Az elveszett boldogság nyomában 9789639904101 [PDF]

Zitiervorschau

The Continuum-Concept In Search of Happiness Lost (Alfred A. Knopf, Inc., New York, 1977) Fordította Barta Judit

Tartalom Néhány gondolat az új kiadáshoz

2

Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom?

8

A kontinuum-elv

18

Az élet kezdete

22

A felnövés

47

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva

65

A társadalom

80

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba

87

1

Néhány gondolat az új kiadáshoz A szülőkről 1975-ben, három hónappal e könyv kiadása előtt, egy barátom megkért, hogy adjam kölcsön a kéziratot egy párnak, akik épp első gyermeküket várták. Mindketten azonnal elolvasták. Millicenttel, a feleséggel később találkoztam, beültünk egy étterembe, ahova magával hozta akkor már három hónapos kisfiát, Sethet is. Orvos férjével, Markkal mindketten erősen hittek abban, hogy van igazság az általam leírtakban, mert egybecsengtek a saját érzéseikkel. Millicent nagyon bízott benne, hogy sok szülőhöz eljut a könyv, viszont tartott tőle, hogy sokakat elrémít a gondolat, hogy több hónapon át magukon hordozzák kisbabájukat. Elolvastam, és értettem, hogy miért jó ez - mondta -, de kizártnak tartottam, hogy egy öt- vagy hétkilós krumpliszsáknak megfelelő súllyal közlekedjem egész álló nap. Attól tartok, ez sokaknak elveszi a kedvét az egésztől. Miért nem elég az, amit az egyik rádióműsorban is mondott: „A bevásárlást tegyük a babakocsiba, a babát meg vegyük magunkra." Erre biztosan sokan hajlandók, és ha hazaérnek, úgysem akarják majd letenni. Én legalábbis sosem tettem le Sethet, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Erről van szó - feleltem. - Az egész csak akkor működik, ha ott van velünk a baba, és hallgatunk az érzéseinkre; de nem azért, mert valaki azt mondta, hogy így vagy úgy kell tennünk. „Egy kisbaba" kiszolgálása nem vonzó feladat, amíg meg nem érkezik az az egy, és bele nem szerettünk. A fürdést úgy oldom meg, hogy Sethet is beteszem magam mellé a kádba, és közben őt is megfürdetem - folytatta. - Ha Mark időben hazaér, sosem tudja megállni, hogy be ne ugorjon mellénk ő is. És neki is ugyanolyan öröm Sethtel aludni, mint nekem. Szerencsére az állásomat sem kellett feladnom. Van egy kis nyomdai vállalkozásom, egy barátommal közösen. Állva dolgozom, és már megszoktam, hogy munka közben Seth egy kendőben van a hátamon vagy a csípőmön. Ha enni akar, csak előrelendítem. Nem kell sírnia, csak morog egyet, és nyújtogatja a nyakát. Éjjel, ha hozzám dörgölődzik, tudom, hogy éhes. Szinte fel sem kell ébrednem, hogy megszoptassam. Megtaláltam a módját, hogy a házi és a kerti munkát is elvégezzem anélkül, hogy le kéne tennem. Csak ágyazásnál teszem le, de akkor is csak azért, hogy a lepedőben és a takaróban gurítsam ide-oda, amit imád. A pincéből a szenet viszont Mark szokta felhozni. Csak akkor válok el Sethtől, ha lovagolok. Közben az egyik barátom vigyáz rá, de a végén mindig alig várom, hogy újra visszavegyem. Egyszerűen így érzem természetesnek. Az ebéd alatt Seth végig nyugodt és ellazult volt, könnyű volt tartani, akárcsak a jecána babákat, akikről a könyvben szó lesz. Érthető, hogy a civilizált országokban miért nem fogadják tárt karokkal a babákat az irodákban, boltokban, műhelyekben és díszvacsorákon. Legtöbbször kiabálnak, rúgkapálnak, kalimpálnak és megfeszítik a testüket, úgyhogy két kézre és sok figyelemre van szükség ahhoz, hogy féken tartsák őket. Szerintem attól olyan feszültek, hogy túl keveset részesülhetnek valamely aktív személyből természetesen kiáradó energiamezőből, s így rengeteg le nem vezetett energia halmozódik fel bennük. Mikor felveszik őket, még akkor is merevek a bennük lévő feszültségtől, amitől úgy próbálnak meg megszabadulni, hogy behajlítgatják a végtagjaikat, vagy jelzik az őket tartó személynek, hogy lovacskázni szeretnének, vagy azt, hogy dobálják őket a levegőbe. Millicentet meglepte, hogy Seth izomtónusa mennyire eltér más babákétól. Ő laza volt, a többiek meg mind olyan merevek voltak, mint a piszkavas. Jó lenne, ha az emberek elhinnék, hogy ha úgy bánnának a babákkal, ahogy elődeik tették több százezer éven át, akkor garantáltan nyugodt, ellazult és kiegyensúlyozott kis teremtések válnának belőlük. Ez az egyetlen módja, hogy a dolgozó anyák, akik nem szívesen unatkoznak egész nap otthon, a felnőtt társaságtól elszigetelve, megszabaduljanak végre

2

szorult helyzetükből. Azok a babák, akiket anyjuk magával visz dolgozni, ott vannak, ahol a helyük van - az anyjukkal; és az anyák is ott vannak, ahol a helyük van - a kortársaikkal, ahol nem gyermekgondozással, hanem intelligens felnőttekhez illő elfoglaltsággal töltik az idejüket. A munkáltatóktól azonban addig nem lehet nagyobb rugalmasságot elvárni, amíg a babák presztízse nem javul. Az Ms magazin hősies erőfeszítést tett, amikor az ott dolgozó anyukáknak megengedte, hogy kisbabáikat bevigyék magukkal az irodába; de nem lett volna szükség a hősiességre, ha a babák fizikai kontaktusban lettek volna valakivel, ahelyett, hogy hordozókba rakják őket. Nem mindenkinek volt rá módja, hogy olyan korán és sikeresen ültesse át a gyakorlatba a kontinuum-elvet, mint Millicent és Mark, akik azóta több gyereket is Sethhez hasonlóan neveltek fel. Az egyik édesanya, Anthea azt írta nekem, hogy a könyv elolvasása után jött rá, hogy az ösztöneire és nem a gyermekgondozási „szakemberekre" kellett volna hallgatnia. Kisfiával, Trevorral, aki már négyéves volt, „mindent rosszul csinált". Épp a második kisbabáját várta, akit már a kezdetektől fogva „kontinuum-babaként" akart felnevelni. De mit tehetnék Trevorral? - tette fel a kérdést. Kemény dolog lenne egy négyéves gyereket állandóan cipelni, csak azért, hogy pótoljuk számára az elmaradt „karon ülős" időszakot. Mindamellett az is fontos, hogy saját korának megfelelő játékokat játsszon, fedezze fel a világot, okosodjon. Ezért azt javasoltam Antheának és a férjének, Brian- nek, hogy éjjel aludjanak együtt Trevorral, napközben viszont maradjon minden a régi kerékvágásban, azzal kiegészítve, hogy bátorítsák a kisfiút, üljön az ölükbe, és amikor csak igényli, legyenek festi kontaktusban vele. Arra is megkértem őket, hogy jegyezzék fel napról napra a fejleményeket. Mindez röviddel a könyv megjelenése után történt, és azt gondoltam, hogy tapasztalataik másoknak is hasznára válhatnak. Anthea lelkiismeretesen készítette a feljegyzéseket. Az első néhány éjszakán egyikük sem tudott rendesen aludni. Trevor fészkelődött és nyöszörgött. Keresztbe-kasul feküdtek egymáson, lábujjak akadtak orrokba, könyökök böködtek füleket. A gyerek rendszeresen vizet kért az éjszaka kellős közepén. Egy ízben sikerült teljesen keresztbetornásznia magát az ágyon, úgyhogy Anthea és Brian a matrac két szélén találták magukat, és ott kuporogtak egész éjjel. Brian reggelente karikás szemmel, idegesen szédelgett be az irodába. De folytatták a küzdelmet, ellentétben azokkal, akik három vagy négy nap után feladták, azzal, hogy „Nem működik, nem tudtunk aludni!". Három hónap elteltével Anthea azt írta, hogy elmúltak a nehézségek, és mindhárman vidáman átalusszák az éjszakát. Ráadásul nemcsak Trevorral javult jelentősen a kapcsolatuk, hanem egymással is. És - tette hozzá a feljegyzéshez, holott korábban ezt nem is említette - Trevor leszokott az agresszív viselkedésről az óvodában. Néhány hónap múlva Trevor önszántából visszaköltözött a saját ágyába. Utólag tehát ő is megkapta a maga jussát abból, amiből csecsemőkorában kellett volna részesülnie. A húga továbbra is a szülei ágyában aludt, ő pedig, miután kiköltözött, tudta, hogy bármikor visszamehet, ha szükségét érzi. Miért ne legyen bűntudatunk amiatt, hogy nyugati civilizációnkban nem tartoztunk azok közé a kivételek közé, akik helyesen bántak gyermekeikkel? Egy másik anya, Rachel, akinek két gyermeke már félig felnőtt, így írt: „Azt hiszem, az Ön könyve az egyik legkegyetlenebb mű, amit valaha is olvastam. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy jobb lett volna, ha meg sem írja. Még csak azt sem, hogy sajnálom, hogy elolvastam. Azt viszont igen, hogy rendkívüli hatással volt rám, mélyen felkavart, de fel is csigázott. Nem szeretnék szembesülni annak az eshetőségével, hogy az Ön elve netán helytálló lehet, és egyelőre mindent megteszek annak érdekében, hogy elkerüljem a szembesítést. (Egyébként Isten bocsássa meg Önnek, amit arról írt, hogy mi mindenen mennek a babák keresztül, mert - Noel Coward halhatatlan szavaival szólva - én soha nem fogom!...) Igazából nem is értem, hogy nem kövezték még meg. Minden anyának, akinek ez a

3

könyv a kezébe kerül, minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy ne vegye magára a következtetéseit. Vajon tudja-e Ön, hogy a sok megpróbáltatás, amelyen átmentünk, csupán addig volt elviselhető, amíg azt gondoltam, hogy ez így normális és elkerülhetetlen, avagy „természetes" - hogy a gyermekpszichológusok és a hasonló cipőben járó anyák által oly gyakran használt szóval éljek? Miután elültette bennem a gyanút, hogy mindez másképp is lehetett volna, hát nem szégyellem bevallani: a könyv elolvasása után egy teljes napig mély depresszióba estem, nem beszélve arról, amin olvasás közben mentem át. Mikor letettem, a legszívesebben agyonlőttem volna magam." Hála istennek, nem tette, mára szoros barátság alakult ki köztünk. Rachel lelkes hirdetője a kontinuum-elvnek, én pedig tisztelem a szókimondásáért és őszinteségéért. Ugyanakkor az érzelmek, amelyeket kifejezett - a depresszió, bűntudat és megbánás -, túlzottan is gyakoriak azoknál az olvasóknál, akiknek már felnőtt gyerekeik vannak. Nyilván szörnyű belegondolni, hogy mit tettünk épp azokkal, akiket a legjobban szeretünk, ráadásul a legjobb szándékaink ellenére. De ne feledjük, hogy szerető szüleink hozzánk hasonlóan ártatlanul, tudatlanságtól vezérelve bántak ugyanígy velünk, ahogy nyilvánvalóan az ő szüleik is ezt tették velük. Az írástudó világ nagy része áldozatot csinál minden bizalommal teli újszülöttből, és ez az, ami társadalmunkban normává vált (hogy miért, abba most nem megyek bele). Ezek után milyen alapon kellene bárkinek is magára venni a bűntudatot, vagy úgy érezni, hogy becsapták, mintha egyedül ő lehetett volna birtokában a bölcsek kövének? Másfelől, ha a hiábavaló személyes bűntudat érzésétől tartva nem vagyunk hajlandók elismerni, hogy mit teszünk egymással, akkor hogyan reménykedhetünk a változásban? Nézzük például egy gyönyörű, ősz hajú hölgy, Nancy esetét, aki eljött, hogy meghallgassa az egyik előadásomat Londonban. Elmondta, hogy miután ő és harmincöt éves lánya elolvasták a könyvemet, közelebb kerültek egymáshoz, mivel jobban megértették az egymáshoz való viszonyukat. Egy másik anya, Rosalind, a könyvem elolvasása után napokig csak sírni tudott az elkeseredéstől. Míg Rosalind szenvedett, mivel úgy érezte, képtelen folytatni az életét ebben az új megvilágításban, a férje megértő volt, és türelmesen gondozta két kislányukat. „Egy ponton rá kellett jönnöm, hogy ha tovább akarok lépni, kénytelen leszek újra elolvasni a könyvet, de most azért, hogy erőt merítsek belőle." Furcsa természetű vakságunkról Egy nap az egyik ismerősöm izgatottan hívott fel azzal, hogy milyen érdekes élményben volt része a buszon. Egy nyugat-indiai nő ült előtte a gyermekével, és olyan könnyed és tiszteletteljes társalgást folytattak egymással, amely a brit társadalomban ritka, mint a fehér holló. „Annyira szép volt az egész!", mondta. „Nemrég fejeztem be a könyvedet, és erre ott voltak ők, élő példaként. Korábban persze számtalanszor mentem el hasonló emberek mellett anélkül, hogy felfogtam volna, mit látok. Legalábbis sosem jutott eszembe, hogy mennyit tanulhatnánk abból, ha megértenénk, hogyan jutottak el idáig ők... és miért nem jutunk el oda mi." Vakságunkat bizonyítja, hogy Angliában létezik egy szervezet, amelynek a neve Alvászavaros Gyermekek Szüleinek Országos Szövetsége (National Association for the Parents of Sleepless Children). Ez a szervezet a Névtelen Alkoholisták mintájára kíván megerősítést nyújtani a visító babák áldozatainak. A sorstársak különféle vigasztaló tanácsokkal látják el egymást, úgymint: „Majd csak kinövi a gyerek", vagy: „A házastársak váltsák egymást éjszaka, hogy legalább az egyikük tudjon aludni!" Vagy: „A babának nem árt, ha sírni hagyják, feltéve, hogy elhiszik, hogy ezzel nem tesznek semmi rosszat." De ez a legjobb: „Ha már semmi sem működik, akkor végső esetben nem árthatunk a babának, ha megengedjük, hogy velünk aludjon." Egy árva szóval sem említik, hogy az állóháborút le is

4

lehetne zárni azzal, hogy hallgatunk a babákra, akik - egyöntetűen és világosan - mindenkinek tudtára adják, hol lenne a helyük. A „gyermekközpontúságról", avagy az engedékenységről Az a szülő, akinek a napjai kizárólag a gyermekgondozás körül forognak, egyfelől valószínűleg unatkozni fog és mások is unalmasnak fogják találni őt, másfelől nagy eséllyel nem is lesz képes kielégítő gondoskodást nyújtani. A baba azt igényli, hogy egy aktív személy életében vegyen részt, akivel állandó fizikai kontaktusban van, és megfigyelheti, hogy milyen élmények várnak rá később. Az anyja karjában passzív, de az érzékszervei ki vannak hegyezve. Szereti, ha alkalmanként ráirányul a figyelem, puszilgatják, csiklandozzák, levegőbe dobálják stb. Ám fő elfoglaltsága az, hogy magába szívja a látott cselekedeteket, interakciókat és gondozója környezetét, akár felnőttről, akár gyermekről legyen szó. Ezek az információk teszik lehetővé, hogy megértse a körülötte élők cselekedeteit, és ezzel felkészítik arra, hogy később megtalálja a saját helyét közöttük. Ha elfojtjuk ezt az erőteljes belső késztetését - s mintegy fürkészve nézegetjük, amire ő fürkészve néz vissza ránk csak mély frusztrációt keltünk benne, és megbéklyózzuk szellemi fejlődését. A babának egy erős, tevékeny, központi személyre van szüksége, aki mellett háttérben maradhat. Ehelyett kap egy érzelmileg kiéhezett, alárendelődő személyt, aki az ő elfogadását és helyeslését keresi. A baba egyre többet fog jelezni, de nem azért, hogy figyeljenek rá. Hanem azért, hogy számára kielégítő élményekben legyen része. Frusztrációjának nagy része abból fakad, hogy a jelzéseivel („Valami nincs rendben!") képtelen helyrehozni a dolgokat. A legingerültebb és „legdacosabb" gyerekek azok, akiknek antiszociális viselkedése valójában segélykérés, hogy mutassák meg nekik, miképpen kell együttműködőén viselkedniük. A folyamatos engedékenység megfosztja a gyereket a felnőttcentrikus világ megtapasztalásának lehetőségétől, aminek alapján megtalálhatná a helyét a több, illetve kevesebb tapasztalattal rendelkező személyek természetes hierarchiájában - ahol kívánatos cselekedetei elfogadásra, nemkívánatos cselekedetei pedig elutasításra találnak, de ahol őt magát mindig elfogadják. A gyerekeknek fontos, hogy alapvetően jó szándékú, ösztönösen szociális lényként bánjanak velük, akik próbálnak helyesen viselkedni, és akik megbízható reakciókat várnak el a felnőttektől, hogy legyen mi alapján tájékozódniuk. A gyerek folyamatos tájékoztatást igényel arról, hogy mit szokás és mit nem szokás tenni. Ha mondjuk eltör egy tányért, akkor fontos, hogy a felnőtt arcán lásson némi dühöt vagy szomorúságot a veszteség láttán, de semmiképpen sem azt, hogy őt kevéssé becsülik azért, amit tett - mintha ő nem lenne ugyanolyan mérges vagy szomorú, hogy a tányér kicsúszott a kezéből, és nem fogadta volna meg azon nyomban, hogy legközelebb jobban fog vigyázni. Ha az engedékeny szülők nem különböztetik meg a kívánatos és nemkívánatos cselekedeteket, akkor a gyerek gyakran egyre zavaróbban és helytelenebbül fog viselkedni, hogy rákényszerítse szüleit a visszajelzésre. Aztán, mikor a szülőknek elegük lesz abból, hogy a gyerek próbára teszi a türelmüket, minden visszafojtott mérgüket egyszerre öntik rá a gyerekre, sőt talán azt is mondják neki, hogy „elegük van belőle", és elküldik a szemük elől. Ezzel azt közvetítik felé, hogy minden, amit korábban csinált, ők pedig toleráltak, az valójában rossz volt; hogy addig elkendőzték valódi érzéseiket; és hogy a gyerek jóvátehetetlen rosszasága miatt többé már nem színlelik azt, hogy elfogadják őt. Sok családban folyik ez a játék, és a gyerekek arra a következtetésre jutnak, hogy azt várják tőlük, mindaddig rosszalkodjanak, amíg már nem ússzák meg és végre megkapják a büntetésüket akkor kiderül, hogy milyenek is ők: elfogadhatatlanok. Néhány szélsőséges esetben - főleg késői gyerekeknél - a szülők annyira ajnározzák a gyereküket, hogy soha nem adnak semmilyen jelzést arra vonatkozóan, hogy mit csinálhat és mit nem, amivel éppenséggel szörnyű frusztrációba kergetik. A gyerek már reflexből lázad, mikor örökösen a kedvében

5

próbálnak járni. „Ezt szeretnéd?" „Azt szeretnéd?" „Mit szeretnél enni? ...csinálni ...felvenni?" „Mit csináljon a mama? " És így tovább. Ismertem egy gyönyörű két és fél éves gyereket, akit így kényeztettek. Egy idő után már nem is mosolygott. A szüleinek minden hízelgő javaslatára, amivel örömet akartak neki szerezni, elégedetlen fintorral válaszolt, és dacosan hajtogatta: „Nem!" A visszautasítására még behódolóbban reagáltak, és az elkeseredett játszma így folytatódott. A kislány képtelen volt rávenni a szüleit, hogy mutassanak példát, amiből tanulhat, ehelyett mindig tőle várták az irányítást. Bármit odaadtak volna neki, amit akart, de nem értették meg, hogy ő csak azt akarja, éljék a maguk felnőtt életét az ő jelenlétében. Mikor a gyerekek minden erejükkel a figyelem felkeltéséért küzdenek, akkor nem magára a figyelemre van szükségük. Azt jelzik vele, hogy nem elfogadható élményben van részük, és fel akarják hívni a róluk gondoskodó személy figyelmét, hogy javítsa ki a hibát. Mikor valaki még felnőtt fej- Jel is állandó késztetést érez arra, hogy kicsikarja magának a figyelmet, az pontosan abból a gyermekkori frusztrációból ered, hogy akkor nem sikerült, s ezért a figyelem hajhászása önmagáért való céllá alakult, egyfajta kényszeres akaratversengéssé. így az olyan szülői figyelem, ami csak még több jelzést vált ki a gyerekből, nyilvánvalóan helytelen. A természetes logika nem engedi meg, hogy egy olyan faj evolúciójában higgyünk, amelyiknek az a jellegzetessége, hogy kiskorú egyedei millió szám mennek a szüleik agyára. Ha egy pillantást vetünk a harmadik világban élő másik néhány millió szülőre - akiknek nem volt olyan „szerencséjük", hogy azt tanítsák nekik, hogy a gyerekük érthetetlen és megbízhatatlan -, akkor egymással békében élő családokat láthatunk, ahol minden négyévesnél idősebb gyerek örömmel és hasznosan vesz részt a családi munkamegosztásban. Új gondolatok a pszichoterápiáról Kezeléseim során eleinte úgy igyekeztem gyógyítani a gyermekkori deprivációk hatásait, hogy megpróbáltam reprodukálni magukat a hiányzó élményeket, később azonban az elmaradt élmények hatására a pszichében rögzült tudatos vagy tudattalan, de mindenképpen káros üzenetek felülírására helyeztem át a hangsúlyt. Pszichoterápiás gyakorlatomban azt tapasztaltam, hogy az ember képes megváltoztatni saját alacsony vagy negatív elvárásait önmagával és a világgal szemben, ha megérti, hogy mik ezek az elvárások, hogy kerültek oda, és miért hamisak. Az önnön értéktelenségünkről kialakított legmakacsabb meggyőződés gyökerénél is megtalálható értékességünk velünk született tudata. Ezt a tudást árulják el és rombolják le azok az élmények, amelyek nyomán hibás, de csecsemő- és gyermekkorunkban megkérdőjelezhetetlen vélekedések alakulnak ki bennünk. A félelmek - névtelen, alaktalan fenyegetések a következményektől, amelyekre még gondolni is szörnyű - lehetetlenné tesznek bármiféle szabad cselekedetet vagy akár gondolatot, ami segít, hogy felismerjük őket. Ezek a félelmek néha annyira korlátozóak tudnak lenni, hogy van, aki a teljes életét egy magára erőszakolt börtönben éli le. Ha felnőtt fejjel visszaásunk ezeknek a félelmeknek a gyökeréhez, akkor kiderül, hogy olyan élményekről van szó, amelyek csak egy gyermek számára félelmetesek. A szüntelen, kimerítő erőfeszítés, hogy ne kelljen szembenézni ezzel a félelemmel, végre megszűnik, és az ember életének az a része, amely emiatt béklyóba volt kötve, végre felszabadulhat. Ekkor megengedheti magának, hogy azt tegye, ami eddig tilos volt: hogy sikeres legyen vagy kudarcot valljon; rendes legyen, avagy most már ne legyen annyira rendes; hogy szeressen, avagy elfogadja, hogy szeretik; hogy merjen kockáztatni, vagy ne vállaljon több kockázatot azaz megszűnik az a helytelen kényszer, amely megakadályozza, hogy hasznát vegye saját ösztönös vagy éppen racionális ítélőképességének. Az 1970-es évek vége felé alkalmam volt részt venni dr. Frank Laké munkájában, aki a születésterápiában végzett úttörő kutatásokat az angliai Nottinghamben. Ez volt harmincéves kutatásának utolsó éve. Dr. Laké olvasta a könyvemet, és meg akarta mutatni, hogy az

6

emberek észlelésére gyakorolt káros hatások nem a születéssel kezdődnek, hanem már az anyaméhben. Látván, hogy páciensei - majd az enyémek közül is néhányan - milyen drámai módon élik át újra ezeket az élményeket, beláttam, hogy igaza van, főleg hogy bennem is felidézte a magzati reakciókat még azelőtt, hogy másokat láttam volna kiszolgáltatottan kuporogni a sajátos magzati pózban, a magzati korra sajátosan jellemző hangokat hallatva és érzelmeket kifejezve. Még ma is használom ezt a módszert, mikor a pácienseim elérkeznek arra a pontra, hogy szükségessé válik felidézni, tudatosítani magukban születésüket, kora csecsemőkori vagy méhen belüli élményeiket. Ugyanakkor úgy tapasztaltam, a születésterápia, bármennyire drámai is, önmagában meg nem bír gyógyító erővel. Az élmény értéke az információban rejlik, amelynek fényében az alany képes átértékelni, hogy miképp is állnak a dolgok az életében (ellentétben azzal, ahogy hitte, hogy állnak). Előfordul, hogy a magzati reakció épp a kirakós játék utolsó darabja, amikor az ember képes a megértésből előrelépni a felismerésig, s a spontán viselkedés a felismert igazság tükrözése lesz. De kizárólag az igazság képes előidézni az átalakulást, függetlenül attól, hogy került felszínre: akár kitartó, logikai következtetéseken és időnként általánosításon alapuló detektívmunkával; akár azoknak a vélekedéseknek az újraértékelésével, amelyek gyermekkori kialakításuk óta nem kerültek felülvizsgálatra (általában a „jó" és a „rossz" fogalmakkal kapcsolatban); akár a magzati reakción keresztül; akár olyanoktól szerzett adatok alapján, akiknek nem állt érdekében elfelejteni egy olyan eseményt, amely az alany számára pusztító erejűnek tűnhetett. E folyamat felszabadító hatása általában elég hamar érvényesül, s a jelentős átalakulások inkább hónapokba, mint évekbe telnek. A kontinuum-elv fényében a segítséget kereső személy ösztönösen „jó" teremtmény, akinek fajspecifikus igényeit nem elégítették ki annak idején, és akinek evolúciós szempontból tökéletes várakozásai valószínűleg önelégült visszautasításra vagy elítélésre találtak épp azok részéről, akiknek az lett volna a szerepük, hogy azokat tiszteletben tartsák vagy kielégítsék. Azok a szülők, akik nem reagálnak a gyermekeikre, sajnos azt éreztetik velük, hogy nem szerethetőek, vagy nem érdemlik ki a szeretetüket, vagy valamiért nem elég „jók". A gyermek koránál fogva nem képes azt hinni, hogy ők tévednek; azt gondolja, hogy vele van a baj. így aztán amint valaki felismeri, hogy egykori sírása, duzzogása, önmarcangolása, lehangoltsága vagy lázadása normális emberi reakció volt arra, hogy helytelenül bántak vele, többé nem érzi magát rossznak. Saját személyes történetének átértékelése önmagában jótékony hatással bír, és megteremti a gyógyulás lehetőségét annak, aki hozzászokott, hogy értéktelennek, nem szívesen látottnak vagy bűntudatosnak érezze magát. Örömmel hallottam, hogy sok más pszichoterapeuta is hasznosnak találta a kontinuum-elvet, akár a maga, akár a tanítványai, akár egyes páciensei számára. A megjelenés óta eltelt évtizedben számos területen - a szülészetben, a gyermekgondozásban, a szociális intézményekben, a pszichológiában és a széles közvéleményben - jóval fogékonyabb lett a közhangulat a könyvben kifejtett gondolatokra, miközben egyre erősebb az igény megbízható elvekre, amelyeknek mentén élni lehet. Nemrégiben a Time magazin egyik filmkritikájában olvastam egy reménykeltő jellemzést az egyik szereplőről: „Társadalmi felelősségérzete kikezdhetetlen ösztönből és nem valami gyanús ideológiából fakad." Bízom benne, hogy ez az új kiadás és különböző nyelvekre lefordított változatai hozzájárulnak ahhoz, hogy „kikezdhetetlen ösztöneink" egyre jobban átvegyék az irányítást erősen „gyanús ideológiánktól". London,1985

7

Adam Yarmolinskynak, Jonathan Millernek, John Hardernek, Jonas Salknak, Tarzie Vittachinak és Dávid Hearnnek, akik, miután megértették a kontinuum-elvet, segítettek a terjesztésében. Ajánlom továbbá Mouse-nak és Janetnek, sok szeretettel. Hogyan változott meg gyökeresen a gondolkodásom? Ez a könyv egy elvet igyekszik bemutatni, nem pedig egy történetet elmesélni, mégis hasznos lehet, ha röviden elmesélem a saját történetem, s ezen keresztül azt, hogy mi készítette elő a talajt, amelyben az elv megfogant. Talán segít megmagyarázni, hogyan és miért távolodtak el a nézeteim olyan messzire azokétól a huszadik századi amerikaiakétól, akik közt felnőttem. A dél-amerikai dzsungelbe nem úgy mentem, hogy már a fejemben volt a kész elv, amelynek bizonyítása célom volt. Kizárólag az indiánok iránti kíváncsiság hajtott, illetve egyfajta homályos megérzés, hogy valami fontos tudásra lelhetek ott. Első európai utamon, Firenzében két olasz meghívott, hogy menjek velük gyémántot bányászni Venezuelába, az Orinoco mellékágának, a Caroni-folyónak a környékére. A meghívás az utolsó pillanatban jött, így mindössze húsz percem volt arra, hogy eldöntsem: visszasprintelek a szállodámba, összecsomagolok és kiszáguldok az állomásra, majd felugróm a peronról épp kizötyögő vonatra. Az egész nagyon izgalmas volt, aztán inkább ijesztő, amikor kissé lehiggadtam, és körülnéztem bőröndökkel zsúfolt vonatfülkénkben, ahová bevilágított a poros ablakon beszűrődő fény, én pedig ráébredtem, hogy tényleg egy igazi dzsungel felé tartok. Időm sem volt, hogy sorba vegyem az indokokat, amelyek az utazás mellett szóltak, de a döntésem azonnali volt és biztos. Nem a gyémánt gondolata volt ellenállhatatlan, bár tény, hogy akkoriban ezerszer vonzóbb perspektíva volt egy trópusi folyóágyban keresni a szerencsémet, mint bármely egyéb munka, ami eszembe jutott. Valójában a dzsungel szó babonázott meg, talán egy gyermekkori emlékem miatt. Nyolcéves lehettem, és akkor nagyon jelentőségteljesnek tűnt az élmény. Ma is értékes tapasztalatként gondolok rá, de mint a legtöbb ilyen megvilágosodást nyújtó pillanat, ez is épp csak felvillantotta egyfajta rend létét, anélkül, hogy feltárta volna a rend logikáját vagy azt, hogy miképpen lehetne megőrizni e rend képét a mindennapi élet kuszaságában. A legkiábrándítóbb azonban az volt, hogy hiába tudtam, hogy megpillantottam a tünékeny igazságot, mindez semmit vagy szinte semmit sem ért a tekintetben, hogy kivezessen a kuszaságból. A rövid látomás túl törékeny volt ahhoz, hogy túlélje a kirándulást, és átültethessem a gyakorlatba. S bár akkor alulmaradt összes hétköznapi motivációmmal, még inkább pedig a szokás hatalmával szemben, talán mégis említésre érdemes, mivel felsejlett benne annak a (jobb szó híján) helyességnek az érzete, amelynek kereséséről ez a könyv szól. Az eset egy maine-i természetjáró túrán történt, egy nyári tábor alkalmával. Egy erdőben jártunk, én voltam az utolsó a sorban. Lemaradtam egy kicsit, ezért siettem, hogy utolérjem a csapatot, amikor a fák között megláttam egy tisztást. A túlsó oldalán volt egy hatalmas fenyőfa, a közepén meg egy bucka, amelyet fényes, szinte világító zöld moha borított. A délutáni nap sugarai csíkokat rajzoltak az erdő kékesfekete és zöld hátterére. Az ég boltíve tökéletes kék volt. Az egész képből egyfajta varázslatos teljesség áradt, valahogy minden a helyén volt. Éreztem, hogy meg kell állnom. Elindultam a tisztás felé, és puhán, mintha egy mágikus vagy szent helyre lépnék, belépdeltem a közepére. Leültem, majd lefeküdtem, arccal a friss mohára dőlve. „Ez az!"gondoltam, és éreztem, hogy a szorongás, ami állandóan jelen volt az életemben, egyszeriben lepereg rólam. Itt végre minden úgy van, ahogy lennie kell. Minden a helyén - a fa, a talaj, a szikla, a moha. Ősszel is olyan lenne, amilyennek lennie kell, és télen, a hó alatt is tökéletes lenne téliességében. Aztán eljönne újra a tavasz, és egyik csodából bontakozna ki a másik,

8

minden újabb csoda a maga ütemében, egyes dolgok elhalnának, míg mások első tavaszukkal sarjadnának, de mind egyenlő és tökéletes helyénvalóságban. Úgy éreztem, hogy végre felfedeznem a dolgok hiányzó centrumát, a helyesség kulcsát, hogy bele kell kapaszkodnom ebbe a tudásba, ami oly tisztán mutatkozott meg itt. Kísértésbe estem, hogy magammal vigyek egy kis mohadarabot emlékül, de egy, az akkori koromhoz képest felnőtt gondolat megakadályozott ebben. Belém nyilallt, hogy ha egy moha-amulettet dédelgetek, akkor lehet, hogy elvesztem az igazi kincset: hogy ha csak addig érzem biztonságban a látomást, amíg megvan a moha, akkor egy nap arra ébredhetek, hogy nincs egyebem, mint egy maroknyi elszáradt növény. így aztán nem vittem el semmit, de megígértem magamnak, hogy minden este elalvás előtt felidézem magamban a Tisztást, s így soha nem távolodom el kiegyensúlyozó erejétől. Már nyolcévesen tudtam, hogy az az értékzavar, amelyet a szüleim, a tanáraim, a többi gyerek, az óvónők, a táborvezetők és mások keltettek bennem, később csak egyre rosszabb lesz. Az évek múlásával csak még bonyolultabbá válik minden, és még inkább elbizonytalanodom azzal kapcsolatban, hogy mi helyes és mi helytelen, mi kívánatos, és mi nemkívánatos. Eleget tapasztaltam ahhoz, hogy ezt tudjam. Ám ha képes vagyok megőrizni a Tisztást, akkor sohasem bizonytalanodom el, gondoltam. Aznap este a tábori ágyban felidéztem a Tisztást, és elöntött a hála. Újra megfogadtam, hogy megőrzöm ezt a látomást. Aztán éveken át minden este ugyanolyan erősen láttam magam előtt a dombot, a fenyőt, a fényt, a teljességet. Később azonban, ahogy teltek-múltak az évek, gyakran kaptam magam azon, hogy napokig vagy akár hetekig is elfeledkeztem a Tisztásról. Próbáltam újra átélni az üdvözülés érzését, ami korábban a látomásommal együtt járt. De a világom egyre tágult. Az óvodás jókislányrosszkislány értékharc helyét fokozatosan átvette egy új értékrendszer-ütközés: a kultúra általam vallott értékei szemben a családom értékrendjével. Ebből aztán egyfajta keverék lett: viktoriánus erények és udvariaskodások, erős individualista beidegződések, illetve a liberális nézetek és művészi képességek iránti fogékonyság. Mindenekfelett pedig a ragyogó és eredeti elme iránti nagy megbecsülés, amit egyébként anyám is magáénak mondhatott. 15 éves lehettem, amikor rájöttem tompult szomorúsággal (mivel már nem emlékeztem, hogy mit is gyászolok), hogy a Tisztás jelentése elveszett számomra. Tökéletesen fel tudtam még idézni az erdei jelenetet, ám a jelentősége, mint ahogy tartottam is ettől annak idején, amikor lemondtam arról, hogy elvigyek magammal egy kis mohadarabot emlék gyanánt, elhalványult. A Tisztásról alkotott mentális képemből csak egy üres amulett lett. Sokáig a nagymamámmal laktam, és amikor meghalt, úgy döntöttem, elmegyek Európába, bár még nem fejeztem be az egyetemet. Gondolataimat elhomályosította a gyász, de mivel anyámhoz nem akartam fordulni, a ugyanis mindig az én megbántódásommal végződött, úgy éreztem, meg kell tennem azt az óriási lépést, hogy a saját lábamra állok. Hidegen hagyott minden olyan cél, ami addig a szemem előtt lebegett - továbbtanulás, modellkarrier vagy újságírás divatlapokba. Útban Franciaország felé sírva fakadtam a hajókabinomban attól való félelmemben, hogy mindent, ami ismerős volt számomra, feladtam valami ismeretlen reményében. De vissza fordulni nem akartam. Párizsban bóklásztam, ahol skicceket rajzoltam és verseket írtam. Felajánlottak egy modellállást a Diornál, de nem fogadtam el. A francia Vogue-nál voltak kapcsolataim, de nem használtam ki őket, eltekintve egy-két alkalmi modellmunkától, ami nem járt elköteleződéssel. Ám ebben az idegen országban jobban otthon éreztem magam, mint a szülővárosomban, New Yorkban valaha is. Éreztem, hogy jó úton vagyok, de még mindig nem tudtam volna megmondani, mit is keresek. Nyáron elutaztam Olaszországba, először Velencébe, majd egy lombardiai látogatás után Firenzébe. Ott találkoztam a két fiatal olasszal, akik meghívtak Dél-Amerikába gyémántot bányászni. Mint amikor Amerikából eljöttem,

9

most is megrémített saját lépésem merészsége, de egy pillanatig sem mérlegeltem a visszavonulást. Mikor az expedíció, sok készülődés és késlekedés után végre elkezdődött, elindultunk felfelé a Carcupi-folyón, amely a Caroni-folyónak egy kis, felfedezetlen mellékága. Az akadályok ellenére egy hónapon belül komoly utat tettünk meg felfelé a folyón. Utunkat elsősorban fák keresztezték, amelyeken baltákkal és késekkel kellett utat vágnunk magunknak, vagy vízeséseken és zuhatagokon át kellett cipelnünk a mázsányi holmit, két indián segítségével. Amikor a kis folyó már csak fele olyan széles volt, mint a torkolatánál, letáboroztunk, hogy a kisebb mellékágakat is felkutassuk. Ez volt az első pihenőnap, mióta elindultunk a Carcupin. Reggeli után az olasz vezető a két indiánnal elment, hogy megvizsgálja a geológiai helyzetet, míg a másik olasz boldogan ringatózott a függőágyában. Jómagam elővettem az egyik könyvet a kettő közül, melyeket Ciudad Bolívarban, a repülőtéri könyvesboltban vásároltam, és elhelyezkedtem egy hatalmas fa gyökereinek tövében, melynek lombja a folyó fölé hajlott. Már jócskán előrehaladtam az első fejezetben, és figyelmesen követtem a történetet, mikor egyszer csak belém hasított a felismerés: „Ez az! A Tisztás!" A kislánykori megvilágosodás minden izgalma azon nyomban visszatért. Egyszer elvesztettem, de most egy felnőtt Tisztáson, a Föld legnagyobb dzsungelében visszatért. A dzsungel életének rejtelmei, sajátos állatai és növényei, lenyűgöző viharai és naplementéi, kígyói, orchideái, csodálatos szűziessége, áthatolhatatlansága és leírhatatlan szépsége tükrében csak még szembetűnőbben és valóságosabban helyesnek tűnt. Intenzív helyénvalóság. Mikor elrepültünk fölötte, úgy nézett ki, mint egy óriási, zöld óceán, minden irányban szétterülve a horizonton, vízfolyásokkal szabdaltan, méltóságteljes hegyeken kúszva, felkínálva magát az égnek a fennsíkok nyitott tenyerén. Minden sejtjéből lüktetett az életerő és a helyénvalóság - ami örökké változó, örökké érintetlen és mindörökre tökéletes. Aznap örömömben azt hittem, hogy megtaláltam, ami kerestem, hogy elértem a célom: végre tisztán látom a dolgokat, legjobb és legmélyebb valójukban. Ez volt az a „helyén valóság", amit gyermekkori kusza elmélkedéseim s a kamasz évek gyakran hajnalig tartó beszélgetései, eszmecseréi, viták során próbáltam tetten érni. Ez volt a Tisztás, az elveszett majd megtalált és most újra felismert Tisztás, ami már örökké velem marad. Körülöttem, felettem, a lábam alatt mindé úgy volt jó, ahogy volt - született, élt, elmúlt és fennakadás nélkül kicserélődött, minden annak rendje és módja szerint. Szeretettel futtattam végig a kezem a hatalmas gyökereken, amelyek úgy tartottak, mint egy karosszék, és játszani kezdtem a gondolattal, hogy örökre a dzsungelben maradok. Mikor a Carcupi-expedíció véget ért (találtunk néhány gyémántot), és visszamentünk utánpótlásért Los Caribesbe, a tükörbe pillantva örömmel vettem észre, hogy felszedtem néhány kilót, s életemben először karcsúnak és nem gebének éreztem magam. Ráadásul erősebbnek, ügyesebbnek és kevésbé félénknek, mint valaha. Imádott dzsungelemben elkezdtem kivirágozni. Fél évem volt arra, hogy kigondoljam, miképp maradhatnék még ott az expedíció után; a gyakorlati problémákkal egyelőre nem kellett szembesülnöm. Ám ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre inkább késznek éreztem magam az indulásra. Viruló egészségemet ledöntötte a malária, a hangulatomat meg elrontotta a hús és a zöldségek iránti éhség. Akár az egyik nehezen megszerzett gyémántunkat is elcseréltem volna egyetlen pohár narancsléért. És soványabb voltam, mint valaha. De hét és fél hónap után sokkal pontosabb képet kaptam a dzsungel helyénvalóságáról. Megismertem a tauripi indiánokat, nemcsak azt a kettőt, akit felvettünk segédnek, hanem egész klánokat és családokat. Láttam őket az otthonaikban, a kunyhóikban, csoportosan utazva, vadászva. Élték az emberi faj életét a maguk lakóhelyén, mindenféle külső segítség nélkül, eltekintve attól, hogy az eredeti kőbalta helyett bozótvágó kést és acélbaltát használtak. Náluk boldogabb embereket még sehol sem láttam, ám akkor ezt alig vettem

10

észre; annyira különböztek tőlünk, alacsonyabbak voltak, kevésbé izmosak, de nehezebb terheket is sokkal messzebbre bírtak cipelni, mint közülünk a legerősebbek. Eszembe se jutott elgondolkodni rajta, hogyan csinálják. Más sémák szerint gondolkodtak. (Ha, tegyük fel, valamelyikünk megkérdezte: „Hogy érdemes Padacapahba menni? Felfelé a folyón kenuval vagy gyalog szárazföldön?" - akkor az volt a válasz: „Igen.") Ritkán volt az az érzésem, hogy egyazon fajhoz tartozunk, bár ha megkérdeztek volna erről, akkor habozás nélkül azt mondom: persze. A gyerekek kivétel nélkül jól viselkedtek: sosem verekedtek, sosem büntették őket, mindig boldogan és késlekedés nélkül engedelmeskedtek. A megrovó mondás, miszerint „a fiúk már csak ilyenek", nem illett rájuk; ám sosem tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért van ez így. Nem kételkedtem benne, hogy a dzsungel úgy jó, ahogy van, mint ahogy afelől sem, hogy akármit keresek is, ott megtalálom. Ám a dzsungel ökoszisztémájának, növényeinek, állatainak, az indiánoknak és az egésznek a helyénvalósága és életképessége nem adta meg automatikusan a választ, a személyre szóló megoldást, hiába reméltem eleinte. Mindez akkor még nem volt világos előttem. Kicsit szégyenkeztem, hogy egyre inkább kívánom a spenótot, a narancslevet és a pihenést. Vad, romantikus vágy lobbant bennem a hatalmas, közömbös erdő iránt, és míg készülődtem az indulásra, már azon tanakodtam, miképp térhetek majd vissza. Az igazság az volt, hogy magamnak még egyáltalán nem találtam meg a jóságot. Csak kívülről láttam és ismertem fel, és azt is csak nagyon felszínesen. Valahogy nem láttam a fától az erdőt: azt, hogy épp az indiánok - ezek a hozzam tökéletesen hasonló emberi lények és a dzsungel helyénvalóságának részei - lesznek a közös nevező, akiken keresztül összekapcsolódik a körülöttem lévő harmónia és az én harmóniahiányom. Néhány apróbb megvilágosodás azért beszűrődött a civilizáció által elvakított elmémbe: például a munkával kapcsolatban. Kissé szűkös alumíniumkenunkat elcseréltük egy messze túl nagy, fatörzsből vájt csónakra. Ebben a csónakban, amit egyetlen fából vájtak ki, egyszer tizenhét indiánnal utaztunk együtt. Ennyi emberrel és mindannyiunk csomagjaival megrakodva a hatalmas kenu még mindig üresnek tűnt. Rémisztő volt belegondolni, hogy ezt kell majd átvonszolnunk mindössze négy vagy öt indián segítségével egy nyolcszáz méteres sziklahegyen egy óriási vízesés mentén. Arról volt szó, hogy a kenu útjába fahasábokat kell elhelyeznünk a földön, majd centiről centire vonszolnunk a kenut a könyörtelenül tűző napon, miközben, ha megbillen, lábunk óhatatlanul belecsúszik a hasadékokba, felhorzsolva a sípcsontunkat, bokánkat vagy ami épp a gránittal ütközik. A kisebbik kenuval volt már ilyen tapasztalatunk, így a két olasszal napok óta rettegtünk a ránk váró kemény munkától s a szörnyű fájdalomtól. Aznap, amikor elértünk az Arepuchi- vízeséshez, már előre fel voltunk készülve a szenvedésre, és búskomor ábrázattal, minden pillanatot előre gyűlölve álltunk neki, hogy átrángassuk a csónakot a sziklákon. Ha a kenu kilendült oldalra, olyan dögnehéz volt, hogy többször is odapréselte egyikünket-másikunkat a tűzforró sziklához, mielőtt a többiek el tudták volna mozdítani. Az út negyedénél már mindenkinek vérzett a bokája. Részben azért, hogy szusszanjak egyet, felugrottam egy magasabb sziklára, hogy lefényképezzem a jelenetet. Amint egy pillanatra kiléptem a helyzetből, meglepő felfedezést tettem. Láttam magam előtt egy csapat embert, akik mind egy feladattal birkóztak. Ketten, a két olasz, láthatóan feszültek voltak, ráncolták a homlokukat, minden percben kiborultak, és ahogy azt az olaszok szokták, megállás nélkül káromkodtak. Eközben a többiek, az indiánok, remekül érezték magukat. Csak nevettek a kenu ormótlanságán, és mókát csináltak a küzdelemből, két neki- feszülés közt lazítottak egyet, nevettek a horzsolásaikon, és azt találták a legviccesebbnek, amikor az imbolygó kenu maga alá szorította hol az egyiküket, hol a másikukat. Mindig az a fickó nevetett a leghangosabban a megkönnyebbüléstől, amelyik csupasz háttal dörzsölődött neki a perzselő gránitnak, már persze amint újra levegőhöz jutott.

11

Mindannyian ugyanazt a munkát végezték, megfeszültek az erőkifejtéstől, és érezték a fájdalmat. Tehát azonos helyzetben voltunk, kivéve, hogy minket a kultúránk arra kondicionált, hogy a körülmények ilyen állása mellett megkérdőjelezhetetlenül rosszul kell éreznünk magunkat, és egyáltalán nem voltunk annak tudatában, hogy másképp is tehetnénk. Az indiánok sem voltak tudatában választási lehetőségüknek, ám ők igen derűs hangulatban voltak, élvezték a bajtársi hangulatot, és persze nem szorongtak már napok óta, hogy milyen nehéz dolguk lesz. Minden lépést egy apró győzelemnek éltek meg. Mikor befejeztem a fényképezést és visszatértem a csapathoz, sutba dobtam a civilizált választást, és őszintén élveztem a cipekedés hátralévő részét. Még az újonnan szerzett horzsolásokat és sebeket is meglepő könnyedséggel tudtam annak tekinteni, amik valójában voltak: apró sérüléseknek, amelyek hamarosan begyógyulnak, és amelyek nem igényelnek olyan kellemetlen érzelmi reakciókat, mint a düh, önsajnálat vagy neheztelés, sem szorongást, hogy még mennyi lesz belőlük, mielőtt véget ér a cipekedés. Ellenkezőleg, azon vettem észre magam, hogy csodálattal figyelem, milyen remekül van felépítve a testem, és hogyan képes összefoltozni magát anélkül, hogy erre fel kéne szólítanom, vagy elhatároznom, hogy úgy tegyen. A felszabadultság érzésének helyét azonban hamarosan újra átvette a szokás hatalma, a kulturális kondicionálás ólmos súlya, amitől csupán kitartó és tudatos erőfeszítéssel lehetett volna megszabadulni. Nem tettem meg a szükséges erőfeszítést, így a megvilágosodás ellenére vajmi keveset profitáltam az expedícióból. Később történt, hogy egy újabb felfedezést tettem az emberi természettel és munkával kapcsolatban. Két indián család élt egy kunyhóban, amely egy csodálatos fehér vízpartra nézett, egy lagúnára a sziklaszirtek között, illetve a Caroni- és az Arepuchi-vízesésekre. Az egyik családapát Pepének hívták, a másikat Cesarnak. Történetüket Pepe mesélte el. Cesart kiskorában venezuelaiak „fogadták örökbe", s velük élt egy kisvárosban. Iskolába Íratták, ahol megtanult írni-olvasni, és venezuelaiként nevelték. Mikor felnőtt, sok más guineai városból származó férfihoz hasonlóan ő is eljött a felső Caroni-folyóhoz, hogy szerencsét próbáljon a gyémántbányászatban. Épp Guayparuban dolgozott egy csoport venezuelaival, amikor Mundo, a tauripiak főnöke felismerte. Nem téged vittek el Jósé Grandé házába? - kérdezte Mundo. Jósé Grandé nevelt - felelte Cesar. Akkor most visszatértél a saját népedhez. Te is tauripi vagy - mondta neki Mundo. Ezek után Cesar hosszas tanakodás után úgy döntött, hogy inkább indiánként, mint venezuelaiként él tovább, és eljött Arepuchiba, Pepe falujába. Cesar öt évig élt Pepe családjával, elvett egy szép tauripi nőt, és született egy kislánya. Cesar nem szeretett dolgozni, úgyhogy feleségével és kislányával a Pepe földjén termesztett élelmiszereket ették. Cesar megkönnyebbülve látta, hogy Pepe nem várja el tőle, hogy legyen saját kertje, vagy hogy az övén segédkezzen. Pepe szeretett dolgozni, Cesar meg nem, úgyhogy ez a felállás mindenkinek megfelelt. Cesar felesége szívesen segített a többi nőnek és lánynak a főzésben, például felszeletelte és előkészítette a maniókát, ám Cesar semmi egyebet nem csinált, mint hogy tapírra vagy hébehóba más állatra vadászott. Néhány év múlva rákapott a halászatra, s a zsákmányt hozzáadta Pepééhez és két fiáéhoz, akik szintén szerettek halászni, és akik ugyanolyan nagylelkűen látták el az ő családját, mint a magukét. Épp az érkezésünk előtt történt, hogy Cesar úgy döntött, megtisztít egy területet, hogy kertet csináljon magának, és pepe minden apró részletben a segítségére volt, a terület kiválasztásától kezdve a fák kivágásáig és elégetéséig. Pepe is élvezte, főleg, hogy közben végig diskuráltak és élcelődtek egymással.

12

Cesar ötévnyi megerősítés után biztos lehetett benne, hogy senki sem sürgeti a munkában, amit így ugyanolyan szabadon tudott élvezni, mint Pepe vagy bármelyik másik indián. Ekkor Arepuchiban mindenki megkönnyebbült, mert korábban Cesar egyre elégedetlenebb és ingerültebb lett. „Szeretett volna saját kertet - nevetett Pepe -, csak még maga sem tudta!" Pepe roppant viccesnek találta, hogy valaki nem tudja magáról, hogy dolgozni akar. Ám hiába láttam ezeket az elszórt bizonyítékokat arra, hogy mi, civilizált emberek mennyire félreismerjük az emberi természetet, akkor még semmilyen általános elv nem fogalmazódott meg bennem erről. Ám ha nem tudtam is pontosan, hogy mit akarok megtudni, sőt igazából azzal sem voltam tisztában, hogy egyáltalán keresek valamit, annyit azért éreztem, hogy olyan útra leltem, amelyen érdemes továbbmenni. Ahhoz azonban ez is elegendő volt, hogy az elkövetkező néhány évben sínen tartson. A második expedíciót, melynek célja hathétnyi útra feküdt a spanyol ajkú Venezuela legtávolabbi határvidékétől is, szinten egy olasz vezette, egy professzor, aki szentül hitte, hogy egy nőnek semmi keresnivalója a dzsungelben. Az egyik volt expedíciós társamnak sikerült kieszközölnie, hogy bevegyen a csapatba, így folytathattam utamat a brazil határ közelébe, a Caura-folyó felső vízgyűjtőjébe, a jekána és szanema törzsek kőkorszaki világába, amit az úgynevezett „áthatolhatatlan" esőerdő védett meg a külvilágtól. Itt még inkább kiütközött a férfiak, nők és gyerekek erősen egyéni személyisége, mivel nem volt rá szükségük, hogy a taiuripiakhoz hasonlóan védekező faarcot mutassanak az idegenek felé. Ugyanakkor ezen a vadidegen vidéken elkerülte a figyelmemet, hogy az emberek azért tűntek olyan valószerűtlennek, mert itt egyszerűen hiányzott a boldogtalanság, ami az összes általam ismert társadalomban mindig is hangsúlyos szerepet kapott. Valószínűleg tudat alatt azt képzeltem, hogy a fák mögött valahol ott lapul Cecil B. de Mille, a híres hollywoodi rendező szelleme, és ő rendezi ezt az egészet, a klasszikus amerikai „bennszülöttes filmek" sztereotip stílusában! Az emberi természet „szabályai" rájuk egyszerűen nem voltak alkalmazhatók. Három héten át, amíg társaimat saját hasonlatuk szerint háziállatként tartotta fogságban egy csapat pigmeus, egyedül éltem a jekána indiánok között. E rövid idő alatt több, a neveltetésem során belém idegződött hiedelmet vetkőztem le, mint a teljes első expedíció során. Kezdtem meglátni, milyen értékes ez a felejtési folyamat. A munkával kapcsolatos alternatív nézőpontom sok újabb adalékkal gazdagodott, melyek áthatoltak az előítéleteimből épült falakon. Az egyik ilyen meglátás az volt, hogy a jekána indiánok szókincsében nem létezik kifejezés a „munká"-ra. Egyedül a tarabaho kifejezést használják a nem indiánokkal való ügyletek megnevezésére, akiket - rajtunk kívül - gyakorlatilag csak hallomásból ismertek. Ez a spanyol trabajo szó pontatlan kiejtése volt, de elég pontosan arra utalt, amit a konkvisztádorok és utódaik értettek rajta. Érdekes módon ez volt az egyetlen spanyol eredetű szó, amit tanultam tőlük. A jekánáknak nem volt a mienkhez hasonló munka-fogalmuk. Voltak szavaik minden olyan tevékenységre, amely beletartozhat a munka fogalmába, de nem volt rá egy általános összefoglaló kifejezésük. Ha nem különböztették meg a munkát az időtöltés egyéb formáitól, kár csodálkozni azon, hogy miért viselkedtek olyan irracionálisán (legalábbis az én szememben) a vízhordással kapcsolatban. A nők naponta többször is otthagyták a tűzhelyet, két vagy három kis lopótökkel felszerelkezve, s elindultak lefelé. Egy iszonyúan meredek lejtőn ereszkedtek le ami ha nedves volt, szörnyen csúszós tudott lenni. Lent megtöltötték a lopótököket vízzel, majd visszakaptattak a faluba. Az egész művelet mintegy húsz percet vett igénybe. Sokan közülük a lopótök mellett a kisbabájukat is magukkal vitték. Mikor először mentem velük, megütköztem azon, milyen nehézkes dolog ilyen messzire menni valamiért, amire folyamatosan szükség van. Érthetetlennek találtam, hogy miért nem egy olyan faluhelyet választanak, ahol elérhetőbb közelségben van víz. A gyaloglás utolsó

13

szakaszában, a patak partján rám tört a szorongás, mivel minden lépésnél koncentrálnom kellett, hogy ne essem a vízbe. Igaz, hogy a jekánáknak jobb az egyensúlyérzékük, és az északamerikai indiánokhoz hasonlóan nincs tériszonyuk, de sem ők, sem én nem estünk a vízbe egyszer sem. Másfelől egyedül én bosszankodtam azon, hogy figyelnem kell a lábam elé. Ők ugyanolyan figyelmesen lépkedtek, mint én, de nem ráncolták a homlokukat amiatt, hogy óvatosnak kell lenniük. A sík terepen ugyanúgy pletykáltak és élcelődtek, mint a meredélyen, mivel általában kettes, hármas vagy még nagyobb csoportokban mentek, és ahogy az lenni szokott, parti-hangulat uralkodott itt is. Naponta egyszer a nők letették a partra a lopótököket, a ruhájukat (egy kis kötényszerű ágyékkötőt) és boka-, térd-, csukló-, felkar- és nyakláncaikat meg fülbevalóikat, hogy megmosakodjanak, és megfürdessék a csecsemőiket. Függetlenül attól, hogy hány nő és gyerek volt ott, volt a fürdésnek egyfajta rómaias bujasága. Minden mozdulat érzéki örömről árulkodott. A kisbabákkal úgy bántak, mint a legdrágább kincsekkel, amelyekre rátekintve tulajdonosaiknak szinte erőlködniük kell, hogy szerény arckifejezéssel leplezzék örömüket és büszkeségüket. A hegyen lefelé szintén ebben a legjobbhoz szokott, mondhatni önelégült stílusban meneteltek, s ahogy bátran beléptek a patakba, az olyan volt, mint amikor a Miss World lép elő, hogy a fejére tegyék a koronát. Ez az összes jekána nőre és lányra igaz volt, akiket lát- tani' bár egyedi személyiségükből fakadóan mindnyájuknál különbözőképpen nyilvánult meg ez a keresetlen fesztelenség. Visszagondolva, nehezen tudtam volna „jobb" módszert elképzelni a vízhordásra, legalábbis a kellemes időtöltés szempontjából. No persze, ha a haladást, vagy annak szolgálóit, a sebességet, a hatékonyságot és az újítást tekintjük kritériumnak, akkor nyilvánvalóan bugyuta eljárásnak tűnik'] De tapasztalatom szerint ezek az emberek voltak annyira találékonyak, hogy ha megkértem volna őket, oldják meg, hogy ne kelljen lemennem a patakhoz vízért, akkor biztosan összetákolnak valami csövet bambuszból, vagy egy csigát, hogy segítsenek megbirkózni a csúszós résszel, vagy építenek egy kunyhót közel a patakhoz. Nekik azonban nem volt késztetésük a fejlődésre, mivel nem éreztek semmiféle szükséget vagy kényszert rá, hogy változtassanak az életvitelükön, j Az, hogy nekem megerőltetést jelentett kihasználni egyébként tökéletesen működő koordinációmat, vagy valamely meg nem kérdőjelezett elvnél fogva bosszantott, hogy időt pazaroljak egy szükséglet kielégítésére, egy olyan önkényesen felállított értékrendszerből fakadt, ami az ő kultúrájuktól teljesen idegen volt. Egy a munkával kapcsolatos másik meglátásom inkább tapasztalatból, mint megfigyelésből származott. Anchu, a jekána falu főnöke minden alkalmat megragadott, hogy egy olyan viselkedésforma felé tereljen, amellyel szerinte a magam életét könnyíteni meg. Épp elcseréltem egy üvegdíszt hét cukornádra, és leckét készültem venni valamiből, amiről j a későbbiekben majd részletesen beszámolok. Legyen itt elég annyi, hogy a barter módszeréről volt szó olyan emberek ] között, akiknek a jó viszony fenntartása fontosabb, mint a jó üzlet. Anchu felesége visszament közeli, bár elég eldugott ; helyen lévő kunyhójukba, én pedig Anchuval, és egy szanemával, aki talán Anchu szolgája lehetett, elindultam vissza a faluba, ahová két hegyen át vezetett az út, maga a falu pedig a harmadik hegy tetején volt. A hét szál cukornád a földön feküdt, ahol a feleség hagyta őket. Anchu felszólította a szanéma harcost, hogy vegyen fel hármat, aztán ő maga is felvett még három szálat a vállára, egyet pedig otthagyott a földön Én azt gondoltam, hogy a férfiak viszik majd mindet, ám Anchu az utolsó nádra mutatott és azt mondta, hogy Amaadeh" - „Te!" Egy pillanatra feldühített, hogy visszafelé a meredek úton cipekednem kell, mikor ott volt két erős férfi erre a feladatra, de még épp időben észbe kaptam, ugyanis Anchu esetében előbb vagy utóbb szinte mindig kiderült, hogy igaza van. így hát, mit volt mit tenni, a vállamra kaptam a nádat, s miután Anchu megvárta, hogy előremenjek, nekivágtam az első kaptatónak. Már az úton odafelé félni kezdtem a hosszú visszaúttól, és ez csak tovább erősödött Anchuéknál ebéd közben, majd a

14

cukornádültetvényen, de mindehhez most még az is hozzájött, hogy egy nehéz nádat is hurcolnom kellett a vállamon. Az első néhány lépést már az erőlködés gondolata is nehezítette, amit dzsungeltúrákon mindig is átéltem, főleg felfelé, vagy ha valamit vinnem kellett, ami nem hagyta szabadon a két kezemet. Ám ez a rám rakódott súly egyszerre mintha elpárolgott volna. Anchu a legapróbb jelét sem mutatta annak, hogy gyorsabban kéne mennem, vagy hogy netán esnék a szemében, ha ennél a kényelmes tempónál maradok, vagy hogy a teljesítményem alapján bárki meg fog ítélni, vagy hogy az úton töltött idő bármivel is kellemetlenebb, mint ami utána jönne. Ha fehér társaimmal került sor hasonló feladatra, a sietség mindig előkerült, ahogy a szorongás is, nehogy lemaradjak a férfiaktól, és megőrizzem a gyengébbik nem becsületét, illetve az a meg sem kérdőjelezett feltételezés, hogy kellemetlen élményben van részem, mert fizikai erőbírásom és erkölcsi szántságom van próbára téve. Anchu és a szanema azonban annyira másképpen viselkedett, hogy ezek a tényezők hirtelen megszűntek, és azon vettem észre magam, hogy egyterűén csak baktatok a dzsungelben egy cukornáddal a vállamon Miután a versenyszellem eltűnt, a fizikai erőfeszítés immár nem kényszerként hatott a testemre, hanem erőmet mutatta, s így fölöslegessé vált, hogy mártírként, összeszorított foggal bizonyítsam az akaraterőmet. Még egy öröm társult a szabadságomhoz: tudatosult bennem, hogy nem pusztán egy nádbotot cipelek, hanem egy olyan teher részét, amelyen hárman osztozunk. Az iskolában és a nyári táborokban úgy sulykolták belém a „csapatszellemet", hogy az egy idő után már nem jelentett egyebet, mint alakoskodást. Mindig az ember pozíciója volt a tét. Állandóan azt éreztem, hogy fenyegetve vagyok, figyelnek és megítélnek. Az azzal járó öröm, hogy embertársainkkal együtt végzünk egy feladatot és fejtünk ki erőt, a versenyszellem összevisszaságában elveszett; egyszerűen nem volt rá mód, hogy előtörjön. Az úton megdöbbenve vettem észre, hogy milyen szaporán és könnyedén lépkedek. Normális esetben verejtékben úszva, minden erőmet beleadva sem mentem volna gyorsabban. Talán megértettem valamit az indiánok titkából, hogy mitől képesek lekörözni a mi jól táplált, erős embereinket annak ellenére, hogy általában gyengébb az izomzatuk. Takarékosabban bántak az erejükkel azáltal, hogy csak a munkát végezték, és nem fecséreltek energiát a hozzátársított feszültségekre. Mindez eszembe juttatta egy meglepő élményemet a tauripi indiánokkal, még az első expedícióról. Óvatosan keltek át a patakon egy „hídon", ami egyetlen vékony fagerendából állt, és egyenként harminckilós súlyokat cipeltek a hátukon, mikor az egyiküknek eszébe jutott egy vicc. Az illető megfordult a gerenda közepén, elmondta a történetet a mögötte állóknak, majd ment tovább, s a társaival együtt jóízűt kacagtak a maguk sajátosan csilingelő nevetésével. Sosem jutott eszembe, hogy a körülmények ellenére ők egyáltalán nem szenvedtek, mint mi, s ezért tűnt olyan bizarrnak, szinte agyalágyultnak a jókedvük. (Hasonló volt az a szokásuk is, hogy ha az éjszaka közepén egyiküknek eszébe jutott egy vicc, elmesélte, bár mindenki mélyen aludt. Volt, aki hangosan horkolt, de mindenki azonnal felébredt, nevetett egyet, és pár másodperc múlva aludt tovább, jóízű horkolással. Nem érezték azt, hogy az ébrenlét bármivel is kellemetlenebb lenne, mint az alvás, és teljesen éberek voltak, akárcsak akkor, amikor egy távoli vaddisznófalkát minden indián egyszerre meghallott, bár előtte mindnyájan aludtak, míg én, aki éberen feküdtem és hallgattam a dzsungel hangjait, semmit sem hallottam.) A legtöbb utazóhoz hasonlóan anélkül figyeltem szokatlan viselkedésüket, hogy megértettem volna, és egyszer sem próbáltam meg áthidalni a távolságot aközött, ahogy bennük, illetve ahogy bennünk nyilvánult meg közös emberi természetünk. Ám ezen a második expedíción már ráéreztem az új gondolatok ízére, amelyek azáltal támadtak bennem, hogy felnyitottam bizonyos érinthetetlennek hitt tételeket, mint például azt, hogy „a fejlődés pozitív dolog", vagy hogy „az embernek törvényeket kell alkotnia, hogy

15

azok szerint élhessen", vagy: „a gyermek a szüleihez tartozik", vagy hogy a „pihenés kellemesebb, mint a munka". A harmadik és a negyedik, már általam vezetett expedíció - az egyik négy, a másik kilenc hónapig tartott, ugyanabban a régióban - kiteljesítette ezt a folyamatot. A naplómból lciderül, hogy a felejtési módszer szinte második természetemmé vált, ám azokat a tágabb, megkérdőjelezetlen alapfeltevéseket, amelyeken keresztül a saját kultúrám az emberi létre tekintett - mint hogy „a boldogtalanság éppoly legitim része a tapasztalatoknak, mint a boldogság, és szükséges ahhoz, hogy a boldogságot értékelni tudjuk", vagy hogy „fiatalnak lenni előnyösebb, mint idősnek" - nos, ezeket sok időbe telt megbolygatnom és felülvizsgálnom. A negyedik expedíció végén élményektől hemzsegő fejjel tértem vissza New Yorkba, s a látásmódomat sikerült annyira megtisztítanom az előfeltételezésektől, hogy úgy éreztem, mintha egy hosszú utazás után elérkeztem volna a nulla Pontig. Megfigyeléseimet külön tartottam, akár egy kirakós játék darabkáit. Féltem bármit is összeilleszteni, annyira hozzászoktam, hogy ízekre szedjek mindent, ami gyaníthatóan valamilyen viselkedési minta volt, bár az emberi természet lényegi elemének tetszett. Csak mikor egy szerkesztő megkért, hogy fejtsem ki bővebben a New York Timesban idézett egyik állításomat,* akkor álltam neki, hogy visszájára fordítsam a lebontási folyamatot, és darabról darabra felfedezzem a rendet, ami nemcsak délamerikai megfigyeléseim mögött rejlett, hanem azokban a csupasz töredékekben is, amelyekre a civilizált életről szerzett tapasztalataimat bontottam le. Ekkor azonban még nem építettem fel egy elvet. Ám ahogy friss szemmel körültekintettem, először vettem észre a környezetemben élő emberek személyiségében beállt torzulásokat és kezdtem megérteni egynémely torzító tényezőt.; Nagyjából egy évre rá az emberi elvárások és hajlamok evolúciós eredetét is felismertem, ami kezdte megmagyarázni, hogy „barbár" barátaim miért érzik sokkal jobban magukat a bőrükben, mint a civilizált emberek. Mielőtt nekiálltam volna, hogy a gondolataimat könyvbe foglaljam, azt gondoltam, érdemes lesz visszamenni egy ötödik expedícióra oda, ahonnan nemrég tértem haza. Még egyszer meg akartam nézni a jekánákat, de ezúttal már újonnan formálódott nézeteimmel, hogy lássam, megfigyeléseimet, amelyeket csak utólag formáltam bizonyítékká, tudatos vizsgálódással vajon tovább tudom-e bővíteni. A kifutópálya területén, amelyet a második expedíció során tisztítottunk meg, és a harmadiknál és a negyediknél is használtunk, egy missziós ház, majd egy meteorológiai állomás épült, de addigra már mind a kettő üresen állt. A jekánák kaptak ugyan néhány inget és nadrágot, de hála istennek nem változtak. S bár a szomszédos szanemákat majdnem kiirtotta egy járvány, ők is szilárdan tartották magukat ősi és bevált életmódjukhoz. Mindkét törzs hajlandó volt dolgozni vagy kereskedni bizonyos ajándékokért, de a hitüket, a hagyományaikat és az életmódjukat a világért sem adták volna fel. Azok, akik szereztek puskát és zseblámpát, örültek volna, ha hozzájutnak lőszerhez, gyutacshoz és elemekhez is, de annyira nem volt bennük erős a késztetés, hogy olyan munkát végezzenek értük, amit nem élveznek, vagy olyan tevékenységet folytassanak, amit unalmasnak találnak. Néhány részletre, amelyeket nem állt módomban megfigyelni, például hogy a gyerekek jelen vannak-e szüleik szeretkezésénél vagy sem, kérdezés útján kaptam választ. Ahogy arra is, hogy mit gondolnak a világegyetemről, hogyan épül fel a mitológiájuk, a sámánkodásuk, és minden egyébre, aminek köze volt a természetükhöz olyannyira illő kultúrájukhoz. * „Szégyellném beismerni az indiánoknak, hogy ahonnan én jövök, ott a nők úgy érzik, nem tudnak anélkül felnevelni egy gyereket,; hogy egy könyvből el ne olvassák egy idegen ember utasításait."

16

Az ötödik expedícióval arról kívántam megbizonyosodni, hogy a viselkedésükre vonatkozó utólagos, emlékeimre alapuló értelmezésem kiállja-e a valóság próbáját. S lám, a kontinuumelv tükrében a két törzs indiánjainak cselekedetei, melyeket egykor teljes értetlenséggel szemléltem, nemhogy érthetővé, de gyakran megjósolhatóvá is váltak. Hiába kerestem a kivételeket, hogy azok alapján rálelhessek okfejtésem esetleges hibáira, azt kellett látnom, hogy azok is csak „a szabályt erősítik". Mint az annak a babának az esetében is történt, aki úgy szopta az ujját, feszítette a testet és bömbölt, ahogy a civilizált babák szoktak, de aztán kiderült róla, hogy születése után nem sokkal az egyik misszionárius elvitte a caracasi kórházba, ahol nyolc hónapig feküdt, amíg meg nem gyógyult, és csak akkor került vissza a családjához. Dr. Róbert Coles gyermekpszichiátert és írót arra kérte fel egy amerikai alapítvány, hogy mondjon véleményt az elvemről. Ő elmondta, hogy bár „a terület szakértőjeként" keresték meg, a kérdéses terület még nem létezik", és sem ő, sem más nem tekinthető szaktekintélynek a kérdésben. A kontinuum-elvet ezért kizárólag saját érdemei alapján lehet megítélni, hiszen azokat a minden emberben meglévő, félig eltemetett érzületeket és képességeket érinti (vagy nem érinti) amelyeket leírni és helyreállítani próbál.

17

A kontinuum-elv Az emberiség története mintegy kétmillió éven át sikertörténetnek számított, annak ellenére, hogy elődünk ugyanahhoz az állatfajhoz tartozott, mint amelyikhez mi magunk. Emberszabású majomból emberré fejlődött, és ha megmaradt volna hatékony vadászógyűjtögető életmódjánál, akkor még sokmilliomodik évfordulóját ünnepelhetné a jövőben. Az ökológusok azonban egyetértenek abban, hogy a jelenlegi viszonyok mellett már annak is napról napra csökken az esélye, hogy akár még száz évig fennmarad. Az alatt a röpke néhány ezer év alatt, amióta felhagyott azzal az életmóddal, amelyhez az evolúció során adaptálódott, nemcsak az egész bolygó természetes rendjét forgatta fel fenekestül, de még azt is elérte, hogy kétségek ébredtek magasan fejlett érzékei iránt, melyek időtlen idők óta irányították a viselkedését. A folyamat nagy része a közelmúltban zajlott le azáltal, hogy ösztönös kompetenciánk utolsó hadállásait is megtörték, és kiszolgáltatták a tudomány értetlen tekintetének. Ösztönös tudásunkat arra vonatkozóan, hogy mi szolgálja az érdekünket, egyre gyakrabban elnyomja a gyanakvás, miközben a valódi szükségleteink iránt mindig is vaknak bizonyult értelmünk dönti el, hogy mit tegyünk. Az például, hogy miképpen bánunk a kisbabákkal, nem észbeli döntéseken kéne hogy alapuljon. Mindig is rendkívül kifinomult ösztöneink voltak, melyek a gyermekgondozás minden részletében nagy hozzáértésről tettek tanúbizonyságot, már jóval azelőtt, hogy csak egy kicsit is hasonlítottunk volna a homo sapienshez. Ám mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy sikeresen szétzúzzuk ezt a nagyon is megalapozott tudásunkat. Olyannyira, hogy ma már tudósokat alkalmazunk teljes állásban, akik kigondolják, hogyan viselkedjünk a gyermekünkkel, egymással és magunkkal. Nem titok, hogy a szakértőknek még nem sikerült „feltalálni", hogyan éljünk kielégítő életet, ám minél többet tévednek, annál inkább igyekeznek a problémákat kizárólag az ész befolyása alá hozni, és elutasítanak mindent, amit ésszel nem lehet megérteni vagy irányítani. Mára túlságosan is az értelem uralma alá kerültünk; velünk született tudásunkat arra vonatkozóan, hogy mi a jó nekünk, annyira elnyomták már, hogy alig észleljük a működését, és nem tudjuk megkülönböztetni valódi késztetéseinket az eltorzítottaktól. Én azonban hiszek abban, hogy jelenlegi, elveszett és fogyatékos állapotunkból is újra lehet kezdeni, meg lehet találni a visszautat. De legalábbis megtalálhatjuk az irányt amerre saját jól felfogott érdekeink vannak, és nem teszünk továbbra is olyan erőfeszítéseket, amelyek nagy eséllyel térítenek le a helyes ösvényről. Az elme tudatos részének úgy kéne viselkednie, mint egy jó „stratégiai tanácsadónak" valaki más háborújában. Amint észreveszi, hogy hibás stratégiát követett, háttérbe kellene vonulnia, ahelyett hogy még mélyebbre hatolna az idegen területen. Természetesen rengeteg területen kamatoztathatjuk észbeli képességeinket anélkül, hogy olyan feladatokra használnánk őket, amelyeket több millió éven keresztül elménknek egy jóval kifinomultabb és bölcsebb része végzett sikeresen, nevezetesen az ösztönök Ha ösztöneink is tudatosak lennének, akkor rögtön leblokkolna az elménk, ha másért nem, azért, mert a tudatos elme, természeténél fogva, egyszerre csak egy dologgal tud foglalkozni, míg a tudattalan számos megfigyelést, számítást, szintézist és műveletet tud helyesen elvégezni egyszerre. A „helyesen" szó ebben a szövegkörnyezetben becsapós lehet. Azt sugallja, hogy mindannyian egyetértünk abban, hogy milyen eredményt kívánunk elérni cselekedeteinkkel, holott mindenkinek különböző elgondolásai vannak arról, hogy mit akar. A „helyes" itt azt jelenti, ami megfelel fajunk ősi kontinuumának, tehát ami illeszkedik az evolúciónk során kialakult hajlamainkhoz és elvárásainkhoz. Ebben az értelemben az elvárás olyan mélyen gyökerezik az emberben, mint az emberi test felépítése. A tüdeje nem más, mint a levegő elvárása, a szeme olyan speciális hullámhosszú fénysugarak elvárása, amelyek segítségével fajának ébrenléti idejében megláthatja azt amit hasznos látnia. A füle olyan események által

18

keltett vibrációk elvárása, amelyek a legnagyobb valószínűséggel lehetnek fontosak számára, beleértve más emberek hangjait; a saját hangja pedig más, a sajátjához hasonlóan működő fülek elvárása. A listát a végtelenségig lehetne folytatni: vízálló bőr és haj: az eső elvárása; orrszőr: a por elvárása; bőrpigmentáció: a nap elvárása; verejtékező mechanizmus: a meleg elvárása; alvadási mechanizmus: a testfelszín sérüléseinek elvárása; nemi szerv: a másik nem elvárása; reflexmechanizmus: a vészhelyzetekben szükséges gyors reakció elvárása. Vajon azok az erők, amelyekből összetevődik, honnan tudják előre, hogy mire lesz az embernek szüksége? A válasz a tapasztalat. A tapasztalatok lánca, amely az emberi lényt felkészíti a földi létre, az első élő egysejtű kalandjaival kezdődik. Amit ez megtapasztalt a hőmérsékletről, környezete összetételéről, a tevékenységéhez erőt adó, elérhető táplálékról, az időjárási változásokról, vagy arról, ahogy nekiütődött más tárgyaknak vagy fajának más példányainak, nos, ezeket mind átörökítette leszármazottainak. Ezen adatok alapján, amelyek a tudomány számára egyelőre rejtélyes módon örökítődtek át, indultak el azok a rendkívül lassú változások, amelyek felfoghatatlanul hosszú idő után eltérő formákat eredményeztek. E formák pedig, azáltal, hogy különbözőképpen birkóztak meg a környezetükkel, fenn tudtak maradni és reprodukálódni. Amikor egy rendszer diverzifikálódik és komplexebbé válik, azaz körülmények szélesebb skálájához alkalmazkodik, ez törvényszerűen nagyobb stabilitást eredményez. Az életet kevésbé fenyegette a kihalás veszélye természetes katasztrófák miatt. Így ha egy-egy életforma eltűnt is, még mindig maradt egy ami fennmaradt, és még bonyolultabbá, alkalmazkodóbbá és stabilabbá vált. (Feltehető, hogy igen sok „első" forma eltűnt, mielőtt egy fennmaradt, talán több millió évvel az első után, és még időben diverzifikálódott, hogy ne törölje el valamilyen végzetes esemény.) Ugyanakkor a stabilizáló elv minden formában, és azon belül is minden részecskében működött. A felgyülemlett tapasztalatok tárházából és a legkülönfélébb érintkezésekből származó adatokkal készítette fel az egymást követő generációkat, hogy azok még ügyesebben tudjanak megbirkózni saját tapasztalataikkal. Ebből következően, minden egyén felépítés azt a tapasztalatot tükrözi, amelyben elvárhatóan része lesz. Az általa tolerálható tapasztalatokat pedig azon körülmények határozzák meg, amelyekhez elődei adaptálódtak. Ha az evolúció során létrejövő teremtmények olyan klímához voltak szokva, amelyben a hőmérséklet néhány óránál hosszabb időre nem haladta meg a 49 fokot vagy süllyedt fok alá, akkor a fennmaradó forma egyedei ugyanúgy képesek voltak elviselni azt, mint elődeik, illetve éppúgy kibillentek egyensúlyukból, ha toleranciájuk határait túl sokszor és sokáig tették próbára. Idővel a vésztartalékaik is kimerülték volna, és ha nem jön a megkönnyebbülés, akkor bekövetkezett volna a pusztulás, úgy az egyénnél, mint a fajnál. Ha valaki tudni akarja, hogy mi a helyes valamely faj számára, akkor ismernie kell annak a fajnak a veleszületett elvárásait. De mennyire ismerjük az ember veleszületett elvárásait? Azt elég jól tudjuk, hogy mit kap, és arról is gyakran hallhatunk, hogy mit akar vagy kéne akarnia, az éppen aktuális értékrendnek megfelelően. De hogy az öröklődési sor utolsó tagjaként vajon mire kondicionálta őt evolúciós előtörténete azt paradox módon mély homály fedi. Az értelem egyedül dönti el, mi a jó neki, és ragaszkodik ahhoz, hogy divatjai és ötletei diktáljanak. Következésképpen az ember, aki egykor megbízhatóan tudta, hogy milyen bánásmódra és környezetre számítson, mára annyira frusztrálttá vált, hogy gyakran azt hiszi, már akkor szerencsésnek mondhatja magát, ha nem; hajléktalan vagy nincsenek fájdalmai. De még akkor is, amikor azt mondja: „jól vagyok", van benne egyfajta veszteség tudat egyfajta vágyódás valami után, amit meg sem tud nevezni' egy érzés, hogy nincs igazán a helyén, hogy valami hiányzik. És ha kerek perec rákérdeznek, ritkán tagadja. Ha tehát pontosan meg akarjuk ismerni az emberi evolúció eredményezte elvárások jellegét, akkor ne a legújabb, civilizált példákat tekintsük útmutatónak.

19

Más fajok megfigyelése hasznos lehet, de akár félrevezető is. Ahol a fejlődési szint megegyezik, ott más állatokkal is érvényes lehet az összehasonlítás, mint például az olyan régi, mély és alapvető szükségletek esetében, amelyek megelőzték antropomorf formánkat. Példának okáért az, hogy levegőre van szükségünk a lélegzéshez, több százmillió évvel ezelőtt merült fel először, és ebben közösek vagyunk sok mai állattal. De nyilvánvalóan hasznosabb olyan embercsoportokat vizsgálni, akik nem hagyták el a megfelelő viselkedés és környezet kontinuumát. Még ha sikerül is azonosítani néhány, a levegő szükségességénél kevésbé evidens elvárásunkat, akkor is rengeteg olyan finomabb elvárás marad, amelyet meg kell határoznunk, mielőtt segítségül hívhatnánk a számítógépet, hogy lajstromba vegye legalább a töredékét annak, amiről ösztönös tudásunk van. Ezért alapvető fontosságú, hogy megragadjunk minden olyan alkalmat, amikor lehetőségünk nyílik visszaállítani azt a velünk született képességünket, hogy azt válasszuk, ami számunkra megfelelő. Ha lomha értelmünket nem erre használnánk, akkor maradna ideje azokra a feladatokra, amelyek inkább neki valók. Azok az elvárások, amelyekkel nekivágunk az életnek, kibogozhatatlanul összefonódnak belső késztetéseinkkel (ilyenek például a szopás, a fizikai sérelmek elkerülése, a kúszásmászás vagy az utánzás). Ha a megfelelő bánásmódra és körülményeinkre vonatkozó elvárásaink teljesülnek, akkor az őseink tapasztalatai nyomán bennünk meglévő belső késztetések kölcsönhatásba lépnek egymással. Ha az elvárt dolog nem következik be, akkor korrekciós vagy kompenzációs mechanizmusok fognak működésbe lendülni, hogy helyreállítsák az egyensúlyt. Az emberi kontinuumot úgy is lehet definiálni, mint azon tapasztalatok láncolatát, amelyek megfelelnek az emberi faj elvárásainak és késztetéseinek egy olyan környezetben, amely konzisztens azzal a környezettel, ahol ezek az elvárások és késztetések kialakultak. Ebbe beletartozik más emberek megfelelő viselkedése és a felőlük tapasztalt bánásmód, hiszen az is a környezet része. Egy ember kontinuuma teljes egészt alkot, ám egyúttal a családja kontinuumának is része, ami pedig a klánja, közössége és faja kontinuumainak a része, ugyanúgy, ahogy az emberi faj kontinuuma minden élet kontinuumának a része. Minden kontinuumnak megvannak a saját, előzmények hosszú sora által megformált elvárásai és késztetései. Még az a kontinuum is, amelybe az összes élőlény beletartozik, tapasztalatai alapján egy sor számára megfelelő tényezőt vár el élettelen környezetétől. Az evolúcióra való hajlam semelyik élőlényben sem véletlenszerű, hanem mindig a saját javát szolgálja. A nagyobb fokú stabilitás felé irányul - azaz a nagyobb fokú változatosság, komplexitás, következésképp az alkalmazkodóképesség irányába. Ennek azonban semmi köze ahhoz, amit mi „haladásnak" hívunk. Valójában épp a változásnak való ellenállás - ami mellesleg nem zárja ki a továbbfejlődést - nélkülözhetetlen ugyancsak bármely rendszer stabilitásának fenntartásához. Csak találgatni lehet, miért szakadt meg az embernek a változással szemben való veleszületett ellenállása néhány ezer évvel ezelőtt. Ugyanakkor fontos megértenünk az evolúció jelentőségét a (nem evolúció eredményezte) változással szemben. E kettő - céljait illetően szöges ellentétben áll, mivel amit az igényeinkhez egyre finomabban alkalmazkodó evolúció a diverzifikáció irányába létrehoz, azt a változás összerombolja, mivel az általa bevezetett viselkedésformák vagy körülmények nem veszik tekintetbe mindazokat a tényezőket, amelyek valódi érdekeinkre hatással vannak. A változás végeredményben nem más, mint egy integrált viselkedés lecserélése egy olyanra, ami nem az. Egy komplex és adaptálódott viselkedést egy egyszerű és kevésbé adaptálódott viselkedéssel helyettesít. így a változás megterheli a rendszeren belüli és kívüli tényezők finoman összehangolt egyensúlyát. Az evolúció stabilitást hoz létre, a változás sérülékenységet. A társadalmi szerveződés is ilyen szabályokat követ. Egy kifejlődött kultúra, egy csoportnak a társadalmi elvárásokat kielégítő életmódja végtelen számú struktúrából bármilyen lehet. E

20

struktúráknak a felszíni jegyei a leginkább változékonyak, alapelvei a legkevésbé azok, sőt bizonyos alapjegyeikben teljesen azonosak. Ellenállnak a változásnak, mivel olyan hosszú időszak alatt fejlődtek ki, mint bármelyik stabil rendszer a természetben. Ebből az is következik, hogy minél kevésbé kontárkodna bele az értelem az ösztönnek azon feladatába, hogy viselkedésmintáinkat kialakítsa, annál kevésbé kéne a struktúrának merevnek lennie a felszínen (a viselkedés részleteiben, a rítusokban vagy a konformitásra vonatkozó elvárásban). Másfelől, annál rugalmatlanabb lehetne a magjában (az énhez való hozzáállásban, a mások jogaihoz való hozzáállásban vagy az érzékenységben az ösztön jelzéseire, melyek a túlélést, az egészséget, örömöt, a különféle tevékenységek közti egyensúlyt, a fajfenntartásra való késztetést, a környezet növényeinek és állatainak gazdaságos kihasználását célozzák). Egyszóval, minél inkább az értelemre támaszkodik egy kultúra, annál több korlátot jelent fenntartása az egyénre nézve. Nincs tehát lényegi különbség az elvárásokra és hajlamokra épülő, tisztán ösztönös viselkedés, és azon, éppen annyira ösztönös elvárásunk között, hogy egy megfelelő kultúrában élhessünk, amely lehetővé teszi képességeink kifejlődését és elvárásaink beteljesülését, kezdve a megfelelő bánásmóddal csecsemőkorban, majd folytatva egy (rugalmasabb) bánásmóddal és olyan körülményekkel, illetve elvárásokkal, amelyekhez az egyén szívesen, lelkesen és sikeresen tud adaptálódni. Az ember életében a kultúrának ugyanolyan legitim szerepe van, mint a nyelvnek. Mindkettő azon az elváráson és képességen alapul, hogy konkrét tartalmát a környezetből sajátítsuk el. Egy gyermek társas viselkedése az elvárt befolyások és a társadalom által nyújtott példák közepette fejlődik ki. A veleszületett késztetések is arra sarkallják, hogy azt tegye, amit belátása szerint embertársai elvárnak tőle; embertársai pedig kultúrájukkal összhangban tudatják vele, hogy mit várnak el tőle. A tanulás olyan folyamat, amelynek során bizonyosfajta információkra vonatkozó elvárásokat elégítünk ki. Az információ típusai egyre komplexebbekké válnak, ahogy a beszédminták is. Egy kultúra csakis akkor életképes, ha a helyesről és helytelenről alkotott nézetrendszere alapvetően megfelel az ember evolúciója során kialakult elvárásainak, amelyeket az egyén kontinuum-érzete támaszt alá (megerősíti az öröm; és a helyes úton tartja a természetes ellenérzés, mely akkor támad fel, ha a megfelelés határaihoz közeledünk). A rendszer sajátosságai megint csak végtelen módon variálódhatnak, feltéve, hogy belül maradnak az alapvető paramétereken. Különbségek akár egyéni, akár törzsi szinten korlátlan számban előfordulhatnak, amennyiben e határokat nem lépik túl.

21

Az élet kezdete A kis emberi lény az anyaméhben egyenes vonalban követi azokat a fejlődési szakaszokat, amelyeken elődei mentek keresztül - egyetlen sejtből, a kétéltűn át a megszületni kész homo sapiensig - s eközben nem sok olyasmi történik vele, amire ősei tapasztalatai ne készítették volna fel. Táplálják, melegen tartják, ide-oda lökdösik, nagyjából ugyanúgy, ahogy a vadászhalász, gyűjtögető embriókat. A hangok, amiket hall, szintén közel ugyanolyanok, kivéve, ha mondjuk az anyja háza fölött szuperszonikus repülőgépek jönnek-mennek, vagy szereti a magas decibeles diszkókat, vagy netán teherautósofőr. Hallja az anyja szívverését, a hangját, illetve más emberek és állatok hangját. Hallja, ahogy az anyja emészt, horkol, nevet, énekel, köhög és így tovább, s mindez nem zavarja, mivel több millió év óta elődei is hasonlóan hangos és hirtelen hangokat hallottak, s ő is ehhez adaptálódott. Elődei tapasztalatai folytán ő is elvárja a hangokat, a lökdösést és a hirtelen mozdulatokat. Ahhoz, hogy rendesen kifejlődjön az anyaméhben, szüksége van ezekre a tapasztalatokra. Születéskor a baba a maga bombabiztos kis fészkében már tökéletesen kifejlődött ahhoz, hogy kibújjon, s a jóval kevésbé védett kinti világban folytassa az életét. Az ezzel járó sokkot olyan mechanizmusok tompítják, mint a magas gamma- globulinszint, ami védelmet nyújt a fertőzések ellen, és elég lassan csökken ahhoz, hogy a babának legyen ideje immunitását kifejleszteni; a korlátozott látóképesség, ami a születési sokk elmúltával fokozatosan adja át helyét a teljes látásnak; és a fejlődés általános programja Ez a program táplálja be felépítésének bizonyos aspektusait, mint a reflexeket, a keringési rendszert vagy a hallást még a születés előtt, illetve másokat napokkal, hetekkel vagy akár hónapokkal a születés után, egyebek közt az agy részeinek fokról fokra történő aktivizálódását. A születés pillanatában radikális változás áll be az újszülött közvetlen környezetében. A környezet nedvesből száraz lesz, alacsonyabb lesz a hőmérséklet, élesebbekké válnak a hangok, a baba átáll a légzésre, azaz saját oxigénellátó rendszerének használatára, és a pozíciója is megváltozik: korábban fejjel lefelé volt, most a feje egy szintbe kerül a testével vagy feljebb. Az újszülött azonban mindezt elképesztő nyugalommal tűri, ahogy a természetes szüléssel járó egyéb érzeteket is. A saját hangja sem lepi meg - pedig a fején belülről szól, nagyon hangos, és még sosem hallotta —, mert testének informátorai már hallották: azok, akik képessé tették a félelemre és arra, hogy meg tudja különböztetni a félelmetest a normálistól. Mikor ősei kifejlesztették a hangjukat, azzal együtt stabilizáló képességeket is kifejlesztettek, hogy zökkenőmentesen tudják bevezetni fajuk akkori kontinuumába. Ahogy a hang a fajjal együtt továbbfejlődött és különféle variációkat vett fel, hogy megfeleljen az egyre komplexebb szervezet elvárásainak, azzal párhuzamosan egyre több eszköz fejlődött ki, hogy egyensúlyban tartsa az énnel és a társadalommal, amelyben használatára sor került. Hozzáhangolódott a fül, a reflexek, és a hangja egyike lett azoknak az „elvárt meglepetéseknek", amelyekre az újszülött méhen kívüli élete elején számít. Születés után az újszülött eleinte olyan tudatállapotban van, amely kizárólag érzékelésből áll; még nem tud gondolkodni abban az értelemben, hogy okozati összefüggések felállítására, tudatos emlékezésre, reflexiókra vagy ítéletek levonására képes legyen. Talán azt sem mondhatjuk, hogy tudatánál van, inkább érzékelő lény még ekkor. Mikor alszik, tudatában van annak, hogy jól van, körülbelül úgy, mint az a felnőtt, aki alvás közben tudatában van partnere jelenlétének vagy hiányának. Mikor a baba ébren van, sokkal inkább tudatában van az állapotának, de egy felnőttnél ez még mindig legfeljebb tudatküszöb alattinak lenne mondható. Ám mindkét állapotban jobban ki van szolgáltatva a tapasztalatainak, mint egy felnőtt, hiszen nincsenek előzetes tapasztalatai, amelyeknek fényében benyomásait minősíthetné.

22

Hiába nincs időérzéke, ha egy csecsemő az anyaméhben vagy az anyja karjában van, akkor ebből semmi hátránya nem származik. Egyszerűen csak jól érzi magát, ám annak a csecsemőnek, aki nincs az anyja karjában, talán az a legszörnyűbb, hogy még reménykedni sem tud abban, hogy majd enyhül a szenvedése (hiszen a remény az időérzéken alapszik). Sírásából így még a remény szikrája is hiányzik, bár azt kívánja jelezni vele, hogy segítsenek rajta. Később, ahogy múlnak a hetek és hónapok, és a csecsemőben egyre inkább tudatosul a környezete, halványan érezhető a remény, s a sírás egy eredményhez kötődő cselekedetté válik, legyen az negatív vagy pozitív. De az órákig tartó várakozások fájdalmát nem igazán enyhíti a homályosan felbukkanó időérzék. Annak a babának, aki hiányt szenved valamiben, az idő elviselhetetlenül hosszúra tud nyúlni azáltal, hogy nincsenek előzetes tapasztalatai. Még évekkel később is így van ez. Ha egy ötéves gyereknek augusztusban biciklit ígérnek „jövő karácsonyra", neki az nagyjából annyira megnyugtató, mintha semmit sem ígérnének. Tízéves korukra a gyerekek időérzéke nagyjából annyira fejlett, hogy vannak dolgok, amikért egy vagy két napot viszonylag kényelmesen ki tudnak várni, másokért talán egy hetet is, sőt az igazán különleges dolgokért akár egy hónapot is; de egy év még mindig szinte értelmezhetetlen, ha valamilyen hiány csillapításáról van szó. A jelen valósága olyan abszolút érvényű, hogy ahhoz még rengeteg további tapasztalatra van szükségük, hogy belássák az események relatív természetét, a maga idő- vagy értékrendszere tükrében. Az emberek csupán negyven- vagy ötvenéves korukra jutnak el odáig, hogy egy napot vagy hónapot egy egész élettartam kontextusában szemléljenek, és csak néhány guru és nyolcvanas éveiben járó ember képes felbecsülni a pillanat vagy akár egy egész élet viszonyát az örökkévalósághoz (minthogy abszolút tisztában vannak azzal, hogy az idő önkényes fogalma irreleváns). A csecsemő (a guruhoz hasonlóan) az örökkévaló mostban él; az anyja karjában lévő gyermek (és a guru) a boldogság állapotában leledzik; míg az a gyermek, amelyik nincs karban, az a vágyódás állapotában, egy kilátástalan és üres univerzumban. Elvárásai keverednek a jelenvalósággal, és veleszületett, ősi elvárásaira rárakódnak a tapasztalatain alapuló elvárások (anélkül, hogy azokat megváltoztatnák vagy kicserélnék). A két elvárásrendszer eltérésének mértéke fogja meghatározni azt a távolságot, ami elválasztja a veleszületett komfortérzeti képességétől. A két elvárásrendszer egyáltalán nem hasonlít egymásra. Azokat az elvárásokat, amelyek természetesen fejlődtek ki, a teljes bizonyosság jellemzi mindaddig, amíg figyelmen kívül nem hagyják őket. A tanultak ellenben a kiábrándulás negatív jegyeit hordozzák, és kételyben, gyanakvásban, az újabb tapasztalatok által okozott sérülésektől való félelemben nyilvánulnak meg, vagy - és ez a legnehezebben visszafordítható - beletörődésben. Ezek a reakciók a kontinuum védelmét szolgálják, de a teljes reménytelenség következtében kialakuló rezignáltság arra szolgál, hogy elfojtsa azt az eredendő elvárást, hogy előbb- utóbb sikerül megtalálni azokat a feltételeket, amelyek mellett továbbhaladhat az elvárások és beteljesülések folyamata. A fejlődés vonalai ott akadnak meg, ahol az azokhoz szükséges tapasztalatokra nem kerül sor. Egyes vonalakat csecsemőkorban szakítanak meg, míg másokat később, gyermekkorban, vagy fejlődnek szépen tovább a felnőttkorba, az evolúciónak megfelelően. A valamiben hiányt szenvedő egyéneknél egymás mellett létezhetnek az érzelmi, intellektuális és fizikai képességek teljesen eltérő érettségi szintű aspektusai. Mindegyik fejlődési vonal, akár visszamaradt a fejlődésben, akár előrehaladott, működik tovább úgy, ahogy van, s várja azt a tapasztalatot, amelyik ki tudja elégíteni a szükségletét, különben nem tud továbbfejlődni. A jó közérzet nagymértékben függ attól, hogy a működés hogyan és mely aspektusaiban van korlátozva. Születéskor hiába érik különféle megrázkódtatások a csecsemőt, mégsem borítják fel, vagy azért, mert számított rájuk (és különben hiányoznának), vagy mert nem egyszerre történnek. A születés korántsem azt jelzi, hogy elkészült a baba, akár egy gyártószalag végén, mert míg

23

bizonyos kiegészítések már a méhben megszülettek, mások csak később fognak működésbe lépni. Az újszülött, aki éppen hogy túl van egy sor elváráson és azok beteljesülésén az anyaméhben, a méhen kívül kerülve is elvárja, helyesebben biztos benne, hogy következő igényeit is ki fogják elégíteni. Mi történik ezután? Több milliónyi generáció óta ugyanaz: az anya testéből, ahol teljesen élő környezet veszi körül, egyszer s mindenkorra kikerül az anya testén kívülre, ahol csak egy részben élő környezetben találja magát. Hiába van ott az anyja óvó és tápláló teste (majd miután lábra áll, az ölelő karja), még mindig rengeteg élettelen, idegen tárgy éri a csecsemő testét. De erre is fel van készülve; a karban ott van, ahol lennie kell, legbelsőbb ösztöne is azt súgja, hogy ott a helye. Amit az anyja karján tapasztal, az elfogadható a kontinuumának, kielégíti aktuális igényeit, és hozzájárul a fejlődéséhez. Tudatosságának minősége még ekkor is gyökeresen eltér attól, amilyen lesz. Nem képes minősíteni benyomásait arról, hogy miképp állnak a dolgok. Vagy jól, vagy nem jól. Az igények még szigorúak ebben a korai időpontban. Mint láttuk, még nem tud reménykedni abban, hogy ha most kényelmetlenül érzi is magát, később majd jól lesz. Nem tudja azt érezni, hogy a „mama mindjárt visszajön". Ha otthagyja, a világ hirtelen elsötétül, elviselhetetlenné válnak a körülmények. Hallja és elfogadja a saját sírását, s bár az anyja ismeri a hangot és tudja a jelentését, mióta világ a világ - mint ahogy bármely más felnőtt vagy gyerek is, aki hallja -, ő nem. Ő csak annyit érez, hogy ezzel a cselekedettel talán helyére zökkentheti a dolgokat. Ám ha túl sokáig hagyják sírni, ha a válasz, amit ki szeretne vele váltani, nem jön, akkor már ez az érzés is eltűnik, s helyet ad a teljes kilátástalanságnak és időtlen reménytelenségnek. Mikor az anyja odamegy hozzá, egyszerűen csak azt érzi, hogy most jó, nincs tudatában annak, hogy az imént nem volt vele, s arra sem emlékszik, hogy sírt. Újra visszakapcsolódik élet-vonalához, a környezete megfelel az elvárásainak. Mikor elhagyják, és kívül helyezik a megfelelő tapasztalatok kontinuumán, semmi sem elfogadható, és ő semmit sem fogad el. Csakis a hiány van, és nincs semmi, amit hasznosítani lehet, amiből növekedni lehet, vagy kielégíteni igényét a tapasztalatszerzésre, hiszen neki azokra a tapasztalatokra van szüksége, amelyeket elvár. És saját evolúciós lánca tapasztalatában sincs semmi, ami felkészítette volna arra, hogy egyedül hagyják, akár alvás közben, akár ébren, még kevésbé, hogy egyedül hagyják sírni. A karban lévő csecsemő érzései azt mondják neki, hogy jól van és hogy eredendően jó. Az egyetlen pozitív identitás, amit ismerhet, azon a feltételezésen alapszik, hogy jól van, hogy ő jó és örömmel fogadják. E meggyőződés nélkül az emberi lényt megnyomorítja az önbizalom, a teljes éntudat, a spontaneitás és tartás hiánya, függetlenül a korától. Minden baba jó, de ők ezt csak a visszajelzésekből tudhatják meg, abból, ahogy bánnak velük. Egy emberi lény számára nincs egyéb életképes módja annak, hogy önmagát érzékelje; minden egyéb érzet használhatatlan a jó közérzet megalapozásához. A jóság az az énre irányuló alapvető érzés, amely fajunk egyedeinek megfelel. Amennyiben a viselkedést nem az én saját lényegi jóságába vetett hite kondicionálja, akkor az a viselkedés nem az lesz, amiért az evolúció végbement. Ennélfogva nemcsak hogy több millió évnyi tökéletesedés vész kárba, de még csak nem is illeszkedhet jól semmilyen kapcsolatunkhoz, akár az énen belül, akár azon kívül. Ha az ember nincs meggyőződve a saját jóságáról, akkor azt sem tudhatja, hogy mennyit igényelhet kényelemből, biztonságból, segítségből, társakból, szeretetből, barátságból, javakból, örömből és jókedvből. Az, akiben nincs meg ez a tudat, gyakran érzi azt, hogy űr van ott, ahol neki kellene lennie. Sok élet megy rá arra, hogy az emberek lényegében saját létezésük bizonyítékát keresik. Az autóversenyzők, a hegymászók, a háborús hősök és más vakmerő egyének, akik rögeszmésen kacérkodnak a halállal, tulajdonképp csak érezni akarják, hogy élnek, azáltal, hogy minél közelebbről szembesítik magukat az ellenkezőjével. Ám az önfenntartás ösztönének ilyetén

24

felrázása csak halványan és időlegesen szimulálhatja annak az én-érzetnek egyenletes, meleg áramlatát, aminek a hiányától szenvednek. A kisbabák és a gyerekek bája szükségszerűen erőteljes hatást gyakorol; nélküle nem tudnák kompenzálni rengeteg hátrányukat: hogy kicsik, gyengék, lassúak, védtelenek, tapasztalatlanok és kiszolgáltatottak a náluk idősebbek között. Vonzerejüknek köszönhetően nem kell versenyezniük, és megkapják azt a segítséget, amit igényelnek. Az anyaszerepet, az egyetlent, ami egy újszülötthöz az első hónapokban kapcsolódni képes, ösztönösen töltik be az apák, gyerekek vagy bárki, aki az újszülöttel foglalkozik, akár csak egy percre is. A babát nem zavarják a nemi vagy korbeli különbségek. Egy francia pszichiátriai klinikán végzett kísérlet kimutatta, hogy az apa- vagy anyaszerep betöltésénél nem játszanak szerepet a női vagy férfi személyiségjegyek. A női orvosok apafigurák voltak a páciensek számára, míg a férfi ápolók, akik nap mint nap gondozták a betegeket, tökéletes anyafigurák voltak. (Ez is egy olyan dolog, amire az értelem rácsodálkozik, pedig az ember több millió éve ösztönösen eszerint cselekszik.) Tehát az újszülött számára egyetlen lehetséges kapcsolattípus létezik, és jelzéseire mindnyájunkban ott lakozik a válaszok teljes készlete. Minden férfi, nő, lány és fiú hajszálpontos ismeretekkel bír a babagondozás módszeréről, annak ellenére, hogy mostanában, amin az utóbbi néhány ezer évet értem, megengedtük az értelemnek, hogy dőre divatjait tesztelje ebben a létfontosságú kérdésben, és szeszélyeivel annyira kijátssza velünk született képességünket, hogy manapság már a létezéséről is elfeledkeztünk. A „fejlett" országokban bevett gyakorlat, hogy a leendő szülők, amint kiderül a terhesség ténye, azonnal vesznek egy könyvet a babagondozásról. Lehet, hogy az aktuális divat azt diktálja, hogy hagyjuk sírni a babát kifulladásig, míg végül feladja, ledermed és végre „jó baba" lesz belőle. Vagy azt, hogy az anya akkor vegye fel, ha kedve szottyan, és épp nincs egyéb tennivalója. Egy új iskola most épp azt tanítja, hogy hagyjuk érzelmi űrben a gyereket, ne is érjünk hozzá, csak ha nagyon szükséges, és akkor se mutassunk semmiféle arckifejezést. Se örömöt, se mosolyt, se csodálatot nem szabad kifejezni, csak kifejezéstelen arccal kell nézni a babára. Bármi legyen az új tanítás, a fiatal anyukák olvassák és engedelmeskednek ahelyett, hogy bíznának ösztönös képességükben vagy a baba „indítékaiban", aki tökéletesen tiszta jelzéseket ad. A kisbaba mára szinte már egyfajta ellenséggé vált, akit az anyának le kell győznie. A sírásról nem szabad tudomást venni, hogy a baba lássa, ki a főnök a házban. S a kapcsolat alaptétele az, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a babát hozzáidomítsuk az anyja kívánságaihoz. Elégedetlenség, helytelenítés vagy a szeretet megvonásának egyéb jele a válasz arra, ha a baba „munkát" ad a viselkedésével, vagy időt kell rá „pazarolni", vagy bármi egyéb módon kényelmetlenséget okoz. Az elmélet szerint ha a baba vágyait kielégítik, azzal „elkényeztetik", ha viszont azok ellenében cselekszenek, akkor megszelídítik vagy szocializálják. Valójában mindkét esetben az ellenkezőjét érik el. Közvetlenül a születés utáni időszak van a legnagyobb hatással a gyermek anyaméhen kívüli életére. Amivel a baba ilyenkor találkozik, olyannak fogja érezni az élet természetét. Minden későbbi benyomás csak finomíthatja az első benyomást, amelyet akkor szerzett, amikor még nem voltak előzetes tapasztalatai a kinti világról. A várakozásai soha nem lesznek rugalmatlanabbak, mint ekkor. Az anyaméh tökéletes kényelméhez képest óriási változást él át, de, mint láttuk, készen áll rá, hogy elfoglalja a helyét gondozója karjában. Ennél nagyobb ugrásra viszont nincs felkészülve, bármi legyen is az, legkevésbé a semmibe, a nem-életbe, egy vászonnal bélelt kosárba vagy egy műanyag dobozba való ugrásra, ami nem mozog, nincs hangja, sem illata, és nem lüktet az élettől. Ha az anya-gyerek kontinuumot, ami oly erőssé vált a méhen belüli fejlődési fázisok során, erőszakosan megszakítják, nem csoda, hogy depresszióba kergetik vele az anyát, és kínszenvedést okoznak vele a babának. A kisbaba bőrének minden idegvégződésével ölelésre vágyik, egész lénye, egész valója azt akarja, hogy karban legyen. Az újszülött csecsemők születésük pillanatától fogva az anyjuk

25

karjában voltak, immár több millió éve. Lehet, hogy az utolsó néhány száz generációban voltak olyanok, akiket megfosztottak ettől a létfontosságú élménytől, de ez nem jelenti azt, hogy az újszülöttek kivétel nélkül ne várnák el, hogy ők a nekik megfelelő helyre kerüljenek. Mikor elődeink még négykézláb közlekedtek, és volt szőrzetük, amibe bele lehetett csimpaszkodni, akkor a kicsinyek feladata volt anya és gyerek kapcsolódásának fenntartása. A túlélésük függött tőle. Ahogy szőrtelenné váltunk, és felálltunk a hátsó lábunkra, felszabadítva az anya karját, onnantól kezdve az anyán múlt, hogy együtt maradjon a kicsinyével. Hiába nem veszik manapság komolyan az anyák a világ bizonyos részein azt a felelősségüket, hogy e kontaktust fenntartsák, attól még a babának ugyanúgy létfontosságú szükséglete, hogy karban legyen. Ezzel az anya saját magát is megfosztja saját elvárható élettapasztalatának egy igen értékes részétől, melynek kiélvezése hozzásegítette volna ahhoz, hogy később is úgy viselkedjen, ahogy az neki és gyermekének a leginkább előnyére válik. Az újszülött tudatállapota rengeteget változik a karon ülő korszakban. Eleinte inkább hasonlít a többi állatra, mint egy felnőtt emberre. Ahogy központi idegrendszere egyre fejlődik, úgy válik lépésről lépésre homo sapiensszé. Ahogy egyre több és kifinomultabb képességre tesz szert, úgy nemcsak erősebb vagy gyengébb, hanem gyökeresen eltérő benyomásokat is szerez a tapasztalataiból. Az újszülött pszicho-biológiai felépítésének legkorábban kialakult alkotóelemei formálják leginkább kilátásait az életre. Az, hogy miket érez, mielőtt még gondolkodni tudna, nagyon erősen meghatározza azt, hogy miket fog gondolni, mikor a gondolkodás lehetővé válik. Ha még mielőtt gondolkodni tudna, biztonságban, szívesen látottan és tevékeny környezetében „otthonosan" érzi magát, akkor a későbbi élményekre is egészen másképp fog tekinteni, mint az a gyerek, aki azt érzi, hogy nem látják szívesen, nincs kitéve elegendő ösztönző ingernek, és hozzászokott, hogy hiányt szenved valamiben, hiába részesülnek a későbbiekben mindketten ugyanazokból az élményekből. Az újszülött eleinte csak észlelésre képes; de nem érti az ok-okozati összefüggéseket. A környezetét asszociációk révén ismeri meg. A legeslegelső, az érzékek által közvetített, születés utáni üzenetek abszolút jellegűek, minősítetlen benyomást adnak a dolgok állásáról, ami semmi egyébhez nem viszonyítható, mint a csecsemő veleszületett elvárásaihoz, és persze az idő múlásához sem viszonyítódik. Ha a kontinuum nem így működne, akkor a friss események elviselhetetlen megrázkódtatást okoznának az új szervezetnek. Mikor az újszülött elkezd figyelni a rajta kívül eső eseményekre, akkor számára az észlelhető, hogy milyen eltérés van aközött, amit éppen érez, és amire ez őt a korábbi tapasztalatai alapján emlékezteti. Az, hogy a világot asszociáció révén tanulja meg, annyit tesz, hogy egészben fogadja be azt, amit még sosem tapasztalt, anélkül, hogy bármit is „észrevenne" belőle. Csupán a hasonló, de részben eltérő későbbi tapasztalatokra figyel oda, így a világot először nagy vonalakban, majd később egyre finomabb részleteiben tanulja meg. E tekintetben a homo sapiens egyedi az állatok között. Elvárása az, hogy találjon egy megfelelő környezetet, és ismerje meg egyre behatóbban, hogy minél hatékonyabban tudjon benne mozogni. Más főemlősök is képesek bizonyos mértékben adaptálódni bizonyos körülményekhez, de az állatok mindenekelőtt úgy vannak megtervezve (az evolúció során úgy alakultak), hogy velük született viselkedési mintákat követnek. Volt egy óriás hangyászsünöm, „akit" négynapos korában kaptam meg, és aki boldogan nőtt fel az emberek között, de nyilvánvaló volt, hogy mindnyájunkat hangyászoknak tekint, és elvárja, hogy ennek megfelelően viselkedjünk. A hangyászokhoz hasonlóan ágaskodjunk és bunyózzunk vele. Tőlem, mint az anyjától, elvárta, hogy állandó kontaktusban maradjak vele, de minél önállóbb lett, annál nagyobb távolságból érintkezzem vele; eleinte hogy vigyem a karomban, aztán hogy hagyjam, bújjon hozzám, ha kedve van, nyalogathassa a lábfejemet, legyek vele, mikor eszik, menjek oda hozzá, ha hív, mert szaglási távolságon kívülre

26

bóklászott. Ám a kutyákat és a lovakat ellenségnek, s nem a fajához tartozó állatoknak tekintette. Egy gyapjas majom viszont, „akit" szintén újszülött korától kezdve neveltem, szemmel láthatóan személynek tekintette magát. A kutyákkal, még a nagytestűekkel is leereszkedően viselkedett, és ha egy olyan csoportban találta magát, ahol mindenki ült, akkor magának is hozott széket. A kutyák pedig, akiket megbabonázott kevély viselkedésével, hűségesen elterültek a lábainál (pedig egy nála kétszer nagyobb macskát is megkergettek volna). Megtanult udvariasan viselkedni az asztalnál, s miután egy éven át figyelt, megtanulta kinyitni az ajtót úgy, hogy felmászott az ajtófélfára, s azzal egy időben az óramutató járásával ellenkező irányban elfordította, majd maga felé húzta az ajtó fogantyúját. Viselkedésmintái tehát nagyobb arányban mutattak alkalmazkodást és elvárást arra vonatkozóan, hogy személyes tapasztalataiból tanuljon, mint a hangyászsünnek, melynek viselkedését teljes mértékben a veleszületett mechanizmusok határozták meg. Az ember, aki még adaptívabban reagál saját tapasztalataira, képes megbirkózni a környezetében előadódó olyan variációkkal, melyek egy kevésbé találékony fajnál már a kipusztuláshoz vezettek volna. Ha egy problémával szembesül, széles körből választhat, hogy miképpen reagáljon rá. Egy majomnak viszonylag szűk a mozgástere, amelyen belül reagálni tud egy ingerre; a hangyászsünnek egyáltalán nincs választása, és így, abban a formában, ahogy ő létezik, tévedhetetlen. Egy majom már követhet el néhány hibát a kontinuum szemszögéből nézve, ám a legsérülékenyebb az ember, pontosan azért, mert képes választani. De azzal együtt, hogy egyre bővebb körből választhat a különböző viselkedésformák között, s ezzel a tévedési kockázata is nő, kifejlődött a kontinuum-érzéke, ami elősegíti, hogy megfelelően válasszon. Ezért, ha részesül azokban a tapasztalatokban, amelyek e kontinuumérzék kifejlesztéséhez szükségesek, illetve abban a fajta környezetben, amelyben ezt az érzéket gyakorolni tudja, akkor a választásaiban majdnem ugyanolyan tévedhetetlen lesz, mint a hangyászsün. A megfelelő környezet igen fontos abból a szempontból, hogy a fajnak az evolúció során kialakult elvárásai kielégüljenek. Ezt mutatja igen látványosan azoknak a gyerekeknek a példája, akiket állatok neveltek fel. A sok eset közül talán Amalának és nővérének, Kamalának a története a legjobban dokumentált. A két lányt csecsemőkoruktól farkasok nevelték egy indiai dzsungelben. Amikor megtalálták őket, egy árvaházba kerültek, ahol Singh tiszteletes és a felesége próbálta integrálni őket az emberi társadalomba. A Singh házaspár áldozatos erőfeszítései többnyire kudarccal végződtek, vagy szinte nulla sikerrel. A lányok szenvedtek, és meztelenül feküdtek a szobájuk sarkában, ahogy a farkasok szoktak. Éjjel éberré váltak és vonítottak, hogy felhívják magukra a régi farkascsordájuk figyelmét. Rengeteg gyakorlás után Kamala megtanult két lábon járni, de futni továbbra is csak négy lábon tudott. Egy ideig nem voltak hajlandók ruhát viselni vagy főtt ételt enni, jobban szerették a nyers húst és a döghúst. Kamala ötven szót tanult meg, mielőtt tizenhét éves korában meghalt. Szellemi szintje akkor egy három és fél éves gyerekének felelt meg. Azok a gyerekek, akik állatok között nőnek fel, sokkal jobban tudnak alkalmazkodni a fajuknak nem megfelelő körülményekhez, mint bármilyen állat, amelyiknek emberi viszonyokhoz kell alkalmazkodnia. Ugyanakkor a legtöbb ilyen gyermek korai halála, és a szenvedés, amelyet ki kellett állniuk azután, hogy megtalálták őket, illetve az a tény, hogy képtelenek voltak az emberi kultúrát ráépíteni a már elsajátított és kifejlett állati kultúrájukra, szintén azt mutatja, hogy a kultúra, ha már megtanulták, mennyire mélyen beleivódik az egyén természetébe. A kultúrában való részvételnek az elvárása evolúciónk terméke, és az erkölcsök, melyeket ezen elvárások folytán magunkévá teszünk, ugyanolyan szerves részeivé válnak a személyiségünknek, mint más fajoknak a velük született viselkedésmódjai. A vadon gyermekei tehát, épp mivel emberi lények voltak és sokkal inkább ki voltak téve saját

27

tapasztalataik befolyásának, mint bármely más állat, annyira kiművelődtek egy másik állat viselkedésformáiban, hogy jóval nagyobb stresszt éltek át a környezetváltozás miatt, mint az hasonló helyzetben történt volna egy állattal, amely sokkal inkább fel van vértezve saját veleszületett (és befolyásolhatatlan) viselkedésmintáival. A tény, hogy Kamala szellemi „kora" olyan alacsony volt, önmagában semmit sem mond, ellenben ha egy olyan lény kontinuumának a részeként szemléljük, aki embernek született, ám farkasok nevelték, akkor kitűnően példázhatja egy jó elme optimális használatát az adott körülmények között. Más képességei ugyanis rendkívüliek voltak. Fantasztikusan ügyes volt négykézláb, kitűnő volt a szaglásérzéke (70 méter távolságról képes volt kiszagolni a húst) és az éjszakai látása, a gyorsasága, valamint alkalmazkodóképessége a különféle hőmérsékleti viszonyokhoz. ítélő- és tájékozódóképessége a vadászatban szintén kiemelkedő kellett hogy legyen, ha képessé tette rá, hogy farkasként életben maradjon. Összefoglalva, a kontinuuma nem hagyta cserben. Kifejlesztette magából azt, amire szüksége volt akkori életmódjához. Az, hogy fejlődését képtelen volt lebontani, s egy teljesen újjal helyettesíteni, az ebből a szempontból teljesen mellékes; nincs rá ok, hogy bármilyen lény ilyen valószínűtlen elváráshoz tudjon alkalmazkodni. Egyetlen felnőtt ember sem lenne képes sikeresen adaptálódni egy állati léthez, ha viselkedése egyszer már az emberi társadalomhoz kondicionálódott. A tanulás kezdettől fogva szelektív; mindig arra irányul, amit az egyén az előtte álló életről tud. Ezt az asszociációs folyamat biztosítja. Akárcsak egy rádió, ami úgy van behangolva, hogy csak szelektált hullámhosszakat fogjon, bár egyébként sokkal több és eltérő hullámhosszat is képes lenne fogni, a pszicho-biológiai receptor is óriási potenciállal indít, de aztán gyorsan beállítódik a szükséges sávszélességekre. A legtöbb emberi életmódhoz tartozó optimális látóképesség a nappali fényre és bizonyos fokú éjszakai látásra korlátozódik, illetve a piros és a lila közötti színskálára. Azok a dolgok, amelyek túl kicsik vagy túl távoliak, kitörlődnek az észlelésünkből, és a látómezőben levők közül is csak bizonyos dolgokat látunk élesen. Középtávon, ahol hasznos minden irányba látni, éles a látás. Mikor egy érdekesnek tűnő tárgy vagy élőlény közeledik, a perifériás látás elhomályosodik. A középtáv kikerül a fókuszból, hogy a figyelem még hatékonyabban a közeli tárgyra irányulhasson. Jobb, ha semmi sem tereli el róla a figyelmet. Ha a tárgy körül minden ugyanolyan éles maradna, túl nagy teher hárulna az érzékszervekre, és hátráltatná az agyat, ami, ha maximális hatékonyságra törekszik, akkor egyetlen tárgyra vagy annak egy aspektusára kell hogy fókuszáljon. Az egyén látómezeje kultúrájának megfelelően szelektálódik, természetesen az evolúció során kifejlődött képességei határain belül. Azoknak a gyerekeknek, akiket farkasok neveltek fel, a leírások alapján kivételes éjszakai látásuk volt. A jekánák képesek kiszúrni egy madarat a dzsungelfal árnyékában, ahol a többségünk csak leveleket lát, még azután is, hogy odamutattak. Vagy meglátnak egy halat a zúgó, tarajos vízben, ami a mi szemünknek szintén láthatatlan, még ha feszülten figyel, akkor is. A hallás is szelektív - kiszűri, amit a kultúránk relevánsnak ítél, a többiről nem vesz tudomást. A hallószervünk sokkal többre lenne képes, mint amennyire általában használjuk. Minden délamerikai indiánnak, akit ismertem, természetessé vált, hogy figyeljen a veszélyekre és a vadakra, amelyek a dzsungel sűrűjében, akár néhány méternyi távolságban is ott leselkedhetnek láthatatlanul. Sokkal hamarabb meghallják egy közeledő csónak vagy repülőgép motorját, mint akármelyikünk. A hallótávolságuk a szükségleteiknek felel meg. A mienk a mi céljainkat szolgálja jobban, kirostálva azokat a hangokat, amelyek számunkra csak értelmetlen zajok lennének. Például a mi kultúránkban csupán hátrányunk származna abból, ha tegyük fel, felébrednénk egy tőlünk kétszáz méterre felhangzó mordulásra.

28

Annak érdekében, hogy az agyat ne árassza el a cenzúrázatlan észlelések garmadája, maga az idegrendszer működik cenzorként. A hangokra való figyelés vagy nem figyelés nem akaratlagosan irányítható, hanem attól függ, hogy mire van kondicionálva a cenzúrázó mechanizmus. Bizonyos hallható hangok, annak ellenére, hogy a hallószerveket nem lehet kikapcsolni, sosem lesznek hallhatóak a tudatos elme számára, hanem csecsemőkortól a sírig a tudatküszöb alatt maradnak. Klasszikus példája ennek a színpadi hipnózis, amikor az alanyt arra utasítják, hogy hallja meg, amit látszólag hihetetlen távolságból suttognak neki. A hipnotizőr átállítja az alany normál hallótávolságát az általa kiválasztott hallótávolságra. Ezáltal sikerül azt az illúziót keltenie, hogy a fül hatékonyságát javítja, holott nem tesz egyebet, mint felfüggeszti azoknak a hangoknak a cenzúrázását, amelyek a hallótávolság határának ki nem használt végén vannak. A természetfeletti vagy varázserőnek titulált képességek gyakran nem egyebek, mint olyan erők, amelyeket az idegrendszer (a kontinuum utasítására) kívül rekeszt képességeink határán. Ezeket vagy fegyelmezett gyakorlás révén lehet kiművelni, a törlés normális folyamatát legyőzve; vagy bizonyos fenyegetett helyzetekben bukkanhatnak felszínre, mint annak a tízéves kisfiúnak az esetében, akinek az öccse beszorult egy kidőlt fa alá. A kisfiú rémületében felemelte a fát, mielőtt elszaladt volna segítségért. Később kiderült, hogy 12 emberre volt szükség, hogy elmozdítsák a rönköt, amit a fiú, szélsőséges érzelmi állapotában egyedül felemelt. Sok hasonló történetet ismerünk. Az erők, amelyeket e történetek leírnak, csupán különleges körülmények hatására szabadulnak fel. Érdekes kivételt képeznek azok az egyének, akiknek cenzúrázó mechanizmusa valamilyen oknál fogva megsérült, akár időlegesen, akár véglegesen, s akik látnokok lettek. Eszemben sincs úgy tenni, mintha tudnám, hogyan is működik ez, de vannak, akik képesek meglátni a föld alatt a vizet vagy a fémeket. Mások látják az emberek körüli aurát. Peter Hurkos azután vált látnokká, hogy leesett egy létráról, és megsérült a feje. Két barátom bizalmasan megvallotta, hogy ők is képesek voltak a jövőbe látni, amikor az idegösszeomlás szélén álltak. A két történetet két külön alkalommal mesélték el nekem, s a lányok nem ismerték egymást, de mindkét esetben kórházba kerültek a látnoki epizódok után néhány nappal, amelyek egyébként soha többé nem fordultak újra elő. Ha az emberi észlelés normális határai megsérülnek, az általában túlfeszített érzelmi állapotban következik be. Baleseteknél, mikor az áldozat előzetes figyelmeztetés nélkül saját halálának fenyegető közelségével szembesül, és kontinuumának még nem volt alkalma rá, hogy erre felkészítse, tehetetlenségében az anyjától kér segítséget vagy bárkitől, aki anyapozícióban van a számára. Az anya pedig (vagy az anyafigura), gyakran fogja az üzenetet, függetlenül attól, hogy milyen távol van tőle. Ez elég gyakori helyzet ahhoz, hogy mindnyájunk számára ismerős legyen akár hallomásból, akár saját tapasztalatból. Az előérzet fordítva működik: egy esemény, amelyet nem lehet előre tudni, de szélsőséges következményekkel fenyeget, betüremkedhet egy egyébként nyugodt személy tudatába is, akár álomban, akár éberen. Az előérzetek legnagyobb részére nem hallgatnak, s mivel az „ilyen dolgokban" hinni tilos, általában nem is ismerik fel őket. A legtöbb, amivel az emberek az ilyen-olyan meggondolásokból elfojtott előérzeteket elintézik magukban, általában csak egy-egy homályos megjegyzés, mint mondjuk: „Volt egy olyan érzésem, hogy nem kellett volna eljönnöm!" Az, hogy miképpen lehet észlelni olyan eseményeket, amelyek látszólag még nem történtek meg - s hogy miképp létezhetnek, mielőtt megtörténtek - rejtély a számomra. Másfelől logikailag az is éppennyire rejtélyes, hogy múltbéli és jelenbéli eseményekről hogyan lehet az érzékszervek segítsége nélkül értesülni. És sok egyéb kommunikációs forma, mint a nemrégiben felfedezett, kémiai anyagok kibocsátásából adódó jelzések, amelyek meghatározott viselkedést váltanak ki az állatokból, vagy a vándormadarak hajszálpontos tájékozódóképessége, ugyanúgy felfoghatatlan mai eszünk számára.

29

A tudatos elme nem az, aminek a saját maga számára tűnik, és nincs hozzáférése a kontinuum programozási titkaihoz sem, amelynek szolgálatára kifejlődött. A kontinuum-filozófiának az egyik fő célja éppen az, hogy az értelemből kompetens szolgát formáljon, inkompetens uralkodó helyett. Ha helyesen alkalmazzák, az értelem felbecsülhetetlen szolgálatokat tehet. Azáltal, hogy értelme segítségével képes észlelni, osztályozni és megérteni azoknak az állatoknak, növényeknek, ásványoknak és eseményeknek a kapcsolatait és tulajdonságait, amelyekkel találkozik, az ember hatalmas mennyiségű információt tud gyártani, raktározni és átadni, aminek következtében sokkal tágabban és rugalmasabban tudja felhasználni környezetét, mint bármely más állat. Ez csökkenti az ember kiszolgáltatottságát környezete viszontagságainak. Több elérhető viselkedési alternatíva közül választhat a körülötte lévő elemek irányában, és így stabilabb pozíciót vehet fel közöttük. Ha a természetes egyensúly nincs megbolygatva, az értelem képes a kontinuum védelmezőjeként szolgálni, amennyiben tudatosulnak a kontinuum-érzék elvárásai, és az egyén azoknak megfelelően cselekszik. A személyes és a mások által közvetített tapasztalatokon alapuló meggondolások és ítéletek, az indukció és dedukció eszközei, illetve a gondolatok és emlékek végtelen kombinációjú szintézisére való képesség mind-mind növelik az értelem értékét a tekintetben, hogy az egyén és a faj legjobb érdekeit szolgálja. Ha, tegyük fel, az értelem azt tűzi ki céljául, hogy a botanika minden egyes aspektusával megismerkedjen, akkor, összhangban egy teljesen kifejlődött és megbízhatóan működő kontinuummal, látszólag hihetetlen mennyiségű információ befogadására képes. Különféle primitív kultúrák megfigyeléséből származó feljegyzések egybehangzóan állítják, hogy e társadalmakban minden férfi, nő és gyerek rendkívül részletes katalógussal rendelkezik a fejében, több száz vagy ezer növény nevével és tulajdonságaival. Az egyik megfigyelő, E. Smith-Bowen egy afrikai törzsről mondta el, hogy tagjai kivétel nélkül hatalmas botanikai tudással rendelkeznek: „Egyikük sem akarta elhinni, hogy én még ha akarnám sem lennék képes annyit megtanulni, mint ők." Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy a primitív népek veleszületetten intelligensebbek nálunk, de vallom, hogy az elme természetes képességeit korlátozhatják az eltorzult személyiségből eredő nyomások. Egy társadalom egészséges tagja, ha elvárják, hihetetlen mennyiségű információ memorizálására és megtartására képes további hasznosítás végett. Még a civilizált társadalomban is láthatóan jobban kifejlett memóriával rendelkeznek az analfabéták, akik az információraktározás felelősségét nem ruházzák át könyvekre, és lehet hogy még jobb memóriájuk lenne, ha békében élnének magukkal és a világgal. Az, hogy valaki elméjének mekkora részét fogja használni élete során, nagyrészt elméjének csecsemőkori kondicionálásától függ. A gyermek elvárja, hogy tapasztalatai továbblendítsék, és elvárja, hogy ezek a tapasztalatok elég számosak és változatosak legyenek. Továbbá azt is elvárja, hogy azoknak a tapasztalatoknak, amelyek érik és ösztönzik, közük legyen azokhoz a helyzetekhez, amelyekkel élete során majd találkozik. Amennyiben későbbi tapasztalatai jellegüket tekintve nem felelnek meg azoknak, melyeknek mentén kondicionálódott, akkor e tapasztalatokat hajlamos az eredetiek felé befolyásolni akár jó, akár rossz irányban. Ha hozzá van szokva a magányhoz, akkor tudattalanul is úgy fogja elrendezni az ügyeit, hogy biztosítsa magának a magány egy hasonló szintjét. Hiába tesz akár ő maga, akár a környezete olyan kísérleteket, hogy jobban vagy kevésbé legyen magányos, mint ami számára megszokott, annak ellen fog állni a stabilitásra való hajlama. Az emberek a nekik megszokott szorongásszintet is fenn szokták tartani, mert ha hirtelen „nincs min aggodalmaskodni", az sokkal mélyebb és végtelenül élesebb szorongást okozhat. Ha valaki, akinek a természetes habitusa azt diktálja, hogy állandóan a katasztrófa szélén áll, egy hatalmas lépést tesz a biztonság felé, az számára éppoly kevéssé tolerálható, mint annak a

30

felismerése, amitől a leginkább fél. Ilyenkor az a hajlam működik, hogy fenntartson valamit, ami jó esetben nem lenne más, mint a csecsemőkorban kialakított kellemes közérzet. Ha egy személy sikerének vagy kudarcának, boldogságának vagy boldogtalanságának mértékében, illetve bejáratott asszociációs rendszerében radikális változások állnak be, akkor e változásoknak berögzült stabilizátorok állnak ellen, amivel gyakran az akaratunkat szegezzük szembe. Az akarat azonban ritkán tud elég hatékonyan szembeszállni a „szokás" hatalmával. Néha viszont külső események kényszerítik ki a személyes változásokat. Ilyenkor a stabilizátorok ellensúlyokat gyártanak azokhoz a helyzetekhez, amelyeket önmagukban nem tudnak beépíteni. Az olyan figyelemelterelők, mint a nagy vesződséggel járó (de ismerős) problémák, enyhíthetik az elviselhetetlen sikert vagy kudarcot. Ahhoz, hogy egy visszafordíthatatlan változáshoz alkalmazkodni tudjon, ha a status quo visszaállítására tett minden erőfeszítés kudarcot vallott már, az ember gyakran kénytelen visszavonulót fújni, visszakapcsolni semleges fokozatba, és újraigazodni az élet által diktált új körülményekhez. Ehhez néha egy betegség vagy egy baleset szükséges, ami elég hosszú ideig helyhez köti az áldozatot ahhoz, hogy lepihenjen és újrarendezze sorait, hogy az új igényeknek megfeleljen. A stabilizálásra való hajlam a testet is felhasználja, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. Például úgy, hogy ha érzelmi szükséglet keletkezik a „babusgatásra", és elérhető egy potenciális anyafigura, akkor megengedi neki, hogy megadja magát egy betegségnek. A megfázás akkor jön, amikor valakinek szüksége van rá, hogy egy kis időre kivonja magát a forgalomból, mivel túl messzire került attól a komfortérzeti foktól, ahol otthonosan érzi magát, vagy túlságosan el kellett térnie megszokott viselkedési formáitól. Vannak emberek, akik csak úgy tudják elviselhetővé tenni az életüket, hogy igen gyakran rossz fizikai állapotba kerülnek (ők azok, akik notórius elszenvedői különféle baleseteknek), s vannak olyanok is, akiknek véglegesen le kell rokkanniuk ahhoz, hogy életben maradjanak, annyira erős a szükségletük az anyáskodásra, figyelemelterelésre vagy önbüntetésre. Mások azért kerülnek ingatag egészségi állapotba, hogy így kényszerítsék a családtagjaikat megfelelő viszonyulásra, s csak akkor válnak ténylegesen beteggé, ha túl rosszul, vagy épp túl jól bánik velük a környezetük. Az egyik ismerősöm, egy nő, igen szélsőséges módon használta fel a betegségét stabilitásának a fenntartására, mivel szinte elviselhetetlen bűntudat gyötörte. Nem tudhatom, s valószínűleg ő maga sem tudja igazán, hogyan bántak vele a szülei gyermekkorában, de az számára megkérdőjelezhetetlen bizonyítéka lett saját „rosszaságának". Ám az ikerbátyja, aki nyilván szintén megkapta a jussát ugyanabból a kínzásból, huszonegy éves korában öngyilkosságot követett el. Miután még az a bűntudat is ránehezedett, amelyet, ha mégoly irracionális is, elkerülhetetlenül kivált egy testér halála, s amelyet duplán súlyossá tett az ikertestvérek közti különleges kapcsolat, keresnie kellett egy olyan büntetést, ami kellően súlyos volt ahhoz, hogy képes legyen együtt élni a lelkét nyomasztó teherrel. Meggyötört kontinuumának stabilizáló mechanizmusa, mely kultúrájától vette át a módszert és a részleteket, kénytelen volt minimalizálni annak a veszélyét, hogy „sikeres" életet éljen, úgymond a bátyja holttestén keresztül. Kondicionálása, elnyomott csecsemőkori bűntudata, ami a bátyja öngyilkosságával újra felszínre tört, nem tudott volna semmilyen fokú sikert tolerálni. Néhány éven belül két törvénytelen gyermeke lett, az egyik egy idegen rasszból származó férfitól, a másik pedig egy ismeretlentől. Több állást is vállalt, melyek az ő társadalmi hátterével megalázóak voltak; gyermekparalízist kapott, és tolószékbe került élete végéig; a kórházban pedig, ahol kezelték, tuberkulózist kapott, aminek következtében egyik tüdeje tönkrement, a másik komolyan károsodott. Előnytelen liláspirosra festette a haját, amivel sikerült tönkretennie vonzó külsejét; s egy nálánál jóval idősebb, elfuserált művész mellett horgonyzott le.

31

Mikor utoljára hallottam felőle, a tőle megszokott derűvel ecsetelte, hogy épp egy parti után rakott rendet, amikor kiesett a tolószékéből, és eltörte az egyik lebénult lábát. De sosem volt levert, és sosem panaszkodott. Sőt, ahogy egymást követték a szörnyűségek, ő szemmel láthatóan egyre jobban érezte magát a bőrében, miután egyre hatékonyabban tudott felszabadulni lelki terhe alól. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy vajon csupán képzelem-e, vagy tényleg igaz, hogy boldogabb, mióta nyomorék lett. Gondolkodás nélkül azt felelte, hogy soha életében nem volt boldogabb. Fél tucat hasonló eset jut az eszembe. Férfiak, akik szakállt növesztettek vagy sebeket szereztek, hogy elrejtsék fizikai vonzerejüket, ami kényelmetlenül könnyűvé tette az életüket, és amiért a nőktől több szeretetet kaptak, mint amennyit a saját szeretethetetlenségük érzésétől gyötörve el tudtak fogadni. Egyes férfiak és nők csak olyan emberekbe tudnak beleszeretni, akiknél labdába sem rúghatnak. A kudarcok, legyenek azok bármilyen természetűek, általában nem a képesség, a jószerencse hiányából vagy a versengésből eredeztethetőek, hanem a személynek arra való hajlamából, hogy fenntartsa azt az állapotot, amelyben megtanulta otthon érezni magát. Amikor tehát a csecsemő kialakít egy benyomást arról, hogy hogyan viszonyul mindahhoz, ami rajta kívül van, akkor azt a keretet építi, amely későbbi élete során az otthona lesz, amelyhez mindent viszonyít majd, amelynek mentén a dolgok megméretnek és súlyozódnak. Stabilizáló mechanizmusai hatékonyan fognak működni annak érdekében, hogy ezt fenntartsák. A csecsemőt, akit megfosztottak attól a tapasztalattól, amely ahhoz szükséges, hogy veleszületett képességeit kibontakoztathassa, talán egész életében egyetlen pillanatra sem fogja átjárni a feltétel nélküli jóság érzete, ami az emberi nem számára történetének 99,9 százalékában még természetes volt. A megfosztottságot pedig, olyan mértékben, ahogy annak kényelmetlenségét és korlátait csecsemőkorában megszenvedte, továbbviszi magával a fejlődése részeként. Az ösztönös erők nem mérlegelnek. Ezek az erők a természet útjain szerzett hatalmas tapasztalatuk birtokában feltételezik, hogy az egyénnek az szolgálja a legfőbb érdekét, ha kezdeti tapasztalatainak megfelelően stabilizálódik. Ez a támasz kegyetlen csapdává válhat, egyfajta életfogytiglani ítéletté magunkkal hordott börtönünkben, ám ennek előfordulása olyannyira valószínűtlen az evolúciós folyamatban, olyannyira friss lehetőség az élőlények történetében, hogy természetünk alig kínál megoldást a fájdalom enyhítésére. De néhányat azért kínál. Ott a neurózis és az őrület, hogy megvédje az egyént az elviselhetetlen realitás rázúduló terhétől. Ott a zsibbadás, amely az elviselhetetlenné váló fájdalomnak átveszi a helyét. Másoknak a halál nyújt kibúvót, leggyakrabban azoknak, akiket az anyafigura utáni erős infantilis vágy elkíséri közép- vagy öregkorukig, s az a személy, akire ezt a szerepet ráruházták, visszavonja magát. Akár úgy, hogy meghal, akár úgy, hogy elszökik a titkárnőjével, vagy bármi egyéb módon elhagyja a függő személyt, aki, immár megfosztva a reménytől, hogy valaha is új támaszt talál, képtelen együtt élni a benne lévő ürességgel s a rajta kívüli űrrel, amit korábban a hiányzó személy töltött be a számára. Annak, akinek kiteljesedett csecsemőkorban volt része, a további élete is tovább teljesedik, s egy élettárs elvesztése nem azonos a „minden" elvesztésével, függetlenül attól, hogy éppen hány éves. Az ilyen ember énje nem üres edény, amelynek tartalma vagy hajtóereje másvalakitől függ. A valóban felnőtt-én gyászol és újrarendezi sorait, hogy helyre tegye magában a változást, adott esetben úgy, hogy egy darabig visszavonul. A kifejlődött kultúrákban, sok civilizált társadalomban is, vannak bizonyos rituális eszközök a gyászfolyamat megkönnyítésére (közös siratás, szertartások, gyűlések). Ha a kultúra nem ír elő egy pontos menetrendet a túlélő új életéhez, s a gyászolónak nincsenek gyerekei vagy egyéb rászorulók a környezetében, akikről továbbra is gondoskodnia kéne, akkor meg gyakran kap némi haladékot, hogy újrapozicionálja magát a társadalom támogatása mellett. A fekete vagy fehér ruha viselete, vagy valami egyéb jelzés azt mutatja, hogy az illető kivonja

32

magát a játékból, az élet kavalkádjából, és - mintegy bebábozva a lelkét -, a társadalom megértését és kíméletességét kéri. Hiába ragadta magához és zsugorította össze a civilizált értelem ezeknek a rítusoknak a működését, egészen eltüntetve vagy groteszk túlzásokba torzítva az evolúció során kialakult formákat - amelyek így nem is lehetnek összhangban a valós szükséglettel attól azok még eredetileg autentikusak és jótékony hatásúak voltak. A kontinuum-stabilizátorok az olyan kultúrákból származó személyekről sem mulasztanak el gondoskodni, akiknek alig van vagy nincs is segítségük a gyászoláshoz. Mint minden hasonló kényszerhelyzetben, a stabilizátorok ilyenkor is gyakran betegség vagy baleset formájában nyújtanak védelmet, ha nem kínálkozik jobb alkalom a rehabilitációra. A környezetünkben történt változás által előidézett fájdalom mértéke természetesen attól függ, hogy mennyire tudtuk kifejleszteni velünk született képességünket az ellenállásra, amint a helyreállítás is csak annak megfelelő mértékben tud bekövetkezni. Hogyan ismerhetjük meg a kontinuummal összhangban lévő és a kontinuum nélküli csecsemők életét? Indításként megvizsgálhatjuk például a jekána indiánokat, majd friss szemmel megfigyelhetnénk a saját kultúráink tagjait. A kő- korszaki, karban hordozott csecsemők, illetve civilizált kultúrák csecsemőinek világa jobban nem is különbözhetne egymástól. A kontinuum-babákat születésük pillanatától fogva folyamatosan hordozzák. A csecsemőnek már azelőtt rengeteg élményben van része, hogy leválna a köldökcsonkja. Többnyire alszik, de még alvás közben is szokja a környezetét. Szokja a körülötte élők hangját, tevékenységeik zaját, azt, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül lendítik, mozgatják, megállnak vele, felemelik. Szokja a nyomódásokat a teste különböző pontjain, ahogy átteszik egyik oldalról a másikra, hogy a gondozója könnyebben tudjon dolgozni vagy mozogni, az éjszaka és a nappal ritmusát, a bőrét érő anyagok és a hőmérséklet változását, és azt a biztonságos és kellemes érzést, hogy egy élő testtel van fizikai kontaktusban. Csak akkor tűnne fel neki, hogy milyen égető szükséglete az, hogy ott legyen, ha elmozdítanák onnan. Fajának kontinuuma attól marad fenn, hogy ő maga világosan és egyértelműen ezeket a körülményeket várja el, s hogy épp ezekben és nem más tapasztalatokban van része. Jól van a bőrében, ezért ritkán kell sírással jeleznie, vagy bármi egyebet tenni, mint szopni, ha igénye támad rá, és élvezni, hogy ily módon ki tudja elégíteni ezt az ingert. Ugyanennyire élvezi az ürítésre való ingert és annak kielégítését is. Különben pedig leköti az, hogy tanulja a saját létezését. Karon ülő korszakában - ami a születéstől tart odáig, hogy önszántából mászni kezd - a baba különféle tapasztalatokra tesz szert, és ezeken keresztül beteljesíti veleszületett elvárásait, hogy ezáltal feljebb léphessen újabb elvárásokhoz vagy vágyakhoz, amelyeket majd szép sorjában szintén beteljesít. Mikor ébren van, alig mozog, többnyire nyugodt és passzív állapotban van. Izmainak tónusa van, nem rongybabaként ellazult, mint amikor alszik, de izomaktivitását a legtakarékosabb üzemmódban arra használja, hogy tudjon figyelni azokra az eseményekre, amelyek az egyes fázisokban érintik - hogy egyen és ürítsen. Ezenkívül viszonylag korán, bár nem közvetlenül a születés után még az is feladata lesz, hogy a legkülönfélébb testhelyzetekben megtartsa a fejét és a testét (hogy tudjon figyelni, enni és üríteni), attól függően, hogy az őt tartó személy éppen mit tesz vagy milyen pozícióban van. Lehet, hogy épp ölben fekszik, és csak alkalmanként érintkezik karokkal és kezekkel, amelyek valamivel foglalatoskodnak felette, mondjuk egy kenuban eveznek, varrnak vagy főznek. Majd talán azt érzi, hogy kigurul ebből az ölből, és egy kéz ragadja meg a csuklóját. Az öl eltűnik, a kéz még erősebben megmarkolja és a levegőbe emeli, ahol hirtelen egy törzzsel érintkezik. Ekkor a kéz elengedi, és egy könyök támasztja meg, miközben ő a csípő és a borda közé ékelődik, hogy az őt tartó személy lehajolhasson, és a szabad kezével felvegyen valamit. Egy pillanatra a fenekével felfelé fordítják, majd elkezdenek vele gyalogolni, aztán futni, aztán megint gyalogolni, miközben ő különféle ütemben pattog és

33

koccan neki a hordozójának. Majd mondjuk átadják egy másik személynek, s ő elveszíti a kontaktust a hordozójával, hogy egy újabb hőmérséklettel, testfelülettel, szaggal és hanggal találkozzon, esetleg egy vékonyka gyermekhanggal vagy épp egy dörmögő férfihanggal. Talán fél kézzel felemelik, és hűs vízbe merítik, locsolják, simogatják, majd egy kéz addig dörgöli, míg a vízcseppek nem csorognak tovább a bőrén. Aztán visszakerül a helyére - a csípőre, s a két nedves test összeér, és hamarosan hőt termel, míg a szabad levegőnek kitett testfelület lehűl. Később érzi a nap melegét a bőrén, vagy épp egy szellő hűvös fuvallatát. De az is lehet, hogy mindkettőt, ahogy a napsütésből árnyékos erdei ösvényre kerül. Talán már majdnem tökéletesen megszáradt, mikor hirtelen jön egy zápor, s ő elázik, de aztán mintha elvágnák a hideget és a nedvességet, bent találja magát a kunyhóban, ahol az egyik oldalát a tűz gyorsan felmelegíti, míg a másik, amelyik hordozója testével érintkezik, kicsit lassabban melegszik. Ha elalszik, és éppen vigasság van, akkor vadul rángatják ide-oda, miközben az anyja ugrabugrál, s a lábával dobog a zene ritmusára. A nappali alvás közben is hasonló kalandokban van része. Éjjel mellette alszik az anyja, a bőrük összeér, mint mindig. Az anyja szuszog, mocorog, néha horkol is, éjjel gyakran felkel, hogy megrakja a tüzet, s ahogy kigurul a függőágyból, szorosan magához öleli. Leguggol a földre, ő a combja és a mellkasa közé nyomódik, miközben anyja átrendezi a fadarabokat. Ha éjjel éhesen felébred, és nem találja a mellet, akkor jelez; amikor megkapja, helyreáll a lelki nyugalma, anélkül, hogy egy percre is közel kerülne ahhoz, hogy túlfeszítse kontinuuma határait. Eseményekben gazdag élete szinkronban van több millió elődje életével, és megfelel természete elvárásainak. Ebben a fázisban tehát alig tesz valamit, s mégis rengeteg változatos élményben van része, mivel egy tevékeny személy karjában tölti az idejét. Ahogy változnak az igényei, miután a megelőzőket már kielégítő módon teljesítették, ő pedig lelkileg fejlett és készen áll a következőkre, a veleszületett késztetéseknek megfelelően jelzi ezt, és azok, akik látják, velük született, idekapcsolódó mechanizmusaik alapján megfelelő módon fogják értelmezni jelzéseit. Ha mosolyog és gurgulázik, az örömöt vált ki a felnőttből, és arra készteti, hogy amilyen hosszan és gyakran csak lehet, kicsalja belőle ezeket a kedves hangokat. A helyes ingereket gyorsan beazonosítják, és a baba ismételten megerősíti őket jutalmazó válaszaival. Később, ahogy az ismétlés révén csökken az öröm és az izgalom szintje, jelzései és válaszai olyan irányba változtatják a viselkedésmintát, ami fenntartja a magas örömszintet. Példának itt állhatnak a közeledés és távolodás játékai. Esetleg azzal kezdődnek, hogy a baba kap egy szeretetteljes puszit az arcára vagy a testére. Erre ő boldogan mosolyog és gurgulázik. Újabb puszi következik. Erre még több öröm és biztatás érkezik a babától. Boldog sikongatása és a vidám csillogás a szemében nem azt jelzi, hogy csendre és nyugalomra, vagy épp vigasztalásra, etetésre vagy új testhelyzetre lenne szüksége; nem: ő izgalomra vágyik. Cinkostársa ösztönösen a baba mellkasához dörzsöli az orrát, s mikor ezzel sikert arat, szájával a baba hasát súrolva berregő hangokat képez, mire még örömtelibb gurgulázás lesz a válasz. A csecsemő most már saját reakcióját megelőlegezve kezd gurgulázni, és sikolt az izgalomtól, ahogy az örömadó száj közeledik. A férfi, nő vagy gyerek, akié a száj, észreveszi, hogy a baba jutalmazó hangjait még inkább erősítheti azzal, ha játszik vele. így szándékosan kivár a közeledéssel, hogy a lehető legnagyobb hatást érje el; nem túl hosszan, hogy a baba ne veszítse el az érdeklődését, de nem is túl röviden, hogy a lehetséges legnagyobb várakozást érje fel. A következő lépés, hogy a babát karnyújtásnyira tolja magától, majd szorosan magához öleli, biztonságos testhelyzetbe. A perem- és a biztonságos zóna közti kontraszt, a kifelé mozgás és a sértetlen visszatérés, a diadalérzet, amiért kipróbálta, milyen is elhagyni a biztonságos zónát és sikeresen visszatérni belé, mindez annak az eseménysornak és lelki-biológiai érésnek a

34

kezdete, amely majd elvezet oda, hogy a baba a karban hordozott korszakból a legteljesebb kompetenciával és lelkesedéssel vesse bele magát az életkora által diktált újabb kalandokba. Amint a kartávolságra lévő pozíciót kipróbálta és elsajátította, a következő lépés egy apró lendítés, úgy, hogy a felnőtt a tetőponton kicsit lazítja a fogást. Mikor a csecsemő azt mutatja, hogy készen áll valami még merészebbre, akkor feldobják és elkapják. Egyre magasabbra engedik repülni, és egyre lejjebb engedik esni, ahogy nő és tágul az önbizalma, illetve csökken a félelemérzete. Azokat a játékokat, amelyek ugyanezeket a tulajdonságokat teszik próbára különféle érzékszervek vonatkozásában, szintén a csecsemőktől tanulják a gondozóik. A kukucsjátékban ugyanilyen fokozatosan tűnik el az anya vagy más ismerős személy a csecsemő látóteréből, majd tér vissza. Aztán egyre váratlanabbul és egyre hangosabb „kukucs" rikkantásokkal bombázzák a csecsemő fülét - hogy a baba megkönnyebbülve vehesse tudomásul, hogy csak a mama (vagy egyéb játszótárs) az, és nincs oka a riadalomra. Az olyan játékok, mint a dobozból kiugró bohóc, kívülre helyezik a váratlan ingert, s ezzel még nagyobb fokú stabilitást tesztelnek. Vannak olyan játékok, amelyek követik ezt a mintát, ám a felnőtt kezdeményezi őket. A jekánák kiaknázzák, hogy a babák vevők az ilyen jellegű mutatványokra, és szabályaikat és bátorító jelzéseiket tiszteletben tartva, egyre mélyebb és mélyebb vizekbe merítik őket. A fürdetés születéstől fogva a napi rutin része, de minden csecsemőt gyors vizű folyókban is megmártanak. Először csak a lábfejét, aztán a lábát, majd az egész testét. Fokozatosan egyre gyorsabb folyású vizekbe merítik, majd nagy sodrású zúgó patakokba, vízesésekbe, s egyúttal a merítés időtartama is kinyúlik, ahogy a baba jelzései egyre nagyobb önbizalomról árulkodnak. A jekána baba, már jóval azelőtt, hogy járni vagy akár gondolkodni tudna, jó úton halad afelé, hogy puszta ránézésre pontosan felbecsülje a víz erejét, irányát és mélységét. A nép pedig egyike a legügyesebb vadvízi kenusoknak a világon. Az érzékszerveket temérdek inger éri: a legváltozatosabb eseményeken és tárgyakon gyakorolhatnak, finomíthatják a működésüket, illetve koordinálhatják az agynak küldött üzeneteiket. Az első tapasztalatok túlnyomórészt egy tevékeny anya testéhez kötődnek. A mozgás adja meg az alapot arra, hogy a baba annak idején fel tudja venni egy aktív élet ritmusát. A ritmus az élet világának egyik jegye lesz, és mindig egy meghitt, jó közérzet fog társulni hozzá, mert karban hordozva tanulta meg. Ha egy baba többnyire egy olyan valakinek a karjában van, aki csak csendben üldögél, az nem fogja hozzásegíteni ahhoz, hogy megtanulja az élet és a cselekvés minőségét, de legalább mentesíti azoktól a negatív érzésektől, amelyekkel a magára hagyatás vagy az elkülönítés járna, és a vágyakozás kínjainak nagy részétől is. Az, hogy a babák kimondottan arra bátorítják az embereket, hogy izgalmakban részesítsék őket, azt jelzi, hogy elvárják és igénylik az aktivitást, amely alapot ad fejlődésükhöz. Egy mozdulatlanul ülő anya arra kondicionálja a babát, hogy unalmasnak és lassúnak vélje az életet - ez nyugtalansággal tölti el, és gyakran jelzi is, hogy több ingerre lenne szüksége. Rugdalózni fog, hogy mutassa, mire van szüksége, vagy lengeti a karját, hogy az anyja gyorsítson a tempóján. Hasonló módon, ha úgy bánik vele, mintha törékeny lenne, ezzel arra tanítja, hogy valóban az. Ha viszont határozottan és könnyeden bánik vele, akkor a baba erősnek és alkalmazkodóképesnek fogja érezni magát, olyannak, aki otthonosan mozog a legkülönfélébb helyzetekben. Ha a gyerek törékenynek érzi magát, az nem csupán kellemetlen a számára, hanem egészen felnőttkoráig akadályozza is fejlődése hatékonyságát. A látványok, hangok, szagok, felületek és ízek eleinte főként az őt óvó testhez kapcsolódnak, de később, ahogy a komplexebb készségei is kifejlődnek, egyre több eseményre és tárgyra terjednek ki. Elkezdi összekapcsolni a különféle érzeteket. A főzés illata mindig együtt jár a kunyhó sötétségével, és szinte mindig érződik a tűzön pattogó fa illata is. Fürdésnél és séta közben általában világos van. A sötét hőmérséklete általában kellemesebb, mint a világosé, a

35

szabadban gyakran égetően tűz a nap, vagy csípős hideg van a szél és az eső miatt; de bármelyik vagy mindegyik változás elfogadható, sőt el is várja őket, hiszen a babák tapasztalatának mindig is része volt a változatosság. Ha az alapfeltétel, hogy karban van, teljesült, a csecsemő képes arra, hogy bármi, amit az érzékszerveivel felfog, stimulálja és gazdagítsa. Egy karban lévő csecsemő szinte észre sem vesz olyan eseményeket, amelyek egy felkészületlen felnőttet halálra rémítenének. Váratlanul ismeretlen alakok jönnek közel hozzá, a feje fölött, fent a magasban pörögnek a fák csúcsai. Dolgok figyelmeztetés nélkül elsötétülnek, majd kivilágosodnak. Nem zavarja meg a mennydörgés, a villámlás, a kutyák ugatása, a vízesés fülsüketítő robaja, a kettéhasadó fák zaja, a fellobbanó tűz vagy a testét váratlanul érő eső- vagy a folyóvíz. Figyelembe véve azokat a körülményeket, amelyek mentén fajának evolúciója végbement, épp a csend lenne ijesztő a számára, vagy az, ha túl sokáig nem változnának az érzékszerveire ható ingerek. Ha valamilyen oknál fogva felsír, miközben a felnőttek beszélgetnek, akkor az anyja finoman a fülébe duruzsol, hogy elvonja a figyelmét. Ha ez nem bizonyul hatékonynak, akkor kiviszi, míg el nem csendesedik. Akaratát nem szegezi szembe a csecsemőével, egyszerűen félrevonul vele. Közben eszébe sem jut elítélni a viselkedését, vagy bosszankodni amiatt, hogy kényelmetlenséget okoz neki. Ha rácsorog a nyála, szinte észre sem veszi. Mikor a kézfejével megtörli a baba száját, azt ugyanúgy, alig odafigyelve teszi, mintha a saját testéről lenne szó. Ha a baba pisil vagy kakil, sokszor elneveti magát, és mivel ritkán van egyedül, a társai is vele nevetnek, miközben amilyen gyorsan csak tudja, eltartja magától a csecsemőt, míg az be nem fejezi a dolgát. Egyfajta játékot csinálnak abból, hogy milyen gyorsan sikerül eltartania magától, és ha nem elég szemfüles, csak még nagyobb a derültség. A víz pillanatok alatt beissza magát a földbe, a székletet levelekkel azonnal eltakarítják. A hányás vagy „bukás", ami a mi csecsemőink életében mindennapos esemény, ott annyira ritka, hogy összesen egy alkalomra emlékszem az ott töltött több év alatt, és annak a babának magas láza volt. Döbbenetes, hogy a civilizált szakemberek még nem gondolkodtak el azon, mennyire furcsa, hogy a természet produkált egyetlen olyan fajt, amelynek kicsinyei minden alkalommal emésztési gondokkal küzdenek, ha az anyjuk tejét isszák. A „büfiztetés", amikor vállra fektetve erőteljesen megpaskolják a baba hátát, azt a célt hivatott szolgálni, hogy „felhozza a levegőt, amit lenyelt". A baba közben gyakran lehányja a büfiztető személy vállát. Amilyen stressznek vannak kitéve a babáink, nem csoda, hogy krónikusan betegek. A feszültség, a rugdalózás, a homorítás és visítás ugyanannak az állandó, mély kényelmetlenségérzetnek a tünetei. A jekána babák semmilyen különleges bánásmódot nem igényelnek táplálkozás után legalábbis semmivel sem különlegesebbet, mint amilyenben bármely másik állat részesíti a kölykeit. Részben talán azért, mert napközben és éjszaka sokkal gyakrabban esznek, mint amennyit a mi civilizált babáinknak engedélyeznek. Ugyanakkor valószínűbbnek tűnik, hogy az állandó, velünk lévő stressz az, ami ezt kiváltja, mert a jekána babáknak akkor sem fáj a hasuk, ha a nap nagy részében gyerekek felügyelnek rájuk, és nem szophatnak kedvük szerint. Később, mikor a szobatisztaságra való nevelés elkezdődik, a totyogóst kikergetik, ha bepiszkítja a kunyhó padlóját. Ekkorra már annyira hozzászokott ahhoz, hogy helyesnek vagy „jónak" érezze magát, valamint hogy mások is ezt gondolják róla, hogy fejlődő társas késztetései összhangban vannak a törzs tagjaiéval. Mikor valamely cselekedete helytelenítést vált ki, akkor nem azt érzi, hogy őt magát ítélik el, hanem csak azt, amit tett, és így motivált az együttműködésre. Nem érzi szükségét annak, hogy megvédje magát, vagy hogy bármilyen, a törzs többi tagjától eltérő álláspontot vegyen fel, hiszen ők az ő bevált és hű szövetségesei. Bár abszurd, hogy ez magyarázatra szorul, de annak a megállapításnak, hogy „az ember társas lény", ez a valódi tartalma. És ezzel elérkeztünk a kortárs nyugati civilizáció kontinuum nélküli csecsemőinek tapasztalataihoz.

36

A teremtmény ugyanaz. Bár a közelmúltunk gyökeresen eltér, evolúciós történelmünk, az a több millió év, amelynek során az ember kialakult, közös örökségünk a jekánákkal. Az a néhány ezer év, ami eltérített a kontinuumtól és elvezetett a civilizációhoz, eltörpül az evolúció idejéhez képest. Ilyen rövid időtartam alatt semmilyen jelentős vagy észrevehető evolúciós folyamat nem mehet végbe. így azonos elvárásokkal jönnek világra azok a csecsemők, akik a kontinuum vonalán érkeztek és nem voltak deprivációt szenvedő felmenőik, és azok is, akiknek a születését esetleg beindították, hogy a kertvárosi szülészorvosnak ne kelljen lemondania a golfmeccsét. Mint láttuk, az emberi faj újszülöttjei semmivel sem kevésbé alkalmasak a megszületésre, mint bármelyik másik faj utódjai. A születés tapasztalatai is beletartoznak adaptív képességeink repertoárjába, hiszen evolúciónk olyan elődök tapasztalatai alapján ment végbe, akik - az emlősök színre lépésével - szintén mind megszülettek, azelőtt pedig kikeltek, ami szintén adaptív rugalmasságot követelt meg. Az elvárt események azok, amelyek követik a formáló előzményeket. A váratlan eseményekhez viszont nem fejlődtek ki olyan stabilizáló mechanizmusok, amelyek segítségével az újszülött fel tudja dolgozni őket. Ugyanakkor annak a veszélye is fennáll, hogy a születésnél a nem várt események nem egyszerűen kísérik, hanem egyenesen felülírják azokat az elvárt eseményeket, amelyek bizonyos fejlődési pályák beindulásáért felelősek. A természetben kevés felesleges dolog van. Egy evolúciós rendszernek az a lényege, hogy minden aspektusa gazdaságosan összefonódik, és a fejlődési folyamatban egyszerre működik okként és okozatként. Ez azt jelenti, hogy ha valakit megfosztanak egy alapvető tapasztalattól, akkor a komfortérzete sérülni fog. Lehet, hogy épp csak annyira, hogy észre sem vehető, vagy hogy oly sok embernek hiányzik, hogy már nem is látjuk veszteségnek. Kutatások kimutatták, hogy azoknak a babáknak, akiket megfosztanak a négykézláb kúszás tapasztalatától, a verbális készségei fognak kárt szenvedni, amikor egy későbbi fázisban fejlődésnek indulnak. Semmivel sem lenne meglepőbb, ha kiderülne, hogy ha valakit nem tartanak elég sokféle pozícióban csecsemőkorában, vagy ha soha nem éri eső, vagy ha nem tapasztalja meg, hogyan megy át a nappal az éjszakába, az később ahhoz vezethet, hogy az illetőnek rossz lesz az egyensúlyérzéke, nehezen tolerálja a hőmérsékletkülönbségeket, vagy hajlamos lesz a tengeribetegségre. Az egyensúlyérzékről jut eszembe: egy vállalkozó kedvű kutató megvizsgálhatná, van-e valami a mohawk indiánok gyerekeinek tapasztalatában, amiben a mi babáinknak nincs része, és ami megmagyarázza, hogy nekik miért nincs tériszonyuk, és nekünk miért van, ha eltérő mértékben is. (A jekánák, szanemák, sőt feltehetően egyik délamerikai indián törzs tagjai sem éreznek tériszonyt, de a mohawk indiánoknak mára már sokkal több olyan tapasztalatuk van, amelyeket tőlünk tanultak, ezért valószínűleg könnyebben lehet azonosítani a kérdéses tényező szempontjából releváns eltéréseket.) Ha a kontinuumelvet a civilizációs körülmények közti születési trauma jelenségére alkalmazzuk, akkor feltételezhető, hogy az acéleszközök használata, az éles fények, a gumikesztyűk, a fertőtlenítő és érzéstelenítők szaga, a hangos beszéd, vagy a gépek zaja mind szerepet játszhatnak benne. Egy trauma nélküli születésnél a baba elvárásai bizonyosan azok, és csak azok, amik megfelelnek az ő és az anyja ősi elvárásainak. Sok jó és bölcs kultúrában az anyára hagyják, hogy segítség nélkül szülje meg a gyermekét, és vannak olyanok is, amelyek ugyanannyira bölcsek, de előírják, hogy legyen segítsége. A baba mindkét esetben szoros testi kontaktusban van az anyjával, attól a pillanattól fogva, hogy kibújik. Mikor elkezd egyedül lélegezni, és boldogan pihen az anyján - aki addig simogatta, míg meg nem nyugodott -, a köldökzsinór pulzálása lassan megszűnik, s amint a zsinórt elvágják, a kis emberkét késlekedés nélkül az anyja mellére rakják, anélkül, hogy megmosnák, lemérnék, megvizsgálnák vagy bármi egyebet tennének vele. Pontosan ekkor, a születés sikeres befejeződése után, amikor anya és kisbabája először találkoznak különálló személyként, kell a bevésődés (imprinting) sorsdöntő eseményének bekövetkeznie. Köztudott, hogy sok

37

állatkölyök születésekor végbemegy a bevésődés. A tojásból kikelő kislibák esetében a bevésődés a legközelebbi mozgó objektummal megy végbe. Ez jó esetben az anyjuk, de ha épp egy mechanikus játékot látnak meg vagy Konrád Lorenzt, genetikai programjuk miatt kényszert éreznek rá, hogy azt kövessék mindenhová. A bevésődés mechanizmusa életfontosságú számukra, hiszen az anyjuk képtelen lenne az összes kislibáját szemmel tartani, ők pedig képtelenek lennének nélküle gondoskodni a szükségleteikről. A mi fajunknál, ellentétben a legtöbb másikkal, a bevésődésnek az anyában kell kialakulnia, mert a csecsemő képtelen lenne követni őt, vagy bármi egyebet tenni annak érdekében, hogy érintkezésben maradjon az anyjával, eltekintve attól, hogy jelez, ha anyja nem elégíti ki az elvárásait. Ez a létfontosságú bevésődési hajlam annyira erősen be van táplálva az édesanyába, hogy minden egyéb esetlegesen felmerülő baját felülírja; lehet bármilyen fáradt, éhes, szomjas, vagy bármi egyéb természetes igénye támadhat, akkor is az lesz a legfontosabb, hogy megetesse és megvigasztalja ezt a nem is túl szép, vadidegen lényt. Ha nem így lenne, nem maradtunk volna fenn immár több százezer generáción keresztül. A bevésődésnek - ami a születéskor hormonálisán kiváltott események sorába illeszkedik - azonnal be kell következnie, vagy már túl késő lesz; egy kőkorszaki anya nem engedhette meg magának, hogy akár csak néhány percre is közönyös maradjon csecsemőjével szemben, így az erőteljes késztetés azonnal működésbe lép. Az, hogy az események sorában ennek körülményeit megteremtsék, alapvető előfeltétele annak, hogy az ingerek és válaszok zökkenőmentesen követhessék egymást, miután anya és gyermeke megkezdik közös életüket. Ha a bevésődés létrejöttét megakadályozzák, ha a babát elveszik, amikor az anya ösztönösen dédelgetné, mellre tenné, karjába és szívébe zárná, vagy ha túl sok gyógyszert kapott ahhoz, hogy egészében át tudja élni a kötődést, akkor mi történik? A jelek szerint, ha a bevésődés ingerére a babával való várva várt találkozás nem ad választ, akkor bekövetkezik a gyász állapota. Ha az emberi születések hosszú évmilliói során, az anyában felhalmozódó gyengédségnek nem volt tárgya, az azért volt, mert a baba halva született. Az erre adott pszicho-biológiai válasz a gyászolás volt. Ha a pillanatot elmulasztják, és az inger válasz nélkül marad, a kontinuum-erők azt feltételezik, hogy nincsen baba, és a bevésődési folyamatot le kell állítani. Amikor tehát egy modern kórházban az anya már a gyászolás fiziológiai állapotába került, és akár percekkel vagy órákkal később hirtelen odaviszik hozzá a kisbabáját, gyakran neki lesz bűntudata amiatt, hogy nem képes „ráhangolódni az anyaságra", vagy „eléggé szeretni a kisbabát". S átmegy a klasszikus civilizált tragédián, az úgynevezett normális születés utáni depresszión... éppen akkor, amikor a természet életének egyik legmélyebb és legsorsdöntőbb érzelmi eseményére készítette fel. Ilyenkor még egy nőstényfarkas, a maga egészséges farkas- kontinuumával is értőbb anyja lenne egy csecsemőnek, mint a tőle egy méterre fekvő biológiai anyja. A nőstényfarkashoz hozzá lehet érni; az anyja ennyi erővel akár egy másik bolygón is lehetne. A nyugati civilizáció szülészeti osztályain hiába várnánk vigasztaló nőstényfarkasokra. Az újszülött csecsemőt száraz, élettelen ruhába burkolják, holott ősi vágya, hogy csupasz bőre anyja finom, meleget sugárzó, élő testéhez simuljon. Egy dobozba teszik, és otthagyják, hiába zokog, egy kalickába, ami teljesen mozdulatlan (először tapasztal ilyet a teste az evolúció évmilliói avagy a méhen belüli boldog örökkévalóság során). Nem hall mást, mint a többi áldozat panaszos sírását, akik ugyanazt a leírhatatlan kínszenvedést élik át. A hang számára semmit sem jelent. Csak sír és sír; a levegőnek frissen kitett tüdejét feszíti az elkeseredés. De nem jön senki. Mivel bízik az élet jóságában, hiszen számára ez a természetes, azt teszi, amit tenni tud: sír tovább. Végül aztán, egy számára örökkévalóságnak tűnő idő után kimerülten elalszik. Felriad, és a csönd és a mozdulatlanság határtalan rémülettel tölti el. Ordítani kezd. Minden porcikája üvölt a hiánytól, a vágytól és a kibírhatatlan türelmetlenségtől. Kiabál, ahogy a

38

torkán kifér. Tovább már nem bírja elviselni a fájdalmat, zokogása elcsendesedik, majd alábbhagy. Figyel. Kinyitja és becsukja az öklét. Egyik oldalról a másikra forgatja a fejét. Semmi sem segít. Ez elviselhetetlen. Megint elkezd sírni, de ez már túl nagy megerőltetés a torkának; hamar abbahagyja. Megfeszíti vágyakozástól elgyötört testét, és mintha megkönnyebbülne. Kalimpál a karjával, és rúg egyet. Abbahagyja, tud szenvedni, de még nem tud gondolkodni vagy remélni. Figyel. Aztán újra elalszik. Mikor felébred, bepisil a pelenkájába, ami átmenetileg elvonja a figyelmét a szenvedéséről. De a vizeléssel járó kellemes érzés és a meleg, nedves folydogálás az altestén gyorsan elmúlik. A melegség egy helyben marad, majd hideg és nyirkos lesz. Rúgkapálni kezd a lábával. Megfeszíti a testét. Zokog. A vágyakozástól el van keseredve, ruhája nedves és kényelmetlen, kiabál, és nyomorúságosan érzi magát, míg a magányos alvás el nem csitítja. Hirtelen felemelik; előjönnek elvárásai, hogy megkapja, ami jár neki. A nedves pelenkát leveszik. Ez jó. Élő kezek érintik a bőrét. Felemelik a lábát, s a lágyéka köré egy új, száraz, élettelen ruhadarabot tesznek. Egy pillanat sem telik bele, s a kezek mintha ott sem lettek volna, sem a nedves pelenka. Nincs tudatos emlékezet, nincs egy szikrányi remény sem. Elviselhetetlen üresség, időtlenség, mozdulatlanság, némaság, hiány veszi körül. Kontinuuma kipróbálja a vészhelyzetre adandó válaszlépéseket, de ezek mind arra szolgálnak, hogy egy különben megfelelő bánásmód rövid kihagyásait vészeljék át, vagy hogy segítséget kérjenek valakitől, akiről feltételezhető, hogy erre készen áll. De ezzel a szélsőséges helyzettel a kontinuuma nem tud mit kezdeni. Túlmegy az évmilliók alatt gyűjtött tapasztalati körén. A csecsemő, aki épp csak néhány órája lélegzik, máris elért egy olyan pontot, ahol annyira eltájolódott a természetétől, hogy már a hatalmas kontinuum megmentő erői sem tudják megtartani. Nagy valószínűséggel a méh birtoklása volt az utolsó alkalom, amikor megszakítás nélkül kellemes közérzetben volt része, holott veleszületett elvárása szerint ennek élete végéig kéne tartania. Természetének alapvető eleme az a feltételezés, hogy az anyja megfelelően fog viselkedni, illetve hogy motivációik és az azokból következő cselekedeteik kölcsönösen egymásba illeszkednek. Valaki odajön hozzá, és felemeli, ami csodálatos. Visszakerült az életbe. Kicsit finomabban és óvatosabban, mint ahogy igényelné, de legalább mozgás van. Majd végre ott van, ahol lennie kell. Minden kínszenvedés, amit átélt, egyszerre megszűnt. Végre megpihenhet az ölelő karokban, s bár a bőrét még mindig ruha borítja, nem érzi a testén a testet, a keze és a szája normális állapotról tudósít. Az élet pozitív öröme, ami a rendben működő kontinuum, majdnem teljes. Megvan a mell íze és tapintása, a langyos tej csorog a mohó szájba, van szívverés, aminek a folytonosságot és megnyugtatást kellett volna jelentenie, miután a méhet elhagyta, és van mozgás, amit észlelni tud homályos látásával. A hang, amit hall, szintén megfelel az elvárásainak. Már csak a ruha és a szag (az anyja parfümöt használ) hagy némi hiányérzetet. Szopik, és mikor úgy érzi, hogy kellemesen teleette magát, elbóbiskol. Mikor felébred, a pokolban van. Nincs emlék, nincs remény, nincs gondolat, ami visszahozhatná anyja látogatásának örömét ebbe a sivár purgatóriumba. Órák telnek el, majd nappalok és éjszakák. A baba ordít, elfárad, elalszik, felébred és bepisil. Most már ez sem okoz örömöt. Amint eljön a belső szervek által beindított megkönnyebbülés, máris érkezik az égető fájdalom, amint a maró vizelet rácsorog a kidörzsölődött bőrére. Felordít. Kimerült tüdejével kiabálnia kell, hogy semlegesítse az égető, maró érzést. Addig kiabál, amíg a fájdalomtól és a kiabálástól ki nem merül, majd elalszik. Ebben a tipikusnak mondható kórházban az elfoglalt csecsemőgondozók minden pelenkát meghatározott időközönként cserélnek, függetlenül attól, hogy azok szárazak, nedvesek vagy régóta nedvesek-e. A csecsemőket azzal küldik haza, hogy a ráncosra kidörzsölődött bőrüket majd rendbe hozza az, akinek van ideje ilyesmire. Mire hazaviszik az anyja otthonába (nehezen lehetne az övének nevezni), már alapos benyomást szerzett arról, hogy milyen az élet. Egy tudat előtti síkon, amely majd minden

39

későbbi benyomására hatással lesz és viszont, tudja, hogy az élet kimondhatatlanul magányos, nem válaszol a jelzéseire, és tele van fájdalommal. De még nem adta fel. Életereje az egyensúly helyreállítására fog törekedni, ameddig csak élet van. Az otthon lényegében semmiben sem tér el a szülészeti 1 osztálytól, eltekintve a kidörzsölődő bőrtől. Az újszülött ébren töltött órái vágyakozással, hiányérzettel és véget nem érő várakozással telnek, hogy helyes bánásmód váltsa fel a néma ! űrt. Naponta néhány percre élheti át, hogy nem kell vágyakoznia, és hogy az érintést, ölbe vételt, mozgást mohón váró minden porcikája fellélegezhet egy kicsit. Anyja azok közé tartozik, akik sok gondolkodás után úgy döntöttek, hogy engedik szopni a gyermeküket. Olyan gyengédséggel szereti gyermekét, amilyet még sosem tapasztalt. Eleinte nehéz leraknia szoptatás után, főleg mert olyan elkeseredetten sír, amikor megpróbálja. De meg van győződve róla, hogy ez a teendő, miután az anyja is azt mondta (márpedig ő nyilván tudja). Azzal érvel, hogy ha most enged neki, azzal elkényezteti, ami majd később fog visszaütni. Szeretne mindent jól csinálni; egy pillanatra érzi, hogy a kis élet, amit a karjában tart, mindennél fontosabb a világon. Sóhajt, és finoman leteszi a bölcsőjébe, amelynek a sárga kiskacsás mintája igazán jól passzol az egész szobához. Sok energiát fektetett bele, hogy berendezze. Van benne fodros függöny, panda formájú szőnyeg, egy fehér komód, állványos kiskád és egy pelenkázóasztal, amelyen ott van a hintőpor, babaolaj, szappan, sampon és hajkefe, mindegyik igazi babás színekben. A falon kedves ruhácskákba öltöztetett kölyökállatok képei. A szekrényfiók tele van trikókkal, pizsamákkal, zoknikkal, sapkákkal, kesztyűkkel és pelenkákkal. A tetején ott díszeleg egy gyapjas játékbárány és egy váza virág, mert az anyja a virágokat is „imádja". Eligazítja a baba trikóját, majd betakargatja egy hímzett vékony takaróval és egy vastagabbal, amelyen rajta van a kicsi monogramja. Elégedetten tekint az ágyneműkre. Nem spóroltak, hogy tökéletes szobát varázsoljanak a babának, bár fiatal férjével még nem engedhetik meg maguknak, hogy a ház többi részébe tervezett bútorokat is megvegyék. Lehajol, hogy megpuszilja a baba selymes arcát, és elindul az ajtó irányába, amikor a baba teste megremeg az első rémült sikolytól. Anyja finoman behajtja maga mögött az ajtót. Ha harc, hát legyen harc, mondja magában. Nem fog a gyerek akarata győzedelmeskedni az övé felett. Az ajtó mögül hallja, milyen az, amikor valakit kínoznak. A kontinuuma felismeri, hogy ez történik. A természet nem tud hamis jelzéseket produkálni. Pontosan annyira komoly a helyzet, amilyennek hangzik. Az anya még habozik, a szíve a gyermekéhez húzná, de ellenáll a kísértésnek és megy a dolgára. Már átpelenkázta és megetette. A babának valójában nem lehet semmire sem szüksége, ezért hagyja sírni, míg a gyerek ki nem merül. Mikor felébred, újra sírni kezd. Az anyja benéz az ajtón, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a helyén van; szinte észrevétlenül néz be, nehogy hamis reményeket ébresszen benne. Aztán újra becsukja maga mögött az ajtót. Visszasiet a konyhába, ahol dolgozik, de a konyhaajtót nyitva hagyja arra az esetre, ha „bármi történne". A csecsemő ordítása lassan elcsukló panaszos sírássá csitul. Mivel semmilyen válasz nem érkezik, s nem jön a várva várt megkönnyebbülés, a sivár ürességtől összezavarodva már jelezni sem képes. Körülnéz. Egy fal van a kiságya rácsain túl. Halvány fény dereng. Nem tudja megfordítani magát. Csak a rácsokat látja, amelyek nem mozdulnak és a falat. Értelmetlen hangfoszlányokat hall egy távoli világból. Nézi a falat, míg le nem csukódik a szeme. Mikor újra kinyílik, a rácsok és a fal még mindig ott vannak, a fény azonban halványabb lett. Örökkévalóságnyi ideig nézi a rácsokat és a falat, majd újabb örökkévalóságnyi ideig pásztázza egyszerre a rácsokat és a távoli mennyezetet. A távolban, az egyik oldalon mozdulatlan formák vannak, mindig ugyanott.

40

Néha mozgást is észlel, ilyenkor valamivel be van takarva a füle, tompa hangokat hall, és egy halom ruha van rajta. Látszik a babakocsi belsejének a fehér műanyag csücske, és néha, ha a hátára fektetik, akkor az ég, a babakocsi tetejének a belseje, és elvétve egy-egy hatalmas épület is elsiklik mellette a távolban. Vannak fakoronák, amelyekkel nem tud mit kezdeni, néha emberek hajolnak le hozzá, akik beszélgetnek, többnyire egymással, de néha hozzá. Legtöbbször egy csörgő tárgyat ráznak előtte, olyan közel, hogy már-már azt érzi, visszatalált az életbe. Kinyúl érte, és várakozásteljesen csapkod a kezével, hátha végre a helyén találja magát. Mikor a csörgő hozzáér a kezéhez, megragadja, és a szájához emeli. Ez helytelen. Újra csapkodni kezd, mire a csörgő eltűnik. Valaki visszahozza. Megtanulja, hogy ha eldob valamit, akkor valaki odajön hozzá. Szeretné, hogy jöjjön ez a biztató személy, így amíg működik a csel, eldobja a csörgőt, vagy bármelyik keze ügyébe eső tárgyat. Ha a tárgyat nem hozzák vissza, akkor marad az üres égbolt és a babakocsi tetejének a belseje. Ha a kocsijában sír, gyakran az élet jeleivel jutalmazzák. Az anyja rázza a kocsit, mert kitapasztalta, hogy ettől jobbára elcsendesedik. Áhítozik a tapasztalatokra és a mozgásra, amiben az elődeinek az első néhány hónapban része volt. Ezt a sóvárgást és hiányt valamelyest enyhíti a kocsi rázása. A hangok, amelyeket hall, nem társulnak semmihez, ami vele történik, így az elvárásait sem tudják beteljesíteni. De még mindig többet nyújtanak, mint a gyermekszoba csendje. Kontinuum-tapasztalati hányadosa közelít a nullához; legfőbb tapasztalata, hogy hiánya van valamiben. Az anyja rendszeresen megméri a súlyát, és büszke, hogy milyen szépen fejlődik. Hasznavehető tapasztalata az a néhány perc, amit joga van az anyja karjában tölteni, illetve egy-két elszórt esemény, ami megfelel különféle elvárásainak és hozzáadódik a tapasztalati hányadosához. Mikor a baba a gondozója ölében van, jó esetben odaszalad egy kiabáló kisgyerek. Végre mozgás van körülötte, egy kis jóleső izgalom, miközben biztonságban érzi magát. Kellemes érzéssel tölti el a lift ereszkedése, amellyel a házban közlekednek. Ahogy az emelkedés is. És a kocsi berregését is élvezi, mikor az anyja ölében kellemesen zötykölődik, ahogy a kocsi leáll és elindul a forgalomban. Aztán néha ugat egy kutya, és más hirtelen zajok is megütik a fülét. Vannak, amik elfogadhatóak a babakocsiból, de vannak, amik az ölelő karok biztonsága nélkül megijesztik. Azoknak a tárgyaknak, amelyeket elérhető távolságba raknak elé, az a rendeltetésük, hogy megközelítőleg pótolják mindazt, ami hiányzik neki. A hagyomány szelleme azt diktálja, hogy a játékok vigasztalják meg a szenvedő csecsemőt. De a szenvedést mégsem ismerik el. Először is ott a plüssmackó vagy valami hasonló puha baba, „amivel lehet aludni". A célja az, hogy a babával elhitesse, hogy mindig van vele valaki. A gyerek végül intenzíven kötődni kezd a játékhoz: annyira áhítozik egy társra, aki nem hagyja cserben, hogy nagy szükségében egy élettelen tárgyba kapaszkodik - ám ezt nem a súlyos depriváció jelének, hanem a gyermeki szeszély bájos megnyilvánulásának szokás tekinteni. A babakocsi rázása és a ringatható bölcsők egy másik szükségmegoldást kínálnak. Ám ez a mozgás a közelébe sem ér annak, mintha karban hordoznák, s így alig képes enyhíteni az elszigetelt csecsemő vágyakozását. Ráadásul még ebből az inadekvát mozgásból is csak igen kevés jut neki. Ezenkívül a gyermek ágyán és babakocsiján függnek a különféle játékok, amelyek csörögnek, csilingelnek vagy sípolnak, mikor a csecsemő megérinti őket. Gyakran madzagon lógó élénk színű tárgyak, amelyek kis változatosságot jelentenek a fal egyhangúságához képest. Meg is nézi őket a baba. Ám túl ritkán cserélik - ha egyáltalán cserélik - őket, és így nem jelentenek elég változatos vizuális és auditív ingert ahhoz, hogy elősegítsék a fejlődését. De akármennyire kevésnek bizonyul is a rázás, ringatás, csörgés és csilingelés, illetve a színes tárgyak, azért nem vesznek kárba. A kontinuum, amely mindig készen áll, hogy az elvárásai kielégüljenek, elfogadja a legapróbb, legtöredékesebb élményeket is. Hiába kapja őket ritkán és megszakításokkal. Hiába van az, hogy nem úgy kapcsolódnak össze, mint egy kontinuum-

41

baba élményei (akinek ingerekre éhes érzékszerveire az anyja karjában harmonikus egészként hatnak a látványok, hangok, mozgások, szagok és ízek, ugyanúgy, mint őseinknél), illetve, hogy bizonyos tapasztalatok viszonylag sűrűn ismétlődnek, míg mások teljesen kimaradnak. Mindettől függetlenül elfogadható anyagként építi be őket a tapasztalattárába. Az élmények törés nélküli folytonossága - időben horizontálisan és vertikálisan - azt az illúziót kelti az érzékszerveinkben, mintha érzékelésünk egységes és folytonos folyamat lenne. Ám látható, hogy minden egyes összetevője külön-külön működik, így egy adott fejlődési pályán bármely újabb, soron következő igényt el lehet fogadni, és ha az megfelelően kielégül, akkor ugyanazon a pályán helyt adhat a soron következő igénynek. A viselkedés egyes, látszólag ok-okozati viszonyban álló részletei kimutathatóan egymástól független motivációkból erednek. Mindez talán világosabban kitűnik más állatoknál, akik képesek nyíltan kifejezni a viselkedési szükségleteiket és kielégíteni őket, mivel nem érzik szükségét, hogy racionális magyarázatokkal lássák el azokat a cselekedeteiket, amelyeknek a végrehajtására belső késztetést éreznek. Az első expedícióról hoztam magammal egy kapucinus majmot. A majomnak az volt a szokása, hogy a banánból (amelyet én hámoztam meg és vittem oda neki) annyit fogyasztott, amennyit egy ültében megkívánt, majd a maradékot „feltűnés nélkül", szinte oda sem nézve egy papírszalvétába csomagolta. Utána körbejárta a területet, mint aki véletlenül épp arra sétál, majd egyszer csak kiszúrta a rejtélyes csomagot, és egyre fokozódó izgalommal kiszabadította a kincset a csomagolásból. Mi a szösz?! Egy félig megevett banán! Hohó! De a pantomimjáték hirtelen megszakadt. Mivel az imént ebédelt, nem volt kedve rávetődni a finomságra. így aztán visszacsomagolta a banánt a papírcafatokba, majd újra- kezdte a mutatványt. Mindez meggyőzött arról, hogy az a motivációja, szükséglete, hogy felkutassa és meghámozza a gyümölcsöket, diókat, teljesen független volt az evésre való késztetésétől. Én puszta jóakaratból kiiktattam a vadászatot és a gyümölcshámozást abból a folyamatból, amit a természet az evolúció során mindig is megkövetelt az elődeitől (pedig igényeinek kielégítéséhez ezekre az élményekre is szüksége lett volna). Én azt hittem, hogy ezzel csak „energiát spórolok neki". De akkor még nem értettem a kontinuumot. Először a legerősebb késztetését követte és megette az ennivalóját. Amint ezt a késztetését a teltségérzet csillapította, a második legerősebb késztetése jött a felszínre. Vadászni kívánt. A körülmények nem kedveztek a vadászatnak, mivel a banán ott volt az orra előtt, ráadásul meg is volt hámozva. Nem volt mit tenni, kénytelen volt ő beállítani a jelenetet, majd eljátszani a vadászatot. Távolról sem megjátszott izgalommal bontotta ki a banánt a papírcsomagolásból. Szinte biztosra veszem, hogy a szívverése is felgyorsult, és a várakozásteljes kíváncsiság jól ismert fiziológiai jeleit mutatta, annak ellenére, hogy a várakozásnak a feltételezett tárgya, az evés, már megvalósult. A vadászó viselkedés valódi tárgya - ahogy a kontinuumhoz illeszkedő tapasztalatok minden egyes összetevője egyszerre ok, okozat és cél - nem egyéb, mint a tapasztalat iránti igény kielégítése. Az élet célja maga az élet; a jó közérzet célja, hogy olyasmikre buzdítson, amik létrehozzák a jó közérzetet. A nemzés célja, hogy nemzőket hozzon létre. A cirkuláris hatás távolról sem kiábrándítóan értelmetlen, ez a legjobb (és egyetlen) az összes lehetséges hatás közül. Épp attól lesz „jó" a természetünk, hogy egészében azonos önmagával, hiszen a jó relatív fogalom. Az emberi képességekhez mérten az összes lehetséges alternatíva közül a legjobb. Az emberi viselkedésformák között is bőven akad olyan, amelynek egyetlen értelme és célja a viselkedésre vonatkozó késztetés kielégítése, hiszen semmi más köze nincs az egyén más cselekedeteihez. A legtöbb esetben kontinuum-tapasztalati igények kielégítéséről van szó, amiket kulturális okokból, az értelem parancsára kizártak az eredeti láncolatukból, azon az alapon, hogy időpazarló, nem hatékony, vagy gonosz cselekedetek. Később alaposabban is szemügyre veszünk párat ezekből a megnyilvánulásokból, de példaként álljon itt újra a

42

sportként, és nem ennivalóért űzött vadászat. Akinek telik rá, a fizikai munkára irányuló, kielégítetlen késztetését golfpályákon, műhelyekben vagy jachtozásban vezeti le; a kevésbé tehetős depriváltak kénytelenek kertészkedéssel, kreatív hobbikkal, modellépítéssel és amatőr főzőcskézéssel beérni. A nőknek, általában azoknak, akiket még a háztartás vezetésétől is megfosztanak, marad a hímzés, a szövés, a virágrendezés, a teadélutánok, és mindenféle unalmas önkéntes munka jótékonysági szervezeteknél, munkaerőhiányban szenvedő kórházakban, használtruhaboltokban vagy ingyenkonyhákon. A csecsemő ezért minden egyes pozitív tapasztalatot, amiben része van, elraktároz, függetlenül attól, hogy a tapasztalatok milyen sorrendben érkeznek vagy milyen töredékesek. A felhalmozó folyamat végén azonban mindenképpen rendelkeznie kell bármilyen tapasztalatnak a szükséges minimumával ahhoz, hogy azt felhasználhassa a soron következő tapasztalatoknál. Amennyiben az előző tapasztalati kvóta nem teljesül, akkor a következő lépcsőfok tapasztalatai akár ezerszer is megtörténhetnek, az egyén érését akkor sem segítik elő. Az a csecsemő, akitől megvonják a karon ülés biztonságát, egyfelől begyűjt minden tapasztalatmorzsát, amit csak tud, de közben kompenzációs viselkedésformákat is kialakít, hogy enyhítse a szenvedését. Rugdos, amilyen erősen csak bír, hogy csillapítsa a bizsergető vágyakozást a bőrében, csapkod a karjával, jobbra-balra forgatja a fejét, hogy tompítsa az érzékszerveit, megfeszíti a testét, homorít, hogy minél több feszültséget kiadjon magából. A hüvelykujjában felfedez némi vigaszt; kicsit enyhíti a folyamatos vágyakozást a szájában. Ritkán szopja ténylegesen; ahhoz eleget adnak neki enni, hogy ne érezzen éhséget, csak akkor kell szopnia, mikor az időrendje szerint még nem ehet, de már éhes. Többnyire csak ott tartja a hüvelykujját a szája elviselhetetlen üressége, a véget nem érő- magányossága ellen, hogy tompítsa azt az érzést, hogy a dolgok középpontja valahol máshol van. Anyja kikéri saját anyja véleményét és meghallhatja azt az örökzöld történetet, hogy az ujj szopása káros hatással van a majdani fogak elhelyezkedésére. Anyja aggódik, hogy minden rendben legyen a babával, ezért különféle eltántorító módszerekhez folyamodik. Elsőként egy fanyar ízű krémmel keni be az összes ujját, majd, miután annyira erős benne az igény, hogy mégis a szájába veszi az egyik hüvelykujját, a csuklóját odaköti a kiságya rácsához. De aztán azt veszi észre, hogy a baba úgy magára tekerte a zsinórt, hogy kiszabadítsa a végtagjait, hogy elszorította az egyik kéz vérkeringését, és hamarosan ugyanez következik be a másik kezénél is. A küzdelem folytatódik, mígnem az anya megemlíti a problémát a fogorvosának. Ő megnyugtatja, hogy a nagymama téved, és a csecsemő megkaphatja sovány vigaszát. Nem sok idő kell hozzá, és a baba már mosolyog és gurgulázik, ha valaki elég közel jön ahhoz, hogy jelezhessen neki. Ha nem veszik fel, de kap valamilyen felismerhető figyelmet, akkor is mosolyog és sikongat, hogy még több figyelmet váltson ki. Ha felveszik, akkor a mosoly küldetése elérte célját, és csak olyankor tér vissza, mikor újabb kedvére való viselkedésre akarja rávenni a partnerét. Mondjuk arra, hogy gügyögjön neki, csiklandozza meg a pocakját, lovagoltassa a térdén, vagy csipkedje meg az orrát. Mivel mindig bátorítóan mosolyog, ha az anyja odamegy hozzá, az anyja meg van róla győződve, hogy egy boldog baba megbecsült édesanyja. A keserű megpróbáltatás, ami ébrenlétének a többi részét kiteszi, semmilyen negatív érzést nem kelt benne az anyja iránt; sőt, ellenkezőleg, annál hevesebben vágyik rá, hogy vele legyen. Ahogy a csecsemő érik, és a kognitív képességei ébredeznek, felismeri, hogy az anyja mennyire másképp viselkedik, amikor észreveszi, hogy a pelenkáját ki kell cserélni. Egyértelműen a nemtetszésének ad hangot. Aztán úgy dönti félre a fejét, mint aki nem szívesen teszi tisztába. Gyorsan mozog a keze, és a lehető legkisebb mértékben érintkezik a baba bőrével. A szeme hideg; nem mosolyog.

43

Ahogy a csecsemő egyre tisztábban látja ezt, kezdeti öröme a pelenkacserétől, hogy gondoskodnak róla, megérintik, és átmenetileg enyhítik az enyhe pelenkakiütését, egyfajta zavarral kezd keveredni, ami a félelem és a bűntudat előfutára. Ahogy élesednek a kognitív képességei, egyre jobban fél attól, hogy anyjának bosszúságot okoz, miközben egyre több cselekedetével váltja ki ezt. Akár azzal, hogy meghúzza a haját, kiönti az ételét, ráfolyik a nyála anyja ruhájára (rejtélyes módon egyes ruhadarabokra sűrűbben), belebök az anyja szájába az ujjával, meghúzza a nyakláncát, kidobálja a csörgőjét vagy a maciját a babakocsiból, vagy véletlenül felrúg egy teáscsészét. E cselekedetek zömét nehéz összekapcsolni az anyja reakcióival. Ő nem is veszi észre, hogy a teáscsésze leesik. Nem érti, hogy anyja hirtelen miért utálja azért, mert rángatja a nyakláncát; halvány fogalma sincs róla, hogy a nyála ráfolyt valamire; és csak sejti, hogy a kásás tányér feldöntése, amivel megpróbálta felhívni magára a figyelmet, nem jó irányban sült el. Ennek ellenére még mindig jobbnak tűnik ez, mintha semmilyen figyelmet nem kap, ezért továbbra is lelöki az etetőszékéről. Mikor az anyja megpróbálja kanállal etetni, lengeti a karját, rugdalózik, és sikongat, hogy kellemesebbé tegye az eseményt. Szeretné átélni a helyénvalóság érzetét, ami ott rejlik az összetevőkben: az anyja jelenlétében, az ennivalójában és saját magában. De hiába jelez, nem sikerül elérnie, amit szeretne. Ehelyett a figyelem, amit az anyjától kap, átfordul elutasításba, amit idővel könnyebb lesz értelmeznie, mint azt, amikor korábban időtlen időkre magára hagyták, amit egyáltalán nem tudott értelmezni. A magárahagyatottság és a vágyakozás már alapvető jellemzői az életnek. Soha nem is ismert mást. Számára az Én állandó akarásban és várakozásban van. A Másik visszahúzódik, és nem reagál. Ezek a körülmények anélkül végigkísérhetik az életét, hogy ő bármikor is tudatosítaná őket, azon egyszerű oknál fogva, hogy képtelen elképzelni egy másfajta viszonyt az Én és a Másik között. A karon ülős korszak hiányzó tapasztalatai, s az ebből fakadó űr, ahol az önbizalmának kéne lennie, illetve a borzasztó elidegenedettsége fogják kondicionálni és befolyásolni mindazt, amivé lesz, miközben felnő annak a mély szakadéknak a szélén, ahol az éntudata fejlődése elakadt. Ám azt is fontos megérteni, hogy nincs olyan mechanizmus az ő korai életében, ami számításba tudna venni egy rosszul működő anyát - egy olyan anyát, akinek nincs működő kontinuuma, aki képtelen reagálni a csecsemő jelzéseire, aki a baba elvárásai ellenében cselekszik, ahelyett, hogy teljesítené őket. Később, a kognitív képességei fejlődésével talán „megérti", hogy az anyja és az ő érdekei nincsenek összhangban, s ahogy felnő, esetleg küzdeni fog azért, hogy függetlenedjen tőle, hogy megmentse magát. De valójában sosem hiheti el teljesen, hogy az anyja nem szereti feltétel nélkül őt, még ha fennen hirdeti is, hogy ő tudja, mi az igazság. Hiába minden ellenbizonyíték, hiába, hogy értelemével belátja a tényeket, hiába minden tiltakozása, hiába az anyja és az ő cselekedeteinek az elutasítása, avagy az ellene való lázadása azon az alapon, hogy az anyja árt neki. Mindezek sem tudják megszabadítani attól az alapfeltételezéstől, hogy az anyja szereti őt, hogy szeretnie kell, mindennek ellenére. Az anya (vagy egy anyafigura) iránti „gyűlölet" csak azt bizonyítja, hogy hiába szeretne, képtelen megszabadulni ettől az alapfeltételezéstől. A függetlenedéshez és az érzelmi éréshez szükséges erő sok tekintetben abból a viszonyból fakad, ami a karon ülő baba és az anyja között van. A gyermek kizárólag az anyján keresztül válhat függetlenné az anyjától, amennyiben az a helyes szerepét játssza, részesíti a karon ülő korszak tapasztalatából, és hagyja, hogy továbblépjen, ha ezt az igényét kielégítette. De egy kontinuum-ellenes anyától nem lehet megszabadulni. Az iránta való igény elapadhatatlan. Az egyén ilyenkor csak tehetetlenül kapálózik, mint az „ateista", aki a mennyben Isten trónja előtt rázza az öklét azt kiabálva, hogy „nem hiszek benned!", meg egyéb istenkáromlásokat. 1950-ben a Nemzetközi Egészségügyi Szervezet felkérte dr. John Bowlby-t, hogy készítsen jelentést azoknak a gyerekeknek a sorsáról és lelki egészségéről, akik „hajléktalanná váltak az

44

anyaországukban". Több ezer gyermek szerepelt a vizsgálatában, akik az anyahiány legszélsőségesebb eseteit képviselték mindegyik országban. Bowlby hosszú évekre és a legkülönfélébb helyzetekre vonatkozó információkat gyűjtött be a gyermekekkel foglalkozó szakemberektől: voltak, akik csecsemőkoruktól intézetben nevelkedtek, mások nevelőszülőknél, megint másokat pedig elhanyagoltak a saját szüleik, voltak köztük csecsemők és gyerekek, akik a korai fejlődésük szempontjából kritikus hónapokat vagy éveket töltöttek kórházban, voltak háborús kitelepítettek, és minden olyan egyéb körülmény áldozatai, ami még a normálisnak tekintett minimális anyai kontaktustól is megfosztotta őket. Az „anyai gondoskodás hiányából fakadó érzelmi nélkülözésen" kívüli okokat csak a bizonyítékok alapos tanulmányozása után iktatták ki a vizsgálatból. A jelentésben szereplő leírások és statisztikák által festett kép borzalmas szenvedéseket mutat, melyek súlya emberi ésszel szinte felfoghatatlan. A vizsgálat eredményeiből készült tanulmány feljegyzi az anyai gondoskodás nélkülözéséből fakadó kiüresedett életeket, a legsúlyosabb esetek „szeretethiányos személyiségét"; azokat, akik képtelenné váltak a kötődésre, ami azt jelenti, hogy az élet értékétől vannak örökre megfosztva. Leírja azoknak a kínszenvedését, akik még mindig küzdenek a születésük jogán őket megillető szeretetért, hazudnak, lopnak, brutálisan erőszakosak, vagy piócaként tapadnak az életükben anyaszerepet betöltő személyekre, és visszamaradottan, infantilisán viselkednek, hogy hátha végre úgy bánnak velük, ahogy arra a továbbra is bennük lakozó csecsemő a megfelelő tapasztalatra való igénye folytán áhítozik. Bemutatja, ahogy ezek az elkeseredett emberek gyermekeket nemzenek, akiket nem tudnak szeretni, s akik ugyanúgy nőnek fel, mint ők: én-idegenül, antiszociálisán, képtelenül arra, hogy adjanak, arra kárhoztatva, hogy örökké áhítozzanak valamire. A kutatás kétségbevonhatatlan bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy az emberi személyiség kialakulásában milyen alapvető szerepet játszanak a csecsemőkori élmények. A szóban forgó esetek szélsőségessége csupán nagyítóként szolgál. Rajtuk keresztül élesebben láthatjuk a normalitás kategóriájába eső gyakoribb, változatosabb és finomabb tényezők hatásait. Ezek a „normális" deprivációk mára már olyannyira kultúránk részévé váltak, hogy szinte alig vesszük észre őket, kivéve az olyan szélsőséges eseteket, amelyek költséget és veszélyt jelentenek a többség számára (például az erőszak, az őrület és a bűnözés révén), ám még akkor is legfeljebb valamilyen halvány megértést tanúsítanak irántuk. Mióta az értelem lett az úr és egyik elméletet gyártja a másik után, a csecsemők rengeteg borzalmas viszontagságon mennek át. Az okok, amelyekre hivatkozva a babák gondozását megváltoztatták vagy forradalmasították, soha köszönőviszonyban sem voltak a kontinuum„okokkal". így ha jó irányba mozdultak is, de közben a kontinuum-elvet figyelmen kívül hagyták, akkor töredékesek és hatástalanok voltak. Az egyik ilyen elméletet egy amerikai szülészeti osztályon ültették át a gyakorlatba, ahol valakinek eszébe jutott, hogy szívdobogást játsszanak le a hangosbeszélőn keresztül az újszülötteknek, akik az élménymegvonás miatti első megrázkódtatáson mentek át. Ennek az apró segítségnek a hatása annyira megnyugtatta a csecsemőket és olyan javulást eredményezett az újszülöttek egészségében, hogy a kísérlet nemzetközi visszhangot váltott ki. Egy másik hasonló, de ettől független kísérletet egy koraszülött csecsemőkkel foglalkozó szakember végzett el. Miután az inkubátorokat egy géppel mozgásban tartották, figyelemre méltó javulás állt be a csöppségek fejlődésében. A csecsemők mindkét esetben gyorsabban gyarapodtak és kevesebbet sírtak. Harry Harlow látványos kísérletekkel bizonyította, hogy az újszülött majmok pszichológiai fejlődéséhez mennyire fontos az anyjukkal való szoros fizikai kontaktus. Abszurd módon Jane Van Lawick-Goodall csimpánz barátainál több inspiráló példát talált az újszülöttgondozásra, mint a modern kor embereinél. Annak ellenére, hogy másik fajhoz tartoznak, a majmok viselkedése közelebb állt az emberi kontinuumhoz, mint a modern emberé. A saját gyermekénél is alkalmazta a példájukat, amiről a következőket írta: „Nem

45

hagytam sírni a kiságyában. Bárhova mentünk, vittük magunkkal, így a környezete gyakran változott, ám a szüleivel való kapcsolata stabil maradt." Majd arról számolt be, hogy a fia négyéves korában „engedelmes, rendkívül éles eszű, élénk, aki jól oldódik gyerek és felnőtt társaságában egyaránt, szinte sosem mutat félelmet és figyelmes másokkal". De talán a következő állítása a legfigyelemreméltóbb. „S hozzáteszem, hogy a barátaink jóslatai ellenére, rendkívül független." Ám az alapelv most is hiányzik, és a szerző nem is akarja levonni a tanulságokat. „Persze meglehet, hogy akkor is ilyenné vált volna, ha egész másféleképpen neveljük." Érdekes kutatást lehetne végezni arról, hogy milyen hatással bírt a soron következő generációk jellemére, illetve a nyugat-európai családi életre az, hogy Viktória királyné elfogadta (s ezzel a mindennapi élet részévé avatta) a babakocsikat. Bárcsak olyan sorsra jutott volna, mint a járóka a jekánák falujában. Már majdnem kész volt, mikor észrevettem, hogy Tududu dolgozik rajta. Indákkal összekötözött függőleges botok voltak egy alsó és egy felső, négyzet alakú keretbe illesztve. Olyan volt, mint egy őskori járóka képregénybeli változata. Tududu rengeteg energiát ölt bele és igen elégedettnek tűnt, mikor az utolsó kiálló botvéget is lenyeste. Körbepillantott, hogy megtalálja Cananasinyuwanát, a fiát, aki egy héttel korábban tette meg az első lépését. Amint megpillantotta, felkapta és diadalittasan betette az új találmányába. Cananasi- nyuwana néhány másodpercig értetlenül állt benne, aztán oldalirányba tett egy lépést, megfordult, majd ráeszmélt, hogy be van kerítve. Egy pillanat sem telt bele, és a kisfiú a jekána társadalom gyermekeitől ritkán hallott éktelen ordításba kezdett. Az üzenet egyértelmű volt. A járóka elhibázott ötlet volt, kisbabák számára alkalmatlan. Tududu kontinuum-érzékével, ami ugyanolyan erős volt, mint bármelyik jekánáé, habozás nélkül úgy értelmezte a fia sivítását, ahogy kellett. Kihúzta a járókából és engedte, hogy fusson az anyjához, aki pár percig vigasztalta, hogy ellensúlyozza a megrázkódtatást, mielőtt a fiúcska vissza tudott menni játszani. Tududu készségesen elismerte, hogy kísérlete kudarcot vallott, és miután még egy utolsó pillantást vetett művére, egy fejszével ripityára törte a járókát, amelyet friss gallyakból épített, így még egy kis tüzelőfával sem lett gazdagabb. Nincs kétségem afelől, hogy a jekánáknak nem ez volt az első, sem az utolsó ilyen találmánya, ám kontinuum-érzékük erősebb volt annál, hogysem egy ilyen nyilvánvaló hibát tartósan elnézzenek. Ha kontinnumérzékünk nem bírt volna olyan elementáris befolyással az emberi viselkedésre az alatt a kétmillió év alatt, amikor még stabilitás jellemezte az emberi nemet, akkor nem lett volna képes megbirkózni mindazzal a veszéllyel, amit magasan fejlett értelmünk magában hordoz. Hiába hatástalanítottuk újabban annyira, hogy már az instabilitást, avagy a „fejlődést" tekintjük dicsőséges végzetünknek, mindez egy szemernyit sem változtat azon a tényen, hogy a kontinuum- érzék szerves része emberi mivoltunknak. Az, hogy Tududu összetörte a járókát, összhangban volt az evolúció alkotta lényegünkkel; azzal, ami ma is jellemezne minket, ha kontinuum-érzékünk nem homályosult volna el, s nem árulja el az a valami, ami eltérítette, ezzel kiszolgáltatva minket a veszélyesen tudatlan intellektusnak.

46

A felnövés Ha a baba megkapta azt a biztonságot és ingermennyiséget, amire a karonülő időszakában szüksége volt, akkor készen áll rá, hogy előrenézzen, az anyján túli világba, immár magabiztosan és hozzászokva ahhoz a kellemes közérzethez, amit a természete automatikusan igyekszik fenntartani. Várakozással tekint az új tapasztalatok elé. Lassan kúszni kezd, de még gyakran visszatér, hogy ellenőrizze, hogy az anyja elérhető távolságban van-e. Mivel azt tapasztalja, hogy mindig ott van, egyre távolabb merészkedik és egyre ritkábban tér vissza, miközben a kúszás (könyökön, combon és hason) átfordul mászásba (kézen és lábon). Ahogy egyre kíváncsibb a környezetére, úgy válik egyre mozgékonyabbá is, kontinuu- mának megfelelően. Miután megkapta a szükséges mennyiségű tapasztalatot, a folyamatos kontaktus iránti igénye gyorsan megszűnik, és a baba, a már totyogós vagy a kicsit nagyobb gyerek csak azokban a stresszhelyzetekben igényli ezt a fajta megerősítést, amelyekkel épp nem képes megbirkózni. Ezek a helyzetek egyre ritkábbak lesznek és közben a baba önállósága olyan tempóban, terjedelemben és mértékben nő, ami hihetetlennek tűnik annak, aki csak civilizált gyerekeket ismer, akiknek nem volt részük kiteljesedett, karban hordozott tapasztalatokban. Azokban a gyerekekben, akiknél bizonyos fejlődési pályák haladnak előre, míg más pályák elakadtak és lezáratlanul maradtak, óhatatlanul ellentétes motivációk működnek: sosem tudnak úgy akarni valamit, hogy közben ne akarnának a figyelem központjában is lenni. Sosem tudják az elméjüket kizárólag az előttük lévő problémának szentelni, mikor egy részük még mindig arra vágyik, hogy boldog és tudatlan csecsemőként üljön valakinek a karjában, aki megoldja helyette az összes problémájukat. Képtelenek teljes egészében kihasználni növekvő erejüket és ügyességüket, ha egy részük még mindig arra vágyik, hogy oltalomra szorulva üljön valakinek a karjában. Minden újabb erőfeszítés valamilyen mértékben összeütközésbe kerül a bennük lakozó baba tudattalan vágyával, hogy erőfeszítés nélkül váltsa ki mások szeretetét. Az a gyermek, akinek megfelelő kontinnum-tapasztalat van a háta mögött, csak vészhelyzetekben fordul az anyjához fizikai megnyugtatásért. Egy jekána kisfiú, akit ismertem, egyik nap torkaszakadtából kiabált és az anyjába csimpaszkodva jött oda hozzám, hogy fáj a foga. Körülbelül tízéves lehetett, és mindig annyira önálló és segítőkész volt, hogy azt gondoltam, hogy nagyon fegyelmezett lehet. Civilizált agyammal azt gondoltam, hogy rendkívül nagy önuralma van, ezért azt vártam, hogy egy ilyen helyzetben minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy nehogy elsírja magát, vagy hogy a társai ne lássák így kifordulva magából. De nyilvánvaló volt, hogy meg sem kísérli elnyomni a fájdalom által kiváltott reakcióját, és nem szégyell anyjához bújni vigasztalásért. Senki sem csinált ügyet a dologból, és mindenki megértő volt. Néhány pajtása ott álldogált és nézte, ahogy kihúzom a fogát. Természetesnek tekintették, hogy egyik percről a másikra kilépve bátor soraikból gyermekesen anyjába csimpaszkodott: senki sem gúnyolódott rajta, s ő nem szégyenkezett. Anyja jelen volt, a rendelkezésére állt. Több alkalommal is, mikor a foghoz értem, összerezzent és még hangosabban felsikoltott, de sosem húzódott el vagy nézett rám dühösen azért, mert fájdalmat okozok neki. Mikor végre sikerült kiszabadítanom a fogat az ínyből, és betömtem a lyukat gézzel, holtsápadtan és kimerülten rogyott a hintaágyába. Még egy óra sem telt bele, újra megjelent, már egyedül, a szín visszatért az arcába, s a nyugalma is helyreállt. Nem mondott semmit, de mosolygott és a közelben kotorászott néhány percig, mutatva, hogy jól van, aztán elsétált megkeresni a barátait. Egy másik alkalommal egy körülbelül húszéves fiúval történt valami. Zseblámpafénynél kellett kivágnom a nagylábujjából egy kezdődő üszkösödést. Nyilvánvalóan embertelen fájdalmat élt át. Miközben egy vadászkéssel kapargattam a sebét, semmi ellenállást nem tanúsított, de a felesége ölében fekve meg sem próbálta visszatartani a könnyeit. A felesége, a fiú anyjához hasonlóan, tökéletesen el volt lazulva, egyáltalán nem élte bele magát a férje

47

helyzetébe, nyugodt támaszt biztosított neki. Mikor a leghevesebb volt a fájdalom, a férj az ölébe fúrta és jobbra-balra forgatta a fejét, rázta a zokogás. Az, hogy végül a fél falu szemtanúja volt a jelenetnek, szemmel láthatóan egy cseppet sem befolyásolta a viselkedését, sem az önuralom, sem a túldramatizálás irányába. A jekánáknál az a szokás, hogy az asszonyok, amíg anyjuk életben van, velük élnek, és a férjeknek kell elhagyniuk a saját anyjukat, hogy elfoglalják a helyüket a feleség családjában. Ezért viszonylag gyakori, hogy a feleség tölti be az anyaszerepet a férje számára, ha krízishelyzet adódik. A feleségnek ott a saját anyja, akire támaszkodhat, de ösztönösen nyújt anyai támaszt a férjének, ha neki igénye van rá. Szokás, hogy az árván maradt felnőtteket is örökbe fogadják más családok. Az örökbe fogadó családra háruló többletteher minimális, mivel a felnőtt jekána többet termel, mint amennyit elfogyaszt, ugyanakkor hallgatólagos garanciát kap, hogy támaszra lel, amennyiben és amikor arra szüksége van. Már maga ez a biztosíték is stabilizáló erővel bír, attól függetlenül, hogy élnek-e vele vagy sem. A jekánák természetes emberi elvárásnak tekintik az érzelmi biztonságra való igényt, s tudják, hogy a társadalomnak érdekében áll ezt tiszteletben tartani. Ezáltal is védik magukat az ellen, hogy bármely tagjuk antiszociálissá váljon amiatt, hogy a körülmények túlzott nyomást gyakorolnak a természetes társas ösztöneire. Ahogy a baba mászni kezd, egyre inkább kamatoztatja azokat a képességeket, amelyeket a korábbi tapasztalatai során szerzett, és a fiziológiai fejlődést, ami ezeket a képességeket használhatóvá teszi. Első felderítő útjai általában rövidek és óvatosak, és szinte alig van szüksége arra, hogy az anyja vagy a gondozója is részt vegyen a tevékenységében. A kölyökálla- tokhoz hasonlóan neki is nagy tehetsége van az önfenntartásra, és reálisan érzékeli a képességeit. Ha az anyja azt közvetíti a társas ösztöneinek, hogy hagyja, hogy az anyja ügyeljen a biztonságára, akkor ő együttműködőén engedelmeskedni fog. Ha állandóan figyelik, terelik, megállítják, utána futnak, mikor önszántából menne valamerre, akkor hamar megtanulja, hogy ne legyen felelős magáért, miután az anyja megmutatja neki, hogy milyen elvárásokat támaszt felé. A nagyon is társas emberi lény egyik legerősebb késztetése, hogy kielégítse az általa érzékelt elvárásokat. Ha ébredező értelmi képességei, amelyek tanulás hatására alakulnak ki, csekélyek is, ösztönkésztetései, amelyek kezdettől fogva rendelkeznek azzal a veleszületett tudással, ami a többi állatot egész életében irányítja, ugyanolyan erősek élete első pillanatában, mint az utolsóban. Ennek a két erőnek a kombinációja, kölcsönhatása hozza létre az emberi jellemet és azt az egyedülállóan magas fokú intellektuális kifinomultságot és ösztönös hatékonyságot, ami csak és kizárólag az emberre jellemző. A csecsemőben nemcsak a kísérletezésre és az óvatosságra való hajlam van meg, hanem elvárásai is vannak. Azt a tapasztalati skálát várja el, amiben az őseinek is része volt. Nemcsak területre és szabadságra van szüksége, hogy mozoghasson, hanem sokféle találkozásra is. Idővel egyre rugalmasabb elvárásai vannak. A karonülő korszak alatt fokozatosan kiterjednek a baba eleinte szigorú elvárásai, s a kúszó-mászó fázisban már egyre inkább különböző fajtájú tapasztalatokra lesz szüksége, nem pedig pontosan meghatározott körülményekre és bánásmódra. De ahhoz, hogy a tapasztalatok valóban a baba javát szolgálják, továbbra is bizonyos határok közé kell esniük. A baba nem fejlődhet egészségesen anélkül, hogy igényeinek megfelelő mennyiségű és változatosságú alkalomban, illetve mások részéről együttműködésben lenne része. Fontos, hogy több tárgy, helyzet és ember legyen elérhető a számára, mint amit fel tud használni, hogy legyen módja közöttük felfedezni és bővíteni a képességeit. Továbbá fontos, hogy azok változzanak is a megfelelő mértékben és gyakoriságban, de nem túl radikálisan vagy túl gyakran. Hogy mi a megfelelő, azt, mint mindig, ebben az esetben is az előzmények szabják meg, tehát elődeink csecsemőkorban átélt élményeinek a jellege.

48

Példának okáért egy jekána faluban a kúszó-mászó babát a megfelelőnél több érdekesség, veszély és társaság veszi körül. Az első szárnybontogatásainál már mindent letesztel. Felméri a saját erejét és ügyességét, és tesztel mindent, amivel szembekerül, fogalmakat alkot és megkülönböztet dolgokat időben, térben és formában. Az anyjával is új viszonyt hoz létre. A direkt függést lassan felváltja az a tudás, hogy anyja megbízható, és egyre kevesebbszer fordul hozzá támaszért. Önbizalma egyre kevésbé függ anyjától való távolságától. A jekánáknál az anya, vagy akire a baba rá van bízva, ellazultan és nyugodtan viszonyul a babához. Jobbára valami mással foglalkozik, minthogy kimondottan őrködne felette, de mindig örömmel veszi, ha a kúszó-mászó kalandor meglátogatja. Nem hagyja abba a főzést vagy bármi egyéb munkáját, kivéve, ha minden figyelmét rá kell összpontosítania. Nem tárja szét a karját a kis csöppségnek, ha az épp megnyugtatásra vágyik, csupán engedi, hogy rendelkezzen a személyével, a maga nyugodt és elfoglalt módján, vagy ha épp megy valamerre, akkor engedi, hogy a csípőjén vele utazzon. Nem kezdeményezi a kontaktust, kizárólag csak passzív módon járul hozzá. A baba az, aki megkeresi őt, és a viselkedésével jelzi, hogy mit akar. Az anya teljesen és odaadással enged a baba vágyainak, de nem tesz hozzá semmi többet. Mindig a baba az aktív és az anya a passzív fél; a baba jön hozzá, ha álmos, vagy ha éhes és enni akar. A világ felfedezését ellenpontozza és megerősíti, hogy bármikor visszatérhet hozzá, és hogy akkor is megvan benne az anyja állandóságának a tudata, ha épp máshol jár. A baba nem kéri és nem is kapja meg anyja osztatlan figyelmét, mivel nem raktározódott el benne vágyódás, ősi éhség, ami megakadályozná, hogy tökéletesen a jelennek tudja szentelni magát. A természete takarékosságával összhangban nem kíván többet, mint amire szüksége van. A babák rendkívül fürgén képesek haladni négykézláb. A jekánák közt szorongva figyeltem az egyik kúszó-mászó babát, ahogy előrerontott, majd megállt egy másfél méter mély gödör szélén, amelyet azért ástak, hogy a sárból falat építsenek. A baba a tábort körbejárva ezt napjában többször is megcsinálta. Ahogy egy állat közömbösen legelészik a szikla szélén, úgy huppant le a fenekére, s nemegyszer a szakadéknak háttal. Ahogy egy bottal, kővel, az ujjaival vagy a lábujjaival játszott és ide-oda hengeredett, látszólag észre sem vette a gödröt maga mellett, de valahogyan a veszélyzónát mindig sikerült elkerülnie. Az önfenntartás nem értelem által vezérelt mechanizmusai hibátlanul működtek, és mivel precízen kalkulálnak, a gödörtől bármilyen távolságra, akár közvetlenül a szélén is tökéletesen funkcionáltak. Miután nem vigyáztak rá, vagy többnyire fél szemmel figyeltek rá a közelben játszó nagyobb gyerekek - akik szintén nem izgatták magukat a gödör miatt -, a baba önállóan alakította ki a környező lehetőségekhez való viszonyulását. A családtagjai vagy a környezete a viselkedésükkel pusztán azt az elvárást közvetítették neki, hogy tudjon vigyázni magára. Bár járni még nem tudott, azt tudta, hogy merre talál vigaszt, ha szüksége van rá, ám ritkán volt. Ha az anyja elment a folyóhoz vagy egy távoli kertbe, gyakran magával vitte őt is. Felemelte az alkarjánál fogva, számítva a segítségére, hogy anyja csípőjén majd egyensúlyozza magát, vagy megkapaszkodik a hordozókendőbe, ha azt is felvette, hogy könnyebben tudja cipelni. Bárhova ment, ha letette egy biztonságos helyre, elvárta tőle, hogy vigyázzon magára anélkül, hogy felügyelnie kellene őt. Egy babának nincsenek öngyilkos késztetései, rendelkezik viszont egy teljes túlélési eszköztárral, a legfelszínesebb szinten az érzékelés, a mélyebb, kevésbé megmagyarázható szinteken pedig mintha a mindennapos telepátia vezérelné. Úgy viselkedik, mint bármelyik állatkölyök, amelyik nem tudja segítségül hívni a tapasztalatait, hogy azok alapján tájékozódjon; úgy cselekszik biztonságosan, hogy nincs is tudatában a választásainak. Ösztönösen védi az épségét, amit környezete el is vár tőle, és veleszületett képességeinek, fejlődési szintjének és tapasztalatainak köszönhetően képes is rá. De az utóbbi tényezők szerepe oly csekély hat, nyolc vagy tíz hónaposan, hogy többnyire nem sok hasznukat veszi,

49

új helyzetekben pedig szinte egyáltalán nem hagyatkozhat rájuk. Az ösztönei védelmezik. Mégis, a baba már nem pusztán egy emlős, aki emberszabásúvá fejlődött, hanem kezd felismerhetően emberi jegyeket felvenni. Napról napra egyre jobban elsajátítja környezete kultúráját. Ekkortájt kezdi megkülönböztetni az apja és az anyja szerepét az életében. Az anyja szerepe továbbra is és kitartóan az marad, ami ez idáig minden emberé volt a maga életében: aki ad és gondoskodik, s nem vár el semmit cserébe, örül, hogy adhat. Az anyja egyszerűen azért gondoskodik róla, mert ő a világon van, a létezése elég ok, hogy garantálja az anya szeretetét. Míg az ő feltétel nélküli elfogadása állandó marad, az apának az a szerepe, hogy a gyermek kibontakozó társas viselkedését és a függetlenedés irányába tett haladását kövesse nyomon. Az apja elismerését ki kell érdemelnie; az anyja feltétel nélkül szereti. Az apja szeretete is állandó, de mellette megjelenik a gyermek teljesítményével kiérdemelt elismerés is. így biztosítja a természet egyaránt az állandóságot és az ösztönzést is a társas készségek fejlesztésére. Később az apa egyre tisztábban úgy jelenik meg, mint a társadalom képviselője, aki példát mutatva vezeti be a gyermeket népe elvárásaiba, viselkedési mintáiba, szokásaiba. Testvérei és a többi ember is egyre differenciáltabb szerepet kezd betölteni az életében. Egy ideig még minden társas kapcsolatában fellelhető az anyához való viszony, de egyre haloványabban. Még szüksége van rá, hogy alkalmazkodjanak hozzá, hogy segítsék és védelmezzék, amíg nő az önállósága. Továbbra is jelzi a szükségleteit, és a hívásainak továbbra sem tud ellenállni a környezete, míg a kamaszkorral együtt le nem szokik róla, hogy így jelezzen. Közben ő is fogékonnyá válik a nála fiatalabb gyerekek babusgatást kívánó jelzéseire, és anyai módon reagál rájuk, míg az érettebb gyerekeknek és a felnőtteknek, akiktől életben maradása bizonyos mértékig még mindig függ, maga is hasonló jelzéseket ad. A fiúk szemében a férfiak lesznek a fő inspiráló erők és példaképek, s rajtuk keresztül sajátítják el a szerepüket a kultúrában, mert az ő társadalmukban ez a dolgok rendje. A kislányok akkor utánozzák a nőket, amikor elérik azt a fejlődési fokot, hogy már nemcsak a társaságukban akarnak lenni, de részt is kívánnak venni a tevékenységeikben. Azokat az eszközöket, amelyeket nehéz elkészíteni, a kezükbe adják. A gyerekek például jóval előbb képesek evezni vagy evezősdit játszani, mintsem hogy ki tudnának faragni egy evezőt. Mikor eljön az idő, kisméretű evezőket kapnak, amelyeket a felnőttek faragnak nekik. A fiúk még beszélni sem kezdenek, már kapnak olyan kis íjakat és nyilakat, amelyeken jól tudnak gyakorolni, mert a nyilak egyenesek, így pontosan tükrözik gyakorlatlanságukat. Ott voltam, amikor egy kislány az első lépéseit tette meg a munka világába. Úgy kétévesforma lehetett. Már korábban is láttam a nők és a lányok mellett játszani, míg azok maniókát reszeltek egy teknőbe. Most ő is kivett egy maniókadarabot a kupacból, és hozzádörzsölte az egyik lány kezében lévő reszelőhöz. Túl nagy volt a darab, többször is leejtette, miközben próbálta végighúzni a durva deszkán. Szomszédja erre kedves mosoly kíséretében egy kisebb maniókadarabot nyomott a kezébe, anyjától pedig, aki számított rá, hogy az elkerülhetetlen késztetés megmutatkozik, azonnal megkapta saját aprócska reszelőjét. A kislány amióta csak az eszét tudta, látta reszelni őket, ezért azonnal húzkodni kezdte a kis darabkát a saját reszelőjén. Egy perc sem telt bele és elvesztette az érdeklődését, majd elszaladt, kis reszelőjét otthagyta a teknőben, anélkül, hogy észrevehetően gyarapította volna a maniókát. Senki nem éreztette vele, hogy vicces vagy „meglepő", amit csinált; a nők tudták, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik, mivel tisztában voltak vele, hogy a kultúrába minden gyerek bekapcsolódik, bár azt, hogy hogyan vagy milyen tempóban, azt a saját egyéni motivációik szabják meg. Ám az nem kérdés, hogy a végeredmény együttműködő és teljes mértékben önkéntes alapú társas viselkedés lesz. A felnőttek és az idősebb gyerekek csak a szükséges segítséggel és azokkal az eszközökkel látják el, amelyeket maga nem képes előállítani. Egy beszélni még nem képes gyerek is tökéletesen tisztán tudja kommunikálni a szükségleteit, és nincs semmi értelme

50

annak, hogy olyat ajánljanak fel neki, amit nem igényel; egy gyermek cselekedeteinek végeredményben pontosan az a célja, hogy az önállóságát fejlessze. Ha akár több, akár kevesebb segítséget adunk neki, mint amennyire szüksége van, nagy valószínűséggel pont ennek a célnak az elérésében gátoljuk. A gondozást, csakúgy, mint a segítséget, csak kérésre kapják. Sem a test táplálását, sem a lelket tápláló babusgatás nem viszik túlzásba, de vissza sem tartják; a gondozás mindig elérhető a gyermek számára, egyszerűen, könnyedén és a lehető legtermészetesebben. Mindenekfelett a gyermek személyét minden tekintetben jóként tisztelik. Nincs „rossz gyerek" fogalmuk, ahogy nem létezik a „jó gyerek" megkülönböztetés sem. A gyermek a motivációival egyetemben szociális és nem antiszociális lénynek van elkönyvelve. Amit tesz, azt egy eredendően „jó" teremtmény cselekedetének tekintik. A jekánák egymáshoz való viszonyát - függetlenül az életkoruktól - alapjában véve az határozza meg, hogy feltételezik, hogy a jóság vagy társas beállítottság az emberi természetbe mélyen beágyazott tulajdonságok. Továbbá ez a kulcsa annak, hogy a gyermek fejlődését a szülei vagy egyéb szövetségesei ösztönözni tudják. A nevelés szó eredeti jelentésében annyit tesz, hogy „kivezetni", s ha ez előnyösebb is az elterjedtebb „beleverni" értelmezésnél, egyik sincs összhangban a gyermek veleszületett elvárásaival. Ha a gyereket a nála idősebbek „kivezetik" vagy „terelik", az egyet jelent azzal, hogy beavatkoznak a fejlődésébe, hiszen elterelik a belülről jövő és leghatékonyabb útról egy kevésbé hatékony út felé. A veleszületett társas ösztön feltételezése homlokegyenest ütközik azzal a nagyjából egyetemes civilizált hiedelemmel, hogy a gyermek belső késztetéseit meg kell zabolázni ahhoz, hogy szociális lény váljon belőle. Egyesek úgy vélik, hogy érveléssel és a gyerekkel való „együttműködéssel" ezt jobban elérik, mint fenyegetéssel, bántalmazással vagy nádpálcával. Ám maga az a feltételezés, hogy a gyereknek ab ovo antiszociális természete van, amit manipulálni kell annak érdekében, hogy szociálisan elfogadható legyen, az mindkét nézőpontban, illetve a két véglet közti esetekben is közös. Ha van valami, ami számunkra alapvetően idegen az olyan kontinuum-társadalmakban, mint a jekánáké, akkor az a veleszületett társas ösztön feltételezése. Pontosan ebből a feltételezésből és annak következményeiből kiindulva lehet megérteni a látszólag áthidalhatatlan szakadékot az ő furcsa és igen jó közérzettel társuló viselkedésük és a mi óvatos, összehasonlíthatatlanul rosszabb közérzettel párosuló számításaink között. Mint korábban már láttuk, a gyerek fejlődésének az is árt, ha több, de az is, ha kevesebb segítséget kap, mint amit igényel. Ezért ha nem ő kezdeményez, vagy ha kéretlenül kap segítséget, abból nem származik haszna. Úgysem tud magasabb szintre fejlődni, mint amire belső motivációi késztetik. A gyerek kíváncsisága, az a vágya, hogy mindent saját maga próbáljon ki, azt mutatja, hogy képes úgy tanulni, hogy fejlődésének egyetlen részét se kelljen feláldoznia. Ha terelgetjük, azzal elérhetjük, hogy bizonyos készségei más készségek kárára fejlődjenek, de készségeinek egészét úgysem lehet veleszületett határainál magasabbra fejleszteni. A gyermek személyiségének teljessége fog csorbát szenvedni, ha a szüleik afelé terelik, ami szerintük a legjobb neki (vagy nekik). Általános, minden megfelelően ellátott és deprivált igényét egyaránt tükröző komfortérzete lesz közvetlenül érintve. Szülei sokban képesek befolyásolni a viselkedését azzal, hogy példát nyújtanak neki, és azzal, ahogyan ő érzékeli az elvárásaikat, de semmit sem tudnak hozzáadni az ő teljességéhez azzal, ha megpróbálják ráerőltetni saját késztetéseiket, vagy azzal, hogy „megmondják neki, mit tegyen". Ideális esetben az, hogy egy gyermeknek példát nyújtunk, vagy vezetjük, az nem a befolyásolását jelenti, hanem azt, hogy az ember teszi a dolgát, ahogy szokta. Nem kell különleges figyelmet szentelni a gyereknek, elég a magunk dolgával foglalkozni, s csak olyankor figyelni a gyerekre, ha ő azt igényli, és akkor sem jobban, mint amennyire szükséges. Annak a gyereknek, aki teljes mértékben részesülhetett a karon ülés

51

tapasztalatából, nem lesz arra szüksége, hogy a fizikai szükségletein túl csikarjon ki magának figyelmet, mivel ellentétben civilizált körülmények között növekvő társaival, nincs szüksége arra, hogy megerősítsék a létezését vagy szerethetőségét. Vegyünk egy egyszerű példát: egy civilizált anya úgy végezhet házimunkát együtt a kislányával, hogy engedi, csináljon, amit akar, de ha kedve támad hozzá, akkor seperhet is egy kis seprűvel, port törölhet, porszívózhat, vagy egy széken állva segíthet a mosogatásban. Edény is alig fog összetörni és a kislány sem fog leesni a székről, hacsak nem teljesen nyilvánvaló, hogy az anyja várja, hogy bekövetkezzen a katasztrófa, és a gyereket társas késztetése (hogy azt tegye, amit elvárnak tőle) arra hajtja, hogy engedelmeskedjen. Az aggódó tekintetek, az árulkodó mondatok: „Le ne ejtsd!" vagy „Óvatosan, mert mindjárt leesel!" egyaránt a gyermek önfenntartó mechanizmusai és utánzó ösztönei ellen hatnak, és végül azt eredményezhetik, hogy engedelmesen leejti a tányért, vagy leesik a székről. Az emberi faj egyedisége többek közt abban rejlik, hogy az értelme képes ellentmondani az evolúció során kifejlődött természetének. Mikor a kontinuumot letérítették a pályájáról, s a stabilizitoraira akkora súly nehezedett, hogy gyakorlatilag hatástalanná váltak, akkor mindenféle aberráció lépett fel, mivel az értelem ugyanakkora valószínűséggel tesz kárt, mint jót a maga alultájékozott, jó szándékú, egy időben egy dologra koncentráló módján azoknak az előre nem kiszámítható tényezőknek a sűrűjében, amelyek bármilyen viselkedésnél relevánsak lehetnek. A kontinuumtól való elszakadás egyik legbizarrabb eredménye, hogy a felnőttek képesek elérni, hogy a gyerekek elszaladjanak tőlük. Egy kontinuum-babának mi sem lehet természetesebb, mint hogy az anyja közelében maradjon, ha ismeretlen terepen találja magát. Mindegyik emlős rokonunkat, illetve a madarakat, a hüllőket és a halakat is követik a kicsinyeik. Egy jekána totyogósnak eszébe se jutna elkószálni az anyjától egy erdei ösvényen, mivel az anyja nem nézeget hátra, hogy vajon követi-e, viselkedésével nem sugallja azt, hogy választási lehetősége van, sem azt, hogy az anya feladata lenne, hogy ne veszítse szem elől; legfeljebb lassít a tempóján, hogy a kicsi lépést tudjon vele tartani. A baba ezt tudja, s csak akkor sír fel, ha ilyen vagy olyan okból mégis lemarad. Egy kisebb esés, amiből még fel tud tápászkodni, és szalad egy kicsit, hogy behozza a lemaradt másodperceket, még egy ilyen jelzést is ritkán vált ki. Ha éppen várnia kell a gyerekre, az anyja viselkedése gyakorlatias, de türelmes. Azt sugározza, hogy tisztában van vele, hogy a baba nem vesz el több időt, mint amennyi szükséges ahhoz, hogy újra folytathassák az útjukat. Nincs semmi megítélő a viselkedésében. Ahogy ő is feltételezi gyermekéről a veleszületett társas ösztönét, úgy a gyermek is hajlamos azt tenni, amiről azt gondolja, hogy az anyja elvárja tőle. Akár megállnak, akár mennek, ez az alapvető feltételezés változatlan és megkérdőjelezetlen marad. S a több millió éves előzmények, az állatvilág és néhány embercsoport egybehangzó példái ellenére is sikerült meggyőznünk a mi totyogósainkat, hogy szaladjanak el. A negyedik expedíció után visszatérve, megütközve láttam a manhattani Central Parkban, hogy hány gyerek után rohangálnak gondozóik. Anyák és babysitterek csapkodtak a karjukkal, lehetetlen pozitúrákban hajlongtak, és előrenyújtott kézzel, éles hangon, kevéssé meggyőző fenyegetésekkel követelték, hogy a kis szökevények azonnal jöjjenek vissza. Ezt az idegtépő mutatványt azzal variálták, hogy a padon megpróbáltak egymással társalgást folytatni, miközben rászólogattak a gondjaikra bízott gyerkőcökre, ha a kicsik megközelítették a megengedett távolságuk határát, vagy felpattantak és a szökevények után eredtek, amikor a gyerekek, felfogván a játékszabályokat, a felügyelet legkisebb lazulására rögtön szökési kísérlettel válaszoltak. Ha eléggé aggodalmas (azaz elvárásteli) hangon mondják, az a mindennapos felszólítás, hogy „Ne menj oda, ahol nem látlak!" alaposan megnövelheti a talált gyerekek osztályának forgalmát. Ha még azzal is kiegészítik, hogy „Vigyázz, mert megütöd magad", annak fulladások, komoly esések és közúti balesetek a következményei. A gyermek, akit elsősorban

52

az izgat, hogy a tőle elvárt szerepet játssza a gondozójával szemben folytatott akaratversengésben, lázadásában nem képes felelősségteljesen bánni a környezetével, miközben az önfenntartó mechanizmusai is megsérülnek. így tudattalanul is arra van ítélve, hogy azt az abszurd utasítást kövesse, hogy tegyen kárt magában. Ha majd felébred a kórházban, nem is lesz nagyon meglepve, mikor megtudja, hogy elütötte egy autó, hiszen oly gyakran ígérték neki, hogy előbb-utóbb így fog járni. A tudattalan elme nem érvel, hanem a tapasztalatból gyárt szokást, és gépiessé teszi a viselkedést, így eleve kizárja, hogy a tudatos elme felfigyeljen a gyakran ismételt cselekvésekre. Továbbá stabilizál és fenntart, beépíti és mérlegeli az adatokat egy olyan adatfeldolgozó rendszer szerint, ami túl megterhelő lenne egy olyan megbízhatatlan készségnek, mint a gondolkodás. Ezenkívül kiváló megfigyelő: nem lehet meggyőzni arról, hogy valami az, aminek mondják, mikor a hangszín és a cselekedetek az ellenkezőjéről árulkodnak. A tudattalan elme logikája gyakorta az „ész" antitézise. Ennélfogva egy gyermek tökéletesen értheti gondozója érvelését, sőt még akár át is veheti, mégis arra érez motivációt, hogy az ellenkezőjét csinálja annak, amit kér tőle. Vagyis, nagyobb valószínűséggel teszi azt, amit érzése szerint elvárnak tőle, mint azt, amit mondanak, hogy tegyen. Krónikus, kielégítetlen vágyakozása az anyja elfogadására egészen az önpusztításig fokozhatja azt a szükségletét, hogy azt tegye, amit érzése szerint az anyja, vagy azok, akik őt képviselik, elvárnak tőle. Egy ép kontinuum-gyerekben működnek azok a veleszületett hajlamok, amelyek arra ösztönzik, hogy a megfelelő dolgokat csinálja. Utánozzon, felfedezzen, vizsgálódjon, ne sértse meg magát vagy másokat, bemenjen az eső elől, kellemes hangokat adjon ki, kedvesen nézzen, mikor az emberek megfelelően viselkednek, válaszoljon a fiatalabb gyermekek hívására és így tovább. Egy deprivált gyermek, vagy az, akitől elvárják, hogy antiszociálisán viselkedjen, pontosan olyan mértékben képes megsérteni a saját veleszületett komfortérzetét, amilyen mértékben az ő igényeit és mások elvárásaival szemben való fogékonyságát megsértették. Az olyan bevett fortélyok, mint a dicséret és a büntetés, könnyen lerombolhatják a gyerek motivációját, főleg az egészen kicsikét. Ha egy gyerek valami hasznosat tesz, például felveszi a ruháját vagy megeteti a kutyát, vagy behoz egy marék mezei virágot vagy agyagból csinál egy hamutálcát, akkor semmivel sem szeghetik jobban a kedvét, mint azzal, ha meglepve konstatálják, hogy milyen szociábilisan viselkedett: „Jaj, milyen jó kislány vagy!" „Nézzétek, mit csinált Georgie, teljesen egyedül!" Az ilyen és ehhez hasonló felkiáltások azt közvetítik, hogy a szociábilis viselkedés nem elvárt, nem jellemző, hanem szokatlan egy gyereknél. Az eszével lehet, hogy örül neki, de közben kényelmetlenül érzi magát, hogy nem azt tette, amit elvártak tőle, azt, ami valóban a kultúrája, törzse vagy családja teljes jogú tagjává avatná. Még a gyerekek közt is, ha valaki azt mondja, hogy „Hú, nézzétek, mit csinált Mary az iskolában!", ráadásul csodálkozó hanglejtéssel, egész biztosan azt eredményezi, hogy Mary kényelmetlenül eltávolodik a barátaitól. Ennyi erővel akár azt is a fejéhez vághatták volna, hogy „Hú, Mary milyen kövér!" - vagy sovány, vagy magas vagy alacsony, vagy okos vagy hülye, a lényeg, hogy valamiképpen nem az, amit elvárnak tőle. A hibáztatás, főleg ha azzal spékelik meg, hogy „Mindig ezt csinálod!", azért is romboló, mert azt közvetíti, hogy az antiszociális viselkedés elvárt. „Jellemző, hogy elveszíted a zsebkendődet!", „Megátalkodott, rossz kölyök", egy lemondó vállrándítás vagy egy olyan közhely, mint „a fiúk már csak ilyenek", mintha a rosszasság valami beépített dolog volna, vagy egy sima fintor, ami azt jelzi, hogy a rossz viselkedés nem meglepő, mind ugyanolyan katasztrofális következményekkel járnak, mint a meglepetés kifejezése vagy a dicséret a szociális viselkedés esetében. A kreativitást is kitűnően le lehet törni azzal, ha felhasználjuk a gyerek együttműködésre való igényét. Elég csak annyit mondani, hogy „Vidd ki a festékeidet a teraszra; nem szeretném, ha itt maszatolnál." Az üzenet, hogy a festés maszatolás lesz, célba ér, és a kreatív késztetésnek

53

óriásinak kell lennie ahhoz, hogy legyőzze a gyereknek azt az alapvető igényét, hogy azt tegye, amit az anyja elvárna tőle. Ennek tükrében édes mindegy, hogy ezt egy kedves mosoly kíséretében mondják vagy harci kiáltásként, a „rossz gyerek" címke mindkét esetben hatékony. Mikor azt feltételezzük, hogy a gyerek veleszületetten társas lény, akkor kell hogy legyen némi fogalmunk a gyerek késztetéseinek és elvárásainak mind a tartalmáról, mind a formájáról. Nyilvánvaló, hogy van bennük hajlam az utánzásra és az együttműködésre, az egyén, illetve a faj fenntartására, de az kevésbé, hogy olyasmikkel is tisztában vannak, hogy miképpen kell gondoskodni egy csecsemőről, s hogy képesek is rá. Ha egy kislánynak nem engedjük meg, hogy gyakorolhassa az ösztönösen erős anyáskodási vágyát, s azt akarjuk, hogy ezt babázással vezesse le, mikor valódi csecsemők is elérhető közelségben vannak, az komoly hátrányokat fog okozni a gyerekeinek, ha majd anya lesz. Pedig a kislányok már jóval azelőtt ösztönösen úgy bánnak a csecsemőkkel, ahogy azt a csecsemők elvárják, mielőtt egyáltalán értenék anyjuk utasításait. Mikor elég idősek ahhoz, hogy más módszereket is fontolóra vegyenek, már rutinosak a babagondozásban, és nem érzik azt, hogy szükségük lenne elméleti megfontolásokra. Úgy telik a gyermekkoruk, hogy ha módjuk van rá, gondoskodnak a babákról, akár saját családjukban, akár a szomszédaiknál. Mikor megházasodnak, eszükbe sem jut Spock doktorral és társaival konzultálni, viszont van két erős karjuk és begyakorolt mozdulatsoraik, hogy miképp tartsák a babát főzés, kertészkedés, takarítás, kenuevezés, tisztítás, alvás, táncolás, fürdés, evés vagy bármi egyéb tevékenység közben. Ezenkívül kifejlődött bennük az az érzék, ami azonnal tiltakozna minden cselekedet ellen, ami akár az ő, akár a babájuk kontinuuma ellen való volna. Láttam jekána kislányokat, akik már három- vagy négyéves koruktól kezdve (néha még kisebbnek tűntek) önállóan gondoskodtak csecsemőkről. Egyértelmű volt, hogy ez a kedvenc elfoglaltságuk, de emellett még olyan egyéb feladatokat is elláttak, mint a tűzrakás és a vízhordás. Nem lett elegük a gondoskodásból, míg a játékbabázásra biztos ráuntak volna. A kontinuum láthatóan akkor a legerősebb, ha a csecsemők védelméről van szó, és az a végtelen türelem és szerető gondoskodás, amire a csecsemőknek szükségük van, az ott van minden gyerekben, a fiúkban ugyanúgy. Noha fiúkra ritkán bízzák hosszú időre a csecsemőket, ők is ugyanolyan örömmel veszik fel őket és játszanak velük. A tizenéves kamaszok is alig várják, hogy napi elfoglaltságukból hazaérve játszhassanak a kicsikkel. Gyakran feldobják és elkapják a babákat, akik hangos kacajjal hálálják meg a szórakoztatást, egymás kölcsönös örömére. így gazdagodik a kicsik tapasztalati köre és saját szerethetőségük érzése. Az, hogy minden egyént a maga uraként tisztelnek, talán éppolyan alapvető fontossággal bír a jekánáknál, mint a veleszületett szociabilitás feltételezése úgy a gyermekekben, mint a felnőttekben. Teljesen idegen tőlük az az elképzelés, hogy valaki más személyek felett rendelkezzen. Az „én gyerekem" vagy „te gyereked" náluk egyszerűen nem létező fogalmak. Viselkedési kódexükben nincs helye annak, hogy valaki eldöntse más helyett, hogy . az mit tegyen, akármilyen korú is legyen az illető. Nagy érdeklődéssel figyelik egymás tevékenységét, de sosem áll szándékukban befolyásolni egymást az meg főként nem, hogy bárkire bármit rákényszerítsenek. A gyerek mozgatórugója a saját akarata. Nincs rabszolgaság márpedig hogyan másképp írhatnánk le azt, mikor valakire ráerőszakoljuk az akaratunkat, akár fenyegetéssel, akár büntetéssel? A jekánák nem gondolják azt, hogy a gyerekek fizikai erőhátránya és kiszolgáltatottsága azt jelentené, hogy kevesebb tisztelet illeti meg őket, mint a felnőtteket. Sosem adnak a gyerekeknek olyan utasításokat, amelyek ellentétesek az ő késztetéseikkel, akár azzal kapcsolatosan, hogy hogyan játsszanak, akár azzal, hogy mennyit egyenek, mikor aludjanak és így tovább. Ám amikor szükség van a segítségükre, akkor elvárják, hogy azonnal együttműködjenek. Az olyan utasításokat, mint

54

„Hozz vizet!", „Vágj egy kis fát", „Add ide!", „Adj a babának egy banánt!", azzal a meggyőződéssel adják ki, hogy a gyerek eredendően társas lény, aki szívesen van mások szolgálatára, és vesz részt a munkájukban. Senki sem figyeli, hogy a gyerek vajon engedelmeskedik-e - nem kételkednek abban, hogy kész az együttműködésre. Mint társas lény, habozás nélkül azt teszi, amit elvárnak tőle, és tudása maximumát adja. Mindez hihetetlenül jól működik. Ám a második expedíció során észrevettem egy körülbelül egyéves kisfiút, aki valahogy kikerült a kontinuuma centrumából. Nem tudom, hogy mi okozhatta, de talán nem véletlen egybeesés, hogy az apja - egy idősebb, Wenito nevű férfi volt az egyedüli jekána a környéken, aki beszélt spanyolul, mivel ifjúkorában a gumikonjuktúrában dolgozott, a felesége pedig beszélt egy kicsit pemontong nyelven, ami azt mutatta, hogy valamikor a keletebbre élő indiánok közt élt. Lehetséges, hogy szokatlanul kozmopolita életük során felvettek néhány olyan erőteljes szokást, ami megzavarta a saját kontinuumukat. Nem tudom. De Wididi, a fiuk volt az egyetlen általam ismert gyerek, aki hisztizett, és teli torokból visítva tudott tiltakozni, ellentétben a többi babával, akik ha néha elsírták is magukat, sosem ilyen túlfeszítetten tették. Néha, miután elkezdett járni, meg is ütött más gyerekeket. Meglepő módon, a többi gyerek közömbösen reagált erre; az agresszivitás gondolata annyira idegen volt tőlük, hogy ezt úgy vették, mintha egy faág csapta volna meg őket, vagy valami egyéb természetes baleset érte volna őket; soha eszükbe sem jutott visszaütni, és folytatták a játékot anélkül, hogy akár kizárták volna Wididit. Mikor újra találkoztam vele, már körülbelül ötéves lehetett. Az apja meghalt, és Anchu, a falu főnöke, aki Wenitónak közeli barátja volt, lett Wididi pótapja vagy vezetője. A fiú még mindig nagyban eltért a boldog jekána normától. Az arcán lévő feszültség és egész mozgása egy civilizált gyerekére emlékeztetett. Egy alkalommal, amikor elmentünk a leszállópályánkhoz, Anchu elhozta magával Wididit, mivel a csapat többi tagja is hozta a kisfiát, hogy ők is részesüljenek az élményben. Wididi akkor már gyakorlott kenus volt, és mivel a hajó orrában kell a legkeményebben dolgozni, míg a finom manőverezés a farában történik, Wididi többnyire hátul evezett, míg a főnök a csónak orrában. Kevés szó esett köztük, de szinte tapintható volt, hogy Anchu a maga csendes módján bízik Wididiben. Az úton, mikor körbeadtunk húst, mindig megosztotta vele az ő adagját. Néha úgy tűnt, mintha a fiúból is ugyanolyan derűs és komoly ember vált volna, mint a többi jekána fiú. Ám egyik nap Anchu vadászni indult a leszállópálya melletti táborunkból, és Wididi egyre aggodalmasabb tekintettel figyelte. Az arcán szörnyű belső vívódás tükröződött, ajka remegni kezdett, miközben tekintetével követte a férfi minden mozdulatát. Mikor Anchu íja és nyila elkészült, a fiút görcsös zokogás fogta el. Anchu egy szót sem szólt, semmilyen elítélés nem volt a tekintetében, de Wididi tudta, hogy a többi fiú el szokott menni vadászni a vezetőjével, ő viszont nem akart. Ellenben nem volt senki, akivel vitatkozhatott volna, saját magán kívül, mivel Anchu egyszerűen fogta magát, és elment vadászni, neki meg senki sem mondta meg, hogy mit tegyen. Antiszociális énje nemet mondott; veleszületett szociabilitása, amit Anchu épp felszabadítani igyekezett, viszont igent. Anchu tehát fogta az íját és a nyilát, és nekivágott az ösvénynek. Wididi úgy üvöltött, hogy egész teste beleremegett. A motivációja és az ellenmotivációja immár egyforma súllyal feszült egymásnak, ő meg csak állt és bömbölt, bénultan a döntésképtelenségtől. Én a magam részéről akkor még semmit sem értettem azokból az erőkből, amelyek működésbe léptek. Csak azt láttam, hogy a gyerek szenved, mert nem megy Anchuval. Odamentem hozzá, és kezem a vállára téve, az ösvény felé tereltem. Együtt kiszaladtam vele a szavannára, amelynek egyik oldalán Anchu épp bevetette magát a dzsungelbe. Utána kiabáltam, hogy várjon meg minket, de Anchu nem fordult meg, és nem is lassított a tempóján. Megint utánakiabáltam, már hangosabban, de elnyelte az erdő. Wididit előretoltam, és felszólítottam, hogy szedje a lábát. Azt hittem, segítek neki, és

55

megakadályozom, hogy Anchunak csalódnia kelljen, de persze csak belekontárkodtam a dolgokba, s a kultúrámra jellemző esetlenséggel a magam akaratával akartam helyettesíteni a gyerek akaratát, hogy megpróbáljam rávenni arra, hogy a helyes dolgot cselekedje. Anchu ellenben, sokkal bölcsebb meggondolásból, fel akarta szabadítani, hogy Wididi akarja is a helyes dolgot. Buzgó fellépésem talán hetekkel is visszavetette a fejlődését. Anchu rendszere valószínűleg épp a határán táncolt annak, hogy átlendítse Wididit a holtponton. Azért vett le mindennemű nyomást róla, hogy pusztán az eseményekben való részvétel természetes vágya győzze le azt a valamit, ami lázadásra késztette. Hiába láthattam számtalan példát rá, alig tudtam elhinni vagy felfogni, hogy a jekánáknál teljes mértékben hiányzik a meggyőzés vagy a nyomásgyakorlás, egy ember akaratának a másikra való rákényszerítése. A harmadik expedíció elején, amikor fölfelé indultunk a folyón, megkérdeztem Anchut, hogy Tadehah, egy 9-10 éves forma fiú velünk jöhetne-e. Filmeztünk, és a kisfiúnak nagyon fotogén arca volt. Anchu elment a kisfiúhoz és örökbefogadó anyukájához, hogy tolmácsolja a meghívásunkat. Tadehah azt mondta, hogy szeretne jönni, az anyuka csak annyit üzent, hogy ne vigyem el a fiút a saját anyámhoz az expedíció után. Megígértem, hogy visszahozom, és aznap, mikor elindultunk, öt jekána férfi segítővel, Tadehah is megjelent kis függőágyával, és bemászott az egyik kenuba. Egy héttel később nézeteltérés támadt köztünk és a jekánák közt, mire a jekána férfiak hirtelen kivonultak a táborból azzal, hogy hazamennek. Az utolsó pillanatban megfordultak és visszaszóltak Tadehahnak, akinek a függőágya még mindig ott lógott a kunyhóban: „Mahtyeh!" (Gyere velünk!) A gyerek csendesen csak annyit felelt: „Ahkay" (Nem), mire a többiek folytatták az útjukat. Nem próbálták kierőszakolni, de még csak meggyőzni sem, hogy tartson velük. Egyedül ő rendelkezett a sorsáról, ahogy mindenki más. A döntésével önrendelkezési jogát gyakorolta, a döntés következményei pedig az ő sorsa részét képezték. Senki sem merészelte felülbírálni a jogát, hogy a maga számára döntést hozzon, pusztán azért, mert kicsisége és gyengesége folytán testi erőfölényben lettek volna vele szemben, vagy azon az alapon, hogy még kevésbé tapasztalt a döntéshozásban. A jekánák szerint egy személy ítélőképessége elegendő ahhoz, hogy egy döntést, amelyre motivációt érez, meghozzon. A döntéshozatalra való belső késztetés önmagában bizonyíték, hogy képes rá, hogy a megfelelő döntésre jusson; kisgyerekek nem hoznak nagy horderejű döntéseket; az önfenntartáshoz fűződő erős érdekükből kifolyólag az olyan kérdésekben, amelyek meghaladják felfogóképességüket, a náluk idősebbekre hagyják annak megítélését, hogy mi a legcélravezetőbb. Egy gyerek ítélőképessége arra vonatkozóan, hogy másra ruházzon vagy maga hozzon meg egy döntést, akkor fog a leghatékonyabban működni, ha már egészen kicsi korától kezdve rábízzuk a választást. Az óvatosság a viselt felelősséggel arányosan működik, s így a hibák esélye a lehető legkevesebb. Az így hozott döntések nem ütköznek a gyerek ellenállásába, és minden érintett számára harmóniát és örömet eredményeznek. A maga 9-10 évével Tadehah kiválóan képes volt meghozni egy olyan döntést, ami az én szememben óriási elköteleződésnek tűnt egy gyerek részéről. Ahelyett, hogy a törzstagjaival ment volna, ott maradt három igencsak különös vadidegennel, távol a falujától, egy nagy folyón, legénység, sőt evező nélkül, mivel nem jutott eszembe, hogy valamilyen csereügylettel evezőkhöz jussak, és a férfiak magukkal vitték a sajátjaikat. Tadehah tisztában volt a képességeivel, és vágyott a kalandra. A több hónapos út során rengeteg kalandban lett része, de ő is készen állt rájuk, mindig segítőkészen és vidáman viselkedett.

56

A negyedik expedíció során, amikor egy európai férfival mentem vissza, és Anchu annak ellenére ott tartott minket, hogy tovább szerettünk volna menni, újra ámuló tanúja lehettem, mennyire nem próbálnak nyomást gyakorolni egymásra. (E látszólagos ellentmondást, miszerint nem akarják másokra rákényszeríteni az akaratukat, de minket mégis ott tartottak, talán úgy lehetne feloldani, hogy a jekánák minket vagy akár a szanema indiánokat nem tekintették embereknek. Továbbá azért tartóztattak, hogy folytassam a gyógyításukat, és úgy mesterkedtek, hogy nem voltak hajlandók elkísérni bennünket a visszaútra, amelynek viszont két ember egyedül nem vághatott neki. Etettek minket, építettek nekünk egy kunyhót, ám a kalauzolásunkra tett kérésünket mindig kikerülték. Sosem tagadták meg kerek perec, azaz nem kényszerítettek minket semmire, kivéve, hogy elmulasztottak segíteni.) A faluban, illetve a falu közelében volt két súlyosan beteg férfi. Az egyiknek vakbélgyulladása volt, szövődményekkel, a másiknak két borzalmas sipoly volt a hátán. Láthatóan mindketten a halálukon voltak, mivel hetek és hónapok teltek el anélkül, hogy az állapotukban bármilyen lényeges javulás állt volna be, annak ellenére, hogy antibiotikumokkal sikerült életben tartanom őket. Ennek a nehéz küzdelemnek az elején - valójában az első alkalommal, amikor „házhoz mentem" a fiatalemberhez, akinek vakbélgyulladása volt - megmondtam az apának, hogy a fiát el kell vinni Ciudad Bolívarba egy hivatásos orvoshoz, és meg kell műteni. Elmagyaráztam nekik, hogy egy lyukat kell vágni a hason, és kivenni a beteg szervet, és megmutattam neki saját vakbélműtéti hegemet. Az apa beleegyezett, de azt mondta, hogy Masawiu nem mehet el egy venezuelai városba anélkül, hogy beszélne spanyolul. Nem mondta ki egyenesen, hogy vigyem el én, pedig nagyon szerette az egyetlen fiát. Nyilvánvaló volt, hogy inkább hagyja meghalni a fiát, mint hogy egy ilyen nagy szívességet kérjen tőlem. Elém tárta a problémát; összesen ennyi volt a meggyőzés eszköze. Én azt mondtam neki, hogy elviszem a fiát oda, ahol meggyógyítják, de neki kell szólnia Anchunak, és rávennie az azonnali indulásra. Az öreg csak üres tekintettel nézett rám, pedig többször is nyomatékosan megismételtem, hogy beszélnie kell Anchuval, különben meghal a fia. Soha nem próbálta rávenni Anchut semmire, bár az elképzelhető, hogy megemlítette a helyzetet a főnöknek, amikor családostul leköltöztek a faluba, hogy kezelhessem a gyereket. Anchuval, a főnökkel ugyanolyan baráti viszonyban maradt, mintha nem annak a kezében lett volna a fia élete. Négy hónap múlva, amikor végre megengedték, hogy elinduljak a hosszú, nehéz útra a két beteggel, az apa és az egész család is velünk jött egy külön kenuban, hogy egy közeli folyónál megvárják, amíg Masawiu felépül, és hazavigyék. Ebből is nyilvánvaló volt, hogy az öreg nem a törődés hiánya miatt nem kívánt nyomást gyakorolni senkire a saját és a fia érdekében. Ugyanez történt egy kedves barátnőm, Nahakadi esetében. Nahakadit, aki Anchu fogadott testvére volt, és igen jóban voltak egymással, megpróbáltam rábeszélni, hogy vegye rá Anchut, engedje meg, hogy elvihessem haldokló férjét a kórházba. Nakudu gyakran találkozott a főnökkel, és számtalan alkalma lett volna, hogy megkérje erre, de mindig valami könnyed és kellemes témára terelte a beszélgetéseiket, még akkor is, ha szeretett férje csak néhány méterre feküdt tőlük, szörnyű kínok közepette. Több hónapos ott-tartózkodásom alatt, amíg a férjét kezeltem, többször is megkeresett, hogy nem nyitnám-e meg a sipolyokat a férje hátán. Ám mindannyiszor nemet mondtam, mivel nem értettem a sebészethez, míg végül ő veselkedett neki. De a kritikus pillanatban mégsem vitte rá a lélek, hogy a férje hátába szúrja a halászszigonyt, amit használni akart, és értem küldött a fiával. Mikor megláttam, mire készül, belementem, hogy megcsinálom a műtétet, gondolván, úgy mégis kisebb a kockázat, mint az ő minden higiéniát nélkülöző módszerével. Az „erkölcsi zsarolás" kétségkívül működött, de közvetlenül nem erőltette rám az akaratát. Végül mindkét férfit sikerült élve eljuttatnom a kórházba. Túlélték a műtétet, és visszatértek népükhöz.

57

De sokáig hiába könyörögtem Anchunak, hogy engedjen el minket, a kérésem süket fülekre talált. Mindig másfelé terelte a témát, például megkérdezte, hogy a kunyhóval van-e bajunk, amit építettek, vagy az étellel, amit főztek nekünk. Mikor aztán nap nap után elismételtem neki, hogy a késlekedés milyen veszélyt jelent a két ember életére, végül mégis válaszolt. Jelesül kifestette magát, felaggatta magára az összes gyöngyét, s egy álló hétre bezárkózott a két férfival, maraca kísérettel kántálva a jekána sámánhagyománynak megfelelően. Mikor egy-egy rövid időre elaludt, mások vették át a kántálást. Ez a gyógymód nem javított az állapotukon, de legalább senki sem gondolta azt, hogy Anchu nem törődik emberei életével. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy pusztán csak színlelt. Nem tartozott éppen a legkiválóbb jekána sámánok közé, de ami tőle telt, bizonnyal megtette. Feltehetően azt gondolta, hogy hosszú távon jobban jár, ha ott tart engem, és így mindenkin tudok segíteni, ha kell, mint ha szélnek ereszt két reménytelennek tűnő esettel. Az, hogy a jekánák még hízelgéssel sem szívesen befolyásolják egymást, úgy tűnik, nem az egyén választása. A jelek szerint ez egy a kontinuum révén kifejlődött tiltás, amit a kultúrájuk fenntart. Más fajokkal szemben nagyon is képesek kényszert alkalmazni: a vadászkutyákat szigorú fegyelmezéssel és büntetéssel képezik ki, adott esetben ököllel, bottal, kővel ütik őket, vagy megvágják a fülüket. De embertársaikra nem kényszerítik rá az akaratukat, még a gyerekekre sem. Egy kivétel volt, de az is csak a szabályt erősítette, akár a már említett járóka esete. Egyszer láttam, amint türelmét vesztette egyéves fiával szemben. Rákiabált, és valamilyen durva mozdulatot is tett, ha jól láttam, talán még meg is ütötte. A baba fülsüketítő ordításban tört ki, nyilvánvaló volt, hogy halálra rémült. Az apa döbbenten állt, hogy mit váltott ki a cselekedetével. Világos volt, hogy a természet ellen vétett. Gyakran láttam a családot, hiszen a szomszédban laktam, de soha többé nem tapasztaltam, hogy az apa elvesztette volna a fia méltósága iránti tiszteletet. Ugyanakkor a szülőknek a gyermekeikhez való hozzáállása nem „megengedő". Miközben becsülik fiaik és lányaik autonómiáját, és feltételezik, hogy társas lényként fognak viselkedni, sok mércét is felállítanak, amelyekhez a gyerekeiknek idomulniuk kell. Étkezéseknél, a családi tűzhelynél a nyugati civilizációból jött megfigyelő számára hűvösen ünnepélyes a hangulat. Az anya némán leteszi a tálakat és az alátéteket az apa elé, a gyerekek ülnek, és némán esznek, vagy adják körbe az ételt. Az anya esetleg mond valamit a maga finom, vékony hangján, mire valamelyik gyerek felpattan, és hoz egy flaskát az apának vagy épp neki. Mindez gyorsan, némán és hatékonyan zajlik, még akkor is, ha a gyerek csak totyogós. Eleinte az volt a benyomásom, mintha az egész a félelemből fakadna, s a rituálénak az lenne a célja, nehogy haragra gerjesszék a családfőt, aki egyfajta egocentrikus fenyegetést jelent a többiekre nézve. De tévedtem. Tüzetesebb megfigyelés után kiderült, hogy mindegyik fél teljesen oldott, és a némaság nem fenyegetést rejt. Valójában semmilyen töltete nem volt, a kölcsönös megértésen és bizalmon kívül, hogy a dolgokat úgy fogják végezni, ahogy azokat végezni szokták. A „komor ünnepélyesség" - miután kiderült, hogy nincs benne feszültség - egyszerűen békét sugárzott. A társalgás hiánya a köztük lévő fesztelenséget jelezte, nem annak hiányát. Ha a gyereknek vagy gyerekeknek valami mondanivalójuk támadt, akkor elmondták, a félénkség vagy erőszakosság legkisebb jele nélkül, de általában nem volt mondanivalójuk. Jekána szokás, hogy a derű megőrzése érdekében csendben esznek az asztalnál, s ha valakinek mégis adódik valami mondanivalója, akkor azt ebben a szellemben adja elő. Mikor az apa megérkezik, a nők és a gyerekek elnémulnak. Az apák és általában a férfiak szemében a nők és a gyerekek igyekeznek a tőlük telhető legjobbat nyújtani, hogy megfeleljenek a férfiak elvárásainak és egymásénak. A fiúk szeretik az apjukhoz mérni magukat, míg a lányok örömmel szolgálják ki őt. Egy kislánynak elég jutalom, hogy hozhat

58

egy darab friss maniókát az apjának, aki azt az ő kezéből veszi el. A társadalmi szokásokat az apa adja át az ifjaknak, viselkedésével, méltóságával és azzal a tökéllyel, ahogy a dolgait végzi. Ha egy csecsemő sír, miközben a férfiak beszélgetnek egymással, az anyja kiviszi, hogy ne hallják. Ha a földre pisil vagy kakil még azelőtt, hogy szobatiszta lenne, de már elég nagy gyerekként ahhoz, hogy megértse a helytelenségét, akkor erélyesen felszólítják, hogy menjen ki. Azt mondják neki, hogy ne ürítsen a földre, de nem azt, hogy rossz, vagy hogy mindig rosszalkodik. Sosem érzi azt, hogy rossz, legfeljebb azt, hogy egy szeretett gyerek, aki épp valami nemkívánatosat tett. Maga a gyerek akar felhagyni az olyan viselkedéssel, ami a környezete ízlése ellen való. Veleszületetten társas lény. Ha egy gyerek bármilyen oknál fogva, akár véletlenszerűen nem úgy viselkedik, ahogy azt elvárják tőle, akkor sem az anyja, sem az apja nem finomkodik ezt értésére adni. A legkisebb mértékben sem kényeztetik. Akár Anchunak Wididi krízisénél, a mércéik stabilak maradnak. Nem sajnálkoznak, ha egy gyerek megüti magát. Megvárják, amíg összeszedi magát, és behozza a lemaradását, ha csak ennyire van szükség. Ha komoly a sérülés vagy a betegség, akkor megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy segítsék a gyógyulást, akár gyógyszerekkel, akár samanizmussal. Néha reggeltől estig kántálnak, próbálván kikergetni a beköltözött gonoszt a testből, de nem fejezik ki együttérzésüket a beteg iránt, aki a tőle telhető módon megbékél fájdalmával anélkül, hogy bárkit is fölöslegesen zavarna vele. Mikor ott voltam, a beteg gyerekeket hozzám küldték vagy hozták kezelésre. Ilyenkor láttam, milyen óriási a kontinuum- és a nem kontinuum-gyerekek közti különbség. A jekánák, akikkel helyesen bántak karonülő korszakukban, és akik tudták magukról, hogy szerethetők, nem vágytak különleges dédelgetésre fájdalmuk ellensúlyozásául, hacsak nem volt egészen elviselhetetlen. A mi civilizált gyerekeinket azonban, mintegy hallgatólagosan elismerve, hogy állandó fájdalomterhet kell elviselniük (hiszen állandóan arra vágynak, hogy több szeretet kapjanak, mint amennyiben részük volt), a legkisebb sérülés után is ölelgetik, puszilgatják és vigasztalgatják. Ez a felhorzsolt térdükön lehet, hogy nem segít, de az egész fájdalomterhen könnyít egy kicsit, akkor, amikor különösen nehéznek érzik. Lehetséges, hogy az együttérzés elvárása nagyrészt tanult viselkedés, én mindenesetre annak érzem. Ám az az önmagukba és másokba (ez esetben ráadásul egy kívülállóba) vetett bizalom, amelyről az általam kezelt gyerekek tettek tanúbizonyságot, valami sokkal pozitívabb dologról árulkodott, mint pusztán a kényeztetés elvárásának a hiányáról. Egyik első utam során épp Anchu falujában, Wananiában voltam, amikor egy ötéves forma gyerek jött oda hozzám. Szégyenlősen közeledett, nem tudván, milyen fogadtatásban lesz része. Mikor találkozott a tekintetünk, és megnyugtató mosolyt váltottunk, felém nyújtotta a hüvelykujját, hogy megvizsgáljam. Nem látszott rajta önsajnálat, nem is esedezett a sajnálatomért, csak fényes mosoly ragyogott az arcán. A hüvelykujja hegye és körmének egy része át volt vágva, csak egy pici bőrdarab tartotta az egészet a félig alvadt vérrel, úgy-ahogy. Mikor nekiálltam kitisztítani és kiegyenesíteni, a fájdalomtól könny gyűlt hatalmas őzikeszemébe, és apró keze meg-megremegett, ahogy felém nyújtotta, de soha, egyszer sem húzta vissza, és egyszer sem adott ki erősebb hangot, mint egy halvány nyöszörgést a nagyon rossz pillanatokban. Többnyire nyugodt volt, az arca higgadt. Mikor a hüvelykujján kész volt a kötés, rámutattam, és azt mondtam: „Tuunah, ahkey!" (Víz nincs!), ő pedig dallamos hangocskáján elismételte: „Tuunah ahkey!", majd: „Hwaynamah ehtah" - Holnap itt! - tettem hozzá, és már ment is. Egész viselkedésével rácáfolt arra, amit eddig a gyerekek viselkedéséről gondoltam, hogy vészhelyzetekben miképp kell őket kezelni, illetve az orvosi kezelésnek mennyire fontos része a megnyugtatás, és így tovább. Alig akartam hinni a szememnek. Egy későbbi utam során egy reggel kétévesforma kisgyerek csipogó hangú szólongatására ébredtem: „Szi, Szi!", így tudta kiejteni a jekána nevem, ami „Si" volt. Kinéztem a függőágyamból, és Cananasi állt ott egyedül, egy vágással a kezén, ami kezelésre szorult.

59

Egyáltalán nem sírt, és nem is igényelte, hogy tartsák vagy ölbe vegyék. Megvárta, amíg a kötés felkerül, meghallgatta az intelmemet, hogy ne érje víz, és jöjjön vissza másnap, majd elszaladt játszani. Mikor másnap fülön csíptem, a kötése piszkos volt és nedves. Kétévesen értelmi képességei ahhoz még alacsonyak voltak, hogy egy olyan utasításnak engedelmeskedjen, amelyre egy teljes napig emlékeznie kellett volna. Ám az Énről és a Másikról szerzett alapos tapasztalatai életének két éve alatt - melyek közül az elsőben anyja karjának otthonos biztonságát élvezte, a másikban gyakorolhatta az önállóságot egy kihívásokkal teli világban - képessé tették arra, hogy mindenfajta támasz, együttérzés és felhívás nélkül eljöjjön hozzám, és elfogadja a kezelést. Legfeljebb annyit mondhatott neki az anyja, miután meglátta a vágást, hogy „Menj el Jeanhez", Cananasi pedig elrendezte a többit. Egy másik eset is sok mindent megvilágított előttem, holott akkor már több hónapja tanúja voltam, mennyire lazán viszonyulnak a jekánák a gyógyászati műveletekhez. Awadahu, Anchu második fia, aki úgy kilencéves lehetett, egy sebbel a hasán érkezett a kunyhómhoz. Kiderült, hogy nem vészesen mély, de első látásra megijedtem, nehogy kárt okozzon egy ilyen érzékeny területen. „Nehkuhmuduh?" (Mi történt?) - kérdeztem. „Shimada" - felelte készségesen. (Egy nyíl.) „Amahday?" (A tied?) - faggattam tovább. „Katawehu" - mondta, tízéves bátyjára utalva, nagyjából annyi indulattal a hangjában, mintha egy virág nevére kérdeztem volna. Miközben az ijesztő külsejű seben ügyködtem, Katawehu és néhány másik fiú jött oda, hogy megnézzék, mit csinálok. Katewahun bűntudatnak még a nyoma sem látszott, ahogy Awadahun sem a dühnek. Egyszerű baleset volt. Odajött az anyjuk is, akit tömören tájékoztattak a történtekről, miszerint idősebb fia nyíllal eltalálta a kisebbik fiát a folyóparton. „Yeheduhmuh?" - kérdezte halkan. (Tényleg?) S mielőtt még végeztem volna, otthagyta a bámészkodók csoportját, és visszatért a teendőihez. A fiát ellátták anélkül, hogy neki szólt volna; nem volt szükség rá, hogy maradjon. Az egyetlen ember, aki aggódott, én voltam. Ami történt, megtörtént; az elérhető legjobb ellátásban volt része, és még a többi fiú sem várta meg, hogy befejezzem: visszaszaladtak játszani. Awadahunak nem volt szüksége erkölcsi támaszra, s amikor az utolsó tapaszt is feltettem, visszament a folyóhoz, hogy csatlakozzon a társaihoz. Az anyja feltételezte, hogy ha a fiának szüksége lenne rá, akkor megkeresné, és ott is volt, minden eshetőségre elérhetően. Az itt felsorolt incidensek azt a hamis látszatot kelthetik, mintha a jekánáknak sok balesetük lenne. Pedig amerikai középosztálybeli kortársaikhoz képest figyelemreméltóan kevés. Nem véletlen egybeesés, hogy ezek az amerikaiak külső biztonságukat tekintve talán a legjobban védett gyerekek a történelemben, de épp ezért a legkevésbé várják el tőlük, hogy tudjanak magukról gondoskodni. Egy idevágó eset egy családdal történt, akik attól tartottak, hogy a medencéjük veszélyforrás lehet kisgyerekük számára. Nem attól tartottak, hogy a medence felkel és elnyeli a gyereket, hanem attól, hogy a gyerek esetleg beleeshet vagy belevetheti magát a medencébe. A medence köré tehát kerítést építettek, és zárva tartották rajta a kaput. Valószínű, hogy a gyerek logikus elméje (nem az, amelyik észérveket sorakoztat fel), megsegítve a szülőktől származó magyarázatokkal, felfogta a kerítés és a zárt kapu értelmét. Annyira jól megértette, hogy mit várnak el tőle, hogy mikor egy nap nyitva találta a kaput, belépett, beleesett a medencébe, és megfulladt. Mikor meghallottam ezt a történetet, amivel azt akarták példázni, hogy a gyerekeket folyamatosan őrizni kell, mivel bármikor képesek kárt tenni magukban, önkéntelenül is eszembe jutott az a gödör Wananiában, ahol a gyerekek egész nap mindenféle baleset nélkül

60

játszottak. Ez a két elszigetelt eset persze nem sokat jelent, de elég pontosan jelképezi a két kultúra közti különbséget. A jekánáknál sokkal több potenciális veszélyforrás van. Az egyik legszembeötlőbb példa a rengeteg bozótvágó és kisebb kés, amelyek mind borotvaélesek, és ott vannak, bárki számára elérhető közelségben. Bármikor rájuk lehet lépni vagy esni, játszani velük. A babák, akik még nem tudták, melyik a kés nyele, az élüknél fogva kapták fel őket, és ahogy figyeltem, ide-oda lengették öklöcskéikben. De nemcsak hogy a saját ujjukat nem vágták le és nem sebezték meg magukat, hanem ha épp az anyjuk karjában voltak, azt is elkerülték, hogy rajta sebet ejtsenek. Egy másik baba parazsas végű fával játszott: botladozott, elesett, ki-be mászott vele a fél méter magas ajtóküszöbön át, de soha nem érintette hozzá sem a fához, sem a lelógó pálmalevél tetőhöz, sem a saját vagy mások hajához. A csecsemők, akár a kiskutyák, szabadon játszottak a családi tűzhely mellett anélkül, hogy a szüleik beavatkoztak volna a játékukba. A fiúk körülbelül másfél éves koruktól kezdve gyakorolták az íjászatot hegyes nyilakkal. Egykét lelkes kölyök nappal szinte elválaszthatatlan volt az íjától és nyilaitól. A gyakorlást nem korlátozták kijelölt helyekre, és „biztonsági szabályok" sem voltak érvényben. A két és fél év alatt, amit ott töltöttem, azt az egyetlen nyíllal lőtt sebet láttam, amelyet már említettem. A dzsungelnek megvannak a maga veszélyei, például az, hogy ösvények híján könnyedén el lehet veszni benne, vagy gyaloglás közben nagy eséllyel szerez az ember sérüléseket a talpán vagy a testén. És persze ott vannak az olyan ismertebb veszélyek is, mint a kígyók, skorpiók vagy jaguárok. Továbbá ott vannak a folyók, ahol az örvények még az anakondáknál vagy a krokodiloknál is gyakoribbak és veszélyesebbek, s egy gyerek, aki messzebbre úszik ki a sodrásba, mint ahogy az ereje és ügyessége engedi, nagy eséllyel töri össze magát a sziklákon vagy a vízbe dőlt faágakon. A folyó egy-egy ismerős szakaszának mélysége és sebessége a feljebb esett eső mennyiségétől függően napról napra óriásit változhat, így hiába tudja az ember a veszélyeket egyik nap, másnap lehet, hogy nem megy vele semmire. A gyerekeknek, akik nap mint nap fürdenek és hancúroznak a folyóban, minden körülmények közt pontosan fel kell tudni mérniük a képességeiket. Úgy tűnik, hogy a lényegi tényező itt a felelősség elhelyezése. A nyugati gyerekeknél az önmagukról való gondoskodás mechanizmusa csak részben működik, mivel a teher nagy részét a felnőttek veszik át. Mivel a kontinuum nem szívesen ténykedik fölöslegesen, olyan mértékben húzódik vissza, amilyen mértékben az öngondoskodást mások veszik át. Az eredmény a hatékonyság csökkenése, mivel senki nem tud olyan állandóan és alaposan figyelni a körülményeinkre, mint mi magunk. Ez is egy újabb példája annak, amikor az ember fölébe akar kerekedni a természetnek, illetve a bizalmatlanságnak azokban a készségekben, amelyeket nem az értelem irányít. Következésképp az értelem kisajátítja a funkcióikat, holott nincs meg a kapacitása ahhoz, hogy az összes releváns tényezőt figyelembe vegye. Amellett, hogy a civilizált gyerekek több balesetet szenvednek amiatt, hogy hajlamosak vagyunk belekontárkodni a természet dolgába, és nem engedjük kibontakozni a felelősségérzetet ott, ahol a legjobban működik, még számtalan egyéb kockázatnak is kitesszük őket. Klasszikus példája ennek a véletlen tűzbaleset. Egy közép-nyugati amerikai városban nemrégiben akkora hóvihar volt, hogy teljesen lebénult a közlekedés, s még a tűzoltóautók sem tudtak közlekedni több napon át. A tűzoltóparancsnok, aki naponta átlagosan negyven tűzesethez volt hozzászokva, a tévében nyilatkozva kérte az embereket, hogy vigyázzanak, ne gyújtsanak tüzet ebben a vészhelyzetben. Figyelmeztette őket, hogy bármiféle tűzesettel egyedül kell megbirkózniuk. Mindez azzal a következménnyel járt, hogy a napi negyvenes átlag négyre csökkent, ám miután eltakarították a havat az utcákról, visszaállt a megszokott átlag.

61

Nyilvánvaló, hogy a napi negyven tűzeset nagy része nem szándékos gyújtogatás eredménye volt, de a véletlen tűzokozók nyilván azt gondolták, hogy nincs szükség túlzott elővigyázatosságra, hisz a tűzoltó brigádok úgyis gyorsak és hatékonyak. Miután tájékoztatták őket a változásról, és a felelősség kihelyezéséről, tudattalanul is tizedére csökkentették a számot. Tokióban, a világ legnagyobb városában, rendre alacsonyabb százalékban történnek tűzesetek, mint a legtöbb nagyvárosban, a jelek szerint azért, mert sok ház fából és papírból épül, s bizonyos negyedekben a tűz katasztrofális sebességgel terjedne, mire a tűzoltóautók nagy nehezen átvergődnének a zsúfolt utakon. A lakosok tisztában vannak a körülményekkel, és ennek megfelelően viselkednek. A felelősségnek ez a kihelyezése az elvárás egyik oldala, azé az erőé, ami láthatóan alapvető hatást gyakorol a gyermekek és a felnőttek viselkedésének nagy részére. Mi másért jellemeznének minket társas lényként, ha nem lenne erős hajlandóság bennünk arra, hogy aszerint viselkedjünk, ahogy azt érzésünk szerint elvárják tőlünk? Annak, aki megpróbálja a kontinuum-elveket a civilizált életben alkalmazni, ez a változtatás lesz a legnehezebb: hogy merjen bízni gyermeke önvédelmi képességében. Annyira szokatlan ez számunkra, hogy a legtöbb ember nem is képes rá, hogy hagyja, hogy a gyereke a saját eszközeire hagyatkozzon, még akkor is, ha tudja, hogy jobban járna az ő éber figyelme nélkül. A legtöbben legalább néha, rosszat sejtve, lopva rájuk néznének, amivel azt kockáztatják, hogy a gyerek észreveszi a pillantást, és az ügyetlenség elvárásának értelmezi. S mi adná nekünk azt a hitet, ami ahhoz szükséges, hogy hagyjuk a babát egy borotvaéles késsel játszani? Azt a hitet, amit a jekánákban tapasztalatok hosszú sora alakított ki? Nem annyira arról van itt szó, hogy régi tapasztalatuk, hogy a babák remekül eljátszanak a késekkel, hiszen a fém használata náluk viszonylag új keletű. Inkább arról, hogy tisztában vannak a kisgyerekek azon képességével, hogy környezetük legfinomabb tényezőit is érzékelik, és biztonságosan lavíroznak közöttük. Nekünk azonban nincs más választásunk, mint hogy az értelmen keresztül találjunk vissza ehhez a tudáshoz, amellyel egyaránt rendelkeztek a mi őseink és a jekánák. Nem nagyon különbözne attól, mint ha arra vennénk rá magunkat, hogy járjunk templomba és imádkozzunk, hogy higgyünk Istenben. Eleinte legjobb tudásunk szerint úgy kell játszanunk, mintha hinnénk. Lesz, aki jobb színész lesz, és lesz, aki kevésbé. A nyelv a legújabb mérföldkő az állati képességek elképesztő tárházában. A fejlődő gyermeknek a verbális készségei tükrözik, ahogy egyre bonyolultabb fogalomsorokat tud kifejezni. A világegyetemről, illetve az Énről és a Másikról alkotott képe óhatatlanul egyszerre változik ezzel a fejlődéssel és időben kiteljesedő időfogalmával. Következésképpen, fogalmi űr van a korcsoportok között. Annak ellenére, hogy mostanában divatos mindent átbeszélni a gyerekkel, és észérveket felsorakoztatni neki, áthidalhatatlan szakadék van aközött, amit egy hatéves gyerek akar közölni és amit a maga világában a közlésen ért, illetve amit egy harmincéves felnőtt akar közölni és amit ő ért ezen a maga világában. Együttlétükben korlátozott értéke van a nyelvnek. A jekána felnőttek és gyerekek közt csak nagyon szűkszavú verbális kommunikáció zajlik, úgymint „Várj itt!", „Azt add!". A társalgásnak rétegezett rendszere van: az egykorú gyerekek között teljes verbális beszélgetés folyik, s a korkülönbség növekedésével egyre kevesebb a kommunikáció. A lányok és a fiúk minimálisan társalognak egymással, miután az életük és az érdeklődésük annyira eltérő, hogy ritkán - még felnőttként is alig - van alkalmuk hosszú beszélgetéseket folytatni. Mikor a felnőttek beszélgetnek, a gyerekek általában hallgatnak. Egy személytől, legyen bármilyen korú, sosem várják el, hogy hamis nézőpontot vegyen fel, mint nálunk, amikor a gyerekek és a felnőttek egymással beszélnek. A jekána felnőttek nem csinálnak abból gondot, hogy mit mondhatnak a gyerekeik előtt, a gyerekek pedig figyelnek, illetve a képességeiknek

62

megfelelően értik az eseményeket. Mikor eljön az ideje, hogy a gyerek bekapcsolódjon a felnőttek beszélgetésébe, már a saját tempójában szép lassan megértette a beszédjüket, a mintáikat anélkül, hogy közben hatályon kívül kellene helyeznie egy egész sor olyan mintát és beszédmódot, amit a felnőttek csak az ő kedvéért találtak ki. Mindegyik korcsoport a fejlődésének megfelelő fogalmi struktúrákat képes felfogni, a náluk kicsivel idősebb gyerekek nyomdokain haladva, míg a verbális gondolatformák teljes készletével nem rendelkeznek, amelynek segítségével immár képesek befogadni a felnőtt nézeteket, illetve mindazt a tartalmat, ami csecsemőkoruktól kezdve elérhető volt számukra. A mi rendszerünk, amelyben megpróbáljuk kitalálni, mit vagy mennyit képes egy gyerek agya befogadni, csak egymást keresztező célokat, félreértéseket, csalódásokat, dühöt és általában a harmónia felborulását eredményezi. Az olyan katasztrofális hatású tanítások, mint hogy a „jó" mindig elnyeri jutalmát, a „gonosz" a büntetését, az ígéreteket megtartják, meg hogy a felnőttek sosem hazudnak stb. nemcsak ahhoz vezetnek, hogy ha a gyerekek nagyobbak lesznek, de netán még mindig hisznek a dajkamesékben, majd azt olvassák a fejükre, hogy „a felhőkben járnak" vagy „éretlenek", hanem ahhoz is, hogy kiábrándultsággal tekintenek majd egész neveltetésükre és arra a kultúrára, amiről azt hitték, hogy követniük kellett volna. Ez zavart eredményez azzal kapcsolatban, hogy miképpen viselkedjenek, hiszen a cselekvés alapja csúszik ki a lábuk alól, illetve gyanakvást bármi egyébbel szemben, amit a kultúrájuk közvetít számukra. Itt is az értelem az, ami megpróbálja „eldönteni", hogy egy gyerek mit képes megérteni, ellentétben a kontinuum-módszerrel, amely egyszerűen csak megengedi a gyereknek, hogy magába szívjon mindent, amit csak tud torzítatlan és cenzúrázatlan verbális környezetéből. Egy gyerek elméjét nem lehet megsérteni olyan fogalmakkal, amelyeket nem ért meg, amennyiben hagyják, hogy az elme ne foglalkozzon azzal, amit nem tud megemészteni. Ám ha egy gyereket megragadnak a vállánál fogva, és erőltetni próbálják, hogy értsen meg valamit, azzal csak szomorú konfliktust hoznak létre aközött, amit megért, és aközött, amit érzése szerint elvárnak tőle. Ha megengedjük a gyerekeknek, hogy szabadon figyelhessenek, és annyit értsenek, amennyit tudnak, azzal kiküszöbölünk bármilyen sugalmazást, hogy mennyit várunk el tőlük, és kiiktatjuk ezt a romboló konfliktust. Míg a jekána kislányok a nagyobb lányokkal és asszonyokkal töltik a gyermekkorukat, s kezdettől fogva részt vesznek a munkájukban bent a házban és kint a kertben, a fiúk többnyire csapatostul szaladgálnak. Apáik csak a megfelelő alkalmakkor engedhetik meg nekik, hogy velük tartsanak. Eközben azonban ezerszer lődöznek szöcskékre, később kisebb madarakra, míg egy férfi, aki vadászik, lehet, hogy naponta csak egyszer vagy kétszer használja az íjat, így mellette nem sok esélye van a fiának, hogy fejlessze az ügyességét, kivéve abban, hogy megtalálja és visszahozza a vadat. Lányok és fiúk egyaránt szinte mindennap mennek úszni. Az evezést szintén hihetetlenül hamar kitanulják, s nehéz, fatörzsből vájt kenukkal lavíroznak becsapós áramlatok és sodrások között. Előfordul, hogy a fedélzeten senki sincs, aki hatévesnél idősebb lenne. Fiúk és lányok gyakran eveznek együtt. Semmilyen tabu nem tiltja, hogy egymás társaságát élvezzék, csak általában nem ugyanazt csinálják. Ugyanakkor minden jekána gyerek remekül képes egyedül is végezni feladatokat, mivel nincs szüksége megnyugtatásra. Gyakran halászik egyedül bármelyik nem képviselője, akár gyerek, akár felnőtt. A kosárfonást, fegyvergyártást és a javítást a fiúk és a férfiak végzik, önállóan. A maniókareszelők fogait a nők és a lányok kalapálják be, ahogy a karkötők és a függőágyak szövése, illetve a főzés is az ő feladatuk, amit gyakran egyedül végeznek, legfeljebb egy csecsemő társaságában. Ám a jekánák nem engedik meg maguknak, hogy az unalomtól vagy a magánytól szenvedjenek. Idejük legnagyobb részét egymás társaságában töltik. A férfiak gyakran együtt vannak, ha vadásznak vagy halásznak, kenut vagy házat építenek. Csoportokban mennek

63

kereskedni, és sokan egyszerre vágnak ki és égetnek fel területeket, ahová a kertjeiket tervezik. A nők és a lányok együtt gyalogolnak el ezekre a földekre, és csoportokban készítik a maniókát, mennek vízért, tüzelőfáért és így tovább. A fiúk is általában csoportokban gyakorolják az íjászatot, a köpőcső használatát, játszanak, úsznak, halásznak, felfedező utakra mennek vagy élelmet gyűjtenek. Mikor a férfiak, nők, lányok, fiúk vagy családok együtt végeznek valamit, mindig sokat beszélnek, vidám hangulatban. Feltűnően sokat nevetnek, és a fiatalemberek gyakran kórusban rikkantanak egy-egy jó történet, hír vagy vicc csattanóján. Ez a parti-hangulat az általános. A mulatságaik keveset tudnak hozzátenni megszokott derűjükhöz. A jekána, illetve az általam látott más gyerekek között a legfeltűnőbb különbség az, hogy az előbbiek sosem verekedtek vagy vitatkoztak egymással. Nincs versengés köztük, és az, hogy kié legyen a vezető szerep, a követők döntésén múlik. A velük töltött évek során sosem láttam gyerekeket vitatkozni egymással, még kevésbé verekedni. Ha nagy ritkán haragos szó ütötte meg a fülemet, az egy-egy felnőtt türelmetlen dühkitörése volt a gyerekére, aki épp valami nemkívánatosat tett. Ilyenkor kapott egy rövid fejmosást, ami alatt elgondolkodva állt, vagy sietett helyrehozni a hibát. Amint a felnőtt vagy a gyerek a hibát elhárította, senkiben sem maradt neheztelés. Bár elég sok ünnepségen vettem részt, ahol minden jekána - férfiak, nők és gyerekek is jócskán becsípett, még csak jelét sem láttam semmilyen összezördülésnek, ami azt sugallja, hogy tényleg olyan boldogok, amilyennek tűnnek - harmóniában élnek egymással és jól érzik magukat a bőrükben.

64

Létfontosságú tapasztalatoktól megfosztva A civilizált életet érdemben csakis úgy szemlélhetjük, ha állandóan szem előtt tartjuk, hogy a karonülő korszak szinte teljes tapasztalatától, akárcsak a később elvárt tapasztalatok nagy részétől megfosztottak minket. Mi pedig tudattalanul is tovább keressük ezeknek az elvárásoknak a beteljesülését, a maguk megváltozhatatlan sorrendjében. Születéskor rögtön elszakítanak minket kontinuumunktól, hogy a kiságyból és a babakocsiból éhezzük a tapasztalatokat, az élet áramlásától elszigetelten. Énünk bizonyos részei így idősebb gyerekként és felnőttként is gyermetegek maradnak, immár képtelenül arra, hogy pozitív befolyással legyenek az életünkre. De nem hagyjuk, nem tudjuk őket magunk mögött hagyni. A karban hordozás élményére való igényünk együtt halad az elme és a test fejlődésével, kielégítésre várva. A civilizáció gyermekeiként mindnyájan szenvedünk bizonyos kontinuum-betegségektől. Az önutálat és az önmagunkban való kételkedés viszonylag általános jelenség, bár eltérő fokozatai lehetnek, attól függően, hogy a nélkülözések együttese hogyan és mikor érintette öröklött tulajdonságainkat. A karban hordozás tapasztalatának keresése az évek múlásával és a felnövekedéssel párhuzamosan számos formát ölthet. Miután elvesztettük a jó közérzet létfontosságú állapotát, aminek a karban töltött időszakból kellett volna kifejlődnie, azon leszünk, hogy keressük, vagy pótoljuk valamivel. A boldogság már nem a létezés normális állapota, hanem elérendő cél lesz. A célt rövid és hosszú távú módszerekkel igyekszünk elérni. A jekánák életét látva egyre érthetőbbé válik, hogy miért tesszük azt a sok látszólag értelmetlen dolgot, amit teszünk. A karban hordozástól való megfosztottság leggyakrabban abban nyilvánul meg, hogy az ember valamiért kényelmetlenül érzi magát az „itt és most" -ban. Mintha kibillenne a centrumából, mintha valami hiányozna, homályosan azt érzi, hogy valamit elvesztett, hogy vágyik valamire, de nem tudná pontosan meghatározni, hogy mire. A vágy gyakran egy tárgyhoz vagy egy középtávú eseményhez kapcsolódik; szavakkal kifejezve úgy szólna, hogy „Jól lennék, ha ...", s itt következik valamilyen óhajtott változtatás, akár az, hogy ha lenne egy új öltönyöm, új kocsim, ha előléptetnének, felemelnék a fizetésem, lenne egy másik munkám, ha elmehetnék valahova nyaralni vagy akár örökre, ha lenne egy feleségem vagy férjem vagy gyerekem, akit szerethetek, ha netán még nincs. Ha az ember elérte ezt a célt, a középtáv helyére, ahol egykor az anya volt, hamarosan egy újabb „ha" kerül, s mostantól az a bizonyos dolog, illetve az én közti távolság lesz az új mércéje annak, hogy milyen messze van az én a hiányzó helyénvalóságtól - az itt és most helyénvalóságától. Az egyént az egymást követő célokhoz fűzött reményei éltetik, mely célok pontosan olyan messze vannak tőle, amilyen fokú elérhetetlenségre szüksége van ahhoz, hogy „otthon érezze magát", azaz ugyanúgy viszonyulhasson hozzájuk, mint egykor az anyjához, amikor a karban hordozás tapasztalatait megtagadták tőle. Ha a célokat nem tudjuk a szükséges távolságban tartani, az könnyen katasztrófához vezethet. Nem túl gyakran fordul elő ilyesmi, mivel a legtöbb ember könnyedén el tud képzelni egy állandó listát arról, hogy mi az, amit szeretne, függetlenül attól, hogy épp mi van a birtokában. De néha előfordul, hogy a képzeletet is túlszárnyaló gyorsasággal vagy tökéletesen sikerül elérni a magunk elé tűzött célokat. Csupán néhány éve történt, hogy egy híres, szőke filmsztár vált az áldozatává annak a jelek szerint elviselhetetlen egyensúlyhiánynak, ami a reménykedésre való szükséglete és a reményt tápláló, elérendő céljai közt lépett fel. ő volt a világ legsikeresebb színésznője, a világ legvágyottabb nője.

65

Híresen jóképű és intelligens férfiakat hódított meg, lépett velük házasságra, és vált el tőlük. A képzelete mércéi szerint mindene megvolt, amit csak akart. Ám még mindig nem érezte azt, hogy a helyükön lennének a dolgok, és ettől összezavarodott. Mivel hiába meresztgette a szemét valami kívánatos dolog után, amit ne kaphatna meg azonnal, végül megölte magát. Sok más, hasonló vágyakkal élő lány és nő tépelődött magában, „hogy tehetett ilyet éppen ő, akinek mindene megvolt?" De ettől még az Amerikai Álom nem foszlott szerteszét, mert a szíve mélyén minden álmélkodó nő tudta, hogy ha ... ha neki lenne annyi kívánatos dolga az életben, neki, aki már most érzi, hogy a boldogság szinte karnyújtásnyira van tőle, akkor ő biztosan képes lenne a boldogságra. Nincs hiány a hasonló okokból elkövetett öngyilkosságokban, de a sikeres embereknél akiknek az önfenntartó ösztöne nem engedi, hogy rászánják magukat erre a végső lépésre még gyakoribb, hogy kétségbeesésükben az életük másról sem szól, mint ivásról, drogozásról, válásról és búskomorságról. A legtöbb sikeres ember képes és vágyik is rá, hogy még gazdagabb legyen, azok, akiknek hatalmuk van, még több hatalomra vágynak, s így testet ölthet a vágyakozásuk. Csak azon kevesek, akik elértek a csúcsig, vagy karnyújtásnyira vannak mindattól, amire vágyni tudtak, csak ők kényszerülnek rá, hogy szembenézzenek vágyakozásuk kielégíthetetlenségével. Nem emlékezhetnek annak eredeti formájára: hogy csecsemőként arra vágytak, hogy az anyjuk karjában legyenek. Minden jó szándék és cél ellenére csak valami feneketlen mélységbe merednek, s hiába kérdeznek, nem kapnak választ arra, hogy mi végre is ez az egész, holott egykor még viszonylag biztosan hihették, hogy a pénzért, a hírnévért vagy a sikerért. A házasság a civilizált ember számára sok esetben kettős szerződéssé vált; az egyik záradék úgy is szólhatna, hogy „...és anyád helyett anyád leszek, ha te is leszel az én anyám." Mindkét fél állandóan jelen lévő infantilis igényei fejeződnek ki abban a kimondatlan (sőt, gyakran ki is mondott) vallomásban: „Szeretlek, akarlak és szükségem van rád." Ennek a mondatnak az első két tétele érett felnőttekhez illik, de általában a szükség fogalma, bár a mi kultúránkban romantikusan elfogadott, bizonyos mértékű anyáskodásra való igényre utal. Ez a gügyögéstől („Kutyuli szereti mutyulit?") kezdve elmehet egészen addig a hallgatólagos megegyezésig, hogy más személyekre csupán felszínes figyelmet fordítanak. A domináns szükséglet gyakran az, hogy az egyén figyelem tárgya legyen (és ez annak a fajta figyelemnek az átfordítása, ami csecsemőkhöz, de nem gyerekekhez vagy felnőttekhez illik), és a felek viszonylag békésen fel tudják egymás között osztani a színpad közepét. Az udvarlás gyakran annak a tesztelése, hogy milyen mértékben várhatják el a partnerek egymástól saját infantilis igényeik kielégítését. Azoknál az embereknél, akiknek túl széles körű igényeik vannak - akiknek a kora gyermekkora annyi beteljesülést sem hozott, hogy akár egy kielégítő kompromisszumra tudnának jutni egy másik személlyel és az ő szükségleteivel -, azoknál a társkeresés gyakran szomorú és véget nem érő folyamat. Csecsemőkorukban elárulták őket, és túl nagyok és mélyek a vágyaik. Az újabb elárulástól való félelmük annyira erős, hogy amint megjelenik annak a veszélye, hogy társra leljenek, rémülten menekülnek, nehogy próbára kelljen tenni a jelöltet, és megint emlékeztessék őket arra az elviselhetetlen tényre, hogy őket nem lehet szeretni azon a feltétel nélküli módon, ahogy azt ők igényelnék. Számtalan férfi és nő észlelhette, hogy egy viselkedési „minta" áldozatává válik az udvarlás során, amely azt mutatja, hogy retteg a boldogságtól, bár erre nincs látható magyarázat. Amikor már nem is kell különösebben aggódniuk amiatt, hogy társra leljenek, a vőlegények még akkor is haboznak az oltárnál, a menyasszonyok meg elsírják magukat félelmükben, amint eljön az idő, hogy előrelépjenek és kinyilatkoztassák a boldogságukat. Sokan éveken keresztül váltogatják a partnereiket, keresve azt a kapcsolatot, amit maguk sem tudnának megnevezni, mivel képtelenek elkötelezni magukat egy olyan valakinek, aki csupán egy nő vagy egy férfi, s nem nagyobb vagy fontosabb, mint saját maguk.

66

Az elfogadható társ meglelését tovább nehezítik azok a képek, amelyeket a filmek, a tévé, a regények, magazinok és reklámok közvetítenek arról, hogy kikbe lehet beleszeretni. A mozivászon hatalmas figurái azt az illúziót keltik, mintha ezek lennének a régóta elveszett „jó" vagy anyaméretű emberek. Ezek a nem emberléptékű teremtmények értelem nélküli bizalmat ébresztenek bennünk, és magukat a színészeket ruházzuk fel a tökéletesség aurájával, amelyet magunkban hozzájuk társítunk. Nem tudnak hibázni, felülállnak az olyanfajta megítéléseken, amelyeket egymásról alkotunk. S hogy még jobban összezavarodjunk, az általuk ábrázolt jellemek bármilyen irreálisak is, mércét állítanak a vágyainknak, melyeknek tükrében a valódi emberek még tökéletlenebbnek tűnnek, mint valaha. A reklámszakemberek megtanultak tőkét kovácsolni a karban hordozás tapasztalatától megfosztott közönség vágyaiból. Olyan ígéreteket lebegtetnek a szemük előtt, amelyek akár úgy is szólhatnának, hogy „Ha ez a tiéd lesz, megint jól fogod érezni magad a bőrödben." Egy üdítőnek azt a szlogent adták: „Ez az igazi." A legfőbb riválisa azzal játszik rá a hiányzó hovatartozásra, hogy „Mi vagyunk a Pepsi-generáció", vagy azzal, hogy csinos „Pepsiembereket" mutat. Egy másik cég a vágyódás végét jelzi azzal a szlogenjével, hogy „A gyémánt örökre szól." Az üzenet az, hogy egy garantált értékű tárgy birtoklása ugyanazzal a maradandó és sérthetetlen és teljesértékűséggel ruházza fel a tulajdonosát. Mintha az embernek nem is kéne szerethetőnek lennie azért, hogy szeressék, ha gyémántot visel, akár egy varázsgyűrűt, amely mindig hozzá vonzza az embereket. A státuszszimbólum-értékű szőrmék, autók és lakcímek stb. szintén azt az elfogadást hivatottak kiváltani, amire az emberek vágynak. Egyúttal a sok bizonytalanság közt bizonyossággal veszik körül az embert, hasonlóan az ölelő karhoz, amelyből mindig hiányt szenvedett. Bármit jelöl is ki kultúránk a számunkra megszerzendő dolog gyanánt, mi végeredményben egy dolgot akarunk: „belül" lenni, mivel krónikusan kívül érezzük magunkat, hiába próbáljuk azt mondogatni magunknak, hogy „bent" vagyunk, miközben újabb és újabb erőfeszítéseket teszünk azért, hogy végre elhiggyük. Bár a legtöbben nem emlékszünk rá, hogy valaha is tökéletesen jónak éreztük volna magunkat az adott pillanatban, ennek a jóérzésnek az illúzióját mégis gyakran kivetítjük nemcsak a jövőre, hanem a múltra is. Beszélünk boldog gyermekkorról vagy régi szép napokról, hogy fenntartsuk azt az illúziót, hogy nem is olyan távoli a tökéletesség. A gyermekkor ártatlansága, ami hitünk szerint megvédett minket a kegyetlen valóságtól, valójában értetlenséggel és zavarral párosult azoknak az ellentmondásoknak a láttán, amelyeket aközött tapasztaltunk, amit mondtak nekünk, és amit történni láttunk. Az érzésünk, hogy valami hiányzik, mindig is jelen volt, akkor is úgy, ahogy most, ám akkor abban az illúzióban ringatóztunk, hogy ha felnövünk, majd belépőt nyerünk a tökéletességbe és csatlakozunk a „tökéletes" korú emberekhez. Hogy is gyaníthattuk volna, hogy a tökéletes korú emberek mindig is előttünk maradnak egy ugrással, mígnem egyszer csak az idő azt hiteti el velünk, hogy immár egy vagy több ugrással mögöttünk vannak. Azon elképzelés, hogy a beteljesülés, a tökéletesség érzete a versengésből és a nyerésből származik, nem más, mint annak a kiterjesztése, amit Freud „testvérrivalizálásnak" nevezett. Freud szerint mindnyájunknak meg kellett birkóznia a testvérei iránti féltékenységgel és gyűlölettel, amennyiben ők fenyegették anyánkhoz való kizárólagos hozzáférésünket. De Freud nem ismert olyan egyéneket, akik nem szenvednek a deprivációktól. Ha ismerte volna a jekánákat, akkor azt találta volna, hogy náluk a versengés és a győzelem nem létezik öncélként. Következésképpen nem lehet az emberi személyiség szerves részének tekinteni. Ha egy baba minden tapasztalatot megkapott az anyja karjában, amire szüksége volt, és saját szabad akaratából válik el tőle, akkor nem fog a nehezére esni, hogy elviselje, hogy egy új

67

kisbaba veszi át azt a helyet, amit ő elhagyott. Nincs talaja a versengésnek, ha semmi olyat nem vesznek el tőle, amire még igénye lenne. A jekánák különféle indítékoktól hajtva akarnak tárgyakat vagy embereket megszerezni, de mások legyőzése egyszerűen nem szerepel köztük. Nincsenek kompetitív játékaik. Van birkózás, de nincs bajnokság, csak meccsek két férfi közt. Az íjászat állandó gyakorlásánál mindig a kiválóság elérése a cél, de sosem versengnek egymással, ahogy a vadászat sem versengési terep a férfiak közt. Az érzelmi világuk nem igényli, így a kultúrájuk sem szolgáltatja. Számunkra nehéz az életet versengés nélkül elképzelni - ahogy azt is nehéz elképzelni, hogy elégedettek legyünk magunkkal úgy, ahogy vagyunk. Ugyanez áll az újdonság hajhászására is. A mi kultúránkban ma ez annyira hangsúlyos, hogy a változással szembeni természetes ellenállásunk egészen eltorzult. Szinte már a monotóniára és a változatlanságra emlékeztet, annyira gyakran és szabályosan vágyunk szinte kényszeresen a változásra. Csupán a közelmúltban kapott szárnyra az a divat, hogy a legújabb módszer feltétlenül a legjobb. A reklámipar lett az újdonságért folyó hajsza fő támogatója. Nincs pihenés, nincs fellélegzés. Semmi sem lehet elég jó, semmi sem lehet kielégítő. Az alapelégedetlenség a legújabb dolgok iránti vágyba fordul át. A listavezetők közt olyan dolgok szerepelnek, amelyek munkát takarítanak meg. A munkát spóroló eszközöknek kétszeres a vonzerejük, mert a karonülő korszaktól való megfosztottság két aspektusa táplálja. Az első, hogy szerezzünk valami „helyes" dolgot, a második, hogy a lehető legjobban érezzük magunkat a bőrünkben, a lehető legkisebb erőfeszítéssel. Egy egészséges kontinuummal rendelkező személyben, ha csecsemőként megkapta, amit akart, anélkül hogy bármit is tennie kellett volna érte, természetszerűleg ébred fel a vágy, hogy gyakorolja a munkára való képességét. Ha valaki passzív babaként nem élte át a sikert, akkor híve lesz a gombnyomogatásnak, a munka megspórolásának, annak biztosítékaként, hogy mindent elvégeznek helyette, de tőle nem várnak el semmit. A gombnyomás ugyanaz, mint amikor a csecsemő jelez a gondozójának, csak most biztos lehet benne, hogy a kívánsága teljesül. A munkavágy, mely egy egészséges kontinuumban szükségszerűen erős, itt elakad; nem fejlődhet rendesen, ha az egyén nincs felkészülve rá, hogy gondoskodjon magáról. A munka nem lesz más, mint kellemetlen szükségszerűség, ahogy a legtöbbünk számára az. Ezzel szemben a munkát megspóroló készülék az elveszett kényelem ígéretével csillog. Az igen találóan kikapcsolódásnak nevezett időtöltés pontosan arra született megoldásként, hogy összeegyeztessük azt a felnőtt vágyunkat, hogy használjuk képességeinket, azzal az infantilis vágyunkkal, hogy haszontalanok legyünk. Az az ember, aki a szükséges és unalmas munkaóráit papírok és gondolatok közt tölti, olyan tevékenységek által fogja feléleszteni a fizikai munka iránti veleszületett elvárását, mint a golf. Eközben nincs tudatában annak, hogy játéka fő erénye a haszontalanság. A golfjátékos trappol a melegben, nehéz golfütőket cipel a hátán, és időről időre keményen koncentrál, hogy egy labdát betereljen egy lyukba. Ezt hatékonynak nehezen nevezhető módon az egyik ütő végével éri el, nem pedig úgy, hogy odaviszi a labdát, és beleejti a lyukba. Ha kényszerítenék erre, akkor úgy érezné, hogy komolyan rászedték, de mivel kikapcsolódásnak nevezik, és garantáltan nincs egyéb célja, mint a testmozgás, ugyanannyira élvezheti is, mint ahogy a jekánák élvezik a hasznos munkát. Ráadásul ma már sok golfozó van, aki hagyja, hogy a munka megspórolására való késztetése megrontsa még ezt a kis örömét is, mivel azt sugallják neki, hogy a golfütők cipelése nem kellemes, sőt, mostanában még azt is, hogy az ütések közti gyaloglás is a munka kategóriájába sorolandó, ezért helyette kis elektromos golfautókat kell használnia. Ha a golfjáték után ki akarnak kapcsolódni, kénytelenek lesznek még teniszezni egy kicsit.

68

A karban hordozott korszak elmulasztott élményei iránti szükséglet igen bizarr viselkedéseket eredményezhet. Különben hogyan magyarázhatnánk meg vonzódásunkat a szellemvasúthoz, a hullámvasúthoz, az óriáskerékhez, ha nem azzal, hogy kielégületlen igényünk van olyan helyzetekre, amelyekben hirtelen pozícióváltások, leselkedő veszélyek ellenére is megnyugtató biztonságban érezhetjük magunkat. Ha egy lény élvezi, hogy ide-oda lökdösik és ijesztgetik, pedig még fizetnie is kell érte, azt csak azzal lehet megmagyarázni, ha kitaláljuk, hogy milyen szükségletét elégíti ki. A több millió éves jóleső izgalom, amelyben az anyjuk karjában lévő csecsemőknek része volt, ahogy az ugrándozott velük a fákon, a szavannákon, a vízben vagy máshol, nyilván hiányzik a pórul járt kései utódoknak. Nekik csak a kiságyuk csöndje vagy a jó rugózású és kipárnázott babakocsik mozgása marad, kiegészítve egy kis lovacskáztatással, vagy ha szerencsések, némi levegőbe dobálással, ha legalább az apjuk képes még meghallani saját kontinuumának a hangját. A vonzerő titka a biztonságos zónában van, a szerelvény beszíjazott ülésében, ahogy száguldozik és zuhan vagy a magasba szárnyal a sínen. Attól tud örömöt okozni, hogy az ember biztonságban érzi magát máskülönben ijesztő körülmények között. A szellemvasúton szellemek és csontvázak bukkannak fel és ijesztenek ránk, amit azért élvezünk, mert közben biztonságban érezzük magunkat; ennek tudatában vesszük meg a jegyeket. Ugyanez áll a borzasztóan népszerű horrorfilmekre is, amelyeket úgy nézünk végig, hogy közben biztosan tudjuk, hogy a végén karcolás nélkül fogunk felkelni a székből. Ha a moziba betévedhetne egy elszabadult gorilla, dinoszaurusz vagy vámpír, akkor nem sokan váltanának jegyet. A csecsemőnek az anyja karjában az a dolga, hogy olyan élményeket szerezzen, amelyek felkészítik későbbi fejlődésére: hogy egyre nagyobb önállóságra tegyen szert. Az ember későbbi önbizalmához alapvetően járul hozzá, ha csecsemőként, elfoglalt anyja karjában nap mint nap váratlan, erőszakos és ijesztő eseményeknek lehetett tanúja és passzív résztvevője. Mindez fontos része az éntudat kiépülésének. Mérsékeltebb módon a lovaglás is (akár valódin, akár hintalovon) vagy az autózás (akár valódiban, akár játékban), vagy bármi egyéb, ami visz minket, csökkenti a karban való élmények hiányát, illetve az iránta való szükségletünket. A lovaglás gyakran függőséget okoz, mivel sokan, amint felfedezik annak az örömét, hogy egy ló vagy egy motor viszi őket, csalódottak lesznek, mikor újra két lábra kell állniuk. A függőségek témakörére még visszatérek. A karban hordozottság hiányának kifejeződései oly gyakran nehezítik az életünket és árnyalják a környezetünkben élők személyiségét, hogy hajlamosak vagyunk az emberi természet részének tekinteni őket. Gondoljunk csak a „Casanova-szindrómára", amikor az illető férfi kényszeresen próbálja bebizonyítani magának szerethetőségét. A hódítások számával igyekszik kompenzálni a hiányzó elemet abból a speciális szeretetfajtából, amit az anyjában kellett volna megtalálnia, s ami megerősíti a saját létezését és értékességét. Azzal, hogy bizonyságokat gyűjt a szerethetőségére, valamelyest pótolja hiányzó meggyőződését. Minden pillanatban, minden hölgy karjában kompenzál egy kicsit, míg végül a kielégíthetetlen Casanova „belefárad" a jóság érzéséért ily módon folytatott keresésbe, és sikerül egy felnőttebb, érettebb módon viszonyulnia a nőkhöz. A legtöbb Casanovánál ez még viszonylag korán bekövetkezik, de vannak olyanok, akik sosem tudnak megszabadulni attól az illúziótól, hogy a szexuális hódítás pontot ér a jóság pontgyűjtő füzetében, s azt hiszik, hogy kizárólag hódító technikájuk tökéletesítésével sikerülhet visszaállítaniuk azt, ami rejtélyes módon hiányzik az életükből. A dzsigolók és a gazdag férfira vadászó nők azt hiszik, hogy az a pénzérték, amit az elnyert nőkhöz vagy férfiakhoz társítanak, a saját értékük valós mércéje, s általában úgy érzik, hogy ha házasságot kötnek egy gazdag személlyel, az őket is gazdaggá, következésképpen mindenki számára elfogadhatóvá teszi. Valahogyan beléjük plántálták azt a tévképzetet, hogy

69

a pénz egyenlő a szeretettel, túl azon a még elterjedtebb téveszmén, hogy a pénz egyenlő a boldogsággal. Nem nehéz felismerni azokat a kulturális befolyásokat, amelyek fenntartják ezeket a tévképzeteket. De ha egyszerűen kigyomlálnánk a szerethetőség és a boldogság mibenlétéről való tévhiteket, azzal még nem oldanánk meg a problémát. A helyénvalóság érzésének hiánya találna magának egy újabb reményt, amibe belekapaszkodna, s ami nagy valószínűséggel ugyanolyan illuzórikus lenne. A csecsemőkori depriváció egy másik gyakori megjelenési formája a „tunyasági szindróma". A tunya ember, akár egy csorgó nyálú, kócos baba, szeretné, ha szeretnék, pusztán azért, mert létezik, és nem hajlandó bármit is tenni annak érdekében, hogy az iránta való érzelmeket kedves viselkedéssel módosítsa. Csámcsog, hogy elhitesse magával, a körülötte lévők örömmel konstatálják, hogy ízlik neki az étel, hangsúlyozza a fizikai jelenlétét, ahol csak tudja. Hamut, foltot vagy szemetet hagy maga után annak bizonyítékaként, hogy létezik, kihíva maga ellen a jelenlévők nemtetszését és tesztelve a szeretethez való jogát. Ha történetesen tényleg elutasítják, akkor újra kikiabálhatja szomorú üzenetét az anyakozmoszba: „Látod? Senki sem szeret engem, mert még azzal sem törődsz, hogy letöröld az állam!" És trappol tovább, mosdatlanul, elhanyagolva, véletlenül mindenkinek a lábára taposva. Abban reménykedik, hogy az anyakozmosznak, látva az ő szenvedéseit, egyszer csak megesik rajta a szíve, hisz egy anyától ez elvárható (súgja a kontinuuma), és egyszer végre befogadja tökéletes szeretetébe. Sosem fogja az anyai visszatérés előtt elzárni az utat azzal, hogy ő maga rendbe hozza magát - ez egyenlő lenne a reménytelenség beismerésével. A tunya embertől nem sokban különbözik a mártír, aki szintén vádlóan szenved, de még nagyobb hangsúllyal szenvedéseinek mennyiségén, amelyekért őt kárpótolni kell. Számtalan ügy nevében vonultak felemelt fejjel, igazuk tudatában a máglyára, a bitófa alá vagy az oroszlánok martalékául. Úgy érzik, hogy mire mindent feláldoztak, végre elnyerhetik a méltó helyüket. Az ilyen önfeláldozó viselkedés egyetlen előnye, hogy az illetők már nem térhetnek vissza panaszkodni, hogy átverték őket, s az illúzió fennmaradhat azok számára, akikben erős a hajlam az ilyesmire. Talán épp amiatt, hogy az anyjuk túlzott lelkiismeret-furdalást tanúsított, mikor kisbabakorukban megsérültek. A színész személyiség gyakran érez késztetést arra, hogy színpadon legyen, vagy elegendő számú emberrel legyen körülvéve, hogy - bár állandóan elkíséri az a kellemetlen érzés, hogy ez nincs így -, mégis bebizonyítsa, hogy ő áll a figyelem központjában. Innen ered az a csillapíthatatlan szükséglete, hogy elfoglalja ezt a pozíciót. A patologikus exhibicionista vagy nárcisztikus személyiség még kétségbeesettebben kívánhatja ezt a kitüntetett figyelmet, ha rendre hiába próbálta kivívni az élete kezdetén. Az is gyakori eset, hogy az anya járul hozzá a gyermekében később kialakuló „feltűnési viszketegséghez" azáltal, hogy saját sürgető szükségletéből fakadóan próbálja a babáról magára vonni a figyelmet. A kényszeres akadémikus, a diplomák fáradhatatlan gyűjtője, az iskolapad rabja némely tekintetben egy viszonylag elfogadható anyapótlékot talál az alma materben. Az iskola nagyobb és stabilabb, mint ő. Viszonylag kiszámítható módon jutalmazza a jó és a rossz viselkedést. Megvéd a hideg, nehéz kinti élettől, ami túl kockázatos egy deprivált csecsemőként felnőtt, érzelmileg instabil embernek. Az a felnőtt vágy, hogy megküzdjünk a világ kihívásaival, hogy továbbfejlesszük magunkat, egy bizonytalan személyiségben nem tud kialakulni, függetlenül az életkorától. Az örök egyetemistának, aki ragaszkodik csecsemő-pozíciójához az iskolával szemben (és az üzletembernek, aki éveken át kapaszkodik a cég alsószoknyájába) látszólag szöges ellentéte a kalandor-konkvisztádor típus. Belé azt a nézetet táplálták, talán épp a szülei, hogy az elfogadást azzal vívja ki, ha megmássza a legmagasabb hegyeket, vagy egy mogyoróhéjban vitorlázik keresztül az óceánon egy szál magában: a különleges teljesítménnyel győzheti le az összes riválist a figyelemért folytatott küzdelemben. Az egyén látszólag másra sem vágyik, mint az elismerésre, amit meg is kap: mondjuk ha mindenki másnál tovább fennmarad egy

70

zászlórúdon, vagy ha mint fehér ember elsőként eljut valahová, vagy ha egy kötélen egyensúlyozva átjut egy vízesés egyik partjáról a másikra. Ám amint eléri, kiderül, hogy ez az elismerés mégsem elég, és ilyenkor új projekt következik, ami már tényleg az igazinak tűnik, a válasznak, a „jóságba" szóló útlevélnek. A kényszeres utazót szintén egy igen hasonló illúzió élteti. Az új helyek a megfelelő hely ígéretével kecsegtetnek, hiszen az anyai karba való varázslatos visszatérés illúziója tarthatatlan bárkinek, aki a realitás talaján áll. így aztán a távoli vidékek zöldje fénylik csábítóan a vágyaiban élő előtt, aki számára is ismeretlen okból azt hiszi, hogy a beteljesülés majd akkor következik be, ha eljut egy bizonyos, egy máshol lévő helyre. Az emberi kontinuum természetével és annak évmilliós tapasztalataival összhangban az a vágyunk, hogy életünk folyamán ott legyünk a középpontban, azt látszik bizonyítani, hogy ez a középpont elérhető. A világrend része, hogy az elmulasztott beteljesülés megtartsa a helyét a jövőben; csak ily módon tud hatékonyan hozzásegíteni a fejlődés kiteljesedéséhez. Ez a meggyőződés, amelyre nincs hatással sem az értelem, sem a tapasztalat, ez csábít minket előre, annak rendje és módja szerint, függetlenül attól, hogy mennyire illeszkedik a körülményekhez vagy hogy mennyire van lemaradásban. A „bárcsak" gondolkodásnak ilyen vagy olyan fajtája a civilizált emberek viselkedésének egyik legfontosabb motorja. Talán még szomorúbbak azok az esetek, ahol a deprivációban szenvedők másokra is átruházzák a fájdalmukat. A bántalmazott gyerekek a legnyilvánvalóbb példái a deprivált vagy szenvedő szülők kezébe került szerencsétlenek sokaságának. C. Henry Kempe professzor, a coloradói orvosi központ gyermekgyógyászati osztályának a vezetője egy 1000 családot felölelő kutatás során azt találta, hogy a nők 20 százaléka nehezen „kapcsolt át az anyaságra". „Sok anya nem igazán szereti a kisbabáját" - mondta. Az adatokat ő kevéssé szerencsés módon úgy értelmezte, hogy mivel ilyen sok anya volt képtelen szeretni a gyerekét, az anyai szeretet mint természetes ösztön nyilván csak egy „mítosz" (lásd 83. o.). Az üzenete az volt, hogy hiba elvárni egy anyától, hogy madonnaként, kizárólag csak adakozóan, védekezően viszonyuljon a gyermekéhez, illetve a régi klasszikusokat hibáztatta, amiért arra kondicionálták az embereket, hogy úgy gondolják, egy anyának ilyennek kell lennie. Az eredményei a gyermekbántalmazásról azonban magukért beszélnek. „Minden kutatás arra a megcáfolhatatlan tényre utal, hogy bántalmazott gyerekekből bántalmazó szülők lesznek." És azt találta, hogy a szülők brutalitásáért felelős egyik tényező az, hogy valamiképpen attól fogva, hogy ők maguk gyerekek voltak, „nem kaptak gondoskodó szeretetet" a megfelelő tanártól, barátoktól, szeretőktől, férjtől vagy feleségtől. „Az a szülő - állítja Kempe -, aki nem kapott anyai gondoskodást, az maga sem képes anyai gondoskodásban részesíteni a gyermekét, viszont a gyerektől elvárja, hogy képes legyen őt szeretni; sokkal többet vár el, mint amire a baba képes, a sírását pedig visszautasításként értelmezi." Egy intelligens, tanult anyát idéz, aki ezt mesélte: „Mikor sírt, az a számomra azt jelentette, hogy nem szeret, és ezért ütöttem meg." Sok nő kerül abba a kegyetlen csapdába, hogy azt hiszi, a szeretet utáni vágyát végre majd kielégíti a saját, szeretetre éhes csecsemője. Természetesen ez is hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek miféle deprivációnak lesz kitéve. Nem elég, hogy a gyermek nem kapja meg a szükséges szeretet és figyelem nagy részét, de még versenyeznie is kell érte egy nagyobb és erősebb személlyel. Mi lehet annál szánalmasabb, mint egy gyerek, aki sír, mert nem kap annyi törődést, amennyire szüksége van, és egy anya, aki megüti, mert nem kapja meg azt az anyáskodást, amire ő vágyik? Egy ilyen játszmában senki sem nyerhet; és senki sem gonosz. Csak áldozatok áldozatait láthatjuk szerte a világban. Az égési sérülést szenvedő gyermekek szintén a szülők deprivációját jelzik, átvittebb formában. Az eseteket többnyire véletlen baleseteknek nyilvánítják, de Helen L. Martin, egy

71

londoni gyerekkórház égési osztályának a kutatója, azt találta, hogy nem azok. Hét hónapon keresztül vizsgált ötven esetet, és arra a következtetésre jutott, hogy a legtöbb égési sérülés valójában „érzelmi probléma" következménye. Öt eset kivételével azt találta, hogy a balesetek konfliktushelyzetekben történtek: akár az anyában meglévő feszültség hatására, akár a gyerek és egy másik családtag közti konfliktus kirobbanása közben, vagy két, egymással hadakozó felnőtt mellett. Árulkodó, hogy pusztán két olyan égési baleset volt, ahol a gyermek egyedül volt. A bántalmazókkal ellentétben, azok a szülők, akiknek a gyermeke miattuk szenved égési balesetet, nem engednek nyíltan annak a kívánságuknak, hogy kárt tegyenek bennük. Egyszerre viaskodik bennük az infantilis düh és frusztráció, illetve a szülői oltalmazó érzés. A boldogtalan anya tudattalanul használja az elvárás fegyverét, amikor azt sugallja a gyermeknek, hogy égesse meg magát, s talán még rá is segít azzal, hogy a gőzölgő levest egy szokatlanul elérhető helyre teszi. így meg tudja őrizni az erényesség látszatát, ugyanakkor büntetheti magát a bűntudattal. Mindezt azért teszi, hogy a felháborodott szülő egy bőrben élhessen a gyűlölettel teli, destruktív gyermekkel, aki szintén ő maga. Az anyáknak, akik férjük iránti távolságtartó, közönyös vagy ellenséges érzésekről számoltak be, közel a fele láthatóan nem kapott elég „anyáskodást" a férjétől a gyermekük balesete idején. Helen Martin egy ötven, ugyanolyan korú és hátterű családból álló kontrollcsoportban csupán három nőt talált, akik ugyanígy éreztek a férjük iránt. Egyes kutatások szerint, ha az anya túl erősen követeli magának a figyelmet és a szeretetet, és lenyomja a baba ugyanilyen irányú igényeit, az a fiúknál később homoszexuális viselkedéshez vezethet. A gyermekére rátelepedő vagy túlzottan oltalmazó anya valójában nem szeretetet ad, miközben mindent megtesz, hogy elnyerje gyermeke osztatlan figyelmét, hanem követeli azt. Gyakran a „kislány" szerepét játssza és infantilis jelzésekkel próbálja elbűvölni gyermekét, hogy rá figyeljen vagy hogy megsajnálja. A gyermek nem képes kivonni magát az anyja vonzereje alól, miközben az ő vonzereje észrevétlenül és válasz nélkül marad. így később sem tud majd megszabadulni attól az igénytől, hogy anyja figyelmét a saját szerethetőségére irányítsa. Úgy nő fel, hogy azt érzi: ha az ajakbiggyesztő, dérrel-dúrral közlekedő kislány szerepét játssza, akkor esélye van a nyerésre. Anyja hasonló próbálkozásai ellen is ezt veti be, felnőttként pedig vonzza magához látszólag elérhető anyja, aki folyamatosan szeretetéről és önzetlen imádatáról biztosítja, miközben valójában minden egyes figyelemcseppet kiszív belőle, amit fejlődő gyermekként és felnőttként ő adni tud. Miután pedig az így felnőtt fiatalemberek megtanulták, hogy a faj nőtagjaitól szeretetre nem számíthatnak, s hogy inkább a férfiak azok, akiktől anyai törődésre lehet számítani, a férfiakhoz fordulnak szeretetért. Olyan fiatal fiúkhoz vonzódnak, mint amilyenek ők voltak, amikor anyjuk a legintenzívebb törődést követelte és kapta is éppen tőlük. Egy ilyen viszonyban gyakran mindkét fél verseng azért, hogy vele törődjenek. A homoszexuális férfi nem a felnőtt nőket utánozza, amikor „teszi-veszi magát", hanem azt a kislányt, akit az anyja játszott el neki. A felnőtt szerelem érettebb oldalai gyakran hiányoznak, és a homoszexuális párnak gyakran nehézséget okoz olyan párkapcsolatot létrehozni, ami idővel fejlődik. A kivételek közé tartoznak azok a férfiak, akiket más okokból zártak el a nőktől, például egész kiskoruktól kezdve folyamatos horrortörténetekkel traktálták őket a nők gonoszságáról. Az ilyen férfiaknak akár olyan anyjuk is lehet, aki egyébként anyai gondoskodással veszi körül a fiát. A leszbikusok gyakran egy kegyetlen vagy a szeretetét megvonó apa miatt érzik azt, hogy nem kaphatnak szeretetet a férfiaktól. Ha egy olyan anya jelenlétében nőttek fel, aki állandóan vágyott a férfiak figyelmére, akkor lehet, hogy azért viselkednek maszkulin módon, mert ez tűnik számukra a nyertes szerepnek.

72

Ezeknek a lehetőségeknek a kutatása sokat segíthetne a boldogtalanság konkrét eseteinek megértésében és kezelésében. A bűnözés, ha patalogikus személyiségjegy, szintén arra vezethető vissza, hogy az egyén nem akar megfelelni a felnőtt játékszabályoknak, amivel kivívhatná egyenlő pozícióját a felnőttek között. A tolvaj lehet, hogy azért nem képes dolgozni azokért a dolgokért, amelyeket meg akar szerezni, mert úgy érzi, hogy valamiképp úgy kell megkapnia őket, mint egy anyától, anélkül hogy fizetne értük. Mellékes, hogy gyakran komoly bajba sodródik amiatt, hogy valami apróságot ingyen megkapjon; a fontos az, hogy végül azt érezheti, hogy „semmiért kapott valamit" a kozmikus anyától. A büntetésre, azaz, a bűnöző szemszögéből nézve, a személyes figyelemre való igény is gyakran jelzi, hogy az ilyen ember infantilisán viszonyul a társadalomhoz, amelytől értékes dolgokat lop el: a szeretet jeleit. Ezek a jelenségek nem ismeretlenek a civilizált viselkedés kutatói előtt, de ha a megszakított kontinuum manifesztálódásainak tekintjük őket, még világosabb jelentést kaphatnak. A testi megbetegedés, amit úgy is értelmezhetünk, hogy a szervezet megpróbálja újra stabilizálni magát azután vagy aközben, hogy valamilyen támadás érte, a fentiek tükrében szintén különféle szerepeket játszhat. Ahogy azt már korábban láttuk, ezek egyike a „helyreállító" hatás, amelyet a büntetés gyakorol a bűntudat elviselhetetlen fájdalmára. Az olyan időszakokban, amikor különleges érzelmi szükségletünk támad, a kontinuum „gondoskodik róla", hogy megbetegedjünk, és mások törődésére szoruljunk - amire egészséges felnőttként nehezen számíthatnánk. A figyelemre való igényünk kapcsolódhat egy kitüntetett személyhez, egy családi vagy baráti körhöz vagy akár magához a kórházhoz. A kórház, bár személytelennek tűnhet, csecsemő szerepbe kényszeríti a pácienst, és hiába kevés vagy nem megfelelően működő a személyzet, akkor is eteti, és az összes döntést meghozza helyette. Tehát egy olyan helyzetet teremt, ami nemigen különbözik attól a bánásmódtól, amelyben csecsemőként egy gondatlan anya részesíthette. Még ha ez nem elégíti is ki minden szükségletét, az elérhető lehetőségek közül talán ez a legjobb. A New York-i Montefíore kórház rehabilitációs központjának megfigyelései a kontinuum-elv tükrében világos értelmet nyernek. A központnak 1966-ban sikerült 80 százalékkal csökkenteni a betegek újrafelvételének számát az úgynevezett „elfogadás" módszerével, illetve azzal, hogy a pácienseket arra bátorították, hogy beszéljenek a problémáikról. Lydia Hall, a központ alapító igazgatója, aki eredeti szakmája szerint nővér, azt fogalmazta meg, hogy náluk az ápolás olyan, mint ahogy egy anya gondoskodik a csecsemőjéről. „Azonnal reagálunk a betegek kéréseire - mondta -, akármennyire értelmetlennek tűnnek is." Genrose Alfano, a központ igazgatóhelyettese, tudván azt, hogy stresszhelyzetben hajlamosak vagyunk regresszív módon gyermeki érzelmi pozícióba helyezkedni, így fogalmazott: „Sokan azért lesznek betegek, mert képtelenek megbirkózni az életükkel. Mikor megtanulják, hogyan oldják meg a problémáikat önállóan, már nincs szükségük a betegségre." Persze a legtöbben a betegségük előtt is így vagy úgy megbirkóztak a problémáikkal, de amikor már túl soknak érezték a terhet, támaszt kellett keresniük. A központ úgy találta, hogy az anyai törődést utánzó módszerrel gyorsabban felépülnek a betegek. Miss Hall példaként említette, hogy egy igen gyakori baleset, a csípőtörés adott életkor és általános állapot mellett így feleannyi idő alatt gyógyult meg, mint normális esetben. Dr. Ira Rubinnek, a központ kardiológusának beszámolója szerint, míg az infarktusos betegek többsége akár három hétig is ágyhoz kötve marad, a Loeb Központ páciensei már a második héten talpra állnak a szívroham után. „Ha egy idős ember, aki általában nem találkozik emberekkel, társas környezetbe kerül, ahol az emberek érdeklődnek iránta és beszélhet a családi problémáiról, akkor ott gyorsabban visszanyeri izomtónusát" - mondta dr. Rubin.

73

Egy vizsgálatban véletlenszerűen választottak ki 250 pácienst, s azt találták, hogy egy egyéves időszak alatt a központ betegeinek csupán 3,6 százalékát kellett újra felvenni, míg azoknak, akiket az otthonaikban kezeltek, 18 százalékát. Az adatokat nem nehéz úgy értelmezni, hogy az anyai törődés mintájára kialakított ellátás hatékonyabban tudja kielégíteni azt az érzelmi szükségletet, ami miatt az illető megbetegedett és kórházi kezelésre szorult. A hiány pótlásával lerövidítik az illető függőségre való igényét, és erőt adnak neki ahhoz, hogy képes legyen újra felvenni a korának megfelelő élettempót. Talán egyszer majd kutatások is bizonyítják, hogy a karon hordozottság elmaradásának számos kifejeződése közül az egyik legközvetlenebb a narkotikumoktól, így a herointól való függőség. E kutatások hivatottak felderíteni, hogy pontosan milyen kapcsolat van a deprivációk és a függőség között. S az emberi elvárások kontinuum-fogalma fényében talán a függőség sok egyéb formája - az alkoholizmus, a dohányzás, a szerencsejáték, az altatók vagy akár a körömrágás - is értelmet nyerhet. Ám az egyszerűség kedvéért beszéljünk itt most csak a heroinfüggőségről. A heroin kémiai úton okoz függőséget, azaz a szervezetnek egyre nagyobb adagra lesz szüksége, illetve a fogyasztással párhuzamosan csökken a hatás, így egyre több kábítószer egyre gyengébben hat. Végül a függő már nem azért drogozik, hogy „lebegjen", hanem hogy ne kelljen átélnie a megvonás tüneteit. S miközben próbálnak szabadulni a drogra való igény és a droghasználat egyre szorítóbb köréből, előfordul, hogy végzetes túladagolásba hajszolják magukat. Gyakoribb eset viszont, hogy szándékosan vállalják a megvonással járó kínszenvedést, hogy „tiszták legyenek" és megszabaduljanak a fogyasztás okozta egyre erősebb kémiai egyensúlyborulástól. Újra és újra kirángatják magukat a fizikai függőségből, részben ugyan azért, hogy legyőzzék a megvonási tüneteket, de másrészt, hogy újra megtapasztalhassák a „lebegést". így a szenvedésük nagy része abban áll, hogy újra és újra felszámolják a függőségüket, elviselve a megvonással járó fájdalmat és kegyetlen rosszulléteket, hogy frissen újrakezdve átélhessék a „lebegést". Hiába tudják, hogy ezt azon az áron teszik, hogy megint meg kell ismételniük az egész szörnyű kört. Miért? Ha időről időre képesek kitörni az úgynevezett függőségi szakaszból, akkor miért kell újra kialakítaniuk a függőséget? Mi a lebegésnek ez az érzete, ami annyira ellenállhatatlanná teszi, hogy a puszta emléke arra késztet százezreket, hogy leszokjanak, újra függővé váljanak, az életükkel játsszanak, lopjanak, prostituálják magukat, elveszítsék az otthonukat és a családjukat és mindent, amit valaha is birtokoltak vagy fontos volt a számukra? Én úgy gondolom, hogy a lebegés végzetes vonzerejét még nem értettük meg. Összemostuk azzal a teljesen eltérő igénnyel, amit a drog hoz létre a szervezet biokémiájában, és ami arra sarkallja a függőt, hogy folytassa és növelje fogyasztását, miután biokémiai egyensúlyát már felborította. Ám ha a drogozást abbahagyták, s az utolsó nyoma is eltűnt a szervezetből, a kémiai függőség megszűnik. Akkor már csak az emlék marad, az átélt élmény kitörölhetetlen emléke. Egy huszonnégy éves függő így számolt be erről: A leghosszabb ideig akkor voltam tiszta, amikor az egyik bátyám meghalt túladagolásban. Nem akartam többet a droghoz nyúlni. Azt hiszem, két vagy három hétig tarthatott. Azt hittem, sikerülni fog hogy tiszta maradjak - a bátyám miatt. Aztán valamelyik nap az egyik öcsémmel sétáltam, mikor a sarkon észrevettem egy ismerős srácot. Rosszul volt. Én jól voltam, rendesen voltam öltözve, rendesen éltem. Boldog voltam. A srác meg beteg. „Mit lősz be magadnak? Mennyi az adagod?" - szólítottam meg. „Két csomag" - felelte. Erre a kezébe nyomtam hat dolcsit. Tudtam, hová megy, mit fog csinálni, és mit fog érezni. Mintha az emlék belehasított volna az agyamba, egészen hátul.

74

Az öcsémre néztem. Tudta, mi jár a fejemben, megvonta a vállát, mintha azt mondaná: „Nekem mindegy." Erre így szóltam a sráchoz: „Figyusz, itt van még hat dolcsi. Vegyél még kettőt." Aztán felmentünk valami szállodának a mosdójába, ahol először a srác tépett be, mert ő beteg volt, aztán az öcsém, aztán én is felszippantottam a fecskendőbe a cuccot, de csak ültem és tartottam a kezemben. A halott bátyám járt a fejemben. Nem akartam drogozni, azért, ami vele történt. Aztán azt mondtam magamban, de mintha neki mondtam volna: „Remélem, megértesz. Te tudod, milyen." Úgy érezte, a bátyja megbocsátaná neki, hogy a halálát nem veszi annyira komolyan, mint amennyire szüksége volt az érzésre. A bátyja is ismerte az érzést, ezért megértheti, hogy nincs más út, mint visszatérni hozzá. A lebegés emléke belehasított az agyába „egészen hátul". De pontosan mi történt? A fiú csak utalni tudott rá. Az emberi elme mely része dönt úgy, hogy feláldoz mindent, amit fel kell áldoznia, hogy ezt az egyetlen igényét kielégítse? Egy másik függő úgy fogalmazott, hogy míg mások sok mindent keresnek, ami boldoggá teheti őket: szeretetet, pénzt, hatalmat, feleséget, gyereket, jó külsőt, státuszt, ruhákat, szép házakat meg mindent; de a függő csak egyetlen dolgot akar, amivel az összes vágya egyszerre teljesülhet: a drogot. Erről az érzésről, a lebegésről, amiről beszélnek, az emberek általában azt gondolják, hogy valamilyen bizarr érzés, ami semmilyen normális emberi tapasztalathoz sem hasonlítható. Továbbá nem áll semmilyen természetes vagy értelmes viszonyban az emberi személyiség struktúrájával. A kábítószer rabjait gyenge, éretlen, felelőtlen egyéneknek tartják. De ezzel még nem magyarázzák meg, hogy mi ad a drognak olyan hatalmas vonzerőt, amely mellett eltörpül a civilizált élet minden egyéb csábítása, amelyekre egy gyenge személy ugyanúgy fogékony lehetne. A heroinfüggő élete finoman szólva nem könnyű, és nem lehet őt annyival leírni, hogy gyenge jellem. Világosan meg kéne érteni, hogy mi a különbség egy átmenetileg „tiszta" ember között, aki hajlamos rá, hogy újra függővé váljon, és egy olyan ember között, aki még sosem próbálta a kábítószert. Amikor megkérdeztek egy drogfüggő lányt, hogy nézett-e meg valaha az utcán egy „ép" lányt, aki sosem használt drogot, az félbeszakította a kérdezőjét. „Hogy irigyeltem-e? Igen. Minden nap. Mert ő nem tudja, amit én tudok. Én sose tudnék ilyen ép lenni. Valaha az voltam, de miután belőttem magamnak az első adagot, az egész szétesett - mert akkor már tudtam." De ő sem tudja szavakba önteni, leírni, csak utalni tud arra a mindennél fontosabb érzésre. „Tudtam, milyen a lebegés. Tudtam, milyen betépni az anyagtól. Amikor az első rászokásom után egyik pillanatról a másikra, saját akaratomból leálltam, az volt a legrosszabb tisztulásom - de aztán mégis újra rászoktam." Ez a lány elég erős volt ahhoz, hogy képes legyen leszokni a kábítószerről anélkül, hogy valamilyen átsegítő droggal, például metadonnal, könnyítette volna a leállást. De börtönben sem ült, és kórházban sem volt, ahol az akaraterejére kevesebb szükség lett volna, hiszen úgysem juthatott volna hozzá a droghoz. Arra viszont nem volt képes, hogy elfelejtse, amit tudott, s amit minden áldott nap irigyelt az ép lánytól, hogy ő nem tudta ... azt, hogy milyen a lebegés. A bizonyítékok tükrében véleményem szerint végletes naivitás lenne azt feltételezni, hogy azok, akik nem tudják, amit ő tud, másképpen viselkednének, ha ők is tudnák. Számtalan esetről tudunk, amikor egy „normális" embernél alakult ki a függés, miután a kórházban valamilyen fájdalmas betegségére morfiumot adagoltak neki. Bűnözésbe süllyedt, hogy orvosi segítség nélkül is hozzájusson az adagjához. Az otthon és a család kevés volt ahhoz, hogy ellensúlyozza a kábítószer titokzatos vonzerejét. A pusztító következmények közismertek. Azok a pszichiáterek, akik terjedelmes vizsgálatokat folytattak kábítószerfüggőkkel, azt állítják, hogy a többségük szélsőségesen nárcisztikus személyiség, és a heroinhoz való kötődésük csupán az önmagukra irányuló érzelmi megszállottság felszíni manifesztálódása.

75

Más módon is jelét adják gyermeteg hajlamaiknak. Mikor a heroin megszerzéséről van szó, roppant felnőttes ravaszságot és merészséget mutatnak, de amint megkaparintották az adagjukat, e tulajdonságaik megszűnnek. Tudvalevőleg ügyetlenek, ha letartóztatás fenyegeti őket - gyerekesen átlátszó búvóhelyeket használnak, felesleges kockázatokat vállalnak, és mindig valaki vagy valami mást hibáztatnak a letartóztatásukért. Állításuk szerint a függő személy domináns érzelmi tulajdonsága az, hogy kényszeresen hárítja a felelősséget saját életéért. Egy pszichiáter arról számolt be, hogy mikor az egyik betege észrevette, hogy egy másik beteget mesterséges tüdővel lélegeztetnek, ezt felháborodva követelte magának ő is. A jelek szerint a heroin alapvetően azt az érzést adja, amit a csecsemő az anyja karjában él át. Valamely homályos célnak hosszú, irány nélküli keresése ér véget akkor, amikor a heroinfogyasztó átéli ezt az elvesztett érzést. S ha egyszer megtapasztalja, miképp lehet ezt a helyzetet azonnal elérni, már nem képes azokon a módokon keresni, ahogy a többségünk teszi. Talán erre utalt a fent idézett drogfüggő lány azzal a mondatával, hogy „...mikor belőttem magamnak az első adagot, az egész szétesett - mert akkor már tudtam". A szétesett egész, amiről beszél, az talán az a motiváció, hogy a hosszú úton keresztül találja meg az utat a keresett érzéshez. A vak, tapogatózó, igen tekervényes úton, ami valójában nem is visz el oda soha, azon az úton, amelyen mi, többiek vezetjük az életünket, hogy megtaláljuk. Az „ép" embernek nem kell átélnie a cél elérhetőségét, és így viszonylag nyugodtan haladhat előre az illúziók labirintusában, ami érzése szerint a jó irányba viszi, s útközben még talál is kisebbnagyobb relatív megelégedéseket. Ám a függő tudja, hogy hol van az egész, ahol egy helyen mindent megkaphat, ahogy az anyja karjában a csecsemő is megkap mindent, amit akar; és nem tud ellenállni annak, hogy visszamenjen, bűntudatosan, űzötten, megtépázva és betegen ahhoz, ami valójában születése jogán járt volna neki. A függő személy életét vagy halálát övező borzalmak nem elég elrettentők ahhoz, hogy ellensúlyozzák ezt a létfontosságú szükségletet. A függő drogra összpontosított személyisége leveti magáról az érettség minden látszatát, hogy azon az infantilis szinten állapodjon meg, ahol a kontinuuma megszakadt. Ha életben marad, a legtöbb függő néhány év után abbahagyja a kábítószer fogyasztását. Nem kizárt, hogy azért tudnak lemondani róla, mert annyi órát töltöttek a befolyása alatt, amennyivel kiegyenlítették a csecsemőkorból hátramaradt szükségletüket a karban hordozottságra, és végre készen állnak érzelmileg, hogy egy magasabb motivációs szintre lépjenek, amire egy jekána kisgyerek már egyéves kora előtt készen áll. Nehezen lehetne más magyarázatot adni a függőség spontán megszűnésére azután, hogy valaki éveken át volt a rabja. Márpedig idősebb fogyasztók nem nagyon vannak, és nem azért, mert mindannyian meghaltak. Nem sok teteje lenne becslést mondani arra vonatkozólag, hogy az elmulasztott karonülő korszak hat-nyolc hónapjából mennyit kéne reprodukálni ahhoz, hogy a beteg képes legyen előrelépni a következő érzelmi fázisba. Kutatások kimutathatnák, hogy a bevezetésben tárgyalt terápiák vajon sikeresen pótolhatnák-e a drogfogyasztást. Ha igen, akkor kimondhatnánk, hogy a függő csak azért tűnik betegnek, mert civilizációnk betegsége nála felszínre került. A beteljesülés szembesítette deprivációjával, még ha e beteljesülés az eredetinek csak életveszélyes pótléka is. Ezért aztán ha ők sürgősebb kezelésre szorulnak is, egy nap talán kiderül, hogy mindössze ez a különbség köztük és a „normális" többség között. Valamelyik vasárnap esti tévéműsorban az erkölcsről vitatkoztak a beszélgetőpartnerek. Voltak köztük lelkészek, humanista ateisták meg egy hosszú hajú fiatalember, aki a társadalmi haladást elsősorban a marihuána legalizálásával kívánta elősegíteni. Volt egy apáca és néhány író, úgyszintén markáns elképzelésekkel arról, hogy az embereknek hogyan kéne viselkedniük. Az volt a benyomásom, hogy nézeteltéréseik és vehemenciájuk ellenére sokkal több volt bennük a közös, mint az eltérés. Mindannyian radikális vonalat képviseltek. A maguk módján mindannyian idealisták voltak. Egyesek több korlátozást, több fegyelmet

76

akartak, mások több szabadságot, de mindnyájan szerették volna javítani az emberi állapotot. Mindannyian keresők voltak, mindannyian „bárcsak"-okban gondolkodtak, csak abban különböztek, hogy a „bárcsak" után mi következzen. Azt láttam, hogy amit mi erkölcsi érzéknek hívunk, az valójában nem más, mint a kontinuumérzék, különféle álcákban. Megfogalmazódott a vágy egy olyan rendre, amely ki tudja elégíteni az emberi lény szükségleteit, de nem nehezedik rá túl nagy súllyal, és közben megadja neki a jó közérzetet biztosító választási szabadságát. A „megváltozott" vagy „fejlett" társadalom tagjai próbálták kitalálni, miképpen juthatnának el ahhoz a stabil, kielégítő állapothoz, ahova a kontinuumukkal összhangban élő emberek hosszú társas evolúció során jutottak el. Ám láthatóan két eltérő oka is van annak, hogy a rossz közérzet olyan általános körünkben. Az egyik ok az egyénben meglévő kontinuum-érzék, ami mérőműszerként jelzi, hogy mi felel meg az elvárásainak. A másik pedig még egy ennél is elemibb ok. Van egy alaptétel, amely minden mitológiában közös, nevezetesen, hogy a felhőtlen derű egyszer a birtokunkban volt, és egyszer még újra a miénk lehet. Azt, hogy oly egyetemesen valljuk, hogy ezt a derűt elvesztettük, nem lehet kizárólag azzal magyarázni, hogy életünk korai szakaszában kiestünk a megfelelő bánásmód és körülmények kontinuumából. Még a nyugodt és jókedvű jekánáknak is, akiket nem fosztottak meg az általuk elvárt tapasztalatoktól, van egy mitológiájuk, amelyben szerepel a kegy elvesztése és az a gondolat, hogy kívül élnek az ideális állapoton. Továbbá náluk is jelen van a remény, hogy a rítusok, a szokások és a halál utáni élet visszajuttathatja az embert a boldogság birodalmába. A pontos részletek itt mellékesek. A fontos az alapvető struktúra, ami a kulturális antropológia szerint egyetemes minden vallási mítoszban. Úgy tűnik, hogy veleszületett vágyakozásai beteljesítéséhez az emberi fajnak egyfajta magyarázatokból és ígéretekből álló rendszerre van igénye. Olybá tűnik, hogy egy több százmillió éves, rettenetesen hosszú időszak során, még azelőtt, hogy őseinkben kicsírázott volna az értelem, amely képes reflektálni az olyan zavarba ejtő kérdésekre, mint a halandóság és a cél, valóban a lehető legboldogabban: kizárólag a jelenben éltünk. Mint minden más állat, mi is élveztük annak az áldását, hogy nem tudtuk, mit jelent aggodalmaskodni. Voltak kényelmetlenségek, éhínségek, sebek, félelmek és nélkülözések, amiket még emberszabásúként is el kellett viselni, de a kegy elvesztése, amit kivétel nélkül egy rossz választás következményeként írnak le, lehetetlen lett volna olyan teremtmények számára, akik képtelenek a választásra. A bukás lehetősége azzal jelenik meg, hogy megjelenik a választás képessége. S csupán a választással fog eltűnni az ártatlanság boldogsága (a rossz választásra való képtelenség). Nem a rossz választás ténye tünteti el az ártatlanságot, hanem az, hogy egyáltalán képesek vagyunk választani. Nem elképzelhetetlen, hogy az ártatlanság évmilliói olyan mély nyomot hagytak legősibb elvárásainkon, hogy megmaradt az érzés, miszerint az ártatlansággal együtt járó derű valamiképp visszanyerhető. Ezt a felhőtlen állapotot élveztük a méhen belül, de amint elkezdtünk gondolkodni mint csecsemők, máris elvesztettük. Olyan közelinek tűnik, s közben oly távolinak; az ember szinte fel tudja idézni. És a megvilágosodás vagy a szexuális eksztázis pillanataiban szinte kéznél van, megragadható, valódi... míg fel nem bukkan újra a múlt és a jövő tudata, az emlékek és eszmefuttatások, hogy elrontsák a jelen tiszta érzetét, a létezés egyszerű, tökéletes élményét. Az ember időtlen idők óta kutatja a háborítatlan létezésnek ezt az érzetét, amelyben a dolgok „olyanok, amilyenek", és nem befolyásolják választások és viszonyítások. Keresett és talált olyan, önuralomra építő technikákat és rítusokat, amelyek visszafordítják a gondolkodásra való hajlamát. Különféle módjait fedezte fel annak, hogy megzabolázza a gondolat szökelléseit, hogy békét találjon, és ne kelljen gondolkoznia, csak egyszerűen léteznie. A tudatot különféle módokon ránevelték, hogy megpihenjen az ürességen vagy valamilyen tárgyon vagy szón, éneken vagy gyakorlaton. A kényelmetlenséget és a fájdalmat arra

77

használták, hogy elvonja az elme figyelmét a kellemetlen kalandozásokból, és visszahozza a jelenbe, megszabadulva a mérlegelés felelősségétől. Általában a meditáció szóval jellemzik a nem-gondolkodásnak ezt a folyamatát. Sok iskola, amelynek célja az egyén általános közérzetének a javítása, a meditációt helyezi működésének központi elvévé. Gyakran használt technika a mantrázás, amikor egy szót vagy egy kifejezést ismételnek, amely mintegy kiradírozza az asszociatív gondolkodást, amibe az elme hajlamos belekergetni magát. Ahogy a gondolatok menete lelassul, majd leáll, az alany fiziológiai állapota megváltozik, és bizonyos vonásaiban a csecsemőére fog hasonlítani. A lélegzés felszínesebbé válik, és kísérletek kimutatták, hogy olyan agyi hullámok termelődnek, amelyek nem hasonlítanak a felnőtt ébrenléthez vagy akár az alvást kísérő agyi hullámokhoz. Azokat, akik rendszeresen meditálnak, jól láthatóan magasabb szintű derű jellemzi, amit néha spiritualitásnak hívnak. A meditáció egyfajta stabilizáló hatással bír idejük többi részére is, amikor már megengedik a gondolataiknak, hogy akadálytalanul felszínre kerüljenek. Mintha a civilizált, a karonülő korszaktól megfosztott személyek a csecsemőkori tapasztalataik hiányát próbálnák pótolni azzal, hogy olyan tudatállapotba hozzák magukat, amilyenben nem volt részük. Lehetséges, hogy ezt a tudatállapotot lehet az ópiátokkal is elérni. A mi nyugati kultúránk deprivált tagjai, ha meditálnak, rengeteg időt fektetnek abba, hogy elérjék azt a kiegyensúlyozottságot, ami egy egyéves, egészséges kontinuummal rendelkező baba sajátossága. Számukra sokkal hosszabb ideig tart pótolni az elmaradt derűadagokat, mint más kultúrák tagjainak, akik gyermekként több karonülő tapasztalatban részesültek. A keleti emberek, akik általában kevésbé depriváltak, mint egy átlagos nyugati, sokkal nagyobb fokú derűt mutatnak. Ezért ha követni kezdenek valamely spirituális iskolát - a zent, a jógát vagy a transzcendentális meditációt, vagy bármi egyebet -, sokkal rövidebb utat kell bejárniuk ahhoz, hogy elinduljanak azon a befelé vezető úton, amely visszahozza nekik azt az osztatlan derűt, amit az emberi nem azért vesztett el, mert levetkezte magáról az állati ártatlanságot. Először a sürgetőbb, infantilis késztetés lép fel, de idővel és kitartással a békesség egyik szintjéről a másikra emelkednek, míg el nem érik azt az egyszerű, megingathatatlan állapotot, amely immunizálja őket a minket - e tanulás híján - továbbra is nyomasztó problémák és aggodalmak ellen. A bölcsek, tudósok vagy guruk olyan emberek, akik felszabadították magukat gondolatfolyamataik uralmától, és nem tulajdonítanak akkora fontosságot a körülöttük lévő dolgoknak és eseményeknek, mint mi. Mikor a szanema indiánoknál jártam, igen nagy százalékuk - több, mint a szomszédos jekánáknak - kultiválta aktívan ezt a különleges, spirituális derűt. Módszerük része, hogy hébe-hóba hallucinogén drogokat használnak, de főleg kántálnak. A kántálás egyetlen rövid, három vagy négy szótagú zenei mondattal indul, majd úgy folytatódik, mint egy mantra, mindenféle erőfeszítés nélkül, hogy aztán egyre bonyolultabbá váljon, megváltozott vagy hozzáadott hangjegyekkel vagy szótagokkal anélkül, hogy az éneklő erre tudatosan figyelne. A tapasztalt énekesek, akár a tapasztalt meditálok minden alkalommal gyorsan rátalálnak erre az erőfeszítés-nélküliségre; a gondolkodásból könnyedén kapcsolnak át a nemgondolkodásba, ám a kezdőnek óvakodnia kell az erőltetés, az értelem működése ellen, és azonnal vissza kell térnie az eredeti frázishoz, ha az elme valamilyen gondolattal megszakítja a kántálás irányítás nélküli variációit. Mivel a szanemákat, a jekánákhoz hasonlóan, nem fosztják meg csecsemőkorukban az elvárt tapasztalataiktól, hatalmas kezdeti előnyük van hozzánk képest a derű elérésére. A szanemák, akiknek kiteljesedett személyisége a saját jóságuk tudatának biztos alapján áll, gyakran és hosszan reprodukálják a csecsemő tudattalan boldogságát magukban, és sokkal nagyobb sebességgel, illetve hatékonysággal képesek megszabadítani magukat az értelem felesleges nyűgjeitől. Össze sem lehet vetni a környezetükkel ilyen lenyűgöző örömben és harmóniában élő szanemáknak az arányát a hasonló nyugati vagy keleti emberekével. Minden klánban többen

78

is vannak, akik olyan felhőtlenül és boldogan élnek, mint a leghaladóbb guruk. Ismertem olyan családokat, amelyeknek majd minden felnőtt tagja birtokolta ezeket a civilizációban ritka tulajdonságokat. Elég hamar megtanultam viszonylagos pontossággal megtippelni, hogy a szanemák csoportjából kik a sámánok. Különleges tekintetük volt a kulcs, mert általában a rendkívül derűs emberek azok, akik vonzódnak a sámánizmushoz. Bonyolult és misztikus kérdés, hogy mi a kapcsolat a gyakorlott kántáló derűs tudatállapota és samanisztikus ereje között, és az a kevés, amit én magam erről tudok, végül is nem releváns. Egyedül az számít, hogy milyen közérzetet ér el, és miért. A rituálé a választástól való megszabadulás egy másik formája. Az egyén egy előre meghatározott minta alapján használja az elmét és a testet, és ennek megfelelően beszél és cselekszik. Az idegrendszer tevékeny és tapasztal, ugyanakkor nincs szükség gondolatokra és választásokra. Az egyénnek olyan a helyzete, mint a csecsemőé vagy bármely állaté. A rituálé alatt, főleg ha az egyénnek aktív szerepe van benne, egy az értelemnél sokkal ősibb erő irányítja a testet. Az értelem pihen; abbahagyja szüntelen szökellését asszociációról asszociációra, sejtésről sejtésre, döntésről döntésre. A pihenés nemcsak az értelmet frissíti fel, hanem az idegrendszer egészét is. A gondolkodás miatti derűhiányt egy adag gondolkodás nélküli derűvel ellensúlyozza. Az ismétlést régóta és széles körben használják ugyanezen célból. Lehet ez egy dob egyenletes pergése, egy rítus monoton duruzsolása, vagy tudatmódosító fejrázás és ütemes lábdobogás egy diszkóban, vagy ötven Miatyánk, a hatás ugyanaz: a megtisztulás. A lelki egyensúly helyreáll, a szorongás alábbhagy. Az egyénben élő vágyakozó csecsemő átmenetileg fellélegezhet, az elmulasztott tapasztalat ennyivel is kiegyenlítődött. Azok pedig, akik csak az ártatlanság iránti ősi nosztalgiájukat akarják csillapítani, erre kapnak lehetőséget. Bárki, aki átmenetileg átengedi az értelem gyeplőjét a nem gondolkodó létezésnek, a jó közérzet nemes ügyét szolgálja.

79

A társadalom Hiába tudunk egyre jobban alkalmazkodni a legkülönfélébb körülményekhez, ahogy a gyermekkorból átlépünk a felnőttkorba, optimális működésre mindig csak bizonyos határokon belül vagyunk képesek. Míg a csecsemő igényeit elsősorban gondozóinak viselkedése kell hogy kielégítse, a fejlődő egyénnek egyre inkább szüksége van társadalma támogatására és a kultúrájára a veleszületett elvárások beteljesítéséhez. Az egyén fenn tud maradni riasztóan kontinuum-ellenes körülmények között is, ám csak jólléte, öröme, emberi önkiteljesítése elvesztése árán. Sok tekintetben szerencsésebb volna, ha meghalna, mert az életerő azon szüntelen igyekezetében, hogy helyrehozza a károkat és lezárja a fejlődési szakaszokat, szorongással, fájdalommal és egy sor egyéb eszközzel jelzi, hogy valami nincs rendben. Az eredmény a boldogtalanság, annak összes formájában. Civilizációnkban a rendszer működésének egyik gyakori következménye az állandó levertség. Az egyént gyakorta belülről feszítik a régóta be nem teljesített igények, miközben kívülről nyomasztják azok a körülmények, amelyekre még nincs eléggé felkészülve, vagy nem elég érett rájuk. Olyan életeket élünk, amilyenekre az evolúció nem készített fel minket, s miközben próbálunk megbirkózni a kihívásokkal, még a személyes deprivációink következtében megnyomorított képességeink is hátráltatnak minket. Hiába nő az életszínvonalunk, ha közben nem javul a közérzetünk vagy az életminőségünk, leszámítva azokat a ritka eseteket - általában a társadalmi-gazdasági létra alján -, amikor az éhség, a hideg és hasonló problémák még ténylegesen veszélyeztetik a jó közérzetet. A boldogtalanság okai általában kevésbé kézzelfoghatók. A jó közérzet csökkenésének és a kellemetlen érzések felbukkanásának feltehetően az a leggyakoribb oka, hogy az Én úgy érzi, nem képes megfelelően viszonyulni a Másikhoz. Miután az Én már huzamos ideje azt érzi, hogy nem kapott meg valamit, ami helyrehozhatta volna a dolgokat, alapjaiban rendül meg, és könnyebben esik áldozatául a napi kudarcok miatti szorongásoknak. Ám elvárásaink között szerepel egy olyan kultúra is, amelyben a képességeinket is hasznosíthatjuk. Amint a körülményeink nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak, romlani fog a közérzetünk. Kiábrándítóan értelmetlen, földtől elrugaszkodott és utópisztikus ötlet arról elmélkedni, hogy milyenre kellene változtatni kultúránkat ahhoz, hogy a kontinuum-igényeinket beteljesíthessük. Még ha megtennénk is e változtatásokat rajta, akkor sem vennénk hasznát, mivel azonnal eltorzulna és végső szétesésre lenne kárhoztatva, kivéve, ha már előtte alkalmassá válnánk a működtetésére. Érdemes lehet viszont felfedezni azokat a tulajdonságokat, amelyekkel egy kultúrának rendelkeznie kell ilyen vagy olyan formában, hogy tagjai kontinuumának megfeleljen. Először is szüksége van egy nyelvre, amelyben a beszédkészség fejlődhet. Lehetővé kell tenni, hogy a gyermek hallja a felnőttek beszélgetését, de a kortársaira is szüksége van, akikkel a saját érdeklődési és fejlődési szintjén kommunikálhat. Az is fontos, hogy mindig legyen kicsit idősebbek társaságában is, hogy érzékelje, merre tart, mielőtt odaér. így ismerőssé válik mindaz a tartalom, amire az érdeklődése fokozatosan terjed ki, és könnyedén tudja befogadni, ha már készen áll rá. Ugyanígy, egy gyereknek a tevékenységeihez egyaránt szüksége van társakra és példákra. Ha egy társadalom nem biztosítja ezeket számukra, akkor tagjai kevésbé lesznek hatékonyak, és rosszabbul érzik magukat a bőrükben. A generációs szakadék biztos jele annak, hogy valami erősen hiányzik egy társadalomból. Ha a fiatalabb generáció nem büszke arra, hogy olyan lesz, mint az idősebb, akkor az a társadalom elvesztette a kontinuumát, stabilitását, sőt valószínűleg még kultúrának sem lehet nevezni, mivel állandó változásban lesz egyik rossz értékrendszerről a másikra. Ha a társadalom fiatalabb tagjai azt érzik, hogy az előttük lévő generáció tagjai nevetségesek,

80

rosszak vagy unalmasak, akkor nem tudnak követni egy természetes utat. Elveszettnek, megalázottnak, becsapottnak és sértettnek fogják érezni magukat. Az idősebbek szintén becsapottnak és megbántottnak fogják érezni magukat, mivel megszakad a kultúra folytonossága, és ők is szenvedni fognak a céltalanságtól. Egy kifejlett, stabil, büszke és boldog társadalom tagjait nem érdekli egy „jobb holnap" állandó ígérete (ami nélkül a mi életünk olyan elviselhetetlen lenne, hogy elképzelni is alig tudjuk). A változással szembeni ösztönös ellenállásuk tartja meg szokásaikat, és úgy működik, hogy kizárja az újítást. A mi kielégíthetetlenségünk viszont, mely a tömeges depriváción és elidegenedettségen alapszik, legyűri a változással szembeni természetes hajlamunkat és annak kulturális kifejeződését, és előírja, hogy mindig képesek legyünk előrenézni „valami jobb felé", függetlenül attól, hogy épp milyen „előnyeink" adottak. Változatlan életmódra van szükség, ami épp annyi munkát és együttműködést igényel a tagjaitól, amennyi megfelel a természetüknek. A munka olyan jellegű legyen, hogy az a személy is élvezni tudja, akinek korábbi igényei már teljesültek, következésképpen fenntartás nélkül kíván szociábilisan viselkedni és képességeit gyakorolni. Fontos, hogy a családok szoros kapcsolatban legyenek egymással, illetve hogy dolgozó évei alatt mindenkinek legyen alkalma élvezni mások társaságát és együttműködését. Az a nő, aki mindennap egyedül van otthon a gyerekeivel, meg van fosztva a társas ingerektől, s ezért olyan érzelmi és szellemi támogatásra szorul, amit a gyerekei nem adhatnak meg neki. Az eredmény rossz az anyának, gyereknek, családnak és társadalomnak egyaránt. A mi társadalmunkban a háztartásbeli feleségek megszervezhetnék, hogy a közelben lakó barátnőikkel együtt végezzék a házimunkát, esetleg először az egyik helyen, aztán a másikon, ahelyett, hogy egyedül robotolnának. Az úgynevezett játszóházakban minden megvan, ami egy hatékony munkacsoporthoz kell, ahol az anyukák és mások hasznos és érdekes munkával foglalatoskodhatnának, miközben a gyerekek feltalálják saját játékaikat, vagy épp bekapcsolódnak az ő munkájukba, a lehető legcsekélyebb felnőtt figyelem mellett. Ha a gyermek a felnőtt figyelem perifériáján van s nem a középpontjában, akkor rá tud érezni a saját érdeklődésére és tempójára anélkül, hogy nyomást gyakorolnánk rá, feltéve, hogy mindig van elég tere és lehetősége, hogy gyakorolja és felfedezze a benne szunnyadó képességeket. A munkatevékenység lehet bármi: szövés, faragás, festés, szobrászat, barkácsolás, de mindenképpen valami olyasmi, amit felnőttek végeznek, a saját céljaikra, s amibe a gyerekek bekapcsolódhatnak anélkül, hogy feleslegesen hátráltatnák a folyamatot, így mindenki természetesen, erőltetettség nélkül viselkedhet anélkül, hogy a felnőttek azt éreznék, hogy a gyermekek szintjére kell korlátozni az elméjüket. S a gyerekeknek sem kell ahhoz alkalmazkodni, ami a felnőttek szerint legjobb javukat szolgálja ugyan, de megakadályozza, hogy saját belső késztetésük vezérelje őket. A gyerekeknek mindenhova el kéne tudni kísérni a felnőtteket. Az olyan kultúrákban, mint a miénk, ahol ez többnyire megoldhatatlan, legalább a tanárok megtanulhatnák jobban kihasználni a gyerekek hajlamát az utánzásra és készségeik önálló gyakorlására ahelyett, hogy „oktatni" próbálnák őket. Egy kontinuum-társadalomban a generációk egy fedél alatt élnek, és ez mindenkinek a hasznára válik. A nagyszülők annyit segítenek, amennyit tudnak, és a szülők, munkaképességük teljében ugyanúgy természetesnek érzik szüleik támogatását, mint gyerekeikét. Ám ahhoz, hogy a generációk ténylegesen harmonikusan tudjanak együtt élni, az kell, hogy mindannyiuknak kiteljesedett személyisége legyen, és ne egymást rángassák, hogy kielégítsék a figyelemre és gondoskodásra való infantilis szükségleteiket - ahogy azt tenné a legtöbb mai civilizált ember. A vezető személye természetesen jelölődne ki a társadalom tagjai közül, nagyon hasonlóan ahhoz, ahogy a gyerekeknél, s csak olyankor venné át az irányítást, ha az egyéni kezdeményezések kudarcba fulladnak. A követők döntenék el, hogy kit követnek, és jogukban

81

állna lecserélni vezetőjüket, ha úgy gondolják. Egy olyan kontinuum-kultúrában, mint a jekánáké, a vezetők funkciója minimális, és bárkinek jogában áll a vezető döntése ellenében cselekedni; ám hosszú idő kell még ahhoz, hogy mi sikeresen tudjunk élni egy ilyen anarchiaközeli állapotban. Ugyanakkor érdemes fejben tartanunk legalább irányadóként, hogy merre kellene elmozdulnunk, ha és amennyiben a kultúránk és a lakosság nyomása megengedi. Azoknak az embereknek, akik együtt élnek és dolgoznak, néhány családtól néhány száz főig terjedhet a száma, hogy az egyénnek érdekében álljon jó kapcsolatot fenntartani mindenkivel, akivel dolga akad. A tudat, hogy az egyén folyamatosan ugyanazokkal az emberekkel van kapcsolatban, még a mi világunkban is kellően erős motivációt nyújt arra, hogy igazságosan és tisztelettel bánjon velük, mint például amikor emberek egy fix csoportja egymás szomszédságát alkotva vidéki közösségekben, falvakban mini-társadalomként él együtt. Az ember nem képes együtt élni több ezer vagy millió másik emberrel. Csak korlátozott számú egyénnel tud kapcsolatot létesíteni, és a nagyvárosokban látható, hogy a tömegen belül minden személynek van egy többé-kevésbé törzsi méretű köre úgy a munkájában, mint a társas kapcsolataiban. A körülötte lévők viszont azt a képzetet keltik benne, hogy végtelen számú lehetősége van új kapcsolatokat létrehozni, ha a régi kapcsolatait hagyja tönkremenni. A jekánák sokkal kifinomultabb módon bánnak egymással, mint mi a civilizációban. A látogatókat különösen figyelemreméltó tapintattal üdvözlik. Ennek először akkor voltam tanúja, amikor egy jekána faluba érkeztem egy távoli faluból, két jekánával együtt. Akkor még nem várták el tőlem, hogy ismerjem a viselkedési etikett szabályait, így egy idősebb férfi, aki fiatalkorában egy darabig a venezuelaiak között élt, és beszélt egy kicsit spanyolul, odajött hozzám, s a megszokott venezuelai vállon veregetéssel üdvözölt, majd rövid társalgás után megmutatta, hová tegyem a függőágyamat. A két társam ellenben egészen más fogadtatásban részesült. Nem messze helyezkedtek el, egy nagy, kerek tető alatt, anélkül, hogy bárkihez szóltak volna egy szót is, vagy hogy hozzájuk szólt volna bárki. Nem néztek senkire, és nem beszéltek senkihez, még egymással sem. A lakók jöttek-mentek, intézték a dolgaikat, anélkül, hogy rájuk hederítettek volna. Jó másfél órán át a két férfi mozdulatlanul és csendben ült; ekkor odament hozzájuk egy nő, és némán lerakott eléjük két tál ételt a földre, majd elsétált. A férfiak nem nyúltak rögtön az ételhez, vártak egy pillanatot, csak utána kezdtek hozzá. Aztán a nők csendben elvitték tálakat, és újabb idő telt el. Végül egy férfi sétált oda egykedvűen, és nekidőlt az egyik tartógerendának a látogatók háta mögött. Kis idő után beszélni kezdett, nagyon halkan, épp csak pár szótagot. Két perc is beletelt, mire az idősebb látogató ugyanilyen kurtán válaszolt. Utána megint némaságba burkolóztak. Mikor újra beszélni kezdtek, minden megszólalás mögött ott volt az uralkodó csend, melyből a szavak érkeztek. Egyik jelenlévő személyes nyugalma, méltósága sem sérült meg. Ahogy a beszélgetés egyre élénkebb lett, mások is odajöttek, álldogáltak egy darabig, majd bekapcsolódtak. Úgy tűnt, mindenki tekintettel van a másik lelki egyensúlyára. Senki sem vágott a másik szavába; egyik hang sem volt feszült. Mindenki megőrizte a saját belső békéjét. Nem sok idő telt belé, és nevetés tört fel a beszédek között - ilyenkor a tíz-tizenkét férfihang egy szólamban, egy hullámba olvadva emelkedett és süllyedt a megszólalások között. Napnyugtakor a nők ételt szolgáltak fel az akkorra már népes férfiseregnek. Híreket cseréltek, nagyokat kacagtak. A lakosok és a látogatók is tökéletesen feloldódtak a hangulatban, anélkül, hogy megjátszották volna magukat vagy idegesek lettek volna. A csöndek nem a kommunikáció megakadásait jelezték, csak azt biztosították, hogy mindegyik résztvevő békében legyen magával, és megbizonyosodjon afelől, hogy mások is így vannak ezzel. Mikor a falubeli férfiak hosszabb utakra mentek, hogy más indián törzsekkel kereskedjenek, család- és klántagjaik hasonló fogadtatásban részesítették őket, amikor visszatértek: addig

82

ülhettek csendben, amíg újra rá nem hangolódtak a falu életére, s aztán mindenféle érzelmi nyomás vagy túljátszás nélkül közeledtek hozzájuk. Az idegen vagy egzotikus emberekre a nyugatiak hajlamosak úgy tekinteni, mint akiknek viszonylag egyforma személyiségük van, a bennszülöttekre még inkább. De persze távolról sem ez a helyzet. A helyi normákhoz való igazodás önkéntelenül is egyfajta hasonlóságot kölcsönöz egy társadalom tagjainak, de az egyének közti különbségek, a kontinuumnak megfelelőbb társadalomban szabadabb önkifejezésből erednek, hiszen a társadalomnak nincs szüksége arra, hogy féljen tőlük vagy megpróbálja őket elfojtani. A civilizált társadalmakban viszont, attól függő mértékben, hogy milyen messze kerültek a kontinuum-mércéktől, az emberek közti különbségek nagyrészt azoknak a módoknak a kifejeződései, ahogy személyiségük torzulásaihoz alkalmazkodtak, deprivációik minőségének és mennyiségének függvényében. Ezért gyakran antiszociálisak, és a társadalom fél tőlük, illetve, velük együtt, a nonkonformitás minden egyéb jelétől. Általában véve minél kontinuum-ellenesebb egy társadalom, valószínűleg annál nagyobb nyomást fog az egyénre gyakorolni, hogy nyilvános és privát viselkedésében a normához való konformitás látszatát nyújtsa. Egy ízben megdöbbenve figyeltem, ahogy egy jekána férfi felmászott egy a falura néző domb tetejére, és jó félórán keresztül dobolt, torkaszakadtából üvöltött, egészen addig, amíg ki nem elégült ez a késztetése. Nyilván megvolt rá a maga oka, hogy miért érezte ennek szükségét, és meg is cselekedte anélkül, hogy zavartatta volna magát, hogy mit szólnak majd a szomszédai, pedig amit tett, nem volt „bevett gyakorlat". Engem azért lepett meg, mert addig sosem kérdőjeleztem meg saját társadalmamnak azt az íratlan szabályát, hogy egy közösség épelméjű tagjainak gátlás alá kell helyezniük szokatlan vagy „irracionális" késztetéseiket, nehogy félelmet vagy bizalmatlanságot keltsenek másokban. E szabályunknak egyik következménye, hogy a legünnepeltebb, legelfogadottabb embertársainknak - a filmsztároknak s az olyan személyiségeknek, mint Winston Churchill, Albert Einstein és Gandhi - megengedjük, hogy jóval kevésbé konform módon öltözködjenek és viselkedjenek, mint amikor még nem voltak elég ismertek ahhoz, hogy „gyanún felül" álljanak. Még Judy Garland tragikus aberrációi sem voltak annyira ijesztőek a nyilvánosság szemében, mintha ugyanazokat az egyik szomszédjuk teszi, mert híresség volt, akit milliók tiszteltek, s így nem féltek elfogadni, bármit tett is. Az embereknek nem kellett saját bizonytalan ítélőképességükre hagyatkozniuk, hogy elfogadják-e vagy sem. Világosan megfigyelhető, hogy akik gyanakvóbbak másokkal szemben, azok általában kevésbé megbízhatóak. Ezt lehet neurotikusnak és antiszociálisnak tekinteni egy olyan társadalomban, amely előírja a tagjainak, hogy megbízhatóak legyenek, de lehet tökéletesen szociálisnak is tekinteni abban a társadalomban, amelyben szokás, hogy az emberek akkor csapják be egymást, amikor csak tudják, feltételezve, hogy mások is ugyanezt teszik velük szemben. így az egyén arra számít, hogy nem bízhat környezetében, és állandóan résen van, nehogy ő veszítsen a játszmában. Sok országban ez a modus vivendi, s ez talán csak annak a gyanútlan látogatónak okoz nehézséget, aki egy olyan országból jön, ahol a fair play fontos része az elfogadott társas viselkedésnek. A jekánák az üzletkötéshez is hasonlóan viszonyulnak, mint a látogatók fogadásához, amennyiben ott is az motiválja őket, hogy elkerüljék a feszültséget. Erről akkor nyertem alapos bizonyságot, amikor Anchuval, a jekána főnökkel üzleteltem. Az eset arra az időre esik, amikor Anchu kezdett az ő viselkedésmódjuk felé terelni. Korábban úgy kezelt, mint akit nem illet meg egy valós személynek (jekánának) járó tisztelet, s nem is várta el, hogy úgy viselkedjem, mint ők. Egyik leckéje sem volt szóbeli kioktatás vagy magyarázat, hanem tapasztalatok, amelyek segítettek kihozni belőlem vagy inkább megvilágítani előttem azt a velem született képességet, hogy felismerjem és azt tegyem, ami a körülményeknek leginkább

83

megfelel. Más szóval megpróbálta kiszabadítani kontinuum- érzékemet a kultúrám révén rátelepedő számtalan zavaró tényezőből. Arról az esetről van szó, amit már korábban is említettem, amikor Anchu megkérdezte, hogy mit kérnék cserébe a velencei bizsu üvegékszeremért. Azonnal rávágtam, hogy cukornádat, mivel az expedíciónk elvesztette a cukorkészletét, amikor az egyik kenu felborult a zúgóban, és bármit megadtam volna valami édességért. Másnap a feleségével elmentünk a cukornádföldre (a jekánáknál csak a nők vágnak cukornádat), hogy lebonyolítsuk az üzletet. Anchu és én leültünk egy farönkre az ültetvény szélén, míg a felesége bement, majd visszatért négy szár cukorral, és ledobta a földre. Anchu megkérdezte, akarok-e még. Persze, hogy akartam; annyit akartam, amennyit csak lehetett, úgyhogy igent mondtam. A felesége visszament, majd visszatért két további szárral. Rárakta a többire. - Még? - kérdezte Anchu. Újra rávágtam: Igen, még!, de egyszerre kinyílt a szemem. Hiszen mi nem a „mindenki magának" elve alapján alkudozunk! Anchu arra kért, hogy baráti és megbízható módon becsüljem meg, mi az igazságos csere, s ő kész volt elfogadni az értékelésemet. Mikor ráeszméltem a tévedésemre, elszégyelltem magam, és a felesége után kiáltottam, aki már indult vissza az ültetvényre a késével. „Toini" - Csak egyet! Így az üzletet hét szárral megkötöttük, s az alkudozásban nem ütköztek az akaratok, és egyikünkben sem volt feszültség (legalábbis miután megértettem a lényeget). Nem valószínű, hogy alkutechnikáink egyhamar olyan „civilizáltakká" válhatnának, mint a jekánáké. A történettel csupán azt kívántam megmutatni, hogy milyen elveket lehet elfogadtatni, ha azokat a kultúra előírja, és a társadalom elvárja tagjaitól, hogy motivációikban inkább szociábilisak, mintsem antiszociálisak legyenek. Egy társadalom, amely kevésbé kellemes és vonzó szokásokat ír elő, ugyanúgy normakövető viselkedést vált ki szociálisan motivált tagjaiból. A szanema indiánok például, akiknek kultúrája gyökeresen eltér a jekánától, helyesnek tartják, hogy megtámadjanak egy másik szanema klánt, és annyi fiatal nőt lopjanak el és férfit öljenek meg, amennyit csak tudnak. Hogy kultúrájuknak ez az eleme mikor és hogyan alakult ki, nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy a dél-amerikai kontinens túlsó felén, a dzsiváró indiánok miért bosszulnak meg minden halált, függetlenül az okától. Azt azonban érdemes megfigyelni, hogy egy olyan társadalom tagjai, akik szociálisan motiváltak, megbízhatóan a kultúrájuk parancsai szerint fognak élni. Antiszociális vagy bűnöző jellemek nem fejlődnek ki olyan emberek között, akiknek nem kellett csalódniuk kontinuum-elvárásaikban. A sikátorban lesben álló gyilkos antiszociálisán cselekszik, ellentétben a katonával, aki az ellenséget gyilkolja, tehát a motiváció és nem a cselekedet számít annak eldöntésében, hogy az elkövető szociálisan viselkedett-e. Feltehetően szeretnénk, ha az a kultúra, amelyhez társadalmunk aláírja az együttműködésre való hajlandóságát, humánus lenne. Ám a „humánusságnak" mindenképpen része az emberi kontinuum iránti tisztelet is. Egy olyan kultúra, amely azt igényli a tagjaitól, hogy úgy éljenek, ahogy arra az evolúciójuk nem készítette fel őket, s amely nem teljesíti be a velük született elvárásokat, következésképpen meghaladja alkalmazkodóképességük határait, az nagy eséllyel károsítani fogja a személyiségüket. Az emberi személyiséget például úgy lehet deformálni, hogy megfosztjuk a minimális ingerváltozatosságtól. A jó közérzet elvesztése ekkor az unalom formáját fogja ölteni. A kontinuum-érzék ezzel a kellemetlen érzettel arra motiválja a személyt, hogy változtasson a tevékenységén. Mi, a civilizációban általában nem érezzük azt, hogy „jogunk" van nem unatkozni, s éveken át monoton munkákat végzünk gyárakban vagy irodákban, vagy otthon vagyunk egész nap, ahol érdektelen feladatokkal foglaljuk le magunkat. A jekánák viszont, akik gyorsan és élesen érzik kontinuumuk határait és azt, hogy mihez képesek jó közérzetük elvesztése nélkül alkalmazkodni, azonnal engedelmeskednek a jelzésnek és abbahagyják, amit tesznek, ha az unalom fenyegeti őket.

84

Megtalálták a módját, hogy elkerüljék az unalom rémét, ha olyan feladatot akarnak elvégezni, ami monoton munkával jár. A nők például, ha sok egyenes sornyi éles fémdarabot akarnak egy falemezre kalapálni a maniókareszeléshez, akkor ahelyett, hogy sort sor után raknának, először rombuszmintát alakítanak ki, majd utána töltik ki a helyeket. Miután betöltötte célját, ami a kézműves szórakoztatása volt, a minta eltűnik. Egy másik példa a tetőépítés, ami úgy készül, hogy minden pálmalevelet egy liánnal erősítenek hozzá egy kerethez. A férfiak egy állványon ülnek, több halom levéllel, és centiről centire haladva dolgoznak. Különféle módszereik vannak az unalom elűzésére, miközben a jókora tetőket készítik. Először is elhívják a saját és a közeli falvak összes férfilakóját segíteni, hogy minél gyorsabban végezzenek a munkával. Mielőtt megérkeznek, a nők már elég maniókát erjesztettek ahhoz, hogy mindenki kissé pityókás legyen az alatt a néhány nap alatt, amennyi a munkához kell, s így szűkítsék a tudatot, azzal együtt pedig növeljék a természetes unalomküszöböt. Az ünnepi hangulat fokozására gyöngyöket, tollakat és festéket viselnek, egy ember pedig az idő legnagyobb részében dobolva masíroz fel s alá. A férfiak és a fiúk beszélgetnek és viccelődnek munka közben, de csak addig, amíg nincs kedvük lemenni, hogy változatosságképpen valami mást csináljanak. Néha nagyon sokan dolgoznak egyszerre, néha csak kevesüknek támad kedve hozzá. Az egész bámulatosan működik mindenki számára; a vendégek ellátása annak a családnak a feladata, amelyiknek a háza készül, ők előtte elmennek vadászni, hogy mindenkinek jusson elég hús. Vannak nagy ivászatok, amikor nappal is mindenki meglehetősen illuminált állapotban van, este meg férfiak, nők és gyerekek még többet isznak, a férfiak pedig tökrészegek, ám, figyelemre méltó módon, az agressziónak ilyenkor sincs semmi jele. Talán az is kiteljesedett személyiségeiket mutatja, hogy oly kevéssé van igényük ítéletet alkotni egymásról, és oly könnyedén el tudják fogadni az egyéni különbségeket. Nálunk is jól megfigyelhető, hogy minél frusztráltabbak, minél elidegenedettebbek az emberek, annál inkább hajlamosak ítélkezni és megkülönböztetni, hogy ki elfogadható és ki nem, akár egyénileg, akár csoportosan, legyen az vallás, politika, nemzet, faj vagy kor alapján. Az önutálat, ami abból ered, hogy az egyén csecsemőkorában nem érezte át saját jóságát, az irracionális gyűlölet legjobb táptalaja. Érdekes, hogy míg a jekánák alacsonyabb rendűnek tekintik a barbár szokásokkal rendelkező szanema indiánokat, a szanemákban pedig van némi tüske, hogy a jekánák fennhéjázóan bánnak velük, egyik csoportnak sem jutna eszébe, hogy beleszóljon a másik életmódjába. Gyakran látogatják egymást és kereskednek, sőt még gúnyolódnak is egymáson egymás háta mögött, de konfliktus sosincs köztük. A mi tragédiánkhoz nagymértékben hozzájárul, hogy elvesztettük a „jogérzékünket". Nemcsak az unalmat fogadjuk beletörődéssel, de a kontinuumunkat ért - legalábbis, ami megmaradt belőle a csecsemőkori és gyermekkori pusztítások után - számtalan egyéb jogsértést is. Példának okáért azt mondjuk: „Kegyetlen dolog egy ekkora állatot lakásban tartani a városban" - de ilyenkor kutyákról beszélünk, és soha sem emberekről, akik még nagyobbak és még érzékenyebbek a környezetükre. Megengedjük, hogy különböző gépek, forgalom, más emberek rádiójának a zaja bombázzon minket, és természetesnek vesszük, hogy az idegenek udvariatlanul bánnak velünk. Megtanulunk arra számítani, hogy a gyerekeink utálni, a szüleink pedig irritálni fognak minket. Elfogadjuk, hogy szorongató bizonytalanságban élünk nem csupán a saját képességeink miatt a munkánkban, illetve társas helyzetekben, de gyakran még a házasságunkban is. Adottnak vesszük, hogy az élet nehéz, és szerencsésnek érezzük magunkat, ha a legkisebb boldogság is megadatik nekünk. Nem úgy tekintünk a boldogságra, mint ami születésünk jogán jár nekünk, és nem is várjuk el, hogy több legyen, mint béke vagy elégedettség. A valódi öröm állapota, amiben a jekánák- az életük legnagyobb részét töltik, kivételesen ritka a mi környezetünkben.

85

Ha olyan életet élhetnénk, amilyenre az evolúció felkészített minket, az a mostani motivációink igen nagy részét érintené. Egyfelől nem képzelnénk azt, hogy a gyerekeknek boldogabbaknak kell lenniük a felnőtteknél, vagy hogy a fiatal felnőtteknek boldogabbaknak kell lenniük, mint az idősebbeknek. Mint láttuk, főleg azért valljuk ezt, mert állandóan keresünk egy célt, ami reményeink szerint visszaállítja elveszett helyesség-érzetünket az életünkkel kapcsolatban. Ahogy elérjük a céljainkat, ám azt találjuk, hogy még mindig hiányzik az a megnevezhetetlen valami, aminek a hiányától csecsemőkorunk óta szenvedünk, fokozatosan csökken a hitünk, hogy soron következő reményeink majd enyhítik nem szűnő vágyakozásunkat. Arra is megtanítjuk magunkat, hogy elfogadjuk a „valóságot", hogy amennyire lehet, könnyítsünk az ismétlődő csalódások okozta fájdalmon. Életünk felén egy ponton azt mondjuk magunknak, hogy ilyen vagy olyan okból kifolyólag elmulasztottuk az esélyt, hogy a tökéletes jóllét állapotát élvezzük, s következésképpen kénytelenek vagyunk állandó megalkuvásban élni tovább. A dolgok ilyen állása nehezen vezet a boldogsághoz. Ha az ember úgy él, ahogy arra az evolúciója felkészítette, egészen másképp alakul a története. A csecsemőkori vágyak helyét gyermekkorban átveszik a soron következő fejlődési szakaszok vágyai, és minden beteljesedett vágyegyüttes átadja a helyét a következőnek. A játékra való vágy elhalványodik, a munkára való vágy egyre erősebb lesz, ahogy felnőtté válunk, s ha a vágy, hogy megtaláljuk és megosszuk életünket az ellenkező nem egy vonzó tagjával, beteljesült, akkor helyet ad annak a vágynak, hogy dolgozzunk ezért a társért, és közös gyermeket nemzzünk vele. Anyai és apai motivációk fejlődnek ki a gyermek irányába. Gyermekkortól a halálunkig teljesül az a vágyunk, hogy a hozzánk hasonlóak társaságát élvezzük. Miután az élete delén járó felnőttnek teljesült az az igénye, hogy beindítsa és véghezvigye a terveit, s ahogy idősödik, egyre fogyatkozik a fizikai ereje, már arra vágyik, hogy a szeretteit lássa sikeresnek. Békére vágyik és egyre kevesebb változatosságra, arra, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, egyre kevesebb segítséggel az ő részéről, majd végül anélkül. S ahogy az élet utolsó vágysora is beteljesül, az egyén már nem kíván mást, mint pihenni, hogy ne tudjon többet, és megszűnjön létezni. Minden szakaszban, amely azon alapszik, hogy az azt megelőzők beteljesültek, a vágy, mint inger, megkapja a teljes válaszát. Következésképpen nincs valódi előnye a fiatalkornak az idősebb kor felett. Minden korszaknak megvannak a saját örömei, s miután az egyén lemond az összes vágyról, hisz azok beteljesültek, nincs oka irigykedni a fiatalokra, vagy bármely másik életkorra vágyni, mint amiben éppen van, annak örömeivel együtt, még a halált is beleértve. A fájdalom és a betegség, az ember szeretteinek a halála, a kényelmetlenségek és a csalódások megzavarhatják a boldog normát, de nem változtatják meg azt a tényt, hogy a boldogság a norma, s azt sem befolyásolják, hogy a kontinuum helyrehozza, begyógyítsa a boldogságszint kibillenéseit. A lényeg, hogy a kontinuum-érzék - ha egész életünkben működni tud - jobban fogja szolgálni az érdekeinket, mint akármilyen intellektuálisan felépített rendszer valaha is képes lenne.

86

A kontinuum-elvek visszaültetése a gyakorlatba Ha a csecsemő állandó testi kontaktusban lehet a gondozójával, akkor energiamezőik eggyé válnak, s az anya a saját tevékenységeivel mindkettőjüket megszabadítja a fölösleges energiáktól. A csecsemő ellazult maradhat, nem halmozódik fel benne feszültség, miután az anyja felveszi a fölösleges energiáját. Figyelemre méltó különbség van a karban lévő jekána csecsemők és a mi csecsemőink viselkedése között, akiknek többsége fizikai elszigeteltségben tölti az idejét. A jekána babák puhák és rugalmasak, nem állnak ellen, ha karba veszik őket, vagy bármilyen kényelmes helyzetben hordozzák őket. A mi csecsemőink azonban rúgnak, hadonásznak és homorítanak. Izegnek- mozognak a kiságyukban, a babakocsiban, és ha felvesszük őket, folytatják ezeket a mozgásokat, így nehéz őket tartani. Próbálnak megszabadulni a felgyülemlett feszültségtől, ami abból fakad, hogy több energiát vesznek fel, mint amit kényelmesen el tudnak viselni vagy le tudnak vezetni. Gyakran fülsüketítően sikkantgatnak vagy tekeregnek, ha izgatottá válnak valakinek a figyelmétől. Bár örömet fejeznek ki, az inger erős izomreakciót vált ki, ami valamennyit levezet a felhalmozódott energiájukból. A passzív csecsemő, aki kényelmesen be van ágyazva a kontinuumába, és kielégül a folyamatos testi kontaktusra való igénye, nem sokat tesz az energiája levezetéséhez, hanem arra az aktív felnőttre vagy gyerekre hagyja, akinek a kezében van. De ez a felállás egyik percről a másikra megváltozik, ha a baba beteljesítette a karban való fejlődési szakaszát, és kúszni kezd. Innentől kezdve önállóan felel a saját energiája körforgásáért, legalábbis azokban a nappali órákban, amikor távol van az anyjától. Rövidesen hatékonyan mozog, és lenyűgöző sebességgel halad, ami még inkább felgyorsul, mihelyst mászni kezd. Ha nem korlátozzák, energikusan és kitartóan mászik, felhasználva a fölösleges energiáját, miközben feltérképezi a világot, ahol élni fog. Mikor elkezd járni, szaladni és játszani, olyan sebességgel teszi ezt, amely egy felnőtt szemében eszelősnek tűnhet. Ha egy felnőtt megpróbálna lépést tartani vele, hamar kimerülne. Kortársai és az idősebb gyerekek megfelelőbb társaságot nyújtanak a számára. Úgy igyekszik utánozni őket, ahogy egyre növekvő ügyessége engedi. Senki sem korlátozza a tevékenységét rajta kívül. Mikor elfárad, odamegy az anyjához pihenni, s mikor már nagyobb, az ágyába. Ha azonban egy gyereknek valamilyen oknál fogva korlátozzák a tevékenységét - ami civilizált körülmények közt gyakran megesik - akár azzal, hogy nem tölthet elég időt a szabadban, vagy otthon korlátozott a mozgástere, vagy járókába, kiságyba, etetőszékbe, gyerekhámba kényszerítik, akkor nem tudja levezetni az energiáit, és kényelmetlenül fogja érezni magát. Mikor túllép azon a fázison, amikor rúg, hadonászik és feszíti magát, hogy enyhítse a fölös energiája miatti kényelmetlenség-érzetét, valószínűleg hamar felfedezi, hogy a kényelmetlen fölös energia nagy része a nemi szervében összpontosul, amit ha tovább ingerel, akkor a teste többi részében lévő fölösleges energia is odairányul, s egy bizonyos szintű nyomás elérése után már megkönnyebbül. így a maszturbáció biztonsági szelepként működik, hogy a napközbeni tevékenysége során fel nem emésztett energiát levezesse. Felnőttkorban a fölösleges energiát hasonlóképpen koncentrálja a szexuális előjáték és vezeti le az orgazmus. így a szexuális aktus két különféle célt szolgál: az egyik a szaporodás, a másik a komfortos energiaszint helyreállítása. Azok, akik a deprivációik miatt állandó feszültségben kénytelenek élni személyiségük különféle aspektusai között, a folyamatosan megfeszített izmaikban felhalmozott energiáknak gyakran csak töredékét tudják levezetni az orgazmusban. A fölösleges energia ilyen hiányos levezetése viszonylag krónikus elégedetlenségi állapotot idéz elő, ami ingerlékenységben,

87

aránytalan szexuális érdeklődésben, koncentrációs zavarokban, idegességben vagy promiszkuitásban nyilvánul meg. A deprivált felnőtt helyzetét még inkább nehezíti, hogy a szex testi kifejeződése iránti igénye keveredik a csecsemőkorból átöröklött nemiségmentes testi kontaktusra való szükségletével. Ezt az utóbbi szükségletet általában nem ismerik el társadalmunkban, és bármilyen kontaktusra való igényt szexuálisként értelmeznek. így a nemiség elleni tabukat a testi kontaktus minden egyéb megnyugtató, szexualitásmentes formáira is alkalmazzák. A jekána gyerekek és felnőttek is, akiknek minden testi kontaktusra való igényét kielégítették csecsemőkorukban, gyakori testkontaktust tartanak fenn, közel ülnek egymáshoz, egy függőágyban pihennek vagy tisztogatják egymást. Nekünk sokkal inkább szükségünk lenne rá, hogy áttörjük jelenlegi tabuinkat, és elismerjük a megnyugtató testi érintésre való emberi szükségletünket. Ki nem elégített csecsemőkori szükségletünk miatt gyerekként és felnőttként is a természetesnél jóval nagyobb mértékben igényelnénk az érintést. De ahogy a szükséglet fennáll, úgy fennáll az esélye is annak, hogy kielégítsük, ha akarjuk. A nemiség bő kategóriájába sorolva és attól nem megkülönböztetve áll az a teljesen különálló késztetés, hogy egy másik személy karoljon, óvjon, dédelgessen minket, és éreztesse velünk a szerethetőségünket, nem azért, mert hazahoztuk a fizetést, vagy sütöttünk neki tortát, hanem csak azért, mert vagyunk. Amikor a házastársak gügyögve becézik egymást („Nyuszikám", „Apuci kislánya"), azzal utólag próbálják betölteni azokat a tapasztalati réseket, amelyeket a szüleik hagytak bennük gondatlanságukkal. A gügyögés elterjedt használata önmagában is bizonyítja, hogy a szükséglet fennáll. A szexre és a gyengédségre való vágy gyakorta egymásból fakad. A felnőtteknél a sürgetőbb szükséglet kielégítése vezethet a másik felbukkanásához. Egy különösen frusztráló nap az irodában előidézheti a férjben a vágyat, hogy átkarolja a feleségét, és a felesége is átkarolja őt, és gyengéd legyen hozzá; de amint ez az igénye kielégült, a felesége iránti érdeklődése átfordulhat szexuális érdeklődésbe. Ám a mi társadalmunkban akár kötelességének is érezheti a továbblépést, mert a két szükséglet az ő fejében nem válik szét, nem független egymástól. A felnőtt szeretet a karban hordozott korszakuktól megfosztott egyéneknél szükségképpen a két igény keveredése, mely a depriváció természetével együtt személyenként változik. A pároknak meg kell tanulniuk figyelembe venni a saját és partnerük egyedi igényeit, és igyekezniük kell a lehető legjobban gondoskodni ezekről, ha azt akarják, hogy házasságuk jól működjön. Ugyanakkor fontos lenne végre szétválasztani a szexualitást a gyengédségtől, az anyaian gondoskodó testi kontaktusra való igénytől. Ezeknek az összemosása vezetett az olyan abszurd kifejezésekhez, mint például ez: „dögös mama". Meggyőződésem, hogy ha világos számunkra a két fogalom közti különbség, illetve egy kis gyakorlatra teszünk szert a kettő megkülönböztetésében, sokkal több kölcsönös gyengédséget élvezhetünk szexuális bevonódás nélkül is, ha arra épp nincs igény. A testi megnyugtatásra való óriási vágy jelentősen csökkenhetne, ha társadalmilag elfogadottá válna, hogy az ember kézen fogva sétáljon bármilyen nemű beszélgetőpartnerével; hogy az emberek szorosan egymás mellé üljenek, nem csak közel, hogy nyilvánosan is beülhessenek egymás ölébe, szabadabban megöleljék egymást, hogy az ember megcirógathasson egy incselkedő hajszálat, ha úgy tartja kedve, s hogy általában véve ne tartsuk vissza gyengéd késztetéseinket, kivéve ha nem szívesen fogadják őket. Vannak már kezdeményezések a több kontaktus irányába, az úgynevezett kontaktcsoportok részéről. Az érintést és átölelést hirdetik anélkül, hogy valójában tudnák, miért is van rá szükség. Egy róluk szóló újságcikkben említés történik egy kísérletről. „Emberi szendvicsnek" nevezik, melyben egy személy két másik között áll, kettő mintha táncolna, arccal egymáshoz simulva, s a harmadik a középső hátának dől. A középső személy kezét

88

felemeli tenyérrel előre, s a másik kettő nekinyomja a kezét elölről és hátulról. A középső személyt úgy veszik közre, ahogy egy felnőttet egy másik felnőtt sohasem, kivéve ha törpe, a másik pedig óriás. Beszámolójuk szerint ez az egyik legörömtelibb dolog a csoport tevékenységei között... mármint a középső személy számára, aki a tökéletes boldogság állapotában van. Ha a kontinuum-nézőpontból indulunk ki, s megértjük, mi az, amire az embereknek szükségük van és miért, akkor lehetségessé válik, hogy jobban megértsük a saját viselkedésünket és másokét is. Abba is hagyhatjuk a szüleink vagy a társadalom hibáztatását, hogy rosszat tettek nekünk, és megérthetnénk, hogy mindannyian deprivációk áldozatai vagyunk. A püspökök és a hippik, a regényírók, a tanárok meg a csintalan nebulók mind próbálják megtalálni az utat a helyénvalósághoz. Ahogy a filmsztárok, politikusok, bűnözők, művészek, homoszexuálisok, női szabadságharcosok és üzletemberek is. Természetünknél fogva kénytelenek vagyunk küzdeni, hogy beteljesítsük elvárásainkat, függetlenül attól, hogy milyen irracionálissá teszik a viselkedésünket saját, egyedi deprivációink. De attól, hogy megértjük, mi a baj, és ráeszmélünk, hogy mi is csak áldozatok áldozatai vagyunk, s hogy senki sem nyer, még nem fogunk meggyógyulni. Legjobb esetben talán teszünk egy lépést a helyes irányba, ahelyett, hogy még messzebb kerülnénk a jó közérzettől. Ugyanakkor a kontinuum-elvnek közvetlenebb haszna is lehet. Van okunk feltételezni, hogy a hiányzó élményeket bármilyen szakaszban lehet pótlólag nyújtani a gyerekeknek és a felnőtteknek is. Az egyik ok a reményre, hogy egyértelmű bizonyíték van arra: a szükséglet szükségletként marad fenn, ahogy a deprivált csecsemő növekszik, sőt felnőtt élete folyamán is. Folyamatosan keressük csecsemőkori igényeink beteljesítését. De mivel nem voltunk tisztában azzal, hogy mit keresünk, korlátozott sikereket értünk el. Van egy másik erős érv is amellett, hogy a karban való korszak nélkülözését lehet kezelni és talán meg is lehet gyógyítani a gyermekekben és a felnőttekben. Philadelphiai klinikájukon dr. Doman és dr. Delacato bebizonyították, hogy a kúszás és a mászás egymást követő szakaszaihoz azok az idősebb gyerekek és a felnőttek is visszatérhetnek, akiket hajdanában megfosztottak tőlük, és utána képesek lesznek kifejleszteni azokat a készségeket, amelyek ezeknek a szakaszoknak a beteljesítésétől függnek. Konkrétan azt találták, hogy azok az emberek, akiknek a megfelelő időben, kisbabakorukban nem engedték meg, hogy négykézláb közlekedjenek, mert a járóka vagy egyéb tényezők hátráltattak őket abban, hogy kielégítsék a kúszásra és mászásra való igényüket, nem tudták tökéletesen kifejleszteni a verbális készségeiket. Bizonyos esetekben ez dadogást eredményezett. Ám miután több hónapig napi egy órán át kisbabaként kúsztatták és .másztatták őket, meggyógyultak. Továbbá ránevelték őket, hogy megengedjék agyuk egyik féltekéjének, hogy teljesen uralja a másikat, ha ez még nem történt meg. Ez azt jelenti, hogy ha valaki nem volt jobbkezes vagy jobblábas, de dominánsan a jobb szeme volt erősebb, vagy ha teljesen bal oldali dominanciájú volt, azt gyakorlással jobbkezessé és jobblábassá nevelték át. Doman és Delacato agysérült gyermekekkel kezdett el foglalkozni, de fokozatosan felfedezték, hogy a „normális" gyerekek verbális készségeit is fejleszthetik a Chestnut Hill iskolában, ahol Delacato volt az igazgatóhelyettes. Egy fiúcsoportot két részre osztottak, és mindkét csoporttal elvégeztették a verbális készségtesztet. Utána az egyik csoportot hat héten át intenzíven kúsztatták-másztatták, és az oldaldominanciájukat erősítették. A második csoport a szokásos módon járt iskolába. Hat hét után mindkét csoporttal újra elvégeztették a tesztet. Azok, akik nem másztak, 6,8 pontot javítottak az eredményeiken, míg a kísérleti csoport elképesztő teljesítménnyel átlagosan 65,8 pontot javított. A kúszás- és a dominanciatréning bevett gyakorlattá vált mindenki számára a Chestnut Hill iskola alsó tagozatában és az iskolai focicsapatban.

89

Ezek a remek eredmények azt sugallják, hogy a fiúkat szinte egyetemes módon megfosztották a kúszó fázis teljes kiélésétől. Reményre adhat azonban okot, hogy a tapasztalatot a maga természetes menetén kívül is hatékonyan pótoltathatták velük. Ez azt látszik megerősíteni, hogy a csecsemőkori szükségletek folyamatosan fennállnak, beteljesülésüket várva, s épp ezért bármikor beteljesítésre is kerülhetnek. Számomra ez azt jelzi, hogy a korai és formáló élményeket, amelyekben a csecsemőnek a karban hordozva kellett volna részesülnie, később is lehet pótolni, ha megtalálják a módját. Gyerekeket vagy felnőtteket négykézláb mászatni, kúszatni viszonylag egyszerű feladat, ha erre van szükségük, bár persze a karban hordozott helyzetet rekonstruálni egy nagyobb gyereknek vagy felnőttnek már nehezebb kihívásnak tűnik. Azoknak a kisgyerekeknek, akik csecsemőkori deprivációkat szenvedtek, rengeteg előnyük származhat abból, ha egyszerűen megengedik nekik, hogy egy szülő (vagy bárki) ölébe üljenek, amikor csak akarnak, vagy hogy a szüleikkel aludjanak. Valószínűleg igen gyorsan igényelni fogják a saját ágyukat, ugyanúgy, ahogy korábban tették volna, ha szüleik születésüktől fogva megosztják velük az ágyukat. A történelem mai állása és jelenlegi szokásaink szerint szélsőséges radikalizmusnak tűnik azt hirdetni, hogy valaki aludjon együtt a kisbabájával. S persze az is, hogy minden pillanatban, akár alszik, akár ébren van, hordozza, vagy valaki mást kérjen meg erre. Ám a kontinuum tükrében, ahhoz a több millió évhez képest, amíg működött, épp a mi rövidke történelmünk tűnik radikálisnak azzal, hogy eltért az emberi és ember előtti tapasztalatok ősidők óta megalapozott normáitól. Vannak, akik azért tiltakoznak, mert félnek, hogy megnyomják a mellettük alvó csecsemőt, vagy megfullasztják az ágyneművel. Pedig egy alvó személy nem halott, és nem is kábult, hacsak nem csontrészeg, bedrogozott vagy beteg. Anélkül, hogy felébredne, az egyén bizonyos szintig állandóan tudatában van a környezetének. Emlékszem az első éjszakákra, amikor együtt aludtam egy egykilós gyapjas majomkölyökkel. Első éjszaka vagy tízszer felébredtem, nehogy szétlapítsam. A második éjszaka majdnem ugyanolyan rossz volt, de pár napon belül megtanultam, hogy akkor is tudatában vagyok a pozíciójának, ha alszom, és úgy aludtam, hogy számoltam vele, mint bármely másik nagytestű állat, amelyik egy kicsi mellett fekszik. Szerintem kisebb annak az esélye, hogy egy baba a szülei ágyneműje alatt fulladjon meg, ha a szülei tudatában vannak a jelenlétének, mint annak, hogy a saját takarója alatt fulladjon meg, a saját szobájában. Az az aggály is felmerült, hogy mi van akkor, ha egy csecsemő jelen van, amikor a szülei szeretkeznek. A jekánáknál a jelenlétét teljesen természetesnek veszik, s nyilván így volt ez korábban is, több száz évezreddel előttünk. Akár még az is lehetséges, hogy azzal veszít egy fontos pszicho-biológiai kapcsot a szüleihez, hogy nincs jelen, s ez vágyódást eredményez benne, ami később egy elfojtott, bűntudattól terhelt Ödipusz- vagy Elektra-komplexussá alakul. Más szóval arra vágyik, hogy az ellenkező nemű szülővel szeretkezzen, míg első körben pusztán a csecsemő passzív szerepére vágyott, ám ezt a vágyat aktív részvétellé fordította át, miután nemiségének minősége megváltozott, s a passzív részvételre már nem emlékezhetett vagy azt el sem tudta képzelni. A kutatások talán bebizonyíthatnák, hogy ennek a kényelmetlen, elszigetelő bűntudatnak a forrása kiküszöbölhető. Sokan azt tartják, hogy ha egy babára vagy gyerekre túl sok figyelem hárul, akkor megakadályozzuk a függetlenedését, és ha állandóan hordozzuk, azzal gyengítjük az önállóságra való képességét. Már láthattuk, hogy az önállóság a beteljesített, karban hordozott korszakból nő ki, amikor a csecsemő mindig jelen van, de csak ritkán kerül a figyelem központjába. Egyszerűen csak ott van, gondozója életének sűrűjében, állandó tapasztalásban, de biztonságban, hiszen folyamatosan valakinek a karjában van. Mikor otthagyja az anyja szoknyáját és elkezd kúszni-mászni, majd járni az anyján túli világban, akkor mindenféle

90

beavatkozás („védelem") nélkül teszi ezt. Az anyjának ekkor az a szerepe, hogy elérhető legyen, mikor a gyerek odamegy hozzá vagy magához hívja. Nem az anya feladata, hogy irányítsa a gyermek tevékenységét, vagy hogy megvédje a veszélyektől, amire ő is tökéletesen képes lenne, ha esélyt kapna rá. Talán ez a legnehezebb része a kontinuum-módszerekre való átállásnak. Minden anyának, amennyire tud, bíznia kell kisbabája önfenntartó képességében. Kevesen lennének képesek megengedni, hogy a gyermekük szabadon játsszon éles késekkel és tűzzel, vagy vízpart mellett, amit a jekánák különösebb gond nélkül megtesznek, ismerve a babák óriási önvédelmi mechanizmusát; de minél kevésbé veszi át a civilizált anya a felelősséget a gyermeke biztonságáért, annál hamarabb és annál inkább lesz az független. Tudni fogja, hogy mikor van szüksége segítségre vagy vigasztalásra. Engedni kell, hogy ő legyen a kezdeményező. Sosem szabad távol tartani az anyjától, de az anyjának csak a legszükségesebb mértékben kell irányítania. Abból lesz túlzottan óvott, elgyengített gyerek, akinek a kezdeményezőkészségét túlbuzgó anyja állandóan letörte. És nem abból, akit az első fontos hónapokban, amikor igényelte, karban hordoztak. Természetesen nem lesz könnyű lefordítani ezeket a jekánáktól leszűrt tanulságokat, hogy a civilizáció körülményei között javítsunk a helyzetünkön. Szerintem a legfontosabb lépés, hogy elhatározzuk: megpróbálunk a lehető legközelebb maradni a kontinuumhoz. Ha az akarat már megvan, akkor a többi - azaz hogy kitaláljuk, milyen úton-módon tegyük ezt nagyrészt azon múlik, hogy mennyire használjuk a józan eszünket. Mihelyst egy anya megérti, hogy azzal biztosítja gyermeke önállóságát, ha az első hat-nyolc hónapban hordozza, és ezzel megalapozza, hogy szociális, nem követelődző és segítőkész legyen az elkövetkező, otthon töltött tizenöt vagy húsz évben, akkor a saját önérdeke is azt diktálja, hogy ne spórolja meg magának a hordozásával járó gondot, miközben a háztartást vezeti vagy vásárol. Meggyőződésem, hogy az anyák hatalmas többsége őszintén szereti a gyermekét, és csak azért fosztja meg a boldogsághoz olyannyira alapvető tapasztalatoktól, mert nincs fogalma róla, hogy milyen szenvedést okoz neki. Ha megértenék, hogy milyen kínszenvedést él át az a baba, akit hagynak sírni a kiságyában, ha megértenék szörnyű vágyakozását és szenvedése következményeit: a depriváció hatásait személyiségfejlődésére és arra, hogy mennyire lesz képes kielégítő életet élni, egészen biztosan harcolnának az ellen, hogy akár egy percig is egyedül hagyják. Továbbá azt is hiszem, hogy amint egy anya elkezdi kiszolgálni a babája kontinuumát (s így a magáét mint anyáét is), a kultúra által megzavart ösztöne újra megerősödik, és összehangolja a természetes motivációit. Nem akarja majd letenni a babáját. Mikor sír, a jelzés közvetlenül a szívébe hatol, s nem zavarja össze semmilyen nevelési elv. Ahogy végigmegy a helyes mozdulatokon, biztos vagyok benne, hogy az ősi ösztön működésbe lép; mivel a kontinuum elementáris erővel bír és folyamatosan dolgozik azon, hogy újra a helyére kerüljön. A helyénvalóság érzete, ami elönti az anyát, amikor a természettel összhangban cselekszik, sokkal többet tesz azért, hogy helyreállítsa benne a kontinuumot, mint bármi, amit ez a könyv elvben feltárhat neki. A mi életmódunk és a jekánák életmódja közötti különbségnek semmi köze az emberi természet lényegéhez, amiről itt most szó van. Sok anyának olyan munkája van, hogy a munkahelyére nem viheti magával a babáját. Ám ez a munka sokszor választás kérdése; ha ráeszmélnének, hogy milyen kardinális, hogy ott legyenek gyermekükkel az első életévében, akkor ha akarnák, feladhatnák a munkájukat, hogy elkerüljék azokat a deprivációkat, amelyek a baba teljes életére káros hatással lesznek, és maguknak is csak terhet jelentenek. Másfelől vannak anyák, akik kénytelenek dolgozni. De ők sem hagyják egyedül a gyermeküket; valakit felfogadnak, hogy gondoskodjon róla, vagy a nagymamára hagyják,

91

vagy valami más megoldást találnak, hogy legyen valaki a gyermekkel. Bármelyik esetben meg lehet kérni a gondozót, hogy hordozza a csecsemőt. A babysittereket, akik este vigyáznak a gyerekre, megkérhetik, hogy valóban a gyerekekre vigyázzanak és ne a tévére. Akár még tévénézés közben is az ölükbe vehetik a babát, ha mindenképpen nézniük kell. A hang és a fény nem fogja zavarni vagy bántani, de ha egyedül hagyják, az igen. Pusztán gyakorlat kérdése a háztartási munkák elvégzése a babával a hasunkon. Hasznos lehet, ha egy hordozókendőt átvetünk az egyik vállunkon, ami alátámasztja a babát az ellenkező oldali csípőn. A portörlés és a porszívózás egy kézzel is remekül elvégezhető. Az ágyazás egy kicsit nehezebb, de egy találékony anya ennek is kiötli a módját. A főzésnél az a legfontosabb, hogy a testünkkel óvjuk a babát, ha megtörténhet, hogy kifröccsen az étel. A vásárlást többnyire meg lehet oldani egy nagy bevásárlószatyorral, ha csak annyit vásárolunk, amennyit egyszerre elbírunk. Tekintetbe véve, hogy mennyi babakocsi van a világon, az sem lenne rossz ötlet, hogy a mamák a bevásárlást tegyék abba, a babát meg vigyék magukon. Vannak háti hordozók is, amelyeket szíj rögzít a felnőtt hátára, és így szabadon marad a keze. Sok áruházban kaphatók. Mérhetetlen előnnyel járna, ha a babagondozást nem külön elfoglaltságként kezelnénk. Meg kell tanulnunk nem külön feladatként gondolni rá. A munkára, a vásárlásra, a főzésre, a takarításra, a sétára és a barátokkal való beszélgetésre kell időt szakítani, s tevékenységként gondolni rájuk. A babát (ahogy a nagyobb gyerekeket is) egyszerűen csak vinni kell magunkkal; anélkül, hogy külön időt szentelnénk rá, eltekintve a pelenkacserétől. A fürdetését egybe lehet kötni az anya fürdésével. A szoptatás miatt sem kell megszakítani semmilyen egyéb tevékenységet. Csak le kell cserélni a babaközpontú gondolkodásmintáinkat egy olyanra, ami jobban illik ahhoz az életerős, intelligens lényhez, aki természeténél fogva élvezi a munkát és más felnőttek társaságát. Jelenlegi életformánk mellett számtalan akadálya van az emberi kontinuumnak. Azon túl, hogy olyan kontinuum-ellenes szokásaink vannak, mint hogy születésükkor elválasztjuk a csecsemőket az anyjuktól, babakocsit, kiságyat és járókát használunk, és nem várjuk el a kismamáktól, hogy elvigyék magukkal csecsemőjüket a társas összejövetelekre, még a lakhelyeink is el vannak szigetelve egymástól. így az anyák nem élvezhetik a velük egykorúak társaságát, és szenvednek az unalomtól, a gyerekeknek meg nincs módjuk bármikor találkozni a kortársaikkal vagy idősebb gyerekekkel, kivéve egyes játszóházakban vagy csoportfoglalkozásokon. De még ott is javarészt kizárólag a saját korcsoportjukkal vannak együtt, és a csoportvezetők túl gyakran oktatják ki őket, hogy mit csináljanak az ott található játékokkal ahelyett, hogy példát mutatnának, amit a gyerekek természetesen követnének. De azért vannak parkok, ahol anyák és gyerekek találkozhatnak és a korcsoportok nincsenek egymástól elválasztva. Ám még így is minden gyerek és anya hátrányos helyzetben van, ha másért nem, a múltjuk, a saját neveltetésük és általában a gyereknevelésről élő, régóta meggyökeresedett kulturális elképzelések miatt. Meg kell küzdenünk az általános félelemmel, hogy ellene megyünk a kor szokásainak, mivel maga a kontinuum is arra késztet minket, hogy idomuljunk mindenhez, amit társadalmunk tesz. Egy gyerek nem követheti az apját az irodába, s ha az apja nem épp földet művel vagy valami hasonlót, akkor kénytelen lesz máshol keresni mintákat. A gyerekek azokat fogják követni, akik hivatásuknál fogva veszik fel a példaadó szerepét, s akiktől megtanulják a társadalmi készségeket. Ha ezek az oktatók arra alapozzák a gyerekekkel való kapcsolatukat, hogy elérhetőek legyenek, a gyerekek hasznosíthatják saját hatékony, természetes önfejlesztő készségüket, hogy saját társas, utánzásos természetüknél fogva arra használják az embereket, dolgokat és világuk eseményeit, amire kell: utánzásra, megfigyelésre és gyakorlásra. Ennél hatékonyabb módja nincs az oktatásnak.

92

A kontinuum másik fő akadálya az a nézetünk, hogy birtokoljuk a gyermekeinket, s ebből fakadóan jogunkban áll úgy bánni velük, ahogy gondoljuk, kivéve a bántalmazásukat vagy megölésüket. A gyerekeket nem védi törvény, hogy ne legyenek kitéve az anyjuk utáni sóvárgásból eredő kínnak, vagy hogy ne hagyják őket válasz nélkül zokogni fájdalmukban. Hiába emberi lények, akik képesek szenvedni, ez önmagában kevés ahhoz, hogy törvényes jogokkal ruházzák fel őket, pedig a felnőtteket törvények védik más felnőttek kegyetlenségeitől. Hiába tény, hogy csecsemőkori gyötrésük rontja az esélyét, hogy élvezni tudják életüknek további részét, felbecsülhetetlen kárt okozva nekik ezzel, ettől még nem kerülnek előnyösebb jogi pozícióba. A babák nem tudják artikulálni a panaszaikat. Nem tudnak elmenni egy hatósághoz, hogy tiltakozzanak. Még csak össze sem tudják kötni gyötrelmeiket azoknak okával; örülnek, ha látják az anyjukat, ha végre megérkezik. A mi társadalmunkban nem azért garantálják a jogokat, mert valaki sérülést szenved, hanem akkor, ha panaszt tesz miatta. Az állatoknak csak a legalapvetőbb jogokat adják meg, nagyon kevés országban. Hasonlóképp a bennszülötteket, akiknek nincs médiájuk, amelyen keresztül panaszkodhatnának, egyetlen olyan jog sem illeti meg, mint amiket művelt hódítóik garantálnak egymásnak. A szokásból eredően a csecsemőkkel való bánásmód az anyai belátásra van bízva. De vajon helyes-e az, hogy minden anyának megadják a szabadságot, hogy elhanyagolja a gyermekét, hogy megpofozza, ha sír, hogy akkor etesse, amikor neki tetszik, hogy órákon, napokon, hónapokon át hagyja sírni egy szobában, mikor pedig természetéből fakadóan ott kívánna lenni az élet sűrűjében? Azok a szervezetek, amelyeknek az a céljuk, hogy megakadályozzák a kisbabákkal és gyermekkel szemben elkövetett kegyetlenséget, csak a bántalmazás legsúlyosabb formáival törődnek. Pedig segíteniük kéne társadalmunkat, hogy belássa annak a csecsemők ellen elkövetett bűnténynek a súlyosságát, amit ma normális bánásmódnak tekintenek. Még egy olyan kultúrában is, mint a mienk, amely hagyományosan nem törődik a benne élő emberek valós szükségleteivel és az emberi kontinuum megértésével, igenis van lehetőség javítani az esélyeinket és csökkenteni a hibáinkat, napról napra, sok apró lépésben. Anélkül, hogy arra várnánk, hogy a társadalom megváltozzon, igenis viselkedhetünk megfelelően a csecsemőinkkel, és megadhatjuk nekik azt a biztos, személyes alapot, ahonnan megküzdhetnek bármilyen helyzettel, amivel szembetalálják magukat. Ahelyett, hogy deprivációnak tennénk ki őket, hogy csak fél kézzel tudjanak megbirkózni a külvilággal, míg a másik kezüket belső konfliktusaik foglalják le, úgy is talpra állíthatjuk őket, hogy mindkét kezüket a kinti problémák megoldására használhassák. Ha sikerül teljes mértékben megértenünk a csecsemőkkel, gyerekekkel, egymással és magunkkal való bánásmód következményeit, és megtanuljuk tisztelni fajunk valódi természetét, mi magunk is mérhetetlenül többet fedezhetünk fel az örömre való képességünkből.

93

94

A LIEDLOFF KONTINUUM HÁLÓZAT Postafiók 1634 Sausalito, CA 94966 A Liedloff Kontinuum Hálózat olyan emberek világhálózata, akik szeretnék a kontinuumelvet az életük részévé tenni. Ha szeretné megtudni a hálózati tagok nevét, kérjük, írjon a fenti címre. A levélben jelezze, ha nem kívánja, hogy az Ön neve is felkerüljön a listára. Van hálózati hírlevelünk is. Amennyiben szeretne erről és/vagy a listáról további információkat kapni, küldjön egy saját címmel ellátott, felbélyegzett borítékot is. Az internet korában a legegyszerűbben az alábbi honlapokon keresztül lehet kapcsolatba lépni a kontinuum hálózattal: http ://www. continuum-concept.org/ http://www.continuum-concept.de/ A hazai kontinuum hálózat még létrehozására vár.

95

A. S. Neill Summerhill A pedagógia csendes forradalma Egy kiváló pedagógus, A. S. Neill mondja el az általa alapított iskola, Summerhill történetét, valamint gondolatait gyerekekről és szüléikről, iskolákról és tanárokról, szabadságról és kényszerről. Neill forradalmi pedagógiai elvei - ellentétben a tekintélyelvű nevelési módszerekkel - a gyermeknek annyi szabadságot adnak, amennyi csak lehetséges. A szabad, önmagát szabályozó gyermek szabad akaratából tanul és cselekszik, ami boldogabb és gyermekibb életet tesz lehetővé, később pedig kiegyensúlyozottabb, neurózisoktól mentes felnőttkort. A könyv hozzásegít a gyermeki viselkedés megértéséhez és ezáltal mindennapjaink problémáinak megoldásához. Üdítő és bátorító olvasmány, amely bebizonyítja, hogy a szabadság lehetséges. „Ez a könyv azoknak a szemelvényeknek a gyűjteménye, amelyeket amerikai kiadóm, Harold Hart válogatott ki négy korábbi könyvemből. ... A Summerhill ma gyakorlatilag ugyanolyan, mint 1921-ben volt, amikor megalapítottuk. Közös diák-tanár önkormányzat működik, a növendékek szabadon eldönthetik, hogy részt vesznek-e az órákon vagy sem, jogukban áll tanulás helyett játszani napokon, heteken, ha kell, akár éveken át, nem részesülnek semmiféle - sem vallási, sem erkölcsi, sem politikai - kioktatásban, és senki nem próbálja átalakítani a jellemüket... ... A nehéz gyerek boldogtalan. Örök harcban áll saját magával, ebből kifolyólag a világgal is. A nehéz felnőtt ugyanebben a cipőben jár. Egy boldog embernek nem jut eszébe megzavarni egy gyűlést, vagy a háború mellett szónokolni, vagy négert lincselni. Egy boldog feleség nem zsörtölődik a férjével és a gyerekeivel. Egy boldog ember nem gyilkol és nem lop. Egy boldog munkáltató nem félemlíti meg az alkalmazottait. Az összes bűntényt, az összes háborút vissza lehet vezetni a boldogtalanságra. Ez a könyv azt kísérli meg bemutatni, hogy miből is fakad a boldogtalanság és hogyan képes tönkretenni emberi életeket, illetve hogy miként lehet felnevelni a gyerekeket úgy, hogy e boldogtalanságot legalább nagy részben elkerüljék."

96