Az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészete 9630942445 [PDF]

Zitiervorschau

CSONKARÉTI KÁROLY

Az Osztrák-Magyar Monarchia Haditengerészete 1867–1918

KOSSUTH KIADÓ

AZ OSZTRÁK–MAGYAR HADITENGERÉSZET ÉS A MAGYAR KIRÁLYSÁG

A haditengerészet közjogi helyzete a kiegyezés után Az 1867:XII. törvénycikk az uralkodó személyének azonosságán túl Magyarország és Ausztria közös ügyének nyilvánította a külügyet, a hadügyet és e kettő költségeinek fedezése mértékéig a pénzügyet mint a közös és együttes védelem eszközeit. A közös költségek viselésének arányát, a kvótát, a két parlament közösen tanácskozó kvótabizottságai állapították meg. 1867-ben Magyarország e költségek 30%-át, Ausztria 70%-át viselte. 1918-ig a magyar kvóta fokozatosan 36,3%-ra nőtt. Az 1867:XII. tc. 9. § fogalmazásában a külügy mellett "a közös védelemnek másik eszköze a hadsereg s az arra vonatkozó valamennyi intézkedés, egy szóval: a hadügy”. Közismert, hogy a hadsereg helyzete a kiegyezés után államjogilag bonyolult és rendezetlen maradt. Olyannyira, hogy törvényeink két évtizeden át hol magyar hadsereget, hol egyszerűen hadsereget említenek, amely az összbirodalmi hadsereg kiegészítő része. Például a véderőről szóló 1868:XL. tc. 2. § szerint a fegyveres erő alkotórésze a hadsereg, a haditengerészet, a honvédség és a népfelkelés. A 11. §-ban "a monarchia közös védelmére szükséges szárazföldi és tengeri hadsereg”. A változást az elnevezésben az új véderőtörvény, az 1889:VI. tc. hozta, amennyiben ennek 2. §-a már "közös” hadsereget említ. Érdekes, hogy a haditengerészet előtt a törvény nem használja a "közös” jelzőt, amiből következik, hogy ez nem tartozott hivatalos megnevezéséhez. Mégis ugyanolyan közösen fenntartott intézménye volt Ausztriának és Magyarországnak, mint a hadsereg, illetve 1889 utáni terminológiával "közös hadsereg”. A hadseregre és a haditengerészetre a "császári–királyi” jelölést alkalmazták, ami a kiegyezés után sem változott meg azonnal. Csak az 1889. október 17-én kelt Legfelsőbb Kézirat rendelte el, hogy ezután a császári–királyi hadsereg és haditengerészet, valamint intézményei a "császári és királyi” elnevezést kötelesek használni. Az "és” kötőszónak alkotmányjogi szempontból volt nagy a jelentősége. Világosan utalt mind a közösségre, mind a kettősségre, azaz arra, hogy – bár az uralkodó legfelsőbb parancsnoksága alatt áll – a fegyveres erő ezen két ága mégis a két állam, Ausztria és Magyarország tulajdona. A haditengerészet jogi helyzete tehát ugyanolyan, mint a közös hadseregé. Bár a haditengerészet ugyanolyan jogi státussal bírt, mint a hadsereg, katonailag (hadászatilag) különálló, attól független haderőnem volt. A fegyveres erő e két alkotórészének azonos közjogi helyzete ellenére még a

kiegyezéskor bevezetett általános védkötelezettség után sem soroztak magyarokat nagyobb számban a flottához. A magyar törvényhozás ugyanis évtizedeken át ragaszkodott ahhoz, hogy a sorozott magyar állampolgárokat magyar csapattestekhez, illetőleg olyan közös csapattestekbe osszák be, amelyekben egy tömbben maradhatnak. A véderőről szóló 1868:XL. tc. 32. § ez alól csak az egészségügyi csapatoknál tesz kivételt, mint olyan egységeknél, amelyeknél – az alacsony létszám miatt – ez megvalósíthatatlan. Ugyanez a törvényhely a haditengerészethez való sorozásnál csak annyit ír elő, hogy lehetőleg tekintetbe kell venni a besorozottak kívánságát. Ettől az állásponttól az 1889. évi új második véderőtörvény 15. §-a annyiban tér el, amennyiben úgy rendelkezik, hogy bár a közös hadsereg részére a magyar korona országaiból állított újoncokat és póttartalékosokat magyar ezredekbe kell osztani, attól kivételesen el kell térni az olyan különleges fegyvernemek, szolgálati ágak stb. vonatkozásában, amelyek rendeltetésüknél fogva nem szervezhetők úgy, hogy azokban magyar állampolgárságú legénységből önálló osztályokat (zászlóaljakat), ezredeket stb. lehessen felállítani. Ezután már egyre több magyar újoncot osztottak a haditengerészethez is.

A haditengerészet létszáma és kiegészítése A kiegyezéskor a Monarchia haditengerészete viszonylag hosszú múltra tekintett vissza. Az állandó hadiflotta alapját II. József vetette meg 1786-ban. A tengerész személyzet ekkor 160 főből állt. 1805-ben ez a szám 600 főre duzzadt. Amikor Velence és hajóhada 1815-ben Habsburg-fennhatóság alá került, a létszám 2700ra, majd két esztendő múlva 3013-ra emelkedett, s nagyjából az ötvenes évek végéig változatlan maradt. Államjogilag a haditengerészet közvetlenül az uralkodónak volt alárendelve, fenntartásához Magyarország a kiegyezésig nem járult hozzá. Az egyre gyarapodó osztrák kereskedelmi flottának a birodalom gazdasági életében betöltött növekvő szerepe szükségessé tette a védelmét szolgáló haditengerészet fejlesztését (akkoriban még virágzott a tengeri rablás, kalózkodás a Földközi-tenger térségében). A fejlesztés mérvét mutatja, hogy a flotta mozgósítási személyi állománya a tengerészgyalogsággal együtt 1859-ben 11.000 főt tett ki. 1862-ben kivették a haditengerészetet a Hadügyminisztérium joghatósága alól, és önálló Tengerészeti Minisztériumot hoztak létre, amelyhez a kereskedelmi hajózás ügyei is tartoztak. A haditengerészet nagy pártfogójának, Miksa főhercegnek Mexikóba távozása után (1864) a Tengerészeti Minisztériumot megszüntették (1865. július 27.), és a haditengerészet visszakerült a Hadügyminisztérium alá, ahol a Tengerészeti Szekció (részleg) intézte ügyeit 1918-ig. Magyarországon 1867 előtt sem az országgyűlés, sem a közvélemény nem törődött a hajóhaddal. Csupán a tisztikarban találunk magyarokat. Közülük sokan értek el tengernagyi rendfokozatot.* A haditengerészet kiegyezés előtti létszámkiegészítése önkéntes jelentkezéssel és toborzással történt. Toborzás – érthető okokból – csak a tengermelléken folyt. A szolgálati idő kezdetben – az 1868:XL. tc. 4. §-a szerint – egyforma volt a hadseregnél és a haditengerészetnél: három év tényleges szolgálatban és hat év tartalékban. Az 1889. második véderőtörvény, az 1889:VI. tc. 2. §-a a közös hadsereg és a honvédség részére póttartalékot rendszeresített, amelynek tartama a közös hadseregben tíz év volt. A sorhadi szolgálatot meghagyta háromévesnek, a tartalékban pedig fölemelte hét évre. (8. §) Ugyanez a 8. § a sorhadi szolgálati kötelezettséget a haditengerészetnél négy

évben szabta meg, tehát egy évvel felemelte a tényleges időt, és egy esztendővel csökkentette a tartalékos állományt. Bevezették viszont az úgynevezett tengervéd szolgálatot, amelyet három évben szabtak meg: ez a közös hadsereg póttartalékos állományának felelt meg. Összegezve tehát: míg a közös hadseregben a szolgálati kötelezettség a tényleges, a tartalékos és a póttartalékállományban összesen húsz esztendő volt, ez a haditengerészetnél tizenkét évet tett ki. Az 1912:XXX. tc., vagyis az úgynevezett harmadik véderőtörvény, a haditengerészet szolgálati idején nem változtatott. A tengervédet háború vagy rendkívüli események idején hívták be szolgálattételre. Ezt azonban csak az uralkodó – mint legfőbb hadúr – rendelhette el. Az évenkénti, december 31-i állományt feltüntető kimutatás jól érzékelteti, hogy a kiegyezés óta a haditengerészet béke-összlétszáma megháromszorozódott. A létszámnövekedés a századfordulótól gyorsult föl, ami a haditengerészet emelkedő költségvetésének köszönhető. A pénzt új hadihajók építésére és a régebbiek korszerűsítésére fordították, az új úszóegységek szolgálatba állítása viszont egyre több tengerészt követelt. A kiegyezéskor, tehát amikor Magyarországon visszaállították az alkotmányosságot és ezzel a rendelkezési jogot a véderő mindkét ága, a hadsereg és a haditengerészet fölött, a császári–királyi flotta az alábbi erőkből állt: 1 csavargőzös sorhajó, 7 csavaros páncélos fregatt, 8 kisebb csavaros fregatt és korvett, 13 csavaros ágyúnaszád az Adrián, 9 csavaros és kerekes ágyúnaszád a tengeren, 6 a Garda-tavon, 1 a Dunán, valamint 14 különböző rendeltetésű tengeri kerekes gőzös. Összesen 59 gépi meghajtású hajóegység. Ezenfelül volt még a hajóhadnak 34 különböző típusú, vitorlával vagy evezővel hajtott hadihajója, közülük 2 fregatt, 2 korvett, 7 brigg és 4 goélette érdemel említést. Mivel a világ haditengerészetei ekkor már áttértek a gőzzel hajtott hadihajók építésére, e vitorlások elavultak, és csupán iskolahajókként vagy expedíciós utakra használhatták őket. Harcértékük nem volt, az ütőképes hajóhadhoz nem lehetett őket hozzászámítani.

A hajóhad a második véderőtörvényig Az 1866. július 20-án vívott lissai tengeri csata nagy tekintélyt szerzett Tegetthoff ellentengernagynak. Az uralkodó még aznap altengernaggyá léptette elő, kitüntette a Mária Terézia Rend középkeresztjével és kinevezte az osztrák felsőház (Urak Háza) örökös tagjává. 1868 márciusában pedig Tegetthoff altengernagy vette át a közös Hadügyminisztérium Tengerészeti Szekciójának vezetését, s ő lett a haditengerészet parancsnoka 1871. április 7-én bekövetkezett haláláig. Tegetthoff minden befolyását arra használta, hogy fejlessze a flottát. Ebben azonban – furcsa módon – épp a lissai győzelem, az 1866. évi háború egyetlen győzelme gátolta, mert a flotta jó szereplése a dualista államban megalapozatlan biztonságérzetet keltett. Úgy vélték, a hajóhad már elég erős, nem igényel további fejlesztést. Tegetthoff 1868-ban új flottaépítési tervet terjesztett a két delegáció plénuma elé, a következő indoklással: "...Hogy minden partvidék védhető legyen a nyílt tengerről és minden támadót távol lehessen tartani, ahhoz a megóvandó területtel arányos flottára van szükség. Hajóhad nélkül a Monarchia már eleve lemond partvidékéről, tengermellékéről. A part ugyanis szárazföldi csapatokkal nem védhető, mert a meglevő parti erődök az új páncélhajókkal szemben már nem képesek helytállni. Korszerű, új erődök pedig rengeteg pénzbe kerülnek, és ugyanekkor csupán a partsáv kapna védelmet... A hadiflotta célja természetesen a védelem – a hajóhad defenzív jellegű –, de bizonyos támadó erőt is kell tartalmaznia... A flottaprogram alapján kiépítendő hajóhad nagyobb lett volna, mint a környező – rivális – államoké (15 páncélhajó, 8 fregatt, 16 korvett és ágyúnaszád, valamint 11 egyéb kiszolgáló hajó). Tegetthoffnak sikerült elérnie, hogy a delegációk elfogadják ezt a tervet, és megszavazzák az építési költség első részletét, 1900000 forintot. A flottaépítésre 25 millió forintot terveztek, s tíz év alatt kellett végrehajtani. A következő években azonban az összeget csökkentették, a program sohasem valósult meg teljes egészében, éppen akkor, amikor a szomszédos államok haditengerészetei hatalmas fejlődésbe lendültek. Tegetthoff altengerenagy halála után a Monarchia évtizedeken át éppen csak fenntartotta hadihajó- és létszámállományát. A továbbiakban nézzük a megvalósult hajóépítéseket. 1867-ben kezdték el a Trieszt melletti San Marcóban, a Navale Adriatico hajógyárban a hajóhad első kazamatahajóját, amely 1869. évi vízrebocsátásakor a Lissa nevet kapta. Ez még félig fából, félig vasból épült. 1869/71-ben

páncélozott kazamatahajóvá alakították a Kaiser sorhajót. A lissai csata tapasztalatai alapján az ék alakban történő támadást tekintették a jövő tengeri csaták követendő taktikájának, ezért erős orr- és fartüzérséggel akarták az új hajókat ellátni. Ezt szem előtt tartva tervezte Josef von Romako hajótervező mérnök azt a két újabb kazamatahajót, amelyeket 1869-ben, ugyancsak Triesztben kezdtek építeni. Ezek a Custoza és az Erzherzog Albrecht nevet kapták. Mindkettő teljesen vasból épült már. Még ugyancsak Tegetthoff életében kezdték építeni Polában a Helgoland, Triesztben a Fasana és a Zrínyi csavaros korvetteket, mindhármat ismét fából. 1871-ben bocsátották vízre a haditengerészet első nagy műhelyhajóját, a Cyklopot, amelyet a franciaországi La Seyne-ben építettek. Tegetthoffot halála után Friedrich von Pöck báró altengernagy követte a haditengerészet parancsnoki posztján. 1883 tavaszáig tartó működése alatt a flotta körül mély csend honolt. Von Pöck képzett tengerész volt, de hiányzott belőle az erély és a küzdőképesség, és a haditengerészet létjogosultságát is megkérdőjelező katonai vezetéssel szemben képtelen volt érvényesíteni akaratát, nem tudta keresztülvinni a megkezdett fejlesztés folytatását. Parancsnoksága alatt csupán a megkezdett hajóépítéseket fejezték be, s néhány kisebb egység futott le a hajógyárak sólyáiról. A hetvenes évek közepén új hajótípus született, a torpedónaszád, amelynek építésében Ausztria–Magyarország haditengerészete világviszonylatban az élen járt. Ez nem véletlen, mert az önjáró torpedót cs. kir. tengerésztiszt, a fiumei Luppis János Balázs fregattkapitány találta fel. Első modelljét 1860-ban készítette. 1864-ben megállapodott a fiumei Stabilimento Tecnico Fiumano hajógyárban dolgozó Robert Whitehead angol mérnökkel, és közösen fejezték be az újabb példányt. 1866-ban bemutatták egy állami bizottságnak, s ekkor kapta az új fegyver a "torpedo” nevet (torpedo marmorata = márványos zsibbasztó rája). 1867-ben a cs. kir. haditengerészet megvásárolta a találmányt, és torpedóvető csövet építtetett a Seehund és a Kaiser Max fedélzetére. A Seehund mint Ausztria–Magyarország első torpedónaszádja 1873. március 27-én állt szolgálatba. Eleve torpedóvetésre szánt hajókat, úgynevezett torpedónaszádokat 1874-től építtetett a cs. kir. haditengerészet az angliai Thornycroft-hajógyárban, mint e hajótípus első példányait. Thornycroftban négy, az ugyancsak angliai Yarrow-hajógyárban kettő, ezek mintájára pedig a polai Tengerészeti Szertár (Arsenal) műhelyében további négy torpedónaszád épült 1881-ig, amelyeket folyamatosan római számmal jelöltek. A torpedónaszádokon kívül a hetvenes évek második felében a Monarchia minden más tengeri hatalmat megelőzve kezdte építeni trieszti és polai

hajógyáraiban a naszádoknál nagyobb úgynevezett torpedóhajókat, vagy más kategorizálás szerint "torpedócirkálókat” (Zara, Spalato, Sebenico és Lussin). A hetvenes években épült még három kerekes gőzös (Miramar, Andreas Hofer és Taurus). 1883-ban Marx von Sterneck báró altengernagy került a haditengerészet élére. 1866-ban Sterneck volt annak a Ferdinand Max páncéloshajónak a parancsnoka, amely a lissai csatában eredményesen sarkantyúzta meg az olasz Re D'Italiát. Sterneck altengernagy idejében megszűnt a flottafejlesztés pangása. Sterneck felismerte, hogy az új tengerészeti műszaki vívmányok miatt meg kell változtatni a hagyományos flottaszervezési elveket. Ezért új flottaépítési tervében elsősorban az úszó flottaanyag kedvezőbb, korszerűbb tagozódását tartotta szem előtt. A torpedó és a tengeri akna tökéletesedése a gyengébb flották számára is lehetővé tette, hogy az erőviszonyokat a saját javukra billentsék, hiszen a torpedók és aknák, valamint a kis torpedónaszádok sokkal olcsóbbak, mint ellenfeleik, a hatalmas csatahajók. Ez az az időszak, amelyben egyre szaporodnak a torpedónaszád flottillák, majd feltűnnek a torpedónaszádokhoz hasonlóan fürge és torpedóval szintén felszerelt ellenfeleik, a torpedónaszád-rombolók – később torpedórombolók, majd röviden csak rombolók. Ez a két új hajófajta természetesen új hadrendi beosztást is követelt, és megváltoztatta az ütőképes hajóhadak keresztmetszetét is. Ezt ismerte fel Sterneck. 1884.évi flottaépítési tervében – amelyet Ferenc József jóváhagyott – kifejtette, hogy először létre kell hozni a hajóhad 15 csatahajóból – vagy ahogy akkor nevezték, toronyhajóból – álló magját nagy védelmi és harckészültséggel. Másodsorban gyors, de a toronyhajóknál valamivel könnyebben felfegyverzett cirkálókra van szükség felderítő szolgálatra, a torpedóhajók védelmének biztosítására, továbbá úgynevezett misszióutazásokra. Végezetül torpedóhajókból, torpedónaszádokból és rombolókból álló gyors, nagy flottillát kell teremteni. Sterneck előterjesztésében a szállító-, kiszolgáló- és segédhajókról sem feledkezett meg. A számtalan hajótípus miatt felmerült ellenvetéseket azzal hárította el, hogy a hajóhadat csak így lehet a Monarchia nagyhatalmi állásához méltóan bővíteni és korszerűsíteni. Ilyen hajóállománnyal – különösen a cirkálókkal – a flotta eleget tesz partvédelmi- és missziós kötelezettségeinek az üzemeltetési költségek növelése nélkül. Hogy tervezetét népszerűsítse és elfogadtassa, a nagyobb hajókat "partvédőknek” és "missziócirkálóknak” jelölte. A magyar delegáció ugyanis akadékoskodott, s csak abban az esetben volt hajlandó hozzájárulni a költségekhez, ha kidomborodik a haditengerészet védelmi jellege. A "partvédelem” mint érv akkor megtette a magáét. De ezután a flottafejlesztés

ellenzői éveken keresztül felhasználták a nagyvonalúbb tengerészeti politika ellen, mondván, hogy Sterneck szerint is csupán a partvédelem a flotta fő feladata, melyet a meglevő hajók jól ellátnak. Szerencsésebbnek mondható a "missziócirkáló” jelző, mert missziófeladaton az új kereskedelmi kapcsolatok kiépítését értették. S ennek megfelelően úgy fogták fel, hogy a missziócirkálók védik a tengeren túl tartózkodó osztrák és magyar állampolgárokat, ügyelnek a nemzetközi egyezmények betartására, erőteljesen közreműködnek a nemzetközi szerződések minél kedvezőbb megkötésében, tekintélyt szereznek a Monarchiának azzal, hogy idegen világokkal is megismertetik Ausztria–Magyarország hadilobogóját (ún. lobogómutatás), és tudományos kutatásokra, expedíciókra is felhasználhatók. Evvel kapcsolatban azonban Sterneck a tengerészeti költségvetés 1885. évi tárgyalásán tartott expozéjában nyomatékosan hangsúlyozta, hogy az említett, külpolitikai és kereskedelem-politikai célt szolgáló hajókat – tehát a misszió- és állomáshajókat – a jövőben nem lehet a Monarchia operatív haderejéhez számítani. Ennek ellenére a delegációk csak mérsékelt összeget szavaztak meg, azt is az 1885–1888 közötti évekre elosztva. Sternecknek így is sikerült az első szerény emelést elérnie, majd a további emelések lehetővé tették, hogy megépülhessen a Monarchia első két kisméretű toronycsatahajója, a Kronprinz Erzherzog Rudolf és a Kronprinzessin Erzherzogin Stephanie. A csatahajók hét, illetve nyolc év alatt épültek. Ezek a hajók kaptak első ízben a cs. és kir. flotta történetében 30,5 cm-es lövegeket. A cirkálószükséglet kielégítésére Angliából rendeltek két kisebb hajót, amelyek 1885. évi vízre bocsátásukkor a Panther és Leopard nevet kapták. Newcastle-ban épültek, s mintájukra épült Triesztben 1886/87-ben a Tiger, mely utóbbiból később a Lacroma lett. A torpedóhajók közül 1887/88-ban épült a németországi Elbingben a Meteor, a Blitz és a Komet, 1889/90-ben pedig az angliai Yarrownál a többinél nagyobb Planet. Az utóbbi mintájára építették Triesztben 1889/90-ben a Trabantot. 1884– 1891 között huszonkilenc kisebb torpedónaszádot is építtetett a haditengerészet parancsnoka, megvetve velük a tervbe vett torpedónaszád flottilla alapját, sőt azt a Pöck altengernagy idejében épített tíz egységgel együtt ütőképes erővé növelte. Ezeket római számokkal jelölték, s az utolsó, a XXXIX. számú, 1890-ben készült el. Sterneck altengernagy a segédhajók építéséről sem feledkezett meg. Először három vontatógőzöst építtetett (a Hippos és a Büffel 1887-ben, a Dromedar 1891ben készült el). A Gigant szivattyúhajó 1889-ben, a Pluto szivattyúhajó 1897-ben,

a Najade és Nymphe ivóvíztároló hajók 1890–1894 között épültek. 1890-ben fektették le a gerincét a cs. és kir. haditengerészet első aknahajójának, a Salamandernek. Bár, amint látjuk, a flotta kiépítése tervszerűen és meggondoltan haladt, a súlyt az olcsóbb, kisebb egységekre kellett helyezni, mert a költségvetésben biztosított összeg ismét csökkenni kezdett, 1889-ben 11,2 millió, 1890-ben 11,1 millió forintra. Ugyanekkor az új hajók építésére csak 3,6, illetve 2,8 millió forint jutott. Mindent összevetve 1885–1890 között új hajók építésére és felfegyverzésére 19,7 millió forintot fordítottak a 70,9 millió költségvetési forintösszegből. Ebből Magyarország kvóta szerinti részaránya több mint 23 millió forint volt, amelyből közel 7 millió forint jutott új hajók építésére.

Hajóépítés 1890–1899 között Az 1891 utáni esztendőket csaknem ugyanolyan helybenjárás jellemezte, mint a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig terjedő időszakot. Az alacsonyra szabott haditengerészeti költségvetés szűkös viszonyokat teremtett a hajóhadnál. A flottából nagyon hiányoztak a csatahajók. Újak építését azonban a szűkre szabott költségvetés nem tette lehetővé. Ezért viszonylag olcsó megoldásként a Tegetthoff kazamatahajó teljes modernizálása mellett döntöttek, amelynek során – 1891–1893 között – ez a hajó új gépeket és tüzérséget kapott. Ugyancsak a nagy hajók pótlására, illetőleg azok helyett épült két nagy cirkáló, a Kaiser Franz Joseph I és a Kaiserin Elisabeth. 1891-ben, illetve 1893-ban álltak szolgálatba. Bár akkoriban a különböző haditengerészetek már páncélos csatahajókat és páncélos cirkálókat építettek, a Lajtán inneni és Lajtán túli parlamentek erre nem szavazták meg a szükséges pénzt. E két cirkálót a torpedóhajók leküzdésére, kereskedelmi hajók ellenőrzésére és misszióutakra tervezték, tehát sokféle követelményt kellett kielégíteniük. Sebességük ugyan nagy volt, de csupán a gép- és kazánházat, valamint a lőszerkamrákat oltalmazta gyenge páncél. A cs. és kir. flottánál ezt a két cirkálót – mivel egy nehéztüzérségi telitalálat könnyen harcképtelenné tehette őket – csak mint "Sterneck szardíniás dobozait” emlegették. A haditengerészet parancsnoka végül is keresztülvitte, hogy a parlamentek megszavazzák a flotta első, a maga idejében valóban korszerű, nagy páncélos cirkálója, a Kaiserin und Königin Maria Theresia építését, amelyet 1893-ban bocsátottak vízre. 1893-ban Sterneck 1,5 millió forint rendkívüli hitelt kapott új csatahajók, az úgynevezett partvédők építésére. Ezek meglehetősen hosszú ideig épültek, az utolsó – a Budapest – 1898-ban készült el. A másik kettőt Monarchnak, illetve Wiennek nevezték. Közülük a Budapest kapott először a cs. és kir. flottában vízcsöves kazánokat. Nem voltak nagy hajók, vízkiszorításuk mindössze 5600 tonnát tett ki. Azért épültek a korabeli csatahajókhoz viszonyítva kisebbre, mert a költségvetésből többre nem telt, viszont a taktikai, technikai és számbeli flottaszükséglet legalább három azonos típusú egységet igényelt. Ennek ellenére 250–270 mm-es páncélt és 24 cm-es Krupp lövegeket kaptak. Sterneck parancsnokságának ideje alatt több csatahajó nem épült. Ám az ő munkálkodásának köszönhető további három csatahajó építési terveinek elfogadása, jóváhagyása. Viszont még 1897–98-ban kezdték építeni azt a három

missziócirkálót, amelyek jeles csatahelyekről kapták nevüket: Zenta, Aspern és Szigetvár. 1895-ben fektették le a hajóhad második páncélos cirkálójának a gerincét, amelyet Kaiser Karl VI-ra kereszteltek. Még a római, később arab számokkal jelzett kis II. osztályú torpedónaszádok építésével egyidőben kezdték el az ugyancsak II. osztályú, inkább a parti vizekre alkalmas, de már névvel ellátott, Adler és Falke nevű naszádok, továbbá a Sperber, illetve Elster típusú egységek építését, amelyekből 1885–1891 között 22 darab készült. Ezeknél nagyobbak voltak az 1897–1899 között épült Kígyó-típus naszádjai (4 egység) és az 1895–1896-ban épített Viper és Natter. 1892-ben és 1896-ban két nagy torpedóhajó is elkészült, a Satellit és a Magnet.

A hajóhad fejlődése 1900–1914 között Az 1898–1904 közötti költségvetési időszakban három újabb csatahajó készült el. Ezek a Habsburg, az Árpád és a Babenberg nevet kapták, utalva a Habsburg-ház osztrák ágának egyik elődjére, valamint az Árpád-házra. (A haditengerészet piros-fehér-piros lobogója ugyanis a Babenbergek családi színeiből ered, s II. József vezette be mint a Habsburgok ausztriai házának lobogóját.) Ezek az új csatahajók minden eddiginél nagyobb, 8300 tonnás egységek voltak. Az 1897. december 5-én hivatalba lépő új haditengerészeti parancsnoknak, Hermann von Spaun altengernagynak sikerült elérnie, hogy 1904-ben rendkívüli, különleges hitelt kapjon a haditengerészet a flottaépítési program befejezéséhez. A viszonylag magas hitel 121,5 millió koronát tett ki. E rendkívüli hitel birtokában azonnal nagyobb lendületet vett újabb három csatahajó már korábban elkezdett, de vontatottan haladó építése, a 10600 tonnára tervezett Erzherzog-osztály egységeié. Ám még ugyanebben az esztendőben Heinrich von Pitreich lovag, a közös hadügyminiszter kieszközölte, hogy a haditengerészet a 121,5 millió koronás hitelt köteles évenként 25 millió koronás részletekben visszafizetni kb. 50 milliós évi költségvetéséből. Ez azt jelentette, hogy bár kapott a haditengerészet egy nagyobb összeget, amely éppen a három új csatahajó és az ugyancsak építés alatt álló harmadik páncélos cirkáló, a Sankt Georg építési költségét fedezte, évi rendes költségvetése a felére csökkent. Spaun altengernagy erre 1904 októberében benyújtotta lemondását, tiltakozásul e méltánytalan intézkedés ellen. Az uralkodó személyes kérése sem tartotta vissza. Egyébként ez a cselekedete annyira hatott I. Ferenc Józsefre, hogy – bár a lemondást elfogadta – elrendelte: a legközelebbi nagyobb hajót Spaun admirálisról kell majd elnevezni. Ezt a nevet az első gyorscirkáló kapta. A flotta és a Tengerészeti Szekció élére Spaun utódjául helyettesét, Rudolf Montecuccoli gróf, altengernagyot nevezték ki, akinek hivatali ideje alatt – 1913ig – a cs. és kir. haditengerészet hatalmas fejlődésnek indult, amit elsősorban az új hajók felsorolásával mutatunk be. Az 1900–1914 között munkába vett és vízre bocsátott úszóegységek lajstroma Hajók, Építés ideje, Névleges víz-kiszorítás/t, Építés összesköltsége/korona, Együttesköltség/korona

CSATAHAJÓK, Erzherzog Karl, 813 Erzherzog Friedrich, Erzherzog Ferdinand Max, Erzherzog Franc Ferdinand, Radeztky, Zrínyi, Viribus unitis, Tegetthoff, Prinz Eugen, Szent István,

1902/05, 10600, 26718201,

448 754

1902/07, 10600, 26622261, 1904/07, 10600, 26394768, 1907/10, 14500, 42219583, 1907/10, 14500, 42200000, 1907/11, 14500, 42200000, 1911/12, 20000, 60600000, 1911/13, 20000, 60600000, 1911/14, 20000, 60600000, 1911/15, 20000, 60600000,

PÁNCÉLOS CIRKÁLÓ, Sankt Georg, 077 945

1900/05, 4300, 18077945,

18

GYORSCIRKÁLÓK, Asmiral Spaun, 600 000 Saida, Helgoland, Novara,

1907/10, 3500, 10400000,

41

1911/13, 3500, 10400000, 1911/13, 3500, 10400000, 1911/14, 3500, 10400000,

TORPEDÓROMBOLÓK, Huszár, 627 Ulan, Streiter, Wildfang, Scharfschütze,

1904/05, 400, 1558136, 1905/06, 400, 1568987, 1905/06, 400, 1568521, 1905/06, 400, 1528879, 1905/07, 400, 1528840,

18 457

Uskoke, Turul, Pandúr, Csikós, Réka, Velebit, Dinara, Tátra, Balaton, Csepel, Lika,

1905/07, 400, 1529102, 1907/08, 400, 1555594, 1907/08, 400, 1555594, 1907/09, 400, 1515994, 1907/09, 400, 1515994, 1907/09, 400, 1515993, 1907/09, 400, 1515993, 1911/13, 850, 3000000, 1911/13, 850, 3000000, 1911/13, 850, 3000000, 1911/14, 850, 3000000,

Orjen, 1911/14, 850, 3000000, 19500000 Triglav, 1911/14, 850, 3000000, Warasdiner, 1912/14, 380, 1500000, TORPEDÓNASZÁDOK, 50 E, 184 51 T–63 T, 64 F–73 F, 74 T–81 T, 82 F–97 F, 98 M–100 M,

1904/05, 200, 722106,

44 041

1905/07, 200, 9369758, 1907/09, 200, 7049320, 1912/14, 250, 8000000, 1913/14, 250, 15900000 1913/15, 250, 3000000, TENGERALATJÁRÓK,

I.–II., 000 III.–IV., V.–VI., VII.,

1907/09, 230/270, 2430000,

12 960

1907/09, 240/300, 2830000, 1908/10, 236/273, 2700000, 1909/14, 240/273, 5000000, MONITOROK,

Inn,, Enns, 200 000

1913/14, 520, 5200000,

5

ŐRJÁRÓ NASZÁDOK, "B”, "c”,, "d”, "e”,, "f”,, "g”,, "h”, 10 darab szerhajó,

1905, 36, 1386375, 1386375 1908/09, 39, 1907/10, 15, 1908/09, 47, 1000000, 1000000 EGYÉB,

Herkules mentőhajó, 694 462 Chamaleon aknahajó, Pola,, Teodo szeneshajó,

1909/10, 1500, 1234462,

10

1912/13, 1000, 2560000, 1913/14, 12000, 7000000,

Összegezve, kerekítve, a haditengerészet 1905-től az 1915. év elejéig 598 millió koronát fordított új hajók építésére. Ebben az 1914 után elkezdett (és befejezett) egységek ára nincs benne. Ehhez a magyar korona országai 217,7 millió koronával járultak hozzá, a kvóta arányában. A hajóállomány növekedését a hajókon szolgáló legénység létszámalakulása is jól mutatja. 1905-ben 7669, 1913ban már ennek több mint kétszerese, 15736 főnyi legénységi állományú egyén szolgált hajókon az év végi adatok szerint. Az összlétszám ekkor 19437 fő volt. A tengeri hadihajók építésébe 1906-tól kapcsolódtak be a magyar hajógyárak, miután a Danubius Hajó- és Gépgyár Rt. megvásárolta a fiumei (bergudii) Howaldt és Társa modern gépekkel felszerelt hajógyárát, valamint hajóépítő telepet létesített Portoréban. Ekkor rendelt először a Danubiustól tíz torpedónaszádot és hat torpedórombolót a haditengerészet. A torpedórombolók a Turul osztályt alkották, a torpedónaszádok számjelet kaptak. 1908-ban újabb hat torpedónaszád építésére kapott megbízást a gyár. Ezek voltak a flotta első olyan naszádjai, amelyek kizárólag olajfűtésre voltak berendezve. 1911-ben, amikor a hajógyár egyesült a Ganz és Társa Gépgyárral, s új neve Ganz és Tsa. Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár Rt. lett, újabb hat rombolót rendelt meg náluk a haditengerészet, amelyek a Tátra osztályt alkották. Ugyancsak ebben az esztendőben állapodtak meg abban, hogy elkezdik egy 20000 tonnás csatahajó, valamint két gyorscirkáló építését is. 1914-ben 16 tagból álló torpedónaszád-sorozatot kezdett építeni a Ganz– Danubius. Mindezekhez a hajókhoz a gépi berendezést a Danubius budapesti gyáregysége szállította.

Ha a haditengerészeti költségvetések alakulását százalékban fejezzük ki, akkor Ausztria–Magyarország haditengerészeti költségvetésénél tapasztalható a legnagyobb növekedés az 1903. évihez viszonyítva: 264%. Ez a növekedés Olaszországban 151%. Németországban 99%, Franciaországban 66%, NagyBritanniában 48%, Oroszországban 36% volt az 1903. évihez képest. Ausztria– Magyarország lemaradása azonban olyan nagy volt a többi állam haditengerészete mögött, hogy azt a világháború kitöréséig már bajos volt behoznia, így 1914-ben Európában haditengerészete a hatodik, világviszonylatban a nyolcadik helyre került. Igaz, hogy az olasz haditengerészet megelőzte, ám ha a korszerű, tehát 1896 után épített csatahajókat nézzük, akkor négy csatahajóval az osztrák–magyar flotta mégis túlszárnyalta első számú potenciális ellenfelét, az olasz királyi flottát, valamint a cári orosz hadiflottát.

A magyar népesség aránya a haditengerészetben Mint arról már szó volt, Magyarországról az 1889. évi új véderőtörvény után kezdtek újoncokat sorozni a flottához. Az 1890–1896 közötti években a Monarchia két államának haditengerészetre eső újoncjutaléka nem haladta meg a 2000 főt. Ebből a magyar korona országaira, tehát a szorosan vett Magyarországra, Fiuméra és Horvát-Szlavónországra évenként mindössze 350– 380 fő jutott. A többi legnagyobbrészt Dalmáciából, Isztriából és a birodalom más tengerparti helyeiről verbuválódott önkéntes volt. Az új véderőtörvény alapján, tehát már a négyéves szolgálati időre behívottak tényleges ideje 1894-ben járt le, ezért először ezt az esztendőt vesszük szemügyre, mert ekkor már altiszteket is kell találnunk a magyar nyelvű legénység között. Itt kell megjegyeznünk, hogy az állampolgárság és a honi illetőség csaknem mindig egybeesik. Magyarországon honosak, illetve magyar állampolgárok pedig mindazok, akik a magyar korona országaiban laknak, vagy azok valamelyikének állampolgárai. Ide tartoznak a szorosan vett Magyarországon, Horvátországban és Szlavóniában, továbbá a Fiuméban honi illetőséggel bírók. A többiek osztrák állampolgárok. Ide az utóbbiba sorolandók Felső- és Alsó-Ausztria, Csehország, Morvaország, Szilézia, Gácsország (Galícia), Bukovina, Stájerország, Karinthia, Krajna, Salzburg, Tirol, Vorarlberg, Isztria, Görz és a Tengermellék, valamint Dalmácia lakosai. A dalmátok osztrák állampolgárságához azonban nyugodtan hozzáfűzhetjük, hogy indokolatlan. Sőt, a dalmátok jogtalanul tartoztak az osztrák császári korona fennhatósága alá. Az eredetileg – 1105-től – a magyar király alá, Magyarországhoz tartozó Dalmáciát ugyanis az 1797. évi campoformiói béke visszajuttatta Velencétől I. Ferenc magyar királynak, aki azonban, osztrák császárrá is válván, később, 1816ban, Magyarország régi birtoklási igényeinek mellőzésével, osztrák örökös tartománnyá nyilvánította. 1894. december 31-én a tényleges legénységi békeállomány 7876 fő volt. 7876 főnyi összlétszámból a magyar honos legénység száma: 1382. Közülük 760 fő Magyarországon volt honos, 622 fő pedig Horvát- és Szlavónországban lakott. A 7876 főnyi összlétszámból 1431 az altisztek száma. Közülük 263-an voltak magyar honosok, 149-en Magyarországon, 114-en pedig Horvát- és Szlavónországban laktak. Tehát az 1382 főnyi magyar honos legénységből a már altiszti rendfokozatot elértek száma viszonylag magas, 263 fő.

A 195 gépaltiszti tanonc közül 35 a magyar és 6 a horvát vagy szlavón. A legénységi állományba tartozó egyéves önkéntesek száma összesen 64 fő. Közülük 22 a magyar állampolgárok száma, 17-en Magyarországról, öten pedig Horvát- és Szlavónországból kerültek a haditengerészethez. Százalékban kifejezve: 1894-ben a 7876 főnyi legénységi összlétszám 17,5%-a volt magyar állampolgár. Nagyjából ez volt az arány a következő néhány esztendőben is. 1894-től 1903-ig a legénység összlétszáma mindössze ezer fővel gyarapodott (7876-ról 8874-re). Ezen belül a magyar korona országainak területéről sorozott legénység aránya valamivel jobban növekedett, 1382-ről 1693 főre emelkedett. Közülük 794-en jöttek Magyarországról, 899-en Horvát- és Szlavonországból. A legénység honilletékességi arányát százalékban kifejezve 1903-ban a 8874 főnyi legénységi összlétszámból 19% volt magyar honos. A létszám erőteljes növekedése csak 1905 után indult meg, ami a magyar korona országaiból származók arányának nagy mértékű növekedésével járt. 1905-ben 21,7%-ra emelkedett a magyar honos legénység aránya. Számokban kifejezve: a 10340 főnyi legénységi összlétszámból 1236-an laktak Magyarországon és 1013an Horvát- és Szlavónországban. A haditengerészet létszámnövekedése ettől az időtől felgyorsul. Az általános létszámnövekedésen belül pedig a magyar korona országaiból származottaké növekedett a legerőteljesebben. Ezen belül is a magyarországiak körében tapasztalható rendkívül nagy növekedés. A legénységi létszám alakulásából kiviláglik, hogy a magyar honos legénység száma a századfordulótól csaknem megnégyszereződött. Az utolsó békeévig 1401-ről 4808-ra emelkedett. Ha a magyar honosokon belül azt nézzük, hogy milyen mértékben növekedett a magyarországi és a horvát–szlavónországi legénység száma, akkor azt látjuk, hogy a magyarországiak száma ötszörösére, a horvát–szlavónországiaké csak kétszeresére nőtt, mégpedig az 1910. évi 673-ról 3486-ra, illetve 728-ról 1322-re. Ugyanekkor az osztrák honosok száma 1900-tól 1913-ig 6129-ről 12881-re emelkedett. Eltérő képet kapunk, ha a tengerész legénység anyanyelvét vesszük szemügyre. Sajnos, csupán az évenként besorozott újoncok anyanyelvéről vannak pontos adataink, mert a teljes állomány anyanyelvéről nem állnak rendelkezésünkre kimutatások. A magyar anyanyelvű újoncok száma és a többiekhez viszonyított aránya azonban itt is nagy emelkedést mutat. Mi több, kizárólag a magyar anyanyelvűek száma és aránya növekedett jelentős mértékben: 1897-hez képest 1913-ra megtízszereződött, vagyis 105-ről 1111-re, azaz 6%-ról 20,4%-ra ugrott. Ugyanekkor a német anyanyelvűeké megnégyszereződött, a cseh anyanyelvűeké meghatszorozódott. Százalékban kifejezve, a német anyanyelvűek aránya 1897-

ben 12%, 1913-ban 16,9% volt, a cseh anyanyelvűek 1897. évi 5%-os aránya 1913-ban 10,6%-ra módosult. Összegezve: az anyanyelvi megoszlást tekintve 1913-ban a legtöbb újonc horvátul beszélt, összesen 1731-en, ami az összes újonc 31,3%-a, utánuk következtek a magyar anyanyelvűek, összesen 1111-en, ami az újonclétszám 20,4%-a. Az utánuk harmadiknak következő német anyanyelvűek száma 941 fő, az összes újonc 16,9%-a, az olaszok 805 fővel, ami 14,4%, majd a cseh anyanyelvűek 589 fővel, 10,6%-át téve ki az újoncoknak. Ha ehhez még hozzászámítjuk, hogy a szorosabban vett Magyarországon sorozottak között is szép számmal voltak nem magyar anyanyelvűek (németek, szlovákok, románok, rutének és még horvátok is), akkor nyilvánvalóvá válik, hogy Magyarország és népessége tekintélyes részt vállalt a flotta fenntartásában. (51,7% mindenképpen a Magyar Korona országaiból származott.) A tengerésztisztek legnagyobb része a fiumei cs. és kir. Tengerészeti Akadémia sikeres elvégzése után került a hajóhadhoz. Az 1897/98. iskolai év kezdetén az akadémiának 115 növendéke volt. Közülük 84 osztrák és 25 a magyar állampolgárok száma. A magyar állampolgárok közül 4 fő Horvát- és Szlavónországban lakott. Az akadémián tanult még ekkor egy külföldi és öt olyan növendék, akiknek honi illetősége nincs kimutatva. Az 1913/14-es tanév kezdetén az akadémiának már 201 növendéke volt. Ebből 138 osztrák, 59 magyar állampolgár, közülük 21-en Horvát- és Szlavónországban laktak. A növendékek között volt még egy bosnyák és két külföldi (román) állampolgár. A magyar honosok létszámának növekedése itt is kimutatható, számuk több mint kétszeresre emelkedett. Ha az akadémián tanuló és ott végzett tengerésztisztek aránya Magyarország javára emelkedett is, jobban, mint bármelyik nemzet esetében, a helyzetet korántsem lehet derűlátóan megítélni. A tengerésztisztek és az úgynevezett törzshöz tartozó magyar honosok száma még 1911-ben is csak 193, illetve 73 volt. A tengerésztisztek és a törzshöz tartozó magyar állampolgárok száma 1894-tól 1913-ig 183-ról 314-re nőtt, ami annyit jelent, hogy két évtized alatt még csak meg sem kétszereződött.

AZ OSZTRÁK–MAGYAR MONARCHIA HADITENGERÉSZETÉNEK HADMŰVELETEI AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN A HÁBORÚ KITÖRÉSÉTŐL 1914 VÉGÉIG Európában az első világháború előtt két hatalmi-politikai érdekcsoport kristályosodott ki, melyek fokozatosan egymás ellen irányuló szövetségi rendszerekké szerveződtek. Az ún. hármas szövetségbe 1882-től Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország tartozott. A másikat NagyBritannia, Franciaország és Oroszország alkotta. Ezt a Nagy-Britannia és Franciaország között 1904-ben kötött marokkói egyezmény, "Entente cordiale” (Szíves megegyezés) után Entente-nek (a továbbiakban: antant) nevezték. A szövetséget alkotó államokat katonai megállapodás fűzte össze. 1912-ben Nagy-Britannia és Franciaország haditengerészeti vezérkara megállapodott a várható, Németország ellen közösen viselendő tengeri háború módjában: a francia hajóhad védi Nagy-Britannia földközi-tengeri érdekeit is, a brit flotta pedig Franciaország partjait az Atlanti-óceán felől. A hármas szövetségen belül ekkor már élt az 1900-ban kötött flottamegállapodás, amely szerint a német császári hajóhad északon marad, az osztrák–magyar és olasz pedig délen, a Földközi-tengeren operál, s az a feladata, hogy az ellenséges utánpótlási vonalakat tartsa ellenőrzése alatt. A stratégiai alapelv a védekezés volt. A hármas szövetség második haditengerészeti konferenciáját 1913-ban tartották. Az itt született titkos megállapodás 1913. november 1-jén lépett hatályba. A hadműveleti elképzelések ekkor már támadó fellépést írtak elő a dél-olaszországi kikötőkben összpontosítandó osztrák–magyar és olasz flottaerőknek, amelyekhez két német egység, a Goeben csatacirkáló és a Breslau védett cirkáló csatlakozott volna. Feladatuk a hadüzenet utáni azonnali támadás lett volna a francia hajóhad ellen, melynek egységeit a brit expedíciós hadsereget (60 000 fő) és a franciák afrikai gyarmati hadseregét (45 000 fő) az európai frontra szállító hajók őrzésére tervezték rendelni. Az itt csoportosuló tengerészeti erők is kedveztek volna a hármas szövetség hajóhadának. 1913-ban 15 osztrák–magyar császári és királyi (a továbbiakban: cs. és kir.) és 12 olasz csatahajó állt szemben 20 francia csatahajóval (a britek 1912ben kivonták nagy egységeiket ebből a térségből). A franciák 7 és a britek 4 páncélos cirkálójával 2 cs. és kir. és 9 olasz páncélos cirkáló állt volna szemben.

Igaz, hogy Németország csak egy, míg Nagy-Britannia 3 csatacirkálót állomásoztatott a térségben, ellenben nagy védett cirkálója csupán egy volt itt Franciaországnak, 4 Nagy-Britanniának, míg Olaszország 8, Németország egy (Breslau) és a Monarchia 4 hasonló egység fölött rendelkezett volna e térségben. A nagy átmérőjű hajólövegek tekintetében is kedvezőbb helyzetben volt a hármas szövetség. A 30,5, 28, 25 és 24 cm-es lövegeinek száma 213, az antant oldalán a 30,5, 27 és 24 cm-es ágyúk száma 208 volt. A 30,5 cm-es lövegek közül a hármas szövetség egységeinek 99 modern, 45–50 kaliberhosszúságú hajóágyúja volt, ugyanekkor az antant hajóinak csak 84. A hajók életkora nagyjából megegyezett. A háború első napjára tervezett rajtaütés azért kecsegtetett sikerrel, mert a hadműveletek dél-itáliai kikötőkből indultak volna. A cs. és kir. erők bázisa Augusta, a német divízióé Gaeta (Nápoly), az olaszoké Milazzo és Messina lett volna, s a terv szerint e három állam tengerészeti haderejét ebben a térségben Anton Haus cs. és kir. tengernagy főparancsnoksága alá rendelték. E dél-olasz kikötőkből, pl. Messinából, Biserta kb. 300 tengeri mérföld, amelyet a hajók ún. gazdaságos menettel 20 óra alatt elérhettek. Ekkora sebességre még a legöregebb cs. és kir. csatahajók (Wien, Monarch, Budapest) is könnyedén képesek lehettek. Mindezekből a tervekből azonban, mint köztudott, semmi sem lett, mert Olaszország 1914-ben semleges maradt. Ennek következtében teljesen kilátástalanná, megvalósíthatatlanná vált a Földközi-tenger nyugati medencéjének az ellenőrzése a rendkívül hosszú felvonulási út miatt. A cs. és kir. egységeknek ugyanis a szokottnál kisebb volt az akciórádiuszuk, mert már eredetileg csak defenzív hadműveletekre, partvédelemre tervezték őket a bécsi és budapesti parlamenteknek a flottafejlesztéssel szemben tanúsított merev ellenállása miatt. Ezenfelül az olasz flotta kiesése miatt a háború kitörésekor a brit egységekkel támogatott francia hajóhad sokszoros túlereje még az Adria feletti uralom kivívását is kérdésessé tette. A cs. és kir. hajóhad nyomasztó hátrányba került. A háború kitörésekor az antant hajóhada korlátlanul és háborítatlanul uralta a Földközi-tengert. Olaszország semlegessége azonban nem érte váratlanul a cs. és kir. haditengerészetet. Az itáliai közhangulat korántsem volt barátságosnak nevezhető a Monarchia irányában, ugyanakkor az olasz politikai vezetés óvakodott attól, hogy háborúba keveredjék az Egyesült Királysággal. Mindezt tudva a cs. és kir. haditengerészet kidolgozott egy másik, védekező jellegű haditervet. Ebben a hajóhad első számú feladatául a saját part védelmét jelölték meg, amely a partsáv 2113 km-es hosszát figyelembe véve nem csekélység. Ha ehhez hozzászámítjuk a szigetek 4023 km partvonalát, nyilvánvalóvá válik a védelmi feladat mértéke. Emellett még gondolni lehetett rövid, gyors támadások

vezetésére az olasz partok ellen, mert Olaszország csatlakozása az antanthoz már 1914-ben sem tűnt kizártnak. Ez a terv a földközi-tengeri hadműveleteknek még a lehetőségével sem számolt.

A háborúba 1914-ben belépő flottaerők a Földközi-tenger és az Adria térségében

1. AZ OSZTRÁK–MAGYAR HAJÓHAD A cs. és kir. hajóhad ütőképessége a háború előestéjén valamivel kedvezőbb képet mutatott, mint az 1913. évi tengerészeti egyezmény, illetve stratégiai tervek elkészítésekor. A Szent István, a negyedik dreadnought-típusú csatahajó 1914. január 15. óta vízen volt, de még folyt a felszerelése. Ha leszámítjuk a másik három, már kész cs. és kir. dreadnought rövidebb hatósugarát és hatótávolságát, akkor egyenértékűnek lehet őket tekinteni a hasonló antant egységekkel. Tűzerejük nagyobb volt a szokásosnál, mert ennél az osztálynál helyeztek a hadihajó-építés történetében először három löveget egyetlen toronyba. A Radetzky csatahajó osztály egységei ugyancsak jó példái voltak a predreadnought típusnak erős közepes űrméretű tüzérségükkel. Nem indokolatlanul tekintik éppen ezen osztály első tagja vízrebocsátásának napját, 1908. szeptember 30-át, a cs. és kir. flotta újjászületési dátumának. A páncélos cirkálók építését feltűnően elhanyagolták. 1893-tól 1914-ig mindössze hármat bocsátottak vízre, míg ugyanebben az időszakban a franciák (és olaszok) egy-egy tucatot. A három közül 1914-re már csak a két fiatalabb volt ütőképes, illetve egyenlő ellenfél. Ez ismét a "partvédelmi teória” gyümölcse, amely elutasította ennek a típusnak az építését. Ugyanakkor minden tengerészet a páncélos cirkálók és nagy védett cirkálók építését részesítette előnyben a csatahajók mellett, így készülve a kereskedelmi hajók elleni háborúra. Viszont éppen 1914 végére fejeződött be a négy egységből álló gyorscirkáló osztály utolsó tagjának az építése. Ezek minden tekintetben korszerűek voltak, bátran felvehették a versenyt a világ bármelyik ilyen típusú cirkálójával. Egyedüli hiányosságuk gyengébb, 10 cm-es tüzérségükben rejlett, mert a hasonlóak más flottáknál 12 cm-es, esetenként 15 cm-es lövegeket kaptak. A többi cirkáló öreg volt. A kisebb egységek is magukon viselték a partvédelmi jelleget. Az első, már nyílttengeri (síktengeri) torpedórombolókat, a 850 tonnás vízkiszorítású Tátra osztályt, 1911-ben kezdték építeni, s mind a hatot befejezték 1914-re. Az előző, Huszár osztályú torpedórombolók 400 tonnás vízkiszorításukkal és 26 csomós sebességükkel ekkorra már elmaradtak más tengerészetek modern rombolóitól. Természetesen az antant flottákban is szolgálatban voltak még és harcoltak is a Huszár osztályhoz hasonlóak. A négy gyorscirkáló és az új, Tátra típusú rombolók jelentették az 1913. évi állományhoz viszonyítva a kedvezőbb képet. A nyílttengeri torpedónaszádok közül az 1905–1909 között épült 24 darab 200

tonnás, Kaiman típusú torpedónaszádot még 1914-ben is jól fel lehetett használni. Az 1912–1913-ban elkezdett és 1914–1916 között vízre bocsátott, 27 darab 250 tonnás, 28 csomó sebességgel haladó újabb torpedónaszád teljesen korszerű volt. A háború kitörésekor azonban közülük csupán négy egység építését fejezték be! (74 T–77 T) A partközeli szolgálatra 1909–1910 között épült 110 tonnás torpedónaszádok nafta üzemanyagú hajógépeikkel szintén a hajóhad modernizálódását jelentették. A többi torpedónaszád fölött azonban már jócskán eljárt az idő. Ám akár korszerűek, akár kiöregedettek voltak is ezek a naszádok, mindegyiknél hiányzott az az akciórádiusz, amely lehetővé tette volna a földközi-tengeri bevetést. Tengeralattjáró flottillát a haditengerészetek közül utolsóként épített ki a cs. és kir. Hadügyminisztérium Tengerészeti Szekciója. Talán ezt tekinthetjük a hajóhad legérezhetőbb gyengéjének, amint ez a háború elején kiderült. Az 1914ben meglevő hat tengeralattjáróhoz már a hadüzenetek után szerezték be a hetediket. Általában az egész tengeralattjárózást úgy tekintette a flottaparancsnokság, mint valami kísérleti stádiumban levő fegyvert. Ugyanez vonatkozott a tengerészeti repülésre is. Az aknaharcra, védekező alapállásából következően, a cs. és kir. haditengerészet jól felkészült. A rádiózást is magas színvonalon művelték a cs. és kir. haditengerészetnél. Nem túlzás, hogy a világon ekkor itt volt a legjobb és legmodernebb kódrendszer. A cs. és kir. haditengerészetet a közös Hadügyminisztérium Tengerészeti Szekciója irányította. A Szekció feje a hadügyminiszter tengerészeti helyettese, aki egyben parancsnoka a tengerészetnek, katonai főnöke és vezénylő parancsnoka az egész hadiflottának. Mint miniszterhelyettes reszortjában önállóan jár el, önállóan tárgyal az osztrák és magyar miniszterekkel. Ő terjeszti elő a tengerészet költségvetését. 1913. augusztus 6-án legfelsőbb intézkedésre a tengerészeti parancsnokságot Bécsből Polába helyezték. A Szekció és a flottaparancsnokság székhelye különvált, de egyébként az alá-fölérendeltség maradt. A polai Tengerészeti Parancsnoksági Hivatal élére egy törzstiszt került, aki egyúttal segédtisztje és törzsparancsnoka lett a tengerészet parancsnokának, aki 1913. február 24-től Anton Haus tengernagy (1916-tól vezértengernagy) volt. A Tengerészeti Szekció közvetlen alárendeltségébe tartozott a polai Kikötőparancsnokság (Kikötőtengernagyi Hivatal), amely rendészeti, adminisztratív és felügyeleti hatóság volt, élén a kikötőtengernaggyal, aki egyszemélyben parancsnokolt a polai hadikikötőben is. A Kikötőparancsnokság alá tartozott a trieszti és sebenicói kerületi parancsnokság. A fő hadikikötő Pola, kiépített hadikikötő Cattaro és Lussin, szükségkikötő

pedig Sebenico volt. A partokat erődök is őrizték. A torpedónaszádokkal kapcsolatban a következőket kell megjegyezni: II. osztályú torpedónaszádoknak a kis vízkiszorítású, partvédelmi feladatokat ellátókat, I. osztályúaknak a nyílttengeri, nagyobb vízkiszorításúakat nevezték.

2. A FRANCIA HAJÓHAD A flottákat nagyságuk, ütőképességük, csatahajóik és cirkálóik száma, egyszóval erejük szerint rangsorolni szokták. Ebben a rangsorban az első világháború kitörésekor kimagaslóan Nagy-Britannia hajóhada foglalta el az első helyet. Utána Európában Németország, majd Franciaország flottája következett. Csak ezután jött számításba a csuzimai és Port Arthur-i vereségéből még ekkor éledő orosz, majd a nagyjából azonos erőt képviselő olasz és osztrák–magyar hajóhad. Franciaország az ismert megállapodás alapján csaknem teljes operatív hajóhadát a Földközi-tengerre volt köteles irányítani és a hadüzenetek után, augusztus első napjaiban ezt folyamatosan meg is tette. Ez az ún. "földközi-tengeri hajóhad” ijesztően nagy erőt jelentett a cs. és kir. hajóhad számára. 21 francia csatahajó, 10 páncélos cirkáló és 4 védett cirkáló állt szemben 15 cs. és kir. csatahajóval, 3 páncélos cirkálóval, 3 cirkálóval (a Panther, a Leopard és a Kaiser Franz Joseph I. csak partvédelemre volt alkalmas) és 4 gyorscirkálóval, amelyek közül a Helgoland 1914. augusztus 29-én, a Novara 1915. január 10-én állt szolgálatba. A franciák 38 torpedórombolója közül 13-nak volt 700–800 tonna közötti a vízkiszorítása, és a többié is 300 tonna körül volt. Ezzel szemben állt a 6 cs. és kir. romboló 850 tonna, 12 romboló 400 tonna és egy 386 tonna vízkiszorítással (a Tátra és a Huszár osztály, valamint a háború kitörése után gyorsan megvásárolt Warasdiner). A francia földközi-tengeri hajóhadhoz 15 tengeralattjáró és egy repülőgépanyahajó is tartozott, szemben a 6, illetve 1914 végén 7 cs. és kir. tengeralattjáróval. A legszembeszökőbb különbség azonban nem is a tengeralattjárók számbeli fölényében, hanem minőségi különbségében rejlett, lévén mindegyik francia búvárnaszád három-négy évvel fiatalabb, mint a cs. és kir. búvárhajók, ami azért jelentett roppant nagy különbséget, mert ez a fegyvernem ekkor indult fejlődésnek. A francia földközi-tengeri flotta báziskikötőjéül természetesen nem valamelyik franciaországi támaszpontot jelölték ki, hanem egyrészt a brit Málta-szigetét, másrészt az afrikai Bisertát. A hadműveletek megindulása után azonban Görögország megengedte, hogy a francia hajók időnként horgonyt vessenek görög kikötőkben (Korfu-, illetve a Fano-szigeteken, az Otrantói-szoros peremén), mialatt az olaszok élelmiszert hajóztak be a francia egységekre.

A cs. és kir. haditengerészet mozgósítása 1914 júliusának második felében az osztrák–magyar haditengerészet parancsnokságának már számolnia kellett egy szerb konfliktus lehetőségével. Ezért megkezdődtek az előzetes intézkedések. Az úszóegységek kiegészítették szénkészleteiket, muníciót vételeztek, majd július 22-én a 2. csatahajó-osztályt leirányították Polából a legdélibb támaszpontra, Cattaróba. A következő napon szolgálatba helyezték a haditengerészet Dunaflottilláját. Július 24-én ugyancsak Cattaróba küldték Polából az Admiral Spaun gyorscirkálót, az Uskoke, Ulan és Streiter rombolókat, a 61 T, 66 F és 68 F torpedónaszádokat, valamint az E 18, E 20 és E 21 jelű tengerészeti csónakrepülőgépeket. Július 26-án az uralkodó elrendelte a haditengerészet részére a részleges ("B”) mozgósítást, az első mozgósítási napként július 28-át jelölte meg. Ugyanezen a napon írta alá Sándor szerb trónörökös a király nevében a szerb hadsereg mozgósítási parancsát. A Dalmáciából behívottak Sebenicóban, a Monarchia többi részéből érkező tartalékosok Polában gyülekeztek. A haditengerészet parancsnoka ugyanekkor megsürgette az épülő egységek befejezését és felszerelését. E sürgetés eredményeként állt szolgálatba augusztus 1-jén a Saida, 29-én pedig a Helgoland gyorscirkáló. Ugyancsak befejezés előtt álltak a Chamäleon aknarakó, a Pola és a Teodo szállítóhajó. Az építés különböző fokán állt – némelyik még a gerincfektetés állapotában – 23 darab I. osztályú torpedónaszád, amelyek közül 1914-ben még négyet állítottak szolgálatba. Ugyancsak augusztusban vásárolta meg a haditengerészet a trieszti hajógyárban kínai megrendelésre épült, már említett rombolót, amelyet Warasdiner néven szeptember 10-én soroltak be a flottába. A fiumei Whitehead és Tsa. torpedógyárban már korábban elkészült egy tengeralattjáró, amelyet annak idején a cég felajánlott megvételre a haditengerészetnek, de az nem tartott rá igényt. A háború kitörése után azonban hirtelen szükség lett rá, és ismét megindultak az adásvételi tárgyalások. A rombolót a próbajáratok után megvették és augusztus 21-én helyezték szolgálatba. A kínai megrendelésre épülő három cirkáló munkálatait félbehagyták, s helyettük a már többször említett torpedónaszádokat fejezték be. Július 26-án az olasz kormány kijelentette, hogy a Monarchia és Szerbia közötti fegyveres összecsapás esetén a hármas szövetség szellemében barátságos semlegességet tanúsít. Július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, majd az orosz mozgósítás hírére elrendelték az általános mozgósítást.

A cs. és kir. haditengerészet szempontjából életbevágóan fontos volt Olaszország magatartása. Július 30-án a római cs. és kir. tengerészeti attasét, Liechtenstein János herceg korvettkapitányt úgy tájékoztatták, hogy az olasz flotta már várja a kifutási parancsot, amely szerint a Brindisiben horgonyzó 1. csatahajó-rajnak egyesülnie kell majd a cs. és kir. 1. csatahajó-rajjal, míg a 2. olasz csatahajó-raj Gaetában, illetve Speziában fekvő két osztálya felkészül a várható francia támadás kivédésére. Ám augusztus 1-jén már úgy tájékoztatták a római francia nagykövetet, hogy Olaszország nem vesz részt a háborúban, mert ez a Monarchia részéről támadó jellegű, márpedig a hármas szövetség elveivel ez összeférhetetlen, lévén az védelmi jellegű. A cs. és kir. flotta tehát magára maradt. Ugyanekkor a brit földközi-tengeri hajórajt kiegészítették, a franciák pedig összevonták a földközi-tengeri flottába kijelölt egységeiket Toulonban, ahol felkészítették őket a kifutásra. A cs. és kir. haditengerészetnél az általános mozgósítást augusztus 4-ével kezdődően rendelték el, és felállították az operatív flottaparancsnokságot. Ugyanekkor a flottaparancsnokság alá helyezték a polai kikötőtengernagyi hivatalt, valamint a trieszti és sebenicói kerületi parancsnokságot. A mozgósítás befejeztével, augusztus végén, a tengerészet személyi állománya 33 736 főre duzzadt. Közülük az operatív flotta hajóin 19 405 fő, a kikötői beosztásban álló egységeken 8529 fő, a parton, szárazföldön 4276 fő szolgált. Tartalékállományba 1526 főt osztottak be. November végéig még 240 nyugállományú tiszt és hasonállású vonult be szolgálattételre. A háború kitörésekor külföldön állomásozó hajók közül a Szigetvár cirkálót valonai, a Taurus állomáshajót konstantinápolyi állomásszolgálatából hazarendelték. A Távol-Keleten állomásozó Kaiserin Elisabeth védett cirkálót utasították, hogy fusson be Csingtauba, és ezen a németek által Kínától bérelt gyarmati területen várja meg a további utasításokat. Ugyancsak ezekben a napokban kezdték meg a hadikikötők védelmi berendezéseinek a kiépítését, az aknazárak telepítését.

A háború első hónapjai A világháború első lövéseit a haditengerészet Dunaflottillája adta le. A hadüzenet éjszakáján a Temes, a Bodrog és a Szamos monitor tüzelőállást foglalt Belgráddal szemben, és július 29-én 2 óra 20 perckor a Temes leadta az első sortüzet Szerbia fővárosára. Ez jelezte az ellenségeskedések kezdetét. Az ágyúzásba a másik két monitor is bekapcsolódott. A három hajó egész éjjel és a rákövetkező nap is folytatta a vár erődítményeinek rombolását. Itt jegyezzük meg, hogy Olaszország semlegességével a hármas szövetség csődöt mondott, bár formailag csak 1915 áprilisában bomlott fel. A hármas szövetség helyébe a Központi Hatalmak megjelölés lépett, amelyhez később Törökországot és Bulgáriát is hozzászámították. Ezek után térjünk vissza az Adriára. A cs. és kir. haditengerészet mozgósítása még be sem fejeződött, amikor már sor került a hajóhad harckész egységeinek a kifutására. Ez az akció előzőleg nem szerepelt semmiféle hadműveleti tervben. A megmozdulást a császári német földközi-tengeri osztály kezdeményezte. Augusztus 3-án este – miután Németország hadat üzent Franciaországnak – a német osztály egységei (Goeben csatacirkáló és Breslau védett cirkáló) kifutottak Messinából, ahova előző napon érkeztek az Adriáról (a Goeben Polából, ahol kazánjait javították, a Breslau Durazzóból) és augusztus 4-én szétlőtték Bône és Philippeville algériai (francia) kikötőket. Az algériai partoktól visszatérőben kérte Wilhelm Souchon ellentengernagy, a német kötelék parancsnoka a Goeben fedélzetéről, hogy a cs. és kir. hajóhad azonnal menjen a messinai öböl térségébe, biztosítandó a német csoport visszatérését. Ezt a kérést a Tengerészeti Szekció elutasította, mert a Monarchia még nem állt háborúban sem Nagy-Britanniával, sem Franciaországgal. Souchon ellentengernagy azért kért támogatást, mert augusztus 3-án hajnalban a francia földközi-tengeri flotta kifutott Toulonból, és várható volt, hogy megkísérli elvágni a németek visszavonulási útját. A két német hajónak azonban sikerült augusztus 5-én hajnalban sértetlenül visszatérnie Messinába, igaz, hogy brit csatacirkálók és cirkálók "díszkíséretében”, míg azok szem elől nem tévesztették a náluk gyorsabb német egységeket. Tűzharcra pedig azért nem került sor az egymással párhuzamosan haladó német és brit hajók között, mert Nagy-Britannia csak augusztus 4-én, éjfélkor lépett hadiállapotba Németországgal. Messinában az olaszok azonnal felszólították Souchon ellentengernagyot, hogy a kikötőt 24 órán belül hagyja el. "Csak ha kiegészíthetem szénkészleteimet. A 24 órát pedig a

szén vételezésére szóló engedély kézhezvételétől számítom” – válaszolta Souchon ellentengernagy. Az engedélyt megkapta. Ugyanekkor, augusztus 5-én reggel, Souchon rádión kért ismét segítséget Haus tengernagytól annak az időpontnak a megjelölését is várva, amikorra Messina térségébe ér a cs. és kir. hajóhad, mert brit túlerő lesi kifutását. Augusztus 5-én virradatkor a britek is értesítést kaptak a hadiállapot beálltáról, és a brit osztály parancsnoka, Milne tengernagy elhatározta, hogy harcra kényszeríti a németeket. Arra számítva, hogy a németek megint a Földközi-tenger nyugati medencéjét keresik fel, vagy visszavonulnak az Adriára, két csatahajójával (Indefatigable, Inflexible) és két cirkálójával (Weymouth, Chatham) (a harmadik csatahajót /Indomitable/ vissza kellett küldenie három romboló kíséretében Bisertába, szénkészletének kiegészítésére) Messina északi kijárata felé tartott, míg Troubridge ellentengernagyot négy páncélos cirkálóval (Warrior, Black Prince, Defence, Duke of Edinburgh) és nyolc rombolóval (Wolverine, Scorpion, Renard, Scourge, Fox-hound, Mosquito, Racoon, Basilisk) az Otrantói-szorostól délre, az Adria bejáratához küldte. Messina előtt, a szorostól délre csak a Glouchester cirkáló őrködött. Augusztus 6-án este a cs. és kir. hadsereg-főparancsnokság sürgönyt kapott Berlinből, mely megismételte a kérést, hogy Haus tengernagy fusson ki és támogassa a németeket, mert azok előreláthatóan az Adria felé kísérlik meg a kitörést. Augusztus 7-én reggel a Tengerészeti Szekció értesítette Haus admirálist, hogy a két német hajó 6-án este elhagyta Messinát, és a német főparancsnokság még egyszer kéri, hogy a cs. és kir. hajóhad legalább Brindisiig fusson ki és fedezze visszatérésüket, azaz "vegyék fel” őket. Haus e kérés elől nem tudott kitérni. Már csak azért sem, mert már nem felmentést kértek, ami ütközetbe történő beavatkozást jelentett volna, hanem csupán a jelenlétet, demonstrációt, amellyel elfedné a Souchon-csoport visszavonulását. A Monarchia ekkor még mindig nem állt hadban sem Nagy-Britanniával, sem Franciaországgal, tehát a fegyveres összecsapás valószínűsége kicsi volt. Haus admirális augusztus 7-én reggel 9 órakor az 1. és 2. csatahajó-osztállyal, a Sankt Georg páncélos cirkálóval, az Admiral Spaun gyorscirkálóval, hat rombolóval a Tátra-osztályból és 13 torpedónaszáddal kifutott. A kötelék aznap este, a Planka-fok magasságában visszafordult, mert értesült, hogy a Souchoncsoport sikeresen áttört az Égei-tengerre és elhagyta a Matapan-fokot. Időközben ugyanis Németország megállapodott Törökországgal az oroszellenes szövetségben, és ezért augusztus 3-án éjjel utasították Souchont, hogy ne az Adriára, hanem, ha lehet, Konstantinápolyba menjen. Igaz, hogy miután Berlin értesült a brit flottamanőverekről, ismét az Adriára való befutást javasolta, és

ezért erőltették a cs. és kir. hajók kifutását. Ám a németek számára éppen kelet felé volt nyitva az út, mert az angolok mindenre számítottak, csak arra nem, hogy a németek ismét semleges kikötőt keresnek fel, ahol 24 óránál tovább nem tartózkodhatnak. Így nyert Souchon egérutat. Ahogy Souchon ellentengernagy szeptember 24-én kelt, Haus admirálishoz intézett köszönő levelében írta: "A jó szerencse és az ellenség nyilvánvaló és goromba hibája következtében...” Azért kellett ennél az epizódnál hosszasabban időzni, noha a Monarchia még sem Nagy-Britanniával, sem Franciaországgal nem állt hadban, mert sokan bajtársiatlannak ítélték Haus tengernagy habozó megfontoltságát, sőt bátortalanságnak tulajdonították. Egyébként éppen a Goeben-akcióval kapcsolatban a németek ismét előhozakodtak azzal a kéréssel, hogy a cs. és kir. hajóhad menjen a Fekete-tengerre. Haus ezt ugyanakkor egyszer s mindenkorra, határozottan elutasította, részletesen feltárva végrehajthatatlanságát. Először, mert lehetetlen átjutni a Földközi-tengeren a brit és a francia, egyenként is túlerőben levő hajórajok miatt. Másodszor, mert török parton sem megfelelő javítóműhely, sem kiépített támaszpont, sem a szén, fűtőolaj stb. utánpótlása nem megoldható. Az áthajózási kísérletet egyenesen léha, lelkiismeretlen szerencsejátéknak (frivoles Va banque-Spiel) nevezte. Összegezve megállapította, hogy ez a terv tengerészeti-műszaki szempontból keresztülvihetetlen, tengerész-politikailag pedig veszedelmes a saját partot teljesen őrizetlenül hagyni, s itt utalt Olaszország ingadozó magatartására. Amint tudjuk, az idő neki adott igazat. Augusztus 5-én Montenegro megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Monarchiával, és 6-ától hadiállapotban levőnek tekintette magát a Központi Hatalmakkal. A haditengerészet számára ez a lépés azért volt kritikus, mert a déli tengerészeti támaszpont, Cattaro és az előtte elterülő öbölrendszer közvetlenül a montenegrói hegyek ölében feküdt, amelyek tele voltak megerősített tüzérségi állásokkal, ahonnan kényelmesen tűz alá vehették az öbölben horgonyzó hajókat. A tüzet hatásosan viszonozni pedig a nagy magasság miatt nem volt egyszerű. A hadiállapot beálltával először ki kellett üríteni azokat a helyeket, amelyek a legjobban ki lehettek téve a montenegrói ütegek gránátjainak. A haditengerészet első hadművelete Montenegro ellen augusztus 8-án, az Antivariban felállított rádió-adóállomás, valamint a vasúti berendezések szétlövésével indult. Ebben a Szigetvár és a Zenta cirkáló, az Uskoke romboló, valamint a 72 F torpedónaszád vett részt. A montenegróiak viszonozták a tüzet, és ezzel az Adrián is kölcsönösen elhangzottak a háború első lövései. Ezután annak érdekében, hogy Montenegrót elvágják brit és francia szövetségeseitől, a Szigetvár, a Streiter romboló és a 64 F torpedónaszád augusztus

10-én befutott Antivariba. Itt a cirkáló egyik tisztje mint hadi követ fehér zászló alatt partra szállt, és a nemzetközi tengeri hadijog előírásainak megfelelően átadta a három pontba foglalt bejelentést arról, hogy Montenegrót tengeri zár alá veszik. A blokádot azonban a Cattarói-öbölben rendelkezésre álló csekély számú hajó miatt csak nappal lehetett fenntartani. A blokádszolgálatra felváltva a Zenta és a Szigetvár cirkálókat, az Uskoke, Streiter és Ulan rombolókat, valamint a 64 F, 68 F és 72 F torpedónaszádokat osztották be. Időközben – augusztus 12-én – a Monarchia is hadiállapotba került NagyBritanniával és Franciaországgal. Ez azt jelentette, hogy az Adrián is számolni kellett a két nagyhatalom hajóhadának feltűnésével. A montenegrói blokád történetében augusztus 16-án következett be az első nagy horderejű esemény. Ezen a napon a Zenta és az Ulan látták el a szolgálatot. Az egységek Volovica kiszögellése (Antivari) és a Menders-fok között, délkeleti irányban haladtak, a parttól mintegy öt mérföldnyire, amikor délnyugat felől öt közeledő füstoszlopot észleltek. Megállapították, hogy ezek csakis ellenséges hajók lehetnek, amelyek messze meghaladják a blokadírozók erejét. A Zenta parancsnoka, Pachner Pál fregattkapitány azonnal visszafordult északnyugati irányba, és a kifejthető legnagyobb sebességgel igyekezett Cattaro felé. Néhány perc múlva nyugat– északnyugati irányból újabb füstoszlopokat láttak közeledni. Pachner előtt kétségtelenné vált, hogy a francia földközi-tengeri ún. repülő flottával találkozott, amely két csoportra szakadva igyekszik őt harapófogóba zárni. A menekülő Zenta partközelben maradt, hogy megnehezítse az ellenség tüzérségi bemérését, és hogy a hajó személyzete a várható ütközetben minden bizonnyal elsüllyedő Zentáról mielőbb partra úszhasson. Az Ulan parancsot kapott az áttörésre és sikerült is neki erős ellenséges tűzben 10 órakor befutnia a Cattaróiöbölbe. Ugyanekkor Pachner jelentette az 5. csatahajó-osztálynak, hogy 17 nagy hajó vette üldözőbe. A Zentán helyesen mérték fel a helyzetet, valóban a francia hajóhad zömével hozta össze balsorsa. A hajókat a főparancsnoki osztag vezette (Courbet, Jurien de la Graviere), őket a 11 egységből álló két csatahajó-raj és a 4 páncélos cirkáló követte az 1. könnyű osztályból. E nagy egységet három torpedórombolóosztály kísérte. Brit részről Troubridge admirális négy cirkálója és 8 rombolója közeledett. Az antant hajók közben 12 000 méterre közelítették meg a cs. és kir. cirkálót, eléje küldött két lövéssel felszólították, hogy álljon meg és adja meg magát. Válaszul Pachner elrendelte a "kis lobogódíszt”, és felvonatta a Zenta selyem díszlobogóját (Ehrenflagge). Az üldözők erre 8 óra 45 perckor tüzet nyitottak. A

magányos cirkálón csak akkor szólaltak meg a 12 cm-es lövegek, amikor a közöttük levő távolság 10 000 méterre csökkent, mert lövegei nem hordtak messzebbre. A parancsnokló francia altengernagy, Boué de Lapeyrere csak a zászlóshajójával, a Courbet-val akarta lőni a Zentát, de lobogójelzését vagy rosszul adták le, vagy hibásan olvasták, s így történt, hogy mindegyik hajóról lőni kezdték a kicsi, öreg cirkálót. Egy telitalálat hamarosan szétvetette a fő gőzvezetéket, ezért a cirkáló 9 órakor mozdulatlanná vált. További találatok következtében kigyulladt a hajó, szétrombolódott a kórházterem és az elsősegélyhely, de néhány épségben maradt ágyújával még mindig lőtt. A vízvonalat érő újabb belövések után a Zenta fokozatosan merülni kezdett. Pachner fregattkapitány ekkor parancsot adott a hajó elhagyására. Amikor a vízben úszók, köztük a parancsnok, valamennyire eltávolodtak az égő, füstölgő cirkálótól, Pachner észrevette, hogy a hátsó fedélzeten még van néhány ember, akik nem értesültek a hajó elhagyására felszólító parancsról. Pachner visszaúszott, felkapaszkodott a fedélzetre és csak akkor vetette magát ismét a tengerbe, amikor már valóban egyetlen élő sem tartózkodott a Zenta fedélzetén. Röviddel ezután a cirkáló orra a magasba emelkedett, majd árbocain a még mindig lengő lobogókkal 9 óra 30 perckor elsüllyedt. A Zentán a behajózottaknak több mint a fele, 173 tengerész vesztette életét. A Zenta gyenge lövegei is értek el találatokat. A Condorcet-n két 24 cm-es löveg, a Justice-on egy 19 cm-es löveg vált használhatatlanná. Ezek azonban lényegében csak kis sérülések voltak, és ezért is nevezték a francia tengerészek ezt az ütközetet gúnyosan a flotta "negyedik lőgyakorlatának”. A francia haditengerészetben ugyanis évenként három lőgyakorlatot tartottak. Az antant hajók anélkül, hogy az ilyenkor kötelező mentésbe kezdtek volna, megfordultak és eltávoztak. Egy változat szerint a francia flotta parancsnoka lobogójelzéssel utasította a brit rombolókat (a francia rombolók egy cirkálóval az Ulant üldözték), hogy vegyék fedélzetükre a cs. és kir. tengerészeket, de ezt a jelzést az angolok vagy nem értették meg, vagy el sem olvasták, esetleg nem is volt szándékukban kimenteni a hajótörötteket. A másik változata ennek a cserbenhagyásnak, vagyis hogy nem nyújtottak segítséget a hajótörötteknek, Sir Andrew Cunningham tengernagytól származik, aki "A Sailor odyssee” című művében írja, hogy mint a Scorpion romboló parancsnoka, részt vett a Zenta elleni csatában, amelynek végén Troubridge ellentengernagy kérdésére, hogy rombolói kezdjék-e menteni az úszókat, csak annyit válaszolt: "... ahhoz már túl késő van”. A Zenta életben maradt személyzete – 139 ember a 312-ből – mintegy öt órai úszással érte el a montenegrói partot Castellastuanál. Barátságtalan fogadtatás

után hadifogságba estek, ahonnan 1916. január 15-én, Montenegro kapitulációja után szabadultak ki. Felmerül a kérdés, hogy saját egységek miért nem siettek a hajótöröttek segítségére, amikor az öböl alig egy órányira volt a gyorsjárású torpedónaszádok és rombolók számára a csata színhelyétől. Erre csupán egyetlen válasz lehetséges: a cattarói parancsnokság nem kételkedett abban, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező brit vagy francia egységek teljesítik kötelességüket és kihalásszák a vízben küszködőket, akik között számtalan sebesült is volt. Nem így történt. A Zenta pusztulása után a cs. és kir. haditengerészet feladta a blokádot. Helyette egyrészt aknákkal igyekezett elzárni Antivari kikötőjét, másrészt – késő ősztől – tengeralattjárókat járőröztetett a térségben. Emiatt – és mert a franciák nem tartották kizártnak a nagy egységekkel végrehajtandó rajtaütést sem – az Antivariba irányuló szállítmányokat továbbra is csatahajókkal és páncélos cirkálókkal biztosították. A Montenegro, illetve Szerbia elleni tengerészeti hadműveleteknek külön fejezetét alkotja a Cattaro, illetve az előtte elterülő öbölrendszer felett uralkodó montenegrói hegycsúcsokon beépített ütegek elhallgattatására végrehajtott, megszakításokkal hónapokig tartó akciók sorozata. Ezeket az ütegeket nemcsak azért kellett megsemmisíteni, mert zavartalanul lőhették az öbölben horgonyzó hajókat, továbbá mert minden kifutásukról tájékoztatták az antant hadvezetőségét, hanem azért is, mert égető szükség volt arra, hogy az öbölben megerősített bázist létesítsenek, és ott az eddiginél több és nagyobb egység horgonyozhasson biztonságban. Ezt pedig addig nem lehetett megoldani, ameddig az öböl az ellenséges ütegek ellenőrzése alatt áll. Az öbölt körülölelő hegyek közül az 1009 m magas Pestingrad csúcson 12 db 12 cm-es, a 955 m magas Krastaci-csúcson 8 db 15 cm-es ágyú és 4 db 21 cm-es tarack, az 1380 m magas Kuk állásban 12 db 15 cm-es mozsár, 4 db 9 cm-es és 8 db 15 cm-es, valamint 6 db 21 cm-es tarack volt beépítve. Az erődítés-együttest összefoglaló néven Lovcen-ütegeknek nevezi a szakirodalom. A montenegróiak augusztus 8-án kezdték lőni az öböl különböző pontjait. A Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló augusztus 8-ról 9-re virradó éjjel vonult tüzelőállásba és lőni kezdte Kuk, Krstac és Pestingrad erődjeit. Először, augusztus 12-én, a Kuk-üteg hallgatott el. A tűzvezetés addig nem tapasztalt nehézség elé állította a cirkáló tüzértisztjeit, mert ilyesmit sohasem gyakoroltak. Tengerszintről kellett ezer méternél magasabb, beásott, álcázott célpontokra lőni, nem erre szerkesztett 24 cm-es ágyúikkal. A lövegcsöveket alig voltak képesek ennyire megemelni. A kérdést Dietrich Richard fregatthadnagy oldotta meg. Alulról nem látták a

becsapódásokat és nem helyesbíthették a lőelemeket. Ezen az utóbbi, legsúlyosabb nehézségen a mozgósításkor Cattaróba szállított három vízirepülőgép felhasználásával segítettek. Ám a repülőknek és pilótáiknak sem volt könnyű elérni a 2000 méteres, megfigyeléshez szükséges magasságot, hiszen a repülés akkor még gyermekcipőben járt, és a 2000 méter világviszonylatban is rekordmagasságnak számított. Nehezítette a repülők helyzetét a hőség és a levegő nagy páratartalma. Ennek ellenére a tüzérségi párbaj megkezdésétől naponta felszálltak, és az elhárító tűz ellenére pontos megfigyeléseikkel gyakorlatilag ők irányították a tűzvezetést. A tengerészrepülők a megfigyelésen, felderítésen túl támadták is az állásokat. Augusztus 15-én az E 18 jelű gépről Maglic fregatthadnagy két kis bombát hajított a Krstac-állásra. Ez volt az első bombatámadás, amelyet tengerészrepülők hajtottak végre. Az elsőt azután folyamatosan követte a többi. A repülők augusztusban 30 felszállással 60 órát töltöttek a levegőben, berepülve a Ragusától Antivariig terjedő légteret. Augusztus 13-tól az előző napon érkezett 5. csatahajó-osztály is bekapcsolódott a tűzpárbajba. Az 5. osztály három csatahajójához és a páncélos cirkálóhoz augusztus végén a Kaiser Franz Joseph I. és a Szigetvár cirkálók is csatlakoztak. Bár a hegyi ütegek is folyamatosan tüzeltek, csupán a Kaiser Franz Joseph I. kapott augusztus 27-én találatot. Szeptember 17-én a franciák teljes hajóhada bekísérte Antivariba azt a szállítógőzöst, amelyről partra tettek négy 15 cm-es és ugyanennyi 12 cm-es hajóágyút, velük két tisztet és 140 főnyi legénységet. A lövegeket a Kukmagaslatra szállították. Beépítésüket október 18-án fejezték be, és másnap megkezdték velük a Vermoc- és Gorazda-erődök, valamint Teodo ágyúzását. A franciák biztosak voltak sikerükben. A cetinjei francia ügyvivő biztosította Nikita montenegrói királyt, hogy legkésőbb október 23-án az öböl a montenegróiak lába előtt hever, rommá lőtt erődjeivel és hadihajóival. A tüzérségi tűz valóban károkat okozott a parti erődökben. A flottaparancsnokság ezért elhatározta, hogy a régi, 24 cm-es ágyúkkal ellátott hajók helyett modern, 30,5 cm-es lövegekkel felfegyverzett csatahajót vet be. A Radetzky október 22-én érkezett ismét az öbölbe (a háború kitörése óta már volt ott az egész 2. csatahajó-osztály), és másnap megkezdte 11 km-es távról a Kukállások lövését. Október 27-re elhallgattatott két francia üteget. A francia parancsnok, Grellier fregattkapitány, 21 halottról és sebesültről adott jelentésében javasolta, hogy hagyjanak fel a francia legénység további feláldozásával. Ugyanekkor Le Bon ellentengernagynak, a tengerészeti törzsparancsnoknak kifejtette, hogy semmi remény sincs az öböl birtokbavételére. A franciák ezután a megmaradt ütegeket átadták a

montenegróiaknak és visszatértek hazájukba. Csupán a Podgoricán újonnan felállított nagy teljesítményű rádióállomás maradt a kezelésükben, amelyen keresztül rendszeresen tájékoztatták a francia flottaparancsnokságot a látható cs. és kir. hajók mozdulatairól. Az osztrák–magyar hajók ezért rendszerint besötétedés után, illetve napfelkelte előtt futottak ki. Október végétől a Lovcen-ütegeket legyőzöttnek lehetett tekinteni. A Radetzky december 16-án visszatért Polába. Bár Montenegro blokádját a Zenta elsüllyesztése óta nem lehetett fenntartani, a montenegrói partok és kikötők ellen tovább folytak a hadműveletek. Általában a három repülő előzetesen felderítette a partsávot, és a cs. és kir. egységek ezután léptek működésbe. A hat, illetve augusztus közepétől hét egységből álló tengeralattjáró-flottillát Haus tengernagy először csak a központi hadikikötő, Pola védelmére összpontosította, bár a flottilla parancsnoka, lovag Thierry Ferenc korvettkapitány többször kérte átirányításukat az öbölbe, mert úgy vélte, hogy a franciák túlsúlyán ezzel az új fegyverrel rést lehetne ütni. De a búvárnaszádok még hetekig feküdtek Brioniban. Végre a flottaparancsnokság engedélyezte, hogy az U 2 és U 4, a két legnagyobb egység, helyezze át támaszpontját Cattaróba. Mindkettő szeptember 27-én érkezett oda. Boué de Lapeyrere vezénylő altengernagy a hadüzenetről szóló értesítéssel együtt augusztus 13-án azt a parancsot kapta tengerészeti miniszterétől, hogy zárja el az Adria földközi-tengeri kijáratát, majd hajtson végre általa helyesnek és szükségesnek ítélt támadásokat a Monarchia partja és kikötői ellen, és igyekezzék a cs. és kir. flottát megsemmisíteni. Ezek végrehajtásához szabad kezet kapott a kormányzattól. Ezzel megkezdődött a cs. és kir. flotta egyenlőtlen párharca Franciaország hajóhadával, amelynek részletes leírását mellőzzük. Csupán arra utalunk, hogy a franciák csaknem zavartalanul szállíthatták az utánpótlást Szerbiának tengeri úton, Antivari kikötőjébe. A Cattarói-öböl előtt leskelődő francia tengeralattjáróknak először csak október 19-én nyílt alkalmuk torpedót kilőni, mégpedig a 36. és 38. számú aknakereső torpedónaszádokra, sikertelenül. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy az öbölre és környékére nagyobb az ellenség nyomása, mint Polára. Ezért október 22-én újabb tengeralattjáró érkezett Cattaróba, az U 5. Másnap a járőröző U 4-et támadta meg egy francia búvárnaszád, de torpedója célt tévesztett. Október 30án az U 5, 31-én az U 3 és az U 4 futott ki az öböl előtti vizekre járőrbe, de ellenséget nem láttak, így estére visszatértek. Október végére már részben elnémultak a Lovcen-ütegek. A francia flottaparancsnokság belátta, hogy a cattarói partsávot és az öbölt Montenegro felől nem lehet elfoglalni. Ezért a franciák hajóhaduk erejében bízva a tenger

felől szándékoztak offenzívát kezdeményezni az öböl ellen, mert onnan a cs. és kir. haditengerészet állandóan veszélyeztette és kérdésessé tette a Montenegrónak, azon keresztül Szerbiának juttatandó hadianyag- és élelmiszerszállítmányokat. Abban pedig senki sem kételkedett, hogy a kis Szerbia támogatás híján előbb-utóbb térdre kényszerül az európai nagyhatalom, a Monarchia előtt. Ahhoz azonban, hogy a franciák a partraszállást megkísérelhessék Dalmáciában, a hadműveleteikhez közelebbi kiindulási alapot kellett teremteniük. Ehhez első lépésként a parthoz közeli néhány sziget elfoglalását és támaszponttá való kiépítését tervezték. Alapvető elgondolásuk tehát az volt, hogy blokád alatt tartva az öbölt, egyidejűleg hídfőt létesítsenek Lissa szigetén. E célból november 1-jén erőteljes offenzívába kezdtek. November 2-án hajnalban az 1. könnyű osztály három egysége rombolók kíséretében megjelent Lissa előtt, s egy romboló (Lansquenet) behatolt a kikötőbe. A tenger felől a flotta zöme fedezte az akciót. A partra tett különítmény nem talált ellenállásra, mert a cs. és kir. csapatok a szigetet nem védték, csupán jelző- és figyelőállomást tartottak fenn. A Hum csúcson álló jelzőállomás azonban nem adta meg magát. "Jöjjenek a franciák értünk!” – válaszolták a tengerészek a megadási felszólításra. A franciák ezután elfogták a lissai polgármestert és 50 000 korona hadisarcot vetettek ki a lakosságra. Hamarjában 21 000 koronát sikerült összeszedni. Közben a francia tengerészek összerombolták mindazt, ami a kezük ügyébe került, majd a polgármestert túszként magukkal vive eltávoztak. A Hum hegycsúcs ezalatt értesítette Sebenicót, ahonnan a riadóztatott 1. torpedó-flottilla a Helgoland vezérhajóval az élen kifutott Lissa felé. Sikeres nappali torpedótámadásra ugyan alig volt kilátása, ám számolt azzal, hogy az ellenséges hajókat üldözésre bírja és így felszabadítja Lissát. A franciák űzőbe is vették őket, de rövid idő múlva, attól tartva, hogy aknamezőre csalják őket, esetleg lesben álló tengeralattjárók elé jutnak, visszafordultak. Néhány francia egység valóban közel került az akkor már ugyancsak a tengerre riasztott U 5-höz, de mialatt a tengeralattjáró lemerült, váratlanul víz ömlött a ballaszttartályába, több mint kellett volna, és ezért torpedója célt tévesztett. Habár a francia flotta ezúttal is veszteség nélkül hagyta el a Monarchia parti vizeit, a szerzett tapasztalatok, tehát az, hogy a cs. és kir. hajók már felocsúdva, nem nézik tétlenül manővereiket, óvatosságra intette, és ezután nagy egységeit távol tartotta a Közép-Adriától. Még szintén november 2-án három rombolótól kísért három francia csatahajó a Struga kiszögellésnél állva, Lagosta sziget Rossi kikötőjében is partra tett egy különítményt, amely lerombolta a berendezéseket és a világítótornyot, és még aznap eltávozott. Miután a francia torpedórombolók üzemanyagkészlete egyetlen napi futásra

csappant, a flotta visszatért Máltára, csupán az 1. és 2. könnyű osztály maradt a Meleda-csatorna előtt, illetve Antivari–Budua között, és ott cirkált.

A tengeralattjárók harcai Az U 5 november 3-i támadási kísérlete kudarcba fulladt, mert a francia őrszemek időben – 1700 méterről – észrevették periszkópját és menetüket felgyorsítva faképnél hagyták a lassú tengeralattjárót. Mindhárom cs. és kir. tengeralattjáró, amikor az időjárás és műszaki állapotuk engedte, ezután is kifutott. Hol Montenegro előtt strázsáltak, hol a saját partok előtti vizet őrizték. Az U 4 például november 28-án elfogott egy kockacukorral telerakott albán vitorlást és beirányította az öbölbe. Gyakori igénybevételükre álljon itt a következő adat: novemberben és decemberben az U 3 ötször, az U 4 négyszer, az U 5 pedig tizenegyszer futott ki, és általában másfél napot tartózkodtak a nyílt tengeren. A háborús igénybevétel egyaránt nagy terhet rótt a naszádok személyzetére és meglehetősen kezdetleges búvárhajóikra. A Satellit vontájában december 7-én érkező U 12 leváltotta a javításra erősen rászorult U 3-at – amely visszatért Brioniba –, és a helyére állva még aznap kifutott, mert ellenség közeledését jelezték. Ezután hamarosan olyan támadást hajtott végre, amelyről majd külön is be kell számolni. A kis tengerlattjárók tehát észrevehetően veszélyeztették a Monarchia partjainak előterében műveletező francia hajóhadat, amit Boué de Lapeyrere tengerészeti miniszteréhez intézett jelentésében így fogalmazott meg: "... Ha kifutunk, egyre inkább fel kell készülnünk rá, hogy azon a tengerrészen, ahol az ellenség fontos kikötői, támaszpontjai vannak, egy szép napon drágán kell megfizetnünk cirkálásainkért...” Ezután kérte, hogy lehetőleg csökkenthesse a flotta útjait a Közép-Adrián. A franciák is kénytelenek voltak tudomásul venni, hogy a cs. és kir. búvárhajó-parancsnokok fokozatosan és egyre jobban kiismerik naszádjaikat, legénységük képességeit és nem utolsósorban megtanulják a speciális tengeralattjárós taktikát, amit az is bizonyít, hogy egyre merészebben közelítették meg a francia csatahajókat és cirkálókat. A franciák az esetleges veszteséget nem tartották arányban állónak a céllal, Szerbia és Montenegro megsegítésének kötelezettségével. Magyarán, úgy vélték, hogy Szerbiáért nem érdemes kockáztatni egyetlen csatahajót vagy cirkálót sem, hiszen a háború kimenetele úgyis Németország legyőzésével dől el, arra kell tartalékolniuk flottájukat. Természetesen ezt a hadszínteret sem hanyagolhatták el, hiszen 1914-ben a francia flottának az Adria volt a fő hadszíntere. Mégiscsak meg kellett mutatniuk, hogy elbírnak a sokkal gyengébb cs. és kir. haditengerészettel. Ám miután a francia hajóhad gyakori adriai felvonulásai és előretörései nem csalták elő támaszpontjaikról, védett kikötőikből a cs. és kir. hajóhad nagy egységeit és a

franciák így nem tudtak döntő csapást mérni, a flottaparancsnokság a hadműveletek eredményesebb folytatását ezután tengeralattjáróitól remélte. Ahhoz, hogy kis kockázattal tehessenek partra Dalmáciában katonaságot, mindenképpen meg kellett semmisíteniük a cs. és kir. flotta néhány nagy egységét. Ezért a flotta parancsnoka a tengeralattjáró-flottilla parancsnokságát arra utasította, hogy búvárnaszádjait küldje be a kikötőkbe – Cattaróba és Polába –, és ezek saját bázisukon semmisítsék meg a hajókat. E parancsot végrehajtandó igyekezett november 4-én behatolni az öbölbe a Fresnel, az Ampere és a Monge búvárhajó, de a védők észrevették periszkópjaikat és elűzték őket. November 29-én a Dubois sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló Cugnot tengeralattjáró bravúros ügyességgel behatolt a belső öbölbe (Cattaro közelébe), ám a riadóztatott hajók tüze megakadályozta, hogy kilövőhelyzetbe kerüljön. Igaz, a lövések sem találtak, mert periszkópját csak töredékmásodpercekre tolta a vízszint fölé, és rendkívüli gyorsasággal és ügyességgel kerülte ki a gránátokat, hol váratlan fordulatokkal, hol riadómerüléssel. Pedig több ízben csak 400–500 méternyire volt egy-egy hajótól. A mesterien végrehajtott, mégis eredménytelen cattarói támadás után Boué de Lapeyrere utasította a tengeralattjáró-flottilla parancsnokát, hogy legközelebb a polai hadikikötő ellen indítsa támadásra egységeit, és ott, valamint a környező vizeken támadják meg az ellenséges hadihajókat. Erre a célra a Curie tengeralattjárót szemelték ki, amelynek O'Byrne sorhajóhadnagy volt a parancsnoka. A Curie-t a Jules Michelet páncélos cirkáló vontatta Platealitól Pelagosáig, ahonnan önerőből ment Poláig. December 18-án és 19-én megfigyelte a kikötő védőműveit, tájékozódott az aknamezőkről, majd 20-án délben behatolt a főkikötő bejáratáig. Amikor O'Byrne úgy vélte, hogy 20 méteres mélységben haladva, túljutott a záróláncokon – barikádokon –, a normális periszkópmagasságig akart emelkedni, de naszádja beleakadt a következő barikádba, amelyet előzőleg nem látott. Négy és fél órán keresztül küszködtek a Curie kiszabadításán, hasztalan. A Millenkovich fregattkapitány tervei szerint készült védőháló vasmarokkal fogta a búvárnaszádot, belekapaszkodva minden kiálló és elálló alkatrészbe, mint amilyen a parancsnoki torony, periszkóp, hajócsavar, kormánylapát stb. A vergődő tengeralattjáró a végén már úgy megdőlt, hogy az akkumulátorokból kiömlött a sav, a keletkezett klórgőzben a legénység fuldoklott, meg kellett kísérelni a felemelkedést. Ezalatt a parti őrség észrevette, hogy az egyik barikád mozog, rángatózik. Az aknamezők ellenőrzéséről visszatérő 63 T torpedónaszád parancsnokának feltűnt, hogy az egyik barikád nem fekszik rendesen, majd a víz színe alatt árbocot és kettős periszkópot láttak. Semmi kétség, leadta a jelzést: "Ellenséges

tengeralattjáró!” Riadóztatták a hajókat és a Punta Christo erődöt. Ekkor futott be a tengerről a Satellit torpedóhajó is. A 63 T egyik matróza ismét megpillantotta a periszkópot, és öntevékenyen tüzet nyitott rá. Kétségtelen, hogy a tengeralattjáró jelenléte mindenkit idegesített, a veszedelem itt volt alattuk, a mélyben. A Satellit is lőni kezdett, s leadta a jelzést a tengeralattjáró fekvéséről. Az erőd, valamint az odatartó Turul romboló is tüzet nyitott, a 20. számú torpedónaszád pedig cirkálni kezdett a barikádok körül. Az erőd néhány lövés után felhagyott a tüzeléssel, mert nem kapott határozott célt. Aztán felúszott a Curie két "telefonbójája”, amolyan segítséget kérő jelzés, a megadást tudósítva, de a szürkületben nem ismerték fel, elszabadult aknának vélték, és tovább tüzeltek. 17 óra körül a búvárnaszád is kiemelkedett a vízből. A cs. és kir. egységek parancsnokai azt hitték, hogy a tengeralattjáró elszabadult, és akár személyzetének feláldozásával is támadásra indul, ezért tovább lőtték. A Curie-t támadókhoz időközben a Sankt Georg páncélos cirkáló és a Radetzky csatahajó gőzbárkái is csatlakoztak, és az erőd újabb lövései is találtak. Ekkor teljesen besötétedett. A tüzelést csak akkor hagyták abba, amikor a Curie felkapcsolta a zöld helyzetjelző lámpáját és ezzel egyidejűleg megjelentek a fedélzetén a francia tengerészek, akik vízbe ugrottak és úsztak a hajók és a part felé, vagy a barikádokba kapaszkodtak. A Curie gyorsan elsüllyedt. Második tisztje, Challey fregatthadnagy és egy altiszt meghalt, többen megsebesültek. O'Byrne sorhajóhadnagyot egyik altisztje vitte erőszakkal a fedélzetre, és úszott vele, amíg ki nem mentették őket. Ugyanezen a napon (december 20.) hajózott át az Otrantói-szoroson két szénnel és gabonával rakott francia tehergőzös. A 2. könnyű osztályok és rombolóik védelme alatt értek 21-én Antivariba. Amikor a sebenicói jelzőállomás 20-án jelentette, hogy egy Jules Michelet típusú páncélos cirkáló manőverezik Pelagosától délkeletre – ez vontatta idáig a Curie-t –, az Uskoke rombolót megbízták, hogy fusson ki az U 12-vel, majd 21-én 1 órakor hagyja magára. A Lerch Egon sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt hajózó U 12 többféle parancsot kapott. El kellett vágnia a Jules Michelet útját, vagy ha ez nem sikerülne, le kellett mennie az Otrantói-szorosba, hogy ott találkozzék a Brindisi magasságában cirkáló, de egy kémjelentés szerint onnan már 20-án este dél felé továbbállt csatahajókkal. Hogy a csatahajók merre tartanak, azt senki sem tudta, de az ismeretes volt, hogy rendszerint Fano és Otranto között járőröznek, különösen ha szállítmányt irányítanak Antivariba. A Jules Michelet ellen december 21-én kifutott a teljes 1. torpedó-flottilla is, amelynek ekkor a Helgoland gyorscirkáló volt a vezérhajója. A nyílt vízre érve vált bizonyossá, hogy a 2. torpedó-osztály régebbi, Huszár-típusú rombolói – hat

egység – és a 3. torpedó-osztály naszádjai (10 egység) képtelenek tartani azt a sebességet, amelyet a Helgoland és az 1. torpedó-osztály hat Tátra-típusú egysége diktált. Ezért kérdésessé vált, hogy lanszírozó helyzetbe manőverezhetik-e majd magukat, ha ráakadnak a páncélos cirkálóra. A kötelék és egyúttal a Helgoland parancsnoka, Seitz sorhajókapitány tehát a lassú egységeket visszaküldte Sebenicóba, s csupán a Tátra-típusú rombolókkal folytatta az akciót. A francia cirkálót azonban már nem találták meg, pedig elszáguldottak az olasz parti vizekig. A kifutás azzal a tanulsággal szolgált, hogy a régi rombolókat nem lehet az új rombolókkal egy kötelékben alkalmazni, mert akkor az újak nem használhatják ki fölényes gyorsaságukat, legfőbb kedvező tulajdonságukat. Az U 12 sem találkozott a Jules Michelet-vel, de még folytatta útját dél felé. 21-én reggel 6 óra 30 perckor a Valona előtti Saseno-szigetnél füstoszlopot észlelt. Alámerült. De a vihar miatt nem tudta használni periszkópját. Felemelkedett, és ekkor már a kéményeit, árbocait, majd teljes felépítményeit is kivehette egy csatarendben feléje közeledő köteléknek. A távolság gyorsan csökkent. Le kellett merülnie, így közeledtek egymás felé. Hamarosan kilövőhelyzetbe került. Ekkor a 16 nagy egységből álló francia hajóraj – majdnem a teljes földközi-tengeri flotta – 90 fokos fordulatot vett, lassított. Mintha békebeli gyakorlaton lettek volna a hajók, a kötelékben való fordulást gyakorolták. Az élen a Jean Bart, mögötte a Danton, Démocratie, République-osztályú csatahajók. A vihar csillapodott, az U 12 mintegy 600 méterre közelítette meg a vezérhajót, amelynek árbocán a flottaparancsnok lengője lobogott, mert de Lapeyrere a Courbet-ről ez időben átszállt a Jean Bartra. A tengeralattjáró gyors egymásutánban kieresztette mindkét torpedóját. Periszkópján még megfigyelhette, hogy az egyik torpedó a vezérhajó orra felé futva húzza a buborékcsíkot, majd igyekezett minél mélyebbre. 17 méteres mélységben hallották a robbanást. Az egyik torpedó tehát – a cs. és kir. haditengerészet történetében először – eltalált egy dreadnought típusú csatahajót, a francia flotta vezérhajóját. Amikor a tengeralattjáró később periszkópmélységbe emelkedett, látta, hogy a franciák megzavarodva, összekeveredve mozognak, egy Danton-típusú csatahajó pedig feléje rohan. Alig bírt az eltaposás elől kitérni. A Jean Bart túlélte a torpedótalálatot, de hosszú ideig javították, és a háború végéig nem is állt már szolgálatba. A torpedótámadásnak fontos következményei lettek. Mindenekelőtt megtörte azt a hiedelmet, hogy a francia flotta sebezhetetlen és legyőzhetetlen, ellene sikeres akció kilátástalan. Ha ehhez hozzávesszük még, hogy az előző nap veszítették el a franciák a nagy, korszerű Curie-t, elképzelhető az az öröm, amely a Monarchiában mindenkit hatalmába kerített. Egy csapásra megnőtt a cs. és kir.

haditengerészet becsülete. "... Az Adriát nézték ellenségeink annak a harci területnek, ahol csakis nekik kedvezhet a szerencse. A tengeren igazán csakis a matematika határoz – dölyfösködtek angolok, franciák. Tudták, hogy a mi hajóhadunk még ifjú és számra nézve éppen nem jelentős. Hoztak tehát ellene egy hatalmas, gőgös hajóhadat... Papíron, a számvetésben mi egészen el voltunk veszve az Adrián” – írták a korabeli lapok, majd ismertették a Curie és a francia vezérhajó megtorpedózását és büszkén vonták le utána a következtetést: "... tengerészeink vitézségből valósággal szíven ütötték a francia flottát...” A franciák részéről könnyelműség volt biztosítás nélkül hagyni a csatahajókat. Lapeyrere december 24-én kelt, tengerészeti miniszteréhez írt jelentésében azzal menti magát, hogy azt hitték, a cs. és kir. tengeralattjárók odáig semmiképpen sem juthatnak kis hatósugaruk miatt, legfeljebb csak Durazzóig. Az U 12 torpedója tehát tökéletes meglepetés volt, és talán nem túlzás, ha veszteségüket önhittségüknek tulajdonítjuk. "Megállapítható – írta az altengernagy –, hogy nem csupán a Monarchia partvidéke elleni vállalkozások járnak nagy kockázattal, hanem ezután a Montenegróba irányuló hajókíséreteknél is óriási rizikóval kell számolni...” Franciaországban a párizsi kamara éppen ülést tartott, amikor odaért az adriai események híre. A képviselők kirohantak a folyosókra, az ülést félbeszakították és mindenki a tengerészeti minisztert, Augagneur-t vallatta, aki azonban akkor még mit sem tudva, elsietett a minisztériumába. Este visszatérve a kamarába, interpellációt intéztek hozzá a Curie és a Jean Bart ügyében... Ezután a franciák egy időre még a Monarchia partvidéke előtti blokádot is beszüntették. Az Otrantói-szorost elméletben négy páncélos cirkáló zárta el, gyakorlatilag azonban csak egy cirkálhatott a térségben, mert az egységek közül a váltótárs Máltán pihent, a másikat Toulonban javították, a negyediket a Jóntengerre vezényelték, a csatahajók pedig Korfu körül maradtak. A Jean Bart megtorpedózása után a franciák a háború további tartamára soha többé nem vezényeltek csatahajót az Adriára. Ebből kifolyólag Montenegróval is megszakadtak a kapcsolataik, és a kis királyság ezért súlyos helyzetbe került. A franciák csak 1915 januárjában irányítottak ismét utánpótlást Antivariba. A Monarchia haditengerészete az Adria felső szakaszán sem tétlenkedett. Először kiépítették a polai fő-hadikikötő védelmi rendszerét. Ez a barikádok, torlaszok és védőhálók lerakásán kívül aknamezők telepítését is jelentette. A tengeri akna sem tartozott a régi, kipróbált fegyverek közé. Ezért fordulhatott elő, hogy az 1914. évi, kora őszi, a szokottnál hevesebben tomboló viharok sok aknát leszakítottak rögzítő láncaikról, és szétszórták őket a tengeren, némelyiket az olasz partokig. A Polában és Sebenicóban állomásozó torpedó- és aknászegységek ezért szüntelenül járták a tengert. Egyrészt elbitangolt aknákat,

másrészt ellenséges tengeralattjárókat kutattak. Az elfogott aknákat kezdetben ki kellett halászni, hogy ismét fölhasználhassák. Később egyszerűen szétlőtték őket. Az elszabadult aknák után megindult a feszített hajsza, már csak azért is, mert polgári áldozatokat is szedtek. Az olasz partokig elvetődött aknákra két olasz halászbárka is ráfutott és felrobbant. Ekkor 19 olasz tengerész vesztette életét. I. Ferenc József családi pénztárából 20 000 frank kártérítést fizetett az olasz tengerészek hozzátartozóinak. Ugyancsak aknára futott a Baron Gautsch Lloydgőzös augusztus 13-án, fedélzetén a Boszniában és Hercegovinában állomásozó katonák hozzátartozóival. A robbanás következtében mintegy 200 ember vesztette életét, nagyrészt asszonyok és gyermekek. A vészjelre kifutó Csepel, Balaton és Triglav 150 embert mentett ki, a Velebit 50 holttestet halászott ki a tengerből. Szeptember 17-én a Maria szkúner futott elszabadult aknára. Héttagú személyzetéből csak egy menekült meg. Ugyanezen a napon a Josefine gőzös is aknának ütközött, személyzetéből heten vesztették életüket. Az elszabadult aknák utáni kutatás eredményeként 1914. december 31-ig kifogtak és megsemmisítettek 583 aknát. Közülük az északi aknamezőkről elszabadult 476, a déli Adria aknamezőiről 107. Hogy az aknák mekkora utat voltak képesek megtenni, arra jellemző, hogy január 5-én még találtak egyet a Mezzo-csatornában, január 23-án pedig egy másikat Curzola-szigetnél. Mindkettő a polai aknazárról szakadt le. A szakemberek késedelem nélkül kidolgozták az aknák új telepítési szisztémáját, nemkülönben az aknák új rögzítésének módszerét. Ennek köszönhetően a következő évtől már nem találkozunk elszabadult aknákkal. Az aknazárak kiegészítésébe, illetve újak telepítésébe már bekapcsolódhatott a december 2-án szolgálatba helyezett új aknacirkáló, a Chamäleon is.

Cs. és kir. cirkáló harcai a Távol-Keleten A cs. és kir. haditengerészet háborús krónikájának külön fejezetét alkotja a Kaiserin Elisabeth védett nagycirkáló története. Mint a legtöbb nagyobb állam, a Monarchia is állomásoztatott hadihajót a TávolKeleten. A Kaiserin Elisabeth 1913. augusztus 19-én hagyta el Polát, és Port Said– Aden–Colombo–Szingapúr és Hongkong érintésével október 1-jén vetett horgonyt Csingtauban. Itt átvette az állomásszolgálatot a Kaiser Franz Joseph I. cirkálótól. 1914 júliusában a Sárga-tengeren, Csifuban (Jantai) állomásozott. Július 21-én a cirkáló parancsnoka, Makoviz sorhajókapitány azt az utasítást kapta a Tengerészeti Szekciótól, hogy feltűnés nélkül induljon a Sárga-tenger bejáratánál fekvő Csingtauba, amelyet Németország 1898 óta bérelt Kínától. Itt érte a hajót a hadüzenet. Augusztus 1-jén a Szekció elrendelte a hajótörzs létszámának csökkentését. Nyolc tiszt kihajózott és hazaindult. Amikor augusztus 5-én a Monarchia hadat üzent Oroszországnak, a parancsnok felnyitotta a háború esetére szóló, titkos parancsot tartalmazó borítékot. Az abban talált változatok közül csupán egy látszott alkalmazhatónak: "Működjön a hármas szövetség érdekében.” Makoviz erre Csingtau német kormányzójának rendelkezése alá vetette magát, azzal a fenntartással, hogy Nagy-Britanniával és Franciaországgal nem kerülhet harcérintkezésbe, mert ezekkel az államokkal a Monarchia nincs hadiállapotban. Augusztus 13-a után természetesen módosította álláspontját. A Kaiserin Elisabeth a német Jaguar ágyúnaszáddal felváltva 48 órás őrszolgálatot látott el augusztus 23-ig. Japán az augusztus 16-án átnyújtott ultimátumában követelte, hogy a németek szeptember 15-ig ürítsék ki Csingtaut, és vonják ki tengeri haderejüket a TávolKeletről. A választ augusztus 23-ig kellett Japán tudomására adni. Az ultimátum meglepte a német diplomáciát, amely ezután a Monarchia semlegességét forszírozta. Ebben az esetben a cs. és kir. cirkáló befuthatott volna egy semleges kikötőbe, s ott leszerelve várakozhatott volna. Viszont ha Csingtauban marad, helyzete kritikussá válhat. Bécs hozzájárult ahhoz, hogy a cirkáló befusson egy semleges kikötőbe. Ám ugyanekkor a berlini cs. és kir. tengerészeti attasé egy hivatalos látogatáson Vilmos császár szájából azt a meglepő kijelentést hallotta, hogy a Kaiserin Elisabeth német szövetségesével vállvetve fog harcolni. A cs. és kir. cirkáló a japán ultimátum után kényes helyzetbe került. Ha a németek nem ürítik ki Csingtaut – márpedig az ultimátumot válasz nélkül hagyták –, akkor várható a támadás, ám a Monarchia és Japán között nem állt be

a hadiállapot. Viszont a szövetségi hűség kötelez. A kormányzó és Makoviz napokig tanácskoztak, hogy mitévők legyenek, mert sehonnan sem kaptak utasítást. Végre augusztus 23-án Bécs utasította Makoviz sorhajókapitányt, hogy szerelje le a hajót, és személyzetét – őrségként 17 fő hátrahagyásával – indítsa Tiencsinbe. A személyzet tisztjei vezetésével vonatra szállt. Makoviz maradt. Közben Berlinben győzött a katonák álláspontja, és augusztus 26-án Makoviz utasítást kapott, hogy a cirkáló japán támadás esetén is vegyen részt a védelemben, még akkor is, ha formális hadüzenet nincs. Mivel a Kaiserin Elisabeth személyzete akkor már Tiencsinben volt, a németek megkezdték a cirkáló újbóli felszerelését. Ugyanekkor vissza kellett rendelni Tiencsinből a cs. és kir. személyzetet. Ez azonban váratlan akadályokba ütközött. A tengerészek visszautazását a kínai kormány a Kínával szembeni semlegesség megsértésének tekintette és utazásukat meg akarta hiúsítani, hiszen Kínával baráti viszonyban álló államok (Nagy-Britannia és Francia- ország) ellen vonultak volna hadba. A visszautazást a pekingi cs. és kir. követ is ellenezte, háborús bonyodalomtól tartva. A helyi angol és francia lapok a vissza-utazást casus bellinek minősítették. A cirkáló parancsnoka végül is augusztus 29-én adott parancsot a visszatérésre azzal, hogy az utazást több csoportban kíséreljék meg. Erről japán kémek útján a kínai hatóságok is tudomást szereztek és szigorított ellenőrzést tartottak a pályaudvarokon, és az ott indulásra várakozó cs. és kir. tengerészeket visszakísérték az osztrák–magyar konzulátusra. Ez arra késztetett egy ott élő, Sinkó nevű magyart, hogy polgári ruhát szerezzen, amit a tisztek és a matrózok egyenruhájukra húztak, és így sikerült is néhányuknak feljutni a Csinanfuig döcögő vonatra, ahonnan a német érdekeltségű vasút vitte őket Kiau-Csouba. Az első civilbe bújtatott csoport, két tiszt és 44 tengerész, zömükben tüzérek, augusztus 30-án, a második szállítmány egy tiszttel és 78 tengerésszel szeptember 2-án ért Csingtauba. A kínaiak azonban gyanút fogtak, és ezután a civileket is igazoltatták a pályaudvarokon. Ezért a cirkáló személyzetének további csoportjai éjjel, lopva kigyalogoltak a városból a legközelebbi vasútállomásig, ahol már nem volt igazoltatás. Miután az utakat is lezárták, két tiszt 92 tengerésszel Tiencsinben rekedt. Kína hadba lépéséig – 1917. augusztus 14. – az osztrák–magyar konzulátuson maradtak, azután hadifogolyként kezelték őket. A Csinanfuig elvergődött tengerészek csak üggyel-bajjal jutottak tovább, mert a japánok több hidat felrobbantottak, és a szokottnál korábban köszöntött be az esős időszak. Nemegyszer vízzel borított földeken lábaltak át, sokan maláriát kaptak. Közben a japánok partra szálltak, és megindultak a harcok. Utoljára, szeptember 13-án, 160 tengerész érkezett Kiau-Csouba négy tiszt vezetésével, és onnan dzsunkákon vitorláztak be Csingtauba. Összesen 7 tiszt és 299 főnyi

legénység tért vissza. Az eredetileg ott maradottakkal és a parancsnokkal együtt tehát 324 fő cs. és kir. haditengerész vett részt a német gyarmat védelmében. A japánok szeptember 25-én elfoglalták a kiau-csoui pályaudvart, és 28-án bezárult a gyűrű. Ettől a naptól japán és brit hajók állandóan lőtték az erődöt. Október 12-én a nők, a gyermekek és a semleges államok polgárai elhagyták Csingtaut. Az ostromló 23 000 főnyi japán hadsereghez az angolok 1500 katonával csatlakoztak. A védősereg 5000 katonából állt. A tengeren 5 japán csatahajó, 8 cirkáló, 3 romboló, 2 ágyúnaszád és néhány segédhajó támadott. Nagy-Britannia egy csatahajóval és egy rombolóval vett részt a harcban. A védelemben Németország és a Monarchia részéről a cirkálón kívül a Jaguar és a 90. számú torpedónaszád vett részt, mert az ott állomásozó Emden cirkáló szeptember 4-én kifutott a később oly nevezetessé vált útjára. Az öbölben horgonyzott még öt ágyúnaszád és egy aknarakó, ezek azonban javítás alatt álltak, fegyvereiket a parti erődökbe szállították. A védelemnek volt még egy repülőgépe is. A Kaiserin Elisabeth fegyverzetének egy részét beépítették a parti állásokba. A két 15 cm-es orr- és farlöveg a parti XV. üteget alkotta. A VI. és VIII. parti üteg négy gyorstüzelőből áll. Ezen kívül felállítottak egy 38 fős különítményt, valamint a németektől kapott hat géppuskához még beosztottak 18 tengerészt. A cirkáló egyébként is csökkentett létszámából 122 fő került a parton bevetésre. A cirkáló látta el az erőd és a kikötő légvédelmét, és állandó tűzpárbajt vívott a japán ütegekkel. Gyakori helyváltoztatással kerülte el, hogy az ellenség belője magát, A 90. számú torpedónaszád a cirkálóval október 18-án elsüllyesztette a Takashito cirkálót, amelynek 264 főnyi személyzetéből mindössze tízen menekültek meg. Október 31-én volt a japán császár születésnapja. Erre a napra a japánok feltétlenül el akarták foglalni Csingtaut. Minden eddiginél hevesebb tűz alá vették az erősséget, amelynek több erődjét elfoglalták, de a védők még tartották magukat. Ezen a napon érte a cs. és kir. haditengerészeket az első veszteség, amikor egy nehéz lövedék becsapódott a XV. üteg állásába, és megölt öt embert, három másikat és az ütegparancsnokot pedig megsebesítette. A halottak között Ács József, a sebesültek között Domokos Béla volt magyar. November 1-jén a japánok már oly közel jutottak, hogy a cirkáló helyzete tarthatatlanná vált. Makoviz sorhajókapitány másnap elrendelte elsüllyesztését. A cirkálót az öböl legmélyebb pontja fölé vitték. Személyzete gőzbárkán kihajózott, csupán a parancsnok, továbbá Frőhlich Oszkár fregatthadnagy, a gépüzemvezető és 15 tengerész maradt a fedélzeten. Elégették a tikos és bizalmas iratokat, kinyitották a torpedóvető csöveket, a tengerbe dobálták a

lövegzárakat, majd meggyújtották a hátsó lőszerkamrába vezetett gyújtózsinórokat, amelyeket ráerősítettek egy-egy torpedófejre. Megnyitották a fenékszelepeket és ezután elhagyták csónakon a hajót. A cirkáló lassan süllyedni kezdett. A felfűtött kazánokhoz érkező víz hatalmas gőzfelhőként tört a magasba, majd felrobbantak a torpedófejek és a lőszer, hogy teljessé tegyék a megsemmisítést. Őfelsége Kaiserin Elisabeth cirkálója jobb oldalára fordult és lengő lobogóval, november 3-án, éjfél után 2 óra 55 perckor az 57 méteres mélységbe süllyedt. Ennek a napnak az estéjén már csupán egyetlen erőd maradt a védők kezén, ám a harcok ezután is tovább folytak. November 7-re virradó éjjel közelharcra került sor a cs. és kir. tengerészek és a japánok között. A szuronyrohamban két tengerész elesett, három súlyosan megsebesült. De ekkor már a védők kilőtték utolsó töltényeiket, és november 7-én reggel 6 óra 30 perckor a kormányzó, Mayer–Waldeck sorhajókapitány kitűzette a fehér zászlót. A tíz heti ostromban a cs. és kir. haditengerészet 10 halottat és ugyanennyi sebesültet veszített. Az egyetlen magyar hősi halott Ács József matróz volt. A japán császár a védők hősiessége iránti megbecsülése jeléül megengedte, hogy a tisztek a fogságban is megtarthassák és viselhessék kardjukat.

HADMŰVELETEK 1915. JANUÁR–1915. MÁJUS 23. KÖZÖTT

A cs. és kir. tengeralattjárók erőfeszítései Térjünk vissza Európába, ahol 1914 szilveszterén mindenki a közeli győzelem és béke reményében búcsúztatta az óesztendőt. A mielőbbi győzelemhez azonban fokozni kellett az erőfeszítéseket. Az adriai hadszíntéren ehhez a cs. és kir. búvárhajósok tették meg az első lépéseket. Küzdeni akarásukra serkentően hatott a Jean Bart megtorpedózása és a Curie elsüllyesztése, mert ezek az eredmények nyilvánvalóvá tették, hogy a félelmetes erejűnek tartott francia hajóhad nem sérthetetlen. Mindenekelőtt a menetidő, a hatósugár, a hatótáv, tehát a támaszponttól távol töltendő idő megnövelésére törekedtek. Először az U 5 (parancsnok: Friedrich Schlosser sorhajóhadnagy) tartózkodott az eddigi leghosszabb ideig, 63 órát egyhuzamban a nyílt vízen. December 27-én futott ki, két napon át őrködött a Pali-foktól nyugatra 25 mérfölddel (Durazzo magasságában), s 30-án délben tért vissza. Az U 6 (parancsnok: Nikolaus Halavanja sorhajóhadnagy) december 31–1915. január 4. között már 88 órát töltött távol támaszpontjától. Amikor befutott, a Monarch csatahajó zenekara a Prinz Eugen indulóval fogadta, akkora teljesítménynek számított ez a 88 óra! Az U 4 (parancsnoka: Hermann Jüstel sorhajóhadnagy) január 15–17. között az Otrantói-szorosban cirkált, Fano-szigetig jutott el. Ellenséges hajóval azonban egyikük sem találkozott. Viszont igazolták, hogy az elavult, partvédelemre tervezett tengeralattjárókkal nagyobb távolságban is lehet támadni, nem feltétlenül szükséges megvárni, hogy az ellenfél a partok elé jöjjön. Ezek az utak azonban sohasem váltak pusztán öncélúvá, mert összekapcsolták őket valamilyen konkrét feladattal. Az U 5 pl. április 2-án azzal a paranccsal futott ki, hogy Korfu körül nyugtalanítsa az ellenséget. Eljutott Paxosig, űzőbe vett egy Victor Hugo típusú cirkálót, de nem érte utol, s később két romboló elől kellett merülnie. Az U 5 ezúttal 88 és fél órát töltött a nyílt tengeren, annak ellenére, hogy a viharos tenger miatt a parancsnok és két matróz kivételével mindenki megbetegedett. Az U 6 április 29-én a Jóni-tengerre merészkedett, több hajót látott, de ezek túlságosan messze voltak. Május 5-én ért vissza, 131 órát tartózkodott künn. Hogy e kis búvárhajók több napig tartó cirkálásait mint eredményeket értékeljük, utalnunk kell azokra a nehézségekre, amelyekkel az embereknek szembe kellett nézniük, még akkor is, ha az ellenségnek híre-hamva sem volt. Például amikor az U 6 a már említett 131 órát töltötte a tengeren, a személyzet azért betegedett meg, mert a vihar miatt öt napon át (120 óra!) nem lehetett

felnyitni a főnyílást, tehát nem lehetett szellőztetni. A keletkezett gázok mérgezési tüneteket, gyomorgörcsöt, sárgaságot és szívidegességet váltottak ki. De a tengerészek vállalták, hogy ameddig az üzemanyag bírja, ők is kitartanak. Ezen okulva egy másik alkalommal, amikor ugyancsak erősen háborgott az Adria, hogy megelőzzék a megbetegedést, nyitott főnyílással hajóztak. Ám egy hatalmas hullám két tonna vizet zúdított be a nyíláson, amely összetört mindent, amit ért, köztük a műszereket. Vissza kellett fordulniuk. Ugyanezzel a naszáddal fordult elő, hogy akkora viharba került, amely még 20 méteres mélységben is hevesen dobálta a hajót, szellőztetésről szó sem lehetett. S közben szivárogni kezdtek az üzemanyag-vezetékek. Ismét felléptek a mérgezési tünetek, nem lehetett tovább várni. Felemelkedtek. A kábult emberek egyenként mentek föl levegőzni. Egy hullám azonban a távírászmestert elragadta, eltűnt, mentésre gondolni sem lehetett. Az emberek közül néhányan már elveszítették eszméletüket, nem akadt senki, aki a szivattyúkat működtethette volna. Ezeknél az 1908–1909 folyamán épített naszádoknál gyakori volt a szivárgás. Ilyenkor az összegyűlt, meglóduló fenékvíz teljesen bizonytalanná tette a manővert, a torpedóvetést. Előfordult, hogy ilyen vízszivárgás miatt hiúsult meg a támadás. És ha minden rendben ment, a gépek jól működtek (rendszerint csak egy csavarral hajóztak, így takarékoskodtak az üzemanyaggal), ha folyamatosan szellőztethettek? Kényelemről ilyenkor sem beszélhetünk. Tisztek és legénység egymás mellett feküdtek a padlón, csak a parancsnoknak jutott önálló priccs. A helyiségekben a magas páratartalom miatt örökké csöpögött a víz mindenről. Az ételnek gépolaj íze volt. Az akkumulátorok savgőze marta az emberek szemét. A személyzet tagjai csak tengervízben mosakodhattak, amiben nem lehet, az ivóvizet – édesvizet – szűkösen adagolták. A kevés hely miatt egyetlen váltás fehérneműt sem vihettek magukkal, amikor bevetésre indultak. 1914-ben nem volt a világon egyetlen olyan haditengerészet sem, amelyben a búvárhajósoknak ekkora nehézségekkel kellett volna megküzdeni. Álljon itt ennek illusztrálására csupán egyetlen történet. Amikor már császári német búvárnaszádok is működtek az Adrián – Cattaróban volt a támaszpontjuk –, tisztjeik leviziteltek az osztrák–magyar tengeralattjáró-állomáson és megtekintették a búvárhajókat. Egyikük a cs. és kir. tengeralattjárók láttán csak ennyi megjegyzést fűzött hozzájuk: "Én bizony vonakodnék ezekkel a lélekvesztőkkel tengerre szállni!” A Monarchia búvárhajósai nem vonakodtak. Rájuk gondolt dr. Hardy Kálmán, aki maga is évekig szolgált a cs. és kir. tengeralattjáró-flottilla egységein, amikor leírta: "Nincs az a tökéletes technika, amely a harcosok lelkületét pótolni tudná!” A távolabbi vizekre eljutó tengeralattjáróknál előfordult, hogy elhasználva torpedóikat, vissza kellett térniük támaszpontjukra, mert nem maradt

torpedójuk, holott üzemanyagukból még futotta volna újabb akcióra. Ezért átépítették 1915 áprilisában az U 3-at és az U 4-et, úgy, hogy további négy torpedót vehessen fedélzetére. A tengeralattjárókat a világ valamennyi flottájánál eredetileg csupán vetőcsövekkel szerelték fel. Az osztrák–magyar tengeralattjárók ebben az időszakban épültek, tehát nem voltak fedélzeti fegyvereik (ágyúik). Más haditengerészetek 1913-tól már gyorstüzelő ágyúkat is raktak búvárnaszádjaikra. Miután a tengeralattjárókat a cs. és kir. haditengerészet kereskedelmi hajók feltartóztatására, átvizsgálására és lefoglalására is fel akarta használni, e felszíni műveletek megkönnyítésére célszerűnek látszott, hogy pótlólag a cs. és kir. tengeralattjárókat is ellássák lövegekkel. 1915 tavaszán az U 1 és az U 2 kivételével mindegyik megkapta a 3,7 cm-es gyorstüzelőt, amelyet a toronyra építettek rá. Új egységek beszerzésére azonban az olasz hadüzenetig nem került sor. Így az év első öt hónapjában ennek a hét búvárhajónak kellett megharcolnia a maga háborúját, ellátnia a reá háruló roppant feladatokat. És mert a gyorstüzelőket csak a polai Arzenálban tudták beépíteni, e korszerűsítések idején azok a tengeralattjárók, amelyeken e munkálatok folytak, szintén hiányoztak Cattaróból, illetve az Adriáról. Ennél kedvezőbben alakult a tengerészeti repülők helyzete, amennyiben gépparkjuk fokozatosan gyarapodott: Olaszország hadbalépéséig még 13 új vízirepülőgépet állítottak szolgálatba.

A cs. és kir. haditengerészet támadó hadműveletei Szerbia 1914. december 3-án indított ellentámadása a Monarchia csapatait visszavetette arra a vonalra, ahonnan a háború kitörésekor elindultak. Szerbia azonban igen nagy árat fizetett győzelméért. 130 000 katonája vált harcképtelenné (elesett, fogságba került vagy megsebesült, köztük a tisztikar zöme). Szerbia önerőből már nem védhetett volna ki újabb támadást. Ezenkívül elfogyott az élelme, tartalékai kimerültek, nem volt hadianyaga, és járványos betegség is terjedt. Soha oly nagy szüksége nem volt a két királyságnak (Szerbiának és Montenegrónak) szövetségesei támogatására, mint 1915 elején. Ugyanekkor az antantnak is érdekében állt, hogy a Monarchia kénytelen legyen továbbra is lekötni erőit a Balkánon. Az antant azonban, mindenekelőtt Franciaország, csupán egyetlen úton juttathatott támogatást balkáni szövetségeseinek: az Adrián át. Ez határozta meg Olaszország hadba lépéséig, illetve Szerbia és Montenegro 1916. januári összeomlásáig (megszállásáig) a cs. és kir. haditengerészet hadműveleteinek fő irányát: meg kellett gátolni a kapcsolattartást az antant és balkáni fegyvertársai között. A felszíni hajók közül a Monarch és a Kronprinz Erzherzog Rudolf futott ki január 7én Cattaróból, s tüzérségi támogatást adott a Zupa magaslat ellen támadó saját gyalogságának. A tengeralattjárók közül január 6-tól 9-ig az U 5 őrködött Montenegro előtt, mert kémjelentések szerint szállítmánynak kellett érkeznie. A szállítóhajók azonban nem jelentkeztek. Január 15-én az U 4 futott ki, s az Otrantóiszorosban járőrözött Fano szigete körül. A vihar és erős hullámverés miatt két nap után kénytelen volt visszatérni. Ellenséget ő sem látott. Februárban a tengerészeti repülők is többet mozogtak, mint az előző, viharos hónapban. A három támaszpontról (Pola, Sebenico és a cattarói Kumbor) 36 felszállásra került sor, amelyek során 12 felderítést hajtottak végre. Február 23-án a Whitehead gőzös ismét visszatért egy szállítmánnyal Antivariba. Mint előzőleg (február 3-án), most is a Dague és a Faulx rombolók kísérték. A Dague ezúttal nem volt szerencsés. A február 23-ról 24-re virradó éjszaka, éjféltájt nekiütközött az egyik aknának, amelyet a cs. és kir. naszádok telepítettek a kikötő bejáratához, és felrobbant, majd elsüllyedt. Személyzetének mindössze a felét sikerült megmenteni. A Dague volt a franciák első elsüllyedt rombolója. Ebben az időszakban az 1. torpedó-flottilla két nagyobb lélegzetű hadműveletben vett részt. A február 18-i első akció során eljutott az Otrantói-

szorosba. A másodikra azért került sor, mert a kémjelentések szerint erős ellenséges csoportosulás volt a Dél-Adrián, azt kellett felderíteniük. Az április 10-én Sebenicóból kiinduló flottilla egészen a Santa Maria di Leuca-fokig száguldott, ahol a lehető legszélesebb kereső-alakzatban áfésülték az Otrantóiszorost, de mindössze egyetlen görög gőzösre akadtak, amely Brindisiből Valonába tartott. Rakományát átvizsgálva, útjára bocsátották, annak ellenére, hogy élelmiszert szállított, amit hadidugárunak is lehetett volna tekinteni. De ekkoriban még nem lehetett tudni, hogy Olaszország és Görögország kihez fog csatlakozni, nem volt kizárva, hogy a központi hatalmakhoz, és ezért kímélni kellett érzékenységüket. Mivel, mint azt a felderítés jelentette, Montenegróba nem csupán gőzösök, hanem vitorlás hajók is vittek hadianyagot, amelyeket szélcsendben a Rumija felfegyverzett jacht vontatott a nyílt tengerről Antivari vagy Dulcignó kikötőibe, az 5. csatahajó-osztály parancsnoksága elhatározta, hogy kísérletet tesz e kapcsolat megszakítására. Március 1-jéről 2-ára virradó éjjel a Csikós, a Streiter, az Ulan rombolók az 57 T és a 66 F torpedónaszádok kíséretében elhagyták az öbölt, hogy rajtaütéssel elzsákmányolják a Rumiját, aknát telepítsenek Antivari kikötőjében és szétbombázzák a parti raktárakat és a kikötőhelyet, Az éj leple alatt a három naszád behatolt a kikötőbe, mialatt a rombolók a tenger felől biztosítottak. A parti ütegek hamarosan tüzet nyitottak. A rombolók viszonozták a lövéseket, de a viharos tengeren oly erősen hánykolódtak, hogy lövéseik célt tévesztettek. Akkor a hajók felkapcsolták fényszóróikat. Az ütegállásokra irányított fénycsóvák elvakították a montenegrói tüzéreket, így azok csak találomra tüzeltek. A 66 F és 67 F naszádok közben torpedóval romba döntötték a fából ácsolt kikötőhelyet, lerakták a közelben az aknákat, valamint partra tették a romboló különítményt, amely lángba borította a tárházakat. Ez alatt az 57 T a Rumija mellé állt – amelynek személyzete az első lövéseknél partra futott –, de a vihar miatt nem boldogult a vontatással, a kötelek mindig elpattantak, pedig Meixner Pál fregatthadnagy nyolc emberével mindent megtett a manőver sikeréért. Időközben a gyalogos parti őrség is felocsúdott és támadásba lendült, gépfegyvertűzzel kellett visszaszorítani. A helyzet kritikussá vált, mert közben az erődök is áttették tüzüket a manőverező hajókra. Ezért az 57 T parancsnoka – miután Meixner fregatthadnagyot és embereit ismét fedélzetére vette – megtorpedózta a jachtot, amely kettétört és március 2-án 3 óra 45 perckor elmerült. A naszádok ezután felvették a robbantó különítményt és sietve távoztak. A tengerészek közül néhányan könnyebben megsebesültek, a hajókban csupán repeszek és szilánkok okoztak kisebb sérüléseket.

Ennek a merész támadásnak a kihatása nagyobb volt, mint egyszerűen egy felfegyverzett jacht elsüllyesztése után várható lett volna. Nem csupán azért, mert a Rumijával Antivari elveszítette egyetlen olyan hajóját, amely képes volt a vontatások elvégzésére, hanem mert a móló szétrombolása, továbbá az aknazár telepítése lehetetlenné tette, hogy ezt követően nagyobb hajókat is fogadjon, s ezért a további jelentősebb szállítmányokat San Giovanni di Medua, Dulcigno és Bojana kikötőibe kellett irányítani. Annyira megnehezedett az utánpótlás eljuttatása Montenegróba, hogy ez csaknem a királyság kiéheztetéséhez, ellenállóképessége megtöréséhez vezetett. Nikita király hasztalan kérte személyes levélben is szövetségeseitől az aknazár felszedését, az még akkor is ott volt, amikor 1916-ban a cs. és kir. haditengerészet birtokába vette a kikötőt. Szállítóhajók azonban továbbra is érkeztek Antivariba. Igaz, hogy csak kis hordképességűek. Már március 4-én is befutott két kis gőzös a kikötőbe. A felderítőúton járó M 39 repülő a gőzösökön kívül három cirkálót és 12 rombolót is látott mintegy 20 mérföldnyire a partoktól. Miután visszatérve kiegészítette benzinkészletét, bombákat vett föl, visszatért Antivari fölé, és bombázta az akkor már a kikötőben álló és rakodó gőzösöket. Az M 39 visszatérése után az L 5 bombázta a hajókat. Éjszaka az L 32 és ismét az L 5 folytatta a bombázást, majd a közben a partot 5 mérföldre megközelítő francia cirkálókat és rombolókat is megtámadta. Az említett repülők másnap is folytatták a bombázást, de ezúttal az E 34 is csatlakozott a kötelékhez. A két nap alatt a repülők 59 bombát dobtak le, amelyek közül egy eltalálta az egyik gőzös orrát, egy másik a fedélzetére hullott, kettő a vámházat, 12 a mólót, négy a raktárakat érte. Az e két napon át úgyszólván folyamatosan tartó légitámadásnak az egyetemes hadtörténet szempontjából is nagy a jelentősége, amennyiben ez új harcmód kezdetét jelentette. A tengerészeti repülők márciusban 48 ízben szálltak fel. A kumbori repülőtérről (vagy inkább állomásról, hiszen a vízről indultak) felszálló gépek jelentősebb bombatámadást hajtottak még végre március 23-án és 31-én, amikor az E 19, M 39 és L 5 (utóbbin ezúttal Mindszenty Árpád fregatthadnagy repült) felgyújtotta a pályaudvar raktárait Antivariban és Pristanjeban, továbbá más károkat is okoztak (pl. szétromboltak több vasútvonalat). A tengeralattjárókra nehezedő teher március–áprilisban sem csökkent, hiszen mindig csak két egység állomásozott Cattaróban. Márciusban az U 12 volt legtöbbször blokádszolgálatban Montenegro előtt. Az U 12 március 8-án, 18-án, 21-én, 28-án és 30-án futott ki. Két ízben sikerült montenegrói vitorlásokat és trabaccolókat (kétárbocos, nagyobb halászbárka, adriai típus) zsákmányolnia és bekísérnie, illetve vontatnia Cattaróba. Áprilisban csupán egyszer, 5-én volt blokádállomásban, ezután Polába vontatták. Az április 17-én Cattaróba érkező U

6 először 22-én futott ki. Két olasz gőzöst és egy vitorlást tartóztatott föl, de irataik átvizsgálása után útjukra bocsátotta őket. Április 29-én futott ki arra a felderítő útjára, amelyet már említettünk, s amely alatt eljutott Korfuig, és 131 órát töltött ily módon távol a kikötőjétől, ahová május 5-én érkezett vissza. 8-án még blokádszolgálaton volt Montenegro előtt, majd 9-én a Pluto elvontatta Spalatóba, ahonnan Sebenicóba ment, s több mint két hónapon át ezeken a középső vizeken, a szigetek körül teljesített őrszolgálatot. Az U 5 Cattaróba való visszatérése után először április 2-án indult felderítésre, 88 és fél órás Korfu körüli útjára, ahonnan 6-án tért vissza. Ezután – illetve az U 12 április 5-i egynapos blokádszolgálata után – április 22-ig, az U 6 kifutásáig, tehát 17 napon át nem indultak ki tengeralattjárók őrszolgálatra Cattaróból. Április 22-én az U 5 új parancsnokot kapott, lovag Georg von Trapp sorhajóhadnagy személyében, aki a naszádot átvéve, április 24-én hajnali 4 órakor indult első és hamarosan igen nevezetessé vált útjára az Otrantóiszorosba. Miután a kijelölt helyre érkezett, megállapította, hogy a szorost éjszaka egyetlen cirkáló tartja ellenőrzése alatt. Az antant hadvezetőség ugyanis attól tartott, hogy a Monarchia hajóhada enged a német unszolásnak, megkísérli a behatolást a Földközi-tengerre, s ott hátba támadja a Dardanellákat ostromló brit és francia erőket. Trapp sorhajóhadnagy a szorosban töltött második éjszakán, április 26-án 0 óra 45 perckor a cirkáló előző éjjel megfigyelt, várható útvonalán helyezkedett, mert feltételezte, hogy éjszakánként azonos vonalat jár be az ellenséges hajó. Amikor megjelent, üldözőbe vette, ám a cirkáló sebesebben haladt, s ezért Trapp 2 órakor felhagyott az üldözésével. Egyébként csak ekkor állapította meg, hogy a Santa Maria di Leuca-fok felől Astako irányába eltűnő egység egy Victor Hugo típusú nagy páncélos cirkáló. Amíg a következő éjszakára várakozott, napközben le kellett merülnie egy francia torpedóromboló flottilla elől, amely a közelében haladt, de mégis akkora távolságra és oly nagy sebességgel, hogy megtámadásukra nem gondolhatott. Rövid töprengés után kirajzolódott Trapp sorhajóhadnagy előtt a cirkáló megszokott ellenőrző útjának vonala: Otranto és a Santa Maria di Leuca-fok között cirkál, majd reggel Dukat felé távozik. Az U 5 26-án este, röviddel éjfél előtt elhelyezkedett a Santa Maria di Leuca-foktól északnyugatra. 27-én, 0 óra 10 perckor megjelent a cirkáló. Mögötte ragyogott a hold és a tenger tükörsima volt. A tengeralattjáró feléje indult, s csak akkor merült le, amikor már szabad szemmel is jól láthatóvá vált a nagy hajó. A tengeralattjáró parancsnoka nagyon helyesen választotta meg pozícióját, mert periszkópját a franciák, akik hátulról kapták a fényt, csak nehezen fedezhették föl. S nem is látták meg. Amikor a távolság 400–500 méterre csökkent, az U 5 kieresztette először a jobb oldali, majd 10 másodperccel később a bal oldali torpedóját. Az elsőt a hátsó

kéménycsoport felé, a másodikat a cirkáló orra felé irányította. Mindkét torpedó célba talált, éjfél után 32 perccel. (Ez volt az Adrián az első éjszakai, víz alól végrehajtott torpedótámadás!) Ezután gyorsan előkészítették a két tartalék torpedót, és az U 5 a cirkáló mögé húzódott. Újabb lanszírozásra azonban nem volt szükség. A Léon Gambetta – mert ez volt a páncélos cirkáló neve – 9 perccel a két torpedótalálat után eltűnt a hullámokban. Ezután az U 5 megfordult és visszatért Cattaróba, ahová aznap 18 órakor futott be. A hajótöröttek megmentésére Trapp sorhajóhadnagy nem gondolhatott, mert feltételezte, hogy a közelben torpedó-flottillának kell lennie, a megmentettekkel pedig víz alatti menetben nem utazhatott. A Léon Gambetta mentőcsónakjain 108 tengerész ért partot. A helyszínre érkező rombolók még 29 embert mentettek meg. A többiek – 574 tengerész, köztük a cirkáló teljes tisztikara, Sénes ellentengernaggyal, a cirkáló-osztály parancsnokával – elmerültek a hullámsírban. A Léon Gambetta elsüllyesztése után a franciák cirkálóikat is visszavonták a Peloponnészosz délnyugati partján fekvő Püloszba, a Navarin-fokhoz. Ahogyan a Jean Bart megtorpedózása után francia csatahajó többé nem jelent meg az Adrián, úgy április 27-ét követően francia cirkáló sem hatolt be a háború végéig erre a tengerre. Helyettük rombolók és tengeralattjárók látták el az Otrantói-szoros őrzését és az egyéb harcfeladatokat az Adrián. A francia flotta egy időre tétlenségre volt kárhoztatva. A hajóforgalom a Monarchia partjai mentén úgyszólván zavartalanná vált, és nagyban hozzájárult a későbbi, Szerbia elleni offenzíva hatékony előkészítéséhez és annak sikeréhez. Ugyanekkor a Montenegróba irányuló antant szállítások a minimumra csökkentek. Ebben rejlik az U 5 célba ért torpedóinak óriási jelentősége, amit már a kortársak is felismertek és értékeltek. Mindenünnen jöttek a szerencsekívánatok a flottához és elsősorban az U 5 parancsnokához, második tisztjéhez (báró Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy) és teljes személyzetéhez. Gróf Andrássy Sándor 1000 koronát, a budapesti Dukes és Herzog cég ugyancsak 1000 koronát küldött az U 5 legénységének. Az egyéb ajándékoknak se szeri, se száma, Trapp sorhajóhadnagy például egy aranyórát kapott. A művészek is munkába léptek, sorra készültek az U 5 és az U 12 torpedólövéseit, a hajókat és a parancsnokokat megörökítő festmények, rajzok, szalagok, medaillonok, brossok a nők részére, órafityegők stb. A haditengerészet ismertté és népszerűvé vált a Monarchiában…

A Dardanellák kérdése 1915 tavaszán az antant tengerészeti vezetése attól tartott, hogy a Monarchia hajóhada megpróbál rajtaütni a török partokat támadó brit és francia hajókon. Ezért az Otrantói-szorosból visszavont francia páncélos cirkálók továbbra is a görög partok, tehát a szoros közelében maradva őrködtek, s így jelentős erőket kellett nélkülözniük a Dardanellák körzetéből. Aggodalmuk nem volt teljesen alaptalan, mert Németország csakugyan újólag kísérletet tett arra, hogy rábírja a cs. és kir. haditengerészet parancsnokát a Gallipoli-félszigetet ostromló antant flotta hátbatámadására. Anton Haus tengernagy, hogy lezárja ezt a kérdést, 1915. március 31-én kelt, határozott hangú, terjedelmes emlékiratot szerkesztett, amelyben egyszer s mindenkorra kizárta annak a lehetőségét, hogy a cs. és kir. hajóhad elhagyja az Adriát. Haus tengernagy bebizonyította, hogy a Dardanellákhoz való kifutás minden szempontból bizonytalan kaland, amit nem engedhet meg magának a Monarchia, továbbá értelmetlen, mert a háború kimenetelére még akkor sem lenne hatással, ha sikerülne is a brit és francia hajókkal összetalálkozni – ami egyáltalán nem biztos – és közülük néhányat elsüllyeszteni. Hivatkozott a saját hajók kis akciórádiuszára és az antant hajóhad sokszoros túlerejére. Kifejtette, hogy nem csupán a cs. és kir. csatahajók ülnek tétlenül kikötőikben, hanem a német, brit és francia egységek is, hogy a Monarchia nem tudná pótolni elsüllyedő csatahajóit és cirkálóit, míg a németek meg sem érzik az eddig elveszített négy páncélos cirkáló, nyolc egyéb cirkáló és hat romboló hiányát, noha ez több egység, mint ahány ilyen típusú hajója egyáltalán van a cs. és kir. hajóhadnak. Egyébként – fejtegeti tovább a tengernagy – e német áldozatokkal okozott brit veszteségek nem befolyásolták a háború kimenetelét, mert e "veszteségek” csak annyit jelentettek a hatalmas brit flottának, mint a tűszúrás. A háború előtt – folytatja Haus – mindenki tudta, hogy a cs. és kir. hajóhad gyengébb annál, hogysem a nála sokkalta erősebb francia flottával egyedül megütközhessen, ennek még a gondolata sem merült föl. A háborúban most már több mint hét hónapja teljesen egyedül harcol a cs. és kir. flotta a franciák ellen, akiknek mégis tetemes veszteségeket okozott (Jean Bart, Curie, Dague, montenegrói ütegek elhallgattatása). Egyszerűen érthetetlen, hogy miért kívánnak egyesek ennél még többet. Miért kívánják, hogy a francián kívül most már a brit hajóhaddal is szembeszálljon? Kevesen értik meg, hogy sok esetben a semmittevés, illetve a várakozás az egyetlen helyes magatartás. A stratégia nem sakkjátszma, ahol minden lépést ellenlépésnek kell követnie. A stratégiában nem

szükségszerű az ellenlépés, ott várakozni is lehet. Hány sakkpartit veszítettek már el azért, mert kénytelenek voltak lépni! Összegezve, Haus tengernagy úgy vélte, hogy a flotta, lehetőségeit reálisan számba véve, csak arra szorítkozhat, hogy megoltalmazza a Monarchia partvidékét és biztosítsa partjai mentén a zavartalan hajóforgalmat. Végül is kereken elutasította azt az óhajt, hogy a cs. és kir. hajóhad kifusson a török partokhoz. Még attól is elzárkózott, hogy tengeralattjárót küldjön abba a térségbe, mondván, hogy ilyen távolságú útra mindössze két búvárhajója alkalmas, közülük azonban az egyik nagyjavítás alatt áll, a másikra pedig az Adrián, az Otrantói-szorosban és a Jón-tengeren van szükség (az U 3-ról és az U 4-ről van szó). Röviden ez a lényege a memorandumnak, amelyet az admirális elküldött a parancsnoksághoz beosztott tengerészeti összekötőnek és a berlini cs. és kir. tengerészeti attasénak. A memorandumot azért tartottuk szükségesnek ismertetni, mert rámutat a cs. és kir. hajóhad felhasználásának egyedüli lehetőségére és céljára, arra, hogy ura maradjon az Adriának. Ausztria–Magyarország kormányzatát akkor sem vezette más cél, amikor ezt a hajóhadat kiépítette, s a haditengerészeti vezetés ehhez mérten tervezte hadműveleteit. Hódításra, egyéb tengerek fölötti uralomra sohasem törekedett, s talán ezért aposztrofálták egyesek a cs. és kir. flottát az "Adria foglyának”. Pedig semmivel sem volt jobban az Adria fogságában, mint Olaszország hajóhada, vagy Németországé az Északi-tengerében. Egyébként az osztrák–magyar tengerészeti vezetés azért sem egyezhetett bele abba, hogy hajóhada eltávozzon az Adriáról egy biztos pusztuláshoz vezető és értelmetlen ütközetbe az egyesült brit–francia hajóhad ellen, mert Olaszország ingadozó és egyre barátságtalanabb magatartása már sejtetni engedte, hogy hamarosan a francia és brit flottaegységeken kívül az egész olasz hajóhaddal is szembe kell szállnia. Ez az előrelátás volt Haus tengernagy elzárkózó magatartásának másik sarkalatos pontja. (Az első: semmiképpen sem szabad szembeszállni a bázistól távol a sokszoros túlerővel idegen érdekekért.) A németek persze nem nyugodtak bele a kudarcba és tovább alkudoztak, de Haus hajthatatlan maradt, pedig két kis búvárnaszádot is felajánlottak arra az esetre cserébe, ha az U 4-et elküldik a török partokhoz. Csupán arra volt kapható, hogy ha a németek vasúton leszállítanak két tengeralattjárót Polába, azokat az Arzenálban összeszerelhetik és utána egy cs. és kir. egység elvontatja azokat az Otrantói-szoroson túlra, ahonnan már saját erejükből is eljuthatnak a Dardanellákhoz. A két tengeralattjáró március 25-én megérkezett Polába. Összeszerelésük után, április közepén tartották próbajárataikat. Haus ezután elrendelte, hogy egy hajó

vontassa el a Jón-tengerre az elsőként bevetésre felkészített tengeralattjárót, amely az UB 8-as jelölést kapta. A tengeralattjárókat azért kellett a török parthoz a lehetséges legközelebbi pontig vontatni, mert olyan hosszú menetre üzemanyagpótlás nélkül nem voltak képesek arra, hogy eljussanak Konstantinápolyba. (Akció-rádiuszuk felszíni menetben 1200 mérföld, víz alatt 65 mérföld, viszont közel 1500 mérföldes útra kellett számítani, különösen, ha ellenséggel találkoznak, aminek nagy volt a valószínűsége.) A vontatást végző egység kiválasztásánál az volt a fő szempont, hogy ez a hajó legalább olyan gyorsjáratú legyen, mint az ellenség nála erősebb egységei, hogy szükség esetén kivonhassa magát azok tűzkörzetéből. Ebből a szempontból csupán az új, Tátra típusú rombolók vagy a gyorscirkálók jöhettek számításba. A tengernagy a gyorscirkáló mellett döntött, amelynek tűzereje a nála kisebb rombolókat felülmúlta, a hasonló típusú cirkálókéval nagyjából azonos, míg a nála erősebb páncélos cirkálóktól sebessége révén tud majd elszakadni. Így esett a választás a Novara gyorscirkálóra, amelyet 1915. január 10-én állítottak szolgálatba, s amelyet még nem osztottak be sehová. Április 30-án kapta meg a parancsot a Novara parancsnoka, Horthy Miklós sorhajókapitány, hogy az UB 8-at vontassa Sapienza szigetéig és segítse elő, hogy a tengeralattjáró végrehajthassa feladatát, "olyan mértékben, amilyen mértékben ezt a saját biztonsága megengedi, vagyis anélkül, hogy a hajót kitenné az elsüllyedés veszélyének”. Az utasításban az is benne volt, hogy az Otrantóiszoroson éjszaka kell keresztülhatolnia. Mivel a német tengeralattjáró megjelenésének a Dardanellák előtt meglepetést kellett keltenie, hiszen a brit és francia hajók ellenséges búvárnaszádra az Égei-tengeren nem számítottak, az akciót teljes titoktartás övezte. Az útvonalat úgy jelölték ki, hogy elkerüljön minden olyan helyet (olasz parti figyelőállomások stb.), ahonnan megláthatnák és hírt adhatnának róla. A Novara, vontájában az UB 8-cal, május 2-án futott ki Polából. Palazzóban a Novara kéményei közé vitorlavásznat feszítettek, fölé sodronyból kéményt eszkábáltak, hogy sziluettjét szállítógőzösnek álcázzák. Az Otrantói-szoroson zavartalanul hajóztak keresztül. Május 6-án a Novara árbockosarából hajókat jeleztek. A cirkáló kelet-délkeleti irányba fordult, csökkentette sebességét, hogy a Tarent–Patrosz vonalon közlekedő tehergőzösnek véljék. A francia rombolók azonban sebesen közeledtek. 8 mérföldre Kephalónia-szigetétől nyugatra a Novara tehát elbúcsúzott az UB 8tól – amely lemerült – és visszafordult. Eltüntették az álcázást és az árbocra felrepült a hadilobogó. A franciák rádión riadóztatták a cirkálókat, hogy az Otrantói-szorosban elvágják a cs. és kir. hajó útját. (A tengeralattjárót nem

fedezték fel.) A Novara parancsnoka úgy döntött, hogy megkísérli az áttörést észak felé, mert a francia páncélos cirkálók valószínűleg nem lesznek rögtön gőzkészek, és ameddig felfűtik a kazánokat, időt nyer. A Novara, sebességét kihasználva, lerázta a rombolókat, és mielőtt a francia cirkálók a szorosba értek volna, az olasz partok közelében maga mögött hagyta a kritikus területet. (Elvesztése súlyos csapás lett volna.) Így kezdődött el a Földközi-tenger térségében a tengeralattjáró-háború. Az UB 7-et – ezt a jelölést kapta a másik, Polában összeállított német tengeralattjáró – a Triglav vontatta el a Jón-tengerre. Május 11-én reggel indultak és 15-éről 16-ára virradó éjszaka bocsátotta útjára a tengeralattjárót a Jóntengeren a Triglav parancsnoka, Ulbing Alajos korvettkapitány, majd ellenséggel nem találkozva futott be Polába. Ezenközben a politikai életben nagy változás következett be, amely rendkívül érzékenyen érintette a cs. és kir. haditengerészetet: Olaszország május 4-én hivatalosan is felmondta szövetségét a Központi Hatalmakkal, és formálisan is kilépett a hármas szövetségből. Olaszország lépése tulajdonképpen nem érte váratlanul a Monarchiát, mégis, az utolsó percig reménykedtek abban, hogy a tárgyalások sikerrel járnak. Nem így történt, pedig a Monarchia messzire ment a követelések teljesítésében, mindenáron el akarta kerülni az összecsapást Olaszországgal. Hajlandó volt a május 10-én átadott jegyzék szerint átengedni Olaszországnak Dél-Tirol olaszok lakta részét, és az Isonzótól nyugatra fekvő olaszok lakta területeket, Triesztben olasz egyetemet létesített volna. A jegyzék elismerte Olaszország szuverenitását Valona és környéke fölött, s teljes politikai érdektelenséget nyilvánított Albániára nézve. Azonnal leállították Valona és más albán területek bombázását. Mindezért a Monarchia csupán annak kijelentését kívánta, hogy a háború folyamán Olaszország semleges marad. A jegyzékre azonban az olasz külügyminiszter csupán annyit mondott: "Már késő!” A cs. és kir. haditengerészetnél mindenki a várakozás álláspontjára helyezkedett, csupán felderítésre futottak ki tengeralattjárók. És az U 4 1915. május 23-án 18 óra 30 perckor vette a rádióüzenetet: "Olaszországgal beállt a hadiállapot.” Ezzel lezárult az a tíz hónap, amelyet az Adrián a "francia háború” időszakának nevez a szakirodalom.

OLASZORSZÁG HADBALÉPÉSE

Olaszország hadüzenete. Az olasz flottaerők 1915. május 23-án, pünkösd vasárnapján, 15 óra 30 perckor Olaszország bécsi nagykövete, Avarna herceg átnyújtotta báró Burján István külügyminiszternek azt a jegyzéket, amely az Olasz Királyság hadüzenetét tartalmazta. Ebben az olasz király kijelentette, hogy "... holnaptól Ausztria és Magyarországgal szemben hadiállapotban lévőnek tekinti magát”. A hadüzenet csakhamar köztudomásra jutott. Megjelent az uralkodó, I. Ferenc József kiáltványa, amelyben többek között a következőket mondotta: "Több... mint harminc évig tartó szövetséges viszony után Olaszország a veszély percében cserben hagyott és kibontott lobogóval ment át az ellenség táborába. Mi nem fenyegettük Olaszországot, nem ejtettünk csorbát tekintélyén, nem érintettük becsületét és érdekeit; mindig híven teljesítettük szerződésből fakadó kötelességeinket és védelmeztük, amikor Olaszország hadra kelt. Még ennél is többet tettünk: amidőn Olaszország sóvár pillantásait határaink felé vetette, a szerződéses viszony és a béke fönntartása céljából nagy és fájdalmas áldozatokra határoztuk el magunkat, olyan áldozatokra, amelyek mélyen érintették atyai szívünket. Olaszország azt hitte, hogy kizsákmányolhatja a pillanatot. Kapzsisága nem volt kielégíthető...” A kiáltványból azért idéztünk, mert kitűnően jellemzi az akkori, Olaszországgal, az "orvul támadó hűtlen szövetségessel” szembeni érzelmeket. Az Olaszország ingadozó magatartása miatt hetek óta tartó idegtépő bizonytalanság megszűnt. A haditengerészet fellélegzett, "mintha lidércnyomásból szabadultak volna fel a lelkek”. Ez lélektanilag indokolt, mert a bizonytalanságot nehezebb elviselni, mint akár a rosszabb bizonyosat. "Tulajdonképpen 1915 májusában kezdődött az igazi háború” – írta könyvében Nowotny fregattkapitány –, amely passzust az előző sorok után olvasva érezzük benne a ki nem mondott szót: "végre!” Pedig a rideg számok tükrében most már végképp úgy alakultak az erőviszonyok, hogy az osztrák–magyar hajóhad várhatóan, a reá nehezedő ellenséges nyomás alatt, hamarosan összeroppan. Ha csak az olasz flottával állt volna szemben, akkor is kérdéses lehetett egy tengeri háború kimenetele, mert az olasz hajóhad számbeli fölényben volt. Hát még úgy, ahogyan történt, hogy ti. az olaszokat a francia és a brit haditengerészet is segítette. Az olasz hadüzenet után Nagy-Britannia további három hajót küldött a térségbe, a Dartmouth, a Weymouth és a Bristol cirkálókat, amelyeknek harcértéke nagyobb volt az új Novara osztály négy cirkálójáénál. Ez utóbbiak csak sebességükkel szárnyalták túl a brit

cirkálókat, melyeken 15,2/50-es, ugyanekkor a Novara osztály egységein 10/50es lövegek voltak. Az erőviszonyokat hidegen mérlegelők, józanul számítók, akik csak az ágyúk, hajók számát ismerték, de nem gondoltak mindezek kezelőinek képzettségére, elszántságára, az emberre, a cs. és kir. flottát a hadüzenet után "leírták”. A haditengerészeti szakértők a flottákra – hajóegységekre – vonatkozó számadatok alapján, a hajók ütőképességét, életkorát, fegyverzetét, sebességét, korszerűségét stb. tekintetbe véve, évenként felállítják a különböző nemzetek hajóhadának harcértékét kimutató táblázatokat. Az összehasonlíthatóság kedvéért az 53. oldalon közöljük az osztrák–magyar haditengerészet és az olasz flotta főbb adatait.

Az Olaszország elleni első hadművelet Néhány órával Olaszország hadüzenete után a cs. és kir., hajóhad megmozdult. Olyan hadműveletet hajtott végre, amely nemcsak a Monarchia legnagyobb flottaakciója volt, hanem a tengeri háborúk történetében is jelentős helyet foglalt el. Emlékezetessé teszi, hogy az akcióban négy csatahajó osztály vett részt, az előzetes terveket pontosan hajtották végre, és ennek eredményeképpen a váratlanul nagyszabású támadás úgyszólván álmában lepte meg a hadat üzenő fél hajóhadát. A támadás legnagyobb eredménye azonban a kiváltott hatás volt: a hajóágyúk szétlőtték azt az Olaszország keleti partja mentén futó észak–déli vasútvonalat, amelynek segítségével akarták a frontra szállítani az olasz hadsereget. Így az olaszok csak néhány héttel később indíthatták átütőnek tervezett offenzívájukat Görz irányában, s közben a Monarchia hadvezetősége időt nyert és átcsoportosíthatta erőit, amelyek az Isonzo folyó bal partján – minimális térveszteség után – felfogták az olaszok rohamait. A hadüzenet előtti napokban – érdekes módon – nem az olasz, hanem a cs. és kir. hajóhad felderítő tevékenysége élénkült meg. Ami nem volt véletlen, hiszen Olaszország magatartása miatt a haditengerészet parancsnokságán – és az egész flottánál – nap mint nap várták a hadüzenetet, s a felderítés és járőrözés sűrítésével Haus tengernagy éppen a meglepetést akarta megelőzni, amit azután ő okozott a olaszoknak. Május 19-től a Helgoland gyorscirkáló (parancsnoka Heinrich Seitz sorhajókapitány) négy rombolóval kint tartózkodott a Gargano-fok és Pelagosasziget közötti vonalon, az Admiral Spaun gyorscirkáló (parancsnoka Benno von Millenkovich sorhajókapitány) pedig négy másik rombolóval Pelagosa, és Lagosta között őrködött. A tengerészeti repülők is a levegőben voltak. Az Ancona előtti vizeket egy torpedónaszád csoport és egy tengeralattjáró vizsgálta át aknák után kutatva. Trieszt őrzését két tengeralattjáróra bízták, további kettő pedig Lissa és Montenegro előtt cirkált. A felderítés azonban sehonnan sem jelentett olasz mozgolódást. A haditengerészet polai parancsnoksága május 23-án, 16 órakor, fél órával a hadüzenet átnyújtása után értesült az új helyzetről. A hír, mint arra már utaltunk, nem érte váratlanul Anton Haus tengernagyot és törzsét. A titkos hadműveleti tervek már készen álltak, csakúgy, mint a Polában összevont tengerészeti erők. "... Amikor ismertté vált a hajókon a hadüzenet – írja a Scharfschütze parancsnoka –, a feltörő spontán »hurrá« kiáltásoknak sem vége, sem hossza nem volt. A flotta vezérhajójának árbocára felkúszott a jelzőlobogó: kazánokat felfűteni!

Minden kéményből kövér, fekete füst gomolygott elő, amely azután rátelepedett a városra. Mi azonban felszabadultságot és könnyedséget éreztünk...” A hajók az esti órákban a következő csoportokban futottak ki és az alábbi feladatokat kapták s hajtották végre: Elsőként, 19 órakor, a felderítő csoport hagyta el a polai kikötőt (a Saida gyorscirkáló, parancsnoka Wilhelm Buchmayer fregattkapitány, a Szigetvár cirkáló, parancsnoka Adolf Schmidt sorhajókapitány, a Balaton és a Triglav rombolók. Az előbbi Pulciani von Glücksberg korvettkapitány, az utóbbi Ulbing Alajos korvettkapitány parancsnoksága alatt). Félórával később a flotta parancsnoka átköltözött a Habsburg csatahajóra, amely az egész hajóhad élén haladt. Haus tengernagy azért szállt át erre a már-már elavult csatahajóra, mert személyesen akarta irányítani az akciót. Márpedig a manőverező kötelékben a parancsnok mindig az élen van, de a tengernagy az aknaveszély miatt nem akarta az 1. csatahajó osztály modern egységeit feleslegesen kockáztatni. Haus admirális átköltözése után a hajók 20 óra körül elhagyták horgonyzó helyüket. A parti vizeket maguk mögött tudva két irányban folytatták útjukat. A Sankt Georg páncélos cirkáló és a Novara gyorscirkáló északnyugati irányba fordult, míg a csatahajókból álló zöm először dél-délkelet felé tartott, majd Promontore után 5 mérfölddel átfordult dél-délnyugati irányba. Itt csatlakozott a zömhöz a már előbb kifutott Saida-csoport, pontosabban itt vették fel ismét az érintkezést a csatahajókkal, hiszen a feladatuk továbbra is a távolabbi vizek felderítése maradt. Maga a flottaparancsnok vezette kötelék a következőképpen rendeződött: elöl a Csikós romboló haladt mint előőrs (parancsnoka Heinrich Huber fregattkapitány). Őt követték a torpedónaszádok (20 egység), amelyek azonban a promontorei fordulás után a csatahajók mellé húzódtak, vagyis közrefogták a nagy egységeket. Az élen a Habsburg vezette II. hajóraj 4. csatahajó osztálya haladt nyomdokvonalban. A Habsburg parancsnoka Eugen Mallinarich von Silbergrund sorhajókapitány, az Árpád parancsnoka Alois Schusterschitz sorhajókapitány, a Babenberg parancsnoka Ráday Szilárd sorhajókapitány volt. Mögöttük a 3. csatahajó osztály egységei haladtak: az Erzherzog Karl (parancsnoka Franz Teichgraber sorhajókapitány), az Erzherzog Friedrich (parancsnoka lovag Nauta Henrik sorhajókapitány), az Erzherzog Ferdinand Max (parancsnoka lovag Nauta Gusztáv sorhajókapitány). A menetet az I. hajóraj 1. és 2. csatahajó osztálya zárta: a Viribus Unitis (parancsnoka Edmund Grassberger sorhajókapitány), a Tegetthoff (parancsnoka Franz Holub sorhajókapitány), a Prinz

Eugen (parancsnoka gr. Johann Firmian sorhajókapitány), az Erzherzog Franz Ferdinand (parancsnoka Kamillo von Schwarzl sorhajókapitány), a Radetzky (parancsnoka Vitus Voncina sorhajókapitány) és a Zrínyi (parancsnoka Daublebsky Miksa sorhajókapitány). Összesen tizenkét csatahajó. A Csikós rombolón kívül a Velebit (parancsnoka Moritz Bauer fregattkapitány), a Réka (parancsnoka Morin Ferenc korvettkapitány) és a Dinara romboló (parancsnoka lovag Zebegényi G. János korvettkapitány) kísérte az Ancona felé hajózó köteléket. Ancona előtt mintegy 25 mérfölddel a Radetzky csatahajó az 56 T és 73 F torpedónaszádok kíséretében levált a kötelékről és déli irányban folytatta útját Potenza felé. Ugyanekkor – már május 24-én, 01 órakor – a Saida és a Szigetvár is elvált a zömtől, hogy rombolóikkal együtt elfoglalják megfigyelő helyüket az Ancona előtti térségben, s biztosítsák a hadművelet zavartalanságát. A Zrínyi csatahajó a 4-es és 7-es torpedónaszádokkal egy óra múlva, tehát 02 órakor tért le az Ancona felé haladó kötelék útvonaláról, hogy majdnem teljesen nyugati irányba fordulva érjen Senigaglia elé. Ezután három romboló és a 74 T, 75 T, 76 T, 77 T torpedónaszádok előresiettek, hogy ellenőrizzék az Ancona előtti vizeknek, tehát a csatahajók működési körzetének aknamentességét. A negyedik romboló (Dinara) visszamaradt a tíz mérföldes sebességgel haladó köteléknél. Az Ancona elé érkező rombolók és torpedónaszádok a várost teljes békebeli kivilágításban találták, ami nagyon megkönnyítette tájékozódásukat, feladatuk végrehajtását. Míg a Réka négy kísérő naszádjával tovább sietett a part mentén aknák után kutatva, a Csikós és a Velebit behatoltak Ancona kikötőjébe, és a Velebit torpedóval elsüllyesztett egy gőzöst az északi móló mellett. A Csikós torpedója szétrombolta a móló lábazatát. Amíg a kikötő bejáratánál tartózkodtak, lőtték a petróleumkikötő épületeit, a laktanyát, egy sólyán fekvő gőzöst, a vasútvonalat és a Cantiere Liguro Anconitano Műveket. A szemafor irányából megnyitott ellenséges gépfegyvertűz a két rombolóban nem ért el találatot. Miután az előre egyeztetett időpont, amikorra a zöm is befut Ancona elé, elérkezett, a rombolók tüzet szüntettek, visszatértek a csatahajó kötelékhez, és folytatták tengeralattjárók elleni biztosítását. Miután az aknakereső csoport jelentette, hogy Ancona előtt nem talált aknát, a zöm 3 óra 40 perckor, mintegy 5000 méterrel Ancona előtt északnyugati irányba fordult, majd a 4. csatahajó osztály, 6 mérföldes sebességre csökkentve iramát 3000 méterre a partvonaltól, azzal párhuzamosan vonult tovább. A 3. csatahajó osztály mindenütt a nyomdokvonalában járt. Az egységek 3 óra 56 perckor növelték sebességüket, 4 órakor kis lobogódíszt öltöttek, majd néhány perc múlva a Habsburg kiadta a tűzparancsot.

A Habsburg a kikötő ütegeit, a vasútállomást és a S. Stefano katonai tábort lőtte. A Babenberg a villanyközpontot, az Árpád három kaszárnyát, a katonai állomásparancsnokság épületét, a gázműveket és a vízvezetéket, víztornyot. Az Erzherzog Ferdinand Max a kis északi laktanyára, a rádióállomásra, a tengeri jelzőkészülékre és a kikötői ütegekre, az Erzherzog Friedrich a déli laktanyára és gyártelepekre, míg az Erzherzog Karl az egyik ütegre és a harmadik kaszárnyára összpontosította tüzét. Mindegyik egység lőtt még a kikötőben horgonyzó hadihajókra is. Az 1. csatahajó osztály és a 2. osztályból a zömnél maradt Erzherzog Franz Ferdinand a II. hajórajjal párhuzamosan menetelve a tüzelő olasz ütegeket és különösen az Alfredo Savio és a Montagnola Chiesa nevű ütegállásokat vette tűz alá, továbbá szétlőtték a világítótornyot. Időközben megérkezett az L 40, L 46 és L 47 jelű tengerészeti vízirepülőgép is, és számos katonai célpontot bombáztak. 5 óra körül északnyugati irányból megjelent az olasz Citta di Ferrara léghajó, amelyet a Habsburg, az Árpád és a Tegetthoff vett tűz alá, s a három repülőgép is megtámadta. A léghajó a szárazföld felé távozott, de a három repülő nem követhette, mert fogytán volt az üzemanyaguk. Hajnali 5 óra 30 perckor a két hajóraj visszafordult és megindult Pola felé. Az Ancona elleni támadás súlyos károkat okozott. A távközlési berendezések szétrombolása miatt Anconának megszakadt az összeköttetése a külvilággal, és nem tudott kellő időben jelentést adni a történtekről. A támadás következtében 68 személy meghalt (köztük 30 katona) és 150 megsebesült. A kikötőben állomásozó Argonauta tengeralattjárót riadóztatták, de a nagy sietségben ráfutott egy barikádra, és onnan csak akkor tudott elszabadulni, amikor a cs. és kir. hajók már eltávoztak. Ebben a helyzetében hullottak körülötte a rombolók lövedékei. Csak azért maradt sértetlen, mert a rombolók a sötétben nem látták meg, az egyik repülő bombái pedig célt tévesztettek. Egyébként a Velebit torpedója a Lemnos német gőzhajót süllyesztette el, a tüzérségi tűz pedig a Citta di Tripoli olasz segédcirkálót és a Barbara görög gőzöst találta el. Ugyanezen az éjszakán a tengerészeti repülőknek volt még egy önálló akciójuk is. Mint a már említett három, úgy az E 35, L 44 és L 48 is a polai öbölben levő St. Catarina szigeten berendezett tengerészeti repülőállomás vizéről startolt. Ez a három repülőgép egyenesen Velencébe repült. Az L 44 4 órakor ért a város fölé, s azonnal elkezdte bombázni. Bombáit a Fort S. Nicolo melletti hangárra, egy rombolóra, egy torpedónaszádra és a mólóra dobta. Két további bomba az Arzenálra, két másik a városra hullott és ott tüzeket okozott. A partról és a torpedóhajókról pisztollyal és karabéllyal lőttek rá, ám eredménytelenül.

Visszatérőben, már Trieszt közelében, három olasz romboló gépfegyverrel lőtte. Az L 48 a Po torkolata felől repült rá Velencére. Útközben bombákat dobott egy őrhajóra és két cirkálóra, majd a velencei petróleumtartályokra két gyújtóbombát. Erős elhárító tűz fogadta. Két találatot kapott (gépfegyverből). Az L 35 nem érkezett el Velencéig. A várostól hozzávetőleg 10 mérföldnyire rombolókat látott. Alacsonyabbra ereszkedett, hogy pontosan megállapíthassa típusukat. Mivel a rombolók cikcakkban kezdtek haladni, és időközben egyre erőteljesebben dobálta az L 35-öt a bóra is, ezért ez a gép nem került olyan helyzetbe, hogy bombáit siker reményében ledobhatta volna. Visszafordult, és jelentette Polában az olasz egységek kifutását. A csatahajókkal egy időben hagyta el Polát a Novara gyorscirkáló (parancsnoka nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitány), a hozzá beosztott Scharfschütze romboló (parancsnoka Bogumil Nowotny korvettkapitány), valamint a biztosítást alkotó 78 T (parancsnoka Johann Rössel sorhajóhadnagy), 79 T (parancsnoka Hans Lang Edler von Waldthurm sorhajóhadnagy), 80 T (parancsnoka Karl Arbesser von Rastburg sorhajóhadnagy) és 81 T (parancsnoka Wolfgang Suppantschitsch sorhajóhadnagy) torpedónaszádok. Először északnyugati, majd nyugat-délnyugati irányt véve fel igyekeztek Porto Corsiniba. Május 24-én 3 órakor a Scharfschütze leszakadt a csoporttól és önálló manőverbe kezdett. Be kellett hatolnia a város 1200 méter hosszú, 30 méter széles és 3,5–4 méter mély csatornájába, hogy az ott kikötött naszádokat, tengeralattjárókat és az elérhető katonai objektumokat szétlője. A műveletet a tenger felől a Novara és a torpedónaszádok fedezték. Mivel a 68 méter hosszú romboló a 30 méter széles csatornában nem tudott volna megfordulni, hátrálva hatolt be, miközben a vízmélységet is folyamatosan mérette a parancsnok, mert nem bízott a térképben. Hajnali 3 óra 10 perckor kezdődött a kényes manőver: hátrafelé menetben a kormányzás bizonytalan, viszont ha az olaszok lőni kezdenek, gyorsabban távozik a romboló orral előre. A bejáratnál "egész erővel” haladtak, hogy a hajó megőrizze kormányképességét. Néhány perc múlva az olaszok felébredtek és a rombolóról addig nem látott parti lövészárokból tüzet nyitottak rá. Ugyanakkor – 3 óra 20 perckor – a Scharfschütze is szórni kezdte lövedékeit a jelzőállomásra, valamint más épületekre (őrházak, vámőrségi építmények, raktárak stb.). Ugyanekkor a lövészárokból tüzelő katonákat és tengerészeket is tűz alatt tartotta. Hamarosan három tüzérüteg is bekapcsolódott a harcba. A romboló szorult helyzetbe került: a parti lövészárokból puskatűz, 500 méterről gépfegyvertűz és kb. 1000 méterről ágyútűz árasztotta el. A romboló parancsnoka azonban tovább folytatta útját hátrafelé menetben a csatorna végéig. Közben egy közelben becsapódó lövedék

légnyomása a vízbe vetette az egyik tisztet és két másik embert, de mivel bajuk nem esett, nyomban visszaúsztak a rombolóhoz, ahol kihúzták őket. Ezalatt a közeli laktanyából rohamosztag közeledett a csatorna felé. A romboló géppuskatűzzel állította meg őket. Amikor a Scharfschütze a csatorna végéhez ért, az ütegek és a lövészárokból lövöldözők kereszttüzébe került. A parancsnok most már előre vezényelte a rombolót. Hátsó lövegével a jelzőállomást, az orrlöveggel és a jobb oldali lövegekkel a lövészárkot, aztán a laktanyát és katonai barakkokat, továbbá a lőszerraktárat, a bal oldali lövegekkel pedig az egyik parti üteget vette célba. Már a csatorna kijáratánál voltak, amikor váratlan puskatüzet kaptak két vitorlás bárkáról, amelyeket néhány másodperc alatt elsüllyesztettek. A Scharfschütze több mint egy órán át tartózkodott a keskeny csatornában, ahol egyetlen találatot sem kapott. 4 óra 45 perckor adta ki a parancsnok a "tüzet szüntess!” utasítást, majd a Novaráról kapott parancs szerint a 80 T torpedónaszáddal megindult a hazai kikötő felé. A parti ütegek ugyanis már eltalálták a torpedónaszádot. Egy gránát a tiszti étkezdét érte, a hajó léket kapott, és egy embernek a robbanás letépte jobb alsó karját. A Novara – amely a tenger felől ugyancsak a lövészárkot és az ütegeket, majd a kaszárnyát árasztotta el tüzével – szintén kapott néhány találatot. Elesett a torpedótiszt, Emil Persich von Köstenheim sorhajóhadnagy és négy tengerész, köztük a magyar Szemere Antal. Hárman súlyosan, heten könnyebben sebesültek meg, köztük a manővertiszt, Dürrigl Róbert fregatthadnagy. Az olasz veszteségek ennek hússzorosára rúgtak. A Novara 4 óra 50-kor beszüntette a tüzet, és visszatért Polába. A Polából a Novarával együtt kifutott Sankt Georg páncélos cirkáló (parancsnoka Borivoj Radon sorhajókapitány) és a kíséretét alkotó 1. és 2. számú torpedónaszád 22 óra 45 perckor vált el a Novara csoporttól és délnyugat felé hajózva a hajnali órákban ért Rimini elé. Itt derült ki, hogy a lövendő célpontokról kapott térkép rossz, ezért csak egy veszteglő tehervonatszerelvényt és egy vasúti hidat lőttek. Eredményesebben működött a zömtől 2 órakor leszakadó Zrínyi, amely 4 óra 03 perckor nyitott tüzet Senigagliára. Mialatt két kísérő naszádja a tenger felől őrködött, rommá lőtte a víztornyot és a kikötő-berendezéseket, a pályaudvart és egy beérkező katonavonatot, amely lángba borult. A töltés melletti épületekbe menekülő katonák a rommá lőtt házakban lelték halálukat. Mellesleg a csatahajó tüzét a partról nem viszonozták. Feladata végeztével 4 óra 30-kor indult hazafelé. De alig ért ki a nyílt tengerre, megjelent ugyanaz a Citta di Ferrara, amellyel Ancona fölött már találkoztak a repülők, és bombázni kezdte a Zrínyit.

A hajó heves elhárító tűzzel igyekezett elűzni támadóját és cikcakkban folytatta útját. A ledobott bombák közül egy sem hullott a hajóra. A zömtől 1 óra 15-kor leszakadó Radetzky naszádjaival az Anconától délebbre fekvő Porto di Potenza felé vette az irányt, ahová 4 óra 15 perckor érkezett. Miután a kísérő torpedónaszádok jelentették, hogy a part előtti vizek nincsenek elaknásítva, a Radetzky elfoglalta tüzelőállását. A tervek szerint azt a közúti és vasúti hidat kellett szétlőnie, amely a tengerbe ömlő Potenza folyót ívelte át. Csakhogy a térkép szerint fából ácsolt közúti híd helyett időközben kőhidat építettek, s így az első lövés telitalálata után olyan hatalmas porfelhő keletkezett, amely elfedte a mögötte álló vasúti hidat, s így a célt nem lehetett bemérni. Amikor a porfelhő leülepedett, a parancsnok úgy döntött, hogy csak a vasúti hidat löveti, amely ugyan álcázva volt, mégis meg lehetett állapítani a pontos helyét. Mindjárt az első, pályatestre célzott lövedék becsapódása után végig a sínek mentén olyan fényvillanást észleltek, mint amilyen elektromos rövidzárlat kisülésekor lép fel. Miután a Radetzky szétlőtte a hidat és az őrházat, megfordult és a visszatérő zömhöz csatlakozva folytatta útját polai támaszpontja felé. Menet közben csatlakozott a csatahajókhoz az Anconától délre őrködő Saida, Szigetvár, Balaton és Triglav. Az Olaszország keleti partvidéke elleni támadásról rajzolt képünk azonban még nem teljes. Mint arról már volt szó, két gyorscirkáló (az Admiral Spaun négy rombolóval és a Helgoland ugyancsak négy rombolóval) Pelagosa és Lagosta, illetőleg Pelagosa és Gargano-fok (olasz part) között cirkált és megfigyelő láncot alkotva fedezte a csatahajórajok hátát, hogy kellő időben jelentsék az esetleg feltűnő olasz főerők közeledését. Május 23-án 23 órakor a Admiral Spaun-csoport elhagyta Lagostát és május 24-én Termoli elé érkezett. A cirkáló 4 órakor lőni kezdte az ottani Sinarca-folyó fölötti vasúti hidat, majd Campomarino elé fordult, ahol lövegeivel végigverette a pályaudvart, a Termoli–Campomarino közötti vasútvonalat, s megsemmisített egy ott álló szerelvényt, a szivattyúházat és más vasúti létesítményeket. Innen tovább haladva megrongálta Torre di Mileto jelzőállomásait, majd a Tremitiszigetnél találkozott rombolóival, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy derítsék föl, a sziget kikötőjében horgonyoznak-e torpedónaszádok. (Nem állomásozott ott egyetlen hadihajó sem.) Az Admiral Spaunt erre a támadásra csak három romboló kísérte el, a Streiter, amely részt vett Torre di Mileto szemaforjának a szétlövésében, a Wildfang és az Uskoke , mert az Ulan rombolónak géphiba miatt vissza kellett térnie támaszpontjára. Az Admiral Spaun-csoport ezután visszatért hadműveleti bázisára, Sebenicóba.

A Helgoland-csoport alkotta a cs. és kir. hajóhad legdélibb támadó szárnyát. Tulajdonképpen eredeti őrhelyükön maradva kezdték el hadműveleteiket az egységek. A Lika romboló 4 óra 35 perckor jelent meg Vieste előtt, és 800 méterről vette tűz alá a jelző- és rádióállomást. Miután e létesítmények épületeit szétrombolta, megindult vissza Pelagosa felé. A Csepel és a Tátra rombolók 4 óra 15 perckor Manfredonia alá érve, rövid várakozás után (a sötétben nem tudták kivenni a kijelölt célpontokat) lőni kezdték a pályaudvart és a remizt, majd a vasúti pályát. Végül egyes lövésekkel vagonokat semmisítettek meg. A viadukt és a pályaudvar mögötti gyártelep is sérüléseket szenvedett. Munkájuk végeztével, 4 óra 50 perckor elindultak a Vieste előtti találkozási pont felé, hogy ott csatlakozzanak a Helgolandhoz, amely addig – 4 órától 4 óra 38-ig – Barlettát lőtte. Csakhogy mialatt a Helgoland Barlettát bombázta, északnyugat felől két közeledő olasz rombolót vett észre. Tüzét azonnal (4 óra 38-kor) áttette az olasz hajókra, amelyek közül az Aquilone délkeleti irányba fordult, a Turbine pedig visszakanyarodott megközelítően északi irányba, és megkísérelte kivonni magát a cirkáló tüzéből. A Helgoland az Aquilone nyomába eredt. Mindkét egység a legnagyobb fordulatszámmal futott egymás mögött, a távolság azonban egyre nőtt közöttük. Az olasz romboló gyorsabb volt. Negyedóra alatt az eredeti 6000 méteres távolság az üldöző és üldözött között 8000 méterre növekedett, ezért a Helgoland felhagyott az üldözéssel, beszüntette a tüzet, és visszafordult észak felé. Ezenközben az egérutat nyert Turbine teljes gőzzel futott Vieste felé, hogy annak kikötőjében oltalmat találjon. A Manfredonia alól Vieste felé haladó Csepel és Tátra is csaknem ugyanazon a útvonalon haladt, mint a menekülő olasz romboló, s így 5 óra 10 perckor megpillantották egymást, amint egymással párhuzamosan, közel azonos irányban haladnak. Csakhogy míg a Turbine parancsnoka, Bianchi korvettkapitány tudta, hogy osztrák–magyar rombolókkal fut párhuzamosan, addig a Csepel parancsnoka azt hitte, hogy a Lika vagy az Orjen az, hiszen mögötte már feltűnt a párás hajnalban a Helgoland árnyképe is. (A Helgoland ekkor már lőtt.) Ezért úgy döntött, hogy már itt csatlakozik hozzájuk és feléjük vette az irányt. A Turbine parancsnoka természetesen azt hitte, hogy felismerték és üldözik. Néhány perc múlva már a Csepel is tudta, hogy ellenséges romboló mellett halad, mert a Helgoland rádión értesítette őket, továbbá a Likát, valamint a Barlettától délre őrködő Orjen rombolót, és felszólította, hogy hagyja ott Bari előtti őrhelyét és kövesse. A Csepel 4500 méterre, a Tátra 5300 méterre közelítette meg a Turbinét, amikor 5 óra 45 perckor tüzet nyitottak. Az olasz romboló azonnal viszonozta a tüzet.

Igen szorult helyzetbe került, mert a part felől a Csepel, mögötte a Tátra, a tenger felől a Helgoland, szemből pedig a Pelagosa felől közeledő Lika fogta közre. A kereszttűzbe került olasz romboló parancsnoka azonban nem adta föl, megkísérelte az áttörést, hihetetlen és meglepő, óránkénti 30 mérföldes sebességet hozva ki a tízéves rombolóból. Ám néhány telitalálat – amelyek közül egy a gépházat, egy másik a kormányházat érte – lelassította a romboló futását, amely közben ki is gyulladt, majd sebességét egyre veszítve csupán vánszorgott. Már a lövegek is felmondták a szolgálatot. A több sebből vérző parancsnok ekkor utasítást adott a Kingston-szelepek megnyitására, hogy hajója ne kerüljön az ellenség kezébe, s biztosan elsüllyedjen. Bianchi korvettkapitány ezután a hátsó fedélzetre rendelte a személyzetet, amely háromszoros viváttal búcsúzott hajójától: Viva l'Italia! Viva il Ré! Viva il Turbine! A cs. és kir. egységek beszüntették a tüzelést, és megkezdték a mentést. Az ütközetben – amely közel egy órán át tartott – csak a Csepel szenvedett sérüléseket; egy gránát eltépte az antenna feszítődrótját és az lezuhanva egy embert súlyosan, hármat könnyebben megsebesített. Az olaszok közül tízen elestek, 35 főt – köztük a parancsnokot és a többi tisztet – a rombolók vették fedélzetükre. Közben olasz cirkálók tűntek föl a láthatáron, ezért félbehagyták a mentést és otthagyták a süllyedő Turbinét, amelybe búcsúzóul a Lika beleeresztett egy torpedót. A vízben hagyott kilenc olaszt később a cirkálók halászták ki. Mire a Turbine elmerült – 6 óra 51 perckor –, a Helgoland-csoport már néhány mérfölddel északabbra járt. Az észak felől közeledő olasz cirkálókötelék május 24-én, virradat előtt futott ki Brindisiből, hogy rajtaüssön Pelagosán. Miközben folyt a sziget katonai berendezéseinek a rombolása, vették a Turbine segélykérését. Abbahagyták a sziget teljes átvizsgálását s onnan igyekeztek a szorongatott romboló felé. Ám elkéstek. Ezután megpróbálták elvágni a Helgoland-csoport hazafelé vezető útját. A cs. és kir. csoportnak azonban északnyugat felé hajózva sikerült kisiklania a nála erősebb Libia cirkáló és a Citta di Siracusa segédcirkáló bekerítéséből, mert az olaszoknál gyorsabb volt. Viszont amazoknak 15,2 cm-es és 12 cm-es főtüzérségével a cs. és kir. egységek csak 10 cm-es lövegeket tudtak szembeállítani. Az olaszok 7 óra 12 perckor, 8200 méterről nyitottak tüzet. A gyorscirkáló és rombolói – a tüzet tüstént viszonozva – néhány perc múlva kivonták magukat az ellenség tűzköréből. Az utolsó lövést 7 óra 19 perckor adta le a Libia. A gyorscirkáló a rombolókkal egyetemben szerencsésen befutott Sebenicóba. A cattarói – kumbori – tengerészeti repülőállomásról május 24-én felszálló M 39 (Hugo von Wiktorin sorhajóhadnagy, Wollemann István fregatthadnagy) két

rombolót bombázott. Az L 43 (Maglics Szilárd sorhajóhadnagy és a visszatért M 39-ről átszálló Wollemann) Brindisi felé repült felderítésre. Az M 39 másik személyzettel (Mikulecky Ferenc sorhajóhadnagy, Kunsti Erik fregatthadnagy) a Gargano-fokig, az L 32 (Hugo Ockermüller sorhajóhadnagy és M. Stumberger) a Pali-fokig repült. Másnap Mindszenty Árpád fregatthadnagy repült Wiktorinnal Brindisiig. Május 27-én az L 32 (Ockermüller, Poljanec), az L 43 (Mikuleczky, Wollemann), az M 39 (Wiktorin, Stumberger) 10 mérfölddel Brindisi előtt több flottaegységet bombázott és géppuskázott. Az erős elhárítás dacára sértetlenül tértek haza. Május 31-én Maglics sorhajóhadnagy járőrözött az L 43-mal. Június 1-jén a trieszti repülőállomásról az L 46 (Banfield), június 2-án az L 42 (Herzberg) szállt föl. Az első Trieszt előtt, a második Pelagosa körül figyelte a tengert. Június 1-jén a kumbori támaszpontról az L 43 (Maglics, Wollemann), az L 41 (Wiktorin, Mindszenty), az L 32 (Ockermüller, Poljanec Alajos sorhajóhadnagy) és az M 39 (Mikuleczky) startolt hajnali 1 óra 30-kor, hogy bombázzák Brindisit. A város fölé azonban csak Mikuleczky jutott el, ahol az olajtartályt bombázta, majd hazatért. Az L 32 és az L 43 az erős felhőképződés miatt Monopoli felé repült, ahol egy Quarto-osztályú cirkálót bombáztak, amely heves elhárító tűzzel fogadta őket. Ezután az L 43 a vasútvonal fölött repülve Mola, Bari és Trani állomásaira dobott bombákat. Az L 32 továbbra is a cirkáló közelében maradt és többször támadta. Bombái fogytán hazaindult. 60 mérföldnyire Cattarótól – pontosabban a d'Ostro-foktól – leállt a motorja, és ezért lesiklott a tengerre. Amikor Ockermüller megkísérelte beindítani a motort, az kigyulladt és lángba borult tőle a jobb oldali tartószerkezet is. A két tiszt elhagyta a gépet. Szerencséjükre az L 43 ugyanezen a légi folyosón igyekezett haza. Észrevéve bajtársait, melléjük ereszkedett és mindkettőt felvette. Indításnál azonban eltört a kézi indító. Wollemann megpörgette a légcsavart, majd a vízbe ugrott. A gép visszakanyarodott érte, és négyesben tértek vissza Kumborba. Az égő L 32 elsüllyedt. Az L 41 az olasz partokról visszatérőben a Pelagosa-sziget közelében volt kénytelen leszállni, mert leállt a motorja. Miután nem lehetett újból beindítani, Mindszenty és Wiktorin a hordszárnyak vásznából vitorlát eszkábált, és 60 órán át vitorlázott az elég erős szélben keletnek. Közben csak hűtővizet ittak. Június 3-án este akadt rájuk a Stephanie görög gőzös. Akkor megsemmisítették gépüket és a hajóval utaztak tovább Meledáig, ahonnan Gravosába, majd Cattaróba mentek. A támaszponton már elveszettnek hitték őket, hiszen a 4-es és az 5-ös tengeralattjáró is hasztalan kereste az L 41-et, csakúgy, mint június 2-án az M 39. Az olasz páncélos cirkálók és csatahajók a hadbalépés napján nem voltak

kifutásra készen. Május 24-én hajnalban csupán az 5. (Garibaldi) osztály páncélos cirkálói futottak ki, hogy egyesüljenek a csatahajókkal és felvegyék a harcot. De sem a Brindisiben, sem a Tarantóban horgonyzó csatahajókat nem tudták kellő időben felfűteni, ezért az 5. osztályt is visszarendelték. Összegezve: az osztrák–magyar haditengerészet sokkal jobban felkészült a háborúra, mint az olasz. A körültekintően előkészített támadás végrehajtásával a cs. és kir. haditengerészet késleltette az olasz hadsereg felvonulását a frontvonalra, és ezzel meghiúsította áttörési szándékát, tehát befolyásolta a háború menetét. Ezzel szemben az olasz flotta lépéshátrányba került egyrészt késlekedésével, másrészt azzal, hogy csupán könnyű cirkálókat, rombolókat és néhány tengeralattjárót indított el május 24-ének első óráiban, azokat is csak felderítésre, őrszolgálatra vagy néhány hadászatilag jelentéktelen célpont megsemmisítésére. Bár Olaszország volt a háborút kezdeményező fél, az első csapást az Osztrák– Magyar Monarchia mérte ellenfelére. A cs. és kir. flotta ezen a napon hiánytalanul felügyelete alatt tartotta az Adriát.

Kölcsönös támadások egymás partvidéke ellen 1915. május 26-án az olasz flotta támogatására horgonyt vetett Brindisiben a brit Dublin, Dartmouth, Amethyst és Sapphire cirkáló, valamint nyolc francia tengeralattjáró (az 1. tengeralattjáró osztály hat egysége, valamint a Cigogne és az Argonaute), továbbá a 2. torpedóromboló osztály hat egysége, a Bouclier, valamint a 6. torpedóromboló osztály hat egysége, egy flottilla kis partvédő torpedónaszád Toulonból és hat aknakeresőnek átalakított halászgőzös La Rochelle-ből. A francia egységek zászlóshajója az ugyancsak Brindisiben állomásozó Marceau volt. Nagy-Britannia később még hat tengeralattjárót és két monitort irányított Velencébe. A Tarantóban állomásozó olasz erőket a brit Queen csatahajó osztállyal erősítették meg. Az olasz flottaerőket még egy francia tengerészeti repülő-részleg egészítette ki Velencében, valamint a Dauphin aknahajó néhány halászgőzössel. Egyébként a francia flotta többi egysége továbbra is Máltán, illetve Bisertában állomásozott. A brit hajók zömét pedig a Dardanelláknál összpontosították. Ugyanazon a napon, amikor a francia és brit egységek megérkeztek az olasz kikötőkbe, Olaszország kormánya deklarálta minden osztrák–magyar kikötő, valamint az albán partvidék blokádját egészen Kefaliig. Ez természetesen csak papiros-blokád maradt, és csupán arra volt jó, hogy az olaszok részére jogalapot teremtsen minden, semleges vagy akár szövetséges hajó rakományának átvizsgálásához, illetőleg elkobzásához. Az egymás partjai elleni támadások sorát az olaszok nyitották meg május 30-án, amikor is a Garibaldino osztály, a Carabiniere osztállyal karöltve lőtte Monfalcone gyárait. Június 5-én két olasz cirkáló jelent meg öt romboló kíséretében Grado előtt. A parti ütegeken kívül az L 51 repülő is megtámadta és bombázta a hajókat. Ehhez hasonlított az ugyanekkor (június 5-én) vezetett másik olasz támadás a dalmát part ellen, azzal a különbséggel, hogy ebben a Garibaldi páncélos cirkáló osztály vett részt. A Gravosa–Cattaro közötti vasútvonalat bombázták. A cirkálókat négy francia romboló kísérte. Ugyanezen a napon a Quarto, a Nino Bixio és a brit Dublin cirkálók, rombolók kíséretében, Mezzo-Meleda világítótornyát és kábelházát lőtték és megrongálták Olipa, S. Andrea, Hoste, Cazza, Stoncica, Lagosta, Glavat és Pelagosa hasonló létesítményeit. Busi szigeténél halászbárkákat lőttek. Ezen a reggelen két francia romboló behatolt Lissa kikötőjébe is. A sziget Prirov félszigete mögött

horgonyzó 6-os számú tengeralattjárónk (a továbbiakban U 6, parancsnoka Nikolaus Halavanja sorhajóhadnagy) messze volt ahhoz, hogy torpedóit kiereszthette volna rájuk. A rombolók rövid szemrevételezés után sietve távoztak. Olasz egységek június 7-én Duinót, 8-án Galiola világítótornyát lőtték. A parti ütegek viszonozták a tüzet, egy alkalommal az egyik rombolót eltalálták, de társai elvontatták. Az olasz tengerészeti vezetés kémjelentésekből megtudta, hogy a Rodoni-fok előtti szemaforállomás kapcsolatban áll a cs. és kir. tengeralattjárókkal, ezért elhatározta, hogy szétrombolja. Az akciót összekötötték a montenegrói Bojanatorkolathoz indított szállítmány biztosításával. A június 9-én végrehajtott hadműveletben a Quartó, a Nino Bixio és a brit Dublin cirkáló, valamint a Citta di Messina segédcirkáló vett részt. A köteléket francia és olasz rombolók kísérték. Június 9-én, hajnali 1 óra 10 perckor a járőröző 4-es tengeralattjáró őrszeme füstoszlopokat pillantott meg. A montenegrói partról visszatérő Dublin közeledett négy rombolóval. A tengeralattjáró lesállásba helyezkedett és 9 óra 32 perckor, a Pali-foktól 30 mérföldre északnyugatra a tengeralattjáró parancsnoka, Singule sorhajóhadnagy egyik torpedója behatolt a cirkáló géptermébe, ahol 13 brit tengerész lelte halálát. A jó építésű Dublin azonban nem süllyedt el, hanem saját erejéből visszatért Brindisibe. Június 17-én délután kifutott Polából a Novara és az Admiral Spaun gyorscirkáló, a Wildfang, az Ulan, a Scharfschütze és az Uskoke romboló, az 55 T, a 68 F, a 70 F és a 72 F torpedónaszádok kíséretében. Először a Trieszt előtti tengerrészt kutatták át. Ellenséges flottaegységre azonban nem akadtak, csupán a Sdobbatorkolati olasz ütegek lövéseit hallották. Este 8 órakor a kötelék folytatta útját az olasz partok felé. Biztosított menetben egészen Riminiig jutottak. A kötelék itt találkozott a Sankt Georg páncélos cirkáló vezette csoporttal, amelybe a Szigetvár cirkáló, valamint az 57 T és a 67 F torpedónaszádok tartoztak. A Sankt Georg a Rimini kikötőcsatorna hídját és magát a csatornát lőtte. A Szigetvár ettől délebbre, Fano és Pesaro katonai célpontjait (hidakat és a jelzőállomást, valamint két hangárt) lőtte, mialatt a 64 F és a 69 F torpedónaszádok a tenger felől biztosítottak. Természetesen mind Rimini, mind a Fano és Pesaro előtti vizeket a cirkálók előtt a naszádok átfésülték aknák és tengeralattjárók után kutatva. A Sankt Georg csoport reggel 5 órakor abbahagyta a tüzelést és visszafordult Pola felé. Kevéssel ezután a Novara csoport is követte, mert rádiójelentést kaptak négy, Trieszt felé közeledő olasz rombolóról. Már közel jártak Velencéhez, amikor látták, hogy a rombolók – amelyek felderítő úton voltak Trieszt közelében – visszatérőben vannak. A nagy távolság miatt nem vették őket

üldözőbe, helyette a Tagliamento előtti jelzőállomást kezdték lőni. A rombolók 900 méterre közelítették meg a partot, a cirkálók távolabbról tüzeltek. A jelzőállomást és alapzatát szétrombolták, majd délután 4 órakor visszafordultak és este 8 órakor befutottak Polába. Ugyanezen a napon (június 18.) a Helgoland és a Saida gyorscirkló, a Velebit, a Dinara, a Réka rombolók, valamint a 74 T, a 77 T, a 78 T, a 80 T és a 81 T torpedónaszádok a középső Adrián járőröztek. A San Benedetto magasságában megpillantott gőzöst hamarosan utolérték. A Grazia olasz teherhajó üresen igyekezett a part mentén dél felé. Mivel túlságosan közel voltak az olasz parthoz, és a gőzös lassú volt, a Helgoland parancsnoka, Seitz sorhajókapitány kockázatosnak vélte, hogy osztrák–magyar kikötőbe kísérjék. Ezért parancsot adott a 74 T-nek, hogy két torpedóval süllyessze el. A csoport ezután visszatért hazai kikötőjébe. A következő napon Adolf Potocnik korvettkapitáy, a Warasdiner romboló parancsnoka – saját kérésére engedélyezett – önálló akciót hajtott végre. Monopoli elé ment s a part közvetlen közeléből szétlőtte a néhány száz méternyire álló olajtárolót. A hatalmas tartály azonban üres volt. Ezután a romboló a közeli gyárat lőtte, és elsüllyesztett néhány dereglyét, majd visszatért cattarói támaszpontjára. A küzdelemhez, háborúhoz az aknaharc is hozzátartozott. A Novara-csoport június 18-án visszatérőben az olasz partoktól nagy aknamezőt fedezett fel az Isztriai-félszigettől, pontosabban a Salvore-foktól nyugatra. Az aknák felszedésére az Admiral Spaun és a Wildfang vezetésével a 2. torpedóflottilla vonult ki június 20-án, 21-én és 24-én. Mialatt az aknaszedők dolgoztak, az Admiral Spaun Velence előtt járőrözve biztosította a munka zavartalanságát. Egy felrobbant akna a 60 T torpedónaszád csónakját megsemmisítette. Az első tiszt és két matróz életét vesztette.

A GIUSEPPE GARIBALDI ELSÜLLYESZTÉSE Június 27-én este az L 43 jelű vízi repülőgép Brindisi bombázásából nem tért vissza. Keresésére az U 4 indult el. Singule sorhajóhadnagy már csaknem Brindisiig haladt előre, amikor észak felé vette az útját. A kutatás ezúttal sikerrel járt: Monopoli kikötővárostól hozzávetőleg 30 mérföldnyire északkeletre megpillantották a kényszerleszállást végzett repülőgépet, amely vadul hánykolódott a viharos tengeren. Benne a két repülő: Maglics Szilárd sorhajóhadnagy és Wollemann István fregatthadnagy. Nehéz leírni, mekkora volt mindkét részről az öröm, hiszen Maglicsék még úgyszólván az olasz partok előtt voltak kénytelenek leszállni, és sokkal nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy ellenséges repülő vagy hajó akad rájuk, mint a keresésükre indult jó barát, Singule. A tengeralattjáró vontatókötélre vette a vízi repülőgépet, a két tiszt átszállt az U 4-re, amely most már mint vontatóhajó megindult hazafelé. Közben az átfázott, csuromvizes repülők megszárítkoztak és elmesélték, mi történt velük. Bombáikat leszórva éjfél után megindultak visszafelé, de valahol a félúton leállt a gép motorja. Maglicsék nem estek kétségbe, és miután szerencsésen lesiklottak a vízre, követték Mindszentyék példáját: a szárnyak vásznából vitorlát feszítettek ki, s így kísérelték meg a hazajutást. A szél azonban mind erősebben fújt, már hatalmas hullámokat korbácsolt, de a két bátor ember nem adta föl, vitorlás csónakjukat még irányítani is tudták, hogy az ne boruljon föl. Kétségbeesett és fárasztó küzdelem kezdődött az elemekkel, mert ha a szél rossz irányba fordítja a törékeny lélekvesztőt, a belecsapó hullámok másodperceken belül alámerítik. Mialatt ők a tengeren hánykolódtak, megvirradt, s a kumburi támaszponton egyre nőtt az aggodalom. A nagy szél miatt repülőgéppel nem indulhatott senki keresésükre, ezért fordultak a tengeralattjárósokhoz. Singule naszádja éppen készen állt az indulásra, tehát késedelem nélkül kifutottak, s 2-án 13 óra 45 perckor a tengerészrepülők végre megpillantották az U 4 jól ismert tornyát. Július 4-én az U 4 azért futott ki, hogy a Drini-öböl előtt találkozzék egy ügynökkel s a Cattarói-öbölbe szállítsa. Az ügynök azonban nem jelentkezett, Singule és legénysége hiába rostokolt a megbeszélt helyen egy álló napon át. Közben a rádiójuk is elromlott, és ezért másnap este hazatértek. A rádió megjavítása után, 7-én ismét kifutottak, hogy felvegyék az ügynököt, akire néhány nappal előbb hiába vártak. A várt személy ezúttal sem érkezett meg a Rodoni-fokhoz. Singule két napi tétlen várakozás után visszatért. A tengeralattjáró személyzete július 11-én a Monarch csatahajó fedélzetén

ünnepélyes külsőségek között kapta meg a Dublin cirkáló megtorpedózásával kiérdemelt kitüntetéseket. Mialatt az U 4 legénysége már a következő ünnepélyes dekorálásáról álmodott, július 10-ről 11-re virradó éjszaka olasz és francia hadihajók jelentek meg az Adria kellős közepén fekvő, a Monarchia területéhez tartozó Pelagosa-sziget előtt. Az olasz–francia erők parancsnoka, Millo ellentengernagy, kötelékét három részre osztotta. A partra szálló különítmény a Citta Di Palermo segédcirkáló fedélzetén egy romboló és hét torpedónaszád kíséretében ért a szigethez. A Quarto cirkáló és négy romboló biztosította őket, s ez alatt a Marsala cirkáló, az ellentengernagy lobogóshajója két francia rombolóval Lagosta-szigetet ellenőrizte. A másik két romboló elvágta a telefonkábelt, foglyul ejtette az őrszemélyzet két tagját. Közben a haditengerészeti jelzőállomás őrsége tüzet nyitott, mire a franciák visszavonultak, majd a BISSON romboló szétlőtte a jelzőállomást. A hadművelet alatt a Giuseppe Garibaldi és a Varese páncélos cirkáló rombolóktól kísérve a sziget és a dalmát part között járőrözött. Az osztrák– magyar egységek közül csak az U 6 tartózkodott Pelagosa közelében, de támadni nem tudott. Az olaszok megfelelő katonai erő hátrahagyása után eltávoztak, a sziget védelmét a vízen egy tengeralattjáróra bízták. Magán a szigeten pedig megkezdték a védőművek kiépítését. Miután az olaszok a szigetet elfoglalták és ott be is rendezkedtek, rajtaütést készítettek elő a dalmát part ellen is. Július 17-én este az 5. páncéloscirkálóosztály Trifari ellentengernagy parancsnoksága alatt kifutott Brindisiből. A páncélos óriásokat négy romboló és hét torpedónaszád biztosította. Néhány órával később három olasz és hat francia rombolóval a Marsala és a Quarto követte őket. Amikor az 1446 m magas Radostak-hegyre telepített cs. és kir. haditengerészeti megfigyelőállomás jelentette az olasz hadihajók közeledését, Hansa ellentengernagy, a cs. és kir. 5. csatahajóosztály parancsnoka, utasította Singule sorhajóhadnagyot, hogy – rádiója vételképességének határán belül – fusson ki a nyílt tengerre, és ott várakozzék. Az U 4 július 18-án a hajnali derengés előtt, pontosan 2 órakor hagyta el a támaszpontot. Az U 6, amely július 12-én érkezett Pelagosa mellől Cattaróba, ekkor már a partok előtt járőrözött, s tudott az ellenséges erők közeledéséről. Parancsnoka nagyon remélte, hogy ezúttal sikerül kellő fogadtatásban részesítenie őket. Az U 4 a kifutási paranccsal együtt arra is utasítást kapott, hogy ha az ellenséges hajók eltávoznak, induljon el Bari felé, s kísérelje meg az L 43-at felkutatni, mert Maglics és Wollemann ismét nem tért vissza, s valószínű, hogy most is valahol a

hullámok hátán csónakáznak. Az ellenséges kötelék egységei közül a Quarto és három romboló virradatkor a Meleda és Raguza közötti Giuppana-szigethez érkezett. Ott 50 tagú különítményt hajóztak ki azzal a feladattal, hogy rombolják szét a jelzőállomást, de félútról – nem tudni, miért – visszarendelték őket. Ezalatt a Misnjakkiszögellésnél egy olasz romboló két csónakot tett a vízre, és az olasz tengerészek megpróbálták elvágni a kábelt. A kábelállomás őrségének tüze azonban elzavarta őket, s az egész Quarto-csoport eltávozott. A Giuseppe Garibaldi vezette kötelék július 18-án, hajnali 4 órakor érkezett Raguza Vecchia elé, és lőtte a vasútvonalat, a mólót és az őrházat. A rövid tüzelést azonban váratlanul abbahagyta és elindult déli irányba. Még ez előtt a Lagosta felé haladó U 4 őrszeme hajnali 3 óra 20 perckor észlelte az első füstcsíkokat. Singule azonnal felkapaszkodott a hídra, és jó negyedóra múlva már sikerült a füstcsíkokhoz tartozó hajókat azonosítania: három hajót a Giuseppe Garibaldi páncéloscirkáló-osztályból, egyet a Vettor Pisani-osztályból. Körülöttük megszámlálhatatlan rombolót. A kötelék Raguza felé haladt, majd 3 óra 55-kor a Cattarói-öböl irányába fordult. Raguza Vecchia elé érve megszólaltak ágyúi, és a már említett célpontokat lőtték. Singule teljes erővel igyekezett az ellenséges kötelék felé, de 4 órakor, nehogy meglássák, le kellett merülnie. Közben a hajók a parti célpontok lövését abbahagyták, és tovább, Cattaro felé indultak. A Giuseppe Garibaldi egyszer csak levált a csoporttól, s egészen a partközelben hajózott, hogy egy romboló különítményt tegyen partra. A Giuseppe Garibaldi ezután a nyílt tenger felé vette az irányt, s így csaknem Singule sorhajóhadnagy torpedói elé került. A cirkáló és a tengeralattjáró közötti távolság már lecsökkent, csak 2000 m, aztán 1500 m, majd csupán 1000 m választotta el őket egymástól. A torpedók lanszírozásra készen feküdtek a vetőcsövekben, a naszád belsejében pattanásig feszültek az idegek, s az emberek agyán átcikázott a gondolat, hogy vajon megismétlődik-e velük a Dublin-eset? A torpedó talál, s a hajó torpedóval a testében elszökik! Singule már csak másodpercekre merte kidugni periszkópját. 4 óra 37 perckor, amikor ismét kitekintett, az alig 800 méterre levő cirkáló oldalán megvillantak a gyorstüzelő ágyúk torkolattüzei. –Felfedeztek! – kiáltotta Singule, de még várnia kellett néhány másodpercet. Singule a másodperceket számolta. Végre! –Jobb torpedót indíts! Bal torpedót indíts! – s közben villámgyorsan tekerte lefelé a periszkópot. Nem kockáztathatta meg, hogy figyelje a torpedó útját. – Merülés 20 méterre! Mindkét gép egész erő előre! Kormány balra 270 fok! Ezalatt a kezében tartott óráját figyelte. S míg a naszád billegve süllyedt és

merült, s a második tiszt, Wolf sorhajóhadnagy egymás után adta ki az új parancsokat, Singulét semmi más nem érdekelte, csak a másodpercmutató. Pedig vadul csattogott, dübörgött fölötte a világ. De ő csak hidegvérrel számolt. –28...29...30! Ekkor robbant az első torpedó. Pontosan ugyanolyan mély dörrenéssel, mint a Dublin esetében. És két másodperccel később a második. –Hurrá! Hurrá! – harsant fel a spontán megkönnyebbülés hangja. – Belement! Mindkettő belement! Ez most már nem viszi el! Közben az U 4 teljes erővel iszkolt a tett színhelyéről. A lövések szokatlanul hamar elhallgattak. A tengeralattjárón még nem sejtették, miért. De a Giuseppe Garibaldi viharos gyorsasággal merült a hullámsírba: az első torpedótalálattól számított 3 perc alatt! Tengerészei mégis szerencsésebbek voltak, mint a Léon Gambetta legénysége, mert a Garibaldi tengerészei közül 525 főt mentettek ki, s csak 53 embert ért utol a tengerészhalál. A mentést a helyszínre száguldó rombolók végezték. Amikor jó fél óra múltán Singule periszkópmélységre emelkedett és kikémlelt, mintegy 3000 méterre néhány rombolót látott. Árbocaikon ott lengett az akkoriban rendszeresített úgynevezett genfi lobogó – a fehér alapon egyenlő szárú vörös kereszttel –, amelyet ma már csak vöröskeresztes lobogónak nevezünk. A hajótörötteket halászták ki, körülöttük mentőcsónakok álltak, mellettük még úszkáló emberek. –Elsüllyedt! Emberek, elsüllyedt a Garibaldi! – kiáltott elégedetten Singule, és vadul tekerni kezdte visszafelé a periszkópot. –Gyorsmerülés! Ekkor már a legénység is hallotta a gyorstüzelőket. –A disznók! – mérgelődött a parancsnok. – Genfi lobogókkal az árbocaikon, a genfi lobogó védelme alatt nem szégyellnek tüzet nyitni ránk. Nagyon idegesíti az arcátlanokat a periszkóp! Az U 4 ismét vagy fél órát töltött a tenger mélyén. Amikor felemelkedett, már a rombolók is messze jártak. Ezután Singule az olasz cirkáló elsüllyesztését rádión jelentette a parancsnokságnak, majd elindult nyugat felé, az eltűnt L 43 felkutatására. Ez az akció azonban eredménytelen maradt. Az L 43 ugyanis Bari bombázása után Barletta felé repült, de a gépben közvetlenül Barletta előtt annyira csökkent az olajnyomás, hogy Maglicsnak le kellett szállnia a vízre. Amikor Wollemannal együtt meggyőződtek róla, hogy a motort nem tudják megjavítani, megtették az előkészületeket a gép megsemmisítésére. Ekkor meglátták a part felől közeledő fegyveres vámőrségi motorcsónakot, jelzőpisztolyukkal felgyújtották a repülőgépet, és körülötte úszkálva várták be az

olaszokat, akik a két tisztet foglyul ejtették. A Giuseppe Garibaldi elsüllyesztésének ugyanolyan következményei lettek, mint a Léon Gambetta megtorpedózásának. Az olasz hadvezetőség többé nem intézett támadást a Monarchia partvidéke ellen, és a haditengerészet parancsnoksága a csatahajókat, valamint a páncélos cirkálókat igyekezett saját kikötőiben tartani. Így a cs. és kir. szállítóhajók a Montenegróban, majd Albániában harcoló saját csapatok utánpótlását a tengeren keresztül zavartalanul biztosíthatták. Rudolf Singule sorhajóhadnagy a haditengerészetnek ugyanolyan ünnepelt hőse lett, mint Lerch és Trapp, hiszen a Giuseppe Garibaldi elsüllyesztése lényegesen befolyásolta a haditengerészeti stratégiai helyzetet az Adrián. Mint Georg von Trapp a Léon Gambettáért, úgy Rudolf Singule is megkapta a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. De Singule nem csupán a flottánál vált ismertté, hanem Lerchhez és Trapphoz hasonlóan az egész Monarchiában. Riporterek keresték fel, tetteiről képeslapok készültek, azt próbálták ábrázolni, hogyan süllyedt el a megtorpedózott hajó. S amikor azt kérdezték tőle, hogy a dolog valóban úgy zajlott-e le, ahogyan a grafikusok megrajzolták, csak mosolygott. –Bizonyára így festett, így történhetett az esemény, de én pontosan nem tudom megmondani, uram! Mert én nem láttam az egészből semmit, csak bújtam a víz alá, amilyen gyorsan tudtam... A cs. és kir. haditengerészet parancsnoksága a tengerészeti repülők jelentéseiből értesült arról, hogy Pelagosa-grande kikötőjében állandóan egy ellenséges tengeralattjáró őrködik. Ezért lovag Thierry Ferenc korvettkapitány megbízta az U 5 parancsnokát, hogy próbálja ezt a kellemetlen búvárnaszádot megsemmisíteni, mert jelenléte veszélyezteti a Pelagosa elleni akciókat. Bár Pelagosának nem volt különösebb hadászati jelentősége, a cs. és kir. haditengerészet megkísérelte visszafoglalni az olaszoktól. A partraszállási hadműveletet többszöri, részletes felderítéssel készítették elő. A feladat tehát az volt, hogy az ellenséges tengeralattjárót mindenképpen eltávolítsák onnan. Az U 5 augusztus 2-án futott ki Polából, de útközben viharba került, s az letépte antennáját. Trapp befutott Lissa szigetére, Comisába, ahol a hajó sérüléseit kijavította, majd este fél 8 órakor folytatta útját Pelagosa felé. Az őrszem a szigetet pontosan éjfélkor pillantotta meg. Augusztus 5-én, éjfél után 1 óra 30 perckor a parancsnok leállíttatta a motorokat. A sziget sziklái tőlük három mérföldnyire északnyugatra magasodtak a tenger fölé. Köröskörül csend volt, csak a tenger morajlott, s a naszád a sziget szélárnyékában feküdt. A személyzetből aki tudott, felment a fedélzetre, és ki aludt, ki cigarettázott. Bekapcsolták a ventilátorokat, kitártak minden nyílást, hogy a várható akció

idejére a naszád belsejéből minden gáz eltávozzon. A tengeralattjáró nyugalmas, csaknem idilli képet mutatott. Egyszer csak az "ötös” és körülötte a víz hirtelen fényárban csillogott. A fedélzeten üldögélő parancsnok akkorát ordított, mint talán még soha. –Ördög és pokol! Ki az az őrült! Telefonbóját kikapcsolni! Ha az olaszok nem alusznak olyan mélyen, mint a mormota, fújhatjuk az akciót, és fordulhatunk vissza! Majd kissé lecsillapodva, így folytatta: –Te, Seyffertitz, ha hazaérünk, vágd ki az egész telefonbóját a fenébe. Ha egyszer elsüllyedünk, senki sem akar majd telefonálgatni nekünk, utóvégre háború van. –Igenis, parancsnok úr, telefonbóját leszerelni és kihajózni! – ismételte meg a parancsot szabályosan a második tiszt. Közben lassacskán derengeni kezdett, le kellett merülni, nehogy a szigetről meglássák a naszádot. Hajnali 3 óra 25-kor periszkópmélységre lemerülve elindultak a sziget felé. Egy óra múlva már pompásan lehetett látni a sziget hatalmas világítótornyát, amely csak úgy fürdött a fölkelő nap sugaraiban. A kopár sziget meglehetősen barátságtalan látványt nyújtott. Sehol egy teremtett lélek. –Nocsak – nézett Seyffertitz sorhajóhadnagyra, a második tisztre a parancsnok –, csak nem mentek már el az olaszok innen? Vagy talán még mindannyian alusznak? Menjünk csak közelebb. Irány jobbra, 5 fok! Csak nem őrködik az a bizonyos tengeralattjáró ilyenkor a víz alatt? Torpedókat felkészíteni! Az U 5-öt már cak 300 m választotta el a parttól. A parancsnok periszkópján mind idegesebben kutatta a partot, a sziklákat, a kiszögelléseket, de hiába. Csak partra húzott halászcsónakokat látott, egy rádióantennát és a fennsíkon néhány embert. A naszád lassan beérkezett az öbölbe. –Ha itt tengeralattjáró állomásozik, akkor itt valahol valamiféle mólónak vagy stégnek is kell lennie! Nem állhat örökké horgonyon! – töprengett hangosan a parancsnok. Az emberek némán lesték, hátha leolvashatnak valamit az arcáról. – Na, végeztünk az öböllel és sehol semmi. Hammer – szólt a kormányoshoz –, gyerünk egy méterrel följebb! Aztán jobbra! Az U 5 feljebb emelkedett, már a periszkóp vastag vége is kilátszott a vízből, és jókora hullámbajuszt húzott maga után, amikor... –Kormányt teljesen jobbra kihajtani! Merülés 12 méterre! Mindkét torpedó kész! Mindkét gép teljes erő! A válaszok hamar visszaérkeztek, mindenki érezte, hogy valami történt, de csak a parancsnok tudta, hogy mi: amikor az U 5 feljebb emelkedett, a periszkóp lencséje is egy méterrel magasabbra került, éppen annyira, hogy Trapp

megláthatta a sötét sziklák előtt a vígan lengő zöld-fehér-piros lobogót! Alatta a sziklás háttérbe beleolvadó naszádtestet csak azután vette észre; tudta, a lobogó alatt lennie kell valaminek. Az olasz tengeralattjáró körül, a parton emberek álldogáltak, és amikor az U 5-öt észrevették, némelyek feléje mutogattak, mások a saját hajójuk felé futottak. –Mélység 14 méter! A periszkóp most már csak a zöld vizet mutatta, de le kellett merülniük, nehogy az olaszok sejtsék, mit tervez az U 5 parancsnoka. –Irány 180 fok! ...225 fok! ...270 fok! ...320 fok! Az U 5 már csaknem teljes kört írt le. –Föl periszkópmélységre! A naszád lassan emelkedett. –Ellenkormányzás! Erre a vezényszóra azért volt szükség, nehogy a naszád a lendülettől följebb bukkanjon. A parancsnok szeme a periszkópra tapadt. Ezúttal a felemelkedést túl lassúnak találta. De amikor a periszkóp áttört a felszínen, Trapp felszisszent. Az olasz tengeralattjáró már elszakadt a parttól, és pontosan szemben közeledett feléjük, illetve néhány másodpercig a bal oldalát lehetett látni, azt követően az orrát, majd ahogyan lassan fordult, a jobb oldalát, de ekkor már merülőben volt. –Vajon melyikünk a gyorsabb, melyikünk őrzi meg jobban a hidegvérét? – villant át a parancsnok agyán. Ebben a pillanatban pontosan az olasz tengeralattjáró torpedóvető csöve előtt voltak. Tudták, hogy ez a Nautilus-típusú naszád a tengelyétől 35 fok irányeltéréssel is képes torpedót lanszírozni! –Kormány egészen balra! Jobb torpedót indíts! A kronométer 5 óra 18 percet mutatott. Két perccel ezelőtt ért az U 5 periszkópja a felszín fölé, s akkor Trapp még látta: egy matróz mászik be az olasz tengeralattjáró fedélzeti nyílásán, néhány másik pedig a parton hadonászik. Vagyis a tengeralattjáró parancsnoka nem várta meg a parton őgyelgőket. Trapp azt is látta, hogy torpedója rossz irányba fut, el fog siklani az olasz tengeralattjáró, a Nereide orra előtt, mert az a becsültnél valamivel lassabban halad. –Bal oldali torpedót indíts! A parancsnok nem adott utasítást arra, hogy lejjebb merüljenek. Bajuszát idegesen rágva az olaszok torpedójának útját figyelte, és minden másodpercben a robbanást várta. A robbanást, amelyet az olasz torpedó okoz majd az U 5-ben. Ez azonban elmaradt. Viszont az U 5 második torpedója célba talált. A két tengeralattjáró százötven méterre volt egymástól, amikor az U 5 torpedója behatolt a Nereide géptermébe,

és ott felrobbanva a naszádot a szó szoros értelmében kettétörte. –Szerencsétlen ördögök – dörmögte a parancsnok, aztán utasította a gépházat és a kormányost, s az U 5 nagy ívben fordulva eltávolodott a szigettől. Trapp még látta, hogy a parton egy tengerész, fehér nadrágban és kék zubbonyban, hátán összefont karral bámul a tenger felé. Úgy gondolta, a Nereide második tisztje lehetett. Jól gondolta, mert két szerencsés olasz matróz valóban hiányzott a Nereidéről. Amikor, 1972-ben, a jugoszláv haditengerészet a Nereidét kiemelte, a belsejében csak 14 holttestet találtak, a rendszeresített létszámnál hárommal kevesebbet. Trappnak azonban az is feltűnt, hogy a robbanás után a saját hajóján elmaradt a "Hurrá!” Vajon miért? Elindult, hogy megnézze, miért csöndesek az emberei. S valóban, szemükből nem öröm és dicsőség, hanem hatalmas megkönnyebbülés volt kiolvasható. És egy kis szomorúság. Végül is tengeralattjárós bajtársak pusztultak el, akik ezen a hajnalon talán még félálomban voltak. Egy altiszt lépett Trapphoz. –Parancsnok úr, gratulálok! – egy vizespohárnyi konyakot nyújtott át. –Proszit, emberek! És köszönöm. Hol az ördögben szerezték ezt? –Ez az utolsó üveg az ünneplésből. Gondoltuk, eltesszük a legközelebbi találatig. Ezután Trapp sorhajóhadnagy gyufaszálakkal elmagyarázta, hogyan folyt le a Nereide elsüllyesztése, s az akció így utólag egyszerűnek és magától értetődőnek tűnt. –De egy valami megfoghatatlan számomra – mondta elgondolkodva. – Nem értem az olaszokat. A tengeralattjáró horgonyzóhelye körül egyetlen akna sem volt, egyetlen háló sem védte a hajót. És miért volt az árbocára hajnali 5 órakor felhúzva a lobogó!? A lobogó rikító színei nélkül sohasem fedeztem volna föl a tengeralattjárót! És most már felemelkedhetünk, a sziget ágyúi ilyen messzire nem hordanak. Felemelkedésük után azonnal nekiláttak a szellőztetésnek. Az egy szál trikós megizzadt emberek felnyomakodtak a fedélzetre és teli tüdővel szívták a friss, sós levegőt. A naszád belsejében már nagyon forró, párás volt a levegő. Az emberek az enyhe délnyugati szélben jóleső érzéssel szárították testüket, és élvezettel gyújtottak cigarettára. A naszád belsejében ugyanis tilos volt a dohányzás. A zárt tengeralattjáró belsejében egy órai víz alatt tartózkodás után már egyébként sem gyulladt volna meg a gyufa... Aztán egyszer csak a bal motor leállt. –Alázatosan jelentem, elengedett a benzinvezeték, és ki is lyukadt. Mehetnék a másik motorral?

–Igen. A gépészszemélyzet hozzáfogott a javításhoz, de még jóformán el sem kezdték, amikor a jobb motor is leállt. Átkapcsoltak villanymotorra. –Ha ez így megy tovább, nem tudjuk az akkumulátorainkat feltölteni – töprengett a parancsnok. – Vállalhatjuk-e az utat Brindisiig? –Az édesvíztartályban tengervíz van! –A motorokat nem lehet megjavítani! –A gépészszemélyzet benzinmérgezéstől szolgálatképtelenné vált! – jöttek egymás után a jelentések a hídra. –A gépészeket hozzátok föl a fedélzetre, az egész mindenséget átszellőztetni, már minden bűzlik a benzintől! 12 óra 45 perckor a parancsnok mindkét villanymotort bekapcsoltatta. –Irány Meleda! Hazamegyünk. Amikor a gépészek kissé magukhoz tértek, lementek, hogy folytassák a motorok kijavítását, de hiába. Kiderült, hogy a Nereide megtorpedózásakor keletkezett robbanás tönkretette a motorokat, és egyéb károkat is okozott. Este 10 órakor a gépészszemélyzet végképp szolgálatképtelenné vált, már csupán egyetlen villanymotorral haladhattak, mert a telepek kimerültek. Az U 5 éjfél után fél kettőkor érkezett Punta d'Ostro elé. Mindenki boldogan lélegzett fel, amikor háromnegyed óra múltán a Huszár rombolónak kiadhatták a kötelet, s az a helyükre vontatta őket. Az U 5 augusztus 16-ig javítás alatt állt.

Az U 12 és az U 3 Olaszország hadba lépése után a Monarchia és Olaszország határvidéke – elsősorban az Isonzo folyó két partja – hadszíntérré változott. Az arcvonalnak a tengerre támaszkodó szárnyán kialakuló harcokba mindkét fél haditengerészete is bekapcsolódott. Az olaszok a szárazföldön hamarosan tért nyertek, és tengeri erőik is a Trieszti-öböl, illetve annak partvidéke, az Isonzó-torkolat, valamint a Velencei-öbölnek a Monarchia területére eső részei ellen többször intéztek támadást. Ezek elhárítására a cs. és kir. flottaparancsnokság támaszpontot létesített Triesztben. De nem a nagyobb, felszíni hajók, hanem a tengerészeti repülők számára, amelyek Trieszt légvédelmét látták el, és felderítő repüléseket végeztek az arcvonal fölött. Értesüléseiket a szárazföldi hadvezetőség is hasznosította. Támaszpontjuk a Lloyd Arzenál előtti parton volt. Ugyanekkor a Trieszttől négy kilométerrel délebbre kinyúló San Sabba kiszögellés mögött a tengeralattjárók részére létesítettek egy horgonyzóhelyet, ott, ahol az öbölben – Zaole falucska előtt – egy teljesen védett, úgy is mondhatnánk, pótöböl képződik. Kettőnél több tengeralattjáró azonban sohasem tartózkodott Triesztben, illetve S. Sabbán. A szolgálatot az U 2 kezdte meg, de egy ideig az U 10-és az U 11 is itt volt, ekkor még császári német személyzettel. Az U 12 Lerch Egon parancsnoksága alatt augusztus 3-án érkezett Triesztbe – S. Sabbába –, előtte Polában feküdt, ahol június 17. és 26. között dokkban állt. A telepeit, a ventilátor berendezését kicserélték, új kompasszt építettek be és a fedélzetére két 35 cm-es torpedóvető csövet szereltek, amivel torpedóinak száma hatra növekedett. A próbabalanszírozások jól sikerültek. Az U 12 újjáépítése utáni első bevetésére augusztus 7-én futott ki S. Sabbából. Feladatul kapta, hogy igyekezzék megállapítani a Velence és a Velencétől néhány kilométerrel délebbre fekvő Chioggia kikötőiben állomásozó hadihajók típusát, számát, és ha módja nyílik rá, keresse meg az aknamezők bejáratát. A feladat nem volt könnyű, de Lerch sorhajóhadnagy vállalta. Elhatározta, hogy valamilyen módon – esetleg a Cugnot vagy a Curie példája nyomán – megpróbál bejutni a két kikötő belső öbleibe is. –Ha a franciák meg merték kísérelni, én sem leszek rosszabb náluk – mondta tiszttársainak. Az U 12 szépen átlavírozott a Trieszti-öböl aknamezői között, hiszen a követendő irányokat jól ismerte. Nem úgy, mint a Nautilus nevű olasz tengeralattjáró, amely július 29-én éppen itt futott aknára, felrobbant és a teljes

legénysége odaveszett. Lerch naszádját először Velence felé irányította. Az aknazár hozzávetőleges helyzetéről volt már információja, mert a tengerészeti repülők az Adria tiszta vizében az aknamezőt jól látták és fel is térképezték. Most már csak a kapuját kellett megtalálni. Úgy gondolta, hogy ha valamilyen hajó az öbölből kijön vagy oda bemegy, annak a nyomába szegődve bejuthat a kikötőbe, ahol az olaszok különböző hadihajói horgonyoznak. S esetleg el is süllyeszthet közülük néhányat. Hogy Lerchnek mennyi ideig kellett Velence előtt várakozni, nem tudjuk pontosan. Egyes források szerint augusztus 11-ig, de valószínűbb, hogy augusztus 12-én a hajnali órákig, mert ezen a reggelen tért vissza éjjeli őrjáratáról a Brondolo nevű olasz ágyúnaszád, s az U 12 a nyomába szegődött. A búvárnaszád az olasz hajó sodorvonalában haladva szeretett volna bejutni a kikötőbe, a Brondolo őrsége azonban észrevette az őket követő periszkópot. Az ágyúnaszád parancsnoka nem esett pánikba, nem nyitott tüzet, nem változtatta meg irányát, hanem hidegvérrel, nyugodtan haladt tovább. S ez Lerchet tévesztette meg, aki csak azt észlelte, hogy nem tesznek ellene semmit, az ágyúnaszád nem menekül, nem tüzel, s úgy gondolta, hogy nem vették észre. A Brondolo parancsnoka ezzel ügyes cselhez folyamodott. Tehette nyugodtan, mert a lagunák sekély vizére épített ágyúnaszádnak csak 70 centiméteres volt a merülése, tehát éppen átcsúszhatott az aknák fölött, amelyek valamivel mélyebbre voltak állítva. Természetesen akkor, ha minden akna egyforma mélységben áll. De a bátor parancsnok bízott az aknászokban, ugyanakkor vállalta a kockázatot is. Úgy irányította hajóját, mintha a kaput keresné, különböző fordulatokat végzett, s ezzel alaposan rászedte Lerchet, szinte rácsalta az aknamezőre. Az U 12 hamarosan aknába ütközött, s azonnal elmerült. Pontosan azon a helyen, ahol június 10-én az olasz Medusa tengeralattjáró süllyedt el az akkor még császári német legénységgel hajózó U 11 torpedótalálatától. A robbanás felszakította a tengeralattjáró orrát, a merülőtartályai megsérültek, többé nem tudott felemelkedni. Lerch azonnal lezáratta a vízhatlan válaszfalakat, ahol a legénység még órákon át várta, mikor fogy el a levegőjük. Amikor 1915ben az olaszok a Medusával együtt kiemelték a tengeralattjárót, megdöbbentő kép tárult eléjük. Minden ember – a gépészek, a torpedisták, a két tiszt – a helyén, az ütközetállásán volt. Valamennyiük zubbonyának zsebében ott voltak a búcsúsorok. Lerch előtt felnyitva a hajónapló, az utolsó bejegyzésekkel a megfelelő rovatokban: a helyszín, a robbanás, a süllyedés és a várakozás. Tudták, mi vár reájuk, de a helyükön maradtak és fegyelmezetten várták a halált.

Tizenheten voltak: Lerch Egon sorhajóhadnagy, Erns Zaccaria fregatthadnagy; az előbbi a hadiékítményes Lipót-rend, az utóbbi a hadiékítményes Vaskoronarend III. osztályának tulajdonosa. Budisavljevics torpedómester és Deák László torpedóoktató, Frotzinger Rezső torpedóoktató, Stanislav Dvoracsek, Strausz Zoltán, Pusztavérh Miksa, Fidra Antal, Láng Ferenc, Budesavjlevic Manó, Stanicz Zoltán és a többiek, mind kitüntetettek, az arany vitézségi érem és az I. osztályú ezüst vitézségi érem tulajdonosai. Az U 12 legénységének földi maradványait katonai tiszteletadással a Velence melletti San Michele temetőben helyezték el, külön-külön, 17 koporsóban. Az U 3 új parancsnokkal, Strnad Károly sorhajóhadnaggyal július 18-án indult első útjára Brioniból Sebenico érintésével Cattaróba, ahova 22-én érkezett meg. 27-én hagyta el a horgonyozóhelyet, hogy a Déli-Adria vizein járőrözzön. Több olasz cirkálót is látott, de mind túl távol voltak, s így egyszer sem került támadó helyzetbe. 31-én érkezett vissza a támaszpontjára. Egy hét múlva, augusztus 10én ismét kifutott azzal a feladattal, hogy a másnapra tervezett, az olasz partok ellen végrehajtandó hadművelet idején Brindisitől északkeletre biztosítsa négy romboló – a Huszár, a Turul, a Pandur és a Warasdiner – Bari és Molfetta elleni akcióját. Az U 4 is, szintén a rombolók fedezésére, ugyanekkor futott ki. Az U 4 másnap, 11-én este a parancs értelmében visszatért a Cattarói-öbölbe, az U 3 továbbment azzal a feladattal, hogy a Brindisi–Otranto–Valona háromszögben cirkáljon, majd négy nap múlva térjen vissza a támaszpontjára. Augusztus 12-én, a déli órákban az U 3 találkozott a Citta Di Catania nevű olasz segédcirkálóval és megtámadta. A tükörsima vizen kitűnően látszott a torpedó útja, így a segédcirkálónak sikerült még idejekorán kikerülnie, és azonnal rárohant a tengeralattjáróra. A búvárnaszád nem tudott elég gyorsan a megfelelő mélységre merülni, ezért az olasz még elérte s elgörbítette az U 3 periszkópját. Ugyanekkor a cirkálót kísérő Abba romboló tüzelni kezdett az U 3 merülési helyére. A lövedékek sérüléseket okoztak, de a búvárnaszád még megőrizte mozgóképességét. Mivel a periszkópja elgörbült, kénytelen volt útját vakon folytatni, de most már Cattaro felé. Bár a segédcirkáló eltávozott Valona felé, a romboló a helyszínen maradt, s a közelben cirkálva igyekezett elcsípni a tengeralattjárót, amelyről tudta, hogy előbb-utóbb fel kell emelkednie, mert elfogy a levegője. Az U 3 azonban kitartott a víz alatt, és Strnad sorhajóhadnagy csak a sötétség beálltával adott parancsot a felemelkedésre. Ez nem ment minden izgalom nélkül, mert nem tudhatták, ott a közelben leselkedik-e még az olasz romboló, esetleg leállított gépekkel, hogy csavarzörejét a tengeralattjáróban ne hallhassák. A tengeren azonban már nem volt hajó. A legénység azonnal hozzáfogott a sérülések felméréséhez és kijavításához. Először a petróleummotorokat – amelyek

gyakorta leálltak – szándékoztak kijavítani, hogy folytathassák útjukat, és hogy segítségükkel az akkumulátorokat is feltölthessék, mivel egy újabb víz alatti menettel kellett számolniuk. Az órákon át tartó megfeszített munka azonban nem hozott eredményt, éjfél után 3 órakor mindkét motor felmondta a szolgálatot. Útjukat a már igencsak kimerült akkumulátorokkal hajtott villanymotorokkal folytatták hazafelé. Közben kiderült, hogy a lövedékek robbanásai megrongálták a hajótestet, egyre több víz szivárgott a torpedótérbe, a gépházba és az akkumulátorok közé is. A gépházban mérgező gázok képződtek, az emberek alig álltak a lábukon. Az U 3 csak vánszorgott. Amikor megvirradt, a távolban füstöt láttak. Hamarosan kiderült, hogy egy ellenséges romboló közeledik. Az Abba rombolón kívül ugyanis a Mosto és a francia Bisson romboló is itt leselkedett, és igyekezett elkapni az U 3-at. A közeledő romboló – mint később felismerték – a Bisson volt. Strnad Károly sorhajóhadnagy parancsot adott a lemerülésre. Az U 3 merülni kezdett. A hajótestbe tóduló víz az orrba zúdult, és a sérült naszádot 40 fokos szögben rántotta a mélybe. A fokozódó víznyomás mind több vizet préselt a tengeralattjáróba. Már az akkumulátorok is vízben álltak, a sárgászöld klórgőzgáz méregfelhői mindent elleptek. A villanymotorok is leálltak, így a szivattyúk is csődöt mondtak. A klórgázgőztől hat ember elveszítette eszméletét. A parancsnok belátta, hogy naszádja menthetetlen. Talán az embereket még sikerül kimenteni, gondolta, és utasítást adott, hogy a maradék sűrített levegővel préseljék ki a vizet a tartályokból. Az U 3 ekkor már 30 méteres mélységben volt. A sűrített levegő segítségével mégis feltört a felszínre. Amikor a tornya a vízfelszínen megjelent, a Bisson romboló tüzet nyitott. A becsapódások magasra vágták az U 3 körül a vizet, aztán néhány lövedék a tengeralattjárót érte, amely süllyedni kezdett. Nem lehetett tovább várni, nem volt több remény. Strnad Károly sorhajóhadnagy kiadta a keserű parancsot. –Minden ember a fedélzetre! Hajót elhagyni! A tengerészek egymás után bújtak át a csapóajtón. A parancsnok a toronyban állt. Mosolyogva mondott köszönetet szolgálatukért és kézszorítással búcsúzott el embereitől. A második tiszt, Malanotti Elemér fregatthadnagy, aki utolsóként ért az élők közül a toronyba, a Bisson ágyútüzét túlkiáltva, így szólt. –A jó parancsnok utolsóként hagyja el a süllyedő hajót, de elhagyja! Most aztán gyerünk, mert kilyukasztják a bőrünket is! Strnad Károly a megfontolt, délceg tengerésztiszt csak mosolygott, majd rácsapott Malanotti hátára. –Gyerünk, igyekezz! Derékig állok a vízben!

A második tiszt a vízbe vetette magát, majd visszatekintett parancsnokára. Strnad Károly a torony mellvédje mögött állt, még egyszer sapkájához emelte a kezét, tisztelgett, majd eltűnt. A csapóajtót magára zárta. Hajójával és hat eszméletlen tengerészével együtt önként merült a hullámsírba. Szó szerint megtartotta a tengerészkadét korában tett esküjét, hogy hajóját soha, semmilyen körülmények között sem hagyja el. –Karcsi! – kiáltott kétségbeesve Malanotti Elemér fregatthadnagy. Hangját azonban elnyomták a Bisson gyorstüzelőinek éles csattanásai. És 1915. augusztus 13-án, 4 óra 58 perckor a császári és királyi 3 számú tengeralattjáró fölött összecsaptak a hullámok. A vízben úszók közül a Bisson lövedékei még hármat megöltek. A többieket a franciák kihalászták. A Bisson parancsnoka, Le Sort sorhajóhadnagy, miután a második tisztnek száraz ruhát adatott, mély sajnálkozását fejezte ki a történtek felett és együttérzéséről biztosította a fregatthadnagyot. –De hát a háború – tárta szét karját a francia parancsnok – ameddig mindkettőnknek van fegyvere, kegyetlen. És ezúttal nekem kedvezett a szerencse. Mert ha én nem lövök, ön lő, fregatthadnagy úr. Egyébként, ha megreggelizett, szívesen megmutatom a hajómat... Strnad Károly sorhajóhadnagy példája nem egyedüli az Adrián. Ugyanez év december 29-én a Csepel és a Balaton rombolók a Monge francia tengeralattjárót süllyesztették el. Személyzetét kimentették, de a parancsnok Morillot sorhajóhadnagy, szintén követte az íratlan tengerészhagyományt, és hajójával önként elmerült. Amikor a Curie beleakadt a Pola előtt kifeszített hálóba, és a lövegek tüze elsüllyesztette a tengeralattjárót, a sebesült parancsnokot, O'Byrne sorhajóhadnagyot egyik altisztje csak erőszakkal tudta fölcipelni a fedélzetre. Ő is hajójával együtt akart elpusztulni. Franciaországban mindkettőjükről és a sebesülésébe még a Curie fedélzetén belehalt második tisztről, Chailley sorhajóhadnagyról a háború után egy-egy tengeralattjárót neveztek el. Mi őrzi Lerch Egonnak, a kőszegi katonai alreáliskola egykori növendékének, Strnad Károlynak, a halálba önként lemerülő magyar hajóparancsnoknak és a többieknek az emlékét? A válasz: a fiumei Tengerészeti Akadémia falára vésett jelmondat: "A becsület az életnél is fontosabb!”. Amikor az U 3 a megszabott időben nem érkezett vissza a támaszpontjára, a tengeralattjáró-állomás tisztjei nyugtalanul latolgatták az eshetőségeket a cs. és kir. haditengerészet Dalmát nevű kiszolgált jachtjának tiszti szalonjában. Ezt a hajót vezényelték Cattaróba, illetve az öböl Gjenovic nevű települése elé, ahova

a tengeralattjáró-állomást telepítették. –Lerch sem jön már többé, a híres "enfant terrible” – horgadtak le a fejek. – Ma jött a hír, hogy egyik tengeralattjárónk Velence előtt aknára futott. Ez csak a "tizenkettes” lehetett. –Lerch – mondta Trapp – a legkitűnőbb bajtárs! Mindig vidám, mindig szeretetre méltó. –Egy fenegyerek, ahogyan a parancsnokságon hívták, akiről a legtöbb mulatságos história keringett itt a flottánál. Hogyan lesz ezután nélküle? Valaki fölemelte borospoharát. –Akkor Lerchre és a másodikjára, Zaccariára és az embereire! –Legalább Strnad visszajöjjön! – mondta valaki csöndesen. –És ha nem tér vissza? Melyikünk lesz a következő? Rövid hallgatás után valaki nekiszegezte a kérdést Trappnak: –Lerch sokáig volt a "másodikad”? –Igen, még békében, a "hatoson”. Nagyon kedveltem... – Trapp felkelt, az emlékezés felhajtotta a fedélzetre. Lerch méltatlankodó hangját vélte hallani. "–Nem engednek vissza az öbölbe. És itt Polában nincs mit csinálnom. Te mit tennél a helyemben?” –Ja, Lerch –, hallotta most saját hangját –, ha nem tudunk mit csinálni Cattaróban, elutazunk Brindisi elé, ott még lehet valami esélyünk. Talán Velence elé kellene menned, hogy kifürkészd a bejáratot az aknazáron, és odabent sok hajó áll horgonyon! De vigyázz! –Igazad van, Trapp. Egyszer még odamegyek, és utánanézek ennek a dolognak...” Ezek voltak Lerch utolsó szavai, amelyeket Trapp hallott tőle. És most igencsak furdalta a lelkiismeret... Augusztus 14-én este az U 4 parancsot kapott: induljon el testvérhajójának a keresésére. Singule a Pali-fok felé vette az irányt, mert az U 3-at valahol Valona körül sejtették. A Rodoni-öbölben a hajó motorja meghibásodott, de hamar kijavították, és folytatták útjukat Otranto felé, amikor a tengeralattjárót rádión visszarendelték, mert akkor már a hírügynökségek az U 3 elsüllyesztésének hírét világgá repítették. Az U 4 tehát 15-én befutott a támaszpontjára, hogy másnap este ismét útra keljen azzal a feladattal: biztosítsa az I. torpedóflottilla egységeit a hátbatámadás ellen, amikor azok Pelagosa-sziget katonai célpontjaira tüzelnek. A Helgoland gyorscirkáló vezetésével két romboló és számtalan torpedónaszád augusztus 17-én ágyúzta az olasz állásokat. Egyidejűleg a Saida cirkáló három rombolóval és több torpedónaszád-osztaggal ellenséges tengeralattjáró után kutatva átfésülte az Adria középső szakaszát. A jól összehangolt hadművelet súlyos károkat okozott az ellenségnek, ezért az olaszok a következő éjjel

kiürítették a szigetet, csupán kis létszámú őrséget hagytak vissza. A kiürítést végző és biztosító hajókat – egy Liverpool-típusú brit cirkálót és az olasz Libia nevű cirkálót, valamint két rombolót – az U 4 látta, de túlságosan messze voltak, ezért megtámadásukra kísérletet sem tett. Ezután Singule Anconáig hajózott, majd augusztus 20-án az 58 T jelű torpedónaszád kíséretében befutott a fő hadikikötőbe, Polába, ahol a kikötő legénysége háromszoros hurrá-kiáltással üdvözölte. Este 9 óra 15 perckor kötött rá a kivénült Don Juan nevű kazamatahajóra. Itt hamarosan nagyjavításnak vetették alá, és sikeres próbajáratok után, november 5-én érkezett vissza eredeti támaszpontjára, a Cattarói-öbölbe. Szeptember 6-án a Sebenicóból felszálló L 58-as vízi repülőgép pilótája, Mikuleczky Ferenc sorhajóhadnagy Pelagosa fölött repülve ott némi mozgást észlelt. Ennek felderítésére szeptember 8-án kifutott az I. torpedóflottilla. A szigethez érve a Helgoland, a Saida és a kísérő rombolók tűz alá vették a megmaradt védelmi berendezéseket, majd a rombolók (Csepel, Balaton, Tátra, Lika, Triglav, Orjen, Dinara) csapatokat tettek partra. A szigetet most már valóban üresnek találták. Az olaszok végleg feladták Pelagosát, a cs. és kir. haditengerészet pedig nem hagyott a szigeten senkit, Pelagosa a háború végéig senki földje maradt. A Sebenicóba visszahajózó torpedóflottilla útja nem volt zavartalan. Lissa közelében, a Busi-csatorna után, a Helgoland előtt 2000 méterrel haladó 51 T jelű torpedónaszádot szeptember 9-én 15 óra 4 perckor a Cochin sorhajóhadnagy vezette Papin francia tengeralattjáró megtorpedózta. A robbanás 17 tengerészt megölt, négyet megsebesített, köztük a harmadik tisztet; a torpedónaszád parancsnokát, Pelz sorhajóhadnagyot a tengerbe röpítette. Pelz sorhajóhadnagyot Bihary Jenő torpedómester mentette ki a tengerből. Az 51 T nem süllyedt el, s az 56 T jelű torpedónaszád hazavontatta. A cs. és kir. tengeralattjárók – mint már szó volt róla – nem csupán az ellenséges hadihajókat támadták meg. A kereskedelmi hajóforgalom ellenőrzése is feladataikhoz tartozott. Ha ellenséges lobogó alatt járó hajóval találkoztak, akkor azt – a körülményektől függően – elkobozták vagy elsüllyesztették. Az útjukba akadt semleges hajót is jogukban állt megállítani, átvizsgálni. Amennyiben a hajó üres volt, útjára bocsátották. Ha hadi fontosságúnak ítélt árut vitt ellenséges kikötőbe, akkor a tengeri hadijog értelmében az ilyen semleges hajót is elzsákmányolhatták. Trapp sorhajóhadnagy mindig nagyon ügyelt arra, hogy betartsa ezeket a szabályokat. 1915. augusztus 21–23. között, amikor az albán vizeken őrködött, több gőzöst és vitorlást feltartóztatott és átvizsgált, de mindannyit tovább engedte, mert üresek voltak. Augusztus 23-án az U 5

behatolt San Giovanni di Medua kikötőjébe, ahol egy 1300 BRT-s gőzös és több vitorlás horgonyzott, de nem tudta megtorpedózni őket. Valamelyik hajót kivontatni onnan szintén nem volt tanácsos, mert a kikötő a semleges Albánia területén feküdt. Az ilyen manőver diplomáciai bonyodalmakat okozott volna, pedig a kikötőben montenegrói, tehát ellenséges katonaság állomásozott, így a hajók rakományukat nyilvánvalóan ellenséges hadviselő fél számára szállították. Az U 5 augusztus 27-én, este 8 órakor futott ki ismét, mert a kémjelentések szerint egy élelmiszerrel és szénnel megrakott gőzösnek valamikor ezekben a napokban kellett Durazzo elé érkeznie. Elmúlt 28-a, de a gőzös csak nem jelentkezett. Aztán 29-én, még virradat előtt, pontosan 2 óra 37 perckor feltűntek egy gőzös lámpái. Az U 5 azonnal lemerült és várakozott. 3 óra 40 perckor, amikor a magányos gőzhajó már csak 500 méterre volt, a tengeralattjáró – 14 mérföldnyire Durazzótól nyugatra – felemelkedett. –Szaporán, szereld föl a gyorstüzelőt! A matróz, aki a kis 4,7 cm-es gyorstüzelő ágyút kezeli, már ugrik ki a toronyból, és felkapcsolja az állványra fegyverét. Mellette a lőszeres ládával egy másik. –Egy lövést eléje! – hangzott a vezényszó. A kis ágyú csattant, de a gőzös zavartalanul folytatta útját. Talán még gyorsított is. –Vagy nem vették észre, vagy nem akarnak észrevenni – szólt a második tiszt, Leo Prasil sorhajóhadnagy, aki Seyffertitz helyett ugrott be. – Adj le még egy lövést, de úgy, hogy a hídja mellett fütyöljön el! Ez már hatott. A gépek hátrafelé verettek, s a hajó megállt. Trapp felemelte hangtölcsérét. –Halló, gőzös! Kérem a kapitányt, jöjjön ide a hajó papírjaival! Hanem a gőzös kapitánya csak mutogatja, hogy nem érti, mit kívánnak tőle. Trapp most már olaszul elordítja mindazt, amit az imént mondott. Gondolta, ha nem ért németül, akkor majd ért olaszul. De a gőzös kapitánya megint csak a fejét rázta s rázta tovább, amikor az egyre dühösebb Trapp elismételt mindent angolul, franciául, horvátul. –Felvonták a görög lobogót! – jelentette egy matróz. –Tud itt valaki közületek görögül? – kiáltott le a naszádba a parancsnok. De az U 5-ön görögül senki sem tudott. Trapp mérgesen elnevette magát. –Ilyen is előfordulhat egy cs. és kir. hajón, hogy létezik az Adrián olyan nyelv, amelyet közülünk senki sem beszél? –Parancsnok úr – szólt hátra a torony felé a fedélzet elején álló gyorstüzelő mellől a kezelő tüzér-matróz –, én tudok egy nyelvet, amit mindjárt megért a görög. Engedje meg, hogy a parancsnoki hídra célozzak! –Próbáljuk ki.

S megtörtént a csoda. A gőzös kapitánya tüstént tudott olaszul. –Jövök! Jövök már! – kiáltotta teli torokból. A gőzös csónakja perceken belül ott ringott az U 5 mellett. A kapitány elővette a papírjait, amelyekkel azonban nem ment sokra Trapp sorhajóhadnagy, mert azokat görögül állították ki. De a kapitány nyelve megoldódott, ráébredt, hogy itt nem babra megy a játék. –A gőzös neve Kefalonia, rakományom szén, kukorica, liszt, papír stb. Az 1074 BRT-s gőzös honi kikötője Pireusz, de jelenleg Montenegro bérli. –Ezek még nem találták ki a nagy trükköt – gondolta Trapp –, hogy Albánián keresztül szállítsanak Montenegrónak. Meg lesznek otthon elégedve – mosolygott a bajusza alatt. Aztán fennhangon folytatta. – Prasil, végy magad mellé négy embert, visszaeveztek a Kefaloniára, átveszed ott a parancsnokságot és jöttök utánam, bevisszük a hajót a Cattarói-öbölbe. Fényeket kioltani, a gőzös legénységét zárd be. A mentőcsónakokat eresszétek le a vízvonalig és mindent tegyetek meg arra az esetre, ha a hajót el kellene hagynotok. Nem kizárt, hogy ellenséggel találkozunk, s akkor a Kefaloniát elsüllyesztjük. –Jaj Istenem! – fogta a fejét kétségbeesve a gőzös kapitánya. – Micsoda szerencsétlenség! Idáig kísértek bennünket az olasz torpedónaszádok, fél órája váltunk el egymástól, mert úgy gondoltuk, hogy innen már közel a part, nem történhet semmi! Az U 5 további útján ellenséggel nem találkozott. Amikor már olyan közel kerültek Cattaróhoz, hogy rádiókapcsolatot tudtak létesíteni az 5. csatahajóosztály parancsnokságával, kértek egy torpedónaszádot. A 65 F torpedónaszáddal a Remo-kiszögellésnél találkoztak, átadták neki a gőzöst, amely a Kefaloniát bekísérte az öbölbe. Leo Prasil sorhajóhadnagy és a négy embere visszaszállt az U 5-re, amely dolga végeztével szintén hazament. A Kefalonia a háborús zsákmányjog alapján a cs. és kir. haditengerészet tulajdonába került. Itt a XVIII. számot kapta és a háború végéig felfegyverzett gőzösként, a polai kikötő-parancsnoksághoz beosztva szolgálta új tulajdonosát. Az U 5 legközelebb szeptember 2-án indult cirkáló útra, de a rossz időjárás miatt másnap vissza kellett térnie. Nem járt több szerencsével szeptember 13-i kifutása során sem, amikor az Otrantói-szorosba kellett mennie. Útját félbe kellett szakítania, mert a benzinvezeték szivárgott, a benzingőz a belső térben a levegőt elviselhetetlenné tette, a vihar miatt pedig nem lehetett szellőztetni. A javítások után először szeptember 30-án indult el újabb útra, de a kedvezőtlen időjárás miatt még aznap visszatért. Ugyanez ismétlődött október 1-jén is. Október 10-én Georg von Trapp sorhajóhadnagy elbúcsúzott az "ötösétől”, mert október 14-ével az újjáépített és 14-es számot kapott volt Curie

parancsnokává nevezték ki. Helyére Ludwig Eberhardt sorhajóhadnagy került. Néhány út után világossá vált, hogy az U 5 átvizsgálását nem lehet tovább halogatni. Az U 5 október 28-án befutott Polába, s ott megkezdték nagyjavítását. Közben Eberhadtot egy torpedónaszádra helyezték át, ugyanekkor Friedrich Schlosser sorhajóhadnagy ismét átvette az U 5 parancsnokságát, és így a javítási és átépítési munkálatokat személyesen ellenőrizhette. A javítás meglehetősen sokáig tartott, és Schlosser sorhajóhadnagy újjáépített naszádjával először csak 1916. március 14-én indulhatott el bevetésre.

Benzinmámor Az U 6 augusztus 31-ig nem volt kifutásra alkalmas állapotban. Augusztus 31-én az a Ludwig Eberhardt sorhajóhadnagy vette át a parancsnokságát, aki innen október 10-én a már említett U 5-re került, s ott maradt november 23-ig. Eberhardt többé nem parancsnokolt tengeralattjárón. Először torpedónaszádra került, azt követően pedig a tengeralattjárós iskola vezetőjévé nevezték ki. De most még az U 6-on van, amellyel először szeptember 7-én futott ki. A Drin-öbölnél azonban az egyik motor leállt, s amíg kijavították, ott vesztegelt, majd Durazzo felé folytatta útját. A következő napon már Durazzo előtt őrködött. Hajnali köd ült a vízre, alig lehetett látni. Mintha füstölne a tenger. Helyenként a ködfal ritkább volt, s az egyik ködhézagban váratlanul egy cirkáló körvonalai tűntek fel. –Elöl hajó! Gyorsmerülés! Szerencséjükre a ködben a cirkáló sem látott jobban, mint ők, a naszádnak sikerült idejében eltűnnie a víz színéről. Eberhardt tudta, hogy az ellenséges cirkáló alig 5 métrföldre tőlük éppen feléjük tart, az azonban nem is sejtette, hogy zsinór-egyenesen egy leselkedő osztrák–magyar tengeralattjáró felé halad. Halkan, komolyan hangzanak a megszokott vezényszavak. –Mindkét torpedó kész! –...kész! –Mindkét gép lassan előre! –...lassan előre! Eberhardt sorhajóhadnagy rátapasztotta szemét a periszkópra, és már csaknem belefájdult a szeme az erőltetésbe, hogy lásson valamit, amikor végre ismét megpillantotta a cirkálót. –Quarto-osztály, iránya változatlan – mondja második tisztjének. De nem kapott választ. Hátranézett, és látja, hogy egy gépészt hoznak ki a gépházból. –Mi történt? –Benzinmámor – válaszolt a második tiszt, Hugo von Falkhausen sorhajóhadnagy. –Máris? Hát ez jól kezdődik, félórája sincs, hogy lemerültünk! –A gyors merülés miatt nem volt időnk átszellőztetni a ladikot – tárta szét karját Falkhausen –, éjjel is a víz alatt voltunk, s a benzingőz a benzinmotorok javítása közben is jól felgyülemlett. Az ájult gépészt lefektették a periszkóp alá, ahol a legtisztább volt a levegő. De kisvártatva már a második gépészt, majd egy segédgépészt, végül az

elektromestert cipelték ki. Négy ájult ember hevert a toronyban a parancsnok lábai körül. Közben a cirkáló már egészen közelbe ért. A naszád belsejében a sűrű levegő fojtogató öleléssel nehezedett az emberekre. Fejfájás, kínos, szaggató érzés a halántékon, égő, száraz forróság a torokban. A nyeldeklő kiszárad, minden mozdulat fárasztó. Ólmos bénulás, halálos bágyadtság lepi meg a tagokat. A homlokon veríték gyöngyözik, az arcok sápadtak, a mellkasok zihálva emelkednek-süllyednek és mindenkinek csak egyetlen vágya van: abbahagyni az egészet, egy kicsit ledőlni, elengedni a kapcsolók fogantyúját, az olajtól síkos kereket, emeltyűket és hatalmasat aludni. Néhány újabb ember is kidőlt, a két tiszten kívül már csak hárman állnak a lábukon. Öt ember a tengeralattjáróban, amikor perceken belül támadni kell. A torpedómester a mélységkormánynál áll, egy ember a kormánynál, a gépmester a gépek között, a parancsnok a periszkópnál, a második tiszt a torpedókkal foglalkozik. –Csak már érne ide az az átkozott cirkáló! – fohászkodott a parancsnok. Már nem bírhatják sokáig és akkor két lehetőségük van: vagy idő előtt felemelkednek, s akkor – amellett hogy nem tudják elcsípni az ellenséget – megsemmisíthetik őket, vagy lent maradnak és esetleg soha többé nem képesek a felszínre jönni. S akkor már csak egy gazdátlan acélszekrény fog a víz alatt botorkálni, keringeni, amíg a víznyomás el nem fordítja a mélységi kormánylapátot, és a naszád lesüllyed oda, ahonnan még tengerész nem tért vissza... Ám a cirkáló semmivel sem növelte futási sebességét, állapította meg a parancsnok, amikor időről időre kidugta a periszkópot, hogy ellenőrizze az irányt. S most a saját sebességet is csökkenteni kell, nehogy a periszkóp, amikor kidugja, túl nagy hullámokat verjen. –Mindkét gép egészen lassan! Közben Eberhardt sorhajóhadnagy úgy érezte, mintha a padló elsüllyedne a talpa alatt, a toronyban is érződő gázok következtében nem bírja tovább tartani magát. Rajta is jelentkezett a "benzinmámor”. Leroskadt egy zsámolyra. –Gépmester, jöjjön ide és három perc múlva ébresszen fel! A gépmester órával a kezében állt mellette, és három perc múlva felrázta a parancsnokot, aki azonnal föltekerte a periszkópot. Aztán visszaroskadt a zsámolyra. –Egy perc múlva ébresszen! Aztán: –Harminc másodperc múlva ébresszen! Majd: –Tíz másodperc múlva! Most már a támadási irányba kell fordulni.

–Hatvan fokkal balra! Torpedók kész! –...kész! –Már csak néhány másodperc! – sóhajtott a parancsnok. – Csak még egy kevés kitartás! – sugallta önmagának. Két másodperc múlva a torpedómester bágyadt hangja hallatszott. –Parancsnok úr! Nehezedik az orr! Nem bírom a kormánnyal egyenesben tartani, süllyed az orr! –Mindkét gép egész erő! Előre! – zihálta kétségbeesetten a parancsnok. A felfokozódó sebesség vízszintesbe hozta a naszádot, de a fenékvíz most az orrból hátra felé tódult. A naszádnak ekkor a fara süllyedt le. –A fenékszivattyúkat! – hörögte a kimerült parancsnok. De nem volt senki a naszád fedélzetén, aki a szivattyúkat megindíthatta volna. Ekkor a második tiszt a szivattyúindítóhoz vonszolta magát. A víz nagy robajjal tódult ki a naszádból, mégis percek teltek el, amíg vízszintbe tudták hozni. Ezalatt a tengeralattjáró mélyebbre süllyedt, mint kellett volna. Végre jön a mélységkormány felől a gyenge hang. –Mélység 15 méter... 14 méter... 12 méter... 10 méter... A periszkóp végre áttörte a felszínt. Eberhardt sorhajóhadnagy azonban a ködön kívül semmit sem látott. Körbeforgatja, s hátul megpillantja a vizet. Elöl ég, hátul víz. A naszád úgy emelkedett magasabb helyzetbe, hogy a maradék fenékvíz még lehúzta a farát, az orrát pedig kissé megemelte. Aztán előrezúdult a víz, és az U 6 vízszintbe állt. A parancsnok végre meglátta a cirkálót. Már jócskán túlfutott azon a ponton, ahol találkozniuk kellett volna. A periszkópban a parancsnok azt is észrevette, hogy a cirkálón matrózok rohannak a lövegekhez, és azok csövei lassan feléjük fordulnak. Ugyanekkor a cirkáló csavarjai nyomán a víz felhabosodik, tehát a Quarto-osztályú hajó meglátta a periszkópot, és igyekszik minél távolabbra. És már ugatnak a gépágyúk. –Merülés 20 méterre! Kormányt balra! A gyorscirkálót utolérni már nem tudják. Más lehetőségük nincs, csak a menekülés. –A támadás meghiúsult. Vajon meddig vadásznak ránk? – suttogta a parancsnok. A négy ember nem válaszolt, takarékoskodniuk kellett a még megmaradt erejükkel. A többiek lilára vált arccal hevertek a parancsnok körül. Néhány perc múlva elhallgattak az ágyúk, aztán a csavarzörej is egyre halkult. Jó negyedóra múlva felemelkednek periszkópmélységre. A parancsnok még látja a távolodó cirkálót. –Ha tudná, hogy milyen állapotban vagyunk, nyugodtan visszafordulhatna, és arathatna. Nem lenne nehéz a győzelem... Felnyitják a csapóajtókat, bekapcsolják a szellőztető berendezést. Néhányan

magukhoz térnek, de többségüket úgy kell felhúzkodni a fedélzetre a szűk csapóajtón keresztül. Keserves munka volt, hiszen az öt öntudatánál maradt ember is nagyon legyengült. A mesterséges lélegeztetés azonban valamennyit visszahozta az életbe. –Micsoda balszerencse! – sóhajtott a parancsnok és szomorúan nézett második tisztje felé. – Tiszta helyzet volt, biztosra lehetett menni. Azt hiszem, egy életben csak egyszer adódik ilyen lehetőség. Elpasszoltuk. –Kár – válaszolt Falkhausen sorhajóhadnagy –, hogy ilyen szeméttel kell háborúznunk, mint ez a "hatos”! De más nem volt, a háború pedig folytatódott.

Új tengeralattjárók A háború első évében az Adrián vívott tengeri hadműveletek tapasztalatai azt bizonyították, hogy a cs. és kir. hadiflottának sürgősen szüksége van újabb búvárnaszádokra. Ezért a flotta parancsnoksága a németek által 1914 őszén lefoglalt öt nagy tenger alatti naszád pótlására 1915. március 30-án három kisebb, partvédelmi célokat szolgáló – a németeknél BI (illetve UB) típusjelet viselő – tengeralattjárót rendelt. A megrendelés szerint a tengeralattjárókat a brémai Weser-cégnek vonaton, négy és fél hónapon belül, szétszedett állapotban kellett Polába juttatnia. A cs. és kir. flottaparancsnokság a már megrendelt három egységen felül sürgősen még két tengeralattjárót kért a németektől. A német tengerészeti államtitkár az indokokat elfogadva utasítást adott, hogy a Kielben már vízre bocsátott UB 1 és UB 15 jelű tengeralattjárókat emeljék ki a vízből, és vonaton azonnal szállítsák Polába. A két kis naszád 15 vasúti kocsiban május 16-án érkezett Polába, s a vasúti szállítás miatt előzőleg leszerelt és külön beérkezett torony- és más felépítményi részek visszaszerelését azonnal megkezdték. Megfeszített munkával a német haditengerészet 1915. június 4-én mindkettőt szolgálatba állította, számmal azonban a cs. és kir. haditengerészet látta el őket. Az UB 1-ből a 10-es, az UB 15-ből a 11-es lett és – bár személyzetük nagyrészt a császári német haditengerészet állományába tartozott, és mindkét tengeralattjáró még egy rövid ideig a császári német haditengerészet tulajdonában maradt – az osztrák–magyar, tehát piros-fehér-piros-címeres hadilobogó alatt hajózott. Az U 10 és az U 11 azért viselte az osztrák–magyar hadilobogót, mert Németország ekkor még nem volt hadiállapotban Olaszországgal. A hadiállapot Olaszország és Németország között csak 1916. augusztus 28-án állt be. A részben német személyzet jelenlétére azért volt szükség, mert az osztrák–magyar legénységnek az új és ismeretlen típusú naszád kezelésében nem volt kellő gyakorlata. A két tengeralattjáró közül elsőként az U 11 (parancsnoka Heimburg fregatthadnagy) futott ki Polából azzal a feladattal, hogy derítse fel a Velence előtti aknamezők helyzetét. Június 8-án indult, és 10-én a hajnali órákban már Velence előtt várakozott. Hamarosan egy felszínen közeledő olasz tengeralattjárót pillantott meg. Lanszírozó helyzetbe manőverezett, és a 150 méterről indított torpedója el is találta az olasz Medusa tengeralattjárót, amely elsüllyedt. Személyzetének öt tagját a búvárnaszád kimentette. Az U 10 (parancsnoka Wäger fregatthadnagy) június 13-án indult első útjára Polából. Feladatul kapta, hogy vegye át az U 3-tól a Trieszt előtti őrszolgálatot.

Június 18-án érkezett vissza. Közben olasz rombolók és torpedónaszádok vették üldözőbe, de sikerült elmenekülnie. Legközelebb június 24-én hagyta el Polát, és Velence előtt járőrözött. Június 26-án, 10 óra 40 perckor megtorpedózta az olasz 5 PN jelű torpedónaszádot, amely pillanatok alatt elmerült. Az U 10 ezután visszatért támaszpontjára. A két új, bár kicsi naszád bemutatkozása tehát jól sikerült. A két tengeralattjáró azért kapta a 10-es és a 11-es számot, mert a folyamatos számozás rendje szerint ez következett. A 7, 8 és 9 számot ugyanis az a három kis tengeralattjáró kapta, amelyek 1915 tavaszán (március 25-én, március 28-án és április 20-án) vonaton érkeztek Polába. Itt összeszerelték, majd mindhármat osztrák–magyar hajóegységek a Jón-tengerre vontatták, hogy ott részt vegyenek a Dardanellák védelmében. Az egységeknek teljes titokban, meglepetésszerűen kellett ott felbukkanniuk, hogy a gyanútlan brit és francia csatahajókat meglepjék. Ezért cs. és kir. számozást kaptak, és ameddig az Otrantói-szorost végleg el nem hagyták, cs. és kir. lobogót viseltek. Az U 8-at a Novara cirkáló (Polából május 2-án indult), az U 7-et a Triglav romboló (Polából május 11-én indult), az U 9-et a Warasdiner romboló (a Cattarói-öbölből május 23-án indult) vontatta el a Jón-tengerre. Innen már önerőből folytatták útjukat. Az U 9 azonban sohasem érkezett meg Konstantinápolyba, rendeltetési helyére. Már a Földközi-tengeren járt, amikor vették az arról szóló rádióüzenetét, hogy Szmirna előtt 80 mérföldre áll. Ezután eltűnt, feltehetően valamilyen műszaki hiba következtében elsüllyedt. Az U 8 megérte a háború végét. Az U 7 1916. szeptember 27-én futott ki utolsó akciójára a Fekete-tengeren, ahonnan többé nem tért vissza. Hogy mi történt vele, mai napig is kiderítetlen. A cs. és kir. haditengerészet a 10-est július 12-én, a 11-est már előbb, június 18án vette át és állította véglegesen szolgálatba. Az előbbinek a parancsnokságát még július 4-én Karl von Unczowsky sorhajóhadnagyra, az utóbbiét a lajstromba vétel napján, június 18-án Ludwig Eberhardt sorhajóhadnagyra ruházták. A két új tengeralattjáró először Pola és Trieszt térségében járőrözött, az U 10 július 12-től, az U 11 már június 18-tól teljesen osztrák–magyar legénységgel. Ez utóbbi szeptember 20-án érkezett a Cattarói-öbölbe Unczowsky sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt, és ott is maradt jó ideig, a szokásos cirkálóutakon járva többnyire Albánia előtt. Közben október 28-án a naszád parancsnokságát Robert von Teufl sorhajóhadnagy vette át, mivel Unczowsky megbetegedett. November 8-án 14 órakor Saseno előtt találkozott egy Quarto-osztályú cirkálóval és egy Tripoli-osztályú rombolóval. Ez utóbbira egy torpedót indított, amely 14 óra 25 perckor eltalálta a rombolót, a hajó azonban nem süllyedt el. 20 perccel később Teufl sorhajóhadnagy kidugta a periszkópot, és a romboló még egy

helyben állt, mellette két mentőcsónak. Amikor a romboló észrevette a periszkópot, elindult feléje, hogy eltapossa. A távolság 2000 m volt közöttük, így az U 11 még idejében lemerülhetett a biztonságos 15 méteres mélységbe. Újabb fél óra múltán mindez megismétlődött. Ezután az U 11 hazaindult. Az öbölben azonban összekoccant a Dalmat gőzössel, ekkor merülési kormánya megsérült, ezért dokkba kellett mennie. Innen november 19-én távozott, és folytatta őrjáratait az albán vizeken. December 4-én új periszkóppal szerelték fel, mivel a régi állandóan behomályosodott. Az U 10 1915. szeptember 16-án Leo Prasil sorhajóhadnagy személyében új parancsokot kapott; vele – mint második tiszttel – az U 5-ön már találkoztunk. Ez a tengeralattjáró mindig az Adria északi részét járta, ezért honi kikötője Brioni volt és maradt 1918. július 7-ig. Ekkor futott ki utoljára... Az U 10 azért maradt mindvégig Brioniban, mert ez lett a tengeralattjárós legénység iskolahajója. Időközben Brémában a Weser-Műveknél elkészült az a három BI típusú tengeralattjáró, amelyeket 1915 tavaszán rendeltek meg. Ezeket vonaton, szétszedett állapotban szállították Polába, ahol azonnal megkezdték összeszerelésüket. Az új búvárnaszádok a 15-ös, a 16-os és a 17-es számot kapták és már a próbajáratokat követő átvétel után, 1915. szeptember 12-én, 29-én és 30-án a cs. és kir. haditengerészet tulajdonába kerültek; mindhármat egyszerre, október 6-án állították szolgálatba. A három új tengeralattjáró az első hetekben a Pola környéki vizeket járta, mert az Isonzo menti csaták miatt elsősorban itt, az Adria északi részén volt szükség rájuk. Az U 15 december 28-án érkezett a Cattarói-öbölbe. Bátran állíthatjuk, hogy az osztrák–magyar hadiflotta a három új tengeralattjáró segítségével az Adria déli részét már megszakítás nélkül ellenőrzés alatt tarthatta. November 19től december 31-ig csak három olyan nap volt, amikor nem tartózkodott búvárnaszád a nyílt tengeren. Nemritkán egyszerre többen is kint vártak kedvező alkalomra. Többször kerültek ellenséges cirkálók és rombolók tüzébe, de mindannyiszor sikerült sértetlenségüket megőrizniük. Néhány szerény eredményt is elkönyvelhettek. Az U 4 elfogott és a Cattarói-öbölbe vontatott két vitorlást, az U 11 a görög Papagallo gőzös petróleumos hordóit a tengerbe hajíttatta. Az U 15 december 18-án felrobbantotta az Erzen trabakelt (kis vitorlás hajó) és december 21-én a Figlio Preligiona vitorlást. Az akciók azonban nem mentek simán és veszteség nélkül. A tender (kis kikötői hajó), amely a vitorlást vontatta, elengedte a vontatókötelet, a vitorlás a part felé menekült, és attól pár száz méterre horgonyt vetett, legénysége pedig csónakba szállva a partra evezett.

Közben azonban a tender a tőle hozzávetőlegesen 2000 méterre a felszínen tartózkodó tengeralattjáróra tüzet nyitott. Az U 15 a vitorláshoz ment, és a második tiszt két altiszttel átugrott a vitorlás fedélzetére, és ott elhelyezték a robbanótöltetet. A vitorlás lőszert, utászfelszerelést és élelmiszert szállított. Közben a parton is kattogni kezdett egy géppuska. A robbantócsoport a robbantószerkezet elhelyezése után kénytelen volt úszva visszatérni a tengeralattjáróra, amely közben több lövést kapott, és ezért parancsnoka a vitorlás mellől védettebb helyzetbe vitte. A vitorlás 12 óra 30 perckor San Giovanni di Meduától északnyugatra negyed mérföldnyire robbant föl. Az U 16 lovag Orest von Zopa sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt november 19–24. között a Montenegró és Albánia előtti vizeken teljesített járőrszolgálata során feltartóztatta, átvizsgálta, majd útjára bocsátotta a Fiore Albania vitorlást. November 23-án déli 12 órakor a Drin-öböl előtt géppuskatűzzel az Unione nevű olasz motoros vitorlást megállásra kényszerítette. Ennek legénysége a vízbe vetette magát és partra úszott. A hajó elülső rakterében tárolt petróleum felgyulladt. Az U 16 második tisztje, Meixner fregatthadnagy a robbantó különítménnyel áthajózott az Unionéra, és a hajót ekrazittal a levegőbe repítette. Előtte azonban a hajó iratait magához vette. A hajó elsüllyedése után – egy gőzös nyomdokvonalán – behatolt San Giovanni di Medua kikötőjébe, s ott erős hullámverésben két gőzösre bocsátotta ki torpedóit, de mindkettő még a célba érés előtt a fenékre süllyedt. Ezt követően, amikor 11 méteres mélységben igyekeztek kijutni a kikötőből, a naszád orra az iszapba fúródott. Rövid kínlódás után sikerült kiszabadulniuk, de a lendülettől a naszád annyira felemelkedett, hogy a tornya is a felszínre bukkant. Gyorsan lemerültek; a parti ütegek mindössze egyetlen lövést adtak le rá, de az nem talált. Amikor legközelebb, december 3-án útra indultak, hogy Albánia előtt járőrözzenek, a pörgettyűs tájolójuk elromlott, és vissza kellett térniük. Másnap a kijavított kompasszal már az Albánia előtti vizeken járőröztek, 5-én ellenőrizték a Xephanie vitorlást. December 7-én délelőtt összetalálkoztak a Fiore Albania vitorlás gőzössel, azzal, amelyet már november 20-án átvizsgáltak és útjára engedtek. Ezúttal a hajó nem akart megállni, s amikor az U 16 eléje lőtt egy géppuskasorozatot, beindította a motorját és teljes erővel a part felé tartott. Akkor Zopa sorhajóhadnagy parancsot adott, hogy a géppuska kezelője ne eléje, hanem magára a vitorlásra célozzon. A második sorozatra a vitorlás megállt, és engedelmesen a tengeralattjáró felé fordult. Az átvizsgálás során megállapították, hogy a fedélzetén 50 montenegrói katona, fegyver, lőszer és vasúti felszerelés van, s a hajó Durazzóba igyekezett. Papírjai nem voltak, ezért Meixner fregatthadnagy két matrózzal a vitorláson maradt, amelyet az U 16 vontába vett. A

tengeralattjáró a zsákmányolt vitorlással 7-én éjfélkor érkezett meg a Cattaróiöbölbe.

A BALKÁNI ESEMÉNYEK

Harcok Pelagosa körül Olaszország haditengerészetének parancsnoksága azzal a céllal, hogy tengeralattjárói részére támaszpontot építsen ki a Monarchia partvidéke előtt s így ellenőrzése alá vonja a cs. és kir. tengerészeti erők működését, nagyszabású hadműveletbe kezdett. 1915. július 10-ről 11-re virradó éjszaka olasz és francia tengerészeti erők jelentek meg az Adria kellős közepén fekvő sziget előtt. Az akció parancsnoka, Millo ellentengernagy, három részre osztotta kötelékét. A partra szálló különítmény a Citta di Palermo segédcirkáló fedélzetén érkezett a szigethez egy romboló és hét torpedónaszád kíséretében. Őket a Quarto és négy romboló őrizte, mialatt a Marsala cirkáló, az ellentengerenagy zászlóshajója, két francia rombolóval Lagosta szigetének két kikötőjét ellenőrizte. A másik két romboló elvágta a kábelt, és foglyul ejtette az őrszemélyzet két tagját. Közben a tengerészeti jelzőállomás őrsége tüzet nyitott, mire a franciák visszavonultak (egy altisztjük elesett), majd a Bisson romboló szétlőtte a jelzőállomást. Az egész hadművelet alatt a Giuseppe Garibaldi és a Varese páncélos cirkáló rombolóktól kísérve a sziget és a dalmát part között járőrözött. A cs. és kir. erők közül ekkor csak a 6-os sz. tengeralattjáró tartózkodott Pelagosa körül, de nem állt módjában támadni. Az olaszok három tisztet, egy orvost és 90 főnyi legénységet hagytak Pelagosán két 7 cm-es löveggel és két gépfegyverrel. Azonnal felállítottak egy rádióállomást, megkezdték a fedezékek és lövészárkok építését. A sziget hat emberből álló világítótorony-őrségét csak 12-én délután találták meg, mert elrejtőzködtek egy barlangban. A sziget birtokbavétele után egymást 24 óránként váltva egy-egy olasz vagy francia tengeralattjáró tartott őrszolgálatot a Pelagosát környező vizeken. A cs. és kir. haditengerészet illetékesei július 12-én vették észre, hogy Pelagosával megszakadt a jelzőösszeköttetés. A következő napon kiküldték az L 51-et, hogy derítse fel a helyzetet, ugyanekkor kifutott Sebenicóból a Tátra romboló is Pelagosa felé. Elsőnek a repülőgép érkezett vissza, s jelentette, hogy a szigetet megszállta az ellenség, egy tengeralattjáró pedig lesben áll, amelyet egyébként az L 51 géppuskatűzzel lemerülésre kényszerített. Az akkorra odaérkező Tátra (parancsnoka Léva József korvettkapitány) azonnal tűz alá vette a rádióállomást és egy épületet, ahova az olasz katonák menekültek. Közben az L 51 észrevette, hogy a tengeralattjáró – a francia Fresnel – a romboló közelébe iparkodik, amit

jelzett a Tátrának, amely még időben kikerülte a veszedelmet. A Tátra, miután egy találata felrobbantotta az olaszok benzintartályát is, távozott. Az L 51-re irányított gépfegyverek lövedékei mindössze egyetlen helyen ütötték át a gép tartószerkezetét. Mivel a szigetnek hadászatilag nem volt különösen fontos szerepe, a cs. és kir. flottaparancsnokság nem tartotta sürgősnek visszafoglalását, ellenben megerősítette a szomszédos Lagosta és Lissa szigetének aknazárát és védőműveit. Az olasz flottaparancsnokság ezután – egyrészt az itáliai közvélemény megnyerése és a közhangulat megjavítása érdekében is – rajtaütést készített elő a Cattaro körüli partok ellen. Július 17-én este kifutott Brindisiből az 5. (G. Garibaldi) páncélos cirkáló osztály Trifari ellentengernagy parancsnoksága alatt. Négy romboló és hét torpedónaszád biztosította a hajóóriásokat. Néhány órával később a Marsala és a Quarto követte őket három olasz és hat francia rombolóval. Az volt a feladatuk, hogy Gravosa mellett és Giuppana szigetén katonai objektumokat romboljanak szét. Az olaszok nyugodtan vonultatták föl erőiket, mert a Cattaro fölé tornyosuló Lovćen ütegei miatt az öbölben nem lehetett ütőképes, nagy egységeket állomásoztatni, sem azok kiszolgálására megfelelő javítóműhelyeket berendezni és a szükséges utánpótlást biztosítani, bár kétségtelen, hogy a szóban forgó ütegek már hónapok óta hallgattak.

Gyorscirkálók akcióban Néhány nap múlva, július 23-án a cs. és kir. haditengerészet intézett támadást az Aso folyótól délre Campomarinóig terjedő mintegy 160 km-es szakaszon. Az akciót a Saida cirkáló vezette, és a Velebit, a Dinara és a Réka rombolók vettek részt benne. Elsősorban a vasútvonalat és különböző berendezéseket, valamint az Aso- és Tesino-, továbbá a Menocchio- és Egydio-hidat lőtték. A Dinara a S. Benedetto pályaudvart és környékét vette tűz alá, de itt rendkívül heves tüzelés fogadta. Amikor Grottamare felé kormányozták a rombolót, egy rejtett állásból jövő puskatűz megölte a kormányosmatrózt, a gyorstüzelő kezelőjét pedig megsebesítette. Grottamare állomásépületét és raktárát a Dinara megrongálta, illetőleg lángba borította. A Helgoland-csoport Ortana pályaudvarát és gyártelepét, majd ettől délebbre a Moro hídját vette célba, azután Lasciano és Fossacessia objektumait rombolta. A Helgoland kísérőnaszádjai a 74 T, a 77 T és a 78 T voltak. A Csepel, a Tátra és a Balaton rombolók Campomarino és Termoli vasútállomásait lőtték. A Lika és a Triglav ezalatt elvágták a Tremiti-szigetre vezető kábelt, kivágtak belőle egy darabot, a kábel végét pedig bevontatták a tenger mélyére, majd megrongálták a sziget jelzőberendezését. A műveletet a 80 T és a 81 T biztosította. A Sebenicóban horgonyzó Helgoland és Saida gyorscirkálókon kívül a Polában állomásozó másik két gyorscirkáló is támadásra indult. A július 26-án este kifutó Novarát és az Admiral Spaunt a Scharfschütze, az Uskoke rombolók, a 75 T, a 76 T és a 79 T naszádok kísérték. Az Admiral Spaun az Uskokeval és a 76 T-vel Fano felé tért le, míg a többiek egyenesen Anconának tartottak. Az Admiral Spauncsoport lőtte a fanói állomást, mozdonyokat és vasúti kocsikat semmisített meg vagy gyújtott föl, továbbá megrongált két hidat. A Novara-csoport 20 mérföldre Anconától hajnali 2 órakor megállt. A Novara két nagyobb csónakot (jollét) bocsátott vízre, tele benzinnel, bombával, hogy az ugyancsak Anconát bombázni szándékozó vízi repülőgépeknek ne kelljen visszarepülniük az első támadás után Polába, hanem a közelben, a csónakokról egészíthessék ki készleteiket. A csónakok őrzésére a 79 T maradt vissza. Ezután a csoport folytatta útját Ancona felé, ahol 4 óra 30-kor – rövid várakozás után – lőni kezdték a vasúti hidat, a viaduktot és egy raktárt. Ezután, párhuzamosan a parttal, továbbmentek Senigaglia felé, ahol ugyancsak hasonló célpontokat lőttek. Fanónál találkoztak az Admiral Spaun-csoporttal, majd visszatértek oda, ahol a csónakokat hagyták. Addigra már a repülők is elvégezték a feladatukat. Az

L 5, az L 46 az L 42 és az L 47 startját ugyanis úgy időzítették, hogy éppen akkorra érjenek Ancona fölé, amikorra a hajók már befejezték a lövöldözést, és mialatt bombázzák a különböző, elsősorban vasúti célpontokat, megfigyelhetik az okozott károkat is. Sokkal gyorsabbak lévén, mint a hajók, többször is elrepülhettek úszó raktárukhoz és volt olyan gép, amely háromszor fordult a két csónak és Ancona között. A repülők közül az L 42 motorjának eltört a dugattyúja, ezért még Ancona felé menet leszállt, és később a Streiter romboló vontatta Polába. A rajtaütés károkat okozott Pesarótól Anconáig. Például egy olajtank, amelyet az L 46 gyújtóbombája telibe talált, úgy égett, hogy 30 mérföldről is látni lehetett. De térjünk vissza Pelagosához! Ugyanennek a napnak az estéjén, tehát július 27-én, ismét kifutott Sebenicóból a Helgoland és a Saida a hat legkorszerűbb, Tátra osztályú romboló és a 80 T és 81 T torpedónaszádok kíséretében. A Helgoland először – elterelő hadműveletként – szétlőtte Vieste rádióállomását és jelzőberendezését, majd – ez már 28-ának reggele – elfoglalta őrhelyét a Saidával együtt Pelagosától 10 mérföldnyire délkeletre. A rombolók 5 órakor értek a szigethez, és tűzzel árasztották el az olasz lövészárkokat. Ellentüzet nem kapván, négy tengerésztiszt vezetése alatt álló, 104 tagú tengerészgyalogos különítményt tettek partra, hogy elfoglalják az olasz állásokat. Ezenközben a rombolókat megtámadta a Pelagosán állomásozó tengeralattjáró, de sikerült kimanőverezniük és elűzniük, torpedói elől kitérniük. Amikor a partra szállt különítmény már eléggé megközelítette az ellenséges lövészárkokat, az olaszok tüzet nyitottak. A tengerészek a heves zárótűzben nyomultak előre. Már harminc méterre megközelítették az állásokat és a rohamra készültek, amikor podkapelski Vukovics fregattkapitány, a Csepel parancsnoka visszarendelte őket. Megállapították, hogy a lövészárkokat megszállva tartó ellenség túlerőben van, és lerohanása csak igen nagy veszteséggel végződhetett volna, amit pedig a vett parancs értelmében el kellett kerülni. Az olasz állások tökéletes fedezéket nyújtottak. A hajólövegek heves tüzelése ellenére az olaszoknak csak egy halottjuk és egy súlyos sebesültjük volt. Ezzel szemben a Lika és Triglav állományából nyolcan sebesültek meg, négyen pedig elestek, közülük hárman voltak magyarok: Jakab Zoltán, Kovács Sándor és Láng Herman. Visszatérőben, már a Busi-csatornában, egy tengeralattjáró meg akarta torpedózni a Helgolandot, de a cirkáló időben kikerülte a feléje közeledő veszedelmet. Pelagosa körül ezután néhány napig csönd volt. Ezzel szemben az Adria északi térségében az Isonzo körüli csaták miatt a trieszti és polai repülőállomás

tengerészrepülői csaknem állandóan a levegőben voltak. Igen szemléletes, amit Banfield, az egyik repülőtiszt, ezekről a hetekről-hónapokról ír önéletrajzában, ezért szó szerint idézzük: "Az első négy Isonzó-csata alatt nekünk, tengerészrepülőknek az volt a feladatunk, hogy a levegőből állandó megfigyeléseket végezzünk és ugyanakkor avatkozzunk is be a szárazföldi harcokba, amennyire a rendelkezésünkre álló eszközökkel ez lehetséges, továbbá mi tartottuk a kapcsolatot a Boroević-hadsereggel, éjjel és nappal egyaránt. Gyakran csak néhány órát alhattam, azt is teljesen felöltözve, nehogy riadó esetén drága időt veszítsek. Egy repülőgép előmelegített motorral mindig indulásra készen állt, így a riadó után 10 perccel elérhettem az 1000 méteres magaságot...”

A Pelagosa körüli újabb harcok A Helgoland, a Lika és az Orjen torpedónaszádjaik kíséretében augusztus 17-én reggel 6 órakor érkeztek a sziget alá, és tüstént megkezdték az olasz állások ágyúzását. Ezalatt a Saida és a Tátra a 80 T és 81 T jelű torpedónaszádokkal délkelet felől biztosította a tüzelés zavartalanságát, míg a Velebit és a Dinara több torpedónaszád osztaggal tengeralattjáró után kutatva fésülte át a környező vizeket. A jól összehangolt akció nyomán az olasz védelem súlyos veszteségeket szenvedett a szigeten. Mivel Pelagosa további megszállása egyre nagyobb áldozatot jelentett volna az olaszoknak, nagy mennyiségű hadianyag visszahagyásával augusztus 18-ról 19-re virradó éjjel kiürítették a szigetet. A kiürítést végző és biztosító hajókat – egy Liverpool típusú brit cirkálót és az olasz Libiát, valamint más kisebb egységeket is – látta az U 4, de túlságosan messze voltak ahhoz, hogy támadása sikerrel kecsegtetett volna. Ezután a tengeralattjáró északnyugati irányban hajózott, eljutott Anconáig, majd augusztus 20-án befutott Polába. Itt nagyjavításnak vetették alá, szeptember 5–13-ig, majd október közepén ismét dokkban állt. A próbajáratok után csak október 31-én hagyta el a fő hadikikötőt, és november 5én érkezett vissza Cattarói-öbölbe. Szeptember 6-án a Sebenicóból felszálló L 58 Pelagosa fölött repülve még némi mozgást észlelt. Ennek felderítésére szeptember 8-án kifutott az I. torpedóflottilla. A szigethez érve a Helgoland, a Saida és rombolóik tűz alá vették a védelmi berendezéseket, majd egy tűzszünetben az L 58 ismét felderítő repülést végzett. Mozgást már nem észlelvén az 1. torpedóosztály egységei (Csepel, Balaton, Tátra stb.) és a Dinara csapatokat tettek partra. A szigetet bejárva azt most már valóban üresnek találták. Az olaszok végleg feladták Pelagosát. A cs. és kir. haditengerészet sem hagyott a szigeten senkit, a sziget a háború végéig senki földje maradt. A Sebenicóba visszahajózó I. torpedóflottilla útja – bár biztosítással haladtak – nem volt zavartalan. Lissa közelében, a Busi-csatorna után, a Helgoland előtt kb. 200 méterrel haladó 51 T torpedónaszádot 1915. szeptember 9-én 15 óra 04 perckor a Papin francia tengeralattjáró torpedója eltalálta, és leszakította az orrát. A robbanás 17 matrózt megölt, négyet és egy tisztet megsebesített, a parancsnokot – Robert Pelz sorhajóhadnagyot – pedig a tengerbe repítette. A halottak között magyarok is voltak: Friss Lőrinc, Tál Sándor, Berdon János torpedósok, Bálint József és Szabó János főfűtők. A parancsnokot Bihary Jenő

torpedómester mentette ki a tengerből. A sérült naszádot az 56 T vette vontába és vontatta Rogoznicába, a többiek szerencsésen horgonyt vetettek Sebenicóban.

Szerbia összeomlásával kapcsolatos tengeri hadműveletek Az 1915. október 6–7-én megindított nagy támadás Szerbia ellen sikerrel járt. Az osztrák–magyar, német és bolgár csapatok két hónap alatt elfoglalták Szerbiát, Montenegro 1916. január 13-án békét kért. A Balkán a központi hatalmak kezébe került, de Dél-Albániában az olaszok, Görögországban pedig az antant hadosztályok megtartották állásaikat. Az antant hadvezetőség úgy döntött, hogy a bekerítésből kitörő szerb hadsereg maradványait, valamint Péter szerb királyt és kormányát tengeri úton elszállítja a Balkánról. Az evakuálásra kiszemelt albán kikötők San Giovanni di Medua, Durazzo és Valona voltak. A nagyszabású kiürítéshez 45 olasz (130000 tonna), 25 francia (43000 tonna) és 11 brit (50000 tonna) szállítógőzöst használtak fel. A november 11-től 1916. március 4-ig tartó akcióban elszállítottak San Giovanni di Meduából 8338 főt, Durazzóból 88153 személyt, Valonából pedig 157965 embert és 10150 lovat és öszvért. (Brit források szerint a lovak, öszvérek és ökrök száma 36350 volt.) Az elszállítottak közül 142870 fő tartozott a szerb hadsereg kötelékébe, közülük 13084 volt beteg vagy sebesült. Ezeket hat kórházhajón vitték. Ugyancsak elszállították a kb. 23000 főnyi osztrák–magyar, német és bolgár hadifoglyot is. A szerb hadsereg zömét – 128000 katonát – Korfun keresztül Szalonikibe vitték. 11214 főt – leginkább civileket – Marseille-ben hajóztak ki, a többiek Olaszországba, Bisertába, Korfuba stb. kerültek. Az igénybe vett szállítóhajók összesen 322 utat tettek meg. A szállítmányokat a brit, a francia és az olasz haditengerészet egységei kísérték, illetve biztosították. Ennek során a különböző hadihajók bevetéseinek, illetve kifutásainak száma összesen a következő: Olaszország részéről csatahajók 2, cirkálók 34, rombolók 270, torpedónaszádok 63, tengeralattjárók 141 és kisebb járművek 72 alkalommal voltak bevetve; Franciaország flottájából a rombolók 164, a tengeralattjárók 172 utat tettek; Nagy-Britannia 158 tengeralattjáró utat és 77 kisebb kísérőhajó utat mutatott ki. A cirkálókról nincs adat. A parancsnokság különböző csatornákon keresztül megtudta, hogy a bekerítésből kitört szerb hadsereg megvert maradványai az albán tengerpart felé igyekeznek, mert szövetségeseiktől ígéretet kaptak arra, hogy elszállítják őket a Balkánról. A szállítási előkészületek kifürkészésére a flotta parancsnoksága utasította az 1. torpedóflottillát, hogy hajtson végre erőszakos felderítést az Otrantói-szorosig. A november 22-én Sebenicóból kifutó 1., 3. és 5. torpedóosztályt a Helgoland és a Saida vezette. Kevéssel az indulás után a Csepelnek kazánhiba miatt vissza kellett fordulnia, a többiek elszáguldottak

Otrantóig. Hadihajóval nem találkoztak, csupán egy olasz vitorlással, amelyet a Lika megállított, és a Triglav – miután felvette a személyzetét – elsüllyesztett. Ugyancsak összeakadtak az olasz Palatino tehergőzössel, amely 180 tonna lisztet szállított Brindisiből Albániába. Mivel a felszólításra nem állt meg, és mert három löveg is volt a fedélzetén, a Tátra tűz alá vette. Amikor már égve süllyedni kezdett, az Orjen felvette a személyzet életben maradt tagjait. Az Albánia előtti hajóforgalmat legbiztonságosabban a tengeralattjárók és repülők ellenőrizhették. Ezért a Cattaróban állomásozó tengeralattjárók: az U 4, az U 11, az U 15 és az U 16 állandóan odakünn cirkáltak Albánia előtt. November 19-től december 31-ig csak három olyan nap volt, amikor nem tartózkodott búvárhajó Albánia előtt. Nem ritkán egyszerre több is kinn várakozott kedvező alkalomra. Többször kerültek az ellenséges cirkálók vagy rombolók tüzébe, de mindannyiszor sikerült lemerülniük. Néhány szerény eredményt is elkönyvelhettek. Az U 4 elfogott és Cattaróba vontatott két kis vitorlást. Az U 11 a tengerbe hajította a görög Papagallo gőzös petróleumoshordókban szállított üzemanyag-rakományát. Az U 15 felrobbantotta az Erzen trabaccolót és a Figlio Preligiona vitorlást. Az U 16 ekrazittal felrobbantotta az Unione motoros vitorlást, elfogta és Cattaróba vitte a Fiore Albania vitorlást. A tengerészrepülők a kumbori állomásról november 21től nyolcszor repültek Albánia fölé felderítésre, vagy bombáztak. A felszíni hajók decemberben támadták először az albán kikötőket. December 4ről 5-re virradóan Cattaróból kifutott a Novara, a Huszár, a Pandúr, a Turul és a Warasdiner, továbbá a 61 T, a 66 F és a 67 F. A köteléket a Novara parancsnoka, Horthy sorhajókapitány vezette. A 61 T fedélzetén szállított albán felkelőket és postagalambokat partra tették. Hajnalban San Giovanni di Medua elé értek. Először a kikötőberendezéseket lőtték, ezalatt a horgonyzó hajók személyzete a partra menekült, ezután szétlőtték, elsüllyesztették vagy felgyújtották az összes hajót: 4 gőzöst, 10 nagy vitorlást és 5 kisebb szállítóhajót. Mind hadianyaggal volt megrakva. A nagy mennyiségű és pótolhatatlan hadianyag teljes megsemmisítése végzetes csapás volt Montenegro számára, és végleg megtörte hadseregének ellenállását. A parti ütegekkel vívott párharcban a Novarán elért találatnál Szalay Péter negyedmester meghalt, egy fűtő megsebesült. E vállalkozás alatt a Warasdiner felfedezte a Bojana-torkolatnál zátonyra futott Fresnel francia tengeralattjárót, és ágyútűzzel megsemmisítette. A tengeralattjáró személyzete megkísérelte ugyan az ellenállást, de miután ketten meghaltak, ketten súlyosan megsebesültek közülük, a parancsnok, René Jouen sorhajóhadnagy embereivel együtt megadta magát. Amikor a Novara csoport kifutott, tehát december 4-én, hadihajóveszteség érte a

Regia Marinát, vagyis az olasz királyi haditengerészetet. A korábban Valona előtt telepített aknamezőn aknára futott az Intrepido romboló és elsüllyedt. Durazzo előtt süllyedt el aknákon a Memphis francia és a Ré Umberto olasz tehergőzös. Az aknákat a császári német haditengerészet speciális aknarakó tengeralattjárói – az UC típusúak – telepítették. A december 5-ről 6-ra virradó éjjel Sebenicóból kifutó Helgoland és a Saida az 1. torpedóosztállyal (a hat Tátra típusú rombolóval) az Otrantói-szorosig hatolt előre, de egyetlen ellenséges hajó sem akadt az útjukba. Az 1. és 7. torpedónaszád-csoport Curzolánál biztosította visszatérésüket, az 5. hajócsoport (Turul, Huszár, Wildfang) Pelagosa körül őrködött. Az Otrantói-szorosból visszatérőben a rombolók behatoltak Durazzo kikötőjébe – addig a cirkálók a tenger felől őrködtek –, és elsüllyesztettek négy albán és egy olasz szállítóhajót, majd aknákat telepítettek San Giovanni di Medua előtt. Kémjelentések arról tudósították a flotta parancsnokságát, hogy Péter szerb királyt egy olasz romboló Valonából Brindisibe viszi. Ezért a riadóztatott Novara az 1. torpedónaszád-csoporttal december 18-án kifutott, elhelyezkedett a Valona–Brindisi vonalon és várt. Sirokkó dühöngött, a naszádok nehezen birkóztak meg a hullámveréssel. Miután hasztalan várakoztak, másnap visszatértek Cattaróba. (Egyes feltevések szerint tudatos félrevezetésről volt szó.) December 20-án a Helgolandot, a Tátrát, a Balatont és a Csepelt Cattaróba helyezték, hogy közelebb legyenek az albán partok előtti akciók színhelyéhez.

A durazzói vállalkozás December 28-án az a kémjelentés érkezett a flottaparancsnokságra, hogy olasz rombolók 300 főnyi csapattal Durazzóba érkeznek. A 28-án éjfélkor befutó Helgolandot a Csepel, a Lika, a Triglav, a Tátra és a Balaton kísérte. Útközben a Menders-fok magasságában a Helgoland nekirohanással elgázolta a Monge francia tengeralattjárót, amelyet – midőn a cirkáló mögött újból felmerült – a Balaton tüzérségi tűzzel elsüllyesztett. A második tisztjét 18 emberrel a Balaton, további hét franciát a Csepel vett a fedélzetére. A Monge parancsnoka, Morillot sorhajóhadnagy a hajóján maradt, és önként elmerült vele a hullámsírban. Durazzó elé érve a Helgoland a parti ütegeket lőtte – amelyek viszonozták a tüzet –, mialatt a rombolók az aknamezőn át a belső kikötőbe hatoltak, ahol a jelzett olasz rombolók helyett csak egy megrakott gőzöst és egy vitorlást találtak, amelyeket el is süllyesztettek. Ezután, kifelé indulva, a Lika és a Triglav aknára futottak. A Lika, amely több ízben ütődött hozzá az aknákhoz, néhány perc alatt elsüllyedt. Egyik tisztje és 49 tengerész meghalt – köztük 13 magyar –, a Triglav viszont, bár az akna a kazánház alatt robbant, úszóképes maradt. Ezen a rombolón tízen estek el, köztük öt magyar. Ezután a Tátra vontába vette a Triglavot. Amikor a Triglav vontatásához a Csepel is csatlakozott, a vontatókötél a csavarjába akadt, és emiatt teljes géperejét többé nem tudta kihasználni. A Lika tengerészeinek mentése, valamint a Triglav vontába vétele oly sok időt emésztett föl, hogy a kötelék csak 9 óra 30-kor indulhatott haza, 6 mérföldes sebességgel. 10 óra 35-kor a Helgoland értesítette az 5. csatahajó osztályt a történtekről. Cattaróban előkészítették a Kaiser Karl VI páncélos cirkálót a kifutáshoz – már hajnalban felfűtötték kazánjait –, valamint kezdték felfűteni a Budapest csatahajó, a Novara és az Aspern kazánjait is. A páncélos cirkáló 11 óra 15-kor ki is futott, hogy segítségére legyen a Helgoland-csoportnak. A Helgoland – és egyúttal az egész kötelék – parancsnoka, Seitz sorhajókapitány tisztában volt azzal, hogy erősítés nélkül képtelen lesz a Triglavot hazavontatni, mert számolnia kellett az ellenség megjelenésével. A sérült rombolót ennek ellenére tovább vontatta. Durazzó ágyúzását valóban már 7 óra 30-kor jelentették Brindisibe, ahonnan a brit Dartmouth és az olasz Quarto – amelyek a nyílt tengeren cirkáltak – utasítást kaptak, hogy induljanak Cattaro felé, és vágják el a Helgoland-csoport útját. Fél óra múlva indult a Casque, a Renaudin, a Commandant Bory, a Bisson és a

Commandant Lucas romboló, 9 órakor a brit Weymouth, az olasz Nino Bixio cirkáló, az Abba, a Nievo, a Mosto és a Pilo rombolók. 10 óra 30 perckor a Helgolandcsoport a Pali-fok magasságában járt. Ugyanekkor a Nino Bixio-csoport olyan távolságra volt Cattarótól, mint a Helgoland, a Dartmouth-csoport az öt francia rombolóval már 20 mérfölddel közelebb járt Punta d'Ostróhoz (az öböl előtti erődhöz). Az ellenség arra számított, hogy a Dartmouthnak sikerül a Helgoland útját elvágni és dél felé, a Nino Bixio-csoport felé nyomni. Abból kiindulva, hogy a Helgoland-csoport teljes sebességgel igyekszik haza, a britek útjukat arrafelé folytatták, míg röviddel 12 óra előtt észre nem vették messze déli irányban. A Dartmouth-csoport azonnal dél felé fordult. Az előre küldött olasz rombolók ekkor már Antivari magasságában száguldottak. Itt azonban a kiküldött L 61 és L 67 vízi repülők bombatámadásába kerültek. A Nievo megsérült, ezért ezek is dél felé kanyarodtak. Hogy az ellenség már a Helgoland-csoport előtt jár, erről Seitz sorhajókapitány 11 óra 45 perckor a castelnuovói hírközponttól értesült. Kiadta a parancsot, hogy a Triglavot vegye vontatóra a Helgoland, amely magára vonja az ellenség tüzét, mialatt a Csepel megkísérelheti az áttörést észak felé. (A Csepel ugyanis a hajócsavarra tekeredett kötél miatt nem tudott lépést tartani társaival, pedig a Helgoland-csoportnak a gyorsaságában rejlett nagy előnye.) Északon azonban füstcsíkokat észlelvén dél–délnyugati irányba fordult. A Helgolandot 13 óra 55-kor érte az első találat a Dartmouth-csoport felől. Egy fűtőtanuló meghalt, heten megsebesültek. Ezután a Dartmouth jobbra, a Quarto kissé balra húzódott, hogy két tűz közé fogják a Helgolandot, majd a Quarto a Helgoland nyomdokvonalába állt. Ekkor Seitz sorhajókapitány a hátsó torpedóvetőcsőből torpedót lőtt ki az olasz cirkálóra, mire az elkanyarodott, s evvel mind a Csepel, mind a Helgoland mentesült egy időre a Quarto tüzérségi tüze alól. 14 óra 27 perckor a Dartmouth parancsot adott a Quartónak, hogy támadja meg a Csepelt, amelynek erre az időre sikerült sebességét 26 mérföldre növelni. Kétórás tűzpárbaj kezdődött, miközben a hajók 8–10 ezer méterre futottak egymással párhuzamosan. A Helgoland viszont a Dartmouth tüzéreivel vívott hosszú tűzpárbajt 8–9 ezer méterről. A Helgoland sebességét 28 mérföldről 30 fölé növelte. 15 óra 02 perckor érte a Helgolandot a második lövés. Ez a találat megölt egy matrózt, négyet megsebesített, és szétrombolta a kormány gőzgépét, ezért ettől a perctől kézi kormányzásra kellett átállniuk 15 óra 32 perckor a Nino Bixio és a Weymouth is a csata színhelyére ért, és bekapcsolódott a harcba, a valamivel később odaérő Abba-csoport pedig a Csepelt vette tűz alá. Ez utóbbi 16 óra 30 perckor egyesült a Helgoland-csoporttal. 16 óra körül már felcsillant a

remény, hogy a brit és olasz hajóknál gyorsabb cs. és kir. egységek le tudják rázni magukról a túlerőben levő ellenséget, és Seitz rádiógrammot küldött a közeledő Kaiser Karl VI-nak, hogy forduljon vissza, ők pedig déli irányba fordulnak. A páncélos cirkáló tehát visszafordult. 16 óra 25 perckor érte a Helgolandot a harmadik találat, amely különböző felépítményekben okozott kárt. Hamarosan újabb találat érte a vezérhajót, de ekkor már sötétedett, és a parancsnok rövid déli irányú menet után lassan nyugatnak fordult, majd amikor besötétedett – bár az ellenséges egységek már 7000 méterre közelítették meg a cs. és kir. köteléket –, bízva saját hajóinak nagyobb gyorsaságában, 18 óra 15 perckor hirtelen északi irányba fordult, hogy megkísérelje az áttörést. A csoport ekkor 12 mérföldnyire volt az olasz parttól (Gargano-fok). A váratlan irányváltoztatás meglepte a brit hajót, és csak néhány perces késedelemmel tudta követni a Helgoland-csoportot, amely percekig jobb pozícióban volt, mint a brit és olasz cirkáló, annak ellenére, hogy ekkor köztük a távolság 3500 méterre csökkent; ugyanekkor a Nino Bixiót a Weymouth helyzete akadályozta a tüzelésben. (A "T” formáció vízszintes szárába kerültek a cs. és kir. egységek, az ellenség nem tudta hirtelen módosítani tűzvezetését és helyét.) Egy becsapódás súlyos sérülést okozott a Nino Bixión. A Helgoland-csoportnak sikerült az áttörés, az üldözők fokozatosan lemaradtak, majd beszüntették a tüzelést, bár a Helgoland még egy ötödik találatot is kapott. Ezt az akciót a szakirodalom részletesen tárgyalta és értékelte. Egyöntetű az a vélemény, hogy Seitz sorhajókapitány ügyes taktikázásának volt köszönhető a cs. és kir. kötelék megmenekülése, illetve az áttörés, mert a hatalmas túlerővel szemben is kihúzta besötétedésig. A nappali áttörés a cs. és kir. egységek pusztulásához vezetett volna. Egy olasz szerző külön kiemeli a gépszemélyzet érdemeit is, amennyiben nekik köszönhető, hogy a hajó sebességét ilyen hosszú időn át 29 mérföld fölött tudta tartani. Másnap a Novara futott ki öt torpedónaszáddal az Otrantói-szorosig, de ütközetre nem került sor. A két modern romboló elvesztése érzékenyen érintette a cs. és kir. haditengerészetet, mert a négy gyorscirkáló és a hat Tátra-osztályú romboló képviselte a flottában a "huszárságot”, olyan erőt, olyan harcmodorral, amely egyenlő eséllyel vette fel a harcot az ellenséggel.

Vállalkozások egymás partvidéke ellen 1915. július 20-án az 50 T torpedónaszád Sebenicóból Polába tartott, amikor a Porer előtti világítótorony közelében, 400 méterről torpedót lőtt rá egy tengeralattjáró. Úgy tűnt, későn vették észre és már nem kerülhetik ki, amikor a torpedó füstölni kezdett, majd – nyilván műszaki hiba miatt – elmerült. 1915. augusztus 18-án a 65 F torpedónaszád a Remo-kiszögellés előtt a német U 24 tengeralattjáróra várakozott, hogy bekísérje az öbölbe, amikor 100 méterről torpedót indított felé egy búvárhajó. A torpedónaszádot csak a lélekjelenlét és a gyors kormánymanőver mentette meg, mert a torpedó egy méterrel a naszád orra előtt siklott tova. Közben tüzet nyitottak a periszkópra, amelyet eltaláltak, és annak egy része a vízbe hullott. Ugyanekkor torpedóval is támadták a tengeralattjárót, de nem találták el. 1915. szeptember 7-én a Streiter romboló került ki egy torpedót, szeptember 20án pedig az 54 T. Október 1-jén a Promontor-fok alatt őrködő Scharfschütze rombolót támadta meg egy tengeralattjáró, mely gyorsmerüléssel tűnt el a rárohanó romboló elől. 1915. november 9-én a 79 T – amely elbitangolt aknát keresett – került harcba tengeralattjáróval. A tengeralattjáró megsérült, de sikerült elmenekülnie. 1915. december 6-án egyszerre két búvárhajó támadt a Turul rombolóra, Punta d'Ostro előtt, eredménytelenül. December 29-én a Dinara romboló kíséretében hajózó Kupa gőzöst torpedózta meg egy búvárnaszád. A torpedó a gépházban robbant, három fűtő meghalt. A Kupa nem süllyedt el, sikerült partra futtatni. 1916. január 17-én ismét a Dinara előtt futott el egy búvárhajó torpedója. 1916. február 13-án a Magyar–Horvát Tengeri Gőzhajózási Társaság Dániel Ernő gőzösét, február 15-én a Kaiser Karl VI páncélos cirkálót és az 50 E torpedónaszádot támadta tengeralattjáró, de mindegyiküknek sikerült a torpedó útjából kitérni. 1916. február 27-én a Warasdiner romboló volt két torpedó célpontja, de gyors irányváltoztatással és sebességmódosítással kitért előlük. Másnap a Sebenicóból Spalatóba hajózó Zagreb személyszállító gőzösnek kellett egy torpedótámadás elől menekülnie. Az Elektra kórházhajónak már nem kedvezett a szerencse. 1916. március 18-án a francia Ampere búvárnaszád, nem tisztelve a Vöröskereszt védelmét élvező gőzösnek a genfi egyezményben biztosított sérthetetlenségét, két torpedóval

eltalálta, de sikerült partra futnia. Szerencsére nem voltak fedélzetén sebesültek, ezért csak egy matróz és egy ápolónővér halt meg, három további vöröskeresztes nővér pedig megsebesült. 1916. április 5-én a Dániel Ernőnek újabb torpedót kellett kikerülnie. Április 22-én a Tátra rombolóra lőtte ki torpedóját egy búvárnaszád, eredménytelenül. Május 4-én a Csepel rombolót támadta meg a francia Bernoulli búvárhajó. A Csepel észrevette a periszkópot, tüzet nyitott, de a búvárnaszád még el tudott indítani egy torpedót, eltalálta a romboló tatját, de a Csepel úszóképes maradt. Az eset az öböl bejárata előtt történt, rögtön bevontatták. A robbanás megölte a Csepel első tisztjét és a gépüzemfőnököt, továbbá 11 tengerészt. A hajót hamarosan kijavították, és ismét szolgálatba állt. 1916. május 9-én a francia Archimedes búvárhajó a nemzetközi tengeri hadijogban előírt figyelmeztetés nélkül elsüllyesztette a Lesina-sziget és a szárazföld közötti helyi személyforgalmat lebonyolító Dubrovnik személygőzöst, közel egy esztendővel a korlátlan tengeralattjáró-háború deklarálása előtt. A támadásnak számtalan polgári áldozata volt. Három nappal később ugyanez történt az Albania személygőzössel. Ugyanerre a sorsra jutott 1917. január 14-én a Zagreb személyszállító, amely ezúttal már nem tudta kikerülni a torpedót. Az Albanián három, a Zagreben 24 ember halt meg. Viszont a Biokovo kis gőzös 1917. június 1jén kimanőverezett két torpedót. 1916. május 27-én merész támadást hajtott végre Trieszt ellen az olasz 24 OS torpedónaszád: benyomult a város kikötőjébe, és két torpedót lőtt ki az éjszakai sötétségben hajónak vélt mólóra. A torpedónaszádnak az a Sauro kapitány volt a révkalauza, akit később, július 31-én elfogtak a Giacinto Pullino tengeralattjáró személyzetével együtt. A 24 OS-t ezután a parti őrség géppuskatűzzel elűzte. Május 31-ről június 1-jére virradó éjszaka kifutott a Cattarói-öbölből az Orjen és a Balaton romboló, valamint a 81 T, a 79 T és a 77 T torpedónaszád, hogy az Otrantói-szorosban megtámadjon egy jelzett csapatszállítmányt. A csapatszállító hajókkal nem találkoztak, de Saseno magasságában négy, hálót vontató halászgőzöst láttak. Az élen haladó Orjen tüzet nyitott, és az egyik gőzöst elsüllyesztette. A többiek erre elengedték a hálókat, eloltották lámpáikat, és szétszóródtak, de előtte segélykérő jelzéseket adtak le. Az Orjen-csoport erre visszafordult. 1916. június 22-én este a Sebenicóban állomásozó egységek közül az Uskoke és a Streiter romboló indult el az olasz partokhoz, hogy Giulianova katonai fontosságú objektumait rombolja szét. A két romboló hajnali derengésben ért a Tronto-torkolatnál fekvő ipartelephez. Eredményesen lőtték a gyártelepet, a

vasúti síneket, és lángba borították az ott rostokoló vasúti szerelvényt, majd sértetlenül tértek vissza támaszpontjukra. Az olasz partok ellen vezetett következő rajtaütésre augusztus 1-jén került sor. A Molfetta ellen tervezett támadásra az öbölből kifutott a Wildfang és a Warasdiner. A két romboló augusztus 2-án reggel 5 órakor érkezett Molfetta elé, és hatásosan lőtte a kikötőt, a hangárt és az ipartelepet. 38 perc után beszüntették a tüzet és haza indultak. Időközben kifutott az öbölből az Aspern cirkáló. A 80 T és a 85 F torpedónaszádok kísérték. Feladatuk az volt, hogy biztosítsák a rombolók hazatérését. Miután a két csoport összetalálkozott, észak felől füstoszlopokat vettek észre. Ekkor teljes gőzzel az öböl felé fordultak, nehogy az ellenség elvágja útjukat. Hamarosan úgy tűnt, hogy az Aspern-csoportot bekerítik, hiszen az öreg cirkáló – a Zenta és a Szigetvár testvérhajója – a közeledő ellenséges egységeknél sokkal kisebb sebességre volt képes. Először a Giuseppe Abba romboló került harcérintkezésbe a Wildfanggal és a Warasdinerrel. Amikor a Giuseppe Abba belekerült a cirkáló lőtávolába, az Aspern is tüzet nyitott. Rövid időn át a két cs. és kir. romboló lövegei is elérték a Giuseppe Abbát, amely a cirkáló lövései elől kitért. Néhány perc múlva – 9 óra 26 perckor – a Commandant Bory által vezetett francia rombolócsoport is bekerült az Aspern lőtávolába, és a 12 cm-es lövegek áttették tüzüket az ellenséges csoport vezérhajójára. Ugyanekkor a rombolók – a Commandant Boryn kívül a Bisson, az Ardente és az Impavido – is lőni kezdtek. Néhány perc múlva az ellenség pozíciót változtatott, hogy a két rombolót leválasszák az Aspern-ről. A távolság ekkor 6000 méter volt az Aspern és a két romboló között. Ezt észrevéve az Aspern visszafordult a rombolókért, és azokkal együtt kísérelte meg az áttörést. Hamarosan párhuzamosan futott a két ellenséges csoport, és így folytatták a tűzpárbajt. Ekkor már az ellenség túlereje a Nino Bixio és a Liverpool cirkálókkal növekedett. Erről az ütközetről az Aspern egyik tisztje, a Baranya megyei Bikalon élő br. Puchner Károly a következőképpen ír visszaemlékezésében: "...1916. augusztus 2-án pár könnyű egységünk az olasz partokat lőtte, s visszatértükben őket kellett felvennünk, mert várható volt, hogy náluk sokkal erősebb egységek veszik őket üldözőbe. Ez meg is történt. Alig értünk visszatérő egységeink közelébe, tőlünk keletre, tehát a cattarói visszavonulási útunkat elvágva feltűntek az ellenséges egységek. A most következő ütközetben Cagni olasz admirális vezénylete alatt két modern cirkáló és hat, szintén modern torpedóromboló 54 komoly ágyúval állt szemben a mi elavult cirkálóinkkal és két, hadászati szempontból alig számba vehető rombolóval és ugyanennyi torpedónaszáddal, összesen 28 gyengébb ágyúval. Ennek dacára sikerült a bennünket Cattarótól

elzáró ellenséges egységeket elriasztani...” Az ütközetnek 10 óra 2 perckor lett vége, amikor az antant egységek tüzet szüntettek és visszafordultak. Olasz források szerint azért, mert több súlyos találatot kaptak, és a sérült, mozgásképtelenné vált hajókkal nem lehetett folytatni az üldözést. A Warasdiner és a két torpedónaszád nem kapott találatot. Ugyanennek a napnak az estéjén súlyos veszteség érte az olasz flottát. A Tarantó előtti Maro Piccolón állomásozó Leonardo da Vinci csatahajó lőszerkamrájában valószínűleg pokolgép robbant. A hajó a levegőbe repült. 21 tiszt és 182 tengerész vesztette életét. 1916. augusztus 10-én két olasz páncélos motorcsónak hatolt be Sistiana– Grignano között a parti vizekre, és tűz alá vett néhány partvédelmi létesítményt. Ugyanezen a napon olasz torpedónaszádok támadták Santa Croce védműveit. Augusztus 28-án este kifutott a Cattarói-öbölből a Sankt Georg és a Kaiser Karl VI páncélos cirkáló, a Wildfang, a Warasdiner és a Turul romboló, valamint három kísérőnaszád: a 83 F, a 85 F, a 87 F és a 88 F. Külön csoportban követték őket a Novara és a Helgoland gyorscirkálók a Csepel és a Balaton rombolók kíséretében. A flottaparancsnokságnak az volt a célja, hogy nagyszabású tüntetést rendezzen az olasz partok előtt, és a kifejlődő harcban a lesben álló tengeralattjárók (U 4, U 11, U 15, U 16, U 17) elé csalja az ellenséget. A cs. és kir. egységek több mint négy órán át várakoztak a Gargano-fok előtt, de egyetlen ellenséges hajó sem mutatkozott. Végül is augusztus 29-én a vállalkozás parancsnoka, Paul Fiedler altengernagy elrendelte a hazatérést. Október 8-án a 68 F torpedónaszádot támadta meg három olasz romboló. A torpedónaszád fedélzetén nagy mennyiségű benzin és lőszer volt, ezért teljes sebességgel befutott a legközelebbi kikötőbe. Az üldözők 6000 méterre közelítették meg a torpedónaszádot, de lövéseik nem találtak. Ezután visszafordultak. 1916. június 6-án a 70 F, 9-én a Dromedar 65 aknával fedélzetén és a 13. számú torpedónaszád tért ki a feléje futó torpedó elől. Június 26-án a Slavija segédcirkáló négy torpedót került ki, ugyanakkor vízibombákat is dobott a tengeralattjáróra, elűzte azt a felügyeletére bízott konvoj közeléből. A tengeralattjárót tovább kereső 19. torpedónaszád ráakadt, de az nem volt ijedős, és a torpedónaszádra is indított egy torpedót, igaz, sikertelenül. Július 4-én Fiume előtt a S. Mauro segédcirkálót és a Nazario gőzöst akarta egy búvárnaszád megtorpedózni. A gőzöst nem találta el, a segédcirkáló hajócsavarját viszont igen, amely leszakadt, ám a torpedó nem robbant. A S. Maurót december 16-án is megtámadta egy búvárhajó, de mindhárom torpedót kikerülte, majd rárohanással

elűzte az ellenséget. Hasonló történt 1917. április 20-án a Cirkvenica segédcirkálóval. 1916. július 14-én a 65 F és a 66 F torpedónaszádok vívtak nagy küzdelmet az olasz Balilla tengeralattjáróval, amelyet végül is sikerült 23 óra 20 perckor torpedóval elsüllyeszteniük. A tengeralattjáró személyzetéből senki sem maradt életben. 1916. július 31-én a felderítők jelentették, hogy Galiola előtt az olasz Giacinto Pullino tengeralattjáró a zátonyon fekszik. A kifutó Magnet, a 4. és 6. számú torpedónaszádok a helyszínre érkezve elfogták a tengeralattjáró csónakon menekülő személyzetét. Ekkor észlelték, hogy valaki magányosan evez a távolban, nyugat felé. Utána eredtek, és kiderült, hogy az illető olasz nemzetiségű, de osztrák állampolgárságú hajóskapitány, név szerint Nazario Sauro, aki a háború kitörése után átszökött az olaszokhoz, és révkalauzként szolgált a Regia Marina kötelékében. Természetesen álnéven (Nicolo Sambo), sorhajóhadnagyi rendfokozatban. A hadbíróság halálra ítélte, és kivégezték. A zátonyra ült tengeralattjárót csak hosszú kínlódás után tudták elszabadítani. Polába vontatása közben máig kiderítetlen okból elsüllyedt. Ezután a Magnet, amely a torpedónaszádokkal a vontatványt biztosította, Lussin felé indult. Lussin előtt észrevette, hogy torpedó közeledik feléje. A parancsnok hátramenetet vezényelt, ám ekkor látta, hogy újabb torpedó siklik feléje. Mindkettőt tűz alá vették. Az egyik azonban elérte a hajó farát és felrobbant, éppen a hátsó löveg alatt. A robbanás a löveget és vele Suchmann hajómestert – aki az utolsó pillanatig tüzelt – a vízbe hajította. A másik torpedót sikerült felrobbantani, mielőtt elérte volna a hajót. A súlyosan sérült Magnet nem süllyedt el, és a Satelit torpedóhajó Polába vontatta, ahol kijavították, és ismét szolgálatba állt. A torpedótalálat következtében 11-en meghaltak, heten pedig súlyosan megsebesültek. 1916. augusztus 7-én az 50 E torpedónaszád a Giacinto Pullino süllyedési helyén tartózkodott, amikor egy búvárnaszád torpedót lanszírozott rá, de sikerült mind ezt, mind a következő kettőt is kikerülnie, és közben az 50 E is kilőtt egy torpedót, ugyancsak eredménytelenül. Az éber és gyorsan manőverező parancsnok galánthai Hild Gyula sorhajóhadnagy volt. 1916. november 12-én a Poklip világítótorony közelében a négy gőzösből álló konvojt kísérő Monfalcone segédcirkáló egy búvárnaszádnak hat torpedóját kerülte ki, ami igazi bravúr volt. Parancsnoka, Velich Antal korvetthadnagy rendíthetetlen hidegvérről és lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot. Nem tengeralattjáró, hanem az olaszok új típusú motoros naszádjainak (a MASoknak) együttes akciója következtében süllyedt el 1916. június 5-én Durazzóban

a Locrum, június 26-án pedig a Sarajevo tehergőzös. A támadásokat a MAS 5 és a MAS 7 hajtotta végre (MAS = Motoscafi Anti-Sommergibili, azaz tengeralattjáró elleni motorcsónak). A két támadó MAS-t a közelben tartózkodó Galicia felfegyverzett őrhajó – kikerülve két feléje indított torpedót – heves gépfegyvertűzzel árasztotta el már a lanszírozás előtt, riasztó rakétákat is lőtt fel, de a kifutó egységek nem érték utol a kereket oldó olasz gyorsnaszádokat. (Az ügyes és bátor Galiciának Léva Károly tartalékos tengerészzászlós, polgári hajóskapitány volt a parancsnoka.) 1916. június 15-én este a Wildfang romboló négy hajóból álló szállítmányt kísért Antivariból San Giovanni di Medua felé. Közben a dulcignói jelzőállomás a konvoj felé közeledő négy torpedóhajót jelentett, amelyek már a Bojana-torkolat közelében jártak. A Wildfang visszairányította a gőzösöket, és hamarosan meglátott három ellenséges torpedónaszádot, közvetlenül San Giovanni di Meduától északra. A Wildfang erős ágyútűzzel visszavonulásra kényszerítette a torpedónaszádokat, amelyek délnyugati irányban távoztak. A torpedónaszádok természetesen viszonozták a lövéseket, amelyek magasan ültek, és a gránátok a parton robbantak. Egyetlen lövedék érte el a Wildfangot, szétrombolta az antennáját. E rövid tűzpárbaj alatt két MAS behatolt San Giovanni di Medua kikötőjébe, ahonnan azonban a partvédő ütegek tüze mindkettőt elűzte, még mielőtt kilőhették volna torpedóikat. 1917. február 21-én a Trabant Porer előtt tért ki egy torpedó elől. Március 17-én a Balaton romboló ellen támadott egy búvárhajó Dulcigno és a Bojana-torkolat között, eredménytelenül. Március 22-én a Planka-fok előtt a 15. számú tendernek kellett két torpedót kimanővereznie. 1917. április 28-ról 29-re forduló éjszaka a konvojt biztosító Tátra rombolóira indított torpedót egy tengeralattjáró Dulcignótól délre, közvetlen közelről. A romboló legnagyobb sebességével fordult feléje és rárohant, hogy eltapossa. Ugyanekkor tűz alatt tartotta a periszkópot, majd vízibombákat (mélységi bombákat) szórt arra a helyre, ahol az ellenség eltűnt, ám a tengeralattjárónak sikerült sértetlenül eltávoznia az összecsapás színhelyéről. A Tátra parancsnoka Ulbing Alajos korvettkapitány volt. 1917. május 19-én a Planka-foknál a francia Le Verrier tengeralattjáró indított torpedót a Kometra, eredménytelenül. Ugyancsak mellé lőtte torpedóját az a tenger-alattjáró, amely május 22-én a Biokovót vette célba. Június 4-én a Cirkvenica került ki két ellenséges torpedót. Az eset a Cirkvenicával másnap megismétlődött. 1918. január 18-án a Novi segédcirkáló, január 26-án a Warasdiner romboló kerülte ki a feléje futó torpedókat, március 18-án pedig az Uskoke rombolót

mentette meg a parancsnok, Zemplén Szilárd korvettkapitány lélekjelenléte. 1917. április 25-én a Csepel kerülte ki az ellenséges tengeralattjáró torpedóit. 1917. június 30-án Capocesto előtt egy tengeralattjáró torpedóval elsüllyesztette a Vila gőzöst. Személyzetéből a 35-ös (ex Geier) torpedónaszád 16 embert megmentett, 17-en odavesztek. Egyébként a torpedónaszádot, mialatt mentette a hajótörötteket, két ízben is megpróbálta az olasz F 7 tengeralattjáró megtorpedózni. A kifutó 12-es torpedónaszád és a K 172-es hidroplán azután elkergette. 1917. július 14-én a XIV. számú gőzös, augusztus 7-én a Jardo partigőzös került ki két-két torpedót. Augusztus 23-án a Magnet mellé lőtt egy tengeralattjáró egy torpedót. A Magnet heves ellentámadással válaszolt. 1917. november 1-ről 2-re virradó éjszaka az olasz Zeffiro romboló a Fasanacsatornába vontatta a 9 PN torpedónaszádot és a MAS 20-ast, hogy megpróbálják felderíteni a polai kikötő barikádjainak kapuit. A két naszád eljutott az aknamezők és torlaszok széléig, ahol a zárnál őrszolgálatban álló Mars (öreg kazamatahajó, ex Tegetthoff) horgonyzott. A MAS 20 mindkét torpedóját rálőtte, s bár a hajót eltalálta, egyik sem robbant. Ezután a naszádok elhagyták a helyszínt és sértetlenül csatlakoztak a biztosító és rájuk várakozó rombolókhoz. A Mars másnap kihalászta a torpedókat, a barikádnál talált kis csónakot és mentőövet. 1917. november 28-ának hajnalán indult ki legközelebb nagyobb hajócsoport Olaszország keleti partsávjának katonai célpontjai elleni támadásra. A Triglav II., a Réka, a Dinara, a 78 T, a 79 T, a 86 F és a 90 F egy vasúti szerelvényt lőtt Senigallia alatt. A Dukla, a Streiter, a Huszár, a 82 F, a 87 F, a 89 F és a 95 F Porto Corsini és Rimini között támadott ellenséges parti célpontokat és néhány partvédő gőzöst. Mind a Triglav II-csoport, mind a Dukla-csoport többször kapott tüzet, sőt ez utóbbiakat négy repülőgép is bombázta. Visszatérőben Promontore előterében több ellenséges hajót láttak, ezért védelmükre kifutott eléjük Polából az Admiral Spaun gyorscirkáló, mire az ellenség visszafordult. 1917. december 7-én ismét két csoport futott ki akcióra. Az elsőt a Triglav II. vezette s tagjai voltak a Scharfschütze, a Huszár, a Dinara, a 87 F és a 78 T. A második csoport vezérhajója a Turul volt, tagjai a Streiter, a Réka, a 82 T és a 95 F. A Pesaro–Senigallia közötti partsávot támadták, majd Fanónál egyesülve megindultak vissza. Útközben elűztek egy léghajót és több repülőgépet. Közben parancsot kaptak, hogy forduljanak Ancona felé, s kutassák fel az eltűnt K 219es repülőgépet. Menet közben egy tengeralattjáró megtorpedózta a Dinarát, de a torpedó nem robbant. A vízirepülőgépet megtalálták. Személyzete átszállt a 87

F-re, amely vontába vette. A K 219 azonban a nagy hullámzásban felborult és elsüllyedt. 1918. április 6-án a Cattarói-öbölből kifutó Novara, Csepel, Tátra és Orjen a Gargano-fok előtti vizeken járőrözött, majd Polába hajózott a csoport. 1918. május 7-én a Turul, a Huszár, a Réka és a Pandur először Lissáig futott, onnan Silvi felé fordult. Itt – május 8-ról 9-re virradó éjszaka – a Huszár 2000 méterre megközelítette a partot, míg a másik három romboló a tenger felől biztosított, és csónakot lebocsátva partra tett egy robbantókülönítményt Weimann Pál fregatthadnagy parancsnoksága alatt. A cél a robbantáson kívül az volt, hogy megállapítsák, mennyire őrzik az olaszok a partot. Az olaszok azonban jól őrizték, és észrevették a partra szálló különítményt. Kérdésükre, hogy kicsodák, a fregatthadnagy azt válaszolta, hogy halászok, mire az olasz őrség azonnal lőtt. A tengerészek viszonozták a tüzet, és visszavonultak. Közben azonban a Huszár megfigyelhette, miként riadóztatják az olaszok a parti őrségeket. Ehhez hasonló kísérletet hajtott végre 1918. április 5-ről 6-ra virradó éjszaka egy 61 főből álló különítmány Anconánál. Az volt a cél, hogy behatolnak a kikötőbe és ellopnak egy kiszemelt Mast. A tengerészeket azonban két szolgálatot teljesítő pénzügyőr felismerte és tűzharcot folytatott a különítménnyel az olasz csendőrjárőr megérkezéséig. A két bátor pénzügyőr – Carlo Grassi és Giuseppe Maganuco – emléktáblája ma is ott áll, ahol a cs. és kir. tengerészkülönítményt feltartóztatták. A cs. és kir. partraszálló tengerészkülönítmény parancsnoka egyébként Veith József tartalékos sorhajóhadnagy volt, s öt tengerészkadét vezette a 11–11 főből álló rajokat.

Hadműveletek Montenegro és Albánia körül A Szerbia ellen 1915 őszén megindított támadás 1916 elején sikeres befejezéséhez közeledett. A megvert szerb hadsereg maradványai az albán kikötők felé menekültek, s ott várták elszállításukat. Ám Montenegro még tartotta magát: különösen a Cattarói-öböl fölé tornyosuló sziklabércek erődökké kiépített állásai okoztak gondot az osztrák–magyar hadvezetésnek. Ezért a hadseregfőparancsnok az úgynevezett Lovćen-ütegek elhallgattatásához igénybe vette a haditengerészetet is. Az erre irányuló hadműveletekben a cs. és kir. haditengerészet részéről a Cattarói-öbölben állomásozó 5. csatahajó-osztály parrancsnoka, Hanza Sándor ellentengernagy működött együtt Trollmann Ignác tábornaggyal, a 19. hadtest parancsnokával. A hadihajók 1916. január 8-án vonultak tüzelőállásba. Az Aspern cirkáló a nyílt Adriáról, a Traste-öböltől délre, 7 óra 11 perckor nyitott tüzet, és közben a partvonal mentén öt különböző állásból két napon át lőtte az ellenséges erődöket és ütegeket, amelyeket Sorsich tábornagy csoportjának kellett elfoglalnia. Az Aspern feladata nehéz volt, mert a célpontok fedve voltak, és nem talált kisegítő célpontokat sem, ezért a közvetett tűzvezetést a hagyományos módon nem lehetett alkalmazni. Konek fregattkapitány olyan új tűzvezetést dolgozott ki, amely addig ismeretlen volt a flottánál. A repülőgépekkel ellenőriztette a találatokat, amelyek mind jól feküdtek. Később a flottaparancsnokság ezt az új tűzvezetést is oktattatta minden tüzérségi iskolán. Az Aspern – a maga frontján – minden ellenséges üteget megsemmisített. Amikor rohamra került sor, az itt támadó 19. hadtestnek mindössze 8 halottja és 32 sebesültje volt. A légi megfigyelést a rádióval még föl nem szerelt M 31 és L 61 jelű vízirepülőgépek végezték. Ugyanekkor a nyílt tenger felől is biztosították a cirkálót. A Budapest csatahajó 7 óra 23 perckor kezdte lőni a Babjak, majd a Krstaćhegyek tüzérségi állásait. Másnap, január 9-én, gyalogsági állásokat vett célba. A Kaiser Karl VI páncélos cirkáló a Lovćen-ütegeket lőtte. Hogy ezeket a magas állásokat elérhesse, a hajót a vízhatlan rekeszekbe árasztott vízzel 7 fokkal megdöntötték. A jó tűzvezetésért a tüzérségi parancsnok külön dicséretet kapott. Azonban a montenegrói tüzérség hamar belőtte a páncélos cirkálót – a becsapódások 3 méterre közelítették meg a hajót –, ezért helyet változtatott. Másnap a Budapesttel együtt a Krstać-hegy állásait lőtte. A Kaiser Franz Joseph I cirkáló a Valistától északra és délre fekvő területeket

bombázta. A Panther cirkáló a Cattaro fölötti terepet és a szerpentinutat tartotta tűz alatt. E nehéz egységeken kívül a Huszár és Warasdiner rombolók vettek részt a hadműveletben. Az ostrom január 10-re sikerrel járt. A hadsereg rohammal bevette a montenegróiak romhalmazzá vált erődítményeit. Csakhamar elesett a főváros, Cetinje, és Montenegro letette a fegyvert (január 13.). Megkezdődött a déli – cattarói – haditengerészeti támaszpont kiépítése, hogy alkalmassá váljék sok nagy hajó karbantartására, ellátására. Ugyanekkor nagyobb arányban folytatódhatott a Montenegrót és Albániát megszálló osztrák–magyar csapatok utánpótlása a tengeren át, hiszen a szárazföldön ez – vasút, egyáltalán bármilyen közút hiányában – csaknem lehetetlen volt. A Monarchia felügyelete alatt álló tengerpart ezután majdnem kiterjedt az Adria teljes keleti oldalára. Csak Valona maradt olasz kézben, ami később, a korlátlan tengeralattjáró-háborúnak a Földközi-tengerre kiható korszakában már nagy veszélyt és súlyos hátrányt jelentett. Elsősorban a Földközi-tengerre való kijutást nehezítette, mert Valona az antant erős haditengerészeti bázisává vált, ahonnan könnyűszerrel ellenőrizhették az otrantói zárat, az azon áttörő búvárhajókat. A szerb hadsereg összeomlásával – evakuálásával – kapcsolatban felmerül a kérdés, amelyre azóta sincs kielégítő válasz. Nevezetesen, hogy a cs. és kir. haditengerészet miért nem próbálta erélyesen, nagy erőkkel meggátolni a szerb katonaság és hadianyag elszállítását? Több mint 250000 szerbet szállítottak el az antant hajók. Közülük 120000 katonát újból fölfegyvereztek és a francia Keleti Front parancsnoka, Franchet d'Esperay tábornok rendelkezése alá helyeztek. Ezek törték át 1918-ban a bolgár frontot, ami Bulgária kapitulációjához vezetett, és ami megnyitotta az utat a Dunához, Magyarországig. Ezt természetesen 1916ban nem lehetett ilyen pontosan előre látni, de arra gondolni kellett volna, hogy ilyen nagy létszámú katonaság újból felhasználhatóvá válhat. Ezért nehéz megérteni, hogy a cs. és kir. haditengerészet miért csupán könnyű egységekkel – gyorscirkálókkal, rombolókkal, torpedónaszádokkal, tengeralattjárókkal és vízi repülőgépekkel – lépett fel az evakuálás ellen, mialatt nehéz egységei tétlenül álltak horgonyaikon. Sajnos, az ide vágó iratok hiányoznak. Azokat 1918-ban Olaszországba vitték, és fellelhetetlenek. Csak annyit tudunk, hogy a hadseregfőparancsnokság 1916 februárjában megkérdezte Haus tengernagytól, részt kíván-e venni Durazzo elfoglalásában. A flottaparancsnok nemet mondott, arra hivatkozva, hogy a Jón-tengeren 40 nehéz ellenséges egység tartózkodik. Haus az 1915. december 29-i érzékeny veszteség után (elsüllyedt a modern Lika és Triglav romboló) féltette hajóit. Azokat egy várható partraszállás elhárítására tartalékolta. Nem kockáztatott. Végeredményben a tengeralattjárók és hidroplánok akcióin kívül a flotta erői

háromszor futottak ki Albánia elé: január 27-én a Novara-csoport, február 6-án és 24-én a Helgoland-csoport. Ez utóbbit a viharos tengerjárás és a rossz látási viszonyok február 24-én visszakényszeríttették bázisára. Mindhárom akciót erőszakos felderítésnek tekintették, nem pedig a szállítások megakadályozására irányuló hadműveletnek. Január 3-án az U 4 felrobbantott egy albán vitorlást, egy másikat pedig foglyul ejtve bevontatott a Cattarói-öbölbe. Az U 2 és az U 4 az év első napjaiban Trieszt előtt őrködött az U 10-zel. Január elején a következő tengeralattjárók állomásoztak az öbölben, a Gjenović előtti tengeralattjáró-támaszponton: az U 4, 5, 6, 11, 14, 15, 16 és 17. Közülük az U 14-et (ex Curie) függőleges kormánylapátjára mázolt hullámvonalak különböztették meg francia társaitól. Ezt azonban csak akkor lehetett látni, ha a naszád teljesen felemelkedett, ami január 8-án kis híján a vesztét okozta. Ugyanis az U 14 az albán partok előtt járőrözött, és 7-én este leült a fenékre éjszakázni. Reggel felemelkedett. Átszellőztettek, a legénység reggelizett a fedélzeten. Ugyancsak a közelben, a fenéken ülve töltötte az éjszakát az U 11 is. Ezen a búvárhajón korábban keltek, és a Mati-torkolat felé hajózva az őrtiszt meglátta, és franciának vélte az U 14-et. Az U 11 lemerült, és támadásra indult. Teufl sorhajóhadnagynak ez volt az első parancsnoki beosztása tengeralattjárón, a gyanútlanul ringatódzó zsákmány érthető izgatottsággal töltötte el. 7 óra 18 perckor mindkét torpedó kilövésre készen feküdt a vetőcsőben. Ugyanebben a pillanatban vette észre az U 14 őrszeme a közeledő periszkópot. Az emberek villámgyorsan leugráltak a fedélzeti nyílásokon, a motorok felbőgtek, de a naszád igen lassan merült. S ez volt a szerencséjük. Teufl sorhajóhadnagy ujja a torpedó indítására jelt adó gombon nyugodott, amikor észrevette a kormánylapát hullámvonalait. Lefújta a támadást, és felemelkedett. Az U 14 is abbahagyta a merülést, mert parancsnoka, Trapp sorhajóhadnagy felismerte támadója, az U 11 hídját. Január 21-án az U 11 feltartóztatta és az öbölbe kísérte a Palasciano (ex König Albert) kórházhajót, amelyet azonban, mivel nem hadizsákmányként került olasz lobogó alá, szabadon bocsátottak. Ugyanezen a napon az U 14 sikertelenül támadott egy olasz torpedónaszádot. Röviddel ezután egy szállítógőzöst támadott meg, ez azonban lőni kezdte, és feléje rohant, hogy eltapossa. Az U 14 gyorsan lemerült, de közben egy brit cirkáló és két romboló ért a helyszínre. Vízibombákkal támadták a tengeralattjárót, amelynek egyik üzemanyagtartálya megsérült, engedte az olajat. Az U 14 csak nagyon keservesen – cselt alkalmazva – tudott eltűnni az olajfoltok árulkodó nyomait követő üldözői elől. A szerb hadsereg evakuálását nehezítendő, 1915 decemberében német aknarakó

tengeralattjárók telepítettek aknazárat Valona és Durazzo előtt. 1916 február elején a 70 F, a 76 T, a 77 T és a 83 F rakott le aknákat Antivari és San Giovanni di Medua elé. Ezeken az aknamezőkön robbantak föl az Intrepido romboló, a Monsone és a Ré Umberto szállítógőzösök, a francia Memphis tehergőzös, valamint két felfegyverzett brit halászgőzös. Február 25-én a Monarchia csapatai benyomultak Durazzóba. Megkezdték a kikötő rendbehozatalát, az aknamentesítést és megindult az utánpótlás a tengeren át. A szállítóhajókat általában torpedónaszádok vagy rombolók – kivételesen felfegyverzett gőzösök, úgynevezett segédcirkálók – kísérték. Az U 15 február 26-tól, az U 6 február 27-től, az U 16 március 8-tól cirkált Albánia és az olasz partok előtt, de említésre méltó események nem történtek. Az U 6 legközelebb március 15-én hagyta el támaszpontját. Március 18-án reggel 7 órakor a Laghi-foktól délnyugatra két Indomito-osztályú romboló tartott felé. Amikor 700 méter sem választotta el a tengeralattjárót az egyik rombolótól (a rombolók nem észlelték az U 6-ot), Falkhausen sorhajóhadnagy parancsot adott a torpedó indítására, amely a csőből kifutva nagy ívben elkanyarodott, visszafordult és hurkot írt le a tengeralattjáró körül. Kevéssel ezután egy Bisson-osztályú francia romboló közeledett. Az U 6 ötszáz méterről lőtte ki torpedóját, amely derékban találta el a rombolót. Percek alatt eltűnt a felszínről a francia hajó – a Renaudin – három tisztjével és 44 főnyi legénységgel. Mialatt Albánia körül folytak a hadműveletek, a támadásokból az olasz partvidék sem maradt ki. Ebben a tengerészeti repülésnek jutott az oroszlánrész. Február 3-án a hajók indultak támadásra az olasz parti célok ellen, hogy a vasútvonal szétlövésével megnehezítsék az ellenség utánpótlásának eljuttatását az Isonzo-frontra. Az öbölből a jelzett napon az alábbi egységek futottak ki: a Sankt Georg páncélos cirkáló, mint a támadó csoport vezérhajója, a Helgoland gyorscirkáló, a Wildfang romboló és a 83 F, 87 F és 88 F torpedónaszádok. A cirkálók Ortona és S. Vito pályaudvarát vették tűz alá, s lőtték az Ariello folyó hídját. Több raktár lángba borult s magán a pályaudvaron is tetemes károk keletkeztek. Az ellenség parti ütegei viszonozták a tüzet, még egy páncélvonatot is bevetettek a hajók ellen, de találatot nem értek el. A csoport sértetlenül vetett horgonyt támaszpontján. A tengeralattjárók közül az U 17 márciusban Brindisi magasságában cirkált, az U 15 pedig a Bari–Brindisi–Valona hajózóutat tartotta megfigyelés alatt. Az U 5 ugyanekkor Ancona és Tremiti előtt ellenőrizte a tengert.

A Foucault francia tengeralattjáró elsüllyesztése 1916. szeptember 15-én reggel Durazzóból Kumborba tartva az L 132 jelű tengerészeti vízirepülőgép megfigyelője, Max Sewera fregatthadnagy egy vízfelszín alatt haladó, Cattaro felé igyekvő tengeralattjárót pillantott meg. A Cattarói-öböl (a továbbiakban: öböl) bejáratát őrző Punto d'Ostro erődjétől mintegy 10 mérföldre délnyugatra voltak. Kumborban landolva a gép pilótája, Konyovics Demeter sorhajóhadnagy jelentette a tengeralattjáró felfedezését a cirkálóflottilla-parancsnokságon. Itt közölték vele, hogy az csak ellenséges búvárhajó lehet s utasították, hogy kísérelje meg bombával megsemmisíteni. Konyovics – a kumbori tengerészeti repülőállomás parancsnoka – riasztotta az L 135 jelű repülőgépet, amelynek Walter Zelezny fregatthadnagy volt a pilótája és báró Otto Klimburg fregatthadnagy a megfigyelője, s velük együtt azonnal startolt. A gépeken 2–2 darab 50 kilós víz alatti és 4–4 darab kisebb bomba volt. A nagy bombákat úgy állították be, hogy 10 méteres mélységben robbanjanak. Fél órai repülés után Klimburg látta meg először a víz alatt haladó búvárnaszádot. Zelezny 200 méterre ereszkedett, hosszában átrepült a búvárhajó felett. Ugyanakkor Klimburg kioldotta mindkét víz alatti bombáját. Mindegyik a tengeralattjáró mellett, balra, az orr és far magasságában robbant. A robbanás után a búvárhajó eltűnt, nyilván mélyebbre merült, de olajfoltok maradtak a felszínen. A repülők úgy gondolták, hogy legfeljebb könnyebb sérülést szenvedhetett, ezért úgy döntöttek, hogy tesznek egy felderítő utat, majd hazatérnek. Amikor azonban már kissé eltávolodtak a helyszíntől, hatalmas örvényt kavarva felemelkedett a tengeralattjáró. Visszafordultak, és az L 135 mélyrepüléssel föléje szállt, hogy megállapíthassa, valóban megsérült-e és milyen mértékben. Ekkor felcsapódott a tengeralattjáró fedélzeti nyílása, tengerészek ugráltak ki rajta, a fedélzeti géppuskához rohantak, és heves sorozatokat küldtek a repülőgép felé. Az L 135 a kisebb bombái közül ledobott egyet, amelynek robbanása lesodort néhány embert. A búvárnaszád egyik tisztje azonban a géppuskánál maradt és tovább tüzelt. Csakhogy – amint később kiderült – ez a kisebbik bomba megadta a tengeralattjárónak a kegyelemdöfést. Többé nem lehetett a felszínen tartani. Lassan süllyedni kezdett. A tengerészek egymás után bújtak elő, és a vízbe vetették magukat. Mindez egyértelművé tette a repülők előtt a hihetetlent, azt, hogy sikerült elsüllyeszteniük egy víz alatt menetelő búvárhajót. Konyovics ezután letette gépét a vízben úszók közelében. Példáját Zelezny is követte, és a két repülőgép megkezdte az elsüllyesztett tengeralattjáró, a Foucault

személyzetének a mentését. Sikerült mind a 26 francia tengerészt biztonságba helyezniük, egyeseket már a vízbefúlás előtti utolsó pillanatban. Általában a gépek szárnyaiba és úszóiba kapaszkodtak. A búvárnaszád két tisztjét beültették a gépekbe. Megjegyzendő, hogy a Foucault parancsnoka, Devin sorhajóhadnagy és a második tiszt – ő lőtt az utolsó pillanatig géppuskával – addig nem fogadott el semmilyen segítséget, amíg minden emberüket nem tudták biztos helyen. Ezután a két repülőgép a vízen bukdácsolva hazafelé indult a beléje csimpaszkodó franciákkal. Közben összetalálkoztak a riasztott és a tengeralattjáró fogadására kifutó 100 M torpedónaszáddal, amely átvette a francia legénységet. A repülők csak a két tisztet vitték magukkal Kumborba. Nem a Foucault az első hajó, amelyet repülőbomba süllyesztett el. 1915. február 6-án egy orosz repülőgép elsüllyesztette a Fekete-tengeren a török Irmingard gőzöst, cs. és kir. tengerészeti repülők elsüllyesztették a móló mellé kikötött brit B 10 tengeralattjárót és a Rosie gőzöst, de a Foucault volt az első, valódi hadihajó, amelyet nyílt tengeren, víz alatti menetben értek a végzetes bombák. Az a két brit tengeralattjáró – a C 25 és a C 27 –, amelyeket német repülők bombáztak, csupán megsérült, de egyik sem süllyedt el (1916. december 12.).

AKNAHARC ÉS HAJÓKÍSÉRET

Aknaharc Röviden beszámolunk az aknaharc újabb eseményeiről. Előre kell bocsátani, hogy olyan ellenséges aknákat, amelyeknek a szerkezetét nem ismerik, és amelyekről nem tudják, hogy mekkora mélységre vannak beállítva, fölöttébb nehéz és veszedelmes felkutatni és megsemmisíteni vagy hatástalanítani. Ilyen körülmények között futott ki egymás után kétszer 1915 júliusában a Chamäleon aknacirkáló Polából, hogy a Trieszt előtti öblöt megtisztítsa az aknáktól. Ezt a munkát folytatta a Basilisk aknahajó torpedónaszádok kíséretében az egész szeptemberi hónapban. Ugyanekkor az I. tengeri aknászparancsnokság egységei Cittanouvánál is felszedtek egy olasz aknamezőt. November 3-án a Sbodda-torkolatnál aknát szedő két cs. és kir. tendert öt olasz torpedónaszád támadta meg. Az aknaszedő osztag parancsnokának, Kaftanics sorhajóhadnagynak azonban sikerült a viharos, őszi időben, a rossz látási viszonyoknak köszönhetően, kivonnia magát a tűzből. 1916. január első napjaiban a Wildfang és az Uskoke rombolók kilenc torpedónaszáddal együtt Olaszország északi partsávja előtt telepítettek aknamezőt. A műveletben a következő egységek vettek részt: 55 T, 59 T, 60 T, 75 T, 76 T, 79 T, 83 F, 87 F, 88 F. Ugyanekkor a Salamander aknahajó torpedónaszádokkal egy olasz aknamezőt szedett fel. 1916. január 17-én Heinrich Bayer von Bayersburg sorhajóhadnagy egy aknakutató csoporttal a trieszti öbölben dolgozott, amikor olasz torpedónaszádok és egy repülőgép támadta meg az aknakereső tengerészeket. A saját parti ütegek, valamint a trieszti állomásról felszálló L 42 és L 63, elkergették az olaszokat, az aknakeresők zavartalanul folytathatták a vállalkozást. A cs. és kir. haditengerészet által telepített aknazárakon robbant fel 1915. július 13-án a 170 S jelű olasz torpedónaszád Piranótól északra, valamint a Jalea olasz tengeralattjáró 1915. augusztus 15-én. A Grado és Trieszt között elsüllyedt tengeralattjárónak nem maradt túlélője, a torpedónaszádnak a személyzetéből sokat megmentettek a társaik. Nem tartozik az aknaharchoz, mert pusztán véletlen szerencsétlenség okozta, mégis megemlítjük, hogy 1915. szeptember 27-én, Brindisi kikötőjében, valószínűleg önrobbanás következtében, levegőbe repült a II. olasz hajóraj vezérhajója, a Benedetto Brin csatahajó. A hajón lelte halálát Rubin de Cervin ellentengernagy, a hajóraj parancsnoka, továbbá a hajó parancsnokával együtt 22 tiszt és a legénységi állományból 400 fő. Más változat szerint

szabotázscselekmény történt: a lőszerkamrában pokolgépet helyeztek el. Egyik változatot sem erősítették meg, de nem is cáfolták. A legsürgősebb aknamentesítési feladatok közé a Durazzo előtti olasz aknazárak eltávolítása tartozott. Február végén kezdték a munkát, mely a dühöngő sirokkó miatt a szokottnál is veszélyesebbé vált, és tovább húzódott, mint tervezték. Mindenekelőtt egy hajózócsatornát nyitottak a kikötő előtt, majd fokozatosan számolták fel az aknamezőt. A munkát az időjáráson kívül olasz támadások is hátráltatták. Március 14-én a Durazzo-foktól 3 mérföldre dolgozó 3. és 4. számú aknaszedő tendert és egy aknakereső jollét támadott meg három olasz torpedónaszád. A visszavonuló tenderek közül a 3-asnak elromlott a hajtógépe, a 4-es azonban az ellenség tüzében vontába vette. Ez utóbbi parancsnokának nevét érdemes megörökíteni: Bruno A. von Kreidburg tengerész zászlós. Mindegyik egységnek sikerült a móló mögé jutnia. Másnap két Bouclier-osztályú francia romboló jelent meg Durazzo előtt, és lőttek egy aknaszedő tagot vontató tendert. A tender elengedte a tagot és elmenekült. Ezután a franciák is eltávoztak. Március 16-ig 40 aknát emeltek ki és ártalmatlanítottak Durazzo előtt. Március 18-án egy francia Chausseur-osztályú és egy olasz Indomito-osztályú romboló tüzelt a városra és a kikötőre. Az okozott károk nem voltak jelentősek. A San Giovanni di Medua előtt lerakott ellenséges aknazárat a tengerészeti repülők fedezték fel. Itt jegyezzük meg, hogy a tengerészrepülők és az aknakutatók együttműködése a cs. és kir. haditengerészet specialitása volt. Az Adria tiszta vize lehetővé tette, hogy 200–400 méter magasságból észrevegyék az aknazárat és a tengeralattjárót. Ezt a San Giovanni di Medua előtti aknamezőt – 30 aknából állt – júniusban szedte fel a 36. számú (ex Uhu) torpedónaszád, amelynek Lábas Antal sorhajóhadnagy volt a parancsnoka. San Giovanni di Medua előtt saját aknák saját hajókban is okoztak veszteséget. 1916. március 31-én itt ütközött aknának és robbant fel az Andrássy gőzös. Ma már nem lehet megállapítani, hogy a hajó eltévedt-e, vagy nem volt pontos aknatérképe. A mentésben az Orjen, a Balaton és a Wildfang rombolók vettek részt. Közben egy tengeralattjáró megtámadta az Orjent, de sikerült elűzni. Ugyancsak saját aknára futott 1916. április 16-án a Tirol kórházhajó Durazzo előtt. A robbanás hét beteg tisztet, 25 közkatonát és két ápolónővért ölt meg. Az Andrássyt nem lehetett megmenteni, a Tirolt viszont be tudták vontatni Cattaróba, ahol kijavították, majd ismét szolgálatba állt. Ugyancsak saját aknán süllyedt el 1916. június 20-án Sebenico előtt az Adelsberg gőzös. A Pola haditengerészeti szállítóhajó a Cattarói-öböl bejáratánál sérült meg.

Ilyen szerencsétlenség az ellenkező oldalon is történt. 1916. december 11-én az olasz Regina Margherita páncélos cirkáló futott aknára Albánia előtt és elsüllyedt. Ma már kideríthetetlen, hogy kik telepítették az aknát, illetőleg hogy ez a német UC 14 tengeralattjáró által lerakott aknák egyike volt-e. A kísérő rombolók a viharos tengerjárás miatt a sötétben csak 250 embert tudtak kimenteni. A hajó parancsnoka 15 tisztjével a tengerbe veszett. 1916 júniusában a Sebenico előtti szigetvilág vizeiben fedeztek fel aknamezőt, amelyet a 29. (ex Marabu) és a 31. (ex Sperber) számú torpedónaszádok szedtek fel. (A 29. számún teljesített szolgálatot akkor Anton Sesan tengerész zászlós, az 1918. február 1-jén kirobbant cattarói matrózfelkelés egyik – és egyetlen – tiszti vezetője.) Összesen 36 aknát hatástalanítottak. Az Adria északi vizein Heinrich Bayer von Bayersburg sorhajóhadnagy, a későbbi jeles haditengerészeti szakíró vezette az aknamentesítést, illetve aknatelepítést. 1916-ban hetvenegyszer futottak ki, és ezalatt 2840 tengeri mérföldet tettek meg. Ezen kívül még kilenc útjuk volt a trieszti aknamezőkhöz. 1916 májusában a Planka-fok előtt három sorban tengeralattjárók elleni aknazárat és egy sor felszíni hajók ellen beállított mélységű érintőaknát telepítettek. Ez utóbbit Klippe Mulo elé. A lerakott aknák száma összesen 158 darab volt. Az aknatelepítés a víz mélysége miatt – 100–140 méter – csak roppant lassan és nehezen folyt. 1916. május 18-án a Quarnero előtt a saját aknák ellenőrzésekor két elővigyázatlan altiszt felrobbant. Szeptember 26-án újabb baleset történt. Egy akna hatástalanítás közben felrobbant és megölt két fregatthadnagyot és négy tengerészt. Az aknászok úgyszólván szakadatlanul úton voltak. 1916 novemberében Unie és Sansego között 11 olasz aknát hatástalanítottak, 4 további, Susanna-típusú olasz aknát 1917 februárjában Rabaz előtt a Salamander aknahajó halászott ki. Sőt a polai hadikikötő bejárata és a környező partvidék előtti vizek is tele voltak rendszertelenül ledobott olasz, Tosi-típusú aknákkal, amelyeket folyamatos kereséssel ártalmatlanítottak. Például 1916. december 28.–1917. február 25. között a 4., 5., 6., 27. (ex Secretar), 53. (ex Bussard) és a 34. (ex Condor) torpedónaszádok az Arbit és a Vnatek kiszögellés közötti tengerrészt vizsgálták át, majd átfésülték a Kurilla–Sotile, a Gruica–Tre Sorelle közötti hajózó utat, és több tucat csupa Tosi-típusú aknát hatástalanítottak. A keresést februárban is folytatva a Radovan-kiszögellés–Pettini hajózóútban még 15 Tosi-aknát találtak és szedtek fel. 1917. április 21-én a 92 F, 100 M, 84 F és 94 F torpedónaszádok azzal a céllal indultak el az öbölből, hogy Durazzo elé védő aknamezőt telepítsenek. Mivel a

viharos idő nem kedvezett az aknarakásnak, befutottak Durazzo kikötőjébe, majd ugyanezen nap estéjén el is hagyták, mert ellenséges rombolók közeledését jelezte a figyelőszolgálat. Éjfél előtt pár perccel a Linguetta-foknál megláttak egy hajót. Közelebb érve felismerték az olasz Japigia tehergőzöst, amely a torpedónaszádokat észlelve SOS jeleket adott le. A négy torpedónaszád megtámadta a kíséret nélkül haladó gőzöst, torpedóval elsüllyesztették, majd visszatértek Durazzóba. 1917 májusában és júniusában a Jablanec és Merlera, valamint a Sottilekiszögellés és Levrera-sziget körül telepített ellenséges aknazárakat szedték fel az aknaszedő naszádok. 1917. július 28-án a haditengerészet és egy utászrészleg telepített aknát a Timavo folyón, mert attól lehetett tartani, hogy az olaszok páncélos motorcsónakjaikkal oda behatolnak és hátbatámadják csapatainkat. Augusztus 23-án a K 160-as tengerészeti repülőgép fedezett fel egy aknazárat Curzola és Meleda között, amelyet ugyanaz a csoport szedett fel (69 darabot). 1917. november 19-én a Triglav II. és a Réka védelme alatt a 82 F, 78 T, 86 F, 87 F, 89 F, 90 F és a 95 F telepített 80 aknát a Po-torkolat közelében, a Velence– Ancona útvonalra. A november 21-én felfedezett, ugyanezen útvonalra telepített ellenséges aknamezőt a K 161 derítette fel, és a Triglav II. és a Dukla tette ártalmatlanná. A repülőgép azonban nem tért vissza támaszpontjára, roncsait megtalálták, pilótáját és megfigyelőjét azonban nem. Örökre eltűntek. 1918. szeptember 5-én a 86 F felügyelete alatt a Drin-öböl előtt aknát kereső 36os (ex Uhu) és a 19-es (ex Kibitz) torpedónaszádokat négy francia és három olasz repülőgép támadta meg, ugyanekkor a tenger felől is közeledtek ellenséges úszóegységek. A repülőgépek mintegy húsz bombát dobtak, és géppuskatűzzel támadták az aknakeresőket, amelyek Dulcigno felé menekültek. A gépek távoztával újabb repülőgépek támadták meg őket, amelyek közül egyet lelőttek. Kisvártatva a közeledő olasz 8 PN és 12 PN torpedónaszádok elvágták a menekülők útját. A két aknakereső ezért irányt változtatva Bojana irányában igyekezett kitörni, de az olaszok 9000 méterről már tüzet nyitottak. A 86 F szembefordult a két olasz naszáddal, és 5000 méterre megközelítve lőni kezdte őket. Időközben három nagy olasz romboló is közeledett – a Nibbio, az Aquila és a Sparviero –, ezért a 86 F visszafordult. Mindössze egyetlen találatot kapott. Saját telepítésű aknára futott rá 1918. május 3-án Polából Fiuméba menet a Giulia gőzös, de még partra futott, ahonnan hajójavító műhelybe vontatták. 1918. augusztus 2-án a kora hajnali órákban – Durazzóból kifutva – a Bojanatorok közelében a Goritia szállítógőzös futott ellenséges aknára. A négy

egységből álló konvojt a 90 F és a 16-os (ex Kibitz) kísérte. Ezek, valamint a Vértes és Budapest gőzösök vettek részt a mentésben. A halottak számát nem ismerjük, mert nem maradt fenn a behajózottak listája. 1918. szeptember 21-én reggel a Marina katonai gőzös futott aknára, de sikerült partra futtatni. 1918. október 4-én a Vöröskereszt Oceania kórházhajója futott aknára a Rodonifok előtt, de ez is partra tudott futni. Az ellenség oldalán a Citta di Sassari segédcirkáló robbant fel és süllyedt el aknának ütközve. Egy olasz kimutatás szerint olasz vizeken a háború folyamán 14 gőzös és 5 vitorlás hajó robbant fel aknán és süllyedt el. Hatástalanítottak 261 aknát a telepítési helyeken, valamint megsemmisítettek további 38 elszabadult, bolyongó aknát. A cs. és kir. haditengerészet által telepített és felszedett vagy megsemmisített aknákról nincs teljes kimutatás, mert a Pola és Sebenico előtti saját aknákra vonatkozó adatok hiányoznak. A rendelkezésre álló kimutatás szerint – az egész háború tartama alatt – a polai, a trieszti, a sebenicói és a castelnuovói (cattarói) kerületi tengerészeti parancsnokságok területén megsemmisítettek (felszedtek, hatástalanítottak) 1098 darab ellenséges aknát a castelnuovói körzet felszedett vagy megsemmisített 623 saját aknát, a trieszti 50 saját aknát. Ellenséges akna végzett a Wildfang rombolóval 1917. június 3-ról 4-re virradóan 1 óra 30 perc körül, amikor a Csikós és Velebit rombolókkal, valamint a 83 F, 93 F és 96 F torpedónaszádokkal Penedától nyugat-délnyugatra egy légi rajtaütést biztosítottak. A Wildfang parancsnoka, Albert Machnitsch korvettkapitány és 23 tengerész a helyszínen meghalt, négy tiszt és négy tengerész megsebesült. A személyzet életben maradt tagjait a kísérőhajók kimentették. Ugyancsak aknán süllyedt el 1917. május 16-án az U 5, 1918. július 9-én az U 10, július 3-a után az U 20.

Hajókíséret Montenegro kapitulációja után a cs. és kir. haditengerészet új feladatot kapott. Meg kellett szerveznie és biztosítania kellett a Durazzóba irányuló utánpótlást, a katonaság oda- és a sebesültek visszajuttatását, mert a vasúti és közúti szállítás egyrészt a vasút szűk kapacitása, másrészt a közutak kiépítetlensége miatt másképpen megoldhatatlan volt. A szállítóhajókat – különösen miután megélénkült a tengerlattjáróknak a kereskedelmi hajók elleni tevékenysége – este indították, mert az éjszakai rajtaütéstől kevésbé lehetett tartani. Gyakran előfordult, hogy lassúbb járatú tehergőzösök valamelyik közbeeső kikötőben éjszakáztak, mert például a Fiume–Durazzo közötti, szigetek között kanyargó, fél ezer kilométeres utat képtelenek voltak egy éjszaka leforgása alatt megtenni. Az ellenséges tengeralattjáró-veszély miatt egyébként is partközelben, a szigetek között jártak a hajók, ami azonban még a jó helyismerettel rendelkező kapitányok számára sem volt mindig könnyű feladat. Mindehhez hozzájárult az aknamezőkkel és torlaszokkal védett területeken való áthaladás, a "kapuk” megtalálása, és nem utolsó sorban az ellenség által telepített, ismeretlen helyen lerakott, aknákban leselkedő halálos veszedelem. A csoportosan, konvojban járó gőzösöket a cs. és kir. haditengerészet könnyű egységei – torpedónaszádok, rombolók és felfegyverzett gőzösök (segédcirkálók) – kísérték, innen az ilyen csoport magyar elnevezése: hajókíséret. E hajókíséret azonban még nincs feldolgozva. Ami e tárgykörben rendelkezésünkre áll, az mindössze Suhay ezredes és Khuepach ellentengernagy statisztikai összeállítása, valamint Sokol és Martiny adtai. Ezekre támaszkodva kívánjuk érzékeltetni a hajókíséret tényeit. Martiny könyvében külön kiemeli, hogy a tengeralattjáró-veszély miatt éjszakai hajózásra kényszerülő parancsnokok gyakran viharos, háborgó tengeren, értékes rakományokkal, roppant felelősséget vállalva irányították hajóikat, ami az örökös résen állás következtében súlyos idegfeszültséget okozott. "Ezek az utak – írja Martiny Miklós hivatkozott könyvében – csendben végrehajtott hőstettek voltak; itt nem lehetett látványos harci babérokat aratni...” A szállítóhajók és kísérőegységek személyzetén kívül természetesen az aknászok jó munkájáról sem szabad elfeledkezni, hiszen az ő lelkiismeretes helytállásuknak is köszönhető, hogy a Monarchia kereskedelmi hajóparkjának a vesztesége viszonylag kicsi volt. 1918. március 18-ról 19-re forduló éjszaka a Rodoni-fok közelében aknára futott

a Linz gőzös és perceken belül elmerült. A fedélzetén szállított 970 személyből (egy magyar menetszázad, kb. 500 olasz hadifogoly és néhány szabadságos katona) a Balaton romboló, valamint két torpedónaszád csak 342 embert tudott megmenteni. 1918. május 12-ről 13-ra virradóra Durazzo előtt torpedózta meg egy Mas a Bregenz gőzöst. Az elsüllyedt hajón utazó 1203 ember közül a kísérő Dukla romboló és két torpedónaszád 969-et mentett ki a tengerből. 1918. augusztus 11-én Pago előtt egy tengeralattjáró két torpedója küldte a tenger fenekére az Euterpe (ex Gödöllő) gyorsgőzöst. A hajót kísérő Magnet és két torpedónaszád csupán a szállított személyek felét – 925 embert, köztük 4 ápolónőt – mentették ki. A nagy emberveszteséget az okozta, hogy az egyik falépcső elszabadult, a betóduló víz felemelte, s így elzárta a menekülés útját. Az 1918. szeptember 26-án és 29-én két hajókaraván ellen intézett tengeralattjáró-támadás sikertelen maradt. Az ellenség torpedói célt tévesztettek. Itt jegyezzük meg, hogy 1918. április 16-án a Streiter romboló konvojt kísérve összeütközött a Petka gőzössel és megsérült, majd elsüllyedt. Sokol adata szerint az ütközéskor két matróz életét vesztette. (Így járt 1916. november 4-én a Mas 6 is.)

Hadműveletek az Adria északi részén Az olasz frontvonal déli szárnya az Adriára támaszkodott és ez magától értetődően meghatározta a cs. és kir. haditengerészet észak-adriai hadműveleteinek egyik fő irányát, azaz a hadsereg egyre erőteljesebb támogatását. Ebben a tengerészeti repülők vállalták az oroszlánrészt. A trieszti, polai (St. Catarina), punstisellai, parenzói és cosadai tengerészeti repülőállomások és támaszpontok olyan közel feküdtek a fronthoz, hogy a repülőgépek hatósugara ezt lehetővé tette. Az 1917. május 12.–június 5., majd 1917. augusztus 17.–szeptember 12. között dúló 10. és 11. isonzói csatába a cs. és kir. haditengerészet hajói nem avatkoztak be, csupán a tengerészeti repülés gépei szórták bombáikat és géppuskatüzüket az olasz állásokra. Amikor azonban az osztrák–magyar hadsereg – német egységek segítségével – 1917. október 24-én indított offenzívája Rombon és Auzza között áttörte az olasz vonalat, és megkezdődött az olaszok visszavonulása a Piave vonaláig, a cs. és kir. haditengerészet felszíni egységei is bekapcsolódtak a hadsereg támogatásába. 1917. október 27-én a 4., 6. és 9. számú torpedónaszádok futottak ki a fenti céllal. Másnap az Admiral Spaun gyorscirkáló, a 98 M, 99 M, 100 M, 87 F, 92 F és a 94 F torpedónaszádok kíséretében, tengerészgyalogos különítményt tett partra a Sdobba-kiszögellésnél, hogy segítsen az utászoknak hidat verni az Isonzón, amelyen a hadsereg átkelve tovább üldözheti a menekülő olaszokat. Ezután a Gradónál még védekező olasz egységek leküzdésére tettek partra egy másik különítményt. Ehhez az akcióhoz csatlakoztak még az ún. Lagunaflottilla Linz, Lachs és Stör nevű naszádjai, valamint két motorcsónak. A naszádokat a Dunáról szállították ide. Október 30-án Cattaróból Triesztbe érkezett a Wien és a Budapest partvédő páncélos csatahajó, hogy részt vegyen a Piave folyóhoz visszavonuló olasz erők leküzdésében. Közben a Lagunaflottilla egységei állandó felderítő szolgálatot teljesítettek a part mentén, ahogyan a hadsereg nyomult előre, november 11-én már a Piave-torkolatáig. Ugyanekkor a Lagunaflottilla bárkáin megkezdődött a hadsereg számára hadianyag és egyéb utánpótlás szállítása. Október 24.– november 17. között összesen 466 vagon utánpótlási anyagot hajóztak ki, odaszállítottak 10 000 katonát, visszavittek 1000 sebesültet és beteget, vagyis az ún. "Isonzo-hadsereg” teljes utánpótlás-szükségletét a Lagunaflottilla

biztosította, és emellett ellátta a megszállt területen a folyamrendőri és más hatósági feladatokat. A haditengerészet erre alkalmas egységei megkezdték az elfoglalt tengerrész aknamentesítését, gyakran az olasz légierő támadásai közepette. 1917. november 16-án kifutott Triesztből a Wien és a Budapest. Az öreg páncélosokat 14 torpedónaszád kísérte. A Piave közelében tüzet nyitottak Cortellazzo ütegeire, amelyek viszonozták a lövéseket. A több órás tűzharcban olasz repülők intéztek támadásokat a hajók ellen, de a hajókra vigyázó három saját tengerészeti repülőgép ismétlődő légi csatákban elűzte őket. Az ellenség részéről három, a saját részről egy gép kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani. Saját oldalon a kényszerleszállásra azért volt szükség, mert a légi csatában a pilóta – Röver tengerész zászlós – halálos fejlövést kapott. A gépet a sebesült Pintér repülőnegyedmester tette le a vízre. 13 óra 30 perckor vették észre a cs. és kir egységek, hogy két Mas és két romboló-osztag közeledik feléjük. A csatahajók a közeledők felé fordultak, és lőni kezdték az olaszokat. A két Mas mintegy 900 méterre közelítette meg a csatahajókat, és miután kilőtt 2–2 torpedót, visszafordult. Ezalatt újabb öt repülőgép támadta a cs. és kir. egységeket, de bombáik a vízbe hullottak. A 10 óra 35 perckor kezdődött tűzpárbaj a csatahajók és a parti ütegek között 14 óra 30 perckor fejeződött be. A Budapest a vízvonal alatt kapott egy találatot, de az övpáncélon nem tudott áthatolni a lövedék. A Wient hét lövedék érte, de csak kisebb sérüléseket okozott. A Cortellazzo-ütegeknél három ember megsebesült. A kötelék ezután visszatért Triesztbe. A Wien és a Budapest csatahajó jelenléte nagy veszélyt jelentett az olasz frontra. Ezért 1917. december 9-én este kifutott Velencéből két torpedónaszád, mindegyik egy-egy Mast vontatva. Észrevétlenül jutottak el a Trieszti-öbölig, ahol a két torpedónaszád elengedte a két Mast – a 9-es és a 13-as számúakat –, amelyek villanymotorral, hangtalanul érkeztek el a Muggia előtti nagy mólóig. Itt Rizzo sorhajóhadnagy, a Mas 9 parancsnoka, fölkapaszkodott a mólóra, és körülnézett, hogy hol van az őrség. Éjfél volt. Őrséget sehol sem látván mindkét Mas folytatta útját addig a védőhálóból és lehorgonyzott torlaszból álló zárig, amely a Muggiai-öböl belsejében álló csatahajókat védelmezte. A két Mas személyzete külön erre a célra készített szerszámokkal átvágta a zárat. A művelet teljes két órát vett igénybe, és ez alatt senki sem vette észre őket! Ezután a kinyitott részen tovább hajóztak. A kisebbik móló végén láttak egy kivilágított őrbódét. Hallották az őrszemélyzet beszélgetését, majd felkapcsoltak a parton egy fényszórót, amely azonban a torlaszon kívüli tengerrészt pásztázta végig, majd kihunyt.

Húsz percnyi lassú menet után Luigi Rizzo sorhajóhadnagy megpillantotta az első csatahajó árnyékát. Észrevétlenül közelítette meg 50 méterre, hogy meggyőződjön róla, nem védi-e torpedóháló. A Wient nem oltalmazta háló, ami nagy könnyelműség volt. Az olasz torpedónaszád ezután eltávolodott a csatahajótól, megkereste a Mas 13-at, amely jelentette, hogy szintén megtalálta a másik kiszemelt csatahajót, a Budapestet. Előkészítették a torpedókat, és különkülön tüzelőállást foglaltak el a hajóktól 200 méterre. 1917. december 10-én hajnali 2 óra 32 perckor mindkét Mas kilőtte torpedóit. Csak ebben a pillanatban vette észre a Wien őrsége, hogy valami nincs rendben. Bekapcsoltak egy fényszórót, amely pontosan a Mas 9-re vetette fénycsóváját. De már elkéstek. Néhány másodpercen belül a Mas 9 mindkét torpedója csaknem egyszerre fúródott a hajókolosszus oldalába. Hatalmas robbanással szökött magasba a víz... Ekkor robbantak a Mas 13 torpedói is. Ezek azonban célt tévesztettek, és a Budapest mellett vágódtak a Riva-patak partoldalába. A Wien öt perc alatt elsüllyedt. 46 tengerész meghalt, 17 megsebesült. A többieket a Budapest mentőcsónakjai kihalásztak. A két Mas sértetlenül tért vissza támaszpontjára. A cortellazzói nehéz ütegek támadására legközelebb december 19-én indult el Polából egy kötelék, amely a következő egységekből állt: Admiral Spaun, Budapest, Árpád, Triglav II., Lika II., Dukla, Turul, Scharfschütze, Streiter, valamint 21 torpedónaszád. A hajók 8 óra 30 perckor nyitottak tüzet. Az akciót 9 vízirepülőgép biztosította és ugyancsak a repülők figyelték a találatokat is. Közben két repülőgépet lelőttek az olaszok. A gépek személyzetéből ketten meghaltak, négyen súlyosabb sérüléseket szenvedtek. A kötelék délután Triesztbe hajózott, onnan 21-én Polába, ahol horgonyra állt. Nagyobb hajók bevetésére ezen az északi frontszakaszon többé nem került sor. A hadműveleteket továbbra is a tengerészeti repülés, a Lagunaflottilla egységei, valamint különböző, partra tett tengerészkülönítmények folytatták. Ugyanakkor továbbra is fontos feladatot láttak el az aknászok. Ez utóbbiak 223 esetben futottak ki aknakeresésre, illetve aknatelepítésre, barikádépítésre. A Lagunaflottilla egységei 2850 utat tettek 1917 október–novemberben, és ezalatt az aknászegységekkel együtt mintegy 30 000 mérföldet hagytak maguk mögött. A Lagunaflottilla kötelékébe 1918. január 1-jén a következő egységek tartoztak: 14 felfegyverzett gőzös, 3 ágyúnaszád, 4 őrnaszád, 15 tender, 33 motorcsónak, 50 csónak és 62 uszály. Az 1918 júliusában megindult offenzívában a cs. és kir. haditengerészet részéről a következő egységek vettek részt: a trieszti partvédő egységek, a tengerészeti műszaki század, a tengerész-híradó részleg, a tengerész-kerékpáros század, 50 fő

tengerészgyalogos különítmény, két 7 cm-es üteg, három tengerész-géppuskás század és egy tengerész tábori-ágyúüteg. Az offenzíva befejezésével a híradós, a kerékpáros és a tengerészgyalogos egységeket visszairányították Triesztbe.

A tengerészeti repülők, a rombolók és a torpedónaszádok együttműködése 1917. július 28-án Triesztből, Polából és Parenzóból 21 tengerészeti repülőgép startolt, és együttes támadást intézett Grado katonai célpontjai ellen. A légi rajtaütést három romboló és négy torpedónaszád biztosította, azaz a Grado előtti tengerrészen cirkált, hogy szükség esetén segítségére legyen a sérült és a tengerre leszálló gépeknek. Erre azonban nem volt szükség, viszont a Turul rombolót megtámadta egy tengeralattjáró, amelynek a torpedója azonban 15 méterrel a romboló orra előtt futott tovább. A Velence elleni egyik legnagyobb légitámadást 1917. augusztus 14-én hajtották végre a vízirepülőgépek – 20 egység –, amelyeket négy romboló és öt torpedónaszád fedezett. Az akcióban részt vevő gépek közül egyet az elhárítás lelőtt, kettőnek motorhiba miatt le kellett szállnia a tengerre. Az egyik gép személyzetét egy másik repülőgép felvette, a másikét pedig a 90 F torpedónaszád mentette ki a közben ellenséges lövésektől is megsérült gépből. A Jesiben működő léggömbhangár, valamint Brindisi hadikikötője elleni légitámadásra 12 vízi repülőgép startolt Polából és Kumborból, 1917. augusztus 27-én. Egy gépet lelőttek, kettő eltűnt. Az egyik gép személyzetének a holttesteit az olasz parton vetette ki a tenger. Az akciót fedező öt romboló csak a harmadik gép roncsait találta meg. 1917. szeptember 29-én este Ferrarát bombázta négy vízirepülőgép. A biztosításukra a tengeren tartózkodó Turul, Velebit, Huszár és Streiter rombolók, valamint a 90 F, 94 F, 98 M és 99 M torpedónaszádok összetalálkoztak a Sparviero, Giuseppe Abba, Orsini, Acerbi, Stocco, Audace, Ardente és Ardito nevű egységekből álló olasz rombolócsoporttal. A tűzpárbaj 3000 méterről indult, és a távolság fokozatosan 2000 méterre csökkent. Ekkor az olaszok vezérhajója, a Sparviero olyan találatot kapott, hogy ki kellett állnia a tűzvonalból, mire a többiek is abbahagyták az ütközetet és visszavonultak. A Turul és a Huszár antennáit érték találatok, a Velebiten viszont tűz ütött ki, és kormányhavariája keletkezett, ezért a Streiter vontatókötélre vette. Közben visszatért két olasz romboló, mert talán könnyű prédának tekintették a többiektől kicsit lemaradó Velebit–Streiter csoportot. A két romboló és a torpedónaszádok gyorstűzzel árasztották el az 1000 méterre közeledő olaszokat, mire azok a tüzet viszonozva visszafordultak. A 94 F-en egy, az olasz vezérhajón három ember sebesült meg. A cs. és kir. egységek ezután már zavartalanul folytathatták útjukat hazáig.

Az 1917. október 19-i, Ancona elleni légitámadás gépeit a Dinara és a Streiter, valamint négy torpedónaszád fedezte. Október 25-én a Huszár két torpedónaszáddal, másnap a Réka három torpedónaszáddal állt szolgálatba a nyílt tengeren, hogy biztosítsa a repülők visszatérését. 1917. október 31-én a Streiter, a Dinara és a Velebit, november 2-án a Dinara három-három torpedónaszáddal járőrözött az olasz partok közelében, hogy az esetleg lelőtt repülőkön segítsen. November 5-én a Tátra, a Csepel, a Balaton és az Orjen cirkált Olaszország délkeleti partvidéke előtt, hogy őrködjenek a propaganda-röpcédulákat ledobó repülőkre, másnap ugyanezzel a feladattal a Huszár, a Streiter és a Dinara, valamint négy torpedónaszád állt a Velencei-öböl előtt. November 16-án a Streiter és a Réka járt ugyanezen a tengerrészen az itt felderítő repülőket fedezendő. A november 21-én felszállt és a nem sokkal előbb telepített aknazárakat megfigyelő K 161 repülőgép nem tért vissza támaszpontjára. Az Ancona–Velence hajózóútvonalra kifutó Streiter és Réka hasztalan kereste, a kutatására felszállt két repülőgép pedig csak egy olasz aknát és mellette repülőgéproncsokat, furnérdarabokat talált. 1918. április 6-án két torpedónaszád, április 8-án a Lika II., az Uzsok és két torpedónaszád futott ki az Adria közepén kényszerleszállást végzett K 310 repülőgép személyzetének megmentésére. 1918. július 1-jéről 2-ára virradóan a Balaton és a Csikós romboló, a 83 F és a 88 F torpedónaszád futott ki Polából egy repülőtámadás biztosítására. Közben a Balatonon az egyik kazán felmondta a szolgálatot, így a csoport nem tudta tartani az előírt 20 mérföldes sebességet. Éjfél után egy Mas támadt rájuk, de a Balatonra lőtt torpedója célt tévesztett. A cs. és kir. hajók már július 2-án hajnali 3 óra 10 perckor fényjeleket észleltek a nyomdokvonalukban, majd balról füstszálakat láttak. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy két olasz torpedóflottillával akadtak össze, amelyek az osztrák–magyar frontvonal elleni támadásra indultak. A sokszoros túlerőben levő olasz rombolók (Orsini, Sirtori, Stocco, Acerbi, Missori, La Masa, Audace) tüzet nyitottak, amelyet a két cs. és kir. romboló tüstént viszonzott, és a távolság csökkenésével bekapcsolódott a tűzharcba két torpedónaszád is. A Balaton megkísérelte ügyes manőverrel széthúzni az ellenség egységeit. Hamarosan az ellenséges vonal harmadik egységén – a Stoccón – tűz ütött ki, az leállt, és mellé állt segítséget nyújtani az Acerbi is. Miután kölcsönösen kilőtték torpedóikat, az olaszok elfordultak, és teljes sebességgel elhagyták a csata színhelyét a közben rendbehozott Stoccóval együtt, amelyen sikerült a tüzet elfojtani. Még a csata alatt a Csikós és a két torpedónaszád elszakadt – lemaradt – a gyorsabb Balatontól, amely így egyedül vívta harcát az Orsini-csoporttal; a Csikós

a torpedónaszádokkal külön csatázott a Missori-csoporttal. Hajnalban azután egyesültek. Ebben az összecsapásban 2 db 10 cm-es és 16 db 7 cm-es löveg állt szemben az olaszok 30 db 10 cm-es lövegével. A Balaton orrát több találat érte. A Csikós egy telitalálatot kapott a hátsó kazánházban. A 83 F egy, a 88 F ugyancsak egy találatot kapott, amely eltörte az antennáját és a 83 F lobogórúdját. A Balatonon és a Csikóson 2–2 ember, a 83 F-en egy ember sebesült meg könnyebben, a Stoccón ketten meghaltak és hatan megsebesültek.

SORHAJÓHADNAGYOK HÁBORÚJA Németország 1915 nyarán a kereskedelmi hajók elleni búvárhajóharcot a Földközi-tenger térségére is kiterjesztette. Ebbe az osztrák–magyar tengeralattjárók kis hatótávolságuk miatt ekkor még nem tudtak bekapcsolódni. Víz alatti menetnél az U 1 és az U 2 hatósugara 40, a többié 60, illetve 65 tengeri mérföld volt. Felszínen az U 1 és az U 2 970, az U 5 800, az U 10 és testvérhajói 1200, míg az U 4 – elméletben – 2000 tengeri mérföldet tudott üzemanyagfelvétel nélkül megtenni. 1915 nyarán a flottának volt még egy tengeralattjárója: a Curie-ből U 14-re változott francia búvárnaszád. Ez víz alatt 150, felszínen 6000 mérföldet tudott megtenni, de pályafutása az új lobogó alatt igen balszerencsésen indult. Első útjain – 1915 júliusában – a főmotorjaival, októberben a kormányával és seregnyi egyéb dologgal volt baj. 1915. október 14-én az új naszád parancsnokságát Georg von Trapp sorhajóhadnagy vette át, de neki is sok gondja akadt vele. Minden dokumentáció, kezelési utasítás nélkül kellett az idegen anyag, konstrukció kezelését megtanulniuk. Ki kellett ismerniük, mire érzékeny, melyek a jellegzetes műszaki tulajdonságai stb. 1915 novemberében és decemberében, egészen december 28-ig az albán vizeken cirkált. Parancsnoka akkor szabadságra utazott, helyére Vio Gaston sorhajóhadnagy, az addigi második tisztje lépett. Az eseményekben kissé visszakanyarodva megemlítjük, hogy a cs. és kir. tengeralattjárók 1916-ban csak az Adrián tevékenykedtek s legfeljebb az Otrantói-szorosig vagy a Jón-tengerre, illetve a Tarantói-öbölbe juthattak le. Így is akadt éppen elég dolguk, hiszen még nagyon kevesen voltak. Az U 1 és az U 2 Pola és Trieszt körül őrködött, nemkülönben az U 10 is. Az U 14-et szinte folyamatosan javították. 1916-ban a nagyobb méretű U 4-en kívül csak a kis partvédők álltak szolgálatban. Közülük most elsősorban a három viszonylag új búvárnaszád (U 15, 16, 17) harcait kísérjük figyelemmel, mert tevékenységük a cs. és kir. tengeralattjáró flottilla 1916. évi adriai hadműveleteinek mintegy a keresztmetszetét adja. Mindhárman a Cattarói-öbölben állomásoztak, és onnan futottak ki az ekkoriban leginkább frekventált dél-adriai hadszíntérre, az Otrantói-szorost is beleértve. Ez időben már sikerült a tengeralattjárók kifutásait úgy egyeztetni, hogy egy vagy kettő csaknem mindig a nyílt tengeren tartózkodott, tehát váltották egymást. A naszádok ekkoriban már eljutottak az Otrantói-szorosig, sőt, az U 4 márciusban – elsőként a cs. és kir. búvárhajók közül – a Tarantói-öbölben is járt, s ott robbanótöltettel elsüllyesztette a brit John Pritchard háromárbocos vitorlást. Az U

4 parancsnoka ekkor Rudolf Singule sorhajóhadnagy volt; ő 1915. április 9-e óta állt a búvárnaszád élén s maradt is 1917. november 30-ig. Ő volt leghosszabb ideig ugyanannak a tengeralattjárónak a parancsnoka. És most nézzük, mi történt a három testvérhajóval, ezek a gyenge kis egységek bátor és elszánt tengerészek kezében hogyan állták meg a helyüket. Az U 15 – parancsnoka Fähndrich Frigyes sorhajóhadnagy, második tisztje Tóth István fregatthadnagy – 1916-ban január 9-én futott ki először, de még aznap vissza is tért. 11-étől már több napon át Albánia előtt őrjáratozott – ez még a szerb hadsereg menekítésének az időszaka volt –, de hamarosan visszatért: a motorolaj és a kenőolaj egyaránt rossz minőségű volt, s ezért a motorok gyakorta leálltak. Az olajcsere után, január 21-én délután ismét az albán vizekre indult, és 23-án hajnali fél hatkor egy San Giovanni di Medua felől közeledő kórházhajót vett észre. Oldalán hatalmas vöröskereszt. A gőzös 6 óra 15 perckor már csak 500 méterre volt a tengeralattjárótól. Ekkor a parancsnok hajójával felemelkedett, hogy megvizsgálja, valóban kórházhajóval van-e dolga. Két lövést adott le eléje, amely a világ minden tengerészeténél azt jelenti, hogy: állj! A gőzös azonban nem állt meg, hanem teljes erővel továbbsietett, majd el is tűnt. Másnap az U 15 a Drin-torkolat előtt egy gőzössel és egy rombolóval találkozott. A 16 óra 45 perckor lanszírozott torpedó célt tévesztett, de felhívta magára a figyelmet, s a romboló megindult a tengeralattjáró felé, hogy eltapossa. Az U 15 azonban idejében lemerült a megfelelő mélységbe, majd másnap visszatért a bázisára. Februárban még háromszor indult bevetésre, mindannyiszor az albán vizeken cirkált, s február 11-én Antivariban éjszakázott. Negyedik februári útján, 28-án összetalálkozott az U 6-tal. Később, Durazzo előtt megállt s a felszínen az akkumulátorait töltötte fel. Ez kis híján végzetessé vált, mert közben egy ellenséges tengeralattjáró a közelébe manőverezett, és csak akkor vették észre, amikor már jött is a torpedó. Az U 15 legénysége megdermedve nézte a buborékcsíkot, de arra, hogy a naszád a helyéről elmozduljon, nem volt lehetőség. A torpedó pontosan az U 15 tornya felé haladt. Aztán az U 15 megrándult: a torpedó nekiütődött a gerincének, de a robbanás elmaradt. A torpedó a túlsó oldalon felsiklott a felszínre, és eredeti irányát megtartva folytatta útját. Déli 12 óra múlt 34 perccel, ám aznap senki sem tudott ebédelni. Az ellenséges tengeralattjáró periszkópja lassan megfordult és eltávolodott, feltehetően nem volt több torpedója. Az U 15 is útnak indult és négy nap múltán visszatért állomáshelyére. Márciusban háromszor futott ki, harmadszor új parancsnokkal, Franz von Rzemenowsky sorhajóhadnaggyal a fedélzetén, de még aznap visszafordult, mert a levegőnyomáscsökkentő szelepe elromlott. Az U 15 Rzemenowsky sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt még kétszer indult cirkálóútra. Egy alkalommal egy gőzös ellen indított torpedója célt

tévesztett, viszont a gőzös észrevette a periszkópot, és heves ágyútűzzel árasztotta el a naszádot. Más alkalommal Brindisi előtt 45 m mélyre kellett merülnie, mert nyolc halászgőzös lőtte. Május 10-én az U 15 parancsnokságát ismét a budapesti születésű Fähndrich sorhajóhadnagy vette át, de a május 14-i kifutásának második napján a periszkóp függőleges mozgatására szolgáló készülék elromlott. Házilag valahogyan rendbe hozták, és az őrjáratot Brindisi magasságában folytatták. Május 17-én, Brindisitől 17 mérföldre keletre, két romboló kíséretében egy San Giorgo-típusú cirkáló jelent meg, de a lesben álló búvárnaszádot nem vette észre. Torpedó indítására a nagy távolság miatt nem került sor. Nem sokkal később az U 15 előtt, a kelleténél távolabb, néhány Indomito-típusú romboló és egy kórházgőzös haladt nagy sebességgel. Mögöttük azonban feltűnt egy méltóságteljes lassúsággal mozgó tehergőzös. A búvárhajó parancsnoka felkészült a támadásra. A hajó belsejéből egymás után érkeztek a jelentések: minden készen áll! A parancsnok szeme a periszkópra tapad, s azt az elektromos készülékkel, amelyet előző nap javítottak meg, időnként feltekeri. A második tiszt, Tóth István fregatthadnagy a gépterem ajtajában, a harmadik tiszt, Ricsóváry Sándor fregatthadnagy a torpedótérben várja a vezényszót. Három magyar tiszt csak ritkán jött így össze egy tengeralattjárón. Aki teheti, a parancsnokot nézi, hátha leolvas valamit az arcáról. De Fähndrich arca nem árul el semmit. Végre a parancsnok hangja töri meg a csendet: –Vigyázzatok, fiúk! A szép kövér mameluk mindjárt ideér, már csak 500 méterre lehet. Ilyen hatalmas fogásunk még nem volt! Akkora, mint a Gellért-hegy! Vigyázz! Jobb torpedót indíts! Kormányt balra! Fähndrich a periszkópot a torpedó nyomvonala után fordította s elégedetten látta, hogy az irány jó. –Irányban van, csak a mélység is legyen jó! Benne van! A következő pillanatban már mindenki hallotta és érezte is a robbanást. –14 óra 30 – jelentette az időt Tóth fregatthadnagy. Ricsóváry is hátrajött és mosolygott. –Mit csinál a "Gellért-hegy”? –Gyere, nézd! Farral megy a fenékre. Látod a nevét? –Igen, az olasz Stura. Több mint 2000 tonna – gondolom. Tóth is a periszkóphoz lépett. –Hadd nézzem – tolta félre a harmadik tisztet. – Már vizen van a csónakjuk. Lehetnek vagy húszan benne. –Ez az első nagy fogásunk – szögezte le a parancsnok. Hangját erős robbanás nyomta el. – Kazánrobbanás! Vége... –14 óra 35 – nézett az órájára Tóth fregatthadnagy. – Várunk még?

–Nem, indulunk haza. Add meg az irányt és a süllyedés helyét. Akkora itt a forgalom, mindjárt itt lesznek a taljánok, tanácsosabb, ha angolosan távozunk... Este már Durazzo előtt hajóztak. Másnap befutottak a Cattarói-öbölbe. A hajólajstromból megtudták, hogy az elsüllyesztett gőzös űrtartalma 2238 BRT volt. A hazatérés után derült ki, hogy a robbanás hatására a tengeralattjáró is javításra szorul. Öt napon át a cattarói új úszódokkban állt, ezután megtartották a próbajáratokat. Első bevetésére a javítás után csak június 21-én indult el. Az Otrantói-szoros volt a cél, ahova 22-én érkezett meg. Azért ilyen sokára, mert két halászgőzösökből álló őrláncon kellett áthatolnia. A zár szélességét a halászgőzös-őrláncok beállításával azért nyújtották a lehető legnagyobbra, hogy a tengeralattjárókat a szorostól minél távolabb a víz alá kényszerítsék, a legénység mielőbb fogyassza el a levegőt, a motorok pedig minél rövidebb idő alatt merítsék ki az akkumulátorokat. A szoroson tehát nem lehetett könnyen és gyorsan átcsúszni. A manőver rendkívül nagy fizikai és idegi megpróbáltatással járt, és előfordult, hogy a kényszerítő körülmények a naszádot jóval hosszabb ideig tartották a víz alatt, mint eredetileg tervezték. Az U 15 1916. június 23-án a Valona és Santa Maria di Leuca-fok és a Brindisi és Korfu közötti képzeletbeli összekötővonal kereszteződésében, az Otranto-foktól 18 mérföldre egy hatalmas olasz segédcirkálóval találkozott, amelyet a francia Fourche romboló kísért. Az olasz segédcirkáló neve Citta di Messina (3495 BRT), és fedélzetén az Albániában harcoló olasz csapatok megerősítésére 2800 olasz katonát szállított. Fähndrich ragyogó helyen állt lesben. A csapatszállító segédcirkáló – mint mondta – "békaperspektívából”, ahogyan a periszkópon át látni lehetett, nagyobbnak tűnt, mint a János-hegy. Minden ember az ütközetálláson. A naszádban – ha lett volna – még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A gépek és a torpedók mellett álló férfiak tudták, hogy a kiszemelt áldozatot egy romboló is kíséri, vagyis a cirkáló nem magányosan utazik Valona felé. És ha egy romboló rátapad a búvárnaszádra, az keserves és fölöttébb bizonytalan perceket okozhat. –Bal torpedó kész? –...torpedó kész! –Bal torpedót indíts! Merülés 45 méterre! Idő? –8 óra 38 perc – válaszolta Tóth. A parancsnok néhány másodpercig figyelte a torpedó fehér buborékcsíkját, amely pontosan a hajó közepének tartott, aztán a naszád merülni kezdett, és már csak a kék tengert látta. A kis tengeralattjárót rövidesen hatalmas robbanás rázta meg. Az ilyenkor esedékes hurrá! először a fiúk torkán akadt, de miután semmi

különös nem történt, az öröm és a megkönnyebbülés mégiscsak előcsalta a felszabadult hurrá!-kat. Közben hallották a kazánok robbanását is, amelynek hangja a torpedó robbanásának hangjától merőben különbözött. –Ez még az előzőnél is nagyobb volt! – nevetett a parancsnok. És ekkor elszabadult a pokol! A Fourche nevet viselő romboló úgy rontott az U 15-re – amely már igyekezett minél mélyebbre merülni –, mint egy fúria. Később Ricsóváry fregatthadnagy a tiszti szalonban így emlékezett vissza erre: "Két órán át szünet nélkül bombáztak fentről. A robbanások oly hevesek voltak, hogy a villany egymás után négyszer kialudt, és ilyenkor a vadul dülöngélő kis búvárhajó teljes sötétségbe borult. A víznyomás úgy dobált bennünket, mint a leghevesebb vihar. Az ingásmérő egy alkalommal már 48 fokot mutatott, tudom, én figyeltem. Úgy éreztem, mintha egy óriási üllőn ülnék, amelyre minduntalan teljes erővel lecsap egy rettenetes gőzkalapács. A bombák víztölcsérei a visszazuhanásukkor olyan zajt csaptak, mintha vagonszámra kavicsokat zúdítottak volna egy vaslemezre. Az egyes robbanások között kísérteties, halálos csend uralkodott, még a motorok halk duruzsolását sem lehetett hallani. Nem hittük, hogy megússzuk ezt az ördögi táncot...” De megúszták. Sőt, még arra is maradt erejük, hogy amikor közel két óra múltán minden elcsendesedett, a búvárnaszád kidugja periszkópját, és körülnézzen a süllyedés helyén. A fiúk a naszád mélyén, eltikkadva és megkönnyebbülve, nem akartak hinni a fülüknek. –Mindkét torpedó kész? –Mi a fenét akarhat még a parancsnok úr? – nézett Ricsóváryra az egyik matróz, aki az U 15-ön újonc volt. –Azzal maga ne törődjön. A torpedókezelők beállították a jobb oldali torpedót. –Jobb oldali torpedó kész! A naszád ekkor Fähndrich sorhajóhadnagy parancsára periszkópmélységre emelkedett. Amint a periszkóp megjelent a felszínen, a Fourche francia romboló, amely a süllyedés helyén tartózkodott és a katonákat halászta ki a vízből, azonnal a tengeralattjáró felé fordult és teljes gőzzel megindult feléje, hogy eltapossa. Fähndrichnek azonban helyén volt a szíve, és az U 15 éppen jó irányban állt. –Jobb torpedót indíts! Fähndrich feszülten figyelte a fehér buborékcsíkokat és a rombolót. A Fourche pontosan belerohant a torpedóba! Hatalmas robbanás, égig érő vízoszlop, gőzfelhő, aztán a romboló legénysége fölött összecsapódott a tenger. A már kimentett katonák újból a vízbe röpültek. –Pontosan tíz órakor lanszíroztuk a másodikat – jelentette Tóth fregatthadnagy.

Őt már csak néhány hét választotta el a sorhajóhadnagyi előléptetéstől, és attól, hogy megkapja egy búvárhajó parancsnokságát. Fähndrich először csak tizenhat perc múlva lesett ki. A romboló helyén mentőcsónakot ringatott a tenger, körülötte a vízben úszók százai. Olasz gyalogosok és francia tengerészek. –Oda nézzetek, Pista! – intette magához a második tisztet a parancsnok. – Egyetlen vacak kis ladikjuk maradt. És sehol a közelben ellenség. Nos? Tóth fregatthadnagy leemelte tányérsapkáját, gondosan megvakargatta a feje búbját, aztán ránézett a parancsnokára. –Van még egy teljesen fölösleges mentőcsónak ezen az istenverte kasztnin... –Ricsóváry, felemelkedünk, készítsétek elő a menőcsónakot és a mentőöveket! A nagy sivítással betóduló sűrített levegő kipréselte a merülőtartályokból a vizet, és a naszád felemelkedett. –Horizontális kormánylapátokat vízszintbe! Mentőfelszerelést a fedélzetre! Felvágódott a torony fedele, és a parancsnok után a második tiszt is kiugrott a fedélzetre, amelyről a sós tengervíz éppen csak lefolyt. Mögöttük a többiek hozták a mentőgyűrűket. Ketten hátra, a kis mentőcsónakhoz siettek. –Hogyan számolsz majd el vele? – nevetett Tóth fregatthadnagy a parancsnokra, aki csak legyintett rá. –Lökjétek már közéjük a csónakot, hajigáljatok ki mindent, amiben megkapaszkodhatnak. Ezek már csak hajótöröttek. –Szegény gyalogbékák – dünnyögte a második tiszt és intézkedett, hogy a mentőeszközök a vízben kapálódzók közelébe kerüljenek. A naszád csaknem közöttük mozgott. –Igyekezzetek, fiúk, már biztosan közeledik valamiféle mentőexpedíció, aztán még mi is ráfizetünk! – bíztatta embereit a parancsnok és leszólt a torony nyílásán. –Ricsóváry, tartaléktorpedókat előkészíteni, utána fordulás és irány haza! Az U 15 éppen időben fordult, mert már látták a közeledő füstcsíkokat: egy Casque-típusú francia romboló nagy sebességgel közeledett feléjük. Alig volt 2000 méterre, amikor a búvárhajó eltűnt a víz színéről. Még hallották a gyorstüzelők ugatását, aztán csend lett. Az emberek a kitüntetésekre, az ünneplésre, a pihenésre és egy kis szabadságra gondoltak; ez utóbbi korántsem volt olyan bizonyos, mint a medália. Másnap estére érkeztek vissza támaszpontjukra. Az árbocra húzott jelzőlobogók büszkén hirdették az eredményt: a csapatszállító segédcirkáló és egy romboló elsüllyesztését. Fähndrichnek – és az U 15-nek – ez volt az első elsüllyesztett hadihajója. Október közepén Fähndrich szabadságra utazott, helyét – immár másodszor –

Rzemenowsky sorhajóhadnagy vette át. Október 26-án, 16 óra 30 perckor egy feléje tartó, hasas, nagy tehergőzöst pillantott meg, amely láthatóan Korfuból jött és nyugat-délnyugatnak hajózott. Egy Indomito-típusú romboló oltalmazta. A parancsnok egy ideig töprengett, melyiket támadja meg, mert olyan bravúrra, mint Fähndrich, aki egymás után a gőzöst és a rombolót is megtorpedózta – és ez az egész flottában nagy szenzációt keltett –, nem mert vállalkozni. Végül is a szállítóhajót pécézte ki, és naszádjával lanszírozó helyzetbe manőverezett. Fél óra múlva kifutott a bal oldali vetőcsőből a torpedó. A parancsnok órával a kezében várta a robbanást... negyven... ötven... hatvan másodperc, már célba kellett érnie... hatvanöt... hetven! Megvan! A robbanás nem volt túl erős, de mégis robbanás volt. –Gyerünk le 50 méterre! – vezényelt a parancsnok. – Tartalék torpedót előkészíteni! Ricsóváry máris intézkedett, Tóth a merülést ellenőrizte, amikor a robbanás után két perccel a vízbe vágódott az első vízibomba, amelyet percenként még négy követett. A beállításuktól függő mélységben robbanó bombák hevesen rázták, rángatták a naszádot, amely úgy ingott, billegett jobbra-balra, mintha valami papírcsónak lett volna. Egy lámpa eltörött, aztán sötét lett. –Tartalék áramot! Azonnal keressék meg a hibát! – intézkedett a második tiszt. A naszádban ismét kigyulladt néhány villanykörte, az emberek kimozdultak dermedt némaságukból. –Leértünk az 50 méterre! – jelentette parancsnokának Tóth. De ezt már mindenki érezte. A vízibombák robbanásai elmaradtak, helyettük a csaknem ugyanolyan félelmesen hangzó pattogás aggasztotta a hajó legénységét. A nagy mélységben a víz nyomása olyan erős már, hogy a naszád köpenye a nyomásnak nehezen áll ellen, a szegecsek helyenként elpattannak, a bádoglemezek benyomódnak. Ha az alakváltozás csupán tizedmilliméternyi, a naszád belsejében a "fémlemezek sírása” úgy hallatszik, mintha a külső hajófal beszakadt volna és már jön is a vég... Senki sem szólt egy szót sem, de mindenki görcsösen markolt valami keze ügyébe eső tárgyat, feszülten arra várakozva, hogy az ellenség megunja a keresést és továbbáll. Az egyik gépkezelőn és a kormányoson kívül senkinek sem akadt dolga. Az amerikai Sims tengernagy szerint a teljes tehetetlenség tudata és az az érzés, hogy az ember ki van szolgáltatva a sorsnak, a legirtózatosabb idegfeszültséget váltja ki az acélkoporsóba zárt tengerészekből. Vízibombatámadás után a búvárhajók legénysége néha hetekig tartó kezelésre szorul... –Komisz egy találmány ez a vízibomba – dünnyögte egy idő múltán Tóth fregatthadnagy. – Szerencsére még csak kevés van belőle, és úgy látszik, a

taljánnak is elfogyott a készlete – próbált mosolyogni, de nem sok sikerrel. Húsz perc múlva periszkópmélységre emelkedtek. –Ég a gőzös. És orral előre lassan süllyed – tájékoztatta a két tisztet a parancsnok. A gőzös felől közben nagy robbanások hallatszottak, a lángok közül különféle tárgyak repültek a levegőbe, majd pörögve csapódtak az erősen hullámzó tengerbe. A gőzös mellett lavírozó romboló ügyet sem vetett a tengeralattjáróra. Árbocán a vöröskeresztes lobogóval teljes biztonságban érezte magát, és a hajótörötteket halászta ki a vízből. Rzemenowsky sorhajóhadnagy parancsot adott a hazatérésre. Otthon tudták meg, hogy az elsüllyesztett gőzös az olasz Polcevera volt, és lőszert szállított. Az olasz jelentésből az is kitűnt, hogy ennél a támadásnál egyetlen ember sem vesztette életét. A rombolónak sikerült mindenkit kimentenie, hiszen az U 15 a "genfi lobogót” tiszteletben tartotta. Fähndrich közben visszatért szabadságáról, és ismét átvette az U 15 parancsnokságát. Naszádjával mindössze háromszor futott ki, rövid utakra, illetve a cirkálás két alkalommal műszaki hiba miatt sikerült kurtára. December 11-én Fähndrich elbúcsúzott az U 15-től, mert a készülőben lévő U 30 parancsnoki posztjára szemelték ki. Fähndrichnek sikerült kijárnia, hogy régi, jól bevált két tisztjét is magával vihesse, sőt az U 30 Bakay Gyula fregatthadnagy személyében még negyedik tisztet is kapott, hogy jól beletanuljon a mesterségbe. Tóth István, aki közben sorhajóhadnaggyá lépett elő, tavaszig az U 15-ön maradt, Ricsóváry helyére Csicsery László sorhajóhadnagy került. Most vessünk egy rövid pillantást az U 17-re, amelynek 1915. december 9-e óta Zdenko Hudeček sorhajóhadnagy a parancsnoka. 1915. december 30-tól az U 17-nek is a Cattaróban volt a bázisa. Első hajóját, egy vitorlást, amelynek sem lobogója, sem neve nem volt – miután személyzete egy csónakon kievezett az albán partra –, 1916. január 1-én ágyútűzzel süllyesztette el. Közben az U 17-et egy romboló támadta meg, mire az – a vitorlás már addigra elmerült – igyekezett mielőbb eltűnni a színhelyről. Januárban és februárban (ez mint többször említettük, a szerb hadsereg evakuálásának időszaka) az albán partok közelében járőrözött. Többször került lanszírozó helyzetbe, de a torpedó közeledését mindannyiszor észrevették. Egy ízben a célba vett csapatszállító gőzös kitért a torpedó útjából, a kísérő rombolók egyike pedig vadul rávetette magát a lélekszakadva menekülő, víz alá bukó tengeralattjáróra, hogy rárohanva eltapossa, vagy ha ez nem sikerül, vízibombáival lapítsa be, szakítsa át a merülőtartályokat. Másszor közeledő gőzöst akart megállítani oly módon, hogy eléje lőtt a gyorstüzelő ágyújából (természetesen felemelkedve). A gőzös azonban nem állt meg, hanem a tatra helyezett ágyújával viszonozta a tüzet, s rövid idő alatt belőtte magát az U 17-re. Így számára ismét csak a menekülés

maradt hátra, annál is inkább, mivel közben egy romboló is megjelent, amely a gőzössel együtt hosszú ideig kereste a tengeralattjárót. Az antant 1915 végére, 1916 elejére már minden kereskedelmi gőzöst ágyúval szerelt föl, és ez a tengeralattjárók számára a kímélő taktikát lehetetlenné tette. 1916. február 23-án az U 17 Durazzo előtt meg akart támadni egy gőzöst, de észrevették, s a hajóról tüzet nyitottak rá. Aznap délután három Indomito-típusú romboló támadta meg. E cirkálások közben találkozott az U 16-tal és néhány nappal később az U 6-tal is. Más alkalommal egy nagy méretű német s több francia búvárnaszádot láttak. Közben a naszád pörgettyűs tájolója elromlott, ezért vissza kellett térniük a bázisukra. A parancsnok erélyesen követelte, hogy hajójába végre építsenek be egy korszerű mágneses kompaszt. Kérése meghallgatásra talált, s az U 17 március 14-ig a javítóműhelyben pihent. A javítás utáni első útján, március 15-én, az olasz partok közelében érte az első légitámadás. A ledobott bombák melléje hullottak, Hudeček sorhajóhadnagy mégis 30 méteres mélységbe vitte naszádját, mivel a repülők a tiszta vízben 10– 15 m mélyre is leláttak, s észrevették az ilyen mélységben haladó tengeralattjárót. Március 16-án futott be Brindisibe a König Albert kórházhajó. Ez a 10484 BRT-s gőzös az Északnémet Lloyd társaság tulajdonában volt, de az olasz kormányzat lefoglalta és a szerb hadsereg behajózásánál felhasználta. 1916. január 20-án az Albánia előtt őrködő U 11 két eléje irányított lövéssel megállította, hogy ellenőrizze. Az U 11 parancsnoka – Robert von Teufl sorhajóhadnagy – a második tisztjét, Hermann Rigele fregatthadnagyot két altiszttel a gőzösre küldte át; a tiszt átvette a gőzös parancsnokságát és bevezette az öbölben. A gőzösön a kapitányon kívül 6 tiszt, 182 személy a különböző kereskedelmi tengerészetektől, 7 orvos, 84 ápolónő és 865 sebesült, gyermek és asszony tartózkodott. Közülük 244 volt a katona, a többi polgári személy (nő és gyermek). Másnap a hajót átvizsgálása után az osztrák–magyar hatóságok még az esti órákban útjára engedték, s az később bejutott Marseille-be. Az U 17 következő, április 5-én kezdődő útja is az olasz partokhoz vezetett; ott megtámadott egy kísérettel haladó gőzöst, amely egy vitorlást vontatott. Amikor az 1400 m távolságon lévő tengeralattjárót felfedezték, a gőzös elengedte a vitorlás vontatóköteleit és hanyatt-homlok menekült Brindisi felé, a torpedónaszádok pedig rávetették magukat az U 17-re. Később még egy cirkáló is csatlakozott a kereséshez, de Hudeček sorhajóhadnagynak sikerült elrejtőznie. Két nap múlva indult haza, ahol egy hétig dokkban állt, majd próbajáratokat tartottak. Végül is május 22-én indulhatott először bevetésre, a Jón-tengerre. Legközelebb június 10. és 14. között cirkált az Otrantói-szorosban. Ezen az útján az U 17 és az Orfeo nevű olasz torpedónaszád két ízben megütközött

egymással. Az U 17 torpedója elsiklott a torpedónaszád alatt, s az Orfeo vízibombái sem tettek kárt a 45 méteres mélységbe lemerült tengeralattjáróban. Hazatérve a naszádot alaposan átvizsgálták, s legközelebb csak július 7-én futott ki bevetésre. Másnap a Novara cirkáló egyik akcióját fedezte, majd az Otrantóiszorosban járőrözött. Közben gyorsmerüléssel kétszer is el kellett tűnnie a felszínről, mert az égbolton ellenséges bombázó repülőgép jelent meg. A légi tevékenység az ellenség részéről mind gyakoribbá vált, és ez rendkívül megnehezítette a tengeralattjárók műveleteit, a meglepő és váratlan feltűnést is beleértve. A búvárnaszád július 10-én, reggel 6 órakor Saseno előtt ismét csak gyorsmerüléssel tudott elrejtőzni egy repülőgép elől. Ugyanezen a napon, 15 órakor, 20 mérföldre Otrantótól északkeletre két Indomito-típusú romboló közeledett az U 17 felé. Hudeček sorhajóhadnagy mindent előkészített a támadásra. 15 óra 19 perckor az egyik romboló – később megtudta, hogy az olasz Impetuoso – már csak 500 méterre volt a tengeralattjárótól. Ekkor Hudeček kilőtte egyik torpedóját, s azonnal 25 méteres mélységbe igyekezett. A torpedó futásának útját már nem figyelhette meg, hiszen a biztonság fontosabbnak tűnt: ha talál, a robbanást úgyis meghallják. A másodpercmutató szorgalmasan mérte az időt, s a 23. másodpercben bekövetkezett a robbanás, amelyet rögtön a jellegzetes hangú kazánrobbanás kísért. A búvárnaszád belsejében felharsant a háromszoros hurrá! Az ismeretlen nemzetiségű kis vitorlást nem számítva, ez volt az U 17 első jelentős sikere, mindenképpen az első torpedóval elsüllyesztett hajója. Méghozzá hadihajó, ami másként nyom a latban, mint valami lomha gőzös. Amikor 15 óra 31 perckor fel akart emelkedni, a parancsnok egy bomba robbanását hallotta, így visszatért a 20 méteres mélybe. Néhány perces várakozás után Hudeček sorhajóhadnagy már nem bírta tovább türtőztetni magát, és kitekintett. A romboló minden kétséget kizáróan elsüllyedt. A süllyedés helyétől néhány száz méterre, a hajók elsüllyedését mindenkor kísérő, felszínen hányódó tárgyak között 15–20 ember vergődött. Közben a süllyedés helyére egy másik romboló, az Insidioso, és egy PN-típusú torpedónaszád érkezett. A torpedónaszád megállt, hogy felvegye a vízben vergődőket, a romboló pedig a tengeralattjáró felé rohant. Hudeček elhatározta, hogy hazatér. Este ismét gyorsmerüléssel kellett eltűnniük egy repülőgép elől, amely szinte lerohanta az U 17-et. Az U 5 tengeralattjáró 1915 végén, 1916 elején nagyjavításon esett át. Ennek során egy új, több mint egytonnás tömegű fenéksúlyt, pörgettyűs tájolót, rádiófelszerelést, szellőző berendezést kapott. Átépítették a tornyát, és még egy periszkópot szereltek rá, amelyet a régivel együtt a központból lehetett kezelni, és egészen a padlóig lehetett leengedni. A periszkóp tehát nem nyúlt a torony fölé, ami azért volt fontos, hogy az esetleges eltaposásnál ne sérüljön meg. 1916.

március 16-án érkezett a Cattarói-öbölbe. Április 3-án testvérhajójával, az U 6-tal együtt a Novara cirkáló akcióját fedezte, majd legközelebb április 24-én indult őrjáratra az Otrantói-szorosba. 26-án, amikor egy gőzöst az eléje küldött lövésekkel meg akart állítani, az egyszerre négy ágyúból zúdított váratlan tüzet rá. Sikerült idejében lemerülnie, ugyanúgy másnap is, amikor rombolók, torpedónaszádok és cirkálók támadták. Ezután hazatért. 1916. május 17. és 23. között az U 5 ismét az Otrantói-szorosban próbálta akadályozni az ellenséges hajóforgalmat. Többször vett üldözőbe gőzhajókat, ám azok a lassú búvárnaszádot mindig lerázták magukról. Közben az idő is viharossá vált, olyannyira, hogy a hullámok a kis naszádot 20 méteres mélységben is dobálták, rázták. Másnap a déli órákban az elektromos vezetékek rövidzárlatot kaptak, minden segédgép és villannyal mozgatott szerkezet leállt, a hajó mozdulatlanná vált. Másfél órai munkával rendbe hozták, és másnap hazatértek. A következő, június 6-i kifutása után az U 5 – ez ideig a Leon Gambetta, a Nereide elsüllyesztésével és a Kefalonia elzsákmányolásával büszkélkedhetett – újabb tettel iratkozott fel a cs. és kir. tengeralattjárók eredménylistájára. Délután 5 órakor hagyta el Gjenovicot, és az Otrantói-szorosba igyekezett. Másnap Durazzótól mintegy 30 mérföldnyire, még virradat előtt, négy, feléje száguldó Bisson-típusú francia romboló elől gyorsmerüléssel kellett eltűnnie. Schlosser sorhajóhadnagynak délután egy Indomito-típusú olasz rombolót sikerült becserkésznie, de a 350 méterről lanszírozott torpedó nem talált. A következő reggelen mindez egy gőzössel megismétlődött, a torpedó egyszerűen elkanyarodott. Az U 5-nek ezúttal nem kellett a mélybe menekülnie a vízibombák elől: sem a cikcakkban haladó gőzös, sem kísérő rombolója nem vette észre a kilőtt torpedót. Június 8-án este 20 óra 40 perckor két nagy, kétkéményes gőzös tűnt fel, nyolc romboló kíséretében. Valona felől délnyugati irányban haladtak. Schlosser sorhajóhadnagy jól választotta meg a pozícióját, a hajók szinte karjaiba futottak, és 20 óra 54 perckor mindkét torpedót kiengedte. A célba vett gőzös 1200 méterre volt. Az első robbanás egy perc és tíz másodperc után hallatszott, majd három perc múlva a második; ez már a kazánrobbanást jelezte. Amikor Schlosser 21 óra 2 perckor periszkópmélységre emelkedett és kilesett, az egyik gőzös helyén óriási kavarodást látott, a másik gőzös a közelben állt. A nyolc romboló jelenléte miatt a parancsnok hosszasan nem szemlélődhetett, és amint az első rá irányított géppuska-sorozat elcsattant, iparkodott le a biztonságot nyújtó 30 méteres mélységbe. Másnap délelőtt Sasenótól 15 mérföldre északnyugati irányban a felszínen

hajózva az őrszem 900 m távolságban egy periszkópot látott a víz fölé nyúlni, majd rögtön utána fehér buborékcsíkot húzó két torpedót. A parancsnok azonnal maximális erőt vezényelt, és egy gyors kormánymozdulattal megpróbált kitérni. Az első torpedót sikerült elkerülnie, de a másodikat már nem. A naszádban mindenki erős ütést érzett, aztán az egyik motor felgyorsult. Az emberek riadtan várták a robbanást. De nem robbant semmi, hanem a naszád másik oldalán a vízből egy torpedó ugrott ki, aztán elmerült, majd ismét kiugrott s továbbhaladva végképp eltűnt az emberek szeme elől. Közben a parancsnok tüzet vezényelt. A gyorstüzelő ágyú tüzét a második tiszt irányította, bár mint később kiderült, kevés eredménnyel. Schlosser sorhajóhadnagy ugyanis elhatározta, hogy elbújik a kíváncsi tengeralattjáró elől, hogy aztán azt lerázva felemelkedhessen és nyugodtan megvizsgálhassák, hogy a fel nem robbant torpedó milyen kárt okozott. Az átvizsgálásra nem kellett sokáig várni, mert a merülési parancs kiadása után rögtön jelentették a parancsnoknak, hogy a naszád nem képes lemerülni, a horizontális kormánylapátokkal valami történt. Az egyik hajócsavar és a merülésre szolgáló vízszintes kormánylapátok megsérültek. Az U 5 kénytelen volt a felszínen folytatni útját, mégpedig sürgősen hazafelé. A legnyomasztóbb az volt, hogy a periszkóp állandóan a nyomukban járt, a gyorstüzelő ágyú legénységének résen kellett lennie, hogy mindannyiszor, valahányszor a periszkóp felszínre tör, nyomban tűzzel árasszák el, nehogy az ellenséges búvárnaszád parancsnokának legyen ideje bemérni az U 5-öt, s újabb torpedót küldeni rá. Mihelyt a rádió hatósugara engedte, az U 5 azonnal érintkezésbe lépett Kumborral és sürgősen légi támogatást kért. Ugyanekkor a Huszár romboló is kifutott, hogy elűzze a kellemetlen, felettébb szívós kíséretet. Az U 5 és a Huszár 11 óra 16-kor találkozott, nemsokára két saját tengerészeti vízi repülőgép is megjelent az égen, és az ellenséges tengeralattjáró visszavonult. 11 óra 40-kor még további öt torpedónaszád csatlakozott a Huszárhoz. Így érkeztek meg 12 óra 50 perckor a Cattarói-öböl bejáratához. Csak amikor a búvárnaszád már a dokkban állt, akkor tudták pontosan felmérni a sérüléseket. Az egyik hajócsavar egy szárnya letört, és a kormánylapát összegörbült. A hírügynökségek hamarosan közölték, hogy az U 5 által elsüllyesztett hajó az olasz Principe Umberto segédcirkáló volt, fedélzetén 50 tiszttel és 1700 katonával. Közülük csak néhányat sikerült kimenteni a vízből, mert a 7929 BRT-s gőzöst percek alatt elnyelte a tenger. Időzzünk még egy keveset az U 5-nél, amely 1916-ban még háromszor futott ki, egyszer az Otrantói-szorosba, kétszer Antivari elé, majd augusztus 22-én elindult Polába, hogy a régi, zajos, elavult benzinmotorjait ott cseréljék ki korszerű

dízelekre. Ez utóbbiak 3000 mérföldes menettartamot biztosítottak. A kiegészítő merülőtartályok beépítésével a merülési idejét igyekeztek csökkenteni és tervbe vették, hogy régi gyorstüzelőjét egy 7,5 cm-es, 30 űrméret-hosszúságú ágyúval cserélik ki; új rádióantennák beépítését és még számtalan korszerűsítést terveztek, és végre is hajtottak rajta. Az U 5 e munkálatok miatt több mint nyolc hónapon át nem vett részt a hadműveletekben. A merülési próbáit 41 méteren 1917. május 5-én hajtották végre. A próbák jól sikerültek, és a hajó néhány rövidebb próbajárat után május 16-án támadási gyakorlatokra indult a Fasana-csatornába. A kiszemelt hajó a Kvarner polgári gőzös volt, amelyre robbanótöltet nélkül, gyakorló torpedót kellett volna kilőnie. Az U 5 fedélzetén négy tiszt és 19 főnyi legénység tartózkodott. 11 óra 25 perckor, 9,5 méteres mélységben a naszád bal hátsó oldalán erős robbanás történt. A víz hatalmas erővel, több helyen betört és elárasztotta a villanymotorokat. Schlosser sorhajóhadnagy azonnal kiadta a parancsot a felemelkedésre, minden ballaszttartályból kinyomatta a vizet, bekapcsoltatta a fenékszivattyúkat. A naszád felemelkedett, rövid ideig fent is maradt, majd lassan süllyedni kezdett. Egy perc múlva rövidzárlat keletkezett, a bal oldali villanymotort teljesen ellepte a víz. Schlosser kiadta a parancsot a hajó elhagyására. És most átadjuk a szót Muray-Printz Otmárnak, a naszád akkori második tisztjének, aki az esetet később így adta elő: "Óriási robbanás rázta meg a hajót. Hátulról víz ömlött be a naszádba. A levegőállomásra rohantam, hogy a sűrített levegővel kifúvassam a vízballasztot. 72 légpalackunk volt, kezemet a sok erősen becsavart szelep felsebezte. (Ezek a tartalék légpalackok voltak arra az esetre, ha az elektromos berendezés felmondja a szolgálatot, mint a jelen esetben is történt.) A hajó lassan emelkedni kezdett. A parancsnok már a toronyban volt és elrendelte, hogy tömítsük a léket. Hamarosan láttuk, hogy ez lehetetlen. Visszakiáltottam, hogy a dolog nem megy. A parancsnok nem hallotta meg, ezért felkúsztam hozzá és majd megállt a szívverésem, mert a naszád ismét süllyedt, a torony csapóajtaja már csak öt centiméternyire állt ki a vízből. És lent a hajóban még tizenkét ember tartózkodott, a többiek a torony csapóajtaján át már kiugráltak. A fiúk egymás után jöttek és vetették magukat a vízbe. Sorra segítettem nekik, mialatt a hajó fara egyre mélyebbre süllyedt. Már a vízben álltam, bekiáltottam a toronyléken, van-e még odalent valaki? Nem kaptam választ. A hajó egészen megdőlt, a víz átcsapott a torony tetején. Lábam alól kisiklott a hajó, úszni kezdtem és éreztem, hogy valaki mozog alattam. Lebuktam, megkerestem a fuldoklót, felhoztam és beemeltük a mentőcsónakba. Csak később vettük észre, hogy egy zászlósunk és öt emberünk hiányzik...” A búvárok nyomban a süllyedés helyére siettek és kopogtatással igyekeztek

felvenni a kapcsolatot a bennrekedtekkel. A naszádot nem tudták azonnal kiemelni, mert testére még nem szerelték fel azokat a füleket, amelyekbe az emelőberendezés horgát bele lehet kapcsolni, és amelyek segítségével a naszádot a felszínre lehet húzni. A súlyos acélfüleket azért nem szerelték még vissza, hogy a próbajáratoknál minden súlytöbbletet elkerüljenek. Az U 5-öt végül is csak június 23-án emelték ki, mert olyan mélyen süllyedt bele az iszapba, hogy a búvárok csak június 19-én voltak képesek a naszád alatt az emelőkötél számára csatornát ásni. Amikor kiemelték, a hat halottat a naszád orrában találták meg. Ezen a helyen levegőbuborék képződött. Oda menekültek, és ott érte őket utol a fojtogató halál. A nyomokból látszott, hogy a torpedóvetőcsövön keresztül akartak menekülni. Haláltusájukban a fedőlemez vastag acélkarját teljesen elgörbítették, mégsem sikerült kinyitniuk... Heinrich Märzendorfer tengerészzászlóst és a legénység öt tagját – Benczur István torpedómestert, Brandicz László torpedóoktatót, Josef Callasch negyedmestert, Dangl János elektromestert és Ouczikus Iván torpedóoktatót – a polai tengerészeti temetőben helyezték örök nyugovóra. Az U 5 – bár az Arzenálban kijavították és 1918. augusztus 27-én ismét szolgálatba állították – többé nem vett részt a hadműveletekben. Iskolahajó lett belőle, s a háború végéig Brioniban állomásozott. Legénységét a parancsnokkal együtt 1917. július 15-én az U 47-re vezényelték át. Az U 16 javítás után 1916. július 15-én indult cirkálásra, de a motorja többször leállt, s hamarosan visszatért. Augusztus 1-jén próbajáratra, 13-án bevetésre indult az Otrantói-szorosba. Itt megtámadott egy francia rombolót, ám sikertelenül, és utána csak a 40 méteres mélységben érezhette biztonságban magát. Amikor háromnegyed óra múlva Zopa sorhajóhadnagy kilesett, a romboló még mindig ugyanott körözött, ahol megtámadták. Parancsnokának fantasztikus türelme és jó idegei lehettek. Az U 16 odébbállt. Sok halászgőzössel találkozott, de 19-én reggel befutott a támaszpontjára. Kilenc nap múlva Albánia elé indult és a Laghi-fok–Brindisi vonalon őrködött. A rossz időjárás, az erős hullámzás igen megkeserítette a szolgálatot. A kompasszal is baj volt, ezért szeptember 3-án hazatért, ahol dokkba került. Október 9-én indult újból bevetésre Albánia elé. A kompasz ismét felmondta a szolgálatot, vissza kellett térniük. Október 11-én értek az öböl elé, a búvárnaszádot odáig a Turul romboló kísérte. Délelőtt 10 órakor kötöttek ki a gjenovici bázison. A pörgettyűs tájolót gyorsan kicserélték, és este 8 órakor már ismét útra keltek, hogy folytassák az albán vizek megfigyelését. Az U 16 erről az útról többé nem tért vissza. Hogy mi történt vele, arra csak 1918 nyarán derült fény, mégpedig a parancsnok 1918. június 18-án, Linzben kelt hivatalos jelentéséből, miután a Vöröskereszt

fogolycsere-akciója keretében hazatért. A jelentés szerint az U 16 október 17-én hajnali 3 óra körül az albán vizeken cirkált, amikor a parancsnoknak jelentették, hogy egy gőzös közeledik. (Utólag kiderült, hogy a Bormida.) Strade Bianchi magasságában jártak. Amikor a parancsnok felment a toronyba, látta, hogy a nagy gőzös előtt egy romboló (a Nembo) is közelít feléjük. Az U 16 a közeledő hajókkal párhuzamos irányba fordult. 3 óra 48 perckor lemerült. A parancsnok úgy tervezte, hogy két torpedó indításával mindkét hajót megtámadja. A hold időnként előbukkant a felhők mögül, ezért az U 16 a part felől indult támadásra. Hogy jobban lásson, illetve, hogy a periszkópon keresztül tökéletesebben áttekinthesse a helyzetet, a szokásos 12 méteres periszkópmélységből fel akart emelkedni 9 és fél méterre. A kormányosmester, aki a mélységkormányt kezelte, valószínűleg kimerültsége miatt, a parancsot nem hajtotta végre pontosan, és ezért Zopa a két ellenséges hajót csak futólag tudta szemügyre venni. Úgy látta, hogy a gőzös helyzete kedvezőtlen a torpedótámadáshoz, a rombolóé viszont kedvező volt, ezért az utóbbira támadott (később tudták meg, hogy az a Nembo nevet viselte). A lemerülés után tíz perccel futott ki a vetőcsőből az első torpedó. Rögtön utána a tengeralattjáró még egy kis fordulatot hajtott végre, hogy ha szükséges, a második torpedót elindítsa a rombolóra, mivel a parancsnok a gőzös megtámadásáról már előzőleg lemondott. Erre azonban nem volt szükség, mert az első torpedó célba talált. Zopa ezután nem merült mélyebbre, s periszkópjával a gőzöst kereste. Meg is találta, jó irányban volt, és a második torpedót is útjára indította, amely szintén talált. Ám ugyanebben a pillanatban az U 16-ot hatalmasan megtaszította valami. Mint később világossá vált, Zopa sorhajóhadnagy a két hajót valahogy eltévesztette. Ugyanis másodszorra is a Nembo rombolóra lőtte ki torpedóját, amely akkor még valószínűleg sértetlen lehetett vagy csak kevés kár keletkezett benne, mert teljes erővel tüzelve a tengeralattjáró felé rohant, hogy eltapossa. Miután az U 16 nem menekült azonnal a mélybe, a romboló lövedékei vagy vízibombái eltalálták az U 16-ot, mégpedig akkor, amikor már a torpedó is benne volt a rombolóban és felrobbantotta azt. Így következett be a tengeri csatákban addig példa nélkül álló eset, hogy a Nembónak a torpedótalálat pillanatában kivetett utolsó vízibombája feltépte a tengeralattjáró testét, amelybe vastag sugárban tört be a víz, s végül is elsüllyesztették egymást. A tengeralattjáró azonnal lesüllyedt 16 méteres mélységbe. Meixner Pál fregatthadnagy, a naszád második tisztje parancs nélkül is tüstént bekapcsolta a szivattyúkat, és a naszád emelkedni kezdett. A parancsnok előresietett és a második tiszttel megvizsgálta a léket. Megállapították, hogy a naszádot nem lehet

megmenteni. Elöl, bal oldalt, a merülési kormány magasságában hatalmas lék tátongott, amelyen ömlött be a víz. Ezenkívül a periszkóp, az elülső merülőtartály és még néhány műszer is megsérült. A parancsnok ekkor utasította a harmadik tisztet, hogy a titkos és bizalmas iratokat, a naplót és a jelzőkönyvet semmisítse meg. Ezeket a tiszt a tengerbe hajította. Az U 16 ugyan még a felszínen tartotta magát, de sietniük kellett. Zopa sorhajóhadnagy gyorsan eligazította az összehívott legénységet, hogyan viselkedjenek, ha fogságba esnek – ez utóbbi nagyon valószínűnek látszott –, majd a búvárnaszádot ért találat után négy perccel kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A legénység ezután – írja Zopa sorhajóhadnagy – háromszoros hurrával búcsúzott hajójától, és éltette uralkodóját, majd egymás után a vízbe vetették magukat. A tisztek kitartásra buzdították a legénységet, mondván, hogy a part nem lehet messze; s közben a Bormida is leengedett egy mentőcsónakot. Bár a naszádot mindenki elhagyta – ezt a harmadik tiszt ellenőrizte – mégis volt halottjuk: az úszók közül ketten vízbe fúltak. Közben néhányan a gőzös felé úsztak, és találtak egy köteléről levágott mentőcsónakot, amelybe felvették a többieket, köztük a Nembo kormányosát. Ezt követően átfésülték a környező vizet, túlélők után kutatva. Miután senkit sem találtak, kieveztek a partra, ott egy görög településen valami ruhafélét is kaptak. Miután felmelegedtek, a parancsnok utasította a harmadik tisztet, hogy a csaknem mezítelen emberekkel keresse fel a legközelebbi olasz jelzőállomást, és ott adják meg magukat. Ő maga Meixnerrel és Celinsek torpedómesterrel elindult gyalog észak felé, abban reménykedve, hogy elérik a saját vonalakat. A következő napon azonban az olaszok elfogták és gyalogmenetben Albánia belsejébe vitték őket. A harmadik tiszt vezette csoportot egy romboló átvitte Olaszországba. A Nembo olyan rövid idő alatt süllyedt el, hogy legénységéből negyvenen életüket vesztették. A Bormida nevű olasz csapatszállító gőzösön pánik tört ki, sokan a vízbe vetették magukat, és ennek következtében közülük 80 katona a tengerbe fulladt.

A MAGYAR TENGERALATTJÁRÓ-ÉPÍTŐ RT. A Fiuméban működő Whitehead és Társa Torpedógyár 1911-ben a Királyi Dán Haditengerészet számára három tengeralattjárót épített. A Dánia előtti vizekre tervezett tengeralattjárók jól beváltak, ezért Koppenhágában a Whitehead-cég irányításával még további hasonló tengeralattjárókat építettek. A Fiuméban épített első tengeralattjárót Havmandenre keresztelték, ezért az egész sorozat a Havmanden-típus megjelölést viselte. A tengeralattjárókat Fiuméban 1912-ben megszemlélte lovag Thierry Ferenc korvettkapitány és kísérete, és az új típussal igen elégedett volt. Amikor a háború első hónapjaiban kiderült, hogy milyen nagy szükség van tengeralattjárókra, először – mint már szóltunk róla – Németországból vásároltak kisebb teljesítőképességű, partvédő búvárnaszádokat, olyanokat, amelyek az Adrián jól beváltak. Akkor még senki sem gondolt arra, hogy a cs. és kir. tengeralattjáróknak majd a Földközi-tengerre is ki kell futniuk. Ennek ellenére a németeknél nagy tengeralattjárók építése ügyében tapogatództak, de ők csak halogató választ adtak, és kétéves építési időt emlegettek. Miután a tengeralattjárókat még 1915 tavaszán is csak Olaszország elleni hadműveletekre szándékoztak bevetni, vagyis lehetséges működési területüknek kizárólag az Adriát tekintették, az időközben előlépett Thierry fregattkapitány szorgalmazására a cs. és kir. flottaparancsnokság úgy döntött, hogy a további tengeralattjárókat hazai gyárakban építteti, mégpedig a Whitehead-művek Havmanden-típusú tervei alapján. Közben Robert Whitehead, a gyár tulajdonosa, 1915. február 28-án megalakította a Magyar Tengeralattjáró-építő Részvénytársaságot. A tervezett tíz új tengeralattjárót Whitehead e fiumei székhelyű részvénytársasággal szándékozott megépíttetni. Whitehead a munkásainak és gyártelepének egy részét a részvénytársaság rendelkezésére bocsátotta. Amolyan leányvállalatot alapított, Magyar Tengeralattjáró-építő Rt. (Ungarische Unterseebotsbau AG, hivatalos rövidítése: UBAG) néven, elnöke az a gróf Hoyos Edgár lett, aki egyúttal a Whitehead-műveknél is igazgató és társtulajdonos volt. És itt kezdődtek a politikai-gazdasági bonyodalmak. A magyar cég magyar gyárban akarta a tengeralattjáróhoz szükséges eszközöket, alkatrészeket előállíttatni, mégpedig a Danubiusnál, és a tengeralattjárókat szerette volna Fiuméban összeállíttatni. Hosszú – konkurenciaharcból következő – huzavona után, amelybe Harkányi kereskedelmi miniszter is beleavatkozott, kompromisszum született. A Havmanden-típusú tengeralattjárókhoz a

Stabilimento Tecnico és a polai Arzenál szállítja a fődarabokat, és a Whiteheadgyár, valamint a polai Arzenál állítja össze és bocsátja vízre őket. Ezzel szemben a Danubius önállóan további négy nagy tengeralattjárót építhet. Míg folyt a huzavona, telt a drága idő, és Haus tengernagy, a flotta parancsnoka végül is úgy döntött, hogy költségvetésileg a haditengerészet rendelkezésére álló 16,5millió koronából mindössze négy Havmanden-típusú egység építését engedélyezi. Vagyis abból a pénzből, amit a Németországban megrendelt, de a németek által lefoglalt öt – az előzőekben már említett – tengeralattjáróért kellett volna kifizetni. A négy Havmanden-típusú tengeralattjárót végül is 1915 őszén kezdték építeni, és a 20, 21, 22 és 23-as számot kapták. Már most megemlítjük, hogy a flottánál e négy tengeralattjárónak jóformán csak balszerencse jutott osztályrészül. Az U 20 1916 októberében kezdte próbajáratait lovag Bézárd Kelemen sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. A próbajáratok idején többször került vissza a dokkba, mert újra és újra hibákat találtak rajta. Az 1917. március 15-i próbajáratán összeütközött az Admiral Spaun gyorscirkálóval, és a felépítménye olyan súlyosan megsérült, hogy fél éven át javították, s csak október 20-án állhatott ismét szolgálatba. Bézárd sorhajóhadnagyot szigorúan megdorgálták, később, 1917. április 14-én átvezényelték az U 23-ra. Az U 20 1917. október 20-i szolgálatba helyezése után egy ideig nem futott ki akcióra, mert különböző javítások céljából rövid időközökben kétszer is visszakerült a dokkba. Először csak 1918. március 6-án indult járőrbe, a trieszti támaszpontról Velence elé, Ludwig Müller sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. Másodszor április 7-én, amikor kétszer is harcba keveredett egy brit tengeralattjáróval, de sem Müller, sem a brit parancsnok torpedói nem találtak. Ezután júniusig nincs adatunk akcióiról. Június 16. és 20. között Velence előtt cirkált. Június 22-én a Trieszt alatti S. Sabba támaszpontról a Maestra-csúcshoz indult, ahonnan 26-án tért vissza. Ahogyan Müller sorhajóhadnagy jelentette, a tengeralattjáró most már kifogástalanul működött, egyetlen berendezése vagy műszere sem adott okot panaszra. Ezután 1918. július 3-án futott ki, hogy a Cortelazzo–Porto Margherita– Tagliamento-torkolat előtti szektorban cirkáljon. A következő napon, július 4én, 22 óra 43 perckor az olasz F 12 tengeralattjáró megtorpedózta, és az U 20 az egész személyzettel együtt a hullámsírba merült. Ez akkor történt, amikor az U 20 az akkumulátorait töltötte fel, és ezért a felszínre kellett emelkednie. Az őrszemek a sötétben nem vették észre az ellenséges periszkópot. Felületességükért drágán kellett fizetniük.

Az U 20-at az olaszok 1962-ben kiemelték. A naszádban talált csontokat Wiener-Neustadtban temették el. Bécsbe került a tengeralattjáró tornya, amely ma az ottani Hadtörténeti Múzeumban van kiállítva, két kódlobogóval, valamint a horgonyával és a személyzet néhány személyes holmijával. Az U 21 próbamerüléseinél megállapították, hogy túl lassan tűnik el a víz színéről, ezért újabb átalakításokat hajtottak végre rajta. Amikor 1917 nyarán szolgálatba állították, Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy volt a parancsnoka. Még a víz alatti próbajáratok alkalmával, szeptemberben, egy földpadkára futott és visszakerült a dokkba, ahonnan szeptember 29-én indult új támaszpontja, a Cattarói-öböl felé. A tapasztalt, kipróbált parancsnok első útján még csak az albán vizeket kereste fel, de másodszor, október 15-én, már a Jón-tengerre látogatott, ahonnan 18-án érkezett vissza a támaszpontjára. A naszád tengerálló képességével meg volt elégedve, de egyébként még sok hibát talált rajta. Javasolta, hogy építsenek bele két kenőolajtartályt, erősítsék meg a dízelmotor alapját, erősebb tengelykapcsolót kért, és kezdeményezte a rádióállomás teljes cseréjét, mert a pörgettyűs tájoló erősen zavarja a rádióvételt. Az U 21 tehát visszakerült a dokkba, ahonnan csak 1918. június 1-jén futott ki újra. Ezen az útján részt vett a korábban felállított Tengeralattjáró Kutató Flottilla közös gyakorlatán, majd a Cattarói-öbölbe hajózott, ahonnan először Antivariba, onnan San Giovanni di Medua elé futott ki. Ott eltört a motor egyik dugattyúja, és ezért július 9-én visszatért állomáshelyére. Az U 22 sem szólt bele a háború menetébe, nem süllyesztett el egyetlen ellenséges hajót sem. Pályafutása még a szolgálatba állítása előtt balszerencsésen kezdődött. 1917 júniusában már az utolsó simításokat végezték rajta, amikor, június 9-ről 10-re virradó éjjel, máig is tisztázatlan körülmények között, a fiumei gyár kikötőjében elsüllyedt. A vizsgálat sem szabotázst, sem gondatlanságot nem tudott megállapítani. Kiemelték és novemberben Holub József sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt újból szolgálatba állt. December 5-én indult első bevetésére a Pó-torkolathoz. Több rombolóval és halászgőzössel találkozott, de torpedóvetésre nem nyílt alkalma. Öt nap múlva tért haza. A parancsnok általában elégedett volt a naszáddal, bár a kormánya csak nehezen engedelmeskedett, és a kompasz is elromlott. December 15-én, két napig, ismét a Pó-torkolatnál cirkált. December 29-én a parancsnokságát Friedrich Sterz sorhajóhadnagy vette át. Az U 22 1918. január 3-án a Pó-torkolat előtt cirkált, de a viharos időjárás miatt nem jutott torpedólövéshez, mint az az ellenséges tengeralattjáró sem, amellyel találkozott. A hullámzás olyan erős volt, hogy a naszádot még 26 méteres mélységben is könnyedén dobálta. Másnap befutott Rovignóba, ahonnan a következő napon újból kifutott. A viharos tengeren az U 22 nagyon rosszul tartotta magát. Mégis igyekezett megtorpedózni egy olasz

torpedónaszádot, majd két gőzöst. A második torpedóindítás alkalmával a periszkópja beszorult, mélyen le kellett merülnie, de csak 11 méterre sikerült, közben hallották maguk fölött a csavarzörejt. A parancsnok legnagyobb erőt vezényelt, hogy hajóját valahogyan lejjebb kormányozhassa, de a naszád a vezényelt 20 m helyett csak 14 méterre tudott lemenni. Végre leült a fenékre, a motort leállították, hogy az U 22 után kutató naszádok ne hallják meg a motorzúgást. 10 óra 10 perckor merültek le s csak 18 órakor tudtak ismét a felszínre emelkedni, de a levegő még akkor is tűrhető volt. Január 6-án értek be Rovignóba, ahonnan Brioniba mentek. A hibák kijavítása után az U 22-t Trieszt alá, S. Sabbába helyezték. Innen futott ki néhány útra az Adria északi részébe, majd május 3-án a Cattarói-öbölbe ment. Útközben a villanymotorja elromlott, ezért néhány nap múlva visszament Polába. A javítás után, augusztus 6-án tért vissza az öbölbe, ahonnan még egyszer Antivariba, majd Gravosába futott ki. Az összeomlás az öbölben érte. A négy Havmanden-típusú naszád közül az U 23 életútja volt a legrövidebb. Jóllehet már 1917. szeptember 1-jén szolgálatba állították, első harci bevezetésére csak november 28-án indult el. Addig különböző átalakításokat, javításokat végeztek rajta. November 28-tól december 3-ig Bézárd Kelemen sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt Rimini–Ancona térségében, az olasz partok előtt cirkált. December 23-án a Cattarói-öbölbe helyezték át, ahova éppen karácsony napján érkezett meg. Következő útjára 1918. február 20-án futott ki, hogy az Otrantoi-szorosban zavarja az ellenség hajóforgalmát. Február 21-én össze is találkozott az olasz Memfi nevű gőzössel, amely katonákat szállított Valonából Brindisibe. A gőzöst három torpedónaszád kísérte. Bézárd sorhajóhadnagy kilövőhelyzetbe manőverezte naszádját, és várta a kedvező alkalmat. A gőzös azonban a búvárnaszádot 300 méterről észrevette, irányt változtatott, ugyanekkor az egyik kísérő torpedónaszád, amely alig volt 500 méterre a Memfitől, teljes sebességgel a periszkóp felé száguldott. Bézard annyira el volt foglalva a gőzössel, hogy a közeledő veszedelmet csak későn vette észre. Közben ki is engedett két torpedót, majd kissé kiemelkedett a vízből annyira, hogy a tornya is láthatóvá vált. Az Airone nevű torpedónaszád kivetette mélységi bombáit, de azok nem okoztak kárt az U 23-ban. Amikor azonban a már merülőben lévő tengeralattjáró fölé ért, kint volt a "sárkány” is, amelynek a robbanóteste az U 23-hoz vágódott. Heves robbanások hallatszottak, és nyomukban hatalmas víztölcsér és olajoszlop csapott a magasba. Az U 23 legénységével együtt mindörökre eltűnt a hullámsírban. Azt a néhány faroncsot, ami a robbanás után a felszínre került, az olasz torpedónaszádok kihalászták.

A Havmanden-típusú búvárnaszádok építésére vonatkozó megállapodás létrejötte után, 1915 elején, Haus admirális utasítására a Monarchia berlini tengerészeti attaséja azon fáradozott, hogy megszerezze a német haditengerészettől a nagy, nyílt tengeri búvárnaszádok építési terveit. Abban az időben a német naszádok voltak a legjobbak. Németország azonban halogató válaszokat adott. Attól tartott, hogy a búvárnaszádokon bevezetett újítások, jobbnál jobb megoldások Németországból kijutva az ellenség kezébe kerülhetnek. Ezek után az osztrák–magyar haditengerészet, valamint a búvárnaszádok építésében érdekelt magáncégek a tengeralattjáró-tervek után semleges államoknál tapogatóztak. Haus tengernagy azonban kijelentette, hogy csakis a kipróbált, bevált, megnövelt méretű német B II-típus jöhet számításba. A kezdeményezést 1915 tavaszán a Cantiere Navale Triestino hajógyár vette kézbe. Megállapodott a Dunagőzhajózási Társasággal, hogy a megrendelésre kerülő tengeralattjárókat a DGT budapesti (óbudai) hajógyárában fogják építeni, onnan részegységekben szállítják Polába, ahol majd az Arzenál szereli össze őket. Ugyanekkor a Cantiere Navale igazgatójának a német birodalmi tengerészeti hivatalnál sikerült elérnie, hogy a brémai Weser-művek a B II-típusú tengeralattjárók terveit eladhatja neki. Így tehát Olaszország hadba lépése után a cs. és kir. haditengerészet megvásárolta a B II-típusú tengeralattjárók licencét. A megállapodás 1915. augusztus 25–26-án hat tengeralattjáró tervrajzainak eladására, illetve megvételére azzal jött létre, hogy a Monarchiában nem csak a trieszti cég, hanem más gyárak is építhetnek B II-típusú búvárhajókat. Az első terveket, amelyek még csak átnézeti rajzok voltak, 1915 szeptemberében hozták el Brémából. Az idő sürgetett, hiszen a cs. és kir. flotta 1915 augusztusában két tengeralattjáróját veszítette el. Az építést mégsem lehetett azonnal megkezdeni, mert ismét felmerült a probléma, amelyik néhány hónappal korábban a Havmanden-típusnál: a Ganz Danubius ragaszkodott annak az ígéretnek a beváltásához, hogy ő kapja meg a tengeralattjárók építésének a jogát, de a hat közül legalább négyét. A magyar hajóépítő ipar felnőtté vált és joggal követelte részét a Monarchia iparában. Végül a Danubius négy, a Cantiere Navale két tengeralattjáró építésére kapott megbízást. A kontraktushoz a magyar és az osztrák miniszterelnök egyaránt hozzájárult. A szerződést október 13-án írták alá a Danubiusszal, tengeralattjárónként 2090000 korona értékben. A Cantiere Navaléval október 12-én megkötött szerződés értelmében a cég tengeralattjárónként 2210000 koronát kért. A Danubiusszal kötött szerződés után a magyar miniszterelnök, gróf Tisza István a kontraktus ilyen elosztásban történt megkötésével kapcsolatban megelégedését fejezte ki.

A szerződés értelmében a trieszti cég nyolc hónap után, tehát júniusban szállította volna az első tengeralattjárót, a budapesti–fiumei vállalat az első átadást július 16-ra, a többiét egy-egy hónappal későbbre vállalta. A cégek azonban az ellátási gondok és anyaghiány miatt a határidőket nem tudták tartani. A naszádokon az eredeti tervekhez képest sok mindent megváltoztattak és javítottak. Az épülő naszádok 1915. december 20-án kapták meg a hivatalos számozásokat. A 27 és 28 számúakat a Cantiere Navale, a 29, 30, 31 és 32 számúakat a Ganz Danubius építette. A 27, 28, 31 és 32 számú Daimler-, a többi Körtingmotorokat kapott. A korábbi B I típusoktól eltérően mindegyik már két motorral, ennek megfelelően két hajócsavarral épült. Mivel a Cantiere Navale telepén nem volt hely, a cég a DGT-hez fordult segítségért. Így történt, hogy a hat tengeralattjáró közül kettőt Budapesten, a DGT óbudai telepén, négyet pedig a Ganz és Tsa. Danubius fiumei telepén szereltek össze, tehát végül is mind a hat Magyarországon épült. Amikor az U 12 Velence előtt elsüllyedt, az Osztrák Flottaegyesület mozgalmat indított. Új tengeralattjáró építési költségeire kezdett gyűjteni. A kívánt összeg, a 2210000 korona hamarosan összejött, s a következő, B II-típusú tengeralattjárót meg is rendelték a Cantiere Navalénál. Ezt szintén az óbudai DGT telepén építették, és Polában szerelték össze. Ez kapta a 40-es számot. Az elsüllyedt U 6 pótlására megrendelt és épített, 41-es számot viselő tengeralattjáró szintén a DGT óbudai gyárában készült; ezt is vasúton vitték Polába, s ott az Arzenál rakta össze és bocsátotta vízre. Ez volt a cs. és kir. haditengerészet utolsó, hazai – osztrák, illetve magyar – gyárban épített és szolgálatba helyezett tengeralatt-járója. Az U 41 építésénél bizonyos könnyebbséget jelentett, hogy még annak idején az U 6 benzinmotorjait dízelmotorokra akarták kicserélni, s a motorokat meg is rendelték Grazban. Időközben azonban, 1916. május 13-án az U 6 elsüllyedt, s az elkészült dízelmotorok a raktárban várakoztak. Ezeket építették bele az U 41-be. Az U 6 után egy komplett periszkóp, az U 5 után pedig a tengeralattjáró tartalék akkumulátortelepe megmaradt, ezeket szintén az U 41 kapta meg. Mivel azonban a motorok nagyobbak és nehezebbek voltak, mint amekkorákat eredetileg a B II típusba terveztek, a hajótestet a motorháznál egy bordával megtoldották. Így az U 41 hosszabb lett, és a vízkiszorítása is nagyobb volt, mint a testvérhajóié. Haus tengernagy a korlátlan tengeralattjáró háborúval kapcsolatos megbeszéléséről Polába utaztában a vonaton meghűlt, s 1917. február 8-án tüdőgyulladásban meghalt. IV. Károly utódául Maximilian Njegovan altengernagyot nevezte ki, s egyszersmind tengernaggyá léptette elő. A

következő két újabb tengeralattjáró megvásárlását már ő engedélyezte, és 1917. július 30-án a cs. és kir. hajóhad két további búvárnaszáddal gyarapodott. Németországtól összesen 7500000 koronáért átvették az 1916 óta az Adrián és a Földközi-tengeren harcoló B II-típusú, UB 43 és UB 47 jelű naszádokat. Bár mindkét egység már igencsak elhasználódott, még bevethetők voltak. Mindkettőnek a harcképességét egy-egy 8,8 cm-es ágyú növelte. Itt jegyezzük meg, hogy a cs. és kir. haditengerészet 27 tengeralattjárójából 13 egység Magyarországon épült.

KÉT BÚVÁRHAJÓ – KÉT PARANCSNOK Az eddigiekben a cs. és kir. tengeralattjárók háborúját az időrendiség szem előtt tartásával igyekeztünk bemutatni. Az események azonban mind több szálon futnak, egyre nagyobb területet fognak át, az újonnan hadrendbe állított tengeralattjárók megjelenése is megnehezíti a kronológia betartását. Ezért a továbbiakban egy-egy eredményesebb búvárnaszád tevékenységét, sorsát kísérjük figyelemmel. Az események leírását a 4-es számú tengeralattjáró történetével folytatjuk ott, ahol utoljára találkoztunk vele. Parancsnoka még mindig Rudolf Singule sorhajóhadnagy, második tisztje pedig Wolf Edgár sorhajóhadnagy. Az U 4 1915. december 2-án – amikor még teljes erővel folytak a Szerbia és Montenegro elleni szárazföldi hadműveletek –, este, kevéssel 9 óra előtt, teljes sötétségben hagyta el a Cattarói-öbölben levő támaszpontját, hogy a fedélzetére vett két albán ügynököt a Mati-folyó torkolatánál partra tegye. Ezúttal az ügynökök pénzt és fegyvereket vittek magukkal. A naszád azonban hamarosan viharba került, a fedélzetéhez láncolt kis csónak – amelyen az albánoknak kellett volna a partra evezniük – darabokra tört. Ezért Singule sorhajóhadnagy félbeszakította az akciót, és másnap reggelre visszatért az öbölbe. Este ismét kifutottak, hogy Durazzó és Valona között cirkáljanak. Ekkor még Durazzó nem volt az osztrák–magyar csapatok kezén, s folyt a csapatszállítás, a szerb hadsereg evakuálása. Másnap hajnalban a Pali-fok és Rodoni között üldözőbe vettek egy gőzöst, de az sebesebb volt a búvárnaszádnál. Még folyt az üldözés, amikor hirtelen feltűnt a gőzöst biztosító Diamond-típusú cirkáló és egy romboló. Singule felhagyott a gőzös üldözésével s a cirkáló ellen indult. Sikerült észrevétlenül a közelébe férkőznie, s 9 óra 48 perckor az U 4 vetőcsöveiből mindkét torpedó kifutott. A cirkáló őrszemei azonban idejében észrevették a habos csíkot húzó torpedókat, és a hajónak még volt ideje arra, hogy gyors irányváltoztatással kikerülje őket. Ugyanekkor megszólaltak a gyorstüzelő ágyúi, s a romboló is megindult az egyre mélyebbre menekülő U 4 felé. 9 óra 51 perckor már hullottak a romboló vízibombái. A búvárnaszádban közvetlen közelről két nagy erejű robbanást hallottak, majd a csavarzörej elhalkult. Singule öt perc múlva lesett ki először, és megállapíthatta, hogy a cirkáló és a romboló az előbbi alakzatban, teljes sebességgel igyekszik S. Giovanni felé, majd később Brindisi irányába fordulva eltűntek a láthatárról. Az U 4 másnap Durazzó előtt leselkedett, 6-án Brindisinél járt, 7-én visszatért támaszpontjára. Másnap már újból a tengert járta. A Mati-folyó torkolatához

kellett mennie, hogy ott fölvegyen nyolc, a Monarchia szolgálatában tevékenykedő albánt. Másnap délelőtt két albán vitorlást (Papagallo és Gjovadje) igazoltattak, és mivel üresek voltak, a parancsnok szabadon engedte őket. Egy óra múlva a fedélzetére vette az albánokat, de a megbeszélt helyen nyolc helyett csak öt tartózkodott. Ezek tüstént elmondták Singule sorhajóhadnagynak, hogy a szabadon engedett vitorlások Essad pasa, antantbarát politikus szolgálatában állnak, ők továbbítják a parancsokat. Az U 4 tüstént a nyomukba eredt és utolérve őket, a Papagallót felrobbantotta, személyzetét a Gjovadje vitorlásra parancsolta, és vontába véve az öböl felé vette az irányt; útközben a hiányzó három albánt is behajózta. Az eseményről Kertész K. Róbert "Hajók és hősök” című művében így ír: "Néha egy-egy albán törzsfőnök jött a fedélzetre súlyos ládákkal, fegyverekkel, robbanó-anyagokkal, arannyal, hogy a Drin-öbölben partra szálljon és a hegyek közt egy akkor még komitácsi-harcnak nevezett partizánfelkelést szervezzen. Ezek az albán uraságok borotválatlan, mosdatlan, torzonborz utasok voltak, s a parancsnokok visszafojtott lélegzettel köszöntötték messzire illatozó vendégeiket. Érdemeket, kitüntetéseket, sikereket nem lehetett várni ezektől az utaktól, legfeljebb a búvárhajó lett tele az utasoktól emlékként ott hagyott poloskákkal.” Az U 4 1915 decemberében még négyszer futott ki, mindannyiszor három-négy napot időzött a tengeren. Egy alkalommal egy Liverpool-osztályú brit cirkáló kísérőrombolói elől kellett a mélybe bújnia. 1916-ban az első útján, január 3-án ismét két albánt kellett a Mati-folyó torkolatánál kihajóznia. Ezúttal a tengeralattjáró fedélzetére erősített csónakot a hullámok nem zúzták szét, és az albánok szerencsésen partot értek. Visszatérőben az U 4 a Menders-foknál, a parttól 500 méterre egy erősen sérült vitorlással találkozott, melyet átvizsgálva kiderült, hogy személyzete a partra menekült, és a hajónak sem neve, sem lobogója, sem papírjai, sem rakománya nem volt. Egy óra múlva az albán Halil vitorlást tartóztatták fel, amely 1345 üres zsákot vitt. Montenegrói szolgálatban állt, ezért személyzetét a tengeralattjáróra parancsolták, majd a vitorlást vontatókötélre vették és elindultak hazafelé. Közben a parti ütegek néhány lövést adtak le az U 4-re, de az találatot nem kapott. A kikötő közelében rádión jelentették, hogy vitorlást vontatva közelednek, ezért kifutott a 15-ös számú torpedónaszád, és az albánokat a vitorlással együtt átvette. Az U 4 ezután egy hétig dokkban állt, alaposan átvizsgálták, ahogyan ez hosszabb szolgálat után szokásos volt. Január 16-án újból útra kelt, ezúttal az Otrantói-szoros felé. A következő nap Korfu előtt cirkált, de csak egyetlen

gőzöst látott, az is percek alatt eltűnt a szeme elől. Január 21-én már Brindisi előtt találjuk, de ott a két romboló által kísért két gőzös szintén túl messze volt ahhoz, hogy megtámadhassa őket. 22-én érkezett vissza honi kikötőjébe, ahonnan 30-án a déli órákban ismét kifutott. Ekkor – január 10-től – a tengeralattjárók nappal is bátran mozoghattak az öbölben, mivel a Lovćen már az osztrák–magyar csapatok kezén volt. 1916 első hónapjaiban kevés cs. és kir. tengeralattjáró időzött a Cattarói-öbölben. A Singule sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló U 4 január 30-án az Otrantói-szoros felé hajózott. Február 1-ig több cirkálóval és rombolóval találkozott, ám mindannyian messze voltak, s támadásukat nem lehetett megkísérelni. A Laghi-foknál látott gőzös, amelyet a brit Birmingham cirkáló és egy romboló kísért, cikcakkosan haladt. Ez volt az első alkalom, amikor az új – a cikcakk-kurzus – védekezési módot alkalmazó hajócsoportot láttak. Február 2án, már hazatérőben, Durazzótól délre, hajnalban egy Bisson-típusú romboló őrizetére bízott hat nagyobb gőzhajó és két halászgőzös került az U 4 elé. Singule sorhajóhadnagy ráfordult az egyik kereskedelmi hajóra, és 8 óra 5 perckor a vetőcsőből kifutott az első torpedó. Az eltalált hajó – a francia Jean Bart II kereskedelmi gőzös – nyomban elsüllyedt. A sikeres támadás a Laghifoktól nyugat-délnyugatra 6 mérföldnyire ment végbe. Ezután visszaindultak támaszpontjukra. Később egy francia cirkálóval találkoztak, de Singule nem jutott lövéshez. Este 7 óra előtt pár perccel kötött ki a támaszpontján. Most vessünk egy pillantást a legnagyobb cs. és kir. tengeralattjáró naszádra, az U 14-re. Utoljára 1915. december 28-án találkoztunk vele. Ekkor a szabadságát töltő Georg von Trapp sorhajóhadnagy helyére lépett második tiszt, Vio Gaszton sorhajóhadnagy a naszádot rövid járőrmenetből hozta vissza a Cattaróiöbölbe. Vio azonban megbetegedett, ezért is tért haza olyan hamar, s így Trapp sorhajóhadnagyot visszarendelték a szabadságáról. A hajdani francia tengeralattjáró 1916. január 3-án már ismét régi ismerősünk parancsnoksága alatt indult Albánia elé. Előbb lerándultak az Otrantói-szorosba portyázni, mert a december 2-án partra tett albán törzsfőnököket csak január 8án kellett a Mati-folyó torkolatánál behajózniuk és Cattaróba szállítaniuk. A következő napon már Korfu északi partvidéke előtt jártak. Trapp sorhajóhadnagy – amint visszaemlékezéseiben írja – a naszád hídján állt, és eszébe jutottak azok a napok, amikor utoljára – pontosan nyolc éve – járt a görög szigeten. Akkor a nyári hajóraj errefelé gyakorlatozott, és ugyanekkor II. Vilmos német császár is Hohenzollern nevű jachtján a Földközi-tengert járta. Amikor megérkezett Korfura, ahol akkor már az övé volt az Achilleion, az elhunyt Erzsébet királyné hajdani nyaraló palotája, a cs. és kir. hajóraj tisztikarát

vendégül látta. Vidám, pompás este volt – emlékezik Ludwig Müller sorhajóhadnagy, második tiszt. Az eget kémlelve fázósan burkolódzott köpenyébe. Aztán valaki a fedélzeten elkiáltotta magát. –Repülő! Aki fent volt levegőzni, mind az égre meredt. –Hol? –Ott, pontosan a nap felől jön! A gyenge téli nap fehér tányérjából ekkor kivált egy hidroplán, és nyílsebesen közeledett az U 14 felé. A tengeralattjárón mindenki megdermedt, mert akkor már a repülőgép francia felségjelei és a szárnyak alatt csüngő bombák jól kivehetőek voltak. Már a robbanásokat is hallani vélték, amelyek másodperceken belül bekövetkeznek, és lemerüléshez már nem volt elegendő idő. Semmi értelme sem volt annak, hogy elhangozzék a parancs a merüléshez. Ezt a hatalmas célpontot a francia pilóta nem fogja elhibázni... –Integetni! Integessetek! Mindenki integessen! – kiáltotta el magát Müller sorhajóhadnagy, a mindig vidám és tréfacsináló második tiszt (tulajdonképpen harmadik tiszt volt, csak Vio távollétében lépett elő), és lekapta sapkáját, jó példával járva elöl az integetésben. A másodperc töredéke alatt mindenki megértette: hiszen francia típusú tengeralattjárón utaznak! A Curie jellegzetes formáját egyetlen francia sem fogja Germania-típusúnak nézni! Sapkák és karok lengtek a repülő felé. Valaki még kiáltott is valamit, aminek franciául kellett hatnia, s a francia pilóta, amikor alig húsz méterrel elhúzott az U 14 fölött, visszaintegetett, majd Korfu irányában eltűnt. A naszádon mindenki egymásra nézett, aztán feltört a nagy, felszabadult nevetés. –Micsoda szerencse, hogy még nem építették át a tornyot, mint tervezték – nevetett Müller –, mert gyanítom, hogy mondjuk az U 5-ön a puszta integetés mit sem ért volna. Még két napig cirkáltak, átvizsgáltak néhány görög hajót, majd visszaindultak, hogy a megadott helyen és időben felvegyék az albán ügynököket. A Mati-folyó torkolatánál egy kis csónakon néhány ember partra evezett, de senkit sem találtak. A parancsnok úgy döntött, hogy az éjszakát a tengerfenéken töltik, és időközben a motorokon elvégzik a szükséges javításokat, majd reggel felemelkedve, ismét kieveznek a partra, hátha megtalálják az ügynököket. Január 8-án reggel 6 órakor az U 14 felemelkedett. A legénység csaknem teljes létszámban a fedélzeten tartózkodott. Tornásztak, nyújtózkodtak, nézték amint pirkad, s gondtalanul élvezték az életet. Ekkoriban az egyetlen dolog, ami az U 14-et francia testvéreitől megkülönböztette, a vertikális kormánylapátra mázolt néhány hullámvonal volt.

A lapát – ha a naszád a felszínen tartózkodott – hátsó fedélzetén meredt ki a vízből. Ez volt a cs. és kir., valamint a német tengeralattjárók és repülőgépek számára az U 14 ismertetőjele. Ugyanezekben a napokban az U 11 Robert von Teufl sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt – miután az U 14-től december végén átvett és felszerelt egy 3,7 cm-es gyorstüzelő ágyút – még hajnal előtt kifutott a Drin-öböl elé, és ebben a szektorban járőrözött. Egy ízben a vízből mindenféle élelmiszert, disznózsírt és deszkákat halásztak ki. Egy elsüllyedt vitorlás hajó maradványai lehettek, vélte a második tiszt, Hermann Rigele fregatthadnagy. – Valószínűleg Singule műve lehetett – nevetett. Dél felé parti célpontokon kipróbálták az új gyorstüzelőt, kicsit elkalandoztak Rodoni felé, majd éjszakára ugyanúgy, mint az U 14, lemerültek a fenékre, hogy nyugodt éjszakát biztosítsanak maguknak. Az U 11 korábban kelt, mint az U 14. Január 8-án, reggel 6 órakor már a felszínen, a Mati-folyó torkolata felé haladt. Eközben teljesen kivilágosodott, s már egészen közel értek a Mati torkolatához, amikor az őrszem jelentette, hogy a part közelében ellenséges tengeralattjáró áll. A parancsnok és a második tiszt a torony korlátjára könyökölve tanulmányozta távcsövön a hatalmasnak tűnő ellenséges búvárnaszádot, amelynek fedélzetén a legénység – úgy rémlett – tökéletes biztonságban tornászott, öltözködött, majdhogynem játszadozott. –Megint egy francia! – kiáltott Rigele. – Mint december 5-én a Fresnel és egy héttel ezelőtt a Monge, és mindkettőt majdnem ugyanitt kapták el! –Nem éppen a legújabb típus, de nekünk nagyon megfelel – nevetett Teufl sorhajóhadnagy, és levette szeméről a távcsövét. – Merüléshez felkészülni! – Ekkor 6 óra múlt 35 perccel. És sejtelmük sem volt arról, hogy a volt Curie-t, az U 14-et látják. Ugyanekkor az U 14 fedélzetén éppen kiosztották a forró reggeli kávét, és hozzá valami harapnivalót. A legénység zöme a szabad levegőn fogyasztotta el a reggelit. Minden olyan békésnek tűnt, a felállított őrszem is markába fogta a gőzölgő, forró kávéval teletöltött csészét. Jólesett a friss januári reggelen, és ráérősen szürcsölgette. Egészen közel voltak a parthoz, nem tartottak tőle, hogy ellenséges hajó ennyire kijöjjön a sekély vízbe. 7 óra után előkerültek a cigaretták. Az U 11 alámerülve, optimális sebességgel közeledett kiszemelt célpontja felé. Az időnként feltekert periszkóp alig húzott vízfodrokat. Teufl sorhajóhadnagynak ez volt az első parancsnoki beosztása tengeralattjárón, alig két hónapja nevezték ki, így enyhe izgatottsága érthető volt. Sorban befutottak a jelentések. –Mindkét torpedó kész!

Már ezer méter sem választotta el őket az ellenségesnek vélt tengeralattjárótól. A második tiszt, Rigele fregatthadnagy az órájára pillantott. –7 óra 18! A parancsnok keze a lanszírozásra jelt adó csengő gombját kereste. De előtte még utoljára ki akart tekinteni. Lassan feltekerte a periszkópot. –Még kicsit messze van – dünnyögte... ...Ugyanekkor az U 14 őrszeme váratlanul elkiáltotta magát. –Balról periszkóp! Mindenki odakapta a fejét. A csendes vízen, tőlük alig kettőszáz méterre valóban egy periszkóp közeledett az U 14 felé. –Mindkét gép egész erővel előre! – harsogta Trapp sorhajóhadnagy. – Kormány teljesen balra! Gyorsmerülés! Az emberek villámgyorsan tűntek el a fedélzeti nyílásokon, a motorok felbőgtek. Ezúttal tényleg fürge volt mindenki. Milyen lassúak! – jajdult fel Trapp. – A Nereide esete! – villant emlékezetébe, amikor magára csapta a toronyfedelet. – Hogyan hagyhattam, hogy mint egy kezdőt, ilyen ostobán meglepjenek! – mart belé a félelem, mert a már kikerülhetetlen torpedó minden pillanatban elindulhatott feléjük... ...Az U 11 periszkópja mögött figyelő Teufl sorhajóhadnagy keze a torpedó indítására jelt adó gomb fölött táncolt. Ujjai hozzáértek, de még várt, nem nyomta meg. –Nyomd már meg, lőj már! – kiáltott feléje Rigele fregatthadnagy. – Soha többé nem lesz ilyen alkalmad! Nem szabad elszalasztanod! De Teufl hirtelen elrántotta kezét a gombról, s önkéntelenül hátralépett. Rámeredt a második tisztre, és hangjában iszonyat vibrált. –Te, ez a mi tizennégyesünk, az utolsó pillanatban láttam meg a hullámvonalakat! Rigelének is kimeredt a szeme a megdöbbenéstől. Egy szempillantás alatt végiggondolta, hogy mi történhetett volna, ha az a torpedó kifut a vetőcsőből. Biztosan eltalálta volna, hiszen 200 méterről, csendes vízben ezt nem lehet elhibázni. –Felemelkedünk! Az U 11 lassan kiemelkedett a vízből. Az U 14 akkor már elérte a megnyugtató 12 méteres mélységet, és Trapp már némileg megnyugodva kidugta a periszkópot. Vajon most hol van az az átkozott tengeralattjáró és miért nem jön az a rohadt torpedó? Közben elhangzott a parancs a torpedók előkészítésére. S amikor az U 14 periszkópja áttört a felszínre és Trapp belenézett, kis híján kővé dermedt.

–Az ördögbe is, fiúk! Ez a mi tizenegyesünk! Az U 11 akkor már a felszínen volt. Felcsapódott a toronyajtó és rajta kibújt a parancsnok, mögötte a második tiszt. –Ezek aztán jól ránk ijesztettek! – mérgelődött megkönnyebbülten Trapp. – Felemelkedünk! Adok én nekik! Szivattyúkhoz! Néhány perc múlva a két naszád egymás mellett állt: a hatalmas U 14 és a hozzá képest apró kis U 11. Mindkettő legénysége a fedélzeten tolongott és most már nagyokat nevettek. Ezek a kacagások azonban még tele voltak idegességgel, amely csak lassan oldódott. Nem csoda! –Micsoda hülye vicceid vannak, Teufl! – köszöntötte Trapp a másik parancsnokot. –Hajszálon múlt – válaszolt Teufl, aki sokkal zaklatottabb volt, mint Trapp. – Rigele nagyon biztatott, hogy használjam ki a helyzetet. –De hogyhogy nem ismerted fel a naszádot? –A legényeid fedték a kormánylapát hullámvonalait. Csak amikor riadóztattál, akkor tűntek el előle s akkor már tudtam, hogy ti vagytok. Egyébként tegnap éjjel egy angol búvárnaszád éjszakázott ugyanitt. Mi ugyanis már harmadszor alszunk ezen a tájon. –Akkor átadom a helyem nektek a negyedik éjszakára is – nevetett Trapp. – A motorjaimmal megint valami baj van, hazamegyünk. Vegyétek ti fel az albánokat. Jó utat! –Jó utat! – búcsúztak egymástól. Az U 14 közben kihalászott egy zsák kanadai lisztet. A tengervíztől a zsákban lévő liszt köré kemény réteg képződött, de belül a liszt teljesen száraz maradt. –Feljavítjuk vele a kosztot – nevetett Müller sorhajóhadnagy, akinek az apja malomtulajdonos volt, tehát értett hozzá, hogy megállapítsa, a liszt jó minőségűe. Délután 3 óra körül értek az öböl elé. Akkor már csupán az egyik villanymotor működött, és a Kobila-csúcs előtt a kormánymű is meghibásodott. A Dromedar vontatta be őket a kikötőbe. –Mindenesetre jó lenne a tornyot mielőbb átépíteni! – gondolta Trapp. A javítások után az U 14 január 18-án indulhatott újabb útra. 20-án Basenótól nyugatra elhibáztak egy olasz torpedónaszádot, aztán egy gőzhajót, amely tüzet nyitott rájuk, majd megkísérelte eltaposni őket. Az U 14-nek sikerült idejében mélyebbre merülni, aztán kieresztette a második oldalsó torpedóját, de az sem talált. Január 22-én tért vissza a bázisára. Az U 4 és az U 14 néhány nap múlva, február 6-án reggel 9-kor egyszerre hagyta el a gjenovici partot. A cs. és kir. haditengerészet két legtapasztaltabb búvárhajóparancsnoka – Singule és Trapp – együttes akcióra indult az Otrantói-szorosba.

Az 1914. október 17-i kísérletet nem számítva (akkor az U 3 és az U 4 közösen próbálta lépre csalni a franciákat az öböl bejárata előtt) ez volt a cs. és kir. tengeralattjárók első, kötelékben végrehajtott művelete. Az első és egyben utolsó is. A német tengeralattjárók taktikájával összehasonlítva (a németek mindig igyekeztek kötelékben, "falkában” támadni) az osztrák–magyar tengeralattjárók mindvégig magányosan harcoltak. Egyedül kóboroltak a végtelen tengeren. Feltehetően azért, mert ugyanarra a feladatra sohasem sikerült egyszerre annyi egységet összeszedni, amennyi a "falkában” végrehajtott támadáshoz szükséges lett volna. Kevesen voltak és mindenütt szükség volt rájuk, jelenlétüket sem északon, sem délen, sem másutt nem nélkülözhették. De ezúttal, legalább egy alkalommal, sikerült azonos feladattal és egyidejűleg két tapasztalt parancsnokot elindítani. Az volt a tervük, hogy Durazzónál – ahonnan ezekben a napokban a megvert szerb és montenegrói hadsereg maradványait folyamatosan szállították – már kora hajnalban lesben állnak. Hogy jókor reggel ott lehessenek, az éjszakát a két naszád a Durazzo feletti Lales-öbölben töltötte. Ezt az öblöt a tengeralattjárósok nagyon kedvelték, mert olyannyira védett volt, hogy a legvadabb sirokkó dühöngése idején is nyugodtan feküdhettek a fenéken, a víz nem dobálta a naszádjaikat. Leginkább akkor keresték fel, amikor az időjárás miatt a torpedótámadás kilátástalannak tűnt. A mindig nyugodt öblöt a búvárhajós zsargon "Lales-villának” nevezte. A tengerfeneket itt vastag iszap borította, s a naszád – írja könyvében Georg von Trapp –, olyan puhán feküdt rajta, mint az ágyban. Amikor a naszádok már belesüppedtek az iszapba, a pót merülőtartályokba még egy kevés vizet engedtek, hogy biztos mozdulatlanságban maradjanak s a legénység nyugovóra tért. Csak két őr virrasztott, az egyik a mélységmérőnél, a másik a tájolónál. Valaki harmonikázott. A két naszád hajnalban egyszerre emelkedett fel. –Jó utat! Szerencsés hajózást! – intettek egymásnak, aztán elindultak a megbeszélés szerinti helyükre. Egyikük az öböl bejáratától északra, másikuk délre cirkált. A füstöt, majd a füst alatt kibontakozó brit cirkálót és kísérőrombolóját mindkét tengeralattjáró-parancsnok megpillantotta, de Singule pozíciója kedvezőbb volt, ezért ő indult támadásra. A Birmingham-típusú cirkálóra 7 óra 10 perckor 400 méterről lőtte ki első torpedóját, de a brit hajó észrevette a közeledő veszedelmet. Sikerült idejekorán nagyobb sebességre kapcsolnia, és így a torpedó elsiklott a fara mögött. A romboló tüstént rávetette magát a mélybe igyekvő U 4re, ámde csak három vízibombája volt, és azok nem okoztak sérülést a

tengeralattjáróban. Ezen a napon egyik osztrák–magyar tengeralattjáró sem került többé lanszírozó helyzetbe. Otthagyták tehát a Pali-fokot, visszamentek a "Lales-villába” éjszakázni, és másnap pirkadatkor már a Laghi-fok előtt leselkedtek, abban reménykedve, hogy valamelyiküknek majd csak sikerül valami. 6 óra 40 perckor ezúttal is Singule jutott először olyan pozícióba, hogy torpedóját egy tehergőzösre kilőhesse; a gőzös egy Durazzo felé haladó konvoj második tagja volt. A torpedó azonban elcsúszott a hajó hasa alatt. Negyedóra múlva már Trapp is lanszírozott, mégpedig 800 méterről a konvoj első gőzhajóját vette célba. A torpedót indító altiszt azonban a parancs kiadása után 15 másodpercet késett, s az U 14 torpedója sem talált célba. Ugyanekkor a gőzös tüzet nyitott. Trapp nagy sietve igyekezett minél mélyebbre. Kisvártatva az U 4 kísérletezett. Ezúttal Singule a konvoj harmadik tagját pécézte ki magának. A 7 óra 50 perckor elindított torpedó azonban ugyanúgy elsiklott a gőzös gerince alatt, mint az egy órával előbbi támadásnál. Valami baj lehetett a torpedókkal, bosszankodott a parancsnok, hiszen ő úgy állíttatta be őket, hogy közvetlenül a vízszint alatt egy méterrel fussanak. A beállítást a második tiszt ellenőrizte, márpedig Wolf sorhajóhadnagy értette a dolgát. Ugyanúgy, mint a megtámadott tehergőzös kapitánya, aki azonnal kivált a sorból, és a negyedik szállítógőzössel együtt elindult az U 4 felé. A tengeralattjáró olyan gyorsan és olyan meredek szögben igyekezett lefelé, hogy az orra belefúródott az iszapba, ahol aztán elfeküdt. A 15 m magas víztömeg a szállítógőzösök fedélzeti ágyúi ellen elegendő védelmet nyújtott. Közben Trappék körül is felforrósodott a levegő. Amikor a torpedólanszírozás után 25 perccel, a szokásos kivárás után, 7 óra 20 perckor Trapp kidugta periszkópját, hogy tájékozódjék a felszíni helyzetről, tőle jobbra, alig száz méterre egy rombolót és egy halászgőzöst látott, amelyek nyomban tüzet zúdítottak rá. Két perc múlva már fölöttük volt a romboló, és ekkor a naszád még csak 13 méteres mélységben járt. Az első bomba olyan közel robbant, hogy kialudt minden lámpa, csörömpöltek a műszerek védőüvegei. –Szükségvilágítást bekapcsolni! Mélység 20 méter! A következő bomba döbbenetes erejű robbanása elgörbítette a segédszivattyú csövét, pattogni kezdett az olajfesték a falakról és az áramtelepek fokozatkapcsolói kiugrottak helyükről. És még mindig sötét volt, a nagy naszád úgy hánykolódott, mint annak idején a "kis ötös”. A parancsnok tudta, hogy mindenekelőtt világosságot kell teremteni. –Mi történt azzal a szükségvilágítással? Vio, nézz már utána! – kiáltott Trapp második tisztjéhez. – Kapcsoljátok rá az akkumulátort a kormányra! Végre kigyulladt néhány villanyégő, és a kormányt is újra lehetett használni. A

gyér fény azonban alig adott valami világosságot. A villanyégők nagyobb része összetört. Mint később megállapították, a robbanás 21 izzót tett tönkre. –Felemelkedni! – üvöltötte valaki. A parancsnok megrökönyödve kapta fel a fejét. Valakinek az idegei felmondták a szolgálatot. –Csak most ne essünk pánikba! – zakatolt benne a gondolat. És belekiáltott a sötétségbe. –Nyugalom a naszádban! Csend legyen! –Tizenöt méter, nem megy lejjebb! – érkezett a jelentés a mélységkormányoktól. –Csönd a hajóban! Figyeljetek minden hangra! Motor állj! Ekkor a naszád megrendült, valami súrolta a gerincét, aztán megfeneklett. Az emberek halálos némaságba dermedtek. A csavarzaj fentről egyre közeledett, majd lassan távolodott, közben robbanások rázták meg a tengeralattjárót. Végre, végtelennek tűnő percek után a külső hangok teljesen elhaltak. –Átvizsgálni a hajót! Vio és Müller kézi lámpással kezükben elhagyták a központi állást. Aztán egymás után jöttek a jelentések. –Hátul minden rendben, nem szivárog semmi! –Elöl nincs szivárgás! –Gépház rendben! A parancsnok még várt. A percekből órák lettek. A levegő egyre romlott. És Trapp ekkor döntésre kényszerült. –Figyelem, fiúk! A fenéken ülünk. A merülőtartályok segítsége nélkül innen nem tudunk elszabadulni. A motorok egymagukban nem bírnak kiemelni bennünket az iszapból. Tehát először sűrített levegőt a tartályokba. Amikor megmozdulunk, mindkét gép maximális erővel előre, és egyszersmind újból vizet árasztani a ballaszttartályokba! A mélységkormány igyekezzék a hajót víz alatt tartani! Mindenki megértette? –Igenis, parancsnok úr! – hangzott kórusban. A manővert úgy hajtották végre, ahogyan megbeszélték, ám a naszád nem akart elszabadulni a fenékről. Hosszú ideig próbálták, de hasztalan. Az U 14 beleragadt az iszapba. Mialatt Trapp sorhajóhadnagy és legénysége foggal és körömmel küzdött, hogy elszabaduljanak a fenékről, Singule sorhajóhadnagynak ez sokkal könnyebben sikerült. 9 óra 10 perckor kidugta periszkópját a hullámok fölé, hogy azon nyomban ismét bevonja, mert közvetlen közelében három tehergőzös haladt. Éber őrszemeik voltak, mert a periszkópot gyorstüzelő ágyúikkal és géppuskáikkal szinte egyszerre kezdték lőni. Az U 4 tüstént lemerült, de akkor már hallották, hogy egy kisebb motoros naszád száguld arra a helyre, ahol a

naszád periszkópját másodperceken át megfigyelhették. Hamarosan a közvetlen közelükben robbant egy mélységi vízibomba. –Ezek az istenverte, átkozott új találmányai a briteknek! – szitkozódott Wolf sorhajóhadnagy. – Lent a mélyben robbannak! Pedig már 20 méteren vagyunk! –Az ember azt hinné, hogy csak ijesztgetésre használják őket – nevetett Singule –, mert akkora a hangjuk, hogy belesüketülünk. Majd meglátjátok, egyszer csak erősebbet készítenek, olyant, amely nem csupán pukkan, hanem rombol is – vált keserűvé a parancsnok hangja. – S akkor vigyázhatunk! Úgy átüthetik a merülőtartályainkat, mint a torpedó. Különösen ezt a Germania-típust, a vékony külső tartályaival! Még végig sem mondta Singule a jövendölést, amikor újabb robbanás rázta meg a búvárnaszádot. Ehhez már senkinek sem volt kedve hozzáfűzni a véleményét. A halkan zümmögő villanymotorok hangját időnként elnyomta a kis motoros naszád erős csavarzaja, de több bombát nem hajítottak utánuk. Aztán a csavarzörej is elhalkult. Az üldözők elveszítették az U 4 nyomát. Amikor az elővigyázatos Singule nagy sokára parancsot adott a felemelkedésre, a tenger üres volt. Sem ellenség, sem az U 14 nem volt sehol. –Irány a "Lales-villa” – adta ki a parancsot. Nyugodt helyre volt szüksége, hogy a kimerülőben levő akkumulátorait gondtalanul feltölthesse. Talán ugyanekkor határozta el Trapp sorhajóhadnagy is, hogy mindenáron felemelkedik, hiszen a nagy naszád belsejében a levegő nehézzé vált. Valami baj volt a szellőzőberendezéssel, talán valahol megsérült. –El kell szabadulnunk – hívta magához két tisztjét a parancsnok. – Csak egy mód van erre, ha telefújjuk a tartályokat levegővel. Mivel csak 15 méter mélyen fekszünk, ez azzal jár, hogy ez a nagy pléhkaszni nem fog megállni a felszín előtt, nem lehet ilyen rövid úton megfogni. Mindenképpen kiemelkedünk. Ha még itt vannak a britek, utána azonnal lemegyünk 14 méterre, és sürgősen keresünk valami mélyebb vizet. Tehát irány a felszín! A kompresszorok felsírtak, és az U 14 valóban elszabadult a fenéktől, majd szinte felvágódott a felszínre. Két romboló fogadta, és pattogtak a torony körül a lövedékek. –Merülés 14 méterre! Irány nyugat, kormány 270 fok! Legnagyobb erő! Pontosan 11 óra volt. A két romboló teljes gőzzel elindult az U 14 után. Nemsokára utolérték és hullani kezdtek a bombák. –Rakják a tojásaikat – mondta valaki. A naszádban a fémtesthez csapódó kavicsos iszap zaját jól hallották. Idővel mélyebb vízhez értek, és akkor lemerültek a megnyugtató 20 méterre. Amikor ki akarták szivattyúzni a fenékvizet – a hajózásban használt zsargon "szódvíz”-nek nevezi –, amely minden úszóegységben a padozat alatt gyűlik össze, kiderült, hogy a szivattyú

nem működik. Eltört a tengelye. A naszádban gyűlni kezdett a sok víz, amely előbb-utóbb elnehezíti. Amikor odafent már hosszabb ideje csend volt, Trapp feltolta a periszkópot, és aggodalommal tapasztalta, hogy már mindhárom romboló a nyomukban van. Az első alig 1500 méternyire, pontosan az U 14 nyomdokvonalában. A tenger ekkorra már tükörsima volt. –Az ördög belétek! Majd kifogok rajtatok! – dünnyögött a parancsnok, és utasítást adott a kormányosnak. –90 fokkal jobbra! – Aztán Müllerhez fordult. – Most találják ki a fentiek, hogy merre megyünk. Ilyen mélységben aztán már tényleg nem csinálhatunk semmiféle fodrozódást! – nevetett. – Még ha olyan sima is a tenger, mint az asztal lapja. Félóra múlva a parancsnok ismét kilesett. Nem akart hinni a szemének. Az ellenséges rombolók ugyanúgy és ugyanott fordultak 90 fokkal jobbra, ahol a tengeralattjáró, és hűségesen követték azt. –Ezek még mindig itt vannak. Nem vontatunk valamit magunk után? Nem akaszkodott ránk valami? – dugta ki megint a periszkópot és figyelmesen vizsgálgatni kezdte nyomdokvonalukat. – Semmi. Na, fiúk ott a kormánynál, 90 fokkal balra! Tartani a 20 méteres mélységet. Trapp most már nem volt olyan magabiztos. Hátulról befutott a jelentés. –A szódvíz emelkedik! –A levegő kezd elviselhetetlenné válni! A parancsnok és a két tiszt tovább töprengett. Valahogyan le kell rázniuk ezt a három átkozott rombolót, mert a levegő valóban egyre nehezebb, és az akkumulátorok sem bírják már sokáig. –Talán lehallgató készülékeik vannak – vélte Vio sorhajóhadnagy. Minden zajos tevékenységet leállítottak, a szódvízszivattyú javítását, a villanykörték cseréjét félbeszakították, a kormányt átkapcsolták kézi vezérlésre, és csupán az egyik elektromotort járatták, ezt is csak annyira, hogy a naszádot irányban és mélységben tarthassák. Félóra múlva, a következő kilesésnél a parancsnok még mindig ott látta a rombolókat, bár kissé lemaradva. –Felemelkedünk 10 méterre! Ezután sűrűbben nézett körül. A rombolók felgyorsítottak. Az U 14 még egyszer elkanyarodott, ezúttal 25 fokkal jobbra és 25 méterre ment le. –A naszád a szódvíztől annyira elnehezedett, hogy ilyen lassú fordulatszámon nem tudjuk tartani a mélységet – jelentette a második tiszt. –Felgyorsítani egész erőre!

Az elektromester ekkor előrement a toronyba, és jelentett: –Parancsnok úr, ha egészen lassan is megyünk, akkor is csupán két órára van áramunk! A telepek csaknem üresek! Trapp átadta a parancsnokságot a második tisztnek, és lement a kabinjába. Leült, fejét tenyerébe temette és gondolkodott. Tudta, hogy 12 órája vannak a víz alatt, a levegőben már alig van oxigén. Ha felemelkednek, a rombolók szitává lövik őket, elvész a flotta legnagyobb, legkorszerűbb naszádja. A helyzet rendkívül komolyra fordult. A naszádban a levegő elviselhetetlenül meleggé vált. Meleggé? Forróvá! Az emberek úgy izzadnak, mint a legnagyobb nyárban, a kormányosok egyfolytában törölgetik a szemükből a verejtéket, mindenki már csaknem mezítelen, de így is saját levükben fürdenek. Akinek nem volt munkája, lefeküdt, hogy kevesebb levegőt fogyasszon. Mindenkinek szaggatott a feje, és csak a szájukon keresztül tudtak lélegzetet venni. Minden mozdulat iszonyúan fárasztó volt. Ha valaki elvánszorgott kabinja előtt, kutatva nézett rá, mintha kérdezné: kitalált-e valamit? De Georg von Trapp sorhajóhadnagy, a tapasztalt, százszor próbált tengeralattjáró-parancsnok még nem talált rá a megoldásra. Pedig rövid időn belül fel kell emelkedniük. És az ide-oda kanyarodásoknak semmi értelmük. Mindenki a parancsnok döntését várta. Ekkor egy gondolata támadt. Csakis az történhetett, hogy megsérült az egyik olajtartály, az egyik bomba léket üthetett rajta, és azon keresztül szivárog az olaj. Az olaj pedig a sima tenger felszínére kerül, és színe miatt jól láthatják. De minél mélyebben halad a tengeralattjáró, annál később úszik fel az olajfolt, azért maradnak el ilyenkor jobban a rombolók. Tehát az ellenség az olajfoltocskákat követi. Még egy kísérletet kell tennie. És ha ez sem segít, nos, akkor... akkor nincs tovább. A parancsnok hirtelen felélénkült, magához kérette két tisztjét és a gépüzemvezető altisztet. –Figyeljetek, elmondom az elméletemet az olajfoltokról! – kezdte el, majd folytatta. – Lemerülünk 35 méterre. Tudom, hogy a naszád nyomáspróbája csak 25 méterre érvényes, de remélem, kibírja. A rombolók így a későbben felúszó olaj miatt még jobban lemaradnak. Vio, amikor a rombolók már elég messze vannak, amilyen gyorsan csak lehet, vezényeld a felemelkedést. Mayerhofer – nézett a gépüzemvezető altisztre –, amint kinyitom a torony fedelét, azonnal nyomja be a felszíni és a villanymotor közötti átkapcsolót, s így a motorok friss levegőt szívnak be. És amint elhangzik a merülési parancs, ismét átvált elektromos hajtásra. Megértett? –Igenis!

–Mindenki a helyére. Müller, maradj itt és figyelj. Ha felemelkedünk, azok a fickók ott mögöttünk azonnal lőnek. Nincsenek messze, a lövedékek minden bizonnyal nagyon közel fognak becsapódni. De nem hiszem, hogy eltalálnának, mert náluk is időbe telik, hogy felocsúdjanak a meglepetéstől. És most jön a csel! Tudod, honnan lehet megtudni, hogy egy tengeralattjárót eltaláltak-e vagy sem? Az olajfoltról, amely a lemerült tengeralattjáró helyén jelenik meg. Csinálunk hát nekik egy jókora olajfoltot, és akkor békén hagynak. Tölts tele egy vödröt olajjal és ha kinyitom a fedelet, add a jobb kezembe. Müller kuncogott, majd bólintott. Közben a naszád 35 méteres mélységbe merült le. A hajótest nyögött, pattogott, de még állta a roppant nyomást. A parancsnok mély lélegzetet vett. –Vio, rajta! A naszád emelkedni kezdett. Trapp a periszkóp mögött állt a 10 méteres mélységbe érve, mögöttük mintegy 2500 méterre, megpillantotta a rombolókat. –Felemelkedni! – kiáltott. Felcsapta a fedelet és kihajolt: –A kannát! Nagy ívben döntötte ki a tartalmát. Ugyanekkor a rombolók felgyorsítottak, hatalmas, habzó taréjú orrhullámokat vetve közeledtek a naszád felé, majd megszólaltak a gyorstüzelőik. Körös-körül szökőárak csaptak a magasba. De a szellőzők már friss levegőt szippantottak a tengeralattjáróba. –Gyorsmerülés! A friss levegő és a sikeres művelet felélénkítette az embereket. Vajon sikerült-e becsapni a rájuk leselkedőket? Mindenesetre jó mélyre merültek, és maximális erővel minél távolabbra igyekeztek. A hajó órája 14 óra 45 percet mutatott, amikor ismét periszkópmélységre emelkedtek. A parancsnok megindította az elektromos vezérlésű periszkópot, s az szépen kidugta fejét a felszínre. Trapp izgatottan tapadt a lencsére. –Elöl semmi... hátul semmi... körös-körül semmi! Fiúk, sikerült! Gyerünk feljebb, még egyszer körbenézek! Tiszta a horizont, felemelkedünk! Elmentek! Minden tartályt kifújni, mindkét motort átkapcsolni, és teljes erővel előre! Felcsapódott a toronyfedél. Az emberek sorban kimásztak. Mindenki ugyanarra gondolt: milyen szép is itt fenn a szabad levegőn! Hamarosan megálltak, és megkezdték a telepek feltöltését. Közben átvizsgálták a naszád testét. Két olajtartály kapott léket, a fedélzeten kívül elhelyezett torpedóvetőcsövek behorpadtak. –A "Lales-villában” éjszakázunk, reggel majd hazamegyünk – döntött Trapp. Másnap, február 9-én, 10 óra 45 perckor az U 14 beérkezett támaszpontjára. Az

U 4 mindössze háromnegyed órával előzte meg. Néhány nap múlva a hírügynökségek világgá kürtölték, hogy az antant rombolói az Adrián, Durazzo magasságában elsüllyesztettek egy cs. és kir. tengeralattjárót. A jelentés azt is közölte, hogy az érintett parancsnokok milyen kitüntetéseket kaptak. A "tizennégyes” személyzete nem sajnálta tőlük ezt az örömöt – jegyzi meg könyvében Georg von Trapp. Az U 14-et az öbölben tüzetesen átvizsgálták és megállapították, hogy nagyobb javításra szorul; február 12-én el is indult Pólába, s ott hamarosan dokkba került. Döntés született a naszád átépítésére is. Trapp elsősorban a torony kicserélését szorgalmazta, de más rekonstrukciós munkákat is végeztek rajta. Mindenekelőtt kiszerelték a motorokat, Grácban átalakították őket és teljesítményeiket 260 LEről (190 kW) 420 LE-re (308 kW) növelték. Bővítették a tartályokat, különösen a belső ballasztét, mert a merüléssel időnként baj volt. Az eredeti löveget 8,8 cmes, 30 űrmérethosszúságú, Erhardt-típusú német ágyúra cserélték ki. Továbbá új szellőzőberendezést kapott, belülre nagyobb nyomást kibíró merülőtartályokat, és még igen sok kisebb, bár fontos módosítást hajtottak végre rajta (kicserélték az elektromos jelzőcsengő berendezését, a hajótestet világosszürkére festették át stb.). Az újjáalakított főgépeket október–november hónapban építették be, majd megkezdődtek a különféle próbák. Ezek még több korrekciót tettek szükségessé, ezért a naszád 1917 tavaszán újból dokkba került, különösen a ballasztok beállításával és szabályozásával vesződtek sokat. Amikor végre – több mint egy esztendőn át tartó átépítés, nagyjavítás után – 1917. március 24-én hosszabb próbaútra futott ki, Brioni előtt összeütközött a Primero gőzössel. Ismét dokkba került, ahonnan csak április 21-én indult el, és a következő napon este 10 órakor szerencsésen megérkezett a Cattarói-öbölbe. Az U 14 így több mint egy éven át nem vett részt a tengeri hadműveletekben. Az U 4 az emlékezetes – Trapp és Singule által vezetett – együttes akció után szintén dokkba került, de a szerelők sokkal hamarabb végeztek vele, mint az U 14-gyel Polában. Március 25-ig befejeződtek a próbajáratok, és 26-án Singule sorhajóhadnagy megkapta a kifutási parancsot: meg kellett keresnie az 1916. március 12-én elindult U 24 (német számozása UC 12) tengeralattjárót. Ez utóbbi azt a feladatot kapta, hogy telepítsen aknákat a Tarantói-öbölben, de kifutása óta nem adott életjelt magáról, és nem tért vissza a támaszpontjára. A német legénységgel, de osztrák–magyar lobogó alatt futó tengeralattjárónak Palis fregatthadnagy volt a parancsnoka. Felkutatására nem csupán az U 4, hanem a Helgoland és a Saida cirkálók, valamint az Orjen és a Balaton rombolók, továbbá a tengerészeti repülők több gépe is elindult. Mint később kitudódott, az U 24 március 16-án a Tarantói-öbölben egy saját maga által telepített aknára futott, és

felrobbant. A búvárnaszádot az olaszok rögtön utána kiemelték, és megállapították, hogy az egész személyzet odaveszett. A tengeralattjárót később rendbehozták, és X 1 jelöléssel saját flottájukba sorozták be. Az U 4 fedélzetén azonban minderről még semmit sem tudtak, és a parancs szerint először az Albánia előtti vizeket fésülték át, igen magas hullámjárás és zuhogó eső közepette. A következő napon néhány órára felkeresték az akkor már a Monarchia kezén levő Durazzót, majd elindultak az Otrantói-szorosba. Közben távolról egy cirkálót és egy rombolót láttak. Bár Singule parancsa úgy szólt, hogy csak a Santa Maria di Leuca-fokig menjen, a parancsnok úgy határozott, hogy továbbmegy a Tarantói-öbölig. A szorost 1916 tavaszán az antant haditengerészete még nem őrizte eléggé hatékonyan, és így az U 4 minden bonyodalom nélkül megérkezett az öbölbe – a háború történetében elsőként a cs. és kir. tengeralattjárók közül. Az eltűnt tengeralattjárós bajtársakat természetesen nem találhatták meg, hiszen azok akkor már egy hete holtan feküdtek a tengerfenéken. Singule ezután tovább cirkált a térségben, és március 30-án egy háromárbocos brit vitorlás, a John Pritchard akadt az útjába. A rakomány nélküli hajó legénységét csónakokba ültették, majd a vitorlást – a Dukato-foktól északnyugatra – felrobbantották. Ezen a területen viszonylag sűrű volt a hajóforgalom. Ahhoz, hogy a hajókat megtámadhassák, nagy volt a távolság, de ahhoz, hogy a felszínre emelkedjenek, kicsi, attól kellett tartani, hogy meglátják őket. Ezért estére, mire feljöhettek levegőzni, szellőztetni, a legénység nagyobb része erős fejfájásról panaszkodott, ketten összeestek, elájultak. Singule elhatározta, hogy hazatérnek. Kora reggel kezdték átszelni az Otrantói-szorost. 10 órakor öt felfegyverzett halászgőzös elől kellett lemerülniük. Amikor a naszád három és fél óra múlva felemelkedett, újabb négy halászgőzöst pillantottak meg a láthatáron; ismét alámerültek. Végül is április 1-jén, a déli órákban szerencsésen hazaérkeztek. Az április rövid helyi járatokkal, Albánia előtti utakkal telt. Egyszer kihalásztak egy elbitangolt aknát. Április 30-án indultak ismét az Otrantói-szoros felé, de már a szorosban járva elromlott a periszkópjuk, haza kellett térniük. A kijavítása után az U 4 megint az Otrantói-szorosba indult, de Valona előtt járva most a villanymotor romlott el, ismét vissza kellett fordulniuk. Ez már május 23-án történt, és 27-én a flottaparancsnokság úgy döntött, hogy a meglehetősen leharcolt tengeralattjárót nagyjavításra Polába vezényli. Az U 4 a javítás során egy 7 cm-es, 26 űrmérethosszúságú ágyút is kapott. A próbajáratok megtartása után, július 30-án tért vissza régi bázisára. Onnan augusztus 2-án egy napra kifutott, mert a jelzőállomás ellenséges hajókötelék közeledését jelentette. A kötelék az olasz Nino Bixio cirkálóból és nyolc rombolóból állt. Az U 4 csupán egyetlen torpedót tudott lanszírozni, de az sem

talált. Augusztus 4-én indult el az U 4 a Tarantói-öböl felé, hogy ott cirkálva zavarja az ellenséges hajózást. Ezúttal azonban Singule sorhajóhadnagy és legénysége nem jutott el odáig. Augusztus 6-án, a Brindisit Saseno-szigettel összekötő gondolatbeli vonalon jártak (ez akkor Olaszország és a francia támaszpont közötti rendes hajózó útvonal volt), 13 óra 5 perckor az egyik őrszem azt vette észre, hogy egy torpedó közeledik feléjük. Szerencséjükre sikerült gyors kormányzással kikerülniük, s a torpedó elsiklott mellettük. Singule azonnal gyorsmerülést rendelt el, hogy mielőbb eltűnjenek az éber ellenséges tengeralattjáró látószögéből. A merülési manőver csak igen körülményesen és lassan folyt le, mert az egyik, az V. számú merülőtartály tolattyúja beszorult. Amikor aztán végre sikerült a naszádot lenyomni, nem tudták a tervezett mélységben megtartani, és az csak szállt, szállt egyre mélyebbre. A kormányos egykedvűen, aztán egyre idegesebben kiáltotta a mélységet: –15 méter... 20 méter... 22... Mélység 28! –Wolf, fogjátok meg ezt a dobozt! – így a parancsnok. – Eltűntünk a tengeralattjáró elől. –Igenis, de nem lehet! –Mélység 36 méter! –Kormányokat fordítsd vissza! Mélységkormányokat emelkedéshez állítani! Mindkét gép maximális erő! Ez sem használt. A naszád továbbra is lefelé szállt. Már pattogtak a szegecselések és a hegesztések. –Minden tartályba sűrített levegőt! Felemelkedünk! –Mélység tovább növekszik! Parancsnok úr, mélység 45 méter! Singule leugrott a toronyból, és a kompresszorhoz sietett. –Nagyon hiányzik az ötös számú tartály! – jelentette Wolf. Singule bólintott, és a kormányoshoz ugrott, ellenőrizte a beállítást. Minden rendben volt, ahogyan kellett, csak az U 4 sehogy sem akart felemelkedni. –Mélység... parancsnok úr, a mélység 56 méter! – sikoltotta kétségbeesetten a mélységkormánynál álló kormányosmester. De ebben a pillanatban már mindenki érezte, hogy a naszád vízszintesre áll. –Megfogtuk! Sikerült! Gyorsan emelkedni – intézkedett a parancsnok. A búvárnaszád orra hirtelen felemelkedett. A legnagyobb erővel dolgozó villanymotorok sebesen pörgették a csavarokat, és a naszád orral felfelé emelkedve tört a felszín felé. –56 méter, phü! – tolta tarkójára sapkáját a parancsnok, furcsa grimaszt vágva nézett a második tisztre. – Elég jól bírta, ugye? –És a legénység is.

Amikor felértek, a tenger üres volt. A periszkópnak már semmi nyoma. Singule a naszádot kívülről és belülről azonnal átvizsgáltatta, megjavították a beszorult tolattyút, amely hajszál híján vesztüket okozta. Augusztus 8-án, reggel negyed 9kor kötöttek ki Gjenovicban. A legénység csak négy napot pihent, és az U 4 ismét útnak eredt. Ezúttal sikerült eljutniuk a Tarantói-öbölbe. Augusztus 14-én, már estefelé, háromárbocos vitorlás került a szemük elé. A parancsnok elhatározta, hogy ezúttal – már az új 7 centiméteres fedélzeti ágyú birtokában – a felszínen támadja meg az ellenséget. A második tiszt, Wolf Edgár sorhajóhadnagy tűzkészültségbe helyeztette az ágyút. A vitorlást 20 óra 45 perckor, csaknem szélcsendben érték el. Singule 50 méterre megközelítette, majd felszólította, hogy a hajó kapitánya az igazoló papírokkal jöjjön az U 4-re. A tengeralattjáró személyzetének néhány tagja – a parancsnok és a második tiszt, az ágyúkezelők és akik a vitorlásról érkező csónakot voltak hivatva fogadni – a fedélzeten állva várakoztak a kényelmesen készülődő olasz kapitányra, amikor a vitorlásról váratlanul megdördült egy ágyú. Aztán megszólalt egy másik löveg is, majd kézifegyverekből lőtték az U 4 fedélzetén állókat. –Tűz! – kiáltott dühösen Singule. Eldördült a tengeralattjáró 7 centiméteres lövege. – Mindkét gép egész erő! Kormány balra! –Rövid – harsogta Wolf sorhajóhadnagy, és ahogyan fordult az U 4, úgy fordult a vitorlás felé a lövegcső. A kezelő sebesen tekerte a kereket, és már a csőben volt a következő lövedék. Közben pattogtak, fütyültek körülöttük a puskalövedékek, a gránátok becsapódásai a magasba fröcskölték a vizet. –Tűz! – vezényelt a második tiszt, és ezúttal a 7 centiméteres ágyú lövedéke becsapódott a vitorlás palánkjába. – Tölts! – hangzott a következő parancs, amit azonban a löveg mellől dühös káromkodás követett. Singule, aki a toronyban állt, először azt hitte, valamelyik embere megsebesült, de aztán megtudta, hogy a löveg romlott el, nem lehetett újratölteni. Itt álltak 150 méterre egy vadul lövöldöző olasz vitorláshajótól, és bedöglött a lövegjük, amely ezúttal nagyon alkalmas lett volna arra, hogy megtakarítsák a torpedójukat. Csak egyet lehetett tenni. –Merüléshez felkészülni! A tüzérek a lőszerrakaszokkal együtt gyorsan eltűntek, s az U 4 – a vitorlás meglehetősen jól irányzott lövései közepette – lassan eltűnt a felszínről. Singule nagy kört írt le, és ráfordult a hajóra. –Bal torpedót indíts! 21 óra 20 perckor a torpedó a vízvonal alatt átütötte a vitorláshajó testét, és a Ponte Maria rövid idő alatt elmerült. Amikor 23 órakor felemelkedtek és

átvizsgálták a naszádot, a felépítményben több puskalövedék-becsapódást találtak, egyet a IX. számú tartály szellőztető berendezésében. Az U 4-en a keletkezett hibákat hamarosan helyrehozták, kijavították a löveget, aztán még néhány napon át a Jón-tengeren cirkáltak, majd az Otrantóiszorosban lavíroztak számtalan felfegyverzett ellenséges halászgőzös között, végül 18-án reggel megérkeztek a kikötőjükbe. 1916 nyarán az U 4 még többször futott ki az Otrantói-szorosba, illetve azon túlra, s hol a Tarantói-öbölt, hol a Jón-tengert és a görög szigeteket kereste föl. Volt, hogy torpedójával elhibázta az ellenséges hajót, máskor meg – például szeptember 14-én – 500 méteres távolságból eltalálta az ismeretlen rakományú brit Inverbervie, 4309 BRT-s gőzöst. A torpedótalálat következtében hatan életüket vesztették. A mellette haladó szénnel megrakott Italia nevű olasz , 3498 BRT-s gőzöst, az U 4 is megtámadta, ám utolsó torpedója egyszerűen kicsúszott a vetőcsőből. Oka, hogy a zárófedelet már a manőver közben felnyitották, s a búvárnaszád orra elnehezedett és kissé lemerült. Singule kénytelen volt felemelkedni, hogy a nagy tehergőzöst fedélzeti ágyújával tegye működésképtelenné. Amikor a felszínre törtek, a parancsnok az elsüllyedt brit hajó helyén négy motorcsónakot látott, kettőt felfordulva. Az Italia pedig ekkor bocsátotta le mentőcsónakjait, és árbocán a megadást jelző fehér lobogó lengett. Az órák akkor 17 óra 30 percet mutattak. Singule néhány lövést adatott le az olasz gőzösre, amely süllyedni kezdett, majd a búvárnaszád elindult Fano-sziget felé. Az Italia nevű gőzös azonban nem süllyedt el, mert az ágyúlövedékek csak 15 cm átmérőjű lékeket vágtak az oldalfalon. Rendbe hozták, és még majdnem egy éven át szolgálatban állt. Végül is 1917. június 18-án a Liguri-tengeren egy német tengeralattjáró süllyesztette el. A Margareta 2092 BRT-s olasz tehergőzöst, amelyet egy torpedónaszád is biztosított, Singule nagyobb sikerrel torpedózta meg. Az ismeretlen rakományú hajó 76 mérföldre a Santa Maria di Leuca-foktól délkeletre süllyedt el. Az U 4 novemberben nagyjavításba került, ahonnan november 28-án indult el megint a Tarantói-öböl felé, de másnap már a teljes legénység beteg lett, hányinger és kínzó fejfájás gyötörte őket. Singule tehát félbeszakította az akciót, és Saseno-szigettől visszafordult. Az U 4 az 1916. évi utolsó útján is a Tarantói-öbölben járt. December 23-án hajnalban indultak el, s pontosan karácsonykor érkeztek meg az öbölbe. Délelőtti cirkálásuk közben két rombolóval találkoztak. Az egyikre a 800 méterről kilőtt torpedó célt tévesztett, viszont a két romboló rendkívül szívósan harcolt a tenger-alattjáró ellen. Vízibombáik szinte szakadatlanul hullottak az U

4 közelében, amely az olasz rombolók dühös és makacs rohamai elől igyekezett a lehető legmélyebbre elrejtőzni. Végül is sikerült, és a naszád december 30-án, 14 óra 30 perckor kikötött Gjenovicban. A cs. és kir. tengeralattjárók közül ezekben a napokban – karácsony és újév körül – az U 4-en kívül csupán az U 11 járt harcfeladattal a tengeren, ekkor már Johann Krsnjavi sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. Ez a tengeralattjáró december 31-én hajnali 5 órakor hagyta el Brionit, s az olasz partok előtti cirkálás után, január 5-én tért a Cattarói-öbölbe, ahonnan legközelebb csak februárban futott ki. Igaz, akkor háromszor: 5-én, 9-én és 21-én. Második útján az olasz partok közelében olyan erős viharba került, hogy a felkorbácsolt hullámok a naszádot még 20 méteres mélységben is dobálták. Majdhogynem görgették maguk előtt. Február 21-i kifutását követő útján, 27-én délelőtt, megtámadott egy gőzöst, s rendkívül nehéz helyzetbe került. Ez utóbbit egy francia romboló és egy olasz torpedónaszád kísérte. Az U 11 a célpontot megváltoztatva a gőzös helyett a romboló felé fordult, de a romboló az utolsó pillanatban, 200 méterről észrevette periszkópját, és tüzet nyitva rárohant a tengeralattjáróra. A parancsnok azonnal utasította a kormányost az 50 méteres alámerülésre, de az első bomba még 17 méteres mélységben elérte őket. A robbanás következtében néhány villanyégő kialudt, elromlott a pörgettyűs tájoló és a szellőző berendezés, a periszkóp is csaknem használhatatlanná vált. A búvárnaszádnak haza kellett térnie. Március közepén az U 11-et Polába irányították, ahol április elejéig dokkban állt, majd az időközben felállított tengeralattjárós iskolában oktató- és tanulóhajónak osztották be. Ezután hol Polában, hol Brioniban, hol pedig Fiuméban állomásozott. A tengeralattjáró-parancsnokok kiképzése Fiuméban folyt. A naszádon különböző kísérleteket is végeztek, például a periszkópját sötétkékre festették, keresve azt a színt, amelyet a legnehezebben lehet meglátni. A sötétkék periszkópot még 200 méteres távolságból sem lehetett felfedezni, pedig a megfigyelők ismerték a naszád helyzetét. Az U 11 iskolahajóként szolgált ezután a háború végéig. E rövid kitérő után térjünk még vissza az U 4-hez, amely 1917 januárjában és márciusában csak rövid, közeli utakra indult. Egy alkalommal – március 14-én – hasztalan vett üldözőbe Korfu közelében egy Bretagne-típusú francia csatahajót, amelynek két kísérő rombolója keserves perceket szerzett a tengeralattjáró legénységének. Áprilisban dokkban állt. Innen április 29-én indult cirkálásra a Jón-tengerre. Május 3-án egy német tengeralattjárót látott, amely azonban az ismertető szignálra nem válaszolt. A következő napon két rombolótól kísérve két nagy gőzhajó közeledett. Singulénak sikerült az egyiket 400 méterre megközelítenie és lanszírozni. A torpedó a gépházban robbant. A rombolást a

rögtön bekövetkezett kazánrobbanás tetézte. Az olasz 3935 BRT-s Perseo nyomban elsüllyedt, fedélzetén a 6. gyalogezred katonáival, akik közül majdnem kétszázan lelték halálukat a hullámokban. Az U 4 lemerült a már szinte megszokottnak tekinthető 50 méteres mélységbe, ahonnan a torpedótalálat után közel egy óra múltán, 6 óra 15 perckor emelkedett periszkópmélységre, hogy a parancsnok kileshessen. A gőzöst természetesen nem látta, helyén sok mentőcsónak ringott, a vízben életükért küszködő katonák kiáltoztak segítségért. A két romboló is mentéssel foglalatoskodott, a másik gőzös éppen eltűnt a horizonton. Az U 4 ismét lemerült, és csak jó két óra elteltével emelkedett ismét a felszínre. A rombolóknak és a mentőcsónakoknak ekkor már se híre, se hamva, és Singule a süllyedés helyére kormányozott. Az U 4 legénységét a hajótörésből származó, úszó-himbálózó roncsoknak soha sem tapasztalt tömege fogadta. Mentőgyűrűk, csónakdarabok, katonasapkák és kenyérzsákok, a címzetthez soha meg nem érkező katonalevelek sokasága és az egyik matróz zsoldkönyve úszott a vízen. De halásztak ki hasznos dolgokat is: húskonzerveket, cigarettát, kockacukrot, olivaolajos hordócskákat, borospalackokat. A távírászmester óvatosan kiemelt a vízből egy ládát, amelyen angol felirat arra figyelmeztetett, hogy tartalma törékeny. Néhányan körültérdelték, mert biztosra vették, hogy whisky van benne. Lefeszítették a fedelét, a távírászmester, aki a zsákmányt felfedezte, óvatosan nyúlt a fagyapot közé, és a többiek harsány kacagása közepette egy lámpaüveget emelt ki. Az U 4 május 7-én ért haza, s egy hét múlva – május 14-től – már Valona előtt őrködött. Május 21-én ismét a Tarantói-öbölt kereste fel, aztán Messina és Kefalonia között a Jón-tengeren cirkált. Május 30-án, hazatérőben, Korfu előtt hajnali 5 óra 51 perckor, 600 méterről megtorpedózta az Italia nevű, 1305 BRT-s francia postagőzöst, amely a farára telepített 12 cm-es ágyújával együtt 3 és fél perc alatt elsüllyedt. A gőzös Taranto és Korfu között látott el rendszeres postaszolgálatot. Singule, amikor 6 órakor felemelkedett, beszélt is a hajótöröttekkel. Tőlük tudta meg a hajó nevét és azt, hogy a gőzhajó kapitánya vízbe fúlt. Mivel az U 4-nek már fogytán volt az üzemanyaga, visszatért támaszpontjára. Ezután Wolf sorhajóhadnagy, második tiszt – mint várományos parancsnok – rendelkezési állományba került. Helyét Zdenko Knötgen fregatthadnagy foglalta el. A naszád harmadik tisztje Franz Vernier lett. A régi tengeralattjárók közül tehát az U 4 volt az egyetlen, amely az Adriát már akkor is rendszeresen elhagyta, amikor az új, UB II-típusú egységek még sehol sem voltak. Június 10-én is a Tarantói-öbölbe indult, ez lehetett Singule sorhajóhadnagy kedvenc vadászterülete. Ez a távolság felelt meg leginkább az U 4 hatósugarának. Ezúttal azonban az áthatolás az Otrantói-szoroson nem ment könnyen, a tengeralattjárókra vadászó torpedónaszádok elől többször le kellett

merülnie a már megszokott 50 méteres mélységbe. De mégis sikerült átjutnia, és június 15-én a Tarantói-öbölben egy rombolóval biztosított, három gőzhajóból álló konvojt támadott meg. A naszád belsejében azonban a petróleumgázképződés olyan erős volt, hogy a kormányos a támadás kellős közepén elájult. A pihenőben levő kormányost gyorsan a helyére állították, de hamarosan ő is, a motorőrség két tagjával együtt ájultan esett össze. Jóllehet már elérték a kedvező pozíciót, Singule félbeszakította a támadást. Tudta, ha a torpedóját kiereszti, az akár talál, akár nem, még órákon át a víz alatt kell maradniuk, és ezt a félájult legénység már nem bírja ki. Inkább feladta a harcot, hogy a hajók távoztával mielőbb felemelkedhessenek és szellőztessenek. Másnap egy PN-típusú torpedónaszáddal "kergetőztek”, a ledobott vízibombák azonban csupán kisebb károkat okoztak. Az U 4 június 19-én még mindig az öbölben járőrözött. A délelőtt folyamán Taranto felől egy kis gőzhajó közeledett, amelyet 13 óra 24 perckor megtorpedóztak; talált, de a hajónak csak az orra bukott a víz alá, csavarjai a vízból kiemelkedve tovább pörögtek. Ez a látvány Singule számára valahogyan elszomorító volt, de nem maradt ideje érzelegnie, mert már közeledett egy másik, a megtorpedózottnál valamivel nagyobb tehergőzös. Amikor a tengeralattjárót meglátták, és az előttük indult hajónak már csak a propellerei látszottak, megálltak, lebocsátották csónakjaikat s szaporán minél távolabbra eveztek. A torpedó 13 óra 49 perckor hagyta el a vetőcsövet. A második gőzös egyetlen perc alatt eltűnt a tenger színéről. Singule a csónakban menekülők után eredt, és tőlük kérdezte meg a két hajó adatait. Megtudták, hogy az első az Edouard Corbiere 475 BRT-s, a második a Cefira 890 BRT-s gőzhajó volt, mindegyik francia lobogó alatt hajózott, és mindkettő benzint és hadianyagot szállított Korfuba. Miután az először megtorpedózott hajó fara még mindig kiállt a vízből, tüzérségi tűzzel küldték a tengerfenékre. Hamarosan hajók közeledtek, és az U 4 alámerült. Június 21-én érkezett vissza kikötőjébe. Singule sorhajóhadnagy és sokat próbált legénysége 1917. július 5-én este ismét az Otrantói-szoros felé vette az irányt. Ezúttal nem a Tarantói-öbölbe igyekeztek, hanem a Jón-tengerre, pontosabban az "olasz csizma” talpa alá. Július 12-én, a Squillacei-öböl szélén, a déli órákban vették észre a közeledő gőzhajót. Singule a naszádját támadóállásba kormányozta, és 15 óra 44 perckor torpedója a kétkéményes, 1500 BRT-s, francia lobogóval hajózó Berthilde nevű felfegyverzett gőzöst el is találta. A hajó korábban német volt, és a háború kitörésekor görög kikötőben keresett menedéket; itt a franciák lefoglalták és szolgálatukba állították. Az egy percen belül elsüllyedt hajó parancsnokát, Camille Ohl sorhajóhadnagyot Singule hadifogolyként naszádjára vette, hiszen a francia haditengerészet tisztje volt. A hajó oly gyorsan süllyedt el, hogy a torpedó

robbanása után az 53 francia tengerészből csak 25-en maradtak életben. Ezeknek még sikerült lebocsátaniuk egy motoros mentőcsónakot, és azzal igyekeztek a part felé, de a motorcsónakot nem tudták beindítani. Közben jelentették Singulénak, hogy a motorcsónakban két súlyosan sebesült tengerész van. Az egyik a fején sérült meg, a másiknak belső vérzés okozott kínokat. Singule a sebesültet bekötöztette, a másiknak morfiuminjekciót adatott. Miután a motorcsónak végleg felmondta a szolgálatot, az U 4 vontatókötélre vette és megindult vele a part felé, a Stilo-fok irányába. A különös vontatvány az elsüllyesztett ellenséges hajó legénységével együtt több mint 11 mérföldön át úszott az ellenséges olasz part felé, hogy a sebesültek mielőbb orvosi kezekbe kerüljenek. Partközelben a vontatókötelet lekapcsolták. A francia tiszt, Ohl sorhajóhadnagy hadifogolyként a tengeralattjárón maradt és integetve búcsúzott a tengerészeitől, akiket elláttak élelemmel és takarókkal. Közben hatalmas vihar keletkezett, és amint Singule jelentésében írja: "Foglyunknak a hazautazás folyamán az U 4 fedélzetén a következő élményben lehetett része. A vihar a Jón-tengeren ért utol bennünket. Hogy egy kis nyugalmat leljünk, a vihar elől lemerültünk, de a naszád még a 39 méteres mélységben is erősen dülöngélt. Már jó ideje nem ettünk meleg ételt s főzni akartunk valamit, azonban az őrült hánykolódásban semmiféle élelem sem maradt meg a fazekakban, tehát még mélyebbre igyekeztünk. Így értük el a 49 méteres kritikus mélységet. Hajnali 2 órakor átadtam az őrséget a második tisztnek, és lepihentem. De az izgatott parancsok hallatán és a megdőlt naszád miatt szinte nyomban felriadtam. A naszád akkor valamilyen rejtélyes okból már a 100 méteres mélységbe csúszott le. Két külső tartály behorpadt. A rendkívül nagy víznyomás kezdte a naszádot összepréselni, a festék pattogzott a falakról és mindenütt porfelhő szállt...” Singule a második tiszttől, Knötgen fregatthadnagytól azonnal átvette a hajó irányítását. Hogy az orrnehézzé vált naszádot vízszintbe hozzák, az embereket a farba küldte, de ez nem használt. A kormányokat felemelkedéshez állították, a motorokat maximális erőre kapcsolták, de hasztalan. Az emberek – a francia Ohl sorhajóhadnagyot is beleértve – sápadtan, izzadva dolgoztak. (Ohl régebben tengeralattjáró-parancsnok volt.) A betört víz már elvegyült az akkumulátorok savával. Megindult a klórgáz képződés! Vagy a nyomás lapítja össze a naszádot, vagy a klórgőz-gáz végez a legénységével. Singule akkor az utolsó lehetőséghez folyamodott: az ólomnehezéket kioldják. Zihálva, erejük végső megfeszítésével dolgoztak. Mindenki tudta, hogy más kiút nincs. Ha ez sikerül, talán még felemelkedhetnek. Sikerült. Az ólomgerenda levált a testről. Senki sem tudta már, hány méter

mélységben járnak, mert a manométer mutatója beleütközött a határvonalba. S ebben a halálos csendben megszólalt a második tiszt. Nyugodtan, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. –A naszád emelkedik! Ismét emelkedik! Percek alatt a felszínen voltak. De a tomboló viharral és a meleg étellel már senki sem tőrödött. "Amint a naszád szerencsésen a felszínre érkezett – folytatja jelentését Singule sorhajóhadnagy –, a foglyom szívből gratulált a jó öreg naszádhoz és kijelentette, hogy mint hajdani tengeralattjáró-parancsnok tudja: ezt a fantasztikus nyomáspróbát egyetlen francia tengeralattjáró sem állta volna ki...” Az U 4 az ólomnehezék nélkül többé nem tudott lemerülni. Ám ismét szerencséjük volt, július 15-én befutottak állomáshelyükre. A naszád átvizsgálása után megállapították, hogy két üzemanyagtartály és a hajótest is belapult. Az U 4 nagyjavításra Polába került, és 1917-ben többé már nem futott ki. Rudolf Singule sorhajóhadnagynak ez volt az utolsó útja az U 4-en. Mialatt a naszádot javították – ami hónapokat vett igénybe –, 1917. december 1-jével a tengeralattjáró-parancsnokképző iskola élére nevezték ki, és egyidejűleg megkapta a Mária Terézia-rend lovagkeresztjét. Ide kívánkozik az U 4 történetéhez még egy eset, amelyet szintén Kertész K. Róbert írt le: "Az U 4 belekeveredett az Otrantói-szoros záróhálójába. Tizennégy méteres mélységben jártak, amikor megcsikordult a hajó acéltestén a búvárhajó-vadászok vashálója. Mintha az ember idegeit kapirgálnák. Rántás a mélységi kormányon, a sűrített levegő sziszeg. Kérdő arcok fordulnak a parancsnok felé. –Hát, beleakadtunk. Igen. Mintha egyszerre még fojtóbb, tapadósabb lenne a levegő. Fújtattak a mellkasok, amikor teljes erővel hátraindulnak a motorok. Sikerül? Megállnak. Hallani még? Igen, a háló acélkábelei még horzsolják a naszád falát. Észrevették már odafent? Hogy mekkora óriáshal evickél itt lent a hálóban? Jó fogás lenne, meg lehetne bosszulni a Dublint, a Garibaldit és társaikat. Verejtékcsöppek gyöngyöznek a homlokokon. –Na, gyerekek, próbáljuk meg még egyszer! Singule hangja nem reszket, széles osztrák tájszólással beszél, hidegvére nem hagyja el. Újabb parancsok, új nekifeszülések. –De itt belül dobogott a szívem, vadul – mondta el később. ...Sikerült...”

AZ OTRANTÓI-SZOROS KÉRDÉSE 1915 tavaszáig a német tengeralattjárók elsősorban Nagy-Britannia körül tevékenykedtek. 1915. február 18-án azonban a brit és francia hajók megkezdték a Dardanellák ostromát. Ez arra késztette a császári német hadvezetőséget, hogy kísérletképpen irányítson néhány nagyobb tengeralattjárót a Földközi-tengerre, illetve Polában – a cs. és kir. haditengerészet parancsnokának hozzájárulásával – összeszereltessen néhány, darabokban, vasúton odaszállított kisebb tengeralattjárót. A német tengeralattjárók beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. A hadihajók után eredményesen támadták a csapatszállító és kereskedelmi hajókat. Az Angliába és Franciaországba tartó szállítógőzösök tekintélyes része ugyanis a Szuezi-csatornán át ért a Földközi-tengerre, ahonnan a Gibraltári-szoroson keresztül folytatták útjukat az anyaország kikötőibe. A németek 1916 tavaszán búvárhajó-tevékenységük súlypontját áthelyezték a Földközi-tengerre. A német búvárnaszádok – mert hazai támaszpontjuk elérhetetlen messzeségben volt a Földközi-tengertől – először Polában, később a Cattarói-öbölben rendezték be bázisukat, saját javítóműhellyel, anyagutánpótlási hálózattal stb. Ezek a tengeralattjárók Olaszország hadüzenetéig – a cs. és kir. haditengerészet parancsnokának hozzájárulásával – cs. és kir. hadilobogót viseltek. A tengeralattjárók az Adriáról az Otrantói-szoroson át jutottak a Földközitengerre, ahol egyre nagyobb pusztítást vittek végbe az antant kereskedelmi hajóparkjában. Például 1916 augusztusában az U 35 egymaga, egyetlen útján 25 vitorlást és 29 gőzhajót süllyesztett el 91000 BRT űrtartalommal. Az antant számára az egyetlen járható útnak az látszott, ha lezárja az Otrantóiszorost. A francia haditengerészeti vezetés ezért már 1915 nyarán a Csatornán alkalmazott brit példát követve elhatározta, hogy preventív jelleggel felfegyverzett halászhajók ellenőrzése alá helyezi az Otrantói-szorost. Ez még nem a német búvárhajók, hanem a cs. és kir. hajóhad ellen irányult, az antant háborús munkamegosztásában ugyanis Franciaországnak kellett megoltalmaznia a Földközi-tengert a Központi Hatalmak hadihajóival szemben. Mivel Franciaország körül már tevékenykedett 60 francia halászhajó, többet pedig nem tudtak összeszedni, Norvégiától, Spanyolországtól és az Egyesült Államoktól vásároltak annyit, amennyit lehetett. 1915 szeptemberében már 69, 80–100 tonna vízkiszorítású kis gőzös kezdte meg szolgálatát a szorosban. Mindegyik közel 1000 méter hosszú halászhálót vonszolt, remélve, hogy majd csak

belegabalyodik egy elővigyázatlan tengeralattjáró. A hálók 20 méter mélyen feküdtek és érintőaknákkal voltak megtűzdelve. Hat hajóegységből állt egy csoport. Minden csoportnak brit tengerésztiszt volt a parancsnoka, mert a hajókat végül is Nagy-Britannia fizette ki. Az egyre szaporodó hajókat egy cirkáló, négy romboló és több repülőgép oltalmazta. A német búvárhajók azonban átjutottak ezen a záron, sőt az antant hajótérvesztesége az év végére megnőtt. Ezért az antant haditengerészeti parancsnokságai 1915. november 26. és december 4. között értekezletet tartottak Párizsban a földközi-tengeri szállítási vonalak biztosításáról. Ennek eredményeként a Földközi-tengert 18 felügyeleti zónára osztották, amelyen a három állam cirkálóinak kellett őrködniük. Olaszországnak az Adria, a Jóntenger és a Líbia előtti tenggerrész jutott. Ez a védekezési mód kevés sikerrel járt. Ezért 1916. március 2-ától 9-éig újabb értekezletet tartottak. E Máltán rendezett konferencián megállapították, hogy a tengeralattjáró-veszély nagyobb, mint volt. Megerősítették a párizsi határozatokat és kijelölték a kereskedelmi hajók kötelező útvonalát. Itt, Máltán merült föl először komoly formában az Otrantói-szoros lezárása. Mindenekelőtt szaporították a felfegyverzett halászgőzösöket a szorosban, és oda vezényeltek egy brit őrnaszádcsoportot. Ugyanekkor hoztak határozatot minden kereskedelmi hajó felfegyverzésére. Amikor ez sem hozott eredményt, az 1916 őszén Tarantóban tartott újabb konferencián visszatértek az Otrantói-szoros lezárásának kérdéséhez. Előírták, hogy a halászgőzösök 15 mérföld szélességben rendszeresen fésüljék át a szorost az olasz "csizma” sarkától az albán partig. E vonaltól északra 22 halászhajóból és 18 olasz torpedónaszádból álló erő, a vonaltól délre pedig hasonló francia erő őrködött. Mindehhez járult a Brindisiből, Valonából és Otrantóból felszálló olasz és a Korfuról startoló francia repülők tevékenysége, állandó rádióösszeköttetéssel tökéletesítve az elhárítást. Az 1917. január 23–24-i londoni értekezlet után az otrantói tengerzár parancsnokságát a brit Heneage tengernagy vette át. Ennek ellenére a tengeralattjárók által okozott veszteségek a Földközi-tengeren tovább növekedtek. 1917. április 28-án újabb értekezletet tartottak Korfuban az ott horgonyzó Courbet csatahajó fedélzetén. Elhatározták, hogy a zárrendszert 80 mérföld szélesre növelik úgy, hogy a kelet–nyugati irányban vontatott hálók vonalától északra és délre még több torpedónaszádot és rombolót állítanak be őrszolgálatra. Az értekezlet után hozzáfogtak egy 66 km hosszú, egyenként 2200 méteres, 50 méter mélyre nyúló, szilárd hálórendszer kiépítéséhez, amely az Otrantói-fok előtti aknazártól Fano-szigetig nyújtózott volna. Az acélsodrony hálót több mint 400 bója és 100 horgony rögzítette úgy, hogy a háló felső

pereme 10 méterrel került a víztükör alá. Brindisi magasságában 8–10 romboló, a Saseno-sziget körül pedig ugyanennyi naszád látta el az őrszolgálatot. Két hajó megfigyelő léggömböt vonszolva cirkált. Délen ugyancsak két léggömb és számtalan tengeralattjáró-vadász vigyázott. A német – és 1917 februárjától a cs. és kir. – búvárhajók még így is kijutottak és visszavergődtek, igaz, hallatlan idegfeszültség és izgalmak, halálos veszedelmek árán. Közben, 1917. május 15-én, a gyorscirkálók rajtaütése csaknem teljesen széttépte a már félig-meddig elkészült zárrendszert. Ezért 1917. július 24. és 26. között Párizsban megint összeültek a szakemberek, ezúttal már egy amerikai tengernagy is részt vett a tárgyaláson, hogy véglegesen rendezzék a Szuez és Gibraltár között járó hajók biztonságát. Mindenekelőtt a hálókat vontató hajókat kellett jobban őrizni, mert az említett, május 15-i, Horthy Miklós sorhajókapitány vezette támadás nyilvánvalóvá tette, hogy a zárnak ez a legsebezhetőbb pontja. 1917. szeptember 4–5-én ismét Londonban, majd 7-étől 9-éig Brindisiben tanácskoztak. Ennek eredményeként október 28. és november 18. között megépítették az angol rendszerű zár első szakaszát. Amikor azonban két hét múlva a bizottság ellenőrizte, megállapította, hogy e rövid idő alatt a viharos tenger a hálót leszaggatta tartóbójáiról és teljesen tönkretette. Az 1918. február 8–9-én ebben a tárgyban Rómában tartott konferencián megsürgették a zár kijavítását és kiépítését. Február végére elkészült egy 14 km hosszú hálótorlasz Fano és Korfu között. Maga a nagy hálótorlasz a szorosban folyamatosan épült 1918. szeptember 30-ig. Az 1918. szeptember 13–14-i párizsi értekezlet felállított egy Szövetséges Tengerészeti Tanácsot, mely előírta, hogy a hálók legkevesebb 65 méter mélyen nyúljanak a vízbe (a búvárhajók ekkor már jóval 50 méter alá merültek). A háború utolsó esztendejében az Otrantói-szoros védelmére a következő antant erők álltak rendelkezésre: 40 brit romboló, közülük 6 Ausztráliából, 76 löveggel felfegyverzett halászgőzös, 36 brit tengeralattjáró-vadász gyorsnaszád, amelyekhez 1918-ban egy amerikai tengeralattjáró-vadász flottilla csatlakozott, 20 búvárnaszád és az olasz, francia és brit tengerészeti repülők. E hatalmas erő ellenére a záron kevés búvárhajó akadt fönn, pedig pl. olasz értesülések szerint 1918 áprilisában 22, májusban 29, júniusban 35, júliusban 40, augusztusban 37 és szeptemberben 47 tengeralattjáró áthaladását észlelték, tehát támadták is azokat. (A Polában és Cattaróban állomásozó német tengeralattjárók száma a háború utolsó két évében általában 30–32 körül volt.) Ezért vált az Otrantói-szoros kérdése a Központi Hatalmak számára is elsőrendűvé. Ezen túlmenően a szoros 1916 közepétől a cs. és kir. haditengerészet működését is meghatározta, egyre fokozódó mértékben.

Különös élességgel jelentkezett ez 1917. február 1-jétől, vagyis a korlátlan búvárhajóharc proklamálása után, mert ettől kezdve az új UB II típusú cs. és kir. tengeralattjárók is részt vettek a Földközi-tenger térségében folyó háborúban. Ezek közül először 1917. január 25-én a cs. és kir. U 29 indult távoli vizekre, február 26-án követte az U 30, majd sorban a többi. Megjegyezendő, hogy időnként egyik-másik régi tengeralattjáró is elhagyta az Adriát, legtöbbször az U 4, de ezek kis hatótávolságuk miatt általában a Jón-tengeren vagy a Tarantóiöbölben cirkáltak. Az U 6 parancsnoka, Hugo von Falkhausen sorhajóhadnagy azt a parancsot kapta, hogy a Valonát Santa Maria di Leuca-fokkal összekötő képzeletbeli vonalon zavarja az ellenség hajóforgalmát. A tengeralattjáró 1916. május 12-én este fél nyolckor hagyta el a horgonyzó helyét. Másnap este az Otrantói-szorosban már a kijelölt vonalon cirkált. Este 9 óra körül a parancsnok a periszkópján át egy halászgőzöst pillantott meg. Feléje indult, amikor – talán 20 perccel később – a második halászgőzöst is meglátta, amely az először megpillantottal párhuzamosan futott. Falkhausen a gőzösöket őrhajóknak vélte, s igyekezett minél gyorsabban eltűnni a közelükből. Naszádját 30 méteres mélységbe vezényelte, ahol már tökéletes biztonságban érezhette magát, s úgy döntött, hogy a gőzösökkel szembefordulva, a kettőjük között hajózva mögéjük kerül. A két gőzös közötti távolság 500 m lehetett. Rövid menetelés után, amikor a két gőzössel egy vonalba került, a naszád belsejében erős kopogó zörejt hallottak, amit nem tudtak mire vélni. Később a kopogás elhallgatott. Már több mint fél órája, hogy a gőzösök eltávoztak, és Falkhausen elhatározta, hogy periszkópmélységre emelkedik. Amikor 22 órakor kidugta periszkópját, a legnagyobb meglepetéssel látta, hogy valamit vonszolnak magukkal. Pontosan a gerincvonalukban valamit húztak maguk után, s az világított. Három tiszt egymás után tapadt rá a periszkópra, de a rejtélyt nem tudták megfejteni. Körös-körül egyetlen hajót sem láttak, csak ezt az átkozott fényt. –Semmi kétség, valami jelzőfény, valami új találmány – állapították meg. – És éppen nekünk kellett ezt kifognunk! Rövid töprengés után a parancsnok utasítást adott a fölemelkedésre, hiszen ettől a jelzőfénytől, amely az éjszaka sötétjében hűségesen követte a búvárnaszádot, mindenáron meg kellett szabadulniuk, különben közelbe csalja az ellenséget. Az igazi meglepetés azonban akkor következett be, amikor a naszád teljes egészében kiemelkedett a vízből, és kinyitották a torony nyílását. Elképedve látták, hogy egy acélszálakból font háló az U 6-ot teljesen befedi, és a háló végén valamilyen titokzatos fény ég. Nemcsak a fényt, hanem a hálót is el kellett távolítaniuk, ellenkező esetben a naszád mozgásképtelenné válik, és

mindannyian itt vesznek. –Ez hát az a híres háló, amelyről már hallottunk! – kiáltott fel a második tiszt. – Csak eddig úgy képzeltük, hogy egy hajó húzza maga mögött. –Tévedtünk, a két egymással párhuzamosan menetelő gőzös között volt kifeszítve! – csapott homlokára Falkhausen sorhajóhadnagy. – Hasonlóan az aknakereső készülékhez. – Aztán lekiáltott a naszád belsejébe. – Kérek egy önként jelentkezőt! –Majd én! – jelentkezett a harmadik tiszt, Weber fregatthadnagy. –Ahány ember szabad, gyerünk, gyorsan, próbáljátok meg levagdalni a hálót a naszádról. Egy ember pedig dobja le a ruháját és ússzon ahhoz az átkozott jelzőfényhez, és próbálja valahogyan eltávolítani – intézkedett a parancsnok. – Ehhez kell az önként jelentkező. Egyik matróz levetkőzött, és drótvágó ollóval a kezében a vízbe vetette magát. Mindenki tudta, az életük függ attól, hogy a hálótól és a fénytől minél hamarabb megszabaduljanak. Megfeszített erővel dolgoztak, a hálót már két helyen átvágták, amikor tőlük alig 500 méterre egy hajó árnyképe tűnt fel. A következő pillanatban a gőzösről felrepült egy jelzőrakéta, amelyre körös-körül négy másik jelzőrakéta válaszolt. Ugyanakkor a gőzös tüzet nyitott. Aztán a másik oldalról is megszólalt egy könnyű ágyú. –Vissza! Mindenki azonnal jöjjön vissza! Mindkét gép túlerővel előre! – kiáltott a parancsnok. Annak ellenére, hogy a jelzőfény még továbbra is ott villogott mögöttük, Falkhausen megpróbált valahogyan, a felszínen maradva elmenekülni. A lemerülés a jelzőfény miatt nem segített volna. A naszád azonban nem lendült előre. –A bal oldali gép leállt! Nem bírja megpörgetni a csavart, úgy látszik, megfogta a háló! – jött a jelentés a gépteremből. S a gőzösök egyre közeledtek és lőttek. A harmadik tiszt, aki utoljára mászott be a toronyba, megsebesült. –Jelzőkönyvet, hajónaplót, minden bizalmas iratot a tengerbe dobni, felkészülni a hajó elhagyására! – adta ki második tisztjének a parancsot Hugo von Falkhausen sorhajóhadnagy. S mialatt a két felfegyverzett halászgőzös – a Dulcie Dorry és az Evening Star II – a tengeralattjárót, immáron 100 méterre megközelítve, tovább lőtte, a Falkhausen kinyitotta a merülőtartályokat, a Kingston-szelepeket és kiadta a parancsot. –Mindenki a fedélzetre! Hajót elhagyni! A második tiszt ellenőrizte, hogy valóban mindenki elhagyta-e a naszádot, aztán ő is vízbe vetette magát. Utoljára a parancsnok hagyta el a lassan elmerülő U 6ot. Amikor a torony fölött is összecsaptak a hullámok, a vízben úszó legénység háromszoros hurrákiáltással búcsúzott naszádjától. Akkor a két gőzös is beszüntette a tüzet, és az erősen hullámzó vízből az U 6 teljes személyzetét – a

három tiszttel együtt húsz embert – kimentette. Az U 6 1916. május 13-án, néhány perccel este 10 óra után, az Otranto-foktól kelet-északkeletre lesüllyedt a 800 méteres mélységbe. 1916. július 3-án este a Helgoland vezetésével kifutott az Orjen, a Tátra és a Balaton, valamint a 83 F, a 85 F és a 87 F. Láttak három ellenséges rombolót, utánuk eredtek, de azok gyorsabbak voltak és eltűntek. A csoport másnap eredmény nélkül tért vissza az öbölbe. Néhány nappal később, július 8-án este az Otrantói-szorosba indult a Novara gyorscirkáló. A Novara hajnalra ért a szorosba. Az ott talált négy halászgőzös parancsnokait felszólította, hogy hagyják el hajóikat, mert elsüllyeszti őket. A gőzösök azonban tüzet nyitottak, mire a Novara is harcba lépett. Az első, Clavis nevű gőzöst már a második sorozat eltalálta, és lángba borította. Ezután a többit vette tűz alá a Novara. Az egyik lövedék az Astrum Spei kazánházában robbant, és hamarosan elsüllyedt ez is. A másik kettő segítségért rádiózott és menekült. A Novara ezután kihalászta a túlélőket – kilenc embert –, majd haza indult. A két elmenekült gőzös – a Fregate Bird és a Ben Bui – is megsérült. A négy gőzösön összesen tízen haltak meg, a sebesültek száma nyolc volt. Miután a Novara visszafelé tartott (július 9.), délről egy Quarto osztályú cirkáló és az Irrequieteo, valamint az Impetuoso rombolók jelentek meg, és sebesen közeledtek. A Novara teljes gőzzel igyekezett északnak, hogy a Brindisiből kifutó egységek ne vágják el az útját. Közben Valonából is kiindult két romboló, így Horthy sorhajókapitány gyorscirkálójával csaknem harapófogóba került. A Kumborból felszálló négy tengerészeti repülőgép többször rárepült az olasz hajókra és bombázta azokat, így a Novara – talán ennek köszönhetően is – egérutat nyert és sértetlenül ért vissza támaszpontjára. Az időközben kifutásra előkészített Sankt Georg és Kaiser Karl VI beavatkozására már nem volt szükség. Az otrantói tengerzár elleni újabb támadásra azért került sor, hogy megkönnyítsék az U 52 és az U 38 német tengeralattjárók visszatérését a Földközi-tengerről. Az akcióra kifutó rombolók a Scharfschütze vezetésével – parancsnoka Bogumil Nowotny korvettkapitány – 1916. december 22-én dél körül hagyták el cattarói horgonyzóhelyüket. A csoport a Dinara – parancsnoka visti Sándor Virgil korvettkapitány –, a Réka – parancsnoka lovag Milan von Millenkovich korvettkapitány és a Velebit – parancsnoka Method Koch korvettkapitány – rombolókból állt. Kevéssel 18 óra előtt áthatolhatatlan ködbe jutottak. A vállalkozás parancsnoka már-már vissza akart fordulni, amikor szél támadt és eloszlatta a ködöt. Este 8

órakor értek Saseno magasságába. Ezután az Otrantó-fok felé fordultak. 21 óra 18 perckor látta meg a csoport bal oldalán menetelő Réka az első két ellenséges hajót. Két perc múlva a Scharfschütze is észlelte a hálót vontató két halászgőzöst, amelyek fehér fényjeleket adtak és rakétákat bocsátottak föl. A vezérhajó feléjük fordult. A három romboló beállt a nyomdokvonalába. 21 óra 30 perckor dördültek el a Scharfschütze lövegei. Utána a Réka is tüzet nyitott. A gőzösök elengedték hálóikat, és viszonozták a tüzet, de az első perceken belül elhallgatott és süllyedni kezdett, majd elmerült. 21 óra 40 perckor a második halászgőzös is elsüllyedt. Míg a Réka és a Dinara a halászgőzösökkel volt elfoglalva, a Scharfschütze előrefutott, majd északon fényeket látott és arra fordult. A Réka gyorsan utolérte. 21 óra 37 perckor észak-északnyugaton újabb fényjeleket észleltek, amelyek sebesen közeledtek. A rombolók kikapcsolták ismertető fényeiket, csökkentették sebességüket, hogy a másik két romboló utolérje őket. 21 óra 40 perckor a Scharfschütze tüzet nyitott a közelükbe érkező, s már árnyképük alapján felismerhetővé vált ellenséges rombolókra, amelyek tüstént viszonozták a tüzet. A Velebit és a Dinara azonban már nem tudott felzárkózni. A közeledő francia rombolók, a Protet, a Commandant Bory, a Dehorter és a Boutefeu néhány percig tartották eredeti irányukat, majd kelet felé fordultak. A közeledő másik két francia romboló a Casque és a Commandant Riviere volt. A Scharfschütze ekkor – 21 óra 48 perckor – eltalálta a Riviere-t, amelyből füst és láng csapott fel. A Casque égő társához manőverezett, így a Scharfschütze és a Réka lehagyta őket. A franciák el akarták vágni a cs. és kir. rombolók útját. Nowotny korvettkapitány pedig mindenáron át akart törni rajtuk. A harc a hat francia és a négy cs. és kir. romboló között gyakorlatilag 21 óra 40 perckor kezdődött, vaksötétben, és hamarosan teljesen zavarossá vált. Sem a csoportparancsnokok, sem az egyes hajók parancsnokai nem voltak képesek áttekinteni a helyzetet. A rombolók közelharcot vívtak, és a sötétséget időnként felvillanó fényszórók sugárnyalábjai tették még áthatolhatatlanabbá. A kéményés lőporfüstben nem látták a találatokat, sőt a parancsnokok már az ellenséget sem tudták megkülönböztetni a baráttól. Még napjainkig sem sikerült megnyugtatóan tisztázni a hadmozdulatokat. Ezt alátámasztandó álljon itt néhány francia jelentés. A Protet romboló parancsnoka, Forget sorhajóhadnagy a következőt jelentette: "...Az első fényeket 21 óra 30 perckor észleltük. 21 óra 39 perckor hallottuk az első lövéseket (?). Ismerve az egész vállalkozásnak, Boisanger fregattkapitánynak a karakterét, attól tartottam, hogy nem lesz tekintettel egységeink korlátozott sebességére és a legnagyobb gyorsasággal rá akar rohanni az ellenségre. A Casque-

nak és a Riviere-nek ugyanis minden kazánja teljes kapacitással dolgozott, míg a másik négy kazánját úgynevezett "kis tűz” alatt tartottuk s így csak 18 mérföldes sebességre voltak képesek. És valóban! A Casque 20 mérföldes sebességgel előretört, és 21 óra 46 perckor már 600 méterrel előttünk járt. A Riviere is kitört az alakzatból és 28 mérföldes sebességgel a vezérhajó után száguldott és pont akkor érte utol, amikor a heves ellenséges tűzbe került és ott csaknem meg kellett állniuk. Hatalmas füstfelhő takarta el szemünk elől őket. Ezután, hogy megakadályozzam az ellenség hazajutását Cattaróba, a másik három rombolóval a nyomomban kelet felé fordultam.” A Riviere jelentése így hangzik: "21 óra 48 perc. Előttünk torkolattüzek villantak, fényük megvilágított bennünket. Erős tűzfényeket és fehér jelzőfényeket láttunk. Ez utóbbiak valószínűleg a halászgőzösöktől eredtek, és felraktuk az R/B megkülönböztető jelzést az árbocra. Úgy tűnt, mintha mindenki bennünket lőne. Mi is viszonoztuk a lövéseket. 45 fokos irányban elöl, balra két nagy füstfelhőt láttunk. (21 óra 52 perc), és jobbra fehér fényt – ugyanekkor harsant a kiáltás: jobbra torpedó! – és 100 méterre tőlünk megpillantottunk egy ellenséges rombolót, amely nyomban tüzet nyitott ránk. Teljes erővel fordultunk, a torpedó elsiklott mellettünk. Ezután két találat robbant a kazánházban, sebességünk rohamosan csökkent, és nyugati irányban elhagytuk a csatateret.” A Scharfschütze parancsnoka, Nowotny korvettkapitány jelentésében többek között a következőket írta: "...Láttuk mögöttünk a sűrű lőporfüstből időnként kibontakozó Réka szakadatlan torkolattüzeit. Az ellenség mögöttünk áttörte vonalunkat. A Dinara egyenesen ráfordult legközelebbi ellenségére, a Riviere-re, amely balra fordult úgy, hogy a két egységet 100 méter választotta el egymástól. A Dinara kilőtte mindkét torpedóját, ám az ellenség mindegyiket kikerülte... A Dinara azonban már nem tudott hozzánk csatlakozni, mert egyik kazánja felmondta a szolgálatot. Ebben a kritikus pillanatban (21 óra 58 perckor) hatalmas füstfelhőben átcsúsztunk az ellenséges rombolók és halászgőzösök között. Az ellenség szem elől vesztett bennünket. Láttuk távolba vesző fényjeleiket, ezért felkapcsoltuk a hajók farán gyenge kék helyzetjelző lámpáinkat, és északnak fordultunk. Ekkor árnyék közeledett. A Velebit azt hitte, hogy a Dinara érte utol, de 100 méterről a közeledő árnyék felkapcsolta a fényszóróját, és torpedót lanszírozott. Láttuk torpedóját a vízbe vetődni, de elvétette a célt. Ezután az ellenség rárohanással akarta eltaposni a Velebitet (22 óra 05 perc), a Velebit fényárban úszott, és ekkor egy Budás nevű magyar lövegvezető néhány lövéssel szétlőtte a fényszórókat... A cs. és kir. rombolók is kaptak néhány találatot. A hajók mellett robbanó gránátok vízzuhatagot csaptak a fedélzetre, ami lehetetlenné tette a jó célzást.

A két lemaradt romboló – a Dinara és a Velebit – egy ideig a maga külön csatáját vívta. Hol jobbról, hol balról bukkantak elő a franciák, és rövid tűzpárbajok bontakoztak ki. A Dinara kazánfelépítményét ért találat egy ember halálát okozta. Egy másik leszakította a parancsnoki híd jelzőberendezését. Ez a lövedék azonban nem robbant, különben a hídon tartózkodó tisztek mind elestek volna. A Dinara a harc hevében nyugat felé fordult, és bár csak alig száz métert futott ebben az irányban, többé nem találta meg csoportját. Sándor korvettkapitány ezért észak felé fordulva magányosan folytatta útját. A Velebit 22 óra tájban utolérte társait, és akkor zajlott az az ütközet, amelyet Nowotny korvettkapitány jelentéséből idéztünk. 22 óra után a Scharfschütze-csoport 20 mérföldre csökkentette sebességét és észak-északkeletnek fordult, majd 22 óra 55 perckor keletnek vette az irányt. Úgy vélték, áttörtek. A Casque azonban rájuk talált, mert Boisanger fregattkapitány dühös volt, és vissza akart fizetni a Renaudin-ért. Erre a találkozásra von Brandner fregatthadnagy a Scharfschützéről így emlékezett: "Éppen 23 óra előtt megint feltűnt egy árnyék a sodorvonalunkban, amely azonban nem adott fényjelet. Előkészítettük a lövegeket és a fényszórót. Feszülten vártuk a tűzparancsot. Éppen bevezettem az irányunkat, amikor eldördült az első lövés. Felejthetetlen pillanat! Egy romboló suhant el 50 méterrel a Réka mögött és száguldott tova a Velebit sugárkévéjében, mint a gyorsvonat. 100 méterről szórtuk rá a tüzet ágyúból és géppuskából. Nappali fényben úszott, és ettől elvakítva hibásan küldött felénk két torpedót. A romboló olyan őrült sebességgel hagyott el minket, hogy az volt a benyomásunk, egy helyben állunk, pedig 22 mérföldes sebességgel haladtunk. Mialatt a francia romboló ily gyorsan tovaszáguldott, tisztán hallottam derék lőszeradogatónknak, Kovácsnak a hangját, aki törve beszélt németül és kiáltva biztatta a lövegvezetőt: »Nos, maximummal, Brúdör!« De az ellenség gyorsabb volt. Balra fordult és beleveszett az éjszakába...” Erről az epizódról a francia jelentés így hangzik: "Ebben a pillanatban egy gránát átütötte a jobb oldali kazánházat, behatolt az első kazánba, károkat okozott a másik kazánban is, a hajó sebessége esett, az őrült zajban senki sem fogta föl a parancsokat, és a 22,5 mérföldre csökkent sebességünk miatt többé nem lehetett érintkezésben maradni az ellenséggel...” A Scharfschütze-csoport ezután háborítatlanul folytatta útját hazáig, bár többször láttak közelben villanó fényeket, és az ellenség rádióforgalma olyan hangos volt, hogy biztosra vették, bekerítették őket és előbb-utóbb újabb összecsapásra kell számítaniuk. A franciák balszerencséje ezzel még nem ért véget. A segítségükre indult olasz–

brit kötelék egyik tagja, az Abba cirkáló, amelynek árnyát a cs. és kir. rombolók is észlelték, a sötétben belefutott először a Casque, majd a Boutefeu rombolóba úgy, hogy az előbbit a Bory kénytelen volt vontába venni. Az Abbán az ütközéskor egy matróz meghalt, egy másik súlyosan megsebesült. Erről az első világháborúban már teljesen szokatlan, rendhagyó közelharcban bővelkedő ütközetről, amely úgyszólván példa nélkül áll a XX. századi tengeri csaták történetében, s amelyet mindkét részről egyre idegesebben és elkeseredettebben vívtak, Forget, már tengernagy korában, megállapította: "...Az osztrákok nagyon jól manővereztek és annak ellenére, hogy hátrányban voltak, ragyogóan és bátran vágták ki magukat”. A rombolócsoport végeredményben elérte a kívánt célt, azt, hogy a két német tengeralattjáró sértetlenül futott be támaszpontjára. Pedig az U 38, amelynek a híressé vált Valentiner sorhajóhadnagy volt a parancsnoka, beleakadt egy hálóba, éppen akkor, amikor a rombolók a helyszínre értek, és megkezdték a harcot. A halászgőzösök ezután már nem sokat törődtek a hálót rángató búvárnaszáddal, hanem a hálót eloldva Valonába menekültek. Annál is inkább, mert a nagy zűrzavarban a francia rombolók őket is lőtték. A német flottaparancsnokság 1916. december 30-án levélben fejezte ki köszönetét az akcióért, mert, mint Valentiner nekik jelentette, az átjutást kizárólag a Scharfschütze-csoportnak köszönhette. Ez a karácsony előtti ütközet volt ennek a mozgalmas esztendőnek az Adrián vívott legnagyobb csatája. A tengeralattjárók parancsnokai egyre sűrűbben hangoztatták, hogy vállalkozásaik alatt az Otrantói-szorosban mind jobban kiépülő záróvonal támasztja a legnagyobb követelményt emberrel és anyaggal szemben. Hazatértükben, már torpedók nélkül, szűkös készletekkel és kimerült idegekkel, néha napokat víz alatt töltve kellett várniuk a kedvező alkalomra, hogy a zár hálói és cirkáló őrhajói között átvergődjenek. Mivel az éjszakai rajtaütések nem kecsegtettek a várt eredménnyel, a parancsnokság nappal végrehajtandó támadás mellett döntött, hogy minél több halászgőzöst lehessen elsüllyeszteni. Az újabb vállalkozásra a három leggyorsabb és legmodernebb hajót, a Novara, a Helgoland és a Saida gyorscirkálót szemelték ki. A támadási parancs a következőket írta elő: Cirkálók: A Novara, a Helgoland és a Saida 1917. május 14-én, 19 óra 45 perckor indul az öbölből. 21 órától a Novara vezetésével 21 mérföldes sebességgel haladnak a

különválás pontjáig (a Pelascia-foktól 10 mérföldre keletre). Ha az ott álló világítótorony nem látható, a különválás parancs nélkül 3 óra 15 perckor történjék. Innen a Novara a Fano-szigettől 14 mérföldre nyugatra fekvő pontra, a Saida a Fano-szigettől 28 mérföldre nyugatra levő pontig, míg a Helgoland a Fanoszigettől 42 mérföldre nyugatra meghatározott pontra nyomul elő. A cirkálók külön-külön támadnak, és a legnyugatibb egység felé működnek. A hadműveletek úgy történjenek, hogy az egyesülés legkésőbb május 15-én reggel 7 óra 15 perckor a Linguette-foktól 15 mérföldre keletre eső gyülekezőhelyen megtörténjen. Bevonulás teljes erővel. Menetalakzat: Saida, Novara és Helgoland, vagyis a leglassúbb egység az élen. Ha alkalom kínálkozik, használjanak mesterséges ködöt. Torpedórombolók: A Csepel és a Balaton úgy induljanak az öbölből, hogy május 14-én 21 órakor Dulcigno előtt legyenek. Onnan a Saseno világítótornyától 15 mérföldre nyugatra fekvő pontra, majd az Éliás-hegycsúcs irányában a part alá nyomuljanak. Innen délnyugati irányban ellenséges szállítmányokat kutatnak, azokat megtámadják, és ha lehet, megsemmisítik. A Novara hadműveleti vonalát nem szabad keresztezniük vagy érinteniük. Bevonulásukkor a cirkálók gyülekezőhelyét május 15-én 6 óra 15 perckor érik el. A cirkálókkal való együttes bevonulás esetében a rombolók 20 mérföldre ezek előtt félbalra haladnak. Ha az ellenség üldözőbe veszi őket, igyekezzenek azt Cattaro irányába terelni. Ha az ellenség előttük mutatkoznék és nem erősebb, mint a saját egyesült haderő, akkor saját zömünk irányába vonuljanak vissza. Mindenesetre arra törekedjenek, hogy bevonulásukkor csupán egyesült erőkkel bocsátkozzanak harcba. Tengeralattjárók: Az U 4 Valona előtt, az U 27 a Brindisi–Cattaro vonalon őrködik. Rádióikat lehetőleg használják ki. A német U 89 még a reggeli szürkület előtt aknákat rak Brindisi előtt, aztán ugyanott marad figyelőállásban. Bevonulás saját belátásuk szerint. A hadműveletek alatt kint tartózkodó valamennyi búvárhajó délután 5 órától másnap reggel 5 óra 10 percig rádióján figyelje a szikratávíró-jelentéseket, hogy esetleg akciót kezdhessenek, illetve megfelelő utasítást kaphassanak. Vízirepülők: A Cattarói-öbölből, illetve Durazzóból kellő időben induljanak. Az ellenség mozdulatait rádión jelentsék a Novara vezérhajónak.

A rombolók és a cirkálók a megadott időben kifutottak, a tengeralattjárók elfoglalták kijelölt helyüket, és a német U 89 lerakta Brindisi elé az aknákat. A három cirkáló a parancsban meghatározott pontra 3 óra 10 perckor megérkezett, s innen legyezőszerűen szétválva futottak kijelölt hadműveleti helyükre. A Saida, amelynek a legrövidebb volt az útja, s így leghamarabb találkozott hálót vontató halászgőzösökkel, fél órán át mozdulatlanul volt kénytelen várni a virradatra. 4 óra 20 perckor dördült el a Saida első lövése. A célba vett halászgőzös viszonozta a tüzet, de hamarosan elsüllyedt. 5 óra 20 percig még két gőzöst lőtt a Saida, közülük az egyik léket kapott, felrobbant a kazánja, a másiknál ugyancsak kazánrobbanás történt. Ez utóbbi kettő közül, bár súlyosan megsérültek, csak az egyik süllyedt el. A hajók legénységéből 19 embert kimentettek és foglyul ejtettek. A Helgoland, útban kijelölt helyére, több halászgőzössel találkozott, amelyek sajátjuknak vélték és lámpaintegetéssel mutatkoztak be, de a cirkáló kikerülte őket, nehogy idő előtt riasszanak. 4 óra 17 perckor ért kijelölt helyére, ahol azonban a tenger üres volt. A parancsnok, Erich Heyssler sorhajókapitány ekkor úgy határozott, hogy elszáguld a Santa Maria di Leuca-fokig. Miután onnan sem látott ellenséget, 4 óra 23 perckor visszafordult. Hamarosan több halászgőzöscsoportot látott. A legközelebb esőre 4 óra 33 perckor nyitott tüzet. Egy lövedék az egyik gőzös kazánházában robbant, és a hajó elsüllyedt. Ugyanitt a Helgolandnak még további három gőzöst sikerült rövid idő alatt elsüllyesztenie. Két másik hajó tüzet nyitott a Helgolandra, de a cirkáló nem kapott találatot. Közben a Helgolandnak – miként a Saidának is – az elengedett és összevissza úszkáló hálótömeget is kerülgetnie kellett, ami körülményessé tette manőverezésüket. 5 óra 5 és 19 perc között újabb négy halászgőzöst borítottak lángba a Helgoland tüzérei, ezek szintén elsüllyedtek. Ezután lebocsátották a mentőcsónakokat, és 18 brit tengerészt vettek fedélzetükre. 5 óra 47 perckor fogták a vezérhajó távmondatát: "Ha nincs különösebb megsemmisíteni való, teljes gőzzel induljon az egyesülési pont felé!” A Novara Fanóig hatolt előre, ahol azonban ellenségre nem akadt. Akkor – 4 óra 45 perckor – északnak fordult. 4 óra 55 perckor pillantotta meg az első, 12 gőzösből álló csoportot, és 5 óra 7 perckor kezdte el lőni. Az 5 óra 37 percig tartó tüzelés 5 gőzöst elsüllyesztett, 5 másikat pedig súlyosan megrongált. A gőzösök viszonozták a lövéseket, és két könnyebb találatot értek el a cirkálón. A Novara 35 brit tengerészt halászott ki a vízből és ejtett fogságba. Összegezve: A Saida elsüllyesztett 1 gőzöst, kettőt súlyosan megrongálva hagyott

hátra, közülük az egyiket többé nem javították ki. A Helgoland elsüllyesztett 8 gőzöst. A Novara 5 gőzöst süllyesztett el, és a megrongált további ötből kettő olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy ki kellett vonni az őrhajóállomásból. Elsüllyedt tehát a csata színhelyén 14 hajó, 3 további pedig úgy megrongálódott, hogy nem lehetett rendbe hozni többé. Az egész Otrantói-szorost hajóroncsok és szanaszét úszó hálótömegek borították. A hajók személyzetéből 50 ember elesett, 72 személyt foglyul ejtettek. A sebesültek számáról nincs adat, csak annyi, hogy sokan voltak. Az Otrantói-szorosban kiépített tengerzárra olyan súlyos csapást mért ez a támadás, hogy a tengeralattjárók hónapokon keresztül nagyobb nehézség nélkül juthattak ki a Földközi-tengerre. A három gyorscirkáló tehát teljes erővel sietett a meghatározott gyülekezőpontra, mert nyilvánvaló volt, hogy kifutnak az antant-egységek, és megkísérlik elvágni az útjukat. 6 óra 20 perckor a Novarát egy olasz repülőgép támadta, három bombát dobott, de mindegyik a vízbe esett. A három gyorscirkáló végül is 7 órakor egyesült. De térjünk vissza a két rombolóhoz, amelyek május 14-én 18 óra 20 perckor hagyták el a honi kikötőt. Május 15-én, 3 órakor elérték az Éliás-hegy alatti vizeket, 6 perccel később megpillantottak egy három tehergőzösből álló konvojt, amelyet az olasz Borea romboló kísért. A Csepel – parancsnoka és egyben a csoportparancsnok is Johannes Prinz von und zu Liechtenstein fregattkapitány – 1000 méterről tüzet nyitott a rombolóra, amelyen a második sortűz eltalálta a főgőzvezetéket, ennek következtében a hajó mozgásképtelenné vált, majd csakhamar elsüllyedt. A Balaton – parancsnoka Franz Morin korvettkapitány – először a Carroccio, majd a Verita gőzösöket süllyesztette el. A harmadiknak – Bersagliere volt a neve – sikerült a vízen maradnia, és bár több találatot kapott, saját erőből bejutott Valonába. A Borea még sokáig égett, és csak 5 óra 20 perckor süllyedt el. Miután a part egészen közel volt, és az elsüllyesztett hajókról le tudták engedni a mentőcsónakokat és mert a part felől ellenséges hajók közeledtek, a Csepel-csoport nem foglalkozott a mentéssel, hanem teljes sebességgel elindult a cirkálók egyesülési pontjához. 7 óra 30 perckor mindkét romboló a cirkálóktól 20 mérföldre, azoktól balra menetelt Punta d'Ostro felé, de már korábban, 7 óra 15 perckor északnyugaton észleltek árbocokat, kéményeket, majd felépítményeket, és hamarosan jelentették a Novarának az ellenséges kötelék feltűnését. Ez a kötelék a Dartmouth és a Bristol brit cirkálókból, az olasz Aquila, Antonio Mosto, Rosolino Pilo, Simone Schiaffino és Acerbi rombolókból állt Alfredo Acton ellentengernagy parancsoki lobogója alatt. 7 óra 39 perckor a két romboló Dulcigno irányába fordult, hogy mielőbb kikerüljön az

ellenség bekerítéséből. Sebességüket 29 csomóra növelték. Az ellenség rombolói azonban még gyorsabbak voltak, és mindenáron harapófogóba akarták fogni a Csepel-csoportot. A száguldásban a két cirkáló lemaradt. Az Aquila 8 óra 15 perckor tüzet nyitott, amelyet a Csepel és a Balaton 12000 méterről viszonzott. Közben a távolság egyre csökkent a harcoló felek között. Az ellenség nem ért el találatot, a Csepel viszont 8 óra 32 perckor eltalálta a vezérrombolót, a többinél nagyobb Aquilát, az első kéménye alatt (7 halott). Az Aquila beszüntette a tüzet és mozgásképtelenné vált. A tűzpárbaj a másik négy rombolóval tovább folyt 9 óra 15 percig. A találatokat figyelte, és a helyesbítéseket megadta a K 153 vízirepülőgép. Akkor az olasz rombolók visszafordultak, mert a durazzói parti tüzérség lőtávolához közeledtek. A két romboló teljesen sértetlenül vetett horgonyt 13 óra 45 perckor Gjenovicban. Ezalatt a három gyorscirkáló a legnagyobb sebességgel igyekezett Punta d'Ostro felé. Elöl a leglassúbb egység, a Saida menetelt lovag Ferdinand von Purschka sorhajókapitány parancsnoksága alatt, mögötte a Helgoland és hátul a Novara, egyenletes, 25 mérföldes sebességgel. Ezen a sebességen és irányon akkor sem változtattak, amikor megkapták a Csepel rádiójelentését a felbukkant ellenségről, majd 7 óra 20 perckor az L 88 vízirepülőgép tájékoztatását. Kisvártatva két ellenséges repülőgép támadását kellett hárítaniuk, és közben a Novara negyedóránként "hely- és menetelő irányjelentéseket” adott Cattarónak. Az első füstoszlopokat rövid ideig 8 óra 15 perckor észlelték, legközelebb 8 óra 45, majd 9 óra 5 perckor láttak újabb füstoszlopokat északon. Közben, pontosan 9 órakor, a Novara a következő rádiótáviratot adta le a Cirkálóflottilla Parancsnokságának: "8 óra 50 perckor saját egységeink a 607-es négyzetben, menetirány 20 fok, menetelő sebesség 25 mérföld. A menetirányban a látóhatár alatt ellenséges cirkálók, kifutás eredménnyel kecsegtet.” A kifutás a Cattarói-öbölben várakozó tartalékra vonatkozott. A cirkálóflottilla parancsnokával ugyanis megegyeztek abban, hogy a nyílt vízen észlelt helyzet alapján a csoport parancsnoka, Horthy sorhajókapitány fogja jelezni az alkalmas időpontot a kifutásra. Ezután a gyorscirkálók felvették a harcalakzatot, vagyis a Novara állt a kötelék élére, és megindult a tőlük és előttük félig jobbra haladó ellenséges cirkálók – a Darthmouth és a Bristol –, valamint az azokat kísérő rombolók felé. Bár az Aquila is ott volt, ez a nagy, közel cirkáló méretű romboló, az ütközetbe hatékonyan nem szólt bele, mert már vontatókötélen volt. 9 óra 28 perckor megdördültek a brit cirkálók 15,2 cm-es hajóágyúi. A cs. és kir. gyorscirkálók gyengébb, 10 cm-es lövegei még nem érték el az ellenséget, ezért Horthy sorhajókapitány közelebb vitte hozzájuk hajóit, mégpedig mesterséges

ködöt fejlesztve, amely elfedte a gyorscirkálókat az ellenség szeme elől, lehetetlenné tette számára a célzást, és ugyanekkor meglepetést okoztak a ködből előbukkanó egységek. Ez volt az első olyan ütközet az Adrián, amelyen mesterséges köddel próbálkoztak. Horthy ugyanekkor előkészített egy torpedótámadást is, amelyre azonban a kedvezőtlen széljárás miatt nem került sor. A szél ugyanis elfújta a ködöt nyugat felé, az ellenség pedig a cs. és kir. cirkálóktól keletre menetelt. 9 óra 30 perckor a cs. és kir. gyorscirkálók is megszólaltatták ágyúikat. A csata megkezdődött, a két ellenfél egymástól először 8000, majd egyre kisebb távolságban – 4000–4500 méterre – párhuzamosan futott északnyugati irányban, órákon keresztül. Kisebb-nagyobb találatok érték a hajókat mindkét részről, ám ezek komolyabb sérüléseket nem okoztak. Ennek ellenére a brit cirkálók növelni akarták a távolságot, kis fordulatokat tettek, amit a cs. és kir. gyorscirkálók tüstént követtek, hogy ne növekedjék a távolság. A britek viszont így veszítettek térelőnyükből, és a cs. és kir. egységekkel egy magasságra szorultak, vagyis egyre nehezebbé vált számukra északon elvágni a hazatérés útját. Közben – Acton ellentengernagy 8 óra 25 perckor adott parancsára – kifutott Brindisiből a Marsala olasz cirkáló, a Carlo Alberto Racchia nagy romboló, valamint az Indomito, Impavido és Insidioso romboló. Mialatt a gyorscirkálók a mesterséges köd leple alatt közel férkőztek a brit cirkálókötelékhez, a végig mögöttük menetelő Mirabello-csoport előrerohant, és torpedótámadást hajtott végre a három gyorscirkáló ellen. Torpedóik célt tévesztettek, fedélzeti fegyvereik tüze azonban a Novara egyik ágyújának egész legénységét a vízbe vetette. A súlyosabb találatok a cs. és kir. egységeken: 9 óra 50 perckor a Helgolandon egy halott; 9 óra és 10 óra között kisebb találat a Novarán, amelyek egyike megölte a parancsnok helyettesét, Szuborits Róbert korvettkapitányt. 10 óra 4 perckor kapta a Helgoland a második súlyosabb találatot. Mint az első, ez is tüzet okozott, amelyet azonban eloltottak. 10 óra 10 perckor a Novara parancsnoki hídjára csapódott egy lövedék, amely megsebesítette a parancsnokot fején és lábain. Horthy azonban a fedélzeten maradt és hordágyon vezette tovább az ütközetet mindaddig, amíg csak a keletkező mérges gázoktól eszméletét nem vesztette. Ezután Stanislaus Witkowsky sorhajóhadnagy, a hajó tüzértisztje és rangidős vezette tovább a csoportot. Amikor rövid idő után Horthy sorhajókapitány visszanyerte eszméletét, ismét átvette a vezetést, míg a Novara parancsnokságát meghagyta a tüzértisztnek. A Saida 10 óra 50 perckor kapott az orrára egy súlyosabb találatot, egy ember meghalt, többen megsebesültek. Miután az ellenség a tüzét elsősorban a Novara vezérhajóra összpontosította, a Helgoland

felzárkózott mellé mintegy 400 méterre, ezalatt a lassúbb Saida 3000 méterrel lemaradt. A Helgoland is áthelyezte tüzét a Dart- mouthra, hogy némileg tehermentesítse a Novarát. Időközben a cs. és kir. tengerészrepülők is támadták a brit cirkálókat: a K 177 és a K 179, később a K 205 és K 206. A K 205 még egy ellenséges tengeralattjárót is lemerülésre kényszerített, amikor az már támadásra indult a gyorscirkálók ellen. A K 153 és K 154 a közelbe érkező Marsala-csoortot bombázta és lőtte géppuskával. A cs. és kir. gyorscirkálók egyre kedvezőbb pozícióba manővereztek, s az északnyugati irányból kezdtek észak felé fordulni. 10 óra 30 perckor érte a Novarát a legsúlyosabb találat. Egy gránát becsapódott a hátsó turbinaterembe és összeroncsolta a kondenzátort, ahol a turbinákban elhasznált gőz válik ismét vízzé, hogy a kazánt táplálja. A Novara hamarosan lobogóval jelezte, hogy már csupán 10 percen át tudja folytatni útját. 10 óra 55 perckor valóban leállt. Addigra mellé ért a Saida és vontatókötélre vette a vezérhajót, a Helgoland pedig jobbra az egyre távolodó ellenség után vetette magát, hogy annak tüzét magára vonja, ugyanekkor lövegeivel elérhesse, és a vontába vétel nehéz manőverét megkönnyítse, ami végül is igen sokáig tartott az ellenség tüzében és megújuló rohamaiban. A brit cirkálók 11 óra 5 perckor beszüntették a tüzet, és először déli irányba fordultak, majd visszakanyarodtak a veszteglő gyorscirkálók felé, és azok lőtávolságán kívül várakoztak. Az ellenség észrevette, hogy a Novara mozgásképtelenné vált, ezért először a brit cirkálókat kísérő Acerbi romboló intézett gyors torpedótámadást ellene. A rombolót a két gyorscirkáló elkeseredett gyorstűzzel űzte el. 11 óra 20 perckor a csoport parancsnokságát Purschka sorhajókapitány vette át (Saida) és tartotta meg 12 óra 25 percig, amikor is a gyorscirkálók egyesültek az időközben megérkező Sankt Georg-csoporttal. Mialatt a vontába vétel folyt, megérkezett a reggel riasztott Marsala-csoport és a cs. és kir. gyorscirkálók mögött egyesült a Dartmouth-csoporttal, majd 9900–8800 méter távolságból ismét tüzet nyitott. Ismét a Helgoland rohant szembe velük. Az ellenséges csoportból közben – 11 óra 24 perckor – kivált a Carlo Alberto Racchia romboló és torpedótámadásra indult. A Helgoland, valamint a két másik, meglehetősen akadályozott gyorscirkáló a tőlük kitelt leghevesebb tűzzel hamar visszafordulásra kényszerítették. A Marsala- és Dartmouth-csoport ezután hadrendbe állt, hogy együttes támadással megsemmisítse a Novara-csoportot (11 óra 35 perc). Ezek voltak a

legválságosabb percei a Novara-csoportnak. Térjünk most vissza 9 órára, amikor a Novara leadta a távmondatot a Cirkálóflottilla Parancsnokságához. Hansa altengernagy az üzenet vétele után azonnal kiadta az indulási parancsot, hiszen a tartalékra kijelölt egységek gőz-, csata- és kifutásra készen várakoztak. Az öbölből kifutó hajók a következők voltak: a Sankt Georg páncélos cirkáló, vezérhajó, a Tátra és a Warasdiner romboló, valamint a 84 F, 88 F, a 99 M és a 100 M torpedónaszád. Mögöttük, lemaradva, a Budapest csatahajó, amely csak 15 mérföldes sebességre volt képes, kísérőivel, a 86, a 91 és 95 F-fel. A Sankt Georgcsoport ugyanis a maximális 20 mérfölddel menetelt. A Sankt Georg-csoportot a repülők folyamatosan tájékoztatták a kialakult harchelyzetről: "...Végül pedig jött a lesújtó repülőjelentés, hogy a Novara egy újabb talitalálat következtében mozgásképtelen – írja visszaemlékezésében Konek Emil altengernagy. – Ez valamivel 11 óra előtt volt. Akkor látcsővel már tisztán láttuk a még a láthatár alatt lévő egységek füstosztlopait és a lövések füstgomolyait, mesterséges ködöt is láttunk és jól hallottuk az ágyúk tompa moraját. Kb. 60 mérföldnyi (110 kilométernyi) távolságra voltunk még a tengeri ütközet színhelyétől. Nem tehettünk egyebet, mint teljes erővel tovább menetelni... már nemcsak az árbocokat, hanem a hajótesteket is láttuk... láttuk, hogy az egyik cirkáló a Novara közelében fekszik szintén mozdulatlanul, míg a másik (a Helgoland) az ellenséges vonal felé halad támadólag és szakadatlanul tüzel... Lehettünk vagy még 26 mérföldre tőlük, minimálisan még egy óra kellett nekünk, hogy az ellenséget a mi 24 centiméteres ágyúink maximális távolságra, 14 kilométerre megközelítsék...” Közben a három cirkálón is meglátták a közeledő segítséget. A vontatókötéllel folyó manőverben szünet áll be, minden ép löveg az ellenséget lőtte. Az ellenség is észrevette már a közeledő nagy cirkálót: 12 óra 7 perckor beszüntette a tüzet, menetalakzatot vett föl, és déli irányba fordulva elhagyta a csatateret. 12 óra 25 perckor a Novara-csoport egyesült a Sankt Georg-csoporttal, együtt megindultak a Cattarói-öböl felé. Az ellenség többé nem indult rohamra a csupán 6 mérföldes sebességgel haladó hajókaraván ellen. A Brindisibe visszatérő antantegységek útja nem volt olyan zavartalan, mint a cs. és kir. egységeké. A lesben álló német U 89 megtámadta a Dartmoutht és 13 óra 35 perckor megtorpedózta. A brit cirkáló olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy parancsnoka kiadta a hajó elhagyására szóló parancsot. A Dartmouth azonban vízen maradt, így a legénység egy része visszaszállt, és segített a cirkáló bevontatásánál. A Dartmouth biztosítására kifutó Boutefeu francia romboló közben

ráfutott arra az aknamezőre, amelyet az U 89 telepített, és elsüllyedt. A Dartmouth és a Boutefeu személyzetének 42 tagja életét vesztette, 45 fő pedig megsebesült. Végeredményben a Novara-akcióval összefüggésben – a Csepel-csoport működését is számítva – az antant oldalán meghalt 83 ember. A cs. és kir. egységeken elesett 15 ember (egy a Helgolandon, egy a Saidán, a többi a Novarán). A Csepel-csoport akciójának mérlege: elsüllyedt a Borea romboló és két tehergőzös, személyzetükből meghalt 16, megsebesült 21 tengerész. A Novara-csoport 1917. május 14.–15-i támadása hosszú időre megkönnyítette a tengeralattjárók számára a ki- és bejutást az Otrantói-szoroson. Az antant azonban lassacskán újjáépítette a zárat, és 1917 őszére ismét időszerűvé vált egy zárromboló rajtaütés. 1917. október 18-án este kifutott az öbölből a Helgoland az I. torpedóosztállyal (Csepel, Tátra, Balaton, Orjen, Lika II., Triglav II.). Valonáig együtt meneteltek. Ott a Helgoland és a Lika II. Brindisi felé fordult, a többiek S. Cataldo irányába. Saseno és Brindisi előtt az U 32 és az U 40 búvárnaszádok fedezték őket, illetve felkészültek az esetleg menekülő halászgőzösök vagy más egységek megtámadására. Ellenséges hajókra azonban nem akadtak, csak két repülőgépre, amelyekkel két saját gép, a K 206 és a K 207 vette föl a küzdelmet, és a hajók légvédelmi ágyúi is megszólaltak. Különösen a Helgoland tüze volt heves. Később bekapcsolódott a légiharcba a K 205 is. Az ellenséges gépek bombái mind a Helgoland mögé estek, mert a gyorscirkáló cikcakk manőverezéssel és sebességének állandó változtatásával lehetetlenné tette a célzást. Az egyik ellenséges repülőgépet a cs. és kir. repülők lelőtték. Egy órával később egy tengeralattjáró támadta meg a Helgolandot és a mögötte menetelő Lika II-t, eredménytelenül. A K 207 bombákat dobott a tengeralattjáróra, amely a tiszta vízben jól látszott felülről, bár 12 méter mélyen – periszkópmélységben – feküdt a víz felszíne alatt. A bombák azonban nem találtak. 1917. november 12-én a Novara (parancsnoka ekkor hg. Liechtenstein fregattkapitány) indult bevetésre az Otrantói-szoros északi védővonala, illetve a Brindisi–Valona hajózóúton található ellenséges egységek ellen a 88 F, a 85 F és a 96 F torpedónaszádokkal. A viharos idő, a magas tengerjárás miatt a torpedónaszádok hamarosan visszafordultak. A Novara egyedül folytatta útját, de nemsokára szintén kénytelen volt visszatérni. 1917. december 13-án a Tátra, a Balaton és a Csepel indult el, hogy az Otrantóiszorosban ellenséges szállítóhajók után kutasson, illetve őrhajókat süllyesszen el. Éjfél körül gyorsan közeledő ellenséges egységeket észleltek, de csak kb. 1000 méterről tudták megállapítani, hogy rombolócsoportba ütköztek. A Tátra kilőtt

egy torpedót, majd visszafordultak, mert a parancs szerint csak akkor bocsátkozhattak ütközetbe, ha megbizonyosodtak arról, hogy az ellenség gyengébb náluk. Nagyobb szabású összecsapásra az Otrantói-szoros térségében csak közel egy évvel az 1917. május 15-i Novara-akció után került sor, mégpedig 1918. április 22-ről 23-ra forduló éjjelen.

A "KORLÁTOZOTT” ÉS "KORLÁTLAN” TENGERALATTJÁRÓ-HÁBORÚ A kereskedelmi hajók elleni tengeralattjáró-háború korlátozottan 1916. február 18-án (német álláspont), vagy február 25-én (brit álláspont) kezdődött. Ez a később "korlátozott tengeralattjáró-háborúnak” nevezett időszak 1917. február 1-jéig tartott. Miután a harcoló felek a szárazföldön képtelenek voltak egymást térdre kényszeríteni, s az idő nyilvánvalóan a központi hatalmak ellen dolgozott, Németország számára napról-napra sürgetőbbé vált a döntés kierőszakolása. Ha nem a szárazföldön, akkor a tengeren, mégpedig az antant utánpótlást szállító hajóinak teljes blokádjával, ezeknek a hajóknak a megsemmisítése útján. Felszíni flottájával azonban ez kilátástalannak tűnt, hiszen a brit és francia flotta sokkal erősebb volt. Németország csak a tengeralattjáróiban bízhatott. Az antant pedig minden eszközzel igyekezett megoltalmazni kereskedelmi hajóit, mint leendő győzelmének zálogát. Ilyen meggondolások vezették Németországot, s különösen az új vezetés – Hindenburg és Ludendorff – sürgette a korlátlan búvárhajóharcot, amit azonban a német politikusok elleneztek, Ausztria–Magyarország politikai vezetése pedig határozottan tiltakozott a tengeralattjáró-háború ilyen változata ellen. Január 8án az-után a német katonai vezetés döntött, és másnap a német kancellár is hozzájárult a korlátlan búvárhajóharc kihirdetéséhez, amit Vilmos császár még aznap aláírt. Ausztria–Magyarország kormánya január közepén értesült a német döntésről, amely keresztezte politikai irányvonalát, hiszen az új uralkodó, IV. Károly király (aki I. Ferenc József halála napján, 1916. november 21-én elfoglalta a trónt, és december 30-án Magyarország királyává koronázták) arra törekedett, hogy kieszközölje a békét, és közvetítőként lépett föl az ellenfelek között. Ezért IV. Károly vonakodott hozzájárulni a korlátlan tengeralattjáró-háborúhoz, de Berlin kész tények elé állította. Január 21-én Zimmermann német külügyminiszter és Holtzendorff tengernagy Bécsben nagy magabiztonsággal bizonygatták a húzódozó uralkodó, valamint a Monarchia vezető politikusai és katonái előtt – a megbeszélésen Anton Haus vezértengernagy is jelen volt –, hogy már csupán ez a fajta búvárhajóharc hozhatja meg a győzelmet, vagy legalább a tisztességes békét. A január 22-i közös minisztertanácsi ülés kényszeredetten bár, de beleegyezett a búvárhajóharcnak ebbe a módjába. 1917. január 31-én a német kormány deklarálta, hogy február 1-től olyan

hadműveleti területnek tekinti az Anglia, Franciaország és Olaszország partjai körüli vizeket, valamint a Földközi-tenger keleti és középső medencéjét, amelyben minden hajót, ellenségeset és semlegeset egyaránt, figyelmeztetés nélkül elsüllyeszt. Március 23-án a Barents-tengert is ilyen övezetnek nyilvánította. Egyéb vizeken a tengeralattjáró-háború a korábbi módon folyt. Ezt az 1917. február 1-től a háború végéig – pontosabban 1918. október 21-ig, amikor a németek megszüntetettnek nyilvánították a korlátlan búvárhajóharcot – tartó időt nevezi a történetírás a "korlátlan tengeralattjáró-háború” időszakának. Ezért vált az otrantói tengerzár a központi hatalmak számára elsőrendű fontosságúvá: a német tengeralattjárók zöme is az Adriáról – Polából és Cattaróból – futott ki a Földközi-tengerre, és érthetően befolyásolta a cs. és kir. haditengerészet hadműveleti terveit. Először ebben az időszakban – 1917. január 23-án – a Leo Prasil sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló U 29 indult a Földközi-tengerre. A Polából kifutó naszád Lussin magasságában olyan viharba került, amely károkat okozott, s visszafordulásra kényszerítette. Átvizsgálásakor vették észre, hogy a 21. és 22. borda közötti lemezen hiányzott egy szegecs, továbbá az akkumulátorhelyiség alatt lyukas volt a naszád teste. Csak a legénység lélekjelenléte mentette meg az elsüllyedéstől. Kijavítása után az öbölbe ment, ahonnan február 17-én indult el ismét, és ezúttal el is érkezett a Messinaiszorosig. Közben a pörgettyűs tájoló felmondta a szolgálatot, a mágneses iránytű megbízhatatlanná vált, és ezért a végig viharban megtett út után március 3-án befutottak az öbölbe, majd onnan Polába, ahol egy hónapon keresztül javították a vihar okozta sérüléseket. Az U 30 február 26-án indult el első földközi-tengeri cirkálására Fähndrich Frigyes sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. Jártak Sapienza, a Matapan-fok, Kréta és Taranto előtt, de ellenséges hajóval nem találkoztak. A háborgó tenger megrongálta a torony mellvédjét, leszakította az antenna árbocát, és egyéb károkat okozott. Március 16-án tért vissza. Sérüléseit hamar kijavították, és március 31-én kifutott második útjára, hogy Kréta és Málta körül tevékenykedjék. Az U 30 erről az akciójáról többé nem tért vissza, eltűnt. Valószínűleg műszaki hiba, vagy az Otrantói-szoros egyik hálója végzett vele, talán április 1-ről 2-ra virradó éjszaka. Fedélzetén a négy magyar tiszten kívül (Fähndrich, Tóth István sorhajóhadnagy, Ricsóváry Sándor és Bakay Gyula fregatthadnagyok) 17 tengerész volt. A következő naszád, amely földközi-tengeri portyára, egyúttal első harci bevetésre indult, az U 27 volt Robert von Teufl sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. 1917. április 2-án hagyta el az öblöt. Már útközben, San Remónál kalandja

volt egy ellenséges tengeralattjáróval, amelynek torpedóit csak nagy üggyel-bajjal kerülte ki. Április 5-én a Messinai-szorosban cirkált. 12-én, Augusta előtt, sikerült észrevétlenül megközelítenie a görög Meritos gőzöst, és egyetlen torpedóval elsüllyesztette. Április 16-án pedig, a Rizzuto-fok közelében egy másik görög gőzöst, a Zenobiát süllyesztette el, amelynek gépüzemfőnökét kihalászták a vízből. Április 23-án vetett horgonyt az öbölben. Közben – április 4-én – az U 29 ismét kifutott, és április 19-ig tartó útján Málta közelében, április 10-én, elsüllyesztette a brit Daltont, parancsnokát elfogta, majd 15-én, Antikithera előtt elsüllyesztette az ugyancsak brit Mashobra gőzöst, amelynek a kapitányát szintén felvette, és az öbölbe szállította. Egyébként itt jegyezzük meg, hogy az U 29 parancsnoka, Leo Prasil sorhajóhadnagy volt az első, aki a cs. és kir. tengeralattjáró-parancsnokok közül 1917-ben, tehát a korlátlan búvárhajóharc kikiáltása után először süllyesztett el ellenséges kereskedelmi hajót (április 10.). 1917 áprilisában fejeződött be az U 14 (ex Curie) hosszúra nyúlt javítása, és április 24-én ez az egység is elindult a Földközi-tengerre. Április 28-án Sapienzaszigete előtt elsüllyesztette a brit Teakwood teherhajót, és május 3-án egy konvojból kilőtte az olasz Antonio Sciesa gőzöst. Az U 14 (parancsnoka Georg von Trapp sorhajóhadnagy) május 21-én vetett horgonyt az öbölben. Az U 4 Rudolf Singule sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt 1917. április 29-től május 7-ig hajózott a Jón-tengeren, és május 4-én elsüllyesztette a két romboló által kísért olasz csapatszállító Perseo gőzöst. Az U 4 május 7-én ért vissza. Az U 29 május 8-án futott ki harmadik földközi-tengeri portyázásra. Átvergődtek az Otrantói-szoros erős záróvonalán. Május 19-én Krétától nyugatra 80 mérfölddel két, rombolóktól kísért tehergőzös akadt az útjukba, közülük az egyiket, amelynek orrán és farán is volt egy-egy löveg, megtorpedózták és elsüllyesztették. Ez a brit Mordenwood volt. A május 22-én megtorpedózott brit Marie Suzanne azonban a felszínen maradt, és két kísérőhajója miatt Prasil sorhajóhadnagy újabb támadást nem kockáztatott meg. Az U 29 május 25-én tért vissza; június 17-én futott ki negyedik portyázására, és július 6-án érkezett vissza hazai kikötőjébe. Az U 29 ezen az útján az Otrantóiszorosban sem kifelé, sem visszafelé nem találkozott ellenséges hajóval, de a Földközi-tengeren sem állt módjában kilőni torpedóit. Az U 29 ebben az esztendőben (1917) többé nem futott ki akcióra. Polában dokkba került, és legközelebb majd csak 1918-ban találkozunk vele. A tengeralattjárók kifutását időrendben tárgyalva, most egy régi tengeralattjárót kell megemlítenünk, az U 4-et, amely május 21-én hagyta el bázisát, hogy megszokott területén, a Tarantói-öbölben figyelje és akadályozza az ellenség

hajóforgalmát. Útja során torpedóval elsüllyesztette a francia Italia postagőzöst, amely Taranto és Korfu között látta el a szolgálatot. Másnap az U 4-et Singule sorhajóhadnagy visszavitte támaszpontjára, mert elfogyott az üzemanyaga. Az U 4 rövid ideig pihent, június 10-én ismét Taranto felé indult. Június 19-én rövid egymásutánban két francia gőzöst sikerült torpedóval elsüllyesztenie. Az elsőt 13 óra 24 perckor, a másodikat 13 óra 49 perckor torpedózta meg. Az üzemanyag megint fogytán volt, és másnap visszaindultak. Az U 31 – Franz Nejebsy sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt – először az olasz partok elé indult. E rövid, próbaútnak is tekinthető cirkálása május 29-től június 5-ig tartott, utána Polába tért vissza. Első földközi-tengeri útjára is innen futott ki június 19-én, de csak néhány mérföldnyire jutott, mert eltörött egy szivattyú, és még aznap visszatért Brioniba. Estére kijavították, és még aznap ismét elindult. Többször támadott, őt is támadták, de eredménytelenül. Július 6án ért vissza az öbölbe. Miután nyitott fedélzeti nyílásoknál sem süllyedt a hőmérséklet a naszád belsejében 31 Celsius-fok – a gépházban 45 Celsius-fok – alá, dokkba küldték. Az U 28 (parancsnok Zdenko Hudeček sorhajóhadnagy) június 21-én hagyta el az öblöt, hogy másodszor is elinduljon a Földközi-tengerre (először szolgálatba állításának napján, május 26-án indult el, de műszaki hibák miatt Korfu alól vissza kellett fordulnia). Ezúttal nem kellett megszakítania útját, amelyen két nagy gőzöst sikerült elsüllyesztenie. Az elsőt június 30-án Máltánál, a másikat Messina előtt. Az első a brit Haigh Hall, a második az ugyancsak brit Mongara volt. Az U 28 július 12-én ért haza. Ezen az útján 1952 mérföldet tett meg a felszínen és 157 mérföldet víz alatt. Az U 28 indulását követő napon, június 22-én indult másodszor a Földközitengerre az U 14 és július 13-án érkezett vissza. Közben, július 4-én feltartóztatta a görög Ephtuphia vitorlást, rakományát a tengerbe szóratta, majd útjára bocsátotta, azután, ugyanezen a napon, torpedóval elsüllyesztette a Marionga Goulandrisz görög gőzhajót, majd 8-án megtorpedózott egy hozzávetőleg 3000 BRT-s tehergőzöst, amely azonban vízen maradt. Közben a legénységéből kilencen megbetegedtek, három ember láza 40 fok fölé emelkedett, és Trapp sorhajóhadnagy ezért a tervezettnél előbb indult haza. A Vio Gaszton sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló U 32 első útja a Földközi-tengerre vitt. Július 3-án este futott ki Polából. Még mielőtt elérték volna az Otrantói-szorost, egy tengeralattjáró három torpedót eresztett rá, de mindegyiket kikerülték. A parancsnok jelentésében külön kiemelte, hogy a szorosban nem volt őrség. A május 15-i támadás óta az antanthatalmak még nem tudták pótolni a halászgőzös-flottillát. Az U 32 július 15-én Máltától keletre

torpedóval elsüllyesztette a lőszert szállító Porto di Adalia olasz gőzöst, amelyet egy romboló őrzött. Az U 32 ezután hazatért, és július 19-én vetett horgonyt az öbölben, Gjenovic előtt. Július 5-én az U 4 ismét elindult a Tarantói-öbölbe. Július 12-én a Stilo-fok közelében megtorpedózta és elsüllyesztette a francia Berthilde gőzöst. Kapitányát foglyul ejtették, a mentőcsónakban ülő sebesülteket ellátták, majd magát a mentőcsónakot partközelbe vontatták. Másnap műszaki hiba miatt a naszád 100 méterre süllyedt, és csak úgy tudtak a felszínre jutni, hogy kioldották a fenéknehezéket. Ezután azonban többé nem merülhettek le, és így felszíni menetben utaztak a hazai kikötőig, ahova július 17-én futottak be. Ez volt Rudolf Singule sorhajóhadnagy utolsó útja az U 4-en, amelynek három esztendőn át volt a parancsnoka. Az U 4 nagyjavításba került, és 1917-ben többé nem került bevetésre. Az UB II-sorozat következő tagja, amelynek első útja ugyancsak a Földközitengerre vezetett, az az U 40 volt, amelyet az Osztrák Flottaegyesület építtetett. Parancsnokává Johann Krsnjavi sorhajóhadnagyot nevezték ki. Az U 40 augusztus 5-én indult Brioniból. Bár útközben két repülőgép bombázta, és az egyik üzemanyagtartálya megsérült, tele lett vízzel, folytatta útját, és Málta körzetében torpedóval elsüllyesztette a brit Gartness tehergőzöst (augusztus 19.). Augusztus 29-én összetalálkoztak az U 32-vel. Vio Gaszton elmondta, hogy az Otrantói-szorosban az antant még nem állította helyre az őrszolgálatot, és hogy több konvoj vonul a közelben. Közölte még, hogy ismét megtiltották a tengeralattjárók reggeli kifutását az öbölben (ha dél körül hagyta el a tengeralattjáró a bázist, este ért az Otrantói-szorosba). Időközben az antant tudomást szerzett a nappali kifutásokról, és tengeralattjáróik az öböl előtt lesben állva várták a kedvező alkalmat. Egy ilyen kifutáskor torpedózta meg a francia Circe tengeralattjáró 1917. május 24-én a német UC 24-et. Az U 40 augusztus 29-én megtorpedózott egy kb. 4500 BRT-s, ismeretlen nevű és nemzetiségű gőzöst, amely azonban nem süllyedt el. Hazatérőben, augusztus 31-én, az Otrantói-szorosban ők már találkoztak őrhajókkal. Krsnjavi sorhajóhadnagy 28-at számolt össze. Közülük az egyik üldözőbe vette, ezért visszafordult, és csak másnap éjjel tudott átkelni a szoroson. Szeptember 3-án érkezett be az öbölbe. Az U 31 (parancsnoka Franz Nejebsy sorhajóhadnagy), a már ismertetett első földközi-tengeri útján kívül 1917-ben mindössze még egyszer futott ki a távoli vizekre. Augusztus 6-án indult Gjenovicból. Másnap a felkelő nap felől, nehezen észlelhetően egy repülőgép támadt rá. A tengeralattjáró 30 méteres mélységben járt, amikor két bomba hullott mellé, de kárt nem okozott. Másnap ugyanez

megismétlődött két francia géppel, alig tudtak gyorsmerüléssel az utolsó pillanatban eltűnni. A bajt tetézte, hogy a viharos tengeren nehezen merült a naszád. Az első két bombát még a felszínen kapták. A robbanásoktól kialudt a világítás, és az egyik üzemanyagtartály léket kapott, Nejebsy sorhajóhadnagy azonban nem gondolt a visszatérésre. Augusztus 10-én Máltától keletre négy gőzösből álló konvojjal találkoztak, amelyet ugyanennyi őrhajó és egy brit romboló kísért. A 450 méterről indított torpedó eltalálta a lőszert szállító olasz Lealta gőzöst, amely rövidesen elsüllyedt. Másnap újabb konvojra bukkantak, amelyet Nejebsy sorhajóhadnagy teljes erővel igyekezett utolérni. Amikor 800 méterre megközelítette a hajócsoportot, hatalmas ütés érte a tengeralattjárót, mert a parancsnok a célpontot figyelte, és nem vette észre, hogy hátulról rájuk rohant egy romboló. A naszád orra a mélybe bukott, oldalára dőlt és csak 30 méteren tudták megtartani. Egy óra múltán emelkedtek a felszínre. A konvoj már messze járt. Megállapították, hogy a periszkóp elgörbült, tönkrement a parancsnoki híd. Hazaindultak, augusztus 13-án értek az Otrantói-szorosba, ahol repülőgép támadt rájuk. Mielőtt le tudtak volna merülni, a gép hirtelen megfordult és eltávozott, mert, ahogyan a helyzetet később rekonstruálták, a pilóta légvédelmi ágyúnak nézhette az elgörbült periszkópot. Az U 31 augusztus 15-én kötött ki támaszpontján. Október 26-ig a saját partok előtt járőrözött. Az U 28 augusztus 9-én indult el Gjenovicból. Augusztus 13-án az olasz "csizma” talpánál, a Stilo-foktól keletre torpedója eltalálta a két brit romboló kíséretében haladó brit Maston gőzöst. Bár a rombolók hevesen bombázták a tengeralattjárót, Hudeček sorhajóhadnagy a helyszínen maradt. Négy óra múltán felmerült, s látta, hogy a hajó a tatjánál lesüllyedve, de vízen van, a legénység csónakokban, a rombolók pedig előkészültek a vontatáshoz. Ekkor Hudeček sorhajóhadnagy útnak indította második torpedóját, amely szintén talált, ugyanekkor a gőzös tüzet nyitott a tengeralattjáróra. Legénységének csak egy része ült a mentőcsónakokban, a löveg kezelőszemélyzete még a hajón maradt. Egy romboló is támadásra lendült. Az U 28 újabb négy órát rejtőzködött a víz alatt. Amikor a parancsnok ismét kilesett, a hajót még mindig vízen találta. Közben leszállt az éj, és a tengeralattjárót is át kellett szellőztetni, ezért az U 28 látótávolságon kívülre húzódott. Amikor reggel visszatért, már csak két rombolót láttak az immár elsüllyedt tehergőzös helyén. A rombolók vad tüzeléssel kényszerítették a tengeralattjárót lemerülésre, amely ezután elhajózott a Messinai-szoros felé. Itt augusztus 16-án sikeresen megtorpedózta az ugyancsak brit Bradford City gőzöst, amelynek személyzetét kísérőhajója vette fedélzetére. Az U 28 augusztus 28-án kötött ki a gjenovici támaszponton. Ez alkalommal 1669 mérföldet tett meg felszínen, és csupán 77 mérföldet víz alatt. A kifutási időrendet tekintve legközelebb, augusztus 20-án, az U 14 indult

harmadik nagy útjára. Augusztus 23-án elsüllyesztette a francia Constance gőzöst, amely szarvasmarhákat szállított, 24-én a lőszerrel megrakott brit Kilwinning teherhajót, 27-én a brit Titan és Narin tehergőzösöket, ez utóbbi élelmiszert vitt, és augusztus 29-én az olasz Milazzo gőzöst. A naszád legénysége ismét megbetegedett, közülük ketten bélhurutban. A hőmérséklet a naszádban nem szállt 45 Celsius-fok alá, és a parancsnok, Trapp sorhajóhadnagy haza irányította tengeralattjáróját, amely szeptember 1-jén kötött ki Gjenovicban. Az U 28 szeptember 25-én futott ki harmadik földközi-tengeri bevetésére. Október 5-én két gőzösből és kísérőhajókból álló konvojjal találkoztak. A parancsnok hosszú ideig követte őket, majd az egyiket 500 méterről indított torpedóval eltalálta. A brit Bontnewydd gőzös csak hosszú idő múltán süllyedt el, személyzetét a kísérőhajók kimentették. Az U 28 október 16-án tért vissza Gjenovicba. December 24-én az U 28 torpedóvető gyakorlaton vett részt, és közben a szél a Fasana-csatorna egyik zátonyára sodorta. Mentés közben az Adria pénzügyőr motoros nekiütközött a tengeralattjárónak, és benyomta az elöl levő olajtartályt. Az U 28 ismét visszatért Polába, ahol a horpadást kijavították, de 1917-ben már nem indult több bevetésre. Az 1917. július 30-án a németektől megvásárolt UB II-típusú tengeralattjárók közül az U 47 parancsnokává Otto Molitor sorhajóhadnagyot jelölték, aki még sok javítanivalót talált az elnyűtt tengeralattjáron, és ezért csak ezek elvégzése után, szeptember 9-én indult el Polából új állomáshelyére, Gjenovic kikötőjébe. Menet közben vették észre, hogy a hátsó üzemanyagtartály ereszt. Az U 47 csak a hiba kiküszöbölése után, szeptember 26-án folytatta útját a Földközi-tengerre. Többször találkozott ellenséges tengeralattjárókkal. Október 2-án mindkét motor felmondta a szolgálatot. A mozdulatlanságra kárhoztatott tengeralattjáró a Málta–Kythera hajózóútvonalon feküdt. Mindenki a gépek helyrehozásán dolgozott. Hihetetlennek tűnik, mégis megtörtént, hogy 64 órán át küszködtek a motorokkal, és közben egyetlen ellenséges hajó sem vette észre őket. Amikor az U 47 ismét mozgásképessé vált, megtámadott egy utasszállítót, de elvétette. Október 4-én a brit Agamemnon csatahajó ellen indult támadásra, de közben a motorok felmondták a szolgálatot, a naszádot alig lehetett víz alatt tartani. Molitor sorhajóhadnagy feladta a rohamot, és az ellenség távoztával ismét hibakereséssel és javítással teltek az órák. Sikerült a naszádot rendbe hozni, szerencsésen át is vergődtek az ismét őrzött Otrantói-szoroson, és már csaknem hazai vizekre érkeztek, amikor egy tengeralattjáró három torpedót eresztett az U 47-re. Mindegyiket sikerült a felszínen, manőverezve kikerülnie, hiszen alámerülésre már nem futotta volna az időből. A naszád október 17-én kötött ki

Gjenovicban. Az U 47 ezután Polába került nagyjavításra, és 1917-ben többé nem futott ki. Az U 14 1917-ben utolsó földközi-tengeri útjára október 15-én indult el. Október 19-én két különböző konvojból süllyesztett el két gőzöst, mindkettő brit lobogó alatt hajózott. Október 29-én elsüllyesztett még egy brit teherhajót. Az U 14 november 4-én futott be az öbölbe, miután az Otrantói-szorosban 26 őrhajót került ki. Ezután Polában dokkba került, parancsnokát, Trapp sohajóhadnagyot pedig a tengeralattjárós tisztképző alakulathoz vezényelték. Az 1917 szeptemberében dokkba állított U 40 október 15-én Durazzó érintésével indult újra az Otrantói-szoros felé, hogy az U 32-vel fedezzék a Helgoland gyorscirkáló és az őt kísérő I. torpedóflottilla rombolóinak hadműveletét. A hajók a Valona–Brindisi vonalon cirkáltak, a két tengeralattjáró pedig ezalatt Saseno, illetve Brindisi előtt foglalt lesállást. Hajóforgalommal azonban sem a Helgoland-csoport, sem a tengeralattjárók nem találkoztak. A Helgolandot is csak repülőgépek támadták. Bombáik azonban a cirkáló mellé hullottak, mert a parancsnok, Heyssler sorhajókapitány gyors manőverezéssel kikerülte azokat, és ugyanígy védte ki egy tengeralattjáró torpedótámadását is. Az U 32-t az ellenséges rombolók és torpedónaszádok azonban felfedezték, és Vio Gaszton sorhajóhadnagynak nehéz perceket, sőt órákat szereztek, mert csaknem egy teljes napon át üldözték. Október 20-án tért vissza támaszpontjára, ahonnan Polába került átvizsgálásra és tornyának átépítésére. Kicsit megbolygatva az időrendet, még beszámolunk az U 32 ez évi utolsó útjáról, amelyre december 27-én indult, de még aznap visszatért, mert egyik motorja üzemképtelenné vált. Másnapra helyrehozták, és Vio Gaszton sorhajóhadnagy közel négy hónapos kihagyás után ismét a Földközi-tengerre irányíthatta naszádját, ahonnan 1918. január 21-én ért vissza az öbölbe. Bár Málta és Alexandria között cirkált, ahol nagy volt a teherhajók forgalma, egyszer sem került kilövőhelyzetbe. Az U 40 a Sasenónál felvett őrhelyéről nem tért haza, hanem folytatta útját Korfu felé, és október 25-én már Port Said előtt járt, ahol a viharos tenger még 45 méteres mélységben is vadul táncoltatta. A vihar megrongálta a külső üzemanyagtartályokat, amelyek szivárogni kezdtek, és október 28-án elakadt, beékelődött a mélységkormány. Krsnjavi sorhajóhadnagy kénytelen volt haza indulni. Útközben a pörgettyűs tájoló is felmondta a szolgálatot. Az U 40 november 1-jén kötött ki Gjenovicban, ahonnan dokkba került. Próbajáratait december elején fejezték be, s december 10-én küldték ismét a Földközitengerre. Másnap, zuhogó esőben, felszínen haladva kelt át az Otrantóiszoroson. A Jón-tengeren elengedett egy kórházhajót és kikerült egy tengeralattjáró-vadászt. Másnap fogták azt az ellenséges rádióadást, amely róluk

szólt és figyelmeztette az antanthajókat jelenlétükről. Krsnjavi ezért Málta közelébe irányította naszádját. Itt néhány napon belül három kórházhajóval is találkoztak, konvojt viszont csak egyet láttak, azt is elérhetetlen messzeségben, Málta és Alexandria között. Időnként alámerülve töltötték a karácsonyt. 1918. január 1-jén, Málta közelében, 14 óra 25 perckor vett észre az őrszem egy két hajóból és egy kísérőegységből álló csoportot. Az U 40 14.35-kor lemerült, egy óra múlva futott ki a torpedó a vetőcsőből, telibe találta a brit Sandon Hall gőzöst, amely hamarosan elsüllyedt. Másnap egy Málta–Alexandria vonalon közeledő konvoj észrevette és kísérőhajói hevesen bombázták a 30 méterre lemerülő búvárnaszádot. Január 3án két hajókísérettel is találkoztak. Az első távoli volt, a másodikat, amely négy gőzösből és két tengeralattjáró-vadászból állt, az U 40 megtámadta. A 800 méterről indított torpedó 44 másodperc múlva talált. A rohamozó vadászok elől 50 méterre kellett lemerülnie. A találat után egy órával minden elcsendesedett, és az U 40 felemelkedett. A süllyedés helyén egy romboló vesztegelt. Hamarosan az U 40 rádiósa lehallgatta az ellenség adásait, amelyek pontosan meghatározták a tengeralattjáró pozícióját, és azt a helyet, ahol a Sandon-Hallt elsüllyesztette. Január 4-én a Málta–Kythera (Cerigo) vonalon jártak, de csupán távolról láttak hajókaravánt. 6-án géppuskatűzzel felrobbantottak egy elbitangolt Tosirendszerű aknát. Az Otrantói-szoroson 7-én keltek át. Hat halászgőzöst láttak, közülük három tüzet nyitott a naszádra. Krsnjavi sorhajóhadnagy a felszínen akart elszökni előlük, de azok gyorsabbak voltak, le kellett merülnie. 12 óra 30kor bújtak a víz alá, de a halászgőzösök még öt óra múlva is a közelükben cirkáltak, és két repülőgépet is hívtak segítségül. Az U 40 csak az éjszaka leple alatt tudta lerázni üldözőjét. Január 8-án érkezett vissza támaszpontjára 2346 mérföld felszíni és 169 tengeri mérföld víz alatti menet után. A cs. és kir. haditengerészet által 1917. július 30-án szolgálatba állított U 43 parancsnokává Friedrich Schlosser sorhajóhadnagyot nevezték ki, akivel ide vezényelték az 1917. május 16-án elsüllyedt U 5 személyzetének életben maradt tagjait is. Mivel az U 43 – mint az U 47 – ugyancsak leharcolt állapotban volt, dokkba került, ahonnan a szokásos próbajáratok után csak november 1-jén futott ki, rövid, partközeli utakra. November 14-én az öbölből az Adria déli szektorába indult. November 16-án megtámadta az olasz Orione gőzöst, amelyet egy Lampoosztályú romboló biztosított. Az U 43 jól irányzott torpedója célba talált. A gőzös azonban nem süllyedt el rögtön, egy Nembo-osztályú romboló próbálta vontatókötélre venni, de a gőzös végül is a torpedótalálat után öt órával elsüllyedt. Az U 43 november 18-án tért vissza támaszpontjára.

Legközelebbi, dél-adriai cirkálására november 29-én indult el. A következő napon, déli 12 óra 5 perckor, Brindisi előtt, 18 méteres mélységben haladva, hatalmas robbanás rázta meg a búvárhajót. Azonnal betört a víz. A robbanás közvetlenül a váltás után következett be, és Muray-Printz Otmár sorhajóhadnagy, a naszád második tisztje, éppen csak elfoglalta helyét a periszkóp mögött. Nagyobb mélységbe akarta vinni a naszádot, és megkopogtatta ujjával a mélységmérő üveglapját, mert az gyanús mozdulatlanságban állt a 17 méteren. Ekkor történt a robbanás, amelyet követően a parancsnok és a harmadik tiszt, Márton Kálmán fregatthadnagy is tüstént talpra ugrott. A villanymotorokat a legnagyobb erőre kapcsolták, és megkezdték a merülőtartályokból kifúvatni a vizet. A két mélységmérő azonban továbbra is mozdulatlanul állt a 17 méteren. A harmadik, amely a toronyban volt, már 60 métert jelzett, és többé nem is mozdult el onnan (ezek a tengeralattjárók elméletileg csak 50 méterre merülhettek le, addig garantálta a hajótest szilárdságát a gyár). Pedig az U 43 még tovább csúszott farral lefelé, olyan szögben, hogy az emberek már képtelenek voltak megállni a talpukon. Négykézláb csúszkálva igyekeztek megállítani a vízbetörést. Wihelm Bouska gépmester így emlékezik vissza ezekre a percekre: "...A merülőtartály teljes hosszában felszakadt. Első ijedtségemben a tenyeremmel akartam elzárni a bezúduló víz útját, amely csaknem letépte az ujjaimat. A következő pillanatban megpróbáltam elzárni az egyik szelepet... A beömlő víz kezdte ellepni a villanymotorokat, le kellett azokat állítani. A naszád legalább 45 fokos szögben szállt lefelé tovább. Hátul rövidzárlat keletkezett. Csak a vezénylőteremben és a torpedótérben működött még a világítás. A szelepet nem bírtam elzárni. Mellőlem eltűntek a fiúk, a vezénylőterembe és előre, az orrba mentek. Ekkor hangzott el a parancsnok kiáltása, hogy nyissam ki a hátsó sűrítettlevegőtartályokat. Ezt a parancsot még normális körülmények között is nehéz teljesíteni, mert a tartály olyan rossz helyen van. De lebuktam a víz alá és, óriási szerencsémre, elsőre megragadtam a szelepnyitó kereket a sok egyéb csap és kerék között és kinyitottam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy tudatosan cselekedtem. Ha előszörre nem sikerült volna, másodszorra már nem állt volna módomban kísérletezni, nem lett volna hozzá erőm... aztán sikerült feljönnöm a víz alól, amely már teljesen olajos volt, égette a szemem, összeragacsozta a hajam, de mit számított mindez? Volt már sűrített levegőnk a másik tartályban, volt reményünk a menekülésre, az életre...” Az U 43 belsejében mindössze 2 percen át viaskodtak az emberek a naszád megmentéséért, de ez a rövid idő ott a hajó gyomrában végtelennek tűnt. Két perc után, hála a tartaléktartályba préselt sűrített levegőnek, kezdtek felemelkedni, aztán felérkeztek a felszínre. Azonnal megkezdték az összegyűlt víz kiszivattyúzását, kézi erővel, mert a telepek

rövidzárlatot kaptak. A villanymotorokat sem lehetett többé használni, így csak a felszínen indulhattak hazafelé. Már közel jártak a saját felségvizekhez, amikor, 21 óra 5 perckor, ragyogó teliholdnál, az őrszem elordította magát. A naszádtól balra, 25 méterre torpedó közeledett. A fedélzeten állók látták a torpedó ezüstösen csillogó nyomvonalát, amely egyenesen feléjük tartott, aztán éppen hogy csak elsiklott az U 43 orra előtt. Már december 1-je volt, amikor pirkadat előtt bevergődtek az öbölbe. A parancsnok jelentésében kiemelte a tisztek és a legénység derekas helytállását, de hogy a robbanást mi okozta: akna, torpedótalálat, vagy pusztán önmagától szakadt fel az I. számú merülőtartály, azt később sem sikerült megállapítani. Hogy a naszád milyen mélységbe süllyedt, a mérőeszközök hibája miatt megállapíthatatlan volt, de a hajótest horpadásai arra engedtek következtetni, hogy túlhaladhatta a 100 métert (a parancsnok egy későbbi cikke szerint elérte a 160 métert is). Az U 43 ezután Polába került generáljavításra, ahonnan csak 1918. február 14-én érkezett vissza az öbölbe, de akkor már új parancsnok irányítása alatt. Schlosser sorhajóhadnagynak ugyanis, aki 1917. május 16-án egyszer már elsüllyedt az U 5tel, úgy tűnik, elege volt az elsüllyedésből, kihajózott, és a tengeralattjáróparancsnokokat képező iskolának lett a vezetője. Az U 10 az 1915. évi szolgálatba állításától mindig az Adria északi szektorában működött, és elsősorban Brioniban állomásozott. A szigetek között látott el őrszolgálatot, és legfeljebb Velencéig hajózott. 1918. május 26-án a budapesti Ulmansky János sorhajóhadnagy vette át az U 10 parancsnokságát. Többször futottak ki Brioniból, és leginkább az olasz Caorle előtt, a Piave torkolatánál tevékenykedtek. 1918. július 7-én azzal a paranccsal futottak ki Brioniból, hogy Margherita és Cortelazzo között foglaljanak lesállást. Másnap, hajnalban megpillantották Caorle templomát és a Piave előtti világítótornyot. Megálltak, kiszellőztettek, majd lemerültek. A parancsnok jelentésében ezt írta: "A naszád az útját a part irányába a legkisebb erővel folytatja. 9 óra 15 perc: 6 tengeri mérföldre északészakkeletre Caorlétól megállás, lavírozás. Egész nap nem lehetett megfigyelni semmiféle forgalmat. A naszád 21 óra 30 perckor felemelkedik. A kormány pörgettyűs tájolója elromlott. Indulás a nyílt tengerre. Állj, akkumulátorok feltöltése, szellőztetés. A másik tájoló is elromlik, mert érintkezési zavar keletkezett. Július 9-e 2 óra, mindkét tájoló kijavítva. 4 óra 30 perc: 11 tengeri mérföldre észak-északkeleten Caorlétól. Indulás Caorle felé. 5 óra 30 perc: 6 tengeri mérföldre Caorlétól. Megállás, szellőztetés, lemerülés és lebegés (lavírozás). Nincs forgalom. A naszád fél mérföldet sodródik keletre. 15 óra 15 perc: 6 mérföldre észak-északkeletre Caorlétól. Lemerülés 15 méterre

csekély helyzetkorrekcióra. 16 óra 15 perc: 5 tengeri mérföldre északészakkeletre Caorlétól megáll a naszád és lavíroz. 16 óra 30 perc. Mialatt a naszád periszkópmélységben lebeg (11 méter), hihetetlenül közel erős robbanás. A világítás nyomban megszűnt. Minden, ami nem volt erősen rögzítve, mint pl. szükséglámpa, kulcsok és dobozok leestek, a szegecsek egész sora kilazult. A naszád néhány másodpercen belül nekiütődött a tengerfenéknek. A mélységmérő 19 métert mutatott...” A parancsnok ekkor a merülőtartályokat telefúvatta sűrített levegővel, és az U 10 lassan a felszínre emelkedett. Körülnézve megállapította, hogy sehol ellenséges repülőgép vagy más hajó, tehát nyilvánvalóan aknának ütköztek. A személyzet azonnal átvizsgálta a naszádot, hogy a károkat felmérjék. A parancsnok a jelentése további részében részletesen ismerteti a sérüléseket s megállapítja, hogy a naszádot a legénység nem tudja rendbe hozni. A hajtógépek is felmondták a szolgálatot, mozgásképtelenné váltak. Jelzésekkel (szemafórral) értesítették a caorlei jelzőállomást, amely ekkor már az osztrák–magyar csapatok kezében volt és sürgős segítséget – légi oltalmazást – kértek. A robbanás több akkumulátorcellát is felszakított, és így a betóduló víztől a gázképződés igen gyorsan megindult. Már a tengeralattjáró felszínen tartása is gondot okozott. Az emberek – különösen a két gépmester – megfeszített erővel dolgoztak. 17 óra 40 perckor délnyugat felől két olasz repülőgép jelent meg az égen. Sebtében felállították a fedélzeten a géppuskát és néhány ember puskát ragadott, ám a kb. 300–400 méter magasan szálló gépek visszafordultak és eltűntek Velence irányában. Este – 6 óra tájt – a jelzőállomás jelentette Caorléból, hogy a PM 2 őrnaszád kifutott Triesztből (ez a kis naszád a Dunáról került a háború alatt az Adriára). A PM 2 18 óra 20 perckor érkezett a szerencsétlenül járt tengeralattjáróhoz, hogy oltalmazza vagy ha szükséges, mentse ki az U 10 legénységét. Ugyanekkor értesítették Ulmanskyt: egy torpedónaszád is kifutott, hogy vontába vegye őket. A torpedónaszád 19 óra 45 perckor kezdte el a vontatást, de az egyre erősödő szélben a kötelek ismételten elpattantak. Több mint két órai sikertelen próbálkozás után felhagytak a kísérlettel. Ulmansky kiadta a parancsot: a hajót elhagyni! Mindenki magához vette a legfontosabb dolgokat, azután lezárták a nyílásokat, és az U 10 Caorlétól 2 tengeri mérföldre keletre lassan elmerült. Az esetet az U 10 rádiótávírásza, Toniutti Károly a Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei 1942. évi 7. számában megjelent, "A halálra sebzett tenger-alattjárón” című írásban így adja elő: "Estefelé, egyszerre csak egészen váratlanul, tompa dörrenés reszketteti meg az U 10-et, és a hajó nyomban féloldalt dől. Benn az állványokról minden, ami nincs csavarral a talpazatához erősítve, vad csörömpöléssel esik le. Egyidejűleg a villanyvilágítás is kialszik. A

parancsnok persze nyomban kiadja a parancsot, hogy a szükségvilágítást indítsák meg, de az akkumulátorok már nem működnek. A süket sötétségben egyszerre csak azt érzik, hogy a hajó valaminek csendesen nekiütődik: nyilvánvaló, hogy lesüllyedt a tenger mélyére, s most érte el a tengerfeneket. A sötétségben egy kétségbeesett kiáltás harsan végig a hajón: –A torpedócső mellett víz ömlik a hajóba! Csakugyan hallani, amint a betóduló víz csobogva zuhog be a hajó testébe. Már elérte az elektromos elemeket, aminek következtében mérges klórgáz fejlődik, ezenfelül pedig a hajó egész teste villanyárammal telítődik, úgyhogy a folytonosan rázó áramok miatt kínszenvedés a vason állni. A levegő mind jobban összepréselődik, s az emberek arcán a finom hajszálerek sorra megpattannak; nincs már egyetlen ember sem, akinek orrán, száján, de még a szeméből is ne folyna a vér. Csak egy lehetőség van, ami talán még segít. A hajónak meg kell válnia a hulló tönktől (a külső, könnyen eltávolítható fenéksúlytól), amely egyébként azt a célt szolgálja, hogy a naszád szükség esetén hirtelen víz alá merülhessen. Igaz, hogy ha ezt a hulló tönköt leejtik a hajó testéről, s ez a manőver sikerül, akkor többé nem merülhetnek víz alá, még akkor sem, ha körülöttük ezer ellenséges ágyú torka gránátvihart okád feléjük. De mindegy, bármi sors is jobb, mint itt lent, tehetetlenül megfulladni! A vezényszóra a hulló tönk csakugyan leválik a hajóról, azután néhány percnyi izgatott figyelés, majd odafenn a parancsnoki torony kerek üvegjén egyszerre halványan derengeni kezd a világosság. Megmenekültünk!” (A parancsnok jelentésében nem ír a fenéksúlyról, s ma már nem lehet eldönteni, hogy azt valóban le kellett-e venni a naszádról. Mindenesetre az U 10 hosszú órákon át maradt a felszínen s csak akkor süllyedt el, amikor a hajótest megtelt vízzel.) Alig érnek a víz színére, a parancsnok felcsapja a torony csapóajtaját, s a hajó gyomrában felgyülemlett összepréselődött levegő valósággal kiröpíti őt a szabadba. A személyzet a toronylépcső alján gyülekezik, és igyekszik mihamarabb kijutni a friss levegőre. Végre ott állnak mind a tizenhatan a megdőlt naszád fedélzetén, és most már tisztán látni, mi is történt: az U 10-et nem lövés érte, hanem ellenséges aknának futott neki, amely feltépte a hasát. A robbanás magával vitte az aknaelhárító hálókat is (amelyek ezek szerint mit sem értek), meg a rádióárbocot is; itt vannak most a nyílt tengeren, menthetetlenül kiszolgáltatva a viharnak, az ellenségnek. S csakugyan, az olasz part felől máris viharsebességgel közeledik két hadirepülőgép, mélyen repülnek el a fejük felett, úgyhogy a gépek bombavető

készülékeit tisztán lehetett látni. A repülők is látják a halálra sebzett tengeralattjárót. De a repülő, még ha ellenség is, lovagias. Nem bántja a lefegyverzett ellenséget, hanem még tiszteletkört is húz fölötte, s úgy repül vissza a szárazföld felé. Ebből azonban baj lehet, mert bizonyosan olasz »mentőhajókat« küldenek a tehetetlen tengeralattjáró után, s akkor az egész személyzet hadifogságba jut. A gépészek sietve lemennek a hajó gyomrába és megpróbálják a motorokat valahogyan begyújtani. A kísérlet – úgy tűnik – sikerül! A motorok egy darabig csakugyan továbbviszik az U 10-et, de aztán egyszerre csak nagyot nyekkenve leállnak. Sebaj, már látszik az osztrák partvidék. Az egyik tengerész felkúszik a rádióárboc megmaradt csonkjára, és zászlókkal egyre-másra vészjeleket ad le a part felé, hátha valaki észreveszi. S csakugyan, fél órai izgalmas várakozás után a partról is fellibbennek a jelzőlobogók: megértették a vészjeleket, és sürgönyileg rendeltek Triesztből mentőhajókat. Addig az U 10 legénysége tartsa magát. Estefelé csakugyan feltűnik a látóhatáron három gyorscirkáló kéményfüstje, s ezek hamarosan ide is érnek. Az egyik messze előrerohan, tovább az ellenség irányába, hogy idejében jelt adjon, ha ellenséges egységek közelednének. A másik két hajó csónakokat bocsát le, s ezek az U 10 oldalán simán kikötnek, hogy felvegyék a tizenhat szerencsétlenül járt tengerészt. Most már csak az lenne hátra, hogy magát a tengeralattjárót is megmentsék. A betörő víz miatt egyre nehezebb volt a felszínen tartani a búvárnaszádot, megindult a klórgázképződés is. 18 óra 20 perckor ért a tengeralattjáróhoz a PM 2 jelű kis naszád, majd kevéssel később két torpedónaszád, amelyek vontatókötélre vették az U 10-et. Az egyre viharosabbá váló tengeren azonban a vontatókötelek elpattantak, ezért Ulmansky sorhajóhadnagy kiadta a parancsot a tengeralattjáró elhagyására. Ezután az U 10, Caorlétól 2 mérföldre keletre, lassan elmerült. Az U 10-et július 25-ére a Herkules műhelyhajó kiemelte és Triesztbe vitte. A kiemelési munkálatokat a Csepel romboló és két torpedónaszád biztosította. Triesztben felmérték a károkat és megállapították, hogy a naszádot újjá kell építeni, olyan súlyos károkat szenvedett. A munkát megkezdték, de a háború végéig már nem tudták befejezni. Az U 28 miután az Adria nevű pénzügyőr motorossal történt havariája után kijavították, 1918. január 6-án Polából indult el a Földközi-tengerre. Január 12én felszíni támadással, 21 óra 15 perckor megtorpedózta és elsüllyesztette a 2723 BRT-s olasz Bosforo gőzöst, amelyen 26 ember vesztette életét. A hajó állatokat szállított, a tengeralattjáró személyzete tisztán hallotta az állatok bőgését. Január 13-án a Messinai-szorosban egy romboló és őrhajó által kísért brit gőzöst

– a 3811 BRT-s, felfegyverzett Rapollót – süllyesztették el 460 méterről lanszírozott torpedóval. A hajón egy ember vesztette életét. Január 21-én 11 egységből álló konvojból süllyesztették el a West Wales 4331 BRT-s brit gőzöst, majd később, felemelkedve, tűzpárbajt vívtak egy fegyveres halászgőzössel. A brit gőzös egyébként még 20 órán át a felszínen maradt a torpedótalálat után. Az U 28 legénysége a süllyedés helyén térképeket és titkos iratokat, parancsokat halászott ki a vízből. Miután több torpedójuk nem maradt, hazamentek. Január 25-én, az U 27-tel egy időben érkeztek meg gjenovici támaszpontjukra. Az U 47 a szükséges és elhúzódó javítások elvégzése után 1818. január 3-án indult második földközi-tengeri útjára Otto Molitor sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. Január 12-én felszíni támadással 200 méterről, éjfél előtt 2 perccel megtorpedózta és elsüllyesztette az 1535 BRT-s francia Mica gőzöst, amely késve vette észre támadóját és csak akkor nyitott tüzet, amikor a torpedó már elindult végzetes útjára. Január 17-én megállított egy vitorlást, amely azonban üres volt, de mivel sebesen közeledett egy őrhajó, elengedte. Az U 47 január 24-én ért vissza az öbölbe. Innen javítások elvégzésére Polába irányították, ahonnan csak hónapok múlva indult következő nagy portyázására. Néhány nappal azután, hogy az U 47, az U 27 és az U 28 befutott Gjenovicba, 1918. február 1-jén kitört a Cattarói-öbölben a közismert matrózlázadás, ezért néhány hétre megbénult a tengeralattjárók harctevékenysége, csak az U 4 volt a lázadás ideje alatt – január 30. és február 4. között – a nyílt tengeren. A lázadás után Cattaróból először az U 4 és az U 23 indult bevetésre (február 20.), majd február 24-én az U 28, február 25-én az U 32 és február 26-án az U 27.

A CATTARÓI MATRÓZLÁZADÁS 1918 januárjában Polában nagy munkásmegmozdulás és sztrájk volt, amelyet a tengerészek rokonszenvvel figyeltek. Mindez elsősorban a hosszú ideje veszteglő nagy hajók legénységénél és a polai Arzenálban, valamint a cattarói műhelyekben a polgári munkásokkal együtt dolgozó tengerészekre hatott a legmélyebben. Mind-ehhez járult a négy esztendeje folyó háború következtében előállott leromlott ellátás és a békevágy. 1918. február 1-jén a Cattarói-öbölben, az ekkor már hatalmasan kiépült hadikikötőben a hajójavítóműhely nagy része, két páncélos cirkáló, két gyorscirkáló, nyolc romboló, 14 torpedónaszád, hat tengeralattjáró, a partvédelemhez tartozó három öreg csatahajó, egy cirkáló, valamint számtalan ellátó- és műhelyhajó volt. A parton négy tengerészkülönítmény, rádióállomások, parancsnokságok, a tengerészeti repülőállomás stb. voltak. A legénység itteni létszámát a korabeli jelentések kb. 7000 főre teszik. 1918. február 1-jén a szokásos napi foglalkozások voltak a Cattarói-öbölben horgonyzó hajókon. Pontosan déli 12 órakor – a tisztek már az ebédnél ültek – a Sankt Georg fedélzetén összegyűlt legénység "hurrá” kiáltozásban tört ki, mire az összes feljárókon puskával és szuronnyal felfegyverkezett legénység "békét!” és "békét akarunk!” kiáltásokkal özönlött a fedélzetre. A hajóőrség törzsaltisztjét a hátsó lejárat felé szorították, amelyen ekkor rohant fel a lármára az első tiszt, Zipperer korvettkapitány és az ügyeletes tiszt, Schwayr fregatthadnagy. A matrózok rájuk lőttek, de csak a korvettkapitányt találták el, aki összeesett. A fregatthadnagy lerohant Hansa ellentengernagynak, a cirkálóraj parancsnokának a kabinjába, és jelentette az eseményt. A jelentésre a hajó parancsnoka, Scheinbanhain fregattkapitány a fedélzetre sietett, de alig dugta ki fejét a feljárón, a hátsó parancsnoki hídról rálőttek, ám a lövedék célt tévesztett. Közben a fedélzet alatt is fegyveres matrózok nyomultak a rekeszajtókon át a hajó hátsó részébe, a tiszti étkezde és lakhelyek felé, majd oda benyomulva mindent, ami a kezük ügyébe került, összetörtek vagy a vízbe hajigáltak. Az egyik gyorstüzelőből vaktölténnyel lőttek. Feltörték a készültségi lőszerraktárakat. A zendülők annyira izgatottak voltak, hogy amikor Mayer törzsgépmester mit sem sejtve a mosdóból kilépve rendre utasított egy matrózt, az azon nyomban lelőtte. A zendülésnek ugyanis voltak be nem avatottjai is, akik igyekeztek csillapítani az embereket. Ezért több sebesülés történt, a sebesülteket a hajó orvosa egy gépüzemvezető segítségével ideiglenesen ellátta, majd átvitték az Afrika kórházhajóra. Közben bevonták a tengernagy szolgálati jelvényét az első árbocról, és helyére vörös

lobogót – a haditengerészet jelzőrendszerében a kettes szám jelét – tűzték ki. Ezután a látótávolságban fekvő többi hajóra is felvonták a vörös lobogót, amelyeken hasonló események játszódtak le. Anton Grabar II. osztályú matróz Hansa ellentengernagy elé lépett, és a tömeg élénk helyeslése mellett azonnal békét és a legénység hazabocsátását követelte, mert amíg hozzátartozóik éheznek, a tengerészek nem akarnak tovább szolgálni. Ezenkívül követelték az élelmezés feljavítását, jobb ruhát és több szabadságot. Az ellentengernagy felszólította őket, hogy követeléseiket foglalják írásba, majd visszavonult, és jelentette az eseményeket a flottaparancsnokságnak Polába. Hamarosan élénk csónakforgalom indult meg a hajók között, mindenütt megalakultak a matrózbizottságok, s Sankt Georgon a központi matróztanács, amely teljesen átvette a szolgálat további irányítását és számos intézkedést adott ki. (A többi hajón történtekkel nem foglalkozhatunk, csupán a Sankt Georgon lejátszódottakat kísérjük figyelemmel.) A Központi Matrózbizottság elnöke Franz Rasch hajómester lett, a többi hat tag matrózokból került ki. A csatlakozott hajókról érkezett küldöttekkel február 1jén 14 órakor megkezdődött a matrózok tanácskozása. Mindenekelőtt megállapodtak a legsürgősebb teendőkben. Elhatározták, hogy minden hajótól megkövetelik a vörös lobogó felvonását, a tisztek lefegyverzését és azt, hogy az irányítást a legénység megbízottai vegyék át. Kimondták továbbá, hogy a fellázadt hajóhad vezérhajója a Sankt Georg. A szárazföldre fegyveres járőröket küldtek. Ezalatt a nagy energiával való adás megakadályozására Hansa ellentengernagy eltávolította a cirkálón a fő adóberendezés biztosítékát a dinamóhelyiségben. Erre azért volt szükség, hogy a zendülők ne léphessenek összeköttetésbe egyrészt a hátország szocialista-forradalmi és szláv, nacionalista elemeivel, szervezett munkássággal, valamint Olaszországgal. 16 órakor megérkezett a Sankt Georgra a flottaparancsnokság első sürgönye. Hansa ellentengernagy a cirkálóra kérte a legénység küldötteit, ismertette a sürgönyt ("... uralkodónk minden erejével a békén munkálkodik... mindenki térjen vissza kötelességéhez...”), majd felszólította őket, hogy írásban nyújtsák be követeléseiket, s állítsák helyre a rendet és a nyugalmat. Egy órával később a küldöttek és a hajójavítók munkásmegbízottai közösen átadták a tengernagynak írásba foglalt követeléseiket, amelyek egyrészt általános politikai kívánságok, másrészt szociális jellegű követelések voltak: "Amit akarunk!

I. 1. Intézkedéseket kell tenni egy azonnali, általános béke megkötésére. 2. Teljes politikai függetlenség más hatalmaktól. 3. Békekötés az orosz demokratikus békejavaslatok alapján,"annexió nélküli béke” stb. 4. Teljes leszerelés és önkéntes milícia felállítása. 5. Népek önrendelkezési joga. 6. Lojális válasz Wilson jegyzékére. 7. A bevonultak hozzátartozói részére hatékonyabb támogatás,és elegendő (megfelelő) ellátásuk élelmiszerrel és ruhaneművel. 8. Demokratikus kormányformák; a kormányzatok demokratizálása. II. 1. Az elégtelen élelmezés miatt el kell hagyni minden szükségtelen munkátés gyakorlatot. A munkáscsoportok részére külön élelmezési kiszabat. 2. Több és hosszabb kimenő. 3. Legalább hat havonta 31 nap szabadság az utazási napok nélkül.Ugyanez vonatkozzék a tisztekre is. 4. Bevezetése az emberhez méltó és gyors szabadságos vonatok indításának,a szabadságoltak részére az élelmezési illeték felemelése és esetlegaz élelmezés természetbeni kiadása. 5. Igazságos élelmezés a hajókon. Tisztek és legénység ugyanazona konyhán kosztoljon. 6. Úgy a tisztek, mint a legénység jobb dohányellátása. 7. A levélcenzúra megszüntetése. 8. Némely hajók és naszádok különleges kívánságainak tekintetbe vétele. 9. Ennek a tüntetésnek nem lehet semmi néven nevezhető megtorlása.” Ezekről a pontokba szedett követelésekről az ellentengernagy hosszas tárgyalásokba bocsátkozott a matrózküldöttekkel. Elmagyarázta, hogy mely követeléseket teljesíthet, mert azok a hatáskörébe esnek, melyeket kell felterjesztenie, és mik azok, amelyek a haditengerészeten kívül állóknak tekintendők. Miután a matrózküldöttek visszatértek hajóikra, Hansa ellentengernagynak – de a legtöbb tisztnek is – az volt a benyomása, hogy a sikeres tárgyalás után a mozgalom elült, és másnap reggelre a fegyelem helyreáll.

Csakhogy ezen a tárgyaláson Franz Rasch címzetes hajómester nem vett részt, mert távollétében választották meg a Központi Bizottság elnökévé, ő csak a tárgyalás után érkezett a Sankt Georgra. Akkor viszont erélyesen kezébe vette a lázadás irányítását. Szigorú üzeneteket küldött azokra a hajókra, amelyek még nem csatlakoztak, azzal a fenyegetéssel, hogy ha nem tűzik ki a vörös lobogót csatlakozásuk jeléül, lőni fogják hajójukat. A zendülőkkel szemben állt a parton az I. védőkörlet-parancsnokság Gusseck táborszernagy parancsnoksága alatt, aki általános riadót rendelt el, majd jelentette az eseményeket Sarkotic vezérezredesnek, a Bosznia-Hercegovinában és Dalmáciában vezénylő tábornoknak, közvetlen felettesének. Ugyanekkor megtiltott a hajóknak minden mozgást azzal, hogy ha egy hajó megmozdul, azt tüzérség bevetésével is megakadályozza. Másnap, február 2-án délelőtt 10 óra 30 perckor Gusseck táborszernagy a Központi Matrózbizottság partra hívott két matrózával a következő ultimátumot küldte a Sankt Georgra: "Felszólítom a cirkálóraj és az V. csatahajó-osztály legénységének bizalmi férfiait, hogy az összes tengerész legénységgel a rendhez és fegyelemhez haladéktalanul térjenek vissza. Ha ez ennek a felhívásnak az átadásától számított 3 órán belül – amiről a kikötőparancsnokság megbízottaihoz, Bilck ezredeshez fenti időn belül értesítést kell eljuttatniuk – be nem következik, úgy rendelkezésemre álló minden eszközzel a rendet vissza fogom állítani. Castelnuovo, 1918. február 2-án, Gusseck táborszernagy, hadikikötőparancsnok.” Az események ezzel az ultimátummal egyik fordulópontjukhoz érkeztek. A tengerészek azonban tanácstalanok voltak. Hansa ellentengernagy ismét tárgyalt velük, figyelmeztette őket a következményekre és roppant felelősségükre. Ekkor vett részt először Rasch hajómester, tüzéroktató a matrózok és a tengernagy közötti megbeszélésen. "Minthogy azonban – írja jelentésében az ellentengernagy – lehetetlennek tűnt fel a kikötőparancsnokság által megadott háromórás határidő, amely 13.30-kor lejárt, kérésemre a kikötőparancsnokság a határidőt két órával meghosszabbította (...) 13 órakor a kumbori repülőállomásról megérkezett Rasch címzetes hajómester egy motorcsónakon, amelyen vele volt Anton Sesan tartalékos tengerészzászlós, és ettől a pillanattól kezdve kedvezőtlenre fordult a további tárgyalások menete...” Sesan zászlós a legénységnek azonnal sorakozót rendelt el, majd olasz és horvát nyelven lázító beszédet intézett hozzájuk. Ebben azzal állt elő, hogy arra a belátásra jutott, miszerint a legénység részére hiányzik egy irányító vezér, aki elképzeléseiket és követeléseiket megfelelően képviselné, és közölte, hogy ebből a célból átveszi a parancsnokságot. Közölte továbbá a legénységgel, hogy rádiótáviratoknak van a birtokában, amelyek szerint egyidejűleg kitört az angol, francia és olasz

hajóhadaknál is a forradalom, és mindenhol követelik a háború azonnali befejezését, továbbá hogy a felkelés a saját haditengerészet minden állomáshelyére és a parti városokra is kiterjedt. Beszédében a továbbiakban követelte a fegyelem betartását, hozzátéve, hogy a legénység a tisztjeit ellenségként kezelje, mert azok a mozgalom sikerét veszélyeztetik. Sesan tengerészzászlós fellépése alapvetően új irányba terelte a matrózok szociális követeléseiből fakadt, de a tüntetésből zendülésbe fordult mozgalmát. Ebben azonban az öbölben horgonyzó hajók legénységének zöme már nem akart részt venni. Néhány nagy egység kivételével – ide tartozik a Sankt Georg – a matrózok visszaadták a tiszteknek a parancsnokságot, aminek következtében a Novara és Helgoland gyorscirkáló, hét romboló egyszerűen fölszedte horgonyát, bevonta a vörös lobogót, és kifutott az öbölből. Erről a Novara hajónaplója így számol be: "...1918. február 2. 1 óra 35, délután Jolle, másik csónak, színig rakva emberekkel, eltávoznak a Kaiser Karl VI. irányába. Jolle I. sz. csónak, I. sz. motorcsónak vízre eresztése. A Kaiser Karl VI. felfegyverzett motorcsónakja felveszi a legénység többi tagját. 200-an hagyták el a cirkálót. Az első tiszt előkészíti az orrárboc vörös lobogóját a lobogócserére, pedig három matróz védi. Ellenállásukat leküzdi. Az emberek az első fedélzetre rohannak, hogy megakadályozzák az orrárbocon lengő "2” (vörös) kódlobogó bevonását. 1 óra 40. A Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló felfegyverzett motorcsónakja engedéllyel a cirkálóra köt. Róla egy altiszt engedéllyel felléphet a feljáró lépcső teraszára. Kaiser Karl VI. azzal fenyeget, hogy lő, ha a Novara kifut. Novara parancsnoka (herceg Liechtenstein János fregattkapitány) közli Kaiser Karl VI-tal, ha tüzet nyit, torpedóvetéssel elsüllyesztik. 2 óra 10 perc. Novara indulásra kész. Horgony föl. Indulás Catene felé, a part és Kaiser Karl VI, valamint Kronprinz Erzherzog Rudolph között. 2 óra 20 perc. Novara bevonja a vörös "2” kódlobogót. 2 óra 30 perc. Be Catenébe. Állj...” Kevéssel ezután futott ki a Helgoland és vetett horgonyt Catene előtt. A gyorscirkálókat rövid egymásutánban követték az alábbi rombolók: Tátra, Huszár és néhány torpedónaszád, a Warasdiner, a Dinara, a Balaton, az Orjen és végül 19 óra 30-kor a Csepel. Heyssler sorhajókapitány mint az I. torpedóflottilla és a Helgoland parancsnoka 17 óra 45 perckor a még be nem ért Csepel kivételével újból a teljes torpedóflottilla felett rendelkezett és felajánlotta szolgálatait a zendülés leverésére. A könnyű egységek tehát február 2-án estére a maguk részéről befejezettnek tekintették a zendülést. Mialatt a gyorscirkálók és rombolók egyaránt bevonták a vörös lobogót és kifutottak, Sesan tengerészzászlós, a zendülés parancsnoka a német és magyar

nemzetiségű matrózoktól elszedette a fegyvert. Estére már csupán az olasz és a horvát matrózok kezében maradt fegyver. Ez a tény világosan mutatja, hogy a zendülés ekkor fordult át nemzetiségi lázadásba, amelynek végső célja – amint ez később bizonyossá vált – a Monarchia megdöntése, de legalábbis a szláv lakosságú területek elszakítása volt Ausztria–Magyarországtól, és Szerbiához csatolva egy nagy délszláv (jugoszláv) állam létrehozása. Erre vall Sesan másik intézkedése, amikor a következő, jelzőkód szerinti lobogójelzést adatta le minden hajónak: "az út marad az eddigi, gőz- és harckészültség!” Ezt támasztotta alá az is, hogy Sesan tengerészzászlós tengeri hajózási térképekkel érkezett a Sankt Georgra, továbbá a minden egységnek szóló hajóbefűtési parancs. Ezekből már Hansa ellentengernagy is arra következtetett, "...hogy a zászlós terve, a hajókkal elhagyni a kikötőt és áthajózni Olaszországba. Néhány, a zendülőktől már előzőleg különvált, esküjéhez hű tagja a legénységnek, akik a hajótörzs tagjai közelében tartózkodtak, ugyancsak közölték ezt a gyanújukat a törzskari főnökkel, Alfons Wünschek fregattkapitánnyal...” A nagyobb hadihajók elszökése a Cattarói-öbölből és átállása az ellenséghez mindenképpen meggyengítette volna a cs. és kir. flottát, kiszámíthatatlan lavinát indíthatott volna meg. Délután Hansa ellentengernagy lakosztályában összegyűltek a tisztek, mert Sesan azt üzente, hogy beszélni akar velük. De csak Rasch hajómester jelent meg és a következőket közölte: "A parancsnok úr (ti. Sesan) pillanatnyilag nagyon el van foglalva és engem hatalmazott fel, hogy a tisztekkel beszéljek.” "...Erre én megkérdeztem – írja jelentésében az ellentengernagy –, hogy tulajdonképpen mi a kívánságuk. Mire azt felelte: »azonnali békét!. A hatalom a miénk és azt nem engedjük ki többé a kezünkből, ameddig nincs béke!« Kérdésemre, hogy hogyan képzelhető mindez, vállrándítás volt a felelet. Amikor elébe tártam a várható következményeket, amelyek a parti erők beavatkozása következtében előállhatnak, sok ártatlan ember véráldozatát jelentve, indokolásul a következőket mondta: »minden forradalomban kell, hogy vér folyjon és nekem mindegy, hogy ma vagy holnap akasztanak fel, de az egész haditengerészet a mi hátunk mögött áll... A tisztekben elveszítettük a bizalmunkat, mert maguk sem tudják a számunkra megfelelő körülményeket biztosítani, de ebben nem is maguk a hibásak, hanem az államrendszerük. A helyzet itt most azonos az oroszországival, a rendszert kell összetörni«”. Sesannal kapcsolatban Merényi László történész így ír: "...A zászlós nacionalista alapon állt szemben a Monarchiával, és az antant híve volt, (...) beszédet tartott a legénységnek. Azt fejtegette, hogy a Boccha (a Cattarói-öbölrendszer) valójában egérfogó, a felkelőknek el kell hagyniuk, és át kell menniük Itáliába, Sesan szavai visszatetszést keltettek. – Mit? Álljunk át az ellenséghez? – kiáltozták

felháborodottan a matrózok. Sesan látta, hogy túllőtt a célon, taktikát változtatott. Azt állította, hogy az olasz flottában is lázadások vannak, s így segíthetnék a felkelő olasz matrózokat...” A Központi Matrózbizottság megpróbált kapcsolatba lépni a bécsi és budapesti parlament baloldali, szocialista vagy pacifista képviselőivel – elsősorban Victor Adlerrel és gróf Károlyi Mihállyal –, de a táviratok nem jutottak el a címzettekhez, mert nem volt nagy hatótávolságú leadója. Ezután a központi matrózbizottság a kikötőparancsnokságtól kérte, tegyék lehetővé, hogy érintkezésbe lépjenek Béccsel, Budapesttel, Prágával és Zágrábbal, a kikötőparancsnokság azonban már nem válaszolt. Gusseck táborszernagy ugyanis már nyeregben volt. Pola akkor már közölte, hogy kifutott a III. csatahajóosztály és reggelre Cattaróba ér. A III. csatahajóosztály Karl Seidensacher ellentengernagy parancsnoksága alatt február 2-án reggel 7 órakor hagyta el Polát. A három csatahajót – a három Erzherzog osztályú csatahajót – négy romboló és nyolc torpedónaszád kísérte. A csatahajók parancsnokai: Grund Frigyes sorhajókapitány, Paul Stupar sorhajókapitány és Ludwig Hasindl sorhajókapitány volt. A zászlóshajón tartózkodott a törzsfőnök, Alfred Wilhelm fregattkapitány és segédtiszt, Erich Schenta von Seedank sorhajóhadnagy. Mindezt azért ismertetjük név szerint, mert Magyarországon még ma is az a tévhit él, hogy Horthy Miklós sorhajókapitány különleges megbízottként is velük utazott volna. Horthy nem volt egyik hajón sem, és nem ment később sem Cattaróba. A Prinz Eugen csatahajónak volt akkor a parancsnoka, amelyet módjában sem állt elhagyni. Február 2-án délután – a matrózok kérésére – a Kaiser Karl VI. páncélos cirkáló is bevonta a vörös lobogót, és elhagyva addigi helyét 18 óra 30 perckor a Teodói-öböl belsejében, Otok-szigetnél horgonyt vetett. Estére már csak három nagy hajón lengett a vörös lobogó: a Sankt Georgon, a Rudolphon és a Gäa műhelyhajón. Amikor Sesan tengerészzászlós látta, hogy a legénység nem akarja elhagyni az öblöt, bizalmas javaslatot tett Rasch hajómesternek. Azt indítványozta, hogy legalább a Sankt Georg szökjön meg, a fegyvereitől már előzőleg megfosztott magyar és német legénységet tegyék partra, csak a délszlávok, csehek és olaszok maradjanak a hajón. Rasch az indítványt határozottan elutasította. A három hajó matrózain csüggedés és tanácstalanság lett úrrá. Gusseck táborszernagy ellenőrzése alatt tartotta az egész partot, amelyet a hadsereg odavezényelt egységei szálltak meg és tüzelőállást foglaltak. Gusseck este az ultimátumot másnap, február 3-án délelőtt 10 óráig meghosszabbította, bízva abban, hogy a III. csatahajóosztály megérkezése után már nem kerül sor harcra,

és a hajókat megkímélhetik. A február 2-áról 3-ára forduló éjszakán a matrózok visszaadták a tiszteknek a szabadságukat a Gäa és Rudolph hajókon is, reggelre egyiken sem volt kitűzve a vörös lobogó. Példájukat az összes többi hajó is követte. Február 3-án 7 óra 25 perckor a III. csatahajó-osztály kísérőegységeivel befutott a Cattarói-öbölbe. Az Erzherzog osztály érkezéséről a Sankt Georg azonnal értesült. Ekkor a Sankt Georg jelentette a kikötőparancsnokságnak, hogy a Központi Matrózbizottság összehívja a legénységet, és felteszi a kérdést, hogy kapituláljanak-e vagy sem. Amikor a jelentés elment, Sesan tengerészzászlós már nem volt a fedélzeten. Felismerte, hogy az általa irányított ügy elveszett, és a kumbori tengerészeti repülőgépállomás K 207 jelű gépén két pilótával 8 óra 25 perckor elhagyta a Cattarói-öblöt, és átrepült Olaszországba. A matrózok a megadásra szavaztak. 9 órakor bevonták a vörös lobogót. Franz Rasch hajómester közvetlenül Hansa ellentengernagynak adta meg magát. A tengernagy február 3-án 9 óra 10 perckor jelentette a kikötőparancsnokságnak, majd a flottaparancsnokságnak, hogy a zendülés befejeződött, az alábbi szöveggel: "Tengernagynak és tiszteknek az esküjéhez hű maradt legénységgel sikerült 9 órakor a hatalmat magukhoz ragadniuk. Közelebbi pontos jelentés következik. Hansa ellentengernagy, cirkálóflottilla-parancsnok.”

TENGERALATTJÁRÓ-HÁBORÚ AZ UTOLSÓ NAPIG Az U 27 május 23-án indult el második földközi-tengeri portyájára. Május 25-én, a hajnali órákban a Jón-tengeren elvétettek egy cikcakkban haladó görög gőzöst. A görög hajó észrevette a feléje futó torpedó nyomvonalát és a farán felállított ágyúval tűz alá vette a tengeralattjárót, amely gyorsan továbbállt. A Matapanfoktól nyugatra több konvojt láttak, de azok túl messze voltak. Június 9-én Cerigo (ma Kithira) közelében egy vitorlás hajóval találkoztak. Az orra elé helyezett két lövésre megállt és engedelmesen bevárta a tengeralattjárót. Itt emlékeztetünk arra, hogy ez az akció már a korlátlan tengeralattjáró időszakára esett, amikor az ellenséges kereskedelmi hajókat felszólítás nélkül süllyesztették el. Ennek ellenére az U 27 parancsnoka, Teufl sorhajóhadnagy vállalta a kockázatot, hogy a kereskedelmi hajó fedélzetén ágyú van, és ha csak egy mód volt rá, az elsüllyeszteni szándékolt hajót mindig előzetesen felszólította a megállásra és megvárta, míg a legénység csónakba száll. A francia vitorlás a Roland nevet viselte és miután a kapitánya átadta a hajó papírjait, felrobbantották. A vitorlás felfordult, de nem süllyedt el. –Hardy, lőjetek már bele! – utasította a harmadik tisztet a parancsnok. A vitorlás azonban két lövés után sem volt hajlandó a tengerfenékre szállni. Reggel 6 órakor látták meg a vitorlást, 8 óra 30 perckor vették át a papírjait, fél óra múlva Hardy különítménye végrehajtotta a robbantást, 11 órakor adták le rá a két lövést és a Roland még mindig a vízen volt. –Milyen másképpen hal meg egy vitorlás! – sóhajtott Déry. –Én sem bírom tovább nézni, hagyjuk a sorsára – legyintett a parancsnok és megindultak Cerigo felé. Már második napja cirkált Cerigo előtt, amikor délelőtt két romboló gyanútlanul közeledett feléje. Teufl támadóhelyzetbe manőverezte naszádját, s a két romboló figyelmetlen őrszemei nem vették észre az U 27 periszkópját, amelyet Teufl időnként feltolt a felszínre. –Milyen rombolók? Ezt a típust még nem láttam – hívta oda helyettesét a periszkóphoz. S ekkor a szellő felkapta és meglengette az élen haladó romboló lobogóját. –A felkelő nap! Ezek japánok! Hát már ők is itt vannak? –Torpedó kész? Torpedót indíts? – kiáltott Teufl sorhajóhadnagy. A japán Sakaki romboló 400 méterre volt az U 27-től, amikor a felső vetőcsőből kifutott a torpedó. Déry, a második tiszt a másodpercmutatót figyelte. –Tizenkettő...tizennyolc...húsz! –Éppen a két kémény közé! – kiáltott a parancsnok, s már hallották a robbanást.

– Gyorsmerülés 45 méterre! A másik romboló azonnal rávetette magát a tengeralattjáróra. Az első vízibomba 13 óra 41 perckor, az utolsó 14 óra 24-kor robbant mellettük. Az U 27 közben 50 méterre merült le, és cikcakkban próbált menekülni dühös és szívós üldözői elől. Amikor Teufl sorhajóhadnagy több mint egy órával az utolsó bombarobbanást követően kilesett, a japán hadihajó tőle 4000 méterre, erősen süllyedőben, de még vízen volt. Orra az első kazánházig mélyen ült a vízben. Körülötte – időközben segítségül hívott – öt japán romboló cirkált. Teufl még várt egy ideig. 16 órakor hallották az egyik kazán robbanását, ezután elindultak hazafelé, mert a vízibombák észrevehető károkat okoztak a tengeralattjáróban. (A Sakaki romboló mégsem süllyedt el, társainak sikerült kikötőbe vontatni. A torpedótalálat következtében a romboló parancsnoka és 50 tengerész vesztette életét.) Az U 27 1917. november 7-én indult harmadik földközi-tengeri útjára. Az időjárás azonban kilenc napon át annyira viharos volt, hogy a naszádot alig lehetett tartani. Még 50 méteres mélységben is mint egy megbokrosodott paripa úgy hánykolódott. A Jón-tengeren a szél erőssége elérte a Beaufort-skála szerinti 10-es fokozatot. A skála szerinti legmagasabb fokozat a 12-es. Ez már orkán. Dühöngő vihar tombolt, a tenger tajtékzott. Eltörött a pörgettyűs kompasz, a mágneses iránytű pedig megbízhatatlanná vált. Útközben egy tengeralattjáró két torpedóját, valamint gyorsmerüléssel egy francia repülőgép bombáit kerülték ki. Visszatérőben, az Otrantói-szorosban halászgőzösök nagy csoportjába ütköztek, de sikerült közöttük felszínen maradva átsiklaniuk. Erről, és a többi, az Otrantói-szoroson történő átkelésről Déry Ernő egyik visszaemlékezésében a következőket írta: "A gyors áthaladás sikere az éjjeli áttöréstől függött... A halászgőzösön szolgálatot teljesítő legénység nem volt mindig éber, és ily módon sikerült az egyes sorok között levő százméteres távközökön átjutnunk. Ugyanis hosszú, unalmas és fáradságos, veszélyes szolgálatot teljesítettek, és időnként annyira kimerültek, hogy nem tudtak figyelni... Az ellenőrzésre kirendelt harcegységek sötétben fényszóróval világítottak, rendszertelen időközökben különféle jelzőtöltényeket lőttek ki, hogy a tapasztalatlanabb tengeralattjáróparancsnokokat megijesszék és alámerülésre, így elektromos energiájuk elfogyasztására kényszerítsék. Hamarosan rájöttünk, hogy ez a tűzijáték csak megfélemlítésre szolgál. Már tapasztalt, vén fókák voltunk és nyugodtan folytattuk utunkat a víz felszínén.” Déry arról a támadásról, amelyet a már említett tengeralattjáró hajtott végre ellenük ezen az úton, így számol be:

"A délutáni órákban ellenséges tengeralattjáró támadott meg bennünket. Szerencsénkre, az ellenséges tengeralattjáró parancsnoka, aki, úgy vélem, életében először hajtott végre torpedótámadást, nem tartotta be a támadás szabályait – tehát nem a nap irányából támadott, amikor is a visszaverődő fény elvakítja a megtámadottat és sem a periszkópját, sem annak hullámsávját, sem a kilőtt torpedó pályáját nem lehet látni –, így torpedóit ki tudtuk kerülni. Ezenkívül a megközelítésünk alatt túl gyorsan haladt, s periszkópját már 800 méterről észrevettük, mert nagyon fodrozta a vizet. Valószínűleg nem volt több torpedója, mert amikor 150 méterre megközelítettük egymást, nem lőtt többé. Nem állhattam meg, hogy a már tehetetlen tengeralattjárót, amely periszkópjával követett bennünket, meg ne bosszantsam azzal, hogy zsebkendőmet lobogtatva ne üdvözöljem...” 1917. december 29-én Teufl sorhajóhadnagy a búvárnaszád parancsnokságát Holub József sorhajóhadnagynak adta át, aki az U 22-esről érkezett az U 27-re. Az U 27 negyedik földközi-tengeri cirkálóútjára 1918. január 10-én indult. Az Otrantói-szoroson másnap lemerülve haladt át. Közben egy Animoso-típusú olasz romboló 150 méterrel ment el az orra előtt, de a vetőcsővel valami baj volt, s így nem lehetett lanszírozni. 14-én, Málta előtt kórházhajóval találkoztak, 21-én hajókaravánt, majd újabb kórházhajót láttak, másnap megint egyet. A kórházhajó mögött két kis gőzös haladt. Az U 27 lemerült, de nem jutott támadáshoz. Felemelkedett. Reggel 7 órakor újból lemerült, mert újabb gőzhajók közeledtek. Közelebb érve Holub látta, hogy ismét kórházhajókkal van dolga. Felemelkedett, 9 óra 50 perckor szinte nem akart hinni a szemének: 18 egységből álló hatalmas hajókaraván közeledett feléje az akkor már általánosan alkalmazott cikcakkos vonalban. Az idő viharos volt, a magas hullámok rendkívül megnehezítették a kilátást, mert hol eltakarták a hajókat, hol lehetővé tették megfigyelésüket. Ezt a támadást Déry fregatthadnagy a következőképpen adta elő: "A biztosított menetet – a konvojt – a kereskedelmi hajókkal egyenlő számú romboló kísérte. A konvoj felett repülőgép keringett. Az egész menetből először ezt vettük észre, ez hívta fel a figyelmünket a hajók közeledésére. A menetet az élen egy külön biztosított kiscirkáló vezette. A csoport egyenesen felénk tartott. Támadást határoztunk el, és célpontként a menet közepén haladó két nagy kereskedelmi hajót szemeltük ki. A közelükbe férkőzés nem volt könnyű. Mintegy 30 méterre merülve átbújtunk a külső biztosítást végző hadihajók alatt, majd periszkópmélységre emelkedtünk és rövid egymásutánban (11 órakor és 11 óra 10 perckor) két torpedót lőttünk ki, a felsőt és az alsót. Két éles dörrenés. Torpedóink találtak, és a kiválasztott két kereskedelmi hajó örökre elmerült a hullámsírban. Sikeres támadásunk délelőtt 11 órakor zajlott le, az üldözőink még

este 6 órakor is a nyomunkban voltak és így csak éjjel jöhettünk a felszínre...” A konvojból kilőtt, elsüllyesztett hajók angol lobogót viseltek. Nevük: Anglo Canadian, 4239 BRT, és Manchester Spinner, 4247 BRT. Az elsőnél hárman meghaltak, a másodiknál áldozat nem volt. Az U 27 a kísérő rombolók vad támadása elől 40 méterre merülve kitért. Amikor 14 óra 33-kor a parancsnok periszkópmélységre akart emelkedni, hogy kikémleljen és egy újabb támadást készítsen elő, a periszkóp olyan gyorsan csúszott vissza, hogy összenyomta a parancsnok jobb bokáját. Holub a támadást lefújta, mert bokája egyre jobban fájt, lába megdagadt; elindultak hazafelé. 1918. január 23-án hajnalban hagyták el Máltát, s 25-én 17 óra 30 perckor érkeztek vissza támaszpontjukra. Az U 27 átvizsgálásra dokkba került. Néhány nap múlva, 1918. február 1-én kitört Cattaróban a matrózfelkelés, s ezért a harctevékenység néhány hétre megbénult. A felkelés ideje alatt a 17, 23, 27, 28, 32 és 40-es számozású tengeralattjárók feküdtek az öbölben. Közülük az U 27 és 28 január 25-én, az U 32 pedig január 21-én érkezett vissza a Földközitengerről, tehát alig néhány nappal a felkelés kitörése előtt. A tengeralattjárók közül február 1–3. között csak az U 4 volt akcióban a Földközi-tengeren, a többiek Polában, illetve Triesztben állomásoztak, és vagy javítás alatt álltak, vagy az Adria felső szektorában manővereztek. A felkeléskor a Cattaróban rekedt búvárnaszádok közül elsőként – február 20-án – az U 4 és az U 23 indult bevetése a Földközi-tengerre. Az U 23 erről az útról többé nem tért vissza. Az U 28 1918. február 24-én, az U 32 25-én és az U 27 26-án indulhatott ismét a földközi-tengeri vizekre. Az U 27 ezen ötödik földközi-tengeri útján semmi különös esemény nem történt, hacsak az nem, hogy március 2-án, valahol Máltától keletre, a tenger kellős közepén véletlenül összetalálkozott az U 28-cal. A két búvárnaszád parancsnoka nagy örömmel üdvözölte egymást. Az útjukba kerülő gőzösök mind túlságosan távol voltak ahhoz, hogy valamelyiküket megtorpedózzák. Néhányszor gyorsan lemerült a repülőgépek elől, egyszer egy tengeralattjáróval bújócskáztak, amelyről nem sikerült megállapítaniuk, hogy milyen nemzetiségű; még német is lehetett. Még az Otrantói-szoroson is minden baj nélkül jutottak keresztül, s március 22-én reggel visszaérkeztek támaszpontjukra. Az U 27 1918. április 22-től május 15-ig tartó hatodik útja eredményes volt; 24én éjfélkor tíz halászgőzös között haladt át a Santa Maria di Leuca és Fano közötti vonalon. Hajnalban periszkópmélységre merülve folytatta az utat. 11 órakor felemelkedett, de két óra múlva egy cirkáló miatt ismét elbújt. Néhány napos cirkálás után Cerigottónál lesállást foglalt el. Néha egy-egy őrhajó közeledésekor lemerült. Így teltek a napok április 29-ig, amikor egy Maria nevű kis 40 BRT-s görög vitorlást vitt arra a balszerencséje. Szalonikiből vitt üres

hordókat Caneába (Kréta-szigetére). A vitorlást ágyútűzzel süllyesztették el. Négy főnyi legénységének módot adtak arra, hogy csónakba szálljon. Már indultak is tovább, amikor Hardy fregatthadnagy, aki a löveg tüzét vezette, észrevette, hogy a csónak, amelyben a négy görög evez a part felé, egyre mélyebbre merül. Jelentette a parancsnoknak. Az U 27 a csónak mellé állt, és kiderült, hogy a görög matrózok már csaknem derékig ülnek a vízben. A csónak ki volt száradva, és úgy eresztette magába a vizet, mintha csapon tódult volna be. –Ezek nem érik el a partot – vélte Déry fregatthadnagy. – Talán még elférnek nálunk. –Rendben van. Vegyétek fel a fickókat – egyezett bele a parancsnok, és a négy görög átmászott az U 27-re. A vendégség azonban nem tartott sokáig. Május 1jén a Simi-szigetről Caneába tartó S. Nicola nevű olasz vitorlást tartóztatták föl. Rakományából – szentjánoskenyér volt – néhány ládányit átvettek, majd ágyúlövésekkel ezt is a tengerfenékre küldték. Három főnyi legénységét felvették a búvárnaszádra, mert ennek a vitorlásnak egyáltalán nem volt mentőcsónakja. –Mit csináljunk velük? – töprengtek a tisztek. – Nem maradhatnak itt addig, amíg haza nem térünk! Nézzük csak a térképet... Unia Nisi-szigete, ez jó lesz, éppen Kréta keleti csücske fölött. Scarpanto-szigetének északi csücskétől nyugatra – döntött a parancsnok. S az U 27 a hét ellenséges tengerésszel még aznap kikötött az elhagyatott szigeten, kihajózta a foglyokat, ellátta őket némi élelmiszerrel és ivóvízzel. –Mint Singule tavaly júliusban – nevetett Déry. – Emlékeztek? A Jón-tengeren fenékbe fúrta a francia Berthilde-et, s amikor a motoros mentőcsónakba szállt legénység nem bírta a motort beindítani, az U 4 fedélzetére vette a hajó kapitányát, egy francia sorhajóhadnagyot, a motorcsónakot pedig elvontatta a Stilo-fokig. Május 3-án ismét két vitorlás akadt az útjukba. Mindkettő üresen igyekezett Candiába. A nagyobbikat meglékelték, a kisebbiket pedig a nagyobbik legénységével együtt továbbengedték. És most átadjuk ismét a szót Déry fregatthadnagynak: "Kedvenc vadászterületünk az Égei-tenger volt. Kréta-szigetének északi partján fekvő Candia városkától északra néhány mérföldnyire kicsiny sziklasziget emelkedik ki a vízből, úgy 60 méternyi magasságban. A sziget neve Ovo. Rajta a vízimadarakon kívül más élet nem volt, és portyázásaink alkalmával a sziklák védelmet nyújtó takarásában húzódtunk meg. A legmagasabb szirtre megfigyelőt állítottunk, mert tudtuk, hogy a Málta–Matapan-fok–Szaloniki, valamint az Alexandria–Szaloniki útvonal Krétától északra halad. Ezért lesállásunk közelében sűrű hajóforgalomra számíthattunk. Feltevésünkben nem is csalódtunk, de egyúttal kellemetlen érzéssel kellett megállapítanunk, hogy

búvóhelyünk szomszédságában, egy másik szigeten, francia hidroplánok és brit torpedórombolók állomásoznak. Valószínűleg azzal a feladattal, hogy a nekik oly fontos vízi utat biztosítsák. Valahányszor éber őrszemünk hajó közeledését jelentette, kifutottunk.” Közbevetőleg megjegyezzük: a jelzőállomást Ovo szigetén május 5-én rendezték be. Másnap a jelzésre kifutva az U 27 egymás után három görög vitorlást fogott el és robbantott fel. Mindhárom bort vitt volna Candiába, és így abból bőven jutott az U 27 legénységének. "És minthogy támadásaink sikerrel jártak, a britek és a franciák arra következtettek, és joggal, hogy a közelben állandóan tartózkodik egy tengeralattjáró. Sűrű légifelderítésbe kezdtek, de a közeledő repülőgépeket kiállított őrszemünk mindig idejében jelentette, kellő időben lemerülhettünk, és csak akkor jöttünk ismét a felszínre, amikor a repülők már eltávoztak. Idővel rejtekhelyünkön takaros kis raktárt rendeztünk be. Különféle nemzetiségű vitorlásoktól és gőzösöktől élelmiszert és italokat zsákmányoltunk, amelyeket rejtekhelyünkön – mostohább időkre számítva – elraktároztunk. Az antantnak külön hírszolgálata volt, amely az ellenséges tengeralattjárókról beérkezett híreket nyilvántartotta és továbbította az illetékeseknek. Ha búvárnaszádjainkat valahol észrevették, a helyet, földrajzi hosszúságának és szélességének közlése mellett, tudtul adták összes hajóiknak, amelyek azután így a megadott pontot gondosan elkerülték. Figyelték tengeralattjáróink rádióadásait is, és annak alapján bemérték a helyüket. Ennek azonban néha mi is hasznát vettük. Rossz időben, amikor sem csillagászati, sem földi helyzetmeghatározás nem volt lehetséges, úgy segítettünk magunkon, hogy néhány percig rádiójeleket sugároztunk. Kis idő múltán már jött angolul a pontos helyünk... Ilyen lehallgatott hír segítségével süllyesztettünk el egyszer egy angol gőzöst. Máltától délkeletre álltunk, és a lehallgatott hírben közölt pont tőlünk északkeletre, kb. 100 mérföldre volt. Ez csak a Matapan-fok–Málta hajózó útvonalon lehetett. Tudtuk, ha a biztosított menet kelet felé halad, akkor nem érhetjük utol, ha azonban nyugati irányba tart, úgy még találkozhatunk vele. Azonnal elindultunk északnyugati irányba, ahova megérkezve, keletről füstfelhőt vettünk észre, majd később kibontakozott egy hajó körvonala. Pár órával később a gőzös sorsa beteljesedett. Hazai kikötőnkben tudtuk meg, hogy az általunk elsüllyesztett hajó eredetileg egy 10 egységből álló biztosított menethez tartozott, amelyből a németek már kilencet elsüllyesztettek. Az angol hírszolgálat pedig minden alkalommal jelentette az elsüllyesztések helyét. Ezek a közlések vezettek bennünket a tizedik gőzös nyomára..." Egy másik visszaemlékezés szerint az Ovo-szigeten őrszolgálatra kihajózott két altiszt, Anton Tschernutter és Behenszky csak két napra elegendő élelmet és

vizet kapott, mert a parancsnok másnap vissza akart értük jönni. Csakhogy tengeralattjárójukat szemük láttára érte több ellenséges hajó támadása, így nem tudott visszatérni a szigetre, mert kénytelen volt mindig tovább menekülni. Végül csak május 10-én reggel 8 órakor pillantották meg, hat napi gyötrő várakozás és szomjazás után. Közvetlenül előtte határozták el, hogy ha reggel 9 óráig nem jön értük, mivel sem vizük, sem élelmük nem maradt, átúsznak Krétára. Az U 27 végül is déli 1 órakor kötött ki és fedélzetére vette a két félig éhen- és szomjanhalt altisztet, akik három napi szolgálatmentességet kaptak, hogy kellőképpen kipihenjék magukat és rendbe jöjjenek. Az U 27 május 10-én indult haza. Május 13-án érkezett az Otrantói-szorosba. A szokott módon, éjszaka a felszínen haladt, és kerülgette az őrhajókat. 14-én reggel már a Linguetta-fok magasságában járt, amikor rombolókat pillantottak meg. Lemerültek, a parancsnok támadást készített elő. A négy, Faulx-típusú brit romboló kelet felől közeledve feléjük tartott. Az U 27 11 óra 20 perckor kezdte meg a támadást, és negyedóra múlva elhangzott a parancs. A felső torpedó kifutott a vetőcsőből. Az U 27 iparkodott minél mélyebbre. 25 másodperc múlva a mélyben már hallották az erős detonációt. Nyolc perc múlva hullott az első vízibomba, de akkor már a megnyugtató 50 méteres mélységben voltak. A bombák azonban rendkívül közel robbantak. Az egyik hatalmas robbanás – emlékezik vissza Déry Ernő – "megrázkódtatta a hajót, kioltotta a villanyvilágítást, megállította a pörgettyűs iránytűt, és a naszád belsejében olyan porfelhőt okozott, hogy még a bekapcsolt szükségvilágítás mellett is alig láttunk valamit. A közvetlen közelünkben felrobbant bomba, amint azt később otthon megállapítottuk, a torony külső falán vastag, szürkésszínű lerakódást okozott... Midőn este a vízszínre emelkedtünk periszkópunkkal, több mint 30 ellenséges egységet számoltunk össze, amelyek nagy félkörívben, nem messze tőlünk lassú menetben észak felé haladtak. Először leállítottuk a gépeket, majd jobbra kitértünk az albán partok felé. Így szabadultunk ki az üldözők gyűrűjéből s most már szabadon folytattuk utunkat hazáig...” Az elsüllyesztett romboló a brit Phoenix volt. Az U 27 ezen az útján 2020 mérföldet tett meg a felszínen, víz alatt mindössze 50 mérföldet. A torpedózás, illetve a célzás nehézségeiről Déry Ernő így számol be: "...Az angolok és a franciák, hogy a sebességbecslést és a menetirány meghatározását megnehezítsék, a hajó oldalára ál-orrhullámot festettek. A menetsebesség meghatározásánál ugyanis az orrhullám nagysága fontos szerepet kap. A hamis orrhullám sok téves beállításnak vált okozójává. ...A hajó irányának meghatározását is megnehezítették, mégpedig úgy, hogy az árbocokat nem a szimmetriasíkban, hanem az egyiket kissé a jobboldal, a másikat kissé a baloldal felé, és nem a megszokott hátradöntéssel, hanem

fordítva állították fel. Hasonlóan jártak el a kéményekkel is. A hajóhidat (parancsnoki hidat) pedig ferdén vezették át. Az így álcázott hajóknál nem maradt más hátra, mint minél jobban megközelíteni és úgy megtorpedózni. Ennek az volt az előnye, hogy a kis távolságból indított torpedó elől a hajó nehezebben térhetett ki. Viszont nehezebb a helyzete a tengeralattjárónak, ha menekülni kénytelen... Az éjjeli támadás jóval nehezebb, mint a nappali, mert az rendszerint csak a víz felszínén és nagyobb távolságról hajtható végre. Éjjel nem merülünk teljesen a víz alá, hanem csak annyira, hogy a torony felső része a vízből kiálljon. A támadásnál ezért különösen ügyelnünk kell arra, hogy észrevétlenül férkőzzünk a megtámadott egység közelébe. A megközelítésnél tekintetbe kell venni a világosabb égboltot, annak irányát, a holdat és a hullámverés irányát. Sebességünket úgy kell szabályoznunk, hogy a tengeralattjárónak a kiálló részei minél kisebb hullámsávot képezzenek maguk mögött... Éjjeli támadáskor a kötelék hajói közül már nem lehet válogatni. Meg kell elégedni annak az egységnek a megtorpedózásával, amelyik az adott viszonyok között a legeredményesebbnek mutatkozik. De ha a biztosító egységek éberek, a támadás kevés eredménnyel kecsegtet...” Az U 27 június 9-től 12-ig Albánia előtt cirkált, majd néhány napra a dokkba került. Ez idő alatt az emberek kipihenték magukat. Az U 27 június 22-én indult el utolsó bevetésére. Amikor 14 órakor elhagyta a horgonyzóhelyét és a legénység sorfalat állva búcsúzott a kikötőtől, még senki sem sejtette, hogy ez lesz a cs. és kir. haditengerészet tengeralattjárói által megtett leghosszabb út, és hogy ez a naszád lesz az, amelyik a leghosszabb ideig tartózkodik majd távol a hazai kikötőjétől. Az elsüllyesztett hajók számát tekintve is az U 27-nek ezt az utolsó útját tekintjük az osztrák–magyar tengeralattjárók legsikeresebb kifutásának. Júliusban az U 27 kilenc, augusztusban két, szeptemberben pedig 14 kereskedelmi hajót süllyesztett el. Az U 27 június 30-án haladt át az Otrantói-szoroson, s a tengerészek itt számos őrhajót láttak. Egyedül Fanónál húsz halászgőzöst, több kötött léggömböt és egy ilyen léggömbbel feléjük száguldó rombolót számoltak össze. "Amikor a léggömböt észrevettük – mondja el Déry Ernő az esetet –, mintha mi sem történt volna, zavartalanul folytattuk utunkat. Mihelyt az ellenséges megfigyelő a léggömb kosarából meglátott minket, rombolóját azonnal felénk irányította. A romboló nagy sebességgel közeledett, aminek az lett a következménye, hogy a léggömb mind lejjebb és lejjebb kényszerült, végül már a vizet verdeste. Elképzelhető, hogy mit érzett a kosárban a megfigyelő! Ugyanekkor bennünket elveszített a szeme elől...” Később a romboló megtalálta az U 27-et, s annak gyorsmerüléssel kellett víz alá bújnia. Július 3-án a Kalamata-öbölben megállították a görög Evangelistria vitorlást, és

mivel a távolban újabb vitorlás tűnt fel, a megállított hajón léket ütöttek, így süllyesztették el. A távolból közeledő vitorlás utasszállító volt, amelyet átvizsgáltak, majd útjára engedték. Ugyanezen a napon átvizsgálás után még két másik görög vitorlást is felrobbantottak. Július 4-én haladtak át a Cerigo-szoroson, 5-én egy brit romboló elől lemerültek, de a viharos tengerjárás miatt nem tudtak torpedót kilőni. Július 6-án az ágyúval felfegyverzett San Nicola olasz vitorlást küldték hullámsírba, július 9-én, a korábban berendezett Ovo-szigeten várakoztak, majd a görög Treis Adelphon Schoonert süllyesztették el. Közben füstöt láttak a láthatáron. Lemerülve vártak. Hamarosan egy furcsa kis gőzös jelent meg. Orrára a spanyol nemzeti színeket festették, tatján a spanyol kereskedelmi, főárbocán a spanyol hadilobogó. Felemelkedtek, és egy ágyúlövéssel megállították. Átvizsgálásakor a fedélzetén találták Don Andreas Lopez de Vega meghatalmazott minisztert, aki egy bécsi és egy berlini menlevél birtokában Alexandriába tartott. Útjára engedték. Az U 27 július 14. és 16. között a Kászosz-szorosban várakozott, ahol csak egy francia vitorlás akadt horogra, azt azonban, mivel üres volt, tovább engedte. 17én a Kászosz-szorostól északnyugatra őrködött, majd 18-án elindult Ras el Tin felé. 19-én a figyelők füstoszlopokat pillantottak meg. Öt gőzösből, egy yachtból és több halászgőzösből álló konvoj közeledett, de azok annyira rendszertelen cikcakkban haladtak, hogy az U 27 tengerészei nem tudták kiszámítani, hol álljanak lesbe; nem is jutottak lanszírozáshoz. 21-én nyugati irányba Derna felé indultak. Július 24-ig az afrikai part közelében egy motorral hajóztak. Éjjelenként megálltak. Mivel már több mint egy hónapja voltak úton, s az üzemanyag- és az élelmiszerkészletek is megcsappantak, július 25-én a parancsnok elhatározta, hogy hazatérnek. Déry Ernő ezt így adja elő: "Indulás előtt ellenőriztettem a különböző üzemanyagtartályokat és nagy meglepetésünkre rájöttünk, hogy kenőolajunk majdnem elfogyott. Hogy miért? Sohasem sikerült megállapítanunk. Feltételeztük, hogy egy újonnan behajózott gépész valószínűleg a fenékvíz kiszivattyúzásakor eltévesztette a szelepeket, és miközben a fenékvizet akarta kiszivattyúzni a tengerbe, a kenőolajat távolította el a tartályból. A hiány olyan nagy volt, hogy ilyen körülmények között még egy géppel sem lettünk volna képesek elérni a Bocchét (a Cattarói-öblöt). Azt viszont tudtuk, hogy a szövetséges Törökországhoz tartozó Beirutban német tengeralattjárótámaszpont van. A parancsnok úgy döntött, hogy Beirutba megyünk. Sajnos, kenőolaj készletünk odáig sem tartott ki, és így szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy az Égei-tengeren elsüllyesztett vitorlásokról tekintélyes mennyiségű olívaolajat és vitorlafelszerelést zsákmányoltunk. Azt a körülményt is számba vettük, hogy a Földközi-tengeren ebben az évszakban állandó a nyugati szél, és így lehetőségünk lesz vitorlával haladni. Így indultunk tehát július

25-én kelet felé. Az olívaolajat megfelelő keverékben próbáltuk használni, azonban csakhamar kitűnt – amit különben sejtettünk is –, hogy ez a dízelmotorokhoz nem alkalmas, mert a dugattyúgyűrűk hamar elvesztették rugalmasságukat. Addig, amíg a tartalék dugattyúgyűrűk tartották, pótolhattuk őket, de csakhamar a tartalék is elfogyott. Most már csak a vitorlázás maradt hátra, mert a víz színén nem akartuk villanymotorjainkat használni. A teljesen kitolt periszkóphoz, mint árbochoz, felerősítettük a vitorlát, és ha kedvező volt a szél, jól haladtunk. Reméltük, hogy senkivel sem találkozunk. Hogy villanyfogyasztásunk minimális legyen, kikapcsoltuk a segédgépek világítását. Viszont a pörgettyűs tájolót nem állíthattuk le, a villanytűzhelyen csak reggelit és ebédet főztünk. A naszád vitorlával óránként 5 mérföldet tett meg. Már utazásunk második napján nagy izgalomban volt részünk, mert Krétától délre járva három japán rombolóval találkoztunk, amelyek két mérföldre haladtak el mellettünk anélkül, hogy ezt a furcsa vitorlást alaposabban szemügyre vették volna. A következő három napban időnként az egyik motor is segített a vitorlának. Éjszaka különböző javításokat végeztünk. A szíriai partokról nem lévén térképünk – eszünk ágában sem volt eredetileg Beirutba mennünk – meglehetős bizonytalan érzéssel hajóztunk arra a vidékre. A beiruti rádióállomással hiába próbáltunk összeköttetésbe lépni, nem válaszolt. Mint később kiderült, vették a hívásunkat, de nem válaszolhattak, mert nem ismerték a kódolásunkat és nem tudták, hogy szövetséges naszádról van szó. Ezért Beiruttól északra, Ras el Sukah előtt megálltunk. Másnap, július 31-én partközelben hajóztunk, s tevekaravánoktól tudtuk meg, merre fekszik Beirut. Biztonság kedvéért már előzőleg török lobogót vontunk fel, nehogy tűz alá vegyenek bnnünket. Ekkorra már leszereltük vitorlánkat, és mivel a kenőolajunk teljesen elfogyott, akkumulátoraink segítségével futottunk be Beirutba és kötöttünk ki a mólón. Hamarosan két német és két török tiszt jött az U 27 fedélzetére, majd Ausztria–Magyarország konzulja is meglátogatott bennünket. Feltártuk helyzetünket, de Beirutban mindössze 600 liter kenőolaj volt. Megígérték, hogy hozatnak Tripoliszból, addig várjunk. Augusztus 10-én kaptuk meg az olajat, addig a motorokon dolgoztunk. Az eredeti tömítőgyűrűk helyett öntöttvas lámpaoszlopból esztergályoztunk dugattyúgyűrűket. Bár volt olajunk, hazaindulásunkról mindaddig szó sem lehetett, amíg a megérkezésünkkor azonnal igényelt tömítőgyűrűk meg nem érkeznek. Várnunk kellett. Kényszerű vesztegelésünket arra használtuk fel, hogy rövid portyákra indultunk. Repülőjelentések szerint Famagusta (Ciprus) kikötőjéből konvoj futott ki. Találkoztunk a két gőzösből és egy kísérő torpedónaszádból álló kötelékkel. Éjszaka volt, nem merültünk le, hanem lansziroztunk. A második torpedó talált, az első csődöt mondott. A másik gőzös a kísérőjével együtt eltűnt a feneketlen

sötétségben. Mi pedig leállítottuk egyetlen működő motorunkat és várakoztunk. Hajnalban, nagy meglepetésünkre, annak a helynek a közvetlen közelében, ahol tegnap az egyik gőzöst elsüllyesztettük, megpillantottuk a másikat. A horizonton pedig a torpedónaszád vesztegelt. Nyugodtan álltak, mintha mi sem történt volna. Gyanúsnak találtuk az esetet. Tüzet nyitottunk, Hardy tüzéreinek lövedékei jól ültek, de a gőzös azt nem viszonozta. Ezután torpedóval elsüllyesztettük. A láthatáron várakozó torpedónaszád tüzet nyitott, ezért lemerültünk. Amikor egy idő múlva felszínre emelkedtünk és a süllyedés helyére mentünk, láttuk, hogy mindenféle úszkált a vízben, mint például ládák, egy egész kecskenyáj, tutajok stb. Ezekből a darabokból és egy mentőövből állapítottuk meg, hogy ez a hajnalban megtorpedózott hajó a két löveggel felfegyverzett brit Anhui volt. Hogy az este elsüllyesztett hajónak mi volt a neve, sohasem sikerült megtudnunk. Később kiderült, hogy az Anhui legénysége az esti támadáskor megijedt, az éjszaka leple alatt egyszerűen elhagyta hajóját, és a torpedónaszádon keresett menedéket. Még néhány napig cirkáltunk, közben egy teljes napon át javítottuk motorunkat. 18-án futottunk be Beirutba...” Déry nem említi, de a parancsnok jelentéséből kitűnik, hogy az olaj, amit kaptak, nem vált be. Olyan sűrű volt, hogy a motorok leálltak, és Beirutba ismét csak villanymotorral tértek vissza. Aztán néhány napig ismét a motorokkal bíbelődtek, a parancsnok pedig olaj után futkosott. Végre a német U 65 adott át nekik 1,5 tonna kenőolajat. Másnap egy rövid vállalkozásra indultak. Szeptember 7–10. között Tripolisz előtt álltak. 11-én megállították, majd Beirutba vontatták az Antoinette nevű kis francia vitorlást. Szeptember 12-én – miután otthonról megérkeztek a tömítőgyűrűk – elindultak haza. Holub sorhajóhadnagy úgy tervezte, hogy először az Égei-tengeren vadásznak, de ha marad torpedójuk, a Jón-tengeren is várakoznak néhány napig. A hazafelé tartó U 27 szeptember 23-án érkezett az Otrantói-szorosba. Délután gyorsmerüléssel igyekezett elbújni egy repülőgép elől, amely három perc múlva le is dobta első bombáját. Miután az ellenség tudomást szerzett róla, hogy egy tengeralattjáró igyekszik hazafelé a szoroson át, Holub sorhajóhadnagy egyelőre déli irányban hajózott tovább. Az éjszakai áthatolás is nehéznek ígérkezett, mert a tenger tükörsima volt, és a holdat egyetlen felhő sem takarta el. Üzemanyag és élelem volt még bőven. Reggelre azonban a távírász mester belázasodott, a láza egyre magasabb lett, a gyógyszerek nem használtak. Holub sorhajóhadnagy ezért elhatározta, hogy mégis megkísérli az átjutást a szoroson. Szeptember 25-e első órájának első perceiben érkeztek vissza ismét a szorosba. Az U 27 nagyszámú romboló, zajfogó jelzővel, továbbá hálóval felszerelt halászgőzös között igyekezett szép lassan átóvakodni. Ámde hajnalban az ellenség felfedezte a

tengeralattjárót, amely így 3 óra 15 perckor kénytelen volt lemerülni, és csak 11 óra 30 perckor tudott ismét a felszínre emelkedni. Az U 27 1918. szeptember 26-án, pontosan déli 12 órakor futott be a Cattaróiöbölbe, és vetett horgonyt Gjenovic előtt. Felszínen 4200, víz alatt 70 mérföldet tett meg. Összesen 97 napig tartózkodott távol hazai kikötőjétől. A parancsnok részletes, összefoglaló jelentéséből csupán néhány sort idézünk: "A hőmérséklet a le-génységi helyiségekben 35 fokig, a gépházban 55 fokig emelkedett. A páratartalom 100%-os volt, ezért a víz állandóan csöpögött a falakról, csövekről... Az amúgy sem remeklő szakácsnak sikerült az egyébként nehezen elrontható ételeket teljesen ízetlenné tenni... A hajón sokat szenvedtünk a férgektől. Ennek ellenére az ember és anyag egyaránt kiállta a próbát...” Az U 27 október 5-én elindult Polába nagyjavításra. Október 7-én érkezett meg, de piros-fehér-piros lobogó alatt többé nem futott ki. Az U 28 – Hudeček sorhajóhadnagy a parancsnoka – kikerült rombolókat és őrhajókat, elrejtőzött a repülőgépek elől s nagy keservesen átvergődött az Otrantói-szoros egyre szigorúbb zárművein. Március 2-án nagy meglepetés érte az U 28 és az U 27 legénységét: reggel 5 óra 40 perckor, Málta közelében véletlenül összetalálkozott a két tengeralattjáró. Az U 28 március 6-án megállított egy vitorlást. Olasz legénységét beültették mentőcsónakjába s hozzáfogtak a vitorlás felrobbantásához. Amikor a háborgó tengeren felborult a mentőcsónak, Hudeček sorhajóhadnagy elrendelte a legénység kimentését, majd amikor kiderült, hogy nincs több mentőcsónakjuk, a hat olasz tengerészt visszarakta a vitorlásra és útjára engedte. Mindez a korlátozatlan búvárhajóháború idején! Március 8-án megtámadta az U 28-at egy gőzös. Ugyanennek a napnak az estéjén kilenc gőzösből álló konvojjal találkoztak, amelyet öt kis hadihajó kísért. Jól irányzott kettős lövéssel sikerült az U 28-nak két hajót megtorpedóznia. Március 11-én a brit Stolt Nielsen 5684 BRT-s tehergőzöst süllyesztette el az U 28 torpedója. Még egy torpedót kilőttek, amely azonban nem talált, majd hazatértek. Az U 28 március 17-én kötött ki Gjenovicban. A rendbehozott U 40 1918. március 5-én indult következő földközi-tengeri cirkálásra, immáron negyedszer próbálva ott katonaszerencsét. Parancsnoka még mindig Johann Krsnjavi sorhajóhadnagy volt. Csak március 19-én került a búvárnaszád olyan helyzetbe, hogy támadást kísérelhessen meg egy öt hadihajóval kísért, nyolc gőzösből álló hajókaraván ellen, Máltától délnyugatra. A kilőtt torpedó elsüllyesztett egy ismeretlen nevű és nemzetiségű teherhajót. Másnap, március 20-án az U 40 a lőszert szállító Antoniosz Thupilatosz görög tehergőzöst süllyesztette el a kora hajnali órákban, felszíni torpedótámadással. Március 23-án 12 teherhajóból álló karavánnal találkozott, amely hat hadihajó kíséretében vonult Szicíliától délre. A 400 méterről indított torpedó belefúródott

egy 5000 BRT-s gőzösbe, amelynek sem nevét, sem nemzetiségét (lobogóját) nem sikerült azóta sem megállapítani. A hajó a találat után négy órával süllyedt el. Mint a másik két hajó elsüllyesztése után, ezúttal is fogták a máltai rádió adását, amely figyelmeztette a hajókat az U 40 jelenlétére, illetve pontosan meghatározta az elsüllyesztett hajó pozícióját. Az U 40 április 2-án futott be a Cattarói-öbölbe. Ezután dokkba került. A Budapesten (Óbudán), a DGT hajógyárban épített U 41-et 1918. február 19én állították szolgálatba s március 17-én indult első útjára, amely egyúttal a Földközi-tengeri első portyázása volt. Parancsnoka Edgar Wolf sorhajóhadnagy. Az U 41 többször került lanszírozó helyzetbe, de torpedói mindig célt tévesztettek. Április 2-án baloldali dízelmotorja felmondta a szolgálatot, ezért visszafordult, s április 5-én este befutott az öbölbe. Javítóműhelybe került, majd rendbe hozva, merülőpróbán, 50 méteres mélységben vízbetörést észleltek s ezért augusztus végéig dokkban állt. Az U 29 – parancsnoka Leo Prasil sorhajóhadnagy – nagyobb javítás után 1918. március 25-én indult ez évben először bevetésre, földközi-tengeri cirkálásra. Másnap, még az Adrián, rárohant egy olasz romboló, amelynek hajócsavarja éppen elérte a hidat s kissé megrongálta. Az U 29 nem tudott elég sebesen mélyebbre merülni a periszkópmélységről (12 m). Miután a romboló nem kezdte bombázni, feltehetően véletlenül száguldott el éppen fölöttük, s nem a vízből kinyúló periszkóp csalta oda. Április 4-én, már a Jón-tengeren, megtorpedózott egy hozzávetőlegesen 8000 BRT-s gőzöst, amely egy romboló kíséretében haladt. A felfegyverzett gőzös valószínűleg elsüllyedt. Amikor egy óra múlva az U 29 felemelkedett, már sehol sem látta a gőzöst, sem a rombolót. Viszont a süllyedéskor a helyszínen mindig található tárgyakat sem látott a búvárhajó legénysége. Ez is egyike a felderítetlen eseteknek. Másnap, már a Földközitengeren, elhibáztak egy teherhajót, a kísérőegységek támadása elől 52 méteres mélységre kellett menekülniük. Április 15-én érkezett vissza erről az ötödik útjáról Gjenovicba. Ez volt az U 29 utolsó nagy cirkálóútja a Földközi-tengeren. Az U 43 – emlékezetes 1917. november 30-i kalandja után, amikor hajszál híján elsüllyedt – a javítások elvégzése után, 1918. február 17-én indult el első földközi-tengeri bevetésre Hornyák Jenő sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. Járt Málta közelében és Kréta szigeténél. Hazatérőben, március 17-én, leadta az ismertetőjelet Rodoni és Punta d'Ostrónak. Ezután parancsot adott az ismertető fények bekapcsolására, de ebben a pillanatban felbukkant a Dinara romboló, amely ellenséges tengeralattjárónak nézte az U 43-at és rárontott. Mire felismerte, hogy saját búvárhajóról van szó, már késő volt. Összeütközött az U 43-mal, majd a romboló nyomdokvonalában haladó 100 M torpedónaszád hátulról belefutott a Dinarába. A rombolót a 100 M bevontatta, az U 43

önerőből jutott el az öbölbe, ahonnan nagyjavításra Fiuméba ment. Rendbehozatala után visszatért az öbölbe, ahonnan október 6-tól 14-ig az albán vizeket ellenőrizte. Legközelebb október 20-tól 29-ig tartózkodott a nyílt tengeren. Az U 43 személyzete tehát az utolsó pillanatig híven és becsülettel látta el a szolgálatot Hornyák Jenő sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. A beosztott tisztek is magyarok voltak: Márton Kálmán és Bassányi Barnabás fregatthadnagy, Matisz Gyula tengerészzászlós. Az U 47 április 4-én új parancsnokot kapott báró Hugo von Seyffertitz sorhajóhadnagy személyében, s ő indult el vele május 2-án a búvárnaszád harmadik földközi-tengeri útjára. Másnap az őrszem egy kötött léggömb közeledését jelezte. Ezeket a léggömböket hajók vontatták és hosszú kötélen engedték a magasba. Kosarában ült a megfigyelő, aki messziről észrevette a tengeralattjárót. Az U 47 lemerült és csak két óra múlva emelkedett ismét föl. Éppen kiszellőztették a naszádot, amikor a léggömb ismét megjelent és sebesen közeledett. Gyorsan lemerültek. A vízibombák jócskán az U 47 mellé estek. Május 10-én öt gőzösből, egy jachtból és négy őrhajóból álló hajókísérettel találkoztak. Az 1000 méterről indított torpedó eltalálta az 5251 BRT-s brit Itinda gőzöst, amely kigyulladt, majd lassan elsüllyedt. Helyét csak roncsok jelezték. A következő napokban Málta–Port Said vonalon, majd a Messinai-szorosban cirkáltak. Május 23-án haza indultak. Korfu magasságában látták meg az első két őrvonalat. Egy órai vakmenet után, 16 óra 10 perckor periszkópmélységre emelkedtek. Hét halászgőzösből álló őrlánc úszott lassan keletről nyugat felé. Két óra múlva a parancsnok ismét kidugta periszkópját. Tőlük nyugatra öt halászgőzösből álló zárólánc haladt északkelet felé. Három másik őrhajót periszkópmélységben kellett kikerülni. Ezután ismét vakon meneteltek északészakkelet felé. 20 óra 45 perckor adott legközelebb parancsot Seyffertitz a felemelkedésre. 21 óra 45 perckor pillantották meg balról, majd két perc múlva jobbról a másik halászgőzöst. Nem merültek le, mert a naszád belsejében már nagyon elhasználódott a levegő. Ezt a kockázatot azért kellett vállalni, mert számítani kellett arra, hogy hajnaltól biztosan lemerülve lesznek kénytelenek utazni. 22 óra 15 perckor útjukat halászhajók egész sora keresztezte. Vakmerően átsiklottak közöttük. Mögöttük várakozott egy romboló, kék jelzőlámpája éppen az orruk előtt világított, mellette két motorcsónak. 300 méterre voltak tőlük, még mindig a felszínen folytatták útjukat. Jobbról újabb motorcsónak közeledett, amely váratlanul vörös jelzőrakétát lőtt a magasba, majd megszólaltak géppuskái. Az U 47 gyorsmerüléssel igyekezett a mélybe. Néhány percen belül hullani kezdtek a mélységi bombák. Két és fél óra múltán igen közeli, erős csavarzörejt hallottak. Reggel 5 órakor megkísérelték a felemelkedést, de máris ellenséges motorosnaszádok közeledtek. Tüstént lemerültek, hogy legközelebb

csak déli 12 órakor dugja ki periszkópját a parancsnok. Mögöttük egy romboló volt, amely azonnal lőni kezdte a periszkópot. Amikor a parancsnok 17 óra 10 perckor ismét körülnézett periszkópjával – a naszádban már elviselhetetlenné vált a levegő –, a romboló még szívósan a nyomában haladt. 20 óra 35 perckor már nem lehetett tovább kibírni, az emberek sorra rosszul lettek, fel kellett emelkedniük. Szerencséjük volt. A romboló éppen akkor fordult vissza és nagy erővel távolodott. A szolgálatot Csicsery László sorhajóhadnagy, második tiszt vette át, és vitte a búvárhajót honi kikötőjébe, ahova május 25-én futott be. Ezen az útján 1872 mérföldet tett meg a felszínen és 168 mérföldet a felszín alatt. Az U 47 két napos rövid albániai őrszolgálat után dokkba került, ahonnan legközelebb július 25-én futott ki, hogy a Laghi-foknál várakozzon egy olasz akció megakadályozására. Július 26-án, éjfél után 25 perccel, a Rodoni-foknál, meglátott egy holdfényben fürdő tengeralattjárót. Lemerülve igyekezett a közelébe jutni, de közben a francia tengeralattjáró, a Le Verrier is észrevette, és megindult feléje. Seyffertitz pont 1 órakor lanszírozott, 15 másodperc múlva erős lökés érte az U 47-et. Minden, ami nem volt rögzítve, szétrepült, a világítás kialudt. Az történt, hogy a francia tengeralattjáró észrevette a feléje futó torpedót, azt kikerülte, de arra már nem maradt ideje, hogy ő is lanszírozzon, ezért rontott az U 47-re, hogy akár önmaga feláldozásával is, de elpusztítsa. Az U 47 azonban gyorsabban merült, mint ahogyan azt a parancsnok várta, s így a Le Verrier csak hozzákoccant, majd súrolta. Az összeütközés következtében elgörbült és beszorult az U 47 periszkópja, a torony csapóajtaja és megsérült a jobb oldal. Az U 47 ezután visszatért állomáshelyére, onnan Polába vezényelték, ahol megkezdték a sérülések kijavítását. Az U 31-gyel 1917 őszén különös és felderíthetetlen baleset történt. Október 26án a bergudi kikötőben, a nyolc méteres vízben elsüllyedt. Egy ember tartózkodott a naszádban, akit másnap, amikor az U 31-et kiemelték, még életben találtak és sikerült megmenteni. A naszádot ezután a Danubius Hajógyárban rendbe hozták, az elektromos készülékeket mind ki kellett cserélni s így csak 1918. május 20-án indulhatott következő földközi-tengeri útjára. A különböző tartályok azonban szivárogtak, ezért visszafordult és másnap ismét az öbölben volt. Átvizsgálták, kijavították, majd azt követő első bevetése – már Hermann Rigele sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt – az említett 1918. június 10-re tervezett akcióban való részvétele volt, amikor is az olasz partok előtt foglalt el figyelőállást. Második földközi-tengeri portyázására 1918. június 16-án indult el az U 31. Motorhiba miatt azonban ismét vissza kellett fordulnia és csak június 18-án indult el megint. Ezúttal június 22-ére eljutott Málta közelébe. Ezután Afrika

északi partjai előtt cirkált. Július 7-én megállította, majd felrobbantotta az olasz Giuseppino Padre vitorlást, amely mazsolát szállított. Hat főnyi legénységét csónakba ültették és útjára bocsátották. Az U 31 július 10-én ért vissza Gjenovicba. Ezután a saját partok előtt látott el őrszolgálatot. Az U 41 augusztus 29-én indult el Brioniból második földközi-tengeri bevetésére. Szeptember 13-án Máltától keletre öt gőzösből álló konvojjal találkozott, amelyet hat hadihajó kísért. Itt két torpedóval elsüllyesztette az Amiral Charner 4604 BRT-s francia teherhajót. Szeptember 26-án pedig a fiumei Wolf Edgar sorhajóhadnagy következő torpedója is talált, és elsüllyesztette a két gőzösből és két kísérőhajóból álló menetből az egyik teherhajót Kephaloniától 80 mérföldre nyugatra. Nevét, lobogóját a két kísérő romboló heves és szívós támadása miatt nem tudta a parancsnok megállapítani. Szeptember 28-án érkezett vissza az öbölbe. Közben elromlott a búvárhajó rádiója s csak 30 mérföldre tudott sugározni. A háború végéig az albán vizeken őrködött, s báziskikötője Durazzo volt. Az U 47 1918. szeptember 19-én az albán vizeken őrjáratozott. Másnap hajnalban, azaz még inkább éjszaka, éjfél után 56 perccel egy idegen, mérete után ítélve ellenséges tengeralattjáró tűnt elő. 14 perc múlva lemerült, lanszírozott, de torpedója nem talált. Később felemelkedve folytatta útját. 2 óra 3 perckor újból meglátta az iménti tengeralattjárót. Üldözőbe vette. 3 óra 10 perckor kilőtte torpedóját. Derékban találta el a tengeralattjárót, amely nyomban elsüllyedt. Az U 47 két perc múlva felemelkedett és túlélők után kutatott. S ekkor a parancsnok, Seyffertitz sorhajóhadnagy kis híján kővé meredt. Valaki németül kiáltozott segítségért. Seyffertitz megdöbbent, mert úgy vélte, szövetséges német tengeralattjárót süllyesztett el. A fedélzetre tóduló tengerészek közül többen is a vízbe vetették magukat, hogy kimentsék az esetleg fuldokló németet. Egy percen belül az U 47 fedélzetén állt az elsüllyesztett tengeralattjáró egyetlen túlélője. Arcából, szájából vér szivárgott és francia tengerésztiszti egyenruhát viselt. A francia Circe tengeralatti naszádot süllyesztették el. A kimentett fregatthadnagy, Lepereyre, a toronyban állt és a robbanás a nyitott fedélzeti ajtón kivetette a tengerbe. Az U 47 ezután Durazzó felé folytatta útját. Közben összetalálkzott az U 43-mal, átadta neki a franciát, s tovább cirkáltak, majd Durazzóban vetettek horgonyt szeptember 21-én. Az U 43 Gjenovicba ment. Itt a francia tiszt elmondta, hogy várandós felesége most érkezik Brindisibe. Ha megtudja – márpedig megtudja –, hogy a Circe elsüllyedt, elvetélhet. Ezért kérte, értesítsék életben maradásáról Brindisit. A cs. és kir. tengeralattjáró flottilla parancsnoka, Thierry Ferenc sorhajókapitány teljesítette kérését és nyílt szövegű táviratot küldtek a francia parancsnokságnak...

Augusztus 28-án a cs. és kir. hadsereg-főparancsnokság (AOK) elrendelte az albániai területek kiürítését, mégpedig a tengeren át. Ez volt a háttere annak a támadásnak, amelyet 1918. október 2-án hajtott végre az antant-flotta 3 olasz és 3 brit cirkálóval, 8 brit rombolóval, 7 olasz torpedónaszáddal, 11 amerikai tengeralattjáró-vadásszal és 4 olasz MAS-szal. A rajtaütést csatahajók és nehézcirkálók, számtalan kísérőhajó és tengeralattjáró biztosította. A felderítést előzőleg 34 repülőgép végezte. Durazzo kikötőjének védelméről akkor már csak csekély erők gondoskodtak. A város és a kikötőművek lövése október 2-án 10 óra 20 perckor kezdődött. A kisebb egységek annyira megközelítették a kikötőt, hogy a durazzói erődök is tüzet nyithattak, ugyanekkor a cs. és kir. egységek tűzpárbajt vívtak a brit rombolókkal. A tűzharcba a négy MAS is bekapcsolódott, de torpedóik célt tévesztettek. Javában tombolt a csata, amikor az U 31-nek – parancsnoka Hermann Rigele sorhajóhadnagy – sikerült a brit cirkálókat megközelítenie. Ekkor észrevették periszkópját és lőni kezdték. Később a cirkálók irányt változtattak és így a menetet záró Weymouth pontosan a tengeralattjáró elé került. 11 óra 40 perckor az U 31 egyszerre indította mindkét torpedóját, amelyek eltalálták a Weymouth farát, és azt teljesen leszakították. Ennek ellenére a cirkáló úszóképes maradt, és társai a tüzet beszüntetve elvontatták. E torpedótalálatnak köszönhetően az antant haditengerészeti egységei több támadást nem vezettek a Monarchia partvidéke ellen a háborúban, így sikerült Albániából Durazzón át kivonni a saját megszálló erőket, mert a kikötőberendezések épségben maradtak (a britek elvonulásával a többi egység is beszüntette a kikötő lövését, anélkül, hogy feladatát befejezte volna). A cs. és kir. tengeralattjáróknak ez volt az utolsó olyan akciója, amely az ellenségnek súlyos veszteséget okozott. Utoljára 1918. október 29-én futott ki harcfeladattal tengeralattjáró, az U 29. Október 31-én befutott Antivariba, ahonnan november 1-jén érkezett vissza támaszpontjára, Gjenovicba, és rákötött a Monarch csatahajóra. Ugyanezekben az órákban érkezett vissza járőrszolgálatból az U 14 is, tehát utolsóként ez a két búvárhajó – az U 29, Dürrigl sorhajóhadnagy és az U 14, Hugo Pistel sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt – fejezte be a háborút, és tett pontot a cs. és kir. haditengerészet történetének végére.

A SZENT ISTVÁN CSATAHAJÓ PUSZTULÁSA A cs. és kir. flotta történetének külön fejezete a Szent István csatahajó drámai pusztulása. A cattarói matrózlázadás leszerelése után IV. Károly király leváltotta Maximilian Njegovan tengernagyot a haditengerészet parancsnoki beosztásából, és helyére – István főherceg javaslatára – harminc sorhajókapitányt és 18 tengernagyot megelőzve előléptette az energikus nagybányai Horthy Miklós sorhajókapitányt ellentengernaggyá és 1918. február 27-én kinevezte a cs. és kir. flotta parancsnokává. 1918 elején a központi hatalmak katonai vezetői – a katonai helyzet, pontosabban a frontok állása alapján – még úgy gondolták, mód nyílik, ha nem is a győzelem kicsikarására, de legalább egy megegyezéses fegyverszünetre, és annak alapján elfogadható békekötésre. Ahhoz azonban, hogy az ellenfelek azonos pozícióból tárgyalhassanak, az utolsó pillanatig kellett harcolni, erőfeszítéseket tenni, erőt demonstrálni. Ennek egyik és talán legfontosabb eszköze volt a búvárhajóharc folytatása, fokozása a végső erőkig, hogy a német és cs. és kir. tengeralattjárók minél nagyobb számban és a legkisebb kockázattal juthassanak ki a Földközi-tenger térségébe, ahol az antant az utánpótlás oroszlánrészét szállította. Ezért Horthy ellentengernagy kidolgozott egy, az eddigieknél sokkal nagyszabásúbb hadműveletet, amelynek a célja az Otrantói-szorosban ismét kiépített tengerzár tökéletes szétzúzása volt. Az 1917. május 15-i és a többi rajtaütés tapasztalatai alapján sikert csak akkor remélhetett, ha a legnagyobb erőkkel, a rendelkezésre álló legütőképesebb egységekkel hajtja végre ezt az akciót. Így kerültek bele a meglepetésre alapozott tervbe a dreadnought-típusú, legújabb csatahajók – a Tegetthoff-osztály egységei. E tervben közrejátszott Horthynak az az elképzelése is, hogy az 1918-ban, a kikötőben veszteglő csatahajókon meglazult fegyelmet csak akkor tudja helyreállítani, ha azoknak a legénysége is szagol némi puskaport. Ahogyan önéletírásában megfogalmazta: "...Azokat, akik még sohasem hallották az ágyúgolyók fütyülését, fel kellett rázni fásultságukból. Ezért elhatároztam, hogy a flottát kiviszem másodszor is az otrantói zár áttörésére...” A gondosan kidolgozott terv szerint két gyorscirkálónak (Novara, Helgoland) kétkét rombolóval (Tátra, Csepel, Triglav II, Lika II) június 11-én napfelkeltekor a Fano–Santa Maria di Leuca közötti vonalon kellett elfoglalnia állását. Az Admiral Spaun és Saida gyorscirkálóknak négy torpedónaszáddal ugyanakkor Otrantó

előtt kellett várakozniuk. Ezeknek az egységeknek lett volna a feladatuk, hogy napfelkeltekor elkezdjék az Otrantói-szorosban őrszolgálatot ellátó ellenséges egységek lövését. A feltételezhetően riasztott antant-hadihajók támadása elől visszavonulva, a minden valószínűség szerint cirkálókból álló ellenséges köteléket a megadott helyen várakozó saját csatahajók elé kellett volna csalniuk. Ezek a gyorscirkálók visszavonulását fedező egységek, a Viribus Unitis (ez volt a vezérhajó, ezen vonta föl flottaparancsnoki lobogóját Horthy), a Balaton, az Orjen és négy torpedónaszád; a Prinz Eugen, a Dukla, az Uzsok és négy torpedónaszád; az Erzherzog Ferdinand Max, a Turul és öt torpedónaszád, az Erzherzog Karl, a Huszár, a Pandur és három torpedónaszád; az Erzherzog Friedrich, a Csikós, az Uskoke három torpedónaszáddal; a Tegetthoff, a Velebit négy torpedónaszáddal és végül a Szent István öt torpedónaszád kíséretében a 41 fok szélesség és a 17 fok, illetve 18 fok hosszúság különböző perc-pontjain álltak volna. Az akcióban volt még három tengeralattjáró, és minden csoporthoz tartozott két repülőgép, ezeken kívül 18 repülőgép volt hivatva visszaverni az ellenséges repülők támadását. A gyorscirkálóknak és az Erzherzog-osztálynak észrevétlenül kellett eljutniuk a Cattarói-öbölbe, csak ezután indulhattak a dreadnoughtok. Mindez így meg is történvén, június 8-án este kifutott Polából a Viribus Unitis és a Prinz Eugen a kísérőhajókkal. Őket 24 óra múlva követte a Szent István és a Tegetthoff, ugyancsak a kísérőegységekkel, biztosított menetben. A június 9-én este, 22 óra 25 perckor a polai kikötőből elinduló kötelék a következő alakzatot vette föl: az élen menetelt a Velebit romboló. Mögötte 1000 méterrel a Szent István, amögött 800 méterrel a Tegetthoff. A csatahajókat jobbról torpedónaszádok biztosították, kb. 800 méteres távolságban haladva a csatahajóktól. A kötelék 17,5 mérföldes óránkénti sebességét már június 10-én 2 óra 20 perckor a turbinák bemelegedése miatt 12 mérföldre csökkentették. Június 10-én, valamivel 3 óra 30 perc előtt a Szent István őrtisztje, Szentgyörgyi Titz-Szégner Jenő sorhajóhadnagy éjszakai fényerős távcsővel ellenőrizte a kísérőegységek pozícióját. Ekkor a kötelék sebessége fokozatosan 14 mérföldre emelkedett. Pontosan 3 óra 30 perckor, Premuda szigetétől 9 mérföldre délkeleti irányban, a Szent István csatahajó jobb oldalát az első, majd a második kazánház magasságában rövid egymásutánban két torpedó ütötte át, átszakítva a két kazánházat elválasztó vízhatlan válaszfalat is. A kötelék az északi szélesség 44° 16' és keleti hosszúság 14° 23' pozícióban volt ekkor. A két vízoszlop 100–200 méteres magasságba csapott föl, és a hajó azonnal megdőlt 10 fokkal a jobb oldalára. Mindkét lék 5–6 méterrel volt a vízvonal alatt. A hajó leállt, és megkezdődött az elkeseredett küzdelem a csatahajó megmentéséért...

...1918. június 9-én két MAS-t vontatott ki Anconából két olasz torpedónaszád, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia partjának közelében, pontosan a Premudasziget fölött fekvő Gruiza és Selve sziget között akna után kutassanak éjfélig, majd vegyenek föl lesállást és fürkésszék ki az ottani hajóforgalmat. A két MAS éjfélkor foglalta el kijelölt helyét, és ott várakoztak június 10-én, hajnali 2 óra 05 percig. Ekkor hazaindultak, hogy 4 óra 15 perckor egyesüljenek avval a két torpedónaszáddal, amely vontatta őket. Rövid gazdaságos menet után Luigi Rizzo korvettkapitány, a MAS 15 és az egész vállalkozás parrancsnoka, 3 óra 16 perckor jobbról füstoszlopot vett észre. "...Mivel kizártnak tartottam – írja jelentésében –, hogy torpedónaszádjainkat keresi a minden valószínűség szerint ellenséges hajó, mert azoknak akkor már a találkozási ponton kellett lenniük, csak azt gondolhattam, hogy a Gruiza sziget figyelőállomása fedezett fel, és riasztva az ellenséget, amely most engem keres, rám vadászik...” Rizzo korvetkapitány megfordult, hogy megküzdjön az őt kereső ellenséggel. De mekkora volt a csodálkozása, amikor néhány perc múlva kiderült tévedése és két hatalmas csatahajó árnyékképe bontakozott ki előtte a hajnali derengésben. Rizzo támadást határozott, és az élen menetelő Szent Istvánt választotta ki magának. A bátor korvettkapitánynak sikerült a 77 T és a 76 T torpedónaszádok közötti képzeletbeli vonalat észrevétlenül átlépnie! Pedig a két torpedónaszád között alig volt 500 méter a távolság! Vétkes hanyagság volt a torpedónaszádok részéről, hogy a MAS 15 ennyire megközelíthette a csatahajót, igaz, az ún. "kutyaőrség” idején, amikor a legnehezebb az éberség. Rizzo 300 méterről lőtte ki mindkét torpedóját, majd igyekezett ki a naszádok veszedelmessé válható közelségéből, és megállt, figyelve az eredményt, amely néhány másodpercen belül bekövetkezett. A két robbanás csaknem egybeolvadt. Csak ekkor vette észre először a 76 T a tőle mintegy 400 méterre veszteglő két olasz MAS-t, nyitott tüzet rájuk és vetette magát utánuk. Az olasz motorcsónakok azonban sokkal gyorsabbak voltak és eltűntek a hajnali derengésben. (A MAS 21 a Tegetthoffra célozta torpedóit, ám azok nem találtak. S ezt a motorcsónakot sem vette észre időben egyetlen torpedónaszád sem.) Mint köztudott, s az ismert filmfelvételek is tanúsítják, a Szent István még órákig a víz színén maradt, de végül is június 10-én, 6 óra 12 perckor, örökre eltűnt a hullámsírban. Vele pusztult négy tiszt és a legénységből 85 ember. A sebesültek száma 29 volt. A Szent István csatahajó pusztulásával kapcsolatban sok a vita, híresztelés, gyanúsítgatás; árulásról is suttogtak annak idején, amit a Velebiten az induláskor felrobbant lőszer mint baljós előjel is igazolt. E feldolgozás szerzőjének meggyőződése, hogy a szerencsétlenség fő oka a torpedónaszádok szakadatlan

szolgálata következtében a legénység fáradtsága volt, amit tetézett háborús fásultsága is. Mindazonáltal érdemes és fontos lenne a magyar szempontból különösen érdekes Szent István-eset tisztázása, a különböző álláspontok szintézise, hiszen vannak, akik a csatahajó elsüllyedésének okát a magyar gyárban, illetve a Szent István tervezési-építési hibájában látják. A Szent István elsüllyedése után Horthy ellentengernagy lefújta a vállalkozást, mert a meglepetés erejét már nem lehetett biztosítani.

ZÁRSZÓ 1918. október 29-én a zágrábi Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa, amely az alakulóban levő új délszláv állam kormányzati szerveként működött, megállapodott IV. Károly királlyal a hadiflotta további sorsáról. Ennek értelmében az uralkodó október 30-án elrendelte, hogy a hajóhadat minden tengerészeti intézményével egyetemben a flottaparancsnok adja át. A haditengerészet hivatalos átadására október 31-én került sor a Viribus Unitis parancsnoki hajó fedélzetén. A jegyzőkönyv aláírása után, 16 óra 45 perckor, 21 ágyúlövés kíséretében bevonták a csatahajón – vele egy időben a Polában horgonyzó többi úszóegységen is – az Osztrák–Magyar Haditengerészet pirosfehér-piros lobogóját. A hajóhad parancsnoka, Horthy Miklós, 1918. október 31-től altengernagy – törzsével és a Viribus Unitis díszlobogójával együtt – partra szállt. Ezután, szintén 21 ágyúlövés közepette, felvonták az új délszláv lobogót. A Cattarói-öbölben állomásozó hajókon ugyanerre az aktusra november 1-jén került sor, mert az erről szóló parancs csak előző nap este ért Cattaróba. November 1-jén reggel 8 órakor minden hajón felsorakozott a legénység. A Monarch csatahajó árbocára felkúszott a lobogó bevonására felhívó kék-sárga jelzőlobogó. Azután felharsant a kürtjel, amely fegyverbe szólította az őrséget, a Monarch tatfedélzetén felsorakozott a zenekar. A kormányos altisztek minden hajón és naszádon a lobogókötelekhez léptek, és levették sapkájukat. Az őrtisztek "őrség készen!”-t vezényeltek, és bevonták a kék-sárga jelzőlobogót. A kürtösök ezután elfújták a "kivitelezés, végrehajtás!” jelet. Az őrség leemelte válláról fegyverét és csőre töltött. A jelzőmatrózok a parancsnoki hidakról a "bevonni!” vezényszót kiáltották. Az őrtisztek tüzet vezényeltek. Az őrség elsütötte fegyverét, a kürtösök fújni kezdték a díszjelet, majd a zenekar rázendített a himnuszra. Mindenki a lobogó felé fordult és tisztelgett. S ebben a pillanatban dördült el az első ágyúlövés, amelyet szabályos időközökben követett a többi. Összesen 21 ágyúdörejt visszhangoztak az öböl körüli hegyóriások. És ezalatt lassan, ünnepélyesen megkezdték a kormányos altisztek a lobogó bevonását. A himnusz és a díszjel elhangzása után, de még a lobogó bevonása alatt a kürtösök elfújták az "Imához!”-t, majd utána a zenekar rázendített az "Ima csata előtt”-re. A szertartás 9 órakor befejeződött. Ezután – ugyancsak 21 ágyúlövés mellett – felvonták a Monarchon a délszláv lobogót. A tisztek "oszolj!”-t vezényeltek.

Ekkor az öböl bejáratában feltűnt egy tengeralattjáró, a szolgálatból lassan befutó U 14, árbocán még a piros-fehér-piros lobogóval. Hídján a parancsnok, Hugo Pistel sorhajóhadnagy, mellette második tisztje, Ilosvay Sándor fregatthadnagy és harmadik tisztje, Edwin von Scheure fregatthadnagy, fedélzetén pedig a tisztelgő sorfalat álló legénység gyűrött, elnyűtt, olajos egyenruhában…

FÜGGELÉK Az első világháborúban győztes hatalmak a cs. és kir. hajóhadataz alábbiak szerint osztották szét: Lebontásra rendelt egységek (zárójelben a hajók száma) Nagy-Britannia: csatahajó (5), páncélos cirkáló (3), cirkáló (5), aknahajó torpedónaszád (26). Franciaország: csatahajó (4), páncéloshajó (1), cirkáló (1), aknahajó torpedóhajó (1), romboló (3), torpedónaszád (4), tengeralattjáró aknaraktárhajó (1). Olaszország: csatahajó (4), torpedóhajó (9), páncéloshajó (1), lakóhajó romboló (7), torpedónaszád (21), tengeralattjáró (12).

(2), (2), (3), (1),

Hajóhadba sorolható egységek Franciaország: cirkáló (1), tengeralattjáró (4), romboló (1). Olaszország: cirkáló (2), romboló (7), segédhajó (5), mentőhajó (1), jacht (5), állomáshajó (1), torpedónaszád (2), tender (1), vontató (3), leszerelt, avult hajó (10), torpedóhajó (1). Görögország: romboló (1), torpedónaszád (6). Portugália: torpedónaszád (6). Románia: torpedónaszád (7), monitor (3). Jugoszlávia: torpedónaszád (15), partvédő, páncélos (1), állomáshajó (1), műhelyhajó (1), aknahajó (1), vontató (1), segédhajó (4), leszerelt, avult hajó (5), monitor (4). A Nemzetközi Dunabizottság rendelkezésére: monitor (3). Ausztria és Magyarország számára, folyamrendészeti célra: őrnaszád (4–4). Szétosztásra került hajó összesen: 227 egység. A cs. és kir. hajóhad a háborúban elveszített 16 hadihajót, egyet pedig már a flotta átadása után (a Viribus Unitis zászlóshajót). 10 további egységnek nyoma veszett. Ugyanekkor a cs. és kir. haditengerészet 36 antant hadihajót süllyesztett el.

FELHASZNÁLT IRODALOM A cs. és kir. haditengerészet évi jelentése (Bécs, 1894–1914., 1917.) Aichelburg, W.–Baumgartner, L.–Bilzer, F.–Pawlik, G.–Prasky, F.–Sieche, E.: Die "Tegetthoff”-Klasse. Arbeitsgemeinschaft für österreichische Marinegeschichte. Mistelbach 1979. Almanach für die k. u. k. Kriegsmarine, 1917. Pola 1917. A tenger. Folyóirat. Főszerkesztő: Gonda Béla. Budapest 1913–1917. évfolyamai. A Magyar Adria Egyesület közlönye. A világháború képes krónikája, 1914–1917. évfolyamok. Budapest. Banfield, Gottfried Baron von: Der Adler von Triest. Styria, Graz–Wien–Köln 1984. Barcy-Karch: Hangászok, hangszerek, hangjegyek. Trombita- és dobjelek az osztrák–magyar hadseregben és haditengerészetnél. MTA Zenetudományi Intézet, Budapest 1985. Bayer, Heinrich von Bayersburg: Unter der k. u. k. Kriegsflagge. Bergland, Wien 1959. Bayer, Heinrich von Bayersburg: Die k. u. k. Kriegsmarine auf weiter Fahrt. Bergland, Wien 1958 Bilzer, Franz: Die Torpedoschiffe und Zerstörer der k. u. k. Kriegsmarine 1867– 1918. Weishauptverlag, Graz 1990. Csonkaréti Károly: A császári és királyi haditengerészet és a Magyar Királyság (1867–1918). Hadtörténelmi Közlemények, 1984/2. Csonkaréti Károly: Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének hadműveletei az első világháborúban. Hadtörténelmi Közlemények, 1985/2., 1986/3., 1989/1., 1991/4., 1992/4. Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész. Zrínyi Kiadó. Budapest 1993. Vitéz Déry Ernő: Tengeralattjárón a Földközi-tengeren. A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei, 1941/1. Dietrich Richárd: A cs. és kir. haditengerészet világháborús története és magyar hősi halottai. Hadtörténeti Intézet és Levéltár. Personalia, 23. doboz, kézirat. Galántai József: Az első világháború. Gondolat. Budapest 1980. Garret, Richard: U–Boote. Sadlag, Zürich 1977. Gáspár Ferenc dr.: A föld körül. Budapest, évszám nélkül. Gogg, Karl.: Österreichs Kriegsmarine 1440–1918. I–II. Bergland Buch. Salzburg–Stuttgart–Zürich 1972.

Gonda Béla: A tengeralattjáró hajók. Magyar Adria Egyesület. Budapest 1915. Kertész K. Róbert: Hajók és hősök. Évszám nélkül. Konek Emil: A tengerész. A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei, 1940/2. Marine, Gestern–Heute. 1974–1985. évfolyamok. Mistelbach, Ausztria. Martiny, Nikolaus von: Bilddokumente aus Österreich–Ungars Seekrieg 1914– 1918. I–II. Akademische Druck- und Verlagsanstalt. Graz 1973. Pawlik, Georg–Christ, Heinz–Winkler, Herbert: Die k. u. k. Donauflottilla. H. Weishaupt. Graz 1989. Pemsel, Helmut: Biographisches Lexikon zur Seekriegsgeschichte. Bernard Graefe Verlag. Koblenz 1985. Peter, Ernst: Die k. u. k. Luftschiffer- und Fliegertruppe Österreich–Ungarn 1794–1919. Motorbuch Verlag. Stuttgart 1981. Potter, E. B.–Nimitz, Ch. W.–Rohwer, G.: Seemacht. Manfred Pawlak. Hersing 1982. Schmalenbach, Paul: Kurze Geschichte der k. u. k. Marine. Koehlers Herford 1970. Schupita, Peter: Die k. u. k. Seeflieger. Bernard Graefe Verlag. Koblenz 1983. Sieche, Erwin–Baumgartner, Lothar–Pawlik, Georg: Die "Radetzky”-Klasse. H. Weishaupt. Graz 1984. S. D. (Skripecz Dezső): Tengeralattjárók hősei az Adrián 25 évvel ezelőtt. A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei, 1940/8. Sokol, Hugo Hans: Österreich–Ungarns Seekrieg 1914–1918. Amalthea. Zürich– Leipzig–Wien 1935. Sokol, Hugo Hans: Des Kaisers Seemacht, 1848–1914. Amalthea. Wien 1980. Tengerészet. Tansegédlet. Budapest 1914. Toniutti Károly: A halálra sebzett tengeralattjárón. A Magyar Haditengerészeti Egyesület Közleményei, 1942/7. Trapp, Georg von: Bis zum letzten Flaggenschuss. Pustet. Salzburg–Leipzig 1935. Valentiner, Max: U 38 Wikingerfahrten eines deutschen U–Bootes. Ulbstein. Berlin 1934.

Tartalomjegyzék Title page AZ OSZTRÁK-MAGYAR HADITENGERÉSZET ÉS A MAGYAR KIRÁLYSÁG A haditengerészet közjogi helyzete a kiegyezés után A haditengerészet létszáma és kiegészítése A hajóhad a második véderőtörvényig Hajóépítés 1890-1899 között A hajóhad fejlődése 1900-1914 között A magyar népesség aránya a haditengerészetben AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA HADITENGERÉSZETÉNEK HADMŰVELETEI AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN A HÁBORÚ KITÖRÉSÉTŐL 1914 VÉGÉIG A háborúba 1914-ben belépő flottaerők a Földközi-tenger és az Adria térségében 1. AZ OSZTRÁK-MAGYAR HAJÓHAD 2. A FRANCIA HAJÓHAD A cs. és kir. haditengerészet mozgósítása A háború első hónapjai A tengeralattjárók harcai Cs. és kir. cirkáló harcai a Távol-Keleten HADMŰVELETEK 1915. JANUÁR-1915. MÁJUS 23. KÖZÖTT A cs. és kir. tengeralattjárók erőfeszítései A cs. és kir. haditengerészet támadó hadműveletei A Dardanellák kérdése OLASZORSZÁG HADBALÉPÉSE Olaszország hadüzenete. Az olasz flottaerők Az Olaszország elleni első hadművelet Kölcsönös támadások egymás partvidéke ellen A GIUSEPPE GARIBALDI ELSÜLLYESZTÉSE Az U 12 és az U 3 Benzinmámor Új tengeralattjárók A BALKÁNI ESEMÉNYEK Harcok Pelagosa körül Gyorscirkálók akcióban A Pelagosa körüli újabb harcok Szerbia összeomlásával kapcsolatos tengeri hadműveletek A durazzói vállalkozás Vállalkozások egymás partvidéke ellen Hadműveletek Montenegro és Albánia körül

A Foucault francia tengeralattjáró elsüllyesztése AKNAHARC ÉS HAJÓKÍSÉRET Aknaharc Hajókíséret Hadműveletek az Adria északi részén A tengerészeti repülők, a rombolók és a torpedónaszádok együttműködése SORHAJÓHADNAGYOK HÁBORÚJA A MAGYAR TENGERALATTJÁRÓ-ÉPÍTŐ RT. KÉT BÚVÁRHAJÓ - KÉT PARANCSNOK AZ OTRANTÓI-SZOROS KÉRDÉSE A "KORLÁTOZOTT” ÉS "KORLÁTLAN” TENGERALATTJÁRÓ-HÁBORÚ A CATTARÓI MATRÓZLÁZADÁS TENGERALATTJÁRÓ-HÁBORÚ AZ UTOLSÓ NAPIG A SZENT ISTVÁN CSATAHAJÓ PUSZTULÁSA ZÁRSZÓ FÜGGELÉK FELHASZNÁLT IRODALOM