nem lépett be a háborúba. Ezek a jelentések fokozták a félelmét, hogy valaki előbb fedezi majd föl Z-t. Egy régi tanárához és protektorához, Reeveshez intézett levelében bevallja: „Ha tudná, hogy ezek az expedíciók milyen sok fizikai erőfeszítésbe kerülnek, bizonyosan megértené, mennyire fontos nekem a munkám befejezése.”{444} Minden oka megvolt rá, hogy elsősorban dr. Rice-től tartson. Fawcett megdöbbenésére a Társaság 1914-ben aranyéremmel jutalmazta dr. Rice „értékes munkáját az Orinoco forrásvizeinek és az Amazonas mellékfolyóinak feltárása érdekében”. Fawcett dühöngött, hogy az ő erőfeszítései nem kaptak ekkora elismerést. 1916 elején megtudta, hogy a doktor újabb expedícióra készül. A The Geographical Journal megírta, hogy „aranyérmesünk”, dr. Rice fölhajózik az Amazonason és a Rio Negrón, „mivel bővíteni akarja

ismereteinket a korábban feltárt területekkel kapcsolatban”.{445} Miért tér vissza a doktor ugyanarra a helyre? Ám a folyóirat ezen felül csak annyit közölt, hogy dr. Rice építtet egy tizenhárom méter hosszú, motoros vízi járművet, amely a mocsarakban is tud haladni, és 3200 liter benzint is visz magával. Ez bizonyára egy vagyonba kerül, de mit számít az egy milliomosnak? Azon a tavaszon Fawcettet levélben értesítette a Királyi Földrajzi Társaság, hogy Dél-Amerika feltérképezéséhez nyújtott történelmi jelentőségű hozzájárulásáért megkapja az Alapítók Erinél. Ez az aranyéréin akkora megtiszteltetés volt, amelyet csak a Livingstone-hoz és Burtonhoz fogható emberek érdemeltek ki; „élete álma volt”, ahogy Nina fogalmazott.{446} Még dr. Rice kilátásba helyezett expedíciója vagy a háború sem tudta csökkenteni Fawcett örömét. Nina azt mondta Keltie-nek, hogy egy ilyen alkalom „csak egyszer adódik egy életben”, és gyorsan megszervezte, hogy a díjátadás május 22-én legyen, amikorra Fawcett eltávozást kap. „Enyém az érem, és elégedett vagyok”, jegyezte fel Fawcett.{447} Az ünnepség után visszasietett a frontra, mivel a brit parancsnokság páratlan méretű támadásra készült, amelynek a háború befejezése volt a célja. 1916 júliusának elején Fawcett és emberei elfoglalták állásaikat egy csendes, észak-franciaországi folyócska mentén, amely fedezéket nyújtott nekik, mikor a több tízezer, szuronyt villogtató brit katona az árkok sáros falának támasztott létrákon kikapaszkodott a csatatérre, ahol olyan lendülettel és rendezetten meneteltek, mint egy díszszemlén. És ekkor Fawcett meglátta őket: a német katonákat, akiket állítólag megtörtek a több hetes pergőtűzzel. Mély gödrökből bukkantak elő, és vadul tüzeltek géppuskáikból. A brit katonák sorra estek el. Fawcett igyekezett fedezéket találni, de nem volt rá mód, hogy megvédje embereit, akik a golyózáporban, kilenc kilogrammos repeszgránátok között és a lángszórók tüzében meneteltek. A természet ereje az őserdőben nem készítette föl erre az emberi mészárszékre. A holttestekre azoknak a leveleknek és fényképeknek a foszlányai hullottak, amelyeket a katonák magukkal vittek a csatába. A sebesültek sikoltva kúsztak be a gránáttölcsérekbe. Fawcett Armageddonnak nevezte ezt a csatát. Ez volt a somme-i csata – vagy ahogy az ugyancsak súlyos veszteségeket szenvedett németek nevezték hazaírt leveleikben, „a vérfürdő”{448}. A támadás első napján körülbelül 20000 brit katona esett el, és csaknem 40000 ember sebesült meg. A brit katonai történelemben ez volt a legnagyobb veszteség, és Nyugaton sokan inkább az európait nevezték „vadembernek”, mint az őserdő egzotikus lakóit. Fawcett egy társát idézve azt írta, hogy az emberevés

„legalább ésszerű oka az emberölésnek, ami sokkal több, mint amit a civilizált hadviselésről el lehet mondani.”{449} Amikor Shackleton, aki csaknem másfél éven keresztül utazott a Délisarkon, 1916-ban felbukkant Dél-Georgia szigetén, azonnal azt kérdezte: „Mondja, mikor ért véget a háború?” Kérdésére ezt a választ kapta: „A háborúnak még nincs vége… Európa megőrült. Az egész világ megőrült.”{450} A háború egyre tovább húzódott, Fawcett gyakran maradt magára a frontvonalon, egyetlen élőként a hullák között. A levegő vértől és füsttől bűzlött. Az árkok a vizelet, az ürülék, a csontok, a tetvek, a férgek és a patkányok mocsarává változtak. A falakat alámosta az eső, időnként emberek fulladtak bele a sárba. Egy katona napokon át süllyedt lassan bele egy sáros lyukba anélkül, hogy bárki elérhette volna. Fawcett, aki a természeti környezetben mindig talált menedéket, többé nem ismerte ki magát a szétbombázott falvak, megkopasztott fák, kráterek, nap szikkasztotta csontvázak dzsungelében. Ahogy Lyne írta naplójában: „Dante sosem ítélte volna az elveszett lelkeket arra, hogy ilyen szörnyű purgatóriumban vándoroljanak.”{451} Fawcett rendszeresen hallott kolompolást, ami azt jelentette, hogy közeledik a gáz. A gránátokba foszgént, klórt vagy mustárgázt töltöttek. Egy ápolónő így írta le az áldozatokat: „Megégtek, bőrük megtelt nagy, mustárszínű, gennyező hólyagokkal, megvakultak… mindenük ragadt, nehezen kaptak levegőt, suttogássá tompult hangon mondták, hogy a torkuk összetapad, és tudják, hogy megfulladnak.”{452} 1917 márciusában Nina megírta a Társaságnak, hogy a férjét „gáztámadás” érte karácsony után. Fawcett most az egyszer megsebesült. „Időnként gondjai voltak a méreg miatt”, írta Nina Keltie-nek. Bizonyos napok rosszabbak voltak a többieknél: „Jobban érzi magát, de nincs igazán jól.”{453} Azok, akiket Fawcett ismert, vagy akikkel összebarátkozott, sorra meghaltak. A háború a Társaság több mint 130 tagjának életét követelte. Conan Doyle idősebb fia, Kingsley, a harctéri sérülésekbe és az influenzába halt bele.{454} Egy kutató, akivel Fawcett a dél-amerikai határkijelölő bizottságban dolgozott együtt, elesett. „Derék fickó volt – mindnyájan így gondoltuk – írta Fawcett Keltie-nek. – Igazán sajnálom.”{455} Egy barátja a brigádból felrobbant, amikor egy társa segítségére sietett – tettét Fawcett „tiszta, önzetlen áldozatinak nevezte hivatalos jelentésében.{456} A háború vége felé Fawcett egy levélben, amelyet „Egy brit ezredes levele a szörnyű vérengzésről” címmel jelentetett meg egy angol újság, megörökített

valamennyit abból a mészárlásból, amelynek tanúja volt. „Ha képesek elképzelni egy kilencven kilométer hosszú, 2-50 kilométer széles frontszakaszt, amelyet szó szerint elborítanak, sőt néha kisebb dombokat alkotnak rajta a halottak, akkor lesz némi fogalmuk arról az arról, amelyet fizettünk. Tömegek indultak a vágóhídra végtelen hullámokban, hidakat vertek a szögesdrótokon, feltöltötték a lövészárkokat halottakkal és haldoklókkal. A hangyasereg ellenállhatatlan ereje volt ez, amelyben a hátulsó hullámok kényszerítik akarva-akaratlanul tovább az elől haladókat a mészárlásba. Egy vékony vonal nem képes ellenállni az emberi hullámoknak, és nem képes a végtelenségig ölni. Azt hiszem, ez a legszörnyűbb tanulsága a korlátlan militarizmus könyörtelen hatásának.” És levonta a következtetést: „Civilizáció! Istenek! Itt látni, amit az abszurditás világa nyújt. A legalantasabb emberi indulatok eszelős robbanása volt.”{457} Ebben a mészárlásban Fawcettet továbbra is rendszeresen dicséretben részesítették bátorságáért. Mint azt az 1917. január 4-i Gazette-ből tudjuk, megkapta a Különleges Szolgálatért járó érdemérmet. De ha a teste sértetlen maradt is, az elméje időnként mintha megingott volna. Amikor eltávozáson hazamehetett, gyakran órákig ült szótlanul, fejét a tenyerébe hajtva. A spiritizmusban és az okkult szertartásokban keresett vigasztalást, amelyek összeköttetést ígértek a szeretett, elhunyt lényekkel. Olyan menedék volt, amelyhez sok európai fordult gyászában. Conan Doyle leírt egy szeánszot, amelyen egy hangot hallott: Azt kérdeztem: – Te vagy az, fiam? Az ő hangján suttogta, nagyon erősen: – Apa! – Majd pedig, rövid szünet után: – Bocsáss meg! Azt feleltem: – Nincs semmi, amit meg kéne bocsátanom. A legjobb fiú voltál, akit csak ember kívánhat. – Egy erős kéz ereszkedett a fejemre, és lassan előre nyomta. Csókot éreztem a homlokomon. – Boldog vagy? – sírtam. Némi szünet után szelíden felelte: – Nagvon boldog vagyok.{458}

Fawcett írt Doyle-nak a médiumokkal kapcsolatban szerzett saját tapasztalatairól. Elmesélte, hogy egy szeánszon rettegett anyjával beszélt. A médium azt mondta: „Nagyon szerette magát, mikor kisfiú volt, és furdalja a lelkiismeret, amiért olyan rosszul bánt magával. Szeretné csókoltatni, de attól fél, hogy maga nem fogadná el.”{459} A múltban Fawcett főleg ifjonti lázadásból és tudományos kíváncsiságból érdeklődött az okkultizmus iránt, amely hozzájárult ahhoz, hogy megtagadja társadalmának dogmáit, és tisztelje a törzsi legendákat és vallásokat. Most azonban letépte magát a Társaságnál kapott szigorú képzés és a tulajdon éles megfigyelőképessége láncáról. Valósággal szívta magába Madame Blavatsky legvadabb tanait a hyperboreusokról, az asztráltestekről, a Sötét Arc Uraitól és a kulcsokról, amelyek megnyitják a világegyetemet. A másvilág sokkal kívánatosabbnak tűnt az itteninél. Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című regényének folytatásában, A köd birodalmában is, John Roxton, a részben Fawcettről mintázott alak, beleveti magát a spiritizmusba, és a kísértetek létezését kutatja. Egyes tisztek azt híresztelték, hogy Fawcett a médiumok népszerű eszközéhez, a jóstáblához folyamodik, amikor taktikai döntéseket kell hoznia a csatamezőn. „A felderítő tisztjével… visszavonultak egy sötét szobába, kezüket a deszkára tették, de úgy, hogy a könyökük ne érjen le”, írta kiadatlan emlékezéseiben Henry Harold Hemming, aki százados volt Fawcett hadtestében. „Fawcett ekkor hangosan megkérdezte a jóstáblát, tényleg jó helyen keresik-e az ellenség állásait, és ha a nyomorult tábla a megfelelő irányba siklott; nem csupán fölvették a listára a kijelölt helyet, de 20 lövést leadattak oda a 9.2-es mozsarakkal.”{460} Ám Fawcettet leginkább Z látomása emésztette, amely a borzalmak között még jobban tündökölt: a ragyogó hely, amelyre nem hat a nyugati civilizáció rothadása. Vagy, ahogy Conan Doyle-nak mondta, Az elveszett világból valami csakugyan létezett.{461} Fawcett minden beszámoló szerint csak Z-re tudott gondolni, akkor is, ha tüzet vezényelt a mozsaraknak,, akkor is, ha lövések zúdultak rá a lövészárkokban, akkor is, amikor a holtakat temették. 1934-ben a Washington Post közreadta a Fawcett-egység egyik katonájának visszaemlékezését, hogy milyen „sokszor mesélt a parancsnok a fölfedezéseiről, a dél-amerikai őserdőben megesett kalandjairól a »holtidőben«, a rajtaütések és rohamok között – a zuhogó esőről, a sűrű fűről és bozótról, a csüngő indákról és ágakról és az erdő belsejének mély, töretlen csendjéről.”{462} Brigádjának egyik tisztje írta egy levelében, hogy Fawcett képzelete „tele volt rejtett városokkal és kincsekkel… amelyeket meg akart keresni.”{463}

Fawcett levelekkel árasztotta el Costint és Manley-t – akik szintén a nyugati fronton harcoltak igyekezett biztosítani a szolgálataikat a jövőben is. A Társaságnál pedig anyagi fedezetet próbált szerezni. „Megértheti, hogy a jelen pillanatban kicsit nehéz lenne határozott ígéretet tennünk arra nézvést, hogy mi történjék a háború után – felelte Keltie az egyik kérvényére. – Várakozzon türelmesen.”{464} „Öregszem, és kétségtelenül türelmetlenné tettek az elveszített évek és hónapok”, panaszkodott Fawcett Keltie-nek 1918 elején.{465} Később, ugyanebben az évben azt mondta a Travel magazinnak: „Tudva, hogy mit jelent az őserdőben a valódi ellenállóképesség még a nálam jóval fiatalabb embereknek is, nem szeretnék várni a cselekvéssel.”{466} 1919. június 28-án, csaknem öt évvel azután, hogy visszatért az Amazonastól kevéssel ötvenkettedik születésnapja előtt Németország megadta magát, és aláírták a békeszerződést. Nagyjából 20 millió embert öltek meg, és legalább ugyanennyi sebesült meg. Fawcett a nyugati civilizáció „öngyilkosságának”{467} nevezte „az egész mindenséget”, és úgy vélte: „Sok ezren ugyanilyen kiábrándulással élték át ezt a négy évet a sárban és vérben.”{468} Miután hazatért Angliába, évek óta először láthatta normális körülmények között a feleségét és a gyermekeit. Megdöbbentette, mennyit nőtt Jack, mennyivel szélesebb a válla, vastagabb a karja. A fiú valamivel korábban ünnepelte a születésnapját, és „mostanra vagy két hüvelykkel, ha nem többel magasabb az apjánál!”, írta Nina Harold Large-nak, a család egy barátjának, aki Új-Zélandon élt.{469} Jackból izmos atléta lett, és máris arra edzett, hogy amikor elég idős lesz, elkísérhesse az apját az őserdőbe. „Mindnyájan elmentünk szombaton a sportnapra, és láttuk, hogyan lett második magasugrásban és súlylökésben!” – mondta Nina, aki éppúgy számon tartotta a fia teljesítményét, mint a férjéét.{470} Fawcett és Jack szokásuk szerint ismét együtt sportoltak, csak ez alkalommal a fiú ügyességben gyakran túltett az apján Jack dicsekedve írta Large-nak: „Remek krikettszezonom volt, az [iskolai] csapat kapitányának helyettese vagyok, enyém a legmagasabb pontátlag és a legjobb ütésátlag. Egész szezon alatt nem volt hibás dobásom.”{471} A fiatalság pimaszságának és ártatlanságának keverékével írta mindezt. Közölte, hogy fotózásra adta a fejét, és készített „néhány remek képet”, Néha a leveleihez mellékelt egy-egy karikatúrát az öccséről vagy a húgáról, amelyeket tintával készített.

Vakmerősége és atlétikus kecsessége ellenére Jack sok tekintetben ügyetlen kamasz maradt, aki nem tudta, hogyan bánjon a lányokkal, és görcsösen próbált eleget tenni apja szerzetesi regulájának. Éppen ezért akkor érezte magát a legjobban, ha gyermekkori barátjának, Raleigh Ri mellnek társaságában lehetett. Brian Fawcett beszámolója szerint Raleigh „tehetséges önkéntes helytartója” lett Jacknek.{472} A háború alatt a két barát a környező házak tetejéről lövöldözött a seregélyekre, amivel feldühítették a szomszédságot és a helyi rendőrséget. Raleigh egyszer összetört egy postaládát, mire beidézték a rendőrségre, és kötelezték, hogy fizessen tíz shillinget a láda helyreállítására. Valahányszor Raleigh elment az új postaláda mellett, a zsebkendőjével megtörölgette, és kijelentette: „Tudod, hogy ez az enyém!”{473} A ritka alkalmakkor, amikor Raleigh nem volt jelen, Brian volt Jack elválaszthatatlan társa. Brian más volt, mint a bátyja – igazából a legtöbb Fawcett-től különbözött. Nem sportolt, és elismerte, hogy számos alkalommal „hülyére verték” más gyerekek. Brian a bátyja árnyékában nőtt fel. „Az iskolában mindig Jack tűnt ki a játékban, a verekedésben, és ő viselte el legtöbbször az iskolaigazgató kemény pálcáját.”{474} Noha Nina úgy gondolta, hogy gyerekei „félelem és bizalmatlanság nélkül tekintenek szüleikre”,{475} úgy tűnik, Briant bosszantották apjának tettei. Fawcett szívesebben játszott Jackkel, máris úgy beszélt vele, mint jövendőbeli felfedezővel; neki ajándékozta ceyloni kincses térképét. Brian egyszer megjegyezte egy levélben, amelyet az anyjának írt, hogy amikor az apja távol van, legalább nincs „kedvenc” a házban.{476} Egy napon Brian követte Jacket a szobába, ahol apjuk a műtárgyait tartotta. Volt ott egy kard, kőbalták, egy csonthegyű lándzsa, íjak és nyilak és kagylónyakláncok. A fiúk korábban felfaltak egy zacskó diót, amelyet a maxubik főnöke ajándékozott Fawcettnek; Jack most levett a helyéről egy gyönyörűen kidolgozott muskétát, amelynek jezail volt a neve, és Fawcett Marokkóból hozta. Jack tudni akarta, el lehet-e sütni; kivitte a szobából a jezailt és megtöltötte puskaporral. Mivel a fegyver rozsdás és öreg volt, tartani lehetett tőle, hogy felrobban, és halálos sérülést okozhat. Jack azt mondta, dobjanak föl egy pénzdarabot, így eldönthetik, ki húzza meg a ravaszt. Brian veszített. „A bátyám jó messze állt tőlem, és heccelt, hogy tegyek eleget becsületbeli kötelességemnek, vállaljam az öngyilkos kockázatot”, emlékezett vissza Brian. „Meghúztam a ravaszt, a serpenyő felvillant és sziszegett – más nem történt. De a dolognak ezzel nem volt vége. Jóval azután, hogy meghúztam a ravaszt, igen hangos, asztmatikus köhögés hallatszott és

figyelemre méltó méretű vörös felhőt okádott magából a puskacső!” A puska nem sült el, de Brian bebizonyította, hogy, legalábbis abban a pillanatban, éppen olyan bátor volt, mint a bátyja.{477}

Fawcett közben eszeveszett sietséggel igyekezett megszervezni azt, amit úgy hívott: „út Z-be”. Két legmegbízhatóbb útitársa nem volt elérhető: Manley szívrohamban halt meg nem sokkal a háború után, Costin megnősült, és úgy döntött, megállapodik. Hogy milyen csapás volt ezeknek az embereknek az elvesztése, azt talán csak Costin tudta igazán. Azt mondta a családjának, hogy Fawcettnek felfedezőként az az egyetlen gyenge pontja, hogy gyűlöl lassítani, és olyasvalakire van szüksége, akiben eléggé megbízik ahhoz, hogy belenyugodjék, ha az azt mondja, „Elég!” Costin attól tartott, hogy nélküle és Manley nélkül nem lesz senki, aki leállíthatja Fawcettet. Fawcettnek ekkortájt több csalódást kellett feldolgoznia: a Társaság és sok más intézmény sem volt hajlandó anyagi támogatást nyújtani neki. A háború miatt nehéz volt pénzhez jutnia tudományos kutatásokhoz, de nem ez volt az egyetlen ok. Egyetemet végzett antropológusok és régészek vették át az „ösztönösen tájékozódó” amatőrök helyét; a szakosodás divatjamúlttá tette azokat a férfiakat és nőket, akik bele mertek volna vágni egy világméretű autopsziszba. Egy másik dél-amerikai felfedező, Fawcett kortársa keserűen panaszkodott, hogy „ebben a földhözragadt világban nincs helye az univerzális embernek”{478}. Noha Fawcett legenda maradt, a legtöbb szakember vitatta Z elmeletét. „Nem győzhetem meg a tudósokat, hogy vannak nyomai egy ősi civilizációnak” Amazóniában, írta Fawcett a naplójában.{479} Azok a kollégái, akik valaha kételkedtek Z elméletében, nagyobbrészt biológiai okokra hivatkoztak, vagyis hogy az indiánok fizikailag képtelenek felépíteni egy bonyolult civilizációt. A tudósok új nemzedéke a környezeti okok miatt kételkedett: az Amazonas-vidék túlságosan ellenséges a törzsekkel ahhoz, hogy képesek legyenek létrehozni bármiféle Eldorádót. A biológiai determinizmust egyre inkább felváltotta a környezeti determinizmus. Az Amazonas-vidék – a nagy „hamis paradicsom” – volt a legelevenebb bizonyíték arra a malthusiánus{480} korlátra, amelyet a környezet kényszerít a civilizációkra. A korai Eldorádó-kutatók krónikái, amelyeket Fawcett idézett, a tudományos világ számos tagjában csak megerősítették azt a benyomást, hogy

Fawcett „amatőr”. A Geographical Reviewban megjelent cikk szerzője arra a következtetésre jut, hogy az Amazonas-medencéből annyira hiányoznak az emberek, hogy „a világ legnagyobb sivatagai közé tartozik… és a Szaharához hasonlítható”.{481} A kiváló svéd antropológus, Erland Nordenskiöld, aki Bolíviában találkozott Fawcett-tel, elismerte, hogy az angol felfedező „rendkívül eredeti ember, tökéletesen hiányzik belőle a félelem”, de „korlátlan képzelettel”{482} bír. A Társaság egyik tisztviselője azt mondta Fawcettről: „Látomásos ember, aki néha badarságokat beszél,{483} – és hozzátette: – Nem hinném, hogy rajongása a spiritizmusért javítaná az ítélőképességét.”{484} Fawcett így tiltakozott Keltie-nek: „Ne feledje, bennem ez normális lelkesedés! Nem vagyok valamiféle hóbortos Snark-vadász!” A Snark-vadászt Lewis Carroll találta ki. A Snarkvadászat című versben a Snark-vadászok gyakran hirtelen eltűnnek, és soha nem látják őket többé.{485} A Társaságban Fawcettnek hűséges támogatói voltak, köztük Reeves és Keltie, aki 1921-ben alelnök lett. „Ne törődjön azzal, mit mondanak az emberek önről és úgynevezett »hihetetlen történeteiről« – kérte Keltie. – Ez nem számít. Sokan hisznek magának.”{486} Némi finomsággal és tapintattal Fawcett talán meggyőzhette volna ócsárlóit, de miután olyan sok évet töltött a vadonban, belőle is őserdei teremtmény lett. Nem öltözött divatosan, és otthon inkább függőágyban aludt. A szeme mélyen besüppedt üregébe, mint a végítélet prófétájának, és még a Társaság csodabogarait is megriasztotta kissé az, amit az egyik tisztviselő „kissé különös modornak” nevezett.{487} Miután a Társaság olyan jelentéseket kapott, hogy túlságosan ingerlékeny, képtelen az önfegyelemre, Fawcett így zsémbelt a tanács tagjainak: „Nem veszítem el a nyugalmamat! Nem vagyok viharos természetű!” – noha tiltakozása azt sugallta, hogy mégiscsak megsértődött.{488} 1920-ban újév után kevés megtakarított pénzét arra használta, hogy Jamaikába költöztesse a családját, mert, mint mondta, szerette volna, hogy gyermekei „az Újvilág férfias környezetében nőjenek fel”{489}. Noha a tizenhat éves Jacknek ott kellett hagynia az iskolát, mégis örült, mert – miután édesapja meghalt – Raleigh Rimell a családdal tartott. Jacket tehenészként alkalmazták egy birtokon, Raleigh pedig az United Fruit Company ültetvényén dolgozott. Esténként a két fiú gyakran összeült, és ragyogó jövőjüket tervezték: hogyan tárják föl a Galla-pita-Galla kincseit Ceylonban, és hogyan vágnak át Amazónián Z-t keresve.

Februárban Fawcett ismét Dél-Amerikába utazott abban a reményben, hogy a brazil kormánytól kap anyagi támogatást. Hamilton Rice – akinek 1916-os utazása idő előtt ért véget, mivel az Egyesült Államok belépett a háborúba – már visszatért az orinocói őserdőbe. Ez a vidék északra volt Fawcett célpontjától, és évszázadokon át itt keresték Eldorádót. Dr. Rice mint rendesen, hatalmas, jól fölfegyverzett csapattal indult el, ritkán távolodva el a nagyobb folyóktól. A technika megszállottjaként tervezett egy tizenöt méter hosszú csónakot, mint mondta, „a gonosz zuhatagok, erős áramlatok, víz alatti sziklák legyőzésére”{490}. A csónakot darabokra szedve vitték Manausba, akárcsak az operaházat, azután naponta huszonnégy órát dolgozva rakták össze a munkások. A doktor Eleanor II-nek keresztelte a felesége után, aki az út kevésbé veszélyes szakaszán el is kísérte. Dr. Rice magával vitt még egy rejtélyes, tizenöt kilogramm súlyú, fekete dobozt, amelyen kapcsolók voltak, és drótok álltak ki belőle. Megesküdött rá, hogy ez meg fogja változtatni a felfedezőutak természetét. A különös szerkezetet berakta a csónakjába, és magával vitte az őserdőbe. Egy este a táborban óvatosan elővette a dobozt, és lerakta egy összetákolt asztalra. Fülhallgatót tett föl, és mikor csavargatni kezdte a kapcsolókat, elmosódó sercegést hallott, mintha valaki a fák mögül suttogna – csak éppen ezek a jelek az Egyesült Államokból érkeztek. Dr. Rice egy drót nélküli rádióval fogta őket, amelyet egyenesen az expedíció miatt csináltatott. A berendezés 6000 dollárba került, ami manapság 65.000 dollárnak felel meg. Esténként, miközben az eső csöpögött a levelekről, és majmok ugráltak a feje fölött, dr. Rice bekapcsolta a gépezetet, és meghallgatta a híreket: Woodrow Wilson agyvérzést kapott, a Yankees 125.000 dollárért vette meg Babe Ruthot a Red Soxtól. Annak ellenére, hogy a szerkezettel nem lehetett üzeneteket küldeni, jelezte a pontos időt a délkörök mentén, ami lehetővé tette dr. Rice-nak, hogy pontosabban megállapítsa a földrajzi hosszúsági fokokat. „Az eredmény… messze meghaladta a várakozást” – jegyezte meg John W. Swanson, az expedíció egyik tagja, aki segített a rádió kezelésében. „Onnan kaptunk pontos időjelzést, ahonnan akartunk; az Egyesült Államok, Panama és Európa rádióállomásainak híreiből összeállított adás lehetővé tette, hogy az expedíció tagjai követhessék az eseményeket.”{491} Az expedíció végigment a Casiquiarén, egy 320 kilométer hosszú természetes csatornán, amely összeköti az Orinocót az Amazonas vízrendszerével. Az egyik helyen dr. Rice és emberei ott hagyták a csónakot és gyalog indultak tovább, hogy feltárják az őserdő egy szakaszát, amelyről az a hír járta, hogy ott indián műtárgyak találhatók. Miután egy kilométert

haladtak az őserdőben, számos toronyforma sziklához értek, amelyeken különös jeleket találtak. Gyorsan lekaparták a mohát és az indákat. A szikla felszínét állatokra és emberi testekre emlékeztető alakokkal festették tele. Modernebb technológia nélkül – a radiokarbon vizsgálatot csak 1949-ben találták fel – lehetetlen volt megállapítani a festmények korát, de hasonlítottak azokhoz a réginek tűnő sziklafestményekhez, amelyeket Fawcett látott, és amelyeket le is rajzolt a naplójába. Az expedíció izgatottan tért vissza a csónakhoz és továbbmentek a folyón fölfelé. 1920. január 22-én dr. Rice csoportjának két tagja éppen a parton gyűjtögetett, amikor érezték, hogy valaki figyeli őket. Visszafutottak a táborba, és riadóztattak. A következő percben a folyó túlpartján indiánok bukkantak elő, és legyező alakban szétszóródtak. „Egy nagydarab, köpcös, sötét, rosszképű egyén erőszakosan hadonászott, és dühösen ordítozott” – írta később dr. Rice a Társaságnak készített jelentésében. – Felső ajkát vastag, kurta szőrcsomó díszítette, az alsóról egy nagy fog lógott. Ő volt a vezére a bandának, amelyből először hatvanat pillantottunk meg, de percenként ugrottak elő újabbak, mígnem ott álltak a part mentén, ameddig csak a szem ellátott.”{492} Az indiánok hosszú nyilakat, íjakat, bunkókat és fúvócsöveket markoltak. A legmeglepőbb azonban a színük volt. Csaknem fehérek voltak, mondta dr. Rice. A yanomami törzs, az úgynevezett „fehér indiánok” egyik csoportjával találkoztak. Korábbi expedíciói során dr. Rice óvatosan, atyáskodva közeledett a törzsekhez, amelyekkel kapcsolatba került. Miközben Fawcett abban hitt, hogy az indiánoknak óvakodniuk kell attól, hogy a nyugatiak „beszennyezzék” őket, dr. Rice véleménye szerint „civilizálni” kell őket; feleségével egy iskolát alapítottak a Rio Negro mentén São Gabrielben, és számos orvosi rendelőt szereltek föl a keresztény misszionáriusok számára. Az iskolában tett egyik látogatás után dr Rice beszámolt a Társaságnak arról, hogy megváltozott a gyermekek „öltözéke, modora és általános meg jelenése”; „a rend és az iparkodás légköre megdöbbentő ellentétben állt a kis, meztelen vadak mocskos falujával”, ahonnan származtak.{493} Dr. Rice emberei éberen figyelték a közeledő yanomamikat. Az expedíció jól fel volt fegyverezve, többek között egy puskával, egy vadászpuskával, egy pisztollyal és egy elöltöltős puskával. Dr. Rice ajándékképpen késeket és tükröket rakott le a földre, ahol jól látszott a villogásuk. Az indiánok talán látták a rájuk meredő fegyvereket, mert visszautasították az ajándékokat,

ehelyett néhány yanomami íjával célozva közelebb lopakodott a felfedezőkhöz. Dr. Rice parancsot adott az embereinek, hogy az indiánok feje fölé célozva adjanak le néhány figyelmeztető lövést, de ez még jobban felingerelte az indiánokat, akik nyilakat kezdtek lövöldözni – az egyik egyenesen a doktor lábánál ért földet. Dr. Rice megparancsolta, hogy nyissanak tüzet, és öljék meg az ellenfelet. Nem világos, hány indián halt meg. Dr. Rice azt állította, hogy emberei mindössze két-három embert öltek meg, de évekkel később egy amerikai oknyomozó újságíró, aki a yanomamikat tanulmányozta, az összecsapást vérengzésként jellemezte. Dr. Rice azt írta a Társaságnak: „Nem volt választásom, ők támadtak meg minket, minden tárgyalásra vagy békére irányuló próbálkozásunkat visszautasították, és olyan védekezésre kényszerítettek, amely számukra katasztrofálisan végződött, nekem pedig súlyos csalódást okozott.”{494} Mihelyt az indiánok a sortűz után visszahúzódtak, dr. Rice és emberei visszafordultak csónakjukhoz, és elmenekültek. „Hallottuk vérfagyasztó kiáltásaikat, miközben utánunk rohantak” – mesélte később dr. Rice.{495} Amikor az expedíció végül kiért az őserdőből, a felfedezőket megéljenezték a bátorságukért. Fawcett viszont megrendült, és azt mondta a Társaság tagjainak, hogy elítélendő dolog válogatás nélkül lövöldözni az indiánokra. Nem tudta megállni, hogy rá ne mutasson, miszerint dr. Rice abban a pillanatban „megfutamodott”{496}, amikor veszéllyel találkozott, és „túlságosan puhány az igazi kihíváshoz”{497}. Ám a hírek, hogy a doktor ősi indián festményeket talált, és még több szerkentyűvel fölszerelve akar visszatérni az őserdőbe, valóságos lázba hozták Fawcettet, aki Brazíliában igyekezett pénzhez jutni. Rióban találkozott a brit nagykövettel, Sir Ralph Pagettel, közeli barátjával, aki Fawcett érdekében a brazil kormánynál lobbizott. Noha a Társaság nem volt hajlandó anyagi áldozatokat hozni Fawcett expedíciója szerény forrásainak kiegészítése érdekében, egy távirattal beajánlották híres diákjukat a brazil kormánynál: „Igaz, az a híre, hogy nehezen lehet vele kijönni… ugyanakkor rendkívüli képességei vannak olyan nehézségek legyőzésére, amelyek mindenki mást megállítanának.”{498} Február 26-án Fawcett találkozott Epitácio Pessoa brazil államelnökkel, továbbá a hírneves felfedezővel, az Indiánvédő Szolgálat vezetőjével, Cândido Rondonnal. Fawcett ezredesként mutatkozott be, jóllehet a háború után alezredesi rangban vonult nyugalomba Nem sokkal korábban előléptetését kérvényezte a brit hadügyminisztériumban, mondván, hogy „ennek lesz bizonyos jelentősége”, amikor visszatér Dél-Amerikába pénzt szerezni.{499} Egy későbbi kérvényében világosabban beszél: „A magasabb

rangnak van bizonyos fontossága, amikor a helyi hatóságokkal tárgyalok. Az »alezredes« a helyieknél a »comandan-ténak« felel meg, ami egy fokkal az ezredes alait van, ráadásul ez a rang sokat veszített a tekintélyéből, amióta számos ideiglenesen kinevezeti tiszt kapta meg.”{500} A hadügy-minisztérium mindkét alkalommal elutasította a kérését, ő azonban így is eggyel magasabb rendfokozatot adott magának – ez a fortély olyan tartósnak bizonyult, hogy végül majdnem mindenki „Fawcett ezredesként” ismerte, beleértve a családját és barátait is.{501} Az elnöki palotában Fawcett és Rondon szívélyesen üdvözölték egymást. Rondon, akit tábornokká léptettek elő, egyenruhát és aranyzsinóros sapkát viselt. Egyenes volt, mint a szálfa, szürkülő haja előkelővé tette a megjelenését. Ahogy egy másik angol utazó megjegyezte. „Rögtön felhívta magára a figyelmet – a belőle áradó öntudatos méltóság és erő azonnal megkülönböztette másoktól.”{502} Az elnökön kívül senki más nem volt jelen a teremben. Rondon szerint Fawcett fokozatosan tért rá Z ügyére. Hangsúlyozta Brazíliában folytatott régészeti kutatásainak fontosságát. Az elnöknek láthatóan tetszett a dolog, és megkérdezte Rondont, mi a véleménye erről az „értékes tervről”. Rondon gyanította, hogy vetélytársának, aki meglehetősen titoktartó volt útirányával kapcsolatban, van valami hátsó gondolata – talán az, hogy feltárja az őserdő ásványkincseit Anglia számára. Olyan szóbeszéd is keringett – amelyeket később a moszkvai rádió még jobban felfújt –, hogy Fawcett még mindig kém, noha erre máig nincs semmilyen bizonyíték. Rondonnak az volt a véleménye, hogy „ne vezessenek idegenek expedíciókat Brazíliában, van nálunk éppen elég polgári személy és katona, aki képes elvégezni ezt a feladatot”. Az elnök megjegyezte, hogy megígérte a brit nagykövetnek a segítségét. Rondon azt válaszolta, hogy ez esetben Z keresésére egy brit-brazil expedíciót kell indítani. Fawcett meg volt győződve róla, hogy Rondon akadályozni akarja őt a munkájában, és feldühödött: „Az a szándékom, hogy egyedül megyek!” – vágta oda. A két felfedező farkasszemet nézett. Az elnök először honfitársa mellé állt, és azt mondta, az expedícióba be kellene venni Rondon embereit is. De egy gazdasági válság arra késztette a brazil kormányt, hogy kilépjen az expedícióból, noha Fawcett kapott annyi pénzt, ami szűkösen, de elegendő

volt az induláshoz. Mielőtt Fawcett az utolsó megbeszélés végeztével távozott volna, Rondon azt mondta neki: „Imádkozom az ezredes jó szerencséjéért.” Fawcett fölvett az expedíció tagjai közé egy brit katonatisztet, a Társaság egyik tagját, akit Reeves ajánlott, de az utolsó pillanatban a tiszt meghátrált. Fawcett nem ijedt meg, hirdetést adott föl az újságokban, és sikerült is beszerveznie egy Lewis Brown nevű, 190 centiméter magas ausztrál ökölvívót, és egy harmincegy éves amerikai ornitológust, Ernest Holtot. Brown a határvidékiek szilaj fajtájából származott, és mielőtt elindultak volna az expedícióra, kielégítette testi vágyait. „Húsból és vérből vagyok én is!”mondta Fawcettnek.{503} Holt ezzel szemben érzékeny fiatalember volt, aki Alabamában nőtt föl, gyíkokat és kígyókat gyűjtött, és sokáig az volt a vágya, hogy Darwinhoz hasonló természettudós-felfedező legyen. Fawcetthez hasonlóan ő is verseket írt a naplójába, és felolvasta az őserdőben őket, közöttük Kipling költeményét az álmodóról, akinek valóra válnak az álmai. Vastag, nyomtatott betűkkel fölírta naplójának borítójára egy rokona címét, és a következő szavakat: „Végzetes incidens esetére.” Hárman közülük elutaztak Cuiabába, Mato Grosso állam fővárosába. Fawcett döbbenten látta, hogy távollétének hat éve alatt a gumikonjunktúra összeomlott. Ez volt a legfőbb témája levelének, amelyet a Királyi Földrajzi Társaság volt elnökének. Sir Clements Markhamnak írt. Az 1870-es években Markham szervezte meg a gumifák magjának kicsempészését Európába.{504} A facsemetéket aztán számtalan ültetvényre osztották szét az ázsiai brit gyarmatokon. Az őserdő vad gumifáinak brutális, kevéssé hatékony és költséges megcsapolásához képest az ázsiai ültetvényeken tenyésztett fákból könnyen, olcsón és bőségesen tudták kinyerni a gumit. „Manausban kialudt a villany – írta Robin Furneaux történész. – Az operaház néma, az ékkövek, amelyek megtöltötték, eltűntek… A romos palotákban vérszívó denevérek köröznek, a padlón pókok szaladgálnak.”{505} Fawcett elszegényedett és elmaradott városnak írta le Cuiabát, olyan helynek, amely annyira tönkrement, hogy „alig jobb egy kísértetvárosnál”. A sáros utcákat felverte a fű; csak a főutcát világítják meg a villanylámpák. Miközben Fawcett összegyűjtötte expedíciója ellátmányát, attól félt, hogy kémkednek utána. Rondon tábornok valóban megesküdött, hogy nem téveszti szem elől az angolt, amíg rá nem jön, mik az igazi szándékai. Fawcett a leveleiben kódot kezdett használni, hogy eltitkolja útvonalát. Ahogy Nina egy megbízható barátjuknak írt levelében elmagyarázta: „Szél x+4-től x+5-ig, és hossz y+2, ahol az „x” a kétszerese a lakóhelyünk nevében levő betűknek, az „y” pedig annak az épületnek a házszáma Londonban, ahol meg szoktam őt

látogatni.” Nina még hozzátette: „Ennek a kódnak a kulcsát senkinek se árulja el!”{506} Fawcett kapott egy búcsúlevelet Jack fiától, aki megírta, hogy „álmában” belépett egy ősi templomba egy Z-hez hasonló városban. „A Gondviselés oltalmazza minden lépésedet”, írta Jack az apjának, és az Úr kegyelmébe ajánlotta.{507} Fawcett megkért egy helyi közvetítőt, hogy ha a családja vagy a barátai „megijednének, mert nem étkezne hír, vigasztalja meg őket, közölje velük bizalmasan, hogy utunk végén nem a kudarc vár ránk, és kellő idő múlva hallani fognak rólunk.”{508} A Keltie-nek írt levelében megfogadta: „Elindulok, hogy elérjem ezt a helyet, és vissza is kell térnem onnan.”{509} Két társával, két lóval, két ökörrel és két kutyával indult el észak felé a Xingu folyó mentén, úgy markolva a machetéjét, mint egy lovag a kardját. Nem sokkal később a dolgok kezdtek szétesni. Eső öntötte el az utat és tönkretette a felszerelésüket. Brown vad külseje ellenére idegösszeomlást kapott, és Fawcett egy újabb Murray-féle katasztrófától tartva visszaküldte Cuiabába. Holt is egyre jobban elcsüggedt; azt mondta, hogy lehetetlen a terepmunka ilyen borzalmas körülmények között, és mániákusan katalogizálni kezdte a rovarokat, amelyek megtámadták, amíg szinte már másról sem szólt a naplója: „Nagyon beteg vagyok a rovaroktól – írta. – Nappal robotolunk, az éjszaka kínszenvedés – ilyen a felfedezők élete! Hol van ebben a romantika?”{510} Fawcett feldühödött. Hogy juthatna el bárhova is „ezzel a kriplivel”?, írta a naplójába. Bár ő is betöltötte az ötvenhármat, és többé nem volt immunis a természettel szemben. A lába megdagadt és elfertőződött, „estére annyira megfájdul, hogy alig tudok aludni”, vallotta be a naplójában.{511} Egy éjjel ópiumtablettákat vett be, és rettenetesen rosszul lett tőlük. „Meglehetősen szokatlan nálam, hogy ennyire fonnyadt vagyok, és őszintén szégyellem magam”, írta.{512} Amikor már egy hónapja voltak úton, az állatok kezdtek kidőlni. „Borzalmas hatással van az ember idegeire, ha néznie kell a málhás állatok halódását”, írta Holt.{513} Egy ökör, amelybe beleestek a nyüvek, lefeküdt, és nem is kelt föl többé. Az egyik kiéhezett kutyát Holt lelőtte. Egy ló vízbe fulladt. A másik ló menet közben összeesett, és Fawcett egy golyóval szabadította meg a szenvedéseitől – ez volt az a hely, amely később Halott Ló tábor néven vált ismertté. Végül Holt lefeküdt, és azt mondta: „Ne törődjön velem, ezredes. Menjen tovább, engem meg hagyjon itt.”{514}

Fawcett tudta, hogy ez az expedíció lehet az utolsó alkalom, amikor bebizonyíthatja Z létezését, és az isteneket átkozta, amiért összeesküdtek ellene: útját állták az időjárással, a társaival és a háborúval, amely visszatartotta Amazóniától. Tudta, hogy ha Holtot magára hagyja, az meghal. „Nem volt mit tenni – írta később –, vissza kellett vinnem, és emiatt föl kellett adnom ezt az utat – borzasztó, szívszorító kudarc!”{515} Azt viszont nem volt hajlandó elismerni, hogy saját elfertőzött lába úgyis lehetetlenné tette volna az út folytatását. Miközben visszafelé vergődtek a legközelebbi település irányába, harminchat órán keresztül víz nélkül, Fawcett azt mondta Holtnak: „A pokolból mindig nehéz kijutni.”{516} Amikor 1921 januárjában megérkeztek Cuiabába, Paget nagykövet küldött egy táviratot Ninának, amiben csak ennyi állt: „A férje visszatért.” Nina megkérdezte Harold Large-t: „Mit gondol, ez mit jelent?” „Annyit mondhatok, hogy kudarcot nem. Meglehet, nem találta meg az »elveszett városokat«, de azt hiszem, valami fontosra bukkanhatott, különben nem tért volna vissza” – válaszolta Large.{517} Pedig Fawcett üres kézzel érkezett. Rondon tábornok kiadott egy kárörvendő sajtóközleményt: „Fawcett ezredes expedíciója kudarcot vallott… akármilyen büszke volt is magara, mint kutatóra… Soványan és magától értetődő csalódottsággal jött meg. Kénytelen volt visszatérni, mielőtt beléphetett volna a Xingu-vidék legnehezebben járható részébe.”{518} A kétségbeesett Fawcett azt tervezte, hogy Holttal megy vissza az őserdőbe, mivel a szerződésük még érvényben volt, és más szolgálatait úgysem tudta volna megfizetni. A riói amerikai alkonzul felesége, aki az ornitológus barátja volt, levélben könyörgött Holtnak, hogy ne menjen: Maga erős, egészséges fiatalember, akkor miért… dobja el szándékosan az életét azzal, hogy visszamegy a Mato Grossóba? … Mindnyájan tudjuk, hogy mennyire érdekli ez a vállalkozás, és szereti a tudományt, de mi jó származik abból magának, vagy a világnak, ha céltalanul behatol a semmi mélyére?… És az anyja meg a nővére?… Ők nem számítanak?… Egy napon egyiküknek vagy mindkettőjüknek szüksége lehet magára, de hol lesz akkor maga? Nincs joga föláldozni az életét csak azért, mert egy ember, akit nem is ismer, ezt kívánja magától. Igaz, sok élet elveszett az emberiség üdvéért, de ez az értelmetlen hajsza hogyan segít, mit adhat a világnak?{519} Holt ennek ellenére elhatározta, hogy részt vesz az expedícióban, és elutazott Rióba, hogy beszerezze az utánpótlást. Fawcett közben alaposan

megfontolta Holt teljesítményének minden vetületét: minden panaszát, minden tévedését, minden balfogását, minden hibáját. Kezdte gyanítani, bár bizonyítéka nem volt rá, hogy Holt egy Júdás, aki értesüléseket továbbít dr. Rice-nak vagy egy másik versenytársának, és megüzente Holtnak: „Sajnos különböző világokban élünk és gondolkodunk, amelyek nem elegyednek jobban, mint az olaj és a víz… Mivel számomra ennek az utazásnak a célkitűzései az elsők, és a személyes megfontolások csak utána következnek, jobban szeretném egyedül befejezni, semhogy szükségtelenül {520} kockáztassak.” Holt döbbenten írta naplójába: „Miután ilyen közeli kapcsolatban voltam Fawcett ezredessel csaknem egy éven át, én… alaposan megtanultam a leckét: soha, semmilyen körülmények között ne működjek együtt egyetlen angollal sem!” Sajnálta, hogy nem szerzett hírnevet, maradt „kóbor ornitológus vagy talán a »csavargó madárnyúzó« lenne a megfelelő elnevezés”. „Amennyire elfogult megfigyeléseimből következtethetek, [Fawcettnek] 3 tulajdonsága van, amit csodálok: az idegei, szeretete az állatok iránt és az, milyen gyorsan teszi túl magát egy vitán.”{521} Fawcett elmondta egy barátjának, hogy újabb útitársának kötött útilaput a talpára, mivel „meg volt győződve róla, hogy bolond vagyok.”{522} Először csírázott ki benne a gondolat: Bárcsak a fiam jönne velem! Jack erős és elszánt. Nem panaszkodik, mint valami puhány. Nem követel nagyobb bért, és nem lázad föl. És ami a legfontosabb, hisz Z-ben. „Alig vártam a napot, amikor a fiam elég idős lesz ahhoz, hogy velem dolgozhasson”, írta Fawcett.{523} Pillanatnyilag Jack még csak tizennyolc éves volt, nem állt készen, és Fawcett senkivel nem tudta helyettesíteni. A logikus döntés az lett volna, hogy elhalasztja az utat, ő ehelyett nyugdíjának a felét arra költötte, hogy utánpótlást szerezzen – kockára téve csekélyke megtakarításait –, és új tervvel állt elő. Ez alkalommal Z-t az ellenkező irányból, keletről nyugat felé haladva próbálta elérni. Bahiából indul, és arrafelé megy, amerre véleménye szerint az a bandeirante haladhatott, aki 1753-ban fölfedezte a várost, és sok száz kilométert fog gyalogolni Mato Grosso őserdőiben. A terv őrültségnek tűnt. Még maga Fawcett is elismerte Keltie-nek, hogy ha egyedül megy, „a visszatérés reménye kicsi”{524}. Ettől függetlenül 1921 augusztusában elindult. „A magányosság nem elviselhetetlen, amikor a lelkesedés tölti meg az elmét”, írta.{525} Szomjúságtól és éhségtől, láztól és őrülettől kínozva ment egyre tovább. Az egyik helyen egy szikláról végigkémlelte a távoli látóhatárt, és

mintha egy város körvonalait észlelte volna… vagy csak az elméje bomlott meg? A készletei kimerültek, a lába elfáradt. Három hónapot töltött a vadonban, a halállal nézett szembe, nem volt választása, vissza kellett fordulnia. „De visszatérek – fogadta meg. – Vissza fogok térni.”{526}

18 TUDOMÁNYOS MEGSZÁLLOTTSÁG

„Te jössz, Jack” – mondta Fawcett.{527} Ez a beszélgetés azután zajlott, hogy Fawcett visszatért 1921-es expedíciójáról. Távolléte alatt Nina a családot Jamaikából Los Angelesbe költöztette, és a Rimell család is velük tartott. Jacket és Raleigh-t meghódította Hollywood romantikája, bezsírozták a hajukat, Clark Gable bajuszt növesztettek, és Hollywood közelében lófráltak, hátha valamilyen szerephez jutnak. Jack találkozott Mary Pickforddal, aki az ő krikettütőjét használta A kis lord című filmben. Fawcettnek volt egy javaslata a fia számára. Thomas Edward Lawrence – az ünnepelt sivatagi kém és felfedező, ismertebb nevén Arábiai Lawrence – jelentkezett, hogy vele tartana a következő expedíción Z felkutatására, de Fawcett óvakodott ennyire egocentrikus társat választani, aki ráadásul nincs hozzászokva Amazóniához. Ahogy egy barátjának meg is fogalmazta: „[Lawrence] talán megfelel egy dél-amerikai expedícióra, de olyan fizetést kérne, amit én nem tudok kifizetni, másrészt az, hogy a Közel-Keleten kiváló munkát végzett, nem jelenti azt, hogy képes vagy hajlandó lenne egy éven át cipelni egy 30 kilós hátizsákot az őserdőben, szenvedni a rovarok légiójától és elfogadni azokat a feltételeket, amelyeket én nyújtani tudok.”{528} Azt mondta Jaqcknek, Lawrence helyett ő vehet részt az expedícióban. Ez ígérkezett a legnehezebb és legveszedelmesebb expedíciónak a fölfedezések történetében. Fawcett a „hit, bátorság, és eltökéltség” legnagyobb vizsgájának nevezte{529}. Jack nem habozott: „Veled akarok menni” – mondta.{530} Nina, aki jelen volt ezen a beszélgetésen, nem emelt kifogást. Részben azért, mert bízott benne, hogy Fawcett látszólag emberfeletti ereje megvédi a fiát, részben pedig azért, mert hitt benne, hogy Jack természetes örököse az apjának, és hasonló képességekkel bír. Ám úgy tűnik, volt egy mélyebben gyökerező indoka is: ha kételkedne férjében, aki sok évet áldozott fel a siker érdekében, ez azt jelentené, hogy kételkedik saját életének munkájában is. Legalább annyira szüksége volt Z-re, mint a férjének. Noha Jack nem

rendelkezett felfedezői tapasztalattal, az expedíció pedig rendkívüli veszélyekkel járt együtt, Nina, ahogy később elmesélte egy riporternek, sosem gondolt arra, hogy „visszatartsa” a fiát. Raleigh-nek természetesen szintén velük kellett tartania Jack azt mondta neki, hogy nélküle nem vág bele életének legfontosabb vállalkozásába. Raleigh anyjának, Elsie-nek nem tetszett, hogy legfiatalabb fia – a „kisfia”, ahogy nevezte – ilyen veszedelmes kalandra vállalkozik. De Raleigh menni akart. Filmes álmai összeomlottak, és csak a fafeldolgozásban kapott alantas robotmunkát. Ahogy bátyjának, Rogernek mondta, „elégedetlennek és nyugtalannak” érezte magát. Itt volt az alkalom arra, hogy „egy halom pénzt” keressen, és ugyanakkor az élete is sínre kerülhet.{531} Fawcett értesítette a Társaságot és másokat, hogy most már van két ideális társa: „mindkettő erős, mint a ló, és lángol, mint a tűz”, és ismét megpróbált pénzügyi támogatást szerezni.{532} „Csak annyit mondhatok, hogy Alapító Érmes vagyok… éppen ezért bizalmat érdemlek” – jelentette ki.{533} Azonban előző expedíciójának kudarca – noha kiváló pályafutása során ez volt az első – további alapot szolgáltatott a bírálóknak. Mivel nem voltak támogatói, és elfogyott az a kevés megtakarított pénze, ami az előző expedícióból megmaradt, hamarosan arra eszmélt, hogy apjához hasonlóan a tönk szélére jutott. 1921 szeptemberében nem volt képes előteremteni a megélhetés költségeit Kaliforniában, így kénytelen volt családjával ismét fölkerekedni. Visszatértek az angliai Stoke Canonba, ahol kibéreltek egy öreg, roskatag házat, folyóvíz és villanyáram nélkül. „Kútról hoztunk minden vizet, és hatalmas tuskókat kellett szétfűrészelni tüzelőnek. Újabb robot!”, írta Largenak Nina. A munka kimerítő volt. „5 héttel ezelőtt nagyon meggyengült az egészségem, és komolyan beteg voltam”, írta Nina. Énjének egy része szeretett volna elmenekülni az áldozatoktól, terhektől – de „a családnak szüksége van rám.”{534} „A helyzet nehéz – ismerte el Fawcett Large-nak. – A gondtalan életből keveset lehet tanulni, de nem szeretek másokat belerángatni a nehézségekbe, amelyek olyan kitartóan üldöznek… Nem mintha fényűzésre vágynék. Az ilyesmi nem érdekel – de gyűlölöm a tétlenséget.”{535} Nem engedhette meg magának, hogy Jacket egyetemre küldje. Brian és Joan kimaradt az iskolából, hogy segítsen a háztartásban, és alkalmi munkákkal pénzt keressen. Képekkel és fotográfiákkal házaltak. Fawcett eladta az örökölt ingóságokat és a családi ékszereket. „A férjem pár napja célzott rá, hogy talán bölcs dolog lenne eladni a régi spanyol székeket, ha…

megfelelő árat ajánlanának értük”, írta Large-nak Nina. 1923-ra Fawcett annyira elszegényedett, hogy nem tudta kifizetni a Társaság 3 fontos évi tagdíját. „Szeretném, ha megtisztelne tanácsával a tekintetben, hogy kiléphetek-e… anélkül, hogy ez botrányt jelentene olyasvalakire nézve, akit Alapító Éremmel tüntettek ki – fordult levélben Keltie-hez. – Tény, hogy a kényszerű tétlenség és a család… költözése Kaliforniába földhöz vágott. Reméltem, hogy föltápászkodom, de az ilyen remények láthatólag elhervadtak, és nem hinném, hogy ragaszkodhatnék hozzájuk. Ez álmaim végét jelenti.”{536} Noha Fawcett elég pénzt kapart össze, hogy egy évig megélhessenek belőle, Nina aggódott a férje miatt. „PHF a kétségbeesés mélyére került”, vallotta meg bizalmasan Large-nak. „Apámat egyre jobban gyötörte a türelmetlenség, hogy indulhasson már utolsó expedíciójára” – emlékezett vissza Brian. – Hallgatagságát felváltotta a harapós hangulat…{537} Kezdte szidni a vezető tudományos köröket, mivel úgy érezte, ellene fordultak. Egy barátjának ezt mondta: „A régészet és a néprajz az elméletek homokjára épül, és nagyon jól tudjuk, mi történik az ilyen alapokon emelt házakkal.” Ellenfeleit följelentette a Társaságnál, és mindenütt „árulást” szimatolt.{538} Panaszkodott, hogy „a pénzt haszontalan dél-sarki expedíciókra pazarolják”{539}, panaszkodott „a tudomány embereire”, akik „a maguk idejében gúnykacaj tárgyává tették az Amerikák, azután pedig Herculaneum, Pompeji és Trója létezését”{540}, ámde „engem a világ minden szkepszise sem tántoríthat el” attól hittől, hogy Z létezik{541}; így vagy úgy de „a végére fogok járni, meg akkor is, ha egy újabb évtizedet kell várnom!”{542} Egyre szorosabb kapcsolatba került a spiritisztákkal, akik nem csupán megerősítették, de ragyogóra színezték látomását Z-ről. Egy jós azt mondta neki: „A völgy és a város tele van ékkövekkel, spirituális ékkövekkel, ugyanakkor hihetetlen mennyiségű valódi ékkő is található benne.”{543} Fawcett értekezéseket publikált olyan újságokban, mint az Occult Review, amelyben spirituális útkereséséről és a „láthatatlan világ kincseiről” írt.{544} Egy másik dél-amerikai felfedező, ugyancsak a Társaság tagja, azt mondta, hogy sokak szerint Fawcett „kissé kiegyensúlyozatlanná vált”{545}. Némelyek a „tudomány bolondjának” nevezték.{546} A Light című spiritiszta magazinba írt egy értekezést, amelynek Megszállottság volt a címe. Saját rögeszméjének említése nélkül leírta, hogyan emészthetnek föl valakit „a szellemi viharok félelmes kínok között”.

„Az őrültség számos esetében kétségtelenül a megszállottság a helyes diagnózis”, vonta le a következtetést.{547} Éjt nappá téve töprengett mindenféle sületlen terven – elmegy Brazíliába salétrombányásznak, olajat kutat Kaliforniában –, hogy összeszedje a pénzt az expedícióra. „A bányászati szindikátus ötlete kudarcba fulladt”, mert a szakma tele volt „gátlástalan csalókkal”, írta 1923 októberében Large-nak.{548} Jack azt mondta a család egyik barátjának: „Úgy tűnt, mintha valami ördögi lángelme állítana akadályokat az utunkba.”{549} Jack mégis tovább edzette magát arra az esetre, ha hirtelen pénzhez jutnának. A derűs Raleigh jótékony hatása nélkül átvette apja aszketizmusát, tartózkodott a hústól és az alkoholtól. „Rövid ideje az az elképzelésem, hogy egy mérhetetlenül nehéz próbának vetem alá magam, amely hatalmas szellemi erőfeszítést követel” írta Esther Windust teozófusnak, a család egyik barátjának. „Minden erőmet összeszedve sikert arattam, és máris érzem jótékony hatását.” Azzal folytatta: „Mérhetetlenül tetszik Buddha élete és tanításai [amelyek] meglepő hűséggel visszhangozzák saját gondolataimat. Bizonyára észrevette, mennyire idegenkedett Buddha a hitektől és dogmáktól.”{550} Egy látogatóra mély hatást gyakorolt Jack külseje: „A szeretetre való képesség – a kissé aszketikus önfegyelem – a Grál-lovagokat, juttatja eszünkbe.”{551} Közben Fawcett igyekezett megtartani a hitét, hogy előbb-utóbb „Isten elfogadja szolgálataimat”.{552} Barátja, Rider Haggard egyszer azt mondta, hogy adni szeretne neki valami fontosat egy körülbelül huszonöt centiméter magas, mandulaszemű kőbálvány volt, amelynek mellére hieroglifa-szerű jeleket véstek. Haggard, aki az íróasztalán tartotta, miközben 1919-ben megjelent könyvét írta, azt mondta, hogy a szobrot Brazíliában kapta valakitől, aki szerint az ország belsejében élő indiánoktól származik. Fawcett magával vitte a bálványt, és megmutatta számos múzeumi szakértőnek. A legtöbben hamisítványnak vélték, ám a nekikeseredett Fawcett úgy döntött, hogy lehet Z-i lelet, ezért még médiumokhoz is elvitte. 1924 tavaszán Fawcett megtudta, hogy dr. Rice megcsapolta feneketlen bankszámláját, és elindult a valaha indított legkülönösebb expedícióra. Olyan csoportot állított össze, amely tükrözte a szakosodás új követelményét. Volt közöttük botanikus, zoológus, térképész, csillagász, földrajztudós és orvos, ezenkívül a világ egyik legjobb antropológusa, dr. Theodor Koch-Grünberg és Silvino Santos, akit Amazónia első filmoperatőreként tartanak számon. Még ennél is lélegzetelállítóbb volt az expedíció technikai felszerelése. Vitték az

Eleanor II-t és egy másik elegáns vízi járművet is; egy új, drót nélküli rádiót, ezúttal olyat, amely nemcsak vette a jeleket, de sugározni is tudott. Ám nem ezek a berendezések keltették a legnagyobb feltűnést. A doktor, közölte a New York Times, „egy nagy hidroplánt visz magával… amelyben teljes, légi fényképezésre alkalmas felszerelés van”. A 160 lóerős, hathengeres motorral és tölgyfa propellerrel ellátott repülőgép túlságosan drága volt a legtöbb felfedezőnek. Fawcett úgy vélte, dr. Rice új fölszerelése csak bizonyos korlátokkal használható Amazóniában: a rádiókészülékek olyan nagyok voltak, hogy problémát okozhattak a csónakokban, a légi megfigyelés és fényképezés pedig nem szükségszerűen jelenti azt, hogy át is lehet látni a lombsátoron. Ugyanakkor ellenséges területen kockázatos leszállni a géppel. A Times azt is megírta, hogy a doktor hidroplánja „bombát is visz”, amelyeket arra használhatnak, hogy „elijesszék az emberevő indiánokat”. Fawcett elborzadt ettől a taktikától.{553} Mindazonáltal Fawcett tudta, hogy egy repülőgép akár a legszánalmasabb felfedezőt is elviszi a legkülönlegesebb helyekre is. Dr. Rice kijelentette, hogy „a fölfedezés és a térképezés egész módszertana forradalmi változás előtt áll”. {554} Az expedíció – legalábbis a film szerint, amelyet Santos akart forgatni – a No Rastro do El-Dorado, avagy az „Eldorádó útján” nevet viselte. Noha Fawcett hite szerint versenytársa még mindig túlságosan északon keresgélt, ő így is megkövült a rémülettől. Szeptemberben, miközben Rice és csapata behatolt Amazóniába, Fawcett találkozott egy nagyképű brit haditudósítóval, a Társaság volt tagjával. George Lynchnek jó kapcsolatai voltak az Egyesült Államokban és Európában, gyakran megfordult a londoni Vadember klubban, ahol írók és művészek gyűltek össze egy italra és szivarra. Fawcett a hatvanöt éves Lynchet „rendkívül tiszteletre méltó, kifogástalan jellemű és kiváló hírű férfinak” találta.{555} Ráadásul Lynchet elbűvölte Z felkutatásának gondolata. Lynch, aki sokkal ügyesebb üzletember volt Fawcettnél, felajánlotta, hogy segít pénzt felhajtani cserébe azért, hogy bizonyos százalékot kap az expedíció befejezése után keletkező haszonból. Fawcett pénzszerző akcióinak zöme a Társaság körein belülre koncentrálódott. Most Lynch segítségével viszont az Egyesült Államoktól kért támogatást, amely éppen egy folyamatosan bővülő, új birodalmat épített ki, és hatalmas tőke állt rendelkezésére. Október 28-án Jack azt írta Windustnak, hogy Lynch elutazott Amerikába, „ahol milliomosokkal veszi föl a kapcsolatot”.{556} Lynch, aki felismerte, milyen hatása van Fawcett legendájának, és felmérte a történetének piaci értékét – „a legjobb kalandregény, el nem tudom képzelni, hogy

manapság ennél jobbal lehetne írni” –, kezdetben a sajtókapcsolatait aknázta ki.{557} Napokon belül sok ezer dollárt keresett azzal, hogy a Fawcettexpedíció jogait eladta a NANA-nak – ez a sajtó konzorcium az Egyesült Államok és Kanada csaknem minden nagyobb városában képviseltette magát. A konzorcium, amelyhez olyan lapok tartoztak, mint a New York-i World, a Los Angeles Times, a houstoni Chronicle, a Times-Picayune és a Toronto Star, arról volt nevezetes, hogy adott megbízásokat nem hivatásos riportereknek is, akik képesek voltak anyagokat küldeni a legegzotikusabb és legveszedelmesebb helyekről. (Később, a spanyol polgárháború idején ennek a konzorciumnak dolgozott külföldi tudósítóként Ernest Hemingway is. A NANA finanszírozta például Thor Heyerdahl 1947-es útját tutajjal a Csendesóceánon át.) Noha a felfedezők rendszerint az út végeztével írtak kalandjaikról, Fawcett beleegyezett, hogy az utazás közben indián futárokkal küld leveleket, az egyik lap szerint, ha lehetséges „magából a tiltott városból is”. Ugyanakkor Lynch világszerte eladta a Fawcett-expedíció jogait az újságoknak, így minden kontinensen emberek tízmilliói olvashattak az utazásról. Noha Fawcett óvakodott attól, hogy banálissá tegye tudományos erőfeszítéseit holmi „zsurnalizmussal”, hálás volt minden segítségért, a dicsőségről nem is szólva. Ám az a távirat okozta neki a legnagyobb örömet, amelyben Lynch közölte, hogy javaslata nagy lelkesedést keltett a leghíresebb amerikai tudományos intézményekben. Ezeknek az alapítványoknak nemcsak több pénzük volt, mint európai megfelelőik többségének, de sokkal nyitottabbak is voltak Fawcett elméleteire. Az Amerikai Földrajzi Társaság elnöke, dr. Isaiah Bowman tagja volt Bingham expedíciójának, amely megtalálta Machu Picchut, pedig akkortájt kevés tudós bízott benne, hogy valaha is rábukkannak. Dr. Bowman azt nyilatkozta egy riporternek: „Sok éve az egyik legjózanabb koponyának és legbecsületesebb embernek ismerjük Fawcett ezredest. A legnagyobb mértékben megbízunk mind a képességeiben, mind hozzáértésében és tudományos szavahihetőségében.”{558} Az Amerikai Földrajzi Társaság fölajánlott az expedíció céljaira ezer dollárt; az Amerikai Indián Múzeum újabb ezer dollárt tett hozzá. 1924. november 4-én Fawcett így írt Keltie-nek: „Lynch távirataiból és leveleiből úgy ítélem meg, hogy az ügy… megragadta az amerikaiak fantáziáját. Nem kétlem, hogy ennek egyfajta romantikus szemlélet az oka, amely képes birodalmakat teremteni.”{559} Figyelmeztetett annak lehetőségére, hogy „Angliában egy modern Kolumbuszt utasítanak el”, majd egy utolsó lehetőséget nyújtott a Társaságnak, hogy támogassa az expedíciót.{560} „A

Társaság nevelt felfedezővé, és én nem akarom kihagyni” egy expedícióból, amely bizonyára történelmet ír, mondta.{561} Végül, mivel Keltie és más pártolói eljártak az érdekében, továbbá mivel a tudósok világszerte hajlamosak voltak elfogadni Z létezését, a Társaság megszavazta az expedíció támogatását, és segített fel is szerelni. Nagyjából 5000 dollárt sikerült összeszedni – kevesebbet, mint amennyibe dr. Rice egy rádiója került. Ez nem volt elég arra, hogy bért fizessen a fiúknak, és az újságok a pénzügyi támogatás nagyobb részét akkorra ígérték, amikor az expedíció befejezi az útját. „Ha nem térnek vissza, semmi sem marad” a családnak a létfenntartásra, írta Large-nak Nina. Ez „nem az az összeg, amely a legtöbb felfedezőt lelkesítené” – mondta Fawcett Keltie-nek.{562} De azt is hozzátette: „Bizonyos értelemben inkább örülök, hogy hármunk közül egyikünk sem kap egy árva centet sem, hacsak a vállalkozás sikerrel nem jár, így senki nem mondhatja, hogy ezt a meglehetősen veszélyes utat csak a pénz miatt tesszük meg. Egy becsületes kutatást saját tudományos érdekessége és értéke mozgat.”{563} Fawcett és Jack meglátogatták a Társaságot, ahol minden rossz érzésük és kétségük mintha elpárolgott volna. Mindenki sok szerencsét kívánt nekik. Reeves később úgy emlékezett vissza, hogy Jack „remek fiatal fickó” volt „szálas, erős, arányos, akárcsak az apja.”{564} Fawcett kifejezte háláját Reevesnek és Keltie-nek, akik tántoríthatatlan támogatói voltak: „Három éven belül visszajövök, és a legnagyobb örömmel mesélem el az egész történetet!”{565} Ahogy visszatértek Stoke Canonba, Fawcett, Jack és a család többi tagja heves tervezésbe és csomagolásba kezdett. Elhatározták, hogy Nina és az akkor tizennégy éves Joan átköltöznek Madeira portugál szigetére, ahol olcsóbb az élet. Brian, akinek borzasztó rosszul esett, hogy az apja nem őt választotta útitársnak, a vasútmérnökség gondolatával kezdett foglalkozni. Fawcett segítségével munkát talált egy perui vasúttársaságnál, így elsőnek ő indult el Dél-Amerikába. A család kikísérte az állomásra Briant, aki akkor meg csak tizenhét éves volt. Fawcett azt mondta Briannek, hogy neki kell vigyáznia Ninára és a húgára az expedíció ideje alatt, és minden pénzügyi támogatást meg kell adnia nekik a létfenntartáshoz. A család terveket szőtt azokra az időkre, amikor Fawcett és Jack hősként térnek haza. „Két éven belül hazatérnek, és amikor először kapok szabadságot, ismét találkozhatunk Angliában – emlékezett később Brian. – Ezután letelepedhetünk Brazíliában, mert a későbbi évek munkája

kétségtelenül odaköt.”{566} Brian elbúcsúzott a családjától, és föllépett a vonatra. A szerelvény elhagyta az állomást, miközben Brian az ablakon kibámulva figyelte, ahogy az apja és bátyja lassan eltűnnek a szeme elől. 1924. december 3-án Fawcett és Jack elköszönt Joantól és Ninától, és felszálltak a New Yorkba induló Aquitania fedélzetére. New Yorkban kellett találkozniuk Raleigh-vel. A Z-be vezető út biztosnak tűnt. Ám amikor egy héttel később kikötöttek New Yorkban, Fawcett fölfedezte, hogy üzlettársa, a „kifogástalan jellemű” Lynch a Waldorf-Astoria szállodában prostituáltakkal dorbézol részegen. „Nem tudott ellenállni a Szesztilalom Városában mindenütt megtalalható palacknak”, írta Fawcett a Társaságnak.{567} Úgy vélte, hogy Lynch „bizonyára alkoholbetegségben szenved. Ez sokkal rosszabb, mint a szexuális perverzió.”{568} Ez a betegség több mint ezer dollárt faragott le az expedíció pénzügyi alapjából. Fawcett attól félt, hogy az expedíció felbomlik, mielőtt elkezdődött volna. A kaland azonban máris akkora nemzetközi szenzációnak bizonyult, hogy ifj. John D. Rockefeller, a Standard Oil milliárdos sarja, egy 4500 dolláros csekket töltött ki, így „az expedíciót azonnal el lehetett indítani”.{569} Mivel a Z-be vezető út ismét megnyílt, Fawcett nem zúdította hírhedt dührohamainak egyikét Lynchre, aki szégyenkezve somfordált vissza Londonba. „Némiképp a javára írható, hogy meggyorsította az expedíciót. Az istenek néha különös ügynököket választanak akaratuk végrehajtására”, írta Fawcett a Társaságnak.{570} Azután hozzátette „Nagy hívője vagyok az Egyensúly Törvényének.”{571} Bizonyosra vette, hogy mindent megtett, amit megtehetett Z elérésének érdekében. Most azt remélte, hogy megkapja érte a „megtisztelő halhatatlanságot”{572}

19 VÁRATLAN NYOM

Igen, hallottam Fawcettről – mondta egy brazil vezető, aki amazóniai utakat szervezett. – Nem ő volt az, aki eltűnt, miközben Eldorádót kereste, vagy valami ilyesmi? Amikor megemlítettem, hogy olyan vezetőt keresek, aki segít nekem földeríteni Fawcett útját és megtalálni Z-t, azt válaszolta, ő muito ocupado, ami udvarias formában azt jelentette: „Magának elment az esze.” Nem volt könnyű olyasvalakit találni, aki nemcsak arra hajlandó, hogy megszervezze az utat az őserdőbe, hanem ugyanakkor vannak kapcsolatai a brazíliai őslakók közösségeivel, amelyek csaknem önálló országként működnek, saját törvényeik és kormányzó testületeik vannak. A kapcsolat az amazóniai brancos és az indios – a fehérek és az indiánok – között gyakran emlékeztet egy hosszú sírfeliratra: a törzseket eltörölték a betegségek és a vérengzések, nyelveik, dalaik eltűntek. Egy törzs elevenen temette el a gyermekeit, hogy a leigázás szégyenétől megkímélje őket. Azonban bizonyos törzseknek, beleértve azt a tucatnyit, amely érintetlenül megmaradhatott, sikerült elszigetelni magát az őserdőben. Az elmúlt évtizedekben számos őslakos nép politikai tekintetben is összefogott; többé a brazil kormány sem kívánja „modernizálni” őket, viszont sokkal hatékonyabban védelmezi őket. Ennek eredményeképpen némelyik amazonasi törzs felvirágzott, különösen Mato Grossóban, ahol Fawcett eltűnt. Miután megtizedelték őket, lélekszámuk ismét nő, nyelveik, szokásaik megmaradtak. A személy, akit végül sikerült rábeszélnem, hogy kísérjen el, az ötvenkét éves Paolo Pinage volt, egykori hivatásos szambatáncos. Noha nem volt indián származású, korábban dolgozott a FUNAI-nak, a Rondon által létrehozott Indiánvédő Szolgálat utódszervezetének. Paolo átvette az alapító erkölcsi parancsát: „Halj meg, ha kell, de sohase ölj.” Kezdeti telefonbeszélgetéseink során megkérdeztem tőle, be tudunk-e hatolni ugyanabba a régióba, ahova Fawcett tartott. Ez ma a Xingu Nemzeti Parknak, Brazília 1961-ben létrehozott, első indián rezervátumának a része. A park és a

szomszédos rezervátum akkora, mint Belgium; egyike a világ legnagyobb, indián irányítás alá tartozó őserdőinek. Paolo annyit mondott: – Elviszlek oda, de nem lesz könnyű. Elmagyarázta, hogy a törzsi területekre való belépés hosszas tárgyalásokat jelent az indián törzsfőnökökkel. Megkért, hozzam el orvosi igazolásaimat, amelyek tanúsítják, hogy nem szenvedek fertőző betegségekben. Azután nekilátott, hogy érdekemben kapcsolatba lépjen a különböző törzsfőnökökkel. Az őserdőben ma már sok törzs tart rövidhullámú rádióadót, dr. Rice készülékének sokkal fejlettebb változatát. Heteken át keringtek az üzenetek ide-oda. Paolo biztosította az indiánokat, hogy riporter vagyok, nem garimpero, azaz aranykereső. 2004-ben ugyanis egy huszonkilenc főből álló gyémántkutató csapat haladt át egy nyugat-brazíliai rezervátumon, és a Cinta Larga törzs tagjai, a híradások szerint vagy agyonlőtték, vagy bunkóval verték agyon őket.{573} Paolo azt mondta, hogy találkozzunk a cuiabái repülőtéren. Noha egyik törzs sem egyezett bele a látogatásomba, derűlátóan üdvözölt. Hátizsák vagy bőrönd helyett számos nagy műanyag konténert hozott, és cigaretta lógott a szájából. Terepszínű mellényt viselt, amelynek rengeteg zsebét teletömte mindenfélével: volt azokban svájci bicska, japán viszketésellenes gyógyszer, elemlámpa, egy zacskó mogyoró és még több cigaretta Úgy festett, mint aki egy expedícióról tért vissza, és nem éppen most indul. A mellény rongyos volt, Paolo sovány arcát benőtte a deres szakáll, kopasz fején napégette volt a bőr. Noha az angolsága bizonytalan volt, mégis ugyanolyan gyorsan beszélt, mint ahogy dohányzott: – Gyere, gyere, máris megyünk – mondta. – Paolónak mindenre gondja lesz. Taxival mentünk Cuiabá központjába, amely már nem kísértetváros volt, ahogy Fawcett leírta, kövezett utcáival és néhány felhőkarcolójával inkább modernnek tűnt. A brazil telepeseket valaha a gumi és az arany csábította az ország belsejébe. Mostanában a legfontosabb vonzerő a birtokok terményeinek magas ára. A legújabb kor pionírjai ebből a városból indulnak el. Bejelentkeztünk az Eldorádó szállodába, és nekiláttunk az előkészületeknek. „Mulatságos egybeesés, nem?” – jegyezte meg Paolo. Az első nehézség az volt, hogy pontosan ki kellett találnunk, merre járt Fawcett.

Beszéltem Paolónak angliai utamról, és arról, hogy Fawcett hamis nyomokat hagyott hátra, és kódokat alkalmazott, hogy elrejtse útirányát. – Ez az ezredes nagyon sokat fárad, hogy elrejtsen valamit, amit senki sem talált még meg – mondta Paolo. A fa asztalon szétterítettem az iratokat, amelyeket a brit archívumokban gyűjtöttem. Köztük volt néhány másolat Fawcett eredeti térképeiről. Aprólékos munkák voltak, olyanok, mint a ptillista festmények. Paolo fölemelte az egyiket, és percekig tanulmányozta őket a fényben. Fawcett a „Feltáratlan” szót írta kövér betűkkel egy kép fölé, amely a Xingu folyó és az Amazonas két másik nagyobb mellékfolyója közötti területet ábrázolta. Egy másik térképet számos megjegyzéssel egészített ki „kis törzsek… hihetőleg barátságosak”; „nagyon rossz indián törzsek – a nevek ismeretlenek”; „valószínűleg veszélyes indiánok”. Az egyik térkép kissé elnagyoltnak tűnt. Paolo megkérdezte, hogy ezt is Fawcett készítette-e. Elmagyaráztam, hogy az egyik följegyzés a térképen – amelyet a NANA régi iratai között találtam – arra utal, hogy Raleigh Rimelltől származik. Raleigh felrajzolta a térképre az expedíció útját, és az anyjának adta. Noha megkérte, hogy a távozása után semmisítse meg, az asszony megtartotta.{574} Paolo és én megegyeztünk, hogy az iratok alátámasztják, miszerint Fawcett és csapata, miután elhagyta Cuiabát, északnak indult a bakairí indiánok területére Onnan jutottak el a Halott Ló táborba, utána feltételezhetően mélyen behatoltak a mai Xingu Nemzeti Park területére. Az útitervben, amelyet bizalmasan megküldött a Királyi Földrajzi Társaságnak, Fawcett azt írta, hogy csapata keletnek fordul az Egyenlítőtől délre a tizenegyedik szélességi foknál, és továbbhalad a Rio das Mortesen, illetve az Aragauaia mentén, amíg el nem érik az Atlanti-óceánt. Fawcett az útitervben följegyezte, hogy érdemes ragaszkodni a keleti irányhoz, mert „inkább fönntartja a lelkesedést, mintha egyre mélyebbre hatolnánk az őserdőbe”.{575} Raleigh úti térképének azonban van egy részlete, amely ellentmond ennek. Az Araguaia folyónál Raleigh jelzése szerint az expedíció ahelyett, hogy kelet felé indult volna, éles szögben északnak fordult és a Mato Grossót elhagyva átlépett Pará brazil állam területére, mielőtt kijutott volna az Amazonas torkolatvidékére. – Lehet, hogy Raleigh tévedett – jegyezte meg Paolo. – Én is ezt gondoltam – feleltem. – De azután elolvastam ezt.

Megmutattam neki az utolsó levelet, amelyet Jack küldött az anyjának. Paolo elolvasta azt a sort, amelyet megjelöltem: „Legközelebb valószínűleg Párából fogok írni.” – Azt hiszem, Fawcett az út utolsó szakaszát még a Társaság elől is titokban tartotta – mondtam. Paolót láthatólag egyre jobban érdekelte Fawcett. Egy fekete ceruzával elkezdte felrajzolni Fawcett útját egy tiszta térképen, izgatottan kipipálva minden tervezett úti célunkat. Végül kivette a cigarettát a szájából, és azt mondta: – Z-be, igaz?

20 NEM KELL FÉLNI

A vonat a határvidék felé zakatolt. 1925. február 11-én Fawcett, Jack és Raleigh elhagyták Rio de Janeirót, és több mint ezer kilométert tettek meg Brazília belsejében. Rióban a Hotel Internacionalban szálltak meg, amelynek kertjében kipróbálták felszerelésüket, miközben a világsajtó gyakorlatilag minden mozdulatukat rögzítette. „Legalább 40 millió ember van máris tisztában a célunkkal”, írta Brian fiának Fawcett, aki lubickolt az „irtóztató” méreteket öltő hírverésben.{576} Ilyen feliratokkal jelentek meg a fényképek a felfedezőkről: „A múlt három vadásza szembenéz az emberevőkkel!” „Nincs olyan versenyzője az olimpiának, aki annyit edzené magát, mint ez a három tartózkodó, tárgyilagos angol, akiknek útja egy elveszett világba, nyilak, betegségek és fenevadak között vezet”, írta a Los Angeles Times. „Hát nem mulatságos, amit az angol és amerikai lapok az expedícióról összefirkálnak?”, írta Jack az öccsének, Briannak.{577} A brazil hatóságok, amelyek féltek attól, hogy az ő területükön tűnhet el egy ilyen híres csapat, azt követelték Fawcett-től, írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben magára vállalja a felelősséget. Fawcett ezt habozás nélkül meg is tette. „Nem akarták, hogy őket hibáztassák… ha nem térünk vissza” – írta Keltie-nek. De minden rendben lesz – még akkor is, ha ötvennyolc éves létemre nem lesz könnyű megcsinálnom.”{578} Az efféle aggodalmak ellenére a kormányzat és a polgárok szívélyesen fogadták a felfedezőket: a csapatot ingyen szállították a határvidékre az előkelőségeknek fenntartott, saját fürdőszobával és szalonnal fölszerelt, fényűző vagonokban. „Mérhetetlen rokonszenvvel és jóakarattal fogadtak”, tájékoztatta Fawcett a Társaságot.{579} Csakhogy Raleigh mintha elvesztette volna a lelkesedését. Az óceáni hajóúton beleszeretett egy brit herceg lányába.{580} „Megismerkedtem egy leánnyal a fedélzeten, és ahogy telt az idő, barátságunk addig erősödött, amíg be kellett vallanom magamnak, hogy kezd komolyra fordulni a dolog”, írta Brian Fawcettnek.{581} Szerette volna Jackkel megbeszélni a benne tomboló érzelmi zűrzavart, de legjobb barátja edzés közben egyre inkább úgy beszélt

vele, mint egy pap, így Raleigh arra panaszkodott, hogy „bolondot csinál magából”. Valamikor más sem foglalkoztatta a Jackkel közös kalandon kívül, most viszont nem tudott másra gondolni, csak erre… a nőre. „[Az ezredes] és Jack egyre jobban aggódnak, attól félnek, hogy megszököm, vagy ilyesmi!”, írta.{582} Valóban azt mérlegelte, hogy esetleg megnősülhetne Rióban, de Fawcett és Jack lebeszélte. „Észhez tértem, és rájöttem, hogy én tulajdonképpen egy expedíció tagja vagyok, és egy feleséget mégsem vihetek magammal – írta Raleigh. – Gyengéden el kellett válnom tőle, hogy a feladatommal foglalkozhassak.” „[Raleigh] most sokkal jobb lelkiállapotban van” – írta Jack.{583} Mégis aggodalmasan kérdezte meg a barátjától: – Gondolom, miután visszatérünk, egy éven belül megnősülsz?”{584} Raleigh azt válaszolta, hogy semmiféle ígéretet nem tett, de később megjegyezte, „Nem szándékozom agglegényként leélni az életem, még ha Jack az lesz is!”{585} A három felfedező néhány napra megállt São Paolóban, meglátogatták az Instituto Butantant, a világ legnagyobb kígyófarmját. A személyzet bemutatót tartott nekik a kígyók támadási módszereiről. Az egyik segéd egy hosszú kampóval benyúlt egy ketrecbe, és kivett egy gyilkos szurukukut, vagy más néven néma csörgőkígyót. Jack és Raleigh nagyot nézett, amikor meglátták a kígyó hatalmas fogait. „Rengeteg méreg fröccsent ki belőle!”, írta Jack a testvérének.{586} Fawcett ismerte az amazóniai kígyókat, mégis tanulságosnak tartotta a bemutatókat, és gondosan följegyezte a NANA-nak küldött egyik tudósításában. „A vérző kígyómarás nem mérgező. Két lyuk, meg egy szederjes, vértelen folt a méreg jele.”{587} Távozásuk előtt Fawcett megkapta, amire a legnagyobb szüksége volt: öt év szavatossági idejű, kígyóméreg elleni szérumot, több ampullában, csörgőkígyó, lándzsakígyó és „ismeretlen” fajok ellen. Kapott egy injekciós tűt is, hogy beadhassa a szérumokat. Miután a helyi hatóságok São Paolóban Jack közlése szerint „szép búcsúestet” rendeztek a felfedezőknek, a három angol ismét vonatra szállt, és a brazil-bolíviai határ mentén elindult nyugatnak a Paraguay folyó felé. Ugyanezt az utat tette meg Fawcett 1920-ban Holttal és Brownnal, és az ismerős látvány csak növelte állandó türelmetlenségét. Miközben szikrák röpködtek a vonat mellett. Jack és Raleigh kifelé bámultak az ablakon, figyelték a mocsarakat, a bozótos erdei szorosokat, és elképzelték azt, amivel hamarosan találkozni fognak. „Néhány meglehetősen érdekes dolgot láttam –

írta Jack. – Azon a vidéken, ahol szarvasmarhákat tartanak, számos papagájfaj él. Láttunk két csapat… körülbelül négy-öt láb magas, fiatal nandut [strucchoz hasonlító madár]. Egy villanásra láttunk egy pókhálót egy fán, a közepén veréb méretű pók ült.”{588} Kajmánokat is láttak, és a mozgó vonatból próbáltak rájuk lőni. A táj mérhetetlen tágassága áhítattal töltötte el Jacket, aki olykor lerajzolta, amit látott, mintha ez segítené a megértésben. Ezt a szokást az apjától örökölte. Egy héten belül elérték Corumba kisvárost a bolíviai határon, ahonnan Fawcett már számos expedícióját elindította. Itt ért véget a vasút és a fényűző kényelem. Aznap éjjel egy nyomorúságos hotelben szálltak meg. „Nagyon primitívek itt a tisztálkodási lehetőségek – írta Jack az anyjának. – A kombinált [fürdőszoba] és zuhanyozó olyan mocskos, hogy vigyáznunk kellett, hova lépünk; de apa azt mondja, Cuyabában még sokkal rosszabbra számíthatunk.”{589} Jack és Raleigh ricsajt hallottak a hotel előtt. Látták a holdfényben, hogy alakok járkálnak énekelve és táncolva a város egyetlen szélesebb utcáján. Ez volt a karnevál utolsó éjszakája. Raleigh, aki szeretett kimaradni, később ivott „néhány kiváló koktélt”, és csatlakozott az ünneplőkhöz. „Egész lelkes táncos lettem – tájékoztatta korábban a testvérét. – Valószínűleg vakmerőnek fogsz tartani, de úgy gondoltam, nagyon kevés időm lesz van a következő 20 hónapban arra, hogy szórakozzak.”{590} Február 23-án Fawcett szólt Jacknek és Raleigh-nak, hogy rakodják be a felszerelést az Iguatemre, egy kis mocskos hajóra, amely a Paraguay folyón horgonyzott, és Cuyabába készült. Raleigh elnevezte a hajót „kis kádnak”. Húsz utas szállítására tervezték, de több mint kétszer annyian zsúfolódtak össze benne. A levegő bűzlött az izzadságtól, a kazánban égő fától és ki tudja, még mitől. Itt nem voltak kabinok, ha föl akarták akasztani a függőágyukat, helyet kellett találni a fedélzeten. Míg a hajó észak felé kanyargott, Jack a többi utason gyakorolta portugál nyelvtudását, Raleigh-nek viszont nem volt füle és türelme ahhoz, hogy többet tanuljon meg annál, hogy faz favor (kérem) és obrigado (köszönöm). „Raleigh furcsa fickó – írta Jack. – »Nyamvadt kerepelésnek« nevezi a portugált, és nem is próbálja megtanulni. Viszont mindenkire haragszik, mert nem beszélnek angolul.” Esténként a hőmérséklet hirtelen lezuhant, a felfedezőknek fel kellett venniük még egy réteg nadrágot, inget és zoknit. Elhatározták, hogy nem fognak borotválkozni, és hamarosan borostásak lettek. Jack szerint Raleigh

úgy festett, „mint egy megátalkodott bűnöző, amilyeneket a westernfilmekben lehet látni”. Miközben a hajó bekanyarodott a São Lourenço, majd pedig a Cuiabá folyóba, a fiatalemberek megismerkedtek az amazóniai rovarok teljes skálájával. „Péntek éjjel felhőkben szállták meg a fedélzetet – írta Jack. – Annak a helynek a teteje, ahol ettünk és aludtunk, fekete – szó szerint fekete – volt tőlük! Úgy kellett aludnunk, hogy a fejünkre inget húztunk, légzőnyílás nélkül, a lábunkat egy másik ingbe bugyoláltuk, a törzsünkre esőkabátot tekertünk. A másik csapást a termeszek jelentették. Megszálltak minket úgy két órára, a lámpák körül keringtek, amíg a szárnyuk le nem hullott, utána milliószám futkostak a padlón és az asztalon.”{591} Raleigh szerint a moszkitók „majdnem akkorák, hogy elbírnak egy emberrel”.{592} Az Iguatemi végigpufogott a folyón, olyan lassan, hogy egyszer még egy kenu is megelőzte. A fiúk szerettek volna mozogni, de a fedélzeten erre nem volt hely, csak annyit tehettek, hogy a végtelen mocsarakat bámulták. „Cuiaba a mennyországnak fog tűnni ez után!”, írta Jack az anyjának. Két nappal később hozzátette: „Apa azt mondja, ez a legócskább, legunalmasabb folyami utazás, amelyen valaha is részt vett.”{593} Március 3-án, nyolc nappal azután, hogy Corumbát elhagyták, az Iguaíemi bevánszorgott Cuiabába, amelyről Raleigh azt írta: „Isten háta mögötti lyuk… legjobb csukott szemmel nézni!”{594} Fawcett azt írta Large-nak, hogy elérték az őserdő „küszöbét”, és most hetekig fognak várni, hogy elmúljék az esős évszak, és megvalósíthassák „hatalmas céljukat”.{595} Noha Fawcett gyűlölt tétlenkedni, nem mert elindulni a száraz évszak beköszönte előtt, ahogy Holttal 1920-ban tették. És még sok tennivalójuk volt: össze kellett szedni az utánpótlást, át kellett nézni a térképeket. Jack és Raleigh pedig igyekeztek kitaposni új bakancsukat a környező bozótosban. „Raleigh lábát ragtapasz borítja, de ahogy közeledik az indulás napja, lelkesebb, mint bármikor” – mondta Jack. Vették a puskájukat, és lőgyakorlatokat tartottak, mintha a céltáblák majmok vagy jaguárok lennének. Fawcett figyelmeztette őket, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel, de olyan izgatottak voltak, hogy első próbálkozásra húsz töltényt lőttek el. „[Micsoda] pokoli ricsaj!”, kiáltotta Jack a dörej hallatán.{596} Raleigh azzal dicsekedett, hogy jó céllövő, „még akkor is, ha ezt én állítom saját magamról.”{597} Az étkezéseknél a fiatalok repetáztak; Jack a saját vegetáriánus elveit megszegve csirkét és marhahúst evett. „Most jól táplálkozunk – írta az

anyjának – és remélem, hogy fölszedek tíz fontot, mielőtt elindulunk, mert kell a tartalék akkorra, amikor éhezni fogunk.” Egy amerikai misszionáriusnak, aki Cuiabában tartózkodott, megvolt a William Randolph Hearst népszerű magazinjának, a Cosmopolitannek több száma. Raleigh és Jack az egyik könyvüket elcserélték ezekre az újságokra, mert ezek felidézték nekik azt a világot, amelyet legalább két évig nem fognak látni. Az akkori Cosmopolitannek 12 centes Campbell’s paradicsomleveskonzervet hirdettek, és az AT&T céget reklámozták, „Ahelyett, hogy egy falon át kiabálna, beszéljen a kontinensen keresztül!”. Az ilyen hazai emlékeztetőktől Raleigh-t elöntötte a nosztalgia. A magazinokban sok lenyűgözően kalandos történet is volt, például a Szemben az örökkévalósággal, amelynek elbeszélője megkérdezi: „Mit tudok a félelemről? Mit tudok a bátorságról? … Nincs ember, aki tudhatja, hogyan fog viselkedni egy krízishelyzetben, amíg nem kerül bele.” Jack és Raleigh, ahelyett, hogy felmérték volna bátorságuk tartalékait, inkább azzal foglalkoztak, hogy mihez kezdenek, ha visszatérnek az expedícióról. Biztosra vették, hogy az út gazdaggá és híressé teszi őket, de a fantáziájuk még inkább fiús volt, mint felnőttes. „Motorbiciklit akarunk venni, és jó kis szünidőt csinálunk Devonban, fölkeressük a régi barátokat és a régi törzshelyeinket”, írta Jack.{598} Egy reggel elmentek Fawcett-tel, hogy egy helyi gazdától hátasállatokat vegyenek. Noha Fawcett panaszkodott, hogy mindig „becsapták”, mégis szerzett négy lovat és nyolc szamarat. „A lovak tűrhetőek, de az öszvérek nagyon ‘fracók’ (gyengék)”, írta egy hazaküldött levelében Jack, eldicsekedve a frissen megtanult portugál szóval.{599} Jack és Raleigh azonnal nevet adtak az állatoknak; egy makacs öszvér Gertrude lett; egy másik a golyóforma fejével Dumdum; a harmadik, búvalbélelt jószág Fejfájós. Fawcett vett egy pár vadászkutyát is, amelyek, mint mondta, „a Pásztor és a Chulim neveknek örvendhettek”.{600} Addigra a távoli fővárosban szinte minden ember hallott már a híres angolokról. Néhány lakos rejtőzködő városokról szóló mesékkel traktálta Fawcettet. Egy ember azt mondta, hogy nemrég hozott ki az őserdőből egy indiánt, aki a cuiabái templomok láttán megjegyezte: „Ez semmi, az erdőmben ennél nagyobb és magasabb épületek vannak. Kőajtóik és – ablakaik vannak. Odabent egy oszlopra erősített, nagy, négyszögletes kristály világít. Olyan erősen fénylik, hogy az embernek káprázik a szeme.”{601}

Fawcett hálás volt minden látomásért, a legőrültebbért is, ha az megerősítette az övét. „Semmi okát nem látom, hogy akár egy hajszálnyit is megváltoztassam az elméletemet”, írta Ninanak. Fawcetthez ez idő tájt jutottak el az első hírek dr. Rice expedíciójáról. Jó néhány hétig semmiféle jelentés nem érkezett a csapatról, amely a Rio Branco egyik mellékfolyóját kutatta át, Cuiabától 1900 kilométernyire északra. Sokan attól tartottak, hogy eltűntek. Azután az angliai Caterhamben egy amatőr rádiós morzejeleket fogott drót nélküli készülékén, amelyek Amazónia mélyéről érkeztek. A rádiós leírta az üzenetet: „Lassan haladunk a rendkívül nehéz körülmények miatt. Az expedíció létszáma meghaladja az ötvenet. Az alacsony vízállás miatt nem használhatjuk a hidroplánt, az expedíció elérte célját. Mindenki jól van. Az üzenet az expedíció saját adójától származik. Rice.”{602} Egy másik jelentés szerint dr. Theodor Koch-Grünberg, a csapat híres antropológusa maláriát kapott, és meghalt. Dr. Rice a rádión jelentette, hogy nemsokára használatba veszi a hidroplánt, noha előbb ki kell söpörni belőle a hangyákat, termeszeket és a pókhálót, amely úgy borítja a műszerfalat, mint a vulkáni hamu. Az emberek aggódtak, hogy mi történik, ha kényszerleszállásra kerül sor. Albert William Stevens, az expedíció légi fényképésze azt mondta a Társaságnak: „Ha nincs vízi pálya, tanácsos az ejtőernyőt használni, mielőtt a gép nekicsapódik az erdő hatalmas fáinak; a repülőn tartózkodók egyetlen reménye ekkor az lehet, ha megtalálják a gép roncsait, és élelemhez jutnak. Machetével és iránytűvel talán utat vághatnak a legközelebbi folyóhoz, és tutajt építve elmenekülhetnek. Egy törött kar vagy láb természetesen a biztos halált jelenti.” Végül az emberek megtöltötték a tartályt négy órára elegendő üzemanyaggal, és beszálltak a gépbe; a pilóta beindította a propellert, és a masina végigbömbölt a folyón, majd felröppent az égbe. Stevens leírta hogyan látták először a felfedezők az őserdőt 1650 méter magasból: „Az erdőben szétszórt pálmák úgy festettek, mint sok száz tengeri csillag az óceán fenekén.. Leszámítva a rejtett patakok sokaságából felszálló, ködszerű páraspirálokat, lepleket és felhőket, semmit sem lehetett látni, csak az erdő sötét végtelenségét, amely fenyegetően néma és hatalmas volt.”{603} Rendszerint a pilóta és a csapat egy másik tagja repült három órát minden reggel, mielőtt az emelkedő hőmérséklet miatt túlmelegedett a motor. Dr. Rice és csapata hetek alatt ezer négyzetkilométernyi területet kutatott át

Amazóniában, ami képtelenség lett volna gyalog vagy akár csónakon. Fölfedezték, hogy a Parima és az Orinoco a feltételezésekkel ellentétben nem ugyanott erednek. Egyszer a pilóta mozgást vélt látni a lombok alatt, és lebukott, hogy jobban lássa, mi az. Egy csapat „fehér” yanomami indián járt arra. Amikor a gép leszállt, dr. Rice igyekezett fölvenni a kapcsolatot velük, gyöngyöket és zsebkendőket ajándékozott nekik; korábbi expedíciója alatt tapasztaltaktól eltérően, a törzs tagjai elfogadták a kezdeményezését. Miután számos órát töltöttek a törzzsel, dr. Rice és csapata kifelé indult az őserdőből. A Társaság megkérte a caterhami rádióst, továbbítsa „gratulációjukat és jókívánságaikat”.{604} Az expedíció Koch-Grünberg balszerencsés halála ellenére történelmi jelentőségű volt. Nem számítva a térképészeti felfedezéseket, a vizsgálatok látószögét átvitte az amazóniai őserdő lombsátra alól a fák fölé, megváltoztatva az erőviszonyokat, amelyek mindig a dzsungelnek kedveztek a betolakodókkal szemben. Dr. Rice kijelentette: „Azokon a területeken, ahol a bennszülöttek olyan ellenségesek, vagy a terepakadályok olyan nagyok, hogy gyakorlatilag megakadályozzák” a belépést, „a repülőgép könnyen és gyorsan keresztülhalad”.{605} Továbbá a rádióadó lehetővé teszi, hogy kapcsolatban maradjanak a külvilággal. „A brazil őserdő többé nem magányos hely”, írta a New York Times. A Társaság egy kiadványban ünnepelte, hogy „először lépett rádiókapcsolatba egy terepen levő expedícióval”. Ugyanakkor szomorkásán elismerte, hogy visszavonhatatlanul átléptek egy Rubi-cont: „Megoszlanak a vélemények arról, hogy vajon az ismeretlenbe indított expedíció dicsősége megmarad-e, ha naponta kapcsolatba lehet lépni vele.”{606} Tekintettel a felszerelés hatalmas költségeire, a rádiók súlyára és arra, hogy Amazónia túlnyomó részén hiányoztak a biztonságos leszállóhelyek, dr. Rice módszere legalább még egy évtizedig nem terjedt el, de megmutatta a haladás irányát. Ami Fawcettet illeti, számára a hírekből csak egyvalami volt fontos: vetélytársa nem találta meg Z-t. Amikor egy áprilisi reggelen kijött a szállodából, Fawcett érezte, ahogy a nap az arcát égeti: megérkezett a száraz évszak. Április 19-én alkonyat után keresztülvezette Raleigh-t és Jacket a városon, ahol a homályosan megvilágított cantinák, vagyis a kocsmák ajtajában gyakran ácsorogtak a .44es Winchesterrel fölfegyverzett bűnözök. Azok a banditák, akik korábban megtámadtak egy csoport gyémántkutatót, ugyanabban a hotelben szálltak

meg, ahol Fawcett és csapata. „[Egy gyémántkutatót] és egy banditát megöltek, két másik súlyosan megsebesült – mesélte Jack az anyjának. – A rendőrség néhány nap késéssel látott neki az ügy felderítésének, és kávé mellett kérdezték meg a gyilkosokat, hogy miért követték el tettüket! Semmi más nem történt.”{607} A felfedezők megálltak John Ahrens házánál, mivel korábban összebarátkoztak a régió német diplomatájával. Ahrens meghívta őket teára és süteményre. Fawcett megkérdezte, továbbítaná-e Ninának és a világ többi részének azokat a leveleket és híreket, amelyek az őserdőből érkeznek. Ahrens azt felelte, szívesen megteszi, és később megírta Ninának, hogy nem volt még boldogabb, mint mikor Fawcett-tel cseveghetett Z-ről, olyan ritka és érdekes élmény volt. Másnap reggel az éberen figyelő Fawcett ellenőrzésével Jack és Raleigh fölvette a felfedezői ruházatot, a könnyű, tépésbiztos nadrágot és a Stetsonkalapot. Megtöltötték harmincas kaliberű puskáikat, fölfegyverkeztek negyvenöt centiméteres machetékkel, amelyeket Fawcett Anglia legjobb acélművesénél készíttetett. „Egyedi felszerelés felfedezőknek! – tette közhírré a NANA egyik jelentése. – Az őserdei kutatások sokévnyi tapasztalatának terméke, pehelysúlyúvá fejlesztett eszközök!” Fawcett két bennszülött teherhordót és vezetőt bérelt, hogy elkísérjék az expedíciót a legveszélyesebb szakaszig Április 20-án valóságos tömeg verődött össze, hogy végignézze a csapat indulását. A karaván nagy ostorpattogtatás közepet le meglódult, Jack és Raleigh melle dagadt a büszkeségtől. Ahrens egy órán át kísérte a felfedezőket a saját lován. Majd pedig, ahogy Ninának mesélte, figyelte őket, ahogy észak felé haladnak, „bele a mostanáig teljes mértékben civilizálatlan és az emberek számára ismeretlen világba”{608} Az expedíció keresztülvágott a cerradón vagy száraz erdőn, amely a legkönnyebb terep volt. A növényzet főképpen alacsony, göcsörtös fákból és szavannaszerű fűből állt. Itt alig néhány földbirtokos és földmérő lakott. Ennek ellenére, ahogy Fawcett írta a feleségének „kiváló kezdet” volt Jack és Raleigh számára{609}, akik lassan haladtak, mert nem szoktak hozzá a sziklás terephez és a hőséghez. Olyan meleg volt, írta Fawcett egy különösen lelkes levelében, hogy a Cuiabá folyóban „a halak szó szerint megfőttek”.{610} Alkonyatra tizenkét kilométert hagytak maguk mögött, és Fawcett jelezte, hogy tábort vernek. Jack és Raleigh megtanulta, hogy ez versenyt jelent: mielőtt leszállna az éjszaka, és a moszkitók nekilátnának a táplálkozáshoz,

meg kell tisztítaniuk sebeiket, nehogy elfertőződjenek, tűzifát kell gyűjteniük, és el kell látniuk a málhás állatokat. A vacsora szardínia, rizs és kétszersült volt – valóságos lakoma ahhoz képest, amit majd akkor ehetnek, ha abból kell élniük, amit a föld ad. Éjjel a függőágyban Raleigh érezte, hogy valami hozzáér Félelemmel ébredt, azt hitte egy jaguár támadta meg, de csak az egyik öszvér volt, amely elszabadult. Miután megkötötte, igyekezett visszaaludni, de Fawcett jóval hajnal előtt felkiabálta a tábort. Mindenki befalt egy adag kását és fél csésze sűrített tejet – ezzel kellett kihúzniuk vacsoráig –, azután elindultak, és igyekeztek lépést tartani vezetőjükkel. Fawcett fokozta a sebességei, tizenkét kilométerről, napi tizenhatra, azután húszra. Egy délután, amikor már közeledtek a Manso folyóhoz, amely Cuiabától északra úgy hatvan kilométerre folyik, az expedíció elszakadt Fawcett-től. Ahogy Jack írta az anyjának: „Apa olyan gyorsan ment elöl, hogy teljesen elveszítettük szem elől.”{611} Pontosan az történt, amitől Costin tartott: senki nem volt, aki megállíthatta volna Fawcettet. Az ösvény elágazott, a brazil vezetők nem tudták, Fawcett merre fordult. Végül Jack patanyomokat látott az egyik ösvényen, és parancsot adott, hogy kövessék őket. Leszállt a sötétség, az embereknek arra is figyelniük kellett, hogy ne veszítsék el egymást. A távolból folyamatos dübörgés hallatszott. Minden lépéssel nőtt a zaj, és az emberek hirtelen meglátták a rohanó vizet. Elérték a Manso folyót. Fawcettet viszont sehol nem látták. Jack, aki átvette a parancsokságot, azt mondta Raleigh-nek és az egyik vezetőnek, hogy lőjenek a levegőbe. Nem érkezett válasz. „Apa!”, kiáltotta Jack, de csak az erdő neszeit hallották. Jack és Raleigh fölakasztották a függőágyukat, és tüzet raktak. Azon töprengtek, vajon nem rabolták-e el Fawcettet a kayapó indiánok, akik nagy, kerek korongot viselnek az alsó ajkukban, és fabunkókkal támadnak ellenségeikre. A brazil vezetők, akik színes visszaemlékezésekben ecsetelték az indián támadásokat, cseppet sem nyugtatták meg Jack és Raleigh idegeit. Az emberek álmatlanul feküdtek, és az őserdő neszeit hallgatták. Mihelyt a nap fölkelt, Jack parancsot adott, hogy ismét lőjenek a levegőbe, és kutassák át a környéket. Éppen reggeliztek, amikor lóháton felbukkant Fawcett. Miközben petroglifákat keresett, elveszítette a csoport nyomát, és a földön aludt, a nyergét használva párnának. Amikor Nina meghallotta, mi történt, attól félt, hogy családtagjai „felizgathatták” magukat. Kapott egy fényképet, amelyen Jack szokatlanul komornak tűnt, és ezt megmutatta Large-nak. „[Jack] láthatólag az előtte álló nagy munkára gondol” – mondta Large.{612}

Nina később megjegyezte, hogy Jacket talpon fogja tartani a büszkesége, mert azt mondja magának: „Az apám engem választott ki erre a feladatra.”{613} Fawcett engedte, hogy még egy napig a táborban maradjanak, és összeszedjék magukat a megpróbáltatás után. A moszkitóháló alatt kuporogva megfogalmazta a cikkeit, amelyeket innentől kezdve „indián futárok továbbítottak hosszú és veszedelmes úton a civilizációba”, ahogy később a kiadói jegyzet magyarázta. Mindent elborított a kullancsok fekete esője. Fawcett úgy írta le a környéket, hogy ez „a világ legkullancsosabb vidéke”.{614} Jó pár belefúrta magát Raleigh lábába, és a sérült bőr elfertőződött – „elmérgedt”, ahogy Jack mondta. Másnap tovább mentek, és Raleigh egyre komorabb lett. „Van egy mondás, amely szerint csak a vadonban lehet jól megismerni egy embert – írta Fawcett Ninának. – Raleigh ahelyett, hogy vidám és eleven lenne, álmos és hallgatag.{615}” Jack viszont egyre lelkesebb lett: Ninanak igaza volt: úgy tűnt, örökölte Fawcett rendhagyó természetét. Megírta, hogy több font izmot szedett föl, „a sokkal kevesebb étel ellenére. Raleigh többet veszített, mint amennyit én fölszedtem, úgy látszik, ő érzi meg jobban az út hatásait.”{616} Miután a férje hírt adott Jackról, Nina azt mondta Large-nak: „Azt hiszem, velem együtt örül, mivel kiderült, hogy Jack ennyire megfelel a feladatnak, megőrzi erejét és egészségét. Látom, hogy az apja nagyon elégedett vele, azt pedig nem is szükséges említenem, hogy én is az vagyok!”{617} Fawcett, aki ettől kezdve jobban vigyázott, hogy ne előzze meg túlságosan a többieket, Raleigh állapota és a legyengült állatok miatt néhány napra megállt egy marhatenyésztő farmon, amelynek tulajdonosa, Hermenegildo Galvão, a Mato Grosso egyik legkegyetlenebb gazdája volt. Galvão a legtöbb brazilnál beljebb tolta a határvonalat, és volt egy csapat bugueirója, „vadembervadásza”, akiknek az volt a dolguk, hogy megöljék az indiánokat, akik fenyegetést jelentettek a nagybirtokra. Galváo nem szokott ugyan hozzá a látogatókhoz, de azért örömmel fogadta a felfedezőket nagy, vöröstéglás otthonában.{618} „A modorából teljesen nyilvánvaló volt, hogy Fawcett ezredes úriember és megnyerő személyiség” – mondta később Galvão egy riporternek.{619} Néhány napig nála maradtak a felfedezők, ettek és pihentek. Galvão kíváncsi volt, hogy mi vonzotta az angolokat ebbe a vadonba. Miközben Fawcett elmesélte látomását Z-ről, vászonba csomagolt, furcsa tárgyat vett elő

a holmijai közül. Óvatosan kigöngyölte és megmutatta a Haggardtól kapott kőbálványt. Talizmánként hordta magával. A három angol hamarosan ismét útra kelt, a Bakairí állomás felé, ahol 1920-ban a brazil kormány egy helyőrséget állított föl. A telepesek „a civilizáció végső pontjának” hívták a helyet. Az őserdő alkalmanként megnyílt, ilyenkor megpillantották a vakító napot és a távolban kéklő hegyeket. Az út nehezebb lett, az emberek mély, sártól síkos vízmosásokba ereszkedtek le, sziklával teleszórt patakokon keltek át. Az egyik folyó túl veszélyes volt ahhoz, hogy az állatok a málhával együtt ússzanak át rajta. Fawcett észrevett egy elhagyott kenut a túlsó parton, azt mondta, az expedíció felhasználhatná szállítóeszköznek, de valakinek át kell úsznia, hogy megszerezze – ami valóságos hőstettnek ígérkezett, mivel, ahogy Fawcett megfogalmazta: „a veszélyt még fokozta egy váratlan és heves vihar.”{620} Jack önként jelentkezett, és vetkőzni kezdett. Noha később bevallotta, hogy „frászban volt”, megvizsgálta a testét, nincs-e rajta seb, amely odavonzaná a pirájákat, azután belevetette magát a vízbe, és kezével-lábával csapkodva sodortatta magát az áramlattal. A túlsó parton beszállt a kenuba és visszalapátolt vele – az apja büszkén üdvözölte. Egy hónappal azután, hogy a felfedezők elhagyták Cuiabát – és túljutottak azon a részen, amelyet Fawcett úgy jellemezett, hogy vizsga kitartásból és türelemből a nagyobb próbák előtt –, elérték a Bakairí állomást. A település húsz roskatag kunyhóból állt, és szögesdrót kerítés védte a harcias törzsektől. Három évvel később egy másik felfedező azt írta, hogy a helyőrség olyan, „akár egy tűszúrás a térképen: elszigetelt, magányos, primitív, Istentől elhagyatott.”{621} A bakairí volt az első törzs a környéken, amelyet a kormány igyekezett „civilizálni”. Fawcett elszörnyedt az indián törzsek civilizálásának brazil módszerétől.{622} Azt írta egyik támogatójának az Egyesült Államokba, hogy „a bakairík kihalnak, mielőtt civilizálttá válnának. Már csak 150-en vannak… Részben azért hozták ide őket, hogy rizst és maniókát ültessenek… amit Cuiabába küldenek, ahol eladják, most éppen magas áron. A bakairíknek nem fizetnek, rongyokban járnak, főleg kincstári khakiben, általános a mocsok és a higiénia hiánya, amitől mindegyik megbetegszik.”{623} Megtudta, hogy egy bakairí lány nemrég megbetegedett. Gyakran kezelte a bennszülötteket gyógyszereivel, ám dr. Rice-szal ellentétben orvosi ismeretei korlátozottak voltak, és semmivel nem tudott segíteni a lányon. „Azt mondták, hogy a fétis [boszorkányság] miatt halnak meg, mert van egy fétis ember a faluban, aki gyűlöli őket – írta Jack. – Tegnap meghalt egy kislány – azt

mondják, a fétistől!” Valdemira, a helyőrség parancsnoka a frissen elkészült iskolában szállásolta el őket Megfürödtek a folyóban, lemosták magukról a mocskot és a verejtékét „Valamennyien levágtuk a szakállunkat, és rögtön jobban éreztük magunkat csupasz állal”, írta Jack.{624} Alkalmanként más törzsek is meglátogatták a Bakairí állomást, hogy különféle árukhoz jussanak. Jacknek és Raleigh-nek hamarosan elképesztő élményben volt része: láttak „legalább nyolc vad indiánt, akik teljesen csupaszok voltak”, írta Jack az anyjának.{625} Az indiánok kétméteres íjakkal és 180 centiméter hosszú nyilakkal voltak felfegyverkezve. „Jack nagy örömére itt találkoztunk az első vad indiánokkal: meztelen vademberekkel a Xingu vidékről”, írta Fawcett Ninának.{626} Jack és Raleigh is odasiettek, hogy találkozzanak velük. „Volt nálunk egy kis guajaba sajt – írta Jack –, ami roppantul ízlett nekik.” Jack igyekezett kezdetleges antropológiai leírási adni róluk. „Alacsony emberek, a magasságuk körülbelül öt láb két hüvelyk, és nagyon jó felépítésűek – írta az indiánokról. – Csak halat és zöldségeket esznek, húst soha. Egy nőnek nagyon szép nyaklánca volt, amelyet apró csigaházból kivágott korongokból készítettek. Óriási türelmet igényelhetett az elkészítése.”{627} Raleigh, akit Fawcett kinevezett az expedíció fotográfusának, elővett egy kamerát, és képet készített az indiánokról. Az egyik felvételen Jack is melléjük állt, hogy mutassa „viszonylagos méretüket”; az indiánok a válláig értek. Este a három felfedező elment a sárkunyhóba, ahol az indiánok laktak. Az egyetlen fényforrás egy tűz volt, a levegőben állt a füst. Fawcett kipakolt egy ukulelét, Jack elővett egy pikolót, amelyet Angliából hoztak magukkal. Fawcett azt írta Ninának, hogy „a zene nagy vigasztalást jelent a vadonban”, sőt a magányos embert „meg is mentheti az őrülettől.”{628} Amikor az indiánok koréjük gyűltek, Jack és Fawcett játszani kezdtek. Késő éjszakáig koncerteztek, a hangok betöltötték a falut. Május 19-e friss, hűvös napján Jack lelkesen ébredt. Aznap volt a huszonkettedik születésnapja. „Sosem éreztem magam ilyen jól”, írta az anyjának.{629} Erre az alkalomra Fawcett felfüggesztette a szesztilalmat, és a három felfedező egy üveg helyi itallal ünnepelte a nagy napot. Másnap reggel fölpakolták a holmijukat a málhásállatokra. A helyőrségtől északra fenséges hegycsúcsok voltak láthatóak, és őserdő vette őket körül, ahogy Jack írta, „tökéletesen felfedezetlen vidék”{630}.

Az expedíció egyenesen a terra incognita felé indult. Nem volt ösvény, és kevés fény szűrődött át a lombsátoron. Erőlködniük kellett, hogy lássák, nemcsak azt, ami előttük van, de azt is, ami fölöttük lapít, mert a legtöbb ragadozó ott bújt meg. A lábuk sárgödrökbe süllyedt. A kezük égett a machetétől. A bőrük vérzett a moszkitóktól. Még Fawcett is bevallotta Ninának: „A lelkesedés ellenére is éveim száma nagy teher.”{631} Noha Raleigh lába meggyógyult, most a másik fertőződött el, és amikor levette a zokniját, vele együtt letépett egy nagy darab bőrdarabot is. Raleigh kezdett szétesni, sárgaságot kapott, a karja megdagadt, és, ahogy ő mondta, „epés hangulatban” volt. Jack az apjához hasonlóan hajlamos volt lenézni mások gyengeségét, és Raleigh állapotáért a korábbi partikat és élvhajhászást tette felelőssé; panaszkodott az anyjának, hogy barátja képtelen kivenni a részét a munkából – cipő nélkül ül a lovon – és mindig riadt és mogorva. Az őserdő tovább tágította a közöttük kialakuló szakadékot, amelyet a hajón nyitott Raleigh románca. Raleigh nem bírta a rovarokat, a hőséget, a fájdalmat a lábában, elvesztette az érdeklődését a „keresés” iránt. Többé nem gondolt arra, hogy hősként tér vissza: azt motyogta, nincs más vágya, mint hogy legyen egy kis vállalkozása, és családot alapíthasson. „Fawcették megkaphatják az egész hírnevemet, használják egészséggel!”, írta a testvérének.{632} Amikor Jack Z régészeti fontosságáról beszélt, Raleigh csak vállat vont, és annyit felelt: „ez túl mély nekem”. „Bár lenne több esze [Raleighnek], mert nem tudok beszélgetni vele, nem tud semmit semmiről – írta Jack. – Csak Los Angelesről vagy Seatonról beszélgethetünk. Hogy mit fog csinálni a Z felé vezető egyéves úton, azt nem tudom.” „Annyira szeretném, ha itt lennél – írta Raleigh a fivérének. – Van egy nagyon igaz mondás: »Kettő társaság – három semmi.« Ez mostanában sokszor bebizonyosodik!”{633} Azt írta, hogy Jack és Fawcett „lenéznek másokat. Ennek következtében időnként úgy érzem, hogy »mindenből kimaradok«. Ezt természetesen nem mutatom ki… mégis, ahogy már mondtam, »félelmesen magányosnak« érzem magam és vágyom az igazi barátságra.”{634} Kilenc nap alatt utat vágtak a Halott Ló táborig, ahol még láthatták Fawcett régi málhásállatának „fehér csontjait”. Közeledtek ahhoz a területhez, ahol a suyák és a kayapók harcoltak egymással. Egy indián elmesélte egy riporternek, miként támadták meg egyszer a kayapók a törzsét. Ő, és a falu

néhány lakója átmenekültek a folyón, és „egész éjszaka nézhették, miként járja lemészárolt testvéreik fölött vérfagyasztó táncát az ellenség.”{635} A támadók három napon át maradtak, fafurulyákon játszottak, és táncoltak a tetemek között. Amikor a kayapók végre eltakarodtak, a néhány falusi, akik átmenekültek a folyón, visszatértek a településre. Egyetlen élő embert sem találtak. „Az asszonyok, akikről azt hitték, hogy az ellenség megkímélte őket, hanyatt hevertek, élettelen testük már oszlott, combjukat szétfeszítették a térdük közé erőszakolt botok.” Fawcett úgy írta le egyik üzenetében a kayapókat, hogy „egy csomó bothajigáló, akik elkapják és megölik a magányos vándort… Egyetlen fegyverük egy kurta bunkó, olyan, mint a rendőröké”, és, tette hozzá Fawcett, meglehetősen ügyesesen bánnak vele.{636} Miután áthaladtak a suyák és kayapók területén, az expedíció keletnek fordult, és találkozott a xavantékkal, akik még félelmesebbek voltak, ha ez egyáltalán lehetséges. A tizennyolcadik század végén, a törzs sok tagja kapcsolatba került a portugálokkal: falvakba költöztek, ahol tömegesen megkeresztelték őket.{637} Miután járványok pusztítottak köztük, és a brazil katonák kegyetlenül bántak velük, visszamenekültek az őserdőbe, a Rio des Mortestől nem messze eső területre. Egy tizenkilencedik századi német utazó írta, hogy „attól kezdve [a xavanték] nem bíztak többé a fehérekben… Ezek az emberek, akikkel gonoszul bántak, honfitársakból a legveszélyesebb és legkérlelhetetlenebb ellenségek lettek. Általában mindenkit megölnek, akit könnyen elkaphatnak.”{638} Sok évvel Fawcett utazása után az Indiánvédő Szolgálat tagjai igyekeztek fölvenni a kapcsolatot a xavantékkal, de mire visszatértek az alaptáborba, négy munkatársuk meztelen holtteste fogadta őket. Az egyiknek a kezében még ott volt az indiánoknak szánt ajándék. A kockázat ellenére Fawcett magabiztos volt – végtére is mindig sikerrel járt ott, ahol mások kudarcot vallottak. „Nyilvánvalóan veszedelmes nagy csapatban áthatolni hagyományosan ellenséges indiánok területén – írta –, de én hiszek küldetésemben és annak céljában. A többi nem aggaszt, mert sok indiánnal találkoztam, és tudom, mit tegyek, mit ne…{639} hiszek benne, hogy három fehér emberből álló kis csapatunk mindenkivel összebarátkozik.”{640} A vezetők máris idegesek voltak, nem szívesen mentek volna tovább. Fawcett úgy döntött, hogy ideje visszaküldeni őket. Kiválasztott féltucatnyit a legerősebb állatokból, hogy még néhány napig velük tartsanak, és felrakta hátukra az expedíció csekély tartalékát. Fawcett félrevonta Raleigh-t, és biztatta, hogy térjen vissza a vezetőkkel. Ahogy Ninának írta: „Alkati gyengeséget gyanítok, és félek, hogy ez

megnehezíti az utunkat.”{641} Ha túljutnak ezen a ponton, magyarázta Raleighnek, akkor nem lesz rá módja, hogy kihozza. De Raleigh ragaszkodott hozzá, hogy továbbmegy. Talán mégis hűséges maradt Jackhez. Talán nem akarta, hogy gyávának tartsák. Vagy egyszerűen csak félt nélkülük visszafordulni. Fawcett befejezte utolsó leveleit és jelentéseit. Azt írta, megpróbál kijuttatni egy közleményt az elkövetkező évben, de hozzátette, hogy ennek csekély a valószínűségé. Mint egyik utolsó cikkében megjegyezte: „Mire ezt kinyomtatják, már hosszú ideje eltűntünk az ismeretlenben.”{642} Borítékba tette a leveleit, és odaadta őket a vezetőknek. Raleigh már korábban írt „a legdrágább mamának” és a családnak. „Alig várom, hogy ismét találkozzam veletek az öreg Calbán, amikor hazatérek”, írta. A testvérének hősiesen annyit írt: „Őrizd meg a vidámságodat, és a dolgok rendbe jönnek, akárcsak az én esetemben.”{643} A felfedezők még egyszer intettek a braziloknak, azután elindultak az őserdő felé. Fawcett utoljára azt írta a feleségének: „Nem kell félned semmiféle kudarctól.”{644}

21 AZ UTOLSÓ SZEMTANÚ

Képes vagy beindítani a GPS-t? – kérdezte Paolo. Egy négykerék-meghajtású Mitsubishi kisteherautó hátsó ülésén ültem, és a GPS-szel szerencsétlenkedtem, a koordinátáinkat próbáltam. Északnak tartottunk – ennyit tudtam – egy sofőrrel, akit a járművel együtt béreltünk ki. Paolo azt mondta, egy erős teherre és egy hivatásos sofőrre van szükségünk, mert csak így van esélyünk, hogy végigmenjünk az úton, különösen az esős évszakban. – Ez az év legrosszabb szakasza –, mondta. – Az utak, hogy is mondják angolul?, shit. Amikor elmagyaráztam a feladatot a sofőrünknek, megkérdezte, mikor tűnt el a brit ezredes. – 1925-ben – mondtam. – És maga meg akarja találni az őserdőben? – Nem egészen. – Maga a rokona? – Nem. Ezen egy percig mintha töprengett volna, aztán azt mondta: – Jól van – és vidáman nekilátott, hogy fölpakolja a fölszerelésünket, a függőágyakat, a kötelet, a moszkitóhálókat, a víztisztító tablettákat, a műholdas telefont, az antibiotikumokat és a malária elleni pirulákat. Miközben kifelé tartottunk Cuiabából, csatlakozott hozzánk Paolo egyik barátja, Taukane pakairí, egy bakairí főnök leszármazottja: Brazíliában az indiánok rendszerint a törzsük nevét használják családi névként. Taukane a negyvenes évei közepén járt, kellemesen kerek arca volt, farmert és baseball sapkát viselt. A misszionáriusoknál tanult, és noha már inkább Cuíabában élt, folyamatosan képviselte törzse politikai érdekeit. – Az vagyok, amit nagykövetnek hívnak – mondta nekem. Cserébe, amiért „ajándékba” adtam két kereket egy közösségi traktorhoz, beleegyezett, hogy elvisz minket a falujába, vitathatatlanul az utolsó helyre, amelyet Fawcett

látott. – Ha rajtam múlna, ingyen is elvinnélek – mondta Taukane –, de most minden indiánnak kapitalistának kell lennie. Nincs más választásunk. Miután elhagytuk a várost, Brazília központi síkságára értünk, amely átmenet a száraz erdő és az esőerdő között. Egy idő után megpillantottunk egy fennsíkot: a színe vörös volt, mint a Marsé, a kiterjedése több mint 3000 négyzetkilométer, végtelen asztallap, amely a felhőkig ér. A tövében megálltunk, és Paolo így szólt: – Gyere, mutatok valamit. Kiszálltunk az autóból és felkapaszkodtunk a meredek, sziklás lejtőn. A föld nedves volt a nemrég hullott esőtől, négykézláb kellett másznunk, olyan lyukak mellett kapaszkodtunk, amelyekben kígyók és armadillók – körülbelül 15 kilogrammos, fejpáncélos emlősállatok – rejtőztek. – Hova megyünk? – kérdeztem Paolót, akinek egy újabb cigaretta lógott a szájából. – Ti, amerikaiak olyan türelmetlenek vagytok – mondta. Villám cikázott az égen, könnyű pára ereszkedett alá, amitől a talaj még csúszósabb lett. Kövek billentek ki a lábunk alól, és nagyot koppantak, amikor ötven méterrel lejjebb földet értek. – Mindjárt ott vagyunk – szólt Paolo. Fölsegített egy sziklaperemre, és amikor fülig sárosan felegyenesedtem, egy pár méterrel arrébb emelkedő gerincre mutatott, és azt mondta: – Most nézd! Repedezett kőoszlop meredt az égnek. Pislogtam egyel az esőben – igazság szerint nem egy, hanem sok oszlop sorakozott egymás mellett, mint egy görög rom. Láttam egy hatalmas boltívet is, mindkét oldala ép volt, mögötte döbbenetes nagy torony magasodott Pontosan olyan volt, ahogy a bandeirante leírta 1753-ban. – Mi ez? – kérdeztem. – Kőváros. – Ki építette? – Ez, hogy is mondják?, illúzió. – Ez? – mutattam az egyik oszlopra. – Természetes eredetű, az erózió műve. De sok ember úgy gondolja, hogy ez egy elveszett város, mint Z.

Sok felfedezőt becsapnak az ilyen felszíni formák Brazíliában. 1925-ben dr. Rice erodált sziklákat látott a brazíliai Roraimában, és romos építményeknek hitte őket.{645} Amikor visszatértünk az autóhoz, hogy továbbinduljunk északnak, az őserdő irányába, Paolo azt mondta, hamarosan megtudjuk, hogy Z hasonló délibáb volt-e. Végre rákanyarodtunk a BR-163-ra, Dél-Amerika egyik legalattomosabb országútjára. A több mint 1500 kilométeren át húzódó utat Cuiabától az Amazonasig 1970-ben építette a brazil kormány, amely nagy erőfeszítéseket tett, hogy az ország belső területeire vezető országutakat építsen. A térképünkön főútvonalként szerepelt, de a két sávról csaknem minden aszfaltot elmosott az esős évszak, nem hagyva mást, mint kátyúkat és vízzel teli árkokat. Sofőrünk néha egyszerűen letért az útról a sziklás töltésekre és mezőkre, és olykor marhacsordák között haladtunk előre. Ahogy elhagytuk a Manso folyót, ahol Fawcett elszakadt a csoporttól, és ahol Raleigh-t megtámadták a kullancsok, kinéztem az ablakon, és vártam a félelmes őserdő első jeleit. Ehelyett olyan tájat láttam, mintha ÉszakAmerikában lennék: a szemhatárig nyújtózó, végtelen síkságokat Amikor megkérdeztem Taukanét, hol az erdő, egyszerűen annyit válaszolt: „Eltűnt.” Egy perccel később egy csoport dízelfüstöt böfögő teherautóra mutatott, amelyek az ellenkező irányba haladva csaknem húszméteres fatörzseket cipeltek. – Csak az indiánok tisztelik az erdőt – mondta Paolo. – A fehér ember mindent kivág. – Azzal folytatta, hogy a Mato Grosso tanyavidékké szelídült, nagy részén szójababot termelnek. Egyedül Brazíliában legalább 600 000 négyzetkilométer erdő tűnt el az utóbbi négy évtizedben, ez nagyobb, mint Franciaország területe. Noha a kormányzat igyekszik mérsékelni az erdőirtást, 2007-ben öt hónap alatt 5000 négyzetkilométert pusztítottak el. Számtalan állat és növény tűnt el, közülük nem egy olyan, amely gyógyszerek alapanyaga lehetett volna. Mivel Amazónia esői az innen a magasba emelkedő párából nyerik vízmennyiségük felét, a pusztítás kezdi megváltoztatni a környék ökológiáját, terjed a szárazság, amely tönkreteszi az őserdő önfenntartó képességét. Néhány helyen olyan durva a pusztítás, mint Mato Grossóban, ahol az állam kormányzója, Blairo Maggi, egyike a világ legnagyobb szójatermelőinek. „A legkisebb lelkifurdalást sem érzem amiatt, amit itt teszünk” – mondta a New York Timesnak 2003-ban. „Ez itt egy Európánál nagyobb terület, amelyet alig érintettünk, így semmi ok az aggodalomra.”{646}

A legutolsó gazdasági fellendülés újabb erőszakhullámot szabadított el Amazóniában. A brazil szállítási minisztérium szerint a BR-163-es út mentén a fakitermelők alkalmazzák „a világon leggyakrabban a rabszolgamunkát”. {647} Gyakran elkergetik a földjükről, rabszolgaságba vetik vagy meggyilkolják az indiánokat. 2005. február 12-én, miközben Paolo és én az őserdőbe tartottunk, számos fegyveres, akiket állítólag egy Pará állambeli nagygazda pénzelt, meglátogatott egy hetvenhárom éves amerikai apácát, aki az indiánok jogait védte.{648} Mikor a felbérelt gyilkosok célba vették, az apáca elővette a Bibliát és olvasni kezdte Máté evangéliumát: „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” A fegyveresek hat golyót engedtek bele, és arccal a sárban ott hagyták. James Petersen, a vermonti egyetem kiváló tudósa, aki Michael Heckenbergernél tanult régészetet, és rendkívül segítőkésznek bizonyult utam tervezésénél, azt mondta nekem, amikor néhány hónappal korábban utoljára találkoztunk, hogy roppant izgatott, mert Amazóniába készül, ahol Manaus környékén akar kutatni. – Talán meglátogathatna, miután végzett a Xinguban – mondta. – Az nagyon jó lenne – feleltem. De hamarosan megtudtam, hogy augusztusban, miközben Eduardo Neves brazil régésszel egy falusi vendéglőben tartózkodott az Amazonas partján, berontott két bandita, akik állítólag egy volt rendőrnek dolgoztak, és nekiláttak kirabolni a helyiséget.{649} Az egyik bandita tüzet nyitott, és gyomron találta Petersent. Ő a földre zuhant, és azt mondta: „Nem kapok levegőt. Hideg van.” Neves nyugtatgatta, hogy semmi baj, de mire megérkeztek a kórházba, Petersen meghalt. Ötvenegy éves volt. A BR-163-ról egy kisebb földútra kanyarodtunk, amely kelet felé tartott a Bakairí állomás irányába. Annak a helynek a közelében haladtunk el, ahol Fawcett megpihent a marhatenyésztő Galváo birtokán, és elhatároztuk, megnézzük, megvan-e még az az udvarház. Leveleiben Fawcett azt írta, hogy a birtokot Rio Novo néven ismerik, és ezt a nevet számos térképen megtaláltuk. Miután csaknem négy órán át zötykölődtünk a csontrázó hepehupákon, egy útelágazásnál egy rozsdás irányjelzőt láttunk az úton – Rio Novo – és a nyíl balra mutatott. – Nézd csak – szólalt meg Paolo. Egy folyón keltünk át egy roskatag deszkahídon. A híd nyikorgott az autó súlya alatt, mi pedig lenéztünk, a tizenhat méteres mélységben kavargó áradatra.

– Hány öszvére és lova volt a coronelnek? – kérdezte Paolo, aki igyekezett elképzelni, hogyan kelt át Fawcett őrnagy. – Úgy tucatnyi – feleltem. – A levelei szerint Galváo lecserélte a leg gyengébb állatait, és adott neki egy kutyát… amely állítólag visszatért a tanyára néhány hónappal azután, hogy Fawcett eltűnt. – Magától visszatalált? – kérdezte Paolo. – Galvão ezt állította. Mondott valamit valamilyen fecskékről, amelyek keleten repültek fel az erdőből. Azt hitte, azt jelzik, hogy Fawcett éppen arra jár. Most találkoztunk először igazi sűrű erdősávval. Noha birtokot nem láttunk, elhaladtunk egy zsúptetős sárkunyhó mellett. Öreg indián ült a kunyhóban egy fatönkön, kezében bottal. Mezítláb volt, poros nadrágot viselt, ing nem volt rajta. Mögötte a falon egy jaguárbőr és a Szűz képe lógott Taukane megkérdezte tőle bakairí nyelven, van-e errefelé egy Rio Novo nevű marhatenyésztő gazdaság. Az öreg kiköpött, amikor meghallotta a nevet, és botjával az ajtó felé bökött. – Arrafelé – mondta. Felbukkant egy másik, fiatalabb indián, és jelezte, hogy megmutatja az utat. Visszatértünk az autóhoz, és végigmentünk egy elgazosodott ösvényen. Az ágak a szélvédőt csapkodták. Amikor nem mehettünk tovább, vezetőnk leugrott, és machetéjével csapkodni kezdte a liánokat és az indákat, mi pedig követtük. Többször megtorpant, a fák lombját tanulmányozta, azután néhány lépést tett kelet vagy nyugat felé. Végül megállt. Körülnéztünk – nem láttunk semmit a fákon kívül. – Hol van Rio Novo? – kérdezte Paolo. Vezetőnk a feje fölé emelte a machetét, és a földre csapott. Valami keményet ért a penge. – Itt – mondta. Lenéztünk, és hitetlenkedve bámultunk egy sor repedezett téglát. – Itt volt az udvarház bejárata – mondta vezetőnk. – Nagyon nagy volt. Eleredt az eső, mi pedig szétszóródtunk az erdőben, hogy Galvão birtokának nyomai után kutassunk. – Itt van! – kiáltotta Paolo. Százlépésnyire roskatag fal állt az indák hálójában. A birtokot néhány évtized alatt fölfalta az őserdő, és én azon gondolkoztam, milyen régi romok maradhatnak meg ilyen ellenséges

környezetben. Most kezdtem csak felfogni, mit jelent az, hogy egy civilizáció maradványai egyszerűen eltűnnek.

Mire visszatértünk az útra, a nap már alacsonyan járt. Izgalmunkban elveszítettük az időérzékünket. Hajnali fél hat óta nem ettünk, semmi sem volt a kocsiban egy palack meleg vízen és némi kekszen kívül. Az út korábbi szakaszán felfaltuk a fagyasztva szárított tojást és a csirkét. Paolo meg is kérdezte: – Az űrhajósok tényleg ezt a kaját eszik? Miközben az éjszakában autóztunk, villám lobbant a távolban, bevilágította körülöttünk az ürességet. Taukane egy idő után elszundított, Paolo meg én pedig átadtuk magunkat a kedvenc szórakozásunknak: igyekeztünk elképzelni, mi történt Fawcett-tel és csapatával, miután elhagyták a Halott Ló tábort. – Látom, amint éhen halnak- mondta Paolo, aki nyilvánvalóan csak a saját éhségével tudott foglalkozni. – Nagyon lassan és nagy fájdalmak között. Nem csak Paolo és én próbáltuk elképzelni a Fawcett-saga valamilyen lehetséges befejezését. Írók tucatjai képzeltek véget oda, ahol nem volt, akárcsak a korai térképészek, akik kitalálták a világ sose látott nagyobbik felét. Rádiójátékok, színdarabok foglalkoztak a rejtéllyel. Készültek forgatókönyvek is. Például az Út Zanzibárba című 194l-es filmhez, melyet aztán Bing Crosby és Bob Hope főszereplésével forgattak le. Megörökítették képregények, például a Tintin sorozat, amelyben Fawcett az őserdőben megmenti a főhőst egy mérges kígyótól. Fawcett folyamatosan megihlette a kalandregények íróit. 1956-ban a népszerű belga Charles-Henri Dewisme, aki Henri Verne álnéven írt, 1960ban megjelentetett regényében a főhős az Amazóniában eltűnt felfedező után nyomoz. Noha nem sikerült rájönnie, mi történt az eltűnt kutatóval, megtalálja Z elveszett városát, és ezzel Fawcett álma valóra válik.{650} Fawcett még egy Indiana Jones és a hétfátyol című 1991-es könyvben is feltűnik. A Hétfátyol az egyik darabja annak a sorozatnak, amelyet azért írtak, hogy kiaknázzák az 1981-es Az elveszett frigyláda fosztogatóinak bombasikerét. A szövevényes cselekményű regényben Indiana Jones – noha váltig azt hajtogatja: „régész vagyok, nem magándetektív”{651} – elindul, hogy megtalálja Fawcettet. Fölfedezi Fawcett utolsó expedícióján vezetett naplójának egyik részletét, miszerint: „Fiam kimarjult bokája és maláriája

miatt néhány hete visszafordult, én pedig vele küldtem az utolsó vezetőt. Isten óvja őket. Fölfelé indultam egy folyó mentén… Elfogyott a vizem és az utolsó két-három napban az egyetlen italom az a harmat volt, amelyet a levelekről nyalogattam Újra és újra kétségbe vontam saját döntésemet, hogy egyedül indultam útnak! Bolondnak, idiótának, őrültnek neveztem magamat.” Jones rálel Fawcettre, és megtudja, hogy a felfedező megtalálta mágikus városát. Miután a két amatőr régészt foglyul ejti egy ellenséges törzs, Fawcett és a korbácsát fegyverként használó Jones belevetik magukat a Rio des Mortesbe, és elmenekülnek.{652} Paolo és én számos fantasztikus forgatókönyvet agyaltunk ki – Fawcettbe és csapatába beköltöznek a nyüvek, mint Murray-be, elefantiázist kapnak, gyilkos békák mérgezik meg őket azután elaludtunk az autóban. Másnap reggel megérkeztünk a Bakairí állomásra. Fawcettnek egy hónapig tartott az út Cuiabától Idáig. Nekünk két napig. A Bakairí helyőrség népesebb lett, több mint 800 indián élt a környéken. Bementünk a legnagyobb faluba, ahol több tucat földszintes ház vett körül egy poros teret. A legtöbb zsúptetős házat sárból és bambuszból készítették, bár az újabbaknak betonfala és bádogteteje volt, amelyen dobolt az eső. Noha a település láthatóan szegény volt, azért akadt egy kút, egy traktor, műholdas antennák és elektromosság. Amikor megérkeztünk, szinte minden férfi, öregek-fiatalok egyaránt, elment vadászni, mert készültek az aratási ünnepre. Taukane azonban azt mondta, van valaki, akivel találkoznunk kell. Elvitt minket a tér egyik házába, amely mellett egy sor mangófa illatozott. Egyetlen, a mennyezetről lelógó villanykörte által megvilágított apró szobába léptünk, melyben a falak mentén fapadok álltak. Nem sokkal később pici, görnyedt asszony lépett be a hátsó szobából. Egy gyermek kezébe kapaszkodott, és olyan lassan jött felénk, mintha erős ellenszélben haladna. Virágmintás pamutruhát viselt, arca a hosszú, szürke haj keretében annyira ráncos volt, hogy a szemét szinte nem is lehetett látni. Szélesen elmosolyodott, kimutatva csodálatos, fehér fogait. Taukane elmagyarázta, hogy ez az asszony a település legöregebb lakója, és tanúja volt annak, amikor Fawcett és expedíciója erre járt. Valószínűleg a legutolsó élő ember, aki találkozott velük – mondta. Az asszony leült egy székbe, meztelen lába alig érte a padlót. Taukane és Paolo segítségével, akik angolról portugálra, majd bakairíre fordították a mondanivalómat, megkérdeztem tőle, hány éves. – Nem tudom a pontos

koromat – felelte. – De 1910 körül születtem. Kislány voltam, amikor három idegen jött a faluba. Azért emlékszem rájuk, mert még sosem láttam olyan fehér embert, akinek ilyen hosszú szakálla volt. Anyám így szólt: „Nézd csak, keresztények jöttek!” Az öregasszony elmesélte, hogy a három felfedező a falu akkoriban új iskolájában lakott, amely azóta eltűnt. – Az volt a legszebb ház – folytatta. – Nem tudtuk, kik ők, de azt igen, hogy fontos emberek lehetnek, mivel az iskolában szálltak meg. – Eszembe jutott, hogy Jack Fawcett egyik levelében megemlíti, hogy az iskolában kaptak szállást. – Emlékszem, hogy magasak voltak, nagyon magasak – mondta az öregasszony. – Az egyiknél egy különös csomag volt. Úgy nézett ki, mint egy tapír.{653} Megkérdeztem, milyen volt a helység akkortájt. Azt felelte, azóta, hogy Fawcett az embereivel itt járt, minden megváltozott. A brazil katonatisztek „azt mondták nekünk, hogy mostantól ruhát kell viselnünk, és mindnyájunknak új nevet adtak… Az én valódi nevem Comaeda Bakairí, de azt mondták, mostantól Laurinda vagyok. Azóta így hívnak.” – Beszélt arról a járványról is, amelyről Fawcett ír a leveleiben: – A bakairí nép köhögött, lement a folyóhoz, hogy megtisztuljon, de az sem segített. Egy idő után Laurinda fölállt, és kiment. Ahogy kikísértük, megláttuk azokat a hegyeket, amelyek lenyűgözték Jacket. – Ők hárman arrafelé mentek – mutatta az öregasszony. – Túl azokon a csúcsokon. Mondták nekik, hogy nincs fehér ember a hegyeken túl, de ők azt mondták, arra kell menniük. Vártuk, hogy visszajöjjenek, de sosem jöttek. Megkérdeztem, hallott-e városokról, amelyeket talán az indiánok építettek sok száz éve a hegyek túlsó oldalán. Azt felelte, hogy semmi ilyesmiről nem hallott, azután rámutatott a házára, és azt mondta, ősei olyan bakairí házakról meséltek, amelyek sokkal nagyobbak és szebbek voltak. – A buriti pálmafák leveleiből készültek, kétszer ilyen magasak és gyönyörűek voltak. Visszatért néhány vadász, elejtett szarvasokat, hangyászokat és pekárikat{654} hoztak. A főtéren fölszereltek egy nagy vetítővásznat. Elmagyarázták, hogy dokumentumfilmet fognak vetíteni annak az aratási ünnepnek a megmagyarázására, amelyet most ülnek meg a bakairík, mert ez része a teremtésmítoszuknak. Bár az állam valaha igyekezett megfosztani a bakairíket a hagyományaiktól, most megpróbálják segíteni őket a megőrzésükben. Az öregasszony a küszöbről figyelte az eseményeket.

– Az új nemzedék még mindig betart néhány régi rítust, de ezek már nem olyan gazdagok, és nem olyan szépek – mondta. – Nem törődnek a mesterségekkel, sem a tánccal. Próbálom elmesélni nekik a régi történeteket, de nem érdekli őket. Nem értik, hogy ettől vagyunk azok, akik vagyunk. Mielőtt elbúcsúztunk volna, még valami eszébe jutott Fawcett-tel kapcsolatban. Elmesélte, hogy évek múlva emberek jöttek messziről, és az eltűnt felfedezők után kérdezősködtek. Tekintetét rám szögezte, keskeny szeme kitágult. – Mit csináltak azok a fehér emberek? – kérdezte. – Miért olyan fontos a törzseteknek, hogy megtalálják őket?

22 ÉLVE VAGY HOLTAN

A világ várta a híreket. „Most már mindennap várok egy táviratot a férjemtől, amelyben közli, hogy biztonságban van és visszatér” Jackkel és Raleigh-vel együtt, írta Nina Fawcett 1927-ben, két évvel azután, hogy utoljára hallottak a csapatról.{655} Elsie Rimell, aki sűrűn váltott leveleket Ninával, ugyanilyen érzelmekkel várakozott: „Szentül hiszem, hogy a fiam és azok, akikkel együtt van, visszatérnek a vadonból.”{656} Nina, aki tizenhat éves lányával, Joannel együtt Madeirán élt – könyörgött a Királyi Földrajzi Társaságnak –, hogy ne veszítsék el bizalmukat férjében, és büszkén adta közre Jack utolsó leveleit, amelyeket indulásuk előtt írt. „Azt hiszem, eléggé érdekes, milyen tapasztalatokat szerzett egy 22 éves fiú” – mondta Nina.{657} Egyszer, amikor Joan részt vett egy távúszó versenyen, azt mondta az anyjának: „Mama! Úgy érzem, muszáj sikeresnek lennem, mert ha én ma győzök, akkor apa is megtalálja, amit keres, és ha kudarcot vallok, akkor ők is.”{658} Mindenki meglepetésére győzött. Brian – aki akkor húszéves volt, és a perui vasútvállalatnál dolgozott – biztosította anyját, hogy semmi ok az aggodalomra. „Apa eléri a célját, és annyi ideig marad ott, ameddig csak lehel.”{659} 1927 tavaszára azonban jelentősen fokozódott a nyugtalanság; ahogy a NANA közleménye fogalmazott: „Nő a félelem Fawcették miatt „ Rengeteg teória látott napvilágot a felfedezők lehetséges sorsáról: „Megölték őket a harcias vadak, akik közül némelyek emberevők?”, kérdezte az egyik újság. „Elpusztultak a zúgókon… vagy éhen haltak, mert nem találtak ennivalót? Vagy éppen úton vannak vissza a civilizációba, világrengető felfedezések híreivel?”{660} Népszerű elmélet volt, hogy a felfedezőket egy törzs tartja fogva. Sok évtizeddel később, amikor a brazil hatóságok először találkoztak a txukahamei törzzsel, fél tucat fehér foglyot találtak köztük.{661} 1927 szeptemberében Roger Courteville francia mérnök bejelentette, hogy miközben Mato Grossóban, a Paraguay folyó forrásvidékén utazott át, fölfedezte Fawcettéket, de nem túszok voltak, hanem remeték. „A felfedező bedőlt a boszorkányos dzsungelnek! Fawcett elfelejti a világot a madarak,

vadmacskák és más vadak paradicsomában!”, jelentette a Washington Post. {662} Noha egyesek rokonszenveztek Fawcett óhajával, hogy „el akar menekülni egy gépkorszakból… a földalatti nyirkos állomásairól, a napot nem látott bérkaszárnyákból”, ahogy egy amerikai újság vezércikke fogalmazott, mások fölvetették, hogy a felfedező a történelem egyik legnagyobb szélhámosa, és vizsgálatot követeltek.{663} Brian Fawcett, aki azonnal felkereste Courteville-t, úgy vélte, hogy a francia pontosan írta le édesapját.{664} Csak hát ahányszor Courteville elmesélte a történetet, az sose volt ugyanaz; úgy változtatgatta, mint saját nevének írásmódját. Nina ádázul védelmezte Fawcett jó hírét. „Valósággal forrt bennem az indulat, amikor érdemérmes férjem becsületét akarták beszennyezni!”, írta a Társaságnak.{665} „Ahogy a mese nőtt és módosult, elsötétítette a gonoszság és a rosszindulat. Hál’ istennek, én átlátom a közlemények ellentmondásait.”{666} Mire Nina befejezte hadjáratát a francia ellen, szinte senki sem hitt már Courteville-nek vagy meséjének. A kérdés azonban megválaszolatlan maradt: Hova lett Fawcett és két ifjú társa? Nina biztosra vette, hogy férje, aki évekig életben maradt az őserdőben, most is él. Am Elsie Rimellhez hasonlóan lassacskán ő is belátta, hogy valami szörnyűségnek kellett történnie az expedícióval – a legvalószínűbb, hogy tagjait elrabolták az indiánok. „El nem lehet mondani, mit művelhet a reménytelenség és a kétségbeesés azokkal a fiúkkal” – mondta Nina.{667} Amikor már kezdett elhatalmasodni rajta a szorongás, egy magas, hibátlanul öltözött férfi kopogtatott be madeirai otthonába, hogy vigaszt hozzon neki. Fawcett régi vetélytársa, dr. Alexander Hamilton Rice volt az. Biztosította Ninát, hogy még ha az expedíciót túszul ejtették is, Fawcett talál módot a menekülésre. Egyetlen személyért nem kell aggódni az őserdőben, és az az ezredes, mondta dr. Rice. Eddig Nina tiltakozott ellene, hogy mentőosztagot küldjenek a csoport után, erősködött, hogy Fawcett és idősebb fia inkább meghalnának, semhogy mások az életükkel fizessenek miattuk, de most már nagyon aggódott, és megkérdezte a doktort, ő hajlandó lenne-e felkutatni őket. „Nem is lehetett volna megfelelőbb embert választani egy ilyen expedíció élére” – mondta később.{668} Ám kollegáinak meghökkenésére dr. Rice úgy döntött, hogy visszavonul a felfedezésektől. Talán ötvenéves korára túl öregnek érezte magát a terep követelményeihez.{669} Talán a felesége, aki addigra már elvesztette fiát és első férjét egy tragikus balesetben, könyörgött neki, hogy ne

menjen vissza. Vagy talán egyszerűen úgy érezte, hogy mindent megtett, amit felfedezőként megtehetett. A Királyi Földrajzi Társaság 1927-ben kijelentette: „Továbbra is hajlandóak vagyunk támogatni bármilyen hozzáértő és elismert” kutatócsoportot. Noha a Társaság mindenkit figyelmeztetett, hogy ha Fawcett „nem volt képes továbbjutni, akkor ez másoknak még kevésbé sikerülhet”, százával érkeztek az önkéntes jelentkezők levelei.{670} Az egyik ezt írta: „Harminchat éves vagyok, gyakorlatilag immúnis a maláriára. Magasságom zokniban 190 centiméter és kemény vagyok, mint a kő.” Egy másik meg azt: „Készen állok rá, hogy mindent föláldozzak, beleértve az életemet is.”{671} Néhány önkéntes menekülni akart a sivár családi élettől. „A feleségem és én… elhatároztuk, hogy pár év különválás mindkettőnknek jót tesz.”{672} Mások vagyonra és hírnévre vágytak, mint Henry Morton Stanley, aki fél évszázaddal azelőtt megtalálta Livingstone-t. Más jelentkezőket a kutatás hősies jellege vonzott, ahogy egyikük írta, látni akarta, „vajon férfiból vagyok-e, vagy agyagból.”{673} Egy ifjú walesi a barátaival együtt jelentkezett: „Nagyobb hősiesség van ebben a csöndes kalandban, mint például Lindbergh látványos győzelmében.”{674} 1928 februárjában George Miller Dyott, a Királyi Földrajzi Társaság negyvenöt éves tagja indult el az első nagyobb mentőexpedícióval. Miller Dyott New Yorkban született – az apja brit, az anyja amerikai volt – kevéssel a Wright testvérek bravúrja után már tesztpilóta volt, az elsők közé tartozott, akik éjszaka repültek. Miután az I. világháborúban egy repülőszázad parancsnoka volt, abbahagyta a repülést, és felfedező lett. Noha nem teljesen felelt meg a viharvert felfedező képének – 180 centiméter magas volt, és hetven kilogramm – több mint fél tucat alkalommal vágott keresztül az Andokon, beutazta Amazóniát, végighajózott a Rio da Duvidán (a Kétség folyóján), megerősítve Theodore Roosevelt sokat vitatott állítását. Néhány hétig ő is foglya volt egy amazonasi törzsnek, ahol az volt a szokás, hogy az ellenségek zsugorított fejét zsinórra fűzték, és a nyakukban viselték. A sajtó számára Fawcett eltűnése csak egy újabb alkotóeleme volt „a sajtóbirodalmakat felépítő romantikus történetek”-nek,{675} és Dyottnál talán senki sem volt alkalmasabb arra, hogy tovább táplálja a legendát. Mivel régebben ő irányította a Travel Films nevű céget, az első felfedezők közé tartozott, aki mozgókép-kamerát vittek magukkal. Ösztönszerűen tudta, hogy kell pózolnia és beszélnie, ha olyan akar lenni, mint a B-kategóriás filmek hősei.

A NANA finanszírozta Dyott mentőakcióját, amit így hirdetett: „Vérpezsdítő kaland!… Romantika, rejtély – és veszedelem!” Bár a Társaság tiltakozott, hogy a reklámgépezet az expedíció céljait fenyegeti, Dyott azt tervezte, hogy rádióadón naponta közöl híreket, és filmet is forgat az utazásról. Dyott, aki egyszer találkozott is Fawcett-tel, úgy emlegette az ezredest, mint „gáláns brit felfedezőt”. Állítása szerint a sikerhez „Sherlock Holmes megérzéseire” és egy „elefántvadász ügyességére” van szükség.{676} Úgy feszette le Fawcettet és társait, mint akik „a vadon valamelyik távoli zugában táboroznak, és képtelenek elmozdulni onnan. Élelmiszer-tartalékaik régen kimerültek, a ruhájuk rongyokra szakadt, vagy lerohadt róluk.”{677} Ezt megfejelte azzal, hogy a vadonnal folytatott hosszas „kézitusa” csupán Fawcett „rendkívüli bátorságát bizonyítja, amellyel összetartja csapatát, és beléjük oltja az élni akarást”, noha vészesen fogy az idejük.{678} Fawcetthez hasonlóan az évek során Dyott is kifejlesztette a saját egyéni módszereit. Például hitt benne, hogy az alacsony emberek – a hozzá hasonlók – kitartóbbak az őserdőben. „Egy magas embernek olyan sok energiájába kerül a testét cipelni, hogy nem marad tartaléka, és nehezen tudja begyömöszölni magát egy kenuba” – nyilatkozta Dyott néhány riporternek. {679}

Dyott számos amerikai újságban adott föl hirdetést, „kicsiny, szikár, izmos” önkénteseket keresve. A Los Angeles Times ilyen szalagcímekkel közölte a felhívását: „Dyottnak fiatal, nőtlen férfiakra van szüksége egy veszedelmes őserdei útra, egy tudós felkutatásához.” Napokon belül húszezren jelentkeztek.{680} „Az egész világból írtak – mondta Dyott a riportereknek. – Angliából, Írországból, Franciaországból, Hollandiából, Belgiumból, Svédországból, Norvégiából, Dániából, Peruból, Mexikóból – mindenhonnan! … A társadalom minden rétegét képviselték… Érkeztek levelek ügyvédektől, orvosoktól, ingatlanügynököktől, ipari alpinistáktól… Chicagóból egy akrobata és egy díjbirkózó írt.”{681} Dyott három titkárt fogadott fel, hogy segítsenek szelektálni a jelentkezőket. A The Independent amerikai hetilap nem győzött ámuldozni: „Talán ha lenne kellő számú elérhető őserdő, és elég expedíció, hogy bejárja őket, akkor azt láthatnánk, amint egész lakosságunk felkerekedik, hogy elveszett tudósokat, ősi civilizációkat és még valamit keressen, amiről homályosan úgy érzi, hogy hiányzik az életéből.”{682} Nina azt írta a Társaságnak, hogy a levéláradat hatalmas bók Fawcett ezredes maradandó hírnevének.

Az egyik jelentkező az akkor harmincéves Roger Rimell, Raleigh testvére volt. „Természetesen nagyon aggódom – írta a Társaságnak és úgy vélem, nekem éppolyan jogom van menni, mint bárki másnak.”{683} Elsie Rimell annyira fel volt dúlva, hogy beleegyezett: „Nem tudok több segítséget nyújtani annál, hogy egyetlen megmaradt fiam segítségét ajánlom föl.”{684} Dyott azonban, aki nem akart társnak ilyen kevéssé tapasztalt embert, udvariasan elhárította az ajánlkozást.{685} Végül négy szikár, sokat próbált természetjárót választott, akik értettek a rádióadóhoz, és képesek voltak az őserdőben a filmkamerát is kezelni. Dyott szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy házasembereket nem visz, mert azok hozzászoktak „a komforthoz”, és „mindig a feleségükre gondolnak.”{686} De mielőtt megtartották volna a búcsúestélyt New Yorkban, szembement saját elveivel, és feleségül vette Persis Stevens Wrightot, akit az újságok „Long Island-i társasági hölgynek” neveztek, és fele annyi idős volt, mint ő. A házaspár azt tervezte – amíg az expedíció el nem utazik Rióba –, mézesheteiket fogják tölteni. New York polgármestere, Jimmy Walker, aki az expedíciót búcsúztatta, azt mondta Dyottnak, hogy felesége, amikor beelegyezett, hogy férje az életét kockáztassa mások megmentéért, „olyan fényes példáját mutatja az önzetlen bátorságnak, amelyre az egész ország büszke lehet”{687}. 1928. február 18-án Dyott és csapata ugyanabból a hobokeni kikötőből indult el egy hóvihar kellős közepén, ahonnan három évvel korábban Fawcett, Jack és Raleigh kelt útra. Dyott csoportja már felszállni készült az S. S. Voltaire-re, amikor megjelent egy fülig bebugyolált, riadt, középkorú asszony. Elsie Rimell volt az. Kaliforniából repült oda csak azért, hogy találkozzék Dyott-tal, akinek expedíciójáról azt mondta: „Új reménnyel és bátorsággal tölt el.” Egy kis csomagot adott át neki.{688} Ajándékot Raleigh számára. Útban Brazíliába a legénység elnevezte a felfedezőket a „Kerekasztal lovagjainak”. Bankettet adtak a tiszteletükre, és különleges menükártyákat nyomtattak, amelyeken becenevükön szerepeltek a felfedezők, mint pl. „Arthur király” és „Sir Galahad”. A hajó élelmezési tisztje kijelentette: „Engedje meg, hogy jó egészséget és szerencsés utat kívánjak a nemes lovagi csapatnak!”{689} Ahogy a Voltaire megérkezett Rióba, Dyott búcsút vett a feleségétől, és embereivel elindult a határvidék felé. Ott valóságos kis hadsereget toborzott brazíliai segítőkből és indián vezetőkből. A csapat hamarosan huszonhat fősre duzzadt. Hetvennégy ökör és öszvér vitte a több mint három tonna súlyú

élelmiszert és fölszerelést. Egy riporter később „Cecil B De Mille szafari”-nak nevezte a csapatot, a híres amerikai filmrendező után. A brazilok csak az „öngyilkosok klubjának” nevezték.{690} Júniusra az expedíció elérte a Bakairí állomást, amelyet nem sokkal előbb támadtak meg a kayapók, akik több lakost megöltek. Dyott úgy fogalmazott, hogy a helyőrségben „a civilizáció szennye keveredik az őserdő piszkával”. {691} Amíg ott táboroztak, Dyott által áttörésnek értelmezett eseményre került sor: Dyott találkozott egy Bernardino nevű indiánnal, aki azt állította, hogy Fawcett vezetőjeként szolgált a Kurisevo folyónál, amely a Xingu egyik forrásvize. Ajándékokért cserébe Bernardino beleegyezett, hogy elvezeti Dyottot addig, ahol elvált Fawcett csapatától. Kevéssel indulás után Dyott fölfedezett egy Y alakú vésést a fatörzseken, ami esetleg Fawcett korábbi ittlétére utalhatott. „Fawcett útja ott homálylott előttünk mi pedig, mint egy szagot fogott vadászkutya, elindultunk rajta”, írta Dyott.{692} Éjszaka Dyott leadta rádión a jelentéseit, amelyeket gyakran az Egyesült Államok rádióamatőrjeinek szövetsége továbbított a NANA-hoz. Minden egyes cikket harsány nemzetközi csinnadratta kísért: „DYOTT KÖZELEDIK A VADON TŰZPRÓBÁJÁHOZ!”; „DYOTT MEGTALÁLTA FAWCETT NYOMAIT!”; „DYOTT ÚJ CSAPÁSON!” John. J. Whitehead, az expedíció egyik tagja feljegyezte naplójában: „Milyen másképpen írták volna le Stanley és Livingstone találkozását, ha van rádiójuk!”{693} Világszerte sok ember hallgatta őket elbűvölten. „Tizenegy éves voltam, amikor először hallottam [az expedícióról] kristálydetektoros készülékemen át” – emlékezett vissza az amerikai Loren Mclntyre, aki maga is neves felfedező lett.{694} A hallgatók átélhették a csapat váratlan, ijesztő kalandjait. Egy éjjel Dyott ezt jelentette: „Nyomokat láttunk a földön, emberi lábnyomokat. Megálltunk, megvizsgáltuk őket. Harminc-negyven ember haladt egy csapatban. Pár perc múlva az egyik bakairí vezető felénk fordult, és kifejezéstelen hangon ennyit mondott: »kayapók«.”{695} Miután csaknem egy hónapon át haladtak északnak a Bakairí állomástól, a csapat elérte a nahukwák települését. Ez egyike azoknak a törzseknek, amelyek szentnek tekintik a Xingu környéki őserdőket. Dyott azt írja a nahukwákról: „A vadon ezen új lakói olyan primitívek, mint Ádám és Éva.”{696} A törzs számos tagja barátságosan üdvözölte Dyottot és embereit, ám a főnök, Aloique ellenségesnek tűnt. „Közömbösen nézett ránk apró szemével – írta Dyott. – Ravaszság és kegyetlenség lappangott a szemhéja alatt.”{697}

Dyottot körülvették Aloique gyermekei, és ő meglátott valamit egy zsinegen az egyik fiú nyakában: egy kis rézlapot, amelyre a „W. S. Silver and Company” szavakat vésték. Ez volt a neve annak a brit cégnek, amely Fawcett felszereléseit szállította. Dyott beosont a főnök sötét kunyhójába, és zseblámpája fényében meglátott a sarokban egy katonai jellegű, fém bőröndöt. Tolmács nélkül, bonyolult kódjelekkel igyekezett kifaggatni Aloiquét. Aloique ugyancsak kézjelekkel a tudtára adta, hogy a bőrönd ajándék. Azután jelezte, hogy elkalauzolt három fehér embert a szomszédos területre. Dyott szkeptikus volt. Sürgette Aloiquét, hogy őt is kísérje el ugyanazon az úton néhány emberével. Aloique figyelmeztette, hogy arrafelé egy gyilkos törzs, a suyák élnek. Valahányszor a nahukwák kimondták a „suya” szót, a tarkójukra böktek, mintha lefejeznék őket. Dyott kitartott, és Aloique néhány késért cserébe beleegyezett, hogy másnap reggel odavezeti őket. Azon az éjszakán, amikor az indiánok között aludtak, Dyott társaságának több tagja kínosan érezte magát. „Nem számíthattuk ki [az indiánok] viselkedését, mert semmit sem tudtunk róluk, azt kivéve – és ez fontos –, hogy Fawcett és csapata ezen a környéken tűnt el”, írta Whitehead.{698} Ő úgy aludt, hogy a takarója alá rejtett egy .38-as Winchestert és egy machetét. Miközben másnap az expedíció az erdőben törtetett, Dyott tovább faggatta Aloiquét, aki hamarosan új elemmel egészítette ki a történetét. Bizalmasan célzott rá, hogy Fawcettet és embereit a suyák ölték meg. „Suyák! Bummbumm-bumm!”, kiáltotta a főnök, azután a földre zuhant, mint egy halott. Aloique kanyargós magyarázatai fölkeltették Dyott gyanúját. Ahogy később írta: „Nagyon úgy tűnt, hogy Aloique a bűnös.”{699} Dyott éppen a legfrissebb híreket adta le, amikor a rádió elromlott. „AZ ŐSERDŐ KIÁLTÁSA ELHALT!”, jelentene be a NANA. „DYOTT RÁDIÓJA VÁLSÁGHELYZETBEN FELMONDTA A SZOLGÁLATOT.” A hosszabb hallgatás és médiacsönd sötét spekulációkra adott alkalmat. „Úgy félek!” – mondta Dyott felesége a riportereknek.{700} Az expedíció közben kifogyott az élelemből és a vízből. Néhányan annyira megbetegedtek, hogy alig bírtak járni. Whitehead azt írta: „Olyan lázas vagyok, hogy nem tudok enni.”{701} A szakács lába felpüffedt, és üszkös genny csurgott belőle. Dyott elhatározta, hogy csak két emberével megy tovább, hátha rálel Fawcették maradványaira. „Ne felejtse el – mondta Whiteheadnek –, ha bármi történne velem, mindenem a feleségemé!”{702} A kis csoport indulását megelőző estén Dyott expedíciójának egyik indián tagja jelentette, hogy kihallgatta Aloiquét és törzsének tagjait: meg akarják

ölni Dyottot, hogy ellopják a fölszerelését. Addigra Dyottban nem maradt kétség, hogy rátalált Fawcett gyilkosaira. Hogy hamis nyomra terelje az indiánokat, azt mondta, meggondolta magát, az egész csapatot magával akarja vinni. Másnap reggelre Aloique és emberei elszeleltek. Eltelt egy kis idő. Hirtelen seregestől kezdtek érkezni az erdőből az íjjalnyíllal fölfegyverzett indiánok, a Xingu-vidék különböző törzseinek képviseletében, és ajándékokat követeltek. Óránként futottak be a kenuk a törzsi harcosokkal. Némelyik indián nagyon szép ékszereket viselt és finoman kidolgozott cserépedényeik is voltak. Dyott kezdte azt gondolni, hogy igazak lehetnek Fawcett történetei az ősi magaskultúrákról Ahogy Whitehead följegyezte: „Fokozatosan bekerítettek a térség bennszülöttei, legalább 2000 ember.”{703} Dyott ajándékai elfogytak, és az indiánok egyre ellenségesebbek lettek. Megígérte nekik, hogy másnap reggel mindenki kap egy fejszét és késeket. Éjfél után, amikor úgy tűnt, hogy az indiánok elaludtak, Dyott csendesen összegyűjtötte embereit, és odaosontak az expedíció csónakjaihoz. Vízre tolták a csónakokat, aztán az áramlattal vitették magukat. Senki sem mert evezni. Egy pillanattal később hallották, amint egy csoport kenu közeledik ár ellenében, láthatólag az ő táboruk felé tartva. Dyott jelzett embereinek, hogy húzódjanak félre a csónakokkal, és lapuljanak meg. Az emberek visszafojtották a lélegzetüket, miközben az indiánok eleveztek mellettük. Végül Dyott parancsot adott az evezésre, és a felfedezők vadul lapátolni kezdtek. Az egyik technikus bekapcsolta a rádiót, amely elég ideig működött ahhoz, hogy továbbíthassanak egy rövid üzenetet: „Sajnálattal közlöm, hogy Fawcett expedíciója ellenséges indiánok kezétől pusztult el. A helyzetünk válságos… Még ahhoz sincs elég időnk, hogy részletes üzenetet küldjünk. Késlekedés nélkül le kell ereszkednünk a Xingun, különben minket is elfognak.”{704} Az expedíció ezután maga mögött hagyta – más nehéz tárgyakkal együtt – a rádiót, hogy gyorsabban haladhasson. A sajtó a csapat lehetőségeit latolgatta: „DYOTTNAK MÉG VAN ESÉLYE A MENEKÜLÉSRE”, az egyik szalagcím szerint. Amikor Dyott és emberei hónapokkal később végre kibukkantak az őserdőből – betegen, kiéhezve, szakállasan, tele moszkitócsípésekkel – hősökként üdvözölték őket. „Lubickolni akarunk a hírnév kellemes és kábító légkörében!”{705} – mondta Whitehead, aki ezt követően egy Nujol nevű hashajtóval házalt: „Biztos lehet benne, hogy következő kalandos utamon nem a Nujol lesz az, amit kidobok!”{706} 1930-ban Dyott kiadott egy könyvet, és szerepelt a Vad arany

című 1933-as hollywoodi filmben is, melyben a kalandjait filmesítették meg. {707}

De addigra Dyott meséje kezdett összeomlani. Mint arra Brian Fawcett rámutatott, nehéz elhinni, hogy az apja, aki annyira félt elárulni bárkinek is a valódi útvonalát, Y alakú jeleket hagyott volna maga után! A fölszerelés, amelyet Dyott Aloique házában talált lehetett Fawcett ajándéka, ahogy ezt a főnök állította, de származhatott Fawcett 1920-as expedíciójából, amikor Holttal arra kényszerültek, hogy a fölszereléseiket maguk mögött hagyják. Dyott meséje arra épült, hogy Aloique főnököt „álnoknak” tartotta – mindezt a nagyrészt gesztikulációra alapuló tárgyalásokra, továbbá Dyottnak az „indián lélekben”{708} való állítólagos jártasságára alapozva. Évekkel később, amikor a misszionáriusok és más felfedezők is megérkeztek a régióba, Aloiquét és a nahukwákat alapvetően békés és barátságos embereknek írták le. Dyott figyelmen kívül hagyta annak a valószínűségét, hogy Aloique azért köntörfalazott és menekült el, mert félt a fehér idegenektől, akik fegyveres csapattal érkeztek. Végül ott volt Bernardino személye. „Egyértelmű, hogy Dyott… kritika nélkül az utolsó szóig mindent elhitt, amit hallott – írta Brian Fawcett. – Azért mondom ezt, mert apám csapatában 1925-ben semmiféle Bernardino nem volt.”{709} Fawcett legutolsó levele szerint csak két brazil segítőt vitt magával: Gardéniát és Simáót. Nem sokkal az expedíció után Nina Fawcett nyilatkozatban szögezte le: „Még mindig nincs bizonyíték arra, hogy a három felfedező halott.”{710} Elsie Rimell továbbra is azt hajtogatta, hogy „sosem adja föl” a reményt, hogy a fia visszatér. Ám titokban egyre jobban kétségbeesett. Egy barátja levélben megírta neki, hogy teljesen természetes, ha ennyire „letört”, de könyörgött neki: „Ne veszítse el a reményt”, és erősködött, hogy hamarosan tudni fogják, milyen sorsra jutottak a felfedezők.{711}

1932. március 12-én sötét bajuszú, sötét tekintetű férfi állított be a Sáo Paulo-i brit nagykövetségre, és követelte, hogy beszélhessen a főkonzullal. Sportzakót, csíkos nyakkendőt, térdig érő lovaglócsizmájába gyűrt, buggyos nadrágot viselt. Azt mondta az ügy sürgős és Fawcett ezredessel kapcsolatos. A férfit bevezették Arthur Abbot főkonzulhoz, aki Fawcett barátja volt. Abbott éveken át ragaszkodott ahhoz a meggyőződéséhez, hogy a felfedezők

előkerülhetnek, de pár hete széttépte Fawcett utolsó levelét, mert úgy vélte, „szertefoszlott minden remény, hogy valaha láthatom.”{712} Egy későbbi, eskü alatt tett nyilatkozatában a látogató azt mondta: „A nevem Stefan Rattin. Svájci állampolgár vagyok. Huszonegy évvel ezelőtt jöttem Dél-Amerikába.”{713} Közölte, hogy majdnem öt hónapja két társával Mato Grosso állam északnyugati sarkában, a Tapajós folyó környékén vadásztak, amikor egy törzzsel találkoztak, akik egy hosszú, szökés hajú, fehér öregembert tartottak fogva. Később, mondta Rattin, miután számos indián leitta magát, az állatbőrökbe öltözött fehér férfi csöndesen odament hozzá. „Barát? – kérdezte. – Igen – válaszolta Rattin. – Angol ezredes vagyok” mondta a rab, és megkérte Rattint, menjen el a brit konzulátusra, és szóljon „Paget őrnagynak” fogságba eséséről. Abbott tudta, hogy a korábbi brazíliai brit nagykövet, Sir Ralph Paget Fawcett bizalmasa volt. Fawcett 1920-as expedíciójának finanszírozása ügyében Paget járt a brazil kormánynál. Ezeket a tényeket, mint Abbott megírta a Királyi Földrajzi Társaságnak, „csak én és néhány jó barátom ismerjük.”{714} Amikor Nina Fawcett és Elsie Rimell először hallottak Rattin beszámolójáról, úgy találták, hihetően hangzik. Nina azt mondta, hogy „nem mer túlságosan reménykedni”; mégis küldött egy táviratot egy brazíliai sajtóügynökségnek, mondván, most már meg van győződve róla, hogy a férje „ÉL”.{715} Mások továbbra is kételkedtek. Rondon tábornok, miután három órán át hallgatta ki Rattint, egy jelentésben megjegyezte, hogy a hely, ahol a svájci vadász állítólag találkozott Fawcett-tel, 800 kilométernyire van onnan, ahol az expedíciót utoljára látták. Paget Angliában nem értette, hogyhogy az indiánok elengedték Rattint, Fawcettet pedig nem. Abbott ennek ellenére meg volt győződve Rattin őszinteségéről, különösen mivel megesküdött, hogy segít Fawcettnek, és ezért nem vár ellenszolgáltatást. „Megígértem Fawcett ezredesnek, hogy segítséget hozok, és ezt az ígéretemet meg is tartottam” – jelentette ki Rattin.{716} A svájci vadász hamarosan el is indult két emberrel, akiknek egyike az United Press szindikátus riportere volt. Hetekig tartó őserdei vándorlás után a három ember megérkezett az Arinos folyóhoz, ahol fakéregből kenukat építettek. 1932. május 24-én, épp mielőtt az expedíció elindult volna az ellenséges indiánok területére, a riporter küldött egy cikket: „Rattin alig várja, hogy induljunk. Éppen most szólt: »Csónakba!« Megyünk!” A három emberről sosem

hallottak többé.{717} Nem sokkal később megérkezett Cuiabába egy Albert de Winton nevű, ötvenkét éves angol színész, és megfogadta, hogy élve vagy holtan, de vissza hozza Fawcettet. Winton nemrég több epizódszerepet kapott hollywoodi filmekben, köztük a Vadon királyában. A Washington Post szerint Winton „a mozi álságos borzongását adta föl az őserdő valódi izgalmaiért”. {718} Ropogós szafariruhában, pisztollyal a derekán, füstölgő pipával rohant a vadonba. Egy nő a New Jersey-i Orange-ból, aki Winton „amerikai képviselőjének” mondta magát, rendszeresen tájékoztatta a társaságot céges papíron, amelynek fejlécére dombornyomással ezt írták: „Albert De Winton EXPEDÍCIÓJA A BRAZIL ŐSVADONBA P. H. FAWCETT EZREDES NYOMÁBAN”. Kilenc hónappal azután, hogy Winton elindult az őserdőbe, ismét előkerült, rongyosan, összeaszott arccal. 1934. február 4-én egy fénykép jelent meg róla az újságokban, a következő aláírással: „Albert Winton, Los Angeles-i színész nem alkalmas drámai szerepekre. Ezt tette vele a délamerikai őserdő kilenc hónap alatt.”{719} Winton, miután megpihent Cuiabában, és elment a múzeumba, amelynek egyik kiállítását Fawcettnek szentelték, visszatért a Xingu-vidékre. Hónapok teltek el anélkül, hogy hír érkezett volna felőle. Azután szeptemberben az erdőből egy indián futár jött elő, kezében egy gyűrött papírlappal, amelyre Winton azt írta, hogy egy törzsnél raboskodik. „Kérem, küldjenek segítséget”, rimánkodott. „AZ ŐSERDEI TÖRZS FOGSÁGÁBA KERÜLT SZÍNÉSZ SEGÍTSÉGÉRT KÖNYÖRÖG!” – hozta címlapon a New York Times. Winton lánya tájékoztatta az Angol Királyi Földrajzi Társaságot „az események súlyos fordulatáról”, és esdekelt, hogy a Társaság valamelyik tagja mentse meg az apját.{720} De Wintont sem látta többé senki. Csak évekkel később tudták meg a brazíliai hatóságok a környék indiánjaitól, hogy a kamayurá törzs két tagja talált rá Wintonra, aki meztelenül, félőrülten sodródott egy kenuban. Az egyik kamayura a fejét szétverte egy bunkósbottal, és elvette a fegyverét.{721} Az efféle sztorik sem tántorították el az újabb felfedezőket attól, hogy megpróbálják felkutatni Fawcettet vagy Z városát. Indítottak expedíciót németek, olaszok, oroszok és argentinok is. Elindult egy antropológusnő is, aki a kaliforniai egyetemen diplomázott. Volt a kutatók között egy amerikai katona, aki Fawcett-tel együtt szolgált a nyugati fronton. Felkerekedett Peter Fleming, Ian Flemingnek, James Bond megteremtőjének testvére is. Továbbá egy brazil zsiványbanda. 1934-ben a kutatóosztagok hatalmas számától letaglózott brazil kormány rendeletben tiltotta meg a további kutatást mindazoknak, akik nem rendelkeznek különleges engedéllyel. Ennek ellenére a felfedezők tovább áradtak az őserdőbe, engedéllyel és anélkül.

Noha nincs megbízható statisztika, egy a közelmúltban készült becslés szerint több mint százan haltak meg a mentőexpedíciók tagjai közül. A kaliforniai egyetemen végzett kutató, aki 1930-ban egyike volt azoknak az első női antropológusoknak, akik kijutottak a régióból, de visszatérése után pár évvel belehalt az Amazóniában kapott fertőzésbe. 1939-ben egy másik amerikai antropológus fölakasztotta magát az őserdő egyik fájára. Hagyott egy üzenetet, miszerint: „Az indiánok el fogják vinni a jegyzeteimet… Nagyon értékesek, fertőtleníteni lehet őket, aztán a múzeumba kerülhetnek. Hitessék el a családommal, hogy természetes okok miatt haltam meg egy indián faluban.”{722} Az egyik kutatónak a testvérét vitte el a láz. „Igyekeztem megmenteni – mondta Ninának. – De sajnos semmit nem tehettem, így hát eltemettük Aragauaya szélén.”{723} Rattinhoz és Wintonhoz hasonlóan más felfedezők is mintha eltűntek volna a Föld színéről. 1947-ben Jonathan Wells brazíliai misszionárius elmondása szerint egy, az őserdőből érkező postagalamb egy cédulát hozott magával.{724} Az üzenetet egy harminckét éves új-zélandi tanár, Hugh McCarthy írta, aki megszállottan kutatta Z városának helyét. Wells beszámolt róla, hogy McCarthyval a missziójában találkozott, amely Mato Grossóban, a határvidék keleti szegélyén volt, és már akkor figyelmeztette, hogy meghalhat, ha egyedül bolyong az őserdőben. Miután McCarthy nem volt hajlandó visszafordulni, mesélte Wells, adott neki hét postagalambot, hogy üzeneteket küldhessen. A madarakat McCarthy egy fonott kosárban vitte magával a kenujában. Az első üzenet hat héttel később érkezett. Ez állt benne: „Még mindig beteg vagyok a balesetem után, de a duzzanat fokozatosan lelohad… Holnap elindulok, és folytatom a kutatást. Azt mondták nekem, hogy a hegyek, amelyeket keresek, csak ötnapnyi távolságra vannak. Isten tartsa meg. Hugh.” Másfél hónap múlva egy második galamb hozott új üzenetet: „Borzalmas állapotban vagyok – írta McCarthy. – Már régen hátrahagytam a kenumat, és eldobtam a puskámat, mert nem veszem semmi hasznát az őserdőben Az élelmem elfogyott, bogyókon és vadon termő gyümölcsökön élek.” McCarthytól érkezett még egy harmadik, utolsó üzenet: „A munkám véget ért, és boldogan halok meg: tudom, nem volt hiábavaló a hitem Fawcettben és elveszett Aranyvárosában.”

Nina aggályos figyelemmel követte mindezeket az eseményeket, amelyeket ő úgy nevezett: „A Fawcett-rejtély.” Nyomozó lett belőle, dokumentumokat böngészett, nagyítólencsével olvasta Fawcett régi naplóit. Egy látogató

szerint: ceruzával a kézben ül Brazília térképe előtt; körülötte szétszórva hevernek férje és fia utolsó levelei, fényképei, és a kagylóhéjnyaklánc, amelyet Jack küldött a Bakairí állomásról. Kérésére a Társaság elküldött neki minden jelentést vagy híresztelést, amely a csapat sorsával kapcsolatos volt. „Önből sohasem hiányzott a bátor önérzet, hogy mindenkinél jobban meg tudja ítélni az ilyen bizonyítékok értékét” – mondta neki a Társaság egyik tisztviselője.{725} Nina kitartóan hangoztatta, hogy ő pártatlanná „gyúrta” magát, és minden ügyben döntőbíróként viselkedett. Egyszer, miután egy német kalandor azt állította, hogy élve látta Fawcettet, Nina epésen megjegyezte, hogy az illetőnél egynél több útlevelet, legalább három, különböző névre szóló igazolványt és egy köteg újságkivágást találtak.{726} De mindenképpen meg akarta őrizni a hidegvérét. Large nevű barátjának bevallotta, hogy mikor híre ment, hogy az indiánok lemészárolták a csapatot, „a szívem szakadt meg a borzalmas beszámolóktól, amelyeket el kellett olvasnom; a fantáziám iszonyú képeket festett arról, ami történhetett. Minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy ezeket a borzalmakat kiűzzem a gondolataimból, a kegyetlenség megviselt, sok könnyet hullattam.”{727} Nina egy másik barátja közölte a Királyi Földrajzi Társasággal, hogy „Lady Fawcett nagyon szenved{728}.” Nina fölfedezett az iratok között egy köteg levelet, amelyet Fawcett írt Jacknek és Briannek az 1907-es első expedíciójáról. Mini Large-nak mondta, átadta a leveleket Briannek és Joannek, „hogy mindent megtudjanak annak az embernek a valódi énjéről, akitől származnak”.{729} Aztán hozzátette: „Ma sokat gondolok rá: ma van a születésnapja.”{730} 1936-ra a legtöbb ember, Rimelléket is beleértve arra a következtetésre jutott, hogy a csapat elpusztult. Fawcett bátyja, Edward azt mondta a Társaságnak: „régi meggyőződésem szerint már évekkel ezelőtt meghaltak.”{731} Nina viszont nem volt hajlandó elfogadni, hogy a férje esetleg nem jöhet vissza, ő pedig tiltakozás nélkül a halálba küldte a fiát. „Egyike vagyok a keveseknek, akik hisznek” – mondta.{732} Large csak úgy emlegette, mint Pénelopét, aki „Odüsszeusz visszatértére vár.”{733} Ha Fawcettnek Z, akkor Ninának az eltűnt felfedezők felkutatása lett a rögeszméje. „Ma már csak azért él, mert hátha visszatér a férje” – mondta az egyik barátja a riói főkonzulnak.{734} Ninának szinte semmi pénze nem volt, kivéve Fawcett nyugdíjának egy töredékét és azt a csekély összeget, amelyet Brian küldött Peruból. Ahogy teltek az évek, úgy élt, mint egy koldus csavargó, a Fawcett-tel kapcsolatos iratköteggel utazgatott Brian perui otthona

és Svájc között, ahol Joan élt a férjével és három gyermekével, köztük Rolette-tel. Minél többen kételkedtek benne, hogy a felfedezők még élhetnek, Nina annál vadabbul kapaszkodott bele minden bizonyítékba, amely túlélésük mellett szólt. Amikor 1933-ban felbukkant a Bakairí állomáson Fawcett egyik iránytűje, Nina meg volt győződve róla, hogy a férje juttatta el oda, ezzel jelezve, hogy életben van, noha mint Brian rámutatott, apja nyilvánvalóan a távozása előtt hagyta ott. „Az a benyomásom – írta Nina egy brazíliai barátjának –, hogy Fawcett ezredes több alkalommal igyekezett életjeleket adni, és senki – rajtam kívül – nem érti meg ezeket.” Néha úgy írta alá a leveleit, „Higgyen nekem”{735}. Az ezerkilencszázharmincas években Nina egy új forrásból kezdett híreket kapni: a hittérítőktől, akik behatoltak a Xingu vidékére, fogadkozva, hogy megtérítik azokat, akiket „valamennyi dél-amerikai indián közül a legprimitívebbnek és szellemileg a legsötétebbnek” tekintettek. 1937-ben Martha L. Moennich amerikai misszionáriusnő kullancsoktól bedagadt szemmel és az Úr ígéretét idézve – „Íme, veled vagyok mindig, egészen a világ végéig” – keresztülvágott az őserdőn{736}, ahol állítása szerint rendkívüli fölfedezésben volt része: a kuikuro faluban találkozott egy fehér bőrű, ragyogó kék szemű fiúval. A törzs tagjai azt mondták neki, hogy ez Jack Fawcett fia, akit egy indián nővel nemzett. „Kettős természetében szembetűnően látszik a brit tartózkodás és katonás viselkedés, míg indián oldalról az íj és a nyíl miatt kis őserdei fiúnak tűnik”, írta Moennich.{737} Felajánlotta, hogy magával vinné a fiút, aki így „nem csupán apja nyelvét tanulhatná meg, de a saját népe között élhetne”.{738} A törzs azonban nem volt hajlandó elengedni a gyereket. Más hittérítők is hoztak híreket az őserdőben élő fehér gyermekről – egy gyermekről, aki az egyik lelkész szerint talán a leghíresebb fiú az egész Xingu-vidéken.{739} 1943-ban Assiss Chateaubriand brazil multimilliomos és sajtócézár az egyik bulvárlap riporterét, Edmar Moreit küldte el, hogy keresse meg „Fawcett unokáját”. Hónapokkal később Morei egy Dulipé nevű, hófehér bőrű, tizenhét éves fiúval tért vissza. Percy Harrison Fawcett ezredes unokájaként üdvözölték – ahogy a sajtó nevezte, ő volt „a Xingu-vidék fehér istene”. Nemzetközi szenzáció lett a fölfedezésből. A félénk és ideges Dulipé fényképe megjelent a Life-ban, körbehurcolták Brazíliában, mint valami cirkuszi attrakciót – „csudabogarat”, ahogy a Time magazin írta.{740} Az emberek végigállták a négy sarokra elnyúló sorokat, megrohanták a mozikat, hogy láthassák a sápadt, meztelen fiút a vadonban. Amikor a Társaságot

kérdezték Dulipé felől, az annyit válaszolt: „az úgy kívül esik Társaságunk tudományos hatáskörén”{741}. Morei fölhívta Brian Fawcettet Peruban, és megkérdezte, nem akarná-e ő vagy Nina örökbe fogadni a fiatalembert. Ám amikor megvizsgálták Dulipé fényképeit, Nina visszahőkölt. „Nem tűnik fel valami a gyerek szemében? – kérdezte Briant. – Hunyorog, mintha bántaná a fény. – Ez a gyerek úgy fest, mintha albínó lenne” mondta az asszony.{742} A vizsgálatok megerősítették a gyanúját. A fehér indiánokról szóló legendák tetemes része egyszerűen az albinizmusra volt visszavezethető. 1924 ben Richard O. Marsh amerikai felfedező, aki később szintén Fawcettet kereste, kijelentette, hogy egy panamai expedícióján nemcsak találkozott „fehér indiánokkal”, de három „élő példányt”{743} magával is hozott bizonyítékul. „Aranyszín hajuk, kék szemük és fehér bőrük van – mondta Marsh. – Testüket hosszú szálú, fehér pihe borítja. Úgy festenek, mint a nagyon primitív, nordikus fehérek.”{744} Miután a hajója megérkezett New Yorkba, Marsh odaállította a három gyermeket – egy tíz és egy tizenhat éves, meghökkent fiút és egy tizennégy éves, Marguerite nevű indián lányt – a fényképészek és bámészkodók elé. Hamarosan befutottak az ország minden részéből a tudósok – az Amerikai Etnológiai Hivatalból, az Amerikai Indián Múzeumból, a Peabody Múzeumból, az Amerikai Természetrajzi Múzeumból és a Harvard Egyetemről –, hogy megnézzék a Waldorf-Astoria egyik szobájában a közszemlére tett gyerekeket. Fogdosták és bökdösték őket. „Megtapintottam a lány nyakát” – mondta az egyik tudós.{745} Marsh feltételezte, hogy a gyerekek „őskőkori maradványok”{746}. „A TUDÓSOK KIJELENTETTÉK, HOGY LÉTEZNEK FEHÉR INDIÁNOK!”, írta a New York Times. Az indiánokat egy házban tartották Washington D. C. – ben, vidékies környéken, így „közelebb lehettek a természethez”{747}. Csak később állapították meg, hogy ezek a gyermekek albínók, ami gyakori a panamai San Bias indiánoknál. Dulipé tragikus sorsra jutott. Kiszakították törzséből, és miután nem volt kereskedelmi értéke, kilökték Cuiabá utcáira. Ott is halt meg a „Xingu fehér istene”, a jelentések szerint alkoholizmus miatt. 1945 végére Ninát, aki betöltötte a hetvenötöt, megnyomorította az ízületi gyulladás és a vérszegénység. Egy, néha két botra támaszkodva járt, és úgy írta le magát, mint akinek „nincs otthona, nincsen segítsége, és rokkant!”{748} Brian korábban azt írta neki: „Annyi mindenen mentél keresztül, hogy tucatnyi férfinak elég lett volna, de akármit éreztél… mindig mosolyogtál, és úgy viselted a Végzet elhúzódó könyörtelenségét, hogy borzasztó büszke

vagyok, amiért a fiad lehetek. Bizonyára felsőbbrendű lény lehetsz, különben az istenek nem vetettek volna alá ilyen próbának, és a jutalmad kétségtelenül valami Nagy dolog lesz.”{749} 1946-ban, amikor ismét híre ment, hogy a három felfedező ott él a Xingu mentén – ez alkalommal azt állították, hogy Fawcett „egyszerre fogoly és az indiánok főnöke” – Nina meg volt győződve arról, hogy hosszú évek után végre elnyeri az őt megillető jutalmat Megfogadta, hogy ő vezeti a mentőexpedíciót, noha „ez biztos halálomat jelenti!”{750} A hírről azonban kiderült, hogy csak egy újabb mese. 1950-ben Nina meg mindig erősködött, hogy nem lepne meg, ha a felfedezők bármelyik pillanatban belépnének az ajtón – a férje ekkor már nyolcvankettő, a fia negyvenhat éves lett volna. Ám 1951 áprilisában Orlando Villas Boas kormányhivatalnok, az amazóniai törzsek köztiszteletben álló védelmezője közölte: a kalapalo indiánok bevallották, hogy ők ölték meg a három felfedezőt. Mi több, Villas Boas azt állította, hogy bizonyítékai is vannak erre: Fawcett ezredes csontjai.

23 AZ EZREDES CSONTJAI

A kalapalók főnöke találkozni fog velünk – továbbította Paolo az üzenetet, amelyet rádión kapott az őserdőből. A tárgyalások, mondta nem messze a Bakairí állomástól, egy Canarana nevű, határ menti kisvárosban lesznek a Xingu Nemzeti Park déli szélén. Amikor este megérkeztünk, a helységben éppen tombolt a dengue-járvány{751}, sok telefonvonalat kikapcsoltak. Ugyanakkor ez volt Canarana fennállásának huszonötödik évfordulója, és a város tűzijátékkal ünnepelt, ami úgy hangzott, mint az összevissza puskaropogás. Az 1980-as évek elején a brazil kormány az indián területek fokozatos gyarmatosítása érdekében repülőgépekkel küldte ide a tehenészeket – sokuk német származású volt –, hogy letelepedjenek a távoli vidéken. A félreeső település főútja meghökkentően széles volt, olyan, mint egy autósztráda. Csak amikor láttam egy fényképet, amelyen a helyi szálloda előtt parkolt az egyik vendég repülőgépe, akkor értettem meg ennek okát: éveken át a város annyira hozzáférhetetlen volt, hogy a főutca egyúttal leszállópályaként is szolgált. Azt mondták, máig le lehet ereszkedni repülőgéppel az út közepén, és a főtéren ott állt egy utasszállító repülőgép, a város egyetlen emlékműve. Vajuvi, a kalapalo főnök két embere kíséretében jelent meg a szállodánkban. Napcserzette, ráncos arcú férfi volt, a negyvenes évei közepén járhatott. Két társához hasonlóan úgy 180 centiméter magas lehetett. A karja nagyon izmos volt, a haját a hagyományoknak megfelelően magasan a füle fölött körbenyírták. A Xingu-vidéken a törzsi emberek gyakran ruha nélkül járnak, de a városi látogatás örömére Vajuvi pamutinget és napszítta farmert öltött, amely lecsúszott a csípőjére. Miután bemutatkoztunk, és elmagyaráztam, miért akarom meglátogatni a Xingu vidékét, Vajuvi megkérdezte: – Tagja vagy az ezredes családjának? Megszoktam ezt a kérdést, bár ezúttal nagyobb súlya volt: a kalapalókat azzal vádolták, hogy megölték Fawcettet, és ez a rokonokat vérbosszúra

kötelezhette. Amikor elmagyaráztam, hogy én riporter vagyok, Vajuvi szemmel láthatólag megnyugodott. – Elmondom az igazat a csontokról – közölte. Azután hozzátette, hogy a falujának 5000 dollárra van szüksége. Azt feleltem, hogy nincs ennyi pénzem, és megpróbáltam dicsőíteni a kulturális kapcsolatokat. Az egyik kalapalo felém lépett, és így szólt: – A szellemek megmondták nekem, hogy jössz, és azt is, hogy gazdag vagy. A másik kalapalo hozzátette: – Láttam képeket a városodról. Túl sok autótok van. Adnod kellene nekünk egyet. Az egyik indián elhagyta a szállodát, és rövid idő múlva három további kalapalóval tért vissza. Most már kétpercenként lépett újabb indián a szobába, hamarosan tucatnál is többen voltak, öregek, fiatalok, de mind engem és Paolót szorongattak. – Honnan jönnek ezek? – kérdeztem Paolót. – Nem tudom – felelte. Vajuvi hagyta, hogy a többiek vitatkozzanak és alkudozzanak. A tárgyalások elnyúltak, a kalapalók egyre ellenségesebbnek mutatkoztak. Odanyomakodtak hozzám, és hazugnak neveztek. Végül Vajuvi fölállt, és azt mondta: – Beszélj a főnököddel az Egyesült Államokban, azután pár óra múlva megint beszélünk. Kiment a szobából, a törzs tagjai követték. – Ne aggódj – mondta Paolo. – Nyomulnak, mi pedig visszanyomulunk, így mennek itt a dolgok. Elkedvetlenedve mentem föl a szobámba. Két órával később Paolo felszólt telefonon. – Kérlek, gyere le – mondta. – Azt hiszem, sikerült megegyeznem velük. Vajuvi és a többi kalapalo a bejáratnál állt. Paolo azt mondta nekem, hogy Vajuvi hajlandó elvinni a Xingu Nemzeti Parkba, ha fizetünk a szállításért, és veszünk nekik ellátmányt több száz dollár értékben. Megráztam a főnök kezét, és mielőtt észbe kaptam volna, az emberei a vállamat csapkodták, a családom felől érdeklődtek, mintha most találkoznánk először. – Most beszélünk és eszünk – mondta Vajuvi. – Minden rendben.

Másnap felkészültünk az útra. Ahhoz, hogy elérjük a Xingu egyik legnagyobb forrását, a Kuluene folyót, még erősebb teherautóra volt szükség, így ebéd után búcsút vettünk a sofőrünktől, aki láthatóan megkönnyebbült, hogy hazamehet. – Remélem, megtalálják ezt az Y-t, amit keresnek – mondta. Miután távozott, kibéreltünk egy platós teherautót, amelynek traktor kerekei voltak. Mihelyt híre ment, hogy teherautó indul a Xinguba, gyerekeket és batyukat cipelő indiánok rajzottak elő a házakból, és sietve fölkapaszkodtak a teherautó rakterébe. Valahányszor úgy tűnt, hogy megtelt a plató, újabb személy nyomakodott a többiek közé. Délutáni felhőszakadásban indultunk el. A térkép szerint a Kuluene alig kilencven kilométernyire folyt. Ám az út olyan rossz volt, amilyenen még sose utaztunk Paolóval: a tócsák olyan mélyek voltak, hogy a teherautó a rakteréig eltűnt bennük, és időnként veszedelmesen billegett. Óránkét húsz kilométeres sebességgel haladtunk, néha megálltunk, tolattunk, hogy aztán ismét elinduljunk. Az erdőt itt is kiirtották. Helyenként nemrég égethették fel. Kilométereken át csak a fák roncsait, égbe nyúló megfeketedett ágaikat láttuk. Végül, ahogy közeledtünk a folyóhoz, ismét felbukkant az erdő. A fák fokozatosan bekerítettek, ágaik szövedéke elborította a szélvédőt. Az ágak folyamatosan verték a jármű oldalát. A gépkocsivezető felkapcsolta a fényszórót, amelynek fénye föl-alá ugrált a talaj szintjén. Öt óra múlva drótkerítéshez értünk: ez volt a Xingu Nemzeti Park határa. Vajuvi azt mondta, a folyó alig egy kilométernyire van, onnan csónakkal megyünk a kalapalók falujáig. A teherautó azonban rövidesen elakadt a sárban. Kénytelenek voltunk átmenetileg lepakolni a fölszerelést, hogy könnyítsünk a járművön, és mire elértük a folyót, szurokfeketeség volt a lombsátor alatt. Vajuvi közölte, hogy várnunk kell az átkeléssel. – Túl veszélyes – mondta. – A folyó tele van fatörzsekkel és ágakkal. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Moszkitók mászkáltak a bőrömön, papagájok és kabócák hangicsáltak. A fejünk fölött állatok üvöltöttek. – Ne aggódj – mondta Paolo. – Csak majmok. Gyalogoltunk egy kicsit, és egy kunyhóhoz értünk: Vajuvi belökte az ajtót, amely nyikorogva kinyílt. Bevezetett minket, és addig tapogatózott, amíg meg nem gyújtott egy gyertyát. Hullámbádoggal fedett, döngölt padlójú szobácskában voltunk. A szoba közepén pózna állt, Vajuvi segített Paolónak

és nekem felakasztani a függőágyunkat. Noha a ruhánk még lucskos volt a verejtéktől és az út sarától, lefeküdtem, és igyekeztem eltakarni az arcomat a moszkitók elől. Egy idő után kialudt a gyertya, és én szelíden ringatóztam a sötétben, hallgattam a kabócák zenéjét és a majmok rikácsolását. Elszundítottam, de hirtelen fölriadtam, mert úgy éreztem, valami a fülemhez ért. Felpattant a szemhéjam: öt meztelen fiút láttam, íj és nyíl volt náluk, és engem bámultak. Amikor látták, hogy megmozdulok, elnevették magukat, és elfutottak. Felültem. Paolo és Vajuvi a tűz mellett álltak, és vizet forraltak. – Mennyi az idő? – kérdeztem. – Fél hat – felelte Paolo. Adott néhány kekszet, meg egy kávéval teli bádog bögrét. – Még hosszú az út – mondta. – Enned kell valamit. A gyors reggeli után kimentünk. A nap fényében láttam, hogy egy kis táborban vagyunk, amely a Kuluene folyóra néz. A parton két lapos fenekű alumínium csónak hevert, ezekbe raktuk bele a felszerelésünket. A négy méteres csónakokra külső motort szereltek, ezt a találmányt csak a közelmúltban kezdték el használni a Xinguban. Paolo és én egy kalapalo vezetővel bemásztunk az egyik csónakba, Vajuvi és családja a másikban utazott. A két csónak egymás mellett haladt ár ellen. Északabbra zúgók és vízesések vannak, de itt nyugodt, olajzöld tükör volt a víz. A partokat fák szegélyezték, az ágaik meggörbültek, mint az öregember háta, leveleik a vizet söpörték. Több óra múlva kikötöttünk. Vajuvi azt mondta, szedjük össze a felszerelésünket, mi pedig követtük a rövid úton. Megállt, és büszkén maga elé intett. – Kalapalo! – mondta. Kör alakú tér szélén álltunk, amelynek átmérője meghaladta a száz métert, köré házak épültek, pontosan úgy, ahogy az öregasszony a Bakairí állomáson elmesélte. Alakjuk felfordított csónakra emlékeztetett, és nem annyira építették, mint inkább levelekből és ágakból fonták őket, majd az egészet beborították náddal, kivéve az első és a hátsó ajtót. Mindkettő nagyon alacsony volt; mint megtudtam, azért, hogy távol tartsák a rossz szellemeket. Emberek tucatjai járkáltak a téren. Sokan ruhátlanok voltak, néhányan pazar ékességeket viseltek, például majomfog nyakláncokat, de csigavonalakat és csíkokat is festettek magukra a genipap-fa vörösesbarna gyümölcsének sötétkék levével és az uruku-bogyó piros nedvével. A nők tizenhárom és ötven között bő pamutruhát viseltek, amelynek felső részét

leengedték a derekukra. Azoknak a férfiaknak a többsége, akik nem voltak meztelenek, spandex fürdőruhát viselt, mint az olimpiai úszók. Az egészséges külső láthatólag nagy megbecsülésnek örvendett. Észrevettem, hogy néhány apróságnak szorítókötésre emlékeztető pólyát tekertek a lábikrájára és a karjára, hogy az érvényre juttassa az izmaikat. Ez számunkra a szépség jele – magyarázta Vajuvi. A törzs még mindig megölte a torzszülött vagy „megrontottnak” tűnő csecsemőket, de a szokás mái kevésbé volt elterjedt. Vajuvi bevezetett a házába, amelynek barlangszerű belsejét megtöltőtte a fa füstje. Két csinos nőhöz vezetett, akiknek hollófekete haját elöl rövidre vágták, hátul pedig a derekukig omlott. Az idősebbnek három függőleges csíkot tetováltak a felkarjára; a fiatalabbik ragyogó fehér kagylóhéjakból fűzött nyakláncot viselt. – A feleségeim – mondta Vajuvi. Hamarosan még több ember lépett elő a homályból; gyerekek, unokák, vejek, menyek, nagynénik és nagybácsik, fivérek és nővérek. Vajuvi azt mondta, hogy csaknem húsz ember él a házában. Nem annyira otthonnak, inkább egy kisebb falunak tűnt a ház. A terem közepén, a tetőt tartó oszlop közelében, amelyről száradó kukorica lógott, Vajuvi egyik lánya térdelt egy nagy fakeretes szövőszék előtt, és függőágyat szőtt. Mellette kék gyöngyös övet viselő fiú egy finoman kidolgozott élénk színű mintával díszített cseréptálban egy halat tartott; a fiú mellett koros vadász ült egy jaguárformára faragott, nagy keményfa padon és egy másfél méter hosszú nyílvessző hegyét élesítette. Fawcett azt írta az Amazonas déli medencéjéről, hogy „az egész vidéket átitatják a legérdekesebb indián hagyományok”, amelyeket „semmihez sem lehet kötni”, és ez azt sugallja, hogy egy „valaha hatalmas civilizáció” hagyatékai.{752} A körülbelül 150 fős falu lakossága élesen elhatárolódó rétegekre oszlott. Ezek nem gyűjtögető-vadászó nomádok voltak. A főnöki rang úgy öröklődött, mint az európai királyoknál. Tabuk szabályozták a felnőttkori felelősségeket. A törzsfőnöki rang várományosát akár négy évre is elzárhatták a világ elől. Dyott, amikor Aloiquéval bejárta a Xingut, áthaladt a kalapalo településen, és akkora hatással volt rá az életük, hogy azt írta: „Okom van hinni, hogy Fawcett történetei az elfelejtett civilizációról tényeken alapulnak.”{753} Megkérdeztem Vajuvit, ismer-e a környéken egy xinguano nevű népet, amely egy fejlettebb civilizáció leszármazottja, vagy vannak-e a közeli őserdőben említésre érdemes romok. Megrázta a fejét. A legenda szerint azonban a Fitsi-fitsi szellem hatalmas árkokat ásott errefelé. „Akárhova ment,

ahol megfelelő hely mutatkozott a letelepedésre, Fitsi-fitsi hosszú, mély árkokat ásott, és népének egy részét ott hagyta, ő maga azonban továbbutazott.”{754} Miközben Vajuvi, Paolo és én beszélgettünk, egy Vanite Kalapalo nevű ember lépett a házba, és leült mellénk. Csüggedtnek látszott. Mint mondta, az a feladata, hogy őrizze a rezervátum határát jelző oszlopokat. Egy napon odament hozzá egy indián, és így szólt: „Ide figyelj, Vanite. Velem kell jönnöd a folyón lefelé. A fehér ember valamit épít Afasukugunál.” Az Afasukugu szó azt jelenti: „a nagy macskák helye”; a xinguanók hite szerint itt teremtették az első embereket. Vanita fölveti egy botot, és térképet rajzolt a döngölt földre. – Itt van Afasukugu – mondta. – A vízesésnél. – A parkon kívül – mondta Vajuvi főnök, és hozzátette: – De az is szent hely. Vanite folytatta a történetet. – Azt felelem: „Veled megyek Afasukuguba, de bolond vagy. Senki sem épít semmit a jaguárok földjén.” Amikor odaérek, a vízesés már nem létezett. Harminc kilogramm dinamittal felrobbantották. Az a hely nagyon szép volt, most pedig vége. Megkérdezek egy ott dolgozó embert: „Mit csináltok ti itt?” Azt feleli: „Vízierőműhöz szükséges gátat építünk.” – A Kuluene folyó közepén van ez – magyarázta Vajuvi. – Onnan folyik a víz a parkunkba és a territóriumunkba. Vanite, aki egyre izgatottabb lett, mintha meg sem hallotta volna a főnököt, úgy folytatta. – Egy ember a Mato Grosso-i kormánytól idejön a Xinguhoz, és azt mondja nekünk: „Ne aggódjatok. Ez a gát nem árt nektek”. És mindenkinek pénzt ajánl. Az egyik főnök egy másik törzsből elfogadta a pénzt, és a törzsek most egymással harcolnak. Számomra a pénz semmit sem jelent. A folyó sok ezer éve itt van. Mi nem élünk örökké, de a folyó igen. Taugi isten teremtette a folyót Az ad nekünk ételt, gyógyszert. Láthatod, nincs kutunk. Az ivóvizet a folyóból szerezzük. Hogy élhetünk nélküle? Vajuvi azt válaszolta: – Ha sikerrel járnak, a folyó eltűnik, és azzal együtt a mi népünk is. Fawcett és Z utáni kutatásunk hirtelen jelentéktelenné töpörödött – egy újabb törzs került a pusztulás szélére. Ám később, miután megfürödtünk a folyóban, Vajuvi azt mondta, valamit el kell mesélnie Paolónak és nekem az

angolról. Megígérte, hogy másnap csónakkal elvisz oda, ahol a csontokat megtalálták. Mielőtt lefeküdtünk, hozzátette: – Sok dolog van, amit csak a kalapalo nép tud az angolról. Reggel éppen indulni készültünk, amikor megfigyelhettük, ahogy az egyik lány leemel egy kelmedarabot egy nagy tárgyról, amely a helyiség sarkában volt, egy halom álarc mellett: a kelme egy televíziót rejtett, amelyet a falu egyetlen generátora működtetett. A lány elforgatott egy gombot, leült a földpadlóra, és nézni kezdte a rajzfilmet, amelyben egy Woody Woodpeckerre emlékeztető, házsártos madár szerepelt. Pár percen belül legalább húsz gyerek és számos felnőtt gyűlt össze a tévé előtt. Kifelé menet megkérdeztem Vajuvit, mióta van televíziójuk. – Csak néhány éve – felelte. – Először mindenki úgy bámulta, mint aki transzban van. De most már én kezelem a generátort, és csak heti pár órában járatom. Sok férfi fogta az íját és a nyilait, otthagyta a televíziót, és elment vadászni. Közben Paolo és én követtük Vajuvit és egyik ötéves fiát a folyóhoz. – Gondoltam, kifoghatjuk az ebédünket kalapalo módra – szólt Vajuvi. Beültünk az egyik motorcsónakba, és elindultunk fölfelé a folyón. Az erdőt borító pára lassan felszívódott, ahogy a nap egyre magasabbra emelkedett. A sötét és sáros folyó időnként egy zúgónál annyira összeszűkült, hogy fölöttünk a faágak összeértek, mintha hidak lennének. Végül megérkeztünk egy vízen lebegő levelekkel borított öbölbe. – A zöld lagúna – mondta Vajuvi. Leállította a motort, a csónak némán siklott tova a vízen. Sárgacsőrű csérek röpködtek a rózsafák és cédrusok között, fecskék cikáztak a lagúna fölött, csillámló fehér szikrák zöld alapon. Két arapapagáj rikácsolt és veszekedett, a parton egy szarvas állt olyan csendesen, mint a víz. Egy kis kajmán sietett föl a lejtőn. – Az őserdőben mindig óvatosnak kell lenned – mondta Vajuvi. – Hallgatok az álmaimra. Ha veszélyről álmodom, akkor a faluban maradok. Sok baleset azért történik meg a fehér emberekkel, mert nem hisznek – az álmaiknak. A xingui indiánok híresek arról, hogy a kenuik orrában állva íjjal és nyíllal halásznak. Jack és Raleigh annak idején lelkesen fényképezte őket. és elküldték a fotográfiákat az Amerikai Indián Múzeumnak. Vajuvi és fia azonban horgászzsinórt vett elő, és felcsalizták a horgokat. Azután

megpörgették a zsinórt a fejük fölött, mint a lasszót, és a horgokat a lagúna közepébe vetették. Miközben Vajuvi föltekerte a horgászzsinórt, a partra mutatott. – Arrafelé van az ösvény, amelyen a csontokat kiásták. De nem Fawcett csontjai voltak, hanem a nagyapámé.{755} – A nagyapádé? – kérdeztem. – Igen. Mugika, ez volt a neve. Akkor halt meg, amikor Orlando Villas Boas kérdezősködni kezdett Fawcettről. Orlando meg akart védeni minket attól, hogy a fehér emberek idejöjjenek, és azt mondta a kalapalo népnek: „Ha találtok egy magas csontvázat, akkor mindegyikőtöknek adok egy puskát.” A nagyapám volt az egyik legmagasabb férfi a faluban. Ezért sok falusi elhatározta, hogy kiássák a csontjait, és itt temetik el a lagúnánál, és azt mondják, hogy Fawcett az. Miközben beszélt, a fia horgászzsinórja megfeszült. Vajuvi segített a gyereknek húzni. Ezüstfehér hal robbant ki a vízből, és vadul csapkodott a horgon. Előrehajoltam, hogy megnézzem, de Vajuvi félrelökött az útból, és egy bottal ütni kezdte a halat. – Pirája – mondta. Lenéztem a halra, amely tátott szájjal hevert a csónak alumínium fenekén. Vajuvi a késével kinyitotta a száját, megmutatta a fűrészes fogakat, amelyekkel az indiánok olykor a saját húsukat hasítják fel a tisztító szertartásokon. Vajuvi eltávolította a horgot, azután folytatta: – Az apám, Tadjui, abban az időben távol járt, és dühös lett, amikor megtudta, mit csináltak az emberek. De a csontokat addigra már elvitték. Más bizonyítékok is megerősíteni látszottak Vajuvi történetét. Annak idején Brian Fawcett megjegyezte, hogy a kalapalók egymásnak ellentmondó változatokban adják elő, hogyan ölték meg a felfedezőket: némelyek szerint agyonverték, mások szerint távolról lőtték le őket nyíllal. Ráadásul váltig állították, hogy Fawcettet azért ölték meg, mert nem hozott nekik ajándékot, és megütött egy kisfiút, ám ez ellentmond annak az emberségnek, amelyet Fawcett tanúsított az indiánok iránt. Később találtam egy belső használatra szánt jegyzetet Londonban, a Királyi Embertani Intézet levéltárában, ahol a csontokat megvizsgálták. Ebben ez olvasható: „A felső állkapocs egyértelműen bizonyítja, hogy ezek a maradványok nem tartozhatnak Fawcett ezredeshez, akinek felső foglenyomata szerencsére elérhető összehasonlítás céljára… Fawcett ezredes hat láb és fél hüvelyk magas volt. Az az ember,

akinek a maradványait Angliába hozták, becslés szerint legföljebb az öt láb hét hüvelykes magasságot érhette el.”{756} – Szeretném visszakapni a csontokat, hogy eltemethessem oda, ahova tartoznak – mondta Vajuvi. Miután fél tucat piráját fogtunk, kisiklottunk a partra. Vajuvi gallyat gyűjtött, és tüzet rakott. A pirájákat pikkelyestől a fára fektette, megsütötte az oldalukat, majd megfordította őket. A megfeketedett halakat levelekre rakta, és húsdarabokat tépett le a gerincről. A halat beijuba, manióka-lisztből készült palacsintába burkolta, és mindegyikünknek adott egy szendvicset. Evés közben így szólt: – Elmondom nektek, hogy a szüleim mit meséltek arról, hogyan halt meg valójában az angol. Csakugyan járt itt. Hárman voltak, és senki sem tudta, kik ők, vagy miért jöttek. Nem voltak állataik, a terheket a hátukon hozták. Egyikük, a főnök öreg volt, a másik kettő fiatal. Éhesek és fáradtak voltak, mivel olyan sokáig meneteltek, és a falu népe adott nekik halat és beijut. A segítségért cserébe az angolok olyan halászhorgokat ajándékoztak nekik, amilyeneket még senki sem látott. És késeket is adtak. Végül az öregember azt mondta. „Most mennünk kell.” A nép megkérdezte tőlük: „Hova mentek?” Ők, pedig azt válaszolták: „Errefelé. Keletnek”. Mi azt válaszoltuk: „Arrafelé senki nem megy. Mert arra ellenséges indiánok élnek. Megölnek titeket.” De az öregember nem engedett. Így hát elindultak. – Vajuvi kelet felé mutatott, és a fejét csóválta. – Azokban a napokban senki nem ment arrafelé – mondta. Napokig látták a kalapalók Fawcették tábortüzeinek füstjét a dzsungel fölött, de az ötödik napon a füstoszlop eltűnt. Vajuvi azt mondta, hogy egy csoport kalapalo, akik attól féltek, hogy valami baj történt, megpróbálta felkutatni a tábori. De az angoloknak nyoma sem volt. Azután megtudtam, hogy amit a szüleitől hallott, olyan szájhagyomány volt, amely nemzedékről nemzedékre szállt. 1931-ben hasonló történeteket hallott Vincenzo Petrullo, a philadelphiai Pennsylvania Egyetem múzeumának antropológusa, az első fehér emberek egyike, akik beléptek a Xingu-területre, csak ezek elsikkadtak a szenzációhajhász mesék között. Úgy ötven évvel később Ellen Basso, az arizonai egyetem antropológusa részletesebb változatot hallott egy Kambe nevű kalapalótól, aki még kisfiú volt, mikor Fawcett és csoportja a falujukban járt. Basso kalapalo nyelvből fordította le Kambe meséjét, megőrizve a törzsi hagyomány epikai ütemét: Egyikük magára maradt.

Miközben énekelt, egy hangszeren játszott. A hangszere így és így működött… Énekelt és énekelt. A karjával így ölelt át. Miközben játszott, mi a keresztényeket figyeltük Miközben játszott. Az apa és a többiek. Azután „Mennem kell” – mondta. Kambe azt is elmesélte, hogyan látták a tüzet: „Ott a keresztények tüze” – mondta egyik a másiknak. Ez napnyugtakor törtéit. A második alkonyaton ismét fölszállt a füst. A következő napon csak egy kis füst szállt az égen. Ezen a napon, mbouk, a tüzük kialudt… Olyan volt. mintha az angolok tüze nem élt volna, mintha kialudt volna. „Micsoda kár! Miért erősködött, hogy el kell menniük?”{757} Miután Vajuvi befejezte a történet általa ismert változatát, azt mondta: – Az emberek azt hajtogatják, hogy a kalapalók ölték meg az angolt. Pedig nem mi voltunk. Mi igyekeztünk megmenteni őket.

24 A MÁSIK VILÁG

Aszóba sötét volt. Nina Fawcett az asztal egyik oldalán ült; a vele szemben ülő asszony a kristálygömbjébe bámult. Nina, miután annyi éven át kereste férjét és fiát ezen a világon, most egy másik dimenzióban folytatta a keresést. Médiumokkal és jövendőmondókkal vette körül magát, akik közül sokan hosszú levelekben részletezték, miként igyekeztek kapcsolatba kerülni a felfedezőkkel. Az egyik médium azt állította, hogy érzékelt egy jelenlétet, és amikor fölnézett, Fawcett állt az ablakban. A médium megkérdezte tőle: „Él vagy halott?” és Fawcett nevetve azt felelte: „Nem látja, hogy élek? – majd hozzátette: – Adja át üzenetemet Ninának, hogy szeretem, és mondja meg neki, hogy nincsen semmi bajunk.”{758} Egy másik médium azt mondta, hogy egy szakállas fiatalember lebeg előtte. Jack volt az. „Egy napon találkozunk” – mondta. Azután eltűnt, a „legcsodálatosabb illatot hagyva maga után”.{759} Fawcett bátyja, Edward elmondta a Társaságnak, hogy Nina az okkultizmusba menekült: „Ez megkönnyíti az életét.”{760} Nem Nina volt az egyetlen, aki médiumokhoz fordult, hogy választ találjon arra, amit a látható világ makacsul nem volt hajlandó feltárni előtte Reeves, aki Fawcett támogatója volt a Társaságnál, kollégái megdöbbenésére spiritiszta lett – vagy, ahogy néha nevezik őket „spirituális térképész”.{761} A ‘30-as években szeánszokra járt, nyomokat keresett, amelyek Fawcett sorsára utalnak. Ugyanígy tett Fawcett barátja. Sir Ralph Paget, a korábbi brazil nagykövet is. Az ‘40-es évek elején Paget részt vett egy összejövetelen az angliai Seafordban, Nell Montague médium házában. Egy Fawcet-től származó levelet helyezett el a médium kristálygömbjén. Montague azt mondta, hogy három halovány, fehér alakot lát.{762} Az egyik mozdulatlanul feküdt a földön. Egy másik, aki idősebb volt, nehezen kapott levegőt, és egy hosszú hajú-szakállú férfi kezét szorongatta A kristálygömb hirtelen vörössé vált, mintha vérben ázna. Ezután Montague azt mondta, hogy lándzsával és nyíllal fölfegyverzett indiánokat lát, akik magukkal viszik a három fehér

embert. A szobában tartózkodó embereknek elakadt a lélegzete. Paget első ízben érezte úgy, hogy barátja halott. 1949-ben Geraldine Cummins, az automatikus írás ünnepelt mestere – az automatikus írás abban áll, hogy valaki transzba ejti magát, és leírja a szellemek üzenetét – részletesen ismertette,{763} hogyan mészárolták le az indiánok Jacket és Raleigh-t: „Kín – elmúlt a kín!”, zihálta Raleigh, mielőtt meghalt.{764} Cummins jelentése szerint Fawcett végül delíriumba esett: „A hangok távoli mormolássá tompultak, amikor szembenéztem a halál szürkeségével. Ez a földöntúli borzalom pillanata… az a pillanat, amikor a világegyetem áthatolhatatlannak tűnik, és az örök magányosság lesz az ember osztályrésze.”{765} Annak ellenére, hogy Nina az ilyesmiknek nem adott hitelt, tudta, hogy a saját halandóságával kell szembenéznie. Brian Fawcett, aki Peruban gondoskodott az anyjáról, még Cummins jóslata előtt megírta Joannek: „Nem hinném, hogy túl sok napja van hátra a földön! … Ő lenne az első, aki bevallaná, hogy fogytán az ereje.”{766} Egyszer Nina hajnali kettőkor fölkelt, és megírta Joannek, hogy látomása volt, amely szerint „föl kell készülnie arra, hogy bármelyik pillanatban megérkezhet a Hívás”. Nina arra gondolt: Igazán és őszintén megkérdezted magadtól: féled-e a Halált és azt, ami utána jön ?” Remélte, hogy könnyű lesz a távozás – „talán elalszom, és nem ébredek föl”. {767} Brian azt írta a húgának: „Bizonyos értelemben jó lenne, ha itt távozhatna. Örülne, ha porhüvelye ugyanazon a kontinensen nyugodhatna, ahol a férjéé, és a… fiáé.”{768} Amikor az egészségi állapota romlani kezdett, Nina azt mondta Briannek, hogy át kell adnia neki valami fontosat. Kinyitott egy bőröndöt, elővette Fawcett naplóit és úti jegyzeteit. „Eljött az idő, hogy odaadjam neked az összes dokumentumot, amely a birtokomban van” – mondta.{769} Noha Brian még csak a harmincas éveiben járt, az élete tele volt halállal: nemcsak az apját és a bátyját veszítette el, de első felesége hét hónapos terhesség után elvetélt, és hamarosan meghalt. Brian újra nősült, de nem született gyermeke, és olyan állapotba került, amit leginkább úgy tudott leírni, hogy „vad, vigasztalhatatlan bánat”.{770} Elővette és átnézte apja iratait, ahogy ő mondta, „szánalmas ereklyéit egy katasztrófának, amelynek természetét nem ismerhetjük”.{771} A következő hetekben magával vitte az iratokat a munkahelyére. Miután több mint húsz éve volt vasúti mérnök, unatkozott és nyugtalan volt. „Úgy érzem, elpocsékolom az életemet, mindennap bemegyek egy nyomorúságos irodába,

aláírok egy csomó hülye papírt, azután ismét hazamegyek! – vallotta be Joannek. – Ez sehova se vezet… Mások halhatatlanságot találnak a gyermekeikben. Ez megtagadtatott tőlem, pedig kell nekem.”{772} Ebédidőben az apja iratait olvasgatta. Elképzelte Fawcettet expedícióin, megosztotta vele a nehézségeket, az ő szemén keresztül látta a világot.{773} Mivel Briannak rosszul esett, hogy az apja nem őt választotta az expedícióra. Azelőtt kevés érdeklődést tanúsított az apja munkája iránt, de most valósággal falta az iratokat. Elhatározta, hogy otthagyja az állását, és a töredékeket összeölti egy könyvbe, amelynek A Mato Grosso titka címet fogja adni. Miközben fáradhatatlanul dolgozott a kéziraton, azt mondta az anyjának: „Úgy tűnik, apa nagyon közel van hozzám, mintha az ő irányításával végezném a munkát. Természetesen vannak percek, amikor nagyon fáj a szívem.”{774} Amikor 1952 áprilisában elkészült a vázlattal, egy példányi. Ninának adott: „Ez igazán »monumentális« munka, és azt hiszem, apa büszke lenne rá. – Az ágyban fekvő Nina forgatni kezdte a lapokat: – Egyszerűen nem tudtam letenni! – írta Joannek. – Vacsora után hálóingbe bújtam, és hajnali négyig olvastam azt a könyvet.”{775} Mintha a férje mellette állt volna. Hirtelen mindenre emlékezett. Miután befejezte a kéziratot, Nina felkiáltott: „Bravó! Ez igen!”{776} A könyv 1953-ban jelent meg, és világszenzáció lett, Graham Greene és Harold Nicholson is megdicsérte. Nem sokkal ezután Nina nyolcvanéves korában meghalt. Brian és Joan már nem gondoskodhatott róla. Egy lerobbant panzióban élt az angliai Brightonban, gyakorlatilag koldusszegényen, leépülve. Ahogy egy megfigyelő megjegyezte, Nina „föláldozta” az életét a férjéért és annak emlékéért.{777} Az 1950-es évek elején Brian elhatározta, hogy saját expedíciói indít az eltűnt felfedezők felkutatására. Gyanította, hogy apja, aki már a kilencven felé közeledne, valószínűleg halott, és hogy Raleigh a gyengesége miatt feltehetőleg nem sokkal a Halott Ló tábor után ugyancsak elhunyt. És Jack? Brian nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy esetleg még él. Végtére is Jack erős és fiatal volt, amikor a csapat eltűnt. Brian küldött egy levelet a brazíliai brit nagykövetségre, és a segítségüket kérte a kutatási engedély megszerzéséhez. Elmagyarázta, hogy senki sem erősítette meg hivatalosan bátyja halálát, és ezt ő sem teheti, „amíg nem vagyok biztos benne, hogy mindent elkövettem a kérdés tisztázására”.{778} Továbbá a feladat lehetőséget nyújtana arra, hogy visszatérjen hazájába, amelyet harminc éve veszített el. A brit tisztviselők úgy találták, hogy Brian „éppen olyan bolond, mint az apja”, és nem voltak hajlandók megkönnyíteni az „öngyilkosságát”.{779}

Brian mégis terveket kovácsolt. Megérkezése Brazíliába nagy vihart kavart a sajtóban: „EGY BRIT KERESI ELVESZETT APJÁT ÉS BÁTYJÁT AZ ŐSERDŐBEN!”, tudósította a chicagói Daily Tribune. Brian vásárolt megfelelő ruházatot, vitt magával vázlattömböt és naplót is. Egy brazil, aki az apja barátja volt, eltátotta a száját, amikor meglátta: „De… de… én azt gondoltam, hogy meghalt!”{780} Brian azt mondta húgának, hogy akarata ellenére lesz felfedező, és tudta, hogy nem élne túl egy utazást a vadonban. Ehelyett azokra az eszközökre támaszkodva, amelyeket elsőnek dr. Rice használt évtizedekkel korábban, és amelyek addigra sokkal könnyebben beszerezhetők lettek, kibérelt egy apró légcsavaros gépet a pilótájával együtt, és tüzetesen megvizsgálta az őserdőt felülről. Ezernyi röplapot szórt le, amelyek hóesésként hullottak a fákra. A lapokra ezt írta: „Jack Fawcett vagy? Ha a válasz igen, akkor ezt a jelet emeld a fejed fölé… Meg tudod fékezni az indiánokat, ha leszállok?”{781} Sohasem kapott választ, és nem talált semmilyen bizonyítékot arra, hogy Jack él. Ám egy másik expedíción azt kezdte keresni, amit a bátyja és az apja: Z városát. „Bizonyára a végzet vezette a lépteimet ezen az úton”, jegyezte fel Brian.{782} Távcsővel pásztázva egy távoli hegygerincen megpillantott egy romvárost, utcákkal, tornyokkal és piramisokkal. „Ez éppen úgy fest!” – kiáltotta a pilóta.{783} De amint a gép közelebb ért, rájöttek, hogy csak egy furcsán erodálódott homokkő sziklát láttak. „Figyelemre méltó, szinte hihetetlen volt az illúzió” – mondta Brian. Ahogy teltek a napok, kezdett attól félni, amire eddig gondolni sem akart: hogy sosem találja meg Z-t. Mint később írta: „A megtévesztő hiedelmek egyébként is ingatag, romantikus tornya rám omlott, és én kába vagyok.”{784} Kételkedni kezdett azokban a furcsa írásokban, amelyeket az apja hagyatékában talált, és sosem tett közzé. Fawcett eredetileg szigorú tudományos kifejezésekkel és óvatosan írt Z-ről: „Nem hinném, hogy »a Város« nagy vagy gazdag lenne.” Azonban 1924-re Fawcett több ív papírt töltött meg lázálmaival a világ végéről és egy mesés atlantiszi királyságról, amely az édenkertre hasonlít. Z „minden civilizáció bölcsőjévé”{785} és Blavatsky egyik „Fehér Páholyának” középpontjává magasztosult, ahol magasabb szellemi szinten álló lények csoportja segít igazgatni a világegyetemet.{786} Fawcett azt írta, hogy reméli, fölfedez „egy Fehér Páholyt, amely fönnmaradt Atlantisz idejéből”{787}, és eléri az átszellemülés fokozatát. Brian azt írta a naplójába „Vajon apa egész elképzelése Z-ről tulajdonképpen spirituális cél volt, kutatása pedig vallásos allegória?”{788} Lehetséges, hogy három élet veszett oda „olyan célért, amely

sosem létezett”?{789} Maga Fawcett így írt egy barátjának: „Akit az istenek el akarnak pusztítani, annak először az eszét veszik el”{790}

25 Z

A barlang azokban a hegyekben van – mondta a brazil üzletember. – Ott ereszkedett le Fawcett a föld alatti városba, ahol ma is él. Mielőtt Paolóval elindultunk volna az őserdőbe, megálltunk a Roncador hegységben levő Barra do Gargas nevű kisvárosban, Mato Grosso állam északkeleti csücskében. Sok braziltól hallottuk, hogy az elmúlt pár évtizedben gombaként elszaporodtak errefelé a kultuszok, amelyek Fawcettet egyfajta istenként imádják. Azt hiszik, hogy Fawcett belépett a föld alatti alagutak hálózatába, és fölfedezte, hogy Z igazából egy másik valóságba nyíló kapu. Noha Brian Fawcett élete végéig nem tette közzé apja bizarr írásait, ezek a misztikusok Fawcett néhány rejtélyes utalásába kapaszkodnak, amelyek az Occult Review-höz hasonló újságokban jelentek meg. Ezek szerint az ezredes „a láthatatlan világ kincseit kutatta”. Ezek az írások, Fawcett eltűnése, földi maradványainak felkutathatatlansága vállvetve táplálták a hitet, hogy Fawcett valamiként áthágta a fizika törvényeit. Az egyik szektát, a Mágikus Nukleuszt 1968-ban alapította egy Udo Luckner nevű ember, aki magát a Roncador Főpapjának nevezte, hosszú, Fehér köntöst és Dávid-csillaggal díszített cilindert viselt. A 70-es években rengeteg brazil és európai sereglett a Mágikus Nukleuszba, köztük Fawcett dédunokaöccse, remélve, hogy megtalálják ezt a kaput. Luckner egy vallási központot hozott létre a Roncador hegységben, ahol a családoknak tilos volt húst enni vagy ékszert hordani. Luckner megjósolta, hogy a világ 1982-ben ér véget, és népének föl kell készülnie a leereszkedésre a föld üregeibe. De miután a bolygó továbbra is létezett, a Mágikus Nukleusz hamarosan felbomlott.{791} Ám helyettük újabb misztikusok érkeztek a Roncador hegységbe, akik a Másik Világot keresték. Ezek egyike volt ez a brazil üzletember, akivel Paolo és én a kisvárosban összefutottunk. A negyvenes éveiben járó, alacsony, zömök férfi elmesélte, hogy „hiányzott az életemből a cél”, ám ekkor találkozott egy médiummal, aki megtanította neki, mit jelent a spiritizmus és a föld alatti kapu. Azt mondta, most éppen megtisztítja magát, hátha végül lejuthat.

Meghökkentő módon mások is ilyesmire készültek. 2005-ben egy görög felfedező a csak titkos kóddal elérhető The Great Web of Percy Harrison Fawcett{792} nevű netes oldalon jelentette be terveit, amely szerint expedíciót indít, hogy megtalálja „ugyanazt az ajtót vagy kaput, amely egy Királyságba vezet, ahova Fawcett ezredes távozott 1925-ben”. Az útra, amely még csak ezután következik majd, médiumokat visz vezetőknek. Ez olyan „expedíció lesz, amely nem tér vissza a Hihetetlen éteri tartományából”. A szervező megígéri a résztvevőknek, hogy többé nem emberek lesznek, hanem „egy másik dimenzió lényei, ami azt jelenti, hogy nem lesz halál, betegség, öregség”. Miután a világból eltűntek a fehér foltok, ezek az emberek megépítették a saját maradandó álomvilágukat, amely sosem tűnhet el. Mielőtt Paolóval távoztunk volna, az üzletember figyelmeztetett: – Sosem fogják megtalálni Z-t, amíg ezen a világon keresik.

Nem sokkal azután, hogy találkoztunk a kalapalókkal, első ízben fontolgattam, hogy véget vetek a kutatásnak. Mindketten fáradtak voltunk, agyoncsíptek a moszkitók, és veszekedni kezdtünk. Ugyanakkor, valószínűleg valami élősködő miatt, komoly gyomorbántalmakkal küszködtem, Egy reggel kilopóztam a kalapalo faluból, és magammal vittem a műholdas telefonomat. Paolo azt tanácsolta, ne mutassam, hogy van ilyenem, így egy kis csomagban vittem magammal az őserdőbe. Lekuporodtam a levelek és indák közé, elővettem a telefont, és igyekeztem jelet találni. Számos kudarcba fulladt kísérlet után sikerrel jártam, és feltárcsáztam az otthoni számomat. – David, te vagy az? – szólt bele Kyra, amikor fölvette. – Igen, én – feleltem. – Hogy vagy? Hogy van Zachary? – Nem hallak valami jól. Hol vagy? Fölnéztem a lombsátorra. – Valahol a Xinguban. – Jól vagy? – Kicsit betegeskedem, de nem vészes. Hiányzol. – Zachary akar mondani neked valamit. Egy pillanattal később meghallottam a fiam gügyögését. – Zachary, a papa az –, mondtam. – Papa –, ismételte meg.

– Igen, papa! – Papának hívja a telefont – vette vissza a hallgatót a feleségem. – Mikor jössz haza? – Hamarosan. – Nem volt túl könnyű. – Tudom. Sajnálom. – Beszéd közben hallottam, hogy valaki közeledik. – Mennem kell – mondtam hirtelen. – Mi folyik ott? – Valaki jön. Mielőtt válaszolhatott volna, megszakítottam a vonalat, és visszatettem a telefont a csomagba. Ugyanabban a pillanatban előbukkant egy fiatal indián, és én követtem vissza a faluba. Éjjel a függőágyamban arra gondoltam, amit Brian Fawcett mondott második feleségéről az expedíció után. „Senkije sincsen kívülem. És ennek a helyzetnek nem kellett volna létrejönnie. Tudatosan, önző módon elfelejtettem, mit jelenthet neki az a buzgóság, amellyel egy eszmét hajszolok az utolsó pillanatig.” Tudtam, hogy elég anyagom van egy történethez. Megtaláltam Vajuvi nagyapjának csontjait. Hallottam a kalapalók történetét. Rekonstruáltam Fawcett fiatalságát, tanulóéveit a Társaságnál és az utolsó expedíciót. Mégis maradtak hézagok az elbeszélésben, amelyek nem hagytak nyugton. Gyakran hallottam életrajzírókról, akiket fölfalt a témájuk, akik miután sok éven át kutattak sorsokat, és megpróbálták követni valakinek minden lépését, megpróbálták belakni a világát, a düh és a kétségbeesés rohamai között hányódtak, mert az emberek egy bizonyos szinten túl megismerhetetlenek. Egyes jellemvonásaik, történetük egy része mindig ismeretlen marad. Azon töprengtem, vajon mi történt Fawcet-tel és társaival azután, hogy a kalapalók látták a tábortüzet, amint kihuny. Azon tépelődtem, vajon az indiánok ölték-e meg a felfedezőket, és ha igen, kik? Azon rágódtam, eljutotte Jack valaha is arra a pontra, amikor már kételkedni kezdett az apjában? Fawcett megkérdezte-e magától, mikor látta fiának haldoklását: Mit tettem? De mindenekelőtt azon emésztettem magamat, vajon tényleg létezik-e Z. Vagy csakugyan igaza van Brian Fawcettnek, aki attól félt, hogy az egész az apja képzeletének szüleménye – vagy esetleg a miénk? Úgy tűnt, hogy Fawcett történetének befejezése mindig meg fog bújni a látóhatáron túl: az én Z-m egy szavakból és bekezdésekből álló, rejtett nagyváros. Ahogy Cummins

tolmácsolta Fawcett szavait: „A történetem elveszett. De az emberi lélek olyan hiú, hogy megpróbálja kiásni, és közvetíteni a világnak.”{793} A logikus folytatás az volt, hogy hagyjam abba, és térjek haza. De úgy gondoltam, van még egy személy, aki talán valamivel többet tud: Michael Heckenberger, a Floridai Egyetem régésze, akivel James Petersen javaslatára vettem föl a kapcsolatot. Rövid telefonbeszélgetésünk során Heckenberger azt mondta, szívesen találkozik velem a kuikuro faluban, amely a kalapalo településtől északra található. Más antropológusok azt állították, hogy miután Heckenberger olyan hosszú időt töltött a Xinguban, a kuikuro főnök örökbe fogadta, és saját háza van a faluban 11a bárki hallott valami töredékes szóbeszédet vagy legendát Fawcett utolsó napjairól, akkor az ő. Így hát elhatároztam, hogy továbbmegyek, noha Brian Fawcett mindenkit figyelmeztetett: „ne dobja el az életét holmi délibábért!”{794} Amikor közöltem Paolóval, mi a szándékom, meglepetten pillantott rám: ugyanarra a helyre igyekeztem, ahol James Lynchet és embereit 1996-ban elrabolták. Talán kötelességtudatból, csak annyit mondott lemondóan: – Ahogy akarod – és segített berakni a felszerelésünket a kalapalók alumíniumkenuiba. Vajuvi útmutatásával elindultunk a Kuluene folyón. Az éjszaka nagyobbik részében esett az eső, a folyó pedig elöntötte a környező erdőt. Paolo és én rendszerint élénken beszélgettünk úti célunkról, de most csak ültünk és hallgattunk. Jó néhány óra múlva a csónak egy partoldalhoz közeledett, ahol indián fiú horgászott. Vajuvi felé fordította a járművet, leállította a motort és a csónak orra a partra siklott. – Megérkeztünk? – kérdeztem Vajuvit. – A falu beljebb van – felelte. – Innentől gyalogolnotok kell. Paolo és én kiraktuk a csomagjainkat és élelmiszeres dobozainkat, és elbúcsúztunk Vajuvitól. Figyeltük, ahogy csónakja eltűnik a kanyarban. Túl sok volt a holmink ahhoz, hogy magunkkal vigyük, Paolo tehát megkérte a fiút, adja kölcsön fának támasztott biciklijét. A fiú beleegyezett, Paolo szólt, hogy várjam meg, amíg segítséget hoz. Miután elkerekezett, leültem egy buriti fa alá, és a fiút figyeltem, ahogy kiveti a horgot, azután behúzza. Egy óra telt el anélkül, hogy bárki felbukkant volna a falu irányából. Fölálltam, végignéztem az ösvényen – csak egy sáros csapás volt, amelyet fű és bozót szegélyezett. Elmúlt dél, mikor négy fiú bukkant föl biciklin. A terhet

fölszíjazták a biciklikre, de nem volt helyük egy kartondoboz számára, amely legalább húsz kilót nyomott, vagy a számítógépem csomagjának, így azokat magam cipeltem. A portugál, a kuikuro nyelv és kézmozdulatok segítségével a fiúk elmagyarázták, hogy találkozunk a faluban, búcsút intettek, és roskatag biciklijeikkel együtt eltűntek az ösvényen. A vállamon a dobozzal, csomaggal a kezemben gyalog, magányosan követtem őket. Az ösvény átvezetett egy részben elárasztott mangrove erdőn. Gondolkodtam, levegyem-e a cipőmet, de nem tudtam volna cipelni, így magamon hagytam, miközben bokáig merültem a sárba. Az ösvény hamarosan eltűnt a víz alatt. Magam sem tudtam, merre menjek, így jobbra fordultam, mert ott mintha letaposott füvet láttam volna. Egy órát gyalogoltam, de nem találkoztam senkivel. A doboz egyre nehezebb lett a vállamon, a laptop a kezemben, amely abszurd módon modernnek tűnt a mangrovék között. Arra gondoltam, hogy hátrahagyom, de nem találtam egy száraz helyet, ahova letehettem volna. Időnként megcsúsztam a sárban, és térdre estem a vízben. Tüskés nádszálak döfködték a karom és a lábam, megvérezték a bőröm. Paolo nevét kiabáltam, de nem jött válasz. Találtam egy füves buckát, amely csak néhány centiméternyire merült a víz alá, és kimerülten leültem rá. Miközben a békákat hallgattam, a nadrágom szép csendben csuromvizes lett. A nap égette az arcomat és a kezemet, sáros vizet locsoltam magamra, hátha lehűlök, de hiába. Ekkor vettem elő a Xingu térképét, amelyre Paolóval fölvázoltuk utunkat. A közepére írt „Z” hirtelen nevetségesnek tűnt. Átkozni kezdtem Fawcettet. Elátkoztam Jack és Raleigh miatt. Elátkoztam Murray, Rattin és Winton miatt. És elátkoztam magam miatt. Lassan fölálltam, igyekeztem megtalálni az ösvényt, mentem és mentem; az egyik helyen a víz a derekamig ért, én pedig a fejemre tettem a dobozt és a csomagot. Valahányszor azt hittem, hogy a mangrove-erdő végére értem, újabb erdősáv bukkant föl. Vastag foltokban nőtt a vizes nád, felhőkben gomolyogtak a piumok és moszkitók, amelyek meg akartak enni. Éppen a nyakamon csaptam agyon egy moszkitót, amikor zajt hallottam a távolból Megálltam, de semmit sem láttam. Előreléptem, a zaj hangosabb lett. Ismét Paolót hívtam. Azután ismét hallottam a zajt – különös kotkodácsolás volt, majdnem olyan, mint a nevetés. Egy sötét árny vágódott be a fű közé, azután még egy és még egy. – Ki van ott? – kérdeztem portugálul.

Újabb hang hallatszott mögülem. Sarkon fordultam. A fű mozgott, noha nem volt szél. Gyorsabban haladtam, de a víz egyre mélyült és szélesedett, míg végül olyan lett, akár egy tó. Bambán bámultam a 200 méterre levő partra, amikor észrevettem a bozótban egy alumíniumcsónakot. Noha nem volt benne evező, beleraktam a csomagjaimat, és lihegve belemásztam. Azután ismét meghallottam a zajt, és fölegyenesedtem. A magas nádból több tucat meztelen kölyök rontott elő. Megragadták a csónak szélét, úszni kezdtek velem a tó túlsó partja felé, és egész úton visítva hahotáztak. Amikor ismét partot értünk, kibotladoztam a kenuból, a gyerekek pedig követtek fölfelé az ösvényen. Megérkeztünk a kuikuro faluhoz. Paolo a legközelebbi kunyhó árnyékában ült. – Elnézést, hogy nem mentem vissza érted – mondta. – De nem gondoltam, hogy kibírnám. – A mellényét a nyakára terítette, és egy edényből vizet ivott. Átnyújtotta az edényt, és noha a víz nem volt felforralva, mohón megittam, egy részét a nyakamba öntöttem. – Most már valós képed lehet róla, milyen lehetett Fawcették utazása – mondta. – Most már hazamehetünk, nem? Mielőtt felelhettem volna, odajött egy kuikuro, és szólt, hogy kövessük. Egy pillanatig tétováztam, azután vele mentem a poros központi téren, amelynek az átmérője elérte a 250 métert – azt mondták, ez a legnagyobb a Xinguban. Nemrégiben kétszer is tűz söpört végig a teret szegélyező kunyhókon, a lángok egyik zsúptetőről a másikra szökkentek, a házakból csak hamu maradt. Az indián megállt az egyik megmaradt ház előtt, és szólt, hogy lépjünk be. Az ajtó mellett két nagyszerű agyagszobrot láttam – az egyik egy békát, a másik egy jaguárt ábrázolt. Ezeket csodáltam, amikor egy hatalmas férfi lépett ki az árnyékból. Olyan jelenség volt, mint Tamakafi, a legendás xinguano harcos, akinek a legenda szerint a karja olyan vastag volt, mint másoknak a combja, a lába akkora, mint másoknak a melle. Csak vékony fürdőruhát viselt, a haja körbe le volt nyírva, amitől szigorú arca valahogy még tekintélyesebb lett. – Afukaká vagyok – mondta meglepően lágy, kimért hangon. Világos volt, hogy ő a főnök Ebéddel kínált engem és Paolót, egy tál rizzsel és hallal, amelyet feleségei, két nővér, szolgáltak föl. Úgy tűnt érdekli a külvilág, sok kérdést tett föl New Yorkról, a felhőkarcolókról és az éttermekről. Miközben beszélgettünk, kellemes zene szűrődött be a kunyhóba. Az ajtó felé fordultam. Táncoló nők és bambuszfuvolán játszó férfiak léptek be. A meztelen férfiak testét halat, teknőst, anakondát ábrázoló, aprólékosan

kidolgozott festmények borították, a narancs, sárga és vörös színek ragyogtak a verejtéktől. Legtöbben körülfestették a szemüket feketével, amitől olyanok lettek, mintha félálarcot viselnének. Fejük búbján nagy, színes tollak ágaskodtak. Afukaká, Paolo és én fölálltunk, amikor a csoport bezsúfolódott a kunyhóba. A férfiak kettőt léptek előre, aztán vissza, majd ismét előre, és egész idő alatt fújták fuvoláikat. Voltak köztük három méter hosszú darabok is, gyönyörű, bambuszból készült tárgyak, amelyek zümmögő hangot adtak, olyasfélét, mint a nyitott palack, ha a szél átfúj rajta. Hosszú fekete hajú lányok táncoltak a férfiak mellett, akik az előttük álló vállán fogva alkottak füzért; ők is meztelenek voltak, leszámítva kagyló nyakláncukat, és egy fakéregből készült háromszöget, az ulurit, amely a szemérmüket takarta. A felserdült lányokat nemrég még elzárták, így az ő bőrük halványabb volt, mint a férfiaké. Nyakláncaik csörögtek, miközben toppantottak a zene ritmusára. A csoport néhány percre körülvett minket, azután kibújtak az ajtónyíláson és eltűntek a téren. A fuvolák hangja elhalkult, a zenészek és a táncosok beléptek a következő kunyhóba. Megkérdeztem Afukakát a szertartásról, és ő azt felelte, hogy ez a halszellemek ünnepe volt. – Ilyen módon társalgunk a szellemekkel – mondta. – Sok száz szertartásunk van, és mind szép. Egy idő után szóba hoztam Fawcettet. Afukaká szinte szóról szóra azt felelte, amit a kalapalo főnök: – Bizonyára a vad indiánok ölték meg. – Csakugyan hihetőnek látszott, hogy a vidék valamelyik harcias törzse – legvalószínűbb, hogy a suyák, amint azt Aloique sugallta, vagy a kayapók, vagy a xavanték –, mészárolták le a csoportot; az nem lehet, hogy mind a három angol éhen halt volna, hiszen Fawcett huzamosabb ideig képes volt életben maradni az őserdőben. De a bizonyítékok ezzel el is fogytak. Hirtelen elcsüggedtem. – Csak az erdő tud mindent – mondta Paolo. Miközben beszélgettünk, felbukkant egy furcsa alak. A bőre fehér volt, noha egyes részei lángvörösre sültek a naptól, szőke haja kócosan ágaskodott. Bő sortot viselt ing nélkül, machetét tartott a kezében. Michael Heckenberger volt az. – Szóval megcsinálta! – mondta, és mosolyogva nézett átázott, mocskos ruhámra.

Igaz volt, amit meséltek róla: Afukaká örökbe fogadta, és házat építtetett neki a sajátja mellett. Heckenberger elmondta, hogy az utóbbi tizenhárom évben errefelé kutatott. Ez alatt az idő alatt mindennel megküzdött a maláriától a veszélyes baktériumokig, amelyektől lehámlott a bőre. Egyszer őt is megrohanták a nyüvek, akárcsak Murray-t. – Az bizony borzalmas volt – mondta Heckenberger. A uralkodó felfogás szerint, nevezetesen, hogy Amazónia a paradicsom ellentéte, és még nem került elő egyetlen kőből épült város sem, a legtöbb régész már régen elhagyta az isten háta mögötti Xingut. – Feltételezték, hogy ez régészetileg egy fekete lyuk – folytatta, és hozzátette: – Fawcett volt a kivétel. Jól ismerte Fawcett történetét, még nyomozni is próbált, hogy megismerje a végzetét. – Elbűvölt a személye, és az, amit abban az időben tett – mondta. – Ő egyike volt azoknak a rendkívüli figuráknak, akik hajlandóak beugrani egy kenuba, vagy idemasírozni akkor, holott tudják, hogy az indiánok megpróbálják… – mondat közepén hallgatott el, mintha a következményeket mérlegelné. Majd azt mondta, hogy Fawcettre könnyű legyinteni mint „csodabogárra”; nem rendelkezett egy modern régész eszközeivel és tudásával, és sosem vonta kétségbe azt a tételt, hogy minden Amazóniában rejtőző városnak európai eredetűnek kell lennie. De noha Fawcettet amatőrnek tekintették, nem hagyta abba a munkáját, sőt bizonyos értelemben sokkal világosabban látta a dolgokat, mint számos hivatásos tudós. Szeretnék mutatni valamit – mondta hirtelen Heckenberger. Machetével a kézben, sarkában Paolóval Afukakával és velem elindult az őserdőbe. Levagdosta a fáról a liánokat, amelyek fölfelé törekedve küzdöttek a napfényért. Miután egy kilométert haladtunk, elértünk egy olyan területre, ahol gyérült az erdő. Heckenberger a földre mutatott a machetével. – Látja, hogy bukik alá a terep? – kérdezte. Csakugyan a föld hosszú szakaszon lejtett, mintha valaki egy hatalmas árkot ásott volna. – Ez egy sáncárok – mondta Heckenberger. – Mit ért sáncárok alatt? – Sáncárkot. Védelemre szolgáló árkot. Ez csaknem 900 éves.

Paolo és én igyekeztünk követni az árok vonalát, amely csaknem tökéletes kört írt le a fák között. Heckenberger azt mondta, az árok mélysége eredetileg négy-öt méter volt, szélessége körülbelül tizenhat méter. Az átmérője csaknem másfél kilométer. Eszembe jutottak a „hosszú, mély árkok”, amelyeket a Fitsifitsi szellem ásott a települések körül. – A kuikurók tudnak a létezésükről, de azzal nincsenek tisztában, hogy az őseik készítették őket – mondta Heckenberger. Afukaká, aki segített az ásatásokban, hozzátette: – Azt gondoltuk, hogy a szellemek műve. Heckenberger odament egy négyszögletes üreghez, ahol fölásták az árok egy szakaszát. Paolo, én és a főnök a peremről bámultunk lefelé. A verem földje, ellentétben az erdő más részeivel, sötét, szinte fekete volt. Radiokarbon vizsgálattal Heckenberger kb. Kr. u. 1200-ra datálta. Machetéje hegyével a verem fenekére mutatott, ahol mintha egy árok látszott volna az árokban. – Itt állt a cölöpfal – mondta. – Egy fal? – kérdeztem. Heckenberger elmosolyodott. – Végig az árokban egymástól egyenlő távolságra láthatók ezek a tölcsér alakú lyukak. Erre csak két magyarázat van. Vagy csapdákat helyeztek el az árok fenekén, vagy valamiket belevertek, mondjuk fatörzseket. Azt mondta, elég valószínűtlen, hogy csapdák lettek volna, mert ezek nemcsak a támadó ellenséget, de azokat az embereket is veszélyeztették volna, akiket az ároknak meg kellett védenie. Mi több, amikor az árkokat megvizsgálták Afukakával együtt, a főnök elmesélt egy legendát egy kuikuróról, aki úgy menekült el egy másik településről, hogy átugrott „egy nagy cölöpfalat és egy árkot”. De ennek valahogy nem volt értelme. Miért ásna valaki árkot és készítene palánkvárat a vadon közepén? – Nincs itt semmi – mondtam. Heckenberger nem felelt; ehelyett lehajolt, és kikapart a sárból egy darab kemény agyagot, amelynek rovátkák voltak a peremén. A fény felé emelte. – Törött cserép – mondta. – Mindenütt megtalálható. Miközben újabb cserepeket kerestem a földön, arra gondoltam, Fawcett mennyire ragaszkodott ahhoz, hogy Amazónia bizonyos magaslatain elég

„csak egy kicsit megkaparni a föfdet, és máris bőségesen kerül elő” a régi kerámia.{795} Heckenberger azt mondta, hogy egy hatalmas, ősi település közepén állunk. – Szegény Fawcett, milyen közel volt – mondta Paolo. A település éppen azon a területen volt, ahol Fawcett elképzelése szerint lennie kellett. De érthető, hogy nem vette észre, folytatta Heckenberger. – Az őserdőben nem sok kő akad, a legtöbb települést szerves anyagból készítették – fából, pálmalevélből, földhalmokból, amelyek lebomlanak. Ám ha az ember elkezdi feltérképezni a környéket, és ásat, akkor elképesztő dolgokat találhat. Ismét elindult az erdőn át, és mutogatta a – nyilvánvalóan emberkéz alkotta – hatalmas építmények maradványait. Nem csak egy árok volt, hanem három, koncentrikus körökben. Egy óriási kerek téren a növényzet más jellegű volt, mint a környező erdő mert egyszer, valaha megtisztították. És a településeknek kiterjedt perifériája volt, amit a lebomló hulladékkal és emberi ürülékkel trágyázott, zsírosabb fekete talaj bizonyít. Ahogy körbejártunk, észrevettem egy töltést, amely egyenes vonalban haladt az erdőn át. Heckenberger azt mondta, hogy az egy járdaszegély volt. Akkor hát voltak utak is? – kérdeztem. – Utak. Töltések. Csatornák. – Heckenberger azt mondta, hogy némelyik útnak a szélessége elérte az 50 métert. – Olyan helyet is találtunk, ahol az út a folyó partján egy emelkedő rámpában végződik, majd a túlparton egy ereszkedő rámpában folytatódik. Ez pedig csak egy dolgot jelenthet: valamiféle fahíd kötötte össze őket, amelynek a hossza egy kilométer volt. Ezek ugyanazok a látomásszerű töltések és települések voltak, amelyekről az Amazóniát megjárt spanyol konkvisztádorok beszéltek, amelyekben Fawcett olyan lelkesen hitt, és amelyeket a 20. századi tudósok mítoszként elvetettek. Megkérdeztem, hova vezettek az utak, Hackenberger azt felelte, hogy más, ugyanilyen bonyolult helyszínekhez. – Megmutatom a legközelebbit –, mondta. Összesen húsz, prekolumbián – Amerika 1492-es felfedezését megelőző időszakból származó – települést fedezett föl a Xingu mentén. Ezek a települések néhány kilométerre voltak egymástól, és utak kötötték össze őket. Ami még döbbenetesebb, a tereket kelet-nyugati irányba tájolták, és az utak derékszögben keresztezték egymást. Fawcett is lejegyezte, hogy az indiánok legendáiban „derékszögű utcahálózatok” szerepeltek.

Heckenberger kölcsönkérte a noteszomat, és egy hatalmas kört rajzolt, majd még egyet, és még egyet. – Ezek a terek és a falvak – magyarázta. Újabb koncentrikus köröket rajzolt köréjük: ezek voltak az árkok. Végül több párhuzamos vonal következett, amelyek derékszögben metszették egymást: az utak, hidak és töltések. Az összes idom mintha egy bonyolult egészbe illeszkedett volna, akár egy absztrakt festmény, amelynek elemei csak messziről állnak össze értelmes egésszé. – Egyszer a csoportommal nekiláttunk, hogy mindent feltérképezzünk, és fölfedeztük, hogy semmit sem csináltak véletlenszerűen – mesélte Heckenberger. – Az összes település bonyolult mérnöki és matematikai terv szerint épült, és versenyre kelhetett mindennel, ami akkortájt Európában készült. Mindegyik településfüzérben 2-5000 ember élt, vagyis a nagyobb közösségek mérete megegyezett a középkori Európa városaiéval. – Ezeknek az embereknek volt esztétikai érzékük a monumentalitáshoz – folytatta. – Szerették a szép utakat, tereket és hidakat. Nem piramisokat hagytak hátra, ezért olyan nehéz megtalálni az emlékeiket; horizontális építményeik voltak. Ettől azonban nem kevésbé különlegesek. Elmesélte, hogy éppen most tette közzé kutatásait egy könyvben. Susanna Hecht geográfus, aki az UCLA Közigazgatási Főiskoláján tanít, „rendkívülinek” nevezte Heckenberger fölfedezéseit. Más régészek és földrajztudósok később „monumentálisnak”, „forradalminak”, „világrengetőnek” minősítették. Heckenberger segített teljesen megcáfolni azt az elképzelést, amely Amazóniát a paradicsom ellentétének képzelte, ahol sosem maradhatott volna fönt Fawcett látomása: egy virágzó, dicsőséges civilizáció.{796} Más tudósok is hozzájárultak a régészet forradalmához, és gyakorlatilag minden érvénytelenné vált, amit valaha tudtunk a Kolumbusz előtti Amerikáról.{797} Ezeket a régészeket gyakran olyan készülékek segítik, amelyek messze meghaladják dr. Rice álmait, többek között a rétegradar, a műholdas térképoldalak, a távérzékelők, amelyek a mágneses mezők rendellenességeiből kiindulva vezetnek a földben megbújó műtárgyak nyomára. Anna Roosevelt, Theodore dédunokája, aki az illinoisi egyetemen régész, kiásott egy barlangot a brazíliai őserdőben Santarém környékén, amely tele volt sziklafestményekkel – az állati és emberi ábrázolások hasonlítanak azokhoz, amelyeket Fawcett írt le Amazónia különböző részein, és amelyekkel Z-re vonatkozó elméletét igyekezett alátámasztani. A barlang

mélye egy legalább 10 000 éves település maradványait rejtette – legalább kétszer olyan régen laktak ott emberek, mint amikorra eddig az ember amazóniai megjelenését datálták a tudósok. Ez a település olyan ősi, hogy megkérdőjelezi az Amerikák benépesülésére vonatkozó régi elméletet. A régészek sok éve úgy hiszik, hogy Amerika első lakói az új-mexikói Clovisban talált lándzsahegyről elnevezett kultúrához tartozlak. Feltételezték, hogy ezek a mammutvadászok 11 000 éve, a jégkorszakban érkeztek Ázsia felől a Bering-szoroson át, és fokozatosan vándoroltak lefelé Közép- és DelAmerikában. Az amazóniai település azonban legalább olyan idős, mint az első bizonyosan clovisi települések Észak Amerikában. Továbbá Roosevelt szerint az amazóniai barlangban nem találták meg a clovisi kultúra ismertetőjegyeit, például a jellegzetesen hullámos hegyű lándzsafejeket. Egyes régészek most úgy hiszik, hogy valószínűleg létezett egy nép, amely megelőzte a clovisit. Mások, Roosevelthez hasonlóan azt gondolják, hogy ugyanaz a nép egyidejűleg terjedt el Amerika-szerte és mindenütt kialakították a saját kultúrájukat. A barlangban és egy közeli, folyóparti településen Roosevelt újabb döbbenetes fölfedezést tett 7500 éves kerámiát talált, amely csaknem 2000 évvel megelőzi az Andokban vagy Közép-Amerikában feltárt legkorábbi cserépedényeket. Vagyis a két Amerikában elsőként Amazóniában készült cserépedény, tehát ahogy Fawcett radikális elmélete állította, ez a vidék lehet akár egész Dél-Amerika civilizációinak forrása – sokkal inkább innen terjedt szét egy fejlett kultúra, mint fordítva. A légi és műholdas fényképeken a tudósok hatalmas, emberkéz alkotta dombokat láttak, amelyeket gyakran az Amazonason átvezető töltések kötöttek össze, különösen a bolíviai ártereken, ahol Fawcett először talált cseréptörmeléket, minekutána ezt írta jelentésében: „… ahol »allurák«, azaz a síkság fölé emelkedő pontok vannak… ott kézműipari termékek is találhatók”. Clark Erickson, a Pennsylvaniai Egyetem antropológusa, aki Bolíviában tanulmányozta ezeket a földhányásokat, azt mondta nekem, hogy a dombok lehetővé tették az indiánoknak a mezőgazdasági termelést, mert ezzel sikerüli elkerülniük a termőtalaj kizsarolását. A dombok létrehozása rendkívül kemény munkát és összetett mérnöki elgondolást igényelt: sok tonna talajt kellett megmozgatni, megváltoztatták a folyók irányát, csatornákat ástak, településeket, összekötő utakat építettek. Mint Erickson fogalmazott, ezek a dombok sok tekintetben „fölveszik a versenyt az egyiptomi piramisokkal”. Talán a legmeglepőbb az a bizonyíték, amely arra utal, hogy az indiánok még ott is megváltoztatták a táj képét, amelyek valóban a paradicsom

ellentétei voltak – azaz, ahol a talaj túlságosan terméketlen volt ahhoz, hogy nagyobb számú lakosságot tartson el. A tudósok mindenfelé az őserdőben széles sávokban találkoztak a terra preta de Indió-val, azaz az indián fekete földdel. A szerves emberi hulladék és az égetésből származó faszén rendkívül termékennyé tette a talajt. Nem világos, hogy az indián fekete föld mellékes következménye volt-e az emberi jelenlétnek, ahogy egyes tudósok gondolják, vagy szándékosan hozták létre úgy, ahogy a kayapók csinálják a Xingu mentén: vigyázva és módszeresen „elszenesítve” a földet a lefojtott tüzekkel. Akárhogyan is, számos amazóniai törzs használja ki ezeket a termékeny sávokat, hogy növényeket termesszenek ott, ahol valaha elképzelhetetlennek tartották a mezőgazdaságot. A tudósok olyan sok fekete földet találtak az amazóniai ősi települések mellett, hogy mostanában úgy vélik, az esőerdő milliókat tartott el. Most először értékelik át az Eldorádóról szóló krónikákat, amelyekre Fawcett támaszkodott a Z-ről szóló elmélete kialakítása során. Mint Roosevelt mondta, „nem volt délibáb”, amit Carvajal leírt. A tudósok kétségtelenül nem találtak bizonyítékot arra a fantasztikus mennyiségű aranyra, amelyről a konkvisztádorok álmodtak. Ám Neil Whitehead antropológus szerint „Eldorádó létezik, bizonyos határok között”. Heckenberger azt mondta nekem, hogy a tudósok most kezdik megérteni ezt az ősi világot. Az összes hagyományos paradigmát át kell értékelni, kezdve az Amerikákat először benépesítő népcsoportokkal. 2006-ban arra is találtak bizonyítékokat, hogy Amazónia egyes részein az indiánok követ is használtak építkezéseikhez. Az Amapái Műszaki-Tudományos Kutatóintézet régészei Amazónia észak-brazíliai részén feltártak egy csillagászati obszervatóriumot. A csillagvizsgáló hatalmas gránittömbökből épült, amelyek mindegyike több tonnát nyom, és vannak közöttük majdnem három méter magasak is. A romokat, amelyek ugyanúgy lehetnek 500, mint 2000 évesek, elnevezték „Amazonasi Stonehenge”-nek. – Azért tévedtek az antropológusok – mondta Heckenberger mert amikor a 20. században megérkeztek Amazómába, csak kis törzseket találtak, ezért azt mondták: „Ennyien vannak.” A gond az, hogy addigra sok indián nép már eltűnt, gyakorlatilag kiirtották őket az európaiakkal kialakult kapcsolat következményei. Ezért van az, hogy a hatalmas amazonasi településeket, amelyekről az első európaiak meséltek, később senki nem találta meg. Miközben visszafelé tartottunk a kuikuro faluba, Heckenberger megállt a tér szélén, és felszólított, hogy vizsgáljam meg alaposabban. Azt mondta a civilizáció, amely a hatalmas településeket létrehozta, csaknem megsemmisült. Ám a leszármazottak kis csoportjai életben maradtak, és mi

kétségtelenül közöttük állunk. A xinguanók ezer éven át őrizték ennek a nagyon fejlett, nagyon összetett civilizációnak a művészi és kulturális hagyományait. Példának hozta föl, hogy a mai kuikuro falu még mindig keletnyugati tájolású, az utak pedig derékszögben metszik egymást, noha az itt élők többé nem tudják, miért is kedvelik ezt a mintát. Hozzátette, hogy a romok között talált edénytörmeléket megmutatta az egyik helyi fazekasnak. Annyira hasonlított a mai festett külsejű, vörös agyagedényekhez, hogy a fazekas váltig állította, nemrég készítették. Miközben Paolóval a főnök háza felé tartottunk, Heckenberger fölemelt egy mai cserépedényt, és végigfuttatta a kezét az edény szájának barázdáin. – Ezeket a manióka toxinja okozza, amelyet az ilyen edényekben főzik ki – mondta. Ugyanezeket a jellegzetességeket megtalálta az ősi edényeken is. – Vagyis ennek a civilizációnak a népessége ezer éve is hasonlóan táplálkozott. – Módszeresen végigvette a ház jellegzetességeit, és rámutatott a párhuzamokra az ősi civilizáció és mai maradványai között, az agyagszobrokban, a nádból készült falakban és tetőkben, a gyapotból szőtt függőágyakban. – Őszintén megmondom, nem hiszem, hogy bárhol a világon, ahol nem létezik írott történelem, ilyen világos és tiszta lenne a folyamatosság. Néhány zenész és táncos körbejárta a teret. Heckenberger azt mondta, a kuikuro faluban mindenütt „látható a múlt a jelenben”. Én is elképzeltem a fuvolásokat és táncosokat az egyik ősi téren. Elképzeltem, hogyan éltek a domb formájú, emeletes házakban, amelyek nem szétszórva állnak, hanem végtelen sorokban, ahol az asszonyok függőágyat szőnek, és maniókalisztet készítenek, és amíg megtanulják őseik szertartásait, a tizenéves fiúkat és lányokat elzárják a világ elől. Láttam a táncosokat és énekeseket, amint átkelnek az árkokon, a magas cölöpfalak között, egyik faluból a másikba mennek, a széles sugárutakon, hidakon és töltéseken át. A zenészek közeledtek, Heckenberger mondott valamit a fuvolásoknak, de már nem hallottam a hangját, elfojtotta a zene. Egy pillanatig úgy láthattam az eltűnt világot, mintha előttem állna Z.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Rendkívül hálás vagyok sokaknak, akik lehetővé tették munkám sikerét. Fawcett unokája, Rolette de Montet-Guerin, valamint déd-. unokája, Isabelle rendelkezésemre bocsátották Fawcett naplóját, levelezését és fényképgyűjteményét. Percy Fawcett unokaöccse, a kilencvenöt éves dr. Peter Fortescue pedig bepillantást engedett eddig kiadatlan memoárjaiba, amelyekben élénk kisfiúkori emlékként szerepel a Percy és Jack Fawcett amazóniai expedícióját megelőző búcsúvacsora. Henry Costin két gyermeke, Michael és Mary számos emléküket megosztották velem, valamint megmutatták apjuk magánlevelezését is. Ann Macdoland, Raleigh Rímeli másod-unokatestvére pedig átadta nekem Rimell utolsó hazaírott leveleit. Edward Douglas Fawcett jogutódja, Robert Temple feleségével, Oliviával együtt beszámolt nekem Percy Fawcett bátyjának bámulatos életéről. George Miller Dyott parancsnok fia. Mark, valamint dr. Alexander Hamilton Rice unokaöccse, John D. Farrington egyaránt kulcsfontosságú információkat osztottak meg velem a rokonaikat illetően. James Lynch pedig saját utazásának szívszaggató történetével járult hozzá e könyv elkészültéhez. Hálával tartozom számos kutatóintézet segítőkész munkatársának is. Különösképpen Sarah Strongnak, Julie Carringtonnak és Jamie Owennek a Brit Királyi Földrajzi Társaságtól, Maurice Paul Evansnek a Királyi Tüzérség Múzeumában, Peter Lewisnak az Amerikai Földrajzi Társaságtól, Vera Faillace-nak a Brazíliai Nemzeti Könyvtárban, Sheila Mackenzie-nek a Skót Nemzeti Könyvtár munkatársának, Norwood Kerrnek és Mary Jo Scottnak az Alabamai Történeti Levéltárban, valamint Elizabeth Dunnák, a Duke University Rare Book, Manuscript, and Special Collection munkatársának. Nagyszerű és kedélyes idegenvezetőm, Paolo Pinage segítsége nélkül soha nem találtam volna ki a dzsungelből. Hálás vagyok a bakairí, kalapalo és kuikuro indiánok vendégszeretetéért és azért, hogy nemcsak Fawcett-tel kapcsolatos emlékeiket, de kultúrájuk és történelmük számos fontos részletét is megosztották velem. Amazóniai földrajz és régészet tekintetében számos kitűnő tudós – Ellen Basso, William Denevan, Clark Erickson, Susanna Hecht, Eduardo Neyes, Anna Roosevelt és Neil Whitehead – munkájára támaszkodhattam, bár semmiképp nem akarom őket felelőssé tenni esetleges tévedéseimért. Különös

hálával és szeretettel emlékszem James Petersonra, akit nem sokkal kettőnk találkozása után gyilkoltak meg az amazonasi őserdőkben. Halálával a világ egyik legkitűnőbb és legnagyobb szívű régészét vesztette el. Ezenkívül történetem természetesen másképp ért volna véget az ókori amazóniai civilizációkat kutató nagyszerű és rettenthetetlen tudós, Michael Heckenberger segítsége nélkül. William Lowther, Misha Williams és Hermes Leal lankadatlan szorgalommal kutatták Fawcett munkásságát, és hasonlóképp fáradhatatlannak bizonyultak kérdéseim megválaszolásában is. Munkám különböző stádiumaiban számos lelkes ifjú amerikai újságíró – többek között Walter Alarkon, David Gura és Todd Neale – támogatott kutatásával. Brazíliában Mariana és Lena Ferreira valamint Juliana Lottmann segítettek hozzá számos értékes dokumentumhoz, Angliában pedig Gita Daneshjoo nézett utána a forrásoknak. Nana Asfour, Luigi Solio és Marcos Steuernagel első osztályú fordítói munkát végeztek, Ann Goldstein pedig a régi olasz szövegek értelmezésében segített. Andy Young számos adatot ellenőrzött, és portugál fordításai is nagy segítségemre voltak. Köszönet Nandi Rodrigo lelkes háttérmunkálataiért és szerkesztői tanácsaiért is. Nem lehetek elég hálás a kitűnő ifjú újságíró, Susan Lee hónapokon át tartó riporteri, kutatói és adatellenőrző munkájáért. Susan az újságírószakma gyöngyszeme: lelkes, intelligens és kitartó. A „célegyenesben” számos barátom sietett segítségemre értékes szerkesztői tanácsokkal. Külön köszönet Burkhard Bilgernek, Jonathan Chaitnek, Warren Cohennek, Jonathan Cohnnak, Amy Davidsonnak, Jeffrey Franknek, Lawrence Friedmann-nak, Tar Friendnek, David Greenbergnek, Rafi Katchadouriannak, Larissa MacFarquharnak, Katherine Marshnak, Stephen Met-calfnak, Ian Perkernek, Nick Paumgartennek, Alex Rosnak, Margaret Talbotnak és Jason Zengerlének. Különös szerencsének tartom, hogy együtt dolgozhattam a New Yorker tehetséges szerkesztői gárdájával. Daniel Zalewski szakmája egyik legtehetségesebb képviselőjeként alapos munkát végzett a magazinban megjelenő szövegrészen, majd felbecsülhetetlen tanácsokkal járult hozzá a könyv készítéséhez is. Dorothy Wickenden még szabadságra is magával vitte a kéziratomat, hogy a tőle megszokott kérlelhetetlen, ám építő megjegyzésekkel és javításokkal emelje szövegem színvonalát. Elizabeth Pearson-Griffiths egyike azon csendes szerkesztőknek, akik sasszeme és kitűnő nyelvérzéke észrevétlenül teszi egyre jobbá a vele dolgozó szerzőket.

Nem lehetek elég hálás Davit Remicknek sem, aki engedélyezte amazóniai expedíciómat, később pedig mindet megtett annak minél teljesebb sikeréért. Nélküle ez a könyv soha nem jöhetett volna létre. A Robbins Office munkatársai, Kathy Robbins és Dave Halpern, valamint Matthew Snyder, a CAA alkalmazottja kitűnő, bölcs és rendíthetetlen ügynökök, nem utolsósorban pedig nagyszerű barátok. Köszönet a Robbins Office összes további munkatársának is, különösképpen Kate Rizzónak. Különleges élmény volt együtt dolgozni a Doubleday csapatával. William Thomas minden szerzők álma: éles eszű és alapos szerkesztő, aki nem sajnálja a fáradságot, ha a munka fáradságot, ha a munka sikeréről van szó. Stephen Rubin hajthatatlan és szellemes bölcsességgel követte végig szövegem útját a kézirattól a nyomdáig. A Doubleday egész csapata – Bette Alexander, Maria Carella, Melissa Danaczko, Todd Doughty, Patricia Flynn, John Fontata, Catherine Pollock, Ingrid Sterner és Kathy Trager – csodálatos munkát végzett. John és Nina Darnton nemcsak a legkiválóbb após és anyós a világon, de nagyszerű szerkesztők is. Nővérem, Alison és családja, valamint bátyám, Edward lankadatlan buzgalommal bátorítottak. Nemkülönben édesanyám, Phyllis, aki az évek során nemcsak segítőm, de mesterem is volt. Édesapám, Victor minden lehetséges segítséget megadott, és mindig előttem áll nagyszerű és kalandos élete példájával. Remélem, hogy fiam, Zachary és lányom, Ella, aki az expedíció idején még meg sem született, e könyvet olvasva egyszer majd rájönnek, hogy az apjuk nem is volt az az unalmas fickó, akinek látszik. Legvégül pedig szeretnék köszönetet mondani feleségem, Kyra szavakkal ki nem fejezhető segítségégéért. Ő az én mindenem, és örökre az is marad. Zacharyval és Ellával minden idők legfelejthetetlenebb és legizgalmasabb utazását ajándékozták nekem.

A FORRÁSOKRÓL BŐVEBBEN

Egykori hatalmas hírneve ellenére Fawcett életének és halálának számos körülményét homály fedi. Levelezését, feljegyzéseit családja csupán nemrégiben tette publikussá. Számos kollégája és társa, többek között Raleigh Rimell visszaemlékezései is mind a mai napig az asztalfiókokban lapulnak. Fawcett életének feltárásakor nagyrészt ezekre az anyagokra hagyatkoztam. Felhasználtam Fawcett naplóját és úti jegyzeteit, felesége és gyermekei, társai és riválisai levelezését, első világháborús katonatársai feljegyzéseit, valamint Rimell 1925-ös utolsó leveleit, amikre másod-unokatestvérénél bukkantam rá. Fawcett maga is rengeteget írt: tudományos és ezoterikus folyóiratcikkek garmadáját és egyéb első kézből származó információt hagyott hátra. Fia, az Exploration Fawcett szerkesztését jegyző Brian maga is kitűnő íróvá vált. (A könyv magyarul A Mato Grosso titka címmel jelent meg, 1959-ben, a Gondolat Kiadó gondozásában, a Világjárók sorozat 15. köteteként. Jelen könyvben az angol nyelvű, eredeti kiadást vettük alapul.) Rengeteget köszönhetek más szerzőknek is, különösen a történelmi korok közötti tájékozódás terén. John Hemming háromkötetes, brazíliai indiánokról szóló monográfiája az In Search for El Dorado [Eldorádó nyomában] nélkül elvesztem volna. Charles Mann 1491 című munkája nem sokkal expedícióm után jelent meg, és a Kolumbusz előtti Amerika nagyszerű útikalauzának bizonyult. A fönti munkák, számos egyéb forrással együtt szerepelnek a bibliográfiában is. A különösen lényeges forrásokat a jegyzetekben is feltüntettem. Az idézőjeles szövegek, a párbeszédeket is beleértve, kivétel nélkül levelekből, naplókból vagy egyéb hasonló feljegyzésekből származnak. A forrásokra a jegyzetekben hivatkozom. Ahol eltérést tapasztaltam levelek eredeti és később nyilvánossá tett szövegei között, ott mindig az eredetihez tartottam magam. A jegyzetapparátus tömörítése végett számos általánosan elfogadott tény vagy egyértelmű beszédszituáció esetén kihagytam a hivatkozásokat.

A JEGYZETEKBEN HASZNÁLT RÖVIDÍTÉSEK (archív és kiadatlan források, személyek) ADAH Alabamai Történeti Levéltár (Alabama Department of Archives and History) AGS Amerikai Földrajzi Társaság (American Geographical Society) Costin család magángyűjteménye Michael Costin és Mary Gibson magángyűjteményéből Fawcett család magángyűjteménye Rolette de Montet-Guerin magángyűjteményéből FBN Brazília Nemzeti Könyvtára, Rio de Janeiro, Brazília PHFP Duke University Rare Book, Manuscript, and Special Collection HRC Harry Ransom Központ, University of Texas at Austin IWM Hadtörténeti Múzeum, Anglia (Imperial War Museum) RGS Királyi Földrajzi Társaság (Royal Geographical Society) NMAI National Museum of the American Indian Archives, Smithsonian Institution PHF Percy Harrison Fawcett Rimell család magángyűjteménye Ann Macdonatd magángyűjteményéből RAI Királyi Embertani Intézet (Royal Anthropological Institute) RAHT Királyi Tüzérségi Múzeum (Royal Artillery Historical Trust) NLS Skót Nemzeti Könyvtár TNA The National Archives, Kew, Surrey

A KÖNYVBEN HASZNÁLT ANGOLSZÁSZ MÉRTÉKEGYSÉGEK LÁB 30,5 centiméter GALLON

4 5 liter HÜVELYK 2,54 centiméter (angol) LEAGUE 5,5 kilométer MÉRFÖLD 1605 méter (angol) YARD 0,91 méter

IRODALOMJEGYZÉK

Adamson, Jack H. – Holland, H. F.: The Shepherd of the Ocean: An Account of Sir Walter Ralegh and His Times. Boston, 1969, Gambit. Correspondence. Geographical Review 15 no. 4 (1925) 696. Baker, Samuel White Eight Years in Ceylon. Dehiwala, 1969, Tisara Prakasakayo. Balée, William – Clark L. Erickson (ed.): Time and Complexity in Historical Ecology-Studies in the Neotropical Lowlands. New York, 2006, Columbia University Press. Basso, Ellen B.: The Last Cannibals: A South American Oral History. Austin, 1995, University of Texas Press. Bates, Henry Walter: The Naturalist on the River Amazons. Santa Barbara, 2002, The Narrative Press. Bergreen, Laurence. Over the Edge ofthe World: Magellan’s Terrifying drcumnavigation of the Globe New York, 2003, William Morrow. Magyarul: Magellán a Föld körül. Budapest, 2004, General Press. Berton, Pierre: The Arctic Grail: The Quest for the North West Passage and the North Pole, 1818-1909. New York, 2002, Lyons Press. Bingham, Hiram: Across South America: An Account of a Journey from Buenos Aires to Lima by Way ofPotosi, with Notes onBrazil, Argentina, Bolivia, Chile, and Peru. New York, 1976. Da Capo Press. Bingham, H.: Lost City of the Incas: The Story ofMachu Picchu and Its Builders New illustrated edition, with an introduction by Hugh Thomson. New York, 2001, Phoenix. Bodard, Lucien: Green Hell: Massacre of the Brazilian Indians. Translated by Jennifer Monaghan. New York, 1971, Outerbridge & Dienstfrey. Bowman, Isaiah: Remarkable Discoveries in Bolivia. Bulletin of the American GeographicalSodety 47, no. 6 (1915) 439-40. Brandinger, Patrick: Rule of Darkness: British Literature and Imperialism. Ithaca, 1988, Cornell University Press.

Brehaut, Ernest: An Encyclopedist of the Dark Ages: Isidore of Seville. New York, 1912, Columbia University Press. Brinton, Daniel Garrison: The American Race: A Linguistic Classification and Ethnographic Description of the Native Tribes of North and South America. Philadelphia, 1901, David McKay. Bristow, Edward J.: Vice and Vigilance: Purity Movements in Britain since 1700. Totowa, NJ” 1977, Rowman & Littlefield. Bristow, Joseph: Empire Boys: Adventures in a Man’s World. London, 1991, Unwin Hyman. British Association for the Advancement of Science. Notes and Queries on Anthropology, for the Use of Travellers and Residents in Undvilized Lands. London, 1874, Edward Stanford. Brookes, Martin: Extreme Measures: The Dark Visions and Bright Ideas of Francis Galton. New York, 2004, Bloomsbury Publishing. Brown, Lloyd A.: The Story of Maps. New York, 1979, Dover Publications. Burke, Thomas: The Streets of London through the Centuries. London, 1940, B.T. Batsford. Burton, Richard Francis, Sir: Explorations ofthe Highlands ofthe Brazil; with a Full Account of the Gold and Diamond Mines. 2 vols. New York, 1969, Greenwood Press. Cameron, Ian: To the Farthest Ends of the Earth: 150 Years of World Exploration by the Royal Geographical Society. New York, 1980, E. P. Dutton. Campbell, Colin Lady: Etiquette of Good Society. London, 1893, Cassell and Co. Carvajal, Gasper de: The Discovery of the Amazon. Translated by Betram T. Lee and H.C. Heaton. Edited by Jose Toribio Medina. New York, 1988, Dover Publications. Enrique Chavas-Carballo: Ancon Hospital: An American Hospital during the Construction of the Panama Canal, 1904-1914. Military Medicine, 1999. október. Las Casas, Bartolomé de: A Short Account of the Destruction of the Indies. Translated and edited by Nigel Griffin. New York, 1992, Penguin Books. Magyarul: Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról. Budapest, 1999, Paulus Hungaricus.

Castro, Viveiros de – Batalha, Eduardo: From the Enemy’s Point of View: Humanity and Divinitv in an Amazonian Societv. Translated by Catherine V. Howard. Chicago, 1992, University of Chicago Press. Cave, Henry: Golden Tips: A Description of Ceylon and Its Great Tea Industry. London, 1930, S. Low, Marston & Co. Childress, David Hatcher. Lost Cities and Andent Mysteries of South America Stelle IL, 1986, Adventures Unlimited Press. Church, George Earl: Dr. Rice’s Exploration in the North-Western Valley of the Amazon. Geographical Journal 31, no. 3 (1908) 307-10. Clastres, Pierre: Guayaki Cannibalism. Native South Americans: Ethnology of the Least Known Continent, edited by Patrícia J. Lyon. Boston, 1974, Little, Brown. Introduction to Contemporary Cnnlization in the West. New York, 1960, Columbia University Press. Conklin, Beth A.: Consuming Grief: Compassionate Cannibalism in an Amazonian Society. Austin, 2001, University uf Texas Press. Conrad, Joseph: Geography and Some Explorers. In The Collected Works of Joseph Conrad, Vol. 22, London, 1995, Routledge. Cook, Emily Constance Baird. Highways and Byways in London. London, 1903, Macm illan. Cowell, Adrian: The Heart of the Forest. New York, 1961, Alfred A. Knopf. Cowell, A.: The Tribe That Hides from Man. Briarcliff Manor, NY, 1973, Stein & Day. Crone, G. R.: „Obituary: Alexander Hamilton Rice, A. M., M.D.” Geographical Journal 122, no. 3 (1956) 405. Cummins, Geraldine: The Fate of Colonel Fawcett. London, 1955, Aquarian Press Cutright, Paul Russell: The Great Naturalists Explore South America. New York, 1940, Macmillan. Davis, Shelton H.: Victims of the Miracle: Development and the Indians of Brazil. Cambridge, 1977, Cambridge University Press. Davson, H. M.: The History ofthe 35th Division in the Great War. London, 1926, Sifton Praed. De Camp L. Sprague – Willy Ley: Lands Beyond New Yor, 1952, Rinehart.

Denevan, William M.: Cultivated Landscapes of Native Amazonia and the Andes. New York, 2001, Oxford University Press. Diacon, Todd A.: Stringing Together a Nation: Candido Mariano Da Silva Rondon and the Construction of a Modern Brazil, 1906-1910. Durham, NC, 2004, Duke University Press. Diamond, Jared: Guns, Germs, and Steel: The Fates of Human Societies. New York: W.W. Norton, 1999. Magyarul: Háborúk, járványok, technikák: a társadalmak fátumai. 3. kiad. Budapest, 2006, Typotex. Dickens, Charles: American Notes; and Pictures from Italy. New York, 190í, Macmillan. Dillchay, Tom D. (ed.): Monte Verde: A Late Pleistocene Settlement in Chile 2 vols Washington, IX 1989-97, Smithsonian Institution Press. Doyle, Arthur Conan. The Lost World: Being an Account of the Recent Amazing Adventures of Professor George E. Challenger, Lord John Roxton, Professor Summerlee, and Mr. E.D. Malone of the Daily Gazette. Edited by Ian Duncan. New York, 1988, Oxford University Press. Magyarul: Az elveszett világ. Budapest, 1996, Falukönyv-Cicero Kft. Driver, Felix: Geography Militant: Cultures of Exploration and Empire. Oxford, 2001, Blackwell. Dyott, George Miller: On the Trail of the Unknown: In the Wilds of Ecuador and the Amazon. London, 1926, Thornton Butterworth. Dyott, G. M.: The Search for Colonel Fawcett. Geographical Journal 74, no. 6 (1929) 513^42. Dyott, G. M.: Man Hunting in the Jungle: Being the Story of a Search for Three Explorers Lost in the Brazilian Wilds. Indianapolis, 1930, The Bobbs Merrill Co.. Ellis, John: Eye-Deep in Hell: Trench Warfare in World War 1. New York, 1976, Pantheon Books. Farwell, Byron: Burton: A Biography of Sir Richard Francis Burton. New York, 1990, Penguin Books. Fawcett, Brian: Ruins in the Sky. London, 1958, Hutchinson. Fawcett, B.: Exploration Fawcett. London, 1953, Hutchinson. Magyarul: A Mato Grosso titka. Budapest, 1959, Gondolat Kiadó.

Fawcett, Edward Douglas: Swallowed by an Earthquake. London, 1894, E. Arnold. Fawcett, E. D.: The Secret of the Desert; or How We Crossed Arabia in the „Antelope.” London, 1895, E. Arnold. Fawcett, E. D.: Hartmann the Anarchist; or. The Doom of the Great City. New York, 1975, Amo Press. Fawcett, Percy Harcison: Journey to Morocco City. Geographical Journal 19, no. 2 (1902) 189-92. Fawcett, P. H.: A New Touring Ground: Morocco, the Country of the Future. Pah Mail Magazine September 1902. Fawcett, P. H.: Survey Work on the Frontier between Bolivia and Brazil. Geographical Journal 33, no. 2 (1909) 181-85. Fawcett, P. H.: Survey Work on the Bolivia-Brazil Boundary. Geographical Journal 35, no. 2 (1910) 163-66. Fawcett, P. H.: Explorations in Bolivia. Geographical Journal 35, no. 5 (1910) 513-29. Fawcett, P. H.: Further Explorations in Bolivia: The River Heath. Geographical Journal 37, no. 4(1911) 577-97. Fawcett, P. H.: South American Forests. Geographical Journal 40, no. 6 (1912a) 635-36. Fawcett, P. H.: In thee Heart of South America. Pis. 1-4. Wide World Magazine, July-Octóber, 1912b. Fawcett, P. H.: To the Editor of the Occult Review. Occult Review. February 1913. Fawcett, P. H.: Bolivian Exploration, 1913-1914. Geographical Journal 45, no. 3 (1915) 219-28. Fawcett, P. H.: The Source of the River Heath. Geographical Journal 47, no. 4 (1916) 317. Fawcett, P. H.: Obsession. Light, July 29, 1922. Fawcett, P. H.: The Planetary Control. Occult Review, December 1922. Fawcett, P. H.: The Occult Life. Occult Review, August 1923. Fawcett, P. H.: At the Hot Wells of Konniar. Occult Review. July 1925. Fawcett, P. H.: The Lost City of My Quest. Blackwood’s Magazine, January 1933.

Fawcett, P. H.: The Passing of Trinco. Blackwood’s Magazine, February 1959. Fawcett, P. H.: Gold Bricks of Badulla. Blackwood’s Magazine, March 1965. Ferguson, John: Ceylon in 1893: Describing the Progress of the Island since 1803, Its Present Agricultural and Commercial Enterprises, and lis Unequalled Attractions to Visitors, with Useful Statistical Information, Specially Prepared Map. and Upwards of One Hundred Illustrations. London, 1893, John Haddon. Fifer, J. Valerie: Bolivia’s Boundary with Brazil: A Century of Evolution. Geographical Journal 132, no. 3 (1966) 360-70. Fifer, J. Valerie: The Empire Builders: A History of the Bolivian Rubber Boom and the Rise of the House of Suarez. Journal of Latin American Studies 2, no. 2 (1970) 113^46. Fifer, J Valerie. Bolivia: Land Location, and Politics since 1825. Cambridge Cambridge University Press, 1972. f Flanders, Judith: Inside the Victorian Home: A Portrait of Domestic Life in Victorian England. New York, 2003, W. W. Norton. Fleming, Peter: Brazilian Adventure. New York, 1933, Grosset & Dunlap. Flint, John E.: Sir George Goldie and the Making of Nigeria. London, 1960, Oxford University. Forsyth, Adrian – Miyata, Kenneth: Tropical Nature. New York, 1984, Charles Scribner’s Sons. Fraser, Robert: Victorian Quest Romance: Stevenson, Haggard, Kipling, and Conan Doyle. Plymouth, UK, 1998, Northcote House. Freshfield, Douglas W. – Wharton, W. J. L. (ed.): Hints to Travellers, Scientific and General. 1 ed. London, 1893, Royal Geographical Society. Furneaux, Robin: The Amazon: The Story of a Great River. London, 1969, Hami-sh Hamilton. Galton, Francis: The Art of Travel; or, Shifts and Contrivances Available in Wild Countiy. Harrisburg, PA, 1971, Stackpole Books. Gilbert, Martin: Churchill: A life. New York, 1991, Henry Holt. Gilbert, M.: The Somme: Heroism and Horror in the First World War. New York, 2006, Henry Holt.

Gillham, Nicholas W.: A Life of Sir Francis Galton: From African Exploration to the Birth of Eugenics. New York, 2001, Oxford University Press. Girouard, Mark: The Return to Camelot: Chivalry and the English Gentleman. New Haven, 1981, Yale University Press. Glass, Frederick C.: Adventures with the Bible in Brazil. New York, 1943, Loizeaux Brothers. Glendinnin, Victoria: Leonard Woolf. New York, 2006, Simon & Schuster. Gott, Richard: Land without Evil: Utopian Journeys across the South American Watershed. New York, 1993, Verso. Goulding, Michael, Ronaldo Barthem – Efrem Ferreira: The Smithsonian Atlas of the Amazon. Washington, DC, 2003, Smithsonian Institution Press. Green, Martin Burgess: Dreams of Adventure, Deeds of Empire. New York, 1979, Basic Books. Greenblatt, Stephen Jay: Marvelons Possessions: The Wonder of the New World. Chicago, 1991, University of Chicago Press. Guggisberg, F. G. (1900). The Shop: The Story of the Royal Military Academy. London: Cassell. Haggard, H. Rider. King Solomon’s Mines. New York: Oxford University Press, 1989. Magyarul: Salamon király kincse. Budapest, 1983, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó. Halstead, John P.: Rebirth of a Nation: The Origins and Rise of Moroccan Nationalism, 1912-1944. Cambridge, Mass., 1967, Harvard University Press. Hambloch, Ernest: Here and There: A Medley of Memories. London, 1968, Johnson. Hankey, Donald: A Student in Arms. New York, 1917, E. P. Dutton. Hardenburg, W. E.: The Putumayo, the Devil’s Paradise; Travels in the Peruvian Amazon Region and an Account of the Atrocities Commited Upon the Indians Therein. London, 1912, T. F. Unwin. Hart, Peter: The Somme. London, 2005, Weidenfeld & Nicolson. Haskins, Caryl: The Amazon: The Life History of a Mighty River. New York, 1943, Doubleday.

Heath, Jeffrey M.: The Picturesque Prison: Evelyn Waugh and His Writing. Montreal, 1982, McGill-Queen’s University Press. Heaton, Paul Michael: Lamport & Holt. Newport, UK, 1986, Starling Press. Hecht, Susanna: Indigenous Soil Management and the Creation of Amazonian Dark Earths: Implications of Kayapó Practices. In Amazonian Dark Earths: Origins. Properties, Management, edited by J. Lehmann, et. al. The Netherlands, 2004, Kluwer Academic. Hecht, Susanna – Alexander Cokburn: The fate of the Forest Developers Destroyers and Defenders of the Amazon NewYork, 1989, Verso. Heckenberger, Michael J. – James B. Petersen – Eduardo G. Neves (1999). Village Size and Permanance in Amazonia: Two Archeological Examples from Brazil. Latin American Antiquity 10, no. 4. 353-76. Heckenberger, Michael J. et. al.: Amazonia 1492: Pristine Forest or Cultural Parkland. Science 301. (2003). 1710-15. Heckenberger, Michael J. (2005). The Ecology of Power: Culture, Place, and Personhood in the Southern Amazon, A. D. 1000-2000. New York: Routledge. Heckenberger, M. J., J. B. Petersen – Neves E. G.: Of Lost Civilizations and Primitive Tribes, Amazonia: Reply to Meggers. Latin American Antiquity 12, no. 3 (2001) 328-33. Heckenberger, M. J. – J. B. Petersen – Neves E. G.: Historical and SocioCultural Origins of Amazonian Dark Earths. In Amazonian Dark Earths: Origin, Properties, Management, edited by J. Lehmann, et. al. The Netherlands, 2004, Kluwer Academic. Hefferman, Michael: Geography, Cartography, and Military Intelligence: The Royal Geographical Society and the First World War. Transactions of the Institute of British Geographers 21, no. 3 (1996) 504-33. Hemming, John: The Search for El Dorado. London, 1978a, Book Club Associates. Hemming, J.: Red Gold: The Conquest of the Brazilian Indians. Cambridge, Mass., 1978b, Harvard University Press. Hemming, J.: Amazon Frontier: The Defeat of the Brazilian Indians. Cambridge, Mass., 1987, Harvard University Press. Hemming, J.: Die If You Must: Brazilian Indians in the Twentieth Century. London, 2003, Macmillan.

Hobbes, Thomas: Leviathan. Translated by C. B. Macpherson. London, 1968, Penguin Books. Magyarul: Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Budapest, 1970, Magyar Helikon. Hobhouse, Henry: Seeds of Wealth: Four Plants That Made Men Rich. Washington, DC, 2004, Shoemaker & Hoard. Holmberg, Allan R.: Nomads of the Long Bow: The Siriono of Eastern Bolivia. Garden City, NY, 1969, Natural History Press. Honigsbaum, Mark: The Fever Trail: In Search ofthe Cure for Malaria. New York, 2002, Farrar, Straus & Giroux. Hopkirk, Peter: The Great Game: The Struggle for Empire in Central Asia. New York, 1992, Kodansha International. Hopkirk, P.: Tresspassers on the Roof of the World: The Secret Expbration of Tibet. New York, 1995, Kodansha International. Houghton, Walter E.: The Victorian Frame of Mind 18Í0-I870. New Haven, 1957, Y.ile University Press. Huddleston, Lee Eldridge: Origins of the American Indians: European Concepts, 1492-1729. Austin, 1967, University of Texas Press. Humboldt, Alexander von – Bonpland, Aime: Personal Narrative of Travels to the Equinoctial Regions of America, During the Years 1799-1804. Translated and edited by Thomasina Ross. 3 vols. (1885). Vol. 2. London: George Bell and Sons. Huntford, Roland: Shackleton. New York, 1985, Carroll & Graf. Huxley, Elspeth: Scott of the Antarctic. New York, 1978, Atheneum. Jeal, Tim: Livingstone. New Haven, 2001, Yale University Press. Johnson, Donald S.: Phantom Islands of the Atlantic: The Legends of Seven Lands That Hever Were. New York, 1994, Walker. Johnson, J. H.: Stalemate!: The Great Trench Warfare Battles of 1915-1917. London, 1995, Arms and Armour Press. Kelly, John (ed.): The Collected Letters ofW. B. Yeats. Vol. 1. New York, 2005, Oxford University Press. Keltie, J. Scott: „‘Thirty Years’ Work of the Royal Geographical Society.” Geographical Journal 49, no. 5 (1917) 350-72.

Kemper, Steve: Fawcett’s Wake. Online: http://stevekemper.net/fawcett_s_wake _66400.htm. (2009.10.01.) Kennedy, Dane: The Highly Civilized Man: Richard Burton and the Victorian World. Cambridge, Mass., 2005, Harvard University Press. Kigar, Paul Donovan: The Phantom Trail of Colonel Fawcett. Americas, April 1975. Knox, Robert: An Historical Relation of Ceylon. Colombo, 1966, Tisara Prakasakayo. Kricher, John C.: A Neotropical Companion: An Introduction to the Animals, Plants, and Ecosystems of the New World Tropics Princeton, 1997, Princeton University Press. Kuklick, Henrika: The Savage Within: The Social History of British Anthropology, 1885-1945. Cambridge, 1991, Cambridge University Press. Landes, David S.: The Wealth and Poverty of Nations: Why Some Are So Rich and Others So Poor. New York, 1998, W. W. Norton. Larson, Erik: Thunderstruck. New York, 2006, Crown. Lathrap, Donald W.: The Upper Amazon. London, 1970, Thames & Hudson. Leal, Hermes: Coronet Fawcett: A Verdadiera História Do Indiana Jones. Sao Paulo, 1996, Geracao Editorial. Lestringant, Frank: Mapping the Renaissance World: The Geographical Imagination in the Age of Discovery. Translated by David Fausett. Berkeley, 1994, University of California Press. Lighnnan. Bemard V. (ed.): Victorian Science in Context, Chicago, 1997, University of Chicago Press. Lovell, Mary S.: A Rage to Live: A Biography of Richard and Isabel Burton. New York, 1998, W. W. Norton. Long, H. Kingsley: The Faith of Mrs. Fawcett. Passing Show, November 12, 1932. Lyon, Patricia J.: Native South Americans: Ethnohgy of the Least Known Continent. Boston, 1974, Little, Brown. MacGregor, Rob. Indiana Jones and the Seven Veils. New York, 1991, Bantam Books. Magyarul: Indiana Jones és a hét fátyol. Budapest, 1994, Valhalla Páholy.

MacKenzie, John M. (ed.): Imperialism and Popular Culture. Manchester, 1986, Manchester University Press. Malcolm, Janet: The Silent Woman: Sylvia Plath and Ted Hughes. New York, 1995, Vintage. Mann, Charles: The Good Earth: Did People Improve the Amazon Basin? Science 287 (2000) 788. Mann, Ch.: 1491. Atlantic Monthly, April 2002. Mann, Ch.: The Real Dirt on Rainforest Fertility. Science 297. (2002b) 92023. Mann, Ch.: 1491: New Revelations of the Americas before Columbus. New York, 2006, Vintage Books. Marsh, Richard O.: Blond Indians of the Darien Jungle. World’s Work, March 1925. Marsh, R. O.: White Indians of Darien. New York, 1934, G. P. Putnam’s Sons. Matthiessen, Peter: The Cloud Porest: A Chronicle of the South American Wilderness New York, 1996, Penguin Books. Maxtone-Graham, John: The Only Way to Cross. New York, 1972, Macmillan. McCullough, David: The Path between the Seas: The Creation of the Panama Canal, 1870-1914. New York, 1977, Simon & Schuster. Magyarul: Óceántól óceánig: A Panama-csatorna építésének története. Budapest, 1984, Európa Könyvkiadó. Mclntyre, Loren: The Commander and the Mystic. South American Explorer, Spring 1996. McNiven, Ian J. – Lynette Russell: Appropriated Pasts: Indigenous Peoples and the Cobnial Culture of Archaeology. Lanham, MD, 2006, AltaMira Press. Meade, Marion: Madam Blavatsky: The Woman Behind the Myth. New York, 1980, G.P. Putnam’s Sons. Meggers, Betty J.: Amazonia: Man and Culture in a Counterfeit Paradise. Washington, DC, 1996, Smithsonian Institution Press. Meggers, Betty J., Clifford Evans: Archeological Investigations at the Mouth of the Amazon. Washington, DC, 1957, Smithsonian Institution Press.

Metraux, Alfred: The Native Tribes of Eastern Bolivia and Western Matto Grosso. Washington DC, 1942, Government Printing Office. Mill, Hugh Robert: The Record of the Royal Geographical Society 18301930. London, 1930, The Royal Geographical Society. Millard, Candice: The River of Doubt: Theodore Roosevelt’s Darkest Journey. New York, 2005, Doubleday. Moennich, Martha L.: Pioneering for Christ in Xingu Jungles. Grand Rapids, Mich., 1942, Zondcrvan Publishing House. Moorehead, Alan: The White Nile. New York, 2000, Harper’s Perennial. Muffett, D. J. M.: Empire Builder Extraordinary: Sir George Goldie. Isle of Man, UK, 1978, Shearwater Press. Murray, James – Marston, George: Antarctic Days: Sketches of the Homely Side of Polar Life by Two of Shackleton’s Men. London, 1913, Andrew Melrose. Neves, Eduardo G., et. al.: The Timing of Terra Preta Formation in the Central Amazon: Archaeological Date from Three Sites. In Amazonian Dark Earths: Explorations in Space and Time, Bruno Glaser – William 1. Woods (ed.). New York, 2004, Springer Verlag. Nicholl, Charles: The Creature in the Map: A Journey to El Dorado. London. 1995, J. Cape. Niven, Jennifer: The Ice Master: The Doomed 1913 Voyage of the Karluk. New York, 2000, Hyperion. Oppenheim, Janet: The Other World: Spiritualism and Psychical Research in England. New York, 1985, Cambridge University Press. Pagden, Anthony: European Encounters with the New World. New Haven, 1993, Yale University Press. Pickover, Clifford A.: Strange Brains and Genius: The Secret Lives of Eccentric Scientists and Madmen. New York, 1998, Plenum Trade. Price, Willard: The Amazing Amazon. New York, 1992, The John Day Co. Pritchett, V. S.: The Tale Bearers: Literary Essays. New York, 1980, Random House. Ramsden, John: Man of the Century: Winston Churchill and His Legend Since 1945. New York, 1946, Columbia University Press.

Ralegh, Walter: The Discoverie of the Large, Rich, Bewtiful Empyre of Guiana. Transcribed, annotated and introduced by Neil Whitehead. Manchester, 1997, Manchester University Press. Reeves, Edward Ayears: Recollections of a Geographer. London, 1935, Seeley, Service & Company. Reeves, E. A.: Maps and Map-Making. London, 1910, Royal Geographical Society. Revkin, Andrew: The Burning Season: The Murder of Chico Mendes and the Fight for the Amazon Rain Forest. Washington, DC, 2004, Island Press. Rice, Alexander Hamilton: Further Explorations in the North-West Amazon Basin. Geographical Journal 44, no. 2 (1914) 137-64. Rice, A. H.: The Recent Expedition of Dr. Hamilton Rice. Geographical Journal 56, no. 1 (1920) 59-60. Rice, A. H.: The Rio Negro, the Casiquiare Canal, and the Upper Orinoco, September 1919 – April 1920. Geographical Journal 58, no. 5 (1921) 321-43. Rice, A. H.: The Rio Branco, Uraricuera, and Parima (Continued). Geographical Journal 71, no. 4(1928) 345-56. Rice, A. H.: The Rio Branco, Uraricuera, and Parima (Continued). Geographical Journal 71, no. 3 (1928) 209-23. Rice, A. H.: The Rio Branco, Uraricuera, and Parima. Geographical Journal 71, no. 2 (1928) 113^3. Riffenburgh, Beau: Nimrod: Ernest Shackleton and the Extraordinary Story of the 1907-1909 British Antarctic Expedition. London. 2004. Bloomsbury. Roosevelt, Anna (ed.): Amazonian Indians from Prehistory to the Present: Anthropological Perspectives. Tucson. 1994. University of Arizona Press. Roosevelt, A. C.: Moundbuilders of the Amazon: Geophysical Archaeology on Marajó Island, Brazil. San Diego, CA, 1991, Academic. Roosevelt, A. C.: Secrets of the Forest: An Archaeologist Reappraises the Past–and Future–of Amazonia. The Sciences 32 (1992) 22-28. Roosevelt, A. C.: Dating a Paledian Site in the Amazon in Comparison with Clovis Culture. Science 275 (1997) 1948-52. Roosevelt, A. C., et. al.: Paledian Cave Dwellers in the Amazon: The Peopling of the Americas. Science 272 (1996) 373-84.

Roosevelt, A. G” John Douglas, Linda Brown: The Migrations and Adaptations of the First Americans: Clovis and Pre-Clovis Viewed from South America. In The First Americans: The Pleistocene Colonization of the New World, edited by Nina G. Jablonski. San Francisco, 2002, California Academy of Sciences. Roosevelt, Theodore: Through the Brazilian Wilderness. New York, 1914, Charles Scribner’s Sons. Dr. Hamilton Rice on the Rio Branco. Geographical Journal 65, no. 3 (1925) 239-41. Royal Geographical Society. Colonel Fawcett’s Expedition in Matto Grosso. Geographical Journal 71, no. 2 (1928) 176-85. Ryan, Simon: The Cartographic Eye- How Explorers Saw Australia. Cambridge: Cambridge, 1996, University Press. Savage-Landor – Henry, A.: Across Unknown South America. 2 vols. New York, 1913, Hodder & Stoughton. Schurz, W. L.: The Distribution of Population in the Amazon Valley. Geographical Review 15, no. 2 (1925) 206-25. Semple, Ellen C.: Influences of Geographic Environment on the Basis of Ratzel s System of AnthropoGeography. New York, 1911, Holt. Shackleton, Ernest Henry. The Heart of the Antarctic: Being the Story ofthe British Antarctic Expedition 1907-1909. 2 vols. London, 1909, W. Heinemann. Magyarul: Az Antarktisz szívében: száznyolcvan kilométerre a Deli sarktól. Budapest 2005, Enciklopédia. Silva Rondon, Candido Mariano da: Cím nélkül. Anglo Brazilian Chronicle, April 2, 1932 Simón, Pedro: The Expedition of Pedro De Ursua & Lope De Aguirre in Search of El Dorado and Omagua in 1560-1. Edited by William Bollaert. London, 1861, Hakluyt Society. Sims, George R. (ed.): Living London: Its Work and Its Play, Its Humour and Its Pathos, Its Sights and Its Scenes. 3 vols. London, 1901-1903, Cassell. Slater, Candice: Entangled Edens: Visions of the Amazon. Berkeley and Los Angeles, 2002, University of California Press. Smith, Anthony: Explorers ofthe Amazon. New York, 1990, Viking. Sobel, Dava: The True Story of a Lone Genius Who Solved the Greatest Scientific Problem of His Time. Penguin (Non-Classics), Reprint edition,

1996. Magyarul: Hosszúsági fok: egy magányos géniusz igaz története, aki megoldotta kora legnagyobb tudományos problémáját. Pécs, 1997, Alexandra Kiadó. St. Clair, David: The Mighty, Mighty Amazon. London, 1968, Souvenir Press. Staden, Hans: Hans Staden: The True History of His Captivity. Translated and edited by Malcolm Letts. London, 1928, George Routledge. Stanley, Henry M.: How I Found Livingstone: Travels, Adventures and Discoveries in Central Africa, Including Four Months Residence with Dr. Livingstone. London, 1872, Sampson Low, Marston, Low, & Searle. Magyarul: A nagy afrikai kutató önéletírása. Budapest, 1912, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. Stashower, Dániel: Teller of Tales: The Life of Arthur Conan Doyle. New York, 1999, Henry Holt. Stepan, Nancy: The Idea of Race in Science: Great Britain, 1800-1960. Hamden, CT, 1982, Archon Books. Stevens, Albert William: The Hydroplane of the Hamilton Rice Expedition, 1924-25. Geographical Journal 68, no. 1 (1926) 27-43. Steward, Julian H. (ed.): Handbook of South American Indians: The Tropical Forest Tribes. 7 vols. Vol. 3. Washington, DC, 1948, Smithsonian Institution. Steward, Julian H. – Faron, Louis C.: Native Peoples of South America. New York, 1959, McGraw-Hill. Stocking, Jr. George: Victorian Anthropology. New York, 1987, Free Press. Race, Culture, and Evolution: Essays in the History of Anthropology. Chicago, 1968, University of Chicago Press. Suarez, Pedro – Lembcke, M. Eduardo – Fawcett, Percy Harrison: Further Explorations in Bolivia: The River Heath: Discussion. Geographical Journal 37, no. 4 (1911) 597-98. Swanson, John W.: The radio-Telegraphy of Hamilton Rice Expedition, 1924-25. Geographical Journal 67, no. 6 (1926) 536-52. Swanson, J. W.: The Wireless Receiving Equipment of the Hamilton Rice Expedition, 1919-20. Geographical Journal 60, no. 3 (1922) 205-10.

Temple, Robert: E. Douglas Fawcett: The English Jules Verne. British Heritage, February/March 1985. The Monthly Record. Geographical Journal Al, no. 6 (1913) 586-96. The Monthly Record. Geographical Journal 48, no. 4 (1916) 350-55. The Monthly Record. Geographical Journal 54, no. 2(1919)119-23. Twain, Mark: Following the Equator. A Journey Around the World. Hartford, Conn., 1897, American Publishing. Magyarul: Utazás az egyenlítő körül. A bevezetőt és a jegyzeteket írta Lutter Tibor. Budapest, 1953, M veit Nép Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó. Todorov, Tzvetan: The Conquest of America. Norman, 1982, University of Oklahoma Press. Trevelyan, Raleigh: Sir Walter Raleigh. New York, 2004, Henry Holt. United States, Dept. of State. Slavery in Peru: Message from the President of the United States Transmitting Report of the Secretary of State, with Accompanying Papers, Concerning the Alleged Existence of Slavery in Peru. Washington, DC, 1913, Government Printing Office. Ure, John: Trespassers on the Amazon. London, 1986, Constable. Verne, Henry: Bob Moran and the Fawcett Mystery. New York, 1956, Roy Publishers. Villas Boas, Orlando – Villas Boas, Claudio: Xingu: The Indians, Their Myths. New York, 1973, Farrar, Straus & Giroux. Waldman, Carl – Wexler, Alan: Who Was Who in World Exploration. New York, 1992, Facts on File. Walker, Lynne: The Royal Geographical Society’s House: An Architectural History. Geographical Journal 146, no. 2 (1980) 178-89. Wallace, Alfred Russel: A Narrative of Travels on the Amazon and Rio Negro, with an Account ofthe Native Tribes, and Observations on the Climate, Geology, and Natural History of the Amazon Valley. New York, 1969, Greenwood Press. Walters, Alan: Pahns and Pearls; or Scenes in Ceylon. London, 1892, Bentley. Washington, Peter: Madame Blavatsky’s Baboon: A History ofthe Mystics, Mediums, and Misfits Who Brought Spiritualism to America. New York, 1995,

Schocken Books. Weinstein, Barbara: Amazon Rubber Boom, 1850-1920. Stanford, 1983, Stanford University Press. Whitmore, Timothy Charles: An Introduction to Tropical Rain Forests. Oxford, 1998, Oxford University Press. Wilford, John Noble: Mapmakers. New York, 2000, Vintage Books. Williams, Misha: AmaZonia. London, 2004, Misha Williams. Willis, J. C.: Ceylon: A Handbook for the Resident and the Traveller. Colombo, 1907, Colombo Apothecaries. Wilson, A. N.: The Victorians. New York, 2003, W. W. Norton. Wilson, David J.: Indigenous South Americans of the Past and Present: An Ecological Perspective. Boulder, CO, 1999, Westview Press. Winter, Denis: Death’s Men: Soldiers ofthe Great War. New York, 1985, Penguin Books. Wood, Michael: Conquistadors. Berkeley and Los Angeles, 2000, University of California Press. Woods, William I. – McCann, Joseph M.: The Anthropogenic Origin and Persistence of Amazonian Dark Earths. Yearbook Conference of Latin Americanist Geographers 25 (1999) 7-14. Woolf, Charles M.: Albinism (Oca2) in Amerindians. Yearbook of Physical Anthropology 48 (2005) 118-40. Woolf, Howard – Woolf, Ralph: Rubber: A Story of Glory and Greed. New York, 1936, Covici, Friede Publishers. Francis Younghusband: The Centenary Meeting: Addresses on the History of the Society. Geographical Journal, 1930. december. Zweig, Paul: The Adventurer. Pleasantville, NY, 1999, The Akadine Press.

TÉRKÉPEK

Fawcett expedíciói 1906-1914

Fawcett 1925-ös expedíciójának útvonala

{1}

Hobbes, angol kiadása, 189. Los Angeles Times, 1925. január 28. {3} Annak ellenére, hogy Percy Fawcett expedícióinak többségére Viktóra angol királynő halála után került sor, mégis viktoriánus felfedezőként tartják számon. Fawcett Viktória királynő uralkodása alatt született, serdült fel, és minden tekintetben a viktoriánus értékeket képviselte. {4} Dyott 1928. 514. {5} Loren Mclntyre: interjú, 1999. március 15., National Public Radio {6} K. G. G. Review: Exploration Fawcett. Geographical Journal, 1953. szeptember. 352. {7} Conan Doyle jegyzetei a The Lost World c. könyv 1998-as kiadásában. Lásd még PHF 1959. 122. Keveset tudunk Arthur Conan Doyle és Percy Fawcett kapcsolatáról. Brian Fawcett könyvében leírja, hogy az író meghallgatta Fawcett egyik előadását a Királyi Földrajzi Társaságnál. Egy Conan Doyle-hoz írt levelében Fawcett sajnálkozását fejezi ki, amiért Az elveszett világ megírása közben nem lehetett az író segítségére, és végül felesége, Nina válaszolt a kérdéseire. Az 1996-ban kiadott The Annotated Lost World c. könyvben a két szerző, Roy Pilot és Alvin Rodin kihangsúlyozzák, hogy az író jól ismerte Percy Fawcettet, és felsorolják a John Roxton karakter és Fawcett közötti hasonlóságokat is. Érdekes módon más kapcsolat is felfedezhető Percy Fawcett és Conan Doyle között. 1894-ben, két évtizeddel Az elveszett világ megjelenése előtt Fawcett bátyja, Edward megjelentette a Swallowed by an Earthquake c. könyvet, melyben szintén dinoszauruszokkal találkoznak a szereplők. Egy 1985-ben, a British Heritageben megjelenő cikkben, Robert K. Temple azzal vádolja Conan Doyle-t, hogy „szégyentelenül használt fel részeket E. Fawcett mára már elfeledett regényéből”. {8} Conan Doyle 1998. 63. (Ahol másképp nem jelöltük, a forrásokból Bihari György fordításában idézünk.) {9} Conan Doyle 1998. 57. {10} A Vaubanról szóló leírás több forrásból származik. A Lamport & Holt cég korabeli reklámcélú kiadványaiból, például: South America: The Land of Opportunity, a Continent of Scenic Wonders, a Paradise for the Tourist és John Maxton-Grahame: Only Way to Cross c. 1978-ban megjelent könyvéből. {11} Levél John Scott Keltie-hez, 1925. február 4., RGS {12} Los Angeles Times, 1925. április 16. {13} Ralegh 1977. 177-8. {14} Uo. 114. {15} De Carvajal, 172. {16} Hemming 1978a. 144. {17} Simón, 227. {18} Hemming 1978a. 144. {19} Atlanta Constitution. 1925. január 12. {20} Fawcett B. 1958. 48. Mértékegységekről részletesebben ld. A források bővebben című részt. {21} Graphic. 1928. szeptember 1. {22} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. augusztus 18., RGS. {23} Levél Isaiah Bowmanhoz, 1919. április 8., AGS {24} Levél Captain F. W. Dunn-Taylorhoz, 1927. július 6., RGS {25} PHF 1953. angol kiadása, 304. {26} Uo. 14-15. {27} Los Angeles Times, 1925. január 28. {2}

{28}

Uo. Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában {30} PHF 1953. angol kiadása, 277. Uo. 15. {31} Uo. 15 {32} PHF a General Details of Proposed Expedition in S. America c., a Királyi Földrajzi Társasághoz írt beadványában, RGS {33} PHF 1953. angol kiadása, 277. {34} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában. {35} Dickens, 13-14. {36} Lásd a 8-as számú jegyzetet. {37} PHF 1953. angol kiadása, 15. {38} Los Angeles Times, 1925. január 28. {39} Az Amazonas folyó leírása több forrásból származik. Többek között Goulding, Barthem; Ferreira; Revkin; Haskins; Whitmore; Bates; Price. {40} Lynch, interjú. Lásd még Leal: passim. {41} Temple, 29. {42} Daily Mail (London), 1996. január 30. {43} Heath, 116. {44} Fleming, 104. {45} New York Times, 1955. február 13. {46} Mennonita, vagyis újrakeresztelő. A mennoniták egy szigorú szabályokat követelő protestáns szekta, melynek alapítója a 16. században, Hollandiában élt Menno Simons, (a szerk.) {47} PHF 1953. angol kiadása, 269 {48} New York Times, 2007. január 18. {49} Hemming 2003. 635. {50} Uo. {51} New York Times, 2006. május 11. {52} PHF a Case for an expedition in the Amazon Basin c., a Királyi Földrajzi Társasághoz írt beadványában., RGS {53} Millard, 168. {54} A már Magyarországon is kapható készülék kazetták és szalag helyett, beépített merevlemezre rögzíti a televízió adását (a szerk.). {55} Vö. Mann 2006. {56} Meggers 1996. passim. {57} Cowell, 66. {58} Mann 2006. 9. {59} Holmberg, 1969. passim {60} Mann 2006. 328 {61} 1. PHF, 1959. {62} 2. PHF, 1935. {63} Uo. 232. {29}

{64}

Saját kiadású cikk: Timothy Paterson: Douglas Fawcett and Imaginism Uo. {66} Levél Arthur Conan Doyle-hoz, 1919. március 26., HRC {67} PHF 1953. angol kiadása, 15-16. {68} Vö. Campbell; Bristow {69} PHF 1953. angol kiadása, 211. {70} PHF 1922. 476. {71} Girouard, 260. {72} Kiadatlan kézirat: A Fawcett család magángyűjteményéből. {73} Guggisberg: passim. {74} Uo. 57. {75} Hankey, 87. {76} Többek között a következő könyvekre alapoztam a leírást: Ferguson; Willis; Cave. {77} Twain 1953. 336. {78} PHF 1965. 225. {79} Uo. 231. {80} Uo. 232. {81} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában. {82} A Fawcett család magángyűjteménye. {83} Curieux, 1951. szeptember 26. {84} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában. {85} Curieux. 1951. szeptember 26. {86} Uo. {87} Levél Arthur Conan Doyle-hoz, 1919. március 26., HRC. {88} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában. {89} Curieux, 1951. szeptember 26. {90} Uo. {91} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában. Vö. Hambloch: passim. {92} Szerző interjúja PHF dédunokájával, Rolette-tel. {93} Curieux, 1951. szeptember 26. {94} PHF, 1913. 80. {95} PHF angol kiadása, 16. {96} Meade, Washington, Oppenheim: passim. {97} Meade, 40. {98} Uo. 8. {99} Kelly, 164. {100} Oppenheim, 28. {101} Stashower, 405. {102} Oppenheim, 184. {103} Dublin Review, 1890. július-október. 56. {65}

{104}

Wilson, 551. PHF 1959. 116. {106} Stanley; Jeal: passim {107} Pritchett, 25. {108} E. D. Fawcett 1894. 180. {109} E. D. Fawcett 1895. 206 {110} Uo. 180. {111} Uo. 49. {112} Uo. 146. {113} Uo. 195. {114} Uo. 237. {115} PHF, 1959. 116. {116} Walters 1892. 94. {117} Levél Esther Windusthoz, 1924. március 23., PHFP {118} Conrad, 6. {119} Steve Kemper: Fawcett’s Wake. On-line, http://stevekemper.net/fawcett_s_wake_66400.htm. (2009. 10. 01.) {120} Wilford; Brown; Sobel; Bergreen 2004; De Camp - Ley. {121} Brehaut 1912. 244. {122} Bergreen, angol kiadása, 77. {123} De Camp - Ley, 148. {124} Mill, 17. {125} [a jegyzet kimaradt a nyomtatott változatból] {126} Younghusband, 467. {127} Keltie, 350. {128} Vő. Kennedy: passim. {129} Farwell, 267. {130} Lövell, 581. {131} Idézi Cameron. {132} Kennedy, 102-103. {133} Uo. 169. {134} Uo. 124. {135} Moorehead, 74-5. {136} Gillham; Pickover; Brookes. {137} Pickover, 113. {138} Uo. 118. {139} Driver, 3. {140} Cameron, 53. {141} Levél John Scott Keltie-hez, 1921. december 14., RGS. {142} Reeves 1935. 96. {105}

Steve

Kemper

honlapján:

{143}

Vö. Cook; Bürke; Sims. Vö. Mill, 204. {145} Reeves 1935. passim. {146} Reeves 1935. 17. {147} Idézi Reeves 1935, 11. {148} Galton 1971.2. {149} Reeves 1910. 84. {150} Reeves 1935. 96. {151} Görög szó, jelentése: saját tapasztalás (a szerk.). Lásd még Bergreen, 84. {152} Vö. Driver, 49-67. {153} Freshfield, 2. {154} Uo. 5. {155} New York Times, 1913. február 11. {156} McNiven - Russell, 66. {157} Freshfield, 435. {158} Uo. 445-6. {159} Uo. 422. {160} Freshfield: passim. Lásd még British Association for the Advancement of Science. Notes and Queries on Anthropology, for the Use of Travellers and Residents in Undvilized Lands. London, 1874, Edward Stanford. {144}

{161}

Uo. 421 Levél Jolin Scott Keltie-hez, 1924. november 2., RGS. {163} Fleming, 32. {164} Millard, 164-5. {165} PHF, 1953. angol kiadása, 50. {166} Levél Brigadier F. Percy Roe-hoz, 1977. március 15., RGS {167} A Fawcett család magángyűjteményéből {168} A Fawcett család magángyűjteményéből {169} Hefferman, 505-6. {170} Hopkirk 1992 és 1995. {171} PHF 1902. 190., a Fawcett család magángyűjteményéből. {172} A Fawcett család magángyűjteményéből. {173} PHF 1953. angol kiadása, 18-19. {174} Flint; Muffett: passim. {175} Muffett, 19. {176} Uo. 22. {177} Vö. PHF 1953. angol kiadása, 18-20. {178} Uo. {179} Uo. {180} PHF Chiverst Chalmersnek hívta. {162}

{181}

PHF 1953. angol kiadása. 21. Enrique Chavas-Carballo {183} PHF 1953. angol kiadása, 26. {184} Freshfield, 12. {185} PHF 1953. angol kiadása, 159. {186} Furneaux, 144-166.; Hemming 1987. 271-275.; St. Clair, 156-163. {187} Aldo Musacchio, interjú. {188} Furneaux, 153. {189} Hemming 1987. 292-3. {190} PHF 1953. angol kiadása, 41. {191} Uo. 89. {192} Price, 147. {193} Fifer, 131. {194} PHF, 1953. angol kiadása, 95-6. {195} Hardenburg: passim. {196} Uo. 204. {197} United States, Dept. of State: Slavery in Peru, 120. {198} Uo. 69. {199} PHF, 1909. 185. {200} PHF, 1910. 515. {201} Uo. 64. {202} PHF, 1912. 4, 91. {203} Roosevelt, T. 1914. 40. {204} PHF, 1953. angol kiadása, 131. {205} Vö. Forsyth - Miyata: passim és Millard: passim. {206} Humboldt, 112-116. {207} PHF, 1953. angol kiadása, 50. {208} PHF, 1912. 3, 498. {209} PHF, 1953. angol kiadása, 84. {210} A Costin család magángyűjteményéből {211} PHF, 1953. angol kiadása, 94. {212} Uo. 47. {213} Uo. 47. {214} Price, 138. {215} PHF, 1953. angol kiadása, 59. {216} Uo. 49. {217} Ernest Holt naplóbejegyzése, 1920. október 20., ADAH {218} Millard, 250. {219} PHF, 1953. angol kiadása, 89. {220} Metraux, 80. {182}

{221} {222}

Clastres, 313-315. C. Reginaid Enocknak, a Geographical Journal szerkesztőjének, 1911. április 19-én írt levelében,

RGS {223}

PHF, 1953. angol kiadása, 73. Uo. 87. {225} Uo. {226} Uo. 83. {227} PHF, 1910. 523. {228} Uo. 43. {229} Levél Nina Fawcetthez, 1913. december 1., RGS. {230} PHF, 1953. angol kiadása, 55. {231} Malcolm, 9. {232} A Fawcett család magángyűjteményéből {233} PHF, 1953. angol kiadása, 116-122. Vö. PHF 1912a. {234} PHF, 1912. 2, 491. {235} PHF, 1953. angol kiadása, 122. {236} Conan Doyle 1996. 195. A venezuelai Mount Roraima hegyről szintén úgy gondolják, hogy megihlette Conan Doyle-t. {237} Vö. PHF, 1953. angol kiadása, 120-1. {238} PHF, 1912. 3., 549. {239} Millard, 148. {240} Forsyth-Miyata, 3. {241} Harmincnyolc évvel később kiderült, hogy Fawcett és emberei valójában több kilométerrel távolabb voltak az elsődleges lelőhelytől. {242} PHF, 1953. angol kiadása, 122. {243} Uo. 121. {244} PHF, 1912. 4., 89. {245} PHF, 1953. angol kiadása, 110. {246} Uo. 124. {247} PHF, a Case for an expédition in the Amazon taxin c., a Királyi Földrajzi Társasághoz 1924. április 13-án írt beadványában, RGS {248} PHF, 1953. angol kiadása, 108. {249} Uo. 108-9. {250} Uo. 109. {251} Uo. 138. {252} A Fawcett család magángyűjteményéből {253} Levél John Scott Keltie-hez, 1911. október 3., RGS {254} A Fawcett család magángyűjteményéből {255} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában {256} A Fawcett család magángyűjteményéből {257} Levél John Scott Keltie-hez, 1913. november 30., RGS {224}

{258}

A Fawcett család magángyűjteményéből PHF, 1953. angol kiadása, 16. {260} Nina Fawcett a The Transadine Railway c. írásából, RGS {261} A Fawcett család magángyűjteményéből {262} Levél John Scott Keltie-hez, 1911. január 6., RGS {263} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában {264} PHF, 1965. 234. {265} A szerző interjúja PHF, dédunokájával, Rolctte-tel. {266} A Fawcett család magángyűjteményéből {267} A Fawcett család magángyűjteményéből {268} Stanley Allen, New Haven Register, RGS {269} Levél David George Hogarthhoz, 1927. szeptember 1., RGS {270} Larson, 271. {271} Fawcett E. D. 1975. 27., 147. {272} A Fawcett család magángyűjteményéből {273} Fawcett 1912. 397. {274} Levél John Scott Keltie-hez, 1910. december 24., RGS {275} Fawcett 1912. 396-397. {276} Levél John Scott Keltie-hez, 1910. december 5., RGS {277} Thomas Charles Bridges, Pictorial Weekly, s. a. {278} Furneaux, 214. {279} Levél John Scott Keltie-hez, 1910. március 10., RGS {280} PHF, 1953. angol kiadása, 178. {281} Levél David George Hogarth-hoz, 1927. szeptember 1., RGS {282} Levél Esther Windusthoz, 1923. március 24-én, PHFP {283} Colonel Fawcett’s Expédition in Matto Grosso. Geographical Journal. 1928. február. 176., RGS {284} Levél John Scott Keltie-hez, 1921. október 9., RGS {285} Levél John Scott Keltie-hez, 1912. március 2., RGS {286} A Fawcett család magángyűjteményéből. (Az illető később Peruban egy folyóba fulladt.) {287} Dyott 1928. 120. {288} PHF, a Bolivian Exploration 1913-1914 c., a Királyi Földrajzi Társasághoz írt beadványában, RGS {289} Levél John Scott Keltie-hez, 1913. december 24, RGS {290} Levél PHF-hez, 1914. január 29., RGS {291} Vö. Riffenburgh: Niven; Washington Post. 1914. július 6.; Murray-Marston. {292} Murray-Marston, 88. {293} Levél John Scott Keltie-hez, 1911. október 3., RGS {294} Murray - Marston, XVI. {295} Travel, s. a., RGS {296} Michael Costin, interjú. {297} PHF, 1953. angol kiadása, 144. {259}

{298}

James Murray naplóbejegyzése, 1911. október 2., NL A Costin család magángyűjteményéből {300} PHF 1953. angol kiadása, 150. {301} Ernest Holt naplóbejegyzése, 1920. november 10., AD AH {302} Rice 1914. 148. {303} James Murray naplóbejegyzése, 1911. október 2., NLS {304} Ernest Holt naplóbejegyzése, 1920. november 2., ADAH {305} Henry Costin lányának, Marynek, 1946. november 10-én írott levelében, a Costin család magángyűjteményéből. {306} Hemming 1978a. 114 {307} A Fawcett család magángyűjteményéből {308} PHF: The Occult Life. Occult Review, August 1923. {309} PHF, 1953. angol kiadása, 163. {310} A Fawcett család magángyűjteményéből {311} Roosevelt 1914. 303. {312} PHF 1953. angol kiadása, 60. {313} Daily Chronicle (London), 1928. augusztus 27. {314} PHF 1953. angol kiadása, 169. {315} Daily Chronicle (London), 1928. augusztus 27. {316} James Murray naplóbejegyzése, 1911. november 17., NLS. {317} Levél John Scott Keltie-hez, 1911. december 31., RGS {318} Levél PHF-hez, 1912. június 11., RGS {319} Levél John Scott Keltie-hez, 1912. március 2., RGS {320} Levél PHF-hez, 1912. március 1., RGS {321} Levél John Scott Keltie-hez, 1912. május 10., RGS {322} Levél PHF-hez, 1912. március 7., RGS {323} PHF 1953. angol kiadása, 153. {324} Uo. 154. {325} Vö. Niven: passim. {326} PHF 1911. 387. {327} De Carvajal, 438. {328} PHF 1912. 3., 552. {329} Henry Costin visszaemlékezései a Costin család magángyűjteményéből származnak {330} A Fawcett család magángyűjteményéből {331} PHF 1912. 552. {332} PHF 1911. 388. {333} Uo. {334} PHF 1911. 388. {335} Levél a Királyi Földrajzi Társasághoz, 1909. október 15., RGS {336} PHF 1911. 397. {299}

{337}

Nina levele Keltie-hez, 1909, RGS Nina levele Keltie-hez, 1911. január II., RGS {339} PHF 1953. angol kiadása, 171. {340} PHF 1912. 2,495. {341} PHF 1912. 4., 92. {342} PHF 1953. angol kiadása, 168-169. {343} Vö. Huddleston; Todorov; Padgen; Greenblatt, 526-7. {344} Introduction to Contemperany civilization in the West, 526-527. {345} Padgen, 71. {346} Las Casas, 12. {347} Notes and Queries on Anthropology, 10-13. British Association for the Advancement of Science. Ezek a rasszista gondolatok az indiánokkal kapcsolatban egyáltalán nem csak a Viktória korabeli gondolkodásmódra voltak jellemzők. 1909-ben, a Sao Paolo Muséum igazgatója, dr. Hermann von Ihering kijelentette, hogy az indiánok nem mozdítják elő a fejlődést, és nem járulnak hozzá az ország gazdaságához sem, és ezért Brazíliának nem volt más választása, mint hogy kiirtsa őket. Lásd még Stock ing; Kuklick; Stepan; Kennedy; Wilson. {348} Idézi: Kennedy, 133-143. {349} Stocking, 105. {350} Glendinning, 149. {351} A Biblia szerint, Kr. e. 722-ben az asszír sereg elhurcolt és szétszórt a világban az észak izraeli királyság tíz törzsét. A 17. század közepén, Antonio de Montezinos, egy szefárd zsidó, aki megmenekült az Inkvizíció elől, állítólag megtalálta az elveszett törzseket az Amazónia dzsungelben. Menasseh Ben Israël, tudós rabbi is támogatta Montezio beszámolóját, mely szerint Amerika indiánjai zsidók voltak. 1683-ban, a kvéker alapító, William Penn is elhitte, hogy az indiánok a tíz törzs leszármazottai. Hasonló nézeteket vallottak a mormonok is. {352} Los Angeles Times, 1925. április 16. {353} PHF 1953. angol kiadása, 170., 201., 215., 49. {354} PHF 1915. 225. {355} Bridges, Thomas Charles: Pictorial Weekly, ( s. a.) {356} Daily Chronicle (London), 1928. augusztus 27. {357} Kennedy, 143. {358} Babcock, 309. {359} PHF 1953. angol kiadása, 95. {360} Woolf, 121. {361} De Carvajal, 214. {362} Hemming 2003. 78. {363} PHF 1915. 22. {364} Daily Chronicle (London), 1928. augusztus 27. {365} PHF 1953. angol kiadása, 199. {366} Az ismert svéd régész, Baron Erland Nordenskiöld kutatásai alapján azt nyilatkozta, hogy Fawcett egy olyan indián törzset fedezett fel, mellyel fehér ember előtte még nem találkozott. {367} Bowman, 440. {368} PHF 1953. angol kiadása, 173. {338}

{369}

PHF 1915. 224-228. PHF 1953. angol kiadása, 200. {371} PHF, a Memorandum Regarding the Region of South America which it is Intended to Explore c., a Királyi Földrajzi Társasághoz írt beadványában, RGS {372} Vö. Hopkirk 1995. {373} Landor, 14. {374} Millard, 3. {375} Church, 309-310. {376} H. E., The Rio Negro, the Casiquire Canal and the Upper Orinoco 343. {377} TheMonthly Record, 1913. június, 590. {378} New York Times, 1913. szeptember 7. {379} Levél PHF-hez, 1914. január 29., RGS {380} New York Times, 1956. július 24. {381} Levél a Királyi Földrajzi Társasághoz, 1922. január 24., RGS {382} Levél PHF-hez, 1911. március 10. RGS. {383} Millard, 338. {384} Hopkirk 1995. 135. {385} New York Times, 1915. október 6. {386} Levél John Scott Keltie-hez, 1915. február 3., RGS {387} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. április 15., RGS {388} Levél John Scott Keltie-hez, 1912. szeptember 27., RGS {389} Levél John Scott Keltie-hez, 1915. április 9., RGS {390} Millard, 77. {391} PHF, a Case for an expedition in the Amazon basin c., a Királyi Földrajzi Társasághoz írt beadványában, RGS {392} Fawcett, B. 1958. 231. {393} Levél PHF-hez, 1914. január 29., RGS {394} Uo. {395} Bingham, 17-18. {396} Independent (London), 2001. július 21. {397} Hemming 1978a. 97. {398} Vö. Hemming 1978a. St. Clair. {399} Hemming 1978a. 101. {400} Scpúlvéda később nem tartotta sokra az indiánok intelligenciáját: úgy érvelt, hogy az állatok is képesek bizonyos szerkezeteket létrehozni, ráadásul olyanokat, melyeket semmilyen emberi alkotás nem tud utánozni. {401} Hemming 1978a. 7. {402} Uo. 45. {403} De Carvajal, 245. {404} Hemming 1978a. 111. {405} Uo. 112. {370}

{406}

De Carvajal, 172. Uo. 171. {408} Uo. 213. {409} St. Clair, 47. {410} Raleigh, 111. {411} Trevelyan, 494. {412} Uo. 504-5. {413} Adamson 494. {414} Hemming, 1978a, 111. {415} Uo. 112. {416} De Carvajal, 172. {417} Levél Arthur R. Hinkshez, RGS {418} De Carvajal, 202. {419} Uo. {420} Uo. 211. {421} Uo. 217. {422} Uo. 201. {423} De Carvajal, 25. {424} Hemming 1978a. 134. {425} Uo. 133. {426} A Fawcett család magángyűjteményéből {427} PHF 1953. angol kiadása, 173. {428} Burton: passim. {429} PHF 1953. angol kiadása, 10. {430} A Fawcett család magángyűjteményéből {431} Levél PHF-hez, 1914. december 11., RGS {432} Levél John Scott Keltie-hez, 1915. február 3., RGS {433} The New York Times Current History: The European War, vol. I, August-December 1914., 140. {434} Levél John Scott Keltie-hez, 1915. januárl8., RGS {435} Kiadatlan kézirat: Cecil Eric Lewis Lyne: My Participation in the Two Great Wars, RAHT {436} Kiadatlan kézirat: Henry Harold Hemming: My Story, IWM {437} Kiadatlan kézirat: Cecil Eric Lewis Lyne: My Participation in the Two Great Wars. RAHT {438} Uo. {439} Ramsden, 372. {440} Kiadatlan kézirat: Cecil Eric Lewis Lyne: My Participation in the Two Great Wars, RAHT. {441} Gilbert, 332. {442} Levél John Scott Keltie-hez, 1916. március 2., RGS {443} Levél John Scott Keltie-hez, 1916. április 25., RGS {444} Levél Edward A. Reeves-nek, 1915. február 5., RGS {445} The Monthly Record. In: Geographical Journal, 1916. október, 354. {407}

{446}

Levél John Scott Keltie-hez, 1916. március 11., RGS Levél John Scott Keltie-hez, 1920. január 15., RGS {448} Vö. Gilbert; Ellis; Winter; Hart. {449} PHF 1953. angol kiadása, 66. {450} Huntford, 599. {451} Cecil Eric Lewis Lyne naplóbejegyzése, RATH. {452} Ellis, 66-67. {453} Levél John Scott Keltie-hez, 1917. március 3., RGS {454} Mill, 204. {455} Levél John Scott Keltie-hez, 1917., RGS {456} Davson, 43. {457} A Fawcett család magángyűjteményéből {458} Stashower, 346. {459} Levél Arthur Conan Doyle-hoz, 1919. március 26., HRC. {460} Kiadatlan kézirat: Henry Harold Hemming, My Story, IWM. Henry Harold Hemming John Hemmingnek, az ünnepelt történésznek, a Királyi Földrajzi Társaság elnökének az édesapja. {461} Levél Arthur Conan Doyle-hoz, 1919. március 26., HRC {462} Washington Post, 1934. március 18. {463} Times (London), 1936. július 4. {464} Levél PHF-hez, 1915. április 7., RGS {465} Levél John Scott Keltie-hez, 1918. február 23., RGS {466} Travel, 1918. s. n. {467} Levél John Scott Keltie-hez, 1918. február 23., RGS {468} PHF 1953. angol kiadása, 209. {469} A Fawcett család magángyűjteményéből {470} A Fawcett család magángyűjteményéből {471} A Fawcett család magángyűjteményéből {472} PHF 1953. angol kiadása, 277. {473} Uo. {474} Uo. {475} A Fawcett család magángyűjteményéből {476} A Fawcett család magángyűjteményéből {477} Brian Fawcett levele Brigadier F. Percy Roe-nak, 1977. március 15., RGS. {478} Dyott 1926. 141. {479} PHF 1953 angol kiadása, 260. {480} Thomas Malthus (1766-1834) angol pap és közgazdász túlnépesedési elmélete: a népesség szaporodása gyorsabb, mint a létfenntartási cikkek termelésének üteme és ez a fő oka a társadalmi fejlődés ellentmondásainak (a szerk.). {481} Schurz, 206. {482} Rob Hawke: The Making of a Legend: Colonel Fawcett in Bolívia. Thesis. University of Essex, s. a., 41 {447}

{483}

Levél Sir Maurice de Bunsenhez, 1920. február 26., RGS Levél John Scott Keltie-hez, 1923. december 31., RGS {485} Levél John Scott Keltie-hez, 1925. március 17., RGS {486} Levél PHF-hez, 1914. december 11., RGS {487} Levél John Scott Keltie-hez, 1923. december 31., RGS {488} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. április 15., RGS {489} PHF 1953. angol kiadása, 209. {490} Rice 1919. 324. {491} Swanson, 210. {492} Rice, 1919. 340. {493} Uo. 325. {494} Rice, 1920. 59-60. {495} Los Angeles Times, 1920. december 22. {496} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. július 18., RGS {497} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. április 9., RGS {498} Levél Sir Maurice de Bunsennek, 1920. március 10., RGS {499} Leal, 95-96. {500} Levél a Hadügyminisztériumhoz, 1919. február 17., WO 138/51, TNA. {501} Levél the Secretary of the Army Council, 1922. augusztus 8., 1922, WO 138/51. TNA {502} Hemming 2003. 14. {503} PHF 1953. angol kiadása, 214. {504} Hobhouse, 138. {505} Furneaux, 159. {506} PHF 1953. angol kiadása, 212-213. {507} A Fawcett család magángyűjteményéből {508} Levél James Rowsellnek, 1921. június 10., TNA {509} Levél John Scott Keltie-hez, 1920. február 2., RGS {510} Ernest Holt naplóbejegyzése, 1920. október 24-26., AD AH {511} PHF 1953. angol kiadása, 218. {512} Uo. 192. {513} Ernest Holt naplóbejegyzése, 1920. november 18., ADAH {514} PHF 1953. angol kiadása, 217. {515} Uo. {516} Ernest Holt naplóbejegyzése, 1920. november 17., ADAH {517} A Fawcett család magángyűjteményéből {518} Silva Rondon: passim. {519} Levél Ernest Holthoz, 1921. január 28., ADAH {520} Levél Ernest Holthoz, 1921. augusztus 18., ADAH {521} Ernest Holt naplóbejegyzése, 1921. augusztus 17., ADAH {522} Levél Esther Windusthoz, 1923. március 5.. PHFP {484}

{523}

PHF 1953. angol kiadása, 222. Levél John Scott Keltie-hez, 1920. február 4., RGS {525} PHF 1953. angol kiadása, 238. {526} Fawcett B. 1958. 235. {527} Fawcett 1958. 16. {528} A Fawcett család magángyűjteményéből {529} Levél Esther Windusthoz, 1923. március 5., PHFP. {530} Fawcett B. 1958. 16. {531} A Rimell család magángyűjteményéből {532} A Fawcett család magángyűjteményéből {533} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. április 4., RGS {534} Nina Fawcett levelei a Fawcett család magángyűjteményéből származnak, 1922 és 1927 között. {535} A Fawcett család magángyűjteményéből {536} Levél John Scott Keltie-hez, 1923. december 29., RGS {537} PHF 1953. angol kiadása, 275. {538} Levél Large-hoz, 1923. október 16., a Fawcett család magángyűjteményéből. {539} Levél John Scott Keltie-hez, 1921. november 29., RGS {540} PHF 1953. angol kiadása, 208. {541} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. november 1., RGS {542} Levél John Scott Keltie-hez, 1922. december 18., RGS {543} A Fawcett család magángyűjteményéből {544} PHF 1922. The Planetary Control In: Occult Review, December 1922. 347. {545} George Miller Dyott levele Arthur R. Hinkshez, 1927. június 24. {546} Allen, New Haven Register, s. a., RGS {547} IM IF: Obsession. Light, 1922. július 22. {548} Levél Large-hoz, 1923. október 19., a Fawcett család magángyűjteményéből {549} Levél Esther Windusthoz, 1924. december 2, PHFP {550} Levél Esther Windusthoz, 1924. október 28, PHFP {551} Levél Nina Faweetthez, s. a., a Fawcett család magángyűjteményéből. {552} Levél Large-hoz, 1923. október 19., a Fawcett család magángyűjteményéből. {553} New York Times, 1924. október 4. {554} New York Times, 1924. augusztus 12. {555} Levél Arthur R. Hinkshez, 1924. december 23., RGS {556} Levél Esther Windusthoz, 1924. október 28., PHFP. {557} Levél John Scott Keltie-hez, 1925. február 4., RGS {558} Atlanta Constitution, 1925. január 12. {559} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. november 4., RGS {560} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. október 10., RGS {561} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. november 2., RGS {562} Levél John Scott Keltie-hez, 1925. március 17., RGS {524}

{563}

Levél John Scott Keltie-hez, 1925. február 4., RGS Reeves 1935, 98. {565} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. november 10., RGS {566} Fawcett 1958. 46. {567} Levél Arthur R. Hinkshez, 1924. december 23., RGS {568} Levél John Scott Keltie-hez, 1925. március 17., RGS {569} Levél John D. Rockefeller Jr.-hoz, 1925. január 3., AGS. {570} Levél John Scott Keltie-hez, 1925. március 17., RGS {571} Levél John Scott Keltie-hez, 1924. december 25., RGS {572} Levél Isaiah Bowmanhoz, 1924. december 15., AGS. {573} New York Times, 2006. december 29. {574} Levél Arthur R. Hinkshez, 1927. november 17., RGS {575} PHF, a Proposai for a S. American expédition c., a Királyi Földrajzi Társasághoz írt beadványában, RGS {576} PHF 1953. angol kiadása, 278. {577} Los Angeles Times, 1925. január 28. {578} Levél John Scott Keltie-hez, 1925. február 4., RGS {579} Levél John Scott Keltie-hez, 1925. március 7., RGS {580} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában. {581} PHF 1953. 280. {582} PHF 1953.279. {583} Levél Ninához és Joanhez, 1925. május 16., RGS.. {584} PHF 1953. 279. {585} Uo. {586} Uo. 281. {587} Los Angeles Times, 1925. december 3. A tudomány mai állása szerint abból, hogy egy seb vérzik, még nem állapítható meg, hogy a harapás mérges kígyótól ered vagy sem. {588} PHF 1953. 279. {589} Uo. 281. {590} A Rimell család magángyűjteményéből. {591} PHF 1953. 283. {592} A Rimell család magángyűjteményéből. {593} PHF 1953. 281-283. {594} A Rimell család magángyűjteményéből. {595} A Fawcett család magángyűjteményéből. {596} PHF 1953. 284. {597} Levél Roger Rimellhez, 1925. március 5., a Rimell család magángyűjteményéből. {598} PHF 1953. 283. {599} Levél Ninához és Joanhez, 1925. május 16., RGS {600} Los Angeles Times, 1925. április 25. {601} Levél Nina Fawcetthez, 1925. március 6., RGS {564}

{602}

Royal Geographical Society: Dr. Hamilton Rice on the Rio Branco. 241. Stevens, 1926, 35-43. {604} Royal Geographical Society: Dr. Hamilton Rice on the Rio Branco. 241. {605} New York Times, 1924. augusztus 24. {606} New York Times, 1925. július 11. {607} PHF 1953. 284. {608} Levél Nina Fawcetthez, 1925. július 10., RGS {609} Los Angeles Times, 1925. december 1. {610} PHF 1953. 286. {611} A Fawcett család magángyűjteményéből {612} Los Angeles Times, 1927. július 17. {613} Los Angeles Times, 1925. december 1. {614} A Fawcett család magángyűjteményéből {615} Levél Ninához és Joanhez, 1925. május 16., RGS {616} A Fawcett család magángyűjteményéből {617} Vö. Leal: passim. {618} O Democrata, s. a., RGS {619} Los Angeles Times, 1925. december 1. {620} John James Whitehead naplóbejegyzéséből, 1928. június 8., RGS {621} Levél Isaiah Bowmanhez, 1925. május 20., NMAI {622} Levél Isaiah Bowman, 1925. május 20., NMAI {623} Levél Ninához és Joanhez, 1925. május 19., RGS {624} Levél Ninához és Joanhez, 1925. május 16., RGS {625} PHF 1953. 290. {626} Levél Ninához és Joanhez, 1925. május 16 , RGS {627} Nina levele a brazil nagykövethez, 1937. Február 3., RGS {628} Levél Ninához és Joanhez, 1925. május 19., RGS {629} Uo. {630} PHF 1953. 291. {631} A Rimell család magángyűjteményéből {632} A Fawcett család magángyűjteményéből {633} A Fawcett család magángyűjteményéből {634} A Fawcett család magángyűjteményéből {635} A Fawcett család magángyűjteményéből {636} Hemming 2003. 140. {637} Los Angeles Times, 1925. december 2. {638} Vö. Hemming 2003. 86-132. {639} Los Angeles Times, 1925 december 2. {640} Levél John Scott Keltie-hez, 1925. március 17., RGS {641} A Fawcett család magángyűjteményéből {603}

{642}

Los Angeles Times, 1925. december 1. A Rimmel család magángyűjteményéből {644} PHF 1953. 291. {645} Rice 1928. 218. {646} New York Times, 2003. szeptember 17. {647} The Economist. 2004. július 24. {648} New York Times, 2007 május 16.; Baltimore Sun 2005. március 14. és a Dayton (Ohio) Daily News, 2007. augusztus 14. {649} Eduardo Neves, interjú {650} Verne, 1956. 76. {651} MacGregor, 58. {652} Uo 2 {653} A disznónál valamivel nagyobb, ormányos, patás emlősállat, mely akár 250 kilogramm súlyú is lehet (a szerk.) {654} 10. 25-40 kilogramm súlyú disznófele (a szerk.) {655} Los Angeles Times, 1927. július 17. {656} Los Angeles Times, 1928. január 1. {657} Levél Arthur R. Hinkshez, 1927. július 11., RGS {658} A Fawcett család magángyűjteményéből {659} Los Angeles Times, 1927. július 17. {660} Uo. {661} Cowell, 93. {662} Washington Post, 1927. szeptember 12. {663} Independent, 1927. szeptember 24. {664} Levél Nina Fawcetthez, 1927. szeptember 23., RGS {665} Levél Arthur R. Hinkshez, 1927, október 24., RGS {666} Levél Roger Courteville-hez, 1928, augusztus 1., RGS {667} Los Angeles Times, 1927. július 17. {668} Uo. {669} D. G. Hogarth: Address at the Anniversary General Meeting, June 20, 1927. Geographical Journal, 1927 Augusztus, 100. {670} Levél D. G. Hogarthhoz, 1927. június 21., RGS {671} Levél D. G. Hogarthhoz, 1927. június 21., RGS {672} Los Angeles Times, 1927. november 27. {673} Uo. {674} Levél D. G. Hogarthhoz, 1927. június 21., RGS {675} St. Clair, 254. {676} Los Angeles Times, 1929. január 28. {677} Los Angeles Times, 1927. november 6. {678} Uo. {679} Los Angeles Times, 1927. november 13. {643}

{680}

Los Angeles Times, 1927. december 14. Los Angeles Times, 1927. november 27. {682} Independent, 1927. december 3. {683} Levél a Királyi Földrajzi Társasághoz, 1933, RGS 10. {684} Los Angeles Times, 1927. november 17. {685} Los Angeles Times, 1927. november 27. {686} Uo. {687} Los Angeles Times, 1928. március 28. {688} Los Angeles Times, 1927. november 17. {689} John James Whitehead, Diary, 1928. március 1., RGS {690} Kigar,21. {691} Dyott 1930. 85. {692} Uo. 135. {693} John James Whitehead naplóbejegyzése, 1928. május 28., RGS {694} Mclntyre, 5. {695} Los Angeles Times, 1928. augusztus 18. {696} Dyott 1930. 173 {697} Uo. 17. {698} John James Whitehead naplóbejegyzése, 1928. július 24., RGS {699} Dyott 1930. 236. {700} Los Angeles Times, 1928. augusztus 16. {701} John James Whitehead naplóbejegyzése, 1928. augusztus 12., RGS {702} John James Whitehead naplóbejegyzése, 1928. július 25., RGS {703} Allen: Cím nélkül. New Haven Register, s. a., RGS {704} Levél a NANA-hoz, 1928. augusztus 16. {705} John James Whitehead naplóbejegyzése, 1928. szeptember 28., RGS {706} Chicago Daily Tribune, 1930. március 19. {707} Dyott 1930. 264. {708} Fawcett 1958. 71. {709} Levél NANA, 1928. augusztus 23., RGS {710} Los Angeles Times, 1928. augusztus 22. {711} Levél Elsie Rimellhez, 1928. december 14., PHFP. {712} Levél Charles Goodwinhoz, 1932. március 22., FO 743/16, TNA {713} Stefan Rattin vallomása (Charles Goodwin állította össze), 1932. március 18., FO 743/17, TNA. {714} Arthur Abbott levele Arthur R. Hinkshez, 1932. december 8., RGS {715} Long: passim. {716} Chicago Daily Tribune, 1932. március 20. {717} Washington Post, 1932. május 28. {718} Washington Post, 1934. szeptember 30. {719} Los Angeles Times, 1934. február 4. {681}

{720}

Levél a British Consulate Office-hoz, 1934, október 17., RGS Hemming 2003. 700. {722} New York Times, 1939 augusztus 12. {723} O Globo, 1946. augusztus 23 {724} Vö. Childress, 303-305. {725} Levél Nina Fawcetthez, 1928. október 25., RGS {726} Levél A. Bain Mackie-hez, 1935 június 20. RGS {727} A Fawcett család magángyűjteményéből {728} Levél Arthur R. Hinkshez, 1934. február 12., RGS {729} Levél Harold Large-nak, s. a., A Fawcett család magángyűjteményéből {730} Levél Arthur R. Hinks, 1933, RGS {731} Levél Thomas Rochhoz, 1934. március 10., RGS {732} A Fawcett család magángyűjteményéből {733} Levél Charles Goodwinhoz, 1933. november 21., TNA. {734} Levél Reverend Monsigneur Couturonhoz, 1933. július 3., RGS {735} Moennich, 9., 17-18. {736} Uo. 17-18. {737} PHF 1953. angol kiadása, 301. {738} Moennich, 124-6. {739} New York Times, 1935. január 6. {740} Time, 1944. január 24. {741} Levél Edmar Morelhez, 1944. február 16., RGS {742} B. Fawcett 1958. 123. {743} Marsh, 483. {744} Los Angeles Times, 1924. június 15. {745} New York Times, 1924. július 9. {746} New York Times, 1924. július 7. {747} Washington Post, 1924. október 16. {748} A Fawcett család magángyűjteményéből {749} A Fawcett család magángyűjteményéből {750} Levél Colonel Kirwanhoz, 1945. szeptember 24., RGS {751} A dengue-láz egy fertőző betegség, melyet vírus okoz. A trópusi területeken egy szúnyogfaj terjeszti. A betegség tünetei: magas láz, fejfájás, ízületi, izom-és csontfájdalom. A megbetegedés ellen nem létezik védőoltás. {752} PHF, Proposai for a S. American Expédition c. beadványában, RGS {753} Dyott 1928. 224. {754} Boas, 163 {755} 1998-ban Vajuvi elmondta történetét az angol Benedict Allennek, aki a The Bones of Colonel Fawcett [Fawcett ezredes csontjai] címmel filmet is forgatott a BBC számára. {756} Report on the Human Remains from Brazil. 1951, RGS {757} Basso, 78-86. {721}

{758}

Esther Windust levele Nina Fawcetthez, 1928. október 10., PHFP A Fawcett család magángyűjteményéből {760} Edward Douglas Fawcett levele Arthur R. Hinksnek, 1933, RGS {761} Reeves 1935, 198-199. {762} Leal, 213-215. {763} Cummins, 143. {764} Uo. 58. {765} Uo. 111. {766} A Fawcett család magángyűjteményéből. {767} A Fawcett család magángyűjteményéből. {768} A Fawcett család magángyűjteményéből. {769} Fawcett B. 1958. 124. {770} A Fawcett család magángyűjteményéből. {771} PHF 1953. angol kiadása, xiii. {772} A Fawcett család magángyűjteményéből {773} PHF 1953. angol kiadása, xiii. {774} A Fawcett család magángyűjteményéből {775} A Fawcett család magángyűjteményéből {776} A Fawcett család magángyűjteményéből {777} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában {778} Uo. 20. {779} Levél Sir Geoffrey Thompsonhoz, 1955. május 20., 1955, FO 371/114106, TNA {780} Levél I. F. S. Vincenthez, 1955. május 19., 1955, FO 371/114106, TNA {781} Fawcett B. 1958. 217. {782} Uo. 284. {783} Uo. 245. {784} Uo. 301. {785} PHF, a Memorandum Regarding the Region of South America which it is Intended to Explore c., a Királyi Földrajzi Társasághoz írt beadványában, RGS {786} Fawcett B. 1958. 299. {787} The Occult Interests of Col. P.H. Fawcett. s. a., PHFP {788} Misha Williams az AmaZonia c. színdarabjához írt előszavában {789} Fawcett B. 1958. 301. {790} Levél Esther Windusthoz, 1923. március 5. PHFP. {791} Leal: passim. {792} http://www.phfawcettsweb.org/ {793} Fawcett B. 1958. 307. {794} Cummins 1955. 43. {795} Fawcett B. 1958. 301. {796} Vö. Heckenberger 2005. passim. {759}

{797}

Összefoglalásomat a következő régészekkel folytatott beszélgetésekre alapoztam: William Denevan, Clark Erickson, Susanna Hecht, Michael Heckenberger, Eduardo Neves, James Petersen, Anna Roosevelt és Neil Whitehead. Vö. Mann 2002a. Egy csoport régész szerint, a chilei Monte Verde hegy mellett 32 000 eves emberi nyomokra bukkantak.

TARTALOMJEGYZÉK: ELŐSZÓ 7 VISSZATÉRÜNK 10 AZ ELTŰNÉS 22 A KERESÉS ELKEZDŐDIK 33 REJTETT KINCS 40 FEHÉR FOLTOK A TÉRKÉPEN 57 A TANÍTVÁNY 68 FAGYASZTVA SZÁRÍTOTT JÉGKRÉM ÉS ADRENALINZOKNI 77 AMAZÓNIÁBAN 82 TITKOS IRATOK 102 A ZÖLD POKOL 107 A HALOTT LÓ TÁBOR 113 AZ ISTENEK KEZÉBEN 115 VÁLTSÁGDÍJ 141 A Z-ÜGY 145 ELDORÁDÓ 168 A BEZÁRT DOBOZ 177 AZ EGÉSZ VILÁG MEGŐRÜLT 197 TUDOMÁNYOS MEGSZÁLLOTTSÁG 224 VÁRATLAN NYOM 236 NEM KELL FÉLNI 240 AZ UTOLSÓ SZEMTANÚ 261 ÉLVE VAGY HOLTAN 272 AZ EZREDES CSONTJAI 295 A MÁSIK VILÁG 308 Z 315 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS 333 A FORRÁSOKRÓL BŐVEBBEN 337 IRODALOMJEGYZÉK 340 TÉRKÉPEK 360

A fordítás alapjául szolgáló mű David Grann: The Lost City of Z (Doubleday, New York) Copyright © David Grann, 2005, 2009 Hungarian translation © Bihari György, 2009

A szövegbe részlet formájában illesztett művek közül Italo Calvino: Láthatatlan városok c. művéből Karsai Lucia; Shakespeare Othello c. tragédiájából Kardos László; S. T. Coleridge Kubla Kán c. verséből Szabó Lőrinc fordításában idézünk. Minden jog fenntartva. Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. Felelős kiadó: az Athenaeum Kiadó ügyvezetője 1086 Budapest, Dankó u. 4-8. Telefon: 235 5020 Felelős szerkesztő: Tracikievicz Zsófia Műszaki vezető: Rácz Julianna Borítófotó: iStockphoto