Dublin 9633695228 [PDF]

Zitiervorschau

Edward Rutherfurd DUBLIN Az alapítás 1500 év történelme egy kötetben A

nagy sikerű Ruszka szerzője hatalmas

terjedelmű eposza az ír nép történetét írja meg, középpontba állítva a főváros meséjét. A kereszténység előtti ír föld misztikumába vezeti el először az olvasót a szerző, messze a Szent Patrik előtti időkbe. Még mielőtt eljöttek a kelta törzsek, még mielőtt megérkeztek a vikingek, tara legendás nagy királyainak korába. Aztán tovább hömpölygött az idő, jött a küldetéses Szent Patrik, keresztény legendák kora érkezett el. Elindult egy nagy szerelem, a királyi családból származó Conall és Deirdre szerelme, az ő leszármazottaikhoz jöttek e vikingek, megalapítva Dublint, a hitet dicsőségesen megőrző kolostorokat emeltek, Írország ereje egyre

nőtt velük, egészen addig míg II. Henrik angol király meg nem szerezte az első darab földet Írország közepén. Hogy aztán VII. Henrik alatt bekövetkezzék a hatalmas fordulat: protestánsok és katolikusok találkozása…

ALEXANDRA

Edward Rutherfurd a dél-angliai Salisburyben született. Tanulmányait Wiltshire-ben, majd a cambridge-i egyetemen végezte. Hosszabb New York-i tartózkodás után visszatért szülővárosába, helytörténeti kutatásokba kezdett, és megírta első regényét, a Sarumot. Új műfajt talált föl, és ezzel kezdetét vette egy különleges írói pálya. Rutherfurd évszázadokat átívelő írásaiban csak őrá jellemző módon ötvöződik a történelmi regény, a családregény, és a lehető legintimebb, legérdekesebb részletekbe menő történelmi, kultúrtörténeti, gazdasági és technikai ismeretterjesztés. Sarum a neve a Salisbury közelében álló kelta földvárnak: lakói építik fel a rejtélyes Stonehenge-et, s az ő leszármazottjaik a regény szereplői a Sarum utolsó fejezetében is, amely már a II. világháborúban játszódik, a Salisbury-fennsík híres repülőterein. Jóval távolabbról meríti témáját Rutherfurd második regénye, a Russka: Oroszország történetét dolgozza fel. Mindkét könyv nemzetközi siker lett, de mindkettőnek a sikerét árnyékba borította az 1997ben megjelent, s máris négy világnyelvre lefordított London: Londinos - Londinium - London városa kétezer évének története.

Susannak, Edwardnak és Elizabethnek

TARTALOM ELŐSZÓ PROLÓGUS: A SMARAGDSZÍN NAP 1. DUBH LINN 2. TARA 3. PATRIK 4. A VIKINGEK 5. BRIAN BORU 6. STRONGBOW 7. DALKEY 8. A PALE 9. SELYEM THOMAS UTÓSZÓ KIEJTÉSI ÚTMUTATÓ KÖSZÖNETNYILVÁN ÍTÁS

ELŐSZÓ Ez

a könyv elsősorban regény. Kitalált minden

szereplő, akinek családtörténetét a regény nemzedékeken keresztül követi, ám történetüket létező emberek és olyan események közé szőttem, amelyek megtörténtek vagy megtörténhettek volna. Pontosan írom le a történelmi hátteret, ha ismert, s ahol kérdések vagy különböző értelmezések merülhetnek fel, megpróbáltam a ma legelfogadhatóbb tudományos nézeteket megvilágítani, illetve összhangba hozni. Időről időre a történteket kissé hozzá kellett igazítanom regényemhez, ám erre nem sokszor volt szükség, és az igazítások nem mondanak ellent a történelmi tényeknek. Az elmúlt évtizedek során Írország és különösen Dublin történelme szerencsésen nagy figyelmet kapott. A könyv megírásához végzett kiterjedt kutatómunka során abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy Írország legnevesebb tudósaival dolgozhattam együtt, akik nagylelkűen megosztották velem tudásukat, és sokat javítottak könyvem szövegén. Nagylelkű hozzájárulásukat a

köszönetnyilvánításban említem. Az elmúlt negyedszázad tudományos munkájának hála, Írország történetének bizonyos aspektusai átértékelődtek, következésképpen számos olvasónak meglepetéseket tartogathat a következő történet. Az utószóban találhatnak néhány kiegészítő megjegyzést kíváncsibb olvasóim. Az ír személynevek, helynevek és kifejezések legegyszerűbb, legismertebb alakjukban szerepelnek. A mai, Írországban megjelenő könyvek hosszúságjellel jelölik a magánhangzók hosszúságát, valamint egyéb, a helyes kiejtésre utaló jeleket is tartalmaznak. Azonban nem ír olvasóim számára ezek zavaróak lehetnek, így ebben a regényben nem alkalmazom őket. Az utószóban azonban mellékeltem egy kiejtési útmutatót, ahol megtalálhatók az ír szavak.

DUBLIN: ALAPÍTÁS

PROLÓGUS A SMARAGDSZÍN NAP RÉGES-RÉGEN TÖRTÉNT. Jóval Szent Patrik érkezése előtt. A kelta törzsek érkezése előtt. Még mielőtt a gael nyelvet beszélték volna. Az ír istenségek idején, akik még nevüket sem hagyták hátra. Oly keveset tudhatunk bizonyossággal; ám néhány tényt mégis ismerünk. Jelenlétük bizonyítékai ott vannak a földben és a földön is. És használhatjuk képzelőerőnket is, ahogy mindig is tettük, mióta csak meséket mondunk. *** Hajnalodott. A télközépi égbolt máris tiszta, sápadt azúr fényben tündökölt. A nap hamarosan felbukkan a tengerből. A sziget keleti partjáról nézve a látóhatár alja már aranyfényben ragyogott. Téli napforduló volt, az év legrövidebb napja.

Ha azokban a rég múlt időkben jegyezték is az éveket, időszámításukat nem ismerjük. A sziget egy, az európai kontinens atlanti partjánál fekvő kettős tagja volt. Több ezer éve, amikor mindkettőt az utolsó jégkorszak nagy, fehér álma zárta magába, egy kőnyelv kötötte össze a kisebb, nyugati sziget északkeleti csücskét szomszédjával, melynek déli részét egy mészköves földhíd kapcsolta a kontinenshez. Mikor azonban a jégkorszak végén az olvadó északi sarkkör vize elárasztotta a világot, elborította a kőnyelvet is, majd áttörte a mészkőhidat, így két sziget jött létre a tengerben. Nem volt köztük túl nagy távolság. A később Írországként ismert nyugati sziget és a Mull of Kyntire nevezetű brit hegyfok közti elárasztott kőnyelv mindössze egy tucat mérföldnyi volt; a Délkelet-Anglia fehér sziklái és az európai kontinens közti távolság pedig nagyjából húsz mérföld. Így joggal feltételezhetnénk, hogy a két sziget igencsak hasonló volt. Bizonyos szempontból ez igaz is, ám azért voltak köztük apró különbségek. Amikor az ár elvágta őket egymástól, csak lassan indultak felmelegedésnek. A növények és állatok még visszatérőben voltak a melegebb délről. És amikor a kőnyelv víz alá került, néhány faj, amely már elérte

a nagyobb, keleti sziget déli részét, már nem tudott átjutni a nyugatira. Így hát míg tölgy, mogyoró és kőris bőséggel akadt mindkét szigeten, a brit tölgyeken növekvő fagyöngy nem talált utat az ír fákhoz. Ugyanezen okból – különleges áldásként – míg a britek, mintegy sorscsapásként, megkapták a kígyókat, köztük a mérges viperát is, Írországban soha nem éltek kígyók. Most készült a nap felkelni a nyugati sziget fölött, melyet nagyrészt sűrű, lápvidékekkel tarkított erdő borított. Helyenként szép hegyláncok emelkedtek. A vidék számos folyója gazdag volt lazacban és egyéb halakban; a legnagyobb tavak és folyócskák egész során kanyargott keresztül a sziget belsejében, mielőtt nyugaton az Atlanti-óceánba torkollott volna. Ám az első jövevényeknek elsősorban a környezet két másik jellegzetessége ötlött a szemébe. Az első az ásványok bősége volt. A sűrű erdők tisztásain és a nyílt hegyoldalakon itt is, ott is a föld mélyéből kivetett kövek bukkantak elő, melyekben kvarc csillogott varázslatos módon. Sőt, némelyik csillámló kő mélyebb aranyteléreket is rejtett. Következésképpen a sziget számos helyén, ahol ilyen kövek voltak, a patakok aranyportól és rögöktől fénylettek. A másik dolog univerzális erejű volt. Talán az

Atlanti-óceán nedves szelei vagy a Golf-áramlat kellemes melegsége, talán ezek és más tényezők együttese tette, a sziget vegetációja sehol másutt nem létező, különleges smaragdszínben tündökölt. Talán a smaragdzöld és az arany eme ősi együttese adta a szigetnek hírnevét, miszerint varázslatos szellemek lakják. És miféle emberek éltek a smaragd szigeten? A kelta törzsek előtt érkezettek neveit csak legendák őrzik: Cessair, Partholon, Nemed leszármazottai, a Fir Bolg és a Tuatha De Danaan népek. Ám hogy ezek valóságos emberek vagy csak isteneik nevei voltak, esetleg mindkettő, nehéz lenne megmondani. A jégkorszak után vadászok éltek Írországban. Később földművesek. Ennyi bizonyos. Semmi kétség, számos helyről érkeztek ide emberek. S ahogy Európa többi részén is, a sziget lakói is kőházakat építettek, bronzfegyvereket és szép kerámiát készítettek. Kereskedtek is, még a távoli Görögország kalmárjaival is. Mindenekfelett pedig ékességeket készítettek a sziget bőséges aranyából. Nyakláncokat, sodrott arany karpereceket, fülönfüggőket, aranylemezből készült napkorongokat – az ír aranyművesek túlszárnyalták legtöbb európai társukat. Varázslómestereknek is nevezhetnénk őket.

*** A nap most már bármelyik pillanatban előbukkanhatott a horizont fölött, hogy hatalmas, izzó arany utat vonjon a tengerre. A sziget keleti partjának épp a felénél széles, kellemes öböl feküdt két földnyelv között. A déli fokról egy sor dombot láthatunk, köztük két kis vulkáni heggyel, melyek olyan elegánsan magasodnak a tenger fölé, hogy azt képzelhetnénk, hirtelen a melegebb éghajlatú Dél-Itáliába kerültünk. A másik fokon túl széles síkság húzódik a távoli hegyek felé, melyek az elsüllyedt kőnyelvig nyúlnak. Az öböl közepén egy mocsaras, homokos folyótorkolat terpeszkedik. A nap most áttört a látóhatáron, perzselő, aranyos villanást bocsátva a tengerre. S ahogy a nap sugarai elérték az északi fokot és a mögötte húzódó síkságot, egy másik villanás felelt rájuk, mintha egy óriási, kozmikus tükör állt volna a földön. Ez a villanás valóban különleges jelentőségű volt. Ugyanis egy nagy és figyelemre méltó tárgy volt a forrása – emberkéz alkotása. Az öböltől északra egy szép folyó tartott nyugattól keletre. Átszelt egy völgyet, melynek buja zöldje a föld egyik legtermékenyebb talaját rejtette. A folyó északi partjának lankáin a sziget lakói

számos óriási, impozáns építményt emeltek, ezek legnagyobbika küldte a vakító fénysugarat az égre. Óriási kerek, füves halmok voltak ezek, de semmiképp sem csak idomtalan földhányások. Szabályos, hengerszerű oldalfalaik és széles, domború tetejük gondosan kimunkált belső szerkezetre utaltak. Az alapjukat képező hatalmas kövekbe mintákat véstek – köröket, zegzugos vonalakat és különös, titokzatos spirálokat. De a legmegkapóbb az volt bennük, hogy a felkelő napra néző felszínüket fehér kvarc borította; és ez a hatalmas, ívelt kristályfal volt az, ami a napsugaraktól szikrázva és ragyogva visszaverte a nap tüzét az égboltra ezen a tiszta téli hajnalon. Ki építette ezeket a földhalmokat a csendes, hattyúkkal benépesült folyó mellé? Nem tudjuk biztosan. És miért emelték őket? Ezt tudjuk: fejedelmi nyughelyül. De hogy miféle uralkodók feküdtek bennük, és hogy szellemük jóindulatú vagy fenyegető volt-e, azt csak találgathatjuk. Ott pihentek hát a sziget népének ősei, ott várakozott szellemük. Ezek a buckák azonban nemcsak sírhelyül szolgáltak, hanem szentélyként is, s bizonyos alkalmakkor ezek fogadták be a mindenség rejtélyes, isteni erőit, melyek kozmikus életerőt hoztak a földre. S az elmúlt éjjelen épp ezért

nyitották ki a szentély kapuját. A ragyogó kvarchomlokzat közepén ugyanis hatalmas kövekkel szegélyezett, keskeny bejárat nyílt, mögötte pedig szűk, meglehetősen egyenetlen felszínű, ám egyenes vonalú, álló kövekkel szegett átjáró vezetett a halom szívébe, s egy háromkaréjú belső helyiségben végződött. A folyosó és a kamra köveibe ugyancsak mintákat véstek, többek között a három különös, örvénylő spirált. A keskeny folyosót pedig úgy tájolták, hogy a téli napforduló hajnalán a horizont mögül előbukkanó nap meleg sugarai épp a bejáraton hatoljanak át, s megvilágítsák a halom közepébe vezető sötét átjárót. Az égen felragyogtak a nap sugarai – az öböl, a sziget partvonala, a téli erdők és a kis tisztások fölött, melyek most a nap arcának fényében fürödtek, ahogy az kiemelkedett a vízből. A sugarak áthaladtak a folyó völgye fölött is a vakító kvarchalmok felé, melyek a zöld táj fényét tükrözve maguk is lángolni látszottak, smaragd napként ragyogtak. Volt-e valami dermesztő és félelmetes ebben a zöld izzásban, amint a napsugarak utat törtek a kapun át a halom sötét folyosójába? Talán. Ám most varázslatos dolog történt. A folyosót olyan ravaszul tervezték, hogy amint a nap fokozatosan emelkedett, sugarai mintha hirtelen

lelassultak volna, lassan, puhán lopakodtak végig a folyosón, mint ahogy egy gyermek oson, lépésről lépésre, lágy ragyogással vonták be a köveket, mígnem elérték a halom szívének hármas kamráját. S ott megint felgyorsultak, a köveken villódzva táncoltak ide-oda, fényt és melegséget hozva a téli sírboltba.

ELSŐ FEJEZET DUBH LINN Kr. u. 430

I. LUGHNASA. Nyár dereka. Hamarosan itt az aratás ideje. Deirdre a korlát mellett állva kémlelte a tájat. Szép nap lett volna, ám neki csak gyötrődést hozott. Szeretett atyja és a félszemű ember el fogják adni őt. És semmit sem tehetett. Először észre sem vette Conallt. *** A verseny hagyományai szerint mezítelenül lovagoltak a férfiak. Ez ősi szokás volt. Évszázadokkal korábban már a rómaiak is feljegyezték, hogy a kelta harcosok megvetették a mellvért viseletét, és jobban szerettek pucérra vetkőzni a csatákhoz. Egy kipingált, duzzadó izomzatú, tüskékbe szedett hajú, harci hévtől

eltorzult arcú harcos még a harcedzett római legionáriusok számára is rémisztő látványnak bizonyult. Időnként ezek a vérszomjas kelta harcosok rövid köpönyeget öltöttek, mely harci szekerük mögött lobogott; s a Római Birodalom bizonyos részein a kelta lovasok nadrágot viseltek. Ám itt, a nyugati szigeten, a meztelenség hagyománya fennmaradt a szertartásos versenyeken, és az ifjú Conall is csak egy keskeny ágyékkötőt viselt. A nagy Lughnasa-ünnepet háromévente tartották Carmunnál. Carmun kísérteties látványt nyújtott. A vadontól és ingoványtól övezett nyílt, füves térség zölden, üresen nyúlt el a látóhatár feléig. Attól a ponttól nyugatra, ahol a Liffey keletnek fordult, hogy visszatérjen Wicklowihegységbeli forrása felé, a vidék teljesen sík volt, néhány halom kivételével, ahová az ősi törzsfőket temették. Az ünnep egy hétig tartott. Megvolt az élelem-és a jószágvásár helye, másutt finom ruhákat árusítottak; a legfontosabb helyszín viszont a versenytér volt a puszta gyep közepén. A pálya pompás látványt nyújtott. Mindenfelé emberek tanyáztak sátraikban vagy ideiglenes kunyhóikban; egész klánok gyűltek össze. Férfiak és nők egyaránt ragyogó, skarlátvörös, kék vagy zöld köpönyeget viseltek. A férfiak nyakán csodás,

hajlított aranylemezből készült nyakék – vastag amulett – volt, a nőket mindenféle díszek és karperecek ékesítették. Némelyik férfi tetoválást viselt, mások hosszú, loboncos hajat és bajuszt, s voltak, akik agyaggal formálták hajukat rémisztő, harcias tüskékbe. Helyenként nagyszerű harci szekerek álltak. A lovakat karámokba zárták. A tábortüzek körül bárdok meséltek. A táborban mindenütt hárfa, csontsíp és duda hangja szállt a nyári levegőben, a hely fölött sodródó könnyű füstbe sült hús és mézeskalács illata vegyült. A versenytér melletti szertartásdombról felügyelte az eseményeket Leinster királya. A sziget négy részből állt. Északon feküdt Ulaid ősi törzseinek területe, a harcosok birodalma. Nyugaton a varázslatos tavak és az érintetlen tengerpart szépséges tartománya terült el – a druidák földjének hívták. Délen a zenéjéről híres Muma tartománya húzódott. A legenda szerint Mil fiai itt találkoztak először Eriu istennővel. A negyedik, keleti tartomány pedig Lagin törzseinek dús legelőiből és mezőiből állt. Emberemlékezet óta ismerték ezt a négy vidéket, s Ulster, Connacht, Munster, illetve Leinster néven örök időkre ezek maradnak majd a sziget földrajzi egységei. A sziget élete azonban soha nem volt nyugalmas. Az elmúlt néhány emberöltő alatt

jelentős változások következtek be az ősi törzsek életében. Nagy hatalmú törzsek keltek fel a sziget északi felén – Leth Cuinn, azaz a fej fele néven ismerték –, hogy jogot formáljanak a déli részre, Leth Mogára. Ezenkívül létrejött egy új tartomány is a föld közepén, Mide vagy Meath néven, úgyhogy most már öt részre osztották a szigetet. Mind az öt tartomány törzsfői fölött rendszerint a legerősebb uralkodott királyként, s időnként a leghatalmasabb közülük legfőbb királynak nyilvánította magát, igényt tartva a többiek elismerésére és hódolatára. *** Finbarr barátjára nézett, és megrázta a fejét. Már a délután közepén járt az idő, és Conallnak hamarosan versenyeznie kellett. – Legalább mosolyoghatnál – jegyezte meg Finbarr. – Olyan búvalbélelt vagy, Conall. – Ne haragudj – felelt a másik –, nem volt szándékos. Nem jó, ha valaki túl magas rangúnak születik, gondolta Finbarr. Az istenek túlságosan is figyelemmel kísérik. Hollók repülnek a ház fölé, ha egy klánfőnök meghal, a hattyúk pedig elhagyják a tavat. Ha a király rossz döntést hoz, az még az

időjárást is befolyásolja. Ha pedig valaki hercegnek születik, a druidák már születése előtt megjövendölik sorsát, s ez elől nincs menekvés. Conall karcsú, sötét hajú, hajlott orrú és jóképű volt – tökéletes herceg. Az is volt. Conall, Morna fia. Atyja páratlan harcos volt, állva temették hősi sírjába, törzsének ellenségei felé fordulva. A kelták világában ez volt a legnagyobb tisztesség, amiben egy halott részesülhetett. Conall atyjának családjában szerencsétlenséget hozott a férfiakra, ha vörös színt viseltek. Ám ez Conall bajainak csak a kezdete volt. Három hónappal apja halála után született. Ez már önmagában is különlegessé tette. Anyja a főkirály nővére volt, így ő lett a nevelőapja. Ez azzal járt, hogy az egész sziget figyelemmel kísérte a sorsát, a druidáknak pedig még külön is volt mondanivalójuk. Az első egy maroknyi gallyat tartott a csecsemő elé, aki apró kezét a mogyorófa felé nyújtotta. Költő lesz, a tudás embere, állapította meg a druida. A második jövendölése már baljósabb volt: egy nagyszerű harcos halálát okozza majd. Ám mindaddig, míg ez csatában történik, jó előjel a család számára. A harmadik druida volt az, aki kinyilvánította a három geissit, melyek végigkísérik majd Conall egész életét. A geissi – tilalmak sora. Ha egy törzsfőnök vagy

nagy harcos a geissi alatt élt, óvatosnak kellett lennie. A geissi félelmetes volt, mert az ember minduntalan szembekerült vele. Ám mivel mint a legtöbb papi jóslat, ez is rejtvénynek hangzott, soha nem lehetett benne biztos az ember, mit is jelent. Olyan volt, mint egy csapda. Finbarr boldog volt, hogy senki sem vette a fáradságot, hogy őt is geissi alá vonja. A Conallra vonatkozó geissi, ahogy azt a királyi udvarban mindenki tudta, így szólt: Conall nem halhat meg, míg: Először: saját ruháit a földbe nem helyezi. Másodszor: napfelkeltekor nem szeli át a tengert. Harmadszor: fekete ködön keresztül nem érkezik Tarába. Az elsőnek semmi értelme nem volt, a másodikat illetően pedig vigyáznia kellett, nehogy megtegye. A főkirály tarai székhelyén ugyan gyakran volt köd, feketét viszont még senki sem látott. Conall óvatos legény volt. Tisztelte a családi hagyományokat. Finbarr még sosem látta, hogy vöröset viselt volna. Sőt, Conall még csak meg sem érintett ilyen színű dolgot. Finbarr egyszer azt mondta neki, hogy úgy látja, ha a tengert elkerülheti, örökké fog élni.

Gyermekkoruk óta barátok voltak, mióta az ifjú Conall egy vadásztársasággal Finbarr családjának szerény tanyájánál állt meg pihenőre. A két fiú találkozott, és játszani kezdtek, birkóztak, majd a hurlingnek nevezett, bottal és labdával űzött játékot játszották, a férfiak pedig figyelték őket. Kis idő múlva Conall azt kérte, hadd kereshesse fel ismét újonnan szerzett ismerősét; és egy hónapon belül szoros barátságot kötöttek. S amikor nem sokkal ezután Conall megkérdezte, nem élhetne-e Finbarr a királyi udvarban, és nem tehetnék-e harcossá, ezt is megengedték. Finbarr családja repesett az örömtől a lehetőség hallatán. A két fiú barátsága sosem ingott meg. Conall szerette Finbarr jó természetét és vidámságát, Finbarr pedig a fiatal nemes csendes, elmélyült komolyságát csodálta. Nem mintha Conall mindig visszafogott lett volna. Bár nem ő volt a legizmosabb az ifjú bajnokok között, ő volt talán a legügyesebb atléta. Úgy futott, mint a szarvas. Amikor könnyű, kétkerekű harci szekereiken versenyeztek, csak Finbarr tudott vele lépést tartani. Ha elhajította lándzsáját, az madárként szállt, és halálos pontossággal talált célba. Pajzsát olyan gyorsan forgatta maga körül, hogy őt magát alig lehetett látni. S amikor kedvenc, fényes karjával lesújtott, azt mondták, igaz, hogy mások csapása erősebb, ám

vigyázat – Conall pengéje mindig fürgébb. Mindkét fiú tehetséges volt a zenében is. Finbarr énekelni szeretett, Conall pedig hárfázni, s jól is művelte; kisfiúként időnként a király ünnepségein is szórakoztatták a társaságot. Ezek remek mulatságok voltak, s a főkirály kedélyesen meg is fizette őket, mintha csak az alkalomra felvett zenészek lennének. Minden harcos kedvelte és tisztelte Conallt. Akik máig emlékeztek Mornára, meg is állapították: fiából hozzá hasonlóan jó vezér válhat. És mégis – Finbarr számára ez volt különös – úgy tűnt, mintha Conallt mindez nem is érdekelné. Conall mindössze hatéves volt, amikor először eltűnt; anyja egész délután kereste, s épp napnyugta előtt egy vén druidával tért vissza, aki csendesen annyit mondott: – Velem volt a fiú. – Az erdőben találkoztunk – magyarázta Conall, mintha eltűnése a világ legtermészetesebb dolga lett volna. – Mit csináltál egész nap a druidával? – kérdezte anyja, miután az öreg távozott. – Beszélgettünk. – Miről? – kérdezte a nő elképedve. – Mindenről – felelte Conall boldogan. És ez így ment gyermekkora óta. Játszott a többi gyerekkel, de utána eltűnt. Néha Finbarrt is

magával vitte, és együtt kószáltak az erdőben vagy a patakparton. Finbarr madárhangokat is tudott utánozni. Conall ezt nagyon szerette. Nemigen volt a szigeten olyan növény, amelynek az ifjú herceg ne tudta volna a nevét. De sétáik alatt Finbarr olykor megérezte, hogy bár barátja szereti őt, mégis magányra vágyik; ilyenkor magára hagyta, és Conall fél napokat kószált egymagában. Mindig azt állította Finbarrnak, hogy boldog. Ám mikor gondolataiba merült, arca búskomorságot tükrözött; vagy mikor hárfáján játszott, a dallam furcsán szomorkás volt. Itt jön a férfi, kinek bánat a barátja – mondogatta Finbarr gyengéden, amikor Conall visszatért magányos sétáiról; de az ifjú herceg csak nevetett, vagy játékosan hátba vágta, majd elfutott. Nem volt meglepő, hogy amikor elérte a férfikort, azaz tizenhét éves lett, a többi fiatal – nem minden tisztelet nélkül – a Druidának nevezte el. A szigeten három tanult réteg volt. A legszerényebb a bárdoké volt, ők mesemondókként szórakoztatták a népet az ünnepségeken; a filidh rangosabb osztályt képviselt: ők voltak a családfák őrzői, költők, sőt jósok; de a leghatalmasabbak és legfélelmetesebbek a druidák voltak. Úgy tartották, hogy réges-régen, még a rómaiak előtt a legtanultabb és legügyesebb druidák a

szomszédos Britannia szigetén éltek. Abban az időben a druidák nemcsak állat-, hanem emberáldozatot is bemutattak. Ám ez már nagyon régen volt. A druidák képzése akár húsz éven át is tarthatott. Gyakorta tudták mindazt, amit a bárdok és a filik, ám ezenkívül papok is voltak, ismerték a szent igék és számok tanait, és tudták, hogyan kell az istenekhez szólni. A druidák mutatták be a szertartásokat és az áldozatokat a téli napforduló idején és az év más nagy ünnepein is. Ők határozták meg, mely napokon kell elvetni a gabonát, és mikor kell állatot vágni. Nem sok király mert volna belefogni bármibe is anélkül, hogy kikérte volna a druidák tanácsát. Ha valaki vitába szállt velük, szavaik olyan élesek voltak, hogy azt beszélték, hólyagokat okoztak. Egy druida átka akár tizenhét generáción át is hathatott. Bölcs tanácsadók, tiszteletben álló bírák, képzett tanítók, rettegett ellenségek: ezek voltak a druidák. Ám még valami nagyobb rejtély is övezte őket. Némelyik druida, akárcsak a sámánok, transzba esve képes volt átlépni a túlvilágba. Sőt, még madarak vagy más állatok alakját is magukra tudták ölteni. Finbarr néha eltöprengett, vajon barátja, Conall nem rendelkezik-e ezekkel a misztikus képességekkel.

Bizonyos, hogy az óta a gyerekkori találkozás óta sok időt töltött a druidákkal. Húszéves korára állítólag már többet tudott, mint a legtöbb, papi pályára készülő ifjú. Az ilyen irányú érdeklődést nem is furcsállották. Sok druida származott nemesi családból; a legnagyobb harcosok közül pedig nem egy druidákkal vagy filikkel tanult együtt valaha. Ám Conall érdeklődésének mértéke már szokatlan volt, csakúgy, mint tudása. Elképesztő emlékezőtehetsége volt. Bármit mondott is Conall, Finbarr szerint néha valóban magányos volt. Néhány évvel azelőtt, barátságukat megpecsételendő, a herceg egy kutyakölyköt adott neki. Finbarr mindenhová magával vitte a kis jószágot. Cuchulainnak nevezte el egy legendás hősről. Ahogy a kölyök kezdett felnőni, Finbarr lassan észrevette, milyen nagyszerű ajándékot kapott. Cuchulainn ugyanis remek vadászkopónak bizonyult, abból a fajtából, amelyért a messzi tengerentúlról jártak a kereskedők a nyugati szigetre, s amelyért ezüstrudakkal vagy római érmékkel fizettek. Ez a kutya szinte felbecsülhetetlen értékű volt. Soha nem mozdult el gazdája mellől. – Ha egyszer történne velem valami – mondta egyszer Conall –, a kutyád, Cuchulainn megmarad

neked, hogy emlékeztessen rám és a barátságunkra. – Amíg csak élek, a barátom leszel – biztosította Finbarr. – Úgy vélem, kettőnk közül én halok meg előbb. Bárcsak ugyanilyen értékes ajándékot adhatna a hercegnek viszonzásképp, gondolta Finbarr, legalább biztosítani tudná róla, hogy ugyanolyan hű és igaz barátja, mint neki Cuchulainn. Conallnak volt még egy képessége: tudott olvasni. A sziget népe előtt nem volt ismeretlen az írott szó. A kikötőkbe érkező brit és gall kereskedők közül sokan tudtak olvasni. Az általuk használt római érméken latin betűk álltak. Finbarr is sok olyan bárdot és druidát ismert, aki tudott olvasni. Néhány nemzedékkel azelőtt a sziget tanult emberei a latin magánhangzók és mássalhangzók segítségével még saját, egyszerű írásrendszerüket is kialakították, hogy kelta nyelvű feliratokat véshessenek oszlopokra és kövekre. Bár időről időre lehetett látni ilyen állóköveket, melyekre ogam írást véstek, akár egy rovópálcára, ez a korai kelta írásrendszer sosem terjedt el széles körben. Sőt, Finbarr azt is tudta, hogy nem rögzítették a sziget szent örökségét sem. – Nem nehéz kitalálni, miért nem – magyarázta egyszer Conall. – Először is a druidák tudása titkos.

Nem szabad, hogy arra érdemtelen is hozzájusson. Az csak feldühítené az isteneket. – És a papok is elveszítenék titkos hatalmukat – jegyezte meg Finbarr. – Talán így van. De van még egy ok. Tanult embereink, a bárdok, a filik és a druidák legbecsesebb tulajdona kiváló emlékezetük. Ez nagyon erőssé teszi az elmét. Ha minden tudásunkat leírnánk, hogy ne kelljen észben tartanunk, elménk is meggyengülne. – Akkor miért tanultál meg olvasni? – Kíváncsi vagyok. – Conall úgy mondta ezt, mintha teljesen természetes lett volna. – Amellett pedig – mosolyodott el – nem vagyok druida. Finbarrnak gyakran eszébe jutottak ezek a szavak. Persze, barátja valóban nem volt druida. Harcosnak készült. De mégis… Néha, amikor Conall lehunyt szemmel énekelt, vagy egyik magányos sétájáról tért vissza szomorú, valahol a messzeségben járó tekintettel, mintha álmodna, Finbarr fejében mégis megfordult, barátja nem járte… nem tudta, hol. Valaminek a határán. Így aztán meg sem lepődött igazán, amikor tavasz vége felé Conall bevallotta neki: – A druidák hajviseletét akarom hordani. A druidák a fülüktől a fejtetőig leborotválták hajukat. Ez magas, boltozatos homlok hatását

keltette. Conall haja dús volt, így a tonzúra szemöldöke fölött sötét, V alakú kiborotvált területet hagyna. Előtte is voltak már hercegi származású druidák. Sőt a sziget lakói közül sokan még a királyoknál is nagyobbra tartották a druidák rendjét. Finbarr elgondolkozva nézett barátjára. – Mit szól majd a király? – kérdezte. – Nehéz lenne megmondani. Kár, hogy anyám a nővére volt. Finbarr mindent tudott Conall anyjáról: hogy mennyire ragaszkodott férjének emlékéhez, és minden vágya az volt, hogy fia majd harcosként atyja nyomdokaiba lépjen. Mikor két évvel ezelőtt már a halálán volt, azért könyörgött a királynak – fivérének –, tegyen róla, hogy férje vére ne haljon ki. – A druidák is megnősülnek – mutatott rá Finbarr. Valóban, a druidák pozíciója gyakorta apáról fiúra szállt. – Lehetnének harcos fiaid is. – Ez igaz – mondta Conall. – De a király nem biztos, hogy így gondolja. – Megtilthatná, hogy csatlakozz hozzájuk, ha a druidák azt akarnák? – Szerintem ha a druidák tudják, hogy a főkirály nem akarja, meg sem kérdezik – felelte Conall. – Mit fogsz tenni?

– Várok. Talán rávehetem őket. Egy hónap múlva a király Finbarrt kérette. – Finbarr – kezdte –, tudom, hogy te vagy unokaöcsém, Conall legjobb barátja. Tudsz arról a kívánságáról, hogy druida szeretne lenni? – Finbarr bólintott. – Jó lenne, ha meggondolná magát – mondta a király. Ez volt minden. De a főkirály szájából ez is elég volt. *** A lány nem akart elmenni az ünnepre. Két oka is volt erre. Az első önző dolog volt, Deirdre jól tudta. Nem szeretett elmenni otthonról. Fura egy hely volt, ahol élt, mégis szerette. A Wicklowi-hegység vadonjából dél felé ereszkedő folyó a sziget keleti részének közepén kanyargott, és két földnyelv között egy széles öbölbe torkollott – mintha Eriu, a földistennő, a sziget anyja nyújtaná ölelésre karját a tenger felé, gondolta Deirdre. A sziget belsejében a folyó nagy árteret alakított ki; a Liffey-medencét. Változékony kedvű folyó volt, sokszor gerjedt hirtelen haragra. S mikor dühös volt, megduzzadt vize hatalmas, mindent elsöprő áradattal tört le a hegyekből. De ezek a rohamok csak alkalmanként fordultak elő. Vize általában csendes volt, hangja lágy, suttogó és dallamos.

Széles ártereivel, fás mocsaraival és fűfélékkel szegélyezett, iszapos lapályaival a torkolat általában nyugodt hely volt, csak a távoli sirályok sírása, a pólingok dala és a kagylókkal tarkított part felett szálló gémek hangja törte meg a csendet. Csaknem elhagyatott hely volt, ha nem számítjuk azt a néhány elszórt tanyát, ami Deirdre apjának fennhatósága alatt állt. Két dologról kapta a hely a nevét. Az egyiket emberek alkották: közvetlenül a folyó torkolata előtt vesszőfonatokból álló építmény vezetett át a mocsáron, gátakon nyugodva a folyó legsekélyebb szakaszát is keresztezte, és folytatódott az északi part szilárdabb talajáig. A sziget kelta nyelvén Ath Cliath – Átkelő Gázló – volt a neve. Valahogy így mondták: „au klia". A másik dolog természetes eredetű volt. Ahol Deirdre állt, egy alacsony zátony húzódott a déli parton, mely a gázlóra nézett. Alatta egy patak érkezett délről, hogy a folyóhoz csatlakozzon, de előtte még a zátonynál tett egy fordulatot, s a kanyarban mély, sötét tavacskát alkotott. Fekete tavacskának nevezték, s ez kelta nyelven így hangzott: Dubh Linn. Így ejtették: „duv lin". Bár két neve is volt ennek a helynek, alig élt itt valaki. Fenn a Wicklowi-hegység lankáin már emberemlékezet óta álltak települések. A folyó

torkolatától északra is, délre is voltak halászfalvak, sőt kis kikötők is. A lápvidéken azonban, bár Deirdre szerette nyugalmas szépségét, nem sok okot lehetett találni a letelepedésre. Dubh Linn ugyanis határvidék volt, senki földje. A nagy hatalmú törzsfőnökök területei húzódtak a torkolattól északra, délre és nyugatra is, de ha néha-néha valaki bejelentette is igényét a területre, valójában érdektelennek tartották, s így Fergus, Deirdre apja háborítatlanul maradhatott a hely törzsfőnöke. Bár Fergus területe elhagyatott volt, azért mégsem volt egészen jelentéktelen, mivel a sziget egyik fontos keresztútjánál feküdt. Északról is, délről is ősi, kőbe vágott útvonalak vezettek át a sziget sűrű erdein, hogy itt találkozzanak. A régi Slige Mhor, azaz a Nagy Út nyugat felé vitt. Fergus volt a keresztút őrzője, s az utazókat a sziget hagyományos vendégszeretetével fogadta házában. Valaha forgalmasabb volt ez a hely. Néhány száz éve az öblön túli, a két szigetet elválasztó tenger inkább nagy tóra hasonlított – Deirdre őseinek törzsei ezeken a szigeteken éltek, a tengeren kereskedtek egymással, ide-oda települtek és házasodtak számtalan nemzedéken át. Mikor a hatalmas Római Birodalom elfoglalta a keleti szigetet – ők Britanniának nevezték –, a római

kereskedők átkeltek a nyugati szigetre is, kis kereskedőállomásokat telepítettek a partvidékre, még ide, az öbölbe is, sőt néha a torkolatig is feljöttek. Deirdre azt is tudta, hogy egyszer római csapatok szálltak itt partra, és fallal övezett tábort húztak fel, s a jól kiképzett, csillogó vértezetű római legionáriusok innen akarták elfoglalni a nyugati szigetet is, de nem sikerült nekik. Elmentek, és békén hagyták a varázslatos földet. Deirdre büszke volt erre. Büszke volt erre a földre és Eriu népére, amely megtartotta ősei hagyományait, és sosem hódolt be. És a hatalmas Római Birodalom meghátrált. Barbár törzsek törtek be határain, még Róma városát is kifosztották, a légiók távoztak Britanniából, s a kereskedőállomásokat is elhagyták. A nyugati sziget kalandvágyóbb törzsfőnökei hasznot húztak ezekből a változó időkből. Végigdúlták a védtelenül maradt Britanniát. Arannyal, ezüsttel, rabszolgákkal megrakodva tértek vissza, hogy Eriu ragyogó földjét gazdagítsák. Ám ezek az expedíciók a part fentebbi részén lévő kikötőkből indultak. Bár időről időre még mindig felbukkant egy-egy kereskedő a Liffey torkolatánál, azért aligha volt forgalmasnak mondható. Fergus fia Fergus birtoka egy sor kunyhóból és csűrből állt – némelyik zsúptetős, a többi földdel

fedett volt –, melyek a tavacska feletti, kör alakú területen álltak, földsánc és kerítés védte őket. Ez a gyűrűerőd, hogy nevén nevezzük a földépítményt, egyike volt a számtalan hasonlónak, amelyek a szigeten kezdtek feltünedezni. A helyi kelta nyelven rathnak nevezték. Fergus rathja gyakorlatilag az egyszerű tanya nagyobb változata volt – egy lakóház és négy istálló –, amely a sziget minden termékenyebb részén megtalálható volt. Volt ott egy kis disznóól, egy marhakarám, egy gabonacsűr, egy tekintélyes és egy kisebb lakóház. Nemcsak Fergus és családja fért itt el, hanem a marhapásztor is családostul, a juhász, két másik család, három brit rabszolga, a bárd – mivel a pozíciójára nagyon is ügyelő törzsfőnök saját bárdot tartott, akinek már apja, sőt nagyapja is ugyanezt a foglalkozást űzte – és persze a jószág. Valójában ez a számtalan ember ritkán volt mind együtt, de akkor is elfértek, mivel abban az időben az emberek megszokták, hogy együtt alszanak. A gázlóval szemközti emelkedőn állt hát Fergus fia Fergus rathja. Alatta pedig, a pataknál egy kis vízimalom, a folyónál pedig egy kis kikötő tette teljessé a települést. A másik ok, amiért Deirdre nem akart elmenni az ünnepre, az apja volt. A lány félt, hogy megölhetik őt. Fergus fia Fergus. A nyugati sziget

osztálytársadalma szigorúan hierarchikus volt. A királytól a rabszolgáig minden osztálynak megvolt a vérdíja, a derbfine, amit halál vagy sebesülés esetén fizetni kellett. Mindenki tudta saját és ősei helyét is. Fergus pedig főnök volt. A szétszórt tanyák lakói, akiket törzsének nevezett, kedves, ám olykor szeszélyes természetű főnökükként tisztelték. Első látásra a magas törzsfőnök csendes, tartózkodó embernek tűnt – de nem sokáig. Ha összeakadt egy paraszttal vagy egyik marhapásztorával, az általában hosszú, terjengős beszélgetést jelentett. Legjobban idegenekkel szeretett találkozni, mivel a gázló őrzője nagyon kíváncsi volt. Az utazókat Ath Cliathnál mindig pompásan vendégül látták, és elszórakoztatták őket, ám le kellett mondaniuk minden reményről, hogy dolguk után nézhetnek végre, míg Fergus úgy nem érezte, hogy minden információmorzsát kicsikart már belőlük – személyeset és egyebet, azután viszont a főnökre kellett figyelniük, aki csak beszélt, beszélt és beszélt. Ha különösen nagy becsben tartott egy vendéget, Fergus borral kínálta, majd egy asztalhoz lépett, ahol féltve őrzött tárgyait tartotta. Egy emberi koponyával tért vissza, amely gondosan meg volt munkálva. A koponyatetőt óvatosan levágták, a peremét arany díszítette. A halovány csont finom,

lágy tapintású volt, mint a tojáshéj. Szemgödrei üresen bámultak, mintha csak arra akarnának emlékeztetni, hogy egyszer minden ember ide jut. A száj tébolyult vigyora mintha azt mondta volna, hogy a halál állapota valójában lényegtelen – mivel mindenki tudta, hogy a családi tűzhely mellett úgyis halottak társaságában van. – A Harcos Erc feje volt – mondogatta Fergus büszkén vendégeinek. – Saját nagyapám ölte meg. Deirdre sohasem felejtette el azt a napot – még kislány volt –, amikor harcosok tértek be hozzájuk. Két klán csatázott valahol délen, s a csata után ezek az emberek észak felé tartottak. Hárman voltak; mind óriásinak tűntek előtte. Kettejüknek hosszú bajsza volt, a harmadik pedig leborotválta a haját, csak a koponyája közepén hagyott egy nagy, tüskés csíkot. A kislánynak elárulták, hogy ezek a rémisztő alakok harcosok. Apja szívélyesen üdvözölte, majd beljebb invitálta őket. Egyikük lovának hátáról egy bőrkötél lógott, három emberi fej himbálózott rajta. Nyakukon a vér már feketére alvadt, szemeik tágra nyíltak, ám már semmit sem láthattak. Deirdre elszörnyedt, de nem tudta levenni róluk a szemét. Mikor berohant, azt látta, hogy atyja épp az ivókoponyát üríti a harcosok egészségére. Hamarosan azt is meg kellett tanulnia, hogy tisztelni kell azt a régi koponyát. Ugyanúgy, ahogy

nagyapja kardja és pajzsa, ez is a család büszke öröksége volt. Őseik harcosok voltak, hercegek és hősök, sőt istenségek méltó bajtársai. Vajon az istenek fényes csarnokaikban ugyanilyen koponyákból ittak? Deirdre úgy gondolta, igen. Hogy ihatna egy isten másképpen, mint egy hős? Lehet, hogy családja csak apró terület ura, de ha a kardra, a pajzsra és az aranyozott szélű koponyára gondolt, büszkén emelhette fel a fejét. Deirdre emlékezett rá, hogy gyerekkorában apja néha éktelen haragra gerjedt. Általában olyankor történt ez, amikor valaki be akarta csapni, vagy nem mutatott iránta illő tiszteletet; bár néha – erre lánya rájött, ahogy nagyobb lett – ki lehetett számítani, hogyan változik a kedélye, különösen ha jószágot akart venni vagy eladni. Az sem zavarta, hogy apja néha úgy üvöltött, akár egy bika. Az a férfi, aki soha nem veszti el a fejét, olyan, mint aki sosem kész a harcra: nem igazi férfi. Az élet unalmas lett volna az ilyen ritka dühkitörések nélkül, semmi izgalom nem lett volna benne. De az utóbbi három évben, anyja halála óta valami megváltozott. Apja életkedve megfogyatkozott; nem látta el mindig úgy a dolgát, ahogy kellett volna; dühkitörései viszont megszaporodtak, okuk azonban nem mindig volt világos. Tavaly majdnem összeverekedett egy fiatal

nemesemberrel, aki ellent mert mondani Fergusnak a saját házában. Aztán ott volt az ital is. Apja korábban még a nagy ünnepeken is csak mértékkel ivott. De az elmúlt hónapokban Deirdre sokszor észrevette, hogy apja a szokásosnál többet iszik esténként az öreg bárddal; s rosszkedve egyszerkétszer dühkitöréssé fajult, amiért ugyan másnap bocsánatot kért, ám mégis fájdalmat okozott. Anyja halála után Deirdre büszkén töltötte be a ház első asszonyának szerepét, és titokban félt, hogy apja új asszonyt hoz a házhoz; de az utóbbi hónapokban elgondolkozott, vajon nem ez lenne-e a legjobb megoldás. Akkor viszont, gondolta, neki is férjhez kellene mennie, mivel biztosan nem lesz hely két asszony számára a házban. Erre azonban a legkevésbé sem vágyott. De mi más oka lehetne apja keserűségének? Bár a férfi sosem mondott ilyesmit – ahhoz túl büszke volt –, az is eszébe jutott, hogy apja talán anyagi erejét meghaladva próbál élni. Bár azt nem tudta, miért. A legtöbb nagy adásvételnél a marha volt a fizetőeszköz a szigeten, és Fergusnak nagy csordái voltak. Tudta viszont, hogy apja nemrég zálogba adta legértékesebb családi ereklyéjét egy kereskedőnek. Az aranylemezből készült, amulettként viselt nyakék főnöki jelkép volt. Magyarázata egyszerű volt:

– Az érte kapott árért elég marhát kaphatok, hogy néhány éven belül visszavásároljam. Megvagyok nélküle is – mondta mogorván. Az biztos, hogy Leinsterben nem sokan értettek nála jobban a marhához. Lányát mégsem győzte meg. Az elmúlt évben számtalanszor hallotta, hogy adósságokról dörmög, és el sem tudta képzelni, miért tartozhat, amiről ő nem tud. De három hónapja történt az, ami igazán megrémítette. Egy férfi jelent meg a rathban, akit addig még sosem látott, és faragatlanul, az egész háznép előtt bejelentette, hogy Fergus tíz tehénnel tartozik neki, és jól teszi, ha végre kifizeti. Deirdre még sosem látta ilyen mérgesnek apját, bár gyanította, valójában az dühítette fel ennyire, hogy mindenki előtt megalázták. Megtagadta a fizetést, a férfi pedig húsz felfegyverkezett társával tért vissza egy hét múlva, és nem tíz, hanem húsz tehenet vitt el. Apja magánkívül volt, bosszút is esküdött. Nem váltotta ugyan be, de azóta kedélye rosszabb volt, mint valaha. Az egyik rabszolgát kétszer is megütötte azon a héten. Vajon a carmuni ünnepségen is lesznek olyanok, akiknek apja tartozik? Gyanította, hogy lehetséges. Vagy majd megvádol valakit, hogy belekötött? Vagy néhány pohár után veszekedni kezd valakivel? Úgy tűnt, nagyon is elképzelhető, és

ez a kilátás félelemmel töltötte el. A nagy ünnepek legfontosabb szabálya ugyanis az volt: nem lehet verekedni. Szükség volt erre a szabályra, ahol ennyi ember gyűlt össze versenyezni és ünnepelni. Ha valaki mégis felfordulást okozott, az a királyt sértette meg, és ez megbocsáthatatlan volt. A király az illető életét is elveheti érte, a druidák, a bárdok és mindenki más pedig az uralkodó mellé áll. Máskor összeveszhet az ember a szomszédjával, marhaportyára indulhat, és becsülettel harcba szállhat. De a nagy Lughnasa-ünnep idején az életével játszik, ha így tesz. Deirdre el tudta képzelni, hogy apja jelenlegi állapotában verekedésbe keveredik. És aztán? Nem kegyelmeznek az isten háta mögötti kis Dubh Linn uradalom vén törzsfőjének. Reszketett, ha ez eszébe jutott. Már egy hónapja próbálta lebeszélni arról, hogy elmenjen az ünnepre, de hiába. Apja eltökélte, hogy megy, és őt is magával viszi két öccsével együtt. – Fontos dolgom van ott – mondta. De hogy miféle dolga, azt nem említette. Így hát Deirdre-t meglepetésként érte, ami az indulásuk előtti napon történt. Apja jó korán halászni indult Deirdre öccseivel, valamikor a délelőtt közepén értek haza. Fergust messziről is meg lehetett ismerni a

járásáról és magas termetéről. Ha a marháit terelte ki a dombokra, vagy a folyóparton ment halászni, nem lehetett összetéveszteni senkivel. Hosszú, lassú léptekkel, ráérősen rótta az utat. Ritkán beszélt járás közben, s ahogy a csendes vidéken haladt, volt valami a viselkedésében, ami azt sugallta, hogy nemcsak ezt a területet, hanem az egész szigetet a maga birtokának érezte. Jobb kezében hosszú bottal átvágott a füvön, két fia kötelességtudóan követte. Nagy bajuszú, hosszú orrú arca óvatos, elgondolkodó kifejezést öltött – Deirdre-t leginkább egy vén, bölcs lazacra emlékeztette ilyenkor. De ahogy közelebb ért, szája megnyerő mosolyra húzódott. – Fogtál valamit, apám? – kérdezte a lány. Ahelyett hogy felelt volna, apja kedélyesen ennyit mondott: – Nos, Deirdre, holnap elmegyünk, hogy férjet keressünk neked. Goibniu, a kovács számára egy hónappal azelőtt, egy reggelen kezdődtek a furcsaságok. Nem is igen tudott volna számot adni róla, mi történt vele azon a napon. De azt mindenki jól tudta, hogy az a hely tele volt szellemekkel. A sziget számos folyója közül a Boyne volt a legszentebb. Dubh Linntől egynapi járásra északra érte el a keleti tengert. Dús partjai az ulsteri király birodalmához tartoztak. A lassú, tekintélyes méretű

lazacokkal teli Boyne lustán haladt a sziget legtermékenyebb földjén. De volt egy hely – a Boyne északi partja melletti magaslaton –, ahová a legtöbb ember nem merte betenni a lábát. Az ősi sírhalmok helye. Szép reggel volt, mikor Goibniu a domboldalhoz ért. Mindig feljött ide, ha erre járt. Bár más emberek féltek ezen a helyen, ő nem. A távolban, nyugatra, láthatta Tara királyi hegyét is. Lebámult a Boyne vizén sikló hattyúkra. Egy férfi ment a folyóparti ösvényen, kezében sarlóval. Felpillantott Goibniura, kelletlenül rábiccentett, amit Goibniu gúnyos udvariassággal viszonzott. Nem sokan szerették Goibniut. „Govniu", így hangzott neve. De bárki bármit érzett is iránta, a kovácsot nem érdekelte. Bár nem volt magas termetű, gyors észjárása miatt bármilyen társaságban hamar átvette az irányítást. Az arca sem volt megnyerő. Álla sziklaként előreugrott, horgas orra csaknem verdeste lefittyedő ajkait, szeme kidülledt, csapott homloka fölött ritkult a haja – egy ilyen arcot nem könnyű elfelejteni. Ráadásul fiatalkorában elvesztette a fél szemét valami csetepaté során. A háta mögött Balarnak nevezték a mesebeli, csúf óriások törzsének, a Fomorianoknak gonosz, félszemű királya után – ezt ő is jól tudta. Szórakoztatta a dolog. Lehet, hogy nem szerették, de

legalább tartottak tőle. Ennek is megvoltak a maga előnyei. Volt is rá okuk. Nem csak az az egyetlen, mindent látó szeme. Hanem az ész, ami mögötte volt. Goibniu fontos ember volt. A sziget egyik legnagyobb mesterembereként nevét kivéve mindenben nemesi jogokkal rendelkezett. Bár kovácsként ismerték – és senki nem is tudott az egész szigeten olyan vasfegyvereket kovácsolni, mint ő –, hivatása révén mindenféle fémet meg tudott munkálni. Az tette gazdaggá, hogy a sziget nagyságai hatalmas árat fizettek arany ékszereiért. Még a főkirály is meghívta ünnepségeire. Ám a valódi tekintélye mégis abban a szörnyű fondorlatos agyában rejlett. Még a legnagyobb főnökök, sőt a hatalmas, bölcs druidák is hozzá fordultak tanácsért. – Goibniu nagyon okos – ismerték el, majd halkan hozzátették –: Nehogy az ellenségeddé váljon! A legnagyobb kerek halom az emelkedőn épp mögötte állt. A sziget népe sidnek nevezte ezeket a buckákat – „sí"-nek ejtették –, rejtélyesek voltak, és számtalan akadt belőlük. A sid már korántsem volt olyan, mint valaha. A hengeres falak beroskadtak, helyenként teljesen eltűntek a füves földhányások alatt. Már nem

domború tetejű hengernek látszott, csak egy buckának számos bejárattal. Déli oldaláról a valaha a napra visszavillanó kvarc már nagyrészt lepotyogott, így az egykori bejárat előtt sápadt, fémes kis kőhalom keletkezett. A kovács a sid felé fordult. A Tuatha De Danaan népe élt itt. Ebben a sidben lakozott a nap ura, Dagda; de a szigetet tarkító összes többi sid is a túlvilágba vezetett. Mindenki ismerte ezeket a történeteket. Egyik törzs a másik után érkezett a szigetre. Istenek, óriások, rabszolgák – ködfelhők módjára lebegtek a táj fölött. De mind közül a legdicsőbb Anu vagy Danu, a gazdagság és a folyók istennőjének népe volt: a Tuatha De Danaan. Harcosok, vadászok, költők, mesteremberek – úgy tartották, felhőkön utazva érkeztek a szigetre. Az ő idejük volt az igazi aranykor. A mostani törzsek, Mil Fiai a Tuatha De Danaan népét találták itt, amikor a szigetre érkeztek. Egyikük, Eriu istennő ígérte meg Mil Fiainak, hogy ha róla nevezik el a szigetet, örökké itt élhetnek. Ez már réges-régen történt. Senki sem tudhatta pontosan, mennyire régen. Az bizonyos, hogy nagy csatákat vívtak. Aztán a Tuatha De Danaan népe eltávozott az élők világából, és a föld alá húzódott. Még mindig ott élnek: a hegyek, dombok és tavak alatt, vagy messze a tengerentúl, a

mesebeli Nyugati Szigeteken, fényes termeikben ünnepelnek. Így szól a történet. Ám Goibniu kételkedett ebben. Jól látta, hogy a halmok emberkéz munkái: szerkezetük nemigen különbözött azoktól a föld-és kőépítményektől, amelyeket mostanában építettek. De ha azt mondják, hogy a Tuatha De Danaan nép ezek alá húzódott vissza, akkor talán régebbi időből származnak. Lehet, hogy ők építették? Elég valószínű, gondolta. Isteni nép vagy sem, akkor is emberek voltak. De ha ez így történt, akkor is volt még egy furcsaság: akárhányszor megvizsgálta a vésett köveket ezeken az ősi helyeken, mindig meg kellett állapítania, hogy mintáik nagyon hasonlítanak az akkoriban is használatos fémtárgyak díszítéseihez. Látott már szépen kidolgozott, ingoványokon vagy másutt talált aranytárgyakat is, melyek igen régiek lehettek. Azokon is hasonló díszítések voltak. Biztos, hogy a később érkezett népek Danu istennő rég letűnt népének mintáit másolták? Nem valószínűbb, hogy a régi nép egy része itt maradt, és továbbadta tudását? Egyébként is, lehetséges volna, hogy egy egész nép, ha isteni, ha nem, csak úgy eltűnjön a dombok alá? Goibniu a sidre meredt. Volt ott egy kő, amelyre mindig felfigyelt, akárhányszor erre járt. Jókora

tömb volt, vagy hat láb átmérőjű, az egykori bejárat előtt állt. Odalépett hozzá. Fura volt. A belevésett kanyargó vonalak sokféle mintát alkottak, de a legérdekesebb a bal oldalán lévő, nagy spirálhármas volt. Ahogy már annyiszor, két kezével most is végigsimított a kövön, érdes, szemcsés felülete kellemesen hűvös volt a meleg napon, ahogy ujjaival követte a barázdákat. A legnagyobb spirál kettős volt, mintha két angolna fonódott volna össze, fejük középen szorosan összekapcsolódott. Az egyik vonal alatta másik kettős spirálba torkollott. A harmadik, kisebb spirál a másik kettő kanyargó vállán nyugodott. A barázdák külső szélüktől egybefutottak, a három spirál itt találkozott, mint amikor a víz szétválik egy nagy kő körül. Mit jelenthettek? Mi volt a három karéj jelentősége? Három spirál összekapcsolódva, mégis külön-külön, mindig kifelé tartva, mégis befelé a végtelenségig. Talán a napot, a holdat és a földet jelképezték? Vagy a félig már elfeledett világ három szent folyóját? Látott egyszer egy bolondot, aki ilyen mintákat rajzolt. Az évnek ugyanebben a szakában történt, aratás előtt, amikor a múlt évi termés utolsó szemei már megpenészednek, és a szegények, akik megeszik, furcsa dolgokat cselekednek, és álmokat

látnak. A tengerparton botlott a magas, sovány emberbe, aki egyedül üldögélt, tekintete a semmibe meredt, kezében korhadt botot tartott, és ugyanilyen csigavonalakat rajzolt vele a homokba. Őrült vagy bölcs lehetett? Goibniu megvonta a vállát. Ki tudhatná? Végül is egyre megy. A reggeli csöndben tovább követte a kanyargó rovátkákat, keze ide-oda járt. Valamiben biztos volt. Bárki készítette is ezeket a spirálokat, Tuatha De Danaan vagy sem, Goibniu úgy érezte, ismeri őt, amennyire csak egy másik mesterembert ismerhet. Mások nyomasztónak, ijesztőnek találhatták a sidet, de ő nem törődött ezzel. Tetszettek neki ezek a végtelen csigavonalak a hideg kövön. Aztán egyszer csak rájött. Különös érzés volt. Nem is lehet megnevezni. Egy visszhang az elméjében. Közeledett Lughnasa ideje. Sok nagy ünnepség lesz a szigeten, és bár eszébe jutott a nagy leinsteri is Carmunnál, úgy tervezte, hogy idén máshová megy. De most, a kő és a spirálok mellett állva, olyan érzése támadt, hogy mégis Carmunba kellene mennie, bár nem tudta, miért. Csöndben figyelt. Minden békés volt. De a csend jelentőségteljesnek tűnt, mintha távoli hírvivő hozna üzenetet, mintha felhő rejtené a láthatáron túl. Goibniu józan gondolkodású ember

volt, nem adta át magát bolond érzéseknek vagy képzelgéseknek. Ám azt nem tagadhatta, hogy időnként, a szigeten jártában-keltében, előfordult, hogy úgy érezte, olyan dolgokat tud, amikre nincs magyarázat. Várt. Megint előjött az a szellemkép, mint egy álom, amire csak félig-meddig emlékszik az ember. Úgy tűnt neki, különös dolgok fognak történni Carmunnál. Vállat vont. Lehet, hogy semmit sem jelent ez az egész, de nem szabad figyelmen kívül hagyni az ilyen dolgokat. Szeme bejárta a déli látóhatárt. Akkor hát Carmunba megy Lughnasa idején. Mikor is járt utoljára délen? Tavaly, mikor aranyat szerzett a Dubh Linn alatti hegyekből. Elmosolyodott. Goibniu imádta az aranyat. Azután elkomolyodott. Útjának emléke valami mást is az eszébe idézett. Az Átkelő Gázlónál szelte át a folyót. Volt ott egy nagydarab fickó. Fergus. Elgondolkodva bólogatott. Az a nagydarab fickó tartozott neki – vagy húsz marha árával. Már rég esedékes lett volna, hogy megadja. A főnök abba a veszélybe került, hogy felingerli őt. Kíváncsi volt, vajon Fergus is elmegy-e az ünnepekre. *** Deirdre

egyáltalán

nem

élvezte

az

utat

Carmunba. Hajnalban indultak Dubh Linnből, szemerkélő esőben. Nem volt nagy társasága: csak apja, öccsei, a bárd és a kisebbik brit rabszolga. A férfiak lovagoltak, ő a rabszolgával a kocsin utazott. Alacsony, zömök lovaik voltak – későbbi korokban póninak nevezik majd őket –, ám izmosak és biztos léptűek. Az út nagy részét megtehetik alkonyatig, és másnapra már ott is lehetnek. Az eső nem zavarta a lányt. Az a fajta volt, mellyel a sziget lakói nem is törődtek. Ha Fergust kérdezték volna, azt feleli, enyhe napunk van. Deirdre egyszerűen öltözött az útra – kockás gyapjúruhát, vállán összetűzött köpenyt és bőrszandált viselt. Apja, hozzá hasonlóan, övvel összefogott tunikát és köpönyeget öltött. Hosszú lába, mint általában a sziget férfi lakóié, csupasz volt. Egy darabig csendben haladtak. Átkeltek a gázlón. A hagyomány szerint az átkelőt egy legendás jós parancsára rakták le valaha. Igaz volt-e vagy sem, a vidék főnökeként most Fergus dolga volt, hogy rendben tartsa. Mindegyik eleme egy-egy vesszőfonatból készült tutajból állt, melyeket karókkal tartottak helyükön, és köveket használtak nehezékként – elég stabilan álltak, de ha a folyó megáradt, elmoshatta őket. A végén, ahol a híd elérte az ingoványos talajt, a kocsi alatt megtört a

rothadó vessző. – Ezt el kell majd intéznem – mormolta Fergus szórakozottan; ám Deirdre kíváncsi lett volna, hány hét múlva jut majd apja eszébe. Miután átértek, nyugat elé fordultak, felfelé haladtak a Liffey mentén. A parton fűzfák nőttek. A szárazabb talajon, ahogy a sziget erdeinek nagy részén, kőrisek és pompás tölgyek álltak. Kelta nyelven dairnek hívták a tölgyet, és némelyik olyan települést, melyet tölgyesben alapítottak, Daire-nek, ami valahogy így hangzott: „deri". Ahogy az erdei úton haladtak, lassan elállt az eső, és kisütött a nap. Átkeltek egy nagy tisztáson. Miután az út ismét az erdőbe kanyarodott, Deirdre megszólalt. – Szóval miféle férjet szántál nekem? – Majd meglátjuk. Olyat, aki megfelel a feltételeknek. – És mik lennének azok? – Olyan férj kell, aki méltó családunk egyetlen leányához. Urad Fergus, a harcos dédunokáját fogja elvenni. Ezüstkezű Nuadu maga szólt hozzá egykor. Ezt ne feledd. Hogy is feledhette volna? Hiszen már akkor is ezt kellett hallgatnia, amikor még járni sem tudott. Ezüstkezű Nuadu, az esőhozó. Britanniában, ahol a római Neptunus mintájára ábrázolták, hatalmas szentélyt emeltek neki a Severn folyó partján. A

nyugati szigeten azonban úgy tartották, ő is Tuatha De Danaan volt – sőt, a térség királyai azt állították, hogy tőle származnak. Nuadu különösen megkedvelte Deirdre dédapját. Jövendőbeli férjének ezzel is számolnia kell majd, mint a család összes többi örökségével is. Szeme sarkából apjára pillantott. – Lehet, hogy elutasítom – mondta. A sziget ősi törvényei szerint a nők szabadon választhattak férjet, sőt, ha akartak, később el is válhattak tőle. Elvileg tehát apja nem kényszeríthette Deirdre-t, hogy bárkihez is hozzámenjen, ám kétségtelenül megnehezítené az életét, ha megtagadná a férjhezmenetelt. Már korábban is tettek neki ajánlatot férfiak. De anyja halála után ő vezette a háztartást, nevelte öccseit; így a házasság kérdését félretették. Amikor legutóbb szóba került, ő éppen sétálni ment. Mikor hazatért, öccsei mesélték, hogy egy férfi kereste. Ám a társalgás többi része nem volt túl biztató. Ronan és Rian két, illetve négy évvel voltak fiatalabbak nála. Lehet, hogy semmivel sem voltak rosszabbak, mint a korukbeli fiúk, de az biztos, hogy alaposan fel tudták ingerelni nővérüket. – Akkor járt itt, mikor nem voltál itthon – közölte Ronan. – Miféle ember volt?

– Hát, csak egy férfi. Mint apánk. Csak fiatalabb. Átutazóban volt. – És? – Szóba elegyedtek. – És? Apánk mit mondott? – Hát csak, tudod… beszélgettek. – Ronan Rianre pillantott. – Nem nagyon figyeltünk – tette hozzá Rian. – De azt hiszem, ajánlatot tett érted. Deirdre rájuk bámult. Nem köntörfalaztak, csak önmagukat adták. Két esetlen kamasz fiú, akiknek egy épkézláb gondolatuk sincs. Mint két nagyra nőtt kutyakölyök. Csak egy vadnyulat kell mutatni nekik, rögvest utána erednek. Nagyjából ez az egy dolog hozhatta lázba őket. Reménytelenek. Mihez is kezdenének nélküle? – Sajnálnátok, ha férjhez mennék, és itt hagynálak titeket? – kérdezte hirtelen. Újra egymásra néztek. – Előbb-utóbb úgyis elmész – mondta Ronan. – Megleszünk – szólt Rian. – Majd eljöhetsz látogatóba – tette hozzá vigasztalón, miután átgondolta a dolgot. – Nagyon kedves tőletek – mondta Deirdre keserű iróniával, de a fiúk nem ezt érezték. Feltételezése szerint az ilyen korú fiúktól hiába is várna hálát az ember. Mikor később rákérdezett apjánál a dologra,

annak válasza igen velős volt: – Nem ajánlott eleget. Egy leánygyermek kiházasítása alapos tárgyalások eredménye volt. Egy nemesi vérből származó, csinos fiatal lány nagy értéket jelentett bármely családban. Ám aki feleségül vette, annak meg kellett fizetnie a menyasszony árát, melyből apja is megkapta a részét. Ez volt a szokás a szigeten. És most, ahogy Fergus dolgai álltak, elhatározta, hogy eladja a lányt. Deirdre tudta, hogy nem kellene meglepődnie ezen. Ez volt a dolgok rendje. De azért megbántódott, kicsit úgy érezte, hogy apja elárulta őt. „Mindazok után, amit anyám halála óta tettem érte, csak ennyit jelentek neki? – gondolta. – Akár egy marha, amit megtartanak, amíg szükség van rá, aztán eladják?" Eddig azt hitte, apja szereti. És talán szerette is. Ahelyett hogy magát sajnálná, inkább őt kellene sajnálnia, és segítenie kellene apjának, hogy megfelelő férjet találjon. Csinos lány volt. Sőt, mások szépnek mondták. Nem mintha különleges lett volna. Biztos volt benne, hogy több tucat selymes aranyhajú lány él még a szigeten, akinek telt, piros szája és erős, fehér fogai vannak. Orcáinak színe, ahogy akkoriban mondták, akár a gyűszűvirágé. Mindig úgy gondolta,

hogy szép kis melle van. De legmegkapóbb mégis a szeme volt: a legkülönösebb, legcsodásabb zöld színben ragyogott. – Nem tudom, honnan örökölhetted – mondta egyszer apja –, de azt beszélik, anyám családjában volt egyszer egy nő, akinek varázserejű szeme volt. Családjában, sőt egész Dubh Linn környékén senki másnak nem volt ilyen szeme. Varázserővel talán nem bírt – Deirdre nem feltételezte, hogy bármiféle különleges hatalma lett volna –, de azért sokan megcsodálták. A férfiakat már gyermekkora óta lenyűgözte a szeme. Így hát mindig bízott benne, hogy ha eljön az ideje, majdcsak talál egy jó férjet. De egyáltalán nem sietett ezzel. Még csak tizenhét éves volt. Még nem találkozott olyan emberrel, akihez hozzáment volna; ráadásul a házasság valószínűleg messze ragadta volna a békés Dubh Linn-i torkolatvidéktől, amelyet úgy szeretett. És apjának bármekkora adóssága volt is, nem volt benne biztos, hogy jó lenne, ha ő elmenne, és apja meg öccsei asszony nélkül maradnának. Ki vezetné akkor a háztartást? Lughnasa ünnepe hagyományosan jó alkalom volt a párkeresésre is. De a lány úgy érezte, nem akar még férjhez menni. Idén még semmiképpen sem. A nap hátralévő része csendben telt. Nem

kérdezett többet, úgysem lett volna értelme. Apja most legalább jókedvűnek látszott, ezért is hálás lehetett. Ha szerencséjük lesz, nem keveredik vitába senkivel, és nem talál megfelelő kérőt sem. Aztán majd szépen mindnyájan hazamehetnek, békében és biztonságban. Késő délelőtt egy tisztás közepén álló falucskához értek, melynek lakóit apja ismerte ugyan, de ez egyszer nem állt meg beszélgetni. Nem sokkal ezután, amint a Liffey dél felé kanyarodott, az út az elkeskenyedő partszakasztól magasabbra, nyugat felé vezetett. Déltájban a fák közül egy rekettyével tarkított, tőzeges fenyérre értek. – Ott – apja egy nem messze lévő tárgyra mutatott ott fogunk megpihenni. Kellemesen melengette őket a déli nap, ahogy letelepedtek a fűre, és nekiláttak a magukkal hozott könnyű ebédnek. Apja egy kis sörrel öblítette le a kenyeret. A kiválasztott hely egy kis földgyűrű volt, egy állókő szomszédságában. Ezek a kövek, akár egymagukban, akár csoportosan álltak, a táj gyakori elemei voltak – úgy gondolták, hogy vagy a régiek, vagy az istenek helyezték el őket. Ez a magányos kő embermagasságú volt, a nyugati horizontig nyúló, erdős síkság felé nézett. Deirdre szemében az augusztusi nap fényében, a nagy csendben a szürke

kő valahogy barátságosnak tűnt. Miután megebédeltek, s míg a lovak a közelben legelésztek, kinyújtóztak a napon, hogy pihenjenek egy kicsit. Apja halk horkolása hamarosan elárulta, hogy elszenderedett, s nem sokkal ezután Deirdre is elaludt. Egyszer csak felriadt. Sokáig alhatott, hiszen a nap már jókora utat megtett az égen. Abban a ködös állapotban volt, amikor az ember mély álmából hirtelen felébred. Ahogy a nagy síkság felett a napra pillantott, különös látványban volt része. Úgy tűnt, mintha a nap küllőkkel ellátott kerék lenne, mint a harci szekereké; különös és baljóslatú volt. Megrázta a fejét, hogy az álom ködét eloszlassa, és figyelmeztette magát, hogy ne képzelődjön. De a nap hátralévő részében, s amikor éjjel próbált elaludni, nem tudott megszabadulni a homályos, nyugtalanító érzéstől. *** Már késő délelőttre járt, mikor Goibniu megérkezett. Mindent látó szeme a tájat fürkészte. Lughnasa: a nyári napforduló után egy hónappal az elkövetkező aratás ünnepe, olyan ünnep, ahol házasságokat rendeznek el. Szerette az ünnep istenségét – a Fényes Lugh, a Hosszúkarú

Lugh varázsló volt, és minden mesterség istene, bátor harcos és gyógyító. Mindenfelől jöttek Carmunba az emberek: főnökök, harcosok, bajnokok – a sziget minden törzséből. Hány törzs is lehet?, gondolkozott Goibniu. Talán úgy százötven. Voltak köztük nagyok, melyeket hatalmas klánok uraltak, voltak kisebbek is, melyek rokonságban álló klánokból álltak, és voltak olyanok is, amelyek alig számoltak többet néhány családnál, talán közös ősökkel, de még ezek is büszkén törzsnek vallották magukat, és főnökük is volt. A szigeten, melyet a természet hegyekkel és lápvidékekkel darabolt fel, könnyen tettek szert ezek a törzsek saját területre. Ezek közepén általában valami szent, ősi hely volt, melyet gyakorta egy kőrisfa jelzett. *** Kik is voltak pontosan ezek a törzsek? Honnan jöhettek Mii Fiai, akik a legendás Tuatha De Danaan népet a dombok alá űzték? Goibniu tudta, hogy a hódító törzsek több száz éve érkeztek a nyugati szigetre a szomszédos Britanniáról és a déli tenger felől. A nyugati sziget népe a kelták néven ismert népcsoport törzsei közé tartozott, akik Európa északnyugati részén mindenfelé letelepedtek.

Vaskardjaikkal, pompás harci szekereikkel és csodás fémtárgyaikkal, druidáikkal és költőikkel a kelta törzseket már régóta félték és csodálták. Ahogy a Római Birodalom észak és Britannia felé terjeszkedett, a törzsi területek központjában általában római hadi központot vagy vásárhelyet alakítottak ki, és a helyi törzsek kelta istenei is római köntösbe bújtak. Galliában például Lugh istenről – az övé volt ez az ünnep – kapta a nevét Lugdunum városa, mely egy nap majd Lyonra változik. Maguk a törzsek is elrómaiasodtak lassan, még saját nyelvüket is elveszítették; helyette inkább a latint beszélték. Kivéve a külső peremeken. Britannia északi és nyugati részein, amelyet a rómaiak gyakorlatilag békén hagytak, megmaradtak az ősi nyelvek és a törzsi hagyományok. Főként a szomszédos nyugati szigeten, ahol a rómaiak csak kereskedtek, de nem hódítottak, maradt érintetlen az ősi kelta kultúra minden gazdagsága. A rómaiak sem voltak mindig biztosak benne, hogyan is nevezzék ezt a számtalan népcsoportot. Észak-Britanniában, melyet a rómaiak Albának neveztek, a piktek ősi törzsei éltek. Mikor a nyugati, kelta szigetről hódítók érkeztek, és településeket alapítottak Albában, a pikteket fokozatosan a Brit-sziget belsejébe szorították. A rómaiak a scotti, azaz skót névvel illeték ezeket a

kelta telepeseket. A nyugati sziget kelta törzsei azonban nem hívták magukat ezen a római néven. Ők jól tudták, kik is ők, mióta csak a szigetre érkeztek, s itt egy jóindulatú istennő fogadta őket. Ők Eriu népe voltak. *** Amint Goibniu az ünnepekre érkező keltákat figyelte, pillantása hűvös volt. Közülük való volt ő is? Részben, semmi kétség. De ahogy odafenn, a Boyne-parti különös, régi halmoknál is valami megnevezhetetlen kötődésfélét érzett, az ilyen nagy kelta összejöveteleken is úgy érezte, hogy ő valamiképpen idegen, hogy ő egy másik, réges-rég a szigeten élt törzsből származik. Talán Mil Fiai legyőzték az ő népét, ő viszont tudta, hogyan húzzon hasznot belőlük. Szeme tovább fürkészte a tájat, a tarka csoportokat kíméletlen pontossággal osztályozta: fontos, nem fontos; használható, lényegtelen; tartoznak neki, vagy ő tartozik egy szívességgel. Egy nagy szekér mellett két impozáns, fiatal bajnokot látott, ki voltak tetoválva, karjuk fatörzs vastagságú – Donn fia Cas fiai. Gazdagok. Még nevelésre szorulnak. Nem messze tőlük két druida és egy öreg bárd állt. Goibniu jól tudta, hogy veszélyes a

vénember nyelve, de ő is tudott néhány pletykát, hogy megörvendeztesse az öreget. Balra, kissé távolabb, Fannt látta, a nagy Ross törzsfő leányát: büszke asszony. Ám Goibniu, a nő férjével ellentétben, jól tudta, hogy Cas egyik fiával hál. A tudás hatalom. Sosem lehet tudni, mikor lehet egy ilyen újságot felhasználni valamilyen jövőbeni üzlet biztosítására. Ahogy azonban szeme a tömeget pásztázta, elsősorban azokra figyelt fel, akik tartoztak neki valamivel. A magas, telt Diarmait: kilenc tehén, három köpeny, három pár lábbeli, egy arany nyakék. Culann: tíz arany. Roth Mac Roth: egy arany. Art: egy birka. Mind kölcsönöztek tőle, így mind a hatalmában álltak. Rendben. Végül észrevette Fergust. A magas férfi Dubh Linnból, aki húsz tehén árával tartozott neki. Szép lány volt vele: biztosan a lánya. Ezt érdekesnek találta. Feléjük indult. *** Deirdre is a tömeget szemlélte. Még mindig sorra érkeztek a klánok és törzsek Leinster minden részéből. Bizonyos, hogy impozáns látvány volt. Közben valami furcsa üzlet köttetett apja és egy kereskedő között. A főnök pompás arany nyakékéről

volt szó. A szigeten az volt a szokás, hogy ha valaki egy üzlet biztosítékaként zálogba adta az ékszerét, a nagy ünnepekre visszakérhette, nehogy szégyenben maradjon. Kedves szokás volt. Ha Fergus zavarban volt is, amikor átvette pompás arany nyakékét a kereskedőtől, nem mutatta. Ünnepélyesen vette át a családi ereklyét, mintha valami szertartást mutatna be. Épphogy nyakára illesztette, amikor Goibniu odaért. Bármit gondolt is a kovács Fergusról, olyan udvariasan és dagályosan köszöntötte, mintha csak király lett volna. – Járj mindig szerencsével, Fergus fia Fergus. Nemes őseid nyakéke remekül mutat rajtad. Fergus gyanakvón nézett rá. Nem számított arra, hogy a kovács is itt lesz Carmunban. – Mi lenne az, Goibniu – kérdezte kissé élesen –, amit szeretnél tőlem? – Könnyen megmondhatom – felelte Goibniu kedélyesen. – Csak emlékeztetni szeretnélek ígéretedre, amit múlt télen tettél, a húsz tehén árára. Deirdre aggodalmasan nézett apjára. Erről az adósságról mit sem tudott. Veszekedés lesz belőle? A főnök arca még nyugodt volt. – Igaz – ismerte el Fergus. – Tartozom vele. –

Ám utána halkabban hozzátette: – Nehéz dolgot kérsz most tőlem. Főleg itt, az ünnepen. Ugyanis az ünnep másik kellemes szokása volt, hogy Goibniu itt nem erőszakoskodhatott az adósság miatt. – Akkor talán az ünnepek végeztével rendezhetnéd a dolgot – javasolta a kovács. – Ne legyen kétséged efelől – felelte Fergus. A két férfi társalgása közben Deirdre figyelmesen nézte apját. Vajon visszafojtotta a haragját, és ez csak vihar előtti csend? Goibniunak sok fontos barátja volt. Talán ez tartotta féken apját. Remélte, így is marad. Goibniu lassan bólintott. Fél szemével a lányra nézett. – Gyönyörű lányod van, Fergus – jegyezte meg. – Csodálatos a szeme. Csak nem férjet keresel neki itt az ünnepen? – Erre gondoltam – mondta Fergus. – Szerencsés ember, aki elnyeri a kezét – folytatta a kovács. – Ne hozz szégyent szépségére és nemesi nevedre, csak a legmagasabb díjat fogadd el érte! – Elhallgatott. – Bárcsak bárd lehetnék – folytatta, udvariasan meghajtva fejét Deirdre előtt –, hogy szépségéről dalt írhatnék! – Tényleg megtennéd? – nevetett a lány, reménykedve, hogy fenntarthatja a társalgás

kedélyes hangvételét. – Bizonyosan. – Goibniu Fergus szemébe nézett. Deirdre látta, hogy apja elgondolkodva néz vissza a ravasz kovácsra. Csak nem egy gazdag vőlegényt akar Goibniu ajánlani? Tudta, hogy a félszemű kovács sokkal befolyásosabb ember apjánál. Bármilyen vőlegényre gondolt is Fergus, Goibniu biztosan talál jobbat. – Járjunk egyet! – javasolta apja szelíden; Deirdre a két távozó férfi után nézett. Szóval így áll a dolog. A pillanatnyi megkönnyebbülést, melyet afelett érzett, hogy apja nem keveredett vitába, az események ilyetén fordulata most tönkretette. Tudta, hogy apjával szemben legalább van némi esélye. Kiabálhat és dühönghet, de nem kényszerítheti házasságra akarata ellenére. De ha sorsa Goibniu kezébe kerül – Goibniu királyok bizalmasa, druidák barátja volt –, ki tudja, mit tervez ravasz elméjében? A félszemű férfival szemben nem volt remény. Öccseire nézett. Épp egy harci szekeret csodáltak. – Láttátok, mi történt? – kiáltott rájuk. Bambán egymásra néztek, majd megrázták fejüket. – Valami érdekes? – kérdezték. – Nem, semmi – felelte a lány ingerülten. – Csak épp most adják el a nővéreteket.

*** Lughnasa. Nyár dereka. A szertartások alkalmával a druidák megteszik Lughnak felajánlásaikat, a nők pedig táncolnak. Deirdre-t pedig valószínűleg egy idegenhez adják, és talán soha többé nem térhet vissza Dubh Linnba. Magányosan sétálni indult. A színes bódéknál vagy szerteszét, csoportosan álló emberek utána fordultak, ahogy elhaladt előttük, de nemigen vett róluk tudomást. Sátrak és karámok mellett járt, rájött, hogy a nagy versenytér felé közeledik, ahol a lovasversenyeket tartják. Még nem kezdődtek el a versenyek, de néhány fiatalember már a lovát gyakoroltatta, vagy talán nem hivatalos, barátságos küzdelmet vívtak. Úgy tűnt, némelyik lovat ezért vezették elő. A késő délelőtti napsütés ragyogó fénybe vonta az eget, mikor a lány egy elkerített területhez ért, ahol számos lovas készülődött. Megállt a kerítésnél, és körülnézett. A nyergeletlen lovak nyugtalanok voltak. A közelből jóindulatú csipkelődést és nevetést hallott. Jobbján egy csoportnyi jól öltözött férfit vett észre, akik egy sötét hajú fiatalember köré csoportosultak. Kicsit magasabb volt náluk, és ahogy a lány a fiú arcára pillantott, látta, hogy vonásai szokatlanul

finomak. Intelligens, kissé elgondolkodó arca volt – békés arckifejezése mosolya ellenére azt sugallta, hogy gondolatai valahol máshol járnak. Valószínűleg inkább előkelő származású druida, mint bajnok, gondolta a lány. Kíváncsi volt rá, ki lehet. A kis csoport szétoszlott, s a lány ekkor jött rá, hogy mégiscsak versenyre készülhet, mivel csupán egy ágyékkötő fedte meztelen testét. Deirdre rámeredt. Úgy tűnt neki, hogy soha életében nem látott ehhez fogható szépséget. Milyen karcsú, milyen halovány, milyen tökéletes alkat: egy atléta teste. Nézte, ahogy a férfi lóra száll, majd könnyedén kilovagol a pályára. – Ki ez? – kérdezte egy közelében álló férfitól. – Conall, Morna fia – felelte az ember, és látván, hogy a lány nem érti egészen, hozzátette –: Magának a főkirálynak az unokaöccse. – Vagy úgy – mondta Deirdre. Több futamot is megnézett. A férfiak szőrén ülték meg a lovat. A sziget lovai kis termetűek voltak ugyan, de nagyon fürgék, és a versenyek igazán izgalmasak voltak. Deirdre látta, hogy az első futamon Conall másodikként ért célba, a másodikat viszont megnyerte. A következő kettőn nem indult, ám ezalatt egyre több ember gyűlt a pálya szélére. Nemsokára megkezdődik a nap fő látványossága. A kocsiverseny. Deirdre látta, hogy már

Leinster királya is elfoglalta helyét a pálya melletti halmon, hogy a magaslatról kísérhesse szemmel az eseményeket. A lovasverseny a harcosok sportja volt, a kocsiverseny viszont a hadművészetek legmagasabb, legnemesebb ágát jelentette. A harci szekerek erős, ám könnyű, két ló vontatta kétkerekű járművek voltak. Minden szekéren kétfős csapat foglalt helyet – a harcos és kocsihajtója. A szekerek sebesek voltak, és a jó kocsihajtó remekül tudta őket irányítani. A római légiók nehéz pajzsai ellen nem voltak túl hatékonyak, így Britannia és Gallia római provinciákban már rég nem használták őket; de itt, a nyugati szigeten, ahol a hadviselés a kelta hagyományokat követte, még mindig gyakorolták ezt az ősi sportot. Deirdre látta, hogy vagy húsz szekér készülődik a versenyre. Egyelőre két kocsi gördült a hatalmas füves térre. – Ott van Conall – mutatta a férfi, akit korábban megszólított – és a barátja, Finbarr. – Elvigyorodott. – Na, most aztán jól figyelj! Conall és Finbarr ruhátlanok voltak, mivel az is a kelta hagyományok közé tartozott, hogy a harcosok meztelenül küzdöttek. Felfigyelt rá, hogy Finbarr igen erőteljes alkatú, egy kicsit alacsonyabb, mint Conall, göndörödő, világosbarna szőrzettel borított mellkasa azonban szélesebb. Kocsihajtóik mögött álltak, mindketten csiszolt bronzdíszítésű,

kerek pajzsot fogtak, mely csak úgy vakított a napfényben. A két szekér együtt indult az aréna közepére, majd kétfelé gördültek. Aztán megkezdték a versenyt. Elképesztő volt. Deirdre látott már kocsizókat, de ilyet még sohasem. Nyaktörő sebességgel száguldottak, kerekeik csaknem összeértek. Kirobogtak a pálya széléig, majd megfordultak. Ezúttal mindkét hős dárdát ragadott. Mialatt egymás mellett száguldottak, félelmetes ügyességgel hajították el dárdájukat, Finbarr egy pillanattal előbb dobta, mint Conall. Ahogy a két dárda keresztezte egymás útját a levegőben, elakadt a tömeg lélegzete. Jó okuk volt rá: mindketten halálos pontossággal céloztak. Conall szekere egy apró bukkanónak ütközött, ezért egy pillanatra lelassult, úgyhogy Finbarr dárdája biztosan eltalálta, sőt talán meg is ölte volna a kocsihajtót, ha Conall villámsebesen nem hajol felé, hogy pajzsával elhárítsa a veszélyt. Conall viszont olyan pontosan célzott, hogy dárdája épp a robogó Finbarr pajzsának ütközött. A tömeg elismerően felmorajlott. A hadviselés magas fokon űzött művészete volt ez. Ahogy a szekerek újra megfordultak, a két férfi most fényes kardját vette fel. Ám most a kocsihajtókon volt a sor, hogy megmutassák, mit tudnak. Ezúttal bonyolult üldöző és kitérő

manővereket hajtottak végre, szédítően cikáztak és köröztek a pályán, ragadozó madárként csaptak le egymásra. Időnként szorosan egymás mellett haladtak, s a két harcos ilyenkor kardjával lecsapott, pajzsával hárított. Ahogy a pengék villództak és összecsendültek, Deirdre arra számított, hogy bármelyik pillanatban kicsordulhat a vér a két férfi halvány bőréből; szinte a lélegzete is elakadt, remegett az idegességtől. A tömeg üvöltése közepette újra és újra összecsaptak. Hátborzongatóan ügyesek voltak, félelmetesen veszélyesek. Végre befejezték. A két szekér Conall vezetésével diadalmas kört írt le a pályán, hogy fogadja a közönség ünneplését, s így Deirdre előtt is elhaladtak. Conall tökéletes egyensúlyban állt a két ló között a rúdon. A lovakat tajték borította, s az ő mellkasa is zihált a kimerültségtől, ahogy a közönség elismerését fogadta. Az arcokat fürkészte; a lány úgy gondolta, bizonyára elégedett. Ahogy szekere közelebb ért, pillantását a lányra vetette, s Deirdre azon kapta magát, hogy egyenesen a szemébe néz. A férfi tekintete azonban nem azt tükrözte, amit várt. Átható volt, de úgy tűnt, mintha messze járna – mintha miközben megadta a közönségnek az elvárt izgalmakat és örömet, ő maga kívül állt volna

az egészen, magányosan, mikor pedig oly ügyesen egyensúlyozott élet és halál között. Miért nézett rá a férfi? A lány el sem tudta képzelni. Tekintete azonban az övébe fonódott, mintha beszélni akarna vele, fejét lassan visszafordította, ahogy elhaladt előtte. Szekere végül elhajtott, s ő nem nézett vissza; a lány viszont még akkor is követte tekintetével. Végül megfordult, és megpillantotta apját. Mosolyogva integetett felé, jelezte, hogy menjen közelebb. Finbarr ötlete volt, hogy Carmunba jöjjenek. Remélte, hogy ezzel jobb kedvre derítheti barátját. A főkirály utasítását sem feledte el. – Nem jutott még eszedbe, hogy kereshetnél egy csinos asszonyt is magadnak itt Leinsterben? – kérdezte Conallt. Előző este, amikor megérkeztek, és tiszteletüket tették Leinster királyánál, nem csak a tartomány uralkodója fogadta örömmel a főkirály unokaöccsét. Nemigen akadt nő a királyi udvarban, aki ne mosolygott volna Conallra. Ám ha Conall észrevette is vonzódásuk jeleit, nem vett róluk tudomást. Finbarrnak most úgy tűnt, itt a remek alkalom. – Mielőtt lóra szálltál, volt ott egy aranyhajú, csodálatos szemű fiatal nő, aki csak téged nézett –

mondta Finbarr. – Nem vetted észre? – Nem. – Pedig jó sokáig nézett – folytatta Finbarr. – Szerintem vonzónak talált. – Nem vettem észre – felelte Conall. – Az a lány volt az, akit most te is megbámultál – mondta Finbarr. Látta, hogy egy kicsit felkeltette barátja érdeklődését, és azt is észrevette, hogy Conall körbepillantott. – Maradj itt – szólt neki –, megyek és megkeresem. – S mielőtt Conall tiltakozhatott volna, Cuchulainnal oldalán elindult arra, amerre néhány pillanattal azelőtt látta a lányt. *** – Goibniu tud egy megfelelő férfit számodra. – Apja csak úgy sugárzott. – Micsoda szerencse – felelte Deirdre szárazon. – Itt van? – Nem. Ulsterben van. – Az nagyon messze van. És mennyit fizet? – kérdezte éles hangon. – Csinos összeget. – Eleget, hogy megadhasd a tartozásodat Goibniunak? – Eleget, hogy az összeset kifizethessem – válaszolta szégyenkezés nélkül.

– Akkor hát gratulálok – mondta a lány gúnyosan. De apja nem nagyon figyelt rá. – Persze még nem látott téged. Lehet, hogy nem is tetszenél neki. De Goibniu szerint tetszeni fogsz. Én is így gondolom – tette hozzá apja eltökélten. – Derék fiatalember. – Elhallgatott, majd kedélyesen lányára nézett. – Nem kell hozzámenned, ha nem nyeri el a tetszésedet, Deirdre. Nem hát, gondolta a lány, csak éppen majd folyton érezteted velem, hogy tönkretettelek. – Goibniu a jövő hónapban beszél majd ezzel a legénnyel – mondta apja. – Tél előtt találkozhatsz is vele. Legalább ezért a kis haladékért hálás lehetett. – Mit tudsz erről az emberről? – firtatta. – Fiatal vagy vén? Főnök fia? Harcos? – Minden tekintetben megfelelő – felelte a férfi elégedetten. – De Goibniu ismeri igazán. Ma este mindent elmond majd neked róla. – Ezzel magára hagyta a lányt gondolataival. Egy darabig Deirdre magányosan álldogált, mígnem Finbarr és kutyája lépett mellé. *** Számos

ember

gyűlt

Finbarr

köré,

akik

boldogan várták, hogy találkozhassanak a főkirály unokaöccsével. Mikor megszólította a lányt, ő habozott egy pillanatig, és nem is követte volna, ha Finbarr nem figyelmezteti halkan, hogy udvariatlanság lenne visszautasítani a herceget. És mivel mások is voltak társaságukban, nem érezhette zavarban magát. Conall most tunikát és vékony köpönyeget viselt. Először nem szólt a lányhoz, így Deirdre-nek volt ideje szemügyre venni őt. Bár fiatal volt, nyugodt méltósággal járta körül a csoportot. Mindenki mosolygott rá, s bár udvariasan és barátságosan felelgetett nekik, viselkedésében volt bizonyos zárkózottság. Ahogy a lány felé közeledett, Deirdre hirtelen rájött, fogalma sincs, mit mondhatna neki. Vajon ő küldetett érte? Nem tudta. Mikor Finbarr megkérdezte, volna-e kedve találkozni a herceggel, és jelezte, hogy faragatlanság lenne visszautasítani, nem mondta egyértelműen, hogy Conall küldetett érte. Lehet, hogy ő is csak egyike az ilyenkor a színe elé vonuló több száz arcnak – melynek fele kétségkívül fiatal nőkből állt, akik égtek a vágytól, hogy jó benyomást tegyenek az ifjúra. Büszkesége lázadozott. Kezdett zavarba jönni. „Családom közel sem olyan fontos, hogy érdeklődést mutasson irántam – mondta magának –, ezenfelül

pedig apám és Goibniu már talált kérőt a számomra." Így hát mire a férfi hozzálépett, elhatározta, hogy udvariasan, ám kissé hűvösen fog vele viselkedni. A férfi a szemébe nézett. – Láttalak a kocsiverseny után. Ugyanazok a szemek voltak, ám tekintetében magány helyett most más fény izzott. Kíváncsian, érdeklődve, kissé zavartan nézett a lányra. Bár elhatározta, hogy hűvös lesz, Deirdre érezte, hogy elpirul. A férfi megkérdezte, ki az atyja, és honnan jött. Biztosan ismerte Ath Cliatht, de habár azt felelte: „Ah, valóban", mikor a lány Fergusról, a hely főnökéről beszélt, gyanította, hogy Conall még sosem hallott róla. A férfi feltett még néhány kérdést, beszéltek néhány szót a versenyről is; és a lánynak feltűnt, hogy Conall senkivel sem beszélgetett annyit a társaságból, mint vele. Azután Finbarr lépett hozzá, és barátjának odasúgta, hogy Leinster királya kéreti. Conall elgondolkodva nézett a lányra, és elmosolyodott. – Talán még látjuk egymást. Komolyan gondolta, vagy csak udvariasságból mondta? Valószínűleg az utóbbi. Nem hitte, hogy találkoznának még. Az ő atyja nem forgott a főkirály köreiben. Kissé idegesítette, hogy a férfi nem

lehetett hozzá őszinte, és majdnem kitört: tudod, hol találhatsz meg. De szerencsére visszafogta magát, és majdnem elpirult megint, ha arra gondolt, milyen faragatlannak és arcátlannak tűnt volna. Így hát elváltak, s Deirdre magányosan indult vissza oda, ahol feltételezése szerint apját találhatta. Épp kezdődött egy újabb kocsiverseny. Gondolkodott, vajon elmondja-e apjának és fivéreinek, hogy megismerkedett az ifjú herceggel, de aztán úgy döntött, inkább hallgat. Csak ugratnák vele, vagy pletykálnának, mindenképpen kellemetlen helyzetbe hoznák.

II. Beköszöntött az ősz, és a levelek hullása olyan volt, mintha hárfát pengetnének finoman. Késő délutánra járt, a nap már lenyugvóban; a páfrányok aranyfényben ragyogtak, a bíbor hanga olvadni látszott a dombokon. A főkirály nyári szállása egy alacsony, lapos tetejű dombon állt, ahonnan be lehetett látni az egész vidéket. A dombtetőn szétszórva álltak az elkerített területek, marhakarámok és a királyi udvartartás palánkkal övezett táborhelyei. Lenyűgöző látvány volt, hiszen jókora volt a főkirály kísérete. Druidák, a sziget ősi brehon törvényeinek őrzői, bárdok, pohárnokok – s a király harcos testőreit ne is említsük –, nagy becsben tartották ezeket a tisztségeket, s gyakran családon belül öröklődtek. A legnagyobb elkerített terület a déli oldalon helyezkedett el, közepén nagy, kerek, fából és vesszőből épült, magas zsúptetejű csarnok állt. A királyi terembe kapu vezetett. Közepén faragott kőfej állt, melynek három arca három különböző irányba nézett, mintha ezzel emlékeztetné az ide belépőket, hogy a főkirály, csakúgy, mint az istenek, mindent lát.

A terem nyugati oldalán álló emelvényről lehetett lenézni az egybegyűltekre vagy a csarnokot övező bekerített, füves területre és az azon túli tájra. Két fedett pad állt ezen az emelvényen, a főkirály és királynéja itt szerettek helyet foglalni késő délután, hogy a naplementét szemléljék. Kevesebb mint egy hónap volt még hátra Samhain varázslatos ünnepéig. Volt, amikor Tara nagy központjában ünnepelték, más években másutt. Samhain idején leölték a felesleges jószágot, a maradékot legelőkre vitték, majd később karámokba zárták, amikor a főkirály kíséretével téli körútjára indult. Addig azonban lassan és békésen telt az idő. A termést már betakarították, az idő pedig még meleg volt. A főkirálynak elégedettnek kellett volna lennie. Napbarnított férfi volt. Sötétkék szeme kiugró, bozontos szemöldöke alól tekintett a világba. Bár arcát vörös hajszálerek hálója szőtte át, s szögletes, valaha izmos teste hízásnak indult, még mindig vibráló energia vette körül. Asszonya, egy testes, szőkés nő, hallgatásba burkolózva ült mellette. Végül, amint a lassan ereszkedő nap egy felhő mögé bújt, megszólalt: – Két hónapja. A férfi nem válaszolt. – Már két hónapja – folytatta az asszony –,

hogy nem szerelmeskedtünk. – Valóban? – Két hónapja. – Ha kihallotta is az iróniát férje hangjából, nem vett róla tudomást. – Akkor meg kell ismételnünk, kincsem – válaszolta a férfi hamiskásan. Valaha rengeteget szerelmeskedtek, de az már régen volt. Fiaik már mind felnőttek. Egy ideig hallgattak, s a király az éppen elkomorult tájra meredt. – Semmit sem teszel értem – mondta az asszony mogorván. A férfi hallgatott, majd nyelvével rosszallón csettintett. – Nézd csak! – mutatta. – Mi az? – Birkák. – A király érdeklődéssel figyelte őket. – Ott van a kos. – Elégedetten elmosolyodott. – Száz birkát is képes meghágni. A királyné felhorkant, majd hallgatásba merült. – Semmi! – tört ki végül. – Egy nedves kis puha dolog, ez minden, amit kapok tőled. – Kifakadása persze nem volt jogos, ezt mindketten tudták; de ha az volt a célja, hogy férjét megszégyenítse, azt nem érte el, mert a király arca nyugodt maradt. – Apádnak három felesége és két ágyasa volt. Öt asszonya volt, és mindnek a kedvére tudott tenni. – A sziget népe nem tartotta erénynek a monogámiát. – De te… – Mindjárt elmegy az a felhő a nap elől.

– Semmi hasznodat nem látom. – Mégsem szabad elfelejtenünk – mondta lassan, elgondolkodva a férfi, mintha csak valami történelmi érdekességről beszélne –, hogy magamévá tettem egy kancát. – Legalábbis ezt állítod. – Ó, a dolog megtörtént. Különben nem ülhetnék most itt. *** Mikor egy nagy klán királyt választott a szigeten, olyan, eredetét tekintve az idők homályába vesző felavatási szertartáson kellett átesnie, amely Ázsiától Nyugat-Európáig számos indoeurópai népcsoport hagyományaiban szerepelt. A szertartás során, miután leöltek egy fehér bikát, a leendő királynak egy szent kancával kellet párosodnia. Ez Írország legendáiban és India templomi faragványain is egyértelműen megjelenik. A dolog nem is volt olyan bonyolult, mint hinnénk. A szóban forgó kanca nem volt túl nagy. Erős férfiak fogták le, hátsó lábait széthúzták, így tárták a király elé, akinek – ha vágyát valamilyen módon fel tudta ébreszteni – nem okozott gondot, hogy belé hatoljon. Illő rituálé volt annak a népnek, mely, mivel az eurázsiai pusztákról származott,

elválaszthatatlan volt a lótól, így vezetőjének is annak kellett lennie. *** Nem tudni, a királyné a kancán gondolkodott-e vagy sem; de egy idő után halkan újra megszólalt: – A termés is tönkrement. A főkirály elkomorodott. Önkéntelenül is az üres terem közepére pillantott, ahol a háromarcú fej bámult totemoszlopáról a homályba. – A te hibád – folytatta a nő. A főkirály most az ajkát biggyesztette. Ez volt az ő politikája. A főkirály nagyon jól értett a politikához. Ha karját valakinek a válla köré fonta, attól kezdve annak az embernek ő parancsolhatott – vagy rá is szedhette. Ismerte a legtöbb ember gyengeségeit és árukat is. Családja figyelemre méltóan sikeres volt. Roppant ambiciózus királyi klánja nyugatról érkezett. Mitikus alakok, mint például a Száz Csatát Vívott Conn és Cormac Mac Art leszármazottainak vallották magukat – némelyik hőst tán maguk találták ki –, és számtalan ulsteri főnököt elűztek a földjéről. Diadaluk nem is olyan rég érte el tetőpontját; ezt hős vezérüknek, Niallnak tulajdonították.

Mint a történelem nagy vezéralakjai közül oly sokan, Niall is részint kalóz volt. Jól ismerte a gazdagság értékét. Fiatalkora óta vezetett portyákat Britannia szigetére – könnyű zsákmányt ejtett, miután a római légiók kivonultak. Általában fiúkat, lányokat rabolt, hogy eladja őket a rabszolgapiacon; ebből származott Niall és követőinek vagyona. Az volt a szokás, hogy ha egy király behódolt a másik előtt – ha ráállt, hogy annak „házába megy", amint mondták –, akkor sarcot kellett fizetnie, általában marhában, és hűsége jeleként túszokat kellett hagynia. Állítólag olyan sok király küldte fiát zálogul Niall házába, hogy csak a Kilenc Túszt ejtett Niallként emlegették. Hatalmas klánja nemcsak a szigetet uralta, s nemcsak hogy jogot formált a főkirályi tisztre, hanem még a leinsteri királyokat is arra kényszerítette, hogy adják neki Tara ősi királyi helyét. Tarát szándékoztak dinasztiájuk központjává tenni; innen akarták uralni az egész szigetet. Ám bármilyen hatalmas volt is Niall klánja, még a főkirályok is a náluk hatalmasabb természeti erők kezében voltak. Egészen váratlanul történt, épp Lughnasa ünnepe után. Tíz napon át szakadt az eső, a földek mocsárrá váltak, a termés tönkrement. Még soha nem volt ilyen nyaruk. És mindez a főkirály hibája volt. Ugyanis, bár az istenek indítékai nem mindig

voltak egyértelműek, az ilyen szörnyű idő csak azt jelenthette, hogy legalább egyiküket megsértette. Minden helynek megvoltak a maga istenei. A tájhoz és a valaha itt élt lényekhez tartoztak. Mindenki érezhette jelenlétüket. A sziget kelta istenei ragyogó, eleven szellemek voltak. Ha valaki felhágott egy magaslatra, és végigpillantott a smaragdszín erdőkön-mezőkön, szíve hálával fordult a sziget anyaistennője, Eriu felé. Mikor reggel a nap felkelt, mosolygott az égen lovagló Dagda, a jóságos isten láttán – az élet minden jó dolga a jóságos Dagda varázsüstjéből származott. A tengerparton állva pedig csaknem megpillanthatta a hullámok között a tenger istenét, Manannan mac Lirt, amint kiemelkedik a mélyből. Az istenek azonban félelmetesek is lehettek. A sziget délnyugati csúcsánál, a zavaros vízből kiemelkedő sziklán lakozott Donn, a holtak ura. A legtöbben féltek Donntól. Az anyaistennő is rémisztővé vált, amikor a dühödt Morrigain alakját vette fel, s hollóival a csatázók fölött rikoltozott. Most vajon dühös volt? A királyok hatalmasak lehettek, ha az istenek kedvére tettek. De elővigyázatosnak kellett lenniük. Ha egy uralkodó – vagy akár egy hozzájuk szóló druida vagy fili – feldühített egy istent, elveszíthette a csatát. Ha valaki igazságtételért jött a főkirály

udvarába, s az mégsem szolgáltatott neki igazságot, az istenek betegséget vagy rossz időt szabadíthattak a népre. Mindenki tudta: a rossz király balszerencsét hoz, a jó király jutalma a jó termés. Megvolt ennek a maga erkölcsi rendje. Bár az emberek még nem mondták ki nyíltan, de a főkirály tudta, mit gondolnak: ha a termés tönkrement, az valószínűleg az ő hibája. Bárhogy vizsgálta a lelkiismeretét, semmi nem jutott eszébe, ami az istenek haragját hozhatta volna fejére. Minden királyhoz illő tulajdonság megvolt benne. Nem volt szűkmarkú: követőit busásan megjutalmazta, ünnepségei ragyogóak voltak. Az biztos, hogy gyáva nem volt, irigy vagy kicsinyes sem. Ebből a szempontból még feleségének sem lehetett rá panasza. Mit tegyen? Már beszélt a druidákkal. Megtette felajánlásait. Eddig még senki sem állt elő további javaslatokkal. Jelenleg szép idő volt. Néhány napja úgy határozott, egyelőre az lesz a legokosabb, ha türelmesen várakozik. – Connachtban megszégyenültél. – Feleségének hangja tőrként döfött a gondolatait övező csendbe. – Nem igaz. – Megszégyenültél. – Szóval a szégyen hozta az esőt, ami

Connachtban ért. Így érted? Az asszony nem válaszolt, de úgy tűnt, egy pillanatra halvány, elégedett mosoly fut át arcán. Az a connachti dolog semmiség volt. Az volt a szokás, hogy nyaranta a főkirály vagy szolgái bejárták a szigetet, hogy összegyűjtsék a hűbért. Ez nemcsak azért volt jelentős, mert így ismerték el a főkirály uralmát, de fontos bevételi forrásnak is számított. Ám Connachtban akadt egy kis gond: Connacht királya zavartan magyarázta, hogy az egyik főnök nem hozta el a részét. Mivel az illető területe úgyis útba esett hazafelé, a főkirály azt mondta, hogy majd ő maga rendezi el a dolgot. Utólag rájött, hiba volt. Mikor a főnök területére ért, sem a férfit, sem a marháit nem találta ott, és néhány napi keresés után továbbállt. Egy hónapon belül az egész sziget tudomást szerzett a történtekről. Visszaküldte egy csapatnyi emberét, hogy fogják el az arcátlan fickót, de a connachti férfi most is eltűnt üldözői elől. Úgy gondolta, majd az aratás után foglalkozik a dologgal, de az eső elvonta figyelmét az ügyről. Így most nevetségessé tette magát. A törzsfőnök majd kellő időben drágán megfizet még ezért, de most a főkirály hatalma igencsak meggyengült. Akkor sem siet el semmit. – Nem látnak majd minket túl szívesen idén

télen – folytatta az asszony. Míg nyáron a főkirály az adóit gyűjtötte be, télen másként éreztette jelenlétét. Vendégségbe ment. S míg a legtöbb főnök megtiszteltetésnek érezte, hogy a főkirály néhány napra az ő vendégszeretetét élvezi, mire a királyi társaság továbbállt, örömmel vették távozását. Mindent megettek – ez volt általában a panaszuk. Ha a főkirály ezen a télen is jókat akart enni, félelmet és szeretetet kell keltenie bennük. – Az az ember, aki megszégyenített. Az a kis főnök – a kis szót megnyomta a nő. – Tíz üszővel tartozik neked. – Így van. De most már harmincat fogok elvenni tőle. – Nem kellene elvenned őket. – Miért nem? – Mert van valami sokkal értékesebb dolga, amit jól elrejtett. Mindig meglepte a királyt, hogy felesége honnan tudhat annyi mindent másokról. – Mi az? – Egy fekete bika. Állítólag a legnagyobb bika az egész szigeten. Azért rejtette el, mert egész csordát akar szaporítani vele, hogy meggazdagodjon. – A nő vészjóslón tekintett férjére. – Ha már másra nem vagy képes, legalább azt a bikát hoznád el nekem. A férfi csodálkozva rázta meg a fejét. – Olyan vagy, mint Maeve – felelte. Mindenki

ismerte Maeve királynő történetét, aki megirigyelte, hogy férje csordájában van egy nagyobb bika, mint az övében. Elküldte a legendás hőst, a nagy harcost, Cuchulainnt, hogy hozza el neki a cuailngei Barna Bikát, s a történet tragikus vérontással végződött. A bárdok istenekről és hősökről szóló meséi között ez volt az egyik legnépszerűbb. – Hozd el azt a bikát a csordámba! – mondta az asszony. – Azt óhajtod, hogy én magam hozzam el? – kérdezte a király. – Nem – meredt rá a nő barátságtalanul –, az nem lenne illő. – Főkirályok nem vezethetnek jelentéktelen portyákat. – Akkor hát ki menjen? – Küldd unokaöcsédet, Conallt – felelte. Ahogy ebbe belegondolt, a főkirálynak nem először kellett beismernie, hogy asszonya eszes. – Lehet, hogy elküldöm – válaszolta hamarosan. – Talán ettől majd letesz arról a tervéről, hogy druidának álljon. De úgy gondolom – folytatta –, hogy jövő tavasszal kellene mennie. Most a királynén volt a sor, hogy akarata ellenére is tisztelettel pillantson férjére. Ugyanis tudta, mi jár ura fejében. Még az is lehet, jött rá, hogy szándékosan nem rendezte el a connachti dolgot. Ha a sziget számtalan főnöke közül némelyik

hajlott volna rá, hogy megfossza hatalmától, a király arra számíthatott, hogy a téli hónapok alatt fedik fel magukat. Gondolhatták, hogy szervezkedéseik titokban maradnak, ám ő biztosan megtudta volna. Nem ok nélkül lett főkirály. Ha megtudta, kik az ellenségei, lecsapott rájuk, mielőtt még idejük lett volna összefogni ellene. – Akkor hát ne mondj semmit még – mondta a nő –, de küldd majd el Conallt Bealtainébe a bikáért. *** Szivárvány ragyogott az égen. A sziget eme részén nem volt szokatlan látvány; s most, ahogy a rövid zápor után a napfény átszüremlett a párán, a szivárvány épp a Liffey torkolata és az öböl fölött húzódott. Mennyire szerette Deirdre Dubh Linn környékét! Most, hogy tudta, el kell hagynia Ulsterért, minden napot igyekezett kiélvezni. Gyermekkori emlékei mindig is drágák voltak számára, ám most különleges jelentőséggel telítődtek. Gyakran kószált a folyónál. Szerette változékony hangulatát. Máskor a tengerpartra ment, s végigsétált a kagylókkal borított homokon, mely egészen az öböl déli végén álló sziklás dombig vezetett. De volt egy hely, amelyet még ennél is

jobban szeretett. Egy kicsit messze volt, de megérte a fáradságot. Először is a gázlón kellett átmennie az északi partra. Majd a lápon átvezető utat követve elérte az öböl felső részét formáló hosszú, keleti partszakaszt. A parttól kicsit távolabb, jókora szakaszon lapály és füves homokcsíkok szegélyezték útját, majd lassan eltűntek, és végre megpillanthatta az északi félsziget nagy dombját. Új örömmel lendült előre, hogy felkapaszkodjon rá. A félsziget dombján állt egy kellemes, magányos kis menedék. Emberek vagy istenek építhették valamikor régen. Néhány sűrűn egymás mellé rakott állókőből állt, tetején rézsútosan feküdt egy óriási, lapos kőtömb, mely ferdén meredt az ég felé. A dolmen belsejében a tengeri szellő hangja békés susogásnak hallatszott csupán. Tetején ülve vagy fekve Deirdre itt ábrándozott, vagy csak a tájat csodálta. Nem meglepő, hogy Deirdre szeretett a félsziget csúcsáról nézelődni. Innen ugyanis Európa egyik legszebb tengerpartját láthatta. Délen a nagy öböl szürkéskék vize mintha a tengeristen lágyan fénylő bőre lenne. Az öblön túl, a part felé földnyelvek, dombok és magaslatok sora állt, az egykori tűzhányók maradványai végül a ködös kékségbe olvadtak.

Bár Deirdre csodálattal szemlélte ezt a káprázatos déli kilátást, leginkább mégis az ellenkező irány, észak felé szeretett nézni. Itt is benyúlt a tenger az öbölbe, ha kevésbé hatásosan is, és a Madárrajok Síkja néven ismert partvidék is igen kellemes hely volt; de leginkább két közelebbi dolog érdekelte. Közvetlenül a földnyelv mellett ugyanis egy másik öböl, egy másik torkolat is húzódott, közepén két szigettel. A távolabbi, nagyobbik hosszúkás alakja halra emlékeztette, s mikor a víz nyugtalan volt, úgy tűnt, mintha a tenger felé sodródna. Csaknem a torkolat legszélén feküdt. Ám a lányt inkább a kisebbik sziget bűvölte el. A parttól nem messze feküdt. Egész könnyen át lehetne evezni, gondolta. Egyik oldalán homokos part húzódott, közepén pedig hangás kis dombocska. Tenger felőli oldalán kis, meghasadt szikla állt, melynek hasadéka boltozatot képzett, alatta pedig kavicsos partszakasz látszott. Olyan meghittnek tűnt. A szigetet nem lakták, neve sem volt. A lányt lenyűgözte; meleg délutánokon órákig bámulta. Egyszer apját is magával vitte, s mikor későn ért haza hosszú kószálásai után, a férfi rendszerint mosolyogva kérdezte: – Nos, Deirdre, megint a szigetedet nézegetted? Ma reggel is ott járt, és rossz hangulatban tért haza. Elkapta egy zápor is – de ezt nem bánta. A

házasság gondolata nyomasztotta. Még nem találkozott a férfival, akit Goibniu és az apja ajánlottak neki; de bárkihez menne hozzá, el kellene hagynia az imádott partvidéket. A tengeri madarakhoz csak nem mehetek feleségül, gondolta szomorúan. Mikor pedig hazaért, azt kellett látnia, hogy az egyik brit rabszolga ügyetlenül megrepesztette apja egyik legjobb borának hordóját, úgyhogy több mint a fele bor kifolyt. Apja és öccsei nem voltak otthon, különben a szolga korbácsot kapott volna, a lány viszont az összes istent felemlegetve átkozta. Az csak még inkább felbosszantotta, hogy szerencsétlen fickó ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, vagy legalább bűnbánatot tanúsított volna, az istenek nevének hallatán térdre borult, keresztet vetett, és imáit kezdte mormolni. A két brit rabszolga megvétele apja jobb ötletei közé tartozott. Minden gyengesége ellenére nagyon jó szeme volt a jószághoz – legyen az állat vagy ember. Deirdre is hallott róla, hogy a szomszédos sziget keleti felének lakói közül sokan csak latinul beszéltek. Úgy gondolta, több száz éves római uralom után ez nem is meglepő. A nyugati britek viszont az övéhez nagyon hasonló nyelven beszéltek. Az egyik rabszolga magas és testes volt, a másik alacsony; sötét hajukat rövidre nyírták a

rabszolgaság jeleként. Szorgalmasan dolgoztak. Viszont a vallásuk más volt. Nem sokkal érkezésük után a lány egyszer azon kapta őket, hogy együtt imádkoznak, s ekkor elmagyarázták, hogy ők keresztények. Tudta, hogy sok brit keresztény, sőt már arról is hallott, hogy a szigeten is vannak kis keresztény közösségek, de a vallásról magáról nem sokat tudott. Kissé nyugtalankodott, úgyhogy apjának is szólt a dologról, de az megnyugtatta. – A brit rabszolgák között sok a keresztény. Ez egy rabszolgavallás. Alázatosságra tanítja őket. Így hát magára hagyta az imáit mormoló, nagydarab rabszolgát, és bement. Talán a ház csendjében majd jobb kedvre derül. Haja összetapadt az esőben. Leült, hogy kifésülje. A ház szilárd építmény volt – a kerek épület falai agyagból és vesszőből készültek, átmérője tizenöt láb lehetett. A fény a három ajtón át jött be, melyek nyitva álltak, hogy beeresszék a friss reggeli levegőt. Középen tűzhely volt, a füst a zsúptetőn át távozott. A tűz mellett jókora üst állt, egy alacsony faasztalon pedig fatálak sorakoztak – bár valaha agyagedényeket készített a sziget népe, már nemigen használták őket. A fal melletti másik asztalon tartották a család értékesebb holmijait: egy szép, öt-fülű bronztálat, egy kis gabonaőrlőt, egypár kockát, jó néhány ezüstszegélyű fakupát és persze

apja ivókoponyáját. Deirdre egy darabig a haját fésülgette. Már nem volt olyan ingerült. De valami más is volt, ami az utóbbi két hónapban foglalkoztatta, mióta visszatértek a Lughnasáról, amiről nem akart tudomást venni. Egy magas, sápadt, ifjú herceg. Megvonta a vállát. Nincs értelme rágondolni. Aztán meghallotta, hogy az ostoba szolga neki kiált. *** Conall szekerén állt. Két sebes paripát fogott a kocsirúd mellé. Nehéz, bronz karpáncélt viselt. Rangjához illően kocsiján volt dárdája, pajzsa és fényes kardja is. A szekeret kocsihajtója irányította. Észrevette, hogy szivárvány ragyog a tenger felett. Mit is csinál most? Mikor a szekérről már megpillanthatta Dubh Linnt és a gázlót, Conall akkor sem volt benne biztos. Már majdnem arra jutott, hogy az egészről csakis Finbarr tehet, de végül visszafogta magát. Nem Finbarr tehetett róla. Inkább a lány aranyhaja és csodálatos szeme. És még valami. De nem tudta, mi az. Conall még sosem volt szerelmes. Nem volt ugyan teljesen tapasztalatlan a nők terén – a

főkirály udvartartásának emberei gondoskodtak erről. Ám eddig egyetlen nő sem érdekelte igazán, akivel találkozott. Persze vonzalmat érzett már, de akárhányszor beszélgetni kezdett egy fiatal nővel, egy idő után úgy érezte, valami láthatatlan fal emelkedett közéjük. Maguk a nők ezt nem mindig érzékelték; ha a főkirály daliás unokaöccse merengőnek vagy kissé szomorkásnak mutatkozott, azt kimondottan vonzónak találták. Conall azt kívánta, bár ne így lenne. Elszomorította, hogy nem oszthatja meg velük gondolatait, míg az övéik olyan kiszámíthatók voltak. – Túl sokat akarsz – jelentette ki Finbarr egyenesen. – Nem várhatod, hogy egy fiatal lány olyan bölcs és elmélyült legyen, mint egy druida. De ez nem volt ilyen egyszerű. Már kora gyermekkora óta, mikor magányosan üldögélt a tavak mellett, vagy a naplementét nézte, gyakorta kerítette hatalmába valamiféle bensőséges kapcsolat érzése; hogy az istenek valamilyen különleges célra szemelték ki. Időnként ez kimondhatatlan örömmel töltötte el, máskor viszont teherként nyomasztotta. Először úgy gondolta, mindenki érez ilyesmit, és meglepve fedezte fel, hogy nem így van. Nem akart ennyire bezárkózni. De az évek múltával ezek az érzések nem múltak el, sőt egyre erősebbek lettek. Így hát akarva-akaratlan, ha valamelyik jóakaratú

leány szemébe nézett, egy belső hang mindig azt súgta: a lány el akarja téríteni végzetétől. Miért más ez a különös, zöld szemű lány? Csak még nagyobb kísértést jelent? Nem hitte, hogy annyira más lenne, mint a többi nő, akit megismert. Mégis, a figyelmeztető hang, ha szólt is hozzá, nem volt elég hangos, hogy meghallja. Valami vonzotta a lányban. Többet akart megtudni róla. Finbarr is furcsának találta volna, hogy barátja oly sokáig habozott, mielőtt kocsihajtóját hívatta, könnyű szekerébe befogta leggyorsabb lovait, és anélkül hogy bárkinek elmondta volna, hová készül, az Átkelő Gázlóhoz, Dubh Linn sötét vizéhez hajtatott. Egyedül találta a lányt, csak néhány szolga volt otthon. Apja és öccsei vadászni mentek. Látta, hogy Fergus uradalma igen szerény, s ez megkönnyítette a dolgát. Ha fontos törzsfőhöz tért volna be, a hír pillanatok alatt bejárta volna az egész szigetet. Így azonban, miután átkelt a gázlón, magában megjegyezve, hogy némi javításra szorulna, teljesen természetesen tért be Fergus rathjára, hogy egy kis frissítőt kérjen, mielőtt folytatja útját. A lány a bejáratnál várta. Miután udvariasan üdvözölte, és elnézését kérte atyja távollétéért, bevezette a házba, és az utazóknak kijáró szokásos vendégszeretettel fogadta. Mikor behozták a sört, maga töltötte ki neki. Udvariasan és hűvösen utalt

találkozásukra Lughnasa idején; ám a férfinak úgy tűnt, szemében halvány mosoly ül. Már el is felejtette, a lány milyen üdítő jelenség. Épp azon gondolkodott, hogyan hosszabbíthatná meg tartózkodását, mikor a lány megkérdezte, hogy miután átkelt a gázlón, vajon látta-e a tavacskát, amelyről a helyet elnevezték. – Nem láttam – hazudta. S mikor a lány megkérdezte, nem szeretné-e megnézni, rögtön ráállt. Talán az tette, hogy a tavacska fölé magasodó tölgyfa levelei aranybarnára változtak, vagy a fény okozta, de ahogy Conall Deirdre mellett állt a meredek parton, és a víz nyugodt felszínére tekintett, egy pillanatra olyan érzés fogta el, hogy a fekete víz magához vonzza, s könyörtelenül lehúzza végtelen mélyébe. Persze minden tavacska mágikus lehet. Vizük alatti rejtett átjáróik talán a túlvilágba vezetnek. Ezért dobták az emberek az isteneknek szánt áldozatokat – fegyvereket, üstöket, aranyat – oly gyakran a vízbe. De Conall úgy érezte, hogy Dubh Linn sötét vize még misztikusabb, megmagyarázhatatlan fenyegetést jelent számára. Még soha nem érzett ilyen félelmet, és nem tudta, mit gondoljon az egészről. A mellette álló lány mosolygott. – Van erre három forrásunk is – jegyezte meg.

– Az egyiket Brigid istennőnek szentelték. Nem szeretnéd megnézni? A férfi rábólintott. Megnézték a Liffey fölötti magaslaton lévő forrásokat is. Utána a mezőn át visszafordultak a rath felé. Közben Conall nem nagyon tudta, mit tegyen. A lány nem úgy viselkedett, mint a többiek. Nem húzódott közelebb, nem ért hozzá, kezét sem helyezte az ő karjára. Csupán kellemes mosollyal fordult felé. Barátságos és szívélyes volt. Conall a dereka köré szerette volna fonni a karját, de nem tette. Amikor visszaértek a rathhoz, azt mondta, most már mennie kell. Mintha enyhe csalódottságot látott volna a lány arcán. Conall legalábbis remélte, hogy így van. – Erre vezet majd visszafelé is az utad – mondta Deirdre. – Legközelebb kicsit tovább is maradhatnál nálunk. – Így lesz – ígérte a férfi. – Nemsokára. – Azzal hívatta a kocsisát, és elhajtatott. Mikor este Fergus hazatért, és Deirdre elmondta neki, hogy egy utas járt náluk, a férfi rögtön kíváncsi lett. – Miféle utas? – érdeklődött. – Egy férfi, aki dél felé tartott. Nem időzött sokáig. – És semmi különöset nem tudtál meg róla?

– Ott volt Carmunban a Lughnasán. Azt mondta, látott minket – felelte a lány bizonytalanul –, de én nem emlékszem rá. Az a gondolat, hogy egy idegent nem is egyszer, hanem kétszer is lát valaki, és mégsem tud róla semmit, olyan távol állt apja felfogásától, hogy képtelen volt mást tenni, mint némán meredni a lányra. – Megkínáltam egy kis sörrel – folytatta a lány élénken. – Talán majd visszajön. Mélységes megkönnyebbülésére apja erre sarkon fordult, kedvenc helyére telepedett, ivókoponyája mellé, köpenyébe burkolózott, és aludni tért. Deirdre azonban még sokáig fenn maradt, térdét az álla alá húzva üldögélt, és az eltelt napra gondolt. Büszke volt magára aznap reggel. Mikor meglátta, hogy Conall közeleg, önkéntelenül is felsóhajtott, és reszketni kezdett. Minden akaraterejére és önuralmára szüksége volt, de mire a férfi a bejárathoz ért, már tökéletesen uralkodott magán. El sem pirult. Egész idő alatt remekül tartotta magát. De vajon elég bátorítón viselkedette, hogy a férfi visszatérjen? Ez volt a kérdés. A gondolat, hogy esetleg a férfinak kedvét szegte, még szörnyűbb volt, mintha bolondot csinált volna

magából. Mikor a vízhez mentek, azon gondolkodott, nem kellene-e közelebb húzódnia hozzá, esetleg megérintenie. Úgy vélte, nem. Úgy gondolta, helyesen viselkedett. Mennyire szerette volna, ha visszafelé a férfi átöleli! Talán bele kellett volna karolnia? Az jobb lett volna? Nem tudta. Egy dologban biztos volt: minél tovább meg tudja akadályozni, hogy apja megszimatoljon valamit, annál jobb. Tekintve, hogy mennyire szeret beszélni, biztos, hogy bajt okozna. Ha egyáltalán reménykedhet az ifjú herceggel kapcsolatban… És ami őt magát illeti, miért érdekelte annyira a csendes, merengő idegen? Mert herceg volt? Nem, nem azért. Régi hagyomány volt, hogy a főkirálynak tökéletesnek kellett lennie. Makulátlannak. Mindenki ismerte a legendás Nuadunak, az istenek királyának történetét. Mikor egyik kezét csatában elveszítette, lemondott trónjáról. Ezután kapott egy ezüstkezet, amely idővel valóságos kézzé változott. Csak akkor lehetett Ezüstkezű Nuadu újra király. Valahogy így volt ez a főkirállyal is. Ha nem tökéletes, magára vonhatja az istenek rosszallását. A királyság pedig romba dőlne. Deirdre-nek úgy tűnt, hogy a fiatal harcosban – aki érzése szerint vonakodva találkozott vele a Lughnasa alkalmával – megvannak ezek a királyi

tulajdonságok. Teste tökéletes volt – ezt már láthatta. Mégis inkább elgondolkodó viselkedése, visszafogottsága, rejtélyessége és melankóliája miatt tűnt ki a lány szemében. Ez az ember különleges volt. Nem valami ostoba, közönséges nő illett hozzá. És lejött Dubh Linnba, hogy láthassa őt. Ebben biztos volt. Csak az a kérdés, visszatér-e. Szép idő volt másnap. Eseménytelenül telt a délelőtt, mindenki tette a szokásos dolgát. Majdnem dél volt már, amikor az egyik brit szolga bekiáltott, hogy lovasok kelnek át a gázlón, és Deirdre kiment, hogy megnézze őket. Csak ketten voltak egy könnyű kocsin, néhány málhás lóval. Az egyik embert könnyen felismerte. A másikat, a magasabbikat, nem ismerte. Az alacsonyabb férfi Goibniu volt, a kovács. *** Conall hajnalban ébredt. Előző este, miután elvált Deirdre-től, átkelt a Liffey széles öblénél álló hegyfokon, s miután kiválasztott a déli lankán egy védett helyet, ott töltötte az éjszakát. Most pedig, a hajnal első sugarainak fényénél felkapaszkodott a sziklára, dél felé fordult, és nézte, amint az alatta lévő táj kibontakozik a ködből. Jobbján a nap első sugarai nyájas dombokat és

vulkáni hegyeket világítottak meg, melyek a sápadt, még mindig csillagos ég felé nyúltak; balra a tenger fehér párája és kékes fénye ragyogott. A két elem között zöld köpönyegként terült el a sík vidék a part mentén, amíg a szem ellátott, míg végül ködbe veszett. A zöld köpenyt a partvonal kis sziklái szegélyezték, melyeket a tenger habjai vetettek a homokra. Nem messze alatta, a lejtőkön egy róka szökdécselt át a nyílt füvön, majd eltűnt a fák között. Körös-körül a hajnali kórus hangjával volt tele a levegő. A messzi parton látta, amint egy gém csendes árnya suhan a víz felett. Hűvös arcán már érezte a kelő nap langyos sugarait, és arcát kelet felé fordította. Olyan volt, mintha csak most született volna meg a világ. Ilyenkor, mikor a világ olyan tökéletesnek tűnt, és Conall azt kívánta, bárcsak úgy dicsérhetné, mint a körülötte éneklő madarak, ősi kelta költők szavai ötlöttek eszébe. Ma reggel pedig a legősibb költő szavaira emlékezett – Amairgen még a legelső kelta hódítókkal érkezett a szigetre, amikor azt elvették az isteni Tuatha De Danaan népétől. Amairgen is egy hasonló tengerparton lépdelt, mikor kiejtette azokat a szavakat, melyek azóta az egész kelta költészet alapját képezik. Nem is meglepő – Amairgen verse nem más, mint egy ősi, védikus mantra; a hozzá

hasonlókat mindenütt megtalálni a hatalmas indoeurópai diaszpórában, a nyugati kelta bárdok énekeitől India költészetéig. Én vagyok a Szél a Tengeren Én vagyok az Óceán Hulláma Én vagyok a Tenger Zúgása Így kezdődik a nagy ének. A költő bika lett, keselyű, harmatcsepp, virág, lazac, tó, célzásra emelt fegyver, szó, sőt még isten is. A költő nemcsak varázslat révén vált mindezzé, hanem mert minden dolog, minden parány egy volt. Ember és természet, tenger és szárazföld, sőt maguk az istenek is ugyanabból az ősi ködből származtak, ugyanabból a végtelen varázslatból alakultak ki. Ezt az ősi tudást őrizték a nyugati szigeten. Ez volt az, amit a druidák tudtak. Ezt tapasztalta meg Conall is, amikor egyedül volt – azt az érzést, hogy minden együvé tartozik. Olyan erőteljes, olyan fontos, olyan drága volt ez neki, hogy nem volt benne biztos, hogy tudna élni nélküle. Ezért rázta meg most a fejét a napfelkelte csodálatos csendjében. Mert volt egy kérdés, amire nem tudott felelni. Elveszti-e az ember ezt az érzést, ha másvalaki oldalán él? Meg lehet osztani ezeket a

dolgokat egy asszonnyal, vagy az ember elveszíti őket? Ösztöne azt súgta, hogy elveszíti, de nem volt biztos benne. Deirdre-t akarta. Ebben máris bizonyos volt. Vissza akart térni hozzá. De ha megteszi, vajon nem fogja valami rejtélyes módon elveszíteni az életét? *** Tagadhatatlanul jóképű ember volt. Magas, kopaszodó, harmincéves lehetett, gondolta Deirdre, arca kőszirtre emlékeztetett; a szeme fekete, de nem barátságtalan. Elég kellemesen beszélgettek, és egy idő után, mikor a férfi már felmérte, mit szeret Deirdre, és mit nem, és a lány feltételezése szerint már levonta következtetéseit a jelleméről – biztosan nem ítélt meggondolatlanul –, látta, hogy Goibniura hunyorít jelzésképpen. A kovács nemsokára karon fogta apját, és azt javasolta, menjenek ki. Hát erről volt szó. Férjhez fogják adni. Biztosan szép ajánlatot tesznek. És amennyire meg tudta állapítani, jövendőbelije szép szál legény volt. Szerencsésnek tarthatta magát. Az egyetlen gond az volt, hogy – legalábbis most – semmiképp sem kell neki. Felállt. A férfi egy kissé meglepetten nézett rá. A lány elmosolyodott, azt mondta, hogy rögtön

visszajön és kiment. Apja és Goibniu kissé távolabb álltak. Várakozón néztek a lányra, ám mikor jelezte apjának, hogy beszélni szeretne vele, ő rögtön odament. – Mi az, Deirdre? – Ajánlatot tesz értem, apám? – Igen. Méghozzá nagyszerű ajánlatot. Valami baj van? – Nem. Nem, semmi. Megmondhatod Goibniunak – mosolygott a kovács felé –, hogy tetszik a választása. Jó embernek tűnik. – Á! – Apja megkönnyebbülése szinte tapintható volt. – Az is. – Ügy tűnt, most már visszamenne a kovácshoz. – De azon gondolkodom – folytatta a lány kedélyesen –, hogy van valami, amit lehet, hogy el kellene mondanom. – Mi az? Most már nem lehetett mit tenni. Még ha kockázatos is, meg kell ragadnia a lehetőséget. – Hallottál már Conallról, Morna fiáról, apám? A főkirály unokaöccse. – Hallottam, de nem ismerem. – Én viszont igen. Lughnasa idején találkoztam vele. – Elhallgatott, mivel apja döbbenten bámult rá. – Ő járt itt tegnap. És szerintem azért jött, hogy

engem lásson. – Biztos vagy benne? Komolyan gondolja? – Honnan tudhatnám, apám? Idő kell, hogy megtudjuk. Ám szerintem lehetséges. Lehet még tenni valamit? És most a főnök, aki marhákkal kereskedett, elmosolyodott. – Menj be, gyermekem – mondta –, és bízd csak rám. – Csak nem azt mondta, hogy nem tetszik neki? – kérdezte Goibniu élesen, amikor Fergus visszatért hozzá. – Azt mondta, hogy tetszik neki – mosolygott Fergus, mielőtt hozzátette – eléggé. Goibniu szaporán bólintott. – Az eléggé is megteszi. És az ár? – Elfogadható. – Akkor most magunkkal is visszük a lányt. – Ó, az sajnos lehetetlen. – Miért? – Szükségem lesz itt rá a télen – mondta Fergus nyájasan. – De majd tavasszal… – Még télen akar asszonyt, Fergus. – Ha a szándékai őszinték… – Az istenekre, ember! – tört ki Goibniu. – Nem jött volna Ulsterből egészen eddig a nyomorult helyig, ha nem lennének őszinték a szándékai!

– Örömmel hallom – mondta Fergus ünnepélyesen. – És tavasszal az övé is lesz a lányom. Goibniu szeme összeszűkült. – Más ajánlatot is kaptál. – Nem kaptam. – Kis szünet után hozzátette: – Persze kaphattam volna. De látva, hogy veled van dolgom… – Nem szeretem, ha keresztülhúzzák a terveimet – szakította félbe Goibniu. – Az övé lesz a lány – ígérte Fergus. – Ne legyen kétséged felőle. És hozzá kell menned, Deirdre – mondta később lányának, miután látogatóik már elmentek –, ha ez a te Conallod nem tesz semmit tavaszig.

III. Bár Larine volt az egyik legfiatalabb druida, bölcsességének máris nagy híre volt. Békeszerzőnek nevezték. Így hát mikor egy hideg tavaszi reggelen az ulsteri parton a főkirály táborába érkezett, nem lepte meg, hogy amint kettesben maradtak a királlyal, az így fordult hozzá: – Mondd meg, mit tanácsolsz, Larine! Mit tegyek az unokaöcsémmel, Conallal? A druida mindig kedvelte Conallt, és az ifjú herceg elég bizalmas viszonyba került vele az utóbbi hónapok során. Gyengédséget és hűséget érzett iránta. Aggasztotta a fiatalember növekvő szomorúsága is. Ezért körültekintően válaszolt: – Véleményem szerint össze van zavarodva. Kötelessége, hogy engedelmeskedjen neked, és tisztelje atyja emlékét. Így is akar tenni, de az istenek egy druida szemével ajándékozták meg. – Valóban azt hiszed, hogy megvan benne a druidák képessége? – Igen. Hosszú csend után szólalt meg újra a főkirály: – Ígéretet tettem anyjának, hogy majd atyja nyomdokaiba lép.

– Tudom – felelte Larine. – De meg is esküdtél erre? – Nem – válaszolta lassan a király –, nem esküdtem meg. De csak azért nem, mert a saját nővéremmel szemben nem volt erre szükség. – Végül is így nem vagy elkötelezve. Ismét elhallgattak. Larine úgy érezte, ha még egy kicsit kettesben maradhatnak, akkor a főkirály teljesítette volna Conall vágyát. Így hát a sors akarata lehetett, hogy a királyné épp akkor jelent meg. A szokásos üdvözlések után Larine valószínűleg már semmit sem tehetett volna, mikor a királyné elgondolkodva, összehúzott szemmel ránézett, és tudni akarta, miről beszélgettek, – Conall óhajáról, hogy druida lehessen. Érdekelte volna, hogy Conall druida lesz-e vagy sem? Larine nem látta okát, miért érdekelné. Azt sem értette, míg a főkirály el nem magyarázta neki, hogy a nő miért kiáltotta dühödten: – Addig nem, amíg azt a bikát el nem hozza nekem! *** – Nagybátyád még nem határozott – mesélte később Larine Conallnak.

– És a királyné? – A királyné mérges volt – ismerte be a druida. Ez az iménti jelenet szépítése volt. Persze Larine is tudta, milyen a királyné vérmérséklete, de még mindig döbbenten gondolt rá, hogyan átkozta a férjét. Megígérte, hogy elküldi Conallt, üvöltötte, személyesen neki ígérte. Becstelen áruló. Férje hiába próbált megszólalni, az asszony tombolt haragjában, és nem volt hajlandó meghallgatni. Szavainak viharából azt azért ki tudta venni a druida, hogy a tervezett portya célja a királyi hatalom megerősítése. És ebben nem vitatkozhatott a királyné álláspontjával. Mást is küldhetnének, de a fiatal és jóképű, még próbára nem tett Conall herceg okos választás volt, hogy megmutassák a királyi család hatalmát az arcátlan főnök felett. Stílusos dolog volt. De az asszony akkor is bolond módra viselkedett. Ha nyugodtan, négyszemközt beszél, eléri a célját. De azzal, hogy egy druida előtt üvöltözik, és sértegeti a fő-királyt, megnehezítette férjének, hogy az megőrizze méltóságát. Larine erről nem mesélt Conallnak, csak annyit mondott: – A főkirály azt mondta, majd később dönt. Megígérte – tette hozzá –, hogy először négyszemközt beszél majd veled. – Nem is tudtam semmit arról a tervről, hogy el kell lopni a fekete bikát – vallotta be Conall.

– Ez titok, és nem szabad megtudniuk, hogy elmondtam neked. – Larine egy pillanatra elhallgatott. – Megszerezhetnéd a bikát, Conall, és aztán megkérhetnéd a főkirályt, hogy mentsen fel kötelezettségeid alól. A királyné akkor már egy szót sem szólhatna. De Conall megrázta a fejét. – Tényleg azt hiszed? – sóhajtott. – Ismerem őket, Larine, jobban ismerem, mint te. Ha sikerül megszereznem a bikát, utána egy hónapon belül valami másra fognak megkérni. Egyik feladat jön majd a másik után. Ha elbukom, az szégyen, ha sikerül, dicsőség – nekem is, persze, de mindenekelőtt nagybátyámnak, a főkirálynak. Nem lesz vége az egésznek holtomig. – Máshogy is alakulhat. – Nem, Larine. Így lesz. Csak egy módon lehet befejezni: úgy, ha el sem kezdem. – Nem tagadhatod meg, hogy elmenj. Conall egy darabig csendben tűnődött. – De talán igen – mormogta. A legjobb lesz, gondolta a druida, ha erről nem tesz említést a főkirálynak. *** Már majdnem vége volt a télnek, de Conall még

mindig nem jött el. Fergus szerint Deirdre néha a holdnál is sápadtabb volt. Még öccseinek is feltűnt, milyen búskomor. Átkozott volt a nap, gondolta apja, amikor elvittem Carmunba Lughnasa ünnepére. Már látta, baj lett belőle, hogy találkozott Conallal. Először még azt hitte a férfi, Conall újra eljön. Deirdre nem volt bolond; nem gondolta, hogy félreértette volna a fiatalember érdeklődését. Biztosan érdekelte Conallt. De egyre telt az idő, és mégsem mutatkozott. A főnök még diszkrét puhatolózásba is fogott az ifjú herceg felől. Megtudta a druida jóslatát, s lányát is gyengéden figyelmeztette a Conall életét vezérlő geissire. Akit így megjelöl a sors, figyelmeztette, annak az élete nem mindig könnyű és zavartalan. De világosan látta, hogy az efféle figyelmeztetések semmit sem jelentenek a lány számára. Miért nem jelentkezett Conall? Számtalan oka lehetett. De ahogy látta, amint lányát csendben emészti a bánat, egy gondolat tért vissza fejébe újra és újra, egyre alattomosabban. Kinek a hibája, hogy Conall nem jön? Nem a hercegé, nem is a lányáé. Ő maga tehet róla. Miért is venné el egy herceg Fergus leányát? Semmi oka nem lett volna rá. Ha hatalmas főnök lenne, ha gazdag lenne – az más dolog lett volna.

Más, semmivel sem előkelőbb származású emberek is átkeltek a tengeren, hogy portyázzanak, vagy harcba szálltak, és vagyont és hírnevet szereztek. De ő mit tett? Dubh Linn-nál maradt, vigyázott a gázlóra, és vendégül látta az utasokat az otthonában. Ez is tetézte a bajt. A Fergus házába betérő utazókat jóltartották. Fergus sosem habozott, hogy levágjon-e egy disznót vagy épp egy üszőt, hogy pompás lakomát tálaljon vendégeinek. Az öreg bárdot, aki minden este énekelt neki, szintén busásan megfizette. A környező tanyák lakóit, akik főnöküknek nevezték, mindig szívesen és jó étellel fogadták házában; s ha nem adták meg időben szerény részét a marhákból vagy a bőrből, ezek felett a tartozások felett is gyakran szemet hunyt. Ezek a rangját fitogtató gesztusok, melyek Fergus szerint nélkülözhetetlenek voltak méltósága megőrzéséhez, vezettek odáig, hogy az utóbbi években adósságokba keveredett, melyeket családja elől eltitkolt. Eddig mindig sikerült megoldania, a marhái mindig megmentették. Veleszületett tehetsége volt a marhákhoz, ezért hálát is adott az isteneknek. Ám eltitkolt kínos helyzete miatt furdalta a lelkiismeret, különösen felesége halála óta, s most az a felismerés gyötörte, hogy élete kudarcba fulladt. „Hát mi vagyok én – gondolta. – Mit

mondhatnak rólam az emberek? Ott megy egy férfi, aki büszke a lányára. Ott az a lány, aki jó árat hoz majd apjának. És én mit tettem, amiért a lányom büszke lehetne rám? Nem sokat. Ez az igazság." És lánya most szerelmes volt valakibe, aki apja miatt nem veheti el. Deirdre soha nem beszélt erről. Rendesen ellátta napi teendőit. Tél közepe előtt látta néha, hogy a gázló hideg vize felé mered. Egyszer felment a hegyfokra is, hogy megnézze a kis szigetet, amelyet úgy szeretett. De tél végére már semmi sem érdekelte, csak arra nézett rá, ami a keze ügyébe akadt, vagy a hideg, kemény földre meredt. – Sápadtabb vagy, mint egy hópihe – mondta neki Fergus egy nap. – A hópehely elolvad. Én nem fogok – felelte. – Attól félsz – kérdezte hirtelen komor mosollyal –, hogy egészen elhalványulok az esküvő előtt? Mikor apja megrázta a fejét, azt mondta: – A legjobb lesz, ha felviszel a férjemhez Ulsterbe. – Nem – felelte a férfi gyengéden. – Még nem. – Conall nem jön – sóhajtotta lemondóan. – Hálásnak kellene lennem a jó emberért, akit találtál nekem. Semmiért sem kellene hálásnak lenned, gondolta Fergus. De csak annyit mondott:

– Van még elég idő. Aztán néhány nap múlva azt mondta, hogy egy kis ideig távol lesz, de magyarázattal nem szolgált, lovára ült, és a gázlón át elvágtatott. *** Finbarr figyelmesen hallgatta, ahogy Conall elmondta neki a marhaportya tervét és azt, hogy mit érez ezzel kapcsolatban. Azután csodálkozva rázta meg fejét. – Ez a különbség köztünk, Conall – mondta. – Itt vagyok én, a szegény ember. Mit nem adnék egy ilyen lehetőségért? És téged, a herceget akaratod ellenére úgy kell a dicsőségre kényszeríteni. – Neked kellene vezetned ezt a rajtaütést, Finbarr, nem nekem – felelte Conall. – Meg is mondom a nagybátyámnak. – Ne tedd! – figyelmeztette Finbarr. – Csak bajt hoznál a fejemre. – Rövid hallgatás után kíváncsian pillantott barátjára. – Van még valami más is – firtatta gyengéden –, amit el kívánsz mondani nekem? Tél elején figyelt fel a barátja viselkedésében bekövetkezett változásra. Conall persze amúgy is mélabús volt, de mikor egyre komorabb lett, ajkát biggyesztette, és üres tekintettel meredt a távolba,

Finbarr rájött, hogy valami új dolog zavarhatja a gondolatait. Így hát most, hogy Conall mesélt neki a bikáról, úgy vélte, ez lehetett barátja eltitkolt baja. Ám amikor rákérdezett, mióta tud erről, és barátja azt felelte, hogy két napja, rá kellett jönnie, hogy búskomorságát valami más okozza. – Bizonyos, hogy semmi más nem jár a fejedben? – próbálkozott újra. – Semmi a világon – felelte Conall. És épp ekkor egy magas, ismeretlen alak közeledett feléjük hosszú léptekkel. Beletelt Fergusnak néhány napba, mire elérte a főkirály táborát, de amikor megérkezett, egy férfi rögtön útbaigazította Conallhoz. Titokban csodálattal figyelte a jóképű herceget és hasonlóan szép szál társát. – Üdvözöllek, Morna fia Conall – köszöntötte ünnepélyesen. – Fergus fia Fergus vagyok, és négyszemközt kell mondanom neked valamit. – Nincs semmi, amit Finbarr barátom ne hallhatna – felelte Conall higgadtan. – Deirdre lányomról lenne szó – kezdte Fergus –, akit meglátogattál Dubh Linnban. – Akkor egyedül hallgatlak meg – vágta rá Conall, úgyhogy Finbarr magukra hagyta őket. Ám meglepve vette észre, hogy barátja elpirult. Fergus hamar beszámolt Conallnak Deirdre

szomorkodásáról. Mikor arról beszélt, hogy a lány szereti őt, látta, hogy a hercegnek bűntudata támad. Aztán megemlítette a lánykérést, amit Goibniu rendezett el, és látta, hogy a másik elsápad. Nem ösztökélte a fiatalembert, hogy határozza el magát, csak egyszerűen kijelentette: – Bealtaine ünnepéig nem adom férjhez. De utána oda kell adnom. – És ezzel továbbállt. *** Finbarr elmosolyodott magában. Szóval Conall lement egészen a Liffeyig, hogy láthassa a lányt, akit ő vitt oda hozzá Lughnasa idején. Hát erről merengett annyit a barátja. Semmi kétség. A rejtélyes druida-herceg ez egyszer úgy viselkedett, mint más normális emberek. Szóval van még remény számára. Nem habozott, hogy barátjának szegezze kérdéseit, amint Fergus távozott. Ezúttal pedig Conall megadta magát, és mindent elmondott neki. – Úgy vélem – mondta Finbarr elégedetten –, szükséged lesz a tanácsaimra. Áthatón ránézett. – Igazán akarod ezt a lányt? – Valószínűleg. Azt hiszem. Nem nagyon tudom. Bealtaine. Május eleje. – Csak két hónapod van, hogy eldöntsd –

mutatott rá Finbarr.

IV. Goibniu

szélesen elmosolyodott. Mindenfelé

embereket látott – némelyik lovon vagy kocsin jött, de a legtöbben marhát hajtottak –, akik mind a síkság közepén álló magányos domb felé igyekeztek. Uisnech: a sziget közepe. Valójában két központja is volt a szigetnek. Tara királyi dombja, alig egynapi útra kelet felé, a legfontosabb politikai központ volt. De a föld földrajzi középpontja itt volt, Uisnechben. A legenda szerint itt eredt a sziget tizenkét folyója egy hatalmas vihar után. Néhányan a sziget köldökének nevezték a földjük közepén álló kerek dombot. Ám Uisnech több volt ennél. Ha Tara a királyok dombja volt, Uisnech a druidáké; a sziget vallási és kozmikus központja. Itt élt Eriu istennő, akiről a sziget a nevét kapta. Még a Tuatha De Danaan jövetele előtt egy misztikus druida itt gyújtotta meg az első tüzet, melynek parazsát a sziget minden tűzhelyébe elvitték. Uisnech titkos barlangjai rejtették minden tudás szent forrását. A domb tetején állt az ötoldalú Osztó-kő; ezt övezte a sziget öt királyságának szent találkozóhelye. A druidák is ebben a kozmikus központban tartották

tanácskozásaikat. S május első napján Uisnechben rendezték meg a druidák Bealtaine nagy ünnepét. A kelta év két legmágikusabb ünnepe Samhain volt, az eredeti Halloween, és a Bealtaine-nek nevezett májusi ünnep. Az évet két részre osztották – télre és nyárra, sötétségre és fényre –, és ez a két ünnep kapcsolta össze az esztendő két felét. Samhain idején kezdődött a tél; Bealtaine idején ért véget, és a nyár ekkor vette át az uralmat. Mindkét ünnep előestéje különösen kísérteties időszak volt. Ezeken az éjjeleken ugyanis a naptár bizonyos határra ért; sem tél, sem nyár nem volt. A tél, a halál ideje ekkor találkozott a nyárral, az élet idejével; az alvilág találkozott a fenti világgal. A szellemek szabadon kószáltak; a holtak az élők közé vegyültek. Különös jelenések és tünékeny árnyak éjei voltak ezek – Samhainkor ijesztők, mivel a halálba vezettek; ám Bealtaine idején kevésbé voltak félelmetesek. Nyáron a szellemvilág ugyanis csupán tréfás kedvű volt – és a nemi örömök foglalkoztatták. Goibniu szerette a Bealtaine-t. Igaz, hogy csak fél szeme volt, de minden más szempontból tökéletesen ép volt, és közismert volt szexuális vitézsége. Ahogy a gyülekező embereket nézte, elfogta a várakozás izgalma. Meddig tarthat, míg

talál egy nőt? Nem sokáig, gondolta. Végül is Bealtaine van. *** Estére már ezrek gyűltek össze a rózsás fényben, s mind arra vártak, hogy felkapaszkodhassanak a dombra. Lágy szellő fújdogált. Duda hangja szállt a domb körül. A levegő megtelt várakozással. Deirdre kis családjára pillantott. Mindkét öccse zöld leveles ágacskát tartott a kezében. Neki is így kellett volna tennie: ez volt a szokás Bealtaine ünnepén, de nem volt hozzá kedve. Fivérei ostobán vigyorogtak. Mikor zöld ágaikat beszerezték, egy öregasszony megkérdezte, hogy éjjel keresnek-e majd lányokat maguknak. Deirdre nem mondott semmit. Nem sok esély van rá, gondolta. Persze megtörténhet. Másnap éjszaka, mikor már mindenki kitáncolta és teleitta magát, mindenfelé titokban párosodnak majd a sötétben. Fiatal szerelmesek, asszonyok, akik elsurrantak férjük mellől, férfiak, akik elhagyták feleségüket. Mindig így volt ez a májusi ünnepen. Nem mintha ő valaha is tett volna ilyet. Egy főnök hajadon leányaként ügyelnie kellett a jó hírére. Nem viselkedhetett úgy, mint a béresek vagy a rabszolgák. De mi lesz

apjával? Kíváncsian pillantott felé. Mivel ő hamarosan elkerül otthonról, mert férjhez megy, gondolta, nem lesz majd, aki apja háztartását vezesse. Kihasználja-e majd Bealtaine ünnepét, hogy asszonyt keressen magának? Semmi oka nem volt rá, hogy ne így tegyen, bár eddig nem adta jelét, hogy ez járna a fejében. A lány elgondolkodott, ő mit is érezne. Tekintetét akarata ellenére is a tömegen jártatta. Conall is ott van valahol. Még nem látta ugyan, de tudta, hogy ott kell lennie. Ám Conall nem indult a keresésére. Látta a főkirályt is hatalmas kíséretével, de nem ment közelebb, hogy megnézze, Conall is köztük van-e. Ha a férfi meg akarja találni, ám legyen. Ha pedig nem… ő nem várhat tovább. Vőlegénye már úton volt, és nem kosarazhatta ki. Conall talán akarta őt, de csak úgy, ahogy az ünnepen volt szokás. Talán megkörnyékezi a férfi, hogy egy szerelmes éjszakát kínáljon, aztán sorsára hagyja. Nem. Ahhoz túl finom ember. De mi lesz, ha mégis odamegy hozzá éjjel a dombon? Mi lesz, ha hirtelen, mint egy fantom, felbukkan mellette? Ha megérinti? Ha a sötétben könyörgő szemmel néz rá? Mi lesz akkor?… És ő elmenne vele? Neki adná magát, mint egy rabszolgalány? Még elgondolni is… De erre gondolt. Amint a nap lenyugodni készült, az egész tömeg

megindult a domb felé. Az egész szigeten mindenütt ugyanígy a dombokra tartottak az emberek. Bealtaine előestéjén az egész közösség együtt virrasztott, hogy a varázslatos éjen szabadon kószáló gonosz szellemek ellen védekezzenek. A szellemek mindenféle csínytevésre készültek: ellopják a tejet, furcsa álmokat hoznak, megbűvölik és tévútra vezetik az embert. Mindezt csupán szórakozásból. De meglepetésszerűen szerettek támadni. Furfangosak. Ha az ember keresi őket, általában elmennek. A kelta világban ezért volt hát, hogy az ünnep előestéjén egész közösségek álltak őrt. Deirdre felsóhajtott. Hosszú virrasztás vár még rájuk hajnalig. Akaratlanul is ismét körülpillantott. *** Milyen különösnek tűnt Conall arca a csillagfényben! Egy pillanatig Finbarr azt gondolta, hogy olyan kemény, mint a dombtető közepén, tőlük mintegy negyvenlépésnyire álló ötoldalú kő. De ha kicsit tovább nézte, úgy tűnt, beleolvad a sötétségbe. Pedig csak a csillagok halvány, pislákoló fénye játszott a mindannyiuk arcán ott ülő harmaton. Hamarosan megláthatják majd a hajnal első fényét. Utána jön a napfelkelte szertartása, majd, immár nappali fényben, a bealtaine-i tüzek nagy

ceremóniája. De most még éjszaka van. Finbarr még sosem látta ilyen tisztának az eget. A csillagok kiragyogtak a sötétségből; a domb körüli síkságot vékony páralepel borította, melynek a csillagfény lágy ragyogást kölcsönzött, és úgy tűnt, mintha Uisnech dombja az állókővel egy felhőn állna, a világmindenség közepén. – Láttam őt – szólalt meg halkan, hogy csak Conall hallja. – Kicsodát? – kérdezte Conall. – Nagyon jól tudod, hogy Deirdre-re gondolok. – Finbarr elhallgatott, de miután nem kapott választ Conalltól, folytatta: – Ott van – mutatott jobbra. Conall elfordította a fejét, hogy arca árnyékban maradjon. – Nem keresed meg? A hosszú csendben csak a csillagok fénye vibrált, de Conall nem válaszolt barátjának. – Tudod, hogy ezek az utolsó napok – suttogta Finbarr. – A vőlegénye már várja. Semmit sem teszel? – Nem. – Nem kellene megmondanod neki? – Nem. – Akkor hát nem érdekel téged. – Nem ezt mondtam. – Túl bonyolult vagy nekem, Conall. Finbarr nem mondott többet, de azon

töprengett, vajon valami furcsa önmegtartóztatásfélét gyakorol-e barátja, ahogy időnként a druidák és a harcosok szokták. Vagy puszta bizonytalanság lenne, a félelem, amit minden fiatalember érez az elkötelezettséggel szemben? Vagy valami más? Miért taszítja Conall ezt a lányt szándékosan valaki más karjába? Finbarr szemében ez beteges dolognak tűnt. De talán még mindig tehet valamit, hogy segítsen barátján. Legalábbis megpróbálhatja. *** Az ég alja már világos volt. A csillagok halványultak. Aranyfényben ragyogott a horizont. A főkirály átható pillantással nézte. Az ilyen hajnalokon még mindig érzett valami bizsergést, mintha újra fiatal lenne. Ám a napfelkelte várakozással teli hangulata ellenére gondolatait ugyanaz a komoly dolog foglalta le, mint egész éjszaka. Már elhatározta egy ideje. Terve készen állt. Egyetlen dolog hiányzott még, apró ugyan, de fontos, mielőtt megvalósíthatná. Két dolgot kellett elérnie. Az első persze a jó termés volt. Óvatosan bánt a druidákkal. Ajándékok, hízelgés, tisztelet – ezeket bőkezűen osztogatta. A papok az ő oldalán álltak. Nem mintha meg lehetne

bízni bennük. Tapasztalata szerint a papoknak vérében van a hiúság. De bármire lesz is szükségük szertartásaikhoz és áldozataikhoz, megígérte, hogy megkapják. Mindannyiuknak imádkozniuk kell az istenekhez a jó időért. A másik dolog az volt, hogy megerősítse pozícióját. A fekete bika megszerzése jó kezdet lesz. Bármilyen hibái vannak is a feleségének, igaza volt, hogy ragaszkodott hozzá, és az időzítés is tökéletes. De a baj mélyebben gyökerezik. Ha egy király hatalma megkopik, a folyamat lassan általánosan elterjed, és életének minden területét érinti. Az, hogy felesége olyan tiszteletlenül beszélt vele a fiatal druida előtt, bár önmagában nem volt fontos, de ennek a bizonyítéka volt. S hogy kezelni tudja ezt a helyzetet, ahhoz többre volt szüksége, mint hatalmának demonstrálására. Egy királyt tiszteljenek, egy főkirálytól rettegjenek! Kiismerhetetlennek kell lennie, mint egy istennek, bölcsebbnek ellenségeinél. Bölcsebbnek barátainál. Rá kell jönniük, hogy ha hatalmára törnek, ő csak azért hagyja, hogy így tegyenek, hogy lelepleződjön hűtlenségük, de tud minden gondolatukról és tettükről. Aztán hatalma teljében felfedi majd magát, kegyetlenül és tiszteletet parancsolón, mint a felkelő nap. Itt az ideje, hogy oda sújtson, ahol a legkevésbé

sem várják, és pontosan tudta, mit tesz. Csak egyetlen dolgot kellett már a helyére illesztenie. Egyvalakit még nem választott ki. Ki tudja, talán ma megtalálja azt a valakit. *** Conall meg sem szólalt az éjszaka hátralévő részében. Bár okai elég homályosnak tűntek Finbarr szemében, saját maga számára épp elég világosak voltak. Mikor Uisnechbe érkeztek, elsősorban a marhaportya dolga aggasztotta. Amikor Larine korábban beszélt vele, megnyugtatta Conallt, hogy a főkirály még nem határozott az ügyben, és megígérte a druidának, hogy előtte négyszemközt beszél unokaöccsével. Hetek óta várta szorongva, hogy nagybátyja szóba hozza a dolgot, de nem tette. Lassan arra a következtetésre jutott, hogy a főkirály bizonyára megváltoztatta terveit. És az efölött érzett egyre növekvő megkönnyebbülés megerősítette szándékát, hogy druidának álljon. Ám ott volt még Deirdre is. A lány is része lehet papi sorsának? Készen áll rá, hogy elkötelezze magát, és megtegye a visszavonhatatlan lépést; lemenjen Dubh Linnba, és megkérje őt? Időről időre, ahogy múltak a napok és a hónapok,

megfordult fejében a kérdés. De akárhányszor az útra gondolt, valami visszatartotta. Végül, közvetlenül mielőtt Uisnechbe indult, rájött valamire, ami valamelyest megnyugtatta. Ha még mindig nem ment el hozzá, gondolta, akkor bizonyára nem is akarja igazán a lányt. Így hát nem lehet a végzete. Nem sokkal napkelte előtt Finbarr megérintette barátja karját. – Arrébb kellene mennünk – mormolta, nem messze, balra mutatva. – Onnan jobban lehet látni a napfelkeltét. Conall nem vette észre, hogy bármi különbség lenne, de nem akart vitatkozni, úgyhogy odamentek. Több ezren vártak az Uisnech oldalán a varázslatos pillanatra. A nap hatalmas gömbje most kiszakította magát a csillogó horizontból. Aranyfénye szétterült a ködös síkság felett, és beragyogta a harmatot a domboldalon. És megkezdődött a kelta világ tavaszünnepének egyik legszebb hagyománya: a fürdőzés a harmatban. Deirdre nem látta a férfit, miközben leguggolt, kezét a fénylő harmatba mártotta, és megmosta az arcát. Közelében egy asszony tartotta mezítelen csecsemőjét, és óvatosan meghengergette a fűben. Deirdre felegyenesedett, tenyerével szétterítette arcán a harmatot; szélesre tárta karját, hogy keblén

érezhesse a felkelő nap melegét, hátravetette fejét, s melle könnyedén emelkedett és süllyedt, mintha a napsugarakat lélegezné be. Conall csak állt és bámulta. Finbarr figyelte az arcát. Mikor Conall rájött, hogy Finbarr rászedte, mogorván barátjára pillantott, majd sarkon fordult és odébbállt. *** A hőség fojtogató volt. Hosszú sorban álltak a marhák. Éjszakára karámokba zárták, most pedig egyenként a tűzhöz vezették őket. Nem tetszett nekik. A lángok moraja megrémítette őket. A tölcsér alakban elhelyezett kisebb tüzek sora vezetett a két nagy máglyához, melyek között át kellett haladniuk. Bőgni kezdtek; némelyiket előre kellett ösztökélni. Ám az emberi szem számára nem a lobogó tűz nyújtotta a legfélelmetesebb látványt, hanem a lángoló átjárón túl hatalmas, vérszomjas madarakként gyülekező alakok. Ugyanígy volt mindenütt a világon. Az ír druidáktól a szibériai sámánokig, Mithrász perzsa templomaitól az észak-amerikai varázslókig a szent rítusok alatt az istenek közvetítői mind tollruhába öltöztek. Ugyanis a természetben a madarak tollazata a leggazdagabb, és kétségkívül arra is utalt,

hogy a szent emberek tudnak repülni. Bealtaine szertartásain az uisnechi druidák színpompás köntöst öltöttek, fejükön magas taréjjal, ami szinte megkétszerezte a magasságukat. Ahogy a marhákat átvezették a megtisztító tüzek között, vizet locsoltak rájuk. Ez a szertartás biztosította a fontos jószág egészségét a következő évben. Larine egy idősebb druida mellett állt. A marhákra kellett volna összpontosítania figyelmét. Már csak ötven volt hátra. Nagy volt a forróság a tűz mellett, és annyi volt a marha, hogy a druidák váltották egymást. Larine sora már lejárt, le is vetette a nehéz tollruhát. Most, míg az idősebb druida tovább ügyelt a tűzre, az ő tekintete a domb melletti síkságot fürkészte. Larinét ugyanis élénken foglalkoztatta néhány dolog. Az egyik, a legkevésbé fontos egy szóbeszéd volt – még szóbeszédnek is alig nevezhető, inkább csak valami suttogás a háttérben. Előző hónapban hallotta. A keresztényekkel állt kapcsolatban. Tudta, hogy már egy nemzedék óta élnek keresztények a nyugati szigeten. Aprócska közösségeik voltak – itt egy kápolna, ott egy tanya, néhány keresztény misszionárius, akik a környék rabszolgáival foglalkoztak, vagy szerencsés esetben akár a gazdáikkal is. Jól informált druidaként Larine

úgy vélte, meg kell róluk tudnia egy-két dolgot. Még egy keresztény papot is megismert lenn délen, Leinsterben, aki kissé részletesebben is felvilágosította a keresztény tanokról. Ettől a paptól hallotta a pletykákat múlt hónapban. – Azt beszélik, hogy a galliai püspökök újabb hittérítőket szeretnének küldeni a szigetre, hogy nagyobb legyen a közösség, s talán magát a főkirályt is felkeresik. – A pap nem tudott biztosat a részletekről. Még az sem volt bizonyos, kiket küldenek. – Azt mondják, maga a szentatya is áldását adta a misszióra. A hatalmas Római Birodalom egy évszázada vette fel a kereszténységet államvallásként. Így a nyugati sziget druidái már több nemzedék óta tudatában voltak, hogy a keresztény Római Birodalmon kívül eső területeken ők az utolsók, akik a régi isteneket imádják. Ám számos dolog megnyugtatta őket. A birodalom semmiképp sem volt teljes egészében keresztény. Britanniában is álltak még jelentős pogány templomok, és nem is olyan régen történt, hogy Julianus császár megpróbálta visszafordítani a folyamatot és visszaállítani a birodalom pogány hagyományait. A nyugati szigetet különben is a tenger védte. És mivel a római helyőrségek kivonultak Britanniából és Galliából, nem látszott valószínűnek, hogy Róma

megzavarhatja a főkirály birodalmát. Mit tehetnének a keresztény papok a római csapatok nélkül? A sziget déli részén lévő kis közösségeket is azért tűrték meg, mert nem okoztak gondot. Ha pedig a keresztény papok zaklatnák a főkirályt, a druidáknak gondjuk lenne rájuk. Ennyit mondott a papnak is, talán egy kissé túl nyersen; az ugyanis ingerülten motyogta vissza, hogy a druidák nem is olyan rég még emberáldozatokat mutattak be, és Larine ne feledje, hogyan diadalmaskodott Baál pogány papjai felett Illés próféta. – Elment az ünnepükre – jelentette ki a pap –, és hatalmas máglyát rakott, amely lángra lobbant, amikor az Úrhoz imádkozott; míg Baál papjai nem tudták meggyújtani a sajátjukat. Úgyhogy vigyázz – tette hozzá komolyan –, nehogy az igaz Isten papjai elmenjenek, hogy megszégyenítsenek Bealtaine ünnepén. – Bealtaine tüzei fényesen lobognak – válaszolta Larine. Úgy vélte, a keresztény pap csak vágyálmainak áldozata. Valamiért mégis felzaklatta ez a beszélgetés, bár nem tudta az okát. Valami bizonytalan érzés. Bár ez nevetséges volt, de egyszer-kétszer mégis körbepillantott, hogy lássa, néhány keresztény pap nem döntött-e úgy, hogy idejön kellemetlenkedni.

De persze nem jöttek. Bealtaine tüzei fényesen lobogtak. A látóhatárt kémlelve semmit sem látott, ami megzavarhatta volna a nap szent ceremóniáit. Hogy még mindig kellemetlenül érezte magát, azt csakis a másik, komolyabb dolognak tulajdoníthatta. Conall. Épp akkor tűnt fel a herceg a tömegben az út szélén, melyen át a marhákat a tűzhöz hajtották. Az első sor mögött állt, de mivel magas volt, így is jól láthatta a tüzeket – a tömeg nagy részéhez hasonlóan ő is ezekre meredt. Nem vette észre Larinét. A fiatal druida úgy látta, hogy míg mindenki más nyilvánvalóan élvezi az ünnepséget, Conall arca feszült. Sok marha, melyet átvezettek a tüzek között, különösen szép volt. Aki messziről jött, nem hozta az egész csordát, csak a legszebb jószág, általában egy bika képviselte a többit. Épp most vezetett egy magas férfi és egy lány a tűzhöz egy pompás, barna bikát. A férfi valami kisebb főnök lehet, találgatta Larine, szép szál, hosszú bajszú ember. Ám az aranyhajú lány lélegzetelállító volt. A druida elismerően nézte. Arca és csupasz karja kipirult a tűz melegétől. Úgy tűnt, mintha egész teste izzana. Úgy látszott, Conall is felfigyelt a párosra, mivel rájuk meredt. Feszült, fehér arca milyen éles ellentétben állt a lány pirosságával: egy halovány

kard a kovács tüze előtt. A lány, ha látta is Conallt, pillantást sem vetett rá, ahogy elhaladt előtte. Talán nem tudja, ki az a férfi, gondolta a druida. Néhány pillanattal később felfedezte, hogy Conall még mindig a lányt bámulja, és kísértetiesebbnek tűnik, mint valaha. A mellette álló idős druidához fordult. – Mi a véleményed Conallról? – Miért kérded? – Aggódom miatta. – Úgy – vetett rá a másik egy éles pillantást. – És mi lenne az, Larine, amit tudni akarsz? – kérdezte a nő. Bár a druidák többsége férfi volt, mindig akadtak köztük nők is. Gyakran rendelkeztek látnoki képességekkel, és ismerték a druida tanok misztériumát, s nemegyszer félelmetesek lehettek. Ha a királyok féltek is a férfi druidák szemrehányásaitól, a női druidák megvetése még sokkalta veszélyesebb volt. Ez az öregasszony is félelmetes volt. Larine az asszony keskeny arcát nézte. Ráncos volt. Csaknem derekáig aláhulló haja ősz, de halványkék szeme akár egy fiatalasszonyé is lehetett volna. Próbált olyan tömören válaszolni a nőnek, ahogy csak tudott. Megtalálja barátja a boldogságot? Druida válik belőle? De amint megkérdezte, az asszony ingerülten megrántotta a vállát.

– Ostoba kérdések. – Miért? – Conall végzetét már megjövendölték. A geissiben ott áll. Larine eltöprengett. Bármit lehet Conallról mondani, de azt nem, hogy elővigyázatlan lenne. – Tudod, hogy sosem visel vöröset, mert ez a szín szerencsétlenséget hoz a családjában. Nem hiszem, hogy a geissi egyik részét is megszegné. – Mégis meg kell szegnie, Larine, mivel addig nem halhat meg. – Ez igaz – helyeselt Larine –, de az még a távoli jövő, én pedig a jelen miatt aggódom. – Honnan tudhatnád? Tán a te feladatod, hogy az effajta dolgok felett ítélj, Larine? Druidaként jobban is tudhatnád. – Élesen meredt a férfira. – Egy dolgot elmondok neked, de semmi többet. Conall barátod hamarosan megszegi az első geissit. Ahogy az öregasszony szemébe nézett, majd barátja sápadt arcára, Larinét kirázta a hideg. A nő látó. – Milyen hamar? – Három nap múlva. Ne kérdezz többet! *** Finbarr meg volt elégedve magával. Minden

marhát átvezettek a tűzön. Nemsokára megkezdődik a főkirály lakomája. És hát nem tett Conallnak hatalmas szívességet? De igen. Helyesen cselekedett. És ha barátja ezúttal sem használja ki az alkalmat… Nos, ő akkor is megtette, ami tőle telt. A főkirály lakomája nem kis dolog volt. Kora délután kezdődött, és késő éjszakáig fog tartani. Hatalmas, vesszőfalú dísztermet húztak fel. Bent háromszáz ember számára helyeztek el padokat és kecskelábú asztalokat. Lesznek majd dudások, hárfások, táncosok és bárdok is. Az összes nagy főnök, druida, törvényhozó és nemes harcos ott lesz. Természetesen Conall is. A világos sört és a mézsört harminc magas rangú leány, főnökök lányai szolgálják majd fel. Finbarr ezzel kapcsolatban tette meg a magáét. Ugyanis Deirdre is köztük lesz. A lányokra felügyelő asszony szívességet tett neki. Majd gyorsan megbeszélte Fergusszal és a lányával. Deirdre zavartan tiltakozott, de apja ráparancsolt. Ám a lány még most sem sejtette, hogy Conallt kell majd sörrel kínálnia. Finbarr erről is gondoskodott. Ennél többet már igazán nem tehet, gondolta. *** Már

dél

is

elmúlt,

s

az

ünnepség

is

megkezdődött, mikor Goibniu, a kovács a csarnok felé tartott. Nagyon rossz kedve volt. Egyszerű volt a magyarázat: nem sikerült nőt szereznie. Talált egyet előző nap. Egy csinos, begyes asszonyt, egy leinsteri gazda feleségét. Alkonyatkor a nő azt mondta: – A férjem úgy tapad rám, mint az árnyék. Várj egy kicsit. Később visszatért, és azt suttogta: – Várj majd rám ott, annál a tüskebokornál pirkadatkor. Ekkor látta utoljára – mígnem néhány perce megpillantotta egy magas férfi karján, aki bizonyosan nem a leinsteri gazda volt. De már késő volt, hogy bármit is tehessen. Aki párt keresett, már megtalálta. Egy lány ugyan megkörnyékezte, de olyan csúf volt, hogy az már sértette a férfi büszkeségét. Bolondot csináltak belőle; fáradt és csalódott volt. Más férfi ilyenkor leitta volna magát, de Goibniu nem. Fél szeme éberen figyelt. És éppen most, egy pillanattal ezelőtt olyasmit vett észre, ami eszébe juttatta az üzletet. A magas fickó Dubh Linnból. Akinek a lányát eladta. Ám a lány nem volt ott. Goibniu odament Fergushoz. Mi kelthette fel a ravasz mesterember gyanakvását? Goibniu nem elemezgette. Nem volt rá szüksége. Ám az első üdvözlő szavakból, a főnök

készséges mosolyából s a válaszából – „Persze, persze" –, mikor rákérdezett, a lánya is itt van-e, Goibniu már tudta, hogy valami nincs rendben. Összehúzta szemöldökét. – Akkor magammal viszem. – Persze, magaddal fogod vinni. Kétségkívül. Fergus túl készségesnek mutatkozott. Biztos, hogy hazudott. A ravasz kovács nem sokszor hagyta, hogy indulatai elszabaduljanak, de az előző éjszaka élményei elhomályosították ítélőképességét. Ingerülten, egyértelmű gyanakvással tört ki: – Bolondnak nézel? Egyáltalán nincs is itt a lány! A nyilvánvaló gyanakvás sértette Fergust. Teljes magasságában kihúzta magát, és vészjóslón meredt Goibniura. – Azért jöttél ide, hogy sértegess? – kérdezte indulatosan. – Egyáltalán nem érdekel – vágta rá a kovács –, hogy megsértettelek-e. Aki ismerte Fergust, Fergus fiát, elvörösödő arcát látván kétségtelenül tudhatta, hogy most valóban nagyon feldühítették. *** Deirdre tudta, hogy jól néz ki. Láthatta a többi

lány kíváncsi tekintetében is, akik hosszú ruháikban suhantak a füvön át a díszterem bejáratához. És miért is ne néznék ki szépen, gondolta, mikor az én származásom is van olyan jó, mint az övék. Hercegnőnek érezte magát, bármit gondoltak is a többiek. Nem akart itt lenni. Zavarban volt, és megalázónak érezte, amikor Finbarr megkereste az apját. Nem! – kiáltotta. Hogy veszi ki magát, hogy odamegy, ahol semmi keresnivalója, és mindenki előtt ráerőszakolja magát a férfira? De ráparancsoltak, és egy dolgot mindenképpen eltökélt. Nem vesz róla tudomást. Magasra emeli a fejét, hogy a többi férfi láthassa, micsoda hercegnő. Hát nem vár rá amúgy is egy vőlegény valahol? Ezzel a szilárd elhatározással lépett be a terembe. Illatok lengték be a teret: árpa-és mézsöré, párolt gyümölcsé és mindenekelőtt a hízott sült marháé. A terem közepén egy sörrel teli üst állt. Mellette az asztalokon mézsörrel teli kupák. A falak mentén álló asztaloknál ült a társaság. Vörös és kék, zöld és arany – a főnökök és asszonyaik ragyogó ruhái és tündöklő ékszerei pompás hangulatot kölcsönöztek a helynek. Beszélgetés és nevetés hangja töltötte be a levegőt, de így is hallatszott a sarokból a három hárfás játéka. Amint belépett, máris magán érezte a férfiak

tekintetét, de nem törődött vele. Kecsesen mozogva dolgához látott, egy-egy udvarias szóval vagy kellemes mosollyal töltögette a sört, de ezenkívül nem nézett senki arcára. Egyszer a főkirály előtt is el kellett haladnia, és szeme sarkából rápillantott a barna képű alakra, akit kimondottan visszataszítónak talált, és a testes királynét is láthatta. Sok volt a tennivalója, és alig vette észre, hogy Conall asztalához küldték felszolgálni. Milyen sápadt volt a férfi, milyen komoly! Pontosan úgy szolgálta ki, mint a többieket, még rá is mosolygott. – Örülök, hogy láthatlak, Deirdre, Fergus leánya. – Hangja szelíd és komoly volt. – Nem tudtam, hogy itt leszel a lakomán. – Számomra is meglepetés volt, Morna fia Conall – felelte kedélyesen. Majd fürgén továbbállt, anélkül hogy ránézett volna. Többször is vissza kellett térnie az asztalhoz, de nem beszéltek többet. Egyszer látta, hogy nagybátyja, a főkirály odainti magához a férfit, ám figyelmét inkább a dudásra irányította, aki most kezdett játszani. *** Conall zavartan tért vissza helyére, miután a

főkirállyal beszélt. Fekete szemöldöke alatt úgy csillogott nagybátyja sötétkék, enyhén véreres szeme, hogy az ember tudta, ez férfi a javából. – Nos, Conall – kezdte –, Bealtaine ünnepe van, mégis szomorkodsz. – Csak az arcom tűnik szomorúnak. – Hm. Ki az a lány, akivel beszéltél? Láthattam már? Conall a lehető legegyszerűbben elmesélte, ki az, és hogy apja a Dubh Linn-i főnök. – Szóval azt mondod, ez a Fergus főnök? – Így van. – Conall elmosolyodott. – Csak kis főnök. Ősei némi hírnévvel bírtak. – Szép leánya van. El van már jegyezve? – Elígérték, úgy tudom. Ulsterbe. – De – a király komoran pillantott fel – magadnak szeretnéd, ugye? Conall érezte, hogy elpirul. Nem tudta megakadályozni. – Egyáltalán nem – hebegte. – Hm. – Nagybátyja bólintott, s ezzel be is fejezte a társalgást. Miután Conall visszatért a helyére, látta, hogy a király elgondolkodva pillant a lányra. Nagybátyja közölni akart vele valamit? Arra célzott, hogy vegye feleségül? Végül is nyilvánvaló, hogy szerelmes a lányba. Mégis miért hagyja, hogy más vegye el? Anélkül hogy legalább illendően

megmagyarázná. Hiábavaló volna tagadni. De miért teszi? Valóban ezt akarja? Egy darabig szótlanul üldögélt. Végül felnézett, és látta, hogy Deirdre közeledik feléje. Olyan közel volt, hogy megérinthette volna aranyszínű haját. – Deirdre, Fergus leánya – halkan szólította, de a lány meghallotta. Odafordította fejét. Egy pillanatra a férfi mintha fájdalmat látott volna gyönyörű szemében. – Beszélnem kell veled. Holnap reggel. Pirkadatkor. – Ahogy óhajtod. – A lány határozatlannak tűnt. Conall bólintott. Semmi több. A lány éppen sarkon fordult, mikor a kiabálás elkezdődött. Minden fej arra fordult, a druidák elkomorultak, a főkirály bámult, még a dudaszó is elhallgatott. Uisnech szent helyén, Bealtaine ünnepén valaki zavarni merészelte a főkirály nyugalmát. A kiabálás folytatódott, majd hirtelen csend lett. A király egyik bizalmasa lépett a terembe, valamit súgott neki, amire a férfi mogorván bólintott. Néhány pillanattal később két embert vezettek be. Egyikük ingerültnek, ám óvatosnak tűnt – Goibniu, a kovács volt az. Mögötte a megbántott főnök mintaképeként lépdelt Fergus. Conall Deirdre-re pillantott, s látta, hogy a lány elsápad. Mikor a két

férfi a király elé ért, az megszólalt. Először Goibniuhoz fordult csendesen: – Veszekedtetek? – Ehhez az emberhez volt néhány szavam. – Miről? – Hogy nincs itt a lánya. Odaígérte egy ulsteri férfinak, és nekem kell elvinnem. Utána – sértetten Fergusra pillantott – megütött. A főkirály most Fergus felé fordult. Szóval ez lenne a Dubh Linn-i főnök. Egyetlen pillantás, és tökéletesen megértette Fergust. – Amint látod, itt van a leánya – mutatott Deirdre felé. Goibniu odafordult, és döbbenten pillantotta meg a lányt. – Mit tudsz mondani, Fergus? – Azt, hogy ez az ember hazugnak nevezett – felelte Fergus hevesen, majd alázatosan hozzátette –: de leányom érdemes egy herceg kezére is, és most szégyent hoztam rá. A király látta a szeme sarkából, hogy számos nemesember elismerően pillant a szegény, büszke főnökre. Ő is egyetértett velük. – Úgy tűnik, Goibniu – mondta kedvesen a király –, hogy tévedtél a leányt illetően. Mit gondolsz, nem lehet, hogy az ökölcsapással kapcsolatban is tévedsz? Talán csak úgy gondoltad, hogy meg akar ütni. – A király meredten bámulta a

kovácsot. Sok mindent el lehet mondani Goibniuról, de nem volt ostoba. – Úgy lehetett – ismerte el. – Talán összezavarodtál. – Összezavarodtam. Így történhetett. – Foglald el a helyedet lakománkon! Felejtsd el ezt az ügyet! Ami pedig téged illet – fordult Fergushoz –, odakint várj rám, Fergus fia Fergus. Mert megeshet, hogy még beszédem lesz veled. Ezzel a dudás felé biccentett, aki újra fújni kezdte hangszerét, és folytatódott a mulatság. Ám ahogy tovább folyt az ünneplés – miközben Fergus kinn várakozott, Deirdre pedig, aggódva, mit akarhat a főkirály szegény apjától, igyekezett a lehető legjobban eleget tenni feladatának –, a jelenlévők közül senki nem tudhatta, ha a sziget urának bozontos szemöldökére és vörös arcára pillantott, hogy valójában mit forgat a fejében. Tökéletes, gondolta. Kész a terve. Már csak ezzel a Dubh Linn-i fickóval kell beszélnie, és a csapda készen áll. Az ünneplés csúcspontján fogja bejelenteni. Napnyugtakor. *** Késő délután az ámuló tömeg előtt kis

szertartás ment végbe, melyet az egyik idős druida felügyelt. Fergus és Goibniu udvariasan álldogált egymással szemben. A druida parancsára Goibniu a másikhoz lépett. Széthúzta ingét, hogy feltárja mellkasát Fergus előtt, aki ünnepélyesen előrelépett, száját a kovács egyik mellbimbójára helyezte, és szívni kezdte. Majd hátralépett, feltárta mellkasát, s most Goibniu lépett előre, hogy viszonozza a gesztust. Végül mindkét férfi biccentett, és a druida befejezettnek nyilvánította a ceremóniát. A szigeten ugyanis így pecsételték meg a férfiak békekötésüket. Összekülönbözésük ellenére Fergust és a kovácsot most már a barátság elszakíthatatlan köteléke fűzte össze. Más vidékeken kézfogással pecsételték meg az efféle dolgokat, elszívtak egy békepipát, vagy vérszerződést kötöttek. A szigeten egymás mellbimbóját csókolták meg. A főkirály kifejezett utasítására tették. Azt mondta nekik, semmi sem teheti tönkre a királyi lakoma békéjét és örömét. *** Conall és Finbarr az Uisnech tetején álltak. A nap már lenyugodni készült, fénye vörös izzást

varázsolt Conall arcára, ahogy barátjához fordult, és figyelmeztette, hogy ideje indulniuk. Vissza kellett térniük a lakomára. Most, hogy olyan sokáig álltak csendesen, Finbarr megkockáztatta a kérdést: – Láttad a lányt? – Láttam. – És mit fogsz tenni? – Te rendezted el, hogy ott legyen a lakomán? – Conall csak most jött rá. – Én. Megbocsátod? – Helyesen tetted – mosolygott Conall barátságosan. – Mindig a barátom leszel, Finbarr, bármi történjék is? – Mindig – ígérte Finbarr. – Mit teszel hát Deirdre-vel? – Majd holnap kérdezz. Finbarr felsóhajtott. Tudta, hogy hasztalan firtatná. Inkább kinyújtotta kezét, és gyengéden megszorította barátja karját. Ahogy leszállt a sötétség, lesétáltak a dombról, melynek lába körül fáklyákat gyújtottak. Amint az ünnepségre igyekeztek, megláttak egy idős druidanőt, aki Conall felé biccentett, s erre Conall is udvariasan meghajtotta fejét. A terem bejáratánál elváltak, s Finbarr nézte, ahogy barátja belép. Egy pillanat múlva látta, hogy Fergus és a lánya is bemegy. A főnök jókedvűnek tűnt. A főkirály bizonyára

megkegyelmezett neki; ám Finbarrnak úgy tűnt, hogy Deirdre nyugtalankodik. *** A főkirály felállt, a terem elcsendesedett. Halkan kezdte, csontos arcán halvány mosoly ült. Üdvözölte őket a mindig oly boldog ünnepen. Köszönetet mondott a druidáknak. Köszönetet mondott a főnököknek is hűségükért és a fizetett hűbérért. Boldog, jegyezte meg, hogy a szigeten mindenki teljesítette kötelességét. Rövid szünetet tartott. – Kivéve egy connachti férfit. Mindenki ránézett. Jelt vártak tőle. Lassan ferde mosoly jelent meg ábrázatán. – Úgy tűnik, nem volt otthon, amikor meghívtuk. Felnevettek. A főkirály jól szórakozott hát. De mit fog tenni? Mosolya lassan fenyegetővé vált. – Unokaöcsém, Conall – intett fejével a sápadt herceg felé –, csapatával meg fogja látogatni. – Körbepillantott a termen. – Hajnalban indulnak. – Barátságosan feléjük biccentett. Feleségéhez fordult, és meghajtotta a fejét, majd leült. A teremben egy pillanatra mindenkinek elakadt a lélegzete. Majd nevetni kezdtek, először idegesen,

végül hahotázásban törtek ki. A férfiak az asztalt csapkodták. – Bealtaine idején – kiáltotta valaki – a connachti biztosan nem számít rá! – Még jobban elkezdtek nevetni. – Sajnálhatja, hogy nem jött el! Megfogta őket. A hatalom erőteljes csapása párosult az ördögi ravaszsággal. Ezt tisztelték. Tetszett nekik a helyzet sötét humora. S amikor a sarc helyett a pompás bikával térnek vissza, az egész sziget csodálja majd bosszúját. Azok, akik ismerték Conall vágyát, hogy druida lehessen, és idegenkedését az efféle kalandoktól, mélyebbre láttak: még a kedvenc unokaöcsnek is a királyi igába kell hajtania fejét. – A királynak igaza van – mormolták. – Meg kell tennie. A főkirály most szegény Conall felé pillantott. Unokaöccse döbbentnek tűnt. Larine kétségkívül elmondta a fiúnak, hogy azt ígérte, először vele beszél, mielőtt döntést hozna. Nos, sajnálatos. Ez jó lecke volt Larine és unokaöccse számára. A királyok felhasználják a hercegeket: ezt tudniuk kell. Amellett pedig unokaöccse olyan határozatlan volt abban, mihez is akar kezdeni, hogy meglehet, szívességet is tesz neki, ha ilyen feladattal bízza meg. Azután a feleségére nézett. Az asszony csak úgy sugárzott, pontosan ahogy remélte. Megkapta,

amit akart. Visszamosolygott a nőre. Tartogatott még egy kis meglepetést. Kicsit később újra szólásra emelkedett. Talán meg akar jutalmazni valakit. Udvariasan elhallgattak. – Még valamit be kell jelentenem. Boldog eseményt. – Lassan végigjártatta rajtuk a szemét, hogy tudhassák, ez azt jelenti, boldognak kell lenniük. – Mint tudjátok, abban a szerencsében van részem, hogy már sok-sok éve élvezhetem drága feleségem társaságát. – Fejet hajtott az asszony felé, s a tömeg, nem egészen szívből jövően, helyeslően felzúgott. – Mindazonáltal – folytatta – az a szokása népünknek, hogy időről időre újra megnősülhetünk. – Halálos csend állt be szavaira. – És úgy döntöttem, hogy drága feleségem mellett még egy asszonyt elveszek. Elakadt a lélegzetük. Minden szem a királynéra meredt, aki bénultan ült, mint akit letaglóztak. A férjek, akik ismerték házsártos természetét, összenéztek. A feleségek megdöbbentek, bár elég sokan szenvedtek már a királyné miatt egyszerkétszer. Néhány pillanaton belül a teremben kialakult a közös vélemény: az asszony magának kereste a bajt. De ki lehet az ara? Látták, hogy a király jelzésére most egy hosszú bajszú, magas alak lép elő egy csinos lány társaságában, akit még nemrég is

láthattak sört felszolgálni. Az emberek összenéztek. Mit jelentsen mindez? – Fergus fia Fergus leánya, Deirdre – jelentette be a király. Deirdre-re mosolygott, majd közelebb húzta Fergust, és az öreg vállára tette karját, úgyhogy a főnök, aki olyan elégedettnek tűnt, mintha puszta kézzel bánt volna el egy egész hadsereggel, királyi veje satuszerű szorításába került. Míg a társaság még mindig próbált magához térni, Goibniu felpattant, és kupáját emelve elsőként kiáltotta: – Éljen soká, jó egészségben királyunk és Deirdre! S mivel a többiek is látták már, hogy új szelek fújnak, helyeslő kiáltással csatlakoztak. A főkirály végignézett rajtuk bozontos szemöldöke alól. Elválhatott volna a királynétól. Bevett és egyszerű szokás volt a nyugati szigeten. Ám azzal az asszony családját sértette volna meg, amely fontos volt, míg ha új feleséget szerez, azzal megnyirbálhatja az asszony tekintélyét. A mesterfogás választásában rejlett. Bár a szigeten minden férfi több nőt is elvehetett, a királynak óvatosnak kellett lennie. Ha egy nagy törzsfő lányát választja, megsérti vele a többit. Persze ágyasokat is szerezhetett volna, de nem ez volt a célja. A

házasság hatalmi viszonyok egyensúlya, akár tetszik, akár nem. Meg kellett nyirbálnia a királyné hatalmát, és meg is tette. Választásának bölcs volta abban rejlett, hogy a lány nemes volt, és úgy festett, mint egy király lánya, de az apja jelentéktelen volt. Egy mocsár, egy gázló, a senki földjének ura. A leendő férj Ulsterben nem okozhat gondot. Majd nagylelkű ajándékot küld a fickónak egyik emberével. Az ulsteri férfi meg fogja érteni, hogy a főkirálynak jogai vannak. Ami pedig Goibniut illeti, a főkirály késő délután titokban máris kárpótolta a ravasz kovácsot, amiért az elesett a házasságközvetítés díjától. Úgyhogy mindenki boldog, akinek annak kell lennie; kivéve talán Conallt és a lányt. – A házasságkötést holnap este ünnepeljük meg – mondta a főkirály. Sötét volt az éjszaka; a csillagok felhők mögé rejtették arcukat. Egy parányi fénypont sem segített Deirdre-nek odafentről, amint a sötétben tapogatózott. A sötétség fölé borult, teljesen beburkolta. Néha hozzáért a kocsik marhabőr fedeleihez vagy a földet tarkító ideiglenes alvóhelyekhez; számtalanszor ütközött köpenyeikbe burkolózott alvó testeknek. Mindenfelől horkolást és meghitt hangokat hallott. Az apja ott maradt a teremben, ott

aludt elégedetten vagy ötven másik emberrel. De Deirdre képtelen volt benn maradni, úgyhogy otthagyta apját, a pislákoló fáklyák fényénél kiment, és arrafelé tartott, amerre kocsijuknak kellett állnia két öccsével. Furcsa volt, hogy életének eme válságos pillanatában a két – talán részeg – fiúnál akart megnyugvást keresni; de ők legalább a családja voltak. Akárhogy is van, ez is valami. Utolsó éjjele a családjával. És azután? Esküvő a királlyal. Nem hibáztatta apját. Semmit sem tehetett volna. Azért sem hibáztatta, hogy olyan elégedett. Természetes volt. Hogyan mondhatta volna el neki, hogy ahogy apja oldalán a királlyal szemben állt, semmit sem érzett, csak fizikai undort? Nem csak azért, mert a főkirály az apja lehetett volna. Idősebb férfiak is lehetnek vonzók. De csontos arca, véreres szeme, hízásnak indult teste, csúf, szőrös mancsa viszolygással töltötte el. És ennek az embernek kell odaadnia magát holnap éjjel? Hát csak ezt a fajta szerelmeskedést ismerheti meg, míg a király meg nem hal? Vagy ő. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne rázkódjon össze az undortól az egész társaság előtt. Még az ulsteri férfi sem lett volna ilyen rossz, gondolta keserűen. Legalább nem volt visszataszító. Talán idővel meg is szerette volna. És Conall? Mit akart neki mondani reggel? A

hosszú várakozás után talán eldöntötte, hogy mégis feleségül kéri? Olyan fájdalmas volt a gondolat, hogy alig tudta elviselni. Hiába. Túl késő. Úgy tűnt, hogy a sötétben már ki tudja venni szekerük körvonalát. Óvatosan haladt előre. Elérte. Igen. Biztos volt benne, hogy ez az. Hallgatta öccsei hortyogását. Megemelte hátul a bőrlapot. Megmerevedett, amikor egy kéz kulcsolódott karjára. – Sétálgatunk? – sziszegte valaki halkan. Levegő után kapott, és megpróbálta kiszakítani magát, de túl erős volt karján a szorítás. – Már vártalak. – Ezúttal inkább morgásnak hallatszott az ismeretlen hangja. Még mindig nem tudta, ki tartja ilyen szorosan. Csak következő szavai után ébredt rá: – Azt hiszed, versenyezhetsz velem? A királyné volt az. – Nem – hebegte. Bánatában és félelmében egészen megfeledkezett a királynéról. – Nem én akartam – mondta rekedten. – Kis ostoba. – Deirdre arcán érezte a királyné áporodott, sörszagú leheletét. – Azt hiszed, életben hagylak? Beszélj szépen! Azt hiszed? – Én… – Deirdre válaszolni akart, de egy szó sem jött ki száján. – Méreg, vízbefúlás, baleset… – folytatódott a borzalmas sziszegés. – Könnyű megrendezni. Ha hozzámész a

királyhoz, ifjú hölgy, megígérhetem, hogy egy hónapig sem élsz. Érted? – Most már olyan erősen szorította a karját, hogy Deirdre csaknem felkiáltott. – Mit tehetnék? – suttogta szinte sírva. – Megmondom neked. – A királyné a lány füléhez szorította ajkát. – Menekülj, ifjú Deirdre! Menekülj az életedért! Menekülj Uisnechből! Menekülj Dubh Linnból! Fuss el valahová, ahol senki sem találhat rád. Fuss el ma éjjel, és soha ne állj meg! Mert ha a király megtalál, visszahoz; és ha visszahoz, elveszem az életedet. Fuss! Hirtelen engedett szorításán. Ruhasuhogás hallatszott, s a királyné eltűnt. Deirdre levegőért kapkodott. Erősen reszketett. El akart futni, mindegy, hová, bárhová, ahol biztonságos. Nem lett volna értelme alvó apjához vagy testvéreihez menni. Nekilódult, szökellve, szinte futva, nem is tudta, merre jár, míg a sötétben nem talált egy ösvényt, az biztosan vezet valamerre. Az út emelkedett. Érezte a magas fű édes illatát. Végül néhány csillag átragyogott a felhőkön, és ráébredt, hogy Uisnech dombján van. *** Conall a nagy, ötlapú kőnek vetette hátát, és üres tekintettel meredt az Uisnech tetejéről a

sötétbe. Hangulata is fekete volt, akár az éjszaka. Először az a marhaportya. A mögötte rejlő szándék dühítette fel igazán. Ahelyett hogy előbb vele beszélt volna, ahogy azt Larinénak ígérte, nagybátyja nyilvánosan jelentette be, s így lehetetlen helyzetbe hozta őt. Ha vitába száll, azt jelenti, hogy szembeszegül a királlyal. Nagybátyja kijátszotta, felhasználta, cinikusan semmibe vette. Gyűlölte ezért. De mindez eltörpült ahhoz a megrázkódtatáshoz képest, amit akkor érzett, amikor a király megtette második bejelentését. Deirdre-t elvesztette. Az utolsó pillanatban, több hónapnyi megpróbáltatás és szenvedés után szerelme hirtelen elérhetetlenné vált. A főkirályé lesz. Elnyerhetetlen. Látszott, hogy nem akarja a nagybátyját. Elég volt egy pillantást vetnie a lány arcára. Amint azon tépelődött, hogy a lány sosem lehet már az övé, Conallt valami új, elsöprő erejű érzés fogta el. Mintha kételyei sosem léteztek volna. Deirdre. Alig tudta levenni szemét a lányról. Az este hátralévő részében, ha a lány a teremben volt, azon kapta magát, hogy lesi minden mozdulatát. Ő azonban egyszer sem nézett rá. Hogy tehette? Bár egyszer, amikor a férfi elfordult, úgy érezte, a lány feléje pillantott. Megpróbál majd találkozni vele

hajnalban? Talán nem. Mit is mondhatnának egymásnak? Nem tudta. De még azután is, hogy elhagyta a lakomát, érezte a lány jelenlétét, mint egy árnyét. Gyenge hangot hallott a kő mögül, egy árny lépett elő, és a kő másik oldalához telepedett, olyan közel, hogy ha akarja, meg is érintheti az illető kezét. Az árny halkan sírni kezdett, majd egy ismerős hang suttogta: „Meg fog ölni." Ráébredvén, ki az, Conall halkan, nehogy megijessze, odasúgta: – Deirdre! Hamarosan már a karjában tartotta. A lány elmesélte, mit mondott neki a királyné. – Mondd, Conall, mit tegyek? – zokogta. – Hogyan futhatnék el, és hova menekülhetnék, mikor a király kerestetni fog, és egymagam vagyok ezen a világon? – Majd könnyek között megkérdezte: – Tényleg meg akar ölni? Mondd, hogy nem igaz! Ám Conall hallgatott. Ismerte a királynét. Így hát egy ideig ott maradtak, a lány Conall karjában reszketett, míg ő, a leányt is féltve, elgondolkodott saját életének lehetetlenné válásán is.' Végül elhatározta magát. S amint meghozta döntését, újfajta, hatalmas melegséget érzett szívében, s olyan túláradó örömet, hogy az fénnyel töltötte be életét. Végre, gondolta

megkönnyebbülve, végre tudja, mit kell tennie. – Együtt menekülünk – mondta –, ha kell, akár a világ végére is. *** Finbarr idegesen várakozott, míg Fergus bizonytalankodott. – Nos? – A főkirály mereven nézte a Dubh Linn-i férfit. Az első kérdésre – tudott-e valamit lánya szökési tervéről – könnyű volt a válasz: nem. Fergus valóban halálra volt rémülve, világosan látszott, hogy nem tudott róla. De azt tudta, hogy Conall udvarol Deirdre-nek? Úgy döntött, legjobb, ha őszintén felel. – Örültem volna neki – ismerte be –, de nem lehetett tudni, komolyak-e a szándékai. Nem jött el a lányomért – magyarázta. Mind Finbarr felé fordultak: a király, a királyné és a két főnök, akiket a díszterembe hívattak azon a reggelen. Így Finbarr az egyetlen ésszerű dolgot tette. Elmondta, amennyit tudott Conall érzéseiről, és hogy ő maga hogyan rendezte el előző nap, hogy Deirdre és Conall a lakomán találkozhassanak. Fejét tiszteletteljesen meghajtotta a király előtt – próbált nem nézni a királynéra –, és hozzátette:

– Akkor még nem volt tudomásom róla, hogy te is érdeklődsz iránta, uram. Megkönnyebbülésére a király rövid biccentéssel nyugtázta a hallottakat. – Nyilvánvaló, hogy a lány megszökött Conallal – összegezte a király. Senki sem szólalt meg. Ahhoz képest, hogy milyen nagy sérelem esett büszkeségén és tekintélyén, gondolta Finbarr, a király csodálatra méltón higgadt volt. A főkirály elgondolkodott. – Kíváncsi vagyok – szólalt meg halkan –, nem volt-e más oka is annak, hogy megszöktek. Egymásra néztek. Senki sem tudta. A királyné rezzenéstelen arccal ült, azután közbevetette: – Mi lesz a bikával? – Ah! A bika… – A király körülpillantott. – Finbarr hozza el. – Hűvösen nézett Finbarra. – Feltétlenül járj sikerrel! – tette hozzá. Finbarr ismét fejet hajtott. Világos volt az üzenet. A király elismerte, hogy közvetlenül nem hibás, és még esélyt is adott neki, hogy hírnevet szerezzen magának. Ám ha nem sikerül elhoznia a királynak, amit kért, számíthat rá, hogy vége a kegynek. – És a szökevények? – kérdezte az egyik főnök. – Vigyél magaddal ötven embert – felelte a király kurtán –, és keresd meg őket! Hozd vissza a lányt!

– És Conallt? A király meglepve nézett rá. – Öld meg! – mondta.

MÁSODIK FEJEZET TARA I. Az első éjszaka kegyes volt hozzájuk. Két erős, fürge hátaslovat vittek magukkal, és két málhás lovat. Sietősen készülődtek; Conall nem vitte magával sem a dárdáját, sem a kardját, csak egy vadásztőrt; övébe pedig egy kisebb ezüstrudat rejtett. Még éjjel kilopóztak az alvó táborból. Lehet, hogy csak jóval pirkadat után fedezik fel eltűnésüket. És bár üldözőik kétségkívül gyorsak lesznek, nem tudják majd, merre mentek. De merre menjenek? Connacht vadonjába? Vagy Ulsterbe, ahol találhatnak egy Albába tartó hajót? Nem, határozott Conall: ez jut majd először a király eszébe is; s napokon belül kémjei figyelnek majd minden kikötőt. Ha át akarnak kelni a tengeren, jobb, ha várnak. Hová bújjanak hát a főkirály elől? – Legjobb lesz, ha délnek tartunk – mondta

Conall. – Munsterbe. A hatalmas, szépséges délnyugati partvidék számtalan dombjával, öblével és szigetével végtelen számú búvóhelyet nyújthatott, ráadásul nem állt annyira a főkirály befolyása alatt, mint a sziget többi része. Az első éjjelen tehát délnek vették az irányt. A vidék sík volt, az erdőt gyakran szakították meg nyílt legelők. Hajnalhasadtakor kihalt lápvidéken találták magukat, és egy ideig óvatosan merészkedtek csak előre, átkeltek egy folyócskán is, mígnem szárazabb talajra leltek, ahol megpihentek. Már kora délután volt, mikor Deirdre felébredt, s Conall mellette állt. – Felderítettem a környéket – mondta. – Tovább kell mennünk. Egész délután óvatosan lovagoltak. A sziget fontosabb útjait általában járható állapotban tartották. Az aljnövényzet útjuk mentén sok helyen olyan sűrű volt, hogy egy pillanat alatt elrejtőzhettek volna benne; ám ez azt jelentette, hogy csak az utakon haladhatnak. Így még a ritkán lakott területeken is fennállt a veszély, hogy találkoznak valakivel az úton. Egyszer csak dimbes-dombos, harasztos tájra értek, ahol üres pásztorkunyhóra találtak. Később, miután felfedezték, hogy egy tanya is áll a közelben, nagy kerülőt tettek, nehogy meglássák őket; de az arcukba csapódó gallyak meglehetősen lelassították

a haladásukat, úgyhogy értékes időt vesztettek. Délután közepére átértek egy magaslaton is, és Conall megállt. – Ott – mutatott dél felé. A távolban Deirdre egy hosszú, sűrű erdővel borított hegyvonulatot látott kiemelkedni a síkságból. – A Slieve Bloomhegység – magyarázta Conall. – Ha holnap sikerül odaérnünk, anélkül hogy meglátnának, akkor már nehezen találnak ránk. Estére már jól láthatták a hegyeket. Napnyugtakor köpenyükbe burkolóztak, és a csillagos ég alatt feküdtek le aludni. Deirdre még ébren volt egy ideig, s amikor végre elaludt, nyugtalan álma volt. Az éjszaka során mintha kétszer is távoli farkasüvöltést hallott volna. Deirdre a hajnal legelső, szürkés fénysugarára felébredt és megborzongott. Hideg, nyirkos szél kerekedett. Conall már ébren volt, és a lány felé bólintott: – Hamarosan esni fog. Ez jó, mivel nyílt területen is át kell haladnunk. Nem esett erősen, de egész reggel kitartott az eső, s így elrejtette őket, amikor a nyílt füvön vagy a fenyéren kellett átkelniük, mígnem a nap közepére útjuk emelkedni kezdett; egy hosszú domboldalra vezetett. Mindkét oldalon fák tűntek fel, az út kanyargott, és Deirdre megkönnyebbülten

nyugtázta, hogy elérték a biztonságot adó hegyeket. Nem sokkal ezután az eső alábbhagyott, és az itt-ott kiugró sziklákról megpillanthatták az alant elterülő vidék csodás látványát. Megálltak, és a lány ráébredt, hogy nagyon éhes. Induláskor kenyeret és húst vett magához. Mindkettőből maradt még egy kevés. Egy keskeny hegyi patak mellett üldögélve ették meg, s a patak édes vizéből ittak hozzá. – Innen – szólalt meg Conall – követhetjük a hegyi utat Munster felé. – És ha szabad megkérdeznem, mit fogunk enni? – firtatta a lány. – Láttam egy vadnyulat – mosolyodott el a férfi bánatosan. – Megleszünk mogyorón is. A folyókban van hal, az erdőkben pedig találhatunk szarvast is. Lemehetek valamelyik tanyára is, azt mondom majd, hogy szegény vándor vagyok, és kérek egy kis kenyeret. – Akkor inkább vedd le ezt a köpönyeget – nevetett Deirdre. – Ez hercegi köntös. Ahogy Conall köpenye díszes anyagára és szőrmebélésére nézett, tudta, hogy a lánynak igaza van. – Milyen bolond vagyok – kiáltott fel –, hogy efféle holmiban jöttem végig a vidéken! Megrázta fejét, majd az egyik málhás lóhoz lépett, s csomagjából könnyű szekercét húzott elő.

Arrébb kotort néhány levelet egy fa mögött a csupasz földön, és kis gödröt ásott. Nemsokára elég nagy lett a lyuk a köpeny számára; betemette, majd leveleket szórt rá. Munkájával elégedetten tért vissza, elrakta a szekercét, és a lányra mosolygott. – Szóval eltemetted a szép ruhádat, igaz? – viszonozta mosolyát a lány. – Igen. – Hirtelen lehervadt a mosoly arcáról, és elkomorult. – Mi a baj? – kérdezte Deirdre. – Semmi – felelte. – Semmi fontos. Továbblovagolhatunk? És akkor a lánynak is eszébe jutott a három geissi, amelyről apjától hallott. Conall nem halhat meg, míg: Először: saját ruháit a földbe nem helyezi. Másodszor: napfelkeltekor nem szeli át a tengert. Harmadszor: fekete ködön keresztül nem érkezik Tarába. Épp most szegte meg az elsőt. A lány bizonytalanul szóra nyitotta a száját. De a férfi már előtte járt lován. *** Csak egyetlen dolgon csodálkozott Deirdre. Conall nem közeledett hozzá fizikailag. Még csak

hozzá sem ért. Persze amíg úton voltak, a körülmények sem igen voltak erre megfelelők. A lány úgy gondolta, majd eljön ennek is az ideje. Addig is azonban nem tudta, vajon bátorítsa-e. Megfogta a férfi karját, vagy hátat fordítva várta, hogy átkarolja. Szembefordult vele, várta, hogy megcsókolja. Csak egy mosolyt kapott. Eszébe jutott, hogy anyja egyszer megjegyezte: egy férfihoz csak egy kis idő kell, és egy jó étel. Így kétszeresen is reménykedett, amikor, miközben a Slieve Bloom-hegység kanyargós útját járták, Conall megszólalt: – Holnap valami ennivaló után nézek. Másnap reggel otthagyta a lánynak utolsó darab kenyerüket, korán elindult, s azt ígérte, hogy estére visszatér. Kellemesen telt a nap. Szép idő volt. A fák lombja között csodás kilátás nyílt. A madarak trillázásától eltekintve minden csendes volt. Egy lélek sem járt a közelben. A nap már a horizont felé süllyedt, amikor Conall feltűnt. Egy kenyérrel, búzalepénnyel és egyebekkel teli zsákot hozott. Elégedettnek tűnt. – Egy tanyán kaptam élelmet – magyarázta. – Azt mondtam, hogy hírvivő vagyok, és a leinsteri királyhoz tartok. Jól belakmároztak aznap este. Conall egy kis tüzet is rakott. Evés után a lány elégedetten hanyatt

feküdt a tűz mellett. Fénye az arcán játszott. A férfira mosolygott. Conall csupán visszamosolygott, ásított egyet, megjegyezte, hogy hosszú volt ez a nap, majd gyapjútakarójába burkolózott, megfordult és elaludt. *** Conall nem tett a lánynak említést az üzenetről, amelyet elküldött. Szerencséje volt, hogy találkozott azzal a vándorral az úton. A szigeten, ahogy a világ legtöbb táján, természetesen mindig akadtak vándorok: kereskedők, hírnökök, szent emberek, szórakoztatók. Ez utóbbiak a kelta világban különösen sokszor voltak úton. Muzsikusok, táncosok, bárdok. Lehet, hogy a vérükben volt a vándorlás. Időnként betértek egy tanyára éjszakára, s annak népét szórakoztatták az ételért és a szállásért cserébe. A nagy főnökök udvarában viszont busásan megjutalmazták őket. Már messziről meglátta a férfit. Könnyedén, ruganyosan járta az erdei utat. Conall a fák közé rejtette lovát, és megindult felé. A vándor bárd volt. Szóba elegyedtek, s Conall megcsillogtatta költészeti ismereteit, úgyhogy az idegen hamar meggyőződött róla, hogy egy másik bárddal van dolga. Conall úgy ítélte meg, a férfi jól

űzi mesterségét, s nemsokára megtudta, hogy a bárd azért hagyta el Munstert, mert valami bajba keveredett. Így hát amikor Conall felvetette, talán tudna segíteni, hogy új ismerőse munkát találjon a főkirály udvarában, nem lepte meg, hogy felcsillan a szeme. – Uisnechbe kell érned, amíg még ott van a király – mondta. – Van ott egy barátom, egy Larine nevezetű druida. Ha megkeresed, és megmondod neki, hogy én küldtelek, talán tud neked segíteni. De nekem is vannak ellenségeim, úgyhogy senkinek se mondd el, ki küldött. Menj csak egyenesen Larinéhoz. – De honnan fogja tudni, hogy ki küldött? – kérdezte a bárd. – Adok róla bizonyságot – felelte Conall. Egy közeli fáról letört egy gallyat, késével lehántolta, gondosan ogam írásjeleket vésett bele, majd átadta a férfinak, – Add ezt oda neki, s mondd meg, hogy azt ígértem, segíteni fog. – Oda fogom adni – ígérte a férfi, azzal továbbállt. Conall egy kérést írt a gallyra. Arra kérte Larinét, hogy találkozzon vele. Üzenetet kellett eljuttatnia a királyhoz.

*** A következő napokban néha délnek, néha nyugatnak tartottak – egy kissé kényelmesebb tempóban. Néha leszálltak lovukról, hogy óvatosan haladjanak el az elszórt tanyák mellett, mielőtt magasabb terepre, újra erdők védelmébe értek. A bárddal való találkozás adta Conallnak az ötletet. Mindennap először előrement felderíteni az utat, s aztán Deirdre-t a biztonságosnak ítélt helyre vezette. Utána addig ment egyedül, míg egy tanyához nem ért. Néhány napos szakálla volt már. Inge sem volt túl tiszta. Kissé előregörnyedve járt, hogy idősebbnek látsszon. Ügyelt rá, hogy mindig gyalogosan érkezzen, s így nehézség nélkül adhatta ki magát bárdnak, hogy élelmet és szállást kérjen éjszakára. Reggel aztán kért még egy kis útravalót is, amit elvitt Deirdre-nek. Ezzel nemcsak az ennivalóról tudta le a gondot, hanem azt is megtudhatta, mi hír a vidéken. Eddig még nem hallott szökésükről, s keresőcsapatokat sem látott. Ez a módszer még egy előnnyel járt Conall számára. Gyakran volt távol Deirdre-től éjszakára. Ha egy férfi távol akarja magát tartani egy nőtől, vagy fordítva, leghatékonyabban a körülmények elrendezésével teheti meg. Conall módszere útjuk biztonságossá tételére olyan

logikusan hangzott, hogy Deirdre aligha tudta volna megkérdőjelezni. Bár Conall időnként vele maradt éjszakára, ám ilyenkor fáradt volt; így hát, bár Deirdre csodálkozott, úgy gondolta, majd akkor akarja beteljesíteni szerelmüket, ha találnak egy helyet, ahol biztonságban letelepedhetnek, így csak türelemmel kell lennie. Azt üzente Larinénak, hogy tizenöt napon belül keresse meg. Legalább három, akár öt napig is eltarthat, mire az a férfi megtalálja a druidát; Larinénak még három nap, mire odaér a találkozóhelyre. Jókora hibalehetőséggel számolva tizenöt nap ésszerű határidőnek tűnt. Gondosan választotta ki a helyet. Nyílt terepen volt, ahonnan jól látni, ha valaki közeledik. Észak felől a druidának kanyargós ösvényen kell átvágnia a lápon. Megírta neki, hogy egyedül jöjjön, de ha követnék, Conall el tud menekülni, mielőtt üldözői megközelíthetnék. Csak azt nem gondolta még ki, mit tegyen Deirdrevel, amíg távol van. Talán kereshetnének egy tanyát, ahol a lány megvárhatná, de ez kockázatos lenne. Inkább egy biztonságos helyet kellene keresnie, ahol néhány napi élelemmel nyugodtan otthagyhatja. Addig azonban nem akart túlságosan eltávolodni a találkozóhelytől. Így hát útvonaluk inkább nagy ívet írt le nyugat felé, mint hogy egyenesen délnek, Munster felé tartottak volna.

Természetes volt, hogy Larinét választotta. Ha volt valaki, akiben megbízhatott, és akire a király is hallgatott, az a druida volt. Larinénak kell majd elvinnie a mindennél fontosabb üzeneteket: először is, hogy a királyné fenyegetése miatt menekültek el. Másodszor pedig, hogy Conall egy ujjal sem ért a lányhoz. Már az első napon, amikor megpillantották a Slieve Bloom hegyeit, rájött, milyen fontos, hogy megtartóztassa magát. Már azon a sötét éjjelen tudta, amikor útra keltek, hogy amint Deirdre biztonságban lesz, milyen fontos, hogy magyarázattal szolgáljon nagybátyjának. El kell mondania, mivel fenyegetőzött a királyné. Bízott benne, hogy nagybátyja tudni fogja, igazat mond. Csak azért vitte el Deirdre-t, hogy megmentse az életét. Mivel ha a királyné elszánta magát, hogy elpusztítja, előbbutóbb meg is találja a módját, s ezt nagybátyja sem akarhatja. Talán Larine segítségével dűlőre juthatnak. Lehet, hogy némi tessék-lássék üldözés után nagybátyja diszkréten hagyná, hogy átkeljenek a tengeren, s ennyiben maradnának. Reggel azonban bonyolultabb lehetőségek is felmerültek benne. Mi van, ha nagybátyja a lányt ugyan elküldi saját biztonsága érdekében, de ragaszkodik hozzá, hogy ő visszatérjen? Vagy elválik

a királynétól, és Deirdre-ért küldet. Egyik sem valószínű, de megeshet. Persze, gondolta Conall, egyik megoldással sem békülhetne meg. Hiszen szerette Deirdre-t, és tudta, hogy a lány viszolyog a királytól. Amint Deirdre-vel a hegyek felé bámultak, hirtelen ráébredt, mivel jár mindez. Ha abban reménykedik, hogy sikerrel meg tudja beszélni a királlyal a dolgot, nem érhet a lányhoz. Addig még mindig a király asszonya, s addig joggal mondhatja, hogy azért szöktette meg, hogy megvédje. Ha nem esküdhet meg Larinénak a druidák legszentebb esküjével, hogy a lány érintetlen, akkor magyarázata nem állja meg a helyét. Így hát, legalábbis egyelőre, meg kellett tartóztatnia magát a szeretett nőtől. Nem hitte, hogy meg tudná neki magyarázni. *** Larine elolvasta a botba vésett üzenetet. Tömör volt: egy név, egy hely, egy időpont és a szó: egyedül. Visszafordult az üzenet hozójához. Nem lesz nehéz munkát találnia a férfinak. Még mindig ott volt vagy háromnégy főnök Uisnechben, akik Larine egyetlen szavára lehetőséget adnak a bárdnak, és fizetnek neki valamennyit. Ha pedig jó, gyorsan fog terjedni

a híre. – Segíthetek neked – mondta. Conall üzenete már nehezebb ügy volt. Még mindig tartott az ünneplés, de feszült volt a légkör. A főkirály higgadtnak mutatkozott, de azok, akik ismerték annyira, mint Larine, látták, hogy még sosem volt ilyen haragos. S ezért veszélyes is. Bár az, hogy druida, valamennyi védelmet biztosított neki, de mégis meg merje kockáztatni, hogy a szökevénnyel találkozzon? Ha Conall találkozni akar vele, valószínűleg a tanácsát akarja kikérni, de az is lehet, hogy üzenni akar tőle. Szívesen állna-e Larine a király elé azzal, hogy a háta mögött találkozott Conallal? Megér ennyit a barátságuk? Hosszasan tanakodott aznap, mielőtt eldöntötte, hogy elmegy a találkozóra. Bátor ember volt. *** Már három napja a tónál pihentek. Nyugodt hely volt, egy kis tó a hegyoldalban, melyet egy patak táplált, túloldalán pedig, egy kőrisfa alatt tiszta víz zuhogott egy kőperemre, mielőtt a rekettyével szegélyezett patak a kanyargó vízmosásba ereszkedett. A hegyoldalt sűrű erdő

borította. Senki sem járt erre. Conall kunyhót épített. A tóban halat is fogtak – pisztrángot –, nem voltak nagyok, ám ízletesnek bizonyultak. Miután letelepedtek, Conall elment, és másnap késő délelőtt tért vissza bőséges ennivalóval és tűzifával. Ezalatt Deirdre kimosta ruháikat a patakban. Néhány napja egyre melegebb lett. Tisztán, kéken ragyogott felettük az ég. Az enyhe reggeli szellő is elcsendesedett. Conall épp egy ágat farigcsált, hogy dárdát készítsen a halfogáshoz, amikor a lány mellékesen megkérdezte, aznap este lemegy-e a völgybe. – Nem – felelte halkan. – Bőséggel van ennivalónk. De holnap – tette hozzá – elmegyek néhány napra. Nem sokkal ezután a tóba gázolt, és dárdáját előreszegezve várt a halra. Deirdre már tudta, mit kell tennie. Nem tudta ugyan, miért, de aznap kellett megtennie. Kora délután ebédeltek. A lány megsütötte a két halat, amit Conall fogott, a tűz füstje kékesszürkén gomolygott a levegőben. Babot és lencsét is főzött. Előző nap Conall egy kancsó sört is hozott, abból ittak. Deirdre még mézes zablepényt is készített. Mikor a férfi elégedetten hátradőlt evés után, a lány kedvesen megjegyezte: – Milyen szerencsés vagyok, hogy

megmenekültünk, Conall. Megmentetted az életemet. – Talán sikerült – helyeselt a férfi az égre bámulva. – A királyné rettenetes asszony. – Ha ő nem lenne, akkor sem mennék vissza a királyhoz. Csak téged akarlak. – Viszont – Conall felemelte a fejét, hogy ránézhessen – ha a király emberei elfognak minket, lehet, hogy engem megölnek. Tudod, hogy akkor vissza kellene menned. – Elmosolyodott. – Talán a király elválik a királynétól, és elküldi. Az is megeshet. Akkor biztonságban lennél. Deirdre a fejét rázta. – Sohasem leszek a királyé, Conall. Inkább megölöm magam. Olyan egyszerűen mondta ezt, hogy el kellett hinni. – Ó! — nyögte Conall, majd visszadőlt, és az eget nézte. Csendben feküdtek a napon. A levegő meg sem rezdült. A füst még nem oszlott szét teljesen, az ég felé emelkedett, míg bele nem olvadt a kékségbe. Minden csendes volt a tavacska körül. Deirdre valamivel messzebb, egy víz fölé hajló ágon megpillantott egy madarat. Aranyként ragyogtak tollai a napfényben. Még a madár hangja is elakadt, mintha megállt volna az idő a délután csendjében. A lány tudta, mit kell tennie, úgyhogy csendesen felállt, s míg Conall még mindig az eget

fürkészte, a tó széléhez lépett, kibújt ingruhájából és alsóruhájából, majd gyorsan a csípős, hideg vízbe vetette magát, és beúszott a tó közepére, ahol megállt, és a vizet taposta. Conall hallotta a csobbanást, de nem tudta, hogy a lány meztelen. A tóra pillantott, majd felült, hogy lássa a lányt. Deirdre egy helyben maradt, de nem szólt neki, hogy csatlakozzon hozzá, csak csendben mosolygott, míg a férfi tovább nézte; a körülötte fodrozódó vízen pedig aranyfény játszott. Egy darabig nem mozdultak. A lány néhány karcsapással a sekély részre ért, majd lassan felemelkedett; hajáról és melléről pergett a víz, s megindult a férfi felé. Conall felsóhajtott, talpra állt, és a karjába vette. Larine három napig várt a találkozóhelyen, de csak a fölötte éberen köröző madarak szolgáltak neki társaságul. Conall nem jött el. Még két napig várt a biztonság kedvéért, majd bánatosan hazatért. *** Bár Finbarr szomorú volt barátja eltűnése miatt, mégis örömittasan ért Uisnech dombjához, Cuchulainn pedig mellette ugrándozott. Megszerezte a fekete bikát. Valóban nagyszerű

jószág volt. Míg a sziget bozontos marháinak többsége alig ért az ember mellkasáig, a fekete bika válla az övével volt egy magasságban. Két karját kitárva is alig tudta megfogni a hatalmas állat szarvainak hegyét. Koromfekete szőr borította, üstökén a hatalmas bozont akkora volt, mint egy ember feje. Tökéletesen hajtották végre a rajtaütést. Embereivel két napig elrejtőzve figyeltek, míg elég biztosak nem lettek benne, hogy az egyik csordás, aki rendszeresen eltűnt a fák között, bizonyára a bikát őrzi. Követték, s a harmadik napon megtalálták a hatalmas állatot, melyet ravaszul elrejtettek egy kis karámban. A férfi épp a vályúját töltötte meg. – Szükségünk lesz rád, hogy te vezesd a bikát – mondta neki Finbarr. – Mi van, ha nem teszem? – kérdezte a férfi. – Levágom a fejedet – felelte Finbarr kedélyesen. Így hát az ember velük ment. A bikát kerülő úton, biztonságban kihozták Connachtból, s amikor Uisnech felé közeledtek, Finbarr a következő üzenettel küldte vissza egyik emberét a bika tulajdonosához: „A főkirály sajnálja, hogy nem voltál otthon, amikor a hűbérért járt nálad, de köszöni a szép bikát, amelyet helyette küldtél."

Fogadtatásuk nem is lehetett volna kedvezőbb. Még mindig ott volt Uisnechben néhány nagyobb főnök a király kíséretében. A főkirály szállása felé vezető útjukat egész kis tömeg, köztük jó néhány druida szegélyezte. A királyné közelítette meg őket először, arcán széles mosoly ült. – Itt van hát a bikám! – kiáltotta. Közelebb érve halkabban megismételte: – Itt van hát a bikám – mondta elégedetten. A király azonban nem fogadta Finbarrt ilyen szívélyesen. Meghajtotta fejét, és morgott valamit, ami valószínűleg azt jelentette, hogy nyugtázta a küldetés sikerét. Ám a király elméjét nyilvánvalóan más, fontosabb dolgok töltötték be. – Látták Conallt és Deirdre-t. – Ezt Larine mondta később Finbarr-nak. A druida saját, sikertelen útjáról nem szólt senkinek, és senki nem is sejtette, merre járt. Csodálkozott, és titokban kissé meg is bántódott, mikor visszatérvén hallotta, hogy mialatt ő a találkozóhelyen várt barátjára, Conallt délre, Munster felé látták igyekezni a lánnyal. A keresőcsapatok még mindig úton vannak, világosította fel Finbarrt. Ám semmi hír róla egyelőre. Nem sokkal napszállta előtt a király Finbarrt hívatta. A király egy fa alatt ült egy fedett padon. Elgondolkodva méregette Finbarrt bozontos

szemöldöke alól. – Jól teljesítetted a feladatot. – Várt, míg Finbarr udvariasan meghajtotta fejét. – Most újabbat adok neked. Először azonban válaszolj: tudod, hol van Conall? – Nem tudom. – Keresd meg! És hozd vissza! – Kis időre elhallgatott, majd hirtelen haragosan kitört: – A nővérem fia, Finbarr. Mindig szeretettel bántam vele. Úgy gondolod, hogy joga van így viselkedni velem? Finbarr lehajtotta a fejét, hiszen a király igazat mondott. – Vissza kell térnie, Finbarr, el kell mondania, miért tette ezt velem. De ha magától nem jön, vagy a fejével térj vissza, vagy sehogy. Két főnököt is elküldök veled. Megvannak az utasításaik. Hogy engem figyeljenek, gondolta Finbarr. Fennhangon azt kérdezte: – És Deirdre? – Neki nem esik bántódása. Visszamegy Dubh Linnba. Megmondhatod neki. – Nem biztos, hogy megtaláljuk Conallt. – Szüleid és testvéreid szegény emberek, Finbarr. Ha sikerrel jársz, megígérem, nem lesznek többé szegények. Ha kudarcot vallasz – már nem is lehetnek szegényebbek.

– Akkor hát nincs választásom – mondta Finbarr keserűen, és távozott. A főkirály harag nélkül nézett utána. Ő is ugyanígy érezte volna magát a helyében. De a királyok nem mindig engedhetik meg maguknak, hogy jószívűek legyenek. Azt sem, hogy őszinték legyenek. Ha Conall rááll, hogy Finbarral visszajöjjön, a két főnöknek meg kell ölnie Conallt útközben. A lány visszatér Dubh Linnba. Ám még mielőtt odaérne, átadják új gazdájának. Ugyanis a király már el is adta ágyasként – Goibniunak, a kovácsnak. Ha belegondol az ember, nem is történhetett másként. *** Most már lassan és óvatosan haladtak, nappal nem merészkedtek nyílt terepre. Nem sokon múlt, hogy meglássák őket. Épp átértek egy fenyéren, amikor a király két lovasa felbukkant mögöttük, majd ahogy meglátták a párt, üldözőbe vették őket. Nem tehettek mást, futásnak eredtek. Az erdőbe szaladtak, letértek az ösvényről, így sikerült lerázniuk a király embereit; de mindkettőjüket megrázta ez az élmény. Most már tudja a király, hogy Munsterben rejtőznek. A

megszámlálhatatlan hegy, szurdok és sziget között ugyan nehezen találna rájuk, de úgyis hajthatatlan lesz. Deirdre ötlete volt. Munster dombjaitól keletre a terület legnagyobb részén erdei és hegyi utak vezettek át, míg az ember a sziget keleti partvonalán húzódó dombságig nem ért, melynek legmagasabb része a csodálatos Wicklowi-hegység volt. – Míg délnyugaton átkutatnak minden hegyetvölgyet, mi mehetnénk arra – mutatott rá Deirdre. Okos húzás lett volna, hogy ugyanannak a területnek a part menti részére térjenek vissza, ahonnan elszöktek, valószínűleg senki nem gondolt volna erre. Deirdre még egy meglepő javaslattal állt elő: hogy hagyják ott lovaikat, és gyalog folytassák útjukat. A férfi hamarosan belátta, hogy ez is nagyon bölcs gondolat. Senki sem gondolná, hogy Conall, a herceg gyalogosan jár. Ezután a lány két, még meglepőbb ötlettel hozakodott elő. Június közepén egy botjára támaszkodó druida, pár lépéssel mögötte pedig egy szolgafiú indult útjára alkonyatkor a Wicklowi-hegységből, s a Dubh Linn-i Ath Cliath gázló felé vezető útra tért. Fergus és fiai, ahogy Deirdre előre megmondta, valahol messze jártak a csordát legeltetni. Amúgy is sötét éjszaka volt, mikor a rath közelébe értek, s nagy ívben kikerülték, nehogy a kutyák megneszeljék

őket. Átkeltek a Liffey fölötti átjárón. Deirdre közben megjegyezte, hogy a korhadt részeket még mindig nem cserélték ki. Majd a Madárrajok Síkja felé vették az irányt. Eddig bevált a terve. Mikor javaslatára Conall druida módra leborotválta fejét, a lány elmosolyodott magában, mivel a férfi így még inkább önmagának látszott. Mikor pedig ő is leborotválta fejét rabszolga módjára, a férfi nevetésben tört ki. A lány kicsit aggódott, hogy vajon pompás hajkoronája nélkül is vonzónak találja-e majd, és így is lesz-e kedve szerelmeskedni vele – ezt ugyanis sűrűn megtették az óta a bizonyos délután óta a tónál. Néhány pillanattal később azonban már meg is bizonyosodhatott róla, hogy igen. De miért javasolhatta Deirdre, hogy otthona közelében rejtőzzenek el? Talán ezekben a válságos időkben gyermekkora és családja biztonságára vágyott? Amint a sötétben apja rathja mellett haladtak el, hirtelen megrohanták az érzelmek; arra vágyott, hogy beosonjon, érezhesse a családi tűzhely ismerős illatát, láthassa apja ivókoponyáját. Bár ott lenne a büszke, beszédes öregember, hogy egymás nyakába borulhassanak. De nem volt ott, és ő nem mehetett be; így csak merőn nézte a rath halvány körvonalait a sötétben, amint elhaladtak mellette.

Ám okosan választotta ki búvóhelyüket, ugyanis soha senki nem járt arra. Első nap Conall magára hagyta a hegyfok tetején álló dolmen menedékében. Lement a partra, de nem járt szerencsével. A második napon azonban mosollyal az arcán tért vissza. Talált egy öreg özvegyasszonyt, aki egyedül lakott egy part menti kunyhóban. Azt mondta neki, hogy magányra vágyó druida, majd elmondta, mire lenne szüksége, az asszony pedig boldogan teljesíti kérését: egy kis élelmet kap, ha arra jár, és használhatja ura bőrből varrott csónakját is, aki halász volt. Késő éjjel, amikor senki sem láthatta meg őket, Conall és Deirdre lement a partra, csónakba szálltak a nyugodt, csillagfényes tengeren, és a földnyelv alatti kis szigetre eveztek, amelyet Deirdre annyira szeretett.

II. Már egy éve keresték őket. A főkirály kémjei figyelték a kikötőket; számos alkalommal Fergust és rathját is figyelték, hátha ott rejtegeti lányát; de minden alkalommal azzal kellett visszatérniük, hogy nyomát sem látták. Finbarr is már egy éve úton volt. Napról napra ugyanúgy történt minden – Finbarr lovagolt elöl, oldalán az ugrándozó Cuchulainnal. A két főnök őt követte. Néha kanyargós csapásokon jártak, máskor a széles, egyenes utakat követték. A három lovas könyörtelenül tört előre a felföldi legelők marhacsapásain, az erdei ösvényeken, a mocsarakon átvezető, erős fapallókon. Minden tanya népét, minden folyóparti csónakost kikérdeztek. Még a sziget belsejének vadonjában is nehéz volt anélkül végighaladni a törzsek területei között, hogy ne találkozzon az ember senkivel. Valaki csak látta őket. De azóta, hogy a király emberei meglátták őket Munsterben, teljesen nyomuk veszett. Nehéz idők jártak. Az előző évben rossz volt a termés, bár ez eddig még nem hozott éhínséget az országra. Minden terület főnökének volt rá gondja,

hogy az emberek ne éhezzenek. Tudták, kihúzhatják addig, míg a törzs készleteit újra fel nem töltik gabonával. Ám nehézségek azért akadtak. Az árpa hiánya miatt szűkösen volt csak liszt, kenyér és sör is. Finbarr felfigyelt rá, hogy a legtöbb helyen a főnök visszatartja a gabonát a vetéshez. Mindenki abban reménykedett, hogy a főkirály nagy kegyben áll az isteneknél, ezért az idei év kedvezően alakul. Épp Lughnasa után elkezdett esni az eső. Nem az a fajta eső, amire Munster meleg, nedves, óceánparti területén számíthatnánk, hanem dühöngő vihar és üvöltő szél tombolt nap nap után. Nyilvánvaló volt, hogy a termés ebben az évben is tönkremegy. Finbarr, látván az istenek elégedetlenségének nyilvánvaló bizonyítékait, bár szerette barátját, akaratlanul is arra gondolt, vajon nem az lehet-e az oka, hogy Conall megalázta a főkirályt. Ha esett, ha fújt, végigkutatták Munster partjait és dombjait, bejárták Leinstert, Ulsterbe is felmentek. Volt, hogy egy tanyán találtak menedéket, máskor a szabad ég alatt háltak, és hallgatták a farkasok üvöltését. Átvágtak a gazdag legelőkön, melyeken földsáncok és árkok jelezték a törzsi területek határait, a lápvidékekre is bemerészkedtek, ahol az emberek vízre épült cölöpházakban éltek. Mindenkit megkérdeztek, de a

válasz mindig ugyanaz volt: – Nem láttuk őket errefelé. Egyszer, csak egyetlenegyszer volt Finbarrnak olyan érzése, hogy közel járhatnak. A keleti parton történt, a Liffey torkolata fölött. Egy elhagyott homokparton találkozott egy öregasszonnyal, és megkérdezte tőle, nem látott-e idegeneket arrafelé. – Csak a druidát – felelte –, aki a szigeten él. – Vannak társai? – kérdezte Finbarr. – Nincsenek. Egy lélek sem. Egyedül él. Ösztöne azt súgta ugyan, hogy meg kellene néznie azt a helyet, társai azonban unszolni kezdték: – Finbarr, gyerünk már! Nincs itt. Úgyhogy továbbálltak. Végül elérték Connacht hegyeit, tavait és vad partvonalát. Joggal nevezik a druidák földjének, gondolta. Barátja magányosságra hajló természetére gondolva úgy vélte, hogy talán itt lehet valahol. Hónapokig keresték, de nyoma sem volt. Mígnem egy napon, amint Moher nagy, meredek szikláin állva az óceánt nézték – úgy mondták, ott van valahol a Boldogok Szigete, a nagy harcosok lelkének örök nyugvóhelye, és Finbarr épp azon töprengett, hogy talán barátja már meghalt, és az ő lelke is ott van –, egyik társa megszólalt: – Ideje visszatérnünk, Finbarr. – Nem mehetek – felelte. – Még nem találtam

meg. – Gyere velünk! – mondta a másik. – Nem tehetsz már többet. És ekkor ébredt rá, hogy már egy éve úton vannak. *** Conall néha úgy érezte, még sohasem volt ennyire boldog. Élete Deirdre-vel mindkettejüknek nagy felfedezést jelentett. Nemsokára a lány még nála is bátrabb lett a szerelmeskedésben. Gyakran kezdeményezett, meglovagolta és irányította, vagy új módokat fedezett fel vágyának felébresztésére, míg ő mozdulatlanul feküdt. Ahogy karcsú teste a férfiéval összefonódott, aligha meglepő, hogy Conall, akit már oly régóta kínzott a kétség és a feszültség, végre megtanulta, milyen, amikor igazán boldog az ember. Meglepően jó volt életük a szigeten. A késő nyári esők nem zavarták őket. A sziklaboltozat menedéket nyújtott nekik, és elrejtette őket. A kis öböl és a part fölött Conall a sziget fáinak gallyaiból agyag-és vesszőfalú kunyhót is épített, amelyben majd eltölthetik az enyhe telet. Az özvegyasszony boldogan látta el Conallt élelemmel, amelyet a szárazföldre tett rendszeres látogatásai során hozott el; ilyenkor vándorló druidaként mindent

könnyűszerrel beszerezhetett. A szigeten halat fogott, és babot, borsót is ültetett. Ivóvíz gyűjtésére számos hely kínálkozott, ahol az eső lefolyt a sziklákon, és három jókora gödröt ásott, melyeket körül is kerített. A zöldség és a hús főzéséhez – ugyanis időnként ezt is be tudta szerezni – egy újabb, valamivel kisebb gödröt ásott. Ezt megtöltötte vízzel, majd tűzben felizzított köveket rakott bele, melyek felforralták a vizet, és egy darabig forrón is tartották. Ez a főzőverem a sziget népének különlegessége volt, és amilyen egyszerű, olyan hatékony megoldásnak bizonyult. Senki sem jött a közelükbe. Nem is volt rá oka senkinek. A közeli földnyelv elhagyatott volt. A szemközti parton csak az özvegyasszony lakott. Egy kissé feljebb, a part mentén volt egy sokkal nagyobb sziget egy kis öböllel szemben. Senki sem lakta, és az öböl vizén is ritkán tűntek fel halászok. Még ha valaki gondolt is volna rá, hogy megközelítse őket, Conallnak gondja volt rá, hogy közölje az öregasszonnyal, egyedül akar lenni, és ő kétségkívül értesítette erről a halászokat. Nem voltak szokatlanok a remeteként élő druidák; s vakmerőség lett volna egy druida átkát kockáztatni azzal, hogy megzavarják, amikor egyedül akar maradni. Az egyetlen dolog, ami Conallt zavarta, az volt,

hogy a sziget olyan kicsi. Volt egy partszakasz, ahol sétálgathattak, egy füves szikla, amelyet megmászhattak, és néhány fa is, de szinte ez volt minden. Nem fogja Deirdre megunni? Meglepetésére, nem úgy tűnt. Elégedettnek látszott. Holdfényes éjszakákon sokszor átvitte a lányt a csónakban a szemközti fokra, felkapaszkodtak a tetejére, és onnan néztek nemcsak észak felé, kis menedékükre, hanem délre is, a Dubh Linnig tartó öbölre, a Liffey torkolatára, a déli földnyelvre és a Wicklowi-hegység partvidéken végignyúló, csendes, vulkanikus vonulatára, amely ezüstös holdfényben fürdött. – Kár, hogy nem látogathatod meg őket – jegyezte meg először Conall a torkolat fölött halványan látható rath felé intve. – Nem számít – mondta a lány. – Itt vagy nekem te. A férfi remélte, hogy valóban így van. Ahogy múltak a hónapok, amellett, hogy milyen boldog volt Deirdre-vel, Conall meglepve fedezte fel, hogy más oka is van a mélységes elégedettségre. Bár korábban mindig úgy gondolta, hogy egy asszony társasága nem férne meg az elméjét betöltő elmélyült gondolatokkal, ez idáig nem ezt tapasztalta. Sőt, ellenkezőleg. Részben a hely csendje tette, és bizonyosan az is, hogy a lány ösztönösen megérezte, mikor kell őt magára

hagynia gondolataival, és az, bár ez nem igazán tudatosult benne, hogy most megszabadult régebbi identitásától. Bármi volt is az oka, életük ritmusában megtalálta a békét, az elevenséget és a megújulást. Álruhája valósággá vált, hiszen gyakorlatilag druida lett belőle. Mindennap felidézte elméjében a hatalmas tudást, amire addig szert tett. Reggelente és esténként a tengert nézte, és a hullámok hangját hallgatta. Néha pedig transzba esve, akár Amairgen, a költő, csendesen szavalta: „Én vagyok a Szél a Tengeren, Én vagyok az Óceán Hulláma." Az ősz az enyhe télbe fordult, a tél pedig tavaszba. Tavasz végén Deirdre bejelentette, hogy várandós. *** Nyár közepére, Finbarr visszatérte után úgy látszott, jó lesz az idei termés. A tanyák melletti kis földeken már az egész szigeten ért a gabona. Szép idő volt. Eljött Lughnasa, és közvetlenül utána a főkirály megkezdte Leinster bejárását. A Slieve Bloom-hegység közelében táborozott, amikor rájuk borult a nagy sötétség. Larine sosem felejtette el, hogy kezdődött. Már napnyugtakor is felfigyelt rá, hogy hosszú felhősáv

gyűlt a látóhatárra, ám mikor az éjszaka közepén felébredt, észrevette, hogy kialudtak a csillagok. Mikor véget ért az éjszaka, még mindig sötétség borult rájuk. Később úgy nevezték ezt az emberek: „a pirkadat, amikor nem pirkadt". Az ég egész délelőtt fekete volt. Aztán barnára váltott. Aztán esni kezdett. Nem is vihar volt az, valóságos égiháború. Ám az összes többi felhőszakadástól eltérően ez hét napig tartott. Minden patak folyóvá dagadt, minden folyó tóvá. A mezőkön hattyúk úszkáltak, és a sártengerré változott földeken csak a termés romjai hevertek, a letört, szétázott kalászok. A főkirály északra ment, Ulsterbe. Szeptember elején Larinéért küldetett. A druida igen elkeseredett hangulatban találta. – Három aratás ment tönkre, Larine – csóválta a fejét. – Engem okolnak érte. – Majd hallgatásba burkolózott. – Mit kívánsz? – Mikor Conall szégyent hozott rám… – kezdte a király, aztán felsóhajtott. – Azt mondják, Dagda megbünteti a megcsúfolt királyokat. Igaz ez? – Nem tudom. – Meg kell találnom, Larine. De nem lesz könnyű. Az embereim mind kudarcot vallottak. Finbarr kudarcot vallott. Sem a druidák, sem a filik

nem tudják megmondani, hol lehet. – A druida számára mély megkönnyebbülést jelentett, hogy a főkirály mégsem ölte meg Finbarrt a kudarcért, ahogy előtte fenyegette. Larinénak volt alkalma kikérdezni őket, elsősorban Finbarrt, hogy merre jártak, milyen helyeket vizsgáltak át; ám ugyan alaposan végiggondolta a hallottakat, eddig sejtése sem támadt, merre lehet barátja, Conall. A főkirály komoran pillantott fel bozontos szemöldöke alól. – Meg tudod mondani, Larine? – Megpróbálom – ígérte a druida, és elment, hogy felkészüljön. Várnia kellett egy-két napot, ugyanis a druidák naptárában megvolt, melyik nap szerencsés, illetve szerencsétlen az effajta szertartások számára. Amint az idő megfelelő volt, felkészült. A kelta világ szent embereinek számtalan módszere volt a jövőbe látásra. „Imbas", azaz jövendölés névvel illették ezeket. Úgy mondták, a lazac némelyeknek bölcsességet és jóstehetséget ajándékozhat. A hollók is megszólalnak, ha az ember ismeri a megfelelő bűbájokat, és tudja, hogyan kell hallgatni őket. Még a közönséges emberek is hallhattak hangokat a tengerből néhanapján. Ám a beavatottak által különösen kedvelt módszer mégis a rágás volt. Némelyik

druida egyszerűen úgy tett szert a látásra, hogy a hüvelykujját rágcsálta, ám ez csak a valódi módszer gyors helyettesítésére szolgált, mely az ember egyik legősibb szent szertartása volt: a megszentelt étel elfogyasztása. Aznap Larine fölkelt, gondosan megmosakodott, s felöltötte madártollas druidaköpenyét. Egy kis ideig imádkozott, megpróbált mindent kiüríteni az elméjéből, ami megzavarhatta az üzenetet, amelyet majd az istenek küldenek neki. Azután a kis kunyhóba ment, ahol előző éjjel már mindent előkészített. A bejáratot két másik druida őrizte, hogy senki se zavarhassa meg a szertartást. A kunyhóban csak egy asztalka és három állvány volt. Az egyik állványon a napisten, Dagda szobrocskája állt, a másikon Maeve istennőé, a királyi Tara védelmezőjéé, a harmadikon pedig Ezüstkezű Nuadué. Az asztalkán egy ezüsttálban három szelet hús volt. Ez lehetett disznó, kutya vagy más állat húsa is, Larine a kutyát választotta. Bólintására a két druida kívülről becsukta az ajtót, s miután néhány pillanatra csendes imába merülve állt, Larine a tálhoz lépett. Kivett egy szelet húst, alaposan megrágta, megmutatta az egyik istenségnek, majd az ajtó elé helyezte. Ezt még kétszer megismételte, majd mindegyik isten előtt

udvariasan fejet hajtott, és elmondott egy újabb imát. Ezután lefeküdt a földre, mindkét tenyerét az arcára helyezte, behunyta a szemét, és felkészült, hogy befogadja üzenetüket. Sokféle technikája van ennek, de a szent emberek célja a nyugati druidáktól a szibériai sámánokig egy és ugyanaz volt: transzba kellett esniük, hogy az istenekkel érintkezésbe léphessenek. Egy darabig Larine mozdulatlanul feküdt. Kiürítette elméjét. Azután – nem tudta volna megmondani, mennyi ideig – úgy érezte, lebegni kezd. Hogy valóban felemelkedett-e a földről, nem tudhatta. Teste már nem volt fontos. Füst lett, felhő. Sodródott. Mikor magához tért, az ajtóhoz lépett, és hármat koppantott. A druidák kinyitották, ő pedig kiment. Azután a királyhoz igyekezett. – Láttam a helyet – mondta. – Ott vannak. – Leírta a kis szigetet a sziklaboltozattal. – Ám hogy az északi vagy a déli parton, keleten vagy nyugaton van-e, azt nem láttam. – Tudsz még valamit mondani? – Láttam, hogy Fergust Ezüstkezű Nuadu vezeti át a holdfényes tengeren, hogy beszélhessen Deirdre-vel, míg a lány alszik. – Szóval ő tudja, hol van? – Ezt nem tudom. Talán.

– Elküldöm Finbarrt, hogy megkeresse – mondta a főkirály. *** Már beesteledett, mire Finbarr Dubh Linnba ért. Csak kutyája és kocsihajtója kísérte. Szomorúan, de szívében elszántsággal érkezett. A főkirály nyersen és világosan beszélt: – Korábban már kudarcot vallottál, Finbarr, mégsem büntettelek meg. Ezúttal meg fogom tenni. Mindketten tudták, miért. Mikor a két főnökkel visszatért hosszú útjáról, azok annyira bizonygatták, mekkora erőfeszítést tett Conall megtalálására, hogy ha megbünteti, sértődékenynek és gyengének mutatkozik. De most más volt a helyzet. Egyedül küldte barátja keresésére. Egy köztiszteletben álló druida írta le a helyet, ahol Conall tartózkodik. Három ínséges év után a főkirály nem engedhetett meg magának egy újabb kudarcot. És őszintén szólva, sok hónapnyi keresés és baj után Finbarr is kezdett kissé neheztelni barátjára. Fergus a rathján volt, és barátságosan üdvözölte. Bementek, ám mielőtt még Fergus frissítővel kínálhatta volna Finbarrt, az halkan, de határozottan így szólt az öregemberhez: – Fergus, tudjuk, hogy tudod, hol van Deirdre.

Ám bármilyen gondosan figyelte Fergust, Finbarr meg mert volna esküdni rá, hogy a főnök őszinte volt, amikor szomorúan ránézett, és így felelt: – Bárcsak tudnám! Finbarr elmesélte neki a druida látomását, és leírta neki a szigetet, amelyet Larine látott. Ebből Fergus aztán megtudta, hol van a lánya. – Nem ismerem azt a helyet – mondta. – Itt maradok, amíg rá nem jössz – válaszolta Finbarr. Fergus habozva vette számba a lehetőségeket. – Lehet erre valahol a part mellett egy efféle sziget – mondta végül. – Holnap megkereshetjük. Ételt és bort hozatott, s mivel Finbarr fáradt volt az út után, amint besötétedett, elaludt. Mikor már mindenki elaludt a rathban, Fergus csendesen fölkelt és kiment. Megfogott egy kis, bőrből összevarrott csónakot, és hátára vetette. Mivel félt, hogy felébreszti valamelyik látogatóját, nem ült lóra, hanem gyalog kelt át a Liffey gázlóján, majd megindult a földnyelv felé, amelyet Deirdre annyira szeretett. Hosszú lábán gyorsan haladt, de amikor csak lehetett, futásnak eredt. Már késő éjjel volt, mire elérte a partot. A növekvő hold magasan járt az égen, a tenger nyugodt volt. Csónakját a vízre bocsátotta, és a

szigethez evezett. Deirdre-t és Conallt egymás karjában alva találta. Felébresztette őket, s mikor Deirdre meglátta, szorosan átölelte. Látván, hogy élnek, s hogy lánya viselős, Fergus elsírta magát. Gyorsan elmondta nekik, mi történt, és figyelmeztette őket: – Csak reggelig van időtök, utána rátok talál. De mit tehettek? – El kell mennetek innen ma éjjel – mondta Fergus, bár amint lányára nézett, nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze –: Tudsz futni, Deirdre? Ez a gond foglalkoztatta Conallt is egész nyáron. Deirdre csak valamikor tél közepe után fogja megszülni gyermekét, erősnek és egészségesnek tűnt. Conall reménykedett benne, hogy most már át tudnak kelni a tengeren, de titkos útjai a part mentén nem voltak túl biztatók. Még mindig őrizték az összes kikötőt. Többször is megfordult a fejében, hogy a lánynak apjához kellene mennie. Még ha felfedeznék is, a király biztosan nem bántana egy tehetetlen anyát és gyermeket. Ám Deirdre ellenezte, és végül is ő állt elő a legelmésebb megoldással. – Mikor közeleg az időm, vigyél ki a partra. Azt mondom majd az özvegyasszonynak, hogy elhagyott nő vagyok. Segíteni fog rajtam – mosolygott. –

Aztán majd a druida a szigetről arra jár és megnéz. – És aztán? – Majd kitalálod, hogyan menjünk el, ha eljön az ideje. Conall feltételezése szerint ez beválhatott, de nem biztosan, és titkos kétségei minden nappal egyre erősödtek. Így most, még mielőtt ideje lett volna gondolkodni, ki is bökte: – Talán ha én elvonom Finbarr figyelmét, Deirdre veled maradhat. Fergus először nem felelt. Bár látta lánya sápadt, szorongó arcát, saját gondolataiba merült. Mi lesz a következménye ő maga és két fia számára, ha felfedezik, hogy Deirdre-t rejtegetik? Tényleg azt akarja, hogy imádott lánya visszatérjen házába? Ám arra gondolván, hogy milyen keveset is tett lányáért, elszégyellte magát. – Dubh Linn az otthona – mondta –, és mindig az is marad. Ám ezután megfogta Conall karját, és hozzátette: – Hajnalra el kell őt vinned a szigetről. Reggel ugyanis végig kell vezetnem Finbarrt a parton. Ha Finbarr már elment, jöjjön éjjel a rathra, s majd valahogy elrejtem. Félt, hogy felfedezik eltűnését, ezért gyorsan visszaevezett. Még mindig fenn volt a hold az égen, mikor visszaindult a parton. Balján a földnyelv magasodott

sötéten. Sietett, ahogy csak tudott, úgyhogy hamarosan elérte az alacsony domb lábát, melynek tetejéről olyan jól látszott az egész Dubh Linn-i öböl. Csak egy pillanatra állt meg, hogy kifújja magát, majd nekilódult. Könnyen járható volt az út. Látta már a csillagos ég alatt a magaslat körvonalait. Útját néhány facsoport és bokor szegélyezte. Már a csúcs felé közeledett, mikor hirtelen lószerszám csilingelése és horkantás ütötte meg a fülét. Megállt, és a bozótra bámult, amely mögül a hangot hallotta. Az árnyékból egy terjedelmes alak bontakozott ki. Egy szekér volt. Vele szemben gurult a lejtőn, s a szekérből Finbarr hangját hallotta: – Köszönöm, Fergus, hogy megmutattad az utat. *** Deirdre végre készen állt. Tudta, hogy nem késlekedhet tovább; az égen még fenn ragyogtak a csillagok, de kelet felé a tengeren mintha már világosodni kezdett volna. Sokáig készülődött, húzta az időt. A sziget volt az ő menedéke: úgy érezte, ha elhagyja, soha többé nem lesz már biztonságban. Conall szerint később talán majd visszatérhetnek még ide. Lehetséges?

Conallra pillantott. A férfi már jó ideje háttal állt, és a partot bámulta. Tervük elég egyszerű volt. Átkelnek a partra, majd a szárazföld belseje felé veszik az irányt, és elrejtőznek a fák között. Ha Finbarr a szigetre érkezik, csak a kis kunyhót találja ott. Az öregasszony a parton majd megmondja neki, hogy sosem látott ott mást, csak a vándorló druidát. Idővel feladja és elmegy. És azután? Esetleg visszatérhetnek a szigetre. Vagy Deirdre elmehet az apjához. Vagy átkelhetnek a tengeren. Ki tudja? A lány felállt, és Conallhoz lépett. Ő nem mozdult. Deirdre mellé állt, és megérintette a karját. – Kész vagyok – suttogta. De Conall csak a fejét rázta. – Túl késő. – Előremutatott. Ahogy a sötétségbe nézett, Deirdre meglátta Finbarr várakozó szekerének árnyát a parton, s kiszaladt a száján: – Ó, Conall, én nem mehetek vissza. Belehalnék. Csak álltak ott, és nézték, ahogy világosodik, a tenger szürkére fakul, és a kocsi a parton lassan nagy, sötét formát ölt. Majd Conall megszólalt: – Oda kell mennem hozzá. A lánynak kis ideig még sikerült visszatartania, ám amint a horizont egyre világosabb lett, elindult,

csónakba szállt és átevezett. Már félúton járt, mikor Deirdre meglátta, hogy a nap tüzes széle feltűnik a láthatáron, és ráébredt, hogy Conall épp most szegi meg a második geissit, hiszen napfelkeltekor szeli át a tengert. Felkiáltott: – Conall! A nap! Ám ha hallotta is, nem fordult vissza. *** Finbarr nem mozdult. Már jóval napfelkelte előtt szekerén állt, mereven, mint a kő. Ezúttal elgondolkodott: vajon érez-e még valamit a régi szeretetből barátja iránt? Bánatot érez vagy csak csalódást? Nem is tudta. Ám azt tudta, mit kell tennie, így – mivel talán félt egy kissé saját érzelmeitől – megkeményítette a szívét. Mégis most, ahogy Conall egyre közeledett felé a vízen, egész mást érzett. Meglepetést. És csodálkozást. Azok után, amit az öregasszony mondott neki, mikor korábban erre járt, tudnia kellett volna, hogy a sziget felől közeledő alak úgy fog festeni, mint egy druida. De még ennél is furcsább volt. Mikor Conall partot ért, és megindult felé, Finbarrnak különös érzésben volt része: úgy tűnt fel neki, mintha nem is Conallt, csak a szellemét látná. Ha Conall meghalt volna, és visszatért volna a Boldogok Szigetéről,

bizonyosan így nézne ki. A bánatos árnyként közeledő alak legbensőbb lényege, szelleme volt annak az embernek, akit valaha úgy szeretett. Néhány lépésre tőle Conall megállt, és hűvösen bólintott. – Tudod, hogy miért vagyok itt, Conall. – Finbarr nyersnek találta saját hangját. – Kár, hogy eljöttél, Finbarr. Nem hozhat jót rád. Hát csak ennyi mondanivalója volt barátjának? – Már több mint egy éve kutatok utánad! – tört ki. – Mit parancsolt neked a főkirály? – kérdezte Conall csendesen. – Hogy mindkettőtöket vigyelek vissza biztonságban. – Deirdre nem megy, én pedig nem hagyom el őt. – Csak ez számít? Te és Deirdre? – Úgy tűnik. – Az nem zavar, Conall – nem tudta hangjából kiszűrni a keserűséget –, hogy már három éve rossz a termés, hogy a szegényeket csak az menti meg az éhínségtől, amit a főnökeiktől kapnak, és hogy mindezt a te hibádnak tartják, amiért megszégyenítetted nagybátyádat, a főkirályt? – Ki mondja ezt? – kérdezte Conall megütközve.

– A druidák mondják Conall, és a filik és a bárdok. – Mély lélegzetet vett. – És én is ezt mondom. Conall elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Szomorúan felelte: – Nem mehetek veled, Finbarr. – Nincs más választásod, Conall. – Finbarr a szekerére mutatott. – Láthatod, hogy fel vagyok fegyverkezve. – Akkor meg kell ölnöd. Nem kihívásnak szánta. Conall csak állt ott csendben, maga elé nézve, mintha várná, hogy lesújtson rá. Finbarr barátjára meredt. Majd lehajolt, felvett három tárgyat, és a lába elé dobta őket. Conall dárdája, pajzsa és fényes kardja volt az. – Védd magad! – mondta. – Nem tehetem – felelte Conall, aki fel sem emelte fegyvereit. Finbarr most már végképp elvesztette türelmét. – Talán félsz megküzdeni? – kiáltotta. – Akkor megmondom, mit fogunk tenni. A gázlónál várok rád, Conall. Eljöhetsz, és férfi módra megküzdhetsz velem, és ha nyersz, elengedlek. Vagy elfuthatsz az asszonyoddal, én pedig visszatérek a nagybátyádhoz, és elmondom neki, hogy futni hagytam egy gyávát. Tégy, ahogy jónak látod! – Ezzel elhajtott kocsiján.

Hosszú töprengés után Conall belátta, hogy nincs más választása, felvette fegyvereit, és búsan követte. Egy füves területen, a Liffey gázlója előtt készült fel Conall és Finbarr a harcra. Mielőtt egy kelta harcos küzdeni indult volna, el kellett végeznie egy rituálét. Először is teljesen meztelenre kellett vetkőznie, bár arcát és testét kékre festhette indigóval. Ám még a külső díszítésnél is fontosabb volt a belső felkészülés, mert a férfi nem megy hideg szívvel csatába. A hadsereg félelmetes harci dalokkal és rémisztő csatakiáltásokkal tüzelte fel magát. A druidák azt ordították az ellenségnek, hogy végük van. Amíg a druidák átkokat idéztek rájuk, a harcosok pedig sértegették őket, a táborból a férfiak néha sárral, sőt emberi ürülékkel dobálták ellenfeleiket, hogy elbátortalanítsák őket. Mindenekelőtt azonban a harcosnak abba az emelkedett állapotba kellett kerülnie, melyben erő és ügyesség többet jelentett a puszta csontnál és izomnál – őseitől, sőt az istenektől kellett erőt merítenie. Ez volt a harcos emelkedett lelkiállapota, harci heve – harci rohama, ahogy a kelta költők nevezték. Ahhoz, hogy ezt az állapotot elérje, a kelta harcosnak szertartásos mozdulatokat kellett végeznie; fél lábon állva tekergette törzsét, és addig

fintorgott, míg arca valóságos harci maszkká változott. Finbarr a hagyományos módon készült fel. Felhúzta jobb térdét, lassan homorítani kezdett, mintha teste íj volna. Bal szemét lehunyta, fejét kissé lehajtotta, míg tágra nyílt, bámuló szeme élesen fúródott ellenfele tekintetébe. Conall ezalatt mozdulatlanul állt, bár Finbarrnak úgy tűnt, az istenekkel beszél. – Rosszul tetted, hogy idejöttél, Conall! – kiáltotta. – Vadkan vagyok, aki leterít majd. Vadkan! Ám Conall nem válaszolt. Végül felvették dárdájukat és pajzsukat, és Finbarr óriási erővel egyenesen Conallnak hajította dárdáját. Tökéletes dobás volt. Egyszer egy ilyen dobással dárdája egyenesen átfúródott ellenfele pajzsán, és mellkasánál a földhöz szegezte. Ám Conall olyan gyorsan állt félre, hogy Finbarr szinte nem is látta, hogy mozdulna, a dárda pedig lepattant pajzsáról. Egy pillanat múlva már Conall dobta el az övét. Egyenesen Finbarr szíve felé szállt. Ha másvalaki hajította volna, Finbarr szép dobásnak ítéli. De tudta, Conall milyen hihetetlen erővel képes dobni, ha akar, ám hagyta, hogy a dárda pajzsába fúródjon, és magában átkozódott. Majd felemelte a kardját, és Conallnak rohant. Nem sokan vehették fel a versenyt kardozásban

Finbarral. Bátor volt, fürge és erős. Mikor Conallt hátrálni kényszerítette, nem tudta, barátja szándékosan hagyja-e, vagy csak kijött a gyakorlatból. Szikrák hullottak, ahogy a vas a vasnak ütközött. A víz szélére értek. Conall még mindig hátrált, s bár hamarosan már bokáig állt a vízben, Finbarr ráébredt, hogy eddig még egyikük sem sebezte meg a másikat. Minél többször csapott felé, Conall annál rejtélyesebb módon hárította. Finbarr csatakiáltással a vízbe rohant, vagdalkozott és előretört. Minden mozdulatot kipróbált, amit csak ismert. Ám furcsa módon kardja mindig a védekező Conall pengéjének vagy pajzsának ütközött, vagy pedig elhibázta. Egyszer, amikor Conall lejjebb eresztette pajzsát, és kardját is épp leengedte, Finbarr villámgyorsan előredöfött – és kardja a semmit találta el. Egy pillanatra Conall mintha köddé vált volna. Nem egy harcossal küzdök, gondolta Finbarr, hanem egy druidával. Egy ideig folytatódott még ez a különös viadal, és ki tudja, hogyan végződött volna, ha a sors úgy nem intézi, hogy Conall egy kőre lépve megcsúszott. Finbarr villámgyorsan lesújtott, el is találta a karját. Ahogy Conall hanyatt esett, és felemelte pajzsát, Finbarr a lába felé vágott, és meg is sebezte. Conall egy pillanaton belül talpra állt, hogy hárítsa

csapásait, de sántított. Lába körül véres volt a víz. Tovább hátrált, ám Finbarr tudta, hogy ezúttal azért, mert bajban van. Gyors csellel megint eltalálta, most a vállán. Tovább folytatták, csapás jött csapás után, de bármilyen ügyes volt is Conall, Finbarr érezte, hogy gyengül. A markában volt. Tudta. Már csak idő, kérdése, mikor lesz vége. Hosszú pillanatok teltek el. Még vagy húsz lépéssel hátrébb mentek. Finbarr a másik férfi vérétől vörös sekély vízben gázolt. Conall megcsúszott. Úgy látszott, mindjárt elesik. Most, karnyújtásnyira a győzelemtől, az elmúlt év összes csalódása és – bár maga is alig hitte – a sokévnyi irigység tört ki Finbarrból, amikor felkiáltott: – Ne hidd, hogy megöllek, Conall! Nem foglak. Te és Deirdre megkötözve jöttök szekerem után a mai napon a királyhoz! Kardját a magasba lendítve előrevetette magát. Nem is látta a pengét. Olyan gyors volt, hogy a harc hevében egy pillanatig nem is érezte. De az szétzúzta mellkasát a szíve fölött, úgyhogy Finbarr összerázkódott, először csak meglepetésében, ahogy tudatára ébredt, mi történt. Aztán óriási, vörösen izzó, sajgó fájdalom rohanta meg, és érezte, hogy fuldoklik, hogy gégéje és szája tele van vérrel, és minden úgy száguldott el előle, mint egy folyó,

amint a sekély vízbe zuhant. Erezte, hogy valaki megfordítja, és látta, hogy Conall arca végtelen szomorúsággal néz le rá. Miért olyan szomorú? Arca kezdett elmosódni. – Ó, Finbarr. Nem akartalak megölni. Miért mondja ezt? Megölte? Finbarr megpróbált mondani valamit az elmosódott alaknak. – Conall… Aztán ragyogó fényt látott, ahogy szeme tágra nyílt. Conall feltette a szekérre a kocsihajtóval, aki majd visszaviszi testét a királyhoz. Conall csak most látta, hogy Cuchulainn, a kutya is ott van megkötve a szekéren, ott vár gazdájára. Conall egy utolsó, bánatos pillantást vetett a Liffey széles vizére, majd visszaindult Deirdre-hez. *** Goibniu fél szemével vizslatta a többieket: a főkirályt, a királynét, a törzsfőket és a druidákat. Figyelt, de nem szólalt meg. A kimerült kocsihajtó kétnapi út után ért Finbarr testével a főkirály táborába. Az asszonyok temetésre készítették elő a testet. Később mind ott beszélgettek a vesszőfalú teremben.

Legalább húsz fiatalember akart Conall után eredni. Majd el is mennek, persze. Megölik a hőst, aki megölte a nemes Finbarrt – micsoda lehetőség a dicsőségre vágyó ifjaknak. Úgy látszott, a druidák is ezt tartják a legjobbnak. Larine is ott volt, Conall barátja. Szomorúnak látszott, de egy szót sem szólt. A királyné annál inkább. Goibniu úgy találta, sosem érdekelte igazán a Conall utáni hajtóvadászat, de most kérlelhetetlen volt. Conallt és Deirdre-t meg kell ölni. – Hadd temesse el az apja Dubh Linnban! – kiáltotta. – És hozzátok el nekem Conall fejét! – Körbepillantott a főnökök és ifjú hősök során. – Aki elhozza Conall fejét, kétszáz marhát kap! Nyilvánvalóan nem akarta, hogy visszatérjenek. Ám Goibniut inkább az érdekelte, mire gondolhat a király, aki lehangoltan üldögélt nagy, fedett padján, de meg sem szólalt. Talán arra gondolt, amire Goibniu is? További okokat keresett? Mint oly gyakran, ha mások beszélgetését hallgatta, Goibniu most is úgy érezte, hogy szavaik üresek; semmit sem jelentenek. Mert mi is a főkirály valódi gondja? A rossz termés. És mi okozta a rossz termést? Valóban a főkirályt hibáztatják? Lehet ezen segíteni Conall halálával? Goibniu nem tudhatta, de kételkedett benne. Személyes meggyőződése szerint senki sem tudhatta. De

hitték. Ez számított: hogy mit hisznek. Conall halála bosszút szolgáltatna a király megcsúfolásáért. De mi lesz, ha azután mégsem lesz jó a következő termés? A druidák akkor is a főkirályt okolják? Kétségkívül. Észrevette, hogy a főkirály ránéz. – Nos, Goibniu – kérdezte –, és neked mi a mondanivalód? Goibniu, a kovács egy pillanatig nem felelt; gondosan megrágta, mit fog válaszolni. – Azt hiszem – mondta végül halkan –, hogy van más megoldás. Beszélhetnék veled négyszemközt? *** Deirdre egyszer-kétszer még arról is elábrándozott ezekben a napokban, hogy talán szabadon elmehetnek. Semmi sem lehet rosszabb, gondolta, mint az a reggel, amikor a szigeten várta, hogy vajon Finbarr szekerét vagy Conall szép szál alakját pillantja meg a szemközti parton. Egyiket sem látta: Conall összegörnyedt, véres alakját pillantotta meg, aki haldokló állatként vonszolta magát a homokban, úgyhogy először alig ismerte meg. Mikor pedig végre csónakjából kizuhant elé a kavicsos partra, a lány alig tudta elrejteni elborzadását sebei láttán. Amit tudott, megtett, hogy ápolja. A férfi le volt

gyengülve, egyszer-kétszer el is ájult, de azért elmesélte, mi történt, és hogyan ölte meg barátját. A lány alig merte megkérdezni, hogy most mihez kezdjenek. Késő délután apja is megérkezett. – Érte fognak jönni. Finbarr kocsihajtója meg fogja mutatni, hol van. De az beletelik még egypár napba, Deirdre. Holnap majd kitaláljuk, mit tegyünk. Este elment. Bár Conall lázas volt éjjel, reggelre jobban lett, Deirdre pedig megetette húslevessel, amit az apja hozott. Dél felé megint eljött Fergus. Miután megvizsgálta Conallt, és megállapította, hogy életben fog maradni, komoly arccal feléjük fordult. – Nem maradhattok itt tovább. Bármilyen kockázattal jár is, át kell kelnetek a tengeren. – A vízre nézett. – Legalább azért hálát adhatunk az isteneknek, hogy szép az idő. – Conallra mosolygott. – Két napon belül visszatérek egy csónakkal. – De apám – kiáltott fel Deirdre –, még ha találsz is, hogy evezhetnék egyedül ebben az állapotban, mikor Conall olyan gyenge, hogy még az evezőt sem tudná felemelni? – Lesz legénység is – felelte apja, azzal elment. A következő nap szorongással telt Deirdre számára. Először hálás volt. Bár minden hullám zajára a partra nézett, hátha a király emberei

közelednek, senki sem jött. Conall állapota is javulni látszott. Még körbe is sétálta a kis szigetet, és a lány megkönnyebbülésére nem szakadtak fel a sebei. Ám lelkiállapota már aggodalomra adott okot. Deirdre már hozzászokott a hangulataihoz, így mikor késő délután egyedül ült ki a kavicsos partra, és a tengerre meredt, először nem tulajdonított neki jelentőséget; ám egy idő után olyan szokatlanul szomorúnak látszott, hogy odament hozzá, és megállt mellette. – Min gondolkozol? – kérdezte. A férfi sokáig nem válaszolt. – Finbarra gondoltam – felelte végül. – A barátom volt. A lány át akarta ölelni, de valahogy olyan távolinak tűnt, hogy nem merte. Inkább csak megérintette a vállát, aztán el is húzta a kezét. – Tudta, milyen kockázatot vállal – mondta Deirdre halkan. – Nem a te hibád. Nem felelt; hallgatásba merültek. – Azt mondta – szólalt meg Conall –, hogy a druidák szerint az én hibámból lett rossz a termés, mert megaláztam a főkirályt. – Akkor az az én hibám is, Conall. – Nem a tiéd – vonta össze szemöldökét. – Az enyém. – Ostobaság.

– Lehet. – Megint elcsendesedett, míg a lány aggódva figyelte. – Nem szabad ezt hinned, Conall – mondta, s erre a férfi megfogta a kezét. – Nem fogok erre gondolni – mormolta, de nem nézett a lányra. Egy idő után Deirdre határozatlanul arrébb ment; ám Conall tovább üldögélt a vízre meredve, míg le nem ment a nap. Fergus másnap reggel érkezett. Amint csónakjával közeledett a földnyelv felől, még mindig köd ült a tengeren. Kicsi bárka volt, oldala bőrből készült, s egy négyszögletű vitorlával fogta be esetlenül a szelet – nem nagyon különbözött azoktól a csónakoktól, amelyekkel távoli őseik érkeztek a nyugati szigetre. Az öböl déli részén vette egy halásztól. Maga kormányozta, s két fia is elkísérte. Mind a partra léptek, elégedetten önmagukkal. – Itt a csónakod – mondta Fergus. – Nyugati szél fúj, de elég enyhe, a tenger is nyugodt. Nem kell aggódnod az átkelés miatt. – De hol a legénység, amit ígértél? – kérdezte Deirdre. – Az apád az, Deirdre, és a két fivéred. – Úgy mondta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. – Bízz az apádban, Deirdre, én pedig Manannan mac Lirbe helyezem bizodalmamat. A

tengeristen megóv majd. Ez nem elég neked? – Talán, ha csak te jössz. – A lány kételkedve pillantott öccseire. – Túl kicsi a csónak. – Itt akarnád hagyni a testvéreidet – kérdezte Fergus mosolyogva – egyes-egyedül a világon? Deirdre ekkor értette meg. – Úgy érted, nem jöttök vissza? – Hogy a király elé álljak, miután megszöktettelek? Nem, Deirdre, együtt megyünk. Mindig is szerettem volna útra kelni. Csak egy kicsit sokáig halogattam. – De a rath, a földjeid, a marhák… – Dubh Linnban? – Megvonta a vállát. – Nem valami nagyszerű hely, mondhatom. Túl mocsaras. Nem, Deirdre. Azt mondom, ideje indulnunk. Deirdre látta, hogy a bárka tele van étellel, ott van egy kis zsák ezüst és apja ivókoponyája is. Így hát megcsókolta apját, és nem szólt többet. Már csak egyetlen gond volt. Conall nem akart menni. Nem nagyon beszélt erről. Az előző éjjeli lehangoltsága eltűnt, most szomorúnak látszott, talán egy kicsit szórakozottnak is, de nyugodtnak. És hajthatatlannak. Nem megy. – Az istenekre, ember! – kiáltott rá Fergus. – Mi bajod van? Nem látod, mit meg nem tettünk érted? – S mikor ez sem használt, megkérdezte: –

Talán erőszakkal kell a csónakba vonszolnunk? – Ám a herceg egyetlen pillantása jelezte, hogy ez még ebben a legyengült állapotában sem túl jó ötlet. – Legalább megmondanád, miért? – kérdezte végül Fergus kétségbeesetten. Néhány pillanatig nem lehetett tudni, Conall válaszol-e egyáltalán, ám végül halkan csak annyit mondott: – Az istenek nem akarják, hogy elmenjek. – Honnan tudhatnád? – firtatta Fergus ingerülten. – Ha átkelek veletek a tengeren, az nem hoz rátok szerencsét. Míg Deirdre apja a bajsza alatt szitkozódott, két öccse aggodalmasan pillantott egymásra. Az istenek elátkozták nővérük emberét? Mivel Conall úgy festett, mint egy druida, azt gondolták, biztosan tudja. – Semmi értelme, hogy vízbe fúljunk, apám – mondta egyikük. – Akkor hát vigyük Deirdre-t, téged meg hagyjunk itt? – Fergus már majdnem kiabált. Conall nem felelt, Deirdre viszont megfogta apja karját. – Nem hagyhatom itt, apám – mormolta. A férfi türelmetlenül forgatta szemét az égre, de lánya félrevonta és folytatta: – Várjunk még egy napot. Talán holnap már nem így érzi.

Mivel nem volt más választása, Fergus csak megrándította a vállát, és felsóhajtott. Mielőtt azonban elment, még figyelmeztette lányát: – Nincs sok időtök. Magadra és a gyerekre is gondolnod kell, Deirdre. Miután apja és öccsei elmentek, Deirdre egy ideig nem szólalt meg. Egy csapat sirály gyülekezett a kavicsos parton. Újra és újra a magasba emelkedtek, a kék szeptemberi égboltra rikoltottak, Conall pedig szinte transzban bámulta őket. Végül elrepültek, s akkor a lány megszólalt: – Mi lesz velünk, Conall? – Nem tudom. – Miért nem akarsz jönni? – Nem kapott választ. – Álmodtál valamit az éjjel. – A férfi még mindig nem válaszolt, de a lány gyanította, hogy álmot látott. – Az istenekkel beszéltél? Mondd meg az igazat, Conall! Mit tudsz? – Azt, hogy itt kell várnom, Deirdre. Ez minden. A lány Conall sápadt, szép arcára pillantott. – Akkor itt maradok veled – jelentette ki egyszerűen. A férfi megfogta a kezét, hogy érezze, szereti, a lány pedig azon töprengett, vajon reggelre meggondolja-e magát. ***

Amikor Deirdre felébredt, az ég tiszta volt, de a föld fölött vékony ködréteg lebegett. A szemközti partra pillantva minden nyugodtnak látszott. Mindenképpen korán volt még ahhoz, hogy a főkirálytól bárki is ideérhessen. Aztán megakadt valamin a szeme. A távolban haladó kis alak, amely a ködös lapályon közeledett, először madárnak látszott. A Madárrajok Síkját szakadozott ködfátyol fedte, párapamacsok szálldogáltak, a fehérség elborította a partot és a tengert is, úgyhogy nem is látszott, hol találkozik a föld a vízzel. Ahogy a madár közelebb ért, már gyanította, hogy egy barna köpenyes ember közeledik sebesen szekerén, hacsak nem az istenek küldötte volt, aki holló, hattyú vagy valami más szárnyas lény alakját vette fel, hogy meglátogassa őket. A kísérteties jelenség megállt ott, ahol Deirdre a partot sejtette. Ahogy most nézte, meg mert volna esküdni, hogy egy kecses szarvas az. De a jelenés hamarosan eltűnt a ködben, s mikor legközelebb felbukkant, mintha csak alakot tudna váltani, lassan, szürkén és mozdulatlanul, mint egy állókő, kis szigetük felé lebegett. Deirdre körülpillantott, remélve, hogy apja csónakja közeledik a földnyelv felől. Ám ehelyett

Conallt pillantotta meg, aki komoran állt mögötte. – Larine az – mondta. – Úgy láttam, mintha alakot változtatott volna. – Druida – jegyezte meg a férfi. – Talán el is tud tűnni, ha akar. Most már a lány is látta, hogy a druida közeledik kis csónakjában. – Gyere, Conall! – szólt halkan, ahogy partra lépett. – Beszélnünk kell! Deirdre aggodalmasan nézett Conallra, aki viszont, meglepetésére, mintha megkönnyebbült volna. Kissé távolabb hosszan beszélgettek, mint két lebegő árnyék a víz szélén gomolygó ködben. A nap épp felbukkant a horizonton, mikor visszatértek hozzá, s Deirdre látta, hogy Conall arca megváltozott. Eltűnt róla a boldogtalanság, s gyengéd mosollyal megfogta a lány kezét. – Minden rendben van. Nagybátyám és én kibékülünk.

III. Samhain: az ősi Halloween, amikor a holtak szellemei egy éjen át az élők közt járnak. Samhain, a fordulópont, az év sötét felének kezdete. Samhain, amikor levágják az állatokat; a baljós Samhain. Ám a nyugati sziget enyhe éghajlatán a Samhaint megelőző hónap általában igen kellemes volt. Deirdre is mindig így találta. Néha ködös volt az idő, máskor a kék ég olyan közel látszott, hogy akár meg is érinthette volna. Szerette az őszi erdőt, a tölgyfák barna leveleit, ahogy a fákon susognak, vagy talpa alatt ropognak. S ha kissé csípős volt a levegő, úgy érezte, bizsereg a vére. Larine három napig maradt velük a szigeten. Gyógynövényeket is hozott, hogy meggyógyítsa Conallt. A két férfi órákat töltött beszélgetéssel és imával, s ha Deirdre mellőzöttnek érezte is magát, láthatta, hogy Conall testileg-lelkileg jobban lett. Larine végül elment, de előtte még így szólt a lányhoz kedvesen: – Conall nemsokára teljesen felépül, Deirdre. Maradj itt vagy az apádnál. Senki sem fog zavarni. A főkirály ki akar békülni veletek Samhain ünnepén, úgyhogy majd eljöttök hozzá. – Kitalálta, mire gondol a lány, mivel mosolyogva hozzátette: – Nem

kell félned többé a királynétól, Deirdre. Nem fog bántani. Másnap apja hazavitte őket. Boldog hónapot töltöttek Dubh Linnban. Ha Deirdre-nek volt is némi kétsége, vajon Conall hogy fog kijönni családjával, az hamarosan megszűnt. Az unalom legkisebb jele nélkül hallgatta Fergus őseiről szóló elbeszéléseit estéről estére, a lány öccseivel hurlinget játszott, és játékos kardviadalokba bocsátkozott velük. Még arra is sikerült rábeszélnie Fergust, hogy cseréljék ki a gázlónál a törött deszkákat, sőt, még segített is neki. A lány felfigyelt rá, hogy sebei nemcsak begyógyultak, hanem nyomuk is alig maradt. Ahogy éjszaka egymás mellett feküdtek, úgy tűnt, mezítelen teste ugyanolyan tökéletes, mint régen. Deirdre pedig érezte, hogy gyermeke növekszik és erősödik testében. – Tél közepén érkezik a fiunk – mondta boldogan –, mint a tavasz ígérete. – Azt mondtad, a fiunk – jegyezte meg Conall. – Fiú lesz, Conall – felelte Deirdre. – Érzem. A fűzfák lehajló ágai alatt sétálgattak a Liffey partján, vagy a tölgyesekben és a bükkösökben. Mindennap ellátogattak valamelyik szent forráshoz is, és Conall gyengéden bevizezte a lány domborodó hasát, végigsimított gömbölyű formáján. Voltak

ködös és napfényes napjaik is, de a szél egész hónapban gyenge volt, így csak néhány levél szállingózott az őszi fák dús, arany és bronz koronájából. Csak a vándormadarak gyülekezése jelezte, hogy hamarosan elkerülhetetlenül beköszönt a tél. Két nappal Samhain előtt, mikor már seregélyek köröztek Dubh Linn fái fölött, megérkezett a három szekér. *** Deirdre látta, hogy apja elégedett; még sosem utazott így. Valóban pompás szekerek voltak, s mindegyiket egy-egy kocsihajtó irányította. Fergus és fiai ültek az egyikben, Deirdre a másikban, a legszebb pedig Conall sajátja volt, melyet két fürge lova húzott. Szép nap volt. Ahogy átkeltek a gázlón, napfény csillogott a Liffey széles vizén. Északnyugat felé vezetett az útjuk. Egész délután sebesen és könnyedén haladtak a füves mezők és az erdős lankák mellett. Kora este kellemes helyen, egy tölgyligetben tanyáztak le. Másnap reggelre megváltozott az idő. Száraz volt, de borús. Ólomszürke volt az égbolt, s a felhőkön áttörő nappászmák valahogy baljóslatúan és fenyegetően hatottak Deirdre szemében. A társaság többi tagja

azonban jókedvűen folytatta útját északnyugatra, a Boyne völgye felé. – Délutánra odaérünk – jegyezte meg a lány kocsisa. – Odaérünk a királyi Tarába. Apja vidáman kiáltott át neki: – Emlékszel, Deirdre? Emlékszel még Tarára? Persze hogy emlékezett. Hogy is felejthette volna el? Évekkel ezelőtt, amikor kisebbik öccse nyolcéves volt, Fergus egy nyári napon mindannyiukat magával vitte Tarába. Boldog emlék volt. A nagy szertartásközpont csodálatos helyen állt – nagy, széles domb magasodott a Boyne völgye fölé, félnapi járásra állt az ősi sírhelytől, ahol Dagda lakozott. Azon a nyári napon, egy őrtől eltekintve, elhagyatott volt a hatalmas terület, mivel felavatásuk után a főkirályok csupán Samhain ünnepén látogattak Tarába. Fergus olyan büszkén vezette kis családját, mintha övé lenne az egész hely, és megmutatta nekik a legfontosabb dolgokat – a nagy, ívelt földsáncokat, melyekben az ünnep idején szentélyeket és ünnepi sátrakat állítottak fel. Megmutatta a hely néhány mágikus pontját is. – Itt választják ki a druidák az új főkirályt – mutatott egy kisebb halomra. – Egyikük bikavért iszik, s az istenek látomást bocsátanak rá. Egy pár kőre mutatva így szólt:

– Az új királynak át kell kormányoznia ezek között a szekerét. Ha elakad, nem ő az igazi király. Deirdre-t legjobban a domb tetején lévő ősi állókő, Fal Köve nyűgözte le. – Ha az igazi király szekere ideér, és hozzáér a kőhöz, a druidák hallják, hogy a kő felkiált. – És aztán – kérdezte az egyik fiú – egy fehér kancával kell párosodnia, igaz? – Úgy ám – felelte Fergus büszkén. Bár fivéreit a király avatásának ilyetén részletei bűvölték el, Deirdre magában a helyben látta Tara varázsát. Napközben minden égtáj felé csodálatos kilátás nyílt a dombról, napkeltekor és alkonyatkor azonban, amikor a völgyet körös-körül köd borította, Tara dombja lebegő szigetnek tűnt az istenek világából. Deirdre-nek boldognak kellett volna lennie, hogy odatartanak. Elmúlt dél, mire megpillantották Tarát. A három szekér, Conalléval az élen, háromszög alakba rendeződött a széles úton, balra mögötte Deirdre, jobbra apja szekere haladt. Bár az ég még mindig fémes sötétszürkében játszott, s csak néha villantak elő az ezüstös napsugarak, nem volt hideg. Deirdre valamivel előttük az út mentén embereket látott, sokan kosarat cipeltek. Mikor Conall is észrevette őket, hirtelen ledobta köpönyegét, s úgy állt ott

sápadt, meztelen felsőtestével, mint egy csatába induló harcos. A három szekér ék alakban száguldott tovább, s ahogy az emberek mellé értek, azok kosaraikba nyúltak, és őszi vadvirágokat dobáltak Conall kocsijára. Igaz, hogy a főkirály unokaöccse volt, Deirdre-t mégis meglepte, hogy hősnek kijáró fogadtatásban részesítik. A domb most már előttük tornyosult. A lány embereket pillantott meg a csúcsot körbezáró hosszú földsáncon. A fal közepén egy sor pap állt, kezükben hosszú bronzkürtöt és nagy bikaszarvat tartottak, amely a király jelképe volt. Mögöttük fonott hiú építmények álltak, amelyeket kimondottan az ünnepre emeltek. Helyenként kis tüzek eregették vékony füstcsíkjaikat az égbe. Lapos, fákkal tarkított, füves területre értek a domb lábánál, közvetlenül innen vezetett az út a domb tetejére. A papok felemelték kürtjeiket. Hangos, mély, fenyegetően vibráló hang szállt belőlük, mely fülsiketítő hangorkánná fokozódott. És akkor fekete köd támadt. Olyan váratlanul és hevesen történt, hogy Deirdre felsikoltott. A seregélyek hangos szárnysuhogással röppentek fel előttük, szinte zúgott tőlük a levegő. Seregélyek ezreinek örvénylő felhője borította be a szekereket. Ahogy köröztek körülöttük, mintha mind ők, mind az utasok valami

különös, sötét forgószélbe kerültek volna. Egyre csak köröztek, hangos szárnycsapásaiktól Deirdre még saját sikítását sem hallotta. Előttük, mögöttük, mindenütt felemelkedett a sötét felleg, újra leereszkedett; majd megint felszállt, és hirtelen a közeli fák felé száguldott, hogy ott letelepedjen. Deirdre oldalra nézett. Apja és testvérei nevettek. Conall arcát nem láthatta. Ám ahogy felpillantott a tömegre a földsáncon, hirtelen elborzadva ráébredt, minek is voltak az előbb tanúi. Conall fekete ködön át érkezett Tarába. A geissi beteljesült. Nem is volt idejük ezen gondolkodni, ahogy a domboldalon száguldottak Tara nagy szentélye felé. A dombtetőhöz vezető utat lobogó fáklyák szegélyezték. Ahogy az út utolsó szakaszához értek, a két hátsó szekér megállt, s Conall egyedül folytatta útját a rövid, földhányással szegett ösvényen, melynek tetején főnökeitől övezve ott állt a főkirály. Deirdre látta, amint Conall leszáll szekeréről, és a királyhoz lép. A király lecsupaszította mellkasát unokaöccse előtt, hogy megcsókolhassa, azután viszonozta a megbocsátó gesztust. Majd Conall letérdelt előtte, s a király a fiatalember fejére tette kezét, hogy megáldja. Bár Deirdre-nek örülnie kellett volna a szeretet és megbocsátás eme gesztusai láttán, még mindig annyira a madárfelhő

hatása alatt állt, hogy csupán szorongást érzett. Úgy gondolta, túl szép, hogy igaz legyen. És miután üdvözölték egymást, miért álltak sorfalat a főkirály és emberei, mintha dicsőítenék Conallt, miközben ő a királyi társaság mögött álló druidák csoportja felé tartott? Miért lett Conallból, a szökevény hercegből egyszer csak hős? – Most velem kell jönnöd! – Deirdre lepillantott, és meglepve látta, hogy Larine mosolyog rá szekere mellől. – Előkészítettek neked egy helyet, ahol megpihenhetsz. Jó kezekben leszel. – Látva a lány kétkedő pillantását, hozzátette: – Conall gyermekét hordod a szíved alatt. Tisztelni fognak. Kövess! Egy kis kunyhó felé vezette. Mielőtt odaértek, Deirdre megpillantotta Goibniut, a kovácsot. Egymagában állt, és őt figyelte. A lány nem vett róla tudomást, s ő sem próbálta meg üdvözölni. Csak nézte. Deirdre nem értette, miért. Mikor a kunyhóhoz értek, megkérdezte Larinét: – Hol van Conall? – Nemsokára idehozom – ígérte a druida. Egy rabszolgalány frissítőt hozott neki. Apjának és testvéreinek biztosan máshol adtak szállást, gondolta. Rengeteg ember volt az óriási táborban, de senki nem ment oda hozzá, amikor kiállt az ajtóba. Olyan érzése volt, mintha finoman érzékeltetnék,

hogy nem vesznek róla tudomást, mintha kívülálló lenne. Végre megjött Conall. Pár lépéssel lemaradva Larine követte. Milyen békésnek tűnt Conall! Komolynak, de nyugodtnak. Deirdre azt gondolta, biztosan azért, mert kibékült a nagybátyjával. Kedvesen, szeretetteljesen nézett a lányra. – A druidáknál voltam, Deirdre – mondta gyengéden. – El kellett intézni bizonyos dolgokat. Nagy megtiszteltetésben lesz részem. – Ez nagyon jó, Conall – felelte a lány, bár nem értette. – Olyan útra indulok, Deirdre, amit csak egy herceg tehet meg. S ha kedvükre teszek az isteneknek, jó lesz a termés. – Kis időre elhallgatott, s elgondolkodva nézett a lányra. – Ha át kellene kelnem a tengeren a Boldogok Szigetére, hogy az istenekkel beszélhessek, nem próbálnád megakadályozni? – Várnám, hogy visszatérj. De a Boldogok Szigete – tette hozzá aggodalmasan – nagyon messze van, Conall, a nyugati tengeren. – Igazad van. S ha hajótörést szenvednék, meggyászolnál, de azért büszke lennél rám, ugye? Megmondanád a fiamnak is, hogy legyen büszke atyjára?

– Hogy is ne lehetne büszke rá? – Az apám csatában halt meg, dicsőséggel. Így hát anyámmal nem bánkódtunk érte, mert tudtuk, hogy az istenekkel van. – Mit jelentsen ez az egész, Conall? – kérdezte az összezavarodott lány. Conall intett Larinénak, hogy jöjjön közelebb. – Deirdre – kezdte. – Tudod, hogy te vagy életem szerelme, s a fiammal vagy viselős. Ha te is úgy szeretsz, ahogy én téged, ne szomorkodj, ha útra kelek. És ha szeretsz, ne feledd el, amit most mondok. Finbarr, akit megöltem, a legdrágább barátom volt. De Larine még jobb barát. Most el kell hagynom téged, mivel ez az istenek akarata. De hadd legyen Larine a te barátod és tanácsadód is, s akkor sosem eshet bántódásod. – Ezzel gyengéden megcsókolta, majd sarkon fordult és elment, magára hagyta Deirdre-t a druidával. És akkor Larine elmondta neki, mi fog történni. *** Közelgett a hajnal. Vajon félt Conall? Nem úgy érezte. Amikor Conall még gyermek volt, Samhain előestéjét varázslatos, ám veszélyes időnek vélte. Az emberek ételt hagytak elöl a hozzájuk látogató szellemeknek, viszont kioltották a tüzeket, nehogy a

veszélyes szellemek sokáig ott maradjanak. Kisfiúkorában ilyenkor mindig az anyjához bújva aludt. A hosszú éjszaka után kiválasztották, hogy mely állatokat – marhát, disznót, juhot – vágják le télire. Conall mindig szomorúnak hallotta a karám felé vezetett tehenek bőgését, ahol a csordások már késekkel várták őket. A többi fiú mulatságosnak találta a disznók visítását, ahogy megragadták őket, és összekötözték csülkeiket. Ezután a férfiak hátsó lábaiknál fogva egy fára húzták őket, és elvágták a torkukat – még jobban visítottak, és a vörös vér folyt, spriccelt mindenfelé. Bármennyire szükséges volt is, Conall sosem élvezte a mészárlást, inkább az áldást osztó druidánál keresett vigaszt. Mikor nagyobb lett, Samhain előestéjén kisurrant, és egyedül üldögélt odakinn. Egész éjjel a halvány árnyakat kereste, és várta, hogy meghallja a kunyhókba surranó, fák között járó szellemek lépéseit. Kifejezetten egyikükre várt. Kisfiúként azt hitte, hős apja majd eljön hozzá látogatóba. Újra és újra elképzelte, milyen volt a magas alak villogó kék szemével és hosszú bajszával, akiről anyja mesélt neki. Eljön majd az apja? Sosem jött. Egyszer tizennégy éves korában, Samhain előestéjén szokatlan élménye volt: különös melegséget érzett, mintha lenne ott valaki. És mivel annyira vágyott rá, hogy így legyen, azt hitte, az apja volt az.

De ez az utolsó éjjel más volt. Örült, hogy Larine vele lehetett. Azt kérte, hogy a druida mellette lehessen, és teljesítették a kérését. Együtt üldögéltek, beszélgettek és imádkoztak, a szent imákat ismételték. Az éjszaka közepén Larine egy időre magára hagyta. Annyira foglalkoztatta a másnapi megpróbáltatás, hogy el is feledte, azon az éjszakán a szellemek szabadon kószálnak. Ahogy egyedül ült a druida házának sötétjében, nem is tudta, ébren van-e vagy álmodik, de éjfél körül egy alakot látott belépni. Ugyanolyan tisztán láthatta, akár Larinét, ami egy kissé különös, hiszen sötét volt benn; de rögtön tudta, ki lehet az. Apja állt előtte komoly, de kedves mosollyal az arcán. – Már olyan régóta várok rád, apám – mondta Conall. – Hamarosan együtt leszünk, Conall – válaszolta apja. – Örökké együtt leszünk a fényes reggelek földjén. Sok mindent kell majd megmutatnom neked. – Ezzel kiment, és Conallt béke szállta meg, tudta, hogy az istenek kegyelméből apjához fog menni. Rég nem áldoztak már embert Taránál. Legalább három generáció óta. Ez aztán még ünnepélyesebbé és fontosabbá tette a szertartást. Ha valami meg tudja törni a főkirály fejére és egész

országára hullott átkot, hát bizonyára ez az. Ha Conall azt remélte, hogy megszabadulhat fájdalmától és bűntudatától, amiért megszöktette Deirdre-t, és megölte Finbarrt, ezzel az áldozattal mindent jóvátehet. Ám miközben arra készült, hogy átlépje a másvilág kapuját, nem az önfeláldozás érzése szállta meg. Nem is a bánat, nem is az öröm. Conall a végzetét érezte. Nemcsak a három geissi és a Finbarrt illető prófécia teljesedett be, hanem ezzel a cselekedettel mindaz, ami Conall volt – herceg, harcos, druida –, tökéletesen kifejezésre jutott. Ez volt a legnemesebb, legszebb halál. Erre született. Egyesülni az istenekkel: ez volt az ő hazatérése. Békésen üldögélt, míg a hajnal első sugarával Larine is visszatért. Egy kis megégett lepényt és tört mogyorót adtak neki enni, mivel a mogyorófa szent növény volt. Azután alaposan megmosdatták, és meztelen testét vörösre festették. Kellett egy kis idő, mire megszáradt. Mikor végül megszáradt, Larine rókaprémet kötött Conall bal karjára. Ezután egy kis ideig várnia kellett. Odakinn már világosodott. Hamarosan Larine szólította mosolyogva: – Gyere! ***

Legalább ezren nézték. A druidák körbeálltak a halmon, ahol mindenki láthatta őket. A főkirály egy másik halmon állt. A tömeg hirtelen elhallgatott. Most vezették ki Conallt. A főkirály elgondolkodva nézte a tömeget. Így kell történnie. Nem volt benne biztos, hogy ezt akarja, de meg kell történnie. Megpillantotta Goibniut. A kovács kétségkívül okos volt. A bűnbánó herceg visszatérése és önkéntes áldozata mesteri húzás volt. Nemcsak a király presztízsét állítja helyre – a királyi ház saját tagját áldozza fel az isteneknek –, hanem a druidákat is nehéz helyzetbe hozta. Ők is áldozatot hoztak, a legfontosabbat, amit csak meghozhattak. Ha a szigetet ismét rossz termés sújtaná, nem okolhatnák már egyedül a királyt érte. Tudta, és ők is tudták. Saját hitelességüket tennék kockára. A királyné állt az oldalán. Végre őt is elhallgattatta. Mióta Larine meglátogatta Conallt a kis szigeten, a király már tudta, felesége mivel fenyegette meg szegény Deirdre-t. Már előtte is sejtett valamit. Erről nem esett szó köztük, de az asszony tudta, hogy tudomása van róla. Jó ideig nem fog gondot okozni. Ami a lányt illeti, őt a király őszintén sajnálta. Meg fogja neki engedni, hogy visszatérjen atyjához, és ott nevelje Conall gyermekét. Még Goibniu is ráállt. Egyszer majd

talán tesz valamit a gyermekért. Sosem lehet tudni, mikor bizonyulhat hasznosnak egy távoli rokon. A tömeg utat nyitott. Conall, Larine és két másik druida jelent meg. A király kíváncsi volt, vajon Conall felpillant-e rá, de a fiatalember elmélyült arccal meredt előre. Hála az isteneknek! Elérték a druidák halmát, és felmentek. A tollköpenyükbe öltözött druidák a halom egyik végére álltak, míg Conall meztelen, vörösre festett alakja egy pillanatra egyedül maradt, tőlük távolabb, hogy mindenki jól láthassa. A főkirály kelet felé pillantott. A horizonton tiszta volt az ég. Ez jó. Láthatják majd a napfelkeltét. A látóhatár máris izzani kezdett. Most már nincs sok idő hátra. Három druida lépett Conallhoz. Egyikük Larine volt. Az egyik idősebb druida szavára Conall letérdepelt. A legidősebb hátulról nyakszorítót helyezett rá, de nem szorította meg. A másik görbe bronzkést, Larine pedig egy bunkósbotot emelt a magasba. Három halállal járt a kelta áldozat: egy a földnek, egy a levegőnek, egy az égnek – a három világnak. Egyes áldozatokat elégettek, egyeseket eltemettek, másokat pedig a folyóba dobtak. Conallnak három rituális halált kellett halnia. Ám a valóságban elég irgalmasan zajlott le a ceremónia. Larine ugyanis majd lesújt rá a bottal, ami elkábítja;

s míg Conall gyakorlatilag eszméletlenül fekszik, a másik druida megfojtja a nyakszorítóval. S végül a görbe késsel elmetszik majd a torkát, hogy a vére a földre hulljon. A főkirály a horizontra tekintett. Bármelyik pillanatban felkelhet a nap. A druidák dombján mozgolódás támadt, a többi druida is körbevette az áldozatot. A közönség csak színes tollakkal borított hátukat láthatta, és középen Larine magasra emelt botját. A király már látta, hogy a nap végre Tara felé villan, és épp idejében fordult meg, hogy láthassa, amint a bot hangos reccsenéssel lesújt – a hang az egész környéken visszhangzott, majd mindenki elhallgatott, csak a tollak zizegése hallatszott a druidák gyűrűjéből. A főkirály a kisfiúra és a fiatalemberre gondolt, akit oly jól ismert, majd nővérére, Conall anyjára. Nehéz döntés volt, s azt kívánta, bárcsak másképp történhetett volna. De Goibniunak igaza volt. Meg kellett tennie. Az életben mindig áldozatokat kell hoznunk. Vége volt. A druidák három kivétellel mind hátrahúzódtak. Larine nagy ezüsttálat tartott a kezében. Conall vörös teste élettelenül feküdt, feje furcsa szögben lógott. A legidősebb druida hátrahúzta a férfi fejét, hogy szabaddá tegye a

nyakát, a másik pedig görbe késével gyorsan elvágta a torkát, míg Larine Conall mellkasa elé tartotta az ezüsttálat, hogy megtöltse barátja vérével. A főkirály csak nézte. Azt remélték, ha a vért a földre öntik, jó lesz a termés. Ahogy körbepillantott a tömegen, úgy látta, az emberek elégedettek. Ez jó jel volt. Véletlenül megpillantotta a lányt is, az apja mellett álló Deirdre-t. *** Kora délután Deirdre bejelentette, hogy nem akar ott maradni a király lakomáján, inkább hazamenne Dubh Linnba. Meglepetésére senki sem emelt kifogást ez ellen. A főkirály, akit édesapja tájékoztatott erről, áldását küldte egy aranygyűrű kíséretében. Hamarosan megjelent Larine is, aki megígérte, hogy nemsokára meglátogatja majd Dubh Linnban, és közölte, hogy két szekér várja már őket. A lány jól tudta, hogy öccsei szeretnének ott maradni az ünnepen, de apja leintette őket. Tudta, hogy most el kell mennie. Képtelen volt Tarában maradni. Conall kivégzése alatt furcsa módon sem bánatot, sem félelmet nem érzett. Nem, valami egészen mást érzett. Haragot. Már akkor érezte, amikor Larine előző nap

magára hagyta. Egyedül volt. Conall elment, és a ceremóniáig már a druidákkal maradt. Megértette az erejüket, a király erejét és az istenek szörnyűséges hatalmát. De ösztönösen mást is érzett: nem számít, mivel magyarázza, Conall mégiscsak elhagyta őt. Egész éjjel ezen tépelődött, újra és újra eszébe jutott: a szigetről egész idő alatt, még Larine látogatása után is elmenekülhetett volna. Persze, a szavát adta. A király és maguk az istenek óhajtották így. De akkor is elmenekülhetett volna. Conall sohasem gondolt volna menekülésre; sőt apja is azt mondta volna a lánynak, hogy ne legyen bolond. De együtt elszökhettek volna a tengeren. Megvolt rá a lehetősége, de nem élt vele. „Az isteneket választotta helyettem – gondolta Deirdre a halált választotta, nem engem." Ez volt minden, amit tudott. Így hát keserűséggel és haraggal nézte végig Conall halálát. Ez legalább egy ideig megóvta a fájdalomtól. Épp mielőtt elindultak volna délután, váratlan találkozásban volt része. Egyedül álldogált az egyik szekér mellett, amikor meglátta, hogy a királyné tart felé. Azt gondolta, jobb lesz elkerülni, s körülnézett, merre mehetne, de az asszony már meglátta, és egyenesen felé közeledett. Így hát Deirdre ott maradt, és csak a legjobbakat remélte. Ahogy a királyné odaért, meglepetésére főhajtással köszöntötte, és egyáltalán

nem tűnt ellenségesnek. – Szomorú nap ez számodra, Deirdre, Fergus leánya. Sajnálom. Szeme rosszindulat nélkül meredt Deirdre-re. A lány nem tudta, mit feleljen. Végül is a királyné állt előtte, tiszteletet kellene tanúsítania iránta, de nem tudta rászánni magát. – Nem a jókívánságaidra van szükségem – felelte keserűen. Nem lehetett így beszélni egy királynéval, de nem érdekelte. Mi vesztenivalója van még? – Még mindig haragszol rám – állapította meg a királyné nyugodtan. – Hát nem te mondtad, hogy meg fogsz ölni? – tört ki. – Igazad van – ismerte el a királyné, aztán hozzátette –: de az már régen volt. – Az istenekre – kiáltott fel Deirdre –, fura egy asszony vagy! Úgy látszott, az asszony még ezt is elnézi neki. – Legalább nemeshez méltó halála volt – mondta. – Büszke lehetsz rá. Deirdre-nek csak fejet kellett volna hajtania, vagy valami udvariasságot dünnyögnie, ám úgy elborította a düh, hogy nem tudott uralkodni magán. – Büszke egy halottra! – mondta dühödten. – Ő választott. De nem engem és a gyermekét

választotta, nem így van? Most már túl messzire ment, ő is jól tudta. A főkirályt, a druidákat, magát Tarát sértette meg. Félig dacosan, félig félve várta, hogy a királyné haragja lesújtson rá. A királyné néhány pillanatig hallgatott. Lehajtotta fejét, mintha mélyen elgondolkodna. Majd anélkül, hogy felnézett volna, megszólalt: – Hát semmit sem tudsz a férfiakról, Deirdre? Mindig cserbenhagynak minket. Azzal elsétált.

IV. A téli napforduló napján Dubh Linnban, atyja Ath Cliath gázló melletti rathjában, ahogy számította is, Deirdre fiúgyermeknek adott életet. Már születésekor is Conallra emlékeztette. Nem is tudta, örül-e ennek. Szép idő volt azon a tavaszon és egész nyáron is. Bár a termés nem volt túl jó, de nem is ment tönkre. És az emberek azt mondták, ezt Conallnak, Morna fiának, a főkirály unokaöccsének köszönhetik, aki befolyással bírt az istenekre.

HARMADIK FEJEZET PATRIK Kr. u. 450

Első látogatása nem volt kedvező, s nem sokan képzelték azok közül, akik visszaküldték a távoli nyugati szigetre, hogy túl sokat el tudna érni. Érkezése után mégis minden megváltozott. Számot adott ugyan életéről, ám ez főként hitvallását és elhivatottságát igazolta; s így életének legtöbb részletét homály fedi. Számtalan történet keringett róla, ám ezek többsége kitaláció. Valójában a történelem nem ismeri sem küldetésének pontos idejét, sem az ír uralkodók nevét, akikkel találkozott, sőt még azt sem, pontosan hol volt a székhelye. Minden bizonytalan, minden csak találgatás. De Szent Patrik létezett. Efelől semmi kétség. Alacsonyabb rangú brit nemesként született. Kisfiúként ír portyázók hurcolták el nyugatbritanniai otthona közeléből. Néhány évig

rabszolgaként tartották a szigeten, ahol juhokat őrzött, majd sikerült megszöknie, és a tengeren visszatért szüleihez. Addigra viszont már eldöntötte, hogy a vallásnak szenteli életét. Egy ideig Galliában tanult, talán Rómába is ellátogatott. Utalt rá, hogy néhány egyházi férfi színvonalon alulinak találta tudását, kétségkívül azért, mert megszakította tanulmányait. Ám ezekben az állításokban van némi irónia, mivel írásai műveltségéről és politikai tájékozottságáról tanúskodnak. Saját kérésére küldték hittérítő püspökként a nyugati szigetre, ahol egykor rabszolgaként tartották. Miért akart visszatérni? Írásaiban azt állítja, hogy egyszer álmot látott, melyben a sziget lakóinak hangja szólította; azért könyörögtek, hogy vigye el nekik az evangéliumot. Nincs okunk kételkedni a feljegyzések eredetiségében: a korai keresztény egyházban bőséggel találhatunk természetfeletti látomásokról és hangokról szóló dokumentumokat, s azóta is számtalan alkalommal jegyeztek fel ilyeneket. Szent Patrik esetében ez meghatározó élménynek bizonyult. Könyörgött, hogy megkaphassa a hálátlan és esetleg veszélyes feladatot. A hagyomány szerint Kr. u. 432-ben érkezett Írországba, de ez csak találgatás. Annyi bizonyos, hogy Patrik püspök azután kezdte meg hittérítői

munkáját, miután a római légiók elhagyták Britanniát. Biztos, hogy nem ő volt az első misszionárius, aki elérte az ír partokat: Munster és Leinster keresztény közösségei már legalább egy generáció óta léteztek. Ám lehetséges, hogy tőlük északra ő volt az első, ha – amint az elég valószínű – az ulsteri Armagh közelében volt tevékenységének központja, ahol az ősi Ulaid királya, akit a hatalmas Niall klánja egy kis területre szorított vissza, eléggé megkedvelte a hittérítő püspököt, hogy védelmébe vegye. Szent Patrik tanításairól nem maradt fenn megbízható feljegyzés. Híres prédikációja, melyben a Szentháromság misztériumát a lóhere példájával magyarázta el, elragadó legenda, de nincs rá semmiféle bizonyítékunk, hogy valóban ezt mondta volna. Persze azt sem állíthatja senki bizonyossággal, hogy nem tette. Szent Patrik személyiségéről és hittérítői módszereiről már többet tudunk. Ő maga alázatos ember volt, mint mindazok, akik a lélek életét élik, ám az anyaszentegyház püspökeként kelta hercegnek kijáró tiszteletet követelt és kapott is. Ulsteri központjából talán nyugatra ment, és Connachtban újabb missziót hozott létre. Időről időre nyilván a sziget déli részén élő keresztény társaival is felvette a kapcsolatot.

Vajon utazásai során járt-e a Liffeyn átvezető, Ath Cliath felé tartó ősi úton, s elhaladt-e a Dubh Linn-i kis rath mellett? Csak annyit mondhatunk, hogy erről nincsenek feljegyzések. *** Bármelyik nap megtörténhet. Mindnyájan tudták. Fergus haldoklott. Már hullottak az őszi levelek, s ő felkészült a távozásra. És most összehívta családját. Vajon mit fog mondani? Fergus oly sokáig igazgatta a területét, hogy a környék népének nagy része egyedül őt ismerte főnökként. Kora előrehaladtával egyre agyafúrtabb és bölcsebb lett. A Liffey síkjának minden tájáról érkeztek hozzá, hogy igazságot tegyen; s Ath Cliath környékét a leinsteriek Fergus földjeként emlegették. Lánya vagy húsz éve, Conall halála óta hűségesen vezette háztartását. Az utolsó hosszú évben odaadón ápolta, amikor az egykor oly ragyogó ember állapota egyre csak romlott. Még most, az utolsó időben is mindig tisztán tartotta. Apja pedig mélységesen hálás volt ezért. – Neked köszönhetem, Deirdre, hogy ilyen magas kort értem meg – mondogatta még fiai előtt is.

Ám inkább neki kellene hálásnak lennie, gondolta Deirdre, hogy ilyen békésen élhetett. Húsz év béke és nyugalom a Liffey partján. Húsz év, hogy a tengeröböl nyílt, homokos partján sétálgathasson és a hegyfokon, amelyet úgy szeretett. Húsz év, hogy fiát, Mornát biztonságban felnevelhesse a Wicklowihegység védelme alatt. Conall fia Morna. Mind imádták. Mind őt óvták. Őt rejtegették. Morna: a jövő. Csak ő maradt Deirdre-nek. Conall halála után sosem szeretett bele másba. Nem mintha nem érezte volna szükségét. Néha sikítani tudott volna a kielégületlenségtől. A férfiakkal volt a baj. Először még azt hitte, majd talál valakit valamelyik nagy ünnepen. Nem találhatsz másik Conallt – figyelmeztette apja. Ám a lány remélte, hogy majd felkelti egy fiatal főnök érdeklődését. A Conallal töltött idő legalább önbizalmat adott neki a férfiakkal kapcsolatban. Felszegte a fejét. Láthatta, hogy feltűnést kelt. De, bár az emberek udvariasan bántak vele – végül is maga a főkirály választotta arájául –, óvatosak voltak. Az önfeláldozó herceg megbecsüléssel és tisztelettel övezett alak volt. De asszonya, a bajok okozója elbátortalanította őket. – Vészmadárnak hiszel? – kötekedett nevetve az egyik nemesifjúval. – Félsz tőlem?

– Senkitől sem félek – felelte a férfi felháborodva. Ám azért elkerülte a nőt. Deirdre egy-két év után már nem járt ünnepségekre. Ki maradt hát számára? Néhány bátor ember Dubh Linn környékén. Két robusztus gazda és egy özvegy halász három csónakkal: nem mozgatták meg a fantáziáját. Egyszer az apja hazavitt egy kereskedőt Britanniából, akitől vett néhány rabszolgát. Ö már jobban érdekelte, de vele kellett volna mennie a tengerentúlra. Megindította, hogy apja ilyesmivel áll elő, hiszen tudta, hogy szüksége van rá, és hogy mennyire szereti az unokáját; így amikor mégsem akart elmenni, apja nem látszott bánatosnak. A kisfiút Mornának nevezték el Conall apja után. Az első két év különösen nehezen telt Deirdre számára. Talán ha a fiú nem hasonlít annyira Conallra, könnyebb lett volna. Az ő különös, zöld szemét örökölte, de minden egyéb tekintetben megszólalásig hasonlított az apjára. Nem tehetett róla, de akárhányszor ránézett, azt látta, hogy apja végzete vár rá. Rémálmok gyötörték: Taráról és a vérről. Borzalommal tekintett a druidákra – attól rettegett, elragadhatják tőle gyermekét, hogy elpusztítsák. Egy évvel Morna születése után egyszer megjelent

Larine, ahogy ígérte. Deirdre tudta, hogy jó szándékkal érkezett, de nem tudta elviselni a látványát, úgyhogy megmondta apjának, kérje meg, hogy távozzon. Fergus félt, hogy ha megsérti Larinét, azzal magára vonhatja az átkát, de úgy tűnt, a druida megérti. Azóta sem látta. Morna olyan derűs fiúcska volt. Szeretett játszani és nagyapjával vadászni. Fergus valósággal csüggött rajta. Deirdre megkönnyebbülésére nem mutatta a búskomorság jeleit, és nem szeretett egyedül kószálni. Eleven, szeretetteljes kisfiú volt. Szeretett halászni, madárfészkek után kutatni és a Liffey vagy a tenger vizében úszni. Négyévesen Deirdre már magával vitte kedvenc sétáira; a szigetre néző földnyelvre és a madarak kiáltozásától hangos partra. A fivérei is szeretettel bántak a kisfiúval. Mikor kicsi volt, örömmel játszottak vele egész délelőtt. Ők tanították meg halat fogni és marhát hajtani. Jót nevetett tréfáikon. Tízévesen már örömmel tartott velük az egy hónapos vagy még hosszabb terelésekre is. De elsősorban Fergus vette kezébe a fiú nevelését. Egyszer, amikor Deirdre köszönetet akart mondani, ezért apja félbeszakította: – Ő az egyetlen unokám – mordult rá. – Mi mást tehetnék? Valóban, a fiú visszaadta nagyapja életkedvét. Mióta Mornával kellett törődnie, Fergus

nagyon ritkán volt rosszkedvű. Csak mértékkel ivott. Új erőre kapott. Ám Deirdre tudta, hogy több van e mögött. Valami különleges dolgot érzett meg a fiúban. Mint ahogy mindenki más is. Gyors felfogása örömmel töltötte el Fergust. Hatéves korára Morna az összes történetet ismerte Cuchulainnról, a sziget legendás királyairól és az ősi istenekről s az anyja családjáról, a Harcos Erc megöléséről szólókat is. Fergus boldogan hagyta, hogy Morna kezébe vegye a régi ivókoponyát, míg ő elmesélte történetét. A kard és a dárda használatára is megtanította. Persze Morna azt is tudni akarta, vajon apja is nagy harcos volt-e. Deirdre bizonytalan volt, mit mondjon erre, de Fergus nehézség nélkül elégítette ki a gyerek kíváncsiságát. – Rengeteg csatában vett részt – mondta könnyedén. – De a legnagyobbat Finbarr ellen vívta. Rettenetes ember volt. Apád nem messze innen győzte le, a Madárrajok Síkjának partjain. Morna sosem unt rá, hogy a harc részleteit hallgassa, melyek között idővel már egy tengeri szörny elpusztítása is szerepelt. Így hát nem volt meglepő, hogy arról álmodozott, egy nap majd ő is harcos és hős lesz. De Fergus ezt is elég jól kezelte. – Amikor kisfiú voltam, én is erre vágytam – mesélte unokájának. – De a harcosok általában a

tengerentúlra járnak, hogy mások javait fosztogassák, de nézd, nekünk mennyi marhánk van. Ezt a helyet majd neked kell megvédened. Amint Morna felcseperedett, ha néha még álmodott is arról, hogy harcos legyen, nem beszélt róla. Fergust lenyűgözték a gyerek szellemi képességei. Tízévesen már maga mellé ültette, amikor azért keresték fel az emberek, hogy igazságot tegyen. Néhány év múlva a fiú már csaknem annyira ismerte a sziget ősi brehon törvényeit, mint ő maga. Örömét lelte a bonyolultabb kérdésekben. Ha valaki elad egy tehenet, s az egy hónap múlva borjazik, kit illet az a borjú: az új vagy a régi tulajdonost? Ha valaki olyan patakra épít vízimalmot, amely egy másik ember földjéről ered, joga van-e az utóbbinak ingyen használnia a malmot? És a legagyafúrtabb kérdés: két iker közül melyik az idősebb, az elsőszülött vagy a második? Európa más tájain az elsőszülöttet tartották annak, de a nyugati szigeten nem feltétlenül. – Mivel ha másodikként jön ki – érvelt Morna –, neki kellett először bemennie. Így hát a második az idősebb. Saját fiai sosem jöttek volna rá erre, gondolta Fergus. Nem érdeklődtek az ilyen elvont kérdések

iránt. Volt még valami más is Mornában, amit nehezen lehetett volna meghatározni. Megmutatkozott zeneszeretetében, mivel csodásan játszott a hárfán. Alkatán is látszott – de nem csak arról volt szó, hogy jóképű volt. Már gyermekként is megvolt benne az idős Fergus méltósága; de volt benne még valami, valami varázslatos dolog, ami vonzotta az embereket. Fenséges volt. Nem volt könnyű eldönteni, mit mondjanak Mornának királyi származásáról. Deirdre semmit sem akart elmondani. – Semmivel nem lesz több haszna ebből – érvelt –, mint amennyi az apjának volt. A királyi vér inkább átok, mint áldás. Ezt apja sem vitatta. – Valamit akkor is mondanunk kell neki – felelte. Morna tízéves volt, mikor nagyapja végül is szóba hozta a dolgot. – Atyád anyai ágról királyi vérből származott – tájékoztatta egy nap. – De nem sok haszna származott belőle. A főkirály nem szerette. Ő küldte Finbarrt, hogy megölje. – Engem is gyűlölne a főkirály? – kérdezte a fiú. – Talán már azt is elfelejtette, hogy a világon vagy – felelte Fergus. – Jobb is neked ez így. Itt,

Dubh Linnban biztonságban vagy – tette hozzá; és mivel Morna csendben bólintott, az öregember feltételezte, hogy elfogadta, amit mondott. Ami pedig Conall áldozatát illeti, és a fiú anyjának szerepét a király haragjában, Fergus megparancsolta fiainak és embereinek, hogy Morna jelenlétében sose említsék ezeket a dolgokat. Amúgy sem sokan hajlottak volna erre. A herceg feláldozása olyan dolog volt, amiről csak halkan és keveset beszéltek. Sokan érezték kínosnak ezt a témát; néhányan nyíltan is kimondták, hogy hiba volt a druidák részéről. A közmegegyezés alapján jobbnak tartották, ha elfelejtik az egészet. Gyengéd, oltalmazó hallgatásra szövetkeztek a környéken. Ha alkalmasint egy utazó mégis felvetette, mi lett Conall asszonyával, mindenki úgy tett, mintha nem is hallott volna róla. Amint teltek az évek, és senki sem zaklatta őket, Deirdre békében érezte magát. Pozíciója a család matriarchájaként megszilárdult, mivel egyik fivére sem nősült meg, Fergus pedig teljes mértékben reá támaszkodott. A vidék lakói tisztelettel közelítettek hozzá. Mikor egyik nyáron híre érkezett, hogy a főkirály meghalt, úgy érezte, most már végre szabad lett: a múltat el lehet feledni, és Morna biztonságban van. Morna – a jövő.

*** Deirdre nem tudta, apja miért hívta össze őket. Hívására testvérei is engedelmesen hazatértek a legelőről, Morna is a folyóról, s mind bementek a házba. Várták, mit fog mondani nekik. A méltóságteljes alak köpenyébe burkolózva, egyenesen ült a tűz mellett. Arca sápadt és keskeny volt, de beesett szemének pillantása még mindig éles. Intett Mornának, hogy álljon a jobbjára, Deirdre-t a baljára rendelte, fiai pedig vele szemben álltak. Bármit is akart mondani, Fergus nem kapkodta el, elgondolkodva nézte fiait, mintha össze akarná gyűjteni erejét. Deirdre is várakozva bámulta őket. Ronan és Rian. Két hórihorgas férfi. Ronan kissé magasabb volt, és fekete hajú, míg Rian barna. Az ő arcán is ott voltak apja büszke vonásai, de hiányzott belőlük ereje; fivérének kissé előrehajlott a válla, ettől úgy festett, mint a megvert kutya. Rianről sugárzott a szelídség. Hogy lehet, hogy ennyi év alatt egyik sem talált asszonyt magának? Legalább egyikük megnősülhetett volna. Megpróbálták egyáltalán? Nem arról volt szó, hogy nem érdekelték őket a nők. Ott volt például egy ideig az a brit rabszolgalány. Bizonyos, hogy Ronan hált vele. Sőt, Deirdre szerint

mindketten. Még gyermeke is született a lánynak, ám meghalt. Aztán a lány betegeskedni kezdett, és Deirdre végül eladta. Felajánlotta, hogy vesz nekik másikat, de aztán valahogy elfelejtődött, ők pedig nem hozták szóba többet. Hallotta, hogy találtak maguknak nőket, amikor kihajtották a marhákat vagy a nagy ünnepek alkalmával. De feleséget nem. – Túl sok gonddal jár – mondták. Majd dicsérőn hozzátették: – Senki sem tudná úgy vezetni a házat, mint te. Bizonyos szempontból, gondolta a nő, hálás is lehet, hogy nincs vetélytársa kis birodalmában. Elmúltak az évek, s öccsei elégedettnek tűntek a vadászattal és Fergus csordájának gondozásával, amely, meg kell mondanunk, szépen gyarapodott. És apját nem keserítette el, hogy fiai nem ajándékozták meg unokákkal? Ha így volt is, sosem mondta, és az eltelt évek során egyszer sem próbálta házasodásra bírni őket, így Deirdre rájött, hogy apja elfogadja fiait olyannak, amilyenek. Fergus végre megszólalt. – Közel már a vég. Néhány napom van hátra. Aztán itt lesz az ideje, hogy az Ui Fergusa új főnököt kapjon. Ui Fergusa: Fergus leszármazottai. A szigeten az volt a szokás, hogy a közeli hozzátartozókból

választanak új főnököt – általában a nagyapa férfi utódjai közül, egészen a második unokatestvérig. A Dubh Linn felett uralkodó kis klán esetében Fergusnak csak Deirdre fivérei voltak élő férfi sarjai, sőt az ivókoponyát rájuk hagyó nagyapának sem volt más utóda. Így Deirdre öccsei után, hacsak nem nemzenek fiú örökösöket, a klán gondban lehet. Ezek a szabályok azonban nem voltak abszolút érvényűek. A túlélés volt a kulcs. – Bár már vén vagyok – mondta Fergus –, sosem volt egy kijelölt Tanaiste. – Ez a főnök elismert utódját jelentette. A klánok körében bevett gyakorlat volt, hogy még a főnök uralkodása alatt, sőt akár megválasztásakor kijelöljék utódját. – Feltéve, hogy ti követtek engem, Ronan vagy Rian, nem örökölhet utánatok más, csak Deirdre fia. – Morna lesz az – mondták mindketten. – Morna lesz utánunk a főnök. – Jó főnök válna belőle? – kérdezte Fergus. – A legjobb. Nem is kérdés – felelték. – Akkor hát elmondom, mit javasolok. – Nyugodtan nézett rájuk. – Hadd legyen Morna a főnök helyettetek! – Rövid szünetet tartott. – Gondoljátok csak meg! Ha magatok is őt választjátok, senki sem vitathatja el tőle a jogot. Mindketten fiatokként szeretitek, és ő is apáiként tekint rátok. Egyesüljetek Morna alatt, és Fergus

klánja megerősödik. – Alaposan végigmérte őket. – Ez az én végakaratom. Deirdre csak nézte őket. Nem is gondolta, hogy apja ilyesmivel fog előállni. Azt feltételezte, hogy majd a megfelelő időben Morna örökli nagybátyjai tisztjét, még ha anyai ágon is. Ám látta, milyen bölcs logika húzódik meg az öregember szavai mögött. Az volt az igazság, hogy egyik fivére sem lett volna igazán alkalmas főnöknek, s a szívük mélyén ezt talán ők is érezték. Ám hogy így kényszerítse őket, hogy mondjanak le jogaikról nővérük fiának javára, aki még nagyon fiatal, ez kemény dolog volt. A hosszúra nyúlt csendben még ő maga sem volt biztos benne, mit is gondol az egészről. Akarhatja-e, hogy ilyen hamar megtörténjen? Nem szít-e indulatokat, s nem sodorja-e Mornát veszélybe? Épp azon töprengett, ne avatkozzon-e közbe, hogy megkérje apját, gondolja meg a dolgot, mikor fivére, Ronan megszólalt. – Még túl fiatal – jelentette ki határozottan. – De ha én lennék a főnök, ki lehetne jelölni Tanaistének. Mi kifogás lehet ez ellen? Deirdre csak bámult. Ronan elsápadt; Rian zavarban volt. Morna bizonytalan, aggodalmas pillantást vetett anyjára. – Én inkább még várnék – mondta tisztelettudón nagyapjának. – Ronan javaslata

boldoggá tenne. Az öregember unokájára mosolygott, de megrázta a fejét. – Jobb lesz ez így – felelte. – Alaposan megfontoltam, és már döntöttem. – Döntöttél? – tört ki Ronan keserűen. – Mit számít az? Nem nekünk kell döntenünk, miután te már nem leszel? Deirdre még sosem hallotta öccsét ilyen tiszteletlenül beszélni apjával, de Fergus nyugodtan fogadta. – Haragszol – mondta csendesen. – Hadd legyen Morna az, Ronan! – Most Rian szólt közbe, hangja kérlelő volt. – Mihez kezdenénk mi a főnöki tisztséggel? – Deirdre hirtelen ráébredt, hogy Rian inkább elfogadja Morna főnökségét, mint hogy bátyja uralkodjon fölötte. Ahogy rájuk nézett, belátta, hogy idős apjuk milyen ügyesen rendezte el a dolgot. Ronanból nem válna jó főnök, ám ha kiderül, hogy maga Fergus Mornát jelölte ki utódjául, Dubh Linn lakói úgysem fogadnák el a fivérét. Az ezt követő csendben bizonyára Ronan is ráébredt erre, ugyanis hamarosan felsóhajtott. – Legyen hát a fiú, ha ez az akaratod. – Kényszeredetten unokaöccsére mosolygott. – Jó főnök válik majd belőled, Morna. Nem is tagadom. Egy kis segítséggel – tette hozzá, hogy megőrizze

méltóságát. – Reméltem, hogy ezt hallom majd – mondta Fergus. – Bölcsességről tettél bizonyságot, Ronan, amint tudtam is, hogy így lesz. A vén főnök Morna karjára támaszkodott, és lassan felállt. Mivel már vagy egy hónapja nem tudott segítség nélkül járni, Deirdre tudta, mekkora erőfeszítésébe kerülhet ez, s már majdnem a segítségére sietett; ám közben megértette, hogy most nem akarja. Fergus úgy állt ott köpenyébe burkolózva, mint egy szobor; soványsága csak még méltóságteljesebbé tette. – Hozd az ivókoponyát! – szólt halkan lányához; s mikor Deirdre odavitte és felé nyújtotta, rátette a kezét, s jelezte Mornának és fiainak, hogy ők is tegyenek így. – Esküdjetek! – parancsolt rájuk. – Esküdjetek meg, hogy Morna lesz a főnök! Megesküdtek. Ezután pedig összeölelkeztek, és megállapították, milyen szép dolgot is cselekedtek, majd Fergus lepihent. Deirdre nem tudta, örüljön-e vagy sem, mivel aggasztotta valami: Ronan ugyan kegyesen átengedte a tisztséget Mornának, de meg is tartja vajon a szavát? ***

Másnap délután érkezett meg a szekér. Gyors, pompás jármű volt. Morna és nagybátyjai távol voltak a marhákkal; Fergust kimerítették az előző nap eseményei, úgyhogy odabenn pihent; ám Deirdre, aki épp kinn a napon javítgatott egy inget, érdeklődve figyelte, ahogy a szekér közeledik. Nem sűrűn járt erre ilyen nemes fogat. A kocsihajtó mellett egy fiatal, nagyjából Mornával egykorú nemes állt, hosszú, sötét bajusszal és szép, zöld köpönyegben, aki lepillantott rá, és azt tudakolta, ez lenne-e Fergus háza. – Ez az, de ő beteg. Mi dolgod lenne vele? – Nem tartozik rád, úgy gondolom – felelte könnyedén az ifjú harcos, aki nyilván szolgálónak nézte a nőt. – Conall fia Morna az, akit keresek. – Morna? – Deirdre egyszeriben gyanakodva nézett rá, s nem is tudta, mit feleljen, mikor apja gyenge hangját hallotta bentről. – Ki az, Deirdre? – Csak egy utas, apám – kiáltotta. – Épp erre járt. – Hadd jöjjön be akkor! – kiáltott vissza apja gyenge hangon, ám azután köhögni kezdett, s hallatszott, hogy alig kap levegőt, úgyhogy Deirdre határozottan felelt a fiatal nemesnek. – Deirdre vagyok, Fergus leánya. Amint magad is hallhattad, atyám nagyon beteg. Valójában –

halkította le hangját – már nem sok ideje van hátra. Nekem is átadhatod az üzenetedet. A hírvivő zavartnak tűnt, de nem vitatkozhatott. – A főkirálytól hozok üzenetet. Hamarosan megtartják a feist Taránál. Arra kéri fiadat, Mornát, hogy vegyen részt rajta. – Taránál? – Deirdre riadtan nézett a fiatal nemesre. – Miért Morna, miért nem inkább Fergus menjen a feisre? Most a látogatón volt a sor, hogy meglepődjön. – Különös lenne – felelte –, mivel Morna a főkirály unokatestvére. A feisre – a király felavatására, amikor majd egy kancát kell meghágnia – csak Samhainkor kerül majd sor. Addig még van némi idő. De miért kezdett el az új király hirtelen érdeklődni Morna iránt? Csak kedves gesztus lenne rokona felé, akit a régi király figyelemre sem méltatott? Vagy valami más célja volna? Deirdre nem tudhatta. Most mit tegyen? Szinte döbbenten hallotta saját hangját, amint nyugodtan azt felelte: – Ez valóban csodálatos hír. – Az ifjú nemesre mosolygott. – A fiam meg lesz tisztelve. Mindannyiunknak nagy megtiszteltetés. Csak egy gond van. – Mi az? – Nincs itthon. Elment. – A torkolat irányába

intett. – Tengeri útra. Azt ígérte, még a tél beállta előtt visszatér, de… – Felsóhajtott. – Ha tudnám, merre jár, utána küldhetnek valakit. Összetörne a szíve, ha elmulasztana egy ekkora eseményt. – Gondolod, hogy még idejében visszatérhet? – Tudja, hogy nagyatyja már nem sokáig lehet ezen a világon. Reméljük, visszatér, mielőtt nagyatyja eltávozik. De az istenek kezében van a sorsa. Frissítővel kínálta az ifjút, de jelezte neki, hogy jobb, ha nem mennek apja betegszobájába. A hírhozó csak rövid ideig maradt. A vén főnök üdvözletét vitte magával, s azt az üzenetet, hogy az ifjú Morna siet majd a feisre, ha idejében eléri a sziget partjait. Deirdre meggyőzőnek találta alakítását. Csak egy gond volt. Épp most hazudott a főkirálynak. Miért tette? Maga sem tudta. De abban biztos volt, hogy Morna nem mehet el. Még az alatt a rövid idő alatt is, amit a hírvivő a rathnál töltött, kínosan érezte magát. Mikor végre elment, úgy érezte, valami sötét, veszélyes dolog távozott a helyről. Azon az éjszakán rémálma volt, amelyben Mornával közeledtek Tara felé, és a seregélyek fekete felhője újra felszállt a földről. Jeges rémülettel riadt fel. Nem, nem mehet oda. Másnap Morna visszatért a nagybátyjaival.

Deirdre utasította a rabszolgákat, hogy ne is említsék a hírvivő látogatását. Ám ők amúgy sem hallották, miről esett szó. Egyikük sem sejtette – sem Morna, sem testvérei, sem maga a főnök –, mit tett. Persze kockázatos volt. Ha a főkirály rájönne, hogy hazudott neki, azt sértésnek venné. De legalább ő hazudott. Azt tesz vele, amit akar. Nem érdekelte. Valójában egyetlen apró kétség zavarta csak meg egy kis időre a lelkiismeretét. Lehetséges, hogy tévedett, és az új főkirály csak udvarias vagy baráti gesztusnak szánta – hogy valójában egyáltalán nem jelent veszélyt Mornára a meghívás? Lehetséges, hogy nem is fia biztonságáért aggódik, hanem inkább attól fél, hogy ha a főkirály kegyeibe veszi, talán nem akar majd visszatérni hozzá Dubh Linnba? Nemcsak bolond, hanem még önző is? Nem. Nem erről van szó. Elhessegette magától a kellemetlen gondolatot. *** Három nappal később kezdődött Fergus, a főnök agóniája. Embert próbáló időszak volt. Szomorú volt, amiért látnia kellett, apja hogyan gyengül percről percre, s szomorú volt, hogy látnia kell Morna bánatát is. Fivérei is letörtek voltak;

Rian nemegyszer csaknem könnyekben tört ki, s ha Ronan dühös volt is, amikor apja félreállította, úgy tűnt, most teljesen elfeledte sérelmét. Deirdre odaadón ápolta az öregembert. Eltökélte, hogy olyan nemessé és méltóságteljessé teszi távozását, amennyire csak lehetséges. Ám be kellett ismernie, hogy még valami foglalkoztatja. Bár életben tudná tartani Fergust Samhainig! Ha meg kell halnia, csak azután haljon meg. Még ha a főkirály megtudná is, hogy Morna Dubh Linnban van, nem hibáztathatná a fiút, amiért főnöke és nagyapja halálos ágyánál maradt. „Élj! – gondolta a nő. – Élj még egy hónapig értem!" Hadd maradjon életben!, imádkozott népe isteneihez csendben. Legalább Samhain ünnepéig. Mikor pedig mégis elhagyta őket október elején, gyászát csak még nehezebbé tette szorongása. Szép halottvirrasztást tartottak. Senki sem találhatott kivetnivalót Fergus családjában. A vendégek három napig ettek-ittak, beszélgettek és énekeltek. Főnökök, gazdák, csordások, halászok – mind eljöttek, hogy igyanak arra, hogy barátjuk egy jobb világba kerüljön. Szép virrasztás, Deirdre – mondták. Eltemették, talán nem egészen úgy, ahogy álmodott róla – egyenesen állva, a gázló felé, hogy láthatatlan ellenségeit szemmel tarthassa –, de kellő

tisztelettel, egy szép halmot emeltek neki a torkolat mellett. Ugyanakkor pedig bejelentették, hogy Morna lesz az új főnök. A virrasztás végeztével Dubh Linn élete visszatért a megszokott kerékvágásba, és az ősz ritmusához alkalmazkodott. Morna nagybátyjaival beterelte a marhákat a nyári legelőkről. Az erdőkben a disznók hízásnak indultak a lehullott makkon. A hegyek felé vezető útról már időről időre hallani lehetett a szarvasbikák bőgését a párzási időszakban. A rath körül minden csendes volt. Reggelente csak a sötét tavacska vizének csobogását és a hulló levelek neszét lehetett hallani. Szép volt az idő, de Deirdre tudta, hogy rövidülnek már a napok, és érezte, hogy egyre csípősebb a levegő. Azt is számon tartotta, milyen nap van. Samhain már nem volt messze. A gázló most még elhagyatott, ám hamarosan utazók csoportjai érkeznek majd, akik dél felől tartanak a feisre, Tarába. És most ébredt rá még valamire, ami eddig eszébe sem jutott: ezek az utasok majd elmennek a rath mellett is. Főnökként Morna feladata lesz, hogy vendégül lássa és elszórakoztassa őket. Egy ilyen fiatal, jóképű főnököt biztosan megjegyeznek. Valaki Tarában majd megemlíti a vén Fergus utódját a gázlónál. Lehet abban reménykedni, hogy nem jut Morna híre a főkirály fülébe? Nem, nem lehet.

Reménytelen. Hacsak nem tud addig kigondolni valamit, lelepleződik a hazugsága. Mit tehetne? Semmi sem jutott eszébe. Küldje el Mornát? De milyen ürüggyel? Józan esze azt súgta neki, hogy egyetlen dolgot tehet. El kell mondania, hogy a főkirály meghívta, és rá kell bíznia a döntést. Am az ősz még inkább megnehezítette a dolgát. A látvány, az illatok, a csípős őszi levegő mintha mind összeesküdtek volna, hogy felidézzék benne azt az őszt, mikor olyan vonakodva indult szörnyű útjukra Tarába Conallal. Nagyon magányosnak érezte magát. Azt kívánta, bárcsak Fergus itt lehetne vele, hogy tanácsot adjon, ám azt is gyanította, mit tanácsolna neki. Azt, hogy mondja el Mornának. Miért nem mondta hát el? Nem volt rá képes. Persze tudta, hogy ez nem válasz. Minden egyes nappal, ahogy Samhain közeledett, egyre kellemetlenebbül érezte magát. Csak teltek a napok. Minden éjjel megfogadta, hogy másnap megmondja. Minden reggel elhatározta, amikor felébredt, hogy vár még estig, hátha addig valami – fogalma sem volt róla, mi – még történik, ami megoldja az egészet. S este, miután semmi sem változott, újra csak fogadkozott magában, hogy reggel majd elmondja.

*** Az egyik brit rabszolga vette észre őket. Mire Deirdre a rath bejáratához ért, a lovasok csapata már a gázló közepén járt. Úgy látta, négyen vannak. Az egyikük, vezetőjükhöz közel, valami dárdát vagy szigonyfélét tartott, amely a vezetőjük feje mögött himbálózva azt a különös benyomást keltette, mintha nagy agancsú szarvas lenne. Kíváncsian figyelte őket, amint közeledtek. S akkor hirtelen, mintha visszatérő álmot látna, émelyegve vette észre, hogy ki is a vezetőjük. Larine volt az. Bizonyára a főkirály küldte. Lassan kaptatott felfelé a rathhoz vezető ösvényen. Nem sokat változott. Haja már ősz volt, de ugyanúgy borotválta. Egészségesnek látszott. Arcán még mindig nyugodt és elmélyült kifejezés ült. A nő elszoruló szívvel nézte, ahogy közeledik. Már majdnem a bejárathoz ért, mikor egyszer csak a lehető legkülönösebb dolog történt. A brit rabszolgák – már vagy féltucatnyian voltak – mind felé rohantak, és térdre borultak előtte. Feléjük fordult, és ünnepélyesen valami jelet rajzolt fölöttük a levegőbe. Majd leszállt lováról, és megállt a nő előtt. – Mit akarsz, Larine? – kérdezte Deirdre,

próbálva hangjából kiűzni a rettegést. – Csak téged és a fiadat – felelte halkan Larine. Hát így. Eljött, hogy elvigye őket Tarába. Csak egy dolog volt furcsa. A szolgák mosolygó arccal álltak körülöttük. – Mit csinálnak a szolgáim? – firtatta. – Miért borultak térdre? – Mert britek, Deirdre. Keresztények. – Akkor miért térdeltek le egy druida előtt? – A – mosolyodott el –, szóval nem tudod. Látod, én is keresztény vagyok, Deirdre. Püspök lettem. Deirdre zavartan meredt rá. – Hát nem a főkirály küldött? A férfi meglepve nézett rá. – A főkirály? Dehogy. Már évek óta nem is láttam a királyt. – Gyengéden karon fogta a nőt. – Látom, jobb, ha mindent elmagyarázok. Bemehetnénk? – Jelezte embereinek, hogy várjanak, ő pedig már indult is befelé. Deirdre még mindig nem fogta fel szavait. A hosszú bot, amelyet szigonynak nézett, keresztnek bizonyult. A fiatalember, aki büszkén tartotta kezében, kinn maradt a másik két szolgával, míg ő követte Larinét. Larine, a druida mint keresztény? Hogy lehet ez? Mit is tud egyáltalán a keresztényekről? Próbálta felidézni.

A rómaiak keresztények. Ezt mindenki tudja. Mint sokan a nyugati szigeten, régebben ő is azt hitte, hogy mivel a római uralomnak vége van a tengerentúl, az évek során egyre kevesebbet hallanak majd a keresztényekről. Furcsa módon azonban épp ellenkezőleg történt. Apja gyűjtötte mindig a híreket. Az alkalmanként Dubh Linn mellett kikötő kereskedőhajóktól megtudta, nemhogy nem adták fel, de úgy tűnik, hogy a galliai, sőt a brit keresztények is minden bajt és támadást a vallásuk ellen intézett kihívásnak vélnek, s harcolnak ellene. Deirdre tudta, hogy itt, a szigeten is vannak keresztények, valahol délen. Egyszer pedig apja ezzel tért haza egy útjáról: – Képzeld el, újabb keresztény csoport van már Leinsterben is. Nincsenek sokan, de Leinster királya megengedte nekik, hogy ott maradjanak. Semmi kétség felőle. Ám ha a keresztény papok először csak a rabszolgák ellátására jöttek is, az évek múltával Fergus újabb híreket kezdett hazahozni. Egy főnök vagy épp a felesége áttért. Egyik évben olyan dologról hallott, hogy csak a fejét csóválta: – Egy csapatnyi keresztény egy druida szentély közelében akarja felállítani a sajátját. El tudod ezt hinni?

Bár Deirdre arra számított, hogy Fergus szenvedélyesen kikel az ilyen idegen túlkapások ellen, meglepetésére apja egész nyugodtan reagált. A legrosszabb dolog, amit a druidák elleni sértésről mondott, annyi volt, hogy ostobaság. Mikor erre Deirdre kérdőre vonta, és azt kérdezte, hogy engedheti ezt Leinster királya, apja jelentőségteljes pillantást vetett rá, és így felelt: – Lehet, hogy a király örül nekik, Deirdre. Ha a druidák hatalma túlságosan megerősödne, így kordában tudja őket tartani. Rájuk ijeszthet a keresztény papokkal. Apja cinikus hozzáállása megdöbbentette. Ám most még apja is meglepődött volna, ha látja, hogy Larine, a druida keresztény püspökként érkezik rathjára. Mikor leültek, Larine barátságos, kíváncsi pillantást vetett rá, kifejezte együttérzését apja halála miatt, megjegyezte, hogy jól néz ki, és tárgyilagosan megállapította: – Te félsz tőlem, Deirdre. – Te vitted el Conallt – emlékeztette keserűen a nő. – Ő akart menni. A nő rámeredt. Lehet, hogy most egy ősz püspök ül vele szemben, de abban a pillanatban csak a halk szavú druidát látta, az állítólagos barátot, aki rávette Conallt, hogy hagyja el őt, és áldozza fel

életét a kegyetlen isteneknek Taránál. Az ősz már így is felidézte benne azoknak a szörnyű időknek az emlékét, s most, Larine jelenlétében maga az áldozat napja, ahogy látta Conallt, amint vörösre mázolt meztelen testével előbukkan, mögöttük a druidák botjaikkal, köteleikkel és késeikkel – mindez olyan erővel rohanta meg, hogy összerázkódott. – Ti, druidák öltétek meg! – kiáltotta szenvedélyes haraggal. – Átkozzanak meg titeket az istenek! A férfi csendesen ült tovább. A nő hiába sértegette, nem látszott dühösnek. Csak szomorúnak. Egy darabig nem felelt. Aztán felsóhajtott. – Igazad van, Deirdre. Segítettem az áldozat bemutatásában. Bocsáss meg érte, ha tudsz! – Elhallgatott, míg a nő továbbra is rámeredt. – Sosem felejtettem el. Szerettem őt, Deirdre. Ezt ne felejtsd el. Szerettem és tiszteltem Conallt. Mondd meg nekem – kérdezte halkan –, vannak rémálmaid arról a napról? – Igen. – Nekem is voltak, Deirdre. Sok-sok évig. – Elgondolkozva pillantott maga elé. – Akkor már rég nem áldoztak embert a druidák. – Újra felemelte a tekintetét. – Te helyesled a druidák áldozatait?

A nő vállat vont. – Mindig is mutattak be áldozatokat. Állatokat. – És embereket is, valaha – sóhajtott a férfi. – Bevallom neked, Deirdre, hogy Conall halála után már egyre kevésbé vágytam áldozatokra. Nem akartam többé. – Nem hiszel az áldozatokban? Larine megrázta a fejét. – Szörnyű, ami Conallal történt. Borzalmas. Fájdalom és szégyen tölt el, amikor csak eszembe jut. De amikor történt, mind azt hittük, hogy a lehető legjobban cselekszünk. Én is úgy gondoltam, Deirdre, és biztosíthatlak, hogy Conall is úgy vélte. – Szomorúan csóválta a fejét. – így van ez a régi istenekkel, Deirdre. Mindig ugyanaz történt: mindig azok a borzalmas áldozatok, emberé vagy állaté; mindig csak vérontással lehetett kiengesztelni az isteneket, akik, az igazat megvallva, semmivel sem jobbak, mint azok, akik bemutatják az áldozatokat. Úgy látszott, ez a gondolat nyomasztja. Bánatosan csóválta fejét, mielőtt újra visszatért mondanivalójához. – Tudod, Deirdre, már csak itt művelnek ilyesmit. Britanniában, Galliában és Rómában már rég az igaz Isten felé fordultak. Megvetik a mi isteneinket. És joggal. – Komolyan nézett a nőre. – Gondolj csak bele, Deirdre, hát komolyan

gondolhatjuk, hogy a napot, az eget, a földet és a csillagokat olyanok csinálták, mint Dagda az üstjével, vagy a többi isten, akik gyakran bolond, kegyetlen gyermekek módjára viselkednek? Teremthette-e bárki más a világot, mint egy olyan lény, aki annyira hatalmas és mindenütt jelen lévő, hogy meghaladja az értelmünket? Választ vár tőle a férfi? Deirdre nem volt benne biztos. Annyira megdöbbentette, amit mondott, hogy úgysem tudott volna mit felelni. – Mikor még druida voltam – folytatta a férfi halkan –, gyakran éreztem ilyesmit. Éreztem az örök Isten jelenlétét, Deirdre, éreztem, miközben reggeli és esti imáimat mondtam, éreztem a nagy csöndben, ha egyedül voltam, bár nem igazán értettem, mit is érzek valójában. – Elmosolyodott. – De most, Deirdre, már értem. Mindezek az érzések az egyetlen, igaz Istentől származnak, akit minden keresztény ismer. És az a csodálatos az egészben – folytatta –, hogy nincs már szükség áldozatokra. Talán tudod, miért hívnak bennünket keresztényeknek. – Röviden felvázolta Jézus Krisztus életét. – Isten értünk adta egyszülött fiát, hogy feláldozzák a kereszten. Ezt az áldozatot az egész emberiségért hozta, és örökre szól – mosolygott. – Gondolj csak bele, Deirdre: nincs már többé szükség véráldozatra, sem emberére, sem

állatéra. Már meghozták a végső áldozatot. Szabadok vagyunk. Vége minden áldozatnak. – Figyelte, mit szól ehhez az asszony. Deirdre egy ideig hallgatott. – És ezt az üzenetet hirdeted most a druidákkal szemben? – Igen. És ez vigasztaló üzenet. Mert az igaz Isten nem mohó vagy bosszúálló, Deirdre. Szerető Isten. Csak azt akarja, hogy szeressük egymást, és békében éljünk. Ez a legszebb hit, amit csak el tudok képzelni, és nem is akarok másmilyent. Nem kételkedem benne – tette hozzá –, hogy ez az igazság. – Te vagy az egyetlen druida, akiből keresztény lett? – Dehogy. A régi vallás sok papja hevesen ellenáll. Erre lehetett is számítani. De a legtanultabbakat már régóta érdekli. Tudod, a keresztény egyház a római világ minden tudásával rendelkezik. Deirdre a homlokát ráncolta. Még mindig nem tudta, mit kezdjen ezzel. – De mindent fel kellett adnod, amiben azelőtt hittél. – Nem egészen. Ugyanis néhányunk számára, amint mondtam, az új hit volt az, amit mindig is kerestünk. Keresztény papként is ugyanazokat a

dolgokat érzem. A világ ugyanúgy tele van költészettel. Emlékszel Amairgen nagy versének szavaira? Én vagyok a Szél a Tengeren – Az egyik püspökünk írt egy himnuszt a Teremtőhöz – azaz az egy Istenhez –, és az egyik versszaka eléggé hasonló. Hallgasd meg: Felkelek ma A menny erejével: A nap fénye, A hold sugara, A tűz ragyogása, A villám száguldása, A szél fürgesége, A tenger mélye, A föld szilárdsága, A szikla erőssége. – Ugyanaz ihlette, csak mi felismerjük igazi forrását. – Mosolyogva mutatott leborotvált fejére. – Látod, keresztény papként még druida hajviseletemet sem kellett megváltoztatnom. – Látom – felelte a nő. – És ki térített át? – Á. Jó kérdés. Egy Patrik nevű püspök. Nagy ember. Egyébként ő írta ezt a verset is.

Deirdre nem fűzött megjegyzést az információhoz. Elméje sebesen járt. Még kellett egy kis idő, hogy megeméssze Larine látogatását, meglepő változását és még meglepőbb üzenetét, de bizonyos dolgok máris nyilvánvalók voltak. Nehezen lehetne kételkedni őszinteségében; úgyhogy bármit is érzett a múlttal kapcsolatban, meghatotta a férfi jó szándéka. Ami a vallását illeti, azzal kapcsolatban még bizonytalan volt. Talán csábítón hangzott; hiszen nem nagyon szerette a druidák áldozatait és kegyetlen isteneiket. De most másik gondolat ötlött fel benne. – Azt mondtad, hogy engem és fiamat akartál meglátogatni. Meg akarsz téríteni minket? – Hát persze – mosolygott a férfi. – Én már megtaláltam a fényt, Deirdre, és az örömöt és békét hozott nekem. Természetes, hogy másokkal is meg szeretném osztani ezt az örömöt. – Rövid szünet után hozzátette: – De valami többről is szó van. Mindazok után, amit átéltünk, tartozom vele Conallnak, hogy elhozom Isten igéjét neked és a fiának. Az asszony lassan bólintott. Igen, gondolta, talán ez lehet a megoldás. A meggyőző püspök, apja régi barátja talán tudhat valami megoldást a Mornával kapcsolatos dilemmára. Legalább meg lehet próbálni, gondolta. Állhatatosan nézve a férfit,

felvilágosította: – Tudnod kell valamit, Larine. Mornának sosem mondtuk el, hogy halt meg az apja. Nem lettem volna képes rá. Mind úgy véltük, így lesz a legjobb. Úgyhogy semmit sem tud. – Értem – Larine meglepettnek látszott. – Azt akarod – kérdezte –, hogy én se mondjak el neki semmit? – Nem – rázta meg Deirdre a fejét. – Nem, Larine, úgy gondolom, itt az ideje, hogy megtudja. És azt akarom, hogy te mondd el neki. Megteszed? – Ha ezt kívánod. – Mondd el neki, mi történt valójában, Larine. Mondd el, hogy ölték meg a főkirály és druidái az apját. Mondd el, milyen gonosz dolog volt – folytatta nagy hévvel. – Beszélj neki a te új és jobb istenedről, ha szeretnél. De mindenekelőtt azt mondd meg neki, hogy kerülje el a királyt és a druidáit. Megtennéd ezt nekem? Mintha Larine egy pillanatra zavarba jött volna. A nő nem értette, miért. Hát nem ezt akarta? És nem oldaná meg az ő legnagyobb gondját is, ha Mornát eléggé meggyőzné Larine keresztény tanítása ahhoz, hogy el akarja kerülni a druidák szertartásait? Ha utána majd elmondja neki, hogy a főkirály meghívta, talán el sem akar menni Tarába a feis pogány rítusára. Egy kis szerencsével, ha egy

ideig nem kerül a szeme elé, talán a jövőben is elkerülheti a főkirály figyelmét. – Megteszem, amit tudok – mondta Larine óvatosan. – Rendben – mosolygott rá az asszony. Épp azon töprengett, ne mondjon-e el Larinénak mindent a király meghívásáról, hogy kikérje a tanácsát, amikor beszélgetésük hirtelen félbeszakadt, mivel maga Morna bukkant fel az ajtóban. – Kik a vendégeink? – kérdezte vidáman. Larinénak elakadt a lélegzete. *** Milyen különös, gondolta Larine, miközben a víz felé vezető lejtőn sétáltak a fiatalemberrel. Dubh Linnba jövet arra számított, hogy bizonyos értelemben végre elűzheti fájdalmas emlékeit; ám ehelyett szinte rémisztő elevenséggel kelt életre szeme előtt a múlt. Ugyanis maga Conall ment mellette. Igaz, hogy az ifjú Morna anyja különös, zöld szemét örökölte, de sötét haja és jóképű, hajlott orrú arca megszólalásig Conallra emlékeztetett. Mintha barátja támadt volna fel. Édes istenem, még lágy hangja is az apjáé volt. És mikor a fiú rámosolygott,

Larine úgy érezte, mintha druida kést döfnének a szívébe. Könnyen rátérhetett a témára, amiről beszélni akart, mivel amint Morna megtudta, hogy Larine apja barátja volt, égett a vágytól, hogy mindent megtudjon, amit az egykori druida mesélhetett neki. Lenyűgözve hallotta, hogy a herceg milyen költői és vallásos lelkületű volt. – Mindig csak harcosként gondoltam rá – mondta. – Harcos is volt, méghozzá kitűnő – biztosította Larine. – De sokkal több is volt annál. – Azzal elmagyarázta, hogy Conall mennyire szeretett volna druida lenni. Hamarosan az áldozatról is beszámolt Mornának. A fiatalember megdöbbent. – És te magad is részt vettél benne? – Druida voltam. És a barátja. Az ő óhaja volt, Morna. Feláldozta magát a sziget népéért. Ez a legnemesebb dolog, amit egy férfi megtehet. Apád hősi halált halt – mondta. – Nagyon büszke lehetsz rá. De most – folytatta, látván, hogy Mornára nagy hatással van a történet – hadd meséljek neked egy másik emberről is, aki feláldozta magát. Larine nagy beleéléssel magyarázta barátja fiának a keresztény hit tanításait. – A régi istenek – foglalta össze – átadták helyüket az egyetlen istenségnek. Gondolj csak bele,

Morna: egyetlen év termésének megmentése helyett Megváltónk az egész világ megmentésére áldozta fel magát, nem egyetlen évért, hanem az örökkévalóságért. Bár Larine kissé másképp mutatta be hitét ennek a fiatalembernek, aki oly nyilvánvalóan éhezett arra, hogy hősies apja nyomdokaiba lépjen, akit nem is ismert, mint Deirdre-nek, elégedetten látta, hogy hatásos volt. – Gondolod, hogy apám is keresztény lett volna – kérdezte a fiú –, ha lehetősége nyílik rá? – Semmi kétségem efelől – válaszolta Larine. – Együtt lettünk volna keresztények. Mennyire szeretném – sóhajtott fel –, ha itt lehetne velem, hogy csatlakozhasson hozzám! Együtt járhattuk volna ezt az utat. – Én elfoglalhatnám a helyét – mondta buzgón Morna. – Annyira hasonlítasz rá – felelte Larine. – Nagy örömet szerezne nekem – bólintott elgondolkodva. – Mondhatni, ezzel bezárulna a kör. A folyóparton álltak. Most visszafordultak a rath felé. Morna láthatóan izgatott volt. Amint az egykori druida a fiúra pillantott, egy pillanatra mintha bűntudat nyilallt volna belé azért, amit művel. Tervére gondolt. Saját céljaira használja fel Conall fiát? Nem, mondta magában. Conall

családjának elhozza a világosságot. Ha ezáltal pedig küldetésének ügyét is szolgálja, hát annál jobb. Mert az még nagyobb ügy. Az ő hivatástudata pedig erős. Mire visszatértek a rathra, Deirdre és a szolgák már az ételt készítették, Ronan és Rian pedig hazaértek. A két fivér máris beszédbe elegyedett a Larine kíséretében lévő fiatal pappal. Egy derék, ulsteri férfi volt, aki néhány évvel azelőtt tért meg, s úgy tűnt, elnyerte a testvérek rokonszenvét; ám amikor meglátták Larinét, gondot fordítottak rá, hogy tiszteletteljesen viselkedjenek vele. Egykori druidaként a püspökkel nyilván nem lehet ujjat húzni. Egy darabig elcsevegtek. A szokásos, felszínes társalgást folytatták Ulsterről és arról, milyen volt odafenn az aratás; aztán Larine áttért küldetésének rövid ismertetésére. Udvariasan figyeltek, amint felvázolta a keresztény hit néhány alapvető tanítását. Nehezen tudta volna megmondani, mit gondolnak, de az volt a benyomása, hogy a legtöbb dologban talán követnék Deirdre-t és Mornát. Nemsokára behívták őket vacsorázni. Mikor az egész háznép összegyűlt a nagy, zsúppal fedett kunyhóban, Larine megáldotta az ételt, majd így szólt: – Ma este, barátaim, együtt ehetünk, és ennek a háznak kitűnő vendégszeretetét élvezhetjük. De most bejelentem, hogy holnap nálam sokkal

nagyobb vendég érkezik. Mert én csak azért jöttem, hogy az ő útját előkészítsem, míg ő prédikálni és keresztelni jön. – Egy kis hatásszünet után folytatta: – Maga Patrik püspök az, akiről szó van. Ezt a módszert Larine már korábban is sikerrel alkalmazta. Az egykori druida ment el az olyan területekre, ahol nem ismerték Patrik püspököt, hogy előkészítse a terepet a nagy ember számára, és tegyen róla, hogy közönsége felfogja a látogató fontosságát. Röviden, néhány szóban mesélt a hittérítőről. Felvázolta a püspök származását – mivel a nyugati sziget ősi társadalmában mindig fontos volt, hogy közönsége megtudja, Patrik saját jogán is nemesember. Kezdetnek ezzel elnyeri a tiszteletüket. Ezután Larine elmesélte, hogyan ejtették fogságba, hogyan töltött éveket a szigeten rabszolgaként, és hogyan tért vissza. Megnevezett néhány herceget is északról, akik védelmükbe vették Patrikot, sőt meg is tértek. Ez a hír szintén nagy hatást gyakorolt hallgatóira. A nagy ember jelleméről is mesélt egy kicsit. – Ő az egyház hercege; követői számára törvény az ő szava – magyarázta. – Mégis, mint mások is, akik elérték a lélek magaslatait, nagyon egyszerűen él. Önmegtartóztató. Tiszteli a nőket, de szüzességet fogadott. Szerény. Semmitől sem fél. Néha megfenyegették már, mert Isten igéjét hirdette, de

nem volt rá hatással. – Rettenetes a haragja – tette hozzá a fiatal pap, némi kajánsággal. – Azt nem gyakran látni – javította ki Larine finoman –, ám az igaz, hogy a dorgálása szörnyű. De most – mosolygott Deirdre-re – lássunk neki a lakomának! *** Deirdre büszke volt a vacsorára. Volt ott vízitorma-saláta, több húsétel, köztük a megbecsült vendégnek hagyományosan kijáró disznóhús is; párolt alma, sajt és mézsör – a sziget legjobbjából. Mikor Larine lelkes bókjait fogadta az ételt illetően, és a többiek is helyeseltek, tudta, hogy megérdemli. Bár furcsának tűnhet, hogy míg a keresztény püspök ült asztaluknál, a háttérben a Harcos Erc ivókoponyája csillogott sápadtan és kísértetiesen a tűz fényében, ám ez senkit sem zavart. Larine elbeszélgetett a férfiakkal a mindennapi dolgokról. Elmesélte, mi történt Ulsterben az utóbbi időben, és kérte, hogy meséljenek neki Fergusról. Vidáman folyt a társalgás. Csak a főfogás után hozta elő a vallási témákat, mikor Deirdre-hez fordult és megjegyezte: – Lehet, hogy beletelik még egy-két

nemzedékbe, Deirdre, de ha egyszer már szilárdan megvetette magát, az igaz vallás diadalmaskodik a szigeten, ahogy mindenütt másutt is így történt, ahová csak eljutott. A munsteri és az itteni, leinsteri közösségek most még kicsik és szórványosak, de már vannak védelmezőik, és máris növekedésnek indultak. Patrik püspök pedig máris nagy előrelépést tett Ulsterben, különösen a hercegekkel – mosolygott. – Ha a hercegeket meggyőzte, népük követni fogja őket. – Nem gondolod, hogy a druidák visszatéríthetik az embereket a régi hitre, ha egyszer már megismerték az újat, igaz? – kérdezte Deirdre. – Igaz. A nap végére pogány isteneinket már csak babonának fogják tartani. Bálványoknak. El kell bukniuk a magasabb rendű értelem előtt. Deirdre nem volt olyan biztos ebben az utóbbi állításban. Neki úgy tűnt, hogy a druidák és isteneik nem adják meg olyan könnyen magukat, de ezt nem mondta ki. Inkább arról szeretett volna mesélni, hogy Mornát meghívták Tarába, hogy tanácsot kérjen Larinétól, de mivel a többiek is meghallhatták volna, nem tette. Nem sokkal később azonban látta, hogy a püspök és a fiú milyen jól elbeszélgetnek, s látta a fia arcára kiülő csodálatot is, úgyhogy úgy vélte, Larinénak nem lenne nehéz meggyőznie Mornát, hogy kerülje el a pogány

szertartásokat. Megnyugodva dőlt hátra, és hallgatta a körülötte folyó beszélgetést. Gondolatai egy kicsit el is kalandoztak. Látta, hogy Larine mond valamit Mornának, amin a fiú meglepődik. Erre hirtelen felfigyelt. Mit mondhatott? Rájuk meredt. Először azt hitte, nem jól hallja. – A főkirály avatása, a feis – ismételte Larine. – Azt kérdeztem, mikor indulsz Tarába. Mivel te is részt veszel benne. – Én? Részt veszek benne? – nézett rá Morna zavartan. – A gázló őre vendégül látja a Tarába tartó fontos embereket – magyarázta –, de én magam nem megyek oda. Most Larine zavarodott össze. – De hát kénytelen vagy engedelmeskedni rokonodnak, a főkirálynak, ha már egyszer meghívott. – A főkirály meghívott? – kérdezte Morna értetlenül. Deirdre megdermedt. Úgy tűnt, Larine ideges. De még senki sem nézett rá. Még nem sejtették. Honnan tudhatja Larine, csodálkozott a nő, hogy a király hívatta Dubh Linn ifjú főnökét? Hát nem azt mondta, hogy a főkirály közelébe se ment mostanában? Valószínűleg, mint régen is, úgy most is számtalan helyről kapja a híreket. De ő most mit tegyen? Bevallja az igazat? Nem látott kiutat. Ám

úgy döntött, vár még egy kicsit, hogy időt nyerjen. Emellett volt még valami, amit nem értett. – A feisen – szólalt meg halkan – a druidák vezetik a szertartásokat. – Természetesen – helyeselt Larine. – Áldozatok is lesznek. – Állatok, igen. – És a király egy kancával fog hálni? – Úgy gondolom. – Te magad részt vennél egy ilyen pogány rituálén? – kérdezte Larinét. – Nem lenne helyénvaló. – Szóval ha Morna keresztény lesz, ugye neki is el kell kerülnie az ilyen pogány rítusokat? Larine csak egy pillanatig habozott. – Ha maga a főkirály hívatja, azt mondanám, nehezen utasíthatja vissza. Nem ragaszkodnék hozzá. Valójában… – Elhallgatott. Éles pillantást vetett a nőre. – Mondd csak meg nekem, Deirdre, hogyan lehetséges, hogy Morna nem tud a főkirály meghívásáról? Mindenki az asszony felé fordult. Ő hallgatott. Morna elkomorult. – Anyám? Fivérei is rámeredtek. Semmi értelme tagadni. Be kell vallania az igazságot. Már látta, hogy mindenki előtt megalázzák. A testvérei hibáztatni

fogják. És Morna… bármennyire szerette is az anyját, ő is elátkozza majd. Tudta. Elkeseredettségében szőtt tervei, amelyek most olyan ostobaságnak tűntek, mind kiderülnek. Szerencsétlenül nézett Larinéra, akinek szeméből várakozó fény csillant felé. Ekkor váratlanul mindent megértett. – Hát ezért vagy itt! – kiáltotta. – Ezért jöttél. Azért jöttél Mornához, mert azt hitted, Tarába készül. Igen, Larine arcát bűntudat árnyékolta be. Morna közbe akart szólni, de anyja nem hagyta. – Te nem értheted – vetette oda. – Csak felhasznál téged. Most már tisztán látta. Lehet, hogy Larine püspök, de attól még Larine marad; most újra eljött, más álcában, ahogy máskor is megtette. Megrohanták az emlékek: a madarak fekete felhője, a harsogó kürtök, Conall vörösre mázolt teste. – Te vagy az újabb áldozat – mondta keserűen. Larine eszes volt. Ez tagadhatatlan. Mit is mondott? Először a hercegeket kell megtéríteni. Ez volt a stratégiája. Ha pedig az ember nem fér hozzá az uralkodóhoz, férkőzzön a családjához. Hallotta, hogy az új király érdeklődik Morna iránt. Így hát persze meg akarta téríteni. Aztán majd egy keresztényt juttathat a főkirály köreibe.

– Mi a terved? – faggatta Larinét. – Hogy Morna a feisen árulja el, hogy keresztény? – Morna, apjának, Conallnak, a főkirály rokonának élő mása, apjáénak, aki életét adta a druidáknak és a pogány isteneknek – Morna menjen el, és jelentse be, hogy keresztény? Épp Taránál, a királyi szent helyen? A király avatásán? Hatalmas feltűnést keltene. – Vagy inkább azt szeretnéd, hogy titkolja el a hitét, míg össze nem barátkozik a főkirállyal? – Az még jobb lenne Larinénak. Ha a főkirály és családja megkedvelnék a csinos fiút. Persze hogy megkedvelnék. Miért ne? Aztán alkalmas időben majd elárulja nekik, hogy keresztény. Mindenképpen ragyogó húzás lenne, orvul aláásná az ősi pogány rendet. És mi lenne Mornával? Ha Taránál fedné fel hitét, a főkirály azt aligha tűrhetné, és a druidák talán ott helyben megölnék. Ha elnyeri a király barátságát, és csak később vallja be új hitét, akkor is magára vonná a druidák olthatatlan haragját. – El fognak pusztítani! – kiáltott fiára. – Megölnek, ahogy apáddal is tették. Larine a fejét rázta. – Anyám – tiltakozott a fiú –, Larine a barátunk. – Te nem ismered őt – válaszolta a nő dühödten.

– A vendégünk. – Többé már nem! – Az asszony az asztalra csapott és felállt. – Áruló! – mutatott Larinéra. – Az alakodat megváltoztathatod, de a természetedet soha! Mindig ugyanaz maradsz, és én jól ismerlek. Ugyanaz a ravasz róka vagy. Távozz! Most már Larine is felállt. Falfehér volt, és reszketett a dühtől. Társa, a pap szintén felemelkedett. – Nem bánhatsz így házad vendégével, Deirdre – figyelmeztette Larine. – Különösen nem egy békés keresztény emberrel. – Egy vérszomjas emberrel! – üvöltött a nő. – A szentegyház püspöke vagyok. – Csaló! – Nem alszunk ebben a házban – jelentette ki Larine méltóságteljesen. – Aludj csak a disznókkal! – vágott vissza az asszony, és nézte, ahogy Larine és társai kivonulnak a sötétbe. Fivérei egy darabig elképedve bámulták, majd ők is kimentek, valószínűleg azért, hogy vendégeiknek szállást készítsenek egy másik kunyhóban. Csak Morna maradt benn. Nem szólalt meg. Deirdre nem is tudta, mit mondjon. Majdnem kiszaladt a száján, hogy sajnálja. De ne merte kimondani. Végül annyit mondott:

– Tudod, hogy igazam van. A fiú nem válaszolt. Az asszony dühösen segíteni kezdett a szolgáknak a maradékok eltakarításában. Fia is segített, de nem ment anyja közelébe. Egyikük sem szólalt meg. Miután végeztek, Ronan is bejött. – A pajtában vannak – mondta, és úgy tűnt, még mondani akar valamit, de a nő egy pillantással elhallgattatta. Morna ezután szólalt meg: – Úgy tűnik, megfeledkeztél valamiről, anyám. – Miről? – kérdezte elcsigázva. – Te nem küldheted el a vendégeinket. Most már én vagyok a főnök. – Csakis érted tettem! – Én döntöm el, mi a jó nekem. Nem te. Deirdre a szeme sarkából látta, hogy Ronan somolyog. – Te is becsaptál, anyám – folytatta Morna csendesen. – Ugye igaz, hogy a főkirály meghívott Tarába? – El akartam mondani. De féltem. Azok után, hogy apád… – Elhallgatott. Hogyan is magyarázhatná el neki? – Nem tudod, milyen veszélyes. – Tarába kell mennem, anyám. Anyja szomorúan bólintott. Igen, el kell mennie. – De ne keresztényként menj, Morna!

Könyörgök. Legalább ezt ne tedd! – Majd azt is én döntöm el. – A fiú szavai mázsás súlyként nehezedtek az asszonyra. Megroggyant. – Most kimegyek, hogy bocsánatot kérjek Larinétól – folytatta a fiú. – Ha visszajön, udvarias leszel vele. De az lenne a legjobb, ha magad aludnál a pajtában. – Azzal távozott. Ronan benn maradt. Kíváncsian fürkészte nővérét. A nő feltételezte, hogy annyi év után, amíg ő uralta az egész háznépet, s a megaláztatás után, hogy mégsem öccse lesz a főnök, a férfit talán elégedettséggel tölti el az ő megaláztatása. Morna hamarosan visszatért. Cseppet sem lepte meg, hogy Larine nem tartott vele. *** Másnap reggel sem alakult jól a helyzet. A keresztények kinn maradtak, de bejelentették, hogy nem távoznak, míg Patrik püspök meg nem érkezik. Kétségkívül arra vártak, hogy az északról érkező hittérítő megmutassa nevezetes haragját. Deirdre tudta, hogy bocsánatot kellene kérnie, de mivel a bátyjai a vendégekkel álldogáltak, nem tudta rászánni magát. Szólt a rabszolgáknak, hogy adjanak

nekik enni, s azok készítettek egy nagy tál kását. Morna is kinn volt, ám tapintatosan úgy döntött, hogy inkább az állatokat látja el. A nőnek sejtelme sem volt, fia mit gondolhat. Lassan telt a reggel. Larine imába merülve töltötte idejét. Társai Deirdre öccseivel beszélgettek. Egyszer csak Ronan bejött hozzá, és azt mondta: – Sok minden van abban, amit ezek a keresztények beszélnek, nővérem. Azt mondják, a pokol örök tüzében fogsz égni. – Azzal kiment. *** Délfelé járt már az idő, amikor az egyik rabszolga bejelentette, hogy szekér közeledik. Larine felállt, kinézett a rath bejárata fölött, és kiment. A többiek csak álltak. A két püspöknek nyilván megbeszélnivalója van. Talán, gondolta Deirdre, míg Larine nyomában a kapuhoz sietett, Patrik püspök elmegy. A rath bejáratától nem messze álló csoport egy szekérből, egy nagyobb társzekérből és számos lovasból állt. Az első szekér olyan pompás volt, hogy akár a királyé is lehetett volna. Deirdre-nek be kellett ismernie, hogy nagy hatást tett rá. A nagyobbik kocsiból néhány pap szállt ki, úgy öten lehettek, a fiatal lovasok pedig káprázatos ruháikból

és arany ékszereikből ítélve hercegi sarjak voltak. Egész kis menetet alkottak. A papok fehérbe öltöztek. A nő látta, hogy most egy ősz hajú, szintén fehérbe öltözött férfi száll le a szekérről. Nem volt túl magas, de egyenes derékkal állt. Elfoglalta helyét a papok mögött, őt Larine és a többiek követték. A menet élén haladó pap hosszú botot emelt a magasba. Nem kereszt volt, mint amilyet Larine hozott, hanem egy hosszú rúd, ragyogóra csiszolt görbe fejjel, mint a pásztorbot. Amikor a pap felemelte, csillogott a napfényben. A menet lassan haladt a bejárat felé. Deirdre és családja csendben nézték. A szolgák az út szélére gyűltek, és térdre borultak. A menet elérte a kaput, és belépett a rath területére. Mikor az északról jött püspök is odaért, megállt, letérdelt, és megcsókolta a földet. Majd felegyenesedett és belépett. A ház ajtaja előtt sorakoztak fel. A család nem tehetett mást, mint udvariasan köszöntötte őket, és felajánlotta vendégszeretetét. Ezek után az Ulsterből érkezett férfi kedvesen Deirdre-re mosolygott, és zengő hangján megszólalt: – Gratias agamus. Deirdre rájött, hogy ez latinul van, de nem értette. – Adjunk hálát! – kiáltotta Larine. Szóval ez itt Patrik püspök, gondolta Deirdre.

Tekintélyes embernek tűnt. Arca finom és arisztokratikus. Szeme tiszta és éles tekintetű, de volt még valami különleges – ezt a nő rögtön láthatta – spirituális légkör, amely körülvette, s ez mély benyomást tett az emberre. Két pappal szorosan a nyomában körbeindult, hogy megnézzen mindent. Először a még mindig térdeplő két rabszolganőhöz lépett, gyorsan megvizsgálta kezüket és fogukat, elégedetten bólintott, majd a nő fivéreihez ment. Rájuk pillantott s továbbment. Mornához lépett, alaposan megnézte magának, Morna el is pirult. Azután mondott valamit Larinénak latinul. Deirdre nem is tudta, hogy a ravasz druida már latinul is tud. – Mit mondott? – kérdezte Larinét. – Azt, hogy a fiadnak becsületes az arca. Patrik püspök most az asszonyhoz lépett. A nő tudta, hogy előtte már jól megnézte őt is. Ahogy a férfi udvariasan fejet hajtott előtte, láthatta, hogy ősz haja már ritkul. Ezután a férfi két másik rabszolga felé indult. Morna anyja oldalán állt, s a nő látta, hogy a püspök nagy hatással van rá. Patrik püspök végre körbejárt. Larinéra pillantott, bólintott, hogy jelezze, maradjon, ahol van, s visszatért Deirdre-hez és Mornához. – Sajnálattal hallottam bánatodról, Deirdre,

Fergus leánya – mondta. Most már saját nyelvükön beszélt. Szeme mintha veséjébe látott volna ősz, bozontos szemöldöke alól. – Hallom, jó leánya voltál. – Az voltam. – Nem tehetett róla, akár ellensége volt a férfi, akár nem, meghatotta. – És te magad vagy az – folytatta Patrik püspök –, aki itt mindent összetart. Nem így van? – De így – felelte a nő. – Hála legyen ezért az Istennek – mosolygott a férfi kedvesen. – Fiad biztonságáért aggódsz? – A nő bólintott. – Hát melyik jó anya nem tenné? – Elgondolkodva nézett a nőre. – Mondd, az Istentől félsz, Deirdre, vagy a druidáktól? – A druidáktól. – Nem gondolod, hogy az Isten, minden dolgok teremtője meg tudja óvni a fiadat? Az asszony hallgatott, de a püspök nem látszott sértődöttnek. Most Mornához fordult: – Nos, ifjú ember – mélyen Morna szemébe nézett –, te vagy az, aki miatt az egész történt. A főkirály rokona. – Hátralépett, mintha alaposabban szemügyre akarná venni a fiatal főnököt. – Meghívott magához, igaz? – Igaz – felelte Morna tisztelettudón. Patrik püspök gondolataiba mélyedt. Szemét félig lehunyva gondolkodott. Akár valami királyi

származású druida herceg, gondolta a nő. Vajon buzdítani fogja Mornát, vagy megdorgálja? Fogalma sem volt róla. – És szeretnél elmenni Tarába a főkirály feisére? – El kell mennem. – Morna nem tudta, helyesen válaszolt-e, de ez volt az igazság. – Furcsa is lenne, ha egy fiatalember nem akarna – felelte Patrik püspök. – És anyáddal veszekedtél? – Csak… – Morna el akarta magyarázni, de a püspök nyájasan folytatta. – Tiszteld anyádat, fiatalember! Csak ő van neked. Ha Isten akarata, hogy valami megtörténjék, ő is meg fogja érteni, hogy az helyes. – Egy pillanatra elhallgatott. – Az egy igaz Istent kívánod szolgálni. Így van? – Azt hiszem. – Azt hiszed – nézett rá a püspök. – Az ő szolgálata nem mindig könnyű, Morna. Akik a kereszténység útját követik, azoknak Isten akarata szerint kell cselekedniük, nem a sajátjuké szerint. Néha áldozatokat is kell hoznunk. – Az áldozat említésére Deirdre megfeszült, ám Patrik nem vett róla tudomást. – Felkészültél rá, hogy áldozatokat hozz Isten szolgálatára, aki egyszülött fiát adta értünk, hogy megváltsa a világot?

– Igen – a fiú válasza halk volt, de határozott. – Akik engem követnek, Morna, azoktól feltétlen engedelmességet várok. Híveimnek bízniuk kell bennem. Ezek az ifjak – mutatott a közelben álló hercegek felé – minden parancsomnak engedelmeskednek, ami pedig nem mindig könnyű. Morna rájuk nézett. Nemes kis csoport állt ott, bármelyik ifjú főnök büszkén tartozhatna közéjük. Ám nem úgy tűnt, mintha a püspök választ várna előbbi megjegyzésére. Ugyanis hirtelen sarkon fordult, és a botot tartó paphoz lépett. Elvette tőle, jól megmarkolta, és zengő hangon szólt hozzájuk. – Ez az a bot, amely erőt ad nekem, mert ez az élet botja, Jézusé, az Atyaisten egyetlen fiáé, aki meghalt bűneinkért. Jézus feláldozta életét, hogy mi örökkön-örökké élhessünk. Én, Patrik püspök, az alázatos pap, a bűnbánó vétkes – folytatta ünnepélyesen –, én, Patrik, nem saját hatalmamból jöttem ide, mert nekem nincs, hanem az Atya parancsára, akit a Szentlelken át ismertem meg, hogy tanúságot tegyek a Fiú mellett, és elhozzam nektek az örömhírt, hogy ha hisztek benne, ti is örök életet nyertek a mennyben, s nem vesztek a semmibe vagy a pokol szörnyű tüzébe. Nem próbálok tudásommal hatni rátok, mert az igen szerény. Nem akarlak ékesszóló szavakkal meggyőzni titeket, mert nem vagyok ékesszóló, csak

ha a Szentlélek beszél belőlem. Ám azért csak figyeljetek szavamra, mert azért jöttem, hogy megmentsem a lelketeket. *** Különös módon Deirdre nem tudta pontosan felidézni, mit is mondott a férfi. Néhány dolgot már Larinétól is hallott, de másképp hangzott, amikor Patrik mondta. Elmondta nekik Jézus történetét, és hogy hogyan áldozta fel magát. Beszélt a sziget kegyetlen, régi isteneiről, és elmagyarázta nekik, hogy azok nem valóságosak. Azt mondta, azok csak történetek, amelyekkel az emberek egymást szórakoztatják, vagy a gyerekeket ijesztgetik. Mennyivel hatalmasabb az egyetlen, mindenható Isten, aki megteremtette ezt az egész világot! A beszéd egyik részére azért világosan emlékezett. Sokat beszélt arról, hogy mint az ősi napok oly sok istensége is, ez az Isten is három részből tevődik össze: Atya, Fiú és Szentlélek – a három isten egységben. Ez nem is meglepő, magyarázta. Az egész természet ilyen hármasságokból áll: a növény gyökere, szára és virága, a folyó forrása, vize és torkolata, még a három részből álló lóhere is a hármasságot mutatja. – Ezt értjük – magyarázta – Szentháromságon.

Deirdre-t leginkább az nyűgözte le, ahogy beszélt. Olyan szenvedéllyel, meggyőződéssel és melegséggel. Békét adott neki. Még ha nem értette is, hogy ez az isten, a szeretet istene miért is lenne mindenható, rájött, hogy szeretné, ha az lenne. Úgy űzte el a kegyetlen, régi isteneket, mint a horizonton lévő sötét felhőket. Jó utat nekik, gondolta. A prédikátorból áradó melegség őt is beburkolta, önbizalma neki is azt súgta, hogy igaza van. Mornára pillantott. Az ő szeme is fénylett. Mire Patrik püspök befejezte beszédét, már nem is tűnt furcsának, hogy az ő akarata szerint cselekedjenek. Mikor megkérdezte, kívánnak-e csatlakozni hozzá és megkeresztelkedni, Deirdre ráébredt, hogy azt kívánja, bárcsak minél tovább velük maradna. Nem akarta, hogy elmenjen. Ha csatlakoznak ehhez az új hithez, velük maradhat megnyugtató jelenléte. Ha a szívére hallgat, kész úgy tenni, ahogy a férfi kívánja. De egyszer már hallgatott a szívére, és Conall is. A szív veszélyes dolog. Veszélyes – Mornára. – Keresztelj meg! – kiáltott fel hirtelen. – Keresztelj meg mindannyiunkat! De Mornát kíméld meg! – Ezt nem tudta visszatartani. – Kíméljem meg? – bámult rá Patrik püspök. – Megkímélni? – A nő látta, hogy szörnyű haraggal villan rá az öreg szeme. Az asszony felé lépett, s ő

egy pillanatig azt hitte, hogy megüti vagy megátkozza, mint a druidák. Ehelyett azonban meglepő módon megállt, megcsóválta a fejét, s majd a nő őszinte döbbenetére térdre esett előtte. – Bocsáss meg, Deirdre! – mondta. – Bocsásd meg haragomat! – Mit… – A nő nem is tudta, mit feleljen. – Ha nem tudtam szívedhez szólni, az az én hibám, nem a tiéd. Saját hibám dühített fel. – Gyönyörű dolgokat mondtál – tiltakozott a nő. – Én csak… A férfi felállt, és leintette őt. – Nem érted – mordult fel. Mornához fordult. – Te vagy most Ui Fergusa főnöke – mondta ünnepélyesen. – Kívánod, hogy családod megkeresztelkedjék? – Igen – felelte Morna. – S ha elfogadod kezemből a keresztséget, elfogadod-e hatalmamat a vallást illető dolgokban, és követed-e parancsaimat, ahogy ezek az ifjú hercegek? – Igen – válaszolta a fiú. – Akkor hát gyere – szólt a püspök – és elmondom, mit kell tennünk. A kereszteléshez csak annyi kellett, hogy alámerítkezzenek a vízbe. A sekély Liffeyre vetett egyetlen pillantás meggyőzte a püspököt, hogy a folyó nem lesz erre alkalmas. A három forrás,

melyet gyorsan szemügyre vett és megáldott, szintén nem bizonyult megfelelőnek. De Dubh Linn sötét tavacskája épp jó lesz, döntötte el, és szólt, hogy gyűljenek oda mind. Így hát Deirdre, két fivére és Morna, köpenyük alatt csak alsóingüket viselve, féltucatnyi rabszolgájuk kíséretében azon a szép, bár kissé csípős szeptemberi délutánon a Dubh Linn széléhez vonultak, hogy megkeresztelkedjenek. Sorra a sötét vízbe léptek, ahol már ott állt Patrik püspök, egy dermesztő pillanatra a felszín alá buktak, majd kiemelkedtek a fényre, Patrik saját keze által megkeresztelve Krisztus nevében. Gyorsan megszárítkoztak. Mindenki vidám volt, kivéve Deirdre-t. Épp indultak fel a rathhoz, amikor Deirdre fiatalabbik öccse, Rian hirtelen megtorpant. Eszébe jutott valami. – Igaz, hogy a keresztények kerülnek a jó helyre? – kérdezte. – Igaz – biztosították a többiek. – És az összes többi ember a tüzes helyre kerül? Igen, ez is így van, felelték. – Akkor mi lesz az édesapámmal? – kérdezte őszinte aggodalommal. – Ez azt jelenti, hogy ő is a tűzbe jut. – Néhány percig ezt tárgyalták bátyjával, s egyetértettek valamiben. Talán különös volt a logikájuk, de meggyőződéssel jutottak a

következtetésre. Apjuk a család isteneivel nyugodott. De ha Dubh Linn és Fergus rathja keresztény lett, ezzel a család hátat fordított az isteneknek. Megsértették őket. A dolog hát úgy áll, hogy Fergust szorult helyzetbe hozták. A régi istenek talán már nem akartak tenni érte semmit, míg a keresztény isten nyilván a pokol tüzébe küldi. – Nem hagyhatjuk, hogy ez történjen vele – tiltakozott Rian. Bátyja, Ronan szintén aggodalmasnak tűnt. Bár Deirdre zavarba jött, észrevette, hogy a papok egyáltalán nincsenek meglepve. Ez ugyanis nem volt szokatlan dolog a keresztény hittérítők számára. Ha mi megmenekültünk is, kérdezték nemegyszer a megtértek, mi lesz tiszteletben álló őseinkkel? Azt akarjátok mondani, hogy gonoszak voltak? Általában azt felelték, hogy Isten legalábbis részben feloldozza azokat, akiknek önhibájukon kívül nem volt alkalmuk befogadni Krisztust. Csak azok számára nincs megváltás, akikhez eljutott Krisztus üzenete, de megtagadták. Ésszerű magyarázatnak hangzott, de nem elégített ki mindenkit. A nagy északi püspöknek volt is egy jellegzetes megoldása az ilyen alkalmakra, amelyet ő maga talált ki. – Mióta halott? – kérdezte. – Öt napja – felelték.

– Akkor ássátok ki! – rendelkezett. – Majd én megkeresztelem. Így is tettek. A rabszolgák segítségével a két fivér kiásta apját a Liffey szélén álló sírból. Míg Fergus sápadt, merev alakja a földön feküdt, halálában is méltóságteljesen, Patrik püspök meghintette vízzel, és a kereszt jelével őt is a keresztény világba vezette. – Nem ígérhetem, hogy most már biztosan a mennybe jut – fordult kedves mosollyal a fivérek felé –, de jó esélye van rá. Visszatemették az öregembert, Larine pedig kereszt alakban két fadarabot helyezett rá. Visszamentek a rathhoz, és épp beléptek volna a nagy, zsúptetejű terembe, ahol égett a tűz, mikor Patrik püspök megállt, és a családhoz fordult. – Megtehetnétek nekem egy szívességet – szólalt meg. Kérték, hogy csak mondja bátran. Erre elmosolyodott. – Talán nem fog tetszeni. A rabszolgáitokról van szó. – Szavaira a körülöttük álló rabszolgák reményteli pillantással néztek fel. – Brit rabszolgáitok a földijeim. Ők is keresztények, tudjátok. A nyájamba tartoznak. – Deirdre-hez fordult. – Nehéz a rabszolgák élete, Deirdre, Fergus leánya. Tudom, hisz magam is az voltam. Otthonukból ragadták el őket. Elrabolták őket családjuktól és egyházuktól. Azt szeretném, ha

szabadon engednétek brit rabszolgáitokat. – Ismét elmosolyodott. – Nem mindig mennek ám el. Látom, ti jól bántok velük. De ha kívánják, hadd térhessenek haza otthonaikba szabadon. Barbár szokás ez – tette hozzá hirtelen felindulással. Deirdre látta, hogy Larine és a papok önkéntelenül bólogatnak. Bizonyára már hozzászoktak az effajta furcsaságokhoz. Ő maga nem tudott mit felelni. Morna is el volt képedve. Végül Ronan szólalt meg: – Azt mondod, fizetség nélkül eresszük őket szabadon? Patrik ránézett. – Mennyi rabszolgátok van? – Hatan vannak. – Olyan sokat hoznak a portyákról. Nem kerülhettek neked túl sokba. A férfi egy pillanatig gondolkodott. – De hárman nők – jegyezte meg. – Minden nehéz munkát ők végeznek. – Uram az égben – mormolta a püspök, és az ég felé fordította szemét. Mindenki hallgatott. Patrik püspök sóhajtva intett fejével Larine felé, aki az övéről lógó kis erszénybe nyúlt, és egy római pénzérmét vett elő. – Ez elég lesz? – tudakolta Larine. Úgy tűnt, már megszokta az efféle alkudozásokat, hogy segítsenek a brit keresztényeken.

– Kettő – vágta rá gyorsan Ronan. Lehet, hogy amúgy ostoba, gondolta a nővére, de ha jószágra kell alkudni, akkor az apja fia. Larine kérdőn nézett Patrik püspökre, aki bólintott. Egy pillanaton belül a brit rabszolgák már térdre borulva csókolgatták a püspök kezét. – Az Istennek adjatok hálát, gyermekeim – mondta nekik nyájasan –, ne nekem. – Deirdre kíváncsi lett volna, mennyit költhet erre egy évben. *** Ami Deirdre-t illeti, mindezek az események cseppet sem enyhítettek szenvedésein. Morna keresztény lett. Tarába készül. Lehet, hogy a hittérítő püspök az angyalok nyelvén szól, lehet, hogy az Isten küldöttje, ám egyetlen fiát mégis a halálos veszedelembe küldi. Ő pedig semmit sem tehet. Komor hangulat telepedett rá. Patrik püspök már jelezte, hogy másnap elmegy. Addig megbecsült vendégként kell bánni vele és kíséretével. A püspök egy kis időre visszavonult, hogy a tűz mellett pihenjen. Larine lesétált a torkolathoz, és egy darabig ott időzött, mielőtt visszatért, hogy egymagában üldögéljen a rath bejáratánál. Morna ezalatt a püspök kíséretében lévő fiatal nemesekhez csatlakozott.

Deirdre hallotta, hogy együtt nevetgélnek odakinn, nyilvánvalóan nagy hatást tettek Mornára. Egyszer csak fia belépett. – Remek fickók. Mind hercegek, egytől egyig. Patrik püspökkel utaznak, és királyukként bánnak vele. Mikor kipihente magát, a felfrissült Patrik püspök kiküldte egyik papját, hogy hívja be Larinét és Mornát, és Deirdre-nek is szólt, hogy csatlakozzon hozzájuk. Amikor mind a négyen a tűznél álltak, Mornához fordult. – Emlékezz, hogy azt ígérted, engedelmeskedsz nekem – kezdte. Morna fejet hajtott. – Nagyon jó – folytatta a püspök. – Hadd mondjam el, mit kívánok. Holnap velem jössz. Azt akarom, hogy csatlakozz ezekhez az ifjakhoz, akik engem kísérnek utamon. Szeretném, ha egy ideig köztünk maradnál. Te is szeretnéd? – Igen, nagyon is. – Morna arca felragyogott. – Azért ne örülj túlságosan! – figyelmeztette Patrik püspök. – Azt is mondtam már, hogy áldozatokat kell majd hoznod, és már itt is van az első. – Rövid hallgatás után azt mondta: – Nem mész Tarába. Deirdre csak bámult. Nem megy Tarába? Jól hallotta? Nyilván jól. Morna álla leesett, Larine rémülten nézett.

– Nem mehetek a feisre? – Nem. Megtiltom. Larine már szólásra nyitotta a száját, de a püspök egy pillantással csendre intette. – De a főkirály… – kezdte Morna. – Lehet, hogy feltűnik neki a hiányod. De ha holnap velem jössz, bárki, aki átkel a gázlón, és Tarába tart, megmondhatja, hogy nem voltál itt. És ha idővel a főkirály meghallja is, hogy hozzám csatlakoztál – elmosolyodott –, már hozzászokott, hogy kellemetlenségeket okozok neki. Végül is én vittem el Larinét is. Engem okol majd, nem téged. Ebben biztos lehetsz. – Deirdre-hez fordult. – Úgy vélem, hiányozni fog neked. Igen, hiányozni fog. Keservesen fog majd hiányozni. De legalább nem megy Tarába. Csak ez számít. A nő alig tudta elhinni, hogy tényleg így lesz. – Hol tartózkodik majd? – kérdezte. – Északon és nyugaton, velem. Vannak pártfogóim, Deirdre. Biztonságban lesz. – És fog még… fogom még… – Viszontlátni? Hát persze. Nem megmondtam neki, hogy tisztelje az anyját? Egy év múlva visszaküldöm hozzád. Addig is, gondolom, elboldogultok a fivéreiddel itt Dubh Linnban, nem igaz? – De igen – felelte az asszony hálásan. – Elboldogulunk.

Morna határozottan lehangolódott, de a püspök hajthatatlan maradt. – Megesküdtél, hogy engedelmeskedsz – emlékeztette szigorúan. – Most pedig meg kell tartanod a fogadalmadat. – Elmosolyodott. – Ne bánkódj Tara miatt, ifjú barátom. Megígérhetem, hogy mielőtt véget ér az év, még annál is jobb dolgokat mutatok majd neked. Kellemes kis lakomát tartottak aznap este a rathban. A társaság jókedvű volt. Deirdre úgy megkönnyebbült, hogy csak úgy sugárzott. Öccse, Ronan igencsak elégedett volt magával, hiszen egy évig ő lehet majd a főnök. Sőt, a fiatal nemesek között ülő Morna is egyre jobb kedvre derült. Az étel jó volt, sör és bor is volt bőségesen. S ha a sarokban halványan fénylő, régi ivókoponya nem is igazán helyénvaló egy ilyen keresztény lakomán, senki sem gondolt rá. A kedélyes püspök amellett, hogy a jó történetek és tréfák kimeríthetetlen tárházának bizonyult, még ahhoz is ragaszkodott, hogy Larine meséljen néhány történetet a régi istenekről. – Csodálatos történetek – jelentette ki –, tele költészettel. Nem imádhatjátok többé a régi isteneket. Nincs hatalmuk, hiszen nem is léteznek. De ezeket a történeteket jól őrizzétek meg. Mindig megkérem Larinét, hogy meséljen nekem, valahányszor együtt töltjük az estét.

Amikor Deirdre felidézte a nap különleges eseményeit, már csak egy dolgon töprengett. Az este vége felé bizalmasan Larinéhoz fordult. – Azt mondod, hogy Patrik püspök önmegtartóztató életet él? Sosem ér asszonyhoz? – Ez volt az új vallás egyik vonása, amelyet egy kissé furcsállott. – Ez az igazság. – Nos, amikor megmártóztam a vízben, csak az alsóingem volt rajtam, tudod. Úgyhogy amikor kijöttem, teljesen rám tapadt. És… láttam, hogy felcsillant a szeme. Felfigyelt rám. Erre, érkezése óta első ízben, Larine hátravetett fejjel kacagott. – Ő, ebben biztos is vagyok, Deirdre. Nagyon is. *** Nem sokkal pirkadat után indultak. Patrik püspök mindenkit megáldott, és újból megígérte Deirdre-nek, hogy épségben küldi vissza a fiát. Morna gyengéd búcsút vett anyjától, és ő is megígérte, hogy visszatér. Így hát Deirdre inkább megkönnyebbülten és boldogan, mint bánatosan nézte, ahogy a nagy szekér és az azt kísérő tárkocsi, valamint a lovasok keresztjükkel és botjukkal átviharzanak a gázlón, és

az északra, Ulster felé vezető útra térnek. Mindenki elégedett volt, aki részt vett az előző nap eseményeiben, talán csak Larine nem, aki délfelé, amikor épp megpihentek, panasszal bátorkodott Patrik püspök elé állni. – Egy kissé meglepett, hogy nem fogadtad meg a javaslatomat – jegyezte meg. – Valójában némiképp meg is bántódtam. Azt reméltem, hogy egy ifjú keresztényt küldhetünk Tarába a főkirályhoz. De csak annyit értem el, hogy egy gázló melletti rathnál megtért néhány ember. Patrik püspök nyugodtan figyelte. – Mérges voltál – mondta. – Az voltam. Miért tetted? – Azért, mert amikor megláttam őket, arra gondoltam, hogy az asszonynak van igaza. Azért tértem vissza erre a szigetre, hogy elhozzam Isten igéjének örömteli üzenetét a pogányok számára, Larine. Nem azért, hogy vértanút csináljak belőlük. – Felsóhajtott. – Isten útjai kifürkészhetetlenek, Larine – mondta szelíden. – Nem kell olyan nagyra törőnek lennünk. – Megveregette az egykori druida karját. – Morna főnök. A gázló pedig keresztút. Ki mondhatná meg, mennyit érhet még Dubh Linn?

NEGYEDIK FEJEZET A VIKINGEK 981

I. A

vörös hajú fiú a hajót bámulta. Már

majdnem éjfél volt. A tenger ezüstpornak látszott, az ég sápadt szürkén fénylett. A fiú találkozott már olyanokkal, akik a szigeten messze túl, a távoli észak felé hajóztak, ahol éjfélkor is süt a nap, és nyáron hosszú heteken át egyáltalán nincs sötét. De júliusban még itt, Dyflinnél is csaknem száműzték az éjszakát. Egy-két órára elég sötét volt ahhoz, hogy néhány csillagot is lehessen látni, ám az éjszaka további részében a világ különös, világító szürkeségbe öltözött, ami az északi tengerek nyárközépi éjszakáinak jellegzetessége. A hajó hangtalanul siklott. A déli partokról jött fel. Legénysége nem az evezőket használta, hanem hagyták, hogy a szél repítse őket a Liffey torkolatába

az északi part mentén, ahol halvány homokpadok lapultak. Haroldnak nem lett volna szabad a fövenyen lennie; a nagy tanyaházban kellett volna aludnia. De néha, az ilyen nyári éjjeleken kilopózott, elhozta póniját a mezőről, és kijött ide a partra, hogy az öböl hatalmas, ezüstszürke vizét nézhesse, amely szinte magához húzta, mint ahogy az áramlatokat is láthatatlanul vonzza a hold valami olyan varázslattal, amit ő nem érthetett. Ez volt a legnagyobb hajó, amit valaha is látott. Hosszú körvonalai akár egy óriási tengeri kígyóé; magas, ívelt orra olyan könnyedén hasította a vizet, akár a kés a vajat. Nagy, négyszögletű vitorlája elfedte az ég egy jókora darabját, s a fiú még a félhomályban is jól láthatta, hogy fekete és okkerszínű. Viking hajó volt. Harold nem félt. Ugyanis ő maga is viking volt, és most ezek is viking vizek voltak. Így csak nézte, ahogy a fekete tengeri kígyó hatalmas vitorlájával elhalad előtte, és a Liffey várakozó vizére siklik, s tudta, hogy nemcsak fegyvereseket szállít – mivel veszélyes idők jártak –, hanem gazdag rakományt is. Talán másnap majd rá tudja venni apját, hogy vigye el megnézni. ***

Először észre sem vette a másik fiút, annyian voltak a Dyflin sötét fala alatt húzódó parton. Addig nem is látta, amíg a fiú meg nem szólította. Szerencséje volt. Apja, Olaf, ráállt, hogy elvigye a kikötőbe. Ragyogó idő volt, mikor elindultak a tanyáról, és átlovagoltak a Madárrajok Síkján. A nedves szellő felfrissítette, az ég kék volt, és napfény csillogott apja vörös haján. Senki sem volt apjához fogható: senki sem lehetett olyan bátor, olyan jóképű. Határozott volt. Amikor Harold a tanyán segített, apja gyakran dolgoztatta egy kicsivel tovább, mint ahogy a fiú szerette volna. Ám ha szomorú volt, rögtön mondott valami történetet, amivel megnevettette. Aztán volt ott még valami. Mikor Harold anyja és nővérei körében volt, tudta, hogy szeretik, és boldog volt, de nem érezte szabadnak magát. Nem egészen. Mostanában nem. Mikor azonban apja erős karjába kapta, pónijára ültette, és hagyta, hogy saját pompás lova mellett léptessen, Harold valami földöntúli boldogságot érzett. Az erő átjárta kis testét, kék szeme ragyogott. Ilyenkor tudta, milyen a szabadság érzése. Szabadnak lenni, mint a madár az égen. Szabadnak, mint egy viking a nyílt tengeren. Csaknem két évszázada kezdték meg a skandináv vikingek hősies utazásaikat az északi

tengereken. Voltak már nagyobb vándorlások is az ókori világban; a görög és a föníciai kereskedők az akkori civilizáció szinte minden partján létesítettek kikötőket és kolóniákat. De az emberi történelem során sosem vágtak még akkora kalandba, mint a viking tengeri vándorok a világtengeren. Kalózok, kereskedők, felfedezők – az északi partokról indultak hosszú, fürge hajóikon, és hamarosan egész Európa reszketett, ha megpillantotta négyszögletű vitorláikat közeledni a tengeren vagy nagy, szarvakkal díszített sisakjaikat a folyópartokon. Svédországból egészen a nagy orosz folyókig jutottak; Dániából először csak feldúlták Anglia északi részét, majd le is telepedtek ott. A vikingek délre is elhajóztak, Franciaország és a Földközi-tenger felé: Normandiában és Szicíliában is megvetették lábukat. Nyugaton a skót szigeteket, Man szigetét, Izlandot és Grönlandot foglalták el, sőt még Amerikáig is eljutottak. Norvégia szőke vikingjei voltak azok, akik a Britanniától nyugatra fekvő, kellemes szigetre érve felfedezték természetes kikötőit, majd kelta nevét – Eriu, amit ők Eire-nek ejtettek – elferdítve Irelandnak, azaz Írországnak nevezték el a helyet. Harold tudta, hogyan érkeztek ősei Írországba. Ez a történet ugyanolyan csodálatosan hangzott számára, mint az összes többi északi saga, amelyet

apja mesélt. Már csaknem másfél évszázada történt, hogy az óriási, hatvan hajóból álló flotta behajózott a Liffey torkolatába. – És az apám nagyapja, Vöröshajú Harold is köztük volt – mesélte apja büszkén. Amikor egy nagy csapat felevezett a gázlóig, csalódás érte őket. Miután elhaladtak egy sírhalom mellett, csak egy kisebb rath várt rájuk, amely mindössze egy töltést, egy sötét tavacskát és a magas parton egy apró monostort őrzött, mely utóbbinak a rath vezetője szemlátomást nagy jelentőséget tulajdonított. A pogány normannok nem tartották túl nagyra. Húsz felfegyverzett férfi tán épphogy befért volna a kőkápolnába, ahonnan mindössze egy szerény kis aranykeresztet és egy kelyhet vihettek volna el. Bár a kereskedőállomás és a kis monostor szegényes zsákmány volt, a vikingek rögtön meglátták a helyben lévő lehetőségeket. A közelben futott össze a régi kelta úthálózat a gázlónál; az öböl védett helyen feküdt, és a föld is jó volt. A rath környéke is jól védhetőnek bizonyult. A normannok hát letelepedtek. Bár a történelem vikingekként vagy skandinávokként ismeri őket, ők gyakran utaltak magukra „ostman", azaz keleti ember néven. A gázlótól kissé feljebb hamarosan megjelentek fából és vesszőfonatból épült kunyhóik, s a folyóparton egy viking temető is

létesült. Megtudván, hogy a sötét tó neve Dubh Linn, a vikingeknél ez Dyflinre változott. Jelenlétük nem korlátozódott az apró kikötőre. Skandináv tanyák terjedtek a Liffey torkolatától északra. Harold családjáé is köztük volt. Így aztán a Madárrajok Síkja újabb kelta nevet kapott: Fine Gall, az idegenek helye – Fingal. Azon a napon, amikor Harold őse és a norvég viking hajóraj Dubh Linnhoz érkezett, a rath lakói nem szálltak velük csatába. Mivel egyetlen viking hajó is harminc-hatvan harcost szállított, hiábavaló lett volna szembeszállni velük. Ennek a fogadtatásnak köszönhetően azontúl a szőke norvégok védelmükbe vették a kereskedőállomás népét. Nem mintha az utóbbi másfél évszázad békében telt volna el. Az élet ritkán volt békés hosszabb ideig a viking világban. Ám Harold számára Fingal parti síkja és Dyflin városkája pompás helyek voltak. Épp ezért most, amikor a Liffey felé lovagoltak a hosszú lejtőn, egy cseppet sem vette el a kedvét, hogy a tájra szürke felhők borulnak. A kereskedőhajó Waterford kikötőjéből érkezett, a sziget déli partjáról. Számos kikötő volt Írország partjain – csaknem mindegyiket vikingek népesítették be, és viking nevet is viseltek. Bár a viking hadihajók hosszúk és karcsúk voltak,

kereskedőhajóik hasa kidomborodott, így jelentős mennyiségű rakomány fért beléjük. A waterfordi hajó bort hozott Délnyugat-Franciaországból, és Harold apja is ebből akart venni néhány hordóval. Míg apja a kereskedővel beszélt, Harold épp a hajó szépséges vonalait csodálta, amikor valaki megszólalt mögötte: – Hé, te! Sánta gyerek! Hozzád beszélek. Ahogy Harold megfordult, egy sápadt, fekete hajú, kilenc-tíz éves – vele egyidős – fiút látott meg, aki meredten bámult rá. Norvégul beszélt, nem írül, s mivel Harold még sosem látta, úgy gondolta, bizonyára a hajóval érkezett. Azon töprengett, vajon ne tegyen-e úgy, mintha nem venné észre a faragatlan idegent, ám az gyávaság lett volna, úgyhogy odasántikált hozzá. A fiú a lábát bámulta, ahogy közeledett. – Ki vagy te? – kérdezte Harold. – Az az apád, igaz? – A fiú tudomást sem vett a kérdésről, ehelyett Harold apja felé intett fejével, aki nem messze állt tőlük. – Akinek olyan vörös haja van, mint neked. – Igen. – Nem tudtam – mondta a fiú komolyan –, hogy nyomorék vagy. A másik lábad jó, ugye? Csak a bal görbe. – Így van. Nem mintha rád tartozna.

– Talán nem. Vagy talán mégis. Mi történt vele? – Rám esett egy ló. – Egy ló, melyről apja megmondta, hogy ne menjen a közelébe. A ló megbokrosodott vele, átugrott egy árkot, és elesett. Bal lába a ló alá szorult, és a nagy súly valósággal szétzúzta. – Vannak fivéreid? – Nem. Csak nővéreim. – Én is így hallottam. A lábad ilyen görbe marad mindig, ugye? – Azt hiszem. – Kár. – A fiú arca különös mosolyra húzódott. – Ne érts félre. Nem érdekel a lábad. Csak jobban szeretném, ha nem lennél nyomorék, ha felnősz. – Miért? – Mert akkor foglak megölni. Egyébként az én nevem Sigurd. Ezzel a fiú sarkon fordult, és elindult a tömegben, Harold pedig annyira megdöbbent, hogy mire utánasietett volna, a sötét hajú fiú már eltűnt. – Szóval tudod, ki volt az? – Harold később elmesélte apjának a különös találkozást. Apja komoran nézett rá. – Igen – felelte Olaf. – Ha ez a fiú az, akire gondolok – magyarázta –, akkor Waterfordból jött. Dán. Még csak tíz éve állt fenn az első norvég

település Dyflinnél, amikor a dán vikingek megérkeztek. Anglia északi része már a markukban volt, s az ír partokon portyáztak helyeket keresve, amelyeket lerohanhatnak, s ahol letelepedhetnek. A Liffey menti kereskedőállomást, melyet norvég társaik létesítettek, igen vonzónak találták. Nagy erőkkel érkeztek, s így szóltak a norvégokhoz: – Azért jöttünk, hogy megosszátok velünk ezt a helyet. – Egy generációval később a kikötő mindig más uralma alatt állt: hol a dánok, hol a norvégok, hol mindkettő uralta egyszerre. Bár Harold családjához hasonlóan még mindig számtalan szőke norvég telepes élt a környéken, most a dán vikingek uralták Dyflint és a legtöbb ír kikötőt. – De miért akar megölni engem? – kérdezte a fiú. Apja felsóhajtott. – Hosszú történet ez, Harold – kezdte. – Amint azt te is tudod, a dyflini vikingeknek mindig is volt egy ellenségük. A főkirályra gondolok. Még most is, hatszáz évvel azután, hogy a Kilenc Túszt Ejtett Niall jogot formált a főkirályi tisztre, leszármazottai, az O'Neillek, ahogy akkor nevezték őket, még mindig birtokolták a főkirályi rangot, és ők uralkodtak a sziget északi fele fölött. A vikingek sosem tudtak megtelepedni a közvetlen O'Neill-uralom alatt álló északi és nyugati partokon; amazokat pedig mindig is zavarta, hogy a Liffeyn

létezik egy független viking kikötő. Ugyanis egy ideje az itteni viking uralkodó kezdett úgy viselkedni, mintha ő is ír király lenne. Dyflin utolsó királya, ahogy ő nevezte magát, egy leinsteri hercegnőt vett el: területe így már egész Fingalra is kiterjedt. Ráadásul azt szeretné, ha ő uralhatná a földeket egészen a Boyne-ig vagy még azon is túl, magyarázta egyszer Harold apja. Nem csoda, hogy a hatalmas O'Neillek ellenszenvvel viseltettek a jövevények iránt. Mióta csak letelepedtek, az O'Neill főkirályok úgy tízévente megpróbálták kiűzni a vikingeket. Egyszer, nyolcvan évvel azelőtt az írek felégették az egész helyet, és a vikingek elhagyták, bár csak néhány évre. Amikor visszatértek, falakkal és cölöpökkel megerősített új települést építettek az Ath Cliath és Dubh Linn közötti magaslatra, valamint egy erős fahidat a Liffeyre. Ám a mostani O'Neill király elszánt ember. Úgy egy évvel ezelőtt nagy csatában verte meg a dyflini vikingeket Taránál. Harold apja nem vett részt a csatában, ám utána ő és fia is láthatták, amint a király embereinek szekerei átkelnek a Liffey hosszú fahídján. A király hónapokra Dyflinben maradt, végül több kocsirakomány arannyal és ezüsttel távozott, s Dyflin ismét viking fennhatóság alá került. Most ugyan sarcot kellett fizetniük az ír királynak, de amúgy az élet visszakerült a rendes

kerékvágásba. – Valamikor régen – kezdte Harold apja –, mikor Dyflin még norvég volt, egyszer a főkirály megtámadott minket. Fizetett néhány dánnak is, hogy segítsenek neki. Hallottál már erről? Harold elgondolkodott. Sok történetet hallott már a vikingek csatáiról és hőstetteiről, de erre nem emlékezett. Megrázta a fejét. – Ismerik az emberek – mondta apja csendesen –, de manapság nem túl népszerű történet. – Sóhajtott. – Volt egy bizonyos dán csapat, amely az északi szigeteken portyázott. Rossz emberek voltak. Még a többi dán is elkerülte őket. A főkirály is hallott róluk, és jutalmat ajánlott nekik, ha segítenek megtámadni Dyflint. – És eljöttek? – Hát persze. – Olaf fintort vágott. – Megvertük őket. De csúnya ügy volt. A nagyapám, akkor még gyerek volt, elvesztette az apját. A férfi elhallgatott. Harold most nagyon figyelt. Remélte, hogy őse becsülettel halt meg. – Akkor ölték meg, amikor a csatának már vége volt – folytatta apja. – Egyszer csak felbukkant egy dán, hátba szúrta és elfutott. A dán neve Sigurd volt, Sweyn fia. Még a saját emberei is megvetették tettéért. – Nem álltak rajta bosszút?

– Akkor még nem. Elmenekültek. De évek múltán, mikor a nagyapám egy kereskedőhajón volt az északi szigeteknél, látott egy hajót a kikötőben, s azt mondták neki, hogy az Sigurdé és fiáé. Sigurd akkor már megvénült, bár még mindig erős volt, fia pedig nagyapámmal volt egykorú. Sigurd ráállt, hogy megküzdjenek, azzal a feltétellel, hogy ha nagyapám megöli őt, utána a fiával is meg kell vívnia. És nagyapám megesküdött: „Mindkettőtök feje az enyém lesz, Sweyn fia Sigurd, s ha lenne még fiad, azokét is magammal vinném." Megegyeztek, hogy másnap reggel küzdenek meg, amint felkel a nap. Így hát hajnalban nagyapám odament a hajójukhoz, ám ahogy közelebb ért, azok gyorsan vízre szálltak, és kieveztek a tengerre. Nevettek, és sértegetni kezdték. Nagyapám ekkor visszarohant a saját hajójához, és könyörgött, hogy kövessék Sigurdot. Ám visszautasították, s minthogy ő ekkor még nagyon ifjú volt, nem tehetett semmit. De mind látták, mi történt, és Sigurdot és fiát gyáva emberként ismerték ezután mindenhol az északi tengereken. Nagyapám időről időre hírt kapott felőlük, ahogy teltek az évek. Először Man szigetére mentek, amely köztünk és Britannia között fekszik, azután Angliába, Yorkba. De Dyflinbe soha nem jöttek el. És miután nagyapám meghalt, nem is hallottunk

többé felőlük. Egészen öt évvel ezelőttig, amikor egy kereskedő elmesélte, hogy Sigurd unokája Waterfordban van. Először úgy gondoltam, elmegyek oda, de… – Megvonta a vállát. – Túl régen történt már. Úgy véltem, hogy a waterfordi unoka talán nem is tud az egész dologról. Úgyhogy nem is foglalkoztam az üggyel és nem aggódtam miatta – egészen máig. – Sigurd családja mégsem felejtette el. – Úgy tűnik. – Ha te elfelejtetted, ez a fiú miért nem? – Az ő családja maradt szégyenben, Harold, nem a miénk. Legalább büszkébb, mint az ősei. Sosem zavarta őket a rossz hírnevük, de őt nyilván bántja. Ügy tudja csak lemosni a szégyenüket, hogy megöl téged. – Le akarja vágni a fejem, hogy mindenkinek megmutathassa? – Igen. – Tehát egy napon majd meg kell vele küzdenem? – Hacsak meg nem gondolja magát. De nem hinném, hogy így lesz. Harold ezen elgondolkodott. Egy kicsit megijedt, de hát ha ez a sorsa, akkor bátornak kell lennie. – Mit tegyek hát, apám? – Készülj fel! – Apja most nagyon komolyan nézett rá. Azután elmosolyodott, és hátba veregette.

– Mert ha harcolni fogsz, Harold, győzni fogsz. *** Goibniu, a kovács a halomra meredt. Megragadta fia karját. – Nézd csak! A tizenhat éves fiú odanézett. Nem tudta, mit kellene látnia, de az nyilvánvaló volt, hogy apját feldühítette valami. Lopva próbálta kideríteni, pontosan merre is néz apja. A Boyne fölött magasodó őskori halmok nem sokat változtak Patrik ideje óta. Itt-ott kissé jobban beomlottak. Már egyáltalán nem látszottak a bejárati nyílások, ám még mindig ott hevertek előttük a földön a napfényben szikrázó, fehér kvarckristályok. Alattuk, a Boyne vizében ugyanúgy éltek lazacok, és ugyanúgy úsztak rajta hattyúk, mintha akkor is itt lettek volna, amikor a Tuatha De Danaan népe eltűnt a föld alá fényes termeibe. Ám valamire nyilvánvaló nemtetszéssel nézett Goibniu. Távoli elődjétől eltérően neki mindkét szeme ép volt. Ám amikor gondolkodott valamin, fél szemét lehunyta, és csak a másikkal hunyorgott, amely ettől óriásinak tűnt. Mások zavarba jöttek ettől a pillantástól. Nem is ok nélkül. Sosem kerülte el semmi a figyelmét. – Nézz csak fel a tetejére, Morann! – Goibniu

satuként szorította fia karját, amint türelmetlenül felfelé intett. Az ifjú észrevette, hogy az egyik halom tetejét szétdúlták. A füves tető közepén számos szétszórt kő jelezte, hogy valaki felülről próbált behatolni a sírhalomba. – Barbárok! Pogányok! – kiáltotta a mesterember. – Azok az átkozott vikingek tették! Úgy száz évvel azelőtt egy csapatnyi viking kíváncsi lett, vajon hogyan építették ezeket a nagy buckákat, és megpróbáltak bejutni az egyikbe. Nem tudták, hogy oldalukban rejlik a bejárat, így hát felülről próbáltak betörni. – Elvittek valamit? – kérdezte Morann. – Nem. Óriási kövek vannak benn, ahogy lejjebb érsz. Megnéztem. Feladták. – Egy darabig hallgatásba merült, majd kitört: – Hogy merészelik zavarni az isteneket?! Bár a mester családja, mint sokan mások is, számos generáción át kitartott a régi hit mellett Patrik hittérítői munkája után is, mielőtt vonakodva felvették az új vallást, most már csaknem négy évszázada keresztények voltak. Ünnepnapokon Goibniu is elment a közeli kis monostortemplomba, és ünnepélyesen részt vett a szentáldozásban is. Családja mindig azt feltételezte, hogy a kovács az egyház hűséges fia – bár Goibniuval kapcsolatban

semmiben sem lehetett biztos az ember. Mint a sziget hívőinek nagy része, még mindig vonzódott és ragaszkodott a régi dolgokhoz. A pogány szokások sosem halnak ki egészen. A legtöbb pogány rítus, mint például a vetésé és az aratásé, új néven bár, de bekerült a keresztény naptárba, s még néhány régi királyavatási szokást is – például a kanca meghágását – drága emlékként dédelgettek. Ami a régi isteneket illeti, lehet, hogy már nem voltak istenek többé – bálványok és hazugságok, jelentették ki a papok. Lehet, hogy csak mítoszok, amikről a bárdok énekeltek. Vagy az egyház áldásával a régiek hőseiként, különleges emberekként említhették őket, akiktől olyan hatalmas dinasztiák származtak, mint az O'Neillklán. Ám akármik voltak is, Írországhoz tartoztak, és a vikingek nem szentségteleníthették meg szent helyeiket. Morann nem szólt semmit. Apja leszállt a lováról, és együtt járták körül szótlanul a sírhelyeket. A legnagyobb előtt állt a hatalmas, spirálokkal televésett kő, s ők csak nézték a misztikus tárgyat. – Errefelé éltek a mieink – jegyezte meg a kovács kedvetlenül. Két évszázada költözött egy ősük kétnapi járóföldre északnyugatra, a kis tavakkal tarkított területre, ahol most is élt a család.

Goibniu számára a kozmikus spirálokkal díszített kő nyilvánvalóan egyfajta hazatérést jelentett. Fia csak most merte feltenni kérdését, mely már apja kitörése óta foglalkoztatta. – Ha annyira gyűlölöd a vikingeket, apám, akkor miért viszel el, hogy köztük éljek? Bár természetes volt, hogy megkérdezte, a kovács barátságtalanul nézett rá, és azt mormolta: – Ostoba egy fiam van. – Majd hallgatásba burkolózott. Csak sokára kegyeskedett további magyarázatba bocsátkozni. – Kinek van a legnagyobb hatalma ezen a szigeten? – kérdezte a fiút. – A főkirálynak, apám. – Neki hát – bólintott. – És igaz-e, hogy a főkirályok nemzedékről nemzedékre próbálják kiűzni Dyflinből a vikingeket? – A város skandináv nevét maró gúnnyal ejtette ki. – Igaz, apám. – Ám tavaly, amikor a főkirály nagy csatát nyert Taránál, és lement a Liffeyhez – mikor kiűzhette volna őket, s ők tehetetlenek lettek volna vele szemben –, hagyta, hogy ott maradjanak, és inkább sarcot vetett ki rájuk. Mit gondolsz, miért tehette? – Gondolom, ez felelt meg neki – felelte a fiú. – Úgy gondolta, jobban jár, ha fizetnek neki, mintha kiűzné őket.

– Így van. Egy kikötő nagy érték. A keleti emberek kikötői gazdagságot hoznak. Jobb, ha megtartjuk, mint ha elpusztítanánk őket. – Elhallgatott. – Mondok neked még valamit. Ugyanolyan nagy ma is az O'Neil-lek hatalma, mint egykor? – Nem. – És miért nem? – Mert köztük is széthúzás van. – Ez nagyrészt igaz volt. Valamikor régen a hatalmas királyi ház kétfelé szakadt, az Északi és a Déli O'Neillekre. Általában ügyesen elkerülték a viszálykodást, mégpedig úgy, hogy felváltva birtokolták a főkirályi tisztséget. Ám az utóbbi nemzedékekben viszály támadt. A sziget más hatalmasságai, különösen a déli Munster királyai a hagyományokhoz hűen próbálkoztak az O'Neillek hatalmának megtépázásával. Egy fiatal munsteri főnök, Brian Boru készen állt, hogy lázadást szítson, nem sok tiszteletet tanúsítva a fennálló királyságok iránt. Az O'Neillek még mindig erősek voltak – hisz a dyflini vikingeket is megverték –, ám a kisebb ír királyok már lesben álltak. Akár egy korosodó bika – az észak nagy erőssége felett is kezdett eljárni az idő. – Talán. De mondok neked egy ennél is nyomósabb okot. Nem az O'Neillek tehetnek róla. Nem láthatták előre tetteik következményeit. De

mikor a vikingek először kezdték partjainkat ostromolni, az O'Neillek még olyan erősek voltak, hogy a keletiek egyetlen kikötőt sem tudtak megalapítani az ő földjük partjain. Egyetlenegyet sem. Így a kikötőik lejjebb, délen állnak. Az O'Neillek ereje mégis átoknak bizonyult. Tudod-e miért? – Mert a kikötőkből jön a gazdagság? – vetette fel a fiú. – És a vagyon, hatalom. Mit gondolsz, a Kilenc Túszt Ejtett Niall hogyan lett olyan hatalmas még Szent Patrik érkezése előtt? Britanniában portyázott. Volt elég kincse és rabszolgája, hogy megjutalmazza híveit. A legtöbb keleti pogány kalóz. Ám kikötőik gazdagok. Minél több kikötőt tud a király uralma alá hajtani, annál gazdagabb és hatalmasabb lesz. Ez az O'Neillek gyenge pontja. A kikötők nem az ő földjeiken vannak. Ezért kell nekik Dyflin, a leggazdagabb kikötő. – Hát ezért akarsz odaküldeni? – Ezért – nézett Goibniu komolyan fiára. Időnként úgy gondolta, a fiú túl óvatos, túl elővigyázatos. Talán nem is baj. Megint a halom beomlott tetejére mutatott. – Sosem fogom megkedvelni ezeket a keletieket. De Dyflin a jövő, Morann, és ezért oda fogsz menni.

*** A lány táncolt. Micsoda vékonyka, sötét kis teremtés – fehér lábai, akár a pálcák, kusza, fekete haja hátára omlott –, pörgött-forgott, s az utcán a gyermek végig csak őt nézte. A lány neve Caoilinn volt, a fiúé Osgar. Amint a lányt nézte, eltöprengett. Meg kell nősülnie aznap? Dyflin viking városában bármerre nézett az ember, csak fát látott. A keskeny, dimbes-dombos utcácskákat, a kanyargó sikátorokat és ösvényeket deszkapallók borították. Az utakat mindkét oldalról vessző-vagy karókerítések szegélyezték, melyek mögött a kis parcellákon a vikingek négyszögletű, vesszőfalú kunyhóinak vagy faházainak zsúptetői látszottak. Némelyik otthonhoz disznóól, baromfiudvar vagy lábasjószág karámja is tartozott, néhol pedig műhelyek álltak. Ezek köré fából készült falat húztak a tolvajok és támadók távol tartására vagy azért, hogy megvédjék magukat – akárcsak a hajók oldalát – a széles, szürke öböl és a nyílt tenger felől fújó téli szelektől. A falut földsánc vette körül, tetején palánkkal. A palánk mögötti vízparton masszív, fából épült rakodópart húzódott, ahol számos hajó horgonyzott. Valamivel feljebb állt a hosszú fahíd és azon túl a régi gázló. Az írek általában még mindig régi nevén, Ath Cliathként

emlegették, még ha ők is inkább a viking hidat használták a gázló helyett. Ám Caoilinn hiába volt ír, ő is Dyflinnek hívta a fából épült városkát, mivel ő is ott élt. – Elmegyünk a monostorhoz? – emelte zöld szemét hirtelen a fiúra. – Gondolod, hogy kellene? – kérdezett vissza a fiú. A kislány kilencéves volt, ő pedig tizenegy. Jobban tudta, mi illik. – Gyere már! – kiáltott rá a lány, s a fiú fejcsóválva követte. Még mindig nem tudta, meg kell-e nősülnie. A kis monostor Fergus egykori, Dubh Linn sötét tavára néző rathjától délre állt. Már az első vikingek érkezésekor is ott állt az aprócska épület, melyet a vén főnök sarjai, az Ui Fergusa nemzetség tagjai védelmeztek. A Fergus halála óta eltelt néhány száz év alatt más kisebb főnökök is felhúzták rathjaikat a Liffey torkolatának széles sík vidékén, és ezek neve fenn is maradt. Rathmines, Rathgar és Rathfarnham mindössze néhány mérföldnyire állt. Fergus régi rathja most Dyflin falain belül volt, de még mindig főnökökként tartották számon a kis Ui Fergusa-klánt a környéken, s nem messze volt a tanyájuk is. Ahogy Osgar a sötét tóra és a fallal övezett viking településre pillantott, megnyugtató

melegséget érzett. Ez volt az otthona. Mikor az első norvég vikingek megérkeztek, őse, az akkori Ui Fergusa-főnök bölcsen úgy döntött, nem tanúsít hiábavaló ellenállást. Szerencsére Fergushoz hasonlóan ő is kiválóan értett a marhákhoz. Amint a vikingek felhajóztak a Liffeyn, máris élelem után néztek. A főnök biztonságba helyezte a marháit, s mindenben a vikingek rendelkezésére állt, méltányos áron adott nekik gabonát, húst és marhát is. A vikingek nemcsak kalózok, hanem kereskedők is voltak. Tisztelték őt. Keresztény vallása ellenére Fergus utódja még mindig büszkén őrizte a család régi ivókoponyáját. A vikingek ezt méltányolták. Hamarosan a nyelvüket is megtanulta annyira, hogy üzleteket tudjon kötni velük, és biztosította, hogy emberei ne okozzanak nekik gondot. Nagy népszerűségre tett szert. Volt elég föld a környéken, nem kellett elűzni a főnököt. S ha meg akarta tartani a kis monostort, melynek értéktárgyait már amúgy is elvitték, a pogány vikingek ezt sem kifogásolták. A monostor még egy kis adót is fizetett nekik. A szerzetesek a gyógyításhoz is értettek. A település vikingjei időről időre át is cammogtak, hogy kezeljék őket. Így maradt hát fenn Osgar családja az ősi Ath Cliath mellett évszázadokon át. A két gyerek már a monostor kapuja felé

közeledett, ahonnan egy idősebb szerzetes lépett elő, mikor Caoilinn bejelentette szándékát. – Azt hiszem – mondta –, szeretnék ma a templomban férjhez menni. – A baráthoz lépett és megkérdezte. – Itt van az apát, Brendan testvér? – Nincs – hangzott a mogorva válasz. – Elment halászni a fiaival. – Akkor nem mehetünk be a kápolnába – jelentette ki határozottan Osgar –, különben a nagybátyám ellátja a bajunkat. A nagybátyja szigorúan vette az ilyen dolgokat. Megengedte, hogy a gyerekek a kis kápolnában játsszanak, mikor az épp üres volt. De ha engedély nélkül surrantak be, számíthattak rá, hogy szíjjal veri el a hátsójukat. Az, hogy Osgar nagybátyja, az apát családos ember volt, semmi esetre sem jelenti, hogy a monostorban laza erkölcsök uralkodtak. Mióta, körülbelül kétszáz évvel Patrik püspök látogatása után, az Ui Fergusa család megengedte egy csapatnyi, valamelyik nagy déli közösségből érkezett szerzetesnek, hogy letelepedjenek a rath közelében, a monostor is hozzájuk tartozott. Ha az idők során valamelyik családtag el akart vonulni a világtól, hogy elmélkedjen, mi sem volt természetesebb, mint hogy a saját szentélyébe húzódjon. Ez még növelte is tekintélyüket: mint ahogy őseik időnként

druidának álltak, a sziget leghatalmasabb családjai nemegyszer küldték egy-egy tagjukat valamelyik szerzetbe. És az is természetes volt, hogy az Ui Fergusa-klán a szerzetesek védelmezőinek tekintette magát. Nem mintha a kis monostor olyan nagy védelemre szorult volna. A sziget néhány nagyobb monostora úgy meggazdagodott, hogy a környékbeli főnökök, akiknek a szemében a marhaportya végül is nemes, ősi hagyománynak számított, nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és alkalmanként kifosztották ezeket a vallási központokat. Az utóbbi kétszáz évben olykor a vikingek is kifosztottak néhány monostort, ha a sziget tengerpartjain vagy a folyókon megközelítették őket. Néhány emlékezetes alkalommal még a rivális monostorok szerzetesei is szabályosan harcba szálltak a másik kincseiért, előjogaiért vagy egyéb dolgokért. Ám a sötét tavacska feletti kis monostort nem veszélyeztette ilyesmi, annál az egyszerű oknál fogva, hogy túl kicsi volt, és nem voltak értékes kincsei. Mindazonáltal a család büszke volt pártfogói mivoltára, s az előző nemzedékekben a klán feje vagy valamelyik fivére viselte általában a világi rendfőnök tisztjét, s így a család szerényen eléldegélhetett ott, amellett hogy őrizték is a helyet. Ez bevett szokás volt a szigeten és a keresztény világ

más tájain is. – Nos – mondta Caoilinn morcosan –, ha nem mehetünk a kápolnába, másik helyet kell keresnünk. – Csak egy pillanatig gondolkodott. – Menjünk a halomhoz! – javasolta. – Nálad van a gyűrű? – Nálam van – felelte a fiú türelmesen, majd az övéről lógó bőrerszénybe nyúlt, és elővette a szarvasagancsból faragott kis gyűrűt, amellyel már legalább egy tucatszor elvette a kislányt. – Akkor gyerünk! – szólt rá a lány. Már majdnem egy éve játszották ezt: esküvősdit. Úgy tűnt, a lány sosem un rá. A fiú nem tudta eldönteni, hogy csak kislányos, jelentéktelen játék-e, vagy valami komolyabb szándék is van mögötte. Mindig őt választotta vőlegényéül. Vajon csak azért, mert ő volt az unokatestvére, és belement a játékba, és a lány félt, hogy a többi fiú kinevetné? Meglehet. A fiút ez egyáltalán nem zavarta. Nem foglalkozott vele. Csak a kis unokatestvére volt. Osgar vékony csontú volt ugyan, de jóval magasabb a vele egyívású fiúknál, és elég inas. A többi gyerek óvatos tisztelettel bánt vele. Így hát rendszerint kedvére tett a kislánynak. Egyszer épp mással volt elfoglalva, és visszautasította, ám látta, hogy a lány arca megnyúlik, és elhallgat. Később dacos fejrándítással tért vissza a fiúhoz.

– Jól van, ha nem veszel feleségül, majd keresek valaki mást. – Na jó, feleségül veszlek – állt rá Osgar. Végül is még mindig jobb, mintha más venné el. A halom nem volt messze. A sötét tavacska körüli iszapos síkság közelében állt egy magasabb, füves területen. A vikingek először a Hoggen Green, azaz temető nevet adták neki, s mint ahogy azt gyakorta tették, ha településük közelében valamiféle szent helyet találtak, a lakók Hoggen Greennél gyűltek össze, hogy tanácskozzanak és vezetőt válasszanak. Míg Osgar őseinek sírhalmai – Deirdre, Morna és gyermekei is itt voltak eltemetve – lassan megsüllyedtek, a vén Fergus nyughelyét megmagasították, s a vikingek vezére ezen a buckán állva vezette a gyűléseket. A gyűléseiket „thing"-nek, azaz tanácsnak nevezték. A vén Fergus sírja így új nevet kapott. „Thingmount"-ként, azaz Tanácsdombként ismerték. A két gyerek megállt a Tanácsdomb előtt, hogy felkészüljenek a menyegzőre. Mindketten tudták, hogy esküvőjük helyénvaló dolog. Másodunokatestvérek voltak: Caoilinn nagyapja kézművesként került Dyflinbe, Osgar családja pedig a monostor melletti tanyán maradt. A csendes folyóparton álló, méltóságteljes Tanácsdomb is megfelelő hely volt az esküvőre.

Mindkét gyerek tudta, hogy ősüket, Fergust innen emelték ki, hogy nem más, mint maga Szent Patrik keresztelje meg. Osgar és a csupán kilencéves Caoilinn is könnyűszerrel felsorolta az őket az öregemberrel összekötő huszonöt nemzedék tagjait. Mint mindig, Osgarnak most is egyszerre kellett eljátszania a vőlegény és a pap szerepét. Nagyon jól csinálta. Mivel apja négy éve meghalt, azóta nagybátyja, az apát vette kézbe nevelését. Anyja határtalan örömére, aki naponta négyszer-ötször is imához térdelt, a fiú nemcsak a katekizmust és a zsoltárok nagy részét tudta fejből, hanem az egyházi liturgiából is sokat tudott idézni. Adottsága van az egyházi élethez, mondta nagybátyja. Kissé akadozva bár, de olvasni és írni is tudott latinul. Nagybátyja azt mondta büszke anyjának, hogy Osgarnak nagyobb tehetsége van ezekhez a dolgokhoz, mint saját fiainak. Caoilinn oldalán állt, egy kissé a lány előtt, meggyőzően szavalta a pap mondanivalóját és a vőlegény válaszait is. A gyűrű a helyére került, az arát illő módon, ám szűziesen arcon csókolta, s Caoilinn, elégedetten, mint mindig, karjába öltve az övét, gyűrűjével az ujján sétált mellette. A játék végeztével majd leveszi a gyűrűt, és visszaadja a fiúnak, hogy őrizze meg erszényében a következő játékig.

Mit is jelentett mindez? A kislány sem tudta, de Osgar úgy vélte, hogy egy nap valószínűleg majd igazából is összeházasodnak. Látszott rajtuk, hogy rokonok. Ugyanolyan sötét hajuk volt, s a családra jellemző szép vonásaik. Ám míg Osgar szeme mélykék volt, a kislányé megdöbbentően zöld. A fiú tudta, hogy a zöld szem is öröklődik a családban, de az összes unokatestvér közül csak a lányé volt ilyen, s ez már csecsemőkorában is különlegessé tette számára. Közös ősöktől való származásuk különös köteléket alkotott köztük – családias, mégis mágikus kapcsot. Nem tudta megmagyarázni, de úgy érezte, a sors arra szánja őket, hogy együtt maradjanak. Ám ha nem lettek volna unokatestvérek, akkor is lenyűgözte volna a lány vadóc, szabad szelleme. A felnőttek, a nagybácsik és nagynénik mindig is a fiút tartották a legfelelősségteljesebb gyereknek az egész családban. A leginkább vezetésre termettnek. Ő ugyan nem tudta miért, de ez már apja halála előtt is így volt. Talán ezért érezte, hogy védelmébe kell vennie kis rokonát, Caoilinnt, aki mindig azt csinált, amit akart, megmászta a legmagasabb fát is, és megkövetelte, hogy vegye feleségül. Szíve mélyén tudta, úgysem jutna eszébe, hogy mást vegyen el. A ragyogó kis teremtés zöld szemével már rég elbűvölte.

Egy darabig még ott maradtak játszani a Tanácsdombnál; de végül eljött az ideje, hogy hazatérjenek. Caoilinn épp levette a gyűrűt, és visszaadta Osgarnak, amikor két alakot pillantottak meg, akik feléjük közeledtek. Az egyikük egy vörös hajú férfi volt egy pompás lovon, a másik egy vörös hajú fiú póniháton. Lassan poroszkáltak a Hoggen Green vízparti oldalánál. – Kik ezek? – kérdezte Osgar. Caoilinn mindenkit ismert. – Keletiek. Norvégok. Már régóta itt élnek – mondta a lány. – Kinn laknak Fingalban, de néha bejönnek Dyflinbe. Vagyonos gazdák. – Aha. – A fiú sejtette, melyik tanyán élhetnek, és kíváncsian nézte a két lovast, gondolta, a Tanácsdombot akarják meglátogatni. Meglepetésére azonban, bár a lovasok a halom irányába néztek, hirtelen a torkolat felé fordultak, és a sekély vízbe léptettek. – Biztosan a kőhöz mennek – jegyezte meg. Különös látvány volt. A vizenyős lapályból magányos őrszemként meredt ki egy állókő, melynek csak a tengeri madarak szolgáltak társaságul. A Hosszú Követ, ahogy nevezték, a vikingek állították arra a helyre, ahol százötven évvel azelőtt vezérhajójuk kikötött a Liffey partján. Osgar úgy vélte, hogy a vikingek ugyanúgy őseik

közelségét érezhetik a Hosszú Kő láttán, mint ő a vén Fergus sírjánál. A magas, vörös hajú keleti kétségkívül szép szál ember, gondolta. S mintha csak a szél súgta volna meg, mire gondol, máris hallotta, ahogy Caoilinn megjegyzi: – A fiút Haroldnak hívják. Jóképű. Miért zavarta ez Osgart? Persze már biztosan felfigyelt rá Dyflinben. Miért ne lenne a norvég fiú jóképű? – Keresztények vagy pogányok? – kérdezte könnyedén. Sok dyflini viking még mindig pogány volt. A városfalakon belül lakó írek, mint Caoilinn és családja is, persze mind keresztények voltak. A tengerentúl, Angliában, Normandiában és a többi vidéken, ahol elfoglalták helyüket a többi keresztény uralkodó mellett, a viking főnökök és híveik megkeresztelkedtek. De Írországban még mindig fel kellett tenni az előbbi kérdést. Aki messze tengereken kereskedik, megtanulja, hogyan mutasson tiszteletet a különböző földek különböző istenei iránt. A régi viking istenségek, mint Thor és Wotan, még mindig elevenen éltek. Így hát ha egy dyflini kereskedőnek keresztszerű tárgy lógott a nyakában, sosem lehetett tudni, feszület-e vagy Thor kalapácsának jelképe.

Egyvalami azonban bizonyos volt. Unokatestvére, Caoilinn családja ugyanolyan odaadó keresztény volt, mint a sajátja. Sosem engednék, hogy Caoilinn pogányhoz menjen feleségül, akármilyen jóképű és gazdag legyen is az illető. – Nem tudom – felelte a lány, s rövid időre mindketten hallgatásba merültek. – A fiú sánta – tette hozzá könnyedén. – Á. Szegény fiú – mondta Osgar.

II. 991 –

Jobb lesz, ha elmész érte, Morann. Tudod,

milyen. Morann Mac Goibnenn mosolyogva nézett fel feleségére, Freyára, és bólintott. A meleg, békés nyár végén jártak. Úgy tűnt, az egész világ békében van ebben az évben. Hét éve a feltörekvő munsteri vezér, Brian Boru egy csapatnyi waterfordi vikinggel megpróbálta lerohanni a kikötőt. Két éve a főkirály tett újabb rövid, de annál rémisztőbb látogatást. De az elmúlt évben és idén minden nyugalmas volt. Nem érkeztek hadihajók, nem dübörögtek lovak patái, nem fenyegetett tűz vagy fegyverek zaja: az új király, Sitric vezetése alatt álló Dyflinben béke volt. Annak volt itt az ideje, hogy az emberek a családdal és a szerelemmel törődjenek. S mivel Morann már mindkettőt megtalálta, eljött az idő, hogy barátjának, Haroldnak is segítsen ebben. Mi lehetett vele a baj? Valóban feledékenysége vagy inkább félénksége miatt nem ment el a csinos lányokkal összehozott találkozókra? Ha Morann

meghívta, most már csak annyit felelt: – Csak ha nem megint valami nőszeméllyel kell találkoznom. Úgy egy éve bemutatták egy lánynak. Egész este meg sem szólalt. – Nem akarom, hogy komolyan vegye a dolgot – magyarázta később, mire Morann csak a fejét csóválta, felesége pedig Harold háta mögött forgatta a szemét. Most itt volt az ideje, hogy újra megpróbálják. Freya választotta az Astrid nevezetű leányt, egyik rokonát. Egy egész délelőttöt töltött azzal, hogy Haroldról mesélt neki, mindent elmondott róla, jót is, rosszat is. Bár a norvég nem is tudott róla, a fiatal nő már járt ott, ahol dolgozott, és alaposan szemügyre vette. Hogy legyőzzék Harold félénkségét, megállapodtak, majd azt mondják neki, a lány éppen útban van Waterford felé, az eljegyzésére. Morann örült volna, ha barátja olyan jó asszonyt talál, mint az ő felesége. Szeretettel tekintett a nőre. Két nép élt Írországban, kelták és vikingek, s a bárdok ugyan előszeretettel mutatták be őket hősies ellenfelekként – a kelták a vikingek ellen, gaelek az idegenek ellen, „Gaedhil és Gaill", ahogy a költeményekben nevezték őket –, ám a valóságban már nem volt ilyen egyszerű különválasztani őket. Bár a vikingek kikötői minden bizonnyal skandináv területnek számítottak, a

vikingek már érkezésük óta házasodtak a sziget asszonyaival, és az ír férfiak is az északi nőkkel. Freya jó skandináv asszonyhoz méltón öltözött – egyszerű gyapjúharisnya, bőrcipő, vászoning és övvel díszített ruha. A vállán lévő teknőc csatról két kulcs, egy aprócska bronz tűtartó és egy kis olló lógott ezüstláncon. Széles szemöldöke fölül hajhálóval fogta hátra világosbarna haját. Csak Morann tudta, micsoda tűz lobog az illedelmes külső mögött. Olyan buja tud lenni, gondolta a férfi elismerően, mint bármelyik szajha. Ilyen asszony kell a barátjának is. Astrid is pogány volt. Bár legtöbb szomszédjuk Fingalban keresztény volt, Harold családja hű maradt régi isteneihez. Morann felesége is pogány volt, de amikor összeházasodtak, áttért a keresztény hitre. Azért ragaszkodott ehhez a férfi, mert úgy érezte, ezzel megtiszteli a családját. Mikor a nő megkérdezte, mit is jelent majd kereszténynek lenni, hatszáz éve élt, félszemű őséhez méltó választ adott a kérdésre: – Azt jelenti, hogy azt teszed, amit mondok. – Mosolyogva gondolt vissza erre. Ötévi házasság és két gyerek után már megtanulta, hogy nem így van. Freya pompás étellel készült. A viking életmódot követték: szerény reggeli, majd az esti főétkezésig semmi. Először savanyított hering és

friss hal az öbölből, kétféle frissen sült kenyér, főfogásként főtt borjú póréhagymával és vöröshagymával, végül túró és mogyoró. Mindez mézsörrel és Franciaországból érkezett borral leöblítve. A hús már az üstbe került, amely a fő helyiségben lévő tűzhely fölött lógott. Morann érezte az illatát a műhelyből. – Most induljak? – kérdezte Freyát. A nő bólintott. Így lassan elkezdte összeszedegetni dolgait az asztalról. Szakmájának különféle eszközei voltak ezek: fúrók, csipeszek, kalapácsok, amelyek mind azt tanúsították, hogy fémmel dolgozik. Ezeknél is érdekesebb volt a kis, lapos csontdarab – a próbadarab –, amelyre a majdani megmunkált darabokhoz vésett mintákat. Tehetsége nyilvánvaló volt. Még ennek az elnagyolt darabnak a bonyolult, egymásba fonódó formáiból is jól látszott, milyen ügyesen elegyíti a sziget ősi művészetére jellemző absztrakt, örvénylő mintákkal a vikingek által kedvelt kígyózó állatalakokat. A durva viking tengeri kígyókat kozmikus kelta minták fogták közre, melyek férfiak és nők szemét egyaránt gyönyörködtették. Az asztala melletti, takarosan rekeszekre osztott fémdobozban mindenféle különlegesség hevert. Volt ott néhány darab fekete kő; gagát, melyet a brit viking városból, Yorkból

hoztak, egy másik rekeszben színes római üvegdarabok hevertek, melyeket Londonban ástak ki, és a viking ékszerművesek díszítésre használták őket. Voltak még sötétkék, fehér és sárga, karkötőhöz való gyöngyök is. Morann ugyanis bármit el tudott készíteni: rézcsatot, ezüst kardmarkolatot, arany karperecet; arany-vagy ezüstszálas díszítéseket, bármilyen ékszert vagy díszt. Dobozában volt még néhány érmekupac is. A dyflini viking kereskedők nemcsak a régi fémkarikákkal és ezüstdarabokkal fizettek, hanem az Európa minden tájáról származó pénzérmékkel is, bár már arról is folyt a szóbeszéd, hogy saját pénzverdét kellene létesíteniük itt Dyflinben, mint az angolok is tették. Morannak volt is egy-két érméje Angliából, Nagy Alfréd pénzverdéiből, s volt még egy kétszáz éves darab, amelyre különösen büszke volt, mert Nagy Károlyé, a német-római császáré volt. Most hát gondosan berakta munkaasztalának tartalmát a vaspántos ládába, lezárta, és kulcsát a feleségének adta, hogy tegye el biztonságos helyre a házban. Lassan már közeledett a dologidő vége. Elsétált a fésűkészítők, ácsok és lószerszámkészítők, valamint a drágakőárusok műhelyei előtt. Elment

egy patkolókovács izzó kemencéje előtt is, és elmosolyodott – ősei mestersége. Ám be kell vallani, hogy a viking hódítók még ügyesebben bántak a vassal és az acéllal, mint a sziget harcias lakói. Befordult a halpiac utcájába. A halpiac már bezárt. Meglátott egy kalmárt, aki udvarias főhajtással üdvözölte. A kereskedő a legdrágább fajta áruval foglalkozott – aranyszínű borostyánnal, melyet egyenesen Oroszországból hoztak a Balti-tengeren át. Csak kevés dyflini mesterember engedhette meg magának, hogy borostyánt vásároljon, s Morann közéjük tartozott. Morann Mac Goibnenn. Az írek úgy ejtették, „Makgovnen" – a kovács fia –, mivel apja és nagyapja is a Goibniu nevet viselte. Csak az utóbbi egy-két nemzedék kezdte ezt a fajta családnevet használni. Hívhattak valakit Fergus fia Fergusnak, aki például egy nagy, királyi törzsből származott, mint az O'Neill-klán, de a törzs nevét korábban nem használták családnévként. Morann és gyermekei most azonban már a Mac Goibnenn család voltak. Nevét a városnak mind az ír, mind a viking lakói tisztelettel ejtették ki. Bár az ékszerkészítő még fiatal volt, szakmája mesterének bizonyult. Azt is tudta róla mindenki, hogy óvatos és agyafúrt, s már most is sokat számított a szava a viking kikötővárosban. Apja két évvel azután halt meg,

hogy Dyflinbe érkezett, és persze mélyen meggyászolta, de Morann örömmel gondolt arra, hogy milyen büszke lenne rá, ha most láthatná. Halála óta szinte öntudatlanul, mintha ezzel akarná életben tartani az emlékét, elkezdte utánozni, ahogy fél szemmel méregette az embereket, amikor tárgyalt velük, vagy megnézett magának valakit. Mikor a felesége ezt felhánytorgatta neki, csak nevetett, de nem hagyott fel vele. A halpiac utcájának végén a nagy kikötőhöz ért. Még mindig rengeteg ember tartózkodott ott. Az egyik hajóból csapatnyi láncra vert rabszolgát vezettek elő, a nyakuk körüli vaspántnál fogva láncolták őket egymáshoz. Egy gyors, kritikus pillantást vetett rájuk. Erősnek és egészségesnek látszottak. Dyflin volt a sziget legnagyobb rabszolgapiaca, rendszeres szállítmányok érkeztek ide a nagy brit rabszolgakikötőből, Bristolból. Véleménye szerint a kissé lassú és engedelmes britekből jó rabszolga vált. Fürgén végiglépdelt a rakparton, egészen a végéig, mivel tudta, ott lesz a barátja. Ott is volt persze. Intett neki. Harold is észrevette és rámosolygott. Remek. Semmit sem sejt. ***

Beletelt egy kis időbe, míg elindultak a rakpartról, de Harold örömmel ment vele, és csak ez számított. Leginkább azonban azt akarta, hogy Morann csodálja meg a nagy művet, amelyen épp dolgozott, és amire nyilván nagyon büszke volt. Morannak nem esett nehezére a dicséret. – Csodálatos – helyeselt. Valóban bámulatos volt. Egy viking hajó volt az. Manapság Dyflin az egész viking világban híres volt hajóépítőiről. Skandinávia és Britannia partjain is sok hajóépítő műhely állt, de aki a legjobbat akarta, annak Dyflinbe kellett mennie. Mint a városban mindenki, Morann is tudta, hogy a legújabb hajó különleges darab lesz, ma pedig lebontották a körülötte lévő állványzat egy részét, úgyhogy láthatta már a hajó karcsú körvonalait. Masszív jószág volt. – Egy yarddal hosszabb, mint bármelyik hajó, amit Londonban vagy Yorkban építettek – jelentette ki büszkén Harold. – Gyere, nézz bele! – Egy létrához vezette Morannt. Morann mindig csodálta, hogy Harold, sántasága ellenére, gyorsabban mozog bárkinél. Amint elnézte, hogy felszalad a létrán, majd könnyedén a hajó oldalára szökken, a mesterember csak csodálni tudta barátja fürgeségét. Mivel

azonban nem túl régen ismerte a fiatal norvégot, fogalma sem volt a sokévi fájdalmas felkészülésről, és hogy milyen kemény munkával sikerült mindezt elérnie. Mióta Harold találkozott Sigurddal, minden napja ugyanúgy telt. Kora reggel kelt, hogy segítsen apjának a tanyán. Délre elkészült mindennel, s ekkor kezdődött a kiképzése. Először a testgyakorlás következett. Kíméletlenül hajszolta magát. Nem törődött vele, milyen fájdalmas és megalázó, erőltette nyomorék lábát, hogy olyan gyorsan járjon, ahogy csak tud. Hamarosan a maga összevissza, ugrándozó módján már futni is képes volt. Sőt ugrani is, ép lábával felszökkent, a beteget felhúzta, így szökellt át az akadályokon. Délután általában az apja is csatlakozott hozzá. Ekkor kezdődött a móka. Apja először fából készített neki fegyvert: egy baltát, egy kardot, egy tőrt és egy pajzsot. Két évig olyan volt, mintha játszanának: apja megtanította szúrni, vágni, hárítani, félreugrani. – Mozogj! Ne hagyd magad! Most gyere előre! – kiáltozta. A kisfiú pedig suhogtatta, forgatta, elhajította játék baltáját, mindent megcsinált, amit apja mondott. Tizenkét évesen már figyelemre méltó képességekkel rendelkezett, s apja is nevetett: – Nem tudom utolérni! – Tizenhárom évesen Harold megkapta első igazi fegyvereit. Könnyűek

voltak, ám egy évvel később apja már nehezebbeket adott a kezébe. Tizenöt évesen pedig apja beismerte, hogy ő már nem tud többet tanítani neki, és elküldte egy barátjához, aki valamivel feljebb lakott a parton, s aki kiválóan értett a fegyverforgatáshoz. Harold nála nemcsak fürgébb lett, hanem megtanulta azt is, hogyan használja az eszét, hogyan sújtson le olyan szokatlan módokon, amelyekkel meglepheti az ellenfelét. Tizenhat éves korára valóságos gyilkológépet képeztek belőle. – Furcsa módon az a dán valósággal szívességet tett azzal, hogy megfenyegetett – jegyezte meg egyszer jó szándékú apja. – Gondolj csak vissza, milyen voltál akkor, s nézz magadra most. Harold szeretettel megcsókolta apját, ám nem felelt, mert nagyon jól tudta, hogy akármilyen kiemelkedő képességekre tett is szert, még mindig nyomorék. – Szép a formája – dicsérte Morann a hajót, amikor ő is a létrára mászott. Valóban az volt. A hosszú, zsindelypalánkolású oldalak karcsún, mégis erőteljesen nyúltak az orr felé, látszott, hogy sebesen szeli majd a habokat. – A raktér – mutatott Harold a hatalmas bárka közepe felé – majdnem harmadával nagyobb bármelyik másik hajóénál. – A hajófenék felé intett, ahol kardpengeként húzódott a hatalmas gerinc. – A

merülése viszont elég kicsi, hogy a sziget legnagyobb folyóira is felmehessen. – A Liffey, a nagy, nyugati Shannon és a többi nagy folyó is vitte már hátán a szárazföld belsejébe igyekvő viking hajósokat. – De tudod, mi az igazi titka egy ilyen hajónak, Morann? Mi a titka kinn a tengeren vitorlázva? Erős. Sosem borul fel. A mesterember tudta ezeket. A norvég széles mosollyal folytatta: – Hajlékony, Morann. – Kezével kígyózó mozdulatot tett. – Mikor érzed, hogy a szél belekapaszkodik a vitorlába és az árbocba, és érzed a hullámok erejét a hajó oldalán, valami mást is érezhetsz. Maga a gerinc is hajlik, követi a víz ívét. Az egész, szélnek szegezett hajó eggyé válik a vízzel. Nem is hajó ez, Morann, hanem kígyó – nevetett. – Egy óriási tengeri kígyó! Milyen jóképű – gondolta Morann –, hosszú, vörös haja akár az apjáé, fényes, kék szeme pedig olyan boldogan ragyog. Egyszer Freya megkérdezte Morannt: – Sosem gondolkodtál még azon, miért hagyta el Harold a tanyájukat, hogy Dyflinbe jöjjön dolgozni? – Szeret hajót építeni – felelte. – A vérében van – tette hozzá. Ez nyilvánvalónak tűnt. S ha más is volt e mögött, mint amit Morann

Mac Goibnenn feltételezett, barátja sosem beszélt róla. *** Harold majdnem tizenhét éves volt, amikor bemutatták neki a lányt. A tengerentúlról érkezett, valamelyik északi szigetről – jó családból való lány, mondták neki, akinek a szülei meghaltak, és egy nagybátyja viselte gondját. – Derék ember – mesélte apja –, és elküldte őt hozzám. Egy hónapig lesz a vendégünk, úgyhogy foglalkoznod kell vele. A neve Helga. Karcsú, szőke, kék szemű lány volt, egy évvel idősebb a fiúnál. Apja norvég, anyja svéd volt. Szőke haja úgy keretezte arcát, mint két kéz, mely közrefogja, mielőtt megcsókolná. Nem sokat mosolygott, s szeme mindig valahová a távolba révedt, mintha gondolatai máshol járnának. Ajkaiban azonban volt valami érzékiség, melyet Harold kissé rejtélyesnek, ám vonzónak talált. Békésnek és elégedettnek tűnt házukban. Addigra Harold két nővére már férjhez ment, és nem lakott velük, de a többi nővérével elég jól megvolt a lány. Senkinek sem lehetett panasza. A fiúnak annyi volt a feladata azonkívül, hogy részt vegyen mindenféle mókában, amit a lány esténként

kitalált, hogy néha kilovagoljon vele. Egyszer elvitte Dyflin mellé is. Általában inkább a hosszú, homokos part mentén lovagoltak. Ilyenkor a lány a maga kissé zárkózott, mégis könnyed módján mesélt neki a tanyájukról, arról, hogy milyen sajtot készítettek, s hogy anyjával milyen kendőt szőttek a nagynénjének. Kifaggatta a fiút is, hogy mit szeret, mit nem, nyugodtan bólogatott, s mindig azt mondta: ja, ja, bármit is mesélt neki a fiú, úgyhogy Harold egy idő után kezdte azt hinni, ha egyszer azt mondaná, a kedvenc szórakozása az, hogy emberek fejét metszi le, a lány akkor is csak bólogatna, ja, ja. Ám ettől függetlenül kellemesen töltötte vele idejét. Mikor ő kérdezte a lányt életéről, Helga mesélt neki a nagybátyja tanyájáról s gyermekkoráról a messzi északon. És mi hiányzik neki, kérdezte a fiú. – A hó és a jég – felelte olyan lelkesedéssel, amilyet a fiú még sosem látott tőle. – A hó és jég nagyon jó. Szeretek a jégen halat fogni. Es nagyon szeretek a tengeren csónakázni. Hogy a lány kedvére tegyen, egyszer átevezett vele a kis szigetre, a földnyelvvel szemben. Helga örült. Együtt üldögéltek a parton, majd a lány, meglepetésére, azt mondta: – Szeretnék úszni. Te is? – S ezzel egyszeriben kibújt minden ruhájából, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és besétált a tengerbe. A

fiú nem ment utána, talán szégyellte magát. Inkább a lány karcsú testét, apró, feszes mellét nézte, s arra gondolt, hogy igazán kellemes lenne birtokolni. Néhány nappal ezután apja és anyja behívták a házba, míg az összes lány kinn foglalta el magát, s apja mosolyogva kérdezte: – Mit szólnál hozzá, Harold, ha Helga lenne a mátkád? – S még mielőtt Harold válaszolhatott volna, már folytatta is: – Anyáddal úgy gondoljuk, nagyon is megfelelő lenne. Csak bámult rájuk, nem is tudta, mit mondjon. Persze, izgalmas ötlet volt. Eszébe jutott a lány teste, amikor kijött a tengerből, s a napfény megcsillant vizes keblén. – De… – hebegte végül – ő akarna engem? Szülei meleg, cinkos mosollyal néztek össze, és anyja megszólalt: – Igen. Már mondta nekem. – Én csak azt hittem… – Lábára gondolt. Ám apja félbeszakította. – Kedvel téged, Harold. Ez az egész az ő ötlete volt. Mikor a nagybátyja megkért, hogy hadd küldhesse ide, merem állítani, arra gondolt, talán férjet talál itt neki; de te még fiatal vagy, és nem hittem, hogy már házasodnod kéne. De megszerettük ezt a lányt. Nagyon megszerettük. Úgyhogy amikor beszélt anyáddal… –

Elmosolyodott. – A te dolgod, Harold. Te vagy az egyetlen fiam. Ez a tanya egy nap majd a tiéd lesz. Válogathatsz még a lányok között, és persze nem kell olyat elvenned, aki nem tetszik. De azt kell mondanom, ez a lány nem lenne rossz választás. Harold nézte boldog szüleit, és melegség öntötte el. Lehetséges, hogy ez a lány őt választotta? Tudta, hogy teste erős, de ez a csodálatos tudat újfajta erővel és izgalommal töltötte el, amihez foghatót még sohasem érzett. – Ő mondta? – Szülei bólintottak. Akkor hát nem számít a fogyatékossága? Úgy tűnt, nem. – Úgy gondoljátok, tegyem ezt? – Milyen is lehet megnősülni? Nem tudta elképzelni. – Azt hiszem… azt hiszem, jó lenne. – Remek! – kiáltott fel Olaf, s már fel is ugrott volna, hogy fia nyakába boruljon, ám felesége gyengéden megfogta a karját, mintha emlékeztetni szeretné valamire. – Még várnia kellene néhány napot – mondta halkan. – Megbeszéltük. – Ó! – Apja kissé csalódottnak látszott, de aztán asszonyára mosolygott. – Igazad van, persze. – Haroldhoz fordult. – Még nagyon új neked a dolog, fiam. Gondolkozz néhány napig. Nem kell elsietni. Légy méltányos önmagadhoz. – És a lányhoz is – emlékeztette az asszony.

– Hát persze, igen. Hozzá is. – Ezzel apja felállt, átölelte a fiát, Harold érezte apja szeretetének melegségét. – Jól van, fiam – mormolta. – Olyan büszke vagyok rád. Ki hitte volna, hogy Harold talán már ezen a télen megnősül? Két nappal később történt. Harold épp otthagyta apját a földeken, s kicsit hamarabb tért vissza, mint számítottak rá. Látta, hogy nővérei eltűnnek a nagy fapajtában. Mikor a magas, zsúptetejű házhoz ért, csak egy rabszolgát látott, aki kosarat font a csűr mellett. Épp lehajtotta fejét, hogy belépjen az árnyas házba, amikor meghallotta anyja hangját. – Helga, biztos vagy benne, hogy boldog leszel? – Ja, ja. Szeretem ezt a tanyát. – Ennek örülök, Helga. De az talán mégsem elég, hogy szereted a tanyát. A fiam is tetszik? – Ja, ja. Tetszik. – Ő az egy szem fiam, Helga. Azt akarom, hogy boldog legyen. – Ja, ja. Boldoggá teszem. – De miből gondolod, Helga? A házasság sok dologról szól. Összetartásról. Szerelemről… A lány hangjába mintha egy kis türelmetlenség keveredett volna, valami kemény él, amit a fiú még sohasem hallott. – A férjed volt az, aki eljött a bácsikámhoz, ja?

Mikor hallja, hogy van neki egy unokahúga, akit akar elküldeni, hogy több hely legyen saját lányainak. Fizet a bácsikámnak, hogy elhozzon ide. Mert feleséget akar a fiának, aki sánta. Igaz, ja? – Talán így van, de… – És én jöttem, és megcsinálok mindent, amit akartok, és akkor a férjed három napja azt mondja nekem: „Hozzámész?" És én mondom neki: „Ja, ja." Mert unokákat akar az egy fiától, és fél, hogy senki sem akar házasodni a sánta fiával. Elhallgattak. Harold arra várt, hogy anyja utasítsa vissza ezeket a vádakat, de nem tette. – Milyennek találod a fiam… – A lába? – Harold szinte hallotta, hogy a lány vállat von. – Azt hittem, majd olyan fiúhoz megyek, akinek a két lába egyenes. De ő erős. – Ha két ember összeházasodik – anyja hangja aggodalmas, majdhogynem könyörgő volt most –, őszinteségnek kell lennie közöttük. – Ja? Te és a férjed nem mondtok semmit. Nagybátyám nem mond semmit. De én hallom, bácsikám mondja nénikémnek, hogy férjed fél, valaki jön majd, hogy megölje fiadat, mielőtt unokáid lesznek, és a férjed ezért akar gyorsan megvenni engem bácsikámtól. Ez igaz? Az őszinteségről beszélünk, ja? – A fiam meg tudja védeni magát. Harold

sarkon fordult. Eleget hallott. Másnap Dyflinbe ment. A tanyán végzett munkájának köszönhetően meglehetősen jó ács vált belőle. Sikerült munkát kapnia a hajóácsoknál. Késő délutánra már ideiglenes szállást is talált egy mesterember házában. Mikor este hazatért a tanyára, közölte elképedt szüleivel: – Elmegyek. – De mi lesz ezzel a lánnyal? A házassággal? – kérdezte apja. – Meggondoltam magam. Nem akarom. – Az istenek szerelmére, miért? – ordította Olaf. Sok dolog van, amiről egy gyermek nem beszélhet a szüleinek. Hát megmondhatná apjának, hogy tudja az igazat, hogy megtört köztük a bizalom, hogy megalázták? Ha valaha is megnősülne, amit most igen kétségesnek tartott, majd talál magának asszonyt – ez biztos. – Nem akarom elvenni. Ez minden – mondta. – Én döntök. Te magad mondtad. – Nem tudod, mi a jó neked – vágott vissza apja. Annyira látszott rajta csalódottsága, hogy fia még meg is sajnálta. De hiába. – Nem kellene elmenned – mondta anyja. De ő elment, és sem akkor, sem azóta nem beszélt róla, miért.

Így került hát Dyflinbe. Egy évig lakott Morann Mac Goibnenn házában. Időközben olyan hasznossá tette magát a hajóműhelyben, hogy ő lett az egyik vezető. Tudták róla, hogy egy nagy tanyát fog örökölni Fingalban, ám ritkán látogatott haza, s azt beszélték, nincs túl jó viszonyban az apjával. Szorgalmasan dolgozott, és jó cimbora volt, s bár úgy tűnt, nincs gondja a nőkkel, még sosem látták eggyel sem sétálgatni. *** A nap már vörösen izzott a víz fölött, mikor Harold és Morann végre otthagyták a viking hajót, és végigballagtak a rakparton. Sok hajó volt kikötve. Az egyiket, amelyik a bristoli rabszolgákat hozta, épp akkor rakták meg jókora bőr-és gyapjúbálákkal. A két férfi épp a halpiac utcájába fordult volna be. – Emlékszel rám? Morann a fekete hajú fiatalemberre nézett, aki hanyagul az egyik, majdnem útjukban lévő bálának támaszkodott. Sötét, térdig érő bőrköpenyt viselt. Bőrövét jó szorosra húzta, így látszott, hogy a köpönyeg szikár, izmos testet rejt. Sötét szakállát hegyesre vágta. A mesterember azon töprengett, ki lehet ez. – Még mindig sántítasz, amint látom. Harold

megtorpant, s vele együtt Morann is. – Épp itt jártam, Dyflinben. – Meg sem mozdult. Továbbra is kihívóan a bálának támaszkodott, mintha a férfi, akit sértegetett, nem jelentene rá nagyobb veszélyt egy légynél. – Jó estét, Sigurd – szólalt meg Harold meglepően higgadtan. – Akkor hát eljöttél a dolgunk miatt? – Gondoltam rá – felelte az idegen hűvösen. – De azt hiszem, várok még vele. – Tudtam is, hogy nem vagyok veszélyben, amint megláttalak magam előtt – jegyezte meg Harold. – Azt mondják, a te családodban csak hátulról szokás támadni. Morann úgy látta, hogy az idegen arca egy pillanatra megrándul. Keze talán öntudatlanul kapott az övén lógó tőr felé. Bár rá is kulcsolta hosszú ujjait egy pillanatra, utána mégis lassan leeresztette karját, s kezét a combjára ejtette. – Már kérdezősködtem felőled – mondta. – És nagyon csalódott lettem. Úgy tűnik, nincs asszonyod. Csak nem azért van ez, mert nyomorék vagy? Morann most már eleget hallott. – Nem tudom elképzelni, rád ugyan miféle nő nézne, te mocskos, fekete fráter! – mordult rá. – Á, az ékszerkészítő. – Az idegen kissé

meghajtotta fejét. – A köztiszteletben álló férfiú. Veled nincs vitám, Morann Mac Goibnenn. Tudja, hogy én ki vagyok? – kérdezte Haroldtól. Az megrázta fejét, erre így szólt: – Gondoltam. – Megküzdhetünk most is – felelte Harold könnyedén. – Nem érne semmit, ha azt mondanám, halasszuk reggelre; mert legutóbb, amikor így történt, a nagyapád elmenekült. – Mégis – szólalt meg tűnődve a fekete hajú férfi, mintha nem is hallotta volna ez utóbbi megjegyzést – azt hiszem, nagyobb öröm lenne akkor végezni veled, amikor már családod is van, hogy legyen, aki meggyászoljon. Talán idővel majd őket is megölhetnénk. – Elgondolkodva bólogatott, majd kedélyesen hozzátette: – Nem látsz esélyt mostanában a nősülésre? Harold kést viselt az övében. Előhúzta, hanyagul dobálta egyik kezéből a másikba, s intett Morannak, hogy álljon félre. – Most megöllek, Sigurd – mondta. – Á! – A sötét hajú idegen kihúzta magát, ám ahelyett, hogy közeledett volna, félreállt. – Jobban tennéd, ha még gondolkodnál rajta. Mondjuk az esküvőd napjáig. – Ezzel egy lépést hátrált, úgyhogy egyik oldalról a ládák védték. Mivel nem nézett hátra, Morann úgy vélte, már tudja is, merre tart. Így is volt; egy pillanattal később felkiáltott: –

Egyelőre a viszontlátásra! – S már a ládák mögött is termett, a rakpart szélén, majd könnyedén beugrott egy kis csónakba, amelyet Morann eddig észre sem vett. – Evezzetek, legények! – kiáltott rá a csónakban ülő két férfira; Harold és Morann csak nézték a rakpart széléről, amint a csónak fürgén szeli a vizet. A sötét hajú férfi megvetően felkacagott, s ahogy a csónak fekete körvonalai sebesen távolodtak a naplementétől vörösre festett vízen, újra meghallották hangját: – Megpróbálok majd eljönni az esküvődre! Egy ideig a két férfi szótlanul állt. – Mi ez az egész? – kérdezte végül Morann. – Régi családi vita. – Tényleg meg akar ölni? – Valószínűleg. De én fogom megölni őt. – Harold megfordult. – Szóval hozzád megyünk vacsorázni? – Igen. Hát persze. – Morann mosolyt kényszerített arcára. De mikor a halpiac utcáján jártak a megnyúlt árnyékok között, azon gondolkodott, vajon mit mondjon a feleségének. És a lánynak. „Ha az a fekete hajú fickó tényleg eljön Harold esküvőjére – gondolta –, legjobb lesz, ha magam végzek vele."

*** Másnap kora reggel Caoilinn apja meglátogatta Osgart. Úgy rendezte, hogy véletlen találkozásnak látsszon, ám Osgar gyanította, hogy a férfi már egy ideje arra várakozott a monostor fala mellett, hogy ő arra jöjjön. Bár dyflini rokona hasonló arcvonásokkal rendelkezett, alacsonyabb és testesebb volt Osgarnál, és ami a családban szokatlan volt, kopaszodott is. Amint megállt az arisztokratikus külsejű fiatalember előtt, Osgar úgy vette észre, mintha kínosan érezné magát. Ám nem ő az egyetlen, gondolta Osgar, aki zavarban van. Nem volt mit tenni, meg kellett várnia, hogy a férfi szólaljon meg először. Először túl kellett esniük a fontos dolgokat megelőző udvarias csevegésen. Aztán, ahogy már várta is, a férfi kirukkolt vele. – Hamarosan férjet kellene találnunk Caoilinnek. Elkezdte. Osgar tudta, hogy most már nem kerülgetheti a dolgot. Csak nézett az öregre, nem tudta, mit mondjon. – Szép hozománya lesz – folytatta rokona. Több mint két évszázada a sziget apái nem kapták már meg a régi menyasszonyváltságot. Most már nekik kellett hozományt adniuk lányaikkal, ami gyakran

teherként nehezedett rájuk – bár egy fontos vő persze értékes befektetés lehetett. Osgar minden bizonnyal jó fogásnak számított. Huszonegy éves korára feltűnően jóképű fiatalember vált belőle. Vékony volt, ám atletikus termetű, vonásai is szépek voltak, s valami olyan természetes eleganciával és méltósággal rendelkezett, ami lenyűgözte az embereket. Sokan úgy tartották, egyszer majd ő lesz az Ui Fergusa-klán főnöke. Nemcsak családtagjai, hanem a monostor szerzetesei is tisztelték. Osgar nagyon szerette a kis családi monostort. Csaknem annyira büszke volt rá, mint nagybátyja. – Sose feledjük – mondogatta nagybátyja –, hogy maga Szent Patrik is járt itt. Az elmúlt évszázadok során Szent Patrik legendája figyelemre méltón kikerekedett. Elsősorban mivel a Patrik központjául szolgáló északi egyházmegye – Armagh – Írország legrégebbi és legfontosabb püspökségének tisztjére pályázott, nagy, középkori propagandakampány indult a krónikákon, okiratokon és egyéb feljegyzéseken keresztül, hogy igazolják ezt a törekvést. A korábbi püspököket és közösségeiket gyakorlatilag kitörölték a feljegyzésekből; a Patrik korabeli többi püspököt tanítványokká fokozták le; s azt állították, hogy Patrik északi hittérítő útja az egész szigetre

kiterjedt. Még a szigeten sosem létezett kígyókról is azt állították, hogy a szent száműzte őket. Dubh Linn három ősi forrásának egyikét is róla nevezték el, s kápolnát emeltek mellé. – S azt se feledjük soha – emlékeztette családját rendszeresen Osgar nagybátyja –, hogy elődünk, Fergus nem mástól, mint Szent Patriktól kapta a keresztségét. – Már halott volt – vágta rá egyszer legidősebb fia. – Feltámasztotta halottaiból! – bömbölte az apát. – Annál nagyobb a csoda! S arra is emlékezzetek – intette őket –, hogy sosem voltak jobb keresztények és tudósok sehol, mint itt a szigeten. Mert mi tartottuk életben a hit lángját, mikor az egész kereszténység sötétségben volt, mi, akik megtérítettük Anglia pogány szász népét, s monostorokat és könyvtárakat építettünk, mikor a keresztény világ fele még írni és olvasni sem tudott. Ha ezekkel az előadásokkal fiait az áhítatosság és a tanulás ösvényére szerette volna terelni, nem érte el célját. Fiait nemigen foglalkoztatta a családi monostor. Egyfolytában ürügyet kerestek rá, hogy ne kelljen tanulniuk. S míg Osgar kimondottan élvezte a százötven latin nyelvű zsoltár memorizálását – ezt minden tanulatlan papnövendéktől elvárták –, az apát fiai csak szájukat

mozgatva mímelték a dolgot, mikor időnként a szerzetesekkel kellett együtt imádkozniuk. Egyvalami mégis egyértelmű volt: a monostor és patrónusai, az Ui Fergusa család az ír kereszténység szentséges hajnalától kezdve léteztek. Ezt a hagyományt kötelességük ápolni. Osgar így is tett. Tizenkét éves korában anyja meghalt, s így a kis monostorba került nagybátyjához. Osgar szervezte meg, hogy a barátok rendbe hozzák a kápolna belsejét, ő beszélt rá néhány dyflini kalmárt, hogy adakozzanak az új oltárkeresztre. Ő tudta, mikor mi a monostor lakóinak tennivalója, ő adta el a marhákat, ő vásárolta meg a szükséges dolgokat, ő tudta, mennyi gyertyájuk van még, és melyik napon melyik zsoltárt kell énekelni. Mint mindenben, ebben is igen gyakorlatias és pontos volt. Titokban még nagybátyja is idegeskedett, ha elfelejtett valamit. És egy éve nagybátyja egyszer karon fogta, és azt mondta neki: – Úgy gondolom, egy nap majd neked kellene elfoglalnod a helyemet a monostorban, Osgar. – Majd hozzátette: – Tudod, meg is nősülhetnél. Nemcsak hogy megnősülhetne, de egy ilyen köztiszteletben álló pozíció kilátásával igen jó fogás lenne dyflini rokona lányának is. Elvehetné Caoilinnt. Milyen csodálatos érzés volt. Napokig boldogságban úszva járt-kelt, úgy

látta, mintha egész Dyflin és az öböl isteni, aranyos fényben fürdene. Együtt nőttek fel. Még kamaszkoruk különös ideje alatt sem volt olyan nap, mikor ne a legnagyobb barátságban lettek volna. Volt, amikor kevesebbet látták egymást, de sosem kerültek távol. Ha Osgar épp Dyflinben járt, természetes volt, hogy benéz a lány apjának házába. A lány volt a családja. Az eleven kislány, amilyennek gyermekkorában ismerte, sosem tűnt el egészen belőle. Ha együtt sétálgattak, hirtelen a felhőkre mutatott, s a legmulatságosabb alakokat fedezte fel bennük. Egyszer, mikor az öböl déli földnyelvén álltak, a lány makacsul erősítgette, hogy épp most látta a habokban a régi tengeristent, Manannan mac Lirt; s aztán időnként felkiáltott: „Ott van!" Mikor a fiú nem volt résen, többször oda is nézett, míg a lány fuldoklott a nevetéstől. Egyszer azonban túl messzire ment. A torkolat északi részénél sétálgattak, s jó messzire kimentek a homokon, amely apály idején vagy százlépésnyire benyúlt az öbölbe. Mikor jött a dagály, a fiú szólt neki, hogy ideje menniük, de a lány nem akart. Osgar türelmetlenül elindult visszafelé, a lány pedig csak állt csökönyösen. Nem láthatták előre, milyen gyors és erőteljes lesz a dagály aznap. A tenger vize vágtató lóként száguldott. A fiú látta a partról,

milyen dacosan áll Caoilinn a homokon, s először csak nevetett, ahogy a hullámok körbenyaldosták, azután viszont már próbált kilábalni a vízből, ám rá kellett jönnie, hogy már mélyebb, mint gondolta. Ekkor a fiú is ráébredt, milyen erős a sodrás, a víz tarajos hullámokat vetett. Látta, hogy a lány elveszíti egyensúlyát, karja az égnek mered, s gyorsan átgázolva a sekély parti vízen, a hullámokba vetette magát. Szerencsére jó úszó volt. Az ár majdnem elragadta őt is, de végül sikerült elérnie a lányt, magához szorította karcsú testét, s a partra húzta. Egy darabig a lány köhögve, reszketve ült a parton, ő pedig átkarolta, hogy felmelegítse. Végül Caoilinn felállt, és a fiú döbbenetére nevetésben tört ki. – Megmentettél! – kiáltotta. S amikor hazaértek, boldogan újságolta mindenkinek: – Osgar megmentette az életemet! – Különös egy lány volt. De attól a naptól kezdve valami gyengéd érzés töltötte el, hogy védelmeznie kell ezt a lányt, s ez jólesett neki. A hasonló kis kalandoktól eltekintve Osgar nem mondhatta, hogy gyermekkora óta különösebben eseménydúsan telt volna az élete. Egyszer eljött az ír király, hogy adót követeljen a dyflini vikingektől, s addig táborozott a városfalakon kívül, míg meg nem kapta, s bár sor került egy rövid csetepatéra is, az

inkább izgalmas volt, mintsem rémisztő. Osgar élete nem sokban különbözött a többi fiúétól, akit ismert. Ám volt egy szenvedélye. Még gyermekkorában kezdődött. A felnőttek mindig szórakoztak azon, hogy tengerparti sétáiról egy-egy zsák kagylóhéjjal tért vissza. Először csak gyerekes játék volt, hogy összegyűjtse a neki tetsző, furcsa alakú vagy ragyogó színű kagylókat. Később már osztályozta is gyűjteményét, míg végül a környéken található minden egyes tengeri lény házára szert nem tett. Bármilyen szokatlan héj tűnt is fel a parton, ő már ismerte. Ahogy telt az idő, amint gyerekes kincseit nézegette, elbűvölte az alakjuk és szerkezetük. Aprólékosan tanulmányozta vonalaikat, megfigyelte alapvető formáik egyszerűségét és letisztultságát, megcsodálta az eleganciát és összetettséget, mely minden egyes kagylóhéjat harmonikus egésszé tett. Színeik is lenyűgözték. Néha egészen megfeledkezett az időről, és akár órákra is elmélyedt gyűjteménye tanulmányozásában. Idővel egyéb dolgokkal is kiegészítette: lepréselt levelekkel, különös kövekkel, bonyolult, göcsörtös faágakkal. Mindet hazavitte, hogy tanulmányozhassa. Magányos tevékenység volt ez, mivel sosem talált senkit, aki osztotta volna lelkesedését, bár nagybátyja mindig kedvesen megcsodálta szerzeményeit. Rendszeresen megmutatta

Caoilinnek is a gyűjteményt, ám ő is épphogy csak rápillantott, egy gyors bólintással nyugtázta, ám hamar ráunt. Osgar néha az egyik dyflini templomot is felkereste. Volt ott egy zsoltároskönyv, nem valami különleges munka, de szép képek voltak benne, s az ottani papok, tudván, hogy ő a kis monostor apátjának unokaöccse, megengedték, hogy lapozgasson benne és nézegesse. Sokáig várt vele, mire Caoilinnt is magával vitte, hogy megnézze a zsoltárkönyvet, mivel úgy gondolta, túl fiatal még, hogy értékelni tudja az ilyesmit. De mikor a lány tizenhat éves lett, végül elvitte a templomba, és megmutatta neki a zsoltároskönyvet. Az egyik oldal, csupa zöld és arany, különösen tetszett a fiúnak. – Látod, hogy ragyog? – mutatta. – Olyan, mintha be tudnál menni a könyvbe, s ha egyszer ott vagy, ott találod magad a… – egy pillanatig kereste a szavakat – a nagy csöndben. – A lány arcát fürkészte, remélve, hogy ő is ugyanazt érzi. De bár elmosolyodott, a fiú a türelmetlenség halvány jelét fedezte fel rajta. A lány érzése szerint illendő ideig várt, majd rászólt a fiúra: – Menjünk ki! Figyelemre méltó változásokon esett át Caoilinn. A vékonyka kislány, akit Osgar ismert és

szeretett, teljesen eltűnt, s helyébe egy sötét hajú, telt idomú fiatal nő lépett. Finomabb változások is történtek benne. Számítani lehetett rá, hogy megváltozik majd az érdeklődése. A háztartás dolgairól beszélt, s örömmel nézegette a kalmárok szép szöveteit – ezekkel Osgar nemigen foglalkozott, de tudta, hogy a nők szeretik megvitatni az ilyesfajta ügyeket. Volt azonban valami más is a lányban, a szemében és egész jellemében, amit a fiú izgatónak és egy kissé titokzatosnak talált. Előző évben, Lughnasa idején jött rá erre. A régi ünnep éjszakáján táncmulatság volt. Dyflin fiataljainak legnagyobb része, attól függetlenül, hogy írek voltak-e vagy sem, részt vett rajta. Osgar jól tudott táncolni. Szívesen elnézte a nála idősebb nők méltóságteljes táncát. Ám mikor Caoilinn is felállt, hogy beálljon a táncosok közé, elképedt. Tudta, hogy könnyedén és kecsesen táncol, ám most egy egészen új Caoilinnel találta szembe magát: egy életteli fiatal nővel, aki csábítóan, magabiztosan mozgott. Arca kipirult, szeme csillogott, ajkait mosolyra húzta, melyben a fiú buja érzékiséget vélt felfedezni. A fiatal legényemberek közt ropta. Ugyanazokat a lépéseket táncolta, mint a többiek, ám ahogy Osgar az arcukat figyelte, úgy tűnt, mintha egyenként megérintette

volna mindegyiket, mintha megosztotta volna velük saját hevét; s a fiú csaknem megijedt. Nem viselkedik unokatestvére az ő ízlése szerint egy kissé túl forróvérűen, csaknem közönségesen? Ám azután a lány intett neki, s ő is csatlakozott a táncosokhoz. Hirtelen a lány előtt termett, s tudatában volt, milyen közel van a teste, melynek melege és illata mámorítón hatott rá. A lány mosolyogva nézte, milyen jól táncol. Végül Osgar felé hajolt, hogy arcon csókolja, ám a lány szűziesen, lágyan szájon csókolta őt, és egy pillanatra a szemébe nézett – s ekkor meglátta benne a zöld szemű Caoilinnt, akit egész életében szeretett. A lány felkacagott, és sarkon fordult. Másnap a fiú hosszú sétára indult a tengerparton, egyedül. Caoilinn hozta fel a házasság kérdését. Egy tavaszi vasárnapon a lány egész családjával sétálni ment. Lementek Hoggen Greenre, a Tanácsdombhoz, és ő Caoilinnel egy kicsit félrehúzódott, amikor a lány felé fordult. – Emlékszel, hogyan esküdtünk meg itt? – Igen. – Megvan még a gyűrű? – A kis szarvasagancs gyűrűre gondolt. – Igen. A lány egy darabig hallgatott.

– Most már nem menne rá az ujjamra – nevetett fel halkan. – De ha férjhez megyek, bárki vesz is el, szeretném a kisujjamra húzni. – Rámosolygott a fiúra. – Megígéred, hogy ideadod az esküvőmre? A fiú szeretettel nézett rá. – Megígérem – mondta. Megértette. Bármilyen magabiztos volt is a lány, ennél nem mehetett tovább, ha meg akarta őrizni a méltóságát. Megtette a célzást. Most már rajta áll, hogy megtegye a következő lépést. Most pedig itt állt előtte a lány apja, és várakozón nézett rá. – Férjet kell találnunk neki – ismételte. – Aha – mondta Osgar. Egy kis ideig hallgattak. – Már találhattam volna neki férjet korábban is – hangsúlyozta a férfi. – Nem lett volna hiány ajánlatokban. – Ez kétségtelen volt. – De az a benyomásom támadt – folytatta eltökélten –, hogy talán rád vár. – Ezzel elhallgatott, és bátorítón Osgarra mosolygott. – Már kicsi gyerekkorunk óta állandóan összeházasodtunk – mosolygott vissza Osgar. – Hát igen. Valóban – mondta a férfi, és várta, hogy Osgar folytassa. De semmi sem történt. – Fiatalembereknek – folytatta türelmesen – gyakran okoz nehézséget, hogy elkötelezzék magukat a

házasságban. Félnek. Csapdának látják. És ez csak természetes. De kárpótolják is őket érte. És Caoilinnel… – Elhallgatott, hogy Osgar el tudja képzelni a lányával való házasság örömeit. – Ó, valóban – felelte Osgar. – De ha nem kérik meg kellő időben – figyelmeztető vetett pillantást Osgarra –, elveszíthetik a szeretett lányt másvalaki miatt. Hogy Caoilinn másé legyen? Borzasztó gondolat volt. – Hamarosan elmegyek, és beszélek Caoilinnel – ígérte Osgar. *** Miért is habozik, kérdezte magától a fiú, miután a lány apja távozott. Hát nem ezt akarta mindig? Mi lehetne annál jobb, mint Caoilinnel élni a kis családi monostorban, együtt élvezni a lélek és a test örömeit egész életükben? Szívderítő kilátás volt. Mégis mi hiányzik? Mi a baj ezzel? Maga sem nagyon tudta. Csak azt tudta, hogy az utóbbi hónapokban különös nyugtalanságot érez. Az óta a bizonyos eset óta. A nyugtalanító esemény az év fordulóján történt. Éppen a Madárrajok Síkján lovagolt haza, miután egy környékbeli kis rendházba vitt üzenetet

a nagybátyjától. Mivel szép idő volt, nagybátyja egyik fia úgy döntött, ő is kilovagol vele, s egy rabszolga is elkísérte őket. Számos viking tanya állt Fingalnak ezen a részén nagy, nyílt mezőkkel, épp elhagytak egyet, s egy kis erdőbe értek, amikor váratlanul egy tucatnyi ember ugrott ki az útra. Osgarnak alig maradt ideje gondolkodni. Az útonállás nem volt ismeretlen a környéken, s az utazók rendszerint felfegyverkezve jártak. Unokatestvérénél volt is egy kard, ám Osgar csak a vadásztőrét hozta magával. A rablók az értékeiket akarták, ha ugyan találtak volna náluk, majd persze a lovaikat is. Nem tudta, meg akarják-e ölni őket, ám nyilván nem érte meg arra várni, hogy ez kiderüljön. Látta, hogy unokatestvére két férfi felé vagdalkozik kardjával, és meg is sebesíti őket. Máris újabb kettő közelített felé. A rabszolgát lerángatták lováról. Az egyik férfi egy bunkósbottal állt fölötte. Épp ütésre emelte. Osgar nem is tudta, hogyan történt az egész. Mintha repült volna a levegőben. Vadászkését kihúzta hüvelyéből, és a botos emberen landolt. A földhöz csapódtak, birkóztak, s egy pillanattal később Osgar kése a rabló bordái közé szaladt, és a férfi vért köhögött fel. Ezalatt a többi útonálló úgy döntött, hogy nem kockáztatja a további harcot, és berohantak a fák közé. Osgar a férfi felé fordult, akit

leszúrt. A haramia elszürkült. Néhány pillanat múlva remegni kezdett, megvonaglott, majd mozdulatlanná vált. Halott volt. Osgar csak meredt rá. Visszamentek a tanyára, amely mellett nemrég jöttek el, s a nagydarab, vörös hajú gazda összehívta embereit, hogy hajtóvadászatot indítson a haramiák után. – Kár, hogy a fiam, Harold nincs itt – jegyezte meg, és Osgar rájött, hogy ez nyilván az a magas norvég, akit évekkel ezelőtt a Tanácsdombnál látott. Mikor Osgar elmondta, hogy ő kicsoda, a viking megörült. – Megtisztel, hogy találkozhatok az Ui Fergusaklán egyik tagjával – mondta vidáman. – Jól végezted ma a dolgod. Büszke lehetsz magadra. Mikor este visszatértek a monostorba, és elmesélték, mi történt velük, nagybátyja is gratulált neki. Másnap reggel a hír már egész Dyflinben elterjedt, s mikor Caoilinnel találkozott, a lány megszorította a kezét. – A mi hősünk – mosolygott rá büszkén. Csak egyetlen gond volt. Egyáltalán nem érezte magát hősnek. Valójában soha életében nem érezte még magát ennyire rosszul. S ahogy teltek a napok, még mindig nem érezte magát jobban. Megölt egy embert. Nem volt bűnös. Azt tette,

amit tennie kellett. Ám valamilyen okból kísértette a halott kimeredt szemű arca. Megjelent álmában, de akkor is, ha ébren volt – sápadtan, félelmetesen és különösen állhatatosan. Először úgy gondolta, idővel majd elmúlik, de nem múlt el; s hamarosan már azon kapta magát, hogy elképzeli a rothadó testet is. De nem is maga az emlék volt a legrosszabb, hanem az azt kísérő gyötrő gondolatok. Viszolygás. Bármilyen abszurd is volt, de mindazt a borzalmat és undort átélte, mintha gyilkosságot követett volna el. Soha többé nem akart ilyet tenni. Megesküdött magában, hogy soha nem is fog. Ám ebben az erőszakos világban hogyan lehetett volna biztos benne, hogy meg is tudja tartani fogadalmát? A viszolygással együtt újabb zavaró gondolata támadt. Egy hajszálnyira volt csak a haláltól. Ha meghal, mi lett volna az élete? Néhány jelentéktelen év csupán, melynek egy ostoba csetepaté vet véget. Eletében először ébredt rá halandóságának szörnyű, nyomasztó tudatára. Kell, hogy életének legyen valami célja, kell, hogy valami nemesebb ügyet szolgáljon. Mikor arra a szenvedélyre gondolt, amelyet a természet alkotásainak vagy szeretett illusztrációinak tanulmányozása közben érzett, úgy tűnt, hogy egyhangú, mindennapi dyflini életéből hiányzik valami alapvető dolog. Valami több után

áhítozott, valami tartós dolog után, amit nem ragadhatnak el értelmetlenül. Maga sem tudta, mi az, de nyugtalansága egyre nőtt, mintha egy hang suttogná belülről: „Ez nem az igazi életed. Nem ez a végzeted. Nem ide tartozol." Újra és újra csak ezt hallotta, de nem tudta, mit tegyen. S most ez a dolog Caoilinnel váratlanul úgy tűnt, dűlőre viszi a dolgokat. Nem tudta ugyan, miért, de ösztönei azt súgták, hogy a házassággal kapcsolatos döntése minden egyebet is eldönt. Ha most megnősül, letelepszenek Dyflinben, gyermekeik születnek, és ott töltik életük hátralevő részét. Tisztességes, családi örömökkel teli életüket. Vonzó lehetőség. Mindig is ezt akarta. Vagy nem? *** A két szerzetes a Caoilinn apjával folytatott beszélgetés utáni héten tért be a monostorba. Néhány napig Dyflinben maradtak, mielőtt visszatértek volna rendházukba, Glendaloughba. Glendalough apátjának jogában állt meglátogatni és ellenőrizni az ő kis monostorukat, és nyolcéves korában egyszer Osgart is elvitte oda a nagybátyja; de egész idő alatt esett, a fiú unatkozott, s e miatt az emlék miatt azóta egyszer sem gondolt arra, hogy meglátogassa a helyet. Most azonban úgy érezte, egy

kis levegőváltozásra van szüksége, míg végre elhatározza magát Caoilinnel kapcsolatban, úgyhogy megkérdezte a két barátot, elkísérheti-e őket, s ők készségesen beleegyeztek. Így hát szólt nagybátyjának, hogy néhány napon belül visszatér, és útra kelt velük. Kellemes útjuk volt. Az alsó utat választották, amely a Liffey torkolata alól a vulkanikus dombság lankái között vezetett, s csodálatos kilátást nyújtott kelet felé a part menti síkságra. Nagyjából húsz mérföldet tettek meg, mielőtt megpihentek volna éjszakára, majd másnap tovább kaptattak felfelé a magasabb terepre. Délelőtt épp megálltak a hegyi út egyik kanyarulatában, mikor az egyik barát intett a fiúnak, és előremutatott. Még mindig reggeli ködben úszott a keskeny völgy, s a víz fölötti, meredek hegyoldal fái mintha a felhőkben lebegtek volna. A két kis tó nem is látszott a ködben, csak a harmat áztatta fák csúcsai magasodtak az égre. Osgar néhány kőépület tetejét is láthatta: ott állt a főkápolna kis tornyával, ezt hívták apátságnak, néhány kisebb templom, a kapu magas boltíve és néhány apró kápolna. Mindezek fölé vagy harmincméternyire magasodott a völgy magányos őre, a kerek torony. Ez volt hát Glendalough – a két tó völgye –, egész Írország legszebb monostora.

Glendalough félreeső helyen feküdt, ám ez egyáltalán nem volt szokatlan. Az ír monostorokat gyakorta építették az egykori pogány szent helyekre, ám mint a keresztény világ más részein is, sokszor olyan helyet választottak, amelyet addig nem nagyon használtak semmire – mocsaras folyópartokat, határvidékeket és elszigetelt hegyi tájakat. Glendaloughot egy remete alapította nagyjából száz évvel Szent Patrik missziója után. Az ír keresztény egyház Szent Patrik ideje óta mindig is békés hagyományokkal rendelkezett. Számtalan szent és tudós egyházfi akadt történetében, ám vértanú nemigen. Aztán még remeték is voltak. Rengeteg remete volt a kelta egyházban. Ez az életmód Galliából érkezett a szigetre, ahol a korai egyiptomi kereszténység magányos sivatagi remetéit követték. S mivel Írországban sosem volt szükség keresztény mártírokra, talán természetes volt, hogy inkább a magányos hegyi vagy erdei remete szerepe vonzotta a druidák örököseit, akik radikálisan akarták elkötelezni magukat vallásuk mellett. Mint a legtöbb szent ember, Kevin, a szerzetes remete is követőkre talált, ezért a hegyi menedék két részből állt. A felső tó mellett állt a remete cellája, fölötte egy aprócska barlanggal, melyet Kevin Ágyaként ismertek. A völgyben valamivel

lejjebb fekvő tónál – ahol a tavakat tápláló patak egy másikkal egyesült – húzták fel a monostor számtalan masszív kőépületét. Az első meglepetés akkor érte Osgart, amikor a bejárathoz értek. Bár a monostor elszigetelt volt, semmiképp sem kicsi. Az óriási, lenyűgöző kapu büszkén hirdette hatalmát. – Ne feledd – emlékeztették útitársai –, hogy nemcsak az apát, hanem a püspök is itt lakik. – Mint Osgar is tudta, a püspök felügyelte a Liffey völgyének legtöbb templomát. Amint áthaladtak a tiszteletet parancsoló kapu alatt, Osgar úgy érezte, másik világba lépett. A két patak találkozásánál lévő füves réten álló monostor földje elvarázsolt szigetnek tűnt. Miután jelentkeztek a házfőnöknél, az egy novíciust hívott, hogy vezesse körbe a fiút. Számtalan kápolna és templom állt itt, melyek Glendalough hosszú múltjáról és jelentőségéről tanúskodtak, s csaknem mindegyikük kőből épült. A szép bejáratú főtemplom mellett ott állt Szent Kevin temploma is és egy másik kelta szent kápolnája. Megnézték a szerzetesek hálótermét is, a legtöbb barát itt élt, bár a kelta szokásokhoz híven a rangosabbak saját, különálló fa-vagy vesszőfalú cellákkal rendelkeztek odakinn. A monostoregyüttes legimpozánsabb épülete az

óriási torony volt. A két fiatalember ünnepélyesen nézett fel rá. Alapjának átmérője tizenhat láb volt, kúp alakú csúcsa felé fokozatosan keskenyedett, s a hatalmas kőhenger sima oldalai mellett minden más eltörpült. – Harangtoronynak nevezzük – magyarázta a novícius. Osgar mosolyogva idézte fel magában a szerény kis csengőt, amely családi monostorukban hívta imára a barátokat. – Ám egyben őrtorony is. A tető alatt van négy ablak. Így láthatjuk, ha bármely irányból közeledik valaki. Az előző néhány generáció alatt az ír kerek tornyok a táj nevezetes részeivé váltak, és Glendalough tornya volt köztük az egyik legszebb. A kiszögellő, csúcsos tetejű tornyok az ír szerzetesek találmányai voltak. Általában vagy száz láb magasra épültek, s alapjuk kerülete csaknem pontosan magasságuk fele volt. Ha az alapot erősre építették, ez az arány rendkívül szilárd szerkezetet eredményezett. Falaik is tömörek voltak – a glendaloughi toronyé három és fél láb vastag volt. – Ha megtámadnak bennünket, behordjuk az értékeket – magyarázta a novícius. – És mi is majdnem mindannyian beférünk. Hatszintes. – Az ajtónyílásra mutatott. Tizenkét lábnyi magasságban volt a talajtól, s egy keskeny falétrát támasztottak hozzá. – Ha az ajtó el van torlaszolva, csaknem

lehetetlen bejutni. – Gyakran megtámadják Glendaloughot ? – kérdezte Osgar. – A vikingek? Az elmúlt száz év alatt csak egyszer történt meg, azt hiszem. Másokkal támadtak gondok. A környékbeli földek fölött számos király vitatkozik. Néhány éve borzasztó felfordulást csináltak a völgy malmainál. Ám most semmi jele ennek. Általában elég békésen éldegélünk itt. – Elmosolyodott. – Senki sem akar mártírhalált halni. Gyere, nézzük meg az írószobát is! A scriptorium, azaz íróhelyiség egy hosszú, alacsony épület volt, melyben fél tucat szerzetes másolta a szövegeket. Osgar felfigyelt rá, hogy míg némelyik latin nyelven íródott, a többi írül volt. Nagybátyjának is volt persze néhány könyve, s Osgar és az egyik idősebb szerzetes szépen írtak, mégsem másoltak újabb könyveket. Ámulattal nézte a szakavatott kalligráfiát. Főképp a sarokban ülő szerzetes vonta magára a figyelmét. Épp egy illusztráción dolgozott. A minta körvonalai már elkészültek, s épp most kezdte egyik sarkát kitölteni színes tintákkal. A széles, absztrakt körvonalak lenyűgözték Osgart. Geometrikus vonalaknak tűntek, ám gyakorlott szeme rögtön észrevette a bennük rejlő természeti formákat – a fésűkagyló lágy mintáitól a göcsörtös tölgy erőteljes vonalaiig.

Milyen bonyolult minta volt, mégis milyen letisztult. Elragadtatással bámulta, s arra gondolt, milyen csodálatos is lehet ezzel tölteni az életet. Már jó ideje álldogált a barát mellett, mikor az végül felpillantott, összehúzta szemöldökét, amiért zavarják munkájában, erre ők lábujjhegyen elosontak. – Gyere – szólt a novícius, mikor kiértek –, a legjobbat még nem is láttad. Átvezette Osgart a patak fölött egy kis hidacskán, s jobbra fordult, a völgy felé vezető útra. – Zöld útnak hívjuk – magyarázta. Ahogy elhaladtak az alsó tó mellett, a völgy keskenyedni kezdett. Baljukon a meredek, fákkal borított hegyoldal szinte szakadékfalnak látszott, s Osgar fülét egy zuhatag hangja ütötte meg. Jobbjukon füves földhalmot látott, amely olyan volt, mint egy aprócska rath. S mikor épp áthaladtak néhány fa közt, kísérője halkan azt suttogta: – Lépj be a paradicsomba! Egy pillanatra a lélegzete is elakadt. A felső tó jókora volt, vagy egy mérföld hosszú. A magas, sziklás hegyoldalaktól övezett nyugodt víztömeg mintha magából a hegyből áradt volna. – Az ott Kevin cellája – mutatott a novícius egy aprócska kőépítményre a tóparton. – Az ott pedig – mutatott a víz fölé nyúló sziklaperemre, ahol egy kis

barlang szája látszott – Kevin Ágya. – Nehezen elérhetőnek látszott, alatta a köves meredély szinte sziklaméretű volt. Osgar észrevette, hogy alatta sóska nő, attól nem messze pedig szúrós csalán. Látván, merre pillant, társa elmosolyodott. – Azt mondják, itt vetette magát a szent a csalánba. Mindenki ismerte Szent Kevin ifjúkorának történetét. Megkísértette egy lány, aki el akarta csábítani, ám az ifjú remete elküldte, pucérra vetkőzött, s a szúrós csalánba hempergett, hogy csillapítsa vágyát. – A tó sekély part menti vizében állva imádkozott – folytatta az ifjú szerzetes. – Néha egész nap ott állt. – Osgarnak nem volt nehéz elképzelnie. Úgy érezte, ő is ezt tenné a tó tökéletes nyugalmában. A két fiatalember sokáig állt ott, beitták a látványt, s Osgarnak úgy tűnt, soha életében nem érzett még ilyen tökéletes nyugalmat. Még a völgyből hallatszó harang hangjára sem figyelt fel, míg társa meg nem érintette karját, hogy figyelmeztesse, itt az étkezés ideje. Az apáttal való találkozásra másnap került sor. Magas, jóvágású férfi volt, göndör, ősz hajjal, kedvesen, ám méltóságteljesen viselkedett, s tekintélyes családból származott. Ismerte Osgar

nagybátyját, szívélyesen üdvözölte a fiút, és a monostor dolgairól is kikérdezte. – Mi szél hozott hozzánk Glendaloughba? – kérdezte. Osgar megpróbálta a lehető legérthetőbben elmagyarázni az apátnak helyzetét, azt, hogy nem tud dönteni a házassággal kapcsolatban, beszámolt nyugtalanságáról és bizonytalanságáról is, s megkönnyebbült, hogy a férfi figyelmesen végighallgatja, nem véli ostobaságnak aggodalmait. Mikor befejezte, az apát bólogatott. – Érzel elhivatottságot a vallásos életre? A fiú arra gondolt, milyen élet, milyen jövő vár rá a Dyflin melletti kis családi monostorban. Ezt érthette az apát vallásos életen? Valószínűleg nem. – Azt hiszem, atyám. – Úgy véled, ha megnősülsz, az… – az apát egy pillanatra elgondolkodott – az elszakítana az Istennel folytatott beszélgetéstől? Osgar ámulva meredt rá. Még sosem fogalmazta meg, de pontosan így érezte. – Úgy érzem… szükségem lenne… – Elakadt. – Nem hiszed, hogy nagybátyád közelebb került volna Istenhez? Mit feleljen erre? Nagybátyja kényelmes családi életére gondolt, hosszú halászkirándulásaira, s hogy milyen gyakran elszenderedett szentmise alatt.

– Nem nagyon – felelte zavartan. Osgar nem vette észre, hogy az apát elfojtja mosolyát. – És ez a lány – folytatta a férfi –, ez a Caoilinn, akit úgy érzed, kötelességed elvenni… Voltál már vele? – Ahogy a fiúra nézett, látta, hogy nem érti, mire céloz. – Megismerted már testi vonatkozásban is, fiam? – Nem, atyám. Soha. – Értem. Meg sem csókoltad? – Csak egyszer, atyám. – S vannak vágyaid? – próbálkozott tovább az apát, majd szemmel láthatóan elunta a témát, s megjegyezte: – Minden bizonnyal vannak. – Elhallgatott, alaposan szemügyre vette a fiatalembert. – Úgy gondolod, tetszene itt neked? Ebben a földi paradicsomban? Ebben a hegyi menedékben, mely félig már maga a mennyország? – Igen – felelte lassan. – Azt hiszem, tetszene. – Nem unnád el magad itt fenn a hegyekben? – Unatkozni? – meredt rá Osgar elképedve. A templomokra, az írószobára és a nagy tó csodálatos csendjére gondolt. Elunná magát, itt? Dehogy, ha száz élete lenne, akkor sem! – Nem, atyám – felelte. – Tudod, a lélek útja nem könnyű. – Az apát most egy kissé szigorú pillantást vetett rá. – Előbbutóbb lemondással jár. Itt, Glendaloughban szigorú

szabályaink vannak. Láthatod, hogy úgy élünk, mint egy remeteközösség. Az út nehéz, a kapu keskeny. És nem menekülhetsz a test kísértéseitől. – Lassan lehajtotta a fejét. – Senki sem menekülhet meg tőle. Az ördög nem adja fel olyan könnyen – mosolygott ironikusan. – Kísértéseket helyez utunkba: néha nyilvánvalóan, néha alattomban. Légy óvatos! Le kell győznöd ezeket! – Egy ideig hallgatott. – Nem mondhatom meg neked, mit tegyél, de imádkozni fogok érted. S neked is imádkoznod kell. A nap hátralévő részét és a következő napot a szerzetesekkel töltötte. Részt vett szertartásaikon a nagytemplomban, ideje fennmaradó részében pedig imádkozott. Az apát utasítását próbálta követni. Úgy imádkozott, ahogy még soha életében. Tudta, mi a jó módszer. Megpróbálta teljesen kiüríteni agyát, s csak Isten csendes sugallataira figyelt. Arra kérte, mutassa meg neki, mi a hivatása, mit kér tőle Isten. Válaszol neki? Ezen tanakodott csaknem két napig, de nem kapott választ. Ám Isten különös módon nyilvánította ki akaratát. Osgar a második nap késő délutánján a tó mellett figyelte, ahogy a nap a hegyek mögé ereszkedik. Nem imádkozott, inkább a táj szépségébe merült, amikor valaki megérintette a vállát. Hátrafordult, s az egyik szerzetessel találta

szembe magát, akivel ideérkezett. – Rájöttél már, mit akarsz? – kérdezte a férfi. Osgar vállat vont. – Amit akarok, az persze az, hogy itt maradhassak – mondta, mintha nem ez számítana igazán. És akkor rájött. Olyan egyszerű dolog volt, hogy nem is gondolt rá. Egyszerűen csak Glendaloughban akar maradni. Sehol nem érezte még magát ennyire otthon. Egyszerűen itt kell élnie. És Caoilinn? Bár nagyon szerette, most már biztosan tudta, hogy nem akarja feleségül venni. Egyszeriben megvilágosodott előtte, hogy ebben rejlik a csoda: Isten határtalan jóságában nemcsak azt éreztette meg vele, hogy idetartozik, hanem elvette a szeretett lány iránt érzett vágyát is. Azzal sietett segítségére, hogy régi vágya helyébe egy másikat ültetett: szenvedélyesen áhítozott Glendalough után. Most már biztos volt benne. Így kellett lennie. Ugyanúgy szereti Caoilinnt, mint azelőtt, de ez minden bizonnyal testvéri szeretet. Tudta, hogy fájdalmat fog okozni a lánynak, de még kegyetlenebb dolog lett volna úgy nőül vennie, hogy képtelen az egész szívét neki adni. Egy ideig csak állt ott a tavat fürkészve, miközben a béke és a megértés egészen új érzése töltötte el. Este bejelentette szándékát az apátnak is, aki csendben bólogatott, és nem fűzött hozzá megjegyzést.

Másnap reggel útnak indult. Úgy döntött, a rövidebbik, azaz a magasabban fekvő utat választja. Délfelé haladt át a Wicklowihegység közepének nagy hágóján, melytől nem messze volt a Liffey forrása. Fenséges kilátás nyílt innen. Láthatta a lerobogó patakot, melybe alant további patakok futottak, s láthatta, hogyan kanyarog vagy ezer lábbal alatta az egyre növekvő folyó a síkság közepén, mely körülbelül húsz mérföld után a távolba veszett. Szép nap volt. A fennsík ösvényét járva nagy békességet érzett. Az egyetlen dolog, ami aggaszthatta, az volt, hogy talán túlságosan is boldog. Mit is mondott Glendalough apátja a vallásos életről? Hogy lemondással jár. Ebben a pillanatban azonban ő nem érzett lemondást. Lehetséges, hogy az ördög, aki olyan ravasz kelepcéket állít, most is ezen munkálkodik? Valóban a saját szívét és akaratát követi? Elhatározta, hogy éber lesz. Végül is könnyű szívvel haladt észak felé. Késő délután ereszkedett le a hegység északi oldalán, és megállt egy tisztáson. A hegyoldal több száz lábnyira nyúlt le a Liffey torkolatáig és a széles öbölig. Megállt, és a vidéket szemlélte. A nap a Liffeytől nyugatra tartott. A folyó torkolata mögött már látta az öböl homokpartjait és a földnyelvet.

Látta a széles mocsarakat is, és a folyón átívelő hosszú fahidat. Még a kis családi monostor falait is kivehette – vagy csak képzelte? Egy pillanatra akkora öröm töltötte el, hogy minden másról megfeledkezett. Percekig szeretettel nézett gyermekkori otthona felé, mielőtt hirtelen rádöbbent, hogy ha Glendaloughba megy, mindezektől búcsút kell vennie. Örökre. Távol lesz a széles öböltől, távol a családjától, távol Caoilinntől. Megrohanták a kislányról őrzött emlékei: játékaik, az esküvő a vén Fergus sírjánál, és hogy hogyan mentette ki a tengerből. És most majd nem látja többé a kis Caoilinnt, akit el kellett volna vennie. Akit még mindig elvehetne. Váratlanul azonban mindent megértett. Ez a próbatétel. Isten mégsem könnyíti meg annyira a dolgát. Le kell mondania Caoilinnről. Caoilinnről, akit szeret, s akit boldogan elvenne, ha nem érezne elhivatottságot. Igen, gondolta, ez az. Ez a lemondás. Új elhivatottsággal telve, melyben a vágyat fájdalom, az örömet bánat nyomta el, Osgar folytatta útját Dyflin felé. Másnapi találkozója Caoilinnel nem úgy zajlott le, mint remélte. Korán érkezett a lány apjának városi házába. Ott voltak a szülők és az egész család is, úgyhogy megkérte a lányt, menjenek el sétálni. Észrevette, milyen aggodalmas arccal néz rájuk az

apa. A Tanácsdombhoz mentek. A Liffey partján, a vén Fergus sírja mellett pedig mindent elmondott Caoilinnek. A lány kissé meglepettnek tűnt, de figyelmesen végighallgatta. Mindent megmagyarázott: hogy mennyire szerette őt, hogy milyen bizonytalan érzések gyötörték, s hogy elhivatottságot érez a szerzetesi életre. Amilyen kíméletesen csak tudta, azt is elmagyarázta, hogy ezért Glendaloughba kell mennie, és nem veheti őt feleségül. Miután befejezte, a lány egy ideig a földre meredve hallgatott. – Azt kell tenned, amit helyesnek látsz, Osgar – mormolta végül. Majd felemelte fejét, és furcsán nézett rá zöld szemével. – Szóval, ha nem lenne Glendalough, azért feleségül vennél? – Tiszta szívemből. – Értem. – Rövid hallgatás után hozzátette: – És miből gondolod, hogy igent mondanék? A fiú egy pillanatig elképedve meredt rá. Aztán megértette, miért mondta ezt. Természetesen meg akarta őrizni a büszkeségét. – Lehet, hogy nem mondanál igent – felelte. – Mondd csak, Osgar – kérdezte a lány kíváncsian –, meg akarod menteni a lelked üdvösségét? – Persze – vallotta be a fiú.

– És mit gondolsz, én is a mennyországba juthatok? – Én… – habozott. – Én nem tudhatom, még sosem gondolkoztam ilyesmin. – Csak mert nem hiszem, hogy apácának állnék. – Arra nincs is szükség – biztosította a fiú. Elkezdte magyarázni, hogy a jó keresztények mind a mennybe juthatnak, ha saját hivatásukat követik. Ám nem volt benne biztos, hogy a lány igazán figyel rá. – Mindig gondolni fogok rád – tette hozzá. – Megemlékezem rólad az imáimban. – Köszönöm – felelte a lány. – Hazakísérjelek? – kérdezte a fiatalember. Útközben azon töprengett, miért is nem elégedett a beszélgetésükkel. Mire számított? Könnyekre? Szerelmi vallomásra? Maga sem tudta. Mintha a lány gondolatai másutt jártak volna, bár nem tudhatta, merre. Mikor a ház kapujához értek, a lány megállt. – Sajnálom – fordult felé szomorkásan –, hogy Glendaloughot jobban szereted nálam. – Kedves mosolyt küldött a fiú felé. – Hiányozni fogsz, Osgar. Néha azért meglátogatsz minket? – Igen. Caoilinn bólintott, egy pillanatra maga elé nézett, majd a fiú meglepetésére azzal a pillantással

nézett fel, amit, ha az alkalom nem lett volna ilyen ünnepélyes, a lány jól ismert pajkosságának vélt volna. – Szoktad érezni a test vágyait, Osgar? Annyira meglepődött, hogy hirtelen azt sem tudta, mit feleljen. – Az ördög mindannyiunkat próbára tesz, Caoilinn – válaszolta zavartan. Ezzel szűzies csókot lehelt a lány arcára, és sarkon fordult. Csak egy hét elteltével indult Glendaloughba. Nagybátyja nem nagyon örült ugyan, de felajánlotta, hogy majd ha kedve támad, visszajöhet a hegyi rendházból, hogy átvegye a helyét, és ő vezesse a családot. Caoilinn apja is vette a fáradságot, hogy búcsút Vegyen tőle, és jó képet vágva a dologhoz, sok boldogságot kívánt neki. Osgart mélyen meghatotta nagylelkűsége. Caoilinnt nem látta, de mivel már elbúcsúztak, nem is volt rá szükség, hogy ő is kijöjjön. Ahogy reggel elindult, úgy döntött, a magas hágó helyett inkább az alacsonyabban fekvő utat választja. Eleiemmel teli tarisznyáját a hátára vetette, magához vette nagybátyja levelét, melyben csinos kis támogatást ígért a monostor részére, majd barátai és szomszédai áldásától kísérve elindult dél felé a dyflini mezőkön át. Nagybátyja felajánlotta ugyan az egyik lovát, amely majd valahogy

visszakerül hozzá, de Osgar illendőbbnek tartotta, ha gyalog teszi meg az utat. Szép idő volt. A Wicklowi-hegység íve olyan közelinek látszott a friss reggeli levegőben, hogy szinte meg lehetett érinteni. Osgar vidáman, szinte szökdécselve haladt a tenger felőli oldalon a hegyek felé. Balról a lápot lassan ritkás liget váltotta fel. Jobbról szántóföldek és facsoportok szegélyezték az utat. Elment egy gyümölcsös mellett, és épp a Dodder patak gázlójához közeledett, amikor meglepve pillantotta meg az ösvény mellett egy fánál Caoilinnt. A lány a fának támaszkodott, és szorosan magára csavarta köpönyegét. Osgar úgy gondolta, jó ideje várakozhat már, ha így fázik. Caoilinn mosolygott. – Azért jöttem, hogy elköszönjek tőled – szólalt meg. – Úgy gondoltam, talán te is szeretnél még látni, mielőtt elmész. – Apád is elbúcsúzott. – Tudom. – Nagyon kedves tőled, Caoilinn. – Igazad van – mondta a lány. – Tényleg kedves tőlem. – Régóta vársz már? – kérdezte a fiú. – Bizonyára fázol. – Egy ideje – nézett vissza a lány elgondolkodva, mintha töprengene valamin a fiúval

kapcsolatban. – Megtartottad a gyűrűt? – Igen. Hát persze. Caoilinn bólintott. Elégedettnek tűnt. – És most elmész, hogy szerzetesnek állj a hegyekben? – Hát igen – mosolyodott el Osgar. – És nem kísértettek meg a testi vágyak, vagy igen, Osgar? – Nem. Mostanában biztosan nem – felelte a fiú kedélyesen. – Akkor jó. Mert tudod, most le kell győznöd őket. Osgar épp valami válaszon törte a fejét, mikor megdöbbenve látta, hogy a lány széthúzza köpenyét, és azon kapta magát, hogy csupasz testét bámulja. Bőre hamvas volt, melle szép feszes, bár egy kicsit nagyobb, mint gondolta volna, s ahogy sötét mellbimbóira pillantott, önkéntelenül is elakadt a lélegzete. A lány teljesen meztelen volt. A fiú akaratán kívül egyre csak bámulta – hasát, combját, mindenét. – Most már nem fogsz elfelejteni, Osgar? – kérdezte a lány, azzal összehúzta magán a köpenyét. A fiú felordított, és elrohant mellette. Egy pillanat alatt átcsörtetett a gázlón. Visszanézett a túloldalról, attól félve, hogy a lány követi. De nyomát sem látta. Keresztet vetett. Édes Istenem,

miért kellett ilyet tennie? Ahogy továbbment, ráébredt, hogy még mindig úgy reszket, mintha kísértetet látott volna; alig hitte, hogy mindez megtörtént. Talán csak képzelte volna az egészet? Nem. A lány épp eléggé valóságos volt. Miféle erő keríthette hatalmába? A gyermeki Caoilinn lett volna, aki épp utolsó vad és esztelen tréfáját engedte meg magának? Vagy csak egy visszautasítástól megbántódott fiatal nő, aki így próbálta megbotránkoztatni és megalázni őt? Talán mindkettő. De vajon megbotránkoztatta-e? Mindenképpen. Nem testének látványa, hanem faragatlansága. Megcsóválta a fejét. Nem kellett volna ilyet tennie. Csak mikor már jobban eltávolodott, jutott eszébe, hogy az egészre van egy mélyebb értelmű magyarázat is. A hús kísértése. Az ördög és kelepcéi. Hiszen az apát figyelmeztette. Ez lehetett a találkozás mögött. Ám kísértésbe esett-e? Bizonyosan nem. Mégis, ahogy ment tovább, rémületére egyre visszatért a lány testének látványa. Nem is tudta, a vágy vagy a félelem kínozza-e, de igyekezett kizárni az elméjéből, ám újra és újra visszatért, minden egyes alkalommal egyre elevenebben. Ami még rosszabb, egy idő után víziójában a lány már mindenféle bujaságokat művelt – olyan dolgokat, amikről a fiú szerint

valójában még csak nem is hallhatott –, és minél jobban próbálta kiűzni fejéből a képeket, annál rosszabbak lettek. Végül már azzal próbálkozott, hogy az eredeti képhez térjen vissza, az egyszerű, ártatlan meztelenséghez, de ez sem használt. Minél inkább próbálta elhessegetni, a lány annál sikamlósabb dolgokat művelt lelki szemei előtt, s végül azon kapta magát, hogy félig lenyűgözve, félig viszolyogva bámulja. Ez nem Caoilinn volt. Nem ő tette ezeket a dolgokat. Ő volt az, Osgar, aki elképzelte őket: ő, nem a lány volt az ördög markában. Lázas bűntudat öntötte el, amit jeges rettenet követett. Megtorpant. Az ördög csapdát állított neki útban Glendalough felé. Mit tegyen? Észrevette, hogy egy kicsivel távolabb az utat bozót szegélyezi, mögötte pedig sötétzöld folt látszott. Amint előresietett, láthatta, hogy az van ott, amire gondolt: maga az Isten ültette oda azokat a sötétzöld növényeket, aki bölcsességében és jóságában előre látott mindent. Csípős csalán nőtt ott. Mit tett a glendaloughi Szent Kevin, amikor megkísértette egy nő? Elkergette, és saját testét sanyargatta. Csalánnal. Biztos, hogy ez isteni jel. Körülnézett. Senkit sem látott. Gyorsan ledobta magáról a ruháját, a csalánba gázolt és belehempergett, szűkölve a fájdalomtól.

*** Azon a télen került sor Harold és Astrid esküvőjére. Több okból is örömteli eseménynek számított. Az első és legfontosabb ok az volt, hogy az ifjú pár szemmel láthatólag remekül összeilleti. Másodszor, nyilvánvalóan szerették egymást. Már az első találkozáskor, Morannék házában kipattant köztük a szikra, de a lány tudta, hogy időbe telik, míg letöri a fiú ellenállását. Így hát türelmesen bánt vele. Kérte, hadd nézze meg a hajót, s mikor a férfi körbevezette, megkérte, mutassa meg a saját keze munkáját is, amire aztán elismerően megjegyezte: – Nagyon érted a dolgodat, igaz? Egy héttel később találkoztak, és Astrid kendőbe csomagolt édességet kínált a fiúnak. – Azt hiszem, ezt a fajtát szereted – mondta reménykedve. S mikor a fiú meglepetten felelte, hogy valóban ez a kedvence, a lány megmagyarázta: – Mondtad, amikor Morannéknál voltunk. – Harold nem is emlékezett. – Ezért készítettem – tette hozzá a lány, és gyöngéden megfogta a fiú karját. Astrid még három hétig várt, mielőtt egy nap séta közben mellékesen megkérdezte a fiút:

– Nem szokott fájni a lábad? – Nem, nem igazán – felelte Harold, majd vállat vont. – Bár egyenes lenne, de hát nem az – tette hozzá, majd elhallgatott. – Engem nem zavar – mondta a lány egyszerűen. – Őszintén szólva – fordult a fiúhoz, s most megengedte magának, hogy egy pillanatra a szemébe is nézzen – nekem úgy tetszel, ahogy vagy. De a legbölcsebb lépést valószínűleg az udvarlás harmadik hónapjában tette meg. A kikötőben álldogáltak, ahol épp egy újabb, kisebb hajó építése kezdődött, s a folyó felé néztek, ahol a Harold építette nagy hajó horgonyzott. A lány azt kérdezte tőle, mit szeretne legjobban megtenni életében. Mi a nagy álma? – Azt hiszem, az, hogy egy napon azon a hajón kelhessek útra – vallotta meg a férfi, s a hajóra mutatott, mely hamarosan vitorlát bont majd Normandia felé. – Akkor tedd meg! – felelte a lány, és megszorította a karját. – Tedd csak meg! – Talán – válaszolta Harold, s majdnem a lányra pillantott, de végül mégsem tette. – Minden út hosszú. A tenger pedig veszélyes. – A férfinak a lelkére kell hallgatnia – mondta a lány halkan. – Kelj csak útra, messze a tengerre, indulj kalandra, s ha visszatérsz, asszonyod vár majd

a kikötőben. Szinte látom, ahogy megteszed. – Igazán? – Megteheted – mondta a lány egyenesen –, ha elveszel. Ezután már nem sok idő kellett Haroldnak, hogy ráébredjen, el kell vennie Astridot, úgyhogy a lány udvarlása meghozta az eredményt. Miután a férfi felfedezte, hogy valaki tiszteli és szereti őt, végre szabadjára engedhette érzelmeit. A lányban is megváltozott valami, miközben megpróbálta legyőzni a fiú kétségeit, bár ezt persze nem mondta el neki: először Harold csak az a férfi volt, akit kiválasztott magának, ám végül heves vágyának tárgya lett. Az esküvő másik nagy érdeme volt, hogy végre újra összehozta Haroldot a családjával. Az nem is kifejezés, hogy elégedettek voltak a menyasszonnyal, s ha Haroldban még maradt is neheztelés, túl boldog volt, hogy ezzel foglalkozzon. Az esküvőt a család tanyáján tartották a régi, pogány szokások szerint, s az ifjú pár az apa szívből jövő áldását fogadhatta. Csak egy ember nem mosolygott az esküvőn. Isten a tudója, Morann Mac Goibnenn mennyire örült barátja boldogságának. Saját kezűleg készített, gyönyörűen díszített, berakásos ezüsttálat ajándékozott a párnak, s egész családját meghívták a

lakomára és a mulatságra. Ám egész idő alatt, míg kinn örömtüzek lobogtak, és ki-be jártak a vendégek a viking tanyán, Morann csendben félrehúzódott és figyelt. Jól megnézte a későn érkezőket; az utat és a Madárrajok Síkját fürkészte Dyflin irányában; a látóhatárt kémlelte a tenger felé. Időnként megtapogatta köpönyegébe rejtett hosszú kését, melyet arra az esetre tartott készenlétben, ha megjelenne a sötét hajú dán. Morann nem szeretett kockáztatni. Amint eldőlt, hogy Harold megházasodik, barátja tudtán kívül óvatosan elkezdett tudakozódni a dánról. Megtudta, hogy Waterfordban valamiféle összetűzésbe keveredett, és ezután hasonszőrű társaival északra hajózott. A szóbeszéd szerint Man szigetére ment. Vajon tudott Harold esküvőjéről? Talán hallhatott róla. Vajon nem jön-e most el, hogy elrontsa? Morann sötétedésig őrködött odakinn, utána pedig a teremben ülve figyelte az ajtót egész éjszaka. Végül, amikor reggel búcsút vettek, még mindig nyoma sem volt Sigurdnak. Egy héttel később másik menyegzőre került sor Dyflinben, mely szintén nagy örömmel töltötte el az érintett családokat. Egy ideje Caoilinn apja már egyezkedett egy fiatalember családjával, amely a közeli Rathmines településen élt. Vagyonosak voltak, ráadásul a fiú négy generációra

visszamenőleg Leinster királyi házából származott. – Királyi vérből – jelentette be büszkén Caoilinn apja; és sietett a vőlegény családjának tudomására hozni, hogy Caoilinn ereiben is királyi vér csörgedezik távoli őse, Conall révén. Caoilinn összes rokona eljött a monostor melletti régi rathról, természetesen Osgar is, aki egyenesen Glendaloughból érkezett, s akit az ara hűvös, illedelmes csókkal köszöntött. Osgar nagybátyja végezte a szertartást, és mindenki egyetértett abban, hogy a menyasszony és a vőlegény igazán szép párt alkot. Abban is egyetértettek, hogy az esküvő fénypontja az volt, amikor Osgar, a szerzetes átnyújtotta váratlan ajándékát az ifjú párnak. Egy fadobozban volt. – Apám jól megőrizte – magyarázta mosolyogva. – Ám inkább titeket illet, mint engem. Ezzel a dobozból kihúzott egy különös, elefántcsontszínű, aranyszegélyű tárgyat. A vén Fergus ivókoponyája volt az. Caoilinn nagyon örült neki. S ha eszébe jutott is, nem tett arról említést, hogy Osgar – akár tapintatból, akár feledékenységből – nem tartotta meg ígéretét, hogy átadja neki az agancsból készült kis jegygyűrűt.

ÖTÖDIK FEJEZET BRIAN BORU 999

I. Mikor először figyelmeztette őket, szomszédai csak nevettek rajta. Dyflinben mindenki tudta, hogy Morann Mac Goibnenn nem szeret kockáztatni, de félelmei nyilvánvalóan alaptalanok voltak. – Egyáltalán nem vagyunk veszélyben – jelentette ki Dyflin királya. Hogy kételkedhet még mindig a mesterember? Néhányan egyenesen árulónak nevezték. – Ő nem is keleti – jegyezte meg egy idősebb dán. – Mi mást várhatnánk tőle? – Bár érvelése a helyzetet tekintve teljesen logikátlan volt, számosan bólogattak helyeslően. Nem mintha Morannt érdekelte volna, mit gondolnak róla. De hamarosan egész Dyflin pánikba esett. Az volt a kérdés, most mit tegyenek. Egy dologban mindenki egyetértett,

úgyhogy nemsokára a Liffey egész vidékéről eltűnt minden jószág, mivel a magasabban fekvő területeken helyezték őket biztonságba. De mi legyen az emberekkel? Néhányan marháikkal együtt a Wicklowi-hegységben kerestek menedéket; mások ott maradtak tanyáikon, némelyek pedig Dyflinbe jöttek, hogy a város falai mögött keressenek oltalmat. Osgar nagybátyja a fiaival a kis monostorba húzódott vissza, s jól bezárták a kapuit. Ezalatt hatalmas csapat kezdett összegyűlni. Egész Leinsterből érkeztek a buzgó főnökök fiai, hogy a városfalak melletti gyümölcsösökben üssenek tábort. A többi viking kikötőből sorra érkeztek a hajók, s a rakpartot vedelő, lelkes csatakiáltásokat bömbölő férfiak töltötték meg. Sitric, Dyflin királya, akinek hosszú szakálla és vörös arca rendkívül kedélyes külsőt kölcsönzött, pompás köpönyegében napról napra nagyobb kísérettel lovagolt végig a városon. Végül, amikor az első téli zúzmara megdermesztette a földet, megérkezett Leinster királya is, és Sitric királlyal együtt mind délnek indultak azzal a boldogító tudattal, hogy az ellenség még csak meg sem közelítheti a Liffey vidékét. Másnap Morann a város utcáit járta, melyek most szinte kihaltnak tűntek az elmúlt hetek nyüzsgése után, és megpillantotta a város egyik rangos mesteremberét egy csinos, sötét hajú nő

oldalán, aki ismerősnek tűnt neki. Megállt, hogy üdvözölje őket, s ekkor az idősebb férfi megjegyezte: – Gondolom, emlékszel a lányomra, Caoilinnre, aki most Rathminesban él. Hát persze. Nem ismerte ugyan közelről a családot, de emlékezett a sötét hajú, zöld szemű lányra, aki Rathminesba ment férjhez, egy királyi származású férfihoz. A nő rámosolygott. – Apám azt mesélte, hogy kétségeid vannak a király dolgával kapcsolatban. – Meglehet – felelte Morann. – Nos, a férjem is velük tartott. Ő nagyon bizakodó. – Hát, ő tudja. – Apám azt akarta, hogy én jöjjek Dyflinbe a gyerekekkel. – Morann észrevette, hogy most egy kis bizonytalanság költözött a nő tekintetébe. – Gondolom, Dyflinben biztonságban vagyunk – folytatta Caoilinn. – Látom, te is itt vagy még mindig. – Hát igen. Hát igen – ismételgette. Aznap éjjel megpakolta a szekerét. Másnap kora reggel az értékeikkel megrakott szekér családjával egyetemben átdöcögött a Liffey hosszú fahídján, és eltűnt a túloldalon a ködben. Morann elment. Első úti célja nem volt messze. A Madárrajok Síkján állt Harold tanyája.

Bár nem volt oka kételkedni abban, hogy barátja boldog házasságot kötött, Morann néha elgondolkodott, vajon Astrid nem bánja-e néha, hogy arra bátorította férjét, szálljon tengerre. Persze szép vagyont szedtek össze ebből. Sánta Harold, ahogy ismerték, máris nevezetes tengeri kereskedővé vált; ám útjai nemegyszer hetekig tartottak. Már több mint egy hónapja indult útnak Normandiába és Angliába. Miután apja három évvel azelőtt meghalt egy szerencsétlenségben, Harold és felesége vették át a tanya irányítását. Mikor azon a reggelen Harold felesége és gyermekei előjöttek, hogy üdvözöljék Morannt, a férfi kertelés nélkül így szólt: – El kell hagynotok a tanyát, és velünk kell jönnötök! Astrid vonakodva megjegyezte: – Már azelőtt is jártak erre. A férfi csak a fejét csóválta, és sürgette őket, hogy gyorsan csomagoljanak össze. – Ezúttal minden másképp lesz – mondta. *** Hat évszázad telt el azóta, hogy a Kilenc Túszt Ejtett Niall megalapította a hatalmas O'Neilldinasztiát, s ez idő alatt, bár a sziget kelta főnökei hol erősödtek, hol meggyengült hatalmuk, egyikük

sem próbálta megfosztani az O'Neilleket a főkirályi tisztségtől. Egészen mostanáig. Brian apjának keresztneve Kennedy volt, így hát az ő rendes neve úgy hangzott: Kennedy fia Brian. De mint a sok száz évvel korábban élt Kilenc Túszt Ejtett Niall, Brian is olyan közismertté vált a beszedett sarcról, hogy úgy nevezték: Boruma, azaz a marhaszámláló, avagy Brian Boru. Egész Írországot elképesztette felemelkedése. Nemzetsége, a Dal Cais nagyapja idejében még csupán egy kicsi, jelentéktelen munsteri törzsnek számított. A Shannon partján éltek, a folyó hosszú, nyugati torkolatától valamivel feljebb. Ám amikor a vikingek letelepedtek Limerickben, Brian nagyapja nem volt hajlandó megegyezni velük. A család három nemzedéken át folytatott gerillaharcot a folyón hajózó vikingek ellen. A Dal Cais-klán hírnevet szerzett magának. Brian nagyapja királynak nevezte magát, Brian anyja connachti hercegnő volt, nővérét pedig a király vette feleségül Tarában – bár ez nem sok hasznot jelentett a családnak, mivel a király kivégeztette, miután megtudta, hogy az ő fiával hált. A Dal Cais család ambiciózus volt. Egyre erősödött haderejük is. Brian fivérei már kipróbálták magukat a környék többi uralkodójával szemben. De álmában sem jutott volna eszébe

senkinek, amit azután tettek. Egész Írországnak elakadt a lélegzete, amikor fülükbe jutott a hír: elfoglalták Cashelt! Cashel a munsteri királyok ősi végvára volt. Igaz, hogy a munsteri király sem volt már a régi. De ezt az arcátlanságot! És amikor Munster királya felkérte a limericki vikingeket, hogy együtt büntessék meg ezeket a pimasz, felkapaszkodott jöttmenteket, a Dal Cais-klán őket is megverte, ráadásul kifosztották egész Limericket is. Néhány éven belül pedig Brian Boru elfoglalta a munsteri király posztját. Egy jelentéktelen kis törzsfőnök családja elfoglalta Írország négy nagy királyságának egyikét – mikor pedig a kelta királyi családok eredete emberemlékezetnél is régebbi. A Dal Cais-klán is úgy döntött, hogy új pozíciójához méltóvá kell tenniük származásukat. Váratlanul felfedezték, s a krónikák is lejegyezték, hogy őseik révén jogosan osztják meg Munster királyságát az előző dinasztiával – ez az állítás bizonyára mélyen meglepte volna Brian nagyapját. Ám nem voltak ritkák a feljegyzések ilyenfajta megváltoztatásai: még a hatalmas O'Neill-klán is meghamisította a genealógiáját. Brian erejének teljében volt. Melléállt a szerencse. Ő lett Munster királya. Mi másra

törekedhetne még? Lassanként azonban nyilvánvalóvá vált, hogy nem kevesebbre, mint a főkirályi posztra. Merész volt, módszeres és türelmes. Egyik évben a közeli Ossory területe ellen indult, a következőben pedig jókora hajóhaddal ment Connachtba. Egytucatnyi évvel azután, hogy Munster királya lett, a sziget belsejébe indult, és tábort vert Uisnech szent helyénél is. Rászánta az időt, de végül az O'Neillek számára is egyértelművé vált üzenete: vagy letörik Brian Borut, vagy megadják neki az áhított elismerést. Két éve elment hozzá a főkirály. Brian – és talán egész Írország – szerencséjére az akkori O'Neill főkirály nemes, államférfiúhoz méltó szellem volt. Világos volt, hogy döntenie kell, ám ez nem volt könnyű: vagy hadüzenetet küld a munsteri férfinak, ami nyilván hatalmas veszteségekkel jár majd, vagy félreteszi büszkeségét, és megegyezik vele, amennyiben ezt becsülettel meg lehet tenni. Az utóbbi utat választotta. Visszaállították a sziget ősi felosztását; újra létrejött az északi Leth Cuinn és a déli Leth Moga. A főkirály így szólt: – Uralkodjunk hát együtt: te délen, én pedig északon. – Én uralkodom Leinster és Munster felett, te

pedig megtartod Ulstert és Connachtot – állt rá ünnepélyesen Brian. – Ami azt jelenti – mutatott rá később hívei előtt –, hogy az én uralmam alatt áll az összes fontos kikötő, beleértve Dyflint is. – Anélkül hogy újabb csapást kellett volna mérnie bárkire is, elnyerte Írország leggazdagabb területeit. Ő legalábbis úgy gondolta. *** Morann két napig maradt a tanyán. Mindent megpróbáltak, de sem ő, sem a felesége nem tudta rávenni Astridot, hogy menjen velük. Arra viszont ráállt, hogy elássa néhány értéküket. – Hagyj valamennyit a munsterieknek is – tanácsolta a férfi mogorván –, ha nem akarod, hogy felgyújtsák a tanyát. Morann addig maradt, amíg csak tudott, remélve, hogy Harold hazatér, de amikor már úgy látta, nem maradhat tovább, még egyszer, utoljára könyörgött az asszonynak, hogy keressen valahol menedéket. – Nem messze van Swords – mondta a nő. Ez egy szép kis monostor volt erős falakkal és egy magas, kerek toronnyal, ahol talán menedéket kaphattak volna. – De mi nem vagyunk keresztények. Vagy ott van Dyflin. Odajön majd

Harold is. Oda szívesebben mennék. Morann felsóhajtott. – Hát akkor legyen Dyflin – felelte. Megegyeztek, hogy a család Morannék városi házába költözik. Másnap Morann folytatta útját. Elmentek Swords monostora mellett – elég jól védett volt, ám érzése szerint túl közel esett Dyflinhez –, és északnak fordultak. Estig meg sem álltak, s akkor Tara dombjánál tértek nyugovóra. A főkirály ugyan jót akart, ám mikor Leinstert Briannek adta, a büszke leinsteriek ezt sérelmezték. Őket senki sem kérdezte meg erről. A királyt és a törzsfőnököket különösen megharagította. Biztos, hogy új hűbéruruk majd adókat követel, és fiaikat túszul ejti jó magaviseletük zálogaként, a szokásokhoz híven. – Hogy annak a munsterinek adjuk fiainkat? – háborodtak fel. – Annak a felkapaszkodottnak? Ha az O'Neillek meg sem tudnak védeni minket, ugyan milyen jogon adtak annak a fickónak? – tiltakoztak. Bármit is éreztek először a leinsteriek a dyflini vikingekkel kapcsolatban, most már nemzedékek óta éltek együtt. Egymás között házasodtak. Még a dyflini Sitric király is valójában a leinsteri király unokaöccse volt. Igaz, hogy a vikingek egy része még mindig pogány volt, de ha a becsületről volt szó, a

vallás háttérbe szorult. Maguk a vikingek régóta makacsul ellenálltak a főkirály hatalmának. Aligha hódolnak be Brian Borunak, csak mert az O'Neill főkirály, aki túl gyenge volt, hogy harcba szálljon, így döntött. Így hát ősszel Leinster és Dyflin királyai úgy határoztak, nem ismerik el a munsterit királyuknak. – Ha harcot akar – jelentették ki –, majd megkapja a magáét. Most pedig a munsteri közeledett, és ők nem tértek ki a találkozás elől. Borús volt az ég másnap reggel, amikor Morann átkelt családjával a Boyne-on, még délben sem szakadoztak fel a felhők. A gyerekeknek nagyon hosszú volt az út, és gyanította, hogy titokban felesége is Dyflin falain belül szeretett volna maradni szomszédaival és Harold feleségével. Az asszony többször is kétségek között kérdezgette úti céljukról. Biztos, hogy biztonságosabb, mint Dyflin? – Majd meglátjátok. Még alkonyat előtt odaérünk – ígérte. Már késő délutánra járt, a kocsit húzó ló egyre lassabban baktatott, s bár a gyerekek nem merték megkérdezni, de azon gondolkodtak, vajon megint a szabad ég alatt töltik-e az éjszakát, és épp kezdett alkonyodni, mikor a nap sugarai áttörtek a felhőkön,

és megvilágították a hatalmas, fallal övezett menedéket a dombtetőn – úti céljukat. – A kelisi apátság – jelentette be elégedetten Morann. Bár útjuk komor hangulatban telt, a hatalmas monostor látványa megtette a magáét. A gyerekek ámulva meredtek rá. Még felesége is tiszteletteljesen fordult Morann felé. – Olyan, mint egy város – jegyezte meg a nő. – Város is – felelte Morann. – És szent hely. Ma este jól alhattok – tette hozzá, a hatással elégedetten. – Tudjátok, csaknem olyan nagy, mint Dyflin – mondta. Hamarosan, míg még világos lesz, abban az örömben lesz része, hogy körbevezetheti őket. Ám alig tettek meg száz lépést, amikor patacsattogás hangzott fel mögött. Egy magas, köpenybe burkolózott férfi vágtatott feléjük, arca olyan sápadt volt, akár egy kísértete, lováról dőlt a tajték. Szinte észre sem vette őket, amint elvágtázott mellettük, ám Morann rákiáltott, vannak-e hírei, és ő így kiáltott vissza: – Vesztettünk! Brian Boru szétzúzta a seregünket. Már útban van Dyflin felé. ***

A szobában csend volt. A gyapjúruhájukban asztaluk fölé görnyedő szerzeteseket akár öt óriási egérnek is vélhette volna az ember, akik épp pergamenjeikbe akarják beásni magukat. Az újszülött borjak bőréből készült pergamen halvány és sima volt, mivel a bőrt előbb trágyába vagy mészoldatba áztatták, majd éles késsel lekapargatták róla a szőrt. A mindennapos okiratokat és számadásokat közönséges marhabőrre vetették, amelyből bőséggel akadt a szigeten, igen olcsón. Ám a szent szövegek, például a Szentírás másolásához csakis a költséges borjúbőr pergamen felelt meg. Itt pedig, a kelisi apátság másolótermében ebből is megengedhették maguknak a legjobbat. Osgar kipillantott, és szállingózó hópelyheket látott; keze sebesen, alig érve a pergamenhez, mozgott előre-hátra. Az időjárás aznap reggel hirtelen megváltozott, mintha csak az előző éjjel érkezett dyflini hírekre válaszolna. Ám nem a hó foglalkoztatta most Osgar testvért, hanem az az illető, aki kinn várt rá. Talán a hó majd elijeszti. Ha az írószobában marad az esti imára szólító harangszóig, talán sikerül megszöknie előle. Legalábbis így remélte. Megváltozott az utóbbi tíz év alatt. Hajába ősz szálak vegyültek, s arcán a néhány szigorú ránc

méltóságteljes külsőt kölcsönzött neki. Szeme visszatért munkájára. A halvány borjúbőrt már takarosan megvonalazták egy íróvesszővel. Tollát a tintába mártotta. A legtöbben lúd vagy hattyú farktollából készült pennát használtak, ám Osgar mindig jobban kedvelte a nádat, és bőséges tartalékot hozott magával, melyet a glendaloughi tó szélén vágott. Kétfajta tinta volt: a barnás színűt tölgyfagubacsból és vasgálicból készítették, a koromfeketét pedig magyalból. Osgar gyakorlott kalligráfus volt. Az ír monostorokra jellemző tiszta, lekerekített kézírással nagyjából ötven sort tudott másolni óránként. Hat órát dolgozott naponta, ami a lehetséges legtöbb időt jelentette ezeken a rövid, téli napokon – mivel a szépíráshoz természetes, nappali fény kellett –, és már majdnem befejezte az evangéliumok másolását, amiért idejött. Még egy nap, és elkészül. Kicsit kinyújtózott. Csak az érthette meg, aki maga is próbálta, hogy bár úgy tűnik, a kódexmásoló csak a kezét használja, valójában az egész testét igénybe veszi. Megviseli a kart, a hátat, sőt még a lábat is. Visszatért feladatához. Még egy tucat sor, negyedórányi csend. Ezután újra felpillantott. Az egyik szerzetes elkapta a pillantását, és bólintott. Már kezdett sötétedni, itt volt az ideje, hogy

abbahagyják a munkát. Osgar a tollát kezdte tisztogatni. Mellette a földön két zsákocska hevert. Az egyikben a Szentírás kicsi, hozzáértőn elkészített példánya hevert, és egy másik kötet, amely Mózes öt könyvét tartalmazta. A zsoltárokat persze tudta kívülről. Volt még benne két kis imakönyv is, amelyeket szeretett magánál tartani. Most épp a másik zsákba nyúlt, melyben írószerszámait tartotta, és még valamit. Ujjai most erre a tárgyra kulcsolódtak. Titkos vétkére. Senki sem tudott róla. Még gyónáskor sem említette soha. Ó, persze magát a vágy bűnét már vagy százszor meggyónta. Még büszke is volt rá – és persze a büszkeség is bűn. Ám az, hogy nem vallja be titkát, nem sokkal rosszabb, mivel így ismételten bűnt követ el? Van még valami?, kérdezte mindig gyóntatója. Nem. Hazudott. Vagy százszor. Ám mégsem állt szándékában bevallani titkát, s erre jó oka volt, mégpedig az, hogy úgyis azt mondták volna neki, váljon meg tőle. És ezt nem tudta megtenni. A talizmánja volt az. Caoilinn gyűrűje. Mindig magánál tartotta. Nem volt olyan nap, hogy elő ne vette volna, hogy megnézze. Minden egyes alkalommal elmosolyodott, majd keserédes hangulatban tette vissza a helyére.

Mit jelent most neki a lány? Ő volt az a sötét hajú gyermek, akit egykor el akart venni, a lány, aki feltárta előtte meztelenségét. Már nem botránkozott meg. Ha egy ideig úgy gondolt is rá, mint egy közönséges nőre, a bűn eszközére, a lány házassága hamarosan kitörölte belőle ezt a gondolatot. Tisztes, férjes asszony lett belőle, keresztény családanya. Teste bizonyára már hízásnak indult, gondolta. Vajon gondol-e rá néha ő is? Biztos volt benne. Hogy is ne gondolna, ha egyszer ő minden áldott nap gondolt rá. Szerelmére, akiről lemondott. A gyűrű azonban nem csak szentimentális csecsebecse volt. Bizonyos módon ez segített neki, hogy alávesse magát a szabályoknak. Ha időnként eszébe jutott, hogy elhagyja a monostort, elég volt a gyűrűre pillantania, hogy eszébe jusson, mivel Caoilinn már férjnél van, úgysem lenne semmi értelme. És ha néha valamelyik barát – mint például az ifjú novícius, aki először vezette körbe Glendaloughban – túl közel húzódott hozzá, s neki kedvességből viszonoznia kellett gyengéd pillantását vagy érintését, mindössze elő kellett vennie Caoilinn kis emlékét, hogy felébressze magában az évekkel ezelőtti érzéseket, s már tudta is, hogy ő sosem lép arra a bizonyos másik útra, melyen néhány szerzetestársa jár. Bár először ő utasította vissza azzal, hogy belépett a szerzetbe, majd a lány

tette magát elérhetetlenné azzal, hogy férjhez ment, úgy látta, hogy különös kapcsolatuk megvédelmezi a még nagyobb bűnöktől, s még az is eszébe jutott, hogy apró engedetlenségével és szentimentális vágyával vajon nem maga a gondviselés gyengéd keze segíti-e őt, a szegény bűnöst olykor magányos útján. Még mindig volt egy óra az imára hívó harangszóig. A többi barát az ajtóhoz csoszogott, ám ő nem ment utánuk. Pontosan tudta ugyanis, mivel töltse idejét. A sarokban álló pulpituson jókora kötet feküdt. Általában a nagy kőtemplom sekrestyéjében volt a helye, de most áthozták a másolószobába. Drágakövekkel kirakott ezüstborító védte. Osgar felvett egy gyertyát az asztalról, és odalépett. Gyönyörködve nézte, ahogy a gyertya fénye megcsillan az egyik ékkövön. A kelisi apátság legnagyobb kincse: a kódex. Végre azzal tölthette az idejét, amiért két hónapja Kellsbe érkezett. A szépírásban mutatott tehetsége olyan gyorsan fejlődött Glendaloughban, hogy hamarosan rajzolni kezdett, amihez szintén volt érzéke. Cserébe azért, hogy itt két hónapig szövegeket másol, megengedték, hogy tanulmányozza a kincset érő kelisi gyűjtemény illusztrációit, elsősorban a nagy evangéliumot. Reggelenként ezzel foglalkozott két órán keresztül.

Ez a délutáni óra ajándék volt számára. Épp az állványhoz ért, amikor valaki megszólalt mögötte. Az írószobáért felelős idősebb barát volt az. – Bezárok. – Én is bezárhatnék később, és utána odaadhatom a kulcsokat, ha megfelel. Az idősebbik szerzetes néma rosszallással fogadta javaslatát. Osgar tudta, jobb, ha nem vitatkozik vele. Felsóhajtott, egy-két pillanatig még reménykedve álldogált ott, majd kiment. Csend volt. Az enyhe szél elült, lágyan szállingózott a hó. A nap utolsó sugarai kísérteties izzásba vonták a halovány tájat. Szeme végigpásztázta a bejárat felé vezető lejtőt. Semmi nyoma nem volt Martha nővérnek. Másnak sem. Osgar a levegőbe szippantott. Nem volt túl hideg. Arra gondolt, nem megy még vissza a hálóterembe, inkább megmozgatja kicsit a lábát, és lesétál a kapuhoz. Csuklyáját a fejére húzta, nem is a szállingózó hó ellen, inkább hogy elrejtse az arcát, és megindult a kapu felé. Kétségkívül megnyugtató érzés volt ezekben a vészterhes időkben Kells nagy falain belül tartózkodni. Impozáns látványt nyújtott. Az egész domboldalt betöltötte masszív épületeivel, kőtemplomaival, szépen kikövezett utcáival, nem is beszélve a falakon kívüli piacról és a házakról. Az

apátság nem csupán egy falakkal körülvett monostor volt, mint Glendalough, hanem, mint annyi más nagy rendház, ez is valódi középkori várossá vált. Osgar tudomása szerint ez az elrendezés a korai keresztény hittérítők idejébe nyúlt vissza. Mikor Szent Patrik megkezdte misszióját, püspökként érkezett ide. A roskadozó Római Birodalom egész területén ugyanaz volt a rend: a keresztény papokat és nyájukat egy-egy püspök vezette, aki a legközelebbi fontosabb római városban ütötte fel tanyáját. Ezért úgy gondolhatták, hogy a távoli nyugati szigeten is ezt kellene követni. A baj csak az volt, hogy a szigeten nem voltak városok, és bár az első hittérítő püspökök próbáltak a törzsi királyok közelébe kerülni, ezek a kelta törzsfők folyton vándoroltak saját területeiken belül. Ez egyáltalán nem felelt meg a római papoknak. Ám egy monostor állandó központot biztosíthatott. Ott fel lehetett építeni a templomot lakóházakkal, sőt könyvtárral kiegészítve. Falakat is lehetett húzni köré. Önellátó volt, kielégíthette a munkások, papok és a közösség vezetőinek igényeit. Az apát lehetett maga a helyi püspök, illetve a püspöknek is építhettek egy saját házat a biztonságos falakon belül. A Dyflint felügyelő püspöknek sokáig Glendaloughban volt az otthona.

Az iparosokat és a kereskedőket is letelepedésre csábították a monostorok. Vásárokat tartottak, és lassan egész közösségek települtek a falak köré. Nem csoda, hogy száz évvel Patrik missziója után ezek a monostorok igen gyorsan a sziget keresztény közösségeinek legfontosabb központjaivá váltak. Egészen addig, míg néhány évszázaddal később megjelentek a vikingek part menti települései, csupán a nagy apátságok körül épültek városok Írországban. Kells is így épült. Osgar kiment a kapun át a vásártérre. Néptelen volt. Egyik szélén szép kőkereszt állt, mögötte hóborította, fedett szekerek. Körülnézett. Minden bódé és műhely zárva volt. Egy magányos lámpás égett csupán, az emberi élet egyetlen jele a környező házak zsúptetőiről felszálló füst volt. A házakat bezárták a havas estében. Osgar megfordult, három mély lélegzetet vett, majd úgy döntött, egyelőre elég volt ennyi a testmozgásból, és éppen visszaindult volna, amikor észrevette, hogy valaki kiszáll az egyik szekérből. Nem Martha nővér volt az, ám valahonnan ismerősnek tűnt. Morann volt az, a dyflini ötvös. Már évek óta nem látta, és nem is ismerte túl közelről, ám ezt az arcot nem lehet elfelejteni. A mesterember is meglepődött, ám úgy látszott, örül a találkozásnak, és gyorsan el is mesélte, miért keresett itt

menedéket. – Tavaly néhány szép gyertyatartót adományoztam az apátnak – tette hozzá vigyorogva –, úgyhogy szívesen befogadtak. – És valóban úgy gondolod, hogy Brian Boru lerombolja Dyflint? – kérdezte Osgar. – Ahhoz túl eszes – felelte Morann. – Ám szörnyen meg fogja őket leckéztetni. – Mit gondolsz, a rendházak azért biztonságban vannak? – tudakolta Osgar, miközben saját kis családi monostorukra gondolt. – Eddig legalábbis mindig tiszteletben tartotta őket – mondta Morann. Elhallgattak, amikor elhaladtak a piac nagy keresztje előtt. Kellsben számos ilyen mesterien kivésett kőkereszt állt, melyek a kerek tornyokhoz hasonlóan a sziget monostorainak jellegzetes elemévé váltak. A kereszt szárait kőgyűrűbe foglalták – bár ma kelta kereszt néven ismerjük, ez a forma még a Szent Patrik előtti időkből származik, a római diadalkoszorúkból, sőt a még korábbi napisten jelképét idézi. A sziget keresztjeinek leginkább figyelemreméltó vonása azonban a díszítés volt. Némelyiket az ősi idők egymásba fonódó mintáival és örvénylő spiráljaival vésték tele. Ennek a kelisi keresztek a legszebb jellegzetes példái: külön kis táblákból álltak, és minden

felületet, még a talapzatot is reliefek borították: Ádám és Eva, Noé bárkája, jelenetek Krisztus életéből, angyalok és ördögök; a piactér keresztjének talpát pedig csatába induló harcosok képe díszítette. Mint a templomok szobrait és faragványait, ezt is élénk színekre festették. A harcosok dárdáinak hegyét ezüst borította. Morann elismerően nézte. Bár nagyobb méretű volt a mű, azért nem volt idegen az ötvösmesterségtől. Épp indultak volna, amikor meglátták, hogy valaki áll a kapuban. Martha nővér. Osgar halkan szitkozódott. Kedvelte Martha nővért. A széles arcú, szürke szemű, középkorú apáca jóindulatú lélek volt. Martha nővér, a kildare-i apáca. A kildare-i rendfőnök asszony engedélyezte, hogy meglátogassa Kellsben egyik nénikéjét, aki állítólag a halálán volt. Ám az idős hölgy váratlanul felépült, és Martha nővér most már igyekezett volna vissza. Osgar arra gondolt, bárcsak ne ígérte volna meg neki egy gyenge pillanatában, hogy visszakíséri. Persze minden oka megvolt rá, hogy így tegyen. Már majdnem befejezte a munkáját Kellsben, úgyhogy egy kis kerülővel Kildare felé is mehetett Glendaloughba, és kötelességének is érezte, hogy ilyen veszélyes időkben elkísérje a magányos apácát. Eredetileg úgy gondolta, mostanra már végez, ám

munkája valamivel tovább tartott, mint számította. Mikor ezt közölte a nővel, elég vidáman fogadta, ám Osgar tudta, most már türelmetlen, és napok óta kérdezgette kedvesen, hogy mit gondol, mikor indulhatnak. A férfi gyanította, hogy tudja, másnap befejezi a munkáját, úgyhogy valószínűleg arra számít, holnapután mehetnek. A baj csak az volt, hogy Osgar nem akart menni. Még nem. Azt szerette volna, ha munkája végeztével még egy hetet tölthetne a kelisi könyvtár kincseivel, elsősorban a nagy kódexszel. Egy hét zavartalan, örömteli tanulmányozás. Szorgalmasan dolgozott, hát megérdemelné ezt a jutalmat. Azon morfondírozott, hogyan térhetne ki a nő elől, és hogyan várathatná még egy ideig, ez pedig bűntudattal töltötte el. Tegnap, amikor a környéket nyugtalanító hírekről hallottak, azt javasolta, talán várjanak még egy kicsit. Ám a nő sajnos szigorúan pillantott rá, s csak annyit mondott kedvesen: – Bizonyos, hogy Isten megóv minket. Osgar azóta is próbálta elkerülni. Fojtott dörmögése hallatán Morann megkérdezte, mi a baj, ő pedig röviden összefoglalta neki, míg a kapuig értek. Így miután bemutatta a mesterembert a kedves apácának, Osgar örömmel hallotta Morann szavait: – Hallom, hogy mindketten Kildare-be

készültök, Martha nővér. Azt kell mondanom, hogy most nem biztonságos a környék, de ha tudtok még várni egy kicsit, magam is arra indulok öt nap múlva, úgyhogy mehetnénk mind együtt – mosolygott az apácára. – Minél többen vagyunk, annál biztonságosabb. Ezt az ajánlatot nehéz lett volna visszautasítani, s miután az apáca ráállt, a két férfi továbbállt. Morann egyszer csak Osgar felé fordult: – Így elég időd lesz? Három egész nap a könyvtárban. És Morann társasága a feltehetőleg veszélyes területen. – Nem is hiszem, hogy ilyen szerencsés vagyok – mosolygott vissza Osgar. Mint megtudta, Morann azt tervezte, hogy családját biztonságba helyezi Kellsben, majd visszatér Dyflinbe, hogy megnézze, Harold családja is biztonságban van-e. – De amúgy is lenne dolgom Kildare-ben – magyarázta –, úgyhogy először akár oda is mehetek. Osgar is emlékezett a nagy fingali tanyára, ahová betértek, miután az útonállókkal találkoztak, és meghatotta a mesterember hűsége barátja iránt. – És te magad nem félsz, hogy Dyflin veszélyes? – kérdezte. – Majd óvatos leszek – felelte Morann. – Ha Dyflinbe mész – jegyezte meg Osgar –,

esetleg találkozhatnál a nagybátyámmal és az unokatestvéreimmel a monostorban. Remélem, biztonságban vannak. Átadhatnád nekik az üdvözletemet. – Rendben – felelte Morann. – Mellesleg – tette hozzá – azt hiszem, egy másik unokatestvéredet is láttam. Épp azelőtt érkezett Dyflinbe, mielőtt én elindultam, hogy biztonságban legyen, míg a férje csatába megy. – Igazán? És ki volt az? – Egy gazdag emberhez ment hozzá Rathminesban. Nem Caoilinn a neve? – Á! – Osgar megtorpant, és a földre meredt. – De igen – suttogta. – Caoilinn. *** Egy nap volt még az indulásig. A nap első órájában Osgar szerette a rajzolást gyakorolni. Ha a szépírás fáradságos munka volt, a rajz még inkább. Először természetesen meg kellett terveznie a mintát. Ez lehetett egyszerű is, bonyolult is. Csak a geometriában jártasak próbálkozhattak meg egyáltalán a kelta mintákkal. Ha kész volt nagyjából a minta vázlata, azt gondosan a borjúbőrre kellett másolni, aztán pedig ki kellett választani a színeket. Ezeket tűhegynyi vékony ecsettel kellett ráfesteni,

ami nem mindennapi türelmet és ügyességet igényelt. A festék értékes, ritka kincs volt. Osgar a vörösbe mártotta az ecsetet, hogy kifesse egy sas tollainak csipkézett részét. A vöröset ólomból is készítették, de ez a festék egy bizonyos Földközitenger melléki, megtermékenyített rovar testéből készült. Mérőkörzőjével ellenőrizte az arányt. Ezután bíborszín következett, egy mediterrán növényből. A zöldet általában vörösrézből állították elő. Ezzel óvatosan kellett bánni. Ha a lapot utána nedvesség éri, a réz átmarhatja a borjúbőrt. A fehéret általában mészkőből nyerték. Az arany valójában sárga volt – arzén-szulfid –, de amikor felhordták a bőrre, fémes csillogást kapott. A legritkább és legértékesebb festék a kék lapis lazuli volt. A Kelet legtávolabbi tájairól érkezett, úgy mondták, egy olyan helyről, ahol a hegyek még az Alpoknál is magasabbak, egészen a kék égig érnek. Egy névtelen földről. Legalábbis Osgar így hallotta. Osgar véleménye szerint a legnagyobb művészet a festék réteges felhordásában rejlett, így nemcsak finom árnyalatokat lehetett nyerni, hanem a kép még ki is emelkedett a lapból, mintha madártávlatból néznénk a tájat, ahogy Isten szeme láthatja. Ám mikor aznap reggel az íróterembe lépett,

nem törődött azzal, hogy saját szerény művészetét nemesítse. Egyenesen az állványon fekvő nagy kódexhez lépett. Végül is ez volt az utolsó alkalma. Milyen csodálatos! Amint megállt a remekmű előtt, nehezen tudta elhinni, hogy többé talán nem is láthatja. Már két hónapja forgatta sárgás borjúbőr lapjait, hogy felfedezze csodáit, úgyhogy egészen úgy érezte magát, mint a zarándok, aki felfedezi egy szent város minden zegét-zugát, s a végén már csaknem úgy érezte, mintha a hatalmas kincs a sajátja lenne. Hát nem pontosan olyan, mint egy mennyei város? A négy evangélium: a szélrózsa négy ága, a szent kereszt négy szára. Hát nem négy tartománya van Írországnak is? Még a hatalmas Római Birodalmat is négy részre osztották a késői időkben, amikor már felvette a kereszténységet. Minden egyes evangélium előtt egy teljes oldalnyi kép állt: először az evangélisták szárnyas szimbólumai: Máté, az ember, Márk, az oroszlán, Lukács, a bika és János, a sas. Ezután következett bemutatásuk, s a következő lapokon az evangéliumok első szavát hatalmas iniciálé fogta közre. A négy evangélium mindegyikét három oldal vezette be. Három és négy: a hét napjai. Háromszor négy: a tizenkét apostol. Bizonyos helyeken több egész oldalas illusztráció is állt, mint például a nyolcasokból álló

kettős kereszt, a Szűz gyermekével és a nagy khí-rhó szimbólum, mely Máté Jézus születéséről szóló elbeszélését vezette be. A kódex pompája színeiben rejlett: mély, pazar vörösekben ragyogott, mályvaszín, smaragdzöld, zafírkék díszítette, a szentek arca sápadt elefántcsontszín volt, a mindenütt ott tündöklő sárga pedig szinte aranyszínűvé tette a lapokat. Igazi tökéletességét mégis a minták szerkezete adta. A korongokba zárt hármas spirálok, egymásba fonódó szalagok és csomók képezte szegélyek, a sziget legősibb múltjából származó motívumok keveredtek a keresztény szimbólumokkal – János, a sas; a páva, Krisztus romolhatatlanságának jelképe; halak, kígyók, oroszlánok, trombitás angyalok – mind szép, stilizált geometrikus mintákba foglalva. Emberalakok is szerepeltek a sarkokba csoportosítva vagy az aranyszínű betűk talpánál – karjuk és lábuk meg volt hosszabbítva, és a betűbe fonódott, így vált eggyé az emberi test és az elvont ábra a kelta kozmoszban. Végtelen sorban álltak ezek a minták: olyan keleties bonyolultsággal fonódtak egymásba, hogy a szem nem is tudta követni, a spirálkorongok ékszerekként ragyogtak, körök, finoman árnyalt kígyózó alakok – úgy tűnt, a kelta díszítmények buja szövete mindjárt önálló életre kelne, ha az egész kompozíció erőteljes

geometriája nem fogná vissza. Hát ez lenne az. Ez a csodálatos benne, gondolta Osgar. Akár a négy evangélista kereszt alakú ábrájáról, akár a khí-rhó hatalmas, ívelt jelképéről volt szó, a gazdagon illusztrált lapok üzenete nyilvánvaló volt. Ahogy valaha a pogány Római Birodalom hatalmas légióival és erős falaival próbálta megállítani a beözönlő barbárokat, most az igaz vallás sokkal hatalmasabb erejével rendelkező római egyház kényszerítette monumentális rendjét a pogányok zűrzavarára, s nem csak a földön építette birodalmát – égi várost is épített, amely időtlen, örök, egyetemes, és mennyei fényben úszik. Osgar nappal ámulva nézte a lapokat, éjszakánként pedig néha róluk álmodott. Egyszer azt álmodta, hogy belépett az apátság templomába, és nyitva találta a könyvet. Két lapja kiszállt belőle, és óriásira nőtt: az egyik aranymozaikká vált a falon, a másik, akár egy hatalmas bizánci ikonosztáz, az oltár felé vezető utat zárta el. Amint közelebb lépett hozzá, az aranylemez felizzott, mintha sötét, szent tűzben égne; s amikor óvatosan megérintette, zengve megkondult, mint egy régi gong. Ám most el kell mennie Morannal és Martha nővérrel. Elkíséri az apácát Kildare-be, majd a hegyeken át visszatér Glendaloughba. Morann pedig Dyflinbe megy, és talán még Caoilinnel is találkozik.

Hát, nem szabad panaszkodnia. Ő választotta ezt az életet. – Szent Colum Cille keze műve. Osgar megfordult, hogy lássa, ki szólt hozzá. Az öreg szerzetes volt az, az íróterem őre. Nem hallotta, amikor bejött. – Azt mondják – felelte. Sokan tulajdonították a Kelisi Kódexet Szent Colum Ciliének. A királyi szent, maga a Kilenc Túszt Ejtett Niall közvetlen leszármazottja, az Észak-Britannia melletti sziget, Iona monostorának alapítója, kétségtelenül neves kódexmásoló volt. Ám Colum Cille mindössze száz évvel Patrik után élt, és Osgar, aki jó néhány könyvet megvizsgált már az apátság könyvtárában, úgy gondolta, hogy ez a kódex később keletkezett. Kellset kétszáz éve alapították az ionai szerzetesek, miután monostorukat vikingek támadták meg. Néhány illusztráció befejezetlen volt, úgyhogy Osgar úgy vélte, talán Ionában készült, és a vikingek miatt hagyták félbe a munkát. – Tudod, figyeltelek. – Figyeltél? A két itt töltött hónap során a másolószoba felügyelője szinte egy szót sem szólt hozzá azonfelül, ami feltétlenül szükséges volt, és mikor egyszer-kétszer észrevette, hogy az öregember mogorva arccal figyeli, úgy érezte, valószínűleg nem

tetszik neki. Így most azon töprengett, mi rosszat csinálhatott. Ám meglepetésére az öreg szerzetes szája mosolyra húzódott. – Tudós ember vagy. Látom rajtad. Amint megláttalak, rögtön azt mondtam magamban, itt egy igazi tudós szigetünk népéből. Osgar ugyanannyira örült, mint amennyire meglepődött. Mióta csak nagybátyja előadásait hallgatta gyermekként, jogos büszkeséggel töltötték el honfitársainak eredményei. Ugyanis míg a világ nagy részét barbárok szállták meg, a nyugati sziget hittérítő szerzetesei útra keltek, hogy az elbukott Római Birodalom kelta területein helyreállítsák a kereszténységet. Colum Cille ionabeli monostorából újabb nevezetes központokat hoztak létre, mint például Lindisfarne nagy, nyugati apátságát, és Észak-Anglia nagy részét is megtérítették. Mások eljutottak Galliába, Germániába, Burgundiába, sőt még az Alpokon is túlra, Észak-Itáliába. Idővel kelta zarándokok csatlakoztak a monostoralapítókhoz, rengetegen járták a déli, Rómába vezető zarándokutakat. A kelta egyház nemcsak az igaz hit fáklyáját hozta vissza, hanem a klasszikus kultúra legnagyobb őrzője is lett. Lemásolták és féltve óvták a latin nyelvű Bibliákat és jegyzeteket, a legnagyobb római szerzők – Vergilius, Horatius, Ovidius – műveit, sőt még némelyik filozófus alkotásait is. Az

angol hercegek a nyugati szigetre küldték tanulni fiaikat, ahol a monostorok valóságos akadémiaként működtek, és a sziget tudósait Európa minden királyi udvarában ismerték. Ezek a szigeti kelták a legjobb grammatikusok, mondogatták. Osgar személy szerint úgy vélte, ez nagyrészt a sziget bonyolult, költői kelta nyelvének köszönhető. Magában kétellette, hogy az angolszászok valaha is képesek lennének méltányolni a klasszikus irodalmat. Emlékezett, hogy egyszer az egyik szerzetes Glendaloughban milyen megjegyzést tett a nyelvükre: ha egy zsúptetejű ház beszélni tudna, így szólalna meg. Annak is örült, hogy a monostorok krónikásai írásban is megőrizték az ősi kelta hagyományokat. Mindent feljegyeztek, a törzsek és a druidák ősi brehon törvényeitől a bárdok régesrégi énekeiig. Cuchulainn, Finn mac Cumaill és a többi kelta hős és istenség történeteit most a monostorok könyvtáraiban őrizték a klasszikus szövegek mellett. És nem csak ezeket. Új irodalmi hagyomány jött létre. Az ír szerzetesek belemerültek a hangzatos latin himnuszokba, ehhez hozzáadták az ősi kelta költészet alliterációk, és írott költészetet hoztak létre, amely még a pogány eredetinél is zengőbb, dallamosabb volt. Persze a történeteket időnként kissé megváltoztatták. Némelyik régi mesében voltak olyan részletek, melyeket

keresztény ember nem vethetett pergamenre. Nem lehetett úgy hagyni őket. Ám a lenyűgöző ősi költészet, a kelta lélek fennmaradt. Osgar csak egyvalamit sajnált: a sziget szerzetesei már nem viselhették a druidák tonzúráját. Szent Patrik után kétszáz évvel a pápa megparancsolta, hogy minden keresztény szerzetes csak a feje búbját borotválja le a római szokások szerint, s némi tiltakozás után a kelta egyházban is így tettek. Alatta még mindig druidák vagyunk, szokta mondogatni Osgar – csak félig tréfából. – És holnap elmész? – kérdezte az idős barát. – Igen. – Mikor oly sok baj van odakinn a világban – sóhajtott az öregember. – Brian Boru emberei odakinn kószálnak egész Leinsterben, s csak Isten tudja, miben törik a fejüket. Itt kellene maradnod még egy ideig. Várj, míg biztonságos lesz. – Osgar erre elmagyarázta, hogy el kell kísérnie Martha nővért, de az öreg megrázta a fejét. – Borzalmas dolog, hogy egy magadfajta tudósember odakinn járja a világot egy kildare-i apáca miatt. – Ezzel megfordult, és eltűnt valahová. Néhány pillanat múlva visszatért. Egy pergamendarab volt a kezében, melyet Osgar elé terített az asztalra. – Nézd meg ezt! – mondta.

Fekete tintával rajzolt minta volt. Osgar még sosem látott ehhez hasonlót. Három, egymáshoz csatlakozó csigavonalat ábrázolt, amely némileg emlékeztetett az iniciálékon látott hármasra. De azoktól eltérően nem egy teljes geometrikus mintába illeszkedett, a kanyargó vonalak a szélek felé vándoroltak, mintha végtelen, befejezetlen útjuk közepén lepték volna meg őket. – Én másoltam – mondta büszkén az öreg szerzetes. – Honnan? – Egy nagy kőről. A Boyne-parti régi sírhalmoknál. Régebben időnként arra sétálgattam. – Elégedetten nézte művét. – Így van belevésve. A másolat tökéletes. Osgar tovább szemlélte a rajzot. A kacskaringós minta igen réginek tűnt. – Nem tudod, mit jelenthet? – kérdezte az idősebb férfi. – Nem. Sajnos nem. – Senki sem tudja – sóhajtott fel a barát, majd elmosolyodott. – De érdekes dolog, ugye? Az volt. És fura módon, miután aznap este elhagyta a könyvtárat, a csodás, nagy kódex helyett ez a különös minta bukkant fel gondolataiban, mintha a kanyargó vonalak megfejtetlen üzenetet hordoznának azok számára, akik útra kelnek, hogy

sorsukkal szembenézzenek. *** Pirkadatkor keltek útra. Előző nap már el is olvadt a hó, és bár hideg volt, nem fagyott, a föld felengedett. Egy kis kocsiban utaztak, amelyet Morann szerzett. Útközben egyetlen utassal sem találkoztak. Akárhányszor egy tanya mellé értek, kérdezősködni kezdtek a munsteri hadseregről, de senki sem látott vagy hallott semmit. Úgy tűnt, hogy ez a terület még békés. Kora délután a Boyne egyik gázlójához értek. Miután átkeltek rajta, dél felé haladtak tovább az ólmos ég alatt. Nyugodtan telt el a nap. Éberen figyeltek, nem bukkannak-e fel útonállók, de nem láttak senkit. Amint alkonyodni kezdett, egy régi rath tanyájának füstjére figyeltek fel, és egy pásztort találtak ott családjával. Örültek a tűz melegének és a menedéknek, úgyhogy ott maradtak éjszakára. A pásztor elmondta nekik, hogy Brian Boru hatalmas seregével Dyflinbe ment, és most ott táboroznak. – Állítólag egész karácsonykor ott akar maradni – mondta a pásztor. Megkérdezték, volt-e valami más baj is arrafelé. – Erre nem – felelte. Másnap reggel, amikor elindultak, borús volt az

idő. Előttük messze nyúló sík vidék terült el. Jobb oldalukon, nyugat felé hatalmas láp húzódott. Kétnapi útra keletre volt Dyflin. Előttük, délre nagyobb, nyílt mezőkkel megszakított erdőség húzódott. Ha jó tempóban haladnak, késő délutánra elérhetik a legnagyobb nyílt terepet, Carmun fennsíkját, ahol időtlen idők óta összegyűlt a sziget népe, hogy megünnepelje Lughnasa pogány ünnepét és a lovasversenyt. Az ősi versenypályától már nincs messze Kildare apátsága. Már alkonyodott, amikor Carmun szélére értek. Különös, szürke fénybe öltözött az égbolt. Az óriási, sík mezők kísértetiesnek és kissé fenyegetőnek tűntek. Még Morann is nyugtalan volt, és Osgar felfigyelt rá, hogy aggodalmasan pillant körbe. Leszáll az este, még mielőtt Kildare-be érnének. Martha nővérre pillantott. A kedves apáca kitűnő útitársnak bizonyult. Ha nem kérdezték, meg sem szólalt, ám mikor megszólalt, alapvetően vidám természetéről tett tanúbizonyságot. Biztosan nagyon jól gondozza a betegeket, gondolta Osgar. Vajon most nem ideges egy kicsit? Ö bevallotta magának, hogy nyugtalan. De az apácán semmi jelét nem látta a szorongásnak. Néhány pillanat múlva a nő rámosolygott. – Nem szeretnél énekelni velem valamit, Osgar testvér? – kérdezte hirtelen.

A férfi megértette. Ez majd segít, hogy leküzdjék a félelmüket. – Mit szeretnél? Esetleg egy zsoltárt? – Azt hiszem, inkább Patrik Mellvértjét – felelte a nő. – Kitűnő választás. – Szép vers volt. A hagyomány szerint maga Szent Patrik írta, és ez igaz lehet. Ez a dicsőítő, Isten oltalmáért könyörgő himnusz ír nyelven született, nem latinul – ami jobban is illett hozzá, mivel ezt a nagyszerű keresztény éneket annyira áthatotta a csodálat mindaz iránt, amit Isten megteremtett, hogy volt benne valami druidaszerű, ami Amairgen ősi kelta hagyományait idézte. Osgar határozottan kezdett az első strófába: Felkelek ma, Lelkem kitárul; Megszólítom a Hármat, A Háromságot; Vallomást teszek Az egyetlen Teremtőnek. Martha nővér vette át a második versszakot: Felkelek ma

Krisztus születésére… Vidám, erőteljes hangja volt. Jó társaság, gondolta Osgar, ahogy továbbhaladtak a nyílt terepen. Mikor a vers druidái közepéhez értek, azon kapták magukat, hogy teljesen természetesen felváltva szavalják a sorokat: Felkelek ma A menny erejével: A hold sugara, A tűz ragyogása, A villám száguldása, A szél fürgesége, A tenger mélye… Egyre hidegebb lett az este; de miközben együtt énekelték a felkavaró verset a visszhangzó helyen, a sötétzöld gyep közepén, és Osgar érezte, hogy a hideg levegő kivörösödött arcába mar, mégis egyre jobb lett a kedélye, hangja merészen és férfiasan csengett, Martha nővér pedig elmosolyodott. Addig abba sem hagyták a himnuszt, míg a sötétben meg nem pillantották Kildare falait. *** Másnap reggel a két férfi elbúcsúzott az

apácától, és útra készülődtek. Az idő megváltozott. Még mindig hideg volt, de az ég kitisztult, friss és ragyogó nap volt. Kildare-től Glendaloughig nem volt nehéz az út, és mivel eddigi útjuk során nem történt baj, Osgar vidáman készült magányosan Glendaloughba. Először majd egy kis rendházba tér be a Wicklowi-hegység nyugati lábánál, mindössze egy tucat mérföldnyire. Véletlen szerencse, hogy az ottaniak nemrég lovat kölcsönöztek az apát egyik szolgájának, s úgy állapodtak meg, hogy most majd Osgar visszaviszi. Ott tölti az éjszakát, másnap pedig a hegyi ösvényen folytatja útját Glendalough felé, s ezen a jól ismert útvonalon délutánra már oda is ér. Morann úgy tervezte, hogy délelőtt elintézi még a dolgát Kildare-ben, majd visszamegy Carmunon át. Ő is megpihen éjszakára, és majd másnap ér Dyflinbe. Kildare mindig is szent hely volt. Osgar is tudta, hogy még mielőtt a kereszténység a szigetre érkezett, egy tölgyfaligetben állt itt a kelta Brigid szentélye, a gyógyítás istennőjéé. Ünnepe, Imbolc februárban volt. Brigid volt a mesterségek és a költészet pártfogója is, valamint egész Leinsteré. Hogy az istennő kegyeit elnyerjék, a szentély papnője gondoskodott róla, hogy éjjel-nappal égjen a szent tűz. Bár pontos részleteket nem lehetett tudni, de valószínűleg úgy történt, hogy nagyjából

egy generációval Szent Patrik északi tevékenysége után a szentély főpapnője, azaz, ahogy mindenki ismerte, Brigid papnője felvette az új vallást. A következő évszázadok során nemcsak a szentély kapott új nevet – Kildare, eredetileg Cili Dara, azaz a tölgyek temploma –, hanem a névtelen papnőt is keresztény szentté avatták, hasonló tulajdonságokkal ruházták fel, mint az ősi pogány istennőt, és szokás szerint új életutat és csodatetteket tulajdonítottak neki. Tanult ember lévén, Osgar jól tudta, hogy a krónikásoknak mindig volt a tarsolyukban egy ilyen félkész életrajz a szentek számára. Ám ez semmit sem vont le abból a tényből, hogy Szent Brigitta, a költők, patkolókovácsok és a gyógyítás védőszentje február elsejét, Imbolc ősi pogány ünnepének időpontját kapta meg a keresztény naptárban. Kildare hatalmas hellyé nőtte ki magát, még Kellsnél is nagyobb volt. A jókora város szent középpontját vette körül az apátsági épületek gyűrűje, ezt pedig a külső, világi negyedek övezték. Valójában két monostor is állt itt: egy a szerzeteseké, a másik pedig apácakolostor, ám ugyanaz volt a vezetőjük. A gazdag és hatalmas Kildare-t saját kis felfegyverzett serege védte. Mialatt a város egyik szép keresztjét tanulmányozta, Osgar úgy döntött, megváltoztatja

terveit. Már akkor is eszébe jutott, amikor még Kellsben dolgozott, de akkor elhessegette az ötletet mint szükségtelent. Útközben is eszébe jutott egyszer-kétszer. Ám most, talán mivel olyan vidáman sütött a nap a fagyos földre, és mivel Morann is oda tartott, hirtelen úgy érezte, Dyflinbe kell mennie. Végül is, emlékeztette magát, nem várják pontos időpontra Glendaloughba. Ha Martha nővért nem kell elkísérnie Kildare-be, valószínűleg Dyflinen keresztül tért volna vissza Glendaloughba. Ezekben a zavaros időkben pedig amúgy is rokoni kötelessége, hogy ellenőrizze, idős nagybátyja rendben van-e. Ráadásul mivel a kis családi monostor névleg Glendalough felügyelete alatt állt, el tudta képzelni, hogy az apát akár még hálás is lesz, ha hírt kap felőle. És ha véletlenül összetalálkozik Caoilinnel, aki Morann szerint az apjánál van a városban, abban sincs semmi rossz. Úgyhogy mikor dolga végeztével Morann visszatért, Osgar megkérte a meglepődött mesterembert, hadd mehessen inkább Glendalough helyett vele a városba, Morann kocsiján. A mesterember figyelmeztetőn nézett rá. – Veszélyes lehet arrafelé – szólt. – De te mégis odamész – mosolygott rá Osgar.

– Biztos, hogy veled biztonságban leszek. Dél előtt egy órával indultak. Útjuk első két órája eseménytelenül telt. A földön dér csillogott, és amikor Carmun fennsíkján haladtak át, a pázsit zölden ragyogott a napfényben. Osgar különös örömet érzett, és bizsergető izgalma minden egyes megtett mérfölddel csak nőtt. Bár először azt próbálta bizonygatni magának, ez csak azért van, mert újra láthatja családját a monostorban, végül magában mosolyogva beismerte, hogy azért örül ennyire, mert talán viszontláthatja Caoilinnt is. Kora délután egy széles, észak felé vezető útra tértek, tőlük nyugatra mindössze néhány mérföldnyire magasodott a Wicklowi-hegység. Osgar vette észre először a lovast. Nagyjából egymérföldnyire haladt tőlük jobbra egy másik úton. Amikor felhívta rá Morann figyelmét, akkor vette észre, hogy több lovas és gyalogos követi. Aztán a távolban észrevett egy lovasoktól kísért kocsit. Dél felé meresztve a szemét rájött, hogy egész emberáradat közeledik feléjük a Wicklowi-hegység alatti síkságon. Nemsokára olyan közel értek, hogy rákiálthattak az egyikre. A középkorú férfi takaróba burkolózott. Arcának egyik oldalát alvadt vér csíkozta. Megkérdezték tőle, mi történt. – Nagy csata volt – kiáltotta. – Arra – intett dél felé. – Glen Mama mellett, a hegyekben. Brian

megvert minket. Végünk. – Hol van most Brian? – kérdezte Morann. – Elkerültétek. Már rég elment erre az embereivel. Úgy lovagolt, akár az ördög. Most már Dyflinben kell lennie. Morann lebiggyesztette az ajkát. Osgarba belenyilallt a félelem, de nem szólt semmit. A lovas elment. Egy ideig hallgattak, majd Morann Osgarhoz fordult. – Nekem tovább kell mennem. De neked nem muszáj. Visszagyalogolhatsz Kildare-be, sötétedés előtt oda is érsz. Osgar egy pillanatra elgondolkodott. Eszébe jutott nagybátyja a családi monostorban. Eszébe jutott Caoilinn. – Nem – mondta. – Veled megyek. Később, a délután során a hazatérő férfiak áradatába keveredtek. Sok volt köztük a sebesült. Akik járni vagy lovagolni sem tudtak, azokat szekéren vitték. Nem sokat beszéltek. Aki megszólalt, mind ugyanazt mesélte: – Több halottat hagytunk Glen Mamánál, mint ahányan élve maradtunk – mondták. A rövid nap már a vége felé járt, amikor egy patak mellett kis rendházat pillantottak meg. – Ott pihenünk meg – jelentette ki Morann. – Ha holnap jó korán indulunk, még délelőtt Dyflinbe

érünk. Osgar látta, hogy már jó sokan tanyáznak a rendháznál. *** Morann aggódott. Nem igazán akarta magával hozni a szerzetest. Nem arról volt szó, hogy ne kedvelte volna, de megnehezítette a dolgát, hogy érte is felelősséget kell vállalnia, talán még kockázatosabb volt így. Mi várhat rájuk? Csata után veszélyes szörnyeteg a hódító hadsereg. Rablás, fosztogatás, erőszak: mindig így megy. Még egy olyan erős király, mint Brian sem tudja feltétlenül megfékezni az embereit. A legtöbb parancsnok egy-két napig hagyja, hadd csináljanak emberei, amit akarnak, s csak aztán zabolázza meg őket. A fallal körbevett rendházak talán még biztonságosak lehetnek, de veszélyes most Dyflin közelébe menni. Hogyan birkózik meg mindezzel a halk szavú szerzetes? Mi hasznát vehetné? Nem lesz majd az útjában, nem kell-e vajon majd róla is gondoskodnia? Még egy aggodalma volt. Morann legfontosabb célja most az volt, hogy megkeresse és szükség esetén kimenekítse Astridot és gyermekeit. Nem örült neki, hogy a barát is foglalja majd az értékes helyet a

szekéren. Azt kívánta, bárcsak Osgar ne jött volna vele. Ám önkéntelenül is csodálattal adózott neki. A rendház, amelynél megszakították útjukat, elég kicsi volt, csupán egy tucat szerzetes lakta. Már hozzászoktak ugyan, hogy menedéket nyújtsanak az utazóknak, de aznap estére készleteik teljesen kimerültek. Legalább ötven-hatvan fáradt, sebesült férfi volt már a kis udvarban vagy a kapukon kívül, némelyikük haldoklott. Amennyi élelmet és kötszert a szerzetesek elő tudtak teremteni, azzal ellátták őket. Osgar is segített. Mély benyomást tett az emberre. Körbejárt a sebesültek és a haldoklók között, az egyiknek ennivalót és vizet hozott, a másiknak bekötözte a sebeit, halkan beszélve leült a szerencsétlenek mellé, akiken már az étel és a kötszer sem tudott segíteni. Nemcsak nyugalom és hozzáértés, hanem valami nem mindennapi, gyengéd jóindulat is sugárzott belőle. Éjszaka – mivel úgy látszott, alvás nélkül is megvan – két haldokló mellett ült, hogy együtt imádkozzon velük, s mikor eljött az ideje, feladta nekik az utolsó kenetet. Látszott az arcukon, hogy békével és megnyugvással töltötte el őket. Nemcsak azzal, amit tett, gondolta Morann, hanem volt valami a viselkedésében, elegáns, karcsú testéből áradt a nyugalom, aminek ő maga

valószínűleg nem is volt tudatában. – Adottságod van ehhez – jegyezte meg a mesterember, mikor egyszer rövid pihenőt tartott a virrasztásban, ám Osgar meglepetten nézett vissza rá. Reggel a barátokon látszott, hogy örülnének, ha maradna még. Az ott pihenők közül számosan nem voltak még olyan állapotban, hogy továbbmenjenek, ráadásul egyre újabbak érkeztek. – Portyázókkal is találkozhatunk ma reggel – mutatott rá Morann. – Biztos nem akarnál inkább itt maradni? – Nem – felelte Osgar. – Veled megyek. *** Kristálytiszta reggel volt. Az ég kéken ragyogott. A Wicklowi-hegység csúcsain vékony hótakaró ragyogott a napfényben. A szomorú éjszakai jelenetek és a rájuk leselkedő veszély ellenére Osgar izgalommal vegyes örömet érzett. Meglátogatja Caoilinnt. Útjuk első része békében telt, és hagyta hogy gondolatai elkalandozzanak. Elképzelte, hogy a nő veszélyben lesz, amikor ő megérkezik, és látja majd Caoilinn arcán a meglepett örömet. Elképzelte, hogy megmenti, elbánik a támadóival, és biztonságba

menekíti. Megcsóválta a fejét. Mindez csak gyerekes álmodozás. Mégis újra meg újra elképzelte a jelenetet, míg a kis szekér a ragyogó hegyek alatt döcögött velük. Hirtelen megérezte, hogy Morann bökdösi. Előttük egy kis emelkedő volt. Mögötte egy tanya. És a tanyánál lovasok álltak. – Baj van – mondta Morann komoran. – Honnan tudod? – Nem tudom, csak érzem. – Összeszűkült a szeme. – Portyázok. – Osgarra pillantott. – Készen állsz? – Igen. Azt hiszem. *** Ahogy közelebb értek, láthatták, mi történik. Három lovasból állt a csapat. Marhákért jöttek, és mivel csak néhányat találtak a tanyán, úgy döntöttek, mindet magukkal viszik. Osgar látta, hogy a tanya bejáratánál egy asszony áll. Mögötte volt egy gyerek is. Egy férfi, valószínűleg a férje, épp a fosztogatókat próbálta meggyőzni, ám azok nem vettek róla tudomást. – Osgar – szólt halkan Morann. – Nyúlj hátra, magad mögé! Van ott egy takaró alatt egy kard. Terítsd a takarót a térdedre, és vedd a kardot a lábad

közé. Osgar kitapogatta a kardot, és úgy tett, ahogy Morann mondta. – Szólj, ha kéred – mondta halkan, amint közeledtek. A férfi a tanyánál most már kiabált, amikor marháit elővezették a karámból. Osgar látta, hogy előreszalad, és elkapja a lovas lábát, hogy tiltakozzon. Vadul rángatta. A lovas mozdulata olyan gyors volt, hogy Osgar nem is látta, mikor emeli a karját. Csak a pengét látta megvillanni a reggeli napfényben. Aztán a gazda eldőlt, összecsuklott a földön. A lovas még csak rá sem pillantott áldozatára, továbbhajtotta a marhákat, míg az asszony sikítozva előrerohant a gyerekkel. A férfi már haldoklott, mikor odaértek hozzá. A lovasok elmentek. Osgar leereszkedett mellé. Szerencsétlen ember még a tudatánál volt, s így azt is értette, hogy Osgar a végső szertartásokat végzi. Néhány pillanattal később, oldalán a zokogó nővel és gyermekével, meghalt. Osgar lassan felállt, és maga elé meredt. Meg sem szólalt. Morann mondott ugyan neki valamit, de meg sem hallotta. Csak a halott férfi arcát látta, akit nem is ismert. Aki semmiségért halt meg, egy ostoba pillanatban, ostoba módon.

És egyszerre megint visszajött az emlék. Ugyanaz a hamuszürke arc. A kimeredő szem. A vér. A borzalom. Mindig ugyanaz volt. A végtelen emberi kegyetlenség, az oktalan erőszak. Az egész olyan értelmetlen. Az emlék, amely valaha annyira gyötörte, miután fiatalkorában megölte a rablót, már rég nem kísértette. Egyszer-egyszer eszébe jutott ugyan, de már nem kínozta, a múlthoz tartozott. Glendalough csendjében és békéjében miért is lett volna másképp? Ám most, ahogy a szörnyű, véres húsra, a halott emberre meredt, régi iszonyata ugyanolyan erővel, ugyanolyan nyersen tért vissza, mint annak idején. Én is megöltem egy embert, gondolta. Én is megtettem ugyanezt. Az nem mentség rá, hogy önvédelemből tette. És csakúgy, mint akkor, hosszú évekkel korábban, most is úgy érezte, sarkon kell fordulnia, ő nem vehet részt többé ilyen gonosz dolgokban. Soha többé, megesküdött. Soha többé. Most döbbent csak rá, hogy Morann a karját rángatja. – Mennünk kell! – szólt rá a mesterember. – Itt már úgysem tehetünk semmit. Osgar szinte kábulatban ült a szekéren, lába között a kardot szorongatva. Morann nem tért le az útról. Látták baljukon a portyázókat, kicsit távolabb

voltak ugyan, de őket figyelték. Néhány pillanat múlva ugyanis a három lovas otthagyta a marhát, és megindult feléjük. Hallotta, hogy Morann azt mondja, maradjon nyugton. Érezte, hogy keze akaratlanul is szorosabban markolja a kardot, amely még mindig a lába között volt a takaró alatt. A lovasok odaértek. Ketten vastag bőrmellényt viseltek, és kard volt náluk. Nyilvánvalóan katonák voltak. A harmadik, egy ösztövér, csorba fogú, köpönyegébe burkolózott fickó, nem látszott közéjük tartozónak. A katona, aki leszúrta a gazdát, megszólalt: – Szükségünk van erre a kocsira. – Ez parancs volt. De amint Osgar vonakodva le akart kászálódni, Morann megfogta a karját, és megállította. – Az lehetetlen – mondta. – És ugyan miért? – A kocsi nem az enyém. A monostoré. – Fejével Osgar felé intett. – A dyflini monostoré, épp oda viszem ezt a derék barátot. – Nyugodtan nézett a katonára. – Nem hiszem, hogy Brian király örülne, ha elvinnétek a monostor szekerét. A katona gondolkodóba esett. Alaposan végignézett Osgaron, és nyilván arra a következtetésre jutott, hogy valóban szerzetes. Lassan bólintott. – Van nálatok valami érték?

– Nincs – felelte Morann magabiztos arckifejezéssel. A ruhájába rejtett ezüsttől eltekintve tényleg nem volt. – Hazudnak! – kiáltott fel a csorba fogú férfi. Szeme kissé zavaros volt. – Hadd kutassam át őket! – Azt teszed, amit mondok, te csak hajtsd a marhákat! – parancsolt rá kurtán a katona, majd fejével intett Morannak. – Menjetek! Folytatták útjukat. A lovasok és a marhák lemaradtak. Morann zordan elmosolyodott: – Még jó, hogy itt vagy – mormolta. Felkaptattak egy kisebb emelkedőn, épp megpihentek a tetején, mikor a távolban gyászos látvány ragadta meg a szemüket. Füst szállt az ég felé. Akkora füst, ami csakis hatalmas tűzből eredhetett, esetleg több tűzből is. Irányából ítélve Dyflinből jöhetett. Osgar látta, hogy Morann megcsóválja a fejét, és kétkedve pillant rá. Ám azért továbbhajtott. Pillanatokkal később lódobogást hallottak maguk mögött. Osgar megfordult. Meglepetésére a sovány, csorba fogú férfi volt az. Úgy látszott, egyenesen őket követi. Nyilván elszabadult a katonáktól. Amint közelebb ért, Osgar rémülten vette észre, hogy egy kardot suhogtat. Szeme most még zavarosabbnak látszott. – Vedd elő a kardot! – hallotta Morann halk,

ám határozott hangját. Bár tökéletesen értette, mit mond, mégis mozdulatlan maradt. Mintha megdermedt volna. Morann türelmetlenül bökdöste: – Rád fog támadni. Húzd már ki a kardot! Ám Osgar még mindig nem mozdult. A férfi már csak néhány lépésnyire volt. Morannak igaza volt. Már le is akart sújtani. – Az isten szerelmére, védd már magad! – kiáltott fel Morann. Osgar érezte kezében a kardot, ám a keze mégsem mozdult. Nem félt. Ez volt a különös az egészben. Nem a félelemtől bénult meg. Abban a pillanatban szinte nem is érdekelte, hogy a fickó mindjárt lesújt rá. Mert ha ő sújt le rá, esetleg megöli. És abban a pillanatban csak azt tudta, hogy elhatározta, nem öl meg még egy embert. Egyetlen porcikája sem akarta. Nem. Alig érezte, hogy Morann kirántja kezéből a kardot. Csak annak ébredt tudatára, hogy Morann erős bal karja a mellkasának vágódik, amint támadójuk felé döf. Hallotta az acél csattanását a másik kardon, érezte, hogy Morann teste megrándul, majd szörnyű kiáltást hallott, mikor az ösztövér férfi lefordult lováról. Egy pillanat múlva Morann átmászott rajta, leugrott a szekérről, és kardját mélyen a megsebzett férfi szívébe mártotta. A sovány fickó a földön feküdt. Szájából vér

habzott. Morann megfordult és szitkozódott. – Mégis min gondolkodtál? Mindkettőnket megölhetett volna miattad. Édes istenem, sem ember, sem állat nem veheti semmi hasznodat! Csak nem te vagy a világ legnagyobb gyávája? – Ne haragudj. – Mégis mit mondhatott volna? Hogyan magyarázhatná meg, hogy nem félt? Különben is, min változtatna? Osgar maga sem tudta. – Nem kellett volna magammal hoznom téged! – kiabálta a mesterember. – Hallgatnom kellett volna a józan eszemre. Semmi hasznodat nem veszem, szerzetes, és még önmagadra is veszélyt jelentesz! – Ha még egyszer megtörténik… – hallotta Osgar saját gyenge hangját. – Még egyszer? Nem lesz még egyszer! – Morann ránézett, majd határozottan kijelentette: – Visszamész! – De nem mehetek. A családom… – Ha Dyflinben akad még egyáltalán biztonságos hely, akkor az a nagybátyád monostora – vágott közbe Morann. – És Caoilinn… Lehet, hogy ő még a városban van. – Szent ég – tört ki Morann –, mi a nyavalyát tehet az ilyen gyáva alak Caoilinnért? Még egy

egértől sem tudnád megvédeni! – Nagy levegőt vett, és egy kicsit kedvesebben próbált érvelni. – Csodálatosan bánsz a betegekkel és a haldoklókkal, Osgar. Figyeltelek. Hadd vigyelek vissza oda, ahol szükség van rád. Tedd, amire Isten téged szánt, és hagyd csak rám az emberek megmentését. – Én tényleg úgy gondolom… – kezdte Osgar, de a mesterember határozottan félbeszakította. – Nem viszlek tovább a szekeremen. – És mielőtt Osgar bármit is felelhetett volna, Morann felugrott, megfordította a kocsit, és elindult visszafelé az úton. Senkivel sem találkoztak útközben. A portyázók már eltűntek. A gazda testét bevitték a tanyára. Már meglátták a távolban a kis rendházat, ahol az előző éjszakát töltötték, amikor Osgar megkérte a mesterembert, hogy álljon meg. – Azt hiszem, igazad van – mondta bűnbánóan. – Oda kell mennem. Úgy tűnt, ők is azt akarják. Úgyhogy tegyél ki, innen már gyalog is mehetek. Minél hamarabb érsz Dyflinbe, annál jobb. – Egy kis időre elhallgatott. – Megtennél nekem valamit? Benéznél Rathminesba? Útba esik. Csak nézz be, hogy nincs-e ott Caoilinn, és nem szorul-e segítségre. Megtennéd ezt nekem? – Persze, megteszem – ígérte Morann. Osgar már leszállt, amikor hirtelen eszébe

jutott valami. – Add ide a pokrócot! – mondta. Morann vállat vont és ledobta. – Jó. – Osgar levetette csuháját, és a takaróba burkolózott. Csuháját feldobta Morannak. – Vedd csak fel! – mondta. – Talán így könnyebben bejutsz Dyflinbe. *** A tűz és a füst egyre nagyobb lett Dyflin felett, ám nem a pusztítás következménye volt: a munsteriek óriási tábortüzeket raktak a város falai és a Tanácsdomb közötti nyílt területen. Caoilinn aggodalmasan nézett arra, és azon töprengett, mit tegyen, mikor meglátta, hogy két férfi közeledik. Azon gondolkodott, nem tudnának-e segíteni neki. Előző este érkezett Rathminesba. Amint meghallotta, mi történt Glen Mamánál, úgy döntött, gyerekeit pedig Dyflinben hagyja a bátyjánál, ő pedig kilovagol a tanyára, hogy itt várjon, hátha férje idejön. Látta elvonulni Brian embereit és a vert sereg egy részét is. Bár a munsteriek tábora a falakon kívül állt, Dyflin nagy kapuit kinyitották. Kibe jártak az emberek. Ám Cormacnak, a férjének nyoma sem volt. Arra számított, hogy legalább néhány emberét a

tanyán találja, ám azok feltehetőleg féltek Brian katonáitól és mind eltűntek, így egyesegyedül volt. A tanya messzebb volt az úttól, egy keskenyebb ösvény vezetett oda, így senki sem járt arra. Összeszedte a bátorságát, és ott maradt éjszakára, hogy ha férje hazavetődik, találjon valakit a tanyán. Így is történt. Úgy félórája érkezett, egymagában. Ha Caoilinn nem ismeri fel a lovát, nem is gondolta volna, míg a lába elé nem zuhant, hogy ez a rongyos, vérfoltos ember az a férfi, akit szeret. Borzalmas sebei voltak. Úgy tűnt, talán nem is éli túl. Csak Isten tudja, micsoda erőfeszítésébe került, hogy a lován maradjon, míg az állat lassan poroszkált hazafelé. Valahogy sikerült betámogatnia a kapun, és valamennyire kimosta és bekötözte sebeit. Halkan nyöszörgött, és sikerült a nő tudtára adnia, hogy megismeri, és tudja, hogy otthon van. Ám alig bírt megszólalni. Miután Caoilinn megtette azt a keveset, amit tudott, azon töprengett, vajon hogyan tudná elvinni Dyflinbe a bátyjához, vagy esetleg hagyja-e itt, és menjen segítségért, amikor meglátta, hogy két férfi közeledik a keskeny úton a tanya felé. Katonák voltak Brian seregéből. Barátságosnak tűntek, és bementek vele a tanyára. Egyikük Cormacra pillantott, és megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy megmaradna.

– Nem – helyeselt a másik. – Semmi esélye. – Kérlek – figyelmeztette őket Caoilinn –, még meghallhat titeket. A két férfi egymásra nézett. Úgy látszott, gondolkodnak valamin. Egyikük, aki idősebbnek tűnt, egy nagy, kerek arcú férfi, mosolygósabb és udvariasabb volt. Végül ő szólalt meg. – Akkor hát végezzünk vele? – kérdezte szívélyesen. – Ha szeretnéd – felelte a másik. Caoilinn megdermedt. – Azután is megölhetjük, ha már megvolt az asszony. Talán szívesen megnézné. – A kerek arcú férfi felé fordult. – Mit gondolsz? Rettenetes félelem töltötte el. Sikolthatna, de ki hallaná meg? Semmi esélye. Ha lett volna fegyvere, használta volna. Bár amazoknál kard volt, de legalább harc közben halna meg. Körülnézett. Hát persze. Férjénél, Cormacnál volt kard. A kapu mellett hevert. Igen, gondolta. Ez az egyetlen lehetőség. A fegyver felé iramodott. De elkapták. Elkapták a derekát. Mozdulni sem bírt. Hallotta, hogy az ösvény felől valaki felkiált. Sikítani kezdett. És egy pillanat múlva elképedve látta, hogy előugrik egy szerzetes. Kard volt a kezében.

*** Morann ötlete volt, hogy Caoilinnt és férjét a kis családi monostorba vigye. – Ott majd gondot viselnek rá, és a szerzetesek védelme alatt nagyobb biztonságban lesztek, mint bárhol másutt. Azt kívánta, bár el tudta volna kapni Caoilinn másik támadóját is. A kerek képűt halálra sebezte, ám a másik sajnos elmenekült. Mindegy, mindent a maga idejében. Osgar nagybátyja örömmel fogadta őket, és nem győzte dicsérni unokaöccsét, amikor Morann tapintatosan elmondta, hogy csak a szerzetesnek köszönhető, hogy idejött. Az apát is tele volt hírekkel. Bár már nagyon megöregedett, és egyre gyengült, az utóbbi napok eseményei felvillanyozták. Megerősítette, hogy Brian Dyflin falain belül tanyázik. – Az egész karácsonyt itt akarja tölteni – mondta. A Glen Mama-i csata katasztrofális következményekkel járt Leinster számára. Rengetegen haltak meg, és még mindig egyre érkeztek a sebesültek. Dyflin királya északra menekült, Ulsterbe, ám keresőcsapatokat küldtek utána. Brian nem állt véres bosszút Dyflin népén, de

hatalmas sarcot követelt. – Kifosztotta őket – mondta az öregember a kívülálló komor elégedettségével. – Édes Istenem, kifosztotta őket. Nem kevesebb mint egy kocsirakomány ezüstöt vitt el minden házból. Bár persze ez nyilvánvalóan túlzás volt, Morann most kétszeresen is örült, hogy elrejtette értékeit. A munsteri király nem vesztegette az időt, hogy uralmát a tartományra kényszerítse. – Máris elfogta Leinster királyát, és a tartomány minden főnökétől túszokat szed, sőt minden templomból és monostorból is. Még az én két fiamat is elvitte – tette hozzá az öregember nem minden büszkeség nélkül. Nem volt szokatlan, hogy egy király túszt szedjen a nagy rendházakból. Bár ezek a monostorok nem a helyi hatalmas családok kezében voltak, amelyeket kordában kellett tartania, elég vagyonuk volt, hogy fegyvereseket fogadjanak fel, sőt némelyik saját hadsereggel rendelkezett. Azzal, hogy most az idős apát mindkét fiát elvitték, olyan jelentőséget tulajdonítottak a családnak, illetve kis monostoruknak, amire maga ősük, Fergus is büszke lehetett volna. Az öregember megkérdezte Morannt, hogy a városba szándékozik-e menni, és ő azt felelte, hogy igen. – A keletieket tartják igazi ellenségüknek –

jegyezte meg az apát. – Bár te nem vagy keleti, jól ismernek Dyflinben, még ha szerzetescsuhát húzol is! – tette hozzá komolyan. – Nem tudom, a munsteriek mit fognak szólni. A helyedben én nem mennék oda. Morann megköszönte a tanácsot, de nem fogadta meg. – Óvatos leszek – ígérte; szekerét otthagyta a monostorban, és gyalogosan a városba indult. Dyflin utcái ugyanúgy álltak, ahogy otthagyta őket. Arra számított, hogy ledöntött kerítéseket és talán felégetett házakat talál; de úgy tűnt, hogy a város lakói bölcsen úgy döntöttek, ellenállás nélkül néznek szembe sorsukkal. Itt-ott fegyveresek csoportjai lézengtek. A halpiac területe tele volt ellátmánnyal megrakott szekerekkel, sok kis udvarban pedig disznók és marhák voltak, ami azt jelezte, hogy a megszállók jól meg akarják ünnepelni a karácsonyt. Sok házat egyértelműen elfoglaltak a munsteriek, úgyhogy kíváncsi volt, vajon mi történhetett az övével. Harold családját is odaküldte, úgyhogy ez volt elsődleges úti célja. Mikor a kapuhoz ért, két fegyverest talált a kerítésnek támaszkodva, egyikük már láthatóan részeg volt. A másikhoz fordult, és megkérdezte, odabenn van-e az asszony. – A keleti nő a gyerekekkel?

Morann bólintott. A fickó erre vállat vont. – Elvitték őket. Le a rakpartra, azt hiszem. – Mit akarnak tőlük? – kérdezte Morann könnyedén. – Eladják őket. Rabszolgának – vigyorgott. – Végre egy kis változatosság lesz azt látni, hogy keletieket adnak el, nem a mi fajtánkat. És mindannyian, akik Brian király oldalán harcoltunk, megkapjuk a részünket. Ezúttal gazdagon térhetünk haza. Morann mosolyt erőltetett az arcára. Magában persze átkozódott. Ő hozta ezt barátja családjának fejére azzal, hogy rávette őket, Dyflinbe menjenek a tanyájuk helyett. Első gondolata az volt, hogy lemegy a rakpartra, és megkeresi őket, ám gyorsan rájött, hogy ez ostobaság lenne; azonkívül az sem volt egészen világos, hogyan segíthetne rajtuk. Többet kellett megtudnia. Úgyhogy ezután inkább Caoilinn apjának házába ment, és elmondta neki, hol van a lánya. – Brian emberei már jártak itt – mondta az öreg kereskedő. – Caoilinn férjére távollétében már kivetették a sarcot. Kétszáz marhát kell fizetnie és legidősebb fiát túszul adnia – mondta komoran. – Már el is vesztettem a fele ezüstömet és a feleségem összes ékszerét. Ami téged illet – figyelmeztette a

mesterembert –, ha ezek a munsteriek rád találnak, te is ugyanúgy fogsz szenvedni, mint mi mindannyian. Mikor Morann elmondta, hogy Harold családja bajba került, az öregember nem volt túl biztató. Elmondta, hogy már több száz embert, főleg nőket és gyerekeket tartanak fogva a rakparton egy nagy épületben, szigorú őrizet alatt. És minden nap egyre többet hoznak. Azt tanácsolta Morannak, hogy egyelőre ne menjen a hely közelébe. Miután távozott a kereskedőtől, Morann óvatosan a rakpart felé vette az irányt. Bár megrázta, ami barátja családjával történt, tudta, hogy nem kellene meglepődnie. A rabszolgapiacok mindig a csatát vesztett népek tagjaival vagy a viking portyák foglyaival voltak tele. Bár kemény dolog volt, Brian király egyszerűen csak olyan leckét adott, amit az egész északi világ megérthet. A mesterember első célja az volt, hogy kiderítse, hol tartják fogva Harold családját. Ha lehetősége van rá, megpróbál kapcsolatba lépni velük, hogy legalább némi vigaszt és reményt nyújtson nekik. Azután már csak az a kérdés, hogyan szabadíthatja ki őket. Nem valószínű, hogy el tudja szöktetni őket őreik elől. Még jobban megnehezítheti a dolgát, hogy Astridot esetleg elválaszthatták a gyerekeitől, ha más rabszolgapiacon akarják eladni őket. Persze

megpróbálhatná megvesztegetni az őröket; de ez sem tűnt ígéretes megoldásnak. Jobb esélye lenne, ha egyenesen a piaci áron próbálná őket megvásárolni a munsteriektől. Ám akkor el kellene magyaráznia, ki is ő, és ez csak bajt okozhat. A végén még maga is a rabszolgapiacra kerül, gondolta komoran. Közben a rakparthoz ért. A kikötő tele volt hajóval. Morannra senki sem fordított túl nagy figyelmet. Jobbról fegyveresek csoportja lépdelt elő egy utcácskából. Megállt, hogy jól megnézze őket, ahogy elmennek mellette. De nem mentek el mellette. Hirtelen megragadták a karját. Vergődött, próbált tiltakozni, de végül belátta, hogy hiába. Ekkor higgadtan kezdett viselkedni. – Mit akartok, fiúk? – tudakolta. – Hová visztek? Vezetőjük egy napbarnított arcú, tekintélyt parancsoló ember volt. A mesterember elé lépett és elmosolyodott. – Csak azt akarjuk, hogy tisztelj meg minket a társaságoddal, Morann Mac Goibnenn. Hogy hová viszünk? Magához Brian Boruhoz. – Ezzel megfordult. – Ti pedig nem akarjátok megvárakoztatni a királyt, ugye?

*** Morannt megvárakoztatták. Egész délután várakoztatták. Bármi legyen is a sorsa, kíváncsi volt a munsteri királyra, akit tehetsége és ambíciói csaknem a hatalom csúcsára röpítettek; s amíg várakozott, számba vette, mit is tud róla. Apja, Kennedy legkisebb fiaként született a Shannon folyó egyik gázlója mellett. Morann hallotta valahonnan, hogy egyszer egy fili azt jövendölte Briannek, végzete az, hogy egy gázlónál született, és egy gázlónál is fog meghalni. Nos, most ugyan Ath Cliath mellett van, de nagyon is elevenen. Szereti a nőket. Mindenki ezt mondta. Na de ki nem? Eddig már három felesége volt. A második igen szilaj természetű nő volt, a leinsteri király testvére. Volt már Dyflin viking királyának és az O'Neill főkirálynak is az asszonya. Szép fiúgyermekkel ajándékozta meg Briant, mielőtt az elküldte volna. Morann tudta, hogy sokan úgy vélik, Brian ezzel a válással ingerelte fel a leinsteri és a dyflini királyt, és ez vezetett felkelésükhöz, ám egy törzsfő, aki jól ismerte Leinster királyát, biztosította, hogy ez a pletyka alaptalan. Talán nem örült neki, de jól tudja, milyen a nővére, mondta a mesterembernek. És Isten a tanúja, a válás elég gyakori jelenség volt a

sziget királyi családjaiban. Morann véleménye szerint inkább azért nem szerették Briant, mert féltékenyek voltak a férfira, aki ilyen hamar emelkedett ilyen magasra. A munsteri király hősiességét azonban senki sem tagadta. Ugyanolyan türelmes, mint amilyen bátor, mondogatták. Most már az ötvenes évei vége elé járhat, de állítólag még mindig tele van életerővel. Ez be is bizonyosodott. Csaknem besötétedett már, mire Morannt a dyflini király termébe vezették, melyet most Brian foglalt el. Közepén számos ember állt a tűz körül. Észrevette, hogy egyikük a gazdag borostyánkereskedő. Mellette pedig az a férfi fordult épp felé, akiről feltételezte, ő lehet Brian Boru. A király nem volt túl magas ember, épp egy picivel magasabb csak az átlagosnál. Hosszúkás arca, keskeny orra és értelmes szeme volt. Haja, ahol még nem őszült, sötétbarna. Arca finom vonású és értelmes; akár pap is lehetne, gondolta Morann – míg Brian nem tett felé egypár lépést. A déli király mozgása olyan volt, mint egy veszedelmes macskáé. – Tudom, ki vagy. – Nem vesztegette az idejét. – Hol voltál? – Kellsben, Kennedy fia Brian. – Á, értem. És azt reméled, az értékeid majd

biztonságban lesznek ott tőlem. Azt mondják, nem sok mindent hagytál a házadban. Aki lázad, megfizet, mint tudod. – Én nem lázadtam. – Ez volt az igazság. – Nem? – Az az ember is megmondhatja. – Morann a borostyánkereskedőre mutatott. – Megmondtam a dyflinieknek, hogy hibát követnek el, ha ellened fordulnak. Nem tetszett nekik. Én meg elmentem. Brian király a borostyánkereskedőre nézett, aki megerősítőleg bólogatott. – Akkor hát miért jöttél vissza? Morann részletesen beszámolt útjáról, elmondta, miképp találkozott Osgarral és az apácával, és hogy megtudta, hogy Harold feleségét és gyermekeit elvitték. Persze azt kihagyta, mi történt Rathminesnál, és hogy Caoilinnt és férjét a monostorba menekítette, reménykedve, hogy Brian nem tud róla. – A barátaidért jöttél vissza? – Brian a többiekhez fordult és megjegyezte: – Mivel ez az ember nem ostoba, bizonyára bátor. – Majd visszafordult Morannhoz, és hűvösen végigmérte. – Úgy tűnik, a keletiek barátja vagy. – Nem kimondottan. – A feleséged családja is viking – mondta nyugodtan, ám ez figyelmeztetés volt. A királyt nem

lehet becsapni. – Bizonyára azért élsz itt, mert imádod a keletieket. – Talán Brian király játszik vele, mint macska az egérrel? – Valójában – felelte Morann egyenesen – apám hozott ide még szinte gyerekként. – Mosoly futott át az arcán az út emlékére, amikor megnézték a Boyne melletti nagy halmokat. – Egész családom mesterekből állt, akiket a királyok is becsben tartottak, már azelőtt is, hogy Szent Patrik idejött volna. Apám pedig gyűlölte a keletieket. Mégis Dyflinbe küldött, mert azt mondta, Dyfliné a jövő. – Honnan tudta? És vajon él még ez a bölcs ember? – Nem lehetett eldönteni, gúnyolódik-e, vagy komolyan beszél. – Már rég meghalt. Brian király hallgatott. Úgy tűnt, elgondolkodott valamin. Azután közelebb húzódott a mesteremberhez. – Mikor még ifjú voltam, Morann Mac Goibnenn – suttogta olyan halkan, hogy valószínűleg csak Morann hallhatta –, gyűlöltem a keletieket. Megszállták a földünket. Mi pedig küzdöttünk ellenük. Egyszer még Limericket is felgyújtottam. Mit gondolsz, bölcsen tettem? – Gondolom, móresre kellett tanítanod őket. – Lehet. De én voltam az, Morann Mac Goibnenn, akinek meg kellett tanulnia a leckét. –

Ezzel egy aprócska tárgyat helyezett Morann kezébe. – Mi a véleményed erről? – Egy ezüstérme volt. Két éve kezdte veretni Dyflin királya. Morann véleménye szerint nem volt túl szép, de elment. Mielőtt válaszolhatott volna, Brian folytatta. – A rómaiak már ezer éve is vertek érméket. Pénzt vernek Párizsban és Normandiában. A dánok pénzt vernek Yorkban; a szászoknak Londonon kívül számos más városban is vannak pénzverdéik. De mi itt a szigeten hol verünk pénzt? Sehol másutt, csak a keletiek dyflini kikötőjében. Mit jelent ez számodra, Morann? – Azt, hogy Dyflin a sziget legnagyobb kikötője, és a tengerentúl is kereskedünk. – Ám a saját főnökeink mégis még mindig marhában számolják a vagyonukat – sóhajtott fel a király. – Három birodalom van ezen a szigeten, Morann. Ott van a sziget belseje, erdőivel és legelőivel, rathjaival és tanyáival, mely az idők homályába nyúlik vissza, a Kilenc Túszt Ejtett Niallig, Cuchulainnig és Eriu istennőig – ebből a birodalomból származnak királyaink. Aztán ott van az egyház birodalma, a monostoroké, Rómáé, a védett helyek tudásával és gazdagságával. Ezt a birodalmat királyaink is megtanulták tisztelni és szeretni. De van egy harmadik birodalom is, Morann, a keletiek birodalma kikötőikkel, mely a

messzi tengereken kereskedik. És még mindig nem tanultuk meg, hogy ezt a birodalmat hogyan tegyük a sajátunkká. – Megcsóválta a fejét. – Az O'Neill főkirály azt hiszi magáról, hogy nagyszerű fickó, mivel az övé Tara, és rajta van Szent Patrik egyházának áldása. De én megmondom neked, míg nem ő parancsol a keletiek hajóhadainak, és nem válik a tengerek urává, addig senki. Senki. – Úgy gondolkodsz, mint egy keleti – jegyezte meg a mesterember. – Mert jól megfigyeltem őket. A főkirálynak van egy királysága, ám a keletiek birodalma az egész tenger és még azon is túl. A főkirálynak van egy erődje a szigeten, ám saját hajók nélkül mindig is sebezhető marad. A főkirálynak számtalan marhája van, de akkor is szegény, mert a kereskedelem egésze a keletiek kezében van. Apádnak igaza volt, Morann, hogy Dyflinbe küldött. Amint Morann belegondolt, mit jelentenek ezek a szavak, újfajta kíváncsisággal tekintett Brianre. Rádöbbent, hogy a sziget déli felének megszerzésével a munsteri király vette át az uralmat az összes jelentősebb viking kikötő felett is. Azt is tudta, hogy némelyik hadjárata során Brian már alaposan kihasználta a Shannon folyó nyújtotta szállítási lehetőségeket. De amit Brian most mondott, az túlmutatott az eddigi királyok

hatalmán. Ha a főkirályt a vikingek flottái nélkül „senkinek" lehet minősíteni, az csak megerősítette, amit néhányan már addig is sejtettek, mégpedig, hogy Brian előbb-utóbb valóban meg szándékozik szerezni a főkirályi posztot. Sőt, mi több, úgy hangzott, hogy ha sikerül a sziget urává válnia, másféle király akar lenni, mint az eddigiek. Úgy tűnt, Dyflin jobban érdekli Taránál. Morann gyanította, hogy a dyflini vikingek többet látják majd ezt az új uralkodót, mint amihez hozzászoktak, és ostoba lázadásuk csupán jó ürügyet szolgáltatott Brian számára, hogy megerősítse uralmát a hely fölött. Tisztelettel nézett a királyra. – Nem könnyű a dyflini keletieket kormányozni – jegyezte meg Morann. – A tengerek szabadságához vannak szokva. – Tudom, Morann Mac Goibnenn – felelte a király. – Barátokra lesz szükségem Dyflinben. – Ravaszul nézett a mesteremberre. Ajánlat volt. Morann megértette. Alig hitte, hogy ekkora szerencséje van. Miután elfogták a kikötőben, nem tudta, mire számítson. És most itt áll Brian Boru, aki barátságát ajánlja fel neki lojalitásáért cserébe. Kétségtelenül meg kell fizetnie az árát, de bizonyosan megéri. Akaratlanul is csodálta a munsteri király terveit. Brian a jövőbe tekintett, amikor majd az egész sziget ura lesz, és itt

Dyflinben, ha már letörte az ellenállást, lerakja az alapjait békés és barátságos uralkodásának. Talán Dyflint választja majd székhelyéül egy nap, gondolta Morann. Épp amikor biztosítani akarta a királyt hűségéről, valami zavar támadt a bejáratnál, kiabálás hallatszott, majd a fegyveresek vezére, aki őt is idehozta, a terembe viharzott. Arca véres volt. – Megtámadott egy keleti, Kennedy fia Brian! – kiáltotta. – A halálát akarom. Morann látta, hogy a király összehúzza szemöldökét, és tekintete elsötétül. – Hol van? – kérdezte. Erre a bejáratnál álló férfiak egy ismerős alakot vonszoltak be; és amint vörös hajánál fogva kényszerítették, hogy felemelje fejét, Morann a tűz fényénél meglátta, hogy Harold az. *** Morann nem tudta a sötét képű fickó nevét, ám Brian minden bizonnyal jól ismerte, és a király kurta biccentésére előadta a történetet. Annak ellenére, hogy feje erősen vérzett, tömören és világosan beszélt. Harold hajója sötétedés után érkezett a Liffey torkolatához. Valószínűleg az történhetett, hogy a

hajó legénysége látta ugyan a Tanácsdomb tábortüzeit, de úgy vélték, bizonyára a karácsonyi ünnepek miatt gyújtották őket. Amint kikötöttek, azonnal elfogták őket, az őrök megkérdezték Harold nevét, és parancsnokukért küldtek a király termébe. – Mikor leértem a rakpartra – magyarázta a sötét férfi –, az embereim szóltak a keletinek – Harold felé intett –, hogy lépjen előre. De abban a pillanatban, ahogy odamentem hozzá, megfordult, és felkapott egy ott heverő rudat; én megfogtam a kardomat, de mielőtt még kihúzhattam volna, arcon vágott a rúddal. Nagyon gyors – jegyezte meg nem minden tisztelet nélkül – és erős. Három emberemnek kellett lefognia. Nyilvánvaló volt, hogy nem egyszerűen lefogták Haroldot. Fejbe is verték valamivel, és alaposan ellátták a baját. Mikor bevonszolták, nem is volt magánál, ám most felnyögött. A király odalépett hozzá, és hajánál fogva ismét felemelte a fejét. Harold kinyitotta a szemét, de csak üveges tekintettel meredt előre. Látható volt, hogy sem Morannt, sem senki mást nem vett észre. – A király szól hozzád – mondta Brian. – Érted? Harold motyogása jelezte, hogy igen. – Az én parancsnokomat támadtad meg. A halálodat akarja. Mit tudsz erre mondani? – Én ölöm meg előbb. – Harold szavai

összefolytak, de értelmük világos. – Velem akarsz szembeszállni? – kiáltott rá a király. Válaszul Harold hirtelen kicsavarta magát két őre kezéből. Isten tudja, honnan van ennyi ereje, gondolta Morann. Harold most meglátta a parancsnokot, és felé vetette magát. Maga Brian kapta el, mielőtt a két meglepett őr újra megragadta és a földre teperte, az egyikük pedig botot húzott elő, és jól fejbe vágta vele. Morann ösztönösen előrelépett, hogy közbeavatkozzon, ám ekkor Brian felemelte a kezét, és mindenki megdermedt. Látták, hogy a király most már tajtékzik a dühtől. – Elég! Nem akarok többet hallani! Úgy látszik, néhány keleti még mindig nem tanulta meg a leckét. – Azzal a parancsnok felé fordult. – Vigyétek ki! – És? – kérdezte a füstös képű. – Öljétek meg! – Brian király arca elszánt és kérlelhetetlen kifejezést öltött. Morann hirtelen felfogta, hogy annak az embernek az arcát látja, aki porig rombolta Limericket, a viking kikötőt, és több tucat csata győztese volt. Ha egy ilyen ember kijön a sodrából, ostoba, aki vitába száll vele. Mégis úgy látta, talán van még lehetőség. – Kennedy fia Brian – kezdte. A király felé fordult. – Tessék? – Ez az ember a barátom. Az, akiről meséltem.

– Annál rosszabb neked. És neki is. És az átkozott családjának a rabszolgaházban. – A király dühösen meredt rá. Morann mély lélegzetet vett. – Csak azon gondolkodom, hogy egyáltalán nem jellemző rá, hogy ilyesmit tegyen. Biztosan volt rá valami oka. – Az az oka, hogy ostoba lázadó! Más oka nincs. Úgyhogy most meghal. Ha a barátságomat akarod, Morann Mac Goibnenn, akkor többet egy szót se halljak erről. Az őrök már kifelé vonszolták Haroldot. A fejére mért ütéstől ismét elvesztette az eszméletét. Morann még egy mély lélegzetet vett. – Nem engednéd meg, hogy beszéljek vele? Talán… – Elég! – kiáltott rá Brian. – Talán csatlakozni akarsz hozzá a halálban? – Nem ölsz meg, Kennedy fia Brian – szólt határozottan és nyugodtan, mielőtt meggondolta volna, mit akar mondani. – Nem? – A király szeme fenyegetőn felvillant. – Nem – felelte Morann csendesen –, mert én vagyok a legjobb ötvös egész Dyflinben. Egy pillanatig Morann azon gondolkodott, nem követett-e el hibát. Az egész teremben néma csend volt. A király a földre meredt, láthatóan megfontolta a dolgot. Végül megszólalt:

– Neked aztán vasból vannak az idegeid, Morann Mac Goibnenn. – Fagyos pillantást vetett rá. – Ne élj vissza a barátságommal. Az én hatalmamat tisztelned kell. – Ez nem kétséges előttem. – Morann fejet hajtott. – Akkor hát válassz, Morann Mac Goibnenn! A barátod megtarthatja az életét, hogy csatlakozzon családjához a rabszolgaházban; vagy pedig elveszíti életét, de a családját szabadon eresztem. Közöld velem a döntésedet, még mielőtt ma este asztalhoz ülnék. – Ezzel hátat fordított neki. Morann okosabb volt annál, hogy bármit is mondjon. Haroldot kivitték a teremből, Morann pedig bánatosan baktatott mögöttük. Rettenetes döntés, gondolta Morann: érzéketlen kelta dilemma, ugyanolyan kifinomultan kegyetlen, mint az ősi történetekben. Ezért is hozta Brian – hogy a tudtára adja, a királyi tudomány mesterével van dolga. Nem reménykedett abban, hogy a munsteri király meggondolja magát. Nehéz döntés – de ki hozza meg? Morann nem kételkedett benne, barátja melyiket választaná. Családjának a szabadságot, magának a halált. De ha egyszer Harold nincs itt, ő melyiket válassza? Mentse meg az életét, de taszítsa mindannyiukat rabszolgaságba? Ez tűnt a jobb megoldásnak, feltéve, ha utána ki

tudja váltani őket. De mi van, ha a király megtiltja, vagy ha a tengerentúli piacokra viszik őket? Megbocsátaná azt neki Harold valaha is? Mikor kiléptek a teremből, a parancsnok eltűnt, hogy sebeit ápolja, őket pedig csendben átvezették az udvaron egy kis faépületig. Morann remélte, hogy barátja a hideg esti levegőben magához tért, de nem így történt. Belökték őket a kis házba, és egy őrt állítottak az ajtó elé. A helyiségben mindössze egy gyertya volt, és egy kis tűzhely. Morann a tűz mellé telepedett. Harold csukott szemmel hevert a földön. Telt-múlt az idő. Morann vizet kért, és amikor meghozták, Harold arcára löttyintett egy kicsit. Nem járt eredménnyel. Egy idő után viszont Harold felnyögött. Morann megemelte a fejét, próbálta megitatni. Úgy látta, egypár csepp a szájába ment, és Harold felnyögött, szemhéja is megrándult, de nem tért magához. Körülbelül egy óra múlva az egyik őr bement és közölte, hogy Brian király várja a válaszát. Morann azt felelte, hogy a barátja még mindig nem tért magához. – Akkor is válaszolnod kell – mondta az őr. – Édes istenem, hát mit választhatnék? – tört ki Morann. Haroldra nézett. Úgy látta, nyugtalan álomba merült. Hála istennek, hogy a norvég legalább ilyen erős. Morann úgy érezte, ha egy kicsit

még várhatna, biztosan magához térne. Még mindig nem tudta, mit mondjon a munsteri királynak. – Semmi értelmét nem látom ennek az egésznek – mondta elkeseredve. – Miért támadta volna meg a parancsnokotokat? – Nem tudom – válaszolta az őr. – De azt megmondhatom, hogy Sigurd nem csinált vele semmit. Na gyerünk! – Ha muszáj – mormolta Morann szórakozottan, és felkászálódott. Már az udvar közepén voltak, a nagy terem felé igyekeztek, amikor megtorpant, és az őrhöz fordult. – Egy pillanat – mondta. – Mit is mondtál, hogy hívják a parancsnokot, akire a barátom rátámadt? – Sigurd. Az őrség parancsnoka. Sigurd. Viking név. Morann tudomása szerint a sötét képű fickó nem volt viking; ám ezekben az időkben nem volt ritka, különösen a kikötők környékén, hogy vikingeknek kelta nevet adjanak és fordítva. Sigurd. Eddig a pillanatig nem is gondolta, hogy a parancsnok neve fontos lehetne. Megpróbálta elképzelni – a kikötő zűrzavarában egy sötét alak közeledik… – Te is ott voltál a rakparton? – kérdezte az őrt. – Igen. – Mondta valaki a nevét? A férfi elgondolkodott.

– Megjött Sigurd. Rászóltunk a keletire: „Lépj előre! A parancsnokunk látni akar." Aztán szóltam neki: „Itt az embered, Sigurd." És amikor közelebb jött, a keleti rápillantott, és… Morann már nem figyelt rá. Besietett a terembe. – Tudom már, Kennedy fia Brian! – kiáltott fel. – Tudom már, mi történt. Nem vett tudomást a király ingerült pillantásáról, és belekezdett a történetbe. Mikor a király rászólt, hogy hallgasson, nem engedelmeskedett. Még akkor is folytatta, amikor ki akarták vinni az őrök. Ekkor már a király is figyelt rá. – Szóval azt hitte, hogy az én emberem, Sigurd az a dán, aki megesküdött, hogy megöli? – Kétségkívül – kiáltott fel Morann. – Képzeld csak el: a sötétben egy hasonló külsejű férfi közeledik, még a nevét is kiáltják – és ne felejtsd el, ugyanott, ahol először is találkoztak… – Megesküszöl, hogy mindez igaz? – A Szentírásra! Az életemre, Kennedy fia Brian. És ez az egyetlen értelmes magyarázat is. Brian király meredten nézte. – Meg akarod menteni az életét, gondolom. – Igen. – És persze kiszabadítani a feleségét és a

gyerekeit. – Arra is megkérnélek, természetesen. – Tudod, megvan az áruk. És mindezek után hű barátom leszel, Morann Mac Goibnenn? – Az leszek. – Mindhalálig? – nézett Morann szemébe. Mivel Morann őszinte ember volt, egy pillanatig habozott. – Mindhalálig, Kennedy fia Brian – felelte. És akkor Brian Boru elmosolyodott. – Látjátok? – szólt a teremben összegyűlt társasághoz. – Íme egy ember, aki barátságot esküszik, és komolyan is gondolja! – Ezzel visszafordult Morannhoz. – Meghagyom a barátod életét, Morann, ha kezeskedsz az ő hűségéről is a jövőben, és ha öt olyan ezüstpénzt fizet, amit itt vernek, az emberemnek, Sigurdnak, aki sosem ártott neki. A feleségét és a gyerekeit te magad válthatod ki tőlem. Kell nekem egy ezüstkehely, amit a kelisi apátságnak adományozhatok. Meg tudod csinálni húsvétra? Morann bólintott. – Biztosan nagyon szép lesz – mosolygott rá a király. Az is lett.

II. 1013

Negyvenegy évesen a sötét hajú, zöld szemű Caoilinn még mindig kétségtelenül feltűnően szép nő volt; és nyár végére mindenki egyetértett abban, hogy bizonyára új férjet keres. Meg is érdemelt már egy kis boldogságot. Senki sem vitatta. Több mint egy tucat éven át ápolta odaadóan beteg férjét. Cormac sosem állt talpra a Glen Mama-i csata után. Fél karját elvesztette, és súlyosan megsérült a hasán, úgyhogy csak Caoilinn gondoskodásának köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Ám még testi fogyatékosságainál is rosszabb volt búskomorsága. Időnként lehangolt volt, időnként dühös; az évek múltával pedig egyre többet ivott. Az utolsó évek különösen nehezek voltak. Caoilinn úgy vészelte át, hogy emlékeibe kapaszkodott. Sosem azt a megtört embert látta maga előtt, aki valójában volt. A magas, jóképű férfit képzelte a helyébe, akit megismert. Felidézte bátorságát, erejét, királyi vérét. Mindenekelőtt a gyerekeiket akarta megóvni. Apjukat mindig bukott

hősként ábrázolta. Ha hetekig csak heverészett, vagy dühkitörései voltak, az csak hősies lelkének gyötrelme miatt lehetett. Ha az utolsó napokban hangulatát beteges sötétség jellemezte, arról sem ő tehetett, hanem a gonosz szellemek, akik körülvették, és magukkal rántották. És honnan jöhettek ezek a gonosz szellemek? Ki állt mögöttük, ki volt az oka minden bajának? Persze hogy csak egy ember lehetett: ki más, mint a nyomorúságok okozója, az a felkapaszkodott, aki szándékosan megalázta a leinsteri királyi házat, melynek férje és gyermekei is büszke sarjai voltak. Brian Boru tehetett mindenről. Nem férje gyengesége, hanem Brian rosszindulata okozta a szenvedéseiket. Így hát arra nevelte a gyerekeiket, hogy ebben higgyenek. És amint egyre több megaláztatás érte az évek során, maga is hinni kezdte. Brian volt az oka férje betegségének, haragjának, pusztulásának. Brian volt a családjuk életét beárnyékoló gonosz szellem. Mikor apjuk inni kezdett, akkor is azt mondta a gyerekeknek, hogy ezt is Brian Boru tette vele. Mintha a munsteri király ellenséges érzülettel viseltetne a rathminesi család iránt. Amikor férje már nem élt, gyerekei pedig felnőttek, még mindig táplálta szívében a Brian iránti gyűlöletet. Cormac tél közepén halt meg. Megkönnyebbülés volt. Bármilyen fájdalmas

emlékei voltak is a nőnek, lelkiismerete tiszta volt. Minden tőle telhetőt megtett. Hála gondos irányításának – mivel, ha névleg nem is, gyakorlatilag ő vezette a gazdaságot már évek óta – ő és gyermekei újra csaknem olyan gazdagok voltak, mint a Glen Mama-i csata előtt. Tavaszra bánata is kezdett enyhülni. Nyár elejére már egészen jókedvű lett. Júniusban azt mondták, hogy mintha megfiatalodott volna. Erre ő titokban alaposan megnézte a testét, és megállapította, hogy igazuk van. Mikor a hosszú, meleg augusztusi napok megérlelték a termést, kezdte úgy érezni, egy nap talán még arra is gondolhat, hogy újra férjhez menjen. És amikor a termést learatták, nyugodtan, derűsen el is kezdett nézelődni. *** Osgar nem is tudta, mit érez, mikor októberben épp a dyflini családi monostor felé közeledett. Közelgett Samhain, úgy gondolta, megfelelő volt az idő nagybátyja számára az e világból való távozásra. Az öreg apát nagyon békésen ment el, emiatt nem kellett fájdalmat éreznie. Amint azon a tiszta, őszi reggelen leereszkedett a hegyi ösvényen, Osgar csak enyhe melankóliát érzett, mikor szeretettel gondolt az öregemberre. Ám amint elérte a monostor

kapuját, másik gondolat töltötte be elméjét. Ugyanis nagyon jól tudta, mit fognak tőle kérdezni. Ám még nem tudta, mit fog majd válaszolni, nem tudta, mit tegyen. Mind ott voltak. Nagybátyja fiai, barátai és családja, akiket már évek óta nem látott. Morann Mac Goibnenn is ott volt. És Caoilinn is. Mikor megérkezett, épp befejezték a virrasztást, de megkérték, hogy ő vezesse a végső szertartást, mikor az öregembert sírjába helyezik. Kedves volt Caoilinntől, hogy utána meghívta, másnap látogassa meg Rathminesban. Dél körül érkezett. Megkérte, hogy csak a legegyszerűbb étellel kínálják. – Ne feledd, én csak egy szegény szerzetes vagyok – mondta a nőnek. Örömmel fedezte fel, hogy csak kettesben fognak enni. Miközben elnézte a vele szemben ülő csinos, sötét hajú asszonyt, hirtelen rádöbbent, hogy már huszonöt éve nem ült így kettesben egy nővel. Caoilinn hamarosan rátért arra a kérdésre, amely mindenkit foglalkoztatott. – Nos, Osgar, visszatérsz? Mindannyian erre voltak kíváncsiak. Most, hogy nagybátyja eltávozott, nyilvánvalóan Osgarnak kellene átvennie a helyét. Nagybátyja fiai is ezt akarták, mivel egyikük sem érzett rá igazán vágyat, hogy átvegye ezt a szerepet. A szerzetesek is ezt

akarták. Valószínűleg ő lenne a kis rendház valaha volt legkülönb apátja. Hát nem ez a kötelessége? Valószínűleg ez. Nem csábítja? Nem tudta eldönteni. Még nem felelt a nő kérdésére. – Különös volt visszajönni – jegyezte meg. – Azt hiszem – folytatta rövid szünet után –, ha itt maradtam volna, most épp a monostorban üldögélnék egy fészekalja poronttyal, a feleségemmel szemközt. És azt hiszem – mosolyodott el –, hogy te lennél az az asszony. – A nőre pillantott. – De persze valószínűleg úgysem jöttél volna hozzám. Most a nő mosolyodott el. – Ó – merengett el –, dehogynem mentem volna hozzád. Ránézett a férfira. A haja megőszült. Arca még vékonyabb és komolyabb lett. Elnézte arcán a ráncokat: aszketikus, értelmes, korántsem kellemetlen. Nem felejtette el, milyen közel álltak egymáshoz kislány korában. Ő volt a gyermekkori játszótársa. Eszébe jutott, hogy mentette ki a vízből. Mennyire csodálta a fiú finom, arisztokratikus modorát és az eszét! Igen, mindig azt hitte, hogy majd elveszi. És hogy megdöbbent, milyen sértődött és dühös volt rá, amikor elfordult tőle. Miért is? Mindössze egy hegyi monostorért, mikor otthon

már amúgy is volt egy. Nem értette. Aznap, amikor bevárta a fiút az ösvényen, meg akarta döbbenteni, meg akarta ingatni elhatározásában, hogy megmutassa, az ő hatalma sokkal nagyobb felette, mint a vallási elhivatottság, amely olyan megalázón ellopta tőle. „Akkoriban boldog lettem volna – idézte fel magában kényszeredett mosollyal –, ha arra csábíthatom, hogy magát Istent is megtagadja. – Fejét csóválta, ahogy erre emlékezett. – Milyen szörnyű is voltam" – gondolta. Majdnem megkérdezte a férfit, nem bánta-e meg, hogy szerzetesnek állt, de aztán inkább meggondolta magát. Ebéd után rövid sétára indultak. Más dolgokról beszélgettek. A nő elmesélte, hogyan virágoztatta fel a tanyát, és mesélt a gyerekeiről is. Mikor visszatértek a házhoz, egy helyre mutatott, és könnyedén megjegyezte: – Majdnem megöltek itt. Vagy még rosszabbat akartak. Osgar a helyre bámult. – Gondolom, tudsz róla? – kérdezte az asszony. – Morann mentette meg az életemet. Csodálatos volt. Bátor, akár az oroszlán. Mondhatom, még a csuhádba öltözve is! – nevetett fel. De Osgar nem nevetett. ***

Hogyan is mosolyoghatott volna? A végzetes nap után eltelt még egy kis idő, mire részletesen megtudta, mi történt. Nagybátyja küldött neki egy hosszú, érzékletes levelet, melyben leírta, Morann Mac Goibnenn milyen hősiesen mentette meg unokatestvérét, s hogyan hozta férjével együtt a kis monostorba. Gondosan azt is hozzátette, hogy egyedül Osgar törődésének és előrelátásának köszönhető, hogy Morann egyáltalán Rathminesban járt. Máskülönben, mutatott rá, Caoilinnt megerőszakolták, sőt talán le is mészárolták volna. Mind nagyon hálásak, biztosította unokaöccsét. Micsoda dicshimnusz. Hogy ő milyen fontos szerepet játszott. Mintha kést döftek volna a szívébe. Caoilinnt megmentették. De Morann, nem ő. Saját csuhája is ott volt, de nem ő, hanem Morann viselte. Morann, aki nála sokkal derekabb ember. Persze ő maga menthette volna meg, ha – a mesterember szerint – nem esik pánikba. Az is lehet, hogy Morannak volt igaza, és habozása pusztán gyávaság volt. Ott lehetett volna, ha nem hagyja, hogy Morann visszaküldje, ha erősködött volna, hogy vele menjen, akár tetszik neki, akár nem. Ha erősebb férfi lett volna. Ha egyáltalán férfi lett volna. Miután megkapta a levelet, hetekig marcangolta a szégyen és az undor. Megalázottnak

érezte magát, úgy végezte dolgát Glendaloughban, mintha bűnös titka lenne, amit nem oszthat meg senkivel. Végül úgy döntött, be kell látnia, Caoilinn iránti szerelme, a kis gyűrű és minden gondolata hazugság. Mikor szüksége lett volna rá, hogy segítsen rajta, szégyenszemre kudarcot vallott. Önkéntelenül is megcsóválta a fejét. *** Észre sem vette, hogy az asszony még mindig beszél. Már valami másról. Próbált odafigyelni. A házasságáról beszélt. – Akkor nagyon dühös voltam – vallotta be. – De ahogy múltak az évek, beláttam, hogy igazad volt. Mindannyian elég boldogok vagyunk, azt hiszem. Azt tetted, amit tenned kellett. Meghoztad a döntésedet. Igen, gondolta a férfi, valóban. Megvoltak a maga lehetőségei az évek során, és meghozta a döntést. Hogy elmenjen. Hogy cserbenhagyja a nőt a szükség idején. És ha az ember egyszer meghozta a döntést, már nem csinálhatja vissza. Sohasem csinálhatja vissza. – Nem térek vissza Dyflinbe – mondta. – Nem tehetem.

– Kár – felelte az asszony. – Hiányozni fogsz. A férfi hamarosan el is indult. Előtte még megkérdezte: – Mit gondolsz, újra férjhez mész? – Nem tudom – mosolyodott el a nő. – Remélem. – Van már kiszemelted? – Még nincs – mosolygott magabiztosan. – Kedvem szerint akarok választani. *** Harold már évek óta nem gondolt Sigurdra, a dánra. Nem mintha nem vélte volna látni még a Glen Mama-i csata idején is, ám olyan ideges lett érzéki csalódása miatt, hogy többé inkább nem terhelte magát azzal, hogy rágondol. Úgy vélte, az évek múlásával a dán talán maga is megfeledkezett róla. És jó évek voltak ezek Harold számára. Dyflinben és Fingalban béke volt. Brian Boru minden törekvése sikerrel járt. Két évvel Dyflin behódolása után a büszke O'Neill elismerte az egész sziget főkirályaként, bár a hatalmas O'Neill-klán feje lévén, még mindig őt nevezték Tara királyának. Az északi, connachti és ulsteri főnökök ugyan zúgolódtak, ám Brian felment, és ők is megadták

magukat. Okos húzással elzarándokolt Armaghba is, Szent Patrik nagytemplomába, és rengeteg arany adományozásával biztosította magának a papok áldását. Ezalatt Fingal békéjében és a forgalmas dyflini kikötőben Harold vagyona egyre csak gyarapodott. Egy évtized múltán azonban Harold boldogságát hatalmas veszteség tette tönkre: 1011ben Astrid, immár húsz éve a felesége, meghalt. Rettenetesen lesújtotta. Bár gyermekeik érdekében kényszerítette magát, hogy ugyanúgy tegye a dolgát, mint eddig, szíve majd meghasadt. Egész évben olyan volt, mint egy alvajáró, és csak gyermekei szeretetének köszönhette, hogy nem került még rosszabb állapotba. Csak következő tavasszal kezdett kicsit magához térni. Április vége felé Dyflinbe ment, hogy barátjával, Morannal tölthessen egy kis időt. *** Caoilinn egy áprilisi délutánon látta meg először a férfit. A nő épp családjánál járt látogatóban Dyflinben. Apja néhány éve meghalt, így egykori otthonában fivére élt családjával. Bátyjának feleségével sétára indultak a Tanácsdombhoz, és épp elérték Hoggen Greent, amikor észrevették, hogy a

lapályon álló Hosszú Kő irányából két lovas közeledik feléjük. Az egyikben Morann Mac Goibnennre ismert. A másik egy magas férfi volt, aki pompásan ülte meg a lovát. Megkérdezte sógornőjét, ki az. – Harold, a norvég. Nagy birtoka van Fingalban. – Jóképű – jegyezte meg Caoilinn. Eszébe jutott, hogy már régebben is hallott a vikingről. Bár már ő is középkorú volt, láthatta, hogy haja még mindig vörös, csak néhány ősz tincs van benne, egészségesnek és életerősnek látszott. – Sántít. Állítólag valami gyerekkori baleset miatt – mondta rokona. – Az nem számít – felelte Caoilinn. Mikor a lovas közelebb ért, a nő rámosolygott. Kellemesen elbeszélgettek négyesben. Amikor Morann barátjára pillantott, láthatta, hogy a jóképű norvégnak egyáltalán nem sietős a dolga. Mielőtt elbúcsúztak, megkérdezte, nem lenne-e kedve Caoilinnek a következő héten átlovagolni vele a tanyára, és a nő beleegyezett. Következő kedden így is tettek. Júniusra már az egész család örült kapcsolatuknak. Gyerekeik is szívesen fogadták. Caoilinn legidősebb fia, Art, már alig várta, hogy elfoglalhassa apja helyét, és nem sajnálta volna túlságosan, ha az energikus asszony nem irányítja

tovább a család dolgait. Őszintén szólva a többi gyerek is örömmel fogadta volna, ha Cormac nyomasztó emléke után a kedves norvég személyében új apára találnak. Ami pedig Harold gyerekeit illeti, imádták az apjukat, Caoilinnt pedig elég kellemesnek találták, és örültek, hogy boldoggá tudja tenni a férfit. Így hát a gyerekek mindkét szülőnek tudomására hozták, hogy folytassák csak úgy, ahogy nekik jólesik. Minden nehézség nélkül kezdődött az egész, amikor kilovagoltak Fingalba. Caoilinn szóba hozta a férfi nyomorék lábát. A kérdést csak úgy mellesleg, barátságosan tette fel, de mindketten tudták, miért: éveken át ápolt egy beteg embert, és nem akarta újra kezdeni. A férfi elmesélte, mi történt, és elmondta, hogy miután megfenyegették az életét, milyen szorgalmasan küzdött, hogy felkészüljön a harcra. – A sánta lábam talán még a másiknál is erősebb. – Nem szokott fájni? – kérdezte aggodalmasan a nő. – Nem – mosolygott rá Harold –, egyáltalán nem. – És mi van azzal a dánnal, aki meg akar ölni? – firtatta az asszony. – Már húsz éve nem láttam – nevetett fel a férfi.

A tanya lenyűgöző volt. Caoilinnek nem kellett a marhákat számolgatnia – de azért persze megtette, és felfedezte, hogy neki magának is csak egy tucattal van több. Túl büszke volt ahhoz, hogy rangján alul menjen férjhez, amellett pedig a gyerekei is gyanakodva fogadtak volna egy szegény embert. Azért magában megállapította, hogy elkelne egy-két változtatás a tanya irányításában. Persze most még szót sem ejtett erről, de örömmel gondolt arra, hogy majd otthagyhatná kézjegyét a fingali tanyán, elismerést aratva ezzel. Nem mintha háttérbe akarta volna szorítani Haroldot. Ahhoz túlságosan is férfias volt, hála istennek. De úgy gondolta, a férfi is örömmel dicsekedhetne barátainak: – Nézzétek csak, mit csinált az én okos feleségem. Néhány hétig még tudakozódott a viking felől. S miután elégedetten nyugtázta, hogy a norvég minden tekintetben megfelelő, ő is igyekezett, hogy kívánatossá tegye magát. Mikor Harold a csinos, zöld szemű asszonyra nézett, be kellett vallania, hízelgő, hogy a nő ekkora érdeklődést mutat iránta. Bár rögtön megtetszett neki, amikor a Tanácsdombnál találkoztak, a következő héten keltette fel igazán az érdeklődését. Épp megérkeztek a tanyára, és a férfi felé nyúlt, hogy lesegítse a lóról. Mikor erős karjába vette, nem tudta, mire számíthat. Ösztönösen megtámasztotta

sánta lábát, hogy elbírja a súlyát. A nő olyan könnyedén libbent le, akár a tollpihe. Mielőtt még lába a földet érte volna, félig megfordult Harold karjában, hogy mosolyogva megköszönje a segítséget, és a férfi érezte, hogy nemcsak könnyű, hanem izmos is. Egy ilyen erős, mégis ilyen könnyű nő sok érzéki gyönyört tartogathat. Ahogy múltak a hetek, Caoilinn vonzereje egyre nőtt a férfi szemében. Hamarosan felfedezte, milyen éles eszű: ezt tisztelte. Büszke is volt, az asszony büszkesége őt is megtisztelte. Óvatos is volt. A férfi hamarosan rájött, hogy ha a nő azt javasolja, töltsenek együtt egy kis időt, azt részben azért teszi, hogy alaposabban meg tudja figyelni. Néha látszólag ártatlan beszélgetésbe kezdett. Egyszer például azt mondta: – Úgy elszomorodtam múlt éjszaka, és ez a bánat nem akar elmúlni. Te is szoktál így érezni? – Harold csak utána jött rá, hogy a nő azt próbálgatja éppen, nem szokott-e áldozatul esni szeszélyes hangulatoknak. Amikor ellátogatott hozzá Rathminesba, a nő állandóan hozatta neki a bort a szolgáival, hogy lássa, nem iszik-e túl sokat. Nem zavarták ezek az apró csapdák. Ha a nő ilyen óvatos, annál jobb. Az is jólesett neki, hogy az alapos kérdezősködésen kívül tudomására hozta, hogy

törődik vele. Ő persze már mindent tudott az asszonyról. Neki nem kellett kérdezősködnie felőle; arra már volt gondja barátjának, Morannak, és az ezüstműves nyomozása egyértelmű eredményt hozott. – Jobbat nem is találhatnál – mondta Morann. Bizonyára jól mutatna egy ilyen asszony az oldalán, és bár Harold túlságosan is értelmes volt ahhoz, hogy ilyen dolgokkal törődjék, nem látta okát, ő maga miért ne tűnhetne fel jó fényben a világ előtt. Csak egyetlen akadálya volt még a házasságuknak. Fel sem merült, míg júniusban meg nem kérte az asszony kezét. A szokásos udvariasságok után azonban a nő nem válaszolt rögtön, hanem azt mondta, előbb még fel kell tennie egyetlen kérdést. – Mi az? – kérdezte a férfi. – Nem zavar, ha megkérdezem, milyen vallást követsz? A kérdés egyáltalán nem volt különös. A nő tudta, hogy házassága idején Harold pogány volt, de manapság egyre nehezebb volt megtudni, ki milyen vallás híve Dyflinben. Bár némelyik dyflini viking hű maradt Thorhoz, Wotanhoz és a többi germán istenséghez, gyermekkora óta a régi, északi istenek napja leáldozóban volt. Túl sok pogány kötött házasságot keresztényekkel. Dyflin királya maga is

egy keresztény leinsteri hercegnő fia volt. Amellett az emberek elkezdték furcsállni, hogy ha a pogány istenek megvédik híveiket, akkor hogy lehet, hogy a dyfliniek mindig veszítettek, ha ellene szegültek a főkirálynak. Most pedig Brian Boru, a monostorok patrónusa lett az uruk. A régi fatemplom helyére kőből emeltek újat, és Dyflin viking királya is nyíltan ott imádkozott. Így hát nem meglepő, hogy a vikingek manapság maguk is gyakorta bizonytalankodtak hitüket illetően. Harold például egy talizmánt hordott a nyakában, amely ugyanúgy lehetett kereszt, mint Thor kalapácsa; és a kikötőben nyüzsgő mindenféle népség úgysem kérdezte volna meg, mi az igazság. Igazából Haroldot a legtöbb középkorú férfihoz hasonlóan nem fűzték már túl erős érzelmek az istenekhez, úgyhogy nem is igazán számított volna neki, keresztény lesz-e vagy sem. Ám amikor a nő váratlanul nekiszegezte a kérdést, mégis habozott. – Miért kérded? – Nehezen mehetnék olyan férfihoz, aki nem keresztény – mosolygott. – Könnyű megkeresztelkedni. – Gondolkodni fogok azon, amit mondtál – felelte Harold. Caoilinn várta, hogy folytassa. Ám a férfi csak nézte. A nő egy kissé elpirult. – Remélem, hogy megteszed – mondta.

A férfi várt még egy kicsit, hátha a nő valami engedményt tesz, de nem szólalt meg. Nemsokára hazament. Egy hét múlva találkoztak csak újra. Ezalatt Harold alaposan megfontolta a dolgot. Maga a megkeresztelkedés semmit sem jelentett. Az nem zavarta volna. Az aggasztotta, ahogy Caoilinn felhozta a dolgot. Ha ez olyan fontos neki, miért várt vele ilyen sokáig? Csakis azért tehette, mert úgy gondolta, ha a férfi egyszer már így elkötelezte magát, akkor befolyásolhatja. A hosszas várakozás arra utalt, hogy aggódott, nehogy elvegye az ő kedvét. Biztos akart lenni a dolgában. Akárhogy is nézi az ember, megemelte az árat. Ha a férfi szereti, úgyis megadja ezt az árat, és tréfára veszi a dolgot. De ha egyszer az asszony már ilyen mesterkedésbe fogott, nem teszi-e meg újra? Harold már elég idős volt ahhoz, hogy tudja, bármilyen kifinomult játékot űz is, a házasság az erők egyensúlyán múlik; és nem tetszett neki igazán, ahogy az asszony játszott. Azért is várt egy hétig, hogy jelezze rosszallását, és lehetőséget adjon a nőnek, hogy visszakozzon. De mi történik, ha nem visszakozik? Akkor mihez kezd? Valóban lemondana a nőről istene miatt? Számtalanszor végiggondolta, és mindig ugyanarra a következtetésre jutott. Nem az zavar, amit kér, gondolta, hanem az, ahogyan kéri. A

hozzáállása számít. Június végén átlovagolt Rathminesba. Még akkor sem volt határozott terve. Nem tudta, rááll-e, hogy megkeresztelkedjék, és egyáltalán megnősül-e. Mire odaért a nő rathjának földsáncához és palánkkerítéséhez, arra jutott, hogy figyel és vár, az ösztöneire hallgat, és majd elválik, mit tesz. Végül is, mondta magában, míg felkaptatott a bejáratig, bármikor elmehetek, és máskor visszajöhetek. Csak egy dolog aggasztotta még: hogyan hozza fel ezt a kényes ügyet? Még akkor sem tudta, amikor már megpillantotta a nőt a kapuban. A szerencsére fogom bízni, határozta el. Caoilinn mosolyogva fogadta. Bevezette a házba. Egy rabszolgával mézsört hozatott a férfinak. Megjegyezte, mennyire örül, hogy eljött. Mintha valami új vonás, csaknem tisztelet lett volna a viselkedésében? A férfi számára úgy tűnt. – Ó, Olaf fia Harold – kezdte. – Annyira megkönnyebbültem, hogy eljöttél. Úgy szégyelltem magam arcátlanságomért – mert igazán arcátlan voltam –, mikor legutóbb találkoztunk. – Nem volt az arcátlanság – felelte a férfi. – Dehogynem – vágta rá az asszony őszintén. – Mikor te azzal tiszteltél meg – mert megtiszteltél –, hogy megkértél. Most már nem is számíthatok rá, hogy megismételd. De hogy én hogyan is

merészelhettem feltételeket szabni egy olyan embernek, akit annyira tisztelek… – Az istened fontos számodra. – Ez igaz. És mivel hiszem, hogy ő az egyetlen igaz Isten, meg akartam osztani… Nem tagadom – finoman megérintette Harold karját –, ha áttérnél az igaz hitre, az nagy örömet szerezne nekem. De ez nem mentség arra, amit tettem. Én nem vagyok pap. – Kis időre elhallgatott. – Nagyon szerettem volna mindezt elmondani és bocsánatodat kérni. Bámulatosan csinálta. Haroldot ugyan nem sikerült teljesen megtévesztenie, ám a hízelgése jólesett neki, nagyon is jólesett. – Kedves és nagylelkű vagy – mosolygott a férfi. – Csak tisztelettel tartozom neked, ennyi az egész. – Kezét megint a férfi karjára tette. Egypár pillanatig hallgatott. – Van itt még valami – mondta. Egy kecskelábú asztalhoz vezette a férfit, amelyen kendővel letakarva feküdt valami. Harold azt gondolta, egy tál étel lehet az, és figyelte, ahogy az asszony gondosan leveszi a kendőt. Ám nem ennivaló volt, hanem apró tárgyak sora, melyek megcsillantak a gyenge benti fényben. Mikor közelebb lépett, meglepetve bámult. Sakk-készlet. Pompás sakk-készlet, melynek csontból faragott, ezüsttel díszített figurái csiszolt

fatáblán álltak. Már korábban is látta Morann műhelyében. – A tiéd – mondta Caoilinn. – Tiszteletem zálogául. Tudom – tette hozzá –, hogy a keletiek szeretnek sakkozni. Igaz is volt, hogy a fosztogató viking kereskedők megkedvelték ezt a szellemi játékot, bár részben azért, mert a faragott sakkfigurák nemegyszer nagy értéket képviseltek. Bár Harold maga ritkán játszott, meghatotta, hogy Caoilinn ennyit fáradozott a kedvéért. – Neked szántam – nézett rá a nő, és ő meg sem bírt szólalni. Persze rájött, hogy Caoilinn túljárt az eszén. Úgy gondolta, a nő valószínűleg biztos benne, hogy előbb-utóbb majdcsak áttér a keresztény hitre a kedvéért. Ő maga is úgy gondolta, meglehet; Azzal, hogy legutóbb felhozta a dolgot, most pedig finoman átengedi neki a döntést, lekötelezte a férfit. Harold átlátott rajta, mindent értett, de nem zavarta. Ugyanis a nő azt is egyértelműen jelezte, hogy tudja, túl messzire ment. Ez így már rendben van. – Csak egy kérésem lenne – folytatta Caoilinn –, ám ha óhajtod, visszautasíthatod. Ha valamikor még el akarnál venni, arra kérlek, pap vezesse le a szertartást. Csak a kedvemért. Nem fogja megkérdezni, miben hiszel, ebben biztos lehetsz.

Harold várt még néhány napig, majd visszatért, hogy megkérje a nő kezét, ő pedig igent mondott. Mivel még le akarta tudni az aratást Rathminesban, mielőtt elhagyná a birtokot, abban állapodtak meg, hogy majd ősszel tartják meg az esküvőt, és Caoilinn azután költözik hozzá. A várakozás és az elégedettség napjai köszöntöttek Haroldra. Meglepetésére mintha máris megfiatalodott volna, szívrepesve várta az őszt. Caoilinn számára a házasság kilátása azt jelentette, készen áll, hogy újból szerelmes legyen. Bár amikor arra kérte Haroldot, keresztelkedjen meg, azt várta, hogy a férfi megadja magát, később mégis örült, hogy megküzdött vele. Tisztelte érte, ráadásul élvezte a kihívást. Az életteli, vörös hajú viking olyan volt, akár egy tüzes paripa, akit féken kell tartani. Ugyanakkor viszont józan eszű ember is volt. Mi lehetne ennél jobb? Egyszerre volt biztonságot adó és veszélyes, így tetszett a nőnek. Júliusban, amikor a termés érésnek indult, már kellemes álmodozásba merült majdani közös életükről. A férfi következő látogatásakor csak úgy repesett a szíve. Ugyanekkor egy másik ötlete is támadt. – Megkérem Osgar unokatestvéremet, hogy ő adjon össze minket – mondta Haroldnak. – Szerzetes Glendaloughban. – Mesélt Haroldnak

Osgarról és gyermekkori esküvőikről, bár persze azt a bizonyos eseményt az ösvényen bölcsen kihagyta. – Ez azt jelenti, hogy vetélytársam akadt? – kérdezte a férfi tréfálkozva. – Igen is meg nem is – mosolyodott el a nő. – Lehet, hogy még mindig szeret, ám nem lehetek az övé. – Hát nem is – vágta rá határozottan Harold. Caoilinn már másnap-üzenetet küldött Osgarnak. *** Két nappal később sújtott le a csapás. Minden figyelmeztetés nélkül, mint derült égből a villám. A Liffey öblének északi földnyelve, melyről csodás kilátás nyílt a partra és a vulkanikus dombokra, kellemes hely volt a nyugodt beszélgetésre. Kelta neve, Ben Edair, azaz Edair dombja mellé már egy újabb, viking nevet is kapott, a keletiek ugyanis Howthnak nevezték, ami nyelvükön szintén annyit tett: domb. A helybeliek gyakran keverték is a két nyelvet és Ben Howthként utaltak rá. Egy meleg július eleji napon Harold és Morann Mac Goibnenn a Ben Howth tetején találkoztak, hogy megvitassák a helyzetet. Harold foglalta össze legsikeresebben a maga nyílt módján, amikor megjegyezte:

– Nos, Morann, azt hiszem, bátran állíthatjuk, a leinsteriek végleg bebizonyították, hogy megháborodtak. – Semmi kétség – húzta el a száját Morann. – Tizenhárom év békéjét és virágzását teszik kockára, és miért? Semmiért. – Ám mégis elkerülhetetlen volt – tette hozzá Morann szomorúan. – Miért? – A leinsteriek természetesen sosem bocsátották meg Briannek, hogy uralkodójukká merészelt válni. De a béke évei után most egyszeriben miért akarnak kihívást intézni hozzá? Harold semmi értelmét nem látta. – Egy sérelem miatt – felelte Morann. A szóbeszéd szerint Leinster királya és Brian fia egy sakkjátszma miatt zördült össze, és Brian fia kigúnyolta a királyt a több mint egy évtizede történt, megalázó Glen Mama-i vereség miatt. Ebből akár háború is lehet, állapították meg vidáman a leinsteri kelta főnökök. Ami még rosszabb, Leinster királya ezek után engedély nélkül távozott Brian táborából, s a hírvivőt, akit Brian utána küldött, leszúrta. – Aztán még ott volt az a nő is – tette hozzá Morann. Brian egykori asszonya, a leinsteri király nővére arra vágyott, hogy Briant megszégyenülve láthassa: mint egy bosszúszomjas kelta istennő, mint maga Morrigain – jól ismerték bajkeverő

természetét. – Miért van az – tört ki a viking –, hogy Erin férfiai hagyják, hogy asszonyaik ilyen sok bajt okozzanak? – Mindig is így volt ez – felelte Morann. De te is jól tudod, hogy a te keleti néped is a dolog mögött áll. Harold felsóhajtott. Csak nem öregszik? Ismerte a tenger hívó szavát, hiszen élete felét ott töltötte. Ám számára már véget értek ezek a kalandok. Nem akart mást, csak békében élni a tanyáján. Ám a vikingek tengerparti településein egyre nőtt a nyugtalanság abban az évben, és most Dyflint is elérte. Angliában kezdődött az egész. Több mint egy tucat évvel korábban, ugyanakkor, amikor Brian Boru szétverte a dyflini sereget Glen Mamánál, DélAnglia ostoba szász királya, akit Tanácstalan Ethelred néven ismertek, oktalan módon támadást intézett az észak-angliai vikingek és hatalmas kikötőjük, York ellen. Hamarosan meg is fizetett esztelenségéért. Dániából hatalmas hajóhad érkezett a tengeren át, hogy viszonozza kedvességét. Az elkövetkező évtizedben a délangolokat Danegeld – védelmi pénz – megfizetésére kötelezték, ha békében akartak élni. Most pedig, ebben az évben Dánia királya fiával, Kanuattal hatalmas viking

flottát gyűjtött össze, hogy végleg legyőzzék szegény Ethelredet, és átvegyék királyságát. Az északi tengerek csak ettől a hírtől voltak hangosak. Minden héten a kaland újabb részleteivel és híreivel érkeztek a hajók a dyflini kikötőbe, úgyhogy nem csoda, ha néhány dyflini is izgatottá vált. Tíz nappal azelőtt, egy rakparti dorbézolás közepette Harold hallotta, amint egy Dániából érkezett hajóskapitány így kiált a helybeliek csoportjára: – Mi Dániában arra köteleztük az angol királyt, hogy fizessen nekünk. Most pedig elbánunk vele. De ti, dyfliniek csak üldögéltek itt, és ti fizettek Brian Borunak. – Páran dühösen morgolódni kezdtek, de senki sem vágott vissza neki. A gúny célba talált. Az angliai ügy keltette izgalom okán pedig most minden, az északi tengereken hajózó viking kalóz és bajkeverő kalandra vágyott. És most a dyfliniek is ki akarják használni a lehetőséget. Ha Leinster kelta királya fel akar lázadni, viking rokona, Dyflin királya készen áll, hogy csatlakozzon hozzá. Legalábbis ez volt a szóbeszéd a kikötőben. Nem tanultak a Glen Mamai vereségből? Talán nem; talán épphogy igen. – Nem fogják még egyszer nyílt terepen megtámadni Briant – mondta Morann. – Most, neki kell elfoglalnia a várost, ami pedig nem lesz könnyű. – Elgondolkodva hozzátette: – Lehet, hogy van

mögötte még valami. – Mi az? – Észak. Egész Ulster gyűlöli Briant. Tara O'Neill királyát arra kényszerítette, hogy mondjon le a főkirályi tisztségről, és hűséget fogadjon neki, de az O'Neillek még mindig erősek, és ugyanolyan büszkék, mint valaha. Ha visszavághatnának Briannek… – De mi van a régi király esküjével? Csak nem szegné meg? – Dehogy. Becsületes ember. De azt engedhetné, hogy fölhasználják. – Hogyan? – Tegyük fel – kezdte Morann –, hogy a leinsteriek megtámadnak egy-két O'Neill-birtokot. Tara régi királya Brian segítségét kéri. Brian el is jön. Ekkor Leinster, Dyflin és esetleg még mások is összefognak, hogy megverjék Briant, vagy legalább meggyengítsék. És mi lesz Tara királyából? Ugyanaz, ami egykor volt. – Szóval úgy gondolod, hogy ez az egész csapda? – Lehet. Nem tudom. – Nem mindig válnak be az ilyen agyafúrt cselek – jegyezte meg a viking. – Mindenesetre – mutatott rá Morann – biztos, hogy Dyflin egész környékén harcok és

fosztogatások lesznek, és a te tanyád az egyik leggazdagabb. Harold elkomorult. Mélyen lesújtotta a gondolat, hogy esetleg elveszítheti jószágát. – Akkor hát mit tegyek? – Megmondom, mit tanácsolok – felelte az ötvös. – Tudod, hogy én esküt tettem Briannek. Nem harcolhatok ellene, és ezt a dyflini király is tudja. Nyilván persze sajátjaim, a dyfliniek ellen sem harcolhatok. De ha elmennék az O'Neill királyhoz, akit szintén eskü köt Brianhez, akkor nem szegem meg a kötelességemet. Így elkerülhetem a bajt. Igen, gondolta Harold, és ha valóban csapdát állítottak Briannek, ahogy barátja gyanítja, akkor is a győztes oldalon állhat. – Agyafúrt egy ember vagy – mondta ámulattal. – Épp ezért úgy gondolom, jobb lesz, ha a tanyádon maradsz – tanácsolta Morann. – Ne engedd a fiaidnak, hogy csatlakozzanak bármilyen csapathoz, amelyik Briant vagy a tarai O'Neill királyt akarja megtámadni. Mivel a te hűségedért is kezeskedtem Briannek, nem tehetik meg. Tartsd magad mellett a fiaidat. Csak akkor lehetsz veszélyben, ha Brian vagy szövetségesei eljönnek, hogy megbüntessék Leinstert és Dyflint. De én elmondom nekik, hogy tartod magad az eskühöz,

amit a nevedben tettem, és mellettem állsz. Nem kezeskedhetek érte, hogy ez beválik, de azt hiszem, ez a legjobb megoldás. Harold úgy vélte, barátjának igaza lehet, úgyhogy beleegyezett. Már csak egyvalamit kellett számításba vennie. – Mi lesz Caoilinnel? – kérdezte. – Ez valóban gondot jelent – sóhajtott fel Morann. – Rathminesi birtoka kétségkívül veszélybe kerül, és nem tudom, mit tehetnénk érte. – De én segíthetek rajta – mondta Harold. – Most rögtön is feleségül vehetném. Még aznap délután kilovagolt Rathminesba. *** Kár, hogy Morann nem ismerte tökéletesen Caoilinnt. Persze aligha az ő hibája, hogy amikor mesélt róla barátjának, Haroldnak, nem ismerte a nő szívének legmélyét. Harold az udvarlás alatt kerülte, hogy szóba hozza előző férjét; így hát sejtelme sem volt arról, hogy a csinos özvegyasszony milyen rögeszmés szenvedéllyel gyűlöli Brian Borut. Az is sajnálatos, hogy nem kinn beszélgettek, a nappali verőfényben, ahol láthatta volna az asszony arckifejezését, inkább a zsúptetejű ház magányába mentek, melynek félhomályában

nem láthatta a nő arcán, mi a véleménye. Azzal kezdődött, hogy Harold vidáman megjegyezte, jó okuk lenne rá, hogy azonnal összeházasodjanak. A nő érdeklődve nézett rá. Mivel a férfi jól tudta, milyen alapos és gyakorlatias, világosan el is magyarázta a dolgot. – Láthatod – foglalta össze –, ha most összeházasodunk, és hozzám költözöl Fingalba, áthozhatod legalább a jószágod egy részét, míg véget nem ér a zűrzavar. Szerintem jó eséllyel megmenekíthetjük őket. Egy kis szerencsével pedig, hála Morannak, még a rathminesi birtokot is megóvhatjuk. – Értem – felelte a nő halkan. – És ha hozzád megyek, én is hűséggel tartozom majd Brian Borunak. – A férfi nem vette észre, hogy hangja milyen hűvössé vált. – Hála Morannak – felelte –, azt hiszem, efelől kezeskedhetek. – Mivel hallotta, a nő milyen nehézségeken ment keresztül, csak mert ura ellenállt Briannek, azt hitte, boldog lesz, hogy most kimaradhat az egészből. A félhomályban csak annyit látott, hogy lassan rábólint. Utána elfordította a fejét, és a sötétségbe pillantott, ahol egy asztalkán ott derengett őse, Fergus régi, sárgás ivókoponyája, akár egy vad kelta szellem a rég múlt időkből. – A leinsteriek fellázadnak. – A nő hangja

gyengének, szinte távolinak hallatszott. – A férjem királyi vérből származott. Én is. A te saját néped is fellázad. Jelent ez neked valamit? – Azt, hogy nagyon ostobák – vágta rá egyenesen a férfi. Mintha a nő erre felsóhajtott volna, de nem volt benne biztos. – Brian Boru remek hadvezér – mondta csodálattal. – Szét fogja zúzni a leinsterieket, és meg is érdemlik. – Csak egy szélhámos – köpte ki a nő a szavakat hirtelen támadt rosszindulattal, ami meg is lepte Haroldot. – Kivívta a tiszteletet – csillapította. – Még az egyház is… – Arannyal vette meg Armaghot – csattant fel a nő. – Elég hitvány dolog is, hogy hagyták, hogy egy ilyen ember vegye meg őket. – Mielőtt a férfi még válaszolhatott volna, hozzátette: – Kik voltak az övéi? Senkik. Folyami kalózok, cseppet sem jobbak a limericki pogány vadembereknél, akiket megtámadtak! – Mintha Caoilinn elfelejtette volna, hogy a limericki pogány vikingekre zúdított sértései Harold őseit is érintik. A férfi úgy gondolta, talán nem is érdekli. – Csak egy munsteri kalóz! Semmi több. El kellene tiporni, mint egy kígyót! – kiáltotta megvetéssel. Harold látta már, hogy érzékeny területre tapintott, és óvatosan kell most bánnia vele, ám

azért egy kicsit megbántva érezte magát. – Bármit is lehet mondani Brianről – kezdte nyugodt hangon –, azért meg kell gondolnunk, mit tegyünk. Mindkettőnknek meg kell védenünk a birtokunkat. Ha arra gondolok – tette hozzá, reménykedve, hogy ezzel örömet szerez –, hogy mi mindent tettél Rathminesért… Hallja egyáltalán? Figyel rá? Nem tudta megmondani. A nő arca megfeszült és elsápadt. Zöld szeme fenyegetőn villogott. Túl későn vette észre, hogy elborította a düh. – Gyűlölöm Briant! – kiáltott fel. – Holtan akarom látni! Azt akarom, hogy a testét vágják darabokra, hogy a gyermekeim leköphessék; azt akarom, hogy az övéinek a gyerekei igyák a vérét! Ragyogó látványt nyújtott. Harold tudta, hogy meg kell várnia, míg haragja lecsillapodik. Ám érezte, hogy a nő nem is törődik vele, és ez nem tetszett az erős norvégnak. – Én mindenképpen megvédem a tanyámat Fingalban – jelentette ki komoran. – Csinálj, amit akarsz – felelte a nő megvetően, elfordított fejjel –, nem az én dolgom. Harold nem felelt, várta, hátha megenyhül. De nem tette. Felállt, hogy elinduljon. A nő ülve maradt. A férfi megpróbált az arcába nézni, hogy lássa, vajon dühös-e vagy sértődött, csak néhány

vigasztaló szóra vár, vagy egyszerűen semmibe veszi őt. – Elmegyek – szólalt meg végül Harold. – Menj csak Munsterbe, Brian barátodhoz! – felelte Caoilinn. Keserű hangja gyászosan csengett a félhomályban. Csak úgy lángolt zöld szeme, ahogy a férfira nézett. – Nincs rá szükségem, hogy még egyszer árulók és pogányok sántikáljanak be ebbe a házba! Erre Harold távozott. *** A következő hetek eseményei nagyjából úgy zajlottak, ahogy Morann jósolta. A leinsteriek betörtek az O'Neill király területére. Tara királya hamarosan elindult, hogy megbüntesse őket, és végigsöpört Fingaltól a Ben Howthig. Morannak köszönhetően, aki a régi királlyal érkezett, Haroldot és birtokát békén hagyták. Néhány napon belül a leinsteriek – dyflini csapatokkal megerősítve – visszavágtak. Tara királya délre küldte hírnökeit Brianhez, segítségért. Augusztus közepére pedig ijesztő szóbeszéd terjedt a vidéken: Brian Boru visszatér. ***

Osgar gyorsan körülnézett. A völgyből füst szállt fel. Tűz ropogását hallotta. – Osgar testvér – szólalt meg türelmetlenül az apát. Mögötte a szerzetesek létrán igyekeztek a kerek toronyba – bár az apát megmondta nekik, hogy teljesen szükségtelen ez az elővigyázatosság. De arcuk falfehér és rémült volt. Talán ő is így néz ki, gondolta Osgar. Hirtelen eszébe jutott, mi lesz, ha a barátok felhúzzák a létrát, amint ő az apáttal látótávolságon kívül ér. Micsoda butaság. Csaknem elmosolyodott saját bolond gondolatán. Ám a kép szeme előtt maradt – az apáttal rohan át a kapun, nyomukban a munsteriekkel, elérik a tornyot, ám felnézve látják, hogy az ajtó zárva van, a létra eltűnt, és csak futkosnak tehetetlenül a sima falak körül, míg üldözőik fel nem emelik kardjukat, megvillan a penge, és… – Jövök már, tisztelendő atyám! – A kapu felé sietett, és közben észrevette, hogy a monostor szolgái valami csodálatos módon mind eltűntek. Egyedül ő és az apát volt az üres térségen. Hallotta, hogy Brian Boru csapatai végigsöpörnek az egész vidéken, mivel a munsteri király északra tart, hogy megbüntesse a leinsterieket, de nem gondolta volna, hogy idejönnek megzavarni Glendalough békéjét.

A kapunál érte be az apátot. Az út elhagyatottan állt, ám a kis völgyben lángokat látott felvillanni. – Nem zárhatnánk be a kaput? – javasolta. – Nem – felelte az apát. – Azzal csak felbosszantanánk őket. – El sem tudom hinni, hogy Brian király emberei ezt teszik – mondta Osgar. – Végtére is nem pogányok vagy keletiek. – Ám az öregember mogorva pillantása elhallgattatta. Mindketten jól tudták a különböző rendházak krónikáiból, hogy a sziget monostorai több kárt szenvedtek az uralkodói csetepaték során, mint a vikingektől. Csak abban reménykedhetett, hogy Brian egyházvédelmezői hírneve talán ezúttal igaznak bizonyul. – Nézd! – szólt az apát nyugodtan. Húszfős csapat közeledett az úton a kapu felé. Jól fel voltak fegyverkezve. A csoport közepén egy jóképű, barna szakállú férfi közeledett. – Ez Murchad – jegyezte meg az apát. – Brian egyik fia. – Az apát előrelépett, Osgar pedig mellé állt. – Isten hozott, Brian fia Murchad! – köszöntötte határozott hangon az apát. – Tisztában vagy vele, hogy a monostor tulajdonát gyújtottad ott fel? – Igen – felelte a herceg. – De ügye biztosan nem akarsz kárt tenni Szent Kevin szentélyében?

– Csak ha Leinsterben van – hallatszott a gúnyos válasz, miközben a csapat már oda is ért hozzájuk. – Nagyon jól tudod, hogy nekünk semmi közünk ehhez az egészhez – felelte az apát határozottan. – Mindig a legnagyobb tisztelettel fordultam atyád felé. – Hány fegyveresed van? – Egy sincs. – Ez ki? – meredt a herceg Osgarra. – Ez itt Osgar testvér. A mi legjobb tudósunk. Csodálatos miniátor. A herceg tekintete először éles volt, ám most úgy tűnt, tiszteletteljesebben tekint rájuk. – Szükségünk lesz készletekre – jelentette ki. – A kapu nyitva áll – válaszolta az apát. – De ne feledjétek, hogy ez Isten háza. Mind bementek a kapun. Osgar a kerek toronyra pillantott. Ajtaja zárva volt, a létra eltűnt. A herceg emberei felé intett a fejével, mire azok a raktárak felé indultak. – Tiszteletteljes üdvözletemet küldöm atyádnak – mondta az apát szívélyesen –, persze hacsak nem tisztel meg bennünket személyesen is. – Elhallgatott, ám a herceg nem felelt. – Csodálatos, milyen jól megőrizte egészségét – tette hozzá.

– Erős, akár a bika – felelte a herceg. – Látom, a szerzeteseid elmenekültek – jegyezte meg. – Vagy valószínűleg inkább a toronyba zárkóztak az aranyatokkal. – Nem tudhatják úgy, mint én, hogy milyen kegyes vagy – nyájaskodott az apát. Míg emberei összepakoltak egy kisebb kocsirakomány sajtot és kétszekérnyi gabonát, a herceg körüljárta az apátságot az apát és Osgar kíséretében. Hamarosan ráébredtek, hogy értéktárgyakat keres. Szemügyre vette a főtemplom oltárán álló aranykeresztet, de nem vette el sem azt, sem az ezüst gyertyatartókat; és már ingerülten morogni kezdett valamit, amikor végül ötletszerűen átnézte az írószobát is, és ott megakadt valamin a szeme. – A te munkád? – kérdezte Osgart, mire ő bólintott. Egy képekkel díszített Szentírás volt az, mint a kelisi, csak persze sokkal kisebb és kevésbé pompás. Osgar csak nemrég kezdett bele, és úgy remélte, a számos képpel és iniciáléval együtt jövő húsvétra befejezheti. Csinos kis hozzájárulás lenne a glendaloughi apátság kisebb kincseihez. – Apám biztosan örömmel fogadná – szólalt meg a herceg, miközben alaposan megnézte a könyvet.

– Ez inkább a monostor… – kezdte Osgar. – Hűségetek jeleként – szakította félbe a herceg nyomatékosan. – Karácsonyra szeretné. – Természetesen – mondta szívélyesen az apát. – Valóban illő ajándék lenne egy ilyen áhítatos király számára. Nem gondolod, Osgar testvér? – Figyelmeztető pillantást vetett Osgarra. – Valóban – mondta a szerzetes lemondóan. – Akkor hát rendben van – mondta az apát olyan mosoly kíséretében, mintha áldást osztana. – Erre! – Kivezette királyi látogatóját. Miután a herceg embereivel együtt távozott, és a barátok is lejöttek a toronyból, Osgarnak eszébe jutott valami. – Úgy volt, hogy le kell mennem Dyflinbe, összeadni az unokatestvéreméket – jegyezte meg az apátnak –, de azt hiszem, a dolgok ilyetén állása mellett el lehetne halasztani. – Kétségkívül – felelte vidáman az apát. – Míg be nem fejezted a könyvet. – Akkor üzenetet kell küldenem Caoilinnek – mondta Osgar. *** A nő épp azelőtt kapta meg az üzenetet, hogy Dyflin kapuit bezárták volna. A következő hetekben

pedig nem tudott visszaüzenni, mivel csapdába esett odabenn. Szeptember 7-én, Szent Ciaran napján Brian király Munsterből és Connachtból toborzott csapata élén Dyflin falai alá érkezett. A dyflini védők meg sem próbáltak harcba bocsátkozni, inkább egy nagy csapat leinsterivel egyetemben megerősítették a város falait, s várták, hogy a munsteri főkirály próbáljon betörni. Ám Brian, aki legalább annyira óvatos is tudott lenni, mint amennyire vakmerő, alaposan megvizsgálta a falakat, és elrendelte, hogy serege a környező gyümölcsösökben üssön tábort. – Kiéheztetjük őket – jelentette ki. – Közben pedig – jegyezte meg az idősödő király – majd mi learatjuk a termésüket, és megesszük az almájukat, hadd nézzék csak. – És míg az ősz első, meleg hetei kellemes októberi időbe fordultak, így is tettek. Caoilinnek be kellett ismernie, hogy ezalatt igencsak unalmas Dyflinben az élet. Az első napokban ostromra számított. Azután arra számított, hogy Dyflin királya és a leinsteri törzsfők legalább megpróbálnak borsot törni az ellenség orra alá. De semmi sem történt. Semmi, de semmi. A király és a vezérek nagyrészt a királyi teremben és az azt övező területen tartózkodtak. Az őrszemek magányosan posztoltak a falakon. A város nyugati csücskében álló vásártéren nap mint nap

gyakorlatoztak a férfiak kardjaikkal és dárdáikkal, ám csak úgy szórakozásból, fennmaradó idejükben pedig ittak vagy kockáztak. Napról napra, hétről hétre így ment. Élelmiszerkészleteik kitartottak. A király előrelátó módon jó sok marhát és disznót hozatott be, mielőtt az ostrom megkezdődött volna. A magtárak is tele voltak. A város forrásai bőségesen adtak vizet. Valószínűleg még hosszú hónapokra elegendő volt minden. Csak egyetlen dolog hiányzott a dyfliniek megszokott étrendjéből: a hal. Brian emberei éberen őrködtek. Ha bárki kimerészkedett a falakon kívülre, hogy hálót vessen a folyóba, akár éjjel, akár nappal, sosem tért vissza. Természetesen egyetlen csónak sem hagyhatta el a kikötőt, s kívülről sem közelíthette meg. Caoilinn minden egyes nap felment a sáncokra. Különös látványt nyújtott az üres rakpart és a néptelen folyó. Feljebb, a hosszú fahídon őrszem állt. A torkolat irányában tucatnyi vitorlát láthatott az északi parton, ahol a Tolka nevezetű folyó ömlött a Liffeybe. Brian ott horgonyozta le hajóit a Clontarf nevű halászfalu közelében. Hajói gyakorlatilag elzárták a kikötőt, és már vissza is fordítottak számos kikötni készülő kereskedőhajót. Caoilinn azelőtt sosem gondolt bele, hogy a város élete milyen nagyban függ az érkező hajóktól. Kísérteties

volt ez a végtelen csend. Időnként átsétált a déli falakhoz is, hogy otthona, Rathmines felé nézzen. Legnagyobb fia, Art ragaszkodott hozzá, hogy a többi gyerekkel a biztonságosabb Dyflinbe jöjjön bátyjához, míg ő maga Rathminesban maradt. Lehet, hogy hiba volt. Az asszony biztos volt benne, hogy ő is ugyanúgy meg tudná védeni a jószágot attól az átkozott Briantől, talán még jobban is. Minden egyes nap Rathmines felé nézett, és soha nem látott tüzeket, bár mivel a munsteriek ott táboroztak a tanya és a város közt elterülő földeken és gyümölcsösökben, nem tudhatta, mi történik. Különösen az bosszantotta, hogy érzése szerint fia nem igazán bánkódott, hogy őt félreállíthatta az útból. Akárhogy is, itt rekedt Dyflinben. Osgar üzenete, melyet aznap kapott meg, hogy Dyflinbe érkezett, meglepetésként érte. Igazság szerint annyi minden foglalkoztatta nyár óta, hogy egészen megfeledkezett róla. Haroldot azóta sem látta, hogy kidobta a házából. Úgy érezte, fia nem igazán örül szakításuknak. Az ő baja. Minden egyes nap, ahogy a gyűlöletes munsteri király táborát bámulta, újra fellobbant haragja. Azt kívánta, bárcsak Rathminesban maradt volna, hogy legalább elátkozhassa Briant, ha arra járna. Mit tehetne vele az a kígyó? Ölje csak meg, ha van mersze. És Harold

hogyan is képzelhette, hogy ő támogatná ezt az ördögöt – belesápadt a dühbe, ha eszébe jutott. Egyszer még a saját fia is megpróbált vitába szállni vele. – Harold csak a legjobbat akarta neked – ezt merészelte mondani. – Talán elfelejtetted, ki volt az apád? – vágta rá Caoilinn. Ezzel elhallgattatta. Annyit azért beismert magának, hogy hiba volt azokkal a szavakkal búcsúznia a norvégtől. Hogy pogánynak és árulónak nevezte, az csak az igazság volt. De hogy azt mondta neki, többet be ne sántikáljon az ő házába – tulajdonképpen nyomoréknak nevezte –, az hiba volt, mert nem volt méltó hozzá. Más körülmények között talán még bocsánatot is kért volna. Ám ez természetesen lehetetlen volt. Azóta nem is hallott Harold felől, és valószínűleg soha nem is fogja már látni. *** Morann Mac Goibnenn még mindig nyugtalankodott. A következő hónapokban volt elég alkalma, hogy megfigyelje a Dyflin ellen felsorakozott erőket, és még mindig meg volt róla győződve, hogy helyesen mérte fel a helyzetet. Mikor nyár végén északra vitte családját, a tarai

O'Neill királyhoz, szívesen látták őket. A magas, jó megjelenésű, hosszú, ősz szakállú öreg király nemeshez méltón viselkedett, ám Morann látta, hogy éberen figyel. Nem volt nehéz barátja, Harold tanyájának védelmet kérnie; ám az a terve, hogy ő maga biztonságban kívül maradjon az eseményeken, már nem járt akkora sikerrel. Az öreg uralkodó ugyanis azt kérte, hogy augusztusban ő is tartson azzal a küldöttséggel, amelyet Brianhez küldött segítségért. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy a mesterember is menjen, és olyan lelkesen bizonygatta Brian iránti hűségét, hogy Morann arra gyanakodott, O'Neill arra akarja őt felhasználni, hogy meggyőzze a munsterit, őszinte a segélykérése. Brian Boru szívélyesen fogadta. – Íme egy ember, aki megtartja esküjét – mondta a körülötte álló főnököknek. Morann már tíz éve nem találkozott személyesen a munsteri királlyal. Még mindig mély benyomást tett rá. Megőszült, fogai hosszúk és sárgásak voltak, ám csaknem mind megvolt még neki. Morann gyors számolgatás után emlékeztette magát, hogy már elmúlt hetvenéves, de még ekkor is erőt sugárzott. – Lassabban mozgok már, Morann – vallotta be –, és fájdalmaim is vannak, amit régen sosem éreztem, de ő itt – mutatott egy fiatal nőre, legújabb asszonyára – fiatalon tart.

Morann számításai szerint ez volt a negyedik felesége. Bámulatra méltó öregember. – Te is elkísérsz Dyflinbe – jelentette ki Brian. Egy kora szeptemberi derűs napon ért Brian Dyflinbe tartó serege a Liffey síkjához. Morann a munsteri király közelében lovagolt, az élcsapatban, mikor hirtelen meglepve vette észre, hogy Harold közeledik feléjük pompás lován, egy szál magában. Még inkább meglepődött, amikor megtudta, miért jött eléjük a norvég. – Azt akarod, hogy megkérjem Brian királyt, kímélje meg Caoilinn birtokát? Mindazok után, amit tett? Nyáron ugyanis nagyon megdöbbentette, hogyan bánt barátjával Caoilinn. Harold először csak nagy vonalakban vázolta beszélgetésüket, ám felesége hosszú sétát tett a vikinggel kettesben, és utána a következőket jelentette férjének: – Gyakorlatilag nyomoréknak nevezte és kidobta. – Freya magánkívül volt. – Bármi is a magyarázata – jelentette ki –, nem volt joga ilyen kegyetlenül bánni vele. Hamarosan Morann számára is nyilvánvalóvá vált, hogy barátját nagyon megbántották. Még az is eszébe jutott, hogy maga megy el Caoilinnhez. De Harold olyan határozottan állította, hogy vége az egésznek, hogy Morann is belátta, itt már nem tehet

semmit. A norvég most vállat vont. – Kár lenne, ha elpusztulna mindaz, amit ő felépített. Morann kíváncsi volt, vajon ezek ketten kibékültek-e, és vajon így most Harold is érdekelt-e a dologban; ám a viking elmondta, hogy nem így áll a helyzet, nem is találkozott azóta Caoilinnel, és a nő most is Dyflin falain belül tartózkodik. – Te aztán nagylelkű vagy – ámult el Morann. Mikor Brian király elé állt a kéréssel, Morann megkönnyebbülten tapasztalta, hogy egyáltalán nem mérges, inkább mulattatja a dolog. – Ez az a keleti, aki annak idején fejbe vágta az emberemet Dyflinben? És most azt akarja, hogy kíméljem meg egy hölgy tanyáját? – A király megcsóválta a fejét. – Ez talán már több, mint amit meg kellene tennem. – Elmosolyodott. – Ritka az ilyen nemes szívű ember. Meg kell becsülni az ilyeneket. Veszély idején vedd körül magad nemes szívű emberekkel. A bátorság meghozza a sikert – bólintott elismerően. – Miféle hely ez a Rathmines, és hol van pontosan? – Morann beszámolt neki Caoilinn birtokáról és szép házáról. Elmondta, milyen közel van Dyflinhez, és mennyi marhája van. – A marhákat már mind elrejthették a dombok között – jegyezte meg Brian.

– Ahol az embereid előbb-utóbb úgyis rájuk találnak – mutatott rá Morann. – Kétségtelenül – bólogatott Brian elgondolkodva. – Rendben – folytatta rövid hallgatás után. – Magam maradok Rathminesban. A birtok majd ellát engem és kíséretemet. Minél hamarabb kapom meg Dyflint, annál hamarabb távozom, és annál több jószága marad ennek a hölgynek. Ezek a feltételeim, Morann. Egyetértesz? – Igen – felelte a mesterember. Előrelovagolt Harolddal, hogy előkészítse a rathminesi házat. Caoilinn fia nem örült, hogy Brian Borut kell vendégül látnia, de belátta, milyen jó alkut kötöttek. – Ha marad némi jószágotok, csakis Haroldnak köszönheted – mondta neki Morann. Brian maga mellett tartotta Morannt Rathminesban csaknem október végéig. Ezalatt Morann megláthatta, hogy viselkedik egy nagy hadúr – látta rendezett táborát, jól képzett embereit, türelmét és elszántságát. Brian végül visszaküldte Tara királyához néhány üzenettel. – Ez a játszma békésen fog lezárulni – jegyezte meg az ötvösmesternek, amikor indult. Ám Morann ebben nem volt olyan biztos. ***

Decemberig nem kapott üzenetet – ekkor viszont egy hideg, szürke napon magányos lovai érkezett Glendalough kapuihoz. Vállán üres bőrszütyő himbálózott, melyet az apát asztalára helyezett és bejelentette: – A könyvért jöttem. A herceg könyvéért: Brian Boru ajándékáért. Közeledett már a karácsony, úgyhogy itt is volt az ideje. – Sajnos – kezdte zavartan az apát – még nincs egészen kész. De ha elkészül – tette hozzá –, nagyon szép lesz. – Hadd nézzem! – mondta a hírnök. Osgar nagyon keményen dolgozott. Október végére előkészítette a borjúbőrt, megtervezte a könyvet, és tökéletes kézírással lemásolta az evangéliumokat. Ezután következtek az iniciálék. Ezek számára már előre kihagyta a helyet, és november első tíz napján kidolgozta a tervét: minden betű kicsit más lesz, de bizonyos elemek – geometrikus formák, kígyók, madarak, emberalakok – finoman ismétlődnek majd egymást kiegyenlítve, ellenpontozva, így jön majd létre az egész rejtett egysége. Úgy tervezte, majd még egyéb illusztrációkkal is díszíti a szöveget. Végül pedig lesz négy, teljes oldalas kép is. Hármat már nagyjából felvázolt, és pontosan látta, milyenek lesznek; de a negyedik nagyra törőbb terv volt, és kissé

bizonytalankodott is fölötte. November közepén kezdte az iniciálék megrajzolását és kifestését, a hónap végére több mint egy tucattal végzett is, és amikor az apát megvizsgálta a művet, hangot adott tetszésének, ám azért nem állta meg, hogy ne panaszoljon fel valamit. – Úgy tűnik, Osgar testvér, minden egyes évvel egyre több idő kell, hogy befejezz egy képet. Ekkora gyakorlattal inkább ügyesedned kellene, nem lassabbá válnod. – Minél többet csinálom – felelte Osgar szomorúan –, annál nehezebb. – Ó! – nyögött fel az apát ingerülten. Az ilyen alkalmak során a tökéletességre törekvő kalligráfust fárasztónak, sőt egyenesen megvetendőnek találta. Osgar pedig azért sóhajtott fel, mert tudta, úgysem képes elmagyarázni ezeket a dolgokat olyasvalakinek, aki nem jártas a druidák művészetében. Hogyan is magyarázhatná el, hogy mintái nem egyszerű döntés vagy véletlen eredményei, és hogy milyen gyakran megesik, hogy a színek valami rejtélyes módon mégsem illeszkednek úgy, ahogyan elképzelte. Csak többnapos megfeszített munka után fedezi fel ő is bennük az új, mélyebb, dinamikus mintát, ami sokkal finomabb és

erőteljesebb, mint amit az ő szegény agya képes lenne kiötölni. Az ilyen reményvesztett napokon úgy érezte, eltévedt egy útvesztőben, tehetetlen, mintha mágikus pók hálójában vergődne, saját vonalai ejtették csapdájukba. És amikor magához tért tehetetlenségéből, minden egyes felfedezése új egységeket tárt fel, műve úgy nőtt, mint egy gombolyag, egyszerűnek tűnő rajza rejtélyes jelentőségre tett szert. Ebből a kimerítő folyamatból, ebből a végtelen feszültségből jöttek létre finom, művészi munkái. Különösen igaz volt ez a negyedik teljes oldalas ábrára. Tudta, hogy mit akar. Valahogyan fel szerette volna idézni azt a különös spirált, amelyet a vén szerzetes másolt a kőről, amelyet Kellsben mutatott neki. Csak egyszer látta, ám a furcsa minta azóta is kísértette. Persze sok könyvben látta már a számtalan csigavonalat és lóheremintát; de ez az egy épp azért nem hagyta nyugodni, mert egy kicsit más volt. Ám hogy lehetne megörökíteni azokat a kavargó vonalakat, mikor épp abból nyerték rejtélyes erejüket, hogy látszólag céltalanul tekergőztek, valami ismeretlen, mégis szükségszerű káosz részeként? Egyetlen vázlata sem sikerült, és józan esze azt súgta, hagyjon fel vele, különösen mikor ilyen kevés ideje maradt rá. Valami szokványosabb is jó lesz. De képtelen volt

abbahagyni. Mialatt a többit folytatta, minden egyes nap eltöprengett ezen is. Szerencsére amikor a herceg követe megnézte a félkész könyvet, láthatta, hogy valóban szép lesz. – Megmondom a hercegnek, hogy készül a könyve – mondta –, de nem fog örülni, hogy még nincs kész. – Gyorsabban kell dolgoznod, Osgar testvér – mondta az apát. *** Karácsonykor oldották fel Dyflin körül az ostromzárat. Brian seregével visszavonult délre, Munsterbe. Az ostromlók nem próbáltak a sáncokon át támadni, és belülről sem jött ki senki, hogy harcoljon velük. A dyfliniek gratuláltak maguknak a munsteri király távozása láttán. Január elején, miután Brian távozott, Morann úgy döntött, otthagyja egy kicsit a tarai O'Neill királyt, és ellátogat Dyflinbe. Nem lepődött meg, mikor a dyflini király őt is hívatta tanácskozásra a királyi csarnokba. Vidáman üdvözölték. – Mind tudjuk, hogy esküd kötött Brianhez – nyugtatta meg a király. Számtalan kérdést tettek fel a munsteri királyról és seregeinek harcrendjéről, melyekre

Morann meg is felelt. Ám meglepődött, egyes fiatal tanácstagok milyen ádáz módon álltak a dologhoz. – Akár velünk is maradhattál volna, Morann – mondta az egyikük. – Brian azért jött, hogy megbüntessen minket, de fel kellett adnia. – Soha nem adja fel – felelte Morann. – Vissza fog térni. És jobb, ha arra jól felkészültök. – Micsoda vészmadár – intézte el a király egy mosollyal, a többiek pedig felnevettek. Ám másnap összetalálkoztak az utcán, a király karon fogta, és halkan így szólt hozzá: – Természetesen igazad van Briannel kapcsolatban. De ha visszatér, ezúttal másféle fogadtatásban lesz része. – Barátságosan bólintott. – Csak hogy tudd. Két nappal ezután Morann Fingalba ment, hogy meglátogassa barátját, Haroldot. Már négy hónapja nem látta. Érkezésekor örömmel látta, hogy a norvégot jó erőben, vidám hangulatban találja. Egy kellemes órát azzal töltöttek, hogy a gyerekek társaságában körülnéztek a birtokon, mely a legnagyobb rendben volt. Morann csak akkor hozta szóba Caoilinnt, amikor kettesben maradtak. – Hallottam, hogy Rathminesban megmaradt a jószágnak több mint a fele. – Én is hallottam. S azt is, hogy a többi tanyát

teljesen kifosztották. Hálás vagyok neked, Morann. – Te nem voltál még ott? – Nem – felelte Harold határozottan és komolyan. – Nem mondtak köszönetet érte? Még akkor megmondtam a fiának, hogy neked köszönhetik. – Nem is hallottam felőlük. De nem számítok hálára. Megtettem és kész. Ez minden. – Morann már látta, hogy barátja nem kíván többet beszélni erről, úgyhogy a nap további részében nem is említette. Ám másnap reggel, amikor elment, magában már elhatározott valamit. Ideje volt, hogy maga látogassa meg Caoilinnt. *** Másnap Rathminesba érvén nem egyedül találta a nőt. Vele volt a fia is. Csak nem azért, hogy őrködjön? Az asszony nyilvánvalóan nem akarta látni. Mikor leültek a házban, a férfi udvariasan megemlítette, hogy örömmel hallotta, a jószága megúszta a dyflini zűrzavart. A nő fia erre helyeslően bólintott, és azt mormolta: – Hála neked. Ám Caoilinn csak meredt maga elé, mintha nem is hallotta volna.

– Nemrég Fingalban jártam – mondta Morann. A csendben mintha kőként hullottak volna a szavai. Mindannyian hallgattak. Azt hitte, az asszony mindjárt feláll és kimegy, már fel is készült rá, hogy követi, mikor valami érdekes dolog történt. A fiú pattant fel és ment ki, így ő kettesben maradt Caoilinnel. A nő nem hagyhatta ott anélkül, hogy meg ne sértette volna a vendégszeretet szabályait. Látta rajta, hogy kínosan érzi magát, de nem törődött vele. – Harold tanyáján jártam – mondta nyugodtan. Várt, gyakorlatilag kikényszerítette, hogy az asszony feleljen. Ám nem ilyen válaszra várt. Ugyanis hosszú hallgatás után Caoilinn fojtott dühvel így felelt: – Meglep, hogy jelen körülmények között egyáltalán meg mered említeni a nevét ebben a házban. – Jelen körülmények? – nézett rá Morann hitetlenkedve. – Hát nem ő mentett meg titeket? Egy szóval sem köszönöd meg kedvességét? – Kedvességét? – meredt rá a nő rosszindulattal, sőt, úgy tűnt, értetlenül. – Úgy érted, a bosszúját. – Nem vette észre Morann arcán a zavart. Ahogy folytatta, egyre inkább úgy látszott, magához beszél, nem is a férfihoz. – Hogy Brian Boru, az a mocskos ördög a saját férjem házában

lakjon. Az ő marháját ette. Az ő gyerekei szolgálták ki. Szép kis bosszú volt, amiért nyomoréknak neveztem, nem igaz? Morann most érezte csak át, milyen bánatos, mekkora fájdalma van a nőnek. – Nem Harold tehet róla – felelte egyszerűen. – Neki semmi köze Brianhez. Jól tudod, hogy ő maga az O'Neill király védelme alatt állt. De megkért engem, hogy beszéljem rá Briant, ne bántsa a férjed birtokát. Így hát én tehetek róla, hogy Brian idejött. – Megvonta a vállát. – Ez volt az egyetlen megoldás. – Látta, hogy Caoilinn türelmetlenül legyint. – Meg kell értened – emelte fel a hangját, és még a nő karját is megfogta –, hogy ő csak meg akart menteni téged és a családodat a pusztulástól. Csodálta mindazt, amit itt tettél. Ő maga mondta. Igazságtalan vagy hozzá. Caoilinn nagyon sápadt volt. Egy szót sem szólt. Morann nem tudta, vajon sikerült-e megértetnie vele. – Tartozol neki – mondta halkan – legalább némi köszönettel és egy bocsánatkéréssel is. – Bocsánatkéréssel? – csattant fel az asszony. A férfi elhatározta, nem finomkodik tovább. – Édes istenem, asszony, úgy elvakított Brian iránti gyűlöleted, hogy észre sem veszed a fingali férfi nemeslelkűségét? Elnézte a sértéseidet,

megpróbálta megmenteni a gyerekeidet a pusztulástól, és te csak rosszindulatot látsz benne, a saját képzelgéseid szüleményét! Bolond vagy! – tört ki. – A férjed lehetett volna! – Elhallgatott, majd halkabban és látható elégedettséggel hozzátette: – Nos, most már persze úgyis késő, mert vannak mások is. – Mások? – Persze. – Rántott egyet a vállán. – Miért, mire számítottál? – Ezzel hirtelen, udvariatlan módon távozott. *** Februárban kezdtek szállingózni a hírek a kikötőbe. Morann nem felejtette el a dyflini király figyelmeztetését, úgyhogy már számított rá. Közelednek a vikingek. Az épphogy a láthatáron túli Man szigetének viking uralkodója hadiflottával közeledett. A távoli, északi Orkney-szigetekről másik hajóhad tartott feléjük. Harcos főnökök, kalmárok, kalandorok, skandináv kalózok – mind készen álltak. Újabb nagy viking kalandra készültek. Ki tudja, ha legyőzik az öreg Brian Borut, akár még az egész szigetet is elfoglalhatják, ugyanúgy, ahogy Kanut és dánjai tették Angliával. A legkevesebb, hogy értékes zsákmányra tesznek szert.

Dyflinben a hónap közepére már számtalan pletyka terjengett. Azt beszélték, hogy a leinsteri király nővére, Brian egykori, féktelen természetű asszonya azt is felajánlotta, hogy újra férjhez megy, ha ezzel segítheti az ügyet. – Azt mondják, már odaígérkezett Man királyának és Orkney királyának is – mesélte egy főnök, aki jól ismerte a családot. – Aligha mehet mindkettejükhöz – jegyezte meg Morann. – Abban ne légy olyan biztos – felelte a férfi. Munsterből, Brian király felől azonban még nem érkezett hír. Vajon tudja egyáltalán a vén harcos, mire készülnek az északi tengereken? Kétségkívül. Vajon habozik-e visszatérni ekkora ellenfél ellen, ahogy azt Dyflinben számosan feltételezték? Morann nem hitte. Nem volt kétsége afelől, hogy az óvatos hódító szokásához híven nem hamarkodja el a dolgot. Február végén hajó érkezett az Orkney-szigetekről, ezúttal már pontos hírekkel: – Húsvét előtt itt lesz a hajóhad. *** Január elején, mikor Osgar épp azon kesergett, hogy valaha is be tudja-e fejezni művét, egész másfajta híreket kapott, Caoilinntől. Elnézést kért,

amiért nem tudott korábban üzenni, de az ostrom alatt Dyflinben rekedt. Talán némi bűntudattal fejezte ki gyengéd ragaszkodását. Azt is tudatta, bár nem magyarázta meg bővebben, hogy végül mégsem megy újból férjhez. A végén hozzátette: „De azért látogass meg, Osgar. Gyere el hamarosan." Mit is érezhetett a férfi egy ilyen üzenet olvastakor? Először elég higgadtan fogadta. Rájött, hogy egy ideje már eszébe sem jutott a nő. Aznap is szokása szerint folytatta munkáját, csak a délután végén, amikor elrakta tollát, és ujjai hirtelen kitapintották zsákjában az apró jegygyűrűt, csak akkor nyilalltak bele az emlékek és az érzelmek. Aznap éjjel álmában is megjelent a nő, és mikor felébredt a sötét, januári hajnalon, még mindig érezte melegségét és a bizsergető izgalmat – nem is emlékezett, mikor érzett így utoljára. Ez az érzés nem hagyta el, egész napon át vele maradt. Mit jelenthetett mindez? Este Osgar alaposan elgondolkodott. Mikor nagybátyja halála után visszatért Glendaloughba, egy ideig búskomorság gyötörte. Nehezen viselte, hogy nem mehet vissza Dyflinbe, és azt a tudatot is, hogy cserbenhagyta Caoilinnt. Mikor azonban hírét vette a közelgő esküvőnek, elméjében lezárt egy ajtót. A nő megint arra készült, hogy más karjaiba távozzon tőle. Ő maga pedig Glendaloughnak fogadott hűséget.

Meggyőzte magát, hogy ne is gondoljon többet rá, és így békére talált. De most, hogy megtudta, mégsem megy férjhez, váratlanul megint az a különös érzés fogta el, hogy Caoilinn hozzá tartozik. Megújíthatják barátságukat. Eljöhet Glendaloughba látogatóba. Ő is elmehet Dyflinbe. Szabadon átadhatja magát a szenvedélyes, ám biztonságos kapcsolatnak. Így hát, nem tudni, jó vagy gonosz erők közbenjárására, de Osgar testvér bánata örömmé változott. Már másnap reggel észrevette a különbséget. Talán több napfény világította be az írószobát aznap, vagy az egész világ fényesebben ragyogott? Mikor asztalához ült, úgy látta, a pergamen új, varázserejű jelentőségre tett szert. A szokásos, gyötrelmes csata helyett, amelyet egy-egy bonyolultabb mintával vívott, úgy burjánzottak elő tolla nyomán a formák és színek, akár a ragyogó tavaszi hajtások. Még különösebb volt, hogy a nap során egyre erősebbekké, mélyebbekké és sürgetőbbekké váltak ezek az érzések; annyira elmerült munkájában, hogy észre sem vette, mikor odakinn már sötétedni kezdett, egyre lázasabban mélyedt bele munkájának gazdag, színes világába. Csak akkor hagyta abba, amikor végre felfogta, hogy valaki kitartóan kopogtatja a vállát. Mintha álmából ébredt volna, rádöbbent, hogy már három gyertyát is meggyújtott asztalán, és nem is egy, de öt új illusztrációt

készített el. Napról napra így folytatta, olyan lázasan merült bele művébe, hogy gyakran még enni is elfelejtett. A sápadt, feledékenynek és szomorkásnak látszó, ám valójában eksztázisban égő középkorú szerzetes – ha nem Istentől, hát Caoilinntől megihletve – a tekergőző mintákban, zöldellő növényekben, az érzéki alkotás színpompás gazdagságában életében először fedezte fel és fejezte ki az igaz szenvedélyt. Február végén kezdte megrajzolni az utolsó teljes oldalt betöltő kép hatalmas spirálját, akarata szerint formálta vonalait, és végül elképedve döbbent rá, hogy csodálatos, erőteljes khí-rhó szimbólumot alakított belőle, melyhez foghatót még sosem látott, s mely az örökkévalóság egy szilárd darabkáját idézte a pergamenen. Húsvét előtt két héttel elkészült kis remekműve. *** A nő nem számított rá, és a férfi így is tervezte. Harold a meglepetés erejére számított. Bár a kérdés valójában az volt, elmenjen-e hozzá egyáltalán. – Maradj távol tőle. Nem éri meg a fáradozást – ez volt Morann tanácsa. Mióta az ötvösmester meglátogatta Caoilinnt, kétszer is a fia tudtára adta,

hogy Harold egy bizonyos napon majd látogatóba jön hozzá Dyflinbe. Így Caoilinn könnyen bejöhetett volna Rathminesból, hogy látszólag véletlenül összefusson a norvéggal a kikötőben vagy a piacon. Ám nem jött, és nem is üzent semmit Haroldnak. Bár eredetileg Morann azt remélte, a szerelmesek kibékülhetnek, most már meggondolta magát. – Keress másik asszonyt, Harold! – tanácsolta. – Jobban jársz. Miért ment el mégis? Mióta az asszony visszautasította, a viking gyakran elgondolkodott Caoilinn dolgán. Persze előfordult, hogy amikor eszébe jutott, milyen megvetéssel bánt vele a nő, erős keze ökölbe szorult, és dühösen megfogadta, hogy többé rá sem néz. Ám nagylelkűsége folytán még mindig próbálta megérteni, miért viselkedhetett úgy; s miután részleteket is megtudott a férjéről másoktól, akik jobban ismerték családját, nagyjából rájött, mi járhatott Caoilinn fejében. Ezeket figyelembe véve kész volt megbocsátani. Ám azért odafigyelt saját érzéseire is, melyeket a nő megvetése okozott. Haroldnak egyet kellett értenie barátjával, aki azt javasolta, várja meg, hogy az asszony tegye meg az első lépést, ám arra várhatott. Amikor Morann figyelmeztette Caoilinnt, hogy vetélytársai akadtak, nem hazudott. Két nő is egyértelmű jelét adta, hogy ha Harold érdeklődést

mutatna irántuk, szívesen viszonoznák. Harold biztos volt benne, hogy egyikük őszinte vonzalmat táplál iránta, a másik, bár egy kissé együgyű volt, máris beleszeretett. Na és Caoilinn szerette? Harold nem ámította magát. Egyelőre legalábbis nem. Bármelyiket boldoggá tudná tenni a két másik nő közül, és kellemes, könnyű élete lenne mellettük. És talán épp ez volt velük a baj. Minden erényük mellett az élet ezeknek a nőknek az oldalán túlságosan is könnyű lenne. Caoilinn minden hibájával együtt sokkal érdekesebb. Úgy tűnt, Harold, a norvég még életének derekán is a kihívások izgalmát keresi. Így hát, miután alaposan megfontolta a dolgot, március utolsó napján Rathminesba lovagolt. Úgy döntött, a fogadtatástól függ, mit fog mondani. De azért tudta, hogy ugyanúgy, mint azelőtt, most is inkább az ösztöneire fog hallgatni. Ha meg akarta lepni a nőt, sikerült. Amikor belovagolt a tanyára, az asszony épp tehenet fejt. Megfordult, hogy felálljon a zsámolyról, közben sötét haja arcába hullott, gyorsan hátrasöpörte, végigsimította ruháját. Úgy meredt rá nagy szemével, mint egy betolakodóra. A férfi egy pillanatra azt hitte, valami sértést fog mindjárt a fejéhez vágni, ám ehelyett annyit mondott: – Olaf fia Harold. Nem tudtuk, hogy eljössz. –

Ezután baljós hallgatásba burkolózott. – Szép napunk van. Gondoltam, ellovagolok errefelé – mondta a férfi kedvesen, és lenézett rá a lováról. Le sem szállt a lóról, míg beszélt, mintha bármelyik pillanatban indulni akarna. Mesélt a tanyájáról, elmondta, mi újság Dyflinben, hogy épp most érkezett egy borszállítmány a kikötőbe. Olykor barátságosan el is mosolyodott. Egyszer sem utalt, sem szóval, sem pillantással arra, hogy a nő megbántotta, és bocsánatkéréssel tartozik neki. Nagyszerűen viselkedett, Caoilinn nem is tagadhatta. Ám a nőt mégis valami egész más dolog indította meg. Az elválásuk óta eltelt zűrzavaros hónapok alatt már szinte meg is feledkezett róla. Elfelejtette, Harold milyen vonzó. Mikor a férfi belovagolt a kapun, és ő megfordult, szinte villámcsapásként érte a látványa. A csodálatosan felszerszámozott pompás ló, Harold erős, izmos alakja, vörös szakálla és szeme, az a ragyogó kék szem: egy pillanatra, miközben ruháját simította le, hogy elterelje a figyelmét, alig kapott levegőt; el kellett rejtenie pirulását, és dühösen, hidegen meredt a férfira, hogy palástolni tudja, milyen gyorsan ver a szíve, sokkal gyorsabban, mint ahogy akarta. Ám nem tudta legyőzni érzéseit, melyek még

most is hullámokban törtek rá, miközben beszélgettek. Végül Harold tette meg azt a bizonyos lépést, miközben nyugodtan figyelte az asszonyt. – Tavaly szóba került – kezdte tökéletes nyugalommal –, hogy te meg én összeházasodunk. Caoilinn szemlesütve hallgatta. – Az idő múlik – folytatta a férfi –, és az ember tovább lép. – Csak annyi időre hallgatott el, hogy lássa, az üzenet célhoz ért. – De úgy gondoltam, eljövök – mosolyodott el elbűvölő módon. – Nem akartalak a saját figyelmetlenségem folytán elveszíteni. Végül is – tette hozzá könnyedén – megtehetném, de jobbat nem is választhatnék. Caoilinnek tudomást kellett vennie a bókról. Mi mást tehetett volna? Meghajtotta a fejét. – Nehézségeim támadtak. – Ennyit sikerült kinyögnie. Nem kért bocsánatot. – Azokat talán le lehet győzni – vetette fel a férfi. – Több nehézség is. – Az asszony már majdnem felhozta a vallás kérdését, aztán jobb belátásra tért. – Neked kell döntened, Caoilinn – nézett rá komolyan Harold. – Az ajánlatom még mindig áll. Ám bárhogy döntesz, arra kérlek, húsvétra határozd el magad. – Jól értem – kérdezte a nő egy kissé ingerülten

–, hogy húsvét után már nem áll az ajánlat? – Így van – felelte Harold, majd elügetett, mielőtt a nő megszólalhatott volna. – Édes istenem – mormolta Caoilinn, mikor a férfi már eltűnt szeme elől –, ezt a szemtelen frátert. *** Morannt meglepte, hogy április tizedik napjáig még mindig nem jött hír Caoilinntől. – Ha eljön is – mondta neki Harold –, úgyis kivár az utolsó pillanatig. – Elmosolyodott. – És még akkor is biztos lehetsz benne, hogy meglesznek a feltételei. – Úgysem jön el – mondta erre Morann, nem azért, mintha tudta volna, csak mert nem akarta, hogy barátja csalódjon. Néhány nappal később azonban olyan eseményekre került sor, amelyek még Harold házasságának kérdését is háttérbe szorították. Egy hajó azzal a hírrel érkezett a kikötőbe, hogy az északi flották már elindultak, és hamarosan megérkeznek. Két nappal később pedig egy délről érkezett lovas jelentette be: Brian Boru már úton van. Mikor Morann másnap családjával egyetemben

Harold tanyájára érkezett, a mesterember igen határozott volt. A viking ugyanúgy, mint korábban, most is otthon akart maradni, hogy megvédje birtokát. – De most minden más lesz – figyelmeztette Morann. – A viking hajók a legkülönfélébb embereket hozzák majd ide – kalandorokat, kalózokat, akik élvezetből ölnek. Ha erre jönnek, semmi sem mentheti meg a tanyádat. – Morann csakúgy, mint először, most is az O'Neill királyhoz indult. – Neked és fiaidnak is velem kell jönnötök – jelentette ki. Harold azonban kifogásokat keresett, és csak köntörfalazott. Végül kibökte: – Mi lesz, ha közben eljön Caoilinn? Ám Morann már számított erre a kérdésre. – Tegnap Dyflinbe ment – mondta nyersen. – Nyilván ott marad, ahogy legutóbb is. Végül sikerült meggyőznie a vikinget, hogy bölcsebben teszi, ha elmegy. A tanya hatalmas csordáját négyfelé osztották; hármat egy-egy csordás biztonságos helyre hajtott, ahol nehezen találhatják meg őket. Harold számára már csak az volt hátra, hogy elrejtse értékeit, és fiaival együtt felkészüljön az északnyugatra vezető útra. Négy nap múlva érkeztek meg Tara O'Neill királyához. Tara királyának tábora lenyűgöző volt. Új

hadjáratához a legharcosabb északi törzsekből toborzott félelmetes hadsereget. Mikor Morann elé vezette Haroldot és fiait, köszöntötte őket, majd így szólt: – Ha megkezdődik a harc, ti mellettem fogtok állni. – Morann tudta, hogy ezzel nemcsak megtiszteli barátait, hanem biztonságukat is szavatolja. Morann hamarosan jobban is megismerte a hadsereget. Becslése szerint mintegy ezer harcos lehetett a táborban. A kelta szigeten ritkán lehetett ennél nagyobbat látni; Brian Boru sem érkezett ennél több emberrel Dyflin ostromára. Sokuk a király leghűségesebb területéről, Meath központi királyságából való volt; de még mindig sorra érkeztek messzebbről is. Nagyon jól képzett férfiak voltak. Morann megigézve nézte, hogyan gyakorolják a közelharcot. Az öreg király úgy tervezte, itt maradnak, míg meg nem hallják, hogy Brian elérte a Liffey síkját, akkor aztán Tara érintésével délre mennek, hogy csatlakozzanak hozzá. De mit tesz akkor, ha már ott lesznek? Minden, amit Morann ez idáig látott – a napi hadgyakorlat, a király haditanácsa –, megerősítette, hogy a király meg akarja tartani Briannek adott szavát, és harcolni fog. Hogy volt-e valami furfangosabb terve

is, az nem derült ki. Morann hiába figyelte Tara királyának szikár, zord, öreg vonásait, lehetetlen volt megfejteni a szándékait. Arra a következtetésre jutott, hogy talán másnap mondott igazat, amikor magához hívatta. Az öreg uralkodót merengő hangulatban találta, bár Morannak kétsége sem volt afelől, hogy minden egyes szót alaposan megrágott már magában. Elég sokat beszélgettek – az embereiről, a várható munsteri seregről és az ellenük felsorakozó erőkről. – Tudod, Morann, hogy Briannek sok ellensége van. Főkirály akar lenni, ám még nagyobb hatalommal, mint amennyivel az O'Neillek valaha is bírtak, mivel mi sosem uraltuk igazán az egész szigetet. Különösen azok a leinsteri királyok orroltak meg rá. Majdnem olyan büszkék, mint mi. És nem ők az egyedüliek. – Élesen pillantott Morannra. – De ha belegondolsz, Morann – folytatta halkabban –, beláthatod, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ő veszítsen. – A keletiektől tartasz. – Természetesen. Ők már láthatták, hogy Kanut a dánjaival elfoglalta Angliát. Ha Brian Boru elveszíti ezt a csatát, az északi tengerek minden részéről özönleni fognak a keletiek. Nem hiszem, hogy ellen tudnánk állni nekik. – Mégis Leinster kezdte az egészet.

– Épp ezért nagyon bolondok. Először is, büszkeségből cselekszenek. Másodszor, azt hiszik, hogy csak azért, mert szoros családi kötelék fűzi őket Dyflin keleti királyához, a megszálló keletiek majd tiszteletben fogják tartani őket. De ha idejönnek az északi hajóhadak, ugyanúgy bánnak majd Leinsterrel mint bárki mással. Sőt, mivel ők vannak a legközelebb Dyflinhez, Leinstert gyűrik majd le először. Akkor majd Brian helyett egy keleti uralkodik fölöttük. – Szomorúan elmosolyodott. – Ha ez bekövetkezik, Morann, nekünk le kell majd mondanunk a szigetről. Mint a Tuatha De Danaan népe, mi is mehetünk a dombok alá. – Gondolataiba mélyedve bólogatott. – Úgyhogy láthatod, Morann, bármi történjék is, Brian Borunak győznie kell. Brian király követe másnap reggel érkezett a táborba, azzal az üzenettel, hogy Tara királya induljon, és a Liffey északi partján egyesítse erőit a munsteri sereggel. Morann számára is hozott egy üzenetet. Brian azt üzente, hogy az ezüstműves csatlakozzon hozzá táborában, amilyen gyorsan csak lehetséges; és ha vele van viking barátja, őt is vigye magával. Az üzenet első része nem lepte meg Morannt, ám a Haroldot illető kérésre nem számított. De amikor felidézte, Brian milyen csodálatot tanúsított a viking iránt, amikor arra kérte, védje meg a rathminesi birtokot, akkor

megértette. Mit is mondott Brian? Veszély idején vedd körül magad nemes szívű emberekkel. A bátorság meghozza a sikert. Valaha vívott legnagyobb csatája előtt a korosodó vezér hű, vitéz embereket keresett. Családját és Harold fiait az O'Neill királynál hagyták, ők maguk pedig útra keltek. Kényelmesen lovagoltak. Nem sokat beszéltek, mivel mindketten saját gondolataikba merültek. Morann örömmel gondolt arra, hogy részletes beszámolót adhat Briannek Tara királyának seregéről és beszélgetésükről is, amire a munsteri király kétségkívül meg is kéri majd. Láthatta, hogy Harold izgatott, rendszerint pirospozsgás arca most egy kicsit sápadt volt, kék szeme csillogott. A délre vezető út Tarába vitt; ám egy helyen másik ágazott le belőle balra, azaz délkelet felé. – Ha arra megyünk, az az út nem olyan jó ugyan, de egyenesen Dyflinbe vezet – mondta Morann. – Melyiken szeretnél menni? – A közvetlen úton – felelte Harold könnyedén; így hát lekanyarodtak. Órákon át lovagoltak még a Boyne felé. Miért választotta azt az utat? Valamiféle ösztöntől vezérelve – maga sem tudta, miért – Haroldra bízta a döntést. Bár amikor azt mondta, ez a közvetlen út, már tudta is, hogy a viking ezt fogja

választani. És ő maga miért akart arra menni? Talán azért, mert apjával is arra mentek, amikor először vitte őt Dyflinbe sok-sok évvel azelőtt. Bármi volt is az oka, valami furcsa, belső kényszert érzett, hogy visszatérjen. A két férfi késő délután érte el Boyne fölé magasodó, zöld halmokat. A vidékre néma csend borult, egy lelket sem láttak; az eget szürke felhők borították. – Ez itt – mosolyodott el Morann – az a hely, ahol a Tuatha De Danaan népe él. – A legnagyobb halom omladozó tetejére mutatott. – A te néped megpróbált egyszer oda behatolni. Tudtad? A viking megrázta a fejét. – Nyomasztó ez a hely – mondta. Körüljárták a halmokat, megnézték a faragott köveket és a lehullott kvarcréteget. Aztán Harold azt mondta, sétálni szeretne egy kicsit a dombon, de Morann ott maradt a legnagyobb sírhalom bejárata előtt, ahol a hármas spirállal díszített kő állt. Valahol madár rikoltott, más hang nem hallatszott a környéken. A fény észrevehetetlenül halványodni kezdett. Nyomasztó. Nyomasztó ez a hely? Talán. Nem volt biztos benne. A folyóra nézett. Eszébe jutott az apja. Egy ideje már ott álldogált, mikor úgy érezte, mintha közeledne felé valami a domboldalon a folyó

felől. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy sem félelmet, sem meglepetést nem érzett. Mint mindenki a szigeten, ő is tudta, hogy a szellemek sokféle alakot ölthetnek. Az ősi istenek madár, hal, szarvas vagy szép nő alakját ölthetik, vagy tündérekét és manókét; nagy ember halála előtt szörnyű sikítást lehet hallani – így siratja a banshee néven ismert szellem. Ám amit ő érzékelt, az egyáltalán nem öltött alakot, még csak egy kis ködpamacs sem látszott. Ám mégis érezte, hogy kimondottan felé tart a domboldalon, mintha határozott szándéka lenne. A láthatatlan árnyék közel ért hozzá, és Morann valami különös hidegséget érzett, mielőtt az továbbhaladt a halom felé, elment a spirálokkal faragott kő mellett, és belépett. Amikor a szellem eltűnt, Morann szoborrá merevedve bámult a Boyne felé; és bár nem fogalma sem volt, honnan, de teljes bizonyossággal tudta, mi fog történni. Nem félt, de tudta. Mikor Harold egy kicsivel később visszatért, azt mondta neki: – Nem szabad velem jönnöd. Menj a tanyádra, Fingalba! – De mi lesz Brian Boruval? – Engem akar. Majd én kimentelek előtte. – Azt mondtad, veszélyes lenne a tanyán

maradni. – Tudom. De van egy előérzetem. Másnap reggel a két férfi dél felé lovagolt, de amikor elérték a Madárrajok Síkjának északi szélét, Morann megállította a lovát. – Itt elválnak útjaink, de előtte, Harold, azt akarom, hogy megígérj nekem valamit. Maradj a tanyádon! Az O'Neill királyhoz már nem mehetsz vissza, miután Brian hívatott, de szerintem a fiaid biztonságban lesznek mellette. Meg kell ígérned, hogy nem követsz ebbe a csatába. Megteszed? – Nem tetszik, hogy itt kell hagynom téged – felelte Harold. – De annyi mindent tettél már értem, hogy visszautasítani sem akarlak. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Ezt az egyetlen dolgot kérem tőled – mondta Morann. Így hát Harold a farmja felé indult, Morann pedig nyugatnak fordult, hogy megkeresse Brian királyt, akitől épp most tagadta meg egy nemes szívű ember társaságát. – A szerzetes maga hozza el a könyvet. Ez Brian király határozott kívánsága – mondta a hírnök. – Kész van már? – Kész – felelte az apát. – Tíz napja. Ez nagy megtiszteltetés számodra, Osgar testvér. Gondolom, a király személyesen akar köszönetet mondani.

– Lemegyünk Dyflinbe, ahol a csata lesz? – kérdezte Osgar. – Igen – felelte a hírvivő. Osgar megértette, hogy az apátnak le kell köteleznie Brian királyt. Bár a leinsteri király úgy gondolta, minden bizonnyal megnyerheti a csatát, nem mindenki volt ilyen biztos a kimenetelében. A Wicklowi-hegység lábánál elterülő Dél-Leinster partvidéki síkságának főnökei nem csatlakoztak királyukhoz és a leinsteriekhez. Igaz, hogy Glendalough védtelen apátsága az egyik legnagyszerűbb volt egész Leinsterben, mégsem sérthette meg Brian királyt azzal, hogy visszautasítja. A hírvivő a húsvét hete előtti pénteken, április közepén érkezett. Szombat hajnalban Osgarral együtt lovagolt ki Glendalough nagy kapuján, majd észak felé fordultak, a hosszú hágó irányába, amely a hegyeken túlra, Dyflinbe vezetett. Mire elérték a fennsíkot, kiderült az ég. Úgy látszott, szép napjuk lesz. Ahogy Osgar arcát megcsapta a párás szellő, hirtelen eszébe jutott a nap, amikor sok évvel azelőtt ugyanerre ment, hogy közölje Caoilinnel, belép a monostorba. Egy pillanatra pontosan úgy érezte magát, mintha ugyanaz a fiatalember lenne; az emlék elevensége meg is lepte. Caoilinnre

gondolt, és szíve hevesen kezdett verni. Láthatja majd vajon? Ám a Liffey síkján veszély leselkedett rá, hisz egy csatamező felé tartott. El tudja-e vinni Briannek a könyvet, és biztonságos helyre juthat vagy belekeveredik? Másnap lesz virágvasárnap: Jézus bevonulásának ünnepe Jeruzsálembe. A diadal napja. Szamárháton lovagolt be a Szent Városba; útjára pálmaleveleket terítették le tiszteletük jeléül, zengték a dicséretét, és Messiásnak nevezték. És öt nappal később keresztre feszítették. Ez talán az ő sorsa is, töprengett Osgar, amint átkeltek a hegyeken. Az a sorsa, hogy leereszkedjen hegyi magányából, dicséretét zengjék kis remekműve miatt, majd egy viking szekerce végezzen vele? Ironikus lenne. Vagy még az is lehet, hogy találkozik Caoilinnel, és hősi halált hal, miközben megpróbálja kimenekíteni a lángoló Dyflinből, vagy megmenti a nőt egy viking rablócsapattól. Melegség járta át a látomásaitól. Egyszer már kudarcot vallott ez ügyben, de az régen történt. Most már más ember volt. Osgar valóban megváltozott bizonyos szempontból. A kis Szentírás ragyogó műremek volt. Brian király kétségkívül elégedett lesz vele. A Caoilinn iránti szenvedély, amelyből fakadt, amely

három hónapon át vezette munkáját, emelkedett lelkiállapotba hozta Osgart. Kényszeres vágyat érzett arra, hogy még többet tegyen, olyan sürgető ösztönzést, mint még soha életében. Élnie kellett, hogy alkothasson. Ugyanakkor egy kis melegséggel töltötte el az a bizonyosság is, hogy ha hirtelen elvennék halandó életét, akkor is hátrahagy egy ragyogó kis ékszert, mely reményei szerint Isten szemében is értékesebbé teszi eseménytelen életét. Átkeltek a nagy hágón, és északnyugat felé vették az irányt. Estére leértek a hegyoldalon, végigmentek a Liffey síkságának szélén, és átkeltek a folyón egy kis monostori hídon, egytucatnyi mérföldre Dyflintől. Kellemes napjuk volt, az áprilisi ég végig szokatlanul tiszta maradt. Még a délután közepén elérték az északi lankákat, és lenéztek kelet felé, a Liffey fenséges, széles torkolatára és az alattuk elterülő hatalmas öbölre. És akkor Osgar meglátta a viking vitorlákat. Ott volt az egész viking flotta, az öböl északi ívétől a Ben Howthon túl is sorakoztak, egészen a nyílt tengerig, ahol végül beleolvadtak a víz fölött ülő ködbe. Négyszögletű vitorlák – látta, hogy a legközelebbiek élénk színekben pompáznak. Mennyi vitorla lehet? Három tucatot számolt, de kétségtelenül még sokkal több volt. Hány harcos? Ezer? Vagy még több? Soha nem volt még része

ilyen látványban. Rémülten bámulta, elöntötte az iszonyatos, jeges félelem. *** Dyflinben nem voltak pálmafák, így virágvasárnap a keresztények mindenféle más növénnyel vonultak a templomba. Caoilinn egy nyaláb hosszú, illatos füvet vitt. Különös látványt nyújthatott azon a reggelen a hajókról szemlélődők szemében a hívők áradata; leinsteriek és dyfliniek – a kelta Gaedhil és a skandináv Gaill – együtt vitték virágaikat a város deszkajárdás utcáin. Caoilinn örömmel vette észre, hogy az északi tengeri harcosok között is akadtak jó keresztények, ugyanis néhányan beálltak a körmenetbe. Ám legtöbbjük vagy pogány volt, vagy csak közönyös, a kerítéseknél és a kapukban álltak, szekercéjükre támaszkodtak, nézelődtek, beszélgettek vagy söröztek. Nem mindennapi látvány volt, ahogy előző este hajóik megindultak felfelé a Liffeyn. Egyszerre érkezett a két flotta. Orkney uralkodója föntről északról hozott vikingeket, az Orkney-szigetekről és Skye szigetéről, Argyll partjairól és Mull of Kintyre területéről is. Man szigetének sebhelyes arcú ura, Brodar félelmetes csapatot szedett Össze, a jelek

szerint számtalan vidék kikötőiből. Szőke norvégok, termetes dánok; némelyik világos hajú, mások sötét hajúak és naptól cserzett bőrűek. Caoilinn megítélése szerint sokan kalózok lehettek. Mégis, ők voltak a szövetségesek, akiket Leinster királya hívott, hogy csapást mérjenek Brian Borura. Az asszony azt kívánta, bárcsak másféle embereket talált volna. Templomba menet azon tanakodott, mitévő legyen. Lehet, hogy szörnyű hibát követett el? Először is, belátta, hogy elhamarkodottan jött ide, Dyflinbe a bátyjához, és talán nem is volt értelme. Brian király ezúttal nem fogja háborgatni Rathminest, mivel messziről, a Liffey másik oldaláról érkezik. Ám a legfontosabb kérdés az volt, miért nem ment el Haroldhoz. Ebben a kérdésben fia is határozott volt: – Az isten szerelmére, menj már! – mondta. – Nem lehet panaszod Haroldra. Annak az embernek semmi köze Brian Boruhoz. Már így is sokkal tovább gyászoltad apámat a kelleténél. Nem tettél már eleget Leinsterért? Még abban sem volt biztos, hol lehet most Harold. A tanyáján vagy esetleg az O'Neill királynál? Ajánlata egyértelmű volt. Húsvétig döntenie kell. Ha a férfi józanul gondolkodik, egy-két nap vagy akár hét nem számít, ám volt valami a viking

természetében, ami azt jelezte, ragaszkodik a feltételeihez. Bár ez elég idegesítő volt, igazából mégis csodálta benne. Ha húsvét után keresi fel, a férfi szíve esetleg bezárul előtte, akár egy súlyos kapu. Az ajánlat nem áll többé. Ezt tudta. Még ha elfogadta is mindazt, amit a férfi korábban tett, még ha belátta is, hogy nem volt igaza, Caoilinn akkor sem szerette, ha megmondják neki, mit tegyen. Ezzel az ajánlattal a férfi a saját tekintélyét akarta megerősíteni, és Caoilinn nem tudta, hogyan kerülhetne ki jól ebből. Büszkesége még mindig nem engedte, hogy hagyja győzni a férfit, és szándékában állt addig halogatni a döntést, míg ki nem találja, hogyan egyenlíthetné ki az erőviszonyokat. Egy kicsit ideges is volt. Eddig senki sem piszkálta Haroldot kétértelmű helyzete miatt. Mindenki tudta, hogy Morann védelmet biztosított barátjának, csakúgy, ahogy Harold is megvédte az ő birtokát. De most nagy csatára volt kilátás, amely még a győztes számára is hatalmas veszteségekkel járhat. Ha most látnák, hogy elhagyja Dyflint, és egy Brian védelme alatt álló emberhez siet, a dyfliniek pedig esetleg legyőzik Briant, bizonyára nem néznék jó szemmel, hogy ő megszökött. Csúnya megtorlás lehet belőle. Ha viszont most marad, és Brian győz, akkor csapdába eshet a felgyújtott Dyflinben. A

legrosszabb az egészben fiának nyers, cinikus megjegyzése volt, amelyet azelőtt tett, mielőtt elment. – Tudod, a családnak az lenne a legjobb, ha mindkét táborban megvetnénk a lábunkat, úgyhogy bármi lesz is a vége, segíteni tudnánk egymáson. Én persze a leinsteri táborban leszek, de ha te Harolddal lennél… – Úgy érted – felelte keserűen Caoilinn –, azt akarod, hogy én Brian Ború táborában legyek? – Hát, nem egészen. Csak hát Harold Morann barátja, és Morann… – Megvonta a vállát. – Mindegy, anyám, mivel tudom, hogy úgysem teszed meg. Legyenek mind átkozottak, gondolta. Átkozottak. Életében először Caoilinn tényleg nem tudta, mitévő legyen. *** Már elkezdődött a virágvasárnapi szentmise, amikor a magányos alak a rakparton a csónak felé indult. Kissé görnyedten járt. Egyedül volt. Társai a hajóról másutt jártak. Úgyis csak útitársak voltak; ezek után lehet, hogy találkozik még egyesekkel, lehet, hogy nem. Mindegy is volt neki. Nem tartotta sokra a barátokat. Arca a gondolatra torz mosolyra

húzódott. Sok helyen élt már. Három fia Waterfordban nevelkedett, de néhány éve összezördültek, és azóta nem látta őket. Már felnőttek. Semmivel sem tartozott nekik. Egy dolgot azonban megadott nekik még gyerekkorukban. A Boyne kis kikötőjében kereskedett. Volt ott egy nő; maradt egy darabig. Barnás bőre miatt a kikötő kelta anyanyelvű népe csak úgy hívta: Dubh Gall – a sötét idegen. Még a nők is így nevezték: az én Dubh Gallont. Társai mulattak ezen. Ráragasztották ezt a nevet. Nemsokára még Waterfordban, a viking kikötőben is úgy ismerték gyermekeit, mint Dubh Gall családját. A név már nem szórakoztatta annyira. Ezen a hajón rendes nevét használták: Sigurd. Az utóbbi évek során vándoréletet folytatott, időnként zsoldosnak állt. Előző éjjel érkezett Dyflinbe Brodarral, akit pedig a leinsteri és a dyflini király bérelt fel. Ám az előbb nem azért mosolyodott el, mert kitűnő bér és zsákmány volt kilátásban, hanem mert épp most tett egy igen kellemes felfedezést. Harold, a norvég, a vörös hajú, nyomorék fiú még mindig életben van. Sosem felejtette el Haroldot; az évek során hébe-hóba eszébe jutott a sánta norvég. Csak éppen

annyi más dolga volt, és a sors sosem vetette a közelébe. Érzései is megváltoztak. Gyerekként még égető vágyat érzett, hogy megbosszulja családja szégyenét: úgy érezte, meg kell ölnie a norvégot. Férfivá érve ezt a bosszúvágyat kegyetlenséggel fűszerezte. Örömmel álmodozott arról, micsoda fájdalmat és megaláztatást okozhatna a fiatal gazdának. Az utóbbi években mindez csupán elintézetlen dologgá, törlesztetlen adóssággá vált. De most épp Dyflinbe vetődött csatázni. Tökéletes körülmények. Természetesen már az út során is eszébe jutott Harold. Ám amikor a kikötő deszkáira lépett, ahol már korábban is találkoztak, hirtelen minden gyermekkori érzése megrohanta. Ez a végzete, gondolta. A norvégnak meg kell halnia. Ha ezt elvégzi, visszamegy majd Waterfordba, és megkeresi a fiait, akik soha nem is hallottak erről a dologról, elmeséli, mit tett és miért, és talán ki is békülnek. Nem telt sok idejébe, hogy Dyflinben Harold nyomára bukkanjon. Amikor először kérdezősködött egy sánta gazda felől, csak értetlenül meredtek rá, ám egy kereskedő a halpiacon rögtön elmosolyodott. – A norvégra gondolsz? Akinek az a nagy tanyája van odakinn, Fingalban? Gazdag fickó. Fontos ember. Talán a barátod? Bár Sigurd kereskedett, harcolt, és

végigfosztogatta az északi tengereket, sosem gazdagodott meg. – Az volt, még sok éve – felelte mosolyogva. A kereskedő hamarosan mindent elmondott, amit tudni akart: hogy Harold özvegyember lett, mekkora a családja, és merre van a birtoka. – Nagy hatalmú barátai vannak – mondta a kalmár. – Maga az O'Neill király a pártfogója. – Úgy érted, ellenünk fog harcolni? – Nem hiszem, hogy megtenné. Hacsak nem kötelezik rá. Esetleg a fiai harcolhatnak. Ha Harold és a fiai ellenfelei lesznek a csatában, annál jobb. Megtalálja a módját, hogy a közelükbe kerüljön. Egy kis szerencsével meglepheti őket; megöli a fiait is, úgyhogy ezzel kihal a család. Milyen szép lenne, ha nemcsak Harold, hanem a fiai fejét is magával vihetne a tengeren. Nem csoda hát, hogy Sigurd arcára torz vigyor ült. Örömmel nézett elébe a csatának. *** Morann aznap délben ért Brian király táborába. A munsteri király úgy döntött, a torkolat északi részén táborozik le. Keletre magasodott a Ben Howth fok. Nem messze nyugatra folyt bele a Tolka a Liffeybe, volt még arra egy liget is és a kis Clontarf

falucska. A falu neve annyit tett, mint „a bikák mezeje", ám ha előtte akadtak is bikák legelőin, tulajdonosaik gondosan elrejtették őket, mielőtt Brian serege megérkezett. Jól választott. A talaj lejtős volt, így a védők előnyhöz jutottak, s ha valaki Dyflin felől közeledett, előbb még a Tolkán is át kellett evickélnie, hogy elérhesse a tábort. Amint Morann beért a táborba, máris meglepetés érte. Arra számított, hogy munsterieket vagy connachtiakat talál ott, ám a tábor első részében, amelyen áthaladt, kizárólag viking harcosok voltak, akiknek félelmetes arcát még sosem látta. Észrevette Brian egyik vezérét, akit már ismert, és megkérdezte tőle, kik ezek. – A barátaink, Morann. Ospak és Civakodó Wolf. Harcosok, azt mondják, rettegnek tőlük az egész tengeren. – Elvigyorodott. – Ha Dyflin királya a tengerentúlról hív barátokat, Brian király is viszonozza a megtiszteltetést. – Felnevetett. – Be kell vallanod, az öregember semmit sem vesztett ravaszságából. – Úgy festenek, mint a kalózok – jegyezte meg Morann. – Dyflinnek is megvannak a kalózai, nekünk is – válaszolta elégedetten a parancsnok. – Mindent a győzelemért, Morann, ismered Briant. Tényleg, hol van Tara királya?

– Már úton – felelte Morann. A tábor közepén találta meg Brian királyt, egy jókora sátorban ült selyemhuzatú székén. A fehér szakállú, mély ráncokkal barázdált arcú, öregedő király kissé fáradtnak tűnt, ám semmit sem vesztett éles eszéből, és jó hangulatban volt. Morann gyorsan elnézést kért Harold távollétéért. – Megbotlott a lova, amikor egy patakon keltünk át, és leesett. Inkább hazaküldtem a sánta lábával. Bár a király cinikus pillantást vetett rá, úgy tűnt, épp elég dolog foglalkoztatja most ahhoz, hogy ezzel törődjék. Először is az O'Neill király felől akart híreket hallani, és feszülten figyelt, míg Morann alapos beszámolót tartott. Végül elgondolkodott. – Akkor hát eljön. Ez világos. Azt mondta, nem hagyhatja, hogy veszítsek. Ez érdekes. Mit gondolsz, mit akart ezzel? – Amit mondott. Se többet, se kevesebbet. Nem szegi meg az esküjét, de szépen kivárja a csata végét, megőrzi az erejét, míg a tiéd megfogyatkozik. Csak akkor avatkozik közbe, ha az a veszély fenyeget, hogy veszítesz. – Én is így gondolom. – Brian a távolba meredt. Szomorúnak látszott. – A fiam fogja vezetni a csatát – jegyezte meg. – Én már túl öreg vagyok.

– Öniróniával pillantott Morannra. – Viszont én készítem a haditervet. Az öreg király magabiztosnak látszott. Már el is küldte egyik egységét, hogy dúlják fel Leinster azon területeit, melyeket királyuk őrizetlenül hagyott. Keserűen számolt be ezekről a fejleményekről Morannak, utána pedig hallgatásba burkolózott; úgyhogy az ezüstműves már épp indulni készült, amikor Brian hirtelen a mellette álló asztal felé nyúlt, és egy kis könyvet emelt fel onnan. – Nézd csak meg, Morann! Láttál már ehhez foghatót? – Ezzel kinyitotta, és megmutatta az ötvösmesternek a glendaloughi szerzetes lenyűgöző képeit. – Küldjétek be azt a barátot! – kiáltott fel, és néhány pillanattal később Morann örömmel üdvözölte Osgart. – Hát már ismeritek egymást. Remek. Mindketten mellettem maradtok – mosolygott. Barátunk vissza akart menni Glendaloughba, de megmondtam neki, itt kell maradnia velem, hogy imádkozzon a győzelmünkért. – Osgar testvér igen sápadt volt. – Ne aggódj – mondta nyájasan a király –, idáig nem érnek el a harcok. – Csibészesen Morannra pillantott. – Persze csak ha, ne adj' isten, az imáid hatástalanok maradnak. A következő nap végén látták meg Tara

királyának hatalmas, észak felől érkező seregét. A Madárrajok Síkja mögötti dombos területen ütöttek tábort, egy kicsit távolabb, de azért látótávolságon belül. Másnap reggel Tara királya a táborba látogatott néhány főnökével. Brian sátrába mentek, és elidőztek ott egy darabig, mielőtt visszatértek. Délután, amikor Brian bejárta a tábort, észrevette Morannt. – Megtartottuk a haditanácsot – mondta. – Most már csak a mi területünkre kell csalni őket. – Hogyan csinálod? – Feldühítem őket. Hamarosan megtudják, a hátuk mögött mekkora kárt okoztak a portyázó csapataim. Aztán majd meglátják itt a tüzeket. Ha Leinster királya úgy gondolja, el fogom pusztítani a királyságát, nem sokáig üldögél majd Dyflinben. Úgyhogy, Morann – mondta mosolyogva –, ideje, hogy felbosszantsuk. *** Harold szerda reggel füstöt látott. Caoilinnről semmi hír. Úgy látta, a tűz a Madárrajok Síkjának déli oldalán ég. Azután füstcsóvák tűntek fel keletről is, majd lángok csaptak fel a Ben Howth oldalán. Délután a tűz dél felé már az egész látóhatáron

terjengett. Talán jobb is, hogy Morann rávette, jöjjön vissza a tanyájára. Amennyire lehetett, felkészült. Néhány rabszolga is ott maradt, felfegyverezte őket, és torlaszt állítottak a ház elé – bár kétellette, hogy ha egy portyázó csapat arra jár, bármit is tehetnének. Másnap reggelre közelebb húzódtak a tüzek. A délnyugati szél éppen feléjük fújta a füstöt. Dél körül jobbra, később pedig mögöttük is füst szállt. Körülzárták a tüzek. Kora délután egy lovast pillantott meg, a tanyája felé vágtatott. Úgy látta, egyedül van. Megállt a bejáratnál, és Harold óvatosan elébe ment. – Kié ez a hely? – kiáltott rá a férfi. – Az enyém – felelte Harold. – Ki vagy te? – kérdezte a lovas. – Olaf fia Harold. – A – mosolyodott el a férfi. – Akkor rendben. – Ezzel megfordult és elvágtázott. Harold megkönnyebbülten felsóhajtott, és magában újra csak hálát adott barátjának, Morannak, amiért megvédte őt. Igaz, hogy a tanya biztonságosnak tűnt, ám más dolgok miatt kellett aggódnia. Feltételezte, hogy Caoilinn még mindig Dyflinben van. Brian Boru serege és a tüzek választották el tőle. Nem sok esélye volt, hogy a nő elérhesse őt. Ha harc tör ki, és

Brian győz, valószínűleg felperzseli az egész várost. Mi lesz akkor Caoilinnel? Még ha visszautasítja is őt, ami valószínűleg így is lesz, akkor sem hagyhatja az égő városban anélkül, hogy legalább meg ne próbálná menteni. Késő délután egy kocsi tűnt fel a kapuja előtt, az egyik, tőle délre lakó gazda családja zsúfolódott össze benne. Felgyújtották a tanyájukat, és most menedéket kerestek, úgyhogy természetesen befogadta őket. Megkérdezte tőlük, van-e valami hírük, mi történik Dyflinben. – Brian Boru és Tara királya felsorakoztak a csatához – mondta a férfi. – Úgyhogy bármelyik pillanatban elkezdődhet. Harold elgondolkodott. Morann annyira ragaszkodott hozzá, hogy maradjon a tanyán, és Morannak mindig mindenre alapos oka volt, bármit is tett. Ám pillanatnyilag a tanya biztonságos, míg fiai az O'Neill királynál tartózkodnak, aki épp csatába indul. Hogy maradhatna itt, ahelyett hogy fiai oldalán harcolna? Magában elmosolyodott: hiszen egykor félelmetes harcossá képezte ki magát. Tartsa meg Morannak tett ígéretét, vagy szegje meg? Nem tudta. Este kifényesítette és megélezte szekercéjét és többi fegyverét is. Azután hosszasan nézte a horizonton lobogó lángokat a sötétben. 1014. április 23-a, nagypéntek. Az év egyik

legszentebb Dyflinből.

napja.

Hajnalban

vonultak

elő

Caoilinn a sáncról nézte őket. Tömeg vette körül. Előző nap rettegve figyelte, ahogy egy jókora csapat vette a bátorságot, hogy átkeljen az Ath Cliath gázlón, ott, a szemük láttára, és felgyújtottak néhány tanyát Kilmainhamben és Clondalkinben. Aggódott, nehogy Rathminest is elérjék, de visszarobogtak a folyón át, mielőtt még a dyfliniek csapatot állíthattak volna fel, hogy megállítsák őket. Épp elég rossz volt látni a Fingalban és Ben Howthnál égő tüzeket, de ez a legutóbbi megaláztatás már sok volt. Állítólag Leinster királyának nővére jól meg is mondta a véleményét. Bármekkora bajkeverő volt is a királyi hölgy, Caoilinn egyetértett vele. Az éjszaka során Fingalban és Kilmainhamben kialudtak a tüzek, de nem lehetett tudni, Brian emberei hol gyújtanak újabbakat. Így aztán szinte megkönnyebbült, amikor látta, hogy kivonul a hadsereg. Azért persze félelmetes látvány volt. S a leinsteriek mind egyetértettek abban, hogy a legrettenetesebb látványt a tengereken túlról érkezett vikingek nyújtják. Páncélzatuk tette. A sziget kelta lakói már nem

vetkőztek csupaszra, ahogy őseik tették. A Dyflinből előmenetelő leinsteriek hosszú, színes ruhát vagy bélelt tunikát viseltek ingük fölött, egyeseken még sisak is volt, a legtöbben pedig hagyományos, vasdomborítással erősített, festett pajzsot vittek. Ám bármilyen pompás volt ez a harci öltözék, a vikingekével össze sem lehetett hasonlítani. Ők ugyanis páncélinget viseltek. Ezernyi apró, szorosan összeszegecselt vas-vagy sárgaréz szemből állt, alatta derék alá vagy térdig érő bőr alsóinget húztak. A páncéling ugyan súlyos, és lassítja az embert, ám nehéz átszúrni. A viselet keletről származott, és eddigre Európa nagy részén is meghonosodott. Ám a nyugati sziget lakóinak szemében ettől szürkének, sötétnek, egyenesen gonosznak tűntek fel. A hajók legénységének többsége ezt az öltözéket viselte. Hatalmas sereg vonult ki Dyflinből, hogy átmenjen a fahídon. Bár az ír Gaedhil és a viking Gaill harcosok viselete eltért, fegyvereik már egész hasonlók voltak, a szokásos dárda és kard mellett például nem egy kelta vitt magával viking szekercét is. Íjászok is voltak köztük, akik mérgezett nyilakkal teli tegezt cipeltek, a fontosabb személyiségeket pedig szekerek vitték. A harcot nem alakzatokban fogják megvívni, hanem tömött sorokban, test a test ellen. Ahogy vonultak, Caoilinn meg sem próbálta megszámolni őket, de úgy becsülte, jó kétezren

lehetnek. Amikor átkeltek a hídon, még mindig köd ült a folyón, úgyhogy a harcosok úgy festettek, mintha egy fantomsereg vonulna a túlparton. Jobbra, kicsit távolabb, Caoilinn mozgolódást látott Brian Boru táborában; a távoli lankákon pedig ki tudta venni a tarai király seregét. Most már az a kérdés, mihez kezdjen. Az út nyitva állt előtte. Miután a sereg kivonult, a városkapukat nyitva hagyták. A híd is üres. A túlparton a sereg hamarosan kétmérföldnyire vagy még messzebb jár, az O'Neill király tábora is hasonló távolságban van. Viszont ha a csata megkezdődik, ki tudja, mi lesz? Az a legkevesebb, hogy az út ismét lezárul. Lehet, hogy ez az utolsó esélye. Menjen? A fia ezt akarja. De ő maga akar-e menni? Az utóbbi néhány napban nem sok egyéb járt a fejében. Ha hozzámegy valakihez, biztos, hogy jobbat nem is találhatna Haroldnál. Ő pedig jó felesége lenne, ez a tudat is igen vonzó volt. Vágyik a férfira, hiába is tagadná. Szereti Haroldot? Mikor látta a Fingal felől felszálló füstöt és a tüzet, s eszébe jutott a viking és tanyája, belemart a félelem, és a gyöngédség hullámai borították el, mielőtt emlékeztette magát, hogy mivel a férfi Tara királyának védelme alatt áll, valószínűleg ő is és

tanyája is biztonságban van. De most, amint a hadba vonuló dyflinieket figyelte, elhatározta, saját érzései és legnagyobb fia óhajától függetlenül is a legfontosabb feladata, hogy a lehető legjobb esélyeket biztosítsa kisebb gyermekeinek. Most számítónak, hideg fejűnek kellett lennie. Nagypéntek volt. Némi szerencsével estére eldőlhet a csata. Ha Brian Borut legyőzik, ostobaság lenne házasságot kötni Harolddal. De ha győz, csupán egy napja marad húsvétig, hogy elmenjen hozzá. Anyaként egyetlen értelmes megoldást látott. Így hát valamivel később Caoilinn pej kancáján, két kisebb gyermeke kíséretében kilovagolt Dyflinből, és átkelt a fahídon. Felkaptatott egy dombra, jó megfigyelőhelyet keresve, ahonnan jól láthatja majd az eseményeket. Attól függően, hogy mi lesz a csata kimenetele, elvágtathat a szeretett férfihoz, vagy szép csendben visszamehet Dyflinbe. – Imádkozzunk, gyerekek! – mondta. – Miért, anyám? – kérdezték. – Az egyértelmű győzelemért. *** Három csatasorban összecsapáshoz. Középen

álltak fel az Brian saját törzse

helyezkedett el egyik unokájának vezetésével, mögöttük a munsteri sereg, a harmadik vonalban pedig a connachtiak. A két szárnyat Ospak és Civakodó Wolf viking egységei képezték. A Tolka felől hasonló felállásban közeledtek a leinsteriek és a dyfliniek. Morann még sosem látott ilyet. Brian király közvetlen közelében állt. Az öreg király köré személyes testőrei vontak védőgyűrűt, szükség esetén pajzsaikkal áthatolhatatlan falat tudtak alkotni. Az enyhe emelkedőről jó kilátás nyílt az alant készülődő csatára. Olyan szorosan álltak egymás mellett a harcosok, hogy Morann úgy látta, akár szekérrel is át lehetne hajtani az egyik szárnytól a másikig. Mindkét oldal többtucatnyi hadi lobogót bontott, melyek most a szélben lengedeztek. Az ellenséges vonalak közepén a vörös sárkányt formázó, hatalmas, szélzsákszerű lobogó szinte felfalta a többit, Brian sorainak közepén pedig egy fekete hollós zászlót cibált a szél. Amint az ellenség átgázolt a Tolkán, felhangzottak az első csatakiáltások, először csak az egyes harcosok vérfagyasztó ordítása, majd ez sorról sorra óriási bömböléssé duzzadt, melyre az ellenfél ugyanígy válaszolt. Újra és újra felzúgtak, miközben egyre közeledtek egymáshoz. Majd a kelták sorainak

közepéből dárdazápor zúdult előre. Ezt újabb zápor követte, azzal az első sorok fülsiketítő ordítással előrerohantak, és egymásra vetették magukat. Félelmetes látvány volt. Morann a bekerített térségen álló kis csoportra pillantott. A király egy prémekkel borított, széles padon foglalt helyet. Tekintetét a csatározókra szegezte, arca úgy megfeszült, hogy ráncai és fehér szakálla ellenére szinte ifjúnak látszott. Mellette egyik hű szolgája állt parancsaira várva. Mögötte a kísértetiesen sápadt Osgar, a szerzetes. Néhány futár is készenlétben állt, ha netán üzenetet szeretne küldeni. Már küldött is egyet-kettőt a fiának az alakulatokat illetően, de most épp nem tehetett mást, mint figyelt és várt. Morann nem is hibáztathatta Osgart, amiért rémült volt. Mi lesz, ha az ellenség áttöri vonalaikat, és feléjük viharzik? A sebhelyes arcú Brodar rettenetes vikingjei máris jó mélyen benyomultak soraikba. Bár úgy tűnt, ott az övéik el is lankadtak, középen a lobogóik hirtelen előrenyomultak a legszorongatottabb oldal felé. – Ott megy a fiam – jegyezte meg Brian elégedetten. – Tudod, két karddal is tud harcolni – mondta Morannak. – Bal vagy jobb kéz, nem számít, mindkettővel ugyanúgy harcol. Egy pillanatig úgy tűnt, Brodar embereit

visszaszorították, ám hamarosan már látszott, hogy egyik oldal sincs kimondottan fölényben. Időnként egyik-másik csatasor meghátrált, hogy a mögöttük lévők foglalják el helyüket. Néhány harcost különkülön is ki lehetett venni lobogóik alatt, amint maguk körül örvényt kavarva zúzták szét ellenfeleiket. Ahol vikingek harcoltak, apró szikrák repkedtek, ahogy páncélingeikre sújtottak. Egyre kevesebb csatakiáltás hangzott fel. Osgar tágra nyílt szemmel, szinte megbabonázva, de rémülten bámult. Talán még Brian Boru is megérezte háta mögött a tapintható rettegést, mivel egy idő után hátrafordult, és a szerzetesre mosolygott. – Énekelj nekünk egy zsoltárt, Osgar testvér – mondta nyájasan –, mivel Isten a mi oldalunkon áll. – Ezzel a mellette heverő szütyőbe nyúlt, és elővett egy kis könyvet. – Látod, még a Szentírásod is itt van nálam – tette hozzá. – Míg énekelsz, ezt fogom nézegetni. – Morann csodálatára az öreg király valóban így is tett, és előtte még annyit mondott szolgájának: – Tartsd a szemed a csatán, és szólj, ha történik valami! Morann arra gondolt, egy bizonyos dolognak már meg kellett volna történnie: Tara királyának már rég csatlakoznia kellett volna hozzájuk. Ám ugyan nem volt messze tőlük, csapatai mégsem mozdultak. Az ezüstműves nem tette szóvá. A

nyugodtan olvasgató Brian király nyilván nem is várta tőle. Morann szinte meglepve tapasztalta, hogy nem is fél. Ám nem azért, mert Brian királlyal együtt a pajzsok fala védte. A csata nem messze tőlük folyt. Valami másnak köszönhette nyugalmát. Annak, hogy már tudta, hamarosan meg kell halnia. *** Dél már elmúlt, mikor Sigurd mozgolódást látott jobbra. Kitartóan kutatta Haroldot, amikor a két csapat közeledett egymáshoz. Bár Harold viking volt, úgy gondolta, valószínűleg Brian törzsével vagy a munsteriek közt lesz. Az is lehet, hogy az öreg király személyes testőrségében. Ám eddig nyomát sem látta, és bár több ismerősének is szólt, hogy kiáltsanak neki, ha látják, eddig még mindig nem jeleztek neki. Öt embert ölt meg, és vagy egy tucatot megsebesített. Acélkardot választott a mai napra. Közelharcban könnyebbnek találta, hogy ezzel szúrjon, mint hogy a baltáját suhogtassa. Bár Dyflinben is jó pengéket kovácsoltak, a viking fegyverek még mindig felülmúlták a kelta sziget kardjait, és az ő kékes pengéjű, kétélű kardja, amelyre Dániában tett szert, halálos fegyver volt.

Tudta, hogy kemény csata lesz ez a mai, ám nem gondolta, hogy ennyire, úgyhogy most visszavonult, hogy megpihenjen egy kicsit. Délelőtt metsző, hideg szél támadt fel kelet felől. A csata hevében szinte észre sem vette, de most belemart az arcába. Nedves volt, mint a tenger levegője – de nem, az nem lehet. Túl meleg. Ragacsos volt, és a szemébe ment. Sós ízt érzett ajkain. Pislogott, megrázkódott, aztán szitkozódni kezdett. Nem a tengerről jött. Minden egyes alkalommal, amikor a harcosok összecsaptak előtte, és tompa puffanásokkal a földre zuhantak, veríték fröcskölt szerteszét. És vér. Vér és izzadság elegyét csapta arcába a szél, ezt hitte tengeri levegőnek. Civakodó Wolf vikingjei keményen szorongatták Brodart. Úgy látszott, visszahúzódik, hogy átrendezze sorait. Úgy egy tucatnyi ember vette körül. Sigurd jól láthatta a vezért. Brodar is pihenőt tartott. Vagy mégsem? Bajtársaik háta mögött a kis csapat mintha a falucska melletti erdő felé húzódott volna. Sigurd nem volt gyáva, de határozott szándékkal érkezett ide. Egyáltalán nem érdekelte, hogy Munster vagy Leinster diadalmaskodik. Nem azért jött ide, hogy meghaljon, hanem hogy

harcoljon, és jól megfizessék érte; és Brodarnak kellett fizetnie. Ha a sebhelyes arcú harcos az erdő menedékébe húzódhat, akkor Sigurd is. Megindult utánuk. *** Harold figyelmesen szemlélte a csatát. Már délután közepe volt, és úgy gondolta, látja már, mi fog történni. Hajnalban lovagolt ki, hogy alkalmas megfigyelőpontot keressen, ahonnan Tara királyának táborát és a Clontarf melletti harcmezőt is jól láthatja. Teljes fegyverzetben volt és határozott tervvel érkezett. Ha az O'Neill-sereg, amelyben fiai is ott vannak, csatába indul, ő is csatlakozik hozzájuk. Ha pedig Brian serege és Morann veszélybe kerül, ígérete ellenére odasiet, hogy megpróbálja megmenteni barátját. Egész délelőtt figyelt. Tara királya nem mozdult. Okos barátja szokás szerint előre megmondta. Bár még egyik sereg sem kezdett hátrálni, úgy vette ki, hogy Brian áll jobban. Látta, hogy az egyik viking vezér már vissza is vonult alattomban. A leinsteriek sorai egyre fogyatkoztak, és bár mindkét fél láthatóan lelassult, Briannek még voltak friss csapatai tartalékban a harmadik

vonalban. Tovább figyelt. A leinsteriek kezdtek hátrálni. Most már biztonságban hazatérhet. Megfordította a lovát. Nem is sejtette, hogy a leinsteriek vonalai mögül Caoilinn is a csatát figyeli. *** – Meghátrálnak – dünnyögte Morann. – Még nincs vége – jegyezte meg halkan Brian király. Felállt, és a mesterember oldalán nézte a harcot. A felhők résein áttörtek a délutáni nap sugarai, az aranyfényben a harcmező felperzselt erdőnek tűnt. Középen még mindig teljes erővel folyt az ütközet. Kétségtelenül ők voltak előnyben, ám a harc azért kemény volt. A harc központjának közelében aranyos lobogóra tűzött a nap. Brian fiának zászlóvivője tartotta. A zászló időnként a csata különböző pontjaira vándorolt. Bár Brian egy szót sem szólt, Morann tudta, hogy szemét a lobogóra szegezi. Időnként elismerően felhorkant. Hirtelen kavarodás támadt, az ellenfél egyik zászlója közeledett az aranyszín lobogó felé. Úgy tűnt, a zászlótartó is észrevette, mert arrafelé mozdult. Kiáltások hangzottak, a katonák felzúgtak,

ahogy a két lobogó találkozott. Morann hallotta, hogy Brian felszisszen, és mély lélegzetet vesz. A csatározók is elcsendesedtek, mintha bennük akadt volna a lélegzet. Azután az ellenfél üdvrivalgásban tört ki, míg a munsteriek felhördültek. Az aranyszínű lobogó aláhullott és eltűnt. Brian Boru nem szólalt meg. Meredten bámult előre, hogy kivehesse, mi folyik ott a zűrzavarban. Fia zászlója lehullott, és nem emelte fel senki. Ez csak egyetlen dolgot jelenthet. Meghalt, vagy halálos sebet kapott. Az öregember lassan elfordult, visszament a helyére, és leroskadt. Feje előrebukott. Senki sem szólalt meg. Lenn a csatasorban azonban a vezér halála feltüzelte a sereg bosszúvágyát. Előretörtek. Egy kis ideig az ellenség még állta a sarat, ám hamarosan egymás után estek el, mígnem az arcvonal megtört, és a harcosok rendetlen sorokban hátráltak az öböl és a Tolka felé. Brian szolgája és Morann összenéztek. Egyikük sem akarta megzavarni a királyt, de meg kellett tenniük. – A leinsteriek feladták. Menekülnek. Hallotta egyáltalán az öregember? Nem tudták. Néhányan a pajzsfalat alkotó őrök közül szemmel láthatólag égtek a vágytól, hogy beszálljanak a csetepatéba, most, hogy a király már nem volt

veszélyben. Morann eldöntötte, majd ő szól a nevükben. – Lemehetne néhány testőr, hogy végezzen velük? – tudakolta. A király bólintott. Abban a pillanatban az őrség fele lerohant a víz felé, a többiek a helyükön maradtak, a király mellett. Brian Boru némán, lehajtott fejjel ült. Nem is törődött vele, hogy élete legnagyobb diadalát vívta ki. Hirtelen nagyon öregnek tűnt. Ezalatt szörnyű jelenet bontakozott ki néhány száz yardnyira a víz szélén. A leinsteriek és szövetségeseik arra menekültek, ám ott csapdába estek, és semerre sem mozdulhattak. A nyugat felé igyekvőket beérték, miközben megpróbáltak átgázolni a patakon. Irgalmatlanul lemészárolták őket. A hullák elborították a vizet, és a torkolat felé úsztak. Brian Boru király nem nézte. Ott ült lehajtott fejjel, görnyedt vállal. Végül szomorúan Osgar testvérre emelte a tekintetét, és intett, hogy jöjjön közelebb. – Imádkozz velem, barát! – szólalt meg halkan. – Imádkozzunk szegény fiamért! – Osgar letérdepelt mellé, és imába kezdtek. Morann nem akarta megzavarni őket, úgyhogy arrébb ment. A testőrök a víz mellett zajló

eseményeket figyelték. Bár csak néhány száz yardnyira volt tőlük, az öldöklés nagyon távolinak tűnt, szinte valószerűtlennek, Brian elkerített kis táborán pedig kísérteties csend ült. Hát vége a csatának, mégis él. Ez meglepte Morannt. Talán megcsalta előérzete ott a Boyne melletti sírhalmoknál? Néhány pillanattal később jobb felé mozgást látott. Senki más nem figyelt fel rá. A falucska melletti kis erdőből jöttek. Egy csapat viking bukkant fel. Legalább egy tucat harcos volt. Teljes fegyverzetben voltak, és sebesen közeledtek Brian király tábora felé. Morann felkiáltott. *** Caoilinn eleget látott. Nem tudta ugyan tisztán kivenni, mi folyik a víz mellett, ám a csata kimenetele már úgyis egyértelmű volt. A leinsteriek és a dyfliniek veszítettek, Brian emberei pedig fel fogják koncolni őket. – Gyertek, gyerekek! – mondta. – Ideje indulnunk. – Hová, anyám? – kérdezték. – Fingalba. Északnak fordultak. Vágtára ösztökélte a lovát.

Jobban venné ki magát, ha odaérnének a tanyára, még mielőtt Haroldot eléri a leinsteriek vereségének híre. Azt mondhatná, hogy már reggel elindultak, de feltartották a csapatok az úton, így nem kellene bevallania, hogy a harc végkimenetelére várt. A gyerekeknek is ezt kellene mondaniuk, persze. Ám erre megrázta a fejét, és csaknem elkezdett nevetni magán. Micsoda képtelenség. Micsoda sértés Harold eszére nézve, milyen megalázó lenne mindkettejük számára. Ha összeházasodnak, akkor őszintének kell lenniük egymáshoz. Így hát amint meggyőződött róla, hogy sehonnan sem fenyegeti őket veszély, lovát lassú poroszkálásra fogta. Nem kapkod. Így jobban is fest. *** Mire Morann odaért hozzájuk, Osgar már talpra is ugrott. A meglepett őrök még mindig pajzsaik és fegyvereik után kapkodtak. Egyikük átadta Morannak a szekercéjét, az ezüstműves pedig közvetlenül a király elé állt. Osgarnál nem volt fegyver. Tehetetlennek és csupasznak érezte magát. A vikingek közeledtek. Már lépéseik is hallatszottak. Az őrök feszülten figyeltek. Hirtelen akkora csattanás hallatszott, hogy Osgar majd kiugrott a bőréből; az egyik viking kardja egy

felemelt pajzsnak csapódott. Ekkor meglátta a viking sisakokat is – három, négy, öt bukkant fel. Hatalmasnak tűntek, a valóságosnál is nagyobbnak, a pajzsfal felé tartottak. Lesújtottak a balták. Látta, hogy egy szekerce beakad az egyik pajzs tetejébe, lassan végighasítja, míg a védő gyomrába kard döf. A harcos felsikoltott, majd lerogyott, és saját vérében fetrengett. Még egy őr elesett, majd egy újabb, kínjukban a földön vonaglottak, és a füvet harapdálták. A vikingek legyűrték őket. Két szekercés és egy karddal felszerelkezett harcos máris felé tartott. Rémülten döbbent rá, hogy képtelen megmozdulni, mint egy rossz álomban. Látta, hogy Morann bátran felemeli baltáját, és egy sebhelyes arcú viking felé sújt. A viking ügyesen félrehajolt, míg társa, egy fekete hajú, sötét arcú férfi hatalmas, kékes pengéjű kardját villámgyorsan egyenesen Morann bordái közé döfte, épp a szíve alá. Hallotta a bordák reccsenését, és látta, hogy Morann térdre esik, szekercéjét Osgar lába elé ejtette. A sötét fickó egyik lábát Morann vállára tette, kihúzta a kardját, és az ötvösmester arccal előrebukott. Osgar látta, hogy a teste összerándul, ahogy elhagyja az élet. A vikingek most megálltak. Osgarra és Brian Borura néztek. Osgar eddig nem figyelt a királyra.

Meglepetésére Brian ugyanott ült magába roskadva, ahol az imént imádkoztak. Széke mögé kardot támasztottak, ám nem nyúlt érte. Eddig a félelemtől bénult Osgar meg sem tudott mozdulni, de most, hogy szembe kellett néznie a halállal, rettegését féktelen düh váltotta fel. Meg fog halni, és senki, de senki, még a harcos király, Brian Boru sem tesz semmit. Morann baltája a lábánál hevert. Szinte öntudatlanul kapta fel. A védőfal összeomlott. A többi viking is odaért már, de nyilvánvalóan a sebhelyes arcú volt a vezérük, mivel mind mögötte maradtak. A sötét férfi Briannek szegezte kardját, és megszólalt. – A király. Vezére Osgarról Brianre pillantott, majd megrázta a fejét. – Nem, Sigurd. Pap. – Nem, Brodar. – Sigurd vigyorogva Brian fehér szakállához érintette kardját. – Király. És ekkor Brian Boru megmozdult. Villámgyorsan hátranyúlt a szék mögé, megragadta kardját, és szinte ugyanazzal a mozdulattal előrántotta, megsebezve Brodar lábát. A viking főnök felordított, szekercéjével az öreg király nyaka felé suhintott, szétzúzta kulcscsontját, és tátongó sebet ejtett rajta. Brian megrándult, szájából vér tört elő, szeme tágra nyílt, és oldalára dőlt.

Sigurd előrelépett széles, kétélű kardjával. Osgar hallotta, hogy a sötét viking mögött valaki megszólal: pap, de aligha figyelt rá. Arcán különös mosollyal közelített felé. Osgar mellkasa előtt szorongatta a baltát, és hátrálni kezdett. Sigurd lassan felemelte pengéjét az arca előtt. Osgar megremegett. Meg fog halni. Úgy kell tán fogadnia a halált, mint egy keresztény vértanúnak? Korábban képtelen volt rászánni magát az ölésre. De most? Még ha felemeli is szekercéjét, hogy Sigurd fejére sújtson vele, még mielőtt lecsaphatna, a sötét képű kalóz addigra úgyis mellkasába döfi félelmetes kardját. Míg Osgar habozott, Sigurd, a baltáról tudomást sem véve, még két lépést tett a szerzetes felé, leengedte kardját, könnyedén végighúzta Osgar lábán, és arcát olyan közel tolta az övéhez, hogy orruk majdnem összeért. Jeges, baljóslatú pillantása Osgar tekintetébe fúródott. Osgar érezte, hogy a penge lassan fölfelé vándorol a lábán. Édes Istenem, a kalóz iszonyatos erővel fogja gyomron döfni. Már szinte látta is, ahogy kiontja a beleit. Csak félig volt öntudatánál, amikor érezte, hogy valami forró csorog le a lábán. A viking hirtelen óriásira tátotta a száját, mintha meg akarná harapni. Sigurd, a kalóz vérfagyasztón üvöltött az arcába: „Áááá! Áááá!"

Mielőtt harmadszor is felüvölthetett volna, Osgar megfordult, és futásnak eredt, futott az életéért, rémült arccal, amilyen gyorsan csak tudott. Meg sem hallotta a nevetést, észak felé futott, el Sigurd közeléből, el a csatától, el Dyflintől. Meg sem állt, míg zihálva, levegőért kapkodva el nem érte a Madárrajok Síkját, és észre nem vette, hogy egy lélek sincs mögötte, és néma csend veszi körül. *** Brodar csúnyán vérzett; Brian csapása csaknem lemetszette a lábát. Odalenn, a víznél a munsteri király serege még mindig nem vette észre, mi történt, de nem volt vesztegetni való idejük. Sigurd körülnézett. Mikor Brodar az elkerített terület felé mutatott, és odavezette csapatát, Sigurd azt hitte, zsákmány után kutat. Sigurd maga legalábbis ezt szerette volna. Morann karját aranypánt ékesítette, és néhány érme is akadt nála. Sigurd egy pillanat alatt ki is fosztotta. Brian Boru vállán pompás csatot pillantott meg. Ez persze Brodart illette volna meg, ám ő nem volt olyan állapotban, hogy elvehesse. Sigurd gyorsan lekapta. A többiek is felkapkodták, amit csak tudtak. Az egyikük pompás damasztkendőt vágott zsebre, a másik az öreg király ülőhelyét borító prémeket vette

el, a harmadik a kis, illusztrált Szentírást vette fel a földről. Elfintorodott, de azért elrakta, hátha ér valamit. – Ideje indulni – szólt rájuk Sigurd. – És mi lesz Brodarral? – kérdezte egyikük. Sigurd Brodarra nézett. Lábszárát csak egy csontszilánk és némi hús tartotta. Arca szürke színt öltött, bőre nyirkos volt. – Itt hagyjuk. Meg fog halni – jelentette ki. Nem lett volna értelme Dyflin felé visszamenni, de talán néhány hajónak sikerül még idejében elindulnia, hogy túlélők után kutassanak a partokon. – Találkozzunk a parton, Howthtól északra – mondta. – Ha összeakadtok egy hajóval, tartsátok ott estig. – Te hova mész? – Van még egy kis dolgom – mondta Sigurd. Csak egy rövid séta az út a munsteri táborig, ahol rengeteg lovat találhat. Őrizték, úgyhogy óvatosan kellett belopakodnia; de hamarosan megpillantott egy kipányvázott lovat, gyorsan eloldotta és kivezette. Felpattant a hátára, és észak felé vágtázott. Kardja az övéről himbálózott az oldalán. Levette súlyos fémsisakját, és szíjánál fogva a hátára vetette. Felüdítette az arcát érő hűvös szellő. Megállt egy pataknál, és leszállt, hogy igyon. Aztán szép kényelmesen továbblovagolt. Még volt

néhány órája napnyugtáig. És dyflini forrásainak köszönhetően pontosan tudta, merre van Harold tanyája. *** Osgar testvér csak akkor vette észre meglepetten, hogy még mindig szorongatja a szekercét, amikor abbahagyta a futást. Most épp nem fenyegette veszély, de hát ki tudhatja, mi lapulhat itt a vidéken. A balta ugyan nehéz volt, de úgy döntött, egyelőre magánál tartja. Hol keressen menedéket? A közelben felperzselt tanyát pillantott meg. Ott nem húzódhat meg. Azok a kalózok még idejöhetnek. Holnap vagy holnapután, ha meggyőződött róla, hogy nincsenek vikingek a közelben, majd visszamegy Dyflinbe, de addig is valami biztonságos helyet kell találnia. Így hát amint kifújta magát, továbbállt. Elhagyott még egy romba döntött tanyát, átkelt egy kis lápon, és éppen kiért egy útra, amelyről jó kilátás nyílt a környező vidékre, amikor megpillantotta, hogy valamivel előtte egy nő és két gyerek lovagol az úton. Kissé megdöbbentette a látvány. Ugyanis a nő úgy festett, mint Caoilinn. Szinte öntudatlanul megszaporázta lépteit. A három ló egy kis emelkedőhöz ért. Amikor felkaptattak a

tetejére, a nő oldalra fordult, és megpillanthatta az arcát. Caoilinn volt az, csaknem teljesen biztos volt benne. Rákiáltott, de a nő nem hallotta, és nemsokára elveszítette a három lovast szem elől. Futásnak eredt. Sík területen ügettek, már messze elhagyták, amikor újból megpillantotta őket, de egy ideig még látta, merre mennek. Aztán megint eltűntek. Ment utánuk, és kicsivel később egy liget mellé ért. Rájött, hogy itt támadták meg az útonállók ifjúkorában. Nemsokára megpillantotta a nem egészen egymérföldnyire álló, jókora tanyát is. A nagy, fából épült pajta, a zsúptetejű raktárak és a ház mind sértetlenül álltak. Fénypászma világította meg a helyet, a halvány esti fényben úgy állt, mintha egy képről került volna oda. Harold tanyája. A menedék. Caoilinn is biztosan odament. Vidáman indult tovább. A bejárathoz vezető utat zöld fű borította. Növekvő izgatottsága meggyorsította a lépteit. Már a kapu közelében járt, amikor megpillantotta a nőt. Harold háza előtt állt. A gyerekek a lovaik mellett várakoztak. Caoilinn körülnézett. Nyilván senki sem volt otthon. A nő sötét haja éppúgy hullott vállára, ahogy azt Osgar már vagy ezerszer elképzelte. Nagyot dobbant a szíve. Az özvegyasszony még sokkal gyönyörűbb, sokkal csábítóbb volt, mint

emlékeiben. Előresietett. A nő nem vette észre. Úgy látszott, még mindig keres valakit. Kijött a kapuhoz, hogy körülnézzen. Ekkor meglátta, hogy valaki közeledik. Osgar integetett, de ő csak bámult rá. Osgar összevonta a szemöldökét, aztán mégis elmosolyodott. Hát persze, egy ilyen rongyos csuhájú alak baltával a kezében: bizonyára furcsán fest. Biztosan nem ismerte meg. Rákiáltott: – Caoilinn! Osgar vagyok! A nő még mindig csak bámult. Zavartnak látszott. Osgar felé mutatott. Ő visszaintett. Caoilinn megrázta a fejét, és hevesen mutogatni kezdett a férfi mögé, úgyhogy Osgar megállt és hátrafordult. A ló mindössze tízyardnyira állt mögötte. Akkor állt meg, amikor ő is. Bizonyára mögötte jött, de annyira izgatott lett, amikor meglátta Caoilinnt, hogy nem is hallotta a patadobogást a füves ösvényen. Sigurd ült rajta. – Nos, barát, hát megint találkoztunk. – A kalóz Osgart figyelte, láthatóan azon töprengett, mit tegyen vele. Osgar ösztönösen megmarkolta a szekercéjét, és hátrálni kezdett. Sigurd lassan haladt felé lován, lépést tartott vele. Milyen messze lehet a tanya kapuja? Osgar megpróbálta kiszámítani. Nem mert hátranézni. Fusson oda? Lehet, hogy Caoilinn már

bezárta, és akkor ő idekinn Sigurd csapdájába esett. Hirtelen rádöbbent, hogy a kalóz hozzá beszél. – Fuss csak, szerzetes! Nem te érdekelsz – vigyorgott. – Akit én akarok, az a tanyán van. – Karjával intett Osgar felé. – Gyerünk, barát! Fuss! De Osgar nem futott el. Mert Caoilinn ott volt. Keserűen villant fel benne annak a napnak az emléke, amikor hagyta, hogy Morann egyedül menjen tovább Dyflinbe, és ő mentette meg Caoilinnt. Akkor nem sikerült megvédenie. A szerzetesi hivatást választotta a nő helyett, mint korábban is. És most ez az ördög, ez a szörnyeteg Caoilinnt akarja. Megerőszakolja? Megöli? Talán mindkettőt megteszi. Itt az idő. Most neki kell ölnie. Meg kell ölnie ezt a vikinget, még ha ő belehal is. Bár megrémült Sigurdtól, őseinek harci szelleme most mégis feltámadt benne, hangosan felkiáltott: – Zárd be a kaput! – Ezzel hátralépett, és szekercéjét felemelve elállta az utat. Sigurd szép lassan leszállt a lováról. Nem törődött vele, hogy visszatuszkolja fejére a sisakját, csak kétélű kardját húzta elő. Nem akart a szerzetessel vitatkozni, de hát az útjában állt. Tényleg meg akarja támadni ez a bolond? A szerzetes nem volt vele tisztában, de nagyon rossz pozíciót vett fel. Úgy állt ott, hogy csak két dolog történhet. Ha Sigurd kicselezi, és Osgar lesújt rá,

valószínűleg a saját lábát vágja le. Ha mégsem sújt le, Sigurd jobbra lép, és egyenesen oldalba döfi a szerzetest. Végez vele, mielőtt a balta kiesne a kezéből. Osgar meg fog halni, legalábbis ha támadni próbál. Megpróbálja-e? Sigurd nem kapkodta el. Lassan felemelte a kardját, Osgar felé tartva, ahogy korábban is. A szerzetes reszketett, akár a nyárfalevél. Sigurd mindössze két lépésre állt tőle. Hirtelen felordított. Osgar összerázkódott. Majdnem elejtette a baltát. Sigurd még egy lépést tett felé. Szerencsétlen, bolond szerzetes úgy megrémült, hogy még a szemét is becsukta. Sigurd észrevette, hogy a kapu mögött egy sötét hajú, sápadt asszony áll. Csinos, akárki legyen is. Felbecsülte a távolságot. Még csak ki sem kell cseleznie a férfit. Megmarkolta a kardját, hogy ledöfje. Ebben a pillanatban meglátta, hogy a kerítésen kívül Harold közeledik. Micsoda szerencse! Osgar lesújtott. Röpke fohászt intézett az éghez, kinyitotta a szemét, és látta, hogy a kalóz egy pillanatra máshová figyel. Tudta, hogy bűnei ellenére kapott még egy esélyt az Istentől. Minden erejét összeszedte és lesújtott. Lesújtott Caoilinnért, akit szeretett, a tétovázással töltött életéért, elvesztegetett lehetőségeiért, beteljesületlen szenvedélyéért. Lesújtott, hogy leszámoljon

gyávaságával és szégyenével. Lesújtott, hogy megölje Sigurdot. És meg is ölte. A figyelmetlen kalóz túl későn kapott észbe. A váratlan csapás áthatolt a csonton, émelyítő reccsenéssel hasította szét a koponyáját, agyának darabjai szerteszét röpködtek, a szekerce szilánkokra zúzta orrnyergét, szétzúzta az állkapcsát is, végül tompa puffanással megakadt a nyakában. Az iszonyú erejű csapás térdre kényszerítette a testet. Egy pillanatra ott maradt térdepelve, akár egy különös lény, amely baltát hord a feje helyén, a nyele hosszú orrként meredt előre, Osgar pedig hitetlenkedve bámulta, mit művelt. Végül a test eldőlt. Harold a közeli mezőről jött, és nem is sejtette, hogy vendégei vannak. Döbbenten bámulta a jelenetet. *** Három hét múlva Harold és Caoilinn összeházasodott Dyflinben. Harold javaslatára keresztény esküvőt tartottak, és a vőlegény határtalan nagylelkűségében hozzájárult, hogy a szertartás előtt arájának rokona, Osgar megkeresztelje. Osgar vezette az esküvői szertartást is. A ceremónia előtt Osgar csendesen átnyújtott a

menyasszonynak egy aprócska, szarvasagancsból faragott gyűrűt. Rokonainak kérése ellenére nem foglalta el az apát helyét a kis családi monostorban, inkább visszatért szeretett Glendaloughja nyugalmába. Ott elkészített egy újabb illusztrált Szentírást, amely ugyan nagyon szépre sikerült, ám hiányzott belőle az elveszett könyv zsenialitása. *** A clontarfi csatát joggal tartják a kelta Írország legfontosabb történelmi eseményének. Gyakran úgy festik le, mint a kelta Gaedhil és a skandináv Gaill közti elöntő ütközetet; az ír Brian Boru harcát a megszálló vikingek ellen, Írország győzelmét az idegen támadókkal szemben. Ilyen volt a romantikus történészek ostoba propagandája szerint. Bár persze meglehet, hogy elrettentette az észak többi viking támadóját azokban a bizonytalan időkben, maga Dyflin azért ugyanúgy viking uralkodójának kezében maradt, mint előtte. Írország kikötővárosaiban erősen megmaradt a viking hatás, ír-skandináv népességük végül megkülönböztethetetlenül egybeolvadt. Valószínűleg kettős jelentőséggel bírt a clontarfi csata. Először is, a csata és az ahhoz kapcsolódó események nyilvánvalóvá tették a sziget

leggazdagabb kikötőjének stratégiai jelentőségét. Sosem volt törzsi vagy vallási központ, így kereskedelme és falai azt jelzik, hogy míg az ősi Tara birtoklása szimbolikus fontossággal bírt, Dyflin szerepe azonban sarkalatos volt. Másodsorban, szomorú módon, Clontarf nem volt egyértelmű diadal, inkább Írország legnagyobb elszalasztott lehetősége. Brian Boru ugyan egyértelműen csatát nyert, ám életét vesztette. Unokái, az O'Brienek nagy hírnévre tettek szert, ám közvetlen utódai nem tudták úgy egyesíteni s megtartani Írország egészét, ahogy az öreg király, ha csak egy évtizedre is, de megtette. Húsz év múltán a főkirályság visszaszállt az O'Neillekre, Tara királyaira; ám ez csak árnyéka volt Brian Boru királyságának. A szétszakadt Írország, ugyanúgy, mint az ókor szétdarabolt kelta szigete, mindig sebezhető maradt. Így hát Brian Boru győzött, ám egyszersmind veszített is; a viking Harold és a kelta Caoilinn, akik nem voltak ugyan szerelmesek, mégis összeházasodtak, és nagyon boldogan éltek; Morann, a keresztény kézműves pogány előjeleket kapott, és hősként, csatában halt meg; Osgar, a szerzetes pedig megölt egy gonosz embert, bár nem értette, miért.

HATODIK FEJEZET STRONGBOW 1167

I. Az

Írországra nyolc évszázadnyi gyötrelmet

hozó megszállás egy napfényes őszi napon vette kezdetét az Úr 1167. évében. Három hajóval kezdődött, melyek a kis déli kikötőbe, Wexfordba futottak be. Ha valaki azt mondja a két fiatalembernek, akik épp ekkor szálltak partra, hogy ők Írország angol meghódításában vesznek részt, hát igencsak meglepődnek. Egyikük ugyanis hazatérő ír pap volt, barátja pedig, bár alattvalói hűséggel tartozott Anglia királyának, de soha életében nem nevezte magát angolnak. Ami pedig a küldetés célját illeti, a katonák azért érkeztek a hajókkal, mert hívták őket, vezérük is egy ír király volt. Az eseményekről szóló jelentésekben számos félrevezető kifejezést találhatunk. A korszak ír

krónikásai úgy utalnak az invázióra, mint a szászok bejövetelére – ezen persze az angolokat kell érteni –, jóllehet Anglia északi felének nagy részét már három évszázada igen nagy számban dán vikingek népesítették be. A kortárs történészek a normannok bejöveteleként beszélnek róla. Ám ez sem egészen pontos. Bár Anglia királyságát 1066-ban Normandiai Vilmos hódította meg, azóta unokáján keresztül II. Henrik királyra szállt – aki a francia Anjoudinasztiabeli Plantagenet-uralkodóházból származott. Kik voltak hát ezek az emberek – az ír papon kívül –, akik három hajóval érkeztek Wexfordba ezen a napfényes őszi napon? Szászok, vikingek, normannok, franciák? Valójában nagyrészt flamandok, akik délwalesi otthonukból jöttek. *** A fiatal pap lelkes volt. – Meg kell ígérned, Peter, hogy amint ennek a dolognak vége, meglátogatod a családomat. Tudom, hogy nagyon örülnének – mondta a jóképű, fiatal pap. – Már alig várom. – A húgom most már tizenkét éves. Nagyon szép, eleven kislány volt, amikor elhagytam.

Peter FitzDavid elmosolyodott magában. Nem ez volt az első alkalom, hogy ír barátja bájos húgát emlegette, vagy jelezte, milyen csinos hozománya lesz majd. Peter FitzDavid megnyerő küllemű fiatalember volt. Világosbarna haját rövidre vágta, és hegyes, gondosan nyírt kis szakállt viselt. Távol ülő, kék szeme, erős, szögletes álla volt. Kellemes arc, de egy katona arca. Egy katonának bátornak kell lennie, de amikor partraszálláshoz készülődtek, Peter egy kicsit nyugtalankodott. Nem is attól félt, hogy megölik vagy megnyomorítják, inkább attól, hogy szégyent vall. A háttérben azonban még ennél is nagyobb félelem bujkált benne, ez a félelem vezetheti előre. Ezért kellett győznie, magára vonnia parancsnoka figyelmét, hogy hírnevet szerezhessen. Az egyre közeledő partot nézve is anyja szavai csengtek a fülében. Nagyon is megértette az asszonyt. Az utolsó összekapart pennyt is az ő lovára és felszerelésére költötte. Semmije sem maradt. Teljes szívéből szerette fiát, de ennél többet nem tudott adni. – Isten óvjon, fiam – búcsúzott tőle. – De vissza ne gyere üres kézzel! – Fia azt gondolta, annál még a halál is jobb lenne. Húszéves volt. Kissé pontatlan lenne Peter FitzDavidet

ragyogó páncélú lovagnak nevezni. A páncélinget, melyet apjától örökölt, és egy kissé át kellett alakítani, hogy jó legyen rá, nem volt ugyan rozsdás, de nem is ragyogott, legfeljebb fényes volt. Röviden, a vele egykorú katonaemberekhez hasonlóan Peter FitzDavid, akinek összes vagyona az volt, amit magán viselt, szerencséjét kereső fiatal legény volt. És flamand. Nagyapja, Henry Flandriából jött, a kézművesek, kereskedők és kalandorok országából, melynek gazdag síkságai Frankföld északi része és Németország között terültek el. Csak egyike volt a sok flamandnak, akik a normann hódítás után Britannia szigetére hajóztak, és letelepedtek nemcsak Angliában, hanem Skóciában és Walesben is. A flamand bevándorlóknak földet ígértek Wales délnyugati félszigetén, ugyanis az új normann királyok égtek a vágytól, hogy ők uralhassák gazdag bányáit és kőfejtőit. Ám nem sikerült túl jól a letelepedés. A büszke kelta uralkodók nem adták meg könnyen magukat, így most a normann flamand kolónia bajban volt. Számos várukat elvették, és földjeiket is fenyegették. Peter családját ez különösen súlyosan érintette. Nem voltak befolyásos hűbérurak – a király közvetlen vazallusai –, akik a Plantagenet-dinasztia számos birtokát uralták volna. Csak az ő hűbéreseinek hűbéresei voltak. Szerény walesi

földjük volt minden vagyonuk. Mire pedig Peter apja, Dávid meghalt, ennek is elvesztették a kétharmadát. A maradékból épphogy megélt Peter anyja és két testvére. – Semmi egyébre nem számíthatsz, szegény fiam – mondta apja annak idején –, csak a családod szeretetére, a kardodra és a névre, melyet rád hagyok. Mire Peter tizenöt éves lett, apja mindent megtanított neki a harcról, és gyakorlott kardvívó lett. Családja szeretete felől kétsége sem lehetett. Ami pedig a nevét illeti, Peter szerette az apját, így a nevét is szerette. Mint ahogy a kelta Írországban a „Mac" azt jelentette, „valakinek a fia", a normann Angliában a francia „fitz" szó jelölte ugyanezt. Apját Dávid FitzHenryként ismerték, ő pedig büszkén viselte a Peter FitzDavid nevet. Most pedig eljött az ideje, hogy zsoldosként próbáljon szerencsét. A hadviselés mindig is drága és időleges dolog volt, úgyhogy a háború eszközeit mindig bérbe lehetett venni. A fegyvereket és a felszerelést is csereberélhették. A szállítóeszközökre ez különösen igaz volt. Mindössze két évvel korában Dublin lakói – mivel a dyflini kalmárok manapság már rendszerint így nevezték a nagy kikötővárost – felajánlották hatalmas flottájukat az angol Henrik királynak a walesi kelta hercegek ellen indított

hadjáratához, ami végül is meghiúsult, mivel Henrik meggondolta magát. Ám a keresztény világban, mely a hatalmas Római Birodalom bukása óta kisebb-nagyobb törzsi területekből és öröklődő uradalmakból állt, mindenekelőtt fegyvereseket lehetett felfogadni. Amikor Hódító Vilmos Angliába érkezett, serege nemcsak normann vazallusaiból állt, hanem breton, flamand és még ki tudja, honnan jött felfegyverkezett kalandorokból, akiknek birtokot juttatott a meghódított országban. Az angolok veresége után jókora angol csapat indult útnak Európán át, belőlük alakult az úgynevezett szász ezred, amely a Bizánci Birodalom szolgálatába állt. Anglia, Franciaország és Németország kalandvágyó harcosai is elmentek a keresztes háborúkba, hogy Jeruzsálemben és a Szentföld más területein kaphassanak földet. Írország kelta királyai már nemzedékek óta fogadtak zsoldjukba viking harcosokat. Ezért aztán semmi különös nincs abban, hogy ha egy fiatal walesi szerencsét akart próbálni, az angol Plantagenet király udvarába indult, hátha a hatalmas uralkodónak katonákra van szüksége. *** Amikor Peter FitzDavid útra kelt, először is a

nagy angol kikötővárosba, Bristolba indult. Apja egyszer ismeretségbe került egy ottani kalmárral. – Ha én már nem leszek – tanácsolta fiának –, meglátogathatnád. Hátha tudna tenni érted valamit. Bristol több mint százmérföldnyire volt, a hatalmas Severn folyón túl, amely elválasztotta egymástól a szász és a kelta Britanniát. Peter öt nap alatt érte el a Severnt, és még fél napig lovagolt felfelé nyugati partján, mire egy révhez ért. Ám ott közölték vele, hogy a Severn sebes és bonyolult áramlatai miatt valószínűleg még néhány órát várnia kell. Körülnézett, és a dombon észrevett egy kis erődöt, a mellette lévő tölgyligetben pedig feltehetőleg valami szent hely romjait. Felment, hogy megpihenjen egy kicsit. Kellemes hely volt, és szép kilátás nyílt a folyóra. Nem volt tudatában, inkább csak érzékelte a romok vallásos jellegét. Jól érezte, mivel itt állt Nodensnek, a gyógyítás kelta istenének római kori temploma. A kereszténység persze már régen eltüntette az istent templomával együtt: Angliában teljesen elfeledték, a kelta Írországban pedig Ezüstkezű Nuada néven a krónikás szerzetesek istenségből mondabeli királlyá fokozták le. Amint Peter ott üldögélt a folyót és túlpartját nézegetve, egyszer csak szíven ütötte a felismerés, hogy ha átkel a Severnen, mindent maga mögött

hagy. Bármekkora bajba került is a családja, mégiscsak Wales az otthonuk. Mindig is ott élt. Szerette a zöldellő völgyeket, a sziklás partokat és a homokos öblöcskéket. Bár szüleivel franciául beszélt, gyermekkora nyelve a helybeliek kelta walesi nyelve volt, hiszen együtt nőttek fel. A Severnen túl viszont angolul beszélnek, amiből ő egy kukkot sem ért. Ha Bristolba ér, és megismerkedik az angolokkal, vajon ott marad, vagy továbbáll a messzi tengereken túlra, hogy talán sose lássa viszont a szülőföldjét? Ezen annyira elszomorodott, hogy csaknem visszafordult és hazament. De nem mehetett haza. Szerették, de nem akarták, hogy hazamenjen. Késő délután nehéz szívvel a nagy tutajra vezette paripáját és málhás lovát, s átkelt a folyón. Másnap este ért Bristolba, amely valóságos meglepetést jelentett számára. Walesben is látott már egy-két lenyűgöző kővárat és jókora monostort, de igazi várost még sosem. London után Bristol volt Anglia legnagyobb kikötője. Forgalmas utcákat kellett bejárnia, mielőtt megtalálta a házat, amelyet keresett. Izgatottan lépett be, hiszen a háznak saját, kőből épült kapubejárója volt, a kövezett udvaron egy jókora, szép, magas tetejű ház és dúcolt, oromzatos

épületek álltak. Látta, hogy apja barátja igen vagyonos ember lehet. Egy szolga vezette a házba. Itt még inkább zavarba jött, amikor kiderült, hogy a kereskedő nem tudja, kicsoda. Szorongással töltötte el, hogy nem is egyszer, kétszer is elismételtette vele az apja nevét. Peter elvörösödött, de végül a férfinak eszébe jutott, ki volt az apja, bár nem mutatott túlzott érdeklődést iránta. Azért megkérdezte, miben lehet a segítségére. A következő két nap érdekesen telt, bár semmiképp sem élvezetesen. A kalmár napbarnított arcú férfi volt. Apja keleti volt, dán, és Írországból érkezett. Kelta nevet viselt: Dubh Gall – „a sötét idegen" –, amit Bristolban Doyle-nak ejtettek. Bár ő maga már Bristolban született, nem angol vagy normann nevet adtak neki, a Sigurd névre keresztelték. Keresztnevét azonban nem használták. Egész Bristol csak Doyle-ként emlegette. Sötét idegen: úgy is festett. Sötét volt, és hallgatag. Elég vendégszeretőnek bizonyult: Peter saját kis kamrácskát kapott. Peterrel, akár a nemesekkel vagy a tekintélyes kereskedőkkel, az udvari nyelven, azaz a normannok francia nyelvén beszélt. Ám nem sokat, mosolyogni pedig egyáltalán nem látta. Talán azért, mert özvegyember, gondolta Peter. Talán ha meglátogatják asszony leánya, vagy

fiai visszatérnek londoni útjukról, jobb kedvre derül. Ám ez alatt a két nap alatt csak a legszükségesebbekre szorítkozott a beszélgetésben. És mivel a számos szolga, inas és cseléd csak angolul értett, Peter elég magányosnak érezte magát. Első reggel Doyle körbevezette a kikötőben. Megnézték a raktárát, a hivatalát és két hajóját a vízparti rabszolgaház mellett. Doyle ereje teljében volt; sötét szeme mindent látott, halkan beszélt, de az emberei csüngtek minden szaván, és azonnal ugrottak, hogy teljesítsék parancsait. A nap végére Peter igen sokat tanult a kikötő működéséről, a város szervezettségéről, tanácsairól és elöljáróiról, az Írországtól a Földközi-tengerig kiterjedő kereskedelemről. De azt is megállapította, hogy ez a Doyle meglehetősen félelmetes alak. Ez az érzése csak megerősödött az este folyamán. A kereskedővel épp leültek a nagy házban, a szolgálók már hozták is a vacsorát, amikor egy vele egykorú fiatalember lépett be. Tiszteletteljesen fejet hajtott előttük, és valamivel távolabb leült. Doyle kurta bólintással üdvözölte, majd odavetette Peternek: – Nekem dolgozik. Több figyelemre azonban nem méltatta. A fiatalember egy kupa bort kapott, miután megitta,

nem töltöttek neki többet. Mivel a házigazda nem vett róla tudomást, ő pedig fel sem pillantott, Peter nem tudta, hogyan szólíthatná meg. Miután megvacsoráztak, az ismeretlen távozott, lehangoltnak látszott. „Én is lehangolt lennék, ha Doyle-nak dolgoznék", gondolta Peter. Mikor később nyugovóra akart térni kamrájában, hangokat hallott az udvarról. Doyle halk, fenyegető hangon suttogott valamit, amit nem értett, majd hangosabban hozzátette: – Bolond vagy! – Franciául mondta. – Sosem tudod visszafizetni! – Teljesen a kezedben vagyok – hangzott egy fiatal, egyszerre sürgető és siránkozó férfihang. Bizonyára az ismeretlen fiatalember, akit vacsoránál látott. Ezt Doyle durva mormolása követte. Szavait nem lehetett kivenni, de a hangnem egyértelműen fenyegető volt. – Ne! – kiáltott fel a fiatalember. – Nem teheted ezt, könyörgök! Megígérted. Ekkor arrébb mentek, Peter nem hallott többet. Ám nyilvánvalóvá vált számára, hogy ez a Doyle gonosz ember lehet, és jobban teszi, ha minél hamarabb elmegy innen. Másnap reggel Doyle váratlanul szólt neki, hogy nyergelje fel a lovát, fogja a fegyvereit, és menjen vele a keleti kapu közelében lévő gyakorlótérre.

Számos kardozó férfit találtak ott, és Doyle néhány szavára máris invitálták, hogy álljon be közéjük. A sötét arcú kalmár egy ideig figyelte, aztán szép csendben elment, úgyhogy Peternek később egyedül kellett hazatalálnia. Nem is látta a kereskedőt estig. Este pedig Doyle a maga mogorva módján megjegyezte: – Azt mondják, valami hadjárat készül. Írországba. *** Bár Brian Boru óta senkinek sem sikerült egész Írország felett uralkodnia, ez nem jelenti azt, hogy meg sem próbálták. A nagyobb dinasztiák egymás után próbáltak egyeduralmat szerezni; Leinster és Brian munsteri unokája is kivette ebből a részét. Az ősi O'Neill-klán pedig mindig éberen figyelte, mikor adódik lehetősége, hogy visszaszerezze korábbi dicsőségét. Jelenleg a connachti O'Connor-dinasztia tartott igényt a főkirályságra. Ám egyikük sem szerzett kizárólagos hatalmat, a korszak krónikásai pedig találó kifejezéssel írták le pozíciójukat: „főkirály – ellenzékkel". Míg az európai uralkodók a kisebb területeket kezdték beolvasztani birodalmukba – a Plantagenet-ház feudális birodalma például Franciaország nyugati részéből,

Normandiából és Angliából állt –, Írország területe továbbra is ősi törzsi földekre, a rivális főnökök birtokaira oszlott. A legutóbbi vitás eset Leinster királyságát érintette. Leinster ősi tartománya fölött egy ideje egy nagyra törő déli dinasztia uralkodott, amely Fernsből, Wexford területéről jött. Ám Leinster királya, az ambiciózus Diarmait sok ellenséget szerzett. Többek között a hatalmas O'Rourke királyt is megalázta azzal, hogy megszöktette a feleségét. Most pedig a megcsalt férj másokkal összefogva a leinsteri Diarmait ellen fordult, és menekülésre kényszerítette. Plantagenet Henrik király, aki épp francia birodalmában tartózkodott, ugyancsak meglepődött, amikor bejelentették neki: Diarmait, Leinster királya érkezett hozzá. Kíváncsian szólt: – Egy ír király? Vezessétek elém! Különös találkozó volt: a vörösesszőke, frissen borotvált, fürge és türelmetlen, tunikába és harisnyába öltözött, művelt, francia anyanyelvű és francia kultúrájú Plantagenet uralkodó állt szemtől szemben a sűrű barna szakállú, súlyos gyapjúköpönyeget viselő kis kelta királlyal. Henrik egy kicsit beszélt angolul is – erre igencsak büszke

volt –, de írül egy szót sem. Diarmait írül, a vikingek nyelvén beszélt, és valamennyire tudott franciául. Ám ez nem okozott nehézséget. Diarmait magával hozta a tolmácsát – Regan volt a neve –, s ha ez nem lenne elég, írástudóik jól tudtak latinul, ahogy a keresztény világ nyugati részében illett is minden tanult egyházfihoz. Több közös dolgot is felfedezhettek egymásban: mindkettőjük asszonya megszökött valakivel, mindketten bizonytalan kapcsolatban álltak gyermekeikkel, valamint mindketten önző, cinikus megalkuvók voltak. Diarmait egyszerű kéréssel fordult Henrikhez. Kiűzték saját királyságából, és most vissza akarta szerezni. Ehhez hadsereget kellett toboroznia. Nem tudott sokat fizetni, de ha sikerrel jár, a katonák földet, birtokot kaphatnak. Egész Európában megszokott volt ez, így jött létre a korabeli nemesség többek között Angliában is. Ám azt is tudta, hogy Henrik engedélye nélkül nem toborozhat katonákat Plantagenet területen. II. Henrik király igen ambiciózus férfi volt. Már felépített egy birodalmat, és most főképp azzal foglalta el magát, hogy újabb területeket szerezzen a franciák tehetetlen királyától, akit nagyon szeretett bosszantani. Vagy tíz évvel azelőtt az is eszébe jutott, hogy elfoglalja Írországot, de aztán elvetette az ötletet, és mostanra nemigen törődött a szigettel.

A lehetőségeket azért mindig kihasználta. – Felajánlod, hogy a vazallusom leszel? – tudakolta nyájasan. A vazallusa. Ha egy ír király elismerte a másik nagyobb hatalmát, és behódolt neki, úgy mondták, „a házába megy". Zálogul túszokat hagyott, és rendszeresen sarcot fizetett. Ha viszont egy francia vagy angol hűbérúr lett egy másik vazallusa, sokkal több kötelessége volt urával szemben. Nemcsak katonai szolgálattal vagy fizetséggel tartozott, hanem ha meghalt, örököseinek fizetniük kellett, hogy megkaphassák birtokát, ha pedig vita támadt az örökség körül, abban is a hűbérúr döntött. A meghódított Anglia normann urai még ennél is tovább mentek. Ha ugyanis a királynak gondja támadt valamelyik hűbéresével, elvehette a földjeit, hogy másnak adja. Így hát elvileg a vazallusa nem is harcolhatott vagy utazhatott az engedélye nélkül. Plantagenet Henrik még ennél is jobban kiterjesztette hatalmát. Az angol városi polgároknak meg akarta adni azt a jogot, hogy közvetlenül a királyi udvarhoz fordulhassanak igazságtételért, ezzel kikerülve uraikat. Ez egy központosított közigazgatási rendszer kezdetét jelezte, amilyenről a kelta ír királyok sokkal fesztelenebb légkörű világában még csak nem is álmodtak. Ám Diarmait királynak emberekre volt

szüksége. Azonkívül tisztában volt vele, hogy Henrik király akármilyen nézeteket vall is a vazallusok kötelezettségeiről, Írország messze van a Plantagenet uralkodótól. – Az egyáltalán nem lesz gond – felelte hát. Az alku megköttetett. Henriket, Anglia királyát életében először ismerte el uraként egy ír tartomány királya, ha mégoly cinikusan is. Lehet, hogy abban a pillanatban ez nem hajtott semmi hasznot, de Henriknek nem is került semmibe. Diarmait király pedig kapott egy papirost, melynek tartalma szerint a terjeszkedő Plantagenet-birodalom uralkodója engedélyezi vazallusainak, hogy ha óhajtanak, Diarmait seregében harcolhatnak. Persze nem tülekedtek érte. Nem kecsegtetett túl nagy haszonnal, hogy a nyugati tengeri sziget egyik kisemmizett törzsfőjén segítsenek. De Henrik egyik nagy hatalmú embere – a hatalmas De Clare, akit harcosai leginkább a Strongbow néven emlegettek – találkozott a száműzött írrel, és érdeklődést mutatott iránta. Strongbow-nak számos birtoka volt Plantagenet-területeken, és ezek közül a délnyugat-walesiek épp szorongatott helyzetbe kerültek. Egyértelmű volt, hogy Diarmait király hagyja, hogy ő szabja meg az árat. – Elvehetnéd a lányomat, és rád hagynám az egész királyságomat – javasolta Diarmait buzgón.

Mivel azonban csak fiai voltak, és jelenleg egy talpalatnyit sem birtokolt egykori királysága földjéből, ez az ajánlat semmivel sem ért többet a Plantagenet uralkodónak tett hűbéresküjénél. Ám Strongbow úgy döntött, hogy óvatosan ugyan, de megkockáztatja. Azt mondta az ír királynak, toborozzon katonákat az ő dél-walesi területeiről. Talán össze tud szedni egy élcsapatra való embert. Magában pedig megállapította, hogy végül is az sem számít, ha mind ott pusztulnak. Peter szerencséjére aznap Doyle-nak épp Strongbow-val kellett találkoznia, mivel a nagyúr rendszeres látogatásainak egyikét tette a területéhez közel eső nagy kikötőben. Strongbow elmesélte jó néhány kereskedőnek, hogy az ír király arrafelé óhajt csapatokat toborozni. – Vendégeskedik nálam egy fiatalember, egy barátom fia, aki esetleg szívesen beállna – jegyezte meg a bristoli kereskedő. – Úgysem tudom, mit tegyek vele. – Küldd csak el – mondta Strongbow. – Mondd meg Diarmaitnek, hogy én magam választottam. Így történt hát, hogy Peter FitzDavid átkelt a tengeren Doyle egyik hajóján, és most partra szállt Wexfordban, a leinsteri Diarmait királlyal és egy sereg válogatott harcossal egyetemben ezen a derűs őszi napon.

*** Most épp a lovakat vezették ki a hajóból. Peter a partról jól láthatta Diarmait királyt, aki már fel is ült az egyik paripára, és De la Roche nagyurat, a flamand nemest, aki az eseményeket irányította. Wexford városa mellett szálltak partra. Roche már gondoskodott arról, hogy védelmi pozíciót foglaljanak el, ám egyelőre senki sem érkezett a városból, hogy megtámadja őket. Kicsi kikötő volt szerény falakkal, melyek a Dél-Walesben látottakra hasonlítottak. Nyomába sem ért egy rendes várnak vagy épp Bristolnak: könnyűszerrel elfoglalhatják. Egyelőre azonban Peternek nem volt más dolga, mint hogy várakozzon. – Akkor hát isten veled – búcsúzott barátja. Ideje volt indulnia. Útjuk során Peter hálás lehetett az ifjú Gilpatrick atyának. A pap mindössze öt évvel volt idősebb nála, de sokkal többet tudott. Az utóbbi három évet a híres angol apátságban, Glastonburyben töltötte, Bristoltól délre, és most hazakészült Dublinba, ahol apja már biztosította a helyét az érsek mellett. Azért szállt fel a Wexfordba tartó hajóra, mert útközben egy rövid időre még Glendaloughba is be akart térni. A jólelkű pap látta, hogy Peter nagyon fiatal, és

talán magányos is, úgyhogy sok időt töltött társaságában, mindent megtudott róla, és ő is mesélt neki a családjáról, Írországról és az ottani szokásokról. Lenyűgöző ismeretekkel rendelkezett. Gyermekkorától kezdve írül és norvégül is beszélt, később pedig alaposan megtanulta a latint is. Míg az angliai Glastonburyben tartózkodott, megtanult angolul és a normannok francia nyelvén is. – Azt hiszem, lehetnék akár „latimer" is – mi, papok, így hívjuk a tolmácsot – jegyezte meg egyszer mosolyogva. – Szerintem lehet, hogy Regannál, Diarmait király tolmácsánál is jobb vagy – mondta csodálattal Peter. – Ó, azt azért nem mondanám – nevetett fel Gilpatrick, bár persze azért jólesett neki. Arról is meggyőzte Petert, hogy minden gond nélkül megtanulhatná az írek kelta nyelvét. – Írország és Wales nyelvei olyanok, mint két rokon – magyarázta. – A legnagyobb különbség egyetlenegy betű. Mikor ti, walesiek, p-t mondtok, mi k-t mondunk. Például Írországban, ha azt akarjuk mondani, „fia", úgy mondjuk „Mac". Ti Walesben úgy mondjátok „Map". Persze sok másban is különböznek, de egy idő után rájössz, hogy elég könnyen meg lehet érteni.

Dublinról is mesélt egy kicsit – mikor az ír ejtette ki a szót, „Duvlinnak" hangzott. Beszámolóiból úgy tűnt, csaknem Bristollal egyenrangú város. Beszélt Írország politikai helyzetéről is. – Ha legyőzi is Diarmait király az ellenségeit, utána akkor is el kell mennie a connachti Ruairi O'Connorhoz – tudod, ő a főkirály –, O'Connornak el kell ismernie őt, és túszokat kell szednie, mielőtt Diarmait bárminek is a királya lehetne Írországban. Úgy tűnt, saját céljai a dublini püspökhöz kötődnek, akinél már beajánlották. – Jámbor, nagy tekintélyű férfiú – jelentette ki Gilpatrick. – Tudod, apám maga is rangos egyházi ember. Anyám Lawrence érsek rokona. Ez az egyházi neve. Latinosítottuk Lawrence O'Toole-ra; ír nyelven úgy hívják, Lorcan Ua Tuathail. Az Ua Tuathail magas rangú leinsteri család. Egyébként az érsek Diarmait király sógora. Bár nem tudom, mennyire kedveli – tette hozzá bizalmasan. Peter csak mosolygott a szövevényes családi viszonyok hallatán. – Ezek szerint a te családod is magas rangú? – tudakolta. – Régi egyházi család vagyunk – mondta Gilpatrick, és látva, hogy Peter kissé értetlenül néz

rá, kifejtette. – Írországban kicsit mások a szokások, mint a többi országban. Vannak régi, nagy becsben álló egyházi családok, amelyek monostorokhoz és templomokhoz kötődnek, és ezek gyakran királyokkal és törzsfőnökökkel állnak rokonságban, akiknek a származása az idők ködébe vész. – A te családod is egy templomhoz kötődik? – Igen, Dublinban alapítottuk meg a monostorunkat. – És a te családod is olyan régi, hogy az idők ködébe vész? – Azt tartja a hagyomány – jelentette ki Gilpatrick hatásosan –, hogy ősünket, Fergust maga Szent Patrik keresztelte meg Dublinban. A szent nevének említésére Peternek újabb kérdés jutott eszébe. – A te neved Gitta Patraic. Ugye, ez azt jelenti, „Patrik szolgája"? – Igen. – Csak azon csodálkozom, apád miért nem egyszerűen a szent nevét adta neked. Miért nem csak Patrik? Végül is az én nevem is egyszerűen Peter. – Aha – bólintott a pap. – Erről is illik tudnod, ha Írországba készülsz. Egyetlen rendes írt sem hívnak Patriknak. – Nem? – Csakis a Gitta Patraic jöhet szóba. A Patrik

sosem. Ez már századok óta így volt szokás. A középkorban egyetlen ír sem merészelte volna felvenni a nagy Szent Patrik nevét. Mindig Gilpatrickok voltak: Patrik szolgái. És ez még sok évszázadon át így is maradt. Gilpatrick karcsú, sötét hajú, jóképű legény volt. Szürke szemét érdekes módon zöld pettyek tarkították. Nehéz lett volna nem kedvelni a jószívű papot, aki nem rejtette véka alá, milyen büszke a családjára, és mennyire szereti övéit. Peter hallhatott már fivéreiről, csinos kis húgáról és szüleiről is. Nem egészen értette, hogy a pap édesapja nős ember létére miféle rangos egyházfi lehet, vagy hogy mit értett a „mi monostorunk"-on, de mikor egyszer meg akarta kérdezni, Gilpatrick atya másra terelte a szót, és Peter nem firtatta tovább. Azt is látta, hogy a barátságos pap nem csak őt kedveli személy szerint, de semmi kifogása nem volt az ellen, hogy ezek a Plantagenet-vazallusok szülőföldjére lépjenek. Peter nem tudta, miért. Egy éjjel a hajón Peter mélyebben is megismerhette az írt. Kiderült, hogy Gilpatrick szépen játszik hárfán, és énekelni is tud. Igen sokoldalúnak bizonyult. Ismert néhány népszerű angol balladát. Még egy pikáns délfrancia

trubadúrdalt is előadott nekik. Végül, mikor már későre járt, hagyományos ír zenét kezdett játszani, és bár hallgatóinak többsége flamand volt, mind elnémultak, amikor a húrokról lágy, melankolikus dallamok szálltak a tenger fölé. Utána Peter megjegyezte: – Olyan volt, mintha a lelkedet hallanám. Barátja elmosolyodott, és így válaszolt: – Hagyományos dallamok. Írország lelkét hallottad. Most pedig az ifjú pap sietve távolodott. Peter egészen addig nézett utána, míg el nem tűnt a szeme elől, aztán ott maradt a parton, és a lovakat nézegette. Néha a távoli hegyek felé pillantott, és emlékeztette magát, hogy ez a hely nem is különbözik nagyon a szülőföldjétől, Walestől. Még az is megfordult a fejében, hogy akár itt is letelepedhetne. Ha alkalma lesz rá, biztosan fel fogja keresni Dublinban az ifjú papot és családját. Igencsak meglepte, hogy félórával később barátja visszatért. Gilpatrick atya arcán széles mosoly ült. Oldalán egy kis termetű, de erős lovon egy egyszerűségében is fenséges alak közeledett: hosszú, ősz szakállt viselt, fejét csuklya fedte, bő inge nem volt túl tiszta a hosszú út után, lábát gyapjúharisnyába bújtatta. Peter nem látta, hogy csizmát viselt volna. Szőrén ülte meg a zömök kis

lovat, nyereg, kengyel vagy sarkantyú nélkül. Úgy tűnt, egy kampós bottal noszogatja az állatot. Érdekes arca volt: félig lehunyt szemével és szardonikus arckifejezésével Petert egy bölcs, vén lazacra emlékeztette. Úgy gondolta, bizonyára pásztor vagy csordás, akit barátja fogadott fel, hogy átkalauzolja a hegyeken. – Peter – szólította meg büszkén a pap –, ő az apám. Az apja? Peter FitzDavid csak bámult rá. A rangos egyházfi? Peter ismert olyan embereket, akik szegénységet fogadtak, de nem gondolta, hogy Gilpatrick apja is közéjük tartozna, és nem is viselt papi ruhát. Nem arról volt szó, hogy befolyásos földbirtokos? Egyetlen nagyúrhoz sem hasonlított azok közül, akiket Peter eddig látott. Csak nem hazudott a barátja apjáról? Biztosan nem. Ha hazudott volna, akkor aligha hozná ide, hogy találkozzanak. Lehet, hogy Gilpatrick apja egyszerűen csak különc. Tiszteletteljesen üdvözölte az öregembert, mire az ír anyanyelvén válaszolt, néhány szót Peter meg is értett; de nem beszéltek többet, egyértelműen látszott, hogy az apa már indulna. Mikor már búcsúztak, Gilpatrick karon fogta Petert. – Láttam, hogy meglepett apám külseje – mosolygott derűsen.

– Engem? A, dehogy. Egyáltalán nem. – Dehogynem. Láttam az arcodon – nevetett a pap. – Ne feledd, Peter, hogy sokáig voltam Angliában. Itt, Írországban sok olyan emberrel fogsz még találkozni, mint az apám. De helyén van ám a szíve. – Persze. – Á – mosolyodott el Gilpatrick –, várj csak, míg meglátod a húgomat. – Azzal elment. *** – Nos? – Gilpatrick megvárta, míg kicsit távolabb érnek Wexfordtól, mielőtt apja véleményét megkérdezte volna. – Kedves fiatalember, kétségtelenül – válaszolta apja, Conn. – Tényleg az – helyeselt a pap. Apjára pillantott, nem fűz-e még hozzá valamit, de úgy látta, nem áll szándékában. – Még meg sem kérdeztem, mi az oka, hogy itt találtalak egyedül – folytatta. – Múlt héten egy bristoli hajó érkezett Dublinba. Azt mondták, Diarmait király embereket toborzott Walesben, és Wexfordba készül. Lejöttem, hogy megnézzem. Gilpatrick éles pillantást vetett apjára. – Azt gondoltad, majd láthatod, ahogy Diarmait

visszaszerzi a királyságát. – Láttad Diarmaitet a hajón? – kérdezte az apja. – Láttam. – Beszéltél is vele? – Egy keveset. Az öregember kis ideig hallgatott. – Borzalmas ember – jegyezte meg szomorúan. – Leinsterben nem sokan bánták, hogy elment. – Milyen benyomást tett rád, amit láttál? – Ezek a hajók? – biggyesztette le a férfi az ajkát. – Ennél azért több emberre lesz szüksége, ha a főkirállyal találkozik. O'Connor erős. – Talán többen is lesznek. Anglia királya áll mögötte. – Henrik? O csak engedélyt adott neki. Ez minden. Henriknek fontosabb dolgai is vannak. – Megvonta a vállát. – Az ír királyok már évszázadok óta fogadnak fel harcosokat a tengerentúlról. Vikingeket, walesieket, skótokat. Van, aki itt marad, van, aki elmegy. Nézd csak meg Dublint. A barátaim fele keleti. Ami ezeket illeti – intett vissza fejével Wexford felé – nincsenek elegen. Jövőre nagy részük halott lesz. – Azon gondolkodtam – hozakodott elő ötletével Gilpatrick –, jó lenne, ha Peter megismerné Fionnualát. Bejelentését olyan hosszú csend fogadta, hogy

Gilpatrick abban sem volt biztos, apja egyáltalán hallotta-e, de inkább nem erőltette tovább, úgyhogy egy ideig csendben folytatták útjukat. Végül apja megszólalt. – Van egy-két dolog, amit még nem tudsz a húgodról.

II. 1170 –

Ugye

ma

nem

csinálsz

semmilyen

ostobaságot? – A tizenöt éves Una idegesen pillantott barátnőjére. Meleg májusi reggel volt, tökéletes napnak ígérkezett. – Miért csinálnék én bármilyen ostobaságot, Una? – kérdezte a másik lány tágra nyílt, ártatlan, nevető zöld szemmel. Mert mindig azt csinálsz, gondolta Una, de hangosan inkább így szólt: – Ezúttal komolyan gondolja, Fionnuala. Haza fog küldeni a szüleidhez. Ezt akarod? – Majd te vigyázol rám. Igen, gondolta Una, mint mindig. Pedig talán nem kellene. Fionnuala imádni való volt, mókás és jószívű – mikor épp nem veszekedett az anyjával –, az élet mellette szebbnek és izgalmasabbnak tűnt, mivel az ember sosem tudhatta, mi fog történni. De ha már egy olyan kedves embernek is fogytán a türelme, mint Pálmaágas Ailred… – Jó leszek, Una. Megígérem. Dehogy leszel jó – ordította volna

legszívesebben Una. Egyáltalán nem leszel az. Mindketten tudjuk. – Nézd, Una! – kiáltott fel váratlanul Fionnuala. – Alma! – Hosszú, sötét haja csak úgy szállt mögötte, mivel már rohant is át a piactéren a gyümölcsárusok felé. *** Hogy viselkedhet így Fionnuala? Főleg ha meggondoljuk, ki is az apja. Az Ui Fergusa család ugyan már rég elvesztette hatalmát a terület fölött, de még mindig köztiszteletben állnak. A sötét tó fölötti kis monostort egy ideje felszámolták, a kápolnát pedig kis parókiává alakították a család és személyzete számára; de a család fejeként Fionnuala apja, Conn volt a pap, és igen nagy tiszteletnek örvendett. Ősi pozíciója és őseinek földjei révén mind a dublini király, mind az érsek becsben tartotta. A magas, méltóságteljes alakot, aki ugyanilyen méltóságteljesen beszélt, Una is mindig nagyon tisztelte. Kedves ember volt. Nem tudta elképzelni, hogy ne bánt volna jól Fionnualával. Hogy is juthat eszébe Fionnualának, hogy olyat tegyen, amivel elszomorítja? Az anyjával már másképp állt a dolog. Egyfolytában veszekedtek Fionnualával. Bármit

mondott a lányának, ő biztos, hogy valami mást akart. Ám Una nem volt olyan biztos benne, hogy az asszony hibájából veszekedtek. Számtalanszor mondta ő is pajtásának: – Ha én lennék az anyád, most jól felpofoználak. Két évvel azelőtt olyan elviselhetetlenné váltak a súrlódások a kis templomnál, hogy családja úgy határozott, hét közben Fionnuala Pálmaágas Ailrednél és feleségénél fog lakni. Most pedig már Ailrednek is kezdett belőle elege lenni. Una felsóhajtott. Nem is tudott volna náluk kedvesebb embereket elképzelni. Dublinban mindenki szerette a gazdag vikinget, akinek családja már réges-rég a fingali birtokon élt. Anyja szász családból származott, a normann hódítás után hagyták el ősei Angliát, ezért kapta az angol Ailred nevet. A nőnek ugyanolyan kék szeme volt, mint férjének, fiuk, Ailred pedig ugyanúgy festett, mint vörös hajú norvég ősei. Nemes lelkű, kedves ember volt. És vallásos. Az írek gyakorta zarándokoltak szent helyekre. Írországban is sok ilyen hely volt. A tengeren túl akár Szent Jakab szentélyébe is elmehettek, a spanyol Compostelába. Ám csak nagyon kevesen vállalkoztak a Szentföldre vezető viszontagságos útra. Aki eljutott Jeruzsálemig, pálmaággal a

kezében lépett be a Szent Városba. Ha visszatértek, ezeket a zarándokokat Pálmaágasként emlegették. Ailred is így kapta a nevét. Úgy látszott, Isten is megjutalmazta érte. A nagy fingali tanyán kívül más birtokokkal is rendelkezett. Szerető felesége volt. Ám egyetlen fiuk, Harold zarándokútra indult, amelyről sosem tért vissza. Öt éve már ennek. Semmi hír nem érkezett felőle, úgyhogy a szerencsétlen szülők végül beletörődtek, sosem látják viszont. Talán éppen veszteségük enyhítésére alapítottak ispotályt a városkapun kívül, ahová az ősi Slige Mhor út érkezett nyugatról. Számos hely volt, ahol ellátták a betegeket, és a fáradt utasok megpihenhettek; de mind ez idáig Dublinban nem létezett ilyesfajta intézmény. Mostanában Ailred feleségével együtt ott töltötte idejének nagy részét. Keresztelő Szent János Ispotálynak nevezték el. Una azonban azt gyanította, hogy mindezen tevékenységük ellenére azért mégis magányosak. Talán nemcsak velük született kedvességük, hanem ez is hozzájárult ahhoz, hogy amikor Fionnuala apja lányára panaszkodott, felajánlották, hogy otthonukba fogadják. – Az ispotályban bőségesen lesz tennivaló, amivel lefoglalhatja magát – mondta Ailred. – Lányunkként fogunk bánni vele.

Így is történt. Szombatonként Fionnuala hazament, hogy szüleivel tölthesse a vasárnapot. Hétfőtől péntekig pedig Ailreddel és feleségével élt, és segédkezett az ispotályban is. Csodálatosan ment minden egészen egy hétig. Una jól emlékezett arra a napra, amikor Ailred meglátogatta az apját. Fionnuala mindössze egy hete volt az ispotályban. – Nem jó egy gyermeknek, hogy egyes-egyedül van ott, csupa öregember közt – magyarázta Ailred. – Szeretnénk, ha lenne egy pajtása, egy vele egykorú, de józan eszű lány, aki segíthetne állhatatosságra nevelni. Miért hívta mindig mindenki józan eszűnek? Una persze maga is úgy gondolta, hogy az. De miért? Egyszerűen ilyen volt a természete? Vagy a családja miatt? Mikor nővére meghalt, és öccsei még kicsik voltak, tudta, hogy szülei őrá támaszkodnak. Una mindig is úgy érezte, hogy bizonyos szempontból apjának rá van a legnagyobb szüksége. Kevin MacGowan, az ezüstműves, nem volt valami erős ember. Apró, sovány termetét nem sokan csodálták meg. És ha erősen a munkájára összpontosított, az arca önkéntelenül is grimaszba torzult, ilyenkor egyik szeme sokkal nagyobbnak tűnt a másiknál. Úgy látszott, mintha nagy fájdalmai lennének, és lánya gyanította, hogy néha így is van.

Ám a törékeny testben szenvedélyes lélek lakott. – Apád különös, költői figura – mondta egyszer egy barátjuk. – Bárcsak erősebb lenne! – Tehát mások is így látták. Mindenki nagy becsben tartotta a munkáját. Una nagyon szerette munka közben figyelni. Karcsú, csontos ujjaiba erő költözött. Arca ugyan eltorzult, de szeme csak úgy izzott, az egész ember átalakult, mintha csak a szelleme lenne jelen. Észre sem vette, hogy lánya figyeli, úgy belefeledkezett a munkába, Unát pedig ilyenkor mélységes szeretet töltötte el kis termetű apja iránt, és az a vágy, hogy megvédelmezze. MacGowan. Így változott a név a nemzedékek során. Némelyik írástudó még mindig a régimódi MacGoibnenn alakot használta, de a legtöbben már áttértek az újra. Az utóbbi években apja munkájának köszönhetően a család vagyona gyarapodni kezdett. Dublinon kívül az emberek még mindig marhában számolták vagyonukat. Ám Kevin MacGowané egy ezüstkupac formájában gyűlt össze, melyet egy kis fémdobozban tartott. – Ha bármi történnék velem – mondogatta Unának büszkén –, ezzel kihúzza a család. Mindent gondosan megtervezett családjáért. A Dublin központjában álló régi templom néhány évvel a clontarfi csata után székesegyházi rangra

emelkedett, és azóta nemes építménnyé alakították. Nyugat-Európa már kezdett a könnyed és kecses gótikus építészet felé fordulni, de Írországban még mindig a korábbi korszak nehézkesebb, monumentális román stílusa, a magas, sima falak és a vaskos boltívek voltak divatban, a dublini katedrális is ezt példázta. Vastag falaival és magas tetejével a város fölé tornyosult. Hivatalosan Szentháromság-székesegyház volt a neve, de mindenki csak Krisztus templomának hívta. Kevin MacGowan havonta legalább egyszer elvitte a lányát a székesegyházba. – Az volt az eredeti kereszt, amelyre Urunkat feszítették – mutatta az aranyládikába zárt kis fadarabot. A Krisztus-templom híres volt egyre gyarapodó ereklyegyűjteményéről. – Ott van még Szent Peter keresztjének egy töredéke, Miasszonyunk ruhájának darabkája, és ott van egy darab a jászolból is, melyben Krisztus született. – A székesegyház még Szűz Mária tejének egy cseppjére is szert tett, mellyel a Boldogasszony a kisded Jézust táplálta. Ám még ezeknél is nagyobb tisztelet övezte azt a két kincset, melyet Dublin minden vendége megnézett. Az első egy jókora feszület volt, mely az ősi pogány állókövekhez hasonlóan állítólag időnként megszólalt. A másik pedig egy gyönyörű

bot, amelyet a legenda szerint maga Jézus Krisztus küldött egy angyallal Szent Patriknak: ez volt a hírneves Bachall Iosa, Jézus botja. Egy Dublintól északra fekvő szentélyben tartották, de különleges alkalmakkor a Krisztus-templomba hozták. És amikor Una tiszteletteljesen csodálta ezeket a kincseket, apja mindig megjegyezte: – Ha a város veszélybe kerül, Una, az ezüstös ládikót elhozzuk a katedrális szerzeteseihez. Náluk ugyanolyan biztonságban lesz, mint ezek az ereklyék itt előtted. – Megnyugtatta őket a tudat, hogy kis földi kincseiket a kereszt és Szent Patrik botjának őrzőire bízhatják. Kevin szorgos munkájának hála, most már egy segédje is volt, anyjának pedig egy angol rabszolgalány segített a háztartásban. Una két öccse egészséges és eleven fiú volt. Így hát nem látták okát, Una miért ne tölthetne hetente három napot Ailred ispotályában, mely úgyis csak néhány száz yardnyira áll saját otthonuktól. Nemsokára viszont már hétfőn odament, és csak pénteken jött haza. Mivel Fionnuala a vasárnapokat a szüleinél töltötte, Ailrednek és feleségének csak egyetlen napig kellett felügyelnie rá, ami, ahogy bátran kijelentették, nem okozott nekik gondot. Nagyon kedves, szeretetre méltó házaspár volt a magas, vörös hajú viking és halk szavú, őszülő,

anyáskodó felesége. Una megértette, mekkora csapást jelentett számukra fiuk, Harold elvesztése; de erről soha nem beszéltek. Ám egyszer, mikor az asszonnyal kettesben takarókat hajtogattak a kórházban, a nő gyengéden rámosolygott és megszólalt: – Tudod, volt nekem egy kislányom is. Kétévesen meghalt, de biztos vagyok benne, hogy pont ilyen lenne, mint te. Unát nagyon meghatotta és meg is tisztelte azzal a kijelentéssel. Néha azért imádkozott, hogy fiuk térjen haza; de persze nem jött. Una nagyon szerette a Keresztelő Szent János Ispotályt. Jelenleg harminc betegük volt; külön hálóteremben a férfiak, külön a nők. Voltak köztük idősebbek is. Mindenféle kórral foglalkoztak, kivéve a leprát, a leprásoknak senki sem mert a közelébe menni. Rengeteg dolguk volt a betegek táplálásával és gondozásával, Una pedig nagyon szeretett beszélgetni velük és meghallgatni történeteiket. Szerették a betegek. Fionnuala már másféle hírnévre tett szert. Nagyon mókás tudott lenni, ha úgy tartotta kedve. Szégyentelenül kacérkodott az idős férfiakkal, a nőket pedig megnevettette. De nem nagyon szeretett dolgozni. Néha váratlanul meglepte a betegeket egy-egy ízletes gyümölcslepénnyel; de nemegyszer előfordult, hogy

amikor a legtöbb volt a tennivaló, Una egyszer csak azt vette észre, hogy barátnője eltűnt, és ráhagyta az egész munkát. Néha pedig, ha valami felbosszantotta, vagy úgy vette észre, hogy Una nem szentel neki elég figyelmet, hirtelen tombolni kezdett, abbahagyta a munkát, és az ispotály másik végébe vonult duzzogni. Ilyenkor Pálmaágas Ailred megrázta hosszú, vörös szakállát, kedves kék szeme elszomorodott, és megjegyezte Unának: – Belül azért jószívű, gyermekem, még ha ostobaságokat tesz is. Mindannyiunknak meg kell próbálnunk segíteni rajta. Una nagyon jól tudta, hogy bár mindannyian megpróbálták, általában csak ő tudott hatni Fionnualára. Az utóbbi hónapok még Ailred türelmét is próbára tették. Ezúttal pedig nem a szeszélyes dühkitörésekről volt szó, bár azok sem szűntek meg. Hanem a férfiakról. Fionnuala mindig jól megnézte a férfiakat, már kislány korában is. Nagy, zöld szemét rájuk meresztette, ők pedig nevettek. Most már viszont nem volt gyerek, szinte kész fiatal nő lett belőle. Ám még mindig megbámulta őket, és nem tágra nyílt gyermeki szemmel. Merész, kihívó pillantásokat vetett rájuk. Megbámulta az utcán a fiatalembereket, az ispotályban az öregeket, a

piactéren a házasembereket feleségük szeme láttára, akik persze nem örültek ennek. Egy idegen kereskedő, aki törött lábbal került az ispotályba, végül fel is panaszolta Ailrednek a viselkedését. – Az a lány egyfolytában bámul – mondta. – Nemrég pedig odaült a pad másik végére, ahol én is ültem, és megoldotta az ingét, úgyhogy kilátszott a melle. Én már túl öreg vagyok az efféle játékokhoz. Ha nem lett volna eltörve a lábam, odalépek és felpofozom. Múlt héten pedig újabb panasz érkezett rá, ezúttal Ailred feleségéhez. Una még sosem látta a kedves asszonyt ilyen dühösnek. – Téged meg kellene korbácsolni! – kiabálta. – Miért? – kérdezte Fionnuala nyugodtan. – Úgysem használna. Erre majdnem hazazavarták, de Ailred adott neki még egy esélyt. – Nem akarok több panaszt hallani rád, Fionnuala – mondta. – Ha mégis, akkor haza kell menned – ígérte –, és nem jöhetsz vissza többé. Ez hatott Fionnualára. Egy-két napig igen csendes és merengő volt. Ám nemsokára visszatért szokásos jókedve, és bár ügyelt rá, hogy senkinek se lehessen rá panasza, Una már látta szemében a pajkos villanást. ***

A két lány a nyugati kapun belül álló piactéren volt. Az utóbbi néhány nemzedék életének során a Brian Boru korából származó sánc nyugat felé kibővült, és kőből építették újjá. A város fa-és vesszőfonatos házainak zsúptetői fölé magasodó székesegyház mellett hét kisebb templom is épült. A folyón túl, a híd északi oldalán egész külváros épült ki. Dublin viking-ír királyai most a többi európai településhez hasonló impozáns, fallal körülvett város felett uralkodtak. A nyugati vásártér is igen élénk képet mutatott, bár nem volt olyan nagy, mint a vízparti rabszolgapiac. Mindenféle élelmiszert árultak: húst, gyümölcsöt, zöldséget. Sokféle ember színesítette a nyüzsgő vásárt. Voltak ott kereskedők ÉszakFranciaországból – még saját templomuk is volt, a sötét Dubh Linn tavacskára néző Szent Mártontemplom. Aztán angolok is voltak Chester forgalmas kikötőjéből, mely éppen az Ír-tenger túlsó partján feküdt. Az utóbbi időkben nagyon megélénkült a Chesterrel folytatott kereskedelem. A város közepén állt is egy szász templom. A skandinávoknak is megvolt a maguké, a vízparti Szent Olav-kápolna. Mostanra már a városlakók is igen vegyes képet mutattak: megtermett, tagbaszakadt, északiasan vörös hajú, de ír nevű emberek, mediterrán

vonásokkal rendelkező férfiak, akik dánnak vallották magukat – az ember beszélhetett ugyan keletiekről és írekről, mondhatta, hogy valaki Gaedhil vagy Gaill, de valójában nem lehetett már megkülönböztetni őket egymástól. Egyszerűen dubliniak voltak. És büszkék voltak erre. Akkoriban nagyjából négy-ötezren lehettek. Fionnuala a gyümölcsárusoknál állt. Una gondosan szemmel tartotta, ahogy próbálta beérni, nem kacérkodik-e az árussal vagy a járókelőkkel. Nem, úgy látta, nem. Épp egy jóképű, fiatal francia kalmár közeledett arra. Ha Fionnuala nézegetni kezdi, abból még nem lehet baj. De amikor a fiatalember odaért, úgy látszott, Fionnuala most az egyszer nem vesz róla tudomást. Una magában hálát adott az égnek. Úgy látszik, ma jól fog viselkedni. Fionnuala kinyújtotta a kezét, kivett egy jókora almát a kupacból, megvizsgálta és visszatette. Ebben nem volt semmi különös. A francia ifjú az árussal beszélgetett. Fionnuala egy pár pillanatig még a stand körül őgyelgett, aztán sarkon fordult. Una beérte. – Unatkozom, Una – mondta Fionnuala. – Menjünk le a rakpartra! – Rendben van. – Láttad, mit szereztem? – mosolyodott el Fionnuala pajkosan. – Egy szép, zamatos almát. –

Ezzel az ingébe nyúlt és előhúzta. – Honnan van? – A standról. – De nem fizetted ki. – Tudom. – Fionnuala! Vidd vissza, de azonnal! – Nem tehetem. – Miért? – Mert nem akarom. – Az isten szerelmére, Fionnuala! Elloptad! Fionnuala tágra nyitotta nagy, zöld szemét. Általában mikor ezt tette, és mókás arcot vágott hozzá, nehezen lehetett megállni nevetés nélkül. Una most mégsem nevetett. Lehet, hogy valaki meglátta. Lelki szemei előtt már meg is jelent a nyomukba rohanó árus, és hogy valaki Ailredet hívja. – Add ide! Majd én visszateszem. Fionnuala még mindig megjátszott komolysággal meresztgette a szemét, majd lassan felemelte az almát, mintha Unának akarná átnyújtani, ám mégsem adta oda, hanem szép nyugodtan beleharapott. Komolykodó tekintetét Unára függesztette. – Most már túl késő. Una sarkon fordult. Egyenesen a standhoz ment, ahol az árus épp elköszönt a franciától, és a

lány felvett egy almát. – Mennyibe kerül kettő? A barátnőm már megkezdte a magáét – mondta kedvesen mosolyogva, és a nyomába szegődött Fionnualára mutatott. Az árus visszamosolygott. – Az ispotályban dolgoztok, nem igaz? – De – meregette rá Fionnuala nagy szemét. – Akkor vigyétek csak el ingyen. Una megköszönte, és arrább terelte barátnőjét. – Nekünk adta – pillantott rá Fionnuala a szeme sarkából. – Jól tudod, hogy nem erről van szó. – Egy kicsit messzebb sétáltak. – Egy napon még megöllek, Fionnuala. – Az csúnya dolog lenne. Hát nem szeretsz? – Nem erről van szó. – De igen. – Te nem tudod, mi helyes és mi nem, és ennek rossz vége lesz. Fionnuala nem felelt azonnal. – Igen, szerintem is – válaszolta végül. *** Még szerencse, hogy Fionnuala apja nem tudhatta, lánya mit tett, mivel az elronthatta volna ezt a kellemes reggelt. Ugyanakkor, amikor a két lány elhagyta a piacteret almájával, a kiváló egyházfi

méltóságteljesen vonult a vendégház felé, ahol fia, Gilpatrick megszállt. Komoly hangulatban volt, mivel fontos családi ügyet kellett megvitatniuk. Ám ez korántsem volt kellemetlen ügy, a reggel is szép, napos volt, és már alig várta, hogy találkozhasson Gilpatrickkal. Mikor meglátta fiát, ünnepélyes, ám barátságos üdvözlésre emelte botját. A Szent Kevin vendégház kis, elkerített területén egy kápolna, egy hálóterem és néhány szerény faépület állt, mindössze kétszáz yardnyira az ősi kis családi monostortól. A glendaloughi apátság birtokába tartozott, a szerzetesek itt szálltak meg, ha Dublinba látogattak, és Gilpatrick is sokat lakott itt az elmúlt két évben. A kapuban állt, és mikor észrevette apját, megindult elébe. Ám mintha kissé habozott volna, mintha nem lett volna olyan boldog, hogy találkoznak, mint ahogy illenék. Apja legalábbis úgy vette észre. – Nem is örülsz, hogy láthatsz, Gilpatrick? – kérdezte. – Dehogynem. – Akkor jó – felelte az apja. – Sétáljunk egyet! Mehettek volna a déli úton, a gyümölcsösökön keresztül. Kelet felé, a patak hídján átkelve nagy, mocsaras, fákkal tarkított rétre értek volna. Ám inkább az északi utat választották, amely a családi monostor mellett elhaladva a sötét tó mellett a

Tanácsdombra, Hoggen Greenhez vezetett. Ezen az úton apjával mindig úgy haladtak, mint egy királyi menet, gondolta Gilpatrick. Amint valaki meglátta az apját, rögtön elmosolyodott, tisztelettel és szeretettel fejet hajtott, apja pedig úgy fogadta köszöntésüket, akár az ősi idők valódi törzsfőnökei. Conn valóban szinte nagyobb tekintéllyel rendelkezett, mint bármelyik előző Ui Fergusafőnök. Anyja volt Caoilinn családjának utolsó sarja, akiknek még tulajdonukban volt a rathminesi birtok is. Anyja által tehát egyesült Fergus leszármazottainak két ága, és az ő ereiben is az ősi leinsteri királyi ház vére folyt. Anyja hozományába tartozott a család ősi ivókoponyáján kívül az értékes rathminesi birtok egy része is. Azzal pedig, hogy Conn maga Lawrence O'Toole egyik rokonával kötött házasságot, Észak-Leinster egyik legnemesebb hercegi családjába került be. A viking település elfoglalhatta Fergus nyughelyét, az egyház pedig betolakodhatott a környék jó néhány legelőjére, a jelenlegi Ui Fergusa-főnöknek még mindig bőséges földterület állt rendelkezésére a tengerparton egészen a Wicklowi-hegységig, ahová kihajthatta marháit. A családnak a kis monostor felett generációkon keresztül gyakorolt uralma pedig vallási szerepkörrel is felruházta a főnököket. Bár a szerzetet már feloszlatták, a templomból pedig

kis parókia lett, még mindig Gilpatrick apja volt ennek a plébánosa, vagy amint fia tartotta, az a különös ír jelenség, melyet magában druida főnöknek nevezett. Nem csoda, hogy az egyházközség hívei ilyen különleges, gyöngéd tisztelettel övezték. Mivel Gilpatrick tartott az előttük álló beszélgetéstől, örült, hogy útközben apja nem érezte szükségét a társalgásnak. Amikor megszólalt, csak egy könnyed kérdést vetett oda. – Szoktál hallani erről a FitzDavid barátodról? Eleinte Gilpatrick kissé csalódott, hogy semmi hírt nem kap Peter FitzDavid felől, de ahogy telt az idő, szinte kezdte elfelejteni. Lehet, hogy megölték. Diarmait király és idegen serege csak lassú előrelépést tett. Az O'Connor főkirály és O'Rourke Wexfordba mentek, hogy elintézzék az ügyet; két kisebb összetűzés is lezajlott, de egyik sem volt döntő ütközet. Diarmaitnek túszokat kellett adnia a főkirálynak, O'Rourke számára pedig csinos kis összeget aranyban felesége megszöktetéséért. Visszaengedték délre, ősei földjére, de ez volt minden. Egy évig senki sem hallott felőle egy szót sem. Tavaly azonban valahogy sikerült egy újabb, nagyobb csapatot toboroznia – harminc lovasból, vagy száz gyalogosból és több mint kétszáz íjászból

állt. Számos kiváló családból származó lovag is volt köztük, akiknek rokonságáról már Gilpatrick is hallott – például FitzGerald, Barri és Strongbow egyik nagybátyja is. FitzGerald és testvére megkapta Wexfordot, ami feltehetőleg nem tetszett az ottani viking kereskedőknek, és a dublini O'Toole érsek közbenjárásának köszönhetően a főkirály új egyezségre állt rá. – Küldd el nekem a fiadat – mondta Diarmaitnek –, és a tiéd lehet Leinster, Dublint kivéve persze. – Majd halkabban hozzátette: – Már ha meg tudod szerezni. Diarmaitnek azt is meg kellett ígérnie, hogy ha már biztosította Leinstert, idegen csapatát hazaküldi. Ám ez már egy éve történt, és Diarmait még mindig nem merészkedett a tartomány északi részére. Mint azt határozottan közölték vele, ott nem voltak barátai. – Kétlem, hogy mostanában viszontlátnád azt a walesit – jegyezte meg Gilpatrick apja. Megkerülték a tavat, és megnézték az ősi temetkezési helyet. Szép kilátás nyílt innen. A régi időkben a vízparti Hoggen Green elég csupasz volt, a holt szellemek talán túlságosan is szabadon kószálhattak, de az egyház mostanra már saját szentélyeit is elhelyezte itt, hogy körülzárja őket

láthatatlan korlátaival, úgyhogy ha mindenképpen vándorolniuk kellett, azt csakis kelet felé, a régi viking kő irányába tehették, a Liffey vizére, mely dagály idején kétségkívül a hosszú torkolatvidékre vagy a nyílt tengerre vitte őket. Balra, a városfal melletti tavacskán túl a Szent András-templom állt, melyet néhány faház vett körül. Jobbra, kicsivel a Tanácsdomb felett állt a város egyetlen apácazárdája; a Liffey partjának lecsapolt mocsarán pedig egy kis Ágoston-rendi kolostor. – Azt hiszem, egy nap ide kellene bedugnom a húgodat – jegyezte meg a férfi a zárdára mutatva. – Úgysem bírnák ki – felelte Gilpatrick mosolyogva. Ha még csak önfejű húga lett volna a beszélgetés tárgya! Az könnyű lett volna. Ám amiről beszélniük kellett, még mindig nem került szóba, továbbsétáltak az ősi temetkezési helyen, és már majdnem a Tanácsdombnál voltak, amikor apja végül felhozta. – Ideje, hogy az öcséd megnősüljön – mondta. Ártatlan kijelentésnek hangzott. Egészen a tavalyi évig Gilpatricknak két fivére volt. Bátyja néhány éve megnősült, néhány mérföldnyire lejjebb, a partvidéken élt, és a család nagy földbirtokát művelte. Szerette a tanyáját, és csak ritkán látogatott Dublinba. Öccse, Lorcan segített

neki a tanyán, ő még nem volt házas. Ám a múlt tél elején bátyja egy ulsteri útról visszatérve meghűlt, láz gyötörte, és meghalt. Özvegyét és két lányát hagyta maga után. Az özvegyet a család nagyon szerette. Valóságos kincs, állították róla. Még csak huszonhárom éves volt, úgyhogy még férjhez mehetett. Ám amint Gilpatrick apja mondta, nagyon kár lenne elveszíteniük. Most pedig, hat hónappal a szomorú esemény után, olyan megoldás kínálkozott, amellyel mindenki elégedett lehetne. Múlt héten Gilpatrick öccse feljött a tanyáról, hogy beszéljen apjával. Olyasmivel állt elő, amivel mindenki egyetértett. A fiatalember el akarta venni bátyja özvegyét. – Nem is lehetnék boldogabb, Gilpatrick – mondta az apja. – Várnak egy évet, aztán összeházasodnak, és én áldásomat adom rájuk. Remélem, te is. Gilpatrick mély lélegzetet vett. Már felkészült erre. Anyja két napja már említette neki a dolgot. – Nagyon jól tudod, hogy nem tehetem. – Én az áldásomat adom rájuk – ismételte apja éles hangon. – De tudod, hogy ez lehetetlen – próbált érvelni Gilpatrick. – Nem tudom – felelte Conn. – Te magad is tudod – folytatta békülékenyebb hangon –, hogy

tökéletesen illenek egymáshoz. Egykorúak. Máris a lehető legjobb barátok. Csodálatos felesége volt a bátyádnak, és az öcsédnek is az lesz. Ráadásul szereti az öcsédet, Gilpatrick. Bevallotta nekem. Ami pedig az öcsédet illeti, ő is derék fiatalember. Egyenes, akár a tölgy. Ugyanolyan jó ember, mint a bátyja volt. Semmi értelmes kifogás nem lehet a házasságuk ellen. – Kivéve – sóhajtott fel Gilpatrick –, hogy a bátyja feleségét akarja elvenni. – Amit pedig a Biblia is engedélyez – vágott vissza apja. – Amit a zsidók engedélyeztek – javította ki türelmesen Gilpatrick. – Ám a pápa nem. Ez egy sokat vitatott passzus volt. Mózes III. könyve meghagyja, hogy a kötelességtudó férfiúnak el kell vennie fivére özvegyét. A középkori egyház azonban úgy határozott, hogy az efféle házasság a kánonjog ellen való, és az egész keresztény világban megtiltották. Kivéve Írországban. Igazság szerint még mindig másképp működtek a dolgok a kereszténységnek ebben a távoli, északnyugati csücskében. A kelta házasság sokkal lazább kötelék volt, könnyen fel lehetett bontani, és ha a kelta egyház nem helyeselte is, de megtanulta, hogy alkalmazkodnia kell a helyi szokásokhoz. Szent Patrik örökösei nem

tagadták meg áldásukat pártfogójuktól, a négyszer nősült Brian Borutól sem; és a Connhoz hasonló hagyományosan ír egyházférfiak szemében az efféle egyházjogi ügyek kukacoskodásnak tűntek. Nem érezte, hogy hűtlen lenne egyházához akkor sem, amikor megjegyezte: – A szentatya messze van innen. Gilpatrick gyengéden nézett apjára. Az öregember testesítette meg szemében mindazt, ami a legjobb – és a legrosszabb – a kelta ír egyházban. Az ír plébános tökéletes példája volt – félig született főnök, félig druida. Nős, családos ember, mégis pap. A hagyományok még az egyházközség bevételeire is kiterjedtek. A földek, melyeket a család a monostorhoz csatolt – Conn pedig mindezek mellé még rathminesi értékes földjeit is magával hozta – az egyházközségre szálltak, így elvileg a dublini érsekséghez tartoztak. Ám plébánosként apja maga rendelkezett ezek minden bevételével, és persze a család jókora part menti birtokaival is. Idővel valószínűleg majd Gilpatrick foglalja el a helyét, őt pedig fivére gyermeke követi, ha ebből az egyházjoggal szemben álló házasságból fia születik. Minden templomban és monostorban ez volt a szokás egész Írországban. Persze ez botrányos volt. Legalábbis a római pápa szerint.

Az utóbbi évszázadban ugyanis új szelek jártak a kereszténység nyugati részén. Úgy érezték, az egyház túl gazdaggá, túl világivá vált, hiányzott belőle a lélek tüze és a szenvedélyes elkötelezettség. Új szerzetesrendek alakultak, amelyek az egyszerű életnek szentelték magukat, mint például a ciszterciták. Keresztes hadjáratok indultak, hogy visszaszerezzék a Szentföldet a szaracénoktól. A pápák meg akarták tisztítani az egyházat, és ki akarták terjeszteni hatalmát, még a királyoknak is határozott utasításokat adtak. – Be kell ismerned, apám – emlékeztette Gilpatrick –, hogy az ír egyház szomszédaink mögött kullog. – Bárcsak soha ne engedtelek volna Angliába! – felelte apja komoran. A tengerentúli királyságban ugyanis különösen jól érzékelhetők voltak ezek az új szelek. Egy évszázada a régi szász egyház még hírhedten hanyagul működött. Amikor a normann Vilmos Anglia meghódítására indult, könnyűszerrel megszerezte a pápa áldását, megígérvén, hogy megtisztítja az egyházat. Azóta a normann angol egyház követendő példává vált az újító Lanfranchoz és a szent életű Anzelmhez hasonló püspökeivel. Nem Gilpatrick volt az egyetlen ír, akit megfertőztek a reformok. Számos ír egyházfi töltött némi időt a

nagy angol apátságokban, mint például Canterburyben és Worcesterben. Az egyházközségek kapcsolatban álltak egymással. Egy ideig még a dublini püspökök is Angliába mentek, hogy a canterburyi érsek szentelje fel őket. – Bár ezt csak azért tették, hogy megmutassák, Dublin más, mint Írország többi része – jegyezte meg Gilpatrick apja, és ez nem is állt távol az igazságtól. Ennek eredményeképp Írország egyházatyái közül sokan úgy érezték most, hogy fel kellene venniük a lépést a keresztény világgal, és most már tenniük is kellene valamit. – Akárhogy is nézzük, az ír egyházat máris megújították – mondta ingerülten az öregember. Bizonyos szempontból így is volt – az adminisztrációt valóban modernizálták. Újraosztották az ősi törzsi és apátsági egyházmegyéket, és négy érsekséget állítottak fel: Armagh volt az egyik, Szent Patrik székhelye, nyugaton Tuam, Munsterben Cashel, a negyedik pedig maga Dublin. A dublini O'Toole érsek új rendházakat alapított, például a Krisztustemplomhoz tartozó Ágoston-rendi szerzetet, amelynek szigorú rendjén Európában sem találhattak kivetnivalót. Dublinban a legtöbb egyházközségben adót vezettek be, azaz tizedet.

– Elkezdtük a megújítást – mondta Gilpatrick –, de még mindig sok tennivalónk van. – Akkor bizonyára úgy gondolod, hogy az én pozíciómat is meg kell reformálni. Gilpatrick atyja iránti tiszteletből mindig kerülte ezt a témát. Amúgy sem volt szükség arra, hogy olyasvalamiről vitatkozzanak, ami úgysem fog változni. Épp azért félt annyira öccse házasságának kérdésétől, mert tudta, hogy ez a vita sokkal komolyabb kérdésekhez vezethet. – Hát, Írországon kívül nehéz lenne megvédeni – mondta kedvesen. – Az érseknek még sincs ellene kifogása. Lawrence O'Toole-ban épp az volt a csodálatos, hogy mint számos nagy vezető, ő is zseniális képességgel rendelkezett arra, hogy egyszerre éljen két, egymásnak ellentmondó világban. Gilpatrickot számos feladattal látta el hazatérése óta, így a fiatalembernek alkalma nyílt jobban megismerni. Kétségkívül igen jámbor ember volt, Gilpatrick nagyon tisztelte. O'Toole meg akarta tisztítani az ír egyházat. Ám mindeközben valódi ír herceg maradt – költői, misztikus lélek. – És csak a szellemiség számít, Gilpatrick – mondogatta neki. – Legnagyobb egyházfiaink nagy része, mint például Szent Colum Cille, királyi hercegek voltak. És ha egy nép főnöke vezetése alatt

tisztelte az Urat, abban nincs semmi kivetnivaló. – Igazad van, apám – felelte most Connak Gilpatrick. – És amíg az érseknek nincs kifogása, én sem szólhatok egy szót sem. Apja rámeredt. Gilpatrick színleg békítőnek látszott. De hát nem érzi, hogy válasza milyen leereszkedő? A férfit elfutotta a méreg. A fia leereszkedően bánik vele, azt akarja kifejezni, hogy eltűri a helyzetét, míg az érsek meg nem kérdőjelezi? Nemcsak őt magát, hanem az egész családot, sőt egész Írországot megsértette ezzel. Legszívesebben megütötte volna. – Kezdem már átlátni, mit is akarsz te az egyháznak, Gilpatrick – mondta apja vészjósló nyájassággal. – Mire gondolsz, apám? Az öregember hidegen nézett rá. – Egy újabb angol pápát. Gilpatrick arca összerándult. Övön aluli ütés volt, de hatásos. Az előző évtizedben a katolikus egyház hosszú történetében először és utoljára angol pápát választottak. IV. Hadrián pápaként jelentéktelen volt, ám tett valamit, amit az írek sosem feledtek el. Keresztes hadjáratot javasolt Írország ellen. Javaslata után Henrik király egy ideig fontolgatta is, hogy háborút indít a nyugati sziget

ellen. Lehet, hogy csak az angol királynak akart kedvére tenni, lehet, hogy Henrik követei félrevezették az ír egyház állapotára vonatkozóan, Hadrián pápa mindenesetre levelet intézett az angol királyhoz, melyben az állt, hogy az uralkodó hasznos szolgálatot tehetne a „keresztény vallás terjesztésének", ha elfoglalná a szigetet. – Mit várhatna az ember egy angol pápától? – mondták erre a Gilpatrick apjához hasonló emberek. Bár Hadrián pápa már eltávozott ebből a világból, levelének emléke még mindig bennük sajgott. – Minket, Szent Patrik örököseit, akik életben tartottuk a kereszténységet, és megőriztük Róma írásait, mikor a világ többi része a barbárok alatt nyögött, minket, akik megosztottuk tudásunkat a szászokkal, minket akarnak az angolok kereszténységre tanítani? – Gilpatrick apja is így tajtékzott, ha szóba került a levél. Hadrián pápa levele persze felháborító volt, ezt Gilpatrick sem tagadta. De nem erről volt szó, hanem sokkal nagyobb dologról. – Te úgy beszélsz, apám, mintha létezne egy külön ír egyház. De csak egyetlen egyház van, és az egyetemes: épp ebben rejlik az ereje. Hatalmát a Mennyei Királytól kapta. Te a múltról beszélsz, amikor barbárok marakodtak a Római Birodalom romjai felett. Csak az egyház tudott békét és rendet

teremteni, mivel a földi királyok fölött is volt szellemi felsőbbsége. Mikor a pápa keresztes háborút hirdet, az összes országból várja Krisztus lovagjait. A torzsalkodó királyok is félreteszik az ellenségeskedést, és egymás oldalán zarándokolnak oda, együtt harcolnak. A pápa, Szent Peter utódja uralkodik az egész keresztény világ felett. Csak egyetlen igaz egyház létezhet. Nem is lehet másként. Hogyan is értethetné meg látomását – melyet sok más emberrel megosztott – egy jobb világról, melyben az ember szabadon mehet Írországtól Jeruzsálemig, melyben mindenki ismeri a latin szót, melyben egyetlen nagy keresztény birodalom létezik, ugyanazokkal a szerzetekkel és liturgiával. A kereszténység hatalmas spirituális gépezet, melyet az imádság hajt, egyetemes testvériség. – Megmondom neked, mit gondolok erről – mondta apja nyájasan. – Amit ezek az újítók szeretnek, az nem a lélek dolga. Nem, az a hatalom. A pápa nem ejt ugyan túszokat, mint a király, helyette a lelkeket zsarolja. Ha egy uralkodó ellene szegül, kiátkozza, és megmondja a népének vagy más, hatalmas királyoknak, hogy el kell távolítani. Szerinted azért tesznek efféle dolgokat, hogy a föld népét közelebb vigyék Istenhez. Én viszont megmondhatom neked, hogy hatalomvágyból teszik.

Gilpatrick is tudta, hogy ebben van igazság. Számos alkalommal ütközött a pápa és bizonyos uralkodók akarata – többek között a francia és angol királyoké, sőt a német-római császáré is – abban, hogy az egyház hatalmas birtokai és seregei az uralkodó hatásköre alá tartozzanak-e vagy sem. Az angol Henrik király éppen most is erről folytatott dühödt vitát Thomas Beckettel, a canterburyi érsekkel – és számos magas rangú egyházfő volt Angliában, aki a királynak adott igazat. Az uralkodó és a papság közti ősi feszültség talán az emberiséggel egyidős jelenség. – És kérdeznék én tőled még valamit – mondta Conn. – Olvastad már a másolatát annak a levélnek, amelyben Hadrián pápa azt javasolja a királynak, hogy támadja meg Írországot? – Azt hiszem, igen. – Mindenki ismerte ezt a levelet. – Na és ebben milyen feltételt szabott a pápa, mit kellett volna tennie az angol királynak, hogy áldását adja a hadjáratra? Nem is egyszer, kétszer is említi – tette hozzá kajánul. – Nos, ott van persze az adó kérdése… – Minden háztartásra szabjanak ki évente egy pennyt, amit Rómába kell küldeni. A Peter-fillér! – kiáltott fel az öregember. – A pénzt akarják, Gilpatrick. Csak a pénzt!

– Az igazán helyénvaló, apám, hogy… – Peter-fillér! – Az öregember felemelte ujját, és olyan vad tekintettel meredt fiára, hogy Gilpatrick már-már azt képzelte, egy ősz szakállú druida inti meg az ősi időkből. – A Peter-fillér! Az öregember hirtelen undorral fordult el fiától. Ha Gilpatrick még most sem érti, mit mondhatna még? Nem a pénz volt a lényeges. Az egész dolog szellemisége taszította. Hát Gilpatrick képtelen belátni? Hét évszázadon át az ír egyház szolgált inspirációul az egész kereszténység számára szellemisége miatt. Szent Patrik, Szent Colum Cille, Szent Kevin és mások szellemisége. Írország hittérítői, remetéi és hercegei voltak ők. Conn mindig is úgy látta, hogy az ír különleges nép, mint az ókor kiválasztottjai. A kereszténység az ő szemében misztikus kapcsolatot, közösséget jelentett, nem egy sor regulát és szabályzatot. Nem mintha nem ismerte volna a többi ország szokásait. Dublin kikötőjében találkozott angol és francia papokkal is. De mindig valami törvények szabta mentalitást érzett bennük, okoskodó csűréscsavarást, ami taszította. Az ilyen emberek nem tartozhatnak Glendalough szeretett nyugalmához, az ilyenek sosem tudták volna megalkotni a Kelisi Kódexet. Lehet, hogy papok, de biztosan nem poéták, és ha tudós emberek, tudományuk száraz.

Az öregembert tehát nem csak fia iránt öntötte el a keserűség. A Tanácsdomb előtt, Fergus nyughelyénél állva szenvedélyes hévvel kijelentette: – El fogsz jönni Lorcan menyegzőjére, Gilpatrick, mivel ő az öcséd, és megbántod, ha távol maradsz. Már csak azért is eljössz, mert én így parancsolom. Megértetted? – Apám, én nem mehetek oda, ha a bátyja feleségét veszi el. – Akkor viszont az én házamba se tedd be többé a lábad! – ordította az apja. – De apám… – kezdte Gilpatrick. Ám az apja már sarkon is fordult és elindult. Gilpatrick pedig szomorúan vette tudomásul, hogy úgyis hasztalan menne utána. Egy hét múlva bejelentették az esküvőt. Júniusban meg is tartották, de Gilpatrick nem ment el. Júliusban egyszer észrevette apját a Krisztus-templom bejáratánál, meg is indult felé, de amint Conn is észrevette őt, hátat fordított, így Gilpatrick végül nem ment oda hozzá. Már augusztus is eltelt, de még mindig nem álltak szoba egymással. Eljött a szeptember. Akkor pedig más, sokkal sürgősebb ügyekkel kellett foglalkozniuk. ***

Még minden csendes volt, mikor Kevin MacGowan felébredt azon a szeptemberi reggelen. Az ég szürke volt. Felesége már felkelt; a kerti kemence felől sülő kenyér illata szállt. A rabszolgalány a kapu előtt söprögetett. A két fiú az udvaron játszott; észrevette, hogy látszik a leheletük. Megérkezett az ősz Dublinba. Csípős volt a reggeli levegő. Mint mindig, most is először önkéntelenül az ágy alá nyúlt, és kitapogatta a fémdobozt. Ott van, megnyugodott. Szerette, ha ott van, amikor alszik. Volt egy másik hely is: a kemence alatt. Csak a felesége és Una tudtak róla. Jó kis rejtekhely volt. Talán nem olyan biztonságos, mint a székesegyház, de elég jól álcázta a féltett kincset. Az ember százszor is alá nézhetett, mégsem lehetett látni, hogy van ott valami. De mikor odabenn aludt a házban, inkább az ágy alá tette. Végigpillantott a szobán. A másik sarok árnyékában is mocorgott valaki. Una volt az. Máskor ilyenkor az ispotályban szokott lenni, de a jelenlegi eseményekre tekintettel ma inkább otthon maradt a családjával. Most ült fel. Apja mosolygott. Vajon látja a sötétben, hogy mosolyog? Kevin kíváncsi volt rá, tudja-e a lánya, milyen boldog, hogy itt van. Valószínűleg nem. És talán jobb is így. A gyerekeket nem szabad agyonnyomni a túlzott ragaszkodással.

Kevin felkelt, odament hozzá, és egy csókot nyomott a feje búbjára. Ügy érezte, mellkasa kissé szorít, elfordult és felköhögött. Kiment a bejárathoz, és körülnézett. Igen, most már egyre hűvösebb van. Pillantása a kapu felé vándorolt. Egyik szomszédja a kútról tért haza egy dézsa vízzel. Nem tűnt sietősnek a dolga. Kevin figyelt. A szomszéd udvar almafájának ágain verebek csiripeltek. Egy feketerigót is hallott. Igen, úgy látszik, minden rendben van. Nincs jele nyugtalanságnak. Megkönnyebbült. Strongbow. Senki sem hitte igazán, hogy tényleg eljön. Strongbow és nagybátyja egész nyáron lenn maradtak délen, és a dubliniak joggal feltételezték, hogy ott is maradnak egész évben. De aztán augusztus utolsó hetében híreket kaptak. – Strongbow Wexfordban van. Angol csapatokkal érkezett. Rengeteg csapattal. Hogy pontosak legyünk, kétszáz jól felszerelt lovassal és vagy ezer gyalogossal. Legtöbbjük Strongbow családjának hatalmas angliai területeiről érkezett. Csak a Plantagenet-birodalom legnagyobb urai gyűjthettek össze ekkora csapatot. A feudális Európa mércéje szerint kis sereg volt ez. Ám az írek számára a felvértezett lovagok, jól kiképzett gyalogosok és íjászok, akik mértani pontossággal lőttek, elképzelhetetlen hadigépezetet képviseltek.

Napokon belül újabb hírek érkeztek, miszerint már Waterford is Strongbow kezére került; Diarmait pedig feleségül adta hozzá a lányát. És nemsokára még egy hír érkezett: Dublinba tartanak. Mindenki gyalázatosnak tartotta a dolgot. A főkirály megengedte Diarmaitnek, hogy elfoglalja Leinstert, de Dublint magát kizárták az egyezségből. – Ha Diarmait Dublint akarja, az azt jelenti, hogy egész Írországot el akarja foglalni – következtetett a főkirály. – Hát nem adta nekem zálogul a saját fiát? – folytatta az O'Connor király. Ha ilyen körülmények között Diarmait megszegi az esküjét, az ír törvények szerint O'Connornak jogában áll azt tenni a fiúval, amit csak akar, még ki is végeztetheti. – Hát miféle ember az – kiáltott fel O'Connor –, aki feláldozná a saját fiát? Itt volt az ideje, hogy megállítsák ezt az engedetlen, törtető kalandort és idegen barátait. A dubliniak érzelmei felől sem lehetett senkinek kétsége. Három nappal azelőtt MacGowan látta, hogy Dublin királya néhány fontos kereskedő társaságában kilovagol a Liffeyhez a főkirály üdvözlésére. Állítólag még az érsek, a saját sógora is undorodott Diarmaittől. Az O'Connor király jókora sereggel érkezett, és gyorsan megegyeztek, hogy a dubliniak felkészülnek a város védelmére, míg a főkirály egynapi járóföldre dél felé indul, hogy

minden utat elvágjon a Liffey síkján. Egy nap múlva MacGowan hallotta, hogy O'Connor nemcsak hogy ott táborozott le, hanem azt is elrendelte, hogy minden egyes útra döntsenek fákat, hogy járhatatlanná tegyék őket. Dublin is tett ugyan előkészületeket, de mindenki egyetértett abban, hogy Diarmait még Strongbow összes emberével együtt sem jelenthet gondot. Sosem érik el a várost. Kevin MacGowan a leghidegebb téli napok kivételével, amikor be kellett húzódnia a házba, mindig egy nyitott oldalú udvari fészerben dolgozott. Itt elegendő napfényt kapott a munkájához. A lábánál heverő kis parázstartó üst tartotta melegen. Elégedett mosollyal telepedett le munkapadjához. Sosem evett sokat, de a felesége friss kenyeret adott neki mézzel, most vette ki a kemencéből. Még mindig érezte kellemes zamatát, amikor leült, és munkához látott. Felesége és Una gyapjúfonalat font a kemence melletti zugban. A két fiú valami fafaragással volt elfoglalva. Tökéletes családi kép. Közben egy kereskedő tért be hozzá, hogy ezüst melltűt készíttessen a feleségének. Kevin megkérdezte, minden rendben van-e a városban, mire a kalmár igennel felelt. Hamarosan el is ment, és egy időre Kevin csendesen a munkájába merült.

Aztán felnézett. – Una! – Igen, apám? – Menj ki a déli falhoz, a kapuhoz, és nézz körül! – Nem mehetnének a fiúk? Én éppen anyámnak segítek. – Szeretném, ha inkább te mennél. – Benne jobban megbízott, mint a fiúkban. Una az anyjára nézett, aki elmosolyodott és rábólintott. – Ahogy óhajtod, apám – felelte. Sáfrányszínű kendőt kötött a fejére, hogy meg ne fázzon, és kilépett az utcára. Örült, hogy otthon lehet. Talán túl sok időt töltött betegek között az ispotályban, de úgy látta, mintha apja nem lenne egészen jól mostanában. Rendszerint ilyenkor az ispotályban töltötte az idejét, de Fionnuala most megígérte, hogy átveszi a munkáját. Úgy látta, mostanában sikerült meggyőznie Fionnualát, hogy viselkedjen felelősségteljesebben, erre büszke is volt. Semmi szokatlant nem látott útközben. Az emberek megszokott teendőiket végezték. Elment egy fával megrakott kocsi mellett, és épp a szász templomhoz ért, amikor a király háza felől lódobogást hallott, s nemsokára egy tucat lovas

bukkant fel. Élükön maga a király lovagolt. Una látta, hogy nem csatához öltöztek, bár kettőnél viking harci szekerce volt, amely Írország legtöbb részén igen kedvelt fegyver lett. A többiek, köztük a király is, csak egy-egy tőrt dugtak övükbe. Una a fakerítés mellé húzódott, hogy elengedje őket. A király rámosolygott. Jóképű, kedves ember volt. Egyáltalán nem látszott gondterheltnek. Egyes-egyedül ment fel a falra. Bár az ég szürkéllett, mégis tiszta idő volt. A földeken és gyümölcsösökön túli Wicklowi-hegység olyan közelinek látszott, hogy az ember akár meg is érinthette volna. Unát kicsit meglepte, hogy egyetlen őrszem sincs a falon, de hát nem is volt semmi jele, hogy ellenség közeledne. A kapu nyitva állt. Balra láthatta, hogy hajó közeledik felfelé a torkolatban. A kikötő mostanában különösen nagy forgalmat bonyolított. Úgy tűnt, minden rendben van. Mikor visszatért, Kevint munkájába merülve találta. Nemrég kínzó köhögés tört rá, és bement a házba. Már elmúlt a roham, és mosolyogva fogadta lányát, aki elmondta, hogy minden rendben van, és a ház népe folytatta szokásos munkáját. Késő délelőtt az ezüstműves lerakta munkáját, és hallgatózni kezdett. Meg sem szólalt, csak ült mozdulatlanul. Nem hallott semmi különöset, de

zavart arccal ült tovább. A felesége is észrevette. – Mi a baj? – kérdezte. – Nem tudom. – Megrázta a fejét. – Semmi. Folytatta munkáját, de egy idő múlva megint letette. Ismét elfogta az előbbi érzés. Valami különös érzés. Hidegség. Mintha egy árny suhant volna el mellette. – Una! – Igen, apám? – Menj vissza a falhoz! – Igen, apám. – Micsoda remek lány! Sosem panaszkodik. Az egyetlen ember, akiben tökéletesen megbízhat. Bár még mindig nem látott semmi különöset, Una úgy döntött, ott marad még egy kicsit a falnál. Apjának és neki nem volt szükségük szavakra. Anélkül is megértették egymást. Ha apja aggódik, akkor gondosan meg kell figyelnie mindent. Így hát végigkémlelte a délnyugati oldalt, ahol a Liffey kanyargott a város felé. Figyelte, nem lát-e port, csillogó vérteket, valami mozgást. De nem látott semmit. Végül úgy döntött, hazaindul. Azért megnézte a torkolatot is, és futó pillantást vetett a Wicklowi-hegység felé, és akkor meglátta őket. Csak úgy özönlöttek a hegyek felől. A déli erdős dombság felé vezető kis völgyből áradtak a Rathfarnham falucska fölötti domboldalakra, nem

egészen négymérföldnyire a várostól. Rengeteg csillogó páncélinges lovagot látott. Őket három oszlopban hatalmas embertömeg követte. Mint három óriási százlábú. Mögöttük még többen jöttek; hullámzó mozgásukból arra következtetett, íjászok lehetnek. Rögtön rájött, mi történhetett. Diarmait és Strongbow nem a Liffey völgye, hanem a hegyek felől jönnek. Kicselezték a főkirályt. Valószínűleg a teljes sereg itt van. Negyedórán belül Rathminesnál lesznek. Egy darabig rémülten bámulta a hatalmas sereget, majd sarkon fordult, és futásnak eredt. Nem kellett riasztania a várost. Mások is észrevették már a közelgő sereget. Az emberek az utcákon rohangáltak. Mire elérte házuk kapuját, már családja is meghallotta a kiabálást, úgyhogy egy pillanat alatt beszámolt róla, mit látott. Most már csak az volt a kérdés, mihez kezdjenek. Utcájuk a halpiachoz vezetett. Nem volt messze a kikötő. Amikor Una visszament az utcára, hogy megnézze, van-e valami újabb hír, látta, hogy közvetlen szomszédjuk épp a talicskáját rakja meg. – Hajóra szállok, ha lehet – mondta a férfi. – Nem várom meg az angolokat! Másik szomszédjuk ács volt. Ő már el is barikádozta a házát. Szemmel láthatólag úgy gondolta, művével távol tarthat egy egész

hadsereget. MacGowanék haboztak. Una apja bezárta a kis fémdobozt, anyja batyuba kötött néhány tárgyat, és a hátára vette. Oldalán állt a két fiú és az inas is, és az angol rabszolgalány is inkább velük akart menni, mint hogy megvárja, míg honfitársai felszabadítják. Kevin MacGowan sosem szeretett kockáztatni, megpróbált minden eshetőségre felkészülni, mely kis családját fenyegetheti. A mostani válságos helyzetben is sikerült megőriznie hidegvérét. Lehet, hogy az ács viselkedése nevetséges, de az is biztos, hogy másik szomszédjuk, aki a kikötő felé igyekszik, túl hamar esett kétségbe. Valószínűtlennek tűnt, hogy Diarmait akár angol szövetségeseivel is áthatoljon a kőfalakon. Ez ostromot jelentett – napokig vagy hetekig tartó várakozást, mialatt még mindig bőségesen marad idejük, hogy szükség esetén hajóra szálljanak. Az ezüstműves úgy vélte, ostobaság most rögtön a vízpartra menekülni. Az már nehezebb kérdés volt, hogy mit tegyen a ládikóval. Nem szívesen zavarta volna ezzel a Krisztus-templom szerzeteseit alapos ok nélkül. Ha ostromzár alá kerül a város, lehet, hogy folytatja munkáját; akkor pedig úgyis szüksége lesz valamennyi ezüstre. Ha el kell menniük, valamennyit akkor is magával kell vinnie, a többit pedig a Krisztus-templomban hagyhatja. Minden a

körülményektől függ. – Menj a halpiachoz, Una – mondta –, nézd meg, mi újság! A lejtős piacon keresztbe-kasul emberek siettek mindenfelé. Volt, aki a kikötőbe, mások fel, a Krisztus-templom felé. Una megállított néhányat, de senki sem tudta pontosan, mi történik. Azon tanakodott, mit tegyen, amikor meglátta a sietve közeledő Gilpatrick atyát. Felületesen ismerték egymást, a pap barátságosan biccentett. Una kikérte a tanácsát. – Az érsek kilovagol, hogy beszéljen velük – mondta a férfi. – Eltökélte, hogy megakadályoz minden vérontást. Én is mindjárt csatlakozom hozzá. Amikor visszatért híreivel, Kevin MacGowan elgondolkodott. Ügy találta, egész jók a kilátások. Bármit tartanak is Diarmait királyról, azért csak nem veszi semmibe szent életű sógorát. – Várhatunk még egy darabig – mondta családjának. – Una, legjobb lesz, ha te visszamész a falhoz. Azonnal szólj, ha történik valami! Unának ezúttal döbbenetes látványban volt része a falhoz érve. Alig tudta elhinni, hogy ilyen hamar ilyen közel jöttek. A legközelebbi vonal nem egészen háromszáz yardnyira volt. A falakra meredő komor arcukat is láthatta. Lovagok, gyalogosok,

íjászok különítményei álltak köröskörül mindenfelé. Előtte az úton negyedmérföldnyire észrevette O'Toole érseket. Az ír szokásokhoz híven nyereg nélkül ülte meg kis szürke lovát. Mögötte számos egyházi férfi sorakozott, köztük volt Gilpatrick atya apja is. Az érsek egy szakállas emberrel merült beszélgetésbe, ő lehetett Diarmait király, a szenvtelen arcú, hosszú bajszú ember pedig bizonyára Strongbow. A katonák mind mozdulatlanul álltak. Az egyik falkiszögellésnél néhány lovas mozgolódott, de biztosan csak a lovaik voltak nyugtalanok. Néha egy-egy lovag kivált a sorból, és körbeléptetett. Gilpatrick atya most lovagolt ki a nyitott kapun, hogy csatlakozzon apjához és a többi paphoz. Még mindig nem mozdult senki. Az érsek leszállt a lováról. Diarmait király és Strongbow is követte példáját. Valahonnan zsámolyokat hoztak nekik. Nyilván eltart egy ideig a tárgyalás. Una hátrafordult, és lepillantott az utcára. Döbbenten meredt egy pontra. Fionnuala ott sétálgatott az utcán. Nem volt egyedül. Féltucatnyi fiú volt a társasága. A fiúk nevettek, ő pedig jól láthatóan kacérkodott velük. Összeborzolta az egyik fiú haját, karját egy másik köré fonta. Nem valószínű, hogy nem tudták, milyen veszély leselkedik rájuk a falak mögül. Talán csak nem hitték, hogy az angolok bejutnának. Ám nem

ostoba viselkedésük, még csak nem is Fionnuala kacérkodása döbbentette meg Unát. Hanem az, hogy Fionnualának az ispotályban kellene lennie. Megígérte. Ki figyel most a betegekre? Unát elöntötte a felháborodás. – Fionnuala! – kiáltott rá. – Fionnuala! Fionnuala meglepetten nézett fel. – Una! Hát te mit csinálsz ott? – Azzal te ne törődj! Te mit keresel itt? Miért nem vagy az ispotályban? – Unatkoztam – mondta mókás képpel Fionnuala. De ez egyáltalán nem volt mókás. Una gyors pillantást vetett a falon túlra, látta, hogy az érsek még mindig tárgyal. Futásnak eredt, leszáguldott a lépcsőn, a fiúkkal nem is törődött, egyenesen Fionnuala felé rohant. Szörnyen dühbe gurult. Sosem volt még ilyen mérges. Fionnuala látta rajta, úgyhogy szaladni kezdett, de Una utolérte, és megragadta a haját. – Te hazug! – ordította. – Te ostoba, hasznavehetetlen szuka! – Teljes erővel arcon ütötte Fionnualát. Fionnuala visszaadta a pofont, de Una erre ököllel ütötte meg. Fionnuala felsikoltott, kiszabadította magát, és futásnak eredt. Una hallotta, hogy a fiúk nevetnek. Nem törődött velük. Fionnuala után szaladt. Meg akarta verni, méghozzá alaposan. Még sosem történt vele ilyesmi.

Megfeledkezett Diarmait királyról, Strongbow-ról, még az apjáról is. Teljesen megfeledkezett mindenkiről. A Krisztus-templom felé futottak, majd el a tímárok bódéi mellett, a piac felé. Fionnuala gyorsabb volt, de Una eltökélte magát. Alacsonyabb volt ugyan a másik lánynál, de úgy vélte, erősebb is. Ha jól felpofoztam, gondolta, visszacibálom az ispotályba – ha kell, akár a hajánál fogva. Örülhet, hogy nem dobom le a városfalról, gondolta komoran. Látta, hogy a piactérre futott. Minden árus standja zárva volt. Fionnuala egy pillanat alatt eltűnt, de Una tudta, hogy ott bujkál valahol. Úgyis megtalálja. Aztán Una megtorpant. Mi történt vele? Az még csak rendjén volna, hogy kijött a sodrából Fionnuala és a betegek miatt, de mi lesz a saját családjával? Nem a falon kellene figyelnie? Elátkozta Fionnualát, és visszafordult. Körülbelül száz yardot tehetett meg az utcán, amikor hangok ütötték meg a fülét. Kiáltozást hallott, nagy csattanásokat, majd még nagyobb kiabálást. Emberek rohantak felé. Hirtelen mögüle, a piactér felől is hasonló zajok hallatszottak, és egy pillanat múlva fél tucat páncélinges lovagot pillantott meg. A nyugati kapun át jöhettek be. Gyalogosok követték őket. Tudta, hogy Fionnuala

ott van valahol, és majdnem visszarohant, hogy megmentse pajtását, de aztán rájött, nem lenne értelme. Ha előlem elbújt, előlük is el tud rejtőzni, gondolta. Már szemből is lovasok közeledtek. Vissza kell mennie a családjához. Beszaladt egy szűk utcácskába. Beletelt egy kis időbe, mire hazaért. Nem értette, hogyan történt, de az angol csapatok szemmel láthatóan épp most foglalják el a várost. Ott voltak a Krisztus-templom és a király háza körül is. Olyan váratlanul törtek be, hogy alig ütköztek ellenállásba. Majdnem a vízpartig kellett mennie, hogy kikerülje őket. Családja már aggódva várt rá a kapunál. Szerencsére az angolok még nem értek el idáig. Arra számított, hogy szemrehányást tesznek neki, de apja megkönnyebbülve fogadta. – Tudjuk, mi történt – szólalt meg anyja. – Azok az átkozott angolok. Míg az érsekkel beszéltek a déli kapunál, betörtek a keletin és a nyugatin. Szégyen, gyalázat. Láttad őket? – Láttam – felelte pirulva Una. Még soha életében nem hazudott. Tulajdonképpen most is igazat mondott, hiszen látta őket az utcán. Senki sem vette észre pirulását. – Nehezen értem haza. Ott vannak mindenütt a székesegyház környékén – tette hozzá.

– A kikötőbe megyünk – jelentette ki apja. Una észrevette, hogy nincs nála a ládikó. – A templomot már körülvették – magyarázta –, és nem merem végigvinni az utcákon. Úgyhogy a megszokott helyére rejtettem. Adja Isten, hogy ne találjanak rá. – Majd megmutatta, hogy ingébe erszényt rejtett. – Ez elég lesz az útra. A kikötő zsúfolásig tele volt. Az angolok beözönlöttek Dublin kapuin, de még csak a város felső részében voltak. Az emberek megindultak a hídon át a Liffey északi partjára, de nem volt jele, hogy ott nagyobb biztonságban lennének az angoloktól. A kikötőben szaporán alkudoztak a kapitányok. Micsoda szerencse, hogy annyi hajó van ma a kikötőben, gondolta Una. Egy viking hajó már el is indult. Valószínűleg Man szigetére vagy az északi szigetekre tart. Egy hajó útra készen állt Chester felé. Az van a legközelebb, de a hajó már megtelt. Kettő Bristolba tartott, de kapitányaik olyan magas árat kértek, hogy apja habozott. Egy másik Rouenba indult, Normandiába. Épp egy francia kereskedő szállt be, akit MacGowan ismert valamennyire. Kevesebbet kértek, mint a bristoli hajón. Az ötvösmester habozott. Rouen sokkal messzebb van, veszélyesebb az út. Nem is tud franciául. Visszapillantott a bristoli hajó felé, de a matrózok már elküldték az újonnan érkezőket. Nem

maradt más választása, vonakodva a roueni hajó felé indult. Épp fizetett a kapitánynak, amikor ismerős alakot pillantott meg. Ailred, a zarándok haladt a rakparton az ispotály irányába. Mikor meglátta MacGowant, gyorsan odasietett hozzá. – Örülök, hogy biztonságban látlak, Kevin – mondta. – Hová mész? Az ezüstműves gyorsan elmagyarázta helyzetüket és kétségeit. – Talán jól teszed, hogy elmész. – Ailred a dombra pillantott. Egy-két ház már lángra kapott. – Isten tudja, miféle népség ez az angol. Biztosan találsz munkát Rouenban, és én megüzenem majd, mi itt a helyzet. – Elgondolkodva nézett Unára. – De miért ne maradhatna Una itt velem és a feleségemmel, Kevin? Az ispotályban biztonságban lesz. Az egyház védelme alatt állunk. Majd előkészítheti a házatokat, ha visszatértek. Una megrettent. Nagyon szerette a zarándokot, de nem akart elszakadni a családjától. Biztos volt benne, hogy apjának szüksége lesz rá. Ám úgy tűnt, mindkét szülőnek tetszett az ötlet. – Az isten szerelmére, gyermekem, inkább tudjalak biztonságban az ispotályban, mint velünk légy odakinn a viharos tengereken – kiáltott fel az anyja –, ahol mind ott veszhetünk. Apja pedig átölelte, és a fülébe súgta:

– Ha mód nyílik rá, megmenthetnéd a ládikót is. – De apám… – tiltakozott. Minden olyan gyorsan történt, nem tudott gondolkodni. A hajó kapitánya már indulni akart. – Menj Ailreddel, Una! Így lesz a legjobb. – Azzal apja gyorsan elfordult, és Una sejtette, hogy ugyanolyan fájdalmat okozott neki is a döntés. Egy pillanat múlva már Ailred gyengéden, de határozottan és sietve vezette az ispotály felé. *** Mint kiderült, nem Diarmait király és Strongbow vezényelte Dublin ellen a váratlan támadást. Határozottan felzaklatta őket, amikor az érsekkel folytatott tárgyalás közepén néhány forrófejű, türelmetlenkedő lovag a kapuk felé vágtatott, és áttört, mielőtt az őrök még felfoghatták volna, mi történik. Persze azért nekik is jól jött, sem Diarmait, sem Strongbow nem tagadhatta. Míg ők csak bámultak az érsekkel együtt, a város gyakorlatilag egyetlen kardcsapás nélkül az övék lett. Miután elnézést kértek az érsektől, az ír király és újdonsült angol veje belovagoltak a városba, hogy ott rájöjjenek, már semmi dolguk. Néhány épületet felgyújtottak, és fosztogatásra

is sor került, de hát erre számítani is lehetett. A katonáknak meg kell kapniuk a maguk hadizsákmányát. Azért nem hagyták, hogy túlságosan elfajuljon a dolog, és meggyőződtek róla, hogy az egyházi épületeket tiszteletben tartják. A lakosság elmenekülésének volt jó és rossz oldala is. Az volt benne a jó, hogy így az egész seregnek jutott szállás. Viszont a város kézműveseinek és kereskedőinek a fele elmenekült a folyón, vagy tengerre szállt, pedig ők képviselték a város egyik legnagyobb értékét. Kiderült, hogy Dublin királya is eltűnt. A legmegbízhatóbb források szerint az északi szigetek felé tartott egy viking hajó fedélzetén. Ez rossz hír volt, mivel nyilván sereget próbál majd gyűjteni. De pillanatnyilag a város elcsendesült. A város elfoglalása után négy nappal Una MacGowan elindult a Szent János Ispotályból, hogy megnézze otthonát a városban. Az ispotályt nem bántották, két napja pedig maga Diarmait király és Strongbow látogatott el hozzájuk lovagjaik kíséretében, hogy megnézzék a helyet. Unára mély benyomást tett a magas angol nemes. Finom vonású, ovális arcával és méltóságteljes tartásával csaknem olyan impozáns jelenség volt, mint királyi apósa. Ugyanolyan tiszteletteljesen viselkedtek, mintha templomban lennének, és Diarmait

udvariasan megkérte Ailredet, fogadja be hat emberét, köztük két angolt is, akik megsebesültek a város elfoglalásakor. Unának bőven akadt dolga az ispotályban, ugyanis Fionnuala nem tért vissza. Apja megüzente, hogy most maguk mellett akarja tartani, de Una sejtette, hogy más oka is van távollétének. „Biztosan hallotta, hogy én itt vagyok – gondolta –, és nem akar a szemem elé kerülni." Amint áthaladt a nyugati kapu melletti piactéren, észrevette, hogy a bódék fele nyitva van, és békésen működik. A székesegyház felé tartva látta, hogy a legtöbb házat katonák foglalták el, sok pedig teljesen üresen áll. Furcsák voltak az angolok. Nyersen beszéltek, és erős bőrből készült ujjasaikkal és bélelt tunikáikkal valahogy zömökebbnek, erősebbnek látszottak. Némelyikük zavarba ejtő pillantásokat vetett rá, de senki sem zaklatta. A székesegyház melletti téren az íjászok célba lőttek, nyilaik mértani pontossággal csapódtak a szalmabálákba. Una kellemetlennek találta a jelenetet. A halpiac felé tartott, majd befordult az utcájukba. Habozott. Mi van, ha felgyújtották a házukat? Amúgy is biztosan tele van angol katonákkal. Hirtelen elszontyolodott, és csaknem visszafordult, de nem tehette. Családja érdekében meg kellett

tudnia, mi lett a házzal. Az utca csendes volt. Láthatta, hogy a legtöbb házba katonákat szállásoltak be. Amikor saját kerítésükhöz ért, idegesen pillantott a kapu felé. Nyitva volt. Úgy látta, nem tettek semmi kárt a házban, és nem is látott senkit. Megállt, és végignézett az utcán. Senki sem közeledett. Bedugta fejét a kapun, és benézett az udvarra. Különös érzés volt titokban a saját otthonába leskelődni. Látta, hogy apja parázstartó üstje nem a szokott helyén áll, az udvaron pedig különféle tárgyak hevernek szétszórva, úgyhogy nyilvánvalóan jártak itt. Lehet, hogy a katonák odabenn alszanak a házban. Jobban tenné, ha odébb állna. Mégsem tette. Még egyszer végigpillantott az utcán, és bement az udvarra. Minden csendes volt. A ládikó: micsoda lehetőség! Ott vár rá, hogy megmentse. Ha át tudna surranni az udvaron a rejtekhelyig… Csak egy pillanatig tartana. El tudná vinni. Gyapjúköpönyege alatt el tudná rejteni. Meddig tartana felmenni a Krisztus-templomig és ott biztonságba helyezni? Pillanatok alatt ott lenne. Nem tartana sokáig. És mikor lesz még egyszer ilyen lehetősége? Talán sosem. A kérdés az, vannak-e a házban. Ha a rejtekhelyhez akar jutni, el kell mennie a nyitott ajtó előtt. Ha ébren van valaki, megláthatja. Csak

egy dolgot tehet. Megindult az udvaron át, elment a parázstartó és a kemence mellett. Be kell néznie az ajtón, van-e ott valaki. Ha meglátják, elfut. Ha nem, felkapja a ládikót, és elmegy. Szíve csak úgy dübörgött, de nyugalmat erőltetett magára. Odaért az ajtóhoz. Benézett. Nem sokat lehetett látni, mivel csak az ajtón és a kis tetőnyíláson jutott fény a szobába. Talán nézi valaki bentről, és mindjárt megragadják? Erőltette a szemét. Nem hallott semmit. Egy idő után már ki tudta venni a fal melletti padokat. Úgy látta, nem ül rajtuk senki. Óvatosan belépett. Szülei hálóhelyére nézett, majd a saját kis zugára. Nem volt ott senki. Most már jobban látott. Hirtelen vágy szállta meg, hogy leheveredjen megnyugtató, meghitt hálóhelyére, de tudta, hogy nem szabad. Egy sóhajjal megfordult, és visszament az udvarra. Azon gondolkodott, hogy talán ismét ki kellene néznie a kapun, de aztán úgy döntött, felesleges lenne. Jobb, ha nem vesztegeti az idejét. Gyorsan a kemence alatti rejtekhelyhez sietett. Ha az ember tudja, hogy tolja félre a kis kőlapot, és hová nyúljon, egy pillanat alatt megvan. Bedugta a karját. Még mélyebbre. Körbetapogatózott a kezével, és… Nem talált semmit. Képtelen volt elhinni. Újra körbetapogatott. Még mindig semmi. Valami

tévedésnek kell itt lennie. Felhúzta ruhája ujját egészen a hónaljáig, és újra megpróbálta, körbetapogatta a kezével, egészen addig benyúlt, míg a rejtekhely falát ki nem tapintotta. Most már nem volt kétsége: a rejtekhely üres. A ládikót ellopták. Jeges rémület töltötte el: megtalálták apja kincsét. Oda az egész családi vagyon. Kihúzta a kezét, és körülnézett. Hova tehették? Talán be a házba? Egy próbálkozást megér. A kapura pillantott, nem jött senki. Gyorsan beszaladt a sötét házba. Nem törődött azzal, hogy felfordulást csinál. Nem volt ideje ezen gondolkodni. Dühösen, gyorsan körüljárta a szobát, elhúzta a padokat, félredobálta a köpenyeket, takarókat, még egy páncélinget is felkapott. Dühében két fémtálat is nagy csörömpöléssel a földhöz vágott. Fürgén, alaposan átkutatott mindent, végül az ajtófélfának vetette a hátát, és elkeseredve meredt a sötétbe, megbizonyosodott róla, hogy a ládikó nincs ott. Túl későn jött. Azok az átkozott angolok megtalálták, most már sosem kaphatja vissza. Apja mindent elvesztett. Feje előrebukott. Majdnem elsírta magát. Mi lett volna, ha hagyja azt az ostoba Fionnualát, és inkább ott marad a falon, hogy idejében észrevegye, támadnak az angolok? Mi lett volna, ha egyenesen az apjához rohan? Talán még

lett volna ideje, hogy elvigye a ládikót a Krisztustemplomba. Vagy ha korábban elindulhatnak, biztonságosabbnak találta volna, ha magával viszi a dobozt a kikötőbe. Azért ijedt meg, mert olyan sokáig kellett várnia rá, és ezért hozta a végzetes döntést. Még ha Una józan esze azt súgta is, hogy ezek alaptalan találgatások, szíve mást mondott. „Az én hibám – gondolta. – Tönkretettem a családomat." A fájdalom egészen megbénította, csak állt ott üres otthonában. Egy pillanatig észre sem vette, hogy valaki megfogta a vállát. – Keresel valamit? Angolul szólt hozzá. Nem értette, mit mond, de úgysem számított. Megpördült. Az illető azonnal megszorította a karját. Egy szögekkel kivert bőrzekét látott, jobb oldalán egyenetlen karcolás futott végig. A férfi arcát sötét, többnapos borosta fedte; nagy, durva orra és véreres szeme volt. Egyedül állt ott. – Azt keresed, mit lophatnál el, ugye? – Una nem értette. A férfi egy ezüstérmét emelt az arca elé. A lánynak úgy tűnt, látta már az apja ládikójában. A férfi szeme furcsán csillogott. – Nos, engem találtál meg. Egyik kezével a lányt szorította, a másikkal kezdte megoldani tunikáját. Una a szavait ugyan nem értette, de nem lehetett kétsége afelől, hogy

mit akar. Kapálózni kezdett. A férfi keze nagy és kérges volt. Könnyedén hátralökte a lányt, úgyhogy Una ráébredt, mennyivel erősebb nála. Még sosem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak. – Sokkal rosszabb büntetés járna a lopásért, mint amit én teszek veled – mondta a férfi. Látta, hogy a lány nem érti, de azért folytatta. – Nagyon nagy szerencséd van. Szerencséd, hogy engem találtál meg. Una annyira megrémült, hogy eddig még sikítani is elfelejtett. – Segítség! – kiabálta aztán torkaszakadtából. – Meg akar becsteleníteni! – Semmi sem történt. Újra felkiáltott. Úgy látszott, a katonát nem zavarja. Kioldotta zekéjét. Una hirtelen ráébredt, hogy még ha meghallották is kiabálását, úgysem érdekel senkit. A közeli házakat valószínűleg katonák foglalták el, és nem értik, mit mond. Mély lélegzetet vett, hogy felsikítson. És ekkor a férfi hibát követett el. Míg lerángatta magáról a zekét, egy pillanatra elengedte a karját. Csak egy pillanatra, de Unának nem is kellett több. Tudta, mit kell tennie. Még sosem tett ilyet, de azért helyén volt az esze. A férfi látta, hogy sikításra nyitja a száját, de a lábára már későn figyelt fel. Una minden erejét beleadta a rúgásba. A férfi

hirtelen égető fájdalmat érzett az ágyékában. Kétrét görnyedve, fájdalmas arccal markolta a hasát. Una kirohant. Mire a férfi felegyenesedett, már a kapun kívül járt. Szaladni kezdett az utcán, azt sem tudta, melyik irányban. Egy csapatnyi katona állt az úton. Épp szét akartak válni előtte, hogy elengedjék. Ekkor viszont kiáltást hallott a háta mögül: – Tolvaj! Állítsátok meg! Erős karok ragadták meg. Megpróbált kiszabadulni szorításukból, de felemelték. Nem tehetett semmit. A katona már közeledett felé. Dühtől eltorzult arccal vonszolta magát. Una nem tudta, hogy most újra megpróbálja-e megerőszakolni, de az biztos volt, hogy visszaadják neki. Mikor odaért, a lány arcába meredt. – Mi van itt? – kérdezte hátulról egy határozott hang. A katonák félrehúzódtak. – Tolvaj – hallotta a katona remegő, de durva hangját. Egy fekete köpönyeget látott maga előtt, és felnézett. Gilpatrick atya volt az. – Meg akart becsteleníteni – nyögte ki. A borostás férfira mutatott. – Megpróbált… bementem a házunkba… – Ennyi elég is volt a papnak. Dühösen fordult a katonák felé. – Gazemberek! – kiáltott rájuk. Una nem

értette, mit mondott, mivel angolul beszélt. Néhány szót azért felismert: Szent János Ispotály, érsek, Diarmait király. A katonák zavartan néztek rá. Támadója egészen elsápadt. Végül Gilpatrick atya karon fogta és elvezette a lányt. – Megmondtam nekik, hogy az egyház védelme alatt állsz az ispotályban. Panaszt teszek az érseknél. Megsérültél? – tudakolta kedvesen. Una megrázta a fejét. – Ágyékon rúgtam és elmenekültem – mondta egyenesen. – Nagyon jól tetted, gyermekem – válaszolta a pap. Una elmesélte neki, hogy nincs meg a ládikójuk, és hogy a katona egy ezüstdarabot mutatott neki. – Ó! Attól tartok, ez ügyben nem tehetünk semmit – mondta Gilpatrick szomorúan. Egészen az ispotályig kísérte, csendesen beszélt hozzá, úgyhogy mire odaértek, Una nemcsak megnyugodott, hanem arra is rájött – amit azelőtt sosem vett észre –, hogy milyen szokatlanul jóképű ez a fiatal pap. Mikor megérkeztek az ispotályba, a zarándok felesége rögtön ágyba dugta, forró erőlevest hozott neki, és nyugtatgatta. Másnap reggelre már legyőzte rettegését, és mindenki úgy látta, újra a régi önmaga. De nem volt az többé. Hetek, sőt hónapok múlva sem nyugodott meg. Nem az zavarta, hogy csak hajszál híján menekült meg: azt elég hamar sikerült elfelednie.

Egy másik gondolat nem hagyta nyugodni. „Apám mindenét elvesztette. És ez az én hibám."

III. 1171

Peter FitzDavid elmosolyodott. Szép nyári nap volt. A lágy, meleg napfény végigsimogatta a Wicklowi-hegységet és az öböl széles, kék ívét. Végre, Dublin. Már régóta várta, hogy Dublinba jöhessen. Múlt ősszel, amikor Strongbow és Diarmait idejöttek, őt otthagyták délen, hogy Waterford kikötőjét őrizze. Peter jól látta el a dolgát, de mikor télen Strongbow visszatért Waterfordba, úgy látszott, el is felejtette, ő kicsoda. Waterford igen szép helyen állt, egy nagy folyótorkolatra nézett. Az eredeti viking település csaknem olyan régi volt, mint a dublini, és sok kereskedő érkezett ide a délnyugati francia kikötőkből, sőt még messzebbről is. Strongbow jókora téli szálláshelyet állíttatott fel, de épp a tábor mérete emlékeztette Petert legnagyobb gondjára. Az angol főúrnak olyan sok lovagra kellett figyelnie – rokonok, hívek, barátok, a barátok fiai –, hogy Peternek igen soká kell még várnia, vagy valami nagy tettet kell véghezvinnie, ha osztozni akar a

jutalomban. Tavasz végére egyre több hozzá hasonló fiatalember kezdett töprengeni, vajon mi lesz a hadjárat jövője. A táborban kétféle vélemény alakult ki. Volt, aki szerint Diarmait és Strongbow elfoglalja majd az egész szigetet. Peter is valószínűnek tartotta, hogy az ír király ebben reménykedik, és Strongbow jól felszerelt seregével talán sikerül is neki. Bár az ír főnökök is remek harcosok voltak, nem vehették fel a versenyt a felvértezett lovasság elsöprő erejével vagy a rengeteg íjásszal. Még a főkirály összes embere sem állíthatná meg őket egykönnyen. Ám legalább ugyanannyian vélték úgy, hogy küldetésük a végéhez közeledik. Ha így van, nemsokára kifizetik és hazaküldik őket. Peter pedig biztos lehetett benne, hogy a fizetsége nem lesz elég még magának sem, nemhogy az anyjának. Azon gondolkodott, hol találhatna valami elfoglaltságot utána. De aztán május havában váratlan esemény történt. A leinsteri Diarmait király, miután éppen sikerült visszanyernie királyságát, hirtelen megbetegedett és meghalt. Most mi lesz? Az igaz, hogy mikor Strongbowhoz adta a lányát, a leinsteri király azt is megígérte, hogy ő lesz az utódja. De mennyit ért ez az ígéret?

Peter most már elég jól megismerte a sziget szokásait, hogy tudja, a nép új királyt vagy főnököt a régi legközelebbi rokonai közül választ. Diarmaitnek volt egy testvére és jó néhány fia is, és az ír törvények szerint lehetetlen, hogy nővérük idegen férje foglalja el a helyüket. Ám hamar kiderült, hogy Diarmait fiai nem ellenzik az ötletet. – Nincs más választásuk – jegyezte meg Peternek egy waterfordi kereskedő. – Strongbownak van háromszáz lovasa, háromszáz íjásza és még ezer embere. Neki van hatalma. Nélküle semmire sem mennek. Ha támogatják, még mindig megvan az esélyük, hogy legalább egy részét megtarthatják annak, amit elvesztettek. – De én még egy nehézséget látok – felelte Peter. A Plantagenet Anglia feudális törvényei szerint a Leinsterhez hasonló nagy uradalmak a legidősebb fiúutódra szállnak, ha pedig leányutódra ruházzák, a király engedélyére van szükség ahhoz, hogy valaki elvehesse a lányt – a királyok rendszerint hű barátaikhoz adták az ilyen örökösnőket. Mivel Diarmait elismerte Henrik királyt hűbéruraként, és Strongbow is a Plantagenet uralkodó vazallusa volt, az angol nagyúr veszélyes jogi helyzetbe keveredhet, ha most csak úgy átveszi Leinstert. – Henrik király engedélyére lesz szüksége – magyarázta Peter a waterfordi kereskedőnek. – És

nem tudom, megkapja-e. Akkoriban azonban az angol II. Henrik királynak egyéb dolgok miatt kellett aggódnia. Peter úgy gondolta, hogy aligha mer bárkinek is a szeme elé kerülni. Január elején érkezett a megdöbbentő hír Angliából. A következő hónapban pedig elterjedt egész Európában. Anglia királya megölette a canterburyi érseket. Erre eddig még nem volt példa. Az angol király és Thomas Becket érsek vitája nem volt újdonság: az egyház hatalmáról és fennhatóságáról volt szó. Henrik ragaszkodott hozzá, hogy az egyház tagjai is világi bírák előtt feleljenek az olyan bűntettekért, mint a tolvajlás vagy a gyilkosság. Becket, korábbi barátja és kancellárja, aki neki köszönhette érseki pozícióját is, makacsul ellenszegült a királynak ebben a keserű és hosszadalmas vitában. Némelyik magas rangú angol egyházfő is egyenesen úgy vélte, hogy Becketnek fejébe szállt az érseki rang. A többéves küszködés után Henrik néhány lovagja vélhetőleg meghallotta a király kifakadását: „Valaki szabadítson már meg ettől az engedetlen paptól!", és úgy gondolták, ez egyet jelent azzal, hogy parancsot adott a megölésére. Az érseket meg is gyilkolták a canterburyi székesegyház főoltára előtt. Egész Európa felhördült. Mindenki Henriket

okolta. A pápa bűnösnek nyilvánította. A többség azt mondta, bírák elé kell állnia, Becketet pedig szentté kell avatni. Peter joggal feltételezte, hogy az angol királyt ez a válságos helyzet most túlságosan is leköti ahhoz, hogy a messzi, jelentéktelen Leinster eseményeivel foglalkozzon. Strongbow nem vesztegette az időt. Egyenesen Dublinba ment. Petert viszont megint otthagyták. Izgalmas hírek érkeztek Dublinból. A száműzött dublini király egész flottával tért vissza az északi szigetekről, de a vikingek elrontották a dolgot: mikor megtámadták a keleti kaput, az angolok kirohantak a délin, a hátukba kerültek, és lekaszabolták őket. Dublin királyát is megölték. Bár az egykori dublini királynak nem sikerült visszaszereznie városát, senki sem képzelte, hogy Írország főkirálya ölbe tett kézzel figyeli, ahogy az angol betolakodó elfoglalja a sziget negyedét legfontosabb kikötőjével együtt. – A főkirály nem várat sokáig magára – mondta a dublini hírnök Peternek. – Minden segédcsapatnak azonnal Dublinba kell mennie. Tehát neked is. Így hát ezen a derűs nyári napon végre elérte Dublint. Miután jelentkezett Strongbow-nál, és elszállásolta az embereit, tudta is, most mit fog tenni.

Megkeresi régi barátját, Gilpatrickot és családját. Vajon még mindig olyan csinos a húga? *** Gilpatrick anyja nem talált gyakran hibát az urában, de tudta, hogy néha azért meg kell szorongatnia. Mikor Gilpatrick nem ment el öccse, Lorcan esküvőjére, először ő is ugyanolyan dühös volt rá, mint a férje. Nyilvánosan megsértette és megalázta az egész családot. Nem hibáztatta férjét, amiért látni sem akarja. Ám egyszer véget kell vetni az ellenségeskedésnek. Egy év elteltével már úgy látta, mindenkinek jobb lenne, ha a pap végre megengedné fiának, hogy hazajöjjön; és több hét hízelgése és könnyei után férje nagy morcosan végül ráállt, hogy fia hazalátogathasson. – Nagy szerencséd van, hogy megengedte – jelentette ki határozottan az asszony Gilpatricknak. Mindazonáltal amikor három nappal később az öreg Conn fiára és annak barátjára várt, nem volt túl fényes a kedve. Részben az időjárás tehette, mivel két napja igen szeszélyes volt az idő. Ám a pap már sokkal régebben ingerült volt. Az még csak hagyján, hogy Diarmait angol zsoldosokat fogadott fel, de az már nem járja, hogy maga Strongbow és emberei kapjanak hatalmat a

szigeten. Tudta, hogy néhány dublini csendben cinikus megjegyzéseket tesz. – Lehet, hogy semmivel nem lesz rosszabb nekünk Strongbow, mint az a gazember Diarmait – jegyezte meg előző nap egyik barátja. Ám az Ui Fergusa-főnök ebben nem volt olyan biztos. – Mióta az első keletiek betették a lábukat Írországba, nem történt ilyen – morogta. – Ha a főkirály nem állítja meg őket, ennek angol megszállás lesz a vége. – De a keletiek sem mentek sosem tovább a kikötőknél – emlékeztette barátja. – Az angolok mások – vágott vissza Conn. Most pedig fia, Gilpatrick, akivel csak nemrég állt újra szóba, Strongbow fiatal katonáját hozza a házába. Az ír vendégszeretet hagyományai arra kötelezték, hogy udvariasan fogadja az idegent, de azért remélte, hogy rövid ideig fog tartani majd a látogatása. És ha mindez még nem lenne elég, a felesége persze épp ezt a napot választotta, hogy megint azzal zaklassa, amiről egyáltalán nem óhajtott beszélni. – Még mindig nem tettél semmit – mondta az asszony, és tökéletesen igaza volt. – Pedig már három éve mondogatod. Látványra különös párt alkotott a magas, karcsú pap és az alacsony, tömzsi asszony, de rajongásig

szerették egymást. Gilpatrick anyja nem is hibáztatta az urát, hogy ilyen sokáig halogatta a kötelességét. Nagyon is megértette, hogy fél. Ki nem félne, ha Fionnualáról van szó? – Ha nem adjuk férjhez hamarosan, nem tudom, mit szólnak az emberek. Vagy hogy ő mit tesz – tette hozzá az asszony. A világ legkönnyebb dolga kellett volna hogy legyen. Hát nem csinos lány? Hát nem az Ui Fergusa-főnök leánya? Hát nem ad vele az apja csinos hozományt? Nem is volt rossz híre. Egyelőre. Ám anyja szerint ez csak idő kérdése volt. Mikor visszatért a zarándoktól, apja megjegyezte, hogy szerinte Fionnuala sokat fejlődött, anyja viszont szkeptikusabban szemlélte. Megpróbálta elkerülni a veszekedést, és mindent megtett, hogy lekösse; de néhány hét után már megmutatkoztak a feszültség első jelei. Visszatértek a szeszélyes kitörések és a duzzogások. Fionnuala nemegyszer elrohant, és egész nap nem tért haza. Szülei azt javasolták, menjen vissza a zarándokhoz, de nem akart; és ha néha összetalálkoztak a városban Unával, úgy látták, hogy a két lány nagyon elhidegült egymástól. – Jobb lesz, ha szépen férjhez adjuk – jelentette ki az anyja. Persze már eddig is gondoltak erre. Fionnuala

tizenhat éves volt. Apja már évek óta emlegette, hogy kérőt kellene keresni neki. Ám míg a lánya kisebb volt, lusta volt ezzel foglalkozni, most pedig valószínűleg inkább aggódott. Nem tudhatták, Fionnuala hogyan reagál, bárkit is javasolnak. – Az biztos, hogy tudja, hogyan szegje kedvüket, ha úgy akarja – jegyezte meg apja savanyúan. – Isten tudja, kit fog megsérteni. Aztán még ott volt a hozomány is. A jövendőbeli férjjel folytatott tárgyalás sosem egyszerű dolog. Ha híre kél, hogy Fionnuala nehéz eset, vagy kétszáz marha sem lesz elég, mint azt Conn keserűen megjegyezte. Ezért titokban mindig a jövő hónapra halasztotta a dolgot. – Egyébként – mondta most felesége hízelegve – nekem lenne egy jelöltem. – Igen? – Beszéltem a nővéremmel. Ott van az egyik O'Byrne fiú. – O'Byrne? – Ez valóban ígéretes hír volt. Feleségének nővére jól tette, hogy abba a családba ment férjhez. Az O'Byrne család az O'Toole-okhoz hasonlóan Észak-Leinster egyik legnemesebb hercegi famíliája volt. – De ugye nem Ruairi O'Byrne? – Dehogyis. – Még a kiterjedt O'Byrne családnak is megvolt a maga fekete báránya. Ruairi

történetesen a család legősibb ágához tartozott, ám fiatal kora ellenére máris igen kétes hírnévre tett szert. – Brendanról beszélek – mondta az asszony. Így már egész másképp festett a dolog. Bár Brendan csak a hercegi klán kevésbé rangos tagja volt, a pap mindig úgy hallotta, hogy józan gondolkodású legény. A dogok jelenlegi állása szerint lánya számára valóságos áldás lenne, ha egy O'Byrne fiúhoz mehetne hozzá – kivéve persze Ruairit. – Találkoztak már? – tudakolta. – A fiú egyszer látta őt a piactéren. Azt hiszem, ő kérdezte róla a nővéremet. – Hadd jöjjön el, amikor csak kedve tartja – mondta erre férje. És még többet is mondott volna, ha az egyik rabszolga meg nem jelenik, hogy bejelentse, Gilpatrick közeledik. *** Gilpatrick természetesen örült, amikor régi barátját, Petert meglátta az ajtajában. – Azt mondtad, ha bármikor Dublinban járok, látogassalak meg – mosolygott rá FitzDavid. – Igen, aha, azt mondtam – mondta Gilpatrick. – A barátok mindig barátok maradnak.

Ez persze nem egészen így volt. Az ember nem hagyhatta figyelmen kívül, hogy megváltoztak a dolgok. Még a legszorosabb angol kötelékekkel rendelkező egyházférfiak is igen rossz véleménnyel voltak az angol királyról Becket meggyilkolása miatt. Gilpatrick apja nem mulasztotta el megjegyezni: – Látom, ez a te angol királyod még mindig nagy barátja az egyháznak. Strongbow nyugtalanító jelenléte pedig több püspököt is aggasztani kezdett. Gilpatrick elkísérte O'Toole érseket egy tanácskozásra északra, ahol az idősödő armaghi püspök kijelentette: – Ezeket az angolokat bizonyára Isten küldte, hogy megbüntessen minket vétkeinkért. – Az összegyűlt egyházatyák még azt is felvetették, hogy fel kellene szabadítani minden angol rabszolgát Írországban. Mint egyikük megjegyezte, lehet, azzal sértették meg az Istent, hogy rabszolgaságba taszították ezeket az angolokat. Gilpatrick ugyan nem tapasztalta, hogy ettől bárki is felszabadította volna a rabszolgáit, ám ez a vélemény azért elterjedt a közösségben: az angolok büntetésből vannak itt. Ettől függetlenül helytelen lett volna, ha nem üdvözli szívélyesen egykori barátját. – Semmit sem változtál! – kiáltott fel. Ez sem volt igaz. Útban szülei háza felé Peter

FitzDavidre pillantott, és megállapította, hogy bár megőrizte fiús arcvonásait és naiv reménykedését, valami azért megváltozott benne. Aggodalmasnak tűnt. Ugyanis Peter hiába teljesített szolgálatot már három éve, eddig még egy árva tehén nem sok, annyi sem volt a jutalma. – Földet kellene szerezned, Peter – jegyezte meg kedvesen. Maga is rájött, milyen furcsa, hogy ír létére ilyesmit mond egy külföldi zsoldosnak. Írországban hagyományosan jószág volt a harcos jutalma, melyet aztán klánja közös legelőin tarthatott, de Brian Boru óta a Diarmaithez hasonló, nagyobb ír királyok arról voltak nevezetesek, hogy követőiknek birtokokat adományoztak az egykori törzsi területeken. Ám ha az ember mégsem szerzett anyagi jutalmat, a hagyományos rendszer sokkal jóindulatúbb volt. A bátor harcos dicsőséggel tért haza klánjához. A feudális lovagnak hiába volt szerető családja, ha nem támogatta a törzse. Hiába becsülték – ha nem volt földje, nem volt semmije. Az ír pap egy kicsit sajnálta ezért külföldi barátját. Gilpatrick kissé aggódott, milyen fogadtatásban részesíti majd apja FitzDavidet, ám fölöslegesen. Apja méltóságteljesen üdvözölte a vendéget. Peter megállapította, hogy a pap kőháza szépen van berendezve, és kényelmes is, bár kissé meglepte, hogy az egyházfi egy aranyozott szélű ivókoponyát

tart az egyik sarokban. Nem tettek említést Becketről. Gilpatrick szülei kikérdezték vendégüket családjáról, és hogy milyen élményekben volt része délen Diarmait királlyal. És mikor végül apja mégsem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze, papként egy kicsit aggasztja az angol király, látván, hogy mit tesz az érsekekkel, Peter ezt is nevetve intézte el: – Mi is félünk tőle. Ha Gilpatricknak további bizonyítékra volt szüksége apja barátságos érzelmeiről, ezt is megkapta, amikor Conn megjegyezte: – Nem mondanám, hogy a barátod angol. – Valójában a családom flamand – mondta Peter. – De te már Walesben születtél, ugye? És az apád is? – Ez igaz – helyeselt Peter. – Majdnem úgy beszélsz írül, mintha te is közülünk való lennél. Ez azért van, mert tudsz walesiül? – Egész életemben walesi nyelven beszéltem. – Akkor szerintem te walesi vagy – jelentette ki a főnök, és feleségéhez fordult. – Walesi – mosolygott az asszony. – Walesi vagy – vigyorgott Gilpatrick. – Walesi vagyok – egyezett bele bölcsen Peter.

Miután ezt így megállapították, újabb alak jelent meg az ajtóban. – Á, walesi – mondta a főnök halkabban –, ez itt a lányom, Fionnuala. Peter FitzDavid úgy találta, hogy az éppen belépő Fionnuala a legszebb lány, akit valaha is látott. Sötét hajával, halovány bőrével, piros szájával minden férfi vágyának legtökéletesebb tárgya. Bátyja, Gilpatrick szemében is különös kis zöld pöttyök voltak, de az övé lenyűgöző, tiszta smaragdszín. Ám rövid idő alatt mégis arra jutott, hogy a legmegkapóbb a lány szerénysége. Nagyon tartózkodó volt. Majdnem végig lesütötte a szemét. Elragadó tisztelettel beszélt szüleivel és bátyjával. Mikor Peter megszólította, halkan és egyszerűen válaszolt. Csak akkor élénkült fel egy kicsit a hangja, amikor a zarándokról és az ispotályban végzett remek munkájáról szólt, ahol szinte mostanáig ő maga is dolgozott. A férfit annyira elkápráztatta ez az erényes fiatal nő, hogy észre sem vette, családja milyen meglepett pillantásokat vált egymással. Gilpatrick szülei nemsokára jelezték, hogy néhány szót kívánnak váltani fiukkal, úgyhogy azt javasolták, Fionnuala vezesse körbe a vendéget a kis templom körül. Peter illendően megcsodálta a templomot. Utána Fionnuala megmutatta neki a

Szent Patrik-forrást, a távoli sötét tavacska és a Tanácsdomb felé mutatva pedig elmesélte neki ősük és Szent Patrik történetét, és hogy oda temették a vén Fergust. Peter most már értette, mit értett Gilpatrick családja ősi státusán. Elgondolkodott, vajon ez a gyönyörű, kedves, komoly, istenfélő leány nem fontolgatja-e, hogy apáca legyen – remélte, hogy nem. Kár lenne, ha nem menne férjhez. Sajnálta, hogy eljött az indulás ideje. Tudta, hogy rövid látogatás lesz, de a szülők szívélyesen invitálták, hogy térjen vissza a közeljövőben. Gilpatrick anyja édességet tukmált rá. Apja kikísérte őket a kapuhoz, elnézett a torkolat felé, és megjegyezte: – Légy óvatos holnap walesi, köd lesz. Mivel az ég tökéletesen derűs volt, Peter ezt valószínűtlennek vélte, de udvariasan hallgatott. Útközben nem állta meg, hogy meg ne említse Fionnualát. – Már értem, amit a húgodról mondtál. – Ó. – Figyelemre méltó lány. Jámbor lélek. – Igen? – És nagyon szép is. Hamarosan férjhez kell mennie, ugye? – tette hozzá sóvárogva. – Lehet. A szüleim azt mondták, már gondoltak is valakire – mondta bizonytalanul. – Szerencsés ember. Bizonyára herceg.

– Valami olyasmi. Peter magában azt kívánta, bár olyan helyzetben lenne, hogy megkérhesse a kezét. *** Másnap reggel Peter kinyitotta a szemét, a nyitott ajtó felé nézett, és összeráncolta a homlokát. Túl korán ébredt? Még mindig elég sötét volt. Hatan voltak a szálláshelyen. Ő egy másik lovaggal a házat foglalta el, három katona és egy rabszolga pedig kinn aludt az udvaron. Hallotta, hogy a ház egy MacGowan nevű ötvösé volt, aki még az első ostrom alatt hagyta el a várost. Még senki sem mocorgott. Az udvar különös, sápadt szürke fényben játszott. Felkelt és kiment. Köd volt. Hideg, nyirkos, fehér köd. Még a néhány yardnyira lévő kapu sem látszott. Kinn a három férfi már ébren volt, takarójuk alatt összebújva üldögéltek a kis fészerben, ahol valószínűleg egykor az ezüstműves dolgozott. Tüzet raktak a parázstartóban. A rabszolga valami ételt készített. Peter megkereste a kaput. Ha volt is valaki az utcán, nem láthatta, de nem is hallott senkit. A köd nedves csókot lehelt az arcára. Arra jutott, a nap majd úgyis szétoszlatja, addig nincs mit tenni. Gilpatrick apjának igaza volt. Nem kellett volna

kételkednie benne. Visszament az udvarba. A rabszolga épp zabpogácsát vett ki a kemencéből. Elvett egyet, és gondolataiba merülve elrágcsálta. Finom volt. A lányra gondolt. Bár nem emlékezett rá, mit álmodott az éjjel, úgy érezte, a lány körül foroghattak gondolatai. Vállat vont. Mi értelme egy elérhetetlen lányra gondolni? Jobb lesz, ha kiveri a fejéből. Nem sok nő akadt Peter életében. Volt egy lány, akivel néhány boldog éjszakát töltött egy wexfordi pajtában. Waterfordban néhány hétig önfeledten szerelmeskedhetett egy kereskedő feleségével, míg a férje hosszú útra ment. Ám Dublinban nem voltak ilyen jók a kilátások. Az egész hely katonákkal volt tele, a város lakóinak fele elmenekült. A lovag, akivel megosztotta a házat, mesélt neki kalandjairól a folyón túl, az északi parti városrészben. – Ostmanby a neve. Sok viking család ment oda, amikor mi megérkeztünk. A házak mellett tákoltak össze valami kis menedéket maguknak. A szegényebb munkásoknak és kézműveseknek nagyon meg kell küzdeniük, hogy etetni tudják a családjukat, úgyhogy a feleségeik és lányaik át szoktak jönni ide… Múlt héten is egy pompás példányra akadtam. Peter nemsokára rájött, hogy bajtársa legtöbb kalandját csak kitalálja. Mikor egyszer átsétált a

hídon Ostmanby felé, neki ugyan egyetlen nő sem ajánlkozott fel, az a néhány feslett nő pedig, akiket az utcán látni, nem volt túl étvágygerjesztő. Úgy döntött, inkább meglesz nélkülük is. A reggelt kockázassál töltötték a parázstartó mellett üldögélve. Peter arra számított, hogy a nyári nap majd eloszlatja a ködöt, de késő délelőtt is csak halványan látták a fejük fölött, és még harminclépésnyire sem lehetett ellátni. Gondolataiban még mindig ott kísértett a lány. Abban reménykedett, hogy nyugtalanító gondolatai majdcsak a ködbe vesznek, úgyhogy délben sétálni indult. Amikor elhagyta a halpiacot, úgy döntött, nem megy messzire, és megjegyzi, merre megy, hogy majd visszataláljon, de hamarosan felfedezte, hogy máris eltévedt. Abban elég biztos volt, hogy nyugatnak tart, és hamarosan úgy vélte, a nyugati kapu melletti piac közelében járhat. Eszébe jutott, hogy a kapun kívül ott van az ispotály, ahol Fionnuala dolgozott. Akár meg is nézhetné. Talán valamennyit lát belőle a ködben is. Eltelt egy kis idő, ám még mindig nem találta meg a piacot. Időről időre mások is feltűntek a ködben, és ha van egy csöpp esze, megkérdezhette volna tőlük, merre menjen. Ám nem szívesen kért útbaigazítást, így hát addig ment, míg végül meg

nem látta. Két katona őrködött előtte. Olyan sűrű volt a köd, hogy ha látni akart valamit az ispotályból, be kellett mennie. Vissza akart fordulni, de az őrszemek őt nézték, és mivel nem akarta beismerni tévedését, inkább könnyedén elsétált előttük, és odavetette: – Megnézem, nem oszlik-e már a köd a folyónál. – Ezzel továbbment a folyó felé vezető úton. A hídon csend honolt. Egyedül volt. Csak saját lépéseinek tompa zaját hallotta a fahídon. Jobbra a kikötőben a ködpamacsokba burkolózott hajók úgy festettek, mint a pókhálóba akadt bogarak. Vagy százyardnyira látott el a folyón, és amint továbbment, észrevette, hogy kezd felszállni a köd. A híd közepén már a kék ég egy tenyérnyi foltját is megpillanthatta. Látta a Liffey északi partjának lapályait és a külváros szétszórt zsúptetőit is. A híd végétől balra zöld, füves partot látott. Sárga virágok tarkították. Aztán megpillantotta a… Lovasokat. A part mentén mindenütt lovasok bukkantak ki a ködből. Tucatjával. Aztán dárdával és szekercével felfegyverzett gyalogosok. Százával. Isten tudja, mennyien lehettek. Néhány pillanat, és elérik a hidat. Ez csak egyvalamit jelenthet. Eljött a főkirály, és most rajta akar ütni Dublinon.

Peter megfordult, és futásnak eredt. Gyorsabban futott, mint eddig bármikor, át a köd borította hídon. Lába dobogásáról azt hitte, a saját szívverését hallja. Vagy a paták dobogását a fahídon? Nem mert hátranézni. Átért a hídon, felrohant az úton a kapuig, a két őrszem meglepetten bámult rá. Csak akkor mert megállni, amikor már beért a kapun, visszanézett az üres útra, és gyorsan ráparancsolt az őrökre: – Csukjátok be a kaput! Gyorsan! – Elmondta nekik, mit látott, aztán elindult. Peter FitzDavid a következő percekben gyorsan és határozottan cselekedett. Összeszedett néhány katonát, és kiadta utasításait. Egyet azonnal Strongbow-hoz indított azzal, hogy siessen, meg se álljon odáig. Kettőt a folyóparti és a keleti kaput őrző védők riasztására küldött. Ha a fő-király emberei a hídon, illetve a gázlón át jönnek, akkor bizonyára a nyugati kapu felé tartanak. Mikor beért, még senkit sem látott. Azért bezáratta és eltorlaszoltatta a kaput, mozgósította az ottani őröket, és a Krisztus-templom, illetve a királyi ház felé vette az irányt. Mikor odaért a királyi házhoz, Strongbow szállásához, a nagyúr és egy tucat lovag már épp lóra akart ülni, hogy kiderítse, mi történt. Strongbow dühösen nézett körbe választ várva, de senkitől sem

kapott. – Ki riadóztatott? – faggatott egy ideges parancsnokot. – Én voltam – kiáltott fel Peter, és közelebb lépett. Hideg, kék szempár fürkészte. – És te meg ki az ördög vagy? Eljött az ő pillanata. – Peter FitzDavid – jelentette ki bátran. Gyorsan, tömören előadta, mit látott. – Lezárattam a hidat és a nyugati kaput, a többihez pedig embereket küldtem. – Helyes. – A nagyúr szeme összeszűkült. – Te is ott voltál Diarmaittel, ugye? – Egy bólintással tudatta Peterrel, hogy emlékszik rá. Majd a lovagjaihoz fordult. – Tudjátok a dolgotokat. Riasszátok az őrséget! Gyerünk! Délutánra kitisztult az idő. Dublinban mindenki a falakról figyelt. Minden oldalról körbevette őket a főkirály serege. Nemcsak a közvetlen uralma alá tartozó klánok jöttek el, hanem más főnökök is, akik elismerték a hatalmát. Az ulsteri Ulaid-klán Clontarfnál táborozott. Brian Boru leszármazottai, az O'Brienek a nyugati oldalon állították fel csapataikat. Diarmait király fivére, aki Diarmait fiaival ellentétben nem támogatta Strongbow-t, szintén eljött, és a déli partok mentén táborozott seregével. Minden szárazföldi és vízi utat elzártak. A

főkirály serege körülvette a falakat, a kapukhoz pedig előretolt őrséget állítottak, hogy rögtön jelezhessék, ha az angolok megpróbálnak kitörni. Peter késő délután a rakpart fölötti őrhelyről látta, hogy O'Toole érsek egy csapatnyi pap kíséretében kilovagol a híd felé, hogy tárgyalásba kezdjen. Észrevette, hogy Gilpatrick is köztük van. Másnap reggelre megint ködbe borult a város. Strongbow minden falra embereket állított. Petert kiküldték gyalogosan egy felderítőcsapattal, hogy megnézze, az ostromlók nem terveznek-e rajtaütést. Mikor azonban megkérdezte Strongbow-t, hogy ő maga nem kíván-e rajtuk ütni, a nagyúr megrázta a fejét. – Semmi értelme – mondta. – Hogyan irányítsak egy hadsereget, ha nem is látom? Peter visszatért az őrjáratról, nem látott semmilyen ellenséges mozgolódást. Kísérteties volt a városban járni. Bár az őrök a falakon hallgattak, akárhányszor meglátott valakit a ködben, arra számított, hogy ellenség lesz. Hírek érkeztek, miszerint ha a köd felszáll, az érsek megint kimegy tárgyalni. Peter visszament a szállására, de üresen találta. Leült a parázstartó mellé, és várakozott. Telt-múlt az idő. A köd egyáltalán nem ritkult. A néma csöndben minden olyan álomszerűnek tűnt. Ha Peter kinézett a kapu felé, csak a nagy fehérséget

láthatta, mintha az udvar varázslat folytán egy másik világba került volna, mely egy felhőben rejtőzik. Egy alak tűnt fel a kapuban, gondolta, biztosan a lovag az. Mikor ahelyett, hogy az alak egyenesen bejött volna, csak állt ott a kapuban, megfordult a fejében, hogy tolvaj, úgyhogy a pad mellett heverő kardjára pillantott, és ugrásra készen figyelt. Tudta, hogy a kapuból nem lehet jól látni, ezért mozdulatlanul ült, meg sem mukkant. Az alak még mindig ott állt, nyilván az udvart kémlelte. Végül besiklott. Fejét csuklya borította. A parázstartó felé tartott. Csak mikor már karnyújtásnyira ért, akkor ismerte fel Peter. A lány volt az. Fionnuala. Összerezzent, mikor meglátta a férfit, de félelemnek nem adta jelét. Peter csodálta a hidegvérét. A lány elmosolyodott. – Gondoltam, megnézem, itt vagy-e. – Láthatóan jól szórakozott a férfi meglepett arcán. – Gilpatrick mondta, hogy itt a szállásod. Ez a barátnőmék háza volt. – Hogy jöttél be a városba? – Peter a városkapuk őrségére gondolt. – Az ajtón. – Általában a nagy városkapukon volt egy kisebb ajtó is, melyen csak egy ember fért be. – Tudják, hogy a pap lánya vagyok. – A lány körbenézett. – Egyedül vagy? – A férfi bólintott. –

Leülhetek a tűzhöz? Peter egy zsámolyt rakott elé, a lány pedig leült. Hátravetette csuklyáját, haja leomlott. – Gilpatrick azt mondja, te riasztottál. – A lány a parazsat fürkészte. – Szóval a főkirály most a városon kívül üldögél, ti idebenn, és megvárja, míg kiéheztet titeket. A férfi rámeredt, nem értette, mit akar, miért jött ide, és egyáltalán hogy lehet ilyen gyönyörű. Lehet, hogy jól látja a helyzetet. A főkirálynak egész Leinster bőséges termése a markában van. Hónapokig jóllakathatja vele a seregét. Ám a városban is tekintélyes készleteket halmoztak fel. Hosszú ostromra számíthatnak. – Lehet, hogy a bátyád és az érsek békét köt a főkirállyal – mondta. – Gilpatrick szerint az érsek el akarja kerülni a vérontást – helyeselt a lány. – De O'Connor király nem bízik Strongbow-ban. – Mert angol? – Dehogyis – nevetett fel Fionnuala. – Azért, mert Diarmait veje. Miért jöhetett a lány? Csak nem kémkedni, csak nem az apja küldte, hogy megtudjon egyet s mást Strongbow véderejéről? Gilpatrick ügyesebben csinálná, ám közvetítő lévén, valószínűleg megtagadná ezt a szerepet. Mindenesetre elhatározta, hogy akármilyen

gyönyörű és jámbor leányzó is, azért rajta tartja a szemét. Közben elbeszélgettek, a lány a tűz felé nyújtotta kezét és vékony, halvány karját, Peter pedig csak nézte, és felelgetett a kérdéseire. Egy idő múlva Fionnuala felállt. – Most már haza kell mennem. – Kísérjelek el a városkapuig? – Nem. Nincs rá szükség. – A lány kíváncsian pillantott rá. – Nem bánnád, ha még meglátogatnálak? – Én… – Peter csak bámult. – Persze, miért ne – nyögte ki. – Jól van. – A lány a kapu felé pillantott. Nem látott senkit. – Mondd, Peter FitzDavid – szólalt meg halkan –, nem szeretnél megcsókolni, mielőtt elmegyek? A férfi rámeredt. A pap illedelmes leánya, az ír hercegnő arra kéri, hogy csókolja meg. Aztán megszidta magát ostobaságáért. Illedelmesen arcon csókolta a lányt. – Én nem így értettem – felelte Fionnuala. Nem? Mire megy ki ez az egész? Peter csaknem kifakadt: hát nem most készül férjhez menni? Aztán arra intette magát, hogy ne legyen bolond. Ha ő kéri, ki az a félkegyelmű, aki visszautasítaná? Közelebb hajolt. Ajkuk egymáshoz ért.

*** Una másnap meglepődve vette észre Fionnualát az ispotály ajtajában, és még inkább elcsodálkozott, amikor Fionnuala közölte vele, miért jött. – Vissza akarsz jönni dolgozni? – Semmi dolgom otthon, Una. Nem ülhetek tétlenül. A szüleim azt akarják, hogy maradjak velük, de napközben itt lehetnék, néha még éjszakára is maradhatnék. Persze, csak ha nem bánnád. – Bánatosan elmosolyodott, majd komoly arccal folytatta: – Igazad volt, hogy dühös voltál rám, Una. De azt hiszem, most már egy kicsit felnőttem. Valóban? Una rámeredt. Lehet. Aztán figyelmeztette magát, hogy ne legyen ostoba. Az ispotályban mindig elkél a segítség. Elmosolyodott. – Fel kellene mosni a padlót – mondta. Egyedül Ailrednek, a zarándoknak voltak kétségei. Aggódott a lány biztonságáért. Ám Fionnuala könnyűszerrel meggyőzte. – A kis kapun bejöhetek a városba – mondta. Ugyanis volt egy kis kapu a városfalban, csaknem közvetlenül apja temploma alatt. – Aztán kijövök a nyugati kapun, és átsétálok az ispotályba. Senki sem bánthat, ha a parókiáról jövök, vagy az ispotályba tartok. – Sem az angolok, sem a főkirály emberei

nem bántották a város körüli egyházi épületeket. A pap leánya még az ostrom közepén is háborítatlanul járhatott-kelhetett. – Megbeszélem apáddal – ígérte a zarándok. Aznap este meg is állapodtak. Fionnuala átjár az ispotályba, időnként ott is alszik. – Ki tudja – jegyezte meg apja Ailrednek –, talán tényleg kezd felnőni. *** Mikor az érsek és Gilpatrick már harmadik napja lovagoltak ki tárgyalni, a főkirály ajánlatot tett. – Strongbow hadd tartsa meg Dublint, Wexfordot és Waterfordot, és ne legyen több vita – mondta. Méltányos ajánlat volt. A főkirály készséggel átadta volna Írország legfontosabb kikötőit az angol nemesnek. Ám Gilpatrick azt is átlátta, hogy ez egyben a hagyományokhoz hű ajánlat. Visszafelé az érsek így foglalta össze a tárgyalás eredményét: – Azt hiszem, egyszerűen angolokra cseréli a keletieket a kikötőkben. Gilpatrick is így látta. Az írek még most, háromszáz évnyi együttélés után is külön világnak tartották az ország gyarapodása szempontjából nélkülözhetetlen kikötőket. Az ősi

klánoknak és a connachti O'Connor főkirálynak édeskeveset számított, kinek a kezében vannak a kikötők, míg be nem tolakodnak a zöld, termékeny ír földekre. Ám az O'Connor király nem volt ostoba. Ajánlata nem nélkülözte a ravaszságot sem. Ha már Dublint feladja, biztosítani akarta azt is, hogy Strongbow csökkentse haderejét. Ezért meg kellett tagadnia tőle azt az egyetlen dolgot, ami lehetővé tenné, hogy katonái itt maradjanak: a földet. A katonai szolgálatért juttatott hűbérbirtokot. A szegény Peter FitzDavidtől Strongbow családjáig mind ezért jöttek ide. Ám a főkirály ajánlata épp ezt zárta ki. – Reméljük, Strongbow elfogadja – mondta a jámbor érsek. Ám Gilpatricknak kétségei voltak. Másnap, mielőtt még választ kaptak, Peter FitzDavidet látta meg a halpiacnál. Barátságosan, ám kissé zavartan üdvözölték egymást. Az ostrom alatt nem lett volna tanácsos szülei házába látogatniuk. Ráadásul, mivel apja természetesen a főkirály oldalán állt, talán nem szerette volna épp most fogadni Petert. Mindazonáltal elég kellemesen elcsevegtek, míg Peter könnyedén fel nem vetette: – És mik a terveitek a húgod eljegyzését illetően? Gilpatrick összehúzta a szemöldökét. Miért

csengett olyan hamisan barátja hangja? Lehet, hogy reményeket dédelget? Végül is néhány éve még ő maga hívta fel a figyelmét a húgára. Ám jelenleg Peter kilátásai nem túl fényesek. Nem lenne jó választás. Magában gúnyosan elmosolyodott. Ha már itt tartunk, szeszélyes húgával az ifjú FitzDavid sem járna túl jól. – Erről a szüleimet kellene megkérdezned – vetette oda kurtán, majd távozott. *** Most már nem lehetett kétsége Unának: be kellett látnia, hogy Fionnuala megváltozott. Nem tudott ugyan mindennap eljönni, de amikor ott volt, szorgalmasan, zokszó nélkül dolgozott. A betegek is csak dicsérték. Ailred is elégedett volt, és nem mulasztotta el tudatni a lány apjával is, hogy mennyit változott előnyére. Volt, amikor éjszakára is maradt, volt, amikor délután el kellett mennie. De mindig előre szólt Unának. Az angol katonák sosem háborgatták. Előretolt őrszemeik elég közel voltak, de már tudták, hogy kicsoda, és hová tart. Egyszer Unával még a hídhoz is kisétáltak, de senki sem zaklatta őket, és miután néhány szót váltottak a túlparton őrködő angol katonákkal, szabadon távozhattak.

Mindazonáltal az ostromzár harmadik hetének elején már kezdtek megmutatkozni a kordon hatásai. A fal körül minden utat elzártak, a Clontarfnál táborozó ulsteriek pedig visszafordítottak minden hajót, amely a Liffeyn akart felmenni. Az utakon keresztül sem kaphatott Dublin ellátmányt, és lassan kezdtek elapadni készleteik. A hírek sem juthattak be. Una már hónapok óta nem hallott Rouenban lévő apja felől. Akkor egy hajós látogatott el az ispotályba, üzenetet hozott MacGowanéktól. Azt mondta, mindenki jól van, és a férfinak sikerült munkát kapnia segédként, de nehezen boldogulnak, és ha Una biztonságban van a zarándokkal, akkor maradjon, ahol van. A tengerésznek azt is a lelkére kötötték, hogy kérdezze meg Unát, megtalálta-e a kutyát, amelyet elveszítettek, amikor a család elment. A kutya. Rögtön tudta, hogy apja a ládikóra gondolt. Ettől a pillanattól rettegett. Miután felfedezte a szörnyű igazságot, heteken át azon törte a fejét, mit mondjon apjának. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy milyen fájdalmat és aggodalmat okoz majd apjának, ha megtudja az igazat. Ám a zarándok határozott véleményen volt. – Meg kell neki mondanod az igazat, Una. Képzeld csak el, mi lenne, ha visszatér abban a

tudatban, hogy megvan a vagyona, és csak akkor jön rá, hogy nem maradt semmije. Az sokkal nagyobb megrázkódtatás lenne. Így hát a lány megüzente, hogy a kutya elveszett. Azóta nem hallott: apja felől. Azt sem tudhatta, életben van-e még. *** A csók ellenére Peter nem gondolta, hogy viszontlátja még Fionnualát. Ám látogatása után két nappal az egyik katona az udvarból belépett a házba, és közölte, hogy egy ifjú hölgy vár rá a kapunál, aki az egyik paptól hozott neki üzenetet. Mikor Peter meglátta, azt hitte, valóban Gilpatrick üzent neki. Udvariasan és barátságosan köszöntötte a lányt, és mikor az megkérte, hogy kísérje el a Krisztustemplomhoz, arra is ráállt. A halpiachoz érve a lány mosolyogva megállt és megjegyezte: – Tudod, nincs ám semmiféle üzenetem Gilpatricktól. – Nincs? – Peter megdöbbent. – Azon gondolkodtam – folytatta a lány nyugodtan –, hogy eljöhetnék újra a szállásodra, ha nem lesz ott más. – Ó. A lány megállt egy bódé előtt, megtapogatott

néhány gyümölcsöt, hogy frissek-e, majd továbbhaladt. – Nem szeretnéd? Nem lehetett félreérteni a szándékát. Hacsak nem valami fura játékot űz – és Peter nem úgy látta –, a lány nyíltan szerelmi légyottra hívta. – Dehogynem, nagyon is szeretném – mondta. – Akkor esetleg holnap késő délután eljöhetnék? Peter tudta, hogy a katonák akkor szolgálatban lesznek. A lovag, akivel a házon osztoztak, talán otthon lesz, de biztosan lehet vele beszélni. – A holnap megfelel – válaszolta. – Remek. Most haza kell mennem – mondta a lány. Másnap Peter gondterhelten várakozott egyedül a házban. Nem hitte, hogy a lány kémkedne. Apja és bátyja sosem hagyná, hogy bármilyen ügyért elveszítse erényességét. A másik lehetőség viszont akkor az volt, hogy az erényes külső mögött egész másfajta jellem lakozik. Lehet, hogy már fél Dublin hált vele. Azon gondolkodott, vajon ez zavarná-e. Persze. Egészséges fiatalember volt, ugyanannyi szexuális étvággyal, mint bármelyik vele egykorú fiú, de azért válogatott. Nem akarta, hogy a város szajhája csábítsa el. Még az is lehet, hogy tisztátalan. Egész Európa tele volt nemi betegségekkel, főként a

kikötők. Állítólag a keresztes háborúk óta még több volt. Peter még nem hallotta, hogy Írországban is lenne ilyesmi, de hát az ember sosem tudhatja. Végül meggyőzte magát, hogy ostobaságokat gondol. Csak egy egyszerű lány, történetesen épp egy pap leánya. Ám ennek már önmagában is megvoltak a maga veszélyei, amelyekre inkább nem is akart gondolni. Kétségeinek köszönhetően, mire a lány megérkezett, már igencsak ideges volt. Fionnuala kicsit későn érkezett, és Peter sápadtnak és idegesnek látta őt is. A lány kérdésére, hogy egyedül vannak-e, igennel felelt, erre elégedettnek tűnt, de mintha kicsit zavarba is jött volna, nem tudta, mihez kezdjen. Peter meleg mézsört és zablepényt készített elő, és megkínálta vele. A lány hálásan bólintott, erre letelepedtek a kemence melletti padra, és falatozni kezdtek. Fionnuala megitta a mézsörét. Peter adott neki még egy kicsit. Mikor ezt is megitta, kicsit elpirult, és megkérdezte a férfit: – Ugye már szerelmeskedtél más nőkkel? Ebből már Peter is értett, és kedvesen rámosolygott. – Igen. Nem kell aggódnod. Bevezette a lányt a sötét házba, ahol csak az ajtó elé esett egy kis napfény. Le akarta segíteni a köpönyegét, de a lány hátratolta, és szép nyugodtan

kibújt az összes ruhájából, mígnem ott állt előtte anyaszült meztelenül. Peternek elakadt a lélegzete. Hamvas, karcsú teste volt, a keble kissé teltebb, mint gondolta volna – a legszebb nő állt előtte, akit valaha is látott. Lassan felé lépett. *** Két nappal később újból találkoztak. Ezúttal bizalmába kellett avatnia lakótársát, a lovagot is. Az egy kicsit elcsodálkozott, de megveregette Peter hátát, és biztosította róla, hogy alkonyatig házon kívül lesz, és állta is a szavát. Mielőtt elbúcsúztak, Fionnuala azt mondta, elintézte, hogy másnap is el tudjon jönni. Peter megkérdezte, hogyan tudja meglátogatni a városban anélkül, hogy gyanút keltene. A lány elmagyarázta, milyen egyszerű az egész. Újra elkezdett az ispotályban dolgozni, és bejöhet a városba. – Ha el akarok jönni hozzád, azt mondom az ispotályban, hogy haza kell mennem, és amikor hazaérek, azt mondom, egyenesen az ispotályból jöttem. Sosem jöhetnek rá. Hamarosan már mindennap átadták magukat a szenvedélyes szerelmeskedésnek. Fionnuala pedig egy nap azzal állt elő:

– Holnap együtt tölthetnénk az éjszakát. – Hol találkozunk? – Van egy raktár odalenn a kikötőben – felelte a lány. Igen kellemes kis helynek bizonyult. A rakpart végén állt. A padlásán gyapjúbálákat tároltak. A padlás egyik végén egy jókora, kétszárnyú ajtó nyílt egyenesen a víz fölé, kelet felé, a tengerbe tartó folyóra lehetett látni innen. A nyári éjszaka rövid és meleg volt, a gyapjúbálák kellemes fekhelyet biztosítottak. Hajnalban kinyitották a nagy ajtót, és szerelmeskedés közben nézték, ahogy a nap felkel a torkolat fölött, és fénybe borítja a Liffeyt. Utána megették a magukkal hozott elemózsiát, majd Fionnuala kisurrant, és a nyugati kapu felé vette az irányt, ahol persze mindenki azt hihette, otthonról jön a városon át. Peter várt még egy kis ideig, majd mikor kezdtek az emberek feltünedezni a rakparton, visszaindult szállása felé. Épp a halpiac utcájának elején járt, amikor megpillantotta Gilpatrickot. Egy pillanatig azon töprengett, hogyan kerülhetné el a találkozást, de Gilpatrick már észrevette. Mosolyogva közeledett felé. – Jó reggelt, Peter. Korán keltél. – Gilpatrick kissé csodálkozva fürkészte barátját. Peter ráébredt, hogy valószínűleg elég rendetlenül fest az elmúlt

éjszaka után. Lesimította a haját. – Úgy látom, nehéz éjszakád volt – mondta Gilpatrick felcsillanó szemmel. – Jól teszed, ha elmész a templomba, és mindent meggyónsz. – A barátságos ugratás mögött Peter azért a pap enyhe rosszallását is megérezte. – Nem tudtam aludni – mondta. – Láttad már a rakpartról a napkeltét a torkolat fölött? Gyönyörű. Látta, hogy Gilpatrick nem hisz neki. – Épp most láttam a húgomat – mondta. Peter elsápadt, de megpróbált erőt venni magán. – A húgodat? Hogy van? – Örömmel mondhatom, hogy szorgosan dolgozik az ispotályban. Peter úgy látta, mintha a pap furcsán nézne rá. Csak nem sejt valamit? Ásított egyet, és megrázta a fejét, hogy leplezze zavarát. – Unával jött az ispotályból. Ismered Una MacGowant? Az ő házukban laksz. – Á, nem. Nem ismerem. Ezek szerint Fionnuala nagyon gyors volt, hála az égnek. Gyorsan azt motyogta, hogy mennie kell, és továbbállt. Hazament a szállására, és ahogy ott üldögélt, nagyon ideges lett. Olyan váratlan és izgalmas volt ez a kaland Fionnualával, hogy eddig bele sem gondolt, milyen kockázatos lehet. Gilpatrickkal való találkozása döbbentette rá hirtelen. A fiatal pap

sejtette, hogy nővel töltötte az éjszakát. A házban lakó katonák is tudták. Látta, hogy néztek egymásra, amikor hazaért. Ez azt jelent, hogy hamarosan minden Dublinban lévő katona megtudja. Persze a hadseregben ez csak növeli a hírnevét, de veszélyes is. Egy idő után kérdezősködni fognak, hogy ki az a lány. Megpróbálnak rájönni. És ha rájönnek? Erre a gondolatra jeges rémület öntötte el. Hiszen gondoljunk csak bele, ki ez a lány. Egy Lawrence O'Toole-hoz közel álló pap, egyben egy jelentős helyi család főnökének leánya. Egy olyan pap húga, aki tárgyalásokat folytat a főkirállyal. Épp az ilyen emberek barátságára volt Strongbow-nak szüksége, ha el akarta foglalni Diarmait helyét Leinsterben. Az nem számít, hogy gyakorlatilag a lány csábította el őt. Azzal, hogy vele hált, bemocskolta a család becsületét. Afelől ugyanis nem lehetett kétsége, milyen viselkedést várnak el egy ilyen fontos család hajadon leányától. Visszaélt Gilpatrick barátságával és szülei vendégszeretetével. Sosem fogják megbocsátani neki. A fejét követelik majd, Strongbow pedig szemrebbenés nélkül feláldozza. Neki vége. Nincs valami kiút? Ha most véget vetne a kapcsolatuknak, nem tudódna ki. Ám még mindig az együtt töltött éjszaka uralta gondolatait: a lány illata, melege, szenvedélyük, a hosszú, érzéki

ölelések, ahogy testük egymásba fonódott, mindaz, amit tettek. Bármelyik férfi szembenézne a halállal egy ilyen éjszakáért. Valóban vessen véget ennek? Talán még sincs rá szükség. Most ugyanis még valami eszébe jutott. Még ha fény derül is a dologra, egyáltalán nem biztos, hogy rossz vége lesz. Mi lenne, ha épp ő kezdene hencegni vele? Ha hőstettként kezelné az egész ügyet? A Strongbowhoz hasonló emberek biztosan így tennének. Ha Fionnuala lelepleződik, ha híre megy, hogy megbecstelenítették, nem lesz túl nagy esélye, hogy egy ír herceg felesége lehessen. Hogy megőrizzék a lány jó hírét, a családnak, ha vonakodva is, de bele kellene egyeznie, hogy ő vehesse el. Belegondolt az apja helyzetébe: az egyházi birtokokból is származik jövedelme, hatalmas birtokai vannak lenn a part mentén, és számtalan marhája. Fionnuala minden bizonnyal csinos hozományt kap, hiszen meg kell őrizniük a család becsületét. Ha egy ilyen jelentős leinsteri családból származó lányt venne el, talán Strongbow, aki maga is egy leinsteri hercegnőt vett nőül, több érdeklődést mutatna iránta. Ha megőrzi a hidegvérét, lehet, hogy ez a dolog bizonyul életében a legeslegjobbnak. Két nappal később ismét Fionnualával töltötte az éjszakát.

*** Hetekig kitartott a Dublin körüli ostromzár. A város körül kellemesen telt az ostromlók számára az idő. Kezükben volt a környék összes marhája, jószága, kertje, gyümölcsöse, földje és minden terménye. Táboraikban élvezték a nyári meleget, és várták, hogy minden beérjen. A városban azonban már nem volt ilyen kellemes. Bár dél felől elvágták a vízellátást, azért volt víz bőven, és még friss hal is jutott a Liffeyből, bár nem elegendő. Ott voltak még a város gabonakészletei, a zöldségeskertek és valamennyi disznó is. Ám hat hét elteltével Strongbow már tisztán látta, hogy ha csökkenti is a fejadagokat, akkor is legfeljebb három-négy hétig húzzák ki. Utána le kell ölni a lovakat. Gilpatrickot így hát nem is lepte meg, amikor az ostrom hatodik hetében O'Toole érsek hívatta, hogy tartson vele a főkirály táborába egy megbízatással. Úgy látta, ezúttal egyedül ő kíséri el a nagy embert. Délben indultak, átlovagoltak a hosszú fahídon a Liffey északi partjára, majd egy rövid szakaszon nyugat felé haladtak a folyó mellett, míg meg nem érkeztek a megbeszélt helyre. Az érsek fáradtnak látszott. Finom vonású, aszketikus arcában a feszültségtől karikás volt a

szeme, és Gilpatrick tudta, nemcsak a felelősség nyomja vállát, hanem érzékeny, költői lelke lévén, szinte fizikai fájdalmat érzett, ha belegondolt mások szenvedéseibe. Mikor tavaly a sikertelen támadás során Dublin királyát megölték, a szent életű érsek szemmel láthatóan szenvedett. Most is nagyon aggódott, mivel Strongbow még nem válaszolt a főkirály ajánlatára, és úgy látta, ebből csak szenvedés és vérontás lehet. – Magát okolja – mesélte Gilpatrick az apjának. – Természetesen nem ő tehet róla, de hát ilyen a természete. Pompás fogadtatásban részesítették őket a találkozóhelyen. Nagy, zsúptetejű építményt állítottak fel, melynek északi oldalát vesszőfonatú fal takarta, a többi oldalon pedig nyitott volt. Gyapjúpárnákkal és mindenféle szövettel borított padokat vittek be, az asztalokon pedig remek lakoma várt rájuk. A legnagyobb főnökei társaságában lévő főkirály szívélyesen és tisztelettel üdvözölte őket, majd asztalhoz invitálta vendégeit, aminek Gilpatrick igencsak megörült. Persze azért látta, hogy bár őszinte kedvességgel fogadják őket, más célja is van a nagy traktának. A főkirály így hozta a tudomásukra, hogy bőségesen van élelme, míg Gilpatrick arca elárulta neki, hogy amint már gyanította is, a városban egyre kevesebb az eleség.

Az O'Connor király magas, erőteljes férfi volt. Arca széles, göndör, fényes, sűrű fekete haja a vállára omlott. Sötét, meleg pillantású szeme nagy hatással volt a nőkre, amint Gilpatrick hallotta. – Már hat hete itt vagyok – mondta. – De amint tudjátok, a városból nem lehet minket látni, úgyhogy kérlek, ne mondjátok el, hol táborozunk. Minden reggel lemehetek fürödni a Liffeyre. – Elmosolyodott. – Úgyhogy ha Strongbow-nak úgy tetszik, én szívesen maradok akár egykét évig is. Gilpatrick belefeledkezett az evésbe. Még az aszketikus érsek is megivott végül egy-két pohár bort. Gilpatrick örömére tehetséges hárfás szórakoztatta őket; egy bárd pedig egy régi ír történetet adott elő Cuchulainnról, a harcosról és arról, hogyan kapta a nevét. A kis társaság kedélyes hangulatban kezdte megtárgyalni az angolok ügyét. – Új javaslatom van, ami meg fog lepni – kezdte az érsek. – Strongbow még mindig Leinstert akarja, de hajlandó a rendes ír szokások szerint elfogadni tőled. Esküt akar tenni neked, és túszokat adni. Az angolok kifejezésével élve, te lennél a hűbérura. – Óvatosan a főkirályra nézett. – Tudom, azt hitted, hogy az egész szigetet meg akarja hódítani, de nem így van. Készen áll, hogy a te kezedből fogadja el Leinstert, és megadja neked a téged megillető tiszteletet. Szerintem ezt komolyan

kell venni. – Úgy rendelkezne vele, mint Diarmait? – Igen. A főkirály felsóhajtott, és kinyújtóztatta hosszú karját. – De hát nem épp ez a baj, Lorcan? – Természetesen írül beszéltek, és az érseket is ír nevén szólította. – Diarmaitben nem lehetett megbízni. Az az ember kész volt feláldozni a saját fiát esküszegésével. Azt mondod, hogy Strongbow jobb ember nála? – Én nem kedvelem őt – felelte őszintén O'Toole –, de becsületes ember. – Ha ez így van, Lorcan, csak azt mondd meg nekem, hogyan lehetséges, hogy ez a becsületes ember kész hűségesküt tenni nekem, mikor már az angol Henrik királynak is tett? Nincs ebben ellentmondás? Az érsek zavarba jött. Gilpatrickra pillantott. – Azt hiszem, én meg tudom magyarázni – mondta Gilpatrick. – Tudod, gyakorlatilag nem hinném, hogy Strongbow hűségesküt tett Henrik királynak az ír földjeiért. Így hát te lennél a hűbérura Leinsterért, Henrik pedig az Angliában lévő földjeiért. – Látta, hogy a másik kettő értetlenül néz rá, ezért folytatta. – Odaát minden talpalatnyi földnek megvan a maga ura, úgyhogy az ember minden birtokáért különböző hűbérúrnak

tartozhat esküvel – mosolyodott el. – Sok Strongbow-hoz hasonló nagyúr például Henriknek tesz esküt az angol birtokaiért, a francia királynak pedig a francia birtokaiért. – De hát akkor kinek tartoznak hűséggel? – tudakolta a főkirály. – Attól függ, épp hol vannak. – Édes Istenem, hát miféle népség ez az angol? Nem csoda, hogy Diarmait úgy kedvelte őket. – Náluk a hűségeskü nem annyira személyes kérdés – mondta Gilpatrick –, inkább csak jogi dolog. – Kereste a szavakat, amelyekkel meg tudná értetni a Plantagenet-feudalizmus szellemiségét. – Úgy is mondhatnánk, hogy inkább maga a föld érdekli őket, nem pedig az emberek. – Isten bocsássa meg nekik – mormolta az érsek, miközben szörnyülködő pillantást váltott az O'Connor királlyal. – Gondolod, ha Strongbow megkapná Leinstert, és képes lenne megjutalmazni a katonáit vagy bárkit, akit még idehoz, bízhatnánk benne, hogy nem támad meg más területeket is Írországban? – kérdezte az O'Connor király. De mielőtt a jámbor érsek felelhetett volna, folytatta: – Szépen, biztonságban körül van véve Dublinban, Lorcan. Nem tehet semmit. Hadd maradjon csak, míg el nem fogadja ajánlatunkat, hogy tartsa meg a

kikötőket. Vagy ez, vagy kiéheztetjük őket. Nincs szükségünk arra, hogy alkudozzunk vele, vagy elfogadjuk ezeket az angol esküket, amelyek nem szívből jönnek. *** Fionnuala számára ezek a féktelen nyári hetek valósággal megvilágosodást hoztak. Csak most jött rá, milyen unalmas is volt az élete azelőtt. Már régen unatkozott: untatták a szülei, a bátyja – nem mintha sokat látta volna őket, hála istennek –, untatta Dublin és az ispotály. Untatta a zarándok és nyájas felesége is. Még Una is untatta, aki jót akart ugyan, de mindig meg akarta fékezni. Una társaságában úgy érezte magát, mint egy versenyre termett paripa, akit koszos kis szekér elé fognak. De hát akkor mire vágyott? Hiszen maga sem tudta, csak azt, hogy valami másra, valami újra. Mit tehet egy ilyen lány, ha unatkozik? Az almalopás mégsem olyan jó szórakozás. Ott voltak persze a helybeli fiúk, akikkel kacérkodhatott. Tudta, hogy ezzel legalább felbosszantja a szüleit. De igazság szerint a helybeli fiúk is untatták. Azokkal az öregekkel ott az ispotályban csak tréfált. Mostanában persze ott voltak az angol katonák is.

De a legtöbb túl durvának látszott; inkább attól félt, hogy megerőszakolják, mintsem hogy elcsábítják. Némelyik lovag egészen jóképű volt ugyan, de túl öreg, és tőlük is tartott egy kicsit. Ám amikor Gilpatrick barátja, a walesi lovag megjelent a házukban, úgy gondolta, ő a legszebb fiú, akit valaha is látott. És rögtön tudta, hogy ő lehet az az ember, aki megnyitja a kaput élete következő nagy kalandja előtt. Az eredmény még legmerészebb álmait is túlszárnyalta. Walesinek hívta, ahogy az apja. „Az én walesim." Ismerte már minden haja szálát, büszke, ifjú testének minden porcikáját. Néha egészen elcsodálkozott, hogyan is lehet az övé. De szerelmes volt-e? Nem igazán. Túlságosan el volt foglalva önmagával ahhoz, hogy szerelembe essen. Persze a szexuális ébredés csodálatos dolog volt, a legjobb dolog eddigi életében. Ám leginkább mégis a kaland, a játék vonzotta az egészben. Az a tudat töltöttel el izgalommal légyottjaikra menet, hogy mindenkit becsapott. Az a tudat töltötte meg számára az ispotályt fénnyel és élettel, hogy miközben Una nagy komolyan végzi a dolgát, ő épp most szállt ki a férfi ágyából. Az a tudat reszkettette meg ifjú szeretőjére várva, hogy veszélyes és tiltott dolgot művel, ez táplálta szenvedélyének tüzét. Más veszélye is volt kalandjának azonkívül,

hogy felfedhetik. Már a középkorban is ismertek a nők módszereket a gyermekáldás megakadályozására, ám ezek tökéletlenek és megbízhatatlanok voltak. Fionnuala is tisztában volt a kockázattal, de igyekezett nem venni róla tudomást. Ez nem riasztotta vissza. Kapcsolatuk tehát folytatódott. Szerelem volt, szenvedély – legalább nem unatkozott. Három nappal bátyjának a főkirálynál tett sikertelen látogatása után Fionnuala az ispotály bejáratánál álldogált, és meglátta, hogy Una siet felé a nyugati városkapu felől. Majdnem dél volt. Una egy órája ment a városba valamiért. Barátnője most úgy rohant vissza, mintha darázs csípte volna meg. Nemsokára azt is megtudhatta, miért. – Elmentem a székesegyházba, hogy imádkozzak szegény szüleimért és érted, Fionnuala, és amikor kijöttem, mit gondolsz, kivel találtam szembe magam? Az apáddal. – Ezzel az épület sarkához húzta Fionnualát, ahol senki sem hallhatta meg őket. – És azt mondta nekem: „Örülök, hogy Fionnuala ennyi időt tölt az ispotályban. De mivel az éjjel is ott volt, nem tudtam neki megmondani, hogy ma estére feltétlenül jöjjön haza, mert vendégeink lesznek. Megmondanád neki?" Én meg ott állok, mint egy félnótás, és csak annyit tudtam mondani, igen, atyám, persze. Majdnem kiszaladt a számon,

hogy hiszen nem is voltál az ispotályban. – Rosszallón, tágra nyílt szemmel bámult Fionnualára. – Szóval ha sem itt, sem ott nem voltál, akkor az isten szerelmére, hol a csudában voltál? – Valahol másutt. – Fionnuala titokzatosan pillantott barátnőjére. Élvezte a helyzetet. – Hogy érted, hogy valahol másutt? – Hát, ha sem itt nem voltam, sem ott… – Ne szórakozz velem, Fionnuala! – mondta Una a dühtől kivörösödve. Átható pillantást vetett a barátnőjére. – Ugye nem azt akarod mondani… Ó istenem, Fionnuala, csak nem valami férfival voltál? – Meglehet. – Elment az eszed? Az ég szerelmére, kivel? – Nem mondom meg. Fionnualát meglepte a pofon, amelyet ezután kapott, majdnem meg is tántorodott. Visszaütött, de Una felkészült erre, és még idejében lefogta a kezét. – Bolond vagy! – Irigykedsz. – Na, ez is rád vall, hogy ezt hiszed! Eszedbe sem jutott, mi lesz így veled? Nem is érdekel a jó híred meg a családod? Fionnuala elvörösödött. Most már ő is kezdett dühbe gurulni. – Ha továbbra is így kiabálsz – mondta

haragosan –, úgyis egész Dublin megtudja. – Véget kell vetned ennek, Fionnuala! – Una lehalkította a hangját, szinte már suttogott. – Most rögtön abba kell hagynod. Mielőtt még túl késő lenne. – Lehet, hogy abbahagyom. Lehet, hogy nem. – Akkor megmondom apádnak. Majd ő véget vet neki. – Azt hittem, a barátom vagy. – Az is vagyok. Épp ezért mondom el neki. Hogy megmentselek téged saját magadtól, te ostoba kölyök. Fionnuala hallgatott. Legfőképpen barátnője okoskodó hangneme bántotta. Hogy merészel így parancsolgatni neki? – Ha megmondod, Una – mondta lassan –, megöllek. – Olyan halkan, mégis meggyőződéssel mondta, hogy Una akarata ellenére is elsápadt. Fionnuala farkasszemet nézett vele. Komolyan gondolta? Maga sem tudta. Épp most teszi tönkre a barátságukat? Végül rájött, hogy úgysincs értelme Unát fenyegetni. – Ne haragudj, Fionnuala. Meg kell tennem. Fionnuala hallgatott. Lesütötte a szemét. Felsóhajtott, és vágyakozva pillantott a nyugati kapu felé. Majd megint maga elé meredt, és néhány percig meg sem mozdult. Végül felnyögött.

– Olyan nehéz, Una. – Tudom. – Tényleg úgy gondolod, hogy véget kell vetnem ennek? – Tudom, hogy így van. – Jól van, nem találkozom vele többet. Tényleg. – Megígéred? Fionnuala erre gúnyosan elmosolyodott. – Különben megmondod az apámnak. – Muszáj. – Tudom – sóhajtott Fionnuala. – Megígérem, Una. Lemondok róla. Megígérem. Erre aztán összeölelkeztek, Una sírva fakadt, Fionnuala is rázendített; Una csak azt suttogta: „Tudom, tudom", amire Fionnuala azt gondolta magában, semmit sem tudsz, te kis szenteskedő, így aztán minden el is volt rendezve. – De most már tényleg nem szabad beárulnod, Una – mondta Fionnuala. – Mert ha többé felé sem nézek, akkor is tudod, mit tenne az apám. Addig korbácsolna, amíg csak állok a lábamon, aztán bedugna a zárdába Hoggen Green mellett. Tudod, hogy már régen is mindig ezzel fenyegetőzött. Megígéred, Una? – Könyörgő szemmel nézett rá. – Megígéred? – Igen – felelte Una. Fionnuala elgondolkodott aznap este hazafelé

menet. Ha folytatni akarja a viszonyt anélkül, hogy Una beleavatkozna, meg kell hoznia néhány óvintézkedést. Egyik reggel apjával vagy bátyjával elkísértethetné magát az ispotályba, hogy lássa, otthonról jön. Csak délután találkozhat Peterrel. Ha már elcsitította Una gyanakvását, viszonyuk maradhat a régiben. Olyan mélyen belemerült a tervezgetésbe, hogy el is felejtette, miért kell aznap idejében hazaérnie. Odaért a házuk kapujához, mely közvetlenül a kis templom mellett állt. Észrevette, hogy két ló van kikötve, és eszébe jutott, hogy vendégeik vannak, de nem volt rájuk különösebben kíváncsi. Persze azért megigazgatta a ruháját, és lesimította a haját, mielőtt bement a kapun. Mivel nyár volt, padokat és asztalokat állítottak a gyepre. Szülei odakinn voltak, és mosolyogva fordultak felé. Bátyja, Gilpatrick úgyszintén. Ahogy felé fordultak, abból már láthatta, hogy csak rá vártak és valószínűleg róla beszéltek. Anyja még mindig mosolyogva lépett felé, de valahogy olyan különösen nézett rá. – Gyere, Fionnuala! – mondta. – A vendégeink már megérkeztek. Gyere és üdvözöld illendően Brendan és Ruairi O'Byrne-t. ***

Egy héttel Una fenyegetőzése után Peter FitzDavid még mindig rendszeresen találkozott Fionnualával. Óvatosak voltak, csak délután vagy kora reggel találkoztak, az éjszakákat nem töltötték együtt. Az O'Byrne unokatestvérek érkezése segített. Fionnuala ravaszul arra biztatta apját, hogy hozza el mindkettejüket egyik nap az ispotályba, amikor épp dolgozik. Ott láthatták, ahogy szerényen, jámbor módon dolgozik Unával és a zarándok feleségével; és persze Una is láthatta, hogy most már komoly udvarlók vannak a láthatáron. – El sem tudja képzelni, hogy más férfira is ránézhetek, ha egyszer egy O'Byrne fiúhoz is mehetek – mesélte nevetve Peternek. Peter már nem fogadta ilyen könnyű szívvel a jövevények hírét. Gilpatricktól megtudta, hogy szülei Brendan O'Byrne-t szánták a lányuknak, de az majd még kiderül, tetszik-e a fiúnak, és a nemes O'Byrne família nem gondolja-e úgy, hogy Brendan jobbat is találhatna. Rokona, Ruairi már egész más eset volt, és Gilpatrick szülei nem nagyon örültek, hogy ő is ott van. – Brendan derék legény, de Ruairi nehéz természet – mondta Gilpatrick fagyos mosollyal. – Nem is tudom, mit keres itt – mormolta. Peter viszont sejtette. Ha Brendan egyedül érkezik, az túl egyértelmű lett volna: ha végül úgy

dönt, mégsem kéri meg Fionnuala kezét, azzal csalódást okoz a főnöknek, sőt akár még meg is bántja; ám ha a két rokon együtt tesz baráti látogatást, az ellen senkinek sem lehet egy szava sem. Van-e oka féltékenykedni erre az óvatos ifjú hercegre? Meglehet. O'Byrne-nek megvolt az a hatalma és helyzete, amire ő csak vágyott. Tökéletes párja lenne Fionnualának. „Ha lenne bennem egy kis tisztesség – gondolta Peter –, félreállnék, és nem vesztegetném tovább ennek a lánynak az idejét. Nem vagyok jobb egy tolvajnál" – mondta magának dühösen. De amikor a lány újra eljött a szállására, és hozzábújt, mégsem tudott ellenállni. Fionnuala nemcsak a testét adta neki, hanem élelemmel is ellátta. Ugyanis egyre kevesebb ennivalóhoz lehetett jutni a városban. Még Gilpatrick is éhezett. – Apámnak a templomban van bőven – magyarázta. – És senki sem akadályozhatja meg, hogy meglátogassam. Az érsekkel van gond. Azt mondja, ugyanúgy kell szenvednünk, mint mindenkinek a városban. Az a baj, hogy ő maga sosem eszik többet egy falatka kenyérnél. – Peter nem árulhatta el neki, hogy Fionnuala csaknem mindennap becsempész neki egy kis ételt az apja házából.

Egyik reggel, a falakon teljesített őrszolgálat leteltével elküldte az embereit, és hazafelé indult, a Fionnualával való délutáni találkozásra várva. Épp a Krisztus-templom előtt ment el, amikor meglátta Strongbow-t. A nagyúr egyedül álldogált, és a folyót nézte, nyilván gondolataiba merült, Peter pedig azt gondolta, hogy úgysem vette észre, így halkan próbált elosonni mögötte, amikor meghallotta, hogy Strongbow a nevén szólítja. Odafordult. Arca ugyan szenvtelen volt, de Peter úgy látta, mintha lehangolt lenne. Aligha lepődött meg ezen. Bár az ostromlók a falaktól kissé messzebb táboroztak le, azért jól rajta tartották a szemüket a kapukon. Lehetetlenség lett volna felderítőket kiküldeni. Két napja Strongbow a sötétség leple alatt kiküldött egy csónakot, hogy felderítse, vajon a vízen lopva be tudnának-e hozni némi utánpótlást, de az ellenséges katonák Clontarf mellett elfogták és felgyújtották, úgy küldték vissza a dagállyal. Ugyanaz a vélemény járta a városban maradt dubliniak és az angol katonák között is: a főkirály legyőzte. Ám Strongbow tapasztalt hadvezér volt; Peter nem hitte, hogy feladja. Strongbow most úgy fürkészte őt, mintha tervezne valamit. – Tudod, hogy pillanatnyilag mire lenne szükségem, Peter FitzDavid? – kérdezte halkan. – Ködre – vetette fel Peter. – Akkor legalább

kiosonhatnánk. – Lehet. De még annál is nagyobb szükségem lenne némi információra. Tudnom kell, hol van a főkirály, és hol vannak pontosan a csapatai. Szóval ki akar törni, gondolta Peter. Nem is volt más lehetősége. De ahhoz, hogy egyáltalán reménykedhessen a sikerben, meg kell lepnie az ostromlókat. – Akarod, hogy ma este kimenjek felderíteni? – kérdezte. Ha sikerrel járna, bizonyára nagy becsben tartanák. – Esetleg. De nem vagyok benne biztos, hogy átjutnál. – Peter arcát fürkészte, majd leeresztette a tekintetét. – Az érsek és az a ifjú pap valószínűleg tudja. Mi is a neve? Gilpatrick atya. De persze én nem kérdezhetem meg őket. – Ismerem Gilpatrickot, de sosem mondaná el. – Nem is. Viszont megkérdezhetnéd a húgát. – Strongbow megint elfordult, és a folyót kémlelte. – Ha legközelebb találkoztok. Szóval tudja. Peter érezte, hogy elsápad. Vajon még hányan tudhatják? Ám annál, hogy tudott a törvénytelen kapcsolatról, sokkal rosszabb volt, hogy arra kérte, Fionnualát használja fel kémkedésre, vagy legalábbis szedje ki belőle a híreket. Lehet, hogy nem is tud semmit, de nem is ez számított. Ha el akarja nyerni Strongbow kegyeit,

ki kell derítenie valamit. Csodálatos módon még aznap délután alkalma nyílt rá, és sokkal könnyebben ment, mint képzelte volna. A házban szerelmeskedtek. Utána volt még egy órájuk, mielőtt a lánynak indulnia kellett volna. Az O'Byrne fiúkról beszélgettek, akiket másnapra Fionnualáék visszavártak, és arról, hogy milyen otthon a lány élete. – Szerintem Strongbow-nak hamarosan be kell hódolnia a főkirály előtt – jegyezte meg Peter. – Nem hiszem, hogy még egy hónapig kihúznánk, és arra sincs semmi esély, hogy valaki a segítségünkre siessen. – Elvigyorodott. – Örülni fogok, ha vége lesz. Akkor aztán elmehetek hozzátok, és apád vendégül lát, ahogy ígérte. Persze csak ha addig nem mész hozzá Brendan O'Byrne-höz – tette hozzá bizonytalanul. – Ne butáskodj! – nevetett fel a lány. – Nem megyek feleségül Brendanhoz. Az ostromnak pedig hamarosan vége. Most jött el Peter pillanata. – Igazán? – Igyekezett kétkedő hangot megütni. – Gilpatrick így gondolja? – Ó, igen. Épp tegnap hallottam meg véletlenül, hogy apámnak azt mesélte, a főkirály tábora nem messze van a folyóparton. Annyira biztos benne, hogy az angoloknak semmi esélyük, hogy az emberei mindennap a Liffeyben fürdenek.

– Valóban? – Az összes főnökkel együtt. Nem törődnek a világon semmivel. Peternek a lélegzete is elállt. Csaknem kiült arcára az öröm, de még idejében visszafogta magát, fancsali képet vágott, és azt mormolta: – Akkor tényleg semmi esélyünk. Jóformán vége is az egésznek. – Aztán még hozzátette: – Jobb, ha nem beszélsz róla senkinek, hogy ezt mondtam, Fionnuala. Ha Strongbow fülébe jutna… kétségbe vonná a hűségemet. – Ne aggódj! – nyugtatta meg a lány. Ám Peter esze már egész máson járt. *** Másnap délután az előretolt ír posztok őrszemei látták, hogy Fionnuala elhagyja az ispotályt, és szokás szerint a város nyugati kapuján megy be. Mivel őrhelyükről nem láthatták a déli kaput, sosem tudták, mennyi időt tölt Dublinban, mielőtt hazamenne, így hát azt sem sejthették, hogy egyenesen Peter szállására siet, és csaknem szürkületig ott is marad, ekkor pedig az apja házának közelében posztoló őrszemek láthatták, hogy kilép a déli kapun, és hazasétál. Már csaknem besötétedett, amikor a nyugati

oldal őrei meglátták Fionnualát sáfrányszínű kendőjével a fején, amint visszatért az ispotályhoz. Nem szokott ugyanaznap visszatérni, de látták, hogy bemegy az ispotály udvarába, és nem is foglalkoztak többet a dologgal. Így aztán elég értetlenül nézték másnap este, hogy a lány ismét az ispotály felé tart. – Láttad ma visszamenni Dublinba? – kérdezte az egyik őrszem a társát. Aztán vállat vont. – Biztosan nem figyeltünk. Másnap hajnalban látták, hogy visszasurran az ispotályból a nyugati kapuhoz, majd egy óra múlva megtette ugyanazt az utat. Ez egyszerűen lehetetlennek tűnt. Az őrök megállapították, hogy itt valami nincs rendjén. Elhatározták, hogy ezentúl jobban odafigyelnek. *** Mikor Peter az első este elérte az ispotályt, bement a kapun, és a kerítés tövébe telepedett. Senki sem láthatta meg. Ilyenkor már mindenki odabenn volt. Levette a kendőt a fejéről, és várakozott. A nyárnak ebben az időszakában mindössze három óra hosszáig volt teljesen sötét. Az ég felhős volt, de néha előbukkant a hold. Ennek örült. Szüksége volt egy kis fényre, ám nem túl sokra. Egészen éjfél utánig várt, mielőtt felkelt.

Az ispotály mellett húzódott a széles, ősi, nyugatra vezető út, a Slige Mhor. Nem egészen egymérföldnyire egy osztag elzárta az utat. Peter teljesen el akarta kerülni a Slige Mhort. Tudta, hogy az ispotály udvarának folyóparti oldalán van egy kis kapu. Odaosont, és kiment rajta. Előtte bozóttal tarkított nyílt terep feküdt, mely egészen a mocsaras folyópartig húzódott. Ha szerencséje van, a sötétben arra elosonhat. Egy órájába telt, mire óvatosan el tudta hagyni az utat őrző ír csapatokat; csak akkor mozdult, ha a felhők épp eltakarták a holdat. Utána már gyorsabban haladhatott a folyó mentén, bár még mindig óvatosan surrant, egészen addig, míg feltételezése szerint a főkirály táborhelyével szembe nem ért. Aztán elrejtőzött egy emelkedőn a bokrok között, ahonnan jól kiláthatott, és felkészült rá, hogy az éjszaka hátralévő részét várakozással töltse. Kiderült, hogy majdnem jó helyen jár. Másnap reggel meglátta a főkirály táborát, mindössze fél mérfölddel volt feljebb. Látta, hogy kora reggel elindul az őrjárat. Néhány óra múlva visszatértek. Ezután vagy százan lementek a folyóra. Elég sokáig elidőztek ott. Valamiféle labdajátékot játszottak. Utána mind visszamentek a partra. Látta, hogy a napon süttetik vizes, mezítelen testüket. A délelőtt további részét rejtekhelyén töltötte.

Fél vekni kincset érő kenyeret és egy bőrkulacsban vizet is hozott magával. Jól megfigyelte a terepet. Ez nélkülözhetetlen volt terve kivitelezéséhez. Kora délután ráébredt, hogy még valamit meg kell tennie aznap, ez azonban veszélyes volt. Egy óra múlva elhagyta rejtekhelyét, és óvatosan átaraszolt a réten egy magasabban fekvő kis erdős területig. Estig vissza sem tért rejtekhelyére, addigra viszont már elégedetten nyugtázta, hogy terve beválhat. Sötétedés után visszament az ispotályhoz. Különös érzés volt ott várakozni a kapunál, miközben tudta, hogy Fionnuala aznap éjjel odabenn dolgozik, mindössze néhány yardnyira tőle; ám hajnalig ott maradt, majd kendőjébe burkolózott, és hajnalban elhaladt az ír őrök mellett, akik azt hitték, Fionnuala az. Délelőtt elment Strongbow-hoz. Elmesélte neki, mit látott, de Fionnualáról nem tett említést. Ha Strongbow sejtette is az igazat, ő sem utalt rá. Mikor befejezte, Strongbow elgondolkodott. – Ebből akkor húzhatnánk a legtöbb hasznot, ha fürdés közben lepjük meg őket, amikor az őrök nem figyelnek – mondta a nagyúr. – De honnan tudhatnánk, mikor? – Már erre is gondoltam – mondta Peter. Ezzel elmesélte Strongbow-nak további terveit. – Ki tudnál surranni még egyszer az őrök orra

előtt? – kérdezte Strongbow, mire Peter bólintott. – De hogyan? – Ezt ne kérdezd – felelte Peter. – Holnap reggel apály lesz, úgyhogy nemcsak a hídon, hanem a gázlón is átküldheted az embereket. – És hová állítsuk az embert, aki majd a jeledre vár? – A – mosolyodott el Peter. – A Krisztustemplom tetejére. – Szóval a terv azért mindenképpen kockázattal jár – foglalta össze Strongbow. Majd lépésről lépésre újra átvette a részleteket. – De ha sikerül, akkor igazán jó munkát végeztél. Viszont van egy feltétele. Hogy szép, derűs időnk legyen reggel. – Hát, ez igaz – ismerte el Peter. – Nos, egy próbálkozást megér – határozta el Strongbow. *** Aznap alkonyatkor az őrszemek látták, hogy valaki kijön a nyugati kapun, és az ispotály felé tart. Aznap reggel már Unát is megállították, egy órája pedig Fionnualát, hogy meggyőződjenek róla, csakugyan ők azok. Most is úgy döntöttek, hogy ellenőrzik ezt az alakot, és egyikük gyorsan odalovagolt hozzá. Az illető úgy volt öltözve, akár

egy pap, de az őrszem gyanút fogott. Álruha is lehetett. A fickó fejét csuklya borította. – Ki vagy, és hová igyekszel? – kérdezte az őr ír nyelven. – Peter atya a nevem, fiam – hangzott a nyugodt, ír nyelvű válasz. – Az ispotályba tartok, hogy meglátogassak egy szerencsétlen lelket. – Ezzel levette a csuklyáját, hogy láthatóvá váljon tonzúrája, és kedvesen az őrre mosolygott. – Úgy hiszem, már várnak. Ebben a pillanatban kinyílt az ispotály kapuja, és Fionnuala tűnt fel. Intett a papnak, és tiszteletteljesen várakozott a bejáratnál. – Menj csak, atyám – mondta az őr egy kissé zavartan. – Köszönöm. Nem hiszem, hogy még ma visszatérnék. Isten legyen veled, fiam. – Azzal visszahúzta a csuklyáját, és az őrszem látta, hogy Fionnuala bekíséri, majd becsukja maguk mögött a kaput. – Egy pap – jelentette az őrszem. – Holnap megy vissza. – Többet nem is gondoltak rá. Ezalatt az ispotályban Fionnuala bevezette Petert egy szobába – egy külön kis helyiségbe, mely a férfiak hálótermének végében volt, de kívülről vezetett oda egy külön ajtó –, ahol a kedves, hiszékeny Una ígérete szerint nem fogják őket

megzavarni. Mikor bementek, Peter ledobta a csuklyáját, és Fionnuala alig tudta megállni nevetés nélkül. – Tonzúrád van, mint Gilpatricknak – suttogta. – Különben bajban lettem volna az őrökkel. Peter gratulálhatott magának, hiszen eddig minden tökéletesen ment. Mindezt annak köszönhette, hogy két nappal azelőtt olyan gyorsan vágott az esze, és előrelátó volt. Sajnálta ugyan, hogy be kell csapnia és fel kell használnia Fionnualát, mivel éppen ezt tette; de azzal nyugtatta magát, hogy nagyobb ügy érdekében teszi. Számításai beváltak. Mikor megtudta, hogy a következő két éjszakát a lány az ispotályban tölti, úgy döntött, oktalan dolog lenne még egyszer női ruhába bújnia. Miután visszatért a felderítésből, ezért folyamodott ehhez a másik eszközhöz. – Holnapután együtt töltjük az éjszakát – mondta a lánynak. – A rakparton? – kérdezte Fionnuala bizonytalanul. – Nem, az ispotályban. – Az ispotályban? Te megőrültél! – kiáltott fel a lány. – Nincs ott valahol egy nyugodt hely? – kérdezte Peter. A lány elgondolkodott, és azt felelte, hogy lehet. – Akkor figyelj! – Elvigyorodott. –

Megmondom, mit fogunk tenni. És most, miközben ámulva nézte a férfit, Fionnuala arra gondolt, hogy egész életében ez volt a legmerészebb tette. Csodálatos módon még csak nem is volt túl nehéz. Miután elmondta Unának, hogy úgy érzi, lelki tanácsra van szüksége, barátnője együtt érzett vele. – Gyónni akarok egy papnak, Una – mondta. – Utána pedig sokat kellene beszélgetnem vele. – Bocsánatkérőn mosolygott. – Az O'Byrne fiúkról van szó. Nem tudom, mit tegyek. – Mikor erre Una megkérdezte, miben segíthetne, Fionnuala elmagyarázta: – Nem akarom, hogy lássák, egy pap házába megyek. Dublinban mintha mindig mindenki figyelne engem. Úgyhogy megkértem a papot, ő jöjjön ide. – A zarándok és felesége mindig korán lefeküdtek. Így a pap eljöhet, kettesben beszélgethetnének, és addig maradna, amíg csak szükséges. Megkönnyebbülésére Una is jó ötletnek tartotta. Ő ajánlotta a férfiak kórterme melletti kis szobát, és nagylelkűen azt mondta: – Ha bárki megkérdezi, majd azt mondom, hogy a pap hozzám jött. – Azzal karon fogta Fionnulát, és azt mormolta: – Megértelek, Fionnuala. – Fionnuala pedig azt gondolta, jobb, ha nem. Senki sem volt a közelben. Ha Una figyelt is

valahol, nem tűnt fel. Mire beléptek a szobába, Una már meg is gyújtott két gyertyát, és egy kis ennivalót is készített oda nekik. A lány megsimogatta Peter tonzúráját. – Azt kell hinnem, hogy egy pap lett a szeretőm – mondta csintalanul. Majd zavartan meredt rá. – Hogyan fogod megmagyarázni a kopaszságodat a következő napokban? – Majd eltakarom – felelte a férfi. – És ezt mind értem tetted? – Igen – hazudta. – És újra megtenném. Egy darabig beszélgettek. Szerelmeskedés előtt Peter kibújt a csuhából. Fionnuala észrevette, hogy levett egy merev párnácskát is, amely a háta aljára volt szíjazva. – Hátfájás – magyarázta a férfi zavartan. – Majd én megmasszírozom – mondta a lány. Már majdnem hajnal volt, amikor a lány felébredt, de Peter már nem volt ott. Az ispotály északi kapuján ment ki, és ugyanarra vette az irányt, mint az előző alkalommal. Hajnalra odaért a kis fákkal borított emelkedőhöz, amelyet a múltkor megjegyzett magának. Már ki is választotta a megfigyelőállást: egy magas fát, ahonnan jól beláthatta a terepet. Pirkadatkor mászott fel a kiválasztott fára. Széthúzta a leveleket, így jól láthatta a szemközti partot, amerre majd az ír király

emberei mennek, és keletre, Dublin felé is kitűnő kilátása nyílt. A távolban még az öböl déli fokát is ki tudta venni. A város alacsonyabb részét nem látta jól a fák miatt. Ám a Krisztus-templom teteje világosan látszott. Most lassan leoldotta a szíjat a derekáról, és elővette a kis párnát. Óvatosan kibontotta a csomagot, és kivett belőle egy vékony, kemény tárgyat. Alaposan megvizsgálta. Nem volt rajta egy karcolás sem. Egy fényesre csiszolt acéllemez volt az. Strongbow adta neki. Olyan sima volt, hogy az ember arcának legapróbb pórusát is jól láthatta benne. A nagyúr tükörként használta. Peter megfogta, lecsiszolt felével maga felé fordította. Nem akarta megkockáztatni, hogy elárulja rejtekhelyét. Kelet felé nézett és elmosolyodott. Az ég tiszta volt. Telt-múlt az idő. A keleti égbolt egyre jobban kivilágosodott, vörös, majd aranyszínű fénnyel kezdett izzani. Aztán a távoli öböl felett végre felbukkant a nap tüzes gömbje. Minden készen állt. Persze megvolt a kockázata, hogy amikor jelet ad, észreveszik. Ha az ír ostromlók elkapják, biztosan megölik. Ö is ugyanezt tenné a helyükben. Ám ez még mindig csekély kockázat volt ahhoz képest, hogy Strongbow micsoda jutalomban részesítheti, ha a terve sikerrel jár. Izgatott volt ugyan, de türelemmel várt. Egyre

melegebb lett. A nap már felkelt az öböl felett. Most már bizonyára kinn járnak a főkirály őrjáratai. Látta, hogy néhányuk már elhagyta a királyi tábort. Eltelt a reggel, és mozgásnak nem volt semmi jele. Tovább őrjáratoztak, mint előző nap. Lehet, hogy ma nem is fürdenek. Peter magában szitkozódott. Eltelt még egy óra, már csaknem dél volt. Végre meglátta, hogy történik valami a táborban. A part fölött egy csapatnyi ember jelent meg, akik valami nehéz tárgyat cipeltek, de nem tudta kivenni, mi az. Terhüket a lejtő tetején rakták le. Most még többen érkeztek. Mintha vödröket vittek volna. Sorra jöttek-mentek a nagy tárgy körül nyüzsögve. Hirtelen rájött, mit csinálnak. Egy hatalmas kádat töltenek meg. Tudta, hogy az írek szeretnek kádban fürdeni, melynek vizét forró kövekkel melegítik fel. Úgyhogy csak egyetlen dolgot jelenthetett, ha ekkora kádat cipeltek ide. Írország főkirálya szertartásos fürdőt készül venni. Így is volt. Mielőtt még megtöltötték volna a kádat, kezdtek visszaszállingózni az első őrjáratok. Mintha most még többen lettek volna. Peter úgy becsülte, legalább kétszázan mentek le a folyóra, és még mindig érkeztek újabbak. Amint a lejtő tetején minden készen állt, a táborból egy alak tűnt fel egy

tucat férfi kíséretében, akik besegítették az óriási kádba. Míg emberei a folyóban pancsoltak, a bajtársaival körülvett O'Connor király szertartásos mosakodást végzett. Tökéletes volt. Peter alig hitt a szerencséjének. Megfordította az acéllemezt, és gondosan megítélte a megfelelő szöget. Elkezdte forgatni. A Krisztus-templom tetején álló őrszem megpillantotta a felvillanó fényt. Néhány perccel később kivágódott a déli és a nyugati városkapu; száz felfegyverzett lovas és nyomukban ötszáz gyalogos rohant a gázló felé, míg a fahídon kétszáz, teljes vértezetben pompázó lovag dübörgött át. *** Az angolok hirtelen kitörése dublini csapdájukból azon a nyári napon Anglia és Írország történelmében döntő eseménynek bizonyult. A többhetes tétlenségtől talán kissé önelégült ír ostromlókat teljesen készületlenül érte a támadás. Mikor az angol sereg áttörte az írek vonalait, és végigviharzott a Liffey mentén egyenesen a főkirály fürdőhelyéig, az O'Connor királynak épp csak arra volt ideje, hogy összekapkodja a ruháit, és biztonságba helyezze magát. A tábora körüli ír gyalogosokat lemészárolták. Órákon belül

valamennyi ostromló sereg megtudta, hogy a főkirályt megszégyenítették, és Strongbow serege kijutott a nyílt terepre. A harcedzett angolok teljes sebességgel nyomultak előre. Biztosították a városba vezető utakat. A páncélos lovasság élcsapatai letarolták az összes tábort. Az írek képtelennek bizonyultak megbirkózni a jól képzett európai hadigépezettel a nyílt terepen. Az ellenállás megszűnt. A főkirály végül bölcsen visszavonult. Leinster gazdag termőföldjei, marhái és bő termése mind-mind Strongbow könyörtelen és ügyes kezébe kerültek. A jelek szerint Peter FitzDavidre fényes jövő vár. Strongbow még aznap éjjel egy zacskó arannyal jutalmazta. Ennél kétségtelenül csak még jobb dolgok következhetnek. A nyilvánosság előtt nem volt hős. Végül is csak titkos felderítő járőr volt. Csak Strongbow merész kitöréséről szóltak a hírek, és arról, hogyan szégyenítette meg a Liffeynél fürdőző főkirályt – csak erre terjedt ki a krónikások figyelme. Míg Peter FitzDavid szerepét gyorsan el kellett feledni, azt, hogy Fionnuala miként vette ki a részét ezekből a nagy ívű eseményekből, soha nem is volt szabad megtudnia senkinek. Peter sosem említette meg senkinek, még Strongbow-nak sem. Fionnuala csak másnap sejtett meg valamit a történtekből,

amikor eljutottak hozzá a Peter szerepéről szóló pletykák. Félórán át könnyezett, de tudta, hogy soha nem mondhatja el senkinek, még Unának sem, milyen gyalázatos módon viselkedett a férfi, hiszen őt is belekeverte. Jeges érzéssel hasított belé a tudat, hogy Peter teljesen tönkreteheti őt, ha valaha is eszébe jut felfedni, mit tett. Két nap múlva meglátta a férfit a piactéren. Mosolyogva közeledett a lány felé, de ő azért látta a szemén, hogy zavarban van. Bevárta, hogy odaérjen, majd összeszedte minden méltóságát, és nyugodt, hűvös hangon megszólalt: – Soha többé nem akarlak látni. Úgy látta, a férfi mondani akar valamit, de ő sarkon fordult és elment. Peternek azért volt annyi esze, hogy ne menjen utána. *** A Strongbow diadalából származó várható nyereségek számítgatása közben Peter FitzDavid megfeledkezett valamiről. A főkirály veresége után egy hónappal Peter épp a királyi ház előtt sétált el, amikor látta, hogy Strongbow jön ki onnan. Udvariasan fejet hajtott a nagy ember előtt, és rámosolygott, de úgy látta, az észre sem veszi. Zavartnak és csaknem

megviseltnek látszott. Peter elcsodálkozott, mi oka lehet rá. Másnap hallotta, hogy Strongbow éjjel elhajózott. Peter megkérdezte az egyik parancsnokot, hová ment, aki különösen nézett vissza rá. – Megkeresi Henriket, mielőtt túl késő lenne – felelte. – Strongbow bajban van. Plantagenet Henrik király korának legtetterősebb uralkodója volt. Zseniálisan fordított minden helyzetet a maga hasznára, sikeresen terjesztette ki a növekvő Plantagenet-birodalmat, igen agresszív közigazgatást hozott létre – mindez rettegetté tette. Henriknek volt még egy különös képessége: hihetetlen gyorsasággal mozgott. Minden középkori király udvara költözködött uralkodójával együtt birodalmának egyik helyéről a másikra. Ám Henrik úti programja szédületes volt. Minden évszakban többször is átkelt oda-vissza a Csatornán, ritkán töltött két-három napnál többet egy helyen. Akkor vágtatott birodalmának egyik végéből a másikba, amikor a legkevésbé sem számítottak rá. Ha valaki azt képzelte volna, hogy ez az irgalmatlan és nyughatatlan uralkodó eltűri, hogy egy vazallusa rivális hatalmi központot hozzon létre birodalmán belül, hát nagyot tévedett. Henrik egy ideje már figyelemmel kísérte Strongbow írországi tevékenykedését. Míg Diarmait

király életben volt, az angol nagyúr gyakorlatilag csak az ő zsoldosa volt, nem számított, Diarmait mit ígért neki. Diarmait halálhírét követően újabb hírek érkeztek arról, hogy Strongbow csapdába esett Dublinban. Ám most Strongbow hirtelen szert tett egy királyságra, Leinsterre, és nyilvánvalóan lehetősége nyílt rá, hogy meghódítsa az egész szigetet. Ez egyszerre jelentett fenyegetést és kiváló lehetőséget is. – Nem adtam rá engedélyt Strongbow-nak, hogy királlyá nyilvánítsa magát – jelentette ki Henrik. Már elég bajt okozott neki az, hogy Becketet Canterbury érsekévé tette. – A vazallusom. Ha Írország az övé, akkor az enyém is – döntötte el. És hamarosan Strongbow-hoz is elért a hír: Henrik király elégedetlen. Maga jön el Írországba. *** Az ostrom végeztével Una hírt kapott apjáról. Elszomorította. Úgy látszott, addig emésztette magát a ládikó eltűnése miatt, hogy az egészsége is megszenvedte; és Una tudta, hogy apja nem valami erős. Csak még jobban elkeserítette, hogy saját magát okolta a történtekért és azért, hogy el voltak választva egymástól. Apja újra csak azt üzente, maradjon ott, ahol van. Megfordult a fejében, hogy

nem engedelmeskedik és meglátogatja Rouenban, de a zarándok lebeszélte róla. Mindenesetre a lány azért visszaüzent, hogy az események alakulásától függően lehetséges, hogy néhány hónapon belül visszatérhet, és a zarándokkal együtt biztosan tudnak majd segíteni neki, hogy újra kezdje. Így hát Una továbbra is szorgosan dolgozott az ispotályban, és várta, mi következik. Nagyon elégedett volt Fionnuala megváltozott magatartásával. A pap látogatása kétségkívül jót tett neki, gondolta. A következő napokban nagyon szomorúnak és elmélyültnek látta. Eddig ismeretlen hallgatagság és komolyság telepedett rá. – Megváltoztál, Fionnuala – próbált elismerően közeledni hozzá. – Azon gondolkodtam, hogy biztosan a hosszú idő tette, amit a pappal töltöttél. – Olyan boldog volt, mikor Fionnuala erre azt mormolta: – Tényleg az tette. Ebben az időben két új ember érkezett Una életébe. Már hallotta Fionnualától, hogy a két O'Byrne fiú másodszor is ellátogat hozzájuk, de arra nem számított, hogy az ispotályt is felkeresik. Ám egyik reggel eljöttek, és a zarándok körbevezette őket. Úgy látszott, Brendan O'Byrne iránt mély tiszteletet tanúsít, unokatestvére, Ruairi iránt viszont kevesebbet. Látogatásuk végén

Fionnualának is velük kellett mennie, ám a lány a zarándokhoz fordult, és megkérdezte, nem tudná-e Unát is nélkülözni egy kis időre, hogy sétáljon velük egyet. – Hát persze, menj csak – állt rá a kedves ember. Így aztán négyesben indultak útnak. Mivel szép idő volt, úgy döntöttek, elsétálnak egy darabig a Slige Mhoron. Unának alkalma nyílt megfigyelni őket. Fionnuala csodálatosan viselkedett. Szerény volt és komoly, általában lehajtotta a fejét is, néha kedves mosollyal pillantott fel Brendanra. Una nagyon büszke volt rá. Brendan is jó benyomást tett rá. A jóképű, sötét hajú fiúnak már voltak ősz hajszálai is, komolyság és megbízhatóság lengte körül, ami Unának nagyon tetszett. Halkan, de határozottan beszélt. Jól meggondolta, mielőtt véleményt mondott valamiről. Az ispotályról is csupa lényegbevágó kérdést tett fel. Hát nem lenne csodálatos, ha Fionnuala ilyen férjet kapna? Rokona, Ruairi már egészen más volt. Termetre nagyobb volt, világosbarna haját rövidre nyírva viselte. Arcát néhány napos borosta tette férfiasabbá, úgy festett, mint egy ifjú harcos. Nem látszott olyan komolynak és megfontoltnak, mint Brendan, amikor körüljárták az ispotályt, nem is kérdezgetett, csak kis félmosollyal az arcán figyelt,

úgyhogy egy idő után az ember kezdett kíváncsi lenni, vajon mire gondolhat. Bár világos szeme néha a távolba révedt, mintha magában valami mással lenne elfoglalva, Una úgy érezte, azért pontosan megjegyzett mindent. Először négyesben sétáltak könnyedén csevegve egymás mellett az úton. Ruairi tett egy megjegyzést az egyik betegre, akit az ispotályban látott, amin mindannyian jót derültek. Aztán két párra szakadtak, Brendan és Fionnuala sétált elöl, Ruairi és Una követte őket. Ruairi elégedetten sétálgatott, csak udvarias megjegyzésekre szorítkozott. A félénk Una örült, hogy minden ilyen könnyedén megy. Mikor azonban magáról kérdezte a fiút, annak mégis megeredt a nyelve. Úgy tűnt, mindenhol járt már, mindent kipróbált. Unát lenyűgözte, hogy valaki az ő korában – biztosan nem volt még huszonöt éves sem – ennyi mindent csinált már, még ha rövid ideig is. A fiú mesélt neki az ulsteri lókupecekről és csordásokról, agyafúrt trükkjeikről. Leírta neki a connachti partokat és szigeteket. Mesélt neki a kereskedőkkel tett útjairól, „abban az időben, amikor Corkban jártam". Volt már Londonban, Bristolban, sőt francia földön is. A lány erre mohón megkérdezte, Rouenban is járt-e. Ott nem járt, de gyorsan

elmesélt egy történetet egy ottani kereskedőről, aki valami kétes ügyletbe keveredett. – Az unokatestvéred, Brendan is ilyen sokat utazik? – tudakolta Una. – Brendan? – Különös kifejezést öltött a fiú arca. – Ő jobban szeret otthon maradni és a saját dolgaival törődni. – És te? Te nem látod el otthon a dolgaidat? – De igen. – Úgy bámult maga elé, mintha valami egész máson járna az esze. – De hamarosan újabb útra kell indulnom. Chesterbe megyek. Valamilyen okból Una ezt sajnálattal hallotta. Úgy látta, hogy bármilyen csuda dolgokat láthatott is útjai során, valami azért hiányzik ennek a szép szál, nyughatatlan lelkű fiúnak az életéből. – Az otthon melegét kellene élvezned – vetette fel. – Legalább néha. – Igazad van – felelte a fiú. – És ha visszatértem, lehet, hogy ezt is fogom tenni. Brendan és Fionnuala megfordult. Úgy tűnt, még mindig kettesben akarnak sétálni, Una pedig ügyelt arra, hogy így is legyen, úgyhogy maga is gyorsan megfordult, és a visszaúton ő ment elöl Ruairivel. Ruairi a visszaúton már kevesebbet beszélt, de ez nem zavarta. Bár alig ismerte a fiút, mégis megnyugtatta a társasága. Soha nem érezte ilyen jól magát, még a zarándokkal sem. Una nem is

tudta megmagyarázni, miért. Néha szóltak egymáshoz útban az ispotály felé, és bár hosszú utat tettek meg, nem is érezte az idő múlását. Mikor elbúcsúztak, Una tudta, hogy ostobaság, mégis arra vágyott, hogy találkozzanak még valamikor. *** Az angol II. Henrik király 1171 októberének tizenhetedik napján Írországba érkezett, s ő volt az első angol uralkodó, aki ír földre lépett. A déli Waterford kikötőjében szállt partra hatalmas seregével. Egyáltalán nem azzal a szándékkal jött, hogy meghódítsa Írországot, amely nemigen érdekelte, csak vazallusát, Strongbow-t akarta megfosztani hatalmától és engedelmességre kényszeríteni. Bizonyos fokig már célt is ért, még mielőtt megérkezett volna, mivel az aggódó Strongbow már felkereste Angliában, és felajánlotta neki írországi javait. Most azonban Henrik személyesen is meg akarta vizsgálni ezt a helyet, valamint meg akart győződni Strongbow engedelmességéről. Henrik király valóban félelmetes sereget hozott magával: ötszáz lovagot és csaknem négyezer íjászt. Ha a Strongbow által toborzott hatalmas sereget nem is számítjuk, már ezzel is végigsöpörhetett

volna az egész szigeten, és minden ellenállást felőrölhetett volna, ha úgy tartja kedve. Ezt ő is jól tudta. De mint későbbi tettei is mutatták, a könyörtelen Plantagenet óvatosan, korlátozott célokkal szándékozott előrehaladni. Hogy egy olyan szigetet próbáljon leigázni, melynek népe ellenségesen viseltetik iránta? Ennél sokkal okosabb volt. Inkább csak figyel, hátha olyan jelek és helyzetek akadnak, amelyeket az előnyére fordíthat. Hát persze hogy így tett. *** Gilpatrick apja oldalán álldogált, mindketten a nem mindennapi jelenetet nézték. Nem is tudta mire vélni. Az ősi Hoggen Green szélén, a keleti városkapu és a Tanácsdomb, ősük nyughelye között hatalmas vesszőfalú építményt állítottak fel. Olyasféle sátor volt ez, amelyet a régi időkben a főkirálynak emeltek, csak sokkal nagyobb. – Úgy néz ki, mintha kelés lenne a Tanácsdombon – hallotta egy munkás megjegyzését. Ebben a hatalmas teremben pedig Anglia királya tanyázott. Nem vesztegette az idejét. Huszonöt nappal azután, hogy partra szállt Waterfordban, elrendezte minden dolgát Dél-Leinsterben, és Dublinba

érkezett. Itt most tökéletes biztonságban állította fel udvarát, hiszen többezres hadsereg vette körül. Még Gilpatrick apját is lenyűgözte. – Nem is képzeltem, hogy van a világon ennyi katona – ismerte be csendesen. Mióta Henrik a szigetre érkezett, Írország királyai és főnökei sorra járultak elé, hogy behódoljanak neki. A főkirály és Connacht vezetői távol maradtak, de az összes többi tartományból megjelentek a nagy ír klánok főnökei, még ha vonakodva is. Gilpatrick apja megvetette őket, de fatalista volt. – Most mind eljönnek a házába, még gyorsabban, mint Brian Boruhoz mentek, csak mert a hadseregével kikényszeríti. De ha egyszer elmegy, úgyis hamar elfeledik a fogadalmaikat. Gilpatrick azonban úgy vette észre, hogy valami titokzatosabb folyamat megy végbe a háttérben. Tudta, hogy Henrik ravasz államférfi. Amint megérkezett Írországba, bejelentette, hogy ő maga veszi át az uralmat Dublin, Wexford és Waterford fölött. Strongbow a hűbéreseként megtarthatta Leinster többi részét; de Dublinra egy másik angol nagyúr fog felügyelni kormányzóként avagy alkirályként, De Lacy, akit Henrik hozott magával. A felszínen tehát az ír főnököknek úgy tűnt, mintha a

hagyományos ír megoldást láthatnák: megvan Leinster királya, Dublin királya és néhány idegen kikötő. Mindezek mögött azonban egy rivális főkirály érkezett a tengerentúlról, aki jóval hatalmasabb még Brian Borunál is. És ha védelmet vártak mondjuk a connachti O'Connor főkirállyal szemben, vagy esetleg Strongbow, vagy akár De Lacy elkezdenek szokásukhoz híven viselkedni, és mások területeit fenyegetik, hát nem lenne bölcs döntés Henrik király házába menni és az ő védelmét kérni szomszédaikkal szemben, legyenek azok akár írek, akár angolok? A szigeten mindig is ez volt a dolgok rendje. Ha az ember megfizeti marhában, védelmet kap. Gilpatrick úgy látta, a király arra használja fel a két nagyurat, hogy egyrészt egymást is szemmel tartsák, másrészt a főnökök ijedtükben a saját táborába jöjjenek. – Ez az ember igen eszes – mormolta Gilpatrick. – Sokkal jobban játszik a mi szabályaink szerint, mint mi magunk. Aztán ott volt még Dublin ügye is. A várost szemmel láthatóan a bristoli kalmárok közössége kapta meg, ám senki sem tudta, hogy ez valójában mit jelent. A bristoliakat ugyanazok a kereskedési jogok illették meg, mint otthon. Bristol hatalmas városa pedig régi kiváltságokkal rendelkezett, óriási vásárai voltak, és az angol piac egyik legnagyobb

kapuja volt. Kereskedői alaposan meggazdagodtak. Vajon ez azt jelenti, hogy Dublin is hasonló helyzetbe kerül? Az a szóbeszéd is járta, hogy a király azt akarja, térjenek vissza a város kereskedői és kézművesei. – Most még nem lehet tudni semmi biztosat, de ha a bristoliak pénzt hoznak be, és megnövelik a forgalmat, az akár még jól is jöhet Dublinnak – jegyezte meg előző nap Ailred, a zarándok. Gilpatrickot azonban leginkább az a hír lepte meg, amit aznap reggel hallott. Most, amint együtt nézték a királyi tábort, apjával is megosztotta. – Ezt nem mondhatod komolyan. – Ma reggel hallottam O'Toole érsektől. – Ez az ember meggyilkol egy érseket, most pedig tanácskozásra hívatja össze a püspököket? Hogy megvitassa az egyház megújítását? – nézett rá apja elképedve. – Mit mondott O'Toole? – Elmegy. Engem is magával visz. Tudod, egyáltalán nem biztos, hogy Henrik király tehetett róla. Még mindig buzgón vitatkoztak arról Európaszerte, hogy az előző év karácsonyán Henrik rendelte-e el Thomas Becket megölését. Általában úgy vélték, ha esetleg nem adott is rá közvetlenül utasítást, azért ő is felelős volt érte, ezért meg kellene büntetni. A pápa még nem határozott az

ügyben. – Na és mikor és hol lesz ez a zsinat? – kérdezte Conn. – Télen. Azt hiszem, odalenn, Munsterben. Cashelben. *** Az őszi hónapok alatt Una egyre nagyobb érdeklődéssel és aggodalommal figyelte Fionnualát. Ruairi O'Byrne Chesterbe utazott, de a Henrik király érkezése előtti hetekben Brendan kétszer is Dublinba látogatott. Mindkét alkalommal felkereste Fionnualát is, mielőtt hazament volna, de még mindig nem nyilvánította ki szándékait. Fionnuala ott maradt az ispotályban, hogy segítsen Unának, talán hogy elterelje a gondolatait. Una nem tudhatta. Ő a maga részéről el tudta képzelni, hogy ezekben a nehéz időkben Brendant egyéb dolgok foglalkoztatják, mint a házasság. Henrik király érkezése után nem sokkal Brendan unokatestvére is feltűnt Dublinban. Ők nem is látták, csak hallották, hogy a városban van. Una nem tudta, vajon csak néhány napot tölt-e ott egy újabb út előtt, vagy egyéb tervei vannak. – Láttam lenn a rakparton – mondta neki egyik reggel a zarándok felesége.

– Mit csinált ott? – kérdezte Una. – Képzeld csak, az angol katonákkal kockázott! – felelte az asszony. – Mintha egész életében ismerte volna őket. Una másnap találkozott vele. Bár a városkapuk nyitva álltak, és a piac is forgalmasabb volt, mint valaha, Una nem nagyon szeretett a városba menni, mivel tele volt angol katonákkal; s ha mégis rászánta magát, gondosan elkerülte a saját utcájukat, mivel fájdalmas emlékeket ébresztett benne. Valamilyen okból azonban ma, ahogy késő délután végigment a halpiac utcáján, úgy döntött, azért gyorsan körülnéz ott is. Benézett a kapun, látta az apja parázstartóját is, és ekkor vette észre, hogy az úton ül valaki előtte a kerítésnek támaszkodva. A férfi maga elé meredt, és amikor Una elment előtte, abból, ahogy lógatta a fejét, na meg a sörszagból úgy ítélte, részeg. Egy cseppet sem félt tőle, de azért ahogy kikerülte, nehogy rálépjen, vetett egy pillantást az arcára, és döbbenten látta, hogy Ruairi az. Vajon ő is észrevette? Una nem hitte. Szólítsa meg? Nem, inkább nem. Nem mintha megbotránkozott volna. A legtöbb fiatalemberrel megesett egyszer-kétszer, hogy felöntött a garatra. Továbbállt, de rájött, hogy mivel rossz irányba megy, mindenképpen vissza kell fordulnia. Sötétedett már,

egyre hidegebb lett, és a metsző novemberi szél is kezdett feltámadni. Mikor közelebb ért a férfihoz, látta, hogy csukva van a szeme. Mi lesz vele, ha itt marad a sötétben, és senki sem veszi észre egész éjszaka? Halálra fagyhat. Una megállt, és a nevén szólította. A férfi pislogott, majd felpillantott. A sötétben talán nem is látta a lány arcát. Üres tekintettel meredt rá. – Una vagyok. Az ispotályból. Nem emlékszel rám? – Áh – mintha mosolyogni próbált volna. – Una. Ezzel oldalára dőlt, és mozdulatlanul feküdt tovább. Una néhány percig csak állt ott, hátha magához tér, de nem lett jobban. Ekkor meglátta, hogy valaki kézikocsit húzva közeledik az utcán a halpiac felől. Cselekednie kellett. – Az ispotályból jöttem – szólította meg a férfit. – Ez itt az egyik betegünk. Segítenél, kérlek, hazavinni? – Egy-két pillanat, és otthol leszünk vele! Nyissad csak ki a szemed, barátom! – ordította Ruairi fülébe. Ám mivel ez is hatástalan maradt, felnyalábolta, és nagy puffanással a kézikocsira dobta, majd megindult vele Una nyomában.

*** Gilpatrick atya meglepve látta egy késő novemberi napon, hogy Brendan O'Byrne áll az ajtaja előtt. Egy pillanatig arra gondolt, Brendan valamilyen okból a húgáról akar beszélni vele, és azon gondolkodott, mi szépet és jót mondhatna anélkül, hogy az ne álljon teljesen távol a valóságtól. Ám kiderült, hogy Brendan sokkal fontosabb dolgokról akart beszélni vele. Azt mondta, a tanácsára van szüksége, és azért fordult pont hozzá, mivel tudja, hogy titoktartó ember, és jól ismeri az angolokat, hiszen élt közöttük. – Mint tudod, az O'Byrne családnak, csakúgy, mint az O'Toole-oknak, Dublintól délre és nyugatra is vannak területeik, és mindig nagy figyelemmel kísértük a Leinsterben zajló eseményeket – folytatta. – Most úgy tűnik, Dublinnak és Leinsternek is angol királya van. Az összes O'Byrne azon tanakodik, mit tegyünk. Gilpatrick kedvelte Brendan O'Byrne-t. Az alapos, csendes fiatalembernek tudósokhoz méltó esze volt. Amennyire Gilpatrick tudta, O'Byrne-ék még nem tettek látogatást Henrik király vesszőfalú palotájában. Ezért pontosan elmesélte Brendannak, szerinte miféle játékot űz Henrik: azzal csalogatja magához az ír királyokat, hogy Strongbow-val

fenyegeti őket. – Figyeld csak meg, milyen ravasz – tette hozzá. – Itt, Dublinban De Lacy segítségével ellensúlyozza Strongbow-t, és angliai, illetve francia birtokaival is sakkban tarthatja, ha gondot okozna neki. O'Byrne figyelmesen hallgatta. Gilpatrick láthatta, hogy azonnal felfogott mindent, amit hallott. A következő kérdése még nagyobb hatást tett rá. – Kíváncsi vagyok, Gilpatrick atya, hogy ír főnökeink voltaképpen mire esküsznek fel. Nálunk, ugye, ha egy ír király elmegy a másik, nagyobb király házába, az egyszerűen védelmet, illetve sarcot jelent. De a tengerentúl, Angliában, esetleg valami mást. Meg tudnád magyarázni, hogy van ez? – Á. Nagyon jó kérdés. – Gilpatrick csodálattal nézett rá. Végre valaki a mélyebb okokat keresi. Épp erről kezdeményezett beszélgetést korábban az O'Connor főkirállyal és az érsekkel is, de egyikük sem értette meg, mit akar mondani. Pontosan felvázolta Brendannak, hogyan is működik a hűbéri rendszer Angliában, illetve Franciaországban. – Henrik királynak hűséget esküdnek a vazallusai, és megígérik, hogy minden évben katonai szolgálatot teljesítenek. Ha egy lovag személyesen nem tud elmenni teljes fegyverzetben, zsoldost küld maga helyett, akit megfizet. Azt mondhatnánk, ez

hasonló ahhoz, ahogy mi marhában fizetünk a királynak. A vazallus ugyanúgy az urához megy igazságtételért, mint mi is. De ezzel vége is a hasonlatosságnak. Írország már időtlen idők óta törzsi területekre oszlik. Ha egy főnök esküt tesz valakinek, azt nemcsak a maga, hanem a klánja, a törzse nevében is teszi. De odaát már rég eltűntek a törzsek. Az ország falvaiban földesurak és jobbágyok élnek, akik nagyjából olyanok, mint a rabszolgák, ők a földesúr személyes tulajdonai. A földdel együtt járnak. És amikor egy vazallus hűbéresküt tesz, nem arról van szó, hogy hűségét ajánlja fel a védelemért cserébe, csak épp megerősítést nyer az adott földhöz való joga, amely után értékétől függően adózik. – Az ilyen dolgok Írországban sem ismeretlenek – jegyezte meg Brandon. – Ez igaz – helyeselt Gilpatrick –, legalábbis Brian Boru ideje óta. Láthattunk már olyat, hogy ír királyok olyan birtokokat adományoznak híveiknek, amelyeket előzőleg törzsi területekként tartottak számon. De nálunk ez még mindig kivételnek számít, míg a tengerentúl mindenki így juthat földhöz. De ez még nem minden. Ha egy hűbéres meghal, örökösének jókora összeget kell fizetnie, hogy megörökölhesse a földet. És még ezeken kívül is számos egyéb kötelezettsége van. Angliában pedig még kíméletlenebb ez a rendszer. Amikor

Normandiai Vilmos elfoglalta Angliát a szászoktól, kijelentette, hogy az egész földterület személyesen őt illeti a hódító jogán. Minden talpalatnyi földet felbecsültetett, hogy mennyit érhet, mennyit terem, és az egészet összeíratta egy hatalmas könyvbe. Vazallusainak csak átengedi használatra ezeket a földeket. Ha bárkivel gondja támad, nem csak megbünteti, vagy sarcot szed tőle. Elveszi a földjét, és annak adja, akinek csak kedve tartja. Hatalma messze túlszárnyalja az ír főkirályok legmerészebb álmait is. – Ezek az angolok nagyon kíméletlenek. – Pontosabban szólva a normannok. Némelyikük ugyanis úgy bánik az angolszászokkal, mint a kutyákkal. Egy ír mindig szabad ember a törzsén belül. A szász paraszt nem az. Nagy általánosságban az a benyomásom, hogy ezeket a normannokat jobban érdekli a tulajdon, mint az ember – vallotta meg Gilpatrick. Mi itt Írországban szintén vitázunk, harcolunk, néha még gyilkolunk is, de amíg igazán fel nem dühítenek, emberségesek és megértők vagyunk. – Felsóhajtott. – Bár lehet, hogy csak a hódítás teszi. Végül is mi is boldogan birtokoljuk angol rabszolgáinkat. – Gondolod, hogy ír hercegeink tisztában vannak ezekkel a kötelezettségekkel, amikor Henrik házába mennek? – kérdezte Brendan.

– Nem hinném. – Henrik megmondta nekik? – Biztosan nem. – Akkor azt hiszem, látom már, mire megy ki ez az egész – jelentette ki Brendan megfontoltan. – Egy idő után az angolok – nem maga Henrik, aki nyilván nagyon agyafúrt, hanem az angol nagyurak – őszintén hiszik, hogy az írek egy bizonyos dologra esküdtek fel, míg az írek úgy gondolják, ők teljesen másra esküdtek, és végül egyik fél sem bízik meg a másikban. – Sóhajtott. – Ezt a Plantagenet királyt maga az ördög küldte. – Úgy mondják, az egész családját. Mihez kezdesz? – Nem tudom. De nagyon köszönöm a tanácsodat, atyám. Egyébként – mosolyodott el – sajnos nem volt alkalmam meglátogatni a családodat és a húgodat. Átadnád nekik üdvözletemet? Elsősorban persze Fionnualának. – Átadom – búcsúzott Gilpatrick. Milyen jó lenne a családnak, ha összeházasodnának, gondolta. De te túl jó vagy neki, Brendan O'Byrne, túlságosan is jó. *** Una nemsokára felfedezte a jót az ifjú Ruairi

O'Byrne-ben. Miután kialudta magát az ispotályban, reggel már jól volt, és Una azt gondolta, el is megy. Ám délután még mindig ott volt. Elbeszélgetett a betegekkel, akiket szemmel láthatóan szórakoztatott a társasága. Fionnuala nem volt ott, és mivel a fiú látta, hogy Unának milyen sok a dolga, többször is felajánlotta a segítségét. A zarándok felesége igen kellemes fiatalembernek tartotta. Maga a zarándok viszont, bár barátságos hangon, de azt mormolta, hogy egy ilyen fiatalembernek bizonyára jobb dolga is lehetne, de a felesége letorkolta. Ruairi semmi jelét nem adta, hogy még aznap távozni akarna, ehelyett kijelentette, hogy boldogan aludna a férfiak hálótermében. Másnap reggel közölte Unával, lovat kell vennie Dublinban, hogy hazatérhessen a családjához. Fionnuala is bejött aznap, de mire megérkezett, Ruairi már elment, és csak a lány hazatérte után jött vissza. Kissé sápadt volt, amikor megérkezett. A kereskedő beteg lovat próbált rátukmálni, ám ő még idejében észrevette. Úgy látszott, ingerült, mivel nem mehet haza, így ezt az éjszakát is az ispotályban töltötte. Másnap reggel kimondottan elkeseredettnek látszott. Bánatosan üldögélt az udvarban, és nem úgy festett, mintha menni akarna. Amint Una egy kis időt tudott szakítani feladatai közepette, kiment, és leült mellé. Egy ideig nem nagyon szólalt meg, de

amikor Una kedvesen megkérdezte, miért búslakodik, bevallotta, hogy nehéz döntés előtt áll. – Vissza kellene mennem – mondta, és dél felé intett a fejével, a Liffey völgye és a Wicklowihegység irányába, úgyhogy Una feltételezte, az O'Byrne családra gondol. – De nekem más terveim vannak. – Újabb útra indulsz? – kérdezte Una, s magában azt is hozzátette, hogy de hiszen csak most érkezett vissza. – Lehet – felelte Ruairi habozva, majd halkabban hozzátette –: vagy egy még hosszabb utazásra. – Hova készülsz? – Zarándokutat tervezgetek – vallotta be a fiú. – Compostelába vagy talán a Szentföldre. – Minden szentekre! – kiáltott fel a lány. – Hiszen az nagyon hosszú és veszélyes út! – Kíváncsian végigmérte a fiút, hogy lássa, komolyan beszél-e. – Tényleg elmennél te is, mint a zarándok, egészen Jeruzsálemig? – Jobb lenne, mint visszamenni – mormolta a fiú, ismét családja lakhelyének irányába intve. Una önkéntelenül is megsajnálta, kíváncsi lett volna, miért vonakodik annyira hazatérni a családjához. – Itt maradhatnál néhány napig – tanácsolta. –

Ezen a nyugalmas helyen az ember teste-lelke megpihenhet. Imádkoztál már ezért? – kérdezte, s mikor erre a fiú bizonytalannak tűnt, kérlelni kezdte: – Imádkozz, és imáid meghallgatásra találnak. – Titokban elhatározta, hogy ő maga is imádkozni fog a fiúért. Így hát Ruairi még egy napig maradt. Mikor Una beszámolt a zarándoknak szegény fiú gondjairól és terveiről, Ailred elhúzta a száját, és megjegyezte: – Úgy látom, rengeteg időt el tudsz vesztegetni egy efféle fiatalemberrel. Unát nagyon meglepte, hogy egy ilyen jó ember, aki maga is zarándok, ilyesmit mondhat, úgyhogy megállapította, valószínűleg nem érti. Egy kicsit azon is felhúzta az orrát, hogy ilyen megvetően beszél a fiúról. A zarándok látta, hogy felbosszantotta, ezért hozzátette: – Emlékeztet egy fiúra, akit egykor ismertem. – És valószínűleg azt a fiút sem ismerted túlságosan jól – vágta rá Una ingerülten. Még sosem beszélt ilyen hangon a zarándokkal, és most azt gondolta, talán túl messzire ment. Ám meglepetésére a férfi nem haragudott meg rá. – Lehet – mondta, és hirtelen nagyon elszomorodott, de Una nem látta az okát. Másnap reggel Fionnuala is bejött. Udvariasan

köszöntötte Ruairit, de nem tanúsított nagy érdeklődést iránta. Mikor Una ezt szóvá tette, csak ránézett, és halkan megjegyezte: – Engem Brendan érdekel, Una. – Így hát többet nem is beszéltek erről. Délután, míg Fionnuala az egyik beteggel beszélgetett, Una kiment Ruairihez, aki megint csak az udvaron szomorkodott. Legutóbbi beszélgetésük óta Una belegondolt, milyen nehéz is lehet egy olyan hercegi család tagjának lenni, mint az O'Byrne-klán, különösen ha az embert egy olyan jó hírű férfihoz hasonlítgatják, mint Brendan. Egy Szentföldre tett zarándoklat bizonyára meghozná az elismerést. Ám kíváncsi lett volna, a fiú tényleg erre vágyik-e. – Gyötörnek! Megvetnek! – tört ki hirtelen a fiúból. Majd elkomorult. – Ruairi szánalmas, mind ezt mondják. Brendan, az aztán a férfi. Az is. Ez az igazság. Én pedig mit tettem egész életemben? – Türelemmel kell lenned, Ruairi – biztatta Una. – Istennek veled is van szándéka, mint mindannyiunkkal. Ha imádkozol és figyelsz rá, majd rájössz, mit kell tenned. Biztos vagyok benne, hogy nagy dolgokat viszel még véghez. Ez az, amire vágysz? – kérdezte, és a fiú bevallotta, hogy igen. A lány megtisztelve érezte magát, és meg is hatotta, hogy a fiú ilyen bizalmas dolgokat oszt meg

vele. Ebben a pillanatban az előregörnyedő, jóképű, de szomorú arcú fiú olyan nemesnek, olyan szépnek tűnt előtte, hogy a szíve csak úgy repesett, ha arra gondolt, mi minden válhat még belőle. Ha magára talál, nagyobb dolgokat vihet véghez, mint bárki is képzelné, gondolta. Bele sem gondolt, mit tesz, és egy pillanatra megfogta a kezét. Ám ekkor meghallotta, hogy Fionnuala szólítja, úgyhogy be kellett mennie. Bár ne mondta volna el Fionnualának! Bár megőrizte volna Ruairi titkát! Sosem bocsátotta meg magának ezt az ostobaságot. Míg együtt végezték munkájukat, ostoba módon elmondta Fionnualának, hogy az ifjú Ruairi azt fontolgatja, a Szentföldre megy, ő pedig aggódik érte. De akkor is, kérdezte magától később, mi szállta meg azt a félnótás lányt, hogy aznap este így tört ki: – Tehát Jeruzsálembe készülsz, Ruairi? Jó sokat lehet inni útközben, ugye? – Azzal nevetni kezdett, Ruairi pedig nem válaszolt neki, de olyan szemrehányón nézett Unára, hogy a lánynak majd megszakadt a szíve. Másnap reggel pedig elment. És ha mindez még nem lett volna elég, amikor Una joggal leszidta Fionnualát, amiért olyan gyalázatos módon viselkedett szegény fiúval, a lány az arcába nevetett. – Te szerelmes vagy belé, Una! – kiáltotta. –

Nem is veszed észre? – Hazudsz! Megőrültél? – Nem jobban, mint te, Una, hogy egy ilyen szerencsétlen, hasznavehetetlen fickóba szerettél bele! – Ő nem hasznavehetetlen! Én pedig nem vagyok szerelmes! – Una olyan izgatott és dühös lett, hogy alig bírt megszólalni. Fionnuala pedig még mindig kacagott, amiért Una egyszerűen még jobban utálta. Aztán az az ostoba lány elszaladt, Una pedig dühében is csodálkozott, hogyan érthetik őt ennyire félre az emberek. Decemberig nem is látta viszont Ruairit. Egy nappal azután találkoztak, hogy Gilpatrick atya lement Cashelbe a nagy tanácskozásra. A királyi táborból is sokan elmentek, így Dublin jóval csendesebb volt, mint az utóbbi időkben bármikor. Ailred felesége elment a piacra. Épp mielőtt Fionnuala hazaindult volna, Unával meglepetten látták, hogy az asszony egy fiatalemberrel tér vissza. Ruairi volt az. – A piactéren találkoztunk – újságolta az asszony. – Nem hagyhattam, hogy ez a derék fiatalember anélkül menjen el, hogy meglátogassa a két lányunkat. Ha Ruairi nem is akart kimondottan eljönni, volt annyira udvarias, hogy ne mutassa. Üdvözölt

néhány beteget, akik nagyon örültek neki; és elmesélte, hogy a családjánál volt. Una meg akarta kérdezni, mit tervez a zarándokúttal kapcsolatban, de nem merte. A kínos csendet végül Fionnuala törte meg, ő kezdeményezte a beszélgetést. – Találkoztál Brendan unokatestvéreddel is? – kérdezte. – Az utóbbi hetekben nem járt errefelé. – Igen – felelte a fiú. Una úgy látta, mintha feszült lenne, és Fionnuala pillantásából ítélve ezt barátnője is észrevette. – Jól van, ugye? – firtatta Fionnuala. – Ó. Ah, persze, igen. Brendan mindig jól van. – Megnősült már? – folytatta a lány merészen. Most már egyértelműen láthatták, hogy Ruairi zavarban van. – Hát, úgy tudom, szó esett róla. Egy O'Toole lányról. De nem mondhatnám, hogy ez már el van döntve. Bizonyára én leszek az utolsó, aki megtudja. Nem, gondolta Una, Fionnuala tudja meg utoljára, és együtt érző pillantást vetett barátnőjére. Ám Fionnuala hősies képet vágott. – Nos, derék ember, az biztos – mondta. – A feleségének talán nem lesz túl sok oka a nevetésre, de ha komoly lány, biztosan nagyon boldog lesz vele. – Mosolygott. – Visszamész Dublinba, Ruairi? – Igen. – Akkor mehetnénk együtt, én ugyanis hazafelé

tartok. Fionnuala soha többé nem említette Brendant. Una pedig nem látta ezek után Ruairit. Egyszerkétszer hallotta, hogy épp Dublinban van, meg is kérdezte Fionnualát, nem látta-e vagy nem hallott-e felőle, de ő azt felelte, hogy nem. Cashel sziklája. Az ősi munsteri erődöt, ahonnan be lehetett látni az egész tájat, az egyik O'Brien király hetven éve adományozta az egyháznak. Valóban kiváló és méltó hely egy efféle tanácskozás megtartására, gondolta Gilpatrick, mivel a munsteri egyházférfiak közül számos ismerőse ugyanolyan elkötelezett újító volt, mint ő maga. Nagy összejövetelnek ígérkezett. Ott volt a legtöbb püspök, számos apát és egy pápai legátus is. Mégis nyugtalanul közelítette meg a szürke kőépítményt. Érdekes volt Henriket figyelnie. Bár ő hívta össze a tanácskozást, megkérte a legátust, hogy ő elnököljön, ráhagyott mindent, ő maga pedig csendesen letelepedett a nagy terem egyik oldalán. Majdnem minden nap egyszerű öltözéket viselt: kedvenc, zöld vadásztunikáját. Rövidre nyírt hajában volt egy kis vöröses árnyalat, mely viking őseit idézte. Arckifejezése viszont kemény, ravasz és éber volt; Gilpatricknak az jutott róla eszébe, hogy róka figyeli az egyházi csirkéket. A legátuson kívül számos kimagasló angol

egyházfi is eljött, egyikük az első nap eseményei után érdekes információval látta el Gilpatrickot és Lawrence O'Toole érseket. – Meg kell értenetek – mondta nekik halkan a gyűlés egyik szünetében –, Henrik király ég a vágytól, hogy jó benyomást keltsen. Ez a dolog Beckettel… – Halkabbra fogta a hangját. – Tudjátok, Angliában vannak olyan püspökök is, akik szerint Becket ugyanolyan hibás volt, mint Henrik. És megmondhatom, ha másért nem is, de államférfiúi képességei miatt egyszerűen elképzelhetetlen, hogy Henrik utasítására követték el a gyilkosságot. Akárhogy van is, a király szeretné megmutatni jámborságát. Biztosíthatlak titeket, hogy őszintén az is – tette hozzá gyorsan –, és eltökélte, megmutatja a pápának is, hogy mindent megtesz az ír egyház megújításáért. Na persze – mosolyodott el halványan –, nem minden ír egyházférfi olyan elkötelezett az egyház megtisztítására, mint ti. A legátus először is azt kívánta, hogy állítsanak össze egy jelentést az ír egyház hibáiról. Mint rendszerint a hasonló zsinatokon, most is a püspökök buzgólkodtak leginkább azért, hogy az ír szokásokat a nyugati keresztény világ többi részének gyakorlatához közelítsék, hiszen ott a hatalom inkább a püspökségek és egyházmegyék kezében volt, mint az apátságokéban. Az öröklődő jogokkal

rendelkező apátok erre azzal érveltek – nem is alaptalanul –, hogy a régi törzsi és monostori felosztás sokkal jobban megfelel az országnak. Gilpatrick lenyűgözve hallgatta, hogy O'Toole érsek, aki több jelenlévőhöz hasonlóan egy személyben volt apát, pap és herceg is, fenntartásokkal ugyan, de az apátokat támogatja. – Úgy vélem, mindkét rendszernek van helye, területtől függően. – Arra a követelésre, hogy ne öröklődhessenek az egyházi rangok, szintén kedvesen válaszolt. – Az a legfontosabb kérdés, hogy egy egyházfi megfelel-e posztjára. Ha alkalmatlan rá, le kell róla mondania, de önmagában az, hogy a tisztség családjában öröklődik, még nem teszi alkalmatlanná. A szellemisége Istentől jön, nem az önkényes szabályokból. – Ezután még további témákat vetett fel: a rendházakon belüli reformokról, a nemegyszer feslett életű plébánosokról, az egyházközségek kiterjesztéséről és a tized beszedéséről beszélt. Csodálatos volt látni, hogy ezek között a jobbára ugyanolyan nemesi családból származó emberek között milyen tiszteletet tud kivívni ez a szent életű, szinte nem is e világi férfi pusztán szellemi tekintélyével. Kellő időben el is készült a célnak megfelelő beszámoló. Az angol pap ismét félrevonta az érseket és Gilpatrickot.

– Ez a jelentés ígéretes, de korántsem teljes. Hiányzik belőle a… – kereste a megfelelő szót – a meggyőződés. – Komoly pillantást vetett az érsekre. – Te persze, érsek, igazi újító vagy. De némelyik társatok… A legátus vagy akár Henrik király – bár nem mondom, hogy ő megtenné – arra is felhasználhatná a jelentést, hogy bizonyítsa vele, az ír egyház nem veszi komolyan a megújulást. Rómában talán még azt is mondhatnák, hogy külföldről kell új püspököket küldeni Írországba. – Nem hinném – mondta O'Toole. – Mire gondolsz? – tudakolta Patrick. – Ez a kérdés az öröklődő tisztségekkel – mondta az angol pap O'Toole-nak – biztos, hogy gond lesz. És a papok nősülése – itt Gilpatrickra pillantott – Angliában már egy évszázada nem lehetséges. A pápa nem fogja eltűrni. – Gilpatrick az apjára gondolt és elpirult. – De a legfontosabb, hogy törődnünk kell a nyájunkkal. Nem hunyhatunk szemet a sziget sok részén uralkodó feslettség fölött. Hallottuk, hogy még Dublinban is nyíltan kötnek nyilvánvalóan törvénytelen házasságokat. Például valaki elveheti a fivére feleségét. Ez tűrhetetlen. – Megrázta a fejét, míg Gilpatrick még jobban elvörösödött. – Ám minderről egy szó sem esik a jelentésben. – Szerinted mit kellene tennünk? – kérdezte

Gilpatrick. – Az a javaslatom – mondta nyájasan az angol –, hogy egy kisebb bizottság nézzen utána, hogyan javíthatunk azokon a dolgokon, amik változtatásra szorulnak, ami pedig már így is kitűnően működik, azt hagyjuk békén. – Azzal O'Toole érsekhez fordult. – Azon gondolkodom, Gilpatrick atya közreműködhetne-e képviseletedben, hogy elkészítsünk egy javított jelentést. Megállapodtak. Néhány nappal később új jelentés készült, melyet maga a legátus terjesztett a tanács elé. Beletelt néhány napba, mire kicsikarta az ír egyházfők jóváhagyását, ami nem is volt meglepő. A jelentés ugyanis igencsak elítélő volt. Irgalmatlanul feltártak minden bűnt, minden hanyagságot, mindent, amiben az ír egyházi gyakorlat eltért a kánonjogtól. Mikor Gilpatrick és az angol pap megmutatták O'Toole-nak, az érseknek is kétségei támadtak. – Ez nagyon durván hangzik – mondta. – Igen, egyetértek – jelentette ki az angol. – De gondolj csak arra, milyen buzgalom világlik ki belőle – mosolyodott el. – Így már senki sem vádolhatja az ír egyházat a meggyőződés hiányával. – Nem kellene említést tenni az eddig már végbement újításokról és azokról, amelyeket a

jövőben szándékozunk tenni? – tudakolta O'Toole. – Dehogynem. Ez az egész ügy kulcsa. A második jelentésünk épp erről fog szólni. Minél hamarabb nekilátunk, annál jobb – tette hozzá biztatón. Így hát elfogadták az elítélő hangvételű jelentést, a legátus pedig arra buzdította őket, gondolják át, miféle újításokat tettek már, és hogyan folytathatnák munkájukat. Semmiképpen sem volt könnyű ezt megvitatni, ám február végére elkészültek a második jelentéssel is. A legátus köszönetet mondott nekik, és a mindeddig szerényen meghúzódó Henrik király is felemelkedett, hogy gratuláljon munkájukhoz. Így végződött tehát a casheli zsinat. O'Toole érsek egyáltalán nem örült a fejleményeknek, ám Gilpatrick úgy érezte, egészében véve minden jól sikerült. *** A tengerész egy szürke márciusi reggelen érkezett. Esőfelhők gyülekeztek a Liffey fölött. A zarándok feleségével együtt a király táborába ment, Unára és Fionnualára bízták az ispotályt távollétük idejére. A tengerész haján esőcseppek ültek. Unát kereste.

– Anyád küldött üzenetet – mondta. – Apád egy ideje nagyon beteg. De ha lábra tud állni, visszatérnek Dublinba, mert látni akarja még Írországot, mielőtt meghal. Una szeme megtelt könnyel. Annyira vágyott már a családja után, de nem ilyen áron. Fejében gyakorlati gondok is megjelentek. Hogyan fognak itt megélni? Ha apja meghal, vagy túl beteg a munkához, öccsei még túl fiatalok ahhoz, hogy sikeres mesteremberek legyenek. Anyjával együtt neki kell majd támogatnia őket. És hol fognak lakni? Bárcsak valamilyen úton-módon visszakaphatnák régi házukat, gondolta. Ha valami segítheti apja gyógyulását, hát ez bizonyosan. Azon gondolkodott, vajon a zarándok nem tudna-e tenni értük valamit, és elhatározta, hogy amint hazatér, kikéri a tanácsát. Addig is Fionnualával osztotta meg a gondját. Barátnője egy kissé levert volt, mióta a télen elveszítette Brendant. Néha a régi, eleven önmaga volt, de az utóbbi két-három hétben nagyon szórakozottnak látszott, mintha titokban aggasztaná valami. Ám javára kell írni, hogy most nagyon együttérzőn viselkedett, karját Una nyaka köré fonta, és nyugtatgatta, hogy minden rendben lesz. Mikor azonban kicsivel dél után a zarándok feleségével együtt visszaérkezett, kiderült, hogy

nincs beszédes kedvében, ugyanis amikor Una odament hozzá, szomorúan elmosolyodott, és csak annyit mondott: – Ne most, gyermekem! – Azzal visszavonult a lakrészébe feleségével együtt. Két óra eltelt, és még mindig nem jöttek elő. A lányok csak találgatni tudták, mi lehet a bajuk. Fionnuala épp az udvaron volt, mikor látta, hogy valaki belép a kapun. Az idő valamelyest kiderült, de a márciusi szél haragosan sziszegett a zsúptetőn, és bevágta a kaput, amikor a férfi belépett. Una épp ebben a pillanatban lépett ki a női hálóteremből. Fionnuala a férfira meredt. Peter FitzDavid pedig Fionnualát nézte komoly arccal. Ha zavarba jött is a lány hideg pillantásától, ügyelt rá, hogy ne látsszon rajta. – Bátyád, Gilpatrick küldött – mondta nyugodtan. – Haza kell kísérnem téged. A király táborában találkoztam vele – fűzte hozzá magyarázatképpen. Fionnualába belehasított a félelem. Csak nem esett bajuk a szüleinek? Una odalépett mellé. – Miért? – kérdezte. – Hát te nem hallottad? A zarándok nem mesélte? – A férfi meglepetten meredt rá, majd lehajtotta a fejét. – Henrik királyról van szó. Elvégezte a teendőit Írországban. Hamarosan

elmegy. Már csak Dublin ügyeit kell rendezni, és most épp ezzel foglalkozik. Attól tartok, Fionnuala, hogy ez apádra nézve nem jelent jót, bár őt kivételes bánásmódban részesítették. A déli földjeit, ahol a bátyád lakik, megtarthatja mint a király vazallusa. Ám az összes északi, Dublin melletti birtokát egy Baggot nevű ember kapta meg. Atyád nagyon feldúlt. Attól félek – tette hozzá –, hogy ezek az adományozások és elajándékozások a jelen körülmények között teljesen rendjén vannak. A két lány döbbenten bámult. Először Una tért magához. – Ez történt hát a zarándokkal is? – Hát, ő még rosszabbul járt. A király az ő összes fingali birtokát a lovagjainak adományozta. Csak a Dublin melletti kis földecskéjét hagyta meg, ami épp arra elegendő, hogy magát és az ispotályt ellássa. A király persze figyelembe vette, hogy a Ailrednek nincs örököse. Csak az ispotály érdekli. Una hallgatott. Ekkora csapás után hogyan háborgathatná a zarándokot szegény kis családjának gondjaival? – Ügy záporoztak a birtoklevelek a szerencsésekre, mint az őszi falevelek – mondta Peter. – A városi házakat is eladományozták. – És neked mi jutott ebből? – kérdezte Fionnuala hűvösen. – Nekem? – Peter széttárta a

karját. – Én semmit sem kaptam, Fionnuala. Strongbow-nak a maga rokonaira kell gondolnia, és amikor Henrik király idejött, Strongbow hatalma amúgy is megcsappant. Henrik király nem is igen ismer engem. Én semmit sem kaptam Írországban. Amikor Henrik kivonul innen, én is elmegyek. Strongbow rábeszélte, hogy fogadjon fel, úgyhogy valószínűleg más országban próbálok szerencsét. Fionnuala lassan megemésztette a híreket. Szomorúan elmosolyodott. – Akkor többé nem látunk téged, walesi – mondta gyengéd hangon. – Nem. – Nos, remélem, jól érezted itt magad. – Igen. Nagyon jól. Egy darabig csak némán néztek egymásra. Végül Fionnuala felsóhajtott. – Nem kell hazakísérned, walesi. Van még itt egy kis dolgom, majd utána hazamegyek. Una nem egészen értette a beszélgetésüket, de egyvalami nagyon foglalkoztatta abból, amit Peter mondott. – Kíváncsi vagyok, mi történt apám házával – mormolta Fionnualának. – Walesi – mondta Fionnuala –, ez itt Una MacGowan, az ő családjáé volt a szállásod. Azt

szeretné tudni, mi lett a házzal. – Történetesen ezt tudom – felelte Peter. – Bristolból jó néhány kereskedő érkezik, és azt a házat közülük kapja meg valaki. Véletlenül ismerem is azt az embert. A neve Doyle. Una arra számított, hogy Peter FitzDavid távozása után Fionnuala is elmegy. Félóra múltán ráébredt, hogy még mindig nem ment el. Keresésére indult, és végül abban a szobácskában találta meg, ahol egyszer azt a papot fogadta titokban. A földön térdepelve, csendesen sírdogált. Una meg akarta vigasztalni, és leült mellé. – Lehetne rosszabb is, Fionnuala – emlékeztette. – A te családod még mindig gazdagabb maradt, mint a legtöbben. Biztos vagyok benne, hogy a bátyád egy nap még püspök lesz. És a fiatalemberekből sem lesz hiány, akik el akarnak venni. De semmi sem segített. Fionnuala válla még mindig rázkódott. Azt motyogta: – Brendan elment. Az én walesim is elment. Mindenki. Ezt ugyan Una nem egészen értette, de azt javasolta: – Lehet, hogy újra találkoznod kellene azzal a pappal. Ám szegény Fionnuala erre még jobban rázendített. Végül felemelte a fejét, és könnyáztatta

arcát barátnője felé fordította. – Te nem érted, Una, te szegény, együgyű teremtés. Semmit sem értesz. Várandós vagyok. – Hogyan?! Az isten szerelmére, Fionnuala, de hát ki tette ezt? – Ruairi O'Byrne. Az Isten legyen hozzám irgalmas. Ruairi. *** A hajón csak úgy nyüzsögtek az emberek: fazekasok, ácsok, szíjgyártók, kőfaragók, kézművesek és kereskedők. Sokat maga Doyle hozott Bristolból. Természetesen a hajó is az övé volt. Szellős, de derűs áprilisi napon érkeztek a zöldes színű tengeren. Doyle a rakpartot fürkészte, amint Dublin egyre közeledett. – Készen állsz? – kérdezte Doyle anélkül, hogy hátrafordult volna. – Készen, mint mindig – felelte háta mögül a fiatalember. Nagyon fiatal volt, amikor hat évvel azelőtt először látogatott Doyle házába; rövidre nyírt, hegyes szakálla most már megerősödött, arca pedig napbarnított volt a tengeri utaktól. – Felvállalod bűnöd következményeit? – Kénytelen vagyok. Nem hagytál más

lehetőséget. – Komoran elmosolyodott. – Ha megteszem, többé már nem lesz hatalmad fölöttem. – Ne feledd, hogy akkor is nekem fogsz dolgozni. – Igaz. De Dublinban majd megcsinálom a szerencsémet, és akkor megszabadulok tőled. Doyle nem felelt. Ki tudja, mi járhat furfangos agyának legmélyebb, sötét tekervényeiben? A bristoli kalmárnak valóban sok megfontolnivalója akadt. Bár mindig is kereskedett Dublinnal, ő maga évek óta nem járt itt. Az épp nemrég távozott Henrik király nyitotta új lehetőségeket megragadta, de óvatos lépésekre volt szüksége. A mögötte álló ifjú számára valójában megtiszteltetésnek kellett volna lennie, hogy rábízza a dublini ügyletek irányítását. Mikor először jött el hozzá, egy semmirekellő, fiatal emberi roncs volt. Ám a hat év alatt Doyle hozzáértő kalmárt és embert faragott belőle. Ha Dublinban jól mennek majd a dolgok, kellő időben esetleg Doyle egyik unokája veheti át az üzletet, de az csak évek múlva lesz. Ám mielőtt Doyle a fiatalember felügyeletére bízná dolgait, tudta, alaposan körül kell néznie, hogy megismerje a helyi kereskedelem jelenlegi állapotát. Sokan elmentek azok közül, akikkel eddig kereskedett, legalábbis egy időre; de azért maradt itt néhány megbízható ember. Na és persze itt van az a kedves férfi is, akit néhány éve

tett látogatása során ismert meg. Ailred, a zarándok. Először őt fogja felkeresni. *** Amint Una meglátta a férfit, elszorult a szíve. Mikor aznap, valamivel korábban kiderült, ki érkezik majd látogatóba Ailredhez, még habozott, hogy beszéljen-e a zarándokkal. Nem szívesen kérte volna a segítségét most, hogy ő is nehéz helyzetbe került, ezért eddig még nem is számolt be arról, hogy apja vissza akar térni. De mivel valamikor úgyis megtudná, és bizonyára furcsállaná, hogy nem említette, összeszedte a bátorságát, és aznap délután odament hozzá. – Szóval ez a bristoli kereskedő kapja meg apád házát, aki fel akar keresni engem? És azt mondod, hogy apád hamarosan visszatér. – Ailred elgondolkodott. – Meg fogom neki magyarázni a helyzetet. De az már más kérdés, hogy mit fog tenni. – Sóhajtott. – Még soha nem kellett másoknak könyörögnöm, Una, de ezt is meg kell tanulnom. Amikor Una meglátta a kalmárt, amint bejön a kapun, majd eltűnik hátul a zarándokkal és feleségével, minden, szíve mélyén dédelgetett reménye elszállt. Magas, kemény és napbarnított arcú, sötét tekintetű – elég volt egy pillantást vetnie

Doyle-ra, már tudta, hogy minden elveszett. Egy ilyen ember nem tesz szívességeket, gondolta. Egy ilyen ember elveszi, amit akar, és mindenkit félresöpör, aki az útjában áll. Szinte látta, hogy apja ott pusztul saját kapuja előtt, anyja meg az utcán kényszerül koldulni, hacsak a zarándok be nem fogadja. Mit tegyen, ha Doyle visszautasítja a zarándokot? Végig ezen töprengett aznap este, miközben a bristoli kalmár Ailreddel és feleségével vacsorázott. Reménytelennek tűnt, de hát csak nem hagyhatja annyiban. Elhatározta, ha kell, megkeresi, és ő maga fog könyörögni neki. Nem volt más választása. Megpróbálta elképzelni a helyzetet. Ha pusztán csak könyörületességéért esedezik, azzal csak az idejét vesztegeti, de hát mit ajánlhatna fel? Hogy ingyen dolgozik szolgálóként? Az ugyan nem lenne elég, hogy visszakapja a házat. Adja el magát rabszolgának? Valószínűleg az sem lenne jobb. Hát mit tegyen? Csak egyetlen tulajdona van. A teste. Mi lenne, ha szolgálná, és a testét is odaadná neki? Úgy gondolta, egy ilyen Doyle-féle ember ilyesmi feltételt szabna. Ha egyáltalán vonzónak találná őt, ezt persze nem tudhatta. Eszébe jutott a magas, sötét képű, komor arcú férfi, és kirázta a hideg.

Vajon tényleg rá tudná szánni magát, hogy odaadja magát egy férfinak, mint egy szajha? Egy olyan lánynak, mint Fionnuala, biztosan nem esne annyira nehezére. Szinte azt kívánta, bár ő is olyan lenne. De hát nem volt olyan, és tudta, hogy soha nem is lesz. Aztán eszébe jutott szegény édesapja, az ajkába harapott, és azt mondta magában, igen, ha muszáj, érte megteszem. *** Ailred, a zarándok elég jól emlékezett Doyle-ra, bár nem sok üzletbe bonyolódott vele, és annak is megvolt már vagy hat-hét éve. Tudta, hogy Bristolban milyen fontos ember, és némileg hízelgett neki, hogy Doyle épp hozzá fordul tanácsért. – Mióta megalapítottam ezt az ispotályt, nemigen vettem részt a kikötő kereskedelmében, így hát nem vagyok benne biztos, hogy túl nagy segítségedre lehetnék – tudatta a kalmárral. A szép szál, idős vikingre és kedves asszonyára pillantva Doyle sajnálta, hogy ilyen nehéz idők járnak rájuk, és az is megfordult a fejében, hogy a zarándok esetleg neheztel rá mint betolakodóra. Ám teljesítenie kellett feladatát, és nem olyan ember volt, akit egykönnyen el lehet tántorítani céljaitól.

Így hát udvariasan, de határozottan kezdte ostromolni kérdéseivel a városról, hogy miféle mesterek vannak itt, mit adnak el, mit vesznek, melyik kereskedőben lehet megbízni. És mint várta is, a zarándok valójában nagyon sok mindent tudott. Mire megették a húst, és gyümölcslepényt, valamint sajtot hoztak be, a bristoli kalmár kicsit megpihenhetett, megitta a borát, és általánosabb dolgokat vetett fel, valamint ő is válaszolt Ailred kérdéseire. A zarándok elsősorban Bristol városáról és annak működéséről akart hallani – elöljáróiról, kereskedelmi kiváltságairól és hogy miféle adókat fizetnek a királynak. – Ugyanis, gondolom, mi is ilyesmire számíthatunk most Dublinban – mondta. Doyle kielégítette a kíváncsiságát. Beszélgetésük közben Ailred alaposan szemügyre vette a bristoli kalmárt. Maga sem tudta, mit keres rajta: valamit, ami segíthet belelátni vendége fejébe, valamit, amit felhasználhat, hogy rávegye, tegyen valamit Unáért és a családjáért. Doyle neve ír származásra utalt, és Ailred mintha hallotta volna, hogy rokonai vannak Írországban. Talán kezdetnek ez megteszi. – Te magad is Dublinban telepszel le? – tudakolta.

– Nem, most még biztosan nem – felelte Doyle. – Van egy ifjú társam, egyelőre ő fogja itt intézni az ügyeimet. Nagyon ügyes. – Tehát nincs rokonságod Dublinban? – firtatta a zarándok. – Waterfordból származik a családom. Van ott néhány rokonom – válaszolta Doyle, és most első ízben mosolyodott el. — Családom utolsó tagja, aki Dublinban járt, itt vesztette el az életét. A clontarfi csatában. Viking volt, mint magad is, csak dán. Egyike a régi tengeri kalandoroknak. – Sok bátor ember halt meg abban a csatában – mondta Ailred. – Lehet, hogy hallottam róla is, – Lehet. Őszintén szólva a waterfordi rokonság sosem tudott róla sokat, csak azt, hogy félelmetes harcos volt. Ő is azok között volt, akik megtámadták Brian Boru táborát. Ahogy hallottam, lehet, hogy ő sújtott le a királyra. Látszott, hogy a sötét arcú, zord bristoli kalmár büszke az ősére. – És mi történt vele? – kérdezte a zarándok. – Azt nem sikerült megtudni. Állítólag üldözőbe vette az ellenséget, és sosem látták többé. Biztosan Brian Boru testőrei ölték meg. – És hogy hívták? – Sigurd – mondta büszkén a kereskedő. – Mint engem. Sigurdnak.

– Á – felelte Ailred. – Hallottál róla? – kérdezte Doyle csaknem mohón. – Meglehet – mondta Ailred. – El kell gondolkodnom rajta, de megeshet. Magában nem sok kétsége volt. Ez bizonyára az a Sigurd volt, aki őse, Harold tanyájára ment, és az a pap megölte. Vajon ki tudhat még róla? Valószínűleg csak ő maga, legfeljebb Fionnuala családja. Doyle-nak láthatólag fogalma sem volt őse rossz híréről. A zarándok pedig, aki elvesztette vagyonát, épp egy gonosz gyilkos leszármazottjának készül szívességért könyörögni, aki hősnek hiszi elődjét. Egyetlenegy pillanatra vágyat érzett rá, hogy megalázza ezt az embert, aki most hatalmat nyert felette, ám utána szegény kis Unára gondolt, és győzött jó természete. – Azt hiszem, azt hallottam, hogy ördögi fickó volt – felelt, és ez nem is volt hazugság. – Igen, ő lesz az – felelte Doyle elégedetten. Mivel elhallgattak, úgy tűnt, a bristoli kereskedő valami új témát készül felvetni, de látván, hogy milyen örömmel töltötte el az őséről való beszélgetés, Ailred megragadta az alkalmat, hogy előhozakodjon az Unát illető kényes kérdéssel. – Szeretnék kérni tőled egy kis szívességet – mondta. Látta, hogy Doyle tekintete gyanakvóvá

válik, de folytatta, és röviden előadta Una és édesapja szomorú történetét. – Láthatod, milyen helyzetben vagyok. Egy időre be tudnám fogadni ide a családot, de… Nem tudnál valahogy segíteni rajtuk? Doyle a szemébe nézett. Nem látszott az arcán, mit gondol, de Ailred mintha azt látta volna, hogy sötét szemében derültség csillan fel. Nem értette az okát, persze az is lehet, hogy a bristoli a sors iróniáján mulat: azon, hogy ő elvesztette a vagyonát, és így kell könyörögnie. Ám aki szívességet kér, nem sértődhet meg, úgyhogy türelmesen várta Doyle válaszát. – Úgy terveztem, hogy ifjú társamat helyezem el ott – felelte Doyle. – Valószínűleg nem szeretné elveszíteni a szállását. Nem szokásom szívességeket tenni ismeretleneknek, akiknek nem tartozom semmivel – tette hozzá halkabban. Ailred megértette a figyelmeztetést, hogy ne menjen túl messzire, és hallgatott. De mindig oly kedves asszonya megszólalt. – Mindig úgy éreztük – mondta nyájasan –, hogy sokkal több örömet szerez nekünk a munkánk az ispotályban, mint a vagyonunk. – Kedvesen elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy te is tettél és fogadtál már el szívességeket életedben. Az asszony kis beszéde alatt Ailred idegesen

pillantgatott Doyle-ra, attól félt, hogy vendégének ez nem fog tetszeni. Ám akár a nő ártatlan tekintete, akár valami más miatt, úgy látszott, nem haragudott meg. – Igaz, hogy egyszer-kétszer nekem is segítettek már – ismerte el. Majd komor pillantást vetett a nőre. – Hogy viszonoztam-e, az már más kérdés. – Azzal elhallgatott, úgy tűnt, nem kíván erről többet beszélni. De Ailred feleségét nem lehetett ilyen könnyen megállítani. – Mondd csak, mi volt a legnagyobb jótétemény, amit veled tettek? – firtatta. Doyle néhány pillanatig elgondolkodva nézett rá, mintha egész máson járna az esze, majd miután úgy látszott, jól megfontolta a dolgot, megszólalt. – Elmesélhetek egyet. Sok éve történt már – bólogatott lassan. – Van két fiam. A nagyobbik mindig józan fiú volt, de a kisebbik ifjúkorában rossz társaságba keveredett. Sosem aggódtam miatta, mivel azt hittem, az én fiam lévén, van benne annyi józan ész, hogy ne kövessen el ostobaságokat. – Felsóhajtott. – Ebből láthatjátok, mennyi eszem van. Egy nap eltűnt. Csak úgy. Múltak a napok, és fogalmam sem volt róla, merre lehet. Aztán rájöttem, hogy meglopott, a pénzt nagyrészt kártyára és egyebekre költötte. Jókora summát. Persze nem tudta visszafizetni. Úgy félt

tőlem – okkal –, és annyira elszégyellte magát, hogy megszökött. Elment Bristolból. Még a fivére sem tudta, hová ment. Hónapok teltek el. Évek. – Elhallgatott. – Mit tettél ezután? – kérdezte Ailred felesége. – Hazudtam – vallotta be Doyle. – Meg akartam védeni a jó hírét, de persze a sajátomat is. Tehát mindenkinek azt mondtam, hogy francia földre küldtem, családi ügyben. De mivel semmi hírt nem kaptunk felőle, úgy gondoltam, talán meghalt. Végül mégis hallottunk felőle. Egy londoni kalmár fogadta be. Alig ismertem azt az embert, ő mégis befogadta a fiamat a házába, és atyjaként bánt vele – szigorú atyaként –, és segített neki kitanulni a kereskedést, hogy visszafizethessen nekem mindent. Aztán ez a kalmár elküldte hozzám, hogy bocsánatot kérjen. Azt hiszem, ezt nevezhetjük szívességnek. Ilyesmit sosem viszonozhat az ember. Csak elfogadhatja. – És megbocsátottál a fiadnak? – kérdezte Ailred felesége. – Igen – felelte a sötét arcú bristoli kalmár. – Őszintén szólva hálát adtam az égnek, hogy életben van. – És visszatért hozzád? – Két feltételt szabtam. Bele kellett egyeznie, hogy elengedjem azt, amivel tartozott. Most már úgy

látom, az én hibámból történt. Magamat okoltam, mivel nagyon szigorú apa voltam. Én űztem el. – És mi volt a másik feltétel? – El kellett vennie azt a lányt, akit én választottam neki. Nincs ebben semmi szokatlan. Derék, állhatatos leányt találtam neki. – Hirtelen felállt. – Későre jár. Köszönöm a szíveslátást. – Ailred feleségéhez fordult. – Ha valakivel jót tesznek, neki is jót kell tennie. Majd meggondolom, mi legyen ezzel a lánnyal és a családjával, és reggel tudatom veletek. Távozása után a zarándok feleségével üldögélt lakrészében. – Biztosan segíteni fog neki – mondta az asszony. – Unának még ne szólj semmit – felelte a férfi. – Várjuk meg, mit tesz. Egy ideig csendben üldögéltek. Végül a nő törte meg a csendet. – Milyen különös, hogy a fia ugyanazt tette, mint Harold. Ráadásul ő is kitalált róla egy történetet, ahogy mi is. Azzal a különbséggel, hogy mi azt mondtuk, zarándokúira ment. – Ő visszakapta a fiát – mondta Ailred komoran. – Azt hiszem, nálunk is én űztem el Haroldot. – Te sosem voltál szigorú.

– Nem. Én túl kedves voltam. – A kórtermek felé intett. – Mit tehet valaki, ha meglopja az apját, aki Ailred, a zarándok? Az asszony már majdnem megszólalt, hogy talán Harold is életben van, de tudta, hogy ez a téma túl nagy fájdalmat okoz a férfinak. – Reménykedjünk, hogy Doyle tehet valamit Unáért – mondta inkább. *** Másnap reggel Una épp az ispotály előtti úton állt, amikor egy férfi érkezett oda. Egy magas, jóképű, vörös hajú, napbarnított arcú férfi. A zarándokot kereste, de Una nem jött rá, hogy Doyletól, a bristoli kalmártól jött. Meg akarta mutatni, merre menjen, de úgy tűnt, a férfi ismeri a járást. Bement a kapun, Ailred épp akkor lépett ki az ispotály udvarába. Una utána ment. Látta, hogy Ailred zavartan mered az illetőre, de nem gondolta, hogy ismerné. A zarándok döbbenten bámult, a férfi pedig egyszer csak térdre borult és megszólította: – Apám! *** Következő tél közepén, kilenc hónappal azután,

hogy az angol Henrik király elhagyta a szigetet, a dublini O'Toole érsek magához hívatta Gilpatrick atyát, és átnyújtott neki három írást. Miután az ifjú pap elolvasta őket, úgy meredt a pergamenekre, mintha kísértetet látott volna. – Biztos, hogy ezek igaziak? – kérdezte. – Semmi kétségem felőle – felelte az érsek. – Nem tudom, apám mit fog szólni ehhez – mondta csendesen Gilpatrick. Megerőltető év volt mögötte. Fionnualának természetesen össze kellett házasodnia Ruairi O'Byrne-nel. Apja – teljes joggal – hajthatatlan volt. Maga az O'Byrne család is ragaszkodott hozzá. Ruairi nem hozhat szégyent az Ui Fergusa-klánra, mondták. Gilpatrick gyanította, hogy Brendan O'Byrne-t is azért küldték el az esküvőre, hogy meggyőződjön róla, Ruairi is megjelent, és minden rendben van. Mindenki jó képet vágott a dologhoz. Gilpatrick apja eskette meg őket. Ám a menyasszony állapota már jól látszott, és bár baráti gesztusként maga O'Toole érsek is eljött, az egész család úgy érezte, hogy mindenki szemében csökkent a tekintélyük. Miután a király megfosztotta őket birtokaiktól, ez újabb keserű csapást mért rájuk. Minden régi dublini család számára nehéz idők voltak ezek, egyetlen figyelemre méltó kivétellel. Ailred, a zarándok visszakapta a fiát. Csodálatos

volt látni őket. Bár nem jutott el zarándokként Jeruzsálembe, mint az apja, Doyle, a bristoli kereskedő társaként tért vissza, így némi vagyont biztosíthatott magának Dublinban. Most a halpiac utcájában élt. A legfigyelemreméltóbb fejlemény viszont az volt, hogy hazaérkezése után nem sokkal házasságot kötött Una MacGowannel. Úgy tűnt, hogy szülei, elsősorban anyja kívánságára vette el a lányt. Frigyük örömteli eredménye volt az is, hogy miután nyáron Una beteg apja családjával együtt hazatért, újdonsült veje jóvoltából régi házukban maradhatott, mivel az most Doyle, a kereskedő birtokában volt. Bár Gilpatrick nem ismerte őket túl közelről, örült nekik, főleg Unának, akit egyszer megmentett a sokkal rosszabb sorstól. Az események ilyetén fordulata emlékeztette rá, hogy Isten mindig gondot visel híveire, ám a kezében lévő pergamenek most azt mutatták – ha nem szentségtörés ilyet még feltételezni is –, hogy Isten szeme most másfelé tekint. A kérdéses iratok a római pápa levelei voltak. Az egyiket az érseknek és püspökeinek, a másikat Írország királyainak és fejedelmeinek küldte. A harmadik az angol Henrik királynak szóló levél másolata volt. Az ír királyoknak szóló volt a legrövidebb. Arra szólította fel őket, hogy hódoljanak be „Legdrágább

fiunknak Krisztusban, Henriknek". Így nevezte a pápa azt az embert, aki miatt meggyilkolták Becketet! Azt írta még, Henrik azért jött, hogy megreformálja az egyházat Írországban. Figyelmeztette őket, hogy alázatosan engedelmeskedjenek az angol királynak, ha nem akarják kivívni a pápa haragját. A püspököknek úgy írta le Henriket, mint igazi keresztény uralkodót, aki megszabadítja az ír egyházat szörnyű bűneitől és a romlástól, és arra buzdította őket, hogy egyházi megrovással kényszerítsék ki az engedelmességet. – Mit gondolsz, ezt úgy érti, hogy átkozzuk ki azokat a főnököket, akik nem engedelmeskednek? – kérdezte csodálkozva O'Toole. – Úgy tűnik, a szentatya azt hiszi, Írországban minden király és főnök Henrik király házába ment már, ami pedig nem így van – tette hozzá mogorván. De a helyzet még ennél is rosszabb volt. Gilpatrick valami mást is észrevett a levelekben. A szóhasználatot. A pápa ugyanis pontosan ugyanazokat a hűbéri engedelmességre és kötelezettségekre vonatkozó kifejezéseket használta, mint a francia vagy az angol nagyurak. Visszagondolva beszélgetésére az intelligens Brendan O'Byrne-nel, ráébredt, milyen nehéz lesz ezt elmagyaráznia az érseknek. – A szentatya nem érti az ír szokásokat –

mondta szomorúan. – Látszik, hogy nem – tört ki O'Toole-ból. – Nézd csak ezt! – mutatott egy szóra a levélben – És ezt! – bökött máshova. – Ami pedig ezt illeti… – Felkapta a harmadik levelet, majd undorodva visszadobta az asztalra. A levelek kétségkívül nemcsak pontatlanok és helytelenek, hanem egyenesen sértők voltak. A pápa szerint az ír „tudatlan és engedetlen" nép, mely „szörnyű, szennyes bűnökbe" süllyedt. „Barbárok, civilizálatlanok, és nem ismerik az isteni törvényeket." Az ember azt gondolhatta volna, hogy Szent Patrik hétszáz évvel ezelőtti érkezése óta a nagy monostori iskolák, az ír hittérítők, a Kelisi Kódex és az ír keresztény művészet többi csodája nem is léteznek. – Mi lehet a szándéka? Min gondolkodhat? – kérdezte a szent életű érsek. Gilpatrick már rájött. Világosan látta. A válasz ott volt a harmadik levélben, mely Henrik királynak szólt. Gratuláció volt. Nem volt rá más szó. A pápa elismerését fejezte ki az angol királynak, amiért kiterjesztette hatalmát a nyakas írekre, akik megtagadták a keresztény hit gyakorlását. Sőt, hogy teljes bocsánatot nyerjenek bűnei – ez kétségtelenül elsősorban a canterburyi érsek meggyilkolásában

játszott szerepére vonatkozott –, csak annyit kell tennie, hogy folytatja ezt a nemes munkálkodást. Így hát Henrik mindent megkapott, amit akart: nemcsak bocsánatot nyert Becket megöletéséért, hanem a pápa áldását is megkapta az írek ellen folytatott keresztes hadjáratra. – Ezt akár az angol pápa is írhatta volna – panaszolta O'Toole. Hogyan érte el mindezt Henrik? A levél szövegéből ez is egyértelműen kiderült. A pápa hiteles forrásból hallott a nyugati szigeten uralkodó szégyenteljes erkölcsi állapotokról: attól a paptól, akit Henrik küldött hozzá! És nem épp az a jelentés erősítette meg állításait, amit maguk az ír egyházfők küldtek? Fel is sorolt néhány dolgot: a törvénytelen házasságokat, a tizedfizetés elmulasztását, ugyanazokat a dolgokat, amelyeket a casheli zsinaton vitattak meg. Ám magáról a zsinatról a pápa említést sem tett. Nyilvánvalóan nem is tudott róla, sem arról, hogy milyen újításokról állapodtak meg, és persze arról a nemes munkáról sem volt tudomása, melyet Lawrence O'Toole és a hozzá hasonlók végeztek már előtte is. Gilpatrick végre megláthatta a Plantagenet király ravaszságát. Rászedte az ír egyházfőket, megíratta velük az elítélő jelentést, majd Rómába rohant vele mint az ír állapotokról szóló

bizonyítékkal. Mindent eltitkolt a tanácskozással kapcsolatban. Rómában persze amúgy is keveset tudtak Írországról, és bizonyára megtalálták Hadrián pápa korábbi levelét is. Így volt teljes a terv. Az angol király betörése Írországba, hogy megfegyelmezze Strongbow-t, most a pápa által szentesített keresztes háborúvá vált. – És mi magunk szolgáltattunk rá ürügyet. Saját magunk ítéltük el magunkat – mormolta Gilpatrick. Ördögi volt. És árulás. Ragyogó leckét kaptak a politika nevű játék mesterétől.

IV. 1192

Urunk

1192. esztendejében, Szent Patrik

napján fontos szertartásra került sor Dublinban. A Krisztus-templomból az érsek vezetésével egyházi méltóságok vonultak ki, és kimentek a város déli kapuján. Gilpatrick atya is köztük volt. Az úttól kétszáz yardra volt a Szent Patrik-forrás, mellette sokáig egy aprócska templom állt. Ám most a helyén egy jókora, ám még befejezetlen építmény volt. Mérete és arányai azt sugallták, hogy talán a hatalmas székesegyház, a Krisztus-templom vetélytársának szánták. Nem csak egyszerű templom volt, hiszen már lerakták a hozzá tartozó iskola alapjait is. Egy dolgot furcsállhattak azok, akik az Írország védőszentjének ajánlott, szép új épület alapjaihoz vonuló menetet nézték. A menetet vezető dublini érseket úgy hívták: John Cumin – tősgyökeres angol volt. Az új Szent Patrik-székesegyház minden tekintetben angol mintára készült. Az Angliában és Franciaországban divatos gótikus stílusban építették. A fontos, ír monostori intézményektől

eltérően a Szent Patrik Kollégium káptalani temploma nem szerzetesek, hanem papok számára épült – a legújabb angol szokások szerint. A legtöbb pap pedig nem ír volt, hanem angol. Az sem kerülhette el senkinek a figyelmét, hogy az angol érsek új székhelye a városfalon kívül feküdt, több száz yardnyira a régi Krisztus-templomtól, ahol a szerzetesek még mindig tisztelettel és szeretettel őrizték a szent életű O'Toole érsek emlékét. A nedves márciusi szél Gilpatrick atya arcát simogatta. Úgy gondolta, hálásnak kellene lennie. Végül is megtiszteltetés volt, hogy az angol érsek őt, egy írt is a testület tagjává választotta. – Téged mindenki nagy tiszteletben tart – jelentette ki Cumin őszintén. – Tudom, hogy bölcsen fogod felhasználni a befolyásodat. A körülményeket tekintve Gilpatrick kötelességének érezte, hogy elfogadja a tisztséget. Ám ahogy balra nézett, a család ősi monostora felé, és eszébe jutott az ember, akit vonakodva megkért, hogy a felszentelés után találkozzon vele, csak az járt a fejében: hála Istennek, hogy szegény apám már nem él, és ezt nem kell látnia. Apja utolsó évei egyáltalán nem teltek boldogan. Henrik király látogatása után az öregembernek végig kellett néznie saját világa fokozatos pusztulását: mintha egy testet fosztottak

volna meg egyenként a végtagjaitól. A végső csapást az mérte rá, amikor egy zsinaton kijelentették, hogy minden hozzá hasonló örökletes tisztséget betöltő papot le kell taszítani posztjáról, és meg kell fosztani rangjától. O'Toole érsek a szó szoros értelmében megtagadta, hogy ezt tegyék vele, de az öregember ezután kezdte elveszíteni minden életkedvét. A vég Lawrence O'Toole halála után fél évvel jött el. Gilpatrick apja sétálni indult a Tanácsdombhoz. És ott, őse, Fergus nyughelyénél heves roham tört rá, és holtan rogyott össze. Illő vég volt ez az utolsó Ui Fergusa-főnökhöz, gondolta Gilpatrick. Ugyanis apja volt az utolsó főnök. Neki mint szüzességet fogadott papnak nem voltak utódai. Lorcannak pedig, akár véletlenül, akár isteni büntetésként, amiért bátyja özvegyét vette el, csak leánygyermekei születtek, így hát a család, mely már Szent Patrik előtt is Ath Cliath területét őrizte, férfiágon kihalásra ítéltetett. Ez a nap azonban tartogatott még egy méltánytalanságot. Valóban isteni kegyelem, hogy apjának nem kell végignéznie, mit kell megtennie majd a felszentelés után. ***

Szép ceremónia volt. Utána mindenki nagyon kedves volt vele, de ez sem töltötte el örömmel. Nem voltak illúziói. Az egyházban még mindig az írek voltak többségben, úgyhogy a magafajtákra amolyan közvetítőként volt szükség. Egyelőre. Míg az angolok nem kerülnek többségbe. A jelenlegi érsek nem volt rossz ember a maga módján. Számos hozzá hasonlóval találkozott Angliában töltött ideje alatt. Adminisztrátor, a király szolgája: intelligens, de rideg ember. Néha mennyire vágyott O'Toole kevésbé e világi szellemiségére! A ceremónia után kiment és körülnézett. Hamarosan meg is pillantotta a közeledő nemes alakot, és összerezzent. Az egészről a bátyja tehetett. Miután Henrik király befejezte a szigeten tett látogatását, egy rövid ideig úgy látszott, hogy a földeket uraló két fél ingatag békében élhet. A Plantagenet uralkodó és az O'Connor főkirály között új megállapodás született, melyben a régi felosztáshoz hasonlóan – Leth Cuinn és Leth Moga, észak és dél – megint két részre szakították a szigetet. Az angolok által megszállt területeken mindenfelé feltünedeztek a normann erődvárak. A magas földvárakat nagy fapalánkkal vették körbe, mindezt fatorony koronázta. Most ezek a masszív erődök uralták a majorságokat, melyeket Strongbow és követői hoztak létre. De persze nem álltak meg

ennyinél. Az írek egyre elégedetlenebbek lettek, mivel az új telepesek még több földre vágytak. Hamarosan felborították az egyezséget, a határ menti birtokok urai kezdtek betörni a főkirály területére, hogy még több földet lopjanak. Ironikus módon mindezen történések okozója, Strongbow, időközben meghalt. Ám ez sem változtatott semmin. A földszerzés láza megállíthatatlanul elharapózott. Egy De Courcy nevezetű nemesi kalandor még Ulsterbe is betört, és magához ragadott egy kis királyságot. A határvidék eseményei nemigen hatottak ki Gilpatrick családjára Dublin viszonylagos békéjében, ám a többi fejlemény súlyos következményekkel járt öccsére nézve. 1185-ben Írországba újból királyi látogató érkezett; bár ezúttal nem maga Henrik, hanem legkisebb fia jött el. János hercegben nyoma sem volt bátyja, Oroszlánszívű Richard nemeslelkűségének. Egész életét azzal töltötte, hogy ellenségeket szerzett magának. Eszes volt, ám tapintatlan, mindent kénye-kedve szerint tett. Amikor megérkezett Írországba, és találkozott az ír törzsfőkkel, ruhájukat és hosszú szakállukat ellenállhatatlanul mulatságosnak találta, úgyhogy az ifjú herceg szemtől szembe kifigurázta és nagy vidáman sértegette őket. Ám arroganciája és közönségessége

mögött sötét számítás húzódott meg. János herceg fikarcnyit sem törődött az írek érzéseivel: azért jött, hogy rendet teremtsen, kegyetlen csatlósokat hozott magával, például De Burgh nevű kegyencét és a Butler nevezetű családot, akik tényleg nagyon értettek a rendteremtéshez. A megszállt Írországot ugyanis angol mintára akarták kormányozni: az ősi törzsi területek helyébe járások léptek, az angol városok százaihoz hasonló településeket szerveztek. A szerény kis törzsfőnökök székhelyei az angol lovagok uradalmaivá váltak. Angol bíróságokat, angol szokásokat, angol megyéket terveztek. A herceggel újabb lovagok érkeztek – elsősorban saját barátai –, akiknek szintén földbirtokot kellett biztosítani. És ha ez azt jelentette, hogy néhány írrel többet kellett elzavarni saját földjéről, az János herceget nemigen zavarta. Ailred, a zarándok is a kárvallottak között volt. Egy nap váratlanul tájékoztatták, hogy a várostól nyugatra fekvő birtokát, mely az ispotályt látta el, két angolnak, János herceg ismerőseinek adományozták; és bár fia, Harold és Doyle unokája is befolyásos embernek számítottak Dublinban, ők sem tehettek semmit. Ám a jámbor zarándok és felesége nem engedték haragjukat eluralkodni magukon, hanem hónapokon belül sikerült rábeszélniük a két férfit, akik megkapták

birtokaikat, hogy nagy részét adják vissza az ispotálynak, amire nem sokkal ezután a pápa is áldását adta. – Látod – jegyezte meg a zarándoknak a felesége –, a végén minden jóra fordult. Bár az öccse is ilyen bölcs lett volna, gondolta Gilpatrick. Ám lehet, hogy részben az ő hibája volt? Talán túl sokat foglalkozott egyházi ügyekkel, és nem vette észre, hogy fivére milyen veszélyben van? Mikor Henrik király elvette az Ui Fergusa-klán ősi földjeit, két nagy birtokra osztotta: egy északira és egy délire. Az északit az a bizonyos Baggot nevű ember kapta, a déli öccse kezében maradt. Fivére fogalmai szerint ott még mindig ő volt a főnök. Gilpatrick szerint azért nem jött tisztába soha új pozíciójával, mert egyrészt ábrándokba ringatta magát, másrészt viszont írként sosem tudta megérteni az európai feudalizmus egyik kulcsfogalmát: a birtokától távol lévő földbirtokos jelenségét. Angliában és Franciaországban ez megszokott dolog volt. A király területeket adományozott a nagyuraknak, ők pedig szintén hűbéreseket, gyakorlatilag bérlőket fogadtak ezekre a területekre. A földesúr maga vagy ott élt, vagy nem, vagy esetleg számos birtoka is lehetett, melyek fölött tiszttartója állt, neki tartoztak felelősséggel a birtokon élők – a

nagygazdáktól kezdve a legszerényebb jobbágyokig. Az Ui Fergusa család földjeinek esetében a birtok ura természetesen a király volt, akit Dublinban a juszticiárius képviselt, ez egyfajta bíróikormányzói tisztség volt. A napi ügyekkel a tiszttartó avagy intéző foglalkozott. Az egyszerűség kedvéért mindeddig Gilpatrick öccse volt az egyetlen urasági földbérlő a birtokon, és az első években a tiszttartó csak szerény adókat követelt tőle, úgyhogy a férfi úgy fogta fel, mint az ír főnöktől királyának járó megszokott sarcot. Ám János herceg új hivatalnokainak érkezésével minden megváltozott, ekkor kezdődtek a bajok. Mikor a tiszttartó azt követelte, hogy fizessen az évi rendes lovagi szolgálatért, Gilpatrick öccse nem tette meg. A majorság bírája elé idézték, de nem jelent meg. Mikor a tiszttartó, aki amúgy nagyon türelmes ember volt, maga látogatta meg, lekezelően fogadta a király szolgáját. – Mi már akkor is főnökök voltunk itt, amikor a te királyod családjáról még nem is hallott senki – vágta szemébe az igazságot. – Egy főnök nem tartozik felelősséggel egy szolgának. Ha a király visszajön Írországba, majd a házába megyek. – A tiszttartó erre szó nélkül távozott. Vajon nem a saját hibája-e mégis, hogy öccse ilyen ostoba módon viselkedett? Gilpatrick most ezt

kérdezte magától. Ha nem foglalják le annyira az egyházi ügyek, meg kellett volna győződnie róla, hogy családjával minden rendben van-e. Öccse három hete kereste fel. Amint feltette kérdését, Gilpatrick megdermedt. – Magyarázd el nekem, Gilpatrick, mit jelent az, hogy valaki földesura tetszésétől függő bérlő. A majorságokon számos, különböző pozícióban lévő ember élhetett. A legalacsonyabb rangúak a röghöz kötött jobbágyok voltak, akik alig voltak jobb helyzetben a rabszolgáknál. Fölöttük számtalan különféle státusú ember állt, mindenféle meghatározott feladattal és kötelességgel rendelkező dolgozók. A rangsor élén a szabad bérlők álltak, akik egy-két birtok fölött rendelkeztek rögzített szerződés alapján. Ezek lehettek szabad, vagyonosabb gazdák, hűbérurak vagy akár egyházi intézmények, melyek résztulajdonnal vagy bérleménnyel rendelkeztek a majorságban. Ám a szabad birtokos alatt állt egy igen bizonytalan csoport. A birtokos kedvének kiszolgáltatott bérlők általában szabad polgárok voltak, akik szabadon járhattak-kelhettek, ám a majorság területén található földjük tulajdonlásáról nem készült semmiféle meghatározott szerződés. Urának jogában állt bármikor megfosztani tőle. Mikor Henrik király elvette az Ui Fergusa-

földeket, senkinek sem jutott eszébe tulaj donlevelet szerezni. Mivel Gilpatrick családja ott maradhatott, úgy vélték, biztonságban van a birtok. Végül is már vagy ezer éve ott voltak. Hát nem tökéletesen világos a helyzetük? Gilpatricknak kellett persze a legjobban tudnia, hogy nem az. A tiszttartó kettős csapást mért Gilpatrick öccsére. Emlékeztette a juszticiáriust, hogy ha legközelebb a király meg akarja jutalmazni egy hívét, még mindig ott van a déli Ui Fergusa-birtok. Most pedig, hogy oda is adományozták valakinek, a majorság új urának tudomására hozta, hogy birtokán egy engedetlen bérlő lakik. – Ám mivel nem készült semmilyen hivatalos okirat, azt tehetsz vele, amit akarsz – magyarázta. Múlt héten a tiszttartó elment Gilpatrick öccséhez is, és teljes nyugalommal tudatta vele: – Nemsokára megérkezik az új földesúr. Azt akarja, hogy távozz, még mielőtt megjönne. Úgyhogy szedd össze a holmidat, és menj! – És ugyan hova menjek? – kérdezte dühödten Gilpatrick öccse. – Föl a Wicklowi-hegységbe? – Tőlem ugyan a pokolba is mehetsz – válaszolta hidegen a tiszttartó, Így hát most Gilpatricknak kellett megpróbálnia menteni, ami menthető. Keserűen döbbent rá, hogy valószínűleg

elvesztik ősi földjeiket még leányágon is. Hála Istennek, öccsének majdnem minden lánya férjhez ment már, de kettőről még mindig gondoskodnia kellett. Legalább egypár évet szerezhetnék neki, gondolta Gilpatrick. Hiszen, mint arra öccse is rámutatott, egyedül ő reménykedhet benne, hogy sikeresen kiengesztelheti az új földesurat. Végül is, ismerte. Tehát összeszedte magát, s amikor az ismerős alak odaért, és lováról lenézett rá, Gilpatrick rámosolygott. – Nagyon rég nem találkoztunk már, Peter FitzDavid. *** Valóban rég volt már. Peter FitzDavid is jól tudta. Már negyedszázada annak, hogy útra kelt, több mint húsz éve várta a jutalmát. Néhány évet Írországon kívül töltött, ám gyakran visszatért. Nyugaton is harcolt, Limerickben, helyőrségeket szervezett, teljesítette a juszticiárius parancsait. A sziget katonái között nagy ismertségre és tiszteletre tett szert. Az írek úgy nevezték: Peter, a Walesi; az angol katonák és a kevésbé fontos telepesek pedig Peter Welshként vagy Peter Walshként ismerték. Peter FitzDavidet avagy Walshot jó sok

feladattal látták el az évek során, mivel megbíztak benne. Megtanulta, hogy türelemmel várjon, és mindig éber legyen. Ám a megfelelő időben jelezte, hogy nem késlekedhet már a jutalma, és amit most megkapott, sokkal több volt, mint amennyit remélt. Egy szép birtokot kapott, még csak nem is a határvidéken, ahol a feldühített írek gyakorta támadásokat indítottak, hogy megbosszulják a lopásokat, hanem itt, Leinster gazdag, biztonságos part menti földjein, közel a dublini helyőrséghez. Ideje volt már letelepednie. Itt volt az ideje, hogy ha későn is, de megnősüljön és utódokat nemzzen. A sokévi szolgálat utáni késői házasság nem volt szokatlan életút a lovagok között. Már menyasszonyt is talált – Baggotnak, a szomszédos birtok urának egyik fiatal leányát. Nem volt más vágya, csak hogy élvezze jól megérdemelt szerencséjét. Amikor megtudta, hogy az egyik Ui Fergusabirtokot kapja meg, persze eszébe jutott Gilpatrick, de egyáltalán nem jött zavarba a találkozástól. Elérte már azt a kort, hogy ne vesztegesse az idejét vagy az érzelmeit. A föld most az övé, és kész. Ez a hadiszerencse. Gilpatrick öccsének ügye már más kérdés volt. Tudta jól, hogy a pap ezért akar találkozni vele, és az udvariasság megköveteli, hogy meghallgassa a mondanivalóját. Ám talán egy kis

számítás is volt abban, hogy mikor odaért egykori barátjához, nem szállt le a lováról. Még akkor sem, amikor Gilpatrick azt javasolta, sétáljanak egyet; hagyta, hogy a pap mellette gyalogoljon. Kelet felé vezetett az útjuk, a nyílt közterületre, ahonnan a patak a torkolat szélén álló régi viking kőig futott tovább. Nemrégiben egy másik ispotályt is alapítottak itt, a leprásokat ellátó intézményt Szent Istvánnak ajánlották. A két férfi az ispotály mögötti mocsár mellett sétált, egyikük lovon, másikuk gyalogosan; Peter hallgatta Gilpatrick szegény öccséről szóló sirámait. És amint hallgatta, úgy érezte, hogy… Semmit sem érez. Meghallgatta, hogy járt a család, az enyhítő körülményeket és azt is, hogy a pap öccse nem volt tisztában az új helyzettel – Gilpatrick hozzátette, Peter ezt biztosan megérti. Felidézte apja emlékét és régi barátságukat is. Peter pedig csaknem meglepetten tapasztalta, hogy még mindig nem érez semmit. Illetve egy idő után mégis csak elkezdett benne motoszkálni valami. A megvetés. Megvetette Gilpatrick öccsét. Megvetette, mert nem is harcolt, mégis vesztett. Megvetette önteltségéért és gyengeségéért. Megvetette, mert csökönyösen nem vett tudomást semmiről, mert élhetetlen és ostoba volt. Neki magának küzdenie

kellett, el kellett viselnie a nehézségeket, és bölcsességet, valamint türelmet kellett tanúsítania. A siker megveti a kudarcot. Peter lova hátán maradt. Végül a Tanácsdomb és a viking állókő felé pillantott és megszólalt: – Gilpatrick, én nem tehetek semmit. – Azzal megint csak maga elé meredt. – Látom, az évek megkeményítették a szívedet – mondta a pap bánatosan. Peter elfordította a lova fejét, és lassan megfordult. Részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. Elege volt belőle. Szíve szerint megsarkantyúzta volna a lovát, hogy faképnél hagyja egykori barátját. Bármilyen goromba dolog, meg is tette volna, ha épp akkor nem pillantja meg, hogy egy nő közeledik feléjük a réten át. Megállt, és csak bámult. Fionnuala volt az. Nem lehetett összetéveszteni senki mással. Csaknem húsz éve nem látták már egymást, de még a távolból is azonnal megismerte. Mikor odaért, kurtán Gilpatrick felé biccentett. – Mondták, hogy itt leszel. – Nem is tudtam, hogy Dublinban vagy – mondta a pap. Kicsit zavartnak tűnt. – Emlékszel még a húgomra, Fionnualára? – fordult Peterhez. – Emlékszik – szakította félbe Fionnuala. – Épp most magyaráztam el Peternek, hogy a

testvérünk… – Ostoba volt. – Peter szemébe nézett. – Csaknem ugyanolyan ostoba, mint valaha a húga – mondta egyszerűen, minden él nélkül. – Mondták, hogy találkozol vele – folytatta Gilpatrickhoz fordulva. – Úgyhogy gondoltam, én is eljövök Dublinba. – Sajnos… – kezdte Gilpatrick. – Visszautasított – vágta rá Fionnuala, és ismét Peter felé fordult. – Nem igaz, walesi? Az évek igazán kegyesek voltak Fionnualához. Ha lányként bájos volt, gondolta Peter, most csak egyféleképpen lehetne leírni. Káprázatos. Még egy fészekalja gyerek után is karcsú maradt a teste, csak egy kicsit teltebb. Haja még mindig hollófekete volt, nem vesztette el büszke tartását sem, és szeme ugyanolyan megdöbbentő smaragdzölden ragyogott. Látszott, hogy jól megvan a világban, valóban úgy festett, mint egy ír hercegnő – mint ahogy az is volt. Ezt a nőt vettem volna feleségül, ha mások a körülmények, gondolta Peter. – Attól tartok, igen – ismerte be egy kissé zavartan. – Kifosztották! – kiáltott fel a nő hirtelen. – Kiforgattak minket a földünkből, amit ezer éve úgy imádtunk! Nem érted, walesi? Nem tudod megérteni a haragját? Még csak meg sem hódítottak

minket. Egyszerűen becsaptak. – Elhallgatott, majd halkabban folytatta: – De téged nem érdekel. Te nem tartozol neki semmivel. A férfi nem felelt. – Nekem viszont tartozol valamivel – folytatta a nő. Egymás szemébe néztek, Gilpatrick pedig teljesen összezavarodott. Elképzelni sem tudta, a lovag ugyan miért tartozna bármivel is a húgának. – Most jól megy a sorod, walesi – folytatta az asszony keserűen. – De ez nem mindig volt így. – Az a szokás, hogy húszévi szolgálatért megjutalmazzák az embert – mondta Peter. – A te angol királyod megjutalmazott. De nekem köszönheted, hogy egyáltalán felfigyeltek rád, amikor ostoba módon neked adtam Dublint. – Magadat adtad nekem. Nem Dublint. – Elárultál – felelte a nő szomorúan. – Megbántottál, walesi. A férfi lassan bólintott. Minden szava igaz volt. Látta, hogy Gilpatrick most már teljesen összezavarodott. – Mit akarsz hát, Fionnuala? – kérdezte végül. – Fivéremnek van még két leánya, akiket férjhez kell adnia. Legalább addig hadd maradhassanak, amíg a lányok férjhez nem mennek.

– Ez minden? – Mi lehetne még? Peternek eszébe jutott, vajon a nő is azt akarta valaha, hogy elvegye őt? És most már csak gyűlölni tudja? Ezt úgysem fogja megtudni. – Meg kell fizetnie a bért – mondta. – Meg fogja. A férfi lebiggyesztette az ajkát. El tudta képzelni, a jövőben még milyen gondjai lesznek bérlőjével. Duzzogó pillantások és harag éveken keresztül. Hogy is lehetne másképpen? Lehet, hogy Fionnuala kordában tudja tartani, de nem biztos. Egy napon úgyis az lesz a vége, hogy kidobja a férfit ősei földjéről. Így megy ez. De talán képes lesz elviselni, míg a két lányt illő hozománnyal férjhez nem tudja adni. – Magadnak nem is kérsz semmit – jegyezte meg. – A te lányaid nem keresnek jó férjet? Angol lovagokat esetleg? – Mert ha úgy néznek ki, mint te, nem lenne lehetetlen, gondolta. A nő felnevetett. – Az én gyermekeim? Heten vannak, walesi, szabadon élnek az O'Byrne családdal a hegyekben. Nem fognak angol lovagokhoz menni. De jól vigyázz – mélyen a férfi szemébe nézett –, mert egy nap lejöhetnek a hegyekből, hogy visszavegyék a földjüket.

– Hát, Fionnuala, az is lehet – felelte lassan a férfi. – A testvéred maradhat. Csakis a te kedvedért. A szavamat adom rá. Már ha megbízol a szavamban – tette hozzá egy fintorral. A nő bólintott, majd a bátyjához fordult. – Nos, Gilpatrick, megbízhatok az angol király emberének szavában? – kérdezte. Halvány, gúnyos mosollyal nézett vissza egykori szerelmére. Bár Gilpatrick atyát összezavarta ugyan beszélgetésük, túl sok mindent látott, mióta együtt keltek át a tengeren Peterrel. Úgyhogy most, bár a lovag egykor a barátja volt, csak hallgatással tudott felelni a kérdésre.

HETEDIK FEJEZET DALKEY 1370

A

sólyom verdesett szárnyával, fel akart

szállni, de Walsh kesztyűs keze szorosan fogta. Nagy, görbe csőrével a kezére csapott, de John Walsh csak nevetett. Nagyon tetszett neki a madár vad, szabad természete. Méltó társa egy francia vagy angol nemesnek. Szeme is kész csoda: ezerlépésnyiről is kiszúr egy egeret. Walsh lenézett a várfalról. Családja többi tagjához hasonlóan ő is erős, katonás arcvonásokkal rendelkezett. Kék szeme igen éles volt. Szüksége is volt rá itt, a határvidéken. Most pedig szeme összeszűkült, mert észrevett valamit. Valami kis, mozgó dolog volt, semmi jelentősége. Egészen mindennapos. Túl mindennapos. Furcsának tűnt. A határvidéken semmi sem mindennapos. A Carrickmines vár. Carrickmines annyit jelent mint „kis, köves síkság". Az biztos, hogy elég kő volt szétszórva a környéken. A hely igazi jellegét azonban a Wicklowi-hegység fenséges oldalai adták,

melyek épp a kis vár előtt magasodtak, míg mögötte nagyjából húszmérföldes út vezetett északra a gazdag partvidéken át Dublinig. A mozgó dolog egy fiatal lány volt. Eszébe jutott, hogy mikor utoljára látta a lányt, nem sokkal utána eltűnt néhány marha. *** A vár kőből épült, és már számos alkalommal megerősítették. Az első hódítók földsáncra épült tornyaiból robusztus kőerődítmények lettek, a sziget nagy részén mindenütt látni lehetett őket. Dublin környékén a három legjobb erőd a széles öböl északi, illetve déli szélénél állt: volt egy az északi Howth-félszigeten, fölötte kicsivel állt Malahide erős vára, és itt, Carrickminesnál az öböl déli foka alatt a harmadik. A Walsh család őrködött itt földjei és az angol uralom alatt álló nagy, zöld központ felé vezető utak fölött. Dublin környékét hatalmas birtokokra osztották. Az egyház volt a legnagyobb földbirtokos. A dublini érseknek rengeteg földterülete volt. Nagy majorsága, Shankill, épp délre feküdt Walsh várától, a városon túl, Rathminest is magában foglalva pedig a még ennél is nagyobb, Szentsír nevezetű uradalma volt. De Dublin szinte valamennyi egyházi

intézményének – és ebből most számos volt – megvolt a maga birtoka: a Krisztus-templom szerzeteseinek, az apácáknak, a Johannitalovagrendnek, Ailred, a zarándok ispotályához is tartozott két csinos kis földterület, sőt még a kicsi Szent István leprakórháznak is volt egy Leopardstown nevezetű birtoka Walshéktól nem messze. Némelyik földterület ezeken a nagy egyházi birtokokon közvetlenül az egyházi földesurak irányítása alatt állt, a legtöbbet viszont földbérlőknek engedték át. A többi területet pedig a Walshékhoz hasonló emberek foglalták el. – Milyen megnyugtató tudni, hogy a környező területek biztonságban vannak a hű angolok kezében – jegyezte meg egyszer egy dublini kereskedő. Walsh kíváncsi volt, valóban így van-e. Odafenn, Fingalban valószínűleg igen. Megvolt a környéken azért még az ősi kelta arisztokrácia maradványa is – bár most csak a kis O'Casey család jutott az eszébe példaként. A vikingeket csaknem teljesen kiszorították Fingalból. Helyüket normann és angol nevek foglalták el – Plunkett, Field, Bisset, Cruise, Barnewall és Malahide urai, a Talbot család. Mind kemény angolok voltak; csak egymás közt, illetve más angol családokból házasodtak. Ám másutt már kevésbé volt egyértelmű a helyzet.

Fingalból eltűntek a vikingek, de mi volt a helyzet a Liffey északi partján fekvő külvárossal? Manapság Oxmantownnak hívták, de nem feledték el nevének eredetét – Ostmanby, azaz a keletiek városa. Számos viking származású ember élt arrafelé. Ha pedig valaki végigment délen és nyugaton a város mellett, olyan helybeli földesurakkal találkozhatott, akiknek a neve minden volt, csak angol nem. Ott voltak Haroldék, Ailred, a zarándok fiának leszármazottai. Vikingek voltak. A hatalmas Archbold család úgyszintén. Thorkyllék a város egyik régi viking királyától származtak – kétségkívül az angol kormányzó hívei, de semmiképp sem angolok. Végül pedig ott voltak a magukfajta családok. A várostól délre éltek a gazdag, erődített birtokokon. Howell, Lawless és a Walsh család számos ága: nevükből talán nem derül ki egyértelműen, de mind Walesből érkeztek. És hogy ők hűek voltak-e Angliához? Természetesen. Annak kellett lenniük. A déli területeken egészen más volt az élet, mint Dublin fölött. A közeli, vad Wicklowihegységben még mindig a régi ír klánok uralkodtak, úgyhogy ez a terület inkább határvidéknek számított. John anyja Fingal megállapodottabb vidékéről származott, és aggasztotta, hogy fia szabadon kószálhat a helybeli ír gyerekekkel, de apja más véleményen volt.

– Ha ezek mellett az emberek mellett fog élni, jobb, ha megismeri őket – jelentette ki vidáman. Meg is ismerte őket. Még a Walsh-birtokra is érkezett olykor egy-egy hárfás vagy ír bárd, aki felajánlotta, hogy elszórakoztatja egy kicsit apját – ő pedig sosem utasította vissza, és mindig busásan megfizette őket. Ami pedig az ifjú Johnt illeti, nem múlt el úgy egy hónap sem, hogy ne ment volna el a közeli part menti falu, Dalkey halászaihoz vagy a Wicklowi-hegységbe, hogy az O'Toole és az O'Byrne gyerekekkel csatangoljon. Természetesen mindenki tisztában volt vele, hogy kicsoda: egy Walsh, egyike a hódítóknak, akik elvették tőlük legjobb földjeiket. Ám a gyerekeket olyan helyeken is szívesen látják, ahová szüleik be sem tehetik a lábukat. A fiú soksok éven át nem is igen volt tudatában a közte és pajtásai közötti korlátoknak. Beszélte a nyelvüket, úgy öltözött, és ugyanúgy szőrén ülte meg a lovat, mint ők. Egyszer pedig még szorosabb kapcsolatot is felfedezett. Egy csapatnyi fiúval felmentek a hegyekbe, és pónijaikon Glendaloughba lovagoltak. Az apátság már csak árnyéka volt régi önmagának: a püspökséget már réges-rég Dublinba helyezték át, és csak egy maroknyi szerzetes élt itt, ám Johnt azért lenyűgözte a hely csendes szépsége. Amikor megálltak a közeli településnél, észrevette, hogy egy

sötét hajú lány őt nézi. Vele egykorú lehetett, karcsú volt, és nagyon szép. A fűben üldögélt, és almát evett, közben pedig őt figyelte ragyogó zöld szemével. John egy kicsit zavarba jött, amiért így bámul rá, és odament hozzá. – Mit nézel? – kérdezte barátságosan. – Téged – felelte a lány, és beleharapott az almájába. – Ismerlek téged? A lány megrágta az almát, majd így felelt: – Én tudom, ki vagy. – Miért, ki vagyok? – Az unokatestvérem. – Érdeklődve nézte a fiú döbbent arcát. – Te vagy a Walsh fiú, nem? – John rábólintott. – Én is Walsh lehetnék, ha akarnék – jelentette ki a lány. – De nem akarok – tette hozzá hevesen, és nagyot harapott az almába. Majd hirtelen felpattant és elszaladt. Lehet, hogy tényleg rokona ez a kislány? Mikor este hazaért, meg is kérdezte az apját. – Ó, biztosan az unokatestvéred – felelte apja derűsen. – Bár én magam még sosem láttam őt. Henry nagybátyádnak nagy sikere volt a nőknél. Sokkal több unokatestvéred van Leinsterben, mint hinnéd. Volt egyszer egy gyönyörű lány fenn a hegyekben. Biztosan az ő lánya, a nagybátyádtól. Kár, hogy a nagybátyád már meghalt, de biztosan

van valami feljegyzés róla. – Felsóhajtott. – Csinos? – Igen – felelte pirulva John. – Nos, akkor biztosan az unokatestvéred – erősítette meg az apja. – Mondok én még valamit. A környék legtöbb földje itt is és Dublin fölött is az anyja népéé volt. Ui Fergusa, így hívták őket. Mi Strongbow ideje óta vagyunk itt, akkor kaptuk ezt a birtokot. De ők nagyon régi múltra tekinthetnek vissza. Ami az Ui Fergusa leszármazottakat illeti, az ő földjeiken vagyunk. Johnt sokáig foglalkoztatta a lány emléke. Egyszer még Glendaloughba is elment, hogy megkeresse. Ám ott azt mondták, már nem lakik ott, és nem is látta többé. Egy évvel később az is eszébe jutott, hogy talán meghalt a lány. Ugyanis ekkor tört ki a szörnyű pestisjárvány. Miután végigsöpört Európán, a fekete halál Írországot is elérte. 1347-től csaknem négy évig tombolt a kontinensen. A patkányok bolhái terjesztették, melyekkel az emberek – ha tudták, ha nem – mindig megosztották hajlékukat. A bubópestis szörnyű fekélyeket okozott, az ennél sokkal halálosabb tüdőpestis a légzőszerveket támadta meg, és a levegőben is rendkívül gyorsan terjedt. Európa lakosságának vagy egyharmada meghalt. A kór 1348 augusztusában érkezett

Írország keleti partjaira. Walshéknak nagy szerencséjük volt. John apja épp aznap indult Dublinba, amikor híre jött, hogy a pestis elérte a várost. A nagy ragályról már korábban is hallottak a kikötőbe érkező kereskedőktől; úgyhogy amint Walsh meghallotta, hogy a városban váratlanul betegség ütötte fel a fejét, visszafordult. A család egy hónapig ki sem mozdult birtokáról, és úgy látszik, Isten is azt akarta, hogy túléljék. Ugyanis míg más birtokokra lesújtott a pestis, és a közeli halászfalu, Dalkey is megszenvedte – sőt, azt hallották, hogy még odafent Glendaloughban is történtek halálesetek –, őket elkerülte. Ám Dublin környékén nagyon is pusztított a kór. A városban és külvárosaiban egész utcák néptelenedtek el csaknem teljesen. Az egyház birtokai is számos bérlőt veszítettek. Minden kihaltnak és rendetlennek tűnt, mintha csak háború sújtotta volna a vidéket. Így hát a Walsh családot meg sem lepte, hogy az O'Toole-ok és az O'Byrne-ök, megszimatolva a Wicklowi-hegység alatti síkság gyenge pontjait, lemerészkedtek, hogy megnézzék, mit lehetne elvinni. Rengeteg marha maradt őrizetlenül. Aki kicsit is ismerte a klánok hagyományait, nem lepődött meg, hogy időnként marhaportyára indultak. – Már Szent Patrik érkezése előtt is

fosztogatták egymás csordáit – jegyezte meg John apja nyugodtan. – Úgyhogy nem kell meglepődnünk, ha minket is megtisztelnek ezzel. Az ifjú Johnt – és gyanította, hogy apját is – izgalommal töltötte el a portya kilátása. Várta a hajsza izgalmát és a lehetőséget, hogy csetepatéba keveredhessenek azokkal az emberekkel, akiket valószínűleg ismernek is. Ez is része volt a határ menti életnek. Ám Dublin királyi kormányzója már szigorúbban vette a dolgot. Dublin lakóival egyetemben mélyen elítélte ezt a rendzavarást, és úgy vélte, határozottan kell elbánni az okozóikkal, így történt, hogy az évekig elhanyagolt Carrickmines várat kijavították és megerősítették, és megkérték John Walsh apját, hogy költözzön be várnagyként. – Derék, megbízható emberre van szükségünk – mondta a kormányzó. A fiatal John is kapiskálta, hogy ez egyben társadalmi előrelépést is jelent apja számára. Dublin királyi tisztviselőinek szemében most már ő is a király tisztje lett, inkább lovag, mint gazda, helyzete közelebb állt őséhez, Peter FitzDavidéhez, aki először kapta meg itt a birtokot. Ebben az időben történt egy aprócska esemény, amely ráébresztette helyzetük jelentőségére. A család mindössze néhány hónapja élt a várban, amikor a dublini nemesember ellovagolt hozzájuk. Szép reggel volt, és az ifjú John

elhatározta, hogy átlovagol az egyik Walsh rokonhoz egy szomszédos birtokra. Szokásához híven csak inget és tunikát viselt, mezítláb volt, és nyereg nélkül ülte meg póniját, mint mindig, ha a környéken járt. Az ember bízvást nézhette volna O'Byrne-nek is. A dublini úton közeledő lovas elegáns, jól öltözött volt, mint bármelyik angol lovag. John csodálattal figyelte. Mikor a férfi odaért a vár kapujához, a fiúra pillantott, és megkérdezte, Walsh otthon van-e. – Kit jelenthetek be neki? – kérdezte John. A lovag összevonta a szemöldökét, nem tudta, vajon ez a fiatal kölyök a várhoz tartozik-e. John segítőkészen elmosolyodott és megmagyarázta: – John Walsh vagyok, a fia. Nem várt választ, úgyhogy igencsak meghökkentette, ami ezután történt. A lovag ahelyett, hogy rábólintott volna, tátott szájjal bámult rá. – Te Walsh fia vagy? Walshé, ennek a várnak a parancsnokáé? – Arcára undorodó kifejezés ült. – És apád hagyja, hogy így kószálj? John lepillantott saját lábára és nyergeletlen kis lovára. Nyilvánvaló volt számára, hogy a lovag azok közé tartozik, akik nemrég érkeztek Angliából a dublini kormányzó segítségére. Ettől függetlenül a nemesúr megvető pillantásától elszégyellte magát

egy kicsit. – Csak egy másik birtokra készültem – mondta védekezőn. – Uram isten, azért nem kell úgy öltöznöd, mint a helybelieknek! – kiáltott fel a lovag. A fiú zavart arcát látva még élesen hozzátette: – Szedd össze magad! – Azzal belovagolt a vár kapuján. John először tovább akart állni, ám mindössze ötven lépés után megállt és visszafordult. A lovag goromba volt vele – nyilván nem sokat tudott Írországról, de John akkor sem szerette, ha a saját fajtája lenézi. Így hát nemsokára már anyja szobájában ült, aki megfésülte a haját, utána pedig tiszta fehér inget és bőrcsizmát húzott. Mire a lovag indulóban volt, a várudvaron egy olyan fiatalemberrel találta szembe magát, aki bármelyik angol várba bátran elmehetett volna csinos apródként. – Így már jobb – jegyezte meg röviden, amint elment a fiú mellett, és amikor felszállt a lovára, jelezte Johnnak, hogy kísérje ki a kapun. Kint megállította a lovát, és az előttük elterülő gazdag legelőkre mutatott. – Mondd csak, ifjú Walsh – mondta némileg barátságosabb hangon –, meg akarod tartani ezt a földet? – Igen – felelte John.

– Akkor jobb, ha belátod, csak úgy tarthatod meg, ha nem felejted el, hogy angol vagy. – Azzal ellovagolt. Most, húsz évvel később a várfalon álló Walsh már tudta, hogy a lovagnak igaza volt. Az angol király uralma valamilyen formában kiterjedt Írország bizonyos részeire; de a II. Henrik és fia alatti terjeszkedés óta fokozatosan visszaszorult. A sziget sakktáblaszerűen oszlott fel az írek és az angolok között a sorozatos megbeszélések és lépések eredményeként. Az angolok védekező helyzetbe kényszerültek, nemcsak az uralkodó ír klánokkal, hanem némelyik angol telepessel szemben is, mivel a határvidéken öt-hat generáció alatt maguk is az ír főnökökhöz váltak hasonlóvá, és ugyanolyan nehezen lehetett kordában tartani őket. Ha Dublin angol irányítói erre a bizonytalan világra tekintettek, levonták a következtetést: „Gerincet, tartást kell adni az embereinknek. Angol rendre van szükség, különben zűrzavar lesz itt úrrá. Emlékeztetnünk kell a telepeseinket, hogy angolok." Mit jelentett angolnak lenni? Ott volt persze az öltözködés. Az ember nem szaladgálhat mezítláb, nem lovagolhat nyereg nélkül. Nem hagyhatja, hogy felesége az ír asszonyok módjára sáfrányszínű kendőt viseljen. Nem beszélhet írül, kivéve persze az írekkel. Walsh emlékezett, hogy nagyapja idejében

egy nemesember csakis normann franciául beszélt. A legszertartásosabb udvari eseményeken még mindig ezt használták. De ha az ember bement Dublinba, az összes királyi tisztviselő és kereskedő a Bristolban és Londonban is használatos elfranciásodott angolt beszélte. És mindenekfelett az ember nem köthet házasságot írekkel. Egyik rokona egyszer azt mondta: – Akkor kezd rothadni minden, ha valaki közülük választ házastársat. Az angol kormányzat olyannyira megszállottja lett ennek a kérdésnek, hogy négy éve, amikor Kilkenny városában gyűléseztek, olyan törvényeket léptettek életbe, melyek gyakorlatilag törvénytelenné nyilvánítják az effajta házasságokat. Walsht valójában hidegen hagyta a kilkennyi határozat. Az angolok már azóta házasodtak az írekkel, hogy Strongbow elvette Diarmait király lányát, hogy szert tegyen Leinsterre. Ugyanúgy keveredtek, mint azelőtt az írek a vikingekkel. Meg lehet kísérelni a két közösség teljes szétválasztását, de Walsh szerint ezen a döntésen érződött a pánik. Semmi értelmük az olyan törvényeknek, amelyeket nem lehet betartatni. Ám még ha a nagyobb horderejű dolgokra nem is gondolt, tökéletesen megértette, mit jelent angolnak lenni itt, a saját környékén. Azt, hogy meg

kell védenie a saját és a szomszédai birtokát O'Byrne-éktől. Általában minden békés volt, de időnként érdekes dolgok történtek. Tíz éve az akkori O'Byrne főnök, egy szokatlanul ambiciózus férfi lejött, és jókora csapatával körülvette a várat. – Tényleg azt hiszed, hogy ha elveszed tőlem, meg is tudod tartani? – kiáltotta le neki Walsh a falról. Ám válaszként csak dárdák záporoztak felfelé. Több napig tartott az ostrom, mígnem a kormányzó, Ormond earlje kivonult egy nagy csapat lovaggal Dublinból, és elűzte a támadókat. Walsh megjegyezte a feleségének: – Szerintem O'Byrne csak játszik velünk. Azért kellemetlenkedik, hogy lássa, mit érhet el a kormányzónál. – Néhány hónappal később O'Byrne megállapodásra jutott Ormonddal. Amikor a hihetetlen hírek megérkeztek, Walsh így kiáltott fel: – Azt a hegyi vadembert lovaggá ütötték! – Úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. Ettől függetlenül a falakat újra megerősítették, és időről időre lovas csapatok állomásoztak a várban. Az azóta eltelt csaknem tíz évben minden békés volt. Ám az volt az igazság, hogy a Dublintól délre eső birtokok azért voltak biztonságban, mert a vár védte őket, a vár pedig azért volt ott, mert Dublint az angolok uralták.

Walsh rá is mutatott nemrég egy rokonának: – Földjeinket és pozíciónkat az angol királytól kaptuk. El is veheti tőlünk. És egy pillanatig se hidd, hogy ha az angolok elveszítik hatalmukat, O'Byrneék és O'Toole-ék hagyják, hogy mi megtartsuk. Igen, gondolta John Walsh, számára ez jelenti azt, hogy angolnak lenni. *** Mi az ördögöt csinálhat az a lány? A vár körüli kis síkság keleti oldalán emelkedett az öböl déli foka, mely eltakarta előle Dalkey halászfaluját. Fél mérfölddel arrébb, a pompás földnyelv előtt tartotta a nyulait. Ezt a hasznos szokást is a telepesek hozták magukkal. A nyulak állandóan ellátták hússal és prémmel. A lány pedig épp ott ólálkodott. Csak nem nyulat akar lopni? Tudta, ki az a lány. Gyönyörű, sötét hajú hegyi unokatestvérének a lánya. Hallotta, hogy rokona egy O'Byrne-höz ment hozzá. Ez a kislány ugyanúgy nézett ki, mint ő. Ugyanolyan csodálatos zöld szeme volt. Walsh elmosolyodott. Ha ellop egy nyulat, ő úgy tesz, mintha nem látta volna. Néhány hónapja már látta egyszer a környéken ólálkodni, és nem sokkal utána eltűntek a marhái. Az már komolyabb dolog volt.

Azután viszont eszébe jutott még valami, és elkomorult. Nemrégiben Munsterben gondok támadtak, és a dublini kormányzatot eléggé aggasztotta a dolog ahhoz, hogy csapatokat küldjön. Új főnökük volt O'Byrne-éknek, és látván, hogy az angol csapatoknak másfelé van dolguk, megragadta az alkalmat, hogy a part menti erődökbe látogasson. Pimasz húzás volt, de Walsh arra számított, hogy ennyivel meg is elégszik. Legalábbis egyelőre. De mi van, ha ez egy újabb, Carrickmines elleni támadás előszele? Walsh szerint az nem lett volna tanácsos. A dubliniak már így is idegesek voltak. Néhány hete Dalkey mellé küldtek egy lovasszázadot, ha esetleg valaki a part felől próbálna támadni. Ha bármi történne a hegyekben, rögtön ide is küldenének néhány csapatot, attól függetlenül, hogy a vár sokkal erősebb annál, mint hogy O'Byrne bevehetne. Mindazonáltal sosem lehet tudni. Lehet, hogy kis rokona valami sokkal rosszabb szándékkal ólálkodik a nyulak körül? A csapatokat fürkészi? Megfigyeli a falak és a várkapu állapotát? Ha igen, nem álcázza valami jól magát. Sajnálná, ha kis rokona nem ügyelne az ilyesmire. Vagy valami más folyik itt? Walsh végigfürkészte a hegyoldalt. Lehet, hogy már ott várják, hogy lecsaphassanak, amint a lány visszafut, vagy jelt ad nekik? Megint végignézett a tájon. Nem,

nem hitte. A lány elindult. Merre megy vajon? Kezén a sólyom megint nyugtalankodni kezdett. Elengedte, és figyelte a madár pompás, éber röptét a nyári reggeli égen. *** Tom éppen a templomba tartott, amikor elment a lány mellett. Általában már délután odament, de most egy órával később indult a szokottnál, mivel a halászok szóval tartották még azután is, hogy a völgyben megszólalt az imára hívó harang. Csinos kis teremtés volt. Hosszú, sötét hajú. Tom még sosem látta. A partról felfelé tartó út mellett ténfergett. Mikor Tom elhaladt mellette, különös, zöld szemével jól megbámulta. Tom Tidy kis termetű ember volt. Vöröses bajsza és hegyes szakálla kis háromszöget alkotott, amit csapott válla még jobban kiemelt. Csöndes elszántság és egy kis mélabú áradt belőle, mintha az Isten arra ítélte volna, hogy felszántson egy barázdát, melyről kiderült, hogy sosincs vége. Tom Tidy nem volt valami megnyerő alak, de vakon meg lehetett bízni benne. Mindenki így tartotta. Épp előző nap is, amikor a bérletet fizette ki az egyházmegyei hivatalban, bejött maga az érsek, és azt mondta:

– Ha van olyan ember, akiben tökéletesen megbízhatok, Tidy gazda, akkor te vagy az. – Tidy gazdának nevezte: megtisztelte. Elpirult a büszkeségtől. Tom mindennap járt templomba már akkor is, amikor Dublin déli külvárosában élt. Miután gyermekei megházasodtak, ő pedig harmincévi házasság után elveszítette a feleségét, valami változatosságra vágyott. Az érsek intézője éppen megbízható földbérlőket keresett, és nagyon jó feltételekkel azt ajánlotta, hogy költözzön le Dalkey halászfaluba. Dalkey elég kellemes hely volt. Az öböl magas déli foka és a tenger közti sík területen feküdt, egyetlen utcája volt egy kis templommal és kertes házakkal. Tom Tidy telke átlagos méretű volt – harminc yard széles, negyven yard hosszú. Ám a telkek mögötti földből ő is megművelhetett egy jó darabot, a tenger felőli oldalon lévő közös legelőn pedig ő is legeltethetett. A városi telkek, az úgynevezett örökbérletek tulajdonosai – a kis kunyhókban élő parasztoktól és jobbágyoktól eltérően – szabad emberek voltak, akiket polgároknak neveztek. Bár Dalkey olyan volt, mint egy kisebb város, nem kapott kiváltságlevelet. Az érsek egyik nagy uradalmához tartozott. Az érsek volt a falu földesura, intézője szedte be a

földbérletet, a halászok adóját a kifogott halból és az egyéb illetményeket. Sérelem esetén a lakosokat az érsek elé idézték perre, a tiszttartó állította fel az esküdtszéket. Röviden, az ír Dalkey falu jellegzetesen angol módra szerveződött. Tom Tidy évi három shillinget fizetett nagyjából kétholdnyi földjéért. Innen működtette kis szállítmányozó üzletét: a helyi kikötőből szállított árut a környékbeli tanyákra vagy Dublinba. Telke a legnagyobbak közé tartozott. Zsúptetejű házikója szerény volt, de mögötte meglehetősen nagy udvar húzódott egy hosszú pajtával. Itt tartotta szállítóeszközeit: egy kézikocsit a halnak és két nagy szekeret, az egyiken boros-és sónak való hordókat szállított, a másikban posztót és prémet. Sört is főzött, melyet a környéken adott el, és minden főzés után adót fizetett az intézőnek. Alkalmi üzletei voltak. Hol dolgozott, hol nem. Dalkey lassú tempója nagyon jól megfelelt az özvegy Tomnak. Harminckilenc telek volt Dalkeyban, de mivel néhányat egyesítettek, a polgárok száma kevesebb volt. Legtöbbjük nem is lakott Dalkeyban. Földbirtokosok és dublini kereskedők voltak a tulajdonosok, és alacsonyabb rangú embereknek adták bérbe tulajdonukat, gyakran kisebb parcellákra osztva. Ezért Tom Tidy a falu fontosabb emberei közé tartozott. Sőt, mivel éppen

megüresedett a helybeli tiszttartó posztja, az intéző felajánlotta neki: – Bár nemrég élsz Dalkeyban, Tom, mi rád gondoltunk. Dalkey a partvonal miatt kapta a nevét. A parttól nem messze lévő kis sziklás sziget miatt nevezték el a kelták Deilginisnek, azaz Tüskeszigetnek, a vikingek aztán ezt torzították Dalkeyra. A szárazföld belsejéből nem tartott ide folyó, így csak kis halászfalu volt. Mostanában azonban nagyobb jelentőségre tett szert. A Liffey torkolatának zátonyai és homokpadjai időtlen idők óta veszélyt jelentettek a hajókra nézve, ám a vikingek ideje óta a kikötői tevékenység is hozzájárult a folyó eliszaposodásához, és a mély merülésű, széles fedélzetű középkori halászbárkák nehezen jutottak át a sekély dublini vizeken, még ha külön kormányost fogadtak is fel. A város közelében volt több mélyebb vizű öböl is. Az öböl északi részén Howthnál lehetett kikötni, délen pedig Dalkeynál. A sziget ugyanis természetes védelmet nyújtott a hajóknak, és jó mély volt itt a víz – még apálykor is vagy nyolc öl. A mély merülésű kereskedőhajók gyakran inkább itt rakodtak ki – volt, hogy egész rakományukat itt tették partra, volt, hogy csak egy részét, hogy könnyítsenek a hajón, és könnyebben át tudjanak jutni a dublini zátonyokon. Ez látta el

különmunkával a település lakóit, köztük Tom Tidyt is. *** Miután Tom Tidy elment a lány mellett, még ötven yardot tett meg, mielőtt megállt. Jelenleg egyetlen hajó sem állt a kikötőben, és történetesen azt is tudta, hogy a halászbárkák mind kinn vannak a tengeren. Akkor viszont miért jöhetett a lány a víz felől? Hiszen nincs ott semmi látnivaló. Miben sántikálhat? Megfordult, hogy alaposabban megnézze magának, de már eltűnt. Szent Begnet kis kőtemploma az utca északi oldalán állt. Mellette volt a temető és a pap otthona. A legutóbbi pap tavasszal meghalt, és azóta csak egy káplán járt át vasárnaponként misézni egy másik templomból. Addig is Tomra bízták a templom kulcsát, valamint a pap házáét is, amit éppen az itt állomásozó század parancsnoka használt, emberei pedig a kertben laktak sátrakban. Ketten mindig a parton őrködtek az O'Byrne-öket vagy hajóikat figyelve. Tom belépett a templomba, térdet hajtott, majd az oltár felé indult. Oldalt egy faráccsal elkülönített imazsámolyon lehetett az embernek magában imádkozni. Tom letérdepelt, és imájába merült – alig hallotta, hogy kinyílt a templomajtó. Nem is

nézett fel. Ha valaki szintén a templom csöndjébe jött imádkozni, miért is zavarná meg. Ott maradt a helyén. Nemsokára bőrcipő csoszogását hallotta. Úgy tűnt, mintha ketten is lennének az ajtó közelében, de a rács miatt nem láthatta őket, és valószínűleg ők sem vették észre Tomot. Aztán hangokat hallott. – A parton kerestelek. – Láttad az őröket? – Persze. – Mintha lány hangja lett volna. A másik férfihang volt. Írül beszéltek, de Tom elég jól értette őket. – O'Byrne üzent nekem valamit? – Igen. Nem jön Dalkeyba – felelte a lány. – Értem. De akkor hova megy? – Carrickminesba. – Mikor? – Egy hét múlva, amikor elfogy a hold. Éjfél felé. – Készen állunk. Mondd meg neki. Újra léptek hallatszottak a padlón, majd az ajtó nyílása és csukódása. Tom mozdulatlan maradt. Amikor meghallotta O'Byrne nevét, jeges félelem járta át. Ki tudja, mire készül az a népség. Jobb, ha az ember nem is tudja. Aki túl sokat hallott, és fecsegett is róla, könnyen eltűnhetett. Tom is emlékezett rá, hogy tíz éve

Dalkeyban egy férfi hallott valamit a készülődésről, és jelentette a hatóságoknak. Egy O'Byrne meg is halt ezért. A férfi fej nélküli testét pedig egy hét múlva halászták ki a tengerből. Úgyhogy amikor a beszélgetést meghallotta, azt kívánta, bárcsak elsüllyedne. Mit tesznek vele, ha közelebb jönnek és felfedezik? Félelem öntötte el, homloka verejtékezni kezdett. Még akkor is reszketett, amikor az ajtó becsukódott, és a templomban újra csend lett. Egy darabig még ott maradt térdepelve, és figyelt. Végül óvatosan kinézett a rács mögül. A templom üres volt. Felállt, és az ajtóhoz ment. Lassan kinyitotta. Nem látott senkit. Kilépett. Körülnézett, nem látja-e valahol a beszélgető párt, de eltűntek. Nem voltak sem a templomkertben, sem az utcán. Visszament, bezárta a templom kapuját, majd hazaindult. Félúton járt, amikor a déli közlegelő felé vezető útra pillantott, és meglátta a lányt. Úgy futott, mint a szarvas, hosszú, sötét haja lobogott mögötte. Biztos, hogy ő volt O'Byrne hírnöke, most pedig hozzá szalad vissza. Hirtelen ostoba módon majdnem utána futott, de rájött, hogy hasztalan tenné. Körülnézett, nem látja-e valahol a társát is, de nyoma sem volt. Bizonyára Dalkeyban lakik. De ki lehet az? Lehet, hogy ebben a pillanatban is őt

figyeli valamelyik házból? Tom Tidy lassan, elgondolkodva ment tovább az utcán. Amikor hazaért, ellátta hat igáslovát. Miután megetette és bezárta őket az istállóba, bement a házba, húspástétomot hozott ki a kamrából, levágott egy jókora szeletet, és fatányéron az asztalra tette. Egy kancsóból sört töltött a bögréjébe, majd leült enni. És gondolkodni. Aznap este nem hagyta el a házat. Másnap Tom Tidy már hajnalban felkelt, és munkához látott a pajta mellett. Egész tűrhetően értett az asztalosmunkához, és úgy döntött, hogy új hátsó saroglyát készít a halas kocsinak. Kiválasztotta a hozzá való deszkát, és több mint két órán keresztül alakítgatta nyugodtan. Senki sem zavarta meg. Éjjel már alaposan átgondolt mindent, most pedig szép nyugodtan újra átvette. Tom Tidy nagyon kötelességtudó volt, ám nem volt bolond. Át kellett adnia valakinek a véletlenül szerzett veszélyes információt, de ha egyszer kiderül, hogy ő volt az, senki sem kezeskedhet az életéért. Kinek és hogyan adhatná át? A legegyértelműbb válasz az lett volna, hogy a századparancsnoknak, de az túl közel volt. Ha a faluban észrevennék, hogy a katonák mire gyanakodnak, az illető, aki a lánnyal volt a templomban, rájöhetne, hogy Tom árulta el őket.

Aztán ott volt még a tiszttartó az érsek birtokán, de Tom mindig úgy vélte, hogy nem eléggé titoktartó. Ha elmondja neki, hamarosan ez egész környék megtudja. Az lenne a legokosabb, ha Dublinban beszélne valakivel, de azt alaposan meg kell terveznie. Ki az, aki elég diszkrét és befolyásos? Ki az, aki megvédené? Kiben bízhat meg? Nem tudta. Mikor elkészült a saroglyával, Tom Tidy elrakta a szerszámait, kiment az utcára, útközben pedig végignézett a házakon. A kikötő felől sós, jó illatú, frissítő szellő fújt. Ideje, hogy tanácsot kérjen valakitől. Dalkey telektulajdonosai között befolyásos dublini nemesek is akadtak, mint például Dawes és Stackpooles, de ők nem éltek ott. A falu lakossága meglehetősen vegyes népség volt. A halászcsaládok számos testes, vörös hajú tagja viking és ír származásról tanúskodott. Mások szerény angol városlakók voltak, akiknek elődei a Strongbow utáni évtizedekben érkeztek – például a Fox, a White, a Kendal és a Crump család. A legtöbben csak egy-két nemzedék óta laktak itt, és meg sem lehetett különböztetni őket ír vagy skandináv szomszédaiktól. Ám egyikük sem jöhetett szóba. Végül abba a házba tért be, amely teljesen elütött szomszédaitól. Valójában aprócska várra hasonlított. A ház nem volt sokkal nagyobb, mint

oromzatos, zsúptetős szomszédai, de háromszintes volt, szögletes, és kőből épült. Ez a kis erődítmény a befolyásos dublini kereskedő, Doyle birtokában állt, aki árut tárolt itt. A házban pedig Doyle egyik embere lakott – Tom barátja, az egyetlen ember Dalkeyban, akiben megbízott, most is hozzá igyekezett. Nem volt semmi meglepő abban, hogy épp hozzá ment. Tom és Michael MacGowan barátok voltak, amióta csak Tom Dalkeyba érkezett. Különböző életkoruk ellenére sok közös vonás volt bennük. Mindketten dubliniak voltak. MacGowan fivére a város egyik köztiszteletben álló mesterembere volt. Michaelt Doyle fogadta fel, most a húszas éveiben járt, és csaknem öt éve vigyázott urának raktárára Dalkeyban. A lány, akinek udvarolt, szívesen költözött volna Dalkeyba, ha összeházasodnak, úgyhogy valószínűleg hosszú időt tölt még itt. Tom Tidy derék és eszes fiatalembernek ismerte meg. Megbízhatott a titoktartásában. MacGowant az udvaron találta. A kis termetű, fekete hajú ember arca csúfondárosan tekintett a világra. Üdvözölte Tomot, s mikor barátja jelezte, hogy beszélni akar vele, az egyik almafa alatt álló padhoz vezette. Figyelmesen végighallgatta, míg Tom előadta, mit hallott, és hogy most nem tudja, mihez kezdjen.

Amikor Michael MacGowan gondolkodott, fura kifejezést öltött az arca. Fejét hátravetette, egyik szemét lehunyta, a másikat pedig felhúzott szemöldöke alatt tágra nyitotta. Most is ezt tette, s ahogy az égre meredt, Tomnak úgy tűnt, nyitott szeme csaknem akkorára nőtt, mint a fán érő almák. Mikor Tom befejezte, egy ideig hallgatott, majd végül megszólalt. – A tanácsomat kéred? – Igen. – Szerintem ne tégy semmit. Ne mondd el senkinek! Felejtsd el, amit hallottál! – Nyitott szemét Tomra szegezte, és zavarba ejtőn bámulta. – Veszélyes itt, Tom Tidy. – Arra gondoltam, hogy esetleg Doyle… Azt hittem, azt fogod mondani, hogy neki mondjuk el. – A nagy kereskedő, a megerősített ház tulajdonosa nemcsak az egyik legnevesebb városatya volt, hanem köztiszteletnek is örvendett, és magával a kormányzóval is igen közeli kapcsolatban volt. Dalkey kikötője többek között azért is volt annyira népszerű, mert Dublintől eltérően itt gyakran ki lehetett bújni a minden behozott árura kötelező vám megfizetése alól. Dalkeyból a part mellett dereglyéken vagy a szárazföldön kocsin vitték tovább az árukat, így nem volt nehéz elkerülni a vámellenőröket. A város vezetőségének ez sok

gondot okozott. Jó ötlet volt, hogy Doyle-t tegyék meg a dalkeyi kikötő felügyelőjének. Mióta elfoglalta ezt a pozíciót, szépen el is kezdett áramlani a bevétel a kis kikötőből. Senki sem mert volna Doyle háta mögött tenni valamit. Messzire elért a keze. Így hát nem is meglepő, hogy Tom Tidy épp a hatalmas kereskedőre gondolt. – Azt mondják, megtartja a titkokat, és ugyanolyan ravasz, mint amekkora a hatalma – erősködött. – Te nem ismered őt, Tom. – MacGowan megrázta a fejét. – Doyle kemény ember. Ha elmondjuk neki, tudod, mi fog történni? Tesz róla, hogy O'Byrne és barátai besétáljanak a csapdájába, és mindet megöli. Nagyon büszke lesz rá. Mindenkinek elmondaná Dublinban, hogy az ő érdeme. És mit gondolsz, mi lesz akkor velem itt Dalkeyban? Az O'Byrne-klán nagyon nagy, Tom. Idejönnek, és elkapnak engem. És ha rájönnek, kitől származik az értesülés, téged is megölnek. Még Doyle sem tehetne semmit, de valószínűleg meg sem próbálná – tette hozzá komoran. – Tehát azt mondod, hogy ne tegyek semmit Walshék és Carrickmines megmentésére? – Majd a falaik megvédik őket. Tom szomorúan bólintott. Nehéz dolgot kért

MacGowan, de megértette. Felállt, hogy induljon. – Tom – szólt MacGowan aggodalmas hangon. Úgy nézett rá, mint egy csapdába esett, vergődő állat. – Igen? – Bármihez kezdesz is most, Tom, ne mondd el Doyle-nak. Megígéred? Tidy rábólintott és távozott. De amint MacGowan utána nézett, azt mondta magában: „Jól tudom, Tom Tidy, milyen kötelességtudó vagy, úgyis keresel valakit, akinek elmondhatod." *** Kétség sem fért a férfi jó szándékához. Harold csodálkozva nézte, amint Tom Tidy felbukkant nála egy kocsirakomány áruval, és bejelentette, hogy beszélni akar vele. Ez okos fortély volt, hogy elterelje a gyanút, és Harold örömmel vásárolt tőle jó néhány hasznos dolgot, hogy ezzel is fedezze Tidyt. – Helyesen cselekedtél – biztosította Tomot, miután megtudta jövetele okát. – És jó helyre fordultál. Tidy helyesen gondolta, hogy Haroldban meg lehet bízni. Senki sem védelmezte olyan szilárdan az angol uralmat Írországban, mint Robert Harold. Két

évszázad telt el azóta, hogy Harold visszatért apjához, Ailredhez, a zarándokhoz, és azóta a család a Harold vezetéknevet vette fel, és virágzásnak indult. Jókora földterületet szereztek: birtokuk Dublintól délre, a Harold's Cross nevezetű helyen kezdődött, és délnyugatra nyúlt le a határvidék felé – az angolok Marchnak nevezték –, amelyen túl az angol korona uralma elég ingatag volt ezekben az időkben. A Haroldékhoz hasonló határvidéki családok terjedelmes birtokaikkal, megerősített házaikkal és fegyvereseikkel fontos szerepet játszottak az angol uralom megőrzésében a szigetnek ezen a részén. Haroldot tíz éve választották a család fejének. Ugyanis számos határvidéki család átvette a kelta klánok azon szokását, hogy megválasztják a család vezetőjét. Időnként más családokat vagy fontos embereket is meghívtak – például az érseket –, hogy segítsenek a döntésben. Az, hogy Haroldék is ezt tették, újabb jele volt annak, hogy ezekben a nehéz időkben is erős vezetőt akartak. Róbert Harold közepes termetű, korán őszülő férfi volt. Meglepően kék szeme általában derűsen tekintett a világba, de néha elkomorult, és ilyenkor bárki keresztezte is az útját, megtapasztalhatta Harold könyörtelenséget. Hatékony vezetőnek

bizonyult – óvatos, de kemény embernek. Amikor Tidy mindent elmesélt – az idegen lányt, és hogy miről beszélt valakivel a templomban –, Harold alaposan szemügyre vette. Jól láthatta, Tom milyen ideges. Újra és újra hangsúlyozta, hogy azért fordult épp hozzá az érsek intézője vagy a kormányzó hivatalnokai helyett, hogy Dublinban senki se kapcsolja őt össze a dologgal. – Kérlek, ne mondd el, kitől kaptad a hírt! – könyörgött. Harold megnyugtatta. Nem látta, miért kellene név szerint említenie Tidyt. Harold időnként azt gondolta, talán ő az egyetlen ember, aki valóban megérti, mi történik Írországban. Talán még a kormányzó is megértette. A királyi kincstár hivatalnokainak biztosan tudniuk kellett. De a hozzá hasonló köznemesek, mint például Walshék odaát Carrickminesban, nem látták be a helyzet komolyságát. Magában gyengének tartotta az ilyeneket. A rothadás még apja gyermekkorában kezdődött. Két dolog indította el a hanyatlást. Több éven át rossz volt a termés, és éhínség tört ki. Azután pedig ott volt az angolok háborúja a skótokkal. I. Edward – azaz Nyakigláb Edward, a Skótok Pörölye – végzett a skótok hősével, Wallaceszal; ám utána a skótok visszavágtak. Róbert Bruce és fivére, Edward diadalt arattak az angolok fölött a

bannockburni csatában, és újra lelket öntöttek a skótokba. Nem csoda, hogy a nagy ír klánok is eltöprengtek, nem tudják-e ők is visszavenni az angoloktól az uralmat. Alku köttetett. Az O'Connorés az O'Neill-klán elkötelezte magát Edward Bruce mellett, aki jókora skót sereget hozott magával Írországba. – Így két fronton is harcolniuk kell az angoloknak, és kiűzhetjük őket Írországból és Skóciából is – jelentették ki. Az ír főnökök győzelem esetén a főkirályi posztot ígérték oda Edward Brucenak. Volt esélyük a győzelemre? Meglehet. Bruce és szövetségesei nagy eredményt értek el északon, és Dublin falai alá is eljutottak. Ám a dubliniak nem engedték be őket, és Írország többi része sem csatlakozott hozzájuk. A régi ír probléma jelentkezett: a szigeten hiányzott az egység. A hatalmas, ősi O'Neill-klán csak a saját barátait tudta összeszedni. Bruce-t hamarosan megölték, és a kelta hadi megújulásnak ezzel befellegzett. Valami azonban megváltozott. Először is Írország kezdett elszegényedni. Már nem jöttek újabb angol telepesek, sőt az ott lévők is kezdték elhagyni az országot, az angolok kevesebbet fektettek be ide. A pestisjárvány is rontott a helyzeten. Mire Róbert Harold férfikorba ért, az

angolok és a franciák a százéves háború néven ismert végtelen csatározásba bonyolódtak, és az angol király nem sok hasznát vette Írországnak azonkívül, hogy minden lehetséges pénzt kicsikart belőle – ami pedig minden évtizeddel egyre kevesebb lett. Harold tudomása szerint Anglia királya most mindössze évi kétezer fontot kapott Írországtól, míg Nyakigláb Edward idejében az összeg ennek háromszorosa volt. A király elküldte a szigetre kormányzóit, hivatalnokait, sőt, egyszer még a fiát is, de mégsem mutatott már akkora érdeklődést Írország iránt. Néhány éve egy alaptalan pánikrohamban, amikor valamilyen okból úgy vélték, hogy Dublin nem biztonságos, a királyi kincstárnokok az összes számvetésükkel együtt egy carlow-i erődbe vonultak. Harold épp az ilyen ostoba gyávaságot vetette meg legjobban. Nem fűzött túl nagy reményeket a király embereihez. – Ha az angolok rendet akarnak tartani Írországban, azt maguknak kell megtenniük – mondogatta. Még saját országgyűlésük is volt, amely gyakran összeült Dublinban. – De nincs elég vezető emberünk. Ez a baj – szokta mondani. Nemcsak a király volt bajban. Sok nagyúr, aki Angliában és Írországban is rendelkezett birtokokkal, úgy érezte, nem éri meg a fáradságot a

nyugati sziget ellenséges lakói miatt. Ír birtokaikat intézőikre bízták, és inkább a tengerentúl maradtak. A legnagyobb birtokok némelyike – például magáé Strongbow-é is – leányágon osztódott szét, és később még jobban feldarabolódtak. Így tehát hiányzott az a védőbástya, amit a legnagyobb urak alkothattak volna az engedetlenkedőkkel szemben. Az angol király is felismerte ezt a gyengeséget, és tett is egy fontos lépést: három nagy grófságot hozott létre, melyeket nem lehetett felosztani, és csak férfiágon öröklődhettek. Ormond grófságát a hatalmas Butler család kapta, Kildare és Desmond pedig a Fitzgerald család két ágára szállt, amelynek elődei még Strongbow-val érkeztek. Ezek a grófságok olyan területeket foglaltak magukban, amelyek távol voltak Dublin hatáskörétől. Bár minden hatalmuk megvolt, hogy jókora területen biztosítani tudják az angol uralmat, earljeik inkább kelta királyokként kezdtek viselkedni, semmint angol nemesekként, és az ír főnökök is e szerint bántak velük. Nekik egyedül Írországban volt érdekeltségük. Harold magában azt gyanította, hogy ha Írországban összeomlana az angolok hatalma, a három earl valószínűleg akkor is ott maradna az ír királyok mellett. Így hát a magafajta kisnemesekre maradt az angol uralom fenntartása, ha nem is egész

Írországban, de legalább a Dublin környéki partvidéken. Majorságok, parókiák, falvak, vásárvárosok a saját városi tanácsaikkal, angol megyék saját bíróságaikkal és királyi igazságszolgáltatókkal – ez volt a dolgok rendje, amit biztonságban meg akart őrizni magának és a Thomas Tidy-féle kisembereknek. És meg is lehetett őrizni, ha az angolok szilárdan kitartanak Írországban. De vajon kitartanak-e? Nemrégiben lenn délen a gonosz Diarmait egyik leszármazottja Leinster királyának nyilvánította magát. Kavanagh volt a fickó neve. Persze csak üres gesztus volt, egy helybeli főnök hiábavaló kakaskodása. Ám akkor is figyelmeztetésül szolgált. Ha most gyengeséget mutatnak, hamarosan újabb Kavanagh-félék bukkanhatnak fel. Az O'Connor-és az O'Neill-klán bármikor felkelhet. Lehet, hogy ez a Carrickmines ellen tervezett rajtaütés nem is valami komoly dolog, de ha nem törődnek vele, az az angolok gyengeségének jele, és egész Írországban megjegyzik. El kell intézni ezt az ügyet, mégpedig határozottan. Tidy befejezte történetét. – Az a legfontosabb – mutatott rá –, hogy ne adjuk jelét, hogy számítunk O'Byrne-ékre vagy barátaikra. Ha Dublinból csapatokat küldenek, azt a

legutolsó pillanatban kell megtenni, a sötétség leple alatt. – Egyetértek – bólintott Harold. – És a dalkeyi század – folytatta Tidy aggodalmasan. – Ott kell maradniuk, ahol vannak. Hogy fel ne tűnjön a távozásuk – magyarázta. És hogy ne keverd magad gyanúba, gondolta Harold komoran. De hangosan csak annyit mondott: – Ne aggódj, Thomas Tidy! Óvatosak leszünk. – Biztatón mosolygott Tomra. Ez a szerencsétlen tényleg azt hiszi, hogy megengedhetik, hogy egy egész század üldögéljen tétlenül Dalkeyban, míg Carrickmines ostrom alatt van? Mindegy, erről úgyis a kormányzó fog dönteni. De jobb, ha ez a Tidy is megtanul valamit. Ha egy biztonságos Írországban akar élni, neki is kockázatot kell vállalnia, mint mindenki másnak. Harold nem akarta feláldozni Tom Tidyt. De ha kell, megteszi. *** Délre tervezték a tanácskozást. Doyle elégedetten jártatta végig sötét szemét a kikötőn. Eddig minden nagyon jól ment. A dublini kikötőn cseppet sem látszott, hogy Írország mit szenvedett el az utóbbi évszázadban.

Először is Strongbow óta a Liffey part menti mocsarait lecsapolták, úgyhogy a város mellett a folyó most csak feleolyan széles volt, mint azelőtt. A víz mellett új kőfal épült egészen a rakparttól a hídig, százötven yarddal a régi sáncok előtt. A városfalakon kívül szétszórt külvárosok épültek ki, főként a déli út mentén, úgyhogy Oxmantownnal együtt most háromszor annyian éltek a külvárosokban, mint a falakon belül. Ezeket a külterületeket plébániatemplomok és rendházak díszítették. A megfelelő vízellátás biztosítására eltérítették az egyik kisebb déli folyót, mely csatornákon és vízvezetékeken keresztül áramlott frissen, bőséggel a növekvő városba. Nem sok embernek ment olyan jól a sora Dublinban, mint Doyle-nak. Még a pestisjárványból is hasznot húzott: a város kereskedelme ugyan erősen megcsappant, de két üzleti vetélytársa meghalt, így átvehette az ő forgalmukat is, és igen jó áron vásárolta fel tulajdonaikat. Húsz évvel a szörnyű járvány után Dublin kereskedelme nagyrészt helyreállt. A háborúk már nem hoztak hajórakománnyi foglyot, és a part menti portyázások is a múlté voltak, úgyhogy nem működött többé a régi dublini rabszolgapiac. Ám Írországnak bőségesen volt mit szállítania Angliába, Franciaországba és Spanyolországba. Az angol

birodalom legnagyobb exportcikke már generációk óta a gyapjú volt. Ennek kereskedelme korlátozott számú kikötőkön át zajlott, itt vetették ki a vámot is, az úgynevezett központi kikötőkben, és Dublin is ezek közé tartozott. – Nincsenek olyan finom gyapjút adó juhaink, mint amilyenek az angol nyájak legjavában vannak – ismerte be Doyle készségesen. – De a durvább gyapjúra is van kereslet. Marhabőrből és a vadállatok prémjéből is hatalmas mennyiség fordult meg a dublini kikötőben. Az ír-tengeren nagyarányú halászat folyt. Állandóan szállították a friss és a sózott halat a tengerentúlra. Írország végtelen erdői csak úgy ontották a fát Anglia számára. Anglia sok nagy katedrálisának teteje – például a salisburyi székesegyházé is – ír tölgyből készült. Doyle kivette a részét ezekből a szállításokból. Ám még inkább érdekelte a behozatal. A zömök, egyárbocos, mély rakterű hajók sokféle árut hoztak: Spanyolországból vasat, Franciaországból sót, Bristolból fazekasárut, Flandriából finom szövetet. A nyugati kapun kívül tartott nagy nyári vásárokra az itáliai kalmárok tömérdek keleti fűszerrel érkeztek. De legjobban bort szeretett hozatni a francia föld délnyugati részéről, rubinvörös bordói bort. A borkereskedelem tette a számtalan hajóval

rendelkező Doyle-t ilyen gazdaggá. A kormányzó előző nap hívatta Doyle-t a várba, rögtön Harold távozása után. A király helytartója még azelőtt kérette a kalmárt, hogy a város polgármesterét tájékoztatta volna. A legtöbb angol nagyvároshoz hasonlóan Dublinnak is megvolt a maga nyolcvannégy tagból álló tanácsa, ez kormányozta a város körülbelül hétezer lakosát. A belső tanács a város huszonnégy leghatalmasabb emberéből állt, közülük választották évente a polgármestert is, és Doyle is közéjük tartozott. A kormányzó tudta, hogy Doyle különösen jól tájékozott mindenben. – Doyle-nak mindenütt ott van a szeme és a füle – mondogatta a kormányzó. – Nagy hatalmú, de ravasz is. Ha azt akarja, hogy valami megtörténjen, az meg is történik. Így hát a kormányzó beszámolt neki mindarról, amit Róbert Harold mondott neki, Doyle pedig figyelmesen hallgatta. – Ha tehát mindez helytálló, néhány napon belül lecsapnak Carrickminesra – foglalta össze a kormányzó. – Az a kérdés, mit tegyünk. Doyle jól megfontolta a választ. – Még ha tévesnek bizonyulnak is ezek a hírek, nem tehetjük meg, hogy nem veszünk róluk tudomást – felelte óvatosan. – Azt hiszem, amilyen

hamar csak lehet, össze kellene hívnod Walsht, Haroldot és még néhány megbízható embert haditanácsra. – Holnap délben – mondta a kormányzó határozottan. – Persze rád is szükségem lesz – tette hozzá. Most, miközben Doyle a találkozóra igyekezett a rakpartról, elégedetten nézett körül. Az folyópart menti új védőfal felé vezető számos utca közül a Winetavern utca volt a legszebb, amely a régi halpiac utcájával párhuzamosan futott nyugatra; itt álltak a legnagyobb borkereskedők házai, köztük Doyle-é is. Némelyik igazán pompás volt. Az utóbbi kétszáz évben Dublin ugyanis nemcsak megnőtt, hanem építészete is megváltozott. Európa nagy részén ugyanez történt. A fakerítések mögött sorakozó zsúptetejű, vesszőfalú otthonok helyett Dublin utcáit most erős, két-három szintes, favázas házak szegélyezték. Némelyik zsúptetős volt, de sokat palával vagy cseréppel fedtek be. Az ablakokat általában fatáblák védték, de a Doyle-hoz hasonló gazdag emberek már üveget is használtak. Amint Doyle elégedetten végigsétált pompás vörös ruhájában és puha kék kalpagjában a Winetavern utcán, lerítt róla, hogy egy gazdag középkori település vagyonos városatyája. Megállt egy árusnál, és vett tőle egy kis

mustárt. Szerette a hús mellé a mustár csípős ízét. Bár meglehetősen elégedettnek látszott, hosszú, zord arca mégis mintha valami komorságot hozott volna a derűs, napfényes délelőttbe. Átment a régi fal egyik kapuján, és a Krisztustemplom területére ért. Nem tért be imádkozni, csak megkerülte a nagy templomot, a halpiac fölötti kereszteződésnél lyukadt ki, ahol a pellengér állt. Nem messze jobbra állt a város húsz láb magas nagy keresztje, utcájával szemben pedig a nagy városháza, a Tholsel oromzata magasodott. A város vezető emberei itt ültek össze évente négyszer tanácskozásra. A rend és a szilárdság jelképei. Doyle az ilyen dolgokat támogatta. És épp ezeket a dolgokat fenyegetné a carrickminesi ügy? Doyle tudta, hogy Harold szerint igen. És a kormányzó szerint is. Mindketten jó emberek, és hosszú távon talán igazuk is lesz. Ám a magasba törő középkori város közepén álló Doylenak voltak közülük egyedül további titkos információi. Csak ő értette a Walshra, Haroldra, a dalkeyi Tom Tidyra, MacGowanre és saját magára is leselkedő veszély valódi természetét. Bármilyen döntésre jutnak is ezen a mai tanácskozáson, annak meglesznek a rejtett kockázatai. Ő azonban felkészült rájuk. Doyle szeretett kockáztatni. Balra fordult, és a vár felé vette az

irányt. *** Míg Doyle a rakpartról közeledett, John Walsh is elérte a város szélét. Előző este kapta meg a kormányzó idézését, de minden magyarázat nélkül. Walsh rendesen kimosakodva, a legjobb ruhájában, jó korán elindult Carrickminesból, hogy biztosan idejében odaérjen. Elhaladt a hatalmas, égbe nyúló Szent Patrik-székesegyház mellett, és nemsokára belépett a déli városkapun. A vár a város délkeleti csücskében állt. A régi királyi ház helyén most hatalmas várudvar volt, melyet kerítésfal és árok választott el a város többi részétől. Felvonóhídon át lehetett feljutni a két nagy, kerek torony közti kapuhoz. Odabenn állt a palota, a pénzverde és a királyi tisztviselők számtalan hivatala és lakosztálya. Volt ott még egy kis kápolna is, melyet az egykori, szentté avatott angol királynak, Hitvalló Edwardnak szenteltek. Walsht egy nagy, gazdagon berendezett terembe vezették, ahol az óriási kandalló mellett már vagy fél tucat ismerőst is látott, köztük Doyle-t és Haroldot. A kormányzó megnyitotta a tanácskozást. – Semmi sem juthat ki abból, ami itt elhangzik – figyelmeztette őket –, különben nem élhetünk a

meglepetés erejével. Urak, nagyon komoly fenyegetéssel állunk szemben. – Felvázolta a Carrickminesra váró támadás hírét. – Egy hetünk van a felkészülésre. Nem több. – Walshhoz fordult. – Volt már erről valami sejtésed? Walsh már azt akarta mondani, hogy nem, amikor eszébe jutott a sötét hajú kis O'Byrne lány. Röviden elmesélte, hogyan ólálkodott Carrickmines körül. – Nem gondoltam, hogy van valami jelentősége – vallotta be. – Pedig van – szólt közbe Harold. Mindenki ránézett. – Nem szeretném megmondani, honnan tudom, de ez a lány az üzenetvivő. Ez bizonyos. – Van valami elképzelésünk ennek az esetleges támadásnak a mértékéről? – kérdezte Walsh. – Nem hiszem, hogy O'Byrne-ék elég erősek lennének ahhoz, hogy elfoglalják Carrickminest. Harold türelmetlenül felhorkant. – Komolyan kell vennünk ezt a fenyegetést, Walsh – korholta a kormányzó. – Ez a mi felelősségünk. És a tiéd is – tette hozzá egy komor pillantással. – Én tíz teljesen felfegyverzett lovast tudok vinni – jelentkezett Harold. – Walshnak is kétségkívül van ennyi. Még ketten jelezték, hogy ők is rendelkezésre

tudnak állni egy-egy kis csapattal. A kormányzó pedig azt mondta, ő még várja a híreket arról, mennyi fegyverest tud a város rendelkezésükre bocsátani. – De a legfontosabb, hogy senki ne vegye észre a készülődésünket – jelentette ki. – Nem akarom, hogy O'Byrne-ék fülébe jusson, hogy számítunk rájuk. Persze ez korlátokat szab annak, hogy mennyi embert szedhetünk össze. – Mi van a Dalkeynál állomásozó századdal? – kérdezte Walsh. – Az igen értékes csapat, csupa jól kiképzett ember. Meglepetésére a kormányzó kétkedő arcot vágott, és Harold is lebiggyesztette az ajkát. – Nem lehetünk benne biztosak, hogy O'Byrne nem csap le Dalkeyra is – mondta Harold. – Azt is számításba kell vennünk – a kormányzóra pillantott –, hogy ha még a támadás előtt Carrickminesba irányítjuk a dalkeyi századot, O'Byrne biztosan tudomást szerez róla. Nem akarjuk elriasztani. Különös csend támadt. Bár Harold érvelése ésszerűnek tűnt, Walshnak olyan érzése volt, mintha valamit nem mondtak volna el a dalkeyi századról. Arra is felfigyelt, hogy Doyle mindeddig meg sem szólalt. Most azonban a komor kereskedő szólásra emelkedett. – Én sosem tartottam valószínűnek, hogy

O'Byrne megtámadná Dalkeyt – kezdte halkan. – Ha Dublin környékét akarja kifosztani, először is Carrickminest kell elfoglalnia, mivel nem engedheti meg magának, hogy a hátát fenyegesse az erőd. Ami pedig Dalkeyt illeti, ott az egyetlen értékes dolog az én házam, most pedig történetesen ott sincs olyan sok áru. De egy fontosabb ügyért bármikor boldogan feláldoznám a házamat és egy hajórakomány árumat. – Komolyan végigpillantott a többieken. – A kormányzó azt mondta, komoly fenyegetéssel állunk szemben. Engedtessék meg, hogy ne értsek egyet. Ha a hírek igaznak bizonyulnak, az nem annyira fenyegetés, mint inkább óriási lehetőség számunkra. Ha O'Byrne megtámadja Carrickminest, azzal ürügyet ad nekünk. Hadd jöjjön! Mi várunk rá. Hadd essen csak csapdába, és mi szétzúzzuk. – Öklével a tenyerébe csapott. – Elpusztítjuk. Megöljük az embereit. Egész Írország hallani fog erről. Még Harold is megütközött egy kicsit. Walsh elsápadt a dublini kegyetlensége láttán. De Doyle még nem fejezte be. – A támadás előtti éjjelen rakjuk meg Carrickminest emberekkel. Sötétben kell odamenniük. Egyesítsük erőinket. A dalkeyi századot azonnal vissza kell rendelni Dublinba. Még ma. Senki sem következtethet ebből semmire. Úgyis

csak az idejüket vesztegetik odalenn. Aztán őket is elrejtjük Carrickminesban a többiekkel együtt. – De ha minden csapatot Carrickminesba gyűjtünk, O'Byrne észreveheti őket – vetette közbe Harold. – Akkor rejtsétek el őket, ahova akarjátok! – Doyle ingerülten vállat vont. – Tőlem aztán a Szent Patrik-székesegyházba is rejthetitek őket. Csak álljatok készen, mert amint O'Byrne megérkezik, nekik is rögtön ott kell lenniük. Csak ez számít. – Egyetértek – jelentette ki a kormányzó. – Ez remek lehetőség, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk velük. Walsh az angol korona iránti hűsége ellenére akaratlanul is megsajnálta O'Byrne-éket. *** Másnap a század elhagyta Dalkeyt. Tidy aggodalmasan megtudakolta, hová igyekeznek, de a katonák megnyugtatták, hogy mivel nincs itt rájuk szükség, visszarendelték őket Dublinba. Mivel érkezésük óta O'Byrne-ék egyáltalán nem mutatkoztak, nem lepte meg őket ez a parancs. A megkönnyebbült Tom Tidy és Michael MacGowan együtt nézték távozásukat. Tom nem mondta el MacGowannek, hogy

Haroldnál járt, és barátja sem kérdezte, megosztotta-e valakivel a titkát. Tom azért gondolta, milyen kíváncsi lehet. Míg a csapatok elvonultak, egyikük sem szólalt meg, de miután elmentek, ők ketten pedig végigsétáltak az utcán, MacGowan megkérdezte: – Gondolod, hogy Carrickminesba mennek? – Azt mondták, Dublinba. MacGowan nem kérdezett többet. A következő nap csendesen telt. Reggel Tom felsétált a falu melletti földnyelvre, és körülnézett. A Dublini-öböl tisztán, kéken ragyogott. Kelet felé a tenger összeolvadt az éggel. Amint a déli partvonalat fürkészte, ahol a parti síkság zöld szőnyege mögött magasodtak a csendes, ködbe burkolózott hegyek, nehezen hitte, hogy a valahol ezek között a hegyek között O'Byrne-ék szörnyű támadásra készülődnek Walsh vára ellen. Aznap délután kis hajó érkezett a sziget mögötti kikötőbe. Szép kis széles fedélzetű bárka volt, árboca alatt kosárral, ahonnan körül lehetett nézni. Sok hajón volt efféle árbockosár. Felette vörös és kék árbocszalag csapkodott vidáman a szélben. A dalkeyiak kimentek csónakjaikon, és kipakoltak öt hordó szeget, öt hordó sót és tíz nagy hordó bort. A hajó továbbment, az árut pedig Doyle erődített házába vitték, ahol MacGowan gondosan jegyzékbe

vette. Este megkérdezte Tomot, nem vinné-e el másnap reggel a sót Dublinba. Mikor hajnalban Tom megérkezett, hogy felpakoljon, MacGowan bejelentette, ő is vele tart. – Át kell adnom a jegyzékeket Doyle-nak – magyarázta –, utána pedig meglátogatom a jegyesemet. A szép időben útjuk eseménytelen volt, a műhelyek és árusok épp nyitottak, amikor a nagy kereszthez érkeztek, és a Winetavern utca felé fordultak. Tom kellemesen töltötte a napját Dublinban. Meglátogatta a zarándok régi Szent János Ispotályát, átment a hídon Oxmantownba, később kiment a keleti kapun, a Szent István Ispotály körül kószált, majd követte a kis patakot, amely a régi viking Hosszú Kőhöz vezetett, amely még mindig ott állt a Tanácsdomb mögötti torkolatvidéken. Késő délutánra, amikor indult, hogy felvegye MacGowant, már meglehetősen jókedvre derült. MacGowan is elégedettnek tűnt, bár úgy látszott, elmerült a gondolataiban, mikor elhagyták a Szent Patrik-székesegyházat. A Szent Patrik körüli terület jellegzetes képet nyújtott. Számos rendháznak voltak itt majorságai, melyek kiváltságaik révén csaknem függetlenek voltak a királyi bíróságoktól és hivataloktól. Az

efféle feudális birtokokat az angolok „Liberties" néven ismerték, és a dubliniak is így hívták ezt a területet. Miután elhagyták Libertiest, és kelet felé, a tenger irányába fordultak, MacGowan azt mondta Tomnak: – Valaki kérdezősködött utánad. – Ó, ki volt az? Dublinban? – Nem. – MacGowan habozott. – Dalkeyban. – Megint elhallgatott kicsit, mielőtt folytatta volna. – Egy halász. Ne törődj vele, kicsoda. Úgysem számít. Tegnap odajött hozzám, és azt mondta: „Láttam egyik este Tom Tidyt kijönni a templomból. Nem tudod, miért mehetett oda olyan későn?" Mondtam neki, hogy nem tudom, biztosan dolgod volt. Erre megkérdezte: „Nem említett valamit? Valami szokatlant?" Értetlenül néztem rá, és azt mondtam, hogy semmit az égvilágon. Erre bólintott, és azt mondta, felejtsem el, minden rendben van. – MacGowan maga elé meredt, mintha nem akarna Tomra nézni. – Tegnap még nem voltam benne biztos, hogy elmondom neked. De ez csak egyet jelenthet, Tom. Kíváncsiak, nem hallottál-e meg valamit. Nem tudom, másnak is elmondtad-e azt, amit nekem, de ha Carrickminesban valami balul üt ki, akkor érted fognak jönni. Gondoltam, jobb, ha tudsz róla. Egy darabig csendben döcögtek tovább. Tom

meg sem szólalt. MacGowan gondolta, ha megemészti a híreket, csak mond majd valamit. De nem szólt egy szót sem. A szekér lekanyarodott a dél felé vezető útra, amely a Donnybrook nevű falun haladt át. – Tom – szólalt meg végül MacGowan –, jobban tennéd, ha egy időre visszamennél Dublinba. Ott maradhatsz a fivéremnél. Örömmel fogad majd. Ma megemlítettem neki a dolgot – azt persze nem mondtam, hogy miért mész hozzá. A falon belül lakik. Senki sem zavarhat ott. Addig én vigyázok a házadra Dalkeyban. Lehet, hogy egy hónapon belül visszajöhetsz. Majd megtudom. De ne hívd ki magad ellen a sorsot azzal, hogy itt maradsz, Tom. Semmi szükség rá. Tom nem felelt. Nemsokára lementek a nagy öböl felé vezető úton, de amikor megkerülték a déli végén húzódó barátságos földnyelvet, és megpillantották Dalkeyt, Tom Tidy még akkor sem szólalt meg. *** Doyle bámulatos gyorsasággal tudta pörgetni ujjai közt az ezüstérmét. Ez a kis bűvészkedés szórakoztatta és pihentette, gyakran csinálta, amikor elgondolkozott. Most is épp ezt tette,

miközben az irodájában üldögélt, és a dalkeyi ügyön törte a fejét. Doyle Winetavern utcai háza három szintből és egy pincéből állt. A földszinten volt a nagy fogadószoba és a konyha. Az első emeleten, mely az utca fölé is kiugrott, három helyiség volt, közülük az egyiket irodának használta. Üvegtáblás ablaka a Winetavern utcára nézett, alatta pedig egy tölgyfa asztal állt, amelyen ezüstpennytornyok sorakoztak. Ezeken kívül még félbe-vagy négybe vágott pennyk is voltak ott, melyeket félpennysként vagy negyedekként használtak. A penny már vagy tucatszor végigment Doyle ujjai között, mivel az őt foglalkoztató kérdés egyáltalán nem volt könnyű. Gondosan megtervezték Carrickmines védelmét, és hogy miként bánjanak el O'Byrneékkel. Eddig minden nagyon jól ment. Olyan alaposan felkészültek, hogy maga sem tehette volna jobban, ha egyedül csinál mindent. Már csak két napot kellett várniuk. Csak egy gond volt: Tom Tidy. Doyle tudta, hogy sokan kegyetlennek tartják, de MacGowannel titokban folytatott beszélgetése nem hagyott kétséget afelől, hogy Tidy nem maradhat Dalkeyban. Már elvégezte a feladatát, méghozzá nagyon jól, de Doyle tudta, ha most Dalkeyban marad, megölik.

Míg Doyle maga szívesen vállalt nagy kockázatot is – és ha kellett, valóban tudott kegyetlen is lenni –, nem akarta Tom Tidyt feláldozni. Szerencsés esetben miután MacGowan átadta neki azt a rémisztő hírt, Tidy önszántából visszatér Dublinba. Doyle ebben reménykedett. *** Még két éjszaka. Mikor Tom Tidy elbúcsúzott Michael MacGowantől, látszatra sikerült megőriznie nyugalmát. Utalást sem tett a rá leselkedő veszélyre, és maga is elégedetten tapasztalta, hogy a lehető leghiggadtabban kívánt jó éjszakát. Aztán szépen, sietség nélkül ellátta a lovakat, ugyanúgy, mint mindig. Majd bement a házba, vágott két nagy szeletet a tegnapi kenyérből és két szép darab sajtot, utána pedig töltött magának egy korsó sört. Mindent a megszokott rendben végzett. Majd nyugodtan leült, hogy elfogyassza vacsoráját, közben maga elé meredt. Utána úgy döntött, hogy bár még néhány óráig világos lesz, lefekszik aludni. De nem tudott elaludni. Hiába próbálta, agya nem tudott szabadulni a gondolatoktól. Mihez kezdjen? Vajon igaza van MacGowannek? Menjen vissza Dublinba? Ez a kérdés tért vissza újra és újra, nem bírta

elhallgattatni ezt a hangot a fejében. Egy idő után felkelt, és kiment az udvarra. A nap lassan a domb mögé ereszkedett. Ilyenkor általában arany-és narancsfénybe borult a falu és a tengerpart között húzódó, kövekkel tarkított közlegelő, és az itt-ott legelésző birkák gyapja is melegen ragyogott, de most felhők gyülekeztek a nyugati horizonton, melyek elzárták a lenyugvó nap fényének útját. Tom Tidy udvara mögött a halványuló fényben az aratásra váró földek bronzos árnyalatot kaptak, az azokon túl húzódó legelő pedig furcsán elhagyatottnak tűnt. Meleg volt. Tom csendben álldogált, nézte, ahogy a legelő szinte észrevétlenül sötétzöldből szürkére változik. Már bealkonyodott, amikor észrevette az első mozgolódó árnyékot. Persze tudta, mi az. Olyan sokáig bámult egy kisebb sziklát, hogy a végén úgy látta, mintha megmozdulna. Csak a képzelet játéka. Semmi több. Nemsokára újabb árnyak kezdtek mozogni a szürkületben. Tovább bámult. Biztos, hogy kövek ezek? Vagy birkák? Vagy valami más? Lehet, hogy szellemek, vagy talán emberek járnak odakinn? Őt figyelik? Csak arra várnak, hogy a házához jöhessenek? Mi lesz, ha éjjel az ajtaján dörömbölnek és behatolnak? Szíve hevesebben kezdett verni. Mély lélegzetet vett, és ráparancsolt magára, hogy ne butáskodjon.

Kint maradt még, miközben egyre sötétebb lett. Fölötte és keletre, a tenger fölött tiszta volt az éjszakai égbolt. A fogyó hold csíkja hamarosan csak ezüstös sóhajként lebeg majd a csillagok között. Csupán még egy éjszaka, és… Feketeség. A támadás éjszakája. Annak a szörnyű csapdának az éjszakája, amelyet Harold és a kormányzó készítenek elő, bármi legyen is az. És persze biztosan Doyle is. Most már teljesen besötétedett. Eltűntek az árnyékok a legelőről. Ha kétszázan tartanak felé onnan, akkor sem veheti észre őket. Tudta, hogy aludnia kellene, de még mindig nem tudott. Elöntötte a fáradtság hulláma, a félelem azonban tőrként hasított szívébe a sötét éjszakában. Dalkey általában olyan kellemes hely. Mögötte a magas földnyelv, ahonnan az öbölre lehet látni, rendszerint olyan volt számára, mint egy kedves barát. De most nem. A sötét domb olybá tűnt, mint egy óriási, fenyegető sírhalom, ahonnan bármelyik pillanatban bosszúálló szellemek jöhetnek felé. O'Byrne-ék sem járhatnak messze. És Dalkey-ban olyan halászok veszik körbe, akik szövetségben állhatnak velük. Melyik szomszédjában bízhat? Fogalma sem volt róla. Sorra megjelent előtte az arcuk, s az ismerős arcok dühödt, gyűlölködő maszkokká torzultak, míg végül már legjobb barátja, MacGowan is köztük volt, jellegzetes pillantásával

bámulta őt, fél szemét lehunyta, a másik pedig egyre hatalmasabbá nőtt, szörnyű, hideg, fenyegető pillantással. Miért maradna itt? Mire vár? Hadd égessék csak fel a házát, a kocsijait, tegyék csak tönkre. De miért várná meg, hogy elpusztítsák őt is? Végül a fáradtság csak legyűrte félelmét, és Tom kimerülten bement, és ágyba bújt. De előtte még olyasmit tett, amit azelőtt soha életében: bereteszelte az ajtaját. *** Másnap reggel Tom egyenesen MacGowanhez ment, és bejelentette, hogy elmegy Dublinba. – Ne aggódj! – mondta MacGowan. – Minden nap elnézek a házadhoz. Rajta tartom a szemem. – Megígérte, hogy Tom itt maradó lovait is átviszi magához. – Helyesen döntöttél, Tom – biztosította. Tom látta, hogy barátja egészen megkönnyebbült. Hazament, két legjobb lovát befogta a nagyobbik szekérbe, egy harmadikat pedig a kocsi mögé kötött. Azzal elindult Dublin felé. Akaratlanul is nagy megkönnyebbülést érzett, amikor a hosszú, egyenes Szent Ferenc utca végén a kereszteződéshez ért. Ott jobbra fordulva be is léphetett a városba. Száz yarddal mögötte állt Ailred,

a zarándok régi ispotálya, jobbra az a zöld terület, ahol a nagy nyári vásárokat rendezték, előtte pedig a nagy nyugati kapu – mióta újjáépítették, még pompásabb volt, mint valaha, két zömök tornyával és a kis őrházzal. Kicsit bátrabban ment át a kapun, és hamarosan oda is ért MacGowan bátyjának házához. – Meddig maradsz? – kérdezte MacGowan fivére. – Michael már mondta, hogy jössz – tette hozzá minden további megjegyzés nélkül. Láthatóan szívesen fogadta öccse barátját, ha nem is kitörő örömmel. – Talán egy-két hétig – felelte Tom, aki úgy érezte, túlságosan kihasználja a másik vendégszeretetét. A mesterember háza elég tágas volt, jókora hátsó udvarral. Felesége és gyermekei kissé meglepődtek Tom láttán, de szívélyesen fogadták, és ragaszkodtak hozzá, hogy ő is a házban aludjon a konyha mellett, nem pedig az istálló padlásán, ahogy ajánlotta. Minden derék ír el tud üldögélni néhány óráig egy padon anélkül, hogy nyugtalankodna, de bár Tom Tidy egész életét Írországban töltötte, angol természete nem hagyta sokáig nyugodni. Egy órán át üldögélt velük, és bár mindenki nagyon barátságos volt hozzá, úgy érezte, útjukban van, úgyhogy elnézést kért, és kiment

sétálni. A ház nem volt messze a szép régi Szent Audoen-templomtól, mely az egykori, folyó menti falon belül állt. A fal alatt az út meredeken lejtett, a hajósok kifőzdéi és néhány pékség után pedig sík terület következett, a folyó lecsapolt része. A templom mellett a régi falról látni lehetett a Liffeyt, és finom illat szállt fel a pékektől, úgyhogy elég kellemes hely volt ez. Ám Tom Tidy jelenlegi hangulatában a szürke köveket komornak látta, és még a magas Szent Audoen-templom is nyomasztónak tűnt fel előtte. Egy darabig sétálgatott, de nem nyugodott meg, viszont a házba sem akart még visszatérni, úgyhogy a város magasabb része felé, a Krisztus-templom irányába indult. Amint odaért, máris jobban érezte magát; talán itt több volt a napfény. A vastag falú, nagy Krisztustemplomot szilárdnak és megnyugtatónak találta. Bement. Kétségkívül a Krisztus-templom volt a dublini kereszténység szíve. Úgy tűnt, mintha a magas, pompás Szent Patrik-katedrális égbe törő boltíveivel lenézné a régi Krisztus-templomot és az összes többit, mely fel merte emelni a fejét. A Szent Patrikszékesegyház papjai és a Krisztus-templom szerzetesei sokáig gyakorta civakodtak is. Ám végül

beleuntak a vetélkedésbe, és a két székesegyház most elég barátságos viszonyban állt egymással. Ám csak a Krisztus-templom csendjében lehetett megérezni Patrik és Colum Cille ősi kelta hagyományainak jelenlétét. Oszlopai és boltívei olyan védelmezőn borultak Tom fölé, mint a várfalak. Az ólomüveg ablakok lágy, rejtelmes fénnyel ragyogtak, mint egy régi kódex lapjai. Időnként egy-egy szerzetes suhant el a homályban. Tom elégedetten sétálgatott odabenn. Megnézte a kereszt darabját és a többi ereklyét. Végigsétált a sírok mellett. A legfigyelemreméltóbb Strongbow nagy szarkofágja volt, tetején a képmásával. Jellemző volt a Plantagenet-dinasztiára, hogy vazallusuknak az ország egyik legszentebb helyén biztosítottak nyughelyet. Strongbow sírja az Írország feletti angol uralom jelképe volt. Ám a Krisztustemplom legnagyobb kincse, melyet még a keresztnél is jobban tiszteltek, Szent Patrik botja volt. Már csaknem kétszáz éve volt annak, hogy a Krisztus-templom szerzetesei O'Toole érsek vezetésével idehozták ezt az óriási kincset előző, ulsteri szentélyéből. Persze ez saját tekintélyük diadala is volt. Ám ennél rejtettebb jelentősége is volt annak, hogy a bot Dublinba került. Ugyanis míg az angolok nem tudtak rendet

kényszeríteni egész Írországra, az egyházban is hasonló megosztottság uralkodott. Ami a pápát illeti, szemében Anglia királya volt az ír egyház védelmezője, és az ír püspökök a feudális uralkodónak kijáró tisztelettel tartoztak neki. Ha az angol király egyre jobban ragaszkodott hozzá, hogy angol püspökök legyenek ír területein, lehet, hogy a pápának voltak néha kételyei, de általában nem zavarta a dolog. Gyakorlatilag azonban az angol dominancia csak a királyi felügyelet alatt álló területeken működött. Északon és nyugaton a legtöbb pap ír volt, és ír ajkú közösségeknek prédikált. Olyannyira nagy volt a megosztottság, hogy az ulsteri Armaghnak, Szent Patrik püspökségének angol érseke valójában nem is Armaghban székelt, ott ugyanis nem látták szívesen, hanem a déli, angol anyanyelvű területen. Így hát meglehetősen ironikus dolog, hogy az ír védőszent botját az angol közigazgatás szívében, Dublinban őrizték. A bot csodás látványt nyújtott. Drágakövekkel kirakott, nagy aranydobozban őrizték. Tom tudta, hogy a szent magától Krisztustól kapta, és ezért gyakorta emlegették úgy is, hogy Jézus Botja, azaz Bachall Iosa. Tiszteletteljesen bámulta. – Egy hős botja. – Tom nem is vette észre eddig a mellette álló papot. Világos hajú, nyílt arcú

fiatalember volt, és angol tájszólásából Tom úgy ítélte, hogy nemrég érkezhetett csak Írországba. – Valóban – felelte Tom udvariasan. – Semmitől sem félt – mondta a fiatal pap. – A főkirálytól sem. A druidáktól sem. Rettenthetetlen volt. Az ír egyház kezdetei óta a vezéralakjait övező legendák egyre terebélyesedtek. Mint mindenki más, Tom is ismerte őket, és hitt is bennük. Tudta, hogy Szent Patrik szembefordult a főkirállyal, és ószövetségi próféta módjára kihívta druidáit, hogy lássák, melyikük istene tud kiolthatatlan tüzet szítani; tudta azt is, hogy Szent Patrik számos csodát tett, és még a kígyókat is elűzte – ez a legenda magát a szentet is igencsak meglepte volna. – Igen – helyeselt –, rettenthetetlen volt. – Mert bizodalma volt Istenben – mondta a fiatal pap, Tom pedig helyeslőn bólogatott. Ám a pap még mindig nem fejezte be elmélkedését. Megnyerő mosolyt villantott Tomra. – Nagyon örülhetünk, hogy Strongbow sírja és Szent Patrik botja is itt van ebben a székesegyházban – jegyezte meg. – Valóban – felelte újra Tom. Majd kissé kíváncsian megkérdezte: – Miért mondod ezt? – Mindketten angolok voltak – vágta ki a fiatalember diadalmasan. – Mint mi – tette hozzá. – Bátor szívűek. – Majd miután kinyilvánította ezt a

nagy igazságot, barátságosan Tom felé biccentett és elment. Tom Tidy azért eléggé tisztában volt a történelemmel ahhoz, hogy meglássa ennek a kijelentésnek a furcsaságát. Persze, Szent Patrik kétségkívül brit volt, na de hogy angol? Ami pedig Strongbow-t illeti, ugyanolyan angolként gondol a nagy angol-normann vezérre, mint saját magára és erre az egyszerű papra? Maga sem tudta igazán. De mondott valamit ez a fiatalember, ami egyáltalán nem volt mókás. „Bátor szívűek." Strongbow és Szent Patrik a maguk módján kétségkívül mindketten azok voltak. A ragyogó Bachall Iosára nézett. És ő vajon bátor szívű? Jelenlegi tette nem éppen ezt mutatja; kétségbeesve menekült Dalkeyból Dublinba, ráerőltette magát vendégként egy családra, amelyet alig ismert, és mindezt egy olyan fenyegetés miatt, ami talán nem is valódi. Szomorúan megcsóválta a fejét. Lassan kezdte a viselkedését hitványnak vélni. Félóra múlva a dublini MacGowanék igencsak meglepődtek, amikor Tom Tidy azzal tért vissza, hogy mégsem marad. Késő délután kocsija már Harold's Cross mellett gördült el. És még mindig volt néhány óra sötétedésig, amikor Michael MacGowan rémületen azt látta, hogy Tom Tidy közeledik az utcán, és kirohant hozzá, Tom boldog

arccal újságolta a híreket. – Meggondoltam magam. Itt maradok. – Nem teheted ezt! – tört ki MacGowan. De Tom már tovább is ment. Aznap este, szürkületkor Michael MacGowan minden tőle telhetőt megtett, hogy rávegye barátját a távozásra. – Mi szükség van rá, hogy minden ok nélkül veszélynek tedd ki magad? – kérdezte. De semmire sem jutott. Tom hajthatatlan volt. Ennek köszönhetően Michael nem tudott elaludni. Még hajnal előtt kiment az udvarra, lóra szállt, és kilovagolt Dalkeyból. Amint a hajnal előtti szürkületben lovagolt, fülében visszhangzottak egy nemrég folytatott titkos beszélgetés szavai. – El kell mennie, MacGowan. Különben… – Értem – felelte –, de tudod, hogy én nem fogom megölni. – Senki sem kéri, hogy megtedd, de O'Byrne-ék megtehetik – válaszolta hűvösen a másik hang. – Vedd rá, hogy menjen el! Éjszaka értek Carrickminesba. Nagyon ravaszul csinálták. Nem csapatostul jöttek, hanem egyenként vezették lovaikat a sötétben, patáikra pedig zsákvásznat kötöztek, hogy ne is látsszanak, ne is hallatsszanak. Nem is láthatta őket senki, hiszen még a csillagokat is felhőtakaró fedte. Az éj közepén

így ment be a dalkeyi század, Harold emberei és az összes többi – összesen hatvan lovas és ugyanannyi gyalogos – Carrickmines kapuin, hogy odabenn eltűnjenek, mint szellemharcosok egy varázslatos domb belsejében. Hajnalra Carrickmines ugyanolyan képet mutatott, mint mindig. A kaput bezárták, de ez nem volt szokatlan. Az odabent karámba zárt lovak néha ugyan csaptak egy kis zajt, de a vastag kőfalak nem engedték ki a hangot. A délelőtt közepén Walsh tűnt fel a falon sólymával. Elengedte, a madár szabadon körözött egy darabig, mielőtt visszatért. Carrickmines váránál aznap délelőtt csak ez a mozgás látszott. Délután, amikor Walsh ismét egyedül ment fel a falra, úgy látta, hogy a lány ott rejtőzik a kövek között, nem messze délre. Hacsak nem járt az éjjel is errefelé, Walsh biztos volt benne, fogalma sem lehet arról, hogy Carrickmines tele van katonával. Nemsokára újra lement. Hogy minden rendben lévőnek látsszon, kinyitotta a kaput, és egyik emberét kiküldte egy nyikorgó kézikocsival, aki egy szomszédos birtok felé ment, majd egy idő után visszatért némi élelemmel. Ezalatt a kaput félig nyitva hagyta, és két gyermeke kiment játszani. Addig játszották a hurlinget, míg a kocsi vissza nem tért, felugrottak rá, s bementek a kapun, amelyet

egy ideig még nyitva hagytak. Walsh tudta, hogy a sötét hajú lány megfigyelte mindezt, mivel amikor a gyerekek bejöttek, újra felment a falra, és látta, hogy a lány most máshonnan figyel, kicsit magasabbról. Kora este megint felment, de már nem látta a lányt. – Biztos, hogy ma éjszaka támadnak – mondta Haroldnak, amikor leért. *** Volt ma valami különös Dalkeyban. Tom az első pillanattól kezdve érezte, amint kilépett az utcára. Csak a képzelete tette? Az idegei? Ez is megfordult persze a fejében. De nem hitte, hogy erről lenne szó. Amúgy tökéletes dalkeyi reggel volt. A hajnali köd után könnyű, sós pára maradt. Az ég kitisztult, kéken ragyogott, itt-ott kis felhők úszkáltak rajta, mint a tenger habjai. Tom még elég vidám hangulatban lépett ki az utcára. Meglátta egyik szomszédját, és jó reggelt kívánt neki, mint mindig. Bár a férfi felelt is rá valamit, Tom úgy találta, mintha valami furcsa lenne a viselkedésében. Hamarosan úgy látta, hogy az egyik, kunyhója előtt halászhálóját javítgató halász is különösen néz rá, és amint továbbment, határozottan kezdte úgy érezni, hogy az utca mindkét oldaláról őt figyelik.

Kísérteties érzés volt, mintha hirtelen nem szívesen látott vendég lett volna a saját falujában. Elment MacGowan házába, de barátja eltűnt. Végigjárta Dalkeyt, és megkérdezett jó néhány embert, de senkinek sem volt fogalma róla, hová mehetett MacGowan. Nagyon különös volt. Egy idő után Tom hazament, és a délelőtt további részét otthon töltötte. Délben újra átment MacGowanhez, de még mindig nem volt semmi nyoma. Hazafelé találkozott néhány emberrel. Bár fogadták a köszönését, ugyanolyan furcsán viselkedtek. Az egyik férfi félre akarta fordítani a tekintetét, egy nő pedig megjegyezte: – Azt hittem, Dublinban vagy. – Ezt olyan hangon mondta, ami azt sugallta, hogy Dublinban van a helye, nem itt. Mire újra hazaért, már elég komor hangulatban volt. Volt még hátra néhány óra: a meleg délután, a hosszú nyári este, a lassú alkonyat és végül a sötétség. És a sötétség közepén a szörnyű csapda Carrickminesban. Nyomasztotta ez a gondolat. Azt kívánta, bár ki tudná űzni az agyából. Amint Tom egyedül üldögélt házában, többször is eszébe jutott, nem tévedett-e. MacGowan eltűnt, csak nem fél ő is? Úgy látszott, szomszédai nem a barátai többé; csak nem tudnak valamit, amit ő nem? Menjen vissza mégis Dublinba? Ebben két dolog is

megakadályozta. Az egyik a szégyen volt. Ha most visszamegy MacGowan bátyjáékhoz, joggal hihetik, hogy nincs ki mind a négy kereke. A másik okot nevezhetjük bátorságnak vagy csökönyösségnek is. Mivel úgy döntött, hogy visszajön Dalkeyba, és szembenéz a veszéllyel, most már biztos, hogy nem megy vissza. Lassan telt a délután. Megpróbálta elfoglalni magát. Lecsutakolta a lovakat, és elvégzett bent némi házimunkát. Senki sem kereste. Nyugtalanul járkált az udvaron. Kora délután kedve lett volna elmenni a templomba, de várakozásra kényszerítette magát. Majd a szokásos időben megy, nem korábban. A pajtába ment, és letakarította a kocsikat is, nem azért, mintha szükség lett volna rá, csak hogy elüsse valamivel az időt. Kiállt az udvarra, a nap állásából felbecsülte az időt, és már épp indulni készült, amikor a legelő felé pillantva meglátott valamit egy kőnél. Nem látta jól, mi az. Talán egy sötét szőrű birka – Dalkeyban soknak volt sötét gyapja. Vagy csak a fény játéka? Vagy valami más. Egy lány fekete haja? A sötét hajú lány. Miért jutott az eszébe? Képtelenség. Tudta, hogy csak a képzelete játszik vele. Türelmetlenül megrázta a fejét. Onnan a lány jól láthatná az udvarát. Minden mozdulatát. Figyelhetik a ház másik oldalát? Bárki

megteheti Dalkeyban. A kő melletti sötét foltra meredt, hátha ki tud venni egy arcot. De nem ment – mégpedig azért nem, mert nincs is ott semmiféle arc, győzködte magát. Mély lélegzetet vett és megfordult, elhatározta, hogy nem néz vissza. Elindult az udvaron át. Ideje, hogy a templomba menjen. Amikor kilépett az üres utcára, hátranézett, és meglátta, hogy a sötét hajú lány felpattan, és rejtekhelyéről gyorsan az utca másik vége felé szalad. A templom csendes volt. A kis ablakokon át beáramló fénypászmák meleg, lágy fényben fürdették a templom belsejét. Senki más nem volt benn. Szokásos helyére ment a rács mögé, és remegve letérdepelt imádkozni. Elmondott egy miatyánkot és néhány üdvözlégyet, majd még egy miatyánkot. A szavak megnyugtatón visszhangzottak a fülében. Hálásan fogadta védelmező erejüket. Imádkozott már egy ideje, amikor meghallotta, hogy nyílik a templomajtó. Ketten voltak. Az egyikük puhán lépkedett, a másikuk hangosabban, mintha csizmát viselne. Persze miért ne jöhetne be két ember a templomba? De rögtön a múlt heti eset jutott eszébe, nem tehetett róla. Megint a lány az? És ismeretlen társa? Ijedtében megdermedt.

– Biztos vagy benne, hogy itt van? – kérdezte egy mély, ismeretlen hang. – Biztos – mondta egy lágyabb, ismerős hang. Tomnak még a szívverése is elállt. – Akkor hol van? Nem hallotta, hogy a másik válaszolt-e, de mindegy is volt. A lépések egyenesen felé tartottak. Érte jöttek. Nem tehetett semmit. Milyen ostoba volt, mikor pedig Dublinban is maradhatott volna. De most már késő. Még csak fegyvere sincs, hogy megvédhesse magát. Meg fogják ölni – ebben biztos volt. De itt, a templomban ölnék meg? Nem. Ez Írország. Nem tennének ilyet. Elviszik valami eldugott helyre, ahol eltűnik. Lehet, hogy a dalkeyi közlegelőn fogják elásni. Nem tudta, maradjon-e térdenállva, vagy álljon fel, és férfiként nézzen szembe velük; de a lépések már nagyon közelről hallatszottak. Megálltak. Megfordult és felnézett. MacGowan volt az. És egy magas, komor férfi, aki bizonyára Doyle lehetett. Tom arca elborult. A barátja? És a dublini kalmár? Egészen megszédült – ekkora árulást! Aztán Doyle megszólalt. – El kell innen menned, Tidy. Velünk kell jönnöd, most azonnal. – Látván Tom értetlen arcát, a kereskedő kedves mosolyra húzta sötét arcát. – MacGowan mindent elmondott. Bátor ember vagy, Thomas Tidy, de nem hagyhatjuk, hogy itt maradj. –

Kinyújtotta hosszú karját, és kedvesen, de határozottan megfogta Tom könyökét. – Ideje indulnunk. Tom lassan feltápászkodott. Összeráncolta a homlokát. – Úgy érted… ? – kezdte. – Úgy értem, hogy elviszlek Dublinba – mondta Doyle nyugodtan. – Egy darabig ott maradsz nálam, míg vége nem lesz ennek az egésznek. – Szerinted tudják? Lehet, hogy sejtik, de nem biztos, hogy tudják – mondta Tom. – Biztosan tudják – vágta rá Doyle határozottan. Tom elgondolkodott. – Biztosan Harold beszélt – jelentette ki szomorúan. – Senki más nem tudta. – Felsóhajtott. – De hogy juthatott el a hír O'Byrne-ékhez? Látta, hogy Doyle és MacGowan összenéznek. Arról sejtése sem volt, mit tudnak, de rájött, hogy Doyle-nak mindenütt vannak informátorai. – Írországban nincsenek titkok, Tidy – mondta a kereskedő. Kikísérték, és ő nem vitatkozott többet. Doyle kocsija várt rájuk, egy szolgája ült a bakon. – MacGowan majd vigyáz a házadra – mondta Doyle, miközben a kocsiba segítette Tomot. Egy tucat ember gyűlt össze odakinn. Tom vetett rájuk egy pillantást. Bár őrá voltak kíváncsiak, most mégis inkább Doyle-t nézték. Mikor a

kereskedő is felszállt a kocsira, sötét, szigorú pillantással nézett végig rajtuk, ők pedig fejet hajtottak. Tom önkéntelenül is megcsodálta a férfit: hatalma szinte tapintható volt. Amikor a kocsi kigördült Dalkeyból, és rátért a dublini útra, be kellett ismernie magában, hogy nagyon megkönnyebbült. *** Már csaknem éjfél volt. Felhők takarták a csillagokat, s a megfogyatkozott hold láthatatlanul egy másik világban járt. Harold Walsh mellett állt a várfalon. A sötétségbe borult környéket olyan csendesnek, olyan meghittnek találta, mintha egész Carrickminest egy hatalmas kagylóhéj zárta volna magába. Alattuk a várudvaron hatvan ló zsúfolódott össze; a falakon belül csak az ő halk horkantásuk, prüszkölésük és néha kapálásuk hallatszott. Harold a köves síkságot fürkészte. Bár szeme már megszokta a sötétet, és néha halvány alakokat is ki tudott venni a távolban, nem látott mozgást. Hegyezte a fülét is, de nem hallott semmit. Szinte természetellenesnek tűnt ez a fojtogató, fekete csend. Feszülten várakozott. Ám a feszültség ellenére néha el-elkalandoztak

a gondolatai. A családján járt az esze. Végül is értük teszi mindezt. Még ha megölnek is ma éjjel, gondolta, szükségszerű áldozat lesz. Megéri. Eszébe jutottak a találkozók a kormányzóval és Tom Tidyval. A maga módján elég bátor volt az a dalkeyi. Harold örült, hogy a kormányzó nem firtatta, ki volt a hírek forrása, úgyhogy meg tudta védeni a dalkeyit. Nagyon titoktartó volt. Még a feleségének sem említette Tidyt. Tehát ha ő maga nem beszélt senkinek, biztonságban lesz. Bökést érzett a könyökén. – Figyelj! – suttogta mellette Walsh. Lovak. Valahol a kapu előtt. Harold hallotta a paták zaját és egy horkantást. Hányan lehetnek? Képtelenség megállapítani. Legalább egy tucat, de akár száz is lehet. O'Byrne eljött. – Szólj az embereknek, hogy szálljanak lóra! – suttogta Walsh. – Én őrködöm. Harold sarkon fordult, és lesietett a falról. Közben mintha a kapu felé tartó lépéseket hallott volna. Csak nem létrákat hoznak, hogy felmásszanak a falra? Körülszaladt a várudvaron, és mindenkinek odasziszegte, hogy üljenek lóra, egyik embere pedig halkan odaszólt neki: – Fáklyákat! Jól felkészültek. Senki sem szólalt meg. Mintha még a lovak is tudták volna, hogy csendben kell

maradniuk. A kapunál állók is megkapták a parancsokat. A gyalogosok odabenn várakoztak Walsh lakrészében. Mindegyiknél volt két-két fáklya, amelyet benn meggyújthattak a parázstartóban. Parancsra majd kirohannak, minden lovasnak átadnak egy fáklyát, utána pedig a falakat védik, illetve kirohannak a lovasokkal együtt. Walsh adja majd meg nekik a jelet. Harold várakozott. Ő állt a lovasok élén, ő rohan majd ki először. Érezte, hogy lova megremeg, gyengéden megpaskolta a nyakát. Próbált hallgatózni, hogy mi történhet odakinn, de a várfalak nem engedtek át túl sok hangot. Felnézett oda, ahol Walsh állt. Úgy vélte, ki tudja venni a sötét alakot odafenn, de nem volt benne biztos. Durr! Mindenkit meglepett a hirtelen dörrenés a kapun. Harold lova felágaskodott, majdnem le is esett róla. – Faltörő kos – hallatszott Walsh halk, de kivehető hangja a várfalról. – Készüljetek! – Hozzátok a fáklyákat! – szólt halkan Harold. Egy pillanaton belül fel is tűntek a fáklyák a jobbján, és gyorsan a lovasok felé haladtak. Majd felhangzott a második döndülés. A kapu megrázkódott, és fa reccsenése hallatszott. – Még egy! – kiáltott Walsh, Harold pedig a kapuhoz intette az embereit. Minden lovasnál, nála

is ott volt már a fáklya. – A falak tiszták! – szólt Walsh. Ezután egy kis időre csend támadt. Aztán harmadszor is óriási robajjal nekimentek a kapunak. – Most! – kiáltott fel Harold. A kinti támadóknak nem volt rendes, kötelekkel rögzített faltörő kosuk, csak egy vastag gerenda, amellyel nehézkesen rohantak a kapunak. Mikor épp a negyedik rohamra készültek, a kapu hirtelen kitárult, és fáklyás lovasok özöne rohant rájuk bentről. Rémületes látvány volt. Ledobták a faltörő kost, és szétszéledtek a sötétbe. Harold előrelovagolt. Mindenfelé fáklyák repültek a levegőben, majd a földre pottyantak. A támadókat suhanó árnyékoknak látták a reszketeg fényben. Kardok suhogtak, fém csapódott a fémnek. Valahol előtte kiáltás hangzott fel: – Elvesztünk! Valóban sikerül meglepniük a támadókat, de Harold tudta, hogy azért nem lesz egyszerű. A terep egyenetlen volt. Lova már majdnem megbotlott. Fáklyája megvilágított mindent a közelben, de le is foglalta a szabad kezét. Megállította a lovát, és körülnézett. Látta a gyalogosok szaladó árnyait, de hol lehetnek a lovasok? A közelben mindent jól látott, de a fáklya ragyogó fényén túl semmit sem lehetett kivenni. Kicsit előrébb mintha ott lettek

volna a lovasok. Meglendítette a karját, és magas ívben elhajította a fáklyát az előtte lévő alakok felé. *** Az első fény éppen éjfél előtt tűnt fel. Csak egy aprócska villódzás a víz fölött. Egy gyertya égett egy üvegfalú dobozban – szerény, de hatásos eszköz. A dalkeyi sziget csücskéről jött. A három hajó egyikéről azonnal válasz is érkezett rá. Utána pedig újabb fény gyúlt ki az utolsó szikla mögött horgonyzó csónakon. Hasznos dolgok voltak ezek az üvegfalú lámpások. Dalkeyban senkinek sem volt ilyesmije, úgyhogy Dublinból hozhatták. Még két fénypont gyúlt fel a többi hajón is. Olyan sötét volt az éjszaka, hogy ha nem villannak fel ezek a fények, nem is igen lehetett volna kivenni a hajókat a fekete vízen. Gyenge volt a szél, a hajók épphogy be tudtak jönni a kikötőbe. Amint megérkeztek, csónakok suhantak melléjük gyorsan a partról. Köteleket dobtak, még több lámpás tűnt fel. Halk hangok hallatszottak. A parton kocsik várakoztak. Egész Dalkey ébren volt és sürgölődött; mivel rövid volt az éjszaka, és még sok tennivalójuk volt. *** Walsh Harold mellett lovagolt. A lovasok közel

húzódtak egymáshoz. A fáklyák már kialudtak, de az ég kezdett kitisztulni, és a csillagok fénye megvilágította előttük az utat. Miután kitörtek Carrickminesból, O'Byrne-nek sikerült elmenekülnie, de nem tudta növelni az előnyét. Amint felfelé haladtak a Wicklowi-hegység felé, néha elvesztették szem elől, de nem sokáig. Walsh néha paták zaját hallotta maga előtt. Azt hitte, az ír lovasok szétszóródnak, hogy lerázzák őket, de az úton maradtak, és ő hamarosan rájött, hogy a két folyó fölötti hidak felé tartanak, amelyeken át kell kelniük, mielőtt a vadonba érnek. Így is történt. Csaknem egy órája keltek át a második hídon, most pedig a dombok közt lovagoltak a csillagfényben azon a nagy fennsíkon, mely Glendalough felé vezetett. Szó nélkül lovagoltak, majd egy idő után Walsh megjegyezte: – Nemsokára beérnek az erdőbe. Lehet, hogy szétszóródnak, és megpróbálnak lerázni minket. – Lerohanjuk őket, mielőtt odaérnek – felelte Harold. Walsh nem volt ebben olyan biztos. Csodálta Harold erejét, de ez nem jelenti azt, hogy el is kapják a ravasz írt. Észrevette, hogy amikor növelik sebességüket, O'Byrne is ezt teszi, és ha lépésre fogják a lovakat, hogy pihentessék őket egy kicsit, az írek is lassítanak. O'Byrne hagyta, hogy meglássák,

de nem engedte őket közelebb. Carrickminesban váratlanul érhette a támadás, de azóta hideg fejjel számítgatott. Walshnak az a kellemetlen érzése támadt, hogy O'Byrne játszik velük. Ez a kényelmetlen gondolat foglalkoztatta, mielőtt újra megszólalt. – Szerintem meg akar minket táncoltatni – jegyezte meg. – Hogy érted? – O'Byrne azt akarja, hogy kövessük. Harold nem felelt. Még egy negyed mérföldön át hallgatott. – Elkapjuk – morogta. Folytatták útjukat. O'Byrne tartotta a távolságot, sosem engedte őket túl közel. Az erdő sötét körvonalai egyre közelebb értek, és egyre kivehetőbbé váltak. Közeledtek. Az írek beértek az erdőbe, amely azonnal el is nyelte őket. Ők maguk is csaknem odaértek már. Még egy-két pillanat, és benn lesznek. Walsh még mindig Harold oldalán haladt, Harold pedig egyre gyorsabban nyomult előre. – Állj! – kiáltott fel Walsh. Nem tudta megállni. Elemi ösztöne, a határvidéken eltöltött évek bizonyossága késztette rá. Megállította a lovát. – Csapda! – kiáltotta. A többi lovas súrolta, ahogy elhaladtak mellette.

Hallotta, hogy Harold szitkozódik. Egy pillanat múlva már el is tűntek a sötétben, nem törődtek vele. Pedig csapda volt. A csontjaiban érezte. Ebben a hegyi erdőben, mérföldekre minden segítségtől, tökéletes célpontot nyújtottak egy rajtaütéshez. O'Byrne kétségtelenül úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét, talán csukott szemmel is átlovagolna rajta. Könnyűszerrel visszafordulhat, megkerülheti őket, és lemészárolhat mindenkit. Ők pedig egyenesen a kedvük szerint cselekszenek. Arra számított, bármelyik pillanatban meghallhatja barátai fájdalmas kiáltásait, ahogy rájuk törnek. Egyelőre semmit sem hallott, de csak idő kérdése volt. Felsóhajtott. Mit csináljon? Várjon? Forduljon vissza? Hagyja sorsukra a többieket? Ezt nem teheti. Bármekkora ostobaság is, nem törődve a következményekkel, utánuk kell mennie. Előhúzta a kardját, és lépésben megindult az erdő sűrűje felé. Az ösvény olyan volt, mint egy alagút. A fölötte összeboruló ágak elzárták a csillagfény útját. Az út menti magas fákat inkább csak sejteni, mint látni lehetett a koromsötétben. Hegyezte a fülét, hogy meghallja a patákat vagy bármilyen hangot az erdőből, de nem hallott semmit. Csak a csendet. Az út elkanyarodott. Még mindig semmi. Lova megbotlott, de erősen tartotta. Azon töprengett,

vajon milyen messzire járhatnak a többiek, és hogy ne kiáltson-e rájuk. Olyan hirtelen érte jobbja felől a támadás, hogy nem is volt ideje gondolkodni. Az aljnövényzet megzörrent, amint egy lovas előreugratott az útra, majdnem össze is ütköztek. Önkéntelenül is arra suhintott a kardjával, de a penge csak levegőt ért. Megállt, hogy újra lesújtson. De hogyan is lehetne koromsötétben harcolni? Csak ösztönösen, ébredt rá Walsh, hiszen mást úgysem lehet tenni. Felemelte a kardját, és újra lecsapott. Ezúttal el is talált valamit. A fém nagy zajjal fémnek ütődött, a karja viszont kicsavarodott. Megvonaglott az arca a csuklójában érzett égető fájdalomtól. Hirtelen nagyon nehéznek érezte a kardját, de azért újra felemelte. Csattanás. A lovas olyan erős ütést mért a pengéjére, hogy szabályszerűen kiütötte kezéből a kardot. Fájdalmában elakadt a lélegzete is. Csuklója képtelen szögben kicsavarodott, nem bírta a kezét megmozdítani. Hallotta, hogy kardja a földre esik. Épp annyi ideje volt, hogy gondolkodni kezdjen, merre lehet a támadója, és hogyan láthatná meg a sötétben, amikor rémülten érezte, hogy egy kéz kulcsolódik a lábfejére, lerántja a nyeregből, majd nagyot puffant a földön. Alig kapott levegőt, csuklójából szúró fájdalom sugárzott fel a karjába,

másik kezével a kardja után tapogatózott a földön, melynek ott kellett lennie valahol a közelben, de nem találta. Fölötte megszólalt valaki. – Vesztettél, John Walsh. – Írül beszélt a támadója. Walsh megpróbált felnézni, és válaszolt: – Te tudod az én nevemet. De te ki vagy? – Az én nevem úgysem válik hasznodra. Walshnak nem is kellett többet kérdeznie. Maga O'Byrne lehet az. Nem látta ugyan az arcát, de anélkül is tudta. Bal kezével még mindig kardját próbálta megtalálni. – Véged van, John Walsh! Walsh mély lélegzetet vett. – Ha meg akarsz ölni, végezz velem máris. Várta, hogy lesújtson rá, de nem tette. Mintha halk kuncogást hallott volna. – Elviszem a lovadat. Szép lovad van. Hazagyalogolhatsz. – Hallotta, hogy lova megmozdul, amikor O'Byrne megfogta a kantárját. – Mi a neve? – Finbarr. – Szép ír név. Megsérültél? – Azt hiszem, eltört a csuklóm. – Ah. – O'Byrne már el is indult. Walsh kínkeservesen feltápászkodott. Látta a két ló körvonalát az úton. Utánuk bámult, aztán felkiáltott:

– Miféle játékot űzöl? Ám válaszként csak halk nevetést hallott. Hamarosan pirkadni kezd a tenger fölött. Még sötét volt, de kelet felé már halvány fény gyúlt az égen, hamarosan a dalkeyi szigetet is ki lehet majd venni. Michael MacGowan végignézett a vízen. Már az utolsó hajó is kinn volt a tengeren. Elvégezték a feladatukat. Ragyogóan megszerveztek mindent – kétség sem lehetett felőle, és büszke is volt magára. Egész Dalkey ott serénykedett aznap éjjel, a kis kikötő történetében ez volt a legnagyobb kirakodás. Rengeteg bor, finom szövetbálák, sokhordónyi fűszer érkezett, és semmi nem pottyant a vízbe. Kész csoda, valóban. Hajnalra mindent elraktak. Az áru egy része Doyle megerősített házában kapott helyet, a többi a MacGowan által előkészített titkos rejtekhelyekre került. A falu minden szekere és taligája a szolgálatába állt. Tom Tidy szekereit is befogták, sőt előző napi váratlan visszatérése Dublinból azt jelentette, hogy még egy nagy kocsi állt a rendelkezésükre, amelyre MacGowan eredetileg nem is számított. Mindent egybevetve nem is mehetett volna jobban. Azért Tidy ügye persze elég idegtépő volt. Majdnem elrontott mindent. Ugyanis,

talán nem is kell mondanunk, hogy bár Tom Tidy jó ideje élt már Dalkeyban, mit sem tudott Doyle üzelmeiről. Mikor Doyle kiügyeskedte, hogy ő lehessen a kikötő felügyelője, senkinek sem volt sok kétsége afelől, hogy mik a valódi szándékai. Hiszen az egész feudális világ ilyesféle üzelmekre épült. Igaz, a király és hivatalnokai több adót tudtak behajtani a földesuraktól és az ő hűbéreseiktől, mint a régi kelta Írország urai. Viszont a kiváltságokkal rendelkező területeken, melynek urai csaknem kiskirályszámba mentek, és a határvidéken, ahol csak akkor volt rend, ha a helyi földesúr be tudta tartatni a törvényeket, a hűbéres csak földbérletet fizetett, azonfelül azt tett a földdel, amit akart. A királyi adószedők pedig gyakorlatilag főadóbérlők voltak. A szerény munkaerővel és csökkenő bevételekkel rendelkező dublini királyi hivatalnokok örültek, ha egy kis adót be tudtak szedni. Így amíg Doyle elfogadható bevételt hozott a konyhájukra a dalkeyi vámokból, nemigen foglalkoztak azzal, hogy ellenőrizzék a számadását. Ha volt némi eltérés vagy furcsaság, ha nem jól számolt el valamit a hajórakományokból, nos, az a saját bevétele volt hivatalából kifolyólag. Lehet, hogy nem volt egészen törvényes, sem túl erkölcsös, de a szigeten uralkodó állapotokat tekintve ez volt pillanatnyilag a

legokosabb dolog. Szép hasznot lehet húzni a vállalkozó szellemből a kereskedelemben és a kormányzatban is. Doyle is csak ezt tette. Mindig alapos számadást készített, és ezek tökéletesnek is látszottak. Majdnem azok is voltak. Ám a MacGowan által vezetett jegyzékek úgy tíz százalékban eltértek Doyle-éitól. Minden áru, ami elhagyta Doyle kis erődítményét, le volt pecsételve, azt bizonyítva, hogy a vámot kifizették. Így is volt, de minden tíz shillingből egy hozzá vándorolt a kincstár helyett. Volt egy másik ügylete is, amit még nehezebben lehetett ellenőrizni: lepecsételték az árukat, és önköltségi áron Bristolba küldték, ahol aztán vámmentesen kerülhettek partra. Ez egy kissé nehézkes volt, de Doyle szívességből megtette egykét rokonának vagy barátjának, akikkel az angol kikötőben üzletelt. Talán elkerülhetetlen volt, hogy egy nap még messzebbre merészkedjen. Már régebben is eszébe jutott persze, de valószínűleg nem próbálta volna meg, ha MacGowanről nem derül ki, milyen ügyesen bánik az emberekkel Dalkeyban. Amikor elérkezett a lehetőség – méghozzá igen pompás lehetőség –, MacGowan meggyőzte, hogy sikeresen és biztonságosan hajthatja végre a műveletet. Doyle még akkor is habozott. Nagyon nagy volt a kockázat.

Ha csak azon kapnák, hogy lefölözi a vámot – amit amúgy is nehéz lenne bizonyítani –, legfeljebb dorgálásban és némi pénzbírságban részesül. Lehet, hogy még a hivatalát is megtarthatja. Na de a nagybani csempészés már egészen más. Először is nemcsak a saját embereit kell bevonnia, hanem egész Dalkeyt. Ha felfedezik, annak nagyon komoly következményei lesznek: elveszti a hivatalát, hatalmas bírságot rónak ki rá, sőt még rosszabbul is járhat. A három teljes rakományon vám nélkül rengeteget kereshet, de e nélkül is nagyon gazdag, és nincs is szüksége arra a pénzre. Hogy miért tette meg mégis? Ő is feltette magának ezt a kérdést, és tudta is a választ. A kockázat miatt. Az egésznek a nehézsége és a veszélye vonzotta. Viking ősei kétségkívül ugyanígy éreztek volna. A hatalmas, zord kereskedővel és városatyával már rég nem történt semmi izgalmas. Ez pedig aztán kaland volt a javából. Félelmetesen pontosan szerveztek meg mindent. A három hajónak három különböző kikötőből kellett indulnia, hogy aztán Írország déli partjainál találkozzanak, és együtt folytassák útjukat. Az árut hihetetlen gyorsasággal kell kipakolni a sötétben, hogy aztán elrejtsék, és később szétszórva árulják különböző piacokon, hogy ne

keltsenek gyanút. Miután mindez meg lett szervezve, újabb hatalmas gond merült fel – a század hirtelen megjelent Dalkeyban, hogy a partvonalat figyelje. MacGowan azt hitte, hogy le kell állítaniuk az egészet. – Gondolom, ezzel vége – mondta szomorúan Doyle-nak, de meglepetésére a kereskedő nyugodtan azt felelte: – Egyáltalán nincs. Valójában Doyle még élvezte is ezt az újabb kihívást. Hogyan bírhatná távozásra a századot? Csak úgy, ha meggyőzi őket, hogy az ellenség valahol másutt készül lecsapni. A carrickminesi vár egyértelmű választás volt. Ám a zseniális húzás az volt, ahogy a kereskedő eltervezte. MacGowan ültette a fülébe Tom Tidy nevét, amikor figyelmeztette, hogy ő az egyetlen ember Dalkeyban, aki biztosan nem venne részt a csempészésben. – Ha csak megsejti, mi folyik itt, rögtön rohan a hatóságokhoz – figyelmeztette Doyle-t. – Valahogy el kell tüntetni Dalkeyból egy időre. – Akkor hadd végezze el helyettünk Tidy a munkát – felelte Doyle az elképedt ifjúnak. Doyle ötlete volt, hogy templomba menet követni kell Tidyt, és ott véletlenül meg kell hallania, hogy az összeesküvők terveket szövögetnek Carrickmines megtámadására.

– Ha utána tanácsot kér tőled, ahogy szerintem fog is, úgy kell tenned, mintha le akarnád beszélni róla, hogy elmondja bárkinek is – utasította Doyle MacGowant. – Így aztán álmában sem gondolná, hogy fel akarod ültetni. És ha igaz, amit meséltél a jelleméről, barátunk úgyis a hatóságokhoz fog fordulni. Minden így is történt. Mind MacGowan, mind Doyle tökéletesen játszotta a szerepét, amikor a kormányzó hívatta őket. Elhitték a Carrickmines ellen tervezett támadást, a századot visszarendelték, úgyhogy a part készen állt a hajók fogadására. Ám Doyle nem állt meg ennyinél. Hogy még meggyőzőbbnek tűnjön minden, szólt MacGowannek: – Támadást kell indítani Carrickmines ellen. Csak Doyle tehetett ilyesmit, mivel messze elért a keze – még MacGowannek sem mondta el, hogy csinálta –: üzent O'Byrne-nek, és megkötötték az egyezséget. Az ír főnök ráállt, hogy az éjszaka közepén megtámadja Carrickminest, és gondoskodik róla, hogy a várvédőket minél messzebbre csalja Dalkeytól. Úgy látszott, a terv egyenesen szórakoztatja O'Byrne-t, ráadásul Doyle jól megfizette. Valójában a várható bevétel egész szép szeletét kellett feláldoznia, de most már túlságosan messzire ment ahhoz, hogy

visszakozzon. Figyelmeztették az írt Haroldra és a századra, de a kockázat csak még vonzóbbá tette az egészet. – Az embereim úgyis felszívódnak majd a sötétben – jegyezte meg. Ő küldte a sötét hajú lányt a várhoz és a kikötőhöz. – Megmondtam neki, tegyen róla, hogy meglássák – mondta Doyle-nak. Így hát mindent elrendeztek. Magát Doyle-t persze nem láthatta senki. Dublinből akár le is tagadhatja, hogy bármiről is tudomása lett volna. MacGowan is jól tudta, hogy ha balul üt ki a dolog, Doyle őt úgyis elrejti, talán a tengerentúlra, mielőtt a kormányzó emberei megtalálhatnák. Csak egy bökkenő volt. Nem gondolták, hogy Tidyt ilyen nehéz lesz eltávolítani Dalkeyból. MacGowan mindent megtett, hogy elijessze, Doyle tanácsai szerint kitalált történetekkel traktálta a veszélyről és Dalkey lakóinak ellenségességéről; de mikor Tom visszatért épp az ügylet előestéjén, MacGowan kétségbeesett. Végül magának Doylenak kellett eljönnie érte. Persze a kereskedő nem nagyon örült ennek. Most azonban, amikor MacGowan elégedetten megállapította, hogy minden sikeresen lezajlott, azt gondolta, Doyle valószínűleg hamar megbocsátja neki, hogy ez az egyetlen hiba becsúszott a számításába.

*** Három héttel később John Walsh a hegyek lábánál lovagolt, mikor összetalálkozott a lánnyal. A támadás éjszakája óta viszonylag nyugodt volt az élet Carrickminesban. Nem sikerült megsemmisítő vereséget mérni O'Byrne-ékre. Bizonyára többen megsebesültek az emberei közül, de a sötétben valahogy mindnek sikerült elmenekülnie, pedig még másnap is keresték őket az előhegységben. Harold hajnalig kóborolt csapatával az erdőben Glendalough fölött, de ők is üres kézzel tértek vissza. Kudarcot vallottak. Ám nemsokára – nem egészen egy héten belül – már sikerként tálalta mindenki: – Elijesztettük őket! Jól megrémültek tőlünk! Ezt a leckét nem felejtik el egyhamar! – Ilyesféle vélemények hagyták el a dubliniak száját, de hát ilyen a hadviselés története. Walsh inkább nem mondott semmit. Tudta, hogy ez valami csel lehetett, de nem jött rá, miféle. O'Byrne nyilvánvalóan tudta, mi fog történni. Ahogy Walsh ezt végiggondolta, rájött, hogy ha O'Byrne – vagy akivel együtt csinálta az egészet – azt akarta, hogy minden elérhető sereg Carrickminesban összpontosuljon. Honnan is jöttek a csapatok?

Dublinból, Harold's Crossból és Dalkeyból. Tudomása szerint egyetlen helyen sem történt semmi, de minél többet gondolkodott rajta, annál inkább Dalkeyra gyanakodott. Talán sosem tudja meg, mi történt, de mindenesetre nem felejti el, és jobban oda fog figyelni a jövőben. Az élet sosem unalmas a határvidéken, állapította meg elégedetten. A lány egy sziklán heverészett a napon. Biztosan elaludt, hiszen még sosem sikerült így meglepnie. Hosszú, sötét haja a kőre omlott. Hirtelen felugrott, és dühösen nézett rá, de Walsh csak mosolygott. Derülten idézte eszébe, hogy ez a fürge kis alak a rokona. A lány megfordult, hogy elfusson, de ő utána kiáltott: – Üzenetem van a számodra! – Úgysincs mit mondanod! – kiáltott vissza a lány dacosan. – Adj át O'Byrne-nek egy üzenetet! – felelte. – Mondd meg neki, hogy a csuklóm már jobban van, de én semmit sem kaptam a fáradozásomért. – Nem is akart semmiféle üzenetet küldeni – csak hirtelen ötlet volt –, de most elégedett volt magával. Majd, mielőtt a lány felelhetett volna, megfordult a lovával, és elvágtatott. Egy héttel később hajnalban kilépett a várból, és a kapu előtt fél tucat boroshordót talált; éjszaka

hagyhatták ott. Elmosolyodott. Hát erről volt szó. Dalkey nem messze feküdt Carrickminestól. Talán itt az ideje, gondolta, hogy a Walsh család is több érdeklődést mutasson a falu iránt.

NYOLCADIK FEJEZET A PALE I. Ha

a történészek pontosan meg akarják

határozni a középkor végét és az újkor kezdetét, Kolumbusz Kristóf 1492-ben tett útja az Újvilágba ésszerű választásnak tűnik. A brit történelemben hagyományosan 1485-öt jelölik ki, mivel ebben az esztendőben ért véget a rózsák háborújaként ismert hosszú viszálykodás a Plantagenet-ház két ága, a York és a Lancaster között, amikor Tudor Henrik csatában megölte az utolsó Plantagenet királyt, III. Richardot. Az új dinasztia, a Tudorok vezetésével lépett Anglia a reneszánsz, a reformáció és a nagy földrajzi felfedezések korába. Ám Írország, a nyugati sziget esetében jobb, ha a két évvel későbbi dátumot, 1487-et jelöljük ki. Ugyanis abban az évben május 24-én Dublin városa Írország történelmében példátlan esemény tanúja

lehetett, melynek következményei is igen messzire vezettek: az írek elindultak Anglia meghódítására. *** Hatalmas tömeg gyülekezett a Krisztustemplom előtt. Írország legnagyobbjai és a helyi köznemesség jó része odabenn voltak. – Bárcsak be tudnánk jutni, apám! – mondta a vörös hajú kislány. – Minket nem hívtak meg? – Természetesen meghívtak, de túl későn érkeztünk – felelte apja mosolyogva. – Most már nem juthatunk át ezen a tömegen. De jobb is – tette hozzá. – Így majd látjuk, ha kijön a menet. Margaret Rivers mohó pillantást vetett a Krisztus-templomra. Szeplős arca elsápadt az izgalomtól, kék szeme ragyogott. Tudta, hogy fontos a családja. Azt már ugyan nem egészen, hogy miért, de tudta, hogy így van, hisz az apja mondta. – És neked, Margaret, nagy sikered lesz – mondogatta. – Honnan tudod, apám? – kérdezte ilyenkor a kislány. – Mert te vagy az én különleges kislányom – felelte apja erre pontosan úgy, ahogy lánya várta, és ilyenkor boldogság töltötte el. Három bátyja volt, ő volt az egyetlen leány és a legkisebb gyerek is a

családban. Hát persze hogy ő a különleges kislánya. Azt nem tudta ugyan, mit kell tennie, hogy nagy sikere legyen, de abban az évben, a nyolcadik születésnapján apja bejelentette az egész család előtt: – Margaret nagyszerű házasságot fog kötni. Egy vagyonos és fontos emberhez megy majd feleségül. Így hát a lány úgy vélte, a siker valami ilyesmit jelent. Tudta, hogy apja csodálatos ember. Anyja időnként az égre emelte a tekintetét, ha megszólalt, ő ezt nem tudta mire vélni, mivel anyja sosem mondta, miért tesz így; de az asszony néha amúgy is különös hangulatba került. Az apácák mindig a legnagyobb tisztelettel bántak apjával, valahányszor ellátogatott az öreg zárdába. Csak heten voltak, az egyikük süket, de úgy tűnt, mintha egész életük a férfi kezében lenne. – Mit kezdenénk nélküled? – kérdezgették. Apja intézte minden ügyüket, ő irányította jókora birtokaikat, és tanácsokkal látta el őket, úgyhogy sosem kellett aggódniuk, hogy rendházuk tekintélyes jövedelmei ne tudnák kielégíteni szerény igényeiket. – Tudjuk, hogy a te drága atyádban mindig megbízhatunk – jegyezte meg egyszer az egyik hű apáca a kis Margaretnek. – Atyád igazi úr.

Úr. Oxmantowni házuk a külvárosban nem különbözött a helybeli kereskedők otthonaitól, de Margaret tudta, hogy a fingali és azon túli földbirtokosok valamiképpen mind a rokonaik. – Mindenkivel rokonságban állunk, aki csak számít a Pale-ben – szokta mondani apja. A Pale: így nevezték most a Dublin körüli megyéket – mintha láthatatlan sánc vette volna körül a területet. Nagyjából ugyanolyan volt, mint egy évszázaddal azelőtt. A Pale Anglia mintájára egyházközségek és megyék sorából állt, ispánok, azaz seriffek szedték az adót, és a bírák az angol közjog szerint ítélkeztek. A Pale szélén ugyanúgy éltek a határvidéki nemesek, mint azelőtt, a Pale mögött pedig – akár ír főnökök, akár a Butlerékhez és Fitzgeraldékhoz hasonló nagyurak kormányozták – a gael Írország feküdt. Margaret apja szerint a Pale-en túl vége volt a civilizált világnak. Ám a Paleen belül a magafajta írországi angolok vagy ír származású angolok biztosították a rendet: talán nem egészen az lett belőle, amit akart, de a maga és az apácák szemében mindenképpen angol nemesember volt. Ma a dublini Krisztus-templomban mégis épp a magafajta nemesemberek készültek megtámadni az angol királyságot. – Nézd, apám! – Kitárultak a székesegyház

kapui. Fegyveresek jöttek ki, hogy hátrébb tolják a tömeget. Széles utat nyitottak az emberek között. A kapuban csillogó köntösökbe öltözött alakok jelentek meg. Apja felemelte Margaretet, így jól látta őket: a menetet három püspök vezette, fejükön mitra volt, utánuk jöttek az apátok és priorok. Aztán a polgármester és a városatyák vonultak ki ünnepi, vörös, kék és aranyszínű köntöseikben, majd Dublin érseke Kildare earljével, a hatalmas Fitzgerald-klán fejével, Írország legbefolyásosabb emberével. Utánuk következett a főkancellár és a kincstárnok, mögöttük pedig a legfontosabb tisztségviselők és nemesek. És végül a fiú. Csak egy kisfiú volt, alig idősebb, mint Margaret. Koronaként aranykarikát helyeztek a fejére, ami eredetileg Szűz Mária szobrának a glóriája volt. Hogy mindenki láthassa az új gyermekkirályt, egy Darcy nevű fingali nemes vállára ültették, aki valóságos óriás volt; hat és fél láb magas. A menet végén kétszáz német zsoldos vonult, akiket a burgundi hercegnő küldött Németalföldről, félelmetes lándzsáikkal meneteltek a sípok és dobok szavára. A fiúcska Edmund volt, Warwick earlje, épp most koronázták Anglia királyává, és most majd útra kel, hogy követelje jogos királyságát. De hogy

történhetett, hogy Dublinban koronázták meg? Egy nemzedékkel azelőtt, amikor a York-ház csillaga volt emelkedőben a Lancasterekkel szemben, egy ideig egy York herceg kormányozta Írországot, és – angol létére szokatlan módon – igen nagy népszerűségre tett szert. Az ír közösség nagy részében, elsősorban Dublinban azóta is a Yorkokat támogatták. Ám most a York-ház vereséget szenvedett. Tudor Henrik, aki a hódító jogán szerezte meg a koronát, arra alapozta jogait, hogy elődei – bár csak egy feltörekvő walesi kisnemesi családból származtak – a Lancaster-házba házasodtak. Ez elég ingatag érv volt a királyi cím megszerzésére, és bár az új Tudor király igen bölcsen egy York-párti hercegnőt vett el, hogy megerősítse pozícióját, nem alhatott nyugodtan, míg más, törvényesebb Plantagenet örökösök szabadon járnak a világban. És néhány hónapja váratlanul fel is bukkant egy örökös, akinek sokkal több joga volt a trónhoz, mint Tudor Henriknek. Edmund, Warwick earlje volt az, a York-házi herceg. Egy pap viselt rá gondot, és megjelenése általános döbbenetet váltott ki a királyi udvarban. Henrik király persze azonnal csalónak nevezte. „Lambert Simnel a valódi neve" – jelentette ki, és azt állította, hogy egy oxfordi orgonakészítő fia – ezt nyugodtan tehette, hiszen a szóban forgó

mesterember már halott volt abban az időben. Aztán pedig Henrik előszedett valahonnan egy másik fiút, akit a londoni Towerben tartott, és bejelentette, hogy ő az igazi Edmund of Warwick. Csak az volt a baj, hogy Edmund két Plantagenet-házi rokona – egyikük a York-párti burgundi hercegnő volt –, miután kikérdezte mindkét fiút, egybehangzóan azt állította, hogy a papé az igazi Edmund, Henriké a csaló. A fiút saját biztonsága érdekében a pap Írországba vitte. Ma pedig megkoronázták. Miért dacolt az írországi angol nemesség a Tudor királlyal? A későbbi századok távlatából nézve furcsának tűnhet fel, de 1487-ben, miután a hatalom évtizedeken át hol a Yorkok, hol a Lancasterek kezébe került, semmi okuk sem volt feltételezni, hogy a csak félig-meddig királyi származású Tudor Henrik meg tudja tartani a koronáját. A nemesek közül sokan egyszerűen úgy vélték, jobb lesz nekik egy York-házi herceg, mint egy Lancaster-párti hódító uralma alatt, de a püspökök, apátok és királyi tisztségviselők aligha koronázták volna meg a fiút, ha nincsenek őszintén meggyőződve arról, hogy ő a jogos trónörökös. A menet elindult az utcán, Margarethez és apjához pedig egy fiatalember csatlakozott. Apja kedélyesen megkérdezte: – Nos, John, döntöttél már?

John volt a legidősebb fia. Margarethez hasonlóan ő is anyja családjának vörös haját örökölte, ő ugyanis Harold lány volt. Csak míg Margareté sötét volt, csaknem bronzszínű, John úgy festett, mintha répaszínű lángok csapnának ki a fejéből. A húszéves, magas, izmos fiúra Margaret mindig hősként tekintett. Ma különösképpen. Ugyanis múlt héten apjával azon tanakodtak, ő is csatlakozzon-e a hadjárathoz. Most pedig bejelentette: – Igen, apám. Velük megyek. – Rendben – bólintott az apja. – Beszéltem valakivel, aki ismeri Thomas Fitzgeraldot. Tudod, Kildare fivérét – magyarázta Margaretnek. – Nem hagyhatjuk, hogy közönséges gyalogosként menj. Remélem, hogy tekintettel lesznek a fiamra – jelentette ki büszkén. – Köszönöm, apám – mosolyodott el a fiú szeretettel. Csodaszép mosolya volt. – Angliába mész? – kérdezte Margaret izgatottan. – Hogy harcolj a fiúért? Bátyja bólintott. – Helyesen teszed, John – mondta az apja. – Ha jól csinálod, jutalmat is kaphatsz. – Menjünk a menet után! – kiáltott fel a fiú, azzal felkapta Margaretet, és a vállára ültette. Apjuk méltóságteljesen ment mellettük. Milyen boldog és

büszke volt Margaret azon a derűs májusi reggelen, hogy ő is a vállán ül valakinek, mint előttük a gyermekkirály. Végigmentek az utcán a magas, nyeregetetős házak között, előttük a sípok és dobok vidám hangja szólt, kimentek a keleti kapun, melynek akkoriban Dame's Gate volt a neve, áthaladtak Hoggen Greenen és az ősi Tanácsdombon. Ez után a kör után a menet az óriási tömeggel nyomában visszatért a városba, hogy végül eltűnjenek a dublini vár kapui mögött, ahol lakomát rendeztek a gyermekkirály tiszteletére. – Te is elmész a lakomára, apám? – kérdezte Margaret, miután bátyja letette. – Nem – felelte apja, majd magabiztosan elmosolyodott. – De a nagyurak közül sokan, akik ott lesznek, a rokonaid. Sose felejtsd el ezt a napot, Margaret! – folytatta komolyan. – Mert ez történelmi nap. Ne feledd el, hogy te is itt voltál a te bátor bátyáddal és apáddal. Nem csak apja volt ilyen magabiztos. Néhány napon belül összeült az ír parlament, és az angol nemesség az egyház képviselőivel együtt lelkesen jóváhagyta a koronázást. Még új érméket is vertek – négypennyseket és kétpennyseket –, melyeket a fiú arcképe díszített. A németalföldiek mellé Thomas Fitzgerald ír zsoldosokat és Johnhoz hasonló lelkes

fiatalokat toborzott, úgyhogy még május vége előtt bejelenthette fivérének, Lord Kildare-nek: – Útra készen állunk.