Auschwitz, végállomás 9789632939070 [PDF]

Zitiervorschau

Eddy de Wind

Auschwitz, végállomás Egy túlélő naplója a haláltáborból

ATHENAEUM

Eddy de Wind, egy holland zsidó orvos önkéntesen jelentkezett munkára Westerborkba, a Hollandia északkeleti részén fekvő gyűjtőtáborba. Itt találkozott egy fiatal zsidó ápolónővel, Friedellel. Egymásba szerettek, és a táborban összeházasodtak. 1943-ban tehervonattal Auschwitzba vitték őket. Ott el kellett válniuk: Eddy a 9-es blokkba került, Friedel a 10-esbe, ahol orvosi kísérleteket végeztek nőkön. Amikor 1944 őszén az oroszok közeledtek Auschwitzhoz, a nácik elhatározták, hogy eltakarítják a nyomokat maguk után. A foglyokat, köztük Friedelt, gyalog indították el Németország felé a később halálmeneteknek nevezett transzportokban. Eddy elrejtőzött, és ott

maradt

Auschwitzban.

Talált

egy

ceruzát

és

egy

jegyzetfüzetet, és írni kezdett. A szöveg bevezető részét egyes szám első személyben alkotta meg, majd rájött, hogy így képtelen lesz az egész történetet megírni. Ezért kitalálta Hans van Dam figuráját, akiről harmadik személyben beszélve teremtette meg az elbeszéléshez szükséges távolságot. Felesége, Friedel (Frieda) viszont saját nevén szerepel. Ez Eddy története.

Milyen messzire vannak innen a homályba vesző kék hegyek? Milyen széles a síkság, amely előttünk terül el a ragyogó tavaszi napsütésben? Egynapi járás annak, aki szabadon jár. Lovon egy óra, gyors ügetésben. Számunkra messzebb van, sokkal messzebb, végtelenül messze. Azok a hegyek nem e világiak, nem a mi világunkhoz tartoznak. Mert köztünk és a hegyek között ott a szögesdrót. A vágyakozásunk, a szívünk vad dobogása, a fejünkbe áramló vér – minden hiába, mert köztünk és a hegyek között ott a szögesdrót. Két sor tüskés huzal, fölötte kis piros lámpák, jelezve, hogy a halál leselkedik ránk, mindenkire, aki be van zárva ide, ebbe a magasfeszültségű dróttal és az egyik oldalról fehér fallal körülvett négyszögbe. Mindig ugyanez a kép, mindig ugyanez az érzés. Mindketten az ablak előtt állunk, és a blokkunkból nézünk a csalogató messzeségbe, mellünk zihál az izgalomtól és a tehetetlenségtől. Tíz méter választ el bennünket. Kihajolok az ablakon, a távoli szabadság felé. Friedel még ezt sem teheti meg, ő még szigorúbban őrzött fogoly. Én még szabadon mozoghatok a táborban, ő még azt sem. A 9-es blokkban lakom, egy szokványos kórházi blokkban. Friedel a 10-esben. Ott is betegek vannak, de nem olyanok, mint a mienkben. Nálunk olyanok fekszenek, akik belebetegedtek a kegyetlenkedésbe, az éhezésbe, a megfeszített munkába. Ezek

természetes okok, amelyek diagnosztizálható betegségeket okoznak. A 10-es blokk viszont a kísérletek helye. Olyan nők élnek ott, akiket

meggyaláztak

a

magukat

professzornak

nevező

szadisták, úgy, ahogy nőket még soha nem gyaláztak meg; a legszebb

kincsükben:

a

nőiségükben,

az

anyává

válás

lehetőségében. Az a lány is szörnyű élményt él át, aki egy önuralomra képtelen szörnyeteg vad szenvedélyét kénytelen elszenvedni, de a 10-es blokkban zajló erőszak indítéka még csak nem is a zsigeri ösztön, a kirobbanó vágy, hanem egy politikai agyrém és az anyagi érdek. Mindezt tudjuk, amikor kinézünk a dél-lengyelországi síkságra, miközben rohanni szeretnénk a mezőkön át, amelyek elválasztanak a horizontot lezáró kék Beszkidektől. De ennél többet is tudunk: hogy számunkra csak egyféle vég lehetséges, egy szabadulás van a szögesdróttal körülvett pokolból, a halál. Tudjuk azt is, hogy a halál itt több alakban közelíthet. Jöhet tisztességes küzdő félként, aki ellen harcolhat az orvos. Bár az ilyen halálnak vannak alantas szövetségei – az éhezés, a hideg és az élősködők –, ez mégis természetes halál, amely a hivatalos halálokok közé sorolható. De hozzánk feltehetőleg nem így fog érkezni. Úgy fog, ahogy az előttünk járó milliókhoz. Settenkedve, láthatatlanul, mondhatni szagtalanul.

Tudjuk, hogy csak a láthatatlanná tevő varázssipka rejti el a halált a szemünk elől. Tudjuk, hogy a halál egyenruhát hord: a gázcsapot egy formaruhás SS kezeli. Ezért ilyen erős bennünk a sóvárgás, miközben a homályos kék

hegyek

kilométernyire

felé

tekintünk,

vannak

innen,

melyek de

csak

harmincöt

számunkra

örökre

elérhetetlenek. Ezért hajolok ki olyan messzire az ablakon, a 10-es blokk irányába, ahol ő áll. Ezért markolja olyan erővel az ablakot elzáró dróthálót. Ezért támasztja fejét a fakeretnek, mert nem csillapulhat az irántam való sóvárgása, ahogy a vágyakozásunk sem a magas, távolba vesző kék hegyek felé.

A sarjadó fű, a duzzadó, barnás gesztenyerügyek és az egyre csodálatosabban ragyogó tavaszi nap új életet ígértek. 1943 tavasza volt. A németek Oroszország belsejéig nyomultak előre, még nem fordult meg a hadiszerencse. A szövetségesek még nem szálltak partra. Az Európát uraló terror egyre ádázabb formát öltött. A zsidók az erőszaktevők játékszerévé váltak, akik macska-egér játékot játszottak velük. Minden éjjel dübörögtek a motorok Amszterdam utcáin, dobogtak a csizmás lábak és harsantak a parancsszavak a korábban oly békés csatornapartokon. Később, Westerborkban[1] egy kicsit elengedték az egeret. Szabadon lehetett mozogni a táborban, csomagok érkeztek, a családok együtt maradtak. Mindenki szépen meg is írta Amszterdamba: „Jól vagyok”, hogy azután mások is ellenállás nélkül adják meg magukat a Grüne Polizeinek.[2] Westerborkban a zsidók úgy érezték, hogy talán jó vége lesz mindennek, hogy bár most kirekesztették őket a társadalomból, később visszatérhetnek. Ha a háborúnak vége, mi is hazatérünk végre… – így kezdődött egy akkortájt népszerű dal. Nemhogy nem látták a jövőbeli sorsukat, még olyanok is voltak, akik vették a bátorságot – vagy csak vakok voltak? –, hogy ezen a helyen új életet kezdjenek, új családot alapítsanak. Mindennap megjelent a táborban Molhuijsen úr, Westerbork község képviselője, és

egy csodálatos reggelen – a kilenc gyönyörű áprilisi nap egyikén – elé járult Hans és Friedel. Idealisták voltak mind a ketten. Hans huszonhét éves volt, a tábor egyik ismert orvosa. Friedel csak tizennyolc. Abban a kórházteremben ismerték meg egymást, ahol a férfi vezető orvos volt, a lány pedig ápolónőként dolgozott. „Magunkban mit sem érünk, csak együtt van esélyünk” – verselt akkor szerelmének, és ez pontosan kifejezte az érzéseiket. Együtt átvészelik majd a nehézségeket. Talán sikerül a háború végéig Westerborkban maradniuk, vagy ha nem, majd együtt küzdenek Lengyelországban. Mert egyszer vége lesz a háborúnak, a német győzelemben senki nem hitt. Így éltek együtt egy fél éven keresztül. Az „orvosi szoba” volt a lakóhelyük, a százharminc nőnek helyt adó nagy barakkból leválasztott kartondoboz. Nem egyedül laktak benne, egy másik orvosnak is ott volt a szállása, később pedig két házaspárral kellett osztozniuk a helyiségen – nem igazán alkalmas környezet egy ifjú pár számára. De ezt mind nem bánták volna, ha nem lettek volna a transzportok: minden kedd reggel ezer ember. Férfiak, nők, öregek, fiatalok, még a csecsemők és a betegek sem képeztek kivételt. Csak kevesen maradhattak: azok, akikről Hans és a többi orvos bizonyítani tudták, hogy túl betegek a háromnapos

vonatúthoz.

És

a

kiváltságosok:

a

kikeresztelkedettek, a nem zsidó házastárssal rendelkezők, a

régi táborlakók, akik már 1938 óta a táborban voltak,[3] és az állandó személyzethez tartozók, mint Hans és Friedel. Volt egy ezer nevet tartalmazó személyzeti lista, de egyre több védelmet élvező személy érkezett, akik a protekciójukat sokszor a németeknek köszönhették, mások valóban a városuk megbecsült polgárai voltak, de leginkább jóban voltak a Zsidó Tanács[4] tagjaival vagy valamelyik kulcspozícióban lévő régi fogollyal. Ilyenkor felülvizsgálták az ezres listát. Így történt, hogy 1943. szeptember 13-án, egy hétfő éjjel a Zsidó Tanács egyik képviselője belépett Hans és Friedel szobájába, és közölte, hogy mindkettőjüknek készülniük kell az elszállításra.

Hans

gyorsan

felöltözött,

és

végigjárta

az

illetékeseket, akik a transzportot megelőző éjjel mind óriási feszültség alatt dolgoztak. Dr. Spanier, a kórház vezetője őszintén fel volt háborodva. Hans már egy éve a táborban volt. Sokat dolgozott, mások később jöttek, és nem csináltak semmit. De Hans rajta volt a Zsidó Tanács személyzeti listáján, és ha ők nem tudták ott tartani, akkor az egészségügyi szolgálat sem tehetett semmit. Reggel nyolckor az összes holmijukkal ott álltak a vonatnál, a tábort átszelő vágány mellett. Óriási volt a nyüzsgés. A Rendfenntartó Szolgálat és a Repülő Brigád a vonathoz cipelte a csomagokat, és két kocsit teleraktak élelmiszerrel az útra. A kórházi ápolók hozták a betegeket: ezek nagyrészt idős emberek voltak, akik már nem bírtak járni. De nekik is menniük kellett, hiszen a következő héten éppúgy nem fognak tudni járni. A hátramaradók a vonattól néhány tíz méterre

álltak a kordon mögött, és általában jobban sírtak, mint a távozók. A vonat előtt és mögött egy-egy SS-ekkel teli autó állt őrt, és egészen barátságosak voltak, még bátorították is az embereket;

a

hollandoknak

ugyanis

nem

volt

szabad

megtudniuk, hogyan bánnak valójában „az ő zsidóikkal”. Fél tizenegykor indulás. A tehervagonok ajtaját kívülről bereteszelték. Egy utolsó isten veled, egy utolsó integetés a vagon

magas

csapóablakából,

és

indult

a

transzport

Lengyelországba, ismeretlen úti cél felé. Hanséknak

szerencséjük

volt.

Fiatalokkal

voltak

egy

vagonban, Friedel korábbi cionista csoportbeli barátaival. Mindegyikük alkalmazkodó, összetartó. Harmincnyolcan voltak egy vagonban. Ez viszonylag kevés, így ha kicsit összehúzódtak, és a csomagokat felakasztották, mindnyájan elfértek a padlón. Útközben aztán már más élet kezdődött. Az első megállásnál az SS-legények bejöttek a kocsiba. Követelték a cigarettákat, aztán az órákat. Majd a töltőtollakat, az ékszereket. A fiatalok csak nevettek, adtak nekik néhány szál cigarettát, és azt mondták,

nincs

több.

Sokan

közülük

Németországból

származtak, volt már dolguk az SS-szel. Egyszer már megúszták élve, most sem fogják hagyni magukat. Enni nem kaptak a három nap alatt, a berakodott készleteket nem látták viszont. De nem bánták, még volt náluk elég élelem Westerborkból. Időnként néhány ember elhagyhatta a vagont, hogy kiürítse a vécének használt hordót. Örültek, ha a városokban

bombázás

nyomait

látták,

de

egyébként

eseménytelenül telt az út. A harmadik napon megtudták, mi az

úti cél: Auschwitz. Ez csak egy szó volt, tartalom nélkül, se jó, se rossz. Éjjel érkeztek meg az auschwitzi állomásra. ••• A vonat hosszú ideig állt, olyan sokáig, hogy türelmetlenkedni kezdtek, és azt kívánták, derüljön már ki végre, hova érkeztek, lássák már meg, mi is ez az Auschwitz. Meglátták. Amikor kivilágosodott, a vonat utoljára még egyszer elindult, majd néhány perc múlva megállt egy töltés tetején, a síkság közepén. A töltés mentén tíz-tizenkét fős csoportok álltak, kékszürke csíkos ruhában és ugyanilyen sapkában. Rengeteg SS járkált fel-alá, az érkezők nem értették, mi ez a jövés-menés. Mihelyt megállt a vonat, a maskarások megrohamozták, felrántották az ajtókat. „Csomagokat kidobálni, mindent ki a vagon elé!” Nagyon megrémültek, mert megértették, hogy most mindenüket elveszítik. Gyorsan bedugdostak a ruhájukba néhány dolgot, hogy a legszükségesebbeket megmentsék. De a rabruhások már beugrottak a kocsiba, és kezdték a kidobálni a csomagokat, kilökdösni az embereket. Bizonytalanul álltak a vagon előtt. De a tétovázás nem tartott sokáig. Mindenfelől SS-ek rontottak rájuk, és a vasúttal párhuzamos út felé terelték őket. Aki nem ment elég gyorsan, azt rugdosták vagy bottal verték, hogy mindenki hamar beálljon a kialakuló sorokba.

Hans most már biztosan tudta, hogy el kell válniuk: a férfiakat és a nőket elkülönítik. Gyorsan megcsókolta Friedelt: „A viszontlátásig”, ennyi volt a búcsúzás. A sor elején egy tiszt állt, bottal a kezében, lassan haladtak előre. A tiszt mindenkire vetett egy felületes pillantást, és a botjával mutatta: „jobbra, balra”. Balra kerültek az idős férfiak, a rokkantak és a gyerekek, körülbelül tizennyolc éves korig. Jobbra a fiatalok és életerősek. Hans a tiszt elé került, de nem figyelt oda. Csak Friedelt igyekezett szemmel tartani, aki néhány méterre tőle a saját oszlopában várta, hogy a nők kerüljenek sorra. Rámosolygott Hansra, mintha azt akarta volna mondani: nyugodj meg, minden rendben lesz. Így nem hallotta, hogy a tiszt – aki orvos volt – megkérdezi, hány éves. A tisztet feldühítette, hogy nem kap választ, és úgy rávágott Hansra a botjával, hogy az rögtön balra tántorodott. Ott állt a szerencsétlenek, az öregek között, mellette egy vak ember, a másik oldalon egy szemmel láthatóan szellemi fogyatékos fiú. Hans az ajkát harapdálta a félelemtől. Nem akart a gyerekek és idősek sorsában osztozni, mert az egyértelmű volt, hogy csak az erőseknek van esélyük az életben maradásra. De lehetetlen volt átmenni a másik sorba, mert mindenhol SSőrök álltak, lövésre készen. Friedel a fiatal nőkhöz került. Az idősebb nők és azok, akik kisgyerekkel voltak, egy külön sort alkottak. Így négy sor alakult: körülbelül 150 fiatal nő, és ugyanannyi fiatal férfi; a többi 700 külön sorokban állt az út szélén.

Ekkor odajött hozzájuk az orvos-tiszt, és azt kérdezte az idősektől, hogy van-e köztük orvos. Négy férfi ugrott elő. Az orvos Van der Koushoz, egy idős amszterdami háziorvoshoz fordult: – Milyen betegségek voltak a hollandiai táborban? Van der Kous habozott, és valamilyen szembetegségről kezdett beszélni. A tiszt bosszúsan elfordult tőle. Hans érezte, hogy itt az ő esélye: – Valószínűleg fertőző betegségekre gondol a tiszt úr; elszórtan előfordult skarlát, ártalmatlan jelleggel. – Kiütéses tífusz volt? – Nem, egészen biztosan nem. – Jó. Mindenki vissza a sorba. – Azután a segédtisztjéhez fordult: – Ezt elvisszük. A segédtiszt intett Hansnak, és a fiatalok sorának végére kísérte. Hans érezte, hogy nagy veszélytől menekült meg. Valóban: közben teherautók érkeztek, ezekre felszállították az idős nőket és férfiakat. Hans ekkor látta először, hogyan bánik az SS a foglyokkal. Lökdösték, rúgták, verték az embereket. Sokaknak nehezére esett felkapaszkodni a magas teherautókra. De a Sturmmann[5] botja gondoskodott róla, hogy mindenki nagyon igyekezzen. Egy idős nőnek a fejére ütöttek, erősen vérzett. Néhányan, akiknek egyáltalán nem sikerült felmászni a kocsira, ott maradtak, aki pedig segítségükre sietett, azt egy rúgással vagy néhány szitokszóval elzavarták.

Előállt az utolsó teherautó; egy szerencsétlen öregembert két SS a karjánál és a lábánál megfogott, és feldobott a kocsira. Ezután a női sor is elindult. Friedelt, aki abban a sorban menetelt, Hans már nem látta, de tudta, hogy ott van. Amikor a nők néhány száz méternyire eltávolodtak, a férfiak is útnak indultak. A sorokat szigorúan felügyelték. Mindkét oldalon fegyveresek kísérték őket, lövésre készen. Tíz fogolyra jutott egy őr. Hans a sor vége felé állt. Észrevette, hogy a tőle jobbra és balra álló felvigyázó int egymásnak. Körülnéztek, majd a bal oldali odalépett Hanshoz, és rászólt, hogy adja oda a karóráját. Szép óra

volt,

stopper

is

volt

rajta.

Édesanyjától

kapta

az

államvizsgájára. – Erre szükségem van a munkámhoz, orvos vagyok. Az őr elvigyorodott. – Scheiße,[6] még hogy orvos, egy rühes kutya vagy! Ide vele! – és megragadta a karját, hogy lerántsa róla az órát. Hans próbált ellenállni. – Tehát szökési kísérlet! – mondta az őr, és felemelte fegyverét. Hans ekkor fogta fel, mennyire tehetetlen. Nem volt kedve, hogy Auschwitzban rögtön az első nap „szökés közben” agyonlőjék, így inkább odaadta az órát. Amikor átértek a sínek túloldalára, egy pillanatra meglátta Friedelt. A lány integetett. Hans megkönnyebbülten felsóhajtott. A vasúti sínek után egy sorompón haladtak át, ahol őrök álltak.

Úgy tűnt, most értek a tulajdonképpeni tábor területére. Itt építőanyagokat

tároltak.

Raktárakat

látott,

hatalmas

farakásokat és téglahalmokat. Emberi erővel hajtott kisvonatok közlekedtek. A kocsikat emberek vontatták. Néhol nagyobb épületek álltak az út mentén, gyárak, ahonnan motorzúgás hallatszott ki. Aztán megint fa, tégla és raktárak. Egy daru malteros vödröket emelt. Mindenfelé nagy volt a nyüzsgés, folyt az építkezés. De a daruk és kisvasutak mellett rengeteg rabruhás ember látszott. Itt nem volt gépesítés, mindent sok ezer, tízezer kéz munkája hozott létre. A gőz jól hasznosítható, az áram hatékony, több száz kilométerrel távolabb is felhasználható, a benzin erő és sebesség. Az ember viszont olcsó. Erről árulkodtak az éhes szemek, a meztelen felsőtestek, amelyeken úgy rajzolódtak ki a bordák, mintha a törzset éppen csak egybetartó kötelek lennének. Erről tanúskodtak a facipőben vagy mezítláb vánszorgó téglahordók hosszú sorai. Nem néztek se jobbra, se balra, így botladoztak előre, kifejezéstelen arccal, fel se nézve az újonnan érkezettekre. Néha utolérte őket egy téglával megrakott vontató. A motor lassan pöfögött. Dízelmotor. Hansnak a vízen töltött esték jutottak eszébe, amikor a vitorlásán

heverészve

hallgatta

az

elhaladó

teherhajók

dohogását. Milyen ígéretes is volt akkor az élet! Összeszedte

magát.

Érezte,

hogy

most

nem

szabad

ábrándoznia; most küzdenie kell. Talán akkor újra úgy lesz, mint régen.

A kapu elé értek, és meglátták a tábort. Hatalmas, kaszárnyaszerű

téglaépületek

sorakoztak

előttük,

vagy

huszonöt. Emeletes házak voltak, a tetőn kis padlásablakokkal. Köztük gondosan ápolt utcák, járdával, itt-ott pázsitágyakkal tarkítva. Minden tiszta és rendezett volt, frissen festve csillogott a ragyogó őszi napsütésben. Akár mintafalu is lehetett volna: egy tábor, ahol sok ezer munkás dolgozik egy nagy, hasznos művön. A kapu fölött a tábor jelmondata állt, vasból kiöntve. Hamis sugallatú felirat: ARBEIT MACHT FREI – A munka szabaddá tesz. Üzenete megnyugtató hatást akart kelteni a végtelenül sok emberben, aki itt belépett. Itt és rengeteg hasonló kapun, Németország más részein. De ez csak illúzió volt. Ez a kapu nem volt más, mint a pokol kapuja. „Arbeit macht frei” helyett inkább az lett volna a megfelelő felirat, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. A tábor körül ugyanis magasfeszültségű vezeték húzódott. Két sorban három méter magas, csinosan fehérre meszelt betonoszlopok álltak, a szigetelőkre szögesdrót volt erősítve. A drót erősnek látszott, nem tűnt egyszerűnek átjutni rajta. De még szörnyűbb volt, ami nem volt látható: a 3000 voltos magasfeszültség. Csak néhol égett egy-egy kis piros fény, jelezve, hogy a vezeték áram alatt van. Tízméterenként halálfejes tábla volt kitéve, német és lengyel felirattal: Halt, Stój.[7] Semmiféle kerítés nem biztosít tökéletes elzárást, ha nem lehet minden

pontját tűz alatt tartani, ezért százméterenként őrtornyok álltak, mindegyik tetején géppisztolyos SS-katona. Nem, innen nem lehetett kijutni, hacsak nem valami csoda folytán. Ezt mondták azok is, akik bent a táborban eléjük siettek, ugyanis amint a drótkerítésen belül voltak, enyhült a szigorú őrizet, az SS-katonák innentől a feladatot általában fegyencekre bízták. Ezek a foglyok azonban egészen máshogy néztek ki, mint a kint dolgozó ezrek. Méretben megfelelő, tiszta, csíkos vászonruhát hordtak. Néhányan közülük szinte elegáns benyomást keltettek fekete sapkájukban és magas szárú csizmájukban. Bal karjukon számmal ellátott vörös karszalagot viseltek. Ők voltak a Blockältesték, a blokkfelügyelők: akik a saját barakkjukban mindent intéztek. Egy írnok segítségével ők végezték a foglyokkal kapcsolatos papírmunkát, ők osztották az ételt. Az ételből sem a legrosszabbat kapták, erről széles holdvilágképük

is

tanúskodott.

Mindnyájan

lengyelek

és

birodalmi németek voltak. De volt néhány holland is. A blokkfelügyelők és az SS-ek igyekeztek távol tartani őket, mert az újaknál voltak még értékes holmik. Néhányan mégis előrejöttek. Órát, cigarettát kértek, mondván, úgyis mindent elvesznek majd. A legtöbben azonban ezt még mindig nem hitték el, és továbbra is a zsebükben tartották értékeiket. Hans átadott az egyik holland férfinak egy csomag cigarettát, de egy SS észrevette, és odacsapott. A holland addigra elszaladt, már tudta, mire számíthat.

Volt köztük egy kis termetű, de herkulesi alkatú férfi, aki láthatólag valamiféle tekintélyt élvezett. – No és mikor indultatok Westerborkból, fiúk? – Három nappal ezelőtt. – Mik a hírek? – Hallottatok már az olaszországi partraszállásról? – Persze, olvasunk újságot. Mi van Hollandiában? Hát erre mit válaszoljanak… Inkább arra voltak kíváncsiak, hogy Auschwitzban mi van, rájuk mi vár. – Maga kicsoda? – kérdezte az újonnan jöttek egyike. – Leen Sanders, a bokszoló. Már egy éve itt vagyok. Az újoncok némileg megnyugodtak. Tehát lehet itt élni. – Sokan vannak még itt abból a transzportból, amelyikkel maga jött? – kérdezte Hans kételkedve. – Auschwitzban jobb, ha nem kérdezősködsz. Majd meglátod – felelte a bokszoló. – Hallgatni arany. – De maga jól néz ki. Leen bölcsen mosolygott. – Azért vagyok bokszoló… – Mit kell majd csinálnunk? – Beosztanak a kint dolgozó kommandókhoz. Hans maga előtt látta a gépként dolgozó embereket, ahogy hosszú sorokban cipelték a téglát; megjelentek előtte a kifejezéstelen arcok, az élettelen tekintetek, a csontsovány testek. – Mi történik azokkal, akiket kocsira raktak? – Nem hallgattad soha az angol rádiót? – kérdezte Leen.

– De igen. – Akkor tudhatsz mindent. Hans most már mindent tudott. Friedelre gondolt, akit a sorban szem elől veszített. Az édesanyjára gondolt, az öccsére, mindenkire,

akit

látott

Auschwitzba

indulni.

Az

orvosi

tanulmányaira gondolt, a praxisára, a lelkesítő ideálokra. Aztán megint Friedelre gondolt, a közös terveikre. Az gondolkodik így, aki a halálra készül. De mégis felmerült benne a feltevés: hátha szerencséje lesz. Hátha… Ő orvos – nem, nem mert reménykedni, de mégsem tehetett mást. Nem hihette, hogy itt fog meghalni, de az életben sem tudott már hinni. Valaki ráförmedt: – Felzárkózni! – Ettől magához tért. A Lagerstraßén, a tábor főutcáján haladtak, a hatalmas blokkok között. Itt sok ember járt. Egyes épületeken az ajtó fölött üvegfelirat állt: HÄFTLINGSKRANKENBAU INTERNE ABTEILUNG EINTRITT VERBOTEN[8] Az egyik épület ajtaja előtt fehér ruhás emberek ültek. Viszonylag jól néztek ki. A köpenyük hátán és a nadrágjuk varrásán vörös csík húzódott. Biztos ezek az orvosok. Szinte fel sem néztek az újonnan jöttekre, de Hans látta, hogy az érdeklődés hiányának más az oka, mint a kintieknél. A

robotolóknál a fáradtság, a csüggedtség vetett gátat minden szellemi erőfeszítésnek, ezeknél a jól táplált táborlakóknál pedig egyfajta gőg. Hiszen ők a tábor előkelőségei. És kik ők, az újoncok? Őket mindenki szidalmazhatja, kinevetheti. Így érkeztek meg a 26-os számú, EFFEKTENKAMMER feliratú blokkhoz. Leen elmagyarázta, mit jelent ez: itt őrzik a foglyok ruháit és értékeit. Az ablakok előtt papírzsákok sorakoztak, mindegyikben egy-egy ember holmija. Ha valakit elbocsátanak a táborból, mindenét visszakapja. Az ő ruháikat nem fogják megőrizni. A zsidókat soha nem bocsátják szabadon. Ellenük nem folyik per. Nem kaphatnak büntetést, így szabadlábra sem helyezhetik őket. És valóban: a 26-os és 27-es blokk között le kellett vetkőzniük. A ruháikat – a zsebek tartalmával együtt – kocsira rakták. Csak a nadrágszíjukat és egy zsebkendőt tarthattak meg. Hans még megpróbált visszatartani valamit a legfontosabb műszerei közül, de hamar észrevették. A Lagerfriseur, a tábori fodrász, egy sovány, karszalagos férfi, mindenkit megvizsgált. Ha valaki magánál tartott valamit, elvették tőle, és még verést is kapott. Hans megkérdezte, megtarthatja-e a műszereit. A férfi elvigyorodott, és mindent a zsebébe süllyesztett. Így álltak ott, immár mindenüktől megfosztva. Hosszú, lassú folyamat volt, de most eljutottak idáig. Nem megmondta Schmidt, Rauter közbiztonsági főbiztos zsidóügyi megbízottja, hogy a zsidók, ahogy érkeztek, ugyanolyan pőrén fognak visszatérni oda, ahonnan jöttek?

Azt nem tette hozzá Schmidt, hogy mikor jöttek a zsidók: a 16. században; és nem pőrén érkeztek, hanem értékes kincseket hoztak magukkal azokból az országokból, ahonnan elűzték őket. Nem említette a holland zsidók történelmi jogait sem, amelyeket még Orániai Vilmos dekrétuma biztosított számukra. Hogyan

is

beszélhetett

volna

Schmidt

egy

holland

szabadsághős tetteiről! Ő az elnyomás hősei közé tartozott, akiktől ez nem várható el: ők nem a hazáért fohászkodva mennének a halálba, hanem csúfos futással mentenék az irhájukat. Ezzel a gondolattal vigasztalta magát Hans. Nyilvánvalóan borúsak a kilátásai, de mégis: az ő sorsa ugyan kétséges, ezeké viszont bizonyos. Ők biztosan rosszul végzik majd, és akkor a győzelmeik közül csak egy marad fenn: a zsidók feletti győzelem. A holland zsidók végromlása lassan, fokról fokra következett be. 1940: minden zsidó köztisztviselőt elbocsátanak. 1941:

megtiltják

számukra

a

szabadfoglalkozású

tevékenységeket, a tömegközlekedési eszközök használatát; nem lehet boltjuk, nem járhatnak színházba, sportegyesületbe, parkba, és el vannak tiltva mindentől, ami emberhez méltó életet jelenthet; vagyonukat 10 000, később 250 guldenre korlátozzák. 1942: a deportálások kezdete, megtiltják magát az életet.

Lassan, fokozatosan, hiszen a hollandok nem tűrték volna el, hogy „az ő zsidóikat” kiirtsák akkor, amikor egyébként Hollandiában még nem volt olyan súlyos a terror, mint később. ••• Anyaszült meztelenül álltak órák hosszat a tűző napon. Lezajlott a fegyenccé válás rítusa. Egy hosszú pad mögött hat fodrász állt, akik kopaszra nyírták őket, és minden szőrzetet eltávolítottak a testükről. Nem kérdezték, mosást kér-e az úr, vagy púdert. Durvák voltak, ingerültek, hogy ilyen sok munkájuk lett ezen a forró délutánon. Életlen pengéikkel inkább tépték, mint borotválták a hajat, és aki nem úgy fordult, nem úgy csavarta ki a testét, hogy mindenhez kényelmesen hozzáférjenek, azt lökdösték, ütötték. Aki végzett a fodrásznál, annak a kezébe nyomtak egy cédulát, rajta egy számmal. Ezzel ment a tetoválóhoz. Hans a 150 822-es számot kapta. Csak kesernyésen mosolygott, amikor karjába ütötték a számot. Ő most már nem dr. Van Dam, hanem Häftling 150 822. [9]

De ez nem számít, ha egyszer majd újra dr. Van Dam lehet.

Ha… És még mindig ott volt a gondolat, amely golyóbisként görgött a fejében. Egy gondolat, mely elakadt lemezként pörgött, miközben elvesztette fölötte az uralmat. Valaki hátba vágta, ettől magához tért.

Körülbelül ötvenen mentek be az EFFEKTENKAMMER[10] feliratot viselő épületbe, ott volt a fürdő. Rengeteg zuhany állt egymás mellett. Három ember jutott egy zuhany alá, amelyből kevéske langyos víz csordogált, túl hideg ahhoz, hogy leáztassa a nyári izzadságot és a port, de túl meleg ahhoz, hogy felfrissüljenek tőle. Ezután megjelent egy gumikesztyűs férfi, aki egy mozdulattal rossz szagú fertőtlenítőszert kent a hónaljukra és a szeméremtájukra. Miután lefújták őket rovarirtóval, „rein”-nek minősültek, ami távol állt attól, amit otthon tisztának neveztek volna. Még félig

vizesek

voltak,

ragadtak

az

izzadságtól

és

a

fertőtlenítőszertől, ami csípte, marta a bőrüket, ahol a borotva felsértette. De legalább nem maradt rajtuk bolha és tetű. Nem volt könnyű gyorsan találni valami rájuk valót a nagy halom ruha között. A 27-es blokk, a BEKLEIDUNGSKAMMER[11] folyosójának sötétjében nem sokat láttak a ragyogó napfényről belépők, ráadásul fogalmuk sem volt, hogy mit is keressenek a halomban. Lökdösték, taszigálták őket, ordítoztak velük, és ha ettől sem végeztek elég gyorsan, addig záporoztak az ütések, míg fel nem kaptak néhány ruhadarabot. Inget, lenvászon nadrágot, zubbonyt, sapkát, egy pár facipőt vagy szandált. A megfelelő

méret

kiválasztására

nem

volt

idő,

így

elég

komikusan néztek ki a szedett-vedett rabruhákban. Az egyiküknek pucér volt a lábikrája, másikuk elbotlott a nadrágja szárában, a harmadiknak hiányzott a kabátujja, a negyediknek fel kellett tűrnie a kézelőjét. De egy közös volt a

kék-szürke csíkos textildarabokból összevarrt ruhákban: mind egyformán piszkos és toldozott-foldozott volt. Így álltak aztán megint a barakk előtt. Késő délutánra járt, ám a nyárutó melege még mindig fullasztóan nehezedett a táborra. Éhesek, szomjasak voltak, de senki nem mert kérdezni semmit. Egy órát vártak a Birkenalleen, a barakkok mögött húzódó, Nyírfasor nevet viselő utcán. A járdaszegélyen vagy a gyep mellett

elhelyezett

padokon

ültek;

többen

egyszerűen

lefeküdtek az útra, úgy kimerültek az eddigi fáradalmaktól vagy még inkább az előttük álló borzalmaktól. Az utcára kitettek néhány asztalt, és nyilvántartásba vették őket. Mindenféle személyes és más jellegű adatot feljegyeztek: a foglalkozásukat és egyéb tudásukat, képességüket. Elsősorban azonban az egészségi állapotuk érdekelte őket: nem tébécéseke, nincs-e nemi betegségük. Természetesen itt is megkérdezték, mi az állampolgárságuk, és hány zsidó nagyszülőjük van. Hans Eli Polakkal, hajdani kollégájával beszélgetett. Eli össze volt törve. Látta a feleségét, amikor a teherautók a vonathoz értek. Az asszony elájult, és felhajították a kocsira. A gyereküket meg utána. – Nem fogom viszontlátni. Hans képtelennek érezte magát a vigasztalásra. Nem tudott színlelni. – Sosem lehet tudni – mondta, nem túl nagy meggyőződéssel. – Hallottad már, mi történik Birkenauban? – Mi az a Birkenau?

– Birkenau egy óriási tábor – felelte Eli. – Az auschwitzi komplexum része. Az öregeket és a gyerekeket egy nagy helyiségbe viszik, azt mondják, fürdeni. Valójában elgázosítják őket. A holttesteket pedig elégetik. – Csak nem teszik ezt mindenkivel – vett erőt magán Hans, hogy vigasztalja. Ekkor megérkezett a leves, három hordóban. Egy liter járt fejenként. Hosszú sorba álltak fel. Néhány hangadó segített az ételosztásban. Horpadt, lepattogzott zománcú fémedényekből ettek. Mivel nem volt elég csajka, két litert mertek egybe, és ketten osztoztak rajta. Kanál is volt, vagy húsz darab. Akinek nem jutott, az itta a levesét. Nem volt nehéz, híg lötty volt az egész, csak itt-ott úszkáltak benne szilárd darabok. Vitatkoztak, hogy bükk- vagy szilfalevelek-e. De nem számított, hiszen a legtöbben még jól tápláltak voltak, és akkor még mindegy, hogy egy liter forró víz vagy egy liter ennivaló kerül a gyomorba. Egyszer csak hajtani kezdték őket: „Gyorsan, mindjárt Appell!” Amilyen gyorsan csak tudták, felhörpintették a forró levest. Két blokk között álló, nagy fabarakkba vitték őket. Ez volt a mosoda. Az egyik felében nagy üstökben mosták a ruhát, a másikban pedig zuhanyozók voltak. Hans száznegyvennégyet számolt. Oldalt padok álltak a vetkőzéshez, ezekre ültek le, és vártak. Úgy hallották, ha lezajlott az Appell, a szabadban tartott sorakozó és létszámellenőrzés, utána továbbmennek a Bunába. [12]

Záporoztak a kérdések az adminisztrációt végző férfira, aki

ezt elmondta nekik. „Mi az a Buna?” „Jó ott?” „Ott is ilyen levest adnak?” Tűrhető, hangzott a válasz. Egy szintetikus gumit előállító gyárban kell dolgozni. Az élelmezés jó, mert az ottani munkások egy iparvállalat alkalmazásában állnak. A férfi bölcsen mosolygott. Hans felfedezett egy belga foglyot. – Régóta vagy már itt? – Egy éve. – Ki lehet bírni? – Ha szerencséd van. És ha jó kommandóba kerülsz. – Mi számít jó kommandónak? – Például a mosoda. Vagy a Krankenbau, a kórházblokk. De majdnem minden kommandó jó, ami napközben a lágerben marad. Az élelmiszerüzemek is. De zsidónak arra nincs esélye. – Én orvos vagyok, bekerülhetek a Krankenbauba? – Nem jelentkeztél, hogy orvos vagy? – Jelentkeztem, de elzavartak. A nőket hova viszik? – Ebből a szállítmányból a nők idekerültek ebbe a táborba. Van itt egy női blokk, ott mindenféle kísérleteket végeznek. – Hansnak elállt a szívverése. Friedel itt van a táborban! Kísérletek! Ez vajon mit jelenthet? Beszámolt belga ismerősének Friedelről, és megkérdezte, eljuttatna-e neki egy üzenetet, hiszen őt hamarosan a Bunába viszik. A belga azonban azt mondta, hogy ez nagyon nehéz, mert rendkívül veszélyes a női blokk közelébe menni. Ekkor belépett egy SS-katona. Mindnyájan vigyázzba vágták magukat, ahogy már megtanulták. És akkor elhangzott a nagy kérdés:

– Van itt orvos? Hárman léptek előre: Hans, Eli Polak és egy fiatalember, akit nem ismertek. Az SS megkérdezte, mennyi ideig praktizáltak. A fiatal fiúról kiderült, hogy végzős orvostanhallgató. Eli nyolc évig volt háziorvos. Az SS Elit visszaküldte. – Te mész a többiekkel a Bunába. Hansot és a fiút magával vitte. ••• Gyalog átvágtak az egész táboron, végig az összes blokk mellett, így értek a 28-ashoz. Egy hosszú folyosón kellett várakozniuk, fehérre meszelt betonfalak között. Mindkét oldalon ajtók nyíltak,

rajtuk

mindenféle

feliratok:

AMBULANZ,

SCHREIBSTUBE, OPERATIONSSAAL, HALS-NASEN-OHRENARZT, RÖNTGENRAUM,[13] és hasonlók. A folyosó közepén lépcső vezetett a második emeletre. Néhány perc múlva egy fehér ruhás férfi jelent meg. Hátravitte őket a folyosó végére, ahol egy homályos üvegajtón az AUFNAHME[14] felirat állt. Mögötte egy teremszerű nagy helyiség volt, amelynek körülbelül a felét ágyak foglalták el. A másik felében néhány pad állt, egy mérleg és egy nagy asztal, amely

tele

volt

könyvekkel

és

papírokkal.

Itt

vettek

nyilvántartásba mindenkit, aki ebbe a kórházba bekerült, akár betegként, akár a személyzet tagjaként.

Egy alacsony, kövér lengyel fogadta őket. Rájuk förmedt, hogy miért néznek ki ilyen mocskosan. Megparancsolta, hogy vetkőzzenek le, és megmutatta az ágyukat. Háromemeletes ágyak voltak. Hans az egyik felső ágyon feküdt két vékony takaró alatt, meztelenül. Megpróbált a takaróba

burkolózni,

mert

szúrta

a

szalmazsák.

Éppen

elhelyezkedett, amikor egy harminc év körüli, kerek arcú férfi mászott fel az ágyához, szemüvege hetyke ferdeséggel állt az orrán. – Hogy hívnak? – kérdezte a látogató. – Orvos vagy? – Igen. Van Damnak hívnak. És téged? – De Hond a nevem, három hete vagyok itt. Múlt héten voltam a Lagerarztnál,[15] ő vett fel, és most rajta vagyok az ápolói tartaléklistán. – Hol jártál egyetemre? – kérdezte Hans. – Utrechtben, a gyermekklinikán voltam. – És most mit csinálsz? – Hát, mindenfélét. Egész nap rángatnak, majd meglátod. Piszkos munka, hullákkal meg ilyesmi. Nincs ruhád? Nem, Hansnak nem volt ruhája. De Hond azt ígérte, másnap segít szerezni. – Tudsz valamit a női blokkról? – Igen, igen – válaszolta De Hond, láthatóan idegesen. – A 10es blokk az. A feleségem is ott van. Ő is orvos. Három hete került a 10-esbe. Hans örült, hogy egy holland orvossal került egy helyre. Beszámolt neki Friedelről, és hogy ő is a 10-es blokkba került.

– Hm, majd meglátjuk, mit tehetünk érte. – Hogy érted? – Az a helyzet, hogy Samuel, az ott dolgozó professzor megígérte, hogy a feleségemet nem fogja bevonni, mert orvos. Talán egy orvos feleségével is kivételt tesz. – Mit csinálnak ott a nőkkel? – Ezt inkább majd Samueltől kérdezd meg, mindennap átjár ide. – Láthatom a feleségemet? – Nehéz ügy. Ha elkapnak, a bunkerbe kerülsz, a börtönbe, és akkor örülhetsz, ha huszonöttel megúszod. – Mi az, hogy huszonöttel? – Hát, az a szokásos büntetés, huszonöt botütés. Hans csak mosolygott. Ilyesmitől nem félt. Vigyázni kell, hogy ne kapják el. Egyébként is bármit megtett volna, csak hogy láthassa Friedelt. De Hond megígérte, hogy másnap este magával viszi. Ekkor kilenc óra volt, és elzárták a villanyt. De így sem volt sötét a teremben. A 28-as blokk az utolsó volt a sorban, és az Aufnahme, a felvételi osztály a drótkerítés felőli oldalon volt. A kerítésen égtek a lámpák: minden második betonoszlopra erős reflektor volt felszerelve. A drótkerítés közelében minden fényben úszott. Impozáns látványt nyújtott a fehéres fények hosszú sora, köztük piros ellenőrző lámpákkal. A fény beszűrődött a szobába, és megvilágította a betegeket, akik a felvételi osztályon várták, hogy a Lagerarzt elé kerüljenek. Hans nem akarta látni

a fényt, félelmetes volt számára. Becsukta a szemét, de mindig újra oda kellett néznie, mintha kényszeríteni akarta volna magát,

hogy

a

fájdalmas

valóságot

észlelje.

Idegesen

forgolódott, de a fény folyamatosan zavarta. Magára húzta a takarókat,

de

a

fény

mindenen

áthatolt.

Nem

lehetett

elmenekülni a szembenézés elől: itt van a koncentrációs táborban. Elfordíthatja a fejét, bebújhat a takaró alá, de a tudat marad. Bármire próbált gondolni, ez a tény mindent eluralt, ahogy a kerítés lámpáinak fénye is mindenhová elért, ahová csak nézett. Hans elsírta magát. Nem dühös zokogás volt ez, mint régen, gyerekkorában, amikor nem kapta meg, amit akart. Csendben, magától jött a sírás. Hansban nem dúlt semmilyen belső vihar, csak

túlcsordult

benne

a

szomorúság,

és

önkéntelenül

megindultak a könnyei. Szerencsére fáradt volt, halálosan fáradt. Le sem törölte a könnyeket, már nem is érezte, hogy sír, és lassan kialudt benne a tudat lángja. A koncentrációs táborban az embernek mindennap több boldog órában van része. Amikor az áramot lekapcsolják, a drót nem létezik. A lélek kiszabadul a fáradt, meggyötört testből. Abban a világban, amelybe a fegyenc esténként belép, nincs SS, nincs Blockälteste, és nincs kápó. Itt csak a vágy uralkodik, és a szabadság törvénye érvényes. Az élet körforgás, amely két szakaszból áll: a hajnali gongütéstől az estiig és az estitől a reggeliig. Amikor megszólal a reggeli hangjelzés, felélednek az érzékek, és gúzsba kötik a lelket: vége a paradicsomnak.

A gong után egy fél órával már érkeztek is az első betegek. Hans az ágyából figyelhette, mi történik. Az emberek kint levetkőztek, ruháikat batyuba kötötték, úgy, hogy a kabáton látsszon a szám, és meztelenül léptek be az épületbe. A mosdóhelyiségben megfürdették őket, és a mellükre írták a számot, hogy a Herr Lagerarzt rögtön tudja, ki áll előtte. A

mosdóból

nyilvántartásba

visszamentek vették

őket,

a

felvételi

azután

terembe,

várakozniuk

ott

kellett.

Körülbelül hatvanan voltak. Reggel 7 órára mindenki elkészült a fürdéssel és a regisztrációval, de az orvos csak 10 felé érkezett. Mégsem unatkozott senki. A legtöbben örültek, hogy egy nap nem kellett dolgozni menniük. Sokan túl betegek voltak ahhoz, hogy unatkozzanak. A kevés pad egyikén ültek. Senki nem törődött velük. Volt, aki lázas volt, vagy fájdalmai voltak, de senki sem tudott rajtuk segíteni. Előbb a Lagerarztnak kellett látnia őket, azelőtt semmit sem lehetett adni nekik. Fél 10-kor Hans és Van Lier, az orvostanhallgató parancsot kapott, hogy keljenek fel, őket is megnézi a Lagerarzt. Furcsa volt, hogy így kellett megjelenniük a jövőbeli főnökük előtt, de másfelől még mindig jobb volt meztelenül bemutatkozni, mint a mocskos ruhákban. Máris kiabáltak a folyosón: „Arztvormelder antreten!”[16] Először a birodalmi németek mentek be. Ők is foglyok voltak, de a főleg zsidókkal és lengyelekkel teli táborban a helyzetük mégis különleges volt. A németek után a lengyelek és más „árják” következtek. Utoljára maradtak a zsidók.

Futólépésben mentek végig a folyosón, libasorban. Így értek az ambulanciára. Ez rendesen nézett ki. Középen fél méter magasságban egy korlát volt, a betegeknek ennél kellett várakozniuk. Az ápolók a másik oldalon álltak, mögöttük nagy asztalok, kötszerekkel. Egy üvegfal túloldalán volt az íróasztal, ahol az írnokok ültek, ott volt minden fogoly kartotékja, aki valaha az ambulancián megfordult. Most nem voltak itt sem betegek, sem ápolók, csak a Lagerarzt volt ott és egy másik SS, egy Unterscharführer,[17] és két lengyel fogoly: a lengyel Lagerälteste,[18] a tábori orvosok főnöke és a felvételt bonyolító orvos. A lengyelek már előző este megvizsgáltak majdnem minden beteget, aki az SS-orvos elé került, és most bemutatták őket a Lagerarztnak. A bemutatás nem tartott sokáig, nem volt sem tájékoztatás, sem vizsgálat. Gyorsan, gyorsan, az Obersturmführernek[19] nincs ideje, neki sosincs ideje. Egy lapról leolvasták a diagnózist, egy pillantást vetettek a betegre, és máris megvolt az eredmény: kórház vagy Blockschonung.[20] Utóbbi esetben az illetőnek néhány napig nem kellett dolgozni mennie, hanem a blokkban maradhatott. Ez azokra vonatkozott, akik nem szorultak kórházi kezelésre, mégsem tudtak dolgozni, mert például megsérült az ujjuk, vagy fekély volt a lábukon. A zsidó betegeket általában kórházba kellett utalni, mert az általános állapotuk nagyon rossz volt. Ők voltak azok, akik a legmegerőltetőbb

munkákat

végezték,

soha

nem

kaptak

csomagot, és akiket az ételosztásnál leggyakrabban rövidítettek meg az elöljárók.

Kórház, kórház, Blockschonung, kórház. Néhány perc alatt lement az egész sor, és utolsóként ott állt a két holland. – Orvosok, a tegnapi szállítmánnyal érkeztek – jelentette a lengyel doktor. A Lagerarzt bólintott. – Osszák be őket! Ezzel készen is voltak. Futólépésben visszamentek a felvételi terembe, és visszafeküdtek az ágyba. Hans örült, ez volt az esélye. A kórházban csak másmilyen az élet, mint ott kint, az építkezéseken. A kórházba utalt betegeket az ápolók elhelyezték a különböző blokkokban: a sebészeten, a belgyógyászaton és a fertőzőblokkban. A többiek kimentek, és felöltöztek. Aki bent maradhatott, kapott egy írást, hogy bemutassa a blokkírnoknak. De Hond jött a két hollandért. Kimentek. Az épület előtt még ott hevertek a kórházba utaltak ruhái. Néhány ápoló már bontogatta a batyukat, és kiszedett a zsebekből mindent, aminek értéke volt. A még ép, jó ruhákat félretették. A többit egy kocsira dobálták. Ezekből választhattak ők. Így tűrhetően felruházkodtak. Még két pár bőrcipőre is szert tettek, amelyek még így, elnyűtten is kényelmesebbek voltak, mint a faszandálok. Most, hogy volt ruhájuk, dolgozni is tudtak: azonnal munkába is állították őket. A ruhákkal megrakott kocsit kellett a fertőtlenítőbe vinniük. A fertőtlenítőt felügyelő kápó az ajtó előtt állt, élet és halál ura a faépületben dolgozó tizenkét ember fölött. Amikor a két újonc odaért, gúnyosan meghajolt. – Üdvözlöm az uraságokat, honnan jöttek?

Van Lier udvarias akart lenni. – Hollandiából jöttünk, uram. A kápó felnevetett. – Akkor hamar meg fogtok dögleni. A hollandok itt mind megdöglenek pár hét alatt. Túl nyápicok vagytok, nem bírjátok a munkát. Hans megvonta a vállát, mintha azt akarná mondani: majd meglátjuk.

Épp

kinyílt

a

fertőtlenítőüst,

ömlöttek

ki

a

fertőtlenített ruhák. – Gyerünk, kirakni! Elkezdtek rakodni. Rettenetes meleg volt, a ruhákból dőlt a forró gőz, égette a kezüket. Fulladoztak a perzselő levegőben, és egy szempillantás alatt csurgott róluk a veríték. A kápó azonban hajtotta őket, és ha egy kicsit is levegőhöz akartak jutni, lökdöste, szidalmazta őket: „Gyorsabban, idióták!” Amikor minden ruhát kiszedtek az üstből, és Hans szédelegve

próbált

magához

térni,

valaki

barátságosan

megveregette a vállát. – Remek ember a mi kápónk, mi? Hans értetlenül nézett rá. – Hát egy kicsit viccelődött veletek, de ti nem tudjátok, mit jelent a láger valójában. – Te már rég itt vagy? A lengyel a mellén lévő számra mutatott: hatvankétezervalahány. – Másfél éve vagyok itt, kemény időket éltem át. Most már olyan itt, mint egy szanatóriumban. Már alig vernek, és ha nem

leszel muzulmán, akkor nem fenyeget semmi veszély. – Hogyhogy muzulmán? – Látom, teljesen zöld vagy még. Hallottál a lesoványodott, csont és bőr mekkai zarándokokról? Akik úgy néznek ki, mint Gandhi? Na, azok a muzulmánok. Hans értette. – Azokkal mit csinálnak? –

Azok

már

krematóriumba.

nem Régebben

tudnak

dolgozni.

máshogy

volt.

Mennek

a

Birkenauban

dolgoztam. Ha kivonultak a kommandók, és a kápó mondjuk jelentette, hogy „útmunkáskommandó, 270 fő”, akkor a kapunál álló SS azt mondta: „az negyvennel több a kelleténél”. A kommandót vezető SS és a kápók erre gondoskodtak róla, hogy aznap

negyven

embert

agyonverjenek.

Amikor

este

bevonultunk, éreztük az égett hús szagát, a társainkét, akiket reggel fölöslegesnek minősítettek. Akkor nem kérdezte senki, hogy muzulmánok-e. Ezrek haltak meg így, és aki véletlenül szerencsésen túlélte, az elpusztult más módon. Gondolj bele, reggel nyolc kilométer oda, este nyolc kilométer vissza. Egész nap a vízben állsz, hol bokáig, hol derékig, és sódert lapátolsz. Télen

sokszor

deszkakeményre

fagyott

a

ruhánk,

mire

visszajöttünk. És ahogy vertek! Ne képzeld, hogy egy percig is az ásóra támaszkodhattál, mert rögtön ott termett egy SS, és nem teketóriázott. Nézz ide. Megmutatta a lábszárát: nagy sebhely látszott rajta, és a bal kezét: két ujja hiányzott.

– Szétverték: a barátom munka közben elszívott egy cigarettát, én kértem egy slukkot. Amikor vissza akartam adni, jött az őr. A puskatussal rám ütött, én igyekeztem elhárítani, a kezem a puskatus és a fal közé került. A második ütést a társam kapta. Eszméletlen állapotban cipelték be este a táborba. Talán meg lehetett volna menteni, de aznap sokáig tartott az Appell, legalább három óráig, és egész idő alatt ott feküdt a földön. – Miért nem segítettek rajta? – Appell volt, a számoknak egyezni kellett. Ha rosszul vagy, ha nem, bele kell, hogy számoljanak. A Jacques-ként bemutatkozó lengyel zsidó hallgatott, és a bal kezén levő csonkokat bámulta. Hans körülnézett, és hirtelen összerázkódott. A fertőtlenítővel szembeni blokk ablakán drótháló volt, mögötte nők látszottak. És valóban, ki volt írva: 10-es blokk. Ez volt tehát a női blokk. Jacques észrevette az ijedségét. – Mit nézel ott? – Azt hiszem, ott van a feleségem – mondta Hans tétovázva. Jacques csodálkozva nézett rá. – Tegnap érkezett a feleséged is? Akkor tényleg ott van. Mázlista vagy. – Elképzelhető, hogy lássam? – Majd este. Kockázatos, de valamit valamiért. Máris megjelent az ápoló, aki velük jött, amikor a ruhákat hozták. – Vissza a blokkba!

A nap szorgos semmittevéssel telt el. Mindig volt egy szalmaszál valamelyik ágyon. Mindig találtak egy foltos ablakot. Akkor szereztek valami régi újságot, és megtisztították. Unalmas volt, de Hans nem panaszkodott. A kinti robotokra gondolt, és arra, hogy minden, baj nélkül itt töltött nap közelebb hozza azt a pillanatot, amikor mindennek vége lesz. Találkozott Kalkerrel, egy hágai orvossal is. Rokonoknál futott össze vele korábban, akiknek ő volt a háziorvosa. Most a 21-es blokkban dogozott, ahol a sebészet működött, és átjött körülnézni, kik az új hollandok. – Hát igen, fiúk – mondta Hansnak és Van Liernek. – Hideg zuhany, amikor az ember ideér. Ezt nem vártuk. – Maga mióta van itt? – Három hete. Két hétig a felvételi osztályon voltam, utána beosztottak a 21-es blokkba. – Műtőasszisztensként? Kalker elnevette magát. – Igen, a vécé anatómiai és topográfiai tanulmányozása után a tisztaság érdekében tevékenykedem! El se tudja képzelni, mennyire bonyolult és érdekes munka! Naponta négyszer felmosni a padlót, és kétnaponta homokkal kisúrolni a vécékagylókat. Az én vécéimre öröm ránézni! Kettő tartozik hozzám, egy a betegeké: két sorban tizenkét ülőke, a másik a személyzeti, amiben hat van egy sorban. A kisebbik vécében egy rész el van különítve az előkelőségeknek, oda jár a Blockälteste és a Lagerälteste, és állítólag a Lagerarzt is. De engem még nem ért ilyen megtiszteltetés. Egyébként is naponta

csak fél órát tölt a táborban, addig biztos vissza tudja tartani. Furcsa is lenne, ha ugyanarra a deszkára kellene ülnie, amire a foglyoknak is. Hans élvezte Kalker humorát. – Eleget adnak enni? – Hát, elmegy. A levesből általában adnak repetát, így jut másfél liter. És akit hivatalosan beosztottak, az hetente kétszer pluszkenyéradagot kap. – Mennyi ennivalót kap az ember itt pontosan? – Naponta egy liter levest és egy adag kenyeret, aztán hetente kétszer 40 gramm margarint, egy kanál lekvárt és 40 gramm kolbászt. De ne képzelj túl sokat róla. A margarin csak 15% zsírt tartalmaz, a többi szintetikus sűrítőszer, a kolbász pedig csak felerészben áll valami vizenyős lóhúsból. – Mennyi a tápérték, hány kalória az egész összesen? – Nagyjából kiszámítottam – mondta Kalker. – A leves nem sokat ér, körülbelül 150-200 kalória literenként. Naponta összesen körülbelül 1500 kalória jön össze. Ez természetesen nem elég. A szervezetnek nyugalmi állapotban is 1600 kalóriára van szüksége. El lehet hát képzelni, hogy aki itt megerőltető munkát végez, az hamarosan muzulmánná válik. – De ha az ápolókat nézzük, ők mind jó karban vannak – ellenkezett Hans. – Ez így van, de először is lengyelek, akik csomagot kapnak, másodszor a legnagyobb „organizálók”, vagyis tolvajok. Ezt nem lehet egykettőre megérteni, ehhez kell pár hét. Az ápolók

osztják a levest. A betegek kapják a híg, felső részt. A levesben lévő kevéske krumpli és bab pedig megmarad az ápolóknak. Ebben a pillanatban megjelent egy magas férfi. Már idősebb volt, olyan hatvanas. Kicsit hajlott volt a háta, és régimódi cvikkert hordott az orrán. – Jó estét, professzor úr! – ugrott fel De Hond. Hans megértette, hogy ez Samuel professzor. Bemutatkozott, és várta, hogyan alakul a beszélgetés. A szokásos kérdések: mikor érkezett, politikai hírek, satöbbi, satöbbi. Hans beszámolt a transzportról és az auschwitzi megérkezésükről, úgy, hogy kiemelte Friedelt. A professzor besétált a csapdába. – Igen, többekkel beszéltem az új holland nők közül. A Van Dam névre nem emlékszem. Próbáljon meg az ablaknál beszélni a feleségével, de legyen óvatos. Át fogom adni neki az üdvözletét. Hans szerette volna megkérni a professzort, hogy adjon át egy levelet, de visszafogta magát. Ennél fontosabb dolgokat kell elérnie a professzornál. – Ön gyakran megfordul a női blokkban? – Mindennap. Ott dolgozom. – Ön ezeknek a nőknek a kezelőorvosa? – adta Hans a tudatlant. – Nem egészen, nekem más jellegű feladataim vannak. Az ott lévő nők bizonyos értelemben vizsgálati alanyok. – Ez nem kellemetlen a számukra? A professzor védekező álláspontra helyezkedett.

– Vannak olyan kísérletek, amelyek nagyon kellemetlenek, sőt károsak a nőkre nézve, de amivel én foglalkozom, az egészen más. Sikerült felkeltenem az SS érdeklődését a méhnyakrák

keletkezésének

kutatása

iránt.

Ehhez

rendelkezhetek sok nő fölött, akiket így nem használnak más, kellemetlenebb kísérletekre. Hans megértően bólintott. Voltak ugyan kételyei a professzor jó szándékával kapcsolatban, de nem akarta mutatni. Még szüksége volt rá. –

Gondolja

csak

meg

–

folytatta

Samuel.

–

Én

a

rendelkezésemre bocsátott nők méhszájáról veszek le egy darabka nyálkahártyát. Ezt a mintát mikroszkópos vizsgálatnak vetik alá. A nők egy részénél bizonyos szövetelváltozásokat találunk. Egyes sejtek felépítése nagymértékben eltér a normálistól. Azt gondolom, hogy ezekből a sejtekből alakul ki később a rák. Így próbálom a daganatok keletkezését tetten érni. A professzor beszámolója alapján a nőkön végzett kísérletek nem tűntek túl ártalmasnak. Hans csak azt nem értette, mi értelme az egésznek. Japán kutatók fehér egerek bőrét kenték be kátránnyal, és megfigyelték a szövet elváltozásait. A vizsgálat eredménye mesterségesen okozott rák volt: a kátrány tehát rákkeltő

anyagokat

tartalmaz.

Az

orvosoknak

egyébként

tapasztalatból már feltűnt valami hasonló: a pipázóknál jelentkező ajak- és nyelvrák. Régebben azt gondolták, hogy a szívogatás

következménye,

de

aztán

pipaszárban lerakódó kátrány okozza.

rájöttek,

hogy

a

Hans úgy gondolta, embereket semmilyen körülmények között nem szabad viviszekció alá vetni, függetlenül a kísérlet céljától. De nem akart ítélkezni, mert nem ismerte eléggé a tényeket, és jobban érdekelte valami más. – Az újonnan jött holland nőket is kísérleteknek fogják alávetni? – Nem kétséges – felelte Samuel. – De szívesen segítek a feleségének. Felírom a listámra, így nem kerül mások kezébe, és akkor megpróbálom minél tovább távol tartani a rosszabb dolgoktól. Hans megköszönte a professzornak a segítséget. Némileg megkönnyebbült. Természetesen nem tudta, mennyit ér az ígéret,

de

mégiscsak

elért

valamit.

Friedel

egyelőre

megmenekült. ••• Időközben beesteledett, kigyulladtak a fények a drótkerítésen. Megjelent a teremfelügyelő, egy kövér ápoló. Magához szólította a két újoncot. – Hullakommandó! – Jó kis munka, készüljetek fel a lucsokra – vigyorgott De Hond. Kimentek. Egy nagy teherautó állt ott, cinkkel bélelt platóval. A hullaszállítók felhordták a pincéből a holttesteket, kettőt egy hordágyon. Könnyen elbírtak kettőt; ezek már életükben

csontvázak voltak, teljesen lesoványodott, agyondolgoztatott emberek. Egyenként,

a

karjuknál

és

a

lábuknál

megfogták

a

holttesteket, és fellendítették őket a kocsira. A platón landoló test magától becsúszott a rakfelület végéig, mert a cink síkos volt a holttestekből szivárgó nedvtől. Hans és Van Lier kénytelen volt félreugrani, különben rájuk esik a hulla, és beszennyezi a ruhájukat. Ha hátracsúszott, felemelték, és szépen elhelyezték a kupacon. A hullaszállítók igyekeztek rájuk dobni a hullákat, így Hans és Van Lier ide-oda táncoltak a kocsin. Iszonytató munka volt. Már majdnem besötétedett, a drótkerítés lámpái világították meg őket. Folyamatosan csúsztak a tetemek a kocsin táncoló két férfi felé. A kezük olyan síkos lett, hogy alig tudták megfogni a holttesteket, így azok folyton hozzáértek a ruhájukhoz. Hans szörnyen mocskosnak érezte magát, amikor visszaért a felvételi részlegre. Hideg vízzel megmosta a kezét. Szappanja nem volt, és senki nem akart kölcsönadni neki. A ruha tisztítása szóba sem jött. A mosdóhelyiségben gyönyörű jelmondatok voltak kiírva: Reinlichkeit ist der Weg zur Gesundheit, Halte dich sauber,[21] és hasonló szép szólamok. Így volt ez a németeknél: a jelszó helyettesítette a valóságot, és ha egy szlogent elég sokáig ismételgettek, és mindenhova kiírták, akkor egy idő után mindenki elhitte. Wir fahren gegen Engeland!, V = Victorie, Die Juden sind unser Unglück.[22]

Tibetben

imamalmokat

használnak,

amelyekben

papírcsíkokra írt imaszövegek forognak a szélben, és így ismétlik folyamatosan az imát. Aki a mosdóban volt, és hideg vízzel megmosdott, ezalatt háromszor elolvasta, hogy Első a tisztaság, és ettől máris teljes volt a higiénia. Hans jobban örült volna, ha Tibetben van. A németek sem civilizáltabbak, csak a gyilkolási technikájuk előrehaladottabb. A felvételi teremben már kereste De Hond. – Gyere, Van Dam, már majdnem besötétedett. Kimentek a Birkenalleera, ahol sok ember járkált céltalanul fel-alá. A 10-es blokk közelében néhány férfi álldogált. De Hond odament, és bemutatta egyiküket. – Adriaans kolléga. Adriaans részletesen kikérdezte őket Westerborkról. Az apósa és az anyósa felől érdeklődött, de Hans alig tudott odafigyelni. Egyfolytában a rácsos ablakokat leste, tőle olyan tízméternyire, amely mögött néha megjelent egy női arc. Adriaans csak beszélt tovább. Pár hónapja van itt, óriási szerencséje volt, Ima, a felesége ugyanis itt van ebben a blokkban, ápolónőként dolgozik, ő pedig a higiéniai intézetben, pontosabban: a Délkeleti Waffen-SS és Rendőrség Higiéniai és Bakteriológiai

Kutatóintézetében.

Ott

végeznek

minden

laborvizsgálatot a környék összes tábora számára. A munka viszonylag normális, csak hajtják őket az SS-laboránsok. Azután anélkül, hogy megfordult volna, váratlanul ezt kérdezte: – Szervusz, Ima, szervusz, drágám, milyen volt a mai nap?

A Birkenalleera néző utolsó ablak előtt megjelent egy fiatal nő. Piros kendőt viselt és fehér kötényt. Alig érthetően válaszolt. Ez már túl sok volt Hansnak. Rákiáltott Imára, hogy keresse meg Friedelt. De a fiúk oldalba vágták, hogy maradjon csendben. Legfeljebb 50 méterre volt a tábor sarka, és ott, az első drótkerítésen kívül, az első őrtorony. Egy hangos szó, bekiabálás a nőkhöz, egy lövés, és máris örökre vége az idillnek. A várakozás sosem volt Hans erőssége. De most úgy érezte, már évek óta vár, és nem bírta tovább a feszültséget. Vibrált a levegő, alkonyodott, és az ablakok mögött úgy rajzolódtak ki a női alakok, mint egy árnyjátékban. Fullasztóan meleg nyári este volt, titkok szálltak a levegőben. Mint az Ezeregyéjszaka meséiben, úgy álltak a fiúk az óriási hárem előtt, vágyakozva a kedvesük után. És felcsendült Friedel hangja, mint egy távoli minaretből hangzó ének a keleti éjszaka csendjében. Mélabús, sóvárgással teli álom. Olyan halk, mint szeretők suttogása a rejtekhelyükön, szomorkás, mint a pap, aki földre borulva énekel a prófétának. – Hans, drágaságom! Hála istennek, hogy te is itt vagy! – Friedel, kedvesem, most, hogy együtt vagyunk, máris minden más. Kereste Friedel alakját, de nem találta. Az egyre sűrűsödő sötétségben a nők felbátorodtak, és mindnyájan ott tolongtak az ablakok előtt, ahol egyformán néztek ki a piros fejkendőben. Meg is mondta is Friedelnek. – Leveszem a fejkendőmet, akkor láthatod, milyen szép lettem.

Ott, a második ablak előtt, ő volt az. Hans elmosolyodott. Persze hogy szép. Neki mindig szép lesz, akár van haja, akár kopasz, hogyha megint az övé lehetne, neki ugyanúgy tetszene elcsúfítva is. – Mi van a ti blokkotokban? A fiúk körülállták Hansot, hogy az őr ne láthassa, így szabadabban beszélhetett. – Itt nem rossz. Nem kell dolgozni, és tisztaság van – válaszolta a nő. – Friedel, beszéltem a professzorral. Nem kell félned, azt mondta, hogy téged mint orvosfeleséget megkímél. – Az jó, mert itt szörnyű dolgok történnek állítólag. Hans észrevette, hogy Friedelt meglöki a mellette álló nő. Úgy látszik, erről nem szabad beszélni. – Friedel, drágám, én meg a kórházban vagyok, itt is ki lehet bírni. Ennyi volt. Füttyszó hangzott, és a fiúk meglökték Hansot. Visszamentek a Birkenalleera, és nem figyeltek többet a női blokkra. Egy fiú közeledett. – Én fütyültem, Clausen a táborban van. Clausen

volt

a

Rapportführer.[23]

Rendszertelen

időpontokban jelent meg a táborban, hogy a Lagerführernek[24] jelentést tegyen az ottani történésekről. Igazi germán volt, magas, szőke, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Reggel gonosz volt, este pedig különösen veszélyes, mert akkor általában részeg volt.

A német népben felszabadult a kegyetlenségre való hajlam, amelyet a civilizált emberben a neveltetés kisgyermekkortól elfojt.

A

nemzetiszocialista

morál,

kiegészítve

megfelelő

mennyiségű alkohollal, az embert ördöggé változtatta. Ez tulajdonképpen az ördögre nézve sértő, mert ő igazságos bosszúálló. Csak akkor hóhérkodik, amikor – mint Faust esetében – adásvételi szerződés jogosítja fel rá. A náci viszont minden jog nélkül veti magát védtelen áldozatára. Így volt ez Clausen, a Rapportführer esetében is. A fiúk biztonságos távolból figyelték. Aki csak a közelébe került, megkapta a magáét, egy rúgást, egy ütést, és akinek nem sikerült

időben

elszaladnia,

azt

a

földre

lökték,

és

megismerkedhetett Clausen félelmetes csizmájával. De megjelent Willy, a Lagerälteste, a legrégebbi fegyenc, a foglyok

képviselője.

Mosolyogva

közeledett

Clausenhez,

sapkájával a kezében. A rettegett figura egy pillanatig habozott, de amikor látta, hogy a férfi félelem nélkül közeledik, és barátságosan köszön, lecsillapodott. Joviálisan vállon veregette a másikat, és magával vitte. Feltehetőleg elmentek meginni egy snapszot. A tábor fellélegzett: Willy megmentette őket. Willy remek ember volt. Kötelességének érezte, hogy a foglyok oldalán álljon, és ezért kockáztatni is mert. Német volt, de már nyolc éve a táborban raboskodott mint kommunista. Egészen más, mint Dering, a kórházparancsnok. Az elöljárókat az SS a foglyok közül választotta. Hans másnap vele is megismerkedett.

– Milyen orvos vagy? Hans néhány szóval válaszolt. Viszolygott ettől az embertől, aki ilyen lazán elterült a székében, és úgy beszélt egy kollégával, mint egy taknyos kölyökkel. – Jó, várj a folyosón. A folyosón több fogoly is várakozott. Jobbára lengyel fiatalemberek, akik ápolóként várták, hogy bemutassák őket a kórházparancsnoknak. Rajtuk kívül három zsidó: Hans, Van Lier, a végzős orvostanhallgató, és egy idősebb férfi. Ő be is mutatkozott:

dr.

Benjamin,

gyermekorvos

Berlinből.

Ugyanazzal a transzporttal érkezett, mint Hans,[25] de a fertőtlenítés után Samuel professzor rögtön magával vitte a kórházba. Még az egyetemről ismerték egymást. Amikor az utolsó lengyel is kijött a kórházparancsnoktól, megjelent egy írnok egy listával: a zsidó orvosokat félreállította, a lengyeleket pedig magával vitte. Néhány perccel később visszajött. – Ti először a karanténba mentek. Csak azután kerülhettek a kórházba. Amikor Hans előző nap megjárta a Lagerarztot, azt gondolta, megtalálta a szerencse, De Hond azonban figyelmeztette. „A németekkel kész vagy, de a lengyellel még nem.” Sajnos De Hondnak igaza lett. A Lagerarzt már felvette, de a lengyel kórházparancsnok karanténba küldte. Vajon visszakerülnek-e még a kórházba, vagy a karantén csak ürügy volt?

Ettől félt Hans. A lengyelek miért nem kerültek karanténba? Miért csak a három zsidó? ••• A

karanténban

aztán

megismerte

Hans

a

lágeréletet.

Háromemeletes ágyban aludtak: Hans, az öreg dr. Benjamin és egy orosz. Hajnali fél ötkor megszólalt a nagy gong a konyha tetőzetéről, és tíz másodpercen belül óriási felbolydulás támadt a karanténban. Mindnyájan felugrottak, leszálltak az ágyakról, majd a teremfelügyelők felmásztak, hogy ellenőrizzék, nem maradt-e ott valaki. Az ilyet ütlegelve zavarták le. Beálltak a középső folyosón a hosszú sor végére, ott várták, hogy sorra kerüljenek a mosakodáshoz. Az egyórás várakozás nagy megpróbáltatás volt Hans számára. Amikor felébredt, mindig először vécére ment, ez egész életében így volt. Most pedig egy óra hosszat kellett várakoznia, egy szál ingben, és semmi esélye sem volt, hogy akár egy percre is kiállhasson a sorból. Aki megpróbált a teremfelügyelőnél vagy az ajtó előtt álló őrnél panaszkodni, csak ütlegeket kapott. De az az óra is letelt. Kaptak az ajtónál egy pár faszandált, és lementek. Ott volt a vécé és a mosdó. A vécében ott állt a Scheißmeister,[26] aki ügyelt, hogy ne szennyezzék össze a helyiséget. Botot tartott a kezében, és használta is. A mosdóhelyiségben a Bademeister[27] volt a felügyelő, aki szintén bottal vigyázta a rendet. A falakra jelmondatok voltak írva: Sauberkeit ist der halbe Weg zur Gesundheit[28] és hasonló

bölcsességek. Sauberkeit: egy pár csepp hideg víz, semmi szappan, törülközés az ingükkel. A mosakodás után ellenőrzés következett, és jaj volt annak, aki nem volt tiszta! Azután ágyazás. Az ágyakkal van valami különleges Németországban:

elsősorban

nem

azért

vannak,

hogy

aludjanak benne, hanem hogy nézzék őket. Hogy a takaró piszkos, a szalmazsák üres, hogy percekkel ezelőtt egy beteg vagy egy halott feküdt abban az ágyban, az mind nem számított, csak szépen legyen beágyazva, egy ránc se legyen a takarón, egy szalmaszál se legyen rajta! Azután a sorállás egy korty kávéért az ágyak mögött, a végeérhetetlen sorban kétszáz lengyel és orosz között. Akár szomjas voltál, akár nem, ott kellett állni a sorban. Túl kevés ivóedény volt, így két embernek kellett egy bögréből inna, és sietni kellett, mert mások már vártak. Halte dich sauber[29] – hirdették a falakon, közben pedig mindnyájan ugyanabból a bögréből ittak. Ebből hörpölték fel a kávéjukat, ebből ették a levesüket, amihez egy fadarab volt a kanál. Hansnak eszébe jutott a történet a papról, aki a gyülekezete egyik tagjánál, egy parasztcsalád asztalánál gerslilevest kanalaz a közös fazékból. Amikor egy kemény darabka kerül a szájába, azt mondja a házigazda: „Köpje csak vissza, tiszteletes úr, én is azt csináltam az előbb.” Vajon mi mindent köptek itt már vissza ezekbe az edényekbe? Hans igyekezett humorral kezelni a helyzetet. Dr. Benjamin erre nem volt képes. Az öregember meg volt törve. Nem tudta elviselni,

hogy

egész

nap

hajtják,

verik,

és

épp

a

gyámoltalansága

miatt

kapta

a

legtöbb

ütleget.

Amikor

megkapták a kávéjukat, persze nem tudta elég gyorsan meginni. Kapott egy ütést. A kávé után jött a parancs: Mindenki az ágyakra! Dr. Benjamin kapott egy rúgást. Azután órák hosszat az ágyak tetején ültek, miközben néhány

kiváltságos

felmosta

a

padlót.

Azért

voltak

kiváltságosok, mert ezért még egy merőkanál levest kaptak. Hans unatkozott, mivel alapjában mozgékony ember volt. De Leen Sanders szavaira gondolt: minden, karanténban töltött nap nyereség. Ugyanannyi az étel, mint a munkásoknak, és nem kell dolgozni. Valóban takarékoskodni lehetett így az ember erejével, de az idegeket tönkretette. Várni a kávéra, várni a levesre, várni a verésre és a szitkokra. Néha napközben kimehettek. Kint kellemes volt, de délutánra a szeptemberi napsütéstől olyan lett a blokkok közötti tér, mint egy katlan. Egy dolog volt jó a kimenésben: Hans oroszokkal és lengyelekkel volt egy teremben, akikkel nem tudott beszélni. Dr. Benjamin és ő volt csak zsidó, és a rabtársaik is ellenségesen viselkedtek velük. Kint viszont találkozni lehetett a többi karanténszoba lakóival, voltak ott csehek, osztrákok, és a legszebb az volt, hogy mindig lehetett találni valakit, aki elmagyarázta, hogy a háború legfeljebb már csak három hónapig tarthat. Három nap múlva pedig a nagy ünnep, csomagot kapott Friedeltől: néhány szelet kenyeret, margarinnal és lekvárral. A

karanténban darabokat törtek a kenyérből, ezek viszont szépen levágott szeletek voltak, megkenve margarinnal és lekvárral; női kéz készítette, az ő felesége keze. Olyan közel volt hozzá, alig 300 méterre, de az ajtónál őrök álltak, és ha elkapják, jól megverik. Ezt még vállalná, de az is megtörténhet, hogy jelentik az SS-nél, és a büntetőkommandóba kerül. Ezt nem kockáztathatja. Így élt egy hétig, a semmittevés, várakozás, kenyér, verés, unalom és vágyakozás feszültségében. Egy hét után változás következett be… ••• A blokkok között meleg volt, nagyon meleg. A 13-as blokk mentén

keskeny

árnyékcsík

kúszott,

amely

csak

lassan

szélesedett, mert az idő lassan haladt a végtelen perzselő napsütésben. Ebben a keskeny csíkban ott tolongott fél Középés Kelet-Európa. A másik fele nem talált helyet az árnyékban, és a 12-es blokk napsütötte falánál guggolt, vagy egymás hegyénhátán feküdt a porban. A meztelen felsőtesteket az izzadság és a por keveréke lepte be. Így feküdtek ott, sapkájukkal az arcukon. Hans a nyári nap forróságát választotta az árnyékos sávban összezsúfolt meleg testek kipárolgása helyett. Oppenheimmel sétált, aki a kedvenc témájáról magyarázott: szerinte a háborúnak három hónapon belül vége lesz az olajszűke miatt. Ekkor felharsant egy hang: Facipősök, kilépni! Hans habozott. Azon kevesek egyike volt, akinek cipője volt. A

többiek

mind

közvetlenül

a

fertőtlenítőből

kerültek

a

karanténba, és még szandálban jártak. A tétovázás lett a veszte, mert máris ott termett a parancsot ordító

blokkfelügyelő,

és

magával

vonszolta

Hansot,

szitkozódva, mert észrevette, hogy próbálja kivonni magát. Tizenöten álltak ott, legtöbben lengyelek, nagydarab, otromba fickók, akiken még az otthoni jóltápláltság látszott. Kettesével mentek be az 1-es blokkba, ahol kocsik álltak. Hevedereket kaptak, amelyek dróttal egy kocsihoz voltak rögzítve, így vontatták a kocsit a kapuhoz. – Häftling 27 903 mit 15 Häftlingen zur Straßenbau[30] – jelentette az őket felügyelő Blockälteste. Ide jutott hát: Straßenbau. Az SS feljegyezte a kommandót a felügyelő pultján lévő füzetbe, azután mentek tovább. Hans keserű mosollyal gondolt vissza az érkezés napjára, egy héttel ezelőtt, a kocsikat húzó robotemberekre. Most ő is egy lett közülük, egy fogaskerék a tizenöt tagú gépezetben, és ha egy pillanatig is nem húzta elég erősen, rögtön jött egy rúgás a mögötte jövő lengyeltől. – Dalej, dalej![31] – kiáltoztak a lengyelek. – Davaj, bisztro![32] – kiabáltak az oroszok. – Los, Schweinehunde![33] – ordított a blokkfelügyelő, és amikor egy SS járt arra, akkor kétszer olyan hangosan ordított, és a botjával rávágott a hozzá legközelebb állóra, hogy bizonyítsa, milyen szorgalmas Blockälteste. Mindenhol

ez

volt

a

náciknál.

Az

SS-ek

ordítottak

mindenkivel, a blokkfelügyelőkkel is, a blokkfelügyelők szintén ordítottak és vertek mindenkit – a lengyeleket is –, a lengyelek

pedig

a

leggyengébbeket

választották

ki,

hogy

velük

ordítozzanak: ez volt Hans és egy Leib nevű lengyel zsidó. Ők nem szóltak vissza. Hans érezte, hogy a lengyelek csak azért ordítanak, hogy levezessék a feszültséget, mert velük is ordítoznak. A Führer ordított a tábornokaival. Ők ezt kibírták, mert ők ordibálhattak a tisztjeikkel. A tisztek pedig a katonáikkal ordítoztak. Mint egy biliárdgolyó, mely megáll, ha nekiütközik egy másik golyónak, úgy nyugodtak le a katonák, miközben ordítoztak és ütötték-verték a foglyokat. A blokkfelügyelő verte a lengyeleket, a lengyelek verték Hansot. Így ért a Führer ütése Hanshoz, és onnantól már veszélytelen

volt,

mert

Hansnak

tehetetlen

kiszolgáltatottságában nem volt kit ütnie. Tehetetlen és kiszolgáltatott volt akkor is, amikor a kavicshegyhez értek. Két csapatban kellett volna fellapátolniuk a kavicsot, de ő valahogy mindig mind a kettőben benne volt, és amikor leváltották a csapatot, és ő is át akarta adni az lapátját, soha nem volt, aki átvegye. Érthető: 15 = 7 + 8, nyolcan dolgoztak, hét ember volt a váltás, így a nyolcadikat nem volt, aki leváltsa, és a nyolcadik mindig Hans volt. Panaszkodott Leibnél, ő beszélt valamit a többiekkel lengyelül, de csak nevettek, és nem történt semmi. A kocsi többször fordult, kint felrakták a sódert, és elszállították a táborba, ahol a többiek a karanténból már az utakat szórták fel vele. Hans csuromvizes volt. A keze felhólyagosodott a lapáttól, fájt a lába, ahol a facipő pereme feltörte a fedetlen bőrt. Miután a lengyelek sokadszorra is őt

lökték előre, odament az SS-hez, aki a kavicshegynél őrködött. Herr Sturmmann nem óhajtott ilyesmivel foglalkozni. Hans kapott egy pofont, és ment minden tovább; a blokkfelügyelő lökdöste, a lengyelek gúnyolódtak. Amikor a hatodik forduló után a teli kocsival beérkeztek a táborba, már minden kommandó visszatért. A foglyok a blokkok előtt sorakoztak. Mindenhol üvöltöztek, hogy siessenek, és félig futólépésben vonszolták tovább a kocsit, mert öklök emelkedtek a levegőbe, és minden SS, aki mellett elmentek, rájuk sózott egyet. Lihegve érkeztek a karantén épületéhez. Leállították a kocsit, és felrohantak. A folyosókon már ott sorakoztak a többiek. Mindenhol káromkodás fogadta őket, az elöljárók ütöttékverték őket – mintha ők tehettek volna róla, hogy túl sokáig kellett dolgozniuk! Az Appell sokáig tartott. Az SS már rég elment, és még mindig ott álltak és vártak. Hans szédelgett. A szíve nem akart lenyugodni. A torkát mintha elszorították volna, és a feltört lába úgy égett, hogy újra és újra könny szökött a szemébe. De ha egy pillanatra leguggolt, vagy a mögötte lévő ágynak akart támaszkodni, mindjárt akadt egy fogolytárs, aki oldalba lökte, hogy álljon vigyázzba. Az Appell után sorállás kenyérért, megint végtelen sokáig. Aztán kenyér és kávé, a kenyéren egy kenésnyi lekvár. Lenyalta. Megitta a kávét, de a kenyeret nem bírta lenyelni. Később, ha pihent egy kicsit, majd megéhezik. Levetkőzött, és lefeküdt az ágyra. Megváltásként jött szemére az álom, szabadulásként a

hevederektől, amelyek a kocsihoz kötözték. Már nem volt a kezében lapát, elmúlt a fájdalom, elcsitult a vágyakozás, mert lesüllyedt a tudattalanság sötét mélyére. Egyszer csak felhangzott egy ordítás, amire felriadt: – Alle aufstehen![34] Ez meg mi? Micsoda zűrzavar a feneketlen mélységből felbukkanó tudat számára! Anyja szólítja? Tűz van? Beteg lett? Lázas? Alig bírt mozdulni. Azután minden világossá vált. Az orosz, akivel az ágyon osztozott, megrázta. – Lábellenőrzés! Most mi lesz? Este a kínoktól és a kimerültségtől elaludt, így nem mosdott meg. Most pedig már éjszaka van, és neki piszkos volt a lába. De ezúttal szerencséje volt. Az SS úgy be volt rúgva, hogy nem látott mindent élesen. Továbbhaladt Hans mellett, aki egy fél óra múlva újra az ágyban feküdt, és rögtön el is aludt. Hajnali négykor egyáltalán nem volt kipihenve. Az izmai, a bőre, mindene fájt. Remélte, hogy nem kell megint dolgozni mennie. De hiú remény volt. Amikor felsorakoztak, megjelent a Stubendienst[35] egy cédulával, amelyen a vontatócsapat számai szerepeltek. Hans ismét be volt osztva. Most egy egész napra. Tizenegy órán keresztül kavicsot fel, kocsit vontatni, lerakni. Néha egy kis változatosság, az új útrészek egyengetése, a régi útburkolat kavicsainak rostálása. Azután megint a kocsi. ••• Hans tartotta magát, dolgozott folyamatosan, bár úgy érezte, szétszakad a háta, és a kezében a lapát izzó ólomból van. Mégis

ez volt az egyetlen, amit tehetett, mert amikor a lengyelek látták, hogy nem adja fel, lassan barátságosabbá váltak, és néha átvették tőle a lapátot. De alig volt előny az a pár perc nyugalom, mert amikor újra kellett kezdenie, olyan merevek voltak a tagjai, hogy minden mozdulat csak még több erőfeszítést igényelt. Mégis elmúlt ez a nap is és a következő és a negyedik is, különösebb

incidens

nélkül.

Egy-egy

pofon,

kiabálás,

szitkozódás. De ki számolja? Az egyre nagyobb fáradtság és fájdalom mit számít? A lábán lévő sebek elgennyesedtek. A Sanitätertől[36] kapott rá Sepsót jód helyett, de mit segít? A szeme begyulladt a homokról és a naptól, de kit érdekel? Az egyik reggel beteget jelentett. A Sanitäter kinevette. – Néhány ilyen jelentéktelen horzsolás miatt? Aztán az éhség! Folyamatosan éhes volt. Mert mit is ér egy adag kenyér és egy liter leves naponta? És milyen leves! Víz, amiben marharépa vagy más gumó darabjai úszkálnak. Néha másfél krumpli egy liter levesben, ha olyan szerencséje volt, hogy a leves aljából kapott, amit a teremszolgálatosok általában maguknak és a haverjaiknak tettek félre. Néha a szerencse vagy egy ismerős jóvoltából kapott még egy litert, de jobb volt nem megenni. Semmiképpen nem volt jó sok levest enni, mert már most, két hét után az idősebbeknek – ez a táborban a 40-45 éveseket jelentette – ödémás lett a lábuk. Mi lesz belőle, ha az övé is beödémásodik, ezekkel a sebekkel? Soha többet nem gyógyulnak be!

Az ötödik napon – éppen a megrakott kocsit vonszolták – megtörtént az incidens. A bal oldalon, egy mellékúton, nők vonultak. A kereszteződéstől 50 méterre megállították a kocsit, hogy a férfiak ne kerülhessenek közel a nőkhöz. Hans visszafojtott lélegzettel fürkészte őket, majd önuralmát vesztve felordított: „Friedel!” Ledobta a hevedert, és a nők felé rohant. De alig tett egy pár lépést, máris valaki megragadta. Leib volt, a lengyel zsidó, aki észhez térítette. – Du Idiot,[37] úgy megvernek, hogy nem állsz meg a lábadon! – Nem érdekel – mondta Hans. – De őt is megverik. Ez meggyőzte. Riadtan nézett a Blockältestére, aki a munkát felügyelte, de az nem vett észre semmit. Ő maga is előrement, hogy megnézze a lányokat. Friedel viszont észrevette őt, és integetett a távolból, óvatosan, apró kézmozdulatokkal, mint aki azt akarja mondani: én is itt vagyok, gondolsz néha rám? Ő pedig válaszolt: „Ó, olyan fáradt vagyok, ahhoz is túl fáradt, hogy rád gondoljak.” „De muszáj gondolnod, mert csak úgy lehet kibírni.” „Ez igaz.” Hans óvatosan visszaintegetett, mint aki azt akarja mondani, megértette, hogy igaza van, és tovább fog küzdeni, az ő képével a lelki szemei előtt. Még nehezebb napok következtek. Megváltozott az idő, hűvösebb lett. Ez eleinte üdítő volt. Nem égett úgy a bőre, az izmai kilazultak, és könnyebben lélegzett, mint a korábbi hőségben. De akkor elkezdett esni az eső. A ruhák nem adtak

védelmet: egy vászonkabát és egy ing. Perceken belül teljesen átáztak. De még csak nem is ez volt a legrosszabb. Két nap eső után az utak megszűntek létezni. A kavicshegyhez vezető úton egymást érték a tócsák és az átázott agyagkupacok. Bokáig ért a víz. A cipőjüket beszippantotta a sár, a kerekek tengelyig süllyedtek benne. A kocsinak mégis haladnia kellett. Ha pedig kavicsterhével együtt elakadt a sárban, ott volt a blokkfelügyelő botja. Ha pedig neki sem sikerült addig dühöngeni, míg kimozdították a kerekeket, akkor mindig jött egy SS, akinek ez jobban ment. Csizmájával átgázolt a sártengeren, és az első útjába kerülőbe akkorát rúgott, hogy csak úgy fröcskölt mindenkire az agyagos lé. Akkor megfogták a küllőket, és rángatták, cibálták, miközben a Sturmmann ordítozott és csapkodta őket; a blokkfelügyelő pedig nevetett, hogy mutassa, milyen rátermett legénynek tartja a tisztet. Így aztán valahogy mégis mindig elindult a kocsi. Az emberek csuromvizesek és holtfáradtak voltak, de egy-két hét után még nem voltak teljesen kimerülve, ha muszáj volt, ment. Mindannyian tele voltak sebekkel, púpokkal a veréstől, de még nem volt komoly sérülés. Tudták, hogy máshogy is lehet. Tegnap a Blockführer, a blokkokat felügyelő SS-tiszt a sorakozónál akkorát vágott egy cigány fiúra, hogy annak az egész arca felrepedt. Mert nem állt szépen. Az Appell után a kórházblokkba vitték. Mindennap lehetett hallani ilyen sebesülésekről. Ezért még keményebben dolgoztak. A dühöngő SS-szel szemben most,

hogy mindenkire ugyanaz a veszély leselkedett, mégiscsak kialakult egyfajta szolidaritás. A lengyelek biztatták Hanst, és Hans is szívesen segített a lengyeleknek. Már nem érezték az ütések által okozott fájdalmat, csak az elszántságot, hogy kimozdítsák a kocsit: hó-rukk, hó-rukk! Tizenöt pár férfikar elvégezte, ami két lónak sem sikerült volna. De most még erősek voltak, még voltak tartalékaik. Mi lesz egy hét múlva, egy hónap múlva?, tépelődött Hans este az ágyban fekve. Betegnek érezte magát, levette a nedves ingét, de reszketett a láztól az egy szál takaró alatt, amin ketten osztoztak. Annak ellenére, hogy az emeleti termek melegebbek voltak, és az összezsúfolódott emberek tömege is fűtötte a helyiséget, csak reszketett. Mi lesz még ebből? A lengyelek, akik már több hete itt voltak, rendszeresen kaptak otthonról csomagot. Az oroszoknak gyakran hoztak ételt a tábori barátaik. Senki sem „organizált” olyan ügyesen, mint az oroszok. Ha tíz SS állt is a konyha előtt, az oroszok nem féltek, és egynek mindig sikerült pár zsák krumplit lopnia, és titokban valahol tüzet raknia, hogy megsüsse. Senki nem volt olyan összetartó, mint ők, mert annak az orosznak mindig volt egy barátja a karanténban, akivel megosztotta a zsákmányt. De róla ki fog gondoskodni? És a néhány másik hollandról a karanténban?

Azt

már

észrevette,

hogy

a

táborban

a

hollandoknak nincs nagy becsületük. Zsidó vagy nem zsidó: a hollandokat gyengének és lustának tartották. Lehet, hogy igazuk is van. A holland nyugodt, józan ember, aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy nagy erőfeszítések árán,

görbe utakon kelljen elérnie a célját, és hogy folyamatosan hajtsák. És miért is mutatna túlzott lelkesedést ez iránt a rabszolgamunka iránt? A munka értelmetlen, így a szorgalom őrültség, vagy a hadiipart segíti. Logikus, hogy lusták voltak a hollandok. Így viszont egyetlen holland sem töltött be olyan pozíciót a táborban, ahol valami csurrant-cseppent volna számára. Egyikük sem dolgozott a konyhán vagy a raktárban, akiknek pedig mégis jutott valami, azokban kevés volt a közösségi érzés, talán csak Leen Sanders kivételével. Friedel csempészett neki néhányszor egy kis kenyeret. Ilyen jótéteményben még soha nem volt része. De ez is keveset segített a nagy éhezésben. Meddig fogja ezt kibírni? Három hét múlva pedig a meglepetés: kora hajnal volt, Hans éppen a tegnapról félretett kenyérszeletet rágcsálta, amikor a blokkírnok belépett a terembe. Számokat kiabált. Hans számát is. Négyen álltak a folyosón, és amikor a kommandók kivonultak, átmentek a kórházblokkba. A 21-es blokknál már egy egész csapat várakozott. Hans beszédbe elegyedett egy alacsony, idősebb férfival. Kövér ember benyomását keltette, de közelebbről megnézve látni lehetett, hogy ödémás. A „háj” csak víz volt rajta, a homlokán pedig nagy kelés látszott. Dr. Cohnnak hívták, bőrgyógyász volt, és már egy hónapja dolgozott az útépítőknél.

Már harmadszor szólították a Lagerarzthoz, és valószínűleg most is hiába. Hans optimistább volt, és igaza is lett. Néhány rövid kérdés a tanulmányairól, és máris érezte, hogy minden rendben van. Újra Krankenbau, újra egy esély. Vége a kocsivonszolásnak, az útépítésnek, a kimerítő munkának, az egész nap esőben ázásnak. Eldurvult kezével – a receptírás nem ment volna már –, sebes lábával, merev hátával mégis elszántan, tele harci kedvvel állt be a felvételi sorba a 28-as blokkban. ••• Nehéz elképzelni, hogy egy koncentrációs táborban valaki unatkozzon, de Hans unatkozott. A 28-as blokkban nem volt elég

munka.

Vártak,

amíg

beosztották

őket

valamelyik

betegblokkba, ahol ápolóra volt szükség. Hans szívesen pihent volna: reggel sokáig az ágyban maradva, délután meg kint sétálgatva az őszi napfényben, de nem lehetett. Bewegung, a mozgás ugyanis a koncentrációs tábor alapelve. Ha nincs tennivaló, akkor is mozgásban kell maradni. Hajnalban a gongra felkeltek, felöltöztek, és amikor a következő gong megszólalt, dolgozni kezdtek. A Stubendienstek, a szobaszolgálatosok felmosták a padlót. Ebben nem volt szabad segíteni, mert akkor a szobaszolgálatosok maradtak volna munka nélkül, és átkerülhettek volna valamelyik – ki tudja, milyen nehéz – külső kommandóba.

Ezért nekiláttak ablakot tisztítani. Egy újságlappal vagy más papírdarabbal elkezdték súrolni az ablakot, hajnali ötkor. Tizenkettőre, amikor megérkezett a leves, Hans két ablakot tisztított meg. Ha túl hamar elkészült, újra bepiszkította, és kezdte elölről. Jaj, ha a blokkfelügyelő vagy egy SS arra járt, és rajtakapta, hogy nem súrol elég szorgosan! A legkevesebb egy legorombítás vagy egy pofon volt, de mondhatták azt is, hogy lusta ápolókat nem tudnak használni, a következő nap álljon „a haranghoz”. Ezt azt jelentette, hogy reggel a második gongütésre a kinti sorakozónál a gong alá kellett állni, és beosztották valamelyik kommandóba. Ezért szorgalmasan tisztogatták az ablakokat. Hans ennek ellenére meg volt elégedve. A munka unalmas volt, az egész napi állás is fárasztotta, de nem szívta ki minden erejét. A betegbarakkban a leves általában jobb minőségű volt, mint a karanténban, és sokszor jutott fél liter repeta is, mert sok lengyel ápoló, akik óriási csomagokat kaptak, egyáltalán nem kértek a Lagersuppéból. A táborban végtelenül soká tartott az Appell. Az emberek sokszor két-három órát álltak az esőben. A Krankenbaunál külön létszámellenőrzés volt, ami néhány percig tartott. Azután lehetett aludni, sétálni, vagy bármi mást csinálni. Nem volt lábellenőrzés

vagy

más

hasonló

zaklatás.

Az

ápolókról

feltételezték, hogy maguktól is tisztán tartják magukat. Ki lehetett bírni. És ami a legfontosabb volt: újra tudott érintkezni Friedellel. Az esték rövidültek, és amikor már szürkült, mindig talált valakit, aki falaz neki.

Így esténként rendszeresen tudott váltani vele néhány szót. – Friedel, nincs már szükségem tőled ételre, mindennap repetázom a levesből. – Mire jó az a leves? – Ma kerestem egy adag kenyeret is. Kimostam egy kövér lengyel alsóneműjét. Friedel idegesen simított centis hajába. Hallgattak. Friedel mögött kiabálás hangzott a szobából. Néhány pillanattal később: – A blokkírnoknő észrevette, de nem jött rá, hogy én beszéltem. – Mi van nálatok? –

Ah,

Hans,

itt

nem

dolgozunk.

Kiegészítik

az

élelmiszeradagunkat, mint a nehéz munkát végzőkét. Ezt ki lehet bírni, csak… – Csak mi? – firtatta Hans. – Annyira rémisztő az egész. Most is, a görög lányokkal. Hogy mi volt pontosan, nem tudom. Belülről szétégtek. Tizenöt lány. Iszonyú fájdalmaik voltak a kezelés után. Egyikük meghalt. – Veled csak nem csinálnak ilyet! – Ezt a kísérletet állítólag befejezték. Múlt héten sokat volt itt egy bizonyos Schumann professzor, egy kövér német, de mostanában nem látom. Azt hiszem, most valami mást kezdtek el, valamilyen altestbe adott injekciókkal. – Veled ugye nem csinálnak ilyet? – Talán nem, most ápolónő vagyok abban a teremben, ahol a holland nők vannak, és a személyzet nem olyan hamar kerül

sorra. Ekkor abba kellett hagyniuk, mert megszólalt az ismert éles füttyszó. A Rapportführer minden este megjelent a táborban. Veszélyes ember volt Oberscharführer[38] Clausen. Mindig lovaglóostorral járt. Aki a közelébe került, szerencsésnek mondhatta magát, ha egy ostorcsapással megúszta. Amikor a táborba ért, éles füttyszó hangzott fel. Aki csak hallotta, továbbadta, és bárhogy dühöngött Clausen, soha senkit nem tudott rajtakapni. De így is kitöltötte a dühét. Jaj volt annak, akiben valami kivetnivalót talált, akinek túl hosszú volt a haja, aki nem állt elég egyenesen, aki nevetgélt, vagy csak egyszerűen nem tetszett neki. Egy este sem telt el úgy, hogy ne vert volna valakit félholtra. És még így is viszonylag jó hely volt ez Birkenauhoz vagy a Bunához, az Auschwitz II. és III.-nak nevezett táborokhoz képest. Ez a tábor, az Auschwitz I. volt a modelltábor. Kőépületek voltak, az emberek ágyakban aludtak. Itt voltak a nagy raktárak, ahonnan mindenkinek sikerült néha ezt-azt lopni, és itt volt a modellkórház is. Az Auschwitz I.-ben uralkodó állapotok egyáltalán nem tekinthetők mércének az egész auschwitzi táboregyüttesre vonatkozóan. Ezt mesélte egy Bunából átkerült fiú, akivel Hans egyik este beszélgetett. Ő előző hónapban Hansék transzportjával érkezett Auschwitzba, ahonnan 228 emberrel együtt a Bunába vitték. Ez egy kétórányi gyaloglásra lévő óriási gyártelep volt, ahol még mindig folyamatosan építkeztek.

A legtöbben kábeleket fektettek, mások betont öntöttek. Nehéz munka volt, egész nap 75 kilós szemeteszsákokat kellett cipelni, mégpedig futólépésben. Képzelje csak el, Hans, mondta a fiú, hogy érezték estére magukat. A zsákokat több mint százméteres távolságra kellett átvinni, a keskeny nyomtávú vasúttól a betonkeverőkhöz, tízméterenként ott állt egy kápó vagy egy SS, aki ütötte-verte őket, hogy tartsák a tempót. Már az első nap volt egy haláleset. Emlékszik-e, kérdezte Hanstól, Plautra, a kiváló, szakképzett ápolóra Westerborkból? Vele a régi trükköt alkalmazták. A munkára kijelölt terület négy sarkán őrök álltak. Az általuk behatárolt

területet

nem

volt

szabad

elhagyni.

A

betonkeverőnél álló őr ráparancsolt Plautra, hogy hozzon oda neki egy ládát, ami az őrök vonalán kívül volt. Amikor Plaut tétovázott, egy lapáttal a fejére vágott. Nem tehetett mást, mint hogy elinduljon a ládáért, de amint átlépte az őrök közti vonalat, agyonlőtték. – Ne mondd el a feleségének, ő itt van a 10-es blokkban. A következő nap az öreg Jacobson került sorra, aki negyvenöt éves volt, ami a táborban nagyon öregnek számít. Egy fojtogatóan forró délután, menet közben összerogyott a 75 kilós zsák súlya alatt. Aki segíteni akart neki, azt bottal verték el onnan. Fél óra után valaki megnézhette, mi van vele. Halott volt. El akartuk vinni a holttestet, de nem engedték. Reggel a kivonuláskor őt is beleszámolták a létszámba, aminek este egyeznie kellett. Úgyhogy bevonszoltuk a holttestet az esti Appellre, ahol újra beszámították. Most, öt hét után, már

húszan meghaltak a mieink közül, és ez csak fel fog gyorsulni, mert mindenki ki van merülve, és tele van sebekkel. Tegnap is Joop van Dijk, aki egy nagydarab ember volt, cipelés közben egy kicsit megállt, hogy kifújja magát. Az őr észrevette, rávágott a puskatussal, és amikor a földön feküdt, fejbe rúgta. Joop ájultan hevert. Rossz helyen érhette az ütés, mert amikor este be akartuk vinni, még mindig nem tért magához. A füléből folyt a vér. Senki nem tudott segíteni rajta. Először sorakozó. Közben kicsit magához tért, nyöszörgött, vizet kért. Az Appell körülbelül két óráig tartott. Utána bevitték a kórházba. Reggelre halott volt. – És te hogy kerültél át ide? – kérdezte Hans. – Tegnap este jelentkeztem a kórházban. Fájt a torkom, és lázam volt. Azt mondták, torokgyík, és a fertőző betegek nem maradhatnak ott, ezért áthoztak ide, a központi kórházba. Ez csak jó. A bunai kórház borzalmas, háromemeletes ágyak vannak, mint itt, de a legsúlyosabb betegeket teszik fölülre, állítólag, hogy több levegőt kapjanak. A fejem fölött egy vérhasos beteg feküdt, akinek erős hasmenése volt. Egész éjjel ágytálért kiabált, de persze senki sem segített neki. Így folyamatosan maga alá piszkított. Hajnal felé átázott a szalmazsák. Kihúzódtam az ágy szélére, hogy ne folyjon rám a mocsok. Amikor az ápoló odajött, és ezt meglátta, ütni kezdte a beteget. Ötször az arcába vágott. Az ápoló kövér, ő osztja a levest, és neki mindig a sűrűjéből jut. Ha valaki meghal, megmarad a kenyéradagja, és ilyen mindennap több is van. Ha valaki átkerül egy másik osztályra vagy egy másik kórházba,

nem küldik utána a kenyeret. A ma esti kenyeremet ez az ápoló eszi meg. Na mindegy, úgysem bírok enni, úgy fáj a torkom. – Akkor hát az a szerencséd, hogy torokgyíkot kaptál. – Nem tudom; azt hiszem, mindenki, aki az auschwitzi kórházba kerül, a gázkamrában végzi. Nem, ezt Hans nem gondolta. Való igaz, hogy időnként jön a Lagerarzt, de az erős fiatal férfiakat nem viszik el. – Át tudnál adni egy üzenetet a feleségemnek? – kérdezte a férfi. – Volt gyereketek? – Nem volt. – Akkor valószínűleg a 10-es blokkban van, ahova a mi transzportunkból az összes nő került. Napközben túl veszélyes, de holnap este megpróbálhatom. Mi is a neved? – Nem emlékszel? Boekbinder, a cionista vezető. Hans már emlékezett, és tovább beszélgettek a cionizmusról és hasonlókról. Mert nem akartak teljesen kivetkőzni emberi mivoltukból, bármilyen nehéz helyzetben voltak. Hans nem volt cionista. – A zsidókérdés nem létezik, csak általános szociális kérdés van, általános társadalmi ellentétek, amelyeket a zsidókon vernek le. Ha ezeket megoldották, a zsidókérdés magától megszűnik. – De a zsidók, akik ragaszkodnak a saját vallásukhoz és hagyományaikhoz, mindig is idegen elemek lesznek. – Ha igen, az se baj. A Szovjetunióban sok ezer kisebbnagyobb nép él egymás mellett viszály nélkül.

A beszélgetés kicsit nyögvenyelős volt, úgyhogy Hans örült, amikor megszólalt a gong: kilenc óra, lefekvés. A torokgyíkos betegek a tartalékos ápolók között feküdtek a felvételi teremben. Ez nem számított. Úgyis mindnyájan ugyanúgy fogják végezni. Hacsak közben meg nem érkeznek a szövetséges seregek. Ki éri azt meg? Soká tart, az ő számukra túl soká, és megint úgy érezte, agyaggal van teletömve a feje, ami néha gólemként önállósítja magát, és hosszasan magyaráz életről és halálról. De most megvolt a varázsszó, amivel meg tudta fékezni a gólemet: „Friedel.” Ő itt van, ezért a gólemnek hallgatnia kell. Felidézte Friedel arcát, ettől az agyagtömb élettelenné vált, és összezsugorodott. Nyugalom töltötte el, és a félelem és kételkedés helyett csak csöndes vágyakozást érzett. Így aludt el. ••• Két hete volt a 28-as blokkban, amikor egy délután parancsot kaptak: – Tartalékos ápolók: sorakozó! Vajon mi lehet? A blokkfelügyelő egy jól öltözött rab társaságában jelent meg a felvételi teremben. A férfi fekete szövetkabátot és fekete sapkát viselt, csíkos nadrágja gyapjúból készült. Ilyen ruhát a tábor prominensei hordtak. Valamit beszéltek egymás között, majd a furcsa idegen azt mondta, ötöt tud használni. – Vigyen el hatot – mondta a Blockälteste –, különben sose szabadulok meg tőlük.

Kiválasztottak hat embert. Négyen hollandok voltak: Hans, Gerard van Wijk, a fiatal pszichológus, Tony Haaksteen, az orvostanhallgató és Van Lier, aki már majdnem végzett. Megparancsolták, hogy szedjék össze a holmijukat, és a férfi magával vitte őket. Megtudták, hogy ő a 9-es blokk új felügyelője. Barátságosan viselkedett velük, elmondta, hogy már kilenc éve van a koncentrációs táborban. Kommunistaként már Hitler uralmának első évében letartóztatták. Most ötvenéves. – Hát, ki lehet bírni, ha valamennyire megszokja az ember a tábori életet. Tudjátok, az emberek kilencven százaléka elpusztul az első évben, de aki azt túléli, annak már könnyebb. Megszokja az ételt, jobb ruhákat tud szerezni, és aki „alter Häftling”,[39] annak az SS előtt is nagyobb a tekintélye. – És nem szeretne kiszabadulni? – kérdezte Hans. – Hogy én mit akarok, az nem nagyon számít. De kint se lenne olyan jó. Asztalos vagyok. Az én koromban kezdjek újra egy főnök alatt dolgozni? A táborban én vagyok a főnök. – Én azt hittem, az SS a főnök. – Á, azok taknyosok, még pelenkában jártak, amikor én már Oranienburgban voltam. Nem is tábor már a tábor. Ez szanatórium. Ti hollandok vagytok, ugye? Volt már korábban is dolgom

hollandokkal.

Ha

jól

emlékszem,

41-ben,

Buchenwaldban. Négyszáz holland zsidó. A karanténban voltam blokkfelügyelő. Három hónapig voltak nálam, és már nagyjából megszoktak. Vigyáztam, hogy ne kapjanak túl nehéz munkát. Végül is rendesebb emberek voltak, mint a lengyelek, meg ilyenek. Aztán egyszer csak az egész csapat átkerült

Mauthausenbe. Később hallottam, hogy a kavicsbányába kerültek. Egész nap kavicsos vödröket cipelni, futólépésben hegynek fel. A legszívósabb is csak öt hétig élt. Ez igaz volt. Hans emlékezett az esetre Amszterdamból. Februárban a zsidónegyedben agyonvertek egy Koot nevű WAtisztet.[40] Akkor a Grüne Polizei az utcán összefogdosott négyszáz embert. Néhány hónap múlva megérkeztek az első halálhírek. Azután nem tartott sokáig. Közben megérkeztek a 9-es blokkhoz. Egy ideig a folyosón várakoztak, majd behívták őket az 1-es szobába. Az asztal mögött egy alacsony, zömök férfi ült. P betűs vörös háromszög volt a mellén, tehát lengyel politikai fogoly volt. Nagy kerek feje volt, a szája kemény, de a szemében szórakozott jóindulat látszott. Idegesen játszott egy ceruzával. Láthatóan sok mindenen ment már keresztül, feltehetőleg ő is régi táborlakó volt. Egyenként álltak elé, ő volt a blokkfelügyelő helyettese, és mint a blokk legidősebb orvosa, ő osztotta be a munkát. Először Tony Haaksteen került sorra. Orvos? Tony hímezetthámozott. A Blockarzt[41] megkérdezte, hány éves. Huszonkettő. A körülöttük állók nevettek, „blöde Holländer”,[42] dünnyögtek. Azután Gerard van Wijk, aki elmondta, hogy orvosnak tanult, és pszichológusként dolgozott. Ezt a blokkorvos nemigen értette. Akkor pszichiáter? Gerard nem mert nemet mondani. – Akkor menj a 3-as szobába, Polak, a honfitársad mellé, akinek a Bunában nem vették hasznát. Ott vannak a bolondok.

Hans úgy érezte, elvették előle a lehetőséget. Ő két évig pszichiátriai asszisztens volt, sokkal inkább pszichiáter, mint Gerard, aki inkább az elméletben volt otthon. De azt gondolta, jobb, ha nem kel vele versenyre, Gerardnak lehet, hogy csak „pszichiáterként”

van

esélye.

Ezért

bemondta,

hogy

belgyógyász. – Rendben – mondta a főnök. – Akkor maradj ebben a szobában. Itt a felvételi orvos, dr. Ochodsky, neki fogsz segíteni. Van Lier nem került sorra. A 28-as blokk elöljárója már szólt a 9-esbeli kollégájának, hogy Van Liernek kis seb van a lábán, ezért ő a betegszobába került, amíg be nem gyógyul a sebe. Hans nagyon elégedett volt. „A felvételi orvos segédje” – ez jó munkának ígérkezett. Még mindig nem értett meg semmit a tábor viszonyaiból. Kik foglalkoztak itt orvoslással? 18-20 éves suhancok – ők voltak az urak voltak az ambulancián, és cigarettáért meg margarinért adták a gyógyszert. Nem annak, akinek szüksége volt rá, hanem aki meg tudta fizetni. Ki parancsolt a 9-es blokkban? Nem a Blockälteste vagy a Blockarzt, hanem az élelmiszerosztás főnöke és a társai: primitív lengyelek és néhány orosz. Orvosi munka? Dr. Ochodskynak, aki jó ember volt, nem volt semmi dolga. Körülbelül naponta tíz ember jelentkezett felvételre, ilyenkor Ochodsky beosztotta őket valamelyik szobába. Ez ötpercnyi munka volt. Ezenkívül egész nap az ágyán hevert. Amikor a portás riasztotta, hogy egy SS közeledik,

gyorsan vizsgálni kezdett valakit. Nem, orvosi munka nem volt, de

munka

volt

elég.

De

volt

a

9-es

blokknak

egy

felbecsülhetetlen előnye. A 9 után ugyanis a számtankönyv szerint a 10 következik! ••• Fél öt volt. „Felkelni, gong!” – kiabált az éjjeliőr, amikor felkapcsolta a villanyt a személyzeti szobában. Mindnyájan azonnal felugrottak. Paul tegnap úgy nekiment azoknak, akik a gong után öt perccel még ágyban voltak, hogy ma senkinek sem volt bátorsága a másik oldalára fordulni. Csak Gerard maradt fekve. – Kelj fel, Gerard! Szeretnél még egy hétig kondérokat cipelni? – Jaj, Hans, nem bírok, olyan rosszul aludtam. Egy szál szalma sincs a zsákomban, és annyit köhögtem. – A köhögés elég baj, de hogy nincs szalmád, arról te tehetsz. Tegnap öt bála volt a 21-es blokknál. Gerard tényleg nem volt talpraesett az ilyesmiben. Nem volt egy életrevaló típus. De hát mit is lehet várni egy ilyen fiútól? Jól fésült úrigyerek, az apja állami tisztviselő. Soha nem volt sok pénzük, de küzdeniük sem kellett a megélhetésért. Hogyan tudta volna egy ilyen ember felvenni a versenyt a többi fogollyal?

Szép

kis

társaságba

keveredtek,

feketézők,

zsebtolvajok, aszociális elemek közé. A még meglévő néhány

lengyel politikai fogoly pedig már olyan régen volt a táborban, hogy teljesen eldurvultak. Ezt most is megtapasztalták, amikor sietősen felkeltek, és félig felöltözve felsorakoztak a folyosón. – Hol vagytok, ti átkozott gazemberek, nyomorult hollandok? –

Mindketten

megkapták

a

nekik

járó

oldalba

lökést

Kuczembától, ez volt a jó reggelt. Azután futottak a konyhába, hogy sikerüljön egy nagy kondér teát szerezni. Ha kis üsttel jöttek, akkor szidták őket, mint a bokrot, vagy még egyszer visszaküldték, ha naggyal, akkor a felét kiöntötték. Forralt csatornavízből mindig többet lehetett kapni a konyhában, mint amennyit a betegek megittak. Négy pár loholt a konyhába, ahol már húszan vártak a többi blokkból. A konyhán nagy ricsaj fogadta őket. Az Unterscharführer épp rajtakapott egy oroszt, aki krumplit „organizált”. Nem volt elég, hogy őt véresre verte, hanem a szakácsokat és a portást is elővette. Úgyhogy nem volt valami szívélyes a hangulat aznap reggel a konyhán. Ezért nem is mehettek be, kint kellett várniuk, míg kitöltötték a teát a kondérokba. Hideg volt, az udvaron havas eső esett, és a cipőjük is átázott. Nem sok hiányzott, hogy csuromvizesek legyenek. Egy ing és egy vászonkabát nem nagyon véd a nedvesség ellen. A vakolt falhoz lapultak, az ereszcsatorna alatt valamivel kevésbé érte őket a hó. De már ott is volt az Unterscharführer. – Mit álltok itt, mocskos disznók! Vigyázz! Gerard nem állt elég gyorsan vissza a sorba, őt egy kicsit bokán rúgta. Nem túl erősen, de hogy fogja most cipelni a

kondért? De ez kit érdekelt? Dr. Van Dam és Van Wijk, a fiatal pszichológus tovább fagyoskodott a nyálkás, nedves novemberi hajnalban. – Vajon most miért kell ilyen sokáig várnunk? – kérdezte Gerard. – Inkább az a kérdés, hogy miért kellett olyan korán elindulnunk. Már megtapasztalhattad: Bewegung, Bewegung, los, Eile![43] Ez alapelv, hogy hajtanak, hogy minél több energiát elpazaroljunk. Fél óra múltán aztán végre bemehettek a konyhába. Forrón gőzölögtek a kondérok. A nedves, meleg levegő átjárta a ruhájukat, és kicsit magához térítette a két agyonfagyott férfit. A kondérok körül ácsorogtak piszkos fehér ruhájukban a szakácsok. Jól megtermett, tagbaszakadt, nagyszájú lengyelek. Jobb volt nem kerülni a közelükbe, már órák óta dolgoztak, miközben sürgették, hajtották őket. Megint ott termett a kápó. „Du Drecksau,[44] ne öntsd a felét mellé! Szétverem a pofádat!” A lengyel vállat vont. A kápó egy német fogoly volt, aki zöld háromszöget viselt, a bűnözők jelvényét. Akár öt gyilkosság is terhelhette

a

lelkiismeretét,

de

most

az

SS

megtette

felügyelőnek, így mindent el kellett tűrni tőle. Hans és Gerard kiválasztottak egy kondért, és alátették a vas hordozórudakat. Hans meglátott egy sóval teli hordót, és eszébe jutott, hogy Friedel kérte, szerezzen sót. Amikor egy maroknyit zsebre dugott, hideg víz csapott az arcába: az egyik szakács, aki erős vízsugárral tisztította az üstjét, rajtakapta. Így mégis

csuromvizes lett. De ezt is túléli. A szakácsra nézett, aztán csak mulyán vigyorgott maga elé. Mit válaszolhatott volna a hideg zuhanyra? Visszaütni? Őrültség lett volna, a szakács sokkal erősebb, mint ő, jól táplált, és különben is, joga volt ezt tenni. Ha

valaki

egy

foglyot

„organizáláson”

kapott,

azonnal

kioszthatta a büntetését. Fogták a kondért, és kibotladoztak a konyhából. Huszonöt méter után Gerardnak le kellett tennie. A vékonydongájú fiú sosem végzett fizikai munkát, a kondér pedig száz kiló volt. Így vonszolták el magukat a blokkig. Hat óra körül lehetett. A blokkban csak a felügyelőnek volt órája, de kialakult egyfajta időérzékük. Egy óra múlva nyitják ki a 10-es blokkot, és addig neki még sok dolga van. Janusz, a szobafelügyelő már elkezdte felmosni a padlót, amikor Hans belépett. Kis terem volt az övék, ötvennyolc beteg feküdt ott, mind lengyelek és oroszok, „árják”. Háromemeletes ágyakban aludtak, aki felülre került, annak több levegő jutott, az alsóknak több bolha. A bolhák ugyanis jól tudnak ugrani, de a nehézségi erő csak lehúzza őket is. Ezért fent laktak a tábor prominensei,

ismert

lengyelek,

akik

gyakran

címekkel,

kitüntetésekkel rendelkeztek. Politikai foglyok voltak, akiket a többi fogoly tisztelt. Lent egyszerűbb emberek aludtak, parasztok, munkások, akiket feketevágáson kaptak, vagy akik szitokszavakat kiabáltak egy német katonának, de sokan egyáltalán nem tudták, miért vannak ott. Hansnak nem volt könnyű ezek között az emberek között élni. A tábori előkelőségek követelőzők voltak, sokszor nem

akarták magukat alávetni a tábor rendjének, nem akartak fél ötkor felkelni és megmosakodni, élelmiszert akartak tárolni az ágyukban, és nagyon meg voltak sértődve, ha valaki rájuk szólt, amikor a padlóra dobálták a hagymahéjat és más hulladékot. A köznép a középső és alsó ágyakon nem rejtette véka alá az antiszemitizmusát. Hans örült, hogy nem értette, mit beszélnek róla, de az ilyesmit érezni lehet. Nem nagyon vette a szívére. Fontos ez? Kinézett az ablakon, és meglátta, hogy a 19-es blokk felől hozzák

a

10-es

blokk

teáskondérjait.

Janusz

nem

volt

rosszindulatú, elengedte Hansot. Kiszaladt, reménykedve, hogy nem jön a blokkfelügyelő. Nem, tiszta a levegő. Egy görög a 19es blokkból átadta neki a kondért. Ő is örült, a görög is. Zaklatottan, lihegve lépkedett fel a 10-es blokk lépcsőjén. A bejáratnál egyetlen nő sem volt. Azaz mégis, egy gyereklány inkább. Lopva nézett a férfiakra, de elszaladt, amikor megjelent a portásnő. Akkor értek a kondérral a blokk felső emeletére vezető lépcsőhöz. A lépcsőn tolongtak a nők a teáért. Egy kövér szlovák teremfelügyelő az útjukat állta. – Senki sem jöhet le! Vissza, vissza, blöde Sauen![45] – Lökdöste, verte a nőket, hogy menjenek vissza a lépcsőre. Hans aggódni kezdett, hogyan fogja Friedelt valaha elérni? De ott volt Betty, aki észrevette, és felszaladt. Mindez szörnyen sokáig tartott, és már ott kiabált a portásnő: „Férfiak, kifelé! Gyorsan, gyorsan!” Nem fog találkozni Friedellel – azaz mégis! Már jött is.

A lépcsőn lefelé jövet átvergődött a tömegen, és a szlovák nőbe ütközött. Ekkor Hans segítségére sietett. „A feleségem, engedje, kérem, egy percre!” A szlovák nő elvette a kezét a korlátról, és Friedel átugrotta az utolsó lépcsőfokokat. Hans megfogta a kezét. Friedel meg akarta csókolni, de Hans félt. Egy ideig meg sem tudtak szólalni. Friedel szedte össze magát elsőként: – Hans, van valami újság? – Friedel, drágaságom, nincs semmi. – Van mit enned, Hans? – Igen, tudok neked kenyeret adni, ha kell. Egy lengyeltől kaptam, a csomagjából. – Nem kell, édes, edd csak meg. Te keményen dolgozol, én meg egész nap nem csinálok semmit. Csak várok. De én még szerencsés vagyok, mások… – Friedel elhallgatott. – Hogyhogy? – nógatta Hans. Friedel idegesen körülnézett. – Loulou és Ans tegnap injekciót kaptak. Hans az ajkába harapott. Értette Friedel idegességét. Hogy mik ezek az injekciók, azt nem tudták, de hogy valami rossz, az biztos. Friedel elmondta, hogy főleg Ansnak nagyon fáj a hasa. Egész éjjel vérzett, a görcsökkel együtt jött a vérzés, tízszer olyan erős, mint egy normális menzesz. – Most az ágyban fekszik – mondta –, kimerülve, nyomorultul, és jövő héten vissza kell mennie a professzorhoz. Mindketten hallgattak. De a szemükben ott volt a félelem, hogy egyszer Friedel is ki lesz téve ennek.

Ekkor megjelent a portásnő. Beszélni már elfelejtett a táborban töltött hosszú idő alatt, már csak ordítani tudott. Ezért is volt jó portás. – Kifelé, meg vannak bolondulva? Már minden férfi elment. Ha jön az Aufseherin,[46] akkor rajtam csattan az ostor! – olyan hangosan kiabált, hogy arra biztosan odajött volna a felügyelő, ezért Hans úgy döntött, jobban teszi, ha elmegy. Friedel nem tudott uralkodni magán, hozzábújt, és csókolta, csókolta, Hans pedig visszacsókolta. A portásnő őrjöngött, a blokkfelügyelővel fenyegetőzött. Ezért Hans eltolta magától a lányt, és nyugalomra kényszerítette magát. – Friedel, légy erős. – Erős vagyok, de annyira borzasztó, ami itt a lányokkal történik. – Értem, de ez nem fog örökké tartani. – De meddig még? – Nem tudom, drága, de minden rendben lesz. Mit

mondhatott

volna

még,

milyen

jóslatokba

bocsátkozhatott? Friedel arany asszony, de a tiszta arany lágy fém. Ha arany helyett acélból lett volna, nem hagyott volna ilyen könnyen nyomot rajta a szenvedés. Hans kiment. Tulajdonképpen menekült, mert úgy érezte, nem tudja a feleségét megvigasztalni. Mire képesek a szavak ilyen gonosztettek ellenében? Hans csak félig-meddig értette, mi történik a 10-es blokkban, és milyen céllal. Nem a tömeges sterilizáció a németek egyik célkitűzése? Nem arról van szó, hogy a zsidókat, lengyeleket, oroszokat és talán még másokat is

szaporodásképtelenné akarják tenni? Mi mást jelenthettek ezek a nőkön végzett kísérletek? A zsidó nők olcsó kísérleti nyulak. Az ő szenvedésüknek csak örülnek, és ha belepusztulnak, az se számít. Ilyen hangulatban tért vissza a 9-es blokkba. ••• Nem volt szívélyes a fogadtatás. Paul, a blokkfelügyelő a folyosón várta, és őrjöngve szidta, amikor meglátta. Felmondta az egész repertoárját: – Himmel, Arsch und Zwirn, Herrgott Sakrament, du verfluchter Idiot![47] – Hogy csak úgy fogja magát, és munkaidőben meglép. Biztos a szomszéd bordélyban voltál. Nem is értem, hogyan rendezhetnek be ilyet egy rendes koncentrációs táborban. Buchenwaldban öt évig szó szerint egy darab szoknyát nem láttam, amíg csak a „Puff”[48]-ot meg nem nyitották. – De akkor aztán mindennap ott voltál – lökte oldalba Zielina, a főorvos, aki ott állt mellette. – Mit képzelsz? Egyszer sem voltam ott. Jó, kommunista vagyok, egy ilyen átkozott vörös disznó, de kurvákhoz nem járok. Egyébként a jobb közönségből senki nem járt oda Buchenwaldban. Ne gondold, hogy ott valaha megfordult egy piros vinklis politikai fogoly. Nem is értem, micsoda gerinctelen alakok vannak itt Auschwitzban. Egész este ott állnak sorban. – Túl jó itt az ellátás – gúnyolódott Zielina. – De visszatérve erre az összeaszott anyaszomorítóra – folytatta Hanshoz intézett szónoklatát Paul –, jót fogok röhögni,

ha a Rapportführer egyszer elcsíp ott. Azt ugye tudod, mi történt Florekkel, a borbélyunkkal? – Nem. – Florek az ablaknál társalgott egy hölgyeménnyel a 10-es blokkból. Tudod, milyen Florek, mentek a mocskos szövegek, a mutogatás.

Pechére

épp

arra

járt

Kaduk,

a

helyettes

Rapportführer. Nyakon fogta, jól elpüfölte, és bevitte az elöljárói szobába. Ott jelentette az esetet Heusslernek, a Lagerführernek: huszonöt ütés az ülepére. Ezt az adagot rögtön meg is kapta – a bunkerban, bikacsökkel. – Az mi? – A bika szárított nemi szerve, első osztályú német fegyelmezési eszköz. Florek három napig csak hason bírt feküdni, ülni még mindig nem nagyon mer, és ennek már két hete. – Sosem hallottál a „huszonöt országáról”? – szólt közbe Zielina. – Ez Német Kelet-Afrika volt. A négereknek ez volt a szokásos büntetés: huszonöt korbács- vagy botütés. Így ez lett az egész ország gúnyneve. – Mi, németek ilyen vad nép vagyunk – szakította félbe Paul. Iszonyú dühös pillantást vetett Hansra, káromkodott még egy sort, aztán átküldte a 21-es blokkba. Mert ez volt a lényeg: ma Rollkommando[49] volt. A 21-es blokknál már tizenöten álltak. A portás hadonászott, igyekezett ötös sorokba rendezni az embereket, és veszettül szidta azokat a blokkokat, ahonnan még nem küldték meg a munkásokat.

Hangzott a Schnell, los, tempo!,[50] de amikor összegyűlt a harminc ember, fél órát kellett várni a kísérő SS-tisztre. Amikor pedig kimasíroztak a kapun, és megérkeztek az SS-kórházhoz, nem volt kocsi, amivel elhozhatták volna a holmit. A Rottenführer[51] egyezkedni kezdett, így még egy fél órát kint álltak a szabadban. Hideg volt, borzasztó hideg, dideregtek a vászonruhájukban. Kint álltak az utca közepén, mert a járda, ahonnan a foglyok eltakarították a havat, az SS-ek számára volt fenntartva, akik az épületek között járkáltak. Három épület volt itt: az SS-Revier – az SS-ek kórháza, az SS-Standortverwaltung, Süd-Ost

–

a

délkeleti

térség

adminisztrációja,

és

a

Kommandantur – a táborparancsnokság. Az egész zsongott, mint a méhkas, férfiak tódultak ki és be, köztük fiatal lányok, elegáns ruhákban, amelyek feltehetőleg egy – akkorra már meggyilkolt – fiatal zsidó dáma ruhatárából származtak. Voltak olyan foglyok is, akik az úgynevezett SSRevier-kommandóhoz tartoztak, az SS-kórházban takarítottak, az

elit

akár

gyógyszertárosként

vagy

fogtechnikusként

dolgozott. Ők jól jártak. Ugyanazt az ételt kapták, mint az SS, piperecikkek és gyógyszerek is rendelkezésükre álltak. Az SSRevier-kommandó volt a tábor legfontosabb gyógyszerforrása. Az ott dolgozó foglyok kicsempészték a gyógyszereket, és elcserélték margarinra, kolbászra vagy ruhákra, amit mások a Bekleidungskammerból loptak. Ide, az óriási patikába és a hatalmas padlásokra került az a rengeteg gyógyszer, amit a vonatnál a sok ezer embertől elvettek. A berlin-lichtenbergi SS Sanitätslagerből[52]

küldött

gyógyszerekkel

együtt

óriási

készletek halmozódtak itt fel. Erről a központi helyről osztották a gyógyszereket a Waffen-SS egész délkeleti térségének. Ugyanígy az auschwitzi Bauhof[53] volt a központ a csapatok számára szükséges építőanyagokat illetően, és az auschwitzi gyárak látták el hadianyaggal a Waffen-SS egész délkeleti térségét.

A

DAW

rövidítéssel

is

ismert

Deutsche

Ausrüstungswerkstätte szállított mindent, ami fából készült, különösen a lőszerládákat. A lőszert magát az Auto-Union állította elő, illetve a Buna gyárai. A Bunában szintetikus gumit is gyártottak. Ezek az épületek képezték a központját a hatalmas auschwitzi komplexumnak, amely több mint 30 táborból állt, Auschwitz I. – ahol Hans is raboskodott –, Birkenau, a halálgyár, Monowitz a Buna üzemeivel és sok más kisebb tábor, ahol bányászattal és mezőgazdasággal foglalkozott összesen több mint 250 ezer munkás. A munkásokat és az anyagokat a Kommandanturnál és a Standortverwaltungnál[54] tartották nyilván. Auschwitz

valójában

több

volt,

mint

egy

tömeges

embernyomorgató telep. A bányákkal és gyárakkal a felsősziléziai iparvidék fontos részét képezte, és a munkások olcsóbbak voltak, mint bárhol a világon. Nem kellett bért fizetni nekik, és alig ettek. Ha pedig kimerültek, és elnyelte őket a gázkamra, akkor volt még Európában elég zsidó és politikai ellenfél, akikkel fel lehetett tölteni a létszámot. Mindezt Berlinből intézték. A Wilhelmstraßén működött a Himmler alá tartozó Inspektion der Konzentrationslager, a koncentrációs

táborok

felügyelete.

Onnan

szervezték

a

táborokba indított szállítmányokat egész Európában. Onnan küldték a parancsot Westerborkba: ennyi és ennyi ezer embert kell leszállítani ebbe és ebbe a táborba. Ott számították ki, hogy a transzport hány százalékát kell azonnal megsemmisíteni, és hány ember kell a munkára. Igen, Grün, a fogorvos, aki már másfél éve a táborban volt, pontos információkkal tudott szolgálni. Tipikusan az a fajta lengyel volt, aki senkitől és semmitől nem fél, és sosem veszi figyelembe senki más érdekét. Mindenhol ismerték a táborban, és mindig a legjobb posztokra került. Voltak barátai a politikai osztályon, akik mindenféle titkokat súgtak meg neki: a Kommandantur

határozatait,

berlini

táviratok

tartalmát.

Viszonya volt több, az SS-Revierben dolgozó lánnyal, és ha elkapták, abból se lett baja, mert mindig volt egy haverja az SS konyháján, aki hozott egy üveg pálinkát annak az SS-nek, aki túl sokat tudott Grünről. De most mégis valami félrement. Ez történt: – Tudod, mi az a Faulgas? – Nem. – A Faulgas egy 600 fős kommandó, az 1-es és 2-es blokkban laknak. Mindennap öt kilométert gyalogolnak egy mocsárhoz, ahol egy nagy gyár épül, amiben a rothadáskor keletkezett gázból

akarnak

energiát

termelni.

Az

építkezésen

civil

munkások is dolgoznak. A Faulgas-kommandó a legnagyobb csempészcsapat. Ruhát és vászonneműt visznek ki, úgy, hogy magukra húzzák. Ott aztán eladják élelmiszerért a polgári

munkásoknak. Ékszert, órát is. Az árut a Kanadában[55] dolgozóktól szerzik. Oda érkezik be minden a vonatokról, azután a kanadásokkal megosztoznak a bevételen. Két hónapja volt egy jó üzletem, ami balul sült el. Egy kanadás fiú több gyönyörű briliánst talált egy kabát bélésébe varrva. Hozzám jött vele, mert tudta, hogy én a Faulgasban dolgozom. A briliánsoknak szabott ára volt: a szabadság. Először is kifizettem a munkabeosztásnál egy liter snapszot, így az ismerősöm is bekerült a Faulgasba. Ezután egy lengyel sofőrnél felvetettük, hogy nem tudna-e a plató alá beszerelni pár

deszkát,

amire

mind

a

ketten

befekhetünk

a

forgattyústengely és a plató közé. De rosszul választottam, mert az illető jóban volt a kommandó egyik őrével. Véletlenül megláttam vele egyezkedni. Rögtön beteget jelentettem a Kommandoführernél.[56] Sokba volt nekem, de visszaküldött egy őrrel a táborba. A barátomat már nem sikerült értesíteni. Még aznap agyonverték. De a briliánsokat nem találták meg nála, mert azokat már biztonságba helyeztem. Értheted, hogy azóta a háttérben maradtam, mert több SS is vadászik azóta a gyémántokra… Hans valami mást is megértett: azt, hogy Grün, amikor félrement a dolog, feláldozta a barátját, hogy ő maga meglépjen a briliánsokkal. – Ha lógni akarsz – folytatta Grün –, akkor a Krankenbau a legjobb. Egy fél liter pálinkáért máris Pfleger[57] vagy. A lógásban Grün jó volt.

Megjelent a Rottenführer. Megszerezte a kocsit, zsákokat kellett elhozni a vonattól, és itt lerakodni. Grün röviden beszélt vele, és rögtön kapott a Rottenführertől egy blokkot és egy ceruzát, ő számolta a zsákokat. Elindultak a kocsival. Viszonylagos nyugalom volt. A bal karjukon mindnyájan fekete emblémát viseltek, amelyre a HKB betűk voltak hímezve: Häftlingskrankenbau, fogolykórház. Az ápolókén kék, a technikai személyzetén piros, az orvosokén pedig fehér betűkkel. De a beosztás csak elméleti volt, mert most mind ugyanazt a kocsit taszigálták. A HKB varázsjel volt. Az SS emberei, bárhogy utálták is az értelmiségieket, mégiscsak féltek tőlük. Vajon véletlen, hogy Westerborkban az értelmiségiek tudtak legtovább ott maradni, és legtöbben a kiváltságos Theresienstadtba kerültek? Véletlen, hogy az orvosoknak, tehát azoknak, akik élet és halál kérdésében voltak érintettek, Auschwitzban és a többi táborban is, a legjobbak voltak a túlélési esélyei? Bizonyosan nem. A primitív ember folyamatosan retteg a szellemvilágtól, mert ott a halottak lelkei laknak. Ha valakit agyonütöttél, a lelke ellenséges, és egy ilyen rosszindulatú lélek annál veszélyesebb, minél nagyobb valaki volt már életében. Különösen veszélyesek az orvosok, akik a régi varázslók örökségét őrzik, az élőkből és halottakból álló szellemvilág urai. És ki primitívebb, mit a nemes germánok? Az orvosokkal eleve jobb óvatosnak lenni. A legbrutálisabb SS fejében is megfordult, hogy még szüksége lehet rá. Ennek köszönhették

mindnyájan:

orvosok,

ápolók,

technikai

személyzet, hogy nem hajtották őket annyit, és verni is alig verték őket. De a munkát el kellett végezni, ami így is nehéz volt. Egy vagon állt ott, teli „maláriaszúnyog-méreg” feliratú papírzsákokkal, amelyeken a vegyi képlet is fel volt tüntetve, valami kénvegyület. Sok zsák lyukas volt, ezért mindent belepett a finom zöldes por. Amikor a zsákokat felemelték, a por ráragadt a nyakukra, belepte az izzadt fejbőrüket, a milliméteres hajukat. Belement az orrukba, a szemükbe, folyt az orruk, könnyezett a szemük. Eleinte igyekeztek a zsákokat a hátuk közepére tenni, hogy ne szóródjon ki a por, de minden zsák 50 kiló volt, és amikor elfáradtak, néha áttették a vállukra, amitől félrecsúsztak, úgyhogy teljesen belepte őket a por, zöldre festve az arcukat, a ruhájukat. A legrosszabb az volt, hogy szúrt és viszketett a szemük, és ha a poros kezükkel dörzsölgetni kezdték, égett és könnyezett. Nem láttak, és nem bírtak továbbmenni, letették a zsákot. De ez lehetetlen volt, a munkát meghatározott idő alatt el kellett végezni, ezért a Rottenführer volt felelős, így nem tehetett mást, mint hogy hajtotta őket. Amikor panaszkodtak a szörnyű porra, ami égette a szemüket és marta a bőrüket, a Rottenführer titokzatosan mosolygott. Többet tudott náluk. Amikor este kimerülve, véres szemekkel visszatértek a blokkokba, mindenki rosszul volt. Az egyiket a hideg rázta, a másiknak hányingere volt, mindenkinek fájt a szeme, volt,

akinek felhólyagosodott a bőre. Hans is betegnek érezte magát: a sorakozó után rögtön lefeküdt. A következő nap nem bírt felkelni. Láza volt, és a vállán, a hátán, mindenhol, ahol érte a por, piros, gyulladt volt a bőre. Nem ő volt az egyetlen, összesen négy ápoló maradt ágyban. Paul engedékeny volt. Aznap másokat küldött, mert a munkát folytatni kellett. Az

újak

megkérdezték

a

Rottenführert,

hogy

nem

kaphatnának-e egy gumilepedőt, hogy a hátukra és a vállukra teríthessék, és hogy nincs-e védőszemüveg, De a Rottenführer csak közömbösen vállat vont. Mit számít egypár beteg fogoly? Az egyik ápoló magával vitt egy gumilepedőt az egyik kezelőszobából. Az SDG, a Sanitätsdienstgrad,[58] aki naponta ellenőrizte a kórházat, meglátta, jól legorombította, megpofozta, és magával vitte a lepedőt. – Szabotázs! Szabotázs, ha valaki meg akarja őrizni az egészségét, védekezni akar a méreg ellen, amivel dolgoznia kell. Akkor az, hogy Hollandiában tejet adnak a festékgyárban dolgozóknak, biztos halálos bűn. Este megint többen betegen tértek vissza. Paulnak láthatóan nem tetszett a dolog. A következő nap is ugyanez történt, a 9-es blokk harmincöt ápolója közül már heten betegek voltak, ugyanattól a malária elleni portól. De a munkát addigra elvégezték. Hans viszonylag elégedett volt. A láz majd elmúlik, a szervezet kiválasztja a mérget, és az ekcéma is lehámlik majd. A nyugalom jót tett neki. Csak az volt rossz, hogy nem volt kapcsolata Friedellel. Küldött neki egy levelet, hogy nincs

egészen jól, de nem kapott választ. A 10-es blokkba ételt vivő fiúk nem vállalták. Nemrég néhány embert nagyon megvertek, és az egyik embert, akinél leveleket találtak, Birkenauba küldték, a büntetőkommandóba. ••• Az ötödik napon aztán: – Riadó! – Paul jött be az ápolószobába. – Los, felöltözni, sürgősen! A Lagerarzt a 19-esben van, mindjárt ideér! Nemigen tudták, mi történik, de a folyosón Hans Grünnel találkozott, aki ijedt képet vágott. – Túl sokáig ment minden jól. Már három hete nem járt itt. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. – Achtung![59] – kiáltott a portás. Grün behúzta Hansot a mosdóba. Hallották felmenni a tábori orvost. Néhány beteg jött be a mosdóba. Tony Haaksteen, aki Scheißmeister volt, már épp szitkozódni kezdett, de Grün intett neki, hogy maradjon csendben. – Itt bújnak el, te ostoba. Grün nem tudta visszafojtani a kíváncsiságát. Hanst is magával vitte az emeletre, óvatosan besurrantak a terembe, és beálltak a többi ápoló közé. Majdnem mindegyik ágy üres volt, mindenki a középső folyosón állt felsorakozva. Az SDG, az egészségügyi altiszt felírta azok számát, akik súlyos betegek voltak, vagy nem voltak képesek felkelni. Amikor befejezte, elkezdődött a parádé.

Rettenetes volt, főleg, mert tudták, mire megy ki az egész. A szerencsétlen,

lesoványodott

emberek,

elcsigázott,

beesett

szemű, sebekkel borított csontvázak meztelenül álltak a hosszú sorban, egymást támogatva, vagy az ágyakba kapaszkodva. A Lagerarzt mindenkire vetett egy gyors pillantást, és az SDG felírta azok számát, akikre rámutatott – a sorban állóknak körülbelül a felét. – Mire való ez? – bátorkodott a Lagerarzttól megkérdezni az egyik szerencsétlen. – Halte das Maul![60] Az altiszt barátságosabb volt: – A gyengébbek egy másik táborba kerülnek, ott van egy speciális kórház. Az ápolók, akik hallották, egymásra vigyorogtak. – Speciális kórház, ahol minden betegségből kigyógyítanak. A Lagerarzt végzett, és lement a lépcsőn. Hans ijedten gondolt arra, hogy a 3-as szobában, a bolondok között fekszik Van

Lier,

az

orvostanhallgató.

Nemcsak

a

jelentéktelen

sérülései miatt maradt ágyban, hanem azért is ment át a 3-as szobába a bolondokhoz, mert ott dolgozott két holland: Van Wijk és Eli Polak. Hans remélte, hogy elbújtatták. De miután a Lagerarzt elment, Elivel találkozott a folyosón. Az arca merev volt. – Csak három birodalmi német maradhatott, a többiek mind felkerültek a listára. – Van Lier is? – Ő is, a bolondokkal együtt.

Odamentek Paulhoz, a Blockältestéhez, hogy nem tud-e tenni valamit. Paul furcsa figura volt. Nem volt gonosz, soha nem ütött meg senkit. Ordított, fenyegetőzött, de nem bántott senkit. De túl rég volt a táborban ahhoz, hogy részvétet mutasson. – Van Lier magának kereste a bajt, meg kellett volna fognia a munka végét. Veletek miért nem történik semmi? Ti kezdettől fogva dolgoztatok, ezért is tettelek az ápolókhoz, de az a naplopó… Ez persze nem volt igaz. Végül is Van Liert ugyanúgy felvette ápolónak a Lagerarzt. Ha Paulnak baja volt vele, kikergethette volna az ágyból, vagy – erre blokkfelügyelőként joga volt – elbocsáthatta volna a kórházból. Nem kellett volna így kelepcébe ejteni. De sok év koncentrációs tábor után még a legjobbakban is kialakult egyfajta sajátos igazságérzet. Neki ez volt a vesszőparipája. Így Van Lier rajta maradt a listán, és másnap el is vitték. Tizenegykor érkeztek a teherautók, annyi SS-szel, amennyit Hans a kórházban még soha nem látott. Ott volt a Lagerführer a két Rapportführerrel, a Lagerarzt az SDG-vel, a teherautósofőrök, és még rengetegen. Ordítoztak, hadonásztak, a szokásosnál is durvábbak voltak. Nem úgy nézett ki az egész, mintha egy speciális kórházba vinnék őket, ahogy az egészségügyi altiszt mondta. A blokkfelügyelőnek kezébe nyomtak egy listát az áldozatok nevével és számával. Ezeknek azonnal fel kellett sorakozniuk, kaptak egy nadrágot és egy pár szandált, aztán felterelték őket a kocsikra.

A járóképtelen betegeket az ápolók hordágyon vitték le a lépcsőn.

Ha

nem

haladtak

elég

gyorsan,

az

ápolókat

félrerugdosva az SS vette át a nyomorultakat, és mint egy zsák lisztet, feldobták a kocsira. Nem voltak nehezek. Egy eredetileg nagydarab, jól megtermett ember, akinek annak idején 80 kiló volt a testsúlya, most 50-52 kilót nyomott, és voltak olyan átlagos termetű szerencsétlenek, akik 38 kilósak voltak. A táplálkozástudomány megállapította, hogy a fogyásnál a szív és az agy tartja legtovább a súlyát. Így a legtöbben pontosan tudták, mi történik velük. Még nagy élni akarás volt bennük. Sokan sírtak, panaszkodtak az ápolóknak. Egy tizenhat éves fiú magánkívül üvöltött. Odajött egy SS, és rávágott a szíjával. A fiú még hangosabban ordított, az SS még jobban verte. A német pedagógia nem segített. Olyan volt, mint a részeg, aki belerúg a vonító kutyájába. A kutya még hangosabban vonít, és bármilyen részeg is az illető, azt érzi, hogy a vonítás a kíméletlen durvaság elleni vád. Tudatos megbánásra képtelen, de a vád mégis kellemetlen érzéseket

ébreszt

benne,

amelyeket

egyre

brutálisabb

fellépéssel leplez. Még nagyobb rúgás, még hangosabb vonítás, míg a kutya ki nem múlik. Akkor legalább már nem tudja vádolni a gazdáját. Így ütött az SS is egyre nagyobbakat, a gyerek pedig egyre hangosabban ordított. Végül az SS megfogta, és mint egy labdát, feldobta a kocsira. Ekkor csönd lett. Hans a földszinti folyosón állt, az 1-es szoba ajtaja előtt, és tűnődött. Nem, őszinte megbánásra nem lehet ezeket az „embereket” ránevelni, ha

majd egyszer felelősségre vonják őket. A „megérdemelt büntetés” csak egyre nagyobb gyűlöletet keltene bennük, bár bizonyosan megjátszanák a megjavulást, újabb összeesküvést szőnének, ha újra ráeresztenék őket az emberiségre. Számukra csak egyetlen büntetés képzelhető el: a halál, az új társadalom védelmében. Hans tenyerébe vájta a körmét, hogy uralkodni tudjon magán. Az ellenállás vagy akár csak a részvét kimutatása fölösleges öngyilkosság lett volna. Egy korábbi szelekció alkalmával

egy

ápoló

segíteni

próbált

az

egyik

szerencsétlennek. A felügyelő SS-nek nem tetszett, hogy az egész eljárást megakasztotta egy kötés miatt. Az ápoló tiltakozott. Odajött a Lagerarzt, felírta az ápoló számát, és ő is szállhatott fel a kocsira. Ekkor Van Lier jött ki a folyosóra. Lehajtott fejjel, lassan közeledett Hanshoz. Hosszú, sovány testével, mocskos ingben és a klaffogó szandálban nyomorúságos látványt nyújtott, mintha már hatalmába kerítette volna a halál, amely várt rá. Beszélni akart Hansszal. De Hansnak nem volt ehhez bátorsága, tanácstalan volt. Tudta, mit akar kérni Van Lier, de nem tudta, mit válaszoljon. Ezért visszafordult. Menekülés volt ez, gyáva menekülés. Az 1es szobában a nagy téglakályha mögé bújt, de nem tudott ellenállni a furdaló kíváncsiságnak, és az ablakhoz lépett. Lent már elkészültek, felhajtották a teherautók hátfalát, hátul felmászott egy SS, a szállítmány készen állt, hogy elinduljon

Birkenau

felé.

Hans

szorosan

markolta

az

ablakpárkányt.

Hallotta,

hogy

a

lengyelek

hangosan

vitatkoznak. Kiáltani szeretett volna, mintha valaki hallaná a kiáltását, és segíteni tudna. De nem jött ki belőle hang. Csendben hullottak a könnyei. Ekkor valaki átölelte a vállát. Zimmer volt, a kövér lengyel Posenból. – Igen, barátom, ők már nem fognak panaszkodni. Az ő panaszdaluk már elnémul. Hans reszketett, a másik érezte. – De te, te légy erősebb. Te egészen más helyzetben vagy. Viszonylag jó helyen vagy itt a mi szobánkban. Fiatal vagy, erős vagy, és tudod, hogy a főorvos kedvel téged. – Igaza van, Zimmer. Nem is rólam van szó, hanem ezekről az emberekről, akik ilyen oktalanul mennek a vágóhídra… Zimmer egy pillanatra elmosolyodott. – Ezrek, milliók mentek már oda így. Akkor sírtál? Csak most, hogy az orrod előtt történik, most vagy feldúlva. De megértem. Keveset láttál még. Amikor a hazámba bevonultak a németek, 1939-ben, bementek a zsidó házakba. A férfiakat összeterelték, hogy munkatáborba

vigyék

őket,

a

nőket

megerőszakolták.

Fajgyalázás, de kit érdekelt. Láttam, ahogy a kicsi gyerekeket megfogták a lábuknál, és a fejüket egy fának vagy egy ajtófélfának csapták. Akkor ez volt a divat. Minden évben más divat járja az SS-nél. 1940-ben az volt a divat, hogy a gyerekeket ketten szó szerint szétszakították. 41-ben vizet öntöttek egy edénybe, és belenyomták a gyerek arcát. Így a szerencsétlen megfulladt

a

tízcentis

vízben.

Az

utóbbi

időben

kicsit

lecsillapodtak. A zsidókat most gázzal gyilkolják, a tábor

szanatórium ahhoz képest, ami néhány éve volt, mert most sokkal rendszeresebben irtják az embereket. – Akkor sok minden történt a maguk vidékén… – Ne is mondd, barátom. Mi, lengyelek, ismerjük a németeket. Mindig támadtak minket, felosztották az országot, és a legjobb részeit elfoglalták. Posen, lengyelül Poznań, Danzig – Gdańsk – és Stettin – Szczecin – Lengyelország legszebb részeit megint bekebelezték. De teljesen mindegy, hol húzzák meg a határokat. Ha megnyerik a háborút, akkor úgyis egész Lengyelországot rabságba hajtják. De el fogják veszíteni, és akkor igazságot szolgáltatnak nekünk. Ezzel terelte el Hans a figyelmét a délelőtt szörnyűségeiről. ••• Aznap Kesselkommando[61] is volt. Az öt kórházblokk felváltva szállította a levest a 10-es blokkba. Ezen a héten a 9-esen volt a sor. Hans Majzellel, a csendes belga orvossal együtt vitt egy kondért, akinek a felesége szintén a 10-es blokkban volt. A legtöbb ápoló szívesen ment a 10-es blokkba. Többeknek volt ott valakije, de aki nem ismert senkit, az is szívesen volt legalább egypár másodpercig nőtársaságban. Ezért nagy rohanás volt a konyhától a 10-es blokkig, mert az elsőként odaérő négy pár adhatta le ott a levest, a többiek mehettek tovább a 9-es férfiblokkba. Hans és Majzel mindig egy nehéz kondért választott ki. Árulásnak érezték, amit sokan csináltak: szerettek volna bejutni

a nőkhöz, ezért egy kisebb kondért választottak, így károsítva meg ugyanazokat a nőket, mivel kevesebb levest vittek nekik. De ezt mind nem bánták, hiszen más céljuk volt, mint akiknek barátnőjük volt. Nagyobb erőfeszítésre voltak képesek. És ha Majzel, aki tíz évvel idősebb volt Hansnál, nem bírta a terhet, akkor úgy emelték a kondért a rudakkal, hogy Hans oldalán legyen a nagyobb súly, mert ő erős volt, és rendkívül kitartó. Így általában elsőként értek oda. Friedel már a folyosón várt. A szörnyeteg portásnő már ismerte őket, és kevésbé dühöngött, mint azelőtt. Friedel nevetett, és Hans mellére tette a kezét. – Buta fiú, miért kellett ennyire megerőltetni magad? Hogy dobog a szíved, még a végén megszakad. – Örülj, hogy még dobog. Megint érezte az éles fájdalmat a délelőtt látottak miatt. Próbált másról beszélni, de Friedel már megérezte, hiszen ők is láttak valamit az ablakból. – Mi van az itteni lányok férjeivel? – Miel Boekbinder rendben van, Heini és Günther is, de egy bizonyos Geitenman elkerült a 19-es blokkból. – Úristen, mit mondjak a feleségének? Már egész délelőtt felalá járkált, mint egy őrült. Annyira félt, mert rossz állapotban volt a férje. Mégsem tudta elhinni. Itt van egy csomag kenyér is, amit neki akart küldeni. Hans azt gondolta, jobb, ha úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Akkor egypár nap múlva azt mondhatják neki,

hogy

a

férjét

hirtelen

áthelyezték

egy

másik

táborba.

Mindenesetre ne tudja meg, hogy belekerült a mai szelekcióba. – Szegény lány, ezen a héten Samuel is kezelésbe vette. Nagy fájdalmai voltak, és erősen vérzett. Tudnál vattát vagy cellulózt szerezni? Itt lehetetlen eleget kapni, ha ennyit kísérleteznek, mint az elmúlt héten. Odajött Bettie, Miel felesége is. Két csomagot hozott, egyet Mielnek, egyet Heini Spittelnek, a feleségétől. – Nincs benne levél? – kérdezte Hans. Ha kenyérrel elkapják, az még nem olyan nagy baj, különösen, ha igazolni tudja, hogy a saját férjének küldte valamelyik nő. De a levélhordás, az más. – Az én csomagomban van egy levél. – Akkor vedd hamar ki, inkább a ruhámba dugom el. Hans kezdett ideges lenni, mert a portásnő már majdnem az összes férfit elzavarta. Szeretett volna még néhány dolgot megbeszélni Friedellel, de a csomagügyek mindig sok időt vettek igénybe. Friedel látta, hogy kezd türelmetlen lenni. – Hagyd őket, te vagy az egyetlen esélyük, hogy a férjükkel érintkezzenek. Mielőtt

Hans

válaszolhatott

volna,

már

észrevette

a

portásnő, hiába igyekezett megbújni a lányok között. – Te meg vagy őrülve! – kezdődött a szokásos szitokáradat. Hans szerette volna megkímélni magát a további szidalmaktól, és gyorsan megcsókolta Friedelt. De ő nem elégedett meg a futó elköszönéssel. Magához szorította, hogy legalább rendesen elbúcsúzzanak.

Hirtelen kinyílt egy ajtó. Megjelent egy nagydarab, kövér nő, úgy nézett ki, mint egy piaci kofa, de hiányzott belőle a holland halpiaci

árusok

egészséges

észjárása.

Csapzott,

piszkos

kenderszőke haj, kerek, sápadt arc, amely taszító kontrasztot alkotott a tűzpirosra festett szájjal. Előrehaladott terhes volt, és rosszul szabott egyenruhájában formátlan, torz benyomást keltett. – Was ist hier los, ihr Dreckhuren?![62] Bohózatba illő helyzet: ez a nő, egy náci lotyó, lekurvázza Friedelt és a többi nőt, akik a saját szájuktól vonják el a falatot, hogy a férjüknek küldhessék. A bot viszont, amivel hanyagul játszott, egyáltalán nem volt tréfás. Ezért Hans a nők takarásában kisurrant a Frau Aufseherin mellett. A csomagokat a kabátja alá rejtette. Fellélegzett, amikor visszaért a 9-es blokkba. Rosszul is végződhetett volna a kaland. ••• A 9-es blokkban a leveses kondérokat már szétosztották a szobák, termek között. A földszinti kisebb szobákban – ahol „csak”

ötven-ötven

ember

aludt

–

a

betegek

ágyban

maradhattak. Itt az ápolók osztották a levest. Janusz a kondérnál állt, és mindenkinek egy litert mert ki. Hans hordta szét a bádogedényeket. Voltak, akik nem kérték a levest, mert teleették magukat a csomagjukból. Így maradt valamennyi a kondérban. Hans meg tudott tölteni vele egy kétliteres edényt, és felvitte egy honfitársának.

Fent, az emeleten egész máshogy mentek a dolgok: a betegek csajkával a kezükben álltak sorban a kondérnál, hogy megkapják az ételt. Csak a legsúlyosabb betegek maradhattak ágyban, nekik a Stubendienst vitte oda a levest. Az ápoló urak lusták voltak a termet takarítani és a betegeknek ételt osztani. Erre kiválasztottak néhány kevésbé súlyos beteget. Mindenki szívesen vállalt ilyesmit, mert a kiválasztottak plusz egy liter levest kaptak naponta, és nem bocsátották el őket a kórházból, hogy egy külső kommandóba kerüljenek. Persze veszélyes volt: ha jött a Lagerarzt, hogy kiválassza a muzulmánokat, akkor a szobaszolgálatosok a mosdóban vagy a padláson bújtak el. Amikor Hans megjelent a teremben a levessel, mindenfelől kiabáltak: Pfleger, adj nekem levest! Elővették a tegnapi kenyerüket, az összespórolt margarint, hogy levest vásároljanak Hanstól. Sok ápoló belement az ilyesmibe. A táborban kiterjedt feketepiac működött, nagyjából szabott árakkal. Egy liter leves egy fél adag kenyérbe került, vagy egy egész adag margarinba. Voltak olyan ápolók és szobaszolgálatosok, akik naponta öt litert is elcseréltek értékesebb élelmiszerekre. Volt olyan orvos is, aki az ablakon csempészte ki egy edényben a levest, margarinért cserébe. Akit rajtakaptak, repült a kórházblokkból, de nem hagyták magukat rajtakapni. Hans nem vett részt a csencselésben. Ez nem volt nagy érdem, nem is volt rá annyira szüksége. Amikor lement, Zimmer félrehívta, és egy kis csomagot nyomott a kezébe. – Megjött az e heti küldemény.

Hans sürgősen eltűnt a csomaggal. A többi lengyel nem láthatta meg, kigúnyolták volna Zimmert. Az ápolószoba egy zugában kibontotta. Két alma volt benne, egy kis sütemény, egy darab szalonna. Az egyik almát és a sütemény egy részét azonnal megette, a többit Friedelnek szánta, és bedugta a szalmazsákja

alá.

Azután

visszament

dolgozni:

tálakat

mosogatni, söpörni. Kuczemba, a házmester hívta. Kenyérért kellett menni, és ahhoz két erős emberre volt szüksége: 120 kenyér

az

170

kiló,

egy

saroglyán.

Utána

megint

Kesselkommando: az esti tea, és hozzá egy letolás Paultól: – Du Dreckhund,[63] nem látod, hogy kiömlött a tea a külső lépcsőn? – A külső lépcső Hans felelősségi körébe tartozott. – Ez egy megtisztelő feladat! A lépcső a blokk névjegye! Igyekezz fenntartani a blokk hírnevét. Mosd fel azonnal! És rendesen, önts rá pár vödör vizet, és töröld le. Tudod te. Igen, Hans tudta. Mint az eszelős futott a vödrökkel végig a folyosón, és nagy hűhót csapott, hogy mindenki lássa, mennyire el van foglalva. Így elejét vette annak, hogy a főnökei közül valaki előjegyezze egy újabb feladatra, és miután feltörölte a járdát, sikerült besurrannia a 3-as szobába. Ez a bolondok osztálya volt, ahol Eli Polak volt az orvos. Eli a sarokban

álló

asztalánál

bóbiskolt.

Mindig

nyomott

hangulatban volt, nem látszott különösen kitartónak. Bár csak harmincöt éves volt és jól megtermett, gyakran keltette megviselt öregember benyomását, akinek minden túl sok. Érthető volt. Auschwitzba érkezése után három héttel megtudta, hogy a felesége a gyerekükkel – ahogy minden nő,

akinek kicsi gyereke volt – Birkenauba érkezése után „kiment a kéményen”. – Tudod – kezdte mondani Hansnak –, én álltam a sorban. A feleségemet felrakták a teherautóra, és azt hiszem, akkor elájult. Gondolom, bizonyos dolgokból megértette, mi fog történni. – Ne beszélj hülyeségeket – torkolta le Hans. Tehetetlennek érezte magát, hogy nem tudja megvigasztalni Elit, és ilyen helyzetben az ember a zavarát gyakran gorombasággal leplezi. – Mit vehetett észre? És azt tudod, hogy így is, úgy is a krematóriumba került volna, akár elájul, akár nem. Ekkor rázendített Walter. – Én vagyok az ezeréves birodalom örökös követe a Holdon, a Führer nevében. Én uralkodom a csillagok és bolygók fölött. A nővérem adott három birodalmi márkát, és ezzel sikerült a Hermann Göring Műveket a gazdasági ellenőrzésem alá helyezni. Az új fegyvereink segítségével uralmam alá hajtottam a

világmindenséget,

és

a

Hitler–Goebbels–Göring

szentháromság nevében a nagy tartományok helytartója lettem. Hatalmam korlátlan. A Führer parancsol. A betegszoba bolondjai szabad választást tartanak. Válasszatok, válasszatok, válasszatok! Elsőként te, te naplopó, hétalvó, válassz, szavazz a mi Nagy Germán Birodalmunk győzelmére. Te átkozott demokrata, ébredj fel! Megrázta a szerencsétlen imbecillist, akivel egy ágyban aludt, és teljes erőből fejbe vágta. A férfi felült, és valami érthetetlent motyogott.

– Milliók, milliárdok masíroznak a zászlaink alatt! A vérünk megtermékenyíti az Igazság Örök Istennőjét, és ő megszüli a Vezért, aki elvezet minket a tökéletesség birodalmába. A gyermekeim,

a

vér

és

föld

férgei

az

ürülékükkel

megtermékenyítik a földet, amely gabonát terem, hogy túléljük Anglia blokádját. Te mocskos hitetlen kutya! Kelj fel! Menetelj velünk! Judenblut spritzt vom Messer![64] Most minden jóra fordul! Menetelj! És megint rugdosta, püfölte a szerencsétlen félkegyelmű kopaszt, aki félelmében könyörögve emelte a kezét Walter felé. Eli odament, és megpróbálta lecsillapítani Waltert. – Igen, Walter, holnap lesz a felvonulás, de most aludnod kell. – Sosem fogok aludni, doktor, én Siegfried vagyok, én őrzöm Brünnhildét, az örök szüzet. Ő a tavernában szendereg a sárkánnyal, a Führer apjával. Én vagyok a barna vér testőre. Én vagyok a diadal zászlaja. Hurrá, hurrá! Germánia gyermeke vagyok.

Hadoszlopaink

menetelnek.

Meneteljetek,

meneteljetek! Kiugrott az ágyból, és magánkívül ordítva fel-alá masírozott a teremben. A bolondok mind fel voltak ajzva Walter népvezéri fellépésétől. Az ágyuk szélén ültek, karjukat, lábukat lóbálták. Szánalmas idióták, akik egyébként teljesen nyugodtak voltak, most artikulálatlan hangon mindenféle dalokat üvöltöttek. Egy vízfejű férfi a ritmust ütötte a csajkáján, boldog vigyor ült az arcán, a szeme kidülledt borzalmas vízfejéből. Walter masírozott, Eli utána.

– Én vagyok a főnök, én vagyok az apostol, én vagyok a bolondok Führere! – Ez igaz – mondta Hans. Kiabálás

hangzott

fel,

amely

túlharsogta

az

egész

hangzavart. – Herrgott Sakrament, verflucht noch einmal,[65] mi folyik itt? – Paul volt az, aki felfigyelt a ricsajra. Most hamar vége lett az egésznek. Paul nyakon fogta Waltert, és az ágyára ültette. Az izgalom elcsitult. – Adj neki egy injekciót, Polak! Mit ácsorogsz ott? Eli beadott Walternek egy injekciót, és lassan mindenki lenyugodott. Paul leült az asztalhoz. – Ide figyeljetek, fiúk, ne hagyjátok magatokat ilyen könnyen sarokba szorítani. Én már tíz éve itt vagyok ebben a bolondokházában. És akkor hagyjam, hogy vegzáljon egy bolond, aki azt hiszi, ő a Führer? Maga a Führer sem tudott legyűrni, tíz év alatt sem. – Achtung! – zengett az egész épületben. Paul kirohant a szobából.

Eli

az

injekciós

tűt

kezdte

tisztogatni,

Hans

megragadott egy seprűt, és szorgalmasan söprögetni kezdett. – Bewegung! – Az SDG, az egészségügyi altiszt érkezett a napi körútján.

Korábban

rettenetesen

őrjöngött,

de

mostanra

egészen megszelídült. Zielina felfedezte a gyenge pontját: ha bejött a blokkfelügyelő szobájába, mindig egy csomag cigaretta várta. A lengyelek szívesen feláldoztak ennyit a csomagjukból, váltott

rendszerben.

ellenőrzésektől. főzhettek

Így

Tarthattak

valamit

a

megmenekültek ruhákat

nagy

az

kályhán,

a

kellemetlen

ágyukban, és

más

néha apró

szabálysértéseket is elkövethettek. Tudták, hogy nem fog soká tartani, míg az altisztet áthelyezik, és más jön helyette. A láger vezetése nagyon jól tudta, hogy minden őr, bármilyen szigorú is, egy idő után valamennyire hozzáidomul az őrizetére bízott foglyokhoz. Ezért rendszeresen áthelyezték őket: az SDG-ket és mindenkit, aki rendszeres kapcsolatban állt a foglyokkal. Három héttel később megérkezett az új SDG. Magas, szőke, bajszos férfi volt. Első nap eljött körülnézni, és egészen normálisnak tűnt. Néhány nappal később viszont a lengyel teremben minden beteget kiparancsolt az ágyból. Hát ez mi? Még ha a zsidóknál történt volna, azt gondolhatták volna, hogy szelekció, mert körülbelül hetente ismétlődött a szerencsétlenek kiválasztása. De a lengyeleknél? Hans és a teremparancsnok utasítást kaptak, hogy ürítsék ki az ágyakat, nyissanak ki minden csomagot. Rengeteg minden került elő: ruhák, cipők, rongyok, penészes kenyér és száz más dolog. Mindent összedobáltak egy halomba. A csomagokból az élelmiszereket megtarthatták, de a dohányt és az olyan különlegességeket, mint a csokoládé vagy szardínia, az SDG zsebre dugta. Közben szúrópróbaszerűen ellenőrizte az ágyakat, felemelte a

szalmazsákokat,

hogy

valóban

mindent

kivettek-e,

és

ellenőrizte a betegeket is. Akin több volt, mint egy szál ing, attól elvették a ruhát, és még verést is kapott. Zimmer savanyú képet vágott. Épp küldtek neki dupla fenekű csomagban egy gyönyörű gyapjúpulóvert és egy magas

szárú cipőt. Most meg mindent elveszít. Már tél van, hamarosan kiküldhetik egy kommandóval. A ruhákat és a többi holmit pokrócokba hajtották, és az SDG megparancsolta, hogy mindent vigyenek a blokkfelügyelő szobájába. Éppen elkezdte a csomagokat számolni, amikor kint az utcán lövés dörrent. Az SDG a szoba másik oldalán lévő ablakhoz sietett, Hans pedig kihasználta az alkalmat: hóna alatt mindkét oldalon egy-egy csomaggal kisurrant az ajtón. Amikor visszajött, az SDG a csomagok fölött állt. Hans megelőzte: – Egy csomagot már átvittem. – Jó, akkor még öt. Hans ötször fordult, és az SDG vigyázott, hogy semmi se tűnhessen

el.

Amikor

minden

bent

volt

a

Blockälteste

szobájában, bezárta az ajtót, és magával vitte a kulcsot, hogy később mindent elvitessen. De Zimmer pulóvere és cipője, a legjobb holmikkal együtt, a már a padláson volt. Aznap

este

Hans

gazdag

ember

lett.

Amikor

Zimmer

visszakapta a holmiját, adott neki egy negyed kiló szalonnát. Teljesen nyilvánosan, és a többiek, akiknek Hans valamit megmentett, nem akartak lemaradni. Kapott szalonnát, cukrot, almát, fehér kenyeret, mindenfélét. Ragyogva számolt be kalandjairól Friedelnek a 10-es blokk ablakánál. – Holnap hozok neked belőle. – Tarts meg magadnak is. – Persze.

De tudta, hogy a legtöbbet úgyis Friedelnek fogja adni, mert amikor az ablaknál beszélgettek, hallotta, hogy köhög, és egyszer kért is köhögés elleni gyógyszert. Akkor Hans megkérte, hogy mérje a lázát, és pár este 37,3–37,5 fokot mért. – Nem számít – mondta. Hans mégis félt. Már látta, mi az új veszély: a tbc. Küzdeni fog ellene, gondoskodni fog Friedelről. Csak annyit tud tenni, hogy élelmiszert küld neki, de azt meg fogja tenni, amíg csak lehet. Amikor este az ágyban fekve arra gondolt, hogyan járt túl az egészségügyi altiszt eszén, elégedettséget érzett. Olyan nyugalom áradt szét benne, amilyet már rég nem tapasztalt. Mosollyal az arcán aludt el. ••• Egy délelőtt a blokkfelügyelőhöz hívták. – Van Dam, a karanténba kell menned. Hans megijedt, hogy megint kidobják a kórházblokkból, de Zielina, aki szintén ott volt, nevetve nyugtatta: – Skarlát tört ki a karanténban, és kértek oda egy orvost. Jelenleg nem vehetnek fel onnan betegeket a kórházba. És nem is jöhetnek át esténként a nagy ambulanciára kötözésre. Ezért küldenünk kell egy orvost, aki helyben elvégzi ezeket a feladatokat. Egy órával később Hans meg is érkezett a karanténba. A blokkfelügyelőhöz vitték, aki gúnyos mosollyal fogadta.

– Szóval megjött a doktor úr. Most maga itt a főnök. Na, akkor minden jó lesz. Bekísérte Hansot az egyik terembe. A sarokban volt egy pokrócokkal leválasztott kis rész, mögötte egy háromemeletes ágy, ugyanolyan, mint a többi. Az alsó szinten aludt a teremfelügyelő, fölötte az írnok, a legfelső emelet volt Hansé. A teremfelügyelő eligazította, hogyan kell viselkedni a karanténban. Csak nyugodtan, és ne izgassa fel magát nagyon. Jobb lett volna, ha megfogadja a jó tanácsot, akkor jobban sült volna el az egész. De Hans kezdettől fogva túlságosan lelkiismeretesen igyekezett betartatni minden rendelkezést, amit szükségesnek ítélt. Mindegyik terem bejáratánál egy fertőtlenítőfolyadékkal teli tálat helyeztetett el. Reggelente minden betegnek orvosi vizsgálaton kellett átmennie, hogy az újabb skarláteseteket minél hamarabb felfedezzék. Minden este ambulanciát tartott. Kiüríttetett egy termet azok számára, akik az utasítások szerint nem kerülhettek át a kórházba, és a skarlátgyanús

esetek

számára.

Néhány,

a

karanténban

tartózkodó francia orvos segített volna neki. Amikor a kívánságait előadta a blokkfelügyelőnek, annak arcán megint megjelent a gúnyos mosoly: „Minden rendben lesz, doktor úr.” Hans egész nap ezekkel az intézkedésekkel volt elfoglalva, amelyek közül egyet sem hajtottak végre. Fertőtlenítésre használható tálak nem voltak. A Krankenbau gyógyszertára megtagadta, hogy egy nem kórházblokk számára gyógyszert adjon ki. A blokkfelügyelő közölte, hogy nincs hely betegszobát

létrehozni, hiszen 1200 ember van a blokkban. Már most hárman feküdtek egy ágyban. Hans érezte, hogy mindez inkább szándékos ellenszegülés, semmint hogy lehetetlen volna végrehajtani a rendelkezéseket. Ezt mondta Heinrich, a teremfelügyelő is, akivel Hans egy helyen aludt. Ő lila háromszöget viselt a mellén a száma mellett: a bibliakutatók jelét. Minden este volt egy rövid gyűlés, amelyre Heinrichnél jöttek össze a vallási gyülekezet tagjai. Nem voltak sokan: egész Auschwitzban öten vagy hatan. Ez korábban máshogy volt, mesélte Heinrich. Egész Németországban rendszerszerűen elvittek mindenkit, aki a Bibliára alapozva rámutatott a nemzetiszocialista rendszer

gonoszságára,

és

megjósolta

annak

bukását.

Elsősorban a Jehova tanúit, de ugyanerre a sorsra jutottak azok is,

akik

más

próféciákban

hittek,

például

a

piramisok

bölcsességében vagy Nostradamus jóslataiban. Egy időben Dachauban nyolcszázan voltak együtt. A táborparancsnok felsorakoztatta őket az Appellplatzon.[66] – Ki hisz még a bibliai jóslatokban? – Minden kéz a levegőbe emelkedett. Az SA[67] kiválasztott tíz embert, és ott helyben agyonlőtték őket. Aztán megint: – Ki hisz még…? Megint felemelkedett tíz kéz, megint tíz áldozat. És ez így ment tovább, de a halálos tánc minden körében egyre több volt a kételkedő, egyre kevesebb kéz emelkedett a levegőbe, a végén pedig kizárólag a hitüket feladók maradtak meg, de csak azután, hogy a legjobbak közül több százan életüket vesztették.

Fárasztók voltak néha a bibliakutatók, mert bármit mondott valaki, vagy bármi történt, mindenre azonnal rávágtak egy bibliai idézetet, akár odaillett, akár nem. De becsületesek voltak, jó szándékúak, és ismerték a tábori életet. – Vigyázz, fiam – figyelmeztette Hansot Heinrich. – Ne bonyolítsd az életüket a rendelkezéseiddel. Csak bajba kevered magad. Néhány nap múlva megérkezett a Lagerarzt. Őrjöngve szidta Hansot,

hogy

miért

nem

történtek

meg

a

járvány

megelőzéséhez szükséges intézkedések. Butaság volt Hanstól, hogy tisztességből nem azt válaszolta, hogy ő ugyan elrendelte az intézkedéseket, de a blokkfelügyelő részéről kizárólag ellenállásba ütközött. Ezután csak még jobban dacolt vele a blokkfelügyelő, mert azt hitte, Hans félelemből nem válaszolt az SS-orvosnak. Az egyetlen, akitől Hans némi támogatást kapott, egy fiatal cseh kolléga volt. Homoszexuálisként került a táborba, de mivel nem volt zsidó, és csehként meg tudta értetni magát a lengyel Blockältestével, sikerült egyet-mást elérnie. Ivar jó bajtársa lett Hansnak.

Elmondta

neki,

hogyan

jutott

a

rózsaszín

háromszöghöz. – Egy pártember tartozott nekem, már régen. Amikor kértem, hogy fizesse vissza az adósságát, feljelentett a Gestapónál azzal, hogy homoszexuális tetten ért. Tudod, Hans, milyen a német igazságszolgáltatás. Soha semmit nem ismertem be, nem volt semmi bizonyíték. De egy náci tanú többet ér, mint

a

legjobb

alibi.

„bűncselekmény”

Be

tudtam

volna

elkövetésének

bizonyítani,

napján

nem

is

hogy

a

voltam

Prágában, de esélyt se kaptam rá. A német jogi eljárást Hans a következő nap a saját bőrén is megtapasztalta. Éppen a padláson volt elfoglalva, ahol tíz szerencsétlen beteg egy koszos szalmakupacon feküdt, amikor megszólalt az Appellre szólító gong. A jelzéstől az SS érkezéséig még legalább fél óra volt. Ezért a teremfelügyelő szólt a teremben, hogy ne hagyják ki a számolásból. De amikor Hans röviddel ezután megjelent, nem volt meg a létszám. Már ott volt a blokkfelügyelő is, és amikor Hans belépett a terembe, vadul nekitámadt. – A kolera… – és röpködtek a lengyel szitokszavak. Hans próbálta megmagyarázni a dolgot, mentegetni magát, de a blokkfelügyelő egyre jobban bedühödött, és ököllel többször is az arcába vágott. Hansnak dőlt a vér az orrából, a szemüvege pedig darabokra törve hevert a földön. Tönkrement a szemüvege, és eltört az orrcsontja, de még ennél is nagyobb baj volt, hogy a karanténban mostantól bukott embernek számított. A teremfelügyelők és a segédeik, az írnokok és a takarítók csak nevettek rajta. Senki sem hallgatott rá ezentúl. Este Hans beszélt Krutkovval, az egyik orosszal, aki kicsit tudott

németül.

Korábban

egy

kolhoz,

vagyis

kollektív

mezőgazdasági termelőszövetkezet vezetője volt, ahol 2500 ember dolgozott. Amikor bejöttek a németek, mindenki megtagadta a munkát. Sokakat ott helyben agyonlőttek. Ő maga néhány száz emberével együtt a táborba került.

Mindnyájan fekete háromszöget viseltek, az aszociálisok és munkakerülők jelét. Ezek az emberek, akik egész életükben dolgoztak, mint az állatok, roskatag falujukból csodálatos, óriási gazdaságot teremtettek. Őket, akik mindenki másnál jobban tudták, mi a közösség, a munkások és parasztok összefogása, és mit jelent ezért a közösségért dolgozni, itt aszociálisként bélyegezték meg. De mit is számított, milyen háromszöget visel valaki, hogyan értékelik ezen a helyen! – Nézz csak körül, miféle emberek vannak itt – folytatta az orosz. – A legtöbben lengyelek, piros háromszögben P betűvel: politikai

fogyok.

De

garantálom

neked,

hogy

kilencven

százalékuk feketéző, vagy a politikai tevékenységük abban merült ki, hogy részegen összevissza beszéltek. A piros háromszöget viselő németek sokkal inkább politikai foglyok. Van, aki már tíz éve raboskodik, de itt nincs belőlük sok. A legtöbben egyébként már meghaltak. Aztán vannak az oroszok, akik, mint tudod, leginkább fekete háromszöget viselnek. Valójában leginkább ők az igazi politikai foglyok, mert a munka megtagadása politikai tett volt. A legalantasabb csőcselék a zöldek. Ha a háromszög csúcsa felfelé mutat, akkor hivatásos bűnözők, ha lefelé, akkor alkalmi bűnelkövetők. A táborokban játszhatják a nagyurat. Vannak köztük olyan tábori elöljárók, akiknek sok száz fogolytársuk élete szárad a lelkén. De ez is olyan önkényes. Ismertem egy kölni németet, aki 1936-ban repülőgéppel röpcédulákat szórt, persze náciellenes szöveggel. Elkapták, és rábizonyították, hogy a röpcédulára egy illegális szervezettől fogadott el pénzt. Erre zöld háromszöget kapott, a

bűnözőkét. Ha saját költségén nyomtatta volna, akkor a háromszög piros lett volna. Időközben beesteledett, és Hansnak körül kellett néznie a legfelső szinten. Nagy padlás volt, ahol háromszáz ember feküdt a cementpadlón. Mind zsidók voltak. Néhány nappal korábban egy zsidót rajtakaptak, hogy belevizelt egy ételes tálba. Az illetőnek valami hólyagbetegsége volt, és nem bírta sokáig visszatartani, miközben néha fél napig nem hagyhatták el az épületet. Egy barátja hozott neki egy külön tálat az egyik munkablokkból, de ezt sem fogadták el kifogásként. Kékrezöldre verték, és mint mindig: ha egy zsidó valamit elkövetett, akkor minden zsidó disznó. A blokkfelügyelő megragadta az alkalmat, és minden zsidót a padlásra küldött, hogy a termekben több hely legyen a lengyeleknek, akik így már csak kettesével feküdtek egy ágyban. A

padláson

rettenetes

állapotok

uralkodtak:

nyers

cementpadló, a tető beázott, csak két apró ablakon keresztül jött be némi friss levegő háromszáz ember számára. Az emberek vászonruhában feküdtek a földön, két emberre jutott egy pokróc. Napközben a néhány gerendán nyomorogtak vagy álltak, mert asztalok, székek nem voltak. Így éltek már öt hete, mert a skarlát miatt nem hagyhatták el az épületet. Egy deszkával leválasztott sarokban hevertek a betegek az egész blokkból, egymás hegyén-hátán. Iszonyú kosz volt. De mégis jobb volt így, mert legalább nem taposott rájuk a sok száz ember, aki a padláson fel-alá vánszorgott. De ha egy lengyel

vagy orosz betegedett meg, az külön nehézségeket okozott. A beteg természetesen a lenti teremben az ágyában akart maradni a mocskos betegsarok helyett, de a betegek nem maradhattak a teremben a fertőzés veszélye miatt. Sosem lehetett tudni, hogy a 40 fokos lázzal járó torokgyulladás nem skarlát-e.

Ilyenkor

a

beteg

valamit

pusmogott

a

teremfelügyelővel, aki beszélt a Blockältestével, és akármit rendelt is el Hans, a beteg maradt, ahol volt. Higiéniai szempontból semmiképpen nem lett volna szabad a teremben maradnia. A beteg részéről persze érthető volt, hogy nem akart a padlásra menni, ahol nem lett volna nyugalma, friss levegőhöz sem jutott volna, és ugyanúgy nem részesült volna kezelésben, minta lenti teremben. Kötszer alig volt, gyógyszer még annyi sem. Két nap alatt Hans 30 darab aszpirint kapott 1200 emberre. És hány beteg lehetett

ebben

erőfeszítésébe

az

került,

összezsúfolt hogy

ezt

embertömegben! a

harminc

Nagy

tablettát

is

megszerezze. Mégis rosszul tette Hans, hogy a következő nap Deringnél panaszkodott a blokkban uralkodó helyzetről, és arról, hogy a blokkfelügyelő megverte. Dering először kikelt magából, hogy ez botrány, az egész Krankenbau megsértése, hogy egy blokkfelügyelő megver egy orvost, de aztán odajött a blokkfelügyelő, valamit beszéltek lengyelül, és Dering lecsillapodott. Megígérte, hogy kivizsgálja az ügyet. Egy órával később hívatta Hansot.

– Úgy látom, nincs benned elég tapintat a helyzet kezelésére. Visszamész a korábbi munkahelyedre. Amikor visszatért a 9-es blokkba, ott már tudtak a történtekről. Zielina, a főorvos kinevette, hogy hagyott csúfot űzni magából. Hans bement Valentinhez, az ambulancia vezetőjéhez. – Még szerencséd volt, Dering jelenthetett volna rögtön a Lagerarztnak, aki azonnal a szénbányába küldött volna. De mindegy is, ma vagy holnap úgyis felszámolnak minket. – Hogyhogy? – Ja, te még nem tudsz semmiről, te mamlasz. Nem hallottál még a Pflegerabbauról? Bocsánat: Pflegertransportról? – Az meg mi? – Jövő héten 60 ápolót áthelyeznek a Bunába. Állítólag új kórházat hoznak ott létre. – Az nem olyan nagy baj – vélte Hans. – Milyen naiv vagy te, öcskös – szidta Valentin. – Azt mondják, ápolóként helyezik őket át a Bunába, de meg fogjátok látni: senki nem kerül a kórházba, hacsak nem betegként, miután halálra dolgozta magát. Ez nem volt túl jó kilátás. Hans még csak rövid ideje volt a táborban. A régi táborlakókat nem fogják előbb elküldeni, mint őt. Este megtárgyalták a helyzetet Eli Polakkal és Klempfnerrel, egy cseh orvossal az emeleti teremből. Klempfner már négy éve volt különböző táborokban, és jól átlátta a helyzetet. – Ne aggódj – mondta. – Tíz embert visznek ebből a blokkból, de meglátjátok, hogy ti nem lesztek benne.

– Honnan tudod? – Zielina állítja össze a listát, és ő kedvel mindkettőtöket. – Hát engem már biztos nem kedvel annyira, azután, ahogy lejárattam magam a karanténblokkban – mondta gúnyosan Hans. – Ne mondj ilyet, egyáltalán nem járattad le magad. Persze, túlságosan tisztességes voltál, és túl lelkiismeretes. Védeni akartad a betegeket, és azzal kivívtad a blokkfelügyelő nemtetszését, mert túl sok munkát okoztál neki. De Zielina rendes ember, és ismeri a viszonyokat. Nem lehet minden lengyelt egy kalap alá venni. Klempfnernek igaza lett. Néhány nappal később Zielina nem hivatalosan megsúgta Hansnak, hogy minden rendben lesz: őt és Elit megtartja, mert derék embernek tartja őket. De voltak áldozatok a honfitársaik között is: Tony Haaksteen és Gerard van Wijk. Érthető volt, hogy Zielina miért nem tudta megtartani őket. Nem voltak orvosok, és a legrövidebb ideje raboskodtak a táborban. Tony nem volt népszerű; idegeskedett, sokszor kiabált a betegekkel, és gyakran voltak összezörrenései más ápolókkal is. Gerardot nagyon sajnálta Hans. Szelíd, intelligens fiú volt. Már így is eléggé legyengült, párszor vért is köpött. – Mit csinálnak velünk? – kérdezte Gerard. – Az ottani új kórházba kerültök. Hans nem nagyon hitte, de minek nyugtalanítsa még jobban szegény fiút.

Egy szerdai napon elvitték az ápolókat. Megfürödtek, és másik ruhát kaptak. Ez rossz jel volt, mert azoknak az ápolóknak és orvosoknak, akik valóban a „szakmájukban” maradtak, nem kellett a tiszta ruhájukat rongyokra cserélni. Csütörtök délután, amikor Hans a leveses kondérral megérkezett a 10-es blokkba, ott enyhe pánik uralkodott. Samuel professzort délelőtt munka közben elvitték Wirths, a Standortarzt[68] megbízásából, aki az egész auschwitzi kerület valamennyi orvosának felettese volt. Azt rebesgették, hogy azért kellett Birkenauba mennie, hogy új női kísérleti anyagot válogasson össze. A lányok attól féltek, hogy a blokk régi lakói ezért a külső kommandókba kerülnek át. Alávetették magukat a kísérleteknek, és végül mégis egy kavicsbányában fognak elpusztulni. Hans úgy vélte, jobban tudja. – Néhány hete nézeteltérés van Samuel és Clauberg között. Samuel a továbbiakban is védeni akarja a személyzetet, és arra kérte a Standortarztot, hogy negyven nőt, akik az ő listáján vannak, és bizonyos „érdemeket” szereztek, kíméljék meg Clauberg kísérleteitől – nyugtatta Friedelt. – Az lehetséges – mondta Friedel. – Annyi intrika folyik itt. Brewda tegnap csúnyán összeveszett Sylviával, aki Clauberg asszisztense, egy rosszindulatú nőszemély. Már egy hónapja megmondta, hogy a személyzet is sorra fog kerülni. Az ilyenek, ha két-három éve a táborban vannak, és hatalmat kaptak, elfeledkeznek róla, hogy ők is rabok. – Ki az a Brewda? – kérdezte Hans.

– Ő most nálunk a Blockälteste. Orvos, de ott szabotálja a kísérleteket, ahol csak tudja. Hans a 9-es blokkban felment megkérdezni Klempfner véleményét. – Ha Samuelt lelövik Birkenauban, akkor Brewda sem marad sokáig blokkfelügyelő – vélte Klempfner. – Akkor a személyzetet is felhasználják a kísérletekhez? – Feltehetőleg, de olyan nagy baj az? Még mindig jobb, mint az első változat, hogy Samuel új kísérleti nyulakat keres Birkenauban. Jobban járnak, ha injekciózzák őket, mint ha Birkenauba küldik. Nem olyan veszélyesek ezek a kísérletek. Jó, a görög lányokkal csúnyán elbántak, de Clauberg alanyai között csak néhány haláleset volt, egypár hashártyagyulladás, és hogy hány százalék vált meddővé, azt nem tudjuk. Hans annyiban egyetértett Klempfnerrel, hogy bármi jobb, mint Birkenau. De azt a véleményét nem osztotta, hogy a kísérletek „nem olyan veszélyesek”. – Ha csak hajuk szála is görbül ezeknek a nőknek, akkor ez ugyanolyan nagy bűn, mint a legerőteljesebb beavatkozás, mert a bűn minőségét nem a kísérlet súlyossága határozza meg, hanem a kényszerítés ténye. Egyébként is: ha nem lenne súlyos a kísérlet, akkor nem kellene foglyokat használni. Ha egy ártatlan kutatást akarok csinálni, bármelyik klinikán elég embert találok, aki hajlandó részt venni. Az, hogy foglyokat vetnek be, azt bizonyítja, hogy valami nincs rendben. Hogy az IG-Farbenindustrie[69]

az

asszonyaink

teste

kárán

akar

fejleszteni,

ilyet

még

a

modern

kapitalizmusban

sem

engedélyez egyetlen ország sem Németországon kívül. – Ebben igazad van – válaszolta Klempfner. – Valóban érdekes, hogy a fasiszták, akik a nagytőke eszközei, annak védelmében ilyen gyakran a kapitalizmus előtti módszerekhez nyúlnak vissza. – Hogy érted? – Vegyük csak a hatalmi apparátust. Tisztán feudális. Itt, a táborban ez stilizált formában jelenik meg. A tábor egyfajta hercegség. A táborfelügyelő a hűbérúr, az SS kegyelméből. Úgy gyakorolja a hatalmát, hogy privilégiumokat osztogat. A blokkfelügyelők a grófok, kisebb uraságként helyzetükből adódóan tudnak „organizálni”. A személyzetük a kisnemesség, amely a népet terrorizálja. Nézd meg például a mi blokkunk portását! Egy rendes kórházban a portás fizetést kap az elvégzett munkájáért. Itt meg egy kisebb hatalmasság. Minden látogatótól

követel

egy

cigarettát,

vagy

akár

többet

is.

Mindenért, amit megtesz egy betegnek, fizetni kell. Így szerzi meg, amire szüksége van. Csak a nagy tömeg, amelynek nincs hatalmi pozíciója, tengődik egy liter levesen és egy adag kenyéren. A lehető legdurvább rövidzárlat a hatalom és a jog között. Teljesen antidemokratikus, feudális. Amikor Hans le akart menni, valaki rászólt. – Van Dam, te is itt vagy? Valahol a második emeleten egy langaléta fiatalember feküdt az ágyon, a gyengeségtől fel se bírt ülni. – Lex, öregfiú, te meg mióta vagy itt?

Lex van Weren volt az, a dzsessztrombitás, akivel Hans korábban néha együtt zenélt. – Tudtad, hogy Jack de Vries is itt van? – kérdezte Lex. – Az egyik bányászkommandóban dolgozik. Maurice van Kleef pedig a birkenaui zenekarban játszik. – Az hogy lehet? – Birkenauban zsidók is játszhatnak a zenekarban, sok ismert holland zenész van ott, a Johnny and Jones és Han Hollander is ott vannak. Felidéztek régi emlékeket, majd Lex elmondta, hogy mennek a dolgok Jawischowitzban, a szénbányában. – Két embernek naponta negyven csille szenet kell beszolgáltatni,

ugyanannyit,

mint

a

hivatásos

civil

bányászoknak. De azoknak ez a szakmája, és ha nem tudod, hogyan kell bánni a csákánnyal, egy darab szenet se tudsz leverni. Ezért verés jár. Első nap csak öt csillét termeltünk ki. Ez olyan kevés, hogy azt mondták, szabotázs. De biztosíthatlak, hogy ennél többet lehetetlenség volt kihozni. Büntetésből egy éjszakát a Stehbunkerben[70] töltöttünk. Ez egy alacsony pince, amiben nem lehet állni, de lefeküdni sem lehet, mert az alján néhány centi víz áll. Így egész éjjel görnyedt háttal állsz. El tudod képzelni, milyen pocsékul érzi magát az ember másnap, amitől aztán egyáltalán nem tud dolgozni. Ezért még több verést kap. Ezt nem lehet sokáig bírni. A civilek rendes ételt kapnak, és a fizetésükön felül bányászpótlékot. Mi egy adag levest és egy adag kenyeret kaptunk. A bányászok, amikor hazaérnek, pihennek, lefekszenek aludni, vagy elmennek egy

órácskára a kocsmába. Nálunk pedig ilyenkor Appell volt, megint térdhajlítás, hasra a sárban, felkelni, hasra, felkelni, és így tovább. Aztán a hálófülkék, nyolc ember egy priccsen, semmi nyugalom, hideg. Hajnali négykor ébresztő, és akkor kezdődik minden elölről. Betegeskedni semmi esélyed. Megy a hasad? Dolgozni. Lázas vagy? Dolgozni, amíg csak egy kevéske élet van benned. Aztán a veszélyek ott lenn! Semmiféle biztonsági intézkedés nincs a bányafolyosókon, ahol a rabok dolgoznak. Percenként történnek balesetek. Ostobaság, mert a saját termelésük is megsínyli. Fél évvel ezelőtt ezren érkeztünk Hollandiából. Háromszáz férfit választottak ki. A többieket valószínűleg

elgázosították.

Mi

háromszázan

a

bányába

kerültünk. Most körülbelül tizenöten vannak életben. Nekem szerencsém volt. Egy nap a táborparancsnok megjelent egy régi kürttel. Hogy honnan vette, nem tudom, de azt kérdezte, igaz-e, hogy tudok trombitálni. Akkor játszottam a Rapportführernek: Stille Nacht, heilige Nacht. A Stehbunkerben töltött éjszakára gondoltam. Ezután teremszolgálatos lettem. Nem kellett többet a bányába mennem. A barakkot takarítottam, kenyeret hordtam, meg ilyesmiket. Néha játszanom kellett valamit az uraknak, akkor adtak még egy kis ennivalót. Igen, itt különleges szerencséd kell legyen, különben megdöglesz, nincs mese. – Valóban, uraim, valóban – szólt egy tettetetten előkelő hang a harmadik emeletről. – Hát te meg miféle mókamester vagy? – Menko a nevem, és valóban mókamester vagyok, az SS-szel mókázom. Már 1941 januárja óta fogságban vagyok.

Hans hitetlen képet vágott. – 1941 januárjában még nem is indultak transzportok Lengyelországba. – Nem, engem a Geuzen[71] csoporttal fogtak el. A csoport 41es perében halálra ítéltek. – Akkor hogyhogy még itt vagy? – szólt közbe egy másik holland. – Maga is egy mókamester, tisztelt uram, de nem túlságosan vicces. Mégis válaszolok a kérdésére. Legalább tizenkét börtönt és ugyanennyi koncentrációs tábort megjártam, de amint az a halálraítéltekkel lenni szokott: vársz az ítéletedre, és az nem jön.

Leginkább

halálraítélt

van.

Buchenwaldban Néha

egy-egy

volt

így,

ott

transzportot

több

száz

átvisznek

Natzweilerbe, a Nebellagerbe.[72] – Miért hívják Nebellagernek? – Türelem, uraim. Natzweilerben kora hajnalban, „zwischen Nacht und Nebel”[73] tartják a kivégzéseket. Ez valami pogány hiedelem. A nemes germánok tele vannak ilyen atavisztikus vonásokkal. Egyszer az egyik transzporttal el akartak küldeni Natzweilerbe. De Buchenwaldban politikai foglyok töltenek be kulcspozíciókat, ők intézik az adminisztrációt is. Amikor egy transzporttal munkásokat kellett küldeni Sachsenhausenbe, minél több halálraítéltet osztottak be oda. Sok más tábor után Auschwitzban kötöttem ki, és itt jó helyen vagyok. Múlt héten szegény muzulmántestemet látva felírtak a szelekciónál. Következő nap elvitték a szerencsétleneket, de én megint előadtam egy mókát. Itt ugyanis nem zsidóként szerepelek a

kartotékban, hanem Schutzhäftlingként.[74] Nem tartozom a névtelen milliók közé, akik itt kimennek a kéményen. Rólam ügyiratok vannak, rólam folyamatban van egy per. Engem csak kivégzéssel lehet megölni, és itt, Auschwitzban nem hajtanak végre kivégzéseket. Arra számítanak, hogy mint zsidó úgyis megdöglöm. – Előfordul ilyesmi – mondta Hans. – Birkenauban van egy Boas

nevű

amszterdami

franciatanár.

Hamis

papírokkal

tolmácsként dolgozott a La Manche csatornai munkások között. Két barátjával együtt letartóztatták: kémkedéssel vádolták őket, mindnyájukat halálra ítélték. A két barátját, akik elhallgatták, hogy zsidók, azonnal kivégezték. Boas beismerte, hogy zsidó. „Te zsidó, te Auschwitzba mész, ott majd térden állva fogsz könyörögni a halálért, olyan sorod lesz”, mondta neki az SStiszt. Most Boas egy jó kommandóban van, és ha továbbra is szerencséje van, meg fog menekülni, pont azért, mert zsidó. ••• Most, hogy ennyi ápolót elvittek, Hansnak sok dolga volt. A reggeli gongtól estig, a lefekvést jelző gongütésig egyfolytában talpon

volt.

Kora

reggel,

közvetlenül

a

felkelés

után

kondérkommandó: teát hozni, kiosztani, mosogatni, ágyazni. Közben a teremfelügyelő már elkezdte felmosni a termet, mert legkésőbb nyolcra tisztaságnak kellett lennie: akkor jött ellenőrizni az egészségügyi altiszt.

Azután a blokkban adódott mindenféle munka. Egyik nap a folyosón kellett nagytakarítást csinálni, és egész délelőtt vödrökben hordták a vizet, sikáltak, felmostak; a másikon a Scheißmeisternek kellett segíteni kisúrolni a vécéket. Egyszer szenet lerakodni, máskor tetűtleníteni kellett az emeleti termet. Nehéz munka volt, mert az egész blokkban harminc ápoló jutott a négyszáz betegre, annak is a fele „prominens” volt, lengyelek, birodalmi németek és alacsony sorszámú foglyok, akiknek nem volt

más

gondjuk,

mint

hogy

minél

több

élelmet

„organizáljanak”. Legfeljebb tízen maradtak a nehéz munkára. Utána jött a déli leves, a reggeli rituálék ismétlődése. Egy nap, a leves után, küldönc jött a 21-es blokkból: Rolkommando. Harmincan kivonultak, ez alkalommal kocsi nélkül. A régi krematóriumba mentek, amely kétszáz méterre volt

a

tábortól.

Már

nem

volt

használatban.

Amióta

megszervezték a megsemmisítést Birkenauban, és a régi táborban csak „normális” elhalálozás volt, azt a kevés holttestet esténként

halottaskocsin

átszállították

a

birkenaui

nagy

rakásokban

hamvasztókemencébe. A

krematórium

egyik

helyiségében

bádogdobozok álltak: elégetett lengyelek urnái. A zsidókkal ellentétben

az

„árjákat”

egyénileg

hamvasztották.[75]

A

holttestre cserépből készült számot helyeztek, majd a hamvakat egy bádogurnába tették. A családot értesítették a halálhírről, és kikérhették az urnát. Az évek során azonban negyvenezer urna ott maradt, amelyeket most át kellett vinni egy másik helyiségbe.

Az emberek hosszú láncot alkottak a pincéken keresztül, ahol a három nagy kemence állt, és úgy dobálták egymásnak az urnákat, mintha sajtok vagy kenyerek lettek volna. Még soha nem ment át Hans kezén ennyi halott, mint ebben a néhány órában. A dobozok rozsdásak voltak, ha valamelyik a földre esett, összetört. De nem számított, egyik embernél volt egy seprű,

ő

összesöpörte

a

hamut.

Ugyan

ki

fog

utána

kérdezősködni? Az Appell után visszamentek a blokkba. A sorakozó csak néhány

percig

tartott.

Felsorakoztak,

jött

az

SDG,

a

blokkfelügyelő jelentett: 9-es blokk 31 ápolóval felsorakozott, beteg nincs. Az SDG erre intett, és leléphettek. Appell után Hansnak fel kellett mennie az emeletre, hogy doktor Valentinnak segédkezzen az ambulancián. A lépcsőn nagy volt a hangzavar. Zielina, aki mindig ideges volt, ráripakodott egy emberre, aki fapapucs nélkül, mezítláb akart a mosdóba menni, ami szigorúan tilos volt. Dühében felpofozta a férfit. De Zielina jószívű volt, és amikor a férfi sírva fakadt, jobban megrendült, mint az áldozata. Lerohant, és egy darab kenyérrel jött vissza, házi kenyérrel a csomagjából, és a férfinak adta. A több év koncentrációs tábor hagyott ugyan nyomot Zielinán, de nem tette rossz emberré. Az ambulancián Valentin éppen őrjöngött. Félig zsidó volt, korábban a haditengerészetnél dolgozott orvosként. Nem volt rosszindulatú, csak ízig-vérig porosz. Mindenkivel ordított, bármilyen apróság miatt, de ha a másik ijedten nézett körül, nevetésben tört ki.

– Na mi van, te is megjöttél? Nálatok biztos nádszőnyeg van ajtó helyett, azért hagyjátok mindig nyitva az ajtót. Te kis naiv, azt hitted, hogy az ápolók a bunai kórházba mentek! Már megkaptam a hírt: mindnyájan a külső kommandókba kerültek. Hát ez van. Majd az összegyűlt orvosokhoz fordult, akik a kötözésben jöttek segíteni: – Gyertek, mutatok nektek valamit. Egy beteghez vitte őket, aki rettenetesen csuklott. – Már három napja így fekszik itt, bármit próbálok, semmi nem segít. Ezenkívül magas láza van, már egy hete 40 fokig is felmegy estére. Mit gondoltok, mi ez? Gondolkodtak. – Talán meningitis; az agyhártyagyulladás gyakran jár csuklást is kiváltó ingerrel – próbálkozott Hans. – Tévedsz – mondta Valentin. – Kiütéses tífusz vörösödés nélkül. Gyakori tünet. Egy fertőzött táborból került hozzánk. – Nem veszélyes itt tartani a teremben? – kérdezte az egyik francia orvos. –

Á,

nem,

jelenleg

tetűmentesek

vagyunk,

és

jól

lefertőtlenítettük. Egyébként eszem ágában sincs jelenteni. Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy egész blokkot a gázkamrába küldenek, mert van egy flekktífuszos eset. Úgyhogy tartsátok a szátokat. Aztán kezdődött a seregszemle az ambulancián. A hátsó ajtón jöttek be a betegek, az ingük felhúzva vagy levetve, attól függően, hol volt szükség kötözésre. Gyakran csúnya sebek

voltak rajtuk: furunkulusok, tályogok, és a legrosszabb az volt, hogy mindent papírral kellett kötözni. Egy fél óra után már kibírhatatlanul büdös volt az ambulancián. Emellett minden mocskos, zsíros volt a mitigaltól, a rühesség elleni szertől, ami a rendelkezésre álló kevés gyógyszer egyike volt. Egyszer csak berohant Eli. – Tudjátok, hogy meghalt Kalker? Döbbenten néztek rá. – Akkor mégsem segített? – kérdezte Hans. – Nem, túl drága volt. Sokkal több szulfamidra lett volna szükségünk, de a hollandok közül senkinek sem volt elég élelmiszere, hogy meg tudja fizetni. Valentin szakította félbe a beszélgetést: – A traccspartikat majd a teánál legyetek szívesek. Otthon is mindig az én nyakamba szakadt minden, de most köszönöm, nem kérek belőle. Megjelent a blokkfelügyelő. Négy emberre volt szüksége. Átmentek az egészségügyi alttiszttel a 21-es blokkba. Egy vizsgálószéket is hozni kellett, és átvinni a bordélyba. A Puff előtt nagy volt a nyüzsgés. Birodalmi németek és lengyelek álltak hosszú sorban, zsidók nem mehettek be. Még nem nyitottak ki, a lányok a lépcső tetején álltak, a felügyelő orvossal és az ápolóval vitatkoztak. Az orvosnak jelen kellett lennie, amikor bejöttek a férfiak, és befizették az egy márkát – a pénzt prémiumként kapták a munkahelyükön. Beadott nekik egy injekciót, és egy pecsétet nyomott a bal karjukra. Amikor negyedóra múlva kijöttek, megint kaptak egy

injekciót és egy pecsétet a jobb karjukra. A kijáratnál egy SS állt, aki ellenőrizte, megvan-e mindkét pecsét. Így próbálták megelőzni a nemi betegségeket. Az egyik lány elcsípte Hanst: – Hát te mit keresel itt, neked nem is szabad idejönnöd! – Te csak csináld a saját munkádat, én is csinálom a sajátomat – csúfolódott Hans. – Igen, igen – válaszolta a nő. – Arbeit macht frei, Krematorium drei![76] Hans késő estére ért vissza a blokkba, és mint minden este, lefekvés előtt még fel kellett söpörnie a szobát. Még nem készült el, amikor bejött a blokkfelügyelő, és dühöngött, hogy még nem kapcsolták le a villanyt, pedig már rég szólt az esti gong. Hans gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Hosszú nap volt, tizenhat óra folyamatos munkával. És minek? Még sokáig a fülében csengett a Puffdame gúnyolódása, majd lassan elnyomta az álom: Arbeit macht frei, Krematorium drei! ••• Így telt az idő. Hans és Friedel hol jobban, hol rosszabbul viselték a tábori életet. Rendszeresen ismétlődtek a szelekciók, és mindig voltak a kirostáltak között barátaik is, akikért fájt a szívük. És nem mindig csak az elcsigázottak és a halálos betegek jártak így.

A táborban dolgozók sem voltak mindig biztonságban. Rendre vittek transzportokat más táborokba a régi auschwitzi foglyok közül. Sokszor a jobb kommandókban dolgozók sem maradtak ki. És azután senkinek nem volt hosszú élete. Ki bírná a bányamunkát? Ki képes arra, hogy napi tizennégy órában kavicsot lapátoljon a folyóból, sokszor derékig vízben állva? Ki viseli el a verést, ki immunis a fertőzésekre? Megérkezett a tavasz, és vele azok a ritka madarak, amelyek elmerészkedtek

Sziléziának

ebbe

a

hideg

szögletébe,

a

Beszkidek északi oldalán uralkodó zord éghajlatra. De a tavasszal a napsütés is megjött, éltető erőt ébresztve. Ez az erő mindent áthatott. Nem volt szögesdrót, sem fal, sem SS-katona, amelyik vagy aki a napsugarakat fel tudta volna tartóztatni. A nap új életet lehelt a halálraítéltekbe, új remény zsendült a szívekben, mint a sarjadó zöld levelek, amelyek kiszabadultak az apró bimbókból, hogy magukba szívják az új fény sugarait. A levegő lágyan párás volt, az ég tiszta kék, és a szívük hevesebben dobogott, ahogy megérezték a tavaszt. Mintha könnyebben, új lendülettel folyt volna a vér az ereikben. Mintha a lelkük együtt rezgett volna a zöld mezők fölött vibráló levegővel. Valami feszültség szállta meg őket, amely olyan régi, mint az emberiség, de most megújult a lelket befagyasztó tél után. És ha a saját blokkjuk ablaka előtt állva egymást lesték, az elérhetetlen másikat, és nézték az elérhetetlen hegyeket, úgy érezték magukat, mint a paradicsomba vágyakozó emberpár,

pedig ki sem űzték őket onnan, mert soha nem is voltak ott. Egy nagy sóhajtás, és a lelkek elhagyták a leláncolt testet, és ellibbentek a homályos messzeségbe. Ilyenkor néhány pillanatig nem létezett a láger, eltűntek a szörnyűségek, a szögesdrót és a fal. A lelkek egyesültek egymással és a mindenséggel, a folyón és a mocsarakon át elúsztak a csodálatos ígéret földjére a horizonton. Akkor egymásra néztek, és az a szó jutott eszükbe, amit nem mondtak ki, de mégis meghallottak egymástól az őket elválasztó távolság ellenére: „Mikor?” Mikor csillapul sóvárgásuk a szabadság után, a szabadon megélt

szerelem

után?

Együtt

szabadnak

lenni:

ez

elképzelhetetlennek tűnt, és iszonyatos félelmet éreztek, amikor az őket fogva tartó haláltáborra gondoltak. Amikor a képzelet abbahagyta a szárnyalást, és a tudat visszatért a blokkba, az ujjaik görcsösen kapaszkodtak a hálóba, a kezük erősen markolta a párkányt, mintha egy végső erőfeszítéssel össze akartak volna törni valamit, ami útjukat állta. Ekkor felsóhajtottak, de ez másfajta sóhaj volt, mint az előbbi. A bánkódás, az elkeseredés sóhaja, a lemondásé az álomországról, amelynek, úgy hitték, soha többé nem lehetnek lakói. Aznap este Hans betegnek érezte magát. Sorakozó után azonnal lefeküdt, és megkérte az egyik társát, hozzon egy lázmérőt az ambulanciáról. Alig volt láza, így megértette, hogy a tavasz ajzotta fel, attól szenved.

De miért is ne pihenne pár napot? Paul nem zargatná, ugyanis szerelmes lett. Már hetek óta a szobája ablaka előtt ült, és a holland zsidó lányt leste, aki olyan kedves volt a barátságos, korosodó férfival. Mert Paul tényleg szelíd lett, amióta szerelembe esett. Nem hajtotta az ápolókat, nem gorombáskodott. Őszinte szerelem volt az övé: tiszta, együttérző szeretet. Hansszal szövetséget kötött: Hans leveleket és csomagokat hordott neki, amikor átment a 10-es blokkba. Paul pedig hagyta, hogy Hans kivonja magát a munkából. Ezért Hans nyugodtan betegeskedhetett pár napot, tudta, senki nem fogja felelősségre vonni. A kondérvivőkkel levelet küldött Friedelnek, amelyben megírta, hogy pár napig pihen, és hogy ne aggódjon. Következő nap hosszú levelet kapott válaszul. Édesem, nagyon örülök, hogy egy kicsit pihensz, és nem fárasztod magad annyira. Kibírom, hogy pár napig nem látjuk egymást, és hogy nem küldesz nekem élelmet. Tegnap

különleges

blokkfelügyelőt,

és

nap

volt.

most

gyógynövénykommandóval.

Reggel

Már végre

régen

kértem

kimehettem

nyolckor

indultunk

a a a

táborból. Sokat gyalogoltunk, és Birkenau közelében is jártunk. Ott találkoztam Lotte Spatellel és néhány másik lánnyal, akiket múlt hónapban a mi blokkunkból helyeztek át. Van, akinél befejeződött a kísérlet, másoknál nem sikerült. Vannak, akik megtagadták, hogy alávessék magukat a kísérleteknek, mint Lotte és a francia kommunisták.

Három héttel ezelőtt hetven nőt vittek el. Borzasztó most látni őket.

Mennyire

megváltoztak!

Kopaszok,

mezítláb

járnak,

ruhájuk egy darab jutavászon, egy kötéldarabbal megkötve. Tudod, Hans, nem is nők már. Nemüket vesztett lények. A mieink még viszonylag jól néznek ki, de vajon meddig? Röviden beszéltem Lottéval, gyorsan írt néhány sort Heininek, a férjének, de máris ott volt az Aufseherin, és rávert. Akkor tovább cipelte a köveket. Igazad van, ha Birkenauba kerülnék, nem bírnám sokáig, már most is úgy köhögök. Gyönyörű nap volt, gyógyfüveket gyűjtöttünk az erdőben, kamillát és más füveket, amelyekből gyógyteát készítenek. Öröm volt: minden egyes szárban, minden egyes virágban ott a tavasz. Míg itt a táborban még minden kopár és halott, az erdő már él, csiripelnek a madarak, rügyeznek a fák. Késő délután értünk vissza. Holtfáradt voltam. Nem vagyok már hozzászokva. Az este borzalmas volt, mert tegnap délután Standgericht[77] volt. Három autóval jöttek a „bírák”. Egy közeli faluban több mint háromszáz lengyelt tartóztattak le, az egész lakosságot. Csak két embert mentettek fel. Este volt a kivégzés. Mindent jól hallottunk. A 11-es blokk udvarán volt, tudod, a „bunker” a mi blokkunk mellett van. Azon az oldalon az ablakok be vannak deszkázva, és a blokkfelügyelő nagyon vigyázott, hogy ne lessünk ki a réseken, mert akkor biztos odalőnek. A blokkban a szokásosnál is rosszabb volt a hangulat. A teremszolgálatosok őrjöngtek, az írnok mindenkit ütött-vert, akit

csak ért. Ezek mind szlovák nők, akik túl sokáig voltak Birkenauban. Ott persze szörnyű soruk volt, ezért úgy gondolják, hogy nekünk is az kell legyen. „Ha Birkenauban lettél volna, már rég nem élnél”, mondják, és ezért ők is durván bánnak velünk. Mindig ez a rendszer, a gyengébben megtorolni a sérelmet. Hét órakor kezdtek lőni. Annyira idegesek voltunk, annyira fullasztó volt a levegő a teremben, és amikor megint behallatszott egy sorozat, az szívet tépő volt. Olyan volt, mintha te magad lennél a következő, annyira átéltük. Vezényszó. Folyamatosan

Sorozat. egymás

Azután után.

Aztán

a

holttestek megint

az

elvitele. áldozatok

jajkiáltásai. Egy fiatal lány, aki kegyelemért könyörgött, mert még olyan fiatal volt, és szeretett volna élni. A férfiak, akik különböző jelszavakat kiabáltak: „Hitler verrecke!” „Es lebe Polen!”[78] De hát az utóbbi időben eleve olyan rossz a hangulat a blokkunkban. Biztosan a tavasz miatt is, aztán ott ül az ember vagy kétszáz másik nővel együtt, és várja, hogy szólítsák. És sokakat szólítanak. Most többet tudok mondani róla, mert valamennyire tudom, hogy mit csinálnak. Tudod, Schumann kísérletei. Görög lányokat választott ki, körülbelül tizenhét évesek. Ezeket a gyerekeket elektromos ultrarövid-hullámú mezőbe helyezték, egy lemezt tettek a hasukra, egyet a fenekük alá, és elégették a petefészküket. Ráadásul borzalmas sebek is keletkeztek rajtuk az áramtól, és iszonyú fájdalmaik voltak. Amikor begyógyultak, megműtötték őket, hogy lássák, hogyan égett szét a hasuk, különösen a petefészkek.

Szláva elmagyarázta, hogy ez a módszer őrültség: egyszerű módszert akarnak találni a meddővé tételre, hogy a különböző népeket, a lengyeleket, az oroszokat, és ha úgy jön ki a lépés, akár a hollandokat sterilizálják. De így ezek a nők nemcsak meddővé válnak, hanem kasztrálttá is. Amikor a kísérletek befejeződtek, a lányokat Birkenauba vitték. Egy hónappal később visszajöttek ellenőrző műtétre. Schumann ekkor kivette a petefészküket, hogy megnézze, milyen állapotban vannak. Képzeld el: kilenc hasműtét két és negyed óra alatt. Az eszközöket közben egyszer sem fertőtlenítették. Aztán itt vannak Samuel kísérletei, ezekről te többet tudsz, mint én. Itt már majdnem minden nőt kezelésbe vett, legalább négyszázat. Ezeknek mind szörnyű fájdalmaik vannak. Valószínűleg nem igaz, hogy csak egy darabka nyálkahártyát távolít el, ahhoz túlságosan fáj nekik, és mindegyiküket össze is kell varrni. Amikor Schumann nem ért el sikert, akkor jött Clauberg professzor. Állítólag ismert nőgyógyász Katowicében. Fehér, cementszerű anyagot nyomnak a nők méhébe, és közben röntgen alatt felvételeket készítenek. Clauberg azt mondja, a lipiodol helyett

akarnak

Németországban

valamilyen ugyanis

más

anyagot

nincs

elég

kifejleszteni. jód,

amit

kontrasztfolyadékként tudnak használni a röntgenezésnél. Hogy igaz-e, nem tudom, lehet, hogy ennek is valahogy a sterilizálás a célja. No, mára elég szörnyűséget írtam neked. Ne haragudj, hogy nem írok vidámabb dolgokat, de te akartál mindent pontosan tudni. Szervusz, kedvesem, jól pihend ki magad.

Ezután még rengeteg kedveskedés és jókívánság következett, ami Hansban újra felébresztette a vágyakozást. Kiugrott az ágyból, és felöltözött. Fél három volt, és a kondérkommandó már lement. De mindenképpen látni akarta Friedelt, beszélni vele, vigasztalni, bátorítani. A 10-es blokk ajtaja nyitva volt. A portásnő nem volt ott. Pillanatnyi habozás után Hans először csak úgy, kondér nélkül belépett. A folyosón meglátott egy holland nőt, aki kihívta neki Friedelt. De alig álltak meg egymással szemben, máris kirohant az egyik ajtón a portásnő, és ordítani kezdett. Hogy merészelt idejönni, a nap közepén! Ha egy kicsit visszafogta volna magát, nem lett volna baj, de úgy kiabált, hogy nem lehetett jó vége. Hans nagyon ideges lett. Egyszer csak ott állt előtte Goebel. Dr. Goebel egy nyápic alak volt, polgári lovaglónadrágban, ami nagyon előnytelenül áll, ha valakinek pipaszár lába van. Könnyű sportkabátjában úgy nézett ki, mint egy kishivatalnok, aki a kiárusításban olcsón vett valamit. De a nők gyűlölték, és féltek tőle. Clauberg

néha

elnéző

volt,

hajlandó

volt

kíméletet

gyakorolni azzal, aki valamiért kérte, hogy ne adják be neki az injekciót. De két hete ott volt Goebel, és úgy tűnt, egyfajta ellenőrként küldték a 10-es blokkba. Mindenbe beleszólt, és részvét nélkül minden nőt rákényszerített a kísérletekben való részvételre.

Nem

orvos

volt,

hanem

vegyész

az

IG

Farbenindustrie-nál: ez volt a cég, amely fizette a kísérleteket, és amelynek érdeke fűződött az új anyagokhoz. Goebel goromba volt, gúnyolódó, és megvolt benne az a kicsinyesség,

amely

azokat

az

embereket

jellemzi,

akik

nincsenek

hozzászokva a vezető pozícióhoz, és hirtelen hatalmat kapnak mások fölött. – Uraságod azt gondolja, hogy ez egy kaszinó? Hansnak általában nem kellett a szomszédba mennie egy jó kifogásért, de abban a pillanatban kitört belőle a gyűlölet. Annyira igyekeznie kellett, hogy visszatartsa magát, és ne rúgja fel ezt a csenevész embert, hogy csak érthetetlen szavakat makogott. – Majd rend lesz itt – mondta a hatalmasság, és feljegyezte Hans számát, amelyet a bal mellén viselt. Hans eloldalgott, és nem beszélt senkinek a kalandjáról. Másnap reggel Paul jött oda hozzá. – Ember, mi van veled? A Schreibstube leküldte a számodat, előre kell menned. Előre:

ez

azt

jelentette,

hogy

a

kapuhoz,

ahol

a

Rapportführer ült. A Blockführerstube[79] folyosóján kellett várnia. Kaduk, a Rapportführer szólította: – 150 822! – Zu Befehl. – Überstellung Strafkommando Birkenau.[80] Hans még nem egészen tért magához, amikor már ott is volt az SS, hogy elvigye. A lába mintha ólomból lett volna, alig tudott lépést tartani a Sturmmann-nal. Auschwitz[81] és Birkenau között volt egy nagy völgyhíd Auschwitz város vasútállomása fölött. Azután az út a vasút egyik szárnyvonalát követte, és

körülbelül fél kilométer után megérkeztek a táborba. A vasút és az út áthaladt a tábor kapuja alatt, és onnantól az óriási barakktenger középvonalát alkotta. A vasútra merőlegesen mindkét oldalon nyolc-tíz mellékút nyílt, ezeknek mindkét oldalán harmincöt-negyven barakk sorakozott. A bal oldalon volt a női koncentrációs tábor. Jobbra az úgynevezett Arbeitslager Birkenau.[82] Itt még rosszabbak voltak a körülmények, mint a női táborban. Itt voltak a krematóriumok is, összesen négy. A

sorakozó,

az

ellenőrzés,

az

élelmiszerosztás

és

a

kommandók megszervezése mind lehetetlen lett volna, ha Birkenau mind a kétszázezer lakója szabadon járhatott volna a tábor területén. Ezért mindegyik utca a két oldalán álló barakkokkal együtt külön tábort alkotott. Ezeket az altáborokat szögesdrót választotta el egymástól, és mindegyiknek saját száma vagy betűjele volt. Így fordulhatott elő, hogy férj és feleség, anya és lánya egymás közelében éltek, és mégis hónapokon keresztül nem tudtak egymásról. Az altáborokat ugyanis

szigorúan

elkülönítették,

csak

a

szomszédos

altáborokkal lehetett érintkezni, azokkal is nehezen. A férfiak és nők kapcsolatára, bár életveszélyes volt, mégis több lehetőség nyílt, mint a kisebb, áttekinthetőbb Auschwitz I.ben.

Az

ételszállításnál

és

minden

lehetséges

alkalmat

megragadva keresték egymás társaságát. Különösen a kápóknak és más munkavezetőknek nyílt alkalma kapcsolatot teremteni a nőkkel. Számos női kommandónak férfi rab volt a parancsnoka, és sok nő boldog volt, ha „gazdag” barátra tett szert, például a

kenyereskocsit kísérő férfiak közül, akik bőséges mennyiségű kenyérrel rendelkeztek, és így ki tudták elégíteni kedvesük élelem iránti éhségét, cserébe a szereleméhségük kielégítéséért. Egyik este Hans egy volt buchenwaldi fogollyal találkozott. Arról beszélgettek, hogy mennyire rossz hely Auschwitz, ahol a foglyok

morális

leépülése

sokkal

előrehaladottabb,

mint

bármelyik másik táborban. – Buchenwaldban a politikai foglyoknak súlyos küzdelmek árán sikerült átvenni a láger egész belső vezetését. Még néhány SS is részt vett ebben. Ha egy zöld – egy hivatásos bűnöző – túl sokat engedett meg magának, kapott egy cédulát, hogy jelenjen meg a kórházbarakkban. Ott kapott egy injekciót, és vége volt. – Ott jobbak a körülmények, mint itt? – kérdezte Hans. – „Organizálni” Buchenwaldban nem lehetett, csak közösen lopni az SS raktárából, mindenki javára. Ha egy szakács lop a konyhából, azonnal agyonverik. Aki cigarettát cserél kenyérért, szigorúan megbüntetik. Ez Auschwitzban egészen máshogy volt. Itt mindenki egész nap azon törte a fejét, hogyan tudna minél többet lopni, általában a társai kárára. Egész feketepiacok működtek a sorakozó utáni szabad percekben. – Buchenwaldban a politikai foglyok bojkottálják a bordélyt, oda soha egy holland sem tette be a lábát – állította a buchenwaldi. – Itt más a helyzet: mindenki, aki nem zsidó – tehát bemehet a bordélyházba –, oda is jár. Itt, Birkenauban, férfiak és nők illegális érintkezése is színtiszta prostitúció.

Hans szerint ez azért nem egészen volt így. – A lágerbeli állapotokra nem alkalmazhatók a normális társadalom szabályai. Ha egy lány egy darab kenyérért vagy egy liter levesért odaadja magát, nem szabad szigorúan ítélkezni fölötte. – De hát ez a prostituáltaknál ugyanígy van, nem? – mondta a buchenwaldi. – Milyen gyakran történik meg, hogy egy nőnek szerelmi kapcsolatból gyereke születik, és a férfi otthagyja? A jobb köröktől távol tartják, és ahhoz, hogy eltartsa magát és a gyerekét, nem marad más, mint a prostitúció. ••• Rohanás volt egész nap. Hans egy Bauhofkommandóhoz került. Az építőudvarban megállás nélkül köveket cipeltek hosszú sorokban, néha vasúti talpfákat, máskor súlyos vasgerendákat, amelyek feltörték a vállukat. Verni nem verték őket sokat. A tulajdonképpeni büntetőkommandó már megszűnt létezni. Néha egy ütés, egy rúgás, de senkit sem vertek agyon munka közben. Egy évvel korábban még más volt a helyzet. Hans beszélt egy görög társával, aki lelkiismeret-furdalási rohamában elmondta, hogy egyszer egy félig agyonvert fogolytársába még párszor belerúgott. Akkoriban az volt a szabály, hogy a halottakat nem lefektették az Appellhez, hanem be kellett őket vinni. Így egy barátjával bevihették a holttestet, és egy fél napot pihenhetett. Egy másik alkalommal ugyanez a görög a kórházban egy súlyos

beteg mellett feküdt, aki eszméletlennek látszott. Elvette a kenyerét, hogy megegye, de erre a szerencsétlen kiabálni kezdett. Ha észrevették volna a kenyérlopást, a görögöt félholtra verik. Ezért a férfi a szájára tette a tenyerét, és addig szorította, amíg az meg nem fulladt. Hans megkérdezte a buchenwaldit, hogy az ő szigorú tábori erkölcsével mit gondol erről. Hans úgy gondolta, minden módszer megengedhető a lágerben, ami segít életben maradni, kivéve, ami egy másik fogoly kárára van. Egy

katolikus

holland

orvostanhallgató

is

beszállt

a

beszélgetésbe: – Egy jezsuita egyszer ezt a példát hozta fel nekem: két ember ül egy tutajon, amely csak egyet bír el. Az egyik lelöki a másikat, az vízbe fullad. Ez bűn? Nem, mert ha a kettő közül egy nem halna meg, akkor mindketten ottmaradtak volna. Hans ezt eléggé opportunista etikának találta, amely végszükség esetén mégis elfogadható. A görögre a példa azonban nem vonatkozott, mert a kenyérlopással nem az életét mentette.

Így

holnap

ismét

arra

kényszerülhetne,

hogy

megöljön valakit egy darab kenyérért, és holnapután megint. Ha arról van szó, hogy „te vagy én”, akkor mindenki azt mondja: „én”, de a lágerben nem ez volt a helyzet. Lehetett mások rovására előnyökhöz jutni, de ezzel senki nem tudta a saját életét megmenteni. És mivel semmiféle etika – akár keresztény, akár humanista – nem hagyja jóvá azt, hogy valaki úgy jusson előnyökhöz, hogy másoknak súlyosabb szenvedést okozzon, a görög eljárása védhetetlen. Ritkán folytattak ilyen

beszélgetéseket, mert amikor vége volt a munkának, és a kommandók visszajöttek a táborba, akkor kezdődött az Appell. Ez néha fél óráig tartott, de volt, hogy két órán át, vagy akár még tovább. Függetlenül attól, hogy kellemes tavaszi idő volt-e, vagy jégeső verte őket. Az Appell után jött a hosszú sorban állás a kenyérért, utána sokszor mindenféle ellenőrzés következett: ruhaellenőrzés, hogy nem hiányzik-e egy gomb a csíkos gálaöltönyükről, vagy hogy tiszta-e a cipőjük, azaz letörölték-e róla a sarat. Ha minden körülményt külön nézett az ember, akkor tűrhető lett volna az élet egy ilyen kommandóban. A munka nehéz volt, de kibírható. A verés megalázó, de agyon nem vertek senkit. A kenyér és a leves kevés volt, de egy henyélő élethez elég lett volna. De a körülmények együttese: ennyi munka, ennyi verés ilyen kevés étel mellett már elviselhetetlen volt. És a legrosszabb, hogy nem volt semmi nyugalmuk. Munka, Appell, ellenőrzések, sorban állás az ételért, és amikor végre a nyolc ember Európa különböző sarkaiból a közös fekhelyére került, akkor kezdődött a hiábavaló küzdelem a tetvek és bolhák ellen. Elalszol, felébredsz,

vakaródzol

–

igyekszel

uralkodni

magadon,

mozdulatlanul feküdni. Hadd mászkáljanak a tetvek. Megint egy kis alvás, ébredés. Veszekedés a szomszéddal. Felvakartad a lábszárad, érzed a vért, ez fekély lesz, nem szabad vakarni! Aztán

mégis.

Iszonyú

fáradtság,

rettenetesen nyomorultul érzed magad.

a

pihenés

lehetetlen,

Éjjel ki kell menni, akár háromszor is, a levestől és a kezdődő

szívgyengeségtől.

Ehhez

át

kell

mászni

három

emberen, és több száz métert gyalogolni a latrináig, ami egy deszkapadló, benne negyven lyukkal. Kint őr járkál, hogy senki ne vizeljen a szabadban, mert akit rajtakapnak, azt megverik. Akkor a szomszéd ügyesebben csinálta. Valami balkáni paraszt becsempészett az ágyba egy evőcsajkát, így nem kell kimennie. De másnap ki fog enni abból az edényből? Nem, ezt Hans nem tudta megtenni. Akkor inkább gyalogolt kétszáz métert. Hajnali négykor ébresztő. Inget le, mosakodás. Néhány csepp víz, szappan nincs, törülköző az ing. Sokszor oda se lehet jutni a csaphoz. Talán útközben lesz egy pocsolya. Aztán – még most szürkül – sorakozó, leszámolják a kommandókat, és hosszúhosszú állás után elindul a munkacsapat. A kapunál az Oberkapo[83] jelenti: Bauhof 693 ember! Félnek. Ha túl sokan vannak, és 660 elég, akkor az Obersturmführer leszámol 33 embert, teljesen önkényesen, és kiállítja őket. Soha senki nem látja őket viszont. Amit viszont mindenki lát, az a láng, a krematórium kéményének öröklángja. Éjjel-nappal ott a tűz, a tudat, hogy ott emberek égnek. Emberek, mint te magad, van agyuk, van szívük, amely a vért, ezt a csodálatos folyadékot áramoltatja körbe az erek végtelen csatornáin, az élő test utolsó porcikájáig, legapróbb sejtjéig. Isten csodálatos teremtése. Néha, amikor nedves idő van, a füst ráül a táborra. Az égő hús szaga, mint amikor nem tesznek elég zsírt a marhaszelet

alá. Ez a reggelid, mert kenyér úgysincs már. Ezt már nem lehet bírni. Fáradt vagy, beteg vagy, magadtól is undorodsz, mert te is ember vagy, és egy SS is „ember”. Azután öt hét múlva a levél: – Kinyomoztalak! Megtalált valaki a te táborodból, aki fát hord a konyhára. Beszélek a Lagerarzttal. Még egy kicsit bírd ki! Még egy hétig tartott, míg érte jött a blokkírnok. Az adminisztrációs

épületnél

kijelentették,

és

azután

vissza

Auschwitzba. A 9-es blokkban nagy változások történtek. Új blokkfelügyelő volt. Előző héten ott járt a Lagerarzt, és kiválogatta a muzulmánokat. Amikor egy nappal később jöttek az autók a szerencsétlenekért, egy hiányzott: egy olasz zsidó. Óriási botrány tört ki. Az illető este magától visszajött. Kiderült, hogy kiment

egy

cementeszsákokat

Bauhofkommandóval, cipelt.

A

nap

és

végén

egész az

nap

előmunkás

megdicsérte a szorgalmáért. Ő csak be akarta bizonyítani, hogy nem muzulmán, még képes dolgozni. Amikor következő nap újra jött a Lagerarzt, nem győzte meg ez a logika. Azonnal elvitette a férfit, és hívatta Pault. Hogy szégyen, hogy az ő blokkjában ilyen történhetett, és reméli, jól megverte azt a zsidót. De Paul önfejű volt, és amióta egy zsidó lányba volt szerelmes, mély együttérzéssel viszonyult a zsidókhoz. – Betegeket nem verek.

Erre a Lagerarzt üvöltözni kezdett vele: hogy ez a kommunista söpredék sosem tagadja meg magát, zsidóbarátok, csőcselék, mocskos vörös disznók. És a doktor úr Paul arcába vágott. Kétszer, háromszor, hogy folyt a vér a felrepedt ajkából. Fél órával később új blokkfelügyelő volt. Zlobinski, egy lengyel, a 21-es blokk korábbi portása. Durva, alattomos fickónak ismerték. Hatalmaskodott. Ellenőrizte az ágyakat, ordítozott, ha egy szalmaszál volt a padlón, és mindenkit a végsőkig hajtott. Néhány héttel később azonban beleszeretett egy lányba a szomszédos 10-es blokkból. Attól kezdve egész nap az ablak előtt

ült,

az

ápolók

újra

elkényelmesedtek,

és

újra

a

teremszolgálatosokkal – a gyógyulófélben lévő betegekkel – végeztettek el minden munkát. A visszatérése után másnap Hans a kondérkommandóval bement a 10-es blokkba. Friedellel együtt nagyon boldog volt, hogy ez a kaland jól végződött. – Hogy sikerült elérned? –

Egyszerűen

odamentem

Kleinhez,

a

Lagerarzthoz,

elmagyaráztam neki, hogy mi történt, és hogy te a férjem vagy, erre felírta a számodat. – Érthetetlen: ugyanaz a vadállat, aki a múlt héten kirúgta Pault,

miután

előbb

szelekciót

tartott.

A

hónap

elején

Birkenauban volt, ahol két napon belül felszámolta az egész cseh családi tábort: ezer férfit munkára vittek, 5500-an a kéményen mentek ki: az idősebb férfiak, a nők és a gyerekek.

– Ezt sokszor látni: a fiatal SS-ekkel egyáltalán nem lehet szót érteni, de az idősebbek, akik nagyban szörnyű bűnöket követnek el, a kis dolgokban néha emberségesek. Mint most veled. – Nem gondolom, hogy ez mellettük szól – vélekedett Hans. – Épp ellenkezőleg. A fiatalokat a Blut und Boden[84] szellemében nevelték, ők nem ismertek mást. Az idősebbek, mint ez a Lagerarzt, az ilyen kis tettekkel mutatják, hogy valami maradt bennük a nevelésükből. Ők még mást tanultak, és emberek maradhattak volna. Ezért nagyobb a bűnük, mint a fiatal nácicsordáé, amelyik sosem látott mást. Még egy ideig beszélgettek. Friedel beszámolt neki a maláriás vér befecskendezéséről, és hogy a lányoknak magas láza lett a mesterséges maláriától. Mostanra könnyebb volt bejutni a 10-es blokkba, és kevésbé veszélyes ott tartózkodni. Rendszeresen

elvittek

lengyeleket,

a

zsidók

így

jobb

posztokra kerültek. Dolgozhattak a Bekleidungskammerben és a fotótechnikai részlegen. Még a konyhára is bejutottak néhányan, és a zsidó orvosok már nemcsak a legpiszkosabb munkákat végezték, hanem valódi orvosi feladatokat is elláttak. Így most egy zsidónak is lehetséges volt valamilyen megbízatás ürügyén belépni a 10-es blokkba, míg korábban ezeket a kellemesebb feladatokat a lengyelek maguknak tartották meg. A lengyel transzportok miatt ugyan kellemesebb lett az életük, másfelől viszont a helyzet aggodalommal töltötte el őket. A lengyeleket az oroszokkal együtt elszállították. A birodalmi

németeket a politikai foglyok kivételével besorozták az SS-be. Mindez láthatólag a közeledő front hatására történt. 1944 nyarára az oroszok már Radom vonalában jártak, félúton Lemberg[85] és Krakkó között. Már csak kétszáz kilométer

választotta

el

őket

Auschwitztól,

a

következő

offenzívával már elérhették a lágert. Vajon mi történik akkor a táborlakókkal? Különböző

vélemények

terjedtek

ezzel

kapcsolatban.

Kiürítik a tábort. Ez azonban nem lenne egyszerű, mert bár erősen

megfogyatkozott

a

létszám,

az

egész

auschwitzi

komplexumban még mindig több mint 120 ezer ember raboskodott. Mások szerint mindenkit kiirtanak. Csak kevés olyan optimista volt, aki azt gondolta, hogy a németek majd hagyják rémtetteik tanúit élve az oroszok kezébe kerülni. Így folyamatos zűrzavarban, feszültségben éltek. Júliusban

ez

tovább

fokozódott:

„Meghalt

a

Führer,

a

Wehrmacht[86] és az SS egymással harcol, a tábornokok átvették a kormányt.” Még soha nem keringtek efféle híresztelések ilyen bizonyossággal. Bár másnap már arról is szó volt, hogy vége a háborúnak, és egy új német kormány tárgyal a szövetséges hatalmakkal, az SS továbbra is a helyén maradt. Mégis: eddig soha nem volt egy híresztelésnek ennyi ténybeli alapja. Csak néhány nap után olvasták egy régi újságban – amire a nem zsidók előfizethettek –, hogyan is zajlott a Von Witzleben-ügy[87] valójában.

Nem,

a

táborban

terjedő

kósza

hírek

mindig

karikatúraszerűen eltúlozták a valóságot, de abban bizonyosak lehettek, hogy valami alapjuk mindig van. Annak ellenére, hogy általában nehéz volt arányaikban látni a tényeket. Így volt a 10-es blokkal is. Már egy fél éve szó volt róla, hogy költözni fog. A tábortól néhány száz méterre egy új barakkkomplexumot építettek. Most az SS volt ott elhelyezve, és az egyik épületet a 10-es blokknak szánták. Folyamatosan ott volt bennük a félelem, hogy elválasztják őket egymástól. De nem történt semmi, amíg csak augusztusban konkréttá nem kezdtek válni a híresztelések. Az új épületek közül öt női blokk lesz. Ide kerül a 10-es blokk és a jobb női kommandók,

azok,

akik

az

SS

mosodájában

és

a

fegyvergyárakban dolgoznak. Aztán egyszer csak eljött a költözés napja. Órák hosszat álltak a nők a blokk előtt: újra és újra számolták őket. Hogy mire vártak, azt senki se értette, de Hans és Friedel örült ennek: kevés SS volt a közelben, és sokáig tudtak beszélgetni, hosszabban, mint korábban

bármikor.

Ez

a

búcsúzás

a

leghosszabb,

legnyugalmasabb beszélgetésük volt az elmúlt egy évben. Mi fog velük történni ebben az új blokkban – kérdezte Hans. – Azt hiszem, folytatják a kísérleteket. Ezen a héten a 10-es blokkban erőltetett tempóban folyt a munka. Azt mondták, senki sem jöhet át az új blokkba, aki nem kapott legalább egy injekciót, tehát nem szerepel Clauberg és Goebel listáján. A személyzet sem élvez már mentességet.

– És te? Hogy tudtad kimenteni magad? – kérdezte Hans. Félt, hogy a felesége előáll a beismeréssel, amitől már olyan rég rettegett. Soha nem adták fel a reményt, hogy valaha élve kiszabadulnak, és ha Friedelt is beinjekciózták, akkor talán örökre meddővé vált. Friedel látta rajta az ijedtséget. – Harmincnégyen voltunk, akiket még nem vettek elő, ápolónők és más személyzet. Mindenkinek meg kellett jelennie Claubergnél, és magyarázatot adnia, eddig miért nem került sorra, hogy azután megtudják, mikor kell a vizsgálatra jelentkezniük. Azt mondták, aki ezt megtagadja, azt Birkenauba küldik. Amikor Clauberg elé kerültem, azt mondtam, éppen vesemedence-gyulladásom van. – Jó – mondta ő erre. – Akkor most nem lehetséges, ilyenkor életveszélyes lenne. Szerencsére senki nem vizsgált meg, mert a vesemedencegyulladásom már egy hónapja elmúlt. Hans csak ámult, hogy laikus létére éppen azt mondta, amivel

telibe

talált.

Csodálatos

intuícióval

kellett

hogy

rendelkezzen. Dél körül elvonultak a nők. Mostantól nem tudtak bármikor találkozni, de azt remélték, hogy az új blokkokban dolgozó férfiak tudnak majd leveleket és csomagokat hozni-vinni. Megbeszélték, hogy Friedel igyekszik minél gyakrabban átjönni az anyatáborba a fogorvoshoz vagy a röntgenorvoshoz, hogy többször találkozzanak.

A legtöbb férfinak fogalma sem volt, mi van a feleségével. Többen, ahogy Eli is, biztosra vették, hogy meghaltak, de akik tudták, hogy a párjuk egy szomszédos táborban van, például Birkenauban, azoknak sem volt lehetőségük a kapcsolatot tartani. Ehhez képest nekik nem volt okuk panaszra. Az Appell után a Birkenalleen sétáltak. Még mindig füllesztő forróság volt. Később általában megtelt az utca, de a lágerbeli foglyok

ilyenkor

még

a

blokkokban

álltak

sorban

a

kenyéradagjukért. A Birkenalleen ezért csak néhány prominens és ápoló tartózkodott. Az egyik padon dr. Valentin és Mansfeld[88] professzor ült. – No, megint normális vagy már? Hans nem volt tudatában annak, hogy abnormálisan viselkedett volna. Leültek a fűbe az idősebb kollégák mellé. – Szerintem normális, hogy szomorú vagyok – vélte Hans. – Az az arc, amit egész nap vágsz! Mi okod van a panaszra? Biztos találkozol még a feleségeddel. – Ó, igen, de nehezebben, és ha valami baja van, nem tudok rajta segíteni. –

Ugyan

miféle

nehézségek

lehetnek?

–

kérdezte

a

professzor. – Lassan a testtel, professzor – válaszolt Eli. – Ezek még sok mindenre képesek. Először is, az új blokkban két röntgenszoba van, így még több nővel tudnak dolgozni, mint a 10-es blokkban.

Ezenkívül

biztos

hallottak

az

új

ellenőrző

kísérletekről, amiket végezni akarnak. Az új blokkban lesz egy

sor kisebb szoba, állítólag azért, hogy a nők ott férfiakkal lehessenek. Az eredmény alapján aztán meg lehet állapítani, hogy a sterilizációs módszer sikeres volt-e. Hans ezt nem hitte el. – Ugyan, annyi mindent beszélnek. Egész nap másról sincs szó, mint a zsidó Puffról, amit állítólag szeptember elsején megnyitnak. Eli szerint a két hírnek közös alapja lehet. – Elképzelhető, hogy az ellenőrzést egyfajta Puffban végzik majd. – Hát akkor remélem, egyetlen férfi sem fogja igénybe venni. – Ne beszéljen butaságokat – szállt be Mansfeld professzor újra a vitába. – Ha egyszer a fejükbe veszik, hogy ilyesmivel próbálkozzanak, akkor magának esélye sincs, hogy lebeszélje őket róla. – Az ő felesége egyáltalán nem kapott injekciót. Akkor mit lehet ellenőrizni? – Á, az nem jelent semmit – folytatta a professzor. – Ezeknél az uraknál ne várjanak logikát. Az összes kísérletüket minden logika és rendszer nélkül végzik. Ezek csak hóbortok. Ami eszükbe jut, azt kipróbálják. Egy Königshütte melletti táborban egy Oberscharführer három férfit és három nőt összezárt egy kis

helyiségben.

Elvették

a

ruháikat,

és

folyamatosan

megfigyelték, hogy mit csinálnak. Az egyiket teletömte étellel, a másiknak normális táplálkozást biztosított, a harmadiknak nem adott enni. Így akarta megvizsgálni, hogy a táplálkozás hogyan

hat a szexuális teljesítőképességre. Egy gyerek is látja, hogy ez őrültség. – Valóban, ez csak személyes hóbort – helyeselt Hans. – Vegyük csak az altatóval való kísérletezést. Múlt héten bejött egy SS a 19-es blokkba, és kiválasztott három férfit. Valamilyen port adtak be nekik, valódi kávéban feloldva. Nem sokkal később elaludtak. Ketten nem ébredtek fel többet, a harmadik harminchat óra után véletlenül magához tért. El tudom képzelni, hogyan jön létre egy ilyen „kutatás”. Az SS-tiszt még a Von Witzleben-ügy hatása alatt volt, és este nem tudott elaludni. A házipatikájában talált valamilyen porokat a Kanadából, de nem merte kipróbálni. Ezért a „tudományos kísérlet” néhány fogollyal. – Eleve nonszensz egy ilyen kísérletet elemezni – vágott szavába Eli. – Kár időt fecsérelni rá. A königshüttei kísérlet is csak

egy

ember

perverz

kielégülése,

aki

ezeknek

az

embereknek a szexuális életét akarta megfigyelni. A 10-es blokkban folyó kísérletekkel mégiscsak más a helyzet. – Uram, ön téved – torkolta le a professzor. – A németek összes kísérlete – igen, mondhatjuk, hogy az egész német tudomány 1933 óta – egy hajszállal sem jobb ennél, ha emberi és tudományos szempontból nézzük. Természetesen fontos tényező ebben, hogy minden zsidó tudóst elűztek. A német tudomány történetében feltűnően magas a zsidó és külföldi tudósok aránya. Különösen sok a lengyel a „német” tudósok között.

Az

olyanokat,

mind

Kopernikusz,

bekebelezi a németek nagyobb dicsőségére.

a

propaganda

– És ha Hitler nem hajította volna ki a zsidókat? – Akkor se hozott volna több eredményt a német tudomány. Hiszen a tudomány kutatás alapján von le következtetéseket. Németországban a konklúzió már eleve meg van határozva: meg kell felelnie az állami dogmáknak. Amíg csak tisztán technikai felfedezésekről van szó, például a hadiipar számára vagy az orvostudományban, addig elfogadják a kutatásokat, de amint egy német tudós a történelem vagy a filozófia területére merészkedik,

már

végkövetkeztetés.

előre És

ha

tudhatja, annyira

mi

kell

ostoba,

legyen

hogy

a

olyan

eredményekre jut, amelyek ellentétesek a nemzetiszocialista eszmével, csúfos véget ér. – Ezt mind értem, professzor. De visszatérve a mi asszonyainkra, itt tisztán technikai vizsgálatokról van szó. Ezeket lehet jól is végezni. – A tudomány egy rendszer, ami az emberi társadalom szolgálatára jött létre. Már csak ezért sem lehet a tömeges sterilizáció érdekében tudományos kutatást végezni, mert a német tudományos kutatás célja nem az emberiség, hanem a német faj felemelése. Egyébként nézze meg a gyakorlatot! Kik játszanak itt szerepet? Clauberg, Goebel, a Gestapo emberei és Samuel, aki próbálja menteni a bőrét. A kísérleteket egy Scharführer[89] hajtja végre, akinek fogalma sincs semmiről, és az illetékességét annak köszönheti, hogy régebben fogkefét árult. Nem, uraim, egy olyan kutatásnak, ami minden humanitárius elvnek ellentmond, semmi köze a tudományhoz. Ha a laboratóriumomban azelőtt egy asszisztensem úgy bánt

volna a kísérletekhez használt állatokkal, ahogy itt a nőkkel bánnak, saját kezűleg tettem volna ki a szűrét. Mansfeld okfejtése nagy benyomást tett mindenkire. De még be sem fejezte, máris megjelent a 9-es blokk küldönce: azonnal jöjjenek vissza, az egész blokknak még aznap este át kell költöznie a 8-as blokkba. Néhány órán keresztül kemény munka folyt, szétszedték a szekrényeket és az asztalokat, elcsomagolták a gyógyszereket. Szerencsére hamarosan ellentétes parancs érkezett: a költözés holnap lesz. Egész nap nagy erővel dolgoztak, cipelték a betegeket, a szalmazsákokat és az ágyakat. A 8-as blokk piszkos, lepusztult karanténépület volt. A 9-es és 10-es blokkba cigányok jöttek, egész családok, férfiak, nők és rengeteg gyerek. Kiváltságosok, megmenekültek

akik

valamilyen

Birkenauból,

és

ismeretlen akiket

okból

németországi

táborokban akartak szétosztani. A cigányokkal nagyjából hasonló volt a helyzet, mint a zsidókkal. Jóval kisebb csoportot alkottak, és Európa országaiban kevésbé fontos társadalmi szerepet töltöttek be, mint a zsidók, de Birkenauban ugyanúgy „a kéményen távoztak”. Ez is azt bizonyítja, hogy a zsidóüldözés valójában nem „antikapitalista harc” volt a „zsidó plutokrácia” ellen. Az SS gyakorlott volt a gyűlöletben, és a megfelelő szerv volt a németek és a rokon népek elnyomására. A módszert a zsidókon, az oroszokon és a cigányokon gyakorolták, a fajtisztítás jelszavával. Az ellecomi tábor Hollandiában és a

Danzig melletti Stutthof hivatalosan az SS kiképzőtáborai voltak. Az SS katonái itt kiélhették szadista hajlamaikat, és mivel ezeket kielégíthették, a végsőkig Hitler engedelmes hívei maradtak. Egy hét alatt valamennyire kitakarították és felújították a barakkot. A betegek takaróján még ott volt az előző lakók mocska. Olyan ingeket viseltek, amelyeket havonta egyszer fertőtlenítettek, de soha nem mostak, így barnák voltak a vértől és feketék a bolhacsípésektől. Első látásra azonban minden tiszta kellett hogy legyen, a padló ragyogó fehér, az ágyak frissen festettek. Sokba került ez a hét, mert hivatalosan nem kaptak semmit, az ágyakra és a falra használt festékért kenyérrel és margarinnal fizettek, amit a betegektől vontak el. A kilencedik napon sajnos megint új cigányok jöttek, így a 8as blokk átköltözött a 7-es be. Már kétezer cigány volt a táborban. A káosz nagyobb volt, mint valaha. A három cigány blokk körül szögesdrót kerítést telepítettek, ahol ugyan mindig állt két őr, de ez nem akadályozta meg a kerítésnél zajló élénk cserekereskedelmet. A cigányok több kenyeret kaptak, mint a többiek, így tudtak kolbászt és krumplit vásárolni, amit a többi rab csempészett be a táborba. Így csökkent a kenyér értéke. Egy darab kenyér korábban tizenkét krumplit ért, most már csak hetet lehetett kapni érte. A cigányoknál egész nap szólt a zene, ment a tánc. A férfiak kikerekedett szemmel leselkedtek a kerítésnél, amíg csak az őrök el nem verték őket onnan, sokan büntetést is

kaptak, mert munkaidőben a táborban lődörögtek. De a legvadabb dolgok este történtek, a sötétben. A táborból a férfiak belopództak a cigány blokkokba, a cigány nők kiszöktek a szögesdrót mögül a munkablokkokba, hogy megédesítsék a többnyire saját szobával rendelkező blokkfelügyelők és kápók életét, és jól megtömjék a hasukat. De saját szoba nélkül is ment a dolog, csak az volt a fontos, hogy legyen valami enni- és innivaló. Az éjszaka közepén razziát tartottak. Az SS az egész táborban nőket keresett az ágyakban. Nem kevesen estek áldozatul. Minden reggel javítani kellett a drótkerítést. Hansnak nem tetszett ez a felfordulás. Látva, hogyan mulatnak a cigányok, csak még fájóbb volt az érzés, hogy mennyi minden hiányzik a táborban, és még inkább elevenen eltemetett halottnak érezte magát. A cigány lányok nemigen érdekelték. Azokat a perceket, amelyeket korábban Friedellel az ablak előtt töltött, most az emeleti kollégák társaságával váltotta fel, vagy

Frijda

professzorral

beszélgetett,

a

neves

holland

közgazdásszal, aki egy hete feküdt a kórházblokkban. Az idős férfi a legutóbbi holland szállítmánnyal érkezett. Az állomáson véletlenül

a

jó

sorba

került.

Auschwitzban

az

útépítő

munkacsapatba osztották be. Az egész napi kocsihúzást csak néhány hétig bírta, így jutott a kórházba. Az orvosoknál hamarosan népszerűvé vált kedves, szerény magatartásával. Très charmant[90] a holland professzor, mondták. De Hans nagyon aggódott miatta.

A

8-as

blokkal

szemben

lévő

7-es

blokk

ablakainál

hajnalban, már a gongütés előtt ott tülekedtek a férfiak, hogy meglessék a mosakodó nőket. Ilyenkor odajött a blokkfelügyelő, és visszakergette a betegeket az ágyba. De az ápolók szobájába nem jött be, így annak lakói azzal szórakoztak, hogy erotikus gesztusokat mutogattak a félmeztelen cigány nőknek. Amikor még Szent Antal sem tudott volna ellenállni a kísértésnek, Hans is odanézett néha, de csak futólag, mert ha nőt látott, az csak még jobban felkeltette benne a sóvárgást Friedel után. Nemigen

sikerült

érintkezniük.

Krebs,

egy

holland

fogtechnikus már pár napot a bunkerben töltött, mert leveleket vitt a nőknek. Hans levele is köztük volt. A kihallgatásán Krebs elmagyarázta, hogy a saját feleségének írta valaki. Nem volt benne semmi különös. Krebs a holland kivételezettek egyike volt, és ez volt a szerencséje, mert a főnöke, a fogászat vezetője segített hamar elsimítani az ügyet. Friedel

kórházi

látogatásai

sem

zajlottak

úgy,

ahogy

szerették volna. Bár minden szerdán átjött a lányokkal, akik orvosi

vizsgálatra

jelentkeztek,

mindig

velük

volt

az

egészségügyi altiszt. Egy rosszindulatú román volt. A külföldi SS-ek még rosszabbak voltak, mint a németek. Zaklatta a lányokat, mindig a közelükben maradt, amíg vizsgálták őket, aztán sokszor az egyik lánnyal eltűnt az emeleten, az optikusoknál vagy a patika valamelyik szobájában. Ilyenkor éltek a férfiak az alkalommal, hogy a feleségükkel beszéljenek: Hans, Majzel és De Hond, akiket a másik

egészségügyi altiszt rövid időre beengedett. Friedel beszámolt a helyzetről az új blokkban. Kísérleteket nem folytatnak, a lányok mindenféle kommandóknál dolgoznak. Őt a varróműhelybe osztották be az éjszakai műszakba. Rossz munka volt: tizenkét órán keresztül kellett a padláson ócska rongyokat összevarrni a porban,

és

mennyiséggel.

megverték, Nem

ha

bírja

a

nem port,

készült

el

egyre

a

kiadott

jobban

köhög.

Hamarosan ott termett megint a román. Már ivott, és ocsmány megjegyzések kíséretében kikergette a férfiakat. Vajon mikor látja viszont Friedelt? Valami jobb lehetőségen gondolkodott.

Ez

az

egész

egy

szerdai

napon

történt.

Csütörtökön eltávoztak a cigányok, pénteken pedig újra költözködtek:

vissza

a

9-es

blokkba,

amelyet

rettenetes

állapotban találtak. Következő reggel: Achtung, der Lagerarzt! Hans nem ment be a termekbe, ahol még nagy volt a rendetlenség, azonnal besietett a blokkfelügyelő szobájába, ahol néhány percig beszélt a főorvossal. Amikor elment, Zielina összehívta az orvosokat az ambulancián. Listát kell készíteniük minden betegről. A név mellé az orvosnak oda kell írnia, hogy elbocsátható, vagy mennyi ideig kell még a kórházban maradnia: egy, két vagy három hétig vagy három hétnél tovább. Elkomorodtak, mert sejtették, hogy valami szörnyűség áll a háttérben. Heves vita kerekedett, hol lehet a határ, mennyi ideig betegeskedhet még valaki anélkül, hogy a gázkamrát kockáztatná.

Hans egyeztetett Flechnerrel, Frijda francia kezelőorvosával a professzor sorsáról. Azt nem mondhatták, hogy egészséges: akkor azonnal elbocsátanák a kórházból, és az idős ember száz métert sem tudott megtenni. De három hétnél többet sem mertek beírni, mert az a biztos halált jelentette volna. Mindennek a tetejébe a Lagerarzt minden kartotékot magával vitt, úgyhogy el sem tudták tüntetni a professzort. Odahívták Zielinát. Úgy döntöttek, három hetet írnak be. Hans soha életében egyetlen döntését nem bánta meg ennyire. Következő nap visszahozták a kartotékokat. Csak azoknak a zsidóknak a lapjai hiányoztak, akiknek két hétnél tovább kellett volna

a

kórházban

maradniuk.

Azt

mondták,

másnap

Birkenauba viszik őket, ahol a szövőműhelyben, egy könnyű kommandóban fognak dolgozni. A birkenaui szövöde „a világ legnagyobb gyára” volt: ezzel az ürüggyel már milliószám vittek embereket a gázkamrába. Vasárnap délelőttönként Hans szabadnapot kapott Zielinától. A Strassenbau kápója Leen Sanders barátja volt, az ő ajánlására – és egy csomag cigaretta hatására, amelyet egy lengyel beteg ajánlott fel erre a célra – Hans is kivonulhatott velük. Harmincan dolgoztak az új női táborban, és Hansot is becsempészték a csapatba. Nem ő volt az egyetlen „külsős”. A vasárnapi kommandónak legalább a fele a lányok miatt volt ott. Az SS még nem jött rá a trükkre, és így viszonylag zavartalanul járkálhattak a női tábor területén. Elég volt pár kő vagy egy ásó a kezükben, hogy rögtön

szorgoskodni kezdhessenek, ha arra jár egy SS vagy egy felügyelőnő. Többen rögtön eltűntek egy padláson a kedvesükkel. De Friedelnek nem volt kedve az ilyen „lopott szerelemhez”. A blokk ajtaja mögött álltak, és hosszú ideig zavartalanul tudtak beszélgetni. Hans elpanaszolta, mi történt Frijdával. – Ezen nem lehet segíteni – vigasztalta Friedel. – Ha egy betegnek nem a legjobb gyógyszert adod, akkor sem lehetne a szemedre hányni semmit, pedig akkor inkább elvárható lenne, hogy a legjobbat válaszd, mint egy ilyen rettenetes helyzetben. Ez igaz volt, és Hans igyekezett túltenni magát az önvádon. Másnap jöttek a kocsik. Hans borzasztóan érezte magát. Frijda professzor ment ott, az Amszterdami Egyetem egykori rektora, Wilhelmina királynő doktori értekezésének témavezetője. Kezet adott Hansnak, és megkérte, üdvözölje a családját, ha túléli. – De professzor úr, maga is látni fogja még őket. Mi mást mondjon? Nem volt bátorsága nevükön nevezni a dolgokat, vállalnia kellett a hazugságot Birkenauról. Ekkor odajött egy SS, és felkergette a professzort a kocsira. Hollandia

egyik

legismertebb

és

legnagyobb

tiszteletnek

örvendő tudósa egy mocskos ingben és faszandálban felmászott a teherautóra, ami a gázkamrába vitte. Az SS-szel sosem tudták, hányadán állnak. A legdurvább ellentéteket látták: reggel, amikor a sok ezer ember kivonult, katonásan ötös oszlopba sorakozva, az egész napi gyilkos robot, a verés és az éhség felé, a kapunál ötventagú zenekar játszotta

az indulókat. Egyszer az orvosoknak megparancsolták, hogy állítsanak össze egy listát azokról, akik kiegészítő élelmezésre szorulnak.

A

lista

benyújtása

után

a

szerencsétlen

alultápláltakat a gázkamrába küldték. Zsidó nőket, rabszolgamunkát végző foglyokat, mindenkit vertek, ahogy csak bírtak. De ha úgy hozta a kedve egy SS-nek, nem vetette meg a zsidó lányokat sem. Und bist du nicht willig, so brauch ich Gewalt.[91] Ha egy rabot azon kaptak, hogy egy darab kenyeret „organizált”, bottal verték meg, ez volt a büntetés. De az arannyal és gyémánttal való kereskedés és a vágóhídi kereskedelem – egyszer tizennégy disznót adtak el egyszerre – az SS-en keresztül zajlott. 1943-ban Majdanekben, a Lublin melletti koncentrációs táborban szabotázsakciót fedeztek fel. Az SS ekkor elhatározta, hogy mind a 18 ezer zsidót egy nap alatt elpusztítja. Egy óriási, L alakú árkot ástak. Az L egyik szárában levetkőztek az emberek, azután befordultak a másikba, ahol lelőtték őket. A gépfegyverek ropogását és az áldozatok kiáltásait öt zenekar harsogta túl. Klein, a Lagerarzt a szelektálás szakértője volt. Egyik este a tábor valamennyi lakójának el kellett vonulnia a Rapportführer előtt a régi mosodában. Kint, a Birkenalleen levetkőztek. Néhány blokkfelügyelő állt a bejáratnál, akik minden egyes embert meglöktek. Aki megbotlott a küszöbben, azt felírták, hogy „muzulmán”. Aki kidüllesztett mellkassal masírozott el az urak előtt, az megúszta. Így különítettek el körülbelül ezer embert, akiket egy üres barakkban helyeztek el. Éjjel a nem

zsidókat kiengedték. Másnap a zsidók megint felvonultak a Lagerarzt előtt, aki ellenőrizte, hogy nem maradt-e közöttük valaki, aki még jó erőben van. Elmerülten beszélgetett Hösslerrel, a Lagerführerrel, általában háttal állva az elvonuló sornak. Néha megfordult, és önkényesen kiválasztott valakit, aki így egy időre megmenekült. Ez idő tájt két barakkot – a 22-est és a 23-ast – szögesdróttal vettek körül. Ezeket női barakknak készítették elő. A 23-as blokkban egy kisebb ambulanciát is berendeztek. Friedel állapota egyre romlott. Nem bírta az éjszakai munkát a varróműhelyben, egyre jobban köhögött, és rendszeresen láza volt. Hans ezért elhatározta, hogy a Lagerarzthoz fordul, és megkéri, hadd legyen a felesége Pflegerin[92] az új ambulancián. Valentinnak, az emeleti termek főorvosának az volt a véleménye, hogy megbolondult. A Lagerarzt majd jól pofán vágja, kidobja a kórházból, és átteszi egy nehéz kommandóba egy ilyen pimaszságért. Nem is lenne szabad tudnia, hogy itt van a felesége, nemhogy a Lagerarzttól ilyet kérjen. Hans azonban számított a szokásos következetlenségre, az ilyen SS-tisztek tudathasadásos állapotára. És valóban: ugyanaz az ember, aki ezreket a halálba küldött, mert legyengültek vagy betegek voltak, beleegyezett, hogy Friedelt áthelyezzék a varrodából a 23-as blokkban berendezett ambulanciára, „mert annyira köhög az ócska ruhákból felszálló portól”. A Frijda professzort is áldozatul ejtő nagy szelekció után a kórházblokk félig üresen állt. Az ápolók is rettegni kezdtek.

„Még egy ilyen szelekció, és rögtön egy csapat ápolót is felszámolhatnak, túl sokan vagyunk.” A veszély közeledtével egyfajta hősiesség érzése szállta meg őket. Míg korábban senki sem gondolt ellenállásra, most úgy érezték, nem adhatják meg magukat „csak úgy”. Klempfner, az emeleti terem cseh orvosa egyik este magához hívta Hanst és Eli Polakot: – Működik egy szervezet a táboron belül. Részleteket természetesen nem mondhatok, de a mi blokkunkban már tizenöt ember van, aki adott esetben nekem engedelmeskedik. Ti is részt vesztek? – Persze – felelte Eli. – Nincs vesztenivalónk. – Akkor, ha valami lesz, egyikőtöket hívni fogom, hogy utasításokat adjak. Aztán majd meglátjátok, mi történik. Ez nem következett be. Körülbelül egy héttel később parancs érkezett: a 9-es blokkot megszüntetik, a betegek és az ápolók a 19-es blokkba költöznek – egy másik kórházbarakkba, amely szintén félig üresen állt. Hans terme egy az egyben átkerült, Zielina megmaradt főorvosnak. A 19-es blokkban Sepp Rittner, [93]

egy

hatalmas

termetű

régi

kommunista

volt

a

blokkfelügyelő, aki már nyolc éve raboskodott különböző táborokban, de még mindig megmaradt a napfényes bécsi humora. Wiener Blut, bécsi vér, amit nem hűtött le a porosz zsarnokság. Hans Auschwitzba érkezése óta ismerte, és nagyon jóban voltak. Jobb idők következnek, gondolta. A 19-es blokkban Hans egyfajta prominenssé nőtte ki magát. Ochockit, a teremorvost elvitték, és Zielina, aki a nem zsidó

betegeket maga kezelte, mindent ráhagyott Hansra. Amióta Hans is betegeket kezelt, nem kellett piszkos munkát végeznie, és így szorosabb kapcsolatba került az emberekkel, akik gyakrabban megosztották vele a csomagjukat. Mindennap

meglátogatta

Friedelt,

és

vitt

neki

a

szerzeményeiből, hiszen már ő is ugyanabban a táborban volt. Veszélyesnek veszélyes volt. Már az első hetekben agyonlőttek két férfit, akik este a kerítésnél a lányokkal próbáltak beszélni. Vasárnap este egy tizennyolc éves fiút, aki felfedezte a fél éve nem látott nővérét. De a legnagyobb csalók ússzák meg legtovább büntetés nélkül. Erre spekulált Hans, amikor minden este bravúrosan átsétált a 23-as blokk kapuján. Egy gyógyszeres üveget vagy vérnyomásmérőt vitt magával. Volt, hogy egy kollégával ketten cipeltek egy mérleget. Minél nagyobb feltűnést keltenek, annál jobb. És ha egy SS kérdezősködik, akkor megbízást teljesítő orvosok, útban a női ambulanciára vagy hasonló. Az egyetlen veszély a román egészségügyi altiszt volt, aki pontosan tudta, hogy Hans nem kapott semmiféle megbízást. Egyszer elcsípte őket, miközben Hans Friedellel beszélgetett. Fenyegetőzött, és kidobta Hanst, de a dolog ennyiben maradt. Egy vasárnap, röviddel újév után, Alfonso Colet kereste meg Hansot. Colet a fertőtlenítő új spanyol kápója volt, a Franco elől elmenekült

kormánypártiak

egyike.

Franciaországban

a

németek kezébe került – cseberből vederbe –, akik Auschwitzba vitték. Itt, Auschwitzban ő volt a központi alakja annak a csoportnak, amely spanyolokból és Rotspanierekből, a „vörös”

németekből

állt,

akik

a

spanyol

polgárháborúban

a

köztársaságiak oldalán harcoltak; őket Franco kiadta Hitlernek, így kerültek a táborba. – Átjössz a 23-asba? – kérdezte Colet. – Milyen ürüggyel? – Tőlem senki nem kérdez semmit. Egyébként is, holnap az embereim fertőtleníteni mennek a 23-as blokkot, ezért ma körül kell néznem, hogy mi is pontosan a teendő. Colet

jóban

volt

Sarával,

a

női

blokk

belga

felügyelőhelyettesével. A déli leves után elindultak. Egész délután

ott

ültek

a

23-as

blokkfelügyelői

szobájában.

Felszabadultan beszélgettek, remekül szórakoztak. Később egy üveg pálinka társaságában csatlakozott hozzájuk egy konyhai kápó is, akinek viszonya volt a blokkfelügyelővel. A blokkírnok a kapunál állt, hogy riassza őket, ha egy SS közeledne a női blokkhoz. A kommandók munkásai a szabad vasárnap délutánjukon a kerítés mögül akarták meglesni a lányokat – őket elverték onnan, de hogy valaki olyan arcátlan legyen, mint Colet és Hans, ez az őröknek eszébe sem jutott. „Könnyebb egy félmilliót ellopni, mint fél guldent.” Colet elmesélte, mi történt a zsidó Lagerältestével. Mivel minden lengyelt elszállítottak, és a németeket nagyrészt besorozták az SS-be, majdnem kizárólag zsidók maradtak a táborban. Még egy zsidó Lagerältestét is kineveztek, de az illető két nap alatt megőrült: nagyzási hóbort tört ki rajta. A szobájában az ágyán feküdt, amikor belépett Kaduk, a helyettes Rapportführer,

és

ráparancsolt,

hogy

keljen

fel.

De

a

Lagerälteste azt vágta vissza, hogy Kaduk nem parancsolgathat neki, ő Lagerälteste, nem a Rapportführer csicskása. Csúnyán összevesztek, és a Lagerälteste most a bunkerben van. A nők hangosan nevettek, mert egy koncentrációs tábor lakójának rendkívül mulatságos, hogy egy Häftling – bárha Lagerälteste is – így szembeszáll a Rapportführerrel. Hans azonban tudta az igazat: a történet egyáltalán nem komikus. Amit Alfonso elmondott, az az SS hivatalos verziója. Valójában egészen

más

történt.

A

táborba

csomagok

érkeztek

a

Vöröskereszttől, és a németeknek a foglyok képviselőjének aláírásával kellett igazolniuk, hogy a csomagokat kiosztották. A Lagerälteste ezt megtagadta, mert egyetlenegy fogoly sem kapott semmit. Most a bunkerban van, és onnan biztos nem fog élve kikerülni. A konyhás kápó pálinkája erősebbnek bizonyult, mint a Lagerälteste szomorú sorsa miatti megrendülés, úgyhogy egyre jobb lett a hangulat. Három székük volt hat emberre, és úgy viselkedtek, hogy éppen csak az illendőség határain belül maradjanak. De az illendőség itt természetesen mást jelentett, mint régen otthon. Friedel annyira szerelmes volt, hogy jóformán meg sem szólalt, de Sarának be sem állt a szája. Részletesen elmesélte a szilveszterestét, amikor néhány férfi egy egész zenekarral jött át. A szolgálatos Blockführert lefizették egy üveg pálinkával. Hans erről is többet tudott. Nem csak azt, hogy a zsidók az utóbbi időkben jobb kommandókba is kerülhettek, és még a

zenekarban

is

játszhattak.

A

környék

összes

táborából

Auschwitzba hozatták a zsidó zenészeket. A hollandok egy szvingbandát alakítottak, mert a tábori zenekar legjobb muzsikusai a hollandok voltak, különösen a dzsesszzenészek. Jack de Vries és Maurice van Kleef, Lex van Weren és Sally van der Kloot. Továbbá Ab Frank, a Bouwmeester Revüszínház zenekarának vezetője. Hans korábban klarinétozott velük. Szilveszteréjjel ő is velük volt, de azonnal Friedel szobájába ment. Ezt Sara nem tudhatta, és nem is kellett tudnia. A becsípett Sarából ömlött a szó. Most a Szaunáról. A Szauna a nagy fürdő, kétszáz zuhanyozóval. Az ottani kommandó a legnépszerűbb. Több meztelen nőt lehet látni, mint bárhol a világon, néha ezret is egyszerre. Az ott dolgozó férfiak közül némelyik gyalázatosan viselkedik, járnak-kelnek a nők között, és kellemetlenkednek. Egy fél adag margarinért be lehet kerülni a kommandóba. Ha aznap Birkenauból jönnek fürödni, akkor pechje van a bekéredzkedőknek, mert az nem kellemes látvány: az elcsigázott, lesoványodott testek, a fürdés után szinte majdnem olyan piszkosan, mint előtte. De ha Auschwitzból jöttek, a jobb kommandókból, akkor… A legelvetemültebbek természetesen az SS-ek voltak, akik oda

jártak

szórakozni.

Tornagyakorlatokat

végeztettek

a

lányokkal, és versenyeztették őket. Egy lány a blokkból már teherbe esett. Hans és Friedel nem vettek részt a beszélgetésben. Szép egy ilyen délután, de most, hogy ennyire közel lehettek egymáshoz, felébredt bennük a vágy, a sóvárgás a szabadság után, hogy

legyen egy házuk, gyerekeik szülessenek, élhessék az életüket. Kiváltságos helyzetben voltak, szinte egyetlenként a sok ezer ember között, de ez is csak pótlék volt. Hanson kitört a mélabú. Mindig ez történt, ha ivott. Friedel igyekezett őt felvidítani, simogatta a fejét, és viccelődött a kopaszságán. Hans viszont a jövőről beszélt, hogy hamarosan minden eldől. A tegnapi újságban most először írtak orosz offenzíváról. Az oroszok támadásba lendültek, és a németeknek „rövidíteniük kell a frontvonalat, hogy időt nyerjenek, míg meghozzák a megfelelő ellenintézkedéseket”. Már nem tarthat sokáig.

A

front

már

csak

százötven

kilométerre

van

Auschwitztól. Az izgatottság egyre tovább nőtt. Kedd este a lapok Krakkó körzetéről írtak. Szerdán már nem jött a Krakauer Zeitung.[94] Egyre gyakoribbak lettek a légiriadók, egyre többször volt áramszünet, feltehetőleg a partizánok akciói következtében. Éjszakánként már a távolban tompán hallatszott az ágyúdörgés. Szerda este Hans és Eli az ambulancián dolgoztak a 28-as blokkban. Hetente egyszer ott voltak szolgálatban. Nehezen tudták végezni a munkájukat, a kötözéshez csak néhány darabka papír kötszer és kevéske kenőcs állt rendelkezésükre. Ahhoz, hogy egy betegnek aszpirint adhassanak, tengernyi bürokrácián kellett átrágni magukat, és a végén általában kiderült, hogy nincs. Kivéve, ha a betegnek volt cigarettája vagy margarinja, akkor az Ambulanzpfleger adott neki, mert nekik volt kötszerük és aszpirinjuk. Ezt az SS Revierben dolgozó

foglyoktól vásárolták, mert ott a padláson kimeríthetetlen készletek hevertek: kötszer, gyógyszer, piperecikkek, ami csak kellhet. Hivatalos úton ebből a foglyok szinte semmit nem kaptak. De Hans zsebében volt valami: egy tekercs ragtapasz és némi géz. Ezt a 19-es blokk ambulanciáján „organizálta” vagy vette, hogy a hollandokat be tudja kötözni. Elég kenyere volt, és úgysem vihetett át mindent Friedelnek. Egy

idő

után

körbeállták

őket

a

holland

foglyok.

Gyertyafénynél nem haladt a munka, felbomlott a rend. Az ambulancián mindenhol kis csoportokban álltak és vitatkoztak az emberek. A kiürítés, kiirtás vagy az oroszoknak való megadás kérdése foglalkoztatott mindenkit. Senki nem vont le következtetést, mindegyik lehetőség egyformán hihetetlennek tűnt. Az este folyamán egy csoport nő egy beteget hozott, akit műteni kellett. Dr. Alinda Brewda is velük volt. Fél évig ő volt a Blockälteste a 10-es blokkban, addig, amíg meg nem tagadta az együttműködést bizonyos kísérletekben. Friedel őrangyala volt, így Hans is jól ismerte. Egy Aufseherin és egy Blockführer is jött velük. De ők sem tudták kivonni magukat az általános izgatottságból, és magukra hagyták a nőket. Brewda Hanshoz lépett, és megkérdezte, mit gondol. Hans nem tudta, csak örült, hogy közeledik a végszó. Brewda borúlátó volt. Túl sok mindent látott már. Varsóból jött, ahol a németek félmillió zsidót zsúfoltak össze a gettóba, amelyben csak 150 ezer embernek volt hely. Onnan fokozatosan

szállították el őket. Egyszer Treblinkában 23 ezer embert gyilkoltak meg egyetlen napon, ez valószínűleg az SS rekordja volt, meghaladva a hajdani 18 ezret is. Ekkor a varsói zsidók rájöttek, hogy nincs kiút, és kitört a felkelés. Ez 1943 áprilisában volt. A környékbeli lengyelektől kaptak fegyvereket, és bevették magukat a gettó régi épületeibe. Az SS-nek nagy erőfeszítésébe került, hogy behatoljon az utcákba, és amikor már elfoglalták a gettóvárost, még mindig mindenfelé ott voltak a fegyveres zsidók a pincékben és a csatornákban, amelyekből egy régi városban rengeteg van. A pincék bejáratát különféle módokon álcázták,

egy

konyhaszekrényt

kellett

elhúzni

vagy

egy

faliszőnyeget fellibbenteni. Éjjel pedig előbújtak, és vérfürdőt rendeztek az SS-megszállók között. A nácik nem tudták eltiporni a földalatti akciót. Végül egy lehetőségük maradt: minden házat aláaknáztak, és felrobbantottak. – Csak néhány ezer ember menekült meg, többek között én – mondta Brewda. – Mindenki újra az SS kezébe került. A varsói gettólázadás a népfelkelés iskolapéldája volt. Eleve kudarcra volt ítélve, egy félmillió rosszul felfegyverzett zsidó nem nyerhette meg a háborút Hitler ellen. Még mindig százezrek fekszenek a romok alatt eltemetve, de több mint 20 ezer SS-t is magukkal vittek a halálba. Ha a gyermeke sírni kezd, az anya legmélyebb álmából is felriad. Ha alvás közben meg is szakad az érzékek kapcsolata a külvilággal, a szellem éber marad, különösen, ha nagyon

várunk valamit. Hajnali háromkor megszólalt a gong, és néhány másodperc után felbolydult az egész tábor. Hans gyorsan felöltözött. Kiérve látta, hogy az emberek tódulnak ki a barakkokból, és felállnak, mintha Appellhez sorakoznának. Akkor mégis kiürítés. Szörnyű hideg volt, finoman szállingózott a hó. De mintha senki sem érezte volna a hideget: mindenki tele volt izgalommal, mert közeledett a végkifejlet. Bármi is fog történni, Auschwitznak vége. A 23-as és 24-es blokkban még sötét volt. Hans visszaindult a Krankenbauba. Bement Sepphez, hogy megkérdezze, mit tegyenek. – Semmit – mondta Sepp. – A betegekre vonatkozóan még nincs utasítás. Egyébként sincsenek ruhák számukra. Így nem engedem el őket. Seppnek igaza volt, Hans nyugalomra intette az embereket. De majdnem mindenki felkelt már, sokan kint járkáltak, keresve a barátaikat, hogy elbúcsúzzanak tőlük. A gong után fél órával létszámellenőrzés volt. Egyáltalán nem voltak rendben a számok, de mit tudtak tenni? Az Appellt lefújták, és kommandók szerint kellett felsorakozni, mint minden reggel. Öt órakor elindultak az első csoportok. Azok az egységek, amelyek nem voltak létfontosságúak: a Straßenbau, a Flusskies. [95]

A gyárak és az élelmiszerüzemek még maradtak. Miközben a kommandók elvonultak, máris mindenféle

híresztelés kezdett terjedni, amely, mint mindig, az emberek vágyait tükrözte. „Az emberek felét elviszik, a másik fele itt

marad, és folytatja a munkát. A gépeket elszállítják, mi meg itt maradunk, míg ideérnek az oroszok.” Parasztszekerek hosszú sora gurult be a táborba. A konyhai raktárból felpakolták rájuk a kenyeret és a konzerveket, majd a kocsik követték az elvonulókat. Közben a 23-as blokkban is kigyulladt a lámpa. Hans hátrament az épület végéhez. Most senki nem figyelt arra, hogy valaki közelít a kerítéshez. De hogyan hívja fel magára a figyelmet? Különböző dallamokat fütyült, utoljára a Brabançonne-t, a belga himnuszt. Ez sikeres volt. A belga nő kinyitotta az ablakát, és kikiabált, hogy mindjárt szól Friedelnek. – Friedel, maradj itt, amíg csak lehet! – Nem, Hans, az túl veszélyes. – Hallgass rám! Nem értettek egyet, de Friedelnek mennie kellett, épp ruhát keresett. Hans elhatározta, hogy később, amikor világos van, megpróbál bejutni a blokkba. Visszafelé végigment az indulók hosszú sora mellett. Reszkettek a hidegtől, mert már órák óta kint álltak, és alig volt rajtuk ruha. Az a néhány vászonrongy semmi védelmet nem nyújtott. Volt, aki a magára kapott egy pokrócot, de a legtöbben nem merészkedtek ilyesmire: mintha még fontos lett volna betartani a tábor szabályait, amikor úgyis felszámolják. A 19-es blokk előtt sorakoztak az ápolók. Sepp megkapta az utasítást: a saroglyákkal menjenek a ruharaktárhoz, hogy ruhákat hozzanak a betegeknek.

Nyolc órára a kijelölt kommandók elhagyták a tábort. Kivilágosodott, Hans épp megint a 23-as blokk felé tartott, amikor a Rottenführerbe botlott, aki ápolókat keresett egy a női blokkban végzendő munkára. Nem volt más lehetősége, mint kiteríteni a lapjait: megkérdezte, hogy velük mehet-e, hogy elbúcsúzzon a feleségétől. A román vigyorgott. Friedel boldog volt, hogy eljött. Már egy női transzport útnak indult, és őt is mindenhol keresték, de elbújt a padláson, mert el akart búcsúzni tőle. Csak néhány másodperce volt ott, amikor a Rottenführer hívatta. Azonnal jöjjön a holland, a padlásról le kell hozni egy kokszkályhát, és átvinni a mosodába. Hans szitkozódott, de nem mert ellentmondani. Lehozta a kályhát a padlásról. Súlyos teher volt, de ha dühös volt, szerette az ilyet. Egy rukkban átvitte a kályhát a mosodába, és ott ledobta. Éppen csak kifújta magát, máris ott jött a Rottenführer a többiekkel. Semmi sem volt náluk. Neki csak azért kellett cipekednie, hogy ne lehessen a feleségével. Nagy briganti ez a Rottenführer. De most túljár az eszén. A Rottenführer a többiekkel együtt bement a Schreibstubéba[96] a papírokért, mert mindent el kellett égetniük. Közben Hans kereket oldott. Amikor újra Friedellel szemben állt, tanácstalanság fogta el. – Biztos nem próbálsz meg maradni? – Nem, minden beteget megölnek. – De ez a menet szörnyű lesz, hogy fogjuk kibírni? – Nincs mit tenni, Hans. Ígérd meg, hogy te is elindulsz. Hans habozott. Megígérte, de közben érezte, hogy ez volt az első őszintétlensége Friedellel szemben, mert rettegett a

menettől. Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és megjelent Colet. – Mondtam Sarának, hogy maradjon, de nem mer. Hans azt mondta, nem érti a két lányt, de nincs mit tenni. Kiabálás hangzott a blokkban: „Sorakozó!” A búcsúzás rövid volt. Friedel félt, hogy gyengének mutatkozik. Mint mindig, menekült a rátörő érzelmek elől. Hans az ajtóban még egyszer visszafordult, de Friedel felemelte a karját, mintha könyörögne, hogy menjen, ne nehezítse még jobban a helyzetet. Aznap azután nem történt semmi különös, Hans kába volt. Két éven keresztül küzdöttek együtt. Nemegyszer a szakadék szélén táncoltak, de mindig együtt maradtak. Először az állomáson, a szelekciónál. Azután az alatt a rettenetes hónap alatt, amit Birkenauban töltött, és később, a 10-es blokk költözésénél. Mindig újra megtalálták egymást, de most mi lesz? Másnap reggel a konyhai kápó rövid levelet hozott. „Hans, tegnap óta a női táborban vagyok. Azt hiszem, igazad volt. Jobb lenne maradni, itt mindenki azt szeretné, de nem fog sikerülni. Csak Sara ne lett volna olyan buta! Az előbb kiürítették a szomszéd blokkot, a lányokat puskatussal verték ki. Mindent meg fogok tenni, drága. Kitartás, viszontlátjuk egymást. Már jönnek. Isten veled, kedvesem.” Újra és újra elolvasta. Vajon mit akart mondani Friedel azzal, hogy „Csak Sara ne lett volna olyan buta”? Átment Colethez.

– Tegnap átvittem férfiruhákat a 23-as blokkba Sarának és Friedelnek. De Sara nem merte vállalni. Hans legszívesebben a fejét verte volna a falba. Ez lett volna a megoldás, férfiruha, aztán együtt minden, vagy semmi. – Most mit fogsz csinálni, Alfonso? – Nem megyünk el, semmi szín alatt. Meglátod, hogy ma az egész tábor elmegy, talán a betegek kivételével. De mi itt elbújunk. Semmi kedvünk útközben a hóban megdögleni. – És hol akarsz elbújni? – kérdezte Hans. – Ha tartod a szád, megmutatom. A fertőtlenítő pincéjében lévő óriási halom piszkos ruha alatt kialakítottak egy rejtekhelyet. A pince betonból volt, a fölötte álló épület fából. Ha összedőlne is, biztonságban lennének. Alfonso jól tájékozottnak bizonyult. Tizenegy óra körül a Lagerälteste eszelősen ordítva rohant végig a táboron. Alle antreten![97] Még a konyhai személyzet is eltávozott. Csak a Krankenbauban nem történt még mindig semmi. SS már alig volt a táborban, ők is elvonultak a transzportokkal, és ezzel elkezdődött a táborban a fosztogatás. A

Bekleidungskammerból

ruhákat

hoztak,

az

Effektenkammerban feltépték a zsákokat, és kiszedték a legértékesebb holmikat. A konyha alatti raktárakat feltörték, és a betegek, akik alig vonszolták magukat, tömték magukba a húskonzervet és a hordós káposztát. És ami még rosszabb volt: egy pincében vodkát találtak. A lengyel vodka olyan volt, mint az alig hígított spiritusz, égette a torkot, és nem volt semmi íze.

Estére meg is lettek az első áldozatok: rosszullét, hányás, hasmenés, nyomorult állapot; mások pedig az utcán fetrengtek vagy kábultan hevertek az árokban, annyira részegek voltak. Mozgalmas este volt. Nyolckor

megjelent

a

Rottenführer

néhány

társával.

Megparancsolták, hogy mindenki, aki lábra tud állni, készüljön fel az indulásra. Majdnem mindenki el akart menni. Csak a lengyelek akartak maradni, ők mindnyájan bejelentették, hogy túl betegek a transzporthoz. Láthatólag a partizánokban reménykedtek. Végeérhetetlen viták folytak, hogy ki jár jobban. Minden blokkban maradni kellett néhány orvosnak. A 19esben Akkerman volt az, egy nem zsidó holland, és Hans, akik a tábor veszélyeit választották a transzport ellenében. Hans Coletre és a többi spanyolra számított. Tízkor a Rottenführer elordította magát, hogy mindenki jöjjön ki. Ekkor következett Sepp csodálatra méltó akciója. Belülről bezárta az ajtót, szétterpesztett lábbal elé állt, és aki ki akart menni, arra ráripakodott: – Te idióta, a beteg testeddel ki a hidegbe, mi lesz abból? Ha a román érted jön, még mindig ráérsz kimenni. De a román nem jött értük. Már csak néhány embere volt, és egy ilyen helyzetre nem volt felkészülve. Teljes fegyverzetben, sisakban, karabéllyal a hátán és lámpával a kezében sem érezte magát biztonságban. Tudta, hogy vége a jó életének. Fel sem tűnt neki, hogy a 19-es blokkból senki sem sorakozott fel. Így Sepp erélyes fellépésével több száz ember életét mentette meg.

Amikor a Krankenbau elvonult, egészen üres lett a tábor. A három kórházblokkban feküdt még néhány száz beteg, aki nem tudott elindulni, és a zsúfolt 19-es blokk, teli betegekkel, és más táborlakókkal, akik Seppnél kerestek menedéket. Késő este, talán tizenegy óra felé, történt egy incidens. Akkerman néhány emberrel átment a konyhára élelmiszerért. A konyha előtti téren egy SS-legény állt. Valószínűleg azt gondolta, fosztogatók közelednek, és figyelmeztetés nélkül lőtt. Akkerman haslövést kapott, egy órán belül meghalt. Amikor Akkerman haláláról tudomást szerzett, Hans úgy érezte, valaminek történnie kell, mert most elkezdődött valami. Átment

a

fertőtlenítőbe.

A

spanyolok

már

nagyban

tanácskoztak. Egyesek azt javasolták, hogy rejtőzzenek el a pincében, mások – köztük Colet is – inkább szökni akartak. Az egyik raktárban találtak egy géppisztolyt, így kisebb SScsoportok ellen meg tudták volna védeni magukat. Az a döntés született, hogy Hans és Colet felderítik a terepet. A 15-ös blokkban, ahonnan kilátás nyílt a kapura, fény égett. A tűzoltók voltak ott, akiknek a táborban kellett maradniuk. A hangversenyteremből

odavonszoltak

egy

zongorát,

és

elképesztő ricsajt csaptak. Mint egy kisfiú, aki retteg a sötétben, ezért hangosan énekelni kezd, hogy elrejtse a félelmét. Elismerték, hogy a helyzet nem sok jót ígér, de semmi újat nem tudtak. Az oroszok csak Krakkó előtt voltak, még bármi történhet, míg Auschwitzba érnek.

Amikor Hans és Alfonso kiértek az épületből, hangokat hallottak a kapunál. Német beszéd volt, valami érthetetlen tájszólás. Elsurrantak a konyha mellett, és egy tükörrel benézve a sarkon túlra azt látták, hogy két idősebb Wehrmacht-katona áll ott őrségben. Hansék visszalopakodtak a 15-ös blokkhoz, és az úton indultak a kapuhoz. – Jó estét! – köszöntek a katonák. – Jó estét, maguk az őrség? – Igen, egy közeli épületben van a századunk elszállásolva. Az egyik katona meg akarta venni Alfonso óráját egy darab szalonnáért. Alfonso alkudozott vele egy ideig, remélve, hogy több információt is kiszed belőle, amikor egyszer csak egy autó közeledett. El akartak tűnni, de késő volt. A kocsiban ülő férfi visszaparancsolta őket. Sturmbannführer[98] Krause volt az, aki nem sokkal előbb agyonlőtte Akkermant. – Mit kerestek itt? – Pflegerek vagyunk, és őrjáratot tartunk. Minden órában körbe kell járnunk, hogy nincs-e semmi különös, nem ütött-e ki tűz a blokkokban, vagy ilyesmi – fantáziált Hans. – Csak hagyjátok a járőrözést ránk, és ki ne gyertek még egyszer a blokkból! Éppen vagonokat próbálok szerezni a még itt levő betegeknek. Hányan vannak körülbelül? – Kétezren – tódított Hans, hogy a vagonszerzés még nehezebbnek tűnjön. – Jó, hajnalban jövünk értetek. Amikor visszaértek a fertőtlenítőbe, hamar megszületett a döntés: kitörnek.

Három csoportra oszlottak. Az egyik Klempfner vezetésével a Bauhofba megy, ahol tudnak egy bunkert. A másik elrejtőzik a város közelében a táborba vezető út mellett, a spanyolok pedig Rajskóba mennek, ahonnan rá lehet látni a nyugat felé vezető útra, a Sola folyó mentén. Mindnyájan többé-kevésbé fel voltak fegyverkezve, és el voltak szánva, hogy ha elkapják őket, nem adják meg magukat. A spanyolok indultak utoljára. Velük tartott Hans és a teremszolgálatosa, aki az ő kérésére velük mehetett. Éjjel egy óra volt. A 28-as blokk mögött át volt vágva a drótkerítés. Az őrtoronyban egy fogoly állt, az új tábori rendőrség tagja. Hivatalosan a rendet tartották fenn a táborban, valójában a tornyokban álltak, és a táborban kószáltak, hogy figyeljenek, nem közelednek-e veszélyes SS-egységek, és szabad-e az út a szökni akaróknak. Minden biztonságos volt. Krausén kívül egyetlen SS-t sem láttak a táborban. A kapunál álló katonák is békén hagyták őket. Kint halálos csend uralkodott, finom, ködszerű havat fújt a viharos szél. Hangtalanul haladtak előre, olyan követési távolsággal, hogy még épp lássák egymást. Elöl Rudi ment, a Rotspanier, aki Rajskóban dolgozott, és jól ismerte az utat. Fél óra gyaloglás után értek a faluba, amely teljesen elhagyatottnak tűnt. Megérkeztek a házhoz, amelyet Rudi kiszemelt. Az ajtó nem volt bezárva; beléptek, felmentek a lépcsőn. Amikor a padlásra értek, Alfonso egy kis gyertyával fényt gyújtott. Mindenhol fapolcok voltak, amelyeket nyáron a kertészetben használtak.

– Ezt a házat No pasaránnak nevezem el – mondta Alfonso ünnepélyesen. No pasarán! – Nem fognak átjutni: ez volt a kormányhoz hű csapatok jelszava a spanyol polgárháborúban. Mindnyájan megismételték, mint egy fogadalmat. Éjszaka átkozottul hideg volt; csak néhány takarót hoztak magukkal, és nem mertek tüzet gyújtani a házban, hiszen nem lehetett tudni, nem maradtak-e németek a faluban. Hans nem bírt aludni a hidegtől. Egyfolytában Friedelre gondolt, hogy valahol menetel, csak menetel, vagy ő is fekszik valahol egy pajtában vagy egy gyárban. Máshogy is lehetett volna. Ha Sara elég bátor lett volna, most együtt lennének. Itt viszonylag biztonságban

vannak,

Friedel

pedig…

Nem,

nem

akar

gondolkodni, nem szabad gondolkodni. Néha pár percre elaludt, de rögtön felriadt, amikor valamelyik társa a legapróbb zajt keltette. Akkor éjjel alakult ki a félelemből a rémkép, Friedelről a hóban. Néha egyedül feküdt, tarkólövéssel, máskor egy hullahegy alján. Néha belenyugvó mosollyal az ajkán, mintha a végső pillanatban őrá gondolt volna, máskor a félelemtől és iszonyattól eltorzult arccal. De mindig ugyanaz: Friedel a hóban. Boldog volt, amikor megvirradt, és felébredtek a többiek – ők nagyrészt jól aludtak, és nyugodtak voltak, mert érezték, hogy közeledik a felszabadulás. A padlásablakból nézték az aprócska házakat és havas mezőket. Látták a folyó mellett húzódó utat és a hatalmas fűrészmalmokat. Sehol semmi élet, sehol sem szállt

füst a kéményekből. Minden teljesen elhagyatott volt. A saját nyomaikat is betemette a hó, biztonságban érezték magukat. A

lenti

szobákban

műhelyek

voltak.

Az

asztalokon

szerszámok hevertek. Ezeket ledobálták, kicsit berendezkedtek. A csomagjaikat berakták a szekrénybe. Hansnak nem volt sok holmija: egy doboz kötszer és némi élelem, amit betett a közösbe. A pincében nagy halom brikettet találtak. Egy kicsit összeszólalkoztak, hogy szabad-e tüzet rakni, hiszen a füst messziről is látható lenne. De a meleg iránti vágy legyőzte az óvatosságot. Ahogy telt a nap, egyre jobban felbátorodtak. Először csak jeget keresni mentek ki, hogy megolvasztva ivóvizet kapjanak. Később nagyobb felfedező túrákat tettek a faluban, egészen az elhagyott táborig, ahol a kertészetben dolgozó lányok laktak. Szép barakkok voltak; a kertészet jó kommandó volt. Hanson erőt vett a szomorúság, amikor meglátta az étkezőt, az asztalokon a levesmaradék a tálakban, és mindenhol nagy összevisszaságban a lányok apró holmijai, amiket ott kellett hagyniuk: egy tekercs fonal, kabalababa, fésű, zsebkendő. Vajon mi lett ezekkel a lányokkal? És akkor megint felvillant előtte a rémkép. De nem ért rá érzelmeskedni. Szalmazsákokat cipeltek át a házukba,

edényeket,

mindent,

amit

csak

találtak,

hogy

kényelmesebben berendezkedhessenek. A tűz szépen égett, jól bevacsoráztak, és amíg egyikük a padlásablak előtt őrködött, a többiek a meleg szobában a szalmazsákokon lefeküdtek aludni.

Volt elég takarójuk, és ha a fáradtság és a kényelem együtt hívogatják

az

álmot,

akkor

a

legszörnyűbb

rémkép

is

elhomályosodik, és halkan zümmögő szomorúsággá csillapul. Hans is hosszú, mély álomba merült. A következő napon nem történt semmi különleges. Egyetlen embert sem lehetett látni az irdatlan hósivatagban. Három nap után egyszer csak dörömböltek az ajtón. Nagyon megijedtek. Egy Wehrmacht-katona volt. A padlásablaknál őrködő poszt nem látta közeledni, volt egy irány, amerre nem volt kilátás, biztos onnan jött. Röviden tanácskoztak. – Be kell engedni – mondta Alfonso. Feltették a sapkájukat, hogy ne látsszon a kopasz fejük, és kinyitották az ajtót. A katona köszönt, és úgy tűnt, egyáltalán nem gyanakszik. Hogy hogy kerülnek egy ilyen isten háta mögötti fészekbe? Azt mondták, Krakkón túl dolgoztak egy gyárban, külföldi Zivilarbeiterek.[99] elmenekültek.

Amikor

Három

napig

közeledtek gyalogoltak,

az és

oroszok, most

kicsit

pihennek, mielőtt továbbmennek. A katona néhány embert magával vitt, hogy segítsenek szalmát hordani a barakkba, mert hamarosan egy egész század érkezik. Miután elment a katona, Alfonso rettenetesen kifakadt Nase, a Rotspanier ellen, aki még mindig csíkos rabnadrágban volt. – Te tökkelütött! Mindnyájunkat bajba keverhettél volna! Hát nem volt elég polgári ruha a táborban? Szerencsére az egyik fiúnak volt egy civil nadrágja.

Néhány napig együtt voltak a katonákkal. Alfonso és Rudi egyszer a kocsira is felszálltak. A tábor SS-kantinjából hoztak át egy teherautónyi élelmiszert. Ők is kaptak belőle. Sűrített tejet, makarónit, konzerveket, húst, és több üveg pezsgőt. Az SS-nek volt még készlete! Hansnak még egy szaxofont is hoztak, amit ott találtak. Egyik délután bejött egy katona, akinek kicsit több esze volt a többinél. Belekezdett egy történetbe valami partizánokról, akiket üldöztek, és vizsgálódó pillantást vetett a csoport tagjaira. Hans beszélgetni kezdett vele, hogy másra terelje a szót. A katona rábökött: „Neked nagyon zsidós képed van, vedd csak le a sapkád!” Megijedtek, kínos csend lett a szobában. – Na mindegy, kit érdekel – törte meg a katona a feszültséget. – Én nem vagyok olyan, mint az az átkozott SS! Fellélegeztek, és Hans, akit kivert a hideg verejték, adott a katonának három doboz sűrített tejet. Amikor a látogató elment, mindnyájan rátámadtak Hansra, hogy miért nem maradt jobban a háttérben, miért viselkedett ilyen ostobán, hogy tejet adott a katonának, micsoda gyerekes vesztegetés! Ha a férfi rosszat akar, ez nem fogja visszatartani. Hans beismerte, hogy igazuk van. – Velem is az van, mint a bujkáló zsidókkal, akiket elfognak, és

ideküldenek.

Hollandiában

is

gyakran

voltak

ilyen

konfliktusok. Ott mindenféle zsidók vannak: értelmiségiek, akik sosem foglalkoztak politikával, éppúgy, mint kiskereskedők,

akik

a

helyzet

ismerete

nélkül

bujkálnak

a

holland

ellenállóknál. A politikai képzetlenségük és az ügyetlenségük miatt sokszor elárulják magukat és a vendéglátóikat, aztán ide kerülnek. De mostantól vigyázni fogok. A katonák még aznap elvonultak. Este, sötétedés felé Jacques és Rudi útnak indult. A táborba mentek, körülnézni, hogy van-e valami hír. Nem volt semmi különös. A tábort egyáltalán nem őrizték, az ottmaradottak nem szenvedtek hiányt. A legtöbben súlyos betegek voltak, de volt még elég ápoló és az evakuálás elől elbújt táborlakó, hogy minden működjön. Ami meglepte őket: azt hallották, hogy Birkenauban még sok ezer nő van. Ez a hír Alfonsót nagyon érdekelte. – Sok ezer? Az hogy lehet? Birkenau már majdnem üres volt, amikor múlt héten megkezdődött a kiürítés, és akkor még háromezer nőt indítottak útnak, a mi női táborunkon keresztül jöttek. Talán visszajöttek a transzportokból. Talán tényleg körülzárták őket az oroszok. Holnap reggel odamegyek, ennek utána akarok járni. Velem jössz, Jacques? – Hadd menjek én is! – kérte Hans. – Talán ott van Friedel is. – Te? Te csak mindent összezavarsz. Hans először nem válaszolt. Majdcsak valahogy elintéződik. Egy kis huzavona után végül velük mehetett. Azzal a feltétellel, hogy pontosan azt csinálja, amit Alfonso mond, nem távolodik el a többiektől, és nem beszél idegenekkel, ha útközben

találkoznak

valakivel.

Csak

nevetett,

mintha

mulatságosnak találta volna. Partizáni képességeiben nem volt

nagy bizalmuk, mégis magukkal vitték, mert tudták, fontos neki, hogy odamenjen. Éppen csak hajnalodott, amikor elindultak. Alfonso ment elöl. A géppisztolyt hosszas tanakodás után otthon hagyta. Elhaladtak a közeli női tábor barakkjai mellett, és kiértek a nyílt mezőre. Vagy harminc centi mély volt a hó, de ez nem volt gond. Magas szárú csizma és gyapjúzokni volt rajtuk. Egy óra gyaloglás után a vasúthoz értek. Onnan már látszottak a birkenaui barakkok. A tábor bejáratánál egy nő ült a hóban, egy oszlopnak támaszkodva. A nő lassan felemelte a kezét. Hans leguggolt mellé. – Ebédidő van már? – kérdezte a nő alig hallhatóan, majd újra elvesztette az eszméletét. Feltehetőleg már régen ott ült a hóban. Jacques

rászólt

Hansra,

hogy

menjen

tovább.

„Vagy

mindenkinek segíteni akarsz, a sok ezer embernek, aki a hóban fekszik?” Jacques-nak igaza volt. A vasút vonalát követték, amely kettészelte az irdatlan barakkvárost. Minden fehér, minden halott. A vasút mentén húzódott az út, a központi Lagerstraße, és ott, az út mellett nők feküdtek, nagyjából tízméterenként egy. Mind idősebbek voltak; a legyengültek, akik már a halálmenet elején nem bírták az iramot, vagy talán már az órákig

tartó

létszámellenőrzésnél

összeestek.

Bizarr

testtartásokban feküdtek. Hans már sok hullát látott, de ilyen furcsákat még nem. Volt, aki a karjával átfogta a térdét, másoknak a levegőbe emelkedett a karja, mintha utolsó

percben még megpróbáltak volna felkelni. De mindegyiküknek véres volt a feje a tarkólövéstől, amivel humánus kísérőik végeztek velük, hogy ne szenvedjenek tovább, azaz valójában azért, nehogy felszabadítsák őket az oroszok. Sokan

majdnem

meztelenek

voltak,

a

környékbeliek

leszedték róluk a ruháikat. Cipő senkin sem volt. Amikor már vagy fél kilométert haladtak a barakkok között, nyomokat láttak a hóban, amelyek elkanyarodtak a főútról két barakk között. Követni kezdték. Néhány száz méternyire meglátták az első élőlényt. Egy gyereklány volt. Amikor meglátta őket, bemenekült az egyik barakkba. Odamentek, Alfonso belökte az ajtót. Elakadt a lélegzetük, a lábuk felmondta a szolgálatot. Az iszony, ami elfogta őket, olyan volt, mint amikor a beteg érzi az édeskés kloroformszagot,

amellyel

a

halál

közeledik.

Hans

megkapaszkodott az ajtófélfában, mert megszédült ettől az infernótól, amelyben több száz nyomorult emberi lény volt összezsúfolva, élet és halál között. Alig bírták levenni a szemüket a szerencsétlen élőkről és boldog halottakról, akik egymás hegyén-hátán feküdtek a priccseken. A látványhoz halk siránkozás társult, és a férfiak megjelenésére a félelem hangja, és segítségért könyörgés. Összeszedték magukat, és beléptek a barakkba. Szóba elegyedtek néhány nővel az erősebbek közül, és mindenki ugyanarról számolt be. Hat napja az egész tábornak fel kellett sorakoznia. Az ápolónők és a járóképes betegek is mind elvonultak. A többiek az ágyban maradtak. Senki nem

adott nekik enni, senki nem ápolta őket, senki nem vitte ki a halottakat. Közülük senkinek nem volt erre ereje. Csak kevesen voltak képesek kimenni a szükségüket elvégezni, a többiek csak elengedték. Az ürülék szaga keveredett a hullákból és az elfeketedett, elfagyott végtagokból áradó bűzzel. Egy cseh lánnyal is beszéltek. Az itt lévő nők mind Birkenauban raboskodtak. Nem, visszatért transzportokról nem tud semmit. Ő a szüleivel és a testvérével Theresienstadtból került ide Birkenauba. Mivel ikrek voltak, eleinte az egész család megmenekült a gázkamrától, mert a Lagerarztnak az ikrekkel

kapcsolatos

Édesapjukat

azonban

vérvizsgálat hamarosan

volt szem

a

vesszőparipája. elől

veszítették,

édesanyjuk pedig két hónapja meghalt vérhasban. Itt a testvérével feküdt egy priccsen. A testvére tegnap este meghalt. Halála előtt még azt kérte, fordítsák meg, hogy még egyszer a testvére szemébe tudjon nézni. Egyesült erővel megtették. Ma ő is meg fog halni, neki is elfogyott az ereje. Hans káromkodott. A családra gondolt, apa, anya, két fiatal lány. Elképzelte őket Prágában. Nyár van, sétálni mennek, kiülnek egy teraszra, isznak egy üdítőt. Az apa az üzleti dolgairól beszél, az anya megdicséri, hogy milyen igyekvő volt, és mostanra, sok év munkájával, megvalósította az álmát. A lányok viccelődnek, amikor egy ismerős fiú jön arra, és félénken odaköszön. – Nocsak – kérdezi az apa –, melyikőtök a szerencsés? A nővérek elpirulnak, mindannyian nevetnek.

Most pedig… az egész család elpusztult, utolsó tagja sírva, lefagyott lábakkal várja a halált, fejét gyönyörű húga holttestére fektetve. Átmentek a következő barakkba. Az ajtóban egy férfi állt, egy magyar. – Maga hogy kerül ide? – kérdezte Jacques. A férfi ideges volt, állandóan megfordult, mintha valaki fenyegette volna hátulról. Megragadta Jacques karját, majd újra elengedte. Végigsimított a fején, és újra megfordult. Teljesen zavartnak látszott. – Múlt héten indult a transzport – kezdte tört németséggel. – A mi csoportunk ezerkétszáz emberből állt. Borzalmas menet volt, éjjel-nappal gyalogoltunk. Én viszonylag jó erőben voltam, de sokan ki voltak merülve. Első nap legalább százan kiestek. Ha felbuktak a hóban, az SS háromig számolt, és lőtt. Egy nap alatt negyven kilométert tettünk meg. Aztán tovább. Három nap alatt száz kilométer. Már csak hétszázan voltunk. Felső-Szilézia összes útja tele van holttestekkel. Harmadik este valami furcsa volt a levegőben. Megálltunk, és az SS-ek hangosan vitatkoztak. Úgy tűnt, az utunkat elzárták az oroszok. Egy erdei úton mentünk tovább. Mélyút volt, az SS-legények kétoldalt kísértek, néhány méterrel magasabban. Egyszer csak lőni kezdtek. Én egy fatörzs mögé vetettem magam, ez mentett meg. Miután az SS elment, felkeltem. Sokan éltek még, halkan nyöszörögtek, de nem bírtak továbbmenni, haslövésük vagy láblövésük volt. Hárman indultunk el visszafelé. Nappal elrejtőztünk, éjjel mentünk tovább. A parasztoktól kaptunk néha enni.

– Minden transzporttal ez történt? – kérdezte Hans. – Azt nem tudom, de nem fogunk közülük sokat viszontlátni. Hansnak kevés reménye maradt, a rémkép feltehetőleg valósággá vált. Furcsa, hogy az élet megy tovább, a föld is forog, mint mindig. Mindnyájan azt gondoljuk, hogy mi és a szeretteink vagyunk a világmindenség középpontja. De a világmindenséget egyáltalán nem érdekli, hogy mi boldogok vagyunk-e, vagy éppen megdöglünk a hóban. Bementek a második barakkba. Ott Hans felfedezett egy holland lányt, Adelheidnek hívták. Könyörgött Hansnak, hogy segítsen. Hans adott neki egy darab kenyeret, ami a zsebében volt. Úgy kapta el, mint egy kiéhezett állat, a mellette fekvő lányok felültek, hogy ők is kapjanak valamit. Hans fűt-fát ígért. Mit tehetett volna? Pedig tudta, hogy nem fogja megtartani az ígéretét, mert nem tud segíteni. Még ha ide is cipelne, amit csak tud, az sem segítene, csak veszekedés és még több baj lenne belőle. Mert ezen a barakkon kívül még öt ilyen volt. Kétezer nő, köztük több száz halott. Ki tudna itt segíteni? Az oroszok? Ők hol késlekednek? Miért nem közeledik az ágyúszó? Ez a kétezer szerencsétlen csak keveset nyomott a latban a sok millió mellett, akiknek az élete a nácik lelkén szárad. Maradványok voltak a háború legnagyobb tragédiájából. Véletlen

betűk,

amelyek

még

felkerültek

a

történelem

legfeketébb lapjára, amelynek tetején ez áll: Birkenau.

Este lett, mire visszaértek a No Pasaránba. A jól megrakott kályhánál ültek. Van den Heuvel éppen kávét főzött, amikor az őrt álló Alfonso szólt nekik: „Egy bekötözött fejű nő jön.” A padlásablakhoz tódultak, és tanácskoztak, mit tegyenek. A lány

néhány

száz

méterre

volt

tőlük,

lassan,

mintegy

tapogatózva haladt a házak között. A leszálló sötétben nem látták jól, ki az, de fején lévő fehér kötés világosan kivehető volt. – Jacques és Rudi menjenek ki elé – javasolta Alfonso. – Legyetek óvatosak. – Rendben. Akkor először elmegyünk a kilátótoronyig, és onnan jövünk vissza, akkor keresztezzük az útját. Elindultak. Néhány perc múlva ott álltak a lánnyal szemben. Németül kérdezte tőlük, hogy kicsodák. – Munkások vagyunk a környékről. Tudunk segíteni? A

nő

tétovázva

nézett

a

férfiakra,

majd

mikor

megtámaszkodott egy ajtófélfában, nem bírta tovább, és sírva fakadt. Jacques átkarolta, úgy vitték be a házba. Amikor meglátta a kopasz férfiakat a kályha körül, a könnyein keresztül elmosolyodott. Leültették a tűzhöz, és Van den Heuvel kávét töltött neki. Max azonnal rárontott: – Honnan jöttél, hol sérültél meg ilyen csúnyán? A lány összerázkódott. – Menj a francba, hagyd már, hogy magához térjen! – csattant fel Hans. – Maga holland? – kérdezte a lány hollandul. Hans meglepődve bemutatkozott.

– Emlékszem magára Westerborkból – válaszolta a lány. – Roosje a nevem…a nyilvántartásnál dolgoztam. Hans a vállára tette a kezét, és az mondta, most pihenjen. – Mi történt a fejeddel? – Puskatussal rávágtak, egy paraszt ideiglenesen bekötötte. A kötés csak egy lepedőcsík volt. Hans elővette a dobozát, mialatt Rudi leszedte a régi kötést. A haj csomóvá állt össze az alvadt vértől. – Hogy fogom én ezt hidrogén-peroxid nélkül megtisztítani? – Vágja csak le – mondta a lány. – Úgyis tetves. Hans csodálta a józanságát, és bár nem szívesen tette, kopaszra nyírta a fejét. A seb nem volt nagy, de a fejbőr teljesen át volt vágva. A kezelés fájdalmas volt, de a lány jól tartotta magát. Amikor kész volt a kötözés, lefeküdt a matracok tetejére. Mindnyájan hallgattak, a kávéjukat kortyolgatták. Egyszer csak beszélni kezdett. – Neu Berun mellett voltam egy munkatáborban. Négy hónapig voltam ott az anyámmal és a húgommal. Anyám múlt hónapban meghalt. – Mikor jöttél el Westerborkból? – Fél évvel ezelőtt indultunk, Theresienstadtba. Azután egy hétig

Birkenauban

voltunk,

onnan

mentünk

tovább

az

Arbeitslagerbe. Ezren voltunk, tizennégy és hatvan közötti nők. Hivatalosan tizenhat és ötven volt a korhatár, de sok idősebb nő ötven alatti kort mondott be. Eleinte vászonsátrakban laktunk, amikor novemberben leesett az első hó, fasátrakat kaptunk. Egy

sátor negyven emberre volt tervezve, de százan laktunk benne. Így kivétel nélkül mindenki tetves, rühes lett. – Hogy bántak veletek? – Megerőltető volt a munka. Az SS Sonderdienst[100] húsz fekete ruhás embere őrzött minket. Egy Oberscharführer és egy politikai vezető volt velük. Naponta háromszáz gramm kenyeret és egy liter levest kaptunk. Soha semmi mást, „organizálni” sem lehetett semmit. Négy hónap alatt kétszázan meghaltak, köztük az anyám is. – Nem volt Revier?[101] – Volt egy kórházsátor. A magyar lányok váróteremnek nevezték. Csak az került oda, aki teljesen legyengült, hogy ott várja a halált. Mindnyájan vártuk a halált, annyira rossz sorunk volt. – Volt ott orvos? – kérdezte Hans. – Ne vágj már mindig a szavába! – förmedt rá Max. – Amikor meghalt az anyám, nekünk kellett megásnunk a sírját.

Soha

életemben

nem

éreztem

magam

annyira

nyomorultul. Az anyámnak megváltás volt a halál, rettenetesen szenvedett. Intelligens nő volt, sok minden érdekelte, de az utolsó időben már csak az ennivalóról beszélt. Borzasztó hasmenése volt, feldagadt a lába. Négy nappal a halála előtt még dolgozott. Nem értem, hogy tudok még élni. Apám meghalt, anyám is, és most a húgom is eltűnt. – Sóhajtott, és elhallgatott. – Hol van a húga? – kérdezte Alfonso. – Elvesztettem. Múlt héten láttuk az úton vonulni az auschwitzi Häftlingeket. Végeérhetetlen menetoszlopok voltak.

– Nők is voltak köztük? – kérdezte Hans. – Igen, de nem tudtunk beszélni senkivel, az őreink távol tartottak

minket.

Azt

gondoltuk,

minket

is

hamarosan

elindítanak, de még tegnapelőtt is dolgoztunk, tankcsapdákat ástunk. Tegnap reggel aztán felhangzott a parancs: Alle antreten! Csak a betegek maradtak, és azok, akiknek nem volt cipőjük. Mert sokaknak már úgy elkopott, hogy a végén mezítláb dolgoztak a hóban. Ötszáz nő vonult el. Nem tudom, mi lett velük. Mi, a hátramaradottak, arra számítottunk, hogy meghalunk. – Elnémult, és az ajkába harapott. – Miért nem tudod tovább mondani? – kérdezte Hans. – Á, nem fogjátok elhinni. – Miért ne? Nagyon jól tudjuk, hogy az SS-nél minden lehetséges. Hollandiában én sem akartam elhinni, amit az angol rádió mondott a lengyel zsidók elgázosításáról. De most már sajnos jobban tudjuk. A lány vállat vont. –

Hollandiában

sem

fognak

hinni

nekünk,

ha

visszamegyünk, és mindent elmondunk. – Hihetővé fogjuk tenni, és hivatalos jelentések készülnek majd, amelyek igazolják a beszámolónkat. És ha valaki még akkor sem akarja elhinni, egyszerűen megkérdezem, hogy akkor hol van az anyám és az apám, a testvéreim, és a többi tízezrek… – Lehet, hogy igaza van, doktor. Amikor a nagy csapat elvonult, kétszázan maradtunk ott, az Oberscharführerrel és két őrrel. Az Oscha két blokkba bement, és mindenkinek beadott

egy injekciót. Azt mondta, tífusz ellen, és az érbe kell adni. De mi pontosan tudtuk, mire való az injekció. Az Oscha nem jól adta be az injekciót, nem pontosan az érbe, így csak két lány halt bele. Nem tudtak beszélni, zavart állapotba kerültek, és néhány órán belül meghaltak. Úgy tűnt, az Oschának nem volt elég injekciós folyadéka, mert csak körülbelül ötven nőnek adta be az injekciót. Délután két Sturmmann kíséretében jött be a blokkba, és mindenkit kiparancsolt sorakozóra. Siralmas csapat voltunk, száz félig felöltözött nő, mezítláb a hóban. A legtöbben egy pokrócot borítottak magukra. Csak egyre vágytak már, hogy minél kevesebbet kelljen szenvedniük. Beesett arcukon nem volt félelem: mindnyájan tudták, miről van szó, mind fel voltak készülve arra, ami jön, már négy hónapja. Elég volt az éhezésből, a fázásból, a sebekből, a tetvekből és a rühből. – De nem értettétek, hogy az oroszok már a közelben vannak? Nem volt lehetőségetek menekülni, ellenállni? Hiszen csak három SS volt ott. – Alfonso, a heves spanyol szólalt meg, a polgárháború harcosa. Úgy vágta oda a szemrehányó szavakat, mint egy tiltakozást, egy olyan ember tiltakozását, aki küzdött az életéért, tiltakozást az ellen, ami számára elképzelhetetlen gyávaságnak tűnik. A lány csak mosolygott a kirohanáson. – Hát, volt, aki megszökött, de a legtöbben járni se bírtak, annyira le voltak gyengülve. Nem, a halál nem ellenségként jött, hanem megváltóként. Egy magyar lány, Juditnak hívták, sírt. Az Oscha mellbe vágta: „Ne bőgj, te ostoba liba.” – Mit csinál velünk, Oscha?

– Megöllek titeket, mindenkit. – De én úgy szeretném viszontlátni a szüleimet. – Majd viszontlátod őket a másvilágon. A csapat elindult. Lassan, lépésről lépésre vánszorogva, egymást támogatva. Az egyik tankcsapdához mentünk, amit mi magunk ástunk. Háromszáz méternyire volt. Majdnem fél óráig tartott az út. Közben többen próbáltak megszökni, de az Oschának nem volt nehéz utolérni őket. Mégis volt, akinek sikerült. Félúton meglöktem a húgomat: „Próbáljuk meg.” Ő nem akart, nem érezte képesnek magát az erőfeszítésre. De amikor az Oscha épp egy idősebb nő üldözésére indult, aki ötven méterre eltávolodott a menetoszloptól, és az őrök a másik irányba néztek, magammal húztam a húgomat, és futottunk, ahogy csak bírtunk. De a hóhér már visszaért, és utánunk eredt. Csak száz méter előnyünk volt. Anja már alig bírt menni. Egy esélyünk maradt. Rászóltam Anjára, hogy vesse magát a földre. Ő begurult egy árokba, én pedig továbbrohantam, amilyen gyorsan csak bírtam. Az Oscha nem foglalkozott Anjával, engem vett üldözőbe. Életem legnehezebb pillanata volt, teljesen ki voltam merülve. Egy ideig hallgatott, könnyek szöktek a szemébe. –

Megadtam

magam,

és

visszamentem

az

Oschával.

Odaértünk a gödrökhöz. Mindenkinek le kellett feküdnie. Az SSek három géppuskasorozatot adtak le. Én még éltem, de téboly volt bennem, és egyre csak könyörögtem magamban: „Istenem, add, hogy meghaljak.” Ezt nem lehetett tovább elviselni. Azután a három férfi nekilátott, hogy befejezze a munkát: puskatussal

fejbe verték az áldozatokat. Még láttam, hogyan fröcsköl szerteszét a vér, és hogyan lesz piros minden, a nők, a három férfi, és a szűzfehér hó. Akkor én is kaptam egy ütést, és mindennek vége lett. A lány mélyet sóhajtott. Jacques megsimogatta a karját. A lány kicsit elmosolyodott, mint aki megkönnyebbült, és boldog, hogy bizalmas barátok előtt mindent elmondhatott. – Rosszul végezték a dolgukat. Röviddel később, talán egy óra múlva, magamhoz tértem. Ott feküdtem a gödörben, a meggyilkolt társnőim között. Éreztem, hogy még élek. Valami megváltozott bennem. Tudtam, hogy életben kell maradnom, hogy

élni

akarok,

azért,

hogy

mindezt

elmondhassam,

mindenkinek elmondhassam, hogy meggyőzzem az embereket, hogy ez mind igaz… Hogy bosszút álljak az anyámért, a vőlegényemért, és a sok millió meggyilkolt emberért. Variációk egy témára: elgázosítás, akasztás, vízbe fojtás, kiéheztetés, és a többi. De az egyik variációt én túléltem. Átéltem a halált, és el tudom mondani, el kell mondanom, el is fogom mondani. Megint hallgatott, a fiúkra nézett. Ők némán, komor arccal ültek, és az ágyúzengést hallgatták. – Tíz kilométer – mondta Jacques. Összeszorították a fogukat. Még tíz kilométer, és szabadok. Nem, nem egészen szabadok, mert van egy feladatuk, egy életcéljuk, ami kötelezi őket. Elvinni a hírét annak, amit átéltek. A bosszú apostolainak érezték magukat, és ez a bosszú olyan alapos lesz, hogy a

barbárságot örökre kiirtja a föld színéről. A bosszú megtisztítja a világot, és megnyitja egy új humanizmus számára. – Félig meg voltam fagyva, és nagyon fájt a fejem, de sikerült kimásznom a gödörből. Visszatámolyogtam a helyhez, ahol Anja az árokba vetette magát. Már nem volt ott, de láttam a nyomait a hóban, és hittem, hogy el tudott menekülni. Továbbvánszorogtam a barakkokig. Bent azoknak a holttestei hevertek, akik nem tudtak lábra állni, őket valószínűleg utánunk vették kezelésbe. Amikor a 8-as blokkhoz értem, a tífuszbarakkhoz, vad öröm töltött el: a blokk élt. Mint általában, itt sem végeztek teljes munkát. Az Oscha valószínűleg komolyan gondolta, amikor reggel azt mondta: „A tífuszosok úgyis megdöglenek

maguktól

is.”

Lefeküdtem

a

szalmára,

és

elaludtam. Estefelé még volt egy nagy riadalom: a Wehrmacht. De a katonák nem bántottak. Sőt, kiürítették a tábori raktárakat, ételt és ruhát hoztak nekünk. Amikor besötétedett, eljöttem. Birkenauba akartam menni, mert azt gondoltam, Anja is biztos arra indult, abban a reményben, hogy ott megtalálja a férjét. Nehéz volt a hóban gyalogolni, és mire kivilágosodott, reménytelenül

eltévedtem?

Egy

paraszt

magával

vitt,

bekötözött, és enni adott. Egész nap aludtam. Estefelé megint útnak indultam, és most… Úgy tűnt, az SS már nem jelent veszélyt, és az előttük álló utolsó órákban a tábort talán jobban megkímélik a harcok, mint az elhagyott falucskát. Ezért többen visszamentek a lágerbe. A teremben úgy néztek Hansra, mintha kísértetet látnának. Japie,

a kis holland Stubendienst odavolt az örömtől. Nagyon aggódott miatta. Hans leült Gedl, a mérnök mellé. – Igazad volt, barátom, hogy leléptél. – Hogyhogy? – Hát nem hallottad, mi történt itt tegnap? Délután háromkor

megjelent

egy

csapat

SS,

a

gazemberek

a

megsemmisítő egységből, feketében, talpig felfegyverkezve. Bejöttek a blokkokba, és puskatussal kivertek mindenkit. Szegény öreg Zlobinskynak betörték a fejét. A legsúlyosabb betegek is kint sorakoztak. A Pflegerek támogatták őket, meg a többi beteg, aki még tudott járni. Akkor azt mondták, hogy bemehetünk. Kocsikat hoznak, amivel a vonathoz visznek, és amikor szólnak, azonnal sorakozzunk fel. Utána átmentek Birkenauba, és ott is eljátszották ugyanezt. Ott sokan nem bírtak felkelni az ágyból. Körülbelül ezer beteggel elindultak el Auschwitz felé. Amikor néhány száz méternyire voltak a tábortól, jött egy kocsi. Valamit kiáltottak. Az SS-legények beugrottak a kocsiba, és azóta senki nem látta őket. Legtöbben visszamentek Birkenauba. Néhányan, akik jobban bírták a gyaloglást, továbbmentek, és átjöttek ide, Auschwitzba. – Nem tudja, mit kiabáltak a kocsiból? – A közel állók szerint azt mondták: Der Zug ist schon da.[102] Hétre vártak egy vonatot, hogy a körzetből minden SS-t biztonságos helyre vigyen. A vonat pár órával korábban érkezett, és mi ennek köszönhetjük az életünket.

– Maga ennyire biztos benne, hogy mindenkivel végezni akartak? Gedl felküldte Japie-t valakiért. Egy kis termetű férfi jelent meg. Rosszul nézett ki, de mégis valami tartás volt benne. „Dr. Weill Szlovákiából.” Kezet fogtak. – Most már hamarosan otthon lesz. – Az otthon viszonylagos fogalom. Az egész családomat kiirtották itt. Tegnap én is csak hajszál híján menekültem meg. Trzebiniában voltam orvos, egy bányakommandónál, innen harminc kilométerre. Hatszáz embert elindítottak. Én kilencven emberrel hátramaradtam, főleg betegekkel. Tegnap délután jött egy csapat SS, tizenketten. Mindenkit, aki járni tudott, felsorakoztattak a barakk előtt. Néhány perc alatt revolverrel agyonlőtték az ágyban maradt betegeket. Körülbelül negyvenen voltunk

még

járóképesek.

Megparancsolták,

hogy

a

szalmazsákokból építsünk máglyát, és tegyük rá a holttesteket. Egy réteg szalmazsák, egy réteg hulla. Amikor kijöttünk a barakkból a terhünkkel, tízet közülünk visszatartottak, és azokat is lelőtték. Háromszor is rákérdezett az egyik SS-legény: „Nem fáradt még el, doktor?” Hogy miért mondtam mindig azt, hogy nem, azt nem tudom. Már minden mindegy volt. Akárhogy is, épp az utolsó tetemeket cipeltem ki a barakkból a máglyára, amikor egy civil ruhás ember lépett hozzám. Ismertem, az egyik gestapós felügyelő volt a bányából. Egyszer szereztem neki valami gyógyszert. „Nem akar ott átmászni a dróton, doktor?”

Azt hittem, gúnyolódik, de mit veszíthettem? Csodák csodája: komolyan gondolta. Futni hagytak. – Igen, barátom – tette hozzá Gedl –, ezek ugyanazok az SSlegények voltak, akik egy órával később idejöttek. Látod, mi lett volna velünk. Szerencsére a nagy hősöknek fontosabb volt, hogy elérjék az őket menekítő vonatot, mint hogy teljesítsék a „kötelességüket” velünk szemben. Az, hogy mi élünk, csodák sorozata. – Cukor kell – rendelkezett Japie. – Különben nem tudok palacsintát sütni. Hans valahol látott cukrot. Úgy emlékezett, a 14-es blokkban. Egy zacskóval útnak indult. A 14-esben nem talált semmit, ezért átment a 13-asba. A 13as blokk pincéjében három férfi ült és cigarettázott. Olyan nyugodtan üldögéltek ott, mintha minden teljesen rendben lett volna. Hans köszönt, és megkérdezte, nem láttak-e véletlenül cukrot. A legidősebb elmosolyodott. – Mi nem láttunk itt még semmit, tegnap jöttünk Birkenauból. – Rendkívül rosszul beszélt németül. Hans megkérdezte, honnan származik, és hogy esetleg könnyebb-e neki a francia. Így már jobban ment a beszélgetés. A férfi bemutatkozott: Kabeli, pontosabban Kabeli professzor, ugyanis az athéni egyetem bölcsészkarán professzor. Hans odatelepedett hozzájuk. Megkérdezte, melyik kommandóban dolgozott a professzor. – Sonderkommando.

Hans összerándult. Először találkozott olyan emberrel, aki a Sonderkommandóban dolgozott. Most, hogy mindennek vége, majd megtudja, mi történt pontosan Birkenauban. A professzor mosolygott. – Látom, nem mer kérdezni. De számomra egyáltalán nem kellemetlen erről beszélni. Ha visszatér Hollandiába, fontos, hogy mindenről pontosan be tudjon számolni, nem? – Mennyi ideig volt a Sonderkommandóban? – Egy évig. Általában ott csak két-három hónapig éltek az emberek, de én védelem alatt álltam, ezért megúsztam. – Mondana valamit a krematóriumról? – Természetesen. Négy krematórium volt. Az I. és a II. a vasút mellett, a III. és a IV. a cigánytábor mögött, a tábor északi végében.[103]

Sok

más

göröggel

együtt

a

III.

és

IV.

krematóriumban dolgoztam. Rajzolok egy vázlatot a III. krematóriumról. Egyszerre úgy 700-1000 ember érkezett. Mindenki összevissza: férfiak, nők, gyerekek, csecsemők és aggastyánok, egészségesek és betegek. Az életerős fiatal nőket és férfiakat általában már a vonatnál kiválogatták, de volt, hogy az egész

transzport

egyből

a

krematóriumba

ment.

Az

A

váróterembe érkeztek, és egy keskeny folyosón át jutottak a B helyiségbe. Ott különböző jelmondatok álltak a falakon: Halte dich sauber, Vergiss deine Seife nicht,[104] hogy az emberek utolsó percig abban az illúzióban éljenek, hogy egy fürdőbe érkeztek. A B előtérben le kellett vetkőzniük. Mind a négy sarokban géppuskás SS-őr állt. De soha nem kellett fegyvert használniuk, mindenki nyugodt volt. Azok is, akik megértették,

hogy a halálba mennek, érezték, hogy értelmetlen az ellenállás. Ha kilátástalan a küzdelem a halál ellen, akkor inkább legyen minél rövidebb a szenvedés. Néha, amikor sok transzport érkezett, sietni kellett. Akkor bevetették a Sonderkommandót, hogy levágja az emberekről a ruhákat, letépje a karórákat, leráncigálja a gyűrűket. Akinek hosszú haja volt, azt levágták, mert iparilag hasznosítható volt. Így ment be az egész csapat a „fürdőbe”.

Ez

hatalmas

helyiség

volt,

mesterséges

fény

világított. A mennyezeten három sor zuhanyrózsa. Amikor mindenki bent volt, a nagy ajtó becsukódott. Ez elektromosan nyílt és záródott, a keretek mentén gumival volt szigetelve. Akkor jött a borzalom. A gáz fémdobozokban volt borsónyi kristályok formájában, valószínűleg kondenzált hidrogéncianid, „Zyklon”. A mennyezeten a zuhanyrózsák között lyukak voltak. Az SS azokon keresztül kiürítette a dobozokat, és gyorsan elzárta a lyukat. Az áldozatok közül sokan nem is voltak tudatában, mi történik velük, akik tudták, sokszor megpróbálták visszafojtani a lélegzetüket, ezért sokan görcsös tartásban haltak meg. Volt, hogy máshogy történt. Emlékszem, amikor

egy

nap

kétszázötven

lengyel

zsidó

gyereket

gázosítottak el. Miután levetkőztek, maguktól sorba álltak, és a Smá Jiszraélt, a zsidók halotti imáját énekelve fegyelmezetten bevonultak a gázkamrába. Az SS az órájára nézett, öt percig kellett zárva tartani a csapóajtókat. Aztán megnyomott egy gombot, és a gázkamra két oldalán kinyíltak a csapóajtók. Amikor eléggé kiszellőzött a gáz, a Sonderkommando bement a gázkamrába. Hosszú, kampóban végződő botok voltak náluk. A

kampót az áldozat nyaka köré kellett helyezni, így vonszolták a testet a krematóriumba, amelyet a rajzon D betű jelöl. Négy kemence volt, egy kemencébe négy test fért be egyszerre. Kinyíltak a nagy vasajtók, kigurult a kocsi. Rátettük a testeket, és betoltuk. Negyedóra, és mindennek vége volt. Így, egy négy kemencével

működő

krematóriumnak

elég

jó

volt

a

feldolgozóképessége. De volt, hogy ez sem ment elég gyorsan. Az SS ilyenkor is tudott megoldást. A krematórium mögött két óriási gödröt ásattak, mint itt látja: hat méter széles, három méter mély. Az aljára fatörzseket fektettek, ezeket lelocsolták benzinnel. Ebből nagy tűz keletkezett, amit a környéken több kilométer távolságból látni lehetett. A gödörben több ezer tetemet tudtak egyszerre elégetni. Az égetés huszonnégy óráig tartott, azután jöhetett az újabb szállítmány. Minden ki volt számítva. Elvezető csatorna is volt: a gödörből árok vezetett egy néhány tíz méterre lévő kisebb szakadékba. Biztosíthatom önt, hogy a saját szememmel láttam, hogy egy férfi, aki a máglya közelében dolgozott, lemászott az árokba, és belemártotta a kenyerét az ott folyó olvadt emberzsírba. Mennyire kell ehhez éhesnek lenni? 1944. június 5-én speciális magyar gyermektranszport jött. Ahogy ez máskor is előfordult, amikor sok és nagy létszámú szállítmány jött, az SS-uraknak nem volt türelmük kivárni, hogy hasson a gáz. Így a gyerekeket félig élve kellett a gödörbe dobnunk. Egy görög, Lotsi Mordechai, nem bírta tovább, ő is beleugrott. Akkor sokan megelégelték. Alexander Hereirra, egy atletikus testalkatú másik görög három lengyellel és hat

orosszal megállapodott, hogy megsemmisítik a III. és a IV. krematóriumot. Néhány nappal Lotsi Mordechai öngyilkossága után Hereirra egy lapáttal agyonütötte az SS-őrmestert. A megállapodás nem működött. Hereirrát megölték, és este a D táborban – ahol az összes, a megsemmisítésben dolgozó munkacsapat volt elhelyezve – az Appellen közszemlére tették. De a III. krematórium mégsem létezett már sokáig. ’44. október 2-án felkelés tört ki. A

Sonderkommando

243

görög

és

más

nemzetiségű

munkása összeesküvést szőtt. Az Union gyárban szert tettek egy gépfegyverre, kétezer tölténnyel. Benzinjük volt bőségesen. Rárontottak az SS-ekre, és leütötték őket. Felgyújtották a krematóriumot, a kapunál álló őröket megölték. Sajnos több százan

az

utolsó

pillanatban

visszarettentek,

és

nem

csatlakoztak. Tíz percen belül mozgósították az egész birkenaui SS-t. Az auschwitzi SS is kivonult, és bekerítették a mieinket, akik már a táboron kívül voltak! Huszonöt embert azonnal megöltek, a többieket másnap elégették, és rajtuk kívül még húsz

embert

a

krematóriumok

környékén

dolgozó

kommandókból. A lengyelek árulták el a felkelés szervezőinek nevét. Büszke vagyok rá, hogy mind görögök voltak, az öt hős: Baruch, Burdo, Carasso, Ardite és Jachon. Október 24-én került sor az utolsó elgázosításokra. 1944. december 12-én elkezdték lebontani a krematóriumokat. Huszonöt sonderest, görögöket, lengyeleket és magyarokat jelöltek ki az eltakarításra. Én is köztük voltam. A D láger összes többi lakója közül senki nem volt már ott. Mi voltunk az utolsók

a táborban, így felejtettek ott minket a kiürítésnél, és ezért tudom mindezt elmondani. – Hogyan lehetne ezt megtorolni? – kérdezte az egyik jelenlévő, hosszú hallgatás után. – Megtorolni nem lehet – vélte Hans. – Csak kiirtani az SSsöpredéket. – Gondolja, hogy csak az SS, jobban mondva a párt a felelős? – kérdezte Kabeli. – Rajtuk kívül az egész nép angyalokból áll? – Biztos nem – ismerte el Hans. – Az egész német népet terheli a felelősség. Most elveszítik a háborút, és meg fogják tagadni a vezetőiket. De ha megnyerték volna a háborút, akkor soha senki nem kérdezte volna a Führertől, hogy milyen eszközöket használt, és hova tűnt az összes kommunista és az összes zsidó. – Akkor büntetésből az egész német népet el kellene gázosítani? – Azt biztos nem, professzor úr, de akik az SS-hez, a Gestapóhoz és hasonlókhoz tartoztak, azokat ki kellene irtani, nehogy később újra előbújjanak. A többi németet pedig gyámság alá kellene helyezni, míg fel nem nő egy új generáció, amely humanista nevelésben részesült, és kikerült a junkerek és a nagytőke militarista befolyása alól. Akkor, talán sok év múlva, egy szocialista Németország képes lesz az önálló életre. Másnap golyózápor kopogott a blokkok falán. Rejtélyes volt, sehol

egy

katona.

Hans

a

21-es

blokk

ambulanciáján

segédkezett, a tábor déli sarkában, a Sola partján.

Óriási robaj, potyogott a vakolat a mennyezetről, több ablak betörött. Hans kinézett. Sebesen száguldott az olvadástól megduzzadt folyó. A jégtáblák között gerendák és deszkák úsztak, a híd maradványai. – Felrobbantották a hidat. Megértették, hogy ezzel vége mindennek. A németek megpróbálták lassítani az oroszok előretörését, de a főerő már sok kilométerrel távolabb kellett, hogy legyen. A tábort már nem fenyegette veszély. Anélkül, hogy észrevették volna, egy napig

a

senki

földjén

voltak.

Néhány

órával

később

megérkeztek az első oroszok. Fehér terepruhájukban úgy sétáltak be, mintha minden normális lenne. Az út közepén közlekedtek, mintha nem is léteznének németek. Amikor meglátták a csíkos ruhás rabokat, némán mosolyogtak. Biztos a szüleikre gondoltak, akiket megöltek a németek, a feleségükre, akit megerőszakoltak, a hazájukra, amelyet földig romboltak. A foglyok pedig a saját feleségükre, gyerekeikre gondoltak, mindazokra, akiket nem fognak viszontlátni. Hosszú, hálatelt kézfogás volt az üdvözlés, de ujjongás nem tört ki a meghatottságtól összeszorult torkokból. Ettől fogva minden más volt. Megvalósult az álom. A szögesdrótot több helyen átvágták, oszlopokat döntöttek ki, és ezeken a helyeken élénk szekér- és teherautó-forgalom indult meg ki- és befelé. Ragyogó idő volt, a napnak már volt ereje, mindenhol csöpögött a hólé a tetőkről. Mintha a természet is hozzá akart volna járulni az új élet ígéretének kiteljesítéséhez.

Hans nem tudta elviselni, hogy még tovább a táborban maradjon. Valami feszítette belülről, ami arra ösztönözte, hogy kirepüljön, mint a madár, amikor kinyitják a kalitkáját. Elindult Rajsko felé. Az ágyúdörgés alábbhagyott, már csak a távolból

hallatszott

megpróbáltak

új

a

háború

frontot

zaja,

kialakítani.

ahol

a

Hamarosan

németek a

No

Pasaranhoz ért. Ijesztő volt a falu látványa, a ház egy részét lerombolta egy gránát. A közelben két német tank állt, az egyik teljesen kiégve. Ezek végezhették a pusztítást. Hans bement a házba, ahol nem volt senki. A nappali sértetlen volt, de a konyhában óriási volt a felfordulás. Ott találta a szaxofon maradványait. Elmosolyodott. Mit jelent már az anyagi veszteség? Mégis zaklatottságot érzett. Mintha valami hajtaná, hogy továbbmenjen, egyre tovább, egy ismeretlen cél felé. Vagy addig, amíg elfáradva le nem fekszik az út mellé, és mindennek vége. Egyszer csak a toronynál találta magát. Nem tudta, hogy került oda. Nem kereste a tornyot, minden terv, minden cél nélkül bolyongott a mezőkön. A fa nedves volt, itt-ott hó is volt rajta. Óvatosan felmászott. A toronynak három emelete volt. Amikor felért az első szintre, lenézett. Kellemetlen érzése támadt, tériszony. Megint érezte, hogy hajtja az a valami. Most nem egyre messzebb, amíg az ereje végére nem ér a fáradtságtól, hanem lefelé. Egy rossz lépés, és ott feküdne, összezúzva, megszabadulva a szívét

szorító bánattól, együtt azzal, aki körül minden gondolata forgott. De kényszerítette magát, hogy felmásszon. Meg kellett tennie,

nem

engedhetett

a

késztetésnek,

hogy

minden

nehézséget elkerüljön. Nem menekülni, küzdeni. Mindig küzdeni. „Magunkban mit sem érünk…” Ez költészet. Az élet megy tovább. Az ereiben áramló vér arra késztette, hogy továbbmenjen, a lábai pedig bizonyosan nem tagadják meg a szolgálatot, ha feljebb akar menni. Így mászott egyre feljebb. Eleinte némileg bizonytalanul, később elszántan, fokról fokra. A legfelső lépcsőfok fölött egy csapóajtó volt. Felnyomta, és felérkezett a legfelső szintre. Diadalérzés fogta el. Legyőzte a halált. Itt állt a magasban, a fák, a környék házai fölött. Mintha a tavasz illatát érezte volna a fejét simogató enyhe szélben. A tábor nem volt messze. Innen látszott, hogy a fehér falból több darab hiányzik. Megint olyan érzés fogta el, amit a győztes érez: ott állni a magasban, és látni a tábort, amelyből soha nem lett volna szabad kikerülne. Balra Birkenau feküdt előtte. Óriási volt. Még innen is, ahol az egész világ a lába előtt hevert, ahol a tekintete a végtelenbe ért, még innen is óriásinak tűnt Birkenau. Óriási is volt valamikor. Démoni méretű munkát végeztek itt. Ezen a helyen több embert öltek meg, mint a világon bárhol. Semmivel sem összehasonlítható

precizitással

létrehozott

megsemmisítőrendszer uralkodott itt. De ez sem működött tökéletesen. Különben nem állhatna itt, nem is élne. Miért él?

Mi jogosítja fel, hogy éljen? Mennyivel jobb ő, mint a meggyilkolt milliók? Mérhetetlen gonosztettnek érezte, hogy nem osztozott a többiek sorsában. De eszébe jutottak a No Pasarán-beli lány szavai: „Életben kell maradnom, hogy mindezt elmondhassam, mindenkinek elmondhassam; hogy meggyőzzem az embereket, hogy ez mind igaz.” A tekintete déli irányba tévedt. A kora tavaszi tiszta kék ég alatt még havas mezők terültek el. De délen, a horizonton nem a

végtelenség

látszott.

Ott

a

tekintet

nem

ismeretlen

messzeségbe veszett, ott volt egy terület, ameddig nem tudott a szemével elhatolni. A déli horizontot a Beszkidek zárták le. Megint megjelent a rémkép: Friedel a hóban. Megkapaszkodott a korlátban, az ujjai a fába mélyedtek, úgy, ahogy a felesége keze szorította az 10-es blokk ablakát takaró dróthálót. Akkor együtt fürkészték a távoli mezőket. Most elválasztották őket egymástól. Ő itt volt, a másik ott, ahol a látomás kirajzolta, mintha a horizonton felsejlő sziluett nem a hegyek kontúrja lenne, hanem a teste körvonala. Az egész világ nyitva áll előtte, csak oda nem érhet el soha, az lett örökre elérhetetlen. Valamikor egymás mellett álltak, és a lelkük sóvárgása elragadta őket azokba a hegyekbe. Most elment, és ugyanolyan elérhetetlenné vált, mint akkor a hegyek. Egyedül van. De mégsem egészen. Mert a képe még vele van. Ez a látomás mindig vele fog maradni. Erőt fog adni ahhoz, ami a jövőbeli

életben a feladata lesz. Benne fog tovább élni, így ő sem élt fölöslegesen, a lelke tovább él általa, akkor is, ha a teste ott is nyugszik valahol a homályba vesző kék hegyek között.

A de Wind család utószava

Eddy de Wind élete Hogyan került Eddy és Friedel Westerborkba? Mi történt Eddyvel, miután a Vörös Hadsereg felszabadította Auschwitzot? Mi lett Friedellel? Ebben az utószóban ezekre és más kérdésekre adunk választ. Eddy de Wind fiatalkoráról keveset tudunk. Nem beszélt róla szívesen, mert ilyenkor erőt vett rajta a szomorúság amiatt, ami eltűnt. Életében központi szerepet játszott Auschwitz, minden akörül forgott: volt Auschwitz előtt, Auschwitz és Auschwitz után.

Auschwitz előtt Eliazar de Wind, Eddy 1916. február 6-án születik a hágai Piet Hein utcában, egy zsidó család egyetlen gyermekeként, anyja Henriëtte Sanders, apja Louis de Wind. A szüleinek jól menő porcelánboltjuk van. Mivel nagyon elfoglaltak, Eddyt részben dadák nevelik.

A család nem vallásos, a szülők nem tartják magukat a zsidó előírásokhoz. Alapjában nem indul rosszul a fiatal Eddy élete egy asszimilált, sikeres zsidó kereskedőcsalád sarjaként. Eddy épp betölti a harmadik életévét, amikor édesapja agydaganatban

meghal.

szerencsétlenség:

De

ugyanebben

nem az

ez

az

időszakban

egyetlen Eddy

a

konyhában magára ránt egy zubogó teavízzel teli vízforralót. Súlyos égési sebeket szenved, fél évig kórházban ápolják. Az arcán és a mellén sebhelyek maradnak. Édesanyja újra férjhez megy, második férje Louis van der Stam. 1936-ban ő is meghal szívinfarktusban. Eddy ekkor húszéves, és orvosnak tanul a Leideni Egyetemen. Henriëtte később összeházasodik Louis Zodijjel, akit Eddy a francia királyok mintájára – az érintett nagy bosszúságára – III. Lajosnak nevez. Zodij korábbi házasságából született tizenkét éves fia, Robert Jacques szintén hozzájuk költözik. Eddy édesanyját később a harmadik férjével együtt Auschwitzba deportálják, ahol mindkettőjüket meggyilkolják, Robert Jacqueskal együtt. A

gyerekkora

eseményeinek

következtében

Eddy

és

az

édesanyja között rendkívül szoros a kapcsolat. Ez 1942-ben, a német megszállás idején is megmutatkozik majd. Eddy okos, érdeklődő, a világra nyitott fiatalember. Ifjúkora megpróbáltatásai nem gátolják meg abban, hogy sikeres társadalmi

életet

alakítson

ki.

Esténként

rendszeresen

találkozik a barátaival, akikkel megbeszélik a világ dolgait. Nietzsche, Freud, Marx és a kommunizmus a kedvenc témáik. Arcformája miatt a Tojás csúfnevet kapja. Érettségi után a Leideni Egyetem orvosi karára jelentkezik. Mindig is orvos akart lenni – saját elmondása szerint azért, mert gyerekként sokat szenvedett az asztmától, és nagyon szerette, amikor édesanyja kezelte. Eddy jól tanul, élvezi az életet. Barátnője is van, egy keresztény lány. Esténként rendszeresen fellép a Rhythm Rascals nevű dzsesszegyüttessel, amelyben klarinéton játszik. Szabadnapjait legszívesebben a vitorlásán tölti. Eddy

szülei

mindketten

kiterjedt

zsidó

családból

származnak. A rokonok egy része a gyémántiparban dolgozik, a legtöbben szorgalmas kereskedők. Ezekben a családokban még nem volt elterjedt, hogy a fiatalok egyetemre járjanak, így mindenki nagyon büszke Eddyre. Annak ellenére, hogy a nácizmus fenyegetése a harmincas években egyre erősebben veti az árnyékát Hollandiára, Eddy napsugaras jövőt lát maga előtt. 1940 májusában feltehetőleg súlyos sokként éri Hollandia lerohanása és a német megszállás.

A német megszállás 1941-ben a német megszállók kötelezik a holland egyetemeket, hogy távolítsák el a zsidó munkatársakat és hallgatókat. Tanárai segítségével Eddy gyorsított tempóban teszi le a vizsgáit, és

utolsó

zsidó

diákként

szerez

diplomát

Leidenben.

Amszterdamba költözik, hogy pszichoanalitikusnak képezze tovább magát. A képzés titokban folyik, a tanárai otthonában. A Nieuwe Herengrachton lakik, egy szép, csendes csatornaparti házban, a zsidónegyed közelében. A második világháború előtt itt, Amszterdam belvárosában él a város nyolcvanezres zsidó lakosságának legnagyobb része. A megszállók egyre kevesebb teret hagynak a zsidóknak. Eddy aggódik, meg van győződve, hogy a németek előbb-utóbb megvalósítják Hitler elképzeléseit, ahogy azokat a Mein Kampfban

kifejtette.

Mégis

meglepetésként

éri

az

első

letartóztatása. 1941. február 22-én és 23-án a németek 427 zsidó fiatalembert gyűjtenek össze, köztük van Eddy is. Az első hollandiai razzia annak megtorlása, hogy egy ellenállói csoporttal lezajlott utcai összecsapásban meghalt Hendrik Koot, a holland náci párt, az NSB rendfenntartó szervezetének tagja. Eddy egy 1981-es újságcikkben így számol be az esetről: „Bementem

a

városba

a

biciklimért

[…].

Valahol

a

zsidónegyedben megállított egy német katona: – Bist du Jude?[105] – Miért feleltem azt, hogy igen? Ha azt mondtam volna: »Mensch, du bist verrückt! Ich ein Jude?!«[106] akkor – legalábbis egyelőre – megmentettem volna az életem, így majdnem bizonyosan eljátszottam.” A többiekkel együtt egy térre viszik, a mostani Jonas Daniël Meijer pleinre, amelyet két zsinagóga szegélyez. Ott órák hosszat guggolniuk kell, miközben német katonák ütlegelik őket. Később teherautókkal szállítják el őket a tengerparti

Schoorlban lévő fogolytáborba. Érkezésük után ugyanaz folytatódik, újra verik őket, itt már komolyabban, puskatussal, miközben a katonák sora előtt kell futniuk. A verésnél még nehezebben viseli Eddy a félelmet: fogalmuk sincs, mi lesz velük. A 427 férfit egészségügyi vizsgálatnak vetik alá: aki beteg, azt nem viszik el. Eddy kihasználja a lehetőséget: ahogy később, Auschwitzban, itt is előnyére válik, hogy orvos. Ismeri a tbc tüneteit, és – részben az asztmájának köszönhetően – sikerül elhitetnie a németekkel, hogy a fertőző betegségben szenved. Tizenkét társával együtt, akiket szintén túl betegnek találnak, szabadon engedik. Cikcakkban szalad el, mert fél, hogy „menekülés közben” agyonlövik. Így kapja vissza ideiglenesen a szabadságát. A 415 másikat Mauthausenbe viszik, egy ausztriai táborba, ahol kőbánya működik. Közülük csak ketten élik meg a háború végét. A szabadon engedetteknek sem lett több szerencséjük. A rendelkezésre álló információk szerint azok közül, akik betegség miatt kimaradtak a transzportból, csak Eddy élte túl a vészkorszakot. Ez az első razzia lesz a kiváltó oka annak, ami később a februári sztrájk néven kerül be a történelemkönyvekbe. Sok amszterdami nem hajlandó tétlenül nézni, ami „az ő zsidóikkal” történik, és a kommunista párt vezetésével beszüntetik a munkát. Ezzel páratlan bátorságról tesznek tanúságot. Ahogy várható is volt, a sztrájkot vérbe fojtják. A februári sztrájkról évente tartott megemlékezésen mindig elhangzik, hogy az azt megelőző razziát csak ketten élték túl, Max Nebigen és Gerrit Blom. Eddyt nem említik meg. Talán

mert nem került bele a Mauthausenbe deportált 415-ös csoportba. Eddy mindenesetre mindig csodálkozott ezen. Miután kiszabadult Schoorlból, megpróbálja felvenni a fonalat a mindennapi életében. 1942-ben forró lesz a talaj a lába alatt Amszterdamban, és Hágában rejtőzik el édesanyja barátainál. Nehezen viseli, hogy egész nap nem léphet ki a házból. Vendéglátója megtalálja a megoldást: Eddy Svájcba menekülhet.

A

barátnőjével

együtt

indul

útnak,

akivel

időközben eljegyezték egymást. De már az első állomásukon, Antwerpenben balul sülnek el a dolgok. Nem találják a helyet, ahol jelentkezniük kell, feltehetőleg elírás van a címben. Néhány nappal később a pár dolgavégezetlenül tér vissza Hollandiába. Így mesélte később Eddy. De az sem zárható ki, hogy szándékosan siklatta ki a menekülési tervet. Olyan szoros, mély kapcsolata volt az édesanyjával, hogy elképzelhető, őt nem akarta cserben hagyni. A visszaérkezése utáni történések hihetővé teszik ezt a verziót. Édesanyját

elhurcolják.

Westerborkba,

a

hollandiai

gyűjtőtáborba viszik. A Zsidó Tanács, a megszállók és a hollandiai zsidók között közvetítő szervezet éppen zsidó orvosokat toboroz, akik hajlandók önkéntesként dolgozni Westerborkban.

Ezeknek

garantálják,

hogy

onnan

nem

szállítják őket tovább, sőt, minden második hétvégén szabadon hazalátogathatnak. Eddy jelentkezik, azzal a feltétellel, hogy édesanyja is Westerborkban maradhat. Az ígéret hamisnak

bizonyul. Mire Eddy néhány nappal később megérkezik Westerborkba, édesanyját már el is szállították Auschwitzba. Westerbork egy szépen gondozott település, jól működő, főként zsidókból álló vezetéssel. A tábor lakói megfelelő élelmezésben részesülnek, van kórház, sőt színház is. De természetesen a nácik parancsolnak, és minden héten elindul egy transzport. Minden alkalommal körülbelül ezer zsidót indítanak el tehervagonokban keletre, egy lengyelországi helységbe, amelynek a nevét csak útközben tudják meg: Auschwitz. Eddy a kis westerborki kórház egyik vezető orvosa, keményen dolgozik. Egyik feladata kimondhatatlanul nehéz: ő vizsgálja meg a transzportra kiválasztott foglyokat. Aki túl beteg, az maradhat. Rendszeresen fordulnak hozzá a rabok, hogy nyilvánítsa betegnek az elszállításra ítélt családtagjukat, ismerősüket. Az orvosoknak óvatosnak kell lenniük, mert a munkájukat, döntéseiket rendszeresen ellenőrzik a németek. Lehetetlen a feladat, amely Eddyt a háború után is sokáig nyomasztja majd. A felszabadulás után is sokan haragudtak Eddyre,

mert

valamelyik

rokonukat

nem

nyilvánította

alkalmatlannak az elszállításra. A kórházban Eddy együtt dolgozik egy tizennyolc éves ápolónővel,

Friedel

–

Frieda

–

Komornikkal.

A

lány

Németországból származott, és hosszú menekülés után került végül a táborba. Eddy és Friedel egymásba szeretnek. Eddy felbontja az eljegyzését. Azért, hogy együtt lehessenek, össze

kell házasodniuk. Erre is van lehetőség Westerborkban, meg is tartják az esküvőt. Hónapokig laknak együtt egy helyiségben, amit egy kartonlap választ el a kórházteremtől. Távolról sem ideális hely egy frissen egybekelt pár számára. De együtt vannak, és a körülményekhez képest boldogok. Amíg csak őket is utol nem éri a balsors. Annak ellenére, hogy Eddy a Zsidó Tanáccsal

megállapodott,

hogy

őket

megkímélik,

1943.

szeptember 14-én Friedellel együtt ő is bekerül az auschwitzi transzportba.

Auschwitz Eddy az auschwitzi tapasztalatait rögtön a németek távozása után jegyzi fel egy füzetbe, amelynek szövegét e könyv tartalmazza. A feleségének és a gyerekeinek néha többet is elmond abból, ami történt. Eddy is szenvedett a túlélőkre jellemző bűntudattól: miért éltem túl én, olyan sokan mások pedig nem? Egy óriási adag szerencse mellett a szerelem, a Friedel utáni vágyakozás tartotta talpon. Az Auschwitz, végállomás egyik legfőbb erőssége, hogy még a háború alatt, a lágerben íródott. A szöveget nem befolyásolta az emlékek későbbi változása, senki nem igazította hozzá a későbbi, a felszabadulás után szerzett tudáshoz. A történet ezért hiteles, ezért bír nagy történelmi értékkel.

Rendkívül ellentmondásos elemeket is tartalmaz. Ilyen a történet a Lagerarztról: Friedel rossz állapotban van, és Eddy beszél a tábor orvosával; arra kéri, hogy mentse meg a lány életét. A kérés abszurdnak tűnik egy olyan helyen, amelyet azért hoztak létre, hogy minél több embert megöljenek. Az, hogy a Lagerarzt teljesíti Eddy kérését, meglepő, különösen, ha tudjuk, ki volt az: Josef Mengele. A név akkoriban a foglyoknak nem mondott sokat, Eddy nem is tartotta fontosnak, hogy megemlítse. Mára ő a történelem egyik legnagyobb háborús bűnöse.

Nyugtalanító

gondolat.

Különösen

azért,

mert

tudatosítja bennünk, hogy Auschwitz hóhérai nem voltak vadállatok, sem egy másik bolygóról jött űrlények, hanem hétköznapi emberek, akik képesek voltak emberi döntésekre is. Vajon ettől kevésbé lesz Mengele akkora gonosztevő, mint amilyennek ma tekintjük? A választ Eddy maga adja meg egy beszélgetésben, amelyet Friedellel folytat arról, hogy némelyik idősebb SS néha látszólag megmagyarázhatatlan módon emberséges döntéseket hoz. „– Nem gondolom, hogy ez mellettük szól – vélekedett Hans. – Épp ellenkezőleg. A fiatalokat a Blut und Boden[107] szellemében nevelték, ők nem ismertek mást. Az idősebbek, mint ez a Lagerarzt, az ilyen kisebb tettekkel mutatják, hogy valami maradt bennük a nevelésükből. Ők még mást tanultak, és emberek is maradhattak volna. Ezért nagyobb a bűnük, mint a fiatal nácicsordáé, amelyik sose látott mást.” Vagyis az, hogy Mengele ezt megteszi, és megmutatja, hogy tudja, mi az emberség: épp ez az, amitől különösen gyalázatos

az auschwitzi tevékenysége. A

könyv

Auschwitz

1945

januárjában

történt

felszabadulásával végződik. Az Auschwitz, végállomás 1980-as újrakiadásához

írt

kísérőszövegében

Eddy

beszámol

a

továbbiakról. „Miután a rabok legnagyobb részét az SS halálmenetekben elhajtotta Németország belsejébe, az auschwitzi kórházban néhány ezer beteg maradt hátra. Néhány nappal azután, hogy az oroszok elérték a tábort, egy női orvos őrnagy érkezett; engem arra kértek, hogy maradjak a táborban, amíg az utolsó holland betegeket – akik nem halnak meg addig – el nem szállították Oroszországba, illetve később Hollandiába. Három hónapon keresztül nehéz orvosi feladatokat végeztem: amputáltam, kisebb műtéteket hajtottam végre, amelyek tulajdonképpen meghaladták a képességeimet. Sok volt a dolgom, de közben bőségesen jutott az amerikai csirkés babkonzervből. Ezenkívül a »Kanadában«, a zsidó holmik raktárában találtam egy szőrmebundát, amit eladtam egy környékbeli piacon. […] Ezért az Auschwitzban töltött további öt hónapban, majd később Oroszországban bőségesen el tudtam magam látni tojással és tejszínnel, így mire júliusban Hollandiába értem, sikerült feltáplálnom magam. Hogy lelkileg milyen állapotban voltam, arra nem emlékszem. Ilyen régen történt események rekonstruálása kockázatos. […] Arra tisztán emlékszem, hogy az oroszok bejövetele után a kapunál váltva táncoltunk egy Hitler-portrén, amelyet az adminisztráció épületéből hoztak ki. Nem emlékszem, mit éreztem akkor. Azt hiszem, inkább nevetségesnek találtam, mint hogy olyan nagyon

segített volna kiélni a gyűlöletemet. […] Egy érzés egészen biztosan bennem volt: mindenkivel tudatnom kell, hogy mi történt itt. Ha én most megírom, és mindenki megtudja, akkor soha többé nem fordulhat elő ilyen. Egyidejűleg szerettem volna mindent lezárni, mintha megszabadulhatnék a bennem kísértő emlékektől azáltal, hogy kiírom magamból. Ez illúziónak bizonyult. Szereztem egy jó vastag füzetet – még mindig megvan –,

amelybe

mindennap

egészen

apró

betűkkel

végtelen

beszámolót írtam az ágyam szélén, a valamikori Polenstubéban. [108]

Az itt feljegyzett tényekben, helyzetekben nincs ok kételkedni,

ellentétben a mostanában megjelenő könyvekben, televíziós forgatókönyvekben állítottakkal, amelyekről kritikus – adott esetben rosszhiszemű – hozzászólók azt feltételezhetik, hogy azokat meghamisította az emlékezet.” Auschwitz felszabadulása után a háború még néhány hónapig tart, mire Hollandiában is véget ér. Eddy a szovjet hadsereg szolgálatába áll. Néhány hónapig még Auschwitzban marad, hogy ellássa a betegeket, majd a front hátországában sebesült katonákat gyógyít. Ezalatt végig nem tudja, hogy Friedel él-e. Eleinte meg van győződve, hogy meghalt, áldozatul esett a halálmenetnek, amely elvitte tőle Auschwitzból. Amikor a halálmenetekről

szóló

hírek

elérnek

Kelet-Európába,

és

megtudja, hogy vannak túlélők, újra reménykedni kezd. Röviddel Hollandia május 5-ei felszabadulása után az akkor a Szovjetunióhoz tartozó ukrajnai Csernovicból ír a Holland Vöröskeresztnek. Május 23-án kelt leveléhez mellékel egy

Friedelnek szóló üzenetet, reménykedve, hogy még életben van, és a Vöröskereszt megtalálja. Az írásban benne van a vágyakozás, de a bizonytalanság is. Hollandia felszabadulása után minél hamarabb haza akar térni. Hosszú utazás következik Kelet-Európán keresztül, majd végig a Földközi-tengeren. Eddy tehervagonban indult el Hollandiából,

visszafelé

személyszállító

vonaton

utazik.

Marseille-ből Németországon keresztül 1945. július 24-én érkezik

a

holland

határhoz.

Enschedében

jelentkezik

a

Vöröskereszt segélyhelyén. Mivel nincsenek papírjai, kihallgatja egy munkatárs. Először bemondja a személyes adatait, a nevét, és hogy melyik táborban volt. És ekkor megtörténik a csoda. A Vöröskereszt munkatársa félbeszakítja, és elmondja, hogy röviddel azelőtt egy de Wind nevű asszony jött vissza Auschwitzból; egy közeli kórházban fekszik. A Hollandiába való hazatérése napján újra egymásra találnak Friedellel.

Auschwitz után Friedel és Eddy sérülten kerültek vissza a lágerből. Eddy esetében leginkább lelki sebekről van szó, Friedelnél szervi bajok

is

jelentkeznek:

meddővé

vált,

és

még

évekig

betegeskedik. Majdnem az egész családjukat, barátaik nagy részét meggyilkolták, nincs otthonuk, ahová visszatérhetnek. Az országot annyira lefoglalja az újjáépítés, hogy az ő történetükre nemigen kíváncsi senki.

Eddy és Friedel nagy elszántsággal próbálják újra felvenni a fonalat. Eddy eladja a család megmaradt értékeit, a vételárból Amszterdamban, a város szélén építenek egy házat. Eddy folytatja a pszichoanalitikusi képzést, és saját praxist nyit. Minden tevékenységét áthatja Auschwitz: pszichoanalitikusként a súlyos háborús traumák kezelését választja specializációként. Már

1949-ben

Szembenézés

a

megjelenik halállal,

a

témában

amelyben

írt

először

alapműve, írja

le

a a

koncentrációstábor-szindrómát. A közös szenvedés, a traumákból fakadó fájdalom végül túlságosan megterheli Eddy és Friedel kapcsolatát: 1957-ben, Auschwitz felszabadulása után tizenkét évvel elválnak. Eddy rajzórákra jár, ott ismeri meg a második feleségét, aki teljesen más környezetből származik. Amszterdami, jóval fiatalabb Eddynél, és nem zsidó. Három gyermekük születik. Eddy tele van energiával, sokat dolgozik, de rendszeresen szenved a lelki sérülésektől, amelyeket magával hord. Többször kezelik

emiatt,

a

háborús

traumákkal

foglalkozó

híres

pszichiáter, Jan Bastiaans is. Egy kísérleti terápiának is aláveti magát, amely pszichedelikus anyagok alkalmazásával próbál segíteni a traumatikus múlt feldolgozásában. Sokan rossz néven veszik Eddytől, hogy elvált attól a nőtől, akit a táborban ismert meg, és akivel olyan sok mindenen ment keresztül. És hogy méghozzá egy nem zsidó nőt vesz feleségül, ezt a zsidó közösség egy része árulásnak tekinti. A Nederlands Auschwitz Comité (Holland Auschwitz Bizottság), amelyet az áldozatok emlékének megőrzésére és a fasizmus, rasszizmus,

antiszemitizmus elleni fellépés céljára alapítottak túlélők, minden évben megemlékezést tart, amelyen Eddy is mindig jelen van. És bár a legtöbb jelenlévő szemében hős, aki a munkájával a háború áldozatait segíti, vannak, akik hátat fordítanak neki. Eddy rendszeresen publikál, gyakran szólal fel nemzetközi konferenciákon,

általában

a

háborús

traumák

későbbi

következményeiről. Másik témájában, a szexológiában szintén sikereket ér el. Így komoly szerepet játszik az első holland abortuszklinika létrejöttében, 1969-ben pedig áttekintő művet publikál a különböző szexuális preferenciákról, Variáció vagy perverzió címmel. Élete utolsó éveiben Eddy számára egyre világosabbá válik, hogy a trauma nemcsak a közvetlen érintetteket sújtja, hanem a túlélők továbbadják azt az utódaiknak is. Létrehoz egy alapítványt, amely összefogja a téma kutatását, az összegyűjtött tudást. Ambiciózus tervébe sok nemzetközi szakértőt sikerül bevonnia. 1984-ben, halála előtt három évvel királyi kitüntetésben részesül,

megkapja

az

Oranje

Nassau

érdemrend

tisztikeresztjét. A kitüntetésben nemcsak a munkája elismerését látta, hanem ez azt is jelentette számára, hogy nem élt hiába. Miközben

az

alapítvány

dolgában

tevékenykedik,

szívinfarktust kap. Nehéz időszak következik, amelyben Eddy egyre gyengébb lesz. A halállal való szembenézés újra közel hozza Auschwitzot: iszonyú félelmek gyötrik. Körülbelül egy

hónapos betegeskedés után beteg szíve felmondja a szolgálatot. Eddy 1987. szeptember 25-én, 71 éves korában meghal.

A 2020-as újrakiadáshoz Amikor Eddy visszatért Hollandiába, azt tapasztalta, hogy az emberek örülnek, hogy vége van a háborúnak, és nem érdeklődnek a megsemmisítő táborokról szóló történetek iránt. Mindenkinek az újjáépítés az első. Ő mégis elhatározza, hogy megvalósítja a tervét: nem sokkal a háború után ki is adják a beszámolóját. A szöveg, amelyet néhány hét alatt írt meg Auschwitzban, a priccs szélén ülve, jóformán egy az egyben bekerül a könyvbe, amely 1946-ban Eindstation Auschwitz címmel jelenik meg a De Republiek der Letteren (Az Irodalom Köztársasága) nevű kommunista kiadónál. A vállalat sajnos röviddel ezután csődbe megy, így a könyv hamarosan már nem kapható, és feledésbe merül. A legtöbb túlélő azonban a későbbiekben is az egyik legfontosabb, Auschwitzról szóló könyvnek tekinti. Mivel Eddyt a saját életének újjáépítése foglalja le, úgy dönt, hogy egyelőre nem foglalkozik a könyvvel. Csak 1980-ban tesz újabb próbálkozást, és ebben az évben a Van Gennep kiadónál meg is jelenik egy utánnyomás. Kevésbé pozitív az ok, ami miatt szükségét látja az újrakiadásnak: Eddyt növekvő mértékben aggasztja az intolerancia és a politikai erőszak feléledése a

nyugati világban, amelyről azt remélte, hogy soha többet nem kell megtapasztalnia. Az Auschwitz, végállomás így Eddy szemében nem annyira történelmi

tudósítás,

leszámolás

a

múlttal,

hanem

egy

univerzális történet, amely megmutatja, hogy egyfelől vannak emberek, akik a legembertelenebb körülmények között is támogatják vagy szeretik egymást, és képesek megőrizni lelkierejüket, másfelől pedig érzékelteti, hogy az intolerancia és a

felsőbbrendűség

érzése

szélsőséges

esetben

a

legelképzelhetetlenebb tettekhez vezethetnek. Amikor a Van Gennep kiadó pénzügyi nehézségekkel küszködik, és kivonja a könyvet a kereskedelmi forgalomból, az hosszú időre eltűnik szem elől. Ez nem jelenti az, hogy Eddy letett volna a tervről. Továbbra is fontosnak tartja, hogy mindenki olvashassa, mi történt Auschwitzban, és majdnem egészen a haláláig dolgozik a szöveg angol fordításán. Az, hogy az eredeti füzetet, amelybe Eddy a történetet feljegyezte, 75 évvel Auschwitz felszabadítása után az egész világon kiállítják, és a könyvet világszerte kiadják, tiszteletadás mindazok felé, akik a terror és a politikai erőszak áldozatai. De mindenekelőtt Eddy kívánságának teljesülése, aki elbeszélése végén ezt mondja: „Életben kell maradnom, hogy mindezt elmondhassam,

mindenkinek

elmondhassam,

hogy

meggyőzzem az embereket, hogy ez mind igaz.” Jelen utószó tartalmaz egy részletet Eddy de Windnek az Auschwitz, végállomás 1980-as újrakiadásához írt utószavából. Ezt más források egészítik ki, többek között olyan szövegek

Eddy de Wind füzetéből, amelyek nem kerültek bele az Auschwitz, végállomásba: anyagok a Vöröskereszt és az Auschwitzi Állami Múzeum archívumából. Amszterdam, 2019. június

A fordító utószava Eddy de Wind könyve valószínűleg az első Auschwitzbeszámolók egyike, visszaemlékezésnek szinte nem is lehet nevezni, hiszen még ott helyben, szenvedései és a megtapasztalt borzalmak helyszínén kezdte papírra vetni rabsága történetét. Később sok más túlélő is megírta emlékeit, többek között szépirodalmi

remekművekben,

mint

Kertész

Imre

tette

Sorstalanság című regényében, de a holland orvos elbeszélése az élmények közelsége miatt különleges. Annyira friss benne minden, amit látott és megélt, hogy a szövegben tetten érhető a küszködés, hogyan tudja mindezt megfogalmazni, átadni. Csodálatra méltó, hogy az Auschwitzban átélt szenvedések után volt a szerzőben annyi lélekerő és elkötelezettség, hogy a tábor felszabadulását követően, még ott, a helyszínen az orvosként végzett munka hosszú napjai után esténként könyvet írjon. Ilyen körülmények között elkerülhetetlen, hogy a szöveg néhol csiszolatlan, felépítése nem tökéletes, de ez csak még jobban

kiemeli

a

könyv

autentikusságát.

Az

Auschwitz,

végállomás jelentés a pokolból. Az SS-t ugyan már elűzték, a tábor felszabadult, Eddy de Wind azonban még mindig a saját és más százezrek szenvedéseinek helyszínén gyógyít és ír. Az 1946-os eredeti holland kiadás 1980-as újraközléséhez írt utószavában de Wind leírja, hogy egy ismert kiadó érdeklődött a könyv iránt, de át akarta íratni. A szerző inkább tovább

keresett, és talált egy kisebb kiadót, amely „az eredetihez a lehető leghűségesebb” akart maradni. De Wind ezt választotta, bár tudta, hogy ezzel kiteszi magát a „stílusát és politikai szempontól

éretlen

kijelentéseit

illető

kritikának.”

Úgy

gondolta, a kockázatot kompenzálja a hitelesség garanciája. Mivel a holland kiadó sem kritikai kiadást készített, a magyar fordítás sem tűzhette ki ezt céljául. Így meg kellett találni az egyensúlyt az eredetihez való hűség – különösen annak tudatában, hogy mennyire fontos volt ez a szerző számára – és a hibák kijavítása között. Nem nyúltam például a számokhoz, amikor de Wind és informátorai több millió áldozatról beszélnek, de az érdeklődő könnyen megtalálja a történészek jelenleg elfogadott becslését. Más volt a döntés a fordítók által használt eredeti szövegben szereplő nevek esetében, hiszen a szerző ezeket hallás után jegyezte fel. Feltételezhetjük, hogy ezeket az eredeti kiadó is korrigálta volna, ha az akkori szerkesztőnek rendelkezésre álltak volna azok az információk, amelyeket ma néhány kattintással elérhetünk. Ezenkívül így beazonosíthatóvá váltak ezek az emberek, akikről – akár az SS hóhérairól, akár túlélőkről van szó – a helyes név alapján az érdeklődő olvasó a világhálón könnyen találhat további információt. Így lett Glaubergből Clauberg, Klausenből Clausen és Döringből Dering. Szerencsére nem voltam egyedül a problémákkal. A Holland Irodalmi Alapítvány ösztönzésére Auschwitz felszabadulásának 75. évfordulójára újra kiadják és több nyelvre lefordítják Eddy

de Wind könyvét. A magyar fordító tudomása szerint a magyaron kívül angolul, németül, spanyolul, katalánul és lengyelül. Ez lehetőséget adott az együttműködésre a fordítók között, ami különösen egy ilyen könyv esetében, amely a szöveg szerkesztetlensége miatt rengeteg problémát vetett fel, óriási előny volt. Nincs figyelmesebb olvasó a fordítónál: különösen David Colmer angol és Christiane Burckhardt német fordító nézett utána sok névnek, kifejezésnek, információnak, és kutatásaik alapján a holland kiadó is több helyen kiigazította a szöveget. A fordítással kapcsolatban említést érdemel még az idegen nyelvek használata. A láger egy zűrzavaros, többnyelvű környezet volt, amelyben a német volt a parancsok nyelve, és sokszor a nem német anyanyelvű foglyok között is a kommunikáció eszköze. De Wind gyakran keveri a hollandot a némettel, valószínűleg a holland foglyok nyelvhasználatát követve. Elvben arra törekedtem, hogy a holland szöveget magyarra

fordítsam,

az

idegen

szavakat,

mondatokat

meghagyjam. Ez nem mindig működött, mert egy holland szövegbe sokszor könnyebben beilleszthető egy német szó, mint a magyarba, hiszen a két nyelv közeli rokona egymásnak, ez az eljárás magyarul nehezen olvasható szöveget eredményezett volna.

A

német

nyelvezetének

tábori

kifejezéseket,

jellegzetességeként

rangokat

azonban

a

tábor

igyekeztem

megtartani, éppúgy, mint a rövid dialógusokat, sok esetben szitkokat.

Ebben

követtem

a

magyar

nyelven

írt

visszaemlékezéseket, például Nyiszli Miklósét, vagy a Degob, a

Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság által szintén a háború után közvetlenül feljegyzett beszámolókét, vagy akár Kertész Imre művét. Az egyértelmű hibákat kijavítottam, éppúgy, mint az elvétve előforduló lengyel és orosz szavak, kifejezések helyesírását. Ilyen hiba volt például, hogy az „egészségügyi altiszt”, a Sanitätsdienstgrad német rövidítését, az SDG-t (nála S.D.G.) de Wind az eredeti szövegben a Sanitäter des Gesundheitsamts

(az

egészségügyi

szolgálat

katonája)

terminusként oldja fel. A könyvnek a fordítással egyszerre megjelenő új holland kiadásában egyébként már szintén a javított Sanitätsdienstgrad szerepel. Ami a neveket illeti: érdekes, hogy bár a könyvben viszonylag fontos szerepet játszik a hírhedt náci „orvos”, Josef Mengele, aki Friedel életét is megmenti, az ő nevét nem jegyezte fel a szerző. A család utószavában adott magyarázat az, hogy a név az akkori olvasónak úgysem mondott volna semmit. Nyiszli Miklósról írja visszaemlékezésében egy rabtársa, Ladislaus Szücs, hogy amikor már nincs oka félni az SS-ek üldözésétől, akik az Auschwitzból menekült foglyok tömegében vadásztak a volt

sonderkommandósokra,

és

elárulja

társainak,

hogy

Mengele mellett dolgozott, azok értetlenül néznek rá: a név ismeretlen számukra. Vági Zoltán történész Nyiszli könyvéhez írt előszavában viszont azt mondja, hogy az Auschwitzból visszatértek körében a szelektálásban részt vevő orvosok közül a legismertebb Mengele volt, akit a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, a Degob interjúiban is jóval többen

neveztek néven, mint bármelyik másik SS-orvost, pl. a de Wind könyvében is szereplő Fritz Kleint. A fogolytársak között azonban van, akit saját magához hasonlóan álnéven szerepeltet a szerző: a család szíves közlése szerint Sepp Rittner valódi neve Hermann Langbein, aki később könyvet írt Auschwitzról, és a tábor történetírásának egyik központi alakja lett. Saját nevén szerepel viszont Mansfeld professzor, a könyv egyik magyar szereplője. Ez a szövegből nem derül ki, sőt a szöveg első kiadásában tévesen Van Mansfeldként szerepelt, ami – bár kicsit furcsa a holland és a német elemek keveredése – hollandként azonosítaná be őt. Nyiszli Miklós Mengele boncolóorvosa voltam című visszaemlékezésében megemlíti, hogy sorstársa, a nagy hírű professzor dr. Mansfeld, a pécsi egyetem bakteriológiai intézetének tanára vezette az SS Higiéniai Intézetének munkáját Rajskóban, Auschwitz egyik melléktáborában. Vági Zoltán tudós jegyzete szerint Mansfeld Gézáról (orvos, bakteriológus, egyetemi tanár és akadémikus, 1882–1950) van szó. Ez felkeltette az érdeklődésemet, és a családtól sikerült megtudni, hogy de Wind füzetében, amelyben a könyv szövegén kívül egy névlistát is összeírt azokról, akikkel a háború után is kapcsolatban akart maradni – más magyar nevek és címek között – szerepel „Prof. Mansfeld, Pécs”, előtte pedig egy v betűnek is olvasható piszok- vagy tintanyom látható, amely megmagyarázza a Van előtag téves bekerülését a szövegbe. A professzor beazonosítását alátámasztja, hogy a tanulmányai helyszíneiből ítélve a németül és angolul is

kiválóan beszélő magyar tudós-orvos és holland kollégája között nem lehetett nyelvi akadály. Ezenkívül a de Wind által leírt beszélgetésben is elhangzik, hogy Mansfeld otthon egy laboratóriumot vezetett. Máshol

is

említ

sonderkommandós,

magyarokat

Kabeli

szerzőnk.

professzor

A

szájából

görög

megrázó

történetet jegyez fel az élve az égetőgödörbe dobott magyar gyermekekről, Roosje, a holland lány, akit sebesülten találnak Rajskóban a kitörésük után, szintén magyar fogolytársakról beszél neki, Hans maga is találkozik egy magyar férfival, amikor társaival a harcok elől visszamennek a táborba. Ez nem meglepő: Auschwitz becsült 1,1 millió áldozata közül körülbelül 400 ezer magyar zsidó volt. A magyar transzportok viszonylag rövid időközön belül, 1944 májusa és júliusa között érkeznek, amikor de Wind már több mint fél éve a tábor lakója. Inkább az lehet furcsa számunkra, hogy de Wind, aki az egész könyvben arra

törekszik,

hogy

minél

pontosabban

beszámoljon

mindenről, amit lát, tapasztal, vagy másoktól hall, nem említi a tábor történetének legnagyobb akcióját, a magyar zsidók megsemmisítését,

amely

még

az

a

SS

ipari

jellegű

gyilkolótechnológiáját is óriási nehézségek elé állította. Fel kell tételeznünk,

hogy

a

birkenaui

megsemmisítőgépezet

felpörgetésének híre Auschwitz I.-be, de Wind környezetébe nem jutott el. Az ő közelnézetében ezek az arányok nem látszottak. Eddy de Wind – sok más volt KZ-fogolyhoz hasonlóan – abban látta túlélése értelmét, hogy elmondhatja a világnak,

ezek a dolgok megtörténtek, és így segíthet abban, hogy soha többé ne fordulhasson elő ilyesmi. Öröm számomra, hogy a magyar fordítással ehhez hozzájárulhattam. Végül

pedig

köszönetet

szeretnék

mondani

David

Colmernek, a könyv angol fordítójának, hogy az ő utószavának elemeit felhasználhattam. 2019. október 15. Alföldy Mari

Szószedet Achtung! Vigyázz! Alle antreten! Mindenki sorakozzon! Appellplatz sorakozótér Arbeitslager munkatábor Aufnahme felvétel Aufseherin felügyelőnő Bademeister fürdőmester Bauhof építőudvar Bekleidungskammer ruharaktár Blockälteste blokkfelügyelő Blockarzt blokkorvos Blockführer blokkparancsnok Blockführerstube a blokkparancsnok szobája Blockschonung Kíméleti idő; ilyenkor a gyengélkedő foglyok a blokkban maradhattak, nem kellett külső munkára menniük. Buna Auschwitz III. (Monowitz) elnevezése a foglyok körében. Ez az IG Farben industrie Buna-Werke gyára számára szolgált munkatáborként. A Buna szó maga szintetikus gumit jelent, alapanyagai, a butadién és a nátrium összevonásából.

Effektenkammer értékraktár Flußkies folyami kavics, kavicskitermelő kommandó Grüne Polizei Zöld Rendőrség, zöld egyenruhájáról nevezték így az Ordnungspolizeit, a német rendfenntartó erőt. Häftling fogoly Häftlingskrankenbau rabkórház IG Farbenindustrie német vegyipari óriáscég, amely szorosan együttműködött a náci rezsimmel Kanada lágerszleng-kifejezés a birkenaui (Auschwitz II.) tábor BIIg szektorára, a raktártáborra (Effektenlager) Kesselkommando kondérkommandó Kommandantur parancsnokság Kommandoführer a munkacsapat parancsnoka Krankenbau kórház Lagerälteste táborfelügyelő: egy tábor (vagy táborszekció) fogoly felügyelője Lagerarzt tábori orvos Lagerführer tábor- (vagy táborszekció-) parancsnok Oberkapo főkápó Oberscharführer SS-rendfokozat, magyar katonai megfelelője: törzsőrmester Obersturmführer SS-rendfokozat, magyar katonai megfelelője: főhadnagy Pfleger ápoló

Pflegerin ápolónő Puff bordély, kupleráj a német szlengben Rapportführer a tábori létszámellenőrzéseket irányító SS Revier tábori kórház, gyengélkedő Rottenführer SS-rendfokozat, magyar katonai megfelelője: tizedes Sanitätsdienstgrad egészségügyi szolgálatos Sanitätslager egészségügyi tábor Scharführer SS-rendfokozat, magyar katonai megfelelője: őrmester Scheißmeister szarmester, klotyómester Schreibstube írnoki szoba Schutzhäftling védőőrizetes fogoly, a náci rezsimnek nem tetsző, bírósági tárgyalás nélkül fogva tartott személyek szépítő elnevezése SDG: lásd Sanitätsdienstgrad Sonderdienst Különleges Szolgálat, főleg a német birodalmon kívül élő úgynevezett népi németekből toborzott náci paramilitáris egység. Standortarzt az egész auschwitzi komplexum vezető főorvosa Standortverwaltung tábori adminisztráció, az egész auschwitzi komplexumé Stehbunker állóbunker: alacsony cella, amiben nem lehet állni, de lefeküdni sem, mert az alján néhány centi víz áll Straßenbau útépítés

Stubendienst teremszolgálatos Sturmbannführer SS-rendfokozat, magyar katonai megfelelője: őrnagy Sturmmann SS-rendfokozat, magyar katonai megfelelője: őrvezető Unterscharführer SS-rendfokozat, magyar katonai megfelelője: szakaszvezető Wehrmacht a náci Németország reguláris hadereje

Auschwitz I. (főtábor)

Jelmagyarázat 1

Felvételi épület

2

„Oroszlánfolyosó”

3

Kavicsbánya I.

4

Bejárat, Arbeit macht frei felirat

5

SS-őrség és a táborvezető irodája

6

28-as blokk: kórházbarakk

7

26-os blokk

8

Effektenkammer, a foglyok holmijainak megőrzési helye

9

Tábori konyha

10 Akasztófa 11 A sorakozók helye: Appellplatz 12 A tábori zenekar helye 13 24-es és 24a blokk: tábori bordély 14 SS-kórházbarakk 15 Krematórium 16 A Gestapo kihallgatási épülete 17 Gestapo: titkárság, felvétel és a krematórium adminisztrációja 18 Színház/raktár 19 SS-mosoda 20 A 20-as és a 21-es blokk közti udvar 21 Kavicsbánya II. 22 11-es blokk, kivégzőfal 23 10-es blokk, itt folytak a nőkön végzett orvosi kísérletek 24 Birkenallee 25 Táborparancsnokság 26 Légvédelmi bunker 27 Betonfal

28 Rudolf Höss táborparancsnok és családjának lakóépülete 29 9-es blokk

Képek

Eddy egyetemista korában. A kép feltehetőleg 1939ben készült.

Eddy de Wind édesanyjával, Henriëtte de WindSandersszel. Eddy édesapja, Louis de Wind meghalt, amikor Eddy hároméves volt. Eddy és édesanyja között rendkívül szoros volt a kapcsolat. A kép 1918 végén készült.

Eddy édesapjának a szülei az 50. házassági évfordulójukat ünneplik. Eddy épp megkezdte orvosi tanulmányait. A családban nem volt megszokott, hogy valaki egyetemre jár, mindenki nagyon csodálta Eddyt. Ő látható középen hátul.

A háború előtt Eddy sokat vitorlázott a Hága környéki tavakon és csatornákon. Auschwitzban nosztalgiával ír erről. Vágyakozva gondol vissza arra az időre, amikor esténként a vitorlásán heverészve hallgatta az elhaladó teherhajók moraját.

Eddy de Wind tehetséges klarinétos és szaxofonos volt. A háború előtt a Rythm Rascals dzsesszegyüttesben játszott. A zenekar rendszeresen fellépett.

Eddy a háború előtt orvostanhallgató Leidenben. A fényképen az anatómiaoktatás keretében épp egy hullát boncol. Az egyetemet a német megszállók parancsára 1940 végén bezárták. Eddy volt az utolsó zsidó hallgató, aki diplomát szerezhetett. A háború után Eddy elvégezte a pszichiáterképzést is.

1943 májusában Eddy és Friedel Westerborkban, a gyűjtőtáborban házasságot kötött. Az esküvői fotón nincsenek ott a családtagok, csak a westerborki tábor előkelőségei, ottani kollégák és barátok.

Az eredeti füzet borítója. Ebbe a füzetbe írta Eddy az Auschwitz, végállomás szövegét.

A füzet néhány lapja

A felszabadulás után különböző európai országokból származó túlélők egy csoportja ott maradt a táborban, Eddy velük töltötte ezt a néhány hónapot. A képen szereplő nőket Jugoszláviából hurcolták el. A háttérben Eddy áll. Látszik rajta a feszültség: a kép közvetlenül azelőtt készült, hogy elmondja köszönőbeszédét a Vörös Hadseregnek.

Eddy beszédet mond, amelyben megköszöni a Vörös Hadseregnek Auschwitz felszabadítását. A beszéd szövege szerepel a füzetben, amelyet Eddy magával hozott Auschwitzból.

Eddy de Wind halála előtt egy évvel a rendelőjében. Jeroen van Amelrooij felvétele

Jegyzetek 1

A holland gyűjtőtábor, ahova egész Hollandia területéről szállították a zsidókat, hogy onnan német koncentrációs táborokba vigyék őket. (A kötet jegyzetei a fordítótól származnak.)

2

„Zöld rendőrség” – zöld egyenruhájáról így nevezték a német rendfenntartó erőt, az Ordnungspolizeit.

3

Westerbork a német megszállás előtt, 1939-től internálótáborként működött, ahol a holland kormányzat helyezte el a Németországból menekült és a hontalan zsidókat. A megszállás után ők bizonyos előjogokat kaptak az újonnan érkező holland zsidókkal szemben, akik ezért ellenszenvvel viseltettek a holland–német keverékszóval alte Kampinsassennek, régi táborlakóknak nevezett csoport ellen.

4

Joodse Raad, korabeli helyesírással Joodsche Raad, a német megszállók által a zsidóság vezetésére és a megszálló hatalom intézkedéseinek közvetítésére létrehozott, zsidókból álló szervezet.

5

SS-rendfokozat; magyar katonai megfelelője: őrvezető.

6

Szitokszó, szó szerinti jelentése: szar.

7

Állj!

8

Rabkórház, Belgyógyászat, Belépni tilos.

9

150 822-as számú fogoly.

10 Értékraktár. 11 Ruharaktár. 12 A táborlakók által Bunának nevezett Auschwitz III. (Monowitz) az IG Farbenindustrie Buna-Werke gyára számára szolgált munkatáborként. A Buna szó maga szintetikus gumit jelent, alapanyagai, a butadién és a nátrium összevonásából. 13 Ambulancia, Írnoki szoba, Műtő, Fül-orr-gégész, Röntgenszoba. 14 Felvétel. 15 Tábori orvos; de Wind két személyre is utal ezzel a szóval, az egyik Joseph Mengele, a hírhedt „halál angyala”, a másik Fritz Klein, akit lejjebb néven is nevez. Ld. a fordítói megjegyzéseket is a könyv végén. 16 Orvosi vizsgálatra jelentkezők, kilépni! 17 SS-rendfokozat; magyar katonai megfelelője: szakaszvezető. 18 Táborfelügyelő: egy tábor (vagy táborszekció) fogolyfelügyelője. 19 SS-rendfokozat; magyar katonai megfelelője: főhadnagy. 20 Kíméleti idő: ilyenkor a foglyok a blokkban maradhattak, nem kellett külső munkára menniük. 21 A tisztaság az út az egészséghez; Tartsd magad tisztán!

22 Anglia ellen vonulunk (német katonadal); V = győzelem (holland); A zsidók a mi szerencsétlenségünk. 23 A tábori létszámellenőrzéseket irányító SS. 24 Tábor- (vagy táborszekció-) parancsnok. 25 A hitleri Németországból sok zsidó menekült korábban Hollandiába; az ország német megszállása után a holland zsidókkal együtt őket is elhurcolták. 26 „Szarmester.” 27 Fürdőmester. 28 A tisztaság fele út az egészséghez. 29 Tartsd magad tisztán! 30 27 903-as számú fogoly 15 fogollyal útépítésre. 31 Tovább, tovább! 32 Gyerünk, gyorsan! 33 Menjetek már, disznó kutyák! 34 Mindenki keljen fel! 35 Teremszolgálatos. 36 Egészségügyi katona, szanitéc, itt feltehetőleg azonos a később SDG-ként (Sanitätsdienstgrad) megnevezett egészségügyi altiszttel. 37 Te idióta! 38 SS-rendfokozat; magyar katonai megfelelője: törzsőrmester 39 Régi fogoly.

40 Weerbaarheidsafdeling, védelmi osztag, a holland náci párt, az NSB paramilitáris szervezete. 41 Blokkorvos 42 Ostoba hollandok 43 Mozgás, mozgás, gyerünk, sietni! 44 Mocskos disznó. 45 Hülye disznók! 46 Felügyelőnő. 47 Német szitokszavak. 48 Kupleráj, bordélyház. (Német szleng.) 49 Kocsihúzó munkacsapat. 50 Gyorsan, gyerünk, tempó! 51 SS-rendfokozat; magyar katonai megfelelője: tizedes. 52 Egészségügyi tábor. 53 Építőudvar. 54 Tábori adminisztráció, az egész auschwitzi komplexumé. 55 Lágerszleng-kifejezés a birkenaui (Auschwitz II.) tábor BIIg szektorára, a raktártáborra (Effektenlager). 56 A munkacsapat parancsnoka. 57 Ápoló. 58 Egészségügyi szolgálatos. 59 Vigyázz! 60 Fogd be a pofád!

61 Kondérkommandó. 62 Mi folyik itt, ti mocskos kurvák? 63 Te mocskos kutya. 64 Zsidó vért fröccsent a kés! 65 Német szitokszavak. 66 Sorakozótér. 67 Sturmabteilung, „rohamosztag”, a német náci párt paramilitáris szervezete. 68 Az egész auschwitzi komplexum vezető főorvosa. 69 Német vegyipari óriáscég, amely szorosan együttműködött a náci rezsimmel. 70 Állóbunker. 71 Holland ellenállócsoport, amely a nyolcvanéves háborúban a spanyolok ellen fellázadó hollandok ilyen nevű csoportjáról nevezte el magát. A szó a francia gueux (koldusok) szóból származik. A történet szerint ellenfeleik használták rájuk ezt a szitokszót, amelyet azután ők pozitív értelemmel töltöttek meg. 72 Ködtábor. 73 A szürkület homályában. 74 Védőőrizetesként. 75 Valójában őket is csak névleg. 76 A versike jelentése: A munka szabaddá tesz, hármas krematórium.

77 Rögtönítélő bíróság. 78 Dögöljön meg Hitler! Éljen Lengyelország! 79 A blokkparancsnok szobája. 80 – Parancsára! – Áthelyezés a birkenaui büntetőkommandóba. 81 Auschwitz alatt de Wind itt Auschwitz I.-et, a fő tábort érti. 82 Birkenaui munkatábor. 83 Főkápó. 84 Vér és föld. 85 A mai Lviv, Ukrajna. 86 A náci Németország reguláris hadereje. 87 A Wehrmacht magas rangú tisztjei Claus von Stauffenberg vezetésével 1944. július 20-án merényletet kíséreltek meg Hitler ellen. Az összeesküvés legmagasabb rangú résztvevője Erwin von Witzleben tábornagy, a nyugati front főparancsnoka volt. A bombamerénylet kudarca után mindnyájukat kivégezték. 88 Dr. Mansfeld Géza (1882–1950) orvos, bakteriológus, egyetemi tanár és akadémikus, a pécsi egyetem bakteriológiai intézetének tanára. Szerepéről a fordító jegyzetében olvasható további információ. 89 SS-rendfokozat; magyar katonai megfelelője: őrmester. 90 Nagyon kedves, szeretetre méltó (francia). 91 És ha nem vagy készséges, akkor erőszakot alkalmazok.

92 Ápolónő. 93 Valódi nevén Hermann Langbein, később Auschwitz történetírásában játszott fontos szerepet. 94 Krakkó német nyelvű napilapja. 95 Folyami kavics. 96 Írnoki szoba. 97 Mindenki sorakozzon! 98 SS-rendfokozat; magyar katonai megfelelője: őrnagy. 99 Civil munkások. 100 Különleges szolgálat. 101 Gyengélkedő. 102 Már itt a vonat. 103 Auschwitz történetírásában a négy birkenaui krematórium a II., III., IV. és V. számmal ismert, mivel az I. krematóriumnak az Auschwitz I-ben lévőt tekintik. Visszaemlékezésekben gyakran előfordul azonban az itt szereplő számozás is. 104 Tartsd magad tisztán; Ne felejtsd el a szappanodat. 105 Zsidó vagy? 106 Meg vagy te őrülve! Én zsidó?! 107 Vér és föld. 108 Lengyel terem.

Tartalom Auschwitz, végállomás A de Wind család utószava A fordító utószava Szószedet Auschwitz I. (főtábor) Képek Jegyzetek

A fordítás alapjául szolgáló mű: Eddy de Wind: Eindstation Auschwitz, 1946 © 2020 Eddy de Wind A könyv kiadását a Holland Irodalmi Alapítvány támogatta.

Hungarian translation © Alföldy Mari, 2020 Minden jog fenntartva. Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 1086 Budapest, Dankó u. 4–8. Tel.: 1-235-5020 www.athenaeum.hu www.facebook.com/athenaeumkiado [email protected] ISBN 978 963 543 011 6

Felelős kiadó: Szabó Tibor Benjámin Felelős szerkesztő: Besze Barbara Szerkesztette: Horváth Ágota Műszaki vezető: Drótos Szilvia Borító: Földi Andrea Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft., 2019 www.ekonyv.hu Készítette: Ambrose Montanus