Az amerikai nép története 9789630595919 [PDF]

Zitiervorschau

Paul Johnson Az amerikai nép története

© Akadémiai Kiadó, 2016

Ezt a könyvet Amerika népének ajánlom – ennek az erős, szókimondó, meggyőződéseiben intenzív, néha makacs, de mindig nagylelkű és bátor népnek, amelynek igazságra való törekvését tekintve nincsen párja a világon.

NE FÉLJ A NAGYSÁGTÓL”

„

(Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok, II. felvonás, 5. szín)

ELŐSZÓ Ez a könyv amolyan lelkemből lelkedzett munka. Kisfiúkoromban szüleim és nővéreim sokat és gyakran meséltek nekem a görög, a római és az angol történelem eseményeiről, de Amerikáról szó sem esett. A stonyhursti iskolában alaposan megismertettek Anglia történelmével, de Amerikának még a neve is csak ritkán hangzott el. Oxfordban az 1940-es évek végén fénykorát élte a modern történésziskola, amelyet olyan Grál-lovagok neve fémjelez, mint A. J. P. Taylor, Hugh Trevor-Roper, Sir Maurice Powicke, K. B. McFarlane és Sir Richard Southern. Szerencsés fickó vagyok; mindannyiuk óráit látogattam, s közülük kettő a konzulensem is volt, ám Amerikáról csupán annyit tudtam meg, hogy valahol ott ködlik Anglia történelmének legperemén. Nem emlékszem az amerikai történelemmel foglalkozó, azt elemző kurzusra, sőt egyetlen, árva előadásra sem. A. J. P. Taylor azon a konzultáción, amelyen Amerika neve egyáltalán szóba került, sötéten megjegyezte: egyébként a diploma után tanulmányozhatják majd Amerika történelmét is, ha kibírják… A tárggyal kapcsolatos másik, egyben utolsó észrevétele a következő volt: az Amerikai Egyesült Államok elnökének lenni – hát annak többféle hátránya van. Az embernek például négy éven át életben kell maradnia úgy, hogy csak kaliforniai bort iszik. Az amerikai történelem fehér folt volt az oxfordi tanmenetben. A dolog mára természetesen gyökeresen megváltozott; én most csak az ötven évvel ezelőtti egyetemi világról beszélek. Amúgy nem csak Oxfordban nézték levegőnek Amerikát. Amikor a nagyszerű angol publicista, Stewart Alsop emlékiratait olvastam, meglepetéssel fedeztem fel, hogy gyermekkorában, az 1930-as években ő is csak görög, római és angol történelmet tanult. Képzettségem és ismereteim e tátongó hiányossága következtében aztán szinte „szűzen” kerültem szembe Amerika történelmével; minden iskolás előítélettől és ellenszenvtől mentesen. Első találkozásaink a legkevésbé sem voltak akadémikusak; az Egyesült Államok Hatodik Flottájának egyik

tisztjével beszélgettünk róla sokat, amikor katonai szolgálatomat teljesítettem a gibraltári helyőrségben, később, az ötvenes években pedig, amikor újságíróként tevékenykedtem Párizsban, s olyan kiválóságokkal volt alkalmam találkozni, mint John Foster Dulles akkori külügyminiszter, Dwight D. Eisenhower elnök és utóda a Szövetséges Erők Európai Főparancsnoksága főhadiszállásán, Matthew Ridgeway tábornok. Az 1950-es évek végétől már rendszeresen, évi három-négy alkalommal jártam az Egyesült Államokban, beutaztam az egész országot, és beszélgettem az emberekkel, akik formálják és irányítják történelmének jelen korszakát. Negyven év alatt megismertem és megtanultam csodálni az Egyesült Államokat és népét; számtalan amerikai barátra és ismerősre tettem szert, elmélyedtem nagyszerű irodalmában, sok egyetemen tartottam előadásokat, részt vettem vitákban, és jelen voltam amerikai üzleti és más intézmények által szervezett konferenciákon is. Röviden tehát: mintegy a „hátsó ajtón” át ismertem meg Amerika történelmét. Természetesen közvetlenül is sokat kellett tanulnom róla, különböző könyveim – A kereszténység története, A zsidóság története, A modern kor és A modern születése. A világtársadalom 1815–1830 – írása során. A fenti művek előkészítésekor talált anyag egy részét – átdolgozva, felülvizsgálva, kibővítve és megrostálva – e mostani könyvben is felhasználtam. Ahogy a múltat tanulmányoztam, és közben világszerte, de főleg az Egyesült Államokban utazgatva megismertem a jelent, egyre nőtt bennem a vágy, hogy mind többet és többet tudjak meg erről a rendkívüli országról; eredetéről és kialakulásáról – így aztán elhatároztam, hogy megírom a történetét. Tapasztalatból tudtam ugyanis, hogy egy könyv megírása a legjobb módja annak, hogy az ember érdeklődése tárgyát módszeresen, céltudatosan és koncentráltan tanulmányozza és ismerje meg. Munkám során New York-i szerkesztőm, a HarperCollins Kiadó munkatársa, Cass Canfield biztatott és támogatott. A lelkesedésben, izgalomban és kíváncsiságban fogant munka sok év után most végre késznek mondható. Az amerikai nép több mint négyszáz éves; a 16. század második felétől a 20. század végéig tartó története, s a háttér, a roppant méretű és szédítően változatos ország megismerése herkulesi feladat, amely csakis a

rendelkezésre álló nyersanyag szigorú csoportosításával és könyörtelen selejtezésével teljesíthető, a végeredmény pedig csakis akkor lesz olvasmányos, ha a szerző egyes mozzanatokat a legapróbb, gyönyörködtető részleteikbe menően elemez, míg másokat, ha el nem vet is, de csupán széles ecsetvonásokkal ábrázol. Ezt a módszert követtem tehát, akárcsak korábbi, hasonlóan merész vállalkozásaimnál, noha célom minden részletre kiterjedő, tényekkel, számokkal és adatokkal teli mű létrehozása volt; olyané, amelyet bizalommal és haszonnal forgathatnak azok a diákok, akik általánosságban és átfogóan akarják megismerni az Egyesült Államok történetét. Gyakran új és nemegyszer igencsak karcos állításokat fogalmazok meg benne e történet minden szakaszával és vonatkozásával kapcsolatosan, és – eltérően a történészek túlnyomó többségétől – a legkevésbé sem igyekszem véka alá rejteni a véleményemet. A tényeket azonban mindig és mindenütt teljes egészükben, hűen, objektíven és világosan igyekszem ábrázolni, s arra törekszem, hogy válogatásukban is elfogulatlan, tárgyilagos legyek. Egy ekkora, s a tények ismertetésére ily elszántsággal törekvő munka ugyanakkor nyilvánvalóan tartalmaz tévedéseket is. Ha az Olvasó történetesen ilyesmibe botlana, hálás örömmel venném kiigazító észrevételeit, hogy kijavíthassam a hibát. Amennyiben valaki egy-egy kifejezést vagy valamely véleményemet tartja tűrhetetlennek, kérem, ugyancsak írja meg kifogásait, amelyeket – ígérem – okvetlenül mérlegelni fogok. A könyv végén található jegyzetek több célt is szolgálnak: megadják az adatok, számok, idézetek és állítások forrásait; kifejezik egyes kutatók iránti lekötelezettségemet; további olvasmányokat felé orientálnak; amikor pedig feltárják a különböző szaktekintélyek olykor az enyémmel ellenkező véleményét, olyan művekre hívják fel az Olvasó figyelmét, amelyek nekem is kihívást jelentenek. Munkám során nem tiszteltem a mai akadémiai nómenklatúrát, és nem hajoltam meg a politikai korrektség légypiszkos ereklyéi előtt. Nem fogadom el a „nem teljesen asszimilálódott amerikaiak”, „bennszülött amerikaiak” vagy bármely más, minősített csoport létezésének gondolatát. Számomra ezek az emberek mind amerikaiak, akiket együvé sodort a sorsuk és a történelem roppant örvénye, létrehozva a legfigyelemreméltóbb népet mind közül, amelyet valaha is látott a világ.

Szeretem és tisztelem őket, és ez az ő történetük.

1. RÉSZ

„Város a hegyen” A gyarmati Amerika, 1580–1750

EURÓPA ÉS A TRANSZATLANTI KALAND Az Amerikai Egyesült Államok megalapítása az emberiség legnagyobb vállalkozása volt. Egyetlen más nemzet története sem hordoz ilyen rendkívüli horderejű tanulságokat sem az amerikai nép, sem az egész emberiség számára. A történet immár négy évszázada tart, s most, hogy a világ új évezredbe lépett, megint végig kell lapoznunk, mert a most kezdődő korszak emberisége nagy hasznát veheti annak, ha megismeri és megszívleli e tanulságokat. Az amerikai történelem három alapvető fontosságú kérdéssel szembesít. Az első: képes lehet-e egy nemzet felülemelkedni a létrejöttekor elkövetett jogtalanságokon, s nyerhet-e rájuk morális célkitűzéseivel és eredményeivel bocsánatot? Minden nemzet háborúban, hódításban és bűnben születik, ezek emléke azonban többnyire a távoli múlt ködébe vész. Az Egyesült Államok a kezdetektől, a gyarmati időktől fogva az írott történelem reflektorfényében szerezte meg birtokleveleit, s mindenki láthatja és kifogásolhatja rajtuk a kisebb-nagyobb foltokat: az őslakos népek kifosztását és az egy rabszolgaságba vetett rassz gyötrelmei árán megteremtett önállóság szégyenét. A történelmi igazságosság mércéjével mérve az efféle fájdalmas hibákat bizonyára kiegyensúlyozzák egy méltányos és pártatlan állam megteremtésének erőfeszítései. Vajon megtörtént-e az Egyesült Államokban ez a kiegyenlítés? Levezekelte-e az ország létrejöttének bűneit? A választ a második kérdés rejti magában: vajon eredményesen vegyülhetnek-e a nemzetépítés folyamatában az ideálok és az altruizmus – egy tökéletes közösség létrehozásának vágya – a nyereségvággyal és a nagyratöréssel, amelyek nélkül dinamikus társadalom aligha teremthető? És vajon sikerült-e az amerikaiaknak megtalálniuk az összetevők leghelyesebb arányait? Olyan nemzetet hoztak-e létre, amely a méltányosságot egészen a helyesen felismert önérdek határaiig megvalósítja? A harmadik kérdés pedig: az amerikaiak eredetileg egy nem e világi, „hegyen épült várost” akartak létrehozni, s azon kapták magukat, hogy az emberek olyan köztársaságán munkálkodnak, amely

mintául szolgálhat az egész földkerekség országainak. Vajon valóra váltottáke vakmerő terveiket? Vajon sikerült-e valóban az egész emberiség példaképévé válniuk? S ha igen, vajon megmaradnak-e példaképnek a következő évezredben is? Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mai Amerikai Egyesült Államok területének betelepítése csupán egy jóval nagyobb terv, a mohó Európa mindmáig legnagyobb vállalkozásának részlete volt. Kolumbusz Kristóf szerint az emberek elsősorban az arany utáni vágytól űzve szelték át az Atlanti-óceánt. Ám még ők is idealisták voltak. Ezek a kalandorlelkű fiatalemberek úgy gondolták, hogy képesek lesznek a világot megjobbítani. Európa már szűknek bizonyult, hogy befogadja és hatni engedje energiáikat, tettvágyukat és vízióikat. A 11., 12. és 13. században Kelet felé indultak, hogy újra kereszténnyé tegyék a Szentföldet és környékét, illetve hogy földbirtokot szerezzenek. A keresztesek vallásos céljainak, személyes ambícióinak – hogy azt ne mondjuk: kapzsiságának – és kalandvágyának keveréke kelt új életre Észak- és Dél-Amerika felfedezőiben. A keresztény terjeszkedés azonban Keleten a moszlim világ kemény ellenállásába, később pedig a harcias törökök hasonló törekvéseibe ütközött. A kudarcot vallott keresztény ifjak ezután inkább odahaza igyekeztek valóra váltani álmaikat; Franciaországban az eretnekség felszámolása és az elkobzott javak megszerzése felé fordult az érdeklődés, az Ibériai-félszigeten pedig azokat a területeket próbálták visszaszerezni, amelyeket a 8. század óta az iszlám hitűek birtokoltak – a folyamat csak az 1490-es években, a Granadai Királyság megsemmisítésével és a spanyolországi mórok elüldözésével vagy erőszakos megtérítésével ért véget. Nem véletlen egybeesés, hogy éppen ebben az évtizedben, amelyben sikerült egységes keresztény egésszé kovácsolni Nyugat-Európát, tudott Európa és a kereszténység először hídfőállást kiépíteni a nyugati féltekén. Mihelyt az egyik feladat elvégeztetett, az emberek lelkesen fogtak hozzá a következőhöz. Elsőként, már a 13. század elején, a világtengerek akkori urai, a portugálok vágtak bele. 1415-ben, amikor az angliai V. Henrik király Agincourt-nál megverte a francia sereget, a portugálok elfoglalták és kereskedelmi

támaszponttá tették az Afrika gibraltári csücskén fekvő Ceutát. Ezután továbbnyomultak az Atlanti-óceánon délnyugat felé, s a portugál korona gyarmatává tették Madeirát, a Zöld-foki-, majd az Azori-szigeteket. A fellelkesült kalandorok megérezték, hogy mindez egy új világ felfedezésének előszele, bár a közbeszédben csak 1494-ben jelent meg a kifejezés. Ezek a korai telepesek hitték, hogy új civilizációt hoznak létre; a Madeirán született első fiú- és lánygyermek az Ádám és az Éva nevet kapta a keresztségben.¹ Szinte azonnal bekövetkezett azonban a bűnbeesés, amely fokozatosan beárnyékolta az egész Atlanti-óceánt. Európa területén a keresztény társadalmak létrejöttével gyakorlatilag megszűnt az ókori típusú rabszolgaság. Az 1440-es években az afrikai partok mentén új szigetek után kutató portugálok újra felfedezték ezt a gyalázatos intézményt, amely Afrikában a helyi uralkodók és a velük gyakran együttműködő arab kereskedők jóvoltából mindig is létezett. Elsősorban hadifoglyok, idegenek vagy törzsi státuszukat elveszített emberek lettek rabszolgává, cserélhető árucikké – voltaképpen egyfajta valutává. A 15. század derekától kezdve a portugálok lassanként teljesen kisajátították a rabszolga-kereskedést, s idővel olyan személytelen és visszataszítóan lelkiismeretlen iparággá tették, amilyet az antikvitás vagy a középkori Afrika elképzelni se tudott. A Madeirán újonnan létrehozott portugál település a cukorgyártás központja, majd hamarosan Nyugat-Európa legnagyobb beszállítója lett. Az első, rabszolgák által működtetett cukornádőrlő malom 1452-ben épült fel a szigeten. Az iparág olyan jövedelmezőnek bizonyult, hogy a portugálok cukornádültetvényeket létesítettek az afrikai partok közelében fekvő Biafrai-szigeteken. A mauritániai Capo Blanco közelében egy szigeten rabszolgaraktárat és rabszolgaelosztó központot alakítottak ki, ahonnan eleinte évi néhány száz fős szállítmány indult Lisszabon felé. A cukorgyártás fejlődésével ez a szám gyorsan emelkedett, s 1550-re már egyedül São Toméba, a második nagy „lerakatra” vagy ötvenezer rabszolgát szállítottak évente. A portugál korona védelme alatt Európa számos keresztény országának polgárai – spanyolok, normannok és flamandok, valamint égei-tengeri és levantei itáliaiak – űzték e roppant jövedelmező kereskedelmet. Ezek az életerős, fiatal, nőtlen férfiak

összefeküdtek minden leánnyal és asszonnyal, akivel csak lehetett, s olykor feleségül is vették őket. A kevert vérű – mulatt – utódok már sokkal kevésbé voltak érzékenyek a sárgalázra és a maláriára, mint a tősgyökeres európaiak, így még sikeresebben folytatták örökölt mesterségüket. Sem ők, sem az európaiak nem tudtak megtelepedni az afrikai partokon, de ötszáz kilométernyire, a Zöld-foki-szigeteken már megvetették a lábukat. Az ottani mulatt kereskedők lancado néven voltak ismeretesek. Beszéltek hazájuk nyelvén és a kreol nyelveken is; sajátos, pogány elemekkel kevert keresztény vallást gyakoroltak, s ők tartották kézben a rabszolga-kereskedelem európai „szektorát”, ahogy az arabok az afrikait.² Az újfajta rabszolga-kereskedelem igen gyorsan és rendkívüli mértékben kiterebélyesedett, és meghatározó pénzügyi kapcsolatot teremtett az afrikai és arab beszerzők, a portugál és lancado kereskedők, valamint a vásárlók között. A piac virágzott. A túlnyomórészt férfi rabszolgákat a mezőgazdaságban és a bányákban dolgoztatták. Kulturális asszimilációjuk érdekében nemigen tettek erőfeszítéseket; úgy kezelték őket mint változó minőségű termelőeszközöket, vagyontárgyakat vagy árucikkeket. Elsősorban São Toméban alakult ki ez a fajta modern rabszolgaság. A portugálok hamarosan rabszolgákkal látták el a spanyolokat is, akik a madeirai példát követve a Kanári-szigeteken hoztak létre cukornádültetvényeket. Mire a felfedező- és gyarmatosítóláz elérte az Atlanti-óceánt, a rabszolgamunka és az utánpótlás rendszere virágkorába ért.³ Az atlanti-óceáni szigetek felé terjeszkedő portugálok felismerték a sajátos időjárású észak-atlanti térség meteorológiai jellegzetességeit. Az óramutató járásával megegyező irányú áramlatok különösen a nyári időszakban erőteljesek, s hatásukat délen az északkeleti, északon pedig a nyugati szelek erősítik. A hajósok tehát délnyugat felé indultak útra, és északkelet felől tértek vissza Európába. A spanyolok a széljárást és az áramlatokat kihasználva közelítették meg és foglalták el a Kanári-szigeteket. A túlnyomórészt kasztíliai származású hódítók az őslakosokat odahaza, Spanyolországban adták el rabszolgának, vagy megtérítették és az ültetvényeken dolgoztatták őket.⁴ Kolumbusz Kristóf, az atlanti tenger- és széláramlatok kihasználásának kanári-szigeteki tapasztalataiból tanulva, 1492-ben partra szállt a nyugati félteke egy korábban ismeretlen szárazulatán;

kalandja az Amerikával kapcsolatos vállalkozás nemzetközi jellegét példázza. Egy spanyol városból, Sevillából indult útnak, de Genovából származott, és a keleti Mediterráneum nagyhatalma, a Velencei Köztársaság polgára volt. A transzatlanti expedíció költségeit néhány, szintén genovai származású sevillai kereskedővel együtt maga viselte, s hozzájárult még Izabella, Spanyolország királynője is, aki óriási vagyonra tett szert, amikor csapatai – ugyanabban az évben – elfoglalták Granadát.⁵ A spanyolok alaposan megszenvedtek Amerika meghódításával. Az első, Kolumbusz alapította szigettelepülés, Isabella teljes kudarcnak bizonyult. Kolumbusz ezután kifogyott a pénzből, s az irányítást a korona vette át. Az első sikeres települést 1502-ben alapították, amikor Nicolas de Ovando Santo Domingónál harminc hajóval és nem kevesebb mint kétezerötszáz emberrel partra szállt. Eltervezett gyarmatosító akció volt, felhasználva a reconquista során szerzett tapasztalatokat és az új-kasztíliai városhálózat modelljének tanulságait. Ez a modell egyébként a korábbi franciaországi bastides rendszerén alapult, amelynek viszont a Krisztus előtti első évezred görög modelljét továbbfejlesztő római kolóniaváros volt az ihletője – újdonságnak aligha tekinthető. Amikor már létrehoztak egy hídfőállást, vagy biztosították a kikötőt, az adelantano kimérte a leendő utcaháló helyzetét.⁶ Az erődítések megépítése után a templom következett. A szerzetesek, különösen a domonkosok és a ferencesek, fontos szerepet játszottak a gyarmatosításban, és már 1512-ben megalakult az Újvilág első püspöksége. Kilenc évvel korábban a korona Sevillában minden transzatlanti vállalkozás központjaként létrehozta a Casa de la Contrataciónt, és igen jelentős összegekkel segítette a folyamatot. 1520-ra legalább tízezer spanyolul beszélő európai élt a karibtengeri Hispaniola szigetén; élelmiszert termeltek, és kialakult az Európával folytatott, rendszeres kereskedelem.⁷ Egy évvel korábban Hernán Cortés behatolt az amerikai szárazföld belsejébe, és megtámadta az ősi mexikói civilizációt. Az előrenyomulás rémítően gyors volt; talán Nagy Sándor hódításaihoz fogható, de azoknál sokkal kitartóbb és alaposabb. Bizonyos értelemben a Spanyol Birodalom rátelepedett az aztékok meglévő társadalmára, valahogy úgy, ahogyan a Római Birodalom nyelte el a görög kolóniákat.⁸ A spanyolok néhány év alatt

1600 kilométernyire jutottak északra Mexikóvárostól, a hatalmas új várostól, amelyet Cortés építtetett az aztékok egykori fővárosa, Tenochtitlán romjain. Az európaiak beáramlása óriási demográfiai változást okozott, s átformálta a helyi flórát, faunát és a gazdasági életet. Ahogy a fehérek védtelenek voltak a sárgalázzal szemben, az indiánokat az Európából behurcolt himlő tizedelte. A hódítók már sok nemzedék óta együtt éltek vele, és szervezetükben kialakult bizonyos védekezőképesség, az indiánok között azonban hihetetlen gyorsasággal terjedt a kór, és a fertőzés csaknem minden esetben végzetesnek bizonyult. Nem tudjuk, mekkora volt az amerikai kontinens népessége az európaiak érkezése előtt. A mai Mexikó határától északra ritkán, szórványosan éltek a még vadászó-gyűjtögető életmódú, s leginkább egymással háborúskodó indián törzsek; némelyik már gabonát is termelt, és az év egy részében állandó, faluszerű településeken élt – összlétszámuk nagyjából egymillió körül lehetett. Délebbre fejlettebb civilizáció volt található, és létezett két nagy birodalom is, Peruban az inkáké, Mexikóban pedig az aztékoké. Közép- és Dél-Amerikában összesen körülbelül húszmillió őslakos indián élhetett, de számuk a hódítók és az általuk behurcolt betegségek pusztítása nyomán néhány évtized alatt kétmilliónál is kevesebbre fogyatkozott. Már a hódítás első időszakában is szükség lett tehát az Afrikából behurcolt rabszolgákra. Az európaiak a himlő mellett áldásos hatású újdonságokat is hoztak: búzát és árpát, a termesztésükhöz szükséges ekét, cukornádat, szőlőt és sokféle háziállatot. Az amerikai indiánoknak korábban csak a kutyát, az alpakát és a lámát sikerült háziasítaniuk; a hódítók magukkal hozták a szántásra használt ökröt, a lovat, szamarat, öszvért, birkát, disznót és a baromfikat. Az Újvilágban már az első időkben nagyszerű, nemes lovakat és kitűnő szamarakat tenyésztettek, s igen kiválóak voltak az öszvérek is. Nyugat-Európában egyedül a spanyolok értettek óriási gulyák és csordák lóhátról való irányításához; ez a technika jellegzetes állattartási módszer lett az Újvilágban, ahol hamarosan irdatlan kiterjedésű földeken tenyésztették a táplálékul szolgáló marhát és a bányavidékeken munkára fogott öszvéreket.⁹ A mórok kiűzéséért folytatott hosszú küzdelemben megkérgesedett lelkű spanyolok igen könyörtelenül bántak az indiánokkal, és rendkívül hatékonyan

vettek birtokba roppant területeket. A nyomukban az Újvilágba érkező angolok mindkét téren igyekeztek követni példájukat. Az Erzsébet-kori John Hooker arról számol be, hogy erkölcsi értelemben alacsonyabb rendűeknek tartották a spanyolokat, amiért „embertelen kegyetlenséggel bántak … az ellenállást nem is tanúsító, meztelen emberekkel, akiket nem vallási vagy jóléti céllal, hanem egyedül a haszonszerzés érdekében fogdostak össze, és a legiszonyatosabb, az emberi természetet meghazudtoló módon önkényeskedtek velük; saját maguk beszélik el, hogy miként kínozzák tűzzel, vagy egyenesen sütögetik halálra őket”. Ugyanakkor az angolok bámulták is „a spanyolok kitartását és munkabírását; hogy oly hihetetlenül nagyszámú hajót képesek felszerelni és útnak indítani; … a folyamatos és bőséges utánpótlást, amellyel fenntartják újvilágbeli vállalkozásukat; rettenthetetlenségüket a legnagyobb nehézségekkel szemben, s végül a területszerzésben és betelepítésben való eltökéltségüket”.¹⁰ A spanyolokat természetesen követték a portugálok is, akik, minthogy mindig is tartottak a nagyobb és erősebb szomszédtól, igyekeztek szigorúan tisztázott jogi alapokra helyezni a tengerentúli dolgokban való viszonyukat. Spanyolország és Portugália már 1479-ben megállapodást kötött, amelyben világosan meghatározták az európai vizeken kívül eső kereskedelmi érdekeltségi területeik határait. A tárgyalásokba ugyancsak bevont pápai állam egy képzeletbeli hosszanti határvonallal választotta ketté a világtengereket; a vonal az Azori-szigetektől vagy ötszáz kilométerre nyugatra húzódott, ami tőle nyugatra esett, az a spanyoloké lett, ami pedig keletre, az a portugáloké. A döntés 1494-ben a tordesillasi egyezménnyel vált véglegessé; a határvonal helyét ekkor úgy határozták meg, hogy az a Zöldfoki-szigetektől 370 leugára, azaz nagyjából 2000 kilométerre húzódik. Ez a megállapodás tehát Dél-Amerika túlnyomó részét, többek közt a mai Brazília területének nagyobb hányadát is a portugálok kezére adta. Ezt a partvidéket legkésőbb 1500 óta ismerték; ekkor történt, hogy egy, az Indiai-óceán felé tartó portugál hajóraj az ellenszelet elkerülendő behatolt az atlanti térségbe, s a hajósok nagy meglepetésére az egyezményes határvonaltól keletre szárazföldet talált, amely nyilvánvalóan nem Afrika volt. Felszerelésük azonban kifejezetten arra szolgált, hogy az afrikai partokat és az Ázsiába,

valamint Kelet-Indiába vezető tengeri útvonalakat derítsék fel, ahol ekkorra már támaszpontokat létesítettek, így az amerikai földrész feltérképezésére nem vállalkozhattak. Első brazíliai településüket csak 1532-ben hozták létre. Mintául atlanti-óceáni birtokaik szolgáltak: a korona „kapitányokat” jelölt ki, akik befektettek a donatoriónak nevezett birtokadományokba. Az első kísérletek nagyrészt kudarcot vallottak, s a telepeseknek csak akkor sikerült megvetniük a lábukat, és jövedelemre is szert tenniük, amikor a Zöld-foki- és a Biafrai-szigetektől átvett, rabszolgamunkán alapuló cukornád-termelési rendszert meghonosították Brazília általuk Pernambucónak nevezett vidékén. Brazília valódi – gyors és visszafordíthatatlan – fejlődése csak 1549-ben kezdődött meg; a korona ekkor komoly beruházásra szánta el magát: több mint ezer telepest küldött az Újvilágba, és kibővített jogokkal kinevezte helytartónak Martin Alfonso de Sousát. Ekkor indult meg a nagyarányú cukorgyártás és -kereskedelem, s a 16. század utolsó negyedétől Brazília a világ legnagyobb rabszolga-felvásárlója lett. Az ország háromszáz éven át az Újvilág minden más részénél több afrikai feketét „importált”, s voltaképpen afroamerikai területté vált. A portugálok a 16. század során gyakorlatilag kisajátították az atlanti rabszolga-kereskedelmet. 1600-ra közel 300 000 fekete rabszolgát szállítottak át az óceánon: 25 000-et Madeirára, 50 000-et Európába, 75 000-et São Toméba, a többit pedig Amerikába. Ebben az időben már öt rabszolga közül négy az Újvilág különböző vidékeire került.¹¹ Fontos helyesen értékelni annak jelentőségét, hogy a gyarmati rabszolgatartás rendszere, amelyet a portugálok hoztak létre, és a spanyolok is alkalmaztak mind a bányákban, mind a cukornádültetvényeken, már létezett és folyamatosan terjedt jóval azelőtt, hogy az európaiaknak sikerült megvetniük a lábukat az Újvilágban. A spanyolok amerikai ezüsttermeléséből és a cukor általuk, valamint a portugálok által elindított kereskedelméből származó hihetetlen jövedelem azonban Európa minden tájáról vonzotta a szerencsevadászokat. Míg a spanyolok és a portugálok szigorúan tiszteletben tartották egymás érdekeltségeit (ezek később, 1580-ban, amikor a két korona a Habsburgok alatt egyesült, egybe is olvadtak), a többi nemzetet nem kötötte vagy korlátozta semmiféle megállapodás. Az atlanti-óceáni terület pápai kettéosztásának tiszteletben tartására később már esély se volt, amikor a

reformáció korában Északnyugat-Európa tengerparti országainak jó része felmondta a Rómának való engedelmességet. A protestantizmus különösen erős hatást gyakorolt Franciaország atlanti partvidékére és Németalföld kereskedővárosaira, valamint Londonra, Európa ekkor legnagyobb kereskedővárosára és a délnyugat-angliai hajósokra. 1561-ben I. Erzsébet királynő államtitkára, Sir William Cecil tüzetesen áttanulmányozta a nemzetközi jog Atlanti-óceánnal kapcsolatos állásfoglalásait, majd tömören arról tájékoztatta a spanyol nagykövetet, hogy a pápának semmiféle beleszólása sem lehet a döntéseibe. A korban mindenesetre ismerték, és a katolikus elgondolásoknak elvből fittyet hányó francia hugenotta tengerészek makacsul tiszteletben is tartották a hagyományt, miszerint egy bizonyos, az Atlanti-óceán közepe táján húzódó képzeletbeli vonalon túl nem érvényesek a béke és a háború elfogadott szabályai. Ez a vonal még a pápa eredeti elképzelése szerinti határnál is sokkal bizonytalanabb volt; senki sem tudta, hol is húzódik pontosan, de „a vonalon túl nincs béke” elve és gyakorlata a 16. századi valóság egyik sarkalatos igazsága volt.¹² Fontos tény, hogy az Újvilágot szinte az első pillanattól fogva a Föld olyan területének tekintették, ahol nem érvényesek a törvények, és az erőszak természetes. Breton, normann, baszk és francia (La Rochelle-i) halászok már a 16. század első éveitől kezdve járták Új-Fundland (Newfoundland) és Labrador partvidékének halban igen gazdag vizeit, s a busás zsákmánytól és a szárazföld gazdagságáról szóló legendáktól felbátorodva hamarosan tovább is merészkedtek. 1534-ben egy francia tengerész, a St. Maló-i Jacques Cartier felhajózott a Szent Lőrinc-folyón, a telet az általa Stacadonának nevezett helyen, a mai Québec táján töltötte, s a következő évben egészen Hochelagáig (a mai Montreal) hatolt. 1541-ben ismét visszatért, hogy megkeresse a legenda szerint aranyban és gyémántban dúskáló Saguenay királyságát; el is érte, de az arany piritnek, a gyémánt pedig egyszerű kvarcnak bizonyult. Amikor Európát darabokra szaggatták a vallásháborúk, a francia protestánsok vezére, Gaspard de Coligny admirális expedíciót küldött egy, a mai Rio de Janeiro hatalmas kikötőjénél fekvő sziget betelepítésére. Ez 1555-ben történt, s a következő évben háromszáz főnyi erősítés indult utánuk; sokukat maga Kálvin János jelölte ki. A kolóniának azonban nemigen

sikerült boldogulnia. Gyengeségüket látva a portugálok 1560-ban megtámadták, és egész lakosságát felakasztották. A franciák 1562-ben és 1564-ben az észak-floridai Fort Caroline-ban és a Savannah folyó melletti Charles Fortnál is hoztak létre hugenotta településeket. A spanyolok azonban, akiknek híres felfedezője, Hernando de Soto 1539 és 1542 között felderítette ezt a vidéket, éberen őrködtek, és igyekeztek megakadályozni minden behatolást. 1565-ben megtámadták és mind egy szálig lemészárolták Fort Caroline lakosságát, a következő évben pedig ugyanezt művelték Charles Fortban is, majd létrehozták a saját erődítményüket St. Augustine-ban és a St. Catherine-szigeten. Hat évvel később, 1572-ben dühöngő francia katolikusok Szent Bertalan éjszakáján iszonyatos vérfürdőt rendeztek a hugenották között, amelynek Coligny admirális is áldozatául esett. Ezzel Franciaország tengerentúli próbálkozásainak első „felvonása” is véget ért.¹³

RALEGH, A PROTOAMERIKAI ÉS A ROANOKE-I TRAGÉDIA A francia protestánsok után maradt vákuumot az angolok töltötték ki. Színre lépésüktől számítjuk az amerikai nép tényleges születését. Az angol John Cabot már 1497-ben elérte Labrador, a következő évben pedig Új-Skócia (Nova Scotia) partjait. E korai kalandoknak semmiféle konkrét hozadékuk nem lett, de az angolok hamarosan már rendszeresen halásztak ezeken a partvidékeken, és olykor Új-Fundlandon vészelték át a hideg évszakot. VIII. Henrik számos hugenotta tengerészt és kalandort fogadott szolgálatába, s leánya, Erzsébet idején e merész népség – köztük például a későbbi Sir John Hawkins – a franciákkal szorosan együttműködve zaklatta a spanyol kereskedőhajókat „a vonalon túl”. A tengerjáró Humphrey Gilbert segítette a hugenottákat, hogy 1562-ben létrehozhassák erődített kikötőjüket, La Rochelle-t, bizalmas ismereteket szerzett atlanti elképzeléseikről, s vázlatosan megfogalmazta a sajátjait is. Igen szerteágazó, népes családból származott; Walter Ralegh a féltestvére, Richard Grenville pedig az unokatestvére volt. 1578-ban kelt egy szabadalomlevél, amelyben Erzsébet

királynő kinyilvánította hozzájárulását ahhoz, hogy Gilbert „felfedezzen és megszálljon” olyan földterületeket, amelyek nincsenek „valamely keresztény uralkodó birtokában”, s hogy „Anglia törvényeivel és szokásaival összeférő módon” törvényhozó és igazságszolgáltató hatalmat gyakoroljon fölöttük.¹⁴ Gilbert számos tudóssal és közíróval állt kapcsolatban, akik minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy a tengerentúlon is előmozdítsák az angol ügyet. Így például dr. John Dee, a királynő nem hivatalos tudományos tanácsadója, az ifjú matematikus, Thomas Hariot, Ralegh barátja és követője, de mindnyájuk közül a legfontosabb Richard Hakluyt volt. Hakluyt egy, a Middle Temple jogászkollégiumához tartozó jogtudor fia volt. Atyja tekintélyes, az óceáni utazásokkal kapcsolatos térkép- és kéziratgyűjteményt hozott létre. Kedvtelése fia egész életpályáját meghatározta. Írt rövid értekezéseket és vaskos könyveket, és erőteljes hangú levelekkel bombázta Erzsébet Angliájának nagyjait, nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy végül tudomásul vegyék: az ország jövője nyugaton várakozik, továbbá létrehozta a 16. század legnagyobb, az atlanti térséggel kapcsolatos „adatbázisát”.¹⁵ Az ifjú Hakluyt bizonyos szempontból akár a világ első geopolitikai stratégájának is tartható, az első angolnak bizonyosan. Amit dr. Dee már akkor az eljövendő Brit Birodalomnak nevezett, és megteremtésére fáradhatatlanul buzdította Erzsébet királynőt, Hakluyt számára nem távoli látomás volt, hanem olyasvalami, amit az elkövetkező néhány évben nyélbe kell ütni tengerészek, vállalkozók és a „kolóniák” leendő „telepeseinek” a segítségével – két olyan szó, amely először az 1550-es években bukkant fel a szótárban –, akik különleges településeket alapítanak majd az amerikai partokon.¹⁶ 1582-ben Hakluyt kiadott egy, az Atlanti-óceán északnyugati részén tett utazásokról szóló beszámolót. Az előszó címzettje a népszerű ifjú hős, Sir Philip Sidney volt, aki ekkorra már megállapodott Gilberttel, hogy bármely gyarmaton a birtokába vegyen földterületeket. Hakluyt kifogásolta, hogy az angolok nem élnek a lehetőségeikkel, és nyomatékosan javasolta, hogy ragadják meg a kínálkozó alkalmat: Nem kis ámulatomra szolgál, hogy Amerika első felfedezése óta (ami teljes kilencven évvel ezelőtt történt) s azután, hogy a spanyolok és a portugálok oly nagy hódításokat vittek véghez, és annyi települést is alapítottak, nekünk, Anglia fiainak még nem volt

annyi kurázsink, hogy partra szálljunk azokon a termékeny és kellemes éghajlatú vidékeken, amelyeket ők még nem birtokoltak el. És ismét: ha arra gondolok, hogy mindennek és mindenkinek megvan a maga szabott ideje, s látom, hogy a portugáloké már lejárt; ha eszembe veszem a spanyolok védtelenségét, s hogy régóta kifürkésztük már oly féltve rejtegetett titkaikat … szárnyaló reménység támad keblemben, hogy időnk immár elérkezett, s mi, Anglia gyermekei végre kivesszük a részünket belőle, és (ha mi magunk úgy akarjuk) megosztozunk az érdekeltségeken mind a spanyolokkal, mind a portugálokkal részben Amerikán, részben pedig a még fel sem fedezett területeken.¹⁷

Gilbert haladéktalanul magáévá tette Hakluyt indítványát, s öt hajóval – az egyik Ralegh tulajdona volt – és 260 emberrel útnak indult; voltak köztük „kőművesek, ácsok, kovácsok és minden, ami a mesterségükhöz szükségeltetik”, valamint „ásványokhoz és fémek finomításához értő emberek” – ami arra mutat, hogy Gilbertet, akárcsak a kor kalandorainak túlnyomó részét, elsősorban az arany érdekelte. A partraszállást azonban nem érte meg. Parányi hajója, a mindössze tíztonnás Squirrel elsüllyedt, őt magát pedig utoljára úgy látták, amint a fedélzeten ülve egy könyvbe merül – tipikus Erzsébet-kori kép és hangulat…¹⁸ A helyét Ralegh vette át, és azonnal szerzett a királynőtől egy kolóniaalapításra szóló szabadalomlevelet. Ő az első szereplő Amerika történetében, akinek alakja világosan kirajzolódik a dokumentumokból – érdemes alaposabban szemügyre vennünk személyiségét és tetteit. Bizonyos értelemben ő az a bizonyos protoamerikai. Egyes, igen markáns tulajdonságai az amerikai archetípust testesítették meg. Energikus volt, hetyke és vakmerő, roppant nagyravágyó, anyagias. Nem aggályoskodott túlságosan, messze tekintett, és jóval megelőzte a korát. Lelkesedett minden új iránt, és volt benne némi idealizmus, ami szüntelenül heves konfliktusban állt fennhéjázó vágyával, hogy híres és gazdag legyen. 1554 körül született Devonban egy régi, de elszegényedett családban, s „haláláig lendületes devonshire-i tájszólásban beszélt”. A Brief Lives (Rövid életrajzok) egyik darabját neki szentelő John Aubrey szerint „magas, csinos és határozott ember” volt; kérkedő és „piszkosul büszke” alak. Amikor az udvarban járt, még a királynő szeme is megakadt rajta. Őfelsége kedvelte a szegény, de jó családból való ifjakat, akikből embert faraghatott. Amivel azonban a sok csinos, a kegyeiért versengő úrfi között igazán magára vonta a királynő

figyelmét, az borotvaéles esze és az újdonságok, különösen a tudományos újdonságok iránti érzéke volt. Példátlanul gyors felemelkedése elkápráztatta az udvart – ahogy egy szemtanú, Sir Robert Naunton megjegyezte: „Valóban egy csapásra elnyerte a királynő jóindulatát. Őfelsége el volt ragadtatva ékesszólásától, és örömmel hallgatta a fickó fejtegetéseit. Az az igazság, hogy egyfajta orákulumnak tartotta, akivel bosszantani lehet a többieket.”¹⁹ Ralegh egyike volt azoknak az ifjú udvaroncoknak, akik használták az új luxuscikket, a dohányt, amit a spanyolok hoztak Amerikából. Jellemző mozzanat, hogy sajátos kis bemutatóval keltette fel a királynő érdeklődését: úgy határozta meg a szivarfüst súlyát, hogy egy aprócska mérlegen megmérte a dohányleveleket, miután pedig elpöfékelte őket, megmérte a hamut is. A királynő tartós figyelmét biztosító új ötletekkel és kísérletekkel matematikus barátja, Hariot tarisznyázta fel.²⁰ Ralegh nemcsak entellektüel volt, de kora ifjúsága óta a tettek embere is. Tizenöt éves korában már a hugenották oldalán harcolt, és részt vett féltestvére, Gilbert egy elkeseredett tengeri akciójában. „Garázdaságért” két ízben börtönben is ült. Legfontosabb tapasztalatait, amelyeknek már az amerikai kalandban is szerepük volt, Írországban szerezte. Az angolok már a 12. század óta (igen szerény sikerrel) próbálták leigázni – ahogy abban az időben fogalmaztak: „udvariasságra szorítani” – Írországot. Az angol telepesek, akik elvileg azért költöztek Írországba, hogy angliai típusú uradalmakat hozzanak létre, zavarba ejtő módon kezdettől fogva hajlamosak voltak elíresedni és csatlakozni a „vad népséghez”. Ennek megakadályozására az angol kormány a 14. században különböző törvényeket léptetett érvénybe – az úgynevezett kilkennyi statútumokat –, amelyek a faji megkülönböztetés korai megnyilvánulásának tekinthetők. A Dublin-központú, teljesen elangolosodott területre – a Pale-re – írek csak szoros felügyelet mellett léphettek be. Angolok nem adhattak el fegyvert vagy lovat ír személyeknek, semmilyen körülmények között nem viselhettek ír ruhát, tilos volt a helyi, gael nyelven beszélniük, s nem foglalkoztathattak ír „költőket és dalnokokat”. Az írek tehát a tevékenységek egész sorából kiszorultak, a Pale területén nem lehetett földtulajdonuk, és éjszakára sem maradhattak ott. A törvényeket azonban folyamatosan megszegték, úgyhogy

rendszeresen meg kellett őket újítani, ráadásul az angol telepesek is „degenerálódtak”; vegyes házasságokat kötöttek, lassacskán maguk is írré váltak, s bátorították, sőt olykor maguk vezették az angol hatóságok elleni lázadásokat. Ilyen felkelés robbant ki 1580-ban Munsterben. Ralegh vagy száz londoni gyalogossal részt vett a könyörtelen rendcsinálásban. „Ír vademberek” – így nevezte őket – százait mészárolta le, ennél sokszorta többet akasztatott fel felségárulásért, s végül busás jutalmat nyert az elkobzott írországi földterületekből, amelyeken ültetvényeket telepített. Az amerikai vállalkozásban Írország ugyanazt jelentette az angoloknak, mint amit a spanyoloknak a mórok elleni háború – lehetőséget és gyakorlóterepet annak megtanulásához, hogyan kell elnyomni és kiirtani egy idegen fajt és kultúrát, illetve városokat építeni, és betelepíteni a meghódított területeket. És hasonlóképpen: amiként a reconquistából származó bevételek a spanyolok amerikai hódításait segítették, Ralegh is a tengerentúli expedícióra fordította írországi birtokainak jövedelmét.²¹ Ralegh gyarmatosító erőfeszítései jelentős tanulságokat hordoznak, ezért megérdemlik a részletesebb ismertetést. Első tájékozódó, felderítő expedíciójára két hajóval indult el 1584. április 25-én. Vizet vett fel a Kanáriszigeteken és Puerto Ricón, majd északra fordult a Florida-csatorna felé, s a nyár derekán érte el Carolina Bankst. Július 13-án átjáróra bukkantak a később Roanoke-szigetnek nevezett szárazulat felé, majd „miután hálát adtunk Istennek eddigi szerencsés eljutásunkért, csónakokba szálltunk, hogy a vidéket megtekintsük, s Őfelsége, a Királynő nevében birtokunkba vegyük”.²² A tengerészek hat hetet töltöttek a szárazföldön; láttak szarvast, nyulat, mindenfajta madarat, az erdőkben pedig fenyőt, ciprust, babérfát, ámbrafát, meg „a világ legmagasabb és legvéresebb cédrusait”. Leginkább a szemét és a szenny teljes hiánya lepte meg őket – „a levegőt édes és zamatos illat töltötte be”. A harmadik napon észrevettek egy kis csónakot, amelyben három alak evezett a part felé. Egyikük kiszállt az angol hajókkal szembeni oldalon, és várt; „a félelem vagy kétség legparányibb jelét sem lehetett látni rajta, ahogy néhány ember odaevezett”. Majd: Sok mindent beszélt, amiből egy szót se értettünk, s ekkor magunkkal vittük a hajóra, ami láthatóan nem volt ellenére. Adtunk neki egy inget, egy kalapot meg még néhány dolgot,

megkínáltuk borral és hússal; mindkettő nagyon ízlett neki. Miután mindkét hajót megtekintette, távozott, s újra beszállt a saját csónakjába, amelyet egy kis barlangban vagy sziklarepedésben hagyott. Mihelyt vagy két nyíllövésnyire ért, halászni kezdett, s kevesebb mint fél óra alatt úgy megtöltötte halakkal a csónakot, hogy az szinte elmerült. Ezután visszatért oda, ahol korábban partra szállt, ott a zsákmányt két részre osztotta; egyiket a hajók, másikat a dereglye irányában helyezte el, s miután ekképpen (a maga módján) viszonozta a kapott javakat, eltűnt a szemünk elől.²³

Ezután több alkalommal is barátságos hangulatú találkozások történtek az indiánokkal; szarvas- és bölénybőröket, valamint kukoricát, gyümölcsöt és zöldséget cseréltek a hajó raktáraiban fellelhető fazekakra, fejszékre és bádogedényekre. Amikor a hajók augusztus végén elhagyták Roanoke-ot, velük tartott két indián, Manteo és Wanchese. Szeptember derekán értek Angliába értékes prémekkel, bőrökkel és gyöngyökkel. Ralegh-t az egyik kapitány, Arthur Barlow részletes beszámolója meggyőzte arról, hogy Roanoke alkalmas települések és ültetvények létrehozására. Így azonnal széles körű kampányba fogott, és Hakluyt, valamint más szerzők munkáinak felhasználásával igyekezett befektetőket szerezni. Ekkoriban lett a Parlament tagja, s decemberben az alsóház elé terjesztette egy település létrehozásáról szóló, körültekintően kidolgozott elképzeléseit. Az elbűvölt királynő 1585. január 6-án Greenwichben lovaggá ütötte, és engedélyezte neki, hogy a birtokba venni szándékozott területet – az ő tiszteletére – Virginiának nevezze el. Áprilisban már hét hajó indult útnak fedélzetén hatszáz emberrel – felerészt Plymouthban toborzott katonák. A flottát Ralegh unokafivére, Sir Richard Grenville vezette, a katonák parancsnoka egy veterán ír harcos, Ralph Lane volt, tudományos szakértőként velük tartott Hariot is, aki a két indiántól megtanulta a nyelvet, és különleges utasításokat kapott tudományos megfigyelések végzésére, a flóra és fauna, valamint az éghajlat és a geológiai jellegzetességek tanulmányozására. Velük volt John White, Anglia első hírneves akvarellistája, akit megfigyelésre és természetesen képek készítésére kértek fel, meg jó néhány nélkülözhetetlen szakember, gyógyszerész, sebész és dolgát jól értő iparos. Kalandos utazás volt, némi veszteséget szenvedtek, zsákmányt szereztek a spanyoloktól; Grenville és Lane között nézeteltérésre is sor került, de a flotta nagy része júliusban elérte Roanoke-ot. Itt szembesültek az egyik legnagyobb

nehézséggel, amellyel a korai telepeseknek számolniuk kellett. „Virginia partvidékét – írja Hariot – számtalan apró szigetecske szegélyezi, s nehéz biztonságos utat találni köztük a szárazföld felé, mert noha látszólag jól hajózható, széles vízfelületek húzódnak közöttük, legnagyobb ijedségünkre sekélynek bizonyultak, és veszedelmes zátonyokkal vannak tele.”²⁴ Az amerikai partokat szó szerint több ezer kisebb-nagyobb sziget szegélyezi, különösen a nagy folyók vidékén. Ezek a folyók voltak az első időkben a legfontosabb útvonalak, amelyeken a korai utazók hetekig vagy akár hónapokig tartó expedíciókkal igyekeztek a szárazföld belsejét vagy magukat a vízgyűjtő rendszereket felderíteni. Amikor aztán elfoglaltak egy-egy szigetet, általában igen nehezen találtak rá az utánpótlást vagy segítséget hozó expedíciók. Ráadásul az egész partvidék topográfiája folyamatosan változott. Ralegh Virginiája a Cape Fear és a Cape Henry között helyezkedik el a 33,50 és a 36,56 szélességi fokok között, ami szinte teljes egészében a mai Észak-Karolina területére esik, csak egy kis része nyúlik át a mai Virginiába. A roanoke-i kolóniának védelmet nyújtó Carolina Banks a szél és a tenger munkája következtében mára teljesen átalakult, noha még kivehetők a 16. századi körvonalai. Igazán megfelelő kikötőt nem találtak, de a Roanoke-sziget északi csücskén felépítettek egy erődítményt. Lane 107 emberrel ott maradt védelmük míg Grenville visszatért Angliába, hogy jelentse a fejleményeket. A hazafelé vezető úton Grenville elfogott egy háromszáz tonnás spanyol hajót, a Santa Mariát, amely valahogy elbitangolt az évi rendszeres kincsszállító karavántól, és október 18-án bevontatta Plymouth kikötőjébe. A jutalom és a jogos rész 15 ezer fontra rúgott, ez csinos osztalékot jelentett mindenkinek, aki az 1585-ös expedícióba befektetett. Az a tény azonban, hogy Grenville megengedett magának egy kis mellékes kalózkodást, jól mutatja, milyen bizonytalanul körvonalazott volt a Ralegh-féle vállalkozás. Vajon valóban az volt-e a cél, hogy egy életrevaló, állandó települést alapítsanak, vagy egyszerűen csak a spanyolok már meglévő birtokainak hasznát akarták dézsmálgatni? Maga Ralegh vagy egyáltalán nem válaszolt volna erre a kérdésre, vagy azt felelte volna: „Mindkettő!” – és bizonyára nem is jött volna rá, hogy az egyik kizárja a másikat.

Lane-nek mindeközben nem sikerült megfelelő kikötőt találnia – ami az állandó település létfeltétele volt –, ezért átköltöztette a kolóniát. Összetűzésbe került a helyi lakossággal, szabályos csatát vívott velük, s a bajból végül Sir Francis Drake mentette ki, aki jókora hajóhad élén Amerika keleti partjainál portyázott, miután végigfosztogatta a spanyolok karibi birtokait. Lane jó katona volt és kitűnő vezető, de mit sem tudott az ültetvények létesítéséről és gondozásáról, s kivált a gabonatermesztésről nem volt fogalma sem. A vele tartó telepesek túlnyomó többsége ugyancsak inkább volt kalandor vagy katona, semmint gazdálkodó. Hariot szerint: „Némelyikük jó neveltetésű, elpuhult, városi alak, amilyet, mondhatom, még életemben nem láttam.” Megemlítette még, hogy „hiányolták a megszokott, finom étkeket, meg a puha, pehelypaplanos ágyat”, úgyhogy „igen szánalomraméltók voltak”. Azt hitték, hogy kincset fognak találni, s „miután se aranyra, se ezüstre nem bukkantak, más nem is érdekelte őket, mint hogy teletömjék a hasukat”. Lane arra jutott, hogy mivel a vidék adottságai a legkevésbé sem kedvezők, az egész vállalkozás reménytelen: „Egy jó bánya, Isten kegyelméből, egy átjáró a déli tengerre vagy valami arrafelé vezető útvonal – semmi más nem teheti érdemessé ezt a földet arra, hogy nemzetünk megtelepedjen itt.” Lane elhatározta, hogy visszaviszi embereit Angliába, amíg még egyáltalán megteheti. A vállalkozás kézzelfogható eredménye egyrészt Hariot részletes beszámolója volt, amely 1588-ban A briefe and true report of Virginia (Rövid és igaz jelentés Virginiáról) címmel meg is jelent, másrészt White indiánokat, falvaikat, táncaikat, mezőgazdálkodási gyakorlatukat és mindennapi életük jeleneteit ábrázoló vízfestményei – ezek ma a British Museumban láthatók. White készített egy meglehetősen részletes térképet is, valamint igen aprólékos, színes rajzokon ábrázolta a helyi állat- és növényvilágot, többek közt búbos bankát, kékcsíkos bíborszájú halat, cserepesteknőst és egy banánfát.²⁵ 1587. május 8-án indult a következő expedíció Roanoke-ba: három hajó 150 utassal, köztük a kijelölt kormányzó, John White, s ezúttal néhány asszony és gyermek is. White lelkiismeretesen feljegyezte naplójába az eseményeket. A cél ezúttal sem volt egyértelmű, mert Simon Fernandez kapitány, a kicsiny flotta parancsnoka erősen hajlott egy kis kalózkodásra,

ami miatt összetűzésbe is került White-tal. Végül elérték Roanoke-ot, s augusztus 18-án John White leánya, Elenora, aki atyja segédje, Ananias felesége volt, leánygyermeknek adott életet. A kisded a Virginia nevet kapta, „mert ő volt az első keresztény gyermek, aki Virginiában született”. Az indiánokkal azonban egyre több volt a baj, Fernandez kapitány pedig mindenképpen szeretett volna ismét tengerre szállni, hogy addig fosztogathassa a spanyolokat, amíg kincsesflottájuk kint jár a nyílt tengeren. Így aztán hátrahagytak 114 telepest, köztük Elenorát és a kis Virginiát, valamint további tizenhat asszonyt és tíz gyermeket, White pedig Fernandezzel visszahajózott, hogy sürgősen további hajókat kérjen Raleghtől. White november 8-án érte el Southamptont, és haladéktalanul hozzá akart látni a szervezéshez. Az országot azonban a kellős közepén találta annak, amit akár az első globális konfliktusnak nevezhetünk: mindenki lázasan készülődött a spanyol megszállók elleni harcra; a következő év tavaszára várták a támadást. A kormány utasítására minden hajónak a kikötőkben kellett maradnia, hogy szükség esetén a védelem rendelkezésére álljon, s amikor Ralegh és Grenville 1588 márciusára végül is összeszedett nyolc hajót Devonban, hogy ellátmányt vigyenek Roanoke-ba, a Királyi Államtanács arra utasította őket, hogy „alattvalói engedelmességgel tartózkodjanak szándékolt utazásuk megvalósításától”, s a hajókat bocsássák Sir Francis Drake rendelkezésére, az Armada ellen felállított flotta céljaira. White ekkor két kicsiny naszáddal maga akart útra kelni, de ez a próbálkozás is reménytelennek bizonyult.²⁶ Az Armada elleni hadjárat és annak utóhatásai következtében White csak augusztus 17-én tudott Virginiába indulni a segítséggel. Alkonyattájt vetett horgonyt a Roanoke-sziget mellett, a partokat erdőtűz fénye világította meg. A következőket jegyezte fel: „A part közelében leeresztettük a horgonyt, és kürtjelzést adtunk, hívójelet, végül kedvelt angol dallamokat és dalocskákat játszottunk, és barátságosan szólongattuk őket, de senki sem válaszolt.”²⁷ Amikor másnap partra szálltak, White nyomát se találta a leányának, unokájának – senkinek. Mindössze öt ládára bukkantak, amelyeket nyilvánvalóan az indiánok feszítettek fel – a saját ládái voltak, bennük könyvek, térképek és festmények, annak idején ezekkel szerette volna

ékesíteni a leendő kormányzói rezidenciát az újonnan felépítendő városban, amelyet úgy nevezett volna: Ralegh. „Mindent szétáztatott az eső és a mocsok” – írja. Egy fába a CRO betűket véste valaki, a közelben pedig egy oszlopra a teljes szót: CROATOAN, „csinos nagybetűkkel…” White egyetértett a többiekkel abban, hogy a telepesek elhagyni kényszerültek Roanoke-ot, és úti céljukat jelölték meg azon az oszlopon. Ha bajt, veszélyt akartak volna jelezni, máltai keresztet is faragtak volna mellé. De kereszt nem volt. Ugyanakkor minden jel – a védőpalánk, a gyom felverte kunyhók – roppant sietős távozásra utalt. A telepeseket soha nem sikerült megtalálni, pedig White mindent tűvé tett értük, a Croatoan-szigetet azonban nem érte el, s az se bizonyos, hogy a menekülő telepeseknek sikerült odajutniuk. Ralegh 1595-ben guyanai útjáról hazafelé tartva végigvitorlázott Virginia partjai mentén, és 1602-ben újabb kutatóexpedíciót indított az eltűntek megkeresésére – eredménytelenül. Azóta se bukkant senki az elveszettek nyomára. A legvalószínűbb magyarázat, hogy a Roanoke-ról a Croatoansziget felé tartó telepeseket megtámadták az indiánok, a férfiakat lemészárolták, az asszonyokat és gyermekeket pedig – a helyi szokásoknak megfelelően – a törzs tagjaivá fogadták. Az első virginiai fehérek vére tehát elkeveredett azokéval, akiket uralmuk alá kívántak hajtani. 1625-ben Sir Francis Bacon, aki a legkevésbé sem volt barátja az I. Jakab király által időközben kivégeztetett Ralegh-nek, írt egy esszét On Plantations (A Kolóniákról) címmel, amelyben megpróbálta összefoglalni a kolónia tragikus eltűnésének tanulságait. Rámutatott, hogy gyors haszonszerzésre törekedni végzetes hiba, hogy szükség van kitűnő szakemberekre és szakértőkre, akik elkötelezettek a hosszú távú vállalkozás iránt, s végül, de semmiképp sem utolsósorban: dőreség azt hinni, hogy „igazságos és nagylelkű bánásmód helyett” nevetséges csekélységekkel megnyerhetik az indiánokat. Mindenekfelett pedig: elengedhetetlenül szükséges az utánpótlást szállító expedíciók indítása, „a világon a legnagyobb bűn nélkülözni engedni vagy cserbenhagyni a már létrehozott kolóniákat, nemcsak azért, mert gyalázatos csúfság, hanem mert sok szerencsétlen embernek az életébe kerül”.²⁸ Itt két dolgot is meg kell jegyeznünk. Először is: amint arra a történész A.

L. Rowse rámutatott: a roanoke-i kolónia kudarca talán nem volt más, mint sajátosan álcázott isteni jótétemény. Ha sikerült volna gyökeret verniük, a spanyolok minden bizonnyal felismerik a veszélyt, hogy a teljes egészében a magukénak tekintett kontinensen megjelennek az angolok. Bizonyára felderítették volna a település pontos helyét, kikémlelték volna erejét, és kellően felszerelt büntetőexpedíciót küldtek volna rájuk, ahogy az 1560-as években tették a Floridában megtelepült franciákkal. A nagy játszmának ebben a szakaszában még olyan erőfölényben és tengerészetileg is olyan kedvező helyzetben voltak, hogy könnyűszerrel meghiúsíthatták volna az angolok próbálkozásait. Ráadásul nyilvánvalóan erősségeket hoztak volna létre Roanoke közelében, hogy minden további kezdeményezésnek elejét vegyék, és bejelentették volna igényüket a mai Egyesült Államok egész keleti partvidékére, ezzel is csökkentve annak valószínűségét, hogy a 17. század fordulóján, I. Jakab uralkodásának idején visszatérjenek az angolok. Jakab erősen törekedett a spanyolokkal való békés viszony megőrzésére, és ilyen körülmények között biztosan leállította volna a Virginia kolonizálását célzó törekvéseket. Talán soha nem született volna meg az „angol” Amerika.²⁹ Másodszor: Roanoke vesztének okait elemezve Francis Bacon kihagyott egy igen fontos mozzanatot. A vállalkozás – Ralegh érzéseivel és elképzeléseivel összhangban – teljességgel világi jellegű volt, nélkülözött minden vallási dimenziót. Ralegh a külsőségekben hívő, templomjáró protestáns volt, mint bárki más, aki Erzsébet királynő Angliájában a csúcs felé tört, de a vallás igazából fikarcnyit sem érdekelte. Az is kérdéses, keresztény volt-e egyáltalán. Ellenségei az udvarban arról pusmogtak, hogy ő, barátja, Hariot és köreikből még néhányan „ateisták” – bár a szó akkoriban még nem feltétlenül jelentett egyértelmű istentagadást, ezt mondták azokra is, akik csupán a Szentháromság keresztény doktrínáját utasították el. Ma inkább úgy fogalmaznánk, deisták voltak. Akárhogy is: Ralegh nem az az ember volt, aki egy gyarmatosító-telepes vállalkozásba vallásos indíttatásból fog bele. A klérus semmiféle szerepet nem játszott a terveiben, s emberei meg a leendő telepesek kiválogatásának szempontjai közt nem szerepelt követelményként, hogy jámbor és istenfélő legyen a jelentkező. A fentiek tekintetében Ralegh korántsem tartható átlagos Erzsébet-kori

kalandor tengerésznek; azok túlnyomó többsége hitbuzgó protestáns volt, leginkább kálvinista, és erős vallásos motívumok indították őket arra, hogy minden lehetőt elkövessenek a spanyolok óceáni és nyugati dominanciája ellen. Tipikus képviselőjük volt Drake, akinek családja Mária királynő uralkodása alatt vált a katolikusok túlkapásainak áldozatává. Ő maga egy Temze-parti hajóbörtönben nevelkedett, arra oktatták, hogy olvassa a Bibliát, higgyen a kettős predesztinációban, és térítse a pogányokat meg a római babonaság tévelygő híveit. Hajóin rendszeresen tartatott istentiszteleteket, embereinek gyakran prédikált, és megpróbálta megtéríteni a spanyol foglyokat. Legkedvesebb könyve a Biblia után a Foxe-féle Book of Martyrs (Mártírok könyve) volt, amely a katolikus restaurációval szembeforduló angol protestánsok Véres Mária uralma alatt elszenvedett üldöztetését, gyötrelmeit és hitükért vállalt mártírhalálát beszélte el. A vaskos mű nem sokkal Erzsébet trónra lépése után látott napvilágot, hihetetlenül népszerű lett, és terjedelme, illetve drágasága ellenére korábban soha nem látott mennyiségben, több mint tízezer példányban kelt el még a királynő uralkodása alatt. Nem egyszerűen az üldöztetésről és a kegyetlenkedésről szóló beszámoló volt, hanem foglalata az angol nemzeti-vallási mítosznak, amely a késő középkor óta formálódott, s a reformáció évtizedeiben bontakozott ki a maga teljességében – arról szólt, hogy az angolok átvették a zsidóktól a „választott nép” szerepét, s kijelöltettek, hogy e Földön megvalósítsák Isten akaratát.³⁰

JAMESTOWN, AZ ELSŐ TALPALATNYI FÖLD Az isteni küldetésbe vetett hit az amerikai történelemnek is fontos motívuma lett, hisz nem feledkeztek meg róla akkor sem, amikor megvetették a lábukat az Atlanti-óceán túlfelén. A mítosz eredete egy széltében-hosszában elterjedt hiedelem, amely szerint a kereszténységet maga Arimatheai József hozta el Nagy-Britanniába, az apostolok kinyilvánított szándéka szerint. Egyesek szerint nem is József, hanem Szent Pál volt a térítő, s voltak, akik úgy vélték:

maga Jézus tett Nagy-Britanniában titkos látogatást. A Római Birodalom is Nagy-Britannia által tette magáévá a keresztény hitet, hisz Nagy Konstantin császár maga is brit, anyja, Helena a brit Coilus király leánya volt. Így hát – írja Foxe – Konstantin „a brit hadsereg segítségével teremtette meg Krisztus univerzális egyházának békéjét és nyugalmát”. Erzsébet uralkodása alatt ez a mítosz az ellenreformációval és a katolikus Habsburgok európai erőfölényével szembeni angol ellenállás történelmi igazolása, szentesítése lett. A választott népnek megvoltak a maga spirituális és geopolitikai kötelességei. A királynő uralkodásának második esztendejében John Aymler An Harborow for Faithful and True Subjects (Menedék a hű és igaz alattvalók számára) című munkájában azt írta, hogy Anglia Krisztus második megszületésének Szűzanyja lesz: Isten angol. Nektek nem csupán hazátok vitás ügyeiben, de – és elsősorban – az Ő és szeretett fia, Krisztus igaz vallásának védelmében kell harcolnotok. [Anglia így szól gyermekeihez:] „Isten énbennem testesítette meg a legnagyobb és legmagasztosabb kincset, amelyet a ti javatokra és az egész világ javára alkotott. Ő tette, hogy az én méhemben foganjon meg Krisztus szolgája, John Wyclif, aki nemzé Huszt, aki nemzé Luthert, aki pedig nemzé az igazságot.”³¹

Az angol mint választott nép doktrínájának legelszántabb hirdetői a hajósok, tengerészek és kalandor kereskedők voltak, meg a gyarmatosok és az ültetvényesek. Ők adták meg a mítosz elemi geopolitikai lendületét, hirdetve, hogy Angliának Istentől való joga és kötelessége lerombolni a spanyolok romlásra ítélt birodalmát; elpusztítani a bíborba öltözött asszonyt, a pápista babilóniai szajhát, és helyébe az angol protestáns felsőbbséget állítani. Egyikük, John Dawys így fogalmazta meg az új angol ideológiát: Nem fér hozzá kétség, hogy mi, angolok vagyunk e megváltott nép; a csalhatatlan és örök Isten arra szánt bennünket, hogy a tengerekre, a pogányok közé, ama szigetekre és mesés királyságokba küldessünk, hogy hirdessük az Ő békéjét – avagy nem mi vagyunk-e az egyetlenek, akik a Sión hegyére plántáltattunk, hogy fényességet hozzunk a világ minden népének? Ekképpen tehát mi vagyunk az Úr egyedüli, fényességes hírnökei, csakis mi és senki más!³²

Különös, hogy ez a rendkívül erős vallásos indíttatás, amely ilyen mélyen átjárta a tengerjárók és a tengerentúllal bárminemű kapcsolatban állók

gondolkodását, oly csekély hatással volt arra, ahogyan az angolok kigondolták és végezték Észak-Amerika tervezett betelepítését a 16. század utolsó és a 17. első évtizedeiben – de így történt. Része ez annak a még nagyobb misztériumnak, hogy az angolok – és ami azt illeti, a franciák is – miért haboztak és ügyetlenkedtek annyit még Kolumbusz első felfedezései után egy egész évszázaddal is az Újvilág betelepítésével, miközben a spanyolok és a portugálok hatalmas birodalmakat hoztak létre, és elképzelhetetlen kincsekre tettek szert. Franciaországot hosszú és elkeseredett polgárháború foglalta le egészen az 1590-es évekig, amikor IV. Henrik vonakodva ugyan, de hogy véget vessen a nyomorúságnak, katolikus hitre tért, s az 1598-as nantes-i ediktumban biztosította a protestánsok jogait. Amikor aztán végre béke lett, a mohó francia szellem hamar magáévá tette a terjeszkedés általános irányvonalát. Az angoloknak sikerült elkerülniük a polgárháborút, de az 1590-es években és a 17. század első évtizedében minden erejüket igénybe vette a „vad írekkel” vívott küzdelem, amelyet az idős Erzsébet királynő uralkodásának utolsó esztendejében átmenetileg sikerült is megnyerniük. Gyarmatosító erőfeszítéseiket ezután a meghódított ország, különösen pedig a mindaddig legveszedelmesebb vidék, Ulster „benépesítése” kötötte le. Az 1600-as évek elején Ulster az angol történelem korábban soha nem látott arányú népességvándorlásának színhelye lett. Skót presbiteriánusok ezrei kaptak földet az elkobzott katolikus birtokokból az ulsteri határ védhető vidékein – ez a vonal demográfiai szempontból máig igen fontos tényező, ezért is olyan nehezen megoldható az ulsteri probléma. A betelepítés azért lehetett sikeres, mert a mezőgazdálkodásra alapozták, főszereplői pedig a roppant szorgalmas és tapasztalt, sík vidéki skótok voltak, akik nem haboztak fegyvert ragadni, ha védelmezni kellett a földjeiket. A tengerentúli expedíciókban érdekelt művelt tengerészeket, mint Ralegh, Hakluyt vagy Hariot, még mindig foglalkoztatta a gyors meggazdagodás gondolata, és nem voltak hajlandók elfogadni, hogy a kolóniák létrehozásának mindennél fontosabb tényezője az élelmiszer-termelés. Az indiánok termeltek élelemnövényeket, elsősorban kukoricát, de saját, közvetlen szükségleteiken túl, eladásra nem. A telepeseknek vagy maguknak

kellett megtermelniük élelmüket, vagy véglegesen az Angliából érkező utánpótlás kiszolgáltatottjai maradtak – ez volt Roanoke nagy tanulsága. Ha pedig a rendszeres és megbízható mezőgazdasági termelés a cél, nyilvánvaló, hogy egész családoknak kell kivándorolniuk – ez a felismerés lett az angol kolonizáció vezérelve. Gyakorlatias szemléletű útmutatójában Hakluyt a nemzetközi és gyarmati kereskedelem szemszögéből írt. Felismerte a vallás igen jelentős szerepét, és elfogadta az élelmiszer-termelés szükségességét. Nem vitatta azt az elképzelést, hogy teljes családokat kell kiküldeni, s úgy vélte, hogy a mezőgazdasági munkát bűnözőkkel, adósokkal és hasonló elemekkel kellene végeztetni, hogy így munkával válthassák meg szabadságukat.³³ Egyre elfogadottabbá vált a gondolat, hogy a tengerentúli kolóniákon végzendő munka megszabadíthatja az országot a csőcseléktől. Egy nemzedékkel korábban Gilbert arra gondolt, hogy az üldözött és elkeseredett katolikusokat kellene telepesnek küldeni az Újvilágba, de elképzelése megvalósítására nem törekedett. Az 1590-es évtizedben mind nehezebb lett az angliai presbiteriánusok és más nonkonformisták élete, de a kivándorlás első hulláma a kálvinista Hollandia felé irányult. A századforduló idejére már megsokasodtak a társadalomba nehezen beilleszkedő csoportok, amire az emberexport kézenfekvő megoldásnak tűnt. A népesség gyorsan nőtt, s egyre többen voltak azok, akiket a Parlament nemes egyszerűséggel „pimasz koldusoknak” nevezett. Az alsóház 1598-ban a koldulás egyik lehetséges büntetésévé tette a száműzetést – Franciaország ugyanebben az évben hozta létre az első tengerentúli fegyenctelepet. Csak idő kérdése volt, hogy Anglia felismerje: számos társadalmi problémára Észak-Amerika kínálja a megoldást. Mindeközben rohamosan fejlődött a nemzetközi kereskedelem. A késő középkorban, ahogy fokozatosan kimerültek Európa amúgy sem túl gazdag arany- és ezüstbányái, s a kontinens lassan kifogyott a pénzből, amellyel a behozatalért fizethetett volna, lanyhulni kezdett a más földrészekkel való kereskedés. Az egész világkereskedelmet komoly megrázkódtatás érte, és Európa egyszer s mindenkorra pénzgazdasággá vált. Ekkor találtak rá a spanyolok az Újvilág nemesfémeire. A kereskedők egyre nagyobb léptékben

gondolkodtak és tevékenykedtek. Az Európába érkező, irdatlan mennyiségű ezüst felhajtotta az árakat, s minthogy a bérek és a bérleti díjak messze elmaradtak mögöttük, a kereskedők busás haszonra tettek szert, hatalmas házakat építettek maguknak, és nagymértékben felértékelődött a társadalomban betöltött szerepük is. Ahogy világszerte fejlődött a kereskedelem, s egyre több lett a forgalomba kerülő áru, nyilvánvaló lett a folyamatokat előmozdító, gyarmatosító vállalkozások jelentősége. Végül ott volt még a mind intenzívebbé váló atlanti-óceáni halászat is. A századfordulóra a franciák és az angolok is az év bizonyos szakaszában lakott halásztelepüléseket hoztak létre a mai Labrador, Új-Fundland és Kanada partjain. Az első állandó francia helyőrség az Új-Skócia partjaitól mintegy 300 kilométerre fekvő Sable-sziget volt, a következőt Tadoussacnál, a Saguenay folyó torkolatánál állították fel. A nagy felfedező, Samuel de Champlain 1603-ban járt itt, majd csapatával továbbhaladt Acadia, a Cape Breton-sziget és Kanada belseje felé, ő alapította 1608-ban Québecet. E korai francia vállalkozások jó része hugenották nevéhez kapcsolódik, de amikor az 1620-as években a korona vette át az irányítást, túlsúlyba kerültek a katolikusok. Ekkor már nem a spanyolok, hanem sokkal inkább a franciák nyugtalanították az előrelátó angolokat, és serkentették őket erőfeszítésekre a tengerentúlon, mielőtt még túl késő nem lesz.³⁴ Mindezek a szálak a 17. század első éveiben kezdtek egybeszövődni. I. Jakab fontos feladatának tekintette a gyarmatosítást, feltéve, hogy az a spanyolokkal és a franciákkal való konfrontáció nélkül is megvalósítható. Akárcsak Erzsébet királynő idejében, most is az volt a módszer, hogy a korona szabadalomleveleket állított ki azok számára, akik hajlandók voltak kockára tenni a saját pénzüket. Az Ulsterbe való betelepülés komoly méretekben, minden lehetséges erőforrást felhasználva, 1606-ban vette kezdetét, ám ugyanebben az évben új szabadalomlevéllel újjáalakult a Virginia Társaság is, amelynek északi részlege a plymouthi, a déli pedig a londoni központ irányításával tevékenykedett. A plymouthiak települést alapítottak a Kennebec folyó partján, Sagadahocnál, de 1608-ban elhagyták. Egy bristoli székhelyű társaság két évvel később Új-Fundland partjainál próbálkozott. A londoniak eközben, Roanoke példáját követve, 1607-ben

behatoltak a Chesapeake-öbölbe, és kitűzték egy, az uralkodóról elnevezett város, Jamestown – később egyszerűen James – helyét a Powhatan folyó partján, a torkolattól vagy hetven kilométernyire. Jamestown megalapítása történelmi jelentőségű, minthogy az angolok folyamatos észak-amerikai jelenléte itt, ezen a helyen vette kezdetét. Mint település a legkevésbé sem volt példaszerűnek mondható. A Virginia Társaság londoni irányítói ezúttal nem feledkeztek meg a vallás szerepéről, bár leginkább az indiánok megtérítésében látták magasztos céljukat. A társaság kijelentette, hogy terve: „igét hirdetni, terjeszteni a keresztény vallást és az Evangéliumot, hogy minél nagyobb számban szabadítsák ki a Sátán karmaiból azokat a szegény és szánandó lelkeket, akiket szinte áthatolhatatlan tudatlanságuk a halál éjsötétjére kárhoztat”.³⁵ Sir George Peckham egy dolgozatában kijelentette: a kolonizáció valódi hozadéka abból fakad, hogy a telepesek „a tévelygésből az igaz hitre, a sötétségből a fénybe, a halál útjáról az élet ösvényére, a babonaságtól és bálványimádástól az igaz kereszténységre, a Sátántól Krisztushoz, a pokolból a mennyek országába vezetik a bennszülötteket”. Majd hozzátette: „Ami pedig kolóniáink (bár több lenne belőlük) hozadékait illeti, ha csupán ez az egy szándékunk teljesül, már az is igen bőséges jutalom.”³⁶ És persze ott volt még az az érv, hogy a csőcselékkel is kezdeni kell valamit. A Jamestown alapításának idején kiadott New Britannia (Új Britannia) a következőképpen igazolta a gondolatot: „Országunkban nyüzsögnek a rest és semmirekellő emberek, akik semmiféle munkával nem igyekeznek enyhíteni nyomorúságukat, s ugyanígy elszaporodtak az erkölcstelen és ocsmány cselekedetek is, így hát ha nem törekszünk valamiképpen arra, hogy más országban találjunk számukra elfoglaltságot, hamarosan több börtönt és büntetőintézetet kell építenünk. Nem új ötlet, ám országunknak minden megoldás közül a leghasznosabb, ha megszabadítjuk a népet ezektől az emberektől, akik az országra veszedelmet és szűkölködést hoznak, s egymást fertőzik pestisnél is rosszabb gonoszságukkal és alávalóságukkal.”³⁷ Megtéríteni az indiánokat és megszabadulni a bűnözőktől meg a dolgozni rest csőcseléktől – ez aligha lehet egy sikeres kolónia jelmondata. A

finanszírozás azonban megfelelő volt; egyfajta spekulációs társasági befektetésről volt szó, amelyhez magánszemélyek adták a pénzüket, hogy megszervezzék és felszereljék az expedíciót. A koronának kezdetben – anyagilag – semmi köze nem volt a dologhoz. A befektetés évek múltán igen jövedelmezőnek bizonyult, s ez az oka annak, hogy oly sikeresek lettek, s oly szilárd közösségekké váltak az amerikai angol kolóniák – az első perctől kezdve magánszemélyek által pénzelt és piaci versenyen alapuló gazdasági konstrukcióról: kapitalizmusról beszélhetünk. Jamestownban minden 1

részvényes örökös tulajdonként 100 acre földet kapott, másik 100-at, amikor ténylegesen birtokba vette a területet, 50 acre járt ezenfelül minden emberért, akit saját pénzén az Újvilágba utaztatott. Ez volt hát az elmélet. A gyakorlatban azonban ezek a telepesek – akik inkább voltak kalandorok, semmint gazdálkodók, s jó részük a társaság alkalmazásában állt – nemigen tudták, hogy mit is kezdjenek a földjükkel. 1607. május 6-án történt, hogy a Virginia Társaság három hajója, a Godspeed, a Discovery és a Sarah Constanta Chesapeake-öböl bejáratához ért. A 105 frissen érkezett telepes erődítést, zsúpfedeles házacskákat és templomot épített. Az eredeti falucskából semmi se maradt fenn, de egy gondosan elkészített rekonstrukción látható, milyen is lehetett – hihetetlenül primitív. Inkább a kora középkori, 6–7. századi Európa településeire emlékeztetett, mintsem gerendaházakból álló, csinos és rendezett falura – mintha ezer évet csúsztak volna vissza saját történelmükben az új kontinensen megkapaszkodó angolok. Csoda mindenesetre, hogy a családi kötelékek támasza nélküli közösség egyáltalán fennmaradt. A telepesek fele 1608-ra meghalt, s mindössze ötvenhárom, csontig soványodott túlélő folytatta az erőfeszítéseket. Ezek a szerencsétlenek is minden bizonnyal elpusztultak volna, ha nem John Smith kapitány (1579 körül – 1631) áll az élükön. A lincolnshire-i születésű Smith korábban zsoldosként harcolt a törökök ellen, s a Jamestownba induló expedícióhoz sem befektetőként, hanem fizetett katonaként csatlakozott. Szerződése feljogosította, hogy tagja legyen a település létrejöttekor azonnal létrehozandó vezető testületnek, ám helyét a hajóúton tanúsított kötekedő és garázda viselkedése miatt nem foglalhatta el.

Az 1607-es év telét a Chesapeake-öböl vidékének feltérképezésével töltötte. Egy ízben elfogták az indiánok – annak a törzsi csoportosulásnak a tagjai, akiket Thomas Jefferson később Powhatan-szövetségnek nevezett. Az esetet Smith arra használta, hogy baráti kapcsolatot alakítson ki az őslakosokkal. Amikor visszatért a kolóniára, rettenetes nyomort és elkeseredettséget talált, s mivel ő volt az egyetlen, aki tudta, mit lehet és kell tenni, 1608 szeptemberében a tanács elnökévé választották – az amerikai népi demokrácia legkorábbi példájaként. Az életben maradtakra kemény katonai fegyelmet kényszerített, tárgyalásokat folytatott az indiánokkal, és elegendő élelmiszert szerzett tőlük, hogy a kolónia átvészelhesse a telet. Végeredményben – s ez az Újvilág betelepítésének első időszakában rendkívül figyelemreméltó teljesítmény – sikerült a halálozási arányt öt százalék alá szorítania. Erőfeszítéseiért és eredményeiért nem kapott köszönetet. Az 1609 júliusában érkezett utánpótlás arról hozott híreket, hogy a társaság alapszabályában változások következtek be, és Smith elvesztette a szerződésben biztosított jogait. Két hónap múlva visszatért Angliába, de Amerika iránti érdeklődését nem adta fel. 1614-ben felfedező utazást tett Cape Cod térségében, és 1616-ban kiadta A Description of New England (ÚjAnglia leírása) című munkáját, amely a következő évtizedben igen jelentősnek bizonyult – egyebek közt ennek hatására került közhasználatba a „New England” (Új-Anglia) kifejezés.³⁸ Ezenközben Jamestown ismét az összeomlás szélére került. A Virginia Társaság az új alapszabálynak megfelelően úgy próbált telepeseket toborozni az angol társadalom minden rétegéből, hogy hét év munka után örökös földbirtokokat ígért. Vagy ötszázan voltak, akik csábítónak találták az ajánlatot, és útnak indultak az utánpótlást szállító hajókaravánnal az ideiglenes kormányzó, Sir Thomas Gates vezetése alatt. Gates hajója zátonyra futott a Bermuda-szigetek táján, ahol az 1609–10-es telet töltötték – ott-tartózkodásuknak köszönhetően került Anglia kapcsolatba a szigetcsoporttal, amely még most, a 20. század végén is brit koronagyarmat, illetve szolgálhatott Shakespeare A vihar című színdarabja helyszínéül. A flotta maradéka végül négyszáz új telepessel érkezett Jamestownba, de a tél Smith és Gates nélkül katasztrófának bizonyult. Közben Gates Bermudán

néhány megmenekült társával együtt épített két kicsiny hajót – ez önmagában sem kis teljesítmény –, és 1610 májusában végül sikerült elérniük Jamestownt, de ekkorra már hatvanan se voltak életben a telepesek közül. Minden élelem elfogyott, egyes jelek már a kannibalizmusra utaltak, s minden ház romokban hevert. A kolónia gyengesége láttán az indiánokban is feltámadtak az ellenséges indulatok. Úgy tűnt, megismétlődik a roanoke-i tragédia. Gyors döntést hoztak: feladják a települést. Már lefelé igyekeztek a folyó mentén, hogy ismét tengerre szálljanak, amikor három hajóból álló utánpótlásflotta érkezett, ezúttal a Virginia Társaság által kinevezett címzetes kormányzó, Lord De La Ware (vagy ahogy a telepesek írták: Delaware) irányításával. Az ő és utóda, Gates regnálása alatt, 1611-ben lerakták egy jogrendszer alapjait is. Ez az első amerikai törvénykönyv, amelyet Gates így nevezett el: „Lawes Divine, Moral and Martiall” („Isteni, erkölcsi és haditörvények”) – ma úgy ismerik; „Dales Code” („Dale törvénykönyve”). A név Thomas Dale békebíróra utal; az ő feladata volt, hogy érvényt szerezzen neki. Smith rendelkezéseitől eltérően nem katonai, hanem polgári jogrend volt, határozottan puritán színezetű. Igen szigorúan előírta a vasárnap megtartását, tiltott mindenfajta illetlen viseletet, és keményen büntette a lustaságot, a semmittevést. A kolónia mindennek ellenére még az élelmezés terén sem volt önfenntartó, és semmit nem termelt, amit Angliába lehetett volna exportálni. A törvény kihirdetése utáni évben egy John Rolfe nevezetű telepes a dohánnyal kezdett kísérletezni, mert félt, hogy restségéért megbüntetik. Különböző magokkal próbálkozott, s végül sikerült előállítania az első, édeskés ízű virginiai dohányt, amely 1616-ra exportképes cikké vált. Közben, 1614-ben feleségül vett egy indián hercegnőt, Pocahontast, aki gyakran megfordult a faluban, amelynek alapításakor tizenkét esztendős volt. Gyermekeik is születtek, Virginiában máig sokan büszkén állítják, hogy a hercegnő leszármazottai. A frigy áldásos békét hozott az indiánok és a telepesek között. Három okból is nagy jelentőségű az 1619-es év. Hogy vonzóbbá tegye a helyet a telepesek szemében, a társaság kilencven ifjú hajadont küldött Virginiába. Minden nőtlen férfiú vásárolhatott egyet, csak az utaztatása

költségeit – 125 font dohányt – kellett kifizetnie. A társaság kinyilvánította továbbá, hogy megadja a telepeseknek „az angol alattvaló jogait”, és Sir George Yeardley személyében új kormányzót küldtek, hogy véghezvigye a változásokat. 1619. július 30-án Jamestown templomában összeült és egy héten át ülésezett Virginia első parlamentje. Az elnöki tisztet Yeardley töltötte be, mellette hat tanácsos társa ült. Ők heten képezték a kormányzatot, amelyben huszonkét választott polgár is helyet kapott. Külön „házban” ültek, mint amilyen a westminsteri alsóház. Első feladatuk az volt, hogy átvizsgálják a Dale-törvénykönyvet, és a tapasztalatok, valamint a közakarat fényében megtegyék a szükségesnek ítélt változtatásokat. Feladatukat „verejtékezve, huzakodva és a legyekkel és moszkitokkal hadakozva” elvégezték. Fontolgatásaik eredményét Yeardley és tanácsnokai – a „felsőház” – elfogadták. A két ház, valamint a királyt képviselő kormányzó az angliaival teljesen azonos miniparlamentet alkotott. Az alapítása óta eltelt tizedik évben tehát a kis kolónia a westminsteri modell szerinti képviseleti kormányzatot működtetett, olyat, amihez hasonlót sem a spanyolok, sem a portugálok, sem a franciák nem hoztak létre, noha egyik-másik településük már több mint száz éve létezett. A törvényhozási rendszer gyors kialakulása sokatmondó előjel volt abban az időben, amikor londoni mintaképe még Jakab királlyal és a királyok isteni jogainak elméletével csatározott. Három héttel később, augusztus 20-án John Rolfe naplójába jegyezte az év harmadik fontos eseményét: „Jött egy holland hadihajó, és eladtak nekünk húsz négert.” Az árról nem szólt, de hozzátette: tizenötöt közülük maga Yeardley vásárolt meg, hogy 1000 acre területű, Flowerdew Hundred-i dohányültetvényén dolgozzanak. Ezek az emberek nem voltak szabadok, de a szó szoros értelmében rabszolgák sem – „szerződött szolgaként” tartották számon őket, és szerződésük lejártakor – elméletileg – felszabadultak, földet vásárolhattak, és a közösség teljes jogú polgáraivá válhattak. Fehér bőrű, angliai munkások ugyanilyen feltételekkel érkeztek Virginiába, szállításuk fejében aláírták vagy ujjlenyomatukkal látták el szerződésüket. A gyakorlatban azonban a szegődött idő alatt legtöbbjüknek adósságai keletkeztek, s ez meghosszabbította szolgaságuk idejét; kétséges, hogy volt-e akár egy is az elsőként érkezett húsz néger között, akinek sikerült szabad

gazdálkodóvá és a közösség teljes jogú tagjává válnia. A fehér szolgák többsége, miután nagy nehezen kiszabadult szerződése béklyóiból, földbérlő farmer lett Jamestown vidékén. A korai Virginiában mindenesetre nem volt kizárt, hogy egy néger szabad emberré váljon; a feljegyzések említenek is néhány esetet. Sokkal baljóslatúbb volt az a hatékonyság, amellyel Yeardley és más földbirtokosok „használták” dohányültetvényeiken a fekete munkaerőt. Hamarosan további négereket vásároltak, s most már nem szerződötteket, hanem tényleges rabszolgákat. 1619-ben az első angol település két úton indult el egyszerre, ezek idővel elváltak, és homlokegyenest ellentétes irányba haladtak: a demokrácia és a szabadság felé vezető népképviseleti intézmények, illetve a rabszolgamunka – ahogy később nevezték: a Dél „furcsa intézménye” – felé. Mindenesetre ne feledjük: néger rabszolgák nagy számban csak a 18. századtól kezdve érkeztek ÉszakAmerikába. A kettéválás ugyanakkor valóságos volt, és idővel egy megosztott, szabad emberi lényekből és rabszolgákból álló társadalom kialakulásához vezetett. A két, egymással teljességgel összeférhetetlen úton elszántan haladtak vagy negyed évezreden át, mígnem a belső ellentmondás feszítésétől ki nem robbant egy hatalmas polgárháború.³⁹

A MAYFLOWER ÉS EGY SORSDÖNTŐ ESEMÉNY Mindjárt a rákövetkező évben történt meg Amerika korai történelmének legfontosabb eseménye, amely meghatározó jelentőségű volt az Amerikai Köztársaság válságában is. 1620. december 11-én New Plymouthban, a későbbi Massachusettsben partra léptek a Mayflower utasai. Virginia első telepesei kalandortermészetű úriemberek, föld nélküliek és szegődött szolgák voltak, akiket egyesített az akarat, hogy az Újvilágban közösségi és gazdasági síkon egyaránt boldoguljanak. Legjobbjaik még a szabadság és méltányosság kemény és nyers angol hagyományai szerint nevelkedtek, s arra törekedtek, hogy a szokásjog igazságos érvényesülése érzékenyen és kíméletesen szolgálja a közérdeket, s az általános szükségleteknek megfelelő törvények

szülessenek. Ők és utódaik voltak a hagyományos amerikaiság egyik vonulatának első képviselői – mind a magán-, mind pedig a közszférában: szerény, leleményes és fáradhatatlan figurák. A Mayflowerrel egészen másféle emberek érkeztek. Elsősorban nem a haszonért vagy akár csak a megélhetésért jöttek Amerikába – noha mindkettőt hálával fogadták el Istentől –, hanem hogy megteremtsék a földi királyságát. Ők voltak a vakbuzgók, az idealisták, az utópisták, a szentek, a legjobbjaik pedig – vagy talán inkább azt kellene mondanunk: a legszélsőségesebbek – a fanatikusok, az alkuképtelenek, az elbizakodottak és önelégültek. Mindezen felül bátrak voltak, kitartók és energikusak. Ők és leszármazottaik alkotják az amerikai hagyomány másik vonulatát: ez a karakter szintén kreatív, de túlságosan is elméleties és agyaskodó, tüskés és eltökélt, s olykor egészen az önpusztítás határáig konok. E két hagyományos vonal, mint látni fogjuk, szilárdan meggyökeresedett, és nemegyszer össze is csapott egymással; sokszor pozitív eredménnyel, néha páratlan teremtő erővel, olykor pedig súlyos veszedelembe sodorva a társadalmat és az államot. A vén Mayflowerrel eredetileg vörösbort szállítottak Bordeaux-ból Londonba. Egy csoport angol kálvinista – főleg londoniak, s néhány hollandiai száműzetésben élő – bérelte ki. A William Bradford és William Brewster vezette telepesek közül harmincöten puritán nonkonformisták voltak; olyan disszenterek (nem anglikán protestánsok), akiknek kálvinista hitük nem engedte, hogy elfogadják az angol egyház – szerintük – Róma diktálta tanítását és püspöki irányítását, s azért akartak Amerikába menni, hogy keresztény testvéri közösségben, vallási szabadságban élhessenek – ebben az értelemben tehát nem egyénekről, hanem közösségről volt szó –, ezenfelül pedig családostul utaztak, e tekintetben is elsőként. A Virginia Társaságtól 80 000 acre földet kaptak, valamint halászati jogot, engedélyt az indiánokkal folytatott kereskedésre és egy széles jogkörrel felruházott önigazgatási rendszer létrehozására való felhatalmazást. Velük volt hatvanhat nem puritán is; összesen negyvenegy család. Sokan vittek magukkal könyveket, és – természetesen – minden családnak volt Bibliája. A kapitánynak, Miles Standishnek megvolt Julius Caesar könyve, A gall háború és egy Törökország története. Volt a fedélzeten elegendő ágy, asztal és szék

ahhoz, hogy vagy tucatnyi családi házacskát rendezzenek be; voltak kutyák, kecskék, birkák, baromfi, valamint rengeteg fűszer, zabpehely, szárított hús és hal meg répa. Az egyik utas, William Mullins 126 pár cipőt és 13 pár csizmát vitt magával; mások – asztalosok, ácsok, kovácsok és egyéb iparosok – mesterségük szerszámait.⁴⁰ Az utazás során történt egy igen fontos esemény – a Mayflower már két hónapja elhagyta Angliát, és már-már viszálykodáshoz vezettek a zsúfoltság okozta kényelmetlenségek. November 21-én összeültek a vezetők a főkabinban, és megfogalmaztak egy megállapodást, amely biztosította az egységet, és előkészítette a jövőben magalakítandó kormányzatot. Voltaképpen egy polgári állam jött létre, amely biztosította az „igazságos és mindenkire egyformán érvényes törvényeket”. Alapjául az egyház tanítása szolgált – a kolónia egymástól elválaszthatatlan egyházi és világi kormányzata. A szerződés a Bibliában foglalt ősi, Isten és az izraeliták közt köttetett szövetség mintáját követte. Kitapintható volt benne ugyanakkor a 17. századi társadalmiszerződés-elmélet is, amely később oly figyelemreméltó módon jelent meg Thomas Hobbes Leviatánjában (1655) és John Locke Értekezés a polgári kormányzatról (1690) című írásában. Meglepő és megható dokumentum ezektől a komoly férfiaktól (és asszonyoktól), akik megszövegezték, majd mind a negyvenegy háztartás feje alá is írta ott, a háborgó Atlanti-óceán közepén, a kicsiny hajócska fedélzetén – ez is mutatja, milyen mélységesen komolyan vették vállalkozásukat.⁴¹ Ebben a furcsa szerződésben különösen figyelemreméltó, hogy nem úr és szolga, király és nép között jött létre, hanem hasonló gondolkodású emberek kötötték egymással, tanújuk Isten volt, és szimbolikusan mindannyian aláírták a szöveget. Mintha ez a kicsiny közösség Amerika felé iparkodva megfogadta volna, hogy teljességgel új életet, egyfajta kollektív személyiséget teremt az Atlanti-óceán túloldalán. Egyik vezetőjük, William Bradford később írt egy beszámolót Of Plymouth Plantation (A plymouthi gyarmatról) címmel, s ebben elsőként nevezi az utasokat zarándokoknak. Csakhogy ők nem a szó hagyományos értelmében vett zarándokok voltak, akik egy szent helyet kívánnak felkeresni, hogy aztán visszatérjenek otthonukba, és folytassák addigi életüket; sokkal inkább örök zarándokok,

egy ezredéves cél fáradhatatlan követői, és alapítói egy új, szent hazának, amely véget nem érő zarándoklásuk célpontja lesz. Saját magukat kivételnek tekintették, akik nem hajlandók elárulni a keresztény elveket és értékeket – s mindennapjaikban gyakorolták is kivételességüket.⁴² A zarándokok mögött Angliában tekintélyes személyek álltak, elsősorban Sir Robert Rich, Warwick grófja, aki 1612-ben, huszonöt esztendős korában lett a Virginia Társaság tagja, s később, a polgárháború alatt a parlamenti erők főadmirálisa. Warwick kalandorlélek volt, egy kései Ralegh. A cambridge-i igen puritán Emmanuel College-ban végzett, mélységesen vallásos volt, és a magafajta puritán köznemesekkel együtt meg kívánta reformálni Angliát – ha pedig ez lehetetlennek bizonyul, legalább Amerikában akart létrehozni egy megreformált kolóniát. Az 1620-as években szorgalmasan toborozta a kivándorolni szándékozó, hívő keresztényeket, elsősorban az ország délnyugati részéből, Kelet-Angliából, Essexből és Londonból, ahol a legerősebb volt a szigorú protestantizmus. 1623-ban Dorsetben segített hozzá egy kisebb csoportot, férfiakat és asszonyokat, hogy elindulhassanak Új-Angliába. A társaság Cape Ann-nél ért partot, s később, 1626-ban birtokába vette Naumkeaget.⁴³ John White, egy dorseti egyházfi, aki segített útnak indítani az expedíciót, azt állította, hogy a kockázatos vállalkozás mögött elsősorban a vallásosság állt: „A kolóniák létrehozásának legfontosabb és igen dicséretes célja a hit terjesztése – írta. – Ez a nemzet valamiképpen kiválasztatott erre a feladatra, minthogy minden rend élvezi a megreformált vallás szabadságát, és képes embereket szentelni erre a munkára, amely hivatásunk leghagyományosabb eleme.” Később elismeri: „A szűkölködés talán lesújt egyeseket, másokat az újdonság vonz, s lehet, hogy vannak, akiket a jövőben remélhető haszon csábít; de hiszem, hogy a legkomolyabbakat és legjámborabbakat mindenekelőtt az Evangélium terjesztése sarkallja indulásra.”⁴⁴ A vállalkozás sikere nyomán indult el a puritánok harmadik, 1628-as expedíciója, amely létrehozta Salem települést. Nevezetes nap volt 1629. március 4., amikor az utazások szervezői királyi szabadalomlevéllel megalapították a Massachusetts-öböl Társaságot, amelynek jogában állt tevékenységét teljes egészében az óceán amerikai partjára áthelyezni. A

társaság haladéktalanul útnak indított hat hajót 350 emberrel és nagy mennyiségű felszereléssel, szerszámokkal és fegyverekkel, de vállalkozásuk eltörpül ama hatalmas flotta mellett, amellyel 1630-ban immár 700 ember indult el az Újvilág felé. Ez volt az első nagy hajókaraván; az 1630-as években már 200 hajó járta az Atlanti-óceánt, 20 000 angol férfit és asszonyt szállítva Amerikába. 1634-ben William Whiteway dorchesteri naplójában már a következőket jegyezte fel: „Ezen a nyáron csak Weymouth és Plymouth kikötőjéből legalább húsz hajó, s fedélzetükön kétezer telepes indult el Új-Anglia felé.” Ez volt az angol történelem addigi legnagyobb kivándorlási hulláma. E korai hajokaravánok közül legfontosabb a John Winthrop irányította 1630-as volt, amely a továbbiaknak is mintául szolgált. Winthrop a puritán kiáramlás jelentős figurája volt: egy suffolki földbirtokos fia, Warwick szomszédja és barátja – magas és erős testalkatú, hosszúkás arcú, komoly és gyászos tekintetű, átható pillantású, markáns orrú, magas homlokú férfiú. Ő is Cambridge-ben nevelkedett, ügyvédi jogosultságot a Gray s Inn jogászkollégiumban szerzett, volt békebíró, és egy kerületi törvényszéken is tisztséget vállalt, ezt azonban hajlíthatatlan puritán nézetei miatt fel kellett adnia. Szomorú, de fennkölt érzésektől fűtött ember volt, két szeretett feleségét is eltemette, s ezzel az okoskodással vigasztalta magát: „A megpróbáltatásokkal és megkísértésekkel teljes élet a legédesebb, s még az is lehet, hogy a legbiztonságosabb.”⁴⁵ Végül arra a következtetésre jutott, hogy a túlnépesedett, vallástalan és rosszul kormányzott Anglia már úgyis a kutyáké, s a megoldás Új-Anglia. Nézeteit General Observations for the Plantation of New England (Általános megjegyzések Új-Anglia kolóniájának) című munkájában összegezte: Európa minden más egyháza a romlás szélére került, s ez csakis azt jelentheti, hogy közel az ítélet … Ez a föld megfáradt már lakóitól, mert az ember, aki minden teremtmény közül a legbecsesebb, gonoszabb és hitványabb lett, mint a por, amelyen tapos … Felhágtunk már a mértéktelenség csúcsaira a kicsapongásban és züllöttségben; már senkinek sincs elegendő birtoka és vagyona, hogy a vele egyívásúakkal lépést tarthasson … elmocskolódtak a Tudás és a Hit forrásai… A legtöbb gyermek, még a legeszesebbek és legszebb reménynek is, megrontattak és csúful legyőzettek a gonosz példák sokaságától és az iskolák kicsapongó tanáraitól.

A korábbi kolóniák kudarcot vallottak – érvelt Winthrop –, mert „túlságosan világiak voltak, s nem a valláson alapultak”. A fennmaradásra csakis a megreformált vallás nevében vezetett vállalkozásnak lehetett esélye.⁴⁶

A VÁLASZTOTT NÉP TERMÉSZETES ÖRÖKSÉGE”

„

Winthrop 1629 júliusában csatlakozott a megújult társasághoz, amikor már elhatározott dolog volt, hogy az új kolónia önigazgató lesz, és döntéseiért nem kell felelnie az angliai befektetők előtt. Alapítólevelük szerint joguk volt évi négy alkalommal közgyűlést tartani, törvényeket hozni, új szavazópolgárokat és tisztségviselőket, köztük kormányzót, kormányzóhelyettest és tizennyolc „segédet” is választani, rendeleteket alkotni, meghatározni „az elöljáróság és a kormányzóság működésének formai szabályait és szertartásait”, valamint „megdorgálni, megbüntetni, felmenteni és általában irányítani” a kolónia minden lakosát – mindezt természetesen csakis „összhangban az angliai törvényekkel”.⁴⁷ A leendő kolónia mindeme jogairól szóló döntés hatására Winthrop eladta grotoni birtokát, s az ebből befolyt 5760 fontot teljes egészében a nagy kalandba fektette. A vállalkozással bárminemű kapcsolatban álló emberekben tiszteletet ébresztett eltökéltségével és ügyességével, s októberben őt választották meg kormányzónak – talán azért, mert a többi nagyobb részvényes csak az ő vezetését fogadta el.⁴⁸ Winthropnak a tél folyamán sikerült egybegyűjtenie a hajókat és az embereket, s így megszervezte az addigi legnagyobb és legjobban felszerelt angol expedíciót. Amikor a flotta az 1630. év húsvéthétfőjén útnak indult, Winthrop fellelkesülve úgy érezte, hogy ő és barátai valamiféle bibliai történet részesei, egy újabb kivonuláséi Egyiptomból az ígéret földje felé. Naplóírásba fogott, mert úgy képzelte, hogy Mózes is feljegyezte az Exodus eseményeit. E korai naplóknak és a számtalan levélnek – valamint a ténynek, hogy mindezek az első amerikai kolóniákról szóló dokumentumok fennmaradtak – köszönhető, hogy az Egyesült Államok az első nemzet az

emberiség történelmében, amelynek születéséről részletes írásos emlékeink vannak. Amerikáról nem ősi nemzeti mítoszok és legendák szólnak, hanem szilárd tények és tárgyilagosan feljegyzett adatok, amelyekből meglehetős részletességgel tudhatjuk, hogy mi történt és miért. A levelek és naplók jóvoltából pedig bepillantást nyerhetünk az események főszereplőinek legbensőbb gondolataiba és érzéseibe. Nincsenek kétségeink afelől, hogy miért mentek Amerikába. A vezetők közül azoknál, akik nem a gyors meggazdagodás reményében, hanem valami egészen új, értékes és időtálló minőség megteremtéséért indultak útnak, a vallásos motiváció volt a legerősebb. A hit igazságát és feladataikat illetően azonban nem mindig voltak azonos véleményen, ami fontos szerepet játszott abban, hogy rászánták magukat a kivándorlásra. A Plymouth Rocknál partot ért „Zarándok Atyák” szeparatisták voltak. Úgy vélték, hogy az anglikán egyház javíthatatlanul elzüllött, végromlása elkerülhetetlen, és el akartak menekülni. A remeték lelkiségével érkeztek Amerikába, maguk mögött hagyták a bűnös világot, hogy a pusztaságban megtalálják az üdvözülést. John Winthrop egészen másképp látta a dolgokat. Ő nem akart elszakadni az anglikán egyháztól, mert hitte, hogy még megmenthető, de úgy gondolta, hogy gyengesége és bűnei miatt megváltása csak Új-Angliában következhet be. Az ottani kolóniát ennélfogva egyházként és államként is irányfénynek szánta, olyan ideális szellemi és világi közösségnek, amelynek példája az Óvilágot is megtéríti és megváltja majd. Prédikációiban részletesen feltárta elképzelését útitársainak, s így hangsúlyozta küldetésük világtörténelmi jelentőségét: „Tartsuk elménkben, hogy olyanok leszünk, miként ama hegyen épült város, és a Föld minden népei mireánk függesztik majd tekintetüket.”⁴⁹ Winthrop útitársainak elmondott és naplójába is feljegyzett számos ótestamentumi ihletettségű észrevételt bizonyos jelekről, amelyekből arra következtetett, hogy Isten jóindulata kíséri őket útjukon: Új-Anglia partjai közelében például „illat szállt a partok felől, miként virágos kertek illata”, vagy „vadgalamb szállt a hajónkra, s még egy másik kicsiny, parti madárka is”. Örvendezett, amikor arról értesült, hogy az indiánokat vagy ötszáz kilométeres körzetben „elsöpörte a himlő … ekképpen hát Isten megtisztította számunkra ezt a

helyet”. A telepeseket figyelmeztette a kemény tél közeledtére, mondván: „Errefelé mindenkor azt figyelték meg, hogy akik zúgolódni kezdtek, és korábbi, angliai életük után vágyakoztak, skorbutot kaptak, és elpusztultak.”⁵⁰ A Winthrop vezette utánpótlás Új-Anglia történelmének fordulópontja volt. A hajókon több mint ezer új telepes érkezett, és vagy féltucat új városkát alapítottak a bostoni kikötő környékén. Winthrop Bostonban – később ez lett a főváros – épített házat magának, vásárolt egy 600 acre területű farmot, Ten Hillst, valamint más földeket, és épített egy hajót – Blessing of the Baynek nevezte el – a part menti kereskedelemhez. Az 1630-as években még sok hajó érkezett, rakományuk pótolta a veszteségeket, s az újonnan érkezők további településeket alapítottak. A föld, amelyet hitük szerint Istentől kaptak, valóban az ígéret földje volt. Az észak- és dél-amerikai földrész minden tája közül a mai Egyesült Államok a legnagyobb összefüggő, sűrű betelepítésre és eredményes gazdálkodásra alkalmas terület. A tapasztalat szerint az ember akkor a leghatékonyabb, ha a külső hőmérséklet 16–18 °C között van, és délben sem szökik magasabbra, mint 21 °C. Szellemi tevékenységhez a 3–4°C-os külső hőmérséklet és az enyhe éjszakai fagy a legkedvezőbb. Fontos még a hőmérséklet változásának tempója. A tartós állandóság és a nagy kilengések egyaránt kedvezőtlenek, a lassú, mérsékelt változás az ideális, különösen, ha enyhén, de gyakran hűl le a levegő.⁵¹ A szóban forgó terület tökéletesen megfelelt ezeknek a követelményeknek: az évi középhőmérséklet 4 és 21 °C közé esik, a meleg évszak elég hosszú, így a növények bőségesen teremnek, a tél pedig elég hideg ahhoz, hogy az embereknek kemény munkával és elegendő élelem meg tüzelő felhalmozásával kelljen rá felkészülniük. A csapadék mennyisége is éppen megfelelő. A „száraz” gazdálkodás bevezetése előtt a búzatermés csak akkor volt jó, ha 250 mm fölött, de 1200 mm alatt volt az éves csapadék; az Egyesült Államokban az évi átlagos csapadék 660 mm, az Appalachehegységtől keletre, vagyis az első települések vidékén pedig 750–1250 mm – majdnem ideális. A csapadékmennyiség és a hőmérséklet ingadozása nagyobb, mint Európában, de az éghajlat általában hasonlónak mondható. Elég különös, hogy az angolok, akik viszonylag későn érkeztek Amerikába,

olyan helyekre tehették rá a kezüket, ahol az európai ember a legjobban és legkellemesebben érezhette magát.⁵² A telepesek egymást követő nemzedékei felismerték, hogy Amerikában szinte minden ismert haszonnövény többnyire igen jó eredménnyel termeszthető. Észak-Amerika középső részén van a világ legjobb gabonatermő talaja. A területnek mindössze negyven százaléka művelhető, de nagyszerű arányban és eloszlásban keverednek a jól termő vidékek, a természetes szállítási útvonalak és a bányászható ásványkincsekben gazdag területek. A dús talajon igen sokféle növény megterem, ez az egyik oka annak, hogy Amerikában soha nem volt éhínség, amióta csak megjelentek itt az európaiak. Az Új-Angliát a jégkorszakban borító gleccserek helyenként a puszta szikláig lecsupaszították a vidéket, másutt gazdag hordalékkal borították a völgyeket. A Connecticut folyó völgye – ahol hamarosan ugyancsak megjelentek a telepesek – egész Új-Anglia legtermékenyebb részének bizonyult, s idővel nemcsak a mezőgazdasági termények növekedtek itt, de gomba módra szaporodtak az egyetemek, a könyvkiadók, és itt jelentek meg a kontinens első, valóban magas színvonalú újságai.⁵³ A telepesek a sokféle háziállat mellett magukkal hozták az odahaza termesztett növényeket is. Új-Angliában a „zarándokok” nem követték el a jamestowniak hibáját, hogy aranyat keressenek, ahelyett, hogy élelmiszert termeltek volna. Isteni adomány volt a kukorica, amely adott területen kétszer annyi termést hozott, mint a hagyományos, angliai gabonaféleségek, azonkívül nem volt olyan érzékeny az időjárásra, akár szántás nélkül is lehetett termeszteni, a szára pedig nagyszerűen megfelelt takarmánynak. A fiatal kolóniák számára ez volt hát az ideális, olcsón és könnyen termelhető élelmiszer, s nem csoda, hogy a kukoricacső az amerikai bőség szimbóluma lett – ahogy egyébként az ugyancsak helyi madár, a puritánok ízlésének nagyon is megfelelő pulyka. A telepesek felfedezték a bőségesen termő gesztenyét, diót, vajdiót, mogyorót, hikoridiót, vadszilvát, cseresznyét, szedret és datolyaszilvát, bár a legtöbb gyümölcsfa behozatalból származott. A kukorica mellett fogyasztottak még tököt, sütőtököt, babot, rizst, dinnyét, paradicsomot, fekete és vörös áfonyát, földiszedret, epret, málnát, egrest és szőlőt; ezek mind vagy vadon nőnek, vagy igen könnyen termeszthetők.⁵⁴

Miután megismerték a vadászat fortélyait, az állatvilág gazdagsága elképesztette az európai jövevényeket. Nagyobb vad a szarvas és a bölény volt, de a telepesek számára sokkal fontosabbak lettek az apróbb termetű jószágok – menyét, coboly, borz, szkunk, rozsomák, nyérc, vidra, tengeri vidra, hód, mókus és nyúl –, amelyek irháját és prémjét exportálni lehetett. Aztán ott voltak a tengeri ínyencségek és a számtalanféle hal. Észak-Amerika folyói és tengerpartjai bőséggel kínálták mindezeket, és amikor az új-angliai telepesek megépítették első saját hajóikat – márpedig szinte azonnal és igen eredményesen hozzáláttak a dologhoz –, az élelem kimeríthetetlen forrásai tárultak fel előttük. New England Rareties (Új-angliai ritkaságok) című, 1672-ben megjelent munkájában John Josselyn több mint kétszáz, rendszeresen halászott halfajt sorol fel. Lassan rájöttek, hogy soha nem látott bőségben állnak rendelkezésükre a legkülönfélébb ásványkincsek is. Kissé előreszaladva megállapíthatjuk: háromszáz évvel azután, hogy John Winthrop hajói horgonyt vetettek, a Föld területének és népességének egyaránt 6 százalékával az Egyesült Államoké volt a világ olajkitermelésének 70, rézbányászatának 50, ólombányászatának 38, ón- és szénbányászatának 42, vasérckitermelésének pedig 46 százaléka, s mellesleg a világ gyapottermésének 64, gabonatermésének pedig 62 százalékát is itt termelték.⁵⁵ A telepeseket megdöbbentette a könnyen kitermelhető fa mennyisége és minősége. Nyugat-Európában a 17. század elején egyre inkább megfogyatkozott és mind drágább lett a fűrészáru és a tűzifa, egy átlagos családban, ahol kőszénre nem futotta, soha nem is volt belőle elég. A telepesek boldogan vetették rá magukat a kifogyhatatlannak látszó erdőségekre. Francis Higginson Cape Ann-i lelkipásztor 1629-ben a következőket írta: „Bőséggel van tűz, ahol melegedhetünk … egész Európában nem tudnak akkora tüzeket rakni, mint mi itt, Új-Angliában. Itt egy szegény szolga, akinek mindössze 50 acre földje van, több fűrészárut és tűzifát használhat el, mint Angliában a nemesek. Jó életük van azoknak, akik szeretik a nagy tüzeket.”⁵⁶ Az első amerikai természettudós, William Wood, aki 1629–32-ben feltérképezte az erdőségeket, s két évvel később a New England’s Prospectsben (Új-angliai lehetőségek) adta közre tapasztalatait, élvezettel sorolja a számtalanféle fát, amelynek szinte mindegyike alkalmas

anyagot kínál a bútorgyártáshoz, szénégetéshez, festékkészítéshez egyaránt, valamint szappanfőzéshez való hamuzsírt.⁵⁷ Woodot már a faanyag puszta mennyisége is elképesztette. A számítások szerint az erdőségek a mai Egyesült Államok területéből a 17. század elején 822 millió acre-t (közel 3,5 millió km²) foglaltak el, ez körülbelül félmillió négyzetkilométernyi értékesíthető fűrészárut jelent. A korai Amerika a fa civilizációja volt, amely ugyanúgy az erdőségeire alapozta létét, ahogyan az angolszász Anglia támaszkodott a magáéira. Az első háromszáz esztendőben az amerikai nép 353 millió acre-t élt fel az eredeti, roppant erdőterületből. Washington és Lincoln fejszéikkel mutatták meg a tevékeny amerikai férfi archetípusát.⁵⁸ Az új-angliaiak boldogan vetették rá magukat ezekre a hihetetlen kincsekre, azt azonban nem tudták eldönteni, hogy az indiánok részei-e az Újvilág gazdagságának, vagy vetélytársaknak kell-e őket tekinteniük. Eleinte atyáskodó magatartást tanúsítottak velük szemben, illetve úgy kezelték őket – számunkra igen taszító módon –, mint a kisgyermekeket. Igaz: az északamerikai indiánok meglehetősen primitívek voltak a közép- és délamerikaiakhoz képest, s különösen elmaradtak az állatok háziasítása terén – ezért fejlődött oly lassan társadalmi szerveződésük is, és részben ez magyarázza, hogy számuk (amennyire ez megbecsülhető) sokkal alacsonyabb volt, mint a délebben élőké.⁵⁹ Minthogy igen kevesen voltak, s hatalmas és roppant termékeny vidéken éltek, nem kellett gondozniuk, karbantartaniuk a megművelt földeket – természetesen állati trágyával sem rendelkeztek –, így amikor a talaj kimerült, egyszerűen odébb költöztek. Mezőgazdasági ismereteik ugyanakkor egyes esetekben nem voltak lebecsülendők. Az első francia és spanyol felfedezők – Cartier és Champlain a Szent Lőrinc-folyónál, De Soto a Mississippinél, délnyugaton pedig Coronado – kiterjedt kukoricaföldekről tesznek említést. Henry Hudson beszámolója szerint az indiánok fakéreg házakat építettek, s kukoricát meg babot halmoztak fel télire. Amikor az első telepesek elérték az Ohio völgyét, mérföldeken át húzódó kukoricaföldeket találtak. 1794-ben Wayne tábornok kijelentette: „bejárta Amerikát Kanadától Floridáig, de ekkora összefüggő kukoricaföldeket nem látott sehol”. Az indián népek életvitele sok tekintetben különbözött egymástól.

Legtöbbjük növénytermesztéssel is foglalkozott, s a vetés és aratás idejére felfüggesztették a vadászatot meg az egymással való háborúskodást. A délnyugaton élő törzsek – talán mert közelebb voltak a fejlett közép- és délamerikai indiánokhoz – városokat építettek, és víztárolókból öntözték földjeiket. A pueblo indiánok állandó falvakban éltek a megművelt vidékeken. Az irokéz falu amolyan félig állandó lakhely lehetett. Azok az indiánok, akikkel a telepesek találkoztak, általában gazdálkodók voltak. A fehérek megfigyelték, hogyan irtják ki a fákat, hogy kukoricát, babot és tököt termeljenek, és néhány dolgot – például a hallal való „trágyázást” – el is tanultak tőlük. Az indiánok nem voltak nagy mesterei a mezőgazdálkodásnak, de minden évben legalább egymillió véka gabonát termeltek, szárítottak és raktároztak el. Termesztettek még igen gyenge minőségű dohányt is. Az új-angliaiak legtöbbször követték a vetés, termelés és tárolás indián módszereit, de idővel továbbfejlesztették őket. Átvették tőlük a Peruból származó burgonyát, habár meglepően keveset fogyasztottak belőle, míg meg nem érkeztek az írek New Hampshire-be. A telepesek számára rendkívül hasznos volt, hogy amikor az indiánokat elpusztította a pestis, birtokukba vehették a fáktól és cserjéktől megtisztított földjeiket. A korai új-angliai farm – fátlan mező, futóbabbal egybefonódott kukoricasorok, közbül pedig tök és sütőtök – nem sokban különbözött az indiánok földjeitől. William Bradford hangsúlyozta, milyen hasznukra vált a zarándokoknak, amit az indiánoktól tanultak, kivált a kukoricatermelésben: „miként kell ültetni és aztán gondozni ezeket a növényeket”.⁶⁰ Létfontosságú volt a jószágállomány. Az európai háziállatok, kivált a disznók, jól érezték magukat Amerikában. Az egyik első exportcikk a hordós sertéshús volt. Massachusettsben és Rhode Islanden hamarosan mindennapos látvánnyá váltak a birkanyájak. A telepesek igénytelen, mokány lovakat tenyésztettek, és az Antillákra exportálták őket. A behozatal elsősorban tarlórépa- és sárgarépamag, hajdina, borsó, pasztinák, búza, árpa és zab volt; mindegyiket remekül sikerült is termeszteni. Új-Angliában kitűnően termett az alma is. Egy 1642-ben kelt beszámoló szerint „mostanra már nemcsak tökös süteményük van, hanem almájuk, körtéjük és birsalmasajtjuk is”. Az

alma „ugyanolyan hasznot hozott, mint bármelyik más termény”.⁶¹ Az indiánokénál sokkal fejlettebb új-angliai gazdálkodás a legjobb európai mértékhez képest pazarló volt. Minden tájékozott és értelmes megfigyelő észrevette, hogy a termőföld bősége és a munkaerőhiány „rablógazdálkodást” eredményezett. Az egyik beszámoló szerint a földet elégtelenül művelték meg, szinte sehol nem szántottak, a terméseredmények mégis elfogadhatók voltak, aminek oka – különösen az új településeken – az volt, hogy a laza és rendkívül gazdag erdei talaj a leghitványabb művelés mellett is nagyszerűen terem.⁶² Másvalaki szerint az új-angliai farmerek „a világ legtudatlanabb és leghanyagabb emberei. Nem ismerek még egy országot, ahol ilyen rosszul bánnának az állatokkal … halálra hajszolják a hátas- és igáslovakat … nem is táplálják, csak egyszerűen szabadon engedik őket az erdőben”.⁶³ A 18. századi látogatók ugyanezekről a jelenségekről számolnak be, noha ekkorra már egyre nehezebb volt új és új földterületeket találni, legalábbis az Appalache-hegység keleti oldalán. Az új-angliaiak egyébként sokkal kevésbé voltak pazarlók és kíméletlenek, mint a virginiaiak. Kérdéses, hogy a dohány nélkül fennmaradhatott volna-e Virginia egyáltalán. Kezdetben – Angliában és külföldön is – minden hatóság ellenezte a dohánytermelést, részben azért, mert I. Jakab király gyűlölte ezt a „gyomot” – azt gondolta ugyanis, hogy „az ember testének és magatartásának új keletű, általános romlását sietteti”. Dale kormányzó 1616-ban törvényt hozott, amelyben elrendelte, hogy legfeljebb a gabonamezők felének megfelelő területen szabad dohányt termeszteni – e törvény betartatása lehetetlennek bizonyult. A következő évben a dohány elárasztotta magát Jamestownt is, az utcákat és a piacokat. Az emberek rájöttek, hogy ugyanannyi munkával hatszor annyi jövedelmet kínál, mint bármely gabonaféle vagy más haszonnövény – és minden együtt volt ahhoz, hogy a dolgok jól menjenek. A termelést a kisebb folyócskák – a James, a York vagy a Rappahannock – mentén folytatták, minden ültetvénynek megvolt a saját rakodóhelye és bárkája, amellyel a termést a transzatlanti járathoz lehetett szállítani. Utakra nem volt szükség. A föld csak három évig termett jól, azután újabb területeket kellett beültetni. Az egyetlen nehézség a munkaerő elégtelensége volt – ezt oldotta meg a rabszolgaság. A mind több és több

olcsó és jó minőségű afrikai rabszolga – ahogy az ültetvényesek mondogatták és gondolták is – úgy jött, mint Isten ajándéka a gyerekcipőben járó amerikai dohányiparnak. Minden a legjobb úton haladt tehát. I. Jakab is feladta korábbi álláspontját, amikor 1619-ben fontonként egy shilling (5 százalékos) adót vetett ki az Angliába érkező dohányra, bár a teljes (bermudai és virginiai) behozatalt évi 55 000 fontban határozta meg. Ám hamarosan ezt a mennyiségi korlátozást is feloldották, és a dohány a tengerentúli angolszász civilizáció gazdasági életének legfontosabb tényezője lett. Így is maradt több mint négy évszázadon át, mígnem Bill Clinton elnök egy szép napon, 1996 augusztusában – I. Jakab korához képest száznyolcvan fokos fordulattal – függőséget okozó drognak nem nyilvánította.

JOHN WINTHROP ÉS „RÖVID BESZÉDE” A SZABADSÁGRÓL Új-Angliának nem volt olyasfajta biztos támasza, mint Virginiának a dohány, az ittenieknek keményen kellett dolgozniuk, és dolgoztak is. John Winthrop alatt – első kormányzói időszaka 1630-tól 1634-ig tartott – kialakult egy szilárd, igen szigorú irányítási rendszer, éppen olyan, amilyenre egy új kolóniának szüksége volt – voltaképpen egy sajátos teokrácia. A kormányzó hatalmat a gyülekezet teljes jogú tagjai által választott férfiak gyakorolták, szabad emberek, akiket „istenes magatartásuk” alapján jelöltek ki. 1631 májusában Winthrop 116 embert fogadott a szabadok közé, majd időről időre továbbiakat, amikor csak ő és a gyülekezet vénei tanácsosnak ítélték. Mindennek következtében egyfajta diktatúra jött létre. Winthrop évente csak egyszer hívta össze a gyűlést, holott a társaság alapszabálya négy alkalmat írt volna elő. Kormányának nemcsak a szabadok, hanem mindenki hűségesküt tartozott tenni. Kegyetlenül megtorolt minden eltérő véleményt és (az ő megítélése szerint) antiszociális viselkedést. 1630 augusztusában felgyújtatta a bostoni Thomas Morton házát, mert Morton májusfát állított és „vigadozott”, s a bűnöst kalodában tartotta, amíg a hazatérő hajókkal vissza nem küldhette Angliába. A következő év júniusában Philip Radcliffe-et

megkorbácsoltatta és mindkét fülét levágatta, mert – Winthrop saját lapja, a Journal szerint – „a legmocskosabb és legbotrányosabb módon szidalmazta egyházunkat és a kormányzatot”. Sir Christopher Gardinert száműzetéssel büntette „bigámiáért és pápistaságért”. „Thomas Knower vasra veretett, mert azzal fenyegette meg bíráit, hogy ha megbüntetik, Angliában fordul az igazságszolgáltatáshoz, megállapítandó, hogy jogos volt-e az ítéletük, vagy sem.”⁶⁴ Nem Winthrop volt az egyetlen új-angliai, akit elkapott a vágy a hatalom és a gyakorlását igazoló isteni felhatalmazás iránt; gomba módra szaporodtak a hozzá hasonló figurák az új amerikai településeken. I. Jakab érthető ingerültséggel jegyezte meg, hogy magatartásuk „egy megosztott, civakodó parlament legjobb iskolája”. Az erős hitű, vallásos emberek kétféleképpen hajlamosak viselkedni, és ennek megfelelő egyházakat hoznak létre. Az egyik csoport, amelynek archetípusa a római katolikus egyház, bizonyosságra és szilárd hierarchikus rendben megélhető nyugalomra áhítozik. A vallási igazság kérdéseit szívesen bízza a széles alapú piramisba szerveződő, hivatásos klérusra, a plébánosokra, a püspökökre és a csúcson helyet foglaló legfőbb főpapra. Ezért az ortodox struktúráért a klerikalizmus megjelenésével kell fizetni – és az antiklerikalizmussal, amelyet utóbbi elkerülhetetlenül kivált. Soha a legcsekélyebb esélye sem volt, hogy ez a rendszer meghonosodjon Amerikában. Ami az első pillanattól kezdve egyedivé tette, és élesen megkülönböztette Európa minden országától, az éppen a klerikalizmus teljes hiánya volt. Természetesen voltak egyházi személyek, gyakran igen kiválóak, akiket jámborságuk és bölcsességük miatt tisztelt és nagyra becsült a gyülekezet, ám a protestantizmus bármely irányzatához tartoztak is (és idővel annak rendje és módja szerint megérkeztek a katolikus papok is), pap volta miatt egyikük sem volt kivételezett helyzetben sem a törvény előtt, sem bárhol másutt. A papok tekintéllyel és felsőbbséggel beszélhettek a szószéken vagy az oltár előtt, de hatalmuk nem terjedt túl a templom udvarán, s a gyülekezet még azt is szigorúan ellenőrizte, hogy egyházi ügyekben mit cselekedtek vagy mulasztottak el. A papokat a hívek jelölték ki és mozdították el, ha úgy ítélték, hogy ezt kell tenniük. Bizonyos értelemben a klérus volt az új s kezdettől fogva demokratikus jellegű

amerikai társadalom első választott tisztviselői rétege – noha a megválasztásában csak a nyíltan és köztudottan vallásos emberek vehettek részt. Az amerikaiak tehát soha nem tartoztak a vallásos embereknek abba a csoportjába, amelyik a bizonyosságot és biztonságot a klerikális hierarchiában keresi és találja meg; például a gyarmati korszak egész ideje alatt egyetlen anglikán püspököt sem neveztek ki, hogy egybegyűjtse és terelgesse a kicsiny nyájakat. Az amerikaiak túlnyomó többsége a második kategóriába tartozik, abba, amelyik hiszi, hogy Isten a Szentírás tanulmányozásából közvetlenül megismerhető. Ezek az emberek kötelességtudóan és figyelmesen, naponta forgatják a Bibliát. Massachusettsben jószerivel minden családnak saját példánya volt. A felnőttek egyedül, némán olvasgatták, felolvastak belőle a családnak és a templomban a vasárnapi istentiszteleten, ami reggel nyolctól délig tartott, délután pedig további bibliaolvasásokat tartottak. Nem egy családban rendszeres felolvasásokat rendeztek, s az év során végigvették az Ótestamentumot. Minden fontos részletet jól ismertek, komolyan megvitatták jelentésüket és jelentőségüket, sokan hosszú részleteket tudtak fejből is. A különböző bibliafordítások, s különösen a fennkölt King James-féle változat nyelvezete és dallama felismerhető a korabeli köznyelvben és írásban is. Vasárnaponként a lelkipásztor gondosan felépített, egy óránál ritkán rövidebb szentbeszédben igazította el nyáját az egyes kulcs részletek értelmezése felől, tekintélye azonban nem az ő személyének, hanem magának a Szentírásnak volt, és – „az Úrtól kapott lámpás fényében” – végső soron mindenki maga döntötte el, hogy mondatai mit is jelentenek. Isten szavának e közvetlen, személyes megértése a vallásos hevület és elragadtatás felé vezető út, hiszen mindenki saját maga éli meg az istenséggel való szoros, mindennapos és gyümölcsöző kapcsolatot. Ez magyarázza, hogy az új-angliai vallásosság olyan hatalmas erőt jelentett az emberek mindennapjaiban, s oly fontos szerepet játszott abban, hogy a semmiből egy új társadalmat építsenek. Isten gyarmatosai voltak, s az Ő nevében az Ő országán munkálkodtak. A dolog ugyanakkor magában hordozta az egyet nem értés csíráit is. A protestantizmus eredetileg ellenállás, a felülről diktált

nézetek és a hatalom gyakorlása elleni tiltakozás volt. Amikor a római katolikus egyház vallási egyeduralma az 1520-as és 1530-as években megingott, helyébe nem valamely egységes, megtisztult és megreformált hitrendszer lépett, hanem egymással ellenkező, egymást túlkiabáló hangok Bábele. Idővel – nemritkán világi erők segítségével – létrejött néhány nagyobb protestáns irányzat, Genfben és Hollandiában a kálvinizmus, Angliában az anglikanizmus, Észak-Németországban a lutheranizmus. Ezeken kívül azonban volt még számos, gyorsan létrejövő és kifejlődő szekta, s a peremvidékeken mindig foszladoztak maguk az államegyházak is. Ráadásul minden egyházon és szektán belül voltak tiltakozó hangok, az úgynevezett antinomistákéi, akik elutasítottak mindent, amit egyházaik annak rendje s módja szerint megválasztott vezetői írásba foglaltak – vagy már eleve a tekintély, a vezetés elismerésére, eltűrésére sem voltak hajlandók vagy képesek. Itt jutunk el a Zarándok Atyák és utódaik által megalkotni szándékozott, tökéletes protestáns társadalom lényegi problémájához. Ők egymástól elválaszthatatlannak tekintették a vallást és a szabadságot, s azért jöttek Amerikába, hogy mindkettőben részük lehessen. Számukra a római katolikus egyház vagy az I. Károly és a canterburyi érsek, William Laud által fémjelzett anglikanizmus a szabadság ellenpontját, magát a rabságot jelentette. A szabadságot összefüggésben látták a vallásossággal, mert a lelkiismeret szabadsága nélkül utóbbi sem gyakorolható. Ámde miként határozzuk meg a szabadságot? És mikor válik a szabadság gyakorlása törvénynélküliséggé? Új-Anglia szellemi vezéralakjai e kérdéseken töprengtek és vitatkoztak. Legtöbbjük egyetértett abban, hogy a gyakorlati értelemben vett szabadságot nagyon is pontosan meg kell határozni, és világosan meg kell szabni a korlátait is. Nathaniel Ward, Ipswich lelkipásztora, aki 1634-ben érkezett Massachusetts Baybe, The Simple Cobbler of Aggawam in America (Az aggawami egyszerű varga Amerikában) című dolgozatában nyíltan kijelenti: „Merészlem magamra venni a terhet, hogy Új-Anglia hírmondója legyek, s közösségünk nevében kinyilvánítom a világnak, hogy minden familista, antinomista, anabaptista és másféle megszállott bátran maradjon csak távol tőlünk, ha pedig mégis eljött volna

közénk, hát távozzék igen sebesen, s annál jobb, minél hamarabb … merészlem kijelenteni, hogy Isten sehol e világban nem tűri, hogy a keresztény államok az igazság ilyetén elferdítései iránt türelemmel viseltessenek, ha azoknak véget vetni módjukban áll.”⁶⁵ John Winthrop 1645. július 3-án „rövid beszéd”-et tartott az elöljárók hatalmának és a nép szabadságának súlyos kérdéséről; véleménynyilvánítását sokan rendkívül erőteljesnek találták, szavait leírták, másolatban terjesztették, s a szöveg később nyomtatott változatokban is megjelent. Az embernek – fejti ki: szabadsága van, ami jó, igazságos és helyes dolog … Ez a szabadság abban áll és abban gyakoroltatik, hogy az ember egyfelől aláveti magát feljebbvalóinak, ez az a fajta szabadság, amellyel Krisztus tett bennünket szabadokká … Ha az ember ragaszkodik természetes, bűnös szabadságaihoz, és azt teszi, ami az ő szemében jónak tetszik, a legkisebb felsőbbséget sem tűri meg maga fölött … ám ha megelégszik a törvényes és polgári szabadságokkal, amelyeket Krisztus is engedélyez, a fölébe helyezett hatalomnak békésen és jó szívvel aláveti magát … a saját javára és boldogulására.⁶⁶

Elméletileg mindez nagyszerűen is működött, a gyakorlati alkalmazás nehézségeit azonban jól mutatják a politikai és vallási vezér saját hányattatásai és viszontagságai. Winthrop karizmatikus személyiség volt, volt egyfajta természet adta tekintélye, ezért is választották meg kormányzónak. Idővel azonban a józanabbak és határozott gondolkodásúak – nem voltak kevesen – arra a következtetésre jutottak, hogy hatalmának könyörtelen, olykor brutális gyakorlásában túllépi a kívánatos és megengedhető mértéket. Ráadásul Winthrop minden bizonnyal jogos és helyes fogásnak érezte – hiszen olykor Józsué és Dávid is ehhez folyamodott – a csalást. Minden telepest kötelezett, a nem szabad embereket is, hogy az alapító okirat szerint hűséget esküdjenek kormányzatának. Csakhogy az okirat azt is előírta, hogy évente négyszer gyűlést tartsanak, Winthrop pedig csak évi egy alkalommal hívta egybe e legfelső fórumot. A „zsarnokság korszakának” nevezett négy év után sok telepes, szabadok és szolgák egyaránt követelték: mutassa be a dokumentumot, hogy mindenki láthassa, ami benne áll. Winthrop vonakodva bár, de teljesítette a követelést, s a szöveg megismerése után mindenkinek az volt a véleménye, hogy ultra vires – hatáskörét túllépve – cselekedett. A telepesek a törvényesség igényét és feltétlen tiszteletét hozták magukkal

Angliából, nem pedig azt a vágyat, hogy egy erőteljes személyiség uralma alatt éljenek – éppen erről szólt a londoni Parlamentben folyó, egyre elkeseredettebb küzdelem. A kivándorlóknak a massachusettsi alapító társaság „az angol alattvaló minden jogának” élvezetét ígérte. Winthrop – kétségkívül magasabb célok érdekében – az okirat semmibevételével megtagadta tőlük e jogok némelyikét, ezért a gyűlés megvonta tőle a kormányzóságot. A kolónia szabad polgárai ezután olyan rendszert hoztak létre, amely képviseleti kormányzásnak nevezhető: minden kicsiny falu megbízottakkal képviseltette magát „a törvényalkotásban, a földek elosztásában stb.”. Az újonnan létrejött irányító testület megerősítette Winthrop leváltását, s székébe helyettesét, Thomas Dudley-t ültette. 1634ben tehát a gyermekéveiben járó kolóniának sikerült végrehajtania Amerika első államcsínyét, nem karddal és puskával, hanem érvekkel és szónoklatokkal – törvényesen és szabályosan.⁶⁷ A telepesek azonban hamarosan felismerték: a kormányzat közfelkiáltással való leváltása nem feltétlenül jelenti, hogy utána jobb következik. A következő három évben (1634–1637) a kolóniát fékezhetetlen antinomisták – például Roger Williams és Anne Hutchinson – körül folyó viták sorozata kavarta fel; kettejükkel közelebbről is meg fogunk ismerkedni, mert személyük sem érdektelen. Egy jó kormányzatnak józan határozottsággal és tisztességesen kellett volna kezelnie ezeket az embereket. A kolónia tagjaiban azonban mindinkább megerősödött a meggyőződés, hogy Winthrop utódai nélkülözik e tulajdonságokat. Voltak, akik úgy érezték, hogy maguk a hatalom gyakorlói is egyre inkább antinomistákká válnak. Tény, hogy a bostoni egyház hajlamos volt az antinómiára, miközben mindenki más ortodox maradt. Az antinomisták azt vallották, hogy a vallásosság egyetlen igazán fontos mozzanata a hit belső világossága, ami pedig Isten kegyelméből való ajándék. Az ortodoxok szerint a jóra való törekvés és a példás magatartás ugyancsak szükséges, s egyben ezek az igaz hit és valódi istenesség látható bizonyságai. A kálvinizmus delelőjén ez a vita dúlt Angliában, Hollandiában és még sokfelé, de Massachusettsben ádázabb volt, mint bárhol másutt. Egy kortárs beszámoló szerint: „Lassan szokássá vált aszerint különböztetni meg az embereket, hogy a Kegyelem vagy az

Igyekezet szövetségébe tartoznak-e, ahogyan más országokban különböztetnek meg protestánsokat és katolikusokat.”⁶⁸ A konfliktus az első választási verseny idején, 1637. május 17-én érte el csúcspontját; ez a dátum az amerikai demokrácia történetének igen fontos állomása. A vita vallási témáról folyt, de voltaképpen a jó és helyes kormányzásról volt szó. Ha az antinomisták győznek – szólt az egyik oldal –, a vallás és kormányzás többé nem józan gondolkodáson, tudáson és bizonyosságon alapul majd, hanem csakis emelkedett érzelmeken, egyfajta folyamatos megújulási lázon, amelyben mindenki azt állítja majd, hogy maga a Szentlélek járja és hatja át. A dolog egy zsúfolt, szabadtéri gyűlésen döntetett el Cambridge-ben. „Azon a napon nagy kavarodás veszélye fenyegetett. [Az antinomisták] ádáz beszédeket tartottak, néhányan kezet is emeltek másokra, de látva, hogy [számbelileg] gyengék, veszteg maradtak.”⁶⁹ Winthropot nagy diadallal újraválasztották; az antinomisták csúfosan alulmaradtak a szavazásnál. Így aztán 1637-től Winthrop szabadon folytathatta korábbi nyílt és egyértelmű törekvését, hogy büntetéssel, kizárással és száműzéssel kényszerítse a kolóniára a tiszta, romlatlan ortodoxiát.⁷⁰ A kormányzásra való alkalmasságnak azonban – amint Winthrop a saját bőrén megtapasztalta – a tételes ortodoxia nem egyetlen feltétele és mértéke volt. Természetes tekintélye bizonyos mértékig régi angol földesúri származásán is alapult, valamint azon a látványos képességén, hogy e rangját az Újvilágban is megőrizze. Ám 1639-ben rájött, hogy angol ügynöke becsapta, s igen rosszul állnak az ügyei. A csaló fülének levágására ítéltetett, ez azonban nem javított a kormányzó anyagi helyzetén. 2600 fontnyi adóssága volt – iszonyatos összeg –, ezért arra kényszerült, hogy eladja mind angliai, mind pedig amerikai birtokait. Anyagi romlása többé már nem volt takargatható. Barátai és politikai támogatói összefogtak, és 500 fontot gyűjtöttek, hogy átsegítsék a nehézségeken, s feleségének is 3000 acre földet ajándékoztak. Az ellenfelei azonban nem hagyták annyiban a dolgot. A puritánok nem állítják ugyan, hogy a szegénység a romlottság jele, de mégiscsak úgy tartják valahogy, hogy a jámborok virulnak és gyarapszanak, akinek pedig tartósan nem sikerülnek a dolgai – vagy hirtelen anyagi

katasztrófa sújtja –, az valamilyen okból nem élvezi Isten kegyelmét. Ennek a vélekedésnek, amely igen erősen tartotta magát, és jelen van a mai amerikai életszemléletben is, Winthrop volt az első áldozata. 1640-ben leváltották, utódjának helyettese lett. Néhány purista az ő és egy másik, hasonlóan sikertelen ember életfogytig való száműzését javasolta – „mert elszegényedtek” –, de nem tudták keresztülvinni az akaratukat.⁷¹ Winthrop egyébként két évvel később, amikor korábbi jó sora részben visszatért, ismét magához ragadta a kormányzóságot. Politikai viszontagságaitól megkeseredve és „az emberiség javíthatatlansága” miatti haragjában még keményebben bánt azokkal, akik másként gondolkoztak. Egy liberális szellemű prédikátorra, Samuel Gortonra ráparancsolt, hogy hallgasson, vagy örökre hagyja el a kolóniát. Gorton gyülekezete „képtelen és arcátlan” levelet írt a massachusettsi kormánynak. Az áldott Samuelt Krisztushoz, Winthropot pedig Poncius Pilátushoz hasonlították, őt magát „hatalmas és mélyen tisztelt Főbálványnak”, támogatóit pedig „viperafajzatoknak” nevezték. Winthrop magánkívül volt a dühtől „Isten és minden tekintély e visszataszító és gyűlöletes káromlása” miatt, és negyven katonát küldött, hogy letartóztassák a gyalázatosokat. Perbe fogta és vasra verette őket, ám ők tovább prédikáltak, végül levették róluk a bilincset, és egyszerűen kivitték őket a rengetegbe.⁷² Erőszakossága miatt Winthropot 1644-ben ismét kormányzóhelyettessé „fokozták le”. Lapjában arról írt, hogy fél a csőcselék uralmától, a demokráciától, amely minden kormányzati forma közül „a legrosszabb és legaljasabb”. Ezután a heves viták és a politikai manőverezés korszaka következett. A korai Massachusetts népe polemizálásra mindig kész és politikailag igen tudatos társadalmat alkotott – és természetesen nagyon is érdeklődött az Angliában dúló polgárháború iránt, amelyet szintén nemcsak fegyverekkel vívtak, hanem szavakkal is. Winthrop kiadott egy rövid értekezést, amelyben indokolni és védelmezni igyekezett cselekedeteit és módszereit, azt állítva, hogy egy bölcs elöljáróságnak nincs más választása, mint hogy eltiporja az olyan zsarátnokot, mint Gorton, még mielőtt az egész házat lángra gyújtaná. Azt fejtegette: a bölcs embereknek teljhatalmat kell kapniuk, hogy a maguk értelmezése szerint követhessék Isten törvényeit. Egyik helyettese vérlázítónak nevezte a felvetéseit,

kijelentette, hogy a dolgozatot az akasztófa alatt kellene elégetni, s hozzátette, hogy ha az elöljáróság bármely más tagja írta volna, bizonyos, hogy a füle, ha nem a feje elvesztésével kellene bűnhődnie.⁷³ Winthrop azonban ezt is megúszta, visszanyerte a közösség bizalmát, 1646-ban ismét kormányzónak választották, s három évvel később bekövetkezett haláláig az is maradt. Winthrop pályafutása és nézetei olyan kérdéseket vetettek fel, amelyek azóta is fel-felbukkannak az amerikai történelemben és a politikai viták során: Hol végződik a szabadság, és hol kezdődik a hatalomnak való alávetettség? Mi az elöljáróság szerepe? Hogyan lehet összeegyeztetni a rend iránti igényt és az igazságosság parancsát a könyörületesség keresztény erényével? Magát Winthropot komolyan foglalkoztatták ezek a problémák, s róluk lapjában is sokat tépelődött és okoskodott. Polgári és közigazgatási érdemeinek értékelése amerikai történészek nemzedékeit osztotta meg. Az 1830-as években George Bancroft úgy ábrázolta mint a képviseleti kormányzati rendszer megalapozásának úttörőjét, a 19. század későbbi szakaszában Brooks Adams és Charles Francis Adams már inkább személyiségének zsarnoki vonásait és a vele ellentétes gondolkodású értelmiségiekkel szemben tanúsított könyörtelenségét hangsúlyozta, s őt marasztalta el a gyarmatokon elharapózó vallási vakbuzgóság miatt, amely idővel a salemi boszorkányüldözéshez vezetett. Az 1930-as években Perry Miller és Samuel Eliot Morison azt állította, hogy Winthrop elsősorban a hit embere, politikai filozófiája a keresztény hit kivetülése, s ekképpen jól mutatja, mennyiben volt Új-Anglia egyfajta teokrácia: megfontolt és gondosan megtervezett kísérlet arra, hogy létrehozzanak egy Krisztus tanításával összhangban álló kormányzatot. Egy másik történész, Edmund Morgan még tovább ment, azt állítva, hogy John Winthrop kormányzata a keresztény utópia megteremtéséért folytatott szüntelen küzdelem volt egyrészt a telepesek gondolkodásában igen határozottan jelen lévő szeparatista tendenciák ellen, amelyek aláásták volna a kollektív felelősségtudatot, másrészt azért, hogy inkább a társadalmi igazságosság szolgálatába állítsák természetes jogérzéküket.⁷⁴ Winthrop alakja az események krónikájából szigorú, gyakran igen

türelmetlen, az ellentmondást nehezen tűrő emberként rajzolódik ki, s ilyennek látja őt a kritika is. Magát az Úr kiválasztottjának tekintette, s biztos volt benne, hogy a telepesek Istentől rendelt feladata az ő vallási elképzelései alapján a semmiből egy új társadalmat teremteni – forrón imádkozott azért, hogy hűen és sikeresen teljesíthesse ezt a küldetést. Beismerte hibáit és gyarlóságait – legalábbis önmagának. Politikai elképzelései világosak voltak. Az embernek nem azért adatott szabadság, hogy azt csináljon, amit csak akar – ez ugyanis a vadállatok szabadsága –, hanem hogy Isten parancsolatait tanulmányozva különbséget tegyen jó és rossz között, s tudatosan a jót válassza és cselekedje. Ha Isten kegyelméből megadatott nekünk ez a szabadság, kötelességünk, hogy alávessük magunkat az isteni felsőbbségnek. Massachusetts áldott világában a szabad emberek választották meg vezetőiket. Ha azonban már megválasztották őket, engedelmeskedni is tartoztak nekik – ezt diktálták mind Isten, mind az ember törvényei. Ha intézkedéseik és parancsaik nem voltak igazságosak, uralmuk nem lehetett igaz és Istentől való, csak „zűrzavar”. Az ember bűnös, és szüntelen harcban áll bűnös természetével. A kormányzatnak ennélfogva olykor könyörületességet és megbocsátást kell gyakorolnia, ám a bűnben való megátalkodottsággal szemben biztos kézzel és a leghatározottabb szigorral fel kell lépnie. A népnek meg kell bocsátania a kormányzat esetenkénti tévedéseit, ám ha túlságosan durván vagy gyakran hibázik, kell hogy legyen rá joga, hogy leválthassa a kormányzatot. Winthrop joggal hivatkozott arra, hogy ő a kolónia szabadon választott, ráadásul négyszeresen újraválasztott vezetője, vagyis személyében megtestesíti a képviseleti kormányzatot. Sőt az is mellette szól, hogy ő maga gyökereztette meg az amerikai talajban ezt a kormányzati rendszert – a kolónia húsz év alatt a semmiből államtestté lett, s jó úton haladt afelé, hogy összeegyeztesse a hatalom és a szabadság követelményeit.⁷⁵ A massachusettsi kolónia e téren elért sikere teljes lehetetlenség lett volna, ha Amerika nem kínál oly felfoghatatlanul hatalmas területeket. Az emberek közvetlenül szembesültek az irdatlan távlatokban rejlő szabadsággal. Ez a fényűzés nem jutott osztályrészül az angliaiaknak, kicsiny szigetükön az egyet nem értés veszedelmet jelentett, az összhang pedig erényt. Éppen ezelől

jöttek Amerikába az első telepesek. Ha az ember kiállt Cape Codnál a partra, és hagyta, hogy elvesszen a víz és az ég szédítő látványában, megérezhette, hogy a végtelen Atlanti-óceán, mint valami védelmező sáncárok, elválasztja a szűk Európa korlátaitól – ha pedig megfordult, ugyanígy kitárultak előtte az ismeretlen és szinte teljességgel lakatlan táj ésszel szinte fel sem fogható távlatai, a szabadság irdatlan kísérleti színpada. Bizonyos értelemben éppen a nagyság és annak misztériuma volt Amerika történelmének legfontosabb politikai tényezője. A lakosság három évszázadon át, majdhogynem 1900-ig még csak nem is ismerte Amerika szívének egyes fontos területeit, azt azonban pontosan, már a kezdetektől tudták, hogy föld van elég, és csakis rájuk vár. Ez a geopolitikai tényező már kezdetben tudatosult az emberekben: ha valakinek nem tetszett az a fajta társadalmi berendezkedés, amelyet talált, és persze ha volt hozzá elegendő bátorsága, hát szépen továbbállhatott, volt hová. Hacsak saját gyávasága nem, hát semmi sem állította meg.

ROGER WILLIAMS, AZ ELSŐ MÁSKÉPP GONDOLKODÓ Ezt fogalmazta meg Roger Williams (1603–1683), a második, valóban kiemelkedő amerikai. Walesből származott, de Londonban született. 1628ban pappá szentelték, s három évvel később érkezett Bay Colonyba. Eredeti szándéka az volt, hogy missziós munkát végez az indiánok között, de végül Salemben lett lelkipásztor. Okos volt, energikus, és mindenekelőtt a köz javát kívánta szolgálni. Szinte azonnal a helyi közösség ismert és népszerű tagja lett. Míg Winthrop a tekintélyt és a felsőbbséget, Williams a szabadságelvet képviselte, elég különös is, hogy kedvelték és nagyra becsülték egymást. Williamst elbűvölték az Újvilág roppant méretei, és szívesen tett felfedező utazásokat. Kedvelte az indiánokat; jó kapcsolatba, sőt barátságba is került velük. Megkísérelte megtanulni a nyelvüket, illetve – amint igen hamar felismerte – a nyelveiket. A 17. század elején a mai Egyesült Államok és Kanada területén élő, vagy 900 ezer indián nyolc nagyobb, önálló nyelvcsaládot alkotott, amelyek 53 alcsaládra és 2–300 nyelvre oszlottak.

Mind közül az algonkin volt a legelterjedtebb, ezt beszélte a teljes népesség mintegy húsz százaléka. Williams ezt tanulta meg, de más indián nyelveket is tanulmányozott, s A Key into the Languages of America (Kulcs Amerika nyelveihez) (1643) című művében – hosszú ideig az egyetlen ilyen tárgyú munkában – foglalta össze megfigyeléseit.⁷⁶ Számos indiánnal kötött szoros barátságot, s arra a következtetésre jutott, hogy a telepesek és az indiánok közötti kapcsolatban valami nagyon félresikerült. Az európaiak azért jöttek, hogy elhozzák az indiánoknak a kereszténységet, s ez így is helyes – gondolta Williams. Minden ajándék közül, amit e pogányoknak adhattak, ez volt szerinte a legértékesebb, sokkal fontosabb, mint a lovak és a tűzfegyverek, amiket néhány telepes árult, az indiánok pedig vették, mint a perecet. A valóságban azonban Williams egészen mást tapasztalt: látta, hogy az újangliaiak nem nagyon igyekeznek keresztény hitre téríteni az indiánokat, hanem máson sem jár az eszük, csak hogy miként lehetne elűzni őket a földjeikről és ősi vadászterületeikről, ha másképp nem, akár rablással. Williams ezt mélységesen keresztényietlennek tartotta. Úgy vélte, hogy az indián földterületekről tárgyalásokat kell folytatni, s csak kölcsönösen elfogadott, tisztességes áron szabad megvásárolni őket – a szerzés minden más módja bűnös cselekedet.⁷⁷ Mindez a derék bostoni polgárok között nem tette őt népszerűvé, s vallási nézetei, valamint a belőlük fakadó politikai következtetések még veszedelmesebb gyúanyagnak bizonyultak. Winthrop anglikánjai azt állították, s a Zarándok Atyák is így vélték, hogy Isten egy gyülekezettel vagy az egész társadalommal kötött szövetséget. Williams ezzel szemben úgy tartotta, hogy mindenki külön-külön, a maga szövetségét köti meg Istennel. Ebből nem csupán az következett, hogy a vallási igazság értelmezése és megfogalmazása az egyén joga és feladata, hanem az is, hogy állam és egyház teljes szétválasztása a polgári társadalom alapfeltétele. A vallásosság összefüggésében kijelentette, hogy minden embernek joga van saját, hitének fénye által vezetett lelkiismeretét követni, a világi dolgokban pedig éppen ellenkezőleg: a többség akaratának kell magát alávetnie, ezt az akaratot pedig a minden vallási tartalom nélküli intézmények képviselik. A massachusettsi vének szemében Williams tehát nemcsak antinomista volt, de jószerivel

ateista is, hisz ki akarta akolbólítani Istent a kormányzatból.⁷⁸ Amikor Williams szentbeszédeiben is elkezdte kifejteni nézeteit, a hatalom riadót fújt: 1635 októberében elhatározták, hogy letartóztatják, és visszaküldik Angliába. Winthrop ekkor éppen nem volt hivatalban – amúgy lehet, hogy hasonló döntésre jutott volna maga is –, és saját keserű tapasztalatai alapján úgy döntött, hogy a Williamsszel való ilyetén elbánás jogtalan és istentelen. A kicsinyke Angliának nem volt más lehetősége, mint hogy elhallgattassa. A hatalmas Amerikában meg kell adni neki a lehetőséget, hogy máshol találjon boldogulást. Mivel pedig tudta, hogy mit terveltek ki a tanácsban, titokban figyelmeztette Williamst, és azt tanácsolta neki, szökjön meg Salemből, és meneküljön Narrangansettbe. Maga Williams így számolt be a történtekről: „[Winthrop] magánlevélben figyelmeztetett, hogy utamat Narrangansett és az indiánok felé vegyem, számos égi és földi és közös cél okán, mert az a hely szabad minden angol birtokjogtól és kiváltságlevéltől.” Így hát Williams a feleségével, Ann-nel, gyermekeikkel és szolgáikkal együtt elszökött. Épp beköszöntött a kemény, új-angliai tél, amelyet a kis csapatnak a rengetegen át, hevenyészett menedékhelyeken kellett átvészelnie, mígnem 1636 tavaszán végre elértek egy narrangansetti indián falut. Williams haláláig – megérte a nyolcvanat – hitte, hogy megmenekülésük az isteni gondviselésnek köszönhető, s ez a tudat abban a hitében is megerősítette, hogy nézetei helyesek és Istennek tetszők, s keserű emlékeket őrzött üldözőiről. Hosszas tárgyalások után földet vásárolt az indiánoktól, és Rhode Islanden megalapított egy új települést, amelyet Providence-nek (Gondviselés) nevezett el, és elterjesztette, hogy a közösség befogad minden rendű és rangú, a massachusettsi vallási zsarnokság elől menekülő másként gondolkodót, így fogalmazott: „Óhajtásom, hogy legyen ez menedék mindazoknak, akik lelkiismeretük miatt jutottak veszedelemre.” 1643-ra már további három települést alapítottak: Portsmoutht, Newportot és Warwickot. Lehet, hogy Williams szélsőséges gondolkodott, ugyanakkor azonban üzletember is volt. Ismerte Anglia törvényeit és a kormányzás mikéntjét. Az új települések megalapításához nem volt felhatalmazása, és a massachusettsi hatóságok soha nem is ismerték el a létezésüket; Providence-t úgy nevezték: „Új-Anglia pöcegödre”. Azt is tudta azonban, hogy Londonban most a

Parlamentnek és a puritánoknak áll a világ, úgyhogy odautazott. Kérésére a Parlament 1644. március 24-én a négy várost szabadalomlevéllel törvényesen fennálló településnek nyilvánította, s alkotmánnyal ruházta fel őket, amelyet maga Williams fogalmazott. Williams nem szalasztotta el a kínálkozó alkalmat: most, hogy London magáévá tette a gondolati és cselekvési szabadság eszméjét, s a legszélsőségesebb protestáns gondolatok is szabadon megszólalhattak, megírta és ki is adta a vallásszabadságot védelmező dolgozatát, a The Bloudy Tenet of Persecution for the Cause of Conscience discussedot (A lelkiismeret ügye elleni üldözés véres tana). Új alkotmánya kijelentette: „A Providence kolónián bevezetett kormányzat DEMOKRATIKUS, vagyis a szabad polgárok összességének vagy többségének szabad és önkéntes egyetértésén alapul.” Williams felsorol különböző törvényeket és az egyes kihágásokért járó büntetéseket, de hozzáteszi: „Ám ezektől a tilalmas dolgoktól eltekintve minden ember úgy cselekedhet, ahogyan legjobb belátása és lelkiismerete parancsolja; ki-ki az ő Istene nevében. Járjanak a Mindenek Fölött Való szentjei e városban háborgatás nélkül az Ő Istenük, Jehova nevében, mindörökkön-örökké.”⁷⁹ Williams írásainak és levelezésének vaskos korpuszából plasztikusan kirajzolódik hajthatatlan és konok természete. A massachusettsi közvélemény nem fogadta örömmel az új települést, sőt zsiványok és szélhámosok menedékének tekintette. A földhöz való jogosultság megszerzése sem volt egyszerű dolog. Williams ragaszkodott hozzá, hogy mindent tisztességes piaci áron vásároljon meg az indiánoktól. Az erőszakot határozottan ellenezte, valóságos pacifista volt a saját korában. „Alázatosan merészelnem kell kijelenteni, hogy Krisztusát karddal sem ember, sem csoport nem képviselheti, s nem állíthatja, hogy az ő Krisztusa az igazi.”⁸⁰ A Rhode Island-i városokat cölöpkerítéssel vették körül. Williamsnek a feszült helyzetben is sikerült elkerülnie az összetűzést egészen a „Fülöp király háborújának” nevezett, 1675–76-os katasztrófáig. A Rhode Island-i kolóniát úgy ismerték, mint ahol tisztelik és védelmezik az indiánokat. Williamst – némi joggal – azzal vádolták, hogy a fennálló renddel szemben ellenséges, veszedelmes és bizonytalan nézeteket valló különc. Ez csak keveseknek tetszett a telepesek közül. Sokaknak viszont nem. Williams csak 1654 és

1657 között volt a kolónia kormányzója, de a színfalak mögül mindig is ő irányított. Személyisége vonzotta a másként gondolkodókat, de másokat nemigen. A kolónia népessége még 1700-ban is csak hétezer lélek volt, közülük is háromszáz szolga. Amikor II. Károly 1660-ban ismét elfoglalta a brit trónt, és véget ért a puritánok pünkösdi királysága, némi kétség merült fel afelől, hogy törvényesek-e a Rhode Island-i kolóniák. Williams ismét Angliába sietett, és 1663. július 18-án sikerült elérnie, hogy a király szabadalomlevélben megerősítse az 1644-es kiváltságokat. Ez nyílttá és törvényessé tette a vallásszabadság elvét, így az amerikai történelem igen fontos dokumentuma. „Fent említett településeken – így a szöveg – ettől fogva senki és semmilyen módon nem háboríttathatik, büntettethetik, zaklattathatik vagy vonattathatik kérdőre a hit kérdésében vallott nézetei miatt, ha és amennyiben nem háborítja nevezett település nyugalmát és békéjét, és mindenki… mostantól fogva alkalmanként és mindenkor teljességgel birtokolhassa és élvezhesse övéivel együtt saját ítéletének és lelkiismeretének szabadságát a vallás dolgaiban.” Ekképpen tehát Rhode Island volt az első kolónia, ahol nemcsak hogy vallási toleranciát gyakoroltak, hanem a teljes vallásszabadság volt a társadalmi lét elvi alapja és lényege, utat nyitva egyben állam és egyház elszakadása felé. Egy ilyen közösség puszta léte bátorította a még radikálisabb szektákat, például a kvékereket és baptistákat, a massachusettsi kongregacionalisták és a virginiai anglikánok misszionáriusait. Williams olykor-olykor dühbe gurult a kvékerek hitelvi tévelygései miatt, s hogy e nyakas népség nem volt hajlandó elismerni és korrigálni tévelygéseit. Nemegyszer már-már azon volt, hogy szembefordulva saját elveivel kiutasítja az egész kompániát. Türelme és önfegyelme azonban győzedelmeskedett, s a kolónia mindenki számára továbbra is biztos menedék maradt. Rhode Island létrejötte tehát az amerikai történelem igen fontos fordulópontja, nemcsak a teljes vallásszabadság elvének megvalósítása, valamint az állam és egyház szétválasztása miatt, hanem mert megteremtette a vallások versengésének gyakorlatát. Elfogadta tehát a kihívást, amelyet az angol költő, John Milton fogalmazott meg Areopagitica című értekezésében, amelyben szólás- és lelkiismereti szabadságot követelt: „Ha az elméletek minden szele szabadon

játszhat és lengedezhet, hogy e Földön igazság legyen, jogtalanul cselekszünk, ha tiltjuk és szabályozzuk az erejében való kételkedést. Engedjük hát, hogy megütközzék a hamissággal; ugyan ki látott olyat valaha is, hogy nyílt és szabad versenyben az Igazság húzza a rövidebbet?” Valóban, ki? Létezett tehát Rhode Island, ahol tér nyílt a vallások – legalábbis a kereszténység különböző változatainak – valódi viadalára, s először mutatkozhatott meg a versenyszellem, amely idővel elhatalmasodott az amerikai életforma minden aspektusán. Nem szabad elhallgatnunk, hogy az ellenszegülő személyiség élete ÚjAngliában – legalábbis a 17. században – a legkevésbé sem volt könnyű, különösen, ha nő volt szegény. Igen tanulságos példa Anne Hutchinson (1591–1643) esete. Ő volt az első nő, aki valamilyen szempontból fontossá vált Észak-Amerikában, az első, aki előlépett a takaros egyszerűséggel öltözött, szorgalmas puritán asszonyok és anyák közül, s tiszta, erős hangon kimondta gondolatait. Személyiségéről keveset tudunk. Winthrop és Williams tucatnyi vaskos kötetre való könyvet, cikket és levelet hagyott ránk, gyakran egészen személyes jellegű írásokat is. Anne Hutchinsontól egy sor se maradt fenn. Nem írt könyveket, értekezéseket – ez a 17. század első felében a nők számára mai ésszel szinte elképzelhetetlenül nehéz, gyakorlatilag lehetetlen dolog volt. Ha vezetett is naplót, az nem maradt ránk. Alakja mindössze két dokumentumban bukkan fel, az ellene folytatott két per jegyzőkönyveiben, ezek pedig a dolog természetéből fakadóan ellenséges hangvételűek.⁸¹ Lincolnshire-ben született egy szakadár lelkész, Francis Marbury tizenhárom gyermekének egyikeként. Atyja pártolta a kislány korán feltámadt teológiai érdeklődését, és megtanította mindenre, amire csak tudta. Anne hozzáment egy William Hutchinson nevű kereskedőhöz, és tizenkét gyermekkel ajándékozta meg, vallási hevülete azonban mindvégig megmaradt, és a lincolni St. Botolph-templomban buzgón látogatta John Cotton magával ragadó szentbeszédeit. Cottontól 1633-ban, Laud érsek „istentelen zsarnoksága” alatt megvonták az igehirdetési jogot, és haladéktalanul Massachusettsbe távozott. Mrs. Hutchinson a következő évben férjével és gyermekeivel együtt követte őt, majd röviddel Bostonba érkezése

után újabb gyermeknek adott életet. Képes volt egyedül levezetni a szülést, és szükség esetén bábaként segítette az asszonyokat. Szíverősítőket készített, értett a gyógynövényekhez, és orvosi tanácsokat osztogatott. Háza rövidesen a bajba jutott leányok menedéke lett. Történetébe szükségtelen belemagyarázni a női jogok úttörő harcosának hősiességét, ahogyan azt a feminista történészek újabban oly szívesen teszik.⁸² Az azonban bizonyos, hogy igen jelentékeny személyiség volt, s természetesnek és helyénvalónak tartotta, hogy a vallási kérdésekről folytatott vitákban az asszonyok is részt vegyenek. Sógora, John Wheelwright példáját követve vasárnaponként az istentisztelet után és valamelyik hétköznap este összejöveteleket tartott az otthonában; ilyenkor hosszan és részletekbe menően elemezték John Cotton és más prédikátorok szavait, s minden jelenlévő – megesett, hogy akár hatvanan is összegyűltek, fele-fele részt férfiak és asszonyok – hozzászólhatott, ha akart. Cotton – s még nála is szenvedélyesebben Hutchinson és Wheelwright – hitt a kegyelmi szövetségben. A legtöbb igehirdető azt állította, hogy az erkölcsös élet elegendő az üdvözüléshez, Mrs. Hutchinson azonban úgy gondolta, hogy a megváltás Isten ajándéka a kiválasztottaknak, s emberi erőfeszítéssel nem nyerhető el – noha a jó cselekedetek szüntelen gyakorlata általában a kiválasztottság jelének is tekinthető. E gondolat logikája veszedelmes volt és romboló, hiszen az újangliai papság megmaradt hatalma éppen abban állt, hogy eldönthette, ki lehet az egyház teljes jogú tagja, s ki nem, az illető jó cselekedeteinek mérlegelése pedig magától értetődő módja volt e döntéshozatalnak. Hutchinson elképzelése azonban azzal, hogy az egyházhoz való tartozást kiválasztottság, pontosabban önkiválasztás kérdésének tekintette, amihez a lelkipásztornak semmi köze nem lehet, megfosztotta a papságot e hatalmától. Ráadásul egy olyan rendszer, amelyben az isteni kegyelem minden lelkipásztori közreműködés nélkül viszi véghez művét az egyénben, még a nemek megkülönböztetését is ellehetetlenítette. Egy nő éppúgy képes lehet befogadni az isteni szellemet és megfogalmazni Isten üzenetét, mint egy felszentelt férfiú. Voltak, akiknek tetszett ez a gondolat, de a többség aggasztónak találta.

A vita 1636-ra oly mélyen megosztotta a közvéleményt, hogy a presbiterek kemény intézkedésekre szánták el magukat. Cottont a zsinat elé citálták, s csak nehezen tudta magát tisztázni az eretnekség vádja alól. Winthropot 1637 májusában ismét kormányzóvá választották, ő pedig azonnal hozzálátott, hogy elbánjon Mrs. Hutchinsonnal, akit minden baj forrásának tartott. Keresztülvitte, hogy az ideérkező idegenek a magisztrátus engedélye nélkül három hétnél tovább ne maradhassanak a kolónia területén. Novemberben törvény elé idézte Hutchinsont, Wheelwrightot és legközelebbi híveiket, majd száműzte őket, hetvenötüket megfosztotta szavazati joguktól, és elkobozta a fegyvereiket. 1638 márciusában azzal folytatta a hadjáratot, hogy a bostoni egyház előtt eretnekséggel vádolta meg és kiközösítette Wheelwrightot és Hutchinsont. Winthrop kétségtelenül úgy hitte: Anne Hutchinsont maga a Gonosz irányítja – vagyis boszorkány. Tudomására jutott, hogy az asszony egy alkalommal elvetélt, amit Isten büntetésének vélt, később azt is megtudta, hogy barátnője, Mary Dyer torz testű, halott gyermeket – egy szörnyeteget – szült. Winthrop még attól sem riadt vissza, hogy sírjából kiásassa és tüzetes vizsgálat alá vesse a szánalomra méltó, kicsiny tetemet. Mindezt részletesen elbeszélte naplójában.⁸³ Angliába is elküldte beszámolóját, hogy „Istenben való barátaink ne riadjanak vissza felkeresni bennünket”. Mrs. Hutchinsonnak és híveinek nem volt választásuk: ha életben akartak maradni, el kellett hagyniuk Bay Colonyt, és Williamstől Rhode Islanden kellett menedéket kérniük – itt aztán nyugodtan megtelepedhettek és élhették életüket. Férje, ez a sokat tűrt ember meghalt, az özvegy pedig hat kisebb gyermekével továbbindult nyugatra, a mai New York államhoz tartozó Pelham Bay felé, ahol 1643-ban egyetlen leányka kivételével mindannyiukat lemészárolták az indiánok.⁸⁴ Mrs. Hutchinson és gyermekei erőszakos halálát a Gondviselés műveként értelmezték, s az új-angliai ortodoxia kegyes irományokat terjesztett az „amerikai Jézabelről”; a dolgot egy durva hangú röpirattal maga Winthrop kezdeményezte.⁸⁵ Anne Hutchinson terjedelmes és képzeletgazdag védőbeszédét csak az 1960-as évek nőmozgalmai fogalmazták meg. A Hutchinson-történet világossá tette, hogy még a legradikálisabb és legveszedelmesebb szakadár gondolatok is lehetségesek. Massachusettsben

az volt a gyakorlat, hogy a vallási bajkeverőnek tartott embereket felszólították: távozzanak, s csak akkor állították őket törvényszék elé, ha nem engedelmeskedtek, vagy esetleg később visszatértek. 1641-ben például dr. John Clarke-ot és Obediah Holmest (mindketten Rhode Island-iek) Lynnben letartóztatta a seriff, mert otthonukban engedély nélkül vallásos összejövetelt tartottak, s elítélték a csecsemőkorban való keresztelést. Clarke börtönbe került, Holmest végigkorbácsolták az utcán. 1659. október 7-én három kvékert, William Robinsont, Marmaduke Stevensont és Mary Dyert ismételten, utoljára, halálbüntetés terhe mellett szólították fel a kolóniáról való távozásra, majd – mint „veszedelmes, bomlasztó” elemeket – letartóztatták és Bostonban kötél általi halálra ítélték őket. A férfiakon végre is hajtották az ítéletet. Az asszonynak, akinek már bekötötték a szemét, s nyakában volt a hóhérkötél, fia közbelépésére megkegyelmeztek, aki megígérte, hogy anyja haladéktalanul elhagyja a kolónia területét. Mary Dyer később mégis visszatért, s ekkor – 1660. június 1-jén – valóban felakasztották. Más nőket boszorkányságért akasztottak fel; elsőként Plymouth-ban ítélték kötél általi halálra Margaret Jonest, mert „gonosz szándékkal ismeretlen szert adott” valakinek. Mindenfajta erkölcsi kihágásért igen súlyos büntetést szabtak ki a vétkesekre. 1632-ig halállal büntették a házasságtörést. 1639-ben – szintén Plymouthban – megkorbácsoltak egy hűtlen asszonyt, ruhájára az AD (adultery – ‘házasságtörés’) betűket tűzték, majd végigvonszolták az utcán, s megmondták neki: ha le meri tépni, hát az arcára sütik a két betűt. Két évvel később egy férfit és egy nőt korbácsoltak meg – ezúttal cölöphöz kötözve – házasságtörésért, s ruhájukba „jól láthatóan belevarrva” kellett viselniük az AD jelet. A bostoni ortodoxia támogatására és John Harvard tiszteletes végakaratának megfelelően 1636-ban a Charles-folyó menti Newtownban papneveldét alapítottak. Harvard 1635-ben érkezett a gyarmatokra, s a szent célra 780 angol fontot és négyszáz könyvet hagyományozott. Három évvel később róla nevezték el a megépült intézményt, s egykori egyeteme tiszteletére a várost is átkeresztelték Cambridge-re. Az esemény fontos mérföldkő volt azon az úton, amelyen a kolónia legfontosabb céljai felé haladt. Ahogy a Harvard egyik alapítója megjegyezte: „Miután Isten

vezérletével szerencsésen eljutottunk Új-Angliába, megépítettük hajlékainkat, elértük, hogy immár nem kell szűkölködnünk, méltó épületeket emeltünk, ahol Istent tisztelhetjük, és létrehoztuk a polgári kormányzatot. Amire még vágyakoztunk, és alig vártuk, hogy megvalósuljon, az a tudás terjesztése és az utókor számára való átörökítése volt.”⁸⁶ Az iskola azonban soha nem tett szert monopóliumra, de még csak irányító szerepre sem a vallásoktatás területén. A másként gondolkodók elvándoroltak, létrehozták saját iskoláikat, és eszükbe sem jutott, hogy királyi szabadalomlevélért folyamodjanak. 1638 áprilisában például John Davenport tiszteletes a jámbor bostoni puritánok élére állt, és kivezette őket a „romlott” városból, hogy a tüstént New Havennek átkeresztelt Quinnipiacben telepedjenek le. Davenport magával vitt néhány ügyes kereskedőt, köztük Theophilus Eatont és az igen művelt David Yale-t, akinek kései leszármazottja, Elihu Yale egy másik, történelmi jelentőségű egyetem alapítója lett. Két hónappal később, 1638. május 31-én egy másik szakadár lelkész, Thomas Hooker érkezett száz hívével a Connecticut folyó partján fekvő Hartfordba, s a nagy napot azzal tette emlékezetessé, hogy prédikációjában kihirdette: minden – állami vagy egyházi – hatalomnak és felsőbbségnek a nép egyetértésén kell nyugodnia. Új-Angliában tehát egyre gyűltek a menekültek, vallási másként gondolkodók, akik gyakran a vélemény és cselekedet nagyobb szabadsága iránti vágytól űzve kerestek új otthont, új életet. David Thompson a Piscataqua menti Rye közelében már 1623-ban megalapított egy települést, amely a későbbi New Hampshire magja lett. 1639-ben a Hooker alapította Hartford egyesült két másik szakadár puritán városkával, Windsorral és Wethersfielddel, az ezt rögzítő dokumentumot Connecticut Alapítólevelének nevezik. Sem ez a város, sem New Haven nem rendelkezett királyi szabadalomlevéllel, de voltaképpen úgy működtek mint önálló gyarmatok. Az 1620-as évektől a mai Maine állam partvidéke mentén további városokat hoztak létre szakadár halászemberek. Az Angliából évente érkező hajókaravánokkal új lakosok jöttek mindenhová. 1630 és 1660 között vagy húszezer puritán érkezett, Massachusetts és Connecticut egy későbbi, nagyobb betelepülési hullám kiindulópontja lett. E közösségeket sajátos, „zárt, utópisztikus, keresztény, közösségi” létforma jellemezte.⁸⁷

Némelyik település igen rendezett volt. New Haven kilenc kerületből állt, a központi téren rendezték a vásárokat, s később itt épült az imaház, a bíróság, az iskola és a börtön. Fennmaradt egy, az egyik első connecticuti várost, a korai Wethersfieldet ábrázoló térkép, amelyen jól látható a házak, a kertek és a külső birtokrészek elhelyezkedése. E korai városok egyike-másika elnéptelenedett és elenyészett, de nagy többségüknek sikerült egészen a mai napig fennmaradnia. A puritánok igen eredményes telepesnek bizonyultak. Nem osztották meg őket hitbeli különbözőségek, írástudók voltak, így el tudták olvasni a rendelkezésre álló, túlnyomórészt kitűnő ismeretterjesztő brosúrákat, és – nem utolsósorban – igen jól értették a dolgukat. Többségük kézműves, iparosember volt, de voltak köztük gyakorlott gazdálkodók, a városokban pedig akadt kellő számú tisztességes és hozzáértő kereskedő. Többnyire családok érkeztek, de olykor – lelkipásztorukat követve – egész gyülekezetek is. Az ültetvény, a gazdálkodási-települési alapegység néhány négyzetmérföldnyi földterület volt, közepén angol módi szerint épült falu (Új-Angliában városnak nevezték), ahol mindenkinek saját házacskája volt, s ezt a lakott magot vették körül a megművelt mezők. Egyenlősdiről már a kezdetekben sem volt szó. A szabad versenyen alapuló rendszer jóvoltából a vezetők és a nagybefektetők nagyobb területekhez és nagyobb haszonhoz jutottak. Már csak azért sem lehetett általános egység, mert a vidék igen változatos volt, s a területek fizikai tulajdonságaihoz való alkalmazkodást a haszonelvűség határozta meg. Amikor a meglévő terület szűknek bizonyult, összeült a tanács, s hivatalosan új kerület megalapítását indítványozta – ez az angol falu új-angliai megfelelője volt, ám urasági kastély és a bérlők kunyhói nélkül. Szinte minden telepes Angliából vagy Walesből érkezett. Az első települések vallási kizárólagossága, s a másként gondolkodók üldözése sehol nem tartott tovább egy évtizednél. Lassacskán mindenütt megengedték, hogy letelepüljenek az anglikánok, a baptisták, sőt a kvékerek is. A második és a harmadik nemzedék során mélyültek a vagyoni különbségek, a nézeteltérések és szakadások kikezdték az egyház tekintélyét, a társadalmi légkör egyre világiasabbá és anyagiasabbá vált, s a puritán lassan átváltozott jenkivé, „azzá az emberfajtává, amely örökkön-örökké vívódik az igazságosság

szenvedélyes szeretete és a világban való boldogulás késztetése közt”.⁸⁸

KATOLIKUSOK MARYLANDBEN Hamarosan – főként a Calvert család ténykedésének köszönhetően – az Amerikában élő katolikusok is létrehozták szervezett közösségeiket. Az 1597-ben született, tettre kész yorkshire-i George Calvert I. Jakab király államtitkára lett, jelentős birtokokra tett szert Írországban, s befektetéseket eszközölt a Brit Kelet-indiai Társaságba és a Virginia Társaságba. 1625-ben katolizált, lemondott hivataláról, és visszavonult, de a király a főnemesek sorába emelte, megtette Baltimore lordjává, és arra biztatta, hogy az Újvilágban alapítson települést hittársainak. Két ízben is ellátogatott ÚjFundlandra, de úgy találta, hogy túlságosan is hideg vidék. Ezután Jamestownban járt, ám nem volt hajlandó elfogadni és aláírni a protestáns hűségesküt. Végül I. Károlytól kapott az északi Chesapeake-vidék betelepítésére jogosító szabadalomlevelet. A feladat fiára, Cecilre, Baltimore második lordjára maradt; 1633-ban ő alapította meg az első települést. Tizenhét katolikus nemes ifjat toborzott össze az expedíció finanszírozására és vezetésére, s magukkal vittek vagy száz telepest, többségükben protestánsokat, köztük néhány családos embert, s egypár földművest. Két hajójukat, a 350 tonnás Arkot és a szinte csak dereglyényi Dove-ot a lehetőségek határáig felfegyverezték. Vallási ellenfeleik mindent elkövettek, hogy vállalkozásukat meghiúsítsák, s Baltimore-nak végül otthon kellett maradnia, hogy védelmezze londoni hídfőállásukat. A Wight-szigeti Cowesban titokban két jezsuitát vettek a fedélzetre. Cecil, aki alaposan tanulmányozta John Smith kapitány Virginiáról írt beszámolóját, írásos utasításokkal látta el fivérét, Leonardot, a leendő kormányzót, valamint társait, a katolikus Jerome Halwey-t és Thomas Cornwallist. Azt tervezték, hogy jó viszonyt alakítanak ki a virginiaiakkal, s közvetítőként a velük tartó protestánsokra számítottak. Nem szétszóródni akartak, hanem várost építeni, és erőfeszítéseiket arra összpontosítani, hogy minél hamarabb minden

tekintetben önellátók legyenek. Szándékukban állt, hogy katonaságot szervezzenek, és erődítést építsenek, de az indiánokkal békében és barátságban akartak élni. A három vezető „féltő óvatossággal törekedett a béke és egyetértés megőrzésére” katolikusok és protestánsok között, utóbbiak „szelídségre és jóindulatra” számíthattak a katolikusok részéről, hogy háborítatlanul gyakorolhassák vallásukat.⁸⁹ A hajókon utazó egyik pap, Andrew White atya feljegyzéseket vezetett a település megalapításáról, s úgy találta, hogy sikert ígérő, csodálatos jelek kísérik minden mozzanatát. Chesapeake-ről a következőket írta: „Ez az öböl a legcsodálatosabb víz, amit valaha láttam … két bájos táj, föld és víz; biztonságos és termékeny, tele hallal, diófákkal, tölgyekkel és cédrusokkal”; továbbá: „mindenfajta zöldségek, eper, málna, szeder, igen dús termőföld és kristálytiszta források, fogoly, őz, pulyka, liba, kacsa meg mókusok, sasok és gémek…”; „ez a hely nemcsak busás hasznot ígér, hanem gyönyörűséget is ád”. Maryland – összegezte észrevételeit – épp középen van Virginia és ÚjAnglia szélsőségei között: „nem túl meleg, mint Virginia, és nem is túl hideg, mint Új-Anglia; megvan itt mindaz, mi ama két vidéken jó és kellemes, de hiányzik minden, ami rossz”.⁹⁰ A vidéket I. Károly király francia felesége, Mária Henrietta tiszteletére nevezték el Marylandnek, a település neve pedig St. Marys lett. White atya keresztet állíttatott fel, és misét mondott a parton, „hogy e földet ünnepélyesen birtokba vegye”. Baltákat, kapákat, szekercéket és ruhaneműt árultak a Wicomico folyó mentén vagy 30 mérföldnyire.⁹¹ Baltimore kolóniája a szó szoros értelmében hűbérbirtok volt az angol törvények szerint, s hasonló jogok illették meg, mint például Durham érsekét. Baltimore csak a királynak tartozott felelősséggel, személyében birtokolt minden földterületet, bérleti díjat, adót és illetékeket szedett, gyakorolta a törvényhozói és politikai hatalmat, erődítményeket emelhetett, és önvédelmi céllal még háborúba is bocsátkozhatott; címeket és rangokat adományozhatott, kerületeket és városokat egyesíthetett, kereskedelmi engedélyeket bocsáthatott ki; ő volt továbbá az egyház feje, templomokat és kápolnákat építtethetett és szentelhetett fel, s mindeme „bőséges jogokat, szabadságokat, mentességeket és világi kiváltságokat” véglegesen és örökre

élvezhette ő maga és minden utóda.⁹² A valóságban ez azonban nem volt több, mint elmélet, angol jogászi handabanda. A gyakorlatban egyetlen ilyen, a fényességes feudális modellre alapozott báróság sem úgy működött, ahogyan tervezték, hamar lekopott róluk az aranyfüst a demokratikus Amerika szikláin. Először is: Baltimore-nak nem volt hibátlan jogosultsága amerikai birtokaira. Egy William Claiborne nevezetű kenti férfiú, aki 1621 óta Virginiában élt, és karókerítéssel megerősített prémvadásztámaszpontot létesített a Kent-szigeten, vitatta is fennhatóságát, s a törvény szerint igaza volt, hisz Baltimore felhatalmazása nem terjedt ki a valaki által már birtokba vett, lakott területekre. Claiborne azzal fenyegetőzött, hogy botrányt csinál, és az 1640-es években, amikor I. Károly hatalma összeomlott, be is váltotta a fenyegetését. Az amerikai partvidék ekkorra már telis-teli volt a hozzá hasonló, magányos farkasokkal, akik ádázul szembefordultak mindenfajta hatalommal, makacsak és lármásak voltak, jó fegyverekkel felszerelkezve, és szükség esetén nem haboztak használni is őket. Baltimore szabadalomlevele ráadásul világosan kijelentette, hogy a gyarmatosok csorbítatlanul élvezik „a szabad angolok jogait”. Ez a kitétel nyilvánvalóan összeférhetetlen volt a feudális cirkalmakkal, és jóval nagyobb esélye volt, hogy mindennapos joggyakorlattá legyen. A kolónia első gyűlése 1633 januárjában ült össze, jelen volt rajta minden szabad férfi, akit nem szólítottak el szolgálati kötelességei, s két év alatt – a Westminsterben zajló vitákat idéző elkeseredett szócsaták után – sikerült a törvényhozói jogot elnyerniük. Ettől kezdve Baltimore-nak már esélye sem volt rá, hogy élhessen feudális jogaival – függetlenül attól, hogy időközben Angliában 1640-től a Hosszú Parlament eltörölte a feudális rendszer utolsó maradványait is. A kolónia legjelentősebb birtokosai, az úgynevezett „kalandorok”, akik saját útiköltségüket legalább öt, húsz és ötven év közötti „hasznavehető ember” összetoborzásával szerezték, fejenként 2000 acre földet kaptak. Aki ötnél kevesebb embert hozott, 100 acre-t kapott, s további százat minden ember után. A házasembereknek kétszáz, s minden „szolga” után további 100–100 acre járt. A gyermekeket nevelő özvegyasszonyok ugyanannyit kaptak, mint a férfiak, a hajadon nők pedig minden szolga után ötvenet. A föld szabad, adómentes tulajdont képezett, de a birtokosoknak egy

majorságért 20 shilling, egy 50 acre-nyi tagért pedig 12 penny „robotváltságot” kellett fizetniük évente Baltimore-nak terményekben, ötven éven át. Ha valaki ki akart vándorolni Angliából, de nem volt elegendő pénze, ingyen is utazhatott, ha szerződésben négy-öt évi szolgaságra kötelezte magát. A szerződést a hajóskapitány kötötte, joga volt bárkit felvenni, aki jelentkezett. A megállapodás kötelezte a gazdát az útiköltség fedezésére, valamint arra, hogy a szegődött időre „húst, italt, ruházatot és kvártélyt” biztosítson a szolgának, az idő lejártakor pedig egy öltözet ruhával, egy évre elegendő gabonával és 50 acre földdel lássa el.⁹³ A valamilyen mesterséghez értő, ügyes kezű emberek hamarabb is elnyerhették szabadságukat. A föld tényleges felosztása gyorsan haladt – ez is olyasvalami, amit az amerikaiak már történelmük legkorábbi szakaszában remekül megtanultak, s vagy háromszáz éven át egyik erősségük maradt. Az új telepes megjelent a tartományi titkári hivatalban, bejelentette igényét, és kérte a megfelelő földterület kiutalását. A titkár továbbította a meghatalmazást a vezető földmérőnek, aki megkereste és kijelölte a területet, jelentést tett a munka elvégzéséről, s a titkár kiállította a birtoklevelet, amely tartalmazta a földjavadalmazás okát, a terület határait és a birtoklás feltételeit. Az új tulajdonos ezután birtokba vehette a területet, és megkezdhette a gazdálkodást. Mindez elképesztően egyszerű és gyors volt ahhoz képest, hogy milyen nehéz volt Angliában földet szerezni – akár készpénzfizetés ellenében is.⁹⁴ A mezőgazdálkodás a kezdetektől fogva sikeres volt. A föld már a művelés első esztendejében hihetetlen bőséggel termett, és hatalmas gabonarakományokat lehetett jó pénzért Massachusettsbe küldeni. A farmerek nagy része ennek ellenére hamar áttért a dohánytermesztésre, aminél aztán meg is maradt. A dohány ára az 1630-as évtized derekára nagy felfutás, majd átmeneti túlkínálat után fontonként 4–6 shillingnél állapodott meg. A marylandi telepesek a nyugati partvidék folyóinál és öbleinél állványokat, csigasorokat szereltek fel, hogy fogadhassák az évente érkező dohányszállító hajókat. A fák töve fölött körben lehántották a kérget, s az elpusztult törzsekre szerelték fel a szerkezeteket. 1639-re már évi százezer

fontnyit termeltek a „bódító fűből”. A dohánytermelés nem volt könnyű, hozzáértést, figyelmet és fáradságos munkát követelt. Körömmel egyenként kellett lecsipedni a növények csúcshajtásait. A 17. században könnyű volt felismerni a dohánytermelőket zöldre színeződött, kérges hüvelykujjukról – de hát azokban az időkben mindenki keményen dolgozott. A munkások és a szerződött szolgák napi tizenkét-tizennégy órát dolgoztak, csak szombat délután és vasárnap volt pihenő. A szerződött szolgák eladhatók és megvásárolhatók voltak, testi fenyítésben részesülhettek, a szökevényeket pedig szolgaságuk meghosszabbításával büntették. Házasságot szerződésük lejártáig nem köthettek. A férfiak száma általában két-háromszorosan haladta meg a nőkét. Sok gyermek született házasságon kívül, és a menyasszonyok nemegyszer jócskán előrehaladott állapotban voltak a házasságkötés szent napján – az efféle esetek kétszer olyan gyakran fordultak elő, mint Angliában. A lakáskörülmények igen szegényesek voltak. „A házak nyomorúságos tákolmányok, az ember olyan közel ülhet a tűzhöz, hogy szinte már megégeti magát, de még így is megveszi az isten hidege, mert a jeges szél mindenütt befúj.”⁹⁵ Ez hát a tél. A nyár legnagyobb veszedelme a malária volt. Ahogy mind többen érkeztek a telepesek, úgy szaporodtak a moszkitók. A maláriában szenvedők könnyen elkapták a himlőt, a diftériát és a sárgalázat is. Járványos volt a trópusi vérhas, amit úgy emlegettek: hascsikarás. Maryland jóval egészségtelenebb vidék volt, mint Új-Anglia, ahol a férfiaknak, ha elmúltak húszévesek, jó esélyük volt rá, hogy megérjék a hatvanötöt. Marylandben a férfiember csak negyvenhárom évre számíthatott; az emberek 70 százaléka meghalt, mielőtt betöltötte volna az ötvenet, s az apáknak mindössze hat százaléka érhette meg gyermekei felnőttkorát. A népesség fele még a huszadik életéve betöltése előtt elhalálozott.⁹⁶ Az asszonyok igen keményen dolgoztak a dohányföldeken és a tehenek körül, fejtek, köpültek, sajtot készítettek, csirkéket neveltek, és kerti növényeket – elsősorban borsót, babot, tököt és sütőtököt – termesztettek. Az állatokat a férfiak vágták le, de a hús – többnyire sertéshús – tartósítása, a füstölés, sózás, pácolás a nők feladata volt. A gabonát mozsárban őrölték, míg a család meg nem engedhette magának, hogy beszerezzen egy kis kézimalmot. A

kemény, dolgos, sok mindenhez értő asszonyok sokkal inkább voltak társai a férjüknek, semmint alárendeltjük. Tovább éltek, és jóval nagyobb vagyont örököltek, mint amennyit Angliában volt szokás.⁹⁷ A nehézségek ellenére közös élmény volt a természet bőkezűsége, s ez leginkább a dohánynak volt köszönhető. A marylandieknek a dohány jelentett mindent, gyakorlatilag még a helyi valuta szerepét is betöltötte. Hugh Jones tiszteletes írta: „ételünk, italunk, ruhánk és pénzünk a dohány”. A legdrágább fajta, az édeskés illatú „igazi Virginia” még magában Virginiában is csak igen kevés helyen termett. Marylandben főleg dél-amerikai eredetű Orinocót termesztettek. Az 1630-as évek végére az itteni termelők már idényenként 1000 fontnyit, később 1500–1700 fontnyit is vittek a piacra. Igaz, a talaj hamar kimerült, a hozam csökkent, s a farmereknek folyamatosan tovább és tovább kellett települniük, de hát a föld olcsó volt, és szinte korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre. A kolónia gyorsan terjeszkedett, de egyben szét is forgácsolódott. Az első telepesek közül csak négyen tartottak ki az eredeti helyen, ám ők időközben nagybirtokosokká lettek, komoly majorházban éltek, amelyet már kőből épített újjá a következő nemzedék. Egyikük, Thomas Gerard hamarosan már 6000 acre-en gazdálkodott. A megművelt föld négyötöde az ilyen nagybirtokosok kezén volt. A szabad polgároknak csak egyötöde tartott igényt földtulajdonra, a többség jobban szeretett bérlőként vagy fizetésért dolgozni. A társadalom rétegződésének folyamata sokkal gyorsabb volt, mint az új-angliai közösségekben. A marylandieket nehéz helyzetbe hozta az angol polgárháború. Egy Richard Ungle nevezetű, a Parlamenthez hű kalózkapitány tört rájuk, s a még mindig dühödt Claiborne-nal egyetértésben és a Parlament tekintélyére hivatkozva kifosztotta a települést. Később Claiborne egy parlamentpárti férfival Londonba utazott, a hatóságok kegyeibe férkőzött, és megtetette magukat kormányzónak és kormányzóhelyettesnek. Visszatérve vad, katolikusellenes terrorhadjáratba kezdtek. Nemcsak a katolikus misézést tiltották be, de törvényt is hoztak, amely tiltotta a vadházasságot, a kicsapongást és a vasárnap legparányibb megsértését is. Az 1640-es és 1650es években a vallások és a vallásgyakorlat kérdése volt terítéken, pontosabban, hogy mely vallások gyakorlását és milyen mértékben kell

engedélyezni, s melyek azok, amelyeket tiltani kell. Az 1650-es évek végére a vallási tolerancia kerekedett felül. A vallások működését szabályozó törvényen alapuló türelmi törvény, amelyet 1649-ben elsőként fogadott el a marylandi parlament, nemcsak a szabad vallásgyakorlás alapelveit fogalmazta meg, de vétségnek nyilvánította azt is, ha valaki becsmérlő – „eretnek, szakadár, bálványimádó, independens, pápista, jezsuita, kerekfejű, szeparatista” és hasonló – szavakkal illette mások hitét. Büntetés várt azokra is, akik tagadták, hogy Krisztus a Megváltó, kétségbe vonták a Szentháromságot, vagy vitatták, hogy Isten egyáltalán létezik. Egy szabadgondolkodó zsidót, dr. Jacob Lumbrozót megfeddték, mert azt találta mondani, hogy Krisztus csodatételei nem egyebek, mint „szemfényvesztés és hullagyalázás”. A tolerancia tehát nem terjedt ki a szókimondó zsidókra és a hitetlenségüket nyíltan vállaló ateistákra, de a maga idejében mégis rendkívüli jelentőségű volt. Ettől fogva egyetlen keresztény embert sem lehetett „semmiféle módon zaklatni vagy elmarasztalni vallása miatt, sem pedig akadályozni annak szabad gyakorlásában”.⁹⁸ A türelmi törvény felbecsülhetetlenül értékes volt a kolónia számára. Az Angliában a királyság restaurációját és az anglikán egyház elsőbbségének visszaállítását biztosító, úgynevezett Clarendon-törvénykönyv bevezetését követő felfordulás nyomán a vallási üldözés elől menekülők egész áradata érkezett Amerikába, s közülük sokan Marylandben telepedtek meg, ahol tökéletes nyugalomban és békességben élhettek mindannyian. A népesség 1660-ig lassacskán 2500-ra, majd az ezt követő húsz évben ugrásszerűen húszezerre növekedett. Maryland még a kvékereket is befogadta. A puritán uralom rövid időszakában, amikor pénzbüntetéssel sújtották, megkorbácsolták, bebörtönözték vagy száműzték őket, úgy mondták: „még az indiánok is jobban bánnak velük, mint Maryland őrült és önfejű urai”. Miután azonban a türelmi törvény újbóli életbe léptetése véget vetett a puritán uralomnak, a Calvertek – azzal az indoklással, hogy mindig jó gazdák és derék polgárok voltak – visszahívták a kvékereket. Egyik vezető hitszónokuk, Wenlocke Christison, akit Massachusettsben megkorbácsoltak, „a viszály végének” nevezte a marylandi alapítólevél megszületését, egy másik, Elizabeth Harris – őt Bostonban néhány más kvéker asszonnyal együtt

meztelenre vetkőztették, hogy megkeressék testükön a boszorkányság jegyeit – szentbeszédeket tartott tartományszerte, s 1672-ben maga George Fox is megjelent. Az 1670-es évek végére a marylandi kvékerek már tizenöt helyen tartottak rendszeres gyűléseket. Számos holland és német protestáns is érkezett. Egyik csoportjukat, a hollandiai eredetű labadistákat egy jelentős német polihisztor vezette. Ő készítette el Maryland első pontos térképét. Honosíttatta magát, s 1674-re már 20 000 acre földre tett szert, miáltal ő lett Amerika legnagyobb földbirtokosa. Tíz év alatt száz labadista telepedett le ebben a szép kis birodalomban, s német–holland takarossággal és hatékonysággal azonmód gazdálkodni kezdtek a Bohemia folyó és a Chesapeake-öböl vidékén. A jezsuitából lett kálvinista, Jean de Labardie tanítását követve férfiak és nők külön hálóhelyiségben aludtak, lemondtak a magántulajdonról, étkezés közben szilenciumot tartottak, s télen megtagadták maguktól a tűz melegét. Szabályaik túlságosan is szigorúak voltak, de az utópisztikus közösségek számára olyan mintát vázoltak fel, amely máig él, s a maga módján egyike azoknak a dolgoknak, amelyekre az Újvilág büszke lehet.⁹⁹

E korai települések megdöbbentik – és elbűvölik – tanulmányozójukat sokszínűségükkel és azzal, ahogyan az események, a véletlenek s az emberek makacs kitartása révén mégiscsak érvényesülő egyénisége győzedelmeskedik az alapítók ravaszul kimódolt tervei fölött. A marylandi Calvertek tökéletes bárói társadalmat próbáltak Amerikában megalkotni, olyat, amelynek rétegződése nem az anyagi helyzeten, hanem a rangon alapul. Az efféle ötletek – ez ekkorra világosan látszott – Amerikában egyszerűen nem életképesek. Az Újvilágban alapvető gazdasági tény a termőföld roppant bősége, ami szűkösen állt rendelkezésre, az a munkaerő volt, és a szakértelem. A bevándorlókat a föld ígéretével lehetett idecsábítani, s ha már megérkeztek, természetesen arra törekedtek, hogy önálló vállalkozók legyenek, akik fölött senki és semmi nem uralkodik, egyedül a törvény. A földesúri törvényszékeket hamarosan felváltották a választott, helyi önkormányzatok. St. Marys és Jamestown immár nem volt más, mint két falu. Az emberek elvándoroltak a kontinens belseje felé, kikerültek minden fennhatóság alól, s egyetlen felsőbbséget ismertek el maguk fölött, és tartottak tiszteletben: a törvényt, amelyet azonban maguknak kellett megalkotniuk.¹⁰⁰

A GYARMATI AMERIKA KEZDETI STRUKTÚRÁJA Nem szabad elfelejtenünk, hogy a betelepített észak-amerikai terület ezer meg 1000 mérföldnyi partvidékből és szigetekből állt a Közép-Amerika partjainál fekvő, 1629-ben a puritánok által birtokba vett Providence-szigettől fel a messzi Új-Fundlandig, ahol először két csoport halász – egy anglikán és egy ír katolikus – telepedett meg egymástól távoli területeken. Több város is állítja, hogy Észak-Amerika legrégibb utcája éppen az övé; a legesélyesebb jelöltek az új-fundlandi Water Street és a bermudai Hamiltonban lévő Front Street – egyik sincs a mai Egyesült Államok területén. A 17. században soktucatnyi település létezhetett, amelyek közül csak kevésnek maradt nyoma. Északon, a mai Kanadában a franciák, délen a spanyolok települtek

meg, s a Hudson folyó mentén hollandok is éltek. Már 1614-ben megtelepültek a mai Albanyvel szemközti Fort Nassaunál, s ők alapították New Yorkot – vagy ahogy ők nevezték: Új-Amszterdamot (New Amsterdam) – 1626. május 4-én. Az angol–holland háború idején – II. Károly uralkodása alatt –, 1664. szeptember 7-én a Károly fivérét, Jakab yorki herceget támogató Richard Nicolls ezredes foglalta el, hogy létrehozza saját, magántulajdonú kolóniáját, amihez a szükséges felhatalmazással is rendelkezett. Az angoloknak sikerült végleg megvetniük a lábukat a Hudson folyó völgyében, annak ellenére, hogy a hollandok 1673–74-ben átmenetileg visszafoglalták a területet. A siker egyik kulcsa az volt, hogy békén hagyták a holland telepeseket, nem vették el földjeiket és kiváltságaikat, sőt bátorították őket, hogy szilárdítsák meg helyi önkormányzati rendszerüket. ÉszakAmerikában perdöntő fontosságú volt a föld tényleges birtoklása és az állandó megtelepedés – szinte mindegy, milyen színű lobogók alatt. A személyes szabadságot és függetlenséget a földtulajdon és az azon való sikeres gazdálkodás jelentette, egyedül ez számított. A Delaware folyónál ugyancsak vegyes, svéd–holland–finn település volt az 1638-ban alapított Fort Christina. Lakosai „Új-Svédországnak” (New Sweden) nevezték, s amikor az angolok 1674-ben birtokukba vették, már hatodszor cserélődött a zászló a kolónia fölött. A telepesek – túlnyomórészt farmerek, igen sikeres gazdálkodók –, minthogy egyébként békén hagyták őket, nem különösebben törődtek vele. Az angolok, franciák és hollandok – akárcsak a spanyolok – elszórtan éltek a karibi térségben és Közép-Amerika szigetein, amelyek közül néhány időről időre gazdát is cserélt. A legnagyobb erővel – mind gazdasági értelemben, mind pedig létszám tekintetében – az angolok voltak jelen. Csak 1612 és 1646 között negyvenezer angol puritán érkezett a karibi térség szigeteire, amelyek közül messze a legfontosabb Barbados volt, nem utolsósorban azért, mert a későbbi Észak- és Dél-Karolina területének birtokbavételéhez szolgált ugródeszkaként. Barbados a többi szigettől eltérően nem az óceánból meredeken kiálló, vulkáni eredetű szikla, hanem teraszos dombokkal ékes és az angolok 1627-es megérkezéséig lakatlan mészkőalakzat volt. A telepesek először dohány-, aztán gyapottermeléssel próbálkoztak, de sikertelenül.

Később, az angol polgári forradalom idején királypárti menekültek érkeztek ide sok pénzzel és nagyszerű ötletekkel, valamint hollandok, akiket Északkelet-Brazíliából űztek el a portugálok. Ők jól értettek a cukornádtermesztéshez, s az angol tőke segítségével belekezdtek a cukorgyártásba, ami az első perctől kezdve roppant gyümölcsöző volt, az első robbanásszerű gazdasági siker Amerika angol nyelvű területein. A fővárosban, Bridgetownban II. Károly uralkodásának derekára már 400 háztartás volt, 175 nagybirtok, 190 közepes és 1000 kisebb ültetvény, további 1300 szabad polgár, 2300 szerződéses szolga és 40 000 rabszolga – minden bizonnyal Amerika leggazdagabb gyarmata volt, cukorexportja meghaladta a többi angol kolónia együttes kivitelét.¹⁰¹ Egyben ez volt a legsűrűbben lakott terület is: az alig 450 négyzetkilométeres területen vagy 55 000 ember élt. A megoldás 1663-ban született meg, amikor II. Károly átadta Észak- és Dél-Karolinát – atyja idején, 1629-ben ezt a vidéket nem sikerült betelepíteni – egy nyolc főből álló földbirtokos csoportnak, amely az olcsó föld ígéretével a szigetekről, valamint Virginiából és Új-Angliából is odacsalogatta a telepeseket. A barbadosiak lelkesen fogadták a lehetőséget. Az első társaság 1664-ben érkezett Cape Fearre, de három évvel később kénytelenek voltak felhagyni az erőfeszítéseikkel. 1670-ben egy jóval nagyobb csoport ismét próbát tett, megalapították Charlestownt, s ezúttal sikerrel jártak. A 12 000 acre-es birtokokkal és magánbíróságokkal kapcsolatos, szokásos képtelenségek természetesen ezúttal is megfogalmazódtak – a feudális eszméket nehezen tudták kiverni fejükből ezek a kalandorlelkületű, romantikus úriemberek. A barbadosi ültetvényesek azonban egyszerűen nem törődtek a propagandával, és ott telepedtek meg, ahol a legeredményesebben lehetett cukornádat termelni, a védett öblöcskékben és a vízfolyások mentén – és más téren is figyelmen kívül hagyták a felsőbb útmutatást. A földtulajdonosok a lehető legnagyobb mértékű vallási toleranciára törekedtek, hogy minél több ember számára tegyék vonzóvá a letelepedést. Az ültetvényesek anglikánok voltak, ha követtek valamilyen vallást egyáltalán – abban mindenesetre egyetértettek II. Károllyal, hogy ez „az egyetlen vallás, amely úriemberekhez méltó” –, és a más vallásúakat egyfajta másodrendű polgár státuszába kényszerítették. A földtulajdonosok ellenezték a

rabszolgatartást, de az ültetvényeseknek szükségük volt rabszolgákra, és meg is szerezték őket. A tulajdonosok szándéka bizonyos értelemben teljesült; Karolinában élesen rétegzett társadalom alakult ki három osztállyal: egy földtulajdonosokból álló, szűk uralkodói réteg, alattuk egy népes munkásosztály, legalul pedig a rabszolgák roppant tömege. Karolina népessége korántsem kizárólag barbadosiakból állt. Port Royalban skót presbiteriánusok éltek, a Santee folyó mentén hugenották, az Edisto folyótól nyugatra pedig angliai disszenterek, s hullámokban érkeztek további bevándorlók Írországból, Franciaországból és Angliából. A cukornádtermelés nem volt túl jövedelmező, azt lehet mondani: ahogyan Virginiát a dohány, Karolinát a rizs mentette meg. A Charleston körüli és a környező folyók menti területek ideálisak voltak a rizstermesztésre, könnyen lehetett öntöző-vízkezelő rendszert létesíteni, s a rizsföldeket – nem úgy, mint a dohányültetvényeket – nem kellett a talaj kimerülése miatt néhány évenként továbbköltöztetni sem. A Karolinában létrejövő társadalom legfontosabb tényezője mindazonáltal a Barbadosról ideköltözött rabszolgatartó közösség volt, ez határozta meg a vidék sajátos, a többi gyarmatétól – még Virginiáétól is – egészen eltérő társadalmi, politikai és kulturális arculatát. Mint látni fogjuk, nagyon is elképzelhető, hogy e barbadosi hatás nélkül – amely idővel agresszív rabszolgatartó állammá, a Dél zászlóshajójává formálta DélKarolinát – nem is következett volna be az amerikai polgárháború. A folyamatot tanulmányozó történész számára meglepő és tanulságos, hogy mily hamar kialakultak az észak-amerikai partvidék különböző régióinak sajátos és mélyen gyökerező jellegzetességei. Európában, ahol a nemzetalakzatok létrejötte az íratlan történelem sötét távlataiba nyúlik, e karakterbeli különbségek gyökerei kitapinthatatlanok és titokzatosak – Amerikában nincsenek efféle titkok, minden folyamat az első pillanattól kezdve jól nyomon követhető. A kolóniák története kitűnően dokumentált. Tudjuk, ki, miért, mikor és mennyire. Már ebben a korai időszakban felsejlenek az eljövendő események történelmi körvonalai. Észak-Amerikát két jelentős gyarmat, Massachusetts és Karolina jelképezi. Ez Észak–Dél alapvető kettősségének kulcsa. Az Észak és Dél közötti határvonal figyelemre méltó gyorsasággal már az első évtizedekben kirajzolódott. Északon

dinamikus, lüktető és sokrétegű, vallásos, idealista és takarékos társadalom jött létre, amelyet minden szinten a kemény munka erkölcse által ösztönzött, megállíthatatlan felfelé törekvés jellemzett. Délen ennek ellenpontjaként kialakult egy dologtalan, vagyonos réteg generációkon át öröklődő álmokkal, alattuk a szerződéses, fehér munkásokkal és a fekete rabszolgák tömegeivel; a vallás pedig sokkal inkább a gazdagok és előkelők kiváltsága, mintsem az Istennek tetsző életre vezető, mindennél erősebb belső késztetés. Ez persze nem azt jelenti, hogy a gyarmati idők Amerikája valami egyszerű, kétpólusú struktúra lenne – ellenkezőleg: sokszorosan összetett s az idő előrehaladtával mind bonyolultabb, szüntelenül alakuló rendszerről beszélhetünk. Túlnyomórészt angol volt, akárcsak manapság, ugyanakkor azonban megmásíthatatlanul soknemzetiségű is, a népek leendő nagy „olvasztótégelyének” előképe. A sokszor álmaiban is korlátok közé kényszerített, parányi és szűk Angliával ellentétben olyan ország volt, ahol nagy léptékben, nagy számokban és nagy ívű tervekben gondolkodtak az emberek. Pennsylvaniát kezdettől fogva a nagyság jellemezte. William Penn (1644–1718) 1682-ben érkezett a delaware-i New Castle-be a II. Károlytól kapott, nagylelkű adománylevéllel. Atyjának, egy gazdag és befolyásos admirálisnak a király anyagilag és más tekintetben is lekötelezettje volt. Penn korábban már valamelyest belekóstolt a Jersey-vidék betelepítésének folyamatába, de ez az új, 16 000 font adományozásáról szóló okirat egészen más, fejedelmi arányokat képviselt, és szinte önálló magángyarmattá tette Pennsylvaniát. Penn 1666-ban kvéker lett, és börtönbe is került hite miatt. Elhatározta hát, hogy „türelmes kolóniát” hoz létre – „Szent Kísérlet”-nek nevezte –, ahol menedékre találhatnak nemcsak a kvékerek, de egész Európa minden üldözött felekezete is. A térségben már éltek európaiak – a mai Philadelphiától tizenöt kilométernyire délre fekvő Tinicum-szigeten 1643 óta svédek, valamint hollandok és angolok –, de csak kevesen. Penn tömegeket hozott ide. Az első bevándorló flotta huszonhárom hajóból állt, köztük jó néhány hatalmas is akadt, és hamarosan még több érkezett. Pennsylvaniában már a kezdetektől fogva mindent a hatalmas arányok jellemeztek. A fővárosban, Philadelphiában – „a testvéri szeretet városában” – olyasmit tervezett, amit később „Kertváros”-nak neveztek. A „Zöld Táj

Városa” roppant területen nyújtózott volna, hogy minden háztulajdonosnak elegendő terület jusson „egy konyhakerthez és egy kicsiny gyümölcsöshöz”. A dolog végül kudarcba fulladt. Philadelphia szorosan a Delaware folyó mentén növekedett, s az első perctől fogva a legmagasabb színvonalú kereskedelem igényeit kielégítő városfejlődés színtere volt – ugyanakkor egészen más, mint szűk és szeles utcáival a középkori Londont idéző Boston. Philadelphia a korabeli várostervezés büszke és öntudatos példája kőből és téglából rakott épületekkel, s felismerhető rajta az új, barokk London egyenes útjainak és tágas tereinek hatása is. A tervek szerint huszonnégy, egymást nyolcasával keresztező utcával a folyó öböl fölötti torkolatvidékének egészére kiterjedt volna. Az utcákra mindenütt burkolatot terveztek, járdát szegélykövekkel, szabályos fasorokat.¹⁰² A Philadelphiából kiindulva benépesülő vidékre Penn kvékerek sokaságát telepítette. A Bristolból és Londonból érkezők nagy része meglehetősen vagyonos volt, ők vásárolták meg a város legkedvezőbb fekvésű területeit, de jöttek Barbadosról, Jamaicából, New Yorkból, New Jersey-ből és Walesből – utóbbiak összetartó, a nyelvüket és kultúrájukat nemzedékeken át szigorúan őrző városrészt hoztak létre. A Rajna-vidékről származók új, Germanopolis nevű várost alapítottak. Penn kulturális és gazdasági megfontolásokból azt akarta, hogy a város sűrűn be legyen építve: „Szemem előtt a közösség, a kölcsönös segítségnyújtás, a virágzó kereskedelem, az ifjak helyes nevelése, az emberek viselkedésének csiszolása, a vallásos összejövetelek megkönnyítése, kövezett utak és a gépesítés előmozdítása lebegett.” Egy Angliába küldött levelében így ír: „Kicsiny városokat vagy falvakat építünk, amelyek mindegyike 5000 acre területű, de mindegyikben legalább tíz család lakik … Az egyes járások négyszög alakúak, a falu általában nagyjából középen fekszik.”¹⁰³ Ezt a sémát azonban csak ritkán lehetett megvalósítani. Akik tehették, inkább egy darabban vásároltak fel 100 acre-es vagy még nagyobb földterületeket. Amerika történetének kezdeti szakaszában a konok individualizmus győzedelmeskedett a – jó vagy rossz – tervezés fölött. A kicsiny falvakban szerényen éldegélő, engedelmes és elégedett paraszt európai képe az Újvilágban anakronizmus volt. A piacra termelő szabad kisbirtokos figurája Angliában is létezett, ott úgy hívták: yeoman (szabad

kisbirtokos). Amerika azonban ideális feltételeket nyújtott az egyszerűen farmernek nevezett gazdálkodók társadalmi osztályának kialakulásához. A gazdag termőtalajjal megáldott Pennsylvania különösen jól szolgálta érdekeiket.¹⁰⁴ A farmerek a folyóvölgyek felől nyomultak a kontinens beljebb eső dombvidékei és az Appalache előhegységei felé. Ez volt „a szegény ember paradicsoma”, eszményi vidék a kispénzű farmereknek, hogy nemcsak családjuk megélhetését biztosítsák, de kemény és kitartó munkával pénzzé tehető felesleget is termeljenek. Pennsylvania hamarosan „Bread Colony” („Kenyérgyarmat”) néven vált ismertté, és nemcsak számottevő mennyiségű gabonát, de élő állatot és gyümölcsöt is exportált. Seregestül érkeztek a bevándorlók, s a legtöbbjük – a kvékerek példáját követve – szépen is boldogult. Rendesen öltöztek, bőségesen táplálkoztak, és a zsebükben mindig csilingelt némi pénz.¹⁰⁵ Szinte magától értetődő volt, hogy e virágzó település, Philadelphia lett hamarosan Amerika kulturális fővárosa, s talán azt is ki lehet jelenteni, hogy a kvéker Pennsylvania kulcsszerepet játszott Amerika történelmében. Itt, a testvéri szeretet városában élte meg a puritán politikai reformgondolat utolsó felvirágzását. Philadelphia kikötője kapuként szolgált a Delaware folyóhoz, Pittsburgh, az Ohio völgye, a nyugati területek és a kontinens déli részének belseje felé. Idővel sok és sokféle, ellentétes, de egymás mellett békességben megférő minőség hazája lett, a kvékerség világának központja, egyben presbiteriánus erősség, az amerikai baptisták fellegvára, ugyanakkor olyan hely, ahol békében élnek és gyakorolják vallásukat a katolikusok, anglikán centrum s a német lutheránusok, a reformátusok és még számos európai vallási csoportosulás, mint például a cseh-morva testvérek vagy a mennoniták fontos városa. Idővel itt talált otthonra az Afrikai Metodista Episzkopális Egyház, az első független fekete felekezet.¹⁰⁶ Mindennek ismeretében nem meglepő, hogy Philadelphia lett a könyvnyomtatás első központja is, később az Amerikai Filozófiai Társaság székhelye, s hogy itt született meg a Függetlenségi nyilatkozat. De mindez még a messzi jövendő. Fel kell tenni a kérdést: vajon a korai Amerika szorgalmas, de lényegében földhözragadt, kulturálatlan helye volt-e a világnak? S vajon amennyire nem volt jellemző az amerikaiakra a szűk

látókörű vallásosság, annál inkább a szűk látókörű kereskedői szemlélet? Különös, hogy míg a 17. századi Angliában virágzott az irodalom – és egyes új-angliaiak, például Winthrop vagy Roger Williams, akik papírra vetették gondolataikat, gyakran igen erőteljes és kifejező nyelvet használtak –, addig az Újvilágban csak rendkívül lassan született meg egy saját, önálló irodalom. Magyarázat természetesen itt is kínálkozik. A késő 19. század bostoni kultúrtörténészei hajlamosak voltak egyszerűen félresöpörni elődeik munkáit mint rettenetes barbárságokat. Charles Francis Adams így ír: „Az egész korszak egyedülállóan terméketlen és szinte felfoghatatlanul sötét.”¹⁰⁷ Samuel Eliot Morison szerint azonban éppen ellenkezőleg: a puritán klérus és sok világi vezető személyiség dicséretesen pártolta az oktatást, és figyelemre méltó tudományos érdeklődést is tanúsított. Minden tőlük telhetőt megtettek, hogy előmozdítsák a szellemi fejlődést, elemi iskolákat és főiskolákat alapítottak.¹⁰⁸ Igaz, a kulturális kreativitás elengedhetetlen elemét, az individualizmust valóban nem kedvelték. Perry Miller, a puritán gondolkodású történész szerint autonomisták voltak; hittek abban, hogy a kormányzatnak az élet minden területén, ahol csak lehet, ki kell nyilvánítania az akaratát, be kell avatkoznia, irányítania és vezetnie kell, ahol és amikor pedig szükséges, fegyelmeznie és kényszerítenie is. A puritánok úgy tekintenek az individualistára, mint veszedelmes különcre, a Sátán táplálékára és csalétkére. Egyikük, John Cotton így fogalmazott: „Az ember minden dolgában jobb a közösség, mint a magány.”¹⁰⁹ A puritánok bizonyosak voltak benne, hogy közösségi szerveződésű társadalmukban joguk van mindenkire rákényszeríteni a játékszabályokat. A connecticuti John Davenport az egész puritán kormányzati teóriát a következőképpen összegezte: „A polgári hatalom, amelyet erre kiválasztott férfiak gyakorolnak, Isten akarata, a Természet Törvényéből és Világosságából következik, mert a Természet Törvénye Isten Törvénye.” Nem fogadták el, hogy az egyénnek joga lenne önnön elképzeléseit megvalósítania akár a vallás, akár az élet más kérdéseiben. Amikor 1681-ben egy anabaptista gyülekezet kiadott egy Massachusetts kormányzatát bíráló dolgozatot, amelyben hivatkozott az első helyi telepesek „toleráns szellemiségére”, Samuel Willard, a Harmadik Egyház elnevezésű, szakadár

bostoni gyülekezet lelkipásztora válaszul ugyancsak írt egy értekezést – Increase Mather írt hozzá előszót –, amelyben kijelentette: „Látom már, hogy tévedésben élnek első telepeseink célja felől. Az ő elképzelésük nem a türelem volt, sőt éppen hogy annak esküdt ellenségei voltak, s úgy hagyták el e világot, hogy vallották: nem szabadgondolkodóként halnak meg. Az ő céljuk az volt, hogy megvessék a lábukat, és (amennyire rajtuk állt) átmentsék hitüket az utókornak, hűen ahhoz a képhez, amelyet Istenről alkottak maguknak.”¹¹⁰ Ebben a sajátos teokráciára való ácsingózásban igen nehéz volt bármiféle kulturális individualizmusnak szárba szökkennie. Az elit megtette a maga erőfeszítéseit – ám az emberek végül másképp döntöttek. A szentbeszédeknek, röpiratoknak és törvényeknek saját életük van, a városi és templomi dokumentumokból azonban kiderül, hogy a valóságban minden egészen másként alakult. Az új-angliaiak között sokan voltak individualisák, akiket nem tudott megzabolázni a puritán vezetés. Aztán ha már elég sokan voltak, többnyire heves vitákkal kísért gyűlések következtek, s amikor már áthidalhatatlanná vált a szakadék, az egyik félnek mennie kellett. Egy tanulmány szerint éppen ez történt az 1650-es években a massachusettsi Sudburyben, s az események következtében született meg Marlboro városa.¹¹¹ A konzervatív tábor vezére, Edmund Goodnow így foglalta össze az eseményeket: „Akár helyes, akár nem, úgy cselekszünk, ahogy akarunk … Ha másként nem megy, hát az erősebb kutya elvén.” Amire az ifjabb nemzedék vezére, John How így válaszolt: „Ha elnyomjátok a szegényeket, kiáltoznak. Ha nem hagytok e városban élnünk, hát elmenekülünk máshová.” És így is tettek.¹¹² A fiatal Amerika népe szerencsés volt – mindig volt hová továbbállnia. Az individualizmus tehát még a puritán Új-Angliában is érvényesült. Ez bizonyos értelemben elengedhetetlen is volt, hiszen Amerika egyfajta „csináld magad” társadalom. A telepesnek jelentkezőket előre figyelmeztették, hogy egyedül a saját ismereteikre és képességeikre tudnak majd támaszkodni. Egy 1622-es londoni brosúra a következő címet viseli: „Azok sanyarúságairól, akik Angliából Virginiába hajóztak anélkül, hogy a szükséges felszerelésről gondoskodtak volna.” A szöveg azt tanácsolta, hogy

a leendő telepesek vigyenek magukkal fegyvereket, háztartási eszközöket, vagy tizennyolcféle szerszámot – lehetőleg mindegyikből tartalékot is – a fejszétől a fűrészen át a lapátig, valamint fenőkövet.¹¹³ Az első telepesek maguk építették házaikat, és ha kellett, maguk készítették a bútoraikat is. De még a legelső időkben sem volt minderre szükség. Amerika kezdettől fogva vonzotta az ügyes mesterembereket. Az ok nyilvánvaló. Robert Cushman, a Mayflower egyik befektetője úgy vélte, hogy a becsületes embernek igen nehéz dolga van Angliában, ha családot akar alapítani és fenntartani. „A városokban – írta – nyüzsögnek a fiatal iparosok, a kórházak pedig teli vannak a régiekkel. A vidéket elárasztották az új farmerek, a kocsmák pedig dugig vannak az öreg munkásokkal. Sokan vannak, akik kölcsönökből tengődnek, s még többen, akik csak élősködnek másokon. Egész tömegek élnek fecsegésből és koldulásból.” Felpanaszolta, hogy „még a legbölcsebbek, legjózanabbak és legtisztességesebbek is gyakran csődbe jutnak, pedig megtesznek minden tőlük telhetőt”.¹¹⁴ Cushman és mások is rámutattak, hogy a jól képzett angliai fiatalok gazdasági jövője szerfelett kétséges, társadalmi helyzetük pedig igen alacsony, mert a státuszt kizárólag a birtok határozza meg, nekik pedig jószerivel esélyük sincs rá, hogy földet szerezzenek. Amerikában sokkal magasabb jövedelemhez juthatnak, jóval olcsóbbak a nyersanyagok, és nagy valószínűséggel szert tehetnek földbirtokra is. A gyarmatokon tehát nem voltak szűkében a mesterembereknek. Különösen kapósak voltak az ácsok és az asztalosok. A számtalan fajta faanyag olcsón és korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre. Amerika történetének egyik első mozzanata a víz erejével hajtott fűrészmalom gyors elterjedése volt – Angliában nem volt különösebb hagyománya, Amerikában azonban gyors vízfolyások szabdalták a roppant erdőségeket, s az új lelemény kézenfekvő megoldásként kínálkozott, így mindenütt, Új-Angliában pedig különösen, egymás után épültek a fűrésztelepek, amelyek megszabadították az asztalosokat a legnehezebb munkától. Egy kis vízimalom hétszer annyi munkát végzett, mint egy összeszokott fűrészelőpáros. Meglehetősen sok anyag ment pocsékba, de hát ki törődött vele? Fa volt bőven, ember volt kevés, így mindennél fontosabb volt a munkaerővel való takarékoskodás.

Lassan-lassan kialakult egyfajta jóléti gazdaság, amelyben az emberi munka messze értékesebb volt, mint Európában bárhol és bármikor¹¹⁵ – ez a tény volt a korai amerikai kultúra egyik meghatározó eleme. A 17. századi Amerikában kiváló minőségű bútorok készültek, és meglepően sok darab máig megmaradt. Már a kezdetektől fogva kitűnő üvegművesek dolgoztak itt. Az üveg nehezen szállítható, s ha csak lehet, helyben kell gyártani. Tudunk róla, hogy már 1608-ban érkeztek az Újvilágba gyakorlott üvegesek, és nagyszerűen boldogultak, mert igen olcsó volt a nyersanyag, különösen a tűzifa. A hozzáértő munkaerő szűkössége sokakat vonzott Amerikába. Az első itteni üveggyárakat – mindkettő Jamestownban létesült – lengyelek és velenceiek irányították.¹¹⁶ Ugyanez volt a helyzet a fazekassággal is. A befektetők nem akartak fazekasárut szállítani az óceánon át, mert nem tartották elég jövedelmezőnek – mentek hát maguk a fazekasok. A tehetséges angol Philip Drinker 1635-ben érkezett a massachusettsi Charlestownba, és attól kezdve szinte megállás nélkül dolgozott – akárcsak 1655-ben a holland Dirck Clausen Manhattan szigetén. A korai amerikai fazekasságot az égetett agyagedények jellemezték (jó minőségű porcelánárut csak a 19. században sikerült előállítaniuk), egyszerű, geometrikus mintázattal. Némileg emlékeztetnek a Kr. e. 8. századi, protoklasszikus görög kerámiára. Később megjelentek rajtuk rövid feliratok is – „Mary tálja”, „Kagylók és osztrigák”, „Ide a pénzt” stb. De a 17. századi fazekasság termékeiből csak nagyon kevés maradt ránk.¹¹⁷ A korabeli Amerikából vagy tucatnyi kézműves mesterségről ismerünk feljegyzéseket. Az 1630-as években már két kiváló cipész, Henry Elwell és Philip Kirkland dolgozott Massachusettsben, ami később a cipőgyártás egyik központja lett. Elsősorban női cipőket készítettek.¹¹⁸ Kezdettől fogva nagy szükség volt templomi ezüstedényekre, még a puritánok is kedvelték az ilyesmit. Bostonban a 17. század végén már az európaival vetekedő minőségű ezüstöt állítottak elő.¹¹⁹ Az új-angliai iparosság egyik jellegzetessége volt, hogy a mesterek a társadalom legkülönbözőbb rétegeit képviselték – ilyesmi a korabeli Angliában nem fordulhatott elő. A legjobb bostoni ezüst- és aranyműves, az 1645-ben született Jeremiah Dummer az egyik leggazdagabb földbirtokos fia volt, tagja a bostoni elitnek, komoly tőkét fektetett a

tengerentúli kereskedelembe, ám nem idegenkedett attól, hogy maga készítsen gyertyatartókat gazdag bostoni családoknak és a templomoknak.¹²⁰ Ez a fajta mobilitás a jövendő amerikai társadalom jellemző vonása lett. A 17. századi Amerikában azonban képzőművészet nyomaira nemigen bukkanhatunk. Ebből a korszakból csak mintegy harminc festmény maradt fenn, mindegyik amatőr munka. Ismerjük a festőművésznek tartott emberek nevét, de egyetlen képet sem lehet bizonyossággal egyikük vagy másikuk munkájaként azonosítani. A jelek szerint még a festéssel foglalkozó kevesek is csak hébe-hóba ragadtak ecsetet.¹²¹ Egy-két New York-i hollandus, mint Gerrit Duyckinck (1660–1712) is, a festészet mellett más mesterségekkel, például ablaküvegezéssel is foglalkozott. Építészetről és építészekről az első évtizedekben egyáltalán nem beszélhetünk. Az emberek, még a nagybirtokosok is, maguk tervezték a házaikat: a gazdag műkedvelő építész figurája már Amerika történelmének elején megszületett. Adam Thoroughgood háza a virginiai Norfolkban 1636 és 1640 között épült; a téglaépület az Erzsébet és Jakab korabeli stílus keveréke hatalmas, középkori típusú kéménnyel. Egy másik korai virginiai házat – Bacons Castle néven ismeretes – Arthur Allen épített, elöl-hátul tornyokkal, vaskos kéményekkel és németalföldi jellegű oromfallal.¹²² Műkedvelők voltak az írók is, mind az útleírások szerzői (például John Smith vagy William Bradford), mind a puritán költők, a massachusettsi Westfieldben élt metafizikus Edward Taylor (1644 k. – 1729) vagy Michael Wigglesworth, akinek teologikus műve, az 1662-ben Cambridge-ben kiadott The Day of Doom (Az ítélet napja) a puritán tanítás balladai lüktetésű hirdetése. De volt, amiben a korai Amerika egyenrangú volt Európával, sőt talán még előtte is járt valamelyest: a mélyen gyökerező s mind gyakorlatiasabbá váló politikai kultúra. E téren a gazdag és igen régi angol hagyományok felbecsülhetetlen jelentőségűek. A francia és spanyol telepesek nem sokat tudtak arról, hogy mi is a politika. Mint nemzeti intézményekkel rendelkező földrajzi entitás, Franciaország és Spanyolország is a 19. század szülötte volt, s nemigen volt tapasztalata sem a képviseleti kormányzás, sem az egységes jogrendszer területén. Anglia ezzel szemben már a 9. században egységes volt, s képviseleti intézményeinek története még ennél is régebbi időkre

nyúlik vissza. Az angol szokásjog már a 12. században körvonalazódni látszott; az első országos szintű törvény, a Magna Charta 1215-ben született meg, és a 14. század óta folyamatos volt a különböző parlamentek története a megyei képviselőkkel és városi polgárokkal. Ezekben dolgozták ki és fogadták el a mindenkire érvényes törvényeket, és vetették ki az adókat – ugyancsak mindenkire. A Virginiába, Massachusettsbe, Karolinába és Marylandbe érkező angolok mögött ezeréves politikai múlt állt. Meg kell említenünk, hogy a korszak, amelyben e hagyományok gyökeret vertek a tengerentúlon, ugyancsak meghatározó jelentőségű volt. Történetének első három évtizedében – 1630 és 1660 között – az angolok lakta Amerika életképes társadalmi-gazdasági alakulatnak bizonyult. A népesség ekkor érte el azt a kritikus szintet, amely már elegendő volt ahhoz, hogy meginduljon az önfenntartó növekedés. Ugyanebben a három évtizedben Angliában a politikai viták és kísérletek valóságos robbanása következett be, amikor is – a történelem során talán először – a részvételi demokrácia alapjai is szóba kerültek.¹²³ Kijelenthetjük, hogy a modern, mai értelemben vett politikát az 1640-es években Angliában találták fel, s az amerikai telepesek bizonyos értelemben ennek a folyamatnak a részesei voltak – ebben az évtizedben az Anglia és Amerika közötti forgalomnak alapvető politikai jelentősége volt. Ha Amerikában az angolok telepedtek volna meg elsőként a 16. század első felében, a Tudor-uralom idején, vagy ha a 18. század elején, a whig hatalom korszakában fedezték volna fel maguknak, a történet minden bizonnyal egészen másként alakul. De a 17. század elején érkeztek meg, amikor a király és a Parlament konfliktusa épp a tetőfokára hágott, elkerülhetetlen lett az összecsapás, és a küzdelemből az utóbbi került ki győztesen – még ha bizonyos engedményekkel is. Amerika angol telepesei éppen legerőteljesebb, leggyümölcsözőbb korszakában hozták magukkal ezt a politikai hagyományt. A korai telepeseknek erős vallási és politikai háttérük volt, legtöbbjük önálló, független gondolkodású volt, és rég hozzászokott, hogy maga oldja meg a dolgokat. Az Újvilág sorsának alakulására ezek az úttörők voltak a legnagyobb hatással. Szinte a gyarmatosítás törvényének nevezhetnénk, hogy az első – mégoly kicsiny – csoport, ha létrehoz egy önfenntartó, sikeres

települést, sokkal nagyobb mértékben alakítja a leendő gyarmat politikai arculatát, mint a később érkező számosak. II. Károly uralkodásáig, pontosabban az 1680-as évekig, mire Anglia véglegesen elragadta az északatlanti térség feletti uralmat a hollandoktól, az angol korona nemigen próbálta különösebben ellenőrizni az Atlanti-óceán forgalmát, egyszerűen csak kiállították a szabadalomleveleket, aztán hagyták a telepeseket, boldoguljanak, ahogy tudnak, és ahogy lehet. Ez egy régi angol hagyomány volt – a békebírók irányítása alatt álló helyi önkormányzatokra támaszkodtak, olykor úgy mondták: „önkormányzat a király parancsára”. A kormányzók tehát – választottak és kinevezettek egyaránt – Angliától függetlenül teljesítették feladatukat, és minden gyarmat szinte az első pillanattól fogva valamiféle képviselői testületet is felállított. A választás volt az első, amit egy Amerikába érkező telepesnek meg kellett tanulnia. Ezenfelül számos hivatalt – fontos közigazgatási vagy végrehajtói pozíciókat –, amelyeket Angliában kijelölés útján volt szokás betölteni, vagyis sorsáról a helyi hatalom vagy egyenesen a korona rendelkezett, Amerikában kezdettől fogva választott személyekkel töltöttek be. A nagyszámú köztisztviselő közvetlen választásának amerikai hagyománya gyorsan megszilárdult. Akár egészen alacsony származású és iskolázottságú emberek is fontos beosztásokba kerülhettek. Maryland alapítása után negyven évvel a kormányzók arról panaszkodtak, hogy vannak olyan bírók és seriffek, akik még a saját nevüket se tudják leírni.¹²⁴ Gyakorlatilag minden ember szavazott. Az ortodox kálvinista Új-Angliában a szavazati jog eleinte az egyház tagjaira korlátozódott, de máshol általában minden szabad embert megilletett. Marylandben legkésőbb az 1650-es évektől kezdve minden szabad polgár megyénként négy delegátusra szavazhatott, ezek kerültek a képviselőházba. A szavazati jog a katonai szolgálathoz kapcsolódott: minden, tizenhatodik életévét betöltött férfi köteles volt bevonulni – ha harcolt a gyarmatért, szavazhatott is. Karolinában mindenki automatikusan szavazópolgárrá vált, akinek 50 acre-nél nagyobb birtoka volt, a választhatósághoz pedig 500 acre kellett. Ezek az 50 acre-es birtokosok igen alacsony származású emberek voltak, s Európában nem is álmodhattak volna arról, hogy a politikában részt vegyenek. Thomas New,

aki 1682-ben érkezett Amerikába, így beszél róluk: „iparosok, szegények és a mezőgazdálkodásban teljesen járatlanok … többre nem is képesek, mint hogy egy kis darab földet megtisztítsanak, és a családjuknak elegendő gabonát termeljenek”.¹²⁵ Szavazati joguk azonban volt. A dolgot nehezményezték is a karolinai elit egyes tagjai, akik eredetileg „landgraf”-nak meg „cassique”-nak próbálták hívatni magukat. Egyikük szerint: „a háborúval vetekedő rossz, hogy ínségben élő emberek akarnak a birtokosokra is érvényes törvényeket alkotni”.¹²⁶ Ám ez volt a gyarmatok életének egyik alapvető vonása még Karolinában is, amit részben az magyaráz, hogy a földek nagy része távol élő birtokosok tulajdona volt. Egy józan és elfogulatlan gondolkodású karolinai az 1670-es években így írt: „[Kormányzati] rendszerünkben senkinek, még a leggazdagabb nagybirtokosnak sincs akkora hatalma, hogy ártson akár az ország legszegényebb és leghitványabb polgárának is.”¹²⁷ Felmerülhet a kérdés: hogyan tudták az első telepesek összeegyeztetni azt az egészen újszerű gondolatot, hogy a legszegényebbnek is vannak jogaik – még szavazati joguk is –, a rabszolgaság intézményével? Dr. Samuel Johnson a függetlenségi háború idején igen erőteljesen fogalmazta meg a lényeget; szavai hosszan visszhangoztak az amerikai történelem évszázadaiban: „Hogyan lehetséges, hogy A SZABADSÁG LEGHANGOSABB KÖVETELŐI négerhajcsárok?” A válasz: Amerika csak fokozatosan süllyedt odáig, hogy elfogadja a nagyarányú rabszolgatartás gyakorlatát. A romlás Karolina – illetve Barbados – felől érkezett. A karibi szigeteken, ahol a katolikus spanyolok, portugálok és franciák vetették meg a lábukat, úgy kezelték a rabszolgákat, mint tényleges vagy reménybeli keresztényeket, akiknek lelkük és jogaik vannak – vagyis nem vagyontárgyként. Az angol és holland protestánsok által birtokolt szigeteken a rabszolgaság szemlélete az Ószövetségen alapult, a rabszolgákat egyszerűen ingóságnak tekintették, s eszükbe sem jutott, hogy több joguk volna, mint a birkáknak vagy a teheneknek. Karolina barbadosi ültetvényesei soha nem bajlódtak azzal, hogy kereszténnyé tegyék rabszolgáikat, és másoknak sem engedték, hogy ilyesmivel bíbelődjenek – s az ő felfogásuk határozta meg Amerika szemléletét. A dolognak amúgy nem volt túl nagy jelentősége. Már a korai törvények kimondták, hogy a keresztség az illető jogállását nem érinti. E

szabályt tartották érvényesnek az északi területeken is. 1692-ben egy marylandi határozat is kimondta, hogy a keresztség nem változtatja meg a feketék rabszolga voltát.

KAROLINA, AZ ELSŐ RABSZOLGATARTÓ ÁLLAM Karolina volt az első, szó szoros értelmében vett rabszolgatartó állam. Már azelőtt importált fekete rabszolgákat, hogy területén megindult volna a kizárólagos rizstermelés. Egy 1682-ben keletkezett, helyi propagandairat nyíltan kijelenti: „nélkülük [a néger rabszolgák nélkül] az ültetvényes nem juthat semmire”. Ugyanebben az évben mondta egyik barátjának egy telepes: „a négerek sokkal hasznosabbak, mint a fehér szolgák”¹²⁸ – aminek az a nyilvánvaló magyarázata, hogy egy szerződött szolga évi 2–4 font befektetést igényelt, ezzel szemben a fekete rabszolga egyszeri vételára 18–30 font volt, és leendő gyermekeire is számítani lehetett. Az egészséges, fiatal fekete nők ezért is voltak igen értékesek. Marylandben csak lassan terjedt a rabszolgaság. A birtokokon az 1680-as évek végéig többnyire szerződéses szolgák dolgoztak. Az 1658 és 1670 közötti időszakból fennmaradt végrendeletek tanúsága szerint csak az ültetvények körülbelül egytizedén alkalmaztak rabszolgamunkát. A 17. század végére azonban sokat romlott a rabszolgák, különösen pedig a feketék jogi helyzete, és ezzel párhuzamosan egyre kíméletlenebből is bántak velük. Egy 1663-as rendelet örökösnek nyilvánította a rabszolgamunkát, „a négerekről és más rabszolgákról” pedig kijelentette, hogy „szabadságuk megváltására bármily hosszú ideig való szolgálattal sem képesek”. A feketéknek dokumentumokkal kellett igazolniuk, hogy meghatározott időre szóló szerződés alapján dolgoznak, máskülönben a törvény szerint ők maguk (és gyermekeik is) egyszerű ingóságnak számítottak.¹²⁹ E korszak törvényhozása mind több hatalmat juttatott az ültetvényeseknek rabszolgáik fölött. Karolinában a rabszolgaság volt a politikai korrupció forrása is. Egyes rabszolgatartók azzal kérkedtek: „egy üveg punccsal

eldöntöm, kit válasszanak a parlamentbe, aztán meg, hogy azok kit küldjenek a tanácsba…”¹³⁰ A Karolinában élő barbadosiak indiánokat is rabszolgaságba kényszerítettek, ami pedig egyértelműen törvényellenes volt. II. Károly kormánya világosan megfogalmazta: „meg kell szerezni és tartani az indiánok barátságát és támogatását, s erőszak alkalmazása nélkül kell hasznukat venni”. Az 1672-ben hozott rendelet azt is kimondta, hogy az indiánok rabszolgaként való dolgoztatása „bármilyen okból vagy ürüggyel” tilos.¹³¹ A barbadosiak azonban rávettek egyes indián törzseket – nem kellett nekik túl sok biztatás –, hogy támadjanak meg másokat, és ejtsenek annyi foglyot – rabszolgát –, amennyit csak lehet. A rabszolgatartás egy korai ellenzője, a charlestoni John Stewart haragos leveleket írt haza, Angliába, amelyekben a barbadosiak – „Goose Creek-iek”-nek nevezte őket, mert itt éltek a legtöbben – viselt dolgai ellen tiltakozott. Azt állította, hogy egyik vezetőjük, Maurice Matthews, egy fontos figura, aki hivatalos földmérő, ültetvényes és rabszolga-kereskedő is volt, „gonosz, mint maga a pokol, és úgy politizál, akár egy jezsuita”. Stewart idővel elérte, hogy üzelmei miatt elcsapják. Matthews elődje, Florence O’Sullivan sem volt jobb: a telepesek azt beszélték róla, hogy „igen kötekedő, bajkeverő ember, ferde természetű, gyermekeket kedvelő szodomita”.¹³² A rabszolgaság Karolina kivételével sehol nem volt az amerikai gazdaság meghatározó eleme. A tömeges rabszolgatartás 18. századi fejlemény. 1714ben még kevesebb mint 60 000 rabszolga dolgozott a kontinens angol gyarmatain. Számuk ezután egyenletesen növekedett – 1727-ben 78 000, 1754-ben 263 000, az első, 1790-es népszámláláskor pedig már 697 000 volt a számuk. Dr. Johnson korában tehát újdonság volt a néger rabszolgák napról napra növekvő, hatalmas tömegeinek megjelenése – többek közt ezért is háborodott fel rajta annyira. A korai telepesek idején a legtöbb gyarmaton jelentéktelen volt a rabszolgamunka, feketéket szinte sehol nem lehetett látni, csak szerződött szolgákat alkalmaztak, ők pedig szolgálati idejük lejártával szabad emberekké váltak, hamarosan földet szereztek, és a szavazásokon érvényesítették akaratukat. A telepesek vezetői tehát csak jóval később szembesültek a fehérek szabad voltának és a feketék teljes jogfosztottságának ellentmondásával. Túl későn – ám akkorra már a rabszolgaság intézménye

teljesen megszilárdult. Az angol kormányzat eleinte nem sok érdeklődést tanúsított az amerikai gyarmatok iránt, ami a széles jogkörű helyi törvényhozás, majd valamivel később a rabszolgatartás ellenőrizetlen elburjánzásához vezetett. Amikor aztán II. Károly idején mégiscsak feltámadt Anglia kíváncsisága, a szabályozott és rendszeres kereskedelmet tartotta a legfontosabbnak. Egy 1660-as törvény felsorolta az amerikai gyarmatok azon árucikkeit és nyersanyagait, amelyeket egyenesen Angliába kell küldeni. Ezek a következők voltak: dohány, gyapot, gyapjú, indigó, később még a kátrány, gyanta, terpentin, kender, árboc és vitorlarúd, rizs, réz, vas, fűrészáru, prémek és gyöngy. Az északabbra fekvő területek fő termékeit, a halat, gabonát és más élelmiszereket ugyanakkor magas vámokkal tartották távol Angliától. Az Észak – elsősorban Új-Anglia – ennélfogva főleg a karibi térségbe és DélEurópába szállított szárított halat, húspácot és pácolt marha- meg sertéshúst, lovakat és más haszonállatokat, valamint építőanyagot. New York és Philadelphia búzát és lisztet exportált. Ahogy a 17. század utolsó évtizedeiben a karibi térségben mindinkább a cukornádra és a dohányra tértek át, olcsón vásároltak a kontinensen kitermelt fát és élelmiszert. Cserébe melaszt szállítottak, hogy rumot készíthessenek a halászoknak, illetve rabszolgákat vásárolhassanak. Ha szerencséjük volt, kaphattak ezüstöt és aranyat is.¹³³ Szívesen vették a készpénzt, mert a kereskedelmi egyensúly ebben a merkantilista rendszerben az angolok érdekeit szolgálta, s Amerikában mindig híjával voltak a fizetőeszköznek. A karibi térség felől a kontinensre érkező pénz „ritkán töltött itt fél évet, mielőtt visszakerült Európába”. A pénzügyleteknél fontról, shillingről és pennyről beszéltek, de csak elvétve láttak tényleges, valós pénzdarabokat. Belső, távolsági kereskedelem váltók és kötelezvények segítségével folyt, helyi szinten pedig a csere jelentette a megoldást. A Harvard College diákjai éveken át terményben, élő állatban és sózott húsban rótták le a tandíjukat. Egy 1649-ből származó feljegyzés szerint az egyik diák „egy öreg tehénnel” fizetett. Az intézmény első épületének számlái között található egy tétel: „Átvéve: egy kecske, Watertownból, 30 shilling fejében, megdöglött”.¹³⁴ A készpénzhiány okozta nehézségek

áthidalására minden elképzelhető furfangot bevetettek. Virginiában és Marylandben a raktárakba leadott dohányért átvett elismervényeket használták bankjegyként. Később a gyarmati kormányzat papírbankókat kezdett kibocsátani – az ilyesmi mindig nagyon kockázatos vállalkozás. 1690-ben Massachusetts hitellevelekkel fizette ki a katonák zsoldját. A példa igen gyorsan követésre talált, s csakhamar elterjedt a papírpénz, amelyet valamelyest csökkent értéken ezüstre lehetett váltani, s amelyen megjelölték a kifizetés dátumát. Ezt azonban hamarosan követték az egyre nagyobb és gyengébb kibocsátások, amelyek hiteltelenné tették. Az amerikai papírpénz így tehát szinte az első pillanattól kezdve megbízhatatlan volt, az iránta való bizalmatlanság pedig – amely a forgalomba hozó bankra is kiterjedt – mélyen gyökeret vert a közgondolkodásban, s hosszan tartó következményekkel járt. A primitív hitelbankok, amelyek ingatlanfedezetre folyósítottak kölcsönöket, még gyanúsabbá tették a bontakozó pénzügyi konstrukciót. Az angol Parlament ahelyett, hogy a nehézségek enyhítésére gondoskodott volna elegendő készpénz forgalomba hozataláról, szabálytalanságnak minősítette a gyötrő pénzhiányban kieszelt szükségmegoldásokat. 1751-ben megtiltotta a hitelleveleknek mint elfogadott új-angliai fizetőeszköznek a további kibocsátását, 1764-ben pedig minden gyarmatra kiterjesztette a tilalmat. Az intézkedés felbőszítette az amerikaiakat, ráadásul hiábavalónak is bizonyult, minthogy a becslések szerint ekkorra már vagy 22 millió dollár értékű, ekképpen törvénytelennek minősített papír volt forgalomban. Az eset egyik korai példája annak, hogy az Atlanti-óceán két partjáról egyszerre lehetetlen kormányozni.¹³⁵ Az Angliával és a hazai kormány hatalmi törekvésének megnyilvánulásával szembeni ingerültség jellemző volt a korai amerikai gondolkodásra. Érdekes, hogy az első Amerikában nyomtatott mű (a csak egy évvel korábban érkezett Stephen Daye adta ki a massachusettsi Cambridgeben 1639 januárjában), a The Oath of a Free-Man (Egy szabad ember esküje), egy egylapos kiáltvány az angol koronához való hűségesküt támadta, amelyet minden telepesnek le kellett tennie. Terményben és termékekben beszolgáltatandó adót vetettek ki rájuk, ha nem is sok sikerrel, s valamennyi jutott is belőle a koronának, ám cserébe a képletes védelmen kívül nem sokat

kaptak. A telepesek csakis magukra számíthattak az indiánok esetenkénti támadásaival szemben, mert a korona nyilvánvalóan semmit sem tett, hogy segítségükre legyen. Az indiánokkal való kapcsolat egyébként általánosságban jónak volt mondható, meglepően kevés volt a tényleges összeütközés, és többnyire a fehérek hibájából fordult elő. Persze nem mindig. Az indiánok hangulata olykor megmagyarázhatatlan hirtelenséggel megváltozott, és néha – egyes főnökök hatására – nyíltan ellenségessé vált. A telepesekhez való viszonyukat befolyásolta szinte állandó, egymás közti háborúskodásuk mindenkori helyzete is. Ilyen körülmények közt tört ki az 1630-as években a pequot háború. A pequot és a mohikán törzs nézeteltérésével kezdődött a Connecticut folyó egy partszakaszának birtoklásáról, ahol a „wampum”-ot, az indiánok által fizetőeszközül használt gyöngyöt és kagylóhéjat gyűjtötték. Sem a hollandok, sem az angolok nem siettek a mohikánok segítségére, akik végül alulmaradtak a küzdelemben. A pequot-k „vérszemet kaptak”, megtámadták és hét társával együtt megölték a folyón felfelé hajózó John Stone kapitányt. Két évvel később a Block-szigetnél egy új-angliai utazót, John Oldhamet gyilkolták meg. Válaszul Massachusetts kormányzója, John Endecott három felfegyverzett hajót küldött fel a folyón. A különítmény lerombolt két indián falut, mert feltételezték, hogy az ott lakók voltak a tettesek. 1637 májusában a bosszúszomjas pequot-k megtámadták a connecticuti Wethersfieldet, kilenc embert megöltek, kettőt pedig magukkal hurcoltak. Erre Massachusetts és Connecticut fegyvereseinek közös akciója volt a válasz. Hozzájuk csatlakozott néhány száz narragansett és niantik indián. 1637. június 3-én bekerítették a pequot-k táborát, és lemészároltak ötszáz embert – nőket és gyermekeket is. A falut felgyújtották, a menekülőket lelődözték vagy agyonverték.¹³⁶ A pequot-k elleni véres hadjárathoz, amely Új-Angliában nemzedékekre véget vetett az indián támadásoknak, Anglia semmiben és semmilyen módon nem nyújtott segítséget. Délebbre, a Hudson völgyében és Virginiában folytatódott az indiánok egymás közötti és a telepesekkel vívott háborúja a prémért és a kereskedelemért. 1644 júniusában a James-folyótól délre 350 telepest mészároltak le egy Opechancanough nevű indián törzsfőnök harcosai.

Virginia kormányzója, William Berkeley és helyettese, Richard Kemp válaszul – megint csak kizárólag a helyi erőkre támaszkodva – nagyarányú ellentámadást indított. Ugyanebben az évben a Hudson folyó közelében fekvő holland területen is fellángoltak az ellentétek. Új-Amszterdam közelében 120, mohawk ellenségeik elől menekülő algonkin indiánt öldöstek le a hollandok, bosszúból korábban történt gyilkosságokért. Erre több algonkin törzs egyesült, hogy elégtételt vegyenek, de vereséget szenvedtek, a connecticuti Stamfordnál 1644 februárjában 150 állig felfegyverzett holland 700 indiánt mészárolt le. A kontinens belseje felé nyomuló virginiai telepesek folyamatosan nehezményezték, hogy a hatóságok semmiféle védelmet nem nyújtanak nekik az ellenséges indiánokkal szemben. Virginiában – és másutt is – az okozta a legfőbb nehézséget, hogy bár az alapító szabadalomlevél a tengerparton pontosan meghatározta a földrajzi szélesség koordinátáit, belső határai bizonytalanok voltak. Már a korai időkben érdekütközés következett be Tidewater nagybirtokos ültetvényesei (akik túlsúlyban voltak a közgyűlésben, és komoly befolyást gyakoroltak a kormányzásra) és a kisbirtokosok között, akik mélyen előrehatoltak az Appalache előhegységei felé, sőt olykor még azokon is túl. Voltaképpen mindjárt a kezdetekben körvonalazódni kezdett két, egymástól alapvetően különböző társadalom. A partvidéken jellegzetesen „déli” civilizáció jött létre, dohánytermelő, rabszolgatartó, elitista, művelt és henye, a belső térségekben pedig egy sokkal nyersebb, gazdálkodó világ – ez a kettéválás később alkotmányos kifejeződést is nyert, amikor a polgárháború idején Virginia nyugati része kinyilvánította önállóságát. Az 1676-os év első hónapjaiban a James-folyó menti kisbirtokos farmerek felismerték, hogy a királyi kormányzó, Sir William Berkeley elképzelései nem megfelelőek, mert az ő érdekeiket a tidewateri arisztokrácia uralta képviselőházban (House of Burgesses) túlságosan kevesen képviselik. Egy gazdag ültetvényest, Nathaniel Bacont kérték fel vezetőjükül az indiánok elleni harcra s a kormányzónál való tiltakozásra is. Berkeley felségárulással vádolta Bacont, és le is tartóztatta, amikor az július 6-án 500 ember élén Jamestownba érkezett. Miután hite szerint helyreállította hatalmát és

tekintélyét, szabadon engedte foglyát, ám ekkor dühödt ellenségeskedés tört ki, amely során Bacon követelte, hogy szigorúan vizsgálják meg a kormányzatnak az indiánok dolgában vallott kudarcait és hadsereg felállítására való felhatalmazását. A kormányzó a keleti partvidékre menekült, Bacon pedig három hónapon át tombolt a fővárosban, önkénteseket toborzott, és végigrabolta a tidewateri nagybirtokokat. Szidalmazta Berkeleyt és „bandáját”, ezeket a „feneketlen hordókat”, akik „elnyelik a közösség javait”. Ám 1676. október 26-án hirtelen véget vetett hadjáratának az, amit úgy neveznek: „súlyos vértolulás”. A vezérét vesztett felkelés összeomlott, s amikor aztán a kormányzó által néhány hónappal korábban segítségül hívott brit csapat novemberben megérkezett Angliából, már csak nyolcvan rabszolga és húsz „szegődéses szolga” szegült szembe a hatalommal. A fehérek nagyon is komolyan induló zendülése így rabszolgalázadássá silányult, s hamarosan teljes vereséget szenvedett.¹³⁷ A Bacon-féle felkelés jól mutatja, milyen törékeny volt a hatalom Amerika történetének e korai szakaszában. Ugyanebben az esztendőben Új-Angliában is történt egy hasonló esemény. A puritánok nem igyekeztek különösebb hevülettel keresztény hitre téríteni az indiánokat. Ám egyikük, John Eliot (1604–1690) 1646-tól kezdve minden tőle telhetőt megtett a szent cél érdekében: prédikált a törzseknek, és algonkin nyelvre fordította a Bibliát. A megtérteket „imádkozó indiánok”-nak nevezték, s minthogy ezek az emberek gyakran elhagyták törzsüket, úgynevezett „imádkozó városok”-ban telepítették le őket. Egy Sassamon nevezetű megtért még a Harvardra is eljutott, később azonban visszatért régi hitéhez, és „Fülöp király” – más nevén Metacom, egy főnök, szent ember vagy sámán – követője lett. Sassamont 1676 elején gyilkolták meg, s mivel nem sokkal korábban ismét keresztény hitre tért, a plymouthi hatóságok a wampanoag törzs három tagját – természetesen „pogányokat” – vádolták meg, ítélték el és végezték ki. Ez az eset szolgált ürügyül a kereszténység és az indián kultúra összecsapása, a „Fülöp király háborújának” nevezett véres konfliktus kirobbantásához, a valódi ok azonban Massachusettsnek az indián területek rovására történő, folyamatos terjeszkedése lehetett. 1675 nyarán és őszén Fülöp és emberei a fehér telepesek farmjait és

városait pusztították, s egy ízben 30 kilométernyire megközelítették Bostont. Ha Fülöp képes lett volna széles szövetségbe tömöríteni az indián törzseket, könnyen meglehet, hogy elnéptelenítette volna az egész gyarmatot. Az indiánok fehérekkel szembeni kiszolgáltatottságának fő oka azonban mindig is az egység hiánya volt. A massachusettsi kormányzó – egy másik Winthrop – létrehozta a milíciát, amelyet 10-től 150 vagy még több emberből álló csapatokra osztott, felkészülve a csapásra, ha nagyobb indián csapatok gyülekezéséről érkezne hír. A háborúskodás 1676–77 teléig, majd 1677 tavaszán is folytatódott, végül augusztusban sikerült magát Fülöpöt is bekeríteni és megölni. Ezután már csak el kellett szigetelni egymástól az indián csoportokat, vagy elcsípni és leöldösni őket a sűrű erdőségekben – bár New Hampshire-ben és Maine-ben egészen 1678-ig voltak kisebb ütközetek. A veszteségek mindkét oldalon súlyosak voltak. Új-Angliában minden fehér családnak voltak veszteségei. Feltehetőleg ez volt az amerikai történelemben a lakosság összlétszámához viszonyítva a legtöbb áldozatot – halottakat és sebesülteket – követelő háború. Anglia ezúttal sem volt hajlandó segíteni. A helyi milíciák időközben rendkívül hatékonynak bizonyultak, jócskán felülmúlták a hasonló angliai szerveződéseket – nélkülük nem sikerülhetett volna sarokba szorítani az indiánokat.¹³⁸ Elkeseredett háború volt. Amikor Fülöp királyt végül megölték, fejét Bostonban, levágott kezeit pedig Plymouthban helyezték közszemlére. A háború mély és nehezen gyógyuló sebeket ütött a túlélők lelkében, a puritán lelkészek pedig úgy érezték, hogy a katasztrófa Isten Új-Anglia népére mért csapása – „irtózatos ítélet” – volt.¹³⁹

COTTON MATHER ÉS A PURITÁN UTÓPIA VÉGE Fülöp király háborújának pusztítása, számos család széthullása és a széles körben eluralkodó érzés, hogy Új-Anglia istenes népe valamiképpen romlottá vált, és ennek következményeként kell elszenvednie a büntetést – történelmi távlatban ez az 1692-es salemi boszorkányhisztéria háttere, a közvetlen előzmény ugyanakkor a gyarmat kormányzatának tartós megosztottsága volt.

Anglia 1660-tól kezdve egyre jobban érdeklődött Amerika iránt, s megpróbált visszanyerni valamennyit abból a hatalomból, amelyet az első évtizedekben könnyelműen átengedett a telepeseknek. Ez a törekvés az 1680as években felerősödött. 1684-ben a korona visszavonta Massachusetts eredeti, önkormányzati jogot biztosító szabadalomlevelét, és 1686-ban Sir Edmund Androst (1637–1714) nevezte ki kormányzónak. Andros nagy formátumú köztisztviselő volt, akit Jakab, York hercege 1674-ben azzal a feladattal küldött New Yorkba, hogy igazgassa ottani, a hollandoktól elragadott magángyarmatát. Ő tette ezt a vidéket Anglia észak-amerikai birodalmának stratégiai központjává, kibővítette a kikötőt, tőzsdét alapított, a kereskedelem fellendítését szolgáló szabályokat vezetett be, és raktárakat meg erődítményeket építtetett – „érkezésekor New York falu volt, s város, amikor távozott”.¹⁴⁰ Mindez igen szép volt, Massachusetts azonban maga akarta volna intézni a dolgait, és Andros – „új-angliai birtokaink kormányzója” – érkezésének, amely történetesen egybeesett York hercege, az immár nyíltan katolikus II. Jakab trónra lépésével, Bostonban nem örvendeztek túlságosan. Világos volt, hogy Jakab király egy Új-Anglia-szupergyarmattá óhajtja egyesíteni Anglia amerikai gyarmatait, s Andros ezt a tervet hivatott megvalósítani. Amikor whig nemesek egy csoportja Angliába hívta Orániai Vilmost, a reménybeli protestáns királyt, Jakab pedig elmenekült, az új-angliai elit megragadta a lehetőséget, és megrendezte a saját „dicsőséges forradalmát”, börtönbe zárta Androst, és kinyilvánította függetlenségét. A Harvard elnökét, Increase Mathert (1639–1723) Londonba küldték új megállapodás és új szabadalomlevél kidolgozására. Távollétének idején tört ki a boszorkányhisztéria. Fontos észrevennünk, hogy a törvény erejének hanyatlása éppen akkor következett be, amikor Új-Anglia egész politikai szerkezete ingataggá, bizonytalanná vált. A boszorkányságban vagy a vele kapcsolatos gyanakvásban nem volt semmi új. Új-Angliában a vallási különcöket rendszeresen levetkőztették, hogy testükön felleljék a boszorkányság jegyeit. A boszorkányoktól való félelem feltételezett gazdájuktól, a Sátántól való rettegéshez kapcsolódott – a Gonosz a 17. század morálteológiájának mindenütt jelen lévő szereplője volt.

Massachusettsben nem volt mindennapos jelenség a boszorkányok elítélése és kivégzése, de azért időről időre megesett a dolog. Connecticutban tíz esetről van tudomásunk, amikor „a Gonosszal való cimborálás” vádjával boszorkányokat akasztottak. Egyedül Rhode Island történelmében nincsenek efféle makulák. A kálvinisták nem voltak egyedül; a boszorkányságban sokan mások is hittek, például Virginia anglikánjai. A katolikus Marylandben egy ízben egy boszorkányság gyanújába esett „kis öregasszonyt” vetettek a tengerbe, hogy egy megmagyarázhatatlanul heves vihart lecsendesítsenek.¹⁴¹ Az 1692-es salemi eseményeket a boszorkányvádak száma, a szenvedély hirtelen fellángolása, a perek baljós képtelensége és a büntetések súlyossága teszi egyedivé. Mindennek egyébként ugyancsak megvan a magyarázata. A komoly vallási viták és háborúk, amelyek a reformáció 1520-as években történt megjelenése óta gyötörték Európát, a 17. század első felében, a harmincéves háborúban hágtak tetőfokukra, s mellesleg olyan, szinte másodlagos konfliktusok is dúltak, mint az angol polgári forradalom. Az 1648-as vesztfáliai békével aztán a világ lassan kezdett elfordulni a szekularitás felé – mintha kimerült volna a vallásos szellemiség, s az emberek kerestek volna valami mást, amin civakodni lehet.¹⁴² A fanatizmus haldokló fenevada azért olykor még összeösszerándult és csapkodott maga körül. Az 1680-as években XIV. Lajos a katolikus szélsőségesek nyomására visszavonta a nantes-i ediktumban foglalt, a protestánsokat védelmező türelmi rendeletet. A protestáns Londonban ugyanebben az évtizedben a hitehagyott Titus Oates a csőcselék élén hajszát indított a katolikus felforgatók ellen. A salemi boszorkányhisztéria e felfelparázsló, képtelen téboly egyik megnyilvánulása volt. Az eset konkrétumai ismertek.¹⁴³ 1692 elején egy salemi lelkész, Samuel Parris házában két gyermek – leánya, a kilencéves Betty és unokahúga, a tizenegy esztendős Abigail – váratlanul hisztériás rohamban tört ki, sikoltoztak és a padlón vergődtek. A dolog átragadt néhány barátjukra is. Egyik leányka sem tudott írni, talán olvasni sem, s mindannyian nagyon szerették Tituba, a házban élő öreg néger rabszolgaasszony történeteit. Az ijesztő rohamoktól szenvedő gyermekeket orvosok vizsgálták, kikérdezték őket, s meghallgatták a ház jámbor lelkű urát meg a helyi buzgómócsingokat

is. A leánykák végül azt állították, hogy bajuk okozója Tituba, aki később, a vallatás során csakugyan beismerte, hogy a Sátán szolgálója, s beszélt még macskákról, patkányokról és egy boszorkánykönyvről is, amelybe „Salemben kilencen írták be a nevüket”. A leánykák két helyi asszony nevét is kiáltozták, s ekkor kirobbant a hisztéria. A dolog hamarosan felkeltette az emberek érdeklődését, nemcsak Salemben, de a környéken, sőt még Bostonban is. Az egyikük volt Increase Mather művelt lelkész fia, Cotton Mather (1663–1728), a bostoni elit ifjú, de kiváló tagja is. A hatóságok sem maradtak tétlenek. Május közepén az ideiglenes kormányzó, William Phips Salembe látogatott, s a hallottak mélyen megérintették – talán jobb lenne azt mondani: elborzasztották –, és felállított egy különleges bíróságot William Stoughton vezetésével, hogy a dolognak alaposan a végére járjanak. Ez persze súlyos hiba volt. A mindennapok polgári joga boszorkányperekben működhet tisztességesen vagy tisztességtelenül, egy efféle különleges bíróság azonban, hogy saját létjogosultságát igazolja, minden bizonnyal talál bűnösöket. Talált is. Az eljárásuk vérlázító volt. A vádlottakat, akik beismerték, hogy boszorkányok, szabadon engedték, mintegy megjutalmazva őket, amiért bizonyságot szolgáltattak arra, hogy Salemben valóban a Sátán munkálkodik. A makacsabbakat, akik kitartóan tagadták bűnösségüket, elítélték. A hosszú újangliai nyáron át végig tombolt az őrület. Kora őszre már tizennégy asszonyt és öt férfit akasztottak fel, legtöbbjük a közösség feddhetetlen életű, köztiszteletben álló tagja volt. Egy férfit, aki még védekezni sem volt hajlandó a bíróság iránti megvetése jeleként, – a régi angol peine forte et dure szerint – súlyos kövekkel préseltek halálra; ez volt Amerika történelmében az egyetlen alkalom, hogy ezt a kivégzési módszert használták. A túlzsúfolt börtönökben több mint százötvenen várták, hogy sorra kerüljenek, néhányan itt lelték halálukat. A reakció októberig váratott magára, amikor már vezető személyiségek, például a kormányzó feleségének neve is felbukkant a tárgyalásokon. A hatóságok észbe kaptak. A különleges törvényszéket feloszlatták, s az őrizetbe vetteket szabadon engedték. A salemi per bizonyos értelemben a babonás hiszékenység egy korábbi korszakának különös, atavisztikus felbukkanása volt, más tekintetben pedig

ennél jóval több és bonyolultabb. A boszorkányokban való hit és a modern, kételkedő gondolkodás korántsem szöges ellentétei egymásnak. Cotton Mather, aki a hisztéria októberi csúcspontján Wonders of the Invisible World (A láthatatlan világ csodái) című dolgozatában a boszorkányság létezését és a Sátánnal való kapcsolatát bizonygatta, nem a modern tudomány zavaros elméjű ellenfele volt – épp ellenkezőleg. A Cottonok és Matherek leszármazottja volt, amely két család kezdettől fogva Boston vezető értelmiségéhez tartozott. A 17. század végén még együtt élt az új, empirikus tudomány és a régi, homályos hiedelemrendszerek. Jó példa erre a kor legnagyobb tudósa, Isaac Newton, aki elragadtatással szemlélt minden természetfelettinek tűnő, különös jelenséget, s könyvtárában halomban álltak az asztrológiai tárgyú kötetek. Cotton Mather tanult ember volt, sokoldalú tudós – nemcsak a Glasgow-i Egyetem tiszteletbeli teológiaprofesszora, de a világ akkori vezető tudományos testületének, a Royal Societynek is tagja, aki a gyarmatokon sok egyéb mellett a kopernikuszi rendszer népszerűsítésével foglalkozott.¹⁴⁴ A természet tapasztalati tanulmányozását az Isten iránti szeretet egy formájának tekintette – a 19. századi új-angliai transzcendentalisták gondolkodtak így. Szerteágazó tudományos érdeklődését nemhogy a vallással ellentétesnek, sokkal inkább a hit kiteljesedésének tartotta. Nézete szerint a boszorkányok létezése az eljövendő, halálon túli élet egyfajta mellékes bizonyítéka: „Minthogy léteznek boszorkányok és ördögök – írta –, joggal következtethetünk a halhatatlan lelkek létezésére is.” Cotton Mathert épp tudományos érdeklődése tette szenvedélyes boszorkányüldözővé. Hitte, hogy a kellő szigorral és alapossággal folytatott perek fokozatosan feltárják a boszorkányság egész gépezetét és a Gonosz munkálkodásának részleteit, s ekképpen az egész emberiség boldogulását előmozdítják. Nem értett egyet ugyancsak művelt, tudós atyjával, aki úgy vélte, hogy a boszorkányüldözés maga is az ördögtől való, s csak a Nagy Szemfényvesztő cselfogása, hogy az embereket e gonosz útra vezeti. Visszatérése Angliából 1692 őszén hozzájárult ahhoz, hogy a boszorkányüldözés véget ért, s a következő év tavaszán megjelent, Cases of Conscience Concerning Evil Spirits (A gonosz szellemekkel kapcsolatos lelkiismeret esetei) című könyvében rá is mutatott a tömegesen követett

téveszmék veszélyeire, s arra, hogy a Gonosz éppen az ártatlan öregasszonyok kivégzésén örvendezik. Increase Mather fontos szerepet játszott abban, hogy végül sikerült a massachusettsi bíróságot révenni, fogadjon el egy, a boszorkánybírák határozatait elítélő indítványt. Az esküdtszék tagjai kézjegyükkel látták el a nyilatkozatot, a kivégzett áldozatok családjai pedig kártérítést kaptak. Néhányan azok közül, akik hamis tanúvallomást tettek, később bevallották vétküket, noha egyikük csak sok-sok év eltelte után. Ezek az események, valamint Increase Mather könyve végleg lezárták az amerikai boszorkányüldözés történetét. A salemi perek jól szemléltetik az amerikai nép hajlandóságát arra, hogy szemforgató buzgalommal és túlzott hevülettel szálljon szembe a társadalom vagy megszokott életvitele vélt vagy valós ellenségeivel. Későbbi megfigyelők nem alaptalanul vontak párhuzamot az 1692-es salemi események, az 1919–20-as „vörös riadalom”, McCarthy szenátor 1950-es évekbeli kommunistaüldözése, az 1973–74-es Watergate-hisztéria, valamint az 1980-as évek Irangate-botránya között. A történész számára azonban nemcsak az 1692-es kábulat és tömeghisztéria hevessége meglepő, hanem az ősszel bekövetkezett gyógyulás hirtelensége és az a buzgalom is, amellyel mind a kormányzat, mind a lakosság beismerte vétkességét, s az igazság helyreállítására és az okozott szenvedések jóvátételére törekedett. A késő 17. században ezt talán még a tébolynál is figyelemre méltóbb, s az amerikai nép mint humánus és igazságszerető közösség jövendőjére nézve is biztató jelnek kell tekintenünk. A törvény és igazság valóban sérüléseket szenvedett, de ereje és tekintélye a bűnök töredelmes beismerésével gyorsan helyre is állt. A történet lényege – fogalmazta meg egy mai történész – nem az irracionalitás ereje, hanem a tudomány helytelen, rossz célra való használata. Cotton Mather természettudományos tanulmányokat végzett, mielőtt úgy határozott volna, hogy atyját követve lelkészi pályára lép, s állást foglalt a himlőoltás – elsősorban gyermekeknél való – alkalmazása mellett. Orvosi szempontból és vallásos jelenségként is tanulmányozta a hisztériás roham mibenlétét. Atyjával együtt vizsgálta a gyermekek fizikai és lelki megpróbáltatások hatása alatt tanúsított szélsőséges viselkedését, s a tapasztaltakból eltérő következtetésekre jutottak. Cotton és a gyermekeket

vizsgáló személyek leplezetlenül érdeklődtek a boszorkánysággal és ördögi praktikákkal kapcsolatos élmények iránt, a gyermekek pedig érzékelték mohóságukat, s igyekeztek kielégíteni – ezzel a jelenséggel korántsem csak a 17. században találkozhatunk. A salemi perekben munkálkodó érzelmi mechanizmus ki tapintásának talán legjobb eszköze a gyermekbántalmazási hisztéria eseteinek vagy olyan eseteknek a vizsgálata, amelyekben sátánista csoportok állítólag gyermekeket bántalmaztak – ilyesmi az 1980-as és 90-es években is előfordult Angliában és az Egyesült Államokban egyaránt. Az a mód, ahogyan az eljáró hatóságok bátorítására e gyermekek kitalált vagy sugalmazott eseményekre is „emlékeztek”, igen jellegzetes. Az 1692-beli Salem nincs is olyan távol tőlünk, mint ahogy gondolni szeretjük.¹⁴⁵ Cotton Mather az amerikai történelem jelentős, tragikus figurája. Amikor 1663-ban Új-Angliában világra jött, már enyhülőben volt a Zarándok Atyák eltervezte kongregacionalista közösségi hagyomány szigora, a kormányzati gépezet kezdett kikerülni a szorításából, s nyilvánvalóvá lett a fokozódó világiasodás. Puritán bíborban született: ezt volt hivatott hirdetni vezeték- és keresztneve is. Tizenkét évesen került a Harvardra – se korábban, se azóta nem járt oda fiatalabb diák –, s nemcsak atyja rektori talárjának, az új-angliai szellemi-vallási közösség vezetésének is várományosa volt. Mindebből azonban semmi sem teljesült – a Harvard rektori címéért folytatott küzdelemben nyilvános vereséget szenvedett, s amikor 1721-ben végül felkérték, hogy legyen az 1701-ben alapított és 1716-ban New Havenbe költözött rivális Yale rektora, már késő volt. Túl öregnek érezte magát, és visszautasította az ajánlatot. Mather egész életében szorgalmasan gyűjtögette és áramoltatta vissza az ismereteket. Hét nyelven beszélt, eleven cáfolata volt annak a hiedelemnek, hogy Új-Anglia kulturálatlan vidék, ahol igazi tudós szerző sosem születik. Négyszázötven könyvet írt, közülük sok kiadatlan maradt, de a megjelentek is megtöltenek néhány polcot, ráadásul naplója is hét vaskos kötetnyire rúg.¹⁴⁶ Meggyőződéssel állította, hogy Amerikában a felvilágosodás a vallásosság támasza. Pártolta a közjótékonysági intézményeket. Könyveiben, a The Family Well Ordered (A jól szervezett család) és a The Ornaments for the Daughters of Zion (Ékességek Sion lányainak) érzékeny és bizonyos

vonatkozásaiban meglepően modern nézeteket fogalmaz meg a szülők nevelésben betöltött szerepéről – különösen a leányok esetében. Írt az indiánok és a rabszolgák jogairól. Megkísérelt rendet és józanságot vinni az orvosi és jogi szakmába – ezzel azóta is szüntelenül próbálkozik az emelkedettebb gondolkodású amerikai értelmiség. Nem volt a kitartás mintaképe – ahhoz túlságosan is önfejű és öntörvényű természettel verte meg az ég –, de mindenhez értett; a leleményes és jóravaló amerikai ezermester, Benjamin Franklin és a hozzá hasonlók korai előképe volt, akinek azonban még nem adatott meg a lehetőség, hogy oly látványosan és sikeresen tevékenykedjen, mint ők. Saját korában és még később is igen sokáig (míg a modern kutatás fel nem tárta a valóságot) úgy tartották számon mint a salemi boszorkányperek mögött álló figurát – a jelek szerint könnyedén váltott a maradi ifjú szerepe és a laudator temporis actae között. Cotton Mather jóval halála előtt felismerte, hogy kora nem kedvez elképzeléseinek, s az a fajta vallásosság, amelyet a puritánok hoztak Amerikába, a felismerhetetlenségig megváltozott. 1702-ben adta ki mesterművét, amely terjengőssége ellenére joggal tart számot az amerikai irodalom első jelentős alkotásának rangjára – a Magnalia Christi Americanát (Krisztus dicsőséges tettei Amerikában). A könyv rendkívül fontos forrásmunka, amennyiben feltárja Új-Anglia kormányzóinak és vezető lelkipásztorainak életét, a Harvard és a különböző egyházak történetét, és értékes részletekkel szolgál az indiánokkal való első összecsapásokról. A fő vonulata azonban a nagy új-angliai kísérlet – Isten Királyságának e világban való létrehozása – és kudarcának nagy ívű története. Kijelenti: „A keresztény vallás csodáiról írok Európa elaljasodásától az amerikai partvidék történetéig” – hangvétele a világra rácsodálkozó emberé, egyben bánatos és panaszkodó. Éles szemmel mutat rá a protestáns küldetés ellentmondásaira. A protestáns etika, a heves vallási buzgalom, amely a mélységes törvénytisztelet forrása, magában hordozza bomlásának csíráit. Így fogalmaz: „A vallás megteremti a jólétet, s a leány anyja elpusztítója lesz.” Élete során látta, mi megy végbe Bostonban: virágzott a merkantil szellemiség, s a jól alkalmazkodó igehirdetők a zsúfolt templomokban arra serkentették önelégült híveiket, hogy még több, a belső kegyelmi állapot jelének tartott vagyon

felhalmozására törekedjenek. Amerika sikere aláaknázta isteni küldetését: „Nagy veszedelem: e világi lét édessége elfeledteti velük, hogy a pusztaságban tévelyegnek.” Jócskán akad itt töprengenivaló az amerikai kísérlet vallási és világi vonatkozásairól. Érdemes megjegyezni, hogy amikor Cotton Mather 1728ban intelmeket és jóslatokat hangoztatva meghalt, a hozzá univerzalitásában annyira hasonló és céljaiban oly igen különböző philadelphiai Benjamin Franklin már huszonkét esztendős volt, és eltökélten igyekezett megvalósítani elképzeléseit. Míg Mather megszállottja volt annak, hogy az ember igyekezzen halhatatlan lelkét megmenteni a túlvilág számára, Franklin – honfitársai többségéhez hasonlóan – arra törekedett, hogy ezen a világon jusson valamire. Kettejük különbsége az amerikai történelem nagy vízválasztójának is tekinthető. A 18. századba lépve kezdenek összeállni a korai Amerikát ábrázoló kirakójáték darabjai. Az új-angliai és virginiai kiindulópontból, amelyek ekkorra összeértek Marylanddel, Pennsylvaniával és New Yorkkal, a telepesek Amerikája észak, dél, de leginkább nyugat felé terjeszkedett. A határ az 1700-as évekre kézzelfogható valóság és erőteljes fogalmi tényező, a földéhség pedig mindennél erősebb késztetés volt. Az emberiség történelmében most először húzódtak elérhető közelségben – karnyújtásnyira – hatalmas, termékeny és olcsón megszerezhető területek. Ez a boldog állapot még kétszáz éven át tartott, s csak akkor zárult le – örökre. A 18. század elején ismét fellángolt a mohóság, hogy az eredeti birtoklevelekben meghatározottakon túl újabb és újabb földterületeket szerezzenek, és azokat városokkal, településekkel pettyezzék teli, s e hevület nem is lanyhult egészen addig, mígnem az 1890-es évekre már nem volt hová terjeszkedniük. A partvonal felől induló hódítás során a hegyvidék az első határvonal, Amerika angolok lakta részében mindenütt ez volt a fő irány. Felfelé nyomultak a Housatonic folyó völgyében Berkshires felé, 1719-ben megalapították Litchfieldet, 1725-ben Sheffieldet, 1730-ban Great Barringtont, 1750-ben pedig Williamstownt. 1735-ben négy, szoros kapcsolatban álló közigazgatási területtel kötötték össze a Housatonic menti településeket és a Connecticut folyót. Benning Wentworth kormányzó (1696–

1770), aki fontos szerepet játszott Massachusetts és New Hampshire egymástól való elkülönülésében, ezután adta át a Connecticuttól nyugatra fekvő (ma Vermont állam) területeket.¹⁴⁷ Az észak felé irányuló terjeszkedés elsősorban az Ulsterből érkező protestáns bevándorlás következménye volt. Igen sokan kerestek új hazát és életet a tengerentúlon, miután Anglia lehetetlenné tette az ír gyapjú behozatalát, tized befizetését írva elő az anglikán egyház javára – s ugyanekkor, 1714–18-ban járt le az ulsteri ültetvények bérleti szerződése is. Kemény, elszánt pionírok érkeztek tehát Amerikába, akik mögött a katolikus Dél-Írországban kitartó protestáns enklávé védelmezésének háromnemzedéknyi küzdelme állt, s nyomultak Észak-Amerikában a határvidék felé. Szervezett csoportokban jöttek, s a hatóságok – ezúttal először – rendelkeztek a megfelelő erőforrásokkal ahhoz, hogy közvetlenül a határvidékre szállítsák őket, ahol megalapították Blandfordot, Pelhamet és Warrent, illetve a New Hampshire-i Grafton County vagy a vermonti Orange, Windsor és Caledonia megyékben telepedtek le. Nagyszerű társaság volt, törvénytisztelő, vallásos, hangyaszorgalmú, demokratikus érzelmű emberek, akik mohón vágyták a több tudást, s igyekeztek a lehető legnagyobb hasznukra fordítani az önkormányzás nyújtotta lehetőségeket. Nem sokat lehetett hallani felőlük, s ez mindig jót jelent. Mindez az ulsteri-skót bevándorlásnak csak a kezdete volt. 1720-tól úgy fél évszázadon át vagy félmillió férfi, asszony és gyermek érkezett Írországból és a Skót-síkságról Pennsylvaniába. Ugyancsak protestáns németek és svájciak jöttek Pfalzból, Württembergből, Badenből meg az észak-svájci kantonokból, és érkeztek Amerikába 1682-től egészen a 18. század közepéig. Legtöbbjük New Yorkban telepedett le, de vagy százezren Pennsylvaniába mentek, amelynek népessége egy darabig harmadrészben német volt, harmadrészben pedig ulsteri. 100 acre föld ezen a vidéken 10 fontba került, ami 1732-ben 15 fontra emelkedett, ezenfelül további évi kb. fél penny robotváltságot kellett fizetni acre-enként. Föld pedig volt bőven, s a telepesek sokasága és a vágy, amellyel farmjaik megteremtésére törekedtek, sokakat arra sarkallt, hogy fittyet hányjanak a formaságokra, és egyszerűen elfoglalják a megkívánt területet. A Penn család megrendült képviselője,

James Logan arról panaszkodott, hogy az ulsteriek „a legarcátlanabb és legfegyelmezetlenebb módon” léptek fel, mondván: „Isten és a természet törvényei ellen való, hogy oly sok föld áll megműveletlenül, miközben annyi keresztény ember szeretne dolgozni és megtermelni mindennapi kenyerét.”¹⁴⁸ Mi mást is tehetett volna egy ilyen szívhez szóló érv hatására, mint hogy felgyorsította a hivatalos folyamat menetét? Délebbre haladva egyre olcsóbb lett a föld, nemegyszer ingyen is hozzá lehetett jutni. Az 1720-as évektől kezdve németek, svájciak, írek, skótok és mindenféle népek vándoroltak északkeletről a hegyvidék dúsan termő völgyei felé; a Cumberland-, Shenandoah- és Hagerstown-völgybe, s az átjárókon keresztül a mai Észak-Karolina, Kentucky és Tennessee felé. A század második felének elején eljutottak Georgiáig. F. J. Turner The Frontier in American History (A frontier az amerikai történelemben) című munkájában megjegyezte: e dél felé hömpölygő emberáradatban sodródó gyermekek között volt Daniel Boone, John Sevier és James Robertson, de Andrew Jackson, Sam Flouston, Davy Crockett, John C. Calhoun, James K. Polk, Jefferson Davis, Abraham Lincoln és Stonewall Jackson felmenői is. Andrew Jackson atyja ebben az időben telepedett le a karolinai előhegységben, Thomas Jeffersoné pedig ekkor építette meg házát Blue Ridge-ben. A Chesapeake folyótól délre az államigazgatás mechanizmusa fellazult. Karolina északi és déli része állandóan torzsalkodott egymással, akárcsak a tidewateri mágnások és az előhegység vidékének telepesei. 1691-ben Karolina birtokosai elfogadták a fait accomplit, a gyarmatot két tartományra osztották, s az ekkor már Észak-Karolinának nevezett terület fővárosába, Albemarle-ba helyettes kormányzót neveztek ki. 1712. május 12-én véglegesítették a szétválást, Észak-Karolina önálló gyarmat lett. Persze ne feledjük: már negyvenhét éve saját törvényhozása volt, vagyis öt évvel régebben, mint Dél-Karolinának Charlestonban – ami persze egyik rész gondjait sem oldotta meg. A tulajdonosok messze éltek – a déli részek leggyötrőbb gondja eleinte ugyanaz volt, mint ami Írország dolgát is régóta megnehezítette: a távol tartózkodó földbirtokos. Ilyen helyzetben értelemszerűen meglehetősen tökéletlen volt a vezetés, késedelmes és sokszor

hibás az indián támadásokra adott válasz, rossz a milícia felszerelése és irányítása – hogy csak a legfontosabbakat említsük. A telepesek Londonhoz folyamodtak segítségért – jellemző, hogy még az 1720-as években is reflexszerűen „hazafelé” fordultak, atyjuknak és gyámolítójuknak tekintve a koronát. A válasz meg is érkezett: Dél-Karolina 1721. május 29-én királyi gyarmat lett, s nyolc évvel később, 1729. július 25-én Észak-Karolina is – ami természetesen nem azt jelentette, hogy királyi csapatok érkeztek, vagy hogy London biztosította volna a védelmüket. Nem az indiánok jelentették az egyetlen fenyegetést – 1720-ban például Dél-Karolinában mindössze 7800 fehér ember, de 11 800 néger rabszolga élt, ami egész Amerikában a legnagyobb, 60 százalékos arányú fekete népességet jelentette. Ráadásul folytatódott a feketék behozatala, csak 1721 és 1725 között további 2000 érkezett. Sokan megszöktek, és szervezett bandákba tömörülve próbáltak elmenekülni a brit területről a spanyolok uralta Floridába, ahol 1733-ban elrendelték, hogy minden rabszolgát, aki szembeszáll a britekkel, és sikerül spanyol területre menekülnie, szabad embernek kell tekinteni. A rendelet nyomán 1739-ben egy sor rabszolgalázadás tört ki. Egy csapat charlestoni rabszolga a spanyol St. Augustine felé indult, útközben legyilkoltak minden fehér embert, aki csak az útjukba akadt – összesen huszonegyet a banda negyvennégy tagját végül bekerítették, és a helyszínen végeztek velük. A Stono folyónál egy Cato nevezetű fekete lázító még véresebb felkelést robbantott ki – harminc fehér ember és vagy ötven rabszolga lelte halálát, mire sikerült a rendet helyreállítani. Berkeley megyében, St. Johns Parishben is kitört egy kisebb zendülés. Fehérek és feketék közti erőszakos konfliktusok távolról sem csak Karolinában fordultak elő. Az Afrikából és a karibi térségből behurcolt rabszolgák száma folyamatosan emelkedett. 1741-ben több rejtélyes New York-i tűzeset nyomán támadt fel a szóbeszéd, hogy egy titkos fekete összeesküvés van a háttérben, és a rabszolgák át akarják venni az uralmat a város fölött. Sok feketét letartóztattak, tizennyolcat felakasztottak, tizenegyet pedig máglyán égettek meg, noha az államügyész, Daniel Horsemanden később beismerte: semmiféle bizonyíték nem volt arra, hogy az összeesküvés

valóban létezett. Észak- és Dél-Karolinában, különösen pedig a déli és a kontinens belseje felé eső területeken nagyon bizonytalan volt az élet, és csak akkor állt helyre a rend, amikor 1740-ben James Glen lett a kormányzó¹⁴⁹ – ő még a koronától is képes volt kicsikarni némi segítséget: 1743-ban James Oglethorpe ezredes egy csapat harcedzett skót katonával és a helyi milíciával Bloody Marshnál tönkrevert egy négyszeres túlerőben lévő spanyol alakulatot.

OGLETHORPE ÉS A KORAI GEORGIA James Oglethorpe (1696–1785) lenyűgöző példája volt azoknak az ellentmondásoknak, amelyek első pillantásra oly zavarossá teszik Amerika korai történetét. Gazdag angol filantróp volt, a Parlament tagja, akit a börtönreform iránti szenvedélyes elkötelezettsége vitt Amerikába. Különösen izgatta ama szerencsétlen nincstelenek sorsa, akik adósságaik miatt jutottak börtönbe. Úgy vélte, szabadon kell bocsátani őket, s lehetőséget kell adni nekik, hogy Amerikában nyerjék vissza fizetőképességüket. 1732-ben II. György király felhatalmazta, hogy a Savannah és az Akarna folyók közötti területen hozzon létre e célra alkalmas gyarmatot, s az ő tiszteletére Georgiának nevezze el. Oglethorpe 1733 januárjában az első csoporttal maga is elindult Amerikába. E vállalkozása is utópisztikus kaland volt, de sokkal inkább humanitárius, mintsem vallási célok vezették – nem afféle 17. századi doktriner, hanem 18. századi racionalista próbálkozás. Oglethorpe és támogatói el akarták kerülni a dél-karolinaihoz hasonló szélsőséges gazdagság hátulütőit, s a vallási üldözés meg a büntetőjogi rendszer áldozatai számára próbálták vonzóvá tenni a bevándorlást, hogy megteremtsenek egy kisbirtokosok lakta gyarmatot, ahol törvény szabja meg a földtulajdon felső határát, s a rabszolgatartás tiltott dolog. Ugyanakkor persze katona is volt, s azt tervezte a brit kormány támogatásával, hogy Georgia egyfajta cordon 2

sanitaire lesz, amely távol tartja a délről felszivárgó spanyol bajkeverőket. Erődítményeket építtetett, milíciát toborzott, és az Altahama menti védelmi

határra hívta a harcias skót katonákat, akik a vidéket New Invernessnek nevezték el. Bloody Marshnál aratott győzelme nemcsak a spanyol fenyegetésnek vetett véget, de komoly jelzés volt az indiánoknak is, noha Oglethorpe Augusta az előretolt indián kereskedelmi állomás létrehozásával azt is értésükre adta, hogy szándékai barátságosak. Georgiát a felvilágosodás mintagyarmatának szánták. Oglethorpe meg akarta honosítani a selyemtermelést, és az új fővárosban, Savannah-ban Trustees Garden néven még egy kísérleti növénykutató központot is létrehozott.¹⁵⁰ A gyarmat virágzott, de a józanság, igazság és tudományosság nagy kísérlete kudarcot vallott. A rabszolgaság tilalma – pontosan úgy, ahogyan Észak-Karolinában – szembekerült a gazdasági érdek és az emberi kapzsiság rút valóságával. Georgia túlságosan is közel volt a békétlen, de tagadhatatlanul prosperáló Dél-Karolinához, hogysem tisztaságát megőrizhette volna. Oglethorpe rendelkezései hatástalanok maradtak, folyt a rabszolgacsempészet, és ugyancsak bőségesen érkezett egy másik tilalmas dolog is – a rum. A savannah-i parlament végül szentesítette az engedetlenséget, és módosította a törvényeket. 1742-ben engedélyezték a rum behozatalát, öt évvel később felfüggesztették, 1750-ben pedig végleg hatályon kívül helyezték a rabszolgatartás tilalmát is.¹⁵¹ E változások nyomán észak felől bevándorlási hullám indult, tapasztalt ültetvényesek, akik rabszolgáikat is magukkal hozták, és felvásárolták az olcsó georgiai földeket. Az utópia Karolina sorsára jutott. Oglethorpe-nak a katonai pénzek pazarlása miatt konfliktusai támadtak az angliai hatóságokkal. Az ember, aki – Alexander Pope szavaival – „a lélek elszánt jóakaratától vezérelve” indult Amerikába, kiábrándultan és megundorodva tért haza, s 1752-ben vissza is szolgáltatta a kapott szabadalomlevelet.

MIÉRT NEM MŰKÖDÖTT A GYARMATOK IRÁNYÍTÁSA? A század közepére a tizenhárom gyarmat – ha törvényi értelemben nem is mindig – létezett, s mindegyik jó úton haladt egy egyenlőtlen, de nagyjából

általános jólét felé. Mostanra hozzászoktak, hogy milliókban gondolkodjanak – „a végtelen nullák hazája”. 1746-ban egy New Hampshire-i úriember, John Mason egy nemzedékek óta a családja tulajdonában lévő, 2 millió acre nagyságú birtokot adott el egy csoport portsmouthi üzletembernek, akik egy új várost kívántak ott alapítani. Ez volt a legnagyobb, összefüggő, áruba bocsátott földterület a farmok, birtokok és szűzföldek nagymértékű és folyamatos adásvételében, ami a történelem legnagyobb telekspekulációs színpadává tette brit Amerikát. Az üzletelésből, aki csak tehette, kivette a részét – a lelkes játszmában felsejlenek a következő évszázad nagy tőzsdespekulációjának körvonalai. Négy évvel később, 1750-ben a kontinens gyarmatainak össznépessége már meghaladta az egymilliót. A brit hatóságok természetesen egységes egészként szemlélték és kezelték Észak-Amerikát, és figyelmüket elkerülte ez a mozzanat. A század közepén Barbados népessége 75 000 fő volt, Bermudáé és a Bahamáké 12 000, Kanada, a Hudson-öböl, Acadia és Új-Skócia, valamint Új-Fundland lakossága pedig további 73 000 – ugyanebben az időben Massachusetts és Maine együttes népessége már elérte a negyedmilliót, Connecticuté a 100 000-et, Rhode Islandé és New Hampshireé együtt a 35 000-et, East Jersey-ben 34 000-en éltek, West Jersey-ben 36 000-en, New Yorkban 75 000-en, Pennsylvaniában és az „alsó megyékben” (a mai New Castle, Kent és Sussex) 165 000-en, Marylandben 130 000-en, Karolinában 135 000-en – valamint 4000-en a legfiatalabb Georgiában – és 260 000-en Virginiában. Új-Anglia körzetének lakossága 400 000 fő volt, Virginia körzetéé 390 000, a tágabb Pennsylvaniáé 230 000, Karolina körzetéé pedig közel 100 000.¹⁵² E négy nagyobb önálló centrum volt a demográfiai növekedés hajtómotorja, évről évre bevándorlók ezreit vonzotta, de magas volt a születések száma is, a gyermekek – a bőséges és egészséges táplálkozásnak, valamint a családok szoros összetartásának következtében – magas arányban érték meg a felnőttkort. Observations Concerning the Increase of Making, Peopling of Countries etc (Megjegyzések országok születéséről, benépesüléséről stb.) (1775) című munkájában Benjamin Franklin mindezt kommentálva megjegyezte, hogy születése óta a népesség megkétszereződött, s úgy számította, hogy a

következő húsz évben ugyanilyen arányú lesz a növekedés – így is történt, sőt.¹⁵³ A népességnövekedés arányának fenntartására törekvő hatóságok nem sokat törődtek a kijelölt határokkal – a terjeszkedés az egész vidék eggyéolvadásának egyik első mozzanata volt. 1732-ben Marylandbe pennsylvaniai németeket hívtak olcsó, 200 acre-es földbirtokok ígéretével. A szóban forgó területek a Susquehanna és a Patapsco közötti, nem túl kedvező adottságokkal megáldott tájon, az új és igen gyorsan felvirágzó város, Baltimore körzetében helyezkedtek el. Az 1750-es években tömegek vándoroltak ki Pennsylvaniából, a virginiai kormányzat csábította őket a gyarmat nyugati részébe, ahol a Shenandoah folyó völgyében igen olcsón kínáltak hatalmas területeket. E kivándorlás hozta létre egy ősi indián útvonalat követve a későbbiekben fontos kereskedelmi vonallá vált nagy philadelphiai szekérutat. Pennsylvania lassan összeért Virginiával, s még intenzívebbé vált a kölcsönös csereforgalom. Ahogy a gyarmatok egyre mélyebben hatoltak a kontinens belseje felé, úgy vesztették el eredeti arculatukat, és váltak mind egyszerűen amerikaivá.¹⁵⁴ A század első felének eseményeit tanulmányozó történésznek arra kell gondolnia: Amerikában annyi minden történt, és olyan hihetetlen sebességgel, hogy a hatóságok nem tudtak a folyamatokkal lépést tartani. Értesüléseik és ismereteik gyorsan elavultak, s egyszerűen elveszítették a fonalat. A gyarmatokat gazdasági értelemben úgy tekintették, hogy létük célja kizárólag az anyaország anyagi jólétének előmozdítása. New York 1702 és 1708 közötti kormányzójának, Lord Cornburynek a Kereskedelmi Minisztériumnak küldött egyik jelentéséből világosan kiderül, hogy a kormányzókat arra utasították, hogy „akadályozzák minden iparág tevékenységét, és minden, ilyen irányú folyamatról és elképzelésről pontos beszámolókat szolgáltassanak”.¹⁵⁵ A Kereskedelmi Minisztérium egy tagja 1726-ban nyíltan kijelentette, hogy a gyarmatokon végbement bizonyos fejlemények eo ipso törvénybe ütközőek akkor is, ha rájuk vonatkozó konkrét törvényi tilalom nem létezik: A független tartományi kormányzatok minden intézkedésének az anyaország javát kell szolgálniuk, amelynek létüket és minden értékes kiváltságuk védelmét köszönhetik. Ennélfogva tehát törvénytelennek tekintendő bármely gyarmaton bármely hasznot hajtó

vállalkozás vagy kereskedelmi nyereség, amely hátrányosan érinti az anyaország érdekeit, vagy azokkal összeférhetetlen. E tevékenységek folytatása nem lehetséges, mert ellentmondanak annak a célnak, amelyet szolgálni a gyarmat egyedüli feladata, s nem egyeztethetők össze azokkal a feltételekkel, amelyeknek az ott élő alattvalók kiváltságaikat és védelmezett állapotukat köszönhetik … mert ez a gyarmatok létének egyedüli értelme, s ha erre nem bizonyulnak alkalmasnak, az államnak nagyobb előnyére szolgál, ha őket tovább nem tartja fenn.¹⁵⁶

Kemény álláspont volt, ordítóan igazságtalan, és éppily nyilvánvalóan végrehajthatatlan – de természetesen számos erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy mégis sikerüljön betartatni. Egy 1699-es törvény leállította a gyapjúnak, gyapjúfonalnak vagy szövetneműnek az anyaországba való szállítását. Egy másik 1732-ben a kalapok behozatalát tiltotta meg. 1750-ben engedélyezték a rúdvas szállítását Angliába, de megtiltották kővágó üzemek, hengerművek és acélkohók működtetését. A vasöntésre nem vonatkozott külön, kifejezett tilalom, úgyhogy a gyarmatokon továbbra is készítettek konyhai és sófőző üstöket, más háztartási eszközöket, sőt ágyúkat is, ám a Kereskedelmi Minisztérium gazdasági doktrínája alapján ez is lényegénél fogva törvénybe ütközött. Mindenesetre nem hagytak fel vele. És a hajóépítés? A tenger Nagy-Britannia éltető eleme volt, s egész Angliában és Skóciában egymással versengtek a hajóépítő üzemek, Amerika azonban – minthogy olcsó és szinte korlátlan mennyiségű fa állt a rendelkezésére – viszonylagos előnyre tett szert a hajógyártásban – még a vas és a gőzgép korszaka előtt. A század derekán Új-Angliában regisztertonnánként átlagosan 34 dollárból építettek hajókat, s ez 20–50 százalékkal volt olcsóbb, mint Európában. Az 1640-es évektől erőteljesen fejlesztették a hajógyártást, s 1676-ban már csak az angol piacra évi harminc hajót készítettek – ez a szám 1760-ra évi 3–400-ra növekedett. Ekkor már Amerikában készült a brit kereskedelmi flotta hajóinak – 398 000 regisztertonnát kitevő – egyharmada, s a gyarmatok évi több mint 25 000 regisztertonnát állítottak elő. A fenti törvények betartatásának nyilvánvaló következetlensége abból adódott, hogy Angliának égető szüksége volt olcsó faanyagra. A Bostonba hajózó angol kereskedő rakománya eladásából újabb hajót vásárolhatott, s mindkettőt megrakhatta fűrészáruval. A brit hatóságok akaratlanul is ösztönözték ezt a kereskedelmet, amikor komoly támogatásban részesítettek olyan termékeket,

mint a szurok, kátrány, fenyőgyanta, terpentinolaj és az áztatott kender – hogy Anglia a lehető legkevésbé függjön a kontinentális behozataltól.¹⁵⁷ A faanyag, következésképpen a hajók alacsony ára a halászflotta növekedését is elősegítette, s ez megint csak sértette az angol érdekeket. Már az 1641-es adatok azt mutatják, hogy Új-Anglia 300 000 tonna tőkehalat, ezenfelül jelentős mennyiségű laposhalat, makrélát és heringet exportált. A halászat és a halfeldolgozó ipar 1675-re már négyezer embert és 600 hajót foglalkoztatott. Az export értéke 1770-re elérte az évi 225 000 dollárt. A legnagyobb és a nehezen tartósítható halak a helyi piacokra kerültek, a kisebbeket, a sérülteket vagy enyhén romlottakat a karibi térségbe szállították, ahol a rabszolgák élelmezésére használták fel, a legjobb minőségű, kisebb halakat tartósítva Angliába vitték.¹⁵⁸ A kereskedelem fejlődésével természetesen felvirágzott a hordógyártás – a faanyag olcsósága is kedvezően hatott –, így az új-angliai farmerek gyakran némi kádármunkával egészítették ki jövedelmüket. Új-Angliában egyre nagyobb és megbízhatóbb hajók készültek, s lassan megkezdődött a világ minden táján űzött, nyílt tengeri cethalászat, amely a 18. század elejére már jelentős ágazattá fejlődött, és gyors növekedésnek indult. Az angliai kormányzat érthetetlen okokból ezt a tevékenységet is pártolta (1732-ben kétszáz tonna fölött tonnánként egy fonttal, 1747-től pedig kettővel támogatta a bálnavadászatot). A század közepére az amerikaiak lettek a világ legjobb bálnavadászai, New Bedfordban, Provincetownban, Nantucketben és Marbleheadben vagy négyezren éltek, s több mint 300 hajóval járták a tengereket. Amerika elsősorban mezőgazdasági ország volt – sokkal inkább, mint Anglia –, de lassan, észrevétlenül a kor minden iparága megjelent, és egyre izmosodott. Amikor a Kereskedelmi Minisztérium az ipari termelés adatait kérte a gyarmati kormányzóktól, azok a valóságosnál szándékosan kisebbnek tüntették fel az eredményeket. A 18. században rengeteg hamis statisztika jutott Angliába – és nem ez az időszak volt az utolsó.¹⁵⁹ Az aggódó Weare számvevő úr 1750 körül a következőket írta a minisztériumnak: „Új-Anglia, New York, a Jersey-k, Pennsylvania és Maryland ültetvényesei (nem kívánok úgy tenni, mintha az e tartománynál délebbre fekvő gyarmatokról is volnának

ismereteink) csaknem teljes egészében a maguk termelte gyapjúból állítják elő ruházatukat, s a népesség általában hajlamos a csakis az anyaországban helyénvalónak tartott mesterségeket űzni, noha ennek oka korántsem valamiféle ipari vagy gazdasági törekvés, egyszerűen csak igyekeznek szert tenni némi jövedelemre.”¹⁶⁰ Egy másik, ugyanebből az időszakból származó jelentés szerint az amerikai termelők sikeresen veszik fel a versenyt az angliaiakkal gyapjúfonal, gyapjúszövet, kalap, szappan és gyertya, asztalosipari termékek, szekerek, hintók, székek, lószerszám és más bőráruk, cipő, lenvászon, kötél, vasöntödei termékek, fejszék és vasszerszámok gyártása terén.¹⁶¹ Amerika szószólói, például Benjamin Franklin az anyaország neheztelésétől és ellenintézkedéseitől tartva következetesen igyekeztek a valóságosnál jelentéktelenebbnek feltüntetni a gyarmatok iparosodottságát. Pennsylvania képviselőjeként Franklin 1766-ban arról tájékoztatta az alsóházat, hogy a gyarmat félmillió font értékű import mellett mindössze 40 000 font értékben szállított Nagy-Britanniába különböző termékeket. A kérdésre, hogy miként sikerül az egyensúlyt helyreállítani, azt válaszolta: „A mérleget termékeinknek a karibi térségbe irányuló kivitele javítja, a saját szigetünkön megvalósuló forgalom, a franciáknak, spanyoloknak, hollandoknak és dánoknak eladott áru ellenértéke, ugyanígy a többi északamerikai gyarmattal, Új-Angliával, Új-Skóciával, Új-Fundlanddal, Karolinával és Georgiával való kereskedelem, illetve az Európába – Spanyolországba, Portugáliába és Itáliába – szállított áruk ellenértéke; ezekből az országokból részben pénz érkezik, részben pedig olyan árucikkek, amelyek Nagy-Britanniába küldött szállítmányaink részét alkotják. Ekképpen kereskedőink és tengerészeink minden haszna, amely e szerteágazó utak során keletkezik, és hajóik minden szállítmánya végső soron a NagyBritanniával való kereskedelem egyensúlyban tartását és a brit ipar támogatását szolgálja…”¹⁶² A „látható” és a „láthatatlan” elválasztása, a három-, sőt négypólusú kereskedelem elemeinek elkülönítése túlságosan is nehéz feladat volt a Parlamentben ülő műkedvelő közgazdászok számára, Franklinnak tehát könnyű volt rászedni őket, noha valószínű, hogy a saját adatai s így feltevései sem lehettek különösebben pontosak. A 18. század

közepére mindenesetre már az utolsókat rúgta a merkantilizmus, végleg túlhaladottá tette a globális kereskedelem és az általános képtelenség arra, hogy felismerjék egy-egy, mind önállóbb külbirtokokkal rendelkező ország valós, hosszú távú érdekeit. Az Atlanti-óceánon átívelő vállalkozói kapitalizmus már rendkívül finom és sokszálú rendszert alkotott, amelynek hatékony irányítására a korábbi típusú államszervezet képtelen volt. A brit gazdasági stratégák – már ha nem túlzó ez a meghatározás a klasszikus műveltségű, vidéki whig gentlemanekre, akiket maroknyi, Amerikában soha, de talán még a kontinensen sem járt tisztviselő tájékoztatott – túlságosan is lassúak voltak ahhoz, hogy követni tudták volna az amerikai gyarmatok fejlődési ütemét. A hagyományos londoni szemlélet nyomorúságosnak és mellékesnek tekintette ezeket a területeket, amelyek nemigen játszottak szerepet Vilmos király vagy Anna királynő korának nagy háborúiban. Egyetlen fontosnak ítélt termékük a dohány volt. A 18. század elején a brit kereskedelem hat százaléka, az Észak-Európával folytatott kereskedelem volumenének csupán egyhatoda, a karibi térséggel való árucsere kétharmada, még a kelet-indiainál is kevesebb áru irányult a gyarmatok felé. A helyzet eleinte szinte észrevehetetlen lassúsággal változott. 1750-re az amerikai gyarmatok lettek a Brit Birodalom leggyorsabban fejlődő tartományai, a növekedés az 500 százalékot is elérte alig fél évszázad alatt. Európa legmodernebb gazdasága, Nagy-Britannia ugyanebben az időszakban csupán 25 százalékos növekedést mutatott. 1700-ban Amerika exportja Angliáénak mindössze 5, de 1775-ben már 40 százaléka volt. Ennél gyorsabb gazdasági növekedést soha azelőtt nem láthatott a világ.¹⁶³ Úgy tűnt, minden Amerika malmára hajtja a vizet. A növekedés mértéke tízévenként 40 százalék volt – vagy még ennél is magasabb. A bőségesen rendelkezésre álló föld kedvezett az európai mértékkel mérve hatalmas, 60 acre-nél ritkán kisebb, de sokszor a 100-at is meghaladó családi birtokok kialakulásának. Az emberek korán házasodtak, az asszonyok negyvenéves korukra átlagosan hat-hét gyereket szültek, s közülük négyen-öten érték meg a felnőttkort. Az életszínvonal magas volt, a táplálkozás bőséges, egészséges és változatos. A férfiak több mint száz kilogramm húst ettek évente, bőven fogyasztottak tejtermékeket, s e fehérjegazdag étrend következtében

átlagosan vagy öt centiméterrel voltak magasabbak, mint angliai kortársaik. 1750 körül egy átlagos connecticuti farmon tíz szarvasmarhát, hatvan birkát, hat disznót, két lovat és egy fogatra való ökröt tartottak. Kukoricát, búzát és rozsot termeltek, a termés kétötödét áruba bocsátották, s a befolyó pénzen brit, illetve egyre inkább helyi ipari termékeket vásároltak. Igaz, a megözvegyültek gyakran szűkölködtek, de a középkorú fehér férfiaknak mindössze 3–5 százaléka volt szegény. A felnőtt fehér férfiak egyharmada nem rendelkezett említésre méltó tulajdonnal, ők azonban a harminc év alattiak voltak. Földbirtokra szert tenni nem volt nehéz. A negyvenedik életévüket megért férfiak az esetek túlnyomó többségében rendelkeztek átlagos jövedelmet biztosító háztartással, gazdasággal és tőkével. Röviden: a 18. század utolsó negyedére Amerika népessége túlnyomórészt középosztálybelinek volt nevezhető. A szakképzett munkaerő szűkösségének következtében az iparosoknak és mesterembereknek nem volt rá szükségük, hogy a szakma védelme érdekében céheket alakítsanak, és nemigen nehezítették korlátozások annak a dolgát, aki valamelyik mesterségbe „kívülről” érkezett. Huszonöt esztendős koránál tovább nem sok, a mesterségét jól értő iparos maradt alkalmazásban, inkább a nem különösebben nehéz önállóságot választották az emberek – ha saját farmot nem szerezhettek, csináltak saját vállalkozást. A mindennapi életben nem léteztek osztályhatárok. Egy középosztálybeli iparosember temészetszerűen nemcsak választó, de választható is volt, és sokuk be is került a városi vagy megyei közigazgatás szervezeteibe. Ezek a tekintélyes, középkorú emberek nemcsak a legkorábbi telepesek közvetlen leszármazottai közül kerültek ki, hanem abból a félmilliónyi fehér bőrű európaiból is, akik a gyarmatosítás korai időszakában négy-hét évre szóló szolgaszerződéssel érkeztek Amerikába.¹⁶⁴ A négerektől eltérően a fehér bőrű szolgák az Újvilágban remekül boldogultak. Kevésbé – és a későbbi ausztráliai megoldásnál még sokkal kevésbé – volt szerencsés egy új, 1717-ben kigondolt rendszer: Angliából elítélt bűnözőket kezdtek Amerikába szállítani. A brit állam támogatta az ügyet, mert nagyon is szeretett volna megszabadulni a gazemberektől, a dolog ugyanakkor az egyes üzletembereknek is jelentős jövedelmet hozott. Az elítéltek tavasszal

hagyták el Nagy-Britanniát, nyáron értek Philadelphiába vagy a Chesapeakeöbölbe, s ősszel már vissza is tértek a dohánnyal és búzával megrakott hajók. 1717 és 1767 között csak Marylandbe 10 000 súlyos bűnöző érkezett, kilencvenesével vagy még nagyobb csoportokban összeláncolva szálltak partra, s olyan látványt nyújtottak – és olyan bűzt árasztottak –, amilyet azelőtt elképzelni se tudtak az emberek. A part menti telepesek úgy vélték, hogy jó üzlet vásárolni közülük néhányat, különösen, ha értettek valamilyen mesterséghez is. Kemény munkára fogták őket, földművesek lettek, szűzföldek feltörői, hajóépítők és a nagy baltimore-i vasművek munkásai. Baltimore-ban 1755-ben minden tizedik felnőtt munkásember ilyen, Angliából érkezett elítélt volt.¹⁶⁵ Jóval több baj volt velük, mint a szerződött munkásokkal, állandóan panaszkodtak, és „jogokat” követeltek maguknak. Az emberek viszolyogtak és féltek tőlük. Sokan alkoholisták lettek, vagy az öngyilkosságot választották. A külsejük is rémisztő volt, többeknek hiányzott a füle vagy néhány ujja, rengetegen viseltek szörnyű sebhelyeket. Akadtak köztük olyanok, akik jól elboldogultak, egy volt tolvaj például orvos lett, és kitűnő eredménnyel praktizált Baltimore-ban. Történtek azonban szörnyűségek is. 1751-ben egy elítélt megháborodott, és fejszével támadt gazdája gyermekeire, egy másik inkább a saját kezét vágta le, semhogy dolgozzon. A virginiai II. William Byrd emelkedett hangú levélben írta angliai barátjának: „Esedezve kérlek, legyetek oly kegyesek, és otthon akasszátok fel a bűnözőiteket.”¹⁶⁶ A közvélemény azt követelte, hogy fejadót vessenek ki minden, Amerikába érkező elítéltre, vagy azok fizessenek biztosítékot megfelelő magatartásukért, akik megvásárolják őket. A brit hatóságok azonban semmi ilyesmire nem adtak engedélyt. A bűnözők beáramlásának következményeként ebből az időből hallunk először riadt méltatlankodást és panaszt, hogy terjed a bűnözés, az emberek viselkedése és modora pedig egyre durvább és közönségesebb. És természetesen mindezért Angliát okolták. A történész némi fanyar derűvel jegyzi meg: a század előrehaladtával az amerikaiak egyre inkább voltak hajlamosak minden jót maguknak és hazájuknak, minden rosszat pedig Angliának tulajdonítani. Amerika – ahogy egy angol látogató megjegyezte – csak úgy ontotta lakóira áldásait. Egy

másik szerint „Amerikában a disznók is jobban táplálkoznak, mint Angliában a Hyde Park hercegnői”, egy harmadik pedig „a tárt ajtók és a roskadozó asztalok hazájának” nevezte Amerikát.¹⁶⁷ Miss Eliza Lucas, egy angol katonatiszt világlátott leánya egyik levelében ékesszólóan így áradozik: „rengeteg barack, nektarin és mindenfajta dinnye, hihetetlenül ízletesek, s az itteni narancs mindent felülmúl, amit valaha is kóstoltam akár a Karibiszigeteken, akár Spanyolországban vagy Portugáliában”. Minden zöldségféléből több és sokkal jobb minőségű termett, mint Angliában. A német bevándorlók különösen sok finomsággal jelentek meg a piacokon, olcsón adták az almát, körtét, birsalmát, gesztenyét meg befőzésre való szamócát, málnát, cseresznyét és áfonyát. A köznép marha-, disznó- és birkahússal, meg kukoricamáléval és prószával tömte tele a hasát. A London Magazine egyik levelező munkatársa 1746-ban úgy vélekedett: „az amerikai nép úgy él, hogy azt minden városi és udvari ember megirigyelheti”. A természet bőkezűsége minduntalan új és új oldaláról mutatkozott meg annak, aki nem sajnálta a fáradságot, hogy felfedezze áldásait. Az eszes Miss Lucas, egy dél-karolinai ültetvény irányítója kihasználva az indigó termelésre nyújtott, fontonként 6 pennys parlamenti támogatást, sikeres kísérletekbe fogott a növénnyel. Neki köszönhető, hogy Észak- és Dél-Karolina 1775-ben együttesen 1 150 662 fontnyit exportált, s ez maradt a legfontosabb kiviteli cikke egészen addig, amíg a forradalom utáni időkben fel nem váltotta a gyapot.

PHILADELPHIA FELEMELKEDÉSE A pionírok a jólét újabb és újabb forrásait feltárva nyomultak a kontinens belseje felé, és lassan megteremtették azt a demográfiai bázist, amelyből megszülethetett egy iparosodott gazdaság, a partvidék városai a folyamathoz szükséges pénzt szolgáltatták. A legjelentősebbik, Philadelphia a század közepére a Brit Birodalom London utáni második legnagyobb városává növekedett. Az itteni, 1743-ban alapított Filozófiai Társaság máris ismert

volt, s Akadémiájából (1751) jött létre később a hatalmas Pennsylvaniai Egyetem. New York City ugyancsak sebesen növekedett, és már ekkoriban a majdani „nagy olvasztótégely” csírája volt. 1700-ra az angolok és a hugenották száma meghaladta az eredetileg idetelepült hollandokét, akik közül fél évszázaddal később igen sokan tértek át az anglikán vallásra, s mindannyian vagy két nyelven beszéltek, vagy már csak angolul. Ebbe a közegbe érkezett aztán rengeteg flamand és vallon, svédek és Rajna-vidéki protestánsok, norvégok és északnémetek, skót meg angol kálvinisták és kvékerek, felszabadított rabszolgák, írek és újabb hollandusok. A század közepére a Hudson alsó folyásánál, valamint Kelet- és Nyugat-Jersey-ben, amelyek 1702-ben New Jersey királyi gyarmattá egyesültek, karakteres kis közösségek sokasága élt – Harlemben és Flatbushban hollandok, Perth Amboyban sík vidéki skótok, Piscatawayben New Hampshire-i baptista telepesek, Shrewsburyben új-angliai kvékerek, New Rochelle-ben hugenották, Bergenben flamandok, Newarkban és Elizabethben New Haven-i puritánok, a folyó felső folyásánál kisebb skót, ír és német csoportok, azonkívül pedig rengeteg holland – Albany ebben az időben holland város volt, bár lakói angolul beszéltek. Kialakult már a francia Montreallal folyó versengés az indiánokkal való kereskedelemért, valamint a prémpiacért, ennek jegyében épült meg az Ontario partján álló Fort Oswego. A csaknem korlátlan vállalkozói szabadság, önkormányzás és merész, olykor kíméletlen szemlélet jellemezte brit Amerika gazdasági és politikai szabadsága ekkor már jócskán éreztette hatását a gazdasági növekedés adataiban. Hozzá képest a szomszédos Kanada, amelynek fejlődéséért a franciák hatalmas erőfeszítéseket tettek, ugyanakkor igen szigorúan korlátozták is, szinte állni látszott. 1750-re egyedül a Hudson völgyében már jóval több mint százezren éltek, míg a Szent Lőrinc-folyó hatalmas medencéjében mindössze hatvanezren, New York pedig már négyszer akkora volt, mint Québec. A befelé forduló, állóvíznyugalmú Québechez képest New York már ekkor lármás, barátságtalan, sokféleképpen megosztott és minden vitán felül demokratikus volt.¹⁶⁸ A New York-i politikai játszmák elmérgesedése vezetett Amerika első lázító rágalmazási peréhez, amikor 1735-ben a Weekly Journal alapítóját,

John Peter Zengert lecsukták, mert bírálta a kormányzót, William Cosbyt, s tíz hónapot töltött a rácsok mögött, mire egyáltalán bíróság elé került. Zenger nem volt Amerika első lapkiadója, ez a dicsőség a bostoni postamestert, William Campbellt illeti, aki 1704-ben alapította meg a News-Lettert, hogy a Bay Colony környékén szétszórtan élő barátait rendszeresen tájékoztassa a nagyvilág eseményeiről. A század közepére már vagy tucatnyi lap indult, köztük a Philadelphia American Weekly Mercury (1719), a Benjamin Franklin bátyja, James alapította bostoni New England Courant (1721), Franklin saját lapja, a Pennsylvania Gazette (1729), az annapolisi Maryland Gazette (1727) és a Charlestown South Carolina Gazette (1732).¹⁶⁹ Jellemző, hogy Zenger vagy inkább ügyvédje, a philadelphiai Andrew Hamilton védekezésként magát az igazságot hozta fel – ez elképzelhetetlen lett volna egy angliai bíróság előtt, ahol minden és bármi bűnös rágalomnak minősült, akár igaz volt, akár nem, ha „ellenséges érzéseket szított a kormányzat ellen”. Az angol jogban valóban létezett egy alaptétel a lázító rágalmazásról, amely szerint „minél súlyosabb az igazság, annál súlyosabb a rágalom”. Zenger ügyében a bíró megpróbálta megcáfolni és hitelteleníteni a védekezést, de az esküdtek ártatlannak nyilvánították a vádlottat – és ez volt az utolsó effajta bírósági eset. Ez önmagában is mutatja, milyen heves társadalomkritika érvényesülhetett szabadon a gyarmati Amerikában. Angliában hasonló, uszító rágalmazási perek egészen az 1820-as évekig folytak – néhány még az ezutáni időkben is.¹⁷⁰ Ámde nem minden város növekedett ilyen ütemben. Charleston, amely több mint egy évszázadon át a Dél egyetlen városa volt, 1750-ben alig nyolcezer lelket számlált, de tágas, árnyas fasorokkal ékes település volt, elegáns és pazarló életet élt. Az előkelők tágas udvarházakban laktak, és pazar hintókban parádéztak az utakon. Hasonló, „úri” város volt Annapolis, ám még 1750-ben is csak 150 udvartartással. Téglaházai, burkolt utcái semmivel se maradtak el a bostoniak mögött, fényűző üzletei ezüst- és aranyárut kínáltak, festményeket és kitűnő bútorokat. Nemcsak saját újságja volt, de 1758-tól könyvesboltja és kiadója is. Az 1740-es években már rendszeresen tartottak hangversenyeket, és saját, közmegbecsülésben álló zeneszerzőjük is volt, Thomas Bacon tiszteletes (1700–1768), aki egyben a

The Laws of Maryland (Maryland törvénykönyve) című kötet összeállítója volt.¹⁷¹ 1752 június–júliusában színházi heteket rendeztek, s meghívott muzsikusok adták elő a Londonban nagy sikert aratott, Gay-féle Koldusoperát és egy Garrick-darabot. 1771-ben állandó színház nyílt, az első kőszínház a gyarmatokon. Az avató előadást megtekintette egy délceg, ifjú ezredes, akit úgy hívtak: George Washington. A városi Keddi Klubot, a tudományos közélet fórumát elsősorban egyházi férfiak és egyéb értelmiségiek látogatták. Hasonló irányban fejlődött Williamsburg, amely 1699-ben Virginia fővárosa lett, kicsi, finom és elegáns város a helyi William and Mary College-ból (1693), a gyarmatok második főiskolájából kisugárzó szellemi felsőbbség légkörével. A főépületet Sir Christopher Wren tervezte, a londoni Szent Pál-székesegyház építésze. E parányi, vörös téglás városkákban a chesapeake-i tehetősek szépséges házakat építtettek. Sokuk modellje Maryland gyarmati titkárának, Edmund Jenningsnek annapolisi otthona volt. Az East Street végén álló, pompás épületet 4 acre kiterjedésű kert övezte. Rendkívüli szépségű kertje volt William Pace – egyébként harminchét szobás – házának is. James Brice udvarházának több mint húsz méter magas kéménye volt. Az épületek többségét William Buckland tervezte, az ő munkásságának eredményeként vált Annapolis „Amerika Athénjévé”. A városban 1743 óta működött egy angol típusú zsokéklub, amely felügyelte a rendszeresen megtartott lóversenyeket, s egyben a helyi lótenyésztők találkozóhelyéül is szolgált. A század harmadik negyedére már több mint száz, Angliában nevelt arabs ló érkezett Chesapeake-be, s a köznemesek előszeretettel látogatták az elegáns kisvárosok közelében rendezett versenyeket. A helyi iparosok és kézművesek inkább a kakasviadalt kedvelték, persze – akárcsak Angliában – ha futotta rá, ők is eljártak a lóversenyekre, s az előkelők is minden bizonnyal megmegjelentek a kakasviadalokon. Az igazi, robbanásszerű fejlődés Baltimore-ban, Amerika – és feltehetően az akkori világ – leggyorsabban növekvő városában ment végbe. 1752-ben még csak huszonöt ház állt itt, s alig kétszázan lakták, ám a következő húsz évben Amerika negyedik legnagyobb városa lett, hatalmas és korszerű kikötővel, amely a Virginiából és Marylandből Glasgow felé irányuló

dohányexport, illetve a karibi térséggel való kereskedelem központjává és az Európából Amerikába érkező áruk fő fogadóállomásává tette. A kikötő fölötti hegyről a hajós társaságok hatalmas zászlói köszöntötték az érkezőt. Fells Point a világ egyik legforgalmasabb kirakodóhelye volt. A parton vagy háromezer, jobbára téglából épült, két- vagy háromemeletes ház állt. A rátarti francia arisztokrata, Francois Alexis de Chateaubriand később így számolt be benyomásairól: „megérkezni a baltimore-i kikötőbe olyan, mintha az ember egy parkban hajókázna”. Mindennek természetesen megvolt az árnyoldala is. A telekárak az egekbe szöktek, s az emberek amiatt keseregtek, hogy a létfenntartás költségei magasabbak, mint Londonban, ahol pedig még Párizshoz képest is nagyon drágák voltak a mindennapok. Apálykor rettenetes bűz terjengett a kikötő felől, s a környező utcákban hemzsegtek az indián, néger és fehér ringyók – akik ugyancsak pimaszul sokat kértek szolgálataikért. Ugyanakkor azonban két színház is működött a városban, a Market és a Hanover utca sarkán álló Indian Queen Hotel pedig az 1790-es években a nyugati félteke egyik legjobb szállodája volt – kitűnő volt a konyha, az ajtó előtt hagyott cipőket és csizmákat szorgos négerek fényesítették ki reggelre, s a vendégeknek ingyen járt a házicipő.¹⁷² A gyarmati Amerikában a 17. század utolsó évtizedeiben kezdett kialakulni, s a következő században mind jobban megerősödött egy vidéki udvarházkultúra, amely angol mintán alapult, de egészen sajátos vonásokkal is bírt. Ezek a György király korabeli és a palladiói stílus jegyeit egyaránt magukon viselő, barokkos házak szinte minden esetben a hajózható folyók és öblök mellett épültek, megkönnyítendő az ültetvények árukivitelét. A kikötő ugyanolyan fontos volt, mint a vendégek fogadására alkalmas szalon – enélkül aligha találhatták volna meg helyüket a Londonból vagy Párizsból hozatott, esetleg Új-Angliában készíttetett, finom bútorok. Ezek a nagyszerű épületek természetes részei voltak annak a gazdasági tevékenységnek, amely fenntartotta őket, s nem egyszerűen csak úgy odarakták őket a pusztaság közepébe, mint Angliában Chatsworthöt, Althorpot vagy Blenheimet. A vagyonosok polgárháború utáni megérkezéséig azonban ezek a házak nem versenyezhettek az angol arisztokrácia lakhelyeivel. Igen ritkán épültek kőből – kivéve a holland patroonok által építetteket. A tégla adta lehetőségek

kihasználásában azonban csak igen kevesen vehették fel a versenyt a – műkedvelő vagy hivatásos – amerikai építőkkel. A legnagyobb, kora 18. századi amerikai lakóház a Mann Page (1691– 1730) által 1726-ban a York folyó mellett épített Rosewell. Page lord Fairfax híresen kapzsi ügynöke, a virginiai Northern Neck birtokosa, „King” Carter (1663–1732) családjából nősült. Apósa 300 000 acre kitűnő termőföldre tett szert, és 70 000-et szeretett vejének ajándékozott. Page a nagyszerű Rosewellt Colin Campbell Londonban 1715 és 1725 között megjelentetett kötete, a hamarosan Amerikába is eljutott Vitruvius Britannicus alapján kívánta felépíttetni, ám túlköltekezett. 1730-ban bekövetkezett halálakor a ház még befejezetlenül állt, s az adósságai meghaladták minden vagyonának értékét, beleértve a rabszolgákat is. Rosewell átvészelte a polgárháborút, 1916-ban leégett, de romjai máig elhitetik a szemlélővel, hogy „a korabeli Angliában semmi sem volt hozzá fogható”.¹⁷³ Csaknem ugyanilyen nagyszerű épület az épségben megmaradt és a nagyközönség előtt is nyitva álló, Baltimore közelében épült Hampton. Charles Ridgeley (1733–1790) 1783-ban kezdte építeni, s a ház ékesen bizonyítja: a brit hatóságok kudarcot vallottak, amikor meg akarták akadályozni, hogy a gyarmatokon számottevő kohászát alakuljon ki. Ridgeley nemcsak 24 000 acre területen gazdálkodó, rabszolgatartó ültetvényes volt, de hatalmas vaskohók és öntödék tulajdonosa is – vagyona túlnyomó része e vállalkozás eredménye volt. Marylandben a gazdag vasérctelepek mellett óriási erdőségek kínálták a faszénégetésre alkalmas keményfát, gyors sodrású folyók pedig a szükséges energiát. Már 1734–37ben 1977 tonna nyersvasat szállítottak Angliába, 1740-ben azonban megépült az első kohó, amelyben már nemcsak nyersvasat állítottak elő, hanem hengerelt árut is. 1750-ben további kohókat és hengerműveket állítottak munkába, 1756-ra pedig csak Baltimore megyében már hat hasonló üzem működött. Ezután megindult a terjeszkedés a kontinens belseje felé, a helyi elit tagjai – Daniel Dulany, Benjamin Tasker és Ridgeley – hatalmas, vasércben gazdag területeket vásároltak fel, majd svájci német és skót–ír munkásokat telepítettek le, a nehéz fizikai munka elvégzésére pedig rabszolgákat vásároltak. A híresen szép Hampton-házat a Ridgeley család hat

nemzedéke lakta, amíg 1948-ban meg nem vásárolta a Nemzeti Parkok Hivatala, s azóta látogatható. A 18. századi Virginiában az itt élő száz leggazdagabb család – a Byrdek, Carterek, Lee-k, Randolphok, Fitzhugh-k stb. – éppilyen szép, sőt még látványosabb házakat építtettek, amelyek közül nem egy, a Westover, a Stratford vagy a Shirley még ma is áll. Az 1738–1742 között a dél-karolinai Ashley folyó partján épült Drayton Hall jó példája annak, ahogyan az amerikai építészek felhasználták a klasszikus modelleket. A Palladio Villa Pisanijának stílusát követő ház szerencsésen átvészelte a forradalmat és a polgárháborút, ma a Történelmi Örökségvédelem Amerikai Alapítványa egyik épülete. Valamivel későbbi mesterremek egy klasszikus baltimore-i nyaraló, a ma a Johns Hopkins Egyetem tulajdonában álló Homewood, építtetője a híres carrolltowni Charles Carroll (1737–1832), a forradalom egyik legkiemelkedőbb politikusa volt. E házakban és kastélyokban nemegyszer figyelemre méltó, klasszikus és modern műveket egyaránt felsorakoztató könyvtárak is voltak. II. William Byrd könyvtárának egyik látogatója így számol be a látottakról: „közel 4000 kötet, minden nyelven és a legkülönbözőbb témákról … mindez 23 fekete diófából készült szekrényben s a legszigorúbb rendezettségben”. Majd elismerően hozzátette: „A könyvek többsége elegáns kötésű, a legjobb kiadások, jelentős részük igen értékes ritkaság.”¹⁷⁴ Ez a gazdag gyűjtemény máig létezik, csak a terem berendezését alakították át.

VÁLASZTOTT KÉPVISELETI TESTÜLETEK VERSUS KORMÁNYZÓK E házak tulajdonosai és másoké a James, a Connecticut és a Hudson folyó mentén, valamint Boston, New Haven, Albany, New York, Philadelphia, Charleston, Williamsburg, Annapolis és Baltimore városaiban Angliában az alsóházban ültek volna, hogy „megőrizzék a család fontosságát” – ahogy dr. Samuel Johnson fogalmazott –, mások egyedi felhatalmazás alapján a Lordok Házának lehettek volna tagjai. Az amerikai gyarmatokon hasonló szerepet

töltöttek be, a fő különbség az volt, hogy többnyire alacsonyabb rangúak sokaságával – közülük sokan még a nevüket se tudták leírni – egyetértésben kellett dönteniük és cselekedniük az ország sorsának kérdéseiben. Az amerikai gyarmatokon mindenütt létezett egy helyi elit. Az életszínvonal és a társadalmi szokások tekintetében óriási különbségek voltak – főként délen és különösen a tidewateri vagyonosok meg a hegyvidék lábainál és a belső völgységekben élő farmerek között. A mágnások gyakran úgy viselkedtek, mintha ők birtokolnák a területet. A korai Dél-Karolinában például a Tidewater-elit még csak meg sem jelent a választott tanácsban, hanem zártkörű összejöveteleket rendezett, mint Londonban a kabinetvacsorákat tartó whig hercegek. Ez a helyzet azonban nem tartott soká. A gazdagokat, akik túlságosan is önteltek lettek, vagy olyan rangra igyekeztek szert tenni, amely törvényesen nem illette meg őket, hamar figyelmeztették, hogy Amerika olyan társadalom, ahol minden szabad ember egyenlő, vagy legalábbis szereti azt hinni, hogy az. A rabszolgatartó rendszer egyik következménye volt, hogy még a legszegényebb fehér ember is tisztában volt a jogaival, és ragaszkodott azok csorbítatlanságához. Jelentékenynek érezték magukat, mert önelégülten szemlélhették a rangban mélyen alattuk elhelyezkedő rabszolgatömegeket. A gyarmataik kormányzásának egységes és állandó gyakorlatához – a mindenütt jelen lévő államhoz, a hivatásos bürokráciához és az inkább névleges helyi önkormányzathoz – szokott, 18. századi spanyolok és franciák szemében az amerikai brit gyarmatok irányítása kaotikusnak és következetlennek tűnhetett. A rendszer inkább volt tapasztaláson és gyakorlaton alapuló, semmint tervezett, változása, fejlődése szinte organikusnak mondható, mint a mindenkori angol intézményeké. Minden egyes gyarmat egyedi és sajátságos volt. A rendszer megérdemli, hogy kissé részletesebben is megvizsgáljuk – részben mert csíráiban benne rejlenek a későbbi forradalomhoz vezető események, részben pedig, mert nagymértékben meghatározta az amerikai köztársaság jövőbeni fejlődésének alakulását. A gyarmatok kezdetben két csoportra voltak oszthatók: primitív részvénytársaságként működtetett kereskedelmi társaságokra, illetve egy

vagy több nagybirtokos által működtetett tulajdonosi társaságokra – mindegyik közvetlenül a koronától származó szabadalomlevéllel rendelkezett. A tulajdonviszonyok e két nagyfokú önigazgatási lehetőséget biztosító fajtája nélkül e gyarmatok nem lettek volna fenntarthatók, mert az angol korona – eltérően a francia és a spanyol uralkodóktól – egyszerűen nem folyósította a szükséges anyagiakat. Az angol állam gyakorlatilag befektetések nélkül birtokolta gyarmatait, s ez az igen termékeny fukarság jellemezte a brit kormányzatot a 18. században is. Eszükbe sem jutott, hogy fizetniük kellene a birodalomért, ha pedig mégis megtették, elvárták, hogy az alattvalók adók formájában minden pénzt vissza is származtassanak. Ugyanakkor azonban a korona, miután a 17. század elején és derekán létrehozta ezeket a kvázi független, önfenntartó gyarmatokat, a század végén mégis megkísérelt bizonyos fokú ellenőrzést gyakorolni fölöttük. II. Károly és III. Eduárd is visszavonta a szabadalomleveleket, illetve nem voltak hajlandók újakat kiadni – jó okot mindig lehetett rá találni –, s koronagyarmattá tették a kereskedelmi és tulajdonosi gyarmatokat. 1776-ra már csak két kereskedelmi (Connecticut és Rhode Island) és két tulajdonosi típusú (Maryland és Pennsylvania) gyarmat maradt – igaz, hogy Massachusetts továbbra is királyi szabadalomlevéllel működött, de úgy kormányozták, mint királyi tartományt. Ez a helyzet jelentős hatalmat biztosított a koronának, legalábbis a közvetlen irányítása alatt álló gyarmatok fölött. A gyarmatokkal kapcsolatos mindennapos dolgokban tanúsított angol kicsinyesség nagyon is korlátozta London lehetőségeit, hogy ellenőrzése alatt tartsa az eseményeket. A gyarmatokon a kormányzó állt a hatalmi piramis csúcsán, s jellemző az Angliától örökölt, mélységes alkotmányos konzervativizmusra, hogy mind a mai napig kormányzók irányítják az Egyesült Államok ötven tagállamát. A kormányzók tényleges hatalma azonban jóval kisebb volt, mint amilyennek látszott, ahogy a maiak mozgástere is meglehetősen korlátozott. A koronagyarmatok kormányzóit a miniszterek javaslata alapján a király nevezte ki. A tulajdonosi gyarmatokon a birtokosok gyakorolták a kinevezés jogát, noha döntésüket a királynak is jóvá kellett hagynia. A szabadalomlevéllel rendelkező gyarmatok kormányzóit választották, de itt is

szükséges volt a királyi megerősítés. Bizonyos tekintetben az alkirályoknak járó tisztelet vette őket körül, ám míg a spanyol és a francia gyarmatokon nemcsak a törvény szerint rendelkeztek roppant hatalommal, hanem érvényesíteni is tudták, az amerikai angol gyarmatok kormányzói még csak fizetést sem kaptak a koronától. Jövedelmük mértékéről (Virginia kivételével) minden esetben a gyarmat választott testülete határozott, amely azonban – a híres brit szűkmarkúságra jellemzően – igen alacsonyan szabta meg járandóságukat, és sok esetben még e csekély összegeket is csak vonakodva és késedelmesen fizette ki. A kormányzóknak nem voltak sem kiváltságaik, sem mellékes jövedelmeik. Legtöbbjük mindennek ellenére jó képességű ember volt, ráadásul – pedig ez a 18. században korántsem magától értetődő – becsületes is. De az esetek túlnyomó többségében nem voltak valódi nagyságok, erélyesek, kemények és magabiztosak. Mindez önmagában is meghatározta hatalmuk mértékét és lehetőségeiket. A kormányzók két, gyakran egymással szemben ható erő szorításába kerültek. A fő hatalmat a távoli Londonból gyakorolta a korona. A gyarmatokat a Királyi Államtanács ellenőrizte egy bizottságon keresztül, amelyet az idők során felváltva neveztek kereskedelminek vagy gyarmatügyinek, III. Vilmos (1696–1782) idejében pedig Kereskedelmi és Gyarmatügyi Minisztériumnak, s egészen a forradalom végéig felügyelte az Amerikában zajló politikai-gazdasági folyamatokat. E bizottság tevékenységének hatékonyságát rontotta, hogy nem ő fizette a gyarmati kormányzókat (sokszor a jelölésükben sem volt szerepe), s tagjai, tisztségviselői egyáltalán nem ismerték Amerikát, többnyire még csak nem is jártak ott. Utasításaik, rendelkezéseik korántsem voltak mindig világosak, ésszerűek vagy következetesek, betartatásukra pedig nem állt rendelkezésükre tényleges erő. Másfelől: a korona hajlamos volt a kormányzókat gyenge, hasznavehetetlen, követelőző és költséges szolgáknak tekinteni, olyanoknak, akik folyton csak a telepesekkel civakodnak, felkeléseket provokálnak, vagy felesleges brutalitásuk és értelmetlen akcióik miatt háborúskodásba gabalyodnak az indiánokkal. A korona vitás esetekben többnyire az indiánok mellett foglalt állást, s olykor még a fehér lázadóknak is a pártjukra állt. George Berkeley kormányzó, akinek el kellett menekülnie

Nathaniel Bacon és hívei elől, Bacon halála után vad dühvel támadt rájuk, II. Károly pedig az eseményekről értesülve ingerülten jegyezte meg: „Az a vén bolond több vért ont abban a kietlen országban, mint amennyit én idehaza ontottam atyám meggyilkolásáért.” A kormányzók természetesen nem egymaguk uralkodtak. Mindegyikük mellett működött egyfajta tanács, amely a gyarmat igazgatási és végrehajtó szerve volt, s egyben a felsőház (egyfajta Lordok Háza) is. A tanács tagjait (a királyi gyarmatokon) a korona, másutt a földtulajdonosok nevezték ki, számuk változó volt; Rhode Islanden tízen voltak, Massachusettsben pedig huszonnyolcan. Elláttak igazságszolgáltatási feladatokat, és (a kormányzóval együtt) fellebbviteli bíróságot is alkottak, noha egyes nagy jelentőségű esetekben még a londoni Királyi Államtanácshoz is lehetett folyamodni jogorvoslatért. A határozott és népszerű kormányzók mindig támaszkodhattak a tanács egészére és tagjaira külön-külön is. Egészen más volt a helyzet a képviselőházakkal (vagy akárhogyan nevezték is), a képviselő-testületek „alsóházaival”. Az első már 1619-ben létrejött, s minden gyarmatnak voltak hasonló testületei. Többségük régebbi, mint Európa parlamentjei – kivéve természetesen az angliait. Megpróbálták lemásolni az alsóházat, és tüzetesen tanulmányozták is a működését, különösen az agresszívebb periódusaiban. E testületek többsége rendelkezett néhány könyv, például a John Rushworth-féle Historical Collections (Történelmi gyűjtemények) egy-két példányával; ez a munka részletesen tárgyalja a brit alsóház harcát I. Jakabbal és I. Károllyal, és a royalisták felforgató dokumentumnak tekintették. Valahányszor az alsóház valamilyen, a hatalom megragadása irányába tett vagy egyszerűen csak merész lépésre szánta el magát, valamelyik gyarmati parlamentben bizonyosan említést tettek a dologról. Volt azonban egy lényeges különbség az angol Parlament és a gyarmati parlamentek között. Angliának soha nem volt írott alkotmánya. Az írásos dokumentumok, mint a Magna Charta vagy a Jogok törvénye (Bill of Rights), az egyes válságos helyzetek orvoslására ad hoc keletkezett megoldások voltak, amelyeket soha nem szántak iránymutatónak a jelenben vagy a jövőben adódó helyzetekre, és nem is alkalmazták őket. Az angolok kizárólag

a precedensrendszert használták, s alkotmányjoguk pontosan úgy működött, mint a szokásjog. Az amerikaiak átvették ezt a rendszert, de volt írott alkotmányuk is. Az 1639-es „Connecticut alapszabályai” (Fundamental Orders of Connecticut) volt nemcsak Amerika, hanem a világ első írott alkotmánya, s hamarosan minden gyarmat megalkotta a magáét. Ez igen fontos mozzanat. A gyarmatokat alkotmányuk, valamint a parlamentjük tette egyedülállóan különlegessé; mondhatjuk, hogy e tekintetben jóval „modernebbek” voltak Angliánál, de bizonyos, hogy innovatívabbak. Connecticutot alkotmánya választotta el és tette függetlenné korábbi „anyagyarmatától”, Massachusettstől. A saját alkotmány az önállóság, érettség, már-már a függetlenség érzetét keltette az emberekben. Akinek alkotmánya van, az elkerülhetetlenül a jogok, a természetjog és az abszolút igazság fogalmaiban gondolkodik, vagyis olyasmikben, amik miatt az angolok – empiricizmusuk és a változás szerves szemléletének köszönhetően – nemigen fájdították a fejüket; „valami elvont mifene” volt számukra az egész. Az amerikaiak azonban nem találták ezeket a dolgokat elvontnak. Mindezen felül pedig: minden testület, amelynek írott alkotmánya van, törvényszerűen elkezdi javítgatni, tökéletesíteni és kiterjeszteni – egy ilyen dokumentum felbecsülhetetlen fontosságú útjelző tábla a függetlenség felé vezető úton. A gyarmati parlamentek és az írott alkotmányok korai megjelenése – a voltaképpeni önkormányzat – annak következménye volt, hogy a korona a 17. század első felében képtelennek bizonyult hatékony és közvetlen irányítás gyakorlására. A mulasztást később már nem lehetett helyrehozni, s az angolok azon törekvése is kudarcot vallott, hogy megtagadják az amerikaiaktól múltjuk eredményeit. Az angol Parlament az 1640-es években sikeres küzdelmet vívott a koronával szemben, és olyan hatalomra tett szert, amelyet többé nem lehetett kiragadni a kezéből. Ez a fejlemény a gyarmati parlamenteknek is hasznukra vált. Az Istentől eredeztetett jogú monarchia 1688-ban, a dicsőséges forradalom nyomán korlátozott jogkörű, parlamentáris királysággá vált. A gyarmatok is szerepet játszottak ebben a győzelemben, különösen Massachusetts és Maryland, ahol megdöntötték és a néphatalommal váltották fel II. Jakab királyi kormányzását. Amikor III.

Vilmos, a dicsőséges forradalom nyertese európai módi szerint kívánta újjászervezni az angol gyarmatokat, be kellett látnia, hogy a lehetetlennel próbálkozik, és el kellett ismernie a gyarmati parlamentek jogait. Ezek az események mérföldkövek voltak az úton, amely a végső, teljes függetlenség felé vezetett.¹⁷⁵ A 18. század első felének amerikai története arról szól, miként ragadták magukhoz az irányítást a gyarmatok választott parlamentjei. A kormányzónak vétójoga volt a törvényhozásban, s azt várták tőle, hogy a felsőházban ülő tanácsnokok és a tisztelettudó, alárendelt parlamentek segítségével eljátssza a vezető szerepét. Ennek azonban az ellenkezője következett be. 1701-ben a pennsylvaniai elit olyan kiváltságlevelet csikart ki William Penntől, amely révén Amerika legfejlettebb képviselő-testületévé válhatott. Amikor Dél-Karolina megszűnt tulajdonosi gyarmatnak lenni, és az 1720-as években koronagyarmattá vált, ami elméletileg a néphatalom csökkenéséhez is vezethetett volna, a Képviselőház befolyásának erősítésére használta ki a változást. A 18. század első három évtizedében nemcsak Pennsylvania és Dél-Karolina, hanem New York és Massachusetts is alkotmányos csatákat vívott a kormányzókkal, a parlamentekkel és a koronával, megakadályozva az utasítások teljesítését és megszabva a politikai irányvonalat. Az alsóházaknak a 18. század első felében sikerült minden gyarmaton – néhol egészen komoly mértékben – megerősíteniük hatalmukat. Ők vezényelték a belső ügyeket, választásokat tartottak, irányították londoni ügynökeiket, és ellenőrzésük alatt tartották a sajtóban megjelenő híreket. Bejelentették rá igényüket, és meg is szerezték a költségvetési törvények megfogalmazásának vagy módosításának kizárólagos jogát, valamint hogy belátásuk szerint emeljék vagy csökkentsék az adókat. Ellenőrzésük alatt tartották az anyagi eszközök mindenkori átcsoportosítását – ilyesmire a brit Parlamentnek a Kincstár (Pénzügyminisztérium) aránytalan hatalmával szemben soha nem volt lehetősége –, s ezzel párhuzamosan ők jelölték ki és fizették a pénzügyi biztosokat és adószedőket, szabályozták a közigazgatásban dolgozók díjazását, és határozták meg minden tisztviselő éves illetményét – a kormányzóét is. Gyakorlatilag – nem úgy, mint a brit alsóház – fokozatosan kisajátítottak minden végrehajtói jogkört, s egyre

inkább kormányzatnak kezdték tekinteni magukat. A küzdelem semmilyen értelemben nem volt egyoldalú. A korona oldalán álló kormányzók megpróbálták megtartani kiváltságokon alapuló hatalmukat, jogukat a bírók kinevezéséhez, a bíróságok irányításához és ahhoz, hogy összehívják, meghosszabbítsák vagy feloszlassák a parlamenteket. Erőfeszítéseket tettek a koronát támogató pártok létrehozása érdekében, illetve – különösen New Hampshire-ben, Marylandben és Massachusettsben – támogatták a polgárság konzervatív csoportjait. Virginiában és New Yorkban a kormányzó tanácsoknak sikerült megakadályozniuk, hogy a földek kezelése mások kezébe csússzon át. Akárcsak a Brit Birodalomban mindenütt, itt is megosztással próbálták a hatalmat megtartani. A part menti elit és a belső vidékeken élők között állandó volt a torzsalkodás. A jogrendszer egyértelműen a vagyonosoknak kedvezett, s hasonló hatása volt a választókerületek kijelölésének is. Pennsylvaniában például a három „régi” megye, Chester, Bucks és Philadelphia huszonhat küldöttet jelölhetett a törvényhozásba, az öt belső körzet pedig összesen tízet. Az ifjú Thomas Jefferson, aki maga is a távoli nyugaton született, keserűen állapította meg, hogy ott messze, „a vízeséseken túl” mindössze 19 000 ember több mint 30 000 másutt lakóra érvényes törvényeket hoz. A felnőtt férfiaknak azonban a legtöbb esetben volt szavazati joguk. Minél távolabb esett egy település a tengerparttól, annál fiatalabb volt, s annál demokratikusabb volt a jogrendszere.¹⁷⁶ A gyakorlatban lehetetlen volt bevezetni bármilyen szabályt, amellyel az emberek nem értettek egyet. A városokban könnyen és hamar összeverődött az utcanép, és nem volt rendőrség, hogy a dühkitöréseknek elejét vegye. Volt persze milícia, kétségtelen – de jobbára ugyanebből a gyülevész társaságból toborozta a tagjait. Igazán azonban nem is volt szükség zavargásokra. Az embereket túlságosan lefoglalta az, hogy pénzt keressenek, és valahogy előbbre jussanak. Egyre többen tapasztalták meg a helyi önkormányzat előnyeit, sokakat választottak valamilyen hivatalba, olykor többe is. Ha az amerikaiak zöme – gazdasági értelemben – már az 1760-as évek derekán a középosztályhoz tartozott, a gyarmatok társadalma is sok vonatkozásban középosztály-demokráciának volt tekinthető.¹⁷⁷ Ez azonban sokkal inkább

volt jellemző Új-Angliára, különösen pedig Massachusettsre, mint – mondjuk – Virginiára, ahol a tekintélyelvűség sokkal inkább megmaradt. Tény, hogy a legtöbb ember, akit – különösen délen – a parlamentekbe választottak, és szinte mindenki, aki hangadó, vezető szerepet játszott ezekben a testületekben, köznemesi származású volt. Iskolázottságuknak köszönhetően remek szónokok voltak, aki beszélték a politikai viták nyelvét – a 18. században ez igen fontos volt az óceán mindkét oldalán. A többiek, még azok is, akik büszkén „szabad születésű amerikainak” nevezték magukat, felnéztek rájuk, s ez azért nem volt érdektelen, mert erősítette a politikai elit tagjainak önbizalmát, és azzal az érzéssel töltötte el őket, hogy „a nép nevében” szólnak.¹⁷⁸ Mindezek után elkerülhetetlen volt, hogy a képviselőházak vagy alsóházak fokozatosan vezető szerepre tegyenek szert a gyarmati parlamentekben, a folyamat azonban nem mindenütt ment végbe azonos sebességgel. Az időrend valahogy úgy alakult, hogy a Rhode Island-i és connecticuti képviselőházak már a 17. század végére teljhatalomra jutottak. Ezután Pennsylvania következett, az itteni folyamatok az 1701-es szabadalomlevélen alapultak, és 1730-ra a kormányzók ellenállása dacára a képviselőház teljes dominanciájához vezettek. A massachusettsi képviselőház az 1691-es, új szabadalomlevél alapján részt vett a tanács tagjainak kiválasztásában – ez egészen egyedi megoldás volt –, az 1720-as évekre teljességgel irányítása alá vonta a pénzügyeket – 1740-re pedig mindent. Valamivel lassabban jött létre a dél-karolinai és a New York-i képviselőház, s csak utánuk Észak-Karolina, New Jersey és Virginia alsóházai – Virginia polgárai egészen az 1750-es évekig nem jutottak vezető szerephez. Marylandben és New Hampshire-ben csak 1763-ban következett be az alsóház diadala. 1770 körül már csak a távoli és gyér népességű Új-Skócia volt hátra – a folyamat mindenütt egy irányba, a képviseleti demokrácia és a többség uralma felé mutatott.¹⁷⁹ A demokrácia győzelmének volt egy fontos, a mindennapi életre is kiható következménye – az amerikai gyarmatok voltak a korabeli világ s feltehetőleg az emberi történelem legkisebb mértékben megadóztatott területei. A kis létszámú és korlátozott hatalmú kormányzatok igen alacsony költséggel működtek – gyakran ki lehetett fizetni őket a bírságokból, a

hitelintézetek jövedelmeiből vagy a földeladások bevételeiből. New Jersey és Pennsylvania kormányzata évtizedeken át nem szedett semmiféle adót. Az amerikai életszínvonal többek közt épp azért lehetett olyan magas, mert az emberek teljes egészében maguk használhatták fel a jövedelmüket. Pénz az illetékekből származott, olykor a fejadó kezdetleges formáiból és a kiviteli és behozatali vámokból, amelyek viszonylag drágává tettek egyes távolról érkező árucikkeket. Ezek az összegek nevetségesen alacsonyak voltak, de még így is berzenkedtek ellenük. A határvidékeken élők úgy érezték, hogy nekik, minthogy az egész partvidék lakosságát ők védelmezik az ismeretlen Nyugat veszedelmeitől, egyáltalán nem kellene semmiféle adót fizetniük. Ez az érvelés nem volt egyéb, mint álszent igazolása annak a ténynek, hogy – technikailag – igen nehéz, csaknem lehetetlen lett volna adófizetésre fogni őket. Az 1760-as évekig a kontinens belsejében élő gyarmatosok mindenesetre nemigen tudták, mi is az az adó. Itt és ekkor jutott az emberiség legközelebb ahhoz, amit adó nélküli társadalomnak nevezhetünk. Óriási áldás volt ez, amit Amerika átmentett a függetlenné válás utáni időkbe is, és a lehetőségekhez mérten egészen a 20. század második feléig sikerült megőriznie.

A NAGY ÉBREDÉS ÉS POLITIKAI HATÁSA A 18. század közepére Amerika a gyors fejlődés útjára lépett. Igazi sikertörténet volt. Közel teljes körű volt az önkormányzás, a népesség minden nemzedékben megkétszereződött, az ország máris jómódú volt, s rohamosan egyre gazdagabb lett. Az emberek takarékos és küzdelmes ifjúságuk múltával európai mérték szerint tisztes középosztálybeli életminőséget élvezhettek. Szinte korlátlan távlatok nyíltak az ügyesek, képzettek, merészek, erősek és jó üzleti érzékkel megáldottak előtt. Lehet, hogy Amerika ekkoriban szűnt meg „a hegyen épült város” lenni, s lett belőle nagyon is e világi, földi paradicsom? Lehet, hogy ekkor teljesedett be Cotton Mather jóslata, miszerint „a vallás megteremti a jólétet, s a leány anyja

elpusztítója lesz”? A külhoni látogató talán éppen így vélekedett. Bostonban (1722-ben) „42 utca volt, 36 mellékutca és 22 sikátor”, „közel 3000 ház, 1000 téglából, a többi fa”, hosszú, fél mérföldnyire a tengerbe nyúló móló, ahol a világ legnagyobb hajói is biztonsággal horgonyozhattak dagálykor és apálykor is, lépten-nyomon láthatóak voltak a felhalmozódó gazdagság jelei.¹⁸⁰ A város sziluettjét tizenegy templomtorony uralta ugyan, de e karcsú ujjak közül korántsem mindegyik mutatott a puritánok szellemiségében fogant istenség felé. A Brattle Street-i templomot 1699-ben gazdag kereskedők alapították – egy egyre kevésbé doktriner vallás követői, hitük inkább volt kényelmesen és kellemesen morális, mintsem jámbor, amelyet a derék, régimódi puritánok förtelmesen világiasnak tekintettek. Philadelphia még nyilvánvalóbban fordult az e világi dolgok felé. Ezt a várost kvékerek alapították, de még ők is meggazdagodtak. Egy 1769-es adójegyzék tanúsága szerint a lakosság mindössze hetedét tették ki, de közülük került ki a fele azoknak, akik évi 100 font fölött fizettek adót. A város tizenhét leggazdagabb polgára közül tizenketten voltak kvékerek. Ezeknek a szorgalmas és igénytelen embereknek, akárhová kerültek is, mindig és mindenütt nyomában járt az anyagi jólét, amiből másoknak is jutott. A német bevándorlók – maguk is serény népség –, akik egy, a harmincéves háborúban kivérzett s csak lassan-lassan feltápászkodó országból érkeztek, elképedtek, látván a kvéker gyarmatokon elébük táruló lehetőségeket. Gottlieb Mittelberger 1754-ben így összegezte tapasztalatait: „Pennsylvania a farmereknek és a kézműveseknek paradicsom, a hivatalnokoknak és hitszónokoknak pedig maga a pokol.”¹⁸¹ Philadelphiában 1752-ben tizenkét templom állt – és tizennégy rumfőzde működött.¹⁸² A puritanizmus a 18. századra már hanyatlásnak indult, egyre lanyhult a régi kálvinista dogmák és a róluk szóló viták ereje, a vallás egésze azonban nem vesztett jelentőségéből a felvilágosodás Amerikájában – épp ellenkezőleg, ebben az időszakban kezdtek körvonalazódni az amerikai vallásosság jellegzetes vonásai. Ekkor alakult ki a kereszténység sajátosan amerikai formája – dogmák nélküli, inkább moralisztikus, mint hitbeli, toleráns, de erős és a társadalom minden rétegét átható –, s a nagy ébredés volt a bábaasszonya. Hogy pontosan mi is volt ez a nagy ébredés, azt igen

nehéz meghatározni. Olyasfajta, igen széles mozgalom, amelynek nincs pontos kezdete és vége, nem voltak konkrét dátumokhoz köthető csatái és nagy diadalai, nem volt írott programja és vezéralakjai, nincsenek róla elemezhető statisztikák, s nem voltak hitelvi állításai – abban az időben, amikor végbement, még csak neve sem. Elég különös, hogy Amerika történelmének első nagy összefoglalásában, George Bancroft History of the United States (Az Egyesült Államok története) című, a 19. század derekán (1834 és 1874 között) keletkezett munkájában még csak elő sem fordul a „nagy ébredés” kifejezés. Néhány kortárs történész azt állította, hogy a konkrét elnevezés és bizonyos mértékig a mögötte lévő tartalom is csak 1842-ben bukkant fel Joseph Tracey roppant népszerű műve, a The Great Awakening: a History of the Revival of the Religion in the Times of Edwards and Whitefield (A nagy ébredés: a vallás újjászületésének története Edwards és Whitefield korában) megjelenésekor.¹⁸³ Nevezzük bárhogy, a 18. század első felének Amerikájában mélyreható spirituális változás ment végbe, amely kihatott a vallási és a politikai életre is – bízvást állítható, hogy Amerika történelmének kulcsmozzanata. A jelek szerint a német bevándorlók köreiben kezdődött meg az erjedés, talán annak a hálának a jeleként, hogy megmenekültek a gyötrelmes európai szegénységtől, és eljuthattak az ígéret földjére, Amerikába. 1719-ben a holland protestáns egyház német lelkipásztora, Theodore Frelinghuysen Raritan Valley-ben több megújhodási összejövetelt is rendezett. A „pietizmus”, a szentségi élet előtérbe helyezése anélkül, hogy különösebb hangsúlyt fektetnének a 17. században oly sok vitát és pusztítást okozó doktrinális kérdésekre, német találmány volt, és ez az első alkalom, hogy nem angol anyanyelvű bevándorlók kavarták fel magukkal hozott nézeteikkel Amerika szellemi életét. Fontos megjegyezni, hogy ez a protestáns újjászületés a reformáció minden korábbi kezdeményezésétől eltérően nem a városokból indult, hanem a vidéki körzetekből, Bostonnak és Philadelphiának köze sem volt a dologhoz. Bizonyos mértékig éppen arról volt szó, hogy sokan torkig lettek a jóllakott és önelégült gyülekezetek vallási vezetőinek szerepjátszásával a régi alapítású városokban. A mozgalom kezdeményezői a messzi határvidék faluról falura járó igehirdetői voltak, akik az egyszerű, istentiszteletet talán

soha életükben nem látott s a szervezett vallást hírből sem ismerő emberek között járva hirdették világos, de korántsem primitív látomásukat. Ezek a prédikátorok éberen ügyeltek arra, hogy ne közvetítsék az üzenetet, hanem a Biblia tanulmányozására ösztönözzék híveiket – ehhez pedig arra volt szükség, hogy olvassanak. A nagy ébredés fontos eleme volt, hogy némi elemi oktatást biztosított azokon a távoli, nyugati vidékeken, ahol ismeretlen dolog volt a szabályos, rendszeres iskolai képzés. A kulcsfigura a skót–ír származású presbiteriánus William Tennent (1673– 1745) volt, aki a pennsylvaniai Neshaminyben telepedett le az 1720-as években, és megépítette „Gerendaiskoláját”, a Log College-ot, egy primitív falusi akadémiát, ahol hasznos gyakorlati ismeretekre és vallásos jámborságra oktatta növendékeit. Ez volt a „vadnyugati” vallás őseredeti formája. Tennent és hasonlóan tehetséges fia, Gilbert látványos retorikával és hangos énekléssel, ugyanakkor rendkívüli komolysággal és átszellemültséggel, amely egybekapcsolta Isten megismerését az ismeretszerzés szellemiségével, mélyítették el az emberekben a meggyőződést, hogy a mennyek országába vezető út a tanulás.¹⁸⁴ Tanítványaik – vagy követőik – közül sokan maguk is kiemelkedő igehirdetőkké váltak, szétszéledtek a gyarmatokon, a „Gerendaiskola” pedig az 1746-ban alapított s végül Princeton-ba települt híres New Jersey-i College mintája és előképe lett. A híreket, akárcsak a történelem jelentős fejlődést elindító vallási mozgalmainak legtöbbjénél, ezúttal sem a hivatalos egyházi csatornák, hanem a lelkipásztorok terjesztették – némelyik felszenteletlen és minden javadalmazás nélküli –, akik az egyik kicsiny gyülekezetet a másik után látogatták meg vándorlásaik során. A massachusettsi Northampton kongregacionalista közösségének lelkipásztorát, Jonathan Edwardsot (1703– 1758) mélységesen felizgatták a hallottak. Rendkívül művelt, értelmes és érzékeny férfiú volt, az amerikai történelem első jelentős gondolkodója. Atyja és nagyatyja is puritán lelkész volt, és majdnem ugyanolyan fiatalon (még tizenhárom éves se volt) került a Yale-re, mint Cotton Mather, amikor a Harvardon megkezdte tanulmányait. Osztályelsőként végzett. Polihisztorként tisztelték, bölcselkedő dolgozatokat írt a szellemről, a pókokról, az atomelméletről és a létezés természetéről. Huszonkét esztendősen már az

iskola vezető tanára volt – gyakorlatilag az egész intézmény irányítója. Nagyatyja halálakor azonban átvette annak megüresedett egyházközségét Northamptonban, ahol fáradhatatlanul – és meglehetősen kevés sikerrel – munkálkodott, míg fel nem ismerte, hogy az isteni üzenet megértését nem a félelemre, hanem az életörömre kell alapoznia.¹⁸⁵ Edwards persze nem vetette el teljesen az „üdvös rettegés” gondolatát, prédikációiban nagyszerűen le tudta festeni a pokol rémisztő képeit. Egy alkalommal így beszélt a bűnösökhöz: „Isten úgy tart benneteket a pokol lángjai fölött, ahogyan az ember pókot vagy más ocsmány rovart tart a tűz fölé, iszonyodik tőletek, és irtózatosan haragos is.” Ez a szentbeszéd Bűnösök a haragvó Isten kezében címmel 1741-ben nyomtatásban is megjelent, mohó érdeklődéssel olvasták Amerika-szerte, és felhasználták az egyház kisebb hittérítői, akik megpróbálták Istenhez vezetni a megkérgesedett szíveket. Edwards azonban nemcsak Isten haragjáról beszélt, hanem irántunk való végtelen jóságáról és bőkezűségéről is, meg arról, hogy örvendeznünk kell a teremtett világ gazdagsága és szépsége fölött. Teljességgel átértelmezte a zord kálvinista megváltásdoktrínát, amikor arról beszélt, hogy Isten nem egyszerűen kiválasztott egyeseket, másokat pedig nem, hanem szétsugározta az Ő szépségét és jóságát az emberek lelkébe, hogy mindannyian az Ő részei legyünk. „Istenben való sajátos részességünkről” beszélt, amelyben „Isten a maga szépségét, vagyis a Hozzá való sugárzó hasonlatosságot árasztja lelkeinkre”. God Glorified in the Work of Redemption (A megdicsőült Isten a megváltásban) című, először 1731-ben megjelent dolgozatában állítja, hogy az a boldogság, amelyet az emberi teremtmény „Isten dicsőséges tökéletességében és szépségében” megél, a legmagasabb rendű földi öröm, egyúttal spirituális átlényegülés. Isten által szeretjük a szépséget, s a szépségben való gyönyörködésünk voltaképpen Isten imádata. Ez a boldogság, a szépség felismerése és általa Isten megtapasztalása „nemcsak a vagyonosok és tanultak, de a szerény képességű és kedvezőtlen helyzetű emberek számára is elérhető”.¹⁸⁶ Edwards tanításának fontos eleme, hogy Isten megismerése nemcsak megvilágosodás, hanem tanulás útján is lehetséges, hogy éppúgy esztétikai, mint spirituális tapasztalat, amely az ember minden érzékét érzékenyebbé, élesebbé teszi. Edwards nemcsak

egyszerű evangelizátor volt, de jelentős filozófus is, értékes művei és kisebb dolgozatai vaskos köteteket töltenek meg.¹⁸⁷ Legfőbb üzenete – s egyben kétségkívül máig ható meggyőző erejének titka, a műveletlen tömegektől a legpallérozottabb elmékig –, hogy a vallásos tapasztalat lényege a szeretet. Értekezés a vallási indulatokról (1746) című munkájában Edwards részletesen felsorolja azt a tizenkét jelet, amelyek alapján megkülönböztethető egymástól az igaz, vallásos szeretet és annak hamis álalakja; legfontosabb ezek közül a képesség, amellyel az ember erkölcsi kiválóságuk által és alapján ismeri fel az „isteni dolgokat”. A „spirituális szépség iránti érzék” az, amiben „a vallás minden tapasztalati ismerete” és „a tudás új, teljes világa” gyökerezik.¹⁸⁸ Edwards e szeretetdoktrína mentén továbbhaladva felszabadította az emberi akaratot a determinizmus és a kettős elrendeltetettség kálvinista béklyóiból. The Freedom of the Will (Az akarat szabadsága) (1754) című dolgozatában kijelentette, hogy az emberi lény szabad, mert cselekedeteit saját javára vonatkozó tapasztalatai és meggyőződései irányítják. Ez az akarat természetesen hibássá, hamissá és gonosszá válhat, az ember ekkor Isten helyett önmagát és más, jelentéktelen dolgokat tekint a legfontosabbnak. A komoly és erkölcsös tanítás azonban helyreállíthatja az akarat tisztaságát és erkölcsösségét. Minden embernek minden helyzetben választási lehetősége van, mindenki felelős meghozott döntéseiért, és Isten számadásra is fogja szólítani. Előre meghatározva azonban semmi sincs. Amiről Edwards beszél – bár nem élt elég sokáig ahhoz, hogy saját, talán A History of the Work of Redemption (A megváltás munkájának története) címet viselő Summa Theologiaejét megírhatta volna –, az voltaképpen az emberi élet olyan foglalata, amelyben a szabad akarat, a tisztességgel végzett munka, a tiszta és erkölcsös életvezetés, Isten teremtett világának megbecsülése és szeretete, az annak szépségeiben való gyönyörködés és a végső üdvözülés a szeretet eleven és megelevenítő energiájában összegződik és egyesül. Igazi határvidéki vallás volt, megfelelő a mindenfajta hitű, változatos kulturális és etnikai hátterű embereknek – bennszülött amerikaiaknak és az Európából újonnan érkezetteknek, akiket egyesített a vágy a helyes cselekvés és Istennek tetsző élet után, valamint a szándék, hogy ebben az isteni gondviselés által nekik juttatott, gyönyörű, új

országban másokat is ugyanehhez segítsenek. Edwards legkorábbi, nyomtatásban megjelent beszédeit országszerte olvasták és vitatták az emberek. Lelkipásztor társait Angliában és az Újvilágban elsősorban az A Faithful Narrative (Hű beszámoló) (1737), saját egyházközségében kifejtett tevékenységének és módszereinek részletes ismertetése érdekelte. Különösen felizgatta a dolog az angol John Wesley-t, aki 1735–38-ban Ohióban tevékenykedett (Oglethorpe ezredesnek segített téríteni a telepeseket és az indiánokat), és George Whitefieldet (1714–1770), aki ugyancsak az ezredes csapatának volt a tagja. Wesley a 18. század talán legnagyobb, de mindenképpen legfáradhatatlanabb igehirdetője, ám érdeklődése elsősorban az angliai szegényekre irányult, s igen fontosnak tartotta a szervezettséget, amire a ritka szónoki és színészi képességekkel megáldott Whitefield ügyet se vetett. Ő egyszerűen magasba emelte a fáklyát, és megmutatta a tömegeknek a fényt. Amerika nagyon is a kedvére való volt. 1740-ben elsőként utazta be az összes gyarmatot a georgiai Savannah-tól Bostonig, és lobogó vallásos hevületet szított mindenütt, ahová csak eljutott. A nagy ébredést Whitefield – vagy ahogy nevezték: a Nagy Vándor – indította el. Saját szavaival élve „tüzesen, világosan és erőt árasztva” prédikált, és mohó örömmel figyelte, ahogy „Dágón nap mint nap vereséget szenved, és leborul a frigyláda előtt”. A jelek szerint egyformán népszerű volt a hagyományokhoz ragaszkodó anglikánok, az ádáz kálvinisták, a német pietisták, a skótok, írek és hollandok között, s akadt még néhány katolikus híve is. Egy német asszony, aki hallotta őt prédikálni, kijelentette, hogy még soha életében nem tanult ennyit, pedig egy árva szót sem ért angolul. Whitefield a legnagyobb diadalát a kálvinizmus fellegvárában, Bostonban aratta, ahol az egyházak egyike sem tartotta kívánatosnak megjelenését. Ezután egyesítették erőiket Gilbert Tennenttel, s egy haragos korabeli beszámoló szerint „az emberek ott tipródtak a hóban és latyakban, hogy hallgathassák visszataszító locsogásukat”.¹⁸⁹ Whitefield távozása után sokan igyekeztek „tovább szítani a fellobbant Isteni Tüzet”. A Long Island-i John Davenport (1716–1757) Amerika újfajta térítőinek talán legelső képviselője volt. Connecticutban népes, szabadtéri igehirdetésein gyűrűket, palástokat, parókákat és más hívságos cicomákat

vetett máglyára, meg persze azokat a vallási tárgyú könyveket, amelyeket gonosznak és ártalmasnak nyilvánított. Tevékenysége a gyarmat vándorprédikálást tiltó törvényeibe ütközött, ezért letartóztatták, törvényszék elé állították, elmebetegnek nyilvánították, és kitoloncolták Long Islandre. Az ítélet természetesen nem állította meg – ahogy másokat sem. Az új prédikátorok templomok híján a szabadban, gyakran nagy tábortüzek mellett hirdették az igét, s csakhamar rendszeresen szerveztek ilyen tábori összejövetelt, amely ezután vagy két évszázadra a vadnyugati vallásgyakorlás meghatározó formája lett. A papok közül is sokan kedvelték ezeket a vad és átszellemült embereket. Még az anglikán Virginia is – elsősorban az előhegység vidéke – csatlakozott a vallási újjáéledési mozgalomhoz.¹⁹⁰ Az emberek eljártak a gyűlésekre, s mind rendszeresebben látogatták saját templomukat is – ha volt; ha pedig nem volt, hát összefogtak, és építettek egyet. Whitefield prédikációira hatalmas tömegek gyűltek össze, nemritkán tízezernél is többen hallgatták. Lehet, hogy – mint bírálói állították – száz „megtérítettje” közül tán ha csak egy maradt hű újonnan lelt hitéhez. De Whitefield újra és újra visszatért és próbálkozott – 1740 és 1770 között hét, egész Amerikát átfogó körutat tett –, s tevékenysége minden egyháznak hasznára vált – különösen a baptistáknak és a protestáns peremvidék kicsiny szektáinak. A nagy ébredés jelenségének különös eleme, hogy egyidejűleg két, látszólag ellentétes iránya volt felismerhető. Bizonyos értelemben a felvilágosodás kifejeződése. Anglikán vonulatának legjelentősebb figurája, Samuel Johnson (1693–1772) – a Yale-en Edwards oktatója – tipikus felvilágosult egyházfi volt. Nem titkolta, hogy Bacon Advancement of Learning (A tudományok méltóságáról és előremeneteléről) című könyvének elolvasása után úgy érezte magát, „mint aki félhomályból hirtelen a verőfénybe lép”. Az élmény – állította – kiszabadította őt „a kategóriák és definíciók pókhálójából” (vagyis a 17. századi kálvinista teológia béklyóiból), Bacontól pedig a nagy angol-ír filozófus, Berkeley püspök művei felé lépett tovább, akitől megtanulta, hogy az erkölcsiség „ugyanaz a dolog, mint a Természet vallása”, megvilágosodás nélkül nem ismerhető meg, ám mégiscsak „a természet és a józan ész legfontosabb elvein alapul”.

Johnson lett a King’s College első elnöke. A nagy ébredés az oktatás minden szintjén gyökeres változásokat hozott. A kongregacionalista lelkész, Eleazar Wheelock (1711–1779), Új-Anglia vallási megújulásának egyik vezéralakja rendkívül eredményes iskolát szervezett az indiánok számára, 1769-ben ebből jött létre a klasszika-filológiára szakosodott Dartmouth College. Charles Chauncy (1705–1787), a bostoni Első Egyház lelkipásztora eredetileg rossz szemmel nézte Edwardsot, Thoughts on the State of Religion in New England (Gondolatok a vallás helyzetéről Új-Angliában) című munkájában és másutt is bírálta a tevékenységét. A nagy ébredés azonban az ő nézeteit is megváltoztatta, idővel elfordult a kereszténység hagyományos formáitól, s a később unitarizmusnak elnevezett hitre tért. Életében még láthatta, hogy a bostoni anglikán King’s Chapel 1785-ben elfogad egy antitrinitárius teológiát, s ezzel Amerika első unitárius egyháza lesz. Hasonló utat járt be a dedhami Ebenezer Gay (1696–1787). Az unitarizmus Amerikában – akárcsak Angliában – nagyszámú értelmiségi számára már az agnoszticizmus felé vezető út fontos állomását jelentette. Sajátos paradoxon, hogy a nagy ébredés eredményeképpen számos egyházon belül szembekerültek egymással azok, akik lelkesen melléálltak, s azok, akik elutasították emocionalizmusát – ez utóbbiak sok helyütt elfoglalták a szószékeket, és ők vetették meg a vallási liberalizmus alapjait.¹⁹¹ De a nagy ébredés, amellett, hogy elmaradhatatlan kereszt- és ellenáramlataival együtt egy józan életszemlélet felé tartó mozgalom volt, egyben éteri és felemelő érzelmi élményt is jelentett mindazok számára, akik megismerték – márpedig a gyarmatosok közel háromnegyede találkozott vele. Nemcsak a tömeggyűléseken és a tábortüzek körül oly gyakori eszméletvesztésekről, zokogásról és sikoltozásról volt itt szó – Edwards sokkal kevésbé szembetűnő, de annál mélyrehatóbb érzéseket és gondolatokat is ébresztett. Elősegítette a hit megújulását, hogy megszülethessen az Új Ember – egy emberöltővel később Franciaországban Rousseau ugyanerre törekedett. Szerette idézni a cambridge-i platonista John Smitht: „Az igazi, mennyei melegség halhatatlan természetű, s ha egyszer beköltözik az ember lelkébe, minden cselekedetét a helyes irányba igazítja, amiképpen az ember szívében lakozó természetes irányítás uralja az egész

test minden működését… Újfajta sajátosság ez, amely az ember lelkét járja át.” Az ilyen és hasonló gondolatoknak, akárcsak Edwardsnál, kétségkívül voltak politikai áthallásai is. Ahogy a valamivel későbbi Franciaországban, ahol a voltaire-i racionalizmus és a rousseau-i emocionalizmus elegye okozott forradalmi robbanást, az Újvilágban – noha jellegzetesen vallásos összefüggések mentén – ugyancsak más szemmel kezdték látni a világot a higgadt gondolkodás és a heves érzelmek kettős örökségén nevelkedett amerikaiak. Edwards és a többi hitszónok igehirdetése erős eszkatologikus elemeket is tartalmazott. Aki odafigyelt rájuk, megérezhette, hogy nagy dolgok vannak készülőben, s hogy az embernek – az amerikai embernek – fontos és nehéz küldetése van. Utolsó munkájában, amely 1758-ban, halála idején került nyomdába, a következőket írta: „És szilárd meggyőződésem: semmiféle, józan ésszel felfogható magyarázat nincs arra, hogy Isten, aki szándéka szerint minden egésznek és egységességnek alkotója … ne teremtett volna olyan alkotmányt, amely által Ádám természetes leszármazottai – akik éppúgy erednek tőle, mint fa törzséből a gallyak és a rügyek – ne Ővele egynek lennének tekinthetők.” Az ember ekképpen tehát Isten képmására teremtetett, s képesnek kell lennie mindenre, mivel lehetőségei határtalanok. Az emberiség történelmében – írja Edwards – „minden változás azért történt … hogy előkészítse az utat azon fényességes dolgoknak, amelyek akkor jönnek el, amikor az igazság és tisztaság győzedelmeskedik”. Abban az órában „a királyság Istené leszen”, és Edwards azt mondja: „alig várja már ama dicsőséges napnak hajnalát”. A nagy ébredés tehát egy forradalom csírája volt, Amerika történelmének meghatározó mozzanata, amely megelőzte és feltámasztotta a függetlenségre irányuló politikai törekvéseket.¹⁹² Átgázolt minden vallási és felekezeti határon, sőt erőt merített belőlük, s a hagyományos európai egyházakat amerikaivá formálta át. Az így megkezdődött folyamatban végül létrejött egy ökumenikus és mélységesen amerikai típusú vallásgyakorlat, amely a társadalom minden rétegében általánossá vált, minden vallásnak egységesen amerikai színezetet adott. A következő öt fő vonással jellemezhető: rendkívüli evangéliumi energia, a klérus jelentőségének csökkenése, a liturgia

szigorának elvetése, az egyházközségek határainak elmosódása és mindenekelőtt a személyes vallási tapasztalat elsődlegessége. Kulcsmondata a Jelenések könyvének 21:5 versében található: „Ímé mindent újjá teszek…” Ez éppígy vonatkozik az egész amerikai nép létélményére. A nagy ébredés hátterében tehát politikai távlatok is húzódtak, s bizonyosan voltak földrajzi vonatkozásai és következményei is. Nemcsak az egyházközségek határait, mindenfajta határt elmosott. Ez idáig minden gyarmatnak elsősorban London felé irányultak a külső kapcsolatai, s mindegyik önálló kis világnak érezte magát – a spanyol gyarmatokon még vagy száz éven át nagyjából így is maradt a dolog –, és e tekintetben a függetlenség sem jelentett nagy változást. A nagy ébredés megszüntette az egymástól való elszigetelődést, és megtanította a gyarmatokat – Északot és Délt, a partokat és a hegyláb vidékét –, hogy vegyék észre és becsüljék meg mindazt, ami közös bennük. A dolognak mintegy szimbólumaként Whitefield volt az első amerikai közszereplő, akit egyformán jól ismertek Georgiától New Hampshire-ig. Haláláról 1770-ben Amerika minden újságja megemlékezett. A földrajzi értelemben vett egységnél is fontosabb azonban az emberek szemléletében bekövetkezett változás. Jóval később John Adams így vélekedett: „A forradalom végbement, mielőtt még kitört volna a háború. Az emberek szívében és elméjében zajlott le, s abban a változásban, amely a feladataik és kötelességeik iránti vallásos érzületükben bekövetkezett.” Házasság köttetett a felvilágosodás szelétől megérintett amerikai értelmiség racionalizmusa és a nagy ébredés szellemisége közt. Ez állt az általános lelkesültség hátterében, amely kifejeződhetett a forradalom – a közelgő eszkatologikus esemény – politikai célkitűzéseiben. A másik nélkül egyik erő, egyik tényező sem győzedelmeskedhetett. A vallás támasza nélkül nem törhetett volna ki a forradalom. Az amerikai és a francia forradalom közti legfontosabb különbség az, hogy míg előbbi alapvetően vallási természetű volt, utóbbi kifejezetten vallásellenes. Ez határozta meg a kezdetektől fogva mindvégig az amerikai forradalmat, s formálta a megszületett, független államalakulatot.

2. RÉSZ

„…hogy a szabad Alkotmány szentül megőriztessék…” A forradalmi Amerika, 1750–1815

GEORGE WASHINGTON ÉS A FRANCIÁKKAL VÍVOTT HÁBORÚ Ha a nagy ébredés felkészítette érzelmileg az amerikai népet a forradalomra és a függetlenségre, az emberi történelem első világháborúja gyakorlatilag lerombolta a folyamatot. És különös módon az az ember, aki kirobbantotta ezt a háborút, amerikai volt. George Washington (1732–1799) a virginiai Westmorelandben született, a család wakefieldi birtokán. Az ősatya, egy Essexből iszákossága miatt elűzött egyházfi, 1567-ben érkezett Virginiába, ahol feleségül vette a vagyonos Anna Pope-ot. Ő volt Washington dédapja. Az indiánok úgy nevezték: Caunotaucarius, azaz „városfoglaló”. Atyja, Augustine – vagy Gus – hatalmas termetű, szőke férfiú volt, élő bizonysága annak, hogy az emberek Amerikában nagyobbra nőnek, mint Angliában. Idősebbik fiát, Lawrence-t, Washington bálványozott féltestvérét az angliai Applebybe küldte, hogy kissé kikupálódjon. Az ültetvényesként nem túl sikeres Gusnak jókora családja volt. A kis Washington tizenegy éves volt, amikor meghalt. Hét tagban álló, 10 000 acre nagyságú földet hagyott hátra összesen negyvenkilenc rabszolgával. A birtok központját a 4360 acre nagyságú „Ferry farm” képezte tíz rabszolgával. Anyjának ötvenszázalékos részesedése volt a birtokon, amelyet szándékában állt meg is tartani. A Washingtonok tipikus, szerény jövedelmű köznemesi család voltak, akiknek sikerült átmenteniük a vagyonukat, így érdemes alaposan szemügyre vennünk, miből is állt ez a vagyon a forradalom előestéjén. Volt egy kisebb étkészlete, egy leveseskanala, tizennyolc kiskanala, hét teáskanala, egy zsebórája és egy kardja – együttes értékük 125 font és 10 shilling. A birtokában lévő üvegnemű 5 fontot és 12 shillinget ért. A porcelántárgyak – két teáskészlet – értéke 3 font és 6 shilling volt. Az ebédlőben volt egy szép tükör, egy kis szekreter, két asztal, egy karosszék, tizenegy bőrhuzatú szék, a szalonban három ágy, egy régi asztal, három régi szék, egy öreg íróasztal, az ablakokon függönyök, a hallban egy mennyezetes ágy, s a hátsó szobában még kettő. A szalon fölötti kicsiny helyiségben három régi ágy állt – összesen

tizenhárom ágy volt a házban (Gusnak két feleségtől tíz gyermeke született). Volt hat jó állapotú és tíz hitványabb ágyneműkészletük, tizenhét párnaciha, tizenhárom asztalterítő és harmincegy szalvéta. A házban tizenhárom rabszolga dolgozott, de közülük csak heten voltak teljesen épek és egészségesek.¹ Ilyen anyagi körülmények között nevelkedett hát a kis Washington. A fiú, akárcsak atyja, magas volt, nagy lapátkezekkel és hatalmas lábbal, a haja vörös vagy világosbarna, orra jókora, homloka magas, állkapcsa széles, de a válla keskeny. Megjelenése tekintélyt parancsoló volt, nyugalmát válságos helyzetekben is megőrizte – talán e tulajdonsága révén tudta irányítani az embereket, a katonákat és a politikusokat egyaránt.² Külseje rendszerint bonyodalmakat okozott, nem volt hajlandó parókát hordani, mert nem tartotta helyénvalónak, de haját gonddal fésülte és rizsporozta, s hátul csinos bársonyszalaggal kötötte meg. Néhány foga diótörés közben kitört, ezeket vízilóagyarból készült műfogakkal pótolta, és pontosan tudta, hogy rosszul illeszkednek. Fiatalkorában nem volt hajlandó expedícióra indulni a vadonba kilenc ing, hat lenvászon mellény, hét kalap, hat inggallér és négy sál nélkül.³ Arisztokratikus magatartása idővel uralkodói színezetet vett. A mindenkivel való kézfogás újonnan elterjedt szokását visszataszítónak találta, helyette csupán biccentéssel vagy kurta meghajlással köszöntötte az embereket. Soha nem habozott testi erejét is felhasználni, hogy érvényesítse akaratát, „pálcájával fenyítette meg azokat a tiszteket, akik futásból mutattak példát embereiknek”. Hihetetlen távolságra tudott követ hajítani, és e képességével előszeretettel kérkedett. Anyja ugyancsak nagy erejű asszony volt, s a fia ezért is mélységesen tisztelte, atyja ugyanakkor nemigen foglalkoztatta, vagy 17 000 fennmaradt levele közül mindössze kettőben tesz róla említést. Az apa figuráját már kicsi gyermekkorától fogva ő maga jelentette a saját maga számára.⁴ Féltestvérével ellentétben csak a legalapvetőbb iskolai oktatásban részesült. Irigy és kritikus alelnöke, John Adams később a következőket írta róla: „Nos, hogy Washington nem volt tudós ember, ahhoz kétség se fért. Hogy műveletlen volt, tájékozatlan, s hivatalához messze nem elég képzett, éppígy vitán felül áll.”⁵ Maga Washington is hangoztatta, hogy „tudatában

van hiányos iskolázottságának”, és hogy nem örül neki. Ezért nem próbálkozott soha azzal, hogy megírja emlékiratait. „A köznemes ifjakra, akik Virginiában nőnek fel, és lovat meg szolgát kapnak, mihelyt képesek lesznek lovagolni, az a veszély leselkedik, hogy tudatlanok és gyámoltalanok maradnak” – mondta. Őt magát azonban elkerülte ez a veszély, ő tovább akart lépni. Erős késztetés élt benne, hogy jobbítson önmagán. Addig gyakorolt például, míg kézírása szép és jól olvasható lett, s egy francia jezsuita ifjú arisztokraták számára összeállított illemtankönyvéből kimásolt magának 110 fontosnak ítélt tanácsot, mint: „Ne dúdolj magadban, és ne dobolj az ujjaiddal vagy a lábaddal”; „Ne ölj mások szeme láttára legyeket, tetveket, férgeket stb.”; „Ha magas méltóságú ember társaságában sétálsz, ne közvetlenül mellette haladj, hanem kicsinykét lemaradva, de csak annyira, hogy nehézség nélkül intézhesse hozzád szavait”.⁶ De jaj! Washington nem ismert „magas méltóságú” embereket, „nem volt érkezése” ilyesfajta ismeretségekre. Szótárának fontos eleme volt az „érdek” kifejezés, úgy vélte, ez az emberek magatartását irányító, legfontosabb hajtóerő. „Az érdek az egyetlen valódi kötelék – írta egy helyütt, s ezt egyformán értette az emberekre és a nemzetekre. – Az emberek úgy gondolkodhatnak, ahogy csak akarnak, beszélhetnek hazafiságról, de ha valaki ezen az alapon vállalna egy hosszú és véres háborút, végül keserűen megcsalatva találná magát… Ideig-óráig talán elegendő késztetés lehet a cselekvésre, a tűrésre vagy a nehézségekkel való szembenézésre a hazafiság, de ha az érdek nem támogatja, nem tart ki soká.” Úgy gondolta: „az emberiség univerzális tapasztalata”, hogy „egyetlen nemzetben sem lehet megbízni érdekeivel ellentétes kérdésekben”.⁷ Fontos megjegyeznünk: Washington a forradalmat és az alkotmány létrehozását is úgy tekintette, mint elsősorban az emberi érdek irányította tevékenységeket. Ez a szemlélet hatotta át gondolkodását, s úgy tartotta, nincs benne semmi kivetnivaló, amíg az ember a nemzet érdekeit a sajátjai elé helyezi. Saját, felfelé irányuló társadalmi érdekeinek beteljesedéséhez akkor jutott legközelebb, amikor féltestvére, Lawrence az egyik legelőkelőbb virginiai családból nősült, és elvette William Fairfax ezredes leányát. Washington minden lehetséges módon igyekezett hasznot húzni ebből a kapcsolatból, és sógora, a szép

reményű ifjú George Fairfax, akinek ereiben – igen sok amerikaihoz hasonlóan – némi indián vér is csörgedezett, lett a példaképe. Tizenhat éves korában felismerte, hogy egy hozzá hasonló társadalmi helyzetű és iskolázottságú fiatalember számára legjobb, ha földmérőnek áll. Ügyes keze volt, kiváló rajzkészsége, és számolni is jól tudott – ennél többre nem is volt hozzá szükség. Az amerikaiak a föld bűvöletében éltek, ügyeskedtek, fáradhatatlanul adták-vették, és nyugaton még roppant területek álltak felméretlenül és gazdátlanul – bizonyos volt hát, hogy munkában nem lesz hiány. Első feladata a Blue Ridge-től nyugatra fekvő Fairfaxbirtokrészek felmérése volt, ezért életében először a határvidékre kellett utaznia, s nagyon megtetszett neki az ottani élet, a korlátlan lehetőségek – még a veszély is. Csatlakozott a milíciához, ahol remekül érezte magát. Az Isten is katonának teremtette. 1753-ban – huszonegy éves volt ekkor – Virginia kormányzója, Robert Dinwiddie őrnagyi ranggal az Ohio-völgybe küldte az Ohio Társaság érdekeit képviselendő – ezt a magántársaságot a határvidék fejlődésének előmozdítása érdekében a kormányzat is támogatta. Washington azt az utasítást kapta: ha franciákkal találkozik, figyelmeztesse őket, hogy a terület brit territórium. A következő esztendő válságos volt. Az immár alezredesi rangot viselő Washingtont egy csapat virginiai önkéntessel és indiánnal visszaküldték, hogy Ohio Forksnál – a mai Pittsburgh közelében – erődítményt építsenek. Az expedícióról részletes naplót vezetett. A célhoz érve látniuk kellett, hogy a franciák már korábban odaértek, és megépítették a maguk erődjét, Fort Duquesne-et. Washington a parancsnak megfelelően ugyancsak épített egyet Great Meadowsnál, és Fort Necessitynek nevezte el. Dinwiddie kormányzóval komoly csatákat kellett vívnia az utánpótlás és a fizetések miatt. Egy ízben összeakadtak egy De Jumonville hadnagy vezette francia különítménnyel, s míg a franciák muskétáikért futottak, Washington „tüzet vezényelt a csapatnak”, irokéz indiánjai pedig tomahawkjaikkal támadtak. Még mielőtt Washington leállíthatta volna a gyilkolást, és elfogadhatta volna a franciák megadását, már tízen feküdtek holtan, köztük a hadnagy is.⁸ Az incidenst – a Jumonville-affért – komoly francia megtorlás követte, s nyomában hamarosan kitört az első világháború, amely hat éven át (1754-től

1760-ig) dúlt Észak-Amerikában, Közép- és Dél-Amerikában, a karibi térségben, az Atlanti-óceánon, Indiában és a Keleten, valamint Európában, ahol hétéves háborúnak (1756–1763) nevezték. A világméretű konfliktus kirobbantása híressé – hírhedtté – tette Washingtont, aki jóhiszeműen azt írta Jack fivérének, hogy az első ütközet élménye nem rettentette meg: „Hallottam a golyók fütyülését, és elhiheted, van ebben a hangban valami elbűvölő.” Mindez a Washington jelentéseiből és naplójából származó részletekkel együtt megjelent a London Magazine-ban. II. György király is olvasta a beszámolót, aki igen büszke volt harctéri tapasztalataira, és felhorkant: „Istenemre, nem találta volna olyan elbűvölőnek a golyók fütyülését, ha sokat hallott volna valaha is!” Voltaire így összegezte véleményét: „Egy Amerikában eldördült ágyúlövés volt a jel, amelytől egész Európa lángba borult.” Ágyúlövésről egyébként szó sem volt. History of the Reign of George II (II. György uralkodásának története) című munkájában Horace Walpole pontosabban fogalmazott: „Valahol Amerika ősvadonában egy ifjú virginiainak elsült a puskája, s az egész világot lángba borította.”⁹ A világméretű konfliktus kiélezte az Észak-Amerika fölötti dominanciáért folyó versengést Franciaország és Nagy-Britannia között. A csatát szükségszerűen Nagy-Britanniának kellett megnyernie, mert az amerikai gyarmataira irányuló sok évtizedes, folyamatos bevándorlás és magas születési arány következtében rendkívül gyorsan szaporodó népesség, a robbanásszerűen fejlődő gazdaság és a magas életszínvonal már rég az önálló, külső támogatás nélküli növekedés fázisába jutott, s létrejött a világ egyik leggazdagabb és leggyorsabban fejlődő nemzete. Ehhez képest a franciák csak igen kis számban voltak jelen az Újvilágban, s nem nélkülözhették az anyaországból folyamatosan érkező katonai támogatást. Ott és akkor azonban nem egészen így látták a dolgokat. A brit gyarmatosok úgy érezték, hogy fenyegető francia erők veszik őket körül a kanadai Szent Lőrinc-folyótól egészen le a Nagy-tavak vidékéig, s a Mississippi mentén New Orleansig, ahol a franciák hatalmas erőfeszítéssel komolyabb támaszpontot hoztak létre. Mindenfelé ellentétes igények és követelések szikráztak. Az 1713-as utrechti egyezmény alapján (amely szentesítette a korábbi, Nagy-Britannia javára eldőlt vetélkedést) Franciaország visszavonta

a kanadai Hudson-öböl birtoklására vonatkozó követelését, ugyanakkor nem szüntette meg a régióban folytatott kereskedelmet, és folytatta az erődök építését is. Utrecht a briteknek adta „Új-Skóciát, más néven Arcadiát annak régi, eredeti határaival”, ami az ő értelmezésük szerint minden, St. Croix-tól keletre és a Szent Lőrinc-folyótól északra fekvő területet jelentett. A franciák vitatták ezeket az igényeket, és 1750-ben több erődöt is létesítettek, hogy megvédelmezzék birtokaikat. A brit gyarmatok szempontjából az volt a legfontosabb, hogy a franciák a Mississippi-medence egészét követelték, ami homlokegyenest ellentmondott az angolok arra irányuló törekvéseinek, hogy nyugat felé a lehető legmesszebbre tolják ki határaikat. Délen ugyancsak végeérhetetlen konfliktusok dúltak, s ott is állandó volt a félelem, hogy a spanyolok Floridában összefognak a franciákkal, és megtámadják Georgiát. A franciáktól való félelem a 18. század derekán erős kötelékkel fűzte az anyaországhoz Nagy-Britannia amerikai gyarmatait. A francia zászló diadalára úgy tekintettek, mint a legrosszabbra, ami csak történhet velük. Az atlanti partvidéken a soknemzetiségű – spanyol, francia, svéd, holland, német és svájci – lakosság egyszerre csak brit fennhatóság alatt találta magát, de senki sem találta különösebben nehéznek az új helyzethez való alkalmazkodást. Nagy-Britannia viszonylag liberális állam volt, a lehető legkisebb hatáskörű kormányzattal, hagyományos szólás-, gyülekezési és sajtószabadsággal, s – bizonyos mértékű – vallásszabadsággal is. Mindezek az előnyök fokozottan érvényesültek a gyarmatokon, ahol az embereknek a kormányzattal sokszor éveken át alig vagy egyáltalán semmiféle kapcsolatuk nem volt. Nem sokat gondoltak tehát az anyaországgal és annak kormányzatával, arról azonban hallani sem akartak, hogy a városházákon Bourbon-liliomos lobogó lengjen a Union Jack helyett. Franciaország ebben az időben még mindig a királyok Istentől kapott jogaira támaszkodó, abszolút monarchia volt, kiterjedt, mindent átható és sokat követelő államhatalommal, amelynek még a tengerentúlra is elértek a csápjai. Katonai szolgálatra kötelezte és keményen adóztatta amerikai telepeseit. Ráadásul katolikus állam volt, amely nem ismerte a vallási toleranciát, amit a sok ezer Amerikába szökött hugenotta is tanúsított. III. Vilmos és Anna királynő uralkodása alatt a gyarmatok nemigen vettek

részt a Franciaország elleni háborúban, később azonban ijesztően megnövekedett a francia katonai jelenlét Észak-Amerikában. Amikor a spanyolokkal 1740-től vívott háborút hamarosan követte a franciákkal való összecsapás (ahogy Európában nevezik: az osztrák örökösödési háború), az észak-amerikai gyarmatok már derekasan kivették belőle a részüket. Nemcsak Oglethorpe georgiai serege szállta meg a spanyol fennhatóság alatt álló Floridát, de a főleg New York és Massachusetts által és elsősorban katonákkal támogatott gyarmati milíciák is megtámadták a franciákat, és sikerült is elfoglalniuk Louisburgot. Új-Anglia és New York mélyen sérelmezte, hogy a britek az 1748-as aix-la-chapelle-i egyezményben elfogadták az erőd visszaadására irányuló követelést. A háború első szakaszában, Washington első meggondolatlan lépései idején a britek stratégiájától és harckészségétől sem volt elragadtatva a gyarmati közvélemény. A britek észak-amerikai vitézkedése a komolytalan támogatás és elégtelen szervezés következtében leginkább visszavonulások sorozatából állt. A dolgok akkor vettek gyökeres fordulatot, amikor 1758-ban William Pitt hatalomra került. Pitt London kereskedelmi érdekeinek védelmét tartotta szem előtt, s az Európában folyó háborút az egész világra kiterjedő, birodalmi konfliktussá mélyítette. Hatalmas flottákat, hatékony hadsereget szervezett, tehetséges parancsnokokat jelölt ki – például James Wolfe tábornokot –, és mozgósította a közvéleményt az Atlanti-óceán mindkét oldalán. Csapatai nemcsak a Hudson mentén felfelé és a Szent Lőrinc-folyó mentén lefelé nyomultak előre, hanem az Ohio és az Allegheny völgyében is. 1759-ben, Québec eleste után az észak-amerikai francia katonai hatalom kártyavárként omlott össze, a helyzetet az 1763-as párizsi béke szentesítette.¹⁰ Az egyezmény a világtörténelem egyik legnagyobb országdarabolását jelentette. Hogy az európai hatalmak mennyire nem voltak tisztában a valós helyzettel, s mennyire nem voltak képesek felmérni Észak-Amerika valódi fontosságát, azt jól mutatja, hogy a tárgyalások során a legtöbb időt a karibi cukornádszigetek birtoklásának kérdésére fecsérelték, mert innen gyors készpénzbevételekre lehetett számítani. Tengeri erőfölényének köszönhetően Nagy-Britannia korábban megszerezte a St. Vincent- és Grenadineszigeteket, Tobagót, Dominikát, St. Luciát, Guadeloupe-ot és Martinique-ot.

A túltermeléstől tartó brit cukorlobbi ellenezte mindeme területek megtartását, ezért Nagy-Britannia nemes lelkűen lemondott Guadeloupe-ról, St. Luciáról és Martinique-ról, aminek fejében Franciaország hajlandó volt átengedni egész Kanadát, Új-Skóciát és az Ohio völgyét – „cukorért havat”, ahogy a köznyelv mondja. Nagy-Britannia, amelynek immár nem kellett tartania a nyilvánvalóan végleges katonai hanyatlásnak indult Spanyolországtól, örömmel adta vissza az ugyancsak elhódított Kubát és Manilát. Egy különmegállapodás keretében Franciaország egyfajta kárpótlásul a Nagy-Britannia által elfoglalt Floridáért egész Louisianát átengedte a spanyoloknak. A megállapodások során több terület cserélt gazdát Amerikában, mint azelőtt és azóta bármikor.¹¹ Franciaország végül teljességgel kikerült az amerikai hemiszféra hatalmi játékteréből, csak három parányi karibi sziget maradt a birtokában – kettő a halban gazdag vidékeken –, valamint Guyana egy jelentéktelenül kicsiny része. Példátlan geopolitikai átrendeződés ment végbe a brit stratégák nagy megkönnyebbülésére, hisz Nagy-Britannia Észak-Amerika egyedüli urává vált, s az Újvilágban többé nem kellett semmiféle kihívástól tartania. Azt az aprócska területet, amelyet Spanyolországnak sikerült megtartania a Mississippi alsó folyásánál, joggal tartották elhanyagolható földdarabkának, amely – ha a britek kedve úgy fordul – bármikor elfoglalható. Az 1760-as évek közepére tehát NagyBritannia hirtelen a világ Róma óta legnagyobb – pontosabban: az ókori Rómánál is jóval kiterjedtebb – birodalmának ura lett.

A BRIT VEZETÉS SILÁNYSÁGA Talán a brit elitnek fejébe szállt a dicsőség a sors e hirtelen, kedvező fordulata nyomán? Kétségtelen, hogy az elkövetkező két évtizedben a józanság, megfontoltság, mértékletesség és gyakorlatiasság klasszikus brit erényei mintha elhagyták volna a szigetlakókat – különösen a hatalom birtokosait. Helyét átvette az önteltség, ami csak tévedésekhez vezet, csökönyösséggel karöltve pedig már-már az ostobaság határát súrolták. A

bajok gyökere a fiatal, elbizakodott, tudatlan, nagyképű, konok és merev király, III. György volt, aki eltökélte, hogy igazi uralkodó lesz, nem afféle névleges király, mint nagyatyja, II. György. Csakhogy II. György érzékeny és értelmes ember volt, aki világosan felmérte saját intellektuális és alkotmányos korlátait, és a lehetőségek szerint tehetséges államférfiakkal vette körül magát – például Sir Robert Walpole-lal és idősebb William Pitttel –, akik segítették abban, hogy a világ leggazdagabb és legsikeresebb nemzetévé tegye Nagy-Britanniát. Unokája közepes képességű figurákat és saját kreatúráit gyűjtötte maga köré, tucatudvaroncokat és olyan alakokat, akiknek egyetlen érdemük az volt, hogy elboldogultak a velejéig romlott alsóházzal. Nehéz lett volna a vizes nyolcasok elszomorítóbb felemelkedését elképzelni, mint aminek 1763-tól 1782-ig, az amerikai gyarmatok elszakadásáig lehettünk tanúi, amikor is miniszterelnökként és pénzügyminiszterként irányíthatta Nagy-Britannia dolgait Bute grófja, George Grenville, Rockingham márkija, Grafton hercege vagy Lord North, mögöttük pedig fontos pozíciókban olyan paprikajancsik illegethették magukat, mint Charles Townsend és Lord George Germaine. A dolog nem is lett volna olyan tragikus, ha átlagos figurák lettek volna azok is, akik velük szemben álltak az Atlanti-óceán túloldalán. NagyBritannia bánatára – és Amerika nagy szerencséjére – azonban abban a nemzedékben, amely elvezette a függetlenségig a gyarmatokat, az emberiség történelmének legkáprázatosabb alakjai gyűltek össze, értelmes, érzékeny, széles látókörű, bátor, sokoldalú és többnyire kiválóan képzett férfiak, érettek és körültekintők – némelyikük egyenesen lángelme. Ritka ajándék egy nemzetnek, hogy vezetői oly sokféle képességgel vannak megáldva, mint George Washington, Benjamin Franklin, Thomas Jefferson, Alexander Hamilton, James Madison vagy John Adams, ahogy pedig erősségeik és gyarlóságaik a legszerencsésebb és leggyümölcsözőbb módon egészítették ki egymást, az már igazán a Gondviselés különös kegyelme volt. Ők voltak a testet öltött felvilágosodás a dogmatizmus, antiklerikalizmus, morális zavarosság és a logikába vetett túlzott bizalom jellegzetesen francia intellektuális gyengeségei nélkül, megtámogatva viszont a gyakorlatiasság, a méltányosság és az egymáshoz való hűség angol erényeivel. E fényes

élcsapat mögött ráadásul ott állt a megbízható, értelmes és rátermett tisztviselők második, sőt harmadik vonala, amely méltóvá tudott válni a nagy feladathoz. Amerika és Nagy-Britannia vezetőit emberi minőség tekintetében az Atlanti-óceánnal vetekedő szakadék választotta el, s ez a gyorsuló események során nem is változott. A történelem sorsfordító eseményeinek menetét sokféle tényező befolyásolja, de legfontosabbak a vezetők emberi kvalitásai – ez a tétel soha nem igazolódott be világosabban, mint az amerikai függetlenségi háború idején. A franciák kanadai katonai hatalmának összeomlása után, az angol szellem számára merőben szokatlan tevékenység – a társadalomszervezés – gyakorlása során még nyilvánvalóbbá vált a brit vezetők gyarlósága. Tartva a francia telepesek Új-Skóciában való csoportosulásától, vagy tízezrüket összeszedték, és erővel próbálták őket más brit gyarmatokra kényszeríteni. Ilyesmi a cári Oroszországban természetes gyakorlat lehetett, de nem brit területen. A protestáns gyarmatok nem óhajtották befogadni a katolikus tömegeket. Virginia egyszerűen Angliába küldte a rá eső 1100 szerencsétlent, vagy háromezren megszöktek, és Québecbe mentek, ahonnan a britek – további néhány ezer fővel együtt – annak rendje és módja szerint deportálták őket a szintén nem túlságosan elragadtatott Franciaországba. A nyomorultak látványa, ahogy végighajtották az utakon, majd hajókra rakták őket a vöröskabátosok, hogy helyükre ulsteri protestánsok, yorkshire-i metodisták és összezavarodott felföldi skótok kerüljenek – ugyanúgy behajózva és csoportokban terelve, mintha valami hadikolónia toborzott katonái lennének –, elrémítette a telepeseket. A brit hatóságok hamarosan úgy rakodják, szállítják és dobálják majd ezeket a szerencsétleneket, mint a fűrészárut vagy a krumpliszsákokat!¹² A gyarmatosok szemében ugyanakkor felháborító volt az angoloknak az indiánok iránt tanúsított kíméletessége. A britek úgy vélték, hogy az indiánokkal való bánásmódnak a körültekintő gondosság és tapintat nemcsak kívánatos, de elengedhetetlen eleme, s most, amikor szerették volna úgy intézni a dolgokat, ahogy helyesnek látták, komoly dilemmával szembesültek: hogyan lehetne összebékíteni az ellentétes érdekeket, a prémkereskedőkét, a nyugati irányban terjeszkedni kívánó gyarmatosokét és

Nagy-Britannia indián – krík, cseroki és irokéz – szövetségeseiét. Hatalmas, szinte teljesen feltérképezetlen területekről volt szó. A londoni Lord Bute-nak fogalma sem volt a probléma mibenlétéről – egy eszkimót sem tudott volna megkülönböztetni egy cserokitól –, és teljességgel a helyszínen lévő szakértők, az indiánok sorsát szívén viselő Sir William Johnson és John Stuart véleményére hagyatkozott. A pennsylvaniai kormányzat „az Allegheny-hegységtől nyugatra” megjelöléssel illette az indiánok számára – feltehetően örök időkre – fenntartott területeket. Az indiánok érdekeinek képviselői ennek alapján meggyőzték a brit kormányt, hogy a körvonalazatlan meghatározás érvényét egész Észak-Amerikára terjessze ki. Egy 1763. október 17-én kelt királyi proklamáció felrajzolta a telepesek által használható, illetve az indiánok háborítatlan birtokában maradó területek újonnan megállapított határait, s egyben megtiltotta az amerikaiaknak, hogy „az Atlanti-óceánba ömlő folyók bármelyikének forrásvidékén túl nyugatra merészkedjenek”.¹³ Ez a rendelkezés voltaképpen egy sajátos, part menti Amerikát hozott volna létre, amelynek terjeszkedését megakadályozta volna az indián territórium – vagyis egy csapásra elejét vette volna minden jövőbeni fejlődésnek. Ráadásul teljesen idejétmúlt is volt, hiszen a telepesek jelentős része már rég túljutott a vízválasztón, s napról napra továbbiak követték őket. A rendelet hangsúlyozta is ezt a tényt, és – hogy az indiánok kedvében járjon – megparancsolta: „aki akár szándékosan, akár akaratán kívül e vonalon túlra települt volna, … haladéktalanul távozzék onnan”. Ez persze inkább próbálkozás volt, az állig felfegyverzett telepeseket, akik roppant távolságokban, jókora területeken gazdálkodtak, fegyveres erőn kívül más eszközzel nemigen lehetett volna keletre kényszeríteni. Hogy a helyzet még súlyosabb legyen, a britekkel szövetséges indiánoknak megengedték, hogy megtartsák fegyvereiket, és messze a kijelölt határvonaltól keletre is lakóhelyükön maradjanak. A rendelet kiadása tehát nem volt túl bölcs gondolat, megrémítette és feldühítette a telepeseket, ugyanakkor nem is volt betartatható. 1771-ben meg is kellett változtatni, hogy némiképp alkalmazkodjon a valóságos helyzethez, s lehetővé tegye a földfoglalást és a letelepedést az Ohio mentén Great Forkstól (Fort Pitt-től vagy Pittsburghtől) egészen a Kentucky folyóig –

vagyis gyökerestül elvetették az eredeti elképzelést, és eltávolították az összes akadályt a nyugati irányú terjeszkedés útjából. Kibocsátása NagyBritannia történelmének egyik legnagyobb tévedése volt. Most, amikor a franciák elűzése után az amerikaiaknak többé nem volt szükségük a brit katonai erőre, és minden akadály elhárult a végtelen nyugati távlatok meghódítása elől, London a francia fenyegetés helyett az indiánok földjének tiszteletére hivatkozva akart megálljt parancsolni és megtiltani a gyarmatoknak a terjeszkedést. A dolognak semmi értelme nem volt, s az amerikaiak természetes jogaik és érzékenységük szándékos megsértésének tekintették. George Washingtont különösképpen felbosszantotta a királyi proklamáció. Vadnyugati embernek tartotta magát, s egyben partvidéki földbirtokosnak is. A nyugati irányú terjeszkedés magát a jövőt jelentette számára – ahogy egész Amerika számára –, és minden józan észnek ellentmondó, nevetséges ötletnek gondolta, hogy a kontinens belső része örökre az indiánoké maradjon. Nem kedvelte az indiánokat, megbízhatatlan, hazug, kegyetlen, felelőtlen és hitvány népségnek tartotta őket. Úgy gondolta – és fontos megjegyezni, hogy az Alapító Atyák mindegyike pontosan így vélekedett –, soha nem szabad megengedni, hogy az indiánok érdekei bármilyen tekintetben Amerika fejlődésének útjába álljanak. Nem szabad Washingtont született forradalmárnak vagy ösztönös republikánusnak tekintenünk, társadalmi osztályának tagjaihoz hasonlóan egyik sem volt, és akárcsak legtöbbjük, vegyes érzelmeket táplált a korona, a brit intézmények és módszerek iránt. Szívesen használta a „birodalom” kifejezést, és kétségkívül fontolgatta a Brit Birodalomban befutható karrier lehetőségeit. 1756-ban a virginiai határvédő milícia parancsnoka lett, 1758-ban pedig ő vezette a Fort Duquesne-et elfoglaló három dandár egyikét. Brit szolgálatban elért katonai sikere segítette hozzá, hogy elnyerje egy körüludvarolt és igen jómódú, 17 000 acre földtulajdonnal és 20 000 font készpénzvagyonnal bíró ifjú özvegy, Martha Dandridge Custis (1732–1802) kezét. Washington régi vágya volt – többször meg is kísérelte valóra váltani –, hogy kinevezést nyerjen a brit hadseregbe. A siker egész életét megváltoztatta volna, hisz abban az esetben lehetségessé vált volna, hogy a

birodalom bármely pontján teljesítendő szolgálatra vezényeljék, előléptessék, vagyont vagy akár lovagi, sőt főnemesi rangot szerezzen. Katonai sikerei alapján pontosan tudta magáról: kiváló tiszt, s megvan benne a tehetség és a temperamentum, hogy meg se álljon a katonai pálya csúcsáig. Komoly harci tapasztalata volt, s katonai múltja minden tekintetben példásnak volt mondható. A rendszer azonban nem kedvezett előmenetelének. A brit hadsereg Londonban székelő főparancsnoksága – a Horse Guards – levegőnek nézte a gyarmati katonatiszteket, kivált az amerikaiakat. Az a legenda járta, hogy ezeknek a tiszteknek az égvilágon semmi közük sem volt a háború megnyeréséhez, s a csatában sem lehetett rájuk számítani, csak olykor-olykor, a rosszul felfegyverzett indiánokkal szemben állták meg a helyüket. Washington eredményei inkább rossz pontnak számítottak, akárcsak egy nemzedékkel később az ifjú Arthur Wellesley (a későbbi Wellington herceg) esetében, akit ezek az uraságok megvetően csak „szipoj tábornoknak” neveztek, mert egy ideig Indiában teljesített szolgálatot. Washington egy idő múlva rájött, hogy gyarmati katonai eredményei hajítófát sem érnek, esélye sincs rá, hogy kinevezést kapjon a királyi hadseregbe.¹⁴ Ezt igazságtalannak és sértőnek érezte, ami alapvetően meghatározta eljövendő életét és elkötelezettségeit. Életének pénzügyi eseményei ugyancsak jellemzőek arra a folyamatra, amelyben az amerikai köznemesi osztály szinte elkerülhetetlenül fordult szembe Nagy-Britanniával. Marthával kötött házassága és féltestvérének, valamint az ő özvegyének halála révén Mount Vernon ura, egyszerű kisültetvényesből gazdag földbirtokos lett. Nagystílűen élt, tizenhárom rabszolgát tartott, továbbá asztalosokat s a ház körüli kisebb munkákat végző ezermestereket. Csak az 1768-at követő hét évben több mint 2000 vendég fordult meg a házában. Mindent úgy csinált, mint egy igazi angol gentleman, s azoknak a virginiaiaknak, akik őt akarták majmolni, ugyancsak így kellett tenniük. Lovakat tenyésztett. Kutyái voltak – Old Harry, Pompey, Pilot, Tartar, Mopsey, Duchess, Lady, Sweetlips, Drunkard, Vulcan, Rover, Truman, Jupiter, June és Truelove. Könyvtárat létesített, s 500, a család címerével ékesített ex librist rendelt Londonból. Marthával közös gyermekük nem született, de gyengéden szerette az asszony első házasságából származó

gyermekeit, s drága játékszereket hozatott nekik Angliából. Egyik megrendelésének tételei között szerepel „egy Tunbridge teáskészlet, három finom Tunbridge játékszer, egy szép könyv, egy elegáns teásláda, egy kakukk, egy bukfencező papagáj figura, egy bababolt, egy csinos öltözetű viaszbaba, egy nagy kalitka, egy porosz dragonyos, egy pipázó matróz és hat kisebb gyermekkönyv”.¹⁵ Mindennek ellenére természetesen nem vált belőle angol gentleman, gyarmati alattvaló volt, s fel kellett ismernie, hogy földbirtokosként sem lehet a rendszer kedvezményezettje. Mindent a londoni Robert Cary & Co. ügynökségen keresztül kellett intéznie – a többi jelentős nagybirtokos is erre kényszerült –, s a velük való kapcsolat során végképp megerősödtek britellenes érzései. Az angol valutarendszabályok hátrányos helyzetbe hozták, a halmozódó kamatok pedig kilátástalan adósságba sodorták a virginiai ültetvényeseket. Minden, Londonnal való üzleti tranzakció roppant költséges és bonyolult volt – részben a történelmi távlatokba nyúló visszásságok, részben az ostoba és vaskalapos adminisztráció miatt, amely rémisztő organizmusként fejlődött és burjánzott évszázadokon át. Az amerikaiak nem voltak hozzászokva az európai értelemben vett államigazgatáshoz. Hivatalaik – az a kevés, ami egyáltalán létezett, például a földnyilvántartás – egyszerűek, kicsinyek és gyorsak voltak. London egészen más világ volt. A Vámhivatal, a Hadügyminisztérium, az Admiralitás, a tengernagyi hadbíróságok, a királyi erdők főfelügyelője, a postaügyi miniszter vagy London püspöke – mindnek beleszólása volt Amerika dolgaiba. Az ekkor már nyolc kilométernyi szélességben terpeszkedő városban csak az Admiralitásnak tizenöt különálló, elszórtan elhelyezkedő irodája volt. A bürokrácia okozta késedelemhez természetesen mindannyiszor hozzáadódott az öthetes tengeri utazás – Edmund Burke szavaival: „Tengerek hömpölyögnek és hónapok peregnek a parancs kiadása és teljesítése között.”¹⁶ Mindennek tetejébe ott volt még az adóztatás. Washington a többi amerikaihoz hasonlóan az 1760-as évtized közepe előtt, ha nem is jó szívvel, de fizetett némi adót. A brit kormányzat azonban teljességgel új alapokra akarta helyezni a gyarmatokon élők adóztatását. A hétéves háború a

legköltségesebb konfliktus volt, amibe Nagy-Britannia valaha is belekeveredett. Az államadósság korábban 60 millió font körül mozgott, de 1764-re több mint a kétszeresére, 133 millióra nőtt. Rendkívül megterhelőek voltak a kamatterhek is. A Kincstár számításai szerint minden angliaira 18 font jutott, a gyarmatokon élők azonban csupán 18 shillinget fizettek. Egy angol átlagosan évente 25 shilling adót fizetett, egy gyarmati lakos mindössze ennek egyötvened részét, 6 pennyt. A brit elit úgy vélekedett, hogy ezt az ordító igazságtalanságot okvetlenül meg kell szüntetni, kivált azért, mert éppen az amerikai gyarmatok húzták a legnagyobb hasznot a háborúból. George Grenville, ez idő tájt a brit politika vezetője szőrszálhasogató, álszent alak volt, eltökélte, hogy az általa „A magatartás helyes szabályai”nak nevezett rendeletek bevezetésével véget vet az igazságtalan helyzetnek Nagy-Britannia és Amerika között. Burke szavaival: „a szabályozás és megszorítás lázában égett”. Tervezett megoldása kettős volt. Először is elhatározta, hogy rákényszeríti az amerikaiakat az érvényben lévő adók befizetésére – ezek közvetett természetűek voltak, vámok és egyebek. Az általában törvénytisztelő angolszász világban a vámok fizetése alóli kibúvást kedvelt csínytevésnek tekintették fent és lent, szegények és gazdagok egyaránt. A csempészek – tengeri gazfickók – erős bandákba tömörültek, és szabályos ütközeteket vívtak a part menti vizeken s olykor mélyen bent a szárazföldön is őfelsége vámszerveivel, amelyek éppoly brutálisak és könyörtelenek voltak (és ma se sokkal jobbak), mint ellenfeleik. Az angliaiak tehát szerették elkerülni a vámfizetést, az amerikaiak ugyanakkor szinte teljességgel adómentes világban éltek, mert a korrupt gyarmati vámhivatalok nem voltak képesek ellátni a feladatukat. A hivatalosan kinevezett tisztviselők csaknem kivétel nélkül távol voltak, s csak helyetteseik végezték – vagy nem végezték – a munkájukat. Az elterjedt vélekedés szerint a mindennek következtében évente kieső adóbevétel 700 000 fontra rúgott, a valós szám azonban inkább úgy félmillió körül lehetett. Grenville 1764-es, úgynevezett cukor- vagy jövedéki törvénye (Sugar or Revenue Act) felére csökkentette a melasz vámterhét, ám e kisebb tételt igyekezett igen szigorúan behajtani. A tisztviselőket állomáshelyükre rendelték, az új-skóciai Halifaxban új altengernagyi bíróságot létesítettek, és a törvényszegőkre

kemény büntetéseket szabtak ki. Hirtelen mindenfelé megsokasodták a fináncok. Benjamin Franklin a helyzetet bírálva arról tájékoztatta Boston elöljáróit, hogy ezeket az állásokat alacsony származású és szegénységben élő emberek kapták, mert senki más nem akarta vállalni a feladatot: A nyomor kapzsivá, az újonnan kapott hivatal kevéllyé és pökhendivé, pökhendiségük és kapzsiságuk pedig gyűlöletessé tette őket, s mivel tisztában voltak vele, hogy mindenki utálja őket, rosszindulatúak lettek. Rosszindulatukban szüntelenül mocskolják a lakosságot jelentéseikben, ellenséges, lázongó népségnek állítják be az embereket, és (hogy elkerülhetetlennek láttassák a még nagyobb szigor alkalmazását) gyengének, megosztottnak és gyávának is. A kormányzat mindezt elhiszi, s úgy véli, feltétlenül támogatnia kell tisztviselőit, a lakossággal való állandó szembenállásukat hűségük és kötelességtudásuk jeleként értékeli. … Úgy hiszem, a ma Amerikára kényszerített vámrendszabályok nyilvánvaló következményeiben világosan felismerhetők Angliától való elszakadásunk csírái.¹⁷

Franklin szellemes összefoglalójában minden benne van, ám hamarosan újabb események következtek. Grenville tűrhetetlennek találta, hogy India eltartja magát, lerója az adókat, kifizeti a számlákat, és óriási jövedelmekkel kényezteti azokat az angol gentlemaneket, akik elég szerencsések ahhoz, hogy ott éljenek, Amerika pedig csupán hatalmas veszteségeket jelent. Kieszelte hát (1765-ben) a különleges, csak Amerikára érvényes illetékbélyeg-törvényt (Stamp Act), amelyet az amerikaiak szerfölött kifogásolhatónak találtak (ők egyébként paradox módon igen konzervatívan gondolkodtak az ilyesmiről), s ugyanolyan dühkitörést váltott ki belőlük, mint az angol köznemesség soraiból I. Károlynak a polgárháború előtti években hozott hajóvámrendelete – a gyarmatosok figyelmét nem is kerülte el a történelmi párhuzam. A helyzetet tovább rontotta, hogy bizonyos okokból – amelyeknek valamiféle baljós szerepük lehetett Grenville homályos terveiben – két, a közvélemény alakításában igen gyakorlott és hatékony csoportot különösen súlyosan érintett a rendelkezés, a kocsmárosokat (akiknek évi 1 font regisztrációs díjat kellett fizetniük) és a lapkiadókat, amelyeknek lebélyegzett, tehát illetékkel terhelt árú papírral kellett dolgozniuk. Grenville-nek mintha született tehetsége lett volna hozzá, hogy rosszul csináljon mindent, amibe csak belefog. Az általa kiötlött cukortörvény átlagosan nyolcezer fontnyi adminisztrációs ráfordítással tudott

kétezer fontnyi bevételt felmutatni.¹⁸ Az illetékbélyegtörvény igen sokba került, és egy huncut penny bevételt sem hozott – egyszerűen betartathatatlannak bizonyult, a gyarmati parlamentek alkotmányellenesnek és törvénytelennek nyilvánították. „Képviselet nélkül nincs adófizetés” – hangzott a népszerű és nehezen támadható szállóige. A lázongó tömeg elégette a bélyegzőket. Egy tisztviselő, Zachariah Hood úgy menekült Massachusettsből a New York-i brit helyőrségre, hogy lova a kimerültségtől kiszenvedett. A zavargásokat csak a brit katonák tudták megfékezni. Ráadásul Londonban is számottevő tömeg sorakozott fel Pitt mögött, amely úgy vélte, hogy a Parlamentnek nincs joga ilyen módon adóztatni az amerikaiakat. Az illetékbélyeg-törvény tehát visszavonatott – a lépést Amerika joggal tartotta a gyengeség jelének. A Parlament az Amerika fölötti teljhatalmát hangsúlyozó, ún. „megerősítő törvény” (Declaratory Act) érvénybe léptetésével próbálta helyreállítani megingott tekintélyét – ennek következtében azonban a vita a pénzügyi síkról átterjedt az alkotmányjog területére is.

BENJAMIN FRANKLIN SZEREPE Ideje megvizsgálnunk a Nagy-Britannia és Amerika szakításához vezető eseményeket olyasvalaki szemszögéből, aki minden mozzanatuknál jelen volt, s a maga részéről mindent elkövetett, hogy elkerüljék a végkifejletet. Benjamin Franklinról van szó. Amerika 18. századi történelmének egyik legfényesebb alakja ez a kiemelkedő polihisztor, látnok és gyakorlatias ezermester, akinek nevével a kutató szinte mindenütt találkozik. Amibe csak lehetett, belekóstolt. Életéről sokat tudunk, mert minden idők egyik legremekebb önéletrajzát is ő írta meg.¹⁹ 1706-ban született Bostonban egy Oxfordshire-ből származó gyertyaöntő tizenhetedik gyermekeként. Szülei nyolcvannégy, illetve nyolcvanhét évet értek meg – mindez jellemző volt a robbanásszerű amerikai népességnövekedésre. Philadelphiában találkozott Hannah Millerrel, aki 1769-ben, százesztendős korában halt meg, s tizennégy

gyermeke, nyolcvankét unokája és száztíz dédunokája volt. Franklin mindössze két évig járt iskolába, majd bátyja, James lapkiadójában kezdett dolgozni, ám egész életében képezte magát. Franciául, latinul, olaszul és spanyolul tanult, de foglalkozott matematikával, természettudományokkal és még sok minden mással. Tizenöt éves korában kezdett cikkeket írni bátyja lapjába, a New England Courantbe. Mestere az ugyancsak autodidakta Daniel Defoe volt, önfegyelmet egy másik polihisztortól, Cotton Mathertől tanult. James két ízben is összeütközésbe került a hatóságokkal kritikus hangvételű írásai miatt, s börtönbe is került. Öccse ugyancsak lázadó szellem volt: „Ádámot soha nem szólították Ádám úrnak – írta egyik cikkében –, sehol sem olvashatunk Noé úrról, Lót lovagról és baronetről, sem a Nagytiszteletű Ábrahámról, Mezopotámia vikomtjáról vagy Kánaán bárójáról”. James lapját betiltották. Később ismét megjelent, ekkor már Benjamin volt a tulajdonosfőszerkesztő, ám hamarosan Jamesszel is ellentétei támadtak, és elutazott Philadelphiába. A Bostonnál is nagyobb Philadelphia gyakorlatilag a gyarmatok közös fővárosa volt. Franklinnak itt remekül ment a sora. 1724-ben Pennsylvania kormányzója, Sir William Keith másfél évre elküldte Angliába, ahonnan számtalan ötlettel és technológiai újdonsággal tért haza. Huszonnégy éves korára Amerika legvirágzóbb városának első számú nyomdásza lett, a Pennsylvania Gazette tulajdonosa és bankjegynyomdász – „rendkívül jövedelmező mesterség és komoly támasz számomra”. A hozzá hasonló, ifjú autodidakta iparosokat rávette, hogy alakítsák meg a „Klikket, avagy a Bőrkötényesek Klubját”, s hozzanak létre kölcsönkönyvtárat – az elsőt Amerikában, amely aztán számos követőre lelt –, amelyben közmondásosan kevés vallásos mű kapott helyet, ám annál több, az önképzést szolgáló tudományos, irodalmi, technológiai és történelmi munka.²⁰ Franklin keményen dolgozott választott városa életének szebbé, jobbá tételén. Segített megszervezni a rendőrséget, illetve az éjjeli őrséget, ő lett az első tűzbiztosítási társaság elnöke, még a díjtételeket is maga számította ki. Jelentős szerepet vállalt az utak és utcák burkolásának, tisztán tartásának és elsősorban világításának munkálataiban, négylángú, szellőzőberendezéssel ellátott lámpát tervezett, és cetolajjal működő utcai kandelábereket állított fel.

A legendás angliai Royal Society mintájára néhány társával együtt megalapította az Amerikai Filozófiai Társaságot, a város első kórházát és nem utolsósorban az Ifjúság Oktatásának Akadémiáját, a híres Pennsylvaniai Egyetem elődjét. Az intézmény korában igen figyelemreméltó tantárgylistával büszkélkedhetett, oktattak itt írásművészetet, rajzot, matematikát, geometriát, csillagászatot, s még „némi kertészeti, ültetvényezési, ojtási és szemzési ismereteket” is. Gyakorolták és terjesztették a művelt angol beszédmodort, kivált annak „világossága és tömörsége” miatt.²¹ Franklinnak két törvénytelen gyermeke született élettársától, könyvesboltot tartott fenn, ahová meghozatott minden, Londonban megjelent brosúrát, röpiratot és értekezést („Legyen meg minden, jó vagy rossz, ami nagy port ver fel a világban”), a postaügyek irányítója lett, s 1733-tól kontinensszerte ismert figurává vált, amikor megjelent Poor Richard’s Almanac (Szegény Richard almanachja) című munkája – egyfajta kalendárium-napló szellemes mondásokkal, aforizmákkal és versekkel. Az ötlet eredetileg Swifttől származott, de maga a mű két vonatkozásban is eredetinek, kifejezetten amerikainak tekinthető. Először is megteremtette az utcai bölcsességet vagy elmés megállapítást tartalmazó, rövid és kacagtató aranyköpés műfaját, másodszor pedig erősítette és megnemesítette a szegénységből a maga erejéből kiemelkedett „self-made man” Amerikában már amúgy is elterjedt „mítoszát”. Advice to a Young Tradesman Written by an Old One (Egy idős kereskedő tanácsai egy fiatalnak) (1748) című munkájában összegezte „szegény Richard” mondanivalóját: „Ne feledd: az idő pénz … ne feledd: a becsület pénz … A gazdagsághoz vezető út olyan sima és egyenes, mintha a piacra mennél. Két dolog van, amitől függ: a takarékosság és a szorgalom.” Az almanach egy év alatt tízezer példányban fogyott el (vagyis átlagosan minden századik amerikai vásárolt belőle egyet), Franklin életében pedig negyedmillió példányban kelt el, s így – a Biblia után – a gyarmatok második legolvasottabb könyve lett. A gazdagodás útja című, kivonatos változata először 1757-ben jelent meg, s azóta 1200 kiadásig jutott, máig is a fiatalok kedvelt olvasmánya.²² 1748-ra Franklin már megengedhette magának, hogy egy megfelelő társra bízza üzleti ügyeit, évi 476 font jövedelemmel

visszavonuljon, és hátralévő életét embertársai felkarolásának és tudományos érdeklődése kielégítésének szentelje. Ekkor kezdett csak igazán lázas tevékenységbe. Nyolc ízben kelt át az Atlanti-óceánon, felfedezte a Golf-áramlatot, a világ vezető tudósaival és mérnökeivel találkozott, feltalálta az égésszabályozót és többfajta füstáramlású kéményt – ez utóbbi probléma egész életében foglalkoztatta –, tervezett két új rendszerű tűzhelyet, s emberbaráti meggondolásokból nem volt hajlandó szabadalommal védeni őket, kitalált egy új kályhakonstrukciót – a róla elnevezett Franklin-kályhát –, újfajta bálnazsír gyertyát állított elő, foglalkozott geológiai, mezőgazdasági és régészeti kutatásokkal, tanulmányozta a napfogyatkozásokat, a napfoltokat, a forgószeleket, földrengéseket, a hangyák életét és az írásjeleket, és feltalálta a villámhárítót. Elsők között végzett kísérleteket az elektromos árammal. 1751-ben Experiments and Observations on Electricity made in Philadelphia (Elektromossággal végzett kísérletek és megfigyelések Philadelphiában) címmel megjelent, nyolcvanhat oldalas dolgozata a következő húsz évben négy angol, három francia, egy német és egy olasz nyelvű kiadást ért meg, s egész Európa megismerte Benjamin Franklin nevét. Egyik életrajzírója szerint: „A furcsaságok közül a tudományok közé emelte az elektromosságtant.” Talált persze alkalmat a mulatságra is. „Elektromos partit” rendezett: „Egy pulykát elektromos árammal kell agyoncsapni, elektromos kemencében megsütni, aztán egy elektromosan töltött palackkal kell tüzet gyújtani, majd minden híres angol, holland, francia és német elektromosságkutató egészségére elektromosan töltött poharakat üríteni, miközben egy villanytelep kisüléseinek ágyúlövései hangzanak.”²³ Természetesen egymást követték az elismerések. Franklint a Royal Society tagjává választották, s nemcsak a Yale, a Harvard Egyetem és a William & Mary College, hanem az Oxfordi és a St. Andrews-i Egyetem díszdoktori címét is megkapta. A civilizált világ legnagyobb elméivel állt levelezésben, s huszonnyolc akadémia és tudós társaság választotta tagjai közé. Sir Humphry Davy meleg szavakkal méltatta tevékenységét: „A legegyszerűbb eszközökkel a legjelentősebb igazságok nyomára jutott.”²⁴ Érdeklődési körébe aránylag későn került be a politika. Pennsylvania parlamentjének

1751-ben lett a tagja, s két évvel később a gyarmatok postaügyi miniszterévé választották. A kinevezésnek köszönhetően most először látta és értelmezte osztatlan egészként Amerikát. Observations Concerning the Increase in Mankind, People of Countries etc (Megfigyelések az emberiség, a népek stb. gyarapodásáról) (1754) című munkájában elemezte az Újvilágban tapasztalható, rendkívül gyors népességszaporulatot, s megjósolta, hogy Amerikában – „ezen a teljességgel Nagy-Britannia hatalmának alárendelt, hatalmas és nagyszerű piacon” – „egy évszázadon belül” még jobban felgyorsul majd a folyamat. Tévedés tehát korlátozni a gyarmati ipar fejlődését: „Egy bölcs és szerető anya soha nem tenne ilyet.” Majd elsőként vetve fel a dinamikus terjeszkedés gondolatát, hozzátette: „ÉszakAmerikában oly roppant területek állnak rendelkezésre, hogy hosszú időbe telik, míg teljesen birtokunkba vesszük őket; a munka soha nem lesz olcsó, ahol senki nem marad sokáig mások szolgálatában, hanem saját ültetvény telepítésébe fog, és senki nem marad sokáig iparossegéd, hanem saját vállalkozásba fog az újonnan érkezők között.”²⁵ A fenti gondolatmenete és az Ohio mentén élő indiánokkal való tárgyalások során, valamint a háború idején szerzett tapasztalatai vezették rá Franklint, hogy – Georgia és Új-Skócia kivételével – a gyarmatok közös kormányzására tegyen javaslatot. Úgy vélte, egy szövetségi kormány képes lenne megfelelően ellátni a védelem, a terjeszkedés és az indiánokkal való kapcsolattartás feladatait. Egy „nagytanács”, amelyet az egyes gyarmatok által, adóbefizetésük arányában delegált képviselői alkotnának, megfelelően kézben tarthatná a törvényhozás, valamint a hadviselés és békekötés dolgait, s fizethetné a választott legfőbb elnököt. London nem fogadta kifejezett ellenségességgel az ötletet, de a gyarmati parlamentek közönyösnek mutatkoztak, így a brit kormányzat sem tett további lépéseket. Önéletrajzában Franklin később szomorúan jegyezte meg: „Még mindig úgy gondolom, az óceán mindkét partja számára áldásosabb lett volna, ha elfogadják a tervemet. Az egyesült gyarmatok elég erősek lettek volna ahhoz, hogy [a franciák ellen] megvédelmezzék magukat; nem lett volna szükség Angliából hozott csapatokra – ami később természetesen Amerika további adóztatása melletti érvként jelentkezett –, és persze el lehetett volna kerülni a véres vetélkedést.”

De jaj, „a parlamentek nem tették magukévá a gondolatot, mert úgy tartották, túl sok kiváltságot biztosít Angliának, az angolok meg úgy érezték: túlságosan demokratikus.”²⁶ Franklin soha nem vetette el az ötletét. Ebben az időben (akárcsak az ifjú Washington) egy hatalmas, önálló, tengereken és szárazföldön egyaránt terjeszkedő anglo-amerikai birodalomban gondolkozott – noha egyelőre továbbra is a brit korona fennhatósága alatt. Csak az 1750-es évek végén, háta mögött a háború keserves tapasztalataival, amikor a pennsylvaniai parlament képviseletében (amely élesen szemben állt a gyarmatot még mindig birtokló Penn családdal) Londonba utazott, kezdte felismerni az amerikaiakat az angol uralkodó osztálytól elválasztó hallatlan intellektuális és alkotmányos szakadékot. Beszélt Granville grófjával, a Királyi Államtanács elnökével, aki megdöbbenésére kijelentette: „A Tanács a gyarmatok törvényhozója, s Őfelségének a Tanácsnak adott utasításai az ország törvényei.” Franklin így folytatta: „Azt mondtam neki, hogy számomra mindez teljesen új. Én mindig is úgy tudtam, hogy törvényeinket a mi parlamentjeink hozzák. Javaslatukat valóban a király elé terjesztik jóváhagyásra, de ha egyszer elfogadták és érvényesnek nyilvánították őket, maga a király sem változtathat rajtuk. A parlamentek az ő jóváhagyása nélkül nem hozhatnak törvényeket, s ő sem rendelkezhet ekképpen nélkülük. [Granville] afelől biztosított, hogy teljes tévedésben élek.”²⁷ Sokatmondó beszélgetés. Nem vitás, hogy minden amerikai Franklinhoz hasonlóan gondolkodott, s hogy a gyakorlatban is ezt valósították meg több mint egy évszázadon át. Ahhoz sem férhet kétség, hogy az angliai miniszterek, a parlament, a bírák és az államigazgatás hivatalnokai – legalábbis a többségük – Granville álláspontjára helyezkedtek. Mit lehet ilyenkor tenni? Az alkotmányos patthelyzetet súlyosbította a gyarmatok némelyikén bekövetkező gazdasági hanyatlás, amelynek okai ugyan a legkevésbé sem álltak összefüggésben az Amerika és London közti feszültséggel, de azért kellőképpen rontottak a helyzeten. 1763-ban egy Pontiac nevű karizmatikus indián törzsfőnök, korábban a franciák szövetségese, akit a végletekig elkeserített a brit hódítás, egyesítette az elégedetlen törzseket, és vagy 1600 kilométernyi hosszúságban – Detroit és Pittsburgh kivételével –

végigpusztította a határvidék erődítményeit. A Niagarától Virginiáig dúlt az erőszak, a század legvéresebb indián felkelése. Több mint kétszáz kereskedőt mészároltak le.²⁸ A felkelést csak három év múltán, a súlyos pénzekért kiküldött brit katonaság segítségével sikerült leverni. Mindössze négy gyarmat, New York, New Jersey, Connecticut és Virginia próbált segíteni. Mindennek tetejébe ezzel egy időben zajlott az illetékbélyeg-törvény dühödt és erőszakos elutasítása, amit London – némi joggal – a csőcselék diadalaként értelmezett. Voltak más felkelések is, jelentéktelenek és komolyabbak, de mindegyik fenyegetést jelentett a nyilvánvalóan idejétmúlt és alapvető reformokra szoruló rendszerre. 1763 végén például a határvidék Paxtontól Donegalig nyúló részén egy skót–ír banda rettenetes vérengzést vitt végbe az ártalmatlan, részben katolikus indiánok között. A menekülők egy része a lancasteri dologházban talált menedéket. Lemészároltak további 140 indiánt, akiket korábban a morva testvérek térítettek meg, s a Schuylkill-folyónál, Province szigetén telepedtek le. Ezután azzal fenyegetőztek, hogy Philadelphiába vonulnak, és legyilkolják az „indiánbarát” kvékereket is, mert akadályozzák a határvidék fejlődését és a további földfoglalást. Franklint felkérték, hogy szervezze meg a város védelmét a „paxtoni legények” ellen. Hat gyalogos-, két lovasszázaddal meg egy tüzérüteggel rendelkezett, s végül sikerült a bandát ütközet nélkül szétoszlatnia. Megbüntetésük szóba se jött, még a főkolomposokat is futni kellett hagynia. Nem kedvelte különösebben az indiánokat, de a történtek annyira felháborították, hogy véleményének egy Christian White Savages (Keresztény, fehér vadállatok)²⁹ című, keserű gúnyiratban adott hangot. Még ennél is több vér folyt, amikor Charles Townshend, Anglia akkori pénzügyminisztere a kormány megbízásából újabb pénzügyi támadásként 1767-ben újabb adókat vetett ki az üvegre, az ólomra, a festékekre és a teára. A gyarmatok a brit áruk bojkottjával válaszoltak, ám ebben az időben mégis komoly adóbevételre – 13 000 font költséggel évi 30 000 fontra – sikerült szert tenni, ami további nyomásgyakorlásra bátorította a londoni hatóságokat. Az ellenállás központja Boston városa és kikötője lett. A népharag mind erőszakosabbá vált, nemegyszer megtámadták a vámtisztviselőket, s a csőcselék megrohamozta a

vámraktárakat és az altengernagyi bíróságokat. A brit közvélemény felháborodással fogadta a híreket, hatékony és kemény intézkedéseket követelt. Még a gyarmatosokkal rokonszenvezők is határozott, ha kell, erőszakos fellépést tartottak szükségesnek. Pitt, Chatham grófja kijelentette: „Az amerikaiak alárendeltjeink … mi vagyunk az anyaország. Ők gyermekek. Engedelmeskedni tartoznak, mi pedig uralkodunk.” Shelburne grófja, a legokosabb és legagyafúrtabb londoni politikus azt akarta, hogy New York kormányzóját, Sir Henry Moore-t váltsák le, s helyébe „valami katonásabb gondolkodású személyt állítsanak, aki ha kell, szelídséggel, s ha a körülmények úgy kívánják, erővel képes cselekedni”.³⁰ A brit katonai szakértők, különösen az idegen zsoldosparancsnokok – például a Pontiac-féle felkelést leverő Henri Boughet ezredes – úgy tartották, hogy az amerikai milíciák hasznavehetetlenek, a gyarmatosok, bármily tehetségesek is a lármás politizálásban, a harcra alkalmatlanok. Az 1760-as évek végére Nagy-Britanniának már tízezer katonája – köztük nagyszámú német zsoldos – állomásozott Amerikában, Jamaicában, Halifaxon és magán a kontinensen is, fenntartásuk évi 300 000 fontba került. Miért ne vennék hát hasznukat? Ahogy a britek lenézték a gyarmati milíciákat, ugyanúgy nem voltak hajlandók elismerni a gyarmati parlamentek morális és alkotmányjogi legitimitását sem. Lord North, aki 1770-től miniszterelnök volt (s akiről Samuel Johnson a következőképpen nyilatkozott: „Olyan vékonyka elmével tölti be ezt a tisztséget, mint egy ecetesüveg nyaka”), bírálta a massachusettsi parlamentet, amiért az „a demokratikus rész” befolyása alá került. Gyarmatügyi minisztere, Lord George Germain még megvetőbben fogalmazott: „Nem kezdenék semmilyen üzletbe olyan emberekkel, akik nap mint nap összegyűlnek és politikáról vitatkoznak.” Ugyanígy gondolkoztak a tábornokok is. Guy Carleton, Québec kormányzója így figyelmeztetett: „Egy népszerű parlament, amely képes megtartani erejét és határozottságát, egy ország, ahol minden ember közel azonos anyagi körülmények között él, nagyon is hajlamos köztársasági elveket vallani.” Gage tábornok így foglalta össze következtetéseit: „A gyarmatosok komoly lépéseket tesznek függetlenedésük felé. Nagy-Britanniának azonnali és határozott lépésekkel kell világossá tennie, hogy ezek a tartományok az ő birtokát képező brit

gyarmatok, nem pedig független államok.”³¹ Mindennek következtében a gyarmatok „legproblémásabb” városa, Boston helyőrségébe két újabb ezred érkezett – Franklin szerint: „kovácsműhelyt állítottak fel a lőporraktárban”. 1770. március 3-án vagy hatvan bostoni fiatalember hógolyókkal dobálta meg a vöröskabátosokat. Összecsapás tört ki, a katonák parancs nélkül tüzet nyitottak. Három legény azonnal meghalt, sokan megsebesültek, közülük ketten később haltak bele sebeikbe. Mind Nagy-Britanniában, mind pedig a gyarmatokon katonákra és civilekre is érvényes volt az a rendelet, hogy a lázadási törvény (Riot Act) előzetes felolvasása nélkül lőni gyilkosság vagy emberölés. Tíz évvel később átmenetileg London egész középső része a csőcselék uralma alá került, mert a katonai hatóságokat gyakorlatilag megbénította ez a megszorítás. Bostonban a vöröskabátosok parancsnoka, Preston százados és néhány embere bíróság elé került, de nem sikerült egyértelműen bebizonyítani, hogy elhangzott a tűzparancs, illetve kideríteni, hogy ki adta le a lövéseket, így hát felmentették őket – habár a bostoniak megnyugtatása érdekében kettejüket megbélyegezték. Az eset – a bostoni sortűz, illetve a brit vétkesek büntetlenségének története – az első nagy propagandagyőzelmet jelentette a gyarmatosoknak. Sam Adams és Joseph Warren kitűnő íráskészséggel a szándékos brutalitás szörnyűséges példájává fújták fel az esetet, Paul Revere pedig hatásos, de teljességgel kitalált metszetet is készített a keleti partvidéken terjesztett röplapokba. Az amerikai függetlenségi háború volt az első olyan történelmi esemény, amelyben – az első pillanattól kezdve az utolsóig – fontos, szinte meghatározó szerepet játszott a média. Ebben az időben már igen sok napilap és egyéb kiadvány jelent meg, a számuk pedig hónapról hónapra egyre nőtt. Számtalan, olcsón dolgozó nyomda várta a megrendeléseket. Hirtelen egy csomó – sok száz – tehetséges szerző bukkant fel az ismeretlenségből, s állt az egyre többször kritikus gondolatokat megfogalmazó, nagyszerű parlamenti szónokok mögé. Többé már nem lehetett egyszerűen elhallgattatni a sajtót, és eljárásokat kezdeményezni azzal a váddal, hogy a kiadványok lázítanak – ez az ürügy már réges-rég elvesztette hitelét. A médiaháború tehát, amely megelőzte és végigkísérte a valódi harcokat, olyan összecsapás volt, amit a

gyarmatosoknak a dolog természetéből adódóan meg kellett nyerniük, a brit koronának pedig ugyanilyen nyilvánvalóan el kellett veszítenie.³² Boston lett a brit fennhatósággal szembeni ellenállás központja. Kísérjük figyelemmel az eseményeket a gyarmatok egyik legkiválóbb és kétségkívül legfanyarabb szemléletű szülötte, John Adams (1735–1826) szemüvegén keresztül. Adams ebben az időben a harmincas éveiben járt, s a város népszerű ügyvédje volt. Quincyben született egy negyedik generációs Bay Colony-i farmer fiaként, a massachusettsi önérzetesség, konokság, szabadságszeretet és eltökéltség olyan szellemiségével, amivel nem maradt le azok mögött, akik valaha is betették a lábukat a Boston közepén fekvő, „the Common” elnevezésű közparkba. A legendás Harvardon végzett, ahol magába szívta a szellemi felsőbbrendűség érzését. Saját fontosságának tudata még inkább elmélyült, amikor 1764-ben feleségül vett egy tehetséges, értelmes, bájos és magas társadalmi rangú ifjú hölgyet, a weymouthi Abigail Smitht. Az illetékbélyeg-törvény kiváltotta elégedetlenségi hullám idején a magukat whigeknek nevező és a brit kormányzat londoni parlamenti bírálóival – Edmund Burke-kel és Charles James Foxszal – rokonszenvező bostoni protorepublikánus csoport tagja lett. A Boston Gazette-ben négy figyelemre méltó – névtelen – cikkben támadta a brit hatóságok intézkedéseit, nem sokkal később pedig már névvel vállaltan publikálta A Dissertation on the Canon and Feudal Law (Értekezés a kánon- és feudális jogról) (1768) című dolgozatát, amelyben törvényés alkotmányellenesnek, következésképpen érvénytelennek nyilvánította az új adónemet. A brit közgondolkodás méltányosságára jellemző egyébként, hogy művét Adams alig néhány évvel a nyílt konfliktus kirobbanása előtt Londonban jelentethette meg.³³ Fontos megjegyeznünk, hogy Adams egész életében úgy vélte: amíg lehetséges a vita, nem szabad erőt alkalmazni. Unokafivérétől, Sam Adamstől és a tömegek más vezetőitől eltérően megvetéssel szemlélte az utcákon dúló erőszakot, s mint ügyvéd kész volt védelmezni a „mészárlással” vádolt katonákat. A nagy fordulópont 1773–74-ben következett be gondolkodásában, amikor is North végletesen ostoba lépésével nemcsak gyengének, bosszúszomjasnak és zsarnokinak láttatta a bostoni brit erőket, de nevetségesnek is.³⁴

A bostoni teadélutánnak alapvetően nem sok köze volt Amerikához. A Kelet-indiai Társaság pénzügyi csődhelyzetbe juttatta magát. North, aki a saját bőrét akarta menteni, átvert a Parlamenten egy törvényt, amely többek közt lehetővé tette, hogy a társaság csökkentett áron közvetlenül Amerikába szállítson teát, több fogyasztásra serkentve a „lázadókat”. A társaság azonnal útnak is indított három hajót Boston felé, fedélzetükön 298 láda teával, összesen 10 994 font értékben. A hatóságok ezzel egyidejűleg új, a csempészetet a korábbinál szigorúbban büntető intézkedéseket léptettek életbe. Az amerikai csempészérdekeltség – amelynek így vagy úgy a teljes kereskedelem vagy kilenctizedéhez volt valami köze – mélységesen felháborodott. John Hancock (1737–1793), a jelentős bostoni kereskedő és politikai agitátor tekintélyes, nagybani csempész is volt, s a törvényi manővert nemcsak alkotmánysértésnek értékelte, de saját megélhetése veszélyeztetésének is, így egyike volt azoknak a tekintélyes polgároknak, akik a példát statuáló cselekedetre tüzelték a bostoni csőcseléket. Amikor a hajók 1773. december 16-án kikötöttek, a tömeg összeverődött a régi déli gyülekezőháznak nevezett épületben, hogy kitalálják, mit tegyenek. Vagy hétezren zsúfolódtak össze odabent. Tárgyalásokat kezdtek a hajóskapitányokkal. Valaki Hutchinson kormányzó Milton Hill-i udvarházához vágtatott, s arra kérte, tekintene el a vámtétel megfizetésétől. A kormányzó elutasította a javaslatot. Amikor a dolog a tömeg tudomására jutott, valaki felordított: „Ki tudja, hogyan keveredik a tea a sós vízzel?!” Sam Adams, akit arra kértek fel, hogy foglalja össze a helyzetet, halkan csak annyit mondott: „Ez a gyülekezet nem tehet mást, mint hogy megvédelmezi a hazáját.” Ekkor kivágták az ajtókat, és vagy ezren elindultak a kikötő felé. Alaposan felkészültek. Egy szemtanú, John Andrews beszámolója szerint „a hazafiak pokrócokba burkolóztak, a fejüket bebugyolálták, és vörösre festett arccal, fejszékkel, baltákkal, némelyek pisztolyokkal felfegyverkezve vonultak előre”. A „vörös indiánok” végigrohantak a Milk Streeten, le a Griffith rakpartra, felmásztak a Dartmouth fedélzetére, felfeszítették a ládákat, s a teát beszórták a tengerbe, „ahol apálykor szénabálákhoz hasonlóan ott éktelenkedett végig a partszegélyen”. Utána az Eleanor; majd a Beaver következett, este kilencre üresen állt mindhárom hajó. Josiah Quincy

(1744–1773), az egyik legismertebb bostoni pamfletíró és népszónok kijelentette: „egy bostoni se fogja elfelejteni ezt az éjszakát”, amely „olyan kegyetlen és embert próbáló háborút fog kirobbantani, amilyet ez az ország még nem látott soha”. John Adams csendesen megjegyezte, hogy a megmozdulásnak nemhogy halálos áldozata, de még sebesültje se volt, s úgy vélte, hogy bár erőszakos cselekmény történt, magasabb szempontból ítélve pontosan ilyen drámai mozzanatra volt szükség. Így fogalmazott: „A nép soha nem kel fel, ha valami emlékezetes és felrázó dolog nem történik. Ez a teapusztítás olyan vakmerő, olyan merész, egyértelmű és visszavonhatatlan cselekedet volt, s következményei oly messzemutatók, hogy történelmi fordulópontnak kell tekintenünk.”³⁵ Adamsnek tökéletesen igaza volt. Az eset az óceán mindkét partján állásfoglalásra kényszerítette az embereket. Az amerikai nép – legalábbis a túlnyomó többség – boldog és büszke volt, az angolok – kevés kivétellel – felháborodtak a történteken. Samuel Johnson lopásnak és garázdaságnak tekintette, és ebben a maximában összegezte a teadélután eseményeit: „A gazember végső menedéke a hazafiság.” 1774 márciusában a kormányzat a Parlament kérésére lezárta Boston kikötőjét, s két hónappal később életbe léptette az ún. kényszerítő-törvényeket (Coercive Acts). A büntető rendszabályokat némiképp meglepő módon a Québec-törvény (Quebec Act) követte, amely rendkívül liberális rendelkezéseivel jelentősen könnyített a kanadai katolikusok helyzetén, s Felső- és Alsó-Kanadát elindította az önkormányzatiság útján. Az volt a célja, hogy a kanadaiak, különösen a francia ajkú népesség hű maradjon a koronához. Ezt sikerült is elérnie, ám az amerikai protestánsokat feldühítette, azt a gyanút ébresztve bennük, hogy valami hosszabb távú, fondorlatos terv része, s hogy az angolok vissza akarják állítani a John Adams által „a Stuartok gyűlöletes zsarnokságának” nevezett rendszert. Az adott helyzetben minden galádság hihetőnek, sőt valószínűnek látszott. A rendelkezéseket, amelyek többek közt kötelezővé tették a brit csapatok elszállásolását Bostonban és másutt is, az amerikai média összefoglalóan „tűrhetetlen törvényeknek” (Intolerable Acts) nevezte el. Voltaképpen valahol itt keresendők az amerikai függetlenségi háború kezdetei.

THOMAS JEFFERSON ÉS A FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZAT Most ismét át kell helyeznünk vizsgálódásunk helyszínét és hangsúlyait, hogy lássuk, miként értékelte az eseményeket Thomas Jefferson (1743– 1826), aki ekkor még csak a harmincas éveiben járt, de máris Virginia egyik legjelentősebb politikusa volt. Ugyanabból a társadalmi környezetből jött, mint George Washington, és számos rokoni szál fűzte a virginiai köznemességhez, például a Randolph és a Marshall családhoz. Atyja, Peter Jefferson földmérő volt, ő térképezte fel Lord Fairfax roppant birtokának északi területeit. Thomasnak kilenc testvére volt, sokat köszönhetett nővérének, Jane-nek, aki olvasni és – ami éppily fontos volt számára – a zene szeretetére tanította. Kitűnően hegedült, kedvelt hangszerét minden utazására magával vitte. Szeretett olasz és francia dalokat énekelni. Tizenhat éves korában, amikor a William & Mary College-ba került, már folyékonyan beszélt latinul és görögül, lovagolt, vadászott és remekül táncolt. Könnyen teremtett kapcsolatokat, és lelkes tanítványa lett a skót származású William Smallnak és a nála tizenhét évvel idősebb, virginiai jogásznak, George Wythe-nak. Small Amerika legkitűnőbb tudományos műszerparkját szerezte meg diákjai számára, s a két tanár hatása „véglegesen meghatározta” Jefferson életét. Wythe merész szellemű polihisztor volt, olyan, amilyet nagy számban termett a korabeli Amerika. Jefferson bizonyos értelemben a felvilágosodás archetipikus figurája volt, az első, aki Wythe köréből nőtte ki magát.³⁶ Sokoldalú műveltség, tehetség, érzékenység és teljesítmény terén egyetlen amerikai sem versenyezhetett és versenyezhet vele, személyét tanult honfitársainak nemzedékei még Washingtonnál és Lincolnnál is magasabbra értékelik. Egy 1985-ös, a szenátus tagjai közt végzett felmérés során kiderült, hogy konzervatívok és liberálisok egyaránt „legkedvesebb hősüknek” tekintik.³⁷ E figyelemre méltó személyiségről sokat tudunk – vagy legalábbis szeretjük azt hinni. Írásai – Writings –, amelyek zavarba ejtően sokféle témát és tárgyat ölelnek fel, húsz testes kötetben jelentek meg, s továbbiak tartalmazzák terjedelmes levelezését – köztük háromkötetnyire rúgnak csak

azok, amelyeket követőjének és utódjának, James Madisonnak írt.³⁸ Bizonyos tekintetben roppant ellentmondásos személyiség volt. Gonosz és gyűlöletes intézménynek tartotta a rabszolgaságot, amely véleménye szerint jobban megrontja a gazdát, mint amennyire a rabszolgát megalázza – ugyanakkor felnőttkorában neki magának is voltak rabszolgái, adta, vette és szaporította őket. Deista volt – talán szkeptikus –, ugyanakkor „zughívő” is, mindennap olvasgatta az Újszövetség többnyelvű kiadását. Az oktatás terén elitista nézeteket vallott – „ezzel a módszerrel évente húsz lángelmét lehet kigereblyézni az ocsúból” –, de keserűen bírálta is az elitet: „akiknek sikerül a koszos sokaság fölé emelkedniük, csakis a hatalomra és a haszonra törekednek”. Demokrata volt, aki állította, hogy „világéletében féltőn védelmezte a nép választási jogát”, a szenátus tagjainak közvetlen választását mégis ellenezte, azzal az indoklással, hogy „a nép egészének döntései általában nem bölcsességükről nevezetesek”. Egyes vonatkozásokban szélsőséges gondolkodású volt, helyeselte például a forradalom erőszakos jellegét: „Ugyan, melyik országban telt el valaha is vérontás nélkül százötven év? … A szabadságot időről időre zsarnokok és hazafiak vérével kell kivívni. Ilyen a természete.” Ugyanakkor így ír Washingtonról: „Ezt a forradalmat egyetlen ember mértékletessége és erkölcsi tisztasága mentette meg attól, hogy úgy végződjön, mint annyi más forradalom, amelyek éppen a megteremteni vágyott szabadságot rombolták le.” Senki nem tett nála többet az Amerikai Egyesült Államok megteremtéséért, ám „hazájaként” Virginiát emlegette, a Kongresszust pedig úgy nevezte: „az idegen törvényhozás”. Kedvenc könyve a Don Quijote és a Tristram Shandy volt. A humorérzék nem tartozott adottságai közé. Felesége korai halála után – állítólag – néger szeretőt tartott, ugyanakkor prűd volt, nem kedvelte a trágár vicceket, a mocskos beszédet, és szeretett unott arckifejezést ölteni. A gyújtó hatású, lelkesítő szavak mestere volt, de mindig halkan beszélt, és mélyen lenézte a szónoklást. Egész életében imádta és gyűjtötte a könyveket, könyvtára gyarapításában messze túlment valós anyagi lehetőségein, végül az egészet el kellett adnia a Kongresszusnak, hogy pénze legyen. Végletesen aprólékos napi könyvelést vezetett, de nem ismerte fel, hogy nyílegyenesen és visszafordíthatatlanul halad az eladósodás felé. A túlzások embere volt, de

kedvelte a pontosságot – minden számot, súlyt, távolságot és mennyiséget kínos pontossággal jegyzett fel, kocsijára olyan szerkezetet szereltetett, amely számlálta a kerék fordulatait, otthonában számos barométert, csapadékmérőt, hőmérőt és szélkereket tartott. Pecsétgyűrűjén a maga választotta jelmondat volt olvasható: „A zsarnokság elleni lázadás Istennek való engedelmesség.” Ugyanakkor az erőszak elrettentette, Isten létezésében pedig nem hitt.³⁹ Atyja halálakor, tizennégy éves korában 5000 acre földbirtokot örökölt. Később feleségül vett egy ifjú özvegyet, Martha Wayles Skeltont, s apósa halálával újabb 11 000 acre került a birtokába. Az ifjú patrícius 1769-ben jutott be a virginiai parlamentbe, itt találkozott Washingtonnal. Már az első pillanatban – nem beszédével, hanem a puszta megjelenésével – rendkívüli hatást gyakorolt a jelenlévőkre. Abigail Adams később megjegyezte: „szinte olyan volt, mint egy isten”. Egy brit tisztségviselő így vélekedett: „csak halvány árnyéknak tűnne mellette bármelyik európai király”. Első nagy bálványa az ugyancsak virginiai Patrick Henry (1736–1799) volt, akiben – úgy tűnt – minden megvolt, ami Jeffersonból hiányzott: lázító volt, demagóg, szélsőséges gondolkodású és meggondolatlan, a vakmerő tettek embere. Ültetvényesként és kereskedőként csúfos kudarcokat vallott, ezután fordult érdeklődése a törvényhozás és a politika felé. Jefferson tizenhét évesen ismerkedett meg vele, és ott volt akkor is, amikor Henry 1765-ben az illetékbélyeg-törvény elleni, szárnyaló beszéde nyomán hirtelen ismert figura lett. Az ifjú Jefferson mélységesen csodálta Henryt, részben nyilvánvalóan a belőle hiányzó képesség miatt, hogy szavaival lángra tudja lobbantani a szíveket. Jeffersonnak azonban egy ennél sokkal fontosabb képessége volt: a történelmi helyzet mélyreható elemzésének, a helyes cselekvési irány megállapításának és olyan formában való előadásának képessége, amellyel meg tudta változtatni a tanácskozó testület szemléletét. Az illetékbélyegtörvény kiváltotta nyugtalanság és a bostoni teadélután között eltelt évtizedben számos kiváló képességű tollnok vázolt fel Amerika gondjait orvosolandó alkotmányos megoldásokat, ám egyedül Jefferson volt az, aki 1774-ben egyetlen, ragyogó dolgozatban – Summary View of British America (Brit Amerika átfogó áttekintése) címmel – a probléma egészét összefoglalta.

Akárcsak a függetlenség felé vezető úton járó elődeinek művei – James Otis: Rights of the British Colonists Asserted (A brit gyarmatosok jogainak érvényesítése) (1764), Richard Bland: An Inquiry into the Rights of British Colonists (A brit gyarmatosok jogairól) (1766) és Samuel Adams: A Statement of the Rights of the Colonies (Nyilatkozat a gyarmatok jogairól) (1772) –, az ő munkája is nagymértékben támaszkodik John Locke Értekezés a polgári kormányzatról című művének ötödik fejezetére, amelyben a meritokrácia, a szorgalmasok, erényesek és tehetségesek előmenetelén és vezető tisztségekbe kerülésén alapuló rend előnyeit taglalja. Locke azzal érvelt, hogy a gazdagság, de akár a roppant vagyon sem erkölcstelen dolog, feltéve, hogy tisztességes úton szerezték. Azt állította, hogy a társadalomnak természeténél fogva rétegzettnek kell lennie, ám helyesebb, ha nem a születés, hanem az érdemek határozzák meg az ember benne elfoglalt helyét. Egy igazságos társadalomban a restséggel és alkalmatlansággal szemben a szorgalomnak és a tehetségnek kell meghatározó tényezőnek lennie – ez az eszme a képviseleten alapuló köztársaságot magasztalta fel, s keményen támadta a királyok, nemesek és a magas polcra került semmirekellők állásait.⁴⁰ Jefferson művében két, később a forradalom vezérmotívumává vált mozzanattal egészítette ki Locke meritokratikus rendszerét. Az egyik az egyéni jogok elsőbbségének gondolata volt: „Isten, aki életet adott nekünk, szabadsággal is felruházott, amelyet az erőszak elvehet ugyan, de meg nem semmisíthet.” Ugyanilyen fontos volt, hogy e szabadsághoz való jogot a népfelség még alapvetőbb összefüggésén belülre helyezte: „A dolgok természetéből adódóan minden társadalomnak mindenkor rendelkeznie kell az önálló törvényhozói hatalommal.”⁴¹ Az isteni tervben gyökerező népfelség és szabadság gondolatának e jeffersoni összekapcsolása, amelyet alátámasztott az ősi gyakorlat és az angol hagyomány, cselekedeteik erős, világos és hihető morális megalapozásával ruházta fel a gyarmatok lakosságát – sem a brit kormányzat) sem az amerikai lojalisták nem tudtak felsorakoztatni ezzel vetekedni képes érveket. Folyamodhattak természetesen az érvényben lévő törvényekhez és az általuk célszerűen értelmezett kötelességekhez, ám ez volt minden, amit tehettek. Ahogy a lázadók már az

első pillanatban megnyerték a médiacsatát, ugyanúgy megnyerték az ideológiai ütközetet is. Hátravolt még azonban az érzelmi sík, az emberek szívének meghódítása, mielőtt még előkerülnének a bajonettek. A tényleges háborúhoz vezető események során az amerikai átlagembert számos kérdés tartotta izgalomban. Ott volt a demokrácia iránti vágy, annak igénye, hogy a különálló, kicsiny és önös érdekeket a res publica, a közjó ügyének rendeljék alá. Nem szabad alábecsülnünk ezt a motívumot. Ösztönösen és szívből érezte számtalan egyszerű ember, aki talán még a nevét se tudta leírni, gondolataikban valamiképpen egybemosódott az ókori Róma dicsőségével és erényeivel. James Otis tógát öltött, amikor beszédet mondott a bostoni sortűz áldozatainak temetésén. A republikanizmus tágas fogalom, mindenki azt érthette rajta, amit politikai érzülete szerint a legfontosabbnak talált.⁴² Aztán persze ott munkált az emberekben a félelem is. Az 1770-es évtized elején a világ angolul beszélő része gazdasági hullámvölgybe került. Angliában 1765 és 1773 között igen rossz volt a termés, s 1770–1776-ban egy korai gazdasági válság is bekövetkezett. Az angol vásárlóerő csökkenése a legtöbb amerikai gyarmaton érzékelhető veszteségeket okozott, ráadásul épp a bojkott következtében fellépő visszaesés idején. Új-Anglia kivitele 1765 és 1775 között csak kétszer érte el az 1765-ös csúcsot, Virginia és Maryland exportja 1775-ig egyetlen évben sem közelítette meg az 1765-öst.⁴³ Az Angliában fokozódó aggodalom hatására a Parlament még inkább ragaszkodott elképzeléséhez: „fizessenek az amerikaiak”. Csakhogy az amerikaiaknak kétségük se volt afelől, hogy az oly régen, jószerivel emberemlékezet óta tartó szép időknek véget vetnek az angol kormányzat uzsoraintézkedései. Azonban egy másik, mélyebben gyökerező félelem is felütötte a fejét. A vallás után a törvénybe vetett hit volt a legerősebb morális tényező, amely létrehozta a gyarmatokon a politikai civilizációt – ugyanez a meggyőződés egyébként elevenen élt az angolokban is. A törvényt nemcsak szükséges, minden társadalom számára nélkülözhetetlen minőségnek tartották, hanem nemesnek, emelkedettnek is. Ami a törvényhozásban és a parlamentben hét közben történt, az valamiképpen párhuzamban állt a vasárnapok templomi szertartásaival. A gyarmati iskolákban azt tanították, hogy Angliában már a

Magna Charta előtti időkben, az angolszász korban is a törvény uralkodott, e 3

fennkölt állapot gyökerei Alfréd királyig és a witenagemotokig nyúlnak vissza, a massachusettsi és a virginiai képviselőház távoli elődeiig. Hódító Vilmos megpróbálta rákényszeríteni Angliára azt, amit az ország bíróságainak elnöke, Lord Coke, a jog 17. századi óriása „normann igának” nevezett – de kudarcot vallott, ahogy később I. Károly is, amikor a Hosszú Parlament idején hasonlóval próbálkozott. Az önelégült és pökhendi Parlament – megfeledkezve a múltról, és sutba vetve annak tanulságait – most a szabad amerikai népre próbálta ráerőszakolni a normann igát, elrabolni tőle a törvény uralmát, s aláaknázni mindazon szabadságokat, amelyekhez az angoloknál semmivel sem volt kevesebb jussa és joga! Lord North mélységesen megdöbbent volna, ha megtudja, hogy így értelmezik szándékait és cselekedeteit, az amerikaiak azonban pontosan így látták a helyzetet.⁴⁴ Azt kellett hát tenniük, amit 1640-ben a parlamentiek cselekedtek. „Amit tettünk – mondta később Jefferson –, csak Rushworth segítségével tehettük meg, a mostani forradalom történelmi előzményei az ő művében mind fellelhetők.” Az Egyesült Államok tehát bizonyos értelemben a Hosszú Parlament posztumusz gyermekének is tekinthető. Az amerikaiak félelmét, hogy elveszíthetik szabadságukat, és véget érhet a törvényesség uralma, „fel kellett habosítani”, dramatizálni kellett – éppúgy, ahogyan az egykori parlamentaristák dramatizálták a „nagy tiltakozással” és a 4

híres Flight of the Five Members (Az ötök menekülése) című festménnyel I. Károly elleni küzdelmüket. Ki lesz hát most az egykori John Hampden, aki kijelentette, hogy inkább a halált választja, semhogy kifizesse a királynak a hajóépítőkre kirótt adót? Ekkor lépett elő Jefferson barátja és bálványa, Patrick Henry. A brit Parlament törekvéseivel szembeni közös fellépés előkészítéseként a gyarmatok vezetői 1774. szeptember 5. és október 26. között tanácskozást tartottak Philadelphiában, a Carpenters Hallban. Az angoloknak egyedül Georgiát sikerült lebeszélniük a részvételről, így onnan nem érkeztek küldöttek. Tizenkét gyarmat vagy ötven képviselője egész sor, a kényszerítő törvények rendelkezéseivel szembeszegülő döntést hozott, megtagadta a milícia felfegyverzését és az adófizetést. A kulcsfontosságú

szavazásra október 14-én került sor, amikor is a küldöttek elfogadták a „Nyilatkozatok és döntések”-et (Declarations and Resolves), amelyek kereken elutasították az amerikai belügyekbe való brit beavatkozást, és kimondták: a gyarmatokat megilleti a saját törvényhozás és a belátásuk szerinti adókivetés joga. Körvonalazódni kezdett egy közös, összamerikai politikai tudatosság, s a küldöttek közt megszületőben volt egy mind karakteresebben nemzeti hang. Végül Patrick Henry a rá jellemző drámai tömörséggel összegezte a fejleményeket: „Nincs immár különbség virginiaiak és új-angliaiak között. Nem virginiai vagyok, hanem amerikai.” Nem mindenki értett egyet vele, mert a Kontinentális Kongresszus – ahogy a gyülekezet elnevezte magát – gyarmatonként szavazott, nem pedig a küldöttek egyénileg. A testület azonban – Franklin eredeti javaslatainak megfelelően – folyamatossá tette létét és működését azzal, hogy elhatározta: 1775 májusában ismét ülésezni fog. Mielőtt erre sor kerülhetett volna, a londoni Parlament 1775. február 5-én Massachusettst mint a gyarmatok közül a legveszedelmesebb ellenszegülőt lázadóvá nyilvánította, s feljogosította a hatóságokat, hogy belátásuk szerinti katonai erőt alkalmazzanak vele szemben. A harc elkezdődött. Amikor a virginiai törvényhatóság tagjai ismét összegyűltek, hogy utasításokkal lássák el a Második Kontinentális Kongresszusra induló delegátusaikat, Henry megfelelőnek látta az alkalmat, hogy kihasználja a forradalmi pillanatot. Óriási ripacs volt a színház és a színészet – David Garrick – nagy korszakában. A brit Parlamentben nyüzsögtek a komédiások, például maga Pitt („akkor is játszott, amikor a halálos ágyán feküdt…”) vagy az ifjú Burke, aki attól se riadt vissza, hogy érveinek kifejtése közben tőrt rántson, és a padlóra hajítsa. Henry mindegyikükön túltett. Azt javasolta, hogy szervezzenek milíciát, és álljanak készen az összecsapásra. Mire vár Virginia? Massachusetts harcol. „Testvéreink már ott vannak a csatamezőn. Mi miért tétlenkedünk? Mit akarnak ezek a derék emberek?” Ezután térde rogyott, olyan pózban, mint egy megbilincselt rabszolga, és halkan, de egyre erőteljesebben így beszélt: „Hát olyan drága az élet, s oly édes a béke, hogy láncok és szolgasors árán is akarjuk? Ne engedd ezt, mindenható Istenem!” Még mindig keresztbe font karokkal a földre borult, néhány másodpercig

némán és mozdulatlanul feküdt, majd felpattant, és így kiáltott: „Adj szabadságot!” Széttárta a karját, aztán lassan leeresztette, összekulcsolta a kezét, mintha tőrt szegezne a saját mellének, és síri hangon rebegte: „Vagy adj halált!” – és hirtelen tövig döfte mellébe a képzeletbeli tőrt. Csend lett, majd egy, a nyitott ablakból figyelő ember felkiáltott: „Itt temessenek el!” A mutatvány sikerült.⁴⁵ Mire a Második Kontinentális Kongresszus összeült, az eseményeket már nem lehetett visszafordítani. Benjamin Franklin, aki – helyesen és joggal – Nagy-Britannia és Amerika közötti tolmácsnak, közvetítőnek tekintette magát, s a két ország helyzetéről és hozzáállásáról többet tudott bárkinél, 1774-ben Londonban tartózkodott, részben, hogy megpróbáljon békét teremteni, különösen pedig azért, hogy rávegye a Királyi Államtanácsot, hívja vissza Massachusetts rendkívül népszerűtlen kormányzóját, Hutchinsont. Még ekkor is hitt a konfliktusok tárgyalásos rendezésében, de fáradozásait nem koronázta siker. Indítványa egy időben született a bostoni teadélutánnal és az angol közvélemény felzúdulásával, s hevesen támadta a tipikus angol keményvonalas Alexander Wedderburn, North államügyésze, aki lehetetlenné tette a megegyezést. Franklin legnagyobb meglepetésére Wedderburn „a lázongás vezetőjének”, „egy nagy amerikai köztársaság gondolatától megszállott zendülőnek” nevezte őt. Az indítványt – mint nyugtalanítót, alaptalant és botrányosat – elutasították, s hogy a sértést tetézzék, véglegesen elmozdították Franklint a gyarmati postaügyek éléről is. Felkereste Burke-öt, akivel egyetértettek abban, hogy a Brit Birodalom „közös irányítás alatt álló, számos állam halmazata”, s abban is, hogy ez a koncepció idejétmúlt, s „a finom és nemes kínai váza, a Brit Birodalom” darabjaira tört.⁴⁶ Meglátogatta Chathamet is, de már csak egy fecsegő vénembert talált, aki meg se hallotta, amit mondanak neki, és hajdani befolyása rég a múlt ködébe veszett. Franklin 1775. március 20-án szomorúan indult haza Philadelphiába abban a meggyőződésben, hogy a béke megőrzéséért Londonban immár semmit nem tehet. Amikor május 5-én – öt nappal a Második Kontinentális Kongresszus tervezett kezdete előtt – Philadelphiába ért, már eldördültek az első lövések. Április 19-én tizenhat angol század indult (egyik tisztjük szerint „rosszul

szervezett és rosszul végrehajtott”) küldetésére, hogy elfoglalja a lázadók concordi és lexingtoni fegyverraktárait. A művelet kudarcot vallott, s a helyzetet tovább rontotta egy sor szerencsétlen összecsapás, amelyekben hetvenhárom katona meghalt, több mint kétszáz pedig megsebesült vagy eltűnt. (Amerikai részről negyvenkilenc halott, harminckilenc sebesült és öt eltűnt személy volt a veszteség.) John Adamst mélységesen felkavarta az eset – „Ez volt a legmegrázóbb dolog, ami valaha is történt Új-Angliában”. Úgy tekintett rá, mint a polgárháború minden tragédiájának mikrokozmoszára. „Olyan emberek véres összecsapása, akik néhány nemzedékkel ezelőtt testvérek voltak. Reszketek, ha arra gondolok, hogy nem is sejtjük, mikor múlik el rólunk ez a csapás.” Unokafivére, Sam azonban az első puskalövés hallatán így kiáltott: „Mily dicsőséges hajnal! – Úgy értem, Amerika számára.” A hazafias médiagépezet élvezettel ecsetelte a csetepatékat, és egetverő diadalként tálalta őket, annak bizonyságául, hogy az amerikai milíciák legyőzhetik az angol veteránokat. Adams, Franklin, Jefferson és Washington május 11-én találkozott Philadelphiában, amikor a Második Kontinentális Kongresszus egybegyűlt. Franklin már húsz évvel korábban, a hétéves háború idején találkozott Washingtonnal, de a többieket – zömmel fiatal embereket – nem ismerte. „A véleményazonosság elképesztő”⁴⁷ – jegyezte fel. A véleményazonosság csupán az ellenszegülésre terjedt ki, ekkor még csak egy elenyésző kisebbség gondolt a függetlenség nyílt kimondására. A vagyonos marylandi John Dickinson (1732–1808) közvetlenül György királyhoz kívánt folyamodni, hogy még egy utolsó esélyt adjon Nagy-Britanniának (később nem volt hajlandó aláírni a Függetlenségi nyilatkozatot). Ám még a korábbi mérsékeltek is úgy vélték, hogy a gesztus értelmetlen és reménytelen. John Adams jellegzetes, ad hominem kesernyésségével „egy hatalmas vagyon és egy jelentéktelen elme termékének” nevezte a tervezetet. Úgy vélte: „az erő és a tüzérség a leghatékonyabb, legbiztosabb és legcsalhatatlanabb érvek, amelyeket felhozhatunk”.⁴⁸ Franklin nem szívesen, de egyetértett vele. Jól ismerve a brit politika hozzáállását, maga is hajlott arra a véleményre, hogy az egyedüli lehetséges megoldás a gyarmatok függetlenné válása, s gondolatban immár a hosszú háború előkészítésével – a pénzjegynyomtatás, a

lőporgyártás kérdéseivel és egy független postahálózat megszervezésével – foglalkozott. Felvázolta a „Konföderációs cikkelyek és örök Unió”-t (Articles of Confederation and Perpetual Union), amelyben továbbgondolta a védekezéssel kapcsolatos elképzeléseit, s amely voltaképpen már az Egyesült Államok alkotmányának korai vázlataként is felfogható. A terv egyesítette volna a tizenhárom gyarmatot (Georgia épp a közelmúltban csatlakozott a Kongresszushoz), Kanadát, a karibi térséget és – ha úgy adódik – Írországot. Szomorúan vette tudomásul a Nagy-Britanniával való szakítás szükségességét, de bízott benne, hogy Amerika roppant gazdasági és demográfiai lehetőségei révén (egyike volt azoknak, akik helyesen mérték fel ezt az erőt) bizonyosan győzelmet arat, noha tisztában volt azzal is, hogy haladéktalanul szövetségeseket kell keresnie. Bizakodva írta a radikális angol Joseph Priestley-nek: „Nagy-Britanniának ebben a hadjáratban hárommilliós költséggel sikerült 150 jenkit megölnie, ez fejenként 20 000 font. Ezalatt Amerikában 60 000 gyermek született.”⁴⁹ Mindenki egyetértett abban, hogy Nagy-Britannia tárgyalóasztalhoz kényszerítéséhez haderőre van szükség. A massachusettsi dr. Joseph Warren, a Kongresszus ideiglenes elnöke, aki nem sokkal később Bunker Hillnél életével fizetett hazafiságáért, tömören fogalmazott: „Egy erős amerikai hadsereg az egyetlen eszköz, amellyel a zsarnokság sebes terjeszkedése megakadályozható.”⁵⁰ De ki legyen a hadsereg parancsnoka? Virginia hatalmas termetű, tekintélyt árasztó megjelenésű küldötté, George Washington a lexingtoni összecsapások óta a Fairfax-milícia tiszti egyenruháját viselte – ő volt a Kongresszus egyetlen ilyen harcias küllemű résztvevője. Az 1763-as királyi proklamáció óta a brit uralom kemény bírálója volt, az illetékbélyeg-törvényt csak úgy emlegette: „a törvénnyel szentesített lopás”. Nagy-Britanniát okolta a dohányárak zuhanásáért, ami az angol érdekeknek kedvezett. Nem volt hajlandó semmiféle angliai terméket vásárolni, házilag állíttatott elő mindent, amihez nem juthatott hozzá. Felesége és fogadott gyerekei beszüntették londoni utazásaikat. Már 1769ben szót emelt egy amerikai haderő létrehozása mellett, bár a bevetését ekkor még a „legvégső eszköznek” tekintette. Elítélte a bostoni teadélutánt, egyszerű rendbontásnak tartotta, ami jó ürügyül szolgál az angoloknak, hogy

keményebb eszközökhöz nyúljanak, a „tűrhetetlen törvények” azonban hamarosan eloszlatták a kétségeit. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy a hétéves háborúban szolgáló tiszteknek nagylelkűen beígért földjuttatást utólag csak a tényleges szolgálatban állókra korlátozták, miáltal alaptalanná váltak a jelentős nyugati területek iránti igényei. Ha valakinek, hát neki valóban minden oka megvolt rá, hogy fegyvert ragadjon. Ezt mondta John Adamsnek: „Ezer embert állítok, a saját költségemen fegyverzem fel őket, s magam állok az élükre, hogy megsegítsük Bostont.”⁵¹ Nyíltan a fegyveres megoldás híve lett. Küldött társainak kifejtette, hogy komoly fenyegetésnek tekinti az indiánokat, ezt az „ádáz és vérszomjas ellenséget a hátuk mögött”. Mondhatta kedvére. A delegátusok komoly, tapasztalt emberek voltak, egy forrófejűtől nem engedték befolyásolni, nemhogy vezetni magukat. Washington megjelenése tetszett nekik. Így írták le: „Harisnyában hat láb, két hüvelyk magas, és 175 fontot nyom … Dagadó izomzatú, szemmel láthatólag roppant erejű ember.” Másutt meg: „Beszélgetés közben egyenesen az ember szemébe néz, megfontolt, figyelmes és lefegyverző modorú. Viselkedése mindig higgadt és méltóságteljes, mozgása kecses, járása fenséges.”⁵² Ráadásul: „mindenki szereti”. Adams minden részletre kiterjedő tervet készített arról, hogy miként kellene megválasztani a főparancsnokot. Ekkorra már harci lázban égett maga is: „Ó, bárcsak katona lennék… – írta naplójában, majd: – Az leszek! Katonai könyveket olvasok.” Washingtonról azt mondta: „Hatalmas katonai tapasztalata és nagyszerű képességei révén szolgálataival nagy hasznunkra lehet.” Huszonhét évvel később azt bizonygatta, hogy előérzete nagyban hozzájárult Washington elnökké választásához, valójában azonban nem volt különösebben nagy választék. Vetélytársa csupán kettő akadt, az idős, ötvenhét esztendős Israel Putnam tábornok és Artemas Ward, Cambridge-nél a kisegítő erők ideiglenes parancsnoka, akit általában úgy emlegettek: „a kövér öregúr”. A kongresszusi jegyzőkönyvek tanúsága szerint Washingtont egyhangúlag választották meg.⁵³ Washingtont, aki minden hibája mellett soha nem volt törtető vagy fennhéjázó, annyira megrendítette megválasztása, hogy képtelen volt saját kezűleg megírni a magas tisztséget elfogadó nyilatkozatot, Isaac Pembertonnak mondta tollba a szöveget, s a dokumentumon csak az

aláírás valóban az övé. Fizetést nem kért, csak költségeinek megtérítésére tartott igényt, e döntését lelkes helyesléssel fogadták, s a jegyzőkönyvekből kiviláglik, hogy a küldöttek sokkal többnek tekintették, mint egyszerű tábornoknak. Ő volt a vezér. „E Kongresszus résztvevői – így a szöveg – kinyilvánítják, hogy támogatni és segíteni fogják fent nevezett George Washington urat, és kitartanak mellette életükkel és vagyonukkal.”⁵⁴ Június 14-én a Kongresszus elhatározta, hogy hat századot állít fel Pennsylvania, Virginia és Maryland határvidékén, maga viseli a költségeket (vagyis az eddigi gyakorlattól eltérően nem az egyes államok), s az új alakulatot „Amerikai Kontinentális Hadsereg”-nek nevezte el. Washingtont felkérték, hogy dolgozza ki a leendő szolgálati szabályzatot. A tábornok július 3-án már Cambridge-ben volt, és átvette a parancsnokságot. Az újangliaiak többek közt azért szavaztak rá, mert egészen addig náluk dúltak a legnagyobb csaták, és attól tartottak, hogy Virginia, a legnépesebb állam ugyancsak teljesen belekeveredik. Azonnali Bostonba vonulásával Washington megmutatta, hogy felismerte és magáévá tette a gondolatmenetet, s hogy szándékában áll az egész kontinensre kiterjedő háborút vívni a népért és a nemzetért. De vajon lehet-e ebben az időben amerikai nemzetről beszélni? Három nappal azután, hogy Washington átvette a hadsereg parancsnokságát, a Kongresszus kibocsátott egy, a fegyveres fellépés okairól és szükséges voltáról szóló nyilatkozatot (Declaration of Causes and Necessity for Taking up Arms), amely még elutasította a függetlenség gondolatát. 1776. január 1jén a bostoni Prospect Hillen berendezett főhadiszálláson felvonták az első uniós zászlót: tizenhárom (hat fehér és hét piros) vízszintes sáv, a bal felső negyedben pedig a kék-fehér-piros angol csillag állt. A Kongresszus lépése nem bírta rá Nagy-Britanniát a tárgyalások megkezdésére, ahogyan azt remélték – épp ellenkezőleg. Gage tábornok, Massachusetts utolsó királyi kormányzója a következőket írta Angliába: „A kormányzat csak kemény intézkedésekkel tarthatja meg hatalmát. Jelenleg nem látok semmi reményt a dolgok rendeződésére, a Kongresszusnak a jelek szerint túl sok a hatalma, és túl kevés a hajlandósága az engedelmességre, és célja nyilvánvalóan nem az adócsökkentés, hanem a függetlenség elérése.”⁵⁵ Tanácsára III. György

lázadó területnek nyilvánította a gyarmatokat.

TOM PAINE ÖSZTÖNZŐ HATÁSA Ekkor lépett színre egy ihletett és rebellis szellemű angliai. Thomas Paine (1737–1809) (még egy polihisztor a 18. századi sok közül) foglalkozására nézve vámtisztviselő, pénzügyőr volt, s a társadalmi rend mogorva bírálója, az a fajta, akit manapság úgy szokás nevezni: „kocsmajogász”, s aki időskorára szakszervezeti vezetővé keseredik. Amúgy valóban szakszervezeti vezető volt, gördülékeny és erőteljes stílusban fizetésemelést követelt NagyBritannia háromezer fináncának, és vakmerősége miatt annak rendje s módja szerint ki is rúgták az állásából. 1774-ben érkezett Amerikába, a Pennsylvania Magazine szerkesztője lett, és hamarosan a philadelphiai hazafiak szélsőségeseinek társaságában találta magát. Hidakat tervezett, feltalált egy „füst nélküli gyertyát” – akárcsak Franklint, őt is elbűvölte a füst és a láng –, s egyéb dolgai közt felvázolta Anglia megszállásának részletes földrajzi-stratégiai vázlatát. Igazi tehetsége azonban a vitázó újságíráshoz volt, ebben senki nem múlhatta fölül. Voltaképpen nem is igazi zsurnalizmus volt, amit művelt, inkább a széles nagyközönség számára íródott, sodróan aktuális és gyors lüktetésű politikai filozófia. Remekbe szabott cikkeket írt, erőteljes, hosszú pamfleteket és pillanatnyi megállás nélkül egy könyvet is, amely sodró, izgalmas olvasmány az első lapjától az utolsóig. Common Sense (Józan ész) című pamfletje 1776. január 10-én került Philadelphia utcáira, s hamarosan szerte a gyarmatokon is kapni lehetett. Néhány hét alatt több mint százezer példányt adtak el belőle, és gyakorlatilag nem volt ember, aki ne ismerte vagy legalább ne hallott volna róla. Két szempontból is roppant jelentőségű munka. Először is az atrocitásokat leleplező propaganda volt. Már az összeütközések első esztendejében számos szörnyűség történt, s még ennél is több mítosz és pletyka terjengett a britek és zsoldosaik rémtetteiről. Egész városokat – például Falmoutht (a mai Maine állambeli Portland) vagy Norfolkot – égettek fel, s a háború véres

zűrzavarának elkerülhetetlenül áldozatául estek asszonyok és kisgyermekek is. Paine dühödten csapott le az incidensekre, és fennen hirdette: amelyik amerikainak a vére nem forr fel ezek hallatán, s nem áll készen rá, hogy fegyvert ragadjon, annak „a szíve gyáva, s a lelke áruló”. Kemény és nyers szavak, de hatottak. Maga George Washington is, aki január 31-én olvasta a művet, helyeslését fejezte ki. Másodszor Paine egyszerűen lenyakazta a középutas érvelést, amely szerint tárgyalások során dolgozandó ki a megállapodás, alku révén kellene békében megmaradni a brit fennhatóság alatt – ő a teljes függetlenségben látta az egyedül lehetséges végkifejletet. Még arra sem volt hajlandó, hogy – a Kongresszushoz hasonlóan – különbséget tegyen egy romlott és ellenséges Parlament és egy jó szándékú uralkodó között. III. Györgyöt így nevezte: „a királyi vadbarom”. Voltaképpen épp ő, Paine festette át ezt a tudatlan és csökönyös, de alapjában véve jóindulatú embert szörnyeteggé és politikai zsarnokká, mumussá, akivel nemzedékeken át ijesztgették az amerikai gyerekeket. Ilyen a háború, és ilyen a propaganda természete. Paine Common Sense-ét a legkevésbé sem a józan ész diktálta – sokan izgató, képtelen zagyvaságnak tartják. Csakhogy ez volt a legsikeresebb és legnagyobb hatású pamflet, amely valaha is a nyilvánosság elé került.⁵⁶ E gyúlékony helyzetben érkezett el Thomas Jefferson nagy pillanata. Márciusban Adams úgy látta, hogy a Kongresszus „már nemcsak félig, hanem háromnegyed részt hajlik a háborúra”, „a függetlenség azonban még mindig rémítő lidérc, amitől az érzékenyebbek összerándulnak, ha szemtől szembe kerülnek vele”. Azokra a függetlenségellenesekre – például John Dickinsonra és Carter Braxtonra – utalt, akik attól tartottak, hogy az egyes gyarmatok érdekütközései nyomán széthullik az Unió, s Amerika véglegesen irányítás nélkül marad.⁵⁷ A háború logikája azonban megtette a magáét. A britek nemcsak német, de – ó, egek! – állítólag az őszsarnok, a cár által kancsukákkal ellátott orosz zsoldosokat is bevetettek – a derék amerikai hátakat véresre korbácsolandó, és zendülésre bujtogatták a rabszolgákat, aminek folytán a déli államokban csak fokozódott az elszántság és az elkeseredés. Június 7-én a virginiai parlament utasította Richard Henry Lee-t, hogy terjesszen elő egy határozatot, amely szerint „ezen államok független és

szabad államok, és jog szerint is szabadoknak és függetleneknek kell lenniük” – amit Massachusetts részéről Adams is támogatott. Pennsylvania, New York, Dél-Karolina és New Jersey ekkor még ellenezte a függetlenség gondolatát, a Kongresszus azonban – mindenesetre – kijelölt egy bizottságot (tagjai Franklin, Adams, Roger Sherman, Robert Livingston és Jefferson voltak), hogy „amennyiben a Kongresszus ilyen értelmű döntésre jut”, fogalmazzon meg egy Függetlenségi nyilatkozatot. A Kongresszus pontosan tudta, mit tesz, amikor a különleges feladatra kiválasztotta ezeket a ragyogó képességű férfiakat. Tisztában volt vele, hogy a világbirodalom ura, Nagy-Britannia elleni háború hosszú lesz, s hogy okvetlenül külföldi szövetségeseket kell találnia. Korábban már Franklin vezetésével felállított egy Kapcsolatfelvételi Bizottságot, voltaképpen külügyminisztériumot, s megbízta, hogy vegye fel a kapcsolatot Franciaországgal, Spanyolországgal, Hollandiával és bármely más országgal, amely esetleg a szövetségesük lehet. „A világ közvéleménye” elé kívánták vinni a kérdést, s egy emelkedett és hathatós érvekkel alátámasztott, egyben pedig hangzatos és emlékezetes nyilatkozatra volt szükségük arról, hogy mit tesznek, s hogy miért teszik. Egyúttal olyan, klasszikus dokumentumot akartak nyújtani Amerika leendő polgárainak, amelyben megfogalmazzák az ország céljait, hogy gyermekeik és az ő gyermekeik is olvashassák és megtanulhassák a veretes sorokat. Adams (ha hihetünk neki) teljességgel meg volt győződve róla, hogy e csoda véghezvitelére Jefferson a legalkalmasabb, és indítványozta, hogy ő legyen a bizottság elnöke, holott Livingston, egy New York-i bíró vagyonos fia után ő volt a tagok közt a legfiatalabb. Feljegyezte a következő, kettejük közt lezajlott beszélgetést: Jefferson: „Miért?” Adams: „Jó okból.” „Miféle okból?” „Nos, először is: ön virginiai, s nem árt, ha a dolgot egy virginiai vezeti. Másodszor: én ellenszenves vagyok, népszerűtlen és gyanús. Ön épp ellenkezőleg. Harmadszor pedig: ön tízszer jobban tud írni, mint én.”⁵⁸ Mindez nagyjából így is volt. Jefferson káprázatos fogalmazványt készített, amelyhez 1774-es pamfletje kiváló előkészületnek bizonyult. A dolgozatban minden bölcseleti és politikai tényező megjelent. Mindannyian műveltek, olvasottak voltak, kiváltképp Jefferson, a legfiatalabb, jó hasznát vette annak, hogy olyan sokat

tanulmányozta a történelmi, politikaelméleti és államigazgatás-tani forrásokat. A nyilatkozat nemzedékek legjobb whig eszméinek csodálatosan tömör és rendkívül erőteljes összefoglalása. Már a bevezetése rögtön felvillanyoz. Nehéz elképzelni bármilyen tekintetben jobbat a két indító bekezdésnél, az elsőnél, amelyben megcsillan a Nagy-Britanniával való Unió megszűnése felett érzett elégikus szomorúság és a szándék, hogy „illő módon tiszteletben tartsák az emberiség véleményét” azzal, hogy elsorolják indokaikat, és a másodiknál, amelynek első mondata a lényeg, az egész szöveg magva: „Magától értetődőknek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, és az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint a jog a Boldogságra való törekvésre.” Ez után a mondat után az olvasó, minden olvasó – még maga III. György is – egyre kíváncsibb a továbbiakra. A bizottság szükségesnek ítélt bizonyos változtatásokat Jefferson szövegén. A gyakorlatias Franklin kissé visszafogta szárnyaló ékesszólását: az eredetileg „szent és megtagadhatatlan” igazságok „magától értetődők” lettek – mesteri javítás.⁵⁹ A bizottság másik négy tagja a legmesszebbmenőkig elégedett volt Jefferson mondataival. A Kongresszussal már más volt a helyzet. Az amerikai szabadságvágy hófehér zászlaján csúf, fekete folt éktelenkedett. Mi legyen a rabszolgákkal? Ugyan miként mondhatja ki a Kongresszus, hogy „minden ember egyenlőnek teremtetett”, ha szerte a gyarmatokon, itt gyérebben, ott óriási tömegekben 600 000 rabszolga él, akiket egyszerűen ingóságnak tekintenek, és semmiféle jogaik nincsenek? Jefferson és a bizottság néhány más tagja – meglehetősen tisztességtelenül – úgy próbálta kivédeni, sőt visszafordítani ezt az érvelést, hogy az amerikai rabszolgaságért a briteket és III. György királyt tette felelőssé. A nyilatkozat eredeti, első vázlata azzal vádolta a királyt, hogy „kegyetlen, az emberi természet ellen való háborút folytatott”, amikor rátámadt egy „messzi népre”, s „elfogta és szolgaságra vetette tagjait a Föld túlfelén”. Amikor azonban a vázlat június 28-án a Kongresszus elé került, a déliek delegátusai ellenezték ezt a megfogalmazást. A dél-karolinaiak kiváltképp nem voltak hajlandók elfogadni bármilyen elismerését annak,

hogy a rabszolgaság rossz dolog, különösen pedig, hogy csorbítja „az Élethez és a Szabadsághoz való, legszentebb jogokat”. Ha a nyilatkozat ezt állítja, abból logikusan az következik, hogy minden rabszolgát fel kell szabadítani. A vonatkozó bekezdést tehát kihúzták a szövegből, ez volt az első a következő nyolcvan év során az ügyben kötött számtalan kompromisszum közül – a kérdés megoldásáig még tengernyi vérnek és könnynek kellett folynia. Az „egyenlőség” szó mindenesetre a szövegben maradt, s ez a tény valamelyes alkotmányos biztosítékot jelentett arra, hogy a nyilatkozat sorai mögül is ordító ellentmondást előbb-utóbb így vagy úgy, de megszüntetik. A Kongresszus három napon át tárgyalta a tervezetet. A delegátusok paradox módon nem sok időt fordítottak a benne foglalt alapvető elvek megvitatására, mert a szöveg nagy része konkrét és részletes állításokat tartalmazott Nagy-Britannia és különösen a király személye ellen. A forradalmárok eltökélték, hogy elvetik a „jó király, rossz miniszterek” önámító legendáját, és egyszer s mindenkorra felmondják a koronához való hűséget, ezért aztán számukra a király elleni vádaskodás jelentette a tervezet legfontosabb részét, amely mellett szinte érintetlenül hagyták annak alkotmányos és ideológiai vonatkozásait – kivéve a rabszolgasággal kapcsolatos kérdéseket. Ha a Kongresszus elemezte volna Jefferson sodró erejű felvetéseit és javaslatait, és kompromisszumokkal oldotta volna fel nézetkülönbségeit, bizonyosan oda lett volna a varázs, és a világ szegényebb lenne egy nagyszerű dokumentummal. Julius 2-án tehát jóváhagyták a végleges szöveget, 4-én pedig mind a tizenhárom gyarmat delegátusa elfogadta az immár az „Amerika tizenhárom egyesült államának egységes nyilatkozata” című dokumentumot. A szerzőséget egy időben és azóta is nemegyszer Tom Paine-nek tulajdonították, amitől persze nem tetszett jobban a briteknek, akik irtózattal gondoltak rá. Valójában semmi köze nem volt a szöveghez, de az „egyesült államok” kifejezés kétségkívül tőle származik. A dokumentumot július 8-án felolvasták a (pennsylvaniai) állami törvényhozás épületének udvarán, és megszólaltatták „a szabadság harangját”, a Liberty Bellt. A királyi címert letépték és elégették. Augusztus 2-án a Függetlenségi nyilatkozatot pergamenre írták, és minden delegátus a kézjegyével látta el – John Hancock szerint ekkor jegyezte meg Franklin: „Nos, uraim, most már

5

össze kell tartanunk, mert ha nem, külön-külön kötnek fel bennünket.”⁶⁰ Különös, hogy Cromwell ugyanezt mondta Manchester grófjának 136 évvel korábban, az angliai polgárháború kezdetekor. Nagy kár, hogy Edmund Burke, a kor legnagyobb brit államférfija s az egyetlen, aki Franklinhoz, Jeffersonhoz, Washingtonhoz, Adamshez és Madisonhoz volt fogható, nem hagyta az utókorra a nyilatkozattal kapcsolatos gondolatait. Különös módon épp július 4-én, az aláírás napján jegyezte meg, hogy az Amerikából érkező nyugtalanító hírek miatt „aludni se tudott”. Burke szellemi és még inkább lelki nagysága Jeffersonéhoz volt fogható. Közszereplését egyetlen kérdésnek, a hatalommal való visszaélés leleplezésének és megszüntetésének szentelte – ilyen visszaélésnek tekintette az Írország fölötti angol uralom gyakorlásának módszereit, bűnösnek az indiai angol nábobokat és – időskorára – a franciaországi terrorhoz vezető forradalmi ideológiák szerzőit is. 1776-ban a Parlamentben kijelentette, hogy „zsarnoki törvények” egész sorával a korona Amerikában a hatalommal való visszaélés bűnét követi el: a „katonai erő általi kormányzással”, a kikötők lezárásával, a halászat ellehetetlenítésével, a szabadalmak eltörlésével és a városok felégetésével „önök hajszolják őket a függetlenség kikiáltása felé”, mert ezek a túlkapások „messze meghaladják az elviselhetőség mértékét”. Most – jegyezte meg gúnyosan – a király istentiszteleteket és ünnepnapot rendelt a háború támogatására. Az alsóház mélységesen megütközött következő mondata hallatán: „Míg egyházaink meg nem tisztulnak e szégyenletes szolgálat kötelezettségétől, templomait nem a Mindenható lakhelyeinek, hanem a Sátán zsinagógáinak kell tekintenem.”⁶¹ Burke úgy vélte, hogy a brit hatalom súlyos túlkapásai a függetlenségért való fegyveres fellépésre is feljogosítják Amerikát – lényegében éppen ezt mondja ki a Függetlenségi nyilatkozat. A függetlenség kinyilvánításával és a korona fennhatóságának megtagadásával minden új államnak önállóvá kellett válnia. A régi chartákat és „kormányzati struktúrákat” állami alkotmányok váltották fel, amelyek nemcsak saját jelentésük és jelentőségük okán voltak fontosak, hanem mert hozzájárultak az Egyesült Államok alkotmányának későbbi megformálásához is. A gyarmatoknak – immár államoknak kell neveznünk őket – sok

tekintetben már a 17. század óta önálló kormányzatuk volt, amit számos törvény és dokumentum is bizonyít. Connecticutnak és Rhode Islandnek ekkorra már egyfajta alkotmánya is volt, amelyen csak kisebb változtatásokat tett szükségessé az újsütetű függetlenség. Az 1763-tól érvénybe lépő adótörvényekre több állam már korábban azzal válaszolt, hogy magához ragadta a hatalom bizonyos elemeit, úgyhogy az Egyesült Államok alkotmányának megszületését voltaképpen egy közel harminc éven át, 1763tól 1791-ig húzódó folyamatnak kell tekintenünk.⁶² Először, 1775-ben Massachusetts tette meg 1691-es alapító okiratát az új alkotmány alapjául, a példáját még 1775-ben követte New Hampshire és Dél-Karolina, 1776-ban Virginia, New Jersey, New York, Pennsylvania, Delaware, Maryland és Észak-Karolina, majd 1777 elején Georgia. Elsőként New York hozott létre ésszerű és hatékony közigazgatási szervezetet. Massachusetts jónak találta az elképzelést, és némi alkotmánymódosítást kívánt bevezetni, az új tervezetről 1777 márciusában népszavazást tartottak – az elsőt a történelemben –, de a javaslatot 9972:2083 arányban elvetették a szavazók. Ezután megválasztották az alkotmányozó konvenció tagjait, akik végül megfogalmazták a később kétharmados többséggel elfogadott, 1780-as, végleges dokumentumot. A (módosított) massachusettsi alkotmány mintául szolgált a többieknek. Pennsylvania és Georgia kivételével mindenütt kétkamarás rendszert hoztak létre, majd 1789 és 1790 között e két államban is erre tértek át. Az alsóház tagjait mindenütt közvetlenül választották, kivéve Marylandet, ahol elektori testületre bízták a feladatot. A tagokat Dél-Karolina kivételével évente újraválasztották, sok helyütt a nép választotta a közigazgatási szervezetek vezetőit és a kormányzókat. Tizenkét államban megkövetelték a választóktól, hogy bizonyos nagyságú (általában 50 acre) földtulajdonnal rendelkezzenek – Amerikában gyakorlatilag ekkora volt a konyhakert –, három államban az adó befizetését kellett igazolniuk. A politikai tisztségekre pályázóktól egy állam kivételével mindenütt megkövetelték a vagyonnyilatkozatot. A választójoggal rendelkező fehér férfiak aránya államról államra változott, de az átlag négyszeresen haladta meg a nagy-britanniait, gyakorlatilag valóban a nép uralkodott, s az 1770-es években már nagyon is radikálisan éreztette akaratát.⁶³ A helyzet azonnali és tartósnak bizonyuló hatást gyakorolt egész

Európára és Latin-Amerikára is. Pennsylvania alkotmánya eredetileg meglehetősen radikális volt. Franklin azt állította, hogy a szöveg az ő munkája (noha feltehetőleg Paine követője, James Cannon írta), és büszkén magával vitte Franciaországba is, ahol a liberális tojásfejek pihegve csodálták – ahogy Adams fogalmazott: „Monsieur Turgot, Due de la Rochefoucauld, Monsieur Condorcet és még sokan mások egészen beleszerelmesedtek Mr. Franklin alkotmányába.”⁶⁴ Az elképzelés később használhatatlannak bizonyult, s 1790-ben kigyomlálták belőle a radikális elemeket, akkorra azonban már kifejtette alattomos hatását a francia forradalom vezéralakjaira.

WASHINGTON, A HÁBORÚ ÉS EURÓPA KÖZBEAVATKOZÁSA Míg az egyes államok a saját önállósodásukkal voltak elfoglalva, a Kontinentális Kongresszus a háborús előkészületekkel foglalkozott. 1776–77ben megalkotta az első amerikai alkotmánynak is tekinthető Konföderációs cikkelyeket.⁶⁵ Megfogalmazásukkor a küldöttek kevésbé törődtek az elmélettel, inkább a gyakorlati eredményeket tartották szem előtt. Elég különös: az amerikaiak éveken át vitatkoztak a britekkel a szuverenitás helyéről, ez a dokumentum viszont meg sem próbálta azt Amerikába helyezni, s egy szót sem tartalmaz az államok jogairól. Abban egyhangúlag megállapodtak, hogy a háborút és a külpolitikát a Kongresszusnak kell irányítania, a többit pedig – úgy nevezték: „belső ügyek” – az államokra hagyták. Az észak-karolinai Thomas Burke olyan törvénycikket indítványozott, amely kijelenti, hogy minden egyes állam „tartsa meg szuverenitását, szabadságát, függetlenségét, valamint a törvényhozási és igazságszolgáltatási hatalmat – minden olyan jogot, amellyel a Konföderáció nem kifejezetten a Kongresszust ruházza fel”. A javaslatot a tizenhárom delegátus közül tizenegy elfogadta, s ez lett a második cikkely. Burke ennek ellenére később kijelentette: „Az Egyesült Államoknak egyetlen, egységes és szuverén alakzatnak kellene lennie a más országokkal való kapcsolataiban, a háborúval kapcsolatos kérdésekben és mindenben, amiben a tagállamok

érdekei közösek.” A kérdés tehát függőben maradt.⁶⁶ Az egész ügyet végül sietősen, kapkodva döntötték el 1777. november 15-én. A ratifikáció azonban már jóval lassabban ment, Marylandben például csak 1781. március 1-jén történt meg. Ekkorra a tapasztalat már megmutatta, hogy erősebb végrehajtó hatalomra van szükség, s jelentkezett az igény egy új, átgondoltabb alkotmányra is.⁶⁷ Mindeközben a tollforgatók kezéből a kardforgatókéba csúszott át a felszabadítás és egy új ország felépítésének ügye. A függetlenségi háború sokáig tartott – gyakorlatilag nyolc és fél éven át –, a kifárasztás és kifulladás háborúja volt. A fő kérdés az volt, vajon képes-e Amerika elég sokáig talpon maradni és fenntartani egy kellően erős hadsereget ahhoz, hogy NagyBritannia belefáradjon a költségekbe és magába a küzdelembe, amelyet eredetileg az angliai adófizetők pénzének megkíméléséért indítottak. Ez volt a háború lényegi, sorsdöntő paradoxona. Nagy-Britanniának nem volt alapvető, nemzeti érdeke a győzelem, amely csak újabb politikai problémákat vetett volna fel, a vereség pedig csak a brit büszkeséget sértette volna némiképp. Londonon kívül igen keveseket érintett volna gazdaságilag, bármi lett volna is a háború kimenetele, s az egész történetnek sem az irodalomban, sem a lapokban, sem a fennmaradt naplókban és levelezésekben nincs különösebb nyoma. Egy biztos, senki sem jelentkezett önként harcolni. Néhány whig elszántan ellenezte a háborút, de nem volt tömegtámogatásuk. Ugyanakkor a királynak vagy a minisztereknek sem a háború folytatásához. Nem voltak tömeggyűlések vagy tiltakozó megmozdulások. Igaz, a háború mellett sem. Gyarmati, imperialista háború volt, sok tekintetben hasonló Amerika majdani vietnami és az oroszok afganisztáni beavatkozásához vagy a nem sokkal korábbi hétéves háborúhoz. Az amerikai hazafiaknak nagy szerencséjük volt a főparancsnokukkal. Washingtont épp az effajta konfliktusok ideális kulcsfigurájává tette jelleme, tapasztalata és vérmérséklete. Nem volt nagy hadvezér a csatamezőn – összesen kilenc nagyobb hadműveletet vezényelt, és közülük hatban vereséget szenvedett –, stratégának azonban kiváló volt. Felismerte, hogy legfontosabb feladata a hadsereg kiképzése, fenntartása, utánpótlásának biztosítása és fizetése. Mindennek ellátásával lehetővé tette, hogy a

tizenhárom állam, valamint a Kongresszus működőképes maradjon, s így valódi nemzetet hozzon létre, amely hihetetlen gyorsasággal alakult és fejlődött a fegyveres konfliktus nyolc esztendeje alatt. Így vagy úgy, de a törvényhozás nem állt le, a bíróságok ellátták feladatukat, az adókat beszedték – az új, függetlenné vált kormányzat működött. A britek nem szedett-vedett lázadó- vagy gerillacsapatokkal találták szembe magukat, hanem egy mozgósított nemzeti hadsereggel, s ezt végül sikerült megérteniük. Mindez Washingtonnak volt köszönhető, ráadásul ő volt az is, aki amerikai részről egyfajta nemességet, lovagiasságot vitt a küzdelembe, ami még ellenfelei figyelmét sem kerülte el. Nem tett semmi közönségeset, aljasat vagy kegyetlent, s nem törekedett a bosszúra. Az első pillanattól az utolsóig úgy viselkedett, mint egy igazi gentleman. Erőforrásai meglehetősen szerények voltak. Katonái száma soha nem haladta meg a hatvanezret, s a szökések aránya elérte az évi húsz százalékot. Mindig mindennek – kézifegyvernek, lőszernek, ágyúknak, szállítóeszközöknek, ruházatnak, pénznek és élelemnek – híjával volt, mégis sikerült eleget összekaparnia ahhoz, hogy működésben tarthassa a hadsereget. Kérelmek százait küldte a Kongresszushoz és az egyes államok kormányzataihoz, hogy ha minimális szinten is, de biztosítsák a szükségleteiket. Ebben nagy gyakorlata volt. Egy hadsereget fenntartani bizonyos mértékig hasonló feladat, mint egy virginiai nagybirtokot irányítani, ahol általában semmiből sincs elég, és lépten-nyomon kényszermegoldásokra van szükség. Washington soha nem jött ki a sodrából, mindig türelmes és tárgyilagos maradt, és megnyugtató hatással volt a többiekre is. Jefferson szerint nagyon is indulatos ember volt – ugyan, melyik vörös hajú nem indulatos? –, de komoly önfegyelemmel uralkodott magán. Sokféle felelősség nehezedett a vállára, amelyeket a Kongresszusnak kellett volna viselnie, de gyengesége miatt nem volt rá képes. Roppant sok papírmunkát végzett. Volt néhány kitűnő segítsége is, Friedrich Wilhelm von Steuben vállalta a katonák kiképzésének szervezését, gyakorlatilag Washington vezérkari főnökének szerepét. Már 1777-től titkáraként és jobbkezeként állt mellette a ragyogó képességű, karibi származású New York-i fiatalember, Alexander Hamilton (1755–1804). Hamilton ezredes, aki már korábban is szolgált tüzértisztként,

az amerikai történelem legnagyszerűbb főparancsnoki segédtisztjének bizonyult. Alapvetően azonban mindent magának Washingtonnak kellett csinálnia. Sokan és sokszor bírálták, akkor és azóta is. Adams felvetette: „Ugyan lehetett-e volna Washington a forradalmi hadsereg főparancsnoka vagy az Egyesült Államok elnöke, ha nem veszi feleségül Mr. Custis dúsgazdag özvegyét?”⁶⁸ Charles Lee tábornok ugyancsak elcsodálkozott, ha azt hallotta, hogy valaki nagy embernek tartja Washingtont: „Hihetetlenül pazarlóan bánik mások vérével, a sajátjával meg igencsak takarékosan.”⁶⁹ Egy korabeli megfigyelő, Jonathan Boucher így összegezte véleményét: „Washington félénk, hallgatag, komoly, lassú és körültekintő, de gyors felfogással, éleslátással és emelkedettséggel Isten nem áldotta meg… Úgy tűnik, természetéből teljességgel hiányzik a gyengédség és a nemeslelkűség.”⁷⁰ A francia Ferdinand Bayard élénkségét hiányolta: „Úgy mozgott, beszélt és cselekedett, mint egy óramű.” Egy honfitársa, Marqui de Barbé-Marbois azonban kijelentette: „Soha életemben nem láttam még ennyire természetesen és természetéből adódóan nyájas embert.”⁷¹ Együtt érző, jószívű ember lehetett, és talán remek színész is. Elias Boudinot, a hadifoglyok kezelésével megbízott parancsnok, aki 1778-ban felkereste Washingtont, hogy ruházatot kérjen a fogvatartottak számára, a következőket írta: „Szomorúan, szemében könnyekkel biztosított felőle, hogy ha az ország minden úriembere cserbenhagyná, végső kétségbeesésében összeomlana. Egyszerűen nem képes rá, hogy mindent egymaga csináljon – ő volt egy személyben a fővezér, a szállásmester és a hadtápfőnök is. Minden feladat az ő vállára szakadt, és képtelen volt mindennek eleget tenni. A leghatározottabban biztosított róla, hogy amennyiben a hadifoglyok támogatásának és gyámolításának bármilyen módját megtalálom, erejéhez és lehetőségeihez mérten a segítségemre lesz.”⁷² Azért pihenni is volt ideje, egy, a főhadiszálláson járt szemtanú beszámolója szerint: „Olykor órákon át labdázik szárnysegédeivel.” Washington tudatosan törekedett az ellenfél kifárasztására, s ez értelmetlenné tette a brit stratégiát, noha többen állították, hogy NagyBritanniának semmiféle, de legalábbis konkrét, következetesen megvalósított stratégiája nem volt. Rejtély, hogy a politikai téren oly zseniális és a katonai

dolgokban oly bizonytalan britek miért utasították el a politikai rendezés lehetőségét, és miért a katonai megoldásba helyezték minden reményüket. Lord George Germaine, akit North helyére jelöltek ki a háború irányítására, híján volt a katonai képességeknek – igaz, a politikaiaknak is. Úgy gondolta, az amerikai milíciák úgysem vehetik fel a versenyt a brit katonasággal, s hogy a tory lojalisták jóval többen vannak odaát, mint a felkelő hazafiak. Ugyan miből gondolhatta? Életében nem járt Amerikában, s eszébe sem jutott, hogy odautazzon, és személyesen vizsgálja meg, mit is kellene csinálni, esetleg tárgyalásokkal el lehet-e érni valami ésszerű kompromisszumot. A kormányzat egyetlen tagja sem gondolt rá, hogy átkeljen az óceánon, és megismerje a valós helyzetet. Olykor-olykor egy-egy tábornokot felhatalmaztak a tárgyalásra, de csak azzal a feltétellel, hogy a felkelők előbb leteszik a fegyvert. Ennek végképp semmi értelme nem volt. Ráadásul a tábornokokat igen sűrűn váltogatták, ami ugyancsak a rossz vezetés biztos jele. Először Gage jött és ment, majd Richard Howe admirális és fivére, William Howe tábornok kettős parancsnoksága következett – micsoda lehetetlen ötlet –, őket Burgoyne tábornok és Cornwallis márki követte két, egymástól független hadsereggel – újabb képtelenség –, mindkettő megsemmisítő vereséget szenvedett. A brit parancsnokok nemhogy kiegyezésre törekedtek volna, de egyenesen azt az utasítást kapták, hogy csakis a legvégső esetben tegyenek bármiféle engedményt. Ezekért az égbekiáltó hibákért elsősorban III. György királyt terheli a felelősség, azt az embert, aki életében nem hallott fegyverropogást, soha nem járt külföldön, s egészen időskoráig egyetlenegyszer sem látta a tengert.

A brit parancsnokok nem szenvedtek emberhiányban, vagy 30 000 zsoldosuk volt. E bőség azonban valószínűleg éppen hogy hátrányt jelentett, mert vezetési módszereik még a lojális torykat is felháborították. Richard és William Howe 1776-ban New Yorkban nem kevesebb mint hetvenhárom hajóval, rajtuk 13 000 tengerésszel, valamint 32 000 főnyi katonasággal – brit szemmel nézve hatalmas katonai erővel – rendelkezett, ám e roppant létszám és anyagi befektetés nemhogy tartós, de voltaképpen semmiféle eredményt nem hozott. Másként is alakulhatott volna a dolog, ha III. György vagy North egy igazán tehetséges tábornokot állít a hadműveletek élére, és korlátlan katonai-politikai hatalommal ruházza fel, ám egy ilyen személyiség minden bizonnyal felismerte volna, hogy a háború ostobaság, s okos tárgyalásokkal és megállapodásokkal hamar véget is vetett volna neki. A tábornokok (nem az admirálisok) mindenesetre egytől egyig középszerű figurák voltak, ami az események alakulásában is megmutatkozott. Lássuk a háború fontosabb mozzanatait.⁷³ Az első télen, 1775–76-ban, amikor a konfliktus Boston környékén összpontosult, Washingtonnak módja volt megszervezni a hadsereget. A Howe-ok 1776-ban el akarták szigetelni Új-Angliát a déli területektől, majd elfojtani a massachusettsi felkeléseket. Washington erre Manhattanből Brooklynba hajózta át csapatait, és állásokat foglalt el a mai Brooklyn Heights területén. Howe átkaroló hadműveletekbe kezdett. Az angolok mindössze 400 embert vesztettek az összecsapásban, ám Washington 1500-at, s csak a szerencse segítségével sikerült a maradék 9000et visszamenekítenie Manhattanre. Howe-nak azonban nem sikerült bekerítenie és megsemmisítenie az amerikai hadsereget, Washington pedig New Jersey-be és a Delaware-en túli vidékekre menekült. Ezek voltak azok a bizonyos „embert próbáló idők”, amelyekről Tom Paine beszélt The Crisis (A krízis) című dolgozatában. Washington ezen a télen végső soron sikeres hadjáratokat vezetett, Trentonnál megöltek vagy foglyul ejtettek ezer német zsoldoskatonát, Princetonnál megsemmisítettek egy angol helyőrséget, majd 1777 januárjának végén kevés veszteséggel, rendben bevonultak Morristownba. Howe észak felé vonult, majd le Philadelphiába, s később, 1777. szeptember 11-én Brandywine-nál vereséget mért Washington csapataira.

Mindeközben a Kanadában parancsnokló John Burgoyne tábornok legyőzött egy másik, Richard Montgomery vezette amerikai hadsereget, amelyik abban a reményben nyomult észak felé, hogy a Szent Lőrinc-folyó mentén szövetségesekre talál. A kanadaiakat azonban – sem a brit származású protestánsokat, sem a francia nyelvű katolikusokat – nem érdekelte a dolog, már 1774-ben előnyös megállapodást kötöttek NagyBritanniával, lojálisak voltak hozzá, és azok maradtak a későbbiekben is. Burgoyne megkezdhette tehát az offenzívát, csakhogy meggondolatlan, hebehurgya ember volt. 1777 júniusában 7000 embert – briteket, lojalistákat, indiánokat és brunswickiakat – hajózott be a Champlain-tónál, és útnak indult velük lefelé a Hudsonon. Az lett volna esélyes, ha Howe csapataival kétfelől próbálja bekeríteni Washingtont, de ilyesmi eszébe sem jutott, így hamarosan újabb kudarcokkal kellett szembenéznie. 1777. szeptember 19-én és október 7-én alulmaradt két kisebb csetepatéban, majd pedig – október 17-én – Saratogánál bekerítették, így végül fegyverletételre kényszerült. Ez vezetett az első komoly brit békeajánlathoz, amelyet természetesen visszautasítottak. Washington serege átvészelte a következő telet is, a zord, hideg, nagyrészt téli szállásokon töltött hónapok alatt ugyan megcsappant, de tavasszal ismét teljes lett a létszám, sőt évről évre növekedett. A sereg és a fővezér is tanult korábbi hibáiból, hosszabb szolgálati időt és jobb fizetést biztosított katonáinak, szigorúbb szabályzatot vezetett be, ami lehetővé tette, hogy kirívó kihágások, törvénysértések esetén felakasztassa a vétkeseket, hatékonyabb lett a tüzérség, jobbak lettek a szállítóeszközök, és az ellátás is egyre megbízhatóbban működött.⁷⁴ 1778 februárjára Franklin európai szövetségeseket kereső missziója végre meghozta első eredményét. Franciaországban ő volt minden idők legsikeresebb amerikai követe. Angliában az ottani uralkodó osztály tagjai – talán visszariadva vidékies öltözködésétől, plebejus viselkedésétől, iparosi származásától (és beszédmódjától) – egy-két kivétellel soha nem hívták meg otthonukba, a francia arisztokrácia azonban – akár a hagyományos anglofóbia, akár egyfajta intellektuális sznobéria miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak kíváncsiságból – keblére ölelte és ünnepelte őt, valamiféle második, az elsőnél is pikánsabb, nem egyszerűen csak svájci, hanem –

uramfia! – amerikai Rousseau-t láttak benne. A kiterjedt amerikai érdekeltségekkel rendelkező, gazdag üzletember, Jacques-Donatian de Chaumont a saját vagyonából kétmillió livre-t költött a hazafiak megsegítésére. Comte de Ségur nemesnek és követendőnek találta Franklin egyszerű ruházatát és magatartását: „Öltözéke rusztikus volt, viselkedése pedig egyszerű, de méltóságteljes, beszéde közvetlen, s a haját soha nem rizsporozta. Olyan volt, mintha a mi elpuhult és hitvány 18. századunkban valami varázslat jóvoltából hirtelen egy Platón korabeli bölcselő vagy a Cato és Fabius kori Római Köztársaság egy filozófusa jelent volna meg.” Az amerikaiak modern rómaiakként való megjelenése sajátos módon esett egybe azzal, hogy a rokokót felváltotta az újjáéledő klasszicizmus. Franklin úgy tűnt fel, mint az új idők szimbolikus figurája. Életstílusa egyébként nem volt szerénynek mondható. Croy hercege lelkesen beszélt az egyszerű étkekről, amelyekkel az amerikai jövevény kínálta magas származású vendégeit – „Mindenről a természetes egyszerűség és takarékosság sugárzott, ahogy egy filozófushoz illik” –, de Franklin 1778-ban már 1041 palack bort tartott a pincéjében, és 1203-at vitt magával, amikor hazatért Amerikába. Házában kilenc szolgát tartott, gondtalanul szórta a pénzt bármire, amit csak megkívánt, s mindehhez jellegzetesen amerikai okfejtést fűzött: „Vagy talán nem szorgalmas munkára serkent-e a remény, hogy egyszer eljön majd a nap, amikor megengedhetjük magunknak a fényűzés élvezetét?” A takarékos és puritán Adams némi nehezteléssel jegyezte meg: „dr. Franklin [párizsi] élete nem egyéb, mint végeérhetetlen tékozlás”, és joggal gyanakodott, hogy a dorbézoló Franklin az étel és ital mellett a hölgytársaságot sem veti meg.⁷⁵ De hát kit érdekelt mindez? A küldetés sikeres volt, a közvélemény még a hivatalos köröknél is jobban fellelkesült. Jacques Necker, a nagy hatalmú bankár, aki 1776-ban a pénzügyek élére került, ellenezte Franciaország belekeveredését Amerika ügyeibe, előre látta, hogy a dolog financiális katasztrófához vezet. XVI. Lajos hasonlóan vélekedett, bár más megfontolások alapján: „Nekem hivatásomból adódóan royalistának kell lennem.” Ám mindkettejük szavát túlharsogta Choiseul herceg, a főminiszter, Comte de Vergennes, a külügyminiszter és a közvélemény hatékony irányítói, mint például Beaumarchais – A sevillai borbély és a Figaro

házassága népszerű komédiák szerzője –, akik „Fegyvert Amerikának!” jelszóval közadakozást szerveztek, és hasonló céllal nyomást gyakoroltak a kormányzatra is. 1778 tavaszától tehát Amerika nem volt többé egyedül. Nantes lett az utánpótlás európai berakodóállomása. A Tengerészeti Minisztérium a közelben külön üzemet létesített, ahol az Amerikának szánt ágyúkat öntötték. Egy gazdag kereskedő csak 1778 júliusában tíz, hadianyaggal megrakott hajót indított Boston felé. Saratoga híre előmozdította a barátsági és kereskedelmi szerződés megkötését. XVI. Lajos barátságosan fogadta Franklint, aki paróka és kard nélkül, abban a kopott, barna kabátjában jelent meg, amelyben annak idején Wedderburn főügyész dühödt támadásait kellett végighallgatnia – micsoda elégtétel!⁷⁶ A franciák döntése csatlakozásra bírta a spanyolokat és a hollandokat is, habár előbbiek csak abban a reményben támogatták a franciákat, hogy visszaszerezhetik Gibraltárt, és formálisan soha nem lettek szövetségesei a zendülőknek, akik esetleg fellázíthatják az ő gyarmataikat is. A francia tengeri és szárazföldi beavatkozás Nagy-Britannia számára is megemelte a tétet, de a háború gyors befejezését nem segítette elő. Comte D’Estaign admirális 1778 nyarán egy hajóhaddal megjelent az amerikai partoknál, ám Howe erőit nem sikerült legyőznie. A következő év októberében egy amerikai alakulattal egyesülve újra megpróbálkozott Savannah bevételével – ismét sikertelenül. Egy újabb, eseménytelen tél után a Howe-t felváltó Sir Henry Clinton elfoglalta Charlestont, és foglyul ejtette Benjamin Lincoln 5500 emberét – ez volt a hazafiak legnagyobb, egyszeri vesztesége az egész háború alatt. Mindez 1780 májusában történt. Három hónappal később, augusztus 16-án Camdennél Lord Cornwallis aratott győzelmet egy másik, Horatio Gates tábornok által vezetett amerikai alakulat fölött. Clinton ekkor visszatért főhadiszállására, New Yorkba, és Cornwallisra hagyta a déli vidékeken folyó hadműveletek irányítását. Cornwallis benyomult Dél-Karolinába, de csapata 1780. október 7-én King’s Mountainnél megsemmisítő vereséget szenvedett. 1781 januárjában Cowpensnél Banastre Tarleton tory légiója kilencszáz embert veszített a Daniel Morgan tábornok csapatával való összecsapásban. Cornwallisnak

ugyancsak súlyos veszteségeket kellett elkönyvelnie két hónappal később a guildfordi bíróság épületénél vívott küzdelemben, noha állásait sikerült megtartania. Ezek az ütközetek nem voltak döntő jelentőségűek, még különösebben fontosak sem, de hozzájárultak ahhoz, hogy a briteknek lassan elmenjen a kedvük a háború folytatásától. Cornwallis ekkor stratégiai hibát követett el. Úgy határozott, hogy a part menti Yorktownnál koncentrálja a haderejét. Clinton erősen ellenezte a lépést, mert úgy ítélte meg, hogy kiszolgáltatottá teszi a sereget, ha a franciák egyesítik hajóhadukat, s így – most először – a tengeren fölénybe kerülnek a britekkel szemben. Pontosan így is történt. A franciák ekkorra már számottevő – 5500 fős – seregét Comte de Rochambeau irányította, a főhadiszállásuk Rhode Islanden volt. Ennél is fontosabb volt a Comte de Barras vezette, newporti flotta. 1781 nyarán De Grasse admirális húsz sorhajója további háromezer katonával teljes sebességgel elindult a karibi térségből észak felé, s éppen időben érkezett, hogy Washington seregét, valamint a Lafayette márki vezette francia erőket Chesapeake-ből a Jakabfolyóhoz szállítsa, s így soha nem látott tengeri és szárazföldi csapatösszevonást hajtson végre Cornwallis tábora körül. A britek helyzetét tovább rontotta, hogy a nagy összevonáshoz De Barras newporti flottája is csatlakozott. A Yorktown körüli vizeket most a francia flotta tartotta ellenőrzése alatt, a New Yorkból ideküldött Thomas Graves admirálisnak a blokád megnyitására tett kísérlete kudarcot vallott, s az admirális kénytelen volt visszafordulni. Nagy-Britannia az észak-atlanti térségben többé nem tudta fenntartani a tengeri utánpótlást, s ez katasztrofális hatással volt a megszokott hadtápvonalaktól függő csapataira. Cornwallis 8000 embere egy hatékony tüzérséggel rendelkező, 17 000 fős francia–amerikai erővel találta szemben magát. Szűkében volt hadianyagnak, s végül a tüzérség kényszerítette őket fegyverletételre 1781. október 19-én. A britek tehát, akik mind a fegyverek, mind a kiképzett katonák terén óriási fölénnyel kezdtek bele a háborúba, s uralták a tengereket, végül megverten távoztak, és az óceán fölötti ellenőrzés is a franciák kezébe került. Ekkor még ugyan kezükön volt New York, Savannah és Charleston, de a yorktowni katasztrófa a brit háborúpártiak végleges vereségét jelentette.

1782. március 19-én North lemondott, utat engedve a Shelburne, Fox és Burke vezette békekoalíciónak. Egy egész sor fényes brit diadal – a franciák és a spanyolok fölött aratott győzelmek, Gibraltár spanyol ostromának visszaverése, indiai katonai sikerek és mindenekelőtt a tény, hogy Lord Howe április 12-én, a „szentek ütközetében” megsemmisítette De Grasse flottáját, s ezzel megmentette a karibi térséget, és visszaállította a britek egyeduralmát a világtengerek fölött – megkönnyítette a keserű pirula lenyelését, egy önálló, független Amerika létezésének elfogadását. Franklint visszaküldték Párizsba, hogy tárgyalásokat kezdeményezzen Franciaország képviseletében Vergennes-nel, brit részről pedig az illetékbélyeg-törvényt kidolgozó Grenville okos és művelt fiával, Thomas Grenville-lel. Franklin a párizsi béke atyja és hőse lett. A megegyezés alapjául az általa 1782 júliusában előterjesztett „négy pont” szolgált. Először: elismerik az Egyesült Államok teljes függetlenségét, s egyben kivonják a brit katonai erőket; másodszor: Kanada brit fennhatóság alatt marad, s pontosan kijelölik az Egyesült Államokkal közös határvonalát; harmadszor: megállapodást kötnek a tizenhárom tagállam határairól; és negyedszer: halászati jog az új-fundlandi vizeken – ez volt egyben a világ első nemzetközi halászati egyezménye is. A tárgyalásokban és történelmi-politikai-emberi hátterükben NagyBritannia és Amerika egymás iránti vegyes érzéseinek megnyilvánulása a legszórakoztatóbb. Nem sokkal korábban Nagy-Britannia még sarokba szorítva nemcsak Franciaországgal, Spanyolországgal és Hollandiával állt hadban, de megtámadására az ellenséges érzéseket tápláló Oroszország, Dánia és Svédország is készen állt. Franklin a francia Tengerészeti Minisztériummal közösen azt tervezte, hogy a John Paul Jones vezette hajóhaddal és Lafayette szárazföldi erőivel támadássorozatot intéznek az angol partvidék ellen. A briteknek a Föld minden tájára szétforgácsolt erői nem tudtak volna hatékonyan védekezni. A franciáknak két hadosztályuk volt, összesen 40 000, a támadásra bármikor készen álló katona, ráadásul még 64 francia és spanyol hajó 4774 ágyúval védőkíséretül. Ezzel szemben Sir Charles Hardynak a csatornán készenlétben álló flottája mindössze 38, fedélzetén összesen 2968 ágyút hordozó hajóból állt. Lord Barrington, a brit

hadügyminiszter kijelentette: Angliában senki nem alkalmas rá – a legjobb tábornokok mind a világ távoli tájain teljesítettek szolgálatot –, hogy irányítson egy, az invázióval szembeszálló hadsereget. A csatornán való átkelést valószínűleg csak a francia–spanyol hajóhadat sújtó járvány és a kedvezőtlen széljárás akadályozta meg. Ekkor szinte azonnal feltámadt egy, a renversement d’alliances drámai lehetőségével játszadozó szóbeszéd, amely szerint Nagy-Britannia elismerné Amerika önállóságát, s ketten együtt támadnák meg majd a franciákat és a spanyolokat, hogy végleg és maradéktalanul kiűzzék őket Észak-Amerikából. Amerika az elképzelés szerint már rég alattomos és megbízhatatlan szövetségesnek tartotta őket, a világtengerek fölötti brit ellenőrzést pedig úgy tekintette, mint saját jóléte alapvető feltételét. Ha a britek elismerik Amerika függetlenségét, a két nemzet sokkal inkább fog együttműködni, semmint vitatkozni, a pletykákban azonban – amelyekből természetesen semmi sem vált valósággá – felsejlenek a negyven évvel későbbi Monroe-elv körvonalai. A béketárgyalások során Franciaországot meglepte, hogy a britek mennyire törekednek az Amerikával való megegyezésre. Vergennes kijelentette: „A britek nem elérik, hanem megvásárolják a békét. Engedményeik minden várakozásomat felülmúlják.” Ez Franklin műve volt, meggyőzte a briteket, hogy tanúsítsanak nagylelkűséget Amerika iránt, cserében pedig elfordult a franciáktól, és 1782. november 30-án megkötötte a különbékét. A Passyban megrendezett ünnepségek során egy francia meghívott és egy brit delegátus, Caleb Whitefoord között lezajlott beszélgetésben hangzott el a végső magyarázat, a hízelgő francia Amerika növekvő jelentőségéről lelkendezett: „Ez a tizenhárom egyesült állam a világ legnagyobb birodalmává fog növekedni!” Mire Whitefoord: „Úgy van, Monsieur, és mindannyian angolul fognak beszélni, egytől egyig…” A háború lángtengeréből főnixmadárként szárnyalt fel egy furcsa és máig is eleven minőség, az angolok és amerikaiak különlegesen szoros kapcsolata.⁷⁷ Éveken át érezhetők voltak e második világháború súlyos következményei, érdemes nagyobb távlatból is megszemlélni őket a későbbi Amerikára gyakorolt hatásuk miatt. Nagy-Britannia a konfliktust mindent egybevéve jóformán sértetlenül vészelte át. Az embereket érzelmileg nemigen érintette a

háború, így a vereség sem okozott fájdalmas sebeket. Számos érdek – és korántsem csak whig részről – szólt ellene mindvégig, s különösen a kereskedők kívánták a befejezését, hogy ismét zavartalanul folyhasson az atlanti-óceáni forgalom. Ha valaminek a javára szolgált, az egyedül a megerősödött brit gazdaság volt, amely számára az első ipari forradalom előestéjét jelentette az 1780-as évtized. A merkantilizmusnak a háború egyszer s mindenkorra véget vetett. A kényszerítő politikát mindig is ellenző Adam Smith eszméi győzedelmeskedtek, és 1783-tól, ifjabb William Pitt miniszterelnöksége alatt Smith szívesen látott vendég volt a Downing Street 6

10.-ben, és a szabad kereskedelemmel kapcsolatos elképzelései alapjában formálták át a brit politikát. Nagy-Britannia elindult afelé, hogy a világ legnagyobb ipari hatalmává váljon, s a világpiacról és a szabad vállalkozásról felvázolt látomás jó hír, hasznos újdonság volt Amerika farmerei és a bontakozó ottani manufaktúraipar számára is. A háború ugyanakkor katasztrófát jelentett a régi típusú európai monarchiákra nézve. Az 1783-as párizsi béke semmit nem hozott Spanyolországnak, a korona szegényebb és gyengébb lett, s a hatalmas közép- és dél-amerikai alkirályságok egyre inkább észak felé kerestek új, használható gazdasági és államigazgatási modelleket. A nagy vesztes Franciaország volt, ő se nyert semmit a békével, a háború azonban livremilliárdokba került, s Európa összes bankjánál tönkretette az ország hitelét. Pontosan, ahogy Necker megjósolta, jóvátehetetlen károk keletkeztek a francia pénzügyi rendszerben, és a fizetésképtelen monarchia olyan útra kényszerült, amely a rendi gyűlés összehívásához, a Bastille ostromához, a terrorhoz, a katonai diktatúrához és két évtizednyi vérontáshoz vezetett. A gazdag arisztokrácia és a legvagyonosabb kereskedői réteg, amely áldozatos segítséget nyújtott Amerikának, mindenét elveszítette, s a könyörtelenül fukar Kongresszus még az adósok jegyzékére is vette némelyiküket. A francia uralkodó osztály megtanulta, hogy veszedelmes dolog beleavatkozni a republikanizmus dolgaiba. Comte de Ségur, aki szolgált Amerikában, így összegezte a helyzetet: „Könnyelműen rásétáltunk a virágszőnyegre, amely elrejtette a szakadékot a szemünk elől.” Ő maga azonban viszonylag szerencsés volt, d’Estaign admirális, aki az első francia flottát vezette az

amerikai partokhoz, guillotine alatt végezte életét.⁷⁸ A háború a tizenhárom, immár úgy-ahogy együvé tartozó államnak hihetetlen nyomorúságot és veszteségeket, ugyanakkor váratlan előnyöket és jótéteményeket is hozott. Voltak nyertesek és vesztesek, utóbbiak között – és hosszú távon különösen – elsősorban az indiánokat kell megemlítenünk. A Függetlenségi nyilatkozat megszületésének idején 85 nemzetbe tömörülve nagyjából kétszázezer indián élt a Mississippitől keletre fekvő vidékeken – mindannyian a semlegességre törekedtek. Egy irokéz főnök 1775 márciusában a következőket mondta Connecticut kormányzójának: „Egyik oldalhoz sem kívánunk csatlakozni … mert mindkettőjüket kedveljük – az új és a régi Angliát is.”⁷⁹ Amikor azonban megkezdődött a háború, a szemben álló felek egyformán igyekeztek szövetségeseikké tenni az indiánokat, s ez többnyire a briteknek sikerült. Korábban is mindig védelmükbe vették az indiánok érdekeit, akiknek képviselői úgy vélték, hogy egy függetlenné váló Amerika kormányzata bizonyára nem korlátozná a telepesek terjeszkedését nyugat felé. Vagy 13 000 indián vett részt a harcokban a britek oldalán, s ha Sir William Johnson, a britek indián ügynökeinek legkiválóbbja, „hat nemzet tiszteletbeli főnöke” 1774-ben nem halt volna meg, még sokkal erősebb és hatékonyabb is lehetett volna a britek és az indiánok szövetsége. Johnson fia, John és unokaöccse, Guy minden tőle telhetőt megtett a gyümölcsöző kapcsolat folytatásáért, s az indiánok úgy érezték, hogy összességében kemény és sikeres háborút vívtak a britek oldalán – annál is keserűbb volt számukra a csalódás, amelyet a párizsi béke okozott. A britek cserbenhagyták őket. A Niagaránál az indiánok főnökei azt mondták a brit követnek: „Ha valóban igaz, hogy a britek aljas árulást követtek el, és beleegyezésünk vagy akár megkérdezésünk nélkül átengedték országunkat az amerikaiaknak, akkor ez olyan jogtipró és kegyetlen galádság, amilyenre csakis a keresztények képesek.”⁸⁰ Az amerikaiak úgy értelmezték a megállapodást, hogy az feljogosítja őket a hódításra, s ennek megfelelően is cselekedtek. Szövetségi ügynökök 1785-ben közölték a wyandot (huron) és delavár indiánokkal: „Győzelmünk jogán igényt tartunk az ország területére.”⁸¹ A sík vidéki indiánok is rosszul jártak. Eredetileg a franciáknak a Mississippiig húzódó területekre irányuló követelései megvédték őket a telepesek nyugati

terjeszkedésétől, de 1763 után megszűnt ez az akadály. Akkor a britek proklamációval siettek a segítségükre, de most ez a védelem is szertefoszlott. Egyedül és védtelenül maradtak. A rabszolgák számára vegyes eredményeket hozott a háború. Az a tény, hogy a tizenhárom államnak közösen kellett kezelnie gazdasági erőforrásait, és a lehetőségek határáig csökkenteni a köztük lévő különbségeket, szükségszerűen arra, kényszerítette az új-angliaiakat, akik előzőleg egyre határozottabban ellenezték a rabszolgaság „szervezett bűnét” (a kifejezés a nagy ébredés időszakában keletkezett), hogy egy ideig még elfogadják azt, ami egy csapásra nem volt megváltoztatható. Még a rabszolgatartást oly szenvedélyesen ellenző Adams is beleegyezett, hogy a Függetlenségi nyilatkozatból kimaradjanak a rabszolgaság megszüntetésére vonatkozó részletek. Mindez nyilvánvalóan kedvezőtlenül érintette a rabszolgákat, s az alkotmány előkészítésének folyamata még rosszabb fejleményeket hozott. Szomorú tény, hogy a virginiai rabszolgák száma 1755 és a háború vége, 1782 között a kétszeresére nőtt, ami egyébként részben a természetes szaporulatnak, részben pedig a növekvő átlagos élettartamnak volt köszönhető. Ez az adat jól érzékelteti, hogy a déli államokban egészséges és viszonylag kényelmes körülmények között éltek, átlagos életkoruk a DélAmerikában tartott rabszolgákénak körülbelül másfélszerese volt. Mindennek ellenére a déli államok többsége elszegényedve érte meg a háború végét a katonai megszállás, a tenger felől érkezett támadások, a hazafiak és a toryk között dúló polgárháború, az indiánokkal való küzdelmek és a rabszolgák tömeges szökése miatt – utóbbiak a britektől remélték visszanyerni szabadságukat katonai szolgálataik jutalmaként. A déliek közül sokan a rabszolgamunka intézményének gyors helyreállításában és kiterjesztésében látták a korábbi jólét helyreállításának egyetlen lehetőségét, s pontosan így is történt a dolog. A nyugat felé immár szabadon terjeszkedő ültetvényesek magukkal vitték rabszolgáikat Kentuckyba, Tennessee-be, Dél-Karolinába és Georgiába, így már jóval a gyapottermelés fellendülése előtt megkezdődött a rabszolgatartó Dél terjeszkedése. A rabszolgák iránti növekvő kereslet nyomán egyre több – 1783 és 1807 között körülbelül százezer – feketét hurcoltak Afrikából Amerikába.⁸²

Ugyanakkor a szabadság és egyenlőség friss levegője kétségkívül – és főleg északon – arra ösztönzött némelyeket, hogy sarkos ítéletet alkossanak az égbekiáltó visszásságról, arról, hogy a szabadságát épp elnyert földrészen örök szolgaságra kényszerítenek férfiakat, asszonyokat és gyermekeket. A rabszolgaság megszüntetésére törekvő mozgalom egyes államokban már jóval a helyzet válságosra fordulása előtt megindult. 1766-ban Boston arra utasította küldötteit, hogy „tegyenek lépéseket a rabszolgaimportot és vásárlást tiltó törvények érvénybe léptetésének érdekében”, s más új-angliai városok is követték példáját. 1771-ben meg is született egy ilyen értelmű törvényjavaslat, de Hutchinson kormányzó nem írta alá. Ugyanez év decemberében Lord Mansfield főbíró Londonban kihirdette híressé vált határozatát, amely szerint a rabszolgaság „oly gyűlöletes” intézmény, hogy „a megengedő törvényen kívül semmi nem szólhat mellette”. Angliában tehát a polgári jog tiltotta a rabszolgatartást, s minthogy az amerikai gyarmatok többsége ugyanezt a jogot tartotta irányadónak, a jogi szemlélet egyértelműen az intézményes rabszolgaság megszűnése felé mutatott. 1773-ban (a kvékerek befolyásának eredményeképpen) Pennsylvania, 1774-ben Rhode Island és Connecticut hozott a rabszolga-kereskedelmet tiltó törvényeket. 1774-ben az Első Kontinentális Kongresszus által elfogadott „A társulás általános szabályai” (General Articles of Association) ugyancsak tartalmazott egy rabszolgakereskedelem-ellenes záradékot, amely arra kötelezte a tagállamokat, hogy „ne hozzanak Amerikába, és ne vásároljanak december első napja után importált rabszolgákat”, mert „megállapodásra jutottunk, hogy attól a naptól kezdve teljességgel megszüntetjük a rabszolgakereskedelmet”, és „sem személyesen mi magunk nem kerülünk azzal semmiféle kapcsolatba, sem pedig nem adjuk bérbe hajóinkat, illetve nem adunk el sem terményt, sem semmiféle árucikket azoknak, akik mívelik”. 1786 és 1801 között öt államban – köztük a korábban kifejezetten rabszolgatartónak számító Kentuckyban és Tennessee-ben – fogadtak el olyan törvényt, amely lehetővé tette a rabszolgák felszabadítását, vagy feloldotta az ezt korlátozó, régi rendelkezéseket. Virginia már előbb, 1782ben engedélyezte a felszabadítást, és tízezer rabszolga szinte azonnal el is nyerte a szabadságát. Maryland 1783-ban követte a példát, és egy

nemzedékkel később már a korábbi rabszolgák több mint húsz százaléka szabad volt. A függetlenségi háború alatt és az azt követő idők légkörében NagyBritannia nyomán New York és New Jersey kivételével minden északi állam lépéseket tett a rabszolgaság megszüntetése érdekében. Pennsylvania 1780ban megalkotta az első (fokozatos) emancipációs törvényt, s a példát más államok is követték, a háború előtti időben utolsóként New Jersey. A kifejezetten rabszolgaság-ellenes törvények mellett ezekben az években a magánjog is a rabszolgáknak kedvezett. 1781-ben a Brom and Bett v. John Ashley perben Elizabeth Freeman – Bett – kijelentette, hogy az új massachusettsi alkotmányban a „minden ember egyenlőnek teremtetett” kitétel fehérekre és feketékre egyformán vonatkozik. A pert megnyerte, s ennek, valamint további hasonló eseteknek a nyomán Massachusettsben megszűnt a rabszolgaság. Ráadásul az alkotmányos viták, majd a háború Angliában is tömeges rabszolgaság-ellenes érzelmet váltott ki, amely a Samuel Wilberforce és a „Clapham-szekta” vezette szervezett rabszolgaságellenes mozgalom révén gyorsan átterjedt Amerikára és más országokra is. Mindennek eredményeként a Parlament 1807-ben törvénnyel tiltotta be a nemzetközi rabszolga-kereskedelmet.⁸³

HAZAFIAK ÉS LOJALISTÁK: AZ ELSŐ AMERIKAI POLGÁRHÁBORÚ A következmények Amerika fehér bőrű lakosságára nézve nem voltak egyértelműek. Akárcsak a legtöbb „felszabadító” mozgalom, a függetlenségi háború is keserű és kegyetlen polgárháború volt. Egy korabeli feltételezés szerint az emberek három, nagyjából egyforma csoportra oszlottak, hazafiakra, tory lojalistákra, illetve azokra, akik hajlandók lettek volna e kettő bármelyikével együttműködni. Valószínű azonban, hogy azok, akik egyik oldalon sem kívánták elkötelezni magukat, nem a teljes népesség harmadát, hanem a felét alkották, s a militánsok ugyancsak megosztottak voltak, noha a toryknak a dolog természeténél fogva nem voltak a hazafiakéihoz hasonló

vezéralakjaik és szélsőségeseik – az irányítást Angliától várták, és várakozásaik igen gyéren teljesültek. Ők voltak a háború igazi vesztesei. Voltaképpen mindent elveszítettek – munkájukat, házaikat, birtokaikat, megtakarított pénzüket és sokan a puszta életüket is. Családok szakadtak szét örökre, tipikus és tragikus példa éppen Frankliné. Fia, William, New Jersey kormányzója lojális maradt, s Franklin kitagadta őt az örökségből, végrendeletében a következőket írta: „A közismert szerep, amelyet a háború idején velem szemben játszott, megmagyarázza, hogy nem hagyom rá a birtokot, amelytől annyira igyekezett megfosztani.” William száműzetésben és szegénységben halt meg 1813-ban. Egy másik nagy vesztes, Philip Richard Fendall, a Fendallok negyedik nemzedékének tagja Marylandben, Charles megyében volt gazdálkodó. Amikor hajóra szállt, és útnak indult Anglia felé, felhagyott kereskedői pályájával, feladta megyei tisztségviselői jövedelmét, lemondott a Potomac folyó mentén fekvő, 700 acre dohánytermő földjének hasznairól, odahagyta „hatalmas és elegáns, igen egészséges helyen épült, s a folyón lefelé és felfelé szerfelett kedves kilátást kínáló téglaházát” – voltaképpen mindenét.⁸⁴ Hogy ezután mi történt vele, nem tudható. A tizenhárom állam lojalistáinak többsége nemigen választhatott mást, mint hogy maradjon, és eltitkolja valódi érzelmeit. Ez természetesen ugyanígy volt fordítva is. Jamaicában, Barbadoson és Grenadában a helyi népgyűlések kinyilvánították a hazafiak iránti rokonszenvüket, de a brit tengeri fölény nem tette lehetővé, hogy bármilyen további lépést tegyenek. Bermuda és a Bahamák formálisan hűek maradtak a koronához, de egészen más lett volna a helyzet, ha a felkelők képesek lettek volna katonai támogatást nyújtani nekik. Florida lojális volt, mert Spanyolországgal szemben brit védelemre szorult. A legutóbbi kutatások arra engednek következtetni, hogy a lojalisták számbeli fölényben voltak Georgiában, New Yorkban és Dél-Karolinában (ebben a sorrendben); abszolút mértékben a legtöbben New Yorkban voltak – háromszor vagy négyszer annyian, mint bármelyik másik gyarmaton. A királypártiak viszonylag erősek voltak New Jersey-ben és Massachusettsben, közepes erőt képviseltek Rhode Islanden, Észak-Karolinában, Connecticutban, Pennsylvaniában és New Hampshireben, Virginiában, Marylandben és Delaware-ben pedig nem voltak

számottevők.⁸⁵ Az emberek lojalitását vagy hazafiságukat bizonyos mértékig származásuk, illetve vallásuk határozta meg. Az angliai gyökérnek vérmérsékletük szerint választottak pártállást, ugyanúgy, mint százharminc évvel korábban, az angol polgári forradalom idején. A felföldi skótok, akik még őrizték klánrendszerüket, és csak a közelmúltban érkeztek Amerikába, hogy elfoglalják a bőkezűen osztogatott földeket, fanatikus királyhűek voltak. A Dél-Skóciából származók ugyancsak lojálisak maradtak, ha kisebb lelkesedéssel is. A katolikus írek és ulsteriek a britek esküdt ellenségei voltak, a presbiteriánusok pedig (ebben az időszakban) még rajtuk is túl tettek. A hollandok nem alkottak egységes politikai csoportosulást. A németek semlegesek maradtak, és városaikban megpróbálták a lehetőségek szerint folytatni korábbi, megszokott életüket. A hugenották a hazafiakkal tartottak. A vallás minden Amerikával kapcsolatos dologban fontos tényező volt, és máig is az maradt. A pennsylvaniai kvékerek szíve a király felé húzott, de pacifizmusuk nem engedte, hogy harcoljanak. Philadelphiában Benjamin Franklin komoly nehézségekkel szembesült, amikor rá akarta venni őket, hogy vegyenek részt a polgári védelemben, a tűzoltási feladatok ellátásában és a sebesültek ápolásában. A katolikusok a függetlenség hívei voltak. Amerika első katolikus püspöke, a baltimore-i John Carroll még Kanadába is elutazott, hogy segítséget kérjen ottani hittársaitól, illetve rávegye őket, hogy legalább maradjanak semlegesek. A nagy ébredés által a legkevésbé érintett felekezet, az anglikánok Virginia kivételével mindenütt lojálisak maradtak, különösen New Yorkban, a királyhűség fellegvárában. Ennek természetesen részint az az oka, hogy New York az egyik legnagyobb brit hídfőállás volt, és közvetlen gazdasági érdekei fűződtek az Angliával való kapcsolathoz – Washington érdekelmélete ezúttal is helytállónak bizonyult. Kisebb mértékben ugyanez állt Bostonra, Newportra és Rhode Islandre is. Ám New York ebben az időben ugyanúgy anglikán centrumnak is számított. Charles Inglis, egy ottani anglikán vezető „az országot a legmélységesebben megszégyenítő, értelmetlen, céltalan, ok nélküli és természetellenes lázadásnak”⁸⁶ nevezte a háborút. Az anglikánoknak azonban nem sikerült püspököket állítaniuk, és egyházi

hierarchiát létrehozniuk. A kudarc elbizonytalanította és meggyengítette őket. Fontos mozzanat, hogy Amerika puszta léte az anglikanizmussal való gyökeres szakítást jelentett. 1780-ban az anglikánoknak 406, a presbiteriánusoknak 495, a kongregacionalistáknak pedig messze a legtöbb, 749 templomuk volt. A kora 17. századi anglikán önteltség tehát az 1770-es évekre elnyerte méltó büntetését, és I. Jakab nem is tévedett olyan nagyot, amikor „a lázadó parlamentek iskoláinak” nevezte az amerikai gyarmatokat. Ha együtt tekintjük az egyaránt kálvinista kongregacionalistákat és presbiteriánusokat, III. Györgynek is volt némi igaza abban, hogy a függetlenségi háborút „presbiteriánus lázadásnak” minősítette.⁸⁷ Az angol egyház és állam azért veszített a politikai és a katonai küzdelemben, mert a vallási összecsapásban már korábban alulmaradt.⁸⁸ A lojalisták összességében nem túl nagy sikerrel szervezték a lázadással szembeni ellenállást. Az észak-karolinai David Fanning egy darabig hatékony gerillaháborút vezetett a hazafiak vezetője, Thomas Burke kormányzó ellen, Dél-Karolinában Thomas Brown, akit a függetlenségpárti Szabadság Fiai szélsőséges tagjai megkínoztak, ugyancsak nehéz perceket szerzett a hazafiaknak. Sikeres lojalista vezér volt a philadelphiai Joseph Galloway is. A lojalisták keményen harcoltak Georgiában és Észak-Karolina távoli vidékein, ahol 1400 felföldi skót elfoglalta Cape Feart, de később megsemmisítő vereséget szenvedtek egy hazafias milíciától, amelynek ágyúi is voltak. Sokat ártottak a lojalisták csapatainak a jelentős részüket vezénylő, középszerű brit parancsnokok, másokat a zsoldosok és a brit csapatok viselkedése bizonytalanított el. New Jersey-ben, a lojalizmus fellegvárában például 2700-an hűségesküt tettek a királyra, de attól, hogy többet is tegyenek, visszarettentette őket a katonák fosztogatása. Voltak, akiket a hazafiak egyes kegyetlenkedő vezérei rémítettek el a cselekvéstől, például a virginiai Charles Lynch ezredes, a „lincselés” atyja – a szó ekkoriban még nem akasztást jelentett, hanem 39 korbácsütést. A békekötéskor minden lojalista úgy érezte, hogy a britek elárulták, közülük is a feketék jártak a legcudarabbul. Vagy nyolcszáz virginiai rabszolga szökött északra, amikor Lord Dunmore kormányzó szabadságot ígért a csatlakozóknak. New Yorkba mentek, s ott sok ezer társukkal együtt a brit helyőrségekben teljesítettek

kisegítő szolgálatot. A csapatok 1783-as távozásával magukra maradtak, a legtöbben még északabbra, Új-Skóciába menekültek. Vagy ezer néger lojalistát Sierra Leonéba szállítottak, ez volt az egykori rabszolgák hazatelepítésére tett első próbálkozás, amelyet még számos követett. Több ezren Angliába utaztak, hogy megpróbálják érvényesíteni kárpótlási igényeiket. Összesen 3225 ilyen igényt adtak be, közülük 2291-et fogadtak el és teljesítettek a hatóságok – szívszorítóan alacsony szám azokéhoz viszonyítva, akik mindenüket elveszítették.⁸⁹ A lojalista diaszpóra legerőteljesebben Kanadát érintette. Az Egyesült Államokból elmenekülök száma akár a 80 000-et is elérhette. Sokan Angliába mentek, mások a karibi koronagyarmatokon kerestek és találtak menedéket, a túlnyomó többség azonban északon, Kanadában telepedett le, ahol gyökeresen megváltoztatták a népességi arányokat. Korábban a brit FelsőKanada gyéren lakott vidék volt, s az angol nyelvű populáció elenyésző volt az alsó országrész francia ajkú lakossága mellett. Angliához a függetlenségi háború során mindkét rész hű maradt, de a lojalista tömegek beáramlása még szorosabbra fűzte a koronával való szövetséget, és az angol nyelv javára billentette a mérleget. Nagy-Britannia tehát elveszítette az Egyesült Államokat, de véglegesen megnyerte Kanadát, s a köteléket az 1812-es háború is megerősítette.⁹⁰ A lojalisták túlnyomó többsége az Egyesült Államokban maradt, de nem feltétlenül az eredeti lakóhelyén. Sokan költöztek Virginiából, Marylandből, Dél- és Észak-Karolinából és Georgiából északabbra, elsősorban Pennsylvaniába és New Yorkba. Mások nyugatra indultak, az Appalachehegységen túlra, Tennessee, Kentucky és az Ohio völgye felé. A háború arrafelé némiképp felhígította a népesség tiszta angol vérvonalát, de egyebekben, ennél fontosabb dolgokban is keveredést okozott, elmosta a régi szokásokat, és újakat alakított ki, amivel csak tovább hevítette az olvasztótégelyt, amely ekkor már javában vérbeli amerikai polgárokká formálta a különféle etnikai és vallási hátterű jövevényeket. A háború kétségkívül mindent átalakító dráma volt, amely mély lelki és fizikai sebeket ejtett a sokat szenvedett népen, ugyanakkor voltak megnemesítő, átszellemítő hatásai is. A kegyetlen küzdelmek hosszú

időszaka leginkább az asszonyokat tette próbára, száz- meg százezren ők viselték a nélkülözést, ínséget és bizonytalanságot – sokan egész életükben, de a legjobb esetben is hosszú évekig. Ma már csak a zászlót szövő Betsy Rossról hallunk, Abigail Adamsről, aki 1776-ban azt írta férjének Philadelphiába, hogy „ne feledkezzen meg a hölgyekről”, vagy az okos néger kislány, Phyllis Wheatley verseiről. A mai feminista történészek kimazsolázzák a nők hazafias erőfeszítéseinek emlékezetesebb részleteit, mint amilyen például a forradalom előtt keletkezett, az észak-karolinai Edenton városának minden asszonya által aláírt nyilatkozat, amely a következőket tartalmazta: „Mi, Edenton asszonyai e napon s e helyt ünnepélyesen kötelezzük magunkat, hogy többé nem hódolunk a teaivás ártalmas és gonosz szokásának, s hogy mi, fent említett hölgyek nem használunk vagy viselünk semmiféle, Angliában készített dolgot mindaddig, amíg a szülőhazánkat szolgaságba döntő törvények kivétel nélkül vissza nem vonatnak.”⁹¹ Ám mindez csupán a kirakat. A legtöbb nő, asszony és leány számára tragikus próbatétel volt a háború. Elvesztették fivéreiket, atyjukat, fiaikat és otthonukat, és számos család szóródott szét a veszedelmes ismeretlenben. Edenton teázást megtagadó hölgyeiénél gyaníthatóan sokkal jellemzőbb történet a dél-karolinai Waxhaw Settlementben élt Elizabeth Jacksoné. Az asszony Carrickfergusből, férje, Andrew pedig Castlereagh-ből érkezett Amerikába 1765-ben, a nagy ulsteri kivándorlás idején. Három fiuk volt, a harmadik, a kis Andrew már árván született, mert az atya nem sokkal a letelepülésük után meghalt. Elizabeth keserves nélkülözések közt, az angolok iránti engesztelhetetlen gyűlöletben nevelte gyermekeit. Amikor a hatesztendős Andrew egyszer sírva fakadt valamiért, Mrs. Jackson így intette: „Meg ne lássam még egyszer, hogy sírsz, Andrew! Sírásra a kislányok valók.” „És a kisfiúk mire valók?” – kérdezte a gyermek. „Harcra” – válaszolta az anyja. Az asszony mindhárom fiát elküldte a háborúba, Andrew még csak tizenkét esztendős volt, amikor 1779-ben katonának jelentkezett. Hugh, a legidősebb tizenhat évesen a harctéren lelte halálát. Andrew és Robert bátyja hadifogolytáborba kerültek, ahol egy angol tiszt karddal összekaszabolta mindkettejüket. „A penge a fejemet érte, és mély sebhelyet

hagyott rajta, meg a kezemet is” – mindezt azért, mert nem voltak hajlandók kipucolni a tiszt csizmáját. Andrew Jackson haláláig viselte az angolok brutalitásának nyomait. Robert sokkal súlyosabb sérüléseket szenvedett, és röviddel elbocsátása után elhunyt. Mrs. Elizabeth Jackson, aki egy hadikórházban ápolta a sebesült hazafiakat, 1782-ben fertőzést kapott és meghalt. A kis Andrew teljesen magára maradt, és soha nem felejtette el e zord és keserű asszony utolsó szavait: „Kerüld a vitát, amíg csak lehet, anélkül, hogy engednél az erőszaknak, de mindig őrizd meg az emberségedet. Soha ne pereskedj sértésért, bántalmazásért vagy rágalmazásért, a törvény ezekre nem kínál olyan orvosságot, amellyel egy igaz férfi megelégedhet. Ha meg kell védelmezned a becsületedet, tedd higgadtan.”⁹² Ennyi szenvedés és keserűség láttán az ember némi hálával gondol a franciák beavatkozására, amely elősegítette a háború befejezését. Nélküle sok évig elhúzódhatott volna a polgár- és gerillaháború, s a helyzetet még jobban elmérgesítették volna a britek által szított rabszolgafelkelések és az ugyancsak angolbarát indiánok támadásai. Ez történt Dél- és KözépAmerikában egy emberöltővel később, amikor évtizedeken át dúlt a spanyolok és a felkelők, a királypárti és királyságellenes erők közti küzdelem, amelynek eredményeképpen zsarnokság, katonai uralom jött létre, tomboltak a felkelések, lázadások és a kegyetlenkedés. A latin-amerikai forradalmi törekvések természete magyarázza a belőlük született polgári társadalmak gyengeségeit és ingatagságát, s a hadsereg mindmáig meghatározó szerepét. Az Egyesült Államok mindettől megmenekült, de a dolog nem volt kockázatok nélküli. A háború alatt és közvetlenül utána is történtek igen csúnya incidensek. A Kongresszus a maga gyenge, voltaképpen szinte nem is létező végrehajtó szervezetével kivételesen rossz háborús szervezőnek bizonyult. Nem volt megfelelő, használható pénz, emiatt rendkívül gyors volt az infláció. Washington közvetlenül, a mindenkori helyzetekre reagálva nemcsak irányította, de pénzügyileg és minden más vonatkozásban is kézben tartotta a háborút, nélküle nem lehetett volna más végkifejlet, mint katonai és egyben társadalmi-gazdasági csőd. 1777 végén elterjedt a szóbeszéd, hogy a Burgoyne-t legyőző Gatest akarják a helyébe állítani. Washington úgy vélte, hogy egy Thomas Conway vezette

összeesküvésről van szó („Conway-cselszövés”), amelyről Gatesnek is tudomása van. A dologból azonban végül nem lett semmi. Yorktown után a Kongresszus gyengesége okozta ellátási hiányosságokkal elégedetlen tisztek közül sokan próbálták rávenni Washingtont a hatalom átvételére – Latin-Amerika függetlenségét pontosan ez a fajta törekvés hiúsította meg. Az ír születésű hugenotta Lewis Nicola ezredes levélben unszolta Washingtont „a korona felvételére”. A tábornokot „fájdalmasan érintették” az olvasottak, elismerte, hogy a hadsereg komoly hiányosságokkal küszködik, de kijelentette, hogy „alkotmányos úton” kívánja elintézni a dolgokat. A háború már gyakorlatilag véget ért, de igen sokan még fegyverben álltak, amikor 1783. március 10-én majdnem lázadás tört ki Washington táborában. Vezetője a 24 éves John Armstrong őrnagy, a Kongresszusnak a hadsereg iránti közönyössége ellen tiltakozó s a tiszteket bátor fellépésre buzdító – „ne legyenek szelídek és hidegvérűek, ha keményen sújtják őket a jogtalanságok…” – Newburgh-beadvány szerzője volt. De csak a fiatalabb tisztek vettek részt a szervezkedésben, amelyet az amerikai történelem egyetlen ismert puccskísérletének tartanak. Washington egybehívta a dologban nem érintett tiszteket, és meggyőzte őket, hogy fogalmazzák meg és szabályos, törvényes úton tudassák a megfelelő fórumokon kifogásaikat. Rendkívüli rábeszélőképessége volt. Három hónappal később, júniusban történt az utolsó zendülési kísérlet, ekkor néhány száz feldühödött katona gyakorlatilag gyűrűbe fogta a philadelphiai parlament épületét, ahol Pennsylvania állam kongresszusa és végrehajtó tanácsa ülésezett – ám szétszaladtak, amikor a helyszínre értek Robert Howe tábornok csapatai.⁹³ Az abszolút hatalomra való törekvés utolsó gyanúját is eloszlatta az a gyorsaság és határozottság, amellyel Washington véget vetett katonai tevékenységének. 1783. december 23-án megjelent az annapolisi törvényhozás épületében, ahol a Kongresszus ülésezett, elővett a zsebéből egy darab papírt, szemmel láthatóan remegő kézzel maga elé emelte, és olvasni kezdett: „Elnök úr [az elnöklő tisztviselőhöz, Thomas Mifflinhez intézte szavait], a nagy események, amelyektől visszavonulásomat tettem függővé, végre bekövetkeztek, s most az a megtiszteltetés ér, hogy

kifejezhetem szerencsekívánataimat a Kongresszusnak, és megjelenhetek előtte, hogy kezébe visszaadjam a belém helyezett bizalmat, s bejelentsem a szolgálatból otthonomba való visszatérésem szándékát … szeretetteljes istenhozzádot mondva e felséges testületnek, amelynek parancsait oly hosszú időn át teljesítettem, visszaadom hát megbízatásomat, és a közélet minden színteréről eltávozom.” E mondathoz érve kihúzta kabátzsebéből megbízólevelét, összehajtotta az imént felolvasott sorokat tartalmazó lapot, s mindkettőt átnyújtotta Mifflinnek, félig-meddig tudatosan utánozva a kardját visszaadó, hajdani Cincinnatust. Ezután kezet rázott a Kongresszus minden tagjával, felnyergelte a lovát, és elindult az éjszakába. Reggelre Mount Vernonba is ért.⁹⁴

AZ ALKOTMÁNYOZÓ KONVENCIÓ A britek távoztak, Washington hazatért Mount Vernonba – most hát ki kormányozza Amerikát? Monarchiát senki sem akart. A brit korona uralma amúgy is csak afféle parlamentáris monarchia volt, a 18. századi NagyBritannia igen sokféle értelemben már sokkal inkább köztársaság volt. Amikor Benjamin Rush, a radikális orvos, aki Washington hadseregének egészségügyi szolgálatát irányította, még a háború előtti időkben Londonba utazott (a Parlament épp nem ülésezett), a Lordok Házának őre megengedte, hogy „számottevő időn át” a trónon üldögéljen. Rusht az élmény „egyfajta borzadállyal” töltötte el.⁹⁵ Az amerikaiak – írta Jefferson – „olyan könnyedén vetették el a monarchiát, mint aki egy régi ruhát újra cserél”. A monarchiának nincs sok gyakorlati értelme egy olyan országban, ahol arisztokrácia nem létezik. Amerikában volt egyfajta uralkodó osztály, Virginiában az emberek mintegy négy százaléka, északabbra pedig körülbelül egytizede volt „gentleman”, ám ez a megkülönböztetés a gyakorlatban nem sokat számított. Virginiában a lakosság nyolc százaléka birtokolta a földterületek egyharmadát, az osztálykülönbség tehát inkább vagyoni jellegű volt.⁹⁶ A társadalmistátusz különbség a könnyelműen használt kifejezésekben

tükröződik, olykor még Washington is úgy emlegette a kisbirtokos farmereket: „a legeltető tömegek”, szárnysegédje, Hamilton pedig: „az ész nélküli népség”. John Adams „az emberiség csordájá”-nak nevezte őket, Gouverneur Morris úgy vélekedett, hogy „a közönséges embereknek nincsenek erkölcseik, csupán érdekeik”. Mindez azonban nem volt több, mint afféle bizalmas, fesztelen csevegés. Gyakorlatilag minden amerikai földbirtokos részt vett a kereskedelemben, és egyszer s mindenkorra elvetették Locke aranymondását, amely szerint „a gentleman hivatásával összeférhetetlen a kereskedés” – a New York-iak a visszájára is fordították a dolgot: a kereskedők, ha elég gazdagok voltak, „gentleman”-nek titulálhatták magukat. Minthogy pedig a londoni 1500-zal szemben New Yorkban csupán 400 fontba került, hogy az ember kereskedőnek jegyeztesse be magát – többek közt ezért is vándoroltak ki oly sokan –, Manhattanben igencsak megsokasodtak a „gentlemanek”. A távoli vidékeken, ahol mindig kevés volt a készpénz, nehezen lehetett hitelhez jutni, és a pénzügyi technikák is kezdetlegesek voltak, a gazdag földbirtokosok – ha tehették – kölcsönöket folyósítottak. Az annapolisi Charles Carroll például 24 000 fontnyi összeget kölcsönzött szomszédainak. A dolog egyfajta korcs feudalizmusként működött, megjelent benne a családi kötelék motívuma is, úgyhogy az igazán gazdag embereknek – különösen Marylandben és lent, délen – egész kis holdudvaruk kerekedett. Az angliai hercegi udvarokban megszokotthoz fogható klientúra azonban egyszerűen nem létezett. Az amerikai fehér társadalomban nem volt sem felső, sem alsó tízezer.⁹⁷ Aki azon gondolkodott, hogy miként is kéne Amerikát kormányozni, annak számításba kellett vennie az ország talán legfontosabb jellegzetességét, a társadalmi rétegek szüntelen örvénylését. Igen kevesen maradtak meg sokáig egy szinten, az emberek elszántan törekedtek felfelé. Mindenki állandó mozgásban volt, tényleges, földrajzi értelemben is. Egy brit megfigyelő csodálkozva vette észre, hogy az amerikaiak „úgy vándorolnak, ahogy mohóságuk és nyugtalanságuk parancsolja. Egyáltalán nem kötődnek az egyes helyekhez, mintha természetükbe lenne oltva a mozgás. Örökké azt gondolják, hogy a messzi, távoli földek jobbak, mint azok, ahol megtelepedtek”.⁹⁸ Ez a mozgékonyság gazdasági erőt jelentett, Amerika oly

szélsebes fejlődésének egyik oka éppen az volt, hogy szüntelenül új és gyakran csakugyan jobb minőségű földeket vettek művelésbe, s a határvidéken szinte egyik napról a másikra jöttek létre a gazdasági növekedés új kristálymagjai. Az állandó mozgás ugyanakkor szétforgácsolta a társadalmat, lehetetlenné tette a megszokott hierarchia kialakulását, és erősítette az emberek egyenlőségének érzetét. A farmerek jövedelme a háború alatt emelkedett, mert a hadseregnek készpénzért adták el az élelmiszert. Lassan már többre is gondolhattak a létfenntartáshoz szükséges dolgoknál, az asszonyok már nemcsak teát szerettek volna, hanem teáskészletet is. A kereskedők felszerelkeztek. Ugyanez ment végbe Angliában – olvassuk csak el Jane Austen regényeit –, Amerikában azonban a társadalmi-gazdasági skála sokkal alacsonyabb tartományaiig terjedt a folyamat, s kevesebb volt a moralista is, aki elítélte volna a szegények feltámadó „luxusigényeit”. Éppen ellenkezőleg: Amerikában az a nézet alakult ki, hogy mindenki joggal tart igényt a legjobbra, ha keményen megdolgozik érte, s hogy a merész célkitűzések nemcsak elfogadhatók, de meg is érdemlik a tiszteletet és csodálatot. Miért is ne lehetne az embereknek selyem zsebkendőjük, tollal töltött derékaljuk, méretre készült ruhájuk, külföldi főkötőjük? „Minél több holmink van, annál jobb – lelkesedett James Otis –, ha már egyszer megengedhetjük magunknak.” Ebenezer Baldwin némi finomítással egyetértett vele: „Köztünk nincsenek közönséges emberek. A hiúság és a divat végleg eltüntette ezt a kategóriát.”⁹⁹ Annak elismerésétől, hogy a köznépnek joga van a legjobbhoz, már csak egy lépés volt a kormányzatban való részvétel jogának elfogadása – és megadása, nem kelletlenül, hanem természetesen, szinte boldogan. A „földműves”, „kisbirtokos”, „nemes” szavak egykettőre kikoptak a használatból, s helyükre a „polgár” került – jó évtizeddel a francia forradalom előtt. A polgárok összességének jelölésére egy újonnan keletkezett szó, a „publick” jött divatba. „Cato” a következőket írta: „A hétköznapi ember a legalkalmasabb annak megítélésére, hogy a közösségnek mi jó, és mi rossz.” Jefferson egyetértett vele: „Tegyünk fel egy kérdést egy földművesnek és egy professzornak. Előbbi gyakran jobb megoldást talál, mint az utóbbi, mert nem

vezetik tévutakra mesterségesen felállított szabályok.” John Adams megteremtette a „mucsai” archetípusát, Humphrey Ploughjuggert, s a rá jellemző földhözragadt okosságot és ravaszságot hatásos cikksorozatban magasztalta. „A csőcseléknek, a csordának, a csürhének, ahogy a Nagyok szeretik nevezni – írta –, Isten és a Természet megváltoztathatatlan törvényei szerint ugyanolyan mértékben van joguk levegőhöz a lélegzésre, fényhez a látásra és ételhez a jóllakásra, mint a nemeseknek és a királyoknak.”¹⁰⁰ Csupán képezni kell őket, hogy tudás és műveltség segítse veleszületett eszességüket. Az új, egalitariánus szellemiség nagy érdeme, hogy tudatosan a nemzet legfontosabb feladatai közé emelte az oktatást. Adams szerint Amerika betelepítése a Gondviselés terve szerint való volt, „a tudatlanok kiemelése a sötétségből és az emberiség szolgasorba kényszerített részének felszabadítása” – előbb Amerikában, azután a világon mindenütt. Stanhope Smith, a Princeton elnöke hitte, hogy „a republikánus törvények és az oktatás együttesen általános erkölcsi javulást hoznak majd, s megteremtik az emberekben véglegesen rögzült erényesség társadalmát”. Az erényesség – írta Ezra Styles –, akárcsak minden más dolog, tanítható és tanulható.¹⁰¹ Az embert – vélekedett Adams – nem a születés vagy a kiváltságok teszik nemessé, hanem a tanulás. Ő és a függetlenségi háború kulcsfiguráinak legtöbbje – unokafivére, Sam, Jefferson, Rush, John Marshall, James Madison, David Ramsay, John Jay, James Wilson és Benjamin Franklin – úgynevezett első generációs gentlemanek voltak, olvasottságuk és az olvasottak mély megértése, valamint a tollal való bánás kivételes képessége tette őket azzá. Adams atyja még „bárdolatlan farmer” volt, ő maga már a Harvardra járt. Jefferson, noha jóval magasabb társadalmi rétegből indult, családjában ugyancsak elsőként járt egyetemre. Ha mindenki így tett volna, Amerika minden bizonnyal a kifinomultság, a jó ízlés, a művészetek és mindenekelőtt az erényesség hazája lesz. Egyedül az oktatás teheti a békés fejlődés motorjává az újonnan született államszövetség köztársasági felépítését és demokratizmusát. Az 1830-as években Macaulay mondta ki, hogy Angliában a demokrácia civilizálttá tételében – mielőtt még véglegesen kialakul – az oktatás versenyben állt az idővel. Érdemes megjegyezni, hogy

az amerikaiak felismerték ennek fontosságát, és – már egy fél évszázaddal korábban – tettek is a dologért valamit. Mindeközben sürgősen meg kellett teremteni a köztársasági berendezkedés alapvető elemeit. A háború idején az államigazgatás rögtönzések sorozatára támaszkodott, s ez sokáig nyilvánvalóan nem volt tartható. Az Egyesült Államok létrehozásáról szóló, eredeti elképzelés szerint az államok önállók és szuverének lettek volna, s fölöttük képzetes védőernyőként feszült volna a magasabb egység, amely ilyen minőségben – az egyes államok delegátusaik útján kifejezett akarata szerint – cselekedhetett volna meg bizonyos dolgokat. Az emberek, a polgárok ezen a szinten már nem érvényesíthették volna akaratukat, döntési joguk az államok parlamentjeiben ülő képviselők megválasztásánál ért volna véget. Fontos megjegyeznünk: az eredeti – a kongresszusi kormányzat e rögtönzött formáját létrehozó katonai és politikai – forradalmat követte egy második, ezúttal alkotmányozási forradalom, amely során a ma ismert formájában körvonalazódott az Egyesült Államok alkotmánya. Ez a második forradalom még a háború idején vette kezdetét, és – az angol hagyományoknak megfelelően – szerves fejlődés eredménye volt, folyamatosan igazodva a szükségletekhez és kívánalmakhoz. 1777 októberében a Kongresszus úgy határozott, hogy hivatásos vezérkarral és személyzettel létrehozza a Hadügyminisztériumot, a Pénzügyminisztériumot és az Admiralitást – egyszerűen azért, hogy menjenek a dolgok. Ezek a mozzanatok voltak a végrehajtó kormányzati hatalom kialakulásának kezdetei. Bíróságokat kellett felállítani, hogy az Admiralitás fellebbezései ne a tagállami bíróságokra kerüljenek – létrejött a szövetségi igazságszolgáltatás. 1779 szeptemberében megszületett az Egyesült Államok állampolgárságának doktrínája. A hadi tartalékok kimerülésével kézzelfogható valósággá vált, hogy a Kongresszusnak joga és lehetősége van kényszert alkalmazni az együttműködéstől vonakodó tagállamokkal szemben – később épp ez a doktrína tette lehetővé Lincolnnak a Konföderációval szembeni fellépést. A legnagyobb formáló erő a gazdasági kényszerhelyzet volt. A hevenyészett valuta a háború nyomása alatt összeomlott. Az infláció egyre inkább felgyorsult. Hasonló nehézségek egy emberöltővel később Latin-

Amerikában megnyomorították a kialakuló spanyol ajkú köztársaságok gyermekkorát, és eltorzították egész jövőjüket. A már ekkor a gazdasági élet és a szakértelem központjának számító New York lakosai eltökélték: ilyesmi az Egyesült Államokkal nem történhet meg. Gouverneur Morris, Philip Schuyler, Alexander Hamilton és James Duane együttesen javasolták azt, amit később „föderalista megoldásnak” neveztek el: megbízható, hiteles pénzt, amelyért egy erős kormányzat vállal felelősséget. Hittek benne, hogy a kormányzat tudatosan megteremtheti a gyors gazdasági fejlődés kereteit azzal, hogy támogat egy korszerű bankrendszert, kézben tartja a hiteleket, és elősegíti a hatékony pénzkezelést. Az ötlet Nagy-Britanniából, Adam Smithtől származott, s legmagabiztosabban Alexander Hamilton fejlesztette tovább, első konkrét megfogalmazása a Continentalist Letters (Egy kontinenslakó levelei) című, 1781–82-ben megjelent munkájában olvasható.¹⁰² Ez volt az alkotmány megszületése körüli viták kezdete. De hát ki is ez a Hamilton, aki a szikrát kipattintotta? 1755-ben született egy aprócska karibi szigeten, Nevisen. Fontos észben tartanunk, hogy nem született amerikai, és soha nem lehetett volna belőle az Egyesült Államok elnöke, bár néhány tekintetben sokkal inkább megfelelő személy lett volna erre a tisztségre, mint az Alapító Atyák bármelyike. Bizonyos értelemben ő volt az amerikai mitológia „self-made man”-jének archetípusa – törvénytelen gyermek volt, atyja pocsékul bánt vele, és nemsokára faképnél is hagyta a családot, tizenhárom éves korában pedig édesanyja is meghalt, s a kis Alexandert rokonok és barátok segítették New Yorkba, ahol tizenhét éves korában beiratkozott a King’s College-ba (a Columbia Egyetem elődje). Keményen tanult, és hihetetlen mennyiségű politikai, történelmi, alkotmányjogi és polgári jogi ismeretet szívott magába, aminek köszönhetően nemzedékének egyik legfelkészültebb és legtájékozottabb jogásza lett. Hamarosan a függetlenségi háborút megelőző forrongás sűrűjében találta magát. Gyújtó beszédeket mondott, röpiratokat szerkesztett – gyorsan és biztosan, szinte egyenesen a nyomdagépbe fogalmazott, e téren még Paine vagy Franklin sem versenyezhetett vele. Belépett a hadseregbe, a tüzérekhez került, és igen hamar remekül beletanult a dologba. Hadnagyi rangot ért el, s a főparancsnok

is felfigyelt a tehetséges fiatal tisztre, így hamarosan már közvetlenül Washington mellett teljesített szolgálatot – öt éven át ő volt a legkiválóbb és a főparancsnokhoz személyesen is legközelebb álló szárnysegéd. Washington a legrátermettebb tisztjének tartotta, aki értelmes, találékony, bátor és törhetetlenül hűséges, és akinél mindig biztos lehetett benne, hogy gyorsan és maradéktalanul teljesíti a legkényesebb feladatokat is. Hamilton Washington főhadiszállásáról Yorktownba ment, ahol egy tüzérüteget irányított (ez az üteg kényszerítette megadásra Cornwallist) – kétségkívül több puskaport szagolt, mint a nagy alkotmányszerzők bármelyike. Személye soha nem úgy jelenik meg a köz emlékezetében, mint tipikus – vagy éppen rendkívüli – amerikai. Talán sokkal inkább illett volna a londoni alsóházba vagy az 1780-as években Pitt kabinetjébe. Nem utasította el még a királyság gondolatát sem, úgy vélte, ha működik, hát hadd legyen. Angol típusú empiricista és pragmatista volt, azt tartotta, figyeljük meg, hogy csinálják a dolgokat az angolok, aztán meglátjuk, érdemes-e követni a példájukat – ceteris paribus – Amerikának is. Nem Locke követője volt, inkább Hobbesé, aki úgy vélte, hogy a társadalom természetéből fakadóan kaotikus, és szüksége van egy erős leviatánfigurára (akár személyre, akár valamiféle intézményre), amely „állandó félelemben tartja”.¹⁰³ 1780-ban feleségül vette a Hudson-völgyében hatalmas birtokokat magáénak tudó Schuyler vezérőrnagy leányát, Elizabeth Schuylert, majd leszerelése után rendkívül sikeres ügyvédi pályát futott be, 1782–83-ban tagja volt a Kongresszusnak, és az erős nemzeti kormányzatot követelők csoportjának egyik vezéralakja lett. A kormányzaton belül Hamilton szövetségese, Robert Morris pénzügyi főbiztos sürgette a reformokat. 1781–82-ben adó- és pénzügyi programot dolgozott ki azzal a céllal, hogy stabil valutát és megfelelő pénzalapokat teremtsen, az ügy érdekében a kormányzaton kívül, a Kongresszusnál, az üzleti életben és a hadseregnél keresett támogatókat. Morris és Hamilton felismerte: most, hogy a nyugati terjeszkedés elől minden, a britek által támasztott akadály elhárult, az egyetlen módja annak, hogy a kormány elegendő pénzhez jusson, a mindig újabb területekre éhes farmereknek való földeladás – ám csak akkor, ha az egyes államok ennek jogát átengedik a

szövetségi kormányzatnak. A függetlenségi háború előtt a gyarmatok nem ismerték el nyugati terjeszkedési igényeik korlátozását, ám 1788-ban elfogadták azt az alapelvet, hogy „minden nyugati területet be kell telepíteni, és köztársasági berendezkedésű államokká kell tenni, amelyek ugyancsak a szövetségi unió tagjai lesznek, s ugyanolyan önállósággal, szabadsággal és függetlenséggel rendelkeznek majd, mint a tizenhármak”. Az Egyesült Államok területe 1783-ban a párizsi béke nyomán megkétszereződött, nyugatabbra fekvő vidékekkel egészítette ki az atlantiparti államokat. Az új államok számát, területüket és határaikat azonban pontosan ki kellett jelölni, és véghez kellett vinni az alkotmányos eljárást is, amely révén az Unió tagjaivá válhattak. Mindennek elrendezésével egy Jefferson vezette kongresszusi küldöttséget bíztak meg, amely 1784-re úgy határozott, hogy tizennégy új államot kell létrehozni – köztük Assenisipiát, Cherroonesust, Metropotamiát, Miochiganiát és Washingtont. A Kongresszusnak nem tetszettek ezek a furcsa hangzású elnevezések, és elvetette őket, ám egy 1784-es rendeletben úgy határozott, hogy a megjelölt területek (általa irányított) ideiglenes kormányzatokat kapjanak, míg mindegyiknek nem lesz legalább akkora szabad népessége, mint a meglévő államok közül a leggyérebben lakottnak – akkor bármelyik a szövetségi állam tagja lehet. Mindez akkor válik lehetségessé, ha a szövetségi állam minden tagja lemond a nyugati területekre vonatkozó igényeiről. Az 1785-ös földtörvény (The Land Ordinance of 1785) meghatározta, hogy miként kell felmérni és eladni ezeket a szövetségi földterületeket, az 1787-es Északnyugat-rendelet (Northwest Ordinance) pedig általában a nyugati országrész északi vidékeivel, különösen az új államok létrehozásának kérdéseivel foglalkozott. Eszerint először a Kongresszusnak kell kormányzót, titkárt és bírákat kijelölnie, ezután – amikor a szóban forgó területen élő felnőttkorú, szabad státuszú férfiak száma elérte az ötezret – meg lehet választani a parlamentet, és össze lehet állítani a jelöltek listáját, amelyből a Kongresszus kijelöli a kormányzótanács leendő tagjait, megtartva az új törvényhozás döntései fölötti vétójogot és a kormányzó kijelölésének jogát. A harmadik lépésben – amikor a szabad, felnőtt lakosok száma eléri a 60 000-et – a terület képviselő-testülete folyamodhat a szuverén államiság

elismeréséért. Ez a rendelet volt az utolsó, amelyet a Konföderáció régi, eredeti törvényei alapján fogadtak el, és sokan azt hozták fel ellene, hogy a politikai hatalmat a nyugati vidékeket benépesítő emberek helyett teljes egészében a keleti parti törvényhozók és vállalkozók kezébe helyezi – hogy nem demokratikus, hanem leplezetlenül centralista. Így is volt. A nyugati szűzföldek egész kérdésköre azonban – amint Hamilton is rámutatott – szükségszerűen a szövetségi kormányzatot erősítette, minthogy közvetlen hatalommal ruházta fel a meglévő államokkal vetekedő nagyságú (és mint később kiderült, még sokkal hatalmasabb) területek fölött, amelyeken egyfajta birodalmi uralmat gyakorolhatott, és roppant összegekre tehetett szert azáltal, hogy apránként eladogatta őket a telepeseknek. Ez egyszerű földrajzi tény volt, amelyből természetszerűleg következett, hogy a szövetségi központ az idő múlásával egyre erősebb lett. Maguk az államok lettek saját függetlenségük elárulói, amikor a Kongresszus javára lemondtak a nyugati földek fölötti rendelkezési jogukról. Ekkoriban persze az egyes államok még rendelkeztek az önállóság egyes funkcióival, amelyeket logikusan egy központi hatalomnak kellett volna gyakorolnia, megszegtek egyezményeket, áthágtak szövetségi törvényeket, háborúkat indítottak az indiánok ellen, saját hadiflottát építettek, s olykor arra sem vették a fáradságot, hogy a Kongresszusba képviselőket küldjenek. Megadóztatták egymás kereskedelmét, ám nem fizették be a szövetségi kincstárnak megígért összegeket. Mindennek következtében természetesen összeomlott a pénzügyi rendszer, és egyre fokozódott az infláció. Mindenki egyetértett abban, hogy ez így nem mehet tovább.¹⁰⁴ Ekkor egy új Alapító Atya lépett a nemzet legkiválóbbjainak porondjára. James Madison (1751–1836) Virginiában született egy meglehetősen jómódú farmer gyermekeként. Atyja magántanárokat fogadott fia oktatására, majd 1771-ben a Princetonra küldte, ahol Aaron Burr (1756–1836) évfolyamtársa volt. Két szépreményű ifjú szerzővel, Hugh Henry Brackenridge-dzsel (1748–1816) és Philip Freneau-val (1752–1832) közösen megalkottak egy figyelemre méltó művet – Poem of the Rising Glory of America (Költemény Amerika egyre nagyobb dicsőségéről). Jól kitapintható benne nemzedékük tanult elitjének felfogása, amely szerint a kultúrában betöltött vezető szerep

folyamatosan tolódik nyugat felé – vagyis Európából Amerikába –, s hogy utóbbi a mindent elpusztító idővel is dacoló, káprázatos művészeti alkotások és a tudományos haladás végső kiteljesedésének színpada lesz. Freneau-t egyébként gyakran – és joggal – nevezik „az amerikai forradalom költőjének”.¹⁰⁵ Madisont ugyanennyi joggal hívhatnánk a forradalom alkotmányozójának, mert Jeffersonnál, sőt még Hamiltonnál is többet tett az Egyesült Államok működőképes kormányzati rendszerének létrehozásáért. Olvasta Francis Bacon híres esszéjét, az Of Honor and Reputationt (A dicsőségről és a hírnévről), amelyben Bacon „a hírnév és dicsőség kategóriáinak” hierarchiáját elemezve a legmagasabb polcra „az államok és nemzetközösségek alapítóit” helyezte – Romulust, Küroszt és Caesart. Mint John Quincy Adams néhány évvel később megjegyezte: „élete nagy szerencséje, hogy – mivel abban a korban született, amelyben az antikvitás legnagyobb törvényalkotói is szívesen éltek volna – ehhez a válogatott társasághoz csatlakozhatott”. Mily kevesen voltak a valaha is élt emberek közt azok, akiknek lehetőségük volt maguknak és gyermekeiknek a földnél, levegőnél vagy éghajlatnál is fontosabbat – kormányzatot választani! Azelőtt ugyan mikor tehette meg hárommillió ember, hogy megalkotja a legbölcsebb és legboldogabb életet ígérő kormányzati formát, amit csak ki lehet találni? ¹⁰⁶ „Ez – írta Madison – igen dicsőséges korszak országunk számára, dicsőségesebb minden korábbinál, és kétségkívül jobbá teszi az emberek életét, így az alkotmány megalkotásában való részvétel olyan magasztos kiváltság, oly kivételes esély a halhatatlanná válásra, mint amilyet Lükurgosz kapott Spártától.”¹⁰⁷ Madison törékeny egészségű ember volt, gyenge fizikuma miatt katonai szolgálatot sem teljesíthetett. 1776-ban beválasztották a Virginia állami konvenciójába, ahol elkészítette egy új állami alkotmány vázlatát. Az első fontos alkotmányjogi javaslata egy apró, de jelentős és sokféle következménnyel járó módosítás volt. Indítványozta, hogy a vallási türelemre vonatkozó bekezdésben inkább a „szabad vallásgyakorlás” kifejezés szerepeljen. Még ugyanebben az esztendőben – az állami végrehajtó tanács tagjaként – találkozott először Jeffersonnal. A két férfi Jefferson haláláig tartó barátságot kötött, számtalan levelet váltottak, amelyek közül több mint

1250 fennmaradt – az ismert legterjedelmesebb és legtanulságosabb levelezések egyike, s ráadásul a valaha keletkezett legfontosabb politikai dokumentumsorozat. Aki e fél évszázad politikai formálódásának történetét kutatja, nem tehet okosabbat, mint hogy átrágja magát e két államférfiú leveleit tartalmazó három jókora köteten.¹⁰⁸ A két óriási személyiség életművének értékelésekor egymásra gyakorolt folyamatos hatásukat is szem előtt kell tartanunk. Az Egyesült Államok alkotmánya megszületésének fontosabb állomásai, fázisai a következők: Morrisnak és Hamiltonnak a Konföderáció megreformálására irányuló erőfeszítései nem kaptak egyértelmű fogadtatást. 1783-ban Madison is színre lépett, és hárompontos reformtervet készített, amely a Morrison–Alexander-féle elképzelésnél bizonyos tekintetben kevésbé volt radikális, de – elsőként – megfogalmazta a nép általi választás gondolatát (az egyes államok rabszolgalétszámát a fehérek háromötödeként számolva – ezt az előirányzatot később el is fogadták). Ekkor még ebből sem valósult meg semmi, ám közbeszólt a véletlen, ahogy az már a nagy történelmi eseményeknél oly gyakran lenni szokott. Virginia és Maryland állam közt vita folyt, mindketten igyekeztek magukhoz vonni a Potomac folyón való hajózás felügyeletének jogait, s a tisztázatlan helyzetben az importőrök nem haboztak a saját hasznukra kijátszani a vámrendszabályokat. A folyamat 1783 végén tetőzött, s Madison azt javasolta, hogy a megnyugtató rendezés érdekében mindkét állam jelöljön ki egy-egy tárgyaló küldöttséget. A született békéltető Washington 1785. március 25-étől örömmel látta vendégül a két delegációt Mount Vernonban, ahol jogosultságaik körét mindannyian messze túllépve nemcsak a vitás hajózási kérdésekben jutottak megállapodásra, de vám- és pénzügyi, hitelszabályozási és számos más területen is. A találkozó olyan sikeres volt, hogy Pennsylvaniát is bevonták a Potomacügybe, Madison pedig oly ügyesen tálalta a dolgot a Kongresszusnak, hogy az haladéktalanul elfogadta a határozatokat. Ezután egy virginiai indítványt sikerült átvinnie, amely arra szólította fel az államokat, hogy vitassák meg „a kereskedelmi szabályozásokat, mert ezt követelik meg közös érdekeik, és ennek híján köztük tartós egyetértés sem lehet”. A háromnapos találkozóra

1786 szeptemberében került sor Annapolisban. Mindössze öt állam küldte el a képviselőit, ennek ellenére fontos előkészületek történtek, kapcsolatok születtek, Madison megismerkedett Hamiltonnal, és együtt kezdték törni a fejüket a továbbiakon. Madison óvatos, fontolgató ember volt, Hamilton merész, sőt kalandortermészetű, aki az alkotmánymódosítás finom és körültekintő, csak a gazdasági kérdésekkel foglalkozó madisoni tervezetének alapjain jóval nagyobb ívű tervet vázolt fel, és 1787 májusában Philadelphiába hívta az államok delegátusait, „hogy további rendelkezéseket dolgozzanak ki, amelyeket elkerülhetetlennek ítélnek ahhoz, hogy a szövetségi kormányzat alkotmányát egybehangolják az Unió szükségleteivel”. A megvitatandó kérdések körét szorosabban nem határozta meg. A döntő lökést az alkotmányos reformhoz Hamilton adta, de Madison volt az, aki a Virginia-tervvel mederbe terelte a tárgyalásokat. Az új, meghatározó fontosságú elem az volt, hogy a nemzeti kormányzatnak nem az államok szervezetein keresztül, hanem közvetlenül kell a társadalmat irányítania – másként fogalmazva: a felséges nép (a fennkölt kifejezés: „Mi, a Nép” Madisontól származik) átruházza a hatalmat a nemzeti kormányzatra, lehetővé téve, hogy az a maga hatáskörében önállóan cselekedjen – illetve korlátokat szab az egyes államok önállóságának és cselekvési lehetőségeinek. Ez a mozzanat a Függetlenségi nyilatkozat utáni idők legfontosabb alkotmányos újítása volt. Madison felvetette, hogy a korlátozó erő az állami törvényhozások fölötti szövetségi vétójog legyen. Javaslatát azért utasították el, mert túlságosan is emlékeztetett az egykori királyi vétójogra, az elv azonban elfogadtatott, s az egyes államok cselekvési jogainak a szövetségi alkotmány általi korlátozása a szövetségi rendszer egyik talpköve lett. Madison elképzelése szerint ilyen hatalmat csak az emberek közvetlen szavazatai által feljogosított kormányzat gyakorolhat. A pozitív elem fontossága arányban állt azzal a negatív mozzanattal, hogy az állami hatalmat korlátozni kell, mert meghiúsítja a szövetséghez a jövőben csatlakozó államok (John C. Calhoun és mások által megfogalmazott) jogköveteléseit, miszerint minthogy maguk az államok ruházták át jogaikat a szövetségi kormányzatra, ebbéli döntésüket bármikor meg is változtathatják. Csakhogy

az emberek, a polgárok maguk is lemondtak ezekről a jogokról, s ezzel az érvvel sikerült Lincoln elnöknek erkölcsi és jogi alapot teremtenie ahhoz a küzdelemhez, amellyel egyben tartotta az Uniót. Mindez nem más, egyedül Madison műve volt.¹⁰⁹ A Philadelphiában összeült alkotmányozó konvenció négy hónapon át ülésezett, s a munkát 1787. szeptember 17-én diadalmas sikerrel fejezte be. A siker nagy részben annak a ténynek volt köszönhető, hogy az államok az előző évtizedekben már kidolgozták vagy finomították saját alkotmányukat, s e folyamatban igen sokan váltak a dolog szakértőivé. A résztvevők közül 42en voltak tagjai a Kontinentális Kongresszusnak vagy „A társulás általános szabályai” (Articles of Association) kérdéseiről tartott kongresszusoknak – a legtöbben ültetvényesek, földtulajdonosok vagy kereskedők, sokan szolgáltak a hadseregben, akadt 26 főiskolát végzett is – csak a Princetonról kilencen –, de a legfontosabb minden valószínűség szerint a jogászok jelenléte volt. Ennek jelentőségére Hamilton mutatott rá ekkor és később A föderalista 35. számában megjelent egyik cikkében is. Az alkotmány megfogalmazói különbséget tettek magánérdek és autonóm közérdek között, és megjelenítették a köztársasági ideálokat, a res publicát. Washington, aki a gyűlésen elnökölt, de szerepét bölcsen csupán a rend és fegyelem fenntartására korlátozta, ragaszkodott abbéli meggyőződéséhez, hogy a legtöbb embert a saját érdekei irányítják, és kijelentette: „aki azt várja az átlagembertől, hogy mást is szem előtt tartson, mint a saját javát, olyasvalamire számít, amire még soha, sehol nem volt példa, és attól félek, nem is lesz … Ama kevesek, akik az érdeknélküliség elve alapján cselekszenek, nem többek, mint csepp a tengerben.” Ez igaz – értett egyet Hamilton –, ámde létezik a társadalomnak egy rétege, amelynek „tanult mestersége” az érdeknélküliség, a jogászok. A farmerektől, ültetvényesektől és kereskedőktől eltérően nekik nincsenek gazdasági érdekeik, ennélfogva természetes uralkodó elitet alkothatnak, és kötelességük, hogy a közélet szilárd alapját képezzék. Madison azzal egészítette ki ezt a gondolatmenetet (észrevételét később A föderalista 10. számában is megismételte), hogy míg az államok a helyi érdekeket, a szövetségi kormányzat a nemzet érdekeit – a közérdeket – képviseli, s egyben közvetítenie kell e kettő között. Mindebből

az következik – összegezte Hamilton –, hogy az állami szintű törvényhozást a dolog természetéből fakadóan ültetvényesek, kereskedők és egyéb érdekcsoportok alkossák, a Kongresszusban azonban a jogászok legyenek többségben. Noha Amerika uralkodó elitje az 1780-as években azért akart új alkotmányt, hogy a hatalmat a gentlemanek számára biztosítsa, voltaképpen a jogászok uralmát alkotta meg.¹¹⁰ A konvencióban a vélemények széles spektruma volt jelen. Voltak szélsőséges föderalisták, akik központosított hatalmat kívántak megvalósítani – szinte pontosan az európai államok, például Nagy-Britannia mintájára, a New York-i Gouverneur Morris, a pennsylvaniai James Wilson, a massachusettsi Rufus King és a dél-karolinai Charles Pinckney. Velük szemben a marylandi Luther Martin az egyes államok jogainak szélsőséges védelmezője volt. E két szemben álló csoport hátterében szemlélve a preföderalista Hamilton és Madison (aki Jeffersonhoz állt közelebb) mérsékelteknek tűntek, s ez a tény is növelte befolyásukat. A konvenció alaphangulata mindenesetre mindvégig határozott, józan és pozitív volt, akik egyfajta ellenzéket képviseltek – például Elbridge Gerry, aki nem volt hajlandó aláírni az Alkotmány szövegét, vagy Edmund Randolph, aki szintén megtagadta az aláírást, de előbbitől eltérően támogatta a törvénybe iktatását –, még azok sem gáncsoskodtak, hanem segítőkészek voltak. Komoly, értelmes és elfogulatlan gondolkodású emberek, akik azért gyűltek össze, hogy valami hasznos és gyakorlatias dolgot alkossanak – ráadásul ott volt mögöttük a megegyezésre, arányos engedményekre mindig is törekvő Angliától örökölt, ezerévnyi politikai hagyomány és tapasztalat.¹¹¹ A konvenció gyorsan haladt a kitűzött úton, mert ezek a józan gondolkodású emberek tisztában voltak vele, hogy olyan hamar létre kell hozni a szilárd jogi alapokon álló szövetségi hatalmat, amilyen hamar csak lehet. Az előző ősszel adósságoktól szorongatott farmerek igen veszedelmes felkelése tört ki, a lázadók közül korábban sokan szolgáltak a hadseregben, és viszonylag jól el voltak látva Massachusettsben előállított, kezdetleges fegyverekkel. A hajdan kapitányi rangot elért, mostanra anyagi csődbe jutott farmer, Daniel Shays (1747–1825) vezetésével szeptember folyamán Springfieldben gyűltek egybe, és munkája felfüggesztésére kényszerítették a

Legfelsőbb Bíróságot. Januárban Shays 1200 emberével a springfieldi fegyverraktár felé indult, hogy puskákat és ágyúkat zsákmányoljon a vasvillák helyett. A csapatot szétkergették, sokuk után még röviddel a konvenció kezdete előtt, 1787 februárjában is folytatódott a hajsza. A massachusettsi törvényhozásnak a Shays-féle felkelés eredményeként el kellett vetnie a közvetlen adóztatást, ezenfelül csökkentette a bírósági illetékeket, és további gazdasági engedményeket is tett, a felkelés ugyanakkor arra figyelmeztette a Philadelphiában egybegyűlteket, hogy sem akkori formájában a Konföderáció, sem az egyes államok nem képesek önmaguk megvédelmezésére az erőszakos támadásokkal szemben, s hogy a központi hatalom e hiánya önmagában is a szuverenitás súlyos korlátját jelenti, amit a massachusettsi törvényhozás csúfos meghátrálása ékesen bizonyított. Az események nyomása is abba az irányba hatott, hogy a szövetségi alkotmány minél hamarabb megalkottassék és elfogadtassék.¹¹² A konvenció tehát közös akarattal és nagy kedvvel látott munkához. A szavazatok elemzéséből kiderül, hogy a meghatározó elem mindvégig a megegyezésre való készség volt. Az 560 név szerinti szavazás jegyzőkönyvei azt mutatják, hogy egyetlen állam sem állt mindig a vesztes oldalon. A Virginia-terv tehát gyakorlatilag elfogadásra talált, s ekképpen az Egyesült Államok alkotmánya szerzőjének Madison tekinthető. Egy New Jersey-ből érkezett, jóval gyengébb változatot elutasítottak, akárcsak a Hamilton vezette föderalistáknak az európai mintára elképzelt, erős központi hatalom megteremtésére irányuló javaslatát. A számos kompromisszum közül három volt kiemelkedő jelentőségű. Július elején elfogadták az úgynevezett connecticuti kompromisszumot, amely a helyileg, közvetlenül választott tagokból álló Képviselőház kezébe helyezte a költségvetés összeállításának jogát, s főképp a külügyek irányítására létrehozott egy szenátust, amelyben minden államot a helyi törvényhozás által választott, két-két tag képviselt. Augusztusban a konvenció a rabszolgaság igen bonyolult kérdésére irányította a figyelmét, ebben született meg a második fontos kompromisszum. A vita igen sokrétű és gyötrelmesen tekervényes volt. A legnagyobb rabszolgatartó, George Mason maga is hevesen támadta a gyalázatos intézményt általában, s a rabszolga-kereskedelmet különösen. Az

I. cikk 9. bekezdése 1808. január 1-jétől megadja a Kongresszusnak a jogot, hogy szabályozza vagy akár be is tiltsa a rabszolga-kereskedelmet. Az északiak magával a rabszolgasággal kapcsolatban hajlottak a megegyezésre, mert tisztában voltak vele, hogy alternatíva egyelőre nem létezik. Egy, a kérdéssel foglalkozó történész szerint: „A 18. századi Amerikában a rabszolgaság intézményének elfogadása és valamilyen módon való elismerése nélkül nem lehetett volna létrehozni semmiféle nemzeti kormányzatot.”¹¹³ A konvenció három vonatkozásban is meghozta ezt a kompromisszumot. Először: a rabszolgaságot semmilyen értelemben és összefüggésben nem ítélte vagy marasztalta el. Másodszor: elfogadta Madison háromötödös szabályát, amely azzal kedvezett a rabszolgatartó államoknak, hogy a rabszolgákat is szavazóknak tekintette olyan alapon, hogy öt rabszolga szavazata ért annyit, mint három szabad emberé, természetesen anélkül, hogy ténylegesen szavazhattak volna – a szemfényvesztés mesterfogása. Harmadszor: a szöveg szándékosan mellőzi a „rabszolga” és „rabszolgaság” kifejezések használatát. Mint Madison augusztus 25-én megjegyezte: „Hiba volna az Alkotmányba belefoglalni azt a gondolatot, hogy ember embernek a tulajdona lehet.”¹¹⁴ A harmadik, szeptember elején megszületett kompromisszum történelmi távon talán mind közül a legfontosabb, ez döntötte el véglegesen az elnökválasztás kérdését. Hamilton és a többi föderalista elvesztette az állam alapjellegének megformálása körüli küzdelmet, de az elnökválasztás terén jelentős sikert arattak, ami Hamilton taktikai ügyességének volt köszönhető. Javaslata szerint, ha az országos szavazásokon egyik jelölt se szerzi meg a megfelelő többséget, a Képviselőház az első három közül, s nem egyénenkénti, hanem államonként történő szavazással választja ki a leendő elnököt. Az államoknak joguk van ezenfelül annak eldöntésére, hogy miként állítják fel elektori testületüket. Ez az egyes államok irányába tett kedvezménynek tetszett, amely ellensúlyozza azt a tényt, hogy az elnököt voltaképpen közvetlenül a nép választja meg, de meghagyja a széles körű részvétel és beleszólási jog lehetőségét. Az elnökválasztás tehát gyakorlatilag a törvényhozástól függetlenül történik, az elnök ráadásul vétójoggal is rendelkezik a Kongresszus döntései fölött (ezt ellensúlyozza a kétharmados

többséget még erősebbnek tételező szabály), valamint kiterjedt végrehajtói hatalommal, amelyet csak némiképp csorbít az a követelmény, hogy döntéseit a Szenátusnak is „meg kell fontolnia és jóvá kell hagynia”. Amerika tehát – úgyszólván véletlenül – igen erős elnöki hatalmat hozott létre, talán úgy is lehetne mondani: olyan hivatal született, amelyet az adott elnök – ha történetesen úgy akarta – rendkívül komoly erővé formálhatott. Sokkal nagyobb hatalom volt, mint amekkorával a kor legtöbb királya és uralkodója rendelkezett, egyedül „a nagy zsarnokoké”, az orosz cároké (de gyakorlatilag közülük is csak némelyiké) volt hozzá fogható. Az Egyesült Államok elnöke volt az egyetlen tisztségviselő, aki a teljes nép közvetlenül kifejezett akaratából kapta hivatalát, s ez a tény adott neki erkölcsi alapot az alkotmányos bozóttal fedett, irdatlan hatalom gyakorlásához. Erre a roppant hatalomra csak Andrew Jackson korában derült fény, s a felismerés akkor sokakat elképesztett és megrémített – talán szerencse is, hogy az 1790-es évtizedben még homályban tartotta Washington józansága és önmérséklete. Akkor még heves tiltakozást váltott volna ki, és bizonyosan alkotmánymódosításhoz vezetett volna ez a szembesülés. Az újonnan született köztársaság tehát államfőjét és kormányfőjét – egy személyben – rendkívüli hatalom gyakorlására jogosította fel. A konvenció gyorsan (erre nagy szükség is volt, hiszen a hosszadalmas alkotmányjogi viták kicsinyeskedéshez és a különálló kérdések összemosódásához vezetnek), de megfontoltan és körültekintően végezte feladatát. Az Egyesült Államok alkotmányának megszületése modellül szolgálhatna minden, szövetségi rendszer létrehozására törekvő, kormányzati formájának megváltoztatását tervező vagy épp megalakulóban lévő állam számára – ám az azóta eltelt, kétszáz évnél is hosszabb idő alatt sajnos legtöbbször magát a szövegét is csak felszínesen tanulmányozták, s elsiklottak a lényeg fölött. A francia forradalom vezéralakjai a következő évtizedben nemigen figyeltek rá, hogy miként közelítették meg az amerikaiak az alkotmánykészítés kérdését – „Ugyan mit tanulhatna a vén Európa azoktól a barbároktól odaát?” –, harminc évvel később pedig a latin-amerikaiaknak túlságosan is sietniük kellett államaik létrehozásával, hogysem megvizsgálhatták volna az északi félteke történelmét, és megszívlelhették

volna annak tanulságait. A Szovjetunió (1921) és Jugoszlávia (1919) szövetségi alkotmányait az amerikai tapasztalatok teljes figyelmen kívül hagyásával hozták létre, később mindkettő véres és katasztrofális kudarcnak bizonyult. Ugyanez volt a helyzet a Közép-afrikai Államszövetség, a Malajziai Államszövetség és a Nyugat-indiai Államszövetség esetében. Az Európai Unió szövetségi rendszerét ugyancsak a már oly régóta sikeresen működő amerikai modell tüzetes tanulmányozása és elemzése nélkül hozták létre, s amikor egyesek megpróbálták rávenni az alkotmánytervezet készítőit, hogy tanulmányozzák az 1780-as évek Amerikájában történteket, megvetéssel söpörték félre a javaslatot.¹¹⁵

A RATIFIKÁCIÓS VITA Az Alkotmány megfogalmazásánál semmivel sem kevésbé fontos mozzanat volt a törvénybe iktatása, bizonyos értelemben még fontosabb, hiszen további lépést jelentett azon az úton, amelyen az ország elindult a demokratikus elveken építkező társadalom megteremtése felé. A VII. cikk tartalmazza a ratifikáció lépéseit, a konvenció 1787. szeptember 17-i határozata négylépéses folyamatot írt elő. Először a régi Konföderáció kongresszusa elé kellett bocsátani a dokumentumot, ez szeptember 25-én megtörtént, és háromnapi szenvedélyes vita után föderalisták (a ratifikáció támogatói) és antiföderalisták (a ratifikáció ellenzői) egyetértésre jutottak abban, hogy a tervezetet elküldik az egyes államoknak (ez volt a második lépés) anélkül, hogy egyértelműen támogatnák vagy elutasítanák. A harmadik lépésben az államok választották meg delegátusaikat, akik megvizsgálják, elemzik és mérlegelik a szöveg tartalmát, végül pedig (negyedik lépés) a ratifikációhoz a tizenhárom állam közül legalább kilencnek el kell fogadnia a tervezetet. Ha kilenc állam bejelenti egyetértését – függetlenül attól, hogy miként határoz a maradék négy –, az Alkotmány az Unió alaptörvényének rangjára emelkedik. A teljes egyetértéssel szemben a többség döntő jelentőségének e nyílt kimondása jelzi a föderalisták elszántságát, hogy erős és határozott

kormányzatot teremtsenek. A többség uralma gyors cselekvést tesz lehetővé. Ez tükröződik a ratifikáció folyamatának gyorsítására irányuló törekvésekben és abban a reményben, hogy a legfontosabb államok gyors, igenlő döntései hasonló lépésre serkentik majd a többieket is. Kétségtelenül kockázatos stratégia volt. Ha a legnagyobb államok – Virginia, Massachusetts, New York és Pennsylvania – bármelyike (netán mind a négy) elutasítja az Alkotmányt, mit sem ér akár az összes többitől érkező jóváhagyás. A föderalisták azonban úgy érezték, hogy „a négy nagy”-ban biztosak lehetnek. További, még ennél is nagyobb kockázatot jelentett az a követelmény, hogy a jóváhagyásnak az egész nép kinyilvánított akarataként, s nem csupán az államok törvényhozásának döntéseként kell megszületnie. Ez a mozzanat a népakarat – a demokrácia – céltudatos, kompromisszum nélküli és az ügy szempontjából cseppet sem veszélytelen érvényesítése volt, ám mindenki világosan érezte, hogy e roppant horderejű kérdésben nem elegendő a törvényhozó testületek határozata. Mindennél fontosabb törvény megszületéséről volt szó, olyanéról, amely meghatározza minden ember, sőt gyermekeik, unokáik és a távoli jövőben megszülető nemzedékek életét. Az embereknek egységes nemzetként kell határozniuk afelől, hogy elfogadják-e vagy sem, s a ratifikáció folyamata maga is arra kell hogy bátorítsa őket, hogy saját államuk határain messze túlmutató megfontolásokat tegyenek, és a nemzet javát is figyelembe vegyék önnön érdekeik mérlegelésekor. Bölcs és messze mutató következményekkel járó döntés volt, mert ha az embereket egyszer a politika színpadára szólítják, soha többé nem lehet őket az események irányításából kiszorítani. A teljes nemzet általi jóváhagyás igényének további következménye volt, hogy széles körű, nyilvános vita indult a dologról, s bizonyos tekintetben ez volt az egész folyamat legfontosabb jellemzője. Ha Jeffersonnak, Madisonnak és Adamsnek igaza volt abban, hogy az oktatás, az erényesség és a jó kormányzat szorosan összefüggő dolgok, kétségtelenül komoly pozitívum, hogy az Alkotmány megvitatásában nemcsak az egyes államok törvényhozása, hanem az egész nép részt vehetett. Minél szélesebb körű a vita, minél többen nyilvánítják véleményüket, annál jobb – mert a nyilvános politikai vita önmagában is az oktatás egyik, ráadásul igen nagy jelentőségű

formájának tekinthető. Ha az 1760-as években és az 1770-es évek elején az amerikaiak – vagy képviselőik – vitát folytathattak volna a britekkel a két nép viszonyának alakításáról, talán ki sem tört volna a függetlenségi háború. A szavak – mint célravezetőbb és emberbarátibb alternatíva – helyettesíthetik a fegyvereket. A vitát azonban elutasították, s a dolgot erővel kellett eldönteni. Az amerikaiak tanultak a leckéből (mostanra már bizonyára a britek is), és úgy határoztak, hogy az egész játszmát szavakkal és érvekkel kell eldönteni. A következő évtizedben a franciák figyelmen kívül hagyták a dolog tanulságait, s ezért számtalan emberélettel és máig érzékelhető ideológiai megkeseredettséggel fizettek felszínességükért. A ratifikációs folyamat tehát az érvek összecsapása volt – és micsoda érveké! Ezelőtt soha és sehol nem rendeztek ennyire kiterjedt és ilyen nagy fontosságú vitát. Szócsata folyt az utcákon és a tereken, a nagyvárosokban és a parányi településeken rendezett vagy egyszerűen csak úgy összeverődött gyűléseken, az Appalache-hegység legtávolabbi zugaiban, a vadonokban és a vizeken. És mindenekelőtt – nyomtatásban. 1783-ban jelent meg Amerika első napilapja, a philadelphiai Evening Post, s csakhamar egyre-másra bukkantak fel a további – sokszor kérészéletű – napi- és hetilapok. A nyomtatás és a papír egyformán igen olcsó volt, mert nem terhelte semmiféle adó vagy illeték, nem kellett túl sok pénz hozzá, hogy valaki megjelentessen egy brosúrát, lapocskát vagy röpiratot, s a postakocsi hamar eljuttatta a partvidék minden városába fel, észak és le, dél felé. Az amerikaiak ekkor már ismerték azt a fogást, hogy kiváló és népszerű (legtöbbször álneveket – „Cicero”, „Cato”, „Brutus”, „Publius”, „Egy farmer”, „Egy New York-i polgár” vagy „Földbirtokos” – viselő) szerzők cikkeit minden szerkesztőségnek eljuttatták, hogy használják fel őket tetszés szerint. Így aztán szó szerint ezrével jelentek meg a cikkek és kommentárok, amelyeket aztán vagy magukban olvastak az emberek, vagy felolvasásokat tartottak belőlük, megvitatták a tartalmukat, és maguk is megfogalmazták véleményüket. Ez volt a valaha megtartott legszélesebb körű politikai közoktatás. Mindenki érezte, hogy roppant nagy a tét, még magánál az Alkotmánynál is sokkal nagyobb. Ahogy Hamilton – „Publius” – fogalmazott: a folyamatban ki kell derülnie, hogy „az emberek közössége

valóban képes-e gondolkodással és helyes választással megteremteni egy jó kormányzatot, vagy örökre arra ítéltetett, hogy politikai szervezeteiben a véletlenektől és az erőtől függjön”.¹¹⁶ A föderalisták vezetője Alexander Hamilton volt, mögötte állt James Madison, valamint John Jay, John Marshall, James Wilson, John Dickinson és Roger Sherman. Kezdettől fogva őket támogatta a tény, hogy George Washingtont mindenki a ratifikáció híveként ismerte, ő pedig megfellebbezhetetlen tekintély volt. Franklinról ugyancsak tudott volt, hogy ezen az oldalon áll, s az ő neve a legnagyobb városban, Philadelphiában állt köztiszteletben. Hamilton, Madison és Jay együtt szerkesztették a 85 hírlapesszé sorozataként megjelent A föderalistát, a dolgozatok közül sokat könyv alakban is kiadtak 1788-ban. Az első számú szerző Hamilton volt. A föderalista volt az Amerikában megjelent első komoly, politikaelméleti munka, amely világosan és meggyőző erővel fejteget olyan alapvető kérdéseket, mint például a hatalom megosztása a központ és a periféria, a kormányzat és a nép között vagy az államigazgatás összetevő elemei, a végrehajtói, törvényhozói és igazságszolgáltatási hatalom elkülönülésének kívánatos és optimális mértéke. A kötet a nagy nemzeti vita olyan terméke s egyben lenyomata, amelyet ma is haszonnal forgathatunk.¹¹⁷ Hogy az adott korban mennyien olvasták, és mennyire értették meg, vitatható. Kétségkívül kézikönyvként szolgált a föderalista szónokoknak a ratifikáció körüli viták előtt és alatt, jelentősége már csak e tekintetben is kiemelkedő. A föderalista oldalon megjelent, legnépszerűbb publikáció John Jay munkája, az azóta is számtalan kiadásban megjelent Address to the People of the State of New York (New York állam polgáraihoz) volt, egy másik „bestseller” pedig James Wilson beszéde, amelyet 1787. november 24-én tartott a pennsylvaniai konvenció előtt. Wilson az alkotmányosság alapjaként a választást és a képviseletet jelölte meg, gondolatmenete szerint e kettő különbözteti meg az új amerikai politikai konstrukciót Athén és Róma ókori rendszerétől, s az örökölt jogoknak és a választásnak a brit alkotmányban rögzített, különös elegyétől. „A világ – írta – Amerikának hagyta meg azt a dicsőséget és boldogságot, hogy megteremthet egy új kormányzati formát, amelyben a képviselet hordozza és forrasztja össze szilárd egységgé a

nagyszerű felépítményt. Mert a képviselet, Uraim, az egyetlen erős és valódi kötelék a nép és azok között, akiket az államigazgatás feladataival felruház.” Madison után Wilson az Alkotmány megformálásának legfontosabb figurája, s Hamilton mellett ugyancsak ő az, akinek az elfogadtatás leginkább köszönhető.¹¹⁸ A föderációellenesek – Patrick Henry, Richard Henry Lee, George Mason, John Hancock, James Monroe, Elbridge Gerry, George Clinton, Willie Jones, Melancton Smith és Sam Adams – egytől egyig nagy formátumú személyiségek voltak, de nem volt meg köztük a föderalistákra jellemző kohézió. Céljaik sokfélék voltak, s a jelek szerint nem tudtak közös alternatívát találni arra, amivel szembehelyezkedtek. A Letters of Brutus (Brutus levelei) – amelynek szerzője minden valószínűség szerint Robert Yates volt – Otis Warren munkája, az Observations on the New Constitution (Megjegyzések az új Alkotmányról), az ismeretlen szerző tollából származó Letters from the Federal Farmer to the Republican (Egy föderális farmer levelei egy republikánushoz) és Luther Martin műve, a General Observations (Általános megjegyzések) egymásnak is ellentmondó elemeket tartalmaznak, s összességükben negatív benyomást keltenek. Egy magát „republikánus föderalistának” nevező pamfletszerző párhuzamot vont a tervezett Kongresszus és a britek között: „A forradalom, amely elszakította NagyBritanniától az Egyesült Államokat, nem volt fontosabb Amerika szabadsága szempontjából, mint az, ami az új rendszer elfogadásából következik. Előbbi megszabadított bennünket az idegen alávetettségtől, s jó okunk van attól tartani, hogy utóbbi szövetségi uralmat erőltet majd reánk.” A túlhatalmú kormányzattól való félelem párosult azzal az antiföderalisták által megfogalmazott és széltében-hosszában elterjedt meggyőződéssel, hogy az új szövetségi kormányzat és a Kongresszus hamarosan bizonyos érdekcsoportok kezébe kerül, amelyek megint csak egy elnyomó rendszert fognak létrehozni. Hamiltonnak a jogászokról mint érdek nélküli s természeténél fogva vezetésre hivatott osztályról alkotott elképzelése nem győzte meg az embereket. A massachusettsi Amos Singeltary szerint: „Ezek a jogászok és a tanult meg a pénzes emberek, akik oly szépen bánnak a szavakkal, és oly könnyedén, kedvük szerint csavarintgatják a tényeket, hogy mivelünk,

szegény emberekkel lenyelessék a keserű pirulát, magába a Kongresszusba is be kívánnak férkőzni, s ott magukhoz ragadni minden hatalmat és pénzt, végül úgy nyelnek majd el bennünket, kisembereket, mint a hatalmas leviatán.”¹¹⁹ Az alternatíva azonban, amelyet egyes antiföderalisták a svájci kantonok mintájára javasoltak, nem lett különösebben népszerű. Amerika a háború idején és azóta megtapasztalta a gyenge kormányzat alatt való életet, s a legtöbben már tisztában voltak vele, hogy nem valami jó dolog, Washington nélkül pedig egyáltalán nem is működött volna. A valódi probléma a háború idején és az azt követő években éppen nem a kormányzat túlzott hatalma, hanem a gyengesége volt – ez volt az általános vélekedés minden államban, az erős kormányzattól való félelmet pedig tovább csökkentette az a meggyőződés, hogy ha az Alkotmány érvénybe lép, vissza lehet hívni Washingtont, és ő majd megakadályozza a túlkapásokat, ahogy korábban is sikerült jóra fordítania a gyengeséget is. Az antiföderalisták csak annyit tudtak felhozni, hogy az Alkotmány tervezete alig valamit vagy éppenséggel semmit sem mond a jogokról, különösen pedig az egyén jogairól. A föderalisták elismerték ezt a fogyatékosságot, és egyetértettek abban, hogy ha megvalósul a ratifikáció, első dolguk lesz megfogalmazni az emberi jogok nyilatkozatát, amelynek – mint alkotmánykiegészítésnek – az államok háromnegyed részének egyetértését kell elnyernie, s így bizonyosan megfelel majd az emberek igényeinek.¹²⁰ Ilyen gondolatokkal vette kezdetét az eljárás. Az első öt jóváhagyás 1787 decembere és 1788 januárja között született meg Delaware (egyhangú), Pennsylvania (46:13), New Jersey (egyhangú), Georgia (egyhangú) és Connecticut (128:40) államokban. Massachusettsben az antiföderalisták két vezéralakja, Sam Adams és John Hancock egy záradékot dolgozott ki, s az állam 1788 februárjában azzal a feltétellel volt csak hajlandó elfogadni (187:168) a tervezetet, hogy kiegészítő módosításként elkészül a Jogok törvénye is. A többi állam szintén feltételül szabta a módosítást, és elfogadta az Alkotmányt, szigorúan követelve, hogy a jogokról szóló nyilatkozatnak a lehető legrövidebb időn belül el kell készülnie. Marylandben áprilisban született meg a ratifikáció (63:11), Dél-Karolinában májusban (149:73),

júniusban New Hampshire (57:47) és Virginia (89:79), júliusban pedig New York (30:27) fogadta el a dokumentumot. Ez már tizenegy állam, s ez az eredmény már elegendő volt az Alkotmány győzelméhez. Észak-Karolina augusztusban szavazás nélkül rekesztette be a tanácskozást, Rhode Island pedig nem is volt hajlandó összehívni a parlamentet. A lappangó bizonyosság azonban, hogy hamarosan elkészül a jogokat szavatoló kiegészítés, végül jobb belátásra térítette e két utolsó államot is, Észak-Karolina 1789 novemberében (195:77), Rhode Island pedig 1790 májusában (34:32) fogadta el a dokumentumot. A ratifikáció tehát végül is egyhangú volt, s az Alkotmány törvényerőre emelkedett. Benjamin Franklin, aki jelen volt az alkotmányozó konvenció minden ülésén, s aki gyakorlatilag atyja volt annak a gondolatnak, hogy a népet a Képviselőháznak, az államokat pedig a Szenátusnak kell képviselnie, ujjongva köszöntötte az eredményt, és a következő, emlékezetes megjegyzést tette: „Alkotmányunk érvénybe lépett, és minden jel arra mutat, hogy tartós lesz, habár e világon csak két dolog bizonyos, a halál és az adó.”¹²¹ A Kongresszusnak most törvénybe kellett iktatnia a jogokat. Egyes államok már meg is tették, így precedensnek nem voltak híjával. Az Alkotmányt megfogalmazó föderalisták igen óvatosan bántak a dologgal. A személyes emberi jogokat természetesen létezőnek tartották – ez volt a Függetlenségi nyilatkozat alapja is –, formális jogi rögzítésükkel azonban a kormányzat olyan szférákba hatolt volna, ahol nem volt, és nem is lehetett hatásköre. „Az az igazság – írta A föderalistában Hamilton –, hogy az Alkotmány minden racionális értelemben és minden józan cél összefüggésében maga is a jogok nyilatkozata.” Ez rendkívül éleslátó észrevétel volt, lehetséges, hogy az egyéni jogok formális kinyilvánítása – különösen a 20. században – sokkal inkább támaszt zűrzavart, mintsem biztonságérzetet. Hamilton és mások ugyanakkor tisztában voltak vele, hogy az emberek – különösen a vidéki körzetekben és a távoli, alig lakott területeken – igen erősen óhajtják e jogok pontos meghatározását és rögzítését. Madison tehát, bár eredetileg ellenezte a gondolatot, hogy a többség vagy az érdek uralmával szembe „pergamengátakat” állítsanak, és sokkal inkább az

Alkotmány szerkezetében, a hatalmi ágak elkülönítésében, valamint az ellenőrző és egyensúlyozó rendszerekben bízott, hozzálátott a roppant feladathoz, hogy megvizsgálja a ratifikációs konvenciók által előterjesztett javaslatokat, és összeállítsa egyfajta szintézisüket – az antiföderalista George Mason által megfogalmazott virginiai jognyilatkozat (Virginia Declaration of Rights) (1776) formájában már egy teljes értékű modell is rendelkezésére állt. 1789-ben, az újonnan megalakult Kongresszus első ülésezési időszakának legelején Madison tíz pontban benyújtotta módosítástervezetét. Az első és legfontosabb módosítás bizonyos kérdésekben megtiltotta a törvényekkel való szabályozást, megadva a polgároknak a vallás-, a gyülekezés-, a szólásés a sajtószabadságot, valamint panaszaikkal a kormányhoz való fordulás jogát. A következő hét pont a tulajdonhoz való jogokat, illetve a bűncselekményekkel vádolt személyek védelemhez való jogait taglalja, a kilencedik a konkrét szabályok által nem érintett jogokat védelmezi, a tizedik pedig ez utóbbit megerősítve kijelenti: „Az alkotmány által az Egyesült Államokra rá nem ruházott, de az egyes államoknak meg nem tagadott jogok az államokat, illetve a népet illetik.” A ratifikációs folyamat rendben haladt a maga útján, és 1791. december 15-én, amikor Virginia is elfogadta a tervezetet, a Jogok törvénye az Egyesült Államok alkotmányának része lett.¹²² Már csak két dologról kellett dönteni. Kapjanak-e fizetést a képviselők? Angliában ilyesmire nem volt példa, csak olykor-olykor egyes kisebb, helyi közösségek folyósítottak képviselőiknek tiszteletdíjat. A vélemény államonként változott. Franklin, aki gazdag ember volt, 1787-ben a képviselői tiszteletdíj ellen szállt síkra, a maga self-made man módján úgy gondolta, hogy a képviselőség jogát a nagyra törő jelöltnek kell kivívnia és megfizetnie. Javaslatát azonban elutasították, még a philadelphiai törvényhozás is ragaszkodott hozzá, hogy a hivatal betöltéséből adódó bevételkiesést pótolni kell. Az Alapító Atyákat mind közül leginkább ez a kérdés osztotta meg. Sok „gentleman”, például a jogászok úgy vélték, hogy képviselőként nem tarthatják meg korábbi, megélhetést biztosító hivatalukat, ezért fizetést követeltek, később pedig arra panaszkodtak, hogy ez a jövedelem túlságosan is alacsony. Hamilton, bár gazdag ember volt, melléjük állt. John Adams fennhéjázó nézeteket vallott a közhivatalok méltóságáról.

Amikor először küldték Angliába, a hajóúton nem volt hajlandó segíteni a szivattyúzásban, mondván, „az efféle munka méltatlan a közhivatalok viselőihez”. Ez az amerikaiakhoz cseppet sem illő (mint sokan gondolhatják) hozzáállás azt sejteti, hogy a képviselők fizetését is ellenezte – ámde nem. Úgy tartotta, hogy a kiváltságok és a mellékes jövedelmek a közhivatalnokokra nézve ártalmasak és veszedelmesek. Fizetés nélkül – mondta – a hivatal a gazdagok kiváltságává válik. Szégyenletes dolognak tartotta, hogy Washington a főparancsnoki tisztet mindenfajta díjazás nélkül töltötte be. Jefferson Washingtonnal egyetértve az úgynevezett „római elvhez” ragaszkodott. „Egy erkölcsös kormányzatban – állította – a közhivatal az, aminek lennie kell, olyan teher a viselője számára, amelytől nem lenne helyénvaló visszalépni, noha előre látható, hogy kemény munkával és komoly költségekkel jár.”¹²³ Általában véve: a déliek ellenezték, az északiak pedig pártolták a képviselői fizetést. A vitában az északiak győztek, s végül úgy döntöttek, hogy még a szenátorok is kapjanak fizetést, összegét a Kongresszus napi 6 dollárban határozta meg. A bírálók túl magasnak találták ezt az összeget, ám az első Kongresszus New Yorkban tartotta ülését, ahol elképesztően magasak voltak a létfenntartás költségei. A résztvevők hamarosan éppen hogy arra kezdtek panaszkodni, hogy a napi tiszteletdíj túlságosan is kevés, ráadásul akadtak szenátorok, akik úgy vélték, őket magasabb díjazás illeti meg, mint egy egyszerű képviselőt. A választások költségeivel azonban a jelek szerint senki sem törődött túl sokat. A 18. századi Angliában egy egyszerű kampány százezer fontba, olykor ennél is többe került. Most kiderült, hogy nem csak Angliában áll így a dolog. Amikor George Washingtont 1758-ban először választották Virginia képviselőjévé, 40 fontot kellett költenie 47 gallon sörre, 35 gallon borra, 2 gallon almaborra, fél pint brandyre és 3 hordó rumpuncsra.¹²⁴ A választási költségek mindkét országban folyamatosan növekedtek, míg az angol Parlament lassan tudatára ébredt a helyzetnek, és kizárta azokat, akik itallal vesztegették meg választóikat. Különös és lehangoló tény, hogy azok a gentleman politikusok, akik létrehozták az Egyesült Államokat, nem ismerték fel mindjárt az elején a választások költségének problémáját, amivel sok nehézségtől és költségtől mentesíthették volna utódaikat.

Azzal, hogy minden állam két szenátort küldhet a Kongresszusba, az Alapító Atyák az államok jogait is beépítették a képviseleti rendszerbe. A Képviselőház feladata a nép képviselete volt, és senki nem vitatta, hogy a Kongresszusban minden államnak legalább egy taggal kell rendelkeznie, illetve hogy egy képviselőre nem juthat 30 000 polgárnál több (kivéve az adót nem fizető indiánokat, akikre ugyancsak a rabszolgák háromötödös szabálya vonatkozott). Elrendelték, hogy minden tíz évben népszámlálást kell tartani, hogy pontosan ismerjék a lakosság lélekszámát és területi eloszlását, és így újra és újra meghatározhassák, hogy a Kongresszusnak honnan hány tagja lehet. 1787-ben, az első Kongresszusban 65 képviselő foglalt helyet, Rhode Islandből és Delaware-ből egy-egy, Georgiából és New Hampshireből három-három, New Jersey-ből négy, Connecticutból, valamint Dél- és Észak-Karolinából öt-öt, New Yorkból és Marylandből hat-hat, Massachusettsből és Pennsylvaniából nyolc-nyolc, Virginiából pedig tíz. Amerika azonban olyan gyorsan változott és növekedett, hogy ez az elosztás egy-két év múlva már nem volt megfelelő. Egyfelől: egyre több territórium követelte az önálló államiság státuszát, 1777-ben az eredetileg New Connecticutnak nevezett területek küldöttei bejelentették Vermont függetlenségét és igényét New Hampshire, valamint New York egyes kisebb területeire – utóbbiak természetesen vonakodtak teljesíteni a követeléseket. Sok, újonnan megszerzett földbirtokát törvényesíteni kívánó telepes nem tudta, melyik állam hatóságaihoz kell fordulnia. Vermont a függetlenségi háború alatt gyakorlatilag semleges maradt. A britek visszavonták minden, a területére vonatkozó követelésüket, s a vermontiakhoz közel állt egy különmegállapodás, illetve Svájcéhoz hasonló semlegességre való törekvés gondolata. Az állam semleges és közönyös maradt egészen addig, amíg New Hampshire (1782-ben) és New York (1790-ben) vissza nem vonta területi követeléseit, ekkor bejelentette az Unióhoz való csatlakozásának óhaját, amely a következő esztendőben teljesült. Amikor tehát 1793-ban (az 1790-es népszámlálás adatainak ismeretében és alapján) újrarendezték a Kongresszus szerkezetét, már Vermont állam is kapott két helyet. Hosszú és gyötrelmes vita folyt Virginia egyes távoli területei – a „sötét és véres vidék”, ahogy (talán kissé méltánytalanul) nevezték – hovatartozásáról,

míg végül az állam lemondott róluk, és az újonnan létrejött Kentucky 1792ben kapott két helyet a Kongresszusban. Pennsylvania távoli vidékeinek lakossága megalakította Franklin államot, a kezdeményezést azonban ÉszakKarolina törvényellenes bitorlásnak és lázadásnak tekintette, az új alakzat 1788-ban összeomlott, majd 1790-ben Délnyugati Territórium néven a Kongresszus akaratából újjászerveződött. A telepesek tömegesen költöztek az új állam területére, a lélekszám hamarosan elérte a 60 000-et, és 1796-ban Tennessee néven szövetségi állammá vált. A Kongresszusban tehát az 1793as újjászervezés után tizenöt szövetségi állam összesen 105 képviselője ült, Virginiából 19, Massachusettsből 14, Pennsylvaniából 13, New Yorkból pedig 10. Az 1790-es népszámlálás adataiból kiderült, hogy az Egyesült Államok népessége még a Franklinhoz hasonló optimisták előrejelzéseinél is gyorsabban növekedett, ekkorra elérte a 3 929 827-et. Tíz évvel később, a század végén tartott, következő népszámlálás már 5 308 483 főt mutatott, ami egy évtized alatt 35 százalékos növekedést jelent, az 1775-ös becslés kétszeresét. A rohamos ütemű népességnövekedés sokakat elégedettséggel töltött el, de voltak olyanok, különösen az elit köreiben (például Franklin), akiket – már egy emberöltővel Malthus előtt – nyugtalanított a túlnépesedés gondolata. Az angol származású telepesek gyors sokasodása ellen nem volt kifogásuk, de tartottak attól, hogy Amerika angol jellegét és dominanciáját elmossák az új, nem angol ajkú és nem is fehér bőrű bevándorlók tömegei. Franklin többek közt ezért ellenezte a rabszolga-kereskedelmet is: „Miért szaporítsuk Afrika fiainak számát azzal, hogy Amerikába hozzuk őket – kérdezte –, amikor nagyszerű lehetőségünk van feketék és sárgák helyett a nagyszerű fehéreket és rézbőrűeket sokasítani?” Ezúttal is messze előre, a jövőbe látott és gondolkodott, és attól félt, hogy a fehér rasszokat, különösen pedig az angolokat elsöpri majd a színes bőrűek áradata: A világ tisztán fehér bőrű népességének száma aránylag igen alacsony. Egész Afrikát feketék és sárgák lakják, Ázsiát szinte teljes egészében sárgák, s Amerikában csak az újonnan érkezettek a kivételek. Európában a spanyolok, itáliaiak, franciák, oroszok és svédek [sic!] is ahhoz a fajtához tartoznak, amelyet általában füstösnek, kreolnak nevezünk. A németek szintúgy, kivéve a szászokat, akik az angolokkal együtt a Föld fehér népességét alkotják. Bárcsak növekedne a számuk … Meglehet, részrehajló vagyok

hazám népének javára, de hát az embernek már csak ilyen a természete.

A legkevésbé sem örült neki, hogy a németek tömegesen áramlanak Amerikába, főként Pennsylvaniába, s egységesen szavaznak, ami egy nemzetiség homogén politikai állásfoglalásának első történelmi esete volt. „Miért kell eltűrnünk, hogy a pfalzi bugrisok elárasszák településeinket, s összefogva a mi nyelvünk és szokásaink rovására terjesszék a sajátjaikat? Miért kell az angolok alapította Pennsylvaniának idegenek szállásává lennie, s oly sokaké, hogy bennünket németesítenek el, ahelyett, hogy maguk is angolokká válnának?” Indítványozta, hogy „minden bizalmi, komoly jövedelemmel járó vagy magas rangot jelentő állás betöltésének feltétele legyen az angol nyelv ismerete”. Fontolgatta, hogy az angol férfiakat pénzjutalommal serkentsék német menyecskékkel való házasodásra, de elvetette a gondolatot, mondván: „a német nők többnyire oly kevéssé vonzók az angol férfiak szemében, hogy csak aránytalanul sok pénz kilátásba helyezésével lehetne utóbbiakat ilyen házasságok megkötésére bírni”.¹²⁵ Az ilyen nézetek egyáltalán nem voltak szokatlanok az Alapító Atyák között. Sem Washington, sem Jefferson nem támogatta a korlátlan vagy akár csak nagyarányú bevándorlást.

ÁLLAMPOLGÁRSÁG, VÁLASZTÓJOG ÉS „A TÖBBSÉG ZSARNOKSÁGA” Az amerikai állampolgár fogalmának meghatározása nem volt egyszerű. Új alkotmányaik kidolgozása során New Hampshire és Dél-Karolina már 1776ban úgy határozott: minden állami tisztségviselőnek meg kell esküdnie, hogy az átmeneti érvényű alkotmányt „támogatja, képviseli és védelmezi”.¹²⁶ Hat hónappal később, a függetlenség kinyilvánításakor a Kongresszus a korona iránti hűséget a nemzet iránti hűséggel cserélte fel: „Bármely személy, aki az Egyesült Gyarmatok bármelyikének területén él, a mondott gyarmat törvényeinek védelmét élvezi, engedelmességgel tartozik e mondott törvényeknek, és tagja a mondott bármely gyarmatnak … [és] minden személy, aki az Egyesült Gyarmatok tagja, vagy hűséggel tartozik a mondott

gyarmatok bármelyikének … és háború kirobbantására törekszik a mondott gyarmatok bármelyike ellen … vagy bármilyen formában és eszközzel NagyBritannia királyát támogatja … az érintett gyarmatokkal szemben hazaárulást követ el.”¹²⁷ Mindez persze nem határozta meg közelebbről, hogy az állampolgárság valójában mit is jelent. A kiinduló tétel az volt, hogy mindenki annak az államnak a polgára, ahol született, s e státusza alapján polgára az Egyesült Államoknak. Ezt később némiképp finomította Joseph Story (1779–1845), a Legfelsőbb Bíróság bírája, aki kimondta: „Bármely tagállam polgára ipso facto polgára az Egyesült Államoknak is.” A legtöbb államnak megvoltak a maga ilyen vagy olyan állampolgársági szabályai és rendelkezései. Ámde mi legyen a bevándorlókkal? Az 1787-es szövetségi alkotmány kongresszusi határozattal bevezetett egy nemzeti honosítási irányelvet. Több törvényt is elfogadtak a kérdéssel kapcsolatban 1795-ben, 1798-ban, majd 1802-ben is, mielőtt a Kongresszus felismerte, hogy külön szabályozást igényel. A fő probléma az állampolgárság elnyeréséhez szükséges, folyamatos otttartózkodás időtartama volt. Az első javaslat két évet írt volna elő, ezt azonban túl rövidnek találták, a következő tizennégy évet – ezt viszont túl hosszúnak. Végül úgy döntöttek, hogy az ötéves tartózkodás éppen megfelelő. A szövetségi alkotmány és az államok alkotmányai az állampolgárságot a fehéreknek tartották fenn, kizárva a szabad státuszú négereket és a még törzsi szervezetben élő indiánokat. A fehér nőket állampolgároknak tekintették, de szavazati joguk nem volt, e téren csak 1920ban történt változás. A feketék 1868-tól kaptak automatikusan állampolgárságot, az indiánok pedig csak 1924-től.¹²⁸ A legfontosabb azonban az a döntés volt, hogy az új államalakulat – akárcsak a korábbi gyarmatok – továbbra is gyakorlatilag korlátozás nélkül fogadta a bevándorlókat, azok pedig egyre nagyobb számban érkeztek is.¹²⁹ Öt év után a legtöbb bevándorló megkapta a szavazati jogot. Amerika a függetlenségi háború után rohamosan demokratizálódott. Az Alapító Atyák rendkívül fontosnak tartották „a többség zsarnokságának” lehetőségét is kizáró, ellenőrző és kiegyensúlyozó jogi intézményeket. Az alkotmányokat mindig a tanult elit fogalmazta meg, de hogy mi történt a mindennapok

valóságában, az már a nép dolga volt. Polgárként és adófizetőként megfogalmazott követeléseik megismételték a forradalmi szlogent: „Nincs adózás képviselet nélkül.” Ha Anglia királyától nem tűrték el, hogy adót szedjen Amerikában, miközben nem adja meg az ottani lakosságnak a képviseleti jogot a Parlamentben, ugyan miért lenne joga bármely amerikai államnak megadóztatni valakit, ha nem szólhat bele az adók mértékének megszabásába és felhasználásába? A legtöbb állam készséggel elfogadta ezt az érvelést. New York államban a föderalisták, akik ellenezték mindazt, amit egyik vezetőjük, James Kent „a demokrácia gonosz szellemének” nevezett, elkeseredett utóvédharcot folytattak az alkalmasság tulajdon alapján való megítélésének fenntartásáért, legalább az állami szenátus tagjainak választásakor. Kent azzal érvelt, hogy míg mindenki mindenütt „az általános választójog bálványa” előtt hajlong, New Yorknak példát kell mutatnia, és meg kell őriznie a tulajdon követelményét, mert ez „egyfajta igazságos jellembeli és erkölcsi megmérettetés, amely más, gyakorlati módon nem valósítható meg”, s „a csőcselék előretörésétől” csakis a megfelelő jellembeli tulajdonságokkal rendelkező választók óvhatják meg a társadalmat. Ellenfelei azonban azzal vágtak vissza, hogy az amerikai emberek egyes csoportjai közt, kiváltképpen pedig földtulajdonuk nagysága alapján különbséget tenni „az arisztokratizmus gyűlöletes maradványa”, s az efféle „kiváltságokon” alapuló rendszer homlokegyenest ellentmond annak az elvnek, hogy egy valódi köztársaságban „egyetlen társadalmi rend létezik: a nép”. Kent azzal a gyengécske érvvel védekezett, hogy a tulajdon kritériumára vonatkozó javaslatával a „farmerek” érdekeit kívánta védelmezni, ezzel azonban puszta érdekcsoportként határozta meg a farmereket, és ugyan miért érdemelne védelmet a többivel szemben bármelyik érdekcsoport?¹³⁰ A demokráciával való szembehelyezkedés az 1780-as évtizedben nem sok reménnyel kecsegtetett, 1800-ra pedig végképp meghiúsult. 1790-re öt állam már minden férfinak megadta a választójogot (néhányuk csak a fehéreknek), azzal a feltétellel, hogy fizetnek adót. Ezek az államok és mások is egyre kevésbé a földtulajdont, mint inkább a helyben lakást tekintették jogalapnak az állampolgárság megadásához, s az ehhez szükséges időtartamot túlnyomó részük két évben (néhányuk mindössze egyben) határozta meg.

Az európaiakat elképesztette és elbűvölte, hogy odahaza hiába éltek felmenőik vagy ezer éve egy-egy országban, és tettek szert bármekkora vagyonra, szavazati jogra soha még csak nem is gondolhattak, ám amikor New Yorkban egy fillér nélkül leszálltak a hajóról, és átkeltek a Hudsonon New Jersey-be, a következő évben már szavazhattak – öt év elteltével akár az elnökre is. New Jersey-ben különösen könnyen és gyorsan ment a dolog, itt 1776-tól mindenki megkapta a szavazati jogot, aki egy éve az államban élt, és volt 50 fontnyi vagyona – ilyen feltételekkel (1809-ig) még nők is részt vehettek a választásokon. A háborús infláció jószerivel jelképessé tette a korábban meghatározott vagyoni követelményeket, s néhány állam – például Észak-Karolina és New Hampshire – a fejadókkal és az adófizetés feltételül szabásával a férfiak számára (mintegy mellékesen) biztosította a gyakorlatilag általános választójogot. 1783-ra a választójoggal rendelkezők aránya az államok egészében 60-ról 90 százalékra nőtt, néhol a 100 százalékot is elérte. Az új államok, például Kentucky, az Unióba való felvételükkor – ha ugyan nem már korábban – a felnőtt, fehér bőrű férfiaknak automatikusan megadták a választójogot, ám a feketéktől többnyire megtagadták.¹³¹ Egyedül a kakukktojás szerepéhez ragaszkodó Rhode Island állt ellen a demokrácia áramának, és szabott a választójog megadásának feltételéül 134 dollár – a dollár értékét 1792-ben rögzítették – értékű magánvagyont. E határozatot egyre szigorúbban betartották, s a férfilakosság felétől meg is vonták a választójogot. A korból fennmaradt egy figyelemre méltó levél, amelyből megérezhető, hogy miként látta és értékelte egy igen művelt amerikai értelmiségi a demokrácia eljövetelét. 1806-ban írta az itáliai nacionalista Philip Mazzeinek az angol Benjamin Latrobe, aki tíz évvel korábban telepedett le Philadelphiában, és Amerika első hivatásos építésze lett. Ezt írta: A szövetségi alkotmány elfogadása után az államok túlnyomó része minden felnőtt, fehér bőrű férfira kiterjesztette a választójogot… ami az egész Unióban megteremtette a tényleges, gyakorlati demokráciát… A műveltség és tanultság általános hiánya az első dolog, ami meglepi az ideérkezőt. Minden törvényhozói testületben – szövetségiekben és államiakban egyaránt – ülő képviselőt többnyire tanulatlan emberek választanak. Philadelphiából és környékéről például korántsem csak tanult képviselőket küldtünk a Kongresszusba. Egyikük ugyan jogászember, de nem különösebben kiváló, egy másik jó

matematikus, de megválasztása előtt banktisztviselőként dolgozott. A többiek egyszerű farmerek. A szomszéd megyéből egy patkolókovácsot küldtek, a folyón túlról meg éppenséggel egy mészárost. Állami törvényhozásunkban nem ül egyetlen igazán kiemelkedő lángelme sem. Az igazság az, hogy az ilyenek többnyire bizalmatlanságot is keltenek.

Latrobe azonban nem bátortalanodott el. Amerika a „boldogulás” útján járt, s ő maga is igen szépen boldogult. Elismerte, hogy „a művelt ember, a pallérozott szellem, a művészetek kedvelője számára [Amerika] jelenleg nem túl csábító vidék”, ám „konkrét, gyakorlati előnyei vitathatatlanok”. „Kétségtelen – vonta le a végkövetkeztetést –, hogy ez [a demokrácia] adja a legnagyobb boldogságot, amit nemzet valaha is élvezett.”¹³² Most, hogy a demokrácia elérkeztével „a többség zsarnoksága”, amitől Jefferson és mások annyira tartottak, valós fenyegetéssé vált, vajon ki fogja védelmezni a kisebbségeket vagy magát az átlagpolgárt, ha szembesül a szövetségi leviatánnal? A Jogok törvénye kétségkívül jelentett némi védelmet, de hatékonysága nyilvánvalóan azon múlt, hogy milyen határozottsággal tartatják be az előírásait. Ahhoz képest, hogy az Alapító Atyák milyen hallatlanul fontosnak tartották a hatalmi ágak elkülönítését, és mennyire ragaszkodtak hozzá, hogy az igazságszolgáltató, a törvényhozó és a végrehajtó hatalom a kormányzat három szilárd tartópillére legyen, a Konvenció korántsem fordított elegendő figyelmet a dologra. A Karl Popperféle „előre nem látott hatás” törvényének kitűnő példája, hogy az Alkotmánynak a bíróságokkal foglalkozó legfontosabb rendelkezése mintegy véletlenül született meg. Az államok jogainak elszánt védelmezője, Luther Martin javasolta, hogy az állami törvényhozás feletti szövetségi vétójog helyett a szövetségi törvények és megállapodások legyenek „az államok legmagasabb szintű törvényei”, amelyek bíróságait ekképpen „nem kötnék döntéseikben a külön-külön meghozott törvényeik, hanem épp ellenkezőleg”. A homályos elképzelést egyhangúlag elfogadták, és döntési joggal ruházták fel az állami törvényszékeket a szövetségi törvények alkalmazásának kérdésében. Ez komoly győzelmet jelentett az egyes államoknak, és egész Amerika történelmének folyását megváltoztatta. Az igazságszolgáltatáson belüli, későbbi viták során azonban – és különösen az alacsonyabb rendű

szövetségi törvényszékek döntési jogköre tárgyában – úgy módosították a javaslatot, hogy az állami alkotmányok és törvények alárendelődjenek a szövetségi alkotmánynak, a szövetségi törvényeknek és a Kongresszus által kötött egyezményeknek. Ez óriási különbséget jelentett, aminek fontosságát azonban a jelek szerint a maga idejében senki nem ismerte fel. Az Alkotmány az igazságszolgáltatás kérdéseiben csakugyan gondosan kidolgozott rendelkezéseket hagyott az első Kongresszusra, amely 1789-ben elfogadta a bírósági törvényt (Judiciary Act). Ez a törvény csaknem teljes egészében Oliver Ellsworth (1745–1807), a tevékeny és sokoldalú New York-i jogász munkája volt, aki korábban kidolgozta a „connecticuti kompromisszum”-ot. A bírósági törvény rendkívüli teljesítmény, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a tény, hogy több mint két évszázadon át változatlan formában érvényben maradt. A rendszer legalsó szintjeként létrehozta a szövetségi kerületi bíróságokat és három középfokú bíróságot, ezek két legfelsőbb bíróval és egy kerületi bíróval működő, utazó bíróságok voltak, és évente kétszer tartottak tárgyalásokat. Fogadták a fellebbezéseket a kerületi bíróságoktól, és első fokon ítélkeztek több államot érintő ügyekben – a rendszer egészen 1891-ig működött. A törvény az Alkotmány értelmében formálisan létrehozta a Legfelsőbb Bíróságot egy főbíróval és öt beosztott bíróval, akiket az elnök nevezett ki a Szenátus jóváhagyásával. (Létszámuk gyakran változott, 1801-ben hatról ötre csökkent, 1807-ben hétre emelkedett, 1833-ban kilencre, 1863-ban tízre, 1866-ban nyolcra, 1867-ben pedig kilencre csökkent, illetve emelkedett.) Ellsworth törvénye mindenesetre egy további, igen fontos joggal is felruházta a Legfelsőbb Bíróságot, azzal a végrehajtói hatalommal, amellyel elrendelhette, hogy a szövetségi tisztségviselők hajtsák végre törvényben megszabott kötelezettségeiket.¹³³ A bíróságok szerepén azonban abban az időben senki sem töprengett túl sokat. Az Alapító Atyákat sok bírálat érte amiatt, hogy nem dolgozták ki elég pontosan, milyen feladataik legyenek a bíráknak az írott Alkotmány értelmezésében és gyakorlati megvalósításában, illetve amiért nem tettek lépéseket az Alkotmány bírák általi felülvizsgálatának bátorítására vagy tiltására. Voltaképpen csak arról volt szó, hogy az angol közjogi hagyományokon nevelkedtek, amelyeket a bírák folyamatosan alakítottak,

hogy megoldják a felmerülő peres kérdéseket. Nem tudták kellőképpen megítélni azt a tényt, hogy egy írott alkotmány birtokában – amilyen Angliában soha nem létezett – a bírák által formált törvény messze nagyobb jelentőségre tesz szert, szinte korlátlanul bővülhet, s ezért lehetőségeit az Alkotmányban részletesen taglalni kell. Az amerikai szövetségi törvényhozás – mint amilyen mindig is volt – bizonyos értelemben önmagába forduló rendszer, amely organikusan fejlődik, úgy, ahogyan a bölcs bírák a legalkalmasabbnak ítélik. A folyamat szinte azonnal megkezdődött, ahogy az Alkotmány érvénybe lépett. Angliában a törvény és a politika mindig is kéz a kézben járt, és Amerika követte ezt a modellt. A 16. század második feléig az angol kormányzatokban mindig a legfelsőbb törvényhozó, a lordkancellár elnökölt, a kormányzat és a törvényhozás csak lassan és fokozatosan különült el, s a folyamat máig nem zárult le teljesen, hiszen a lordkancellár még napjainkban is ott ül a kabinetben. Az Alapító Atyák úgy határoztak, hogy teljes mértékben és élesen elválasztják egymástól a hatalmi ágazatokat, de nem követték végig e döntés logikai fonalát, és ragaszkodtak hozzá, hogy személyes síkon válasszák el a bíróság gödölyéit a politika kosaitól. A Legfelsőbb Bíróság első elnökei ezért nemegyszer inkább jogász-politikusok voltak, akik a törvényszéki munkát a szamárlétra egy fokának tekintették, és nem a politikai kísértések felett álló bírói hivatásban látták életcéljukat. A Legfelsőbb Bíróság első elnöke, John Jay elsősorban politikus volt, s 1795-ben le is mondott tisztségéről, hogy New York kormányzója lehessen. Utóda, John Rutledge (1739–1800) már azelőtt lemondott, hogy a Szenátus beiktatta volna a tisztségbe, hogy elfoglalhasson egy akkor jóval magasabb rangúnak tekintett posztot Dél-Karolina Legfelsőbb Bíróságában. A harmadik Legfőbb Bíró, maga Ellsworth 1796-tól 1800-ig töltötte be a tisztséget, amelyről végül egy Párizsban betöltendő diplomáciai pozíció kedvéért mondott le. A Legfelsőbb Bíróság egyik bírája, Samuel Chase hivatala idején is nyíltan politizált, s így tettek az alacsonyabb beosztásúak is. Az 1790-es években a szövetségi kerületi bíróságok huszonnyolc bírája közül mindössze nyolc viselt magasabb igazságszolgáltatási hivatalt, de kivétel nélkül kiemelkedő politikusok voltak. Létezett ugyanakkor egy határozott elvárás – elsőként Alexander Hamilton fogalmazta meg –, amely szerint a szövetségi

bíráknak minden politikai csatározás felett kell állniuk, és elsősorban a jog szakembereinek kell lenniük, akik alkalmasak rá, hogy értelmezzék és alkalmazzák a törvényeket, és védelmezzék a polgárok jogait – sokkal inkább, mint a jogalkotás zűrzavarában nyakig elmerült politikusok. Maguk a bírák is érezték, hogy az Alkotmány új papjaivá kell válniuk, és a dokumentumra úgy tekintettek, mint világi frigyládára, amelynek szolgálata egyfajta szakrális feladat – ebből szintén a politikából egy sajátos polgári szférába való visszavonulás belső késztetése következett. Ez az emelkedett gondolat fokozatosan alakult ki az 1790-es évek során, s váltotta fel a demokraták gyakorlatiasabb álláspontját, miszerint egy köztársaságban bármely polgár bármilyen köztisztséget viselhet, amennyiben megkapja az ehhez szükséges szavazatokat. A szövetségi bírák az egyre elterjedtebb szemlélet szerint a közérdek és minden egyes ember jogainak különleges, szinte isteni védelmezői.¹³⁴ Ez a felfogás azonban csak John Marshall 1801-es legfelsőbb bírósági hivatalba lépésekor vált általánossá. A későbbiekben röviden áttekintjük az eseményeket.

A VALLÁS SZEREPE AZ ALKOTMÁNYBAN Mi volt a helyzet mindeközben a valódi papsággal, az emberek gyakorlati vallásosságával? Mindeddig nem sok szó esett arról, milyen szerepet játszott az egyház, a kereszténység az Alkotmány megszületésében. Mint korábban már láttuk, Amerika elsősorban vallási meggondolások nyomán született meg, s a nagy ébredés volt a függetlenség utáni vágy egész kontinenst átható, fő mozgatóereje. Az amerikaiak túlnyomó többsége mélyen vallásos, templomjáró ember volt, sokkal inkább, mint az angolok, akiknek uralmát elutasították. A Zarándok Atyák éppen azért vándoroltak ki Amerikába, mert nem viselhették el tovább Anglia vallástalanságát és romlottságát, és meg akarták alapítani az új „várost a hegyen”. Leszármazottaik ugyancsak azért szálltak síkra a szabadságért és a függetlenségért, mert magát az alávetettség gondolatát is vallásellenesnek, erkölcstelennek és az isteni tervvel

ellentétesnek ítélték. Kétségtelen, hogy a Függetlenségi nyilatkozat megalkotását aláírói ugyanolyan mértékben tekintették vallásos cselekedetnek, mint világinak, és a függetlenségi háborút az isteni gondviselés által támogatott küzdelemnek látták. Isten segedelmével győzedelmeskedtek, majd az Ő áldásával alkották meg a kormányzás szerkezetét, mint ahogyan a 17. századi gyarmatosok is a válluk fölött átkandikáló, barátságos Isten egyetértésével fogalmazták meg egyezményeiket, chartáikat, rendeleteiket és okirataikat. Ugyan miként lehetséges, hogy az Egyesült Államok alkotmánya – e korai dokumentumoktól eltérően – teljességgel nélkülöz mindenfajta vallási tartalmat? Az egyetlen, ez irányú utalás a VI. cikk 3. paragrafusában található, amely kimondja: „nem lehet vallási hovatartozást megkövetelni az Egyesült Államok joghatósága alá tartozó hivatali tisztség vagy megbízás betöltésével kapcsolatban” – Isten említése pedig csupán egyetlenegy helyen, a dokumentum dátumánál szerepel: „a mi Urunk ezerhétszáz és nyolcvanhetedik esztendejében”. Még a romlott és vallástalan angoloknak is van állami egyházuk, az államfőt szentségi szertartással iktatják méltóságába, s a Parlament minden áldott nap imával kezdi üléseit. Az amerikai Alkotmány első, a vallásra vonatkozó lényegi utalása az 1. kiegészítésben olvasható, amelyben kifejezetten elutasítják egy nemzeti egyház elismerésének gondolatát, a Kongresszusnak pedig megtiltják, hogy törvényt alkosson „vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában”. Miként magyarázható ez a látszólagos ellentmondás? Ha az Egyesült Államok alkotmánya 1687-ben született volna meg, kétségkívül szilárd vallási alapokon nyugodott volna, és az is szinte bizonyos, hogy a protestantizmus vált volna államvallássá. Ugyanígy: ha születésének éve 1887 lett volna, feltehetőleg tartalmazna a vallásos hit szellemiségének és gyakorlatának elismerésére vonatkozó kitételeket, valamint annak kinyilvánítását, hogy az államnak támogatnia és erősítenie kell e szellemiséget és gyakorlatot. A történelmi véletlen folytán azonban úgy esett a dolog, hogy az Alkotmányt éppen a 18. századi szekularista áramlat tetőzésének idején fogalmazták meg, akkor, amikor ezt az áramlatot még nem szennyezte be a fanatikus ateizmus, és nem hatott rá e fanatizmus legvéresebb

és leggátlástalanabb elszabadulása, a nagy francia forradalom. Ez a szellemi áramlat alig néhány évvel később már visszahúzódóban volt, s helyére ismét benyomult a vallási érzület. Franciaországban Chateaubriand korszaknyitó műve, A kereszténység szelleme (1802) jelöli ki ezt a változást, NagyBritanniában a Clapham-szekta működése az 1790-es évek elején, az Egyesült Államokban pedig ugyanebben az évtizedben bontakozott ki a második nagy ébredés mozgalma. 1787-ben azonban az új vallásos impulzusok, amelyek a vallási hevület nagy korszakainak egyikévé emelték a 19. századot, még nem voltak kitapinthatók. Az Alkotmány nyelvezetét és gondolatvilágát tehát a kor kifejezetten világi szellemisége határozta meg. Tükrözi ugyanakkor az Alapító Atyák legkiválóbbjainak érzéseit. Maga Washington, a Konvenció elnöke feltehetően deista volt, noha minden bizonnyal hevesen tagadta volna a vádat, hogy nem keresztény – ha akadt volna olyan esztelen, aki ilyesmivel támadt volna rá. Az „Isten” szót ritkán ejtette ki, jobban kedvelte a „Gondviselés” vagy „a dolgok nagy irányítója” kifejezést. Doktrínák nemigen érdekelték. Olykor nem is vette a fáradságot, hogy vasárnap elmenjen a templomba – ez akkoriban nagy ritkaságnak számított. A bevándorlókat általában nem kedvelte túlságosan: „Ha derék munkásemberek, jöhetnek Ázsiából, Afrikából vagy Európából. Lehetnek mohamedánok, zsidók, bármelyik szektához tartozó keresztények, de akár ateisták is.”¹³⁵ A vallást a civilizációt előmozdító erőnek, de nem nélkülözhetetlen tényezőnek tekintette. Későbbi életrajzírói, mint Parson Weems vagy William Meade püspök, megpróbálták vallásosabbnak láttatni, mint amilyen valójában volt. Weems elbeszéli, hogy imádkozni látták egy Valley Forge melletti erdőben, Meade pedig azt állítja, hogy hevesen ellenezte a káromkodást, az ivászatot, a táncot, a színházba járást és a vadászatot – mindez egyszerűen nem igaz. Fogadott fia, Parke Curtis atyjáról írt könyvében egész fejezeteket szentel vadászatoknak, báloknak és a színházlátogatásoknak.¹³⁶ Washington vallási szemléletének legfigyelemreméltóbb eleme a korban korántsem általános tolerancia. Az ugyancsak deista Franklint már sokkal inkább érdekelték a vallási kérdések. A valláshoz való viszonya jól tükrözi Amerika egyre erősödő ellenérzéseit a dogmák iránt és az erkölcsös magatartás kirajzolódó elvárásait.

1738-ban így írt atyjának: „Úgy vélem, az eleven vallásosság mindig súlyos károkat szenvedett, amikor az ortodoxia nagyobb becsben állt, mint az erényesség. Az írásból megbizonyosodtam afelől, hogy az utolsó napon nem tetteink, hanem gondolataink alapján ítéltetünk meg mindannyian, s javunkra az szolgál majd, ami jót felebarátainkkal cselekedtünk.”¹³⁷ Jellegzetesen amerikai sietősségében úgy tartotta, hogy a vallásgyakorlás egyszerűen túlságosan sok időt rabol el a fontosabb tevékenységektől. Különösen utálta az étkezések előtti, hosszas imádkozást, úgy érezte, hogy egyetlen ilyen ima egész télre éppen elegendő. Nem restellte áttanulmányozni és kivonatolni az Imádságok könyvét, hogy jóval kurtábbak lehessenek az istentiszteletek – azzal érvelt, hogy a vasárnaponként így megtakarított időt sokkal hasznosabb könyvek tanulmányozására lehet fordítani. Articles of Belief and Acts of Religion (A hit tételei és vallási cselekedetek) (1728) című munkájában ismertet egy saját maga által kidolgozott istentiszteleti formát, amelynek csúcspontja Milton Teremtőhöz szóló himnuszának eléneklése volt, ezután egy, „az erkölcsös és erényes életre serkentő” könyvből való felolvasás következett. Hitét halála előtt hat héttel egy Ezra Stileshoz írt levélben összegezte, kijelentve, hogy követte Krisztus tanítását, ám isteni voltában kételkedett, s hogy hitt egy Legfelső Lényben, és igyekezett „jót cselekedni annak gyermekeivel”.¹³⁸ Az Alapító Atyák közül Jeffersonnak volt legkevesebb köze a valláshoz, egyesek nemhogy deistának, de egyenesen ateistának tartották. 1800-ban a New England Paladin a következőket írta: „Ha a hitetlen Jeffersont elnökké választják, abban a percben a halál pecsétje üttetik szent hitünkre, templomaink leomlanak, s a Józan Ész istennőjének képében fertelmetes kéjnők trónolnak majd a Legmagasztosabb imádatának szentélyeiben.”¹³⁹ Ez persze csak választási propaganda volt. Jefferson semmivel sem volt inkább ateista, mint Walter Ralegh, akihez oly sok másban is hasonlított. Bármennyire is rokonszenvezett a francia forradalommal, mélyen fájlalta és megvetette vallásellenes túlzásait. Hitt az isteni gondviselésben, s 1816 tavaszán bizalmas beszélgetésben kijelentette John Adamsnek: „Azt hiszem, hogy a világ mindent egybevetve szép, a jóakarat alapelvei vezérelik, s több gyönyörűség, mint szenvedés jutott osztályrészünkül ”¹⁴⁰ Jefferson és

követője, Madison határozottan ellenezte Patrick Henry próbálkozását, hogy a virginiai törvényhozást rávegye az egyházak támogatására, ám hosszú évekig tartó, sűrű – kétezer nyomtatott oldalt is meghaladó terjedelmű – levelezésükben az egyházakkal szembeni ellenséges érzéseknek leghalványabb nyoma sem található. Mindketten elutasították a vallási türelmetlenséget, a vallásgyakorlás bármilyen formában történő korlátozását vagy a különböző vallások létjogosultságának tagadását. Jeffersontól eltérően Madison fontos szerepet tulajdonított a vallásnak a köztársaság megteremtésében. John Witherspoonnak (1723–1794), a princetoni New Jersey College rektorának, a bűn és az erény vallási polaritását az etika és a (machiavelliánus értelemben vett) politika ellentétéhez hasonlító, érzékeny és izgalmas doktrína¹⁴¹ kidolgozójának tanítványa volt. A jelek szerint Witherspoon életre szóló érdeklődést ébresztett Madisonban a teológia iránt, akinek barátaihoz (nem Jeffersonhoz) írt leveleiben gyakoriak a vallásos utalások – egyiküknek azt tanácsolta, hogy „olykor-olykor némi istenes olvasmányokkal fűszerezze” tanulmányait –, írásaiban pedig egyre-másra felbukkannak a bibliai jegyzetek, amelyeket 1772 és 1775 között írt, ebben az időben alaposan tanulmányozta a Szentírást. Mindig magánál hordott egy The Necessary Duty for Family Prayer, with Prayers for Their Use (A családi imádkozás szükséges kötelessége, az alkalmakra használható imádságokkal) című könyvecskét, s montpelier-i háza népével rendszeresen együtt imádkozott. Lehet, hogy deista volt, de szekularista nem.¹⁴² Ugyanezt mondhatjuk el a Függetlenségi nyilatkozat aláíróinak túlnyomó többségéről, az alkotmányozó konvenció tagjairól és az első alkotmánykiegészítés megfogalmazóiról. A történész W. W. Sweet kutatásai nyomán kiderült, hogy utóbbiak közül nyolcan voltak az episzkopális egyház tagjai, ugyancsak nyolcan kongregacionalisták, ketten római katolikusok, egy metodista, két kvéker, egy a holland református egyház híve, s mindössze egy deista. Daniel Boorstin felfedezte, hogy a Virginia állam alkotmányozó konvenciójában ülő, több mint száz küldött közül mindössze hárman nem voltak egyházközségeik tanácstagjai. Az Alapító Atyák és az első alkotmánykiegészítés szerzői között sokan voltak buzgó keresztények, a

connecticuti Roger Sherman és Oliver Ellsworth, a massachusettsi Caleb Strong és Elbridge Gerry, a New Jersey-i William Livingston, a georgiai Abraham Baldwin, a delaware-i Richard Bassett, az észak-karolinai Hugh Williamson, a dél-karolinai Charles Pinckney, a pennsylvaniai John Dickinson és Thomas Mifflin, a massachusettsi Rufus King, a New Jersey-i David Brearley és a georgiai William Few.¹⁴³ Még a kételkedők és a lanyha hitűek is tisztában voltak vele, hogy a társadalomnak szüksége van a vallásra, kiváltképp egy olyan gyorsan növekvő és terjeszkedő, lármás és sokszínű társadalomnak, mint Amerika. Washington sok éven át volt tagja szülővárosa anglikán egyházközségi tanácsának, mert hitte, hogy ezzel egy olyan intézmény révén erősíti az összetartozást, amelyet a civilizált társadalom támaszának tartott.¹⁴⁴ Franklin szemrehányást tett Tom Paine-nek, amiért az kijelentette, hogy a vallás szükségtelen: „Ki a széllel szembe köp, a maga arcába köp … Ha az emberek minden vallásosságukkal együtt is ilyen romlottak, milyenek lennének nélküle?”¹⁴⁵ Beszédeikben – különösen, ha Amerikáról volt szó – mindketten gyakran hivatkoztak a Gondviselésre. A Zarándok Atyáktól eltérően nem tekintették „választott népnek” az amerikaiakat, de szilárdan hittek benne, hogy Amerikát valamiféle isteni figyelem és jóindulat védelmezi. John Adams is osztotta ezt a nézetet. Aznap, amikor a Függetlenségi nyilatkozatot aláírták, így írt Abigailjének: „1776 júliusának másodika Amerika történetének legemlékezetesebb napja lesz … nagy évfordulós ünnepségekkel emlékezik meg majd róla minden eljövendő nemzedék. Úgy kell ünnepelnünk, mint a szabadulás napját, a mindenható Isten iránti odaadás kinyilvánításának ünnepélyes aktusát.”¹⁴⁶ A racionális gondolkodású Adams 1755-ben kitért az egyházi karrier lehetősége elől, de soha nem adta fel abbéli meggyőződését, hogy egy jó társadalomban nélkülözhetetlen az istenhit és a vallás elfogadott formákban való gyakorlata: „A keresztény vallás hatalmas előnye – írta –, hogy a természet és a népek törvényének nagy alapelvét – szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, és ahogy szeretnéd, ha veled cselekednének, úgy cselekedj másokkal – az egész társadalommal megismerteti, megérteti és megtartatja. A gyermekek, szolgák és asszonyok ugyanúgy, mint a férfiak, mind egyformán a közjó és az egyéni erkölcs

ismerői… Ekképpen mindenki már kora gyermekkorában megtanulja a polgárjogait és kötelességeit.” Madison pontosan ugyanígy vélekedett, s még Jefferson is egyetértett velük. Mindannyian erősen hitték, hogy az oktatás egy működő köztársaság létrehozásának alapfeltétele, s ha nem az egyház, ugyan, milyen más szervezet lehetne képes szervezett formában biztosítani az erkölcsökre való nevelést? Az Alapító Atyák számára nem volt kétséges, hogy a vallásnak és az oktatásnak kéz a kézben kell járnia. Ezért írták az 1787-ben keletkezett Északnyugat-rendeletben: „A vallás, az erkölcs és a tudás egy jó kormányzat létéhez és az emberiség általános boldogságához egyformán szükséges. Az oktatás és nevelés színhelye pedig az iskola, amelyet ezért minden időben segíteni és támogatni kell.”¹⁴⁷ E háttérben kell elhelyeznünk az első alkotmánykiegészítés kezdőmondatát: „A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában.” Ezt a garanciavállalást a közelmúltban széles körben, majdhogynem szándékosan félreértelmezték, s úgy magyarázták, hogy az Alkotmány megtiltja a szövetségi kormányzatnak a vallásgyakorlás anyagi támogatását vagy akár csak pártolását. Az Alapító Atyákat minden bizonnyal megdöbbentette és felbőszítette volna ez a felfogás. A mondat értelme ugyanis nem más, mint hogy a Kongresszus nem nyilváníthat egyetlen vallást sem államvallássá, mint történt az az anglikán egyház esetében – egyszerűen csak az intézményessé tétel kizárásáról van szó tehát. A garancia másrészt azt is jelenti, hogy a Kongresszus nem avatkozhat bele semmiféle vallás gyakorlásának kérdéseibe, s az az érv is felhozható, hogy a jelenlegi értelmezés közvetlenül és homlokegyenest ellenkezik az első kiegészítés világos és nyilvánvaló céljaival. A köziskolákban a napot kezdő imádság betiltása botrányos alkotmánysértés. Az első kiegészítés megtiltja a Kongresszusnak, hogy a többivel szemben bármilyen értelemben előnyben részesítsen bármely vallási felekezetet, ugyanakkor e dokumentum nem fogalmaz meg semmiféle tilalmat arra vonatkozóan, hogy a Kongresszus elkötelezze magát a vallásos szemlélet iránt, vagy hogy szentesítse a vallásgyakorlat olyan formáit, amelyeket hasznosaknak és kívánatosaknak ítél. A Képviselőház 1789. szeptember 24-én elfogadta az első kiegészítést, és másnap kétharmados többséggel afelől is határoztak, hogy e nap a nemzeti

áhítat és hálaadás ünnepe legyen. Érdemes kissé alaposabban is megvizsgálni ezt a gesztust, amely a Képviselőháznak az első alkotmánykiegészítés értelmezéséről alkotott elképzeléseként is felfogható. A határozat a következőképpen szól: „Hálatelt szívvel fogadjuk és ismerjük fel a mindenható Isten számos kegyének megnyilvánulását, s azokban alkalmat látunk arra, hogy békés eszközökkel teremtsünk meg egy mindannyiunk békéjét és boldogságát szolgáló, alkotmányos kormányzatot.”¹⁴⁸ Ezután felkérték Washington elnököt, hogy jelölje ki az imádság és hálaadás nemzeti ünnepnapját – amelyet az amerikaiak azóta is megtartanak. Ő így felelt: „Minden nemzet kötelessége, hogy felismerje a mindenható Isten gondviselő kegyelmét, hogy engedelmeskedjen az Ő akaratának, s könyörögjön védelméért és kegyeiért… E hatalmas és dicsőséges Lény minden valaha volt, jelen való és eljövendő jónak áldott forrása, s mi egy emberként kell hogy színe előtt kifejezzük méltatlan és alázatos hálánkat jóságos oltalmáért és gondoskodásáért.”¹⁴⁹ Hume, Voltaire, Rousseau és elsősorban Thomas Paine tanítása nyomán és hatására természetesen jelentős vallástalan, sőt vallásellenes erők is munkálkodtak a korabeli Amerikában. Paine – szinte mondanunk se kell – nem tekintette magát vallásellenesnek, hitét röviden így összegezte: „Egy isten – és semmi más.” Ez „az emberiség vallása”. The Age of Reason (Az értelem kora) (1794–1795) című munkájában megfogalmazott doktrínája szerint: „Hazám a világ, s vallásom, hogy jót cselekedjem.”¹⁵⁰ Könyvét a korban igen sokan olvasták, népszerű volt az egyetemeken, akárcsak Volney szkeptikus A romok. Elmélkedés a birodalmak átalakulásáról és a természet törvényei (1791) című művének Jefferson-féle fordítása, valamint Elihu Palmer, John Fitch, John Fellows és Ethan Allen hasonló szemléletű művei. A The Age of Reasont nemcsak diákok olvasták, de farmerek, kereskedők és kézművesek is; egy massachusettsi jogász jegyezte meg: sokan töprenkednek fölötte olyanok, „akiknek fogalmuk sincs, hogy milyen is a kor, amelyben élnek, meg hogy mi is az értelem”.¹⁵¹ John Adams a rá jellemző vitriolos túlzással írta Paine-ről: „Nem tudom, van-e valaki a világon, aki az elmúlt harminc évben olyan hatással lett volna az emberekre és a dolgok folyására, mint Tom Paine. E korról keserűbb szatíra nem is írható. E vadkan és

farkasszuka nemzette, disznó-kutya korcs soha azelőtt, csak most, az emberiség gyávasága jóvoltából futhat be ily ártalmas karriert. Jelenünket nevezzük így: Paine kora.”¹⁵² Amikor Adams e sorokat írta (1805), Paine kora történetesen már véget ért. Az ő „kora” az 1780-as évtized és az 1790-es évek eleje volt – utána következett a reakció. Amikor 1802-ben Paine a forradalmi Franciaországban szerzett, katasztrofális tapasztalatokkal visszatért Amerikába, azonnal észlelte a változást. A vallásosság dagálya sebesen öntötte el a szárazon maradt szíveket. Még egykori barátja, Jefferson sem óhajtotta megújítani a régi kapcsolatot. Jefferson az első alkotmánykiegészítéshez fűzött magyarázatait egy presbiteriánus lelkésznek ajándékozta, aki megkérdezte tőle, hogy mint az Egyesült Államok elnöke, Washingtontól és Adamstől (valamint később Madisontól) eltérően miért nem adott ki hálaadás napi nyilatkozatot. A vallás – felelte Jefferson – az államok dolga: „Az Egyesült Államok kormányának megítélésem szerint nem szabad beleavatkoznia a vallási intézmények dolgába, tanaikba, dogmáikba és gyakorlatukba. Ez abból a rendelkezésből következik, hogy a vallások intézkedéseivel és működésével kapcsolatosan semmiféle törvény nem alkotható, valamint abból is, amelyik az államok hatáskörébe utal minden olyan hatalmat, amelyet azok nem ruháztak kifejezetten az Egyesült Államok kormányára. Az pedig egészen bizonyos, hogy e kormányra vallási kérdésekben semmiféle hatalmat nem ruháztak, vagyis a dolog az egyes államokra tartozik, amennyire ilyesmiben emberi hatalomnak szava lehet egyáltalán.”¹⁵³ Az államot és az egyházat elválasztó fal – ha volt ilyen – nem a kormányzat és a nép, hanem a szövetségi kormány és az államok között húzódott tehát. Az államok pedig az első alkotmánykiegészítés megszületése után továbbra is belátásuk szerint támogatták a vallásgyakorlatot, ahogy azelőtt.

AZ ELNÖKSÉG, HAMILTON ÉS A KÖZPÉNZEK A Jogok törvénye törvényerőre emelkedésével véget ért az alkotmányozás

folyamata, már csak működtetni kellett a konstrukciót. Az első alkalom 1789 januárjának első szerdája volt, több államban ekkor választottak elektorokat. A megválasztottak február első szerdáján találkoztak, s március első szerdáját tűzték ki „az említett Alkotmány alapján való működés megkezdésére”. Helyszínnek New Yorkot jelölték meg, s itt jött létre az újszülött nemzet első állandó kormányzata. Az elektorokat azzal a feltételezéssel választották meg, hogy Washingtonra fognak szavazni, illetve hogy ő képes és hajlandó lesz elfogadni a feladatot. Vita csak a kongresszusi helyekért folyt. Washington elnökké választását még az antiföderalisták sem ellenezték. Az alelnöki székben George Clintont szerették volna látni, de John Adams könnyűszerrel legyőzte. Washingtont áprilisban tájékoztatták jelöléséről. Ő azonnal New Yorkba indult, de egy bizalmas barátjának a következőket írta: „Attól a pillanattól kezdve, hogy [az elnöki tisztség elfogadása] szükségessé – és nyilvánvalóan elkerülhetetlenné – vált, szívemet eltöltötte a nyugtalanság, számtalan kétely, zavar és aggodalom mindamiatt, amivel most, életem alkonyán, amikor a közügyek gondja szinte már felemésztett, ismét szembesülnöm kell … e jelöléssel kapcsolatos balsejtelmeim túlságosan is megalapozottak.”¹⁵⁴ A patriarcha kissé eltúlozta az aggályoskodást. Nagyon is felkészült rá, hogy elnök legyen, és nagyszerűen látta el hivatalát. Illojális és álnok alelnöke, Adams vén tökkelütöttnek nevezte, de Washington pontosan tudta, hogy mit tesz és miért. Első dolga volt, hogy rendbe tegye a nemzet pénzügyeit. Hamiltont kinevezte pénzügyminiszternek, és mindenben szabad kezet adott neki. Az ifjú nemzet a függetlenségi háború miatt és mert a győzelem után nem sikerült létrehozni egy erős végrehajtó hatalmat, teljes pénzügyi csődbe került. 1775-ben a Kongresszus felhatalmazást adott 2 millió dollárnyi kötvény – az ún. Continentals – kibocsátására a háború finanszírozása érdekében. 1779 decemberében az összes Continentalkibocsátás elérte a 241,6 millió dollárt – s ez csak egy része volt a teljes adósságnak, amelyben voltak hazai kölcsönelismervények, külföldi kölcsönök, az egyes tagállamok hitelei és más kötelezettségek is. Mindez együttesen az Egyesült Államok történelmének legsúlyosabb inflációját idézte elő. 1780-ra a Continental-kötvények gyakorlatilag elvesztették

értéküket. Amikor 1782-ben véget ért a háború, a Kongresszus megbízottakat jelölt ki, hogy országszerte írják össze és aranyértékben számítsák ki a követeléseket. Az eredmény 27 millió dollárra rúgott. A szövetségi törvények értelmében a Kongresszusnak nem volt lehetősége az állami bevételek növelésére, az államok megtehették volna, de vonakodtak a Kongresszus segítségére sietni. Ennélfogva az 1780-as években csak újabb papírok kibocsátásával tudták a törlesztéseket teljesíteni. Az 1787-es alkotmány megadta a Kongresszusnak az adókivetés jogát, de 1790 elejére a belső adósság már 40,7, a külső pedig 13,2 millió dollárra emelkedett. Az állami értékpapírok piaci ára – az infláció ékes bizonyságaként – dolláronként 15– 30 centre zuhant. Az előrelátás hiánya és az infláció e következménye pontosan az a fajta katasztrófa volt, amelyik a következő hullámmal létrejött latin-amerikai köztársaságokat sújtotta – némelyiküknek máig sem sikerült talpra állnia. A világszerte a hitelképesség mintaképének tartott Anglia gyökereiből sarjadt Egyesült Államoknak valamiképpen ki kellett rántania magát a csődhelyzetből.¹⁵⁵ Ezzel járult hozzá a nemzet megszületéséhez Hamilton. Roppant jelentőségű munkája Washington, Franklin, Jefferson, Madison és Adams, az országteremtő legszűkebb elit tagjai közé emeli őt. Mindannyian megszívlelték a locke-i tételt, hogy a tulajdon biztonsága az egyén szabadságával közvetlen és szoros kapcsolatban áll, az infláció, amely az állami papírpénzt értéktelenné teszi, konkrét veszélyt jelent tehát a tulajdonra, s így a szabadságra is. John Adams írta: „A tulajdon biztonságát meg kell szilárdítani, másként szabadság sem létezhetik.” Hamilton szintúgy: „Ha nincs vagyonbiztonság, búcsút mondhatunk a szabadságnak is.”¹⁵⁶ Hamilton gyorsan cselekedett. 1790 januárjában a Kongresszus elé terjesztette „Jelentés a közhitelekről” (Report of the Public Credit) című jelentését, amelyet hosszadalmas viták után Jeffersonnak és követőinek támogatásával jóváhagytak. Viszonzásul azt kérték Hamiltonéktól, álljanak melléjük azon törekvésükben, hogy az új nemzeti főváros a Potomac folyó partján legyen, így – mintegy mellékesen – elrendeződött a főváros helyének kérdése is. Hamilton 100 dollár értékű Continental-kötvényért 1 dollárt kínált, s a végsőkig elkeseredett emberek elfogadták az ajánlatot, mert örültek, hogy

egyáltalán kapnak valamit. A belső adósságok hátralévő részét és a külföldiek teljes egészét aranyban fizetendő, hosszabb lejáratú kötelezettségekre ütemezte át. Hamilton tervének része volt, hogy a szövetségi kormány vállalja át hasonló feltételekkel az egyes államok adósságát. Ezt az ötletet sokan igazságtalannak tartották, mert néhány állam ekkorra már lerótta tartozásait, így a kevésbé buzgók jártak volna jól. Ezen azonban Hamilton nem tudott segíteni; mindennél fontosabb volt a cél, hogy az ország megszabaduljon az adósság terheitől, és csorbítatlan hitelképességgel kezdjen új életet – ezt felelte mindazoknak, akik az elképzelés költséges voltát nehezményezték. Amúgy igazuk volt – de csak rövid távon. Az Egyesült Államok már ekkor igen gazdag volt, „egy főre eső” típusú fogalmakban a világ leggazdagabb országa, még ha Nagy-Britannia volt is a vezető ipari nagyhatalom. E gazdagságnak köszönhetően megengedhette magának, hogy minden adóssága törlesztésével állítsa helyre hitelképességét, aminek következtében könnyen és olcsón vehetett fel kölcsönöket gazdasági növekedésének finanszírozására a világ pénzpiacain. A Kongresszus elfogadta Hamilton tervezetét, s az események őt igazolták. 1791-ben, amikor a terv hatályba lépett, Amerika egy főre jutó adóssága (1980-as dollárértékben kifejezve) 197 dollár volt, ezt a roppant összeget legközelebb csak a polgárháború idején érte el, 1804-re azonban fejenként 120, 1811-re pedig 49 dollárra csökkent. Ennek a sikernek volt köszönhető, hogy amikor az Egyesült Államok 1803-ban 11,25 millió dollár kölcsönt kívánt felvenni Louisiana megvásárlásához – vagyis az ország területének megduplázásához –, minden nehézség nélkül s igen kedvező feltételekkel kaphatta meg a kívánt összeget. Ezt szegény Hamilton már nem érhette meg, 1804-ben megölték. Mindenesetre ő teremtette meg az Egyesült Államok hitelképességét és pénzpiaci tekintélyét, s ő indította el hazáját a mindaddig és azóta is példátlan gazdasági növekedés útján.¹⁵⁷ Hamilton programjának az adósságtörlesztés volt a legfontosabb, ezért legsürgetőbb eleme, ezután azonban még három – a fogyasztási adóról, a nemzeti bankról és az iparról szóló – tervezetet terjesztett a Kongresszus elé. Az adósságtörlesztéshez és a szövetségi kormányzat költségeinek fedezéséhez szükséges összeg előteremtése céljából már 1789-ben ad

valorem 8 százalékos importadót rótt ki harminc árucikkre, minden másra pedig 5 százalékosat. Ezenfelül 1791-ben azt javasolta – és a Kongresszus elfogadta az indítványt –, hogy fogyasztási adót vessenek ki, elsősorban a whiskey-re. Nem volt veszélytelen lépés. A határvidékeken élők, akik szinte kivétel nélkül készítettek whiskey-t, és úgy tekintettek rá, mint egyfajta – gyakorlatilag egyetlen – fizetőeszközükre, a rendelkezést a puszta létüket fenyegető támadásként értékelték. Az indiánokkal mindenki érdekében és helyett vívott, gyakori csatározásaikkal minden kötelezettségüket teljesítettnek vélték, s nem értették, hogy ezenfelül miért is kellene bármiféle adót fizetniük. Fegyvert viseltek, agresszívak és önelégültek voltak – legtöbbjük ráadásul igen szegény –, és gyűlölték a szeszes italok értékesítését szabályozó törvényt (Excise Act), ahogy atyáik annak idején az illetékbélyegtörvényt. 1791-től mindennaposak lettek az erőszakos cselekmények és az adófizetés megtagadása. 1794 júliusában törvényhatósági tisztviselők a philadelphiai szövetségi bíróság elé idéztek hatvan hírhedt adómegtagadót, mire zendülés tört ki. A csőcselék felgyújtotta az adó-főfelügyelő házát, egy szövetségi katonát pedig megöltek, nyíltan fenyegetőztek az Uniótól való elszakadással is. Mifflin, Pennsylvania kormányzója Hamilton kérésére sem volt hajlandó a helyszínre küldeni a milíciát. Az elnök támogatását is élvező pénzügyminiszter úgy határozott, hogy a zavargásokat lázadásnak és hazaárulásnak, Mifflin viselkedését pedig a szövetségi törvénnyel való szembeszegülésnek és az új alkotmányos rend megsértésének tekinti. Hamilton döntése nyomán az elnök beleegyezett, hogy nemcsak Pennsylvania, hanem Maryland, Virginia és New Jersey területéről is 15 000 milicistát küldjön a helyszínre. Az év őszén Henry Lee tábornok és a feldühödött Hamilton parancsnoksága alatt 12 900 fegyveres – nagyobb erő, mint amilyennel Washington valaha is rendelkezett – vonult át Alleghenyn. A lázadók a félelmetes sereg láttán természetesen szétfutottak, és Hamiltonnak csak komoly nehézségek árán sikerült összefogdosnia néhányukat, hogy legyen kit megbüntetnie. Jefferson, aki mindvégig megvetéssel szemlélte a konfliktust, „sosem látott felkelés”-nek nevezte az eseményeket. Két „főkolompost” hazaárulásért halálra ítéltek, de Washington nem engedte felakasztani őket. Hamilton úgy érezte, hogy sikerült megvédelmeznie igazát,

a kormány pedig „erőre és tekintélyre” tett szert.¹⁵⁸ Az adósságok rendezésére és a fogyasztási adóra vonatkozók után, 1791ben Hamilton két további javaslattal állt elő a nemzeti bank és az ipar kérdésében. Előbbi nem volt vadonatúj gondolat. Anglia már az 1690-es években létrehozott egy nemzeti bankot, amely sikeresen működött mint a legmagasabb szintű kölcsönforrás és a nemzeti pénzkészlet biztosítója. 1781ben a Kongresszus engedélyezte az ország első állami részvételű kereskedelmi magánbankja, a Bank of North America (Észak-amerikai Bank) megalapítását. Az elképzelés Robert Morristól származott, aki pénzügyi főbiztosként Hamilton elődje volt. A bank Philadelphiában jött létre 1782ben, az első részvényesek és betétesek közt volt Franklin, Jefferson, Hamilton, James Monroe és Jay. Ez a bank pénzelte Washington hadseregét, és segítette ki a kormányt ingatag anyagi helyzetének mélypontjain. Hamilton terve ennél jóval messzebb mutatott. Az általa elképzelt Bank of the United States (az Egyesült Államok Bankja) sokkal inkább a Bank of Englandhez hasonlított – igazi, huszonegy évre szabadalmazott, központi bank volt huszonöt fős igazgatótanáccsal, egy központtal és nyolc körzeti fiókkal –, amely a kormányzat közvetlen pénzügyi képviselőjeként működik. Alaptőkéje nagy részének az állam a tulajdonosa, s egyben az állam a legfontosabb ügyfele is. Jefferson sérelmesnek tartotta, hogy az Alkotmány nem foglalkozik a központi bank kérdésével, és hogy így egy ilyen szövetségi intézmény létrehozásakor a kormány ultra vires jár el. Még ennél is hevesebben ellenezte Hamilton negyedik, az iparral kapcsolatos javaslatát. Hamilton voltaképpen Adam Smith A nemzetek gazdagsága című munkájából indult ki, de messzebbre ment, s indítványozta, hogy a szövetségi kormányzat tervezetten és hatékonyan segítse az ország iparosodását. Smith ellenezte az állam beavatkozását a tőkés gazdaság és a szabad vállalkozási rendszer működésébe, úgy vélte, hogy ez a merkantilizmushoz való visszalépést jelenti. Hamilton nem tartotta alapvetően helytelennek az efféle beavatkozást, sőt úgy vélte, hogy egy, a korábbi fennhatóság, Nagy-Britannia ipari hatalmának árnyékában élő kicsiny és fiatal nemzet esetében kifejezetten ajánlatos. Úgy tervezte, hogy az állami segítség csak addig tart majd, amíg az amerikai iparnak nem sikerül szilárdan megvetnie lábát a hazai

és a világpiacon. Jefferson barátaival együtt nemcsak gazdaságelméleti megfontolásokból, de sokkal alapvetőbb szempontokból is tiltakozott a tervezet ellen. Hitte, hogy az új köztársaság csak akkor virágozhat, ha a belső erőegyensúlyt a farmerek és az ültetvényesek tartják fenn, azok, akik közvetlenül a földből nyerik megélhetésüket. Érvrendszere teljességgel érzelmi, sőt szentimentális volt, leginkább a Római Köztársasághoz kapcsolódott – Cicero gondolta ugyanígy. A farmerek – vélekedett – valamiképpen derekabb emberek másoknál, szabadságukat mindenkinél hívebben védelmezik, s ők a köztársaság valódi tartóoszlopai. Hatalmas ipari „érdekeltségek” szándékos megteremtését, fösvény ipari termelők és kereskedők széles rétegének létrehozását az erkölcsi romláshoz vezető útnak tekintette. Hamilton megvetette ezt a szerinte gyerekes okoskodást, de a politikai élet számos fontos szereplője – különösen a déliek – egyetértettek Jeffersonnal. Patrick Henry például, aki ellenezte az Alkotmányban meglévő centralizációs törekvéseket, a központi bank létrehozására irányuló javaslatot is a pénz befolyásának növelése felé tett lépésként fogta fel. „Egy mezőgazdasági országban, mint amilyen a miénk – jelentette ki –, hatalmas pénzügyi érdekeltségek létrehozása, koncentrációja és állandósítása a szabadság vesztéhez vezet… ez az első felbukkanása annak a szellemiségnek, amelyet el kell pusztítanunk, különben magát az Egyesült Államok alkotmányát pusztítja el.” A déli farmerek és ültetvényesek gyűlölték Philadelphiát és az ottani gazdag kvékereket, gyűlölték New Yorkot meg a gazdag jogászokat, de leginkább Bostont gyűlölték a gazdag kereskedőkkel és hajótulajdonosokkal, akik közül ekkorra már sokan csatlakoztak az északi egyházakhoz abban a törekvésben, hogy az egész Egyesült Államokban szűnjön meg a rabszolgaság. Nem kerülte el figyelmüket, hogy a bostoni leggazdagabbak – a Cabot, a Lowell, a Jackson és a Higginson család – Hamilton mellett foglaltak állást. Ez volt az az értelmes középosztály, amelyik 15–20 százalékon felvásárolta, és Hamiltonnak köszönhetően névértéken váltotta vissza az államkötvényeket. A kis- és nagybirtokos farmerek gyűlölete a bankok iránt még a régmúltban gyökerezett, amikor igen nehéz volt

hozzájutni bármiféle fizetőeszközhöz, s a brit kormányzat keményen megakadályozott minden, a helyzet orvoslására tett helyi próbálkozást – most Hamilton minden egyes lépése tovább szította a haragjukat. Nem tetszett nekik a diadalittas bejelentés, hogy névérték alatt történnek az állami kötvénykibocsátások – a pénzembereken kívül ugyan kinek válna hasznára a dolog? –, és arról az ígéretről sem voltak nagy véleménnyel, hogy a Dél iparosítása ugyanolyan fontos cél, mint az Északé. Eli Whitney 1793-as találmánya, a gyapotmagtalanító gép, amely forradalmasította a gyapottermelést, az ő szemükben fölöslegesnek és kártékonynak tüntetett fel minden efféle változást. Az új országban tehát két párt látszott kibontakozni, az egymással szemben álló Észak és Dél, farmerek versus gyárosok, Virginia versus Massachusetts, az államok jogai versus központosító szövetségi törekvések, a régi versus az új. Jefferson azt állította, hogy esze ágában sem volt pártot alapítani: „Ha csak egy párttal juthatok a mennyek országába, hát nem kerülök oda soha.” Ám az 1790-es években mégis ezt tette: pártot alapított.¹⁵⁹ Feltehetjük a kérdést: vajon Jefferson az ellenzék vezéralakja volt? Nos, nem. Washington minisztere volt, a kormányzati rangidősséget tekintve Hamilton fölöttese, ám Hamilton jóval nagyobb hatalommal és befolyással rendelkezett. A kormányzat evolúciójának ebben a fázisában minden – például a posta is – az államkincstár irányítása alá tartozott, amit nem rendeltek kifejezetten valamelyik másik kormányzati ágazat alá. 325 fős személyzettel dolgozott, ami a szövetségi polgári szolgálatban állók több mint 50 százalékát tette ki. Hamilton fáradhatatlanul kereste az államigazgatási birodalom növelésének lehetőségeit – Jefferson féltékenyen figyelte a ténykedését. Akárcsak Angliában, ahol a nagy hatalmú Pitt tartotta kézben a pénzügyeket, és Charles James Fox volt az álmodozó libertariánus, aki körömpiszoknyit se törődött az államkölcsönkötvények árával vagy a font sterling tekintélyével, ám bőséges könnyeivel öntözte „a szabadság fáját”, ugyanígy állt Hamilton, az amerikai Pitt és Jefferson, az amerikai Fox a politikai vérmérséklet skálájának két ellentétes oldalán. Jellemzően Hamilton mélyen helytelenítette, Jefferson pedig lelkesen ünnepelte a párizsi forradalom eseményeit.

Hamilton és Jefferson vérmérsékletében és intellektuális téren is két ellentétes végletet képviselt. Jefferson nemzedékekre visszamenően jómódú, földbirtokos család gyermekeként született. Hamilton családi háttere bizonytalan, szerinte kissé titokzatos is volt, ma többet tudunk róla, mint ő maga. Úgy hitte például, hogy 1757-ben született, a valódi dátum azonban 1755. Anyja Rachel Faucette (Faucitt, Fawcette, Fawcet vagy Foztet – s még vagy tucatnyi írásmóddal találkozhatunk, akárcsak Virginia alapítója, Ralegh esetében, az ő nevének kilencvenhatféle írása ismeretes) – tizenhat évesen ment férjhez egy idős fickóhoz, John Leweine-hez (Levine, Lavien, Lawein stb. – leginkább úgy emlegették: „a kis zsidó”). Huszonegy éves korában elhagyta férjét, és összeköltözött egy James Hamilton nevezetű kóbor skóttal, egy semmirekellő, vérbeli csavargóval, aki hamarosan elhagyta őt. 1759-ben Levine „több törvénytelen gyermekre” hivatkozva kezdeményezte a válást, a dolog sikerült, de a Nevisen- és a Leeward-szigeten hatályban lévő dán törvénykezés szerint Rachel nem mehetett másodszor is férjhez – Hamilton tehát soha nem lehetett törvényes gyermek. Mint láttuk, szédítő pályát futott be teljességgel a maga erejéből, de a zabigyereksors soha nem gyógyuló sebeket hagyott a lelkében. Gyűlölte a szegénységet, amit a sötétség gonosz erőivel azonosított, és kerülte vagy megpróbálta nem észrevenni a szegényeket, akik felkavarták emlékeit. Az alacsony termetű, vörös hajú és kék szemű Hamilton különös, belső lobogását mindenki csodálta, de rettegte is. Véleményét mindig őszintén kimondta, s ez a politikai életben fokozatosan követelménnyé vált. „Az embereket csirkefogónak kell tekinteni – írta –, akiknek cselekedeteit egyedül a saját érdekük vezéreli. Ennél az érdeknél fogva kell őket kezelnünk, és együttműködésre bírnunk a közjó érdekében, annak ellenére, hogy kapzsiságuk és nagyravágyásuk határtalan.” Ez volt az általános életbölcselet a karibi térség nyomornegyedeiben, ahol a kevert fajú népesség kalózkodásból és sunyi ügyeskedésből élt, mindenki mindenkinek – férfi és nő egyformán – az ellensége volt. Kifejezetten ellentétes az amerikai felfogással, amely szinte magától értetődőnek tekintette az emberi alaptermészet jóságát és tökéletességét – Hamilton erre csak annyit mondott: „moslék”. Mérhetetlenül bosszantotta, ha a jó családból való, gazdag

emberek – például Jefferson – nyájasan bántak a szegényekkel, azt mondogatták, hogy minden ember egyenlő, és ennek megfelelően igyekeztek cselekedni – illetve úgy tettek, mintha ennek megfelelően cselekednének. Az ő szemében mindez vérlázító és veszélyes halandzsa volt. Azt tartotta kívánatosnak, hogy egy elit réteg, egy erős arisztokrácia tartsa féken a „mindig zsivajgó és fegyelmezetlen tömegeket”. Egy ilyesmire alkalmas elit azonban kemény, kíméletlen, s csakis a saját érdekei irányítják tetteit, így – akárcsak Angliában – az államnak kell összehangolnia „tisztségek és jövedelmek adományozásával”, „hogy az államigazgatásnak világos és tartós körvonalai legyenek, és szoros gyeplőn tartsák a szeleburdi demokráciát”. Hamilton mindennek alapján állandóan ülésező szenátust kívánt létrehozni, élethosszig tartó tisztségükre közvetetten választott szenátorokkal – a Lordok Házához hasonlatosat. Más szempontból is csodálta a brit alkotmányt, „az egyetlent – mint mondta –, amelyik ötvözni tudta a személyes biztonságot és a közösségi erőt”. Hamiltont „reakciósnak” tartották – bizonyos értelemben joggal –, ám ugyanakkor ő volt a jövő embere is. Úgy vélte, hogy a tagállamrendszer a múlt nevetséges csökevénye, amely megakadályozza, hogy Amerika „hatalmas birodalommá” váljon. Az aprócska államok, mint Rhode Island vagy Delaware, számára egyenlők voltak a semmivel. Washington mellett szerzett háborús tapasztalatai alapján tudta, hogy még komoly válsághelyzetekben is milyen önző és ostoba módon tudnak viselkedni az államok. Hamilton – akárcsak Jefferson – igen ellentmondásos személyiség volt: a demokrácia ádáz ellensége, aki a köztársaságért küzd, alacsony származású gyarmatos, aki imádja az arisztokráciát, Washington hű embere, aki a háta mögött dühödten csepüli a „vén tökfejet”, makulátlanul tisztességes férfiú, aki szemet huny barátai sikkasztásai fölött, monarchista, aki egy köztársaság születésénél segédkezik, és családját szenvedélyesen szerető atya, aki nem került el – és nem is tagadott – egy szerelmi vargabetűt. Henry Knox tábornoknak, minisztertársának kijelentette: „ítéletemben mindig a szívemre hallgattam.” Ez bizonyos értelemben igaz is. Hamilton lobbanékony természet volt – milyen is lehet egy ember, aki hevesen gyűlöli a párbaj intézményét és gyakorlatát, végül mégis párbajban öleti meg magát? –, ám

szíve egészen másképp dobogott, mint Jeffersoné. Melegszívű, érzelmes ember volt annak ellenére, hogy rideg, sőt cinikus nézeteket vallott az emberiség egésze felől, míg Jefferson érzései teljes összhangban álltak az emberi természetről alkotott rózsaszín, majdhogynem könnyfakasztó elképzeléseivel. Hamiltont „jobboldali Rousseau”-nak nevezték. Jefferson elismerte, hogy Hamilton „egymaga felér egy hadsereggel”, hogy „éles eszű, elfogulatlan, kapcsolataiban tisztességes és őszinte, társaságban szeretetre méltó, a magánéletben pedig szerfelett erényes ember”. Csakhogy – így Jefferson – „olyannyira magával ragadta és megrontotta a brit bálvány, hogy rögeszméjévé vált: egy nemzet kormányzásának elengedhetetlen velejárója a lealjasodás”. Az igazság az, hogy Hamilton géniusz volt – az egyetlen az Alapító Atyák között, aki valóban megérdemelte ezt a jelzőt –, és magán is viselte a géniusz alig megfogható vagy meghatározható személyiségjegyeit. Egyetlen kategóriába sem volt besorolható. Jóval később Woodrow Wilson némi joggal mondta róla: „Igazán nagy ember, de nem igazán nagy amerikai.” Ám ha nem volt is igazi amerikai, igen nagy része volt annak megteremtésében – vagy legalábbis körvonalazásában –, ami az amerikai közélet egyik legfőbb jellegzetessége lett: bizonyos típusú vélemények széles körű egyesítésében, amiből később megszületett a Republikánus Párt.¹⁶⁰ Jefferson növekvő ellenállása Hamilton pénzügyi és gazdasági politikájával, valamint alkotmányos centralizmusával szemben végül megszült valamit, amiből idővel kibontakozott a Demokrata Párt, noha első megtestesülése – számunkra már kissé zavarba ejtő módon – a Republikánus Párt nevet viselte. Az 1790-es évek eleje bizonyos értelemben Amerika ártatlanságának elvesztését hozta, annak a magabiztos, ám enyhén valótlan elképzelésnek a megroskadását, hogy egy hatalmas és gazdag ország kormányzása korrupció nélkül, tisztán és becsületesen is folytatható. Az e tekintetben kétségkívül konzervatívnak tartható Hamiltonnak sosem voltak illúziói – az ő szemében az ember mindig is bukott, bűnös teremtmény volt. A jeffersonistákat azonban súlyos megrázkódtatásként érte a felismerés. Jeffersonról el kell mondanunk, hogy természetének megfelelően mindig is a megegyezések, alkuk és kölcsönös engedmények híve volt. Az ő közvetítésével jöhetett létre a megállapodás akkor, amikor a déliek

szavazataikért cserébe azt követelték, hogy a Potomac partján alapítsák meg az államszövetség fővárosát. Csakhogy – mondaná erre – ebben a dologban nem voltak személyes érdekeltségek. A személyes korrupció első, sokkoló hatású felismeréséről a pennsylvaniai William Maclay szenátor naplójából értesülhetünk – ő számolt be elsőként bizalmas kormányzati információk szűk körben történt, szándékos kiszivárogtatásáról azon a napon (1790. január 14.), amikor a köztartozásokról való beszámoló nyilvánosságra került: „A mai napon az úgynevezett »költségvetést« ismertették a Képviselőházban. Rövid időn belül feltűnően megugrott a hitellevelek száma, ami sem Philadelphiában, sem másutt nem volt indokolt. A Pénzügyminisztérium jelentése azonban [amely javasolta, hogy névértéken váltsák be ezeket a hitelleveleket] mindent megmagyarázott.” A következő héten Maclay a következőket jegyezte fel: „Az észak-karolinai Hawkins állítólag két futárral küldött hatalmas pénzösszegeket Észak-Karolinába hitellevelekkel való spekuláció céljaira. Wadsworth két kis hajón indította embereit a déli államokba azzal a megbízással, hogy vásároljanak fel annyi hitellevelet, amennyit csak tudnak. Tartok tőle, hogy a Kongresszus tagjai sokkal mélyebben vannak érintve ebben az üzletben, mint bárki más.”¹⁶¹ Az amerikai politikai élet résztvevői, különösen pedig a déliek számára ez volt „a pénz hatalmának” és e hatalom gátlástalanságának első megnyilvánulása, egyben annak bizonyítéka, hogy a bankokban, főleg a központi bankokban (New York, Boston, az Észak, Anglia vagy a londoni City) testet öltő hatalmas, polipszerű szörnyeteg minden porcikájában és megnyilvánulásában köztársaság- és Amerikaellenes. Ez az először az 1790-es években megmutatkozó, lidércnyomásszerű összeesküvés az eljövendő demokrata politikusok egész nemzedékeinek okozott hideglelést. Amerika történelmének első igazi kormányzata össze nem illő koalíció volt tehát, ám ebben Washington eleinte nem látott különösebb veszélyt. Ő volt az államfő és egyben a kormány feje is, és úgy érezte, hogy kormánya alkalmas rá, hogy képviselje a nemzet érdekeit, Délt és Északot, a mezőgazdaságot, az ipart és a kereskedelmet – voltaképpen az új ország minden elemét. Természetesen nem hitte, hogy nem lesznek konfliktusok, hogy is lehetne

elkerülni az ilyesmit egy ekkora ország ügyeinek intézésekor? Egyetértett a dél-karolinai William Loughtonnal: „Elfogadjuk egymást rossz szokásainkkal és hibáinkkal együtt. Az északiak eltűrik nálunk a rabszolgákat, mi meg náluk a kvékereket.” Az Egyesült Államok olyan volt, mint egy házasság. Washington jobbnak tartotta, ha a kabinetben csapnak össze az érdekek és a vélemények, mint ha nyílt háborúskodás folyna a pártok között, kormány és ellenzék között – mint Angliában. Az amerikai rendszer más volt. A hatalmi ágak elkülönítésének köszönhetően az adminisztráció tagjai nem voltak egyben a Kongresszusnak is tagjai, amelynek személyes felelősséggel tartoztak volna, mint az alsóház esetében. Washington úgy találta, hogy a gyakorlatban annál jobb, minél élesebben elválasztják egymástól a hatalmi ágakat. A kormányzás egyik, személyesen intézendő feladata különféle egyezmények megkötése volt. Amikor az indiánokkal kötendő egyezmény kidolgozásán és megvalósításán munkálkodott, hajlandó volt munkájáról tájékoztatni a Szenátust, ami jó szándékú gesztus volt a részéről, mert az Alkotmány nem kötelezte rá. Mélységesen felháborodott, amikor ahelyett, hogy elfogadták volna beszámolóját, bizottságot jelöltek ki az elhangzottak vizsgálatára, őt pedig felkérték, hogy a vizsgálatok után ismét jelenjen meg a Szenátus előtt. Rendkívüli felindultsággal tört ki: „Ez teljességgel értelmetlenné teszi idejövetelemet!” – és kijelentette, hogy soha többé nem tart efféle beszámolót. E rosszízű eset után már csak akkor tájékoztatta a Kongresszust az egyezményekről, miután már megköttettek – vagyis pontosan az Alkotmány rendelkezése szerint cselekedett. A hatalmi ágazatok elkülönítése után Washington úgy látta jónak, ha bevonja a kormányzásba a fő érdekcsoportokat. A gyakorlatban az új-angliai Adams alelnökkel, a New York-i Hamiltonnal és Henry Knox (1750–1806) hadügyminiszterrel, ezzel a derűs, hatalmas és kövér emberrel, aki Bostonban könyvkereskedőként kezdte pályafutását, s végül Washington leghűségesebb és legmegbízhatóbb tábornoka lett – mindketten elszántan föderalisták voltak –, ellensúlyozta Jefferson külügyminisztert és az ugyancsak virginiai Edmund Randolphot (1753–1813), akik mindketten a tagállamok jogainak védelmezői voltak. Ők hatan határozták meg a kormány politikájának irányvonalát. Megbeszéléseiket az angol példát követve kabinetülésnek nevezték, noha –

ugyancsak az angol helyzethez hasonlóan – a dolognak hiányoztak mind jogi, mind alkotmányos keretei. A Broadway és a Wall Street kereszteződésénél álló, 39. számú házban, Washington otthonában találkoztak.¹⁶² Nehéz lenne jelentőségén felül méltatni az első kormány kicsinységét, közvetlen voltát. Washingtonnak mindent a nulláról kellett kezdenie, ami mellesleg nem nyugtalanította, mert 1776-ban ugyanez volt a helyzet a hadsereggel is. A feladat nagysága sem volt elrettentő, egészen az 1790-es évekig több embert foglalkoztatott Mount Vernon-i birtokán, mint amekkora a kormány központi végrehajtó testületének létszáma volt. Az elnök Washingtonra úgy gondolunk mint idős emberre, pedig megválasztásakor mindössze ötvenhét éves volt. De szükség esetén nem habozott eljátszani a „nagy öreg” szerepét. Egy kellemetlen kabinetülésen a szemüvegével babrálva így szólt: „Hazám szolgálatában őszültem meg – és már a szemem se a régi…”¹⁶³ Azt is szerette eljátszani, hogy kijön a sodrából. „Rettenetes volt a haragja” – írta Jefferson, aki bedőlt neki. Amikor a kabinetben kétségbe vonták becsületességét, felkiáltott: „Istenemre, szívesebben lennék a birtokomon, mint hogy a világ császárává választassam!” stb. Jefferson szerint: „A szíve tele volt melegséggel, de pontosan felmérte magában az emberek értékét, és annak megfelelő megbecsüléssel kezelte őket.” Az íráshoz jobban értett, mint a beszédhez. Jefferson pesszimistának tartotta – vitára bocsátotta volna az Alkotmány tervezetét, de annyira nem bízott az emberekben és abban, hogy megfelelően tudnak élni a szabadsággal, hogy biztos volt benne: végül a brit alkotmányhoz hasonló valami kerekedne ki belőle.¹⁶⁴ Jefferson szerint Washington általános bizalmatlansága vezetett oda, hogy szertartásos akadályokat állítson maga és az emberek közé – „a fogadások, születésnapi ünnepségek, fényes találkozók arra szolgáltak, hogy felkészítsenek bennünket a változásra, amelyet lehetségesnek vélt”. A történész szemében ez képtelenség, kivált, ha az említett alkalmakat összehasonlítja azokkal a végletekig kifinomult, pompás rendezvényekkel, amelyekkel egy évtizeddel később Bonaparte törekedett ugyanerre a célra. Washington nem vezetett fényűző háztartást – mindössze tizennégy szolgája, cselédje és inasa volt. Titkárságán is kevesen dolgoztak. A kezdetekkor pénzt

kellett kölcsönkérnie a szervezéshez. Szívesebben hajolt meg, mint hogy kezet nyújtson – valóban, csakhogy ez a természetéből fakadt, mindig is így volt vele. Jefferson később kifogásolta, hogy egy népes bálon úgy telepedett le az emelvényen elhelyezett pamlagra, mintha valamiféle trónuson foglalna helyet – ezt azonban csak sokadkézből hallotta, s feltehetőleg nem is volt igaz.¹⁶⁵ Nem kétséges, hogy Washington elnökként sokszor és sokféle díszebédet, fogadást és egyebet rendezett. A csípős nyelvű Maclay szenátor megjegyezte: „A lakoma vígságának üdítő napsugara soha nem tudott áttörni megrögzött komorságának borús fellegein. Az evés-ivás kurta szüneteiben úgy kopácsolt az asztalon késével és villájával, mint valami dobverőkkel.”¹⁶⁶ De hát Maclaynek mindenkiről volt egy-két kellemetlen megjegyzése, Adamst „térdnadrágba bújtatott majom”-nak nevezte, Gouverneur Morrist pedig „fél diplomata, fél selyemfiú”-nak. A mindössze 155 centi magas Madison az „őkicsinysége” titulust érdemelte ki nála. Végül pedig az is igaz, hogy elnöki utazásain – két nagyobb útra vállalkozott, egyszer északra, egyszer pedig a déli államokba – amerikai mérce szerint nagyon is szokatlan látványt nyújtott. Fehérre festett hintáját másodkézből vásárolta, és a philadelphiai Clarke fivérek műhelyében újíttatta fel 950 dollárért, kocsisa, a magas és jó kötésű, hesseni John Pagan leopárdbőrrel borított bakon ült, kíséretében ott volt segédtisztje, Jackson őrnagy, az inasa, két szolga, mögötte egy egyenruhás futár lovagolt, hátul pedig egy könnyű poggyászkocsi és öt hátasló, köztük kedvenc harci ménje, a remek termetű, 1,6 méter marmagasságú Prescott – ez az állat volt társa számos veszedelmes és véres ütközetben. A díszes menet hangos patkódobogással és trombitaszóval vonult végig a városok és települések utcáin a lakosság legnagyobb örömére – a legtöbb ember egész életében nem is látott-hallott többet az elnökről, mint az ekkor elvillanó, kusza és lármás képeket. Jefferson, aki sokkal inkább volt afféle puritán, fanyar és sótlan újangliai ünneprontó, semmint virginiai gentleman, kifogásolta ezt a szerény kis hivalkodást, amely utazásai során nem védte meg az elnököt sem az időnkénti komoly kényelmetlenségektől, sőt az életveszélyes helyzetektől sem, például amikor Baltimore-tól vagy másfél kilométernyire, átkelve a Severn folyón, kis híján a vízbe veszett, vagy amikor kocsistul-mindenestül

majdnem az Ocquoquam-szakadékba zuhant.¹⁶⁷ Az 1790-es években a zord amerikai tájakon utazva még a legnagyobbak se tudták sokáig megőrizni az emelkedettséget és méltóságot. Washingtonban épp az volt a csodálatra méltó, hogy mindeközben – és amíg egy egyszerű, sőt parasztos marylandi díszebéden végighallgatott vagy tizenöt pohárköszöntőt, meg a hosszú beszédek végtelen sorát – mindvégig fegyelmezett és méltóságteljes maradt. Kíséretének egyik tagja, Tobias Lear szerint „talán ő volt az egyetlen fennkölt jellemű ember, aki tiszteletet parancsoló magatartásából még bizalmas magánbeszélgetések során sem engedett”.¹⁶⁸

WASHINGTON SIKERE ÉS BÚCSÚBESZÉDE A kabinet belső feszültségei dacára és annak ellenére, hogy közben szinte észrevétlenül kialakult a két nagy párt – mindkettő jelen volt a kabinetben –, Washington elnökségét általában teljes sikernek értékelték. Észak és Dél részéről Adams és Jefferson, valamint mindkét frakció tagjai kérlelték, hogy induljon ismét a választáson. Egyedül nem mentek volna sokra, mert 1792ben Washington már nagyon szeretett volna végleg hazatérni Mount Vernonba – a célt az asszonyoknak sikerült elérniük. Az elnök sokat adott az okos és érzékeny nők véleményére, jobban kedvelte őket, mint az intelligens fiatalembereket, például Hamiltont. Kedvence Henrietta Liston volt, a brit követ, a skót Robert Liston bájos és intuitív felesége, meg Philadelphia korábbi polgármestere, Sam Powell neje, Eliza. 1790-ben a nemzeti főváros New Yorkból Philadelphiába költözött (ott is maradt, míg 1800-ban meg nem született Washington), és Mrs. Powell azt szerette volna, ha magas rangú barátja ott, az államban marad. Meggyőzte hát az elnököt, hogy a kötelesség hívó szavára hallgasson, és ne a fáradtságára – mesterkedését végül siker koronázta.¹⁶⁹ Mrs. Liston ugyancsak bevetette rábeszélőképességét – azzal érvelt, hogy Washington érzékeny ember, amit a forradalmárok egyikérőlmásikáról igazán nem lehet elmondani, s hogy olyan férfiú, akinek „jóindulata” és „kitartása” a külvilág előtt „tekintélyt” szerzett Amerika

számára, és keresett tárgyalópartnerré és lehetséges baráttá tette. Második elnöksége idején Washington a korábbinál sokkal erőteljesebben állt a föderalisták mellé, és jóval kevésbé igyekezett megbékíteni a többieket. A Jeffersonnal való szakítás mind elkerülhetetlenebbnek látszott, ahogy az elnök legendás türelme és önfegyelme fogyatkozott. Az első elnöki időszak vége felé a Jefferson legközelebbi politikai szövetségesének tartott Madison gyakorlatilag a kongresszusi ellenzék vezetője lett. 1791-ben, még a választások előtt két férfi úgynevezett „botanikai expedícióra” indult felfelé a Hudsonon, ahol elégedetlenkedők meglehetősen vegyes csoportja várta őket – Aaron Burr (1756–1836), a markáns arcú New York-i ügyvéd, Hamilton ottani ellensége és ellenfele, aki a Szent Tammany Fiai elnevezésű szervezetet felhasználva egy ellenzéki városvezetés létrehozására törekedett; George Clinton (1739–1812), egy ír bevándorló fia és az állam ádázul Washington-ellenes kormányzója, valamint a New York-i Livingstondinasztia számos tagja, akik – Hamilton és Washington előtt ismeretlen okokból – a „csőcselék” mellett foglaltak állást. Ez volt Amerika történelmében az első pártpolitikai gyűlés. A New York-i ellenzék szövetségre lépett az államok jogaiért küzdő virginiaiakkal, és az újonnan létrejött társulás egyik eredményeként Madison régi évfolyamtársa, Philip Freneau Philadelphiában megindította az ellenzéki National Gazette-et, amelynek vezércikkei felbőszítették az elnököt. A dolgokat Franciaország mind elvadultabb és vérszomjasabb kormányának felháborító magatartása, különösen pedig felelőtlen követük viselkedése mérgesítette el. 1792. november 19-én – még Washington második elnöki ciklusának kezdete előtt – a párizsi sans-culotte-ok forradalmi ediktumban hirdettek „háborút minden uralkodó ellen, és békét a világ minden népével”. Edmond Charles Genet (ahogy a párizsiak nevezték: az ingerlékeny enragé) azért érkezett Amerikába, hogy a dolgot – amennyire rájuk tartozik – a tudomásukra hozza. Amikor Nagy-Britannia és Franciaország hamarosan hadba szállt, Washington sietve kinyilvánította Amerika semlegességét, ez azonban nem Genet – s még kevésbé Jefferson – ötlete volt. Genet a L’Ambuscade nevű fregatton érkezett Philadelphiába. Alacsony, tömzsi, sötétvörös hajú emberke volt durva arcvonásokkal,

hatalmas szájából megállíthatatlanul dőltek – hét nyelven – a szenvedélyes szónoklatok. Még be se mutatta megbízólevelét, de már felszólította az amerikaiakat, hogy „a trónusok és a paloták romjain építsék fel a Szabadság templomát”. A tévedés – ha abból indulunk ki, hogy minden új dolog nekik jut eszükbe először – jellegzetesen francia volt. Genet megfeledkezett róla, hogy Amerika már felépítette a maga szabadság-templomát, lerombolható trónusai és palotái meg egyáltalán nincsenek. Természetesen Amerikában is voltak szélsőségesek – afféle tengerentúli jakobinusok. Hamilton titkára, a megrögzött föderalista Oliver Wolcott megvetette „a jakobinusaikat”, akik „azt hiszik, hogy Amerika szabadsága a franciák torokelvagdosós jogán múlik”. A hasonló gondolkodású emberek hozták létre a hazafias Francia Társaságot, meg még vagy harminc hasonló szervezetet, amelyek gomba módra bukkantak elő a semmiből. Freneau lapszerkesztősége Philadelphiában, a Market Street 2.09-ben – szinte a dühös Washington orra előtt – egyfajta főhadiszállásuk és persze Genet ripacskodásának pódiuma lett. A francia követ embereket akart toborozni Amerikában a francia hadsereg meg a brit tengeri kereskedőket fosztogató kalózhajók számára. Párizsi főnökeinek így hencegett: „Arra biztatom a kanadaiakat, hogy vessék le a brit igát. Felfegyverzem a Kentukois-t, és tengeri hadjáratra tüzelem őket, amely előmozdítja New Orleansba való vándorlásukat.” Washington közönyösségén felbosszantva magát hamarosan nyílt ellenségeskedésbe csapott át, és azzal fenyegetőzött, hogy „a népek elnökéhez folyamodik”.¹⁷⁰ Jefferson, aki eleinte örült a „francia majom” megjelenésének, ekkorra már kínosnak érezte Genet jelenlétét, és sokszor kínozta migrén, ami gyakran válságos helyzetben jelentkezett nála, vagy ha tanácstalannak érezte magát – ilyenkor egyszerűen ágyban maradt. A türelmét vesztett Washingtonnak azt kellett látnia, hogy külügyminisztere ahelyett, hogy haladéktalanul elutasította volna Genet fenyegetőzését, és követelte volna visszahívását, egyszerűen elérhetetlen, ráadásul minden jel arra mutat, hogy csupán szimulál. Haragosan írta Jeffersonnak: „Vajon a Francia Köztársaság követének az-e a feladata, hogy szabadon és büntetlenül szembeszálljon kormányunk törvényeivel, majd azzal fenyegetőzzön, hogy magához a

néphez folyamodik? Ugyan mit gondol a világ az ilyen magatartásról és az Egyesült Államok kormányzatáról, amely ezt eltűri és megengedi?” Jefferson úgy érezte, fel kell ajánlania lemondását közvetlenül a kabinet ülése előtt, amelyen Genet visszahívásáról döntöttek, s az elnök dühödt kirohanást intézett egy, Freneau lapjában megjelent, „George Washington temetése” című cikk ellen, amelynek illusztrációja „a guillotine padján fekvő zsarnokot” ábrázolt. Washington „elátkozta” mindannyiukat, kijelentette, hogy „inkább feküdne a sírjában”, mint hogy elnök legyen, és – egyenesen Jefferson szemébe nézve – megvádolta az ellenzéket, hogy „arcátlanul sértegeti”.¹⁷¹ Genet végül is maradt. Párizsban a girondisták likvidálása és a Hegypárt győzelme őt magát is guillotine-nal fenyegette, és rémülten kérte, hogy Amerikában maradhasson. Washington kelletlenül megadta neki az engedélyt, ő pedig tüstént feleségül vette George Clinton leányát, New York állam északi részének példás polgára lett, és megérte még, hogy elolvashassa George Bancroft monumentális műve, a History of the United States (Az Egyesült Államok története) 1834-ben megjelent első kötetét. Jeffersont Randolph követte, akit eredetileg a leváltott külügyminiszter hívének tartottak, ám (saját maga szerint) most egyre inkább az elnök kreatúrájává vált – „A legalázatosabb kaméleon, akit valaha is láttam, egyáltalán nincs is színe, csak a hozzá legközelebb állóét ölti magára. Ha velem van, whig. Ha Hamiltonnal, tory. Az elnök társaságában olyanná lesz, amiről úgy hiszi, hogy tetszik neki.” Randolph tündöklése mindenesetre nem tartott soká. Egy elfogott francia diplomáciai küldemény, amelyet szándékosan juttattak el Washingtonhoz a külügyminiszter politikai ellenfelei, olyan színben tüntette fel, mint aki jutalmat követelt a franciáktól annak fejében, hogy Párizs felé hajlítsa Amerika rokonszenvét. Washington nem vette észre a csapdát, bonyolult és fondorlatos módon kezdte kezelni Randolphot – remekül tudott alakoskodni, ha akart –, majd hirtelen lecsapott, és hazaárulással vádolta: „Az örök Istenre … ez a világ leggyalázatosabb hazudozója!” Randolphnak nem volt választása, mennie kellett, noha hamarosan tisztázta magát – ártatlanságát azóta a történészek kutatásai is megerősítették –, mindenben vétlen volt, kivéve, hogy kissé túlzóan hencegett a franciáknak, hogy a kormányban ő irányítja az embereket és az eseményeket. Washington túl

későn ismerte fel tévedését, s az egész történet még inkább megutáltatta vele a politikát.¹⁷² Második elnöki időszakának végén már semmi kétség nem fért hozzá: komolyan gondolja, hogy visszavonul. Washington kormányának működése során, különösen második elnökségének vége felé világossá vált: a pártok kialakulása elkerülhetetlen, a pártközi, pártokon felül álló politizálás egyszerűen nem valósítható meg, valamint hogy egy utópisztikus köztársaságban „soha többé nem lennének boldog és bizakodó reggelek” – ez a megállapítás végül is pozitív eredménynek tekinthető. Ez a kormány nemcsak helyreállította az ország hitelképességét és tekintélyét, nemcsak működőképes pénzügyi rendszert hozott létre, és nemcsak megteremtette a nemzeti bankot, hanem szerencsésen átkormányozta az országot egy egész csomó alattomos nehézségen is. 1789-ben a nemzet első ízben szembesült lehetséges felelősségeivel a csendes-óceáni északnyugaton, amikor az angolok és spanyolok vitája a Vancouver-szigeti prémkereskedelmi jogok körül a Nootka Sound-i egyezmény megkötésével – 1790-ben – véget ért. Washington megőrizve a semlegességet szilárdan képviselte azokat az irányelveket, amelyek a világ e részében Amerika magatartási normájává váltak, s végül az északnyugat békés megosztásához vezettek az Egyesült Államok és Brit Kanada között, végképp meghiúsítva a spanyol (és orosz) törekvéseket. Washington ugyancsak igen körültekintő semlegességi politikát folytatott a háború első időszakában, amikor Európa uralkodói 1793 után összefogtak a forradalmi Franciaország ellen. Megragadta az alkalmat, és Londonba küldte a Legfelsőbb Bíróság elnökét, Jayt, hogy elvarrja a tíz évvel korábbi párizsi egyezmény összekuszálódott szálait. Jay 1794-es megállapodását Washington bírálói – köztük Jefferson – a brit diplomácia győzelmének minősítették, holott szó sem volt ilyesmiről. Egyszerűen csak biztosította a britek kivonulását északnyugati támaszpontjaikról, így lehetővé tette, hogy a kanadai kereskedők ellenőrizhessék a prémszállítási útvonalakat, és megakadályozta az Ohio völgyének teljes betelepítését. Megnyitott a karibi térség felé egy kereskedelmi útvonat az amerikai hajók előtt, Amerikának megszerezte a brit kereskedelemben „a legkedvezményezettebb nemzet”

státuszát, és általában: óriási lökést adott az amerikai export fejlődésének, valamint a brit áruk beáramlásának, ezzel jelentősen megnövelve Hamilton vámbevételeit is. Egyike volt azoknak a kereskedelmi megállapodásoknak, amelyek mindkét félnek rendkívüli mértékben hasznára váltak, anélkül, hogy bármiféle kárt okoztak volna, s a kongresszusi ellenzék – főként franciabarát érzületeiből fakadó – felháborodása a mai történész szemében jószerivel érdektelen. Washington a Jay által kötött megállapodás alapján Madridba küldte angliai követét, Thomas Pinckney-t (1750–1828), hogy hasonló egyezséget kössön Spanyolországgal is. Pinckney komoly eredményeket ért el, a spanyolok elfogadták az Egyesült Államok területi követeléseit a Mississippitől keletre fekvő vidékeken, továbbá Kelet- és Nyugat-Floridában, és – ami éppily fontos volt – elismerték a Mississippi torkolatánál fekvő, stratégiai jelentőségű New Orleanson való átjárási és szállítási jogokat. E két egyezménnyel gyakorlatilag minden akadály elhárult az Egyesült Államoknak a Mississippi és az Ohio völgye mentén, nyugati irányban való terjeszkedése elől. Ugyanebben az időben, az 1780-as évtized utolsó éveiben hihetetlen mértékben fellendült az ország tengeri kereskedelme. Az amerikai hajók elözönlötték a karibi térséget, először a hollandokkal és a franciákkal, a Jayés Pinckney-féle egyezmények után a spanyolokkal is, elsősorban pedig a brit kolóniákkal kereskedtek. 1785-ben az Empress of China, az első amerikai kereskedőhajó, amely elérte a Távol-Keletet, visszatért Kantonból New Yorkba, két évvel később pedig a Salemből indult Grand Turk megismételte a nagy vállalkozást. Ez időben egybeesett a legendás Robert Gray kapitány (1755–1806) Új-Anglia és északnyugat (Oregon) között tett első kereskedelmi útjával. A kapitány úttörő oregoni tevékenysége szolgált Amerikának a terület birtoklására támasztott, későbbi igényei alapjául. Létrehozott ezenfelül egy igen forgalmas és gyümölcsöző kereskedelmi háromszöget: az új-angliai iparosok termékei az északnyugati indiánokhoz, az ő prémjeik Kínába, a kínai tea pedig Bostonba vándorolt. Amikor Washington 1789-ben hivatalba lépett, egy megfigyelő negyvenhat hajót számlált meg Kanton kikötőjében, közülük tizennyolc volt amerikai. Washington második elnöki időszakának kezdetére a Kínába irányuló

kereskedelem megduplázódott, végső távozásának idejére pedig a háromszorosára növekedett. A belső gazdasági élet hasonló fellendülést élt meg Washington elnökségének éveiben. Az iparosodást támogató hamiltoni törekvések nem voltak megalapozatlanok. Amikor Franklin 1785-ben hazatért Párizsból Philadelphiába, mélyen megdöbbentette a változás: új postajáratok, virágzó szén-, acél- és gyapjúipar – és fékevesztett spekuláció mindenütt. Az államok szabadalomleveleket adtak a harminchárom legnagyobb vállalatnak, és hatalmas vállalkozások alakultak a fontos hidak, vámállomások és csatornák megépítésére. 1787-ben a massachusettsi Beverley-ben elkészült az első amerikai gyapotfeldolgozó üzem, amelyet a következő évben a hartfordi gyapjúfeldolgozó követett 1280 fontos tőkével; ezt a szabadpiacra bevezetett, tízfontos részvényekből teremtette elő. Hamarosan megérkezett a gőzgép, a philadelphiai John Fitch már 1789-ben működő gőzhajó megépítésével kísérletezett. Washington – éppúgy, mint Jefferson – nem akarta, hogy Amerika olyan iparosodott országgá váljon, mint Nagy-Britannia, és egészen hasonló megfontolásokból, ám realista volt, és tudta, hogy a változást senki és semmi nem akadályozhatja meg. Katonaemberként azzal is tisztában volt, hogy az Egyesült Államok számára milyen fontos a korszerű fegyverzet és hadifelszerelés, a legmodernebb ágyúk és hadihajók. Minden fenntartása és aggodalma ellenére tehát támogatta Hamilton iparosító törekvéseit, s elnöksége alatt Amerikában megindult az önfenntartó, egyre gyorsuló ipari növekedés.¹⁷³ Washington búcsúbeszéddel mondott istenhozzádot az amerikai népnek, a szöveg az American Daily Advertiser 1796. szeptember 19-i számában egy teljes oldal terjedelemben jelent meg. A dokumentum megszületésének körülményei kissé rejtélyesek. Washington nyers fogalmazványt írt nyilatkozatáról, amelyet egyfajta politikai végrendeletnek is szánt. Már májusban fontolgatta a nyilvánosságra hozatalát, és a kéziratot elküldte Hamiltonnak, kérve jóváhagyását vagy tanácsait. Hamilton átírta a szöveget, amelyen ezután mindketten tovább dolgoztak. A dolgozat tehát közös munka két olyan férfiú tollából, akik húsz éven át szorosan együttműködtek, s jól ismerték egymás legbelső gondolatait. Néhány mondat egészen

nyilvánvalóan Hamiltontól származik, a szemlélet és a szándék azonban egyértelműen Washingtoné. A végeredmény foglalata mindannak, amit az első elnök gondolt arról, mi Amerika, s hogy mivé lehet és kell válnia. A búcsúüzenet három fő pontot tartalmaz. Washington hosszan és szenvedélyesen beszél „a pártszellem kártékony hatásáról”. Amerika – jelenti ki – olyan ország, amelyet a természet és a hagyomány egyesít: „Árnyalatnyi különbségekkel hasonló a vallásotok, hasonlók a szokásaitok, erkölcseitek és politikai elveitek. Az Észak és a Dél, a keleti partvidék és a kontinens belső, nyugati vidékének gazdasága kiegészíti egymást, és nem megosztja, hanem eggyé forrasztja a nemzetet.” A véleménykülönbségek, viták természetesen elkerülhetetlenek. A közös és oszthatatlan cél „a kollektív és az egyéni boldogulás forrása” és egyben egyedüli szilárd alapja az állam létének is. Mindennek érdekében rendkívüli fontosságú az Alkotmány tisztelete: „Az Alkotmány, amely mindaddig érvényben áll, míg a nép egésze közös, kifejezett és hiteles akaratából meg nem változtatja, szent és minden emberre kötelező.” A nép joga és hatalma kormányzatának létrehozására feltételezi azt is, hogy e kormánynak mindenki engedelmeskedik. Ennélfogva „a törvények végrehajtásával való mindennemű szembeszegülés, minden szövetkezés és csoportosulás azzal a céllal, hogy irányítsa, ellenőrizze, kikerülje vagy elhárítsa az alkotmányos hatóságok szándékait és intézkedéseit, ezen alapelvre nézve kártékony és végzetes”. Ez igen erőteljes kinyilvánítása annak, hogy minden polgár erkölcsi kötelessége alávetni magát a törvényesen megválasztott kormányzat döntéseinek és megtartani a Kongresszus által meghozott törvényeket. Nyolc év elnöki tapasztalatainak birtokában Washington komolyan és ünnepélyesen emlékeztet rá, hogy Amerika olyan ország, ahol a törvények uralkodnak – e törvényekkel minden lehet, nélkülük elveszett. Jó, hogy Washington ilyen erőteljesen fogalmazott. Az eljövendő elnökök ebből merítettek erőt és bátorságot, amikor fenyegetően szembehelyezkedtek velük: Andrew Jackson, amikor Dél-Karolina jogot kívánt formálni a szövetségi törvények érvénytelenítésére, vagy Abraham Lincoln, amikor a Dél alkotmányellenes elszakadási törekvéseivel kellett megküzdenie. A kijelentés jellemző Washingtonnak az amerikai kormányzatról alkotott felfogására: hatóköre

korlátozott, de döntései e korlátokon belül megkérdőjelezhetetlenek. Másodszor: Washington hangsúlyozta, hogy tanácsos távol maradni a külföld ügyes-bajos dolgaitól. Büszke volt rá, hogy – noha mindkét fél igen szerette volna a maga oldalára állítani – sikerült távol tartania az Egyesült Államokat az Európát elborító nagy háborútól. Amerikának minden nemzettel „harmonikus, szívélyes és szabad kapcsolatban” kell állnia, s a kölcsönösség alapján nyugvó kereskedelmet kell vele folytatnia. „Tisztességes, védekező helyzetet” kell elfoglalnia, amelyet komoly és szilárd katonai erő hitelesít. Rendkívüli veszélyhelyzetekben köthet ideiglenes katonai megállapodásokat, de általánosságban az Egyesült Államoknak a – kölcsönös – barátság eszközével, nem pedig ellenségeskedéssel vagy örök szövetségekkel kell globális céljainak elérésére törekednie. Elszigetelődés? A legkevésbé sem. Függetlenség – mindenképp. Végül Washington – a nagy francia forradalom rémítő eseményeinek fényében és összefüggésében – igyekezett véglegesen eloszlatni minden, Amerikáról mint világi államról alkotott elképzelést. Amerikát nemcsak a törvények kormányozzák, de az erkölcsök is. „Minden szokás, beállítottság és berendezkedési forma közül – írta – a vallás és az erkölcs a legkevésbé nélkülözhető.” Nem hazafi az, ki aláaknázni próbálja „az emberi és polgári lét e legszilárdabb támpilléreit”. Nem lehet „biztonságban sem tulajdon, sem élet, sem tisztesség, ha kivész a vallásos kötelezettség érzete az esküből, amely a törvényszék nyomozó munkájának eszköze”. Az erkölcsösség nem nélkülözheti a vallásosságot. Önmagában a „mégoly kifinomult oktatás” is csak „világi gondolkodású elmét” eredményezhet – nem vitás, hogy Jeffersonra gondolt –, minden tapasztalat arra mutat, hogy a vallásos elv kirekesztésével nem születik és nem marad fenn „a nemzet erényessége”. Washington voltaképpen azt állította, hogy Amerika, e szabad köztársaság rendje polgárainak helyes magatartásától függ, s a vallás nélkül életképtelen – mindez pedig a dolgok belső rendjéből fakadóan van így. A legtöbb amerikaihoz hasonlóan ugyanis úgy vélte, hogy hazája Isten által valamiképpen és valamire kiválasztatott, Őtőle megáldott, és helyzete kivételes. „Sírba kívánta vinni” „nem szűnő fohászát”, hogy „Isten továbbra is árassza reátok jóakaratának csodálatos jeleit – hogy egyesülésetek és

testvéri érzületeitek örökkön tartsanak –, és hogy a ti művetek, a szabad Alkotmány szentül megőriztessék”.¹⁷⁴ Washington egész elnöki tevékenysége és búcsúszavai is az Alkotmány tiszteletben tartásának abszolút szükségességét hangsúlyozták. Ahogy számos alkalommal kijelentette: nem kíván és nem keres több hatalmat, mint amennyivel az Alkotmány felruházta, de szükség esetén kevesebbel sem éri be. Az Alkotmány betűjének és szellemének engedelmeskedni kell. Amerika volt a világ első jelentős országa, amelynek írott alkotmánya van. Világszerte számtalan utánzata vallott kudarcot, de az amerikai Alkotmány fennmaradt – s nemcsak azért, mert demokratikusan alkották meg, és a nép szabad akaratából fogadta el, hanem mert tiszteletben tartotta mind a kormány, mind pedig maguk az emberek. Bármilyen alkotmányt fogalmazzanak is meg a világon, elgondolásában és részleteiben is tökéleteset – klasszikus példa a Szovjetunió alkotmánya –, értéktelen és haszontalan marad, ha a kormányzat nem tartja be alapelveit, és ezért az emberek is elveszítik belé vetett hitüket. Washington ragaszkodott hozzá, hogy a végrehajtó hatalom minden tekintetben és mozzanatban az Alkotmány alapján végezze munkáját, és mind a Kongresszustól, mind a polgároktól elvárta, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Mindenekelőtt ez a szilárd eltökéltség tette lehetővé, hogy az első elnök szerencsésen indíthatta útjára Amerikát egy sokat ígérő jövendő felé.¹⁷⁵

JOHN ADAMS ÉS AZ EURÓPAI HÁBORÚ Washington távozásakor az Alkotmány egyes fontos részei – elsősorban a bíróságok szerepére vonatkozók – még nem készültek el. A munka a második elnök, John Adams idején vette kezdetét – civakodva, kukacoskodva és kedélytelenül. Adams nem volt a legmegfelelőbb személy arra, hogy betöltse a békeszerető és köztiszteletben álló tábornok helyét – ám kétségkívül ő volt a rangidős. Végigcsinált mindent, szolgált alelnökként is, ráadásul szülőföldje, Új-Anglia rég várt már a „sorára”. Philadelphiában a föderalista

politikusok – főleg kongresszusi tagok – klikkje úgy döntött, most Adams következik. A jelölőlistára felvették Pinckney fivérét is, részben, mert DélKarolinából származott, és így egyensúlyban tarthatta a mérleget, részben pedig, mert az általa kötött egyezmény igen népszerű volt. Hamilton, aki nem volt alkalmas a posztra, és nem is kívánt versenybe szállni, nem kedvelte Adamst; úgy gondolta, elnökként nem lesz könnyen kezelhető. Szívesebben látta volna az elnöki székben Pinckney-t, és meg is próbálkozott egy alattomos kis összeesküvéssel, hogy a déliek szavazataival győzelemre segítse. A dolog azonban nem sikerült, az új-angliaiak elvetették Pinckney-t. Adams hetvenegy elektori szavazattal győzött, de Jefferson, aki a republikánusokat támogatta, csaknem ugyanennyit, hatvannyolcat szerzett, s alelnök lett. Adams komoly nézetkülönbségeik ellenére kedvelte Jeffersont, ám nem kívánta ily szorosan maga mellett látni, „kreol fattyúnak” nevezte a dolgok ilyetén fordulatáért felelősnek tartott Hamiltont, felesége, a sokkal illedelmesebb Abigail a „Caesar meggyilkolására készülő Cassius” fordulatot alkalmazta.¹⁷⁶ Adams annak ellenére, hogy nem sok jót gondolt a „vén tökkelütött” felől, keményen igyekezett megmaradni a kormányzás általa megszabott medrében, Washington vén cimboráját, Timothy Pickeringet meghagyta a külügyminiszteri, Hamilton korábbi, tehetséges helyettesét, Oliver Wolcottot pedig a pénzügyminiszteri tisztségben. Adams még a Washington kedvelte külsőségeket is megtartotta, hivatalba iktatásakor egy képtelen, gyöngyházszínű öltönyt viselt, kardot és szalagcsokorral díszített, irdatlan kalapot – csakhogy kövér és alacsony emberke volt, „feleakkorának tűnt, mint Washington”. Az Egyesült Államok elnökeinek történetében ő az első – de korántsem az utolsó –, akinek legnagyobb társasági és társadalmi erénye csodaszép felesége volt. Adams elnöksége egy kérdés körül forgott: béke vagy háború? Tartózkodnia kell-e Amerikának egy globális konfliktusba való belekeveredéstől? E tekintetben teljességgel egyetértett Washingtonnal: az Egyesült Államoknak szinte mindenáron semlegesnek kell maradnia. Adams Washington búcsúbeszédében is aláhúzta az idevonatkozó részt, és az egészet minden februárban felolvastatta a Kongresszus előtt. Ez a hagyomány fennmaradt egészen az 1970-es évek elejéig, amikor is a Watergate-botrány

súlyosan megrongálta az elnöki hivatal tekintélyét. Adams érdeme, hogy elnökként távol tartotta hazáját a háborútól, noha számtalan nehézség mellett egy (szerinte) illojális kabinettel és alelnökkel is meg kellett mérkőznie. Jefferson keményen igyekezett Franciaország és a republikanizmus mellé állítani a kormányt, Hamilton kívülről, de a kormányon belüli bábjait irányítva arra törekedett, hogy a háborút kihasználva lerombolja mindazt, ami Észak-Amerikában a spanyolok és a franciák birodalmából megmaradt. Tízezres hadsereg felállítását tervezte, és az ötlethez az öreg Washington valamelyes támogatását is sikerült megnyernie. Adams azzal vádolta Hamiltont, hogy maga kíván e sereg élére állni, és diktatúrát akar, amelyet megszépítően „uralkodói kormányzásnak” nevez. Ez persze túlzás volt, annyi azonban kétségkívül igaz, hogy Hamilton lelki szemei előtt lebegett egy látomás: hatalmas, hivatásos hadsereg élén átvonul Louisianán, mélyen behatol Mexikóba, s az Egyesült Államokhoz csatolja a „felszabadított” területeket.¹⁷⁷ Adams mindezt képtelen zagyvaságnak tartotta. Hitte, hogy Észak-Amerika a megfelelő időben annak rendje s módja szerint érett szilvaként pottyan majd az Egyesült Államok ölébe, de úgy vélte, hogy a köztársasághoz méltatlan, gyalázatos, legkivált pedig igen költséges lenne idő előtt meghódítani az egész kontinenst. Az angolokhoz hasonlóan hitt a „palánkból készült védfalakban” – egy erős haditengerészetben (ami biztosítja az új-angliai kereskedelmet), a tengerek szabadságában és „az erőegyensúly kézben tartásában”. Megpróbálta hát alacsonyan tartani a hadsereg létszámát, és inkább hajókat építtetett – új-angliai műhelyekben, természetesen.¹⁷⁸ Adams barátaival együtt biztos volt benne, hogy intellektuálisan rendkívül, sőt egyedülállóan alkalmas az elnöki tisztség betöltésére. Jó barátja, Benjamin Rush írta önéletrajzában, hogy Adams „több klasszikus és modern ismerettel bírt, mint a Függetlenségi nyilatkozat aláíróinak bármelyike”. A 19. század elején az amerikai gyermekeknek azt tanították, hogy Adams intellektuális képességeivel – Franklin kivételével – az Alapító Atyák egyike sem versenyezhetett. Talán igaz is volt, Adams írásainak és levelezésének gyűjteménye a rövid és velős elemzések, mélyreható megfigyelések és lenyűgöző fejtegetések bűvészdoboza.¹⁷⁹ Igen sokrétű tapasztalatokkal

rendelkezett. 1777-től 1779-ig Franciaországban szolgálta hazáját, 1780-tól 1782-ig Hollandiában folytatott tárgyalásokat, majd 1782–1783-ban Jeffersonnal és Jayjel együtt a párizsi egyezmény kidolgozásán munkálkodott, 1785 és 1788 között Amerika első angliai nagyköveteként szolgált, alelnökként pedig – amennyire indulatos természete engedte – mindenben Washington segítségére volt. Ha élt valaha is a legfőbb tisztség betöltésére igazán képzett és felkészült ember, az csakugyan nem volt más, mint ő – és mégsem volt odavaló. Komolyan igyekezett, hogy minden párttól és érdekcsoporttól egyformán távol maradjon, de természeténél fogva a szenvedélyes véleményalkotás, a személyes rokonszenv és utálat hirtelen, heves fellángolásai vezérelték. Hamiltonban magát a „megtestesült ördögöt” látta. Jeffersont gonosznak nem, de az „ideológia” rabszolgájának tartotta – ennél rútabb szitkot nem ismert. A szót minden valószínűség szerint a francia philosophe, a Jefferson által annyira csodált Destutt de Tracy alkotta. Alelnöke ösztönzésére Adams elolvasta műveit, és jót nevetett rajtuk. Mi ez az új francia szemét? És ugyan mit jelent az, hogy „ideológia”? „Talán idiotizmus? A beszámíthatatlanság tudománya? A holdkórosság művészete? A hagymáz elmélete?” Azonnal felismerte, hogy – Jeffersonnak és a hozzá hasonlóknak köszönhetően – az ideológia bekúszik az amerikai közéletbe, mihelyt mitikus létet és hatalmat tulajdonítanak egy olyan nem létező minőségnek, mint a „nép”. Amikor politikusok erről a „nép”-ről kezdenek beszélni – mondta –, azonnal kétségbe vonja a tisztességüket. Mélyen megvetette az elvont ideákat, s ebben az angol politikai hagyományokat vélte követni, mindössze azzal a különbséggel, hogy megvetésébe némi – teljességgel amerikai, pontosabban bostoni – szarkazmust és szkepticizmust is belevegyített. Adams hitte, hogy a demokrácia – újabb gyűlöletes szó – kifejezetten veszedelmes dolog, egyúttal olyan képtelen agyszülemény, amelyet soha nem lehet megvalósítani. A létező arisztokráciára és arisztokratákra nem vesztegette az idejét – gyűlölte őket is –, ám úgy vélte, hogy az arisztokratizmus elve, az érdemeik szerint legjobbak felemelkedése nemcsak szükséges, de elkerülhetetlen is. Saját megfogalmazása szerint: „Az arisztokrácia olyan, mint a vízimadarak, időről időre alámerülnek, de aztán

még a korábbinál is fényesebb tollazattal bukkannak elő.”¹⁸⁰ Észrevette: bizonyos családoknál a fiatalokat nemzedékről nemzedékre arra ösztönzik, hogy közszolgálati feladatokat vállaljanak, s hogy ezek az emberek természetszerűen egyfajta elitet alkotnak, ám az európai arisztokráciáktól eltérően nem földbirtok, címek vagy rangok megszerzésére, hanem a köztársaság, Isten és az emberek szolgálatára törekednek – olyan új-angliai családokra gondolt, mint a Winthropok, a Cottonok vagy éppenséggel az övé. Természetesen az Adamsek lettek Amerika első „politikus családja”, úttörői egy hosszú sornak, amelyben ott találjuk a Lodge-okat, a Tafteket és a Roosevelteket. Fiát, John Quincy Adamst az állam szolgálatára nevelte, ahogyan az idősebb Pitt nevelte fiát, Williamet arra, hogy idővel az alsóházban a kormánytagok széksoraiban foglaljon helyet.¹⁸¹ Mindez természetesen nagyon megható, s a történész némi melegséget érez a szíve táján e hiú, sótlan, eszelős, paranoiás és elszántan hazafias próféta iránt. Ámde gondoljanak bármit is magukban, az Egyesült Államok elnökei nem nyilatkoztathatják ki ország-világ előtt a demokrácia és egyenlőség iránti megvetésüket. Marad tehát a testvériség, Adams pedig nem volt különösebben szívélyes figura, annál sokkal jobban tudott gyűlölni, semhogy az legyen. Az igazság az, hogy sem Adams, sem ellenfele, Hamilton nem volt Amerika vezetésére termett ember. Adams éles szemű és lényeglátó volt, s különleges képessége volt a jövő megsejtésére. Nem voltak kétségei afelől, hogy Amerika egykor hatalmas nemzetté válik majd, talán az egész világon a leghatalmasabbá – „akár kétszázmilliónál is többen leszünk”. Látni azonban nem akarta ezt a végkifejletet. Gyűlölte a haladást, fejlődést, változást, újítást és az egész lármás tülekedést. A tudományt persze nem vetette meg – éppen ellenkezőleg az Alapító Atyák legtöbbjéhez hasonlóan mélyen tisztelte és tanulmányozta, hitt abban, amit gyakran „a kormányzás tudományának” nevezett, és alkotmányfelfogását egy sor kitűnő, tudományos metaforával egészítette ki – különösen azt az alapelvet, amelyen az egyensúly nyugodott. Teljes szívéből hitt az ifjú köztársaság általános oktatásának szükségességében, úgy gondolta, hogy a diákokat mind elméleti, mind pedig alkalmazott tudományokra tanítani kell: „Hazánkban nem elsősorban a

művészetekre van szükség – jegyezte meg –, hanem a hasznos mérnöki tudományokra.”¹⁸² Ugyanakkor ki nem állhatta a gyorsan fejlődő ország szüntelen változásának jeleit. „1761 óta – írta Rushnak –, vagyis már több mint ötven éve ellenséges környezetben élek anélkül, hogy lenne akár egyetlen személyes ellenségem is – mármint akiről tudomásom van.”¹⁸³ A haladás iránti, teljességgel amerikaiatlan ellenszenv okozta szenvedéseit súlyosbította, hogy nagyon rosszul tűrte a megszokott világától való távollétet. Ő Új-Angliát szerette, s azon belül is elsősorban szülővárosát, Quincyt. Követi szolgálatai idején az Európában való időzés kalandot s egyben némi élvezetet is jelentett számára, hisz mindig is táplált valamelyes vonzalmat az Óvilág iránt, ám a kényszerűségből Új-Angliától távol, ráadásul ebben a lármás, nyugtalan és önmagát alakító Amerikában töltött éveket igen nehezen viselte. A korai elnökök, akik igen erős kötelékkel kapcsolódtak szülőföldjükhöz, a Fehér Ház megépülése és lakályossá tétele előtt mind egyfajta, ideiglenes szálláshelyen töltendő száműzetésként élték meg hivatali éveiket. Washington gyűlölte New Yorkot, valamivel jobbnak találta még Philadelphiát is, amely az akkori Amerika legnagyobb városa volt, lármás, mocskos, egy vidéki gentleman számára szinte kibírhatatlan. Adams még elnökségének lejárta előtt kénytelen volt elhagyni Philadelphiát és átköltözni az alakulófélben lévő Washingtonba, ahol a széles és egyenes, de még kövezetlen utak mentén házak se igen álltak, télen csupa sár, tócsa és kátyú volt minden, nyáron meg moszkitófelhőktől zúgó mocsárvidék. Washington csakugyan mocsáron épült, és különlegesen hatalmas csótányok éltek itt, amelyektől felesége, Abigail rettegett és iszonyodott. Az asszony sokat betegeskedett, ilyenkor követelte, hogy vigyék vissza Quincybe, Adams pedig megragadta az alkalmat, ápolása ürügyén maga is hazautazott, s megpróbálta otthonából ellátni a kormányzás feladatait.¹⁸⁴ Az új főváros megépítésének feladatát ugyanolyan mélységesen nyomasztónak látta, mint Amerika egész jövőjét. Úgy vélte, „az országnak még egy egész évszázadra lesz szüksége, míg készen áll majd arra, hogy naggyá legyen”. Eleven és sokatmondó kép Adamsről elnökségének vége felé: üldögél befejezetlen, még bútorokkal is csak hiányosan ellátott rezidenciájában, követeli, hogy fűtsenek be jobban, körülötte mindenütt utazóládák meg szárítókötelek, amelyekre

Abigail a frissen mosott ruhát szokta felteregetni.¹⁸⁵ Ám mielőtt elbúcsúzott volna az elnöki tisztségtől – mint hamarosan látni fogjuk, minden kényelmetlensége ellenére nem szívesen vált meg tőle –, Adams igen jelentős lépést tett: az elnökség történetében talán a legnagyobb horderejű kinevezést határozta el. John Marshall (1755–1835) a virginiai határvidéken született, egy egyszerű gerendaházban. Számos korabeli honfitársához hasonlóan szegénysége ellenére igen tekintélyes családfával büszkélkedhetett: felmenői között voltak Lee-k, Randolphok és Jeffersonok is. Atyja az állami politikai élet kiemelkedő figurája volt. Marshall harcolt a függetlenségi háborúban, de a körülmények miatt iskolába nemigen járhatott, csak rövid időt töltött a William & Mary College falai közt. Richmondban mindennek ellenére ügyvédi pályába kezdett – az amerikaiaknak nem tilthatta meg a négy londoni jogászkollégium, hogy egyszerűen kiszegezzenek egy réztáblát, és egy csapásra jogászok, ügyvédek legyenek –, s káprázatos védőbeszédei nyomán hamarosan világossá vált, hogy Isten is a jogi pályára teremtette. Adamsszel remekül megértették egymást. Mindketten megrögzött föderalisták voltak, hittek az erős kormányzat szükségességében meg az érdemeken alapuló hierarchiában, s mindketten badarságnak tartották az egyes államok önálló jogainak követelését. Nem kedvelték a badarságokat az államéletben sem, azon túl, amit a törvényhozó és a végrehajtó hatalom nélkülözhetetlen külsőségei megköveteltek. Adamshez hasonlóan Marshall is elitista volt, de semleges. Magas volt, girhes és hányaveti járású, rosszul öltözött, mosdatlan, ápolatlan és pletykás. Ugyanakkor szellemes is volt, és mindezzel együtt nem nélkülözött bizonyos vonzerőt, sok tekintetben akár Lincoln előképét is láthatjuk benne. Adams abban az elkeseredett küzdelemben, amelyet azért folytatott, hogy Amerikát távol tartsa a háborútól, kivált a Franciaországgal való, akár véletlenségből, akár valami balszerencséből bekövetkező konfliktustól – a franciák mindig is pökhendiek és kiszámíthatatlanok voltak –, Pinckney-vel és Elbridge Gerryvel Marshallt is Párizsba küldte. Charles-Maurice Talleyrand, az ateista expüspök és arisztokrata, aki külügyekben a forradalmárok pribékje volt, nem sokat köntörfalazott. Erősen kifogásolta Jay britbarátnak tartott egyezményét, és arra kérte a megbízottakat, lépjenek

kapcsolatba plebejus alantasaival – akiket ők megvetően csak X, Y és Z-ként emlegettek. A beosztottak 12 millió dolláros „kölcsönről” beszéltek, mondván, hogy a komoly tárgyalások megfelelő nyitólépése lehetne ez az összeg, amelyet természetesen egy Talleyrand-nak átutalt 250 000 dollárnyi személyes „ajándéknak” kell követnie. Pinckney állítólag így felelt: „Nem, védelemre nem 6 pennyt, hanem milliókat – de sarcra egy centet sem.” (Az örökbecsű csattanó már afféle lépcsőházi gondolat volt, s minden valószínűség szerint Robert Harpertől, a szellemes társasági szónoktól és nyelvújítótól származik; Libéria és fővárosa, Monrovia nevét is ő találta ki.) A dologból amolyan hadüzenet nélküli háború lett, s Adams új haditengerészete – a század végére harminchárom hadihajója volt – igencsak kapóra jött a karibi térség és a mediterráneum kereskedőhajóit fosztogató francia kalózok ellen. Adams nem volt elragadtatva attól, ahogy külügyminisztere az úgynevezett XYZ-ügyet kezelte, úgy érezte, Hamilton manipulálta Pickeringet, akit 1800-ban fel is mentett tisztségéből, hogy helyére Marshallt állítsa. Saját távozása előestéjén végül úgy határozott, hogy az általa helyénvalónak tartott szellemiség folytonosságának biztosítására leghelyesebb, ha Marshallt a Legfelsőbb Bíróság elnökének nevezi ki. A dolog bevált, Marshall harmincnégy éven át töltötte be ezt a magas hivatalt, túlélte az Adamst követő négy elnököt, és megküzdött a félelmetes Andrew Jacksonnal, akit Adams különösen gyűlöletesnek tartott.¹⁸⁶

JOHN MARSHALL KÖZPONTI JELENTŐSÉGE Most egy kissé előre kell szaladnunk, hogy kellően értékelhessük e kimagasló férfiú érdemeit és az amerikai történelemre gyakorolt hatásának súlyát. Ha volt ember, akiről el lehet mondani, hogy véglegesen és felbonthatatlanul eljegyezte Amerikát a kapitalizmussal – az ipari kapitalizmussal –, az egyedül Marshall és senki más. Hamilton kivételével az Alapító Atyák mindegyike – még Adams is – gyanakvással, némelyikük egyenesen gyűlölettel szemlélte a kapitalizmust meg a bankokat. A déliek az

iparosodásnak voltak esküdt ellenségei. Hamiltonnak az iparra nézve kedvező indítványait maga Washington sem nézte jó szemmel. Marshall azonban helyeselte a kapitalizmust, pártolta a bankokat, és támogatta az iparosítást, úgy vélte, ezen áll vagy bukik az Egyesült Államok népének eljövendő jóléte, ennélfogva pedig biztonságukat és működésüket az Alkotmányban kell szavatolni, ami a Legfelsőbb Bíróság elnökeként csakis az ő feladata lehet. Marshall az Alapító Atyákhoz hasonlóan hitt abban, hogy a szabadság végső záloga a magántulajdon biztonsága, ám tőlük eltérően nem óhajtott morális és alkotmányos különbséget tenni a tulajdon egyes formái között. Az Alapító Atyák – kivált a virginiaiak, Washington, Jefferson, Madison, Monroe és mások – mint morális erőt a tulajdont azonosnak tekintették a földbirtokkal. Nézeteiket az ugyancsak virginiai földtulajdonos és szenátor, John Taylor (1753–1824) fejtette ki 1814-ben megjelent, hatalmas, hétszáz oldalas könyvében – An Inquiry into the Principles and Policy of the United States (Az Egyesült Államok elveiről és politikájáról). Taylor különbséget tett „természetes” és „mesterséges” tulajdon között, előbbi jelentette a földbirtokot, utóbbi pedig a törvényben megfogalmazott kiváltságok által és jóvoltából keletkezett tulajdonformákat, például a banki vagyont. A papírpénz kibocsátásának jogát a nép közvetett megadóztatásának tekintette: „Az – akár közvetlen, akár közvetett – adóztatás, amelyet egy bármilyen formájú papírpénzrendszer jelent, megfosztja a népet tulajdonától anélkül, hogy szabadságot nyújtana számára, valamely elkülönült érdek létrehozása és kiszolgálása pedig a szabadságtól fosztja meg anélkül, hogy tulajdont adna neki.” A papírpénzen alapuló bankrendszer egy mesterségesen létrehozott, parazita pénzarisztokrácia számára jelent hasznot a szorgalmas farmerréteg kárára, és „ez a tulajdonátruházó konstrukció szükségszerűen elszegényíti a dolgozó és termelő osztályokat”. Az új gazdasági hatalmat a régi feudálisegyházi hatalomhoz hasonlította, a bankárok kezében van „az erő, a hit és a hitel”, a két másik pedig alkalmazza a vallás és a hűbériség eszközeit. Taylort különösen az a hihetetlen körmönfontság háborította fel, amellyel a bankárok és bennfentesek „fiktív” tulajdonba, váltókba, értékpapírokba és kötvényekbe is befektettek, s igényt formáltak a „tisztességes” tulajdonba való befektetéseknél szokásos megbecsülésre és jövedelmekre.¹⁸⁷

Taylor elmélete egy korai változata volt annak, ami később „a fizikai munka téveszméje” néven vált ismeretessé, nevezetesen annak a feltételezésnek, hogy csak a kezüket és agyukat használva élelmiszert vagy javakat termelő emberek állítanak elő „valódi” vagyont, s a gazdasági tevékenység minden más formája lényegét tekintve élősködő. A 19. század elején széles körben elterjedt ez a vélekedés, áldozatául esett Marx és követői is. Különböző formákban még ma is sokak gondolkodásában felbukkan, s valahányszor ezek hatalomra kerülnek, és gyakorlatra váltva elképzeléseiket elnyomják az „élősködő közvetítő kereskedőket”, elkerülhetetlenül bekövetkezik az általános elszegényedés. Az elmélet Taylor-féle megfogalmazása különösen termékeny talajra hullott, mert az amerikai farmerek – kivált a déliek és a vadonban élő telepesek – a gyarmati időktől fogva paranoiás gyanakvással tekintettek a „pénzhatalomra”. Taylor kellő vulgaritással megfogalmazott érvei remekül megfeleltek és verbális aranyvalutaként szolgáltak a jeffersonistáknak, később a jacksonistáknak, végül pedig a késő 19. századi „kőkemény” demokratáknak, akik szívesen beszéltek arról, hogy az amerikai farmert „az arany keresztjére feszítették”. E kártékony téveszme tartós meggyökeresedése az amerikai politikában nyilvánvaló cáfolata annak az általánosan elterjedt vélekedésnek, hogy Amerikában nem tudnak gyökeret verni az ideológiák. Ha volt valaha ideológia, amelyiknek nagyon is sikerült megvetnie a lábát, hát az éppen a fent részletezett zagyvaság. Szerencsére Marshall szembeszállt ezzel a badarsággal, és rendelkezett a szükséges hatalommal – vagy inkább megszerezte a szükséges hatalmat – ahhoz, hogy törvényerőre emelje nézeteit. Az Amerikai Köztársaság működésének módjáról és formáiról világos és határozott elképzelései voltak. Mihelyt Amerikában is kiadták, elolvasta Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról című munkáját, s ennek nyomán haláláig tartó, egészséges ellenszenv támadt benne a csőcselék iránt. A nép korántsem mindig válik csőcselékké, és viselkedik csőcselékként, de mint szabadon érvényesülő politikai erőt mindenkor bizalmatlanul és óvatosan kell kezelni. Az Alkotmány célja, hogy korlátok közt tartsa ezt az erőt. Marshall elemzése szerint Amerikában a néphatalom az egyes államokhoz kapcsolódik, amivel

az ő korában elsőként az államok biztosítottak szavazati jogot az embereknek. Nemcsak centralista volt tehát, hanem föderalista is, aki úgy vélte, hogy a kormányzat elsődleges feladata az államokban jelen lévő tömegek állami szinten megnyilvánuló erejének ellensúlyozása. Az Alkotmány ezekről a dolgokról természetesen nem beszél nyíltan, de a gondolat ott rejlik a rendelkezéseiben, és a szövetségi bíróságok szerepe, illetve kötelessége, hogy határozataiban felfedje és érvényre juttassa ezt a rejtett tartalmat. Marshall tehát elsőként jelentette ki: a Legfelsőbb Bíróságnak joga, hogy az értelmezés és gyakorlatra váltás hatalma és lehetősége révén magában az alkotmányozásban is szerepet játsszon. Ahogy egyik ítéletében fogalmazott: „Soha nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az Alkotmány, amelyet értelmezünk … szerves, fejlődő, növekvő és a változásokra roppant érzékeny dolog.” Marshall elegáns és roppant meggyőző, ráadásul kitűnő tollú és ékes szavú, szellemes és találékony, velős érvekből kifogyhatatlan vitázó volt. A bíróság washingtoni ülésezése idején hat vagy nyolc héten át fivérei körében élt és lakott egy szerény családi panzióban. Életrajzírója szerint „Marshall ugyanolyan volt családfőként, mint ahogyan a törvényszéket vezette”.¹⁸⁸ Munkatársait ellentmondást nem tűrően irányította, pedig némelyikük jóval tanultabb, képzettebb volt nála. A Legfelsőbb Bíróság elnöki tisztségében eltöltött harmincnégy éve alatt a hivatal 1100 rendeletet hozott, közülük 519-et maga Marshall írt, s mindössze nyolc alkalommal került kisebbségbe javaslataival.¹⁸⁹ Marshall Burke mellett igen nagyra becsülte Adam Smith A nemzetek gazdagsága című munkáját, amelyhez gondolkodásában jóval közelebb állt, mint Hamilton. Meggyőződése volt, hogy az államnak csak igen óvatosan szabad beleavatkoznia a gazdaság természetes folyamataiba. A szorgalmas emberek, ha békén hagyják őket, és a törvények is lehetővé teszik, hogy kiteljesítsék képességeiket, Amerika roppant erőforrásainak felhasználásával a világ leggazdagabb országává tehetik hazájukat. Nem az állam, hanem a kapitalizmus hódította meg és tette virágzó ültetvénnyé a Mississippi völgyét és a még távolibb, nyugati területeket, mindehhez pedig semmi másra nem volt szükség, mint igazságos, értelmesen konstruált és szilárd törvényi háttérre, hogy a vállalkozók biztonsággal és bizalommal gyümölcsöztessék

képességeiket, használják erejüket, és fektessék be tőkéjüket. Marshallban egy szikrányi sem volt Taylor idegenkedéséből a „mesterséges” tulajdon iránt. Úgy vélte: a jólétet nem az érzelmek, hanem a tisztességes piac folyamatai eredményezik. A bíróságok feladata tehát az Alkotmány olyatén értelmezése, hogy megfelelő elismerésben és védelemben részesítse a mindennemű tulajdonhoz való jogot, s ekképp a kapitalizmus megkapja a lehetőséget mindazon hatalmas területek fejlesztésére, amelyeket Isten az Ő végtelen jóságában és kegyelmében – mint egykor az izraelitáknak az ígéret földjét – az amerikai népnek adományozott.¹⁹⁰ Marshall legfőbb feladatának a tulajdon védelmének biztosítását tekintette, amit egyre inkább fenyegetett a tagállamok egyszemélyes, egyszavazatos demokráciája és a felelőtlen, vagyontalan emberek szűnni nem akaró demagógiája. A Legfelsőbb Bíróság erejét tehát éreztetni kellett minden államban, s nem kevésbé a Kongresszusban is. Terve kitapintható volt már 1803-ban, amikor a Marbury v. Madison perben hangsúlyozta a Legfelsőbb Bíróság alkotmányos jogát ahhoz, hogy felülbírálja mind az állami, mind a szövetségi törvényhozásokat – ha a szükség úgy kívánja, az Alkotmány ellenében is. Az Alkotmányt a nemzeti egység és biztonság eszközének tekintette, s igényt formált nemcsak arra, hogy különleges hatalommal és jogosultságokkal rendelkezzen, de a lényegében rejlő hatalomnál fogva megteremtse a maga saját, önálló szabályait és működésének törvényeit is. Az ilyen szabályok különösen szükségesek akkor, amikor egyes, a csőcselék tetszését elnyerni kívánó politikusok – a szavazójog kiszélesedésével párhuzamosan – populista támadásokat intéznek a törvényes tulajdon ellen. Marshall szemében nem volt túl nagy különbség a Bastille erőszakos lerombolása és az alkotmányellenes rendelkezésekkel igazolt, törvényesnek beállított rablások között. Első nagy fegyvertény magántulajdonügyben az 1810-es Fletcher v. Peck per volt, amikor elutasította az elfogadott ítéletet, mondván: egy megkötött szerződés érvényes, bármit gondoljanak is az emberek az etikusságáról.¹⁹¹ Tizennégy évvel később, a Gibbons v. Ogden ügyben súlyos csapást mért a vállalkozói szabadságra, kijelentve, hogy egy állami törvényhozásnak nincs alkotmányos joga gőzhajózási monopólium létrehozására. Az Alkotmány I. cikk 8. paragrafusának e sajátos értelmezése

azt állítja, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa az államközi kereskedelem kérdéseiben minden más szerv és érdek fölött áll, s nem korlátozzák az adott állam saját törvényei. Marshall a következőket írta: „A tárgyban való döntés joga teljes mértékben kivétetik az államok hatásköréből, mintha egyenesen meg lett volna tiltva nekik.”¹⁹² Marshall csak 1819-ben három alapvető fontosságú határozatot hozott a magántulajdon védelmére. Február elején a Sturges v. Crowninshield ügyben azt a döntést hozta, hogy a New York államban érvényes, az adósra nézve kedvező csődtörvény ellentétes az Alkotmánynak a szerződésekről szóló útmutatásaival. A vezetése alatt álló bíróság még ugyanebben a hónapban, a Dartmouth College v. Woodward ügyben kinyilvánította, hogy minden társasági alapszabály magánszerződés, ezért védelmet élvez az állami törvényhozás beavatkozásaival szemben. A legfontosabb eset márciusban történt a Maryland állam és a szövetségi bank, pontosabban annak marylandi fiókja közti összecsapás során. A McCulloch v. Maryland perben a bíróságnak nemcsak az államok jogait kellett szabályoznia a szövetségi intézmények megadóztatásában, de a Kongresszus jogait is egy szövetségi bank létrehozásában. Az ítélet hatalmas súllyal esett latba a központi hatalom oldalán és a szövetségi bank törvényi státusza mellett – amely ezután egészen addig fennmaradt, míg le nem rombolta a nagy populista Andrew Jackson, aki Marshall szemében a söpredék testet öltött és diadalra jutott alakja volt.¹⁹³ A történelem későbbi eseményeinek fényében könnyű ünnepelni Marshallt, amiért sikerült megmentenie az Egyesült Államokat a törvényhozás és a kormányzat könnyelműségétől és demagógiájától, amely Latin-Amerikában bizonytalanul és védtelenül hagyta a magántulajdont, s így az egész földrész szegénységének és elmaradottságának okozója lett. Marshall rendeletei korábban példátlan arányú tőkefelhalmozódást tettek lehetővé, s méltán sorolják őt a modern világ építőinek legnagyobbjai közé.¹⁹⁴ Korában azonban sokan – köztük Jefferson és barátai – egészen másként értékelték a tevékenységét. Maga Taylor elítélte és pocskondiázta a bíróságnak a McCulloch-ügyben. hozott döntését, amelyet a „mesterséges” tulajdon „felháborító” igazolásának nevezett. Taylor kijelentése – írta Jefferson – „az igaz politika hitvallása, amelyhez minden katolikus és

republikánus polgárnak szilárdan ragaszkodnia kell”. Marshallt és az általa vezetett bíróságot az amerikai republikanizmus legádázabb ellenségének tekintette: „Az Egyesült Államok igazságszolgáltatása árkászok és aknászok titokzatos alakulata, amely szüntelenül szövetségi rendszerünk aláaknázásán munkálkodik. Alkotmányunk fondorlatos értelmezésével egy általános és sajátos kormányzat helyett egy mindenek fölött álló és mindenre kiterjedő hatalmú kormányt teremtenek.”¹⁹⁵ Nem szabad persze azt gondolnunk, hogy az erős központi hatalom hívei szabadon és akadálytalanul valósíthatták meg kitűzött céljaikat – éppen ellenkezőleg. A föderalizmus mint politikai mozgalom a századfordulóra jócskán vesztett erejéből – éppen azért, mert az elit pártja volt a széles néprétegekbe lenyúló gyökerek nélkül, ráadásul abban az időben, amikor a tagállamokban sebesen terjedt és mélyült a demokrácia, és kezdett körvonalazódni a szövetségi végrehajtó hatalom is. Marshall kinevezésével a Legfelsőbb Bíróság elnökévé Adams hatalmas csapást mért a szövetségi elvre, ám ő volt az utolsó föderalista elnök, és esze ágában sem volt ismét jelöltetni magát – voltaképpen legszívesebben otthagyta volna az egész komédiát. Nemcsak Washingtont meg a szörnyű, barátságtalan és nyirkos elnöki rezidenciát gyűlölte, maga a feladat is elviselhetetlen volt számára. „Az elnök élete – intette fiát, aki a maga idején ugyancsak elnök lett, s ugyancsak kelletlen és vonakodó – nehéz, fáradságos és boldogtalan.” Kijelentette: „Aki valaha is betöltötte az Egyesült Államok elnökének tisztét, nem fog gratulálni barátjának, aki elnyeri azt.” Másodszor kizárólag azért indult a választáson, mert nem akarta, hogy Jefferson maradjon az elnök. A dologban nem volt semmi személyes indulat. Jefferson volt azon kevés politikusok egyike, akiket nem vetett meg, sőt kedvelte őt, noha merőben különbözött az életstílusuk és -szemléletük. Teljesen tévesnek tartotta azonban Jeffersonnak az Alkotmányról és a kormányzat szerepéről kialakított nézeteit – e két férfiú „a függetlenségi háború északi és déli pólusát jelképezte” –, és tartott attól is, hogy Jefferson érzelgőssége háborúba sodorja Amerikát a franciák oldalán, amiből elkerülhetetlenül a Nagy-Britanniával való háború és Új-Anglia kereskedelmének összeomlása következik.¹⁹⁶ Adams tehát elindult – úgy kellett neki. Néhány héttel a választás előtt ugyancsak föderalista volt munkatársa, Hamilton egészen különös kis

dolgozatot tett közzé a következő címmel: A Letter from Alexander Hamilton Concerning the Public Conduct and Character of John Adams Esq, President of the United States (Levél Alexander Hamiltontól az Egyesült Államok elnökének, John Adams úrnak a közéleti viselkedéséről és jelleméről). A szöveg így kezdődött: „Nem vonva kétségbe Mr. Adams hazafiúi érzéseinek őszinteségét, személyének tisztességét, s nem vitatva bizonyos fajta tehetségeit…”, majd a következőkben különcségére, ítélőképességének fogyatékosságaira, mindennemű állhatatosságra való képtelenségére, „határtalan hiúságára” és „minden tiszta dolgot beszennyező, beteges gyanakvására” hivatkozva állítja, hogy „a legfőbb tisztség betöltésére nem megfelelő”.¹⁹⁷ A pamflet olyan kíméletlen volt, hogy sokan Hamilton politikai öngyilkosságáról és az elnöki tisztségre való, vitán felül álló alkalmatlanságáról beszéltek. A dolog azonban sokat ártott Adamsnek is. Hamilton mentségére le kell szögeznünk: egy zárt körnek, a föderalista vezetőknek szánta írását, csak hát (amint azt előre sejteni lehetett) az ellenfél – személy szerint Aaron Burr – is megkaparintotta, és haladéktalanul a lehető legszélesebb körben terjeszteni kezdte. Adamsnek ebben az időben igen sokféle nehézséggel kellett szembenéznie. A francia forradalomnak minden civilizált országban voltak gátlástalan ügynökei és naiv szimpatizánsai, s Amerikának, akárcsak Nagy-Britanniának, lépéseket kellett tennie, hogy a nemkívánatos hatásoktól megvédje magát. 1798-ban a Kongresszus Adams egyetértésével elfogadta az idegenrendészetről és a zendülésről szóló törvényeket (Alien and Sedition Acts), amely a külföldiek – kivált a franciák és az írek – esetében korlátozta a sajtó- és szólásszabadságot. A dolog az évtized mindent elöntő és megrontó, végül a nevetségességig elfajuló paranoiájának megnyilvánulása volt. Egy bizonyos Luther Baldwint elítéltek, és 100 dollár bírság megfizetésére köteleztek, mert kifejezést adott kívánságának, hogy az elnököt tiszteletlövéssel üdvözlő ágyú fojtása „találná seggbe Adamst”.¹⁹⁸ A köznép az angolokhoz hasonlóan nem sokat törődött az új törvény intézkedéseivel, a dolog inkább az észt osztogató véleményvezér rétegeket érintette. Jefferson annak ellenére, hogy a kormány tagja volt, barátjával, Madisonnal egész sor határozati javaslatot készített (Virginiában elfogadták őket, majd Kentucky is

követte a példát), amelyek kimondták, hogy az idegenrendészetről és a zendülésről szóló törvények alkotmányellenesek, az államoknak pedig „joguk és kötelességük közbelépni, hogy érvényesítését megakadályozzák”. A megfelelő megoldás természetesen az lenne – folytatták a gondolatmenetet –, ha az egyes államok saját törvényekkel „semmisítenék meg az efféle jogtalan törvényeket”. Ez volt az első említése a hatálytalannak nyilvánítás doktrínájának (Doctrine of Nullification), amely oly gyakran bukkant fel az elkövetkező évtizedekben.¹⁹⁹ A dolognak az adott korban nem volt akkora hatása, mint az adóemelésnek, amelyet elkerülhetetlenné tett Adams törekvése, hogy ütőképes hajóhadat hozzon létre, kiváltképpen a házakra, a rabszolgákra és a földtulajdonra kivetett adóknak, amelyek egyformán sújtották a farmereket, az ültetvényeseket és a városlakókat, és még egy erőtlen kis zendülést is provokáltak – a történészek Fries felkelésének nevezik.

JEFFERSON ELLENTMONDÁSOS SZEMÉLYISÉGE ÉS KORMÁNYZÁSA

Az 1800-as választásokat gyakran úgy emlegetik, mint az első valódi választási versenyt, ám küzdelem nyomai csak itt-ott láthatók. Jefferson – hűen eredeti elhatározásához – mindvégig otthon maradt Monticellóban, az immár fogatlanná lett Adams pedig már nem tudott nyilvános beszédeket tartani. A dolgot Jefferson régi és hűséges barátja, Burr döntötte el, akinek Tammany-társasága megszerezte a fontos New York-i szavazatokat, Jefferson ezzel a segítséggel 73:65 arányban győzte le Adamst. Burr azonban maga is szerzett hetvenhárom szavazatot, s a két, azonos eredményt elért jelölt között az Alkotmány értelmében a Kongresszusnak kellett döntenie. A föderalisták sok-sok sötét suskus után Jefferson mellé álltak azzal a feltétellel, hogy a közülük való köztisztviselők megtarthatják állásukat.²⁰⁰ A fennkölt idealista Jefferson tehát egy kis alkuval kezdte az elnökösködést, a sorsa volt – habár valaki szerint maga választotta –, hogy mindig kompromisszumokat kössön kitűzött céljai érdekében. Úgy vélekedett, hogy a cél szentesíti az eszközt. Elnökségét nemcsak a nyilvánvalóan politikai szélhámos Burrnak, Amerika első „megélhetési politikusának”, de a massachusettsi Elbridge Gerrynek (1744–1814) is köszönhette, aki az állam kormányzója és a választókerületi határok célszerű megváltoztatásának kiagyalója volt. Jefferson számos nehézség elé állítja a történészeket. Tevékenységének sokfélesége, felismeréseinek mélysége és emelkedettsége, újításainak gyümölcsöző volta elbűvölő – ám következetlenségei nyugtalanítók, s minél mélyebbre ásunk jellemében, annál szembeszökőbbek személyisége alapvető gyengeségei. Jeffersont egész életében nyilvánvalóan pszichoszomatikus eredetű migrénrohamok és más, valóságos vagy képzelt betegségek gyötörték – világraszóló hipochonder volt –, és személyisége sérüléseinek súlyosbodásával gyötrelmei is egyre erősödtek. Jefferson gondjainak lényege egyszerűen összefoglalható: szenvedélyes idealista és bizonyos mértékig intellektuális puritán, ugyanakkor elpuhult, művészetkedvelő és a fényűző élet kifinomult ízlésű hajszolója volt. A bortól a szeretőkig aligha volt földi gyönyörűség, amelyet ne próbált volna ki –

vagy amelynek ne hódolt volna rendszeresen, ami állandó konfliktust jelentett életfelfogása és cselekedetei közt. A rabszolgaságot kulcskérdésnek tekintette, amely hosszú életének minden mozzanatát áthatotta. A virginiai Alapító Atyák megítélésekor igen óvatosan és tüzetesen kell megvizsgálnunk az e kérdésben alkotott véleményüket. A rabszolgaság az érdekeltek – például az ültetvényesek – számára nem csupán gazdasági, kereskedelmi és erkölcsi problémát jelentett: életük szerves része volt. Az érzelmek és szenvedélyek, amelyeket mindennapjaikban (és a háztartásukban élő rabszolgák mindennapjaiban) keltett, számunkra szinte felfoghatatlanok. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy gondolkodásukban és szemléletükben bonyolult elegyet alkotott szeretet és félelem, önelégültség és önmegvetés, barátság és rokonszenv s – nem utolsósorban – a családi kötelékek. Amikor Jefferson feleségül vette a vagyonos özvegyet, Martha Wayles Skeltont, és bevezette őt az akkor még épülőfélben lévő Monticellóba, minden bizonnyal volt cselédlányként alkalmazott fekete ágyasa. Martha atyja, John Wayles halálakor az asszony 11 000 acre földbirtokot és tizennégy rabszolgát örökölt. John Waylesnek volt egy mulatt szeretője, Betty Hemings, negyedvér gyermekeik a virginiai törvények értelmében születésüktől fogva rabszolgának számítottak. Jefferson felesége közvetlen, napi kapcsolatban állt nemcsak rabszolgasorban élő féltestvéreivel, akik közül legalább egy bizonyosan a házban dolgozott, de apja néger ágyasával is.²⁰¹ Délen egyes fehér asszonyok megbékéltek az ilyesmivel, mások mélységesen elkeseredtek miatta, s voltak olyanok is, akik látszólag nem törődtek vele. Hogy Jefferson mit gondolt, nem tudhatjuk – írásainak roppant tömegében nem esik említés fekete vagy más színes bőrű nőkkel való kapcsolatairól. Az azonban bizonyos, hogy kettős érzéseket táplált – tudjuk, hogy gyűlölte a faj keveredést, amelyről úgy tartotta, hogy az érintettek mindegyike számára végtelenül gyötrelmes dolog.²⁰² Gyűlölte a rabszolgaságot is, félt tőle, és szenvedélyesen becsmérelte – legalábbis magánbeszélgetések során, és határozottan, de eredménytelenül próbálta korlátozni, illetve saját magánéletéből kiiktatni. Notes on the State of Virginia (Feljegyzések Virginia állapotáról) (1781) című munkájában oly szókimondóan ostorozta minden lehetséges szempontból és meggondolásból,

hogy – mint egy ízben James Monroe-nak megvallotta – habozott, kiadja-e, „mert a kifejezések, amelyeket a rabszolgasággal és a [virginiai] alkotmánnyal kapcsolatban használok, haragot kelthetnek, amely honfitársainkat e két kérdésben tervezett reformok ellen tüzelheti, s ekképpen többet ártanék, mint amennyit használnék vele”. Úgy érvelt, hogy a rabszolgatartás nemcsak gazdasági szempontból ártalmas, mivelhogy tönkreteszi a „szorgalmatosságot”, de mélységesen erkölcstelen is, mert a rabszolgatartót még a rabszolgánál is jobban lealacsonyítja. Végleges és teljes rabszolga-felszabadítást akart, az Észak későbbi abolicionistái közül egy se bírálta szenvedélyesebben és mélyrehatolóbban a rabszolgaságot, ezt a „különös gyakorlatot”. Barátai, köztük a virginiaiak is unszolták, hogy adja ki az említett dolgozatot, s végül hallgatott is rájuk – még arról is gondoskodott, hogy jó néhány példány eljusson a William & Mary College könyvtárába, hogy az ifjak is megismerkedhessenek vele.²⁰³ Jefferson – noha elméletben a rabszolga-felszabadítás híve volt – a gyakorlatban sem Virginia kormányzójaként, sem az állam törvényeinek reformátoraként, majd külügyminiszterként, alelnökként és két cikluson át elnökként nem tett semmit annak érdekében, hogy véget vessen a rabszolgatartásnak. Elfogadta a déliek követelését, hogy a felszabadított rabszolgák a déli államokban ne gyakorolhassák a szabad emberek jogait. A felszabadított feketéknek valamiféle elkülönült és független államot kellene alapítaniuk – lehetőleg Afrikában –, „amellyel szövetséget köthetnénk, és amelyre kiterjeszthetnénk védnökségünket”.²⁰⁴ Jefferson engedékenységének egyik oka az volt, hogy maga is úgy gondolta: a feketék egészen mások, valamiképpen alacsonyabb rendűek a fehéreknél. „Kevesebb nedvességet választanak ki veséjükkel, s többet bőrük mirigyeivel, aminek következtében igen erős és roppant kellemetlen bűzt árasztanak.” „Kevesebb alvásra van szükségük, mint a fehéreknek.” Nemi vágyaik „parancsolóbbak”, de hiányzik belőlük „az érzelmeknek és az érzékiségnek a fehérekre oly jellemző, gyengéd és finom harmóniája”. „Alacsonyabb rendű a gondolkodásuk”, habár emlékezőképességük semmivel sem hitványabb a fehérekénél. Jefferson kijelentette, hogy soha életében nem hallott feketéről, aki képeket festett, zenét szerzett volna, vagy esetleg „felismert volna valamilyen

tudományos igazságot”. Úgy vélte, képtelenek lennének például megérteni Eukleidészt. Szükségtelen persze különösebben hangsúlyoznunk, hogy Jefferson nem volt megrögzött rasszista – egyik legnagyszerűbb tulajdonsága az új felismerések iránti nyitottsága volt. Jellemző, hogy – saját korában szinte minden amerikaival ellentétben – a fehérekkel teljesen egyenrangúnak tartotta az indiánokat,²⁰⁵ s amikor megismerte egy szabad marylandi ültetvényes, a fekete bőrű Benjamin Banneker matematikai dolgozatát, nemcsak felülbírálta korábbi, a négerek szellemi képességeiről alkotott nézeteit, de a kéziratot Condorcet márkinak, a Párizsi Tudományos Akadémia titkárának is elküldte a következő ajánló szavak kíséretében: „Örömmel tájékoztatom Önt, hogy él itt nálunk, az Egyesült Államokban egy igen figyelemre méltó néger matematikus.” Remélte, hogy idővel mind több és több Banneker születik majd, s bizonyítást nyer, hogy a feketék látszólagos alsóbbrendűsége „nem az intellektust meghatározó szervek felépítésének bármiféle különbözőségéből, mindössze megalázott, nyomorúságos helyzetükből ered”.²⁰⁶ Abbéli véleményét azonban, hogy a felszabadított feketék nem maradhatnak a déli államokban, nem változtatta meg. Saját rabszolgáival sem törődött sokat, eszébe sem jutott, hogy felszabadítsa őket. Az ok szánalomra méltóan egyszerű: a pénz. Jefferson soha nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy így nyugtathatta volna meg a lelkiismeretét. Egy alkalommal megpróbálta növelni birtokaiból származó jövedelmét, a dologból azonban csak annyi lett, hogy további rabszolgákat vásárolt. Amikor egyik rabszolgája megszökött, pénzjutalmat helyezett kilátásba annak, akinek sikerül elcsípnie. Párizsi követi megbízatásának lejártakor néger szakácsa szeretett volna szabad emberként Franciaországban maradni, ám Jefferson rábeszélte, hogy térjen vele haza Monticellóba, a rabszolgaságba – egyszerűen nem nélkülözhette a „szakácsművészetét”. A következőket írta: „A gazda és rabszolga közti érintkezés a leghevesebb szenvedélyek szüntelen összecsapása, az egyik részről a szüntelen zsarnokoskodásé, a másik részről a megalázó engedelmességé … valóban: reszketek hazámért, ha arra gondolok, hogy Isten igazságos, s hogy igazságossága nem szunnyadhat örökké.” Ám ha Jefferson elvei határozottak voltak is, étvágya nagyobb volt, adósságai pedig még nagyobbaknak

bizonyultak. Egész életében kölcsönöket vett fel, és bár gyűlölte az angolokat, két nagy londoni bankban is egyre csak nőttek a tartozásai. Különös és nem minden tekintetben megmagyarázható tény, hogy a déli államokban a rabszolgák száma és az eladósodottság mértéke párhuzamosan növekedett. Egy hajó Londonból, Bostonból vagy éppen Franciaországból könnyűszerrel eljuthatott az ültetvények kikötőibe, s kirakodhatta a legfinomabb európai finomságokat és luxuscikkeket – ez olyan kísértést jelentett a déli gentlemanek számára, aminek csak kevesen tudtak ellenállni. Jefferson kísértései még sokkal összetettebbek voltak, mint a többiekéi, mert a francia borok, likőrök, brandyk, sajtok, sonkák és pástétomok, a bristoli vörösbor, a Savile Row-ról való kabátok és ingek, a Wedgwood- és doultoni porcelánok mellett csábították még a könyvek is – némelyik rettenetesen drága –, hogy szép lassan megteremthesse az Atlanti-óceán nyugati partvidékének legnagyszerűbb, több mint 15 000 kötetes könyvtárát. Mindezt – és a kíméletlenül növekvő kamatokat – rabszolgáinak verejtékéből kellett fedeznie.²⁰⁷ Jefferson költséges szenvedélyei nem lettek volna oly végzetesek elveire nézve, ha nem lett volna egyúttal műkedvelő építész is, különc és hihetetlenül állhatatos. Az építészet mindig sokat elárul egy nemzet politikai helyzetéről – ez a sarkigazság sehol nem nyert szemléletesebb igazolást, mint a 18. század utolsó és a 19. század első negyedének Amerikájában, s még ezen belül is kiemelkedő példa Jefferson és a Monticello. Amerika újsütetű öntudata már jóval a rohamos gazdagodás előtt, a függetlenségi háború idején, utána pedig még fokozottabban érzékelhetővé vált, s kifejeződött a magát immár uralkodó osztálynak tekintő ültetvényes arisztokrácia (és a hozzájuk hasonló városiak) nagyra törő építkezéseiben. Ahogy az a római köztársasági elvekhez illett, ízlésük leginkább klasszicista volt. Előképekért az antikvitáshoz és a klasszikus formák reneszánsz újraértelmezéséhez – elsősorban Palladióhoz – igyekeztek visszanyúlni. Palladio saját rajzaival gazdagon illusztrált, Négy könyv az építészetről című munkája, amelynek angol fordítása 1738-ban jelent meg, ott volt jószerivel minden amerikai gentleman könyvtárában. Palladio kedvelte a kétszintes, oromfallal koronázott kapuzatot jón oszlopokkal az alsó szinten és korinthosziakkal odafent, valamint az

úgynevezett „timpanonos kapuzatot”, amelynél a hatalmas oszlopok megszakítás nélkül nyúlnak az előtér padlószintjétől az oromzat és a tető felé. Az Angliával való szakítás előtti években sorra épültek Amerikában a klasszicista villák – a massachusettsi Cambridge-ben a Longfellow House (1759) vagy a Schuylkill folyónál épült Mount Pleasant (1763), John Adams szerint: „az északi gyarmatokon épült legelegánsabb vidéki kúria”. Ugyancsak a Schuylkill mellett épült a Landsdowne, amelyet Pennsylvania kormányzója, Penn építtetett – itt jelent meg először a Palladio-féle, két szint magasságú timpanonos kapuzat, amelyet ezután számosan utánoztak, s amely a függetlenség elnyerése után – a későbbi, még látványosabb, oszlopos változattal együtt – Amerika győzedelmes önfelismerésének és magára találásának szimbóluma lett. E hivalkodó épületek némelyike a semmiből épült, másokat, például Washington házát, a Mount Vernont csak később (1777–1784) toldották meg az elengedhetetlenné vált kapuzattal. Még hatalmasabb és vásáribb előépítménnyel egészítették ki 1787–1790-ben a Woodlandset, a politikus William Hamilton irdatlan udvarházát. A háború után, az Alkotmány megfogalmazásának idején, kiváltképp pedig a hatékony központi kormányzat létrejötte és Amerika hitelképességének helyreállítása éveiben felerősödött az építkezési láz. Az Amerika leggazdagabb városa, Philadelphia közelében folyó Schuylkill – akárcsak Londontól nyugatra a Temze – partját hamarosan elborították ezek a látványos épületek. A schuylkilli villaláz valódi tébollyá vált 1793-ban, amikor Amerika történelmének legszörnyűbb sárgalázjárványa elpusztította Philadelphia lakosságának egytizedét. 1793 és 1810 között számtalan villa épült, mindegyiket szépen gondozott kert vagy park vette körül. Egy utazó beszámolója szerint „a [Philadelphia körüli] táj igen csinos és a szemnek kedves, előkelő házakkal, kertekkel és gyümölcsösökkel ékes mindenfelé mérföldeken át”. Az új amerikai uralkodó osztály pontosan ezt a benyomást kívánta kelteni – és ugyanerre törekedett Jefferson is, aki egész életében nemcsak az államférfiúi erényeket gyakorolta, hanem az építészetet is. Megosztott szelleme, összebékíthetetlen ellentétektől gyötört személyisége, határozatlansága, nyíltszívűsége és ingatagsága együttesen sajnos lidércnyomásos eposszá tették építészeti tevékenységét, különösen a

Monticello-történetet. A terv, hogy saját elképzelései alapján egy palladiói villát építsen, először 1768-ban fogalmazódott meg benne, s a munka gyakorlatilag egész életén át tartott, az épület – amennyire egyáltalán – csak az 1823–24-es télre készült el. Jeffersonnak egyáltalán nem volt humorérzéke, de a maga módján roppant mókás figura volt, akit sorra értek apróbb balesetek. A ház, ahol élt, és ahová vendégeit hívta, látványos és fenséges, de gyakorlatilag a kezdetektől fogva lakhatatlan volt. Jefferson elnökké választásakor már harminc éve folyt az építkezés, de a szobák fele még vakolatlanul, nem egy padlóburkolat nélkül állt. Az egyik vendéget, Anna Maria Thorntont mélyen megdöbbentette, hogy a felső szobákat csak egy „keskeny és meredek létrán” (ma is megvan) lehet megközelíteni. Az emeleti szobában, ahol aludnia kellett, az ablak közvetlenül a padlónál kezdődött – igen kellemetlen volt, hogy bárki bármikor beláthatott, de kinézni rajta alacsonysága miatt csak guggolva lehetett. A bejárati csarnokban az ajtó fölött ügyetlenül odabiggyesztett óra díszlett, amelyet az ajtófélfák mentén lógó ágyúgolyók súlya működtetett, a szemközti falakon keskeny erkély futott körbe. Az egész épület telis-tele volt szellemes, de kontár módon kivitelezett Móricka-szerkezetekkel, a legtöbb ma már nem működik. A könyvtárban nem polcok voltak, hanem egymásra halmozott ládák – mindenesetre furcsa gondolat. Az ebédlő a teázóra nyílt, a két helyiséget a külvilágtól csak üvegajtó választotta el, amelyet hideg időben zárva tartottak. A kupolaterem megoldhatatlan problémának bizonyult. Fűteni semmilyen módon nem lehetett, mert bármiféle kürtő tönkretette volna a látványt – a lényeget –, így aztán a kályha elmaradt. A főépülethez csatlakozó jégverem a valaha kieszelt legkülönösebb építmények egyike. Belül szokatlan módon ciszternák voltak, de mindegyik csupa hézag és repedés – Jefferson idejében a négy közül kettőben sosem volt víz. A kémények túl alacsonyak voltak, a füst beszűrődött az épület belsejébe – a kandallók inkább füstöt árasztottak, mintsem meleget. Jefferson túlságosan is irigyelte Rumford hírnevét, hogysem felállított volna egy Rumford-kályhát – az első, valóban szép és elegáns fűtőberendezést, amelyet Jane Austen annyira kedvelt és csodált –, ragaszkodott egy saját tervezésű konstrukcióhoz, ami azonban igen rosszul

működött. A hálószobák csupán parányi fülkék voltak. Jefferson mindig rossz faanyagot kapott, hol túl sokat, hol túl keveset, ha pedig történetesen sikerült jó minőségűre szert tennie, leégett a szárítóépület. A saját maga számára eredetileg tervezett hálószoba a legkevésbé sem tette lehetővé az elkülönülést, ami már csak azért is furcsa, mert Jefferson szenvedélyesen szerette a magányt. A ház tervének sokszori módosítása ezután elsősorban az elzárkózást szolgálta, s végül két hatalmas előcsarnokot építtetett – egyáltalán nem illettek a palladiói térszervezésbe –, amelyek csupán hálószobájának védfalaként funkcionáltak. Egyes kortársak szerint csak arra kellettek, hogy Jefferson szeretője, Sally Hemings észrevétlenül közelíthesse meg és hagyhassa el a hálószobát. Hogy valóban így volt-e vagy sem, ma már nem állapítható meg, mert a csarnokokat 1890-ben lebontották.²⁰⁸ Munkásai: Neilson, Stewart, Chisholm, Oldham és Dinsmore urak végtelen türelemmel viselték, hogy Jefferson folytonosan változtatja elképzeléseit. Gyakran épphogy befejeztek egy-egy részletet, máris le kellett bontaniuk, mert Jefferson valami újabb trükkös megoldást eszelt ki, parányi, rejtett liftet, amely közvetlenül a pincéből hozza fel a bort az ebédlőbe, vagy különleges csigaszerkezetet, amelynek elméletileg a teázó ajtóit kellett volna minden látható emberi beavatkozás nélkül nyitnia és csuknia. Jefferson hosszadalmas levelekben közölte a mesterekkel állandóan változó elképzeléseit, a szöveg stílusa teljesen egyenrangú emberek kapcsolatára utal. A munkások egy része egyébként kontár volt, az ács Richard Richardson például sokszori próbálkozás után is képtelen volt függőlegesre állítani a bejárati oszlopokat. Jefferson nem bánta túlságosan, természeténél fogva amúgy is engedékeny, szívélyes ember volt. Elnöksége idején Oldham arra kérte, hogy tartsa szemmel apró-cseprő washingtoni pénzügyeit, és Jefferson boldogan megtette neki ezt a szívességet.²⁰⁹ A több mint fél évszázadon át épülő ház költségei minden bizonnyal hatalmasak voltak, ám aligha lehetne megállapítani a pontos – vagy akár csak közelítő – összeget. Jefferson egész életében megőrizte a számlákat, listákat, elismervényeket és feljegyzéseket, amelyek óriási mennyiségben maradtak fenn, s aprólékos részletességgel adatolják tevékenységeit. Pénzügyi iratai különösen bőségesek, ám alig tartalmaznak hasznos információt. Jefferson

némi vizsgálódással centnyi pontossággal megtudhatta, mennyit költött élete bármelyik napján, de soha nem volt tisztában azzal, hogy mennyi pénze vagy mennyi tartozása van. Titkárának, William Shortnak mondta egyszer: valós anyagi helyzete mindig rejtély maradt számára. Valójában mindig nyomorúságosan állt, s a dolog az 1770-es évektől kezdve folyamatosan romlott. Ahogy naplójegyzeteinek szerkesztői fogalmaztak: „a pénzügyi események feljegyzésének napi szertartása anyagi helyzete rendezettségének csalfa biztonságérzetét nyújtotta neki”.²¹⁰ E tekintetben Jefferson számvetései miniatűr előképei voltak a mai szövetségi költségvetésnek, amely tízezernyi lap terjedelemben aprólékosan taglalja a költségeket, ám elleplezi a tényt, hogy a kormányzat másodpercenként 10 000 dollárral növeli az államadósságot. Jefferson anyagi bukásának története meglehetősen szomorú. Elnöksége idején bőségesen lett volna lehetősége pénzt megtakarítani, hisz ez alatt a nyolc év alatt költségmentesen élt, ráadásul volt évi 25 000 dollár jövedelme. Távozásakor azonban több adóssága volt, mint mikor elfoglalta hivatalát, még 10 000 dollárral több is, mint gondolta. Évi 2500 dollárt – bedfordi birtokának teljes jövedelmét és a saját bevételeinek felét – szánta törlesztésre, ám adóssága rejtélyes módon ezután is csak növekedett. 1815-ben megegyezett a Kongresszussal a – majdani Kongresszusi Könyvtár alapjául szolgáló – könyvtára 24 000 dollárért való átadásáról, ám ez az összeg is csak harmadát fedezte tartozásainak, amelyek rögtön ismét növekedni kezdtek. 1819-ben Randolph nevű unokájának apósa, a hitvány jellemű William Carey Nicholas rávette, hogy kezességet vállaljon 20 000 dollárra, a következő esztendőben azonban elmulasztotta a fizetést, és ez az összeg is Jeffersont terhelte meg. Az eset egybeesett az 1819-es gazdasági összeomlással, amely lehetetlenné tette, hogy földeket és rabszolgákat bocsásson áruba, pedig ekkorra már ez lett volna az egyetlen lehetősége a pénzszerzésre. Élete utolsó évében látogatói úgy tapasztalták, hogy a Monticello „elöregedett és romlásnak indult”, a kertek pedig „gondozatlanok”. Jefferson kísérletet tett, hogy aukción értékesítse kertjeit, de próbálkozása kudarcot vallott, s adóssága halálakor már a 100 000 dollárt is meghaladta. Eredetileg úgy tervezte, hogy élete végén felszabadítja rabszolgáit, de ezt a szándékát sem

sikerült megvalósítania. Örököse, Jefferson Randolph 1827-ben úgy látta, hogy nincs más lehetősége, mint áruba bocsátani nagyatyja 130 rabszolgáját, s a lehető legnagyobb haszon érdekében nem habozott családokat szétszakítani, anyákat gyermekeiktől elválasztani. A következő évben még a Monticello értékesítésével is megpróbálkozott, de nem akadt rá vevő, így az épület a rongálók és fosztogatók martaléka lett – csoda, hogy maradt belőle egyáltalán valami. 1834-ben szerencsére a Levy család tulajdonába került, akik kilencven éven át megőrizték, míg végül (1923-ban) félmillió dollárért meg nem vásárolta tőlük a Jefferson Emlékalapítvány. Ma felújítva, teljes szépségében tündököl, ünnepelve kigondolójának szélsőségek közt hányódó szellemét és különcségeit.²¹¹ ★★★ Eladósodása történetének ismeretében meglepő, hogy Jefferson csakugyan olyan jó elnök volt, mint amilyennek tartják. Különös módon a nemzeti adósságot sikerült 30 százalékkal csökkentenie, ami kétségtelenül elsősorban Hamilton fáradhatatlan erőfeszítéseinek eredménye volt, de vitán felül hozzájárultak Jeffersonnak a lehető legolcsóbb kormányzatról vallott elvei is. Amikor átvette az elnökséget, a Washingtonnál és Adamsnél megszokott elnöki pompának egy csapásra vége szakadt. A fehér hintóról ettől kezdve szó sem esik. A díszkardok eltűnnek. Jefferson lóháton utazott, és egyszerű, olykor egészen rendetlen öltözéket viselt. Nemcsak hogy nem tartott igényt testőrökre, de washingtoni otthona is mindenki előtt nyitva állt. Egy látogató feljegyezte, hogy egy napon minden előzetes bejelentés nélkül reggel nyolc órakor érkezett az épülethez. Haladéktalanul az elnök dolgozószobájába kísérték, ahol meleg fogadtatásban részesült, s „az amerikai elnök szívélyességének, szikrázó elméjének és józan ítélőképességének csodálatától eltelve” távozott.²¹² Talán még fontosabb és figyelemre méltóbb, hogy Jefferson közhírré tette: bárki megírhatja neki javaslatait, észrevételeit vagy panaszait, s hogy személyesen fogja figyelemmel kísérni a felvetéseket. A feladónak csak a

papír és a tinta árát kellett kifizetnie, Jefferson magára vállalta a postaköltséget – ami korántsem volt csekélység, tekintetbe véve, hogy a kézbesítés a távolságtól függően laponként 8–35 cent is lehetett; ebben az időben 1 dollár egy munkás napi keresete volt.²¹³ A levélírókat szószátyárrá tette az elnök nagyvonalúsága, sokan tíz-tizenkét oldalon vagy még hosszabban fejtették ki mondanivalójukat. Jeffersonnak volt titkára, mégis ragaszkodott hozzá, hogy személyesen bontson fel, olvasson végig, válaszoljon meg és rendezzen kartotékokba minden küldeményt. Minthogy pedig életében soha semmit nem dobott ki, ezek a levelek is hiánytalanul fennmaradtak, sokat csak napjainkban néztek át a kutatók.²¹⁴ Jefferson válaszainak kézzel írott vagy saját találmányú sokszorosítógépével készített, elmosódott másolatai még szintén megvannak. A beérkező levelek között voltak politikai jellegűek („Thomas Jefferson, te pokolbéli csirkefogó!”), folyamodványok különböző hivatalokért („Lehetséges volna, hogy egy olyan ifjú ember, mint jómagam, tengerészkadét legyen?”), özvegyek sirámai („Ön bisztos nagy elbizakodocságnak tartja, hogy Önhöz bátorkodók fordulni, de a nyomorúság nem ismer ilemet”), pénzért való kuncsorgás („Az elkeseredés hamvaiból fellobanó reménség bátorít hogy Írjak Magának”), az adósok börtönében sínylődök vagy az igazságszolgáltatás tévedése folytán elítéltek esdeklései („Segítségért fordulok Méltóságodhoz, nem azért, hogy szabadon bocsássanak”), halálos fenyegetések, amelyek úgy hangzanak, mintha az ifjú Tom Sawyer írta volna őket („a büntető szabja igen vékony fonyálon fityeg a fejed fölött – VIGYÁZZÁL!”), és egyszerű, sima gyalázkodások („Thomas Jefferson, te vagy a legrohattab gazfickó, akinek az Isten életet adót, legyél átkozot”). Ezek a levelek összességükben rendkívül eleven képet festenek a 19. század első évtizedének amerikai mindennapjairól. Jefferson a legsértőbb szitkozódások kivételével mindegyikre saját maga válaszolt, még a névtelenekre is, amennyiben szerepelt rajtuk valamiféle címszerűség. Válaszainak egy része igen hosszú és aprólékos volt, egyeseknek pénzt is küldött, másoktól azt kérte, hogy részletesebben írják meg panaszukat vagy kérésüket. Nem Jefferson volt az egyetlen nagy ember, aki hajlandó volt komolyan foglalkozni a levélben hozzá fordulókkal (kortársa, Wellington

herceg ugyancsak ezreknek válaszolt, a legtöbb esetben vadidegeneknek, saját kezűleg írott levelekben és gyakran haladéktalanul), ám együtt érző lelkiismeretessége példátlan, az udvariasság és kötelességtudás valódi hőse volt. Az elnök odafigyelése az őt levélben felkeresőkre olykor rendkívül hasznosnak bizonyult. „A névtelen leveleket is érdemesnek tartom rá, hogy kivizsgáljuk a bennük foglaltakat” – írta.²¹⁵ 1805. december 1-jén vett kézhez egy „egy jó barátja” aláírású levelet, amely figyelmeztette: „…tartsa szemmel Burr ármánykodásait … higgye el, Burr egy új Catilina”. Jefferson régóta tudta, hogy Burr gátlástalan kalandor, s elnöksége első időszakában rendkívül kínosnak érezte, hogy ilyen gazember az alelnöke. Minden módon igyekezett távol tartani magától, az egyetlen alkalom, amikor Burr ex officio elnöki feladatokat látott el, Samuel Chase-nek (1741–1811), a Legfelsőbb Bíróság egyik bírájának jogi felelősségre vonása volt. Jeffersonnak az okozta a legnagyobb nehézséget, hogy elődje, Adams buzgó föderalistákkal töltött be a bíróságokon minden megüresedett helyet, még az elnöki megbízatásának lejárta előtti napokban is osztogatta a kinevezéseket. Chase különösen szálka volt Jefferson pártja szemében, arrogáns modora és sértő megjegyzései a gyűlölt idegenrendészeti törvények hatálya alá eső vétségek pereinek tárgyalása során 1804-re jogi felelősségre vonásának kezdeményezéséhez vezettek – Jefferson meggondolatlanul helyeselte az indítványt. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Kongresszus megpróbálta a Legfelsőbb Bíróság egy tagját ilyen módon elmozdítani, az eset viszont kínos bizonysággal szolgált arra, hogy a módszer a legkevésbé sem alkalmas a testület politikai megzabolázására. Burr sem lépett fel elég hatékonyan, a kezdeményezés kudarcot vallott. Ennek megfelelően végképp kegyvesztett lett, s amikor Jeffersont másodszor is elnökké választották, George Clintont tette meg alelnökévé.²¹⁶ Burr titokban már a választások előtt részt vett különböző unióellenes intrikákban, például Timothy Pickering szenátor és a massachusettsi keményvonalasok azon törekvésében, hogy Új-Angliát kivezessék az Unióból. Nyilvánvalóan New Yorkot is vinni akarták, s e célból Burrt az állam kormányzójává akarták választatni. Hamilton azonban keresztülhúzta a

számításaikat azzal az indoklással, hogy „Burr veszedelmes ember, akit nem szabad a kormányzás feladataival megbízni”. Ez a megjegyzés nyomtatásban a nyilvánosság elé került, s Burr párbajra hívta Hamiltont a New Jersey-i Weehawkenbe 1804. július 4-én. Hamilton nem volt a párbaj intézményének híve, de úgy ítélte meg, a kihívást el kell fogadnia. Semmiképpen nem akarta megölni ellenfelét, Burrnak azonban nem voltak efféle fenntartásai, és halálosan megsebesítette Hamiltont. Így végezte az amerikai politikai sakktábla egyik legkülönösebb és legkiszámíthatatlanabb figurája. Burr Virginiába menekült, de nem sokkal később ismét felbukkant, nyugatra ment, s ott részt vett több, Mexikó spanyol részéből új, független államot teremteni kívánó konspirációban. Az efféle törekvések ma már gyermetegnek tűnnek, de abban az időben nem is voltak olyan komolytalanok, hiszen a spanyolok amerikai birodalma ezekben az években hullott darabjaira, s csak úgy hemzsegtek a romantikus terveket szövögető kalandorok. (Lord Byron sem véletlenül fontolgatta, hogy csatlakozik a tülekedéshez Spanyolország széthulló birodalmának darabkáiért.) Burr még ennél is tovább ment, azt tervezte, hogy királyságához az Appalachehegységen túli vidékekből is lecsíp egy darabot. Ez egyszerűen hazaárulás volt, ezért Jefferson, akit előre figyelmeztettek a veszedelemre, letartóztatta és bíróság elé állíttatta. A pert 1807-ben folytatták le Marshall főbíró elnökletével – mint korábban láttuk, Marshall a legkevésbé sem volt Jefferson híve. A pert áthatotta a pártcsatározás. Hogy kellemetlen helyzetbe hozza az elnököt, Marshall őt is a bíróság elé idézte, és eskü alatt vett tőle tanúvallomást. Jefferson most első ízben élve hatalmával megtagadta a megjelenést. Válaszul Marshall összehozott egy ingatag és bonyolult alkotmányjogi konstrukciót, amely alapján felmentette Burrt, akinek politikai pályafutása így is, úgy is véget ért, az eset azonban látványosan megmutatta, hogy még az államok jogait védelmező Jefferson is kész volt a lehetőségei határáig előtérbe helyezni a szövetségi szintű hatalmat.²¹⁷

LOUISIANA MEGVÉTELE

Elnökként Jefferson valóban sokkal keményebbnek és határozottabbnak mutatkozott, mint amilyennek az 1790-es években gondolta volna – ez is jellemző vonása ellentmondásos személyiségének. A Földközi-tenger nyugati térségében algíri, tuniszi, marokkói és tripoli barbár kalózok fosztogatták a nyugatra tartó és onnan érkező kereskedőhajókat. Jefferson szakított Adams politikájával, és ahelyett, hogy tovább fizette volna az évi sarcot, kiküldte az Adams építtette hajókat (annak idején egyébként ellenezte a flotta igen költséges fejlesztését), és blokád alá vette Tripolit (1803–1805), hogy móresre tanítsa a gazfickókat. 1804-ben William Eaton, a tuniszi amerikai konzul parancsnokságával ugyancsak amerikai tengerészgyalogosokból és görög zsoldosokból álló csapatokat küldött a sivatagba – innen a tengerészgyalogság indulójának témája is.²¹⁸ Az arab bejek voltak a világ legnagyobb rabszolga-kereskedői (nem válogattak fehér, fekete és arab rabszolgák között), s a velük való leszámolás az egyik módja volt annak, hogy Jefferson anélkül, hogy bármit is tenne az amerikai rabszolgatartás ellen, megnyugtassa lelkiismeretét. A dolog bizonyára felkeltette Nelson admirális, a földközi-tengeri brit flotta főparancsnokának irigységét, aki a rabszolgatartás szenvedélyes ellensége volt, és hőn áhította a bejek vereségét. Ez volt egyébként az első jele annak, hogy Amerika hajlamos megtenni az első lépést a nemzetközi normák civilizáltságának fenntartása érdekében – a jövendő fontos előjeleként. Még meglepőbb, hogy Jefferson, aki a jövő Amerikáját mezőgazdasági középhatalomként képzelte el, amelynek nincsenek különösebb nagyhatalmi törekvései, szinte egy csapásra megkétszerezte az ország területét. Spanyolország elhatározásáról, hogy visszaadja Franciaországnak Louisianát, Washingtonban először Jefferson első elnökségének kezdeti időszakában indult meg a szóbeszéd, és azonnal megkondultak a vészharangok. Már rég kezdett kényelmetlenné válni, hogy a spanyolok birtokolják New Orleanst és a Mississippi torkolatát. A gyenge Spanyolországot nem volt nehéz megfélemlíteni, ám ijesztő volt a gondolat, hogy a világ legerősebb katonai hatalma, Franciaország akár még fel is akarhatja támasztani korábban, 1763ban feladott észak-amerikai birodalmát. „A nemzetnek a függetlenségi háború óta semmi sem okozott ekkora nyugtalanságot – írta Jefferson 1802

áprilisában –, egy tornádó készülődött kitörni itt.” Majd hozzátette: „A világon egyetlen pont létezik, amelynek birtoklója a helyzet természeténél fogva esküdt ellenségünk, New Orleans, amelyen kereskedelmünk háromnyolcad részének át kell haladnia.” Külügyminisztere, Madison ugyanígy vélekedett. A Mississippi – írta – „nem más, mint a Hudson, a Delaware, a Potomac és az Egyesült Államok minden hajózható folyóvize, amelyek egyetlen folyamba ömlenek”.²¹⁹ Jefferson utasította párizsi követét, Robert Livingstont: haladéktalanul kezdeményezzen tárgyalásokat a bonapartista kormánnyal a veszélyek enyhítéséről vagy legalábbis annak lehetőségéről, hogy valamiféle területi üzletkötéssel biztosítsák az Egyesült Államok számára New Orleansnál a tengeri kijáratot. James Monroe-t is Párizsba küldte, hogy segédkezzen a megállapodás megkötésénél – ha létrejöhet egyáltalán. A franciák még mindig Talleyrand álláspontján voltak, Amerikát úgy tekintették mint kövér fejőstehenet, s Washington most első ízben volt kész arra, hogy a mindenható dollárt meglengesse a mohó külföld szeme előtt. Jeffersonnak nem voltak különösebb reményei a fejleményeket illetően: „Nem vagyok túlságosan bizakodó afelől – írta –, hogy sikerülhet pénzzel megszereznünk New Orleanst.” Aztán 1803 áprilisában a francia külügyminiszter Bonaparte szigorú utasításainak megfelelően felajánlotta Amerikának egész Louisianát, a Mississippi völgyét és New Orleanst – mindössze 15 millió dollár készpénz ellenében. Jefferson alig akarta elhinni az ajánlatot, és haladéktalanul a gyűlölt bankokhoz, a „mesterséges” tulajdon, a pénz gazdáihoz fordult segítségért. A megállapodás kellő gyorsasággal megszületett ahhoz, hogy az elnök 1803. július 4-én, a Függetlenségi nyilatkozat kibocsátásának huszonhatodik évfordulóján nyilvánosságra is hozhassa a hírt. A lépés nemcsak megkétszerezte az Egyesült Államok területét, amely immár akkora lett, mint egész Európa, de az utolsó kételyeket is eloszlatta afelől, hogy az ország a következő néhány évtized során ismét a duplájára nő.²²⁰ Ilyen mértékű területvásárlási üzletet se azelőtt, se azóta nem látott a világ. Az amerikaiak nem is voltak vele tisztában, milyen hihetetlen nagyságú területre sikerült szert tenniük, de amikor Livingston megkérte a franciákat, jelölnék ki a kérdéses részek pontos határait, Talleyrand fanyarul csak ennyit felelt:

„Nem segíthetek önöknek. Ragyogó üzletet kötöttek, és felteszem, hogy kihozzák belőle, amit csak lehet.”²²¹ Természetesen nem tévedett. Mint kiderült, Amerika 2 145 000 négyzetkilométernyi nagyszerű termőterülethez jutott. Jeffersonnak csupán az üzlet alkotmányosságával kapcsolatban voltak kételyei. Föderalista ellenfelei megfordítva szokásos gondolatmenetüket azt állították, hogy az Alkotmány nem teszi lehetővé idegen országok területeinek megvásárlását, ám Jefferson ez egyszer félretette félénkségét, és a Kongresszustól a lépés jóváhagyását kérte. Magánbeszélgetések során egyébként beismerte, hogy megsértette az Alkotmányt, s egyik, John Breckinridge-hez írt levelében jellegzetes, „a cél szentesíti az eszközt” logikával mentegetőzött: ha a franciák megtartották volna Louisianát, Amerikának „a brit nemzettel és a brit flottával kellett volna házasságra lépnie”. Ezért Nem engednék át a Mississippiből egyetlen hüvelyknyit semmilyen nemzetnek, mert jól látom, hogy békénk szempontjából rendkívül fontos az ottani hajózás … az Alkotmány nem jogosít fel idegen területek birtoklására, még kevésbé arra, hogy bekebelezzük ezeket a területeket. Amikor az elnök megragadta a pillanat adta lehetőséget, amely oly sok előnyt jelentett országunknak, kétségkívül az Alkotmány szabta lehetőségeket túllépve cselekedett. A törvényhozóknak el kell vetniük a metafizikai széplelkűsködést, és úgy kell viselkedniük, mint hűséges közszolgáknak, amikor jóváhagyják a lépést, megfizetik a kialkudott árat, és az országra bízzák magukat, amikor jogosulatlanul megteszik érte azt, amiről tudjuk, hogy a saját boldogulásuk érdekében készséggel megtennék, ha módjuk volna rá.²²²

Ez az Amerika történelme szempontjából igen fontos kijelentés jól illusztrálja, hogy még a szigorúan alkotmánytisztelő Jefferson is kész volt „metafizikai széplelkűsködésnek” minősíteni az Alkotmány előírásait, ha megakadályozni látszottak a látomást, hogy az Egyesült Államok idővel elfoglalja az egész észak-amerikai kontinenst. Louisiana után az ország további nagyarányú gyarapodása – vagy ha úgy tetszik: zsákmányszerzése – már egészen magától értetődő lépésnek tűnt. A Kongresszus 1803. október 20-án mindenesetre szentesítette Jefferson döntését, s a következő év elején már létre is hozta a territoriális kormányzatot. Nyolc évvel később Louisiana tagállamként lépett be az Unióba – elsőként a tizenháromból, amelyeket a hihetetlen szerencse az Egyesült Államoknak juttatott.

Hogy a Louisiana-ügy nem csupán Jefferson gondolkodásának véletlen megbicsaklása volt, azt tanúsítja elhatározása is, hogy még a nagy vásár nyélbe ütése előtt titokban megkérje a Kongresszust: engedélyezzen és pénzeljen egy, a csendes-óceáni partvidékhez vezető utak felderítésére és feltérképezésére induló expedíciót. Az ötletet már kora gyermekkora óta dédelgette, s tíz évvel korábban külügyminiszterként már megpróbált rávenni egy francia természettudóst, André Michaux-t, derítené fel „egy Oregon nevezetű folyó” vidékét, s találná meg „az Egyesült Államokat a Csendesóceánnal összekötő, legrövidebb és legalkalmatosabb útvonalat”. Most titkárát, Meriwether Lewist (1774–1809) utasította: vezessen felderítő csapatot, és térképezze fel a Mississippi–Missouri felső folyásától húzódó vízválasztótól nyugatra tartó nagyobb folyóvizeket. Lewis felkérte volt katonatársát, William Clarkot (1770–1838), hogy tartson vele, s együtt verbuválták össze és képezték ki St. Louis közelében 1803 telén a hároméves expedíció huszonnégy katonából és tíz polgári személyből álló személyzetét. Egy nagyszerű soson asszonynak, Sacajaweának (1786–1812), kalauzuknak és tolmácsuknak köszönhetően biztonságban keltek át a nagy vízválasztó vidékén, felfedezték a Columbia folyót, és 1805. november 8-án elérték a Csendes-óceánt. Lewis (kisebb kitérőkkel) ugyanazon az útvonalon tért vissza, amelyen érkeztek, Clark a Yellowstone irányába került, és Fort Unionnál, a Yellowstone és a Missouri összefolyásánál találkoztak megint. Ezután lefelé haladtak a Missourin, és 1806. szeptember 23-án érkeztek vissza St. Louisba. Mindketten diadalittas jelentést küldtek az elnöknek: „Az Ön parancsának engedelmeskedve behatoltunk a kontinens belsejébe, eljutottunk egészen a Csendes-óceánig, és kellően megismertük a vidék belső részeit, hogy bízvást jelenthessük: a Missouri és a Columbia folyó hajózható mellékvizei kínálják a legmegfelelőbb útvonalat a kontinensen át.”²²³ Ez volt a valaha szervezett legeredményesebb felfedezőút, számtalan gazdasági, politikai, katonai, tudományos és térképészeti ismerettel szolgált, amelyeket rengeteg beszámoló és térkép formájában tettek hozzáférhetővé. Jefferson el volt ragadtatva – és lehetett is, kezdetét vette a Nyugat hosszú és kalandos története. Öt évvel később John Jacob Astor (1763–1848), egy német születésű szerencsevadász (aki 1784-ben érkezett Amerikába,

prémkereskedésbe kezdett, majd 1808-ban megalapította az Amerikai Prémtársaságot, 1810-ben pedig a Csendes-óceáni Prémtársaságot), 1811-ben a Csendes-óceánnál, a Columbia torkolatánál létrehozta az első kereskedőállomást, Astoriát. Néhány hónap múlva a vezető St. Louis-i lapok jelentették: „Úgy tűnik, az észak-amerikai kontinenst kocsival is át lehet szelni, mert az egész úton nincs olyan akadály, amelyet bárki is hegynek nevezne.”²²⁴ Megszületett az Oregon-ösvény (Oregon Trail) nevű út gondolata, majd hamarosan maga az út is. Elnöksége alatt Jefferson megteremtette a nyugati terjeszkedés alapjait, ennek fényében lehangoló elmondani, hogy csalódottan és mélabúsan fejezte be hivatalát. Sajnos azonban csakugyan így volt, mert sem ő, sem Madison nem tudta, hogyan kellene átkormányozni az Egyesült Államokat a napóleoni háborúk zavaros vizein. Valójában mindketten érzelmileg is érdekeltek voltak, ami igen kedvezőtlen körülmény geopolitikai kérdésekben. 1803-ban a háború újabb fellángolása a köztársasági Franciaország és a Nagy-Britannia vezette royalista koalíció között lehetővé tette, hogy olcsón meg lehessen vásárolni Louisianát, de más vonatkozásokban katasztrófát jelentett egy olyan kereskedelmi és tengeri hatalom számára, amilyenné ekkorra az Egyesült Államok vált. Nagy-Britannia Trafalgarnál 1805 novemberében tönkreverte az egyesített francia–spanyol hajóhadat, s ezzel a világ legnagyobb tengeri hatalma lett. Bonaparte Friedlandnál győzelmet aratott Ausztria és Oroszország fölött (1807), miután egész Európa a lábai előtt hevert. A brit export letörése érdekében, s hogy Nagy-Britannia ne juthasson hozzá az aranyhoz, amelyből a vele szembeni ellenállást fedezhette, bevezette az úgynevezett kontinentális zárlatot: behozatali tilalmat mindenre, ami a britektől származik. A lépésre Nagy-Britannia azzal válaszolt, hogy lehetővé tette minden hajó lefoglalását, még a semleges országok zászlója alatt hajózókét is, ha rajtakapták, hogy megsértik a Franciaország és szövetségesei kereskedelmi ellehetetlenítésére kidolgozott, rendkívül finom szabályrendszert. Jefferson erre (1806 áprilisában) életbe léptette a behozatali tilalmi törvényt (Non-Importation Act), amely megtiltotta a brit termékek túlnyomó részének importját, és minden külföldi hajóforgalmat leállított.²²⁵ Fontos megjegyeznünk, hogy az említett intézkedésekhez a három fél nem

viszonyult egységesen. Ebben az időben még nem látták át a nemzetközi kereskedelem mechanizmusát és gazdaságtanát, és a politika átgondolatlan lépései gyakran a mögöttük húzódó szándékkal homlokegyenest ellenkező eredményekre vezettek. Bonaparte importkorlátozó rendszere a legtöbb szövetségesének komoly nehézségeket okozott, és többet ártott neki magának, mint Nagy-Britanniának – utóbbinak épp elég kárt okoztak saját, helytelenül értelmezett és nehezen betartatható rendelkezései –, az amerikai válasz pedig teljes kudarcnak bizonyult, noha kétségkívül bosszantotta az angolokat. A Jay-féle egyezmény kereskedelmi intézkedéseinek érvényessége 1807-ben lejárt, és Monroe-nak, aki ekkor Londonban volt követ, nem sikerült kellő támogatást szereznie Jefferson és Madison számára, hogy elérjenek egy új megállapodást. Az eredmény egy sor incidens volt a brit és amerikai hadihajók között, végül az amerikai hajókon szolgáló katonaszökevényekre vadászó brit fregatt, a Leopard a norfolki ütközetben megadásra kényszerítette az amerikai Chesapeake-et, legénységének négy tagját elfogta, egyiküket fel is akasztotta.²²⁶ Mindez az amerikai partok közelében történt, annyira közel, hogy az emberek jól láthatták az eseményeket, és az eset olyan felháborodást váltott ki, hogy ha a Kongresszus éppen ülésezett volna, minden bizonnyal kitör a háború. Maga Jefferson is megzavarodott. Az esze azt súgta, hogy Amerikának és Nagy-Britanniának, a két nagy tengeri és kereskedelmi hatalomnak közös érdeke a tengeri hajózás és a kereskedelem szabadsága – amit pedig az érvényben lévő intézkedések csorbítanak. A két országnak épeszű, közös politikát kellene kidolgoznia, és az így megszilárdított alapokon felújítania a Jay-féle megállapodást. Republikánus érzelmei azonban Franciaország felé húzták, és a monarchikus rendszerek iránti gyűlölettől elhomályosult szemmel nem vette észre, hogy Bonaparte katonai diktatúrája (amely túlszárnyalta még a 20. század totalitárius rendszereit is) sokkal nagyobb veszedelem az egyén szabadságára nézve, mint a britek alkotmányos, parlamenti rendszere. Jeffersonnak sikerült távol tartania Amerikát a háborútól, de hogy valamiképpen a harci hevületnek is eleget tegyen, 1807 decemberében elérte, hogy a Kongresszus gyakorlatilag vita nélkül elfogadjon egy embargó törvényt, amely hatékonyan akadályozta meg a tengeren túli kereskedelmet,

kereken megtiltva, hogy amerikai hajók külföldi kikötők felé induljanak. Rejtély, hogy a Kongresszus hogyan fogadhatta el ezt az őrültséget. Amíg az amerikai hajók a kikötőkben vesztegeltek, a legénységük tétlenül és fizetetlenül lazsált, virágzott a csempészet, a brit hajók pedig versenytárs nélkül uralhatták a legális kereskedelem útvonalait. Bonaparte elkobzott 10 millió dollár értékű amerikai árut, s a dolgot a törvényekkel való ravasz bűvészkedéssel az amerikai embargó támogatásaként állította be. Ez volt Jefferson politikai pályafutásának legsúlyosabb tévedése, amely az északi hajózási és ipari tényezőket arra a – némiképp jogos – következtetésre juttatta, hogy a kormányzat egy kupac ultrarepublikánus eszme által és segítségével a „virginiai dinasztia” és a rabszolgatartó ültetvényesek érdekeit képviseli.²²⁷ A kormányzat visszakozni kényszerült, és a Kongresszus elé terjesztette a kereskedelmi kapcsolatok tilalmáról szóló törvényt (Non-Intercourse Act) (1809), amely lehetővé tette a kereskedelem részleges felélesztését, de a haragot és nyugtalanságot sem az országon belül, sem külföldön nem oszlatta el. Jefferson tekintélyének csorbulása az embargó szerencsétlen következményei és a betartatására tett, sokszor kíméletlen és erőszakos próbálkozások miatt jól látható a hivatalába érkező levelekből, amelyeket egyre növekvő nyugtalansággal olvasott. „Szüntesse meg az embargót, térjen vissza a Carters-hegyre, mélységesen szégyellje magát, és soha többé ne mutatkozzék a nyilvánosság előtt!” „Uram, én a kereskedelem híve vagyok, nem pedig a kormányáé.” „Elnök úr, ha Maga tudja, mi használ a jövőbeni boldogulásának, megszünteti az embargót.” „Ha visszagondol, milyen állapotban volt ez az ország, amikor Ön elfoglalta hivatalát, aztán megnézi, mi a helyzet most, azt hiszem, el fog süllyedni a szégyentől, és elbújik valahol a hegyekben.” „Ön eladja ennek az országnak a becsületét és szabadságát annak a bitang zsarnoknak (Napóleonnak).” „400 dollárt fogok fizetni négy barátomnak, hogy lőjék agyon, ha nem szünteti meg az embargót.” „Itt vagyok Bostonban, és éhezem … Ön a világ egyik legádázabb zsarnoka!” Jefferson e levelek némelyikét egyszerű gyalázkodásnak nevezte, vagy kijelentette, hogy részegek firkálhatták őket valami kocsmában. Mások azonban részletesen és aprólékosan ismertették az

okozott nehézségeket, például az, amelyiket négyezer nincstelenné vált tengerész nevében írtak neki Philadelphiából: „Uram alázatossan kérjük hogy bisztosiccson nekünk elkeseredet tengerészeknek egykis öszeget mer az Isten tuggya micsinálunk.” Nyomorgó tengerészek feleségei írták meg, hogy gyermekeiknek már nincs mit enniük. Több mint háromszáz petíció született, nagyon sok aláíróval, ami nagyon fenyegető volt. Az egyiket „300 fiatal fehér férfi 18 és 29 éves kor között” nevében címezték. „Ha nem vágom el a saját torkomat, csatlakozom az angolokhoz, és harcolni fogok Ön ellen. Remélem, tisztelt Uram, megbocsátja kapkodó soraimat, de átkozottul dühös vagyok.” Az egyik elkeseredett levélíró elmondja, hogy lopnia kellett a kenyeret gyermekeinek, és készen áll arra is, hogy „útonálló zsivány legyen”.²²⁸ Jefferson, aki egészen a századforduló idejéig derűlátó volt, mostanra borús lett, összetört és tanácstalan. Hivatalában töltött utolsó hónapjaiban kormányzati politikája széthullott, kétségbeesett törvénykezési félmegoldások keringtek a Kongresszus két háza, illetve a Kongresszus és a végrehajtó szervek között, és kapkodó kísérletek történtek az embargó feloldására. Végül azzal az álérveléssel, hogy továbbra is szembehelyezkednek Franciaországgal és Nagy-Britanniával, a Kongresszus 1809-ben az e két országba irányuló kereskedelem tilalmának fenntartásával feloldotta az embargót, ami csakugyan megoldotta a helyzetet. Jefferson március 1-jén fáradtan láttamozta a dokumentumot. Barátjának, Pont de Nemours-nak a következőket írta: „Néhány napon belül visszatérek a családomhoz, a könyveimhez és a földjeimhez [a Monticello körül] … Soha börtönéből elbocsátott rab nem érezhetett ilyen megkönnyebbülést, mint én most, hogy lerázhatom magamról a hatalom bilincseit.”²²⁹ Az igazság azonban az, hogy elnöksége utolsó néhány hónapjában már egyáltalán nem tartotta kézben az államügyeket, és hivatalából megvert, keserű emberként távozott.²³⁰

MADISON BAKLÖVÉSEI ÉS SÚLYOS KÖVETKEZMÉNYEIK A legrosszabb azonban még hátravolt. Madison egész életében arra készült,

hogy egyszer az Egyesült Államok elnöke legyen. Orange megye leggazdagabb ültetvényesének fiaként a kiművelt Virginia legfelsőbb osztályából érkezett, s kitűnő képzésben részesült, főleg a nagy tekintélyű John Witherspoonnál Princetonban. Jeffersonnal 1776 óta ismerték egymást, bizalmas levelezésük olvasása önmagában nagyszerű politikai-irodalmi tanulmány. Madison apró termetű, szorgalmas, szerény, halk szavú ember volt, a problémákat többfelöl látó és elemző elme, aki mindig megpróbálta közös nevezőre hozni a dolgokat és megtalálni az arany középutat; „a neoklasszikus önmérséklet mintaképe”, ahogy a költő, Robert Frost fogalmazott: mindvégig egy álmot kergetett „az új világról, amelyben az emberek józanok és mértékletesek”. Szolgált a virginiai törvényhozásban és a Kongresszusban, részt vett Virginia alkotmánya és a vallásszabadságról szóló törvény megszövegezésében, jelen volt a Mount Vernon-i tanácskozáson, az annapolisi megállapodásnál, tagja volt az alkotmányozó konvenciónak, és – jóval nagyobb mértékben, mint a jelenlévők bármelyike – szerzője volt az Egyesült Államok alkotmányának is. Az ő munkája A föderalista huszonhat száma, és ő a Jogok törvénye szerzőgárdájának legfontosabb figurája. A Kongresszusban a Jeffersont támogató szárny meghatározó alakja volt, és külügyminiszterként is szolgálta az elnököt – ráadásul vele ellentétben még humorérzéke is volt. Amikor külügyminiszterként a barbár kalózok képviseletében Washingtonba érkezett tuniszi követet kellett szórakoztatnia, a magas vendéget és tizenegy tagú kíséretét szórakoztató hölgyemények „tiszteletdíját” így könyvelte el: „nemzetközi kapcsolatok előmozdításának költségei”. (Jefferson nem találta viccesnek a dolgot.) Felesége, Dorothea – vagy Dolly – (1768–1849) szépséges észak-karolinai lány volt, akiből az első igazi washingtoni nagyasszony vált. Madison mindennek ellenére klasszikus példája annak, amit Tacitus így fejezett ki: omnium consensu capax imperii nisi imperasset („mindenki egyetértett abban, hogy képes lett volna az uralkodásra, ha nem uralkodott volna”). Nem volt jó elnöknek.²³¹ Gyakorlati ügyetlenségére jellemző, hogy beiktatási beszédében, elnöki céljainak megfogalmazásakor képtelen volt kikászálódni egy szerencsétlenül hosszú mondatból; a mondat 470 szóból állt, még a felolvasása is túl nehéznek bizonyult. A beszéd utáni fogadáson az F Street-i rezidencián Dolly

káprázatosan szép volt: „Tiszta batisztruhát viselt igen hosszú uszállyal, kerek nyakkivágással, kendő nélkül, fején bíborszínű bársonyból és fehér szaténból készült kalap fehér tollakkal – csupa méltóság, kellem és grácia.”²³² Dolly, aki „nagyon is kézben tartotta a kis embert” (nagy feje ellenére Madison mindig aprónak és törékenynek hatott), befejezte az új Elnöki Kúria (a Fehér Ház) belső rendezését és díszítését. 2205 dollárt költött késekre, villákra, „rekeszes palacktartókra és kandallóvasakra”, 458-at egy zongorára és 28-at egy „gitárra”. Nem sokkal később megindította az első „szalonokat”, amelyek abban az időben rendkívül népszerűek voltak – a férfiak „fekete vagy kék zakóban, mellénnyel, fekete nadrágban és fekete harisnyában” jelentek meg, a hölgyeknél „duzzadó keblük és csupasz hátuk közszemlére tétele volt a legszembetűnőbb”.²³³ A csillogó külsőségek mögött azonban teljes zavar és tanácstalanság uralkodott afelől, miként kellene magát Amerikának kiszabadítania a hajózási jogok körüli konfliktusból, amelyeket az óceán mindkét partján csak maroknyian értettek. Madison értékes hónapokat, sőt éveket vesztegetett el azzal a botor várakozással, hogy majdcsak véget ér a háború valahogy, vagy odaát a briteknél a parlamenti csatározások során megszületik egy másik kormányzat, amelyik képes és hajlandó lesz figyelembe venni Amerika szempontjait, és érvényteleníti a semleges hajók forgalmát korlátozó intézkedéseket.²³⁴ Voltaképpen nem a brit belső politikai konfliktusok nehezítették a kompromisszum megszületését, hanem Amerika egyre fokozódó lokálpatriotizmusa. Bármennyire igaz, amit Washington búcsúbeszédében mondott – hogy Észak-, Kelet-, Dél- és Nyugat-Amerika között sokkal több a hasonlóság, mint amennyire különbözők –, a nyugtalan és indulatos légkörben, amelyet a hosszan elnyúlt európai háború, valamint annak ostoba és ártalmas atlanti következményei okoztak, áthidalhatatlanoknak látszottak a különbségek. Új-Anglia érdekei szinte mindenben a britekéivel voltak azonosak, ám délebbre és nyugatabbra egyre világosabban fogalmazták meg, hogy a terjeszkedés és fejlődés egyetlen lehetősége az Angliával való leszámolás. Avagy tán Kanadát nem kellett megszerezni? És Floridát? És a karibi térséget? Ráadásul éppen ezek a déli és nyugati államok juttatták az elnöki székbe Madisont 1808-ban, 1812-es újraválasztásakor pedig még

nyilvánvalóbb volt a tőlük való függése. Ellenfele, Clinton maga mögött tudhatta New Yorkot (29 elektori szavazattal), Massachusettset (22 szavazattal), valamint Connecticutot, New Jersey-t, New Hampshire-t és más kisebb államokat, összesen 89 szavazattal. Madison mögött állt Virginia (25 szavazattal), Pennsylvania (szintén 25-tel) és a két Karolina, a Georgia és Kentucky vezette déli és nyugati államok 128 szavazattal, ám a Madisont támogató hét államban összesen 980 000 rabszolga élt, akiknek nem volt szavazati joguk, de minden 45 000 fő egy elektori szavazatot jelentett az illetőségi helyük szerinti állam számára, s ez a Délnek összesen 21 elektori szavazatot hozott. Az új-angliai föderalisták nyugtalankodtak emiatt, mondván, hogy az északi szabadok a felelőtlen déli rabszolgatömegek játékszerei.²³⁵ A háborút azonban még így is el lehetett volna kerülni. 1812. június 18-án a Kongresszus elvégezte a Nagy-Britannia elleni háború bejelentéséhez szükséges formaságokat. Két nappal később a Westminsterben Henry Brougham indítványozta, hogy vonják vissza a királyi titkos tanácsi rendeletet, mire Lord Castlereagh a kormány képviseletében kijelentette, hogy azok érvényességét felfüggesztették. Sajnálatos módon azonban egy zöldfülű amerikai követségi ügyvivő nem a kellő gyorsasággal tájékoztatta a történtekről Madisont. Madison és mestere, Jefferson levélváltása abban az időben, amikor Madison különösebben szenvedélyes érzések vagy harci kedv nélkül folyamatosan sodródott a háború felé, arra enged következtetni, hogy Jefferson még bízott benne, hogy elérkezett az idő egy réglement des comptes létrejöttére Nagy-Britanniával, s hogy Amerikának hatalmas és közeli célokat kell megvalósítania – elsősorban „Kanada meghódítására” gondolt. A történelmi távlat előnyös helyzetéből ma úgy látjuk, hogy a köztársaság két legerősebb oszlopa, a fehér ember civilizációjának támaszai vakmerő és felelőtlen alakok voltak.²³⁶ A háború kezdetben három fő cél mentén folyt: Kanada megszállása, csaták az öt Nagy-tavon, valamint a világtengereken és minden, a déli területek és az amerikai telepesek érdekeltségei által nyújtott lehetőség felhasználása arra, hogy tönkretegyék Nagy-Britannia szövetségese, Spanyolország, valamint a fennhatósága alá tartozó indiánok javait –

Washington főként az elsőt tartotta reménytelinek. A megszállás azonban két lényegi tévedésen alapult. Az első az volt, hogy könnyű zsákmánynak hitték Kanadát. Az ország két részből állt, a keleti Alsó-Kanadából zömmel francia lakossággal, valamint a nyugatra és északra húzódó, angol nyelvű, de igen gyéren lakott Felső-Kanadából. Madison és Jefferson azt hitte, hogy a francia nyelvű kanadaiak elnyomott, megszállt nép, akik szívük mélyén NagyBritannia ellenségét, Franciaországot támogatják, és felszabadítóiknak tekintik majd az amerikaiakat. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. A kanadai franciák konzervatív ultrakatolikusok voltak, a Francia Köztársaságban a megtestesült ateizmust látták, Bonapartét a trónbitorló Antikrisztusnak tekintették, s úgy vélték, hogy a brit háborús politika legfőbb célja az általuk is áhított Bourbon-restauráció. Az 1774-es Québec-törvény (Quebec Act) komoly kulturális, politikai és vallási kiváltságokat biztosított a francia népességnek, az államférfiúi liberalizmus mesterműve volt. Madisonék úgy gondolták, ha a megszállt Alsó-Kanadát az Unió tagállamává teszik, lakosai könnyen és hamar republikánusok és protestánsok lesznek. Felső-Kanadában mindössze 4500 fős brit katonaság állomásozott, ám igen sokan voltak az újonnan érkezett amerikai telepesek. A brit katonai parancsnok, Sir Isaac Brock úgy vélte, hogy utóbbiak többsége illojális, s ő egyedül úgy boldogulhat, ha „hangosan beszél és merészen gondolkodik”. Az angol ajkú kanadaiak amúgy túlnyomórészt régi vágású, antirepublikánus toryk vagy ilyenek leszármazottai voltak. Kanada azonban már az 1770-es években is ellenállt az amerikai republikanizmus hízelkedésének, s azóta csak megerősítette a 100 000 lojalista, számos utódjuk, valamint a NagyBritanniából érkező tömegek; esze ágában sem volt lecserélnie szövetségesét.²³⁷ A virginiai dinasztia téves elképzelését Jefferson Madisonhoz írt, magabiztos szavai foglalják össze: „Kanada Québec környékéig terjedő részének ez évben [1812] történő elfoglalása puszta menetelés kérdése, megfelelő tapasztalattal fog szolgálni számunkra Halifax megtámadásához és az angolok végső kiűzéséhez az amerikai kontinensről. Ha Halifaxot elfoglaltuk, az angoloknak a legkisebb mentőcsónakjukat is odahaza kell majd megjavítaniuk.”²³⁸ A másik nagy illúzió az amerikai milícia

harcértékének erős túlbecslése volt. Hivatalba lépésekor elmondott beszédében Madison is büszkén beszélt róla: „a jól felfegyverzett és kiképzett milícia köztársaságunk legfőbb védőbástyája”. Először Massachusetts, Connecticut és New Hampshire tagadta meg, hogy Kanadába küldje milicistáit. Új-Anglia nem egyszerűen csak tétlen volt, komoly befektetései voltak londoni értékpapírokban, és remek üzletet csinált a brit katonasággal való kereskedelemből. A britek viszonzásképpen Új-Angliánál és egészen a háború végéig New Yorknál sem érvényesítették a blokádintézkedéseket. A brit hadsereg által igényelt marhahúsmennyiség kétharmada ekkorra már a határ déli oldalánál fekvő államokból, elsősorban Vermontból és New Yorkból származott.²³⁹ A Madison által „puszta menetelésre” kiküldött hadsereg alkalmatlan csőcseléknek bizonyult. A milicisták a maguk módján megállták a helyüket, amikor a függetlenségi háborúban otthonukért harcoltak, de szülőföldjüktől távol tüstént nyilvánvalóvá vált, hogy valójában csak műkedvelő katonák. Fegyelmezetlenek voltak. Mindenki maga szemelte ki a helyet, ahol a sátrát felállította. Éjszakánként nem indítottak őrjáratokat, és nem állítottak őrszemeket. Mind a milicisták, mind pedig az önkéntesek – akiket valamelyest szigorúbb szolgálati szabályok kötöttek – úgy gondolták, hogy törvényesen nem kötelezhetők az Egyesült Államok területén kívüli szolgálatra, s először egyszerűen nem voltak hajlandók átlépni az országhatárt. Az önkéntesek között az a szóbeszéd kapott lábra, hogy ha megteszik, azonnal öt év katonai szolgálatra lesznek kötelezhetők. Sokan még soha életükben nem találkoztak indiánnal, és megrémültek tőlük, mert azt hitték, hogy megkínozzák és megölik a foglyaikat. A közelben gyülekező indiánokról szállingózó hírek hatására sokan megszöktek, helyenként még zendülések is kirobbantak.²⁴⁰ A magasabb rangú tisztek tehetetlenek voltak. Stephen van Rensselaer vezérőrnagy, a New York-i milícia parancsnoka az egyik legrégibb holland család sarja volt, 150 000 acre földet örökölt, amelyet kilencszáz bérlőnek adott ki, s csak úgy emlegették: „a pártfogó”, „immár nyolcadik a sorban”. Emberei azonban nem voltak hajlandók követni őt a veszedelembe, s a Niagarától indított támadása csúfos kudarccal végződött. Frenchdownnál James Winchester tábornok kieszelte, hogyan

kerítsék be és győzzék le, aztán úgy, ahogyan volt, megadta magát az egész seregével.²⁴¹ Igen sokan lettek az indián támadások, valamint a betegségek, illetve a ruházatuk és a sátrak alkalmatlanságának áldozatai. A tábornokok egymást okolták a nehézségekért. Peter B. Porter a Buffalo Gazette-ben égbekiáltó gyávasággal vádolta Alexander Smytht. A két tábornok Grand Islanden nevetséges operettpárbajt vívott, egyikük sem sebesült meg, de pózolásuk és szájhősködésük undorította még a saját embereiket is.²⁴² Smytht meg is támadta a tömeg, és röplapokban gúnyolták gyengeségét. A milíciák gyakran lelkesebben küzdöttek egymással, mint a britek ellen. A Black Rock-i táborban a New York-i Irish Greens katonái kemény ütközetet vívtak a déli önkéntesekkel, amikor pedig a reguláris csapatok szét akarták őket választani, egyesült erővel rontottak nekik. A civil nyilvánosság szitkozódott és csúfolódott. A sapkájukon USLD feliratot viselő, 1808-ban alakult US Light Dragoons (Amerikai Könnyű Dragonyosok) elnevezésű alakulatot csak úgy nevezték: „Uncle Sam’s Lady Dogs” („Sam bácsi ölebei”). 1813-ra Kanada megszállásának tervét gyakorlatilag elvetették, és Maine állam nagy része is a britek kezére került.²⁴³ A tengeren valamivel jobban szerepeltek Madison csapatai. A Nagytavaknál a Rhode Island-i Oliver Hazard Perry (1785–1819) Rhode Islandnél erős kis flottát állított össze, s az Erie-tavon 1813. szeptember 10-én megütközött a britekkel. Zászlóshajója, a Lawrence olyan súlyosan megsérült, hogy Perry csak evezve jutott el a Niagaráig, ahonnan addig folytatta a küzdelmet, amíg a britek meg nem adták magukat. Ekkor küldte el tömörségéről híres győzelmi jelentését: „Megütköztünk az ellenséggel, a foglyaink.”²⁴⁴ Az óceánon az amerikai hadihajóknak – a reguláris és önkéntes erőknek egyaránt – nagy hasznukra volt, hogy tisztjeiket kizárólag érdemeik alapján válogatták össze és léptették elő – a republikanizmus hatalmas előnye –, nem pedig „érdekek” mentén, mint a Royal Navynél (Brit Királyi Haditengerészet). Az Egyesült Államok hajóin – ellentétben az erőszakkal toborzott angol legénységgel – önkéntesek teljesítettek szolgálatot. Az amerikai kalózhajók 1813-ban és még inkább 1814-ben komoly károkat okoztak a nyugatról a Brit-szigetek felé tartó szállítóhajóknak. Az amerikai

dohánykereskedelmet kézben tartó glasgow-i kereskedők a koronához írt beadványukban így panaszkodtak: „Két kurta esztendő alatt több mint 800 hajónkat kerítette kézre egy tengeri hatalom, amelyről eleddig csak a lekicsinylés hangján szóltunk.”²⁴⁵ Igaz, az angolok ugyanezt művelték az amerikai kereskedőhajókkal. Marryat kapitány, a Spartan nevű brit fregatt parancsnoka, aki később regényíróként vált ismertté, tucatjával süllyesztette el vagy ejtette foglyul a part menti vizeken haladó amerikai hajókat. A brit Admiralitást azonban megdöbbentette és zavarba ejtette, hogy milyen győzelmeket aratnak a Királyi Haditengerészet sorhajói fölött az amerikai hadihajók. Az amerikai fregattok jobbak és nagyobbak voltak, több ágyúval felszerelve, és kétszer annyi tiszt szolgált a fedélzetükön, mint a britekén. Marryat elismerte, hogy az amerikai flotta (amelyen főleg brit legénység szolgál – tette hozzá) erősebb az angolnál. A brit államférfi, George Canning úgy érezte: el kell mondania az alsóházban: „Nem rázhat meg bennünket elég mélyen a tény, hogy a brit flotta legyőzhetetlenségéről szóló szent legendát darabokra törték ezek a szerencsétlen (amerikai) diadalok.”²⁴⁶ A Nagy-Britannia elleni tengeri háború volt az első alkalom, amikor az amerikaiak felmutatták azt, ami idővel a csúcstechnológia iránti szenvedélyükké vált. Az ír származású Robert Fulton (1765–1815) Pennsylvaniában, az azóta Fulton Township névre átkeresztelt Little Britainben született. Atyja hamar árvaságra hagyta, s mély szegénységben töltötte gyermekéveit. Már kicsiny korában megmutatkozott káprázatos tehetsége a rajzolásban és rendkívüli ügyessége apró mechanikus tárgyak kitalálásában és elkészítésében. Tizenhárom éves korában már maga készítette a ceruzáit, ecseteit, festékeit és más egyebeket. A legismertebb philadelphiai portréfestőnél, Charles Wilson Peale-nél tanult. A mester meg is festette ifjú növendéke arcképét: borongós kifejezésű, kemény vonású arc, amelyről sugárzik a keserű harag. Rajzkészsége a kor szenvedélyes tudományszeretetével párosult – kortársa, Samuel Morse, a telegráfia forradalmasítója ugyancsak portréfestőként kezdte pályafutását. Fulton hajtóművek iránti érdeklődése már művészeti tanulmányainak idején megnyilvánult. Még csak tizenéves volt, amikor épített egy igen nagy erejű világítórakétát, tervezett egy újfajta lapátkereket, és lőfegyvereket is

fabrikált.²⁴⁷ Fulton egész életében gyűlölte a Royal Navyt, amelyben nemcsak az amerikai függetlenség ellenségét látta, hanem a tengerhajózás szabadságának akadályozóját is, ami pedig nélkülözhetetlen az emberiség haladásához. 1798-ban Franciaországba ment, hogy megpróbálja eladni Bonaparte tábornoknak egy, az angolok ellen bevethető tengeralattjáró terveit. Különös módon egy amerikai feltaláló, David Bushnell már 1776-ban 60 font jutalmat kapott egy tengeralattjáró megépítéséért, a szerkezet azonban nem működött kielégítően, amikor megpróbálták angol hajók ellen bevetni. Fulton járműve, amelyben háromfőnyi személyzet foglalhatott helyet, 25 láb mélységig merülhetett, aknákkal és primitív torpedókkal is fel lehetett szerelni. A tengeri szerkezetek túlnyomó többségéhez hasonlóan ez is hal formájú volt. A franciák 400 000 frankot ígértek arra az esetre, ha sikerülne egy brit fregattot elsüllyesztenie, ám amikor a szerkezetet kipróbálták, a kísérlet kudarcot vallott, a megrendelők pedig elveszítették az érdeklődésüket.²⁴⁸ Fulton ezután vette a bátorságot, és Angliába utazott, hogy az Admiralitásnak próbálja elsütni a találmányát, s azt ígérte, hogy képes lesz vele elsüllyeszteni a Boulogne-nál gyülekező francia inváziós flottát (1803–1804). A briteket eleinte érdekelte a dolog, és Fulton egyik torpedója valóban a tengerfenékre küldött egy francia dereglyét, a huszonkét fős legénység is a tengerbe veszett – erről azonban csak a franciák szereztek tudomást. Amikor aztán Trafalgar után szertefoszlott az inváziótól való félelem, az Admiralitás egyszerűen elzavarta Fultont.²⁴⁹ Az 1812-es háború Fultonnak érzelmileg és szakmailag is kapóra jött – immár a saját kormánya számára dolgozhatott. Meg tudott vásárolni néhány igazán erős, a legnagyobb brit gyártó, a Boulton & Watt által készített gőzgépet, és úgy tervezte, hogy egy hatalmas hadihajót szerel fel velük. A kísérleti járművet először a Demologus (1813), majd a Fulton the First (1814) névre keresztelte. Kéttörzsű alkotmány volt, a törzsek között közel öt méter széles lapátkerékkel. Hossza 48, szélessége 17 méter volt, merülési mélysége 6 méter, körben másfél méter vastag, tömör faréteg védelmezte. Egyetlen, 120 centiméter átmérőjű, másfél méteres lökethosszúságú hengerrel dolgozó gőzgépével a világ első páncélozott gőzhajójának is tekinthető. A

britek Chathamnél ugyancsak dolgoztak egy gőzzel hajtott hajó építésén, az övék azonban csak egy, Fulton hajójánál jóval kisebb, lapos fenekű bárka volt. Az új amerikai hadihajó harminc darab 32 fontos ágyút hordozott, amelyek izzó golyók és víz alatti lövedékek kilövésére is alkalmasak voltak. 120 lóerős gőzgépével a szélirányra való tekintet nélkül óránként nyolc kilométeres sebességgel haladhatott, amivel elméletileg túltett a brit flotta leggyorsabb fregattjain is. Az East Rivernél 1814. június 29-én vízre bocsátott szörnyetegről szóló pletykák hamarosan elértek Nagy-Britanniába, útközben persze jócskán felnagyították a tényeket. Egy edinburghi lap már a valóságos méretek kétszereséről beszélt, hozzátéve: „A fedélzetre lépni igyekvő ellenség visszaverésére százgallonnyi forró vizet képes egyetlen perc alatt kilőni, a lőrései körül egy gépezet segítségével háromszáz kés mozog elképesztő szabályossággal, és ugyanennyi súlyos vaslándzsa jár ki-be, roppant erővel döfve le azt, aki megpróbál felmászni az oldalán.”²⁵⁰ A britek is fejlesztettek ki újfajta fegyvereket. 1803-ban Henry Shrapnel ezredes feltalálta az üreges lövedéket – a „srapnel”-t –, amely máig használatos az ellenséges katonák tömeges pusztítására. Az eredeti tervek szerint együttesen alkalmazták volna a britek legnagyobb, woolwichi fegyverraktára vezetőjének fia, William Congreve által kieszelt, vegyi meghajtású rakétával. Fultont „Toots”-nak nevezték a lármáról, amelyet 7

munkája során okozott, Congreve gúnyneve „Squibb” volt. Congreve 1808ban alkotta meg a Congreve-rakétát, s 1812-re már egy javított változatával állt elő, amelynek 42 fontos robbanófeje volt, és körülbelül három kilométernyire lehetett lőni vele. Terveiben egy 400 fontos robbanófejjel ellátott, 10 mérföldes hatósugarú rakéta is szerepelt. 1813-ban, amikor a Kanada elleni amerikai támadásról, a felgyújtott falvakról és városokról szóló pletykák elérték Nagy-Britanniát, óriási volt a felháborodás, a közvélemény megtorlást követelt. Charles Pasley kapitány, a nagy brit stratéga azt javasolta, hogy ágyúzzák Amerika parti városait. A koszorús költő, Robert Southey lelkesen üdvözölte az elképzelést, és úgy tartotta volna különösen hatásosnak, ha bevetik az újfajta, Congreve-féle fegyvereket. Walter Scottnak írt levelében a brit békeajánlat elutasításának esetére azt javasolta: „Lerohannám a[z amerikai] partokat, és rakétabemutatót tartanék a

városaiknak … míg csak meg nem adják magukat, hogy a kivilágításnak vége legyen – vagy amíg hamuvá nem válik Philadelphia, New York, Baltimore meg a többi város is, mind.”²⁵¹ Az amúgy a legkevésbé sem vérszomjas Southey javaslata jól mutatja, mennyire elkeserítette és elfárasztotta a briteket a háború. 1814 tavaszán Bonaparte rezsimje megbukott, Európában véget ért a küzdelem. Az amerikai háború immár a múlt ósdi csökevényének, ostobaságnak tűnt. A britek szinte rögeszmésen kívánták Bonaparte vereségét, de a transzatlanti konfliktus nem volt számukra különösebben érdekes. Amikor Francis Jeffrey, az Edinburgh Review híres szerkesztője 1814 januárjában Amerikában járt, meglátogatta Madison elnököt is, aki megkérdezte tőle, mit gondolnak a britek a háborúról. Jeffrey eleinte csak hallgatott, az elnök unszolására végül így felelt: „A nép fele nem is tudja, hogy hadban állunk Amerikával, akik meg tudták, elfelejtették.”²⁵² A brit kormány azonban igyekezett világszerte mindenütt elvarrni a szálakat, főként pedig szerette volna egyszer s mindenkorra szóló megállapodással véglegesen rögzíteni Kanada határait és megnyugtatóan rendezni a karibi helyzetet. Gyakorlott és határozott tárgyalókat küldtek tehát Amerikába, hogy kipuhatolják a békekötés lehetőségeit, de egyúttal odaküldték az európai háborúk elmúltával nélkülözhetővé vált hadihajókat is, hogy nyomást gyakoroljanak Madisonra. A kanadai kudarc fényében Madisonnak örvendeznie kellett volna a hír hallatán, hogy francia szövetségese vereséget szenvedett, és arra kellett volna törekednie, hogy olyan kedvező békealkut érjen el, amilyet csak lehet – ő azonban késlekedett, tétovázott, maga se tudta, mit tegyen, tanácstalansága pedig átragadt a kormányzatra is. Külügyminisztere, Monroe a béke pártján állt, a háború folytatását egyenesen őrültségnek tartotta. Madison azonban hamarosan John Armstrong tábornokot (1758–1843) állította a hadügyminiszteri posztra, széles jogkörrel, ő pedig mindenáron a győzelemre törekedett. A függetlenségi háborúban Horatio Gates szárnysegédje volt, politikai ambíciókat táplált, s úgy gondolta, hogy előbbre jutását megkönnyítheti a könyörtelen eltökéltség. Monroe egy potenciális Bonapartét látott benne.²⁵³ Armstrong levelet küldött William Harrison tábornoknak (a későbbi elnöknek), amelyben arra utasította, hogy kössön békét az

indiánokkal, uszítsa rá őket a kanadaiakra, majd változtassa „sivataggá” a britek Thames folyó menti településeit, McClure tábornoknak pedig megparancsolta, hogy égesse fel Newark városát. Madison mindkét rendelkezést visszavonatta. A terror soha nem volt a Fehér Ház hivatalos politikájának eszköze, egy tábornokot hadbíróság elé is állítottak, mert felgyújtatott egy települést. Ennek ellenére persze számos telepest megöltek, és porig égették a házaikat. Madison lépését végképp értelmetlennek kell tartanunk, ha arra gondolunk, hogy Nagy-Britannia ebben az időben már képes volt erőit – kilencvenkilenc nagy hadihajót és számtalan kisebbet – a megtorlásra összpontosítani, és az ibériai-félszigeti háború veteránjaiból álló, erős sereggel rendelkezett. Ráadásul Madisont figyelmeztették is. A brit haditengerészeti parancsnok, Sir Alexander Cochrane azt írta Monroe-nak, hogy ha Amerika nem teszi jóvá a Felső-Kanadában véghezvitt gaztetteket, neki „kötelessége lesz lerombolni és a földdel egyenlővé tenni a[z amerikai] parton elérhető távolságban fekvő városokat”.²⁵⁴ Mindennek ismeretében meglehetősen érdekes, hogy Madison, Armstrong meg az alsóbb parancsnokok mennyire nem készültek fel a várható eseményekre. A britek partraszállása 1814 augusztusában a Chesapeakeöbölnél mindenkit mélyen meglepett. A Sir George Cockburn parancsnokolta hajókból Robert Ross ezredes vezénylete alatt ötezer katona szállt partra, és egy jó hónappal később szinte sértetlenül tértek vissza mindannyian. Amikor a britek partraszállásának híre elért a fővárosba, a politikusok és tábornokok összevissza futkostak, és sejtelmük sem volt, mit tegyenek. Madison, Monroe, Armstrong, a haditengerészeti miniszter, William Jones és az igazságügy-miniszter, Richard Rush elszöktek egy, a városon kívül sietősen összetákolt védelmi táborba – „a fejetlenség és zavarodottság leírhatatlan jelenetei”.²⁵⁵ Egy szemtanú látta, amint az elnök felesége, Dolly „egy kivont kardú tiszt által kísérve lóhalálában végighajtat Georgetown városán”.²⁵⁶ Úgy tűnik, Dolly volt az egyetlen, aki bátran és józanul cselekedett. Biztonságba helyezte Washington Gilbert Stuart festette portréját, amely az elnöki ebédlő falát díszítette, „széttörte a falhoz erősített keretet, s a vásznat magához vette”.²⁵⁷ A britek augusztus 24-én, egy szerdai napon benyomultak a védtelen

Washingtonba. Az emberi gyávaság legalább olyan fontos szerepet játszott az eseményekben, mint a szakmai-politikai hozzá nem értés. Edward Codrington, a műveletben részt vevő brit tengerésztiszt a következőket írta feleségének, Jane-nek: „az ellenség úgy futott szerteszét, ahogy csak a lába bírta”. Madison – tette hozzá – „nagyon mérges lehetett, amiért minden katonájával együtt menekülnie kellett a kormány székhelyéről mindössze száz angol elől – mert összesen ennyien voltunk”. A továbbiakban elmondja, hogy az amerikaiak nyolcezer emberrel védték Washington térségét, „de túl gyorsan elszaladtak a mieink elől, hogysem foglyokat tudtunk volna ejteni”.²⁵⁸ Madison menekült. Dollynak álruhát kellett öltenie, egy hajléktalanná vált emberekkel zsúfolt kocsmából elzavarták, mert a szerencsétlenek mindenért a férjét hibáztatták. Amikor végül Rokebynél, Richard Love házában menedékre talált, a fekete szakácsnő nem volt hajlandó kávét főzni neki, mondván: „Azt hallám, mister Madison meg mister Armstrong eladta az országot a briteknek.”²⁵⁹ Az északi, a nyugati és a kontinens belsejében fekvő államok igen harciasak voltak, de az ellenállás a szánalmasnál is gyengébbnek bizonyult. Egy amerikai történész szerint: „Marylandben, Virginiában és Pennsylvaniában ekkorra már közel 1,5 millió fehér ember élt. Ez a roppant népesség azonban nem mozdult városaiból és falvaiból, eltűrte, hogy ötezer angol katona öt héten át ott állomásozzon közöttük, még csak meg se kísérelte, hogy elűzze őket a földjeiről.”²⁶⁰ Az angoloknak tehát bőven volt idejük Washington megalázására. Szétlőtték a Kongresszus épületének ablakait, aztán bementek, és felgyújtották. Ezután az elnök otthonához vonultak – a föderalisták megvetően csak „palotának” nevezték (a ház még feltűnően félkész állapotban volt, se tornác, se pázsit) –, a bútorokat minden helyiségből a szalonba hurcolták, és a szomszédos kocsmából hozott izzó szénnel felgyújtották. Lángba borították a Kincstár épületét és a hajógyárat is. Utóbbi óriási lánggal égett, míg éjféltájban el nem oltotta egy zivatar. Cockburn különös ellenszenvvel viseltetett a National Intelligence iránt, amely sértő és mocskos dolgokat publikált a személyével kapcsolatban, úgyhogy felgyújtana a lap szerkesztőségét és nyomdáját – katonáit így utasította: „Gondoskodjanak róla, hogy minden gépük megsemmisüljön, soha többé ne

gyalázkodjanak rólam ezek a gazemberek.”²⁶¹ A katonák másnap este kilenc órakor vonultak el, ekkorra a szélvihar és az özönvízszerű eső még jobban összezavarta az egymástól elszakadt amerikaiakat, és fokozta a sok ezer menekült nyomorúságát és tehetetlenségét. Madison végül egy fogadóban megtalálta a feleségét, és arra készült, hogy visszatérjen a lángoló fővárosba, bár Dollynak bevallotta: „Fogalmam sincs, hol hajthatjuk le a fejünket az első napokon.”²⁶² A Tizennyolcadik utcában kialakított ideiglenes szálláson aztán valamennyire könnyített elkeseredésén azzal, hogy kirúgta Armstrongot, és elfogadta a Haditengerészeti és a Pénzügyminisztérium vezetőjének lemondását. De ugyan kihez fordulhatott volna segítségért akár ő, akár Amerika?

DEUS EX MACHINA – ANDREW JACKSON A segítség hamarosan – jóformán azonnal – megérkezett, ám egy olyan ember személyében, akit Madison, Jefferson és a virginiai uralkodó réteg egészen szokatlannak és kellemetlennek talált – épp ellentéte volt annak a fajta személyiségnek, akinek megítélésük szerint irányítania kellett volna Amerikát. 1814-re Andrew Jackson, aki tizenkét esztendős kora óta viselni kényszerült egy brit tiszt szablyájának nyomát, már ismert és komoly tekintéllyel bíró ember volt – az új amerikai típus jellegzetes képviselője. Érdemes alaposabban megvizsgálnunk az alakját, mert e kitérő jól megvilágítja a korai köztársaság életét és közállapotait. Tizenhét évesen, éhező, gyakorlatilag iskolázatlan árva gyerekként indult el a jogi pálya felé. A határvidéki Tennessee-ben a „jogászkodás” jószerivel nem jelentett mást, mint földek elbitorlását, az előbbre jutásért kötött piszkos és rövid életű szövetségeket, hivatali törtetést és párbajozást. A határvidék gyorsan, pereskedéssel és véres erőszakkal terjeszkedett. Jackson ügyvéd lett, később a körzet legfőbb ügyésze, majd katonai ügyész a milíciában. Tíz évvel később már nyakig benne volt a telekspekulációban – ez volt az Egyesült Államokban a legkönnyebb módja annak, hogy egy vagyontalan ember

meggazdagodjon –, de egy társának csődbe jutása őt is kis híján koldusbotra juttatta. A nagy áttörés 1796-ban következett be, amikor előbb a Kongresszus tagjaként, majd szenátorként közreműködött az új tagállam, Tennessee létrehozásában. Az állam Felsőbb Bíróságának bírája lett, megalapította Nashville első szabadkőműves páholyát – ebben a városban telepedett le 1801-ben –, s hamarosan megszerzett egy értékes, közeli birtokot, a Hermitage-t. Legfontosabb, döntő lépése az volt, hogy a milíciánál vezérőrnagyi rangot szerzett, ez volt az ugródeszka, ahonnan a csúcsra sikerült rugaszkodnia.²⁶³ Jacksont gyilkosként ismerték az emberek. Először huszonegy éves korában párbajozott, a konfliktus oka kölcsönös, tárgyalótermi sértegetés volt (vagyis egészen közönséges, mindennapi ügy), az első lövést a levegőbe adta le, a másodikkal azonban – akárcsak Burr – megölte ellenfelét. Ezután még számos párbajt vívott, elsősorban 1790-ben kötött házassága miatt. A nála idősebb, elvált Rachel Robardst vette feleségül, társként és anyapótlékként, s haláláig szenvedélyesen szerette és védelmezte őt. Rachel válásáról idővel kiderült, hogy érvénytelen, és a dolgok rendeződése után Jacksonéknak egy újabb esküvői szertartást kellett tartaniuk. 1803-ban, amikor Jackson rangidős bíró volt Knoxville-ben, a kormányzó, John Sevier gúnyos megjegyzést tett arról, hogy Jackson „valakinek a feleségével Natchezbe utazott”. „Magasságos Isten! – robbant Jackson. – Ön szájára merészelte venni az ő szent nevét?!” A két férfi – ötvennyolc és harminchat évesek – pisztolyt rántott, lövések dördültek, de csak egy járókelő szenvedett könnyebb sérülést. Tíz nappal később aztán véresebb golyóváltásra került sor Jackson és a Sevier család néhány tagja között. 1806-ban Jackson szabályos párbajt vívott Charles Dickinsonnal, maga is megsebesült, ellenfele azonban olyan súlyos sebet kapott, hogy hamarosan elvérzett.²⁶⁴ 1813-ban belekeveredett egy egész sor párbajügybe és csatározásba, amelyek véres zűrzavart keltettek Nashville utcáin, az emberek tőrösbottal, pisztollyal, sétapálcával és a puszta öklükkel estek egymásnak, és véresen hemperegtek a porban – köztük a később híres szenátorrá lett Thomas Hart Benton is. Jackson párbajai, amelyekben a tőle telhető leghűségesebben hajtotta végre anyja utolsó intelmeit, többnyire borzongató emléket hagytak maguk után.²⁶⁵

A rengeteg verekedés és lövöldözés megnyomorította Jackson hórihorgas testét (közel két méter magas volt, és mindössze hetvenkét kiló). Vörös haja volt, fájdalmas kifejezésű, hosszúkás arca és vad pillantású, jégkék szeme, bőrén pedig hegek és sebhelyek mindenütt. Dickinson golyója két bordáját törte, néhány ruhafoszlánnyal együtt mélyen beágyazódott a mellkasába – soha nem sikerült eltávolítani –, és évtizedekig tartó kínzó tüdőtályogot hagyott hátra. A Benton-párbajban vállán találta a golyó (a karját is csak szerencsével tudták megmenteni), ami ugyancsak a testében maradt, és csontvelőgyulladást okozott. 1825-ben megbotlott, és legurult a lépcsőn. A seb felszakadt, és szinte megállíthatatlanul vérzett. Jackson majdnem belehalt a vérveszteségbe, s a heves vérzés élete során még többször jelentkezett. A rettenetes sebeken és a beágyazódott golyókon felül még a hadjáratokban szerzett malária és vérhas is rendszeresen gyötörte. A maláriát és a sebeket külsőleg és belsőleg egyszerre alkalmazott ólom-acetáttal kezelte – rémítő gyógymód –, a vérhas ellen pedig higany-kloridot vett be, ami idővel tönkretette a fogait.²⁶⁶ A fájdalmakat és kellemetlenségeket higgadtan, szinte hősiesen viselte. Egy alkalommal egyik vénájának felnyitásával siettette a vérzés kialakulását: „lemeztelenítette a karját, elővette a zsebkését, odahívta egyik szolgáját, hogy tartsa a tálat, aztán nyugodtan belevágott a saját testébe”.²⁶⁷ Önfegyelme a fájdalom eltűrésében csak erősítette elszántságát, de a lelkében újabb sebeket hagyott, és hevítette minden iránti haragját. Vézna testében lakozó, megbocsátani képtelen, vad indulatai dühödt eltökéltséggel munkálkodtak Amerika nagy ívű, de kíméletlen céljainak megvalósításán.

JACKSON ÉS AZ INDIÁNOK ELPUSZTÍTÁSA Az indiánkérdés volt az első dolog, amit a zord Jackson érkezése előtt meg kellett oldani. Délen és nyugaton a legtöbben háborúval akarták véglegesen elintézni a „problémát”. A fiatal köztársaságnak nem voltak az indiánokkal kapcsolatban határozott elképzelései. Az Alkotmány nem is tett róluk

említést, csupán annyit mondott, hogy a Kongresszusnak hatalmában áll „a más nemzetekkel folytatott, tagállamok közötti, valamint az indián törzsekkel való kereskedelem szabályozása”. Henry Knox (hadügyminiszterként) az ideiglenes kormányban, majd Washington alatt is az indián ügyek felelőse 1786-ban átvitt a Kongresszusban egy rendeletet, amely az Ohio folyónál két részre vágta az indián területeket. Az Ohiótól északra és a Hudsontól nyugatra az Északi, az Ohiótól délre és a Mississippitől keletre pedig a Déli Körzet terült el, mindkettőt egy-egy főfelügyelő igazgatta, aki bizonyos felelősséget érzett az irányítása alá rendelt területek és lakosságuk iránt – ugyanígy csinálták annak idején a britek is. Míg azonban a brit korona a fehérekhez (és a négerekhez) hasonlóan „alattvalókként” kezelte az indiánokat, az amerikaiak nem tekintették őket „polgároknak” – úgy hívták őket: „a vadak”.²⁶⁸ Csakhogy könnyű a térképen kettévágni az indiánok földjét, és egészen más rávenni őket, hogy csakugyan azt tegyék, amit a kormányzat kíván. A függetlenségi háború utáni években gyakran támadták meg az előrenyomuló telepeseket, és általában sikerült is legyőzniük őket. A köztársaság kicsinyke és tapasztalatlan hadserege többször is megalázó vereséget szenvedett az indiánok ellen indított akciók során. Amikor Washington elfoglalta az elnöki széket, közlegényektől főtisztekig mindössze hétszázegynéhány hivatásos katonája volt, a krík indiánok pedig bármikor képesek voltak 3500–6000 harcost kiállítani. 1790 októberében az indiánok visszaverték az Ohióba benyomuló Josiah Harmar ezredes csapatait, s Indianában, a mai Fort Wayne közelében majdnem teljesen megsemmisítették Arthur St. Clair tábornok erőit, megölve 1400 hivatásos katonát és milicistát, és pánikszerű menekülésre kényszerítve a többieket. A Fallen Timbers-i csatában, 1794. augusztus 20-án Anthony Wayne és kentuckyi lovas karabélyosai valamelyest kiköszörülték a csorbát. Az ütközet csupán negyven percig tartott, de rákényszerítette a sóni indiánokat és még néhány törzset, hogy 1795-ben aláírják a greenville-i egyezményt. A nyílt, módszeres hódítás azonban soha nem szerepelt a tervek között, az indiánokat egyezségekkel, ígéretekkel, áltatással, számuk lassú csökkentésével, betegségekkel és alkohollal kívánták alávetett helyzetbe kényszeríteni.²⁶⁹

Az általános vélekedés úgy tartotta, hogy az indiánoknak vagy asszimilálódniuk kell, vagy nyugatra vándorolniuk – ez inkább jogi álláspont volt, semmint fajgyűlölő. Az ország egyházközségekre, kerületekre, megyékre és tagállamokra oszlott, az indiánok társadalma azonban nem földrajzi, hanem törzsi egységekre tagolódott, a beilleszkedéshez tehát fel kellett volna adniuk törzsi rendszerüket. Aki erre hajlandó volt, földet (családonként 640 acre-t) és amerikai állampolgárságot kapott – igen sokan éltek is a lehetőséggel, letelepedtek, európai nevet vettek fel, és eltűntek az átlag amerikaiak egyre duzzadó tengerében. Egy biztos: fehérek és „rézbőrűek” között nem volt éles választóvonal. Az országban tízezerszám éltek félvérek, akik fehéreknek tartották magukat, s olyanok is, akik megtartották a törzsi kötelékeket. A tiszta vérű indiánok zöme – ha választhatott – ragaszkodott az ősi formához, ebben az esetben viszont – mondták a telepesek – tessék elköltözni nyugatra, ott még lehet vadászni meg törzsesdit játszani.²⁷⁰ Az 1812-es háború előnyösebb helyzetbe hozta a telepeseket – ezért is pártolták annyira –, mert a britek maguk mellé állították az indiánokat, ami által jogosnak mutatkoztak a legkegyetlenebb indiánellenes intézkedések is. A britek módszeresen igyekeztek megszervezni és felfegyverezni a kisebbségeket az Egyesült Államok elleni harcra. Ahol csak tehették, felszabadították a fekete rabszolgákat. Egyik őrnagyuk, Edward Nicholas négy tisztjével és 108 királyi haditengerésszel az Apalachicola folyó vidékén, majd Nyugat- és Kelet-Florida határvonalán fegyverekkel látott el és valamelyest ki is képzett több mint 4000 krík és szeminol indiánt, 3000 muskétát, 1000 karabélyt, 1000 pisztolyt, 500 puskát és egymillió darab lőszert adott nekik.²⁷¹ Az indiánok véleménye megoszlott abban a kérdésben, hogy élve a lehetőséggel, megtámadják-e a telepeseket, ám háborúpárti főnöküknek, a sóni Tecumsehnek (1768–1813) nem voltak kétségei. Figyelemre méltó ékesszólásával és fivére, a „Próféta” jóslatai segítségével szövetségbe szervezte az indián törzseket (főleg a kríkeket), és 1811 októberében így tüzelte őket: „Vesszen a fehér faj! Ők elrabolják a földjeiteket. Megrontják asszonyaitokat. Halottaitok csontjain tipornak! Vissza kell űzni őket oda, ahonnan jöttek, véres nyomdokaikon! Vissza, igen,

vissza a nagy vízhez, amelynek átkozott hullámai a partjainkra hozták őket! Égessétek fel a házaikat, pusztítsátok el állataikat, öljétek meg asszonyaikat és gyermekeiket, hogy egész fajuk örökre eltűnjön! Háborút! Örök háborút! Háborút az élők ellen és háborút a holtak ellen!”²⁷² Amikor kirobbant a háború, a vörös bunkósbotjaikról „vörösbotosoknak” nevezett, harcias kríkek lelkesen csatlakoztak testvéreikhez, némelyikük 1812-ben egészen Kanadáig felvándorolt, hogy gyilkolja az eddigre teljesen elbizonytalanodott amerikaiakat. Hazafelé menet aztán az Ohio mentén irtották a telepeseket, végül az vezetett az indiánok közti belháborúhoz, hogy a megtorlástól tartó csikaszó törzs követelte, hogy a déli kríkek büntessék meg a gyilkosokat. A spanyol gyarmati fővárostól, Pensacolától északra fekvő vad határvidéken amerikai telepesek és „baráti” indiánok megpróbálták lemészárolni a félvér Peter McQueen és saját külön látnoka, High-Head Jim vezette vörösbotosokat. A kísérlet kudarcba fulladt, és a hátráló fehérek a Mobile folyótól 80 kilométernyire északra egy másik félvér, Samuel Mims erődítményében találtak menedéket. Ez körülbelül 1 acre nagyságú, deszkakerítéssel körülvett földterület volt, a kerítésen két kapuval és közönként lőrésekkel, bent 150 milicista, 300 fehér, félvér és baráti indián, meg vagy 300 fekete rabszolga zsúfolódott össze. Parancsnoknak a félvér Dixon Bailey-t jelölték ki. Fontos megjegyeznünk, hogy ebben az időben a kontinens déli része, különösen a part menti vidékek törvényen kívüli területnek számítottak, ahol fehérek, indiánok, félvérek, szökött rabszolgák és mulattok verődtek bandákba, alapítottak településeket, és változtatták folyamatosan szövetségeiket. Fort Mims e játszma tipikus eszköze volt. A rabszolgát, aki a vörösbotosok érkezésekor riasztotta Bailey-t, hazugnak nevezték és megkorbácsolták, s a kapuk történetesen épp nyitva voltak, amikor vagy ezer indián megkezdte a támadást. Bailey-t megölték, amikor megpróbálta bezárni a kapukat, és ötven fő kivételével minden fehéret lemészároltak. „A gyermekeket lábuknál fogva lóbálták, és fejüket a kerítés deszkáin loccsantották szét, az asszonyokat megskalpolták, az áldott állapotban lévőknek pedig felvágták a hasát, és méhükből kitépték a magzataikat.”²⁷³ A kríkek 553 embert öltek meg – férfiakat, asszonyokat és gyermekeket –, és karóra tűzve 250 skalpot vittek el.

Jackson vezérőrnagy ekkor kapott parancsot, hogy a tennessee-i milíciával vonuljon délre, és torolja meg a vérengzéseket. Ez pontosan az a feladat volt, amire már régóta várt. Az indiánokról ugyanúgy gondolkodott, mint a kentuckyi Henry Clay (1777–1852), a nyugati országrész britellenes tömörülésének vezéralakja és a Háborús Héják néven ismert csoport szervezője. Clay és a dél-karolinai John Caldwell Calhoun (1782–1850), a déliek legismertebb szószólója minden, beolvadni nem képes indiánt el akart űzni a Mississippin túli vidékekre. Jackson mélyen egyetértett velük, hozzátéve, hogy a szövetségi kormányzatnak a lehető leghamarabb utakat kell építenie, ezzel is idecsábítva a telepeseket, akik végleg birtokukba veszik az indiánoktól megtisztított területeket – ulsteri protestáns ősei annak idején ugyanezt a stratégiát alkalmazták a „vad írek” ellen. Amikor megkapta a vágyott parancsot, karja a legutolsó párbaj következtében még fel volt kötve, ám késlekedés nélkül elindult dél felé. Vele tartott szívbéli barátja és társa a telekspekulációs műveletekben, John Coffee tábornok, a lovasság parancsnoka, valamint néhány kalandor, köztük a hírhedett mesterlövész, a tennessee-i David Crockett (1786–1836) és az akkor még csak tizenkilenc esztendős virginiai Samuel Houston (1793–1863). Ezek a férfiak, akik a későbbiekben kitolták az Egyesült Államok határait Texas felé és még annál is tovább, vérben gázoltak a krík háború során. Rettenetes háború volt. November 3-án, a tömegmészárlás után két hónappal Jackson bekerített egy „ellenséges” falut, Tallushatchee-t, és ezer emberrel beküldte Coffee-t, hogy rombolja le. Feleségének, Rachelnek később azt írta, hogy „Coffee igen elegánsan hajtotta végre a feladatot”. Crockett pontosabban fogalmazott: „Úgy lődöztük le őket, mint a kutyákat.” Minden férfit, szám szerint 186-ot, lemészároltak, de leöldösték az asszonyokat is, mindössze 84 foglyul ejtett nőt és gyermeket hagytak életben. Egy szemtanú írta: „Nyolc-tíz holttestet is találtunk egy-egy kunyhóban.” Egyeseket elevenen megégettek, a romok között félig elszenesedett holttestek hevertek. „Másutt kutyák lakmároztak gazdáik teteméből.”²⁷⁴ Egy tíz hónapos indián gyermekre halott anyja karjaiban találtak rá. Jackson, aki mindig gyengéd érzésekkel viseltetett az árvák iránt, és legelvetemültebb pillanataiban is hajlamos volt emberbaráti érzelemkitörésekre, azonmód örökbe fogadta a

kisfiút, Lyncoyának nevezte el, és Hermitage-be vitette. Rachelnek a következőket írta: „A kisfiúról a lehető legkörültekintőbben kell gondoskodni, bizonyosan valami igen fontos célból adatott nekem – ha arra gondolok, hogy e gyermek körülményeit tekintve mennyire hasonlít hozzám, különös rokonszenvet érzek iránta.”²⁷⁵ Egy héttel később Jackson újabb ütközetet vívott Talladegánál, csapatával 1000 vörösbotost támadott meg, és 300-at megölt. Emberei közül néhányan ekkor úgy érezték, elég volt. A milicisták mindössze kilencvennapos szolgálatra voltak kötelezhetők, az önkéntesek egy esztendőre szegődtek, de már az ő idejük is lejárt – mindannyian haza akartak már menni, akár Jackson vezetésével, akár zendülés árán nélküle. Ez a hozzáállás okozta a kanadai hadjárat kudarcát, s már felütötte fejét a krík indiánok elleni, szerteágazó hadműveletekben részt vevő más alakulatoknál is. Jackson azonban nem hagyta, hogy néhány hazavágyó kaszárnyajogász megakadályozza dühének kiélésében. Az önkéntesekkel sakkban tartotta a milíciát, hivatásos katonáival pedig mindkettőt. November 17-én ő és Coffee kiálltak az útra, és kijelentették, hogy helyben agyonlőnek minden milicistát, aki el merészel indulni hazafelé. A táborban még mindig felkötött bal karral szembeállt az egész alakulattal, jobbjával a lova nyakára támasztott karabélyt tartotta, és azt mondta, személyesen puffantja le azt, aki átlépi a porba húzott vonalat. Ádázul villámló pillantásával képes volt egymaga féken tartani az egész csőcseléket, míg fel nem sorakoztak mögötte a felfegyverzett hivatásosok.²⁷⁶ Amikor az önkéntesek szolgálati idejük lejártakor elhatározták, hogy december 10-én távoznak, Jackson két, kartáccsal töltött ágyút irányzott rájuk, és amikor nem engedelmeskedtek a parancsának, a kanóc meggyújtására utasította a tüzéreket. A zendülők ekkor megadták magukat. Gyűlölték Jacksont, de még jobban rettegtek tőle. Rachelnek azt írta, az önkéntesek „nyafka, picsogó engedetlenek, akiket úgy tudtam csak visszatartani a nyílt zendüléstől, hogy rájuk szegeztem az ágyúmat égő kanóccal a gyújtólyukban. Életem legkellemetlenebb pillanata volt. Éreztem a szerető szülő kínjait, amikor kötelessége megbüntetnie gyermekét.”²⁷⁷ Nem valószínű, hogy Jackson bármi effélét érzett volna, de mindig ilyen previktoriánus melodramatikus nyelvezettel magyarázta és

értelmezte cselekedeteit. Amikor egy tizennyolc esztendős milicista, John Woods megtagadta a parancsát, majd fegyverrel szegült szembe a letartóztatására érkezőkkel, Jackson nem habozott az egész sereg szeme láttára agyonlövetni. Szigorúan tiltotta a whiskey fogyasztását. Embereit hajnali fél négykor ébresztette, a tiszteket pedig egy órával előbb, hogy az indiánok e korai órán se tudják meglepetésszerűen megtámadni a táborhelyet. A tiltakozó főtiszteket őrizetben küldte haza. Woods agyonlövetése megtette a hatását. Szárnysegédje, John Reid szerint: „Az a magát sokáig tartó vélekedés, miszerint a milicistákat semmiféle vétségért nem lehet halállal büntetni, szertefoszlott, s ezután a legszigorúbb fegyelem jellemezte az egész alakulatot.”²⁷⁸ Jackson tehát létrehozott egy 5000 fős, nagyszerű hadsereget, amely paradox módon vonzotta az önkénteseket. Így már támadást indíthatott a kríkek fő erőssége ellen Horseshoe Bendnél, ennél a 100 acre kiterjedésű, fenséges földnyelvnél, amelyet majdnem teljesen körülölel a mély víz, a szárazföld felőli részt pedig 1,5–2,5 méter magas, 350 méter hosszúságú, két sor lőréssel ellátott mellvéd védelmezte. Jackson szerint „a természet is a védelemre alakította ki, az ember pedig még bevehetetlenebbé tette”. Jackson soha nem becsülte alá az indiánokat, és bámulta a katonai dolgokban tanúsított leleményességüket – „az ügyesség, amelyet legjobb építményeiknél csodálhatunk, egyenesen megdöbbentő”.²⁷⁹ Az erődítményt ezer krík harcos védte. A támadás figyelemelterelő műveletekkel kezdődött, aztán megrohamozták az erődfalat, abban bízva, hogy nem kell ostromlétrákat használni, ami mindig kockázatos, nagy veszteségekkel járó dolog. Sam Houston zászlós volt az első, aki a mellvéden ép bőrrel átjutott, ezután iszonyatos mészárlás következett. Az indiánok nem adták meg magukat. Az amerikaiak úgy számlálták meg a halottakat, hogy levágták a holttestek orrát. Az erődítményen belül 557 indián pusztult el, menekülés közben pedig további 300 fulladt a folyóba. Az elesettek közt volt három, teljes harci díszbe öltözött, harci színekkel kifestett indián sámán is, az ő bőrükből a győztesek lószerszámnak való szíjakat hasítottak. Jackson vesztesége negyvenhét fehér volt és huszonhárom baráti indián.²⁸⁰ Az erődítmény eleste után már csak a szokásos terror volt hátra, falvak és

termőföldek felégetése, míg az indiánok bele nem fáradtak, és meg nem adták magukat. 1814. április 14-én a kríkek legfőbb főnöke, Vörös Sas letette a fegyvert. „Az ön hatalmában vagyok… – mondta Jacksonnak. – A népem elveszett. Nem tehetek mást, mint hogy nemzetem szerencsétlen sorsát siratom.”²⁸¹ Jackson megkímélte Vörös Sas életét, mert a többi indián fegyverletételre való rábeszélésére akarta felhasználni, jókora farmot adott neki Alabamában, ahol ő a többi indián ültetvényeshez hasonlóan rengeteg fekete rabszolgát dolgoztatott. Négy hónappal később Jackson afféle karthágói békét kényszerített harmincöt megrémült indián törzsfőnökre – nagyszerű, néha rémítő szónok volt, s nem hagyott kétséget az indiánokban afelől, hogy mi vár rájuk, ha nem írják alá az elébük tett dokumentumot. A kríkeknek le kellett mondaniuk földjeik feléről – a mai Alabama állam háromötödéről és Georgia területének egyötödéről. Jackson vidáman írta egyik üzletfelének: „Létrehoztam a kríkekkel való megállapodást … [amely] 20 millió acre területet juttat a földjeik legjavából az Egyesült Államoknak, s megnyitja az utat Georgiától a Mobile folyóig.”²⁸² Tudta, hogy csak idő kérdése, és az amerikaiak megszerzik a többit is. A Fort Jackson-i egyezmény a Mississippitől keletre élő indiánok romlásának tragikus fordulópontja volt. Jackson azonnal előkészületeket tett, hogy a meghódított területeket megvédelmezze a spanyoloktól és a britektől. Az amerikai telepesek oldalán állt, értük harcolt, és nem nagyon törődött a Washingtonból érkező parancsokkal – vagy azok elmaradásával. Még augusztus vége előtt elfoglalta a Mobile folyó mentét és a déli folyásvidék kulcserődítményét, Fort Bowert. A szeptember derekán ideérkező brit tengeri-szárazföldi alakulatok már nem tudták bevenni a keményen őrzött erődöt. November 7-én Pensacolánál elfoglalta a spanyolok fő támaszpontját. Amerika és Spanyolország nem állt hadban egymással, de Washingtonban még mindig túlságosan is dermedtek voltak ahhoz, hogysem válaszolni tudtak volna, amikor Jackson leveléből hírét vették a történteknek. Jackson lépése meghiúsította a brit parancsnok, Cochrane tervét, hogy elfoglalja a Mobile folyót, onnan nyomuljon a szárazföld belseje felé, és körülzárja New Orleanst, így aztán elhatározta, hogy szemtől szembe kezdeményez támadást. Ez megadta Jacksonnak a nagy lehetőséget, hogy Washington óta Amerika első igazi hőse legyen. December

1-jén érkezett a gyakorlatilag védtelen New Orleansba. Nem vesztegette az időt. A helyi kalózokból, akik gyűlölték a Royal Navyt, mert a britek hajóikon rendszeresen felakasztották elfogott társaikat, hatékony védelmi rendszert szervezett. Szabad feketék százaiból zászlóaljat alakított, amelyekben fehér tisztek, de fekete altisztek és tiszthelyettesek teljesítettek szolgálatot. A katonáknak tisztességes zsoldot fizetett, s amikor számvivő tisztje tiltakozott, csak ennyit mondott neki: „Legyen oly végtelenül kedves, tartsa meg a véleményét … és ne törődjön vele, hogy az a katona fehér, fekete vagy teaszínű…”²⁸³ A városba annyi katonát hozatott, amennyit csak tudott, s a Horseshoe Bendnél szerzett tapasztalatok alapján igen magas és erős védfalat építtetett. Mire a hatvan hajóval és 14 000 emberrel, főleg az ibériai-félszigeti háború veteránjaival érkező britek 1815. január 8-án készen álltak a támadásra, New Orleans már korántsem volt védtelen. A bekerítés veszélye azonban még így is fennállt – pontosan ezt tervezték a britek. Jackson fő védvonala a Rodriguez-csatorna, egy 3,5 méter széles és 1,5 méter mélységű, magas és csúszós sárfalakkal határolt vizesárok mögött húzódott. A brit szárazföldi parancsnok, Sir Edward Pakenham tábornok, ez a rendkívül bátor, de szerfölött türelmetlen férfiú – sógora, Wellington herceg így jellemezte: „nem a legtündöklőbb lángelme” – két szárnyon történő támadást tervezett: az egyik a Mississippi majdnem védtelen partvonalán nyomult volna felfelé, hogy hátba támadhassa a várost, míg a védőket a másik szárny elölről foglalja le. A kijelölt csapatok azonban rossz helyen szálltak partra, és idő előtt értek a tervezett helyszínre. Pakenham úgy döntött, hogy nem vár, és egyedül tapasztalt veteránjaira hagyatkozva szemtől szembe való támadást indított – a jel két Congreve-rakéta kilövése volt. A nagy erőkkel védett erődítmény elleni, a hátulról érkező, bekerítő csapatok nélküli frontális támadás tankönyvbe illő ostobaság volt, amely mélyen elkeserítette volna Wellingtont, s még katasztrofálisabbá vált, amikor az élen támadó zászlóaljnak nem sikerült rőzsenyalábokkal feltöltenie az árkot, és az erődfalakhoz létrákat támasztania. Az eredmény a bátor és harcedzett katonák értelmetlen pusztulása lett. Az előrenyomuló vöröskabátosokat kartácstűz, puskák és karabélyok fogadták, a tüzet maga Jackson vezényelte. A roham megtorpant, a britek minden vezénylő tisztje

elesett – Pakenham a helyszínen, Sir Samuel Gibbs, a támadó oszlop parancsnoka később halt bele sebesüléseibe, Keane tábornokot ágyékában golyóval, haldokolva szállították el a csatatérről. Mire odaértek a tartalékos parancsnokok, a britek már fejvesztve menekültek – az ostrom véget ért. Az amerikaiak mindössze harminc embert veszítettek, a briteknek 291 halottjuk volt, 484 ember eltűnt, és ezernél is több megsebesült. A csúfos bukást a HMS Tonnant fedélzetéről figyelő Codrington csak a fejét rázta. „Ennél teljesebb kudarcot – írta feleségének – még soha nem látott a világ.”²⁸⁴ Így végződött a történelem egyik legrövidebb s egyben legmeghatározóbb ütközete. Három nappal később elindult a szóbeszéd, hogy Amerika és NagyBritannia békekötésre készül. A brit expedíciós hadsereg ellenkező parancs híján tovább harcolt, s február 11-én a Mobile megszállásának előkészületeként elfoglalta Fort Bowert. Mire azonban Cochrane admirális felkészült, hogy belépjen a városba, megérkezett egy parancsvivő hajó azzal az utasítással, hogy szüntessenek be minden háborús tevékenységet, és márciusban a brit flotta hazaindult Anglia felé. A békekötést ténylegesen karácsonyeste írták alá a „semleges” Gentben, előzőleg fél éven át tartottak a tárgyalások.²⁸⁵ Mindez megtörténhetett volna hamarabb is, ha az amerikai küldöttséget kevésbé alkalmatlanul válogatják össze – Madison fogyatékos realizmusának újabb bizonyságaként. A tárgyalók közt volt a pénzügyminiszter, Albert Gallatin és Delaware föderalista szenátora, James Bayard – e két férfiú gyakorlatilag minden kérdésben homlokegyenest ellentétes álláspontra helyezkedett. Ott volt John Quincy Adams, az Egyesült Államok második elnökének fia és Henry Clay, a Háborús Héják vezetője – Clay Kentuckyból származott, és nem volt amolyan talpig úriember, iszákos volt, szerencsejátékos és szoknyavadász. A Harvardon végzett Adams valódi bostoni értelmiségi volt, aki egész életét követségeken töltötte, több nyelven folyékonyan beszélt, és kisujjában volt a diplomácia művészete – vitára mindig kész, fontoskodó, puritán, sértődékeny és gyűlölködő ember, aki precízen számon tartja ellenségeit. Élete végén összeállította a végleges listát, amely harminc nevet tartalmazott, köztük volt Jackson, Clay, John C. Calhoun és Daniel Webster, akik „összeesküdtek, hogy az aljas és mocskos kis fogásokban való ügyességüket felhasználva az életben való

boldogulásomnak keresztbe tegyenek”.²⁸⁶ Adams igen nehezen jött ki a többiekkel. Folyton éjszakáztak – állította –, és szerencsejátékkal múlatták az időt a velejéig romlott Clay hatására, aki kikezdett még a szobalányokkal is. Minthogy mindannyian más-más részérdekeket képviseltek, a béketárgyalások során felmerült kérdések egyikében sem értettek egyet. Szerencsére a britek, mivel Kanada jogállását már biztosították, nem voltak túl kemény tárgyalópartnerek. Miután Washington lerohanásával „megfelelő leckét adtak az amerikaiaknak”, már csak gyors megegyezésre törekedtek. A washingtoni katasztrófa Madisont és Monroe-t is arra ösztönözte, hogy siettessék a tárgyalásokat. A baltimore-i és a philadelphiai bankok már előzőleg fizetésképtelenné váltak. Washington kifosztása hosszan elhúzódó pénzügyi válságot okozott, a nagy New York-i bankok tönkrementek. A kincstár üresen állt, s ezt pontosan tudta Gallatin is. Az új-angliai föderalisták azonban a csődhullámtól érintetlen bankjaikkal öntelt elégedettséggel szemlélték a háborúpárti államok vergődését és az uralkodó republikánusok zavarodottságát. 1814 decemberében a connecticuti Hartfordban megtartották az új-angliai államok konvencióját. A szóbeszéddel ellentétben nem tárgyaltak konkrétan az Uniótól való elszakadásról, de felvázoltak egy tervet minden további háborús intézkedés megakadályozására, különös tekintettel a sorozásokra és újabb kereskedelmi korlátozások bevezetésére.²⁸⁷ Októberben a kimerült Madison utasította az ugyancsak elcsigázott Monroe-t, akinek a saját minisztériuma mellett a hadügyekről is gondoskodnia kellett – „egy teljes hónapja nem aludt ágyban”, panaszkodott –, hogy amilyen hamar csak lehetséges, próbáljon elérni egy, „a status quo ante bellum alapjaira épülő megállapodást”. Wellington herceg ugyancsak úgy vélte, hogy háborúval többet már nem lehet elérni, és Lord Castlereagh, a brit külügyminiszter is szabadulni igyekezett „az amerikai háború malomkövei közül”.²⁸⁸ A status quo szabálya valóban mindkét fél számára a legegyszerűbb megoldása volt a folytathatatlan háborúskodásnak, amelynek – ahogy hallgatólagosan mindketten beismerték – soha nem lett volna szabad megkezdődnie. A javaslat tehát elfogadtatott. Az olyan pontokat, mint az újfundlandi halászati jogok vagy a Mississippin való hajózás, elvetették. A

háború gyakorlati kérdéseivel nem foglalkoztak. A genti béke mindössze az ellenségeskedés azonnali beszüntetését, a hadifoglyok szabadon bocsátását és a felek által a háború során elfoglalt területekről való kivonulást, valamint az indiánok megbékítését és a határok pontos megállapítását mondta ki, továbbá hogy utóbbi feladatot egy erre kijelölt bizottságnak kell végrehajtania.²⁸⁹ A megállapodás – inkább véletlenségből, semmint a szándéknak és tervnek megfelelően – politikai csúcsteljesítménynek bizonyult. Az aláírás után Adams az egyik angol küldöttnek megjegyezte: „Remélem, ez lesz az utolsó békeegyezmény Nagy-Britannia és az Egyesült Államok között.”²⁹⁰ Így is lett. A puszta tény: mindkét fél visszatért a háború előtt birtokolt területekre, egyik sem minősítette se győzelemnek, se vereségnek a történteket, és a megállapodást sem akkor, sem utólag nem nevezték rablásnak vagy diadalnak. Minden erőfeszítés azt szolgálta, hogy a két nemzet emlékezetéből kitöröljék a véres és keserves küzdelem nyomait, a siránkozás vagy vádaskodás hiánya pedig azt jelentette, hogy az egyezményt olyan alapnak szánták, amelyen baráti és józan kapcsolat épülhet fel a két, angolul beszélő nép között. Jackson New Orleans-i győzelme túl későn történt ahhoz, hogy érdemben befolyásolhatta volna a genti békekötést, ám ez korántsem jelenti azt, hogy hatás és következmények nélkül maradt. A maga módján nagyon is meghatározó volt, mert – ha az egyezmény nem tesz is róla említést – mindkét oldal részéről komoly stratégiai, sőt történelmi engedményekhez vezetett. Castlereagh volt az első jelentős brit politikus, aki elismerte az Egyesült Államokat, s nem csupán elméletileg, hanem mint valóságos és önálló nemzeti államot, amelyet a történelem nagy játszmájában egyenlő félként kell kezelni. Ezt az elismerést kimondatlanul jelzi, hogy a maga részéről Amerika is elfogadta Kanada mint önálló és törvényes entitás létét, s nem úgy tekintett rá, mint megoldatlan problémára, a függetlenségi háború óta tisztázatlan jogállású területre, amelyet idővel annak rendje s módja szerint be kell kebeleznie. A terjeszkedés kulcsa tehát mind Kanada, mind pedig az Egyesült Államok számára nem egymás rovására való területzsákmányolás, hanem az együttes és barátságos vetélkedés jegyében történő előrenyomulás lett nyugat, a Csendes-óceán felé. Viszonzásképpen a

britek zöld utat adtak Amerikának a 49. szélességi körön (az 1818-ban elfogadott, képzetes választóvonalon) túli, tetszés szerinti mértékű terjeszkedéshez, aminek csupán a spanyolok és az indiánok lehettek kárvallottjai. Jackson győzelmének jelentősége abban áll, hogy kijelölte a genti béke értelmezésének és alkalmazásának módját. Nagy-Britannia a legtöbb nemzethez hasonlóan nem ismerte el Louisiana megvásárlását, és tagadta az Egyesült Államok jogát ahhoz, hogy New Orleansban, Mobile-ban vagy a Mexikói-öböl bármely más részén jelen legyen. Nagy-Britannia, ha tehette volna, még a genti béke szabta feltételek mellett is inkább Spanyolországnak adta volna vissza a területet, és – amint Monroe Madisonnak megjegyezte – pontosan ez is történt volna, ha Jackson nem nyeri meg a New Orleans-i ütközetet. Louisiana birtoklásának nemzetközi elismerése e győzelem következménye volt. Nagy-Britannia újabb Gibraltárként megtarthatta volna Fort Bowert, ám minden efféle törekvésről lemondott azzal a feltétellel, hogy Amerika békén hagyja Kanadát. Kétségkívül józan gazdasági megfontolások vezették, amikor a karibi térségben jó viszonyra törekedett az Egyesült Államokkal. Gyors ipari növekedésének köszönhetően rohamosan csökkent a gazdag karibi „cukorszigetek” pénzügyi jelentősége, e növekedés alapja pedig a gyapotfeldolgozás volt, amihez viszont Amerika déli területei szolgáltatták a nyersanyagot. Az Egyesült Államok déli irányú terjeszkedése, ami sok millió négyzetkilométer gyapottermő föld művelésbe vételét ígérte, mindkét ország elemi gazdasági érdeke volt. Mindazonáltal a New Orleans-i győzelem volt az az esemény, amelyik ténylegesen is e józan szemlélet felé fordította a brit irányvonalat. A győzelem egyúttal a déli indiánok sorsát is megpecsételte. A genti béke IX. cikkelyének értelmében Amerika beleegyezett, hogy véget vet az ellenük folytatott háborúnak, és „haladéktalanul visszaadja az érintett törzseknek … minden tulajdonukat… amelyet 1811-ben, az ellenségeskedések kezdete előtti időben birtokoltak”. Nyilvánvalóan elvetették tehát a Fort Jackson-i megállapodást, ez volt Nagy-Britannia álláspontja, amellyel Madison is egyetértett. Jacksont a következőképpen tájékoztatták: „Az elnök … bizonyos abban, hogy Ön … Nagy-Britanniával kötött egyezményünk értelmében …

meg tudja nyerni az indiánok jóindulatát.”²⁹¹ Madison bizakodása azonban alaptalannak bizonyult, Jacksonnak esze ágában sem volt bármit is visszaadni az indiánoknak, s most, hogy a brit erők elhagyták a területet, senki nem kényszeríthette olyasmire, amit nem akart. Egyszerűen figyelmen kívül hagyta a genti béke idevonatkozó pontjait, Washington pedig hallgatott. Hallgattak a britek is. Az amerikai telepesek gyakorlatilag szabad jelzést kaptak, hogy saját érdekeiket érvényesíthessék, és előrenyomulhassanak akár egészen a Csendes-óceánig – ez is New Orleans következménye volt. Most Jackson volt a nemzet hőse, minden amerikai, Dél és Észak egyaránt benne látta a győzhetetlen bajnokot, a sikeres katonát, akinek érkezésére már régen vártak, hogy Washington óta először ismét magasba emelje a nemzeti szellemet és önbecsülést. A forradalom korának végén tehát felbukkant egy új bálvány, hogy az amerikai nemzetet elvezesse a demokrácia korába.

3. RÉSZ

„…általános, boldog középszer uralkodik…” A demokratikus Amerika, 1815–1850

MAGAS SZÜLETÉSSZÁM ÉS BEVÁNDORLÓÁRADAT Élete legvégén Benjamin Franklin kiadott egy kis füzetet európaiak számára, akik fejükbe vették, hogy ellátogatnak Amerikába. Megírta, hogy az Újvilág igen jó hely azoknak, akik meg akarnak gazdagodni, ám mindenekelőtt a szorgalmas szegények paradicsoma, mert „a dolgozó vagyontalanok sehol e széles világon nem táplálkoznak, laknak és öltözködnek olyan jól, és sehol nem kapnak olyan jó fizetéseket, mint az Amerikai Egyesült Államokban”. Ez az az ország – összegzi –, ahol „az általános, boldog középszer uralkodik”.¹ A történésznek kötelessége ismertetni és elemezni a nemzet történelmének csúcspontjait és hullámvölgyeit, feljegyezni a hősök cselekedeteit, a csatákat és választásokat, a nagy vitákat és az elfogadott törvényeket – nem szabad ugyanakkor megfeledkeznie az egyszerű polgárok mindennapi életéről sem, pusztán azért, mert eseménytelen. Különösen igaz ez Amerikára, arra az országra, amelyet kifejezetten hétköznapi emberek és asszonyok alkottak meg hétköznapi emberek és asszonyok számára, s ahol a kormányzati rendszert szándékosan úgy alakították ki, hogy olyan kevéssé avatkozzon csak bele az életükbe, amennyire lehet. Az a tény, hogy hacsak nem kutatunk utána tüzetesen, igen keveset tudhatunk meg a népesség nagy tömegeinek életéről, önmagában is fontos történelmi adat, mert csakis a köztársaság-teremtő kísérlet sikerének ékesszóló némaságával magyarázható. A 19. század elején Amerikában az emberiség történelmében korábban példátlan magasságba szökkent a születések száma, s rendkívül alacsony volt a csecsemő- és gyermekkori halálozás. Az 1800-as népszámlálás 5 308 843 fős lakosságot mutatott ki, ami 35 százalékos növekedést jelent mindössze tíz esztendő alatt. 1810-re 7 239 881-re nőtt a lélekszám – újabb 36,4 százalék. 1820-ban már 9 638 453 fő élt az Egyesült Államokban, ami azt jelenti, hogy a lakosság létszáma húsz év alatt közel a duplájára nőtt, és ennek 80 százaléka természetes – vagyis a bevándorlók levonásával számított – növekedés volt. A Kongresszus egyik tagja szerint: „Kérem, jöjjenek el

hozzánk, nyugatra, és látogassanak el egy faházikóba. Egy fiatal, életerős, úgy tizennyolc esztendős legénnyel fognak ott találkozni, és a feleségével, akik épp most kezdik közös, független életüket. Aztán vagy harminc év múlva jöjjenek el megint, s nem két embert, de huszonkettőt találnak majd. Hát ez az, amit én amerikai szorzótáblának nevezek.”² A magas születési arányszámokhoz az 1815-ös világháború után hozzájárult a bevándorlók áradata is. Rendkívüli jelentőségű történelmi tény, hogy a független amerikai köztársaság megszületése, Louisiana megvásárlásával a szűzföldek szinte kimeríthetetlen kincsesbányájának feltárulása és Andrew Jacksonnak az indiánok fölött aratott győzelme egybeesett a világban – elsőként Európában – bekövetkező demográfiai robbanással. 1750 és 1900 között Európa népessége gyorsabban növekedett – 150 millióról 400 millióra –, mint a világ bármely más vidékéé (kivéve persze Észak-Amerikát).³ A gyors növekedés magától értetődően óriási kivándorlási hullámot eredményezett Dél-Amerika, Oroszország, Ausztrálázsia, Kanada, Dél-Afrika és mindenekelőtt az Egyesült Államok felé. Amerika „lerohanása” az 1815 júniusában lezajlott waterlooi csata után kezdődött, s folytatódott az év őszén és telén – a bevándorlók hajói dacoltak a jéggel és a viharokkal is. A folyamat 1816-ban felgyorsult – Európában ez volt a „nyár nélküli év”, özönvízszerű esőzésekkel és havazással meg ónos esővel júliusban és augusztusban, ami tönkretette a vetést, és a kikötők felé űzte a szegény, éhező embereket, hogy sorba álljanak a kivándorlóhajóknál, és Amerikában igyekezzenek megtalálni boldogulásukat. Ezekiah Niles (1777–1839), 1811-től a Niles’s Weekly Register; a korabeli Amerika sok tekintetben legkitűnőbb lapjának szerkesztője úgy számolta, hogy abban az évben 50 000 bevándorló érkezett Amerikába – becslését később kissé lefelé kellett módosítani. Óvatosabb, 1817-es számításait a hajótársaságok utaslistái alapján végezte (az Egyesült Államok hatóságai, noha végeztek népszámlálást, nem hozták nyilvánosságra a statisztikai adatokat), és a bevándorlási csúcsidőszak, szeptember végéig 30 000 újonnan érkezőről beszélt. E tömeg fele Philadelphiába és New Yorkba ment, a másik fele azonban továbbindult, át az Appalache-hegységen, az Ohio völgye felé. A hatóságok az Atlanti-óceán egyik partján sem törődtek különösebben

azzal, hogy ki honnan és hová utazik, bár a britek két regisztertonnánként egy utasban szabták meg a hajókon szállítható személyek számát. A mozgásszabadság mai szemmel nézve megdöbbentő mértékű volt. Egy angol polgár Liverpoolban 10 font megfizetése ellenében útlevél, orvosi bizonyítványok vagy más dokumentumok – és egyébként bármiféle poggyász – nélkül bármelyik, Amerikába induló hajóra felszállhatott. Útközben az ivóvízen kívül semmilyen ellátásban nem részesült, és természetesen minden munkában részt kellett vennie. Amikor azonban megérkeztek Amerikába, nyugodtan lesétálhatott a hajóról anélkül, hogy bárki bármit is kérdezett volna tőle, és eltűnhetett az új társadalom sűrűjében. Voltaképpen még arra a tíz fontra se volt igazán szükség, mert a britek bárkinek ingyenes utazást biztosítottak Kanadába, ahonnan a kivándorlók kis parti hajókon eljuthattak Massachusettsbe vagy New Yorkba. Nem volt ellenőrzés, nem küldtek vissza senkit. A Skóciából érkezett James Flint 1818-ban a következőket jegyezte fel: „Soha nem találkoztam másféle érzésekkel irántuk, csak jóakarattal.”⁴ Az 1815 és 1820 közötti öt esztendőben körülbelül 100 000, semmiféle irattal nem rendelkező bevándorló érkezett Amerikába. A beáramlás első korlátozása – ha úgy tetszik, az ártatlanság elvesztése – az 1819-es katasztrofális banki összeomlás, Amerika történelmének első gazdasági válsága idején következett be. Az ország és a gazdaság robbanásszerű fejlődését tekintve elkerülhetetlen volt egy efféle mélyrepülés. Csupán 1816 és 1821 között hat új állam jött létre, a területük és gazdaságuk akkora erőt képviselt, mintha hat európai ország csatlakozott volna az Unióhoz. Az Egyesült Államok ekkorra már rég saját, korlátlannak és határtalannak tűnő jövőjétől vett fel kölcsönöket – ezért volt szüksége annyi és akkora bankra. Ezek szépen sorban alakultak is, jók, rosszak vagy közepesek – leginkább az utóbbi kettő. A jeffersonisták – mint láttuk – gyűlölték a bankokat, és 1811-ben, amikor a First Bank of the United States (az Egyesült Államok Első Bankja) szabadalomlevelének érvénye lejárt, elérték, hogy a Kongresszus ne újítsa meg. Botor lépés volt, mert az új államok vígan belefogtak bankok alapításába, s a pénzintézetek száma az 1811-es 88-ról két év alatt 208-ra növekedett. Az állami törvényhozások mindegyiknek lehetővé tették, hogy alaptőkéjük háromszorosával

egyenértékű értékpapírt bocsássanak ki, de a gyakorlatban nem tudták és nem is próbálták ellenőrizni, hogy tiszteletben tartják-e ezt a korlátozást. Ennélfogva – legalábbis a szerencsés években – aki szabadalomlevelet szerzett állami bank alapítására, voltaképpen pénznyomtatásra kapott engedélyt. Ahogy a helyzet bírálói, Jefferson és Taylor fogalmaztak: Amerikában a pénzhatalom egy új formája volt születőben, amely homlokegyenest ellentétes volt az Alapító Atyáknak a földtulajdonon alapuló, idilli, falusias társadalomról alkotott elképzeléseivel.⁵ Az 1812-es háború idején Amerikát elárasztották e gombamód szaporodó bankok gyanús két- és ötdollárosai. Az arany Bostonba áramlott, mert az emberek az ottani bankokat tartották a leginkább megbízhatónak. 1813-ra Philadelphiában 9–10 százalékkal többet értek a bostoni bankjegyek. Az új-angliai bankok a déli és nyugati bankjegyeket egyáltalán nem fogadták el. 1814-ben, Washington felégetése és a szövetségi kormányzat voltaképpeni összeomlása után ÚjAnglián kívül minden banknak fel kellett függesztenie a kifizetéseket. A Kongresszus gyógymódja még magánál a betegségnél is rosszabbnak bizonyult. 1816. április 10-én megalapította a Second Bank of the United Statest (SBUS; az Egyesült Államok Második Bankja), megvásárolta részvényeinek 20 százalékát, kikötötte, hogy a huszonöt igazgató közül ötnek a kijelölése a szövetségi kormányzat előjoga lesz, de tevékenységének ellenőrzésére nem tett különösebb intézkedéseket. A bank első elnöke, William Jones (1760–1831), korábban a Kongresszus tagja és Madison haditengerészeti minisztere nem sokat értett a bankokhoz, leginkább arról volt híres, hogy gyanús alakokkal barátkozik. Jones nagyszerűen beleillett Taylor démonológiájába. Sikerült előidéznie egy gyengécske és törékeny konjunktúrát, halvány előképét az 1920-as évek nagy Wall Street-i boomjának, ami a rettenetes, 1929-es összeomláshoz vezetett. A Jones-féle fellendülés a föld árának növekedése volt. Az amerikai gyapot ára 1815 után gyorsan emelkedett, amiből természetesen következett a föld értékének növekedése is. A közföldeket ez idő tájt elsősorban az állami bevételek növelése érdekében értékesítették, nem pedig azért, hogy ösztönözzék a telepeseket, akiknek amúgy sem kellett a biztatás. A minimális birtokméret 160 acre volt, és acre-enként 2 dollárt kellett fizetni érte, ám ennek csak 20

százalékát kellett valóban letenni, a többire bankkölcsönt lehetett felvenni, amire maga a föld szolgált fedezetül. A 2 dollár a legalacsonyabb összeg volt, délen a fellendülés idején acre-enként 100 dollárért árulták a jó gyapottermőnek ígérkező földeket. Az SBUS könnyű hitellel fokozta a felívelés lendületét, s megengedte, hogy egy, ugyancsak a föld terhére felvett, újabb jelzálogként fizessék meg a törlesztés második részletét.⁶ Jones, akinek a jelek szerint az volt a legfontosabb, hogy magas, a teljes kölcsönállományon alapuló osztalékokat fizethessen, úgy vezette a pénzintézetet, mint valami zugbankot. Még azt is lehetővé tette, hogy az úgynevezett „lóverseny-kötvényekkel” foglalkozzék. Ezek olyan váltók voltak, amelyekért más váltókkal fizettek, így igen gyorsan kerültek egyik adóstól a másikhoz, folyamatosan nőtt a kamatterhelésük, értékükből pedig rohamosan veszítettek. A folyamat a 19. századi pilótajáték jellegzetes esete volt, amelyet oly szívesen használtak fel a regényírók – Dickens vagy Thackeray –, hogy általa sodorják végromlásba esendő hőseiket. Az ilyen értékpapírok adnak magyarázatot arra, hogy a szegények oly kicsiny részét kapták meg ténylegesen annak a pénznek, amelynek visszafizetésére kötelezettséget vállaltak. Akárhogy is, minden valószínűség szerint úgyse tudtak volna törleszteni, a piramisnak pontosan ezért kellett előbb vagy utóbb összeomlania.⁷ Jones nyakló nélküli hitelosztogatási gyakorlatát tetézte az SBUS fiókirodáinak tevékenysége, amelyek némelyikét szélhámosok irányították. Baltimore-ban például két telekspekuláns, James A. Buchanan és James W. McCulloch vezette az intézetet, s úgy pénzelték ügyleteiket, hogy fedezetlen kölcsönöket vettek fel a saját bankjuktól: Buchanan 429 049, McCulloch pedig 244 212 dollárt, 50 000-et a főpénztáros is – voltaképpen egyszerűen belenyúltak a kasszába. Tipikus példája volt a hitelállomány általános növekedésének, amelyet Jones azzal is siettetett, hogy az 1815-ös 3 millióról három év alatt több mint ötszörösére, 16,8 millió dollárra növelte a közföldekre nehezedő adósságterheket. A kölcsönök egy részét házvásárlásra fordították – ez az időszak volt az Egyesült Államok történelmének első nagy városépítési hulláma. Minthogy az ekkor dúló, Spanyolország elleni függetlenségi háborúk során számos latin-amerikai aranybányát bezártak, az

arany ára csillagászati magasságokba szökött. Ráadásul Jones példáját több bank is követte. Józan és előrelátó emberek idejében figyelmeztettek arra, ami következett. John Jacob Astor, aki a szőrmekereskedelemben szerzett vagyonával komoly ingatlantulajdonra tett szert Manhattanben, azzal vádolta az SBUS-t, hogy szándékosan gyorsítja az inflációt. Egyik, Albert Gallatinhez írt levelében (1818. március 14.) kijelenti: az SBUS annyira olcsóvá tette a pénzt, „hogy minden más szerfölött drága lett, az eredmény pedig az, hogy kereskedőink áru helyett pénzt szállítanak, úgyhogy bízvást mondhatom Önnek, korántsem könnyű a pénzforgalmat fenntartani. Az államok mind több és több bankot alapítanak, s nem lennék meglepve, ha a közeljövőben valamiféle robbanás következne be”.⁸ Az állami bankok kérdésében Astornak igaza volt: Ezekiah Niles feljegyezte, hogy 1815 és 1819 között egy pénzkibocsátási joggal rendelkező bank alapításához nem kellett más, mint nyomdagépek, papír és nyomólemez. Az igazi pénzhamisítók zöme el is hagyta a „szakmát”, bár – Niles szerint – maradtak azért éppen elegen. Azt állította, hogy 1819-ben legalább száz bankból származó hamis pénz forgott közkézen. A gyalázatos pénzügykezelés csúfondáros illusztrációja, hogy az új bankok jó része kovácsműhelyekben, fogadókban, sőt templomokban működött. 1819-re már nem kevesebb mint 392 szabadalmazott bank működött, mellettük számtalan olyan, amelyiknek nem voltak meg a szükséges okmányai, a közföldekre nehezedő adósságteher pedig újabb 6 millió dollárral növekedve elérte a 22 milliót. A gyapotbuborék aztán hirtelen kipukkadt, amikor a liverpooli kereskedők a magas áraktól elrémülve inkább Indiából hoztak be hatalmas mennyiségű, olcsó nyersanyagot. 1818 decemberében és 1819 januárjában a New Orleans-i gyapot ára a felére zuhant, ami kihatott a földárakra is, amelyek 50–75 százalékkal csökkentek. A bankoknak egyszerre csak azzal kellett szembesülniük, hogy olyan földterületek szolgálnak kölcsöneik fedezetéül, amelyek értéke csupán töredéke a rájuk nehezedő terheknek, kintlévőségeik – e kölcsönök – tehát behajthatatlanok. Megkezdődött az összeomlás-sorozat. Jones azzal igyekezett korrigálni korábbi hibáit, hogy a szabadjára engedett infláció után minden átmenet nélkül kemény deflációs politikára váltott, elrendelve az SBUS fiókintézeteinek, hogy kizárólag az

anyabank saját kibocsátású papírpénzét fogadják el, és kezdeményezzék a tőkék és kamatok haladéktalan visszafizetését vagy behajtását.⁹ Ez az intézkedés azonnal megkétszerezte, majd hamarosan megháromszorozta a tönkrement, állami szabadalomlevéllel rendelkező bankok számát, és a fő hitelező, az SBUS megszerezte tőkéjüket és érdekeltségeiket – farmerek ezreinek a földbirtokait. A Kongresszus számos tagja, aki látta, hogy választói egy olyan, rosszindulatú központi bank hatalmába kerülnek, amelynek létezését soha nem nézték jó szemmel, most dühödten fordultak szembe Jonesszal. Egy kongresszusi bizottság hamarosan felfedezte a baltimore-i ügyeskedést. Jonest és az egész igazgatótanácsot lemondatták, és 1819 márciusában egy tapasztalt pénzember, Langdon Cheves (1776–1857) vette át az SBUS – ahogy ő maga fogalmazott: „e minden szárazföldtől távol, a viharos tengeren hánykolódó, kormánylapát, vitorlák és árboc nélküli hajó”¹⁰ – irányítását. Helyzetértékelése szerint minden rossz közül a legrosszabb a magát az SBUS-t is fenyegető csődveszély volt, még nagyobb tempóban igyekezett tehát csökkenteni a forgalomban lévő pénz mennyiségét, s ezt némi nehézség árán sikerült is megvalósítania – eltökéltségével kivívta „az Egyesült Államok Bankjának Herkulese” nevet. A dolog azonban igen sokba került mindenkinek. Ahogy egy kortárs szakértő, William Goude írja: „A bank megmenekült, de a nép tönkrement.”¹¹ A bankcsőd eredményeként válság sújtotta a gyáripart is. A philadelphiai gyapotfeldolgozó üzemek 1816-ban 2325 munkást foglalkoztattak, közülük 1819 őszére mindössze 149 maradt. Új-Angliában a válságot enyhítette a bankok felelősségteljes irányítása, de a helyzet itt se volt könnyű, és meredeken megugrott a munkanélküliség. A mélabúra mindig hajlamos John Quincy Adams 1819. április 24-én a következőket jegyezte fel naplójába: „A béke és a viszonylagos jólét kellős közepén olyan válság felé haladunk, amely fenekestül felforgatja majd az Uniót.”¹² A zűrzavarról szóló hírek túl későn jutottak el Európába ahhoz, hogy az 1819-es hajózási évadban Amerikába indulók értesülhettek volna a helyzetről, továbbra is tízezrével érkeztek tehát a bevándorlók, akik már nem találtak munkát, és egyre növekvő ellenszenvvel kellett találkozniuk. Egy kortárs, Emanuel Howitt írta:

„a jenkik most [1819-ben] a legnagyobb megvetéssel tekintenek a bevándorlókra … ezekre a szegény ördögökre, akiket a nyomor űzött el szerencsétlen szülőhazájukból, hogy e dicső földön keressenek valamiféle megélhetést”.¹³ „Soha többé nem lesznek már boldog és bizakodó hajnalok.” 1819 márciusában a Kongresszus pánikszerű kísérletet tett a New Yorkba és más kikötőkbe tartó hajóáradat megállítására, és első lépésként szeptembertől bevezette az „5 regisztertonnánként két ember” korlátozását. A Külügyminisztérium a Niles’s Weekly Registerben tudatta a nyilvánossággal az új irányvonalat: „Az Amerikai Köztársaság senkit nem biztat a bevándorlásra, ám senkit nem fog elutasítani sem. Az érkezők semmiféle hátrányt nem fognak szenvedni, de előnyöket sem élvezhetnek. A már itt születettek és a máshonnan származók mindenben egyenlő lehetőségeket kapnak. Hogy mire jutnak, az teljes mértékben egyéni képességeiken, szorgalmukon és a jó szerencsén múlik.”¹⁴ Van valami nagyszerű ebben a nyilatkozatban, amelyet John Quincy Adams maga fogalmazott. Tömören összefoglalja a kor amerikai hétköznapjainak minden rétegét átható, laissez-faire libertarianizmust (noha jócskán voltak azért hívei a központi irányításnak is). Libertarianizmusa természetesen az ország jövőjében való, általános bizakodáson alapult. Lenyűgöző az a gyorsaság is, amellyel az ország kilábalt a válságból, amely egy-két évvel később már csak apró kellemetlenségnek, parányi döccenésnek tűnt a siker meredeken emelkedő görbéjén. A tömeges bevándorlás hamarosan ismét megindult – a fő forrás ezúttal Írország volt. Ez idáig számos ulsteri protestáns érkezett Amerikába, de a déli, katolikus vidékekről csak kevesen. 1821-ben azonban, amikor katasztrofálisan gyenge lett az írországi burgonyatermés – a hasonló csapások egész sorozatának betetőzése az 1840-es évek közepén bekövetkezett mélypont volt –, a brit kormányzat azzal próbálkozott, hogy megnyitotta az utat Kanada felé. Mayóban, Clareben, Kerryben és Corkban pánik tört ki, amikor megindult a pletyka, hogy a hajók az elítéltek földjére, Ausztráliába viszik az embereket. Hamarosan azonban eloszlottak az aggodalmak, és Írország legszegényebb vidékein gyorsan népszerűvé vált az Amerikába való, gyakorlatilag ingyenes utazás gondolata. Amikor 1822-ben megérkeztek a kivándoroltak első levelei,

amelyekből az emberek megtudták, milyen könnyű Kanadából átcsusszanni Amerikába, s hogy az Egyesült Államok – noha protestáns ország – egyenlő jogokat biztosít a katolikusoknak, megindult az áradat. 1825-ben 50 000 ír folyamodott a mindössze 2000 főre tervezett kormányzati támogatásért – ez volt a nagy exodus első hulláma, amellyel az amerikai ír lakosság kétharmada ideérkezett,¹⁵ s egyben része a folyamatnak, amelyben a folytatódó angol (valamint walesi és skót) bevándorlást ellensúlyozták a Nagy-Britannián kívülről érkezők. Az európai kontinens országaiból kivándoroltak száma évi 6000-ről az 1820-as évek elején 10 000-re, 1826-ban 15 000-re, 1828-ban pedig 30 000-re emelkedett. 1832-ben meghaladta az 50 000-et, és a következő években csak kétszer esett ez alá. Az elangolosodott Egyesült Államok fokozatosan európaizálódott.¹⁶

AZ OLCSÓ FÖLD PIACA Ugyan miért áradtak a bevándorlók Amerikába? Az egyik ok az volt, hogy egyre olcsóbbak lettek a hajójegyek. A másik a fokozódó élelmiszerhiány. Az 1816-os kedvezőtlen időjárás, majd az 1825–26-os, 1826–27-es és 1829–30as irgalmatlan telek – utóbbi a valaha feljegyzett legnagyobb fagyokkal – igazi éhínséget eredményeztek. Thomas Malthus „demográfiai katasztrófa”elmélete – rémségesen eltorzított formában – eljutott a tömegekhez, s az emberek ki akarták menekíteni családjukat Európából, mielőtt még elkövetkezik az ítélet napja. Aztán ott volt az adó. A napóleoni háborúk után rettenetes adóterhek alatt nyögött egész Európa. 1816-ban Nagy-Britanniában egy parlamenti rebellió nyomán eltörölték a jövedelemadót, s az 1820-as években csökkenni kezdtek az egyéb terhek is, a kontinentális Európában azonban megint csak a régi nótát fújták, az állam a szegényparasztságra és az iparosrétegre hárította a gazdasági terheket. A helyzetet tovább súlyosbította a sok tízezer belső vámhatár, amelyek súlyosan megterheltek mindent, ami rajtuk áthaladt. Ehhez képest Amerika maga volt a paradicsom. Hadserege ötvenedrésze

volt Poroszországénak, s a kormányzat költségeinek egy lakost terhelő része a tizedét sem érte el a nagy-britanniainak, noha a szigetország európai mértékkel mérve korántsem rendelkezett ún. „nagy állammal”. Minthogy nem létezett államegyház, ismeretlen volt a tized is. Nem volt szegényadó, mert gyakorlatilag nem voltak szegények sem. Egy amerikai farmgazdaság, ahol a farmer nyolc lovat tartott, évi 12 dollár adót fizetett. Az európaiak egyszerűen nem hittek a fülüknek, amikor meghallották ezeket a számokat. Az amerikai bérek nemcsak igen magasak voltak, de az ember meg is tarthatta, és a családjára költhette szinte az egészet. Aztán voltak még más áldások is. Nem volt kötelező katonai szolgálat, sorozás. Nem volt politikai rendőrség. Nem volt cenzúra. Nem voltak törvényben rögzített osztálykülönbségek. A rabszolgák kivételével senki nem szólította a másik embert „uram”-nak. A falvakban hangosan olvasták fel a már letelepedett, megállapodott kivándorlók otthon maradt rokonaiknak, barátaiknak írt leveleit, amelyek szinte toborzóként hatottak az emberekre. Különös, de ugyanilyen hatásúak voltak az elnök Kongresszusnak küldött évenkénti üzenetei, amelyeket Európa számos országában lehoztak a lapok, míg a cenzúra be nem tiltotta a közlésüket. A Dublin Morning Post szerint: „Úgy olvassuk ezeket a dokumentumokat, mintha csak a mi dolgainkról szólnának.”¹⁷ Ám az olcsó föld volt a legerősebb csábítás. Az Európából kivándoroltak mindenütt potom áron vásárolhattak földet a világ primitív népeitől – különösen Ausztráliában és Argentínában –, de a vonzerő mégis az Egyesült Államokban volt a legellenállhatatlanabb, mert az ottani kormány hatalmas erőfeszítéseket tett azért, hogy szegény emberek is könnyen földet szerezhessenek. Az ország egész történelmében a földhöz juttatási rendszer volt a kormányzat legjótékonyabb cselekedete. A rendszer alapjául egy 1796os törvény szolgált, amely a termőföld árát acre-enként 2 dollárban rögzítette, s a vételár felére egyéves hitelt is biztosított. Egy másik, 1800-ban keletkezett törvény értelmében szövetségi földhivatalokat hoztak létre az ohiói Cincinnati, Chillicothe, Marietta és Steubenville helységekben – vagyis közvetlenül a határ mentén. A megvásárolható földterület alsó határát 640 acre-ről (egy négyzetmérföldről) a felére szállították le, s a vevőnek

mindössze a vételár 25 százalékát kellett helyben, készpénzben kifizetnie, a maradékra négy év türelmi időt kapott. Egy ember tehát 160 dollár készpénzzel jókora – európai mértékkel mérve elképesztően nagy – farm tulajdonosává válhatott. A Kongresszus négy évvel később ismét felére csökkentette a megvásárolható terület minimumát, s ezzel egy életképes méretű farm megszerzése már valóban nem esett kívül egy szorgalmas és takarékos európai paraszt vagy iparosember gazdasági lehetőségein. A 19. század első tizenegy esztendejében közel 3 400 000 acre földet adtak el egyénileg gazdálkodó farmereknek az akkori Északnyugaton, Ohióban pedig további 250 000-et. A folyamat 1815-től fellendült, Illinois-ban évente félmillió acre föld került kis és közepes birtokokon gazdálkodó farmerek tulajdonába. Ugyanez volt a helyzet Délen is. Alabamában a kormány által eladott földek területe 1816-ban 600 000, 1819-ben pedig 2 280 000 acre-re emelkedett. Nyugat-Georgiában a szerencsések lottón nyerhettek 200 acre területű földbirtokokat. Az 1815 utáni években több ember szerzett igen előnyös áron örökös földtulajdont az Egyesült Államokban, mint a világtörténelemben bárhol és bármikor.¹⁸ Ezrével járták az egyéni sikertörténetek. Daniel Brush és egy kis vermonti csoport 1820 tavaszán letelepedett Illinois-ban. „A legdúsabb termőtalajú préri – írta Brush – húzódott négy mérföld hosszan és egy mérföld szélességben, rajta tiszta és hűs vizű források…” Először megépítették kicsiny, ötször hét méteres faházikójukat, aztán belefogtak a föld feltörésének nehéz munkájába. „Már az első évben semmiféle gyom nem ütötte fel a fejét, és se szántani, se kapálni nem kellett… igen korán felettébb gazdag termést lehetett betakarítani … Az élelmiszer mindig bőségben volt… soha nem feküdtünk le éhesen.”¹⁹ Ten Brookék 1822 őszén költöztek a mai Indianába. Összesen huszonheten voltak, három, többszörös kötelékkel összekapcsolt család, három magányos férfi, két kocsis, tizenhárom ló, huszonegy marha, két igásökör és négy kutya. Első dolguk egy erős, szilárd hajlék megépítése volt. A talaj termékeny volt, de örök idők óta szűz. Egész télen át keményen dolgoztak, tavaszra sikerült 15 acre földet feltörni, megtisztítani és elkeríteni. Mindössze három és fél köbméternyi gabonájuk volt a téli kenyérre és a vetésre is. További két acre földön burgonyát és tarlórépát vetettek. Tavasszal

hét kisborjú született, s az első nyáron már negyven darab hatkilós sajtot tudtak készíteni, amelyeket egy-egy dollárért adtak el a piacon. Az aratás igen jó lett. Nemcsak mindenre elegendő gabonájuk termett, de közel két mázsa cukor és tíz gallon melasz is – ugyanazon a földön, amelyet a gabonának tisztítottak meg a télen. A családfő, Andrew Ten Brook elbeszélése szerint: „Az első év után soha többé nem láttunk szükséget semmiben. Az volt az egyetlen nehézség, hogy senkit nem találtunk, aki megvásárolta volna a felesleget.”²⁰ A hihetetlenül termékeny talaj bőségesen megfizetett a kemény munkáért, amivel feltörték, megtisztították és bevetették. Lake Plainsnél – a mai Indiana, Illinois és Michigan területén – a történelem előtti időkben a ma Wisconsin Drift néven ismert, hatalmas gleccser elsodorta a sziklákat, és vastag réteg nagyszerű termőtalajt hagyott maga után. Az Ószövetséget nap mint nap forgató telepesek Kánaánnak, Isten földjének nevezték el a vidéket, ahol egyharmaddal több termett, mint az „Egyiptom”-nak hívott, más területeken. Az 1815 utáni években a települések némelyike már köztiszteletnek örvendett elképesztő ütemű gazdagodása miatt – köztük volt Boons Lick, a Missouri mentén húzódó, vagy száz kilométernyi szélességű sáv, amelyet 1816-ban Howard Countynak neveztek el: dús termőtalaj, tiszta víz, annyi fa, amennyi csak kellett, és ráadásul idilli táj. 1819-ben a helyi lap, a Missouri Intelligence, amelyet a Franklin nevű városkában szerkesztettek és nyomtattak, a következőket írta: „Boons Lick – két évvel ezelőtt még szűz vadon volt. Ma – dúskál a gyapotban és a szarvasmarhában!” Széltébenhosszában úgy tartották, hogy itt találhatók az egész Nyugat leggazdagabb földjei. A föld ára ráadásul egyre alacsonyabbra zuhant – az 1820-as évekre már sok helyütt nem haladta meg az acre-enkénti 1,25 dollárt. Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogy az emberek még ezt az árat is túl magasnak találták, és folyamatosan követeltek még olcsóbb, sőt ingyenes földeket. Egyes telepeseket „földfoglalónak” neveztek, ami arra utalt, hogy elsőként érkeztek a helyszínre, és a vételárat közvetlenül a földmérés elvégzése után, de még a parcellázás előtt kifizették. Tulajdonjogukat gyakran kezdték ki a más vidékekről érkező spekulánsok. 1828 végére Illinois népességének

kétharmada volt földfoglaló, védelmezőjük Thomas Hart Benton (1782– 1858), aki 1821 és 1852 között a Szenátusnak is tagja volt. Lelkesen érvelt a nyugati földterületek minimális árának meghatározása mellett, javasolta, hogy a föld minősége alapján állítsanak fel kategóriákat, s állította, hogy a telepeseknek fizetniük kellene a jobban termő területekért – erről egy törvényt is elfogadtatott. A határvidék lakossága gyűlölte a földspekulánsokat, akiknek komoly kockázattal kellett számolniuk, ha odatolták a képüket. A wisconsini Elkhorn Creeknél egy metodista igehirdető feljegyezte: „Ha egy spekuláns ajánlatot tesz egy telepes farmjára, leütik, és kivonszolják a [föld]hivatalból, ha pedig a tettesnek pénzbírságot kell fizetnie, a telepesek összeadják számára a büntetés összegét. [Ám] nincs az a bíróság, amely ilyen ügyben elmarasztalná az illetőt, mert egyszerűen önvédelemnek tekintik a cselekedetét. [Így hát] egyetlen alkusz sem mer a földjeik körül ólálkodni, minthogy pedig ők maguk soha nem akarnák felvásárolni szomszédaik birtokát, mindenki a Kongresszus által meghatározott, 1,25 dolláros acre-enkénti áron vásárolta földjeit.”²¹ Ugyanakkor a kor emlékezetes sikertörténeteinek éppen a telekspekuláció volt az alapja, jókora hasznot húztak belőle a nagy hatalmú politikusok (és barátaik) is. Amikor egy-egy olyan népszerű figura, mint például Jackson tábornok vételi ajánlatot tett egy feltehetően igen értékes városi telekre, senki nem kelt versenyre vele. Jackson földeladással tett szert tekintélyes vagyonára, igaz, a háború után már nem érdekelte többé a pénz. Szárnysegédje, Coffee tábornok megalapította a Cypress Land Companyt, területeket vásárolt fel Muscle Shoalsnál, és megtervezte az alabamai Florence városát, ahol az ügyeskedők acre-enként 78 dollárra verték fel a kormány által meghatározott minimumösszeget.²² Jackson környezetében mások is hasonló módon szereztek vagyonokat. A New York-i politikus, Martin Van Buren (1782–1862), aki Jackson elnök külügyminisztere lett, ugyancsak a földüzletnek köszönhette gazdagságát, ugyanis valódi értékük töredékéért vásárolt hatalmas földterületeket Otsego megyében – egy 600 acre-es birtokot például 60 dollár 90 centért –, s további földeket ugyancsak elképesztően alacsony áron, amikor elárverezték az adót nem fizető telepesek birtokait.²³ A földspekuláció részben kétségkívül élősdi és kifejezetten

társadalomellenes játék, nagybani művelése azonban sokszor a közösség hasznára vált. A tulajdonosok nyomást gyakoroltak a kormányzatra, hogy utakat építsen és városokat alapítson – így keletkezett Manchester, Portsmouth, Dayton, Columbus és Williamsburg. A spekulációk jelentős része hitelügyleten alapult; ha nem tudták gyorsan és a megfelelő áron eladni a felvásárolt földeket, a spekulánsok anyagi csődbe jutottak. Nagyobb érdekcsoportok, például az angol politikus, Sir William Pulteney által szervezett társaság, így tettek szert hatalmas területekre. Ügynökük több mint 1 millió dollárt költött infrastruktúra-fejlesztésre – raktárak, malmok, kocsmák, sőt színházak építésére. Amszterdami bankárok egy csoportja megalapította a Holland Land Companyt, amely 4 millió acre földet vásárolt fel New Yorktól északnyugatra és Nyugat-Pennsylvaniában, utakat és különféle, ezekhez kapcsolódó szolgáltatásokat létesített, 1817-ben pedig irdatlan haszonnal adta el a területet 350 acre nagyságú parcellákra osztva, acre-enként 5 dolláros áron (a fizetésre tíz év haladékot adott).²⁴ A legtöbb telepes mindazonáltal többre becsülte az olcsó földet, mint az utakat és egyebeket, amiket hamar megépítettek maguk is. Moses Clevelandnek, a Connecticut Land Company ügynökének sikerült ötévi hitelre, acre-enként 1 dollárért eladnia kiváló termőföldeket, s megalapítania egy falut, amelyet magáról nevezett el, s amely idővel hatalmas várossá növekedett. Innen, Clevelandből irányította William Henry Harrison (1773–1841), az Egyesült Államok későbbi, kilencedik elnöke az új állam, Ohio létrehozásának folyamatát.²⁵ E ponton hangsúlyoznunk kell egy fontos történelmi-gazdasági mozzanatot. Az emberek mindig visszaélnek a szabadsággal, s a 19. századi földspekulánsok csakugyan gátlástalanok és romlottak voltak. Ám a Kongresszus – híven eredeti céljaihoz és rendeltetéséhez – kész volt szembefordulni ezzel a veszedelemmel. Megfogalmazta és rendeletbe foglalta az alapvető szabályokat, aztán voltaképpen hagyta, hogy létrejöjjön a tökéletesen szabad földpiac. Úgy számított, hogy ez a legjobb és leggyorsabb módja az ország betelepülésének – és igaza volt, a szabadság ezen a területen is hatékonyan működött. Dél-Afrikában, Ausztráliában, Új-Zélandon és Kanadában a brit hatóságok – természetesen a legemelkedettebb

elgondolásoktól vezérelve – számtalanféleképpen próbálták kézben tartani, befolyásolni, irányítani az ingatlanpiacot, aminek csak az lett az eredménye, hogy ezek az országok, bár némelyik még az Egyesült Államoknál is gazdagabb volt természeti kincsekben és erőforrásokban, sokkal lassabban fejlődtek, mint Amerika. Egy brit szakértő, H. G. Ward, mindkét rendszer jó ismerője 1839-ben lehangoló összehasonlítást tett egy, az alsóház kijelölte bizottság előtt. Kanadában a spekulációktól tartó kormányzat bonyolult ellenőrzési rendszert dolgozott ki, amely gyakorlatilag egyedül és közvetlenül neki kedvezett. Ezzel ellentétben a szabad amerikai rendszer vonzó és előnyös volt a tömegek számára, amelyek hamarosan letelepültek, létrehozták helyi önkormányzataikat, s ezek nemsokára már maguk szabtak korlátokat a társadalomellenes törekvéseknek. A rendszer működött, mert egyszerű volt, és nem szegült szembe a piac erőivel és folyamataival. „Van egy általánosan érvényes ár, amelynek alsó határa 1,25 dollár acre-enként. A szövetségi kormány nem hitelez. Az összegek meghatározásában és felhasználásában teljes szabadság érvényesül. Hatalmas földmérési munkákat végeztünk, oly roppant kiterjedésű területeket mértünk fel, amekkorákat külföldiek elképzelni sem tudnak. 2 164 000 dolláros költséggel több mint 140 millió acre területet mértünk és térképeztünk fel pontosan. Washingtonban felállítottuk a Szövetségi Földhivatalt és országszerte 40 fiókirodáját, amelyek mindegyikében iktatók és felügyelők végzik munkájukat … A legegyszerűbb ember is hozzáférhet a térképekhez, tervekhez és bármilyen adathoz, ami csak érdekli … Földvásárlásba bárki befektethet akár milliókat is. Ha számításai meghiúsulnak, az az ő baja. A közösséget semmilyen körülmények között nem éri kár.”²⁶ Wardnak igaza volt, s történelmi tény, hogy a teljes szabadság amerikai rendszere működött – ékes bizonyosság rá a Mississippi völgyének gyors benépesülése. Ennek a sorsdöntő történelmi eseménynek a folyományaként Amerika végképp gazdasági és demográfiai mozgásba lendült, s az Appalache-hegységgel határolt keleti partvidék felől terjeszkedni kezdett a nagy folyóvölgyek túloldali hálózata felé. A Mississippi birtokbavételével, amely közel 3 240 000 négyzetkilométernyi – vagyis Nyugat-Európával vetekedő – területet jelentett, az Egyesült Államok nem volt többé kicsiny, a

létért küszködő hajdani gyarmat, hanem immár a nagy nemzetek sorába emelkedett.²⁷ A képviseleti kormányzat létrejöttének és megszilárdulásának hallatlan gyorsasága e dinamizmus lényeges hajtóereje volt. Az Appalache-hegységen túli első államok, Kentucky és Tennessee mellett az Unió tagállama lett 1803ban Ohio, 1812-ben Louisiana, 1816-ban Indiana, 1817-ben Mississippi, 1818-ban Illinois, 1819-ben Alabama, 1821-ben Missouri, 1836-ban Arkansas, 1837-ben pedig Michigan. Washington a territóriumból tagállammá válás folyamatának felgyorsításával segíthette leghatékonyabban a benépesülést, de fontos eszköz volt az útépítés is. Az Appalache-hegységen átvezető, első – széles, keményre döngölt – országút 1818-ban ért el Wheelingig, s a telepesek ettől kezdve kényelmesen utazhattak végig az Ohio mentén. Az út az 1830-as évek elejére elért az ohiói Columbusig. A szövetségi és az állami kormányzatok együtt építettek további utakat dél felé, és ugyanezt tették a katonák – például Jackson, aki 1820-ban a Nyugati Hadsereg parancsnokaként az alabamai Florence és New Orleans között a Mississippi alsó folyásvidékének legkitűnőbb útját építtette meg. Fontos útvonal volt még a Great Valley Road, a Fall Line Road és az Upper Federal Road – a brit MacAdam–Telford-utakhoz képest kezdetlegesek voltak, de messze jobb minőségűek, mint amilyeneken Latin-Amerika, Ausztrálázsia vagy az Urálon túli Oroszország frissen betelepült vidékein közlekedtek az emberek. Aztán ott voltak még a nagy folyók, amelyek legtöbbje épp a betelepülés irányába haladt, s vizükön már jóval a gőzösök megjelenése előtt dereglyék és folyami teherhajók százai és ezrei szállították a telepeseket és javaikat. 1830-ra már évi háromezer dereglye úszott az Ohión a torkolatvidék felé. 1825-ben elkészült az Erie-csatorna, amely a Nagy-tavakat a Hudsonon keresztül összekötötte az Atlanti-óceánnal, s ettől kezdve könnyű és gyors volt a közlekedés a „Nagy Alföld” (Great Plains) felé. A csatorna New York mint kikötőváros jelentőségét is megerősítette, különösen a bevándorlók számára, akik innen haladhattak tovább a Közép-Nyugat újonnan épült városai felé. Ekkor már a gőzösök is megjelentek a Mississippin, s nemcsak a telepeseket vitték új otthonuk felé, de visszafelé menet elszállították a termékeiket, hogy etessék és ruházzák a robbanásszerűen növekedő, új

városok lakosságát – a városban élők 1810-ben a teljes népesség 7 százalékát alkották, a század közepére azonban már több mint egyharmadát.²⁸ A letelepülés módja igen változatos volt, de akadtak fontos, általános elemek is. Minden új faluban először a templomot építették meg, ahová a szétszórtan élő családok istentiszteletre járhattak. Ezután jött a helyi lap, amely már akkor eljutott mindenkihez, amikor még sátrakban laktak az emberek, majd a kereskedők következtek, s ha kellett, megjelentek a bankok és az ügyvédek is. Utóbbiak a helyi békebíróval együtt lóháton járták a vidéket, s mihelyt létrejött a törvényhozó testület, elfoglalták benne a helyüket – a jogászok hatalma tehát már az első perctől fogva biztosítva volt. Az igazságszolgáltatás szigorú és fizikai jellegű volt, főleg a tolvajok, különösen a lótolvajok esetében. 1815-re már ritkaságszámba ment a pellengér, a füllevágás vagy a megbélyegzés, a korbácsolás azonban általános volt. Jól ábrázolja a telepesek igazságszolgáltatását egy Tennessee-ben, Madison megyében egy helyi tolvaj, Dawson „uraság” ügyében 1821-ben hozott ítélet: „Vitessék e helyről a szégyenfához, ahol háta lemezteleníttessék, és méressék rá húsz derekas korbácsütés, szégyeníttessék meg, azután zárassák tömlöcbe egy óra hosszára, majd az állammal való békéje egy cent büntetés lerovásával helyreállíttassék.”²⁹ Értsd: a börtönben tartás költséges dolog, a pénzbüntetés e nincstelen fickók esetében értelmetlen, meztelen hátban azonban nem volt hiány. A növekedés jellegzetes gócpontja volt Indianapolis. A város tervezése 1821-ben kezdődött, s a következő évben egyetlen kétszintes ház állt a semmi közepén. 1823-ban még csak kilencven család lakott itt, de már működött a helyi lap, a várossá válás folyamatának fontos lépcsőfoka. A lakosok száma 1827-re meghaladta az ezret, s alig két évvel később egy látogató a következőket jegyezte fel: „Ez a hely egyre inkább látszik városnak. Vagy 1000 acre területet megtisztítottak és elplaníroztak, van itt tíz üzlet, hat kocsma, egy törvényszéki épület – amely egymaga 15 000 dollárba került – és számos csinos lakóház.”³⁰ Elijah Miles 1823-ban költözött Sangamon River vidékére, s feljegyezte, hogyan alapította meg Springfieldet, amelynek helyén ekkor még csak egy földbe vert pózna állt. Miles kijelölte a leendő bolt helyét, majd St. Louisba utazott, vásárolt 25 tonna árucikket, bérelt egy

hajót, amellyel eljutott a Sangamon torkolatáig, aztán öt emberrel egy 100 méter hosszú vontatókötélen felhúzatta a hajót a folyón. A rakományt a parton hagyta. „Tolvajoktól nem tartottam, hiszen arrafelé egy lélek sem lakott.” Ezután 80 kilométert gyalogolt a leendő Springfieldig, kocsikat és embereket szerzett, s velük szállította fel az árut a kijelölt helyre. Az övé volt az első vegyesbolt – az egyetlen egy akkora területen, amelyet később tizennégy megyére osztottak fel. „Sokaknak akár nyolcvan mérföldet is kellett utazniuk.” E körül a vegyesbolt körül nőtt ki a földből Springfield. 85,75 dollárért börtönt építettek, kijelölték az utakat és a választókerületeket, és adót vetettek ki a „lovakra és marhákra, kerekes járművekre és szeszfőzdékre”. 1824-re a városnak már volt úthálózata, bírósága, árvaháza, rendőre és lelkésze. Az effajta városfejlődésnek gyakran volt kulcsfigurája a tanítóként is tevékenykedő lelkész, aki illetményét felerészt pénzben, felerészt természetben kapta meg.³¹

A VALLÁSI SZEKTÁK TERJEDÉSE Bár a legtöbb településen először a templomot építették meg, a vallásosság szükség esetén elevenen élt nélkülük is. Az 1790-es években kezdődő, leginkább a határvidékekre jellemző „második nagy ébredés” vándor evangelizátorok műve volt, akik gyakran tartottak hatalmas szabadtéri gyűléseket. Az elsőt Cane Ridge-nél tartották 1801-ben, a kentuckyi Lexington közelében, s ennek mintájára szervezték aztán a következőket is. A Cane Ridge-i nagy evangelizációt egy marylandi presbiteriánus, Barton Stone (1772–1844) tartotta. Később részletesen beszámolt e szabad ég alatti gyűlés maradandó lelki hatásáról, s hogy a résztvevőkön hogyan lett úrrá az őrjöngő vallási szenvedély. Stone általa „gyakorlatnak” nevezett szakaszokra osztotta a komédiát, az „összeesési gyakorlat” során „az alany általában velőtrázó sikollyal, tuskóként zuhant a padlóra, a földre vagy a sárba, és teljesen mozdulatlanul hevert, mint egy halott”. A „rángatózó gyakorlatnál” „csak a fej mozog előre-hátra vagy jobbra-balra, oly sebesen, hogy ki se lehet venni

az illető arcvonásait. Van, hogy a hatás az egész testére átterjed, egy alkalommal láttam, amint az alany egy helyben állt, s hihetetlen sebességgel hajlongott előre és hátra, a feje mindannyiszor szinte érintette a padlót”. Az „ugató gyakorlat” során „a rángatózó, kivált a fejrángást produkáló személy gyakran morgó vagy ugató hangokat hallat, amelyek a fejrángás szaporaságával törnek elő a torkából”. Volt még nevető gyakorlat („hangos, szívből jövő kacagás … amely azonban a körülállókat nem indítja nevetésre”), futó gyakorlat („az illető félelmében futásnak ered”), táncoló gyakorlat („az alany arcán földöntúli mosoly játszadozott”) és éneklő gyakorlat, amely során az alanynak nem a szájából, hanem egész testéből áradt a hang, s „hatására minden elnémult”.³² Ezek a szélhámosságok megmosolyogtatják a ma emberét, de tény, hogy vagy kétszáz évre meghatározták a vallási megújulás egy irányzatát, és szinte változatlan formában ismétlik meg őket az 1990-es években a Torontói Áldás gyülekezeteiben. A Cane Ridge-i és más, szabad ég alatti gyülekezetek népénél azonban egészen más volt a helyzet; nekik a vallásos elragadtatás megélésének és egyben a szórakozásnak semmilyen más módja nem kínálkozott. A vallás nemcsak jelentéssel töltötte meg az életüket, és nyújtott megnyugvást a szorongásaikban, de felüdülést is hozott kemény munkával töltött mindennapjaikba.³³ Egy New Haven-i presbiteriánus, Lyman Beecher (1775–1863), aki nyugatra költözött, és a Lane Teológiai Szeminárium rektora lett – további teljesítményeként tizenhárom gyermeket nevelt fel, akik közül az egyik Harriet Beecher Stowe, a Tamás bátya kunyhójának szerzője volt –, hitte, hogy az amerikai nemzet megszületéséhez nélkülözhetetlen a megújuló vallásos szellemiség. A föld és minden más termék, szolgáltatás és gondolat szabad piacának elve és gyakorlata szükségszerűen hozott létre egy erősen materialista-individualista irányultságú gondolkodást, és csak az erős és mély vallásos hit tette lehetővé a spirituális átalakulást és a közösségi szellem megszületését – formálta civilizálttá az erőtől duzzadó nemzetet. Vallás, politika és kultúra – állította Beecher – egymástól elválaszthatatlanok, és „nyilvánvaló, hogy a nemzet vallási és politikai haladásának irányát a nyugati határvidék népessége határozza meg”. Egyedül a vallási revivalizmus –

amelyet ma fundamentalizmusnak szokás nevezni – volt képes a határvidék népét megszólítani és egyesíteni. Amikor azonban a vándor prédikátorok továbbálltak, nyomukban megérkeztek az egyházak. A legrégebbiek némelyike, különösen az episzkopálisok ferde szemmel nézték a szabad ég alatti tömeggyűléseket, mondván: „ezeken a helyeken többen fogantatnak, mint ahányan üdvözülnek” – ám elzárkózásuknak csak az volt az oka, hogy képtelenek voltak az új formákhoz igazítani missziós tevékenységüket. A megújulásból a kötöttségektől mentes metodisták húzták a legtöbb hasznot, mert fenntartották a szenvedély intenzitását, de megteremtették szabályos, stabil gyülekezeteiket – 1844-re sikerült az Egyesült Államok legnagyobb egyházává válniuk.³⁴ Utánuk a Rhode Islandről és nagy jelentőségű, 1764-as alapítású teológiai szemináriumukról – a későbbi Brown Egyetemről – indult baptisták következtek. A legtöbb kálvinista szektához hasonlóan időről időre náluk is hasadások következtek be, az eredeti egyháztestről kisebb csoportok szakadtak le, például a szeparatisták vagy az ortodox baptisták, de a déli és nyugati vidékeken rendkívüli sikerük volt. 1850-re minden, addig meglévő államban megjelentek, és majdnem mindegyikben volt számottevő teológiai felsőoktatásuk is.³⁵ A revivalizmus azonban többet is tett, mint hogy gyarapította a meglévő egyházak nyájait. A baptista William Miller (1782–1849) a második nagy ébredés hatására két éven át elmélyülten tanulmányozta a Szentírást, majd 1818-ban kijelentette: „minden jelen dolgunkat és helyzetünket” egy évszázad negyedén belül lezárja az Úr, vagyis 1844-ben. Hamarosan hívő lelkek kis csoportja szerveződött személye köré, megírták a The Millennial Harp (A millenniumi hárfa) című énekeskönyvet – mindebből csak a „nagy csalódás” maradt, amikor a megjelölt esztendőben nemhogy semmi sem történt, de még a vallásalapító Miller is elhalálozott. Magukra maradt hívei 1855-ben Battle Creeknél telepedtek meg, hat évvel később felvették a hetednapi adventista elnevezést. Ma már világszerte megtalálhatók, vagy kétmilliónyian lehetnek, s központjává lettek a Battle Creek College első igazgatója, az egyik legelső modern táplálkozás-szakértő, John H. Kellogg (1852–1943) teremtette, hatalmas vegetáriánus gabonapehely-birodalomnak. ³⁶

Az a mód, ahogyan az adventisták világszerte népszerűsítették a gabonapelyheket, igen jellemző a második nagy ébredésből támadt szekták találékony (és mélyen üzleti) szellemiségére. Ez a fajta intenzív vallásosság a jelek szerint olyan irányultságot vitt a hétköznapi emberek életébe, ami hősies úttörőkké, felfedezőkké és újítókká tette őket. Maga Kellogg Ellen G. Harmon (1827–1915) pártfogolja volt, átlagos tizenéves, aki vallásos elragadtatással szívta magába az asszony megszentelt reggeliről szóló tanítását. És ugyan, mi lehetne inkább amerikai, mint a kukoricapehely, ez a tápláló eledel, azzal a morális felhanggal, hogy abból az indián terményből állították elő, amely megmentette a Zarándok Atyák életét? Egy Kellogghoz hasonló, hétköznapi kölyök, Joseph Smith (1805–1844) egy vermonti farmon született. A nagy ébredés szellemiségének fuvallatát a New York állam északi részén fekvő Palmyrában érezte meg, ahol 1827-ben egy Moroni nevezetű próféta angyal képében megmutatta neki az úgynevezett aranytáblák rejtekhelyét. Két, Urimnak és Thummimnak nevezett látókő segítségével titokban lefordította, majd segítőinek lediktálta a rajtuk lévő misztikus kinyilatkoztatást. 1830-ban került a nyilvánosság elé az ötszáz oldalas Book of Mormon (Mormon könyve) (Moroni ezután eltüntette az eredeti táblákat), amely elbeszéli Amerika őslakosságának történetét. A bábeli toronytól vándoroltak, bárkákon keltek át az Atlanti-óceánon, de csak Mormon és fia, Moroni maradt meg közülük – ők ketten Kr. u. 384-ben eltemették az aranytáblákat. A Book of Mormon nyelvezete nyilvánvalóan az I. Jakab elrendelte bibliafordítás áthallása, de története, a szenvedések fölött győzedelmeskedő bátorság és kitartás vonzó volt a határvidék népe számára, és ezrek csatlakoztak a mozgalomhoz. Smitht 1844-ben az illinois-i csőcselék meggyilkolta, de utódja, az ugyancsak vermonti Brigham Young (1801–1877), ez a hihetetlen elszántságú (és étvágyú), remek szervezőkészséggel megáldott férfiú 1846– 47-ben elvitte a bibliai „maradványokat” a történelmi útvonalon Salt Lake Citybe, ahol gyakorlatilag megteremtette Utah territóriumot. 1850-ben Washington kinevezte a kormányzójává. Amikor azonban 1852-ben a többnejűséget kezdte hirdetni, s huszonhét asszonyt véve magához ötvenhat gyermeket nemzett, James Buchanan elnök elmozdította hivatalából. A

poligámiabotrány, amely csak 1890-re ült el, 1896-ig késleltette Utah tagállami státuszának megadását, de nem akadályozta meg, hogy Young és hívei az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát hárommillió hívőt számláló világegyházzá tegyék, s egyben elérjék, hogy Utah lakói az Egyesült Államok leggazdagabb, legiskolázottabb és legtörvénytisztelőbb polgárai közé emelkedjenek. Sehol nem találhatjuk ékesszólóbb példáját annak, hogy az evangelizáló vallásnak mekkora emberformáló és nemzetépítő ereje lehet.³⁷ A második nagy ébredés néhány mellékes jelensége már a hóbortossággal határos. Ha tömeggyűléseken vagy egy vándor igehirdető szavaitól fellelkesült, buzgó hitű amerikaiak túlságosan is szelídnek találták a baptista vagy a metodista egyházat, bőségesen választhattak az izgalmasabb vallások közül. A Szentírás ezoterikus újraértelmezését harmincnyolc vaskos kötetben megíró 18. századi filozófus, Emanuel Swedenborg műve körül heves viták dúltak, amelyekből évtizedeken át derekasan kivették részüket az amerikai szekták alapítói is. Az Európából érkezett mesmerizmus és homeopátia Amerikában lelkes fogadtatásra lelt, és rokokó sallangokat kapott. A spiritualizmus kialakulása kifejezetten amerikai fejlemény. 1847-ben egy metodista farmer, John D. Fox, akit mélyen „megérintett” a második nagy ébredés szellemisége, beköltözött Charles Adams házába a New York-i Hydesville-ben, és két ifjabb leánya hamarosan kapcsolatba került egy kopogtatóval, csak ki kellett mondaniuk a parancsot: „Mr. Splitfoot, tegye, amit én.” Nem egészen két évszázaddal korábban, az 1690-es években a salemi boszorkányüldözés rémségeihez vezetett ez a fajta kamasz lányos hisztéria, a 19. század derekának Amerikája már fogékonyabb volt a szenzációra, s a két lánykának hamarosan szerződést kínált a cirkuszimpresszárió, P. T. Barnum (1810–1891) és a New York Tribune híreshírhedt szerkesztője, Horace Greeley (1811–1872). Megszületett a spiritualizmus, amely az első pillanattól fogva vonzotta a politikai liberálisokat – például egy utópista kommunaalapító fiát, Robert Owent. A témáról Owen 1861-ben ismertetett a Fehér Házban egy cikket, s a felolvasás végén Abraham Lincoln emlékezetes megjegyzést tett: „Nos, úgy gondolom, ez pont olyasmi, ami kedvükre való azoknak, akik kedvelik az ilyesmit.”³⁸ Ez

persze nem akadályozta meg Mrs. Lincolnt abban, hogy férje halála után maga is a spiritualizmus felé forduljon – az özvegy hölgyeket mindig is magától értetődően vonzotta a gondolat, hogy kapcsolatba kerülhetnek szeretett halottaikkal. A spiritualizmusnak 1870-re már 11 millió híve volt, nemcsak Amerikában, de egész Európában is, köztük olyan kiemelkedő elmék is, mint Victor Hugo vagy William James.³⁹ Az 1810-es és 1820-as évek lelki-szellemi fellángolásában fogant új szekták közül sok nemcsak a halál kérdéseit feszegette, de a fájdalom és szenvedés sokkal hétköznapibb problémáit is. Amerikában ebben az időben már körvonalazódott az azóta meghatározóvá vált szemlélet, miszerint minden problémára létezik valamilyen megoldás. Virágzott a hittel való gyógyítás. Mary Baker Eddy (1821–1910), aki gyermekkorában rettenetes fájdalmaktól szenvedett, s az orvosok nem tudtak rajta segíteni, szilárdan hitte, hogy kínjaitól a mesmeriánus P. P. Quimby szabadította meg. Az asszony kidolgozta saját szellemi gyógyítási módszerét, amely azon a meggyőződésen alapult, hogy a szellem az egyetlen valóság, minden egyéb csak illúzió. Harmadik, a kiváló üzletember Mr. Eddyvel kötött házassága idején már kitűnően megtervezett üzleti alapokon gyümölcsöztette hitvallását. 1879-ben Bostonban megnyitotta a Keresztény Tudomány vallási mozgalom első templomát, amelyet 1881-ben követett a Metaphysical College, majd megindult a magát Amerika egyik legnagyobb példányszámú lapjává kinövő Christian Science Monitor is – nem sokkal később már negyvennyolc országban 3200 főnyi szerkesztőséggel.⁴⁰ Újabb meggyőző bizonyítéka annak a jellegzetesen amerikai jelenségnek, hogy a különös, nemegyszer képtelennek tűnő vallásos elképzelések hihetetlenül termékeny, erős kulturális-oktatási irányultságú mozgalmakat szülnek. Az új szekták közül még a legbizarrabbak is alapítottak iskolákat, középiskolákat, tanár- és igehirdető-képzőket, sőt egyetemeket is. Amerika legnagyobb felsőoktatási intézményeinek némelyike éppen a második nagy ébredés korában gyökerezik. Az ohiói Oberlin College alapítója például e kor vezető teológusa, Charles Grandison Finney (1792–1875) volt. Az ébredés az 1770es években Amerikába érkezett unitarianizmusnak is meghatározó impulzust adott, hatására jött létre Bostonban a King’s College Chapel. 1825-ben

alakult meg az Amerikai Unitárius Egyesület, amelynek alszervezetei gyorsan behálózták egész Amerikát. Nyitott és racionális teológiai szemléletével vonzotta a tudósokat és más értelmiségieket, s romantikusutópisztikus tagjai közül többen is alapítottak egyszerű, falusi életet élő, a mértékletességgel és az emelkedett gondolkodással elkötelezett közösségeket. Ralph Waldo Emerson (1803–1882), aki a kálvinizmus felől érkezett e szekták egyikébe, 1840-ben a következőket írta a bölcs brit Thomas Carlylenak: „Mi itt mindannyian belebolondultunk egy kicsit a társadalmi reformok terveibe. Nincs írástudó ember, akinek ne lapulna a zsebében valamiféle új társadalom vázlata.”⁴¹ Emerson maga is közel állt a West Roxbury-i Brook Farm közösségéhez, amelyet egy bostoni unitárius lelkész, George Ripley alapított. Mezőgazdasági bizottságának tagja volt a regényíró Nathaniel Hawthorne (1804–1864) – róla később még lesz szó –, volt nyomdájuk, kemencéik művészi kerámiák égetésére és bútorkészítő műhelyük is. Talán szükségtelen is mondanunk, hogy a közösség csődbe jutott. Carlyle sommásan búcsúztatta a kezdeményezést, és Ripley-ről csak annyit mondott: „a szociniánus lelkész, aki elhagyta a szószéket, hogy a világot inkább hagymatermeléssel váltsa meg”.⁴² Azt írtam: „szükségtelen is mondanunk” – ám a valóságban e vallásosutópisztikus közösségek közül nem egy, különösen pedig a német alapításúak üzleti vagy mezőgazdasági vállalkozásként is virágoztak, s máig fennmaradtak mint az erkölcsi feddhetetlenség, a közösségi összetartás és a kapitalista önmérséklet példaképei. Mások elüzletiesedtek, és elhagyták a vallásos megfontolásokat. Német pietisták George Rapp (1757–1847) vezetésével 1804-ben, tehát közvetlenül a második nagy ébredést megelőző időben telepedtek le a pennsylvaniai Harmonyban. Vallásos gyakorlatuk eleme volt többek közt a fülbegyónás. Igen sikeres földművelő és kereskedelmi tevékenységet folytattak, ám a legszigorúbban elítélték a házasságot és az utódnemzést, így el is tűntek annak rendje s módja szerint. A szexuális spektrum másik végén helyezkedett el a John Humphrey (1811– 1886) által New York állam nyugati részén alapított Oneida Közösség, amely eredetileg a vagyonközösséget, a szabad szerelmet („komplex házasságot”) tűzte zászlajára – a „nemi érintkezéstől” teljesen elkülönítetten kezelt,

utódnemzésre kijelölt párokról együttesen döntöttek –, s a csoport, akárcsak egy kibucban, közösen nevelte fel a született gyermekeket. A közösség acéláruk előállításából tartotta fenn magát, ám idővel lefoszlott róla a vallási jelleg, s az egészből csak egy sikeres társas vállalkozás maradt.⁴³ Különös, hogy e szekták némelyikének valóban ősi gyökerei vannak, ám kivirágzani csak Amerika nyílt terében és szabad levegőjén voltak képesek. Egy középkori szektát, amely a 14. században (feltehetően egy moszlim revivalista csoport, a kerengő dervisek hatására) fejlesztette ki sajátos, rituális táncát, s a 16. századi Franciaországban protestáns hugenottaként folytatta ezt a gyakorlatot, XIV. Lajos száműzött az országból. Ekkor Angliába mentek, egyesültek egy kvéker szektával, s ők lettek a „reszkető kvékerek” („Shaking Quakers”), végül pedig Amerikába vezette őket egy manchesteri patkolókovács látomásos leánya, Anne Lee „anya” (1736–1784). A shakerek a második nagy ébredés lendületével hozták létre számos, igen sikeres utópisztikus közösségüket, amelyekben a nemek szigorú elkülönültségben éltek, külön hálótermekben aludtak, s a tagok elképesztő spiritualista szeánszokat tartottak, ahol mindennaposak voltak a jelenések, a kísértethangok és a levitáció. Volt egy önkívületes csoportos táncuk is, a hugenották camisard-jának távoli leszármazottja. A shakerek amerikai hullámának jellegzetessége volt a minimalista kormányzás lehető legteljesebb megvalósítása. Számos – száznál is több – közösségük boldogan és békében élt adófizetés nélkül, nem költöttek rendőrségre, jogászokra, bírákra, szegényházakra vagy börtönökre. Még kórházakra se volt szükségük, mert hitték, hogy „különleges hatalmaik” a betegeket is meggyógyítják – ez persze megmagyarázza eltűnésüket.⁴⁴ (A szekta alapítója, Ann Lee, ismert nevén Ann anya saját magát „a Krisztusban élő női princípium megtestesülésének” tartotta – Jézus volt a „férfiprincípium”, s azt tanította, hogy Krisztus második eljövetelét a nők hatalomra jutása fogja megjeleníteni. A szektája – teljes nevén „Krisztus Második Eljövetelében Hívők Egyesült Társasága [Millenáris Egyház]” – újjáéledése egy eljövendő, feminista korban következik el.) E sokféle, hitbéli elképzeléseit sarkosan megfogalmazó szekta, továbbá az amerikai protestantizmus vagy fél tucat nagy, „birodalmi” ágazata a 18.

század elején – ha nem már előbb – szükségképpen felvetette a kérdést: miként lehet a meghirdetett, teljes vallási tolerancia jegyében mindezt az új köztársaság társadalmi szövetébe illeszteni? A mindig messze előre tekintő Benjamin Franklin már akkor gondolkodott a problémán, amikor 1749-ben Pennsylvaniában kiadta Proposal Relating to the Education of Youth (Javaslat a fiatalok oktatására) című írását. Úgy vélte, a megoldás csakis az lehet, ha a vallást az iskolai-főiskolai oktatás egyik alapvető elemének és a személyiségnevelés egyik fő vonulatának tekintik. Hasonló nézeteket vallott Jonathan Edwards, a Princeton akkori rektora, amelyeket átvett az amerikai neveléstudomány egyik óriása, Horace Mann (1796–1859) is, amikor Massachusettsben megszervezte a közoktatás rendszerét és hálózatát. Mann a Brown Egyetemen végzett, unitárius hitre tért, majd 1837-től Massachusetts oktatási minisztériumának titkára lett. Ebbéli minőségében hozta létre 1839ben Lexingtonban az Egyesült Államok első „normális” iskoláját, s az ezt követő időben gyökeresen átalakította az állam elemi és középiskolai rendszerét; hosszabb képzési időt és tudományos, „modern” pedagógiai módszereket vezetett be, magasabb fizetéseket adott, jobb tanárokat alkalmazott, és tiszta, rendes, jól fűtött iskolákat építtetett. A massachusettsi minta az egész országban elterjedt, s Mann kongresszusi tagságának időszakában (1848–1853) propagandával és törvényi változtatásokkal vezéralakja lett annak a törekvésnek, amely végül minden amerikai gyermek közköltségen történő, megfelelő színvonalú oktatáshoz való jogának kimondásához vezetett.⁴⁵ Az állam tehát átvette milliók oktatásának anyagi terhét, amikor költségvetési tétellé fogadott minden elemi és középiskolát (a felsőoktatási intézményeket nem; 1819-ben Marshall Legfelsőbb Bírósága Daniel Webster [1782–1852] ékesszóló érvelésének hatására elvetette New Hampshire törvényhozásának jogát a Darthmouth College irányításának felügyeletére, amivel egyszer s mindenkorra kimondta az Egyesült Államok magánpénzből alapított egyetemeinek és főiskoláinak szabadságát). Mindebből az következett, hogy az amerikai közoktatási intézmények – az Alkotmánnyal összhangban – kezdettől fogva mentesek voltak minden vallási szekta befolyásától – ami a legkevésbé sem vallástalanságot jelent. Horace Mann egyetértett abban Franklinnal és az Alapító Atyákkal, hogy az általános

értelemben vett vallásosság és a közoktatás elválaszthatatlanok. Mann úgy vélte, hogy a köziskolákban a vallásoktatást „a lehető legintenzívebben kell végezni, ám nem szabad átlépni azt a határt, amelyen túl már sérülne a tanulók lelkiismereti szabadsága, azt ugyanis védelmezi és szavatolja az Alkotmány és Isten törvényei”. Az iskolákban nem felekezetek fölötti vallásosságot, hanem egyfajta „legkisebb közös nevezőre hozott” protestantizmust oktattak, amelynek alapja a Biblia, a tízparancsolat és néhány további hasznos olvasmány – például Bunyan műve, A zarándok útja – volt. Ahogy Mann utolsó, a massachusettsi kormányzatnak tett jelentésében fogalmazott: „Nyilvánvaló, hogy iskoláink nem teológiai szemináriumok … Ám oktatási rendszerünk a leghatározottabban sulykolja a tanulókba a keresztény erkölcsi értékeket, előnyben részesíti a Bibliában foglalt vallásosságot, és engedi, hogy a Biblia erkölcsisége úgy érvényesüljön, amennyire csak lehetséges, és ahogyan egyetlen más oktatási rendszerben sem – hogy magáért beszéljen”.⁴⁶ Az amerikai iskolarendszer tehát szolgáltatta a keresztény „jellemformálás” alapjait, amelyhez a szülők – ha akarták – hozzátehették az általuk szükségesnek tartott szektariánus fazonigazításokat. Egyes vallási vezetőknek természetesen megvoltak a maguk észrevételei és ellenvetései. Az episzkopális egyház részéről a tisztelendő F. A. Newton érvelése szerint „egy politikai, morális vagy vallási kérdéseket tárgyaló könyv, amennyiben valóban hiányzik belőle mindennemű szektariánus különbségtétel és értelmezés, tanácstalanul és kétségek között hagyja a szellemet, s ekképpen sokkal inkább helytelenítendő, mint bármely más, szektariánus előítéletekkel terhes olvasmány”. Ez a kijelentés érvényes lehet a dogmatika területén, Mann rendszerének morálteológiája azonban – amennyiben helyesen és lelkiismerettel alkalmazták – tökéletesen működött. Newton – amúgy igen kevesek által osztott – ellenvetéseit elvetették. Sokkal komolyabb és fontosabb kérdés volt: hogyan lehet ebbe a mintázatba beilleszteni a római katolikusokat és a nem keresztényeket, például a zsidókat? Amerikában már Maryland alapítása (1632) óta éltek katolikusok, 1790ben pedig John Carroll atyát (1735–1815) Baltimore püspökévé, az akkor az

Egyesült Államokban élő, több mint 40 000 katolikus lelki elöljárójává szentelték. A következő évben megalapította a Georgetown College-ot, Amerika első katolikus egyetemét. A katolicizmus azonban csak a DélÍrországból és a kontinentális Európából nagy számban kivándorló katolikusok megérkezte után kezdte ki a protestáns túlsúly sáncait. Új egyházkerületek keletkeztek a déli vidékeken is: Charlestonban (1820), Mobile-ban (1829), Natchezben (1837), Little Rockban (1843) és Galvestonban (1847) – Bostonban és New York Cityben pedig létszámban és gazdasági erőben is számottevő tényezővé lettek a többségükben ír eredetű, katolikus vallású közösségek.⁴⁷ Az újonnan érkezett katolikusok azonban magukkal hoztak bizonyos intézményeket, amelyek az Amerikában létrejött morális konszenzust legalább annyira sértették, mint a mormon poligámia. Az egyik ilyen volt a szerzetesség, a kolostor, amely körül egyfajta protestáns horrorirodalom bontakozott ki – majdnem annyira szenvedélyes, mint a salemi boszorkányperek. Egy 1834-ben alapított, Protestant Vindicator című lap, amelynek elsődleges célja a katolikusok „gazságainak” leleplezése volt, különös dühvel fordult éppen a kolostorok, szerzetesek és apácák ellen. A következő évben Bostonban megjelent a Six Months in a Convent (Hat hónap egy kolostorban), 1836-ban pedig a legendássá vált Maria Monks Awful Disclosures of the Hotel Dieu in Montreal (Maria Monk szörnyű leleplezései a montreali Hotel Dieu-ről) – mindkettő egy katolikusellenes New York-i csoport munkája –, majd a Further Disclosures (Újabb leleplezések) és a The Escape of Sister Frances Patrick, Another nun from the Hotel Dieu nunnery in Montreal (Frances Patrick nővér megmenekülése, avagy egy másik apáca a montreali Hotel Dieu zárdából) következett. Ellentétben az európai, szerzeteseket és apácákat tollhegyére tűző antiklerikális irodalomnak a 16. század, Rabelais óta kitapintható műfajával, a Maria Monk-saga nem nyíltan pornografikus, de mégis megvannak benne ugyanazok az ordenáré ízek. Maga Maria Monk valóságos figura volt – egy bordélyban tartóztatták le zsebtolvajlásért, és 1849-ben börtönben halt meg –, könyve 1860-ra már 300 000 példányban kelt el, s máig jelennek meg újabb kiadásai az Egyesült Államokban és a világ más tájain.⁴⁸ A protestánsok katolikusellenessége nem korlátozódott a ponyvairodalomra. 1834-ben – tehát még jóval Maria Monk

felbukkanása előtt – a bostoni csőcselék lerohant és felgyújtott egy orsolyás kolostort, a főkolomposokat pedig a bíróság felmentette. A protestáns bíróságok úgy hitték, hogy a katolikus kolostorok föld alatti börtöneiben embereket gyilkolnak, és törvénytelenül született csecsemőket temetnek el. Az emberek tartottak a katolikusok politikai és katonai összeesküvésétől is, ez a félelem ilyen vagy olyan formában elevenen élt már az 1630-as évektől I. Károly terveivel összefüggésben. Az 1770-es évtizedben III. György feltételezett szándékaival kapcsolatban újra felszították. Az 1830-as években az egyébként oly józan és érzékeny Lyman Beecher Plea for West (Védőbeszéd a Nyugatért) című művében felvázol egy katolikus összeesküvést, amely birtokába venné a Mississippi völgyét, s két vezéralakja a pápa és Ausztria császára. Samuel Morse, aki nem volt kifejezetten protestánspárti, mélységesen felháborodott, amikor Rómában tett látogatása során a pápai gárda egy katonája leütötte a fejéről a kalapot, mert nem vette le, amikor a pápa elhaladt előtte. Korántsem tűnt képtelenségnek Beecher elmélete, miszerint Európa haladásellenes királyai és uralkodói – az ottani hatalomátvételt előkészítendő – szándékosan küldik Amerikába katolikus alattvalóikat. A hasonló szóbeszéd, valamint viták, amelyeket az afölötti értetlenség váltott ki, hogy a nincstelen katolikus bevándorlók oly szívesen és könnyedén elfogadták a legalacsonyabb munkabéreket is, 1849-re egy New Yorkban és más városokban virágzó titkos társaság, a Csillagsávos Lobogó Rendje megalakulásához vezetett. A rend a politikai színtéren is megjelent, szembehelyezkedve a katolikusok minden tekintetben egyenlő jogaiért kiálló Demokrata Párttal, ha pedig tagjait kérdőre vonták tevékenysége felől, csak a jól betanult választ szajkózták: „I Know Nothing” (‘Nem tudok semmiről’). A Know Nothing Párt rövid, de látványos sikertörténete az 1850-es évek jelensége, különösen az 1852-es évé, amikor komoly győzelmeket ért el állami és helyi választásokon New Hampshire-től Texasig. 1856-ban még a volt alelnököt, Millard Fillmore-t is indították az elnökválasztáson, de végül csúfosan megbuktak rabszolgaságpárti déli vezetőségük miatt.⁴⁹ A katolikusok tehát védekezni kényszerültek. Néhányan amúgy is fenntartásokkal fogadták Horace Mann oktatási elképzeléseit. A kor legélesebb hangú, a katolikus hitre áttért figurája, Orestes Brownson (1803–

1876) kijelentette, hogy az államnak nem kötelessége a polgárok erkölcsi nevelése, s e tevékenységnek a legkisebb közös nevező alapján való gyakorlása csak a társadalmi párbeszéd negédes, semmitmondó formáit segíti elő. Amerikának – állította – szüksége van arra a határozott erkölcsi ítéletalkotásra, amelyet csakis a bibliai vallások nyújthatnak, s emellett az egymással versengő szekták vallási vitáiból nyerhető szellemi impulzusokat sem nélkülözheti.⁵⁰ Ám az amerikai katolikusok túlnyomó többsége – akkor és azóta is – inkább arra törekedett, hogy az állampolgári esküben foglaltak megtartásával elfogadtassa magát a többi amerikaival. Ennél lelkesebben, kevésbé védekező céllal fogadták azt a tényt, hogy Amerikában mindenfajta piac, így a vallások piaca is szabad. Az 1830-as évektől versengve igyekeztek minél több templomot, iskolát és főiskolát építeni, minél nagyobb létszámú gyülekezeteket teremteni, és a lehető legvilágosabban megmutatni, hogy a katolikusok amerikaibbak és minden tekintetben jobb polgárok, mint más egyházak vagy szekták tagjai.⁵¹ A zsidók nem igyekeztek téríteni, mint a katolikusok, de ők is sokféle módon versengtek a többiekkel, és aggodalmasan igyekeztek megmutatni amerikaiságukat. 1654-ben egy francia kalózhajó, a St. Catherine huszonhárom zsidó menekültet hozott a brazíliai Reciféből a hollandus gyarmatvárosba, Új-Amszterdamba. A kormányzó, Peter Stuyvesant indulatosan tiltakozott a Holland Nyugat-indiai Társaságnál az ellen, hogy a városban megtelepedhessenek „e csalárd faj” tagjai, akiknek „szégyenletes vallása” „a mammon imádata”. A zsidóktól megtagadták a polgári jogokat, és megtiltották nekik, hogy zsinagógát építsenek. Amikor azonban ÚjAmszterdam 1664-ben az angolok kezére jutott, és a nevét is New Yorkra változtatták, a zsidóknak javukra vált egy, a Brit Nemzetközösségben hozott – később II. Károly által is megerősített – határozat, amelynek értelmében megkaptak minden angliai polgárt megillető jogot, „amíg békésen és csendesen viselkednek, s engedelmesen megtartják Őfelsége és kormánya törvényeit”. Egyes korai rendeletek és nyilatkozatok a vallásszabadságot „csak a keresztény hitet vallókra” tartották érvényesnek, de a zsidók az Egyesült Államokban soha nem szenvedtek tényleges üldöztetést, New York híres kormányzója, Edmund Andros pedig már rájuk is gondolt, amikor

egyenlő elbírálást ígért „mindenfajta vallású személynek”, aki megtartja az állam törvényeit. Akárcsak Angliában, az Egyesült Államokban sem fogalmazódott meg a zsidókérdés. A zsidók jöttek, azonos jogokat élveztek a többiekkel, már az első választások idején szavazhattak, és betölthettek köztisztségeket.⁵² Betelepültek más vidékekre, így a Delaware völgyébe is. Kisebb nehézségek adódtak, amikor New Yorkban saját temetőt akartak létesíteni. Ám 1677-ben a Rhode Island-i Newportban megnyílt az első zsidó temető – később Longfellow egyik legszebb versének témája –, öt év múlva pedig New Yorkban is elhárult a dolog elől minden akadály. 1730-ban a New Yorki Shearith Israel hitközség felszentelte az első zsinagógát, 1763-ban pedig egy különösen szép zsinagóga épült Newportban – ma nemzeti emlékhely. A zsidók amerikai jelenléte már a gyarmati időkben egészen más volt, mint ahogyan Európában éltek. Ott törvényes jogállásuk volt, saját bíróságaik, iskoláik és üzleteik, egyedi, rájuk kirótt, magasabb adókat fizettek, és többnyire zárt közösségekben, gettókban éltek. Amerikában, ahol nem létezett törvény által előírt vallás, nem volt rá semmi okuk, hogy külön törvényeket alkossanak, kivéve természetesen a legszorosabb értelemben vett vallási dolgokat. Minthogy Amerikában minden vallás egyenlő jogokat élvezett, arra sem volt szükségük, hogy elkülönült közösségekbe tömörüljenek – mindannyian beilleszkedtek a tágabb közösségbe. Az amerikai zsidók tehát már a kezdetektől fogva nem közösségi, hanem egyházközségi alapon szerveződtek, akár a többi vallás hívei. Európában a zsinagóga csupán egy az élet minden területét magába foglaló zsidó közösség intézményei közül, Amerikában a zsidóság egyetlen rendező elve és centruma. Az amerikai zsidók nem a „zsidó közösség” tagjai, mint az európaiak, hanem az egyes zsinagógákhoz tartozó gyülekezetekéi. Lehetnek szefárdok vagy askenázik, utóbbi esetben pedig németek, angolok, lengyelek vagy „hollandok”, mindannyian különböznek a többiektől a rítus apró részleteiben. Hasonló módon szerveződnek és különböznek a protestáns csoportok is. A zsidó éppen úgy a „saját” zsinagógájába megy, ahogyan a protestáns keresi fel a „saját” templomát. Más tekintetben zsidók és protestánsok egyformán tagjai egy általános értelemben vett polgárságnak,

amelybe úgy integrálódnak mint világi, vallási vonatkozásoktól mentes egyedek. Az amerikai zsidók tehát – anélkül, hogy bármilyen értelemben megtagadták volna vallásukat – a történelemben most először tapasztalták meg a beilleszkedést. Ez pedig elkerülhetetlenül azt is jelentette, hogy elfogadták az általános morális konszenzust, amelyben a vallási oktatás a „jellemformálás” eszköze, és felkészít a felnőtt polgár részvételére a köztársaság mindennapjaiban.⁵³ Ám ha a római katolikusok és a zsidók elfogadták is a morális kérdésekben való általános nézeteket és alapelveket, egy ponton, a rabszolgaság kérdésében semmiképpen sem jöhetett létre megegyezés. Világos, hogy Szent Pál miért tartotta szükségesnek a nyílt állásfoglalást vele szemben: ha a rabszolgaság megveti a lábát valahol, ott a vallási parancsolatok alkalmazkodnak a helyzethez, és soha nem fordítva. Másfelől: a zsidókeresztény hagyomány általában ellenezte a rabszolgatartást, ezért is tűnt el Európából a kora középkorban az intézményes rabszolgaság. Amerikában eleve létezett a rabszolgakérdés körüli, morális és politikai dilemma, mert egy balszerencsés véletlen folytán 1619 egyformán jelenti a rabszolgaság és a képviseleti kormányzás kezdeteit. A probléma megoldása azonban sürgetővé vált, amikor a közmegegyezés a keresztény alapokon álló moralitást tette Amerika dogmák nélküli államvallásává, mert a rabszolgatartás ennek és a demokrácia alapelveinek értelmében bűn volt Isten ellen és a nemzet ellen is. Az amerikai vallásos érzület és a rabszolgaság összeegyeztethetetlen. A második nagy ébredés ismét felszította a vallásos érzéseket, egyben megkongatta a lélekharangot a rabszolgatartás fölött, ahogyan az első nagy ébredés tette a britek amerikai gyarmatbirodalma fölött.

DÉL FELEMELKEDÉSE ÉS GYAPOT KIRÁLY A vallás már a 19. század elején minden nehézség nélkül elsöpörte volna a rabszolgatartó rendszert, ha nem létezett volna egyvalami: a gyapot. Ez az apróság tette az amerikai rabszolgaságot hatalmas politikai erővé, s ezért lett

elkerülhetetlen a polgárháború. A gyapot az emberiség szükségletei szempontjából maga volt az áldás – így tart egyensúlyban jót és rosszat a titokzatos Gondviselés. Az emberek egészen a 18. század végéig célszerűtlen, nehezen kezelhető ruhákat viseltek, amelyeket ráadásul tisztítani sem volt könnyű, ennélfogva többé-kevésbé mindig piszkosak voltak. A gyapot megoldást kínált erre az áldatlan állapotra, a belőle készített ruhákat hordták közvetlenül a testükön alsóneműként, de hidegebb éghajlaton teljes öltözéket is készítettek belőle. Egyedül az árával volt baj. A gyapotfeldolgozás gépesítéséig egy font tiszta fonal előállításához 12–14 munkanapra volt szükség – a selyemszál fontja 6, a lenvászoné 2–4, a gyapjúé pedig csak 1–2 munkanapot igényelt. A legfinomabb, a piacon a leginkább keresett kartonszövetnél a nyersanyaghoz hozzáadott érték aránya elérte az 1:900-at is.⁵⁴ Ez mechanikai fejlesztésre ösztönözte az embereket. Az 1770-es években megalkotott, Arkwright-féle amerikai és a Hargreaves-féle angol fonógép óriási változást hozott: Angliában 1765-ben félmillió font gyapotot fontak meg kézzel, 1784-ben pedig 12 millió fontot – géppel. A következő évben már a hatalmas Boulton & Watt-féle gőzgépekkel hajtották meg a fonógépeket – ez volt az első ipari forradalom ősrobbanása. 1812-re a gyapotszál ára a korábbi egytizedére zuhant. Ezután a technikai találmányok és újítások második hulláma következett. Az 1860-as évekre a gyapotszálból készült ruhák ára az 1784-es érték mindössze egy százaléka volt, holott a fonást már akkor is gépek segítségével végezték. Egy világszerte kelendő és keresett fogyasztási cikk árának ilyen sebes zuhanására nem ismer más példát a világtörténelem. A folyamatnak köszönhetően a világ minden táján emberek százmilliói ismerhették meg a kényelmes, könnyű és tiszta ruházat örömeit.⁵⁵ Valakiknek azonban fizetniük kellett mindezért, s a terhet a fekete rabszolgák viselték. A brit gyapotfeldolgozó ipar követelte és falta az alapanyagot. Amerika déli államai a kereslet növekedésével az 1780-as évtizedben kezdték exportra termelni a gyapotot. Az első bála amerikai gyapot 1784-ben érkezett meg Liverpool kikötőjébe. A századfordulóra a gyapotmagtalanító gép széles körű elterjedése teljesen átalakította az amerikai kivitelt. A gép Eli Whitney (1765–1825) találmánya volt. Whitney a

korban oly gyakori ösztönös feltaláló zseni példája volt. Egy szegény, massachusettsi farmról származott, és az egyszerűbb mezőgazdasági eszközök javítgatásakor fedezte fel képességeit. Küzdelmes évek után mérnökként végzett a Yale-en. 1793-ban a savannah-i Mulberry Grove-ban, Mrs. Nathaniel Green ültetvényén töltötte szabadságát, s ekkor kezdte foglalkoztatni a látszólag megoldhatatlan feladat: hogyan lehetne a gyapotszálakat és a magvakat egymástól elválasztani? Ez a munkafázis tette ugyanis oly lassúvá és költségessé a termelést. Megfigyelte, ahogy egy macska karma közé kapott egy csirkét, csak egy maroknyi tollcsomót hagyva hátra. Ennek példájára egy tömör fahengerbe fej nélküli szögeket vert, a magvak visszatartására egy rácsot alkalmazott, a forgó tüskék kitépkedték a szálakat, egy kefe pedig folyamatosan tisztította őket. E hihetetlenül egyszerű, de zseniális szerkezet legfőbb erénye az volt, hogy rendkívül olcsón lehetett előállítani, a működtetése sem volt nagy tudomány, és segítségével egy rabszolga naponta nem egy, hanem 50 font gyapotot tudott megtisztítani. Whitney 1794-ben szabadalmaztatta találmányát, de a jogosulatlan gyártást nem lehetett megakadályozni, s a szerkezet jelentőségéhez képest nevetséges összeget, mindössze 100 000 dollárt hozott feltalálójának. A gép jóvoltából az Egyesült Államok a 19. század első évtizedére a brit textilipar első számú nyersanyagszállítója lett.⁵⁶ 1810-ben Nagy-Britannia 79 millió font nyersgyapotot használt fel, s e mennyiség 48 százaléka származott Amerika déli államaiból. Húsz évvel később a felhasznált mennyiség már elérte a 248 milliót, aminek 70, az 1860-as egymilliárd font nyersgyapotnak pedig már 92 százalékát adták a déli ültetvények. Ugyanebben az időszakban az ár (a liverpooli kirakodásnál) fontonként 45-ről 28 centre esett.⁵⁷ Az amerikai géniusz rendkívüliségét bizonyítja, hogy egyetlen nemzedékben tudta megajándékozni a világot Fultonnal és Whitney-vel – nehéz lenne eldönteni, melyikük volt zseniálisabb. Whitney nevét legtöbbször csak a gyapottisztító géppel hozzák kapcsolatba, ami szerfölött méltánytalan tévedés, hiszen ő az egyik legragyogóbb példája annak, hogy egyetlen ember milyen sokféle módon képes rajtahagyni a történelmen a keze nyomát. Whitney mogorva, céltudatos és elszánt puritán volt, örök

agglegény, akit csakis a munkája érdekelt, a kálvinista munkaetika megszállottja, egyfajta világi remete. A New Haven-i Mill Rock közelében élt egy egyszerű farmon, s „gyára” nem volt más, mint néhány kezdetleges műhely, afféle vidéki sufni. Számos segéde és inasa volt. Néhányan nem követték a példáját, és nem dolgoztak a végkimerülésig. Aki megszökött, azt üldözőbe vette, és visszahurcolta. 1798-ban lőfegyvergyárat létesített, de mindvégig pénzhiánnyal küszködött. A Kongresszus elutasította szabadalma megújítására vonatkozó folyamodványát, és az 1812-es háború idején anyagi segítségért közvetlenül Madison elnökhöz kellett folyamodnia. Amerikában ebben az időben nem volt megfelelő tőkepiac. Whitney nem egyszerű ötletekben, újításokban, hanem teljes folyamatokban gondolkodott. Felismerte, hogy termékek vagy berendezések nagybani, olcsó előállításához csereszabatosságra, az alkatrészek korábban soha nem látott arányú szabványosítására van szükség. Elgondolását „amerikai rendszernek” nevezte, és fegyvergyártó üzemében meg is valósította. Whitney rendíthetetlen eltökéltsége, amellyel termelési rendszere valóra váltására törekedett, az angol és francia, hadianyag-ellátásért felelős tisztek szemében nevetségesnek tűnt.⁵⁸ Azt mondták neki, hogy ötlete megszünteti az iparosmunkák egyedi jellegét. Hát igen. Az amerikai munkaerőköltségek azonban olyan magasak voltak, hogy az iparosmunka már-már fényűzésnek számított. Whitney felismerte, hogy ha Amerika le akarja győzni a brit manufaktúraipart, a bevándorlók áradatából toborzott, alacsony képzettségű, de könnyen és gyorsan betanítható munkásokkal kell kiváltani a drága szakembereket. A korabeli Amerikában egy ipari munkás három év alatt elég pénzt tudott félretenni ahhoz, hogy farmot vásárolhasson magának, s egyetlen bevándorló sem volt hajlandó a városokban maradni, és az iparban dolgozni, ha önálló, független farmer, földtulajdonos is lehetett. Az ipar munkaerőigényét mindenáron csökkenteni kellett, s a célhoz vezető utat Whitney mutatta meg. „Amerikai rendszere” az amerikai ipari forradalom egyik első mozzanata. A brit politikus és gyáriparos, Richard Cobden amerikai látogatása során, már 1835-ben kijelentette, hogy Whitney gépezetei sokkal jobbak és hatékonyabbak, mint a Nagy-Britanniában használatosak. Az 1850-es évekre a brit szakértőket már elképesztette, amit az Egyesült

Államokban tapasztaltak: gépek segítségével előállított, szabványosított termékek, nyílászárók, bútorok és más asztalosipari cikkek, csizmák, cipők, eke, kaszálógép, facsavar, reszelő, szög, lakat, óra, kézifegyverek, anyacsavarok – és a listát a végtelenségig folytathatnánk.⁵⁹ A mindezeket előállító ipar gyakorlatilag teljes egészében a nem rabszolgatartó északi államokba települt. Ha tehát Whitney találmánya, a gyapottisztító berendezés életben, sőt virágzásban tartotta a rabszolgaság intézményét, „amerikai rendszere” lehetővé tette, hogy az Észak rohamos ipari fejlődése révén idővel kellőképpen megerősödjön, és szétzúzza.⁶⁰ A gyapotfeldolgozó ipar robbanásszerű – évi 7 százalékos – fejlődését Whitney géniuszának köszönhette, s a gyapot hamarosan nemcsak Amerika első számú exportcikke lett, de gazdagságának legfőbb forrása is. Ez teremtette meg a „Dél”-t mint sajátos és egyedülálló jelenséget, kultúrát és lelkületet, amelynek létrejöttét ugyanakkor az is elősegítette, hogy Jackson tábornok elűzte a Mississippi völgyéből az indiánokat és a spanyolokat. A Fort Jackson-i egyezmény csak első volt az öt hasonló „megállapodás” közül, amelyekben az indiánoktól elvették gyakorlatilag minden, korábban birtokolt területüket. A régi Dél – Észak- és Dél-Karolina, Virginia és Georgia – nem volt alkalmas a nagybani gyapottermelésre, ha valamit, akkor dohányt lehetett itt termeszteni. A Jackson könyörtelen katonai és diplomáciai eszközeivel létrehozott új déli államokban – Alabamában, Mississippiben és Louisianában – már a gyapot volt az uralkodó. A terület fehér népessége 1810 és 1830 között megháromszorozódott. Része volt ebben a belső népességvándorlásnak is, a telepesek dél felé áramlottak Új-Angliából, ahol egyre kevesebb volt már a szabad terület, és a régi Dél államaiból, ahol a termőföld ekkorra kimerült. Egy észak-karolinai dohánytermelő írta barátjának 1817. november 9-én: „Az Alabama-láz óriási hevességgel tört ki errefelé, és igen sok polgárunkat elragadta.”⁶¹ A belső népességvándorlás nyomán Virginiába, Észak- és Dél-Karolinába, Georgia partvidéki részébe, Tennessee nyugati területeire és a „mély” Délre helyeződött át az ültetvények túlnyomó része, a rabszolgaság azonban az új és a régi Dél közös jellegzetessége maradt. A gyapottermelés felívelése előtt csökkenőben volt, 1775 és 1800 között mintegy felére zuhant a rabszolgák

ára, a 19. század első felében azonban ismét magasra szökött, 50 dollárról 800–1000 dollárra. A déli vidékeken 100 acre gyapottermő föld megműveléséhez legalább tíz, de inkább húsz rabszolgára volt szükség. A régi Délen nem lehetett gyapotot termeszteni, de az ottani ültetvényeken egyre nagyobb számban „termelték” a rabszolgákat. Az Egyesült Államok alkotmánya 1808-ig nem tette lehetővé, hogy a Kongresszus egyszerűen betiltsa a – rabszolgatartástól élesen megkülönböztetett – rabszolgakereskedelmet. A rabszolgák behozatalát 1803-ra már minden állam megtiltotta, s a Kongresszus 1808-ban általános érvényre emelhette a helyi tilalmakat. Ez a törvény még értékesebbé tette a helyben született rabszolgákat, így „tenyésztésük” a régi dohányültetvényesek fő jövedelemforrása lett.⁶² A virginiai Alapító Atyáknak, például Jeffersonnak és Madisonnak voltak rabszolgáik, s Madison, aki szívből gyűlölte a rabszolgaságot, azzal nyugtatta lelkiismeretét, hogy az idejétmúlt, avult és ingatag intézmény úgyis magától el fog halni, ha meg nem, igen könnyű lesz végleg betiltani. „Gyakran és indulatosan beszélt arról, hogy a rabszolgatulajdon jövedelmezőség szempontjából a legelőnytelenebb.” Nemegyszer felemlegette, hogy Richard Rush 10 acre területű, szabad farmja több jövedelmet hoz, mint egy 2000 acre-es birtok, amelyen rabszolgákat dolgoztatnak. Igaz, hogy az oroszországi jobbágyság, a rabszolgaság ottani formája gazdaságilag elavult, és eltűnőben volt, Madison nézetei azonban az 1810-es évek Amerikájában voltak anakronisztikusak. Rettenetes, hogy a modern gazdaság és a fejlett technológia korántsem mindig az igazságosságot és a szabadságot mozdítja elő.⁶³ A rabszolgaságnak köszönhető, hogy egy gyapotültetvényt két év alatt létre lehetett hozni, és termőre lehetett fordítani. Már lehetséges volt akár egy év alatt is termést betakarítani, s „az az ember, aki nem egészen egy évvel ezelőtt még a vadonban ácsorgott, most a kikötőben figyelte, hogyan rakodják termését az angol gyárvárosokba induló hajókra”. A határvidéki ember részévé vált a világkereskedelemnek, s a gyapot tette lehetővé, hogy kristálycsillárt akasszon kunyhója mestergerendájára.⁶⁴ 1823 kora tavaszán a nyugat-georgiai polgár megvásárolt és megtisztított egy területet, gyapotot ültetett, májusban eladta a termést, őszre Alabamában volt, ahol megismételte

az egészet, s aztán ismét egyszer Mississippiben – a végén 1000 acre szabad birtokkal rendelkezett, amely mindössze 1250 dollárjába és kétesztendei munkájába került.⁶⁵ Ez a tempó rabszolgamunka nélkül természetesen nem lett volna tartható. Így tehette meg az ember, hogy mindig magával vigye a megfelelő munkaerőt, és olyan munkára fogja be, amilyenre éppen szüksége van. A rabszolgák vagyonokat jövedelmeztek tulajdonosuknak, ha jól használta ki a bennük rejlő lehetőségeket. Kis- és nagybirtokos ültetvényesek egyaránt ezrével voltak, néhány ültetvényt a tulajdonos fehér családok műveltek, de több mint 90 százalékukon rabszolgákat dolgoztattak. Az 1820as évek elejére egy újfajta, hatalmas területű, rabszolgák százait dolgoztató gyapotültetvény-típus uralta a piacot. E nagy ültetvényeket különleges, erre szakosodott rabszolgacsaládok látták el munkaerővel. A monogám házasság családi rendszerében a rabszolganőknek évente csak 10–15 százaléka szülhetett gyermeket. A rabszolgákat piacra termelő ültetvényeken gondoskodtak róla, hogy minden termékeny rabszolganő rendszeresen teherbe essen, így évente 40 százalékuk szülhetett.⁶⁶ Az az állítás, hogy a déli államokban folyó rabszolgatartás korszerűtlen intézmény, a múlt csökevénye, egyszerűen hamis volt – épp ellenkezőleg: az ipari forradalom, a modern technika és a világszerte milliókat áruval ellátó kereskedelmi szellem termékéről, egy szép új világ lényeges eleméről volt szó, ezért lehetett csak igen nagy nehézségek árán megszüntetni. A Dél teljes tőkevagyonának 35 százalékát maguk a rabszolgák alkották, a század derekára ez az összeg elérte a 2 milliárd dollárt – a teljes szövetségi költségvetés legalább tízszeresét. Ilyen töméntelen befektetett pénz érthetővé teszi, hogy a Dél immár nem volt hajlandó szégyellni a rabszolgatartást, és keresni kezdte rá a mentségeket és indokokat. Eleinte lassan ment a dolog. 1816-ban Madison jobbkeze, James Monroe (1758–1831) meglehetősen könnyű választási küzdelem után az Egyesült Államok elnöke lett. Ő volt a nagy virginiai dinasztia utolsó tagja, s elődeihez hasonlóan ő is egész életében tartott rabszolgákat, noha a rabszolgatartást szerette volna betiltani. A nagy hírű Westmoreland megyében született, a William & Mary College-ba járt, szolgált a függetlenségi háborúban, Jeffersonnal együtt tanult jogot, tagja volt a

virginiai törvényhozásnak és a Kontinentális Kongresszusnak, volt szenátor, követ Franciaországban és kormányzó Virginiában, tárgyalt Louisiana megvásárlásáról, majd nyolc éven át az Egyesült Államok külügyminiszteri posztját töltötte be. Elnökként rendkívül népszerű volt – talán csak azért, mert felváltotta a sikertelen Madisont –, és 1820-ban szinte egyhangúlag választották meg a második időszakra is. Monroe unalmas, szürke figura volt, sok dologban igen konzervatív – az elnökök sorában ő viselt utoljára rizsporos parókát, térdnadrágot és háromszögletű kalapot –, halk és nyájas szavú, udvarias, szemérmes és óvatos. Jefferson azt mondta róla: ha kifordítanák, kiderülne, hogy tökéletesen szeplőtelen.⁶⁷ Monroe elsősorban a róla elnevezett doktrína (1823) atyjaként ismeretes – erről később. Inkább kellene értékelnünk, hogy a rabszolgakérdés megoldása érdekében kidolgozott egy programot a felszabadított rabszolgák Afrikába szállítására. Ez a lépés nem csupán szemfényvesztő taktikázás volt, hogy megnyugtassa a maga és a hozzá hasonló finom lelkű rabszolgatartók háborgó lelkiismeretét. Tervét támogatta a brit protestánsok igen nagy befolyású, rabszolgaság-ellenes szárnya, amely Sierra Leonéban megalapította az első visszatelepítő kolóniát. „Liberális” megoldás volt – legalábbis abban az időben annak tűnt. 1819-ben Monroe támogatta a Kongresszust abban, hogy – immár amerikai pénzből – Nyugat-Afrikában létrehozzanak egy hasonló telepet, Libériát. Jefferson híve lévén nem engedhette, hogy az Egyesült Államok közvetlenül e célra vásároljon területeket, de minden más módon támogatta a kezdeményezést – olyannyira, hogy amikor 1824-ben valóban létrejött az első kolónia, fővárosát az ő tiszteletére nevezték el Monroviának. Néhány Libériába került, felszabadított rabszolga, amint megérkezett, mindjárt uralkodóként ült a helyi törzsek nyakára – ebből ered az ország máig tartó szegénysége és a szűnni nem akaró, ádáz polgárháborúk. Az amerikai feketék ösztönösen megérezték, hogy a Libériába való kivándorlás nem igazi megoldás, és szerettek volna inkább Amerikában maradni – akár továbbra is rabszolgaként. Rettegtek attól, hogy Afrikába utazzanak. Tíz évvel a kolónia megalapítása után Madison tizenhat jókötésű rabszolgáját adta el egyik rokonának 6000 dollárért, s azok „Libériától való félelmükben” „boldogan fogadták a

gazdacserét”.⁶⁸ Monroe elnökségének idejére azonban számos déli fehér, különösen pedig a politikai vezető réteg nyíltan és arcátlanul védelmébe vette a rabszolgatartást, s többé már nem elkerülhetetlen, szükséges rossznak, hanem áldásnak állították be feketék és fehérek számára egyaránt. Mozgalmukhoz csatlakoztak keresztény egyházi személyiségek is. A dél-karolinai baptisták már 1822-ben a Bibliára alapozott érvekkel vették védelmükbe a rabszolgaságot. A próbálkozásra csattanós válasz volt a fekete bőrű prédikátor, Nat Turner által vezetett, 1831-es rabszolgalázadás, amelyben ötvenhét fehér embert mészároltak le. 1844-ben a charlestoni John England érsek kifinomult teológiai okfejtéssel nyugtatta meg a katolikus rabszolgatartók lelkiismeretét. Hogy megértsük az álokoskodást, egyben szenvedélyes őszinteséget, amellyel a rabszolgatartást védelmezték, meg kell ismernünk a dél-karolinai John C. Calhoun (1782–1850) esetét. Calhoun az amerikai politikai élet egyik legjelentősebb figurája volt, a Kongresszus mindkét házának megbecsült tagja, nagyszerű szónok és komoly érdemekkel bíró politikai teoretikus. Disquisition on Government (Értekezés a kormányzatról) és Discourse on the Constitution and Government of the United States (Értekezés az Alkotmányról és az Egyesült Államok kormányzatáról) című munkái (egy kötetben jelentek meg 1851-ben) kiállják az összehasonlítást Jefferson és Woodrow Wilson műveivel.⁶⁹ Ulsteri, skót–ír származású nő és egy félig írástudatlan indián harcos fia volt, gyermekkora szegénységben telt, de természetes szépsége, bája és páratlan értelmi képességei révén – akárcsak Edmund Burke vagy Richard Brinsley Sheridan – úgy jutott a politikai élet területére, mintha a legmagasabb körökből származott volna. Jefferson beiktatásának évében tizennyolc esztendős, gyakorlatilag teljesen iskolázatlan farmerlegényke volt, tíz évvel később nagyszerű eredménnyel végzett a Yaleen, beválasztották a Kongresszusba, és Floride Bouneau, egy hatalmas alabamai ültetvény örökösnője személyében szépséges menyasszonyt is talált. Calhoun életének tanulmányozása meglepő képet fest arról, hogyan formálták át életüket oly gyökeresen egyetlen nemzedék alatt az erős akaratú és jellemű amerikaiak. Gyermekkorában Karolina isten háta mögötti vidékein

igen mostoha volt az élet, az utolsó párducokat csak 1797-ben irtották ki, s az állam vagyonokat fizetett a párduc- és farkasbőrökért. Calhoun egyik anyai nagybátyját még a toryk gyilkolták meg hidegvérrel (anyja Jacksonéhoz hasonlóan elkeseredetten gyűlölte az angolokat), egy másikat „harminc kardvágással mészároltak le, egy harmadik pedig kilenc hónapot töltött St. Augustine várbörtöneiben”.⁷⁰ Nagyanyját ugyancsak meggyilkolták, egyik nagynénjét pedig elrabolták az indiánok. Mindennaposak voltak a rajtaütések, véres csetepaték és skalpolások, atyja négy helyen átlőtt kalapja családi ereklye volt. Az atya egyébként tanulatlan volta ellenére (akárcsak Washington) tapasztalt földmérő volt, s 1200 acre nagyságú birtokra tett szert. A család azonban szegénységben élt. Egy kortárs történész, Charles Woodmason tiszteletes szerint „a házakban csak úgy hemzsegtek a gyermekek”, de „sok családnak semmije se volt egy hitvány tökhéjon kívül, amiből ittak – nemhogy tányérok, kések, kanalak, poharak meg miegyéb”.⁷¹ Calhounék azok közé tartoztak, akik megszervezték a templomot meg az iskolát, bíróként szolgálták a közösséget, s megpróbáltak valamelyes civilizációt teremteni. Az igazságszolgáltatás ebben az időben afféle „csináld magad” módon történt, lincsbandák járták a vidéket, és felakasztották a gyilkosokat és tolvajokat. Calhoun atyja adószedő volt, de felügyelte a választásokat is, és harminc éven át az állami törvényhozásnak is tagja volt. Harmincegy rabszolgát tartott, s háza népét így emlegette: „fekete és fehér családom”.⁷² Amikor meghalt, fiacskája még csak tizenhárom esztendős volt, Johnnak tehát még gyermekként kellett átvennie a birtok irányítását, s egyben helytállnia a Yale-en is. Calhoun két éven át tanult jogot az egyetemen. Nyakasságát nem tagadta meg, egy politikai kérdés kapcsán összetűzésbe került magával a rektorral, Timothy Dwighttal, aki Jefferson-ellenes volt. A fiú szakdolgozata a „The Qualifications Necessary to Make a Statesman” (Az államférfivá váláshoz nélkülözhetetlen tulajdonságokról) címet viselte – és Calhoun rendelkezett is a felsorolt erényekkel. Valószínűleg a legtehetségesebb közéleti személyiség volt, aki valaha is született Amerikában, cseppet sem meglepőek a későbbi pletykák, amelyek őt tartották Abraham Lincoln tényleges nemzőatyjának. (Egyébként ugyanezt terjesztették John Marshallról is.) A charlestoni politika

útvesztőiből került Washingtonba. Charleston ebben az időben rémítő, zavaros hely volt, a férfiak birodalma, ahol az asszonyok a templomokban kerestek menedéket – egyben az északi félteke rabszolgafővárosa is: az afrikai feketék mintegy 40 százaléka a városon, „a fekete amerikaiak Ellisszigetén” keresztül került Amerikába.⁷³ Calhoun szálfatermetű, fekete hajú, délceg férfiú volt, jártas a klasszikus és a modern irodalomban, emlékezőképessége szinte páratlan. Stílusában, viselkedésében a 18. századi gentleman legkiválóbb erényeit testesítette meg. Az újságíró Ann Royallt elbűvölte „személyiségének szépsége”, „őszinte és nyájas modora – a tökéletesség mintaképe”. Harriet Martineau elveiben és életvezetésében hajlíthatatlan „vasembernek” hívta, „akit egyedül a becsületére hivatkozva lehet eltántorítani szándékaitól”. Még ellensége, Daniel Webster is „igaz embernek” tartotta. George Ticknor szerint „Washington legkellemesebb társalgója” volt, Margaret Bayard Smith „csodálatos szeméről” és „természettől való arisztokratizmust” sugárzó arcáról beszélt. Életével, beszédeiben és írásaiban Calhoun a kor egyik legnagyobb kérdésére kereste a választ: hogyan lehet a központosított és demokratikus hatalmat összhangba hozni az egymástól különböző közösségekben élő nép igényeivel és szükségleteivel, hogy életük megfelelő irányítása lehetséges legyen? A probléma még napjainkban – és még elméletben – sem nyert megnyugtató megoldást. Kijelentette, hogy a Dél és a rabszolgaság ellen vívott háború elsősorban a legerősebb érdekcsoportok elhatározásából történik, nem pedig a nép demokratikusan kinyilvánított szándékából. Már igen korán felismerte a veszélyt, amit az erősödő lobbirendszer jelent az amerikai demokráciára. Saját és felesége rabszolgáinak köszönhetően nyugodtan és minden anyagi érdek nélkül futhatta be közéleti pályáját – először Charlestonban, majd Washingtonban. Pontosan ezt az érvet hozták fel a rabszolgatartás védelmében a Kr. e. 5. században az athéniak. E védekezés fogyatékosságai, belső ellentmondásai élesen villannak fel az 1834-ben Karolinába látogató angol G. W. Featherstonehaugh egy-egy írásában.⁷⁴ Egy útitársa a következőt mondta neki: „Északon minden fiatalembernek keményen és kíméletlenül kell küzdenie, hogy megcsinálja a

szerencséjét, itt, Délen a rabszolgákkal megművelt ültetvények apáról fiúra való öröklődése olyan embereket szül, akik a haszon fölébe helyezik a tisztességet, féltékenyen őrzik becsületüket, és elszánt hívei a szabadságnak.” A férfi – a South Carolina College-ben végzett, művelt ember – példának éppen Calhount hozta fel, mondván: őbenne megvan „az a nemesség, amely a déli úriemberek sajátja Washingtontól a mai napig”. „Róla aztán senki nem mondhatja, hogy életében bármi aljasságot cselekedett volna.” A közéletben „soha nem mulasztotta el az alkalmat, hogy az Alkotmányt megvédelmezze azokkal az aljas emberekkel szemben, akik megpróbálták áthágni, vagy semmibe venni a szándékait”. A beszélgetés ekkor félbeszakadt, mert befutott egy fogat, amelynek tetején egy elfogott rabszolgaszökevény feküdt láncra verve. Beszállva Featherstonehaugh egy megbilincselt fehér embert látott a helyettes seriff kíséretében, a férfit akasztani vitték, mert kártyázás közben megölt egy rabszolgát. A halálos ítéletet nem a gyilkosságért mondták ki, hanem mert megszegte a törvényt, amely tiltotta a rabszolgákkal folytatott szerencsejátékot. A végzetes játék közben egy üveget adogattak körbe, és úgy ittak együtt, mintha bizony egyenlők lennének. „Így voltam összezárva egy járműben ezekkel a különös és rémítő teremtményekkel” – írta Featherstonehaugh, s a Dél kulturális furcsaságain gondolkodott. Később maga Calhoun fogadta őt Fort Hillben, „olyan volt, mintha egy toscanai villában egy római szenátorral töltöttem volna az estét”. 1811–17-ben a Kongresszusban Calhoun ékesszóló „háborús héjaként” vált ismertté, s hamarosan a Külügyi Bizottság elnöke lett. Az 1817–1825-ös háborúban hadügyminiszterként szolgálta Monroe-t, majd alelnökké választották. Az 1812-es háborút azért támogatta, mert azt akarta, hogy Amerika bekebelezze és rabszolgatartó állammá tegye Texast és Floridát. Itt érünk el a rabszolgatartás körüli politikai csatározások kulcsmechanizmusához: a Délnek szüksége volt az intézmény minél több államban való elterjesztésére, hogy a Kongresszusban megőrizhesse az erőegyensúlyt. A déliek érezték, hogy nem ülhetnek babérjaikon, és nem folytathatnak defenzív harcot a rabszolgaság fenntartásáért, mert az északi népesség rohamosan növekszik, s az Unióban mind több lesz a nem rabszolgatartó állam. Valaha a rabszolgaságpárti államok többségben voltak a

Képviselőházban és a Szenátusban, még az Alkotmány megfogalmazásakor is képesek voltak akaratukat érvényesíteni. A Délnek tehát agresszíven kellett fellépnie, s épp ez a magatartása vezetett a polgárháborúhoz. Az Alkotmány – mint láttuk – nem sokat beszél a rabszolgaságról. Az I. cikk, amely a háromötödös szabályt rögzíti, csupán „szabad személyeket” és „másokat” (ti. a rabszolgákat) említi. Fontosabb ennél a IV. cikk 2. paragrafusának 3. bekezdése: „Olyan személyt, aki egy államban szolgálatra vagy munkára van kötelezve annak törvényei értelmében, és más államba menekül, nem lehet ez utóbbi állam törvényei vagy szabályai alapján ilyen szolgálat vagy munka alól felmenteni, hanem ki kell adni annak a félnek kérelmére, akit ilyen szolgálat vagy munka megillet.” Ez a rendelkezés a szökött rabszolgák kiadására kötelezte a szabad államokat, s a Dél borzadállyal vette tudomásul azt az alkotmánymódosítást, amely érvényen kívül helyezte, s amely nyomán szökevények áradata indult meg az őrizetlen államhatárok felé. A szökevények kiadásának alkotmányos kötelezettsége minden másnál több gyűlöletet és keserűséget szült mindkét oldalon, s a bekövetkező konfliktus legfontosabb előidézője volt. A délieket pedig éppen az a félelem hajtotta az új és új államok létrehozásának taktikájához, hogy elveszíthetik ezt az alkotmányos garanciát.

A MISSOURI-KOMPROMISSZUM 1819 februárjában a Kongresszusnak Missouri állammá válásáról kellett határoznia, minthogy a terület lakossága meghaladta a 60 000-es határszámot. Az Egyesült Államok ekkor tizenegy rabszolgatartó és tizenegy szabad államból állt, a választóvonal Pennsylvania déli és nyugati határa volt. Ezt a vonalat a két angol csillagász, Charles Mason és Jeremiah Dixon által végzett földmérés idején (1763–1767) húzták meg, hogy a Maryland és Pennsylvania között dúló területi vitának véget vessenek. Azóta is Mason–Dixon-vonalnak nevezték Észak és Dél, szabadság és rabszolgaság határvonalát. 1819-re az északi államokban – bár helyenként még elő-előfordult – gyakorlatilag

megszűnt a rabszolgatartás, ám senki nem próbálta dél és nyugat felé, a Louisiana-vétel által érintett területre, s kiváltképp azon túlra tolni a határvonalat, pedig a terület benépesülése gyors ütemben haladt. Missouriban már tízezer rabszolga dolgozott, s egyre többet vásároltak – nyilvánvaló volt, hogy ha megkapja az állami státuszt, a rabszolgatartó államok lesznek eggyel többen, nem a szabadok. Egy New York-i kongresszusi képviselő olyan rabszolgaság-ellenes intézkedést javasolt, amely tiltotta volna további rabszolgatartó államok felvételét, és automatikusan kimondta volna minden, huszonötödik életévét betöltött rabszolga szabadságát, aki az állami státusz elnyerése után született – röviden: mindenféleképpen a szabad államok sorába utalta volna Missourit. A Képviselőház, ahol a szabad államok 105:81 arányú többségben voltak, elfogadta, a Szenátus azonban, ahol már 22:22 volt az arány, elvetette a javaslatot. A Szenátus ugyanakkor úgy intézkedett, hogy Maine, amely már régóta szeretett volna elszakadni Massachusettstől, önálló állami státuszt kapjon, így Missouri elismerésével is megmaradt az egyensúly – 26:26. A döntést 1820. március 2-án – igen szoros szavazással – elfogadták, de hamarosan újabb konfliktus jelentkezett, amikor Missouri alkotmányozó konvenciójának rabszolgaságpárti többsége ragaszkodott egy kiegészítéshez, amely a felszabadult feketéknek és mulattoknak megtiltotta volna az új államban való letelepedést. A felvetés azonban sértette az Alkotmány IV. cikkének 2. paragrafusát, amely értelmében: „Az egyes államok polgárait megilletik az összes többi állam polgárainak nyújtott kiváltságok és mentességek.” Szabad feketék számos államnak voltak polgárai, még a rabszolgatartó Észak-Karolinának és Tennessee-nek is – még szavazati joguk is volt, míg az 1830-as években meg nem vonták tőlük.⁷⁵ Lehet, hogy a rabszolgaság körüli, missouri zűrzavar vezetett az Unió összeomlásához? Vannak, akik úgy vélik: igen. Jefferson írta egyik barátjának: „Ez a rendkívüli jelentőségű kérdés ébren tart, és rémülettel tölt el, mint a vészharang az éjszakában. Úgy érzem, az Unió lélekharangja szól.” Új-Angliában akadtak, akik az 1812-es háború után a kilépést fontolgatták. Lehet, hogy most a Dél vonul majd ki, mert az északiak nem hajlandók elfogadni a rabszolgaság kiterjesztését? A külügyminiszter, John Quincy

Adams úgy gondolta, ez a lépés lenne a leglogikusabb, egyúttal a legerkölcsösebb. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Észak és Dél továbbra is együtt maradhat. 1820 márciusában borúsan számolt be naplójában egy Calhounnal (akkor hadügyminiszterrel) folytatott beszélgetésről. Calhoun azt mondta, hogy szűkebb hazája, Dél-Karolina szokásai szerint „a házimunka oly egyértelműen és véglegesen a feketék feladata, hogy még ő, a körzet legnépszerűbb figurája is komolyan kockáztatná tekintélyét és közkedveltségét, ha fehérekkel próbálna ilyesmit végeztetni … ez persze nem mindenfajta munkára vonatkozik, a földművelésre például nem. A kézművesség, az iparos tevékenység nem lealacsonyító, a pusztán fizikai munka azonban csakis a rabszolgákra tartozik. Fehér ember ilyen mélyre nem ereszkedhet. És éppen ez a fehérek közötti egyenlőség legfőbb záloga.” E beismerő szavak hallatán Adams bőszülten jegyezte meg: „Vagyis tehát: [a déliek] azt mondják, hogy a rabszolgaság rossz. Ha azonban egy kicsit megkapirgáljuk a dolgokat, lelkük gőgje és zsarnoki voltukban való elbizakodottságuk rögtön megmutatkozik.”⁷⁶ Adams lesújtó véleménnyel volt a déliekről, ugyanakkor elsiklott afölött, hogy a négerek hátrányos megkülönböztetése az északi államokban is általános jelenség volt. Pennsylvaniában például különleges intézkedéseket foganatosítottak a fekete bűnözés visszaszorítására, s az állam kormányzója szilárdan állította, hogy a feketék erőszakos cselekményekre, betörésre és rablásra igencsak hajlamosak. Ohio és Indiana törvényben írta elő, hogy a feketéknek a határon való belépéskor – a megfelelő magatartás zálogaként – 500 dollárt kell letétbe helyezniük. 1821-ben New York állam gyakorlatilag bevezette az általános választójogot, szavazásra jogosultnak nyilvánítottak mindenkit, akinek tulajdona volt, adót fizetett, szolgált a milíciában, vagy akár csak dolgozott egy állami útépítésen – és fehér bőrű volt. A feketékre vonatkozó tulajdoni korlátot azonban 100-ról 250 dollárra emelték fel. Pennsylvaniában 1838-ban ugyancsak bevezették az általános választójogot, ámde amolyan „csak a fehérek” alapon. A szakszervezetek – különösen a kézműves szakmákban – gyakran eleve kizárták soraikból a négereket.⁷⁷ Adams tisztában volt vele, hogy már a faji megkülönböztetés enyhe, északamerikai formája is megbotránkoztatja a művelt európaiakat. Amikor az

Egyesült Államok követeként Szentpéterváron élt, tapasztalta, hogy orosz nemesek, akik teljes lelki nyugalommal korbácsolták halálra jobbágyaikat, megvetéssel tekintettek a „civilizálatlan” amerikaiakra – lám, a 20. századi Amerika-ellenesség ősképe –, amiért oly gyalázatos bánásmódban részesítik a négereket. 1812. augusztus 5-én a következőket jegyezte fel: „Ebéd után felkeresett Claud Gabriel, a cár [I. Sándor] szolgálatában álló fekete bőrű férfiú, aki a múlt nyáron feleségével és gyermekeivel Amerikába utazott, s most tértek vissza [Szentpétervárra]. Keserűen számolt be róla, hogy igen rosszul bántak velük, s őt kényszerítették, hogy tegye félre kitűnő minőségű öltözetét és kardját, amelyek viselésére parancsot kapott, de ami miatt egyesek sértegették és ütlegelték.”⁷⁸ A „maradi” európai kormányzatok gyakran fejezték ki tiszteletüket az Egyesült Államokban élő feketék iránt, hogy ezzel is kimutassák a képmutató amerikai egyenlősdi iránti megvetésüket. Adams nem tagadta, hogy az északiak rabszolgaság-ellenessége sok tekintetben álságos, de nem törődött különösebben a dologgal, és inkább a fő kérdésre: az intézmény törvényességének és jogosságának megszüntetésére összpontosította erőfeszítéseit. Úgy tartotta, hogy a rabszolgatartás következtében a déliek, akikben – nem úgy, mint az északiakban – megvan az uralkodás vágya, lenézik polgártársaikat, és ez alapjaiban kezdi ki az Uniót. „A rabszolgatartásban rejlő egyik legfőbb rossz, hogy az erkölcsi elvek ősforrását mocskolja be, a megrontott ember hamis mértékkel mér jót és gonoszt – írta, majd levonta a tanulságot is: – Ha az Unió széthullásra ítéltetett, éppen a rabszolgatartás az a kérdés, amelyen zátonyra fut.” Elvetette az afrikai kitelepítési tervet, amelyet Madison és más mérsékelt gondolkodású déliek támogattak, mert megvetendő próbálkozásnak tartotta, hogy saját bűneikért a szövetségi kormányzatot tüntessék fel kedvezőtlen fényben. Ezek az emberek – acsarkodott – „a párduc mohóságával ügyeskednek”, hogy bűntudatos terveikhez a Kongresszus anyagi alapot biztosítson. Gunyorosan jegyezte meg, hogy másik bizalmas beszélgetésük során Calhoun elismerte: ha az Unió a rabszolgaság miatti konfliktusban felbomlana, a Dél Nagy-Britanniával lépne gazdasági-katonai szövetségre. „Mondtam neki, hogy ez a gyarmati állapotokhoz való visszatérést jelentené.

Ő erre azt felelte: kétségtelenül, de nem tehetnének mást.” Az elszántan erkölcsös Adams csak azzal vigasztalhatta magát, hogy a gyalázatos intézmény gonosz védelmezőinek fennmaradásuk érdekében a nemzetközi romlottság nagy letéteményesével, a brit koronával kell szövetkezniük. Úgy vélekedett, ha az Uniót csakis a rabszolgaság megtűrésével lehet egyben tartani, inkább vesszen minden, főleg azért, mert az összeomlásban a rabszolgatartás intézménye maga is véglegesen odavész: Ha a rabszolgatartás a pusztító angyal kezében tartott pallos, amely elmetszi az Uniót egyben tartó kötelékeket, ugyanez a pallos a rabszolgaság béklyóit is elmetszi majd. Az Uniónak a rabszolgaság következtében való széthullása nyomán lázadások fognak kitörni a rabszolgatartó államokban, s háborúk az egyes államok között… aminek eredményeképpen az egész kontinensen megszűnik majd a rabszolgaság, és amilyen zűrzavarosak és pusztítóak lesznek ezek az események, olyan fényes és dicsőséges lesz a végkimenetel – Isten látja lelkemet, nem merem nem kívánni és üdvözölni ezt a befejezést.⁷⁹

Így, hogy a legmagasabb rangú államférfiak ilyen emelkedett és végletes fogalmakban és stílusban beszélgettek a lehetőségekről, mint Adams és (kisebb mértékben) Calhoun, szinte csoda, hogy az Unió nem hullott már az 1810-es években darabjaira. Ha így történik, a Dél minden bizonnyal túléli a kataklizmát. Az Észak ekkor még messze nem rendelkezett a kényszerítésére elegendő és alkalmas erővel, amely az 1860-as években már a birtokában volt. Ráadásul Calhounnak bizonyára igaza volt, amikor feltételezte, hogy Nagy-Britannia – számos okból – a Dél segítségére sietne, főleg azért, mert jobban szeretné nem erős egységként, hanem két gyenge részként látni Amerikát. Amerika történelme egészen másként alakult volna, Észak és Dél versengve igyekezett volna terjeszkedni a Csendes-óceán irányába, ahogyan az Egyesült Államok és Kanada versengett a 49. szélességi kör két oldalán. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Adams Massachusettsből, Calhoun pedig Dél-Karolinából, vagyis a legszélsőségesebben déli, illetve északi államból származott. Sok amerikai gondolta – köztük Grant tábornok is –, hogy ha végül kitör a polgárháború, ez a két állam viseli majd a legsúlyosabb felelősséget; nélkülük talán el is lehetne kerülni az összecsapást. A rabszolgatartás körüli vitában ők képviselték a legélesebben

szemben álló véleményt, tartották fenn a hagyományos engesztelhetetlenséget – amely az amerikai karakter egyik legjellemzőbb vonása –, s játszottak egyben igen sokféleképpen teremtő, termékenyítő szerepet. Csakhogy van egy másik, ugyancsak jellegzetesen amerikai karaktervonás, amely az angol szokásjogig és parlamenti rendszerig nyúlik vissza, s arra tanít, hogy az ideológiához nem szabad a legvégsőkig, a többnyire véres és keserves robbanásig ragaszkodni, és minden erőfeszítést meg kell tenni valamiféle megegyezésért, alkuért.

HENRY CLAY Ez a másodikként említett hagyomány, amelyet oly sokáig ápoltak a régi, virginiai elit tagjai, a Washingtonok és Madisonok, most egy, az új Nyugatról, Kentuckyból érkezett ember, Henry Clay ügyes kezébe került. Clay volt az 1815–1850-es korszak kulcsfigurája, aki finom politikai érzékkel három ízben hárította el Észak és Dél fenyegető összecsapását.⁸⁰ Rendkívüli energiával és sokféle képességgel megáldott ember volt, Calhoun után talán a második legtehetségesebb figura, akinek soha nem sikerült az Egyesült Államok elnöki székébe kerülnie, pedig – Isten látja lelkét – keményen próbálkozott. A Clay család 1613-ban Walesből érkezett Jamestownba, s Henry az ötödik nemzedék tagjaként 1777-ben született egy baptista lelkész és dohánytermesztő fiaként egy 464 acre-es tanyán, amelyen huszonegy rabszolga dolgozott. Atyja gyűlölt minden britet, leginkább a vidéket fosztogató Banastre Tarleton ezredest, azok pedig gyűlölték őt. Clay azt állította, hogy a kincseket kereső vöröskabátosok még édesapja sírját is meggyalázták. Henry négyesztendősen jutott árvaságra, atyjától két (nagyatyjától pedig további egy) rabszolgát örökölt, és 1852-ben bekövetkezett haláláig maga is tartott rabszolgákat, noha „eleinktől ránk hagyott nagy gonoszságnak” tartotta a rabszolgaságot, amely az Alkotmánnyal is összeférhetetlen, mivel az az egyenlőséget – „mint elvont alapelvet” – a feketékre is kiterjeszti. Ha Amerika mindent újrakezdhetne –

jelentette ki –, a rabszolgatartás semmiképpen sem lenne megengedhető. Az Unió belső egyensúlyának megőrzésére tett roppant erőfeszítései miatt különösen megkedvelte őt Abraham Lincoln, aki Stephen A. Douglasszel folytatott híres vitái során negyvenegy alkalommal idézte is a szavait.⁸¹ Clay sorsa születésétől kezdve egész életében rendkívül tragikus volt. Nyolc testvére közül csak ketten érték meg a felnőttkort, nem csoda, hogy megözvegyült édesanyja kedélytelen, szürke asszonnyá keseredett – akárcsak felesége, Lucretia Hart. Az ő tizenegy gyermekük közül Henrietta és Laura csecsemőkorában, Eliza tizenkét, Lucretia tizennégy, Susan húsz-, Anne huszonegy esztendős korában halt meg; legidősebb fiuk, Theodore élete nagy részét elmegyógyintézetben töltötte, a második, Thomas alkoholista lett, a harmadik, ifjabb Henry, a család reménysége, aki ragyogó eredménnyel végzett a West Point katonai akadémián, elesett a mexikói háborúban.⁸² Gyermekkori szegénységét Clay jócskán eltúlozva használta fel politikai céljaira. Magát „self-made man”-nek nevezte – a kifejezést is ő találta ki –, „gyermeknek, aki soha nem láthatta az atyja mosolyát… [semmi mást] nem örököltem, csak tudatlanságot és szegénységet”. Egész életében sajnálta, hogy nem tanulhatott meg latinul és görögül – „mindig túlságosan is a saját lángelmémre kellett támaszkodnom” (a szerénység nem tartozott a fő erényei közé). Csodaszép kézírása volt, s miután először kifutófiúként, majd bolti eladóként dolgozott, elszegődött a virginiai kancelláriára. Itt beosztottja lett George Whyte-nak – elődei közt volt Jefferson, Monroe és Marshall is –, aki felkészült jogászt és kifinomult modorú úriembert faragott belőle. Clay bejutott a richmondi előkelőségek közé, ahol összetörte a nők szívét, és sok barát mellett számos ellenséget is szerzett.⁸³ Virginiában azonban csak úgy hemzsegtek a munka nélküli ügyvédek, Clay tehát Kentuckyba ment szerencsét próbálni. Kentuckyt az indiánok „sötét és véres föld”-nek nevezték, s a név jól illett e határvidéki állam történelméhez. Az itteni telepesekről azt beszélték: „kalózok, durva, mocskos, erőszakos és verekedésre mindig kész szörnyetegek, hat láb magasak, rablásra, tolvajlásra hajlamosak, iszákosak, és rettegésben tartják a gyengébbeket”.⁸⁴ Hat lábnál – kb. 180 cm – Clay sem volt alacsonyabb, és bátran kiállhatott bármelyikükkel. Vékony és kecses

alkatú volt, de rút arcú: „Henry ábrázata egy bizottság által összehányt alku”, szája széles, mint valami hasíték. Ezt a szájat gyakran és szívesen használta bőséges evésre és ivásra, rendkívül lágy, dallamos és kedves hangján való beszédre, legsűrűbben pedig csókolózásra. Ahogy ő maga fogalmazott: „A csók olyan, mint az elnöki hivatal: nem szabad hajszolni, és nem szabad visszautasítani.” Ellenségei azt állították, hogy hatalmas szája méltánytalan előnyt jelent számára: „csókolózó szervének roppant méretei lehetővé teszik, hogy egyik fele pihenjen, míg a másik szorgalmatoskodik”.⁸⁵ Ha a nőknek lett volna szavazati joguk, Clay minden bizonnyal könnyűszerrel elnyerte volna az elnöki széket, valahányszor csak nekifutott. Akárhogy is: 1797-ben, húszesztendősen érkezett Kentuckyba – a legjobbkor ahhoz, hogy ifjonti erőit kamatoztassa ezen az ébredező vidéken –, s rögtön sikerült az egyik vezető családba benősülnie. Néhány év múlva már az állami törvényhozás megbecsült tagja, az állam legjobban fizetett büntetőjogásza, valamint a legnagyobb bank igazgatója volt, jogot és politikatudományokat oktatott a Transylvania Egyetemen, és csinos birtokot is szerzett, Ashlandet, amely élete hátralévő részére otthona és menedéke lett. Rövidebb időre két ízben is tagja volt az Egyesült Államok Szenátusának, de országos szintű pályafutása csak a Képviselőházba való 1810-es beválasztása után vette kezdetét. Clay minden valószínűség szerint Amerika történelmének leginkább újító szellemű, e tekintetben Franklinnal, Jeffersonnal, Hamiltonnal és Madisonnal egyenrangú politikusa volt. Egy évvel azután, hogy tagja lett, megválasztották a Képviselőház elnökének. Eddig az intézmény az angol hagyományokat követte, ennek megfelelően az elnök pártatlanul vezette a testületet, s feladata a kidolgozott konszenzus képviselete volt. Clay e lényegében apolitikus pozíciót a párttöbbség irányítására használta fel, s e folyamatban az elnök után az Egyesült Államok legbefolyásosabb személyisége lett. Az 1812-es háború kirobbanásának kulcsfigurájaként részt vett a genti békéhez vezető tárgyalásokon. Valamiképpen sikerült elkerülnie, hogy felelőssé tegyék a háború során elszenvedett károkért, s Gentből is diadallal tért haza. A siker hatására azon kezdett el gondolkodni, hogy az új elnök, Monroe külügyminisztere legyen, s amikor a tisztség végül is John Quincy Adamsé lett, Clay a Képviselőházban – megint csak egy politikai

újítás – „lojális ellenzéket” szervezett.⁸⁶ Clay egyszerre volt az elvek embere és elvtelen. A közélet szereplői ezért nem nagyon tudtak kiigazodni rajta. (A hölgyeknek ez nem okozott problémát; imádták.) A kollégái a Képviselőházban és később a Szenátusban diktatórikusnak találták, s néha rossz néven vették tőle, hogy a saját nézetei és ambíciói elősegítésére használja a hatalmát. Ugyanakkor azt is látták, milyen előnyökkel jár az általa képviselt határozott vezetés. Amikor ő töltötte be a házelnöki tisztséget, a Képviselőház hatékonyan és igazságosan működött. Amikor csak indult a posztért, mindig nagy többséggel választották meg. Később a Szenátusban a kollégái többsége mindig tőle várta a vezetést. Páratlan érzéke volt hozzá, hogy a kormányzat sok szempontból fogyatékos rendszerét működővé tegye. Bármelyik elődjénél többet tudott a rendszer minden csínjáról-bínjáról. Ráadásul volt charme-ja. Akik csak hírből ismerték, amikor szemtől szembe találták vele magukat, el voltak bűvölve. Egy barátja azt kérdezte a georgiai Thomas Glascocktól: „Tábornok úr, bemutathatom önnek Henry Clayt?” „Nem, uram, az ellenfele vagyok, és nem szeretnék a hatása alá kerülni.” Calhoun, aki Clay halálos ellenfele volt gyilkos vitáik során, összeszorított foggal kénytelen volt beismerni: „Nem kedvelem Clayt. Rossz ember, egy szélhámos, gonosz tervek kiagyalója. Egy szót sem szólnék hozzá, de Istenemre mondom, szeretem!”⁸⁷ Sok politikushoz hasonlóan Clay is hajlamos volt összetéveszteni személyes előbbre jutását a nemzet érdekeivel, Washingtonban azonban gyorsan fejlődött, hamarosan kialakította a közügyekben vallott elveinek végleges formáját, és a köztársaság szilárd támasza lett. Hitte, hogy az amerikai külpolitika elsődleges célja a nyugati félteke szabadsága és szuverenitása. Az Egyesült Államoknak meg kell őriznie Európától való gazdasági függetlenségét, s ennek érdekében elsősorban iparát kell erősítenie. E célból 1816-ban rávette a Kongresszust az első amerikai védővámok bevezetésére, és sürgette az állami beavatkozás általa „amerikai rendszernek” nevezett módját, hogy a szövetségi és állami kormányzatok az iparosodás előmozdítása, a nyugat felé való terjeszkedés gyorsítása és az Uniót összetartó kötelékek erősítése érdekében utakat, csatornákat és kikötőket

építsenek.⁸⁸ Törekvéséből nem hiányzott egy jókora adag önérdek sem. Birtokán kendert termesztett – ez volt Kentucky legfontosabb mezőgazdasági terméke –, és szüksége volt az európai importtal szembeni védelemre, valamint jó utakra, hogy olcsón és gyorsan lehessen áruját keletre szállítani. Tagja volt a Kongresszus azon csoportjának, amely a Second Bank of the United States megalapítását segítette – történetesen évi 6000 dollárnyi honoráriumot is kapott a bank Kentuckyban való meggyökeresedésének támogatásáért, és bármikor annyi kölcsönt vehetett fel, amennyire csak szüksége volt – egyébként hatalmas összegeket vett kölcsön az „amerikai rendszer” másik legnagyobb haszonélvezőjétől, J. J. Astortól is. Clay azonban teljes szívével hitte, hogy Amerika képes és hivatott vezető ipari hatalommá válni, s ez a fejlődés idővel a Föld legnagyobb nemzetévé teszi majd. Marshall felvázolta az amerikai kapitalizmus jogi körvonalait, Clay pedig a politikai alapjait fektette le.⁸⁹ Szenvedélyes ember volt – talán ezért is szerették annyian. Nagyszerű politikai adottságai és tapasztalata ellenére sokszor képtelen volt uralkodni indulatain, könnyen elérzékenyült, s ilyenkor a szeme se maradt szárazon – máskor meg a dühe ragadta el. Amikor Humphrey Marshall, a Legfelsőbb Bíróság elnökének unokaöccse és veje – még Claynél is magasabb és testesebb férfiú – a kentuckyi törvényhozásban hazugnak nevezte, nekirontott, és le akarta teperni, egy német akcentussal beszélő óriás választotta szét őket – „Nyuki, nyuki, fiuk, mer lecsaplak tikteket”. Az ellenfelek átkeltek az Ohio folyón, hogy párbajozzanak, Clay megsebesült, de a golyó nem ért csontot – a lőfegyverek akkoriban szerencsére nem voltak túlságosan pontosak. Egész életében bolondult a nőkért, ivott, és a szerencsejátéknak is rabja volt („mindig is mélységesen tiszteltem az ingatag istennőt”), de mindenekelőtt táncolni szeretett, bizonyosan a legremekebb táncos volt kora politikusai közül – a dél-amerikai szabadságharcos, Simon Bolivar után. Ha valamiért izgalomba jött, akárcsak Bolivar, ő is szeretett az estélyeken és fogadásokon felugrani az asztalra, és táncra perdülni. Egyszer 8

Kentuckyban egy szemtanú beszámolója szerint „nagyszerű terpszikhoréi mutatványt adott elő … a ripityára törő üvegpoharak és porcelánok csörömpölésétől kísérve … a hatvan láb hosszúságú asztalon”. Másnap

reggel aztán látványos gesztussal fizette ki a 120 dollárnyi kárt.⁹⁰ A tánc az 1820-as és 1830-as években az amerikai határvidék divatőrülete volt – gyakorlatilag az egyetlen szórakozási lehetőség. Ebbe a korszakba nyúlik vissza az a rendkívüli tehetség és tapasztalat, amely lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok a késő 19. században és a 20. század elején több nagyszerű táncost adjon a világnak, mint a világ bármely más országa – beleértve az oroszokat is. Clay Washingtonban új kiejtést vett fel, ügyelni kezdett a nyelvhelyességre (ha nem is mindig sikeresen), beszéd közben olykor felszippantott egy-egy csipet tubákot, játszott aranykeretes szemüvegével, és általában: igen finom úriemberként viselkedett. Otthon, a határvidéken azonban továbbra is dévaj és kötekedő maradt, igazi kentuckyi – s férfias magamutogatásának mindig fontos eleme maradt a tánc. Clay nevetségesnek találta, hogy a Kongresszus tárgyalta a rabszolgatartás kérdését, ugyanakkor nem akarta egyszer és mindenkorra egyértelmű tilalommal (ahogy ő szerette volna) megakadályozni a tagállamok sorába való belépésben Missourit, az első államot, amely a Louisiana-üzletben megszerzett területnek a Mississippitől nyugatra eső részéből kialakult. Amerikai rendszerének lényeges eleme volt a Közép-Nyugat minél gyorsabb ütemű fejlesztése, hogy Amerika folytathassa a Csendes-óceán felé való előrenyomulást, mielőtt még másnak is eszébe jutna a dolog. Ha meg Missouri nem lehet meg rabszolgák nélkül – kit érdekel? Jól tudta, hogy ha odahaza, Kentuckyban ő és felesége lemondanának a rabszolgákról, fel kellene adniuk azonmód versenyképtelenné váló birtokaikat, és el kellene költözniük – pontosan úgy, ahogyan Edward Colesnak kellett eladnia mindenét, és Illinois-ba mennie, ahol aztán az állam második kormányzója lett. Clay úgy vélte, hogy a rabszolgatartás intézménye előbb-utóbb úgyis elavul és megszűnik, s a Nyugatnak az amerikai rendszer jóvoltából végbemenő fejlődése csak gyorsítja ezt a folyamatot. Addig meg miért ne lehetne tagállam, és miért ne boldogulhatna Missouri is? Így hát a színfalak mögött és a Képviselőház folyosóin ügyes és fáradhatatlan munkával elintézte, hogy Maine és Missouri együtt léphessen be az Unióba, párhuzamosan egy törvénymódosítással, amely megtiltotta a rabszolgatartást a Louisiana-üzlettel megszerzett területnek az északi

szélesség 36° 30’-es körétől északra fekvő részein (1820. március). Ügyességének és tapasztalatának még ennél is jobb bizonyítéka, hogy sikerült megoldania a szélsőségesek által kiprovokált alkotmányjogi bonyodalmakat – az úgynevezett második Missouri-kompromisszumban a helyi törvényhozás ünnepélyesen kijelentette, hogy soha nem fogad el olyan törvényeket, amelyek bármely polgárt megfosztanak az Egyesült Államok alkotmányában biztosított jogaitól (1821. február).⁹¹ Mindennek köszönhetően Monroe elnök augusztusban aláírhatta Missourinak az államszövetségbe való belépéséről szóló dokumentumot. Ez volt az első a három, Clay által közvetített megegyezés közül (a másik kettő 1833-ban, illetve 1850-ben született), amely hatástalanította Észak és Dél rendszeres konfliktusait, és vagy negyven esztendővel késleltette a polgárháború kitörését. Henry S. Foote szenátor, aki tanúja volt annak, ahogyan Clay szinte varázslatos módon csitította le a Kongresszusban a dühödt ellenfeleket, később megjegyezte: „Meggyőződésem, hogy ha 1860–61-ben lett volna a Kongresszusnak akár csak egy, Henry Clayhez fogható tagja, nem tört volna ki a polgárháború.”⁹² A Missouri-kompromisszumok megkötése után Clay arra biztatta Monroe elnököt, hogy tevőleges részt vállaljon Latin-Amerika népeinek a spanyolok elleni szabadságharcában, a lehető leggyorsabban ismerje el a megalakult forradalmi kormányokat, és adjon meg nekik minden lehetséges diplomáciai támogatást. Ez is része volt az „amerikai rendszernek”, amelynek megvalósításával az Egyesült Államok nemcsak északon kívánta biztosítani erejét és függetlenségét, hanem a kapzsi európai nagyhatalmak dél- és középamerikai állásait is gyengíteni akarta. Claynek nem volt tudomása arról, hogy George Canning, a brit külügyminiszter (brit kereskedelmi szempontból) szintén Latin-Amerika függetlenedésének lelkes támogatója milyen erőteljesen igyekezett ugyanerre rávenni Monroe-t, s unszolta, bocsásson ki nyilatkozatot, amely a francia és a spanyol jelenlétet nemkívánatosnak minősíti a nyugati féltekén. 1823. december 2-án Monroe bejelentette a Kongresszusban az új irányvonalat. Ennek értelmében először is az Egyesült Államok nem avatkozik bele az európaiak meglévő gyarmatainak dolgaiba, másodszor távol tartja magát Európa szövetségeitől és konfliktusaitól,

harmadszor „az amerikai kontinens … a továbbiakban nem vehető számításba az európai hatalmak gyarmatosító törekvéseinek színtereként”, és negyedszer, minthogy az európai politikai rendszerek alapvetően különböznek az Egyesült Államokétól, „e rendszereknek a nyugati féltekére történő kiterjesztésére irányuló bármely kísérletet békénk és biztonságunk veszélyeztetéseként fogjuk értelmezni”. Ez a nyilatkozat, amelyet Monroedoktrínának neveznek, egyre nagyobb jelentőségűvé vált, ahogy az Egyesült Államok – Clay „amerikai rendszerének” jóvoltából – fokozatosan szert tett arra az ipari és katonai erőre, amellyel érvényt is szerezhetett neki.⁹³ Sikeres, pártok fölötti tevékenysége fényében Clay egyre bizonyosabb volt benne, hogy akár még az Egyesült Államok elnöke is lehet – és így gondolták még sokan mások is. Monroe elnökségének idejét akkor és azóta is „a jó közérzet korszakának” nevezik, ez volt Amerika történelmének utolsó olyan periódusa, amelyben az országot még nem mérgezte meg a pártpolitika.⁹⁴ Éppily alkalmas azonban Monroe és az őt követő John Quincy Adams elnökségének illusztrálására, ha azt mondjuk, ez volt az amerikai politika korrumpálódásának hőskora. Sok-sok amerikai komolyan meg volt győződve róla, hogy a kormányzat – mind a Kongresszus, mind pedig a végrehajtói hatalom – a velejéig romlott, éppen akkor, amikor Nagy-Britanniában lassan, de észrevehetően visszahúzódóban volt a hagyományosan korrupt, 18. századi szellemiség. Amerikában az 1820-as években a korrupció nem feltétlenül és nem csupán azt jelentette, hogy az emberek megvesztegethetők, és hozzányúlnak a közpénzekhez, hanem azt is, hogy titkos kis alkukkal aknázzák alá az Alkotmány feddhetetlenségét, közhivatali állásukból adódó lehetőségeiket előbbre jutásra vagy nagyobb hatalom megszerzésére használják fel, és magánérdekeik háttérbe szorítják a közjólét szempontjait.⁹⁵ A nyilvánosság azonban úgy vélekedett, hogy mindezeken felül még tolvajlás is folyik. A kormányzat két tagja, Calhoun hadügy- és William Crawford (1772–1834) pénzügyminiszter többé-kevésbé nyíltan vádolták egymást azzal, hogy megtűrik s talán még a maguk javára is fordítják a minisztériumaikban folyó piszkos ügyleteket.⁹⁶ A Monroe-adminisztráció légköre az utolsó időkben már szinte elviselhetetlen volt, nem kis mértékben azért, mert a kormányzat három

vezető személyisége, Calhoun, Crawford és Adams bonyolult játszmákba keveredve próbálta megszerezni az elnöki széket, s ennek megfelelően elmérgesedett az ajánlások, pártfogások és kinevezések körüli küzdelem. Adams naplójában beszámolt egy 1825. december 14-én lezajlott, parázs vitáról Crawford és Monroe között. A két férfiú azért találkozott, hogy megvitassák a Vámhivatal vezetőjének kinevezését; a dolog azért volt csiklandós, mert e poszt betöltőjének hatalmas mennyiségű készpénzt kellett kezelnie, s lépten-nyomon kínálkozott alkalom, hogy a saját zsebébe irányítson kisebb-nagyobb tételeket. Monroe akadékoskodott. Crawford egyszer csak elunta, felállt, és gúnyosan megjegyezte: „Nos, ha nem kívánja kinevezni a tisztség betöltésére alkalmas személyeket, nevezze meg, akire gondol, hogy végre megszabaduljak a zaklatásuktól.” Monroe indulatosan válaszolt, kijelentve, „rendkívül helytelennek és a kettejük közti viszonyhoz méltatlannak tartja Crawford szavait, mire Crawford megfordult, felemelte a botját, mintha ütni akarna vele, és azt mondta: »Maga átkozott vén csirkefogó!« Monroe felkapta a kandalló mellől a szénkotrót, hasonlóan sértő jelzőkkel illette Crawfordot, és megfenyegette, hogy azonnal behívja a szolgákat, és kidobatja az épületből … Soha többé nem találkoztak.”⁹⁷ Merész elnökválasztási terveik előmozdítása érdekében Crawford és Calhoun is tartott ügynököket, akiknek feladata a pénz megfelelő szétosztása volt. Aranyat és ezüstöt kaptak, de joguk volt papírpénzzel kifizetni a jutalmakat. Minthogy mindannyian tisztában voltak vele, mit csinálnak a többiek, és szívesen pletykálták ki, ami tudomásukra jutott, csakhamar nyilvánosságra került az egész história. Ezután Crawford azt találta ki, hogy szenátusi támogatóit a szövetségi földhivatalok ellenőrzésének ürügyével szétküldte az országban, azok pedig útjuk során mindenfelé az ő jelölésére serkentő beszédeket tartottak. Beszélték, hogy a kormányzat számos tagja kapott a kegyeiket kereső üzletemberektől kölcsönöket, amelyeket aztán soha nem kellett megadniuk. Ám korrupt volt maga a Kongresszus is. A Missouri állambeli Thomas Hart Benton szenátor hatalmas tiszteletdíj fejében Astor „törvényes képviselőjeként” működött, és sikerült a Hadügyminisztériummal szemben az ő érdekeit érvényesítenie. Tény, hogy a Hadügyminisztérium – s ezt Benton könnyűszerrel be is bizonyította – maga is velejéig romlott volt,

de hogyan állhat egy szenátor egy milliomos szolgálatába? És nem Benton volt az egyetlen. A híres massachusettsi szónok, Daniel Webster (1782–1852) komoly javadalmazást kapott a gyűlölt Second Bank of the United Statesnek tett szolgálataiért. Egy mai történész megfogalmazása szerint „Webster minden lehetséges forrásból elfogadott pénzt, és megtette, amit vártak érte”.⁹⁸ Astornak minden jel szerint más közéleti személyiségekkel is volt hasonló üzleti megállapodása, magának Monroe-nak is kölcsönzött 5000 dollárt, aminek a visszafizetésére csak tizenöt év múlva került sor. Claynek 20 000 dollárt adott kölcsön a válság idején, 1819-ben, amikor szinte lehetetlen volt kölcsönhöz jutni. Clay, akárcsak Webster, pénzjuttatás fejében tett szolgálatokat a banknak abban az időben, amikor a Képviselőház elnöke volt. Ebben az időszakban Amerika egyre nagyobb számban megjelenő napiés hetilapjai dühödt hadjáratba kezdtek a kormányzat romló erkölcsi színvonala miatt. A Baltimore Federal Republican közhírré tette, hogy a haditengerészet számvivői hatalmas sikkasztásokat követtek el, s ez csak egy a számtalan washingtoni korrupciós esetből. A New York Statesman hevesen bírálta „a közvagyon kezelésénél tapasztalható, botrányos sikkasztásokat, a pénzek helytelen felhasználását és a hivatalok felelősségtudatának példátlan hiányát”.⁹⁹

A JACKSONI DEMOKRÁCIA ELJÖVETELE Washington nyilvánvaló korruptsága, ami csak tetézte az 1819-es gazdasági válságot, arra a következtetésre juttatta a New Orleans-i győztest, Andrew Jackson tábornokot, hogy legfőbb ideje teljesítenie erkölcsi kötelességét, indulni az elnökválasztáson, és siker esetén „általános tisztogatást” kezdeni a fővárosban. Megvalósíthatatlannak és idejétmúltnak érezte a felvilágosult, művelt farmerek igazgatta, pásztoridillbe illő Amerika jeffersoni eszméjéhez való visszatérést. 1816-ban a következőket írta: „A tapasztalat arra tanított, hogy az ipar ma kényelmünk és függetlenségünk szempontjából egyaránt nélkülözhetetlen.” Az azonban nem volt kétséges, hogy vissza kell térni a

köztársaság egykori tisztaságához és tisztességéhez. Jackson lett tehát az első elnökjelölt, aki az Egyesült Államok történelmében azóta is legnépszerűbb programmal indult: „Ki a gazemberekkel a kormányzatból!” Jackson szerencsétlenségére az ő keze tiszta volt – hogyan is mocskolhatta volna be? –, ám alighogy Washingtonba érkezett, egészen más természetű érvek támadtak jelöltsége ellen. New Orleans-i győzelmének köszönhetően a Dél egyfajta alkirálya, prokonzulja lett, s mint ilyen megtörte az indiánok erejét, és elvette földjeiket – ami ellen rajtuk kívül természetesen senki nem emelt kifogást. Csakhogy 1818. március 15-én csapataival hadüzenet nélküli háborút kezdett a spanyolok ellen, és megszállta Floridát, amit az ottani gyengén felszerelt és kis létszámú spanyol helyőrségek képtelenek voltak megakadályozni. Monroe-nak azt írta: „néhány nap alatt Kubát is megszerzem Önnek”, ha Washington kölcsönöz egy fregattot az akcióhoz – ám az elnök erre nem volt hajlandó.¹⁰⁰ Külügyminisztere, a lelkes terjeszkedéspárti Adams rábeszélésére hallgatólagosan támogatta Jackson floridai előrenyomulását, később azonban tagadta a dolgot, és azt állította, hogy abban az időben betegen feküdt. Mai szemmel nézve a liberális gondolkodású újságíróknak a tollukra kellett volna tűzniük Jackson akcióját – amely nyilvánvalóan ellentétes volt az Alkotmány betűjével, hiszen az egyértelműen a Kongresszus kezébe helyezte a háborúk kezdeményezésének és befejezésének jogát. 1818-ban azonban a tábornok elfogatta, kidobatta vagy hazaárulás címén akár fel is akasztatta volna azt, aki ilyen merészségre vetemedik – azonkívül akkoriban még nem is létezett ilyesfajta liberalizmus, és kiváltképpen nem a spanyol- vagy indiánkérdésben. Mindenki harcias és terjeszkedéspárti volt. 1819. február 8-án a Kongresszus boldogan fogadta el a fait accomplit azzal, hogy nem volt hajlandó lépéseket tenni Jackson ellen, a spanyolok pedig 1821. július 17-én hivatalosan is átadták az Egyesült Államoknak a kérdéses területet.¹⁰¹ Jackson persze nem úszta meg komoly kritika, nevezetesen épp Henry Clay bírálatai nélkül. A Monroe-adminisztrációval szembeni kampánya során vádként hozta fel azt is, hogy a kormányzat engedte Jacksont úgy viselkedni, mint valami Bonapartét. Amikor pedig Jackson köztudomásra hozta, hogy ő is indulni óhajt az 1824-es elnökválasztáson, Clay csak legyintett, és

„háborús főnököcskének” nevezte. „Nem tudom elhinni, hogy ha valaki New Orleansnál legyilkol 2500 angolt, az máris alkalmassá válik a legfőbb hivatallal járó, nehéz és bonyolult feladatok elvégzésére.” „Jackson – mondta – tudatlan, indulatos, képmutató, korrupt és könnyen befolyásolható a leghitványabb népség által, amely körülveszi.”¹⁰² Jackson akkor egyszerűen figyelmen kívül hagyta ezeket a vádaskodásokat – de nem feledkezett meg róluk: tüstént ellenségei hosszú listájának élére helyezte Clayt, s e megtisztelő helyen hagyta egész életében –, figyelmét inkább arra összpontosította, hogy a „népet” felrázza tespedtségéből. Lehet, hogy katonai arisztokrata volt, ám mélyen gyökerező demokratizmusa megkülönböztette a latin-amerikai caudillostól és az európai Bonaparte-figuráktól. Ő volt az amerikai politikai élet első jelentősebb alakja, aki teljességgel és szenvedélyesen hitt a közakaratban, nem véletlen, hogy ő alapította meg a máig létező Demokrata Pártot. A floridai territórium kormányzójaként (zsarnoki módszereinek köszönhetően Florida egészen 1845-ig nem nyerte el a tagállami státuszt) úgy határozott, hogy a szavazati jog elnyeréséhez elegendő a helyben lakás (természetesen csak fehér bőrű, felnőtt férfiak esetében). Általánosságban – 1822-ben – kimondta, hogy az ország vagy az egyes tagállamok minden szabad férfi lakosának jár a szavazati jog; minthogy mindannyian alá vannak rendelve a szövetségi és az állami törvényeknek, büntethetők, „ennélfogva legyen joguk e törvények megalkotásában való részvételhez is”. Hozzátette, hogy minden állami törvényhozásnak kötelessége elfogadni és törvénybe iktatni ezeket a kitételeket, amelyeket „az állam boldogulása, biztonsága és jóléte szempontjából megfelelőnek ítélünk” (1822).¹⁰³ Jackson azzal érvelt, hogy minél több embernek van szavazati joga, annál jobb. Ha már a washingtoni kormányzat a velejéig romlott, ebben rejlik a kiút: „Az emberek kezében lévő, hathatós alkotmányos gyógyszer a hatalom visszaélései vagy képviselőinek romlottsága ellen éppen a szavazati jog, s ha ezt a jogot higgadtan és megfontoltan használják, kellőképp erősnek fog bizonyulni ahhoz, hogy örökre megőrizze a szabadságot és az emberi jogokat.”¹⁰⁴ Úgy gondolta, hogy a nép ösztönösen józan és erkölcsös döntéseket hoz, s az a fajta mindenható kormányzat, amelyet Washingtonban

látott kialakulni, alapjaiban rossz és erkölcstelen. Feladatát abban látta, hogy a megkövesedett oligarchia, a korrupt elit feje fölött megszólítsa és felszabadítsa a népben lakozó, hatalmas erkölcsi erőt. Világos és egyszerű politikai stratégia volt, s ha a szavazati jog elég sokaknak jut osztályrészül, kétségkívül győzelmet ígért. Nem tudjuk, hogy az amerikai politikai élet nagy újítása – a démosz színrehozatala – Jackson saját ötlete volt-e, vagy – amint Clay állította – az őt a háttérből irányító gátlástalan embereké. Tudatlansága elképesztő volt, nyelvhelyessége és helyesírása ingatag. A saját maga számára írt „Memorandoms” a naivitás, az ösztönös éleselméjűség és az előítéletek különleges elegye. Írásbeli és beszédstílusa erőltetetten emelkedett volt bibliai áthallásokkal. Gyakran mondogatta: „Könnyezem hazám miatt…” A bankokat, Washingtont, a Hadügyminisztériumot és nagyszámú ellenségét „nagy babiloni szajhák”-nak nevezte. A napilapok ontották rá a bírálatot, amire csak annyit mondott: „átkaikat fuvolázzák” – de „ő majd megtisztogatja Augiász istállóját”. Remekül forgatta azonban a tollat szárnysegédje, John Eaton őrnagy (1790–1854), aki 1818-ban szövetségi szenátor, Jackson politikai stábfőnöke és titkára lett. A „Washington megtisztítása” szlogent nemzeti kampánnyá emelte, voltaképpen ő szervezte meg az első modern választási hadjáratot. 1823 kora nyarán a philadelphiai Columbian Observer hasábjain „Wyoming” álnéven tizenegy politikai témájú cikkből álló sorozatot közölt, amelyet Letters of Wyoming (Wyoming levelei) címmel külön füzetben is megjelentetett, s amelyet országszerte lehoztak a napi- és hetilapok. A megkapó részletességgel és nagyszerű retorikával megírt szöveg arról szólt, hogy az ország „Mammon kezére jutott”, és a választóknak most tenniük kell arról, hogy visszatérjenek a forradalom tiszta elvei és erkölcsei. Jacksont természetesen komoly támadások érték ebben az újság- és röpiratháborúban, a legfájdalmasabb döfés a nagy tekintélynek örvendő volt pénzügyminiszter, Albert Gallatin írása volt. Gallatin azt állította, hogy valahányszor csak hatalmat kapott, Jackson mindig visszaélt vele. LatinAmerika megdöbbentő példájával emlékeztette a választókat: „Jackson tábornok nagyobb mértékben és vakmerőbben hányt fittyet a szabadság

elveinek, mint tudomásom szerint bármelyik amerikai, aki valaha is megengedett magának hasonló arcátlanságot.” A sajtó felkapta, és széltébenhosszában szajkózta ezt a gondolatot is.¹⁰⁵ Jackson azonban mindennek ellenére a kezdettől fogva és a későbbiekben is remek elnökjelöltnek bizonyult. Magas, vékony alakja, erőszakosan határozott, de egyben törékenynek tetsző, gyakran betegesnek tűnő lénye rokonszenvet keltett az emberekben – kiváltképp az asszonyokban. Elvadult, marcona ember hírében állt, s a személyes találkozáskor udvariassága, nyájassága mindenkit lefegyverzett. Daniel Webster kijelentette: „A jelöltek közül Jackson tábornok viselkedése a leginkább elnökhöz méltó … a feleségem kifejezetten az ő pártján áll.”¹⁰⁶ Ez volt az első eset, hogy az elnöki karizma megjelent Amerika történelmében. Az 1824-es elnökválasztás több okból is mérföldkövet jelent. Eredetileg öt jelölt volt: Crawford, Calhoun, Clay, Adams és Jackson. Calhoun azonban visszalépett, hogy mindkét párt támogatásával az alelnöki tisztségért induljon, Crawford esélyeit pedig csúnyán lerontotta egy szélütés – a szorítóban hamarosan már csak Adams és Jackson maradt. Az elektori testület rendszere még létezett, de ez volt az első elnökválasztás, amikor már fontos volt az emberek szavazata is. Georgiában, New Yorkban, Vermontban, Louisianában, Delaware-ben és Dél-Karolinában az állami törvényhozás választotta az elektorokat, másutt már az egész államra érvényes listákat adtak ki, noha még csak Maine, Illinois, Tennessee, Kentucky és Maryland államokban vezették be a körzetenkénti szavazást. Az elektorok száma nagyobb volt, mint korábban bármikor, az ismét virágzó országban nem volt ugyan ugrásszerű népességnövekedés, de Amerika már ekkor hajlamos volt az alacsony választási részvételre vagy a potenciális szavazók alacsony számú regisztrálására. Massachusettsben, ahol Adams volt az esélyes, mindössze 37 000 szavazatot adtak le, holott egy évvel korábban 60 000-en szavaztak a kormányzóválasztáson. Ohióban, ahol az előző őszön 76 000-en szavaztak az állam kormányzójának megválasztásakor, most csak 59 000-en szavaztak az elnök személyére. Virginia fehér bőrű népességének lélekszáma 625 000 volt, de csak 15 000-en szavaztak, Pennsylvaniában pedig mindössze 47 000-en mentek el szavazni, noha a népesség már jócskán meghaladta az

egymilliót.¹⁰⁷ Akárhogy is: a választáson 356 038 leadott szavazatból 153 544-gyel Jackson került ki győztesen. Adams összesen 108 740 szavazattal több mint 40 000-rel maradt le mögötte.¹⁰⁸ Jackson az elektori szavazatokból kilencvenkilencet kapott, Adams nyolcvannégyet, Crawford negyvenegyet, Clay pedig harminchetet. Jackson tizenegy államot tudhatott maga mögött, Adams csak hetet. Minden számítás és értelmezés szerint ő volt a választás győztese. Az Alkotmány 12. kiegészítése azonban kimondta, hogy ha egy jelöltnek sem sikerül megszereznie az elektori szavazatok abszolút többségét, a kérdést a Képviselőháznak államonkénti szavazással kell dűlőre vinnie az első három helyezett között. A dolgok ilyetén alakulásával Clay, a Képviselőház elnöke gyakorlatilag a közvetítő szerepébe került, mint negyedik helyezett nem vehetett részt a versenyben, de eltökélte, hogy a győztes személyét ő fogja eldönteni, s annyi hasznot húz szerepéből, amennyit csak lehet. A Képviselőház ülését 1825. február 9-ére tűzték ki. Jackson huszonnyolc napos utazás után, 1824. december 7-én érkezett Tennessee-ből Washingtonba. Régi katonacimborájának, John Coffee-nak írt levelében arról beszél, hogy a városban valamiféle alku készülődéséről pletykálkodnak, ő azonban nem hajlandó semmiféle, politikai témájú beszélgetésre: „Mrs. Jackson és én nem veszünk részt fogadásokon, otthon ülünk és pipázunk.” (Figyelemre méltó jelenetek lehettek: az asszonynak agyagpipája volt, Jackson pedig hosszú szárú, jókora, öblös pipát szívott, s addig pöfékeltek, míg „lélegezni is alig lehetett” a szobában.)¹⁰⁹ Clay hívei megpróbálták kipuhatolni, milyen hivatalra számíthat a vezérük, ha végül is úgy alakul, hogy Jackson lesz az Egyesült Államok elnöke. Jacksont később megkérdezték a szóbeszéd felől: „Igaz ez?” Ő azt felelte: „Igen, uram, volt ilyen megkeresés. A közvetítőnek azt mondtam: menjen, és mondja meg Mr. Claynek és Mr. Adamsnek, hogy ha elfoglalom a posztot, hát tiszta kézzel foglalom el.”¹¹⁰ Adams és Clay nem szívelték egymást, de nem voltak ilyen finnyásak. Két ízben is találkoztak, 1825. január 9-én és 29-én. Az első megbeszélés valószínűleg döntő fontosságú volt, Adams részletes, majdhogynem szószátyár naplót vezetett, de az itt elhangzottakról sokatmondóan hallgatott – prüdériája és emelkedett elvei nem engedték, hogy

papírra vesse a megállapodást – ha keletkezett ilyen egyáltalán. A Képviselőház ülésén végül Clay úgy intézte, hogy Adams elnyerje a győzelemhez szükséges tizenhárom állam támogatását. Kentucky esete különösen botrányos volt: Clay az Adams mellett állók közé sorolta az államot, noha Adams ott egyetlen szavazatot sem kapott. Február 14-én Clay megkapta a kialkudott jutalmat: Adams külügyminiszterré nevezte ki – ez a poszt akkor sokkal nagyobb jelentőségű volt, mint manapság, mert betöltője automatikusan a következő elnökválasztás legnagyobb eséllyel induló résztvevője lett.¹¹¹ Jackson felbőszült. Még azon az estén a következőket írta: „Nos, a Nyugat Júdása teljesítette a megbízatást, és átvette a harminc ezüstpénzt. Ugyanúgy fogja végezni is. Láttak már valaha ilyen arcátlan aljasságot?”¹¹² Elhangzott a „mocskos alku” kifejezés, hamarosan visszhangzott tőle az egész ország, és ez lett Jackson azonnal megkezdett, következő elnökválasztási kampányának jelszava. A tény, hogy hiába kapta meg a legtöbb szavazatot, elektori szavazatot és az államok többségének támogatását, egy alattomos alkuval megfosztották az elnökségtől, a legtöbb ember szemében ékes bizonysága volt annak, amit a velejéig romlott és általa megtisztítani tervezett Washingtonról állított. Nemcsak Jacksont szedték rá és semmizték ki, de a választókat is. Clay nem igyekezett szépíteni a dolgokat, ahelyett, hogy méltóságteljesen hallgatott volna, különböző, egymásnak is ellentmondó magyarázatokkal állt elő arról, hogy miért juttatta az elnöki székbe Adamst. Jackson örvendezett: „Milyen kevés józan ész szorult ebbe az emberbe! Ó, ha könyvet írna ez az én derék ellenségem! … ha hallgatott volna, bölcs maradt volna.” Hogy az a bizonyos „mocskos alku” végül megköttetett-e vagy sem, talán soha nem fogjuk megtudni – valószínűleg nem, de az amerikaiak többségének nem voltak kétségei afelől, hogy igen. A kifejezés pedig nagyszerű szlogenné vált.¹¹³ 1825 tavaszán a tennessee-i törvényhozás a következő, 1828-as választásra elnökjelöltjévé választotta Jacksont, s ezzel újabb amerikai hagyomány született: a végtelen választási kampányoké. A mocskos alku vádja sokban hozzájárult Adams elnöki tekintélyének és hitelességének aláaknázásához. Jackson kijelentette, hogy mindeddig tisztességes embernek ismerte Adamst,

„ám mostantól megszakítok vele mindennemű kapcsolatot”.¹¹⁴ Mélységes politikai szakadék támadt a kormányzat és a Jackson-pártiak között. A Kongresszusban az ellenzék ettől kezdve módszeresen tevékenykedett, kezdett körvonalazódni a máig fennálló, kétpárti rendszer. 1825-től kezdve a hatalmas és gyorsan terjeszkedő ország minden táján létrejöttek a Jacksonpárt helyi „tagozatai”, újságok tucatjai álltak az új szerveződés mellé, köztük fontos, újonnan született lapok is, mint például a Duff Green-féle United States Telegraph. A politikai rendszer polarizálódásával egyre több befolyásos személyiség állt Jackson mellé. New Yorkban a régi Tammanygépezet vezetője, Martin Van Buren (1782–1862), Benton és Calhoun, a Nyugatról érkezett Sam Houston, a virginiai nemes, John Randolph of Roanoke (1773–1833), a dél-karolinai George McDuffie (1790–1851), Louisiana vezető figurája, Edward Livingstone (1764–1836) és még sokan mások együttesen hozták létre a tömörülést, amelyből a későbbi Amerika hatalmas és időtálló politikai alakzata, a Demokrata Párt megszületett.¹¹⁵ Az új párt legfontosabb szócsöve, a Telegraph vagy ötven további lap az Unió minden államára kiterjedő hálózatának központja lett, így mindenüvé eljuttatta legádázabb és leggorombább cikkeit. Akik úgy érzik, hogy korunk amerikai politikája szövevényes, piszkos játszmák színtere, bizonyára nem ismerik az 1828-as elnökválasztás történetét. Az amerikaiak mindig mohó kíváncsisággal követték a Fehér Házban folyó eseményeket, különösen, ha a közpénzek felhasználásáról is szó esett bennük. Még a szelíd Monroe is felbőszült, amikor tudomást szerzett róla, mennyibe került a Kongresszus tennessee-i tagja – az egyik bizottság Jackson-párti elnöke –, John Cocke szenátor irodájának berendezése, és „arra kérte az embert, aki az értesülést hozta neki, mondaná meg Cocke-nak, hogy sötét gazfickónak tartja, s mást nem is óhajt közölni vele”.¹¹⁶ Az e tekintetben amúgy feddhetetlen Adams körül még tüzetesebb vizsgálatot folytattak. Egy fehér házi leltárból kiderül: volt ott egy biliárdasztal és egy sakktábla, amelyeket Adams történetesen a saját pénzéből vásárolt. A Kongresszus észak-karolinai tagja, Samuel Carson tájékoztatást követelt arról, miféle jogon költik „játéktáblákra és játékra szolgáló bútorokra a közpénzeket”. A kérdés, amelyet a Telegraph és a csatlós lapok tovább visszhangoztak, elborzasztotta Új-Anglia és a Biblia-

övezet lakosságát. A Telegraph elszántan próbálkozott, hogy züllött alaknak állítsa be Adamst, aki pedig nem volt más, mint egy szürke, vén fajankó; még egy régi történetet is előásott szentpétervári szolgálatának idejéből, miszerint I. Sándor cárnak egy ifjú amerikai szüzet mutatott volna be – ő lett tehát „a kormány kerítője” is.¹¹⁷ Különös, de Adams fehér házi tartózkodásának egyetlen, mai szemmel nézve akár megbotránkoztatónak is tartható mozzanata, nevezetesen, hogy mindennap anyaszült meztelenül úszott egyet a Potomacban, miközben fekete szolgája, Antoine egy kenuban evezve kísérte, a dühödt kampányban még csak említést se nyert. A Potomac a legkevésbé sem volt szelíd folyó. 1825. június 13-án a kenu felborult, Adams majdnem a vízbe fulladt, kabátja és mellénye is odalett, s szégyenszemre egy szál nadrágban, cipő nélkül kellett visszacaplatnia a Fehér Házba. Egy philadelphiai lap mindenesetre felrótta neki, hogy a párás nyári időben csak egy fekete selyemszalagot viselt az illendő nyakkendő helyett, s hogy mezítláb ment a templomba.¹¹⁸ Adams nem érezte jól magát a Fehér Házban, és gyűlölte, hogy lépten-nyomon megállítják az utcán. Naponta több órát töltött azzal, hogy fogadta a megbeszélés vagy bejelentkezés nélkül érkező embereket, akik legtöbbször megpróbáltatásaik, balsorsuk történetét mesélték el neki. „A reggeli és ebéd közti időben érkező, számtalan látogató – jegyezte fel –, akik a legkülönbözőbb céllal és okból keresnek fel, végtelenül lehangol.” Sokan olyan panaszokkal keresték fel, mint például Mrs. Weedon, aki „elmondta, hogy legkésőbb aznap lakbért kell fizetnie, s a háziúr azzal fenyegeti, hogy ha nem fizet, lefoglaltatja a bútorait”. Mrs. Willis Anderson látogatásáról – az asszony férje épp tízéves börtönbüntetését töltötte postarablás miatt – ezt jegyezte fel: „Eddig három alkalommal utasítottam el [a segítséget], és most se tudott semmi újat felhozni. Megkértem, hogy többször ne keressen fel.” Két héttel a levakarhatatlan Mrs. Anderson után egy bizonyos Mr. Arnold látogatta meg, s elbeszélte: utazgatásai során érkezett Washingtonba, történetesen minden pénze elfogyott, és végtelenül hálás lenne, ha az elnök úr kisegítené annyi pénzzel, amennyiből hazajuthat Massachusettsbe – „kérését elutasítottam”.¹¹⁹ A jelek szerint Adams elnök úrnak nem sok alkalma volt használni a „játéktáblákat és játékra való bútorokat”.

Természetesen a kormánypárti lapok ellencsapása sem váratott sokáig magára. A National Journal szerint: „Jackson tábornok anyja közönséges prostituált volt, s brit katonákkal érkezett országunkba! Később hozzáment egy mulatt férfihoz, akinek több gyermeket is szült, az egyikük Jackson tábornok!” Jackson ezek olvastán könnyekben tört ki, de még ennél is jobban megrázta, amikor Rachellel kötött házasságát érte támadás. Megesküdött, hogy ha megtudja, ki e gyalázatos rágalmak szerzője, kihívja párbajra, és megöli. Természetesen Clayre gondolt. (Halálos ágyán kijelentette, egész életében két dolog miatt érez lelkifurdalást: hogy „nem akasztatta fel Calhount, és nem lövette agyon Clayt”.) Egyébként egy egészen más dolog miatt Clay és Randolph párbajozott a Potomac partján – éppen a mai National Airport területén egyikük sem sebesült meg, de Clay golyója feltépte Randolph kabátját – Clay később vett neki egy másikat. Amikor Jackson megtudta, hogy egy Day nevezetű angol magándetektív Natchezben és Nashville-ben a házassági anyakönyvek körül szaglászik, megírta Sam Houstonnak, hogy ha tudomást szerez Clay „titkos üzelmeiről”, lépéseket tesz „politikai, esetleg fizikai megsemmisítése érdekében”. Clayt barátai bizonyára figyelmeztették, hogy fegyveresek ólálkodnak a nyomában. Jackson nem restellt tíz nashville-i kiválósággal hosszú – a Telegraphban tíz teljes hasábot kitöltő – nyilatkozatot íratni arról, hogy Rachellel kötött házassága érvényes. Ez persze nem zavarta különösebben a kormányt. Egy nem sokkal később megjelent röpirat azt a kérdést tette fel: „Vajon alkalmas rá egy elítélt házasságtörő és lángolóan szerelmes férje, hogy az ország legmagasabb tisztségét töltse be?” A Telegraph azzal vágott vissza, hogy Mr. és Mrs. Adams bűnös viszonyban élt együtt házasságkötésük előtt, az elnök pedig ezenfelül alkoholista és vasárnapszegő.¹²⁰ Az 1828-as elnökválasztási kampány arról is nevezetes, hogy ekkor esett meg az első „kiszivárogtatás”, és ekkor jelentek meg az első kampányplakátok is. Adams arról panaszkodott: „Nem sok magánlevelet írok … de soha nem lehetek biztos benne, hogy egy napon nem látom-e viszont akár barát, akár ellenség közreműködése jóvoltából egy-egy soromat.” A rabszolgaság-ellenes Új-Anglia kellemes borzongással olvasta a General Jackson’s Negro Speculations and his Traffic in Human Flesh, Examined and

Established by Positive Proof (Jackson tábornok spekulációi négerekkel és ügyletei emberi testekkel, megvizsgálva és tényleges bizonyítékokkal alátámasztva) című röpiratot, s még ennél is hatásosabb volt a hírhedt „Coffin Handbill” pamfletsorozat egyik címsora: „Some Accounts of Some Bloody Deeds of General Jackson” („Beszámolók Jackson tábornok véres tetteiről”) – a továbbiakban tizennyolc gyilkosság, párbajban megölt ellenfelek és elrendelt kivégzések szaftos története következett. Harriet Martineau elbeszéli, hogy Angliában, ahol ugyancsak terjesztették ezeket a vádaskodó dokumentumokat, és az emberek hitelt is adtak nekik, egy iskolás fiúcskától megkérdezték, ki ölte meg Ábelt, a gyermek pedig így felelt: „JACKSON tábornok, asszonyom.”¹²¹ A kampányjelvények és a pártszínekben pompázó mellények már 1824-ben megjelentek, de a nagy tivornyák és mulatozások csak az 1828-as választási hadjáratban váltak általánossá. Jackson nem hivatalos kampányigazgatója Amos Kendall (1789–1869), az Argus of Western America szerkesztője volt, aki 1827-ben Clay mellől állt az ő oldalára. Katonái és bajtársai már régóta a „Vén Hikori”-nak nevezték Jacksont – a hikorit tartották ugyanis a világ legkeményebb fájának –, Kendall ezt a ragadványnevet felhasználva hozta létre a Hikori Klubok országos hálózatát. A Jackson-párti körzetek városaiban hikorifákat ültettek, a falvakban hikorifa póznákat állítottak, a gyűléseken hikoribotokat és sétapálcákat árultak. Voltak Hikori-felvonulások, Hikori-lakomák és Hikorinagygyűlések. Kendall megíratta az első kampánydal, a „The Hunters of Kentucky” (A kentuckyi vadászok) dallamát és szövegét. A dal az 1815-ös nagy győzelemről szólt, „a szájhős Packenhamről [sic!]”, meg hogy ő és emberei meg akarták becsteleníteni a New Orleans-i lányokat – „mindenféle színűt, kormosat és hófehért” –, de a Vén Hikori meghiúsította galád tervüket, és megölte a gonosz Pakenhamet.¹²² Jackson ideális elnökjelöltnek bizonyult, aki pontosan tudta, mikor kell féken tartani a nyelvét, s mikor hagyhatja, hogy elragadja a (többnyire színlelt) felindulás. A New York államot irányító Albany Kormányzóság feje, Martin Van Buren személyében nagyszerű alvezért is talált. Az alacsony, energikus, piperkőc, dohánybarna kabátot, fehér nadrágot, csipkefodros, narancssárga nyakkendőt, széles karimájú hódprém kalapot, sárga kesztyűt és

szattyánbőr cipőt viselő Van Buren úgy öltözködött ugyan, mint az ifjú Disraeli, ám volt valamije, ami Disraelinek nem – valódi, naprakész politikai gépezete. Van Buren Aaron Burr és De Witt Clinton New Yorkjában nőtt fel. Az itteni politikai élet már ebben az időben igen szövevényes volt – a kívülállók nemegyszer elismerték, hogy képtelenek megérteni a viszonyokat –, de az ifjú Van Buren gyermekkorától ezt a levegőt lélegezte be. Burr egy nagyvárosi politikai szervezet magjává formálta a régi, jeffersonista, hazafias klubot, a Szent Tammany Társaságot, ahová – egy régi pajtába – a tagok inni, dohányozni és nótázni jártak csupán. Clinton létrehozta a párthű tagok „jutalmazásának” rendszerét. Az újonnan hivatalba lépő kormányzó kirúgott minden fontosabb hivatalnokot, s állásukat a saját támogatói között osztotta szét. New York nagyban űzte a politikai játszmákat, az ember elgondolkodhatott, hogy az állam kormányzója akar-e lenni, vagy az Egyesült Államok elnöke. Van Buren nagy „találmánya” abban állt, hogy a Tammanyt összekötötte a zsákmányrendszerrel, majd arra használta fel, hogy a háttérbe szorítsa először Burrt, aztán Clintont, végül pedig maga vegye kézbe az irányítást.¹²³ Van Buren volt az első politikai hivatalnok. Az Albany megyei Kinderhook tiszta holland világából származott, onnan, ahol a Rip Van Winkle-történetek születtek – rá azonban nem volt jellemző semmiféle álmosság vagy lassúság. Mottója ez volt: „Ügyelj a részletekre.” A Tammany tagjait vidékiességük, egyszerű származásuk miatt ellenfeleik szarvasfarkasoknak nevezték, ő azonban megtanította rá őket, hogy büszkén viseljék a gúnynevet, s ennek jeléül kalapjukra is szarvasfarokkal díszített jelvényt tűzzenek – éppúgy, ahogy később a demokraták címerállatukul választották a szamarat. A Tammanyből kiindulva országos hálózatot szervezett. Albanyi és New York-i pártlapjai nyilvánosságra hozták a párt célkitűzéseit, és országszerte terjesztették a röplapokat, plakátokat és szavazócédulákat. Hasonló tevékenységbe kezdtek az egyes államok népszerű lapjai is, amelyek közül Van Buren 1827-ben ötvenet tartott az ellenőrzése alatt. Az irányvonalat a jogászokból és karrierista hivatalnokokból álló pártelit határozta meg. Amerika, különösen pedig New York már az 1820-as években a jogászok paradicsoma volt, a bonyolult

törvényszéki rendszer működése folyamatosan biztosított számukra feladatokat – Van Buren kommunikációs csatornaként használta fel őket az állam legtávolabbi városai és falvai felé. A kormányzó tanácsa által kinevezett köztisztviselők voltak mindenütt az általános nyomásgyakorlás legfőbb eszközei. Van Buren nézetei e szervezet természetében fogantak. A párthoz tartozásnak feltétel nélkülinek kellett lennie, a párt határozatainak pedig maradéktalanul engedelmeskedni kellett. Minden intézkedést a legalaposabban meg kellett vitatni, és meghozatalában egyet kellett érteni, a személyes érdekeket teljességgel alá kellett rendelni a párt érdekeinek. A hűséget jutalmazták, az árulásra pedig nem ismertek bocsánatot. Amikor a szarvasfarkasok 1821-ben átvették az állam irányítását, Van Buren az első tanácsülésen tömegmészárlást vitt végbe a nagyobb közhivatalokban, valamivel később pedig átrostálta a 6000 kevésbé fontos hivatalt, hogy módszeresen eltávolítsa Clinton híveit, a föderalistákat és a megbízhatatlannak ítélt szarvasfarkasokat.¹²⁴ Clinton, aki a zsákmányrendszert kiagyalta, őrjöngött. A büntetésnek és jutalmazásnak ez a fajta rendszere épp ellenkezője volt annak, amit az Alapító Atyák kívánatosnak tartottak – ám ez volt az amerikai politika jövője. Van Buren pedig – mint azóta is sok nagy formátumú politikus – nagyszerűen tudta ötvözni a pártos könyörtelenséget a nagylelkűséggel. Politikai skizofrén volt, beismerte, hogy esetenként visszaélt a hatalmával, és esküdözött, hogy soha többé nem teszi – majd természetesen újra és újra megtette. Támogatta Clinton tervét az Erie-csatorna megépítésével kapcsolatban (mert úgy vélte, hogy megvalósítása Amerika és New York érdekeit is szolgálná), annak ellenére, hogy a létesítmény, amelyet 1825. november 2-án hatalmas ünnepségek közepette adtak át, visszasegítette Clintont a kormányzói székbe – amit persze a szarvasfarkasok tömeges mészárlása követett.¹²⁵ Amerika politikatörténetében azóta is rendszeresen felbukkan a – nevezzük így – Van Buren-szindróma: sokan képesek összebékíteni közérdekért buzgó hevületüket és fanatikus párthűségüket. Van Buren az 1827-es év legnagyobb részét az új, jacksonista Demokrata Párt építésével töltötte, zötykölődő fogatokon járta a hitvány utakat, hogy elnyerje a legkülönbözőbb féle-fajta emberek támogatását: a nagy hatalmú,

missouri Bentonét, a nagyszerű, de iszákos szónokét, Randolphét, lement egészen Georgiáig, hogy maga mellé állítsa a beteg, öreg Crawfordot, aztán fel Karolináig és Virginiáig, majd vissza Washingtonba. Erőfeszítései nyomán ekkor először jött létre a szilárdan demokrata Dél. 1828 februárjában Clintont elvitte egy szívroham, így Van Buren előtt megnyílt az út New York állam kormányzói széke felé. Júliusban és augusztusban hét hetet töltött kortesköruton, járva az állam északi vidékeinek hőségtől ájult, nyomasztó városkáit és falvait, kocsin vitte magával a legszükségesebb holmikat, mert útközben semmit sem lehetett beszerezni a rovaroktól nyüzsgő, nyirkos, a hirtelen viharok idején mocsárrá változó utakon. Ládaszám tartott magánál választási plakátokat, Jackson-jelvényeket (saját újítása volt), kalapra tűzhető szarvasfarkakat és hikorifa botokat. Ő volt az első amerikai politikus, aki tollforgatók seregét gyűjtötte maga köré – nem csupán azért, hogy megírják a beszédeit, az ő feladatuk volt a helyi lapocskákba szánt cikkek vázlatainak elkészítése is. A Jackson kampányát támogató képzőművészek és írók között volt James Fenimore Cooper, a szobrász Horatio Greenough, az író Nathaniel Hawthorne, a történész George Bancroft, a koszorús költő William Cullen Bryant és a másik híres poéta, William Leggett. Ralph Waldo Emerson kivételével az amerikai írók és más értelmiségiek szinte mindannyian felsorakoztak valamelyik jelölt mögött – ahogy Harriet Martineau fogalmazott: Jacksont támogatják a kiváltság nélküliek, a filantrópok, a karrieristák és a „géniuszok”.¹²⁶ Adams keserűen jegyezte a naplójába: „Van Buren most felcsapott Jackson nagy kampányszervezőjének, s annyi újdonságot talált ki a választási hadjárat hatékonnyá tételére, hogy New York az Unió viszonylag fontos és jelentős állama lett.”¹²⁷ Adams Új-Angliában biztosan ült a nyeregben, de – ekkor már – látta, hogy a Dél és New York együtt rendkívül veszedelmes kombináció. Ez volt az első választás a nép akaratából. A huszonnégy államból huszonkettőben (Delaware-ben és Rhode Islanden ekkor még mindig az állami törvényhozás jelölte ki az elektorokat) maguk a szavazók választhattak az elnökjelöltek közül. Virginia kivételével a szavazók száma megegyezett a felnőtt korú fehér férfiakéval. Összesen 1 155 340 fő adott le szavazatot. Adams aránylag jól szerepelt, 508 064 voksot kapott – győzött Új-Angliában,

New Jersey-ben és Delaware-ben, Marylandben pedig megkapta a választótestület többségi szavazatát. Még New Yorkban is tizenhat szavazatot vitt el a harminchatból, mert Van Buren minden erőfeszítése ellenére az egész államban mindössze ötezer főnyi többséget tudott szerezni. Adams összesen nyolcvanhárom elektori szavazatot kapott, Jackson azonban az összes többit megszerezte, s hozzá az országban összesen 647 276 polgár szavazatát,¹²⁸ vagyis látványos többséggel nyerte meg a választást, bevonult Washingtonba, és egyszer s mindenkorra megszüntette a régi nemtelen, oligarchikus berendezkedést. A hatalomváltás mikéntje ugyanolyan meghatározó jelentőségű volt, mint az, hogy bekövetkezett. A szavazás szeptemberben kezdődött, és novemberben ért véget, de az új elnök csak márciusban foglalta el hivatalát. Ebben az időben Washington még csak egy lusta, lassú, déli városka volt. Pierre L’Enfant tervezte, pontos helyét a földmérő Andrew Ellicott (1764– 1820) tűzte ki, tespedt volt és álmatag, ugyanakkor pedig folyamatosan az építkezés lázas rendetlenségének állapotában élt. Legfőbb büszkesége 28 kilométernyi kövezett járdája volt, bár a Pennsylvania Avenue és a 13. utca sarkán ott állt a Rotondo, ahonnan „szépséges kilátás nyílt a West Pointra és a környező tájra”. A törvényhozók számára gyakorta rendezett bankettek általában délután fél hatkor kezdődtek, és minden alkalommal könyörtelenül végighaladtak az elmaradhatatlan tételeken: leves, hal, pulyka, marha, birka, sonka, fácán, fagylalt, gyümölcskocsonya és gyümölcs – mindehhez pedig sherry, rengeteg asztali bor, madeira és pezsgő. Ittak még töméntelen bólét és koktélokat, borókapálinkás limonádét, ezerféle kevert hűsítőt, gyomorkeserűt és tojáslikőrt. A legtöbb politikus takaros, olykor egészen nagystílű családi panzióban élt, s már ekkor sokan voltak az oligarchikus és elitista, a virginiai ízlést és stílust pártoló asszonyok. Jackson számára ellenséges környezet volt, 1829. február 11-én szomorú, megbántott emberként érkezett a városba. Felesége, Rachel már az előző év decemberében elutazott, hogy új helyzetéhez illő ruhákat vásároljon Nashville-ben – itt került a kezébe egy röpcédula, amely a házasságtörés és bigámia vádjával szemben védelmezte őt. A tábornoknak eddig sikerült eltitkolnia előle az ádáz kampány legvisszataszítóbb részleteit, s most annyira

megrázta a felismerés, a szégyen és a felháborodás, hogy ágynak esett, és december 22-én meghalt. Jackson haláláig bizonyos volt benne, hogy feleségét politikai ellenfelei ölték meg, és rettenetes bosszút esküdött. Washingtonban a Gadsby panzióban szállt meg. A városba nem egyedül érkezett, odasereglettek az ország mind a huszonnégy államából való hívei, tízezernyi szegény, vidéki reménykedő. A washingtoniakat megdöbbentette a roppant tömeg, a sok mocskos bőrruha – „az északi barbárok Rómába özönlő serege”. Pár nap alatt megitták a városban fellelhető összes whiskey-t, elözönlötték a szállodákat, amelyek háromszorosára, heti 20 dollárra emelték a szobák árát – öten aludtak egy ágyban, de feküdtek még a padlón, a szőnyegen is. Jutott belőlük Georgetownba és Alexandriába is, s akadt, aki csak a város körüli mezőkön alhatott. Daniel Webster írta: „Soha életemben nem láttam még ekkora tömeget. Az emberek 300 mérföld távolságról is idezarándokolnak, hogy lássák Jackson tábornokot, úgy tűnik, valóban azt gondolják, hogy az ország valami rettenetes katasztrófától menekült meg.” A legtöbben azonban munkát akartak. Clay kajánul beszélt a pillanatról, „amikor a mocsarakból, az erdőkből és az Unió legtávolabbi vidékeiről girhes, kiéhezett figurák gyülekeznek a gyámolítás csarnokaiba, vagy az esti félhomályban belopakodnak az elnök úr lakóházába, s halálsápadt arccal, síri hangon kiáltoznak: »adj nekünk kenyeret, adj nekünk kincstári emlőt, add meg a jussunkat!«”.¹²⁹ A beiktatási szertartás a francia forradalom első napjaira emlékeztető, valódi szaturnália volt – ám a legalkotmányosabb háttérrel és szigorúan a törvényesség keretei között. Napos, meleg idő járta, helyenként már egészen felszáradt a félméteres téli sár. Délelőtt tíz órakor a hajókötélkordonnal terelgetett tömeg összegyűlt a Kongresszus még félkész székháza előtt. Tizenegykor Jackson elhagyta a Gadsbyt, és katonai kísérettel az épülethez sétált – nyomában New Orleans-i politikusok és veterán katonák haladtak, kétoldalt pedig „szekerek, bricskák, hintók meg egy asszonyokkal teli társzekér”. Délre már harmincezres tömeg vette körül az épületet, a zenekar az elnöki indulót játszotta, eldördült a huszonnégy ágyúlövés, és Jackson – a jelen lévő Mrs. Margaret Bayard Smith beszámolója szerint – mélyen meghajolt a felséges Nép előtt. Az elnök – két szemüveget viselt, egyet az

orrán, egyet pedig a feje tetejére tolva – felolvasott valamit, amit senki nem értett, aztán ismét meghajolt, majd felült egy fehér lóra, hogy új szállására induljon. „Falusiak – írta Mrs. Smith –, farmerek, lovas és gyalogos gentlemanek, fiúk, asszonyok, kisgyermekek, feketék és fehérek, kocsik, szekerek és társzekerek alkották díszkíséretét.”¹³⁰ Az erkélyekről bámészkodó polgárok legnagyobb megrökönyödésére és rémületére egyszerre csak nyilvánvalóvá vált, hogy a tömeg be kíván vonulni a Fehér Házba. Olyan volt, mintha a sans-culotte-ok vennék be a Tuileriákat. A Legfelsőbb Bíróság egyik bírájának elbeszélése szerint az épületbe behatolók között „ott voltak a legpallérozottabbak és legjobban öltözöttek” és a nemzet „legközönségesebb, legotrombább elemei is – minden jel arra mutatott, hogy Csőcselék király győzedelmeskedik”. A Fehér Ház földszintjén hamarosan már egy tűt sem lehetett volna elejteni. A társasági dámák elájultak, mások elemeltek mindent, ami csak a kezük ügyébe került. Egy tudósítója írta Van Burennek New Yorkba: „Jót tett volna Mr. Wilberforce szívének, ha láthatja, hogy egy tagbaszakadt fekete nőszemély az elnök házában aranykanállal eszi a gyümölcskocsonyát.” Ruhák repedtek, puncsoshordók borultak fel, az emberek sáros csizmáikkal tapostak a „damaszttal és szaténnel kárpitozott székeken”, amelyek darabja vagy 150 dollárba kerül, és ripityára törtek „több ezer dollárt érő” üvegeket és porcelánokat. A szolgák, hogy valamiképpen kicsalogassák a tömeget, italoshordókat cipeltek és gurítottak ki a pázsitra, az emberek meg követték őket – „feketék, sárgák és [a mocsoktól] szürkék, jó részük bízvást kiérdemelne némi börtönbüntetést”. Jackson, aki torkig volt az egész hajcihővel, kimászott egy hátsó ablakon, és visszaszökött a Gadsbybe, hogy egyen egy jó steaket – ez már akkoriban is az amerikai jólét első számú szimbóluma volt. Minthogy gyászolt, elutasította a meghívást a Signor Carusi tánccsarnokában tartott, 1200 személyes bálra, amely jóval szolidabb rendezvény volt, csak meghívottaknak. A Fehér Háznál lejátszódott jelenetek kegyes és jámbor eszmefuttatásokra adtak alkalmat a következő vasárnapi istentiszteleteken, az elegáns unitárius templom lelkipásztora felháborodottan idézte Lukács 19:41 versét: „És mikor közeledett, látván a várost, síra azon.”¹³¹

Aztán persze a jutalmazás és a megtorlás következett. Van Buren egyik cimborája, William L. Marcy szenátor, aki sok sírást és fogcsikorgatást szerzett a régi gárda tagjainak, arról beszélt a Szenátusban, hogy az efféle „elmozdítások” a politikai folyamat részei, és hozzátette: „A legyőzöttek zsákmánya a győzteseké.” A kijelentés szállóigévé vált, és Jacksonról már soha senki nem mossa le, hogy ő vezette be a szövetségi kormányzásba a zsákmányrendszert. Mrs. Smith keserűen írta a nagy tisztogatásról: „oly igen sok család roskadt meg – a legkiválóbbak közül is –, sötétek, üresek és kihaltak most a szalonok”. Adams tiltakozott: „A[z új] kinevezettek kivétel nélkül erőszakos pártkatonák, egy ordenáré rágalmazó lapocska minden egyes szerkesztője jutalmat kapott.” Való igaz: Jackson volt az első elnök, aki újságírókat köztisztségekkel jutalmazott – Amos Kendall például pénzügyminisztériumi számvizsgáló lett. Jackson párthívei mindenesetre bebizonyították, hogy a 10 093 kormányalkalmazott közül mindössze 919-et mozdítottak el állásából az új elnök hivatali időszakának első tizennyolc hónapjában, s egész nyolcéves elnöksége alatt összesen csupán 10 százalékukat cserélték le. A Pénzügyminisztériumban az átlagosnál is több volt a haszontalan ember és a csirkefogó. Egy bennfentes jelentése szerint „a hivatalnokok jelentős része igen koros vagy részeges ember. Harrison főszámvevőt például még soha életemben nem láttam józannak.” Volt, aki megszökött, de elfogták és elítélték. Kilenc emberről bebizonyosodott, hogy sikkasztottak. Kendall és emberei másfél év alatt megállapították, hogy 500 000 dollárnak kelt lába, nem számítva azokat az összegeket, amelyeket a hadsereg és a haditengerészet tisztviselői loptak, vagy piszkos kis üzletekben csaltak el. Egy könyvelő, aki 10 000 dollárt sikkasztott, ám már a függetlenségi háború óta töltötte be tisztét, arra kérte Jacksont, hogy szánja meg, és bocsásson meg neki. Jackson így válaszolt: „Uram, hasonló helyzetben még a saját apámat is elcsapnám.” Egyetlenegy esetben azonban mégis megesett a szíve egy bűnösön, egy kirúgott postamester Albanyból megállította a Fehér Ház kapujában, elsírta bánatát, hogy egyszerűen nincs semmi más, amiből megélhetne, és kezdte levenni a kabátját, hogy megmutassa az elnöknek a sebhelyeit. „Azonnal vegye fel a kabátját, uram, és távozzon!” – parancsolt rá Jackson, de másnapra meggondolta magát, és

törölte az ember nevét a kirúgandók listájáról. „Tudták, hogy egyfontnyi brit ólmot hord a bőre alatt?” Jackson kinevezettjei egyébként semmivel sem bizonyultak becsületesebbeknek, mint akiknek a helyére ültek, s a történészek véleménye erősen megoszlik a zsákmányrendszer jelentősége felől.¹³² Két új tisztviselő kinevezése katasztrofális tévedésnek bizonyult. Egyikük Samuel Swartwout volt, ő New Yorkban lett vámszedő, s ebbéli minőségében több készpénzt kezelt az akkori földkerekségen bárkinél – csak 1829-ben 15 millió dollár folyt át a kezén. A fontos hivatalra azért tarthatott igényt, mert igen régóta, még Van Burennél is régebben támogatta Jacksont – csakhogy titokban az álnok Burr régi jó cimborája volt, azonkívül szerencsejátékos, tőzsdekufár és kurvapecér. A lopott pénzzel (1 222 705 dollárral és kilenc centtel) még jó időben Európába szökött. Ez volt az Egyesült Államok legnagyobb hivatali sikkasztása – többet vitt el, mint az Adams-kormányzat minden gazembere összesen.¹³³ Még ennél is súlyosabb melléfogás volt Jackson érzelgős elhatározása, hogy régi bajtársát és cimboráját, John Eaton őrnagyot hadügyminiszterré nevezi ki. A ravasz Van Buren, aki jól ismerte Swartwoutot, de nem tudta megakadályozni a kinevezését, nyugtalankodott Eaton miatt, mert tudta, hogy meggondolatlan, hanyag ember, aki a legkevésbé sem fogja megőrizni a kabinet titkait, de leginkább a feleségétől tartott, a huszonkilenc éves, csinos, értelmes és vidám Peggytől, akiről köztudott volt, hogy szabados életű, és törvénytelen viszonyban élt Eatonnal, mielőtt Jackson ráparancsolt a férfira, hogy vegye feleségül. Az elnök azonban imádta a talpraesett nőket, akik megállták a helyüket vele szemben, ha vitára került sor, és Peggyről egyetlen rossz szót sem akart hallani.¹³⁴ Ez a megfontolatlan kinevezés különös események egész sorát indította el, s végül teljesen megváltoztatta Amerika kormányzásának módját. A jól értesült Amos Kendall elengedte füle mellett a pletykákat, amelyek egyszerűen ribancnak minősítették Peggyt – azt állította, hogy az asszony mindössze öntörvényű, önző, törtető és szemtelen –, a kabinet tagjainak feleségei (idősebbek és egyszerűbb lelkületűek) azonban kezdettől fogva gyűlölték, és szilárdan állították, hogy házasságkötése előtt nemcsak Eatonnel, de még legalább húsz férfival hált együtt. Ha az öreg Rachel élt

volna, bizonyára féken tudta volna tartani a megvadult nagyasszonyokat, vagy – ami még valószínűbb – megakadályozni a szerencsétlen kinevezést, az ő helyét azonban immár a huszonéves Emily Donelson, Jackson fogadott fiának felesége foglalta el. Emily odalent, Délen hozzászokott egy hatalmas ültetvény kézben tartásához, cseppet sem ijedt meg attól, hogy most a Fehér Házat, s mindössze tizennyolc rabszolgát kell irányítania. Nem volt hajlandó egy helyiségben maradni Peggyvel, akit – mint mondta – „túlságosan is heves gyűlölet övez”. Mrs. Calhoun, az alelnök felesége és egy vagyonos déli család tagja kijelentette: a lábát se teszi be Washingtonba, ha ott Mrs. Eatonnel kell „találkoznia”. Adams, akinek elnöksége elvesztése óta először a Peggy körüli botrányok szereztek örömet, kárörvendően írta naplójába, hogy Samuel D. Ingham pénzügyminiszter, John M. Berrien igazságügyi miniszter, John Branch, a haditengerészet feje és Nathan Towson ezredes, főszámvevő „óriási fogadásokat rendeztek, és egyikük se hívta meg Mrs. Eatont … ebben a rendkívüli fontosságú erkölcsi kérdésben az egész államigazgatási gépezet két pártra szakadt … Calhoun az erkölcscsőszök vezére, Van Buren pedig a züllöttségpártiak élére állt”. Mindebből annyi az igazság, hogy Van Burennek nem volt felesége, aki kifogásolhatta volna a ledérség ilyetén pártolását, így aztán csak ő és az ugyancsak agglegény brit követ hívta meg Peggyt az összejöveteleire.¹³⁵ Az 1829-es év tavaszán és nyarán hevesen dúlt, s minden politikai vagy egyéb kérdésnél fontosabbá vált a meghívások körüli ütközet – Van Buren csak úgy nevezte: „Eaton-malária”. Jackson első nagy fogadása teljes katasztrófának bizonyult, a meghívott feleségek a mohón bámészkodó washingtoniak szeme láttára egyszerűen átnéztek Peggyn. Az elnök ekkor keményen megparancsolta a kabinet három tagjának, hogy hívják meg Mrs. Eatont a feleségük által rendezett fogadásokra, különben még az is meglehet, hogy meneszti őket. Azt hitte, hogy az egész felhajtás mögött Clay áll, Van Buren azonban fáradságos és türelmes nyomozással kiderítette, hogy sem az asszonyok, sem Emily nem álltak kapcsolatban vele. Jackson ekkor borúsan „összeesküvést” kezdett emlegetni, amelyet „gonosztevők” és „a csuhások által befolyásolt asszonyok” szerveztek – csuhásokon a philadelphiai Ezra Stiles Elyt és az általa is gyakran látogatott washingtoni presbiteriánus

templom papját, J. M. Campbell tiszteletest értette. Mindketten hitelt adtak ugyanis a pletykáknak, és Jackson a Fehér Házba hívta őket, hogy fenntartásaikat személyesen oszlassa el. Elyvel néhány, egészen meglepő levelet is váltott a kérdésről, mint valami amatőr detektív maga kutatta fel Peggy ártatlanságának „bizonyítékait”, majd nyomozókkal ellenőriztette a szállodai nyilvántartásokat, és hallgatta ki a lehetséges tanúkat. 1829. szeptember 10-én az amerikai történelem legkülönösebb kabinetülése zajlott le azzal a céllal, hogy megvitassák – ahogy Jackson fogalmazott – Eaton „állítólagos, házasságkötés előtti, bűnös kapcsolatát” Peggyvel. Elynek és Campbellnek is meg kellett jelennie. Az ülés dühödt vitával kezdődött Campbell és Jackson között, elsősorban arról, volt-e elvetélt terhessége Peggynek, illetve hogy New Yorkban ágyban látták-e őket, vagy csak ültek-e azon az ágyon. A kabinet dermedten hallgatta az egyházi férfiú monoton motyogását, amelyet időről időre Jackson felkiáltásai szakítottak félbe. „Szentséges Isten!” vagy „De hiszen ez a nő olyan tiszta, mint egy szűz!” Campbell végül felpattant, kirohant a teremből, és azt kiabálta, hogy bíróság előtt fogja bizonyítani vádjait – a kabinetülés tökéletes zűrzavarba fulladt.¹³⁶ Az epizód jól illusztrálja, hogy Jackson irracionális módon hitt a saját józan ítélőképességében. Ahogyan azt előre is láthatta volna, soha nem sikerült Mrs. Eatont bevezetnie a washingtoni társaságba. Amúgy – nem is igen lett volna érdemes. Néger szolgálója, Francis Hillery később így írta le Peggyt: „A legtökélletesebb szemfényvesztő, akit az isten valaha is teremtett, gazdasszonnak meg átkozottul kegyetlen vót.” A sors szomorú véget tartogatott számára: Eaton 1856-ban bekövetkezett halálával komoly vagyont örökölt, később feleségül ment egy olasz tánctanárhoz, Antonio Buchignanihoz, aki mindenéből kiforgatta, majd végül csinos unokájával megszökött. Amerika kormányzásában mindenesetre meghatározó változásokat hozott a személye.¹³⁷ A történet legérdekesebb mozzanata, ahogyan a hatalomgyakorlás a hivatalos intézményektől és folyamatoktól a közvetlen és személyes csatornák felé fordul. A kabinetrendszer, amely Nagy-Britanniában a Királyi Államtanács nem hivatalos helyettesítőjeként alakult ki, s amelyet George Washington az 1790-es években tett az amerikai államigazgatás elemévé,

John Quincy Adams idejében még teljesítette a rá kirótt feladatokat. Jackson azonban az első elnök volt, akit közvetlenül a nép választott, s ez megadta neki a jogot, hogy valóban éljen azzal a félelmetes hatalommal, amelyet az Egyesült Államok alkotmánya az elnök kezébe helyezett. Bizalmas cimboráinak egy csoportja már elnöksége első pillanatától kezdve bejáratos volt a Fehér Házba, s gyakran dugták össze a fejüket – köztük volt Kendall, a régi szárnysegéd, Lewis, a fogadott fiú, Donelson, a New Hampshire Patriot egykori szerkesztője, Isaac Hill meg persze a hivatalos kabinet két tagja: Eaton és Van Buren. Jackson ellenségei „konyhakabinet”-nek nevezték ezeket az összejöveteleket, és váltig állították, hogy alkotmányellenesek. Jackson bizalma ebben a kis csoportban mindinkább megerősödött, ahogy fokozatosan meggyőződött róla, hogy a Peggyvel szembeni általános gyűlölködés nem erkölcsi, hanem politikai természetű indulat, s Calhoun és felesége, Floride szítják – az asszony ugyanis végül mégis Washingtonba költözött, hogy ott keverjen bajt, ahol csak tud. Van Buren maga is erősítette benne az összeesküvés iránti gyanakvást – nem érdemtelenül kapta meg a „kis boszorkánymester” becenevet. Bűvészfogásainak hátterében az Észak és Dél olykor észrevehetetlen, de feltartóztathatatlanul mélyülő ellentéte állt. Van Buren az iparosodott Észak felsőbbségének híve, Calhoun pedig a tagállamok jogi önállóságának szélsőséges képviselője volt. A külügyminiszternek nem volt nehéz meggyőznie az elnököt arról, hogy a Calhoun képviselte szuverenitás halálos veszedelmet jelent az Unió egészére nézve, s hogy az alelnök – Mrs. Eaton személyét használva ürügyül – az elnök és kormánya megbuktatásán fondorkodik. Jackson lassacskán valóban elhitte ezeket a vádakat, s 1831 áprilisában – Van Buren elképzeléseit követve – végül cselekedett is. Van Buren – hogy minden gyanakvást előre elhárítson magáról – lemondott hivataláról. Jackson a kabinet majd minden tagját menesztette, új minisztereket nevezett ki, s Calhounnak hivatali ideje hátralévő részét magányosan, elszigetelten kellett letöltenie. Van Buren jutalmul Jackson második elnöki időszakában az ő helyébe léphetett, s a rá következő négy évben az Egyesült Államok elnöke lett.¹³⁸ Mindeközben az országot a konyhakabinet irányította, napirend nélkül és változó tagsággal – a kívülállók úgy tartották, hogy Kendall játssza benne a

legfontosabb szerepet. Az bizonyos, hogy ő írta Jackson beszédeit. A tábornok hanyatt dőlt az ágyán, pöfékelt félelmetes pipájából, és „megfogalmazta gondolatait” – Kendall pedig veretes elnöki prózába öntötte az elhangzottakat. Henry A. Wise kongresszusi tag egy ízben azt mondta róla: „ő az elnök gondolkodógépe, írógépe – és hazudozógépe”. Harriet Martineau a washingtoni pletykákról írva kijelentette: „minden a homályban történik … lidérces módon, lidérces gyorsasággal, ami miatt az emberek növekvő gyanakvással pislognak körbe, és a láthatatlan Amos Kendall áll mindenek mögött”. Kendallnak minden valószínűség szerint jóval kevesebb hatalma volt, mint amennyit tulajdonítottak neki, de mindenképpen az ő személye szimbolizálta a kormányban zajló folyamatokat és meghozott döntéseket. A régi kabinetet arra szánták, hogy képviselje az Unió egész népének érdekeit, tagjai pedig keresztmetszetét alkották az amerikai uralkodó osztálynak – már amennyire létezett ilyesmi egyáltalán –, gentlemanek voltak. A konyhakabinetben ezzel szemben olyan elemek is a hatalomgyakorlás közelébe kerültek, amelyek addig távol álltak tőle – például az újságírók. Kendall lenézte a washingtoni magas társaságot, s azzal vádolta, hogy csak majmolja a londoni és párizsi előkelőségeket, a „kései ebédet” egyszerűen „nevetséges angol szokásnak”, a whiskey helyetti pezsgőivást „nagyképűsködésnek”, a mély dekoltázst pedig „visszataszítónak” tartotta. Adams és környezete rettenetesnek érezte a gondolatot, hogy Kendall és a hozzá hasonló figurák részt vehetnek Amerika kormányzásában – csakhogy mégis így állt a dolog. Jackson meghódította a tömegeket, s most már nem lehetett elverni őket a vályútól. Az elnök nemcsak új politikai dinasztiát hozott létre, amely egy vagy két kivételtől eltekintve egészen a polgárháborúig kitartott, de visszavonhatatlanul megváltoztatta a hatalom szerkezetét is. A konyhakabinet, amelyből idővel a mai Fehér Ház roppant bürokratikus szervezete és a hozzá kapcsolódó számtalan ügynökség kialakult, az elnöki hatalom nagyarányú növekedésének terméke volt, ezt pedig az tette lehetővé, hogy négyévente személyes kapcsolat keletkezett az elnök és a választók tömegei közt. A Kendallhoz hasonló figurák arra kellettek, hogy jelképezzék az új berendezkedés helyes és célravezető voltát, mert ha Jackson volt is az első, aki aláírta a demokráciával való új

megállapodást, kidolgozásában a sajtó volt a meghatározó.¹³⁹ Amíg az alárendeltség könnyen elviselhető, a hétköznapi emberek nem sokat törődnek vele, hogy valódi vagy afféle konyhakabinet kormányozza-e az életüket – Jackson kormányzása pedig igazán nem volt elnyomó, korlátozó jellegű. Hagyta, hadd növekedjék és virágozzék a gazdaság, ennek eredményeképpen megugrottak a közvetett adóbevételek, fellendült az állami földeladás, a szövetségi kormány könnyedén kifizethette szerény számláit, és csökkent a nemzeti adósságállomány – 1835-ben és 1836-ban egyszerűen meg is szűnt, ilyesmire modern államok esetében sem azelőtt, sem azután nem volt példa.¹⁴⁰ Kétségtelen, hogy a választóknak kedvére volt az effajta takarékos, józan és populista kormányzás, ami sem pózaiban, sem törekvéseiben nem kívánt fennköltnek és hatalmasnak látszani. 1832-ben Jacksont elsöprő többséggel újabb négy évre elnökké választották, Amerika történelmében ez is most először fordult elő. A választáson szegény Clay volt a fő ellenfele. Különös, hogy Washington, Jefferson, Madison és Monroe egytől egyig szabadkőművesek voltak, de Clay volt az egyetlen, akinél rosszpontnak tekintették ugyanezt (talán azért, mert templomba viszont sose járt), elsősorban a New York-iak. 1832-ben tehát Claynek egy szabadkőművesség-ellenes jelölttel, William Wirttel kellett szembesülnie. Wirt – elsősorban az ő rovására – 101 051 szavazatot kapott. Clay eszeveszett kampányolásba kezdett, csak úgy cikázott Kentucky és Washington között, legtöbbször vele tartott felesége és kis unokája, négy szolga, két kocsi, hat ló és egy jó nagy juhászkutya is – de hiába. Jackson 688 242 szavazatával szemben csak 437 461-et sikerült megszereznie, az elektori szavazatoknál pedig még nagyobb volt a különbség: Jackson 219 szavazata ellen mindössze 49.¹⁴¹ Ezek voltak a jacksoni Demokrata Párt uralmának kezdetei. Jackson gyakorlatilag kijelölte utódját, Van Burent, s noha őt a válságos gazdasági helyzet miatt 1840-ben már nem sikerült másodszor is megválasztatni, ez volt az egyetlen megbicsaklás a Demokrata Párt győzelmeinek hosszú sorában. A demokraták 1844-ben James K. Polkkal – a „Kis Hikori”-val – tértek vissza, őutána 1848-ban Zachary Taylor következett (hivatali ideje alatt érte a halál, utódja Millard Fillmore lett), majd két elszánt jacksoniánus, Franklin Pierce

(1852) és James Buchanan (1856). Akár úgy is lehetne mondani: Jackson – vagy legalábbis az ő eszméi és elképzelései – 1828-tól egészen a polgárháború koráig irányították Amerikát.¹⁴² De voltaképpen melyek is voltak ezek az eszmék és elképzelések? Az egyik – és legfontosabb – az Unió. Senki, még Lincoln sem állt ki oly elszántan mellette, mint éppen ő. Jackson rabszolga-tulajdonos volt, a szerény és háttérbe vonuló kormányzat híve, az államok önálló jogainak támogatója, déli vagy talán inkább délnyugati, de elsősorban és mindenekelőtt unionista volt. Ezt egészen egyértelműen ki is mondta, amikor a Dél jókora területei, főként Dél-Karolina azzal fenyegetőzött, hogy kiválik az államszövetségből, de legalábbis semmissé nyilvánítja annak határozatait. A hatalmas gyapot- és dohányexportőr Dél a vámok alacsonyan tartásáért szállt síkra, az iparát építgető Északnak viszont éppen ellentétesek voltak az érdekei. A Kongresszus 1816-ban a déliek tiltakozása ellenére megszavazta az első magas védővámokat, 1828-ban pedig tovább emelte őket. A „gyűlöletes vámok” a világon a legmagasabbak közé tartoztak, és igen érzékenyen érintették a déli államok legfontosabb kereskedelmi partnerét, Nagy-Britanniát. Dél-Karolinát igencsak felbőszítette a dolog, mert a leggazdagabb államok sorából egyszerre a legszegényebbek közt találta magát. Népessége az 1820-as években 70 000-rel, az 1830-as évtizedben pedig 150 000-rel csökkent, s a magas vámokat okolta a nehézségekért. Jackson minden tőle telhetőt megtett, hogy alacsonyan tartsa a vámokat, s az 1832-es vámtörvény (Tariff Act) enyhítette is valamelyest a gyűlöletességüket, ahhoz azonban nem ment elég messzire, hogy megbékítse a dél-karolinaiakat és felbőszült vezetőjüket, Calhount. 1832 novemberében Dél-Karolina alkotmányozó konvenciót tartott, amelyen túlnyomó többséggel elfogadták a semmisségi rendeletet (Ordinance of Nullification). Ez az új, Calhoun által ihletett lépés alkotmányellenesnek és érvénytelennek nyilvánította az 1828-as és 1832-es vámtörvényeket, s 1833. február 1-jétől kezdődően megtiltott az állam területén mindennemű adószedést. A törvényhozás azt is kimondta, hogy bármely polgár, akinek tulajdonát a szövetségi hatóságok lefoglalták, bíróság előtt követelheti a kérdéses tulajdon értékének kétszeresét.

Calhoun, hogy Washingtonban vívja meg a nagy csatát, végül lemondott alelnöki tisztéről, és szenátorrá választatta magát. Ellenlépésként Jackson (az újjáválasztott elnök teljes tekintélyével) december 10-én kibocsátott egy megsemmisítő határozatot, amely nyomatékosan kijelentette: „Az Egyesült Államok kormánya által meghozott törvény valamely állam által történő semmissé nyilvánításának joga összeegyeztethetetlen az Alkotmány betűjével, ellentétes annak szellemével, összeférhetetlen mindama elvekkel, amelyek alapján az Alkotmány létrehozatott, és kártékony a nagy célkitűzésre nézve, amelyet szolgálni hivatott” (kiemelés Jacksontól). Az Alkotmány – tette hozzá – „kormányzatot hozott létre, nem pedig valamiféle ligát”. „Egyetlen nemzet” van, s a tagállamok „nem rendelkeznek olyan jogokkal, amelyek alapján kimondhatnák elszakadásukat”. Már korábban lemondtak „szuverenitásuk lényeges elemeiről”, s ezeket nem vonhatják ismét magukhoz. Polgáraik elsősorban az Egyesült Államok polgárai, ezért tehát engedelmeskedni tartoznak az Egyesült Államok alkotmányának és törvényeinek. A nép – állította – szuverén, az Unió pedig örökre szól. Mindez egy Dél-Karolinában született, világéletében antiföderalista ember szájából igazán megdöbbentő kijelentés volt, s nagyban megkönnyítette Lincolnnak 1860-ban az Unióért vívott küzdelmét. Jackson azonban még ennél is tovább ment. Mint a legfőbb végrehajtó hatalom birtokosának érvényt kellett szereznie a Kongresszus által meghozott törvényeknek, ami értelemszerűen a vámok behajtásának biztosítására is vonatkozott: „E kérdésben nem rendelkezem korlátlan hatalommal, kötelességeimet egyértelműen megszabja az Alkotmány.” Közvetlenül szólt Dél-Karolina polgáraihoz. „Rossz szándékú emberek” – természetesen Calhounra gondolt – rászedték őket, amikor azt sugallták nekik, hogy megúszhatják a dolgot, ezért neki, az elnöknek el kell oszlatnia ezt a tévhitet, amíg még nem késő: „Az Uniótól való, erőszakkal kikényszerített elszakadás hazaárulás”, és a szövetségi kormányzat minden erejével fellép ellene. Ez „polgárháborút” jelentene, s a szövetségi erőknek szükségképpen meg kellene szállniuk Dél-Karolinát. Ebben az esetben – hangsúlyozta – a főkolomposokat bíróság elé állítanák, elítélnék és felakasztanák, magánbeszélgetésben pontosan erre figyelmeztette korábbi alelnökét. A

Kongresszust rávette a „kényszerítési törvényjavaslat” (Force Bill) elfogadására, majd egész sor katonai lépés következett – három tüzérhadosztály átvezénylése, önkéntesek toborzása, valamint a milíciák mozgósítása. A hadsereg parancsnokát, Winfield Scott tábornokot Charlestonba küldte Fort Moultrie és a Castle Pinckney megerősítésére, a kikötőt pedig egy hadihajóval és hét őrnaszáddal őriztette. Az államon belül megszervezett egy, az Unióhoz hű fegyveres erőt, amelyről remélte, hogy ha valóban összeütközésre kerül sor, segíteni fog lefegyverezni az árulókat. Az alakulat így felelt az elnök kiáltványára: „Elég volt! Mitől féljünk? Igaz ügyet szolgálunk, s velünk az Isten meg a Vén Hikori!”¹⁴³ A kiválni szándékozókat elbizonytalanította a tény, hogy az államon belül egy fegyveres unionista párt is létezik, valamint hogy a vámfizetés megtagadásának kérdésében nem sikerült más déli államokat is maguk mellé állítani – a legfőbb ok azonban Henry Clay, „a nagy egyezkedő” személye volt. 1833. február 12-én – pontosan akkor, amikorra Dél-Karolina az Uniótól való elszakadás bejelentését tervezte – Claynek sikerült megvalósítania egy nagyszerű ötletet, amely nyomán 1842-ig fokozatosan 20 százalékra csökkent volna a sérelmezett vámteher. Dél-Karolina persze többet szeretett volna, ahhoz azonban elegendő volt az engedmény, hogy méltósága megőrzésével állhasson el követeléseitől. Jackson 1833. március 1-jén mind a kényszerítési törvényt (Force Act), mind pedig a vámokat illető egyezményt aláírta, DélKarolina pedig ezután haladéktalanul visszavonta az Unióhoz való csatlakozását érvénytelenítő törvényeket. Szükségtelen is mondani: Clay sem Jacksontól, sem Calhountól nem kapott köszönetet. Az Észak és Dél közötti konfliktus kitörése azonban újabb két évtizeddel eltolódott, és mindenki számára látványosan bebizonyosodott az Unió ereje és törvényének érvényessége. Legelszántabb és legszélsőségesebb államának e kényszerű visszakozása után a Dél már soha többé nem lett az, ami azelőtt volt.¹⁴⁴ Jackson mint elnök nyilvánvalóvá tette, hogy az Uniót nem bonthatja fel valamely tagállamának vagy tagállamok valamely csoportjának egyoldalú lépése, s amelyik állam ilyesmivel próbálkozna, azt erővel (legalábbis burkolt formában alkalmazott erővel) jobb belátásra kényszerítik. Jackson demokratikus Amerika-képe nem volt összeegyeztethető a déliek

elszakadási törekvéseivel, de még ennél is kevésbé nézte jó szemmel az indiánok birodalmának a Mississippitől keletre fekvő, utolsó maradványait – ebben természetesen korántsem volt egyedül. A fehérek – s a feketék is, akik mindenkinél kíméletlenebb rabszolgatartóknak ismerték meg az indiánokat – gyakorlatilag egységesen úgy vélekedtek, hogy az indiánok vagy illeszkedjenek be a fehér társadalomba, vagy tűnjenek el nyugatra – minél messzebb, annál jobb. Jackson a délkeleti országrészekben még elnökké választatása előtt szétzúzta az indiánok erőit, s Monroe idejében a Nagytavaktól délre fekvő vidékeken ugyanígy törte meg őket Lewis Cass tábornok (1782–1866), az 1812-es háború hőse, aki 1813-tól 1821-ig a Michigan territórium kormányzója volt. 1825 augusztusában Cass a Prairie de Chienre hívta a legjelentősebb északnyugati törzsek vezetőit, és felszólította őket, hogy határozzák meg területeik pontos határait, amikor pedig ez megtörtént, mindegyikükkel külön megállapodásokat kötött. 1826-ban a potawatomi törzset arra kényszerítette, hogy mondjanak le Indianában egy jókora földterületről. A miami törzs 55 000 dollárért, valamint 25 000 dolláros évjáradékért adta át Indianában fekvő földjeit. Más törzsekkel is sikerült hasonló alkukat kieszközölni. 1826 és 1830 között az indiánoknak fokozatosan le kellett mondaniuk nemcsak ősi birtokaikról, de az azokért korábban cserébe kapott rezervátumok területéről is. 1829-ben komoly lázadás tört ki, de a szövetségi kormány hatalmas erőkkel vérbe fojtotta; először ekkor alkalmaztak gőzgépekkel hajtott ágyúnaszádokat a Nagytavakon – ebben az időben kezdték használni őket a világbirodalmukat felépítő britek is. Az indiánok ennek az „ágyúnaszád-diplomáciának” a következtében a Mississippi túlsó oldalára kényszerültek, csupán gyér lélekszámú, jelentéktelen foltocskákban maradtak meg korábbi helyükön. A fehérek 190 879 370 acre területre tettek szert nevetséges, 70 millió dolláros vételár, ajándékok, illetve évjáradék fejében.¹⁴⁵ Cass művelt, értelmes ember volt, később magas tisztségeket töltött be, és fontos szerepet játszott az amerikai diplomáciában. Jelentős írását, a „The Policy and Practice of the United States and Great Britain in their Treatment of Indians”-t (Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia politikája és gyakorlata az indiánok kezelésében) a North American Review-ban jelentette

meg 1827-ben – az indiánok ellen harcoló katonai vezetők közül rajta kívül csak igen kevesen foglalták írásba a kérdéssel kapcsolatos nézeteiket. Kijelentette: nem érti, hogyan lehetséges, hogy az indiánok semmit sem „fejlődtek” a fehér emberrel való, immár kétszáz éves kapcsolat során, s úgy vélte, hogy a dolog magyarázata csakis a „lelkiségükben” keresendő, hiszen „az emberi természetnek lényegi része a jobbulásra, fejlődésre való törekvés”, ami „e vadakból minden jel szerint teljességgel hiányzik – úgy élnek, mint atyáik, és úgy halnak meg, mint atyáik. Eszükbe sem jut megpróbálni, hogy kövessék civilizált szomszédaik példáját. Életük tunyaságban és közönyösségben telik, meg azzal, hogy elszántan igyekeznek kielégíteni állati ösztöneiket és káros szenvedélyeiket… lehet, hogy a végzet úgy szabta, el kell tűnniük a Föld színéről az erdőségekkel együtt.”¹⁴⁶ Az indiánok azonban korántsem voltak egyformák. A kríkek, cserokik, csaktók, csikaszok és szeminolok, akik leginkább megszenvedték a fehérek agresszív terjeszkedését, már régóta „az öt civilizált törzs” néven voltak ismeretesek. Még John Quincy Adamsnek is, aki világéletében ellenségesen viseltetett az indiánokkal szemben, el kellett ismernie, hogy a Monroe elnököt 1824-ben felkereső cseroki küldöttség tagjai „rendkívül civilizáltak”. „Ezek az emberek – jegyezte fel – teljesen a miénkhez hasonló öltözékben jelentek meg. Ketten közülük jó kiejtéssel beszélték az angolt, egyikük nyelvtanilag is kifogástalanul.”¹⁴⁷ Egy kabinetvita során, amikor Monroe „abszolút szükségesnek” minősítette, hogy „az indiánok költözzenek a Mississippitől nyugatra fekvő vidékekre”, Calhoun hadügyminiszter kifejtette: nem az a baj, hogy az indiánok vadak és kegyetlenek, éppen ellenkezőleg: a „legnagyobb nehézséget” az jelenti, hogy „a cserokik rendkívül civilizáltak”. Azt állította, hogy Georgiában vagy 15 000-en élnek, s éppoly sebesen szaporodnak, mint a fehérek. „Mindannyian földműveléssel foglalkoznak, képviseleti kormányzatot alakítottak ki, létrehoztak egy igazságszolgáltatási rendszert, és a lancasteri oktatási elveken alapuló iskoláik vannak.” „Legfőbb főnökeik – tette hozzá – maguk írják az okmányokat, s ugyanolyan világosan, józanul és logikusan gondolkodnak, mint a fehér diplomaták.”¹⁴⁸ Calhoun igazat beszélt. A cserokik rendkívül sokat változtak, és átvették a

fehérek társadalmi-politikai szervezeti rendszerét. Nemzeti tanácsuk már 1791 óta létezett, 1808-ban pedig írott jogrendszert léptettek érvénybe. 1817ben köztársaságot alapítottak két évre választott, tizenhárom tagú szenátussal és a tanács többi tagjából szerveződött alsóházzal. 1820-ban nyolc választókerületre osztották a területüket, rendőrséget és bíróságokat hoztak létre, meghatározták az adókat és a fizetéseket, s felállították a behajtó szervezetet is. 1826-ban egy cseroki szóvivő Philadelphiában nyilvános beszámolót tartott a fejleményekről. A következő évben a cseroki nemzetgyűlés megfogalmazta az alkotmányukat, amely az Egyesült Államok alkotmányán alapult, s kimondta: minden, tizennyolcadik életévét betöltött, „szabad férfiúnak” választójoga legyen, kivéve az „afrikai származásúakat”. Az első választásokat 1828 nyarán tartották. A Legfelsőbb Bíróság öt éven át működött. A köztársaság első, saját lapja, a Cherokee Phoenix 1828. február 28-án jelent meg. Fővárosuk, New Echota – a mai Georgia Chatsworth nevű városkája – szépséges hely volt a Legfelsőbb Bíróság tetszetős épületével, néhány emeletes, vörös téglás házzal – köztük a csak „Rich Joe”-nak nevezett Joseph Vanével (ma is áll) és egy sor takaros gerendaépülettel.¹⁴⁹ A fehéreknek csak az volt a bajuk e kicsiny Utópiával, hogy homogén, indiánok lakta területet alkotott – senki nem vette észre, hogy ez az önálló kis közösség gyakorlatilag mindent felszámolt, ami rossz fényben tüntette fel az indiánokat. A Cherokee Phoenix következetes kampányt folytatott az alkohol ellen, s tervezték a teljes szesztilalom bevezetését. A bíróságok keményen büntették a lótolvajokat. A hatóságok igyekeztek minden indiánt munkára fogni, s megteremteni a teljes foglalkoztatottságot. Működött kétezer rokka, hétszáz szövőszék, harmincegy malom, nyolc gyapotmagtalanító gép és tizennyolc iskola – ahol angolt tanítottak, és a cseroki nyelv újonnan kidolgozott, írott változatát. Az ebben a letelepedett közösségben élő 15 000 indián 20 000 marhát és 1500 rabszolgát tartott – nagyjából úgy és olyan arányban, mint más „civilizált” georgiaiak. Azonban már az indián közösség puszta léte is sértette a fehérek állami és szövetségi törvényeit, s 1827-ben Georgia azzal a kéréssel fordult a szövetségi kormányzathoz, hogy haladéktalanul „távolítsa el” az indiánokat. A területen egyébként épp ebben az időben találtak gazdag aranylelőhelyeket, ami a helyzet „tisztázására”

törekvőknek további indokokat szolgáltatott. Jackson tábornok 1828 végén való elnökké választása aztán végleg megpecsételte az indián közösség sorsát. Székfoglaló beszédében kinyilvánította, hogy Georgia állam területi épségét, valamint az Egyesült Államok alkotmányának betű szerinti értelmezését minden indián érdek elé helyezi – bármennyire tiszteletre méltók legyenek is. A férfi, aki az alkotmányos elvek védelmében még saját „népe”, a dél-karolinaiak ellen is kész volt háborút viselni, nem mutatott hajlandóságot arra, hogy megtűrje „a vadak utópiáját” egy hatalmas és növekvő, egységes törvényeknek alávetett és egységes kormányzású nemzeten belül. Történelmi távlatból visszatekintve egyébként tökéletesen igaza volt. Az Egyesült Államok szívében létrejövő indián köztársaságok a 20. század végére az ENSZ-ben való jelenlétükkel, független külpolitikájukkal, sorozatos próbálkozásaikkal, hogy felrúgják a korábban kötött megállapodásokat, és területi követeléseikkel káoszba döntötték volna Amerikát. A Cseroki Köztársaságnak akadt azért néhány fehér támogatója is. Amikor a Kongresszus Georgia kérelmére elrendelte, hogy 1830. január 1. után minden állami törvény kötelező érvénnyel vonatkozzon az indiánokra is, majd öt hónappal később elfogadta az „elköltöztetési törvényjavaslatot” (Removal Bill), amely felhatalmazta az elnököt, hogy minden, még törzsi szervezetben élő indiánt – ha szükséges, erőnek erejével – átzsuppoltasson a Mississippitől nyugatra fekvő területekre, misszionáriusok egy csoportja arra buzdította a Cseroki Köztársaság vezetőit, hogy a Legfelsőbb Bíróságon támadják meg az intézkedést. A Cseroki nemzet v. Georgia perben azonban Marshall bíró tanácsa úgy határozott, hogy a cserokik az Egyesült Államok alkotmányának értelmében nem képeznek önálló nemzetet, s az ügyet elvetette. A misszionáriusok ekkor ellenállásra buzdították az indiánokat, mire 1831. szeptember 15-én tizenegyüket bíróság elé állították, és négyévi kényszermunkára ítélték az állami törvények megsértéséért. Kilencen közülük megúszták a büntetést azzal, hogy meggyőződésüket megtagadva hűségesküt tettek Georgia államnak, ketten fellebbezéssel fordultak a Legfelsőbb Bírósághoz, amely megsemmisítette az ítéletet, ám Georgia állam Jackson elnök bátorító sugallatára egyszerűen nem vette tudomásul a

határozatot. A végkifejlethez a következő években az erőszak, a folyamatos zaklatás – az évjáradék folyósításának leállítása, a kifizetések jogalapjának érvénytelenítése –, valamint a zsarolások és megvesztegetések bonyolult szövedéke vezetett. A New Echota-i szerződésben, amelyet 1835 decemberében írt alá egy Ridge nagyfőnök vezetése alatt álló, kapzsi kis csoport, 5,6 millió dollárért átengedték a maradék földterületeket is, az indián köztársaság széthullott, s a szövetségi lovasság erői három évvel később az utolsó cseroki harcosokat is átszorították a Mississippin.¹⁵⁰ Georgia a szövetségi törvény előtti önző és álszent térdhajtással leplezte az indiánok iránti gyűlöletét, de még ennél is visszataszítóbb volt a híres arkansasi szemfényvesztés. Arkansas minden állam közül a legelszántabban hirdette a „civilizált” fehér ember felsőbbségét, szemben a „vad” cserokikkal, akiket az állami törvényhozás „nyughatatlan, lázongó, pimasz és rosszindulatú, szüntelenül csak fondorkodó törzsnek”¹⁵¹ nyilvánított. Negyedvérű vagy ennél nagyobb mértékben indián származású ember az arkansasi bíróságok előtt folyó perekben nem tanúskodhatott. Az állami törvény tiltott mindennemű kapcsolatot fehérek és indiánok között. Ugyanakkor azonban épp Arkansas volt az Egyesült Államok társadalmi értelemben legelmaradottabb területe. Az itt élő fehérek a legtöbb esetben magányosan éltek – vadászok, csapdázó prémvadászok és kezdetleges módszerekkel gazdálkodó farmerek voltak –, vagy önellátó, zárkózott és rendkívül harcias, erőszakra hajlamos klánokba tömörültek. A mintegy 14 000 lakos 1819-ben territoriális közigazgatás alatt élt, de az igazságszolgáltatás eszközének a törvényszék mellett elsősorban a párbajt tekintették. 1819-ben párbajban megölték a milícia parancsnokságát ellátó dandártábornokot, öt évvel később ugyanez történt a Legfelsőbb Bíróság egyik tagjával is, gyilkosa egy kollégája volt, az ok pedig hitvány kártyacsalás. A Flanagan klán „nem tisztelte sem az isteni, sem az emberi törvényeket, a saját önös vágyai és kegyetlen szokásai rabja volt”. A teljesen írástudatlan Wylie klán tagjai „csudálatra méltóan tudatlanok” voltak, „babonásak, mert gyarló elméjükkel mélységesen hittek a boszorkányokban, lidércekben és koboldokban, a szellemekben meg a szemmel verésben … nem voltak farmjaik, nyomorúságos viskóik köré nem építettek kerítéseket, s

vándorló, kóbor életet éltek azóta, hogy a Bunker Hill-i csatában bekergették őket a rengetegbe”.¹⁵² Hát ez az Arkansas bánt minden más államnál kegyetlenebből az indiánjaival. A Georgiából és Arkansasból elűzött, nyomorúságos kis motyóikkal nyugat felé tartó indiánok látványa az 1830-as évtizedben nem számított ritkaságnak – a kép akár a fehérek gyors terjeszkedésének szomorú szimbólumaként is felfogható. 1831 telén a tennessee-i Memphisben Alexis de Tocqueville, aki a francia kormány megbízásából az amerikai büntetőjogi rendszert tanulmányozta, egy csapat csaktó indiánt látott, amint éppen átterelték őket a Mississippin – ekkor írta a következő sorokat: „Az indiánok családostul vonultak, vitték a betegeiket és a sebesültjeiket is, meg az újszülötteket és a végüket járó aggokat.” Hozzátette még: „Három- vagy négyezer előrenyomuló katona terelte maga előtt a vándorló őslakosokat, az ő nyomukban jártak a [fehér] pionírok, akik kivágták az erdőségeket, kiirtották a ragadozó állatokat, és biztosították a civilizáció diadalittas előretörését át a pusztaságokon.” Jackson elnök alatt – jegyezte meg – minden jogszerűen és alkotmányos módon történt. Az indiánokat megfosztották időtlen idők óta „felhőtlenül, derűsen, nyugodtan, nyíltan, emberbaráti módon, vértelenül és az erkölcs parancsolatának legparányibb megsértése nélkül élvezett, érvényesített és gyakorolt jogaiktól”. Egyszerűen lehetetlen – összegezte ítéletét – egy egész fajt a humanista elvek „ennél is messzemenőbb figyelembevételével kiirtani”.¹⁵³

HÁBORÚ A BANKOK ELLEN Jackson leszámolt a Mississippitől keletre élő indiánokkal, és világosan megfogalmazta az alapszabályokat, amelyek a nyugatra fekvő vidékeken is lehetetlenné tették, hogy számottevő belpolitikai egységként létezzenek tovább. Ugyanakkor azonban nem gyűlölte, egyszerűen rendellenes, zavaró tényezőnek tekintette őket. Amit gyűlölt, azok a bankok voltak, különösen pedig a Second Bank of the United States, amelyet ugyancsak feleslegesnek

tartott, és elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, megszünteti. Sokan és gyakran mondogatták, hogy Jackson az égvilágon semmit sem tud a bankokról, és ebből ered az irántuk való, feneketlen gyűlölete – ez azonban nem volt igaz, a dolog sokkal inkább annak példája és igazolása, amit Keynes mondott: a világtörténelem nagyjai, akik úgy érzik, hogy minden tudományban és elméletben járatosak, hajlamosak „valamiféle levitézlett közgazdász” fejével látni a világot, aki észrevétlenül belefészkelte magát a gondolkodásukba. Jackson egy alkalommal kijelentette, hogy mióta elolvasott egy könyvet a déltengeri panamabotrányról, nem kedveli általában, s különösen nem a központi bankokat. Olvasta, de alaposan félreértette Adam Smitht, és ismerte Taylor munkáit, amelyeket viszont nagyon is jól megértett. Az 1820-as évek végén nézeteit – ahogyan egyébként Tayloréit is – átjárták és megerősítették egy bizonyos William M. Goude-nak a New York Evening Postban és Jackson kedvenc lapjában, a Washington Globe-ban olvasható, bankellenes gondolatai. Goude könyve – A Short History of Paper Money and Banking in the United States (A papírpénz és a bankok rövid története az Egyesült Államokban) (1833) amelyben összefoglalta elméletét, a kor egyik legnagyobb bestsellere volt, a „városi csirkefogók”, a „nagykutyák” meg a „pénzhatalom” ellen szállt síkra, szembeállítva őket a keményen dolgozó farmerekkel, iparosokkal és boltosokkal: „Az Egyesült Államok mindennapos pénzügyi gyakorlata megrontotta és lealacsonyította a becsületes kereskedelem egykori fogalmait. A dolgozó embereknek azt kell megtapasztalniuk, hogy a tisztes munkával szerzett vagyon kifolyik az ujjaik közül, s azokhoz vándorol, akik sem nem dolgoznak meg érte, sem pedig nem takarékoskodnak.”¹⁵⁴ A könyv a törvény előtti gazdasági egyenlőség védőbeszéde volt, s a korábbi üzleti szemlélet végét jelentette. Jackson a Second Bank of the United States felszámolását az 1832-es választási hadjárat során egyik alapvető célkitűzéseként fogalmazta meg, s pontosan tudta, hogy a téma roppant népszerűsége az ő megválasztását biztosítja majd. Fontos megjegyezni: szavait nemcsak érzései diktálták, hanem az esze is. A nemzetet – jelentette ki – „megrontja” egy bank, amelynek „korrupt ténykedése” felgyorsította „az Alkotmányra telepedett arisztokrácia és monopóliumok” növekedését, s „a nép akaratának

végrehajtója helyett az elnyomás eszközévé tette a kormányzatot”. Csakis a „hidra” elpusztítása „állíthatja vissza intézményeink kezdeti egyszerűségét és tisztaságát”.¹⁵⁵ Jackson összeesküvés-elméletek iránti fogékonysága a tiszta erkölcs melletti hadjáratokra mindig kész hevületével párosult. A dolognak – ahogy minden hadjáratának – volt egy személyes vonulata is. Bizonyos volt benne – „kész ténynek tartotta” –, hogy Clay hatalmas összegeket kapott az SBUS-tól különféle szolgálataiért. Ugyanígy vélekedett Daniel Websterről is, a remek, de kissé bőbeszédű massachusettsi szónokról, aki magára vonta Jackson gyanakvását, az ő tisztességtelenségét is „kész ténynek tartotta”. Ugyancsak görbe szemmel nézte Nicholas Biddle-t (1786– 1844), aki 1822 óta töltötte be a Second Bank of the United States elnöki tisztét. Ő pontosan az a fajta személyiség volt, akitől Jackson egyszerre tartott, és akit mélyen megvetett: művelt, emelkedett szellemű – vagyis körmönfont –, arisztokratikus magatartású értelmiségi. Jackson világéletében félt az egyetemet végzett emberektől, Biddle pedig kettőre is járt, a Pennsylvaniai Egyetemre és a Princetonra. Ősi és előkelő, philadelphiai kvéker családból származott, s hasonló környezetből választott feleséget is. Támogatta a művészeteket, és nemcsak gyűjtötte a festményeket, de maga is rendelt képeket – női aktokat, amelyeket Amos Kendall felháborítóaknak tartott, például a tehetséges John Vandelyntől (1775–1852) egy dús idomú Ariadnét. A Port Folio című irodalmi és művészeti folyóirat szerkesztője volt, megalapította a philadelphiai Athenaeum Könyvtárat, és – Jackson szerint ez emésztette fel a legnagyobb költségeket – a legjobb építészeket bízta meg a Second Bank of the United States gránit- és márványfalazatú épületeinek tervezésével. Kedvenc építésze Thomas Ustick Walter (1804– 1887) volt, a legkitűnőbb banképületek tervezője, akit saját, a delaware-i Andaluciában álló házának bővítésével és klasszicista stílusúvá formálásával is megbízott, s aki megépítette számára Amerika egyik legszebb és legpazarabbul díszített lakóházát – Jackson elnök szemében pedig az új pénzhatalom gyarlóságának égbekiáltó jelképét.¹⁵⁶

Biddle vérbeli bankár volt, a maga hivatásában ugyanolyan nagyszerű szakember, mint amilyen remek főbíró volt Marshall – a két férfi egyébként hasonlóan is gondolkodott Amerika jövője felől: egy rendkívül hatékony, a szabad versenyen alapuló kapitalista rendszert képzeltek el, amelyet könnyen elérhető, a lehető legmagasabb összegű hitelek támogatnak, s a hozzáférést a pénz- és adórendszer szigorú átláthatósága segíti elő. Jackson fittyet hányt az egész zagyvaságra. Marshall egyik legnagyobb jelentőségű döntésében támogatta az SBUS-t, Jackson azonban mit sem törődött felsorakoztatott érveivel. Marshall 1835-ben bekövetkezett halálakor – Jackson cseppet sem érezte korainak a szomorú esetet – közeli cimboráját, Rogert Brooke Taney (1777–1864) igazságügy-minisztert nevezte ki utódjául, aki harminc évig töltötte be a hivatalt, és Marshalléval homlokegyenest ellenkező elveket vallott.¹⁵⁷ Amikor a Szenátus és a Képviselőház egyöntetűen kedvező véleményt formált az SBUS működéséről, és indítványozta szabadalomlevele érvényességének még a lejárat előtti meghosszabbítását, Jackson megvétózta a javaslatot. Az, hogy a Szenátus három legkitűnőbb szónoka, Clay, Calhoun és Webster hosszasan és ékesszólóan ecsetelte a bank fontosságát és érdemeit, csak megerősítette az elnök elhatározását, hogy tönkretegye. Lehet, hogy kiemelkedő szónokok – jegyezte meg –, „de valahogy mindig a vesztes oldalon állnak”. Jackson egyike volt azoknak a magabiztos, erős akaratú figuráknak (az embernek óhatatlanul Ronald Reagan vagy Margaret Thatcher jut az eszébe), akik a legkisebb mértékben sem zavartatták magukat, ha a „szakértők”, a „józan gondolkodásúak” meg az értelmiség túlnyomó része nem értett egyet mélyen átérzett meggyőződésükkel. Vétójogával élve egyszerűen keresztülvitte az akaratát, s megalkotta a maga külön alkotmányelméletét: „Minden köztisztviselő, aki felesküszik az Alkotmányra, arra tesz fogadalmat, hogy oly módon szolgálja, ahogyan ő maga értelmezi nem pedig úgy, ahogyan mások… A bírák véleményének nincs nagyobb súlya a Kongresszus előtt, mint a Kongresszus állásfoglalásának a bírák szemében, s az elnök mindkettőtől függetlenül formál véleményt.”¹⁵⁸ A józan gondolkodásúak felháborodása nem ismert határt. Maga Biddle is kijelentette, hogy Jackson ostobaságában és tudatlanságában szabadjára

engedte „a leláncolt és rácsait mardosó párduc dühét”. A jacksoni felfogás „az anarchia olyan kiáltványa, mint amilyet Marat vagy Robespierre mondhatott volna a csőcseléknek”. A Jackson-párti sajtó ugyanakkor „második Függetlenségi nyilatkozatként” ünnepelte a döntését, a Globe pedig kijelentette: „Igen nehéz megfelelő és méltó kifejezésekkel illetni azt a fenséges erkölcsi csodát, amelyet Amerika népe Andrew Jackson elnök személyében ajándékba kapott.”¹⁵⁹ Jackson álláspontjának megerősítéseként és támogatásaként értékelte megválasztatását, s megtette a következő hadmozdulatot – minden szövetségi támogatást megvont a Second Bank of the United Statestől, és megszakította vele a kormányzati kapcsolatot. Megítélés kérdése, hogy ez a lépés szigorúan alkotmányos volt-e, mindenesetre az ekkor már alelnök Van Buren helytelenítette, és józan megfontolásra intette az elnököt. Az SBUS elsősorban philadelphiai pénzintézet volt, amely az egész nemzetre nézve is fontos szerepet töltött be azzal, hogy némiképp ellensúlyozta New York növekvő gazdasági erejét. Ha Jackson kiviszi a kormányzatot Philadelphiából, nem lehetséges-e, hogy cseberből vederbe, a Wall Street karmai közé kerül? Az elnök félresöpörte az ellenvetéseket, s megbízta Amos Kendallt, hogy találjon más bankokat, amelyekkel a kormányzat megteremtheti a szükséges kapcsolatokat – Kendall pletykákkal kezdte tömni a fejét (az elnök készséggel hitt is neki) arról, hogy az SBUS páncélszekrényei voltaképpen üresek, s az intézmény a legkevésbé sem alkalmas rá, hogy bármilyen pénzügyi kapcsolatot kezdeményezzenek vele. Calhoun és Clay szenátorok bizottságot hoztak létre, megvizsgálták a bank trezorjait, majd jelentették Jacksonnak, hogy azok bizony teli vannak, de ezek az értesülések cseppet sem ingatták meg az elnököt. (Innen ered az az amerikai hagyomány, hogy az Amerikai Forradalom Leányai minden évben bizottságot küld Fort Knoxba, megvizsgálandó, hogy érintetlenek-e Amerika aranykészletei.) Jacksont az sem gondolkodtatta el, hogy a Pénzügyminisztérium két titkára kereken megtagadta parancsának teljesítését, és nem voltak hajlandók visszavonni a betéteket – nemes egyszerűséggel mindkettőjüket elbocsátotta. Kendall némi keresgélés után előállt egy listával azokról a bankokról, amelyek vezetése Biddle fenyegetései ellenére hajlandó

lett volna átvenni az SBUS szerepét és feladatait. Jackson cselekedett. Amikor szárnyra kapott a szóbeszéd az Amerika gazdaságát fenyegető veszélyekről – kivált, miután 1836-ban lejárt a bank szövetségi szabadalomlevelének érvényessége, és „magánbankká” kellett volna alakulnia –, Jackson sziklaszilárd maradt, s a következő, emlékezetes kijelentéssel utasította el Van Buren óvatosságra való intelmeit: „Ha az aranyborjú minden imádója kéri is tőlem, hogy helyezzem vissza a betéteket, inkább veszítsem el jobbomat, semhogy megtegyem. Imádhatják az aranyborjút, én azonban egyedül az Urat szolgálom!”¹⁶⁰ Biddle kijelentette, hogy az SBUS korábbi, szövetségi banki szerepéből való kiszorításával Jackson spekulációs hisztériát fog elindítani, amit a pénzkibocsátó bankok számának növekedése, s az általuk kibocsátott pénz mennyiségének és megbízhatóságának problémái szítanak. Pontosan így is történt, és a hisztériát még inkább felkorbácsolta Jackson döntése, hogy visszaadja az egyes államoknak a szövetségi kormányzat készpénzfeleslegét, ami akkor gyűlt össze, amikor 1835-ben kifizették az államadósság utolsó részleteit is. Az összeg 2,8 millió dollárra rúgott, és ugyan kölcsönnek nevezték, mindenütt úgy fogadták mint gáláns ajándékot, s ennek megfelelően bántak is vele.¹⁶¹ A többlet abból származott, hogy a kormányzati földeladások az 1830-as 1,88 millió dollárral szemben 1836-ban már 20 millió dolláros bevételt hoztak. Minthogy a földüzlet felívelése nem lankadt, az államok feltételezték, hogy a szövetségi adakozás is folytatódni fog, és a jövőbeni bevétel terhére bátran vettek fel kölcsönöket. A mindenféle bankok és bankocskák, amelyek közül nem egy igazgatótanácsában ismert szélhámosok és gazemberek is helyet foglaltak, csak olajat öntöttek az infláció tüzére azzal, hogy teljes gőzzel működtették bankjegynyomdáikat. Mindezt fokozták a természeti csapások, ahogyan az rendszerint lenni szokott, ha az emberek szalmából építik a házaikat. A kedvezőtlen időjárású 1835-ös év Amerika jelentős részében igen hitvány termést hozott, aminek következményei már 1836-ban érezhetők voltak: felborult a külkereskedelmi egyensúly, több ország is visszavonta hiteleit, és a gyanakvó kölcsönzők nem a bizonytalan papírpénzben, hanem aranyban és ezüstben óhajtották kézhez venni követeléseiket.¹⁶²

Az ekkor már elnöki időszaka végéhez közeledő Jackson csak fokozta a feszültséget, amikor 1836. július 11-én kiadta a Specie Circular (Fémpénzkörlevél) elnevezésű rendeletet, amely kimondta, hogy a megvásárolt közföldek árát a jövőben ércpénzben kell kifizetni. Ezt a lépést az a naiv vágy diktálta, hogy ismét „egészséges” pénzügyi helyzet álljon elő, az előre látható következménye azonban az lett, hogy még ritkábbá vált az arany és az ezüst. Jellemző, hogy a döntést a konyhakabinetben főzték ki, s kész tényként hozták a valódi kabinet tudomására – tagjai nagyrészt ellenezték, ahogy a Kongresszus is. Az új Whig Párt, amely a Stuart-zsarnoksággal szembeszálló, régi angol whigek mintájára a közelmúltban jött létre Jackson „király” ellenzékeként, lármásan tiltakozott az elnöki előjogok újabb, kíméletlen érvényesítése ellen. Clay kijelentette, pontosan így cselekszik egy diktátor, a rendeletet pedig „átgondolatlan, törvénytelen és rendkívül veszedelmes intézkedésnek” nevezte. „Előzetes figyelmeztetés nélkül elhajított gránát” volt.¹⁶³ 1836 végére érezhetővé vált hatása egybeesett a világ pénzügyi fővárosában, Londonban székelő nagy pénzintézetek csődjével, amelynek következtében szinte teljesen elértéktelenedett Amerika messze legfontosabb exportcikke, a gyapot. Amikor 1837 márciusában Jackson távozott, s az elnöki széket Van Buren foglalta el, Amerika történelme egyik legsúlyosabb gazdasági válságának kezdeti szakaszában járt, s a hónap végére az ország minden bankja felfüggesztette a készpénzkifizetéseket. A „jó pénz” visszaállítása helyett Jackson a teljes gazdasági rendszert megbénította.¹⁶⁴ Még mielőtt kitört volna a pánik, Van Burennek – igaz, csak hajszálnyi többséggel, amit az tett lehetővé, hogy az új, Jackson-ellenes whig szárny három jelöltet is állított – sikerült megkaparintania az elnökséget. 764 198 szavazatot kapott, szemben a whig jelöltek összesen 736 174 szavazatával. Fontosabb ennél, hogy tizenöt államban aratott győzelmet, s ez 170 szavazatot jelentett, míg legszorosabban mögötte álló ellenfelének, William Henry Harrisonnak (1773–1841) – a tippecanoe-i (1811) és thamesi (1813) győztesnek – csak 73-at sikerült szereznie.¹⁶⁵ Van Buren tehát bejutott a Fehér Házba. Legelszántabb ellenfele, a New York-i Thurlow Weed (1797– 1882) így figyelmeztette: „Az Ön megválasztatása »a vég kezdete«, erre mérget vehet, Uram.” A jóslat – ha nem is Van Buren, a „kis varázsló”

hibájából, hisz ő, amennyire volt bátorsága, mindig is ellenezte Jackson pénzügyi intézkedéseit – valóra vált. Van Buren sokáig kitartóan dolgozott azért, hogy az Egyesült Államok elnöke lehessen, kedves volt mindenkihez, ellenvéleményének nemigen adott hangot – ahogy John Randolph fogalmazott: „bebugyolált evezőkkel lapátolt a kitűzött cél felé” –, abban a meggyőződésben, hogy a nagy New York állam, amelynek bajnokai, Hamilton, Burr, De Witt, Clinton és a többiek egymás után vallottak kudarcot az elnöki székért folyó versenyben, végül győzelmet arat. Elnökként azonban nem sok lehetősége adódott, hogy megvalósítsa az elképzeléseit. A valóságos válsághelyzet hatására kitört pénzügyi pánik mindent tönkretett. A forgalomban lévő pénz – elsősorban a bankjegyek – mennyisége az 1837-es 150 millió dollárról az évtized végére alig több mint egyharmadára csökkent. Emberek százezrei – szegények és gazdagok egyformán – váltak fizetésképtelenné, oly sokan, hogy a Kongresszus, mivel nem kívánta velük zsúfolásig megtölteni a börtönöket, különleges csődtörvényt léptetett életbe, amellyel lehetővé tette, hogy 39 000 ember leírhasson összesen 441 millió dollárnyi tartozást. A kormányzat 9 milliót veszített, azt az összeget, amelyet Kendall tanácsára a tönkrement SBUS-ban, Jackson „kedvenc” bankjában helyeztek el. A gazdasági válság öt évig tartott. Ahogy a földeladások hirtelen a korábbi töredékére csökkentek, a szövetségi kormányzatnál komoly deficit keletkezett, az államadósság ismét növekedni kezdett – és növekszik azóta is. Van Buren legtöbb energiája arra a próbálkozásra ment el, hogy létrehozzon egy – általa független kincstárnak nevezett – intézményt, olyasmit, ami leginkább egy központi bankra hasonlít, de még nem tagadja meg nyíltan a jacksoni elveket és intézkedéseket. Végül sikerült is átvernie a dolgot a Kongresszuson, de aztán már a közeledő választásra kellett készülnie, a gazdasági válsághelyzet pedig egyértelművé tette, hogy veszíteni fog.¹⁶⁶ Ha a politika igazságos lenne, Clay bizonyosan kapott volna valamiféle elégtételt, hiszen két évtizeden át ellenezte a jacksonisták elképzeléseit, s a fejlemények fényesen igazolták a diktátor képtelen pénzügyi politikájával kapcsolatos jóslatait. A Whig Párt (amely inkább volt személyes és helyi kapcsolatokon alapuló hatalmi csoportosulás, mintsem egységes szemléletű,

közös célokat követő emberek alkotta, valódi pártalakulat) harrisburgi gyűlésén azonban kijátszották és rászedték – ilyesmi Amerika történelmében most először fordult elő. A küldöttek többsége eredetileg őt támogatta, de a végszavazásból 148:90 arányban mégis Harrison került ki győztesen. Menedzsere a következőket mondta neki: „Önt becsapta, elárulta és legyőzte egy céltudatosan kifundált összeesküvés.”¹⁶⁷ Maga a választás is egészen különleges, egyedi esemény volt Amerika történelmében – karneváli hangulatban zajlott, csupa jelszó, trükk, csel, ügyeskedés és helyezkedés, tivornya és dáridó. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban volt az ország – a gazdasági válság legmélyén –, ez a könnyedség, gondtalanság és vigalom legalábbis elgondolkodtató. A 19. század közepe azonban az optimizmus időszaka, az amerikai nép pedig mindig is teli volt energiával, rugalmas volt és lendületes. Harrison a választási kampány során kemény, sokat próbált határvidékinek, alelnökjelöltje, John Tyler (1790–1862) pedig igazi, dörzsölt virginiainak igyekezett láttatni magát, mindketten olyannak, akit visszariasztottak a tapasztalt, vérbeli politikusnak beállított Jackson önkényes módszerei, és ezért elfordultak tőle. A whig szlogen ez volt: „Tippecanoe és Tyler is”. A demokraták azzal vágtak vissza, hogy ügyet sem vetettek Tylerre, Harrison tábornokot pedig, aki szeretett a pohár – vagy inkább korsó – fenekére nézni, „fakunyhó és erős almabor” gúnynéven emlegették. A whigek mindezt a maguk javára fordították azzal, hogy kitalálták és rendszeresen megrendezték a „fakunyhó-gyűléseket”, amelyek során bőkezűen osztogatták a jóféle almabort. Van Burenről megalkottak egy, a választások során igen sikeresen alkalmazott képet, a gigerli, divatjamúlt New York-i dendiét, aki ezüst hűtőedényben tartja az italát. Az országos szavazatok csak igen csekély különbséggel – 1 275 000:1 128 000 arányban – szóltak Harrison mellett, az elektori szavazatoknál azonban elsöprő – 234:60 arányú – volt a siker. A whigek tehát bebizonyították, amit a demokraták már régen felismertek: az elnökválasztási hadjárat élére érdemes egy tábornokot állítani.¹⁶⁸ Harrison 68 éves volt, s kijelentette, hogy csak egy elnöki időszakot kíván szolgálni. Clay visszautasította felkérését, hogy legyen ismét külügyminiszter, azt mondta, hogy inkább maradna szenátor, s remélte, hogy

1844-ben felválthatja majd az elnöki székben Harrisont – így aztán a sarokba szoríthatatlan, ragyogó szónok Webster kapta meg a feladatot. Harrisont azonban, alighogy megalakította a kabinetet, és elfoglalta helyét a Fehér Házban, tüdőgyulladás támadta meg, s néhány hónap múlva jobblétre szenderült. E szomorú esemény után Tyler lett az Egyesült Államok elnöke, ami keresztülhúzta Clay hosszú távú terveit. Clay mindazonáltal úgy gondolta, hogy Harrison halála után ő irányíthatja a whigeket, s diktálhat majd Tylernek is – különösen a Third Bank of the United States (az Egyesült Államok Harmadik Bankja) haladéktalan megalapításának kérdésében. Csakhogy Tyler nem volt afféle könnyen irányítható valaki. Szálfatermetű, magas homlokú férfi volt, „a legnemesebb görög vonásokkal”, s olyan római sasorral, hogy két amerikai, aki Nápolyban jelen volt Cicero mellszobrának megtalálásánál, egy emberként kiáltott fel: „Hiszen ez Tyler elnök!” Így aztán, amikor Clay felkereste az új elnököt, és meggondolatlan hirtelenséggel kijelentette: „Bankot akarok, és azonnal!” Tyler megsemmisítő fölénnyel és nyugalommal felelte: „Nos, uram, akkor most jól figyeljen: ön és én földik vagyunk, ugyanazon az ételen nőttünk fel, és ugyanazt a levegőt szívtuk. Menjen tehát, Mr. Clay, induljon el azon az úton, amelynek végén a Képviselőház áll, és ott szolgálja a hazát úgy, ahogyan helyesnek találja. Én pedig Isten segedelmével megteszem a magamét ezen a végén úgy, ahogyan én gondolom helyesnek.”¹⁶⁹ A két férfi soha többé nem állt szóba egymással. Mindez korántsem jelentette, hogy véget ért volna az SBUS körüli, ócska kis vita. Biddle bankja, amely a hosszan tartó gazdasági válságban halálos sebet kapott, 1841-ben végül megadta magát sorsának, és bezárt. Behajthatatlan kintlévőségei közt volt a Webster külügyminiszternek kölcsönzött 114 000 dollár is. Biddle tönkrement, el kellett adnia szépséges philadelphiai otthonát, és „tökéletes” andaluciai házát is csak a maga jogán is vagyonos felesége hitelgondnokainak jóvoltából tudta megtartani. A maliciózus John Quincy Adams, mikor egy ízben nála vacsorázott, utána a következőket jegyezte fel: „Biddle mosolygós arccal és fojtott haraggal mereng tönkrezúzott terveinek és meghiúsult reményeinek romjain. A nagyszerű elme, a valódi géniusz, a nemes indulatok és a tiszta szív, amelyeket megtévesztett és félrevezetett a vagyon, most a vétlen tévedés

büntetését szenvedik.” A bukott bankár három év múlva elhunyt, a vén Jackson mindössze egyetlen diadalittas esztendővel élte túl.

AMERIKA MEZŐGAZDASÁGI FORRADALMA Vajon nem lett volna-e édes mindegy Amerikának, hogy van-e központi bankja, vagy nincs? Nehéz megmondani. Voltak pénzügyi válságai, és voltak hosszan tartó pangási időszakok – ilyesmi minden terjeszkedő országgal megesik –, de mindig hamar talpra állt, és tántoríthatatlanul haladt tovább, szüntelenül tolva ki határait nyugat felé, építve iparát, szaporítva és fejlesztve farmjait. 1800-ban 450 000 farm működött, 1850-re már 1,5 millió, és számuk ezután is folyamatosan növekedett, míg elérte a 6,4, 1934-re pedig a csúcsot, a 6,95 milliót. Az amerikaiak Európa legkülönbözőbb tájáról érkeztek új hazájukba, és a semmiből hihetetlen gyorsan mezőgazdasági édent teremtettek. A 19. századi Amerika hatalmas eposza a belső népvándorlás, a kontinens középső és nyugati vidékeinek benépesítése volt. A legfontosabb tényező, hogy a földrész lakatlan volt, a földhöz tehát olcsón, sőt akár ingyen hozzá lehetett jutni, a törvény gyakorlatilag hagyta az embereket a saját belátásuk szerint cselekedni, és mindent a szinte teljességgel korlátozatlan piac, valamint az emberi leleményesség és tettvágy irányított. E belső elvándorlók szinte mindegyike gazdálkodott már a keleti vidékeken, nyugaton pedig szintén csak olyan kihívásokkal találkoztak, amelyek előtt már nem álltak tanácstalanul – ez volt a lényeg. A talaj, a bozót, a fák, a fűfélék és az időjárás mind ismerősek voltak, szinte mindig elegendő faanyag, a tavakban, patakokban és folyókban vagy elérhető mélységben a felszín alatt pedig elegendő víz állt rendelkezésre. Tudták, hogy az ismert fogások itt is beválnak, talán jobban is, mint odaát, keleten. Ez a mély, belső bizonyosság tette oly merésszé a korai pionírokat. Maguk mögött tudhatták vagy kétszáz esztendő felhalmozódott tudását és tapasztalatait, s hamarosan megérkeztek az újonnan feltalált gépek is, meg a tudomány egyéb ajándékai. 1842-ben Samuel Forry kiadta az első, Amerika

éghajlatával foglalkozó tudományos dolgozatot. Ezt követte 1857-ben Lorin Blodget klimatológiai munkája, a Smithsonian Intézet pedig már tudományos alapossággal gyűjtötte és rendszerezte az éghajlatra vonatkozó adatokat és megfigyeléseket. A washingtoni Smithsonian volt Amerika első tudományos kutatóintézete. Születését egy irdatlan, félmillió dolláros adománynak köszönhette – ez több volt, mint az akkori Egyesült Államok bármelyik egyetemének alapító letétje –, amelyet James Smithson, egy brit vegyész óhajtott e nemes célra fordítani. Calhoun és a hozzá hasonlóan gondolkodók megpróbálták megakadályozni, hogy a kormányzat érdekeltté váljon a tudományos kutatásban, de John Quincy Adams és barátai elérték, hogy a kormány elfogadja az adományt, létrejöjjön az intézet, és Amerika első „igazi” tudósa, Joseph Henry (1797– 1878) 1846-ban megkapja az alapító igazgatói kinevezést. Neki köszönhető, hogy Amerikában megszületett a rövid és hosszú távú időjárás-előrejelzés, amely a korábban feljegyzett átlagok gondos egybevetésén és elemzésén alapult.¹⁷⁰ A farmereknek komoly segítséget jelentett a megfigyelők alapos munkája – utóbbiak nemcsak geodéták voltak, de kiváló gyakorlati földmérők is, és mindannyiuknak pontosan fel kellett tüntetniük „a megfelelő távolsági adatokkal együtt a bányákat, sós forrásokat, sólelőhelyeket, malmokat és más, bármilyen oknál fogva érdekes és állandó alakzatokat, amelyeken át- vagy amelyek közelében elhaladnak, nemkülönben a termőföldek minőségét”.¹⁷¹ Meglepő, de a Közép-Nyugatról és a legtávolabbi nyugati vidékekről már a legkorábbi időktől kezdve pontos és részletes térképek készültek. Jefferson felismerte az amerikai mezőgazdaság legfontosabb elvét, nevezetesen, hogy munkaintenzívnek kell lennie: „Európában az a cél, hogy az emberek minél többet hozzanak ki a földjükből, nekünk a munkánkból kell a legtöbbet kihoznunk, minthogy a föld igen nagy bőséggel áll rendelkezésünkre.” Körülbelül 1800-ig a farmerek többsége kezdetleges, házi készítésű ekét, boronát, kapát, lapátot, vasvillát és gereblyét használt. A New Jersey-i Charles Newbould 1797-ben szabadalmaztatta az első, Amerikában készült öntöttvas ekét, amely azonban súlyos, otromba jószág volt. A New York-i Jethro Wood számos változtatás, jobbítás után fejlettebb, több részből

álló ekét készített, amelynek szükség esetén külön-külön is cserélni lehetett a darabjait. A továbbfejlesztett ekék az 1820-as évek második felében terjedtek el, és a terméseredményekben azonnal érzékelhető volt a változás. A szűzföldek feltörésénél a chicagói John Deere által 1833-ban feltalált, módosított ekevas tett igen jó szolgálatot a sűrű fűvel borított prériken. 1830 után már minden farmer vasekét használt. Pittsburghben két kovácsüzemben már ekkor évi 34 000 ekét gyártottak, s a tömegtermelés jóvoltából az árak is egyre alacsonyabbak lettek. 1845-ben csak Massachusettsben hetvenhárom ekekészítő üzem működött, amelyek ugyanebben az évben 61 334 ekét, alkatrészeket és egyéb tartozékokat állítottak elő. A verseny egyre élesedett. 1855-re már csak huszonkét üzem maradt talpon, a termelés azonban 152 688 darabra nőtt, az árak pedig tovább zuhantak. 1833-ban Obed Hussey megalkotta az első, valóban használható aratógépet, amellyel naponta 15 acre földről lehetett a termést betakarítani, ám nem volt szerencsés kezű üzletember. Cyrus McCormick (1809–1884) üzleti lángelméjére volt szükség ahhoz, hogy az első, tömeggyártott aratógép piacra kerülhessen. McCormick Ulsterből érkezett a pennsylvaniai Shenandoah Valley-be, innen Brockportba ment, majd New Yorkba, később az Erie-csatornához, végül pedig 1848-ban – hogy közelebb legyen a piacokhoz – Chicagóba költözött. Nemcsak nagyszerű feltaláló volt, hanem kitűnő üzletember is. Az első aratógépet 1834-ben sikerült eladnia, 1860-ra pedig már évi 4000 darabot állított elő. Az 1855-ös párizsi világkiállításon bemutatott amerikai aratógép az európaiak legnagyobb meglepetésére 21 perc alatt végzett egy acre zab betakarításával, ez az Európában használt berendezések idejének alig egyharmada volt. Ekkorra az amerikai farmokon már 10 000 McCormick-féle aratógép dolgozott. Az Egyesült Államok Mezőgazdasági Társasága két évvel később a New York-i kiállításon országos versenyt rendezett, amelyre negyven kaszáló- és aratógépet neveztek be. A bemutató látványosan illusztrálta az amerikai gyártók gyorsaságát és találékonyságát, amellyel minden kezdeti hibát és fogyatékosságot elhárítottak: az iránytartás bizonytalanságát, az eltömődést és az álló gabonában való indítás nehézségeit. E hatalmas és megbízható gépeknek a gyártó cégek versenyének köszönhető óriási mennyisége

magyarázza az amerikai búza rendkívüli olcsóságát, amellyel kiszorította a piacról az európai gabonát – ha sikerült átjutnia a vám- és kvótarendszer akadályain, s ez volt az oka annak is, hogy roppant területeket tarthattak művelésben akkor is, amikor a polgárháború elszólította a fiatal férfiakat.¹⁷² A fejlődés egy pillanatra sem állt meg. Az amerikai farmer-feltalálóknak már 1850-ben sikerült szeparátort csatlakoztatniuk a cséplőgéphez, így a teljes folyamatot egyetlen berendezéssel végezhették – felbukkant a láthatáron a kombájn ígérete. Az 1820-as években jelent meg a tíz ember munkáját elvégző, lóvontatású szénagereblye, a következő évtizedben a vetőgép, az 1840-es években pedig a palántázó és a különböző talajlazítók. Az 1860-as népszámlálásról kiadott jelentés szerint: „A továbbfejlesztett ekének köszönhetően egyetlen lóval annyi munkát lehet elvégezni, amennyihez korábban három kellett. A vetőgépnek két véka vetőmag is elég ott, ahol kézi vetéssel három vékára volt szükség, a termés pedig acre-enként hatról nyolc vékára növekedett. A növények szabályos sorokban nőnek, így a táblák lóval is járhatók és gondozhatók … A kaszáló- és aratógépek legalább egyharmadnyival kevesebb emberi munkaerőt igényelnek. A mezőkön a széna gépi begyűjtése, a csűröknél pedig a gépekkel való rakodás a korábbi élőmunkának mindössze felét igényli.” Az amerikai feltalálók a világon elsőként fogták mezőgazdasági munkára a gőz erejét.¹⁷³ A gépeknek köszönhető munkaerő-megtakarítást és a tudományos alapokon való gazdálkodás megjelenését elősegítette az a szellemi felívelés, amely korántsem maradt meg a Smithsonian Intézet falai között. A kísérleti farmgazdálkodás fejlődésének irányát Washington szabta meg, amikor megalapította a spanyol király és Lafayette által küldött, kiváló minőségű szamarakra alapozott öszvértenyésztést. A New York-i Columbia College, amely már 1767-ben orvosi tanszéket nyitott, még az ő elnöksége idején, 1792-ben létrehozta a Mezőgazdasági, Természettudományi és Vegyészeti Tanszéket is. Az első, valódi mezőgazdasági főiskola, a Dariner Lyceum a maine-i Garfinerben alakult meg 1822-ben, 1857-ben pedig Michigan állam nyitotta meg a legelső State College of Agriculture kapuit, amelyet később még sok további követett. Mindezeket támogatta és erősítette a Mezőgazdaságot, Kereskedelmet és Művészeteket Támogató New York-i

Társaság (1781), az Elkanah Watson (1758–1842) által 1807-ben elindított vásármozgalom, valamint a sok száz hasonló szervezet közül elsőként megalakult Berkshire-i Mezőgazdasági Társaság. New York már 1819-ben 20 000 dollár erejéig vállalt jótállást a vásárokra. Végül pedig ott voltak a szakmai kiadványok, köztük is legfontosabb a hetente megjelenő, baltimore-i American Farmer (1819), az Albany Cultivator (1834), a nyugati vidéken pedig a Prairie Farmer (1840). A század közepén az amerikai farmgazdálkodás Nagy-Britannia után a világ második legfejlettebb, gépesítettség tekintetében pedig messze az első mezőgazdasági termelési rendszere volt.¹⁷⁴ Fontos megjegyeznünk: az Egyesült Államokban megszületett tőkeintenzív farmergazdálkodás és az évenként újonnan termelésbe vont, roppant területek – a világtörténelemben soha nem volt még ilyesmire példa – ellenére Amerika gyakorlatilag az 1850-es évtized végéig elsősorban mezőgazdasági ország maradt. Az iparosodást számos tényező késleltette: a – mint láttuk, politikai okokkal is magyarázható – fogyatékos bankrendszer, az, hogy a szövetségi kormányzatot 1830 és 1860 között erőteljesen befolyásolták a minden további védővámot, a központi bankot és bármiféle transzkontinentális szállítási rendszer – úthálózat vagy vasút – megépítését ellenző déli ültetvényesek, valamint az ingyenes és szinte korlátlanul hozzáférhető termőföld. Marshall halála után a Legfelsőbb Bíróságon a déliek érdeke, egy kifejezetten antikapitalista koncepció érvényesült. Ugyanakkor persze voltak az iparosodást elősegítő körülmények is. A század első két évtizedében a Nagy-Britanniával folytatott vita és az 1812-es háború, valamint a kezdeti, alacsony vámtételek megkönnyítették a kezdeteket. Az 1816-os, 1828-as, 1832–33-as és az 1842-es vámintézkedések különböző mértékben, de mindenképpen protekcionista megfontolásokat követtek, s kétségkívül hozzájárultak az Egyesült Államok iparának fejlődéséhez. A vámokat 1846-ban, majd 1857-ben ismét leengedték, aminek következtében Amerika a szabad kereskedelmet folytató országok élmezejébe került – ekkorra azonban a hazai ipar már megerősödött, s fokozatosan egy szilárd és erős tőkepiac is kialakult.¹⁷⁵ Amerika iparosodását azonban leginkább az Európából beáramló, képzett munkaerő, mindenekelőtt pedig a belföldi piac

hallatlan mértékű növekedése segítette elő. Egy bevándorló, Samuel Slater a Rhode Island-i Pawtucketben egy providence-i kvéker kereskedő, Moses Brown anyagi támogatásával helyezte üzembe az első, Arkwright-típusú gyapotfeldolgozót. Slater korábban Arkwright mellett inaskodott, érkezése tipikus esete a Nagy-Britanniából az Egyesült Államokba irányuló, személyes „technológiai exportnak”, amire százával lehetne példákat említeni. Ugyanakkor – mint láttuk – az amerikaiak már a kezdetekben sem mentek a szomszédba leleményességért. 1790 és 1811 között az Egyesült Államok Szabadalmi Hivatalánál évente átlagosan 77 találmányt jegyeztek be, az 1830-as években ez a szám évi 544-re, az 1840-es évtizedben 6480-ra, tíz évvel később pedig már 28 000-re növekedett.¹⁷⁶ Rhode Islanden és New Jersey-ben már az 1790-es években elterjedt a gőzgépek használata, 1803-ban a világon elsőként építettek gőzgéppel működtetett fűrészmalmot – ettől az időtől kezdve egyre nagyobb mennyiségű tűzifát használtak fel, mígnem az 1850-es évtizedben megindult a nagyarányú szénkitermelés. A berendezéseket eredetileg a Boulton & Watts importálta Nagy-Britanniából, ám a philadelphiai Oliver Evans (1755–1819) 1802-ben feltalálta a nagynyomású gőzgépeket, amelyek igencsak versenyképesek voltak a behozottakkal, s 1812-ben már az Alleghanyhegységtől nyugatra is használták őket. Öt évvel később ezeket az amerikai gőzgépeket a partvidéki városokon kívül gyártották már Pittsburghben, Louisville-ben és Cincinnatiben is. Az 1830-as népszámláláskor a 161 pennsylvaniai üzem közül 57-ben, a 169 massachusettsi közül 39-ben használtak gőzgépeket, a többiben még az olcsó vízenergiát hasznosították, ahogy New Yorkban, New Jersey-ben és máshol is. A mezőgazdaság gépesítését előmozdította a munkaerő megtakarításának igénye, az iparosodást azonban bizonyos mértékig késleltette a természeti erőforrások elképesztő gazdagsága, a mindenütt könnyen hozzáférhető vízenergia, a látszólag korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló tűzifa és a kimeríthetetlen halgazdagságú atlanti partvidék, amelynek kiaknázása rendkívül kifizetődővé tette a hajógyártást. Természetesen nem arról van szó, hogy a 19. század első felében vagy később hiányoztak volna Amerikában a kor technológiájának határait

feszegető emberek. Francis Cabot Lowell (1775–1817) Angliában tanulmányozta a gyapotfeldolgozást. Alkalmazásába fogadott egy mechanikai lángelmét, név szerint Paul Moddyt, aki olyan gépeket tervezett a számára, amelyek elsőként egyesítették a fonás és szövés összes munkafolyamatát. 1814-ben Walthamben állították fel őket, és Waltham-rendszerként vált világszerte ismertté. Voltak más, jelentős amerikai találmányok is, az Elias Howe (1819–1867) készítette első varrógép vagy William Kelly (1811–1888) módszere 1851-ből az olvasztott fém levegőátfúvatással történő dekarbonizálására – az úgynevezett Bessemer-eljárás. Az amerikai fémfeldolgozó ipar mindazonáltal hosszú időn át meglehetősen alacsony színvonalú volt, mert a mindent házilag készítő farmerek alkották a legfontosabb felvevőpiacát, ez a piac pedig egyszerű öntöttvas tömböket igényelt, amelyekből aztán a helyi kovácsok elkészíthették a mezőgazdasági berendezésekhez és malmokhoz szükséges alkatrészeket. A vasgyártás csak az 1850-es évtizedben fordult elsődlegesen és közvetlenül a gépipar felé. A New York-i Singer, valamint a bostoni és bridgeporti üzemek az 1860-as években már évi 110 000 varrógépet állítottak elő, ez azonban kivétel volt, a korban tipikusnak például a fatüzelésű kályhák gyártása tekinthető, ebből az 1850-es évtizedben évi 300 000 készült, s hasonlóan nagy tételben kerültek piacra a fejszék, rugók, zárak, lőfegyverek és lakatok. Ekkoriban vált jelentőssé az élelmiszeripar. A húsfeldolgozás központja Cincinnati volt egészen addig, míg Chicago át nem vette a vezető szerepet. 1850-re már nagy mennyiségben állítottak elő húskonzervet, melléktermékként pedig kefét, gyertyát, szappant és enyvet. 1850-ben Cincinnati lett a világ legnagyobb whiskey-piaca, a forgalom elérte az évi 7,5 millió litert. Az Észak ipari és kereskedelmi fölényéhez kétség sem férhetett. A befektetett tőkét és még inkább a foglalkoztatottak arányát tekintve 1860-ra Új-Anglia, az ország középső része és a nyugati vidék messze, több mint tízszeresen túlszárnyalta a déli államokat. Reálisan kell látnunk azonban az ország iparosodásának színvonalát. A termékeket, eszméket és újításokat még mindig elsősorban utazó ügynökök terjesztették. Egy megfigyelő az 1820-as években a következőket írta: „Láttam őket Cape Codon és az Erie-tó vidékén, egymástól több mint 600 mérföld távolságra. Eljutottak Detroitba, meg még

vagy 400 mérföldnyire, Kanadába, Kentuckyba és – ha nem tévedek – New Orleansba és St. Louisba is.”¹⁷⁷ Az Egyesült Államok az 1850-es évekig lényegében négy foglalkozási csoport országa volt: farmereké, ültetvényeseké, halászoké és utazó ügynököké.¹⁷⁸

A SZÁLLÍTÁS ÉS A KÖZLEKEDÉS FORRADALMA Az ügynökök igen fontos szerepet töltöttek be, mert le kellett győzni az irdatlan távolságok zsarnokságát – a paradoxont, hogy a túl tágas tér negatív hatással lehet az elszórtan élő közösségek életminőségére. Az amerikai nép szerencsére képesnek bizonyult rá, hogy legyőzze ezt az akadályt, ha volt olyan diadala, amely egymagában is legnagyobbá tette a nemzetek között, az kétségkívül a szállítás és hírközlés terén aratott győzelme volt. Az Alkotmány a „közjólét” előmozdításának érdekében, valamint az I. cikk 8. paragrafusa értelmében („az idegen nemzetekkel folytatott; az egyes tagállamok közötti és az indián törzsekkel folytatott kereskedelem szabályozása”; illetve „postahivatalok létesítése és postautak építése”) felhatalmazta a szövetségi kormányt ilyen célú kiadások fedezésére is. 1808-tól, amikor Albert Gallatin azt javasolta a Kongresszusnak, hogy bocsásson áruba közföldeket a csatorna- és úthálózat fejlesztésének szövetségi támogatása érdekében, Washington – többnyire az egyes államokkal közösen – érdekeltté vált a szállítási üzletben. Tipikus volt az Ohio állammal az Unióba való felvételekor, 1803-ban kötött megállapodás. Az Ohio területén fekvő szövetségi földterületek eladásából származó pénz öt évig adómentes maradt, ám a kormányzat meghatározta, hogy az így befolyt összegek 5 százalékát utak építésére kell fordítani, háromötödét az állam területén belül, kétötödét pedig a keleti hegységen túli vidékeken. Hasonló megállapodásokat kötöttek később Indiana,