Borderline személyiségzavarom van 9789632264424 [PDF]

Zitiervorschau

Borderline személyiségzavarom van Lévay Anikó Medicina (2013) Címke: Személyiségzavar, Pszichiátria Személyiségzavarttt Pszichiátriattt

A szerző felvállalva betegségét, saját élményeit, szenvedéseit, félelmeit, aggodalmait vetette papírra. Ezeket a tapasztalatokat a szakkönyvekből nem ismerhetnénk meg. Hiszen azok – a betegek megfigyelése alapján – nem a beteg, hanem a szakember által összegyűjtött információkat tartalmazzák az adott betegségről. A könyvet az író terapeutája így ajánlja figyelmünkbe: „Anikóhoz hasonlóan sorstársai is valószínűleg minden, a témával kapcsolatban megjelenő irodalmat felkutatnak, elolvasnak, vizsgálnak, értékelnek, kételkednek, megfigyelnek. Őszinte örömmel tölt el, hogy szakmai könyvtárunk kiegészülhet egy sajátélményvallomással, mely a benne élőnek biztatást, reményt, a szakértőnek őszinte megtapasztaláson alapuló, hiteles szakanyagot nyújt át. Ajánlom tehát elsősorban a kórképben érintetteknek ugyanúgy, mint az őket kezelő orvosoknak, mert a sorstársnak őszinte felismeréssel, a szakértőnek pedig igen fontos információkkal szolgál.”

Lévay Anikó Borderline személyiségzavarom van

Tartalom Ajánlás Bevezetés 1. Főiskolás évek a betegséggel 2. A fősuli előtt 3. Munkahelyek és a felnőttség 4. Ki akarok törni 5. Emberi kapcsolatok 6. Határtalanság és identitás 7. A kezdetek és a jelen 8. Gyerekkor 9. A betegség kitörése előtt, 14-16 éves korom körül 10. Az első kórház 11. A szökés 12. A második kórház és az utána következő évek 13. A betegség új formája 14. Régi jegyzetek: a szorongás 15. Mai gondjaim és a munka 16. Emberi kapcsolatok II 17. Régi tüneteim mai formában 18. Önmagam ellen 19. Az idő szerepe 20. Eddigi eredmények 21. Pár nappal a könyvem befejezése előtt 22. Választási lehetőségek

Ajánlás Néhány évvel ezelőtt, amikor Anikó a főiskolát elkezdte, megszakadtak heti találkozásaink. Azóta nem beszéltünk, csak most, amikor felhívott és megkért, kritikus szemmel olvassam el írását. Megdöbbentem, de örömmel elvállaltam a feladatot. Noha tudtam, hogy „jól ír”, és korábban is olvastam cikkeit, de egy könyv, az más, és különösen egy életmű vagy inkább egy vallomás, melynek fölvállalása – melyhez természetesen a nevét is adja – nagy bátorságra vall. Ahogy Ő fogalmaz, én a „másik oldalon állók” táborába tartozom. A könyvében leírtak egy része abban a két évben történt vele, amikor sok időt töltöttünk egymással. Így teljes életszerűséggel megelevenedett a múlt. Azonban vallomását olvasva és a kórképet „kívülről” ismerve sok fontos dologra döbbentett rá. Először is életszerű, saját átéléseit, szenvedéseit, félelmeit, aggodalmait veti papírra, amit a szakkönyvek nem tudhatnak magukénak. Hisz úgy születtek, hogy az azt átélőkkel beszélgetve, vizsgálva, megfigyelve, összegyűjtve az információk leírásra kerültek. Anikóhoz hasonlóan „sorstársai” is valószínűleg minden, a témával kapcsolatban megjelenő irodalmat felkutatnak, elolvasnak, vizsgálnak, értékelnek, kételkednek, megfigyelnek. Őszinte örömmel tölt el, hogy a szakirodalmai könyvtárunk kiegészülhet egy sajátélmény-vallomással, mely a benne élőnek biztatást, reményt, a szakértőnek, őszinte megtapasztaláson alapuló, „hiteles szakanyagot” nyújt át. Ajánlom tehát elsősorban a körképben érintetteknek ugyanúgy, mint az őket kezelő „szakértőknek”, mert a „sorstársnak” őszinte felismeréssel, a szakértőnek pedig igen fontos információkkal szolgál. 2012 májusában Nagy Edit pszichológus

Bevezetés Nem vagyok sem pszichológus, sem pszichiáter. Nem is akarok tanácsokat adni. Nem is tudnék. De emlékszem, annak idején, közel 20 évvel ezelőtt, mikor diagnosztizálták a betegségem, mennyire hiányzott, hogy egyetlen borderline embert sem ismertem, egyetlen hasonló személyiségzavarossal sem beszélhettem, egyetlen könyvet sem olvashattam olyasvalakitől, aki ugyanebben a nyavalyában szenved. Egyrészt azért írtam ezt a leginkább elgondolkodtató önéletrajzi vallomást, hogy észre vegyenek minket, másrészt pedig azért, hogy ne érezzék magukat egyedül azok, akik szintén borderline-ok. Sorstársaimnak szól, a kérdésekkel teli hozzátartozóknak és a szakembereknek, hogy jobban belénk lássanak. Nem azt mondom, hogy így néz ki a betegség, más talán egészen eltérő tapasztalatokon és érzéseken megy keresztül. Lehet, hogy vannak tünetek, amik jobban, vannak, amik kevésbé illenek rájuk, és olyanok is, ami nálunk jelentkezett, nálam pedig nem. Én csak azt írtam le, én hogyan éltem-élem meg.

1. Főiskolás évek a betegséggel Tizenhat éves koromban kerültem először pszichológushoz. Én magam mentem. Egyszerűen nem bírtam. Nem tudom, mit nem bírtam. Mindenki azt várja tőlünk, hogy pontos, értelmes magyarázatot adjunk a betegségünkről, és konkrétan definiáljuk, mi is a bajunk, mi meg csak hülye sablon dolgokat, banális frázisokat tudunk válaszolni. Közben érezzük, hogy valami nagyon nem stimmel, valami nagyon máshogy van bennünk, mi és a világ két különböző dolog vagyunk. Persze a kívülálló csak nevet, legyint, jó szöveg ez, nesze semmi, fogd meg jól, nincs is semmi baja. Most sem tudom igazán pontosan, hogy mi a bajom, pedig, azóta tizenkilenc év telt el. Ha kérdezik, még ma is csak hebegekhabogok, hogy én egy fura csaj vagyok. Ezt ma már előre szoktam közölni, hiszen rengeteg pofára esést szenvedtem el a betegség miatt az emberek részéről, mikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy más vagyok, mint amire számítottak. Jobbnak láttam tehát előre beharangozni – hahó, most szólok, hogy zizi vagyok, mert ha később taszítasz el, azt valószínűleg nem bírom ki. Én mindig próbáltam megfelelni. És szerettek is. Többnyire mindig, mindenhol. Eleinte sokszor kedvenc voltam, aztán ahogy akaratom ellenére elő-előjöttek fura flúgjaim, egyre gya-núsabban méregettek. Mikor pedig felismerték a való énemet, akkorra általában már nem kellettem. Nagyon kevesen tartanak ki a borderline-ok mellett. Az én teljes baráti, szerelmi, iskolai, mindenféle köreim gyakorlatilag 2-3 évente folyton lecserélődnek. Földön kívülinek érzem magam, aki ma már ilyen hosszú ideig képes asszimilálódni. Húsz évvel ezelőtt 2-3 hónap alatt felfordultak a kártyalapjaim. Épp néhány hete történt, hogy újabb hároméves periódusom zárult le. Most megint a levegőbe lógok, itt a gyűlölt bizonytalanság, az egyedüllét, a félelmek, a labilis énképem, a hülye hangulati hullámzások, a sok kérdőjel, az érzelmi káosz, a megszűnt kapcsolatok és a keserű érzés, hogy magamra maradtam. Ugyanazt

érzem, mint a fősuli előtt, nincs semmi kapaszkodóm, nem tudom, ki vagyok, nem tudom, mit akarok. Utálom, hogy három évenként, ha akarom, ha nem, mindig új életet kell kezdenem. Az elmúlt tizenöt évem gyakorlatilag azzal telt el, hogy kísérleteztem. Hosszas hezitálás után, nagy nehezen bemerészkedtem egy társasági körbe, és már az elején rögtön megszerettek. – Az emberek furcsa mód kicsit vonzódnak a csöppet lököttekhez, tán szórakoztatja őket. – De a végén már minden pénzt megadtak volna azért, hogy tűnjek el. Megalázottan, megszégyenülve kellett elkullognom, miközben egyre elszigeteltebb lettem. Fantomnak éreztem magam Az Operaház fantomjából, pedig egy helyes kis széphangú csajnak tartottak régen az emberek, húszévesen inkább Christine szerepét oszthatták volna rám. Szóval mikor 97 százalékkal felvettek a fősulira, elhatároztam, én legyőzöm a betegségem. Ezen a helyen nem fognak lekezelni, innen nem fognak kidobni, itt sosem engedem, hogy kiderüljön, hogy borderline vagyok. Akkora energiát és akaratot vittem a terveimbe, amekkorát csak tudtam. Komolyan, még én is meglepődtem. A tanárok folyton dicsértek, amitől még inkább fellelkesültem, és nem is kíméltem magam, hogy jó teljesítményem megőrizzem, bizonyítva ezzel ország-világ előtt a betegség feletti győzelmemet. A szeretetért, a rendszeres elismerésért bármire képes voltam. Második év végén kezdtek jelentkezni a fura tünetek. Egyre nehezebben tudtam megfelelni. Először sírások jöttek – csak a vizsgák miatt van –, exkuzáltam magam. De más dolgok is akadtak. Az általam leginkább kedvelt személyek társaságát – elsősorban tanárokét – túl intenzíven kerestem. Mikor erre finoman próbáltak társaim utalni, annyira kétségbe estem attól való félelmemben, hogy mindent el fogok szúrni, hogy még jobban kiborultam. Már a puszta bocsánatkérésem is túl intenzívnek bizonyult – egy borderline nehezen tudja elintézni annyival, hogy sajnálom, ne haragudjon –, inkább teljes érzelmi skáláját felvonultatja, csak, hogy mentse, ami menthető. Erre persze nem az a reakció, amit mi szeretnénk. Megkezdődik a másik fél részéről a távolodás, nem ért minket, ezért félni kezd tőlünk. És akkor mi szépen rátesszük a pontot az i-re. Totális kétségbe esésünkben olyat teszünk – egy viharos

kirohanás, érzelmi zsarolás hogy az illető végképp elhagy minket. Megtörtént, amiért évekig dolgoztunk, hogy ne történjen meg. Ilyenkor azt érezzük, mi tehetünk mindenről. Irtózatos bűntudat, kísérletek a helyre állításra, de mindhiába. Sok borderline megfogadja, hogy soha többé nem vesz részt közösségi életben, mert úgyis mindig ez a vége, míg mások hanyatthomlok rohannak újabb társaságba, nehogy egyedül maradjanak. Itt már nagyobb félelemmel indítunk. Tudjuk, hogy vigyázni kell, mert nagyon könnyen elronthatjuk. Aztán pont a görcsösségtől tesszük meg. Minden kezdődik elölről, az ember meg csak egyre leprásabbnak, csúnyábbnak, hülyébbnek, fogyatékosnak érzi magát, miközben látja, hogy egy normális embernek ez mennyire máshogy megy. És ez csak az elszigeteltséget növeli bennünk. Ezt körülbelül egy hónappal ezelőtt éltem át újra. Már vagy ezredszer. De valamit végérvényesen megváltoztatott bennem. A főiskola volt az igazi és az egyik legnagyobb cél az életemben. Ebben az időszakban a „mindent” jelentette nekem. Egy borderline könnyedén mossa szét a határokat, egy dolog az életében jelenthet mindent, hiszen képes élete összes érzését egyetlen helyen lereagálni és megélni. Nekem ez volt a talajom, biztonságom és a bizonyítás is egyben. Más volt ez, mint az elmúlt huszonegy év mindenféle társasági köre. Abban a pillanatban, ahogy felvettek, ennek a dolognak tétje lett. 97 százalékkal megfelelni. Ez nem egy kötelező gimis osztály volt, ahol az ember még azt sem tudja, mit akar, nem egy különórás csoport, ami ha nem tetszik, abba hagyhatjuk, nem egy szimpla társaság, amiből bár mikor kiléphetünk. Ez volt a hivatás, a szerelem, a diploma, az élet kapuja. Ez volt az a hely, aminek úgy indultam neki, hogy tizennyolc év csalódottságát, és mélységesen sárba tiport énképét a helyére pofoztam, és elhatároztam itt, én nyerek. Nem a betegség. Csodálatos volt az első évem. Életem egyik legszebb éve. Emberileg és szakmailag is vonzottam a jó dolgokat. A hozzáállásom mindenki számára szimpatikus volt. De ma már tudom, ez a betegség nem olyan, mint a mogyoróallergia: nem lesz bajom, csak ne egyek belőle. A mi betegségünk valahogy mindig kiütközik, mégpedig azért, mert pont az a legfőbb

problematikája, ami az egész emberi élet minden területét behálózza. Az emberi kapcsolatok. Ha borderline vagy, tudod, érted, ha nem, keress meg egyet. Más a gondolkodásunk, hülye dolgok mászkálnak a fejünkben, egyszerűen csak azt fogod érezni egy idő után – vagy már eleve –, hogy nem egy nyelvet beszélünk. Abban az időszakban, mikor láthatóan túl intenzív voltam már a puszta jelenlétemmel is, azt kérdeztem egyik kedvenc tanárnőmtől, egy kisebb személyesebb jellegű vita után. – Ezáltal most nem lettem kegyvesztett? – tudtam ugyanis, hogy ez a kedvenc dolog kölcsönös, ő is hasonlóképpen kedvel engem. Mint aki nem hall jól, meredt rám értetlenül. – Már hogy lett volna? – kérdezte szinte dühösen. Nem értette, hogy miért vesztené el egy tanítványa az ő szeretetét, csak azért mert rászólt egyszer, hogy mostanában túl sokszor keresi meg. Én azt hittem, hogy ő ezzel a rászólással tudtomra adta, hogy megutált. Így éltem meg. Ilyen szépen elbeszéltünk egymás mellett. És neki bizony innentől kezdve bizonyítania kellett számomra, hogy mégsem lettem egy kiutált kedvenc, mert különben nem győzött meg, és nem hiszek neki. De ezt egy tanár nyilván nem teszi meg. Nem is értené, miért kellene. Innentől kezdve fogyott az önbizalmam. Elindult a kör. És egy borderline pontosan tudja, hogyan tegyen rá akarata ellenére még egy lapáttal. Kétségbe esik, hisztizik, parázik, egyszóval szépen lezárja az ígéretesnek indult kapcsolatot. A jelenetek ismétlődnek, fokozódnak, a tanároknak elmegy a bizalma, te meg nem tudod nekik megmagyarázni, hogy jót akarsz, nem vagy dilis, csak ijedt, magyarázzák már meg neked, hogy mégis mi a fenét kell ilyenkor tenned, mert a te személyiséged éretlen, vagy Isten tudja, milyen sajátos jelekkel kódolja belsőd a külvilág jeleit. Most azt kérdezheted, de hát, ha tudod, akkor miért teszed? Itt a válasz. Ha egy kocsi vízbe esik, te benne ülsz, és látod, hogy süllyedni kezd, egyetlen dolgot tehetsz, hogy megmenekülj. Ne nyisd ki se az ajtókat, se az ablakokat. Ülj nyugton a zárt kocsiban és várd meg, míg leér. Majd mikor a nyomás kiegyenlítődött, és te ott dekkolsz a

folyó fenekén, egy tóban, körülötted a halakkal, csak akkor nyisd ki az ajtót. Akkor menni fog. Előtte nem, mert csak a víz tódul be, amiben megfulladsz. Kérdés: Meg tudod tenni? Az ember félelmében ösztönösen teszi, amit tesz. Lehet, hogy ismered ezt az elméletet, mégis, mikor ott vagy, akkor bepánikolsz és menekülni próbálsz. Pontosan ezt tesszük mi is. Kell mellénk valaki a kocsiba. Egy igazi búvároktató, aki ilyenkor segít. De nincs, aki mellettünk legyen, a pszichológus is csak utólag mondja a bölcsességeket, mikor már úgy is elcseszted, hát teszed, amit teszel, közben nem érted, miért fulladsz meg mindig. Huszonegy év után sikerül egy picit irányítani magad, és már egyre többször felismered a helyzetet. Engem például határozottan megdicsértek a szüleim, hogy a legutóbbi emberi társaságban már három évig képes voltam tartani magam. Remek. Hetvenévesen akár már párkapcsolatom és munkahelyem is lehet. Érzem megint kettétört bennem valami. A fősuli utolsó hónapjai újra felidézték életem valamennyi emberi kudarcát. Ráébredtem, ezt a betegséget nem arra találták ki, hogy elrejtsük és megtanuljunk helyes viselkedést színlelve élni, hanem hogy vállaljuk. Na és persze kezeljük, tudomásul véve az esetleges csetléseket-botlásokat. Az persze újabb probléma, mégis hol lehet manapság az ilyen fogyatékosságokat őszinte nyugalommal másoknak tálalni. Most vagyok olyan padlón, hogy talán a jót hozza ki belőlem. Az elkövetkezendő emberi kapcsolataimban már nem adok más személyiséget. Nincs erőm többet elviselni, tizenkilenc év diagnosztizált borderline éppen elég. Ha elhagysz, mert kiderül, ki vagyok, akkor az idő itt lényegtelen tényező. A lényeg ugyanis nekünk csak fekete vagy fehér: elhagysz vagy velem maradsz?

2. A fősuli előtt Egyedül élek körül belül tizenegy éve. A szüleim már egyéves koromban szétmentek, anya pedig tizenegy éve a párjával él. Egy borderline retteg az egyedülléttől. Én is mindig féltem tőle. De valahogy mindig ezt kaptam. Mintha az lett volna a sors terve, hogy pont azt adja nekem, ami a leginkább megrémisztett. A gyerekkoromból sok egyedül mászkálás, kiközösítés, magány maradt meg. Anyunak, muszáj volt dolgoznia, apunak meg új családja volt. Később egyetlen baráti, még később egyetlen párkapcsolati programot sem sikerült összehoznom. Munkám sosem volt, a sulit is tíz helyen jártam ki, ezért örökös magányban éltem. Azt azonban nem mondanám, hogy társaságcentrikusnak születtem, igazság szerint eleinte úgy látszott, pont ellenkezőleg. Óvodáskoromban sosem barátkoztam a csoporttársaimmal, különc kis csaj voltam. Fura dolog ez, mert ugyan jól megvoltam egyedül, mégis nagyon sóvárogtam azután, hogy körülöttem is lebzseljenek, mégsem tettem érte egyetlen árva lépést sem. Vajon direkt nem? Vagy nem tudtam, hogyan kezdjek neki? Nem hiszem, hogy szándékos lett volna, mert tízéves korom körül már óvodáskori önmagam ellentéte lettem. Igen aktívan próbáltam a legkülönbözőbb baráti programokat összeszervezni, csak azt hiszem talán nem a megfelelő eszközökkel. A kapcsolatteremtéshez szükséges viselkedésmintáim ugyanis nem alakulhattak ki, hiszen az ovis éveket mindössze Zsuzsi babával osztottam meg. Egy szép nagy baba volt ő az ovi egyik polcán. Állítólag a csoport legrosszabb fiúja után is rohangáltam, gondolom, figyelemfelkeltés céljából – én erre már nem emlékszem. Csak kilenc tíz éves korom körül kezdtem nyitni a gyerekek felé. A sulit akkor még nem vettem komolyan, inkább jó bulinak, elfoglaltságnak tartottam. Hívtam az osztálytársaimat, hogy menjünk ide meg oda, de ők folyton csak nyavalyogtak, hogy tanulni kell. Egyre szomorúbb lettem. Nem éreztem, hogy számítanék. Valahogy mindenkinek akadt fontosabb dolga, minthogy velem legyen. Senki sem szán! rám elég időt igazán, csak részidőt vagy megosztott időt.

Később, tizenhat évesen is voltak próbálkozásaim. Szerettem volna elmenni a barátnőimmel nyaralni. Ez egyébként minden évben terv volt, és ez általában az embereknek sikerülni is szökött. Nekem nem. Arra emlékszem ebből az időszakból, hogy állandóan egyedül ténferegtem jobbra-balra, utazgattam magányosan, sosem tudtam megmaradni otthon a négy fal között, szorongatott az egyedüllét, inkább végállomástól végállomásig utaztam a buszokon. Kezdtem befelé fordulni. Nem ez a borderline oka. Ez csak egy kis előkészítője. De azt tudom, hogy mindig megtalált az egyedüllét, olyan, mintha ez lett volna előírva nekem. Csak utólag visszatekintve látom, mennyire elkerülhetetlen volt, hogy borderline legyek. Ma már nem próbálkozom, élem a szűk kis világomat Pedig még egy pár évvel ezelőtt is nekiindultam néha, hamar rájöttem azonban, hogy nem igazán számíthatok sem tartós kapcsolatra, sem tartós szeretetre az emberek részéről, ha kiismernek. Inkább vállalom a félelmetes magányt, mint a még félelmetesebb meg-sebzettséget. Így lettünk társak. Kényszerből. Nem azért vagyok egyedül, mert annyira nagyon szeretnék egyedül lenni – hanem, egyrészt, mert megszoktam, másrészt, mert van annál még félelmetesebb is. A kirekesztettség. Nehezen kezelem a váratlan dolgokat, az egyedüllétben viszont nincs semmi váratlanság. Az igazság pedig az, hogy már annyira régóta kiszakadtam az emberi környezetből, naphosszat egyedül sétálok, vásárolok, nézelődöm, tévézek, olvasok, írok, tanulok magamtól, hogy már meg sem tudnám mondani, szeretek-e, egyedül lenni. Gondolom, néhány borderline most elképedve kiált fel: Hogy lehetsz te borderline, ha bírod az egyedüllétet? A válasz tök egyszerű: annyi fájdalmam, csalódottságom és kudarcom vegyült már az emberi kapcsolatokba, hogy ahhoz képest az egyedüllét egészen szerethető és elviselhető lett. Igen is van az a határ a sok pofon után, hogy a legfélelmetesebb dolog az életben szinte üdítővé válik a sok szar mellett. Hihetetlen, hogy régen az általánosban azért utáltak meg a gyerekek, mert folyton rájuk akaszkodtam, és azt szajkóztam, hadd legyek már veletek, én nem akarok egyedül lenni – ma meg nagy ívben kerülöm az embereket.

Nem tartozom sehova, nincs életem, nem én vagyok, nem találom a helyem. Ha néha mégis sikerül becsatlakoznom valahova, szinte sosincsenek barátaim, igazi kapcsolataim, még a tömeg is irritál, és az átmeneti összetartozás is hamar szertefoszlik. Akkor mindig rájövök: felesleges próbálkoznom. Néha, mindenkinél klasszabbnak látom magam, úgy érzem, legyőzhetetlen vagyok, és egyszerűen tökéletes. De elég egyetlen megsemmisítő tekintet, vagy más valaki, aki jobbnak tűnhet, máris a porba hullik az önbizalmam, és nem, nem kevésbé tökéletesnek érzem magam, hanem szerethetetlennek és borzalmasnak. Nem ismerem az átmenetet. Mennyből süllyedek a pokolba, egyik irrealitásból esem a másikba. És ehhez nem kell nagy dolog, még egy csúnyán néző néni is megteszi. Most azon gondolkodom, mi lesz velem. Mit fogok csinálni, miből fogok élni. Egy borderline-nak nagyon változó az énképe, mindig attól függ, ki mit mond neki. Gyerekkoromban dicsértek, milyen ügyes vagyok a művészetekben. Akkor úgy döntöttem, valamilyen művészi pályára akarok menni. A pszichiátriai osztályon más betegeknek próbáltam segíteni, és nagyon hálásak voltak érte. Akkor éppen pszichológus szerettem volna lenni. Mikor jó stílusú cikkeket írtam az újságíró-iskolában, akkor pedig az írás vonzott. Harminckét éves koromig vagy húsz szakma, hivatás került képbe a jövőmet illetően. Aztán felvettek a főiskolára, és tudtam, hogy zenész leszek. Nem új keletű dolog volt ez, hiszen a szüleim is zenetanárok. Most, hogy a főiskolás terveim is összetörtek, és épphogy képes voltam a diplomáig színlelni, már ez sem motivál, kiveszett belőle az a bizonyos valami, amire azt mondjuk, a munka iránti szenvedély, elkötelezettség. A tanáraim az egyetemi felvételimen már pontosan tisztában voltak vele, mennyire sebezhető vagyok, látták hogy valami nagyon nem stimmel velem mentálisan. Szólniuk kellett volna, hogy ne akarjak tovább menni, mert nem vagyok alkalmas tanárnak. Meg kellett volna mondaniuk egyenesen, hogy a folyamatos 4,4 körüli átlagom és háromévi bizonyításom ellenére semmi esélyem a felvételin, mert ők nem a zenei képességeim, hanem a mentális stabilitásom fogják pontozni. Bármit is mutatok, felesleges, ez egy előre lejátszott meccs.

Nem tették. Évfolyamtársaim is az egyik legmagasabb pontszámot várták tőlem, de amit kaptam, azon az egész felvételiző csoport ledöbbent. Csúnyán hátba támadtak, méltatlanul és megalázóan adták tudtomra, szavak nélkül egy leírhatatlanul alacsony pontszámba burkolva, hogy ide bizony egy dilis nem kell. A betegségem mindent tönkretesz, mindenbe beépül, mindenhol kiütközik. Sehol nem vagyok képes megmaradni, mert egy idő után mindenhol az számít, milyenek a mentális képességeink. Először felfigyelnek rád, bizonyítasz, jól haladsz. De ha mélyrepülésbe kezdesz és gyengülsz, mert ott az az átkozott személyiségzavarod, amiről még csak nem is szólhatsz, hogy legalább megindokold, miért kezdesz kisiklani, akkor bizony lőttek neked, vagy szétszednek, akármilyen pályán is vagy, mert hosszútávon az összeszedettség az első. E nélkül nem képezhetnek felelős szakembereket. Ez rendben is van. És ha humánus embereket fogsz ki, akkor ezt a szemedbe megmondják, nem húzva ezzel önbecsülésed a föld alá. Rajtam kívül mindenkit felvettek. Azokat is, akiket én készítettem fel. Én hülye, hetekig elhittem, hogy ennyire tehetségtelen vagyok. Egy borderline nem az önbizalmáról, a jó ítélő képességéről, a helyes énképéről, és remek helyzetfelismerő készségéről ismert. Azt, amit tettek, meg lehet érteni – valamelyest – csak valamelyest, mert nem egy dühöngő őrült lett belőlem, csak egyre többször láttak sírva, kiborulva. Minden pici dolgot hatalmas amplitúdóval éltem meg, egy nap alatt az egész érzelmi palettámat bemutattam, végletekből végletekbe estem, majd elbizonytalanodtam. A hülye betegségemet próbáltam leplezni, ami kezdte minden energiámat felemészteni. Az, ahogy tették, az viszont inkorrekt dolog volt. Én sosem mondtam, hogy baj van velem, ők maguk rakták össze a darabokat, és rájöttek, hogy így már nem kellek. Persze nem mondták meg őszintén, az túl kínos lett volna nekik, egyszerűbb volt a csoportelsőt az iskola legalacsonyabb és legmegsemmisítőbb pontszámával a zene közeléből elriasztani. Nem ez az első intézmény, ahol így történik. Szép lassan megtanulja az ember, hogy nem győzhet a betegséggel szemben. Csatákat nyerhetek, megvan a diploma, háborút azonban nem.

Tovább nem mehetek, ha egyetemi diplomát is akarok, akkor bizony újabb asszimilációt kell kezdenem valamelyik másik intézményben. Itt már leírtak. Egy nyilvánvalóan pszichésen sérült hallgatót nem vesznek fel, és nem érdemel őszinteséget, tiszteletet sem. A bőrömben maradtam, és évekig tudom már tartani magam, de a végtelenségig nem megy. Ez vagyok én, és bár egyre hosszabb ideig bírom, a való énemet azonban nem semmisíthetem meg. Ennek ellenére mégis azt mondom: érdemes harcolni. Csak nem mindegy, miért vagy mi ellen. Nem azért kell harcolni, hogy valaki mást mutassak, vagy azért, hogy eltitkoljam. Ez felemészti az embert, és még inkább kifordítja önmagából. Azért kell harcolni, hogy bebizonyítsam, vannak ugyan problémák, amit most már vállalok is az elején, de képes vagyok felkelni. Apám mondja mindig: nem az az erős, aki nem esik el, hanem aki fel tud állni. Most megint nem tudom, mi lesz. Olyan sokszor átéltem már ezt. Kezdhetek újra építkezni, rakosgatni, valahol megint meghúzom magam pár évig, aztán kezdődik az egész elölről. Így megy ez vagy húsz éve, nem csoda, ha kívülről fújom a forgatókönyvet. Egy borderline sodródik. Bizonytalan és sebezhető, tele kétségekkel, állandó megerősítésre van szüksége. Gyakran függ valakitől vagy valamitől. Én a sulitól, a tanáraimtól függtem. Nem tudom, hogy mire vagyok jó. A családom nyaggat, hogy menjek dolgozni, de én csak rettegek, mi van, ha egy újabb emberi közegbe kell lépnem. Nem vagyok benne biztos, hogy értik, mit jelent ez nekem. Mit érzek, mikor kiderül, hogy gáz van velem, milyen érzés, mikor látom, ahogy folyamatosan ellököm magam mellől az embereket, mi történik a fejemben, mikor azt érzem, hogy kirekesztetté válok és megszűnök, mennyire nem tudom feldolgozni, ha bármi negatívat kapok. Nem érzik a belső küzdelmem, ahogy saját magammal szemben harcolok, hogy olyan lehessek, mint amilyen normál körülmények közt elvárható.

3. Munkahelyek és a felnőttség Harminchat munkahelyem volt néhány év leforgása alatt. Egyik sem tartott két hétnél tovább. Humánusabb környezetben egy hétig

is bírtam, lélekmentes társaságból egy nap után sírva vagy megbántottan rohantam haza. Volt, hogy meg se vártam a nap végét, csak leléptem, mert képtelen voltam megmaradni. Néhány esetben egy jogtalannak vélt kioktatás után ordítottam le az igazgató fejét. Nem egyszer két hét után ők küldtek haza. Nem tudom megmondani, miért. Ez nem konkrét. Nem olyan egyszerű, hogy menjen haza, mert kék a haja és lila a körme. Ez olyan, hogy egy munkaadó megérzi, ha valami nem stimmel. Látták rajtam, hogy labilis vagyok, rosszul teljesítek, ha rosszat mondanak, zavarnak a külső ingerek. Túl határozatlan vagyok, de túl kedves, csacsogós munkaidőben. Gyerekes a természetem, ha dicsérnek folyton kételkedem, lehülyézem magam nyilvánosan. Apró dolgokon napokig rágódom, majd állandóan kérdezgetem baj-e, hogy valamit így vagy úgy tettem, nem tudok megnyugodni, ha tévesztek. Nem tartom be az értelmetlen szabályokat, inkább diplomatikusan kikerülöm, vagy egyenesen lázadok ellenük. Néha oroszlánként harcolok, máskor magamba zárkózott, kiismerhetetlen, fura nyuszi vagyok, sokat magyarázkodom, hogy elkerüljem, hogy hülyének nézzenek. Eleinte figyelmeztetnek, amit persze nem tudok hova tenni. Szeretetlenséget és személytelenséget érzek, és akkor már nem vagyok képes tovább maradni. Bizonytalanná válok, nem érzek biztonságot, szorongani kezdek. Még jobban leromlik a teljesítményem, és akkor kidobnak. Most van a családunknak egy nagyobb cége, vállalkozása. Azt tervezem, elmegyek oda takarítani. Ezt szívesen tenném, mert ők a családom, ott biztonságban érezném magam. Nem kellene felvenni az álarcomat, és ha kiborulnék, tudnák, hogy nem hülye vagyok, csak most biztatni kell, nem lenézni. Azt ugyan nem tudják konkrétan, mi a bajom, de azt igen, hogy sokat voltam pszichológusnál, mert néhány dologgal nehezen birkóztam meg érzelmileg. Szívesebben takarítok a családi vállalkozásnál, mint leszek tanár egy nívós zeneiskolában. Én nem vagyok felnőtt. Én nem tudok felnőttként viselkedni. Akik szeretnek, azt mondják, őszinte gyermek lelkületem van, de aki nem ismer, úgy gondolja, egy infantilis, túlérzékeny, magának való,

mindenféle normaképet nélkülöző, bogaras nőszemély vagyok. Ezt persze nem az elején állítják, a borderline-ok ugyanis egészen fura mód tudat alatt vagy tudatosan tökéletesen manipulálják az embereket, és első pillanatban egy teljesen szimpatikus szerethető karaktert jelenítenek meg. Próbáltam már előre szemét, érzéketlen felnőttként bemutatkozni, hogy megkíméljem magam a későbbi forgatókönyvtől, de az alaptermészetem, az a kedves valaki, akinek kell az elfogadás és a szeretet, valahogy mindig kiütközött. Nem tudok felnőttet játszani. Folyton erőlködöm, hogy menjen, de kilóg a lóláb. Ha pedig eleve a baba énem adom, akkor lőttek a tiszteletnek, mert még annyira se vesznek komolyan, hogy legalább egy-két dologban felnőttként kezeljenek. Ez történt a fősulin is. Az ottani tanáraim közül is jó páran letegeztek már év vége felé, ahogy kezdett kibújni a szög a zsákból. Gyűlölök felnőtt lenni, nem is érzem, hogy az lennék. Életemben egyetlen csókot sem kaptam, amitől legalább kicsit nőnek vagy érettebbnek érezném magam. Nem tudok róla, hogy valaha valaki is szeretett volna. Sok borderline ebben pont az ellentétem. Remekül flörtöl, és máris ágyba bújik, szexuális kisugárzásával elvarázsol mindenkit, igazi nő, nem megsebzett kisgyerek. Aki ismerné való énemet, igen csak meglepődne, hiszen azt látom a férfiakon, hogy csinos, helyes nőnek tartanak, ennél nagyobb érzelmi reakciót mégsem váltottam ki még belőlük. Sosem hívtak randira. Egy sem. Most harmincöt éves vagyok, átlagos alkattal, átlagosan helyes, csinos, de tízes és húszas éveimben vékony, széplány voltam. A barátaim szerint most is szépecske vagyok, de én szemészetre és pszichiáterhez küldtem őket. Szerintem a betegség elcsúfított.

4. Ki akarok törni Folyton mehetnékem van. Ki akarok szabadulni a saját környezetemből. Azért, hogy bizonyítsak, a világ végére is elmennék. Néha kitörök merész ötletekkel, majd megadóan kullogok vissza a barlangomba. Annyira elvágyódom. Legszívesebben felrúgnám az egész eddigi életem, nekirohannék a világnak, egy új személyiséget formálnék magamban, olyat, amilyet én akarok, aki

legyőzhetetlen. Nem merek. Csak tervezgetek. Annyira kéne valaki, aki magával visz. Szakadni akarok, de nem tudom, hogy tegyem, mennék, de folyton visszalépek. Üresnek és haszontalannak érzem az életem. Mégsem tudom, mit kell tennem. Folyton keresem a megoldást, erőltetni próbálom, hogy végre rájöjjek, mit akarok, mivel akarok foglalkozni. Szinte hihetetlen hogy harmincöt évesen semmi, de semmi fogalmam sincs róla, mégis mi a fenét kezdjek magammal. Ezen persze mindenki meglepődik, így még furábbnak érzem magam. Végül már én hangoztatom előre, hogy flúgos vagyok. Istenem, de sokszor indítok így. Nyeglén, apatikusan, mégis dacosan és vállat vonva. „Tudom, hogy ez nektek nem tetszik, de kit érdekel.” Néha már pont azért lepődnek meg az emberek, akik nem ismernek, csak éppen kezdenének, hogy ugyan még semmi negatívat nem mondtak rólam, mégis rögtön leminősítem magam. Úgy szaladnék valakihez, de nincs kihez. Valami szorít benn, amitől nyugtalan vagyok. Egyedül sóvárgok az álmaim után, folyton tervezgetek, idealizálok. Időnként hatalmas elánnal belevetem magam valamibe, akkor majd felgyullad alattam a talaj, csak néznek, mire vagyok képes. Máskor meg életuntan legyintek mindenre, elfog a kétely. Visszavonulok. Aztán hirtelen rám tör a tettvágy, és a feje tetejére állítom a világot, nem ismerek megálljt vagy lehetetlent. A családom újra és újra próbál földközeli pályára állítani kisebbnagyobb sikerrel. Látom, hogy időnként fogalmuk sincs róla, milyen nehezen hangolom össze a két énemet, hogy néha kín megélnem a perceket. Nem értik, mit kínlódom. Megjegyzem, utólag én sem értem magam, mi a fenének csináltam mindezt. Csak ülök az ágyamon, a nyitott ablakon át bambulom az eget, figyelem a repülőket, hallgatom a villamost, és csak vagyok. Elmegy vele fél napom. Aztán újabb fél nap a bűntudattal, hogy megint több órámat sikerült elszúrnom. Kimegyek, eszem, aztán visszaülök. Egyszerre érzem szabadnak magam, és fojtogatónak a szabadságot. Sokszor felsóhajtok, mintha a mellkasomon valami ülne, várom, hogy hívjon valaki, néha meg napokig némába teszem a telefont, mert ha megbontja valami ezt a néma elmélkedést, akkor olyan, mintha elvenné tőlem, megszüntetné az egészet.

Érdekes, hogy mindig egyedül vagyok a legboldogabb és a legboldogtalanabb is. Sokszor egyszerre, sokszor pedig pár órás különbséggel. Csak azokkal az emberekkel szeretek lenni, akik tudják, mi a bajom. Ott érzem a biztonságot. Ha másokkal kell találkoznom, folyton kifogásokat keresek, hogy éppen miért nem alkalmas. Ha már nem találok, akkor a gyomrom görcsbe áll, és igyekszem túlélni az egészet. Szeretem, ha anyu vagy egy legjobb barátnő elkísér, csak nehéz tőlük elválni. Meg egyáltalán, a szeretett személyektől mindig nagyon rossz az elválás, akkor is, ha az csak kis időre szól. Néha szorongató, főleg ha előtte lelki dolgokról beszélgettünk. Ilyenkor szeretem húzni az időt. A másik nehézség az elválásnál, ha haraggal kell elválni. Ezt képtelen vagyok megtenni, mert akkor úgy érzem, borul a kapcsolat, csak az adott helyzetet látom, nem pedig az egészet. Mint amikor a fősulin a tanárnőmtől kérdeztem, hogy kegyvesztett lettem-e nála, amiért túl sokszor kerestem meg. Ő nem értette, miért kérdezek ilyet. Ő látta a kapcsolat egészét. Én csak azt, hogy az utolsó dolog, ami kettőnk közt történt, az az, hogy negatív megjegyzést tett nekem. A realitásérzékem ilyenkor nem működik. Nem tudom, kialakulhat-e valaha, vagy mindig ködben és érthetetlenségben kelle élnem, szinkronba kerülök-e egyszer a világgal. Egyáltalán mit kell tennem azért, hogy ez megtörténjen?

5. Emberi kapcsolatok Életem egyik legfontosabb problémája ebben a betegségben, hogy nem tudom megtartani magam mellett az embereket. Ennél pedig még az is rosszabb, hogy képes vagyok egy adott ember iránti érzéseimet szinte másodpercek alatt az ellentettjére változtatni. Semminek nincs stabilitása. Például, beszélgetek közeli ismerősökkel, és azt érzem, figyelnek rám, megértenek. Mesélek tovább, és változatlanul azt érzem, számíthatok rájuk. Lassan felépül egy érzés, hogy most minden rendben van. Aztán hirtelen kérdeznek valami olyat, amiből kiderül számomra, hogy fogalmuk sincs róla, miről beszélek. Ezt lehet, hogy csak én érzem, és ők valójában tényleg segíteni akarnak. Épp csak nem értik, hogyan. És mivel

ennek a segítségnek az útja mérföldekre áll tőlem, én ezt támadásnak élem meg. Régen ilyenkor sírva fakadtam, később kitörtem és üvöltöttem, ma meg csak legyintek, és ott hagyok csapot-papot. Kész. Azzal az emberrel befejeztem. Korábban még végletesebb voltam, mert a legközelebbi családtagjaimat is képes voltam potenciális ellenségnek tekinteni, és akár hónapokra is beszüntetni velük a kapcsolatot. Nehéz dolog ez, mert ugyanakkor pont ők azok, akikre számíthatok, és nem szerencsés dolog, ha azokat üldözöm el, akikre még szükségem lehet. Na ez az, amit egy borderline nemigen tud ilyenkor mérlegelni. A végletessé fokozódó helyzetben nem gondol a jövőre, vagy inkább azt mondanám, gondol, csak épp úgy ítéli meg, erre az emberre már nem lesz szükségem. Hamar leírja. Nem kell, nem ért meg, kihúzva. Egy másodperc alatt össze lehet törni minket bármivel. Nagyon kiszolgáltatottak vagyunk. Részben ezért is tartom meg nehezen a kapcsolataimat. No meg persze azért, mert sokszor nem is teszek érte, hogy fennmaradjanak. Vagy elüldözöm őket, vagy eleve nem állnak olyan közel hozzám, hogy barátság szülessen belőle. Átmenet meg nincs. Legalább is nálam nincs. Vagy legjobb barát, és akkor rá teszek mindent, vagy csak ismerős, akkor meg sajnos nemigen törődöm vele. Ha szorosabb a kapcsolat, az néha rosszabb, mert fájóbban éget, ha megbántanak. És ha egyszer megteszik, nagyon nehezemre esik megbocsátani. Nem azért, mert erős harag élne bennem. Ez már nem harag. Sokszor át is csap közönybe; érdektelenségbe, ami még rosszabb. Inkább úgy fogalmaznék, aki egyszer bántott, újra bánthat. Ki kell őt építeni az életemből, mert csak akkor tarthatom fenn a biztonságom, ez a személy meg úgyis csak felborítja a nehezen kialakított értékrendem. Veszélyes lehet rám, ha meg akarom őrizni a nyugalmamat. De ez annyira idétlennek tűnik így leírva, mert korántsem ilyen tudatos. Évek tapasztalata és analízise, míg rájövök, miért alakul mindig így. Jellemző, hogy számomra vagy fehér vagy fekete valaki. Szürke nincs, meg egyáltalán színek se nagyon, ki kell hát őt iktatni. Beindul a védelmi lánc. Sok borderline ilyenkor új kapcsolatokat keres, így repül innen-oda, akár szexuális viszonyokba is. Én viszont az

egyedüllétbe menekülök. Kevés borderline tesz ilyet, a többség annyira fél a magánytól, hogy inkább vállal újabb sérülést, csak legyenek mellette. Én már ebbe se fektetek energiát. Nem tudom, ez most jó-e, vagy rossz, de ösztönösen teszem. Egyrészről talán jó, mert már meg tudok birkózni az egyedülléttel, másrészről borzasztó, mert azért számomra is félelmetes gondolat örökre egyedül maradni. Valahogy nem ez a normális, de valljuk be, az egész betegség, úgy ahogy van nem normális. Elég lehetetlen paradox helyzet, mert ugyan tudatosan húzódom félre, és tisztában vagyok vele, hogy magányos leszek, mégsem megyek emberek közé egy jó darabig. Az egyedüllétnek van egy olyan oldala – mind amellett, hogy teljesen elszigetel –, hogy szembe kell nézzek a problémáimmal. Muszáj megélnem a tudatot, hogy gondjaim vannak. Éreznem kell, hogy mi a baj, rá vagyok kényszerítve, hogy megoldást keressek. Azonban még mindig nem tudom eldönteni, mennyire éri ez meg. Egyrészről ugye hasznos, de van egy határ, ahonnan már káros. Na ezt a határt meg pont nem érzi meg egy borderline. Pedig valaki igazán szólhatna, mikor, melyik irányba kell menni, mikor építő erejű a magány, és mikor tesz már tönkre. Volt életemben egy jelentős esemény, amit nem hagyhatok említés nélkül. A főiskola előtt néhány évvel, épp valami szokásos csalódós és életunt állapotom után, pár ismerősöm azt ajánlotta, el kellene mennem egy vallási körbe barátokat szerezni. Persze helyből tiltakoztam – mikor nem tiltakozom? De addig unszoltak, hogy végül már csak ezért mentem bele, hogy hagyjanak békén. Azzal biztattak, hogy egy ilyen szeretetteljes és istenfélő társaságban biztosan tolerálják majd minden nyavalyámat, és feltétel nélkül elfogadják azt a szerencsétlent, aki vagyok. Hát belevágtam. Az elején annyira szerettek, hogy azt hittem, tíz barátot is sikerül összehalásznom egyszerre. Egy teljes éven át meg is tartottam szuperpozíciómat. Utána kezdett a kártyavár megremegni. – Olyan aranyos vagy Anikó, de néha olyan fura. Nem érzed a határokat, túl intenzíven akarod az embereket, és akadnak elképzeléseid erről-arról, amik úgy hangzanak, mintha nem is itt élnél. Viccesnek érzel valamit, de egyáltalán nem az. Túl lősz a célon. Próbálj kicsit viselkedni.

Hoppá. Kezdődik. Na oké, döntöttem, ezek mind szentfazekak, ideje, hogy olyat tegyek, amit még soha. Kitálaltam. Egyik szép napfényes őszi napon – hogy legyen mit tönkretennem – kijelentettem, hogy tizenhat éve kartonom van a pszichiátrián, és egy szuicid hajlamú, bizonytalan nemi identitású, mániás depressziós, kényszerbeteg, borderline személyiségzavaros gyógyszerkezelt alak vagyok. Hihetetlenül nehéz volt, de azt mondtam, ha már lúd, legyen kövér. Mindent bele, nincs több titok. Egész jól fogadták, végül is „szeresd felebarátodat”. Aztán úgy egy évre rá, valami megint nem stimmelt. Meg akartak változtatni, ki akarták űzni belőlem a gonoszt. Na nem valami szertartással, csak úgy, képletesen. Nem azt szerették, aki vagyok, hanem olyannak szerettek volna, amilyennek ők akarják, hogy legyek. Nem írom le részletesen a sztori végét, csak nagyvonalakban, de az utolsó találkozás úgy zajlott, le, hogy ők azt üvöltik nekem az utca bal oldalán, hogy nem muszáj nekem ide járni, én meg azt pofázom vissza a jobb oldalról, hogy ilyen álszent és képmutató emberek közé soha. Évekig úgy össze voltam omolva, mint egy földrengés által összecsúszott hegy. Lelkészek, térítők, misszionáriusok, prédikátorok – és ezek is kidobnak? Végem van! Én már az Istennek sem kellek! Néhány hétre rá egy beépített barátnőmtől megtudtam, kommunikációs tilalmat rendeltek el, ami azt jelentette, hogy aki velem beszélni akart, az engedély nélkül nem tehette. Végül is igazuk volt, beszédhullámok által fertőző vagyok. Szegény „tégla” barátnőm, alig mert szólni. Olyan megalázottnak éreztem magam. És ha csak ez lett volna az első hely, ahol így belém rúgnak… Ezt nem lehet megszokni. Egy évre rá összefutottunk. Egyesek úgy akartak elmenni mellettem, mintha meg sem ismernének, aki meg véletlenül mégis megállt, azt vontatókötéllel tuszkolták tovább előre, hogy térjen már ki előlem. – Vigyázz, itt a sátán, meg ne állj! -gondoltam magamban, és eltöltött minden démoni erő, óriásnak éreztem magam, hogy

ekkora hatalmam van, közben majd összepusztultam megalázó tettüktől. Fél évre rá ismét összefutottunk. Behízelgően kedvesek voltak, bűnbánóak. Nem mind. Én meg csak mosolyogtam magamban – balgák, már késő! Azt hittem, ez volt életem legnagyobb kihullása egy körből a betegség miatt, de a fősuli űberelte. Most meg azt mondom, a fősuli volt a legnagyobb, aztán ez már így is marad. Nem várok egy percet se, a legközelebbi bemutatkozáskor a nevem mellé már azt is odateszem, hogy borderline, úgy használom majd, minta, ha PhD-m lenne, közvetlen a nevem mögött.

6. Határtalanság és identitás Van egy másik elég erős borderline sajátosság, amit nem lehet megúszni. A határtalanság. A határok összemosódása. Amikor egyetlen személybe vagy dologba minden érzelem belekerül, mert nincsenek éles határok a különböző érzések és szerepek között. Nekem a főiskola jelentette ezt. Nem csupán a diploma megszerzésének feltétele, eszköze, hanem életem összes szerepének hadszíntere volt. Ide nem csak tanulni jártam, én itt dolgoztam keményen a sikereimért, tanultam lelkiismeretesen, egy jó csapat tagja voltam, egy közösségben egy barát, egy póttanár, aki többeket korrepetál, egy kislány, a tanáraim szemében, egy családtag, erős kötődésekkel, és egy szerelmes, őszinte érzésekkel. Egyszóval minden. Itt éltem meg életem összes szerepét. Mindent, amit egy normális ember szét tud választani, én összesűrítve kevertem bele abba az egyetlen intézménybe, ami elvileg csak egy főiskola, tudásunk megszerzésének helyszíne. Ezen kívül nem létezett más a számomra, nem jártam sehova, nem találkoztam senkivel, nem foglalkoztam semmivel. A fősulin kívüli élet, mint olyan, nem létezett. Vagy a fősulin voltam és ott gyakoroltam, vagy otthon. Ebből állt az életem. Az előbb azt írtam, egy szerelmes is voltam őszinte érzésekkel. Úgy érzem, ezt meg kell magyaráznom, és ez nem feltétlen fog mindenkinek tetszeni. De mivel lehetséges tünete a borderline-nak,

ezt sem hagyhatom ki, ha arra törekszem, hogy teljes képet nyújtsak a saját betegségemről. Azt írják rólunk, néha identitászavar jellemzi labilis énképünket. Ez néhány esetben nemi identitásra is vonatkozhat. Itt is a szerepek összemosódása jelentkezik, habár ezt a tulajdonságot, pont az instabil énkép hozza felszínre. Voltam már szerelmes férfiakba is, nőkbe is. Ez, ebben a rendhagyó esetben, nem a szexualitásról szól. Illetve nem csak úgy, mint egy normális szerelemnél. Amikor egy nőt szerettem, ő egy szerelem, anya, nővér, tanár, példakép és egy barát is volt egyben. Évekig gondolták, hogy csak sima anyakomplexusom van, de a helyzet kicsit bonyolultabb. Képtelen voltam az egymástól lényegesen elütő szerepeket szétválasztani. Szerettem és kész, mindenféle szeretettel, egy emberre pakoltam rá a világ összes létező pozitív érzelmét. Ezért sem véletlen, hogy mindig olyan nőket szerettem, akik a ranglétrán felettem álltak, tanárokat, adjunktusokat, doktorokat. Képtelen lettem volna egy olyan emberbe beleszeretni, akire nem tudok felnézni, mert nincs elég diplomája hozzá. Elég sznob hozzáállás, de ebben az egyben tényleg az vagyok. Akár férfi, akár nő az illető. Talán azért nem tudok igazán halálosan férfit szeretni, mert ő csak egy férfi. Csak egy szerelem. A szimpla szerelem kevés nekem, hiszen akkora intenzitással élem meg, hogy abba akár egy egész pszichológia tankönyv is beleférne. Nem elég csupán egyetlen érzés kifejezésére. Nálam egy nőben benne van minden. Mivel nagyon bizonytalan vagyok – minden látszat ellenére –, nekem többre van szükségem. Ne csak egy szerelem védjen meg. Legyen társ, ha nő vagyok, legyen anya, ha gyerek vagyok, legyen felettem álló tanár, ha tudni akarok, barát, ha lelki gondom van, példakép, akire büszke vagyok, legyen minden, amire csak szükségem lehet. Más nem is kell rajta kívül. Elég praktikusan hangzik, ugye? Kényelmes megoldás lustáknak. Hát nem az. Rém komplikált, és totál összekeveri az embert. Mégis így élem meg, ha a fejem tetejére állok, akkor is. Mikor először jelentkeztek ilyen érzéseim, azt hittem, meghalok Féltem, hogy leszbikus vagyok Egy fenét. Az a különbség köztem és köztük, hogy az én érzéseim lelki indíttatásúak. Nem érzek vonzalmat egy pusztán szép, csinos nő

látványakor. Megjegyzem, férfi iránt sem. Nem tudom, miért pont a nőkkel alakult így, mégis erősebb a kötődésem. Tudom, lehetne egy férfi is társ, barát, tanár és apa is egyben, de lelkileg ők nem érintenek meg. Ezért mondom, hogy ez nem szexuális eredetű. Közel harminc pszichológus ismert meg több mint húsz év alatt. Egyiknek sem kellett túl sokat gondolkodnia a magyarázaton. Mikor egyéves koromban a szüleim szétmentek, apa egy távoli apuka maradt számomra. Nagyon jóban vagyunk, mindenben segít nekem, a fősulin talán túl sokat is, mivel ő is zenész. Mindig számíthatok rá. De sosem élt velem. A problémáimnak nem ott és nem akkor volt részese. Az anyura maradt. Ő volt az anya, ha sírtam, az apa, ha rossz voltam, mindkét szülői szerepet ő képviselte. Összemosódtak. Az anya lett a mindenes. – Hülyeség! – mondhatná külső szemlélő. Akkor minden anyával felnőtt borderline hajlamú lány ilyen érzésekkel lenne tele. Ha influenzavírus tör ki, és bemondják a tv-ben, hogy a tünetek magas láz, hányinger, hányás, hasmenés, köhögés, fejfájás, torokfájás – biztos, hogy minden tünet kijön mindenkin? Gondolom, hasonlóképpen lehet ezzel is, nálam így jött ki. És magam sem tudom, miért. Minden gonosz, rosszindulatú megjegyzés ellenére nem én csináltam. Azt azonban hozzátenném, hogy kellett hozzá jó néhány más körülmény is, hogy a férfiakkal ennyire bizalmatlanul bánjak, mert az ugye világos, hogy nem szexuális alapja van, hanem valahol a bizalmam sérült az ő irányukban. Ennek is megvolt a maga oka, de nem akarok belemenni mélyebben. Elég az hozzá, hogy apa. soha életemben nem ütött meg egyszer sem, voltak azonban más férfiak, akik nem így viselkedtek velem. Szóval nem a védelem volt, amit nekem a férfiak jelentettek, sőt, inkább ellenkezőleg. Hosszú éveken át rettenetesen küzdöttem a furcsa érzéseim ellen. Meg akartam halni, mert azt hittem, a nőket szeretem. Mára azonban megértettem, a szerelem ennél kevesebb. Nálam, ha szeretek, nem kell más. A szerelem önmagában elég, mivel én ebbe az egyetlen érzésbe minden életterületet és szerepet behelyettesítettem. Gondolom, most mindenki azt kérdezi, de hát szexuálisan is? Igen, úgy is. Ha férfit szerettem,

akkor ő kellett, ha nőt, akkor meg ő. Férfit azért annyira nem tudtam szeretni, mint nőt. Az érzelmi közelség ugyanis a szüleim távolodása révén mindig a nőkkel volt könnyebb. Most is egész más egy nővel, csupán a szimpla beszélgetés is, velük inkább adom önmagam, az igazibb gyerek énem, nem kényszerülök a női szerepbe. Arról nem beszélve, hogy ha egy nő üvöltözik velem, simán lepereg rólam, néha még harcolok is, feleselek, ha viszont egy férfi teszi ugyanezt, akkor egyrészt félni kezdek, másrészt egy örök életre kiábrándulok belőle. Apu és a fiú féltestvérem kivétel. Ők a családom. Sosem bántanának engem. Nem tartom magam sem leszbikusnak, sem biszexuálisnak, sem heteroszexuálisnak, sem asszexuálisnak. Sosem volt kapcsolatom. Ha tudnám, mi a túró vagyok, a nevem előtt ott lenné a dr. Én mint beteg írom ezeket a vallomásokat, nem mint orvos.

7. A kezdetek és a jelen Tizenhét évesen, mikor diagnosztizálták, hogy borderline vagyok, előtte egy pszichológus kezelt fél évig. Fogalmam sem volt akkor még sem a pszichológiáról, sem a személyiségzavarokról, sem a depresszióról, sem a szorongásról. Én csak azt tudtam, hogy kínlódom, megmagyarázhatatlan érzelmi gyomorgörcseim vannak, nem akarok élni, nem tudom megélni, ha jó történik velem. Egyszerűen nem érzem az örömet. Folyton zokogok, félek, meg vagyok ijedve, szorongok, hogy miért nem tudok már nevetni, pedig erőlködöm, mégsem jut el az agyamig. Nem vált ki belőlem érzelmet. Nem tudom önmagam adni, egyedül vagyok és magányos, üres az életem. Fél év múlva már kórházban voltam. Itt kezdtem el hivatalosan szedni orvosi utasításra a gyógyszereket. Az állapotom a kezelésektől, gyógyszerektől, orvosoktól, kórháztól csak rosszabb lett. Pár hónapot töltöttem benn, egész pontosan hármat, aztán csak ambuláns lettem, hetente egyszer-kétszer bejártam beszélgetésekre. Egy év múlva másik kórházba kerültem, még több pszichiátert, pszichológust, gyógyszert ismertem meg. Még rosszabb lett. Háromszor próbáltam megölni magam. Az egyik olyan jól sikerült valamelyik este, hogy mikor

másnap reggel az ágyamban ébredtem, fogalmam se volt róla, hogy kerültem a fürdőszobából a hálóba. Ma sem tudom, mi történt, csak arra emlékszem, hogy meg akartam fojtani magam. Úgy látszik, nem csak akartam. Körülbelül egy hét-nyolc év volt a totális betegség. A tüneteim tomboltak. Aztán 22-24 évesen icipicit kezdtek csitulni, ekkor vagy másfél tucat orvos volt már mögöttem. Huszonéves korom közepén, már csak közepesen erősen kínoztak a borderline kísérő jegyek, de rettenetesen küszködtem velük, szenvedtem. Harmincéves koromig vagy 60-70 féle gyógyszerbe kóstoltam bele, és pont, mint a szakirodalomban, harminc után voltak dolgok, amik kopni kezdtek. Míg tizenkilenc évesen dühömben felborogattam a bútorokat, „kirámoltam” a szekrényt, huszonhat évesen álmomban sem tettem volna ilyet. Általában nem voltam egy igazi dühöngő őrült, mert arra mindig vigyáztam, hogy semmit ne törjek el. Figyeltem, hogy a bútoroknak ne essen baja, ne tegyek maradandó kárt. Nem véletlen, hogy a ruhásszekrényt pakoltam ki, a ruhákat maximum összegyűrni tudtam, sosem bántottam volna, vagy téptem volna szét őket. Csak figyelemfelhívó jelek voltak ezek, nem ártani vagy kárt okozni akartam. Ha egynek mégis baja esett, sírva fakadva vettem a kezembe, és mélységes bűntudatot éreztem. Tizenöt éve volt. Harmincöt éves vagyok és ugyanúgy borderline, és míg néhány tünetem teljesen elmúlt, egy-egy felerősödött. Például sokkal abnormálisabban vágyom a biztonságra, és féltem magam, és a külső ingerek is ezerszer jobban zavarnak. Tulajdonképpen régen nem is zavartak. Sok dologban ugyanaz vagyok, csak bölcsebb hozzáállással, néhányban pedig épp régi önmagam ellentéte. Fogalmam sincs miért alakult ilyen össze vissza. Néha a szüleim mondják, mennyit változtam, mennyivel érettebb vagyok, de én azt érzem, hogy nem mozog, csak áll az életem. Nem tart sehová, nem történik semmi, sosem történt semmi. Épp csak értem annyit, amennyit más tizenhárom éves korától tizennégy éves koráig érik. Olyannak érzem magam, mint egy lerobbant vonatszerelvény. Ha mégis változik egy-két dolog, az is csak hosszú évek alatt. Más heteken belül eléri, vagy még inkább a legtöbb embernek gondot sem okoz az, ami nekem évekre szóló kihívás, terv. Nem értik, én mi a nyavalyát nyűglődöm vele.

Szerintem azt hiszik, direkt csinálom. Mert az már nem lehet, hogy valaki ennyire lelassult legyen. Másnak miért mennek könnyedén olyan dolgok, amik nekem évekbe telnek? Szeretnék könnyed lenni. Laza, egyszerű. Figyelem a normális embereket, hogy hogyan csinálják. Nem okoz problémát nekik a kapcsolatok szövevényes rendszere, a megfelelés kényszere, nem löki ki őket a közösség pár évente, nem vétenek olyan normák ellen, aminek létezéséről én néha nem is tudok. És valahogy könnyebben raknak rendet a fejükben. Egyáltalán, ők nem is szöszölnek hülye dolgokon annyit, mint én. Rám szólnak az évfolyamtársak, akik mit sem sejtenek személyiségzavaromról, hogy ugyan már, szedjem össze magam, ne hagyjam, hogy az érzelmek befolyásoljanak. Aztán eszembe jut a betegségemet részletes pontossággal leíró orvosi szakkönyvek néhány sora. Nehezen kontrollálja érzéseit, indulati problémák jellemzik, bizonyos helyzetekben pedig nem képes uralni érzelmeit. Ha ezeket a sorokat olvasom, elgondolkodom, hogy húsz év fejlődés után még mindig úgy látja a környezetem, hogy túlságosan befolyásolnak az érzelmek. Mit szóltak volna ugyan ezek az emberek, ha már húsz évvel ezelőtt is ismertek volna. Rémes, hogy amiben állítólag már óriásit fejlődtem, abban még mindig mérföldekre le vagyok maradva a társaimtól. Állítólag negyvenéves koromig integrálódni fogok. Jézusom, de hülyén hangzik, mint valami napirendi pont, a parlament ülésén. Negyvenéves koromra állítólag beilleszkedem a társadalomba. Mivel az eddigi borderline leírások és életkori sajátosságok teljesen passzolnak rám – „már óvodáskorban jelentkeznek furcsa viselkedési zavarok, amik általában tinédzser korban felerősödnek, tizennyolc év körül diagnosztizálják a betegséget, harmincéves kor után valamelyest enyhülnek a tünetek” –, ezért reménykedem, hogy a további „jóslatok” is bejönnek majd. Negyvenéves kor felett elképzelhető, hogy szinte önmagától lekopik majd pár jellemző borderline sajátosságom, és mire meghalok, a legtöbb dologban, normális leszek. Addigra meg már minek? Ez a legröhejesebb betegség, amiről valaha hallottam. Ugyanaz vagyok lényegileg, mint régen, öregebb kiadásban, és bár sok tünetem sosem múlik el, jó néhányhoz már hozzászoktam.

És talán ezért múlik igazán. Mert hozzászokom. És amihez hozzászoktam, már nem rémít meg. Azt olvastam egy borderline honlapon, hogy ha valami baj van, akkor a borderline-ok képtelenek elhinni, hogy a probléma el fog múlni. Ezzel én is sokat küzdök. Gyakran szorongások lépnek fel, ha nem szedem rendszeresen a gyógyszereimet, vagy ha nem a megfelelőt szedem, vagy nem megfelelő mennyiségben. És ha szorongok, akkor két dolog az, ami a szorongásomra még inkább rátesz. Az egyik az, hogy miért van ez, hogy miért szorongok, és az ettől való félelem, a másik pedig, hogy mi van, ha így maradok, mi van, ha sosem múlik el. Ha az elsőt meg is tudom magyarázni, a másodikkal nem tudok mit kezdeni. Ez azért érdekes, mert állítólag pont mi borderline-ok vagyunk azok, akik egyik pillanatról a másikra képesek vagyunk váltani, hiszen az érzéseink másodpercek alatt 180 fokot fordulhatnak. Ezért pont nekünk kellene leginkább elhinnünk, hogy el fog múlni az a rossz, amit érzünk. Ennek ellenére félünk az állandóságtól. Hirtelen gyűlölünk, hirtelen szeretünk, semminek sincs alapja, instabil légvárakon nyugszik minden, kiszámíthatatlan, mikor dől össze. Azt olvastam Beethovenről, hogy ő is borderline volt. Hát nem megnyugtató, hogy egy ilyen zseni is ebben a rémségben szenvedett, mint mi? Akkor még mi is vihetjük valamire, nem igaz? Sőt állítólag a legtöbb zseni kicsit hangyás is. Szóval, mivel komolyzenész vagyok, tudom Beethovenről, hogy III. szimfóniáját Napóleon tiszteletére írta. De amikor megtudta, hogy rajongott hőse császárrá koronáztatta magát, egy szempillantás alatt ábrándult ki belőle, és a határtalanul tisztelt hadvezért teljes szívvel meggyűlölte. Egyik végletből esett egy pillanat alatt a másikba. Átmenet az nincs, vagy egy Isten, vagy egy szemét minden ember. Nekünk borderline-oknak az a dolgunk – többek között –, hogy ezt megtanuljuk szabályozni. Hogy ne legyen minden csak fekete vagy csak fehér. Lássuk meg a szürkét is. Oké, nem egy szép szín, de van, létezik. Akkor is látni kell, ha ronda. Most a függőségről akarok írni. Ezt szerintem minden borderline jól ismeri. A szakirodalom szerint mi függhetünk szextől, drogtól,

alkoholtól, társtól. Nekem az utóbbiból jutott ki rendesen. Meg persze gyógyszerfüggő is vagyok, ki nem hagynám a szokásos napi kilenc szemet, és bizony, ha nagyobb gondom akad, most is az az első gondolatom, hogy beveszek még egy tizediket Erre nem én szoktam rá. Magamtól talán sosem jutott volna eszembe, hogy begyógyszerezzem magam. Az orvosok juttattak ide tizenhat évesen, annak ellenére, hogy ma is meggyőződésem, nem ezzel kellett volna kezdeni, nem voltam én tizenhat évesen közel sem olyan hülye, mint amilyen tizennyolc évesen az agyongyógyszerezésektől lettem. Persze lehet, hogy szükségesek a gyógyszerek, csak nem gondolom, hogy rögtön indításként kellene alkalmazni őket, talán egy megfelelő pszichoterápia vagy még inkább úgy írnám, egy megfelelő pszichoterapeuta alkalmasabb lett volna elsőre. Mégis számomra jobb dolog ez a gyógyszerfüggés, mint személyektől függeni, a gyógyszerek mindig ráérnek. Bizony még ma is tele van a táskám rendszeresen vagy gyógyszerekkel vagy receptekkel. Ennek ellenére muszáj olyan dologtól is függenem, ami élő, ez nyugtat meg igazán. Leginkább az anyám, a legjobb barátnő, és az aktuális szerelmem jelenti ezt a fajta drogot. Szerintem mindegyik elég tipikus, ezért is írok róla. Anyám nagymértékben hozzájárulhatott ahhoz, hogy borderline lettem. Ő a világ legszeretőbb anyukája, mindig mindent megad nekem, semmire sem mond nemet, és rettenetesen félt. Inkább magára veszi a problémák megoldását, csak hogy nekem ne kelljen. Tökéletes burkot biztosított számomra, egy teljesen más világot, mint amiben kint kell élnem. Mintha két világ létezne. Az általam uralt anyai és az uralhatatlan külvilág. Sokáig ezt nem vettem észre, még huszonévesen sem. Mire észbe kaptam, már követhetetlen és idegen volt a külső világ, önkéntelenül rohantam vissza a jól megszokott védelembe. A védelem kulcsszó a borderline-oknak, hát persze, hogy nem engedek belőle. De mikor kilépek az életbe, azt látom, hogy teljesen másként működik minden. Összezavarodom. Ha ugyanúgy reagálok a kinti világ ingereire, mint otthon a családira, simogatás helyett pofont kapok. Ezzel rengeteget kellett küzdenem, már általános iskolás koromban is. Nemigen alakulhatott ki így a

norma nálam, ma se tudom, mikor hol a határ, mikor mi fér bele. Az esetek túlnyomó részében egyszerűen nem tudom, hogy mire számíthatok. Parázom is emiatt rendesen. Van, hogy ok nélkül félek a negatív reakcióktól, általában azonban pont ellenkezőleg. Én hiszem azt, hogy minden rendben, amit csinálok, az természetes és helyes. Még csak fel sem merül bennem, hogy megkérdőjelezzem magam. Ezért amikor kiderül, hogy már megint olyasvalamit csináltam, amit az emberek nem szoktak, egyszerűen csak bambán bámulok magam elé, hogy jé, miért nem mondta ezt nekem senki. Ezek szerint más nem így csinálja? Papolnak nekem, hogy szégyelljem magam, meg hogy baromira meg kellene éreznem a határokat, de a hülye szövegükkel csak egy másik jellegzetes borderline tulajdonságom erősítik – bűntudatot keltenek bennem. Hát még jó, hogy magunkban keressük a hibát. Én vagyok a hülye, tudnom kellett volna. Azt persze senki nem mondja meg, honnan. Állítólag csak meg kellett volna érezni. Ma már azért bölcsebb vagyok. Egy tízessel ugyan még mindig le vagyok maradva a koromtól - már ami ezen tapasztalatokat illeti. Az ember, ahogy nő, kopik a borderline, mint festék a falról. Ennek egyik lehetséges okára már én is rájöttem. Öregszünk és megtanuljuk egyre jobban összehangolni a kinti világot a bentivel. A rutin, a tapasztalat már sokszor előre felkészít, lassan elmarad a jól megszokott megdöbbenés, avagy lecsökken. Aki többször, hamarabb megy emberek közé, az több szart kap, de hamarabb asszimilálódik is, ha elég erős. Aki viszont túlságosan bemegy a mélyvízbe, vagy túl hamar, az megfullad. És aki elvonul, túl keveset megy emberek közé, túlságosan ritkán vállalja fel a konfrontációt, az a saját kis világában végzi, vagy magányosan és elszigetelten, vagy tartalmasan és bölcsen. Nincs rá szabály, hogy lehet egy borderline boldog. Így is, úgy is, attól függ, hogy a borderline nélkül milyen alkatú ember. Az ugyanis elmúlhat évtizedek alatt, az alkatunk azonban hosszabb ideig kísér, mint maga a betegség. Ami engem illet, talán mégis inkább az utóbbit választom, megpróbálom az emberek hiányát tartalmasan a saját javamra fordítani, és kihozni valamit ebből a rémségből. Talán úgy, hogy

írogatok, segítek azoknak, akik hasonló cipőben járkálnak. Ha ezzel és ehhez hasonló dolgokkal lefoglalom magam, egyáltalán nem érzem, hogy hiányoznának az emberek. Sokan mondják, hogy ez így nem jó, nem természetes. Teszek rá. Nekem így jó. Nem tudok behódolni. Makacs vagyok és lehet, hogy már amúgy is túl késő. Húsz éve nem élek az életben, valami egész más világ tart foglyul, és mára megszoktam a rácsokat, amik – idővel rájöttem – nem csak elzárnak, de meg is védenek. Az írásban, a betegséggel kapcsolatos kutatásaimban és a gondolataimban próbálom megtalálni önmagam. A családom csesztet, hogy így nem lehet élni, mi lesz velem. Nem is ezt ajánlom annak, aki ugyanebben a betegségben szenved. Könnyebb útnak látszik eleinte, de számolni kell vele, hogy később még nehezebb lesz, ismernie kell eléggé magát az embernek ahhoz, hogy tudja, képes lesz később is ebben a védett kis világban élni anélkül, hogy bedilizne. És ha nem lennék tele félelmekkel, talán én sem ezt választanám. Nemigen javaslom, csak remete típusú embereknek. Meg aztán az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy ha éppen nem akad sem írnivalóm, sem olvasnivalóm, sem más, aktuálisan kedvelt tevékenységem, akkor három pillanat alatt olyan magányosnak és üresnek érzem, magam, hogy elkezdődik a depim. Aztán ahogy találok valamit, felgyullad alattam a talaj. Egész álló nap elfelejtek enni, ég a kezem alatt a munka. De ha elkészülök vele, úgy érzem vége a világnak, megint szorít a torkom az ürességtől, kínoz az egyedüllét, mennék emberek közé, de többnyire nincs egy sem, aki elég közel állna hozzám ahhoz, hogy ne játsszam meg magam előtte. Úgy félek a változástól. Az állandóság valahogy megnyugtat. Ugyanakkor mégis mindennél jobban vágyom arra, hogy történjen már valami. Miért nem merek tenni? Egy borderline sérülékenyebb bárki másnál. Nagyon találó, és teljesen illik rám az a megfogalmazás, hogy minél több külső stressz ér, annál érzékenyebbek vagyunk. Viszont minél érzékenyebbek vagyunk, annál nehezebben viseljük el a külső stresszt. Ez egy olyan lehetetlen dolog, úgy tűnik, mintha sosem tudnánk kimászni belőle. Én már túl érzékeny vagyok, rosszabb, mint húsz éve, és már abnormális mértékben elvonultam a világtól. Elnézem a

háttérből a saját korosztályomat, és látom, mennyit veszítettem. Osztálytalálkozókra nem szívesen megyek, legutóbb is elég nagy megrökönyödést keltett a többiekben, hogy se párom, se gyerekem, se munkám, nem is volt soha egyik se, ráadásul azt se tudom, mit akarok. Mindezt úgy, hogy már akkor is harmincnégy voltam. Persze hülye lettem volna magamtól elmondani, de hát ugye a régi jó kapcsolatok az osztálytársakkal, nem lehet felületesen elhinteni pár mondatot, mégis csak hat éven át lógtunk együtt. Annyira meg már ismernek, hogy három mondat után összeálljon a történet. Tudom, hogy azt is sejthetik, hogy valami gáz van velem, hiszen már tizennégy évesen sem stimmelt minden. Emlékszem, annak idején az osztály mind a huszonnégy tanulója olvasta egyik barátnőmnek írt levelem, amiben azt ecsetelem, hogy az én igazi barátnőm csak olyan érett személy lehet, mint az énektanár. Nem itt kezdtek összemosódni a tanár-barát határok, óvodában jobb híján a dadus nénivel barátkoztam legtöbbet, és később a gimiben is portás volt az egyetlen személy, akivel képes voltam komolyan beszélgetni. A tanárok meg amúgy is jobban kedveltek, mint a gyerekek, látták, hogy a felnőttek világa jobban érdekel. Bennük talán a szüleimet kerestem. Azért másokkal nem voltam ennyire megadóan őszinte, mint azon a szerencsétlen osztálytalálkozón. Ha nem egy ezeréves kapcsolatról van szó, akkor már az első perctől kezdve hazudok, azt minden valamire való borderline tud. Már azt sem tudom, kinek, mit. És egyre jobban megy. Inkább hazudok valami frappánsat, ami nagyon is érthető, csak hagyják már a hülye kérdéseiket. Aztán persze hosszú évtizedek alatt már rájöttem arra, bizony vannak olyan dolgok, amikben úgy tudom leghamarabb lezárni a kérdésáradatot, ha igazat mondok. Meg őszintén szólva, már nem is érdekel. Régen például szívrohamot kaptam volna a gondolattól, mi lenne, ha elmondanám, hogy rendszeresen nyugtatókat és antidepiket szedek. Ma már eleve beharangozom – persze csak, ha szóba kerül ilyen jellegű téma. Ha ez nekik nem tetszik, néznek rám döbbenten, akkor már tudom, nem ez az a hely, ahol feltétlen próbálkoznom kell. Az egyből felvállalt őszinteség ugyanis kitűnő gyorsteszt arra, hogy merre ne menjen az ember. Ha első perctől

kezdve tolerálják bogaraimat, valószínűleg nem lesz gond az elfogadással később sem. Ez biztonságot adhat, hogy megnyíljak. Ha meg nem, akkor szevasztok, rövidre zártam nem csak a kérdéseket, hanem a leendő kapcsolatot is. Ez elég tipikus borderline hozzáállás. Végletes, mint maga a betegség. Nem csinálom elég ideje ahhoz, hogy megmondjam, célravezető-e.

8. Gyerekkor Nem tudom igazából, mikor kezdődött ez az egész borderline dolog, hadd nevezzem már csak úgy, hogy bordi. Elmesélésekből azonban tudom, hogy elég korán akadtak jelei. Az óvónéni annak idején rögtön kiszúrt, hogy ennek a gyereknek viselkedési zavarai lehetnek, mert nem olyan, mint a többi. Talán ez a legtalálóbb. Ilyenkor még nem lehet konkrétumokat mondani, de ha már pár évesen azt látni rajtad, hogy nem vagy olyan, mint a társaid, kilógsz, abból biztos, hogy valami ki fog sülni. Lehet ez jó is, rossz is, épp csak azt jelenti, nem vagy átlagos. Anyámat tanácsadóba küldték, csináljon már velem valamit, hogy én is beilleszkedjek a többiek közé. Hogy tudták ezt négyévesen kiszúrni? Mi történt az alatt a négy év alatt, hogy már az oviban gyanús lettem. Véletlen gyerek vagyok, nem terveztek. A szüleim már a terhesség alatt sokszor külön éltek. Mikor megszülettem, újra összeköltöztek. Imádtak, pedig anyu végig fiút akart, meg is lepődött, mikor találkoztunk. Lánynevem is csak az utolsó pillanatban akadt, fiúnévből viszont már kettő is készenlétben volt. Ez fura, mert külsőre is, és belsőre is nagyon nőies vagyok, oviban sem volt másképp, hosszú szőke hajú, nagy kék szemű, babaarcú kislány lett belőlem, fiúnak öltöztetve sem tagadhattam volna le, hogy kislány vagyok. Egyéves koromban a szüleim végleg szétköltöztek, folyton veszekedtek, nem volt harmadik fél. Anyám három műszakban dolgozott, hogy mindenem meglegyen, a beteg nagyim velünk élt. Nem bántalmaztak, nem zaklattak. Épp csak apu volt a hiányzó láncszem. Semmi extravagy durva. Miért szúrta ki az óvónéni, hogy valami nem stimmel? Ennyi elég volt, hogy furcsán viselkedjek? Másnak nem? Hajlam kérdése. Mondják az agyturkászok. Általános iskolában sem tudtam beilleszkedni. Szinte állandóan egyedül voltam és egyedül is éreztem magam. Minden szimpatikus osztálytársamra ráakaszkodtam, csak, hogy a magányomat enyhítsem. Ott is hamar kiderült azonban, hogy a barátok utáni vágyakozás önmagában kevés, ha az ember nem a megfelelő

eszközökkel közelíti meg a társait. A nagyi otthon feküdt betegen, anya rengeteget dolgozott. Néha akadt egy-egy bébiszitter, aki vigyázott rám, de már akkor is inkább az egyedüllétet választottam, annyira utáltam az alkalmi felügyelőket. Aztán tizenegy éves koromban meghalt a nagyi. Én találtam meg otthon, élettelenül feküdt a földön. Felnőtt módjára intézkedtem, mentőt, papot hívtam, szóltam a szomszédoknak, hogy értesítsék a szüleimet. Anyám ettől a naptól kezdve az én gyerekem lett. Ő annyira a nagyi szolgája volt, ápolta, gondozta éveken át, annyira függött tőle, hogy anyukája halála után, teljesen kicsúszott a lába alól a talaj. Erős voltam. Erősebb, mint anyu. Innentől kezdve ketten éltünk. Nem zárt el ugyan szándékosan a világ elől, de mégis csak magának nevelt. Szerette, ha vele vagyok, és ha csak lehetett, sok időt próbált tölteni velem. Ő teljesen elfogadott, és kényelmesebb volt a biztos anyai védelemben élni, mint sorozatos kudarcok után az elutasító osztálytársaim társaságát keresni. Talán ez lehetett az az időszak, amikor felmértem, anyunak mennyire szüksége van rám. Sosem mondtam nemet a közös programokra, nyaralásokra, egyrészt, mert szerettem, és mert nagyon szükségem volt a szeretetre, és anya volt a világon az egyetlen, aki ezt mindig is feltétel nélkül megadta nekem.

9. A betegség kitörése előtt, 14-16 éves korom körül Tizennégy évesen azért még viszonylag normális voltam, bár egyre inkább erősebbek lettek a bordi tünetei, amit a külső körülmények hoztak elő, szépen, tendenciaszerűen. Mintha direkt így kellett volna alakulnia. Osztálytársaimhoz úgy kötődtem, mint a legjobb testvérekhez, szinte megfojtottam őket, úgy akaszkodtam rájuk, tanáraim is inkább valami nevelői, szülői feladatot töltöttek be, mintsem puszta oktatói szerepet. Már akkor sem létezett az, hogy egy tanár, az csak tanár, ha egyedül éreztem magam, őket is képes voltam a ragaszkodásommal tönkretenni. Sosem tanulni, hanem jól érezni magam jártam a suliba. Kellett a társaság. Itt szerettem bele először az akkor, anyámkorú tanárnőmbe, és ebben az időszakban akartam először ezért megölni

magam. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a tanárnő mindent jól tett velem kapcsolatban. Ahogy év elején jött, rögtön a kedvence lettem. Sokszor kivételezett velem, a lakására hívott teára, bevont a baráti programjaiba, néha pedig kettesben mentünk koncertre. Szóval teljesen felrúgta a normákat, és rettenetesen rossz példát mutatott tanár létére. Összekavarta az amúgy is kaotikus értékrendem, és ez máig kihat az életemre. Ha egy tanár vagy tanárnő fontos nekem, még ma is nehezen ítélem meg hol a határ, mi az, ami egy tanár-diák kapcsolatba még belefér. Nagyon nagy hibát követett el, aminek súlyos következménye lett, és ami még a főiskolai életemre is rányomta a bélyegét. Pedig csak szeretett, időnként szinte lányaként kezelt. De a fura flúgjaim is elszigeteltek. Voltak hülye beszólásaim, mert nem tudtam, mikor mit kell mondani, vagy leginkább mikor kell csöndben maradni. És szerettem olyanokat csinálni, amiket más nem. Például, szívesen kiültem a tópartra naplót írni délután lecke helyett, és inkább nem írtam röpdolgozatot, ha nem készültem, viszont nem restelltem ráírni a papírra, hogy úgy is csak puskáztam volna. Ha igazságtalanságot véltem felfedezni, nem sunnyogtam, mint mások, hanem odamentem az igazgatóhoz, és megmondtam neki, hogy „a jó édes anyukáját csesztesse” – de ez már a gimiben történt. Aztán volt, hogy olyan szépen sütött a nap, hogy egyszerűen csak „kint felejtettem” magam a szünetben, mert fontosabbnak éreztem a nap gyógyító sugarait, mint a biológiaórát. Tökéletesen nem tudtam beilleszkedni a normák és az előírások világába, írott és íratlan szabályok ellen vétettem. Nem voltam én lázadó, nem is értettem, miért baj, ha előbbre valónak érzem a Dvitaminban gazdag napsugárzást, mint a poshadt, egészségtelen tantermet. Én csak tettem, ami az én értékrendem szerint hasznos vagy értelmes volt. Egyszer, mikor kirándulni mentünk, rengeteg gyönyörű mohát szedtem egy fa oldaláról. Másnap biológiaóra volt, és épp a nyulakról tanultunk. Én viszont úgy ítéltem meg, hogy hasznos lehet, ha tanulmányozzuk a mohákat, így hát bevittem, és szétterítettem az asztalon. Mikor aznap figyelmeztetéssel tértem haza, baromira nem

értettem, miért kaptam. A nyulak is fontosak, oké, de én mégis csak mohát hoztam, mi azzal a baj? Egyébként az jellemző, hogy mindig jót akartam, csak nem tudtam, hogyan, és mikor kell időzítenem. Volt, hogy ötösre sikerült feleleteim után mélyen meghajoltam és balettosan illegettem magam az osztály előtt, az pedig rendszeres volt a gimiben, hogy nem jártam latinórára. Egy tízperces ebédszünet előzte meg ugyanis a nyelvórákat, amiből sorban állás után már csak öt maradt. Nekem az egészség fontos volt, úgy tapasztaltam, hogy ha öt perc alatt bezabálok két fogást, az nagyon megviseli a gyomromat, ezért inkább rendszeresen lemondtam a latinórai pontos érkezésről. A tanár persze nem engedett be tíz perc késéssel, így tulajdonképpen nem is jártam latinra. Ésszerűtlennek tűnt ugyanis heti kétszeri hasgörcsöt okozni magamnak, csak azért, hogy meglegyem az osztályzatom. Az sem érdekelt, hogy emiatt esetleg majd pótvizsgáznom vagy évet ismételnem kell. Sőt, fel sem tudtam fogni, mi lesz a következménye, hisz olyannyira nem értettem, miért baj az, amit én teszek. Egy olyan kislány voltam, aki fejlett és sajátos értékrenddel bírt már fiatalon, aki nem akart senkit megbotránkoztatni, csak épp nem volt hajlandó elnyomni magában különös nézeteit. Persze, hogy mindenki hülyének nézett és le is hülyézett. Ez mindig nagyon fájt, mert senkit sem akartam megbántani, sosem mások ellen tettem, csak a saját törvényeimet követtem. Kedves voltam mindenkivel, és szomorú, hogy még csak meg sem magyarázhatom, milyen hatással van a szervezetre a kapkodó evés, és mennyire egészségtelen. Ma sem bánom, hogy így tettem, az évismétlést és a pótvizsgát megúsztam egy iskolacserével – amit egyébként nem emiatt tettem –, a latinra nincs szükségem, a gyomrom viszont egészséges. Ma is megmaradtak ezek a dolgaim. Például az, hogy a kipihentség fontos szerepet játszik az életemben, mert féltem magam. Félek, hogy sérül a szervezetem, ha nem alszom eleget. Ezért nem vállalok olyan munkát, ahol minden egyes nap reggel nyolcra kell mennem. Próbáltam, de csak dühkitörés és csapkodás lett a vége. A szakirodalom pedig évekkel később engem igazolt, mert egy bipoláris személynek felpörgés időszakában minimum napi

tíz óra javasolt Bipoláris vagy borderline – nehezen tesznek különbséget. Talán ezekkel, a példákkal be tudtam mutatni, mi az a furaság, amit sokszor említek, mi az a különcség, ami annyira jellemző rám, mik lehetnek azok a „tünetek”, amik szembeszökően ordítanak, ha valaki más, mint a többi. Ártalmatlan öntörvényűség. Szerintem kétféle öntörvényű ember létezik. Az egyik ártalmatlan, ő nem akar mások fölé kerekedni, nem akarja nézeteit másokra ráerőszakolni, csak teszi a dolgát saját elképzelése szerint. A másik a diktatórikus öntörvényű. Ő már uralomra törekszik. Nála nem az a cél, hogy élje az életét saját törvényei szerint, hanem ezzel már másokat is irányítani, meggyőzni akar. Az a célja, hogy mindenki más fölé helyezkedve ő legyen az Atya Isten, és minden létező személy az ő törvényeinek engedelmeskedjen. Sosem éltem a szokásos család-iskola modell szerint. Spontán és természetes, bátor kis csaj voltam, aki akkor is kiáll és vállalja önmagát, ha a világ hülyének nézi. Nem valami vezér szerettem volna lenni, nem is számítottam negatív reakcióra. Fájt, hogy nem értik, nem másokat megbotránkoztatni vagy rosszat akarok. Idővel rájöttem, el kell rejtsem az igazi énemet, ha nem az a célom, hogy megsebezzenek. A gimiben tanárok, diákok egyaránt utáltak. Nem viselkedtem úgy, mint egy 14-15 éves, sőt még csak úgy sem, mint aki ezen a bolygón született. Iskola után hasraütésszerű választással valamelyik szimpatikus buszjáratra keveredtem, és „rövid” városnéző sétát tettem. Na persze este lett, mire haza értem. Nem mindig az utazásnak hódoltam, sokszor csak kiültem kedvenc kövemre a Duna parton, és sírtam. Megint máskor a takarító néninek segítettem felmosni. Ez csak egyszer fordult elő. Szünetben nem mertem pisilni, mert féltem, hogy hallják a többiek, ezért csak csöngetés után látogattam az illemhelyet. Akkor viszont jó hosszan, egyáltalán nem érdekelt, hogy már becsöngettek, nem voltam hajlandó azért kapkodni, hogy hamar kész legyek, éppen elég volt amiatt izgulni, hogy senki ne jöjjön be. Előfordult, ha egy tanár ok nélkül rágalmazott azzal, hogy direkt játszom magam, és valójában nem is vagyok ilyen, hogy mérgemben rávágtam az ajtót, mert nem

voltam képes máshogy lekommunikálni, hogy mennyire igazságtalan. Emlékszem, egyszer a gimnázium igazgatónője azt állította rólam több osztály jelenlétében a szünetben, hogy szándékosan bosszantok másokat. Ez annyira, de annyira fájt, mert életemben nem akartam ilyet tenni, hogy nemes egyszerűséggel csak azt üvöltöttem neki kétségbeesetten, hogy a: „kurva anyádat!” és sarkon fordultam. Másnap, mikor az iskolába beléptem, egymás után jöttek hozzám a diákok, a legkülönbözőbb osztályokból, kicsik, nagyok, és a gratulációktól alig tudtam a tanteremig eljutni. Sosem felejtem el. Mindenki utálta ezt a nőt, de senki nem volt olyan naivan spontán, hogy ki is mondja. Én sem bátorságból tettem, ezt éreztem, tehát ezt mondtam, miért kellett volna megjátszanom magam. Ez mind csak csepp a tengerben, hirtelen több nem jut eszembe. Az én esetemben ezt jelentette a „nem olyan, mint a többi” című kategória. Teljes egyedüllét és elszigeteltség kezdődött. Anyámon kívül senkim és semmim nem volt, apunak egy árva kukkot nem szóltam, és mivel nem élt velünk, nem is igazán láthatott bele, hogyan telnek a szokásos hétköznapjaim. Közben folyamatosan szerettem a tizennégy éves kori tanárnőmet, és viszont szerelmében reménykedtem. Anyu tudta, de nem próbált gátolni benne. Félt, hogy nagyon nagy fájdalmat okozna vele. Hagyta, és arra gondolt, majd úgy is elmúlik, nem kell ehhez erőszakosan közbeszólni. Féltett és kímélni akart. Úgy 15-16 évesen úgy éreztem, kész, én ezt nem csinálom tovább. Egyik este lefeküdtem aludni, és hajnalig imádkoztam, hogy haljak meg. Elviselhetetlenül szorongtam. Se enni, se aludni nem tudtam. Borzasztó ürességet, magányt, reménytelenséget, céltalanságot éreztem. Állandóan sírtam, nem akartam élni, betegesen féltem mindentől, anyuval folyamatos és hajnalig tartó ötórás beszélgetésekre, megerősítésre volt szükségem, ha valami éppen nyugtalanított. Szinte semminek nem tudtam örülni, nem tudtam nevetni. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy nem tudtam, miért van, miért vagyok ilyen. Mikor múlik el, el múlik-e egyáltalán? Meg voltam ijedve. Csak azt éreztem, hogy meg kell nyugodnom, valaki mondja meg, hogy nem lesz semmi baj, reggeltől estig legyen velem és nyugtasson, hogy ne féljek ettől meg attól,

mert nincs értelme. Emlékszem ott ültünk anyuval a konyhában, reggel négyig, ötig, mikor másnap hétkor kelni kellett, és én sírtam, ő meg nyugtatott. Fogalmam sincs, hogy lehettem ennyire nyugtalan, szinte érthetetlen, hogy csinálhattam ezt hónapokon keresztül. Arról nem is beszélve, hogy bírtuk ki ennyi alvással. Nem tudom, ez mennyire borderline sajátosság – ez a folytonos nyugtalanság, tele kérdésekkel –, ahhoz tartozik-e egyáltalán, de ez is én voltam, leírom, mert a betegség folyamatának egy része. Megnyugtatásul, a szakirodalomban olvasgatva, inkább a kényszerbetegség valamely típusának tűnnek a fent említettek. Anyuval szimbiózis kezdett kialakulni, rá voltam utalva. Az iskolában egyre jobban elszigetelődtem, ha sírva fakadtam többször is ok nélkül, akkor már gáz volt, mert azt mondták: -te tiszta hülye vagy. Magányos tevékenységeimbe menekültem, s míg mások az órán leveleztek, én kedvenc klasszikus zenedarabjaimat kottáztam emlékezetből az éppen aktuális füzetembe. Kezdtem észrevenni az egyedüllét örömeit, felfedeztem, hogy kifizetődő, mert kevesebb sebet kapok. Lassan elcsitultak a beszólások, én meg senkihez nem szóltam. Az egyedüllét a barátom lett. Kínomban próbáltam szándékosan keresni azt, amitől mindig féltem, amitől egykor menekültem. Már nem akaszkodtam rá az osztálytársaimra, mert pontosan tudtam, hogy mire számíthatok. Inkább a magányba burkolóztam. Nem azért, mert szerettem, hanem mert ott megnyugodtam. Volt benne azonban fura paradox is, mert ha nyugtalanított valami, akkor pont a magány volt az, amit nem bírtam elviselni. Szorongva menekültem előle. Akkor volt jó az egyedüllét, ha nem aggodalmaskodtam, akkor csak körülvett, mint valami puha paplan. Ez körül belül tizenhat éves koromig tartott, és akkor szakadt el a cérna. Egyik elviselhetetlen szorongásom után pszichológushoz fordultam. Nem vittek. Mentem. Aztán fél éves hazugságok kora vette kezdetét. Rettenetesen buta lehetett az a lélekbúvár, hogy nem vette észre, hogy egy tizenhat éves kamasz, több mint fél évig, hetente kétszer hazudik a szemébe. Elhitettem vele, hogy azért kerestem fel, mert a tanárom, akibe szerelmes voltam, megnősült. Szerepet játszottam, na nyilván, hogy nem mondtam el, hogy be

vagyok tojva, mert szerelmes vagyok a tanárnőmbe, az egyetlenbe, aki szereti a hülye stílusom, és még kedvesen nevet is fura bogaraimon. Ennek ellenére ez a naiv lélekbúvár nem csak pszichológusom, hanem valami komám, és esti közönségem is lett egyben, aki megvetés nélkül hallgatta aktuális sztorijaimat. Mindenről beszéltem vele, csak a lényeget nem említettem. Szeretek egy nőt, és olyan magányos az életem, annyira feldolgozatlan a múltam, annyira vágyom az emberekre, mégsem merek, és nem is tudok a közelükbe férkőzni. Féltem előtte önmagam adni, mert annyira megtanultam: ha a saját személyiségem adom, akkor elutasítást kapok. Jobbnak láttam szimpatikus képet festeni magamról, nehogy az egyetlen beszélgetőpartneremet is elveszítsem. Meg aztán azt sem tudtam, hogy mondjam el neki, amit belül érzek. Nehéz volt beszélni róla. Nem csak azért, mert szavakkal leírhatatlan ez az állapot, hanem azért is, mert amikor a pszichológusnál ültem, akkor végre jól éreztem magam. Ott volt valaki, aki egy teljes órán át engem hallgatott, tőle megkaptam azt a figyelmet, amit egy héten át vártam az emberektől. Rossz lett volna elsírni minden bánatom, pont akkor, amikor végre valaki teljes időt szentelt nekem. Meg aztán nem is akartam elrontani ezeket a ritka és kellemes perceket. Ezért is érthetett félre. Nem látta a valódi problémám, mert a rendelőben végre megnyíltam, az volt az egyetlen hely, ahol nem voltam kiborulva. Nehéz így helyes diagnózist felállítani, ha a páciensnek úgymond két énje van. Kicsit skizo-tipikus lehettem – gondolom én, efféle címkével ugyanis sosem illettek. Közben az állapotom romlott. Majd félév után tipikus borderline dolog történt. Pszichológusom kijelentette, ő sajnos már nem tud velem mit kezdeni. Ez olyan megalázó és olyan banális. Bízol valakiben, kötődsz, talajt ad a lábad alá, talán el is mondasz fontos dolgokat magadról, aztán meg csak sajnálom, ez nekem már sok. Már bánod, miért is tisztelted meg ennyire a bizalmaddal, úgy érzed, már neki sem kellesz. A borderline-okkal szinte egyetlen pszichológus sem tud mit kezdeni. Ezt a szöveget ezután még vagy harmincszor hallottam. Fiatal, sebezhető lány voltam, aki a légynek sem tudott ártani, dühös is csak felkérésre lettem. De ő gyógyszerezni kezdett –

látatlanba íratott számomra pirulákat egyik kollégájával –, és ez „szép” eredményt hozott. Így utólag visszatekintve sajnos tényleg nem tudom megmondani, mennyire volt szükségem gyógyszerekre, egyébként elképzelhető, hogy valamelyest volt, csak épp nem olyan embernek kellett volna felírnia, aki nem is ismert engem. Másrészről valóban kérdéses, mert hónapokkal később már egy igazi hisztérika voltam. Na, akkor küldött korházba. Elcseszte, aztán megszabadult tőlem. A kórházban még több gyógyszert kaptam és még hülyébb lettem, plusz felszedtem harmincöt kilót a nyugtatóktól, és az antidepresszánsoktól. Minél többet kezeltek, minél több terapeutával és gyógyszerrel, annál szorongósabbá és dühödtebbé váltam. Egy év kezelés után már annyira jó munkát végeztek, hogy a gimiből is ki kellett, hogy iratkozzak, újabb kórház következett. Egy szóval meg tudom ma fogalmazni, mit tettek akkor velem évekig. Elszigeteltek. Ahelyett, hogy utat mutattak volna a társadalomba, csak tömtek a gyógyszerekkel, kórházról kórházra küldtek, és egymás kezére passzoltak, mint valami labdát, mikor nem jutottak semmire. Pedig nagyon együttműködő voltam és hittem bennük. A „nőt szeretek” dolgon kívül az első kórházban már mindent elmondtam magamról. Beszedtem az összes gyógyszert, amit adtak, és következetesen jártam a kezelésekre is. Nem az ő hibájuk. Tényleg nem? A vakbélműtét állítólag ma már rutinműtét, hát a borderline gyógyítás még nem megy rutinból. Nem az ő hibájuk, hogy nem tudtak meggyógyítani, de szerintem az ő hibájuk, hogy sokat romlott az állapotom, hogy úgy küldözgettek össze-vissza, hogy néha azt sem tudtam, éppen ki az orvosom. Huszonegy évesen már hét év volt mögöttem, és a „legszebb” húszas éveim boldog szerelem, gyerektervezés, bulik, szórakozás, utazás, barátok, bikinis flörtölős nyarak, fősulis évek, egzisztenciaépítés, maradandó poénok helyett terápiákkal, gyógyszerekkel, öngyilkossági fenyegetőzésekkel és kísérletekkel, idegosztályokkal, és körülbelül harminc pszichológussalpszichiáterrel teltek el. Ez kellett volna, hogy életem legszebb időszaka legyen. Boldogság, fiatalság, szépség, egészség, jó bulik, szerelmek, barátok, kalandok. Nekem az volt a legnagyobb kalandom ebben az időszakban, mikor a zárt osztályról

megszöktem. Így alakult, hogy a két-három évre prognosztizált betegségem kezelése alatt, sikeres neurotikussá, pszichotikussá képeztek.

10. Az első kórház Mikor először kerültem kórházba, mindössze tizenhét éves voltam. Ezt egyetlen pszichológus és fél év pszichoterápiás kezelés előzte meg, na meg néhány doboz gyógyszer, amit mint már írtam, a pszichológusom pszichiáter kollegája írt fel látatlanban. Gimibe jártam, napi rendszerességgel éltem emberek társaságában, és egyáltalán nem tűntem egy magának való vénkisasszonynak. A kezelések legelején még gyógyszereket sem szedtem. Egy nagyon sebezhető, instabil fiatal lány voltam, viselkedési és beilleszkedési problémákkal, az önismeret teljes hiányával, gátlásokkal, félelmekkel, identitási nehézségekkel. A terápiának köszönhetően fél évvel később okleveles agresszív hisztérika lett belőlem. A pszichológusom – mint már írtam – ekkor döntött úgy, hogy kórházban a helyem, így, fél év kezelés után átadott egy alapítványnak, folytassák csak szépen, amit ő elkezdett. Ott már első nap diagnosztizáltak, és rögtön rám akasztották a címkét, hogy kényszerbeteg a hivatalos megnevezésem. Tesztek tömkelege következett, és minden könyörgésem ellenére bentlakásos státuszba soroltak, mondván, kell egy pár hónap, hogy stabilizáljanak. Ha ez meglesz, elég, ha csak bejárok majd, ambulánsan is eléldegélhetek, aztán 1-2 év, és lezárhatom ezt az egészet. Teltek, múltak a hetek. És bár a hétvégéktől eltekintve minden napomat ott töltöttem, mindössze kétszer egy órát beszélgettem hetente azzal a pszichiáterrel, akit az ittlétem idejére kijelöltek. A maradék idő lébecolással, játékkal, tv-vel tűnt el, persze heti egy csoportterápia azért mindig akadt mellette. Az épületből a lábunkat sem tehettük ki engedély nélkül, akkor is csak kevés időre, és szigorúan a közeibe. Egy csapat lány voltunk 2-3 ágyas hálótermekben, akik rajzolással, festéssel, tornázással gubbasztottak egész napon át egy gyönyörű épületben. Szép május volt, sokszor ültünk a kertben, gyümölcsöt szedtünk, beszélgettünk,

játszottunk és töviről-hegyire kiveséztük, ki milyen nyavalyákban szenved. A maradék időben a dilidokikat utánoztuk, és marha nagyokat röhögtünk, majd elhatároztuk, hogy mi is pszichiáterek leszünk. Teljesen elszeparáltak a külvilágtól, úgymond, kivontak a forgalomból. Egy szép palotában éltünk, jó társaságban, jó programokkal, egy olyan helyen, ahol az ember biztosra veheti, hogy ha vannak is tünetei, soha nem bukkannak majd elő. A nővérek mindig kellemes időtöltéseket szerveztek, de az orvosok csak nagyon kevésszer és kevés időre jelentek meg. Nem kellett szembenéznünk semmivel, alkalmazkodni mindössze egymáshoz volt szükséges, jól éreztük magunkat, többnyire minden gond nélkül. Mitől lett volna bajunk? – nyaraltunk. Így utólag visszatekintve egy jó kis tábornak fogtuk föl, ahol ellakhattunk, és egész nap a barátokkal lóghatunk. Bekerülésem első percétől kezdve, mindenféle megfigyelés nélkül három új gyógyszerrel indítottam, és ezeket nővér jelenlétében reggel-este szép sorjában be is kellett vennem. Közben kint ment az élet, az osztálytársaim lassan megkapták a harmadik év végi jegyeket. Én nem. Kimaradtam – a gyógyulás fontosabb. Nyár vége felé ambuláns lettem, és elhagyhattam a biztonságot jelentő falakat. A zárójelentésemen ez állt: Kényszerbeteg. Pár hónapig kezelt még a kórház egyik pszichiátere, majd egy másik vett át, majd a kerületi szakorvos, végül betöltöttem a 18. évet és a nagykorú besorolás miatt megint egy újabb orvos következett. Egy év alatt, már a negyedik. A gyógyszerek éppúgy változtak, mint a szakemberek, több is egyszerre. Egész nap otthon aludtam, minden létező napszakban egyedül gondolkodtam az életen és egyéb hülyeségéken. Az iskolából kivontak, épp érettségi előtt egy évvel, társaságom nem akadt, munkám se, hiszen még a sulit sem fejeztem be. Megindítottak a lassú leépülés útján. Elszigeteltek. Beteg vagy, az iskolát most halaszd, szedd a gyógyszereket, és néha gyere el, mert kontrollra van szükséged. Egyre több pirulával tömtek, miközben pszichiáter mindössze egy héten egyszer egy órára látott, így követték az eseményeket, vajon milyen érdekesség történt velem azon a héten. Na vajon milyen? Folyamatosan otthon kuksoltam, és a gyönyörű, vékony, hét év

balettos múltamra emlékeztető modell alkatom, a 60-as derékbőségemmel ez alatt az egy év alatt 35 kilóval toldották meg. Annak ellenére, hogy a nyomasztó magány és depi miatt szinte alig ettem. Már az önbizalmam is teljesen elhagyott, elveszettem az egyetlen értékemet, a szépségemet. Annyira nem bírtam elviselni, hogy ilyen méltatlanul tönkre tegyék még a vonalaimat is, hogy 22 napon keresztül az égvilágon semmit nem ettem, kizárólag tejjel voltam hajlandó pótolni a szükséges élelmiszereket. Egy kilót fogytam! Három hét teljes koplalással. Hiába, hiszen folyamatosan szedtem a hizlaló nyugtatókat mellette. Úgy elszokott a rágástól az állkapcsom, hogy kínomban naponta órákig az utált rágókkal tömtem a képemet. De volt ennél rosszabb is. A sok és különböző, össze-vissza váltogatott gyógyszerek hatásától, amiket szedtem, teljesen kifordultam önmagamból. Nyoma sem volt a régi szelíd énemnek. A depresszió leterített, szorongtam, ingerlékeny lettem, dühöngtem, ordibáltam, és ha máshogy nem voltam képes, úgy fejeztem ki az érzelmeimet, hogy a földhöz vágtam a ruháimat, vagy olyan tárgyakat, amik nem törékenyek. Minden áldott nap így telt el. Az orvos persze csak azt látta, hogy egyre rosszabbul vagyok, ezért még több gyógyszert rendelt el. Ennek köszönhetően már az utcán sem tudtam tartóztatni magam, az sem érdekelt, ha a fél világ engem figyelt, úgy ordibáltam anyámmal, mint a fába szorult féreg. A szervezetemnek nem volt szüksége arra a töménytelen sok gyógyszerre, amit szedtem, 3-4-5 különböző típusra, a nap három különböző szakaszában. Talán egyre, és stabilan igen, de tény, hogy a gyógyszerkezelésem előtt soha egyetlen olyan dolgot nem tettem, amit begyógyszerezve. Ezek a tüneteim, úgy emlékszem, akkor jöttek elő, mikor az első rendes vényköteles hivatalos nyugtatóimat megkaptam, vagy egy-két hónappal később, mikor többet és össze vissza váltogatva, ki tudja, megfelelőt vagy nem megfelelőt szedtem egyszerre. Azt gondolom, ha az az ember kap gyógyszert, akinek nincs rá szüksége, annak a szervezete tiltakozni fog, hogy „nem kell, ne vegyél be.” Nem vagyok orvos, nem jelenthetek ki semmit sem, de ezek az én vallomásaim, és úgy gondolom, lehet, hogy volt egy pici gyógyszermennyiségre szükségem, de eleinte,

első kezelési módként biztosan nem. Annyira még nem voltam akkor hülye, csak magamnak való. Egy összetartó család, aki teljes időt szán rám, apa, anya, testvérek, nagyszülők jelenléte, barátok, barátnők, családi közösség, jó iskolai társaság, elismerés, sikerek, egy társ, szerelem, és az életcél, ami motivál, tanulás, az önismeret, amit nem a félrevonulás ad meg. Egy megfelelő, rutinos, jó helyzetfelismerő pszichoterapeuta, egy hatékony és célirányzott kezelés. Egy másik életvitel, egy új környezet, amiben a gyógyszer a szeretet, a nyugtató a megértés, az antidepi a vigasz, a kedélyjavító pedig a nevetés, biztosan hasznosabb lett volna. Ha van olyan bordi, akinek ez mind megadatott, mégis gyógyszerek nélkül is kisiklott az élete, attól én kérek elnézést, akkor tévedtem… – de mivel a bordi kialakulásának csak egyik feltételezett oka a genetika, másik javarészt, a környezet, úgy gondolom, nem tévedek nagyot, mert ha hoz is hajlamokat a biológia, ott van minden felsorolt eszköz a kompenzációra. Ja, és még valami. Ne felejtsük el, eleinte még nem is voltam személyiségzavaros, csak kényszerbeteg… Na, de visszatérve, a helyzet lassan kezdett elviselhetetlen lenni. Már nem lehetett velem bírni. Egy agresszív, kiszámíthatatlan, hisztérikus idegbeteg őrült voltam. Naponta kiborultam és kikeltem önmagamból. Aki azt hiszi, hogy ezzel enyhítettem a saját kínjaimon, az téved. Én szenvedtem a legjobban tőlük. Nem csak, mert tényleg ijesztő voltam még saját magam számára is, hanem mert borzasztóan féltem, hogy örökre ilyen maradok. Sírtam, üvöltöttem, nem én voltam. Nem én. Rettegtem a gondolattól, hogy sose leszek már normális, és nem értettem, mi történik velem. Nagyon, nagyon kétségbe voltam esve. Persze senkinek nem fedtem fel a félelmemet, hogy rettenetesen aggódom, hogy ez az elviselhetetlen alak maradok örökre. Egyszerűen nem akartam kifelé gyengeséget mutatni. Erős támadásba csapott a félelmem, mindenért beszóltam mindenkinek. Nem, nem láthatják, hogy rettegek attól, hogy ilyen marad az életem. Nem működött az a rohadt önkontroll, pedig annyira akartam. Úgy próbáltam uralkodni magamon, mégis mindig kicsúszott a lábam alól a talaj, röpültek a tárgyak körülöttem. Ez az az időszak az életemben, amit a legjobban ki akarok törölni a fejemből. Mert még néha ma is, ha

valami nagyon feldolgozhatatlan fájdalom ér, bizony fellép bennem a félelem, hogy régen ilyenkor a csuklómon ejtettem igaz, csak kisebb sebeket, és ezt talán ma is megtehetem. Félek, hogy árthatok magamnak, félek, hogy nem tudom, mit hoz a holnap, és mi lesz, ha valami szörnyűséget produkál az élet, én pedig újra megtámadom önmagam. Ezek az aggodalmaim régen iszonyatosan erősek voltak, de annyira, hogy saját magamtól is féltem. Ma már nagyon ritkán érzem ezt, és akkor is csak kisebb gondolat marad, hogy tönkre tegyem magam. Érdekes, attól már nem tartok, hogy mérgemben széttörök mindent. Egész betegségem alatt mindössze egy tükröt törhettem el. Hát, ja. Pont egy tükröt. És nem azért nem törtem el tárgyakat direkt, mert ne lettem volna elég dilis, nagyon is az voltam, hanem mert úgy kötődtem hozzájuk, hogy majd a szívem szakadt meg, ha egynek baja esett. Viszont a ruhás szekrény volt a kedvencem. Azért borogattam előszeretettel mindig a ruhákat, mert azt lehetett a legnagyobb erővel. Na nem azért, mert a ruhák könnyűek, hanem, mert akármekkora erővel döntöm őket a földre, sosem tehetek kárt bennük. És ha nincs kár, nincs bűntudat, így nem lesz böjtje a műveletnek. Meg is tettem naponta. Úgy nézett ki a lakás, mint egy csatatér, mintha betörtek volna. Az érzelmi zsarolás volt a másik kedvenc szakterületem. – „Addig nem mész innen, míg meg nem nyugszom! Nem vagyok sem hajlandó, sem képes elviselni a nyugtalanságot, mert megőrülök, nem bírom, inkább meghalok! Vagy megnyugtatsz, vagy leugrom a tetőről!” – ez egy szokásos mondat volt a régi repertoáromból. Történt, egy „szép” májusi alkalommal – érdekes, úgy látszik, a május a kedvenc hónapom a kórházba vonulásra –, hogy a pszichológushoz volt időpontom. Rémesen éreztem magam, tele kérdésekkel, kételyekkel. Tudtam, hogy nem lesz könnyű napom. Természetesen a pszichológusnál el is szakadt a cérna. Felmásztam az ablakpárkányra, és figyelmeztettem, ha ijesztget és kórházzal fenyeget, leugrom. Egy órával később ott ültek a szüleim, és négyesben beszélgettünk. Két órával később a pszichológus kocsijában ültünk, és az Országos Elmegyógyintézet felé haladtunk.

11. A szökés Megérkezünk a kórházba. Persze szorongok, félek, annyira fáj, hogy nem tudok változtatni magamon, annyira nem akarok az lenni, aki vagyok. Iszonyatos érzés, el sem lehet mondani, milyen, mennyire megalázó, az ember legszívesebben a porba süllyedne, hogy itt köt ki. Az orvosok, nővérek elnéznek, és látják, hogy itt egy tizennyolc éves fiatal lány, akinek az élete elvileg tele volna lehetőségekkel. De beteg. Szegény. Személyiségzavara van. Milyen lehet így élni, Úr Isten! Nemsoká húszéves, élete legszebb korszaka, ő meg injekciót kap, hogy lenyugodjon, mert máshogy nem képes. Könyörög, hogy nem hülye, menne már ki az épületből, de orvosok jönnek, és mint a dedós gyereket támogatják be. – Jöjjön csak, Anikó, nem lesz semmi baj! Nekik könnyű! Egészségesek! Haza mennek, de én itt maradok, megfigyelnek, vajon jelentek-e veszélyt magamra vagy a társadalomra. Nyugi, a társadalomra még sosem jelentettem veszélyt – mondanám –, csak magamat ölöm meg, ha nem hagytok végre békén! Néznek, mint egy gyagyásra, olyan, de olyan megalázó! Felvisznek az osztályra, már azt sem tudom, melyikre. A szüleimtől valahol menet közben elbúcsúzom, és anyutól, akivel szimbiózisban élek, iszonyat pokol az elválás. Ő haza megy, én meg itt maradok a bolondok házában, ki tudja, meddig. Másnap reggel egy kórteremben ébredek. Halvány gőzöm sincs róla, mi történhetett, hogy kerültem oda, mert az utolsó, előző napi emlékem az, hogy tolókocsiba ültetnek, onnan filmszakadás, most meg itt fekszem egy idegen ágyban, ráadásul nem is a saját ruháimban. Körülöttem nyivákoló vénasszonyok, nem, ők nem tudatilag tiszták, mint én, ők a komplett elmebetegek. Ahogy feleszmélek, szinte a torkomban dobog a szívem, Úr Isten, hova kerültem. Én nem vagyok bolond – sikítanék, ne zárjatok ide, én tudom, mit teszek, tudom, mi a betegségem, tudom, ki vagyok, tudom, min kell javítanom, könyörgöm, vigyetek el innen, itt mindenki bolond!

Lassan felkelek, még szinte kábultan merészkedem ki a folyosóra, és tényleg, látszatra is elmebeteg külsejű emberek mászkálnak jobbra, balra, magukba beszélnek, mérgesen néznek. Elborzadva figyelem őket. Sikítok magamban. – 125-ös az intelligenciám, konzervatóriumba és gimnáziumba járok, én vagyok a legjobb szolfézsből és zeneelméletből, tanárnak készülök, nem, nem vagyok hülye, nem, nem illek ide! Próbálom felmérni a terepet, hátha találok értelmes embert. Az orvosokat meg sem közelítem, minek, mi jót tettek eddig ők velem? Mikor a bejárati ajtóhoz érek, hirtelen szinte összecsuklom. Nincs rajta kilincs… Istenem, a zárt osztályon vagyok! Beszaladok a vécébe, és némán sikoltok magamban. De egyszer csak feltámad bennem egy furcsa erő. Érzem, ahogy egyre inkább beépül az agyamba a gondolat, érzem, ahogy szétterjed az ereimben. Én innen meg fogok szökni! És ahogy a tudat erősödik bennem, úgy kezdem egyre jobban összeszedni magam. Kitámolygok, szemrevételezem a terepet. Szerencsétlen nők kavarognak jobbra, balra, nővérek beszélnek hozzájuk, mint dedós gyerekhez, orvosok tessékelik őket. Nem is vesznek észre – gondolom magamban, meg tudom csinálni. Jaj, de mi lesz a ruháimmal, Istenem, egy szál pizsamában vagyok! Egyáltalán hol vannak a ruháim? Hol tartják őket, hova tették? Hol a táskám? Abban van a pénzem, a diákigazolványom, bérletem – mobiltelefon akkor még nem volt. Meg kell szereznem! Óvatosan elindulok, lassan, lassan haladok, és memorizálom, mi merre van. Bal oldalt végig szobák, teljesen beszámíthatatlan alakok keringenek. Jó Ég, legalább 15-20 ember a személyzettel együtt, hogy fogok tudni megszökni? És kell a kulcs is, de hol tartják? Kétségbe esem. Istenem, itt fogok meghalni! De nem engedem, hogy a pánik eluralkodjon rajtam. Összeszedem minden bátorságom, és tovább haladok. Jobbra toalettek, társalgó, reggeliző, nővérszoba. Ez az, itt lesz a kulcs. És ahogy messziről figyelem a szobát a nyitott ajtón át, látok szekrényeket. Itt lehetnek a ruhák, gondolom. Jól van, az egyik lényeg már megvan, már csak azt kellene elérni, hogy senki ne legyen benn, gyorsan megkeresni a sajátjaimat, és máris mehetek.

Jaj, de a kulcs, ó a kulcs – a fenébe. Nem is veszem észre alkalmi pánikomban, hogy egy nővér áll meg mellettem. – Reggeli, tessék jönni – szól a hang. Mi, ez nekem beszél? – fordulok meg. – Igen reggeli – szól, mint valami hülyéhez. Gyorsan az ebédlőbe támolygok, nehogy kiszúrják, hogy itt ácsorgok a nyitott nővérszoba előtt. Nem is figyelem, mit eszem. De ennem kell, mert nem lesz energiám. Ki tudja, hogy fogok megszökni ebből a totálisan idegen és hátborzongató világból. Reggeli után folytatom a terepszemlét, ismét a nővérszoba felé veszem az irányt. Kavargok ide-oda kétségbeesetten, mikor mennek már ki innen? Múlik az idő. Ha nem sikerül ebből a bolondok házából elrohannom fél órán belül, akkor tényleg megőrülök! És mintha kijelentésemet meghallották volna, a nővérek hahotázva kilépdelnek az ajtón. Pár pillanatig megvetően bámulom őket. Hogy képesek ilyen méltatlan és siralmas környezetben ilyen arcátlanul vihorászni. De ezzel most nincs időm foglalkoznom. Most vagy soha! Itt a pillanat. De mi lesz, ha bent elkapnak? Könnyek szöknek a szemembe. Ha lebukom, rosszabb lesz, mint most. Hjaj, nem bírom. A szívem a torkomban, reszketek, mégis határozott és ellentmondást nem tűrő bátorsággal indulok a szoba felé. Körülnézek, de még nem mehetek a szekrényekhez. Észrevennék, ahogy besurranok, tán még azt hinnék, lopni akarok. Várok. Nézek jobbra-balra, nem, én nem is a szobát nézem, ne aggódjatok, én csak sétálok. Hál Isten, a kutya, sem törődik velem. És akkor egy pillanat, most! Most üres a folyosó, mehetek! Hirtelen betoppanok, eszeveszett szívdobogással kezdem átvizsgálni a szekrényeket. Hol vannak a ruháim, Istenem segíts, könyörgöm, segíts! – rebegem, és a sírás fojtogat. De nincs időm sírni. Remeg a kezem, ahogy a szekrényeket sorban kinyitogatom, és ó, megvan, megvannak a ruháim! Már csak ki kell valahogy rohanni. Nem láthatják meg, hogy mi van nálam, így a ruhákat gondosan a nagy pizsama alá rejtem. Gyorsan az ajtóhoz vágtatok, de még nem megyek, csak a fejem dugom ki, lesem tiszta-e a levegő, mikor indulhatok. Várjunk csak, kulcsok. Kulcsok is kellenek,

hol a francba tartják azokat az átkozott kulcsokat? Sehol. Itt egyáltalán nincsenek kulcsok. Megint kétségbe esem. De legalább a ruhák megvannak. És tiszta a levegő, a kulcsokat most hagyom, lassan járj, tovább érsz, ha itt nincsenek, majd megoldom máshogy. Óvatosan kimerészkedem abból a helyiségből, ahova elvileg szigorúan tilos belépnem, és hogy ne keltsek feltűnést, lopakodva surranok el a vécéig. Szerencsémre be tudok menni, nincs ott senki, a mosdónál sem. Rendben. Beszaladok az egyik vécébe, gyorsan felöltözöm. Majd hirtelen eszembe jut, Úr Isten, a bérletem! Nem mehetek így el. Több mint egy órás az út haza, tömegközlekedés meg minden. Nem baj, le van ejtve. Fő hogy menjek már innen, a többi nem, érdekel. Szerencsére nyár van, nagyon meleg, csak egy térdnadrág, egy felső, szandál, női fehérnemű, ez jól elfér majd a pizsi alatt, ha a folyosón leszek, nem látják majd meg. Gyorsan ráveszem a frissen szerzett ruhákra alkalmi éjjeli göncömet, és kipárolgok a vécéből. Az osztály bejárati ajtaja csak tíz méterre lehet, ki kell valamit találnom, hogy kiszabaduljak innen. Várok. Mást nem tehetek. Közben orvosok jönnek-mennek kulccsal a kezükben, és nyitják, zárják az ajtót, sose fogok tudni lelépni. Nem keltek feltűnést, a betegeket le se tojják, így csak állok a vécéajtóban, és lesek. Ha meg tudnám szerezni valahogy a kulcsokat, akkor baj már nem lehet, gyors futó vagyok, mire leszólnak a portára, árkon-bokron túl leszek. És akkor hirtelen előtűnik egy csapat orvos. Vizit! Úr Isten, most kiszúrják, hogy utcai ruha van alattam. Végem van! Ennyi, itt maradok, míg meg nem halok. Leépülök, begyógyszereznek, és ha visítok, hogy nem bírom, azt hiszik majd, hogy tényleg dilis vagyok. Leszedálnak, és soha nem tudom majd elmondani, hogy normális voltam valaha, csak a szeretet hiányzott, a megfelelő orvos és a megfelelő kezelés, célzott és hatékony terápia, ha egy másik világban támad meg ugyanez a nyavalya, már rég egészséges lehetnék. Nem természetes, hogy az lettem, ami vagyok. Amióta pszichológushoz kerültem tönkrement az életem. Előtte sem voltam lelkileg normális, de az csak fura volt, pszichés, neurotikus, nem valami félelmetes átok, de most már bolonddá tettek, kisiklott az életem, és semmit nem tehetek. Szinte

csak hónapok óta vagyok nagykorú, a szüleim döntöttek helyettem. És ők bíztak, bíztak mindenkiben. Nem kellett volna. De most ez van. Vizit. Mindennek vége. Maradok. Állok lesújtva, üvölteni tudnék, de nem teszem. Minek. Ez már nem rajtam múlik. De Isten egyszer csak reményt villant fel a szemem előtt, nincsenek véletlenek. Az orvosok, ahogy összevissza áradnak az osztályra, az ajtó nyitva-nyitva marad. Minek zárni. Szinte másodpercenként jön egy-egy, majd egy másik visszafut, valamit elfelejtett. Jönnek párosával, majd egy megint kimegy – „eloltom még a cigimet kint a folyosón.” Most vagy soha. – gondolom. Lassan az ajtó felé veszem az irányt. Reszketek. Nem, most nem lehet. Össze kell szednem magam. Hirtelen megtorpanok, megint jön egy orvos. Vissza, vissza! Sétálgatok, kicsit távolabb megyek, nehogy gyanút fogjon. Az orvos jön, jaj, be ne csukja az ajtót, mert visítani fogok. És mintha hallaná kérésem, az ajtó nyitva marad. Kezében a kulcs, fut előre, nincs ideje becsukni, késni fog, a főnök letolja, a következő orvos meg úgyis biztos erre tart, a hülyéknek pedig amúgy sincs arra agyuk, hogy megszökjenek. Ennyi kellett. Öt lépés, és az ajtónál termek. Kinézek, nem jön senki. Gyorsan lekapom a pizsit magamról, nem, nem is kapom, tépem, tépem vadul. Laza mozdulattal a vécé felé hajítom, nem kockáztatom, hogy elvigyem addig, hátha újabb orvos érkezik. Megint kinézek, majd rohanni kezdek, mint az őrült. A szabadságomért, az életemért futok. Szaladok le a lépcsőn, nem merek és nincs is időm visszanézni. Majdnem hanyatt esem, kettesével veszem a lépcsőfokokat, eszembe jut, nem kellene így szaladnom, mert még gyanút keltek. De nincs bátorságom lassítani, annyira félek, hogy utánam jönnek. Pár emelet és a portán vagyok. Most kell nagyon ügyesnek lennem. Hál Istennek a látogatás mindig szabad, ha teljesen természetes ábrázatot keltek, nem veszik észre, hogy én is csak egy beteg vagyok. Odaérek, lelassítok. Kihúzom magam, és határozott, komoly, de nem sietős léptekkel haladok. – Viszontlátásra! – biccentek kedvesen a portás felé, ó ha tudná, mit teszek.

Kint vagyok a kertben, szabad levegő, túl a portán, a személyzet már nem lát. Mint kiszabadult állat a ketrecből, eszeveszett rohanásba kezdek. Úgy futok, mint még soha. Ha utolérnek, bezárnak, és akkora figyelemben részesítenek majd -Tudod, ez az a lány, aki megszökött. De én csak futok, nincs időm gondolkodni se. A szép nagy kert, ami olyan kedves, most idegesítően hosszú, de kiérek. Rohanok, jaj, végre itt a buszmegálló. Gyere már te hülye busz! Jön! Itt van. Lihegek, mint űzött vad, ha oroszlán kergeti, olyan tolakodva szállok fel, mintha verseny lenne. És fent vagyok. Már nem lehet baj. A busz elindul, megyek haza!

12. A második kórház és az utána következő évek Azt hittem minden megoldódik a szökésem után. Anya majd visszamegy és közli az orvosokkal, hogy a lánya nem gyogyós, csak lelkileg sérült, nem tehetik az elmebetegek közé. A borderline egyébként is, mint minden pszichológiai tankönyv írja, nem elmebetegség, hiszen borderline – azaz határvonal, a pszichotikus és a neurotikus határán. És ez annyira igaz, hogy legszívesebben a hátamra írnám. Ahányszor én életemben emberek közé mentem, mindig kicsit kilógtam. Ugyan nem néztek sosem úgy rám, mint egy betegre, épp csak periférián mozogtam. Egy szóval nem illettem bele a környezetbe. Ha betegek közé csöppentem, pontosan ugyanez volt a helyzet. Oda sem illettem. Kilöktek, mert túlságosan egészséges voltam hozzájuk képest. A normális átlagemberek azt mondták, pszichés problémáim lehetnek, a zizisek pedig azt, hogy teljesen normális vagyok. Na erről beszélek. Mi vagyunk a tipikus határeset. Ezért nehéz ezzel a betegséggel bánni, mert nem kezelhetnek minket sem így, sem úgy. Ezért maradunk sokszor egyedül. Szerintem. Ez a réteg nem szerepel a társadalom felépítésében. Valaki vagy egészséges, vagy beteg. Vagy pszichotikus, vagy neurotikus. Olyan nincs, hogy hát, kicsit ez, kicsit az, kicsit lelki sérült, kicsit meg határvonal. Ezt akarom én megértetni ország-világgal. Próbálom elmondani, hogy ne kezeljenek minket

hülyének, mert nem vagyunk azok, de ugyanakkor ne várják tőlünk azt sem, hogy minden akadályt úgy vegyünk, mint a teljesen épek. Egy olyan partner kellene mellénk, aki tudja mindkét oldalunkat kezelni, úgy, hogy még meg is érti. Segít, hogy ha segítségre szorulunk, de teret ad abban, amiben egészségesek vagyunk. Ha folyton az egészségeseknek szóló elvárást támasztja elénk, akkor a problémánk előjön – itt a fősuli legjobb példának –, de ha mindenben csak betegként kezel, sosem leszünk képesek talpra állni, és ami még rosszabb, nem is hisszük el, hogy ez lehetséges. Nagyon meg kell ahhoz ismerni a másikat, hogy tudja, mikor, mit tegyen. Így fejlődhet az ember, sérülés nélkül. Erősödhet, tanulhat, tapasztalhat a biztonság fejlesztő közegében. Önbizalmat szerez, később képes lesz önállóbb lenni, tanul, él, mint más, de az elfogadó légkör mindig körülveszi. Valaki, aki reális, aki nem az álomszerű és idealista burokban ringat, hanem erő, bástya, támasz, mégis megkövetelő és elvárásokkal teli is egyben. Aki a bajban reálisan, mégis biztonságot adóan kezel. És nem csak egy ilyen személy kellene, hanem egy ilyen közeg is. Nem kényeztetni kell minket. Igen is fontosak az elvárások. Azok az elvárások, amik a szintünknek megfelelnek. Nem több, nem kevesebb. Én mindig azt mondom, három dolog szükséges. Szeretet, szigor és következetesség. Talán más bordi máshogy van vele, és teljesen másként gondolkodik, nekem ez hiányzott a legjobban. De most, hogy majdnem két évtized után írom a történteket, mielőtt a második kórházra térnék, hadd hozzak elő egy mai példát. Apámmal rendszeresen veszekszem. Anyuval nem, ő elfogadta a betegségem mibenlétét, és azt a fontos különbséget, hogy mit jelent a borderline. De apa sokszor nem érti viselkedésem, azzal próbál motiválni, hogy hát nem vagyok én olyan halálos beteg, sem pedig olyan súlyos eset. Azt felelem neki: – Nem vagyok sem halálos, sem súlyos eset, épp csak egy kicsit máshogy érzek, épp csak egy kicsit máshogy gondolkodom. Ezzel el is mondtam a lényeget. Ha valaki meg tudja ezt érteni, és el tudja fogadni, hogy az egészséges hozzáállást, a lelkileg kibillentett és beteg tüneteket egyformán képesek vagyunk produkálni, akkor jobban a megfelelő polcra tud tenni minket. El kell

neki mondani, hogy a borderline személyiségzavar nem skizofrénia, nem elmebetegség. Nem tudom, megfelelő szakirodalomban turkáltam-e, de valahol azt olvastam, hogy a borderline igazából nem egy tökéletes személyiségzavar, nem illeszthető azok közé, csak majdnem, tulajdonképpen a határukon lebeg. Úgy írta, igazából ezért borderline szindrómának nevezték, nem pedig személyiségzavarnak. Máshol azt olvasom, valódi személyiségzavar ugyan, de nem sorolható egyik közé sem. És ebben az értelemben határvonal, mert mindegyikkel határos lehet valahol, átfedések vannak. Az viszont biztos, és ebben mindenki egyetért, hogy vannak fokozatai. Nekem ma már általában azt szokták mondani, hogy az egészségesekhez képest túl beteg vagyok, a betegekhez képest pedig túl egészséges. Van, aki a neurotikushoz, van, aki a pszichotikushoz áll közelebb. Valaki meg pont a közepén dekkol. Nem vagyok orvos, most is jelzem, ez az írás húsz év tapasztalatáról szól, nem szakkönyvet írok! Visszatérve a kórházra. Azt hittem majd megértik, ha rám néznek, hogy nem illek a bolondok közé. Szegény bolondok, nem őket degradálom, az az igazság, a legtöbb közülük több szeretet ébreszt bennem, mint egy egészséges. Mert tudom, milyen nekik. És reméltem, látják anyuék is, hogy nem itt a helyem. De vissza kellett menni, mert kerestek. Ha nem teszem, valószínűleg bemondták volna a hírekben, hogy megszökött egy elmebeteg az ideggyógyintézetből. Ja, elmebeteg… – így vegyük komolyan a sztereotípiákat. Nem emlékszem pontosan a történtekre – az az igazság, hogy az egész életemre nem is nagyon akarok emlékezni –, de a vége az lett, na nem az életemnek, hanem a visszatérésnek, hogy szerződést kellett aláírnom, hogy oké, nem megyek vissza a kórházba, de egy teljes hónapra apámhoz kell költöznöm, és nem találkozhatok anyuval, hogy legalább a szimbiózist megszakítsam. Sírtam örömömben. Az elkövetkezendő hetek tehát apuéknál teltek. És mégsem lett jobb. Egy hónap után hazaköltöztem, de minden folytatódott. Tán azt gondolták, ha megszűnik a szimbiózis, megszűnik a betegség? Elég gyermeteg elképzelés, nem de? Nem a szimbiózis a betegségem.

Augusztus volt, nyár vége, és megint szarul voltam. Pontosan ugyanúgy alakult minden, mint hónapokkal előtte. És ugyanúgy elviselhetetlen volt mindenki számára. Leginkább nekem, mert tudtam, hogy én vagyok ez a kiszámíthatatlan hisztérika, ez a lény bennem él, én nem tudok ettől az alaktól megszabadulni, nekem korlátozza a lehetőségeimet. Nem tehetek olyat, mint a körülöttem lévők, nem vehetek legalább egy kis levegőt, ha nem magammal vagyok. Szenvedtem. Mivel a fejem tiszta volt, csak mégis mintha valami megszállt volna, azt mondtam, én így nem akarok élni, ez nem az én életem. Dühített, hogy nem vagyok képes kilépni önmagamból, hogy pontosan tudom, mit kellene tennem, hogy szeretném élni az életem, de mégsem tudom. És valahol itt keveredik össze a borderline személyiségzavarban az egészség és a betegség. Mert pontosan tudjuk, hogy nem kellene így éreznünk, nem kellene így viselkednünk, nem érijük, mi ez a zavar, csak látjuk, hogy valami nincs rendben. Mégsem tudjuk az agyunkkal irányítani az érzéseinket. Mégis ott vannak a félelmek, és az összes létező borderline sajátosság. Az az érzés, ami belül van, az a fájdalom, az a szorongás, az a feszítő robbanás és mégis üres nyugtalanság. Az a sok összevisszaság, a hangulati ingadozások, a tehetetlenség – nem tudtam mit kezdeni velük. Hol zokogtam, hol csapkodtam, hol üvöltöttem, hol a ruhásszekrényt ejtettem túszul, hol pedig azzal fenyegetőztem, hogy megölöm magam. Most, hogy lassan húsz évvel túl vagyok ezen, szinte felfoghatatlan még számomra is, mi ez az állapot, vajon miféle kémia készteti az embert arra, hogy ilyen önmagából kifordult legyen? Szükség volt vajon a gyógyszerekre, mert hasznosak voltak, vagy eleve rossz ötletnek bizonyult, és más megoldás vezetett volna célba? Hogy kell ezt kezelni? Esküszöm, rá akarok jönni, mert az már egyszerűen nem lehet, hogy teljesen ép elméjű emberek élete menjen így tönkre húsz évre, vagy akár örökre, mert még mindig nem tudjuk, miért alakul ki, és ha már kialakult, hogyan hozhatjuk helyre. Augusztusban anyám időpontot egyeztetett a kórházzal, és döntött, vissza kell mennem. Senkinek nem kívánom azt a nyolc napot. Első nap annyira megállás nélkül zokogtam, hogy reggel

kilenc órai érkezésem ellenére csak este nyolckor tudták megmérni a vérnyomásom. Azt hiszem 170 volt. Nem bírtam feldolgozni, hogy bolondok házába kerültem. Az alapítvány más volt, az egy kedves közeg, nem kórház, inkább segítő hely, igaz, csak elszeparált, de nem szerepelt a nevében sem az ideg, sem az elme. Lelkisérültek – ennyi. Na ez stimmelt is. Legalább is akkor. Hogy aztán miért lett rosszabb? A nyolcnapos kórházi kezelésem alatt én lettem néhány valódi személyiségzavaros kedvence. Meghallgattam őket, és ebből észrevehettem, hogy nem én vagyok a világon a legszerencsétlenebb. Ez pedig nekem segített. Mégsem voltam képes magamat kontrollálni. De hát ez egy tipikus borderline tünet. Nyolc nap fogság után édes volt a szabadság. Tizennyolc éves voltam. De nem javítottak rajtam. Fenét. A zárójelentésemen, mikor megkaptam, már nem csak a kényszerbetegség szerepelt. Új szakot vettem fel a kórházban. Borderline személyiségzavar. Még pár év telt el mindazokkal a rémségekkel, amik előtte is meghatározóak voltak. Huszonegy éves koromban támadt némi remény, hogy visszamenjek a gimibe és befejezzem a harmadikat, amiből már csak egy hónap hiányzott. Pechemre mégis az egész évből osztályozó vizsgát kellett tennem. Nem tudom, minek köszönhetem, hogy huszonegy évesen eljutottam oda, hogy felmerült ez a lehetőség, de minden esetre jót tehetett. Nem éreztem magam bolondnak. És mégis paradox volt a helyzet, mert a tüneteim erősen kísértettek. Ez az időszak is nagyon nehéz volt, de a sok szörnyűség, amit az ember kap, egy idő után már ismerős lesz, és megtanulunk reagálni megfelelően. Dühöngsz, tiltakozol, de mivel nem ment el józan eszed, azt nem tudták elvenni, idomulsz ösztönösen. És észreveszed, hogy mindig ugyanaz történik. Évekig nem békélsz, majd kezded megismerni magad, jaj, de nem megy ez ilyen egyszerűen. Nem vagyok doki, nem tudom, miért, de végül képes voltam egy évre rá leérettségizni. És ugyanakkor mégis beteg voltam. A ruhásszekrény effektus maradt, az őrjöngés nem különben. A heves indulatok az ingerlékenység, az érthetetlenség, az üres öngyilkos hangulatok. A fojtogató, belülről szorító

késztetések, a magam ellen támadás vágya, az erős és kiszámíthatatlan hangulatzavarok, az irreális és velőtrázó félelmek. A monomániák, amiben nem tudtam lekattanni egy témáról, a teljes önkép hiánya, a bizonytalanság, a függőség, a határtalanság. A kapcsolatok megértésének képtelensége, a gyenge önkontroll, a gyűlöllek-szeretlek effektus. Az identitás hiánya, a szétesettség, mások manipulálása, általában nem szándékosan. A túlérzékenység, a kisebbrendűség érzése, a nehézségek a külső világ megítélésében. A távolságtartás, a biztonság kínzó keresése, az elszigeteltség, a nem megfelelő viselkedés, az öntörvényűség, és az egész érthetetlenség, ami ezzel jár. Azt mondanám utólag, a betegség megmaradt, csak más formában jelentkezett. Egyes tünetek enyhébbek lettek, másrészt viszont újabb hülyeségek léptek a helyükbe. A ruhásszekrények helyett inkább önmagam ellen fordultam, a kárt nem kívül, hanem belül okoztam. A villamosvezető az utolsó pillanatban fékezett, és mikor hazaértünk, anyám össze-vissza pofozott, hogy ő nem akar egy halott gyereket. A kétségbeesett düh szerepét átvette a fájó és kínzó depresszió, az üvöltözést a szorongás, a kapcsolathajhászást a menekülés, az ürességet a túlzott alvás, a függést a bezárkózás. Átalakult a betegség. Ez már egy olyan borderline személyiség volt, aki a betegségét máshogyan élte meg. A legnagyobb különbség talán mégis abban mutatkozott, hogy nem kifelé fordultam és zúdítottam a dühömet, hanem belül éltem meg. Így vette kezdetét szép lassan a szorongás és a depresszió. Ami eddig dühben nyilvánult meg, új értelmezést kapott és a következő tíz évemet ez is határozta meg. Nem a depresszió volt az alapbetegségem, de abban nyilvánult meg legjobban. A szorongásaim ereje olyan méreteket öltött, hogy annak már újabb fejezet kell.

13. A betegség új formája A második kórházi kezelésem utáni éveim tehát a betegség átalakulásával teltek. Ez nem volt jobb vagy rosszabb megjelenési formája, épp csak látszatra más képet nyújtottam. A kívülálló számára kedvezőbbet, hiszen egyre több hisztérikus kirohanásom csapott mély szorongásba, és ez jóval elrejthetőbb és szimpatikusabb volt, mint ordibálni és szekrényeket borogatni. Nekem nem volt jobb. Olyan fázisát ismertem meg a betegségnek, ami újfajta poklot hozott, és csak az volt benne a jobb, hogy nem kellett szégyellnem. A depressziót sosem szégyelltem. De azt a csapkodó idegbeteg őrültet, aki egykor voltam, na azt már igen. Három évvel a kórház után leérettségiztem. Már képes voltam annyira disztingválni, hogy közösségbe is léphettem. Felvettek egy újságíróképzőbe, és úgy éreztem, talán kicsit könnyebb az életem. Igen. Volt egy átmeneti időszak, amikor az lett. Amikor csitulóban voltak a kitöréseim. Nem arról van szó, hogy megtanultam volna kezelni az indulataimat, hanem egyre kevésbé törtek rám a fura rohamok. Minden tünetem megvolt még, ezt úgy kell elképzelni, hogy önmagamhoz képest voltam tűrhetőbb, a régi énemhez mérve, nem egy borderline-hoz viszonyítva. Még ugyanúgy egy tökéletes borderline-nak számítottam, csak közepesen erős tünetekkel, nem extra erősekkel. Nem tartott soká. Épp annyi lélegzetvételt engedett az élet, hogy felkészüljek arra a sok nehézségre, ami utána következett. Röviden, míg a kifelé fordított agresszióm csökkent, a befelé fordított növekedett. Egyre inkább éreztem a szorongást és a depressziót. Egyre inkább elvonulásba menekültem, és ha kerestem is társaságot, újból és újból ismételtem a régi mintákat. Amiket még tizenhat éves koromban, vagy előtte az általánosban, vagy még előtte, az oviban produkáltam. Az egy csapásra megkedvelt személyből folyamatosan átéltem, hogy kirekesztett lesz. Sehol nem találtam a helyem. Magányos, bezárkózott korszak volt ez, tele reménytelen szerelmekkel, erőlködőpróbálkozásokkal, állandó bizonyítási vággyal és

megfelelési kényszerrel. Egy szélmalomharc a saját betegségemmel szemben. És kudarc, kudarc után. Azt, hogy kívül mi történt, nem részletezem, mert egyrészt sokkal kevesebb, mint eddig bármikor, másrészt írtam róla eleget. Inkább arról írnék, amit a külső szem nem lát. Mi történik, mikor azt hiszed rendbe jöttünk, és csak akkor látod, hogy nem, ha jobban a dolgok mögé nézel. A szorongás a mindennapjaim része lett. Mindig erősebb és erősebb. Nem kellettek okok, hogy miért, egyszerűen csak ott volt és kész. A semmiből. Depresszió. Használják ezt a szót rendszeresen az emberek, de kevesen értik valójában, hogy nem szomorúságot vagy fájdalmat jelent. Nem levertséget. Röhögök, ha ilyet hallok. Szomorú vagyok és levert, ha esik az eső. Ha depresszióm van, akkor viszont azon gondolkodom, hogy melyik a biztosabb módszer a halálra, ha egy doboz nyugtatót vagy ha egy doboz antidepit veszek be? És akkor ez még csak a depresszió. A szorongáshoz képest kismiska. Volt egy időszaka a depressziómnak, amikor írtam. Illetve világ életemben mindig írtam, de ezekben a hónapokban, években a depresszióm volt a fő téma. Arra gondoltam, betoldok néhány fejezetet az akkori jegyzeteimből, mert sokkal hitelesebb, ha nem a megszépítő messzeségből idézem fel a történteket. Beszéljen inkább egy 7-8 évvel ezelőtti írásom, ami nem csak az akkori jelenemről szól, hanem korábbi kínjaim összefoglalója is egyben.

14. Régi jegyzetek: a szorongás Most írok, mert most tudok. A depresszióval az a baj, hogy az ember nem tervezhet előre. Nem tudod, hol, mikor tör majd rád, kiszolgáltatott vagy, inkább nem teszel ígéretet, hátha közbejön a depi, és akkor lőttek az egésznek. Éppen egyenesben vagyok. Vagy fél órája. Nem értem, hogy nyomhatja el az agyamat egyik pillanatról a másikra. A depressziósok élete két tudatszinten zajlik. Van a most, amikor éppúgy érzem magam, mint bárki, amikor meg vagyok róla győződve, hogy nem teríthet le egy szorongás, sőt, nem is

igen gondolok magára az állapotra. Jól vagyok, teszem a dolgomat, élek, ténykedem. Aztán ott a másik. Amikor egyszerűen nem bírom megérteni, hogy jobb lesz. Szédülök a sok szorongástól, vagy rosszabb esetben katatónikus állapotban fekszem az ágyban, és nem tudok, nem merek megmozdulni. Ha legalább sírnék. De még az se megy. Szoborrá dermedve bambulok órákig, próbálom felidézni, milyen, amikor épp jól vagyok, de az Istennek sem hiszem el, hogy a félelmem el fog múlni. Ez az állapot olyan, mint egy kóma. Egy másik tudatszinten érzem magam. Nem olyannak érzékelem a valóságot, amilyen ténylegesen, hanem beszűkülve. Akkor, abban a pillanatban nem látom a jövőt. Illetve látom, de nem a valós helyzet jövőjét, hanem az általam megteremtett, beszűkült állapot fiktív jövőjét. Amit akkor persze koránt sem fiktívnek élek meg. Akinek fogalma sincs a szorongásos depresszióról, előszeretettel osztogat nekünk mindenféle tanácsot: csinálj valamit, amit szeretsz, sétálj, olvass, kapcsold be a tv-t. Képtelenek megérteni, hogy ez egy olyan állapot, amiben rekord ideig képes vagy visszatartani a pisilést, mert egyszerűen a vécéig nem bírsz kimenni. Egy rutinos depis helyből megmondja neked, mikor van mély fájdalma, és mikor szorongó periódusa. Te nem látod. Azt mondod neki: Mindenkinek van valami fájdalma, csinálj inkább valami hasznosat, valamit, amihez kedved van! Ha csak lelki fájdalma van, mondhatod, mert a munkaterápia hasznos. Ha szorongása van, akkor ezzel a dumával nem sokra mész. Ilyenkor ő már a beszűkült tudatszinten van, nem a valóságot érzékeli. Nekem a legfontosabb dolog most nem az, hogy mit tegyek, ha már szorongok, hanem akkor mit tegyek, ha érzem, hogy kezdődik. Pár évvel ezelőtt ilyenkor mindig azt éreztem, meg fogom ölni magam, nem bírom végigcsinálni. Inkább meghalok, mint hogy még egyszer el kelljen viselnem. Egyszóval a legrosszabbat tettem, amit lehetett, bepánikoltam. Iszonyatos volt. Jött egy erős hőhullám, remegni kezdtem, kezem ökölbe rándult, a gyomrom pedig görcsbe. Hirtelen hányingert éreztem, majd azt, hogy vécére kell mennem, hasmenésem lesz. Az agyamat, mintha satuba szorították volna.

Éreztem, ahogy halántékomon lüktet az ér, halálfélelem öntött el, vagy inkább azt írnám: életfélelem. Attól féltem, életben maradok, ez tűnt ugyanis a nehezebbnek. Vérnyomásom és pulzusom az egekbe emelkedett, szédülni kezdtem, majd összegörnyedtem. A szorongásomat, ami olyan intenzív volt, hogy másodpercek alatt a fizikai rosszullét tüneteit produkáltam, csak erősítette a pánik és a félelem. Ilyenkor az ember annyira szabadulni akar a saját testéből, hogy veszélyessé válik önmagára. Mégsem a halálra vágyunk, élni szeretnénk, de nem így. Iszonyatos erővel próbálunk küzdeni ez ellen a lelki, fizikai görcs ellen. Évekig, naponta többször, több órán át éreztem így magam. Csak percekre múlt el. Ha most érzem ezt a hullámot, már máshogy viselkedem. Hihetetlennek tűnő mondatokat mormolok hangosan, biztatom magam, és akkor is ismételgetem az optimista szövegemet, ha elképzelni sem tudom, hogy hatásos lehet. Próbálok higgadt maradni, és tudni, minden az agyamban dől el. A pozitív gondolatok éppúgy a fejemből érkeznek, mint maga a szorongás, tehát van értelme a küzdelemnek. Most este van, nem tudom, milyen lesz a holnap reggel. Legtöbbször görcsbe rándult testtel ébredek, mozdulni sem tudok, mintha egy elefántcsorda feküdne rajtam. Bármi is lesz, tudom, csak az agyammal irányíthatom magam. Ha majd kezdődik, újra harcolnom kell. És ha sikerül, nagyon megéri a befektetett energia, mert kicsit megnyugszom, elkerültem a pánikot, a szorongás lecsitul, most egyelőre megúsztam. De 13-14 év után még mindig csak próbálkozom. Nem tudom, hogy vagyok képes még mindig ilyen elszántan a depresszióval küzdeni. Soha életemben nem jutott eszembe, a szorongás ellen fejben harcolni. Már tizenhat évesen ráállítottak a gyógyszerekre, belém táplálták, hogy ha baj van, csak vegyem be őket. Gyógyszerfüggő lettem. Egyszerűbbnek tűnt kiütni magam, mint gondolkodni. Ez önmagában addig volt elég, míg rá nem jöttem, hogy így soha az életbe nem fogom megoldani a problémáimat, csak a tüneteket kezelem. Kétszer fordult elő ez alatt a 15 év alatt, hogy már annyira jól lettem, hogy letettem a gyógyszereket. Persze nem hirtelen. Szép lassan, hónapok alatt redukáltam le az adagom, majd végül teljesen

elhagytam őket. Majdnem fél évig nem is volt semmi bajom. Aztán olyan iszonyatos pánikszerű szorongás jött rám, minden eddiginél hevesebb, hogy szinte orvosi felügyeletre volt szükségem. A kórház gondolata többször felmerült. Újra gyógyszerezésre lett szükségem. Miből is gondolhattam, hogy ha semmi nem változik az életemben, akkor majd nem kellenek, a gyógyszerek se? Ha minden ugyanolyan marad, csak éppen a pirulák tűnnek el, mitől lesz könnyebb? Ez az eset bebizonyította, hogy a gyógyszer önmagában nem elég. Elszakadva életem a világtól, a kapcsolatok rendszere nélkül, sem társ nem állt mellettem, sem barátok, közösség sem vett körül, csak a gyógyszerek jelentették az életem. És mikor ezt is elvettem, nem maradt semmi se. Hát persze, hogy minden csak rosszabb lett. Ha még a gyógyszer szedése alatt sikerül kiépíteni a normális életet, akkor a megvonásuk után is marad valami, amibe kapaszkodni lehet. Hülye voltam, tudom. Három csoportra osztanám a gyógyszereket – ez saját tapasztalat. Van a „lila köd” nevű gyógyszer, amivel az ember olyan jól elvan, hogy tulajdonképpen minden létező igényét kielégíti. Emellé már nemigen kell semmi. A gyógyszer önmagában elég. Elvagyok egyedül is, örömök, célok, barátok nélkül. Ez olyan gyógyszer, ami kábítószerként funkcionál. Akkor is boldog vagyok tőle, ha csak létezem. Állandóan vigyorgok, a helyzeteket könnyedén megoldom. Pár évig éltem ezekkel a szerekkel, és olyan tökéletesen jól leárnyékolta az agyamat, hogy azt hittem, én mar meg is gyógyultam. Hónapokig se szorongás, se depi, se nehézség. Akkor meg minek szedjem, ha tök jól vagyok? Szép lassan csökkentettem az adagot, végül teljesen elhagytam. Innentől kezdődött az az állapot, ami majdnem kórházzal végződött. Akkora adag „kábítószert” vontam meg magamtól, hogy a valóság felismerése elviselhetetlen lett. Rájöttem, hogy semmit sem javultam, semmit sem oldottam meg. Borzalmas volt a felismerés, hogy nem hogy nem lettem egészségesebb, de rosszabbul vagyok, mint valaha. Aztán van a nem megfelelő gyógyszer, ami nem úgy hat, mint ahogy szükségünk lenne rá. Képtelenek vagyunk vele a szorongás

ellen harcolni. Olyan, mintha egy zsebkendővel mennénk háborúzni. Nem jó a védelemre. És végül van a megfelelő. Ettől nem szállunk el, ellenben azt se hagyja, hogy indokolatlanul szorongjunk. Emellett lehet élni, tanulni, küzdeni. Úgy, mint bármelyik egészséges ember. Küzdeni muszáj, mert ha majd elhagyjuk a gyógyszereket, de előtte nem tanultuk meg a küzdelmet, később nem lesz mintánk arra, hogyan álljunk fel. Éppen olyan és éppen akkora mennyiségű gyógyszerekre van szükségünk, hogy egyenlő esélyekkel induljunk az egészségesekkel. Ha a nem a hatásosat szedjük, megnehezítjük a dolgunkat, a „lila köddel” pedig nem tanuljuk meg a problémamegoldást. Viszont a megfelelővel is harcolnunk kell Az egyedüllétet eleinte, szorongásaim első éveiben nem hogy nehezen viseltem, de egyáltalán nem voltam rá képes. Viszont, mivel elég válogatós vagyok, koránt sem volt mindegy, hogy ezeket a pillanatokat kivel osztom meg. Attól, hogy társaságba mentem, vagy körül vettem magam emberekkel, még nem szűnt meg. Sőt, egyáltalán nem számított És ha választani kellett, hogy inkább mások előtt szorongjak magyarázkodva vagy az őszinte magányban – akkor inkább az utóbbi. Jobbára mindig anyám volt az a szerencsétlen, akit, ha bármi hirtelen szorongás tört rám, felkerestem. Mindig az volt a megnyugtató, ha ő volt ott mellettem. Ha ő sem, akkor inkább egyedül megyek át a nehézségeken. Sokkal rosszabb úgy szorongani, hogy közben másoknak is magyarázkodni kell, vagy felfedni minden nyavalyánk, vállalva ez által a védtelenséget. Ezt sosem tettem. Jobb vagy rosszabb nem tudom, de inkább elfutottam. Csak egy teher volt, ha még kifelé is viselkednem kellett. A szorongásaimnak is voltak fokozatai. A könnyebbik szorongásban tudtam még sírni, üvölteni, de a nehezebbet leginkább már valami elmebekattanási állapotnak írnám le. Feküdtem az ágyban, és annyira nem voltam magamnál, hogy a szememmel órákig egyetlen pontot kémleltem mereven. A kezemet görcsben tartottam, és hiába fájt a körmöm szorítása, elengedni nem voltam képes. Az agyamban csak egy gondolat kattogott. Az életfélelem. Én így nevezem. Ez az az állapot, amikor az ember nem

attól fél, hogy meg fog halni - az sokkal könnyebb lenne –, hanem attól, hogy életben marad. Rettegtem attól, hogy mi van, ha Isten nem szán meg és hatvanéves koromig élnem kell? Mi van, ha muszáj, ha nem szabadulhatok meg? A legrémisztőbb gondolat az egész betegségem alatt az volt, hogy mi van, ha csak nagyon sokára halok meg? Ebben az állapotban számomra az életnél elviselhetetlenebb, fájóbb és kínzóbb elképzelés nem létezik. Ha még bír valamelyest az agyam mozogni, az a legfontosabb kérdésem, melyik gyógyszerből kellene egy üveggel bevenni, hogy biztosan elkerüljem, hogy életben maradjak. A gondolat megszületik a fejemben, de mégsem indulok el. Nem kelek ki az ágyból Nem tudok. Ez egy olyan katatón állapot, amikor az elme valami fekete lyukba kerül. Leírhatatlan. Hányingerem van, szédülök, az agyam egy satuban érzem, a fülem vérvörös, a vérnyomásom az egekben, és nem vagyok képes mozdulni a félelemtől. Próbálnék imádkozni, de amint kinyitom a szám, valahogy még rosszabb lesz. Mintha minden mozdulat ártana, mintha abban reménykednék, hogy ha nem teszem, talán nem lát meg a szorongás, és elmegy. Egy fél napig simán elvan az ember így. Mikor már képes mozogni, akkor bevesz egy nyugtatót, és elmegy pisilni. Akkor jobban lesz, és sírni is tud. Órák telnek el a zokogással, majd múlik a szorongásoldó hatása, és újabb hullám következik. Érzem, ahogy elönt, olyan érzés, mintha agyvérzést kapnék. Hirtelen elfekszem, egy pillanat alatt görcsbe rándul az egész testem, és kezdődik elölről. Megint fél nap. Aztán megint nyugtató, pisi, majd megint újra az egész. Nem tudom felfogni épp ésszel, hogy voltam képes éveken át így élni, mi a fene tartott vissza attól, hogy egyszer tényleg öngyilkos legyek, ne csak úgy szimpla figyelemfelhívásból adjak szuicid jeleket. Az ember ilyenkor, ha jobban van, csak sírni képes és zokogni, ha rosszabbul, összegörnyed és elfekszik. Évekig egész nap csak így feküdtem az ágyban. Ez nagyon hosszú ideig nálam szédüléssel is párosult. Évekkel később mikor jobb állapotban voltam, még mindig annyira féltem a szédüléstől, hogy nem mertem az utcára kimenni. Persze végül kimentem, hisz nem vagyok pánikbeteg, csak éppen annyi történt, hogy az erős szorongás egész

úton kísértett. Aztán ez a félelem már olyan erős lett bennem, hogy átcsapott az ellenkezőjébe. Kimentem, mert már nem érdekelt semmi, ájuljak el, szédüljek meg, essek össze, tántorodjak meg a szorongástól, vigyenek kórházba, csak legyen már vége! A szédüléseim egy egyszerű gyógyszercserével elmúltak, de a szorongás maradt. Gyakran más és más kísérő jeleket kaptak ugyan, de ez a lényegen nem változtatott. Volt, hogy mozdulatlan fetrengés helyett inkább ringatni kezdtem magam. Előre-hátra vagy jobbra-balra. Közben a levegőt kapkodtam. És ezek csak a fizikai tünetek. De az a belső elviselhetetlen életfélelem, az a legrosszabb az egész betegségben. Nem, nem tudom leírni. De el lehet képzelni, mi játszódik le az ember agyában, ha olyan lesz tőle, mint aki teljesen lebénult. Talán az agy is bénaságba kényszerül. Ilyenkor aztán nincs az az Isten, aki helyre tud tenni. Nincs olyan gondolat, ötlet, amitől jobb lesz. Ha beveszek pár erős nyugtatót, csak az segít. Sosem felejtem el, ebben az időszakban az egyik pszichiátriai osztály javasolta, hogy feküdjek be. De én nagykorú voltam, és már az ijesztő kitöréseim sem kísértettek, ezért nem engedtem. Az orvosok szomorúan hallgatták ellenkezésem, majd azt felelték, valószínűleg egy szociális elfekvőben fogom végezni… Azóta lediplomáztam, kimutathatóan gyógyultabb lettem, most meg könyvet írok a betegségemről… Évek óta nincsenek ilyen erős szorongásaim, de volt olyan időszaka az életemnek, mikor a szokásos antidepijeim és kedélyállapot-javítóim mellett napi 8 xanaxot szedtem. És majdhogynem még ezzel is jöttek azok a furcsa rohamok, amik hasonlóak, mint a pánikrohamok, a szorongást hivatottak jelezni. Mintha agyvérzést kapnék, úgy jött a rémisztő lelki és fizikai állapot, ahol kizárólag a félelem és a tehetetlenség uralkodik, ahol, ha az ember képes egy mondatot is elmondani, az csak az lehet, hogy Istenem, add, hogy haljak meg!

15. Mai gondjaim és a munka

Az előző fejezet eseményei 7-8 évvel ezelőtti „élményeim”, de némelyek körülbelül tizenhárom évvel ezelőtt történtek. Ma sem tudom, mit jelent a borderline személyiségzavar, viszont már sokkal könnyedebb vagyok. Nagyobb dolgokban. A kicsikben nehézkesebb, mint valaha. Az ember kénytelen megtanulni a tüneteket kezelni, sok mindent pedig szintén kénytelen elfogadni. És egyre és egyre hitetlenebb, gyávább, pesszimistább elszigeteltebb és beletörődőbb lesz. Rossz esetben. Pedig minden most felsorolt tulajdonságom pont az ellentéte a húsz évvel ezelőtti énemnek. És most is csak arra törekszem, hogy a régi önmagam visszakapjam. Azt az énem, aki még csak tizennégy éves, hisz, bátor, optimista, emberszerető, és küzdő. Ha belegondolok, tizennégy évesen sokkal emberibb, normálisabb, életrevalóbb voltam. A betegség kifordított önmagamból. A kezelések meg pláne. Nem tudom, melyik az igazi énem, még mindig nem ismerem eléggé a saját személyiségem. Nincs reális énképem, keresem önmagam. Az emberek csak néznek, hogy tarthatok harmincöt évesen még mindig itt, felnőtt ember vagyok, de nem a koromnak megfelelően élek, gondolkodok, teszek. – Sosem volt munkahelyed, sem kapcsolatod? – kérdik megdöbbenve. Persze hazudhatnék is, de már nem tudom követni, kinek milyen sztorit adtam be, ezért inkább őszinte vagyok. Már. Rájuk hagyom, azt gondolnak, amit akarnak, fogalmuk sincs róla, milyen volt az elmúlt húsz évem. Valóban munkám, párkapcsolatom sosem volt – az egyhetes és kéthetes állásokat most nem számolom. A betegségemnek és az elszigetelő kezeléseknek köszönhetően, még a meglévő, társadalomhoz kötődő énemet is elveszítettem. Párkapcsolatom a már korábban említett okok miatt nem lehetett, érzelmek nélkül meg nem tudok belemenni semmibe. Szinte biztos, hogy más borderline simán megtenné, a promiszkuitás azonban azon ritka borderline tünetek egyike, ami nálam hál Isten nem jelentkezett. El tudom képzelni, hogy más mennyit szenved ezzel. A munkát illetően pedig nem azért nem dolgozom, mert lusta vagyok, hanem mert pontosan tudom, hogy egy napi szinten működő kapcsolatot pár hétnél tovább normális keretek között

képtelen lennék fenntartani az emberekkel. Ez nem duma, tizenhat éves koromban voltam utoljára hasonló szituban, amikor még fele ennyire sem voltam ilyen elszigetelt öregasszony, mint most. És már akkor is gondot jelentett. A gimit nagyrészt magántanulóként, az újságírósulit heti kétszeri formában, a fősulit pedig levelezőn végeztem. 36 „munkahely” és 15 iskola után, már szándékosan nem keresek teljes munkaidős, emberközeli állást. Az csak még jobban elszigetelne a társadalomtól. Eddig is azt tette. Szavak nélküli bántások, amiket kitűnően felnagyítok, álcázás, megjátszás, félelmek, gyomorgörcs, stressz, képmutatás, megalázó szituk, félrevonulás, kirekesztettség. Az utóbbi időben viszont akadt néhány olyan részmunkám, amihez nem kellett emberekhez alkalmazkodnom. Nem voltak kötelező időpontok, megjelenések, elszámolások, főnökök. Ez az egyetlen munkatípus, ami nem stresszel, itt önbizalmat nyerek, vagyok annyira jó szervező, hogy képes legyek a saját dolgaimat önállóan irányítani. Azt meg sosem bírtam, ha engem irányítottak. Nem tűrtem. Ha nem tudok valamit, úgy is kérdezek, ha meg nem, akkor miért nem bíznak a képességeimben? Jellemző, hogy ilyen végletesen élem meg, ha megmondják, hogyan és mit tegyek. Régen emiatt még dühösen támadtam is, ellenséges érzést keltett bennem, ha bizalmatlanságot véltem felfedezni. Rögtön kikeltem önmagamból – persze csak szavakkal, de azért nem éppen barokkosan. Egyáltalán nem esett nehezemre a főnökeimnek emelt hangon visszadumálni – mindig azt éreztem ugyanis, hogy hülyének néznek. Annyira nem bíztam saját magamban, hogy valahányszor tanácsot próbáltak adni, válaszreakcióként folyton IQ-teszteket csináltam és a 125-ös eredményeimet hangoztattam. Azt hitték, beképzelt vagyok. Pont az ellenkezője. Egy kétségbe esett, bizonyítani akaró, dühös ember voltam, aki úgy érezte, csak a hülyéknek lehet tanácsot adni, és ezt ki is kértem magamnak. Azért tiltakoztam olyan hevesen a tanácsadások ellen, mert ha azt éreztem, hülyének néznek, abban a pillanatban el is hittem, és azonosítottam magam a szereppel. Ettől való félelmemben kezdtem támadni. Nem csoda, hogy nem lehetett velem együtt dolgozni, és a munkaadók is futva menekültek előlem, avagy igyekeztek rövid úton

eltávolítani. Nagypofájú, beképzelt arrogáns alak, aki végletes is egyben, mert ha kicsit megbántják, egész nap csak sír. – Volt a vélemény. Szeretnék dolgozni. Úgy, mint mások. De a sorrend nem mindegy. Előbb meg akarok gyógyulni, megérteni a világot. Nem akarok tudatlanul és felvértezetlenül belerohanni az életbe, bár azzal teljesen egyetértek, hogy kapcsolatok nélkül ez soha nem működhet. Az viszont már nem mindegy, hogy ezek a kapcsolatok hol fognak tanítani. Egy szeretetteljes, tét nélküli környezetben, vagy egy elvárásokkal teli, kötelező megfelelésekkel szabályozott munkahelyen. Az előbbiből tanulhatsz, sérülés nélkül fejlődhetsz, kipróbálhatod magad és megismerheted a kereteket a világban, míg az utóbbiban csak az elvárásokkal szembesülsz, tolerancia helyett törvényeket kapsz, idő előtt erőltetik rád, amire még nem vagy felkészülve. Meg kell ismerni a kapcsolatok működését egy olyan helyen, ahol ronthatsz, és nem esznek meg érte, és ha elsajátítasz alapvető képességeket, akkor már mehet élesbe, képes leszel arra, hogy a szabályok keretei között is megfelelj. A munkának is megvan a megfelelő ideje, és nem feltétlen igaz az, hogy gyógyít, mert idő előtt el is szigetelhet, árthat is. Én régen, még nem voltam rá felkészülve. Szeretném úgy felfogni a munkavállalás tényét, mint a normál emberek, akik pénzkereseti lehetőséget látnak benne -esetleg még szeretik is –, nem pedig szorongásuk bölcsőjét, énük csorbulásának és önbecsülésük elvesztésének helyszínét. Sokat küszködök, hogy ezt megértessem a családommal. Munkát persze most is keresek. Egy hónappal ezelőtt népszámlálóként dolgoztam, és jól is kerestem. Minden nap a magam ura voltam, teljesen az én irányításom alatt zajlott a munka, nem tartoztam senkinek elszámolással. A hónap végén leadtam az anyagot, amit, mivel senki nem csesztetett, eredményesen, időre és precízen elkészítettem. És nagyon élveztem. Ilyen jellegű munkát keresek most is. Valami magányos farkasosat. Tudom, hogy mindenki utálta a népszámlálást, de én sajnáltam, hogy csak egy hónapig tartott. Remek körzetet kaptam, csodaszép hegyen, tele luxus villákkal, és mindenhol szerettek, néhol apróbb ajándékot is kaptam. Azt se

bántam, hogy minden délután a meredek hegyen kell mászkálnom, mások egyből kiléptek volna, ott hagyták volna az egészet. Tudom, sokan meg is tették, ezért voltak tarsolyban a tartalék népszámlálók. De én pont ezt élveztem benne. A szabadságot. Korábban az iskolai, munkahelyhez képest csak gyakorló terepen is nehezen boldogultam. Miért várják el tőlem az emberek, hogy komoly pénzkereső felnőtt legyek, ha, még diákként is labilisan állom meg a helyem? Tizennégy éves korom fölött egy év után rendszerint sulit váltottam. Az újságíró-iskolában, az év végi banketten, megalázó mondatok közepette hatvan ember előtt tépte szét az indexemet az igazgató. Gyerekes, elvarázsolt, mindenféle normát nélkülöző személyiségzavaros énemet méltatta ezzel a drasztikus lépéssel. Az oklevelet azért megszereztem, de az indexemnek lőttek. Most pedig a főiskolán, egy megsemmisítő inkorrekt döntéssel tanácsoltak el a felvételimen. Jóval előtte, egy pár hetes munkahelyemen nyilvánosan letegezett az igazgató minden vendég előtt. Akkor épp könyvtáros voltam. Azt megelőzően az egyik gimnáziumban, a lakásomra állított be váratlanul egy tanárom, hogy leellenőrizze, valóban beteg vagyok-e. Nem látogatóba jött, később ő volt az egyik, aki kirúgatott. Volt olyan munkahely ahol csak egyszerűen azt mondták, nem vagyok elég érett, máshol már eleve a jelentkezésnél közölték velem, hogy úgy látják, nem illek bele a csapatba.

Néhány munkahelyemen a kényszerbetegségem miatt mondtak fel. Már írtam, húsz évvel ezelőtt nem csak borderline személyiségzavarral, hanem kényszerbetegséggel is diagnosztizáltak. Nem, én nem a kényszeres kézmosó vagyok, azt normálisan csinálom. Nem a fertőzésektől félek, hanem a számomra fontos tárgyak elvesztésétől. Még ma is rendszeres program, hogy leellenőrizzem megvan-e mindenem, ha kinyitom a táskám és kiveszek belőle valamit. Sokszor megkérdezik az emberek, segíthetnek-e, keresek-e valamit. Ha önbizalomhiányos napom van, azt hazudom, leesett a pénztárcám, és az aprókat halászom össze. Azt meg ugye nem ciki órákig sasolni, a pénz mindenkinek fontos. Ha pedig magabiztos kedvemben szólítanak meg, egyszerűen csak azt felelem. Kösz, nem! – kényszerbeteg vagyok. Ez nem a borderline-hoz tartozik, azért írom le, mert jó néhány munkahelyemen a kényszereim miatt váltak meg tőlem. Majdnem ugyanannyi helyen, mint amennyi helyen a borderline miatt. Az igazgatók nem tűrik, ha percekig kell várni valakire, mire különös szertartásait befejezi. Olyan munkahely is akadt, ahol a túlzott őszinteségem sodort bajba. Ahelyett, hogy rábeszéltem volna az ügyfeleket a pénzbefektetésre, inkább lebeszéltem. Az előadás után elmondtam, én mit gondolok a tranzakcióról. Hát nem könnyű velem, nem éppen felnőttesen viselkedem. A felnőttséghez nem árt, ha meg is érik az ember. Hogy érezhetném magam felnőttnek, ha soha egyetlen egyszer sem tapasztalhattam meg a felnőttségnek azt az oldalát, amit a viszonzott szerelem jelent. A párkapcsolat felnőtté teszi az embert. Én egy dedós gyereknek érzem magam, aki folyton csak elutasítást kap, közösségben, munkában, szerelemben egyaránt. És még

őszinte sem lehetek. Szerelmes érzéseimet mindig gyerekességgel kellett lepleznem, nem tehettem mást, hiszen szerettem férfiakat is, de a nőket azért mégis erősebben. Ilyenkor én megszűntem nőnek lenni, álcázni kellett a való énemet, nem vállalhattam fel. Jött inkább a jóval elfogadhatóbb, szerethetőbb gyerekes hozzáállás, nehogy bárki bármit is megsejtsen. Ez nem magyarázat a munka-menekülésemre. Ez a hiányzó felnőttség érzésének magyarázata. Más borderline-nak talán egészen más „dolgai” akadnak, a kapcsolatokkal viszont egészen biztos, hogy ő is küszködik, ez a betegségünk egyik alapproblémája. Valahogy szeretném megértetni az emberekkel, hogy egy személyiségzavar nem egy gyerekkori hiszti, amit ki lehet nőni, nem egy iskolás kiborulás, amit el lehet intézni azzal, hogy szedd össze magad. Nem egy félórás műtétre kiírt betegség. Ez nekünk rossz, mi szeretnénk normálisak lenni, változtatni, nem puszta úri passzióból viselkedünk így. Attól, hogy látjuk a normális embereket, még nem válunk azzá mi is. Ez egy hosszú tanulási folyamat, amit pechünkre siettetni sem lehet. Nem tudom, mi a megoldás. Van olyan elmélet, hogy nem kell törődni semmivel, csak menni, menni az életbe minél többször, minél több emberi kapcsolatot kiépíteni, tanulni, küzdeni, fejlődni, fel nem adni, harcolni. Én is ezzel próbálkoztam eleinte. Később nem azért vonultam el a világtól, mert én akartam. Ez csak szimpla önvédelem, kényszerű menekülés volt. Ki tudja, jó-e, hasznos-e, mindenkinek saját magának kell eldöntenie. Egy borderline szerintem egyszerűen csak azt érzi egy idő után, hogy periférián van, nincs helye a világban. Vagy kilökik a különböző közösségek, vagy saját maga szándékosan szigetelődik el, mert úgy dönt, nem így akar élni, nem akar a világban részt venni. A folyamatos konfrontálódás szépen meg is edzhet, de vezethet a kívülállóság érzéséhez is. Nem hiszek abban, hogy amikor sokadszor indulsz neki, és már fogytán az önbizalmad, egyre lejjebb értékeled önmagad, akkor is csak menj, és keresd az embereket. Mindenki megérzi egy idő után, hogy a sok próbálkozás után merre tendál az élete. Ha erősödik tőle, és érettebb, felnőttebb lesz, akkor feltétlen menjen tovább. De ha azt

érzi, hogy a maradék önbecsülése is lassan szétporlik, kudarcot kudarcra halmoz, és már nem hisz semmiben, akkor álljon meg, még mielőtt újra nekimenne, és változtasson valamit. Ha nem változunk, mindig ugyanarra a reakcióra számíthatunk, akármilyen környezetben is szaladunk megint neki. Én sajnos végletes vagyok, nem kell engem követni. Már nemigen megyek bele semmibe, elég erősen elzárkózom, válogatós lettem, felfedeztem valami nyugalmat és tudom, ha ebből engedek, már koránt sem fogom azt érezni, hogy lelkileg rendben vagyok. Ellenkezőleg. Viszont egyre kevesebbet sóvárgok, mert abban a lehetőségben próbálom megtalálni a saját utam, amit én választottam. Sokan így is boldogan élnek. Nem kell valami kötelezően előírt utat követni, de attól nem szabad elzárkózni, ha valaki észszerű lehetőséget kínál fel. Tilos előre végleges elhatározásokat tenni. Például: „én mindenáron nagy közösségi életet fogok élni, és akármilyen emberekkel is, de körülveszem magam, mert én bizony sosem leszek egyedül.” Vagy: „soha az életbe nem megyek többé emberek közé!” Legyünk rugalmasak, mert nem biztos, hogy maradéktalanul ismerjük saját képességeinket. A tapasztalat a reális próbálkozások során pedig valósabb önismerethez vezet.

16. Emberi kapcsolatok II. Egy borderline személyiség egyik legnagyobb problémája, a kapcsolatok megtartásának képességének hiánya. Bármilyen kapcsolatról is legyen szó. Néha saját családtagjainkat is őrületbe kergetjük, elüldözzük. Hát még másokat. Pedig tudunk szeretni, ragaszkodni, kötődni. Túlságosan is. De nem a megfelelően. Azt olvastam valahol, hogy egy borderline nem képes igazán szeretni. Ez abban az értelemben igaz, hogy nem tud helyesen, illetve stabilan szeretni, vagy ha szeret is, az sokszor csak lobbanás, minden alapot nélkülöző lelkesült érzelem, ami egyetlen külső sérelem hatására akár még gyűlöletté is fajulhat. Néha irreálisan

erősen és dependens módon szeret, aztán egy pillanat alatt törnek szét darabokra az érzései. Én sem vagyok kivétel. Talán csak anyukám tudom igazán szeretni, és az aktuális szerelmemet. Szeretem a családom, a barátaimat, de néha kitűnően megvagyok nélkülük, nem érzem az önzetlenség, a feltétel nélküliség érzését, inkább azt mondanám, úgy szeretem őket, ahogy nekem kényelmes. Ha éppen nincs szükségem rájuk, akkor az egész csak teher. Nem tudom, miért van, de néha annyira jól megvagyok nélkülük, hogy az már félelmetes. Egyszerűen nincs rá igényem, hogy mellettem legyenek. Ilyenkor nem játszom meg magam, hogy jaj találkozzunk, csak azért, mert rég láttuk egymást, és ez bizony szemet szúr a családtagoknak. Önzőnek, abnormálisnak tartják a viselkedésem, nehéz nekik elmondani, hogy szeretem őket, de képtelen vagyok mást mutatni, mint ami van. Rólam pontosan tudhatják, hogy ha keresem a társaságukat, akkor az szívből jön, őszintén szólva én is ezt várnám másoktól. Úgy érzem, ők azért tényleg szívből keresnek, mert olyan ritkán teszik, hogy az csak szívből jöhet. Tudom, hogy a családi kapcsolatoknak nem így kellene működniük, nem ez az egészséges. Apa mindig leszid, ha nem telefonálok valamelyiküknek, ha névnapja vagy szülinapja van. Szerintem meg az a röhej, ha hónapokig elvagyunk egymás nélkül, aztán, meg jaj, boldog névnapot. Én sem veszem úgy a köszöntéseket, ahogy kéne, fura érzés, ha ilyenkor írnak nekem. Nem mondom, hogy nem esik jól, sőt! De fura. Félek, hátha ők is csak kötelességnek érzik az egészet. Egy pár éve már én is kezdek azért disztingválni, és ha apa szól, hogy írni kell valakinek, akkor szépen pötyögöm a boldog névnapot SMS-t. Megjegyzem, a dolog kölcsönös, nem csak rajtam múlik, ők sem keresnek engem. Teljesen más, ha saját magamtól jut eszembe, hogy közeledjek, vagy valami ünnep alkalmából jó kívánságaimat fejezzem ki. Ha belülről jön, nem külső utasításra, akkor nagyon szívesen teszem. Holnap szülinapja lesz öcsémnek, és már most örömmel fogalmazom a levelet. Miért nem igénylem ennyire az embereket? Pedig kartonos borderline vagyok. Akkor miért kerülöm őket ennyire, fordítva kellene

lennie. Azt hiszem azért, mert annyi titok választ el tőlük. Mert úgy hiszem, nem értheti meg senki sem, milyen az életem. Mert meg sem próbálom elmondani másoknak. Mert eleve elhatárolódom a gondolattól, hogy őszintén megnyíljak előttük. Nem azért nem keresem őket, mert nem éreznék szeretetet, hanem mert a sok magamba zárt érzéstől szinte képtelenség, hogy kialakuljon az összetartozás, amit a kölcsönösség jelent. Ez a betegség minden kapcsolatban elhatároltságot hoz létre, de ha mindenben önmagam lennék, ez megszűnhetne. Önmagam vagyok, hiszen a viselkedésem nem játszom meg, csak ha bármit kérdeznek, én máris hárítok, kerülöm a szorosabb helyzeteket, nem akarok azzal szembesülni, hogy olyan ellentétes dolgot mondjanak nekem, amit nem tudok összeegyeztetni a saját értékrendemmel, és amitől csak még távolabb érezném magamtól őket. Tulajdonképpen azért nem közeledem, nehogy távolodás legyen a vége. Azt mondják, egy borderline-nak nagyon fontos megtalálnia egy olyan pszichoterápiás környezetet, ahol érezheti, hogy bármit is tesz, nem dobják majd el. Így tehetünk szert a biztonságérzetre. Hiszen félünk, hogy már megint kiesünk a pikszisből, és újra egyedül maradunk. Ezért fojtjuk meg a másikat a szeretetünkkel, ezért telepszünk rá, nehogy magunkra hagyjon minket. De ha túl sokszor ellöknek, mi is taszítunk. Persze, megy ez nekünk segítség nélkül is. Néha épp mi kezdjük. Híján vagyunk annak a képességnek, hogy hogyan kell egy egészséges kapcsolatban viselkedni. Hogy hogyan működik. Nem értjük. Nem értjük, már megint mi a fenét csináltunk rosszul. Ezért nem működünk mi sehol. Az emberek élete kapcsolatok rendszere. Családi, baráti, munkahelyi. Ha az alapvető kapcsolati sémákkal nem tudunk mit kezdeni, akkor az minden kapcsolatra kihat. Ezért írja a szakirodalom, hogy sokszor magunkra maradunk. Szándékosan vagy kényszerűségből. A végére azt kapjuk, amitől a leginkább féltünk. Jó néhány pszichológusba kapaszkodva igyekeztem újra és újra nekiszaladni a kezeléseknek, de többnyire mégis csak bejött ez az elmélet. Bizalmat, hitet vittem bele az együttműködésbe, aztán mégis csak kiderült, hogy a borderline-ok a legrosszabb páciensek.

Valahogy mindig túl sok lettem, túlságosan kapaszkodtam minden szavukba, végül már a nyugtatásuk nélkül egészen elvesztem. Egy idő után ez nekik nem volt kényelmes, és leépítettek. – Sajnos úgy látom, ez a pszichoterápiás kapcsolat nem fog működni, talán önnek is könnyebb lesz, ha más szakembert keres. Egy nagy frászt könnyebb. Neki lesz könnyebb, mert nem kell elviselnie azt, amibe meggondolatlanul belement. Nekem csak újabb törés, újabb sérülés, hogy már megint kidobtak, egyszerűen senki nem visel el. És jönnek a kérdések. Atya Isten, én ennyire kibírhatatlan vagyok, hogy már egy hivatásos segítő is inkább megszabadul tőlem? Könnyen lehet, hogy tényleg őrjítőek vagyunk, ezért kellene a szakembereknek jobban meggondolniuk, valóban vállalnak-e minket, ismerniük kell saját képességeiket, nekik kell a legjobban tudniuk, mennyit ártanak vele, ha pont azt az embert dobálják jobbra-balra, akinek alapproblémája, hogy sérült a biztonságérzete. De most jön a másik oldal. Nekünk is együtt kell működnünk. Ha azért dobnak ki, mert teszünk rájuk, akkor – hadd ne kommentáljam. Nem a szakember tehet róla, ha a páciense a kezeléseket ellinkeskedi, nem őket akarom okolni. Csak a miértekre próbálok választ találni, miért kellett nekem több mint harminc szakember felé megnyílnom, nem hiszem el, hogy mindössze egy vagy kettő tartott ki mellettem évekig. Annyira azért nem vagyok rémes. A mai betegellátó rendszer sem kedvez nekünk, szerintem igazi fejlődést csak az érhet el, akinek van pénze heti háromszor kb. háromórás kezelést megfizetni. Ennyivel már lehet haladni, ennyivel már a pszichológus vagy pszichiáter is lát annyiszor, hogy tényleg észrevegye mi a problémánk. Aztán persze ezt lehet redukálni. Már elnézést, de a heti ötven perc szart sem ér. Azt meg már felesleges is említenem, hogy nem létezik még igazán hatékony kezelési módszer a borderline-ok részére – lehet, hogy tévedek, én még sosem találkoztam ilyennel –, pedig nem mellékes, hogy milyen terápiával próbálnak minket gyógyítani. A család, a barátok ilyen szempontból jobb terepnek bizonyulnak, mert sokkal kisebb az esély, hogy elhagynak minket, vagy rövid úton leépítenek. Nélkülük amúgy se megy. De ha a család elzárkózik,

vagy neurotikusabb, mint mi, akkor csak a szakember jöhet, és bizony elég rémes, ha ő is kiszáll a játékból, és magadra maradsz. Sosem szabad egy helyen lereagálni minden érzésünket. Sosem szabad csak egy embert piedesztálra helyezni, és tőle függni. Ezt úgy írom, mintha osztanám az észt, pedig még ma is függök én is, és régen még inkább szenvedtem attól, ha az egyetlen személy, akiben bíztam, elhagyott. Nem akarok bort inni és vizet prédikálni, inkább azt írom, hogy én mostanában hogyan próbálkozom. Hülye dolognak fog talán hangzani, de ha nekem létezik valaki, akin egész érzelmi életem kiélhetem, úgy teszek, mintha nem is létezne, és gyorsan keresek valaki mást. Így már kettő lesz. Aztán mindkettőt boldogítom egyszerre. Ha egyik megszökik, nem várom meg, míg a másik is elrohan, hanem máris újat keresek. Szóval több vasat tartok a tűzben. Életemben először most két barátnőm is van már pár éve, és bár nem tagadom, drasztikusan és sarkítva írom ezt a tanácsot, a valóságban nem ennyire tudatosan és ilyen kihasználásszerűen, számítóan működik mindez. Nem így van. Fontos, hogy ma már arra is törekszem, hogy egy kapcsolat ne csak egyoldalú legyen, ne mindig rólam szóljon. Megengedem, hogy a másik is terheljen. Régen szinte kétségbeestem, ha nem rólam volt szó, úgy éreztem, hogy nem is számítok. Egyesek önzőségnek vélték, hogy újra és újra magamra irányítottam a figyelmet. Valójában azért tettem, mert csak így éreztem, hogy fontos vagyok. E nélkül elvesztettem az önbizalmam. Legalább tíz éve nem vagyok ilyen, bár bevallom, ha véletlenül ma is társaságba keveredek, és szinte alig kerülök említésre, rögtön produkálni kezdem magam, hogy vegyenek már észre. Ha meg nem, akkor elkönyvelem, hogy ez az este csak kidobott idő volt, jön a bűntudat, hogy inkább otthon kellett volna maradnom. Már tudom, hogy ilyenkor nem arról van szó, hogy mellőznek, de azért még mindig egy kicsit összetörök, ha nem én vagyok a középpont. Ekkor, a társaság ellenére is magányosnak érzem magam, jön a kisebbrendűségi komplexusom, az önértékelési problémám, és a „nem szeret senki sem”. Hál Istennek, azért egyre kevésbé jellemzően.

És itt akarok leírni valami fontos különbséget. A magány és az egyedüllét nem ugyanaz – sokan összekeverik. Ha egyedül vagyok, akkor nincs senki körülöttem, attól magányos még nem feltétlen leszek. Magányos viszont a legnagyobb társaságban is lehetek. A legrosszabb pedig, ha egyedül vagyok magányos. Én kitűnően tudok szenvedni a társas magánytól is, nem kell nekem ehhez egyedül lenni. Többek között ez az oka annak, hogy nemigen járok emberek közé. Kevés az a hely, ahol úgy érzem, rátaláltam a hozzám passzoló társaságra. Régi tapasztalataimból kiindulva pedig nem megyek oda, ahol tudom, hogy csak elszigeteltebb leszek. Szelíd öntörvényű vagyok, nem kell engem követni.

17. Régi tüneteim mai formában Egyedüllét és a változás Anyuval tegnap rendesen összevesztünk. Késő este közölte velem, hogy másnap csak este találkozunk, mert mire én reggel felébredek, addigra ő elmegy ezer helyre, ügyes-bajos dolgait intézni. Külön élünk tíz éve, mert ő a párjához költözött, de most náluk nyaralok. Veszekedni kezdtem, hogy hogy képzeli, hogy csak most szól. – Egy napot kibírsz egyedül, nem? – kérdezte. Nehéz volt megmagyarázni, hogy egyrészt nehezen, másrészt meg időben kell szólnia, ha egyedül akar hagyni, mert fel kell rá készülnöm. Ki kell találnom, meg kell szerveznem, mi lesz velem. Aztán tényleg rossz volt, mikor elment. Itt nyaralok majdnem két hete, megszoktam, hogy családban vagyok, van kihez szólnom, biztonságban érzem magam. Megriasztott a tény, hogy egyedül maradok. Nekem mindig az a riasztó, ami más, mint az éppen megszokott. Ha hetek óta elvagyok otthon reggeltől estig egyedül, és a saját kis szertartásaim szerint élem a napjaimat, akkor attól érzek kisebb gyomorgörcsöt, ha anyám bejelenti, hogy meglátogat. Na de visszatérve, most túlteszem magam ezen, nem borulok ki. Kicsit görcsbe áll a gyomrom, aztán tudomásul veszem, mérges leszek, miért ilyen nehézkes ez nekem lelkileg. Van ennél nagyobb gondom is. Nemsoká végleg haza kell mennem. Jön a pótfelvételim

– ami ugyan tudjuk mindannyian, hogy teljesen felesleges, de azért elmegyek, mert látni szeretném, tudnak-e a szemembe nézni a tanáraim, mikor újra egy nyilvánvalóan lehúzott fiktív pontszámmal utasítanak el. Meg aztán a nyárnak is lassan lejár a szavatossági ideje. És félelmetes a gondolat, hogy újra visszacsöppenek a saját életembe. Egyedül leszek megint, és amit végre sikerült megszoknom, most újra kell tanulnom. Szorongással tölt el. Inkább maradnék. Aggódom mi lesz velem, hogy fogok tudni újra megbirkózni azzal, hogy egyedül kelek és fekszem, hogy meg kell válnom a biztonságtól, amit az ittlét jelentett. Most, hogy az egyedüllét már hosszú évek óta a társam, csak szomorúan és megadóan legyintek, ha arra gondolok, mennyire szeretnék a nap 24 órájában azokkal a személyekkel lenni, akiket a legjobban szeretek. Ez lehet egy vagy kettő, több nem. Kezdetben a szimbiotikus állapotom csak anyámra terjedt ki, később minden vágyam az volt, hogy azzal az emberrel töltsem minden időmet, akibe szerelmes vagyok. Úgy éreztem, soha egyetlen percre nem tudnám őt elengedni, és nem is lenne senki másra szükségem. Mindenki, akit eddig szerettem, azt hitte, elkényeztetett vagyok, mert úgy csimpaszkodtam beléjük, hogy szinte egy percre sem akartam elengedni őket. Mindig azon ravaszkodtam, hogy tudnék még több időt tölteni velük. Sokszor tettem úgy, mintha véletlenül futnánk össze, pedig pontosan tudtam, mikor merre van dolguk. Követni nem szoktam őket, csak épp ismertem már annyira az útjaikat, hogy sejtettem hol botolhatok beléjük Azt éreztem, ha nem lehetek velük, semmit sem érek, és hogy egyszerűen képtelen vagyok nélkülük létezni. Nem csak úgy szerelmes értelemben, hanem szó szerint. Ha nem lehettem velük, olyan szorongást, tehetetlenséget és nyugtalanságot éreztem, hogy teljesen elveszetem. Akkor voltam a legmélyebben. Aztán, ha újra láthattam őket, az több volt nekem, mint egy „normál” embernek, akkor annyira szorítottam őket – képletesen –, hogy észre sem vettem. Ha pedig nem volt kit szeretnem – olyan szinte sosem volt –, akkor egyrészt iszonyú volt, hogy nincs senki, akire legalább gondolhatok, másrészt fellélegeztem, hogy nincs az az állandó nyugtalan és kínzó, vágyakozó sóvárgás, vajon mikor láthatom már végre. És mivel ezek

mindig csak viszonzatlan szerelmek voltak, így még inkább fájt minden perc – még az is, ami jó volt –, mert nem mutathattam ki a valódi érzéseimet. Egy tanárnőnek? És még ha mutathattam volna is, reménytelenségre ítéltetett az első pillanattól kezdve, legszívesebben átöleltem volna, holott még csak meg sem érinthettem. Huszonkét éve szeretek így. Szinte soha nem mutathattam ki, mit érzek, ha egyszer-egyszer vállaltam is, az is csak kín volt, az állandó sóvárgás teljesen felemésztett. Úgy vágytam rá, hogy szeressen már valaki, ez volt életem egyetlen kérése, hogy társam legyen, mégsem kaptam meg sose. Nem akartam én sem magas beosztást, sem nagy befolyást, sem házasságot, sem gyereket, már hároméves koromban megmondtam a szüleimnek, hogy nekem nem lesz gyerekem. Én mindig csak a társra vágytam, arra az emberre, aki önmagában is elég nekem. Magányt és fájdalmat érzek, ahogy leírom mindezt, mérhetetlen ürességet, kínt és űrt. Mindig is értelmetlennek éreztem az életem, ha senki sem lehetett mellettem. És folyton egyedül vagyok. Minta mindig azt akarnám elkerülni, hogy még egyszer ilyen heves és viszonzatlan érzésnek tegyem ki magam. Annyira felemészt, hogy egyrészt rohannék bele, azt sem bánnám, ha elégek, másrészt menekülök a fájdalom elől, nem megyek sehova. És ez annyira ellentmond a betegségemnek. Emberekkel kellene magam körülvenni, hogy a diagnózisnak megfeleljek. Talán. Szerintem én ezen már túlmentem. Rosszabb vagyok, mert én már ezt is feladtam. Mert én már ettől is félek. Mert én inkább már csak a kifogásokat lesem, hogy ez elől is kitérjek. Végül saját választásom lett, amitől féltem. Ennyire nem bírjuk mi a sebeket? Önként helyezkedtem bele abba a sorsba, ami egykor a legnagyobb feladatot és kihívást jelentette. De tudom, mi a baj. Az se jó, ha másokon lógok, az se, ha csak magamnak élek. Ez a lehetetlen középút mindig az, amit képtelen vagyok megtalálni. Néha azt érzem, be kellene költöznöm valami valóság show-ba, hogy megtanuljak a nap minden egyes percében több emberhez egyszerre alkalmazkodni. Vagy ez, vagy a magány. A normális életet, mint olyat, el sem tudom képzelni. Munka után barátok, este család, hétvégén rokonok. Soha életemben nem

voltam képes ilyen tipikus séma szerint élni. Vagy ráakaszkodtam fűre-fára, vagy oké, akkor egyedül. Most sem tudom elképzelni, hogy hetente egyszer-kétszer-háromszor barátokkal találkozzam, az nem éri meg, akkor inkább egyedül. Az csak felbolydítja a megszokott életritmusomat. Semmire se jó. Ha ebbe végre beleszoktam, akkor hagyjanak már így. Csak ne kelljen változtatni. Mert az ezerszer rosszabb, mint ami biztos. Így vagyok az utazásokkal is. Minden vágyam, hogy a legszebb helyekre eljussak, és csak menjek, menjek, hátra se nézzek, de ha Isten őrizz, véletlenül mégis lehetőségem adódik pár napra kicsit kimozdulni, olyan szorongást kapok, hogy képes vagyok visszafordulni. Ezzel világ életemben így voltam. Tavaly egész tavasszal azt terveztem, hogy nyáron anyuékhoz költözöm, aztán jött a nyár, és vontatóval kellett leszállítani. Folyton azt kérdeztem anyutól, helyesen döntök-e. Hetekig nem voltam egy pillanatra sem egyedül. Aztán amikor hazajöttem, plusz valeriána kellett, hogy elviseljem az elválást. Napokon át szorongtam a tudattól, hogy ismét egyedül kell lennem. Most hónapok óta írok itthon egyedül, remekül vagyok. Frászt kapok, hogy ha jön a nyár, vajon mi lesz. Röhögök magamon, hogy hogy lehetek ilyen hülye, de ez van. Annyira ragaszkodom a megszokotthoz, hogy az már abnormális, csak ott érzem magam biztonságban és védelemben. Szélsőségek Nagyon küszködök a szélsőséges hangulataimmal. Ugyanaz a gondolat vagy külső inger két teljesen más időpontban, két különböző hatást tesz rám. Ha egész nap egyedül vagyok, akkor is zavaró, de kifejezetten hiteltelenné tesz mások szemében, ha társaságában jön elő. Sokszor megesett már, hogy a legnagyobb érzelmi kiborulásomban megbeszéltem valakivel egy találkozót, de mire odaértem teljesen helyre billentem. Rém idegesítő, hogy ilyenkor azt hiszik, megjátsszuk magunkat. Persze búcsúzás után nem garantált, hogy a jó kedély megmarad. Legtöbbször pont ellenkezőleg. Nem egyszer előfordult már, hogy pár óra múlva megint ugyanolyan negatív hangulatba kerültem, mint előtte. Fogalmam sincs, mit kezdjek

ilyenkor magammal. Az ember már azt hinné, hogy elmúltak a fellegek, majd hirtelen minden bejelentés nélkül ott a vihar. A legkülönbözőbb félelmeim, gondolataim uralkodhatnak el rajtam ezekben, a szélsőséges periódusokban, és borzasztó, hogy még csak meg sem jósolhatom előre, mikor történik majd. Például, eszembe jut egy jelenben meglévő problémám, és teljesen ledermedek. Végletesen, kínzó gyomorgörccsel élem át. Úgy érzem, soha az életbe nem fogok tudni tőle megszabadulni. Szinte a sírógörcs környékez, sehogy sem bírok átvergődni rajta. Mérgemben legszívesebben felpofoznám magam. Aztán eltelik néhány óra, a probléma ismét eszembe jut, de már csak mosolygok. Nem értem, hogy nemrég miért jelentett gondot. Majd 30 perccel később a gondolat újra megkörnyékez, én pedig azt érzem, meg fogok bolondulni, ha ez így marad. Azonnal felhívnám a pszichológusom. Régen meg is tettem, de rájöttem, hogy a világon semmi értelme, mert öt perc alatt a rémképek elszállhatnak, a pszichológus meg csak helytelen következtetésekre jut. Nincs is nekem semmi bajom, csak sajnáltatom magam. Ez a tünet már húsz éve kínoz. Mindig felmerül valami aktuális marhaság, amin minden rosszindulatú feltételezés ellenére is bosszantóan sokáig rágódom. Aztán olyan nyugalommal teszekveszek, mintha nem is én lettem volna az a szerencsétlen, aki tíz perccel ezelőtt még szinte a haját tépte kétségbeesésemben. Ilyenkor nem bírom elviselni magam. Még mindig nem találtam rá megoldást, hogy hogyan szűntessem meg, de az az utálatos idő, ami olyan idegesítően lassan pereg, hogy néha üvölteni tudnék, ismét bebizonyította, hogy a megoldás egyik része megint csak ő lehet. Húsz év után ugyanis azt érzem, hogy kicsit könnyebb lett. Remek! Még húsz év, és nyugdíjas leszek – muszáj nekem ezt az egészet végigcsinálnom? A betegségem legelején ez a problémám szinte központi szerepet kapott. Nem csak azért, mert jóval nagyobb méreteket öltött, hanem azért is, mert a mainál sokkal gyengébb önkontrollal párosult. Ma elintézem a nehezebb időszakokat egy-egy kétségbeesett szorongással, kéztördeléssel vagy percekig tartó kizökkenéssel, míg régen ez akár az önkárosítás gondolatáig is fokozódott. Ez azonban

legtöbbször szerencsére megmaradt gondolati szinten, mégis olyan gyenge önkontrollal rendelkeztem, hogy indulatos sírásba és üvöltözésbe csapott a szélsőséges hangulatom, borultak a ruhásszekrények. Egy kívül állónak nehéz megmagyarázni, hogy semmire sem megy vele, ha ilyenkor azt mondogatja, hogy uralkodj magadon. Nekünk, akiknek egyik alapproblémánk, hogy erre szinte képtelenek vagyunk. Ezzel még inkább kiborít minket. Tudunk uralkodni az érzelmeinken, ha kisebb dolgokat nem sikerül elérnünk, vagy ha apróbb feladatokban hibázunk. De azon a legbelülről érkező kifejezetten kínzó, gyötrő érzésen, ami úgy érezzük, átmegy az egész testünkön, ami kiszedi a gyomrunkat, belülről üt, és szabadulni akar, azon nem tudunk. Megterhelően sok idő kell hozzá, és nagyon fájdalmas. Az örömmel pont ilyen szélsőségesen vagyok. Nincs olyan érzelmi tényező az életemben, ami akár csak néhány napos stabilitást hozna. A jókedv és az felszabadultság épp oly múlandó, hiába hajszolom az állandóságot. A környezetemet az őrületbe kergetem, és bár nem gondolnák, magamat még inkább. Ha valami problémám van, egyszer segítséget akarok kérni, máskor azt gondolom, minek? Semmi bajom. Sok gondom akad a helyzetek megítélésével kapcsolatban is. Nem Iátok át bizonyos dolgokat. Nem látom a fától az erdőt. Az eredmény ugyanaz, megmagyarázhatatlan és kiszámíthatatlan, szélsőséges hangulat. Egy példa rá: a főiskolán volt egy tanárnőm, már írtam róla korábban. Nagyon kedveltem. Mindketten elég impulzív természetűek vagyunk, ezért gyakran összecsaptunk. Egyik alkalommal, diplomaosztó előtt pár hónappal a szokásosnál is nagyobb vitába keveredtünk, de ugyanekkor pont ebben a vitában derülhetett volna ki számomra az is, hogy ez az ember minden hülyeségem ellenére kedvel. Hát nem vettem észre. A veszekedés után tehetetlenségemben és félelmemben, hogy megint mindent elszúrtam, visító hangos sírással a fősuli melletti parkban lévő bokrok közé rohantam, szerencsére ezt már senki nem láthatta. Azt éreztem, hogy a testemet szét akarja robbantani egy olyan erős

fájdalom, amit lehetetlenség megszüntetni. Végighúztam a csuklóm a tüskés ágakon. Arra gondoltam, ha kívül átélem a fájdalmat, belül kisebb lesz. Mintha azzal kirakhatnám magamból. A fájdalom maradt, a csuklómat felhorzsoltam. Órákig zokogtam a bokorban. Pontosan azt éreztem, hogy örökre vége mindennek, soha többé nem áll szóba velem. És jaj, hogyan is fogom kibírni a szeretete nélkül, mi lesz velem, ha mostantól úgy tesz majd, mintha nem is léteznék? 3-4 óra alatt sikerült hulla fáradtra bőgni magam. Kimásztam a bokorból, és kerestem egy padot. Szinte csak támolyogtam. Leültem. És ahogy ott ültem perceken keresztül, egyszer csak jött az a „másik tudatállapot”. Lassan átvette a végletes, a tehetetlen helyét, szinte kényszerített, hogy újból végiggondoljam a történteket. Mi is volt? Vitatkoztunk. Én elmondtam, hogy megbántott engem, ő meg elmondta, hogy ezt el kell fogadnom, mert nem kivételezhet velem. Aztán ezen összevesztünk. Ő megőrizte tanári tartását, én meg megőriztem borderline énem. És ezzel egy centit sem mentünk előre. Aztán? Aztán a parttalan vita után ő lelépett és búcsúzólag rám mosolygott. Megbolondultam? MI A BAJOM? Mi a nyavalyának bömböltem én ezért három órán keresztül? Vitatkoztunk, lezárta, elment, rám mosolygott. A döbbent felismerés után, hogy még akkor is kedvel, ha ellenszegülök, három nagyon felszabadult és boldog óra következett. Úgy repkedtem a parkban, mint aki egy madarat kerget. De hát szerethető vagyok, bármit is teszek! Nem hogy semmi baj nem történt, de még jó is! Kiderült, hogy szemtelen magatartásom ellenére is van valaki, akire számíthatok! Ebben a 180 fokos ellentétben élvezkedtem néhány óráig, majd annyira kimerültem, hogy úgy döntöttem haza megyek. Másnap, ébredés után olyan voltam, mintha előző nap nem történt volna semmi. Ja, igen, egy nagyon kedves tanárnőmmel összekülönböztünk, aztán ő kedvesen biccentett, jelezvén, hogy minden rendben – ennyi. Felidéztem a tegnapot – nem vagyok skizo – mi, borderline-ok emlékszünk mindenre. Arra is, mikor a bokorban zokogtam a felhorzsolt kezemmel, arra is, mikor három órával

később a madarakkal együtt repkedtem. És ott ülök másnap reggel az ágyamon, bágyadtam bambulok magam elé, és valahogy nagyon de nagyon de nagyon nem értem ezt az egészet. A szélsőséges hangulatokkal nagyon összefügg, hogy a szélsőségeket nem csak a saját végletességükben élem meg, de még el is túlzom őket. A nem túl jelentős helyzeteket is abnormális mértékben, felnagyítva élem meg. Így aztán tényleg áthidalhatatlan szakadékokat hozok létre. Ez mindig is így volt. Hol enyhébben, néha riasztóbban. Ezért is tűnik viselkedésem sokszor megdöbbentőnek, még a saját családom számára is. Néha leesik hetekkel később, hogy hülye voltam, legtöbbször azonban nem. Na jó, mára már egyre többet. Sokszor előfordul, hogy történik valami jó az életemben, ami másnak természetes, én meg képes vagyok belehalni a boldogságba. Anyám egyszer-egyszer nálam alszik, ha másnap korán van órája. Előző este elmondja a másnapi teendőket, figyelmeztet pár életszerű dologra, majd menne aludni, másnap korán kel. Én azonban mániás fázisban vagyok, nem szabadul tőlem. Mesélek, áradozok, épp csak valami kellemes élményt éltem meg, de teátrális jelenetet bemutatva viszem színpadra, és úgy túlzom el a történteket. Anyám, mint álmos közönség lesi, vajon tud-e még valamennyit aludni. De nem tudom lezárni mondandóm, folyik belőlem a szó. És olyan átéléssel mesélem, minta aznap esküdtem volna oltár előtt. Órák telnek el. Mikor már én is elfáradok, kedvesen figyelmeztet még, hogy holnap is van élet, de hirtelen felmorgok. – Hagyjál már békén ezekkel, a szarokkal, hát nem is érted miket meséltem? Előfordul, hogy másnapra rájövök, mi is volt tulajdonképpen anyám baja. Néha nem. És ha még csak az örömmel lennék így. Mert Isten irgalmazzon minden lénynek, aki a közelemben van, ha valami negatív történik velem. Nemcsak ókori drámaként vázolom a helyzetet, de ezerszer el is ismétlem. Kitörök, robbanok, felnagyítok, és nem tűröm, hogy közönségem csak osztott figyelemmel kísérje az előadást. Ahhoz viszont nincs elég önbizalmam, hogy ezt másokkal is megtegyem. Jobbára csak a szüleimet részesítem abban a megtiszteltetésben, hogy az ilyen jellegű bemutatóimra színház

bérletet kapjanak tőlem. A többi élőlénynek csak úgy prezentálom, mintha valami teljesen jelentéktelen dolgot éltem volna meg. Amennyire Istennek érzem magam a szerepemben a szüleim előtt, legalább annyira senkinek más halandó szemében. A kellemetlen dolgok éppen ilyen túlzó hatással vannak rám. Az átmeneti kisebb nehézségek valódi világkatasztrófának számítanak. Régen ingerlékenységet, dühöt, síró rohamokat váltottak ki, manapság megúszom egy kiborulással. A fősuli erre a legjobb példa. És bizony elég hiteltelen és hihetetlen az, ha negyed óra különbséggel ér jó és rossz hír egyszerre. Először annyira elszállok, hogy egy lábbal sem érintem a talajt, utána olyan képet festek, mint aki elvesztette egyik rokonát. Teljesen bolondnak néznek. A helyzet már csak akkor igazán kellemetlen, ha fordított sorrendben történnek az események. Ha előbb ér a rossz hír, aztán a jó. Ebben az esetben a totális összetörtségem mennybéli eufóriába csap át. Azért rosszabb ez a változat, mert az emberek nagyon hajlamosak ilyenkor azt hinni, hogy azért lettem egy pillanat alatt repkedő madár, mert a negatív esemény egyáltalán nem érintett meg. – Nézd már, de jól van, nincs is semmi baja! Jaj Istenem, ha tudnák, hogy pont ellenkezőleg! Annyira megérintett, hogy abnormális módon kiborultam, csak épp jött egy ellentétes érzelem, ami nem kiegyenlítette, hanem végletekbe sodorta a történteket. Túlságosan is megéltem, de amilyen hamar érkezett, úgy el is ment. Nem voltam képes egyensúlyba hozni a külső hatásokat, az integráció helyett inkább kettészedtem, és két külön tudattal éltem meg. Nem, nem - ez nem a tudathasadás! Jól emlékszem minderre. Mindössze szinkronba hozni vagyok képtelen. Vagy inkább azt mondanám, mivel semmilyen érzelem nem vált ki belőlem stabil érzéseket, összedől, mint egy kártyavár, nincs folyamatosság, a kilengések elkerülhetetlenek. Van ennek a tünetnek jó oldala is. Na nem az, hogy az örömöm nyomtalanul képes eltávozni, hanem, hogy a bánatom is. Persze nem minden esetben. Azért pár dologban én is normális vagyok… Tompaság Bizonyos helyzetekben jelentkező problémám az is, mennyire tompa és érzelem nélküli vagyok. Nem emlékszem, régen

ez mennyire volt jellemző rám, de manapság néha olyan dolgokat fogadok teljes apátiával, amire elvileg valahogy reagálnom kellene. Például egy telefonbeszélgetés lezajlása még a napokban is furcsa szituációkat produkál. Anyám meséli, hogy milyen napi problémái akadnak, milyen ügyes-bajos tennivalókat kell intéznie, mi a fontos, mit kell megtárgyalnunk. Hallom, hogy beszél, értem is, amit mond, de nem ér el a súlya az agyamig. Máskor komoly témákat említ, én meg csak napokkal később jövök rá, vagy talán soha, tulajdonképpen miről is beszélt Valahogy képtelen vagyok attól megijedni, hogy sosem volt munkám, és ez talán azzal is jár, hogy nyugdíjam se lesz. Nem érzem át a tényt, amivel mindenki riogat, hogy ha nem találok állást öregkoromra nem lesz miből megélnem. Írom, értem, hallom, kimondom, de nem érzek semmit. Kimondom újra, hangosan, de nem vált ki belőlem érzelmet. Sem félelmet, sem aggodalmat, egyáltalán semmit. Persze vonatkozik ez más témára is. Ijesztgetnek, ha nem lesz gyerekem, boldogtalan öregasszonyként végzem. Mondanám, hogy egyrészt már most is az vagyok, de minek beszéljek, ha nincs érzelem. Ez nem azért van, mert akadnak dolgok, amiket nem akarok tudomásul venni. Ilyen is létezik, mint minden embernél, de ebben az esetben fellép valami érzelem, amire legyintek, struccpolitikát hajtok végre, megérintenek a szavak, éppen csak nem akarom, hogy tegyék. Ez a különbség. Ha valamire érzéketlen vagyok, azt úgy kell elképzelni, ahogy írom. Olyan, mintha nem is mondanának semmit. Olyan, mint amikor depressziós voltam, és történhetett bármi örömteli dolog, nem tudtam nevetni. Nem jutott el az agyamig. Mint amikor valaki temetésről jön, és viccet mondanak neki. Érti a poént, de azt várhatod, hogy még kacagjon is. Nem egyszer kerülök konfliktusba a családommal, és persze néha másokkal a tompaságom miatt. Két világ Nemrég jártam a pszichológusomnál. Sokszor ugyan évekig a közelükbe se megyek, néha hetente is szükségem van a kontrollra. A pszichológusos látogatásaim épp oly rapszodikusak, mint maga a betegségem. Néha csüngök rajtuk, máskor úgy érzem, minek nekem az okoskodásuk. Néha én vagyok a király, és azt érzem mindenki

hülyébb nálam, máskor meg csecsemőként menekülök hozzájuk, mert kiszolgáltatottnak, és védelemre szorulónak érzem magam. Pár hónapja újabb szerencsétlen analitikust boldogítok. Egyik kezelésem végén megállapítottam, hogy még mindig milyen sebezhető vagyok, mennyire megijeszt mások véleménye, mennyire sárba tiprom még a saját gondolataimat is, ha az különbözik másokétól. Kifejtett valamivel kapcsolatban egy gondolatot, ami persze csak az ő véleménye, semmi más, egyéni meglátás, de én mégis rögtön készpénznek vettem. Úgy gondoltam, úgy is neki van igaza. Teljes szorongással reagáltam az elképzeléseire. Figyelembe se vettem, hogy ez csak egy vélemény, nekem akkor ez tökéletes valóságnak tűnt. Ha ő így gondolja, így is van. Hallgattam a szavait és éreztem, ahogy rám tör a félelem. Az agyam elkezdett szorítani, lüktetni, és egy kis hányinger környékezett. Megrémültem. Annyira nem bíztam saját elképzeléseimben és a saját gondolataimban, hogy teljesen elveszettem a lábam alól a talajt. Egyáltalán nem normális dolog, hogy ilyen szélsőséges érzelmekkel reagálok a különböző álláspontokra. Ez annyira irreális. Másik példa erre a mindenkinél alacsonyabb rendűnek érzem magam hozzáállásra, mikor olvasok valamit az interneten, például egy fórumon. Van egy meglátásom, egy szubjektív elképzelésem, egy adott témával kapcsolatban, és közben azt látom, hogy mások mennyire másként gondolkodnak ugyanerről a dologról. Erre rögtön elvetem a sajátomét és megijedek. Nem tudom, miért. Aztán még vagy napokig kísértenek az illető szavai, a fejem felett lebeg az erős félelem. Félóránként eszembe jutnak az olvasott mondatok, és nem tudok tőlük megszabadulni hetekig. A véleménykülönbözőség normális dolog, és ha nem a számomra leginkább kardinális kérdésekkel kapcsolatosak, akkor egyáltalán nem zavarnak. Akkor válik fontossá a szerepük, ha az általam legfontosabbnak tartott témákban nyilvánulnak meg. Egy harmadik példa erre a tünetemre, mikor személyesen beszélgetek valakivel, aki más álláspontot képvisel. Megrémülök. Félni kezdek. Régen ilyenkor agresszívan kitörtem, üvöltöztem félelmemben, arra vártam, hogy vonja vissza a szavait, mert különben nem tudok magammal azonosulni. Nem bírom

elviselni azt az ellentétet, ami köztem és mások, azaz az egészséges világ között képződik. Fel kell oldjam valahogy. Zsaroltam vitapartneremet, hogy ne mondja ezt, ne mondjon ilyeneket, különben addig nem hagyom békén a kérdéseimmel, míg nem nyugszom meg. Onnantól kezdve hetekig nem voltam magamnál. Állandóan azon görcsöltem, hogy akkor most kinek van igaza. Neki vagy nekem. Folyton előhúztam az agyamból a beszélgetést, és erősen nyugtattam magam. Régen történt. Majdnem húsz éve. Évekkel később teljesen átfordultam. Ha olyan véleményt hallottam valakitől egy adott témával kapcsolatban, ami gyökeresen ellentétes volt az enyémmel, akkor egyszerűen meg sem szólaltam, csak elindult bennem egy nagyon mély szorongás. Félrevonultam és emésztettem magam. Sírni nem igazán tudtam, csak szorított a halántékom, reszkettem, a fejem, mintha satuba szorították volna, hányingerem lett, a gyomrom émelygett. Teljesen kiborultam. De már nem látványosan, azt minek, úgysem értik. Azt mondták, nem lehet velem beszélgetni. Hát nem is. Volt aztán egy olyan időszaka az életemnek, amikor ez a félelmem mások véleményétől úgy nyilvánult meg, hogy meg sem hallgattam őket. Pillanatok alatt leléptem, ott hagytam csapot-papot. Támadtak, hogy önző vagyok, mert nem hallgatok meg másokat. Jézusom – gondoltam magamban –, ha tudnátok, hogy mennyire nem erről van szó. Én csak be vagyok pánikolva attól, hogy mi lesz, ha ti mást gondoltok, mint én, hogy fogom tudni áthidalni azt a szakadékot, amit a ti véleményetek és az enyém közti szakadék képez. Hogy fogok tudni szorongás nélkül megbirkózni azzal, hogy egyedül vagyok a saját nézeteimmel, és hogy fogom tudni elhinni, hogy én is számítok? Hogy lehet azt a tudatot megélni, hogy létezik a kettősség, és hogy lehet ebben a feszültségben élni? Mára már sokat fejlődtem. Legtöbbször teljes apátiával hallgatom, ha valaki velem ellentétes álláspontot képvisel. Érzem magam annyira egész embernek, hogy tudjam, az az igaz, amit én gondolok. Ha meg nem, hát kit érdekel. Sajnos a legfontosabb kérdéseimmel kapcsolatban azonban közel sem vagyok ennyire nyitott. Dühödt időszakaim ugyan már nincsenek, de a szorongás fellépése még

mindig előfordul. Összerezzenek, meg sem szólalok. De ez már nem az a szorongásos fázis, mint régen, és már nem is tart hetekig, csak percekig. És ráadásul jóval enyhébb is. Aztán győz az agyam. Tojok rá, mit mondanak, mert tudom, csak így kerülhetem el, hogy eluralkodjon rajtam a depresszió és a félelem. Ilyenkor persze meg azt vágják a fejemhez, hogy nem törődöm mások véleményével. Elkeseredem. Nem képesek megérteni, hogy megint nem erről van szó. A szorongástól akarok ilyenkor megmenekülni, attól a kiszolgáltatottságtól, hogy hetekig nyugtatót kelljen szednem azért, mert valaki mást mondott, mint amit én, és én ezt nem tudtam feldolgozni, bármennyire is küszködtem. Hát nem értitek, mit okoz ez bennem? Én ezt nem akarom! Nem jó nekem! De nincs más választásom. Ti vajon mit tennétek, az én helyemben, ha azt éreznétek egy másik személy gyökeresen más álláspontja hallatán, hogy a halántékotok összeszorul? Hányingeretek lenne, és arra gondolnátok, jobb lenne inkább meghalni, mint ezt elviselni? Ha az utána következő heteket úgy kellene eltöltenek, hogy reggel saját sírásotokra ébrednétek gyomorgörccsel? Ha a félelem uralná onnantól kezdve a perceiteket? Ha tudnátok, hogy fel kell hívni valakit naponta háromszor, hogy megnyugtasson, és a bennetek lévő ellentétet feloldja? Istenem, de nem értitek! Üvölteni tudtam volna, hogy értsétek már meg, annyira mérhetetlenül alacsonyabb rendűnek érzem magam ilyenkor, hogy már szinte megsemmisülök. És ha így van, akkor már nem is létezem. Ma már mélabús fájdalomba ment át a depresszió. Közel sem gondolom azt, hogy a véleménykülönbözőségek ilyen drasztikus félelmeket és összeegyeztethetetlen kettőségeket lennének képesek bennem előidézni. Azt mondom, oké, többet téged nem kereslek, te csak arra vagy jó, hogy fájdalmat okozz nekem. Hát így építem le a kapcsolataimat. Önvédelemből.

Sokat olvasgattam a szakirodalmat, hogy vajon ez a „hasadás” szimpla borderline tünet, vagy van benne esetleg némi kényszeres gondolatmenet is – mivel ugye kényszerbeteg is vagyok. A kettősség borderline-nak tűnik, a nyugtalanság lehet mindkettő, naponta többször felhívni valakit, hogy az ismétlődő kérdéseimre választ adjon, az pedig eléggé kényszeres jel - nem vagyok orvos! Stressz és biztonság Olvastam nemrég pár olyan sort a betegségemről, ami magyarázatot adott néhány kérdésemre. Észrevettem ugyanis korábban, hogy akkor vagyok hülyébb, ha valami stressz ér. Onnantól kezdve elindulok a lejtőn és rögtön minden problémám előjön. Nem úgy, mint egy átlagembernek, akit ha felmérgesítenek, akkor rezdülékenyebb lesz. Én arról beszélek, hogy ha kívül sérülök, abnormális mértékben szélsőséges lesz a hangulatom, a szorongásom megnő, elvesztem a biztonságérzetem, kontrollálhatatlanok lesznek az indulataim, kisiklik a normál helyzetítélő készségem. Én magam is tudtam, hogy ez abszolút nem normális, mindig is kiutat kerestem ebből a körforgásból. Mivel kényszerbeteg is vagyok, a legjobb kiútnak a kényszeres menekülés tűnt. De nem kimenekülni a stresszből, hanem eleve kikerülni. Ez annyira jól bejött, hogy egy idő után tudatosan kezdtem kerülni minden olyan helyzetet, amiben bármiféle stressz érhet. És így jobb lett, könnyebb, épp csak nem volt igazán élet, amit mindezzel elértem. Aztán döbbentem olvastam a szakirodalomban a következő sorokat: „A pszichotikus tünetek sokszor külső stressz hatására jelentkeznek. A megterhelés csökkentése javít a beteg állapotán.” Szóval mégsem struccpolitika, hogy menekülök, hanem „orvosi rendelvény”? Bármelyik is a kettő közül, nagyon megkeseríti az életem. Mert az rendben van, hogy kerülöm a stresszt, hogy dolgoktól óvakodom, de az már nem, hogy egy teljesen élhetetlen

életet erőszakolok magamra, csak hogy a biztonságomat megvédjem. Más megoldást még egyelőre nem találtam, addig is inkább tovább futok a stressz elől, mint hogy szembenézzek vele.

18. Önmagam ellen A mai életem teljesen más, mint a húsz évvel ezelőtti. Befordultam. Talán ez a legnagyobb különbség az időbeli két énem között. Az akkori nyitott és optimizmussal teli önmagam teljesen megkopott. Vissza akarom kapni azt az énemet, amelyik még éppen a betegség előtt áll, még éppen megmenthető. Mikor annak idején azt mondták az orvosok, hogy két-három év alatt teljesen rendbe jövök, akkor akár igazuk is lehetett volna. Elgondolkodtató, hogy mennyire gyerekcipőben jár ma borderline személyiségzavar kezelése, ha azt nézzük, hogy míg az első korházi zárójelentésemen csak a kényszerbetegség diagnózis szerepel, addig az egy évvel későbbin, már a borderline is ott díszeleg. 16-17 évesen még csak kényszerbeteg vagyok, aztán jön fél év pszichoterápia, majd néhány hónap kórház, orvosok, gyógyszerek, és egy évvel később meghozza gyümölcsét, borderline leszek. Rengeteg kételyt indít ez el bennem. Ha visszagondolok, az akkori tüneteimre – a 14-15 éves koriakra –, szinte jelentéktelennek tűnnek ahhoz képest, amit a második kórházi kezelés után produkáltam. Ha elolvasom a borderline jellemző tüneteit a szakirodalomban, akkor azt gondolom, akkor voltam utoljára egészséges, mielőtt orvoshoz mentem. Van egy olyan jellegzetes borderline tünetem, ami sosem múlt el. A mai napig sem. Az önmagam elleni fordulás késztetése. Míg régen ez szabályos öngyilkossági kísérletben nyilvánult meg, úgy húsz éve, mára átalakult. A főiskolán már úgy jelentkezett, hogy amikor a legnagyobb reménytelenséget, kétséget, félelmet és fájdalmat éreztem, a két vizsga közötti tíz perces szünetben egyszerűen nekifejeltem a kerítésnek. Nem tiszta erőből tettem, nem az volt a cél, hogy kórházba kerüljek, hanem megmutatni, hogy ne tegyék már ezt velem, mert nem bírom így tovább. Emlékszem, mikor fél óra késéssel visszakeveredtem a terembe, mennyire meg volt

döbbenve a társaság, hogy hosszú, barna csíkok húzódnak végig a fejemen. Az épületbe visszajutni, az sem volt éppen egyszerű dolog. Végletes borderline személyiségem olyannyira nem látta át lefátyolozott pillanatában a történteket, hogy cseppet sem érdekelt, hogy ez az utolsó vizsgám az évben, és ha nem jelenek meg, nem tudom megvédeni a szakdolgozatom, nem tehetek záróvizsgát és ugrott a diplomám. Ezzel az egy cselekedettel intéztem volna el magamnak, hogy egy évvel később végezzek. Nem tudtam felfogni. Ott ült az a lehetetlen szürke köd az agyamon, és akkora intenzitással éltem meg a jelent, hogy abba már múlt és jövő nem fért bele. Egyetlen szerencsémnek köszönhetem, hogy nem így alakult. Annak a tanárnőnek, akit már többször említettem, akitől kérdeztem, nem lettem-e nála kegyvesztett. Na és persze az évfolyamtársaimnak. Mikor észrevették, hogy eltűntem, beszélgetni kezdtek, mi lehet velem. Valaki megpendítette, hogy több nyugtatót is bevettem, megint más valaki utalt rá, hogy elég félelmetes állapotban látott. Közös gondolattal úgy döntöttek, meg kellene keresniük, nehogy ezen bukjon el minden, amit eddig tettem. A tanárnőm a legjobb barátnőm ajánlkozására nem tétlenkedett, utánam küldte az aggódó követet. Én épp a parkban támolyogtam, mint egy holdkóros, ő pedig tudta, hol keressen, jött, kézen fogott és visszarángatott a terembe. Vonakodtam, de aztán mégis mentem. Mikor beértünk, megfagyott a levegő. A diákok – nem voltak többen, mint tízen, gyakorlati vizsga volt – olyan rezzenéstelen, kővé dermedt arccal ültek, mintha tényleg nem létezett volna a világon mimika. A tanárnőm kedvesen leültetett, és miközben a legpocsékabb vizsgámat produkáltam – fogalmam sem volt róla mit teszek –, ő elnézően figyelte szerencsétlenkedésem. Nesze neked betegség! – itt sem hagysz már békén? Itt, ahol az életem tettem arra, hogy egészséges látszatot keltsek? Hát tessék, megkaptad! Ennyi volt. De vigyázz, mert innentől kezdve nem te döntesz, mert két lépéssel előtted járok majd, és ha látnám, hogy keresztbe teszel, megelőzlek, és inkább én omlasztom magamra a hegyet, saját akaratomból fedem fel a való énemet. Szólni fogok

előre, nyílt és őszinte leszek az emberekkel, soha többé nem engedem, hogy te mondd meg, minek mikor legyen vége! Nem szabad egy borderline-t túlságosan nagy teher alá tenni, ő nem egy pálma, aki szépen nődögéi majd alatta. Számomra beigazolódott, amit nem akartam, a betegség korlátai bizony léteznek, és ha úgy teszek, mintha nem így lenne, és hajtok keményen, mint az őrült, akkor a visszaesést kockáztatom. Az önmagam ellen való fordulást a tehetetlenség hozza elő. Úgy érzem, nincs más lehetőség a szabadulásra. Nincsenek sem megfelelő eszközeim, sem pedig megfelelő tapasztalataim arra, hogy lehet kiszabadulni, ezekből, a helyzetekből. Hogyan tudnám rendbe tenni a történteket, hogy rakjak rendet az agyamban, mit tegyek azért, hogy ezt az egészet feldolgozhassam. Egyáltalán hogyan kell együtt élnem azokkal a dolgokkal, amik megtörténtek, vagy amiket érzek. Azóta, azelőtt és aközben se volt olyan hónap – manapság inkább már félév – az életemben, mikor ne merült volna fel bennem, hogy tán jobb lenne nem élnem. Sajnos ma is akad úgy, ha szakad a cérna, hogy elgondolom, hogyan vetnék véget az életemnek. Ezek azonban nem komoly dolgok, nem kell megijedni, nem tenném meg, csak elgondolkodom. A gondolatra szükség van, mert akkor élem meg, hogy választhatok. Aztán elmúlnak a borús percek és ráeszmélek, én nem magamat akarom megölni, csak a betegségem. Ha megölöm a betegségem, akkor én se leszek. Én pedig akarok lenni. Ezért még vagyok. Nem fogom csak azért eltenni magam láb alól, hogy a betegségem is velem jöjjön. Így már nem jó üzlet. Menjen csak ő, megvárom, míg távozik, úgy is ő megy el hamarabb. Csak idő kérdése. Jaj, de nem szabad a betegségre ellenségként tekinteni. Itt él bennem. Ha őt nem fogadom el, akkor magamat sem. Ő csak egy kelletlen társ, akit már megszoktam, és akin idővel már viccelődöm is. Egy fickó, aki rám akaszkodott, aztán megszoktam, jól elvagyunk, néha már észre sem veszem, hogy ott kullog mellettem.

19. Az idő szerepe

Azon gondolkodom, milyen fontos az idő egy borderline életében. Nem az időjárásra gondolok. Idézem a szakirodalmat, hogy megmagyarázzam, mit is értek alatta. „Ha hosszú távon nem sikerül normális életet élnie, gyámoltalanná, befelé fordulóvá válik. Ilyenkor kényszeresen rágódik, vagy üresen szomorú.” – Ez a pár mondat annyira fedi nálam a valóságot, hogy jobban már nem is lehetne. A régi énemnek persze messziről sem volt köze ehhez az állapothoz, néha azt érzem, egy rigolyás vénasszony lett belőlem. Eleinte még sokkal több esélyt láttam arra, hogy a kezembe vegyem a saját életem, de egyre erőtlenebb vagyok. És minél inkább az vagyok, annál inkább perifériára kerülök. Attól meg még erőtlenebb leszek. Sajnos tényleg nagyon sokszor érzem azt az üres szomorúságot, szerintem ez váltja fel a tehetetlen erőlködést. És valóban kényszeresen rágódom mindenen, amin csak lehet. Mivel én kényszerbeteg is vagyok egyben, először azt hittem, hogy ez a kényszerbetegség egy újabb formája. Ha teszek valamit az életben, legyen az bármily kicsiny dolog is, rögtön megkérdőjelezem magam. Ez a tünet a borderline karrierem elején még nem létezett. Abból eredhet, hogy sok mindent vágnak a fejünkhöz, többet, mint az úgynevezett normálisoknak. Így az emberben könnyedén kérdőjelek támadnak, a saját érzéseit, viselkedéseit, gondolatait illetően. Furcsa az is, idővel mennyire beletörődővé válok. Néha teljesen le vagyok árnyékolva, olyan dolgokat veszek tudomásul arcrezzenés nélkül, amin más tajtékzik. Máskor meg apró bolhákból csinálok elefántot, ijesztően kiszámíthatatlan vagyok. A régi szangvinikus alkatom mára teljesen melankolikusba csapott. Persze, most legyinthet az egészséges ember, hogy ez mindenkinél így van. Igen, de nem ilyen mértékben. Nem eny-nyire végletesen. Én arról beszélek, mikor harmincötévesen olyan életunttá válok a kudarcoktól, hogy a kilencven éves nagymamám elképed, mert benne több a küzdő szellem. Arról beszélek, amikor az ember kifordul önmagából. Néha olyan végletesen gondolkodom, mintha a halál előtt állnék, és egyszerűen nem veszem észre a jelen gondjait. Jól elvagyok hetekig a saját kis világomban anélkül, hogy a holland tarka törpenyulamon kívül bárkit is látnék. Én, aki húsz éve

még egy délutánt is nehezen bírtam ki társaság nélkül. Apa azt mondja, időnként nagyon önző vagyok. Én meg meglepődöm. Nem akarok én önző lenni, de azt sem akarom, hogy bárki is megsértse az én kis világomat. Azért festem néha ezt a félig valós látszatot, mert folyton magammal foglalkozom, másnak szinte alig hagyok teret. Ha mégis feláldozom magam és lemondok a saját javamról, rögtön úgy érzem, hogy sérül bennem valami. Utána meg napokig azon rágódom, vajon nem ártott-e ez most az én biztonságérzetemnek. A saját nyugalmamat kényszeresen fontosabbnak tartom, mint bármi, másnak természetes külvilági tennivalót. Nem önzőségből teszem ezt, csak a saját megnyugtatásom kielégítésére. Visítva menekülök az olyan tennivalók elől, amihez a belvárosba kell bemennem, és megszámlálhatatlan kifogást vagyok képes kitalálni, csak hogy ne kelljen. Ha sehogy sem tudom megúszni, akkor körülbelül 3-4 óra szükséges ahhoz, hogy elkészüljek, mert annyira elhúzom az időt indulás előtt. Tulajdonképpen nem is direkt teszem, csak olyan lassított felvétellé válok, hogy közben lemegy a nap. Olyan rémesen osztom be az időmet, hogy ha akarnám, se tudnám ilyen szépen tönkretenni az egész napot.

20. Eddigi eredmények Talán még sem lehet teljesen hiábavaló dolog, hogy léptennyomon a saját lelki egyensúlyomat keresem mindenben. Meglett ennek is az eredménye. Nemrég aurafotósnál jártam és részletes elemzést készített rólam. Ő maga is meglepődött az eredmény láttán. A kép azt mutatta, hogy a testi-lelki-szellemi egyensúlyom tankönyvszerűen arányos, 33-33-34 százalékos eloszlással elég ritka. Szinte minden csak rám 100 százalékkal működik. – Még sosem láttam ilyet – kiáltott fel. Úgy látszik, a sok magányban töltött idő, és az ezzel járó kénytelen elmélkedés ebben az értelemben kifizetődött, meghozta gyümölcsét. Hangsúlyozom, ebben az értelemben. A betegségem időnként igen hasznos dolgokat produkál. Elszigetel, de pont az elszigeteltségben fedezem fel azt, ami épít is egyben. Az elfogadást

sok dologban, a belenyugvást a történtekbe, a korlátokat a betegségben, a mély analitikus gondolatokat, amik sok kérdésre választ adnak. Tény, hogy valóban harmóniában vagyok általában, olyan békében önmagammal és a világgal, amit a pörgő életet élők, lehet, hogy sosem tapasztalnak meg. Nem is akarnak. De nekik más feladatuk van. Én a saját lelkemet helyeztem középpontba, és ez nem jobb vagy rosszabb, annál, amit más tesz, csak éppen elüt az átlagtól. Mikor nem ütök én el az átlagtól? Állandóan a betegségem előnyeit lesem, és gondolkodom. Ha már így lett, úgy alakítom az életem, hogy valami olyan hasznos dologgal töltsem, amit egészségesként nem tehetnék meg. Mindennek oka van, és nem vagyok hajlandó úgy elpazarolni az életem, hogy ne hozzak ki belőle valami olyat, amire csak így, személyiségzavarral van lehetőségem. A nélkül az egész nem érte meg. Pontosan tudom, hogy rengeteg ember röhög most fel, hogy mekkora badarság ez az egész. Nem baj. Nem bánt meg. Én hiszek benne, nekem ez elég. Két médiummal futottam össze az elmúlt években, akiket a tv-ben is látni lehet. Nem én kerestem őket, csak összetalálkoztunk, és a hasonló érdeklődés miatt beszélgetésbe elegyedtünk. Mindkettő, egymástól függetlenül azt látta, hogy másoknak fogok segíteni a betegségem által. Talán az írással. Próbálom megtalálni ehhez a saját utam. Nem tudom, mit kell tennem, de hiszem, hogy a megfelelő pillanatban jönni fog a lehetőség, és ha kész leszek rá, meglátom majd a helyes irányt. Erőltetni nem kell, húsz év alatt pontosan megtanultam, hogy tényleg eljön az ideje annak, aminek el kell, és nem lehet idő előtt megérlelni a gyümölcsöket. A türelem volt a legnehezebb ebben az egész betegségben, és most is nehéz, hiszen nem vagyok még teljesen egészséges, de úgy érzem, mégis csak ez vezetett valahová. Nem szokványos helyre, de valami értékesre. Senkit nem akarok elkeseríteni, de nem lehet csak úgy átszaladni a kegyetlen átmeneten. Az állandóan visszatérő tünetek majd úgy múlnak el, hogy az ember belefárad egyszer. Nincs már ereje tovább foglalkozni a saját hülyeségeivel. De ezt nem dühösen teszi, csak azt mondja fáradt nyugalommal – nem érdekel. És ezt is érzi. Felesleges csak úgy mondogatni, ha még nem jött

el az ideje. Akkor a rossz gondolatok görcsösen visszatérnek, és még rémisztőbben. Ki kell várni. Időközben elmúltam harminchat éves, és már annyira megismertem magam, hogyan működök a különböző helyzetekben, hogy nemigen érnek meglepetések Ezt úgy írom, mintha én már túl lennék minden nyavalyán, de nem így van. Természetesen küszködök még sok tünettel, problémával, a hozzáállásom az, ami leginkább változott. Elfogadtam a saját dilijeimet és teljes apátiában vállalom is őket. Nem én akartam így, csak belefásultam, az önsajnálatba, és már unalmas lett a titkolózás is. A fene egye meg, hát ez vagyok. Érek annyit, mint bárki más, múlóban az önbizalomhiányom is, kopik az álarcom. Beleuntam a betegségembe, nem törődöm vele. Nincs bennem indulat, sem harag, elvesztettem az érdeklődésemet a saját nyavalyáim iránt. Nincs véletlen az életben. Nem tettem semmit rosszul, csak máshogy. Ha a szörnyű időszakokat megúszhattam volna, akkor nem lett volna lehetőségem arra, hogy indulatok nélkül elegem legyen az egészből. Ez nem az az állapot, amikor az ember már üvölt, hogy elegem van. Ez az, amikor csak azt mondja érzések nélkül, rezzenéstelen, hogy „nem érdekel.” Fáradt vagyok már parázni, kezd a bűntudatom is alább hagyni, és csak egy szörnyűség van az egészben, ki kellett várni. Rengeteg pszichológia könyvet olvastam, az asztrológiát autodidakta módon tanultam, emellett számmisztikát és auraelemzést, évtizedek óta jósolgatok, tarot és szimbólum kártyát használok, ingázom, agykontroll könyveket olvasok, hitoktatókkal, papokkal beszélgetek, feng shuit tanulmányozok. Mindebben önmagamat próbáltam megtalálni, gyógyítani. Kiutat kerestem, válaszokat a kérdésekre, miért és mi okkal kerültem ebbe a helyzetbe. Talán ez a sok magány és egyedüllét kellett ahhoz, hogy magamra találjak? De ettől csak elszigeteltebb lettem! Nem ezt javasolják egyetlen borderline betegnek sem. Inkább a mértékletességet. Emberek között lenni ugyan, hisz ez a természetes, de egyre több időt eltölteni egyedül is. Nem ilyen hosszút, mint én. Ez sem normális.

Egyik felsorolt témában sem lettem szakértő. Sőt, rengeteg dolgot nem tudok, nagyon sokat kell még tanulnom, de az tény, ha nem esem így ki az életből és hajlandó lettem volna mindenáron a társadalomba visszamerészkedni, akkor ma nem itt tartanék. Biztosan normálisabb és elfogadottabb életet élnék, nem ülnék itthon könyveket írogatva, hanem bulikból-bulikba keverednék, a miérteken való töprengés helyett moziba járnék. Egy borderline vagy visszatalál, vagy belül találja meg azt, amit kívül nem talál. Én elmélkedő típus vagyok, aki nem ilyen, ne ijedjen meg, hogy hasonlóképpen „végzi”, mindenki abba az irányba erőlködik, amerre akar. Én egy önfejű, makacs, akaratos természet vagyok, és akkor is arra megyek, amerre akarok, ha az minden normával ütközik. Ez nem természetes, másoknak sem mindig jön be. Lehet, hogy nekem se. Mit tudhatom? Még én is csak próbálkozom. Próbálom megtalálni, azt az utat, ami boldoggá tesz, és nem hagyom, hogy mások irányítása alá kerüljek. Jobb, ha nem követ engem egyetlen bordi sem, mert még nem értem a végére, és nem tudom megmondani kifizetődő-e. Még egy fontos dolog elgondolkodtatott. A csakráim és a testilelki-szellemi egyensúlyom annak ellenére tankönyvbe illő, hogy se munkám, se családom se társam, se karrierem, se rendszeres pénzem. Nem is volt soha egyik se. Tulajdonképpen, ha a legfontosabb életterületeim nem hogy nem működnek, de egyáltalán nem is léteznek, akkor elvileg teljes csődöt kellett volna mutatni a csakráimnak, a harmóniáról már nem is beszélve. Semmi másra nem lehet következtetni ebből az egészből, csak hogy az egyensúly és a megfelelő működés nem a külvilágban megélt dolgok leképezése, hanem minden a saját agyunkban dől el. A belső béke nem függvénye a külső történéseknek. Nekem a kinti világban gyakorlatilag nincs semmim, belül viszont általában olyan elfogadó nyugalmat és biztonságot érzek, amit húsz éven át csak kívül kerestem. Azt hittem, ez csak akkor jöhet el, ha mindenem meglesz. Most kezdem érteni, hogy életem egyre fontosabb dolgaiban is pofára esek, most, hogy a legnagyobb terveim is megsemmisülnek, most, hogy kezdek elgondolkodni, hogy talán örökre egyedül maradok, most kezdem érteni, hogy nem kell elrejtenem a

betegségem, mert nem lehet. Egyszerűen megkönnyebbültem attól, hogy nem tehetek semmit, vagy inkább úgy mondanám, nem kell tennem semmit. Van ebben jó is. Kiveszett belőlem a sok csalódástól az a felesleges energia, amit a mindenáron való megfelelésre pazaroltam el. Ha elfogadom a saját életem, a saját nyavalyáimmal, korlátaival, hiányosságival, akkor is jól érezhetem magam. Sosem leszek ugyanolyan ember, mint akárki más, csak nevetek, mikor különböző látványos és nagy betegségekben szenvedő emberek azt nyilatkozzák, hogy ők is ugyanolyan életet élnek, mint bárki. Rendben, teljes életet élnek a korlátaikon belül, de nem ugyanolyat, mint bárki, akinek nincsenek korlátai. Én soha nem élhetek olyan életet, mint aki még csak hírből sem hallott a borderline-ról, a hangulataim mindig szélsőségesek lesznek, a kapcsolatokat sosem leszek képes abszolút problémamentesen és minden különösebb gond nélkül kezelni, valószínűleg nem élem meg majd azt sem, hogy az önbizalmam és önértékelésem rendíthetetlenül szilárd legyen. Nem fogok kisétálni önmagamból, nem fogom tudni csak úgy kiradírozni, hogy borderline vagyok. Egy drogosnak vagy piásnak sem lesz olyan viszonya a szerhez, mint annak, aki még sosem volt betépve. Ha ezen erőlködöm, megette a fene az egészet. Nem tudok ugyanolyan életet élni, mint bárki, csak épp a korlátaimon belül is nagyon boldog lehetek. Nagy különbség! Nekem ebben az segített a legtöbbet, amitől a leginkább összetörtem. A főiskola. Itt értettem meg végre, az életben olyan korlátok vannak, ami miatt felesleges erőlködnöm, fel kell vállalnom az egész életem, minden gyengeségem, és nem szabad harcolni a láncaimmal. Húsz év kellett hozzá. És még a felét sem értem el. A számos spirituális dolog mellett nekem Isten is kellett mindehhez. Ő, akivel egész életemben harcoltam, be akartam bizonyítani, hogy az én akaratom erősebb, ő most megmutatta nekem, hogy az övé az utolsó szó. Már nem rossz értelemben próbálom nézni mindezt, hanem úgy, hogy szükség volt mindarra a sok negatívumra, amin átmentem ahhoz, hogy elegem legyen belőle. Míg régen görcsösen próbáltam kimászni saját magamból, ma már csak mosolygok, ha a szokásos dolgaim ismétlődnek. Öniróniába váltott át a

haszontalan küzdelem, sokszor mondom is viccesen, ha valami remek dolgot teszek – „nem is rossz, ahhoz képest, hogy lökött vagyok!” Ha pedig ezredszer is fura flúgjaim kerülnek elő, nem restellem tréfálkozva mondogatni magamnak – „Anikó, megint hoztad a formádat.” Isten okkal hozott nekem mindent, vagy beláttam utólag, vagy nem. Ha valami kellemetlen eset történik, csak azon mesterkedem, hogy jót hozzak ki belőle, azért, hogy megérje. Ha meg nem tudok, akkor egyszerűen tudomásul veszem, legalább is próbálom, nem perlekedem egy olyan ügyben, ami a tárgyalóteremből már kiment. Húsz éven át veszekedtem Istennel, de fáradt vagyok már a miértekre választ keresni, így adta, akkor így adta. Valószínűleg okosabb, mint én. Már nem próbálok valamit görcsösen erőltetni, inkább azt figyelem, Isten merre vezet. Néha át is csapok az ellenkező végletbe, amíg nem érzek valami felsőbb rendű megerősítést, sokszor moccanni sem vagyok hajlandó. Úgy tűnhet, mintha megrögzött misére járó lennék. Dehogy. Templomba is jobbára csak akkor merészkedem, ha üres. Akkor tudok fesztelen lenni, és nem azt nézni, hogy Bözsi néni figyeli, milyen elmélyülten fixírozom az oltárképet. Lehet, hogy másoknak nem kellett ehhez Isten, nem vagyok Jehova tanúja, nem az a célom, hogy térítsek, inkább csak az, hogy elmeséljem, hol tartok én húsz év után, mitől lett nekem kicsit könnyebb. Nem vagyok még gyógyult se, most várom az eredményt a pszichológustól a tesztjeimre. Nagyon nehezen birkózom a családom és a pszichoembereim közti ellentéttel. Előbbiek csak azt látják, hogy feladtam az egész életem, lemondóvá és beletörődővé vált a régi lázadó és tetterős énem. Utóbbiak pont ellenkezőleg. Azt mondják nagyon bölcs és higgadt személyiségre vall, ha az ember képes felismerni a korlátait, és nem a saját sorsa elleni szélmalomharcra pazarolt energiáiban elveszni. Na most ilyenkor mi van? Pesszimista vagyok, vagy realista? Mikor régen szétfeszített a „na majd én megmutatom” gondolat, az persze a családomnak tetszett nagyon, a szak zsenijeim viszont figyelmeztettek, hogy ez nem éppen a realitás, megfontoltabbnak és

józanabbnak kellene lennem, egyszóval érettebbnek. Most, hogy az vagyok, mindenki átállt a másik oldalra. Annyira máshogy gondolkodnak, hogy csak lesek jobbra-balra, nem tudom, hülyébb lettem-e, vagy okosabb. Időközben megérkeztek az eredményeim a tesztekre. Nos, felemás. Ugyanúgy borderline vagyok, csak sokat enyhült a betegségem. Míg régen az egyik legerősebb kategóriába soroltak, ma a legenyhébbe tartozom. Kikavarodtam a sűrűjéből a szélére. Húsz év. Húsz éve készítették velem ugyanezeket a teszteket. Sokat javultam. Amiket régen belülről egyáltalán nem láttam, azok nagy részét ma kívülről figyelem. Most már tehát tudhatom, hogy minden itt leírt, megtörtént dolog, amiken átmentem, annyit számított, hogy kimutathatóan fejlődtem. Sajnos egészséges azonban még nem vagyok, fogalmam sincs, lehetek-e valaha. Talán sosem, végül is nem torokgyulladásom van. Ha valaki most bent áll az erdőben, ahol én dekkoltam húsz éve, tudja, mire mehet azzal, ha netán így alakul az élete, mint nekem, és ennek fényében dönthet. Nem tudom, más merre tart. Én ezzel ezt értem el.

21. Pár nappal a könyvem befejezése előtt A következő történet arra lesz példa, hogy egy borderline személyiség valóban mennyire hullámzó. A mi betegségünk nem tendenciaszerűen javuló történet, hanem a szélsőségek megjelenése. A gyógyulásunk is éppen ilyen. Az ember rengeteget fejlődik, de néha, mikor a külső körülmények nehezebbre fordulnak, újra előmászhatnak jellegzetes tünetek. Persze jóval enyhébben, de mégis csak kísértenek. Azt hittem, engem az élet már olyan erős borderline-ná edzett, hogy nem érhetnek meglepetések. Nem jöhet újabb szorongás, nincs újabb rosszullétig tartó zokogás. Tudatos, edzett bordi vagyok. Aztán tegnap előtt rájöttem, hogy ez egy olyan valami, ami valószínűleg az egész életemet végig kíséri. Ez nem azt jelenti, hogy sosem gyógyulok majd meg, hanem, azt, hogy az alapvetően érzékeny, de még inkább úgy mondanám sebezhető telkemet, nem tudom egy bűvészmozdulattal átváltoztatni, és alapjaiban

megreformálni. Az én érzelmi reakcióim örökre szenvedélyesek maradnak. Kontrolláltak, és talán egyszer egészségesek de mégis csak szenvedélyesek. Történt pár nappal ezelőtt, hogy szembesülnöm kellett egy olyan ténnyel, aminek mindezidáig az ellenkezőjéről voltam meggyőződve. Azt hittem, szándékosan vonultam el a világtól, és ebben nincs semmiféle riadt menekülés. Nincs benne félelem, nincsenek elfojtott érzések. Hogy ez nekem így a jó, így a megfelelő. Én magam sem gondoltam volna, mennyi minden van, amit elfojtok, amiről persze tudok, mégsem akarom tudomásul venni. Amiket sosem mondok ki. Ülök itthon csendes magányomban és csak írok, írok, korrektúrázom, hónapjaim mennek el a körmöléssel, majd újabb hetek, míg a laptopomba bemásolom. Hosszú órákat jegyzetelek, és nem unom meg. De közben ezek a dolgok, amiket írok, mégis csak kimondatlanok maradnak. Csöndben papírra vetem, újra átélem őket, majd szótlanul folytatom a történetet. Ezzel nem is lenne baj. Sokat beszéltem már róla sok szakembernek. Vannak viszont olyan dolgok is, amiket csak lejegyzek, de a valóságban elhallgatom. És ami legrosszabb, olyanok is léteznek, amiket leírni sem vagyok képes. Olyan sztorik, olyan érzések, amik csak az enyémek. Őrzöm őket, mint a kincseket, pedig ezek a legfájdalmasabb emlékek. Félelmetesek, kínzóak, megterhelők, és nagyon nehéz Velük együtt élni. Mégis megteszem, mert úgy érzem, elvagyok én jól itthon is, nincs nekem semmi bajom. Nem kell semmivel szembesülnöm, nincsenek konfrontációk, azt gondolom tehát, hogy a problémát megoldottam. Szigorú önkontrollal másra irányítom az agyam, gyakorlom az önnevelést. Ezzel helyre is teszem a lappangó érzéseket. Vannak dolgok, amikről nem kell beszélni, mert akkor már realizálódik, elég erős vagyok én egyedül is. És hirtelen összedől az elméletem. Nem részletezem, mi is történt, mert bár 100 százalékos őszinteséggel írtam minden soromat, nekem is vannak olyan titkaim, amik a lényegen ugyan semmit nem változtatnak – ezért nem is vetettem papírra – mégis, nekem fontosak. Nagyon is. Csak elfojtottam. És inkább egyedüllétbe menekültem. Nem gondoltam volna, hogy amit elfojtok, az egyszer ki is jön. Azt reméltem, az önnevelés, amivel keményen koordinálom magam és a legmélyebb

érzéseim palástolása célravezető lehet. De az embernek akkor kell magát önnevelni, ha már volt alkalma felszínre hozni a problémát. Nem kell ötször, elég egyszer. Nem tehetek úgy, mintha nem is létezne. Ügy tettem. Nem részletezem, konkrétan miket is fojtottam el, csak annyit írnék, hogy a társadalmilag elfogadott és nem elvonult életvitellel kapcsolatos félelmeim áradtak szavaimból, mikor aput éjszaka kétségbeesetten felhívtam. Akkora erővel tört fel belőlem az érzelem, a fajdalom, hogy apám estétől hajnali 1-ig nyugtatott a telefonon keresztül. Reszkettem a sírástól. Szinte fuldokoltam. Úgy esett ki belőlem minden titok és félelem, minden begyűjtött és kényesen raktározott fájdalom, hogy még magam is megrémültem. És csak jöttek, jöttek az évek óta elnyomott szavak, gondolatok, feltépődtek a régmúlt sebei, beszéltem, mondtam, mondtam, majd összegörnyedve zokogtam. Apa hallgatott. – Miért nem mondtad ezt eddig el? – kérdezte És akkor újra felzokogtam. – Neveltem önmagam, azt hittem így kell csinálni! – folytattam és csak tódult ki a torkomon a heves félelem és fájdalomáradat a normál élettel szemben. – De hát nem egészen így kell értelmezni az önnevelést – válaszolt megdöbbenve. Ez nem azt jelenti, hogy fojtsd el, ami fáj, és ne szólj senkinek. Nem azt jelenti, hogy edd magad egyedül! Te olyan szigorú voltál önmagaddal, hogy még csak azt sem engedted meg, hogy az érzéseid megnyilvánuljanak. Végletes vagy. Egyszer mindent ezerszer elmondasz, kizúdítod az összes létező érzésedet, máskor meg sem szólalsz és elásod saját magad. Elfelejtetted, hogy pont így kezdődött a betegséged? Kicsit abbamaradt a sírás, csak szipogtam, és emlékképek jelentek meg tizenhat éves koromból. Mennyire titkoltam mindenki előtt a valódi gondjaimat? Mennyire elrejtettem ország-világ elől az igazi énem? És ha pszichológushoz mentem, akkor is mennyire kerültem azokat a témákat, amiktől leginkább féltem. Nem, nem kellett volna minden embernek megnyílni, de ki kellett volna, hogy mondjam, ami fáj. Legalább apunak. Ő évekig nem is tudott titkolt

kínjaimról. Sokat veszekedtünk és nem értett, mert kibúvó szöveget adtam a kérdéseire. Hogyan is segíthetett volna? Ma is ezt teszem. Nem adok tényleges válaszokat néha még azoknak sem, akik a leginkább kapcsolatban állnak velem. Mélyen elfojtom az érzéseimet, néha már azt hiszem, nincsenek. De ha elviszem a problémám a világ elől, attól az még bennem marad. – Azért tettem, mert a legtöbb esetben akkor sem múltak el a gondjaim, ha kibeszéltem őket. Akkor is léteztek, akkor sem tudtam mit kezdeni velük! – visítottam apunak. – Ha így se, úgy se tudom megszüntetni, akkor mit tegyek? Mi a megoldás, jaj segíts apu, annyi az elásott hulla a lelkemben! – zokogtam, mint régen. Úgy előtört belőlem a szorongás. Hiába próbálok ki különböző technikákat, hogy a démonjaimtól megszabaduljak. És bár vannak dolgok, amikben ugyan pont a sok magány és a sok gondolkodás miatt változtam, ami szétfeszít belülről, azt ki kell mondani, nem lehet az egyedülléttel, a magánnyal és a visszavonulással palástolni. Órákig beszélgettünk, nehezen nyugodtam meg. Másnap nagyon rosszul keltem. Ma már jól vagyok. Tudom, hogy sokat fejlődtem, sem dühöngő őrült nem vagyok, sem depressziós, a hullámvölgyeim is sokkal kisebb kilengéssel jelentkeznek, mint régen. Reálisabb vagyok, néha már apatikusba is átmegyek. Tünetileg kezelt, sok dologban pedig tünetmentes. De mindig vigyáznom kell. Mert ott van. Ott lesz. Meg kell tanulnom végre, hogy ha megfojtom magam, attól még nem múlik el. Agykontroll tanfolyamon gondolkodunk, hogy meg tanuljam szabályozni a rapszodikus hangulataimat, meg azon, hogy ne csak pszichológushoz járjak havonta szigorúan 55 percre, hanem apu hetente egyszer eljöjjön és beszélgessünk. Oké, elvonultam a világtól, szívesen tettem, ezt élvezem, megtehetem. De fontos különbség: ha azért teszem, mert ez az életem, ha nem tehetném, akkor sem ijednék meg, csak azt mondanám, nem gond, menjünk, akkor ez tényleg én vagyok. Ha viszont ilyen heves reakciókat vált ki belőlem a normális élet, akkor csak menekülök és a fene megette az egészet. Választ kaptam a nagy kérdésre, hogy vajon menekülés, vagy szándékosság-e a félrevonultságom. Ez is, az is. Mindig szívesen vagyok egyedül. Ha

jól érzem magam, és van valami tevékenység, amiben örömömet és hasznomat látom, akkor kifejezetten erre vágyom, a mások társaságára való igény, csak a bajban támad fel bennem. Akkor is csak pár embert preferálok, az igazi közösségi vágy már alig-alig jellemez. Az egyedüllét utáni vágyam tehát csak a fele a valós énemnek. A másik fele még ma is menekül…

22. Választási lehetőségek Két dolgot kell szem előtt tartani. Két választási lehetőség van előttem. Az egyik, hogy megpróbáljak visszatalálni az életbe. Fogalmam sincs, hogy kell, de azt tudom, hogy fájdalommal jár, hogy segítség kell hozzá, kell pszichológus, család, barát, és legfőképp erő, de még inkább kitartó akarat. A másik út, amit választhatok, az az egyedüllét. Egyedül lenni nem félelmetes dolog, mára megtanultam. Akkor ugyanis senki sem sebezhet meg. Mert egyszerűen nem tud. Persze ehhez is idő kell, de tényleg meg lehet szokni. Azonban ez is csak akkor tesz boldoggá, ha valami tartalommal tölthetem meg. Nekem ez az írás. Mindig is az volt. Tizenhárom éves korom óta, amióta naplót írok. Ha nincs tartalom az egyedüllétemben, akkor úgy szorongat a magány, hogy jóformán csak nyugtatóval bírom ki. Kérdés, hogy valóban jó-e ez nekem. Mármint az egyedüllét. Sokszor húz a vágy, hogy normális életet éljek. Hogy átlagos, és megkülönböztethetetlen legyek. Ez a vágy azonban nem fáj, inkább csak valami bús melankólia, ami abból ered, hogy látom, mások mennyire nem kínlódnak olyan alapvető dolgokkal, mint mi. Kínlódnak mással, oké, de az alapjaik legalább megvannak. Azt írják rólunk, úgy alakul ki a betegségünk, hogy a gyerekkor során egy bizonyos tanulási folyamat elakad. Akkor pedig az lehet a megoldás, hogy időt és teret kell adni annak, hogy szocializálódhassunk, és a folyamatot folytathassuk. Gondolom. Én nem bánom, hogy így alakult az életem, és kissé elvonult, magamnak való lettem – hajlamom is volt rá –, mégis azt javasolnám másoknak, hogy ne hagyják, hogy így legyen. Nem ez a természetes. Sok dolog kimaradt, de az a szerencsém, hogy soha

életemben nem akartam sem házasságot, sem gyereket. Karriert meg még építhetek. Ami fáj, hogy kimaradt az a felhőtlen, boldog fiatalság, a legszebb húszas évek, az egészség, a szerelmek. Ez meg amúgy sem rajtam múlt, nincs mit sajnálnom. Ha száz évvel később születtem volna, mikor a borderline gyógyítás már jól ismert, valószínűleg pár év alatt helyrepofoztak volna. Nem tudom, mennyit javítottak rajtam a pszichológusok és a pszichiáterek. Néha az az érzésem, inkább csak ártottak. Akadt azért olyan is, akinek sokat köszönhetek. Orvoshoz menni kell, a gond nem ezzel van. Hanem azzal, hogy kihez? Az a nem mindegy. Sem emberileg, mert nem tudhatom, tényleg komolyan vesz-e, sem szakmailag, mert a borderline területhez szerintem nem elég egy szimpla terapeuta. Szakorvos kell. Aki tényleg erre a témára specializálódott, vagy olyan, akinek már vannak súlyos páciensei. Az kevésbé rémül majd meg, mert van rutinja, kisebb az esélye, hogy ijedtében átpasszol. Ez a tapasztalatom. Nagyon fontos, nekünk bordiknak, hogy megbízzunk, abban az emberben, aki kezel minket. Nem érhetjük be azzal, akit csak úgy mellénk rendeltek. Nekem mindig azok jöttek be jobban, akiket én választottam, mert náluk könnyebben meg is nyíltam. Na ez a másik. Megnyílni. Én évekig félrevezettem mindenkit. Mondjuk nekik meg szemük nem volt, hogy bedőltek, de ha újból kezdhetném, őszinte lennék. Sokkal nehezebb segíteni, ha már beleragadtam a trutyiba. Ja és a gyógyszerek. Egy súlyos esetnél egészen biztos, hogy szinte életmentőek, aki érzi, hogy kell, annak tényleg kell, de aki nem, annak nem biztos. Fene tudja, kellett-e annak a magányos kislánynak, aki egykor én voltam. Lehet, de talán nem volt jó ötlet ezzel indítani. Azt gondolom, ha már szedetik velem őket, legalább nagyon alaposan figyeljenek meg előtte, tényleg kell-e, és tényleg az kell-e, és mennyi kell belőle, és tényleg annyiféle kell-e egyszerre, ne mindjárt azzal kezdjék, hogy receptet adnak a kezembe. Annak a pszichiáternek, aki engem látatlanban gyógyszerezni kezdett, annak meg elég sokat „köszönhetek.” Látatlanban gyógyszerezni, az kb. olyan, mint: „a szomszédom is ezt szedi, biztos nekem is jó lesz”.

Ha bárki kérdezne, mit tegyen, azt mondanám, forduljon orvoshoz. Máshogy alakult volna az életem, ha nem megyek dokihoz. Úgy is vacakul, mert egyáltalán nem voltak meg sem az otthoni-családi, sem a közösségi-iskolai körülményeim ahhoz, hogy segíteni tudjanak. Rosszul választottam, és eleinte hazudtam, titkolóztam. Aki beteg, annak doki kell, nézzen utána neten vagy bárhol, és keressen valaki olyat, aki szimpatikus, aki előtt meg tudna nyílni. Egy következetes embert, akinek már vannak nehéz esetei, tudja kezelni, nem okoz neki dilemmát, ha ráébred, hogy elviselhetetlenek vagyunk. Nagyon, de nagyon, de nagyon fontosnak tartom, hogy olyan szakemberhez menjünk, akinek tényleg van tapasztalata súlyos emberekkel, mert akinek nincs, az csak ledermed, ijedtében azt se tudja, mit csináljon. Én is így jártam a naiv lelkű terapeutámmal, aki elsőként kezelt. Úgy ledöbbent, hogy inkább a kollegájához menekült. És nincs több titok. Persze nem mindjárt az elején. Csak fokozatosan. Ezek az én véleményeim – annyiszor írtam már, hogy semmilyen pszichológiai, sem orvosi végzettséggel nem rendelkezem. De húsz éve borderline vagyok, belülről érzem azt, amit ők kívülről tanulmányoznak. A tudásuk nekik több, a tapasztalatom nekem. A kettőt ötvözni kéne. Az előbb két dolgot említettem, ami a választási lehetőségeimet illeti, most említek másik két dolgot, ami szükséges volt nekem a gyógyuláshoz, és most is szükséges, hiszen ma is bordi vagyok – csak gyógyultabb kiszerelésben. Az egyik az idő. Ezt egyszerűen nem lehet megspórolni. Ma még. Remélem, egyszer fejlődik olyan szintre a borderline személyiségzavar gyógyítása, hogy elég lesz 2-3 év a teljes felzárkózásra. A kívánt dolgaim felét ma sem tudom megtenni, de már nem arra törekszem, hogy a korlátaimat ledöntsem, hanem hogy azon belül boldogan éljek. A másik az agy. Itt dől el minden. Ez viszont csak idővel megy. Ha valaki a betegségem elején jön nekem olyan dumával, mint most én, valószínűleg egy fél téglát vágtam volna hozzá. Nem lehet, az ember

nem tud rögtön, kontrollálva élni. Az első dolog, ami bennem is megnyilvánul, az az ösztön. Ezt az ösztönt próbáljuk irányítani – több kevesebb sikerrel. És nem lehet elvárni senkitől, pláne nem egy indulati és érzelmi problémákkal küszködő személyiségtől, hogy rögtön észérveknek alávetve magát éljen. Még egy egészséges ember is tanulási folyamat során jut el ide, ne csesztessen már engem senki, ha lassan haladok. Ők nem látják, milyen sokat fejlődöm, küszködöm, miközben a környezetem is elismeri, mérföldekre vagyok, a kórházi önmagamtól. Láttak volna akkor, mikor leszedáltak. És ezt sose fogom tudni megértetni az emberekkel, mert akármennyit is javulok, szinte soha nem érem majd azt el, hogy ki se lehessen szúrni rajtam, hogy picit eltérek a szabványtól, vagy valaha eltértem. A legszebb az egészben, hogy már nem érdekel. Az az igazság, hogy néha még szórakoztat is, mikor váratlanul előbukkan valami bordi-dilim. Időnként már kedvem is lenne rátenni még egy lapáttal, csak hogy elnézzem milyen fejet vágnak a többiek. És talán ez a jó, mikor az önirónia felülírja a félelmet. Mikor a szüleim elolvasták a kéziratomat, nagyon hiányolták, hogy nincs benne valami emelkedett befejezés. Nem vezet sehová. Miért vezetne? – kérdeztem – még élek. Nem tudom szép kerekre zárni a vallomásaimat, mert ez nem útikönyv, nem egy célállomás, még azt sem tudom, az én életem merre tart, hogy adhatnék másoknak felelőtlenül tanácsokat. Hogy jelenthessem ki befejezésként, hogy az élet szép, meggyógyultam, itt a vége fuss el véle. Nem azért írtam, hogy osszam az észt, vagy, hogy azt hazudjam, nekem már nincs is semmi bajom, és élek, mint Marci hevesen. De sokkal boldogabb és egészségesebb vagyok, mint tizennyolc éve. Amikor észre vettem, hogy sok érzésem, és gondolatom valójában csak a betegség része, már maga a felismerés is sokat segített a gyógyulásban. Mert sokkal jobban megértettem magam, és hogy mi miért van. Ezt kívánom másoknak is. Én igazi, hatékony segítséget nem kaptam. Ide-oda dobáltak, gyógyszerekkel tömtek, vizsgáltak. Könyvet sem olvastam, kevés erről a szakirodalom, internet meg akkor még nem létezett. A betegségem alaptermészetét is magam kellett definiáljam. Teljesen

más, ha valaki megkapja a mankót, és nem négykézláb kell másznia. Annak az idő is jobban szalad, és fel is segítik, ha a padlón elhasal.